DAN ABNETT

MINDHALÁLIG

A sorozatban kiadónknál megjelent:

Inkvizítor trilógia
lan Watson: Inkvizítor
lan Watson: Harlekin
lan Watson: Káoszgyennek

Gaunt szellemei
Dan Abnett: Első és egyetlen
Dan Abnett: Szellemgyártó
Dan Abnett: Nekropolisz
Dan Abnett: A becsületőre
Dan Abnctt: A Tanith ágyúi
Dan Abnett: Puszta acél
Dan Abnett: Sabbat mártír
Dan Abnett: Az áruló
Dan Abnett: Végső parancs
Dan Abnett: Rendíthetetlenek
Dan Abnett: Mindhalálig

Dawn of War
C. S. Goto: A háború hajnala
C. S. Goto: Ébredés
C. S. Goto: Vihar

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Dan Abnett: Only in Death
A Black Library Publication, 2007
Copyright © Games Workshop Ltd, 2007
Ali rights reserved.

This translation copyright © G ames Workshop Ltd 2011

Ali rights reserved.

Games Workshop, the Games Workshop logo,

Warhammer and the Warhammer logo, Black Library,
Black Library logo, BL Publishing and the BL Publishing logo,
Warhammer 40,000 and the Warhammer 40,000 Device,
40K and ali associated marks, namcs, placc namcs, crcatures,
locations, weapons, units, characters, illustrations, vehicles, unit
insignia, devices, logos and images from the Warhammer world and
the Warhammer 40,000 universe are either ®, TM and/or © Games
Workshop Ltd 2000-2011, variably registered in the UK and other
countries around the world. Used under license to Polaris.
Ali rights reserved.

http://www.blacklibrary.com/

Fordította
SZLÁNSZKY ZSOLT

Borító:
CLINT LANGLEY

ISBN 978-963-497-223-5

Lektor: Vágó József

Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János
 A 41. évezredet írjuk.
A Császár már több mint tízezer éve ül mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Az istenek
akaratából Ő az emberiség ura, s világok milliói fölött uralkodik légiói sokaságával.
Oly sok éve már alig több mint egy rothadó héj. amit a Technológia Sötét Korának gépezetei
tartanak életben. Ö a Birodalom istene, a Rettenet Ura, akinek minden nap ezernyi lelket
áldoznak, hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen el.
S Ő, az örökké élő, örökké virrasztó Császár még ebben a sem nem élő, sem nem holt
állapotában is az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a fáklyaként izzó Astronomican
mutatja az utat az emberiségnek a valós űr mögött lapuló hipertéren át, mely összeköti az
emberlakta világok millióit. A hipertéren, melyet démonok laknak, s melynek örökké változó
ösvényeit véráztatta, rettentő csataterek szegélyezik.
Ezeken a harctereken, ezeken a világokon végeláthatatlan seregek indulnak csatába a
nevében, s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus Astartes csatatestvérei, az űrgárdisták
vezetik. A nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak. s őket az emberlakta bolygók milicistái; a
kíméletlen, árgus szemekkel figyelő Inkvizíció és az Adeptus Mechanikus technopapjai követik. De
legyenek bármily sokan is, a vészt, mi az emberiségre les, s melynek hálóját eretnekek, mutánsok,
s még náluk is rettentőbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké távol.
Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a végtelen milliárdok arctalan tömegében.
Azt jelenti, hogy az ember a valaha létezett legvéresebb, legkegyetlenebb rezsimben él.
Az itt következő egy ezeknek az időknek a krónikái közül.
Oly sokat felejtettünk mi, emberek! Elfeledtük a technikát és a tudományokat, és sok olyat,
amire már senki nem emlékszik, és soha többé nem is fog.
Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik
már más, csupán háború. A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés, sötétség, hideg és a
vérre szomjazó, kegyetlen istenek kacaja.

„A szolgálat mindhalálig tart”

Régi birodalmi közmondás

A 41. évezred 778. esztendejében, mely egyben a Sabbat Világok felszabadításáért vívott
Keresztes Hadjárat huszonharmadik éve is volt. Macaroth Hadúr főerői mélyen bevették magukat
a Carcaradon-rendszerbe. Egyik világot a másik után foglalták vissza az Ellenségtől, mindvégig
maguk előtt űzve annak hadvezérét, Urlock Gaur Archont. Úgy tűnt, Gaur seregei végleg
összeomlanak a folyamatos támadások súlya alatt, bár utólag már nagyobb a valószínűsége, hogy
csak visszavonultak, hogy az Erinnüsz-rendszerben hozzanak létre újabb védvonalat.
A Hadjárat Második Frontja – az Ötös, Nyolcas és Kilences Hadtest – a magvilágok irányába
előrenyomuló ellenséggel, Anakwanar Sek Magiszter légióival vette fel a harcot. Az offenzíva
célja az volt, hogy kiszorítsák Sek hordáit a Khan-szektor peremvidékéről, s kifüstöljék a Cabal-
rendszer erődvilágairól.
A Hadjáratnak ebben a különösen embe1próbáló szakaszában egy szerfölött véres
összecsapás-sorozatra került sor Jago romos erődvilágán...

Részlet a Kései Keresztes Hadjáratok Krónikáiból

 Második nap (Elikon Helyőrség óta).
Napkelte négykor, de a porvihar miatt csak később volt észlelhető. Haladás mértéke
elfogadható (23 km). Nyugtalanít a vízfejadagok kérdése. Megemlítettem G.-nak és R.-nak. Por
mindenütt. R. parancsba adta, hogy a katonák nem köpködhetnek. ami (haszonfa) véleményem
szerint nem igazán válik be. G. biztosított, hogy a célobjektum saját kúttal/vízforrással
rendelkezik. Meglátjuk.

K. megint felhozta, hogy a portól használhatatlanná válnak a fegyverek. Délben megálltunk.

Ellenőrzés. G. javasolta, hogy menetelés közben a katonák tartsák tokban a fegyvereiket, de R.
nem bízik a dologban. Rajtaütés esetén a katonák értékes időt vesztenek a fokok miatt.

(Az álmok egyre rosszabbak. egyre jobban idegesíte...)

A pletyka tartja magát. Nem sikerült kideríteni, ki indította el. Hirtelen mindenki babonás
idióta lett. Amint elérjük a célterületet, a végére járok.

Nem tetszik nekem ez a hely. Mindent megteszek, hogy fenntartsam a morált. A por és a
pletykák nem segítenek.

Napnyugta hét huszonegykor. Könnyű szél. Először láttam itt a csillagokat. Nagyon (táov)
távolinak tűntek.

V. H. tábori naplója, 778/05

 EGY
HÁZ A VILÁG VÉGÉN

I.

A hatnapos út során, miközben hegynek fölfelé meneteltek, valami lángész – és soha nem
derült ki, hogy ki is volt valójában – elindított egy pletykát, ami futótűzként söpört végig az
egész seregen. Eszerint egy felderítő alakulat egy olyan szurdokra bukkant a hegyek között, ami
lefűrészelt tetejű koponyákkal volt tele.
A Szellemek mind sokat próbált anyaszomoritók voltak, akik sokkal rosszabbat is láttak már
pár redves csontnál, de volt valami ebben a pletykában, ami valahogy... bevette magát az
ember agyába, és képtelenség volt kikurgálni onnan.
Mint minden pletyka esetében, az a bizonyos ördög itt is a részletekben bújt meg. Merthogy
állítólag emberi koponyákról volt szó. Nagyon régi koponyákról. Nem ebben a háborúban
zsákmányolt trófeákról, és nem az Ellenség harcosainak műve volt, akik az elmúlt év tavaszáig a
Jagót uralták.
Nem... ezek vén koponyák voltak. Vénségesvén csontok, csupa por csontok, amiknek egy
dohos sírboltban lett volna a helyük. Simára csiszolt, ősöreg koponyák, egy eónokkal ezelőtti
rettentő bűn néma mementói.
Valami istentelen rituálé kellékei lehettek, melynek már az emléke is kifakult ebből a
világból. Elfújta a szél, maga alá temette a szüntelenül szitáló por, így nem maradt más, mint a
találgatás, valamint a menetelő gárdisták agyában szárba szökkenő rémlátomások.
Ez a pletyka sokkal többet tett hozzá a Jagóról alkotott képükhöz, mint bármi más. Mocsok
egy hely volt, s a hegyek, amik közt már napok óta meneteltek, a legcsúfabb, legzordabb szikla
útvesztők, amit valaha láttak.
A java persze Gauntnál csapódott le. Mikor először hallotta az ominózus pletykát,
megpróbálta gyorsan elejét venni a további terjedésének. Az ilyesféle rémhíreket el kell
taposni, mint egy csótányt, s ehhez Hark komisszár értett a legjobban.
Hark meg Ludd mindenkit elővett, aki átokról meg kísértetekről pusmogott, és világosan
megmagyarázták, hogy az efféle pletykák terjesztéséért súlyos kényszermunka jár.
A katonák elhallgattak, de a pletyka ennek ellenére makacsul tartotta magát.
– Félnek, uram – mondta Hark komoran.

II.
 Az sem sokat segített a dolgon, hogy a Jago egy igazi pöcegödör volt, távol mindentől. Az
észak felé nyújtózó hegyeknek nyolcezer kilométer hosszú, fűrészes fogsor, amit az idő és a szél
koptatott csorbára – bármelyik Szellem egy villanás alatt szívesen hátat fordított volna.
A szél folyton ott jajongott a szűk völgyek és feneketlen vízmosások falai közt, és éles, hideg
karmokkal mart az eleven húsba. A láb elzsibbadt, az ujjbütykök érzéketlenné fagytak, s letépte
a csuklyákat és a sapkákat.
Agyarai voltak, mint egy vadállatnak, s közben úgy énekelt, mint egy szirén – éhesen, folyton
változó, bizarr dallamot ültetve a katonák fülébe és csontjaiba.
Korokon át csiszolt, őrjítő dallam volt ez, ami utat talált minden zugba, lyukba, vízmosásba,
földmélyi kazamatába és üregbe, s úgy játszott ezen a vén, kietlen tájon, mint egy torz,
templomi orgonán.
És persze ott volt a por, ami mindenhová beférkőzött. Bevette magát a bőr pórusaiba, a
zubbony gallérja alá, az ember fülébe, a zokniba és kesztyűbe egyaránt. A katonák szürke
nyákot köhögtek föl, szürke port takarítottak ki a mattá kopott fegyvereikből, s végül már szürke
fejadagokat ettek.
A lézerkarabélyok a második napon kezdték bemondani az unalmast, s Gaunt elrendelte,
hogy innentől kezdve hermetikusan lezárható tokokban szállítsák a fegyvereket.
Az előttünk opálos ködbe burkolózott, a mögöttünk lábnyomait már el is fedte a por. A
fölöttünk már nem is az eget jelentette, csupán a halott táj állkapcsában szürkéllő
sziklafogsorokat, míg a körülöttünk szélfútta porrá egyszerűsödött.
Már az első órában hálát adtak a Munitorium hadtáposainak, akik Elikon Helyőrségben
rézkeretes, vaskos védőszemüvegekkel látták el a Tanithi Egyest.
Zörgő koponyák egy poros völgy mélyén, amiknek lefűrészelték a tetejét.
– Ebből még baj lesz – morogta Elim Rawne.
– Mi magunk hozzuk a bajt – felelte Gaunt.

III.

Az elsődleges problémát az jelentette, hogy a háború épp másvalahol folyt. Egy másik
helyen, bár ilyen erővel folyhatott volna akár egy másik korban is.
Éjszakánként, amikor a szél végre elhallgatott egy kicsit, és a porfelhők is leülepedtek,
hallották az Elikontól délre harcoló páncélosok ágyúit, s a horizonton néha még a robbanások
visszfényét is látni vélték, ahogy a lángok megvilágították a felhőket.
Mintha mindez egy másik planétán történt volna. Mintha egy idegen faj félelmetes fároszát
bámulták volna áhítattal, s csupán a nagyritkán a fejük felett elhúzó vadászgépek emlékeztették
őket arra, hogy ott, a láthatáron túl dúl az igazi háború.
A Jago egyike volt a Cabal-rendszer hírhedt erődvilágainak. Nahum Ludd maga sem igazán
tudta, hogy mire számítson, így a fantáziája jócskán meglódult, s olyasféle bolygót képzelt maga
elé, amit egyetlen hatalmas erődkomplexum uralt. Csupa lövegtorony, rakétasiló,
áthatolhatatlan falak és tornyok útvesztője.
A valóság nagyon másképp festett.
Erődvilág volt, de az eredete jóval az emberemlékezet előtti időkig nyúlt vissza, s már senki
nem tudta, annak idején ki is ásta ki azt a sok ezer kilométeres kazamatarendszert, ami a hideg
hegyek méhében nyújtózott mindenfelé. A szövevényes járatok bunkereket és földmélyi
erődítéseket kötöttek össze, s Ludd eltöprengett rajta, vajon miféle iszonyatos háború
kényszerítette az idők hajnalán az itt élő, már elfeledett népeket erre a hihetetlen léptékű
földmunkára. Vajon kikkel hadakoztak? Kik ellen kellett ilyetén módon védekezniük?
És ki tudná ma már megmondani, hol végződik az egyik erődrendszer, és hol kezdődik a
másik? Maga Elikon is páncélozott folyosók, erődök és tornyok komplex rendszere volt, amik
burjánzó gombatelepekként telepedtek a tájra.
– Szóval… kik harcoltak itt annak idején? – kérdezte Ludd. – Úgy értem... tudunk erről valami
konkrétumot? Mondjuk, hogy kik építették ezt a helyet?
– Számít ez? – vonta meg a vállát Viktor Hark.
– Kérdezze a lefűrészelt tetejű koponyákat – motyogta az orra alatt Larkin, és csöndben
odébb sántikált.

IV.

Hat napon keresztül meneteltek, végig a hegyek között kanyargó utat követve. Élettelen
tájon vágtak át, s az egyetlen, ami a jöttükre megmozdult, az a por volt.
Hat nappal ezelőtt Van Voytz tábornagy egyértelmű utasításokkal bocsátotta útra őket. Egy
masszív Kiméra hátán állva beszélt, s úgy szólította meg őket, mint egy komoly, jó szándékú
barát.
Megpróbálta túlkiabálni a tovagördülő hadoszlop járműveinek dübörgését. Páncélozott
csapatszállítók, tankok, utánpótlást szállító tízkerekűek és a rádiósok járművei haladtak el
mellette, mögöttük pedig a pszik speciális, erősen őrzött, zárt kocsijai.
– Az Ellenség megpróbál a földbe taposni minket! – kapta föl a szél a tábornagy szavait.
Ezért is kérem épp a Szellemeket, hogy vigyázzanak a keleti szárnyunkra!
Kérem... Gaunt fanyar mosollyal nyugtázta a szót. Van Voytz is értett hozzá, hogy úgy
tálaljon egy parancsot, hogy a legutolsó baka is úgy érezze, az ötlet épp az ő fejéből pattant ki.
Hogy a parancs valójában nem is parancs, csupán egy apró szívesség, amit a főnöknek tesznek.
Kérés.
– Ugyan már, Barthol, némi tartást, ha kérhetnénk! – hunyorgott Gaunt. – Szó sincs itt
semmiféle kérésről! Ez bizony parancs.
– Az erődrendszer legkeletibb végpontja egy Hinzerhaus nevű hely – folytatta a tábornagy. –
Fent van, a Banzie-csúcsoknál, nyolcnapi járóföldre innen.
A Szellemek tempójában az hat nap – tette hozzá magában Gaunt.
– Hinzerhaus a cél. Találják meg, biztosítsák, tartsák meg, és ha az Ellenség épp ott próbálná
meg áttörni a vonalainkat, állítsák meg őket. A Császár számít a Szellemekre!
 – Fethre! A Császár még a nevünket sem tudja! – csóválták a fejüket a veteránok, de mind a
sas jelét vetették magukra.
– Jóféle feladatot kaptunk? – kérdezte Braden Baskevyl cinikus mosollyal. – Kezeket fel, aki
így gondolja!
– Számít, hogy mit gondolunk? – vont vállat Gol Kolea, miközben a tábort bontó katonákat
figyelte.
– Hallottak már a tiszt urak a lefűrészelt tetejű koponyákról? – kérdezte Ceglan Varl,
miközben komótosan elsétált mellettük.

V.

Így történt hát, hogy kimasíroztak a szürke pusztaságba, onnan meg a Banzie-csúcsok felé
vették az irányt, amelyek – úgy tűnt – ennek a Jago nevezetű ocsmány szikladarabnak a
legeldugottabb zugában rejtőztek Minden egyes megtett mérfölddel egyre mélyebbek lettek a
szurdokok, egyre meredekebbek a sziklaormok, s a szél egyre csak mondta és mondta a magáét,
ahogy csak száraz torkán kifért.
– Gond lesz – morogta Elim Rawne, és jókora adag szürke slejmet köpött a porba.
– Gyalázat! – forgatta a szemét ayatani Zweil, a mellette baktató, idős káplán. – Te mindig
ezt hajtogatod, fiatalember!

VI.

A por fátyolként lebegett a völgy fölött, s ahogy egy pillanatra elült a szél, süket csönd
telepedett a tájra.
Gaunt felemelte a kezét. Kesztyűs ujjait finomszemű, fehér por borította.
– Baromi sokáig tart – csóválta meg a fejét Tona Criid.
– Adjunk még nekik egy kis időt – suttogta a komisszár ezredes.
Alakok bontakoztak ki a porfátyolból: Mkoll, Bonin és Hwlana sereg legjobb felderítői.
– Szóval? – húzta föl a szemöldökét Gaunt.
– Ott van, fönt – harákolta Mkoll, és óvatosan letörölte rézkeretes védőszemüvegéről a
rárakódott port.
– Láttuk is – biccentett Bonin.
– És hogy fest?
– Mint a legutolsó, kicseszett ház a világ vége előtt, uram! – csóválta meg a fejét Mkoll.

VII.
 Kétezer-ötszáz gyalogos, hosszú, rendezett sorokban menetelt, egyre följebb és följebb a
hegyek közt kanyargó úton. A szél ismét erőre kapott, s újfent rázendített őrjítő, monoton
dalára.
Erre a dallamra vonult be a Tanithi Első és Egyetlen Hinzerhausba, a házba, mely a világ
végén állt.
– Gond lesz – mondta Rawne, miközben a porfelhőben megközelítették a főkaput.
– Volna rá mód, hogy ne mindig ezt hajtogassa, uram? – kérdezte Hlaine Larkin, de az
őrnagy elengedte a füle mellett a kérdést.
Egyedül a szél üdvözölte őket, s a sikolya épp úgy hangzott, mintha lefűrészelt tetejű
koponyák szájából jönne.

Hatodik nap (Elikon óta).

Napkelte négy tízkor. Jókora porvihar nyolc körül, ennek ellenére jó ütemben haladtunk (18
km). Célpontot tizenegy negyvenkor értük el. A porvihar miatt nem sikerült kellően pontos képet
kapnunk a helyről. Most, miközben írok, az előőrs már meg is kezdte a behatolást. G. elrendelte a
.fegyvert óvó tokok eltávolítását, miután R. és T (pansz) panaszkodtak.

Múlt éjjel megint álmodtam (hangokról, zajokról, valakiről, aki nem fogja).

Azon tűnődöm, nem kellene-e beszélnem D. doktorral az álmaimról. Megértené vajon? Vagy
talán A. C. lenne az, akivel meg tudnám beszélni? Ő talán megértőbb lenne. Bár kicsit zavarban
vagyok, hogy mit is mondjak neki. A. C. megváltozott. Mondjuk, nem is csodálom. Csak azt
sajnálom, hogy az az Ana, akit ismertem, már nincs.

Nem tudom eldönteni, mi lenne a leghasznosabb. Végül is ezek csak álmok. Láttam már
ezeknél sokkal rosszabbat is. Minden Szellem látott. Éjjel, amikor körbejártam a táborban, láttam,
hányan forgolódnak rémálmokkal küzdve. (Ennek ellenére úgy.)

Jelez az elővéd. A felderítők visszatértek.

V. H. tábori naplója, 778/05

 KETTŐ
…KI ITT BELÉPSZ...

I.

A kaputorony immáron kilencszáz éve üresen állt. Kőből épült az egész – a padló, a falak s a
mennyezet is. Jókora épület, olyan visszhanggal, amit már egy ideje semmiféle zaj nem tett
próbára.
A világítás még most, ennyi idő után is működött. Ősrégi csövekre szerelt parázsgömbök amik
úgy ültek ott, a foglalatokban, mint héj nélküli, vak gyíkszemek tompa, fehér fénye volt ez.
Felizzottak és elhalványodtak, aztán ismét felizzottak és elhalványodtak – lassan, egyenletes
ütemben, ahogy egy alvó veszi a levegőt.
A padlón szőnyeg, a szélei felkunkorodva, mint egy halott molylepke kiszáradt szárnyai. A
belső ajtó mögött, a falon egy festmény. Díszes, faragott rámáján vastagon ült a szürke por, maga
a vászon már megfeketedett az időtől.
Nehéz lett volna kivenni, mit is ábrázol. Az ott egy kéz... vagy egy arc?
Kintről, még a vaskos erődfalakon át is beszűrődött a szél vonyítása, amire idebent tucatnyi
hang felelt. Kaparászás. Zörgés. Rég megvetemedett ajtók nyögése.
Beszédhang.
Aztán a külső ajtó lassan...

II.

… kinyílt.
A vaskos fémkapu félméternyire ha nyílt, mielőtt megakadt volna, és ha hárman
nekifeszültek, se voltak képesek szélesebbre tárni. Csoda, hogy a zsanérok és forgópántok a por
és a megkövesedett kenőanyag ellenére is legalább ennyire engedték.
Mkoll átnyomakodott a keskeny nyíláson, miközben a szél halk sóhaja felkavarta a benti
port. A szőnyeg szélei megremegtek, de semmi más nem mozdult. Az őrmester kivárt egy
pillanatig, majd lassan körbeforgatta a lámpáját.
– Van valami? – kocogtatta meg az ajtót Maggs.
Mkoll nem válaszolt. Minden idegszálával a helyre összpontosított, s óvatosan, hangtalanul
belopakodott a kapuházba. A fegyverlámpa fénykévéje mögött riasztó árnyak húzódtak vissza a
sarkokba, tökéletes, üres szárazságot hagyva maguk mögött. Mkoll halántékán lüktetni kezdett
egy ér.
– Minden rendben, főnök? – hallotta a sisakrádióban Bonin hangját.
– Türelem! – suttogta a tanithi.
Az ér egyre vadabbul lüktetett, s érezte, ahogy az idegei pattanásig feszülnek.
Mi a fene van ezen a helyen, amitől az ösztönei ki akarják vágni a biztosítékot?! Miért érzi
úgy, hogy baj lesz... figyelik?
Balra tőle egy alkóv. Odabent... csak árnyak... semmi más. Jobbra egy ajtó. Árnyak. Azaz...
nem! Mi a...
Francba! Csak árnyékok, meg a szél. A képzelete a bolondját járatja vele.
– Fethre! – sziszegte, és kelletlenül csóválta meg a fejét.
– Ismételje!kapcsolódott be a rádiója.
– Semmi – kocogtatta meg a sisakját Mkoll.
Pedig megesküdött volna rá... megesküdött volna... hogy látott valakit. Ott állt. Az ajtóban.
Pont ott. De most nem volt ott senki. Csak a mozgó árnyékok csapták be a szemét. Az árnyékok
meg a képzelete.
Pedig nem szokott bedőlni az ilyesminek. Még hogy a szeme meg a képzelete becsapja!
Nyugodj meg! Nyugodj már meg! Végül is vagy csak ezerszer csináltál már ilyet!
– Tiszta! – szólt bele a rádióba.
A következő pillanatban Maggs jelent meg az ajtónyílásban, s azonnal bekapcsolta a
fegyverlámpáját.
Mkoll kedvelte Wes Maggset, még ha ennek nem is adott hangot. A belladon talpraesett
fickó volt, és kiváló felderítő, bár néha nem ártott volna lakatot tenni a szájára.
Most azonban a legendásan nagypofájú Maggs is hallgatott, s látszott, hogy majd kiugrik a
bőréből.
„Ő is érzi – komorodott el Mkoll. – Pedig ő sem az az ijedős fajta...”
De a hat napig tartó menetelés, át a kopár pusztaságon, meg persze zörgő koponyák egy
poros völgy mélyén, lefűrészelt tetővel, a pletyka... hát az sem sokat javított a morálon. Ez a
kísértetjárta hely már csak az utolsó csepp volt a pohárban.
– Ki a fene tesz szőnyeget egy kapuházba? – motyogta Maggs. – És képet?!
A fegyverlámpa fénye idegesen táncolt végig a helyiségen. Aztán hirtelen megpördült, és
célra tartotta a karabélyát.
– Máshová célozz, cimbora!mordult rá a mögöttük feltűnő Bonin. – Hány éves vagy? Öt?
Mégis, ki a fene jönne mögötted?
– Bocs... – motyogta Maggs.
– Pofa be! – reccsent rájuk Mkoll.
„Mintha nem is mi lennénk. A Császár szerelmére, birodalmi felderítők vagyunk, nem egy
csapat ijedt, taknyos kölyök!" Bonin hagyta, hogy a fegyverlámpája fénye végigvándoroljon a
falakon és a mennyezeten.
– Igazán bájos hely! – morogta maga elé, majd Mkollra sandított. – Behívjam a többieket is?
– Még ne! – rázta meg a fejét az őrmester. – Van egy kellemetlen érzésem ezzel a hellyel
kapcsolatban, és még szét akarok nézni idebent.
– Kép az őrszobán – csóválta meg a fejét Maggs, és egészen közelről vette szemügyre a
festményt. – Mi a fenét ábrázolhat? Ez egy férfi? Vagy valami különösen rusnya nő portréja?
 Előrenyúlt, hogy fehér porral borított, kesztyűs kezével megérintse a képet, de Mkoll
megrázta a fejét.
– Egyelőre nem nyúlunk semmihez!
– Csak leporolom – vont vállat Maggs, és óvatosan letörölgette a port a keretről. –
Egyébként... ez egy nő. Fekete ruhában.
A másik két Szellem azonban már nem rá, hanem a lassan lüktető fényekre figyelt.
– Úgy tűnik, van még energia ebben a porfészekben. – fintorgott Bonin. – De akkor is... ennyi
idő után ez... elég hihetetlen.
– Szerintem ezek olyan... kémiai fények – mondta Mkoll.
– Lassú izzás. Energiatakarékos. Lehet, hogy nem is kell hozzájuk generátor. De akkor is a
végüket járják.
– Csak én látom úgy, hogy ezek a fények lüktetnek?
– Szerintem is – válaszolta az őrmester rezzenéstelen arccal.
– Uraim, ez egy nő – szólalt meg a hátuk mögött Maggs.
– Minden kétséget kizáróan az. Egy idős dáma fekete csipkeruhában.
Úgy tűnt, a belladon nem csak a keretről vakarta le a koszt – s valóban, a megfeketedett
olajfestményről egy idős nő viaszosan sápadt, kifejezéstelen arca nézett le rájuk.
– Lenyűgöző – biccentett Mkoll. – Akár mehetünk is...
Maggs, aki még mindig a koszfoltok eltávolításával bíbelődött, hirtelen felkiáltott, ahogy a
leheletvékony vászon egyszerűen szétmállott az ujjai alatt. Ott, ahol az előbb még a nő arca
volt, már csak egy csúf lyuk tátongott a kép közepén. Mögötte a kőfal látszott, amire a
festményt akasztották.
– Még valami? – kérdezte Mkoll dühösen.
Maggs lekapta a válláról a karabélyát, és a festményre fogta.
– Mi a faszt csinálsz?! – csattant föl Bonin is.
A belladon hátrált két lépést, majd megrázta a fejét, és zavartan eresztette le a fegyvert.
– Semmit – motyogta. – Semmi gond. Minden rendben... bocs.
– Ésszel, katona! – húzta össze a szemét az őrmester.
– Értettem, uram! És... sajnálom.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha vér szivárogna a képből ott, ahol korábban az arc volt. „De
ez nyilván képtelenség – torkolta le magát Maggs. Csak a por, meg a túlfeszített idegek..."
Hülyének érezte magát, és dühösnek, hogy a két tanithi is szemtanúja volt a rövidzárlatának
Nincs itt vér... egy csepp sincs, csak por. Csak por. Meg árnyak. Meg zörgő koponyák egy poros
völgy mélyén, lefűrészelt tetővel – a saját idióta képzelgései.
Mkoll és Bonin már a belső ajtó rozsdás, réz zárszerkezetével küszködött, s úgy tűnt, nem
foglalkoznak a festménnyel.
– Ideje kinyitni ezt a vacakot! – feszült neki az ajtónak Mkoll.
– Ja... ja, legfőbb ideje – biccentett Maggs, és maga is nekigyürkőzött a munkának.

III.
 – Túl régóta vannak már bent – mondta Tona Criid, bár abban sem volt biztos, hogy a
mellette álló Gaunt meghallja.
A szél őrjítő vinnyogása lassan mindenki idegeit kikezdte, s a felkavart portól öt méter alá
csökkent a látótávolság. Az előőrs fél kilométen e közelítette meg Hinzerhaust, s csak a
felderítők jelére vártak, hogy behatoljanak.
Mkollt meg az embereit viszont mintha a fold nyelte volna el. Bár, ami azt illeti, az erődöt is,
aminek még a körvonalait sem lehetett látni a porviharban.
– Tudom – bólintott Gaunt, aki úgy tűnt csak meghallotta. – De akkor is várunk.
– Esetleg felküldhetnénk utánuk egy szakaszt – kockáztatta meg Gol Kolea, akinek a szavait
alig lehetett érteni a szája elé húzott sáltól.
– Várunk – ismételte meg Gaunt, aztán megkocogtatta a fülhallgatóját, és kérdőn nézett a
rádiósára. – Működik ez a vacak?
– A sisakrádiók rendben vannak, uram – vont vállat Beltayn. – A felderítők viszont még
mindig nem jelentkeztek.
– Akkor hívja őket újra!
– Igen, uram – biccentett a rádiós, majd egészen közel húzta az adó-vevőt a szájához, s
beszéd közben végig a kezével takarta. Szellem Egyes! Szellem Egyes! Itt Nalfa! Ismétlem, itt
Nalfa! Szellem Egyes, vétel!
Kivárt vagy harminc szívdobbanásnyit, majd megcsóválta a fejét.
– Csak sztatikus zörej, uram.
– Ötpercenként hívja őket! – mondta Gaunt komoran, aztán Koleához fordult. – Szedjen
össze egy szakaszt, őrnagy! Álljanak készenlétben, de csak akkor induljanak, ha erre külön
utasítást adok!
– Értettem!
– Mkoll tudja, mi a dolga, úgyhogy... biztosra veszem, hogy csak a vihar miatt nem
jelentkeztek még be.
Kolea megpróbálta túlüvölteni a szelet, s pillanatok alatt tucatnyi embert állított
hadrendbe.
– Baj lesz – csikorogta Rawne.
– Kicsit pihenjen, őrnagy! – csóválta meg a fejét Gaunt. – És több optimizmust!
– Ahogy akarja, uram... – vont vállat a tanithi, és elhallgatott.
Gaunt utált behúzott farokkal, a sziklák takarásában ücsörögni, és folyton a kivehetetlen
láthatárt fürkészni. A Jagót a szél uralta, s ha úgy akarta, gondoskodott róla, hogy az
emberparányok vakok és süketek legyenek.
– Vannak bizonyos...
Gaunt úgy pördült meg, mintha megcsípték volna. Ludd állt mögötte, aki zavartan lépett
hátra.
– Mit kezdett mondani, Nahum?
Ludd köhintett néhányat, majd lehajtotta a fejét.
– Tulajdonképpen... nem érdekes, uram.
– Most már mindenképpen tudni akarom! – mosolyodott el hűvösen a kendő takarásában
Gaunt. – Vannak bizonyos... micsodák?
 Ludd zavartan pillantott a mellette ácsorgó Hark komisszárra.
– Mondja csak, ha már belekezdett! – intett a masszív felépítésű politikai tiszt.
A fiatalember nagyot nyelt, és hirtelen úgy érezte, menten megfullad.
– Vannak bizonyos... stresszhelyzetek, uram, és csak azt akartam mondani, hogy ismerek
olyan eljárásokat, amik esetleg... csökkenthetik... az ilyenkor kialakuló idegi feszültséget.
– Úgy véli, hogy idegi feszültség jeleit mutatom, Ludd?
– Tulajdonképpen azért is nem akartam befejezni a mondatot, mert felismertem, hogy nincs
jogom nyíltan ilyesmit emlegetni vagy javasolni, uram.
– Ezt igazán nagyon szépen mondta, Ludd! – húzta el a száját gúnyosan Hark.
– Értékelem az igyekezetét és a morális megfontolását, Ludd – bólintott Gaunt. – Ahogy a
felismerésében rejlő igazságot is. Valóban nem jól veszi ki magát, ha egy alacsonyabb rangú
tiszt azt javasolja a felettesének, hogy csillapodjon le.
– Én is épp erre a következtetésre jutottam, uram – tárta szét a kezét a fiatalember. – Bár
talán nem pont időben.
– De most, hogy felcsigázott, szeretnék hallani azokról a módszerekről! – folytatta Gaunt a
macska-egér játékot. – Valamikor valamelyiküknek még jól jöhet. Nem igaz, őrnagy?
Rawne arcának javát sál, álcaköpeny és védőszemüveg takarta, de a tartásából még így is
sütött a szarkazmus.
– T... tényleg azt akarja, uram, hogy...
– A Császár nevére! – forgatta a szemét Hark.
– Tényleg, Ludd! Úgy vélem, hogy most már tényleg mindent el kell, hogy meséljen nekünk
az eljárásairól.
– És... ha csak egyszerűen főbe lőném magam, uram?
– A gúnyt és megszégyenítést is meg kell tanulnia elviselni és kezelni, Ludd. Jellemfejlesztő
hatása van. Szóval... honnan származnak ezek az eljárások?
Ludd a csizmája orrát bámulta, és alig hallhatóan motyogott valamit.
– Hangosabban, ha kérhetem!
– Az édesanyámtól tanultam őket, uram.
Rawne és Beltayn hitetlenkedve nevetett fel, Tona pedig örömtelenül kuncogott.
Gaunt leintette őket.
– Hagyjuk, hadd folytassa!
– Ha nem bánja, nem élnék a lehetőséggel, uram.
– Nem kérés volt, hanem parancs.
– Értettem, uram! Az anyám arra tanított, hogy a számolással meg lehet zabolázni az
idegességet Az ember egyesével számol, és minden szám után mély levegőt vesz.
– Porviharban?húzta le a sálat a szája elől Criid, és szürke slejmet köhögött föl.
– Volna egy kérdésem, Ludd – ingatta a fejét Gaunt.
– Igen, uram?
– Az édesanyja... sokat aggódott?
– Igen, uram. Nagyon törékeny asszony volt. Bár... régóta nem találkoztam vele. Nyolcéves
voltam, mikor elvittek az iskolába, és azóta nem láttam. Mostanra valószínűleg már nem él.
Criid abbahagyta a gúnyos kuncogást.
– Én is fiatalon vesztettem el az anyámat – mondta Gaunt. – Nahum... úgy nézek ki, mint
egy aggodalmaskodó asszony?
– Nem, uram.
– Hát nem is! Sokkal inkább úgy, mint egy aggodalmaskodó parancsnok. Úgyhogy...
remélem, nem bánja, ha mégis igénybe veszem az édesanyjától tanult metódust.
Lassan, komótosan kezdett föl-alá sétálni, s közben magában számolta a lépteit. Tíz lépés
után visszafordult, s kezdte elölről.
Aztán, mintegy varázsütésre, elült a szél, leülepedett a por, s a szennyes felhők mögül a nap
is kikandikált. Eszrah ap Niht, aki eddig szótlanul, hátát egy jókora sziklának vetve ücsörgött, a
fejével a hegyszoros felé bökött.
– Ott! – morogta.
S valóban. Először pillanthatták meg a Házat.

Elikon. itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Célterületet elértük, és biztosítottuk Ellenséges
aktivitásnak nem találtuk nyomát.

Nalfa kilép (adás vége).

Rádióüzenet átirata, 778/05

 HÁROM
KÍSÉRTETKASTÉLY

I.

Abban a tíz percben, míg nem fújt a szél, és nem kavargott a por, a Szellemek először
pillantották meg azt a helyet, ami később oly sokuk sírja lett.
Hinzerhaust.
Nem mintha sok látnivaló akadt volna: a sziklába vágott, masszív kapu fölött blokkházak és
őrtornyok sorakoztak a hegyoldalban, amiket a sziklában kanyargó folyosók kötöttek össze.
Magasan fönt, a hegygerinc mentén csapott tetőket láttak, erődfalakat és masszív lőállásokat
csupa hólyagos fekély a szélcsiszolta sziklafalon.
Ház és erőd egyszerre, amit egyenesen a hegyből vágtak ki és abba építettek bele.
– Picsába! – mondta Dalin Criid elkeseredetten.
– Pofát befogni a sorban! – csattant föl a szakaszparancsnok. Dalin beharapta az alsó ajkát,
és egy pillanatra komplett idiótának érezte magát. Körülötte mindenki ugyanezt gondolta, de
megtartották maguknak a véleményüket. Dalin volt a legfiatalabb köztük, s ő még csak most
tanult bele abba a sztoikus nyugalomba és lemondásba, amivel a gárdisták a világot szemlélték.
A legrosszabb viszont az volt, hogy mind őt bámulták Mióta gárdista lett, úgy kezelték...
mint egy szerencsehozó talizmánt. Élő kabalafigura lett. Ő volt az új fiú, az első Szellem, akinek
a felmenői is azok voltak.
Ez pedig az első hely, ahol Szellemek oldalán harcolt. Ez a Jago nevezetű pöcegödör, ami
egyben a beavatásának helyszíne is lesz.
Dalin Criid végre Szellem lett, méghozzá olyan, aki súlyos, kettős örökség terhét cipelte.
A seregét és az apjáét Dalint az E-századhoz osztották be, ami azt jelentette, hogy Meryn
emberei közé tartozott. Flyn Meryn, a sereg legfiatalabb századosa jóképű férfi volt, de ez sem
ellensúlyozta gúnyos stílusát és kritikus megjegyzéseit. Rawne tanítványa volt, s ő maga is az
őrnagyi poszt várományosaként tekintett önmagára.
Rawne éles megjegyzései idővel finomodtak kissé, de ugyanezt Meryn stílusáról nem
lehetett elmondani. Mintha csak a legnagyobb görény címre pályázott volna.
Dalin bármelyik másik századba szívesebben került volna, mint Merynébe, de az E-
században üresedés volt, amit – s ebben Dalin kivételével mindenki egyetértett – csak és
kizárólag ő tölthetett be.
A százados végigsétált a Szellemek arcvonala előtt.
– E-század! Indulási parancs kiadva!
Mögöttük a G- és L-század is felszedelőzködött, és a katonák nekiláttak letakarítani a port a
málhazsákjaikról.
– Század! Indulásra készülj!
Dalin kihúzta a tokjából a karabélyát, s elégedetten konstatálta, hogy a végtelen,
gyakorlatozással eltöltött órák után semmivel sem lassabb, mint a többi gárdista.
Most, hogy a szél elült, jól lehetett hallani a tisztek parancsait, s a dobogásból, zörgésből,
fémes csörgésből és halk beszédfoszlányokból álló morajt, ahogy a Tanithi Egyes induláshoz
készülődött.
– Mindenki nagyon figyeljen! – csattant föl Meryn.
Az A-, B- és D-század már megkezdte a Hinzerhaus megközelítését, s a Szellemek tömött
sorokban, elszántan másztak fölfelé a kaptatón.
– Úgy nézem, a százados tart tőle, hogy valami gubanc lesz – súgta oda Dalinnak a mellette
ácsorgó Cullwoe.
A gárdista a nehézfegyverzetű szakaszok felé intett a fejével, amelyek a vízmosás két oldalán
foglaltak el lőállást. Olyan pontokat kerestek, ahonnan szükség esetén tűz alatt lehetett tartani
a kaput.
– Ja – biccentett Dalin. – Én is úgy nézem.
– A sorban nem pofázunk! – fordult vissza Meryn. – Criid?!
Dalin nem látta értelmét, hogy hazudjon.
– Igen, uram. Sajnálom, uram.
Meryn egy pillanatra szúrós szemmel vizslatta, aztán ne... csak azt ne... bólintott.
Dalin ettől a falra tudott volna mászni. Utálta, hogy a katonák – még a kapitány is – többet
elnéznek neki, csak mert az, aki és ami.
– A sorban akkor sem beszélgetünk – mondta Meryn bántóan atyáskodó stílusban. –
Rendben, Dalin?
– Igen, uram.
„Velem is bánj ugyanúgy, mint a többiekkel, te főgörény! Úgy, mint a többiekkel, és nem
úgy, mintha... én lennék Caffran kísértete!”
– Ez biztos minden alkalommal olyan, mintha élesben kapnád, hátulról, cimbora – súgta
oda neki Cullwoe, miután Meryn odébb állt. – Már úgy értem, amikor a kapitány beszél veled.
Dalin elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Khet Cullwoe az első naptól kezdve, hogy az E-
századba került, a legjobb cimborája volt. Cullwoe belladon volt, csontos, sápadt, szeplős srác,
alig négy évvel volt idősebb Dalinnál. Ha vigyorgott, képtelenség volt rá haragudni, márpedig
szinte állandóan vigyorgott.
Az ,,élesben, hátulról” az ő külön bejáratú viccük volt, amivel Dalin cseppet sem irigylésre
méltó helyzetére szoktak utalni. A lényeg, hogy akárhogy is jöjjön ki a poén, mindenképpen
szerepeljen benne az élesben, vagy a hátulról szó.
Elég sokat koptatták ezt a poént, mert Dalinon kívül Cullwoe volt az egyetlen, aki
megértette – tényleg megértette – , milyen szar helyzetbe is csöppent az újdonsült gárdista.
Dalin balján Neskon, a lángszórós menetelt, aki az elmúlt hetekben már épp eleget hallott
kettejük ökörködéséből ahhoz, hogy értékelni tudja a vicceiket Neskon, akinek az állandó
hőterheléstől ráncos és cserzett volt a bőre, folyton prométeumtól bűzlött. A szag mintha a
pórusaiból áradt volna, de Dalin valahogy megnyugtatónak találta a dolgot, ahogy Neskon
közelségét is. Az egyik oldalán egy fiatal cimborával, a másikon egy barátságos ogrynnal erősnek
érezte magát. Még akkor is, ha ezek ketten nem csupán őt magát kedvelték, hanem azt is
fontosnak tartották, hogy kicsoda is ő.
Caffran fia. Criid fia. A kiskölyök, akit Vervunhive tüzéből menekítettek ki, s aki a háborúk
kohójában edződött katonává mellettük.
Neskon ellenőrizte a fegyvere őrlángját, és elégedett mosoly suhant át az arcán.
– E-század! – süvöltötte Meryn.
„Most! – gondolta Dalin. – A parancs, amire egész eddigi életemben vártam!”
– Puszta acél!
A bal kéz előhúzza a rohamkést, a karabély csöve alatti gyűrűbe csúsztatja, aztán elfordítja.
Az ezüsttel futtatott penge a tanithiak – s most már az összes Szellem – jelképe volt.
Dalin Criid egy pillanatra igazán büszkének érezte magát.
Életében először tűzte föl a saját szuronyát a saját karabélyára.
– Előre!
– Na végre! – mordult föl Neskon.

II.

A „szuronyt föl" parancs nem mindenkire vonatkozott. A mesterlövészektől például senki

nem várta el, így Larkin a füle botját se mozgatta, mikor elhangzott. A lézerpuskája, ami a
Gercon poklát is megjárta, azonban most is a keze ügyében volt.
Hlaine Larkin vén katona volt – Dorden és ayatani Zweil után talán a legöregebb Szellem az
egész seregben. Ennek ellenére még mindig neki volt a legélesebb szeme, és akárki akármit
állított, ő volt a regiment legjobb lövésze.
Vékony, inas férfi volt, a bőre, akár az elnyűtt, cserzett irha. Ott volt minden egyes
összecsapásban, amit a Szellemek vívtak, s míg ő életben maradt, a legtöbb barátját már
eltemette.
A tanithi mesterlövész csöndben várakozott, s időnként beleszimatolt a levegőbe. A feje
kivételesen tiszta volt, aminek különösen örült. Időtlen idők óta migrén kínozta – de nem most.
Persze... most ott volt helyette a lába. Az új lába, amit még mindig nem tudott teljesen
megszokni. Ragaszkodott hozzá, hogy protézist kapjon, nem gépi végtagot, így nem kellett az
egész lábát amputálni, de az enyhe bicegése a seb gyógyulása után is megmaradt.
Gaunt maga intézte el, hogy Larkin lábfejét a – tanithi kérésének megfelelően – protézissel
helyettesítsék. Nyilván bántotta a lelkiismerete. Elvégre ő volt az, aki lecsapta a mesterlövész
lábát azzal a nyavalyás karddal.
Larkin a fegyvere céltávcsövén át figyelte a tájat. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a
menetelő katonákat, s inkább az erőd falait, a megerősített kaput és a sziklatornyokat vette
szemügyre. Gyakorlott szemével mozgást keresett, oda nem illő dolgokat – a veszély bármiféle
jelét.
A bajt kereste, amiről Rawne oly bizton állította, hogy itt vár rájuk.
Nagyon lassan fújta ki a levegőt. Most, hogy nem fájt a feje, akár négy kilométerről is képes
lett volna pokolra küldeni bárkit. Már eddig is sikerült egyszer-kétszer, s ilyenkor úgy érezte,
mintha egy angyal – egy őrangyal, aki csak rá vigyáz – terjesztené ki fölé óvó szárnyait.
Egyszer már látott egy angyalt. Egyszer elég is volt.
Larkinról mindenki tudta, hogy addig nem hisz el semmit, amíg csak a saját szemével látta.
Ha a távcsövén át is látta... akkor már igen.
Lassan a gyalogosok is beúsztak a képbe – Daur, Kolea, Kamori... ahogy az alakulataik élén a
Hinzerhaus kapuja felé meneteltek.
Ott volt Caober is, meg Brostin és Varl. És persze Zweil atya, aki egy sziklán állva áldotta meg
az alant elhaladó gárdistákat.
„Ayatani Zweil... hát ő még egy érdekes alakmosolyodott el Larkin. – Nincs nála vénebb a
seregben, mégis csak úgy buzog benne az élet.”
Sorra tűntek föl az ismerős arcok a távcső hajszáloptikáján: Melwid, Veddekin, Derin,
Harjeon, Burone, kicsivel odébb Tona Criid és Ludd, aztán ott volt Lubba, meg Dremmond, meg
Posetine és Nessa, meg Bragg, Noa Vadim és Bool. Mögöttük Vivvo és Lyse talpalt, aztán ott jött
a dögös Jessi Banda, és...
Állj! Vissza!
Francba! Nem, nem, nem!
A gárdisták között ott gyalogolt Bragg is.
Bragg?!
Nem... csak a szeme csapta be. Vagy a távcsöve. Az elméje űzött vele ostoba tréfát. Bragg...
nem lehetett.
Nagyot sóhajtott, aztán igazított egy keveset a fegyverirányzékon.

III.

Viktor Hark komisszár átpréselte masszív testét a szűk ajtónyíláson, és belépett a

Hinzerhausba.
Odabent vagy harminc katona várakozott főleg a C-század emberei-, s közben halkan
beszélgettek. Daur kapitány, a rangidős, a belső ajtó mellett állt, s ötfős csoportokban küldte át
a gyalogosokat – Csendet! – mordult föl Hark, mire a beszélgetés fonalát mintha elvágták volna.
– Következő öt! – mondta Daur, és a kezében tartott térképre pillantott. – Negyven métert
mennek egyenesen, majd balra fordulnak. Csatlakoznak a galérián várakozó szakaszokhoz, és
továbbhaladnak!
– Értettem! – biccentett az alakulatot vezető Derin.
– Folyamatos rádiókapcsolatot akarok!
– Úgy lesz, uram – mondta a gárdista, bár látszott rajta, hogy mihamarabb szeretne már
odabent lenni, ahol nincs se szél, se huzat.
– Bármit találnak, azonnal jelentsék, Derin! – állt meg az ajtó mellett Hark. – Amíg a
parancsnok rá nem bólint, ez a hely nem biztonságos. Világos?
– Igenis! – mondta Derin mereven.
 – Ha egy bolha köhög odabent, azt is jelentik! És csak akkor mondják nekem, hogy ez a hely
biztonságos, ha erre a húguk szüzességét is feltennék!
Derin máskor erre egyből rávágta volna, hogy az ő húgai az otthonukkal együtt hamvadtak
el, de a komisszárnak csak némán tisztelgett.
– Induljanak!
Ahogy a belső ajtó bezárult mögöttük, egy rövid ideig még lehetett hallani a csizmáik
dübögését, aztán a távolság és a falak ezt a hangot is elnyelték.
– Következő öt! – intett a várakozóknak Daur.
– Mit gondol, mennyire pontosak a térképeink? – kérdezte Hark halkan, miközben a katonák
az ajtóhoz ballagtak.
Ban Daur összeráncolta a homlokát, és a kezében tartott papírokra sandított. A vezérkar
minden tisztjét ellátták térképpel, még Elikonban, az indulás előtt.
– Elég régiek, és úgy tűnik, a legnagyobb részét emlékezetből rajzolták – ingatta a fejét a
verghasti. – Vagy lehet, hogy egy része inkább csak... találgatás. Úgyhogy...
– Sajnos én is így gondolom – bólintott Hark, majd levette a sapkáját és a védőszemüvegét.
– Van egy olyan érzésem, nem egy meglepetés vár ránk ezen a helyen.
– Jól van, uram?
– Tessék? – kapta föl a fejét Hark.
– Ha szabad megjegyeznem, fáradtnak látszik.
– Csak... a szemem ég. Nem aludtam valami jól. De... indítsa a következő csapatot! Ne
tartsuk fel a sort!
Újabb katonák csusszantak át a külső ajtó résén, s kezdtek szűkösen lenni idebent. Hark
megvárta, míg Daur három újabb ötfős szakaszt útnak indít, majd előszedte a kabátja zsebéből
a saját térképét, s megkereste rajta a földszint alaprajzát. Sajna, minél tovább tanulmányozta,
annál inkább az volt az érzése, hogy Ban Daur még finoman is fogalmazott a térképpel
kapcsolatban.
– Nagyon szeretném tudni, hol van ezen a helyen a vízforrás – mondta a kapitánynak.
– Kút?
– Igen.
– Logikusan az alsó szinten kellene, hogy legyen. Már elküldtem Varlt meg a szakaszát, hogy
utánanézzenek.
– Én is bemegyek, és megkeresem őket – tette vissza a sapkáját Hark. – Ha bárki keresne,
odabent vagyok.
– Szüksége van kíséretre, uram?
– Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van kíséretre, kapitány?
– Nem, uram. Pusztán a formális udvariasságnak akartam eleget tenni.
– Jó válasz, kapitány – mosolyodott el Hark. – Később találkozunk.
Azzal belépett a Házba.

IV.
 A belső kaputól széles, nyolcszög keresztmetszetű folyosó vezetett az épület szívéig. A
padlót járólapokkal rakták ki, a falakat és a plafont időtől megfeketedett fakazetták borították.
Vállmagasságban mintha még valamiféle faragás halvány nyomait is ki lehetett volna venni.
Húszméterenként egy rövid lépcsősor emelte meg egy-másfél méterrel a folyosó szintjét, így
még csak megbecsülni sem lehetett a folyosó valós hosszát.
Hark hetek óta először volt igazán egyedül. Nem is... inkább évek óta.
A vastag sziklafalak kizárták a szél vonítását, s idebent csak a léptei zaját, bőr viharkabátja
recsegését és saját lélegzetét hallotta.
Senki nem zavarta, így volt ideje szemügyre venni az apróbb részleteket is, mint például... a
lámpákat.
A csövek, amiken ültek, szabadon futó, beteg artériákra hajaztak. A fény lassan pulzált, s a
dohánybarna és fekete falpanelek mintha magukba szívták volna. Úgy tűnt, az egész folyosó
halványan dereng, akár a csillagos ég egy nyári estén.
Hark megállt, és egy pillanatig csak a lüktető fényeket figyelte.
Emlékeztették valamire. Valami... fájdalmasra.
Csontig hasító kín, ott, ahol a karjának kellett volna lennie... a feje fölött a műtő fényei
pislákolnak... Öt éve. Már ilyen rég lett volna, hogy megjárta a Herodort?
Azon kapta magát, hogy leizzadt és reszket.
Volt még ott valami... a kín és a veszteség fájdalma mögött... mint valami csúf álom, amiből
az ébredés után csupán foszlányok és keserű utóíz marad.
Szomorúság, megbánás, és... a fájdalom, ami nem múlik el soha.
Ó, igen... ezek már vele maradnak.

V.

Hark nagyot nyelt, és megrázta a fejét, mintha az segítene kitisztítani a gondolatait, és

elűzni ezt az átkozott érzést, ami folyton kísértette.
Hónapok óta. Évek óta. És egyre gyakrabban.
Legtöbbször álmában vett rajta erőt, s iszonyodva, kábán ébredt tőle, de néha az ébrenlét
óráiban is meglátogatta.
Viszketés, amit nem lehet megvakarni, s egy olyan íz, amit a szájában érzett, mert az agya
ezt hitette el vele.
Dorden, az ezredorvos azt mondta, hogy az olyan súlyos fizikai trauma, amit Hark is
elszenvedett, gyakran pszichésen mély nyomokat hagy az áldozatban. És nem csak azokról a
fantomérzésekről beszélt, amit a legtöbben emlegetnek.
– Vannak, akik fémes ízt éreznek, komisszár – mondta Dorden.
– Gondolom, a rozsdás csajkák tehetnek róla... – próbálta Hark viccel elütni a dolgot.
– Fémes íz – mosolyodott el halványan az orvos. – Néha egy furcsa szag, ami talán nem
több, mint egy gyermekkorban érzett illat emléke. Mondjuk, a mosószappané vagy az édesanyja
kedvenc parfümjének aromájáé.
– Az én anyám BV-s szabadfogású birkózóbajnok volt, doktor – csóválta meg a fejét a
komisszár. – Mint ilyen, nem sok parfümöt használt.
– Most... ugye, csak tréfál?
– Persze.
– Ha úgy érzi, hogy a vicc segít, nyugodtan tréfálkozzon csak! Mindenki más túlélő stratégiát
dolgoz ki, s ahogy már mondtam, ha ez segít...
– Igazából orvosi véleményért jöttem, nem a segítségéért! – mondta Hark élesen, aztán
elhallgatott, és kelletlenül csóválta meg a fejét. – Elnézést, hogy elvesztettem a türelmemet,
doktor! Hol is tartott?
– Csupán arra voltam kíváncsi, hogy mit érez, komisszár? Egy ízt? Egy illatot? Egy emlék
zavarja?
– Egy... egy álom, doktor. Egy álom fakó foszlányai, amikre képtelen vagyok visszaemlékezni,
de mindig ott vannak a tudatom határán. És az utóbbi időben nemcsak hogy sokat álmodok,
hanem zavaros, csúf dolgokat is... bár nem értem, hogy miért.
– Idővel elmúlhat – biztosította Dorden, de nem így történt.
Hark tudta – érezte –, hogy ezek az álmok soha nem fogják békén hagyni. Volt, hogy úgy
ébredt föl, hogy a száját harapdálta, fel ne üvöltsön. És olyan is volt, hogy egyszerűen csak
elgyengült, mintha bódító füstöt lélegzett volna be, vagy egy puha tollpárnát tettek volna az
arcára, hogy lassan fulladjon meg. De... a puhaság és a gyengeség mögött mindig volt valami
éles, sarkos és hideg, mint egy tőr, ami csak arra várt, hogy a testébe fúródhasson.
A fények lomhán lüktettek, akár a szunnyadó Ház lassú szívdobbanásai.
„Pont úgy döbbent rá a komisszár. – Mintha egy alvó légvételét figyelném.”
A Császár szent nevére, mi a...

VI.

– Hark?
A komisszár megpördült, s az ép keze azonnal a plazmapisztolya markolatára csúszott.
Egy szakasz, amit Ferdy Kotosim vezetett, állt mögötte. A katonák kötelességtudóan
távolabb húzódtak, ahogy a tiszt odasietett Harkhoz.
– Valami gond van? – kérdezte a belladon gondterhelten.
– Csak... a térképeket ellenőriztem – motyogta Hark, és előhúzta a kabátja zsebéből a
kopott papírlapokat – Tudja... ez a hely... szóval...
– De legalább már nem kell a port nyelnünk odakint – vont vállat Kolosim.
– Igen – bólintott rá gyorsan Hark. – Lehet, hogy ez az, ami olyan zavaró idebent. A csend.
– Tudom, hogy érti, uram – biccentett a belladon, és a mennyezetre sandított. – Idebent
olyan érzése van az embernek, mintha...
– Ne is mondja! – vigyorodott el a komisszár.
– Nem is... – legyintett Kolosim. – Tudom, hogy szól a parancs, de akkor is... nem olyan,
mintha egy poros völgyben...
– Talán egy kicsit. De elég a szócséplésből! Menjenek nyugodtan tovább!
Hark szótlanul várt, míg a gárdisták lépteinek zaját el nem nyelte a távolság és a vastag
falak. A bőre a fekete kesztyű alatt őrjítően viszketett, de tudta, hiába akarná megvakarni. A
kesztyű alatt csak műanyag volt, meg drótok és szelonoidok. Megpróbálta kizárni a tudatából az
érzést, miközben továbbindult.

VII.

A hosszú folyosó végül a ház központi helyiségébe torkollott. Jobbra és balra, egymástól
szabályos távolságra oldalfolyosók nyíltak: hosszú, félhomályos járatok, amik az erődökhöz és a
földmélyi kazamatákhoz vezettek. A folyosókon átsüvítő szél a legmélyebb pincéktől a
legmagasabb csúcsokig ragadta magával a port.
Hark érezte a por szagát Valahol valami ablak vagy rostély biztosan nyitva van.
A folyosó végül egy lépcsősorban ért véget. A járólapok helyett itt már a padlót is
ugyanolyan elemek fedték, mint a falakat és a mennyezetet: csillogó, dohánybarna anyagból
készült lapok, amik halkan recsegtek a csizmája sarka alatt, akár a kikészített bőr.
A feje fölött díszesen faragott, jókora, szúrágta boltív feszült, akár egy ősi templom bélletes
fakapuja. Hark egészen közelről vette szemügyre a faragványokat, de az egymásba fonódó,
indázó motívumokhoz csöppet sem volt kegyes az idő. A formájuk még itt-ott kivehető volt, de
a mögöttes jelentés a részletekkel együtt immáron semmivé lett.
A központi csarnok kör alapú, ötvenméteres átmérőjű, gigászi helyiség volt, mely
négyemeletnyi magasságig nyújtózott. A közepén emelkedő masszív, ősi csigalépcső egészen a
ház legfelső szintjéig emelkedett, s minden egyes szinten függőfolyosók kötötték össze a lépcsőt
a körbefutó galériákkal. A mennyezeten függő lámpák akár egy sor, kocsányon lógó szemgolyó –
lágy derengésbe burkolták a központi teret. Harka lassan pulzáló fényben még a függőhidak és
folyosók elé állított őrszemeket is észrevette.
A szél ide is becsempészte a port, amitől olyan szaga volt a helynek, mint egy
mauzóleumnak – Hol fújhat be a szél?forgatta a fejét Hark.
– Valahol van egy ny... ny... nyitott spaletta, uram – vont vállat a lépcső aljában posztoló
gárdista.
Hark jól ismerte a férfit. Az akadozó beszédet és a szélroncsolt arcot el sem lehetett
téveszteni.
– Egy spaletta, Merrt gyalogos?
A tanithi szótlanul biccentett. Merrt mindig nagyon csöndes és óvatos volt Hark közelében.
Elvégre a komisszár küldte RIP-re az Ancreon Sextus-i offenzíva után. Így esett, hogy Merrt
gyalogos egészen közelről láthatta a Gercon felszabadítását.
Rhen Merrt valaha mesterlövész volt, Larkin után a sereg legjobbja. Aztán a Monthaxon
kapott fejsérülése megszabadította nem csak az arcától, hanem a tehetségétől is. Most, az
állkapocs-implantátumával úgy festett, mintha egy emberi koponyát kereszteztek volna egy
szervitorral. És a tehetsége nélkül megint csak egy közkatona volt, aki újból megpróbált nevet
szerezni magának.
– Egy... sp... spaletta, uram – mondta a gárdista lassan, minden szóval megküzdve.
– Akkor ideje lesz utánajárni a dolognak, nem igaz? – biccentett Hark. – Ott, ahol a szél utat
talál magának, utat találhat valami más is.
Újabb szakasz masírozott elő a komisszár háta mögött nyíló folyosóból, s a katonák a
csigalépcső felé indultak.
– Erről jut eszembe... örülök, hogy ismét látom, Merrt!
– Uram?
– Maga ide tartozik, Merrt. Az Egyeshez. Úgyhogy... ezúttal kerülje a bajt!
– M... m... megváltoztam, uram.
– Örömmel hallom. Merre találom a kutat?
– Hátsó lejáróbökött a háta mögé a hüvelykujjával Merrt. Hark megkerülte a hatalmas
csigalépcsőt, s a padlón jókora, nyitott csapóajtót pillantott meg. A patinás, bronzzal futtatott
ajtó mellett halomban állt a gyalogsági menetfelszerelés, s a komisszár egy zseblámpát vett
magához az egyik málhazsákról.
Bekapcsolta, s az üreg sötéten ásító szájához lépett vele. A barátságos, sárga fény annyira
más volt, mint a Hinzerhaust betöltő tejszerű derengés, hogy Hark összerezzent.
A lámpa fénykörében egy rozsdás vaslétrát pillantott meg, ami a mélybe vezetett. Hark
kelletlenül húzta el a száját, és nekiállt lemászni.

VIII.

– Ha megpöcköli őket, erősebben világítanak – mondta Twenzet gyalogos, és megkocogtatta

az egyik világítótestet – Ne! – rázta meg a fejét Varl.
– Miért?
– Mert... vérengzést rendezek – Jó... megértettem – vont vállat Twenzet.
A csöndes, hűvös kamra a ház legalsó szintjén volt, a térképek szerint bőven a talajszint
alatt – bár Varl nem igazán bízott a térképekben.
Az őrmester a B-század hat emberével ereszkedett le ide. Rawne katonái voltak mind –
Brostin, Laydly, a lámpapöckölő Twenzet, Gonlevy, LaHufr és Kant. A parancs, hogy jöjjenek le,
keressék meg, és biztosítsák az objektum vízellátását, magától Gaunttól jött, s Varl, a tanithi
veterán, aki az Alapítástól a seregben szolgált, azonnal indult is, hogy teljesítse.
Ceglan Varl igazi trükk- és mókamester volt, s épp ez tette egyszerre népszerűvé és
népszerűtlenné. Karcsú, inas férfi volt, s a tanithi Brostint leszámítva, aki szintén a kezdetektől
az Egyesben szolgált, százszor olyan tapasztalt, mint a másik öt katona.
Brostin és Varl együtt járta meg a Gercon poklát, s együtt köpték szembe a halált. És
nemegyszer voltak már ehhez hasonló pöcegödrökben – vagy, ahogy Brostin nagy élvezettel
kifejtette a belladonoknak, a Ház segglyuk felőli végében.
A meszelt falakon és a mélybe vezető, rozsdás vaslépcsőkön filmszerű, nyálkás rétegben ült
a kicsapódott nedvesség. Idelent alig pislákoltak a világítótestek, így szinte csak a
fegyverlámpáik fénypászmái mutatták az utat.
A kőbe vágott kamra elnagyolt kört formált, a padlót vaskos járólapok borították. Középütt
állt a kút, fölötte egy komplex csörlőmechanizmus.
– Szóval, ez itt a kút – intett a fegyverlámpájával Varl.
– Akkor már nem kell tovább kutatnunk? – vigyorodott el Twenzet.
– A viccek az én reszortom! – mordult rá Varl.
– És miért is? – kérdezte Laydly.
– Mert... vérengzést rendezek!
– Ez megint jó érv – biccentett Twenzet.
– Kinyitni! – adta ki az utasítást Varl.
Gonlevy és Kant nekifeszült a karoknak, amelyek az aknát lezáró fémlapot rögzítették.
– Ez beragadt, őrmester! – panaszkodott Kant. – Nem fog menni!
– Miért is? – kérdezte Varl ártatlanul.
Kant elhallgatott. Nagyon is jól tudta, mi következik.
– Úgy tűnik.. . a karok beragadtak, uram.
– És?
Kant morgott valamit az orra alatt.
– Hallotta valaki, hogy a fiatalember esetleg megnyikkant volna? Mintha úgy hallottam
volna, hogy megmukkant...
A gárdistákból kitört a visszafojtott röhögés.
– Kurva vicces! – bólogatott a belladon, aki már rég nem találta szórakoztatónak a nevéből
faragott kínrímeket. Esetleg ha valaki idevonszolná a seggét, hogy segítsen...
– Twenzynek igaza van – mordult föl Brostin.
– Már kértem, hogy ne hívj így! – csattant föl Twenzet. Brostin az egyik világítótestet
kocogtatta gyászkeretes körmével, s a halvány fény lassan valóban erősödni kezdett.
– Hagyd abba! – csattant föl Varl. – Mindenki hagyja békén a lámpákat! Ez csak azt
bizonyítja, hogy...
– Némileg gyerekesek?
Mintha késsel vágták volna el a beszélgetés fonalát, ahogy a rozsdás lépcsősor tetején Hark
komisszár tűnt föl.
– Uram! – tisztelgett Varl.
– Ez itt a kút, őrmester?
– Igen, uram.
– Kinyitották már? Biztosították a helyet?
– Még nem, uram.
– Akkor legfőbb ideje.
– Próbáltuk, uram – magyarázta Kant-, de ezek az átkozott karok beragadtak, és...
– Micsoda lepukkant egy hely! – csóválta meg a fejét Hark.
– Jaj, ne már, hogy maga is! – nyögött föl a belladon.
A komisszár lehúzta a baljáról a kesztyűt, s gépi kezével játszi könnyedséggel fordította el a
kart. A fejük fölött kísérteties csikorgással mozdultak meg a láncok, s az aknát lezáró lap lassan
emelkedni kezdett. Száraz, állott szag csapta meg az orrukat, és Varl elfintorodott.
 – Ez te voltál, Brostin?
– Most az egyszer nem – fogta be az orrát a lángszórós undorodva.
A kút falán moha és fekete zuzmó tenyészett, s lentről olyan szag áradt, amitől mindenkinek
felfordult a gyomra.
Brostin egy régi biztosítószeget húzott elő a zubbonya zsebéből, és az aknába dobta.
– Egy... kettő... három... – kezdte a komisszár. Tizenhatig jutott, amikor a fémdarab
nekiütközött valaminek, de egy darabig még hallották, ahogy a köveken pattog. De bármennyire
is füleltek, csobbanást nem hallottak.
– Ettől tartottam – komorodott el Hark.

Hetedik nap (Elikon óta).

Napkelte négy tizenkilenckor. Egész éjjel porvihar. Helyi idő szerint nem sokkal éjfél előtt már
mindenki az épületben volt. Senki nem aludt. Keményen dolgoznak a hely biztosításán. A Ház igazi
útvesztő. (Kvés) Kevéssé (vagy egyáltalán nem) hasonlít a térképekre. Egy sor új helyiségre
bukkantunk. K. még egy új, keleti szárnyat is talált, ami semelyik térképen nem szerepel.

Ez a hely egyszerre élettelen és nagyon is élő. Száraz és üres. de még mindig van energia.
Gond viszont, hogy nincs víz. A kút csontszáraz. Próbálunk kapcsolatba lépni Elikonnal, hogy
küldjenek utánpótlást. G. nyugtalan. Saját vízkészlet nélkül nem maradhatunk itt huzamosabb
ideig. A katonák egy második kútról pusmognak, aminek viszont nyoma sincs. És nemcsak hogy a
térképeink nem úgy (fste) festenek, mint ez a hely, de még egymásra sem igazán hasonlítanak
Ezért a hibáért én magam teszek panaszt a taktikusoknál.

Képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy (valami álom vert tanyát az elmémben,
ami egyfolytában megpróbál).

A por miatt sokaknak van kötőhártya-gyulladása.

V. H. tábori naplója, 778/05

 NÉGY
PORBA ÍRVÁN

I.

A Hinzerhaus csupa visszhang volt, s eltartott egy darabig, míg ehhez hozzászoktak A falak a
lehető legbizarrabb módon vezették a hangot, s az őrposzton várakozók akár egy olyan
bajtársuk lépteinek zaját is hallhatták, aki két emelettel s vagy száz méterrel a fejük felett sétált.
„Ha a szél utat találna ezekbe a termekbe, miféle koncertet adhatna!" – tűnődött Baskevyl,
miközben az energiaelosztó felé igyekezett.
Minden elágazásnál ellenőrizte a hevenyészett térképet, amit Mkoll rajzolt neki arról, merre
is keresse a generátort. Ha már egyszer a térképek annyit értek, mint naptáron a légyszar.
Daur és Rawne tegnap este majdnem ölre ment egy olyan helyiség miatt, amit a térképek
második fogadócsarnokként tüntettek föl. Baskevyl szinte biztosra vette, hogy Daurt egy hajszál
választotta el attól, hogy beverje Rawne orrát. Aztán Gaunt rámutatott, hogy a két térkép
szinte semennyire nem hasonlít, s végül kiderült, hogy a hely, ahol épp vitatkoztak,
tulajdonképpen pont a második fogadócsarnok Így visszatekintve Baskevylnek leginkább Daur
viselkedése tűnt nyugtalanítónak Ban Daur kapitány kiválóan képzett tiszt és higgadt ember
volt, a gárdatisztek mintapéldánya. Olyan, akitől a legkevésbé sem várná az ember, hogy kezet
emel egy felettesére.
„Azért van, mert félünk – szögezte le magában Baskevyl.
– Van, aki bevallja, van, aki nem, de mindenkit a frász tör ki ettől a háznak csúfolt
útvesztőtől, ezen a poros-szeles szemétdombon. Van valami a levegőben, valami zörgő
koponyák egy poros völgy mélyén – nyugtalanító!”
Biztos, hogy nem a vízben volt, mert abból egy cseppet sem találtak. A kút száraz volt, s
tegnap óta a vízadagot a negyedére csökkentették. Luddnak jutott a hálátlan feladat, hogy
naponta ellenőrizze a kulacsokat, s felírjon mindenkit a kis fekete könyvébe, aki a
megengedettnél többet ivott.
Épp ezért tegnap óta mindenki szerette Nahum Luddot.
Baskevyl úgy érezte, mintha a szájában egy darab tapló lenne, s már annyi nyála sem
maradt, hogy benedvesítse. Mióta bejutottak ebbe a nyavalyás erődbe, két órát, ha aludt, s
mindvégig hűs forrásokról és tiszta vízről álmodott.
Amitől az ébredés persze csak még pocsékabb lett.
Követte Mkoll instrukcióit, s a folyosó végén, az első lépcsősornál elindult lefelé. A falakat
borító, dohánybarna intarzia a lámpák lassan lüktető fényében kísértetiesen csillogott, s ezt a
mindent belepő por sem tudta eltüntetni.
 Lépteket hallott, s lelassított, hogy lássa, ki jön utána. Vagy húsz szívdobbanásig várt, de
senki nem tűnt föl a lépcsőfordulóban.
Úgy Játszik, megint a visszhang járatta a bolondját vele. Az alatt a tíz perc alatt, míg leért,
tényleg mindenféle dolgot hallott, amit a falak vezettek el hozzá: léptek zaját,
beszédfoszlányokat, csikorgást, ahogy valaki egy ládát húzott a padlón. Valahol három katona
panaszkodott a vízadag csökkentése miatt, s ő minden szavukat hallotta, mintha csak mellettük
állt volna.
A lépcsősor alján a J-század két katonája – Tokar és Garand – állt őrt. Idegesen rezzentek
össze, ahogy megpillantották, majd zavartan tisztelegtek.
– Idegesek?
– Azt hittük, hogy... hogy maga is csak visszhang, uram.
– Egyfolytában mindenfélét hallunk – morogta Tokar. – Hangokat. Beszélgetést. És persze
soha nincs ott senki. A frászt hozzák az emberre!
– Merre van az energiaelosztó? – kérdezte Baskevyl.
– Ott lent, uram – intett Garond egy keskeny lépcsősor felé.
– A hangokon kívül van valami?
– Nem, uram.
– Az ott micsoda? – mutatott az őrnagy a szemközti falra.
– Micsoda, uram?
– Az ott! A porban.
– Ó! – rázta meg a fejét Garond. – Az... oda van rajzolva. Gak! Nem is vettem észre...
– Maguk csinálták? – húzta föl a szemöldökét az őrnagy.
– Nem, uram – rázta meg a fejét a két katona.
Egy arc volt az, de a dohánybarna panelt már oly rég belepte a por, hogy a részleteket és a
nemét nem lehetett megállapítani. Úgy tűnt, a lassú, elnagyolt mozdulatokkal felvázolt
képmásnak nincs szeme, csak nyitott szája.
– Mi a franc ez? – ingatta a fejét Garond.
Baskevyl elnézte a porba rajzolt arcot, a néma sikolyra nyíló szájat, és megborzongott.
– Nem tudom... nem hiszem, hogy a mieink rajzolták.
– Már két órája hesszelünk itt, és biztos, hogy az alatt senki nem állt neki művészkedni –
mondta Tokar. – De... hogy a fenébe lehet, hogy nem vettük észre?
– Nem tudom – ismételte meg Baskevyl halkan. – Mindenesetre... takarítsák le azt onnan!
– Mivel, uram?
– Mondjuk, a sapkájukkal, katona!
A két Szellem kelletlenül állt neki az álcaköpenyük sarkával letakarítani a rajzot. Baskevyl
figyelmét nem kerülte el, mennyire óvatosak.
Úgy tűnt, egyikük sem akar elsőnek a rajzhoz érni.

II.
 – Lehetőleg ne itt – mondta Dorden, ahogy Gaunt belépett a boltozatos mennyezetű
szobába, s elkezdte leverni a csizmájáról a port.
– Egészségügyi előírás tiltja?
– Ha ebből a helyiségből akarjuk kialakítani a tábori kórházat, akkor minél kevesebb port
szeretnék idebent látni – morogta az ezredorvos, és letett egy fertőtlenítőszerrel teli
kartondobozt a fal mellé.
– Tábori kórházat?
– Azt.
Gaunt cinikus mosollyal telepedett le a masszív bőr karosszékbe, s a zsákját a mögötte álló
asztalra tette.
– Nem ez a tábori kórház? – kérdezte Dorden zavartan.
– Ez az én irodám, doktor!
– Ó!
– A kórház innen jobb kéz felől a harmadik helyiség.
– Ezek a rohadt térképek! – zsörtölődött Dorden. – Van, aki elboldogul velük?
– Nem hiszem – csóválta meg a fejét Gaunt. – Én ilyennel legalábbis még nem találkoztam.
Azzal kéjes nyögéssel húzta le a csizmáját, és egy maréknyi port rázott ki belőle a padlóra.
A helyiség a Ház szívében volt, s a dohánybarna, intarziás falakon itt is jól látszott, hol
voltak korábban a festmények. Régen egészen kellemes hely lehetett. Talán egy nappali vagy
elegánsan berendezett szalon – most azonban már csak egy gyéren megvilágított barlangnak
tűnt egy kísértetjárta rom kellős közepén.
Dorden összerezzent, amikor rájött, hogy van egy harmadik személy is a szobában. Az egyik
lámpa mellé kucorodva Eszrah ap Niht olvasott egy régi könyvet. Az ujjával folyamatosan
követte a szöveget, s a nehezebb szavaknál hosszan elidőzött.
Úgy tűnt, az Éjjárót minden érdekli, s így Gaunt úgy döntött, megtanítja olvasni.
– Mit olvasol, Eszrah? – kérdezte Dorden, aki még mindig nem tanulta meg pontosan
kiejteni az Éjjáró nevét.
– A címe... Tükör által homályosan – nézett föl a könyvből Eszrah.
– Ah! – mosolyodott el Dorden, és Gauntra sandított. – A parancsnok egyik kedvence.
– Az – biccentett Gaunt, aki épp a másik csizmájából rázta ki a port.
– Mi is az a híres mondás, ami ebből a könyvből származik? „A halállal tesszük le a
szolgálatot, amit a Császár ránk ruházott"? Vagy valami ilyesmi...
– Azt hiszem, arra gondol, hogy "A szolgálat mindhalálig tart" – mondta Gaunt, és
megmozgatta a kopott, szutykos gyapjúzokniba bújtatott lábujjait.
– Igen... ez az.
– Persze, nem egészen a szerző érdeme – vont vállat a komisszár ezredes. – Végül is egy régi
szállóigéről van szó.
– Méghozzá egy elég keserűről – bólintott rá Dorden.
– Keserű? – húzta föl a szemöldökét Gaunt. – Talán nem az a gárdista kötelessége, hogy a
Császárért harcoljon, és Őérte haljon meg? Vagy esetleg valamit cl szeretne nekem, mint
komisszárjának mesélni, doktor?
– Tudja, hogy hány éves vagyok, parancsnok? – vigyorodott el Dorden. – Ha az életkorom
miatt a leszerelés mellett döntök, már tizenhárom éve csak a lábam lógatnám.
 – Fethre... tényleg...
– Az ilyesmit kérvényezni azonban nem kötelező, parancsnok. Meg hát... hová is mennék a
leszerelés után?
Gaunt erre igazán nem tudott mit válaszolni.
– Tudja, hogy képzelem el az öregkort? Az igazi öregkort? Valami eldugott porfészekben,
mint helyi orvos. Talán egy világvégi gyarmaton. Ez ellen igazán nem lenne kifogásom. Mert,
legyünk őszinték, eljön majd az a nap, amikor már túl öreg és lassú leszek, hogy lépést tartsak a
Szellemekkel, és akkor... egy ilyen helyen szeretnék kikötni. Ahol megfázást meg lázat kezelhet
az ember, törött csontokat rak sínbe, és gyerekeket segít a világra. Valami... csöndes helyen.
Amikor eljön az ideje.
– Maga örökre velünk marad, doktor – rázta meg a fejét Gaunt.
– Hm... én is ettől tartok.
– Tart tőle?
– Meddig még, parancsnok? – sóhajtott föl Dorden. – Még hány év szolgálat és hány ütközet
vár ránk? Előbb-utóbb mindenki meghal. A világ, ahol születtem, már odavan, s lassan,
egyesével a népem utóját is látom meghalni. Nem én akarok a legutolsó tanithi lenni.
– Ez nem így lesz, erre akár...
– Tudom, hogy nem így lesz – legyintett az orvos. – Mert egy nap már túl öreg leszek az aktív
szolgálathoz, és akkor épp maga lesz az, aki a leszerelésemet fogja kérni.
– Nem hinném. Nézze csak meg Zweilt!
– Van egy lényeges különbség, parancsnok – mosolyodott el szomorúan Dorden. – Ha az
ayatani hibázik, attól még senki nem hal meg.
– Ha eljön az ideje – kelt föl a székből Gaunt –, én magam fogom megkeresni magának azt a
távoli kolóniát, doktor. A szavamat adom rá! Lehet, hogy pont az a világ lesz, ahol a többi
leszerelt tanithi is letelepszik majd. Jutalomként a hű szolgálatért.
– Parancsnok... maga komolyan elhiszi, hogy eljön ez a nap?
Gaunt egy darabig csak állt, és némán mérlegelte a lehetséges válaszok súlyát.
– Nem – mondta végül halkan.
A balhauti ütközet után Slaydo Hadúr megígérte Gauntnak, hogy az első olyan világon, amit
elfoglal, letelepítheti a katonáit. A komisszár ezredes mindig is remélte, hogy ezzel új otthont
adhat a tanithiaknak, de... a dolgok időközben megváltoztak.
– Nem hiszem, hogy Macaroth figyelembe venne egy olyan ígéretet, amit még az elődje tett.
– Ha mégis szándékában áll, akkor nagyon kell ügyelnünk, nehogy ez a világ legyen az –
ingatta a fejét Dorden. – A tanithiak felkoncolják, ha ezt a pöcegödröt akarja rájuk sózni.
Odasétált a szemközti falhoz, és végigsimította.
– Vajon miféle kép lóghatott itt?
– És vajon kivehette le onnan?
– És maga?
– Már... hogy érti, hogy és én?
– Maga hogyan látja a katonai pályafutása végét?
– Ugyan, doktor! – telepedett vissza a fotelbe Gaunt. – Mindketten tudjuk, hogy az én
katonai karrierem előbb-utóbb hogy végződik. Hanem... ha esetleg... van egy felesleges tűje meg
némi cérnája, azért hálás lennék. Ezek a zoknik kezdenek kilyukadni!
 – Tud stoppolni, parancsnok? – mosolyodott el hitetlenkedve Dorden.
– Meg tudom tanulni. Még akkor is, ha ez nem kifejezetten része a feladatkörömnek
– Használhatná a tartalék zoknijait
– Ezek már azok.
– Dickerson.
– Mi van vele?
– Dickerson. Belladon, Arcuda alakulatában. Úgy hallottam, ő olcsón megstoppol bármilyen
zoknit. És azt mondják, egész ügyes. Régen szabóként dolgozott. Magának lehet, hogy ingyen is
megcsinálja.
– Köszönöm a tippet!
Eszrah hirtelen felpattant a székről, és felkapta az íját. A következő pillanatban nyílt az ajtó,
és Rawne lépett be.
– Csak Rawne az! – mondta Gaunt, de az Éjjáró továbbra is feszülten figyelt. – Mi történt,
őrnagy?
– Criid azt állítja, talált valamit.

III.

A nyers energia ózonszaga fogadta Baskevylt, ahogy belépett a helyiségbe.

Jókora terem volt, csupa szöglet és beugró, hullámos plafonnal. A helyiséget a generátor
uralta, ami akkora volt, mint egy leszállóhajó. Kábelek tucatjai csatlakoztak hozzá, s ezek vitték
el az épületben mindenfelé az energiát. A rácsos oldalfalak mögött ugyanabban a lassú
ritmusban pulzált a fény, mint a világítótestekben. Hangja nem volt, de áradt belőle a forróság,
s Baskevyl eltűnődött rajta, miféle vegyi reakció játszódhat le a generátor mélyén.
A helyiség őrzésére kijelölt szakasz katonái épp kártyáztak, mikor belépett. A gárdisták
azonnal felpattantak, de az őrnagy egy legyintéssel visszaküldte őket zsugázni.
– Hogy mennek a dolgok, Domor kapitány?
A rangidős tiszt Csupaszem Domor volt, s miközben a katonák csöndben új leosztásba
kezdtek, a tanithi odasétált az őrnagyhoz.
– Magam sem tudom, uram. Fogalmam sincs, hogy miféle generátor ez. Nem tudjuk, ki
építette, vagy hogy működik... de két dolog biztos. Igen régi darab, és még mindig jól szuperál.
– Fogalma sincs, hogy működik? – kérdezte Baskevyl hitetlenkedve.
Ha a Szellemek között volt, aki értett a technikai dolgokhoz, az Csupaszem volt.
– Talán... valamilyen vegyi reakció, de... nem tenném rá a nyakam. Gondolom, a parancsnok
sem örülne, ha megpróbálnám kinyitni a generátort, hogy kiderítsem.
– Mi táplálja? Van valami... üzemanyagraktár?
– Nincs, uram.
– Kellene ide egy technopap – motyogta az orra alatt az őrnagy, és óvatosan megérintette a
generátort.
Azzal a mozdulattal vissza is rántotta a kezét. A keze alatt a fém úgy lüktetett, mintha élne.
Hitetlenkedve bámult Domorra, aztán megrázta a fejét.
– Szóval... akkor a parancs szerint... egyszerűen csak vigyáznak erre az... ízére. Lehet, hogy
nem tudjuk, hogy működik, de legalább működik, és van világítás. Majd leküldök ide egy
szakaszt, hogy felváltsák magukat, mondjuk... úgy három óra múlva?
– És... mi lesz a zajokkal, uram?
– Maga is kezdi? – ingatta a fejét Baskevyl. – Azt hiszem, ennek a helynek nagyon fura az
akusztikája. A falak vezetik a hangokat... de ennyi. Úgyhogy ettől nem kell berezelni.
Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznie Domort.
– Van még valami?
A tanithi intett a fejével, hogy járjanak egyet.
Komótosan megkerülték a generátort, s Domor egészen közel hajolt az őrnagyhoz.
– Én most nem csak a léptekről meg a beszédfoszlányokról beszélek, uram.
– Hát mi másról?
– Ez egy olyan... kaparászó hang. Mintha valahol őrölnének valamit. Hol elhalkul, hol
felerősödik.
– Én semmi ilyesmit nem hallottam – rázta meg a fejét Baskevyl.
– Akkor jöjjön velem! – mondta Domor halkan, majd kilépett a generátor takarásából. –
Chiria! Megmutatom az őrnagynak a műhelyt. Míg vissza nem jövök, maga a főnök.
Domor az energiaelosztó hátsó falából nyíló, rozsdás ajtón át egy lepusztult helyiségbe
kalauzolta az őrnagyot. Itt jóval hidegebb volt, mint a generátor közelében, s olyan szaga volt
mindennek, mintha egy ősrégi kamrában járnának.
A falak mentén kopott falócák sorakoztak, mellettük üres szekrények árválkodtak, ahol
valaha rég a szerszámokat tarthatták. Egyik-másik fűrész vagy fogó körvonala még mindig
látszott a megdermedt, olajos koszban.
A műhely négy kisebb, egymásba nyíló helyiségből állt, amiket kő boltívek kötöttek össze.
Ahogy az őrnagy is belépett, Domor azonnal betette maguk mögött az ajtót.
– Hallgassa csak!
– Nem hallok semmit – rázta meg a fejét Baskevyl.
– Hallgassa!

IV.

Rawne és Gaunt egy ősrégi lépcsősoron mászott egyre feljebb, míg el nem érték a Ház
legmagasabb pontját. Végül egy kör alaprajzú, kupolás helyiségbe értek, ami úgy festett, mint
egy harangtorony. A falakon félig nyitott fémspalettákat rázott a szél, ami úgy nyüszített, akár
zörgő koponyák között, egy poros völgy mélyén egy kivert kutya.
– Be lehet zárni őket? – emelte föl a hangját a komisszár ezredes, hogy túlkiabálja a szelet.
– Nem – rázta meg a fejét Criid. – Beragadtak.
Gaunt nyolc jókora nyitott spalettát számolt össze. Akár egy haldokló félig lehunyt szemei.
Úgy tűnt, az idő és a mindent belepő por végül mindegyiket tönkretette.
 – És ez mi?
– Criid galambdúcnak nevezte el – válaszolta Rawne. – Nézze csak!
Középütt masszív fémoszlop emelkedett a magasba, melyből kisebb karok álltak ki. A padlón
madárürülék nyomai látszottak, s néhány kosár roncsa.
– Lehet, hogy madarakat tartottak idefönt – mondta Criid, bár a szavait alig lehetett érteni a
széltől és a szája elé kötött kendőtő!. – Hírvivő madarakat. Talán... galambokat.
Gaunt szemügyre vette a nyitott lamellákat, s elképzelte, ahogy madarak röppennek át
közöttük – Ezek sokkal nagyobbak lehettek, mint a galambok.
Lekucorodott a legközelebbi ablak elé, s megpróbált kilesni, de a szél azonnal port szórt a
szemébe. Köhögve tápászkodott föl.
– Ha nincs ez a rohadt szél, biztosan pazar kilátás nyílik innen... – harákolta.
Rawne elégedetten nyugtázta, hogy egyet gondoltak. Néhány őrszemet majd ide is felküld.
– Valójában nem ezt akartam mutatni – intett nekik Criid.
– Hanem?
– Hanem... azt.
A galambdúc legfelső merevítőrúdján egy fekete fém arcmaszk lógott. A rögzítőszíjnál fogva
akadt fönn, s ahogy a szél megforgatta, kampós orrú, vicsorgó démonpofa nézett le rájuk.
A Vértestvérek hordtak effélét.
– Itt a baj, amiről annyit beszélt, őrnagykomorodott el Gaunt.

V.

Baskevyl lassan körbefordult, és a mennyezetre szegezte a tekintetét.

– Ugye, maga is hallotta? – suttogta Domor.
Az őrnagy kiszáradt szájjal biccentett. Most már ő is tisztán hallotta a száraz, kaparászó
hangot. Pont olyan volt, mint amilyennek Csupaszem Domor leírta. Olyan hang volt... Baskevyl
nem is talált rá megfelelő szót, de önkéntelenül is egy kép jelent meg a lelki szemei előtt.
Valami hatalmas, kígyószerű, ami csupa csont, izom és pikkely, s csikorogva fúrja át magát a
sziklába vágott járatok labirintusán.
Annak idején Lucien Wilder mindig azt mondogatta, hogy Baskevylnek fájdalmasan élénk a
fantáziája, s ahogy a démonféreg előbújt az elméje sötét zugaiból, az őrnagy a saját bőrén
érezte a szavai igazát.
– Maga szerint ez minek hangzik? – kérdezte Domor halkan. Baskevyl válasz helyett
végigjárta mind a négy kamrát, s a leghátsó helyiség dohánybarna, faberakásos fala előtt állt
meg.
Megint hallotta a hangot. Gyémántkemény csigolyák vonaglottak a szürke, nyálkás hús
fogságában, s a pikkelyek hátborzongatón csikordultak a köveken.
Hideg izzadság csorgott le a hátán, s minden idegszálával a hangra összpontosított, ami
lassan elhalt.
– Szóval? – kérdezte újfent a tanithi.
 – Kártevők? – kockáztatta meg Baskevyl.
– Ez egy száraz, halott hely, uram. Se ételmaradék, se rovarok, se rágcsálók.
Baskevyl elfintorodott. Domor okos ember, nincs értelme ostobaságokkal traktálni.
Megint hallotta a kaparászó hangot. Odalépett a falhoz, s végigsimította a barna paneleket
Hűvös, sima anyagot tapintott ki, s ahogy megkocogtatta a falat, hallotta a burkolat mögött a
kő tompa dobbanását.
Aztán az egyik ponton a hang megváltozott Üregre bukkant.
– Itt nincs semmi a panel mögött – kapta föl a fejét. – Hallgassa csak!
Újra megkopogtatta a falat, s lélegzet-visszafojtva hallgatta a tompa visszhangot.
– Hozza ide az embereit! – intett a tanithinak, de a hangja megremegett, ahogy a lelki
szemei előtt ismét felrémlett a démon-kígyó képe. – És addig is...
Hirtelen másfajta hangot hallott. Száraz reccsenés volt, mintha valaki az ujjperceit
ropogtatná. A falpanelen, tőle jobb kézre, egy apró nyílást vett észre, ami egy perce még nem
volt ott. A lyuk pereme füstölgött.
– Domor... – kezdte, amikor éles fájdalom hasított a jobb karjába.
A kabátja és a zubbonya megperzselődött, s a fájdalommal együtt a sült vér szaga jutott el a
tudatáig.
– Francba! – üvöltött fel. – Eltaláltak! Domor!
Hátratántorodott, s hullámokban tört rá a rosszullét. A lézersugár a ruhájával együtt a jobb
felkarját is átégette, és...
A tanithi a padlón feküdt, sápadtan, kifacsart pózban. Gépi szemei erőtlenül zümmögtek,
ahogy a lencsék megpróbáltak fókuszálni. Megpróbált mondani valamit, de szavai vérbe fúltak.
A mellkasa közepén csúf, megperzselt szélű lyuk éktelenkedett.
– Domor?! – kiáltotta az őrnagy.
– Le! – köpte a vérrel kevert szót a tanithi.
Baskevyl azonnal hasra vetette magát, s a következő pillanatban újabb lyukak nyíltak a fali
panelen.
Kettő, három, egy tucatnyi, húsz, negyven...

Elikon! Elikon! Itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Összecsaptunk az ellenséggel! Ismétlem,
összecsaptunk az ellenséggel!

Nalfa kilép (adás vége).

Rádióüzenet átirata, 778/05

 ÖT
PATKÁNYOK

I.

A műhelyben pillanatok alatt elszabadult a pokol. A paneleket vérvörös lézersugarak

égették át, cafatokra tépve a szemközti fal előtt álló dobozokat, és fémcseppekké olvasztva a
felaggatott eszközöket.
Baskevyl megpróbálta bevonszolni a sápadt, ernyedt Domort egy masszív munkapad mögé,
de nehezen boldogult. Sérült keze úgy lüktetett, mintha savval égették volna meg.
– Domor! – csikorgatta a fogát az őrnagy, miközben a pisztolytáskájával kínlódott.
Az égett panelek és dobozok bűze orrfacsaró volt, s a szűk, zárt térben megülő savas füst
marta a belladon szemét.
Végül csak sikerült előhúznia a pisztolyát, s viszonoznia a tűzet.
Persze, egy karabéllyal a kezében nagyobb biztonságban lenne, de... nem... nem jó ötlet.
Domor fegyvere alig ötlépésnyire hevert a földön, de ilyen erővel fényévekre is lehetett volna.
– Megtámadtak minket! – üvöltötte torkaszakadtából. – Ide! Ide!
Az étert kiabálás és sikolyok töltötték be, mintha egyszerre mindenki megbolondult volna.
A műhely ajtaja kicsapódott, s Domor emberei rohantak be, élükön Chiria tizedessel. A
sebhelyes arcú nő a szokásosnál is félelmetesebben festett dühből és értetlenségből gyúrt
maszkjában.
– Mi a...
– Domort meglőtték! – bődült el Baskevyl. – Ide!
A tizedes azonnal megtorpant, s egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Ha az őrnagy
utasításának megfelelően átrohan a tennen, lelövik.
Hosszú sorozatot eresztett meg az átlyuggatott panel felé, fedezettüzet adva az embereinek.
– Hozzátok a kapitányt! – kiáltotta. – Mozgás!
Domor mostanra már olyan sápadt volt, mintha cseppnyi vér sem maradt volna a testében.
Ezért megfizetnek a rohadékok!
Ezlan, Nehn és Brennan azonnal csatlakozott hozzá, s ők négyen folyamatos tűz alatt
tartották a ronccsá lőtt panelt.
– Tüzet szüntess! – rikoltotta Chiria.
Már senki nem lőtt, s a szitává lyuggatott panel mögött is csupán a szél nyöszörgött.
– Ide! – csikorogta Baskevyl. – Segítsenek!
Nehn és Chiria odarohant, Ezlan és Brennan viszont továbbra is a falat tartotta szemmel.
– Őrizzék a műhelyt! – zihált Baskevyl. – Ha bármi megpróbál előbújni a fal mögül, lőjék le!
Én majd elviszem a századost a...
– Majd mi elvisszük – mondta Chiria tompán. – Nehn... fogd meg a lábát!
Baskevyl kezébe nyomta a karabélyát, s az őrnagy szó nélkül elvette a fegyvert. Elég régóta
szolgált már a Gárdában, hogy tudja, van, amikor a bajtársi kötelék bármilyen parancsnál
erősebb. Ezt minden tisztnek érdemes volt észben tartania.
A két Szellem gyorsan kicipelte Domor élettelen testét a műhelyből, s Baskevyl nagyot
sóhajtott Itt a baj, amiről Rawne annyit beszélt.
Ellenőrizte Chiria karabélyát, majd a másik két gárdistára sandított.
– Van maguknál gránát vagy robbanótöltet?

II.

– Gyorsan! Ide tegyék! – kiáltotta Ana Curth.

Chiria és Nehn az ágyra fektette Domort, amit a doktornő mutatott.
– Mi történt? – kérdezte Curth, miközben egy ollóval fejtette le a kapitány vérmocskos
zubbonyát.
– Megtámadtak minket – mondta Chiria komoran.
– Kicsit részletesebben?
– A falban voltak – köszörülte meg a torkát a verghasti. A falakban lapultak, mint a
patkányok. Domor... ugye meghalt?
Curth nem válaszolt. Lefertőtlenítette a kapitány mellkasát, aztán egy mély bemetszést
ejtett a szegycsont fölött egy szikével.
Jó lett volna leborotválni a mellkast, de tudta, hogy erre most nincs idő.
– Chayker! – süvöltötte. – Lesp!
A két egészségügyis mögött Dorden tűnt föl az ajtóban, s ahogy meglátta, hogy Ana mire
készül, megragadta Lesp karját.
– Csontfűrészt és bordaterpeszt! És gézt a tamponáláshoz! Sok gézt!
Aztán odatérdelt Ana mellé, és sápadtan vette szemügyre Domor sebét.
– Lőtt seb – morogta. – Lézerfegyver. Tiszta bemeneti nyílás. Reméljük, nem érte sem a
szívet, sem a tüdőt!
– Gépre kellene tennünk – motyogta Curth. – Nem érzem a pulzusát.
– Hogy történt? – fordult az ezredorvos Chiriához.
– Megtámadtak minket – mondta a tizedes rekedten.
– Hol?szólalt meg a hátuk mögött Larkin.
A tanithi mesterlövész állt az ajtóban, a háta mögött Nessa, Raess és Jessi Banda. A
mesterlövészek már órák óta a házat járták, potenciális lőállásokat keresve, s amikor
meghallották a kórházból kiszűrődő kiabálást, azonnal idesiettek.
– A generátornál.
Larkin lekanyarította a válláról a lézerpuskáját, s a másik három mesterlövészre pillantott.
– Menjünk, lőjünk valamit!
 Néhány perc múlva Gaunt, Rawne, Criid és a P-század néhány katonája viharzott be a
kórházba.
– Jelentést! – csattant föl Gaunt.
Domor, aki ekkor készült behelyezni a bordaterpeszt, komoran mérte végig a komisszár
ezredest.
– Megtámadtak minket.
Gaunt gyors pillantást vetett Domorra, akit már csak a gépek tartottak életben, és a
halántékán lüktetni kezdett egy ér.
– Túléli?
– Ajánlom neki! – csattant föl Curth, miközben új steril kesztyűt húzott.
– Jó. És most tudni akarom, pontosan mi is történt.
– Az energiaelosztó mögötti műhelyben ütöttek rajtunk, uram – lépett előre Chiria. –
Baskevyl őrnagy már ott van.
– Odamegyünk! – biccentett Gaunt. – Most!

III.

Chiria vezette át őket a generátorszabáig vezető útvesztőn, s olyan tempót diktált, amivel a
lassan bicegő Larkin nem volt képes lépést tartani. Aztán hirtelen megtorpant, s feltartott balját
ökölbe szorította. A Szellemek azonnal megálltak, s a hirtelen rájuk nehezedő csöndben mind
hallották a lézerfegyverek távoli sivítását.
– Ez nem az energiaelosztó – rázta meg a fejét Larkin. – Ez valamelyik felső emeletről jön.

IV.

A hosszú, huzatos csarnok üresnek tűnt.

Úgy nyújtózott előttük, mint valami barna falak közé szorított sugárút, s a plafon szabályos
közönként kupolává szélesedett.
Az E-század körlete a Ház egyik felső emeletén volt, nem sokkal a hegygerinc alatt, ahol a
szél hosszú, félhomályos folyosókon és termekben bolyongott. A spaletták kortól
megvetemedve ültek az ablakkeretekben s a mennyezet boltíveinek közepén.
A Szellemek mindegyiknél megálltak, de egyiküknek sem volt épkézláb ötlete, vajon hogy is
kellene bezárni a spalettákat.
– Márpedig kell, hogy legyen rá mód – jelentette ki Meryn.
– A lépcsők egészen a lamellákig futnak fel, úgyhogy ezeket eredetileg úgy tervezték, hogy
szükség esetén a mesterlövészek lőállásként használhassák őket.
Megragadta az egyik patinás rézkart, ami a spalettát volt hivatott nyitni, de hiába
erőlködött, a kar meg se moccant.
 – Fethre! -– csattant fel. – Miért nem mozdul ez?!
– Talán mert beragadt? – vont vállat Fargher, Meryn adjutánsa.
Az efféle észrevételek és megjegyzések Farghertől mindennaposnak számítottak, de Merynt
most mégis elfutotta a pulykaméreg.
– Azt én is látom, tökfej! Mi a fenének épít bárki is egy ilyen erődöt pont ide, a porsivatag
közepére?
A katonák összesúgtak a háta mögött, s Meryn úgy pördült meg, mint akit megcsíptek –
Igen? Megint maga pofázik, Cullwoe?
– Nem uram – rázta meg a fejét Dalin.Én voltam. És csak annyit mondtam, lehet, hogy
amikor ezt a helyet építették, a por még nem jelentett gondot.
– Baromság – rázta meg a fejét Fargher.
– Igazándiból... nem simított végig egy lamellát Meryn.
– Lehet, hogy a fiúnak van igaza. Végül is, ki a fene használna csörlős mechanizmussal
ellátott nyílászárókat egy olyan helyen, ahol a por semmi perc alatt tönkreteheti?
– Megolajozhatnánk az alkatrészeket – mondta Neskon. – A fegyverolaj is megtenné. Vagy
akár... a prométeumzselé.
– Lehet, hogy... – tűnődött Meryn, aztán...
A következő pillanatban már nem volt üres a csarnok. Dalin emlékezett rá, hogy Hark ezt
harci időnek nevezte.
Mintha lelassult volna körülöttük minden, s a hideg levegőben vörös, koherens fénysugarak
cikáztak Swaythe felüvöltött, ahogy egy lézersugár átfúrta a karját, egy szilárd magvas lövedék
pedig Fargher fél koponyáját vitte el.
Dalin két szívdobbanással azelőtt nyitott tüzet, hogy Meryn erre parancsot adott volna.
Cullwoe szinte azonnal csatlakozott hozzá, s a többiek is gyorsan beszálltak, kivéve Neskont, aki
vadul próbálta működésbe hozni a lángszóróját.
Semmi fedezékük nem akadt, s mindkét oldalról lézersugarak és robbanólövedékek
záporoztak rájuk. Cardy rángatózva esett össze, ahogy egy koherens fénysugár átfúrta a nyakát,
aztán a következő a koponyáját égette át.
– Kurva életbe! – üvöltötte Meryn. – Megölni őket!
A gárdisták még azt sem látták, mit vagy kit kellene megölniük. A félhomályba burkolózó
csarnokot s a belőle nyíló folyosókat csak a torkolattüzek világították meg.
Dalin Criid lekuporodott, és pontosan azt tette, amire a RIP-en Kexie őrmester tanította. A
torkolattüzeket vette célba, egyik lövést a másik után eresztve meg.
Körülötte falelemek robbantak szét – az egyik Venklin háta mögött. A Szellem szétroncsolt
fogai mögül füst szivárgott, s a férfi lassan, hangtalanul csúszott le a fal mellé.
– Vissza! – bődült el Neskon. – Jön a tűz!
– Földre! – kiáltotta Meryn, mire a gárdisták azonnal a padlóra vetették magukat, s a
kezükkel próbálták eltakarni az arcukat.
Neskon lángszórója felsivított, s az izzó prométeum fehér lángnyelvekkel nyalta végig a
falakat. Dalin a nyakát tette volna rá, hogy a sötétből sikolyt hallott.
Mire a tűz kihunyt, ismét csönd és sötétség telepedett a csarnokra.
– Fethre! – nyögte Meryn.
Cardy meghalt. Fargher is. Venklin is. Seerk is. Swaythe súlyos sebet kapott.
 – Megtámadtak minket! – hadarta Meryn a sisakrádiójába.
– Megtámadtak minket a... hol is vagyunk pontosan? Fargher! Hol a fenében vagyunk? Hol
van Fargher?!
– Meghalt, uram – mondta komoran Cullwoe.
Dalin leguggolt az adjutáns holtteste mellé, s előhúzta az oldaltáskájából a térképet. Fargher
átlőtt feje gyomorkavaróan billegett a véres nyakán, miközben Dalin a zsebében matatott.
– Dalin! – csattant föl Meryn. – Gyerünk már!
Criid gyorsan kiteregette a térképet, s megpróbálta egy pillantással befogni a tervrajzot.
– Legfelső szint... nyugati tizenhatos folyosó, uram.
– Nyugati tizenhatos... biztos?
– Igen, uram.
– Ellenséges aktivitás a nyugati tizenhatos folyosó környékén! – hadarta Meryn a rádióba.
Legfelső emelet! Azonnal erősítésre van szükségünk!
Zavartan pillantott a katonáira, és megkocogtatta a sisakját.
– Jön az erősítés!
– És addig mit csinálunk, uram? – kérdezte Cullwoe, aki remegő kézzel tárazta újra a
karabélyát.
Meryn bizonytalanul nézett végig a katonáin. Alig ötven másodperc alatt négy embert
vesztett, s az életben maradtak riadt, kitágult pupilláiban a saját félelmét látta tükröződni.
Mielőtt bármit válaszolhatott volna, csizmás léptek vertek visszhangot a folyosókon. A
Szellemek ugrásra készen lapultak a falakhoz, s a közeledő hang irányába fordultak.
Akárkik is igyekeztek feléjük futólépésben, a lépteik zaja lassan elhalkult, aztán teljesen el is
halt.
– Mi a franc? – morogta Neskon.
– Biztosan alulról jött – súgta Dalin. – Visszhang egy alattunk lévő szintről.
– Ja – bólogatott zavartan Meryn. – Biztosan csak a visszhang volt.
Aztán újra felhangzott a csizmák dobogása, hol halkabban, hol hangosabban.
– Ez most felülről jött... – motyogta Cullwoe.
– Csak az a baj, hogy fölöttünk már nincs újabb emelet – rázta meg a fejét Dalin.
– Meryn! – kiáltotta valaki a sötétből.
Riadtan kapták oda a fejüket. Obel kapitány állt mögöttük, aki úgy közelítette meg őket az
ellenkező irányból, hogy nem is hallották, sem őt, sem az embereit.
– Maguk meg honnan a fenéből kerültek elő? – csattant föl Meryn.
Obel olyan arcot vágott, mint aki nem biztos benne, hogy nem beugratás kérdést kapott-e.
Pillantása végigfutott az üres, felperzselt folyosókon, az elesett Szellemeken, aztán megvonta a
vállát.
– Mi vagyunk az erősítés. De... látom, már nélkülünk elkezdték a háborút. Mi a fene történt
itt, Meryn?
A tanithi színpadiasan az előttük nyújtózó csarnok felé intett.
– Ők történtek – mondta maró gúnnyal.
– Előre! – utasította az embereit kézjelekkel Obel. – Óvatosan! Az egyik katonája
lekuporodott Swaythe mellé, hogy ellássa a sebeit, a többiek szinte hangtalanul indultak előre.
A csarnok és a folyosók üresek voltak. A beragadt lamellák között fémesen dünnyögött a
szél, finomszemű porral szórva meg a padlót. Egyedül a korom és a megégett falak
bizonyították, hogy néhány perccel ezelőtt itt valódi harc folyt.
– Ők nyitottak tüzet? – kérdezte Obel.
– Igen – bólogatott Meryn. – Négy emberemet is elkapták. De Neskon jól odapörkölt nekik.
Néhányat mi is elintéztünk.
– Értem. De akkor hol vannak a testek?

Nyolcadik nap.
Napkelte négy-harminckettőkor. Múlt éjjel két helyen is rajtunk ütöttek. Négyen maghaltak és
van két súlyos sebesültünk Az egyikük állapota kritikus.

Az ellenségből egyik alkalommal sem láttunk semmit.

(lttva) Itt vannak velünk. idebent.

Az egész sereg riadókészültségben áll. Megkezdtük a Ház védelmének kiépítését. G.

elrendelte néhány külsőfolyosó és alagút lezárását, s elkezdték a barikádok felállítását. A katonák
kényelmetlenül érzik magukat. Bizonytalanok. Mind várják, hogy kitörjön a vihar.
G. üzenetet küldött Elikonba erősítésért és vízért. Folyamatosan a harcállásokat járom, hogy
megpróbáljak javítani a morálon. Ha ez így megy tovább, hamarosan dezertálásra számíthatunk.

Mióta kísérti bármi is a Szellemeket?

V. H. tábori naplója, 718/05

 HAT
ÁRNYVADÁSZAT

I.

Gaunt átvette Beltayntől a futárhengert, előhalászta belőle az üzenetet, s gyorsan átfutotta.

A szárnysegédje ott talpalt mellette, s amint a komisszár ezredes végzett, ismét az övére
csatolta a hengert.
Az alsóbb szintek felé siettek, ahol Ludd, Daur és Kolosim irányította a pihent szakaszokat a
külső szárnyak felé. A körletekké alakított helyiségekből hangyaként sereglettek elő a karikás
szemű, cserepes ajkú katonák, akik gyorsan tisztelegtek, amint megpillantották a parancsnokot.
Gaunt kutyafuttában fogadta a tisztelgéseket, s már ment is tovább.
Egész falpaneleket szereltek le, hogy megerősítsék a külső szárny barikádjait, mások porral
teli málhazsákokat cipeltek, hogy azokból emeljenek torlaszt. Nem egy katonát tetőtől talpig
fehér por lepett be, s a hely kísértetiesen kezdett egy malom raktárára hasonlítani.
A rangidős tisztek már vártak rá a második fogadócsarnokban. Sötét, üres helyiség volt, a
homorú plafont hat vaskos, megfeketedett faoszlop tartotta. Valami súlyos csapódott a
padlóba, de hogy mi volt az, és hogy ez mikor történt, azt már nem lehetett megmondani.
Rawne az előző este folyamán egy asztalt is behozatott ide, hogy legyen hol megtartaniuk az
eligazítást, de most, hogy minden mozdíthatóra szükség volt a barikádok építéséhez, ezt is
rekvirálták.
A tisztek zavartan álltak körben a terem közepén: Rawne, Kolea, Hark, Mkoll, Baskevyl,
Kamori és Theiss. A többi főtisztet máshová szólította a kötelesség, de Gaunt biztosra vette,
hogy első nekifutásra ennyien is elegen lesznek.
– Üzenet érkezett Elikonból – kezdte Gaunt kertelés nélkül. – Ígéretet kaptunk, hogy a
következő húsz óra során vízszállítmányt küldenek. Amint elindították a gépeket, pontosítanak.
– Embereket is küldenek? – kérdezte Theiss.
– Erről nem szóltak – húzta el a száját Gaunt. – Úgy tűnik, a fronton is felforrósodott a
helyzet. Beltaynnek sikerült annyit kihámoznia az elcsípett üzenettöredékekből, hogy Elikon
közelében páncélos ütközet zajlik.
– Akkor lehet, hogy az erősítésre még napokat kell várnunk – mondta Rawne. – Esetleg
heteket És még csak azt sem tudjuk, ki vagy mi ellen harcolunk.
– Ma délután beszélek Van Voytz tábornaggyal – folytatta Gaunt. – Megpróbálom vázolni
neki a helyzetünket.
– Ha szeretné, én szívesen megértetem vele! – morogta Rawne.
A tisztek komoran vigyorogtak.
 – Javítani szeretnék a helyzetünkön, nem rontani – csóválta meg a fejét a komisszár ezredes,
majd Baskevylhez fordult.
– Hogy van Domor?
– Stabil az állapota. A lézersugár elkerülte a szívet és a fő verőereket.
– Swaythe?
– Eltört az egyik lába, és van pár hússebe, de rendbe jön.
– A maga karja, őrnagy?
A belladon sebét ellátták, de nem engedte, hogy parittyakötést tegyenek a karjára.
– Az is hamar rendbe jön, uram.
– Mi a helyzet azokkal, akik Meryn alakulatát támadták meg?
– Nyomuk sincs – szólalt meg Kolea. – Se vérnyomok, se hullák. Én magam vittem fel egy
alakulatot a nyugati tizenhatoshoz, és mindent ellenőriztünk Ha nem veszett volna oda négy
emberünk, azt mondanám, árnyékra vetődtünk.
– Hol végződik a nyugati tizenhatos?
– A rajtaütés helyszínétől körülbelül fél kilométerre, egy alagútban. Zsákutca. Onnan csak
lefelé lehet menni. Két létrával felszerelt akna és egy lépcsősor vezet lefelé, a tizennégyesre. De
mindegyik lehetséges kijáratot őrzik. És akkor is őrizték, amikor Meryn embereit megtámadták
Márpedig a menekülő ellenségnek valahol ki kellett jutnia, és ezeket a járatokat nem
használták.
– Akkor a falakban vannak járatok, és azokat használják – mondta Baskevyl teljes
meggyőződéssel. – Alagutak, álmennyezetek, titkos járatok...
– Egyet sem találtunk – rázta meg a fejét Mkoll. – Pedig nagyon kerestük őket. A
generátorállomáson történtek után nekem is ez volt az első gondolatom. De az embereim nem
találtak titkos ajtókat és átjárókat, pedig az egész Házat átkutatták.
– Akkor kutassák át még egyszer! – mordult fel Gaunt. Mindenki elhallgatott.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a komisszár ezredes megkérdőjelezi Mkoll hozzáértését, de a
tanithi szó nélkül elfogadta a parancsot. Ha mindent többször is ellenőriznek, s ennek ellenére
sem találnak semmiféle magyarázatot a támadásra, az egyetlen lehetséges magyarázat az
marad zörgő koponyák egy poros völgy mélyén, amiknek lefűrészelték a tetejét, amiről tilos volt
beszélniük.
– És mi a helyzet a generátorral?
– Criid készen áll, ha ön is, uram – mondta Hark.

II.

A P-század órákat töltött azzal, hogy barikádokat építsen a generátorállomás műhelyre nyíló
végében, s még egyet, ami magát az állomást védte. Két .30-as, tripodra állított golyószóró, s
ugrásra kész Szellemek szakaszai őrizték a bejáratot.
– Criid? – kérdezte Gaunt, ahogy belépett.
Az egyik gárdista a műhely ajtajára bökött.
 – Odabent van, uram.
Baskevyl bizalmatlanul méregette a falakat, mint aki már nem bízik bennük.
A démonféreg... odabent van. Minden idegszálával a kaparászó hangra összpontosított, de
most nem hallotta. Ami persze nem jelentette azt, hogy... az... nincs ott. A falak mélyén. A
sötétségben.
A műhely hideg volt, s a huzat finomszemű szürke port hozott magával. Az egyik beugróban
újabb géppuskafészek fogadta őket. Criid és néhány embere itt várt Gauntra.
Baskevyl összerezzent, ahogy megpillantotta a lyukas panelt. Szinte látta a feléje száguldó,
gyilkos lézersugarakat, amik onnan jöttek, és... megint hallotta a kövön csikorduló pikkelyek
hangját...
– Minden rendben? – érintette meg a könyökét Kolea.
– Ja... persze – nyögte ki nagy nehezen a belladon.
A Szellemek lefeszegették a falról a panelt, mely egy sötét üreg ásító torkát takarta eddig.
Közel akkora volt, mint egy csapóajtó, s a huzat innen jött.
Két sor homokzsákot halmoztak föl eléje, félig elfedve a bejáratot. Gaunt közelebb sétált, s
jól megnézte magának a nyílást. Természetes hasadéknak tűnt, nem olyannak, amit emberkéz
vágott a sziklába.
– Szóval... csak megkocogtatta a falat, és egyből megtalálta?nézett kérdőn Baskevylre.
– Üreges volt – biccentett a belladon. – Lehetett hallani.
– Ez az egyetlen ilyen panel – mondta Mkoll. – A többi mögött szilárd kőfal van.
Ellenőriztük. Kétszer.
– Járt már valaki odabent?
– Febreen meg én – lépett elő a Szellemek közül Hwlan, Criid első felderítője. – Szűk járat,
uram. És elég alacsony. Nyugat felé tart.
– Elágazások?
– Egyet sem láttunk, uram, de... nem is mentünk messzire. Viszont erős huzatot éreztünk.
Úgy hiszem, ez a járat a felszínre vezet.
Mkoll lekanyarította a válláról a karabélyát, és ellenőrizte az energiacellát – Járjunk utána!

III.

Kolea Mkoll után indult, amikor látta, hogy Gaunt is előhúzza a sorozatvetőjét – Uram...
– Csak körülnézek odalent.
Baskevyl kelletlenül torpant meg a sötét üreg előtt. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy
belépjen oda, ahol... csontkemény pikkelyek csikorognak a sötétségben, s valami egyre közelebb
és közelebb kúszik hozzájuk...
– Őrnagy? – kérdezte Gaunt élesen.
– Uram? – rebbent meg Baskevyl szeme.
– Maradjon itt, és figyeljen a bejáratra! – mondta a komisszár ezredes, s azzal belépett a
sötétségbe.
 Baskevyl reszketve, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Még soha nem tagadott meg semmiféle parancsot a karrierje során, de ha Gaunt arra
utasította volna, hogy tartson vele... maga sem tudta, képes lett volna-e rá.
A járat valóban alacsony volt, s néhol annyira összeszűkült, hogy csak lapjával fértek át a
sziklafalak között. A birodalmiaknak kétrét kellett görnyedniük, hogy be ne verjék a fejüket a
plafonba. A padlót és a falakat por borította, amit időről időre széllökések kavartak föl.
Mkoll és Kolea bekapcsolta a fegyverlámpáját, s két sárga fénypászma világította meg Gaunt
előtt a levegőben kavargó porszemeket.
– Itt hirtelen ereszkedik a járat – sziszegte a felderítők őrmestere. – Csak óvatosan!
Kavicsok csikordultak a csizmájuk alatt, s Kolea megtorpant.
– Mi a gond, Gol? – állt meg a nyomában talpaló Gaunt is.
– Ez itt már nem természetes járat. Kibővítették.
– Úgy érti, kiásták?
– Igen – bólintott Kolea, és megérintette a morzsolódó kőfelületet. – Ezek itt
csákánynyomok. Ezek meg...
A sziklafalban fémesen csillogó cövekek ültek. Valaki szabályos közönként acélszegecseket
vert a kőbe.
– Ezekhez kötelet szoktak rögzíteni – magyarázta az őrnagy, aki valaha maga is bányászként
dolgozott Vervunhiveban. – Ennek mentén sötétben is képesek lehettek eljutni a Házig, meg
vissza.
Innentől már lassan emelkedett a járat, bár még mindig olyan alacsony volt, hogy
képtelenség volt felegyenesedni.
– Akna! – mordult föl Mkoll.
A kötél keskeny perem fölött tapadt a falhoz, de előttük feneketlen üreg tátongott. Ha
valaki sötétben próbál meg végigjönni itt, a vezetőkötél nélkül egyenesen belesétál.
– Jó mély... – világította meg az üreget Kolea. – Valami búvópatak vájhatta.
– Akkor ez azt jelenti, hogy ez a szikla nem valami stabil – csóválta meg a fejét Mkoll.
– Hát nem... – értett egyet Kolea. – Ha ez újkeletű dolog lenne, én egyből kiparancsolnám a
Házból az embereket.
Valami megcsikordult a köveken, s a sötétséget surrogó hang töltötte be.
– Mi volt ez? – kérdezte Gaunt.

IV.

Baskevyl, aki az üreg bejáratánál várakozott, riadtan lépett hátra.

– Mi a gond? – kapta föl a fejét Criid.
– Semmi – motyogta az őrnagy. – Semmi. Persze, ez hazugság volt.
Megint hallotta.
V.

Hark az inspekció során a kapusházba is betért. Az odavezető hosszú folyosón porral teli
zsákokat cipelő, fáradt gárdisták siettek el mellette. A javuk Arcuda alakulatához tartozott, ők
kapták a feladatot, hogy megtöltsék a zsákokat Pár biztató szóval útjára is engedte a katonákat,
akik tetőtől talpig fehérek voltak a portói.
A falakat, a padlót, de még a plafont is ugyanez a fehér, finomszemű anyag borította, s Hark
tisztán hallotta a nyitott ajtón túl nyüszíteni a szelet.
Arcuda legényei ugyan kiszabadították az ajtót, s így könnyebben ki-be járhattak, de ez
egyben azt is jelentette, hogy a szél is könnyebben utat találhatott az épületbe. A kapu elé egy
sátorponyvát feszítettek ki porfogónak, de hamar kiderült, hogy ez sem több meddő
próbálkozásnál. – A maga ötlete volt? – kérdezte Hark a kapuban őrködő Maggstől.
– Ez se sokat ér, de legalább nem fulladunk bele azonnal a porba – vont vállat a gárdista.
A ponyva egy pillanatra felemelkedett, és fél tucat Szellem sorjázott be, mindegyikük egy
zsákkal a vállán.
– Nem tudom, hogy meddig húzzuk ki víz nélkül, uram – csóválta meg a fejét az élen haladó
Arcuda, ahogy megpillantotta a komisszárt Hark kelletlenül biccentett, de semmi igazán biztató
nem jutott az eszébe.
– Francba! – káromkodta el magát Maggs, s kibiztosított fegyverrel indult a kapu felé.
Hark és Arcuda összenézett, s máris indultak utána.
Odakint minden vakítóan fehér volt, s azonnal felhúzták a védőszemüvegeiket. A szél
jajongva kavarta a port, s tizenöt méterig ha elláttak.
Katonák tucatjai lapátolták a port zsákokba a kapu előtt, mintha valami őrült, szadista
parancsnok ezzel akarta volna büntetni őket. Mind tudták, hogy a védművekhez van szükség a
homokzsákokra, de a tudat, hogy amit tesznek, hasznos, semmivel sem tette a feladatot
kellemesebbé.
– A Császárra! – morogta Hark, és elképedve figyelte, ahogy Maggs előresiet. A belladon a
talajt vizslatta, mint valami szagot fogott vadászkutya.
– Láttam valamit! – kiáltott oda a komisszárnak, majd mintha olyasmit tett volna hozzá,
hogy „láttam, hogy a nő erre jött".
– Nő? – kerekedett el Hark szeme.
Ő nem látott senkit errefelé jönni.
– Maggs?
– Valaki erre jött, akit nem ismertem föl – ingatta a fejét a belladon, és roppant ostobának
érezte magát.
Főleg, hogy a komisszár és Arcuda is a szemtanúja volt a dolognak.
Az igazat azonban mégsem mondhatta el nekik. Úgysem hinnék el.
Mert már nem először látta a feketébe öltözött néma nőt, és volt egy olyan baljós sejtése,
hogy hamarosan újra találkoznak.
VI.

Eszrah ap Niht lesétált a második fogadócsarnokba, körbejárt, majd továbbindult. Nahum

Ludd, aki a helyiség egyik sarkában ült, s a katonák beosztását ellenőrizte egy adattáblán, hogy
elterelje a figyelmét a szomjúságáról, meglepetten kapta föl a fejét.
– Eszrah! – szólt az Éjjáró után, majd föltápászkodott a székéről, s a magas harcos után
eredt. – Eszrah! Várj!
Gaunt szobája előtt majdnem belerohant ayatani Zweilbe.
– Atyám! Mi baja Eszrahnak?
– Azt én is szeretném tudni, fiam! Békésen olvasgattunk épp a kötőmód rejtelmeire
oktattam -, aztán se szó, se beszéd, fölpattant, felkapta az íját, és kirohant.
– Maradjon itt, atyám...
– Csak nem képzeled, hogy majd itt ácsorgok, a folyosó közepén? – méltatlankodott a vén
pap.
– Akkor igyekezzen! – vetette oda Ludd, s azzal Eszrah után iramodott.
Zweil elkeseredetten sóhajtott föl, és megcsóválta a fejét.
– Nos... most megfogtál, fiam!
Eszrah jóval a komisszárhelyettes előtt járt, s a népére jellemző gyors, hangtalan léptekkel
haladt. Hirtelen megállt, hogy ellenőrizzen egy szobát. Varl, aki egy pillanattal az után lépett ki
az ajtón, hogy az Éjjáró továbbindult, meglepetten bámult a gereoni után.
– Valami baj van? – nézett kérdőn a sarkon beforduló Luddra. – Eszrah hirtelen belépett,
ránk szegezte a fegyverét, hogy a vér is meghűlt bennünk, aztán se szó, se beszéd, továbbállt.
Az ajtóban már ott tolongtak Varl emberei, akik értetlenül bámultak az Éjjáró után.
– Szerintem látott valamit – lihegte Ludd. – Vagy hallott.
Varl felmarkolta a karabélyát, intett az embereinek, hogy kövessék, s a komisszárhelyettes
nyomába szegődött.
Húsz métert megtéve elágazáshoz értek. A főfolyosó kelet felé tartott, egy oldalsó járat
viszont délkelet felé kanyarodott. S volt ott egy lépcsősor is, mely kígyóként kapaszkodott fel a
galériára.
– Merre... merre ment? – torpant meg Ludd.
Varl tehetetlenül rázta meg a fejét. Az emberei – Twenzet, Kabry, Kant, Cordrun és Lukos, a
leggyorsabbak, akik beérték őket – ebben a pillanatban cövekeltek le mögöttük.
A tanithi megkocogtatta a gégemikrofonját.
– Őrszemek a keleti felső galériákon és a főfolyosón! Itt Varl! Látta valaki az Éjjárót?
Csupa nemleges választ kapott, és elégedetlenül csóválta meg a fejét.
– Lehet, hogy... csak elbújt valahol – kockáztatta meg Twenzet – Nem.
– De... mi van, ha mégis?
– Nem.
– De... miért nem?
– Pofa be, különben vérengzést rendezek!
– Szent szar! – nyögött fel Lukos, ahogy Eszrah egyik pillanatról a másikra előbukkant a
délkeleti járat félhomályából. – Eszrah?
 Az Éjjáró a galéria felé sandított, aztán lekanyarította a válláról az íját, és kettesével szedve
a lépcsőket, fölfelé iramodott.
– Utána! – csattant föl Varl.
Négy emeletet loholtak az Éjjáró nyomában a baljós, gyöngyházfényű derengésben. Eszrah a
legfelső emeletig rohant, majd kelet felé fordult, a keleti tizenkettes folyosó irányába.
A járatot szabályos közönként elágazások, kupolák és páncélozott lőállások tagolták. Hűvös
szelet éreztek az arcukon. A nyugati folyosón Rawne tűnt föl hat embere élén.
– Zweil atya valami olyasmit magyarázott, hogy Eszrah teljesen meggajdult – mondta az
őrnagy tompán.
– Erre jött – biccentett Ludd.
Az Éjjáró eközben elérte a folyosó végét, s a Szellemeknek futólépésben kellett utána
sietniük, nehogy szem elől tévesszék. Rawne bekapcsolta a rádióját, s utasította az alattuk lévő
szinteken posztolókat, hogy küldjenek föl még egy szakaszt, ahogy arra is, hogy zárják le a
következő, lefelé vezető lépcsősort.
– Hová tűnt? – lassított le Varl.
– Ha minket le is rázott, őket biztosan nem – mutatott Ludd a szemből közeledő katonákra.
– Akkor meg hol a fenében lehet?
– Kit érdekel? – mordult föl Rawne. – Azok ott nem a mieink!

VII.

A lassan oszló sötétség mögött félhomály és friss, hideg levegő fogadta őket. A járat
kiöblösödött, s akár egy cakkos sebhely, sápadt fény szivárgott Ie a mélybe.
– Ez már a felszínre vezet – mondta Mkoll halkan. Egymásra halmozott kőtömbökön és a
csizmáik alatt szétmorzsolódó földgöröngyökön másztak föl a sziklahasadékig, ami úgy festett,
akár egy groteszk száj. A szél, ami ide is megtalálta az utat, hófehér port szórt a szemükbe.
Elsőnek a felderítők őrmestere mászott ki, majd visszafordult, hogy segítsen Gauntnak és
Koleának.
Odakint napfény fogadta őket s a mindent belepő por. Azonnal feltették a
védőszemüvegeiket, de még így is eltartott egy darabig, míg a szemük alkalmazkodott a
megváltozott fényviszonyokhoz.
Úgy tűnt, annak a hegynek a túloldalán lyukadtak ki, amiből Hinzerhaust is kifaragták. A
lábuk előtti meredély hatalmas kőtömbökkel és szélkoptatta törmelékkel volt tele, azon túl
pedig, amennyire a portól meg lehetett állapítani, sivár pusztaság nyújtózott a láthatárig.
Puszta földek egy kietlen világon.
Gaunt a kelet-nyugati irányba futó sziklafalat vette szemügyre. Majd száz méterrel a fejük
felett tornyokat és fedett folyosókat látott, s innen nézve az egész épület sokkal félelmetesebb
és tiszteletet parancsolóbb volt, mint a déli fal felől, ahol a főkapu is állt.
A végtelen tér csaknem összeroppantotta őket, s Gaunt szinte örömmel fogadta, amikor a
szél kergette por sustorgását kutyaugatás ellenpontozta.
 Kutyaugatás...
– Hasra! – kiáltotta Mkoll, s a következő pillanatban a géppuskalövedékek a fejük felett
martak a sziklafalba.

Elikon! Elikon, itt Nalfal Azonnali segítségre van szükségünk! Több ponton is támadás érte a
célterületet. A támadó erők mérete egyelőre nem ismert. A célterület nem biztonságos.
Ismétlem. azonnali segítségre van szükségünk!

Nalfa kilép (adás vége).

Rádióüzenet átirata, 778/05

 HÉT
AZ ELSŐ TÁMADÁS

I.

A sziklákon gellert kapó lövedékek a legkiszámíthatatlanabb irányba pattogtak, s a támadóik

egy perc nyugtot sem hagytak nekik. Folyamatos tűz alatt tartották őket, s a sziklafalat öklömnyi
lyukak tarkították.
A birodalmiak egy kőhalom mögé húzódtak be, aminek a tetejét már szilánkosra csipkézték
a láthatatlan támadók sorozatai.
– Beszorultunk! – morogta Kolea.
Mkoll hasmánt csúszott a kődarab pereméhez, és kilesett.
– Nem valami biztató! – morogta kelletlenül.
Gaunt előhúzta a sorozatvetőjét, és kétszer a levegőbe lőtt. Az ellenség pergőtüze egy
pillanatra elhallgatott csak hogy a következőben még nagyobb vehemenciával csapjon le rájuk.
– Remek! – sziszegte Gaunt. – Felbőszítettem őket!
Bekapcsolta a fülhallgatóját.
– Baskevyl! Megtámadtak minket! Hozzon erősítést!

II.

Baskevyl és Criid összenézett, aztán az őrnagy már nyúlt is a rádiójáért – Hallom, uram. Hol
vannak?
– Az alagút a felszínre vezet – válaszolta Gaunt. -A nyílt terepen kaptak el minket. Ha vissza
akarunk jutni a járatig, fedezettűzre lesz szükségünk.
– Értettem, uram!
Criid egy hosszú pillanatig némán bámult a belladonra, aztán felhúzta a szemöldökét – Mire
várunk?
„Tényleg – tette föl magának is a kérdést Baskevyl. – Mire várok? Valami elfogadható
magyarázatra, hogy miért nem akarok bemászni abba a nyomorult alagútba...”
Criid kibiztosította a karabélyát, és bemászott a falban ásító lyukba.
– Fedezze a hátamat, őrnagy! – sziszegte.
– Nem – rázta meg a fejét Baskevyl, majd kihúzta a pisztolyát, és kiparancsolta a nőt az
üregből. – Én megyek előre, és maga fedezi az én hátamat.
 Úgy kapaszkodott az üreg éles kőperemébe, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba, aztán
nagy levegőt vett, és belépett a sötétségbe.

III.

Rawne-nak igaza volt.

A szemből érkező alakok tőlük úgy harminc méterre álltak meg a félhomályos folyosón. Alig
látszottak többnek körvonalaknál – fél tucat megcsomósodott tintafolt a sötétség palettáján.
De nem voltak Szellemek.
Ezt Ludd is érezte a zsigereiben.
Rawne és Varl gondolkodás nélkül nyitott tüzet, s egy pillanatra rá a többi Szellem is
csatlakozott hozzájuk.
A zárt térben cikázó, sistergő fénysugarak kaleidoszkópszerű felvillanásaitól könnybe lábadt
az ember szeme, s lehetetlen volt kivenni, hogy valójában kikkel is állnak szemben.
Mintha eltűntek volna a füstködben... aztán az első lecsapó lézersugarak megmutatták,
hogy mennyire nincs így.
Valaki felsikoltott, s a falakba és a plafonba csapódó robbanólövedékek döreje fülsiketítő
erővel kapta őket telibe. Egy fali világítótestet találat ért, s szikraesőt szórva robbant föl.
– Megtámadtak minket! – kiabálta Rawne a rádióba. Legfelső szint, keleti tizenkettes!

IV.

Hark döbbenten kapta föl a fejét.

– Mondja újra! – próbálta túlüvölteni a szelet és a sztatikus zörejt. – Újra!
– Megtámadták a Házat! – bődült el Arcuda, és a sziklaerőd felé integetett.
– Abbahagyni! – rivallt a komisszár a porral teli zsákokkal bíbelődő katonákra. – Vissza a
Házba!
A gárdisták alig hallották a széltől, és a többségük értetlenül bámult a vadul hadonászó
politikai tisztre.
– Elég! Abbahagyni! Mindenki vissza a Házba!
Páran végre felfogták, hogy mit akar, és futólépésben indultak a Hinzerhaus felé.
Aztán az egyikük felbukott – Talpra! – rohant oda hozzá Hark, de mielőtt odaérhetett volna,
Maggs tüzet nyitott a karabélyából. – Mia...
A földön heverő gárdista tarkóján füstölgő, véres lyuk tátongott.
– Megtámadtak minket! – rikoltotta Hark. – Megtámadták a főkaput!
V.

Baskevyl jól hallotta, ahogy az a valami a sötétben motoz. A gyémántkemény pikkelyek

csikorgását a kövön, a torz test vonaglását.
– Mehetnénk gyorsabban! – morogta a háta mögött Criid.
– Nem. Így is túl gyorsan megyünk.
A belladon érezte, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy megforduljon, és
üvöltve meneküljön vissza az épületbe.
Egy nagyon vékony hajszál.
„Csak képzelődsz – nyugtatta magát. – Csak a szél, a léptek visszhangja vagy a távoli
lövéseké, amik...”
Amiket ez a hely felerősített, s szinte azt várta, hogy a visszaverődő hangok körbefogják,
elnyelik a fényt és a levegőt, s végül torkon ragadják, és...
Tisztán hallotta a pikkelyek súrlódó, csikorgó hangjait. A Császár nevére... tisztán hallotta,
ahogy az a... dolog levegőt vesz!
– Nem haladunk, uram! – morogta Criid türelmetlenül.
– Rendben... megyek már!dünnyögte Baskevyl, és megszaporázta a lépteit.
Előbb-utóbb úgyis találkoznia kell a démonféreggel. És amikor ez a pillanat eljön...
Talán jobb is mihamarabb túllenni rajta.

VI.

Hark előhúzta a plazmapisztolyát, és odarohant Maggshez.

– Merre?
– Mindenhol! Körülvettek minket! – acsargott a felderítő.
– Csak a portól meg a széltől nem lehet kiszúrni a pozíciójukat.
– Vissza! – intett neki a komisszár. – Itt túlságosan szem előtt vagyunk!
A por gyöngyházfénnyel izzott a feléjük nyújtózó lézersugaraktól, s Hark a szél ellenére is
érezte, ahogy egy szilárd magvas lövedék süvít el a füle mellett.
Az alakulat java már elérte a kaput, de mire Hark és Maggs is odaért, még két ember esett
el. Bonin és Arcuda a kapu előtt állt, és vaktában viszonozta a rájuk zúduló tüzet.
– Látnak valamit? – zihálta a kapubeugróba húzódó Hark.
– Semmit, uram – rázta meg a fejét Bonin. – Szerintem ezek mesterlövészek, font a
hegygerincen. Onnan lőtték ki az embereinket – Már hívtam segítséget – tette hozzá Arcuda. –
Larkin már úton van.
– Ilyen porviharban ő se fog látni semmit – ellenkezett Maggs.
– Neki nem is mindig kell látnia, hogy célba találjon – rázta meg a fejét Hark. – Bent van már
mindenki?
– Igen, uram – biccentett Arcuda.
 – Akkor azok ott?
Alig ötven méterre tőlük tucatnyi alak bukkant elő a kavargó porból. Futólépésben haladtak
a kapu felé, s ahogy egyre közelebb értek, már az üvöltésüket is hallották.
– Mozgalmas napunk lesz – jegyezte meg komoran Hark.

VII.

Az összecsapás a keleti tizenkettesben rövid volt és véres. Ludd maga sem értette, hogy nem
kaszálta le őket az ellenség pergőtüze néhány másodperc alatt.
Nem sok fedezékük akadt, s mindenfelé lézersugarak meg robbanólövedékek cikáztak A vér
úgy dobolt a halántékán, mintha egy hatalmas dobot húztak volna a fejére, amin valaki pergő
indulót játszott.
Rawne parancsokat üvöltött, de képtelenségnek látszott, hogy valaki is képes legyen uralni a
helyzetet.
– Tüzet szüntess! – próbálta Varl túlkiabálni a csatazajt.
A falak mellett és a padlón hasaló Szellemek fegyverei lassan elhallgattak. Csak ekkor tűnt
föl, hogy már senki nem viszonozza a tüzet.
– Vagy megöltük őket, vagy...
– Vagy megléptek – fejezte be Varl mondatát az őrnagy, majd rádión hívta a keleti
tizenkettes szakaszparancsnokait, hogy figyelmeztesse őket a kelet felé tartó támadókra.
Rawne három szakaszparancsnokkal is beszélt, majd a saját embereihez fordult.
– Szuronyt szegezz!
Rawne két embert vesztett, Varl szakaszából Twenzet maradt a földön súlyos sebbel. Ludd
feltámogatta, s nem tudta nem észrevenni, ahogy a nemtörődömnek szánt mosoly vicsorgássá
torzult.
– Előre!
Ez alkalommal a támadók nem váltak kámforrá: huszonöt méterre tőlük négy megégett
holttest hevert a padlón, kifacsart pózban. Szakadt, vörös-fekete egyenruhát és lázálomba illő
fém arcmaszkot viseltek.
Vértestvérek.
– Csak négy – ingatta a fejét Kant. – Ennél többet számláltam.
– Innen csak kelet felé mehettek – mondta Rawne. – A következő lépcsősort Caober és az
emberei őrzik, addig pedig se egy elágazás, se egy akna vagy létra, ami az alsóbb szintekre
vezetne. Úgyhogy most két tűz közé szorultak a rohadékok!
Varl, aki egy ideje már a saját rádióját hallgatta, hitetlenkedve ingatta a fejét.
– A főkaput is megtámadták... teljes frontos támadás.
– Fethre! – szitkozódott Rawne. – Elég nagyfiúk, megoldják maguk. Nekünk itt van dolgunk.
Kettes sorban előre!
Azzal már hívta is Caobert, hogy jelezze, jönnek.
– Maguk zárják a sort! – biccentett oda Varl Luddnak, aki Twenzetet támogatta.
 – Vegye el a karabélyomat, uram! – súgta oda a fiatal belladon a komisszárhelyettesnek.
– De én...
– Fél kézzel úgysem venném sok hasznát, és ha megint rajtunk ütnének, magának is jól jön
egy kis extra tűzerő. Hamarosan sarokba szorítjuk őket, és akkor gyorsan elmérgesednek a
dolgok.
Ludd lekanyarította Twenzet válláról a karabélyt, és a sajátjára akasztotta.
– Vér – szólt hátra az elöl haladó Kant.
A vérpöttyök egészen jól kivehetőek voltak, s nyílegyenesen kelet felé mutattak.
– Most már egészen közel lehetünk – suttogta Varl. – Mi a francért nincsenek még látótávon
belül?
Rawne megkocogtatta a sisakrádióját – Van valami, Caober?
– Semmi, uram.
Varl feltartotta ökölbe szorított jobbját, mire az egész alakulat megállt.
– Mozgás. Negyven méterre.
Célra tartotta a karabélyát, és mély levegőt vett.
– Háromra tüzet nyitunk.
A Szellemek tüzelőállást vettek föl, s mind a jelre vártak.
– Három, kettő...
– Állj! – mondta hirtelen Rawne. – Caober?
– Őrnagy?
A hang a folyosó végéről jött, s a félhomályból Szellemek bontakoztak ki.
– A Császárra! – suttogta Kabry. Majdnem lelőttük Caobert meg az embereit!
– Hol a büdös francban van az ellenség?! – csattant föl Rawne.

VIII.

Baskevyl egyre közelebbről hallotta a csatazajt. Ez és az egyre erősödő légmozgás majdnem

elnyomta a sötétben rejtőző dolog pikkelyeinek surrogó hangját.
Majdnem.
– Készüljetek! – mondta Criid a mögöttük haladó katonáknak.
Az őrnagy nagyot nyelt, s a lámpája fényköre egy pillanatra megremegett Előhúzta a
pisztolyát, s minden lépésérc kínosan ügyelve araszolt előre. A járat hamarosan lejteni kezdett,
majd kiszélesedett.
Végre már szabad szemmel is látott valamit.
S ekkor megpillantotta.
A félhomályban is jól látta a fehér csontokat, a szelvényes testet, a bőr alatt mozgó
izomkötegeket s a porral borított folyosón csikorduló pikkelyeket Olyasféle hangot adott ki,
mint egy üres csajkában görgetett golyóscsapágy. A szagát is érezte – az arcába csapó, hideg
ammóniabűzt – Őrnagy! – érintette meg a vállát Criid.
Ő miért nem látja? Miért nem nyitott rá tüzet? Vagy... csak én...
 – Uram! – csattant föl a nő türelmetlenül.
S mintha csak a varázsütésre történt volna, a démonféreg eltűnt, s a viaszfehér teremtmény
helyén sápadt derengés támadt. A belladon csak ekkor eszmélt rá, hogy a külvilágba vezető utat
látja.
– Az elme – motyogta – néha kegyetlen tréfát űz az emberrel.
– Hogy micsoda? – hajolt közelebb Criid.
Baskevyl megrázta a fejét, és nem válaszolt. Ehelyett nekirugaszkodott, és futólépésben
indult a felszínre vezető hasadék felé.
– Kettes sorba rendeződj! – intett a katonáknak Criid. – Odakint fedezettüzet adunk!
Baskevyl a sziklafalhoz simult, és óvatosan kilesett. A levegőben millió és millió porszem
kavargott, áttetsző függönyt vonva a táj elé. Ennek ellenére a lejtőn heverő sziklatömböket
egészen jól ki tudta venni.
– Egyes, itt a Hármas! Vétel!
– Hármas, itt az Egyes! Jó, hogy hallom a hangját, őrnagy! Mi a helyzetük?
– A hasadék szájánál állunk.
– Mi maguktól bal kézre vagyunk, a lejtő közepe táján.
– Ott! – mutatott előre Criid, aki időközben odakúszott Baskevyl mellé.
Gaunt, Kolea és Mkoll tőlük vagy húsz méterre, egy nagyobb sziklatömb mögött kuporgott,
amiből kisebb-nagyobb darabokat hasított le a folyamatos zárótűz.
Baskevyl tudta, hogy minél több fegyverest kell kijuttatnia, lehetőleg minél rövidebb idő
alatt, így nyomban a lehetséges fedezékeket kezdte fölmérni.
Közvetlenül a hasadék előtt két nagyobb kődarab adott némi takarást, de aztán métereken
át semmi.
– Jobbról kerülje meg a nagy sziklatömböt! – mondta Criidnek. – Kazelt és Vivvót vigye
magával, de addig ne nyissanak tüzet, míg nem adok rá parancsot!
Criid egy kurta biccentéssel nyugtázta a parancsot, majd lehasalt, és lassan elkezdett a
célterület felé kúszni.
Majdnem úgy, mint egy kígyó...
Baskevyl megrázta a fejét, és megpróbálta kiverni a fejéből a morbid képzettársítást.
Megvárta, míg a nő odébb csúszik, majd intett Orrinnak és Starcknak, hogy a két jókora kőtömb
mögött vegyenek föl lőállást. Utánuk Pabst és Mkteal jött, akiknek jelzett, hogy kövessék.
Óvatosan kilesett a bal oldali kőtömb mögül, s innen már látta, hogy mivel állnak szemben.
Közel száz méterre egy nehézgéppuska torkolattüzét pillantotta meg, amit a sziklák közt
rejtőző orvlövészek toldottak meg egy-egy rövid sorozattal.
– Géppuska, száz méterre, keletre! – morogta a sisakrádiójába.
– Látom – hallotta Criidet. – Ötven lépésre, nyugatra van egy másik is. Most épp nem lő,
gondolom, lőszerhevedert cserélnek.
– A géppuskákon kívül még tizenöt... nem, tizenhat másik fegyverest számoltam – hallották
Vivvót az éterben.
– Én tizennyolcat – pontosított Mkoll. – Kettő nekem jobb kézre viszont már vagy öt perce
hallgat. Lehet, hogy megpróbálnak bekeríteni minket.
– Ezekre maguk figyelnek, Criid! Orrin! Starck! Maguk gondoskodnak róla, hogy senki ne
bújjon elő a fedezékéből! A miénk a géppuska, ami épp lő! Első és egyetlen!
 Egyszerre nyitottak tüzet – Pabst, Mkteal és az őrnagy egyenesen a géppuskát vette célba, a
másik két gárdista mindenre és mindenkire lőtt, aki és ami mozgott. Az egyik szikla mögül
megpróbált valaki kitörni, de egy lézersugár telibe kapta, mire azonnal összeesett.
Criid, Vivvo és Kazel a lejtő nyugati felét tartotta tűz alatt, s megpróbálták kiugrasztani az
ellenséget a lőállásaikból. Egypercnyi pergőtűz után a géppuska váratlanul elhallgatott. Az
orvlövészek azonban most már a sziklahasadékot vették célba, ahol Baskevyl meg az emberei
lapultak.
– Hé, te ott! – füttyentett Pabst, majd az ujja rászorult az elsütőbillentyűre. – No, mindegy,
most már úgyis halott...
Tíz másodpercre rá Orrin szedett le egy ellenséges lövészt. Criidet és az embereit
koncentrált tűz kényszerítette fedezékbe, s már egy perce az orrukat se dughatták elő.
Két lövész a görgetegkövekkel teli lejtő alján. Úgy tűnik, Mkollnak megint igaza
voltmosolyodott el komoran a nő.
Egy pillanatra kilesett, s próbálta betájolni a pozíciójukat. Lézersugarak nyúltak feléje, majd
egy robbanólövedék süvített el a füle mellett.
– Megvagy! – sziszegte, s egy rövid sorozattal pokolra küldte az egyik orvlövészt, aki nem
bújt vissza elég fürgén a fedezékébe.
Azzal már vetődött is oldalra, mielőtt a másik őt lyukasztja ki. Egy pillanatra rá ott, ahol az
előbb kuporgott, lézersugár mart a kőtömbbe.
– Ezek egész jók! – kocogtatta meg a rádióját – Lehet, de most már eggyel kevesebben
vannak – válaszolta elégedetten Starck.
– Senki ne bízza el magát! – torkolta le őket Gaunt.
– Nem vagyunk azok a fajták – morogta Criid, miközben a másik orvlövészt figyelte.
Váratlanul a második géppuska is felugatott, s a robbanólövedékek jókora darabokat téptek
ki a kőtömbből, ami mögött Baskevyl, Pabst és Mkteal lapult.
Mindenfelé kőszilánkok repkedtek, s a füsttől és a portól szinte csak a géppuska
torkolattüzét látták.
– Uram? – kérdezte Kolea.
– Hadd szóljon! – biccentett Gaunt, majd mindketten kifordultak a szikla takarásából, s
tüzet nyitottak a feléjük settenkedő páncélos alakokra.
A karabély és a sorozatvető szemvillanás alatt darabokra tépett egy fekete arcmaszkos
harcost.
– Hol van Mkoll? – kérdezte a verghasti hirtelen, de Gaunt csak komoran mosolygott.

IX.

A porviharból előrontó Vértestvérek, akár az üvöltő fenevadak, úgy rohanták meg a főkaput.
– Erősítésre van szükségünk! – kapcsolta be a rádióját Hark.
– Most azonnal!
Azzal célra tartotta a plazmapisztolyát, és három testpáncélos harcost égetett el elevenen.
Az elszenesedett tetemek füstölve roskadtak össze, s a fehér por szinte azonnal halotti leplet
borított rájuk.
Hark mellett Arcuda, Maggs és Bonin osztotta a halált, folyamatos pergőtűzzel ritkítva az
ellenség sorait.
– Mondtam, hogy mocsok egy hely ez! – acsargott Arcuda.
– Szeresd a sereget, ahogy az szeret téged! – idézte Bonin a propagandaszöveget, de Maggs
nem harapott rá a csalira.
Túlzottan lefoglalta, hogy távol tartsa magától a támadóit.
– A Császár szerelmére, jöjjön már az a kibaszott erősítés! – bődült el Arcuda.
A Vértestvérek úgy özönlöttek, ahogy a tenger ostromolja a partot – egyik hullám a másik
után. Porlepte vértjeikben úgy festettek, mintha egyenesen a Jago anyagából gyúrták volna
őket.
Rémisztő arcmaszkjaik felerősítették a csatakiáltásaikat, amik ugyanolyan félelmetesek
voltak, mint a magasba emelt lobogóik és groteszk jelvényeik.
A többségük karabéllyal volt felfegyverezve, de nem egy közülük fogazott pengéket, bárdot,
csákányt vagy épp csúf kinézetű lándzsát szorongatott a kezében. Az elöl haladók harmadánál
pedig masszív lángszórók voltak, amik, ha közelebb érnek a kapuhoz, minden ellenállást
megtörnek majd.
– Még ezektől az eretnekektől is tanulhatnánk ezt-azt – mondta Hark tárgyilagosan. – A
megfélemlítéshez nagyon értenek.
– Arról már így is többet tudok, mint ami egészséges – mordult föl Bonin, és egy pontos
lövéssel leszedte az egyik zászlóvivőt.
Wes Maggs nem szólt semmit, csak célzott és lőtt, célzott és lőtt, újra meg újra, gépiesen. Őt
kereste a támadók sorai közt is. A feketébe öltözött asszonyt. Biztosra vette, hogy ő is ott van
valahol.
Tudta, hogy ott van. Mióta megérkeztek, ott ólálkodott ebben az erődnek csúfolt
patkánylyukban, s Maggs a szeme sarkából mindig látta, hogy merre jár.
Egy ilyen alkalmat biztosan nem hagy ki. Idejön, és akkor mind... zörgő koponyák egy poros
völgy mélyén, amiknek lefűrészelték a tetejét meghalnak, s miután elporladnak, a hamvaik
elkeverednek a többi szerencsétlenével, akik az elmúlt évezredek során próbálták meghódítani
a Jagót, s a szél... a szél majd azt is magával ragadja.
Hacsak nem Maggs látja meg őt először. Hacsak nem ő lesz a gyorsabb, és egy jól irányzott
lövéssel szénné égeti a banya undok képét.
A mellette harcoló Hark plazmacsóvái elhamvasztották egy harcos mindkét lábát, s a földre
hanyatló Vértestvér úgy üvöltött, mint egy sebzett vadállat.
A kapuszárnyakat olyan erővel húzták félre, hogy még az olajozatlan zsanérok is kénytelenek
voltak engedni, s Szellemek rohantak elő a Házból.
– Na végre! – csattant föl Arcuda. – Egyes sorba!
Az elnyújtott arcvonalnak már több esélye volt, hogy megállítsa az ellenséget – főleg, amikor
Seena és Arilia is megérkeztek a .30-asukkal.
Mire fölállították a tripodot, és betárazták a fegyvert, a támadók első sora már alig tíz
méterre volt tőlük. És egyértelmű volt, hogy attól függetlenül, mennyit öltek már meg a
Szellemek, amint a Vértestvérek elérik őket, a két arcvonal egymásba robban.
 – Szuronyt szegezz! – üvöltötte Arcuda, s a következő pillanatban a géppuska is felkelepelt.
A nagy kaliberű lövedékek véres rendet vágtak a Vértestvérek rohamozó soraiban,
végtagokat roncsoltak szét, mellkasokat téptek darabokra.
Hark érezte, ahogy a világ lelassul, s átcsúszik a harci időbe. Szinte már várta, hogy
elkezdődjön.
A tűzvirágokként nyíló lézersugarak lebegni látszottak, az ellenséges harcosok, akiket Seena
sorozatai terítettek le, szétvetett karokkal hulltak a porba, akár a lassan pörgő falevelek. A
kiontott vér vízbe csöppentett tintaként oldódott fel a levegőben, s egy leszakadt arcmaszk,
akár egy céltalanul sodródó aszteroida, lebegett Hark szeme előtt.
A .30-as szórásán túl a támadók elérték a védők sorfalát, s a két arcvonal egymásnak feszült.
Itt már nem számított a tűzerő, a taktika vagy a kiadott parancs, csak az egymásnak rohanó
testek súlya, a lendület s a mindent elsöprő gyilkolási vágy.
A testpáncélok fülsiketítő csattanással csapódtak egymásnak, rohamkés, szurony és
gyalogsági ásó hasított mellvértekbe, láncingekbe és olajban kifőzött, többrétegű
bőrpáncélokba. Volt, akit felnyársaltak, másoknak karja szakadt le, s úgy vergődtek az
előreszegezett szuronyok végén, mint a megszigonyozott halak.
Bonin az öldöklés sűrűjében találta magát. Egy Vértestvért nyakon szúrt a szuronyával, de a
pengéje beszorult a halott csigolyái közé. Egy pillanatra elengedte a karabélyát, elhajolt egy
szurony elől, majd megvetette a lábát, és kirántotta az elhanyatló halottból a fegyverét.
A következő támadóját puskatussal vágta gyomorszájon, s a hátratántorodó harcosnak egy
gyors mozdulattal felhasította a torkát.
Forró vér fröccsent az arcába, de nem mert pislogni, mert a következő Vértestvér már a
nyakán volt. Kipördült a rövid lándzsa útjából, s félfordulatból átmetszette a támadója lábinát.
Hark a plazmapisztolya minden lövésével testeket hamvasztott el. A bal karjába lándzsa
fúródott, de nem érzett fájdalmat. Mechanikus kezével könnyedén szétroppantotta a fegyver
nyelét, majd egy lövéssel a pokolra küldte a Vértestvért Ott, a mészárlás kellős közepén, egy
pillanatra úgy tűnt, mintha tanithi dudák távoli hangját hallaná.
„Csak az ellenség kürtjei..." – hessegette el a gondolatot, és gépi baljával elroppantott egy
nyakat.
De... mégsem. A csatazaj sem tudta elnyomni az ősi dallamot, a birodalmi himnuszt, amit
valóban tanithi dudák játszottak.
Mi a...
Emésztő hő csapott az arcába, s a mellette harcoló két Szellem sikoltva tűnt el a fehéren
izzó tűzgömbben. Hark a földre zuhant, s kétségbeesetten próbálta eloltani a kabátján szétfolyó
lángokat.
– Lángszóró! – üvöltötte valaki.
Valaki a komisszár hátára zuhant, eloltva a tüzet. Arcuda volt az.
– Talpra! – recsegte, és feltámogatta Harkot. – A lángszórósaik lőtávon belül értek.
A politikai tiszt kába volt, s a harci idő hirtelen szürke, nyúlós, fájdalommal teli masszává
változott. A háta továbbra is égett, mégis fázott, s a tudata mélyén, egy távoli zugba száműzött
józan hang azt mondta, hogy ez a sokk.
Hlaine Larkin sántikált ki a kapun, s vette szemügyre a csatateret. Aztán letérdelt, s a
vállához szorította a puskáját.
 – Lángszóró! – sikoltotta valaki, s valóban, a céltávcsövén át már ő is látta a vörösbe
öltözött harcost, aki fehéren izzó lángcsóvákkal perzselte föl a birodalmi sorokat.
Larkin a Vértestvér fejét vette célba, s lenyomta az elsütőbillentyűt.
– Egy... – morogta, s máris újabb célpontot keresett. – Kettő. Húsz méterrel odébb egy másik
lángszórós bontakozott ki a kavargó porból. A tanithi az üzemanyagtankot vette célba. A
nagyerejű lézersugár belobbantotta a prométeumot, s a Vértestvér eltűnt a folyékony tűzben.
– Három.
A következő lövésével egy zászlóvivőt szedett le, aztán egy újabb lángszóróst.
– Négy... öt. Új tár.
– Hat.
Új energiacella.
– Hét.
– Hadd jöjjenek, Larks! – szólalt meg valaki a háta mögött.
Bragg volt az, aki biztatóan mosolygott öreg cimborájára.
– Csak így tovább! Céloz, lő, újratölt. Te is tudod, hogy megy ez.
Larkin érezte, ahogy a gyomra tüskékkel teli gombóccá ugrik össze, s minden erejére
szüksége volt, hogy kizárja a tudatából barátja mosolygós ábrázatát.
– Ne most! – nyöszörögte. – Kérlek, nem most!

X.

– Senki nem jött erre? – kérdezte Rawne élesen.

– Senki, uram – rázta meg a fejét Caober.
– Ezt nem értem.
Hideg szelet érzett az arcán, s a fények egy pillanatra elhalványultak.
Mintha a lámpák kacsintottak volna rá gúnyosan.
– Menjenek vissza a következő lépcsősorig! – utasította az őrnagy Caobert. – Mi arra
indulunk vissza, amerről jöttünk. Valamit... biztosan elnéztünk.
– És mi van akkor, ha... – kezdte Caober.
– Ha micsoda?!
– A főkapu támadás alatt áll. A hírek szerint kezd eldurvulni a dolog. Talán nekünk is...
– Ha csak a leghalványabb esélye is van annak, hogy a Vértestvérek már idebent vannak, a
főkapu védelme másodlagos fontosságúvá válik, katona! – mondta Rawne fagyosan.
– Értettem, uram – mondta Caober mereven.
– Akkor jó. Mozogjanak!
Komoran indultak visszafelé, végig a füstös folyosón. A sort most is Ludd és Twenzet zárta.
Aztán az élen haladó Varl hirtelen megtorpant – Hol vannak? – mordult föl.
– Kik? – kérdezte Rawne.
– A halottak. A négy rohadék, akiket elkaptunk.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy jó helyen jártak, de a négy Vértestvér holttestét sehol nem
látták.
– Fethre! – sziszegte Rawne. – Kezd nagyon elegem lenni ebből!
A sor végén Twenzet óvatosan megérintette Ludd karját.
– Mi ez a szag?
– Milyen szag? – kérdezte a fiatalember idegesen. Twenzet egyre nehezebben állt meg a
lábán, és a komisszárhelyettes abban sem volt biztos, hogy a belladonnak egyáltalán szabad
lenne járnia.
– Olyan, mintha... vér lenne.
Ludd nem szívesen tette volna szóvá, hogy valószínűleg a saját szagát érzi.
– Én... – kezdte, aztán elhallgatott.
A Vértestvér vészjósló morgással vált ki az árnyak közül, s Ludd felé csapott a bárdjával. A
fiatal tiszt ellökte Twenzetet, s oldalra vetődött a penge így is alig néhány centire kerülte el a
fejét.
A következő pillanatban már maga elé is kapta a belladon karabélyát, hogy védje a fejét, s a
Vértestvér a felfelé lendülő szuronyba futott bele. Az ujjai közül fémes csengéssel hullott ki a
bárd, s ahogy eldőlt, szabályosan felnyársalta magát, kicsavarva Ludd kezéből a fegyvert.
Twenzet nyöszörögve próbált felülni, de senki nem akadt, aki a segítségére siethetett volna.
Túlzottan lefoglalta őket a saját bajuk.
Az árnyékok közül nyolc Vértestvér bújt elő, s vetette magát Rawne szakaszára. Bárdok,
gyalogsági ásók, lövészárokban használt buzogányok voltak náluk, s a világ egy pillanat alatt
véres, kaotikus hellyé változott.
Rawne életét csak a Gereonon beleégett gyakorlat mentette meg. A teste nem foglalkozott a
meglepetéssel vagy a félelemmel, s abban a pillanatban, ahogy az első, torz maszkot viselő
Vértestvér kiemelkedett a sötétségből, a torkába döfte a szuronyát.
A támadója görcsösen összerándult, s az őrnagy teljes erejét a döfésbe adva, a szemközti
falig taszította a káoszharcost Varl kitért egy buzogánycsapás elől, s közvetlen közelről lőtte
mellbe a támadóját.
– Itt vannak! – üvöltötte, s még kétszer lőtt a Vértestvérbe. Egyet a fejbe, egyet a mellkasba.
Valami a nyaka felé lendült, s már nem volt ideje megperdülni, hogy a karabélyával hárítsa a
csapást. Ami végül soha nem érte el.
A Vértestvér maszkjának szemnyílásába fekete tollú nyílvessző csapódott, s a harcos úgy
dőlt el, mint egy villámsújtotta fa. A következő nyíl egy gyomorba fúródott, a harmadik Kant
támadójának nyakát ütötte át.
Cordrun hátpáncéljába egy ásó hasított, de a Vértestvérnek már nem volt ideje lerántani a
padlóra a gárdistát, mert egy nyílvessző fúrta át a torkát.
A maradék kettővel Varl és Rawne sorozatai végeztek, s a halottak füstölögve csúsztak le a
fal mellé.
– Mi a büdös franc volt ez? – zihálta Varl.
Eszrah ap Niht bújt elő egy sötét beugróból.
– Honnan a fenéből jöttek ezek? – sziszegte Rawne.
Eszrah a fejük fölött lévő kupolára bökött, ahol valaha talán harang lóghatott.
– Jer... – mondta halkan.
XI.

Mkoll hangtalanul emelkedett föl az antik géppuskát működtető két Vértestvér mögött.
Az egyik a szalagtárat igazgatta, míg a másik célzott és lőtt. A tanithi magában elismeréssel
adózott a harcosok hozzáértésének és fegyelmének, s egy hosszú pillanatig úgy állt mögöttük,
mintha ő maga is csak egy lenne az ellenség lövészei közül.
Aztán elvágta a torkukat, és a géppuska elhallgatott.
A felderítők parancsnoka lekuporodott a sziklák mögé, s várt.
Egy perc múlva mély, torokhangú kérdés ütötte meg a fülét, ami kellemetlen emlékeket
ébresztett benne. Egy rongyos zubbonyt viselő Vértestvér araszolt feléje négykézláb. Ahogy
bemászott a géppuskát takaró nagy kő mögé, Mkoll szíven szúrta a rohamkésével – ahogy a
következőt is, aki két percre rá bukkant föl ugyanabból az irányból. Aztán elővett egy
robbanótöltetet a zsákjából, kibiztosította, s a másik lőállásba hajította.
A géppuska staccatóját a robbanás szakította félbe, s mindenfelé kő- és fémdarabok
repkedtek. Mkoll ennek ellenére ismét kivárt egy percet, s csak utána kapcsolta be a
sisakrádióját.
– Azt hiszem, mára itt végeztünk is...

Gaunt és Kolea felkapaszkodott a sziklahasadékig, ahol Baskevyl és a katonái vártak rájuk.

– Köszönöm, őrnagy – biccentett a komisszár ezredes.
– Sajnálom, hogy vészmadarat kell játszanom, uram, de a főkapunál áll a bál. Frontális
támadás.
Gaunt azonnal áthangolta a rádióját, és belehallgatott az üzenetekbe.
– A francba! – morogta. – Szóval, minden oldalról képesek megközelíteni a célterületet
Miféle egérfogóba küldött minket Van Voytz?
– A legrosszabb fajtába! – morogta Criid.
– Van még valami? – kérdezte a sziklák között felbukkanó Mkoll.
– Szép munka volt – biccentett Gaunt.
– Semmiség, uram – mondta a tanithi, pedig nem volt az. Mióta két nappal ezelőtt beléptek
a Ház kapuján, úgy érezte, mintha tűkön ülne. Bizonytalanságból és félelemből gyúrt arctalan
rém kerülgette a nap minden órájában, annak ellenére, hogy ezek az érzések általában elég
távol álltak tőle.
Egyre többször érezte magát alkalmatlannak a feladatra. Egyre többször kételkedett a saját
képességeiben. Úgyhogy jó volt, hogy végre magának is bebizonyíthatta:
még a régi.
– Befelé! --intett Gaunt a hasadék felé. – Aztán röpítsük a levegőbe ezt a nyavalyás járatot!

XII.
 Végül már nem voltak világos pillanatok. Nem számított, hogy ki győz, ki veszít. Nem
számított más, csak az életet a haláltól elválasztó tizedmásodpercek Aztán a Vértestvérek
rohama megtört, s a halottaikat hátrahagyva tértek vissza a porfellegbe, mely korábban a kapu
elé öklendezte őket.
A csata véget ért.
Hark olyan kimerültnek érezte magát, hogy nem bírt megállni a lábán, de a plazmapisztolyát
semmi pénzért nem tette volna el. S ahogy a dolgok visszazökkentek a megszokott
kerékvágásba, a valós idővel együtt a fájdalom is visszatért.
A kapu előtti dűnéket hullák borították, s bő háromnegyedük az ellenség színeit viselte. De
volt ott néhány régi bajtárs is, s a komisszár maga sem tudta eldönteni, vajon melyik a
borzasztóbb: ha az ember egy ismerős holttestét látja, vagy ha egy olyan bajtársét, akit már
nem lehet azonosítani.
A Hinzerhaus kapuja előtt mindkét fajtából akadt szép számmal. Legalább negyven Szellem
esett el a véres összecsapásban, és Viktor Hark biztosra vette, hogy ez csupán valami sokkal
nagyobb és véresebb nyitánya volt.
Itt pusztulnak mind. Ha kitartanak ezen a helyen, mind úgy végzik, mint zörgő koponyák egy
poros völgy mélyén, amiknek lefűrészelték a tetejét nevek valami birodalmi veszteséglista alján.
– Hark komisszár?
Az egészségügyisek élén, akik a sebesültekért jöttek, Ana Curth haladt, a nyomában Lesp és
Chayker, mögöttük vagy fél tucat szanitéc.
– Eltalálták – magyarázta Ana Curth lassan, mintha egy ijedt gyermekhez beszélne. –
Megégett.
– Értem – bólintott Hark. – Egy pillanat, doktornő! Arcuda!
– Uram?
– Játszott valaki tanithi indulót a csata közben?
– Csata közben, uram?
– Igen.
– Nem... nem hinném.
Hark felnézett a doktornőre, és megcsóválta a fejét.
– Lassan meg is örülök. Azt is tudja gyógyítani?
– Meglátjuk – mondta a nő. – Előbb a hátát szeretném ellátni.
Ahogy a kapu felé sétáltak, a komisszár váratlanul remegni kezdett. Úgy reszketett, hogy
még a fogai is összekoccantak.
– Minden rendben lesz – mondta Curth, és óvatosan megfogta a kezét.
De Hark látta a kapu előtt álló Larkint, aki úgy fürkészte a láthatárt, mint egy prédára leső
ragadozó, s Wes Maggs, aki ott állt mellette, úgy nézett ki, mint aki kész bármelyik pillanatban
belevetni magát egy újabb ütközetbe.
– Nem, doktornő – mondta komoran. – Nem lesz.

Mi vagyunk az utolsó túlélők? Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van odakint?
(Üzenet vége.)

Rádióüzenet átirata, 778/05

 NYOLC
ZAVAR

I.

A hang a semmiből jött. Nem lehetett következtetni eredete forrására. Nem volt több
suttogásnál. Száraz szisszenés, mely egyidős volt magával a Házzal.
Úgy hangzott, mintha valaki hosszú némaság után végre emlékezni kezdett volna, hogyan is
kell beszélni.
Honnan jött? Az épület köveiből? A Ház alapjából? Talán az összecsapás zavarta föl? Olyan
volt, mint egy ősrégi felvétel, ami mindig önmagát ismételgette? Valahonnan beszivárgott a
rádiófrekvenciák dzsungelébe? De honnan? A múltból? A jelenből? Talán a jövőből? De kinek a
jövőjéből?
Sztatikus zörej. Visszhang az üzenet végén, ami elhalkult, majd idővel visszatért. Pulzált, akár
a világítás. Lassan, ritmikusan, akár egy alvó lélegzete.
A Hinzerhaus lélegzete.
Hangok csupán, vagy van jelentésük is, és akkor már szavak? És, ha igen, mit jelentenek? És
miféle nyelven? És kihez szálnak? Vajon hazudnak-e, vagy valamilyen ősi, rettentő igazságról
suttognak?
A hang egyik hullámhosszról a másikra vándorol, megbúvik a szavak és a zörej határán,
aztán egy kéz kinyúlik a kereső felé, és...

II.

... kikapcsolta.
Beltayn levette a fejéről a fülhallgatót, majd nagyot nyelt.
– Mi a franc ez? – suttogta maga elé.
Hirtelen elhatározással újra bekapcsolta a rádióadót, s feltette a fülhallgatót – Halló! Ki az?
Ki használja ezt a frekvenciát? Semmi válasz. Csak sztatikus zörej, semmi több.
– Valami gikszer? – paskolta meg az adjutánsa vállát Gaunt.
Beltayn ijedten rezzent össze.
– Nyugalom! – mondta a komisszárezredes. – Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy valami
gond van-e.
– Nincs... nincs, uram. Csak egy kis gikszer, de... semmi komoly.
 – Mennyire nem komoly?
– Tulajdonképpen ez csak egy... csak a levegő teszi. Az zavarja a vételt. Attól van ez a... hang.
– Miféle hang?
– Szerintem csak egy régebbi üzenet visszhangja. Vannak ennél furcsább dolgok is az
éterben, uram. Időről időre feltűnik... mint valami segélykérő üzenet.
– Segélykérés? Mi az üzenet szövege?
– Folyton azt ismételgeti, hogy... "Mi vagyunk az utolsó túlélők?" Ezt, meg ennek a variációit.
– Nem El ikonból jön?
– Nem, uram. Elikon szignálja majdnem ugyanezen a sávon van, így az interferencia
majdnem kioltja ezt az üzenetet, de... mégsem. Olyan, mintha csak háttérzaj lenne, és nekem is
jó sok időmbe telt, mire sikerült ráhangolnom az adót, de... ott van.
– Rendben – grimaszolt Gaunt. – De ha bővül vagy változik az üzenet, azonnal jelentse! És
most hívja nekem Van Voytzot!
– Átkapcsalom a hívást a szobájába, uram.
Gaunt kisétált a szobából, amikor Beltayn nekilátott a rádióadóval bűvészkedni.
Pocsék egy nap volt, pedig a legpocsékabb részéről le is maradt. Arcuda jelentése szerint a
kapunál negyvenen estek el, és húsznál is több sebesültjük van. Harkot is beleértve.
Órák óta teljes harckészültségben várták a következő rohamot. Mert arra mérget vett volna,
hogy a Hinzerhaus kapujánál épp csak az előőrssel csaptak össze.
Varl a parancsnoki szoba előtt várt rá, s elvágólag tisztelgett neki.
– Rawne őrnagy tisztelettel arra kéri, uram, hogy haladéktalanul jöjjön a legfelső emelet
keleti tizenkettesbe.
– Mondja meg neki, Varl, hogy harminc percen belül ott leszek. Csak most értem vissza, a
kapunál a feje tetejére állt a világ, s még egy baráti csevely is vár rám a tábornaggyal.
– Igen, uram – biccentett a tanithi. – De... ez tényleg fontos. Az őrnagy a lelkemre kötötte,
hogy ezt is feltétlenül mondjam meg.
– Fél óra – somolygott Gaunt. – Felső szint, keleti tizenkettes... mi van odafent?
– Vértestvérek, uram. Beszivárgó egység. De elintéztük őket. És úgy tűnik, rájöttünk, hogy
jutottak be.
– Tényleg? – csillant föl Gaunt szeme. – Én... muszáj beszélnem a tábornaggyal, de aztán
már megyek is!
Varl ismét tisztelgett, és elsietett.
A parancsnoki szálláson nyoma sem volt az Éjjárónak, s a helyiség hideg volt és félhomályos.
A lámpák bágyadt fénnyel pislákoltak, s csak nagyon lassan világosodtak ki ismét. Gaunt sokért
nem adta volna, ha abbahagyják. Kezdte nagyon idegesíteni a dolog.
A Ház ocsmány akusztikájának köszönhetően idefönt is hallotta a lenti infirmáriumban
jajveszékelő sebesülteket, de ahogy megpillantotta a pirosan villogó jelet az asztalán heverő
adó-vevőn, azonnal kizárta a külvilág zajait.
Feltette a fejhallgatót, és lenyomta a hívást fogadó gombot.
– Kapcsolom önnek a tábornagyot, uram – hallotta Beltayn hangját.
– Halló... Elikon? – hajolt közelebb a króm mikrofonhoz a komisszár ezredes. Elikon? Itt
Gaunt! Igen... tisztán hallom, uram...
III.

– Meggyógyul? – kérdezte Ludd.

Dorden megnyugtatóan mosolygott a komisszárhelyettesre, s a szeme körül elmélyültek a
ráncok.
– Persze – biccentett.
Twenzet gyalogos egy közeli priccsen feküdt derékig meztelenül, a bordáin jókora kötéssel.
Lórúgásnyi fájdalomcsillapítót is kapott, amitől kába mosollyal bámult a semmibe.
– Kösz, haver... – motyogta maga elé.
– Nem tesz semmit – vont vállat Ludd.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rám... tényleg...
– Pár nap pihenő után Twenzet gyalogos ismét a régi lesz – somolygott Dorden. – Kap annyi
fájdalomcsillapítót, hogy kibírja.
– Igazán remek anyag! – értett egyet Twenzet bágyadt mosollyal. – Neked is ki kellene
próbálnod, haver!
– Reméljük, a komisszárhelyettes nem kerül olyan helyzetbe, hogy rászoruljon – csóválta
meg a fejét az ezredorvos.
– Ja... jó... de azért kösz, haver... még egyszer kösz mindent!
– Leadtam a karabélyát – mondta Ludd. -A raktárban felveheti, amint visszakerül az aktív
állományba.
– Neeem... – ingatta a fejét Twenzet. – Tartsd csak meg, haver! Szükséged lehet a tűzerejére,
hogy élve kijuss innen. De nem... ugye, nem kellene havernak neveznem? S... sajnálom... nem
akartam tiszteletlen lenni! Maga komisszár, meg minden... A gyógyszertől van, amit a doki
adott. Csak vigyorgok, meg hülyeségeket beszélek... Kérem, ne állítson hadbíróság elé
tiszteletlenségért!
– Most pihenjen, Twenzet! – mosolyodott el Ludd. – Később még visszanézek Mit szól
hozzá?
– Az remek lenne, haver... úgy értem, uram! – próbálta a belladon összeszedni magát, bár a
gyógyszertől alig lehetet érteni az elkent beszédét.
– Nahum. A nevem Nahum.
– Értem... én... Zak vagyok. Már nem zakkant... bár az öregem mindig azt hajtogatta...
– Hallottam, hogy az osztagában Twenzyriek nevezik.
– Utálom, ha így hívnak. A nevem Zak.
– Akkor... jobbulást, Zak! Később még benézek.
Talán Twenzet volt az egyetlen az infirmáriumban, aki nem a kapu előtti összecsapásban
sérült meg. A többi priccsen súlyos sebesültek hevertek, s Dorden épp erős fájdalomcsillapítót
adott be egy gárdistának, aki a delíriumtól csillogó szemmel vergődött. A katona az egyik lábát
vesztette cl a csatában, s a csonk most úgy remegett, mintha új végtagot próbálna növeszteni.
Ludd megborzongott, és önkéntelenül félrenézett És megpillantotta Harkot.
A komisszár hason feküdt, a helyiség legtávolabbi sarkába tolt priccsen. Alsónadrágra
vetkőztetve, magatehetetlenül hevert ott, s fogcsikorgatva tűrte, hogy Ana Curth kicserélje az
égési sebein a kötést. A hátához és a combjához képest a teste többi részén természetellenesen
sápadt volt a bőre.
A doktornő felnézett Ludd közeledtére, és megrázta a fejét.
– Ne állja el a fényt!
Hark a nyugtatók és fájdalomcsillapítók ellenére is magánál volt. Ruha nélkül tökéletesen
látszott a bal karja helyén ülő, robusztus, fekete, gépi implantátum. A szervók halkan
felzümmögtek, ahogy kínjában önkéntelenül is belemarkolt a lepedőbe.
Ludd mindig is szerette volna megkérdezni Harkot, hogy vesztette el a karját, de tudta, hogy
a megfelelő alkalom nem most jött el.
– Hogy van? – kérdezte halkan.
– Maga szerint? – kérdezett vissza élesen Curth.
– Szerintem nem valami jól, de jobban örülnék az orvosi diagnózisnak!
– Lángszóró – mondta a doktornő hidegen. Azzal égették meg. A karján és a lábán
másodfokú égési sérülései vannak. Úgy fájhat, hogy legszívesebben kibújna a bőréből. Ha
szerencsénk van, nem kell majd teljes grafotot csinálnunk.
– Mert?
– Mert ezekkel az eszközökkel, ilyen körülmények között nem tudunk teljes grafotot csinálni.
Ha mégis arra lesz szükség, el kell juttatnunk Elikonba. Vagy meghal. Elégedett a diagnózissal?
– Igenbólintott Ludd kimérten. – Bár a stílus hagy némi kívánnivalót maga után, doktornő...
– Eh! – legyintett Curth, majd folytatta a kötözést.
– Minden szót hallottam – csikorogta Hark. – Ludd!
– Igen, uram?
– Jöjjön... közelebb!
Ahogy a fiatalember közelebb hajolt, a komisszár pofon vágta.
– A doktornő éppen azon dolgozik, hogy engem életben tartson, úgyhogy ne piszkálja!
– Értettem, uram... – dörzsölte vöröslő arcát Ludd.
– Ludd!
– Uram? – hajolt közelebb ismét a komisszárhelyettes. Hark ismét megütötte.
– Ne barátkozzon a katonákkal, Ludd! Ne barátkozzon az olyanokkal, mint Twenzet! Ő
katona, maga komisszár. Nem keveredünk velük. Maga felettük áll a ranglétrán, és ennek így is
kell maradnia.
– Értettem, uram. Én csak...
Hark harmadszor is pofon csapta.
– Hallottam, miről beszéltek! Twenzet... közkatona, míg maga a sereg morális gerince, Ludd!
Nem a barátja! Egyikük sem a barátja! Ők katonák, maga komisszár. Irányítja őket. Segíti őket.
Ha kell, megbünteti őket, de... feltétel nélkül tisztelniük kell magát!
– Értem... értettem, uram.
– Már miért ne barátkozhatna a katonákkal? – kérdezte a doktornő, miközben egy újabb,
hámosodást elősegítő balzsammal átitatott gézlapot tett a sebre. -A bajtársiasság a sereg
gerince, nem?
– Maga már nem új itt, és még mindig nem érti, doktornő? – nyögött fel a komisszár.
– Akkor világosítson fel!
– Ludd komisszár. Ő a hatalmat képviseli, aminek azonnal, kérdés és feltétel nélkül
engedelmeskedniük kell a gárdistáknak. Félniük kell, és tisztelniük, sebbe nem fér bele a
barátkozás meg a kivételezés. Mint komisszár, ezt nem engedheti meg magának...
– Tulajdonképpen én még csak komisszárhelyettes vagyok... aú!
Hark fémkeze fájón zárult össze a fiatalember csuklóján.
– Ludd – mondta a megégett férfi vészjósló nyugalommal – , maga szerint úgy nézek ki, mint
aki pár napon belül kikerül innen? A doktornő épp az előbb magyarázta el, hogy lehet, nem is
élem túl.
– Én csak azt mondtam, hogy... – kezdte Curth, de Hark meg sem hallotta.
– Egy darabig itt leszek, Ludd, és a seregnek addig is szüksége lesz egy rátermett politikai
tisztre. Végre a maga napja is felvirradt, Nahum! Azonnali előléptetés! Mostantól maga a
Tanithi Egyes politikai tisztje. Maga rázza őket gatyába, és gondoskodik róla, hogy a sereg
gerince semmilyen körülmények között ne roppanjon meg! Minderre én egy betegágy ból nem
leszek képes.
– Ó... – nyögte Ludd, és többre nem is volt képes.
– Számítok magára – mondta Hark. – Ne csessze el!
– Nem fogom, uram.
– Ajánlom is! A saját érdekében.
– Én végeztem i – húzta le a véres gumikesztyűit a doktornő, és egy gyűjtőkosárba dobta
őket. – Négy óra múlva kötjük át újra a sebet.
Fáradt mosollyal biccentett Ludd felé, majd megcsóválta a fejét.
– Gratulálok a kinevezéséhez, komisszár! Remélem, bírni fogja az iramot és a felelősséget!
Azzal egy jókora adag fájdalomcsillapítót kötött be Hark infúziójába.
– Ugye, nagyon vigyáz majd rá? – kérdezte Ludd halkan, ahogy felállt az ágy melletti székről.
Curth pillantásával ölni lehetett volna.
– Talán úgy érti, hogy nem vigyázok minden betegemre úgy, mint a szemem világára?
– Persze... persze, hogy nagyon vigyáz majd rá... – motyogta az újsütetű komisszár zavartan.
– Ludd!
– Uram? – ült vissza a fiatalember.
– Csak ügyesen!
– Megteszek minden tőlem telhetőt, uram.
Hark arcára lassan ugyanaz a bárgyú mosoly ült ki, mint amit Twenzetén látott.
– Ludd?
– Uram?
– Dudák... maga is hallja őket? A tanithi dudákat.
– A tanithiaknak már nincsenek dudái, uram.
– Hallgassa csak, Ludd! A dudák! Ez a jel... a jel...
– Uram?
Hark lassan öntudatlan álomba merült. Ludd fölkelt, és komor arccal hagyta maga mögött az
infirmáriumot.
A láb nélküli ember sikolyai még sokáig elkísérték.

IV.
 – Tessék? – kérdezte Dalin értetlenül.
– Azt mondtam, hogy szükségem van egy szárnysegédre. Egy rátermett emberre, most, hogy
Fargher meghalt – mondta Meryn. – Valakire, akinek vág az esze. Tegnap maga volt az, aki a
térképek segítségével kiokoskodta, hol is vagyunk.
– Uram, én...
– Visszautasítja a felettese ajánlatát?
– Nem, uram.
– Jóval több zsoldot kap, majd, és...
– Nem ezért húzódozom, uram. Ebben a században én vagyok a legfiatalabb és
legtapasztalatlanabb. A többiekhez képest még mindig újoncnak számítok, így talán bölcsebb
lenne Neskont vagy Harjeont választania, kapitány. Esetleg Whelnt.
– Neskon lángszórós, és maga is tudja, hogy milyenek a lángszórósok. Csak az ölésért élnek.
Harjeonban pedig nem bízom. Vervunhive-i civil. Wheln... igaz, ő tapasztalt katona, igazi
veterán, de... nem adjutánsnak való. Túl régi vágású. Túl keményvonalas. Maga viszont... maga
talpraesett fickó, aki tudja, hogy mi merre hány lépés. Kérem, Dalin!
„Talpraesett, mi? Na meg az is egyértelmű, hogy az apám Caffran volt, az anyám Tona Criid,
és azzal, hogy a szárnysegédednek nevezel ki, sok jó pontot szerzek neked a seregben...”
– Ez a legkevésbé sem arról szól, hogy kik a felmenői – biztosította Meryn.Ezt nyugodtan
kiverheti a fejéből. Nem érdekel, hogy kinek a kölyke. Azért akarom, hogy az adjutánsom legyen,
mert közel-távol maga a legjobb választás erre a posztra.
– Remélem, nem bánja meg, uram.
– Akkor tegyen róla, hogy ne bánjam meg! – vigyorodott el a tanithi.

V.

– Ez a hely... – ismételte Gaunt, de a tábornagy félbeszakította.

– Ibram... én csupán annyit kérek, hogy az embereivel együtt tartsa szemmel a keleti utat.
– Tábornagy úr... kérem, értse meg, ez egy hamvába holt vállalkozás. A Vértestvérek már
megtámadták a Hinzerhaust.
– Ezt ismételje meg! – jött a válasz egy hosszú pillanat múlva.
– Azt mondtam, hogy a Vértestvérek már megtámadták a Hinzerhaust. Dél felől jöttek, s
azóta szinte biztosan bekerítettek minket. A célterület támadás alatt áll.
Van Voytz ismét sokáig hallgatott, s Gaunt már kezdte azt hinni, hogy megszűnt a
rádiókapcsolat – Elikon! Van ott valaki?
– Elnézést, Ibram, de röviden tárgyaltam a taktikusokkal – köszörülte meg a torkát Van
Voytz. – Az igazat megvallva... az offenzíva eddig nem a legjobban alakult. Bármekkora erőket is
vetünk be, a frontvonal egyre csak szélesedik, és még sehol nem sikerült áttörnünk.
– Sajnálattal hallom, uram – mondta Gaunt – , de nekünk itt jelenleg sokkal égetőbb
problémáink vannak. Az adatok, amelyek alapján a mi hadműveletünket megszervezték,
pontatlannak bizonyultak. A keleti front recseg-ropog, s úgy tűnik, a Vértestvérek már jóval a mi
érkezésünk előtt bevették magukat a hegyek közé. Egyelőre talán még nincsenek sokan, de csak
idő kérdése, hogy ideérjen az erősítés. Egy hét. Legfeljebb kettő. Aztán nyugatnak indulnak, és
oldalba kapják a fősereget. És akkor már mi sem fogjuk tudni feltartóztatni őket.
– Értékelem az őszinteségét, lbram. Az igazat megvallva, magam is tartottam tőle, hogy a
dolgok így alakulnak.
Most Gaunton volt a hallgatás sora.
„Szóval tudtad, hogy jó eséllyel a halálba küldesz miket, Barthol! Tudtad, te szemét fattyú!
Akkor nem a hírszerzés a hunyó, hanem te!”
– Ibram! Ott van még?
– Itt vagyok, uram, és várom az utasításait. Kiadhatom a parancsot a visszavonulásra?
– Sajnos nem. Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy a keleti front védelem nélkül maradjon.
– A Tanithi Egyes egy egészen apró sereg, uram.
– Egyetértek. Úgyhogy mihamarabb kerítek erősítést.
– Ezt kifejtené részletesebben?
– Nem. Még ez a vonal sem tökéletesen biztonságos, Ibram. A feladatuk... megváltozott
Kutassák át az erődöt, derítsék fel a környékét, és gondoskodjanak róla, hogy a hely nyújtotta
minden lehetőséget kihasználjanak az ellenség feltartóztatására!
– Azt akarja, hogy tartóztassuk fel a Vértestvéreket?
– Ameddig csak lehet. Vegye úgy, hogy személyes szívességként kérem, Ibram! Tartóztassa
fel őket!
– De ennél többet nem mondhat.
– Ezen a csatornán nem.
– Értem. De ehhez készletekre lesz szükségünk. Vízre. Lőszerre és nehézfegyverekre.
– Ma estérc vagy legkésőbb holnapra megszervezem a vízszállítmányt, a többiről azután
beszélünk újra, ahogy a víz megérkezett.
– Értettem, uram. Az embereim a vízért is roppant hálásak lesznek.
– Most mennem kell, Ibram. Adjon a rohadékoknak, és... a Császár vigyázzon
mindannyiunkra!
– Úgy legyen, uram! – mondta Gaunt, de a vonal másik végén már nem volt senki.

VI.

A keleti tizenkettes a legfelső szinten hideg, huzatos hely volt, s a folyosók savas füsttől és
égett vértől bűzlöttek. A lőrésekkel ellátott kupolák alatt nem akadt tenyérnyi felület sem, ami
ne sérült volna meg a legutóbbi tűzharcban.
Koromfoltok és megperzselt falfelületek fogadták Gauntot, s a nyomában haladó Luddot és
Baskevylt.
– Rangidős tiszt közeledik! – csattant föl Baskevyl, s a következő pillanatban az egyik
alkóvból tucatnyi gárdista sereglett elő.
 Rawne emberei voltak, míg a sort Varl és Mkoll zárta.
– Gondolom, a tábornagy szívélyes üdvözletét küldi – jegyezte meg epésen Rawne.
– Erről majd később tárgyalunk – mondta Gaunt. – Most inkább lássuk, ami miatt idejöttünk
– Sikerült rájönnünk, hogyan jutott be az ellenség a Házba – lépett közelebb Mkoll.
– A falpanelek mögött voltak a járatok, ugye? – kérdezte Baskevyl. – Rögtön tudtam, hogy
a...
– Nem a panelek – csóválta meg a fejét Rawne.
– Akár végig is kopogtathatja az összeset – intett a fal felé Mkoll.
Ez volt a legszarkasztikusabb megjegyzés, amit Gaunt valaha is hallott a tanithi felderítőtől.
A szarkazmus annyira nem volt rá jellemző, hogy a komisszár ezredes önkéntelenül is felkapta
rá a fejét.
Ha a jó öreg Mkoll is kezd kifordulni önmagából, akkor akár rá is haraphatnak a karabélyuk
csövére.
– Tehát akkor hogyan jutottak be? – húzta föl a szemöldökét Gaunt.
Mkoll felnézett a feléjük boruló kupolára, s a tisztek önkéntelenül is követték a pillantását.
A por, amit az örökké fúvó szél hordott a hátán, a lőréseken szivárgott be, amik mindig nyitva
voltak.
– Annyira egyértelmű, hogy az már szinte fáj – vont vállat a felderítők parancsnoka.
– Nekem azt mondták, hogy a spaletták zármechanizmusa beragadt – ingatta a fejét Gaunt.
– Meryn jelentésében olvastam. Tönkretette a por.
– A zármechanizmust valóban – húzta el a száját Mkoll. – Csakhogy itt nem erről van szó.
Varl?
Az őrmester bakot tartott a felderítőnek, s Mkoll egyszerűen felnyúlt, és feltolta a
legközelebbi szellőzőrácsot A fémIamellákkal teli keret hang nélkül engedett, s a felderítő
könnyedén kimászott a szabaddá vált nyíláson.
– A Császárra! – kerekedett el Gaunt szeme. – Ennyire egyszerű lenne?
– -A zármechanizmus itt már nem számít – vont vállat Varl.
– A spaletták anélkül is nyithatóak.
– Mindegyik? – kérdezte Baskevyl.
– Szerencsére nem, de csak ezen a folyosón vagy tízet találtunk, ami igen. Felteszem, máshol
sem sokkal jobb az arány.
– Már kiküldtünk néhány szakaszt, hogy ellenőrizzék őket – tette hozzá Rawne.
– Szávai... ezek szerint a Vértestvérek szisztematikusan végigjárták a legfelső emeletet, hogy
tönkretegyék a zárakat, és hogy előkészítsék a bejutásukat – tűnődött Gaunt.
– Ezek már hetek óta itt lehettek a környéken – mondta Varl. – Talán hónapok óta. Volt
idejük kifundálni a dolgot.
– Csak engem nyugtalanít egyedül, hogy mi mást fundálhattak még ki? – mordult föl
Baskevyl.
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Olyan ez a hely, mint egy nyavalyás szita, csak azt talán
könnyebb lenne megvédeni. És én már kezdtem azt hinni, hogy a víz lesz a legégetőbb
problémánk. Hogy a fenébe várhatja el Barthol Van Voytz, hogy...
– Mit? – kérdezte Rawne élesen.
– Mindegy... Hogy akadtak erre rá?
 – A Vértestvérek clleni összecsapás során.
– Eszrah találta meg – horkant föl Varl, de nem nézett Rawne szemébe.
– Tényleg?
– Tényleg – mondta Rawne hűvösen. – Rájött az ötperc, felrohant ide, mi pedig követtük.
– Tulajdonképpen én követtem – tette hozzá Ludd, de mintha senki nem figyelt volna rá.
– Talán hallott valamit – folytatta Varl. – Tudja, uram... az Éjjárók híres ötödik érzéke...
– Magának mennyi van, őrmester? – mosolyodott el Gaunt.
– Akkor... az Éjjárók híres hatodik érzéke. Szóval... rajtunk ütöttek. Vértestvérek mindenfelé,
erre Eszrah előbújik az árnyékok közül – ahogy szokta -, és fölszegezte a seggüket a falra.
– Kimászott? – kérdezett közbe Gaunt.
– Valószínűleg – bólintott Rawne. – És az ellenség nyomában jött vissza. Lest vetett nekik.
– Szóval... ennyi? – nézett föl a kupolára Ludd. – De... ha a Vértestvérek már itt voltak egy
idő óta, vajon... miért nem foglalták el ezt a helyet? Végül is, idejük bőven lett volna rá. Három
nappal ezelőtt, amikor befordultunk ebbe a völgybe, simán csapdába is sétálhattunk volna.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Rawne.
– Ludd rátapintott a lényegre – jegyezte meg csöndesen Gaunt.
– Lehet, hogy csak játszadoznak velünk?
– Vagy van idebent valami, ami nem tetszett nekik – nézett körbe Baskevyl. Valami, ami...
elriasztotta őket.
– Hülyeség – mondta Rawne hidegen.
– Ha olyasmi van ezen a helyen, amitől a Vértestvérek is félnek, akkor nekünk harangoztak –
tette hozzá Varl komoran.
– Szeretném látni, hogy hol mászott ki Mkoll – mondta Gaunt hirtelen.
– Szerintem ez nem a legbölcsebb... – kezdte Ludd, de Gaunt egy jeges pillantással
beléfojtotta a szót.
– Nem bocsátottam szavazásra a dolgot, Ludd!
– Mkoll? – kapcsolta be a rádióját Rawne. -A főnök szeretne körülnézni odafönt.
– Ezt valahogy gondoltam – jött az őrmester válasza. – Itt minden rendben, úgyhogy
nyugodtan feljöhet Kalap nem kell, de védőszemüveg igen.
Gaunt felvette a védőszemüvegét, és Ludd kezébe nyomta a sapkáját.
– Rawne őrnagy? Felsegítene?
– Varl! – intett az őrmesternek a tanithi, de Gaunt megrázta a fejét.
– Felsegítene, őrnagy?
A tanithi főtiszt kőmerev arccal tartott bakot.
– Köszönöm, Elim – biccentett Gaunt, majd követte Mkollt a szabadba.

VII.

Szótlanul figyelték, ahogy Gaunt kimászik, s a csönd lassan kezdett kínossá válni.
– Szóval... ha jól értem, maga most ideiglenesen kinevezett komisszárként dolgozik – próbált
Baskevyl beszélgetésbe elegyedni Ludd-dal. – Most, hogy Hark megsebesült.
– Igen... igen, őrnagy.
A csönd szinte megfojtotta őket, s a belladon kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.
– Nem lehet könnyű – nyögte ki végül.
– Valóban.
Egy darabig csak hallgatták, hogy üvölt kint a szél, és most már Ludd is kezdte úgy érezni,
hogy a hallgatás túl hosszúra nyúlt.
– Úgyhogy innentől kezdve sokkal jobban kell ügyelniük a viselkedésükre – mondta sután.
Varl úgy köhögött, mint aki félrenyelt valamit, aztán nem bírta tovább, és elnevette magát.
– Sajnálom – krákogta. – Én csak...
A fal mellett várakozó gárdisták sem bírták már tovább, és hangos röhögésben törtek ki.
– Szeretné, ha itt helyben agyonlőném őket? – kérdezte Rawne negédesen. – Csak hogy
példát statuáljunk.
– Nem szükséges – mondta Ludd halkan, és zavartan elfordult.

VIII.

Ha volt a Jagón olyan, hogy végtelen, innen azt is lehetett látni.

A szél jajongása, mintha csak tiszteletben tartaná a komisszár ezredes jöttét, suttogássá
szelídült. Port sem kavart már, s először, mióta megérkeztek a Hinzerhausba, jól látszott a hold,
ami gonosz törpeként kúszott a nyugati égbolton a hegyek fölé.
Az ég szennyes-sárga volt, akár a nedves tőzeg, s a láthatáron komor felhőket sejtetett. A
hegyek súlyos árnyékában, e széltől és portól mentes rövid órában sűrű, fehér köd gomolygott.
Meglepően hűvös volt, s ahogy Gaunt óvatosan lépett kettőt, érezte, hogy laza köveket rúg
odébb, amik hangtalanul hullottak a mélybe.
– Csak óvatosan! – bukkant elő a sötétből Mkoll, és megfogta a parancsnoka karját. – Ha
meg akarja nézni ezt a helyet, akkor az én szabályaim szerint kell eljárnunk – Rendben –
bólintott Gaunt, aki még mindig nem hallotta, hogy a kövek leértek volna.
– Mikor először kimásztam, kihúztam néhány kötelet – magyarázta az őrmester, aki épp egy
karabinert kapcsolt a komisszár ezredes övére.
A karabinerrel egy kábelhez rögzítette Gauntot – akárcsak saját magát.
– Nagyon sokáig tartana leérni – magyarázta.
– Elhiszem.
Egy percig csak álltak ott, és a vidék embertelen szépségében gyönyörködtek. Mert ennek a
gonosz, holdbéli tájnak is megvolt a maga szépsége: a hegyvonulat mögött húzódó kanyonokat
valaha talán habzó folyók vájták a kőbe, s azon túl, a láthatárig húzódó pusztán egykor nem
csak a szél kóborolt.
– Tökös dolog volt felmászniuk idemondta Gaunt csöndesen.
– Megtaláltam néhány mászóvas és szegecs nyomát, de javarészt a kezük meg a lábuk
segítségével jutottak fel ide – magyarázta Mkoll. – Ez brutális fizikumot sejtet.
 A szél simára koptatta a köveket, s ahogy Gaunt megkockáztatott egy gyors pillantást lefelé,
szédítő mélység tárult fel előtte.
Néhány órával korábban még odalent kuksolt, ennek a meredélynek az alján, Mkoll és Kolea
társaságában. A sziklafal lentről is ugyanolyan félelmetesnek tűnt, mint innen, föntről, s
magában elismeréssel adózott a Vértestvéreknek. Az ember valóban innen számítana
legkevésbé támadókra. Az ellenség harcosai olyan elszántságról tettek tanúbizonyságot, amivel
feladták a leckét a Gárdának.
Mintha nem félnének, és a fáradtság meg a fájdalom nem jelentene számukra semmit.
Hogy lehet az ilyeneket feltartóztatni?
Jobbra a hegyvonulat nyugat felé hajlott, majd délnyugat felé fordult, ahol kilométereken át
apró, lőrésekkel és spalettákkal ellátott kupolák csipkézték a gerincet. Alattuk, a kőbe vájva
rácsos ablakú, csöndes folyosók végtelen labirintusa kanyargott. A kupolás tornyok – az
olyanok, mint amilyenen ők is álltak – fémborítását már rég kikezdte az idő meg a szél, s most
patinás páncélzatú, ősvilági teknőcökre hasonlítottak, amik a sziklák között bújtak meg.
Bal kézre, a szél és idő koptatta sziklák között emelkedett a Hinzerhaus központi tornyának
kupolája, amin valaha tán büszke zászlót lengetett a szél.
– Maga sem szereti ezt a helyet, ugye? – kérdezte Mkollt.
– Egy kicsit sem – értett egyet az őrmester. – Hirtelen egyetlen olyan hely sem jut az
eszembe, amit ne védtem volna szívesebben. Van itt... valami...
– Valami, ami beférkőzik az ember bőre alá?
– Ön is észrevette, uram? Nem tudom, miért, de ettől a helytől feláll a hátamon a szőr.
Pedig én nem vagyok az az ijedős fajta. De... ez a hely... itt még a saját képességeimben is
kezdek kételkedni.
– Én is érzem – biccentett Gaunt.
– Ügyetlennek érzem magam – folytatta Mkoll. – Megkérdőjelezem a saját döntéseimet.
Összerezzenek az árnyékok láttán. És ezt... nagyon utálom. Ez a hely a bolondját járatja
velem, és a háborúban mindig a bolondok halnak meg először.
– Nincs ezzel egyedül – mondta a komisszár ezredes. – Mind érezzük, kivéve talán Rawne-t,
de neki egy darab kő van a szíve helyén.
Mkoll csöndesen elmosolyodott, és kilesett a peremen túlra.
– Van a Hinzerhausban valami, ami a tudatunkkal játszadozik – folytatta Gaunt. Néha úgy
érzem, hogy maga a Ház az. De az ilyen gondolatokat ki kell söpörnünk az elménkből. Ez csak
egy régi erőd ennek a pöcegödörnek a legmélyén, ahová soha nem süt be a nap.
– Lehet – mondta az őrmester-, de... valahogy nehezen tudok megszabadulni attól az
érzéstől, hogy ez inkább kripta, ahonnan egyikünk sem jut ki élve.
– Megnyugtató volna, ha tudná, hogy én is pont így érzek, őrmester?
– Egy kicsit, uram, úgyhogy talán jobb is, ha nem tudom.

IX.
 Rikoltást hallottak, s Gauntban egy pillanatra felmerült, vajon lakhatnak-e még madarak
valamelyik kupolában. Aztán egyértelművé vált, hogy a hang emberi torokból származik.
Több mint száz méterre tőlük három alak bukkant elő a sziklák közül.
– A mieink?
– Igen – biccentett Mkoll. – Embereket küldtem ki, hogy átvizsgálják a hegygerincet, találják
meg az utat, ahol az ellenség feljutott, és tegyék tönkre a szegecseket meg a köteleiket.
Lassan, araszolva indultak meg a trió felé, minden egyes újabb kupolánál új kötelet rögzítve
az övükrecsatolt karabinerhez. Gaunt minden lépésért keményen megküzdött, s igyekezett nem
lenézni.
A pipáló hegycsúcsok a Phantine-ra emlékeztették, s a hideg ellenére kezdett leizzadni. Ha
megint feltámad a szél... ennél rosszabb helyen nem is lehetnének.
Az idő ólomlábakon járt, mire odaértek a három gárdistához. Caober és Jajjo udvariasan
biccentett, Eszrah ap Niht pedig továbbra is a környéket fürkészte.
– Találtak valamit? – kérdezte Gaunt.
– Nyugat felé, úgy egy kilométerre egész utat építettek kötelekből és szegecsekkel rögzített
létrákból – magyarázta Jajjo. Bonin és Hwlan már nekilátott szétszedni.
– Ettől függetlenül a kérdés még mindig adott – grimaszolt Caober. – Mit kezdhetünk az
erődökkel? Ezek a sziklába vágott tornyok meg az alattuk kialakított kazamaták állandó őrség
nélkül könnyű célpontok.
– Esetleg megpróbálhatnánk lezárni az odavezető utakat – javasolta Jajjo.
– Ez egy erődítmény – rázta meg a fejét Gaunt. -A bástyákra és a falakra embereket küldünk,
és ha az ellenség megpróbálna visszaóvakodni... kellemetlen meglepetésben lesz részük.
Eszrah, aki most is a Varltól kapott régi csillámlencséjét viselte, kifejezéstelen arccal nézte a
hegyek fölött gubbasztó, sárgán izzó holdat.
– Szép munka voltbiccentett feléje Gaunt. – Rawne meg az emberei is köszönettel tartoznak
neked.
Az Éjjáró megvonta a vállát, és továbbra is hallgatott.
– Van itt azonban még más is, uram – folytatta Caober, és átkalauzolta őket a kupola déli
oldalára.
Gaunt úgy számolta, innen a Ház főkapujára látnak rá, bár a távolság erősen eltorzította a
perspektívát. Közvetlenül alattuk tetők és apró őrtornyok sarjadtak a sziklából, akár egy
különösen csúf bőrbetegség tünetei.
– Ott, uram – mutatott lefelé a felderítő.
Messze alattuk, a Ház déli oldalában jókora udvar ásított, amit fémcserepekkel megrakott
falak öveztek. Gaunt lecsatolta az övéről a távcsövét, s egy darabig némán tanulmányozta a
helyet.
– Nem emlékszem, hogy eddig valaki is jelentést tett volna erről az udvarról – mondta végül.
– Nem, uram – értett egyet Mkoll.
– Szóval, van egy udvarunk, amiről eddig még csak nem is tudtunk – mondta halkan a
komisszár ezredes. – Tartok tőle, hogy ez a Ház még tartogat meglepetéseket.
 Kilencedik nap.
Napkelte négy negyvenegykor. Elült a szél.
(Míg H. kórházban van, az én tisztem ennek a naplónak a folytatása.)

Kettős a feladatunk: a sereg java az erődítési munkálatokat végzi. és a legfelső emelet

őrtornyaiba és kazamatáiba költözik be, míg mások a Ház eddig még fel nem térképezett
szárnyait kutatják át, beleértve a titokzatos belső udvart.
Nyugtalanít a tisztelet hiánya. Nem hibáztathatom érte a katonákat, elvégre mióta a
sereghez kerültem, végig H. árnyékában éltem és tevékenykedtem. Eddig a katonáknak csak
elviselniük kellett, vagy éppen átnézni rajtam, de nem a parancsaimat követni.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit tegyek. Ilyen embert próbáló időkben még nagyobb
szükség van a politikai tisztekre, de nem kényszeríthetem az embereket, hogy tiszteljenek. Úgy
gondolom, konzultálnom kellene G.-tal.

A vízutánpótlás most már bármikor megérkezhet.

V. H. tábori naplója, N. L. bejegyzése, 778/05

 KILENC
034ÁL

I.

A hatos lőállásban posztoló Larkin elunta a szél szüntelen, idegtépő jajongását, s

kitámasztotta a központi spalettát egy darab fával. Maga köré tekerte az álcaköpenyét, felvette
a védőszemüvegét, majd a távcsövével kilesett a nyíláson.
– Látsz valamit? – kérdezte Banda hamiskás mosollyal a helyiség túlsó feléből.
A nő már vagy egy órája felhagyott azzal, hogy a kinti porvihart bámulja, s azóta is a
távcsövét próbálta kitisztítani. Lézerpuskája a falnak támasztva pihent mellette.
Mióta a spalettákat kinyitották, különösen hideg volt a bunkerban, s bármilyen gyakran is
takarítottak, a szél percek alatt újra szemcsés porral terítette be a helyiséget.
Banda fázósan terítette magára a köpenyét, s meghúzta a sacrával teli kulacsát. A portól
kiszárad a száj, és már annyi nyáluk sem maradt, hogy köpjenek egyet. S mivel inni muszáj, s a
magukkal hozott vízkészlet már a végét járta, egyre többen fanyalodtak rá a töményre.
– Egy kortyot? – kínálta oda Larkinnak a kulacsot.
– Nem kell – rázta meg a fejét a tanithi. Csak még szomjasabb lesz tőle az ember. És ha csak
ezt iszod, de vizet nem, lassan szétrothad tőle az agyad.
– Aha – bólogatott a nő, majd újra belekortyolt a sacrába.
– Plusz szart se érsz majd, mint lövész.
– El fog dádázni a fő-főmesterlövész? – mosolygott kihívóan Banda. – Vagy megy, és
bepanaszol?
Larkin válaszra sem méltatta. Nem különösebben érdekelte, ha a nő leissza magát, és
beköpni sem akarta. Az nem az ő stílusa.
A hatos lőállás a kapu fölötti tornyok egyikében volt, Hinzerhaus déli frontján. Ha elült a
szél, s a por is leülepedett egy kicsit, egészen a hágó torkáig ellehetett látni. Ha viszont
feltámadt a szél, az orrukig sem.
Kolea viharzott be a toronyba, s Bandának alig volt ideje a háta mögé dugnia a kulacsát.
– Larks?
– Üdv, őrnagy!
– Van valami?
– Azt hiszem, láttam odakint némi port.
Kolea fáradtan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Mint a katonák többségének, neki is
felrepedt az ajka a vízhiánytól, s a szeme olyan vörös volt a portói, mintha órákon át sírt volna.
– Beltayn összebűvészkedett egy rádióvonalat, és úgy tűnik, a legendás vízszállítmány
hamarosan itt lesz. De a vonal elég vacak volt, így persze nem biztos a dolog.
– Ebben nem igazán tudok segíteni – vonta meg a vállát a tanithi.
Kolea szórakozottan biccentett, majd mielőtt kilépett volna az ajtón, megkocogtatta a falat
Banda feje fölött.
– Aztán nehogy túlerőltesd magad, kislány!
Ahogy látótávolságon kívül ért, a nő elegánsan felemelte a középső ujját, jelezve, hogy mit
tart Go! Kolea felől.
– Hé... őrnagy! – rikoltott fel hirtelen Larkin, aki ismét távcsővel fürkészte a távolt. – Őrnagy!
Kolea lélekszakadva rohant vissza, s olyan lendülettel rontott be, hogy majdnem leverte a
lábáról a feltápászkodni próbáló Bandát.
– Mi történt?
– Elült a szél, és... ott... igen... két légi jármű! Nyolc kilométerre, délnyugatra! Közelednek!

II.

– Itt Nalfa! Itt Nalfa! Ismételje!

Beltayn minden idegszálával a recsegő vonalra összpontosított. Mögötte Gaunt, Daur, Criid
és Kolosim várakozott lélegzet-visszafojtva. Kint, a földszinti nagy csarnokban negyven
válogatott gárdista állt ugrásra készen.
– Itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Hall engem?
Bár odakint elcsitult a porvihar, az étert most is fehérzaj töltötte be.
– Már szabad szemmel is láthatóak! – robogott be Kolea.
– Két gép. Errefelé tartanak.
– Bel! – paskolta meg a rádiós vállát Gaunt. – Esetleg...
– Nalfa! – harsant fel hirtelen a rádió. – Nalfa, itt a K862-es szállítóegység! Már látjuk a
célterületet! Becsült érkezés négy percen belül! A kért vízszállítmányt hozzuk!
A kint várakozó katonák harsány éljenzésétől alig lehetett bármit is hallani, s a főtisztek is
összenevettek – K862, itt Nalfa! Örülünk, hogy ideértek!
– Üdv, Nalfa! Szükségünk van egy leszállási zónára, ahová lepakolhatjuk az árut!
Füstgránáttal vagy mágneses jeladóval kellene kijelölni a helyet!
– Mit mondjak neki? – nézett föl Beltayn Gauntra.
– Van mind a kettő – szólt közbe Daur. – Melyiket használjuk?
– Elült a szél – tárta szét a karját Kolea. – Miért ne szállhatnának le a főkapu előtt? A fiúkkal
semmi perc alatt behordjuk a ládákat.
– Legyen – bólintott rá Gaunt. – Induljanak!
Kolea, Daur, Kolosim és Criid a kint posztoló Szellemek élére állt, s futólépésben indultak a
főkapu felé.
– K862, itt Nalfa! Jelzőfüstöt és jeladót is kapnak. Az LZ a főkapu előtti sík terület. Ismétlem:
az LZ a főkapu előtti sík terület. Nalfa kilép.
– Köszönjük, Nalfa! K862 kilép.
 Gaunt feltette a fejhallgatóját, és bekapcsolta.
– Minden egységnek! Itt az Egyes! Ajándékcsomag a főkapunál! Mindenki teljes
harckészültségbe! Minden egység tűzparancsot kap. Azt akarom, hogy simán menjen a
szállítmány lepakolása! Egyes kilép.

Mire Daurék a főkapuhoz értek, Chiria tizedes és az emberei már ott várták őket.
– Az egyes és kettes szakasz intézi a rakodást! – hajtotta előre a katonákat a kapitány. – A
hármas és négyes szakasz fedezi őket!
Chiria katonái kinyitották a külső kaput, s már kint is voltak. Nyugtalanító csönd fogadta
őket odakint. Bágyadt szellő rajzolgatott a porba, de nyoma sem volt a korábbi viharnak. A
sápadt napfényben egész messzire ellehetett látni, s az ember hirtelen nagyon sebezhetőnek
érezte magát.
A kapu előtti lapályon még mindig törött vértek és fegyverek roncsai hevertek, de halottak
sehol. Nyilván a Vértestvérek vitték el őket az éj leple alatt, szép csöndben.
A hamuszínű sziklák iszonyú súllyal tornyosultak fölébük, s a képzelet ellenséges lövészek és
gyalogosok ezreivel népesítette be őket, akik mind épp őket veszik célba.
Még nem látták a teherszállítókat, de a hágó falai felerősítették a turbinák dübörgését, ami
ott visszhangzott a szürke hegyek között.
Daur a kaputól tíz-tizenöt lépésre leguggolt, és lekanyarította a válláról a málhazsákot
Előhúzott egy háromlábú állványt, ami a mágneses jeladót tartotta, és aktiválta az eszközt. A
halvány, pulzáló fénnyel működésbe lépő alkalmatosság lett annak a képzeletbeli körnek a
középpontja, amit füstgránátokból rakott ki. A vad szél pillanatok alatt elfújta volna a füstöt, de
így, orkán híján, az égig értek a zöld füstoszlopok.
Ha a Vértestvérek eddig nem tudták, hogy készülődik valami, most már biztosra vehetik.
– Jönnek! – kocogtatta meg a sisakrádióját Criid, s valóban, a repülők sivítása most már
fülsértően éles volt.
Ban Daur felállt a földről, és visszarohant a kapu árnyékába. A hegyek takarásából hirtelen
két gép vágódott ki, s fekete árnyékuk vérszomjas ragadozóként vetette magát a szürkésfehér
porral borított lapályra. A repülők elhúztak a Ház fölött, de egy másodperc múlva már fordultak
is vissza, s gyorsan ereszkedni kezdtek.
A nagyobb jármű egy drapp Csatamén volt, csúf és szögletes, oldalán a K862-es
azonosítóval. Lassan függőlegesbe állított turbinái felkavarták a port, miközben a gép
ereszkedni kezdett.
A másik repülő egy Valkűr volt – alig egyharmada a Csataménnek, de fegyver jóval több
akadt rajta. Khaki és krémszínű mintázatától csak a farkára festett vörös csík ütött el. Cadogus
52 – ez állt rajta.
– Készüljenek! – próbálta Daur túlüvölteni a hajtóműveket. A por és a zöld füst furcsán
szabályos spirálban kanyargott az égre, de csak a Csatamén kezdte meg a leszállást A Valkűr
harminc méterrel odébb, függőlegesbe állított turbinákkal lebegett a talaj fölött.
– Gyerünk! – intett Daur. – Mozgás!
Az egyes és kettes szakasz Kolea és Daur vezetésével vágott neki a lapálynak, a másik kettő –
Criid és Kolosim parancsnoklata alatt – az LZ mentén állt föllegyező alakban, s árgus szemekkel
figyelték a hegygerincet.
Daur érte el elsőnek a teherszállítót. A levegő portói, forró fém és üzemanyag szagától volt
terhes, s mire a kapitány elérte a Csatamént, a nehéz, hidraulikus rámpa már le is ereszkedett.
Három egyenruhás fogadta a verghastit, akik máris elkezdték leereszteni az első megpakolt
raklapot – Mennyi lesz? – kérdezte Daur.
– Egy tucatnyi ilyen – bökött az egyikük a raklapra, amin jókora, vízzel teli hordók
sorakoztak. – Nincs valami rakodógépük?
– Nincs – rázta meg a fejét a kapitány. – Kézben visszük be őket.
A rohamkésével hasította fel az első raklapot, és a gárdisták kettesével kezdték visszafelé
cipelni a hordókat Brostin rögtön hármat vitt, de így is lassan haladtak.
„Pedig itt minden a gyorsaságon múlik!" – szívta a fogát Daur.
– Mozgás! – kiabált torkaszakadtából. – Mintha élnének!
Koleával együtt félrelökték az első, kiürült raklapot, s máris elkezdték felhasogatni a
másodikat.
Az első gárdista még csak most érte el értékes terhével a kaput, s látszott, hogy a süppedős,
porral fedett talaj, valamint a céleszközök hiánya miatt sokkal lassabban fognak haladni, mint
szeretnék.
Azok, akik lerakták odabent a hordókat, már jöttek is vissza. Egy kör elég volt, hogy
kifulladjanak, pedig még csak most kezdtek bele.
– Gyerünk! – sürgette őket Kolea, és mindegyiküknek egy-egy hordót nyomott a kezébe. –
Így soha nem végzünk!
Ahogy a Csatamén turbinái elhallgattak, a Valkűr is leszállt. A pilóta Criid szakaszától nem
messze tette Ie a gépet.
– Derin! Azokon a sziklákon legyen mindenki szeme! – csattant föl Criid, aztán odasietett a
repülőhöz.
A fedélzeti nyílás feltárult, s azonnal két egyenruhás mászott ki a gépből. Az egyikük
khakiszínű zubbonyt viselt, a másik feketét. Ez utóbbi egy súlyos málhazsákot cipelt magával.
– Erre! – integetett Criid.
Ahogy elindultak feléje, a nő jelzett a Valkűr pilótájának, s a repülő ismét a levegőbe
emelkedett. Élesen bedöntötte a gépet, s közben átállította a turbinák dőlésszögét, amitől a
Valkűr felfelé táguló spirálban kapaszkodott egyre magasabbra.
Criid elvágólag tisztelgett a két katonának, amint azok odaértek hozzá.
A khaki egyenruhát viselő alacsony, karcsú férfi volt rövid, szőke hajjal; s Criid egy pillanatra
megszédült Az őrnagy kiköpött úgy nézett ki, mint Caffran.
– Berenson őrnagy, a Cadogus 52-esektől! – próbálta túlkiabálni a zajt a férfi. – Ez itt a
taktikusom! Szeretném személyesen is üdvözölni a parancsnokát!
– Criid, Első és Egyetlen! – rázott vele kezet a nő. A rakodás még úgyis eltart egy darabig,
úgyhogy... akár indulhatunk is! Kérem, kövessenek!
Nyomában a két gárdistával, futólépésben indult a Ház felé.
III.

Már a harmadik raklapnál tartottak. Daur ellenőrizte a kronométerét – négy perc.

Túl lassúak. És ahogy fáradnak, csak egyre lassabbak lesznek.
– Gyerünk már! – sürgette a katonákat Kolea, miközben a hordókat adogatta nekik. –
Gyerünk!
– Mi volt ez? – kapta föl a fejét hirtelen Daur.
– Micsoda? – húzta föl a szemöldökét az őrnagy.
– Zajt hallottam! – kiabálta Ban. – Olyan volt, mint... a francba! Ez kilyukadt!
Az egyik hordóból megállíthatatlanul dőlt a drága, éltető nedű, s a poros fold úgy nyelte
magába, mint valami rég nem látott különlegességet.
Aztán egy méterre a kapitánytól egy újabb hordó kezdett ereszteni.
Az oldalán kétujjnyi nyílás tátongott. A két verghasti összenézett – Ez... – kezdte Kolea.
Daur üvölteni kezdett, mint akit nyúznak.
Lézersugár kapott gellert a rámpán, két másik a Csatamén oldalába csapódott. Az egyik
egyenruhás kizuhant a gépből, s a hátából dőlt a vér. A Ház felé félúton az egyik Szellem
megtántorodott, s a hordókat elejtve esett össze. Az arcából csak füstölgő, véres massza
maradt.
– Itt vannak! – bődült el Kolea. – Megtámadtak minket!

IV.

Rhen Merrt megperdült Valami nem volt rendjén.

Criid szakaszának tagjaként ő is az LZ-t biztosította, s a turbinák sivításától nem sokat
hallott, de... a csontjaiban érezte, hogy valami nincs rendjén.
– Mi volt ez? – kiáltott oda Luhannak.
– Mi?
– Mintha... Kolea kiabálna.
– Passz... – vont vállat a másik.
Valami megcsillant a sziklák között. Merrt látta, és azt is tudta, hogy mi az.
Torkolattűz. Tűz alá vették őket, csak nem hallják a fegyverek sivítását a Valkűr turbinái
miatt.
– Itt vannak! – kiáltotta, majd kibiztosította a karabélyát, és tüzet nyitott.
Nem történt semmi.
Semmi.
A karabélya ismét beragad t.
A következő pillanatban – bár az ellenség elsősorban a masszív teherszállítót vette célba –
már rájuk is záporoztak a lézersugarak és a robbanólövedékek.
És a fegyvere megint nem működik!
 A régi, csontig leharcolt darabot még a gereoni offenzíva idején szerezte, miután a sajátja
elmaradt valahol egy véres utcai összecsapás során.
Ez a karabély eredetileg is a Birodalmi Gárda számára készült, s a markolatán még ott volt a
Munitorium sárga azonosítója, bár egy darabig az ellenség harcosai használták.
Egy ilyen holmi mindenképpen gyanús. S Merrt néha úgy érezte, hogy a fegyver... el van
átkozva. Balszerencse négykilós kiszerelésben.
Tudta, hogy már rég le kellett volna cserélnie, s szólnia kellett volna az Ecclesiarcbia
papjainak, hogy semmisítsék meg a fegyvert.
Mégsem tette, s az igazat megvallva maga sem értette, hogy miért. Talán... valahol nagyon
mélyen úgy érezte, hogy a fegyver meg ő megérdemlik egymást. Egy balszerencsés katona és egy
balszerencsés karabély. Zsák a foltját Megpróbálta kiszabadítani a tárat, s a fegyver végre
működni kezdett.
Az egész energiacellát egyetlen, brutális erejű fénysugárba összpontosította, ami húsz
méterrel odébb égetett át egy hatalmas sziklatömböt.
Merrt elképedve bámulta a karabélyt, aztán felocsúdott Körülötte emberek estek el, odébb
egy gárdista fejét lőtték szét, s az, mindkét hordóját elejtve, holtan esett össze. Egy másik
Szellemet a kezében cipelt hordó mentett meg az első lövéstől-aztán a második átütötte a
vastag műanyag burkolatot, a gárdista csípőjével együtt.
Merrt új tárat csúsztatott a karabélyába.
– Működj! – csikorogta. – M... m... működj!

V.

A teherszállító ajtaját és rámpáját már kicsipkézték a lézersugarak, s a kilyuggatott

vizeshordókból szerteszét fröcskölt az életet jelentő nedű.
– Nem maradhatunk itt! – rikoltotta az egyik egyenruhás kísérő.
– Muszáj lesz! – rázta meg a fejét Daur. – Kell a víz!
– Nem megy! – tiltakozott a tiszt. – A pilóta azt mondja, hogy fel kell szállnunk! Húzódjanak
hátra!
– Ne! – bődült el a kapitány, ahogy a Munitorium tisztjei lecsúsztatták a rámpán a harmadik
raklapnyi hordót, majd a Csatamén vadul megrázkódott, s a heves zárótűz ellenére emelkedni
kezdett.
– Ne! Rohadékok! Vissza!
– Ban! – ráncigálta föl a földről Kolea. – Tűnjünk el innen!
A két verghasti a felkavart portól félig vakon kezdett a kapu felé rohanni, s pillanatok alatt
utolérték az egymást fedezve visszavonuló Szellemeket. A déli falszakasz lőállásaiban posztoló
gárdisták gyilkos össztüzet zúdítottak a sziklák közt lapuló ellenségre, időt adva a vízhordóknak,
hogy elérjék a főkaput.
– Mennyit hoztunk be? – zihálta Daur, amint már a Hinzerhauson belül voltak.
– Két és fél raklapnyit – fújtatott Kolosim.
 – Egy tucatnyiból? – csattant föl a kapitány. – A Császár nevére! Ez semeddig nem lesz elég!
Fél raklapnyi még kint van a Ház előtt!
– És ott is marad, Ban – mondta Kolea csöndesen. – Bent van már mindenki?! Akkor... zárják
be a kaput!

VI.

– K862-es, K862-es, szükségünk van a szállítmányra, vége! – hadarta Beltayn a rádióba.

– Vettem, Nalfa, de az LZ nem biztonságos. Egy darabig még körözök idefönt.
Gaunt intett Beltaynnek, hogy adja oda neki a rádiót.
– K862-es Csatamén, itt Gaunt komisszár ezredes, vétel!
– Hallgatom, uram!
– Nincs vizünk! Kell az a szállítmány!
– Nem kétlem, uram, de az LZ életveszélyes. Az egyik emberemet lelőtték. Ha még egy percig
odalent vagyunk, kilövik valamelyik hajtóművemet is. Egyszerűen nem maradhattunk, uram!
– Akkor is szükségünk van a vízre, K862-es!
– Javaslom, keressünk egy másik LZ-t, parancsnok!
– Odakint? – húzta föl a szemöldökét Beltayn. – Az alagúton, ami a generátorállomás mögül
nyílik...
– Azt tegnap éjjel lezártuk – csóválta meg a fejét Gaunt, majd ismét bekapcsolta a
mikrofont. – Egyelőre álljon készenlétben, K862-es!
– Értettem, Nalfa! Teszünk még pár kört, de kell az üzemanyag a visszaútra is. Legfeljebb öt-
hat percig körözhetünk, tovább nem.
– És... mi van az udvarral? – kérdezte Beltayn hirtelen.
– K862-es, itt Gaunt! A déli védmű mögött van egy belső udvar. Próbálják meg ott kipakolni
a rakományt!
– Már indulunk is, Nalfa, de... erős oldalszelet kaptunk!
– K862?
– Minden rendben, Nalfa. Már látjuk a célterületet. Egy perc, és ott vagyunk.
– Köszönöm, K862! Gaunt kilép.
Egy percig csak a szél vonyítását hallották, aztán ismét felsistergett a pilóta hangja az
éterben.
– Már látjuk az udvart, Nalfa! Túl kicsi, hogy leszálljunk!
– Le tudják dobni a rakományt?
– Megpróbálhatjuk. Álljanak készenlétben!
Gaunt és Beltayn lélegzet-visszafojtva hallgatta a hajtóművek erősödő zúgását. Mintha egy
örökkévalóságig tartott volna, míg a Csatarnén az udvar fülé ért.
– Nalfa, itt a K862-es, vétel! Készletek lerakva! Ismétlem, a készletek lerakva! Néhány hordó
megsérült, de a java egyben van.
– Köszönjük, K862! Induljanak haza!
 – Értettem, uram! Sok szerencsét! K862-es kilép.
Gaunt visszaadta Beltaynnek a mikrofont, és megdörgölte az állát.
– Most már csak azt a nyavalyás udvart kell megtalálnunk!

VII.

– Kicsit sok a dolgom – morogta Beltayn. – Szóval... mit akarsz?

Dalin a Gaunt irodájába vezető folyosón csípte el a rádióst.
– Csak... szerettem volna beszélni egy adjutánssal, uram.
– Merthogy?
– Meryn kapitány engem nevezett ki szárnysegédjének, és nem igazán tudom, hogy mit is
vár tőlem. Hogy igazándiból mi egy adjutáns feladata. Úgyhogy... gondoltam, tanácsot kérek.
– Te vagy Meryn adjutánsa? – hitetlenkedett Beltayn, és elgondolkodva mérte végig Dalint –
Mi történt Fargherrel?
– Meghalt.
– Ja... értem. Hm... Kérdezhetek valamit, Dalin?
– Természetesen.
– Szerinted Meryn azért választott téged, aki vagy?
– Csak és kizárólag.
– És? – vigyorodott el a rádiós.
– A többség nem tud úgy beszélni velem, hogy ne Caffrant lássa bennem – hajtotta le a fejét
a fiatal katona. – De ha vért pisilek, se tudok ez ellen tenni semmit, úgyhogy... megpróbálok
együtt élni vele.
– Akkor jó – biccentett Beltayn. – És ezen kívül szerinted miért pont téged választott a
kapitány?
– Mert tudja, hogy talpraesett vagyok, és hogy azzal, hogy maga mellé vesz, az ő respektje is
nő a katonák szemében. És mert, mondjuk, nála sokkal jobban olvasok térképet.
– Jól boldogulsz a térképekkel? – dünnyögte a rádiós, aztán felcsillant a szeme. – Gyere
velem!

VIII.

Merrt azok között volt, akik a visszavonulást fedezték. Mind a négy szakaszt a földszinti
főfolyosóra rendelték vissza, de a többségük fáradtan dőlt ki, amint beértek a kapun.
Odabent már szanitécek vártak őket, és a sebesülteket azonnal a gyengélkedőbe vitték.
Merrt félrehúzódott a hordágyat cipelő egészségügyisek útjából, és dühösen meredt a
karabélyára. Az egész épület remegett a folyamatos ágyútűztől, mindenfelé katonák
rohangáltak, de őt e percben csak a fegyvere érdekelte.
 Ez a rohadék a csata során kétszer is bedöglött.
Most már biztos, hogy el van átkozva!
Szíves-örömest megszabadult volna tőle, de tudta, hogy nem fog menni a dolog.
Még mindig bizonyítania kellett az olyan embereknek, mint Hark, és esze ágában sem volt
egy ilyen elátkozott fegyveres történettel előállni, amikor még mindig próbaidőn volt.
Egy rossz lépés, és mehet vissza a RIP-re. Na, nem! Ezt most nem fogja elcseszni.
Ha Hark, Rawne vagy Gaunt megtudja, hogy egy olyan fegyverrel rohangál itt föl-alá, amit az
ellenségtől zsákmányolt, és valószínűleg el is van átkozva, és ő ezzel tisztában is van... hát akkor
ennyi volt.
Tényleg mehet vissza a RIP-re. Ha szerencséje van.
És Rhen Merrt nem a szerencséjéről volt híres.
Nem tudta, mihez kezdjen. Félt a fegyvertől, és biztosra vette, hogy az tisztában van ezzel.
Hogy élvezi a félelmét.
„Ne légy hülye! Ez csak egy karabély!”
Megdörzsölte a kopott Munitorium-azonosítót. Eddig nem sok figyelmet szentelt neki, végül
is csak egy azonosító kód volt, leszámítva, hogy...
Hogy nem az volt.
A kopott, sárga betűkből a HALÁL szó állt össze. Nagyot nyelt.
HALÁL.
Ez állt a fegyver tusán.
Lehunyta a szemét, és a hűvös falnak dőlt.
„Te hülye! Te emeletes barom! Mit rémisztgeted magad?! Méghogy HALÁL! Ki kell söpörnöd
a fejedből ezt a sok hülyeséget, különben totál becsavarodsz! Ez csak egy fegyver! Szó sincs
semmiféle átokról! Csak egy fegyver! Egy darab rozsdás ócskavas!”
– Szép munka volt, emberek! – szólalt meg valaki néhány lépésre tőle, s a tanithi gyorsan
kinyitotta a szemét.
Ban Daur kapitány sétált végig a Szellemek sorfala előtt.
– Szoros volt, de jól csinálták! És a parancsnokság épp most közölte, hogy a vízszállítmány
maradékát néhány perccel ezelőtt a belső udvarra rakták le. Az első kört ma én állom.
Merrt igyekezett kizárni a tudatából a katonák nevetését és az idegesítően jóképű Daur
kapitány szavait. Gyorsan lerakta maga mellé a fegyverét, mintha mérges kígyó lenne, ami
bármikor megmarhatja.
„Majd meglátjuk, 034ÁL! Majd meglátjuk! Majd én megtöröm az akaratodat! Mert kettőnk
közül én vagyok a főnök!" Sikerülni fog!
Mert ha nem... akkor tényleg ez a fegyver lesz a halála.

IX.

– Uram, ő itt Berenson őrnagy, ez pedig Karples taktikus.

– Üdvözlöm önöket a mulatságon! – rázott kezet Gaunt az őrnaggyal. – Javaslom, hogy az
irodámban folytassuk! Köszönöm, Criid! Elmehet!
Tona szótlanul figyelte, ahogy azok hárman végigsétálnak a földszinti főfolyosón. Pár
lépéssel odébb Kolea döbbenten fordult az újonnan érkezett tisztek után.
– Félelmetes, nem? – kérdezte a nő.
– Tessék? – kapta oda a fejét Gol.
– Berenson. Kiköpött úgy fest, mint Caff.
– Gak... ez az! Nem tudtam, hogy mi olyan fenemód nyugtalanító benne, de... igen. Kiköpött
Caffran.
– Mintha a testvére lenne.
– Minden rendben, őrmester? – húzta föl a szemöldökét Kolea.
– Minden – mondta a nő hűvösen. – Szóval akkor... megvan a víz?
– Már dolgozunk rajta.

– Nekem nem szóltak róla, hogy bárkit is áthelyeznének az Egyeshez – mondta Gaunt,
miközben kinyitotta az irodája ajtaját.
Odabent, az egyik sarokban Beltayn görnyedt egy térkép fölé, miközben négy másik Szellem
Bonin, Fapcs, Dalin és Rerval – egy asztalra tucatnyi másikat terített ki éppen.
– Elnézést a rendetlenségért, uram! – vágta magát vigyázzba Bonin. Már megyünk is!
Gaunt szótlanul kitárta az ajtót, és megvárta, míg a térképekkel, lokátorokkal és
fényceruzákkal felszerelt ötösfogat kisorjázik az irodájából. Dalin szeme elkerekedett, ahogy
megpillantotta Berensont, de nem szólt egy szót sem.
A komisszár ezredes hellyel kínálta az őrnagyot és a taktikust, majd maga is letelepedett az
asztal szélére.
– Hamarosan talán kávéval is meg tudom kínálni önöket – mosolyodott el Gaunt halványan.
– Már amint találunk valamit, amivel lefőzhetünk egy adagot...
– Semmi gond, uram – rázta meg a fejét az őrnagy, majd levette a sapkáját, és lesöpörte róla
a port.
Gaunt most már értette Dalin döbbenetét. Berenson szinte megszólalásig úgy festett, mint a
néhai Caffran.
– Ahogy már említettem, engem semmiféle áthelyezésről nem informáltak.
– Ez is olyasmi, amivel a legutolsó pillanatban álltak elő – vont vállat Berenson. -A
parancsnokság meg ódzkodott tőle, hogy rádión értesítse.
– Az ellenség már több, biztonságosnak vélt kódolt üzenetünket feltörte – tette hozzá
Karples tompán.
– Azt az utasítást kaptam, hogy a teherszállítót követve közelítsem meg Hinzerhaust –
magyarázta az őrnagy. – Indulás előtt nekem csak annyit mondtak, hogy ez egy fura hely. Most
már értem, hogy miért. Mármost borsózik tőle a hátam!
– Pont olyan, mint ez az egész bolygóvont vállat Gaunt.
– Felteszem, Van Voytztól megkapta az eligazítást.
– Igenbólintott Berenson. -A tábornagy tökéletesen tisztában van vele, hogy önök itt milyen
nehéz helyzetben vannak, uram. Üdvözletét küldi, és hogy őszinte legyek, erre több időt szánt,
mint a taktikai eligazításra, ami azért... hagy némi kívánnivalót maga után.
– A viharok miatt nagyon nehéz figyelemmel követni az ellenséges csapatmozgásokat –
szúrta közbe Karples. – A taktikusoknál egyik felülvizsgálat követi a másikat.
– Karples azt hiszi, hogy büntetésből helyeztek át ide minket, mert ő meg a cimborái
elszúrtak valamit – mosolyodott el Berenson. – Hiába magyarázom neki, hogy nem taktikai
hibáról van szó. Az ellenség jókora erőket dobott át a Kehulgmélyföldeknél, és... megleptek
minket. Ha feltétlenül hibáztatni kell valakit, az a felderítés.
– Részleteket szeretnék hallani! – komorodott el Gaunt.
Karples egy holoprojektort vett elő a zsákjából, és az asztalra helyezte. Ahogy bekapcsolta, a
készülék felzümmögött, s csillogó fényből szőtt háromdimenziós térképet a levegőbe. A taktikus
megköszörülte a torkát, és magyarázni kezdett:
– Az offenzíva kezdeti szakaszában műholdas felderítést alkalmaztunk az ellenséges
csapatmozgás követésére. A legnagyobb erőket a Jaagen-alföldön és a környező provinciákban
vonták össze. Ennek tükrében választotta a parancsnokság Elikont főhadiszállásul. Innen
indítottuk meg a páncélozott hadosztályok vezette előrenyomulást, és a harckocsizók az elmúlt
napokban többször is összecsaptak az ellenséggel. Voltak, akik tartottak tőle, hogy az ellenség
esetleg kelet felé próbál áttörni a Banzie-csúcsok felé, és ez az, amiért a tábornagy úr ide küldte
a Tanithi Egyest. Biztosíték a kedélyek megnyugtatására.
– Hm... értem – húzta el a száját Gaunt. – De az elég hamar kiderült, hogy a dolgok nem
pont az eltervezett módon alakultak.
– Nem – csóválta meg a fejét Karples, s a holotérkép vad, színes mintákat rajzolt borostás
rágcsálóarcára. – Nem, uram. Az ellenség kijátszotta a szatellitákat, és jelentős erőket vont
össze a Kehulg-mélyföldeknél. És most ezek a seregek zárják lassan harapófogóba Elikont.
– Az egész front egy hatalmas mészárszék – szúrta közbe Berenson. – Örüljön, hogy idekint
teljesít szolgálatot!
– Most valahogy nincs kedvem örvendezni – húzta össze a szemét Gaunt. – Ellenség itt is
van.
– Gyors, többfrontos előrenyomulás – folytatta Karples. – Valószínűleg már hónapok óta
készültek erre. A keleti fronton elért sorozatos, gyors győzelmekre épített stratégia, aminek
Hinzerhaus az egyik végpontja. És sajnos egyre inkább úgy fest, hogy ezt a helyet nem csupán
egy előretolt helyőrségnek tekintik, hanem a következő offenzívájuk kiindulópontjának.
– Valahogy... nem boldogít a kitüntető figyelmük. – grimaszolt Gaunt.
– Nyilvánvaló, hogy a pontatlan felderítés miatt rosszul helyeztük el az erőinket – értett
egyet Berenson. – Viszont bízvást állíthatom, hogy ez már nem sokáig lesz az ön problémája,
uram.
– Tényleg?
Berenson mosolya láttán borsózni kezdett a háta. Tényleg szakasztott olyan, mint Caffran.
– A Cadogus 52-esek teljes hadereje lesz a felmentő sereg, parancsnok. Húszezer birodalmi
gárdista, egy teljes páncélos és tüzér hadosztály, valamint harcra kondicionált pszik. A
bürokraták miatt késve indultunk volna a Jaagen harci zónába, de most már inkább a Császár
akaratát látom a dologban. A csapataink mostanra már elhagyták Elikont, és kelet felé
haladnak, hogy megütközzenek az ellenséges erőkkel. Mutassa meg a parancsnoknak, Karples!
A taktikus három pontot jelölt meg a holografikus térképen, ahol a Cadogus 52-es
várhatóan találkozni fog a Vértestvérekkel.
– A főműsor valószínűleg a Banzie-csúcsoknállesz majd, de ennek a helynek a jelentőségét
sem szabad alábecsülnünk – folytatta Berenson. -A következő három nap során öt gépesített
zászlóalj érkezik majd, és onnantól kezdve már hadd főjön a mi fejünk emiatt a hely miatt.
Addig azonban a Tanithi Egyes ki kell, hogy tartson. Azért is vagyok itt, hogy ebben segítsek,
parancsnok.
– Remek! – ült ki zord mosoly Gaunt arcára. – Remélem, jól lő!

Tizedik nap.
Napkelte négy ötvenháromkor. A. C. azt mondta, hogy egészen jók a látási viszonyok. Halálra
unom magam a gyengélkedőn. (Brá) Bárcsak felkelhetnék, de pokolian fáj a hátam.

Hason fekszem egy rohadt hordágyon. Lehet, hogy a karrierem hátralevő részét is itt töltöm.
L. is benéz néha. Szegény ördög! A Szellemek valószínűleg nem valami segítőkészek vele
szemben.

A katonák tegnap óta keresik a belső udvart, ahol a víz van, de még nem sikerült megtalálni.
A torkom jobban fáj, mint a hátam, pedig A. C. szerint a hátam sem egy leányálom.

Megint rosszul aludtam, és (álmomban távoli hangokat és dudaszót hallottam, és) sokszor
megébredtem. Valami készül. G. is benézett, de nem mondott semmit.

Domor meghalt az éjjel. Kétszer. D. hozta vissza mindkét alkalommal a klinikai halálból.
Nagyon félek, hogy már nem húzza soká. Rendesen felszerelt kórházba kellene vinni. Mert ebben
a patkánylyukban nincs sok esélye.

Kezdem megutálni a Hinzerhaust. Egyre inkább az az érzésem, hogy ez a hely megpróbál

mindannyiunkkal végezni.

V. H. tábori naplója, 778/05

 TÍZ
ÖT-HARMINCHÉT

I.

Nagyon korán volt még, s a fali lámpák hunyorgó fényei is csak félhomállyá tudták hígítani a
ragacsos sötétséget. Csak a szél neszezett.
A fekete csipkébe öltözött, rémálom arcú dáma ismét a folyosókat járta. Maggs hallotta a
lépteit, s szinte érezte a belőle áradó áporodott hideget.
A vén szipirtyó mindannyiuk halálát akarja, ez már biztos.
Elég volt lehunynia a szemét, hogy lássa a nő arcát, ami már nem is volt arc.
Maggs hajnali őrségbe volt beosztva a legfelső emelet nyugati tizenötös blokkjának egyik
tornyába. Eleinte a hatfős őrség váltásokban aludt, de mivel odakint még a port sem látták a
vaksötétben, végül elunták a dolgot, és kollektívan húzták a lóbőrt. Ha valaki erővel próbálná
kinyitni a lezárt spalettákat, a kifeszített bukózsinórok úgyis jeleznék.
Maggs hallotta a lassú, csöndes lépteket, és kibiztosította a karabélyát.
– Mi van? – kérdezte Gansky álomittasan.
– Semmi! – mordult rá Maggs.
Már nem hallotta a lépteket.
Felkelt, és ellenőrizte a bukózsinórokat.
– Mennyi az idő?
– Öt-huszonkettő – ásított egy nagyot Lizarre, majd megigazította a tarkója alatt a
málhazsákját Maggs kilépett a toronyból, és végigsétált az összekötő folyosón.
Sehol semmi.
Jobb is ez így. Nagyon nem szeretett volna szembetalálkozni az öreg dámával.

II.

Baskevyl felriadt, aztán nyöszörögve fordult a másik oldalára a kőpadlón. Ez még mindig
ugyanaz a mocskos, kísértetjárta ház.
Nem volt kedve felkelni, de tudta, hogy muszáj lesz. Valami zaj ébresztette fel, és nem volt
benne biztos, hogy csak álmodta.
Feltápászkodott, és kiosont a hatvan embernek szállást adó körletből. A Szellemek
ugyanolyan nyugtalanul aludtak, mint ő, s nem egy szinte dobálta magát álmában. Mégsem volt
szíve felébreszteni őket. Minden perc pihenésre szükségük van.
Odakint, a hallban lecsatolta az övéről a kulacsát, és meghúzta. Víz volt, viszonylag hűvös,
tiszta víz, a tegnap szerzett készletből való. Míg nem találják meg a belső udvarra vezető utat,
mindenki fél fejadagon él. Az ő kulacsa alján is már csak néhány kortynyi lötyögött, és annak
még ki kell tartania reggelig.
Ha nem találják meg hamarosan a titokzatos belső udvart, a legszigorúbb takarékosság
mellett sem húzzák már négy napnál tovább.
Mintha maga az udvar nem akarta volna, hogy megtalálják Gaunt rádióüzenetet küldött
Elikonba újabb készletekért, de egyelőre még választ sem kapott, nemhogy ígéretet.
A fény egy pillanatra teljesen kihunyt, s vagy két szívdobbanásnyi idő kellett hozzá, míg
ismét visszatért. Éjjel sokkal lassabban pulzált a fény. Mintha a Ház is aludna, nem csak a lakói.
De valami ekkor sem pihent. Ismét hallotta a zajt, és már tudta, hogy ez ébresztette föl.
Csikorgó hang volt, távoli, mintha a föld gyomrából kúszott volna föl hozzá.
A démonféreg még mindig odalent várakozott. Őrá várt.

III.

Most mi...
A többit sztatikus zaj nyelte cl.
Ismételje, Elikon! – próbálta Beltayn, immáron sokadszor. Elikon, itt Nalfa! Ismétlem, itt
Nalfa! Választ szeretnék a korábbi, vízszállítmánnyal kapcsolatos kérésre!
Amikor feltámadt a szél, az a rádióforgalom végét is jelentette egyben.
Beltayn fáradtan dőlt hátra a székében, és levette a fejhallgatót Öt-huszonhárom volt.
Megígérte Gauntnak, hogy korán kel, és megpróbálkozik a rádióval.
A lenti nagyterem csöndes volt és kihalt. Valamelyik emeleten egy őrszem sétált komótosan,
a léptei zaját idáig elhozták a falak. „Szegény fickó! – gondolta a tanithi. Pokolian fáradt lehet!”
„Mind azok vagyunk...”
Ivott egy korty vizet a csökkentett fejadagjának még megvolt a fele, aztán feltápászkodott,
és elindult vissza, a parancsnoki szállás felé.
– Beltayn!
Dalin volt az, aki egy jókora paksamétával a hóna alatt várt rá az egyik elágazásnál.
– Nem kéne neked aludnod? – húzta fel a szemöldökét kérdőn a tanithi.
– Nem megy-rázta meg a fejét a fiatalember. Egész éjjel a térképeken rágódtam.
– Felesleges – legyintett Beltayn, aki tegnap éjjel hajszálnyira jutott attól, hogy bekattanjon.
Dalinnal, Boninnal és még vagy három felderítővel leültek, és centiről centire átnyálazták a
térképeket. A mesebeli udvart keresték.
A sereg ezt a nevet akasztotta rá. A mesebeli udvar.
Pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált a térképek végzetes pontatlansága. Egyik sem ugyanazt a
helyet ábrázolta, és Beltayn eljátszott a gondolattal, vajon nem a hírszerzésnél akart-e valaki
nagyon csúnyán kibabrálni velük. Mert az legalább valamiféle értelmes szándékot feltételezett
volna. De ha mégsem... akkor a taktikusoknál meg a Munitorium hivatalnokai közt még annál is
több a seggfej, mint gondolták.
Máskülönben hogy a fenébe sózhattak rájuk vagy egy tucatnyi teljesen különböző térképet?
Úgy, hogy ez senkinek nem szúrt szemet?
Órákig próbáltak eligazodni rajtuk, csak hogy végül céltalanul bolyongjanak körbe-körbe. Egy
idő után Mkoll is csatlakozott hozzájuk, s bevetette a legendás tanithi irányérzékét Tudták,
hogy hol kellene lennie az udvarnak, de így sem jutottak a nyomára. Még csak egy nyavalyás
folyosót vagy alagutat sem találtak, ami legalább arrafelé vezetett volna.
Végül aztán őket is legyűrte a fáradtság.
– A víz onnan nem megy sehová – zárta le sztoikus nyugalommal a maga részéről a keresést
Mkoll. – Aludjunk!
Beltaynt jobban meglepte Mkoll hozzáállása, mint a tény, hogy nem találta meg az udvart. A
felderítők parancsnoka nem szokta feladni.
Mintha... maga a Ház nem akarná, hogy megtalálják az udvart, s vele együtt a vizet. Persze,
ez baromság volt, mert ezt elhinni... azt feltételezte volna, hogy a Ház... él.
– Az jutott az eszembe – mondta Dalin -, hogy mi van akkor, ha... mindegyik térkép helyes.
Ha egyik sem hibás.
– Aludnod kellene, kölyök!
– Nem... hadd magyarázzam el! Mi van, ha mindegyik pontos? Vagy legalább egy részük az?
Egy részük nyilván nem, de... azokat a részleteket kellene megkeresnünk, amik passzolnak, és a
Házban is megtaláljuk őket.
– Már próbáltuk – sóhajtott lemondóan a rádiós.
Értékelte a fiú igyekezetét, de túl fáradt volt, hogy hagyja a pihenőidejét felesleges dolgokra
pazarolni.
– Hadd magyarázzam el! – erősködött Dalin. – Ezen rágódok már órák óta. Mindegy, hogy
mennyire különböznek a térképek, vannak részek, amik mindegyiken megegyeznek. Gaunt
térképén ott a lenti nagyterem meg az oldalsó csarnokok, csakúgy, mint Rawne-én. Hark
térképén is ott vannak, de a galériák már nem. Kolea térképén ott van az összes galéria, még
azok is, amik egyetlen másikon sincsenek feltüntetve. A kút mindegyiken látszik, és hat térképen
ott a generátorállomás is, bár...
– Te tényleg nem aludtál semmit – csóválta meg a fejét Beltayn.
– Tényleg – biccentett szórakozottan Dalin. Daur térképe rossz szinten tünteti fel a
generátorállomást, ugyanakkor ez az egyetlen olyan, amin egy olyan hely is látszik, ami akár az
udvar is lehet.
– A mesebeli udvar. Arra már tegnap éjjel rájöttünk, hogy a kapitány térképe a
legzavarosabb mind közül. Néhány részlettől eltekintve mintha egy egészen más helyről
rajzolták volna.
– Igen, de... mi van akkor, ha valójában mindegyik helyes?
– Egyfolytában ezt hajtogatod – sóhajtott föl Beltayn. Mire akarsz kilyukadni?
– Milyen régi ez a hely?
– Fogalmam sincs.
– De az biztos, hogy régi, nem?
– De. Nagyon régi.
 – Akkor az idők folyamán valószínűleg újra meg újra átépítették. Egyes részeit elbontották
vagy megváltoztatták, úgyhogy akár mindegyik térkép lehet pontos. Vagy legalábbis, amikor
rajzolták, pontos volt.
– Hát lehet, hogy... micsoda?
– Lehet, hogy mindegyik pontos – ismételte meg Dalin vigyorogva. – Vagy legalábbis pontos
volt, amikor készítették. Valószínűleg az épület egy-egy korábbi állapotát tükrözik. Ez itt
például...
Találomra kiválasztott egyet a térképek közül, és kigöngyölte.
– Ez itt például lehet, hogy kétszáz éves. Ez meg ötszáz. Ki tudja? De egyik sem a jelenlegi
állapotot mutatja, hanem azt, hogyan nézett ki a Ház korábban.
– Ez... nem is olyan hülyeség, kölyök! – nyögte ki végül Beltayn.
– Úgy néz ki, hogy Dalinnak igaza van – szólalt meg a hátuk mögött Mkoll.
Mindkét Szellem riadtan rezzent össze. Egyikük sem látta vagy hallotta közeledni a tanithit –
A frászt hozod az emberre, őrmester! – méltatlankodott Beltayn.
– Akkor jó – bólintott Mkoll. – Úgy néz ki, még nem jöttem ki teljesen a gyakorlatból.
Visszabaktattak a rádiós asztalához, és letelepedtek a rozoga székekre. A felderítő úgy festett,
mint aki hónapok óta nem aludt, s amikor a kezébe vette az egyik térképet, a lámpák pisla
fényében is látszott, hogy milyen sápadt.
– Szóval, azt mondod, hogy ezeket különböző korokban készítették – tűnődött hangosan. –
Például ez a galéria itt, ezen a térképen... lehet, hogy jóval azok után épült, hogy ez a másik
térkép elkészült?
– Pontosan – mosolyodott el Dalin. – Új szárnyakat építettek, másokat átalakítottak vagy
lebontottak. És akkor még nem is beszéltünk az esetleges hibákról. Végül is ezek kézzel rajzolt
térképek.
– Logikus – bólogatott Mkoll.
– Vág a fiú esze! – értett egyet Bel.
– Akár az apjának!
– De ez akkor sem ad rá magyarázatot, miért ezeket utalták ki a seregnek – csóválta a fejét
Dalin.
– Lehet, hogy a könyvtárosok szúrtak el valamit – vont vállat a rádiós. – A taktikusok a
Hinzerhaus térképét kérték, és lehet, hogy valaki nem a megfelelő kódot ütötte be a
kogitátorba, és íme... a Ház történelméből kaptunk ízelítőt, ahelyett, hogy a legmodernebb
térképből adtak volna egy tucatnyit – Ez is logikusan hangzik – nézett föl a térképből Mkoll.
– Fethre... örülök, hogy ebben a nyamvadt kriptában végre valami értelmesen hangzik!
– Ne hívd kriptának! – komorodott el Beltayn. – Balszerencsét hoz!
– Bocs!
– Szóval akkor... használható az ötlet? – nézett egyik veteránról a másikra Dalin. – Lehet
gyakorlati haszna?
– Lehet – értett egyet az őrmester. – Menj, ébreszd föl Bonint, és mondd meg neki, hogy
szedjen össze egy szakasznyi felderítőt!
– Ébresszem föl Bonint?
– Igen.
Dalin önkéntelenül is nagyot nyelt. Felébreszteni egy alvó tanithi felderítőt nem tűnt
különösebben jó ötletnek.
– Jó, akkor majd felébresztem én– tápászkodott fel a székből Mkoll. – Legyetek a nyugati
négyesben tíz perc múlva! A térképekkel együtt!
Ahogy kitette a lábát a rádiós szobájából, Beltayn megveregette a fiú vállát.
– Jól csináltad, kölyök! Sikerült lenyűgöznöd.
– Mkoll őrmestert? Tényleg? Nem... nem nagyon látszott rajta.
– Pedig majdnem ugrált örömében – vigyorodott el Bel. – Higgy nekem, jó benyomást tettél
rá! És most kapjuk össze magunkat, és irány a nyugati négyes! A térképeket te hozod!
Míg a fiú összeszedte a térképeket, a tanithi még egyszer ellenőrizte a rádióját Az
egyikjelzőfény hirtelen kigyulladt, s a rádiós azonnal feltette a fejhallgatót – Mi az? – kapta oda
a fejét Dalin.
– Végre valami jel! – vigyorodott el Bel.
– Mi vagyunk az utolsó túlélők? Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van odakint? – kélt a
halk suttogás az éterben.
Beltayn hátán felállt a szőr, és megkocogtatta a fejhallgatóját – Ki vagy? – krákogta. – Ki van
ott?
– Mi vagyunk az utolsó túlélők?
– Ki az?! – csattant fel Beltayn. – Válaszoljon!
A hang kifakult az éterből, és a tanithi reszkető kézzel tette le a fejhallgatót – Van valami?
kérdezte Dalin óvatosan.
– Nincs – ingatta a fejét Beltayn. – Semmi lényeges.

IV.

Egy darabig farkasszemet nézett a 034ÁL-lal, aztán a vállára kanyarította a karabélyt Öt-
huszonöt volt, s a Ház olyan csöndes, akár egy temető. De volt valami a levegőben. Készülődött
valami.
A csontjaiban érezte.
Már órák óta fent volt, s a bágyadt félhomályban a karabély sárga jelölőkódját
tanulmányozta. De most... készült valami.
Néptelen folyosókon vágott át, s ahogy a nagyterembe ért, az egyik sötét zugból egy árnyék
vált ki.
Az Éjjáró volt az, kezében az elmaradhatatlan íjával, s kopott csillámlencséi mögül
méregette a tanithit.
– Te is? – kérdezte Merrt.
Eszrah kifejezéstelen arccal bólintott.
– M... m... menjünk! – suttogta Merrt.
Az Éjjáró egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, pedig a tanithi valójában a karabélyához
beszélt.
V.

Bragg az éj legsötétebb óráiban jött el hozzá, s egészen hajnalig maradt. Mint rég, amikor
párban osztották be őket őrségre. Egy szót sem szóltak egymáshoz, s Larkin mereven nézett
kifelé, a hatos őrtorony ablakán. De nagyon is tisztában volt vele, hogy Bragg ott van.
Hideg veríték tapasztotta a hátához a zubbonyt, s Banda hangos szuszogása ellenére is
tisztán hallotta a fülében dübörgő vért. Akárcsak Bragg lassú, nyugodt lélegzetvételét Biztos
volt benne, hogy Bragg az. Larkin ismerte a szagát, az enyhe sacra- és dohányszagot, és
belesajdult a szíve, amikor tudatosult benne, milyen rég nem látta már legkedvesebb barátját.
Szeretett volna megfordulni, szerette volna megölelni Bragget, és megkérdezni, merre járt
ezek alatt az évek alatt.
De a racionális énje nagyon is jól tudta, hol volt Bragg az elmúlt években, s nem mert
megfordulni.
Félt.
Bragg a Phantine-on halt meg. Lijah Cuu ölte meg, az őrült, szadista állat, akit végül a
Herodoron maga Larkin kapott puskavégre.
Ez itt a háta mögött nem Bragg.
Nem lehet Bragg.
Annak ellenére, hogy hallotta a lélegzetét és érezte a szagát.
Bragg jobban hiányzott neki az elmúlt évek során, mint azt be merte volna ismerni. Ha újra
találkozhatna vele... az csodálatos lenne.
De nem így.
A Császár szerelmére, nem így!
Nem sokkal öt előtt Bragg feltápászkodott, majd felmordult, és kiballagott az őrposztról.
Larkin egy darabig még csöndben fülelt, aztán lassan, óvatosan megfordult.
Banda még mindig a sarokban húzta a lóbőrt, de rajtuk kívül senki más nem volt a
helyiségben.
Larkin óvatosan kinyújtotta a lábát, és megmozgatta az izmait. Túl sokáig ücsörgött egy
helyben mozdulatlanul. Odabicegett a padlón hagyott üveghez, és meghúzta.
Sacra volt benne. Édes, egyszerre selymes és karcos. Ilyet már egyetlen anyaszomorító sem
tudott főzni. Larkin tudta, hogy mi ez.
Ajándék.
– Köszönöm, barátom! – emelte meg az üveget, és ismét belekortyolt – Mi van már? –
kérdezte Banda álomittasan.
– Ez a tiéd? – mutatta oda neki az üveget Larkin.
– Nem.
– Jól gondoltam. Aludj csak!
A nő a fal felé fordult, és már vissza is aludt. A tanithi még egy kortyot engedélyezett
magának, aztán visszacsavarta az üveg kupakját, és a málhazsákjába süllyesztette.
A kronométere szerint öt-huszonhat volt.
– Készüljetek! – szólt be valaki az ajtón.
Mire Larkin megfordult, már nem állt ott senki. Lehet, hogy valójában nem is volt ott senki,
de... ismerte ezt a hangot, és ismét megborzongott.
Csak egyetlen embert ismert egész életében, aki öt-huszonhatkor ilyen friss és vidám volt, s
már hajnalok hajnalán az őrposztokat ellenőrizte. Akinek ilyen a hangja.
És az Colm Corbec volt.

VI.

– Mennyi az idő? – kérdezte Hark.

– Csupán öt perc telt el azóta, hogy utoljára megkérdezte, uram – sóhajtott fel Ludd. – Öt-
huszonhét.
– Ó! – mondta Hark, de ennyiben hagyta a dolgot.
A gyengélkedő csöndes volt – a többi sebesült vagy természetes, vagy gyógyszerekkel
kierőszakolt, mesterséges álomban pihent, távol a fájdalomtól. Az egyik fal mellé támasztott
széken, fejét a támlára hajtva Lesp aludt, aki majd egész éjjel fent volt.
– Magának is aludnia kellene, uram – próbálta kimenteni magát Ludd. – Majd egy kicsit
később visszajövök.
– Nem, nem, nem! – tiltakozott a komisszár. Csak azért kérdeztem, mert itt olyan lassan
telik az idő. Kifejezetten örülök a társaságának! És a hátam miatt nem is igen megy az alvás.
– Hát... ahogy gondolja, uram!
Hark a hasán feküdt az ágyon, s a hátát meg a lábát csupán egy vékony takaró fedte. Itt-ott
kilátszott az égett bőrfelületet takaró kötés, s Ludd a fertőtlenítőszerek és balzsamok ellenére is
érezte az égett hús szagát – Fejezze csak be a beszámolóját, Ludd!
– Már nincs nagyon mit mondanom, uram. Senkit nem kellett felírnom, az általános
fegyelem kielégítő... a helyzetünk ellenére is.
– Sok gondot okoznak a gárdisták?
– Nem... dehogyis, uram.
– Lehet, hogy nem lép fel elég erélyesen?
Ludd nem válaszolt azonnal.
– Nem lehet velük elnéző, Ludd. Ha kell, a képükbe kell mászni, hogy tudják, meddig
mehetnek el.
– Azon vagyok, uram.
– Ha nem kapja össze magát, pillanatok alatt a fejére nőnek – folytatta Hark kíméletlenül. –
Komolyan beszélek! A fejére nőnek, hacsak nem mutatja meg nekik, hogy ki a főnök!
Ludd kelletlenül biccentett.
– Tessék?
– Semmi.
– A francba is, mondjon már valamit, Ludd, amin járathatom az agyam! – csikorogta Hark.
Álljon már elő valami problémával, amit megoldhatok, különben tényleg becsavarodok itt!
Curth, aki ekkor lépett be a gyengélkedőbe, szúrós szemmel mérte végig Luddot. A
fiatalember kényszeredett mosollyal intett oda neki, mire a nő dühösen fújt egyet, és magukra
hagyta őket.
 – Ha így hangoskodik, azzal a többi beteget is zavarja, uram – súgta oda Harknak Ludd.
– Akkor beszéljen hozzám!
– Legyen – sóhajtotta a fiatalember. – Azt mondta, hogy meg kell mutatnom nekik, ki a
főnök. Nos hát... Gaunt a főnök. Meg Rawne és Kolca. De nem én.
– A tiszteknek kötelességük a sereg komisszárját támogatni!
– A tisztek szerint én csak egy kölyök vagyok. Kinevetnek.
– Ki neveti ki? Rawne?
– Például. És tudja, hogy ő milyen gonosz tud lenni. A többi tiszt... nem hinném, hogy
szándékosan akarják aláásni a tekintélyemet, mert egyszerűen... nincs tekintélyem a
szemükben.
Hark sziszegve húzta előre magát az ágyon, és megtámaszkodott a könyökén.
– Ez gyenge kifogás, komisszárhelyettes. Adjon egy papírt meg valami íróeszközt!
– Uram?
– Tollat, papírt... meg valamit, amin írhatok!
Ludd egy perc alatt összeszedte, amit Hark kért, s a komisszár a naplójára fektette a
papírlapot, azon körmölt néhány sort. Minden tollvonásnál felszisszent, s a fiatalember jól látta
a felettese karján éktelenkedő égési sebeket – Megkérdezhetem, hogy mit ír, uram?
Hark összehajtotta a lapot, és Ludd kezébe nyomta.
– Mikor következőleg úgy érzi, hogy képtelen érvényt szerezni az utasításainak, ezt adja oda
Gauntnak!
– Elolvashatom?
– Nem. Egyszerűen csak adja oda neki.
Ludd eltette a lapot és a tollat, majd a naplóra bökött.
– Ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem, uram.
– Éspedig?
– Az utasításának megfelelően minden nap feljegyzéseket készítek, és... ahogy
visszaolvastam néhány korábbi bejegyzését... nem tudtam nem észrevenni, hogy... hogy is
tudnám kifejezni...
– Érthetően?
– Láttam, hogy helyenként kihúzott bizonyos szavakat. Mondatokat. Megváltoztatta vagy
átfogalmazta őket.
– Ez egy napló, Ludd – mondta Hark türelmesen. – Az ember az ilyenbe a gondolatait írja le.
Vázlat, ha jobban tetszik. Nyugodjon meg, a jelentésemben nem lesznek kihúzott szavak!
– De azok a dolgok, amiket az... álmairól írt...
– Személyes megjegyzések voltak, amiknek nem sok közük volt a napi eseményekhez, így
kihúztam őket.
– Ennek ellenére engem nyugtalanítanak, uram. A megjegyzései az álmairól és a fokozódó
nyugtalanságáról. Azt írta, hogy nem bír aludni, és...
– Elég lesz, Ludd! Nyugodtan felejtse el, amit olvasott!
A fiatalember felkelt, tisztelgett, majd a fejébe nyomta a sapkáját, mint aki indulni készül.
Aztán meggondolta magát, és visszaült az ágy szélére.
– Tudja, mit? Megfogadom a tanácsát. A sereg morálja igenis az én dolgom! Kinevezett
komisszárként az is az én dolgom, hogy magát rémálmok gyötrik! Úgyhogy a sereg érdekét szem
előtt tartva felszólítom, hogy adjon a kihúzott megjegyzéseire magyarázatot!
Sokáig hallgattak, s a csönd lassan tapinthatóvá vált.
– Befejezte? – kérdezte Hark.
– Igen.
– Akkor most már elmehet.
– Nem hinném – hajolt közelebb Ludd, majd suttogva folytatta:Mi történik magával, Hark?
Mi az, ami már akkor zavarta, még mielőtt erre a pokoltanyára értünk volna?
– Nincs joga...
– Most minden jogom megvan hozzá, Hark. Maga ruházott fel vele, emlékszik? Úgyhogy
jobb, ha máris nekilát a mesének!
– Jó – vigyorodott el a komisszár. – Egész jó, Nahum Ludd! Le vagyok nyűgözve. Rawne-nal
meg a többi anyaszomorítóval szemben is így lépjen fel!
– Köszönöm. Még mindig a magyarázatára várok. Ismét súlyos csönd telepedett rájuk.
– Fel kell, hogy írjam a Iistámra, komisszár?
Hark féloldalasan nézett a protezsáltjára, s most látszott csak, milyen karikás a szeme.
– Évek óta nem aludtam rendesen, Ludd – mondta halkan.
– Legalább öt éve. Az álmok teszik tönkre a pihentető alvást.
– Rémálmok?
– Nem. A dolog nem ennyire egyértelmű. Csak rossz érzésekre emlékszem belőlük. Akadtak
hetek, hónapok, mikor nem álmodtam semmi rosszat. Csodás időszakok voltak, de az elmúlt
néhány hónap során megint rám törtek az álmok, s mióta a Jagón vagyunk... a dolog csak egyre
rosszabb lett.
– Emlékszik valamire ezekből az álmokból?
– Nem igazán – hunyta Ie a szemét Hark. – Ismeri azt az érzést, amikor egy álomból az
ébredés után egy órával már csak foszlányokat tud felidézni? Mert ez ilyen. És ezekből az
álmokból mindig csak a szomorúság és a fájdalom emléke marad meg.
– Beszélt már róla valakinek?
– Dordennek említettem, és ő azt mondta, hogy a poszttraumatikus sokk egyik hatása lehet.
A karom elvesztése miatt.
– Hogy történt a dolog?
Hark kinyitotta a szemét, s a pupillái üres kutaknak tűntek.
A Herodoron, a Szent mellett harcoltunk. Loxatl zsoldosok ütöttek rajtunk, és
lerobbantották a karom.
– Ó...
– Erről még soha nem kérdezett, Ludd.
– Soha nem volt kedvem hozzá, uram.
Hark óvatosan áthelyezte a súlypontját, és ismét lehunyta a szemét.
– Akárhogy is... nem erről van szó. Nem a karom elvesztése az oka. Bárcsak ennyire egyszerű
lenne a magyarázat! De... néha már nappal is elkap ez a furcsa érzés. Mióta itt vagyunk, szinte
minden nap. És ilyenkor hallom a...
– A tanithi dudákat?
– Magának aztán vág az esze, Ludd! Mondtam már?
– Csak amikor a nyugtatóktól félrebeszélt.
 – Igen... a tanithi dudák – sóhajtott föl Hark. – Azokat hallom. És amikor megszólalnak,
tudom, hogy hamarosan elkezdődik a mészárlás.
Sokáig hallgattak, s a rájuk telepedő csöndben jól hallották az egyik szomszédos ágyon fekvő
sebesült nyöszörgését.
– Mennyi az idő, Ludd? – kérdezte Hark nagy sokára.
– Öt-harmincegy.
Lassan ideje indulnia.
Ludd felkelt az ágyról, és a fejébe nyomta a sapkáját. De... mielőtt elindul... adja vissza azt a
darab papírt nekem!
A fiatalember kivette a kabátzsebéből a papirost, kihajtogatta, és lassan, félhangosan
olvasni kezdte:
– „Gaunt komisszár ezredesnek. Ha Nahum Ludd átadja önnek ezt az üzenetet, azzal azt
bizonyítja, hogy teljesen alkalmatlan a komisszári feladatok elvégzésére. Kérem, hogy azonnal
lője főbe a nyomorultat, a holttestét pedig vessék a dögevőknek! Tisztelettel: V. H.”
Ludd összehajtogatta és zsebre vágta a levelet.
– Vicces – ingatta a fejét.
– Komolyan gondoltam! – mordult fel Hark.
– Pont ez a vicces benne.
– Adja vissza!
– Ó, nem! Hogy aztán valaki másnak adja oda? Inkább megtartom. És lehet –
hangsúlyoznám: lehet – , hogy nem írom föl a listámra.
Ludd biztosra vette, hogy Hark csöndben elnevette magát, bár a komisszár elfordította a
fejét.
– Úgyhogy most megyek is, de előtte van a maga számára egy parancsom.
– Igazán?
– Igazán. A rám ruházott hatalmamnál fogva megparancsolom magának, hogy maradjon itt!
Gondolja, hogy képes lesz engedelmeskedni?
Hark elmagyarázta Luddnak, hogy hová is dugja fel a parancsát.
– Jó – mosolyodott el Ludd. – Akkor úgy gondolom, értjük egymást.
Azzal kisétált a gyengélkedőből.

VII.

A bukózsinór megfeszült egy pillanatra, majd elernyedt. Aztán ismét megfeszült.

Wes Maggs elégedetten biccentett, aztán nekiállt egy kényelmesebb sarkot keresni, ahol
elalhat.

VIII.
 Mkoll felemelte a lámpáját, és bevilágította maga előtt az utat. Úgy tűnt, a Ház ezen
részében egyetlen világítótest sem szuperál.
– Nos? – kérdezte.
Dalin és Beltayn gyorsan átfutották a kezükben tartott térképeket a fiatalabb katona
zseblámpájának fényénél.
– Pillanat! – morogta Beltayn. – Van itt egy kis... gikszer...
– Megint? – nyomott el egy emberes ásítást Bonin. – És ezért kellett fölkelnem?
– Türelem! – csitította Mkoll.
A Hwlan vezette ötfős felderítő szakasz ebben a pillanatban tűnt föl az előttük nyújtózó
folyosó végén.
– Nincs itt semmi, főnök – mondta Hwlan fáradtan.
– De a térképek... – kezdte Beltayn.
– Talán... van itt valahol egy titkos átjáró – vont vállat Dalin.Egy befalazott járat. Ha
nekiállnánk végigkopogtatni a falakat...
– Na ne! – forgatta a szemét Mkoll. – Ezzel már Baskevyl is az agyamra ment!
– Várjunk csak! – kapta föl a fejét hirtelen a rádiós. – Ez ugye a középső szintek egyike, keleti
nyolcas blokk?
– Keleti kilences – rázta meg a fejét Bonin.
– Nem... ez a keleti nyolcas! – tiltakozott Hwlan is.
– Akkor most mindenki fogja be! – csattant föl Beltayn. – Itt ez a két térkép! Itt... itt kell
lennie egy dél felé vezető átjárónak!
– De nincs! – morogta Mkoll.
Dalin behúzott nyakkal állt a szúrós pillantások kereszttüzében. Végtére is mindez az ő
ötlete volt eredetileg.
– Nincs itt semmi! – csapott dühösen a falra Mkoll, aztán úgy kapta vissza a kezét, mintha
megcsípték volna.
A dohánybarna fal tompán döndül t. Mint ami mögött üreg van.
– A Császárra! – suttogta az őrmester. – Ezt nem hiszem el!
– Valaki kerítsen egy feszítővasat! – kiáltotta Bonin. – Most!

IX.

Öt-harminchárom.
Larkin odasántikált a hatos lőállás egyik spalettájához, s kilesett a lamellák között.
Odakint a szél üvöltése nyöszörgéssé szelídült. A céltávcsövével vette szemügyre a terepet
Most, hogy a szél nem kavarta a port, egészen a hágóig el lehetett látni, s a csúcsok felett már
ott sejlett az elkövetkezendő nap ígérete.
De lent, a talaj közelében minden hideg, hallgatag árnyakkal volt tele.
Odalent... van valami odalent.
 Csak egy vizespalack, ami tegnapról maradt a kapu előtt. És néhány fagyott holttest – barát
és ellenség vegyesen.
Visszabicegett az ajtóhoz, és kilesett Az üres folyosón csak az árnyékok moccantak a lámpák
lassú pulzálásával egy ütemben.
Se Bragg, se Cohn Corbec.
Csak Szellemek, de sehol egy kísértet.
Új tárat csúsztatott a lézerpuskájába, a helyére erősítette a céltávcsövet, majd megbökte
Bandát a csizmája orrával.
– Kelj föl! – súgta.
– Menj a francba! – motyogta a nő alig hallhatóan.
– Kelj föl! – mondta Larkin, most már jóval élesebb hangon. – Kelj föl, mert mindjárt a
nyakunkon vannak! Érzem!
– Ezt is érezhetnéd... – dugta ki a nő a takaró alól a bal kezét, és felemelte a középső ujját.
A tanithi lecsatolta az övéről a kulacsát, s odalökte a nőnek.
– Igyál! Ilyen kókadtan semmi hasznodat nem veszem.
Banda meghúzta a kulacsot, s mire nehézkesen feltápászkodott, Larkin már az ablaknál állt.
– Mit láttál? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel a nő, s a puskája után nyúlt.
– Egyelőre még semmit. Úgyhogy figyelj te is!

X.

Nyugati hármas blokk.

Minden csöndes.
Merrt – kezében a 034ÁL-lal – átlopakodott a néptelen folyosón.
Hirtelen úgy érezte, mintha megrándult volna a kezében a fegyver. Merrt azonnal, lövésre
készen pördült meg.
Ludd lépett ki a sarok mögül, s ahogy megpillantotta a rászegezett fegyvert, azonnal
megtorpant
– Mi a...
– B... b... bocsánat – csikorogta Merrt, és azonnal leeresztette a karabélyát.
Ludd hátrált egy lépést, és igyekezett összeszedni magát.
– Mit csinál maga itt, Merrt?
– Hallottam v... valamit, uram.
– Engem! – fakadt ki dühösen a komisszár, és a saját mellkasára bökött. – Ki a fene adott
magának engedélyt arra, hogy elhagyja a körletét, és élesített lézerfegyverrel a kezében
mászkáljon hajnalban a folyosókon?
– Hallottam valamit – ismételgette makacsul a tanithi.
– Ennél valami jobbat kell hogy kitaláljon, katona! – mondta Ludd dühösen. – Le is lőhetett
volna!
Merrt tudta, hogy így van. Lelőhette volna. Vagy... legalábbis 034ÁL lelőhette volna.
 – Nyomoztam-nyögte ki végül. – Féltem, hogy az ellenség m... megint itt l... l... lehet, és...
– Rádióról meg őrszemekről még nem hallott, katona? Merrt érezte, ahogy a fegyver
megrándul a kezében, és erőnek erejével szorította a combjához.
– Elnézést, uram. Erre nem gondoltam.
Ludd nagyon is jól emlékezett még Merrt gyalogosra. Minden Szellem közül ez a
szerencsétlen ördög volt a legcsúfabb a gépi állkapcsával, s mintha még ez sem lett volna elég,
örökös balszerencse üldözte.
A gereoni offenzíva előtt Hark komisszárral együtt ők húzták ki a tanithit a csávából, s nem
sokon múlt, hogy Ludd maga nem hagyta ott a fogát a mentőakció során. Szerencsejáték-
adósság, gyilkossági kísérlet... volt ott minden, mi szemszájnak ingere. Merrt ugyan megúszta a
dolgot, de ezek után pár hetet a RIP-en töltött.
Ludd sajnálta a tanithit a csúf arca meg az elveszett szerencséje miatt, s azt sem érezte
tisztességesnek, hogy büntetőszolgálatra küldték ezt az embert.
Ebben a pillanatban azonban nyomát sem érezte a sajnálatnak.
– Ezért büntetést érdemelne, Merrt! – próbálta dühbe lovalni magát. – Itt és most akár le is
lőhetném ezért!
– Gondolom... – vont vállat a tanithi.
– Komisszár vagyok, Merrt! Kijár nekem a tisztelet!
– Fogd már be, t... t... te ostoba... kölyök!
Ludd úgy érezte, megfullad a dühtől. A gyengélkedőről még úgy jött el, hogy csak úgy
buzgott benne a tettvágy és a magabiztosság, erre itt ez a senkiházi kioktatja! Na, ezt már nem!
Merrt nem a megfelelő embert és nem a megfelelő pillanatot választotta a tiszteletlen
megjegyzéseihez!
Ha csak egy pillanatra képes lett volna racionálisan vizsgálnia dolgot, neki is feltűnt volna a
helyzet iróniája – a balszerencse most is ugyanúgy üldözte a tanithit, mint máskor – , de Ludd e
percben nem tudott és nem is akart lehiggadni.
Előrántotta a pisztolyát, és Merrtre szegezte.
– Arccal a falnak, katona!
A tanithi meg se moccant.
Mit is mondott Hark? Hogy legyen kemény?
Mutassa meg nekik, ki a főnök!
Komisszárként minden joga megvolt, hogy ezt az embert itt helyben lelője.
Indoka is akadt: tiszteletlen viselkedés a feljebbvalójával szemben, parancsmegtagadás, az,
hogy fegyvert fogott egy feljebbvalójára –méghozzá olyan, élesített fegyvert, amit engedély
nélkül tartott magánál – , aztán az, hogy elmulasztotta jelezni az őröknek a gyanúját... több
mint elég ok, hogy lelője.
– N... nem fogsz lelőni, fiú!
Ez az utolsó megjegyzés aztán tényleg betette a kaput Luddnak.
A Császár által rám ruházott hatalmamnál fogva... kezdte, amikor is egy alak vágódott ki az
árnyak közül, és a falhoz szorította.
Ludd kétségbeesetten küzdött, de Eszrah kicsavarta a kezéből a fegyverét.
– A francba! – kiáltott fel, de az Éjjáró befogta a száját.
– Hallgass! – sziszegte. – És halld!
XI.

Baskevyl megfordult, és elindult visszafelé a folyosón. A zörgő-csikorgó hang egyre

erősödött, s úgy érezte, szinte pont alatta kúszik a rém.
A démonféreg, mely a sötétben...
„Kussolj már!” – förmedt magára, és előhúzta a pisztolyát.

XII.

– Most már látod őket? – kérdezte Larkin.

– Ó! – nyögött föl Banda.
– Orvlövész Egyes minden őrszemnek! – kapcsolta be a rádióját a tanithi. – Öt-harminchét
van! Ellenség a főkapunál! Mozgás!
Aztán a karikás szemű, sápadt nőre villant a tekintete.
– Háromra!

XIII.

A bukózsinór megfeszült, ahogy a spalettát valaki elkezdte kívülről kinyitni. Egy arc jelent
meg a lamellák között, s egy pillanatra úgy tűnt, hogy a fekete csipkét viselő vénasszony csúf
ábrázata az.
Aztán a helyét egy Vértestvér vasfekete arcmaszkja foglalta el.
Wes Maggs azért így is agyonlőtte.

XIV.

Mkoll félretolta a felfeszített panelt, és belesett a mögötte feltáruló, sötét üregbe.

– Huzatot érzek.
– Akkor... gyerünk! – intett Beltayn, de a felderítők csak a fejüket csóválták.
– Az ilyen dolgokban az őrmester dönt – magyarázta Bonin.
– Huzat... – morogta Mkoll. – Hűvös levegő... füst... Dalin, azt hiszem, tényleg megtaláltad!
A fiatal gárdista elmosolyodott, de az öröme igen rövid életűnek bizonyult. Az őrmester
hirtelen felkapta a fejét, s lekanyarította a válláról a karabélyt.
– Lövések! – suttogta.
– Úgy tűnik – biccentett Bonin.
– Akkor mozgás!

XV.

– Már jönnek is – motyogta Larkin, miközben kiválasztotta az első célpontját.

– A Császár szent nevére, ezek rettentő sokan vannak! – nyöszörögte Banda.
– Egyszerre csak egy célpontra figyelj! – mondta a tanithi halkan, aztán tüzet nyitott.

Tizedik nap (folyt.).

Megint hallottam a dudákat. Most öt-harminchat van. Úgy hiszem, (hamaraso) hamarosan
megtámadnak minket.
Kérlek, Uram, ne legyen igazam!

V. H. tábori naplója, 778/05

 TIZENEGY
A MÁSODIK ROHAM

I.

A hajnal sápadt fényénél a világ végén álló Házat két oldalról támadták meg a Vértestvérek
Közel háromezer harcos sereglett elő a sziklák közül, amik a Hinzerhaus felé vezető utat
szegélyezték, s üvöltve rohanták meg a főkaput és a déli erődfalat Ezzel egy időben egy legalább
négyszáz fős alakulat az északi fal tornyai és kazamatái ellen indított támadást a Ház mögötti
hegyek irányából.
Gaunt, akit a csatazaj riasztott föl, magára kapta a viharkabátját, s máris futólépésben
indult a földszinti nagyterem felé.
Rerval, Kolea adjutánsa volt az első, aki az útjába akadt, tőle tudakolta, hogy áll a helyzet.
– A C-század tartsa a kaput! – adta ki a helyzetjelentés után a parancsot. -A H és a J a
legfelső szint nyugati szektorait védjék! A tartalék nehézfegyvereket a déli kazamatáknál állítsák
fel!
Rerval pillanatok alatt továbbította a parancsait, s egy perc múlva már gárdisták százai
dübörögtek végig az ősöreg épületen, a kijelölt harcállásaik felé.
Az ellenség üvöltése, a fegyverek dübörgése és sivítása a vastag falak ellenérc is tisztán
hallatszott.
– Látási viszonyok?
– A szél alig néhány perce állt el, uram.
– Miért vártak a szélcsendre7 – tűnődött Gaunt hangosan.
– A por és a szél most az ő szövetségesük. Ennek fedezékében nyugodtan rajtunk üthettek
volna már korábban is!
– Úgy vélem, épp ez volt a szándékuk, uram – mondta Karples, aki Berenson oldalán ekkor
ért oda.
– Akkor?
– Felteszem, a főerőik a hegyek felől behatoló alakulatok jelére vártak, de, mivel az önök
felderítői tönkretették az ellenség létráit és kötélhágcsóit, azok az egységek a tervezettnél
nyilván jóval lassabban érték el a célt. Közben a nap is fölkelt, s a széllel meg a porral együtt a
fedezék és a meglepetés is odalett, de... szemmel láthatóan úgy döntöttek, hogy ennek ellenére
megindítják a támadást.
– Bízzunk benne, hogy drágán megfizetnek ezért! – vigyorodott el Berenson, és megütögette
a kezében tartott, vadonatúj, rövid csövű lézerkarabélyt. – Hol álljak szolgálatba, uram?
– Egyelőre maradjon a közelemben! – mondta Gaunt. – Kolea?
– Már úton vagyunk! – kiabált föl az alagsorba vezető lépcsőről a verghasti.
– Rawne! Magáé a főkapu! Én a legfelső emeletre megyek! Rerval, aki eddig az adó-
vevőjével bajlódott, a hátára kanyarította a készüléket, s már indult volna Kolea után, amikor
Gaunt megállította.
– Hol van Bel?
– Nem tudom, uram. Az adó-vevője itt van, szóval... gondolom...
– Kell nekem egy rádiós!
– Én értek hozzá – állt elé Karples.
– Jó. Fogja az adó-vevőt, és jöjjön! Criid!
– Uram!
– Maga meg az emberei kísérnek minket!

II.

A hegy gyomrában, mélyen a Ház alatt Mkoll hirtelen megtorpant. Még ide, a mélybe is
leszűrődött a csatazaj.
– A parancsnoknak szüksége van rám! – nyögött föl Beltayn.
– Ezt majd én lerendezem Gaunttal – mondta Mkoll. – Most az a legfontosabb, hogy
biztosítsuk a vizet. Vidd magaddal Dalint, és találjátok meg azt a nyavalyás udvart! Bonin,
Hwlan és Coir majd elkísér titeket.
Az öt Szellem megfordult, s rohanvást indult visszafelé.
– Mozgás, emberek! – intett Mkoll a többi felderítőnek Kettesével szedték a lépcsőket, s
ahogy egyre közelebb értek a legfelső emelethez, úgy vált a csatazaj egyre hangosabbá.
A nyugati hármas blokk előtt a szintén felfelé siető L-század katonáiba botlottak. Gyorsan a
fal mellé húzódtak, hogy utat engedjenek a gárdistáknak A sort Ludd, Merrt és az Éjjáró zárta.
– Komisszár! – kiáltott oda Luddnak az őrmester. – Uram!
– Mkoll?
– Úgy néz ki, hogy Beltaynék megtalálták az udvart. De... némi erősítés jól jönne nekik.
– Hogyne! – értette el a szót Ludd, akit mintha hájjal kenegettek volna, hogy a neves tanithi
őrmester a komisszári rangnak kijáró tisztelettel szólt hozzá. – Hol vannak?
– Mklane majd odavezeti magukat – intett az egyik felderítője felé Mkoll. – És uram...
mindenféleképpen kell az a víz!
– Egyetértek – biccentett Ludd, majd Mklane után sietett.
Ahogy hallótávolságon kívül ért, az őrmester odalépett az Éjjáróhoz.
– Vigyázz rá, Eszrah!
– Meglesz – suttogta a magas harcos.
Mkoll a többi felderítő élén az L-század után akart indulni, mikor valaki utána kiáltott:
– É... és én?
 Az őrmester lélekben vállat vont. Mióta egy lövés elvitte Merrt fél arcát, a tanithi
mesterlövész már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Egy roncs, akit mintha tudatosan
került volna a jó szerencse.
– Maradj a komisszár mellett!
– Értettem! – biccentett Merrt.
Mire megfordult, a felderítők már el is tűntek a lépcsőfordulóban. Ismét egyedül volt.
Nagyot sóhajtott, s Ludd nyomába eredt.

III.

A Hinzerhaus déli tornyait és folyosóit lézersugarak világították meg. Az erődfal lőréseiből az

őrszemek folyamatos tűz alatt tartották a rohamozó gyalogságot, s úgy tűnt, Berenson szavai
igazolódnak be, s az ellenség valóban rettentő árat fizet a frontális támadásért Az első négy
perc során Vértestvérek százai hullottak el a pergőtűzben. A géppuskák véres rendet vágtak a
soraikba, s a kilőtt gránátok és rakéták szétroncsolt testekkel teli krátereket téptek a poros
lapályba.
A mesterlövészek az ellenség zászlóvivőit és tisztjeit keresték, cafatokra tépve a testpáncélos
harcosokat a nagy erejű lézersugarakkal. A Hinzerhaus tíz percen át állta a sarat, s egyik
támadási hullám a másik után tört meg a sziklaerődön.
– Kifogytam! – rikoltotta Banda, és elhátrált a lőréstől – Lőszert!
– Használd az enyémet! – lépett hátra Larkin is, és leeresztette a puskáját.
Lassan ideje csövet cserélni.
Banda négyet vett el a tanithi energiacelláiból, aztán újratárazta a fegyverét, és a lőréshez
lépett.
– Picsába! – szitkozódott az első lövés után.
– Mellé? – kérdezte Lm•kin, miközben a fegyver túlhevült csövét cserélte ki. Koncentrálj,
hülye tyúk, különben mind itt döglünk meg! És máskor ne piálj szolgálatban!
– Baszd meg, Larkin! – köpött ki a nő, aztán újra lőtt. – Francba! Francba!
– Csak pazarlod a lőszert! – csattant föl a tanithi. – Én magam nyírlak ki, ha nem kapod
össze magad!
– Baszd meg! – hajtogatta Banda. – Baszd meg! Meg tudom csinálni!
– Akkor hadd lássam! – kiáltotta Larkin, miközben ellenőrizte és újratárazta a fegyverét.
A lőréshez lépett, és egy lövéssel leszedett egy teli torokból üvöltő zászlóvivőt. A Vértestvér
széttárt karokkal dőlt el, s nem is kelt föl többé.
– Elkaptad! – sikoltotta Banda, majd néhány másodpercre rá egy másikat már ő lőtt ki. –
Elkaptam! Láttad?! Elkaptam! Tiszta fejlövés!
– Lőszert és pótalkatrészt! – üvöltött ki a folyosóra Larkin, majd újratárazta a fegyverét.
Ventnor közlegény, aki a hadtápos szerepét töltötte be ezen a szinten, lélekszakadva rohant
be az ajtón. Zihálva tántorodott a falnak, s egy degeszre tömött málhazsákot lökött a padlóra.
– Lőszer – nyögte.
 – Csövek? – kérdezte Larkin, de a szemét egy pillanatra sem vette volna le a következő
célpontjáról. – Azt most nem hoztam.
– Akkor menj, és hozz! – reccsent rá a tanithi, majd egy lövéssel újabb Vértestvért küldött a
pokolra.
– Máris! – fordult ki a helyiségből Ventnor. – Mindjárt visszajövök!
– Még egy! – kiáltotta Banda diadalittasan. – Látod, vénember? Láttad, hogy kaptam el?
– Láttam – csúsztatott újabb tárat a puskájába Larkin. – Ideje volt.
– Túlmelegedett a cső! – ugrott hátra az ablaktól a nő.
– Találsz még kettőt a zsákomban, az asztalon. Az egyik a tiéd.
Újabb fejlövés. Egy kardot lengető, vörös páncélos tiszt bukott föl.
Azt a maszkot már senki nem rakja össze újra.
Banda az asztal mellé guggolt, és megpróbálta kilazítani a megolvadt és eldeformálódott
csövet.
– Siess! – kiáltott rá Larkin, és újabb lövést adott le.
Túl alacsonyra célzott. Elhibázta. A Vértestvér koponyája helyett csak a medencéje robbant
szét.
Nem kapkodhat!
– Francba! – acsargott a nő.
– Mi van?
– Teljesen eldeformálódott ez a szar! Nem tudom kicsavarni!
Larkin odaugrott, hogy segítsen neki. A cserélhető cső szénszálas borítása megolvadt a
folyamatos, szélsőséges hőterheléstől, tönkretéve magát az eszközt s annak csavarmenetét
egyaránt. Kétemberes munka volt, mire sikerült kilazítaniuk, s Banda azonnal új csövet tett a
helyére.
– Ventnor! – üvöltötte Larkin. – Ventnor!
Mindketten új tárat csúsztattak a fegyverükbe, aztán irány vissza a lőrésekhez – vadászni.
Újabb lövés, újabb halott.
– Csövek! – esett be a lőállásba a hadtápos. – Itt vannak!
– Na végre!morogta Larkin.
– Hasra! – tette hozzá Ventnor.
– Mi?
– Hasra, Larks! – vigyorgott rá Colm Corbec.
– Fethre! -– nyögött föl a mesterlövész, azzal Bandára vetette magát, messzire perdítve a
nőt a faltól. A következő pillanatban egy rakéta csapódott a lőállásba, s az üvöltésüket
elnyomta a robbanás és a lángok harsogása.

IV.

A Ház legfelső emeletén, a tornyok és kazamaták fölé boruló kupolák alatt a harc véres
kézitusává fajult A Vértestvérek először csöndben próbáltak bejutni a szellőztetőkön és a
spalettákon keresztül, ahogy azt az előző napok során is tették. Most azonban mindenhol
felfegyverzett őröket találtak, akik már várták őket. Mikor felnyitották a spalettákat, gyilkos
pergőtűz fogadta a behatolókat Mivel a Vértestvérek mögött százöles mélység tátongott, s nem
volt már hová visszavonulniuk, öngyilkos rohamra indultak, hogy túlerővel foglalják el az
őrtornyokat.
A zárt térben elviselhetetlen volt a csatazaj, a lézersugarak sivítása s az egymást gyilkolók
üvöltése. A Szellemek az éjszaka folyamán hevenyészett barikádokat emeltek, amik ugyan némi
védelmet jelentettek a behatolókkal szemben, de a birodalmi alakulatokat is elvágta egymástól.
A tisztek folyamatosan arra kényszerültek, hogy rádión tartsák a kapcsolatot a többi egységgel,
s így szinte lehetetlen volt olyan többlépcsős tűzvonalat kialakítani, mely lelassíthatta vagy akár
meg is törhette volna az ellenség rohamát. A stratégiai fontosságú pontok elsősorban a
felsőszintek nyugati blokkjaiban lévők hamarosan a káoszhívők kezére kerültek.
A Ház úgy állt ott, a kavargó füstben, mint egy ősi szikla, amit megállás nélkül vörös
hullámok ostromolnak. A magaslati ponton harcolók megpróbálták folyamatos tűz alatt tartani
a Vértestvéreket, de nem sok esélyük nyílt pontos lövéseket leadni. Aztán a támadás hetedik
percében az ellenségnek végre sikerült áttörnie a birodalmiak védelmét Egy sebesült
káoszharcos a nyugati szárny tizenhatos blokkjának kupolájáról vetette le magát, és sikerült az
egyik őrtorony tetején landolnia. Mielőtt lecsúszott volna, néhány tapadóaknát erősített az
egyik masszív ablak spalettájára.
A robbanás végzett mind a nyolc Szellemmel, akik az őrtornyot védték, s a fekete füst még el
sem oszlott, mikor az ellenség rohamosztagosai már özönlöttek is befelé. Pillanatok alatt
végeztek a szomszédos lőállás őrszemeivel is, máris újabb behatolási pontra téve szert.
Két perccel később egy szerencsésen lepattanó gránát a nyugati tizennégyes egy
szellőztetőjének lamellái közé hullt, s a robbanás minden védőt darabokra tépett. A szellőztető
helyén tátongó lyukon Vértestvérek rontottak be, gyorsan végeztek a sebesültekkel, s máris az
épületen belül voltak.
A Szellemek innentől kezdve már kétfrontos háborút vívtak a behatolókkal, s a kupolák
alatti, félhomályos kazamatákban hamarosan test-test ellen küzdöttek a káoszharcosokkal.
Mire Gaunt a helyszínre ért, az ellenség kíméletlenül belemélyesztette fogait a Házba, s úgy
tűnt, többé már nem is ereszti.
Criid emberei mü1den őrposztot ellenőriztek, ami mellett csak elhaladtak, s a komisszár
ezredes utasítására mindegyikben hátra is hagytak néhány embert.
Ahogy egyre közelebb értek a harc sűrűjéhez, már üvöltenie kellett, hogy akár a közvetlenül
mellette haladók is megértsék a szavát. A kupolák felerősítette hangzavarban a szilárd magvas
lőszerek robaja bádoglemezen dübörgő jégesővé torzult, a lézersugarak sivítása bősz orkánná.
Az ősi csarnokok és folyosók útvesztőjében megült a lőporfüst, s az energiafegyverek hőjétől
könnyezni látszottak a falak.
Gránátok szaggatott mennydörgése szivárgott le a Ház méhébe, a savas füsttel és a
forrósággal együtt, s egy idő után a vastag falak sem tudták elnyelni az üvöltözést, a
fegyverropogást és a fémen csendülő fém sikolyát.
– Hallotta? – kiáltott oda Berenson Gauntnak. A komisszár ezredes furcsán nézett az
őrnagyra, aki nyilván őrült, ha úgy gondolja, hogy ebben a hangzavarban bárki képes bármit is
meghallani.
 Aztán ő is felfigyelt a mély, zsigerekig ható, egyre ütemesebb hangra, amitől a kövek is
megremegtek Ágyúzás.
A Ház déli falát ágyúzzák A következő pillanatban jelentések tucatjai futottak be az éteren
át.
– Rawne?! – üvöltötte Gaunt a rádiójába. – Kettes, itt az Egyes! Vétel!
–... gyúznak! – hallotta az őrnagy eltorzított hangját a távolból. – Ismétlem, a hágó felől
jönnek, és folyamatosan ágyúzzák a déli falat!
– Kettes! Vétel!
– Fethre, ezek itt...
A vonal hirtelen megszakadt, aztán a másik oldalról is rakéták csapódtak a Hinzerhausba.
Ezúttal az egész épület megremegett.
– A Császárra! – nyögte Karples. – Ez tiszta őrület!
Mondott még valamit, de a gárdisták fegyvereinek sivítása elnyomta a hangját. A füsttel teli
sötét folyosó túlfelén vérrel borított, vicsorgó démonhorda, üvöltve rohamozó Vértestvérek
jelentek meg.
Gaunt előhúzta és aktiválta Heironymo Sondar energiakardját, amit oly sok éve kapott
Vervunhive vezetőitől, amiért megóvta városukat.
– Tanith fiai! – kezdte, de többre már nem maradt ideje. Az ellenség első sora ebben a
pillanatban érte el őket.

V.

Dalin arcát friss levegő csapta meg, ugyanakkor az ágyúszót is sokkal közelebbről hallotta,
mint a Ház felső szintjén hadakozók.
– Ezt most egyenesen a pofánkba küldik! – morogta.
– Ja – mondta Beltayn. – De te csak mozogj!
Dalin a társaira sandított, s nem kerülte el a figyelmét a kényelmetlen pillantás, amit a
felderítők váltottak egymással.
Mind ugyanúgy éreztek. Mind azt kívánták, bárcsak máshol lehetnének. Ahol több
hasznukat látnák a bajtársaik A felderítők a sereg elitjéhez tartoztak, s most némi bogarászás
miatt kénytelenek kihagyni egy frontális támadást.
– Miért nem... miért nem mennek vissza?kérdezte Dalin félszegen.
– Tessék? – nézett rá értetlenül Bonin.
– Beltayn meg én... ketten is megtaláljuk az udvart meg a vizet. Maguk nyugodtan
visszamehetnek.
– Mkolltól kaptuk a parancsot.
– De...
– Mkoll parancsba adta – rázta meg a fejét Bonin. – Pont. Nincs apelláta.
A kibontott panel mögött hosszú, poros folyosók kanyarogtak, ahol szemmel láthatóan már
nagyon rég nem járt senki. A világítás is fura volt ugyanolyan világítótestek, mint bárhol a
Házban, de ezek erős borostyánfénnyel izzottak, s nem úgy pislákoltak, mint aki hunyni készülő
mécsvilág.
– Hogy én ezt mennyire utálom! – morogta az orra alatt a rádiós.
Óvatosan, minden lépésüket megfontolva haladtak, öt pár lábnyomot hagyva maguk mögött
a porban. A hideg lassan fogat eresztett, s az ágyúszó már szinte tapintható közelségbe került.
– A térkép szerint merre vagyunk?
Dalin egy percig a megsárgult lapokat tanulmányozta, aztán kelletlenül megrázta a fejét.
– Ezt elég nehéz megmondani...
Aztán, Hwlan pillantását látva lesütötte a szemét.
– Sajnálom.
– Az most édeskevés!
A folyosó balra kanyarodott, és hajszálnyit kiszélesedett. Rövid lépcsősor következett, s a
csillogó, dohánybarna falakon itt sokkal több volt a kivehető rajzolat. Beltayn végigfuttatta
rajtuk a fegyverlámpája fényét, de bárhogy is erőltette a szemét, nem sok értelmeset tudott
kihámozni a jelekből.
– Jó lenne tudni, hogy ezek mit jelentenek – bökött az állával a rajzolatok felé.
– Jó lenne – biccentett Bonin.
– Ajtók! – mondta hirtelen Hwlan, és valóban, a lámpák fénykörének határán, a folyosó
végén, egymással szemben két ajtó nyílt.
Bonin jelére a bal oldalit közelítették meg csendben. Masszív, fából készült alkotmány volt,
patinás rézkilinccsel. Coir az ajtótól jobbra vett föl pozíciót, Hwlan balra, kezében gránát. Bonin
a jobbjába fogta a karabélyt, s a baljával nyúlt a kilincsért Az ajtó meglepően könnyen nyílt, s a
tanithi már bent is volt. Gyorsan átfordult a vállán, s ahogy fél térdre emelkedett, a karabélya
már a kezében volt, tüzelésre készen. Coir azonnal követte, s a sort Hwlan zárta.
– Fethre! – suttogta Bonin, s lassan leeresztette a fegyverét. – Ezt nézd meg, Bel!
– Te jó ég... – kerekedett el a belépő rádiós szeme. – Ó, te jó ég!
Hosszú, magas terem küszöbén álltak, amit a lámpások fénye festett borostyánsárgára. A
falakat padlótól plafonig könyvespolcok borították, rajtuk régi, poros kéziratok, tekercsek és
fóliánsok ezrei. Középen olvasóasztalok, mellettük hosszú, kopott lócák, végig a terem túlsó
faláig.
– Egy... könyvtár! – motyogta Beltayn. Fegyverlámpáikkal világítottak be a sötét zugokba, s a
fénykévékben évszázados por táncolt.
– Hát, ez nem az udvar! – ingatta a fejét Bonin.
– Nem, de ez akkor is... micsoda felfedezés! – simította végig néhány könyv gerincét Beltayn.
– Mihamarabb...
– Mihamarabb meg kell találnunk az udvart és a vizet! – fejezte be a mondatot Bonin. – De
ez itt...
– Meg kell találnunk az udvart és a vizet! – ismételte meg Bonin. – Ezek csak könyvek. Akkor
is itt lesznek, amikor a csatának már vége. Gyorsan ellenőrizzük ezt a helyet, hátha innen is
nyílik valahová egy ajtó, és már megyünk is!
Hwlan és Coir gyorsan végigjárták a termet, de ajtónak nyomát sem találták.
– Zsákutca!
– Akkor jöhet a szemközti ajtó – intett Bonin.
 – Előtte azért... mondjuk, ellenőrizhetnénk ezeket a könyveket is! – ellenkezett Dalin.
– Miért?
– Lehet, hogy megtudnánk valamit a Ház történetéről. Bonin elmosolyodott, de ez a mosoly
nem sok jót ígért.
– Már mindent tudunk erről a helyről, amit tudni érdemes.
Ez egy rohadt, halálos csapda, és hacsak nem sikerül nagyon gyorsan vízhez jutnunk, és
védvonalakat kiépítenünk, itt döglünk meg. A történelemleckékre később kerítünk sort, Criid
gyalogos, nem egy ostrom kellős közepén!
– De...
– A következő „de”-nél betöröm az orrod, kölyök! Dalin azonnal elhallgatott.
– Pedig igaza van – szűrte a szót a fogai között Beltayn.
– A következő „pedig”-nél a te orrod jön, Bel! Hwlan?
– Kész vagyunk.
A másik két felderítő a szemközti ajtó két oldalán vett fel pozíciót.
– Mehet – biccentett Bonin.
Hwlan berúgta az ajtót, s Coirral a nyomában berontott.
– Beszarok! – rikkantotta a következő pillanatban. – Ez egy fegyverraktár!
S valóban, egy a könyvtárral megegyező méretű, masszív polcokkal szegélyezett terem volt,
ahol .50-es kaliberűnek tűnő, hatalmas fegyverek várták a rég elporladt harcosokat, akik valaha
használták őket.
Hwlan erőlködve emelt ki egy rohampuskát a legközelebbi tartóból.
– Mi a fene ez?
– Valami ősrégi típusú lézer? – tűnődött Bonin.
– Lehet – támasztotta le a rohamfegyvert Hwlan, és felnyitotta a lőszertartó foglalatot – Úgy
nézem, egyes lövést lehetett vele eladni. Mondjuk, mint a mesterlövészek fegyvereivel. Fethre,
ez dögnehéz!
– Falra szerelhető ostromtörők – mondta Coir.
– Hogy micsoda?
– Tarack, ostromtörő, szakállas puska, kézi üteg – vont vállat Coir, és maga is kiemelt egy
fegyvert a tartójából. Dec Coirról mindenki tudta a seregben, hogy él-hal az antik fegyverekért,
és elég jól ért is hozzájuk.
– Hm... Nagy és ormótlan darab. Igen... mint egy túlméretezett rohampuska. Régen az ehhez
hasonlókat erődítések védelmére használták A gyalogság ellen kifejezetten hatásos.
– Ennek így még van is értelme – nézett végig a polcokon Dalin. – Ezen a helyen ugye jól
jöhetnek...
– A kazamatákat úgy építették meg, hogy ott akár egy egész sereg védheti ezt a helyet ilyen
fegyverekkel – biccentett Coir.
– Ki ellen? – kérdezte Bonin.
– El se tudom képzelni – vont vállat Coir. – A Császárra... ezeknek aztán van súlyuk! Lassúak,
de mindent letarolnak.
– Lőszer?
Itt nem asztalok, hanem masszív ládák álltak a terem közepén, s Hwlan ezek egyikéből emelt
ki egy szem nagyságú, dohánybarna gömböt. A ládában száz meg száz ehhez hasonló pihent
apró rekeszekben.
– Lehet, hogy ez az?
– Annak tűnik – mondta szomorúan Coir. – De úgy nézem, ez is döglött.
Dalin kivett egyet a lövedékek közül, és a tenyerén méregette a súlyát. Nehéz volt, s egy idő
után halványan világítani kezdett.
– Fethre!
– A tested melege valószínűleg megbolygatja az amúgy is instabil magot – ingatta a fejét
Coir. – Javaslom, hogy tedd le!
Dalin azonnal visszatette a tartóba a lövedéket, mire a halvány fény is kialudt.
– Ez még mindig nem a víz – mondta Bonin komoran.
– Tudom, de...
– Semmi de, Coir! Tedd le azt az ágyút, és irány a friss levegő!

VI.

A folyamatos ágyútűz újra és újra arcul csapta a Házat, s a becsapódó rakéták, mint
megannyi gúnyos kihívás, robbantak a déli homlokzatba. A leszakadó kődarabok mögül rég
eltemetett kazamaták falai bukkantak elő, s a Vértestvérekre megállás nélkül záporozott a
kőtörmelék.
Két lőállás is direkt találatot kapott, s a birodalmiak nem egy folyosót kénytelenek voltak
teljesen kiüríteni.
Aztán, ahogy a Vértestvérek ismét rohamra indultak, az ágyúszó is csitult. A támadók végre
elérték a főkaput, s a nyomukban érkező második hullám elkezdte megmászni a déli falat, hogy
a kiürített lőállásokon keresztül hatoljanak be az épületbe.
A harmadik hullám több mint negyven, vörös nehézvértbe bújt káoszharcos egy hatalmas
acél faltörő kost cipelt, s a kaput vették vele célba.
Csontig hatoló dübörgéssel vágódott a súlyos alkotmány a páncélozott kapuszárnyaknak, s
az ütések erejébe az egész fal beleremegett Odabent Szellemek tucatjai várakoztak a falak
mellett kuporogva, harcra készen.
– Itt nem jönnek át! – kiáltotta Kolea kihívóan, bár az ő szeme is meg-megrebbent minden
alkalommal, amikor a kos az ajtónak csapódott.
– Ugye, kitart a kapu, uram? – kérdezte Derin idegesen.
Bumm... Bumm... Bumm...
– Jöjjenek a lángszórósok! – fordult Kolea Baskevylhez, s a belladon már indult is, hogy
intézkedjen.
Mind érezték a fejük felett becsapódó rakéták erejét, s folyamatosan por és vakolatdarabok
hullottak a nyakukba. A Szellemek egyre idegesebben tekintgettek fölfelé, ahogy a mennyezet is
végigrepedt, s nem egy fakazetta leszakadt.
Mintha maga a hegy készült volna a fejükre omlani.
– Mindenki a helyén marad! – próbálta Kolea túlharsogni a rakéták robaját, s hirtelen mind
tökéletesen hallották.
Az ágyúk elhallgattak.
A katonák nyugtalan pillantásokat váltottak, s úgy tűnt, a szívük még a faltörő kosnál is
hangosabban dübörög.
Bumm... Bumm... Bumm...
– Rawne! – kapcsolta be a rádióját Kolea. – Készüljenek odafönt! Rawne! Rawne?!

VII.

Rawne őrnagy nem hallhatta, mert a fent becsapódó rakéták egyike leverte a lábáról, s az
ütéstől tönkrement a fülébe helyezett, gyöngy nagyságú adó-vevő.
– Szükségem van egy rádióra! – dühöngött, amint sikerült kimásznia egy törmelékhalom
alól, s bejárta a környező folyosókat, hogy szerezzen egyet.
A füsttől alig lehetett látni, s a rakéták olyan sűrűn csapódtak be, hogy az emberi fül már
nem is volt képes érzékelni a robbanások közötti töredék másodperceket Rawne belefutott egy
csapat rémült gárdistába, s megpróbált lelket verni beléjük.
Valamivel odébb egy felrobbant lőállásba botlott, ami kormos szájként okádta a füstöt az
égre. A megpörkölt kövekre rásülve vér bűzölgött, s a rom minden szegletében emberi
testrészek hevertek.
A közelben újabb rakéta robbant, s a tanithi hátratántorodott – Vissza a posztotokral –
reccsent rá a rémült katonákra.
– De folyamatosan bombáznak, uram! – tiltakozott az egyikük.
– Én is látom, barom! Vissza... a... posztotokral
Egy újabb lőállásba mászott be, ahol a robbanások letépték a lőrések fölötti, acéllemezekkel
megerősített tartóelemeket. A szűk, zárt térben torokkaparón ült meg a füst, annak ellenére,
hogy az egyik falban jókora lyuk tátongott.
– Larks?
– Minden rendben! – szólt hátra a válla fölött a mesterlövész, aki épp Banda ernyedt testét
próbálta kivonszolni a rommá lőtt helyiségből.
– Fethre! – kerekedett el Rawne szeme. – Csak nem...
– A légnyomás – rázta meg a fejét Larkin. – Túléli.
– És te? – kapta meg a nő lábait az őrnagy, s ketten együtt cipelték ki Bandát a folyosóra.
Larkin haja véres csomókká tapadt össze, de a mesterlövész csak a fejét ingatta.
– Semmi komoly. Ugye, most... meghalunk? Ilyen tűzerő ellen itt nem tartunk ki.
Egy rakéta riasztóan közel robbant az erődfalba, s a két tanithi idegesen rezzent össze.
– Felejtsd el az ágyúzást! – rázta meg a fejét Rawne. – A gyalogság miatt kell aggódnunk.
– Ó, remek! – vágta rá Larkin, s a hangján érződött, hogy alig bírja visszafojtani a feltömi
készülő hisztérikus röhögést.
– Gondolod, hogy csak tréfálok? – lépett a szétrobbantott lőálláshoz az őrnagy, és kilesett
Hirtelen elhallgattak az ágyúk, s süket csönd telepedett a világra. Larkin is odaóvakodott a
réshez, aztán elkerekedett szemmel tántorodott hátra.
– Ó, a rohadt életbe!

VIII.

A Vértestvérek úgy nyüzsögtek a déli fal alatt, mint a dühös hangyák. Kampós létrákat
hoztak, amiket sodronykötéllel emeltek egyre magasabbra és magasabbra. A kampók mélyen a
kövekbe martak, s úgy tűnt, ki se lehet többé robbantani őket onnan.
Aztán a gyalogosok is nekiindultak, s egyre följebb hágtak a létrákon, amik egy idő után már
csikorogva tiltakoztak a rájuk nehezedő, rettentő súly ellen.
Ahogy elérték a legalul elhelyezkedő lőállásokat, bezúzták a rozsdás spalettákat, és
berontottak. Fűrészfogas bárdjaik és hosszú, görbe tőreik rövid úton végeztek azzal a néhány
Szellemmel, akik még életben voltak odabent. Gyorsan lerázták a fegyvereikről a vért és
béldarabokat, majd töretlen lendülettel indultak tovább, a kupolák alatt húzódó kazamaták
kongó folyosóin.
A birodalmiak hamar magukra találtak, s a félelmetes maszkokat viselő káoszharcosok
percek múlva már komoly ellenállásba ütköztek. Daur százada találkozott velük először, s a
füstös félhomályból előbukkanó Vértestvéreket tucatjával kaszálta le a Szellemek pergőtüze.
– Bent vannak! – harsogta Daur a rádiójába. – Ismétlem, az épületen belül vannak!
A következő pillanatban a támadók és védők sorai egymásba robbantak, s a szűk helyen
véres kézitusa bontakozott ki. A kapitány köhögve, a ficelénbűztől könnyezve, félvakon tört
magának utat a viaskodók között, aztán egy vicsorgó démonmaszkos harcos tornyosult fölébe, s
egy fogazott bárd villant a torka felé.

IX.

Rawne kilesett a lőállásból, s a gomolygó füst ellenére is látta a létrán felfelé kúszó
Vértestvéreket Tizenöt méterre, ha lehettek.
Nekifeszült az egyik létrának, de a fémtüskék kitartottak, s a masszív alkotmány meg se
moccant. Lézersugarak cikázta körülötte, s kénytelen volt fedezékbe húzódni.
– Larks! – rikoltotta. – Segíts!
A mesterlövész kihajolt a robbanás tépte lyukon, s mellbe lőtte a legelöl kúszó Vértestvért.
A lézersugár átégette a harcos mellpáncélját, s ahogy lefordult a létráról, két másik hitsorsosát
is elsodorta.
A következő lövésével a létrát tartó kampókat vette célba, s az egyiket sikerült is
megolvasztania. A másik kampó szinte azonnal elroppant a megnőtt terheléstől, s a létra
legfelső traktusa – rajta nyolc harcossal – kiszakadt a falból, és a mélybe hullt.
Larkin, aki túl mélyen hajolt ki, hirtelen úgy érezte, hogy elkezd kifelé csúszni.
 – Fogj meg! – üvöltötte kétségbeesetten. – Kiesek!
– Foglak! – ráncigálta vissza Banda, a lábánál fogva.
– Rengetegen vannak! – tátogott Larkin.
– Tudom – biccentett Rawne, majd leakasztott az övéről egy robbanótöltetet, és
kibiztosította. – Kösz, hogy benéztetek l
A robbanás három Vértestvért röpített le a létráról, s az egész alkotmányt kitépte a falból. A
masszív szerkezet az odalent nyüzsgő harcosok közé zuhant, tucatnyit zúzva össze és
nyomorítva meg.
– Működik a rádiód? – sandított Rawne Larkinra.
– Gondolom...
– Akkor hangold át az én frekvenciámra! Engedélyezés: Kettes/Rawne. A létrákat vegyék
célba!
Larkin állított a frekvencián, aztán megköszörülte a torkát, és belefogott:
– Mindenki nagyon figyeljen! A feladat az, hogy...

X.

Nyugati szárny, legfelső emelet, tizenhatos blokk. Idővel ennek a helynek a neve is bekerül
majd a Tanithi Egyes krónikáiba, mint a sereg egyik legvéresebb összecsapásának színhelye. Ott
áll majd a Veyveyr Kapu, Ouranberg és az Ötös Körzet mellett, hogy az utókor is emlékezzen rá,
s tisztelettel adózzon azoknak, akik akkor és ott harcoltak.
Gaunt a véres örvény kellős közepén küzdött. A lövészárokban vívott harcnál csak az
alagútban vívott lehetett rosszabb. A szűk térben sokszor nem volt hely kitérni egy csapás elől,
senki nem látott semmit rendesen, s úgy érezték, rájuk omlanak a falak.
A tömeg hullámzása néha barátot és szövetségest is a fegyverek csöve elé sodort, s a
reakcióidő a másodperc töredékére csökkent. Minden az ösztönökön és a reflexeken múlt, s ha
ezek közül valamelyik nem működött rendesen, ha valaki csak egy pillanatra is kihagyott, az
meghalt.
Ez ennyire egyszerű volt.
Nem volt második esély, lehetőség a hibát kijavítani és okulni belőle. Ha az első támadás
nem talált, másodikra nemigen volt esély.
Ilyen helyen harcolni maga volt a megelevenedett rémálom. Lepattanó lövedékek cikáztak
mindenfelé, nemegyszer megcsúfolva a fizika és a józan ész törvényeit.
Gaunt sorozatvetője rettentő erővel ütötte át a Vértestvérek páncélzatát, s azokat, akik
rárontottak, mintha villám sújtotta volna. Ott, ahol a harc a legvadabb és legvéresebb volt, s
rohamkésekkel, ásókkal, bárdokkal és puskatussal estek egymásnak, ott az ő energiakardja
végezte a leghalálosabb aratást.
Végtagokat metszett le, törzseket hasított szét, sisakos fejeket csapott le, és sem holt anyag,
sem élő test nem akadt, amit ne vágott volna át sistergő pengéje.
Az ellenség két ponton hatolt be a tizenhatos blokkba, ami egyben azt is jelentette, hogy
mindkét oldalról Szellemek vették körül őket. Gaunt megpróbálta annyira együtt tartani az
embereit, amennyire csak tudta, hogy egyesével számolja föl a támadók egységeit. Olyan
léptékű feladat volt ez, amit egy egyszerű rádió segítségével már nem lehetett volna megoldani,
de Karples – Beltayn megbütykölt adó-vevője segítségével – állta a sarat.
Nem mintha különösebben sok idő jutott volna parancsokat osztogatni. Gaunt még jól
emlékezett rá, hogyan is nevezte Hark ezt az állapotot Harci idő.
Mozgott, elhajolt egy csapás elől, közvetlen közelről gyomron lőtt egy ellenséges katonát,
majd belépett az elhanyatló test helyére, és a kardjával csinált még több helyet magának. Ő állt
az ék elején, ami lassan egyre mélyebbre hatolt a megállás nélkül özönlő Vértestvérek
áradatába.
Nem volt idő megtorpanni, gondolkodni, áttekinteni a helyzetet, vagy stratégiát készíteni,
de néha mintha lelassult volna az idő, s egy-egy pillanat beleégett Gaunt elméjébe. Látta, ahogy
egy lézersugár elsuhan a füle mellett, ahogy azt is, ahogy egy felszakadt nyaki ütőérből vér
spriccelt szerteszét. A saját szívének dübörgése volt az egyetlen hang, amit hallott, pedig a
körülötte hadakozók torkuk szakadtából üvöltöttek.
A bal karját egy lézersugár égette meg, s egy robbanólövedék, amit úgy tűnt évekkel
korábban lőtt ki, szétszakított egy arcmaszkot, s mögötte a Vértestvér koponyáját is. Egy célt
tévesztett energianyaláb egy káoszharcos nyakát fúrta át.
Vértől bűzlő, vörös páncélos ördögök rontottak neki, villogó pengékkel, üvöltve. Egyet lelőtt,
egy másiknak a sisakjával együtt hasította szét a fejét.
Aztán egészen higgadtan konstatálta, hogy ez az a hely, ahol meg fog halni.

XI.

Tona Criid sehol nem látta Gauntot, bár ezen a mészárszéken csodaszámba ment, ha az
ember tudta, merre vannak a saját bajtársai.
– Hol van Gaunt?! – üvöltötte.
A mellette álló gárdista nem válaszolt.
– Hol van Gaunt?!
A Szellem feje széthasadt, ahogy egy fűrészfogas fejsze állkapocsig behasította. A nő
hátraugrott, és két rövid sorozatot eresztett meg a Vértestvérek felé, akik mintha a semmiből
bukkantak volna elő.
A két harcos elesett; néhány gárdista máris rajtuk volt, s villogó késekkel és szuronyokkal
gondoskodtak róla, hogy ne is keljenek föl többé.
Criid szomorúan pillantott a széthasított fejű Szellemre. Még a nevét sem tudta.
– Előre! – rikoltotta a köréje gyűlő gárdistáknak, aztán megkocogtatta a sisakrádióját. – Itt
Criid! Hol a francban van a parancsnok?
A két Szellemet, akik alig néhány pillanattal korában rohantak el mellette, egy hosszú
sorozat kaszálta le, s Criid is csak annyit látott, hogy a homályból egy üvöltő, fogazott tőrt
szorongató harcos rohan feléje.
 A nő elhajolt a vágás elől, s a szuronyát a Vértestvér torkába döfte. A káoszharcos görcsös
rángások közepette esett össze, magával rántva Criid karabélyát.
Az őrmester nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa, amikor valami a halántékának csapódott
olyan erővel, hogy az ütés lendülete a falnak lódította a nőt.
Egy pillanatra az egész világ elsötétült előtte, s egyszerre érezte a vér szagát és ízét. Tudta,
hogy a padlón hever, tudta, hogy mindjárt agyontapossák, vagy lelövik, netán valaki egy
baltával csapja szét a fejét, de hiába próbált fölállni, az izmai nem engedelmeskedtek, és...
– Talpra!
– Mi? – motyogta.
– Talpra, kislány! Már a nyakunkon vannak!
– Mi? – ismételgette Tona kétségbeesetten. – Mi?
Nem látott, és az izmai sem engedelmeskedtek.
Kezdett kétségbeesni.
– Ugyan már! Azt hittem, a vervunhive-i dögvész bandatagokat keményebb fából faragták!
Talpra!
A látása lassan kezdett visszatérni, bár a feje még mindig szét akart hasadni. A feje fölött
nehézfegyverek kerepeltek, s valaki egészen közel üvöltött föl fájdalmában.
Caffran állt fölötte, pontos lövésekkel ritkítva a Vértestvérek sorait Az utolsó két támadóját
egy-egy hajszálpontos lövéssel szedte le, majd lekuporodott a nő mellé.
– Tona! Szerelmem!
– Caff...
– Minden rendben lesz, kislány, de... ez itt egy csúnya seb a halántékodon!
– Caff?
A férfi épp olyan kedvesen nézett rá, mint amikor először találkoztak, a Verghaston. Egy
örökkévalósággal ezelőtt.
– Meghaltál – mondta csendesen Tona.
– Hogy van Dalin? – kérdezte a férfi. – És Yoncy? Mind nagyon hiányoztok
– Te meghaltál...
– Őrmester! Criid őrmester!
– Caff?
Berenson hajolt föléje.
– Hall engem? Minden rendben?
– Őrnagy?
– Ahogy már mondtam, jókora ütést kapott a halántékára. Ne nagyon mozgassa a fejét,
mert kidobja a taccsot!
– Láttam Caffrant... – suttogta a nő.
– Ki az a Caffran? – kérdezte a férfi. – Mindegy... a lényeg, hogy ne nagyon mozogjon!
Mindjárt kerítek pár embert, hogy vigyék le a gyengélkedőre. Hé... maguk... ide! Ide!

XII.
 – Ide, le! – kiáltotta Dalin.
A rövid lépcsősor alján már napfény várta őket, de ahogy nekiiramodott volna, erős kezek
rántották vissza.
– Ne olyan sietősen, kölyök! – sziszegte a fülébe Bonin.
– B... bocs!
– Fegyverek? – kérdezte a tanithi.
– Rendben – biccentett Hwlan.
– Rendben – mondta Coir.
– Ööö... rendben – mondta Dalin is, de a felderítők mintha meg se hallották volna.
– Mehetünk, uraim – intett a lépcsősor felé Beltayn.
A régi, kopott grádicsok egy fa boltív alatt vezettek át, s odalent valóban nappali világosság
fogadta őket. Napfény és a mesebeli udvar.
Szürke járólapokkal volt kikövezve, s két oldalról is a Ház egy-egy szárnya határolta. A másik
két oldalon a szélkoptatta sziklafal emelkedett a boltív, mely alól kiléptek, maga is az egyik
sziklafalba volt vágva.
Mintha egy amfiteátrumban lettek volna, ahol az akusztika gondoskodott róla, hogy mind
tisztán hallják a csatazajt.
Ezt leszámítva az udvar csöndes volt.
– Basszus... – suttogta Bonin. – Ti is látjátok?
Ők is látták. Az udvar közepén kilenc raklap hevert, rajta jókora, vízzel teli hordók. Úgy tűnt,
a javuk nem sérült meg, bár a lezuhant tetőcserepek bizonyították, hogy a teherszállítónak nem
volt könnyű dolga, míg bemanőverezett ide. Két hordó volt összesen, ami szétrobbant a földet
éréskor, bár a vizet mostanra már rég felszárította a szél.
– Megvan! – rikkantotta Beltayn.
– Meg – vigyorodott el Bonin, azzal berohant az udvarra, felnyitotta az egyik hordót, és
belemerítette a kulacsát. – Az első kört én állom!
A Szellemek egyesével töltötték meg a kulacsaikat, ügyelve, nehogy egy csepp is
melléfolyjon.
Dalin még soha nem ivott ennél finomabbat, s mohón, jókora kortyokban ürítette ki a
kulacsát.
– Nincs több – rázta meg a fejét Bonin. – Túl régóta vagyunk már csökkentett adagon. Ha
most többet iszol, tíz perc múlva bemondják a beleid az unalmast, és mindent kirókázol.
– Arról nem is beszélve, hogy a többieknek is kellene hagyni valamit – tette hozzá Hwlan.
– Persze – mosolyodott el Beltayn, és elégedetten kortyolt bele a kulacsába.
– Szép munka volt! – biccentett Bonin a rádiós és Dalin felé, aztán összeesett.
Estében felborított egy hordót, aztán nem moccant.
– Bonin! – ugrott oda Dalin.
A második lövés a kölyök kulacsát égette át, a harmadik egy hordót lyukasztott ki Hwlan
mögött.
– Itt vannak! – üvöltötte Coir, de mielőtt a vállához emelhette volna a karabélyát, egy lövés
őt is elkapta.
A kopott, vörös cseréptetőn Vértestvérek tűntek föl, s elkezdték belőni az udvart. Egyik
hordó a másik után robbant föl, s az éltető víz a por és a kövek közt tűnt el.
– Ezt már nem! – vicsorodott el Dal in, és tüzet nyitott.

Tizedik nap (folytatás).

Elszabadult a pokol, én meg az ágyat nyomom. Folyamatosan érkeznek a sebesültek. Valaki
azt mondta, hogy két oldalról támad az ellenség.

Gyűlölöm, hogy ilyen tehetetlen vagyok. Megpróbáltam kimászni az ágyból, de C.

visszaparancsolt. Valószínűleg nem is jutottam volna messzire. Majd megőrülök, úgy fáj.

Azt hiszem, A. C. adott valamit, amitől kezdek nagyon kába...

V. H. tábori naplója, 778/05

 TIZENKETTŐ
AZ UTOLSÓ PERCEK

I.

A faltörő kos megállás nélkül döngette a főkaput, s az odabent gyülekező Szellemek

csöndben, lélegzet-visszafojtva hallgatták az óramű pontosságú döndüléseket Nem
beszélgettek. Még csak nem is suttogtak. Eleinte össze-összerándultak a dübörgés hallatán, de
egy idő után megszokták a hangot. Úgy tűnt, ezzel a Ház is így volt. A fény eleinte eltűnt, s csak
nagy sokára gyúlt ki ismét, de most már ismét ütemesen pulzált.
„Pont arra a ritmusra, hogy a kos az ajtót döngeti” – tűnődött Baskevyl.
Annak ellenére, hogy a bombázásnak vége szakadt, még mindig por hullt a mennyezetről, s
a meg-megremegő falakról apró vakolatdarabok hullottak a padlóra.
Az őrnagy ismerte ezt a hangot. Ezt a csikorgó hangot.
Lehet, hogy nem is faltörő kos döngeti a főkaput, hanem... a féreg. Az csap le újra és újra a
kapura, hogy utat törjön magának a Ház gyomrába.
Kolea meghozta a lángszórósokat, s a földszint prométeumtól bűzlött. Az őrlángok
sziszegésére Baskevyl önkéntelenül is összerezzent.
A lángszórósok egyre nehezebben állták a várakozást. Látszott rajtuk a megzabolázott
vérszomj, amit egyre nehezebb volt féken tartani.
A kos dübörögve csapódott az ajtónak, s a keret vészesen befelé hajlott.
– Tartsd a sort! – kiáltotta Kolea. – Készülj!
– Mindjárt beszakad a kapu!
– Ne engedjük, hogy átjussanak! – mondta halkan Baskevyl.
– Ha rajtunk múlik, itt egy se jut át – biccentett Kolea komoran.

II.

Daur fegyvere kiürült. Az utolsó hosszú sorozat teljesen lemerítette az energiacellát, s úgy
tűnt, ő az egyetlen, aki még életben van az összekötő folyosóban.
Körülötte mindenfelé holttestek hevertek – közöttük az a rohadék is, aki majdnem
lenyakazta. Az elmúlt tizenöt másodperc élete legmozgalmasabb pillanatai közé tartozott.
Kábán rázta meg a fejét, és új tárat csúsztatott a karabélyába. A szomszédos termekben és
folyosókon még mindig dúlt a harc, s minden lépésnél egyre közelebbről hallotta a
nehézfegyverek ugatását s az energiafegyverek fülbántó sivítását. A járat hamarosan a
főfolyosóba torkollott, ahol a plafonig gomolygó füstben számolatlanul hevertek a halottak.
Mindazok, akik életüket egymás megölésének szentelték, halálukban egymás mellett feküdtek.
„A halál eltörli a különbségeket – futott át Daur agyán. De ez a küzdelem is épp addig tart.
Mindhalálig.”
Valami neszezett a háta mögött, s ahogy megpördült, birodalmi gárdistákkal találta magát
szemközt. A többségük Meryn embere volt, néhányan az övéi.
– Daur kapitány! – sietett oda hozzá Meryn.
– Hogy állunk?
– Én is épp ezt akartam kérdezni – dörzsölte meg vérmocskos, borostás képét Meryn. –
Merre jártak?
Daur úgy döntött, nem vesz tudomást a gúnyos felhangról.
– Akadt egy kis ölnivalónk – intett a halottak felé.
– Ezek a rohadékok megmásszák a falakat, és Rawne azt akarja, hogy mindenki, aki él és
mozog, a fenti lőállásokban legyen. Mi épp most pucoltuk ki a lenti nyolcas meg kilences
blokkot.
– Jó – biccentett Daur. Vigye az embereit, én meg a sajátjaimmal visszamegyek a keleti
hetesbe.
– Remélem, következőleg valami szebb helyen futunk össze! – vigyorodott el Meryn, aztán
az emberei élén a felsőbb szintek felé vette az irányt.
Daur és a katonái visszafelé indultak a folyosón, de még harminc métert se tettek meg,
mikor felsivítottak a hátuk mögött a fegyverek. Úgy tűnt, Meryn kompániája máris
összeakaszkodott az ellenséggel.
Haller és Daur összenézett. Ők ketten azóta ismerték egymást, hogy a Vervun Egyesben
szolgáltak, vagy ezer évvel ezelőtt. Szavak nélkül is értették, mire gondol a másik.
Mennek tovább, és teljesítik a feladatukat. Merynék maradnak és harcolnak. Teljesítik a
feladatukat.
Az alsó szint hetes blokkjánál lyukadtak ki, ami a déli erődfal kazamatáit kötötte össze.
Idelent is állt a bál, minden beugróban, minden bekötő folyosóban és járatban harcoltak. Úgy
nézett ki, az ellenségnek egyelőre még nem sikerült áttörnie a Szellemek védvonalát –
Szétszóródni! – intett Daur. – Minden lőállásban legyen valaki! Tartsuk őket a falakon kívül!

III.

– Elmondjam, hogy mennyire élvezem ezt az egészet? – kérdezte Larkin.

– Ne! – rázta meg a fejét Rawne.
Bandával hárman már tíz perce tartották a toronyszobát – azóta, hogy az első ostromlétra a
magasba lendült.
Mocskos munka volt, ahogy derékig kihajolva küzdöttek minden lövésért, minden
robbanótöltet elhajításáért, s minden elpusztított létra felért egy győzelemmel.
 Az odalent tolongó Vértestvérek lövései nemegyszer csak egy hajszállal hibázták el őket.
Larkint két lézersugár is megpörkölte, egy pedig az őrnagy mellvértjét tette tönkre.
Aztán megjött az erősítés, két Szellem Rawne emberei közül, és egy belladon Sloman
szakaszából. Így már volt lehetőségük meg-megállni egy pillanatra, ugyanakkor folyamatos tűz
alatt tartani a déli falat.
– Kezdenek veszíteni a lendületükből – mosolyodott el hidegen Rawne.
– Tényleg? – húzta föl a szemöldökét Larkin.
– Egy rohamhoz lendület kell. Ha kifúj, oda az egész. Az első pár percben az ő oldalukon volt
a meglepetés előnye. Ha ki tudták volna használni, most már az övék lenne a Ház.
– Nekem úgy tűnik, nem nagyon zavarja őket, hogy a számok ellenük dolgoznak – morogta
Banda, miközben tárat cserélt. – Megint kezdünk seggére verni a lőszernek!
Az elmúlt tíz percben már kétszer üvöltöttek ki az ajtón, de Ventnor még egyszer sem ért ide
a lőszerutánpótlással. A déli fal minden lőállásából a Vértestvéreket gyilkolták, így nem csoda,
ha kezdtek kifogyni a munícióból.
– Ventnor! – rikoltotta Larkin. – Lőszert ide!
És csodák csodája, alig egy percre rá már fel is tűnt a gárdista, nyakában egy kitömött
málhazsákkal.
– Mi kell?
– Standard tárak, a puskákhoz meg cső és spéci energiacellák!
– Cső nincs – nyögte Ventnor, miközben letette a zsákot. – Már elküldtem értük a raktárba
Vadimot, de még mindig nem ért vissza. Az alsóbb szinteken már a folyosókon ölik egymást.
Valahol bejutottak a rohadékok.
– Gondolom, mostanra már szétrúgták a seggüket – mondta Larkin.
– Hát... még nem egészen. De dolgoznak rajta a fiúk.
– És odafönt?
– Csak annyit hallottam, hogy az ott az igazi pokol. Valaki azt is mondta, hogy...
– Mit?
– Semmit... igazából semmit.
– Mit?
– Semmit Csak... valaki arról pofázott, hogy lehet, hogy... Gauntot is elkapták.
– Ez valami vicc?
– Nem. A nyugati tizenhatosban odafönt eldurvultak a dolgok, és a főnök, mint rendesen,
most is a sűrűjében volt. És egyelőre senki nem találja.
– Ezt hol hallottad?
– Egy hadtápostól a nyolcas blokkban, aki megint valaki mástól hallotta, aki egy olyantól
hallotta, akit hordágyon hoztak le odaföntről. Neki is egy sebesült mesélte, hogy...
– Ja, hogy ez ilyen történet! – köpött ki Larkin. – Nem javaslom, hogy ezt másnak is
elmeséld, Ventnor! Nem tenne jót a morálnak, az meg nem tenne jót az egészségednek. Úgy
hallom, máshol is szükség van még lőszerre, úgyhogy mehetsz nyugodtan...
Ventnor felkapta a zsákot, de kifelé menet Larkin még utána szólt:
– Cső?
– Sajnálom, de nincs.
– Akkor gyorsan keríts valamit, amivel lőhetek!
 A mesterlövész felnyalábolta az energiacellákat, s ahogy visszafordult, hirtelen kiverte a
veríték.
– Halott. Gaunt.
Ismerte ezt a hangot. Lehunyta a szemét, és nagyot nyelt. Nem... nincs itt... nem lehet itt...
semmiféle kísértet nincs itt a múltból.
– Tudom, hogy meghalt, mert minket küldtek, hogy begyűjtsük. Biztos, ami biztos...

IV.

Dorden megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. A tábori kórház a pokol egyik különösen
véres bugyrára kezdett hasonlítani, ahogy a beérkező sebesültek száma kezdte messze
meghaladni a kritikus határt.
Vérzett a szíve, ahogy elnézte ezeket a testileg-lelkileg megtört embereket, népe legutolsó
tagjait, a bajtársait, akikkel a Tanith pusztulása óta vállvetve harcoltak.
Foskin legutolsó adata szerint kétszázhetvenkét sebesültnél tartottak, s ebből harmincnyolc
kritikus volt. S ez a szám minden múló pillanattal csak nőtt.
Sokan azért fognak meghalni, mert ő, Dorden, nem elég gyors. Nem tud elég gyorsan
segíteni nekik. Pedig már egy második termet is megnyitottak az újonnan behozott sérülteknek,
s egy harmadikat a halottaknak.
„Túl öreg vagyok én már ennyi vérhez – gondolta komoran. – Mikallal együtt kellett volna
elesnem, évekkel ezelőtt. Mégse járja, hogy az ember túlélje a saját gyermekét! És akkor most
nem kellene szembenéznem ezzel a tengernyi kínnal.”
Újabb hordágyat hoztak be, s az ezredorvos gyorsan félresöpörte a sötét gondolatokat.
– Hová tehetjük, uram? – kérdezte az egyik holtfáradt szanitéc.
A hordágyon Tona Criid hevert, az arca és a feje merő vér.
– A Császárra! – suttogta Dorden, aztán kieresztette a hangját. – Ide! Ide tegyék!
Azok ketten a legközelebbi ágyra fektették a nőt, s máris indultak vissza egy újabb
sebesültért Dorden óvatosan megvizsgálta a nő koponyáját, s gyorsan rájött, hogy a seb
szerencsére sokkal veszélyesebbnek tűnik a sok vér miatt, mint amilyen valójában. Ha sikerül
megfelelően kitisztítani és ellátni, maradandó károsodás nélkül megúszhatja a dolgot.
– Tolin! Jöjjön ide! – kiabálta Curth doktornő.
Mondott még valamit, de a szavait elnyomta egy katona agonizáló sikolya.
– Egy pillanat!
– Most! Segíthetek?
Zweil állt a fal mellett, kezében a birodalmi krédó egy másolatával, és egy fiola
szenteltvízzel. Ugyanolyan fáradtnak és szomorúnak tűnt, mint Dorden. Azóta itt volt, hogy az
első sebesülteket behozták, s az ő feladata sokszor még az orvosokénál is hálátlanabb volt.
– A haldoklóknak nagyobb szükségük van magára, atyám, mint nekem.
– A halottak nem mennek sehová – rázta meg a fejét az ayatani. – Úgyhogy elsősorban az
élőkkel foglalkoznék. Van, amiben segíthetek?
 – Akad – biccentett Dorden. – Fogja ezt a gézdarabot, abban az üvegben talál még egy kevés
lemosó folyadékot, és... óvatosan takarítsa le Tona fejsebét!
Zweil leült az ágy szélére, s nagy műgonddal állt neki ellátni a nő fejsebét. Criid felnyögött,
és összerázkódott.
– Minden rendben, Tona – mormolta a vén pap. – Minden rendben...
– Halott – suttogta a nő.
– Kicsoda?
– Meghalt.
– De ki?
– Gaunt.
– Mit mondott, atyám? – nyöszörögte a szomszédos ágyon fekvő katona. – Mit mondott?
– Félrebeszél, Twenzet.
– De... azt mondta, hogy Gaunt halott! – kiabálta magából kikelve a gárdista. – Azt mondta,
hogy meghalt!
Tucatnyi arc fordult feléjük, s a zsivaj pillanatok elhalkult.
– Mondtam már! – csattant föl Zweil. – Félrebeszél!
A katonák lesunyt fejjel mentek a dolgukra, de valami megváltozott, s ezt mind érezték.
– Mennyire beszél félre?
Hark állt az ágy lábánál, egy szál lepedőbe csavarva.
– Nem vagyok orvos – vont vállat az ayatani. – De mondd csak, fiam... nem kellene neked
ágyban feküdnöd?
– Igaza van, atyám – bólintott Hark. – Maga tényleg nem orvos.
– Azt mondta, hogy Gaunt meghalt! – mondta hirtelen Twenzet – Azt mondta, hogy...
– Pofa be, Twenzet! – reccsent rá a komisszár.
Zweil felkelt az ágyról, és mélyen Hark szemébe nézett.
– Criid félrebeszél – mondta halkan. -A delírium teszi. De ha mégis igaza lenne... tudod,
fiam... mind tudtuk, hogy egyszer ez a nap is eljön majd. Túl fogjuk élni. Átvészeljük. Amikor a
Gereonra ment, akkor is majd két évig úgy hittük, hogy meghalt, és mégis visszatért. Azt az
embert nem könnyű megölni.
– Ő sem halhatatlan, atyám.
– Igaz – bólintott kimérten a pap. – Úgyhogy jobban teszed, ha máris elkezded törni a fejed,
mit mondasz majd az embereknek, fiam!
– Magam se tudom, hol kellene kezdenem – vonaglott meg Hark arca. – De... igaza van,
atyám. A Gercon után is azt gondoltuk, hogy meghalt, s a sereg meggyászolta, de az élet ment
tovább. A második alkalommal azonban ez már nem lesz ilyen egyszerű. Kivéve, ha...
– Kivéve, ha micsoda?
– Ha van egy holttest.
– Ah!
– A Gerconról nem jött vissza, így azt feltételeztük, hogy meghalt. Legbelül azonban mind
reméltük, hogy mégsem. De itt...
– Megtörné a sereg gerincét – hajtotta le a fejét Zweil.
– Igen – értett egyet Hark. – És akkor mind itt halunk meg.
V.

Maggs látta, ahogy az idős dáma a Vértestvérekkel együtt lép be a csarnokba. Csipkés,
fekete ruhája füstként ölelte körül, s ahogy közelebb ért, már aszott koponyaarcát is jól látta.
Maggs buzgón imádkozott, hogy ne őérte jöjjön.
A folyosóért vívott csata gyors volt és brutális. Elegendő energiacella híján Maggs is
kénytelen volt rövid sorozatokkal és egyes lövésekkel boldogulni. Egy kurta lépcsősor alján bújt
meg, s a füsttől elvakított Vértestvéreket tíz méterről lőtte le.
Egy ideje már nem látta a fekete csipkébe öltözött öregasszonyt, de a csatazaj ellenérc is
hallotta a lépteit. A rettegés jeges verítékként csorgott végig a hátán, ahogy megérezte a nő
hideg leheletét. Mindjárt ideér...
Leyr guggolt le mellé, az alsó lépcsőfokok takarásába, és tüzet nyitott.
– Mennyi?
– Idáig nyolc, de egy zsák szarba lefogadom, hogy vannak még egy páran odakint.
– Hallottad? – kérdezte Leyr idegesen.
– Mit?
– Tíz perccel ezelőtt, a nyugati tizenhatosban, odafönt Gaunt.
– Mi van vele?
– Elkapták, Wes.
– Picsába! Ez biztos?
– Ezt hallottam. Odafönt igazi húsdaráló volt, Gaunt meg pont a közepén.
– Ki látta?
Leyr megvonta a vállát.
– Tévednek – rázta meg a fejét Maggs. – Biztos tévednek!
Egy lefelé botorkáló káoszharcost szabályosan szitává lőttek, de a gyilkolás sem csillapította
a dühét és félelmét. A fejében továbbra is ott rajzottak Leyr szavai.
– Elkapták.
– Nem igaz.
– Ő kapta el. A vénasszony.
– Csak olyankor jön el, amikor egy igazán nagy és fontos ember hullik el.
„A fekete csipkébe öltözött, nyershús-arcú dáma elkapta Gauntot, és ennek mind megisszuk
a levét...”

VI.

Dalin az egyik hordókkal teli raklap mögé vetődött be. Nem szívesen tette, de az üres
udvaron más fedezék nem nagyon akadt.
Azonnal tüzet nyitott a tetőn nyüzsgő Vértestvérekre, de kapkodott, s a lövései rendre célt
tévesztettek.
 Coir átlőtt koponyával, saját vérének vörös glóriájában hevert az udvar poros, szomjas
kövein, mellette Bonin mozdulatlan teste.
Hwlan és Beltayn is a hordók mögött keresett menedéket, és rövid sorozatokkal pásztázták
a tetőt.
A vörösbe öltözött harcosok lövései már a harmadik hordót robbantották fel, s Dalin
iszonyodva figyelte, ahogy az életet jelentő víz pillanatok alatt eltűnik a kövek repedései közt.
Hwlan váratlanul kiemelkedett a fedezékből, s egy hosszú sorozattal két Vértestvérrel
végzett. Ahogy a mellettük gubbasztó harcos odakapta a fejét, Dalin oldalról lőtte át a sisakját s
vele együtt a koponyáját.
Fülsiketítő robbanás rázta meg az udvart, s mindenfelé cserépdarabok záporoztak A
Vértestvérek gránáttal robbantották be a tető egy szakaszát, s máris elkezdtek lemászni,
egyenesen az épület gyomrába. Még egy perc, s már az udvarra nyíló ajtókon özönlenek majd
kifelé.
– Jönnek! – üvöltötte Hwlan.
– Látom!
Öt káoszharcos tűnt föl az udvar sarkában álló ajtóban, s kíméletlen össztüzet zúdítottak a
hordókra. Aztán az elöl haladó trió felbukott, s a vértjeiken ütött lyukakból füst szivárgott. Az
egyikük torkában rövid, fekete tollú nyílvessző rezgett. A vaskos boltív alatt, ahol Dalinék is
kijutottak az udvarra, Mklane, Ludd és Eszrah állt.
A Vértestvérek figyelmét épp elég ideig terelte el az újonnan érkező veszedelem, hogy Dalin
és Hwlan Ieteríthesse a maradék kettőt. Odaföntről azonban továbbra is folyamatos tűz alatt
tartották az udvart, s a célt tévesztő, falakba csapódó lézersugarak szembántó fénnyel villogtak.
– Sikerülhetne egy rohammal visszaszorítanunk őket? – fordult Ludd Mklane-hez. – A vizet
mindenáron meg kell szereznünk!
– Csak megöletnénk magukat – rázta meg a fejét a felderítő, aztán zavartan nézett körül. –
Hol van Eszrah?
Az Éjjáró mit sem törődve a záporozó lézersugarakkal – átrohant az udvaron, s elkezdett
felkapaszkodni a szemközti falon. Gyorsan, macskaügyességgel mászott, s azt a két Vértestvért,
akik elég fürgén reagáltak, s a tető széléről próbálták lelőni, a gárdisták szedték le.
Amint fölért, Eszrah megfeszítette az íját, s torkon lőtt egy harcost A káoszkatona
megtántorodott, s a nyakából kiálló vesszőt markolva zuhant az udvar kövére.
Gyors egymásutánban három másikat lőtt le, s azokkal, akik nem kaptak halálos sebet, a
nyílhegyekre kent méreg végzett. Aztán elérte a tetőbe robbantott lyukat.
– Feleslegesnek érzem magam! – mordult föl Hwlan, azzal felpattant, és egy hosszú
sorozattal szórta meg a tető szélére merészkedő ellenséget.
Dalinnal együtt három Vértestvért lőttek le, időt adva Eszrahnak, hogy lemásszon a lyukba.
– Gyerünk! – rikoltotta a felderítő, s átrohant az udvaron. Dalin és Beltayn ott loholt a
nyomában, s nagyon bíztak benne, hogy a boltív alatt lapuló Mklane és a komisszár fedezi őket.
Tíz lassú szívdobbanás alatt érték át az udvaron, s hallották, hogy Ludd és Mklane is utánuk
ered.
Az udvar sarkából nyíló ajtóban két Vértestvérbe futottak, de a felderítők egy szemvillanás
alatt kibelezték őket a szuronyaikkal.
– Maguk őrizzék a vizet! – vakkantott oda Hwlan a komisszárnak.
 – De...
– Őrizzék a vizet!
– Hadd emlékeztessem, katona, hogy...
– Ne most! – vicsorodott el a tanithi fenyegetően.
– Rendben – húzta be a nyakát Ludd. – Menjenek!
A két felderítő villámgyorsan behatolt az épületbe, míg Dalin, Beltayn és Ludd
visszabaktatott az udvarra, ahol is a hordóknak vetett háttal Bonin ült.
– Miről maradtam le? – kérdezte a felderítő.
A másik három úgy bámult rá, mint akik kísértetet látnak.
– Mi az? – értetlenkedett Bonin, majd megtapogatta a tarkóját, s az ujjain vér csillant. – Azt
hiszem, lelőttek... nem?
– Hogy a fenébe úsztad meg? – guggolt le mellé Dalin, és villámgyorsan előszedte az
elsősegélycsomagját – Fogalmam sincs – motyogta Bonin. – Gondolom, szerencsém volt.
Azzal ismét elvesztette az eszméletét.
Dalin óvatosan bekötötte a felderítő tarkóján éktelenkedő sebet, aztán Coir felé sandított.
Ludd elértette a pillantását, és szomorúan rázta meg a fejét.
– Meghalt. Szegény ördög.
– Valami gikszer van a dologban – mondta Beltayn.
– Mit mondott, adjutáns? – tette zsebre Coir dögcéduláját Ludd.
– Fedezékbe! – csattant föl a rádiós, s már ugrott is.
Négy Vértestvér rontott ki az épületből, ahová a felderítők is bementek, s üvöltve rohantak
a birodalmiakra. Nagydarab fickók voltak, vérmocskos egyenruhában, gonoszul vicsorgó
maszkok mögé rejtve arcukat.
Abban a pillanatban, ahogy kiléptek az épületből, máris tüzet nyitottak.
Ludd füle mellett szilárd magvas lövedék süvített el, s a komisszár szinte megbénult a
félelemtől. Annyira remegett a keze, hogy képtelen volt előhúzni az oldalfegyverét, s Beltaynnek
hátra kellett maradnia, hogy fedezze.
A rádiós megvetette a lábát, és egy rövid sorozattal lekaszálta a legelöl haladó harcost Dalin
biztosra vette, hogy ez volt az utolsó dolog, amit a tanithi életében tett. Hacsak nem tudja
magára vonni a...
Robbanólövedék csapódott a mellvértjébe, és úgy érezte, mintha egy hegy omlott volna rá.
A páncéllemez szétrepedt, s az ütés erejétől nem csak a levegő szorult ki a tüdejéből, de fel is
bukott.
Hosszú másodpercekig csak a színtelen eget bámulta, s a villanásokat, amik nyilván
lézersugarak lehettek. A hangok nagyon távolról jutottak el hozzá, s amikor megpróbált az
oldalára fordulni, úgy érezte, mintha az egész törzse ketté akarna törni.
Valaki felsikoltott, s biztosra vette, hogy Beltayn az. Megpróbált fölállni, felemelni a
fegyverét, s közben folyton a halálos lövést várta.
Az utolsó támadójuk – jókora lyukkal a mellkasán – ekkor roskadt össze.
– Van m... m... még valaki? – lépett elő a boltív alól Merrt, kezében a 034ÁL-lal.
– Sose hittem, hogy ennyire fogok örülök magának! – motyogta Ludd falfehéren.
– Ezzel m... mindenki így van – mondta a tanithi. – Szerintem.
– Jókor jöttél, vén szarházi! – vigyorodott el Beltayn, aki maga sem hitte, hogy még él.
 – Kösz! – tápászkodott föl Dalin is. – Remek időzítés!
– Ennek több k... köze van hozzá – paskolta meg a karabélyát Merrt.

VII.

Mind meghaltak. Az összes Vértestvér, akire Hwlan és Mklane az épületben rátalált, halott
volt. Rövid, fekete tollú nyilak végeztek velük. Mire átvágtak az ősrégi épületen, tizenhármat
számoltak össze.
– Le a kalappal az Éjjáró előtt! – biccentett elismerően Hwlan.
– Kurvára le! – érett egyet Mklane.
Árnyék vetült rájuk, s automatikusan célra tartották a fegyverüket.
Eszrah volt az.
– Én vagyok – mondta. – Vége.

VIII.

A faltörő kos mennydörögve robbant a külső ajtóba.

Aztán csönd.
A túloldalon várakozó Szellemek nyugtalan pillantásokat váltottak.
– Senki nem lazít! – reccsent rájuk Kolea.
Mintha minden zaj kilúgozódott volna a valóságból. Még a géppuskák kerepelését se
hallották. Valaki felsóhajtott – száraz, rekedt hang volt, mint a tovasikló kígyó pikkelyeinek
zörgése, mint a földet seprő csipkeszoknya surrogása.
Vártak.
Semmi nem történt.
Kolea Baskevylre nézett, és felhúzta a szemöldökét. A belladon bekapcsolta a sisakrádióját.
– Itt a Kapu! Valaki a déli falról?
– Itt Daur! A kilences lőállásnál vagyok, a déli falon.
– Mi itt semmit nem látunk, de... valami történik odakint, Ban. Esetleg onnan, föntről... ?
– Innen se látni sokat – jött egy percnyi hallgatás után a válasz. – Feltámadt a szél.
Gondolom, ez zavarta el őket a falak alól. Ismétlem, az ellenség megkezdte a visszavonulást!
– Remek! – vigyorodott el Baskevyl, majd Koleához fordult. – Azt hiszem, ezt olcsón
megúsztuk.

Tizedik nap (folytatás).

Nem sok kedvem van folytatni az írást, de muszáj. Bár nem igazán tudom, hogy mit írjak.
 Z-nek igaza volt. Valamit mindenképp mondanom kell, de egyelőre még fogalmam sincs, hogy
mit.

(Képtelen vagyok.) Nehezemre esik elviselni a jelen körülményeket. Jobban kellene bírnom.
Kiválóan kiképeztek – még az ilyen esetekre is. Azt hiszem, a fájdalmat viselem ilyen nehezen, de
ez nem a testem hibája.
Egyszerűen nem tudom, mit mondjak nekik. Nem tudom, hogy mondhatok-e (brá) bármi olyat,
amivel ezt az egészet könnyebbé tehetem.

Biztosra kell mennem. Azt hiszem, látnom kell a holttestet.

V. H. tábori naplója, 778/05

 TIZENHÁROM
HOLTAK ÉS HALDOKLÓK

I.

– Ezt a helyet még nem biztosították! – kiabálta Varaine, de a Szellemeket nem érdekelte.
A többségük a fal mellé roskadva öklendezett a füstben, vagy kábán, üveges tekintettel
bámult maga elé.
– Ne okoskodjon! – mordult rá Dorden, aki a sebesültekkel foglalkozott.
– De uram...
– Tényleg ne okoskodjon! – sziszegte Rawne is, aztán, ahogy az ezredorvos elindult lefelé,
követte.
Az este – a tizedik nap estéje – rohamosan közeledett, s odakint a szél ismét üvöltve kapta
föl, s szórta ezerfelé a port. Vadul, akár az öklelni kész bika, újra meg újra nekiszaladt a
tornyoknak, s a legkisebb repedésen is bepasszírozta a hideg, szürke port.
A legfelső emeleten bezárták a spalettákat, így a csata bűze megrekedt az épületben. Vér,
ficelén, füst, égett hús, vizelet és ürülék keveréke volt ez, meg a kiontott beleké, a hányásé. A
halálé.
Rawne önkéntelenül is elfintorodott, s az orra elé húzta a nyakába kötött kendőt. Dorden
egy műtősmaszkot húzott elő a zubbonya zsebéből, azt tette fel.
Az őrnagy elismeréssel figyelte, milyen tempót diktál az ezredorvos. Dorden a korához
képest félelmetesen jó kondícióban volt.
– Nem muszáj ezt csinálnia – mondta Rawne csöndesen.
– Szerintem meg igen. Én vagyok a rangidős medicae regimentum.
– Akkor legalább lassítson egy kicsit!
– Nem akarok – rázta meg a fejét Dorden.
– Legalább az én kedvemért! – zihálta a mögöttük kullogó Zweil.
Az orvos megállt, s megvárta, míg az idős pap utoléri őket.
– Jót nevet majd, amikor meglátja, hogy rohanunk a halálhírére! – morogta az orra alatt az
ayatani.
– Biztos így lesz – bólintott Dorden, de a maszk alatt nem mosolygott.

II.
 A legfelső szint romokban hevert, s a kint dühöngő viharral mit sem törődve öt század
próbálta átfésülni a törmeléket, és biztosítani a szétlőtt folyosókat s termeket Itt-ott még
szórványos csatározások folytak azok, akik a vihar miatt itt rekedtek, nem adták olcsón az
életüket.
A dohánybarna falakat vér és korom mocskolta be, s nem egy helyen maga a fekete szikla
éktelenkedett a széthasadt panelok mögött. A lámpák bő fele megsemmisült, de a gyér világítás
mellett is látszott, milyen magasak a falak melletti hullahalmok.
A szanitécek már majd mindenkit elvittek, aki még menthetőnek tűnt, de a gárdisták
minden halottat ellenőriztek Hátha előkerül még egy sebesült bajtárs.
Az ellenség halottjait is ellenőrizték, s agyonlőttek bárkit, akiben az élet leghalványabb
szikráját is sejtették. Ragadós lábnyomokat hagytak maguk után a mindent belepő, finom
szemű porban, s a falakon már kezdett is megszáradni a vér.
– Hányan eshettek el? – kérdezte Zweil élettelen hangon.
– Ha csak négyszáz embert vesztettünk, azt mondom, hogy olcsón megúsztuk – húzta össze
a szemét Rawne.
– Víz és gyógyszer nélkül reggelre lesz az hatszáz – tette hozzá Dorden komoran. -A
sebesültek egy része nem húzza sokáig ilyen körülmények között. Ezt is hozzácsaphatja a
listájához.
– Nem az én listám! – csattant föl Rawne, de az orvos válaszra sem méltatta.

III.

Maggs lassú, kimért lépteket hallott. A szemét csípte a füst, s a mellkasa is cudarul sajgott
"Gyertek, nyavalyások! Essünk túl rajta!”
– Elteheti a fegyverét, Maggs! – szólt rá a háta mögött felbukkanó Rawne.
– Elnézést, uram, de... tudja, nem lehetünk elég óvatosak! Az ember azt gondolná, hogy már
mindet kifüstöltük, de még mindig lehetnek túlélők, akik csak arra várnak, hogy...
– Értem. Ez a nyugati tizenhatos blokk?
– Igen, uram. Igazi... mészárszék.
– Megnézzük – veregette meg a vállát a mellette elhaladó Dorden.

IV.

A híres csaták harcterei általában különösen csúfak. Tolin Dordennel a tapasztalat

mondatta ezt.
Egy csata mindig mocskos dolog, ahol embereket vágnak darabokra, s más emberekre
bízzák, hogy ezt később feltakarítsák, de a legocsmányabbak akkor is azok az ütközetek voltak,
amiket később a krónikák a dicsőséges jelzővel illettek. Az effélék után kellett a legtöbbet
takarítani.
A pletykák máris szárnyra kaptak: legfelső emelet, nyugati tizenhatos, ahol a hősök
harcoltak, szűk, zárt térben, test test ellen, véres kézitusában. Dorden biztos volt benne, hogy
az idő múlásával a végletekig színezik majd az itt történteket, s végül ez is bekerül a sereg
krónikáiba. A hely, ahol a Szellemek megvetették a lábukat, s a végsőkig kitartottak. A hely,
amire örök időkig emlékezni fognak.
A valóság, ami fogadta, sokkal inkább mellbevágó volt, s nem akadt benne semmi hősies.
Maggsnek igaza volt. Igazi mészárszék volt a hely – az a fajta, amit aztán egy őrült gyújtogató
még fel is perzselt. A levegő fullasztó volt, a véres gőzzel kevert füstben alig lehetett látni
valamit, amiért mind igen hálásak voltak.
A padlón szétroncsolt, égett tetemek hevertek, s mindent több centi vastagon borított a
véres massza. Zweil egy kendőt kötött az orra elé, Rawne és Dorden pedig bekapcsolta a
fegyverlámpáját. A sápadt fénykévék igazi lidércnyomást rajzoltak a szemük elé.
Nem akadt egyetlen test sem, ami ne lett volna megcsonkítva. A többségük szabályosan
megsült, s a feketére perzselt arcokból korommal fedett csontmosolyok villantak feléjük. Volt,
akit elkerültek a lángok, így jól látszott, hogy a saját kiontott beleiben hever. Ezernyi levágott
végtag – egy kéz, ami még mindig fegyvert markol, egy csizmás láb, egy valahonnét kihasított
húsdarab, egy arc fele, egy maszk felső harmada.
– Baszd meg a háborúdat! – köpött ki Dorden.
– Nem az én háborúm! – vicsorodott el Rawne.
– Tudom – bólintott az orvos. – Nem is magához beszéltem. Úgy tűnt, bármi is történt
idebent, annak a lángszórósok vetettek véget. A panelokat a sziklafalig leégették, s a kiontott
vér rásült a padlóra meg a falakra. A csizmájuk talpa idegesítően ragadt, s igyekeztek kizárni a
tudatukból, hogy mitől.
A holtak közt Szellemek bolyongtak, s időről időre lelőttek valakit. Dorden biztosra vette,
hogy nem csak az ellenségnek tartogatták a gyors halált.
A kegyelemnek néha hátborzongató arcai vannak.
– Tudna segíteni? – szólította meg az egyik fal mellett ácsorgó Berensorr őrnagy.
A jobb vállát átlőtték, s a karját felkötve tartotta.
– Hadd nézzem! – lépett közelebb Dorden, de a tiszt csak a fejét rázta.
– Ne nekem, doktor! Neki!
Mellette, a hullarakás tetején egy csonka test hevert mindkét lábát lecsapták egy fogazott
bárddal vagy lánckarddal. Egy adó-vevő roncsa volt a hátára szíjazva.
– Elsősegélyládát! – intett Rawne-nak Dorden.
– Ne vesztegesse rám az idejét! – suttogta Karples. – Tudom, hogy nekem végem...
– Azt majd én döntöm el! – morogta az orvos.
– Nem vagyok ostoba, doktor... – zihálta a férfi, aztán jókora adag vért köhögött föl. – Van
itt valahol egy tanithi tiszt?
– Én az vagyok – térdelt le mellé Rawne.
– Megérdemel egy kitüntetést.
– Kicsoda?
– A... a komisszár... ezredesük – hörögte Karples. – Egészen a legutolsó percig kitartott. Még
soha nem láttam ennyi...
 – Ennyi mit?
Karples vért öklendezett föl, aztán már olyan halkan suttogott, hogy egészen közel kellett
hajolniuk, hogy hallják.
– Kár... hogy már csak... posztumusz kaphatja meg.
– Mit beszél?!
De Karples már nem válaszolt.

V.

Maggs haladt az élen, lámpája fényköre a halál ezer arcán vándorolt végig. Szellemeket
láttak, csaták tucatjain edződött veteránokat, akik zokogva kutattak a holtak között.
Egy alak bontakozott ki a folyosó félhomályából, s Maggs ráemelte a fegyverét. Fekete
csipkeruha.
Féregmart nyershús-arc.
Zweil ütötte félre a kezét az utolsó pillanatban.
– Elment az eszed, fiam? Az ott Varl őrmester!

VI.

– Na, ez igazi csata volt! – mondta Varl rekedten.

A tanithi mintha vörös álcafestékkel kente volna be magát tetőtől talpig, s egyedül a szeme
élt a vérrel borított arcában. Úgy reszketett, hogy ketten támogatták, s leülni is alig bírt.
– Hol találták el? – kérdezte Dorden.
– Szerintem sehol -• mondta Varl lassan, megfontoltan, majd Rawne-ra emelte a tekintetét
– Egyszer ennek a napnak is el kellett jönnie, ugye?
Az őrnagy nem válaszolt.
– Mi történt, fiam? – lépett közelebb Zweil.
– Nem igazán tudnám elmesélni úgy, mint egy történetet – vonta meg a vállát Varl. –
Minden olyan gyorsan történt. Az egész egy őrült kavarodás volt. Eltalálták. Ott voltam
mellette, amikor meglőtték. Hallottam, ahogy felkiált. Azt mondta, hogy menjek tovább. Hogy
harcoljak tovább. Aztán... aztán eltűnt a szemem elől. Elesett. Én próbáltam védeni, de
elsodortak mellőle.
Véres nyálat törölt le a szája széléről, aztán folytatta:
– Mikor sikerült visszaszorítanunk az ellenséget, ő már nem volt ott. Aztán újra
megpillantottam. Elfogták. Hat Vértestvér cipelte. Azt hiszem... felismerték a rangjelzéseit, és
úgy döntöttek, hogy elviszik. Győzelmi trófeának. Legalábbis akkor így gondoltam.
Összeszedtem pár embert, és... utánuk mentünk. Átverekedtük magunkat a harc sűrűjén, és...
ott voltak. Az egyik szellőzőn keresztül vitték ki a Házból.
 Elhallgatott, és szomorúan rázta meg a fejét.
– Folytasd! – suttogta Rawne, s a hangja ugyanolyan karcos és fáradt volt, mint a kinti por,
ami sose lelhet nyugalmat a széltől.
– Követtem őket. Követtem őket ki, a szabadba. A szél megint rákezdte, úgyhogy alig láttam
valamit. A kupolákon kívül és belül is folyt a harc, de azok hatan a köteleik segítségével már
elkezdtek leereszkedni. És akkor láttam, hogy még él. Ő is látott engem. Megpróbáltam a
közelébe jutni, de túl sokan jöttek ellenem. Hevedereket kötöttek rá, és elkezdték leereszteni.
És... szerintem tisztában volt vele, hogy miért viszik magukkal. Hogy miféle sors vár rá.
Varl, az örök, vagány tréfamester hangja megremegett.
– Rám kiáltott. Nem értettem, hogy mit mond. A kardja... még mindig ott volt nála. Sikerült
kiszabadítania az egyik kezét... egy Vértestvért levágott, de... túl sokan voltak. Úgyhogy... elvágta
a köteleket A csönd szinte tapinthatóvá sűrűsödött.
– Hát... így történt. Magával vitte őket a mélybe.
– Biztos, hogy ő volt? – kérdezte Rawne reszelős hangon. Varl felemelte a balját, amiben
nem a karabélyát szorongatta, hanem egy kardot. Hieronymo Sondar energiakardját – Erre az
egyik sziklapárkányon akadtam rá – motyogta Varl, s a könnyek mély árkot vájtak az arcára
száradt vérbe.
– Gaunt halott.

Elikon, itt Nalfa! Elikon, itt Nalfa! A rangidős kinevezett tiszt ütközetben eltűnt. Ismétlem, a
rangidős kinevezett tiszt ütközetben eltűnt. A célterület továbbra is biztosítva.

Nalfa kilép (üzenet vége).

Rádióüzenet átirata, 778/05

 TIZENNÉGY
SIRATÓÉNEK

I.

További négy órába került, hogy biztosítsák a Házat. Egy maroknyi Vértestvér, akik a
porvihar miatt már nem tudtak visszavonulni, s az erődben ragadtak, szétszóródtak, s a
legsötétebb zugokban és legeldugottabb folyosókon húzták meg magukat. Ezeket kifüstölni
kemény diónak bizonyult, mert úgy harcoltak, mint a sarokba szorított patkányok. Ravaszak
voltak és kegyetlenek, s egy se adta olcsón az életét.
„A csatának vége, az embereim mégis egyre-másra halnak”
– gondolta Rawne komoran.
Az ő emberei.
Már a gondolattól megszédült Annyi év után most már valóban az ő emberei voltak.

II.

Ahogy leszállt az éj, a Jago szelei jajongva-zokogva táncolták körbe a Házat, a legkomiszabb
porvihart zúdítva a Szellemekre, amit ezen a nyavalyás kődarabon eddig megéltek A sérült
spalettákat képtelenség volt lezárni, s a por szinte befolyt rajtuk. A huzat kivitte a bűzt és a
füstöt, de dermesztő hideget is hozott magával, nem csak a port, s a katonák dideregve bújtak
össze.
Valamikor az éjszaka közepén megszólaltak a tanithi dudák, s ezek hangját a szél se tudta
elnyomni. Hark is tisztán hallotta őket az apró kamrában, ahová a túlzsúfolt kórházból vitték.
Túl sokáig állt, s a fájdalom végül legyűrte. A hátát mintha eleven tűzzel perzselték volna, s
minden mozdulat kínszenvedés volt.
Mikor meghallotta a dudákat, megpróbált fölkelni, de valaki óvatosan megérintette a vállát.
– Inkább ne! – suttogta Ana Curth.
– De... hallom a zenét!
– Igen. Caober játszik.
– Az kizárt. Már egyik tanithi sem játszik a dudán. Talán már a hangszereik sincsenek meg.
– Caobernek még igen. Most ő játszik.
Hark elhallgatott, és igyekezett a zenére figyelni. Nem ugyanaz a dallam volt, amit oly sokat
hallott álmában. Ez messze nem volt olyan kifinomult. Caober nem mindig találta el a ritmust,
és a hangnem sem volt tökéletes olyan ember játéka volt ez, aki már évek óta nem gyakorolt,
de most mégis nekirugaszkodott.
A régi tanithi katonai indulót játszotta, de lassan, keseregve, akár egy gyászéneket.
– Ők is tudják – suttogta a komisszár.
– Mindenki tudja – bólintott Curth.

III.

Rawne besétált abba a szobába, ami az előző reggel még Gaunt irodája volt. A térképek még
mindig ott voltak, ahol a komisszár ezredes hagyta őket, akárcsak az ágya mellé tett
málhazsákja.
Akadt ott néhány személyes holmi is: egy adattábla, egy apró bádogdobozban fegyverzsír,
egy kefe, amivel a kabátja gombjait fényesíthette, meg egy fémbögre. A keskeny ágyon
szabályosan összehajtogatott takaró, az ágya alatt pedig egy pár zokni, amin látszott, hogy
sürgős stoppolásra szorult volna.
Rawne letette az asztalra az energiakardot, aztán fáradtan leült. Maga elé húzta a
fémbögrét, s a kulacsából félig megtöltötte vízzel.
Most már volt vizük. Csöppnyi öröm az ürömben. Ludd és Beltayn olyan büszkén jelentette,
hogy megtalálták, hogy nem volt szíve letörölni az arcukról a diadalmas vigyort A Szellemeknek
három órába telt, míg az utolsó hordót is behozták a Házba. Sok hordó megsérült, sok víz
elfolyt, de még így is bőven elég volt, hogy igyanak, kimossák a sebeiket, és hogy napokig
mindenki teljes fejadagot kapjon.
Az őrnagy belekortyolt a vízbe, aminek fertőtlenítőszer íze volt – de nem bánta.
Kopogtattak – Nyitva!
Baskevyl óvakodott be, de a küszöbnél beljebb nem jött.
– Lassan minden századtól beérkezett a helyzetjelentés és a veszteséglista, uram.
– Ha mind együtt van, kérem, hozza be! – biccentett Rawne. A belladon egész éjjel nem
említette Gaunt halálát vagy Rawne parancsnoki rangra emelkedését. Más körülmények között
talán szót emel ellene. Elvégre ő is őrnagy volt, így ugyanolyan jogot formálhatott volna a
parancsnoki posztra.
Más körülmények között.
De Baskevyl nem volt ostoba ember, és megértette, hogy Rawne-nak kell lennie az új
parancsnoknak. A Tanithi Egyest egy tanithínak kell vezetnie.
– Berenson szeretne önnel beszélni.
– Szóljon neki, hogy várjon!
– Meglesz – biccentett a belladon, s már ment is.
Rawne ismét belekortyolt a vízbe.
– Sajnos ez csak a szomjat csillapítja, a bizonytalanságot nem.
Fogalma sem volt róla, hogy most mit kellene tennie.
– Kösz – biccentett a kard felé. Mintha csak Gaunthoz beszélne.
 – Köszönöm, hogy rám hagytad ezt a rakás szart, parancsnok!
Rawne már nem hitt a boldog és békés végben. Egy újabb roham – egy olyan, mint amiben
az elmúlt órákban volt részük-, és becsukhatják a boltot.
Gaunt elmondta, miféle instrukciókkal látta el őket Van Voytz.
Tartsák fel az ellenséget.
Ami virágnyelven körülbelül annyit tesz, hogy "harcoljatok, míg meg nem döglötök".
Megint kopogtattak.
– Zárva! – kiabált ki, de Larkint ez szemmel láthatóan nem érdekelte.
– Süket vagy? – reccsent rá Rawne.
– Nem – rázta meg a fejét a mesterlövész, miközben betette maga mögött az ajtót. – Csak
engedetlen.
Odabicegett az asztalhoz – láthatóan nem volt tökéletes a lábprotézise, mert minden
lépésnél megrándult az arca a fájdalomtól -, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre
leült az őrnaggyal szemben.
– Idd meg a vizet!
Rawne egy pillanatig hezitált, aztán kiürítette a poharát.
– Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte élesen.
– Fogalmazzunk úgy, hogy... már nem maradtunk sokan, Elim. És minden nappal csak egyre
kevesebben és kevesebben leszünk. Emlékszel még az utolsó seregszemlére? Tanith Magna
falain kívül, a mezőkön?
– Igen.
– Mintha réges-rég történt volna – révedt Larkin a távolba, majd lassan előszedett egy
bádogbögrét a zubbonya zsebéből.
– Talán azért, mert valóban régen történt, te ökör! – morogta Rawne.
Larkin elvigyorodott, és megcsóválta a fejét.
– Ezernyi sátor, amíg csak a szem ellátott... és ott voltunk mind. Te, én, Bragg, Corbec,
Feygor... Készen arra, hogy gárdisták legyünk. Hülyék és tapasztalatlanok voltunk, tele
keserűséggel és bizonyítani akarással. Készen arra, hogy ha kell, felégessük a galaxist.
Egy pillanatra Rawne arcán is átfutott egy mosoly halvány árnyéka.
– Készen álltunk a harcra, meg arra, hogy kövessünk valami Gaunt nevű külvilági nyavalyást.
És most nézd meg, hogy mi lett velünk! Bragg már rég elment, aztán Feygor, meg a jó öreg Colm,
akiről mind azt hittük, hogy ha valaki, hát ő tényleg örökké fog élni. És Fethre... már én se
vagyok a régi!
Rawne most már valóban elmosolyodott.
– Most már csak egészen rövid a sátrak sora – húzott elő a zsebéből egy lapos flaskát is
Larkin. – Nincs több. Ennyien maradtunk. És nem tudom eldönteni, hogy ettől mi vagyunk a
szerencsés vagy épp a szerencsétlen kevesek.
– Az utóbbira fogadnék – hervadt le az őrnagy arcáról a mosoly.
Larkin egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, majd lecsavarta a flaska kupakját, s töltött egy
keveset mindkét pohárba.
– Ez mi? – húzta föl a szemöldökét Rawne.
– Jóféle anyag.
– Sacra – szagolt bele a poharába az őrnagy.
 – Nem csak sacra. Kóstold csak meg!
Rawne belekortyolt az italba, s átszellemült mosoly ült ki az arcára.
– Te gazember! – suttogta. – Megtartottál egy üveggel Bragg készletéből!
– Nem – rázta meg a fejét Larkin, és belekortyolt az italba. – De ha elmondanám, hogy
hogyan jutottam hozzá, úgysem hinnéd el nekem. Ez egy különleges ital egy különleges
alkalomra.
– Kire iszunk? – állt fel Rawne, és a magasba emelte a poharát.
– A régi Szellemekre!
Koccintottak, és ittak egy kortyot.
– Az élőkre! – emelte meg a poharát újból az őrnagy. Ismét koccintottak, s a sacra úgy
csúszott le a torkukon, akár a bársonyos, folyékony jég.
Egy hosszú pillanatig szótlanul ízlelgették az italt, majd összevillant a tekintetük.
– lbram Gauntra!
– A Császár óvja a lelkét!
Azzal fenékig ürítették a poharukat.

IV.

Rawne azon a priccsen aludt, ahol korábban Gaunt is, s bár nem volt nyugodt az álma,
mégsem ébredt föl, mikor Eszrah belépett.
Az Éjjáró odasétált az asztalhoz, és leült az egyik székre.
A hajnal még csak ígéret volt a láthatáron túl, s odakint az éji szél még mindig porkönnyeket
hullatott.
Ludd az előző este folyamán megpróbálta elmagyarázni az Éjjárónak, mi is történt, bár
Eszrah lassan gyarapodó alsógót szókincsével nem volt könnyű dolga.
Ludd szeme vörös volt, s nehezére esett palástolni, hogy sírt. Eszrah csöndben
végighallgatta, s egy bólintással nyugtázta a dolgot. Azzal magára hagyta Luddot a bánatával.
Az Éjjárók nem mutatták ki az érzéseiket Ez része volt a kultúrájuknak. Se könny, se bánat,
se gyász – a Gereonon ezeknek nem volt helye. Ott az efféle viselkedés csupán időpocsékolás
lett volna.
Ettől függetlenül azzal Eszrah ap Niht is tisztában volt, hogy elbukott. Nem tudta teljesíteni
az apjától kapott utolsó parancsot. Az ember, akinek az életét az apja rábízta, meghalt, mert ő,
Eszrah nem volt ott, hogy megóvja.
Nem teljesítette a kötelességét.
Ez egyben az ő halálát is jelentette. Pária lett. Kitaszított. Becsület nélküli. Maga sem
értette, miért állnak még vele szóba a Szellemek. Miért nem néznek át rajta egyszerűen?
Biztosan megértették, hogy Eszrah számára nem maradt már más út, csak a holtaké.
A Holtak Útja.
Nem maradt már más a számára, mint hogy megpróbálja helyrehozni mindazt a rosszat,
amit a gondatlanságával okozott.
 Óvatosan megérintette az energiakard pengéjét.
Tudta jól, mi a dolga: visszaszerezni a testet, hogy eltemethessék, s tízszeresen
megbosszulni a halálát.
Levette a csillámlencsét, amit oly sok holdhónappal ezelőtt kapott Varltól, és az asztalra
tette. Most szüksége lesz rá, hogy úgy lásson a sötétben, mint a macska.
A hátára kanyarította az íját, á teli tegezt, majd magához vette Sondar kardját is.
Soha nem forgatott még ehhez fogható fegyvert, de a kard Gaunté volt, s a hozzáfűződő
kapocs sokat számított a rítus során. A halott fegyverével kell beteljesítenie a bosszút.
Rawne felnyögött álmában, aztán felült, és kábán szétnézett. Mintha hallott volna valamit.
De egyedül volt a szobában.

V.

– Kérlek, ne halj meg! – suttogta Dalin Tona fülébe. – Már csak te maradtál nekem, meg
Yoncy!
Tona Criid ágya szélén ült, s az arcát az övéhez szorította, mintha az érintés visszahozhatná
a nő öntudatát.
– Kérlek! Gyere vissza hozzánk! Caffran már nem tud, de te... te még élsz! Gakk! Kérlek!
Kérlek!
A felcserek és az orvosok még ezen a kései – vagy korai – órán is a sebesültekkel
foglalkoztak. Volt, aki vizet forralt, más kötszert és gyógyszereket készített elő, s volt, aki
immáron sokadszor mosakodott be egy újabb műtéthez.
– Rendbe jön – szólalt meg valaki a háta mögött. – Meglátod, Dalin, rendbe jön...
Kolea őrnagy állt az anyja ágya mellett.
– Uram! – pattant föl azonnal a fiú.
– Hagyd csak! – legyintett Kolea. – Mintha itt se lennék! Te csak azzal törődj, hogy az anyád
meggyógyuljon!
– Ismerte az anyámat, uram? – sandított fel rá Dalin. – Az igazi anyámat. A vér szerintit.
– Ismertem. De ez régen volt, és most már Tona az anyád. Már régóta ő az, és most csak ez
számít.
– Tudom, uram, de... milyenek voltak? Az igazi szüleim.
Most elmondhatná – tűnődött Kolea. – Itt az alkalom. Csábító pillanat volt, de gyorsan
elszállt.
– Szerettek téged, kölyök. Téged és Yoncyt. Mindkettőtöket. És nagyon büszkék lennének rá,
hogy egy olyan asszony nevelt föl benneteket, mint Tona.
– Meghaltak, uram? – nézett föl rá Dalin könnyes szemmel, mint aki valami különleges
választ vár. – A vervunhive-i háborúban.
Most elmondhatná.
– Igen mondta élettelen hangon Kolea. – Meghaltak a háborúban.
VI.

A tizenegyedik nap hajnala is port öklendezve köszöntött rájuk. A tájra fekete leplet terített
a vihar, s órákig színét se látták a napnak. Csak a szél, a mindig nyöszörgő, jajongó, vonyító szél
járta be az üres termeket és folyosókat, akár egy sírból visszatérő kísértet a Szellemek Házában.
– Ilyen időben csak nem próbálkoznak... – jegyezte meg Berenson, miközben a Baskevyltől
kapott kávésbögrével melengette az ujjait.
– Miért is ne? – vont vállat a belladon.
Berenson egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy fel van kötve az egyik keze, s ahogy heves
gesztikulálással akarta alátámasztani a mondandóját, éles fájdalom hasított a vállába.
– A francba! – sziszegte. – Odakint nulla a látótávolság, és respirátorok nélkül megfulladnak
a portói. Ha ilyenkor is próbálkoznak, akkor őrültek!
– Harcolt már valaha Vértestvérek ellen, őrnagy úr?kortyolt bele a saját kávéjába Baskevyl..
– Tegnap volt szerencsém hozzájuk először.
– És látott tegnap bármi olyat, ami alapján normálisnak tartaná őket?
Berenson erre nem tudott mit mondani.
– Bármikor támadhatnak, függetlenül attól, hogy odakint milyen az idő. Semmi nem
tartóztathatja föl őket. Mi sem.
– És ez mit akar jelenteni? – húzta föl a szemöldökét Berenson.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy a maga által beígért erősítésnek a következő két nap
folyamán ide kellene érnie – mondta Rawne, miközben besétált a lenti csarnokba. – Bár ez a
vihar nyilván őket is lelassítja.
Berenson fintorogva fogadta a megjegyzést, s Rawne-nak önkéntelenül is Caffran jutott az
eszébe. Ö ugyanígy grimaszolt, amikor valaki kétségbe vonta a szavát.
– Lazítson már! – töltött magának is egy bögre kávét a tanithi. – Ezzel nem a maga vagy az
emberei hatékonyságát vagy becsületét akartam megkérdőjelezni. A vihar úgyis mindent és
mindenkit lelassít, és csak az őrültek kockáztatnák meg, hogy vakon haladjanak tovább.
– Utalnék az előbbi megjegyzésére – emelte meg a poharát Berenson felé a belladon őrnagy.
Lassan a vezérkar többi tagja is elkezdett szállingózni. Kolea, Daur, Theiss, Kolosim, aztán
Sloman, Kamori, Arcuda és Meryn is megérkezett a földszinti nagyterembe. Mind odagyűltek
Rawne köré.
– Rendben van – biccentett a tanithi. – Vágjunk bele! Lőszer?
– Elég rosszul állunk, uram – mondta Arcuda. – A készleteink több mint fele odavan. A
standard energiacellákkal nincs is gond, de a szilárd magvas lőszerből, rakétából, gránátból és
robbanótöltetből rengeteget elhasználtunk tegnap.
– A mesterlövészpuskákhoz sincs elég alkatrész – tette hozzá Larkin. – Se energiacella.
– Hívnunk kell egy teherszállítót – mondta Rawne, s Beltayn máris jegyzetelni kezdett. –
Nagyon gondosan és tételesen írja össze, hogy mire van szükségünk!
– Ilyen időben egyetlen gépet sem engednek felszállni – mondta Karnori sötéten.
– És még ha ide is érne... – kezdte Kolea, aztán elharapta a szót.
– Akkor mi lenne? – kérdezte Rawne vészjósló nyugalommal.
– A vizet letenni az udvaron... az egy dolog – vonta meg a vállát Kolea. – De
robbanótölteteket és gránátokat? Attól tartok, hogy ez már nem hangzik olyan jól.
– Ahogy az sem, hogy itt ülünk, a semmi közepén, nehéztüzérség és robbanószerek nélkül.
És egy tegnapihoz hasonló roham ezek nélkül tényleg a véget jelentené. Rohamkésekkel és
karabélyokkal nem fogjuk tudni visszaverni őket.
– Akkor keressünk egy másik LZ-t javasolta Daur. --Feltéve, ha kitart a vihar.
– Máris nekiláthat, kapitánybiccentett Rawne. – Ettől függetlenül mindenképpen kérjük a
lőszerutánpótlást. Egyébként hogy áll a rádió?
– Ilyen időjárási viszonyok mellett sajnos nem tudjuk elérni El ikont, de folyamatosan
próbálom, uram – mondta Bel.
– Helyes. És Berenson őrnagy páncélosait is hívja! Jó lenne, ha legalább egy becsült
időpontot mondanának, mikorra érnek ide!
– Meglesz, uram.
Rawne újra belekortyolt a kávéjába, aztán megköszörülte a torkát, úgy folytatta:
– Biztosítjuk és megtartjuk a Hinzerhaust. Éberek leszünk.
Mindenki tudja, mi a feladata. Azt akarom, hogy ebben a nyavalyás épületben ne legyen egy
olyan egérlyuk, csatorna, alagút vagy lefolyó, ahol az ellenség beszivároghat! Minden lehetséges
járatot lezárunk Egy frontális támadás is elég szörnyűnek ígérkezik, nemhogy egy kétfrontos
küzdelem.
Kivárt egy pillanatig, aztán folytatta:
– Tudom, hogy a hangulat pocsék, de épp ezért kell kétszer olyan ébernek és óvatosnak
lennünk. Nem érdekelnek a kifogások Egyet sem akarok hallani. Sokkal inkább azt akarom, hogy
megértessék a katonákkal, hogy ha valaki nem teljesíti a feladatát, ha nem elég éber, ha
hanyag... akkor Gaunt a nagy semmiért halt meg.
Mind csöndben mérlegelték a szavai súlyát, s egyedül Varl szisszent föl.
– Durván hangzik? – kérdezte Rawne kihívóan. – Nem igazán érdekel! Attól, hogy az ellenség
most épp nincs a nyakunkon, még nem ülhetünk le, és vakarhatjuk a tökünket! És mielőtt még
megkérdezik, igen... Gaunt se hagyná, hogy a morál meggyengüljön.
– Ezt egy pillanatig sem kétlem – biccentett Mkoll.
– Akkor jó. Ki biztosítja az újonnan felfedezett járatokat?
– Két század az én vezetésemmel – emelte föl a kezét Baskevyl.
– Három órán belül mindent fésüljenek át, pucoljanak ki, és zárjanak le!
– Hacsak nem bukkanunk közben újabb járatokra.
– Igen. Beltaynt is vigye magával. És a fegyvertárról meg a könyvtárról minden részletre
kiterjedő jelentést akarok! Van kérdés? Nincs? Lássunk neki!
A tisztek egy pillanatig habozni látszottak. Rawne végighordozta rajtuk a pillantását, aztán
felsóhajtott.
– Ó, igen... A Császár vigyázzon ránk, és örökké akarnak-e élni, meg effélék... Én nem vagyok
komisszár, nem kenyerem a lelkesítő beszéd. Úgyhogy újfent azt mondom: csináljuk!
A tisztek leszegett fejjel indultak kifelé, amikor Rawne megállította őket.
– Még valami, mielőtt elfelejtem! Valaki elvitte Gaunt kardját az irodámból a múlt éjszaka.
Valami szemfüles régiséggyűjtő vagy szentimentális idióta. Vissza akarom kapni, és ebben nincs
pardon. És bárki is vitte el, súlyos büntetésre számíthat.
– Ennek majd én járok utána, őrnagyjegyezte meg a leghátul álló Hark.
 A komisszár a szokásos fekete viharkabátját viselte, s egy hordágyból összerótt járókeretre
támaszkodott. Sápadt arcán izzadságcseppek gyöngyöztek, és úgy festett, mint aki fél lábbal
már a sírban van.
– A doktornő tudja, hogy felkelt?
– Nem – rázta meg a fejét Hark. – De nem is érdekel. Nem olyan a helyzet, hogy ágyban,
párnák közt nyalogassam a sebeimet. Annyi fájdalomcsillapítót kaptam, hogy attól még
magukat is kedves embereknek látom, és ezzel elleszek egy darabig. És most tőlem se várjanak
lelkesítő beszédet, de... Rawne őrnagynak igaza van. Túl kell élnünk a mai napot, aztán a
holnapit és az összes utána következőt anélkül, hogy belepusztulnánk az önsajnálatba. Gaunt a
gondolatát is gyűlölné, ha épp őmiatta és épp most esne szét a sereg. Mindaz, amiért egész
életében küzdött, egy pillanat alatt semmivé foszlana.
– Mindenki felfogta? – kérdezte Rawne élesen. – Helyes!
Akkor munkára!

Tizenegyedik nap.
Napkelte két perccel öt után, de a vihar ekkor sem ült el. Ilyen ocsmányat nem láttam még,
mióta a Jagón vagyunk.

Minden elismerésem R.-é. Úgy néz ki, hogy elboldogul a nyakába szakadt feladattal.
Mindenkit képes lefoglalni, hogy elterelje a figyelmüket a sereget ért csapásról. Igaza van. Csak
így leszünk képesek folytatni. A (tízt) tisztek nem engedhetik meg maguknak, hogy gyengék vagy
túl érzékenyek legyenek. Még nem jött el a gyász ideje. Ha szerencsések vagyunk (nagyon
szerencsések), talán megérjük azt a napot is.

Nagyon jó, hogy sikerült megtalálni a vizet. A lőszerutánpótlás, erősítés, kommunikáció

kapcsán kialakult helyzet már nem ilyen fényes. Jelen viszonyok mellett talán még egy támadást
képesek leszünk visszaverni.

(Még mindig hallok furcsa zajokat és olyan hangokat, amik) Azt hiszem, af4idalomcsillapítók
teszik, amiket A. C. adott az operáció előtt, hogy hallucinációim vannak. A gyógyszerek
mellékhatása, amit meg kell tanulnom figyelmen kívül hagyni.

Úgy gondolom, az ellenség még napszállta előtt megpróbál rajtunk ütni akár elül a vihar, akár
nem.

V. H. tábori naplója, 778/05

 TIZENÖT
VIHAR ELŐTT, VIHAR ALATT

I.

A Ház becsukta szemeit s füleit, és várt. A szél üvöltve szórta rá a fehér port és a finomra
őrölt kőtörmeléket, s nem egy spalettát fémkábelekkel kellett rögzíteni, hogy le ne tépje a vihar
ereje.
A szél ennek ellenére megtalálta az utat az épületbe, s mély, mennydörgő moraja fejhangú
sikolyba csapott, mire a legmélyebb kazamatától a csúcs közelében emelkedő kupolákig ért.
A földszinti nagyterem sarkában felállított rádióadó sebzett állatként nyöszörgött, ahogy
kétségbeesetten jel után kutatott.

II.

Meryn hívatta őket, úgyhogy Dalin és Cullwoe befejezte a kamra átvizsgálását, kikapcsolták
a fegyverlámpáikat, és visszatértek a hallba.
– Valami? – kérdezte a kapitány.
– Tiszta, uram!
– Akkor tovább!
– Igenis! – tisztelgett Dalin, és a cimborájával a sarkában a következő helyiség felé vette az
irányt.
Meryn visszafordult, hogy ellenőrizze a többi párost is, akik a belső udvar mögött
felfedezett folyosókat vizsgálták át.
– Kapitány! – lépett oda hozzá Baskevyl.
– Uram!
– Találtak valamit?
– Nem, uram – rázta meg a fejét a tanithi. – Eddig kilenc szobát vizsgáltak át, és a többségük
ebbe a hallba vezetett. Sloman emberei szerint nyugat felé még több helyiséget találunk.
Természetesen mindet rögzítjük a térképen.
– Üresek a szobák?
– Mind. Még bútor sincs bennük.
– Nem meglepő – biccentett az őrnagy. – Úgy tűnik, ezt a szárnyat már rég lezárták.
– Vagy elrejtették – nézett rá kihívóan Meryn. – Könyvtár, fegyverraktár... ezekben értékes
dolgokat tároltak. Az ilyet nem sok értelme van ilyen eldugott helyre tenni, hacsak nincs vele
valami tervük, nem?
– Bárcsak tudnám a választ!vont vállat Baskevyl. Tudják már, hogy meddig tart ez a szárny?
– Még nem, uram. Idelent azért egy kicsit minden más.
– Más?
– A világítótestek. Sárgán világítanak, és nem fehéren. Alacsonyabb intenzitású a fény, de
állandó. Idelent még nem tapasztaltunk energiaingadozást. Mintha... más energiaforrásról
mennének.
– Vagy ezek mennek a tartalékról.
– Lehet.
– Visszamegyek a könyvtárba – húzta össze magán fázósan az álcaköpenyét az őrnagy. – Ha
bármit találnak, oda kérem a jelentést!
– El ne vigye a szél, uram! – szólt utána Meryn, de a belladon csak egy horkantással
nyugtázta a megjegyzést.
Innen az út a könyvtárig, s onnan a Ház többi részébe a belső udvaron át vezetett. A
viharban, amit most már nem lehetett félvállról venni.
Baskevyl feltette a védőszemüvegét, az arca elé kötötte a sálját, és leszegett fejjel lépett ki
az udvarra.
A szél száz karommal esett neki, s a por azonnal beette magát a bőre pórusaiba. Ha nem a
fal mellett megy, talán nem is éri el a szemközt nyíló boltívet A por csikorogott a talpa alatt,
aminek pont olyan hangja volt, mint a...
Nem. Nem pont olyan.
A Jagóra érkezésük óta több tucat vihart látott már de ez más volt.
Most nem fehér port kavart a szél, s ez épp így volt tegnap is. A szennyes felhők mögött
mintha csak üresség lett volna, végtelen sötétség, ami a napfénynek még az emlékét is
elemésztette.
Az a kevés fény, ami mellett mégis láttak valamit, mintha egyenesen a sötétségből
szüremlett volna át. „Villámlásfutott át Baskevyl agyán. – Elektromos kisülések. Csak a szél
olyan hangos, hogy még a mennydörgést se lehet hallani.”
Csak ne ágyútűz legyen.
A boltív alatt vagy egy percig toporgott, s igyekezett minél több port kirázni a ruhájából.
– Nagyon figyeljenek! – biccentett oda a két őrszemnek, majd komótosan a fegyverraktár
felé vette az irányt.

III.

Amikor Baskevyl belépett, Larkin és Maggs épp egy masszív rohampuskát tanulmányozott a
lámpák borostyánsárga fényénél.
– Bár lenne hozzá lőszerünk! – morogta Larkin.
– Van – fonta karba a kezét Bonin, aki a falnak vetett háttal ácsorgott. – Ott, a rekeszekben.
 – Jó – biccentett a mesterlövész. – Bárcsak lenne használható lőszerünk!
– Szerintem használható – vont vállat Bonin.
A vastag kötés a nyakán szemmel láthatóan nem zavarta. Baskevyl letérdelt az egyik tároló
mellé, és szemügyre vette a barna lövedékeket – Gondolják, hogy... újratölthetőek?
– Coir – a Császár nyugosztalja – azt mondta, hogy szerinte túl sokáig voltak a tárolóban –
válaszolta a felderítő. – Meg azt is, hogy gyorsan megölhetjük magunkat, ha egzotikus, régi
lőszerekkel szórakozunk.
Larkin kivett egy lövedéket a tárolóból, s addig tartotta a tenyerén, míg az halvány fénnyel
nem kezdett derengeni.
– Larks! – lökte el magát a faltól Bonin. – Ne!
Baskevyl egy mozdulattal megálljt parancsolt a felderítőnek, és intett Larkinnak, hogy
folytassa.
A mesterlövész betárazta a vaskos rohamfegyvert, aztán nehézkesen felemelte, s
megragadta a túlméretezett elsütőbillentyűt.
– Rossz ötlet! – sziszegte Bonin.
– Erre a helyre jönni... az volt a rossz ötlet! – vicsorodott el Larkin, s igyekezett kitapasztalni,
hogyan lehet egyensúlyban tartani a fegyvert.
Aztán meghúzta a ravaszt.
Fény villant, s a rohampuska felsistergett, de ezen kívül semmi nem történt. Larkin kitárazta
a fegyvert, s az egyik rekesz tetejére helyezte a használhatatlan, dohánybarna lövedéket.
– Egy próbát megért – biggyesztette le az ajkát. – És ehhez a monstrurnhoz fegyverláb kell.
– Ilyesmi? – kérdezte Maggs, s az egyik rekeszből hosszú, teleszkópos eszközt húzott elő.
– Igen.
– Akkor minden megvan!
– Kivéve a működőképes lőszert, ami nélkül az egész szart se ér – fintorgott Bonin.
– Maga mindig ilyen derűlátó, Mach? – kérdezte Baskevyl.
– A pohár félig mindig üres?
– A pohár eltört, és legszívesebben valaki szemébe döfném az üvegcserepeket, uram.
– Ezt jó tudni – bólintott az őrnagy. – Folytassák, uraim! Hátha mégis jutnak valamire!
– És ez vajon mire jó? – forgatta a kezében a fegyverlábat Maggs, amit egy gombnyomással
két méternél is hosszabbra lehetett kihúzni.
– Légvédelem – vont vállat Baskevyl, aztán távozott.

IV.

A könyvtárban Fapes, Beltayn és két másik adjutáns tüsténkedett. Ahogy az őrnagy

belépett, a rádiós felnézett a könyvből, amit épp böngészett, és Baskevylnek nagyon nem
tetszett az arckifejezése.
– Minden fóliánst ellenőrzünk, uram, de ez vagy olyan régi, hogy már senki nem érti, vagy
titkosított szöveg. Vagy... nem emberi nyelven íródott.
 – Mind ilyen?
A rádiós fáradt sóhajjal mutatott végig a polcokon sorakozó kötetek százain, mire a
belladon zavartan köszörülte meg a torkát.
– Rendben. Értem. Végül is még csak most kezdtek bele a szortírozásba.
– Egy kis segítség jól jönne, uram.
Baskevyl összerezzent a szél süvöltése hallatán, ami itt mintha sokkal inkább úgy hangzott
volna, mint egy... szisszenés. Mintha a lába alól jött volna a hang.
Muszáj lesz elfoglalnia magát valamivel – bármivel –, ami eltereli a figyelmét. Odasétált az
egyik, szemmagasságban futó polchoz, s végighúzta az ujját a poros falapon.
A kötetek régiek voltak egyik-másik olyan régi, hogy csak a száraz levegő, az egyenletes hő és
fényviszonyok konzerválták. Más körülmények között talán már rég elporladtak volna.
Volt köztük olyan, amit vasalt kapcsokkal és masszív bőrkötéssel óvtak az időtől, másokból
csak egy marék rongyos lap maradt, két kötet közé begyömöszölve. Néhánynak felirat is volt a
gerincén, de a belladon egyiket sem tudta elolvasni. Voltak ott illusztrált művek, s gazdagon
díszített, cizellált ornamentikával ékes fóliánsok is. Egyet találomra leemelt a polcról.
– Minden rendben, uram? – kérdezte Fapes.
– Igen... miért?
– Csak... úgy hangzott, mintha meglepődött volna.
– A por miatt van. A torkom köszörültem, Fapes. Ez minden.
„Francokat! Semmi köze ennek a porhoz!”
Megdöbbent, és ezt képtelen volt magába fojtani.
Óvatosan megfordította a könyvet, s ismét megnézte magának a borítóját. Véletlenül
választotta pont ezt a kötetet, pedig... mintha csak arra várt volna, hogy ő idejöjjön, és levegye
a polcról.
Mintha csak rá várt volna.
Fényes, fekete bőrbe kötött, vastag kódex volt, ami úgy csillogott, akár a...
Elég!
De már túl késő, hogy úgy tegyen, mintha nem is látta volna. Túl késő, hogy megzabolázza a
vadul száguldó gondolatait.
A borítóról és a kötet gerincéről ugyanaz az ezüsttel futtatott szimbólum nézett vissza rá.
Egy kígyó.
Egy jókora, karikába tekeredő, saját farkába harapó féreg. Mintha felerősödött volna a
kaparászó zaj. A pikkelyek csikorgása a mélyben, a lába alatt, a Ház alatt, a hegy alatt. Mintha
ilyen távolságból is hallaná, ahogy a démonféreg megborzong örömében.
Önkéntelenül is a könyv felé nyúlt, de nem merte kinyitni. "Nyisd ki! Tedd meg! Nyisd ki!”
Óvatosan megérintette a fekete kígyóbőr kötést, az ezüst jelkép fölött.
– Uram!
– Mit akar, Beltayn? – rántotta el a kezét az őrnagy zavartan.
Egy vaskos, bőrkötésű fóliáns pihent a tanithi előtt az asztalon.
– Úgy gondolom, ezt önnek is látnia kell, uram.
Baskevyl hálásan hagyta ott a kígyóbőrbe kötött kódexet, s odasietett a rádióshoz.
A fóliáns valóban ősréginek tűnt, a törékeny, közel félméteres lapokat a lehető
legóvatosabban kellett mozgatniuk, nehogy szétszakadjanak. Rajtuk évszázados szövegek,
némelyik másolat, némelyik az időtől megfeketedett textus, amit a gyér fényben nem lehetett
elolvasni. A lapszéleken megfakult minták és jelek, amik még kevésbé tűntek értelmes
szövegnek, mint az indázó sorok.
A lapok többségén illusztrációk terpeszkedtek, de a valaha pompás miniatúrák és
kalligráfiák mára színtelenné fakultak. Ennek ellenére még mindig kivehetők voltak az oldalakon
nyújtózkodó erődfalak, a bástyák és kazamaták sematikus rajza, illetve a folyosók és járatok
kusza mintázata.
– Ez... olyan, mint...
– Igen – bólintott Beltayn. – Térképek, uram. Ez például nagyon hasonlít Elikonra. A Jago
erődítéseinek térképei. Kérdés, hogy mennyire naprakészek.
– Lefogadom, hogy a mi térképeinknél pontosabbak – lesett át a válluk fölött Fapes.
– Az Istencsászár áldja meg, Beltayn! – veregette meg a rádiós vállát Baskevyl. – Úgy nézem,
olyasmit talált, ami tényleg fontos. Hány ehhez hasonló kötet van még itt?
– Kettő... négy... hat... nyolc... összesen... huszonhárom kötet, uram – számolta össze
gyorsan Fapes. – Persze lehet, hogy ezeken kívül is találunk még.
– A fenébe!
– Nézze csak! – fordított egy párat Beltayn.
Az egyik oldal közepén egy jókora kép terpeszkedett. Ősi kódexek madártávlatból készített
stilizált illusztrációira hasonlított, amin páncélos alakok védték a Házat. Kométaként aláhulló
rakéták fenyegették őket, s nem egy a harcosok közül már holtan hevert a lap alján. A méreteik
azonban valahogy nem igazodtak a kép többi paraméteréhez. És olyan rohamfegyvereket
használtak, amik alig húszméternyire voltak tőlük, a folyosó túloldalán.
– Harcosok – motyogta Beltayn. – Ostromtörőkkel.
Továbblapozott, s a következő három-négy oldalon hasonló képek tárultak eléjük. Az
egyiken a páncélos alakok épp kitárták a spalettákat, hogy valamit odafönt vegyenek célba. A
rajz mellett ott volt a spaletták nyitómechanizmusának sematikus rajza.
– Emberek ezek egyáltalán? – szaladt ki Beltayn száján. Baskevyl közelebb hajolt a képhez,
és önkéntelenül is igazat kellett adnia a rádiósnak. A harcosok tetőtől talpig finom kidolgozású
vértet viseltek, az arcukat pedig sisak és vízor takarta.
– Lehet, hogy tényleg nem azok – mondta lassan az őrnagy. – Nézzék csak, milyen nagyok az
ablakokhoz és a lőállásokhoz képest!
– Nem biztos, hogy méretarányos a rajz, uram – ingatta a fejét Beltayn. – Végül is ez csak
egy régi metszet.
– És... a fegyverekhez viszonyítva? – bökött a képre Fapes.
A metszeten hadakozó páncélos figurák úgy tartották a rohamfegyvereket, mintha
lézerkarabélyok lennének. Látszott, hogy használták a teleszkópos fegyverlábat, és Baskevyl
érezte, ahogy hideg verítékcseppek görögnek le a hátán. Ha ezeket veszi alapul, a harcosok ott a
képen mind közel nyolc láb magasak lehettek.
– A Császárra! – suttogta.
– Mi a baj, uram?
Az őrnagy villámgyorsan bekapcsolta a rádióját.
– Itt Baskevyl!
– Hallgatom! – válaszolta Rawne.
 – Találtunk valamit a könyvtárban, amit önnek is feltétlenül látnia kell, uram!
– Várhat még tíz percet, őrnagy?
– Évszázadok óta van idelent, uram. Azt hiszem, tíz perc már igazán nem számít.

V.

Lábak százainak dobogása visszhangzott a Házban, ahogy eljött az őrségváltás ideje.

A vihar napkeltével sem csillapodott, mi több, az első őrségváltást is megérte. Mkoll
személyesen ellenőrizte a felderítők beosztását, s közben elhaladt Gaunt szobája előtt. „Nem
Gaunté – igazította ki önmagát. – Már nem."
Megállt, és belesett a nyitott ajtón.
Oan Mkoll kemény ember volt – az a fajta, aki nem könnyen mutatja ki az érzéseit. Soha
nem ismerte volna be senki előtt, hogy milyen elveszettnek érzi magát a komisszár ezredes
nélkül.
Tudta, hogy mind így éreznek – a vezérkartól a legutolsó közkatonáig -, s nem sok értelme
lett volna tovább növelni a feszültséget. És arra sem vágyott, hogy egy pofa ital mellett együtt
jajongjon a bajtársaival.
De a sereg szíve odalett, s ezt nem volt képes megemészteni, annak ellenére, hogy tudta, ez
a nap is eljöhet egyszer.
Mkoll a Tanithi Egyesnek ajánlotta az életét, s az Egyest Ibram Gaunt vezette. A felderítők
őrmestere úgy ismerte már a halált, mint a rossz pénzt, s szinte biztosra vette, hogy jóval Gaunt
előtt teszik a sírba. És most, hogy a parancsnoka meghalt... az egész háború, aminek Gaunt
jelenléte adott némi értelmet, hirtelen zavarossá és értelmetlenné vált.
Gyűlölte ezt az érzést, és gyűlölte Gauntot is, amiért meghalt.
Nem volt ez így rendjén. Egyik csatatérről a másikra vándoroltak, s mindvégig ő jelentette a
katonák számára a reményt. A célt.
Mkoll besétált a szobába. Rawne még nem lakta be a helyiséget, s odabent halványan még
érezhető volt a komisszár ezredes kölnijének illata s valami a személyisége lenyomatából is.
Az őrnagy aznap reggel jelentette be, hogy a kard eltűnt, s az őrmesterben csak úgy forrt a
méreg.
Miféle söpredék lophatta el a halott parancsnoka fegyverét?! Az asztalon alig néhány
személyes holmi hevert: egy adattábla, egy apró gombfényesítő kefe, egy csavaros tetejű
dobozban fegyverzsír meg egy fémbögre.
Mióta csak betette a lábát ebbe az elátkozott erődbe, Mkoll úgy érezte, hogy nem önmaga.
Hogy nem bízhat a saját képességeiben és megérzéseiben. S annak ellenére, hogy Gaunt
megpróbálta megnyugtatni, az őrmester továbbra sem tudott szabadulni az érzéstől.
„Nem bízhatok önmagamban. Ez a hely a bolondját járatja velem. És a háborúban mindig a
bolondok halnak meg először.”
Ezt mondta.
Biztosra vette, hogy Gaunt még mindig élne, ha a felderítők őrmestere hozta volna a szokott
formáját. És akkor ő, Mkoll harcolt volna az élen – odafont a nyugati tizenhatosban -, és nem
Gaunt.
„Ott kellett volna lennem. Tudnom kellett volna, hol az igazi veszély. Ott kellett volna
lennem, hogy megmentsem Ibramot. Még akkor is, ha közben kicsinálnak.
Cserbenhagytalak, Ibram Gaunt. Sajnálom...”
Dühösen nézett végig az asztalon, ahol minden a volt parancsnokára emlékeztette. A
pokolba Harkkal meg az előírásokkal!
„Én magam kerítem elő a rohadékot, aki elvitte Gaunt kardját, és...”
A csillámlencse a bögre takarásában pihent. Az Urdesh vagy a Rydol valamelyik hatalmas
gyárában készült, olcsó darab volt. Még arra is emlékezett, hogy mennyit röhögtek Vadon,
amikor egyfolytában ebben páváskodott a Hereodoron.
Aztán az Éjjárónak adta a Gereonon, s az őrmester nem nagyon emlékezett olyan alkalomra,
hogy Eszraht e nélkül látta volna.
– Te szerencsétlen barom! – suttogta maga elé. – Mit tettél?

VI.

– Remélem, jó okkal kellett iderohannom! – mondta Rawne, miközben belépett a

könyvtárba.
– Ezt nézze meg, uram! – sietett elébe Baskevyl.
– Mit? – sántikált be az őrnagy nyomában Hark.
– Én... – kezdte a belladon, aztán a komisszár arckifejezése láttán elhallgatott. – Mi a gond?
Hark arca csúf grimaszba torzult, ahogy meghallotta a sivítást.
– Kapaszkodni! – bődült el.
A becsapódó rakéták az egész Házat alapjaiban rázták meg. Egyik a másik után érkezett, s a
falakról meg a plafonról por kezdett szitálni.
– Még tart a vihar! – dühöngött Baskevyl. – Hogy a fenébe tudnak belőni minket?!
– A tegnapi koordinátákat használják! – próbálta túlüvölteni a mennydörgést Rawne. –
Ugyanabból a pozícióból ugyanazokra a koordinátákra vakon is lőhetnek.
– De...
A következő rakéta mintha pont a fejük felett robbant volna föl. Jókora darabok szakadtak
ki a kazettás mennyezetből, s a vadul villódzó lámpák fényében műanyag és faszilánkok
záporoztak rájuk.
„Hogyan harcoljunk egy olyan ellenséggel, amit nem látunk, és képtelenek vagyunk elérni? –
futott át Rawne agyán.
– Hogyan harcoljunk egy olyan ellenséggel, ami szisztematikusan darabokra szed minket, és
nem tehetünk ellene semmit!”

VII.
 A bombázás bő tíz perc múlva ért véget, s újabb tíz percre rá folytatódott. A Hinzerhaust az
alapjáig megrázták a detonációk. Nem egy őrposzt közvetlen találatot kapott, de mivel a
Szellemek java a Ház belső blokkjaiban pihent, viszonylag kevesen haltak meg a nevenincs
kazamatákban.
Zweil épp a lenti nagyteremben tartott misét, amikor hullani kezdtek a bombák. Igyekezett
nyugalmat erőltetni magára, s úgy téve, mintha mi sem történt volna, tovább olvasott a
Birodalmi Krédóból.
Valamivel odébb Rerval, Raffian és még három másik rádiós megbabonázva tapadt a
készülékéhez, s az éter sistergő moraja hátborzongató aláfestésként szolgált Zweilnek.
A főkapunál Daur és az emberei voltak őrségben. A kapitány nagyon is tisztában volt vele,
hogy amit hallanak, csupán erőfitogtatás, s arra szolgál, hogy megpuhítsa őket. Még a Káosz
őrült követői sem számíthattak arra, hogy egy vihar kellős közepén sok kárt okozhatnak egy
sziklaerődben. Már szinte az is csodaszámba ment, hogy valami egyáltalán eltalálta a Házat.
De a bombázás így is eredményes volt. Látta a katonái szemében a félelmet. Tehetetlennek
és kiszolgáltatottnak érezték magukat, s ez sárba tiporta a reményeiket és a magabiztosságukat
Daur végigsétált a nyugtalanul forgolódó katonák között, s megállt a főkapu előtt. Ahogy
végigsimította a masszív fémfelületet, megtalálta az alig tapintható horpadást, ahol a faltörő
kos megkezdte az ajtót. Nem kellett volna sok, hogy kiszakítsa a kaput a helyéről.
Érezte a fém vibrálását a tenyere alatt. Vajon a szél vagy a rakéták ereje ez inkább?
A bombázás egy negyedóra múlva – váratlanul, akár egy nyári záporabbamaradt. Csak a szél
süvített a kihalt folyosókon, s a legfelső emeletek falait homokszemek karistolták, akár egy
vérszomjas ragadozó kannai. A sebtében, dróttal és kábelekkel rögzített nyílászárók vadul
rázkódtak a keretükben, s a katonák – függetlenül attól, hogy őrségben voltak vagy pihentek,
ettek, beszélgettek vagy kártyáztak újra és újra összerezzentek a kiszámíthatatlanul lecsapó
hangok hallatán.
Mkoll végigjárta a felső emeleteket, ellenőrizte az őrposztokat, s az emberek örömmel
üdvözölték Megnyugtató volt a tudat, hogy az őrmester idegeit semmi nem képes kikezdeni. A
tanithinek mindenkihez volt egy biztató szava, s mintegy mellékesen minden őrposztnál feltette
ugyanazt a kérdést:
– Látta valaki ma már az Éjjárót?

VIII.

– Tudja, kérem, hogy mi ez?

– Olyan, mint amikor valaki élesben kapja, hátulról? – kérdezett vissza Cullwoe.
– Pont olyan – vigyorodott el Dalin, bár a mosolya nem volt teljesen őszinte.
A Ház újonnan felfedezett részeinek felderítése és biztosítása jóval tovább tartott, mint
amire számítottak. Üres szobákból újabb üres szobák nyíltak, s amikor már úgy érezték, hogy
zsákutcába értek, a legváratlanabb helyeken újabb szobákra bukkantak. Üresekre,
természetesen.
A bombázás csak a pont volt az i-n.
A fegyverlámpáik fehér ragadozószemekként villogtak a borostyánfényű félhomályban, ami
legalább olyan idegesítő volt, mint a szeszélyesen villogó fények a Ház többi részében.
Felcsipogtak a sisakrádióik.
– Vétel! – mondta Dalin, aki már kezdett hozzászokni az órák óta tartó rádiócsendhez.
A légköri zavarok miatt még idelent sem látták túl sok hasznát az elektronikának, s ettől a
felderítést végző párosok még inkább elszigetelve érezték magukat.
– Vétel! – hallotta Whelnt az éterben. – Le tudtok jönni ide?
A rádiójelet követve jobbra fordultak a folyosó végén, ami egy szélesebb járathoz
csatlakozott.
– Itt! Idelent! – kiáltott oda nekik Wheln, amint megpillantotta a lámpáik fényét.
A robusztus tanithi veterán a folyosó déli végében várt rájuk. Melwid, a társa, az egyik fal
mellett gubbasztott.
– Mit találtatok?
– Ezt nézd meg, adjutáns!
Dalin még mindig furcsának találta, hogy a többi Szellem milyen gyorsan elfogadta az új
beosztását. Rangja volt, s ennek megfelelően szóltak hozzá még a nála jóval idősebbek is, mint
Wheln.
A folyosó egy lépcsősorba torkollt, s nyolc fokkal lejjebb, egy üres, téglalapalapú teremben
ért véget. Ez most tényleg zsákutcának tűnt – a lépcsővel szemközti falon se ajtót, se lámpákat
nem találtak.
– Végállomás – tárta szét a karját Cullwoe.
– Lehet – bólintott Wheln. – De nézd csak meg azt!
A lépcsősor fölött faragott, fa boltív magasodott. A faragványokat elmállasztotta az idő, s a
részletek immáron kivehetetlenek voltak.
– Látom – biccentett Cullwoe. – És? Most már az ilyeneket is belevesszük a jelentésbe?
Melwid megcsóválta a fejét, Wheln pedig innentől kezdve csak Dalinhoz beszélt.
– Láttál már ilyet, adjutáns?
– Kétszer. Az egyik a főkapu és a földszinti nagyterem közötti folyosón van.
– A másik pedig a belső udvarnál – bólintott Wheln.
– És? – tárta szét ismét a karját Cullwoe.
– Egy kicsit most hallgass, Khet! – intette le Dalin.
– De...
– Nem vágod? – kérdezte Dalin. -A másik két ehhez hasonló boltív bejáratot jelöl.
Dalin odasietett a kamra szemközti falához, és végigkopogtatta a falat.
– Semmi visszhang – húzta össze a szemét Melwid.
– Akkor is – makacsolta meg magát Dalin, és bekapcsolta a rádióját. – Meryn kapitány? Itt
Criid...

IX.
 A legfelső emeleti folyosókon nem álltak őrszemek. A spalettákat rögzítették, s a vaskos
fémlamellákat csak a szél rázta keservesen jajgatva.
Eszrah ap Niht az egyik harangtoronyban ült, hátát a falnak vetve, s a palaszürke wode-ot
kente fel az arcára óvatosan. Minden szabad bőrfelületet gondosan és egyenletesen bedörzsölt
vele, aztán egy apró flaskát vett elő a zsákjából, s minden nyílvesszője hegyére csöppentett
belőle. A molylepkékből nyert halálos méreg pillanatok alatt képes volt végezni akár egy felnőtt
férfival is.
A zsákja mélyére süllyesztette a flaskát, a tegezbe csúsztatta a nyilait, s aztán egy darabig
csak ült némán.
Négy tárgy hevert előtte a padlón: egy feltekert kötél, egy zacskónyi mászóvas és szegecs, az
íja, s Gaunt kardja.
Odakint halkulni kezdett a szél, mintha a gigászi vihar lassan kifogyott volna a szuflából. A
szórványos detonációkkal nem is foglalkozott az Éjjáró. Amerre menni készült, ezek a dolgok
nem számítottak.
Kecses mozdulattal állt föl, a kardot meg az íjat a hátára vette, a zsákját az övére erősítette.
A kötélcsomót a jobb vállára kanyarította – s várt.
Néhány perc múlva már annyira csitult a vihar, hogy a felhők mögül egy-egy villanásra a nap
is előbukkant. Eszrah egy északra néző spalettát választott. Kioldotta a rögzítő kábeleket, s
kinyitotta.
Odakint hideg alkonyat fogadta. A lassan leülepedő, sárga porfelhők fölött félhomályos
hegyoldalt látott, de a vihar már véget ért, s a napfény megpróbálta visszakövetelni az eget.
Eszrah kimászott, s hagyta, hogy a spaletta bezáruljon mögötte.

X.

– Daur kapitány? Elült a vihar.

– És mit látni odaföntről? – kérdezte a verghasti tiszt.
Az őrszemek egyik spalettát a másik után nyitották ki, s kíváncsian vették szemügyre a tájat,
mely a vihar során ismét átrendeződött.
– Egyelőre semmit, uram. Amint mozgást észlelünk, jelentjük.
Daur elgondolkodva forgatott egy kortynyi vizet a szájában.
– Nem tetszik ez nekem... – motyogta tőle néhány lépésre egy gárdista.
„Nekem se – szögezte le magában Daur. – A viharral együtt a bombázásnak is vége.”
Rerval már vagy ezredszer próbálkozott rádiókapcsolatot létesíteni a főhadiszállással, s úgy
tűnt, ezúttal talán sikerül is neki.
– Elikon, itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Vétel!
– Nalfa, itt Elikon!
– Valaki szóljon Rawne-nak! – üvöltött hátra a rádiós. – Van vonalunk!
XI.

A vénséges vén barna panel recsegve engedett, ahogy Wheln és Dalin feszítővassal esett
neki. Mögötte kövek fogadták őket, s évszázados por, amitől könnybe lábadt a szem.
– Sziklafal – köpött ki Meryn. – Megérte ellenőrizni, de...
Wheln jókora ködarabot fordított ki a feszítővassal, és megrázta a fejét.
– Nem fal, uram. Csak egymásra pakolt kövek.
– Akkor takarítsák el az útból! – intett a kapitány. Hamarosan már azt is látták, mi van a
kövek mögött. Úgy tűnt, megtalálták a főbejárat pontos mását.
– Egy kapu – nyögött fel Dalin.
– Le van zárva.
– Igen, uram, de belülről.
– Egyetlen térképen sem szerepelt, hogy ennek a helynek van egy másik kapuja – ingatta a
fejét Meryn. – Könnyen lehet, hogy az ellenség se tud róla.
– Lehet, de... ők szemmel láthatóan sokkal többet tudnak erről a helyről, mint mi, uram.
– A fiúnak igaza van – tűnt föl a lépcsősor alján Rawne, akit azonnal értesítettek a
felfedezésről. – Úgyhogy ezúttal biztosra akarok menni! Kapitány, szedjen össze három szakaszt
és legalább egy lángszóróst!
– Uram!
– És csipkedje magát, Meryn! Tudni akarom, hová nyílik ez a kapu!

XII.

Hark elismerően füttyentett, ahogy végiglapozta az ősi fóliánst.

– Ugye, hogy fontos? – kérdezte Baskevyl.
– Az – biccentett a komisszár.
– Rawne-t nem igazán nyűgözte le...
– Neki most sokkal égetőbb problémái vannak – magyarázta Hark, akit teljesen a hatásuk alá
vontak a képek.
Szinte még a hátában lüktető fájdalomról is elfeledkezett.
– Ezeket mindenképp el kell juttatnunk Elikonba! – fordult végül Berensonhoz és
Baskevylhez. – Amilyen hamar csak lehet!
– Egyetértek – biccentett Berenson. – Ezek az adatok életbevágóan fontosak.
– Eljuttatni? – húzta föl a szemöldökét a belladon. – És mégis... hogyan? Nincs
rádiókapcsolat, nincsenek kogitátoraink, s a rendelkezésünkre álló néhány piktogramolvasóval
hetekbe telne minden kötetet levilágítani. Arról nem is szólva, hogy milyen pocsék lenne a
másolat minősége.
– Sajna... – értett egyet Hark. – Úgyhogy, uraim... ezeket a hagyományos módon kell
eljuttatni Elikonba.
 – Rawne-nak nem fog tetszeni az ötlet – ellenkezett Baskevyl.
– Akkor majd megbarátkozik vele.

XIII.

Mkoll halkan lopakodott föl a legfelső szintre. Az Éjjáró odafönt van – vagy odafönt lesz
hamarosan.
A kupolával lezárt tér üres volt. Csak az egyik spaletta nyikorgott kenetlenül a hűvös
szellőtől. Aztán megpillantotta a padlón a nedves, szürke foltokat. Lehajolt, fölcsippentett egy
keveset, s megszagolta.
Wode.
A Határ legmélyebb, legsötétebb bugyrának szaga.
Ismét szemügyre vette a spalettát. A rögzítő kábeleket nem tépte el a szél. Valaki
egyszerűen kioldotta őket.
Egy darabig csak állt némán, a gondolataiba merülve.

XIV.

– Kapu! – csipogott fel Daur rádiója. – Vétel!

– Itt a kapu.
– Még mindig nagy a por.
– És? Láttak valamit?
– Egyelőre nem tudom megerősíteni. Álljanak készenlétben, uram!
Daur fáradtan fújt egyet, s már épp le akart ülni, amikor a kapu megdöndült mögötte. Mély,
érces dübörgéssel, ami az egész földszinten végighullámzott.
– Fegyverbe! – kiáltott oda a katonáinak. – Itt vannak!

Elikon, itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Azonnali lőszerutánpótlásra van szükségünk! És a lehető
leghamarabb rádiókapcsolatra a vezérkarral!

Nalfa kilép (adás vége).

Rádióüzenet átirata, 778/05

 TIZENHAT
A HARMADIK ROHAM

I.

– Azt ott kotorják félre az útból! – rendelkezett Rawne. – Azokat a köveket, ott! Csak
elzárják az utat.
Melwid bemászott a gödörbe, s puszta kézzel lazította ki, és adogatta hátra a köveket a
bajtársainak.
– Jól van! – mondta az őrnagy. – Most próbáljuk!
A fémeresztékek csikorogva tiltakoztak, hogy oly hosszú idő után ismét megmozgatják őket.
Az ajtó körüli réseken át halvány fény szűrődött be.
– Készüljenek! – intett a gárdistáknak Rawne.
– Szakaszok készenlétbe! – kiáltotta Meryn.
Ahogy az ajtó fél méterre kinyílt, hűvös napfény árasztotta el a helyiséget.
– Elég! – mordult föl az őrnagy, és feltartotta ökölbe szorított jobbját.
A Szellemek néma csöndben várakoztak Senki nem mozdult, senki nem beszélt. Csak a szél
nyöszörgését hallották, ahogy a sustorgó homokot hajtotta maga előtt, meg az őrláng
sziszegését Neskon lángszórója végén.
Wheln, Melwid és Dalin elhátrált az ajtótól, s csak Cullwoe és Harjeon maradt ott, hogy
Rawne utasítására azonnal kinyissák.
Odakintről senki és semmi nem akart benyomakodni a Házba.
Rawne odaintett Boninnak, mire a felderítő, Jajjóval és Livarával a nyomában a résnyire
nyitott kapu elé lépett. A zubbonya zsebéből egy apró tükröt húzott elő, s egy darab botra
erősítve lesett ki a segítségével.
Tiszta.
Először Jajjo óvakodott ki, majd Livara, s a sort Bonin zárta.
Rawne már épp követni akarta őket, amikor Meryn megérintette a karját.
– Uram, nem gondolnám, hogy...
– Ne most, Meryn!
– Nem lenne szerencsés két nap alatt két parancsnokot is elveszíteni... uram!
A két tanithi egy pillanatig farkasszemet nézett, aztán Rawne szótlanul átnyomakodott a
kapun.
A külvilág pont olyan csúf volt, mint ahogy az emlékeikben élt. A lassan leülepedő por fölött
üres ég fogadta őket, ami egy lassan gyógyuló zúzódás színére emlékeztetett.
A kapu egy magas falak határolta vízmosásra nyílt. A szél, a mindent megőrlő szél a múló
századok során hatalmas kőtömbök tucatjait sodorta magával ide a magasból.
Rawne a lassan, óvatosan lefelé araszoló felderítők nyomába eredt. Félúton visszanézett,
fel, a feje fölött magasodó Házra s a porszürke sziklafalra. A kaput kintről elfedte a korok
megkövesedett mocska, s amíg nem nyitották ki, senki meg nem mondta volna, hogy az ott egy
bejárat.
A vízmosás lassan kiszélesedett, s egyértelművé vált, hogy ez nem a főkapuhoz vezető
szoros közvetlen folytatása. Amolyan hátsó bejárat volt ez, amiről az ellenségnek nyilván
fogalma sem volt, különben biztosan ezt az utat választják a falak és az ostromlétrák helyett.
Rawne rádiója felcsipogott Gyorsan lehúzta a fejét, s lemászott a vízmosás szájáig, ahol a
felderítők vártak rá. Már majdnem leért, mikor az éterben elszabadult a pokol.
– Itt a főkapu! – üvöltötte Daur. – Megtámadtak minket!
Rawne egy szót sem szólt, de azonnal futásnak eredt. Amint odaért a felderítőkhöz, ő maga
is lehasalt, és kilesett a sziklák takarásából. Innen épp ráláttak a főkapu előtti poros síkra. Az
odavezető szoros innen bal kézre kanyargott, s a kapu úgy ötszáz méterre nyugatra feküdt
tőlük.
Ami épp támadás alatt állt.
A szél és a hely bizarr akusztikája ellenére is jól hallották a főkapunak csapódó faltörő kos
hangját – a vérfagyasztó döndüléseket, egy vészharang kongását.
És a Vértestvérek üvöltözését. A harci dobok dübörgését.
Az ölni készülő ellenség vérszomjas rikoltásait. Több mint száz harcos gyűlt össze a kapu
előtt, s a kos minden egyes lendülését lelkes üvöltésük kísérte. A fejük felett szentségtelen
jelekkel díszített lobogók csattogtak a szélben, s egyre újabbak csatlakoztak hozzájuk újabb
káoszkatonákkal egyetemben.
Masszív ostromlétrákat cipeltek, s úgy tűnt, újból a déli fallal próbálkoznak majd.
– Itt Rawne! – kapcsolta be a rádióját az őrnagy. – Fönt próbálkoznak? És az északi falnál?
– Nem, uram. Idefent minden csendes.
– Ennek ellenére nagyon figyeljenek! Bármikor jöhetnek. A déli falat hamarosan ismét
elkezdik megmászni, de csak akkor lőhetnek rájuk, ha biztos a célpont! Nem pazaroljuk a
lőszert.
– Igen, uram.
– Daur kapitány!
– Igen, uram?
– Odarendelek egy századot a főkapuhoz a pihent alakulatok közül. Szükségük lesz rá.
Kikapcsolta a rádiót, és a felderítőkre sandított.
– A hátukba kerülhetnénk – mondta Bonin izzó szemmel.
– Két századdal a hátukba kerülhetnénk, és szétverhetnénk a kapu előtti csürhét!
– Igaz.
– És akkor?
– Jó sok kárt okozhatnánk nekik – bólogatott Rawne. – Igazán csábító lehetőség. De nem.
– Nem?
– Nem. Ha a hátukba kerülnénk, azonnal megértenék, hogy találtunk egy olyan utat, amin át
szabadon elhagyhatjuk a Házat. És ahol mi kijuthatunk, ott ők be. Semmi perc alatt megtalálnák
a másik kaput.
 – De...
– Maradjon ez egyelőre a mi kis titkunk. Olyan előny ez, amiről nem is tudtuk, hogy a miénk.
De csak egyszer fogjuk tudni használni, úgyhogy nem pazarolhatjuk el pár szaros Vértestvérre.
Azt akarom, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle! A megfelelő pillanatban.
– Már elnézést, uram, de... nem lehet, hogy ez a megfelelő pillanat?kérdezte Jajjo élesen.
– Bár az lenne! – sóhajtott Rawne. – Én is szívesen kiontanám a belüket! De taktikailag még
jól jöhet később.
Nem úgy tűnt, hogy sikerült volna meggyőznie őket.
– Gaunt így csinálta volna – tette hozzá az őrnagy.
– Tényleg? – kérdezte Bonin kételkedve. – Biztos benne?
– Igen. Mert ha itt lenne, ő intene minket türele1me, és én lennék az, aki szkeptikusan áll a
dolgokhoz.
A főkapu fölötti falszakaszt ekkor érték el az ostromlétrások, s a felfelé iparkodó
Vértestvéreket gyilkos pergőtűz fogadta. A lézersugarak tucatjával kaszálták le a vörösbe
öltözött harcosokat, s az összeégett, füstölgő testek pörögve, széttárt karral hulltak alá.
Gránátok és tapadóbombák nyitottak halálos tűzvirágot a sziklafalon, s két létra
tartókannait is sikerült leszakítania a robbanásoknak A vaskos alkotmányok a beléjük
kapaszkodó harcosokkal együtt szakadtak a mélybe, s törtek darabokra.
Sikolyok harsantak, majd dühödt üvöltést és a lézersugarak sivítását hozta feléjük a szél.
Egyre többen és többen kapcsolódtak be a küzdelembe. Vállról indítható rakétákat lőttek a
kazamaták ablakaiba, s a főkapu előtt aknavetőket állítottak fel, amikkel az egész déli falat tűz
alatt lehetett tartani.
A levegőben repeszdarabok és vérrel kevert por kavargott, s a faltörő kos duhogása és a
rakéták döreje fültépő kakofóniává olvadt össze.
– Visszamegyünk a Házba, és biztosítjuk a másik kaput – mondta Rawne. – Folyamatos
őrséget rendelek ide, és csak akkor zárjuk le, ha feltétlenül szükséges.
– Szeretnék itt maradni – mondta Bonin. – Lehetnék az egyik megfigyelő, aki folyamatosan
szemmel követi az ellenséges csapatmozgásokat.
– Legyen – bólintott rá az őrnagy. – Mindaddig, amíg senki nem lát meg.
Jajjóval és Livarával az oldalán tért vissza a hátsó kapuhoz, s közben végig elkísérte a faltörő
kos robaja.
Bumm... bumm... bumm...

II.

– Mégis mit gondolnak, hová mennek? – kérdezte Hark vészjósló nyugalommal, miközben a
járókeretére támaszkodva sántikált a főkapu felé.
Daur emberei, akik az őrséget adták, űzött vadként járkáltak föl-alá, ahelyett hogy a kapott
parancs szerint a fal mellett lapultak volna.
– Mindenki vissza a helyére! – reccsent rájuk a komisszár.
 – Készüljenek!
A faltörő kos óramű pontossággal csapott le az ajtóra újra meg újra, s minden egyes
döndülés mintha újabb szeget vert volna a gárdisták nagy, közös koporsójába.
Harkot is jeges kézzel ragadta torkon a félelem, s meg tudta érteni, mit érezhetnek a
Szellemek. A fegyelem lazulása azonban még az efféle helyzetekben is megengedhetetlen volt.
Előhúzta a pisztolyát.
– Mindenki készüljön! Tanith dicsőségéért! Verghast szellemeiért! Belladon dühével!
Ellenünk jönnek majd, de tőlünk csak halált kaphatnak! Mit kapnak tőlünk?
– Halált! – rázták a fegyvereiket a katonák.
– Így mindjárt jobb...
Volt, aki éljenzett, mások igyekeztek összeszedni magukat, s úgy szorították a karabélyukat,
hogy egész kifehéredtek tőle az ujjbütykeik. Hark elnézte őket, s rádöbbent, hogy szinte már
várja azt a pillanatot, amikor a kapu végül megadja magát, s az ellenség beözönlik.
Akkor végre vége lesz ennek az átkozott várakozásnak. Akkor végre lesz kivel harcolniuk, s
nem a menekülésen törik a fejüket.
Föntről, a vaskos kőfalakon át is leszűrődött hozzájuk a csatazaj: az ostromlétrákon érkező
Vértestvérek odafönt már összecsaptak a bajtársaikkal, s ide hallatszott a robbanások döreje,
valamint a kézifegyverek hangjába keveredő üvöltések.
Időről időre a padló is megremegett, s a mennyezet repedéseiből megállás nélkül szitált az
apró szemű, szürke por.
Hark végigbicegett a folyosón, s megállt a kapuház bejáratánál. Mostanra már minden
gárdista a parancsnak megfelelően, a falak mellé húzódva várakozott. Daur a belső kapunál
foglalt el lőállást, négy lángszóróssal egyetemben. Előttük tucatnyi gárdista állt, de mindenki
mást visszaparancsolt a földszinti folyosóra.
– Kapitány!
– Uram! – biccentett a verghasti.
– Miért vonta vissza az embereit a kapuházból, Daur? – kérdezte halkan Hark. – És miért
nem a lángszórósok állnak elöl?
– Már elnézést, de melyikünk ennek a posztnak a parancsnoka, komisszár?
– Ön, kapitány.
– Köszönöm. Higgye el, tudom, hogy mit csinálok! Az embereim is tisztában vannak vele,
hogy mit várok el tőlük. Úgyhogy, ha kérhetem, ne kérdőjelezze meg a parancsomat. Előttük ne!
Hark még soha nem látta Ban Daurt ilyen elszántnak – Rendben van – bólintott udvariasan.
A belső kapu vaskos felszíne már a felismerhetetlenségig eldeformálódott, s a kos minden
egyes bősz rohama tovább gyűrte, torzította a fémet. Helyenként már elvált a kerettől, s egyre
tisztábban hallották a kint várakozó ellenség torokhangú kiáltásait. Bumm. A kapu meghajlott.
Bumm. A sokrétegű fémlap pattanásig feszült. Bumm. A sarokpántok sírva-csikorogva engedtek.
Bumm. Akár egy sörissza pocakja, középütt úgy türemkedett ki a fémfelület.
– Ha a külső kaput próbálnánk tartani, végeznénk néhánnyal, mire bejutnának a Házba –
magyarázta Daur. – De ennyi. Én viszont sokkal akarok végezni. A kapuház olyan, akár egy szűk
üvegnyak után maga a palack, aminek viszont csak egy kijárata van. Vissza nem fordulhatnak,
mert tolják őket előre az utánuk jövők. Előttük pedig, amint elég sokan beszorulnak a
kapuházba, ott lesznek a lángszórósaink.
 Hark lassan, elégedetten elmosolyodott. Már értette.
– Megtenné, hogy ön utasítja őket a szurony feltűzésére?
A komisszár értékelte a gesztust, és a birodalmi gárdistákhoz fordult.
– G-század! – eresztette ki a hangját. – Puszta acélt nekik!
Az ezüsttel futtatott rohamkések félelmetes csattanással kerültek a helyükre.
– Szurony feltűzve! – kiáltotta Haller.
– Szurony feltűzve, kapitány! – fordult vissza Daurhoz a komisszár.
– Mindjárt itt vannak! – süvöltötte Daur. – Ne feledjétek, kik vagytok! És ne feledjétek Ibram
Gauntot!
A katonák vérszomjas üvöltése egy villanásig a kos dübörgését is elnyomta.
Aztán, a következő pillanatban, fémes csikorgással szakadt be az ajtó.
Mintha maga a Hipertér öklendezné rájuk a mocskát, tébolyult üvöltéssel özönlöttek befelé
a Vértestvérek. A sarokpántok egy része még kitartott, így csak kettesével-hármasával tudtak
befelé nyomakodni.
„Akár a patkányok – futott át Hark agyán. – A legkisebb repedést, a legapróbb rést is
megtalálják, s végeláthatatlan tömegben jönnek, egyre csak jönnek...”
Savanyú verítéktől s alvadt vérrel kevert kosztól bűzlő, szennyes harcosok, vörös
testpáncélban, emberi fogakból és csontokból fűzött nyakláncokkal ékítve. Vicsorgó, démoni
maszkjaikból csak a szemük látszott ki – s a vérbe borult pillantások pont azt ígérték, amivel a
birodalmiak is fogadták őket.
Halált.
Bárdokat, fogazott pengéket és pörölyöket lóbáltak, s az elöl haladók vadul tüzeltek a
karabélyaikból, bár az első kapáslövések csak a plafonban és a padlóban tettek kárt.
– Tűz! – kiáltotta Daur.
Az elöl térdeplő tucatnyi Szellem lövései alatt pillanatok alatt elhullott a támadók első
hulláma. A sebesülteken és halottakon azonban könyörtelenül átgázoltak a nyomukban
érkezők, s vasalt csizmáik véres péppé taposták az útjukba kerülő testeket.
Vér és égett hús bűze töltötte be a kapuházat, amit a Szellemek folyamatos zárótűz alatt
tartottak.
Hark plazmapisztolya rettentő pusztítást végzett a szűk, zárt helyen – a szuperforró
gázcsóvák embereket hamvasztottak el, végtagokat perzseltek le, páncélokat és fegyvereket
olvasztottak a harcosok húsába.
Alig néhány szívdobbanással az után, hogy a kapu beszakadt, a Vértestvérek elővédje holtan
hevert a birodalmiak lábainál.
A mögöttük haladóknak pedig egyre nehezebb dolguk volt, hisz át kellett mászniuk a saját
harcostársaik összetiport, megégett, megcsonkított tetemein. Aki elcsúszott, eltaposták. Aki
sebet kapott, azt maguk alá temették az egyre növekvő hullahalmok.
Az első pillanatok, akár egy szürreális álom villanófényei: sikolyba fúló üvöltés, a fegyverek
fültépő sivítása, a zárt térben megülő füst, az összeégett testek görcsös vonaglása, és vér, és
bűz, és páncélok hasadása, és csontok ropogása.
Közel negyven Vértestvér esett el, míg Szellemekből csupán kettő. Úgy tűnt, Daur valóban jól
választotta meg a helyet az összecsapáshoz.
A kapitány azonban ennél jóval többet tervezett.
 Ahogy a kapuház megtelt Vértestvérrel, s az elöl nyomakadók már majdnem elérték a
Szellemeket, Daur jelt adott a forgásra.
A gárdisták, akik idáig feltartották az ellenséget, egymást fedezve vonultak vissza, s a
helyüket a lángszórósok vették át. Daur félrehúzta Harkot, s előttük zárult a nehézfegyverzetűek
sorfala.
– Jöhet a mehet! – bődült el Brostin, s a másik három lángszóróssal Lubbával,
Dremmonddal és Lyse-szel együtt pusztító lángförgeteget szabadított a Vértestvérekre.
A hatás iszonyatos volt. Mindent szembántó, fehér lángok borítottak be, s nem volt se hely,
se idő elrejtőzni előlük. A folyékony tűz végigszáguldott a kapuházon, felkúszott a falakra és a
plafonra, s végül kirobbant a félig széthasadt ajtón. Felfalta a húst, bebújt a maszkok alá, a
lélegzettel együtt végigperzselte a légcsövet és a tüdőt, megolvasztotta a fegyveröveket,
kisütötte az energiacellákat, s végül a gránátokat és bombákat, amik mindent és mindenkit
cafatokra téptek, ami és aki a szűk helyiségben rekedt.
A tűz úgy üvöltött, akár egy vérszomjas vadállat, amit megrészegített a rengeteg élet, amit a
maga alá gyűrt harcosoktól orzott el. Táncolt, hajladozott, s fékevesztett jókedvvel nyalta végig
a plafont.
Azok, akik a tüzes infernóban ragadtak, nem sokáig üvöltöttek. A sikolyaik a Jago örökké
jajgató, örökké éhes szelére emlékeztették Harkot, aki félrefordított arcán is érezte a rettentő
hő szelét A hátán pokolian sajogtak a sebek, de egy pillanatra ez sem érdekelte.
Szemet szemért, rohadékok!

III.

A Szellem, aki a Kolea melletti lőrésnél harcolt, hirtelen hátratántorodott, és elzuhant.

– Felcser! – üvöltötte Kolea, de a szemét továbbra sem vette le a létrákon fölfelé kúszó
alakokról. Körülötte mindenhol orvosért kiabáltak, bár a csatazajtól kérdéses volt, hogy ki
hallja.
Az őrnagy is öt emberrel kezdte a harcot, s most már csak Derin és Ohel adjutánsa, Dafelbe
küzdöttek mellette.
– Felcser! Ide! – rikoltotta, azzal kihajolt a lőrésszerű ablakon, s két lövéssel pokolra küldött
egy vörösbe öltözött, démonpofájú harcost A Vértestvér keze beakadt a létrába, s az ernyedt
test hátborzongató holtsúlyként csüngött az ostromlétra fémkampóján. A sorban utána
következő harcos egy széles pengével lecsapta a haldokló karját, hogy utat csináljon magának és
a mögötte kapaszkodóknak.
A pörögve aláhulló test még földet sem ért, mikor a következő lövés már el is vitte a késes
fél arcát.
– Lőszer kéne! –acsargott Derin.
– Tudom! – vakkantott oda neki Kolea.
– Nagyon sürgősen kéne!
Egy rakéta a lőállásuk tetejét találta el, vasbeton törmelékkel szórva meg őket.
 – Ez közel volt! – lihegte Dafelbe.
Kolea újra megkockáztatta, hogy kinézzen, bár egy lézersugár alig hüvelyknyire cikázott el
mellette. A Vértestvérek megállíthatatlanul másztak egyre följebb, harcos harcos után, akár a
vöröshangyák. Újabb létrák, újabb falszakasz.
Kolea rövid sorozatokkal szórta meg őket.
A legfelül kapaszkodó harcos, aki az alatta kúszókat próbálta védeni, egy gránátot hajított
az őrnagy felé.
– Na ne! – csóválta meg a fejét Kolea, és mellbe lőtte.
A Vértestvér lebucskázott, s a gránát az odalent nyüzsgő tömeg kellős közepén robbant. A
létra megingott, s fültépő csikorgással követte a mélybe.
Az őrnagynak azonban nem sok ideje maradt kiélvezni az apró győzelmet – jobb kéz felől
heves pergőtűz záporozott rájuk. A mellettük lévő lőállás előtt újabb létra emelkedett a
magasba, s a legfelső fokokon álló Vértestvérek máris vad kézitusába bonyolódtak a védőkkel.
Azok pedig, akik lejjebb szorongtak, folyamatos tűz alatt tartották Koleáék lőállását.
– Gak! – szitkozódott a verghasti, de ebből a szögből nem tudta pontosan célba venni őket.
Aztán hirtelen elhatározással elhátrált az ablaktól.
– Derin! – reccsent rá a gárdistára. – Tegyen meg mindent, amit csak lehet!
– De... uram...
– Csinálja!
Azzal kirohant a helyiségből, át a folyosón, s mint egy darab kő, úgy vágódott be a
szomszédos lőállásba.
Odabent fejetlen kavarodás fogadta: vériszamos pengék, vicsorgó arcmaszkok,
megcsonkított testek. Vadim és Zayber kétségbeesetten próbálta feltartóztatni a behatolókat,
de Vadiro alig látott a szemébe csorgó vértől, a fal mellett heverő Pabs karjából pedig csak egy
elkötött csonk maradt.
– Lőjék le őket! – üvöltötte Kolea.
– Nincs lőszer! – sikoltotta Vadim. – Kifogytunk!
Egy kiélezett gyalogsági ásó csapódott Zayber nyakába, s a gárdista vért öklendezve esett
össze. Kolea hosszú sorozatra állította a karabélyát, és célra tartott.
– Hasra! – kiáltotta.
Vadim azonnal a földre vetődött – alig valamivel azelőtt, hogy lézersugarak árasztották el a
helyiséget. Legalább három Vértestvér kapott halálos lövést, s legalább ugyanennyi zuhant le a
létráról, magukkal sodorva a felfelé kúszó hitsorsosaikat.
– Hozzon lőszert! – ripakodott Pabsre az őrnagy, s továbbra is tűz alatt tartotta a létrát.
Átégetett egy arcmaszkot, ellőtt egy kezet, aztán egy Vértestvér elrugaszkodott a létra
tetejéről, és megpróbált bemászni a lőrésen. Kolea lövése az utolsó pillanatban penderítette
félre, de mielőtt lezuhanhatott volna, az őrnagy berántotta a lőállásba a holttestet.
Letépett két gránátot a tetem fegyverövéről, kibiztosította őket, s azonnal ki is dobta
mindkettőt az ablakon. Nem ért rá azonban megnézni, mekkora pusztítást végzett a kettős
robbanás, mert Pabs már jött vissza, lassan, tántorogva, az ép vállára akasztott, energiacellákkal
teli málhazsákkal. A nyomában ott jött Takar, Vivvo és Merrt, akik azonnal helyet kerestek
maguknak a lőállásban.
– Itt a... a... az erősítés.
 – Rawne őrnagy egy egész századot vezényelt ide – tette hozzá Vivvo.
– Örülök neki – mosolyodott el fáradtan Kolea. -A többit most már magukra bízom.
Azzal már ki is fordult a helyiségből, s futólépésben indult visszafelé, át az újonnan érkezők
sorai között.
A korábbi lőállásában két újabb Szellembe botlott, akik máris beálltak Dafelbe és Derin
mellé. Az egyik Kaydey volt, egy belladon mesterlövész.
A másik Tona Criid.
A fél fejét kötés borította, ennek ellenére konok elszántsággal tartotta tűz alatt a felfelé
mászó ellenséget.
– Az Istencsászár hozta ismét a háborúban, őrmester! – vigyorgott rá Kolea, miközben
helyet keresett az egyik lőrésnél.
– El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy itt lehetek! – szólt hátra a válla fölött Criid,
nem kevés iróniával a hangjában.
Kolea ismét megkockáztatta, hogy egy pillanatra kilessen az ablakon.
Újabb létrákat nem látott, s a Ház tövében hullámzó tömeg már messze nem látszott olyan
jól szervezettnek, mint akár még néhány perccel ezelőtt is. Folyamatosan lőtték a fenti
lőállásokat, s valamivel Koleáék pozíciója alatt sűrű, fekete füst dőlt a kapuházból.
– Azt hiszem, Daurék már szétrúgtak egy pár segget – morogta Dafelbe.
– Nagyon úgy fest – értett egyet Kolea.
– Vagy ez, vagy az egész kóceráj égtette hozzá Derin, aki nem a derűlátásáról volt híres.
– Visszavonulnak! – integetett Criid.
A sűrű füsttől nem sokat lehetett látni, de valóban úgy tűnt, hogy az ellenséges csapatok
visszavonulnak. A pergőtűz szórványos fedezettűzzé szelídült, s mind látták, ahogy a vörösbe
öltözött harcosok a Házhoz vezető hágó felé veszik az irányt.
– Itt Kolea! – kapcsolta be a sisakrádióját az őrnagy. – Sikerült megtartanunk a kaput?
A sztatikus zörejből nehezen lehetett Daur szavát kihallania.
– Itt Daur! A kapu még mindig a miénk! Derin és Kolea fáradtan vigyorgott össze.
– Uram! – kiáltotta Dafelbe, s Criidhez ugrott, aki hangtalanul esett össze.
– Eltalálták? – guggolt le Kolea.
– Szerintem csak elájult – ingatta a fejét Dafelbe.
– Jól vagyok... – nyöszörögte a nő.
– Túl korán hagyta ott a gyengélkedőt – komorodott el az őrnagy. – Emeljék föl!
De Criid ekkor már ismét nem volt magánál.

Tizenkettedik nap.
Napkelte öt tizenegykor. Az ég tiszta. Az éjszaka nyugodtan telt, s az ellenségnek reggel sem
láttuk nyomát.

A tegnapi rohamot szinte jelentéktelen veszteségek árán sikerült átvészelnünk Biztosra

veszem azonban, ha egyszerre két fronton támadtak volna, mint az (elző) előző alkalommal,
képtelenek lettünk volna visszaverni őket.
 B. D.-t mindenképp felterjesztem kitüntetésre af15kapu védelmében tanúsított hősies és
taktikus helytállása miatt (l. a csatolt hivatkozást).

Nagyon kevés lőszerünk maradt. R. próbálja megszervezni az utánpótlást. Van valamiféle

terve, de jelenleg még nem osztotta meg senkivel. Úgy érzem, sikerült megvilágítanom a
számára a könyvtárban talált iratok fontosságát. Mindennél előrébb való, hogy biztonságba
juttassuk őket, még mielőtt az erőd elesik.

Egy apró, de zavaró megjegyzés: olybá tűnik, Mkoll felderítő őrmester eltűnt. A dezertálás
jelen esetben kizárható, így egyelőre csak találgathatok.

V. H. tábori naplója, 778/05

 TIZENHÉT
SZELLEMEK

I.

A szellemek lassan mind közelebb gyűltek. Tulajdonképp eddig is itt voltak, hozzákötve
ehhez az ősöreg helyhez, csak valamivel távolabb, a rejtett zugokban, láthatatlanul.
Most közelebb óvakodtak, megbújva a suttogásban, a rádióüzenetek háttérzörejében, a
kőhöz súrlódó fekete csipke suhogásában.
Nem hívták, hanem küldték őket. Érezték az elveszett lelkek elméjében és szívében kélő
hangokat, ott, a Házban, a világ végén, s előmerészkedtek.
Ott voltak már a falakat borító porban, a lámpák fényének sápadt pislogásában, a mélyből
felszüremlő, kaparászó zajokban.
A barátok hangján szálnak. A halottak hangján szálnak. Ők az éj legsötétebb árnyai, a
kozmosz leghidegebb atomjai, a szél nyöszörgése. Zene, amit a tudat csak részben fog fel. Zörgő
koponyák egy poros völgyben.
A szellemek egyre közelebb merészkedtek. Ilyen szabadon csak a halálban mozoghatnak, s
csak az utolsó óra közeledtével jöhetnek ily közel.
Mert érezték: közel már a vég. A Házé, s a falai közt mindenkié.

Az üres csarnokokban és hideg körfolyosókon gyülekeznek, s ahogy lassan, nagyon lassan

kinyúltak az élők világa felé, a fények...

II.

... kihunytak.
Rawne cifrát káromkodott, de hiába próbálta ismét bekapcsolni az asztalán álló lámpát, az
nem működött.
– Rerval!
– Uram? – jelent meg az ajtóban az adjutánsa.
– Szerezzen nekem egy rohadt lámpát!
– Meglesz.
Az őrnagy fáradtan ült vissza az asztalához. Órák óta a könyvtárból felhozott régi köteteket
tanulmányozta, s mivel a világítótestek imbolygó fényétől megfájdult a feje, megpróbált az
asztali lámpája mellett olvasni.
Rawne nem különösebben rajongott a könyvekért Soha nem jutott elég ideje a régi
történetekre-a történelem halott dolog volt a számára, s őt mindig is az élet érdekelte.
Harkés Baskevyl viszont úgy gondolta, hogy ezek az írások nagy jelentőséggel bírnak, így
nekigyürkőzött, hogy átnézze őket.
Tulajdonképpen még hálás is volt a feladatért, amivel lefoglalhatta magát. Az idő
ólomlábakon járt, s mind úgy érezték, mintha ezer éve nem aludtak volna. A folyamatos
harckészültség és az idegi feszültség kifacsarja az embert, s ahogy Hark szokta mondani, az
egészben a várakozás a legnehezebb.
A vénséges vén, dohszagú könyvek azonban kivételesen képesek voltak lekötni a figyelmét.
A térképek egy része értelmezhetetlen volt, ahogy azt sem Iehetett megmondani, hogy
mennyire pontosak vagy méretarányosak, de egy dologra gyorsan rájött: Harknak igaza volt.
Ezeket mindenképp el kell juttatni valakihez, aki képes átlátni a bennük rejlő tudást és
lehetőségeket. Ha a leghalványabb esély is van rá, hogy ezek a térképek azok, aminek gondolják
őket, akkor még akár a hadiszerencsét is megfordíthatják.
Huzatot érzett az arcán. Valaki bejött, s halkan betette maga mögött az ajtót.
– Megvan a lámpa? – kérdezte Rawne, föl sem nézve.
– Még egy csata – mosolygott le rá Colm Corbec szomorkásan. – Egy utolsó.
Rawne olyan gyorsan pattant föl, hogy a lendülete a széket is felborította.
A szíve majd kiugrott a helyéről, pedig... rajta kívül senki nem volt a szobában.
Megperdült, majd ismét visszafordult.
Senki.
– Fethre! – suttogta. – Mi a...
– Felborította a székét, uram? – lépett be az ajtón Rerval, és letett egy lámpát az asztalra.
Az őrnagy félrelökte, majd kirohant a folyosóra.
Senki.
– Uram?
– Melyik balfasznak ilyen beteg a humora? – vicsorodott el Rawne.
– T... tessék? – nyögte Rerval értetlenül.
– Csak azt mondom, hogy... – kezdte az őrnagy, aztán elhallgatott.
Ezt senki nem tudta volna így előadni. És senki se merte volna. Nyilván az elméje tréfálta
meg. A fáradtság.
Igen. Biztos a fáradtság tehet róla.
– Minden rendben, uram?
Rawne lassan felállította a széket, és nagyot sóhajtott – Igen. Csak... feszült vagyok. Rerval
odanyújtotta neki a lámpát.
– Köszönöm – biccentett az őrnagy.
– Beltayn üzeni, hogy fél órán belül lesz rádiókapcsolat.
– Szóljon, amint megvan!
– Igenis!
Rerval óvatosan bezárta maga mögött az ajtót, Rawne pedig visszaült a székre, s a lámpa
fényénél ismét fellapozta a nyűtt fóliánst.
A fél szemét azonban végig az ajtón tartotta.
III.

Aznap éjjelbár az időjárás fikarcnyit sem változott különösen levegőtlen és sötét volt a Ház.
Száraz csönd telepedett a folyosókra, az árnyékok pedig, akár a fekete csipkefodrok, úgy
hajoltak egymásra.
Hark az alsó szintre vezető folyosók egyikén botorkált, a botjára támaszkodva. Pokolian fájt
a háta. Tudta jól, hogy ágyban lenne a helye, s az állandó kín lassan nem csak a fizikai
tűrőképességét fogja kikezdeni.
Curth adott neki ugyan fájdalomcsillapítót, de az csak a kínt enyhítette, nem gyógyította
meg. A mozgás sem tett túl jót az égett, nedvedző sebeknek.
Ágyban lenne a helye.
Dühödt fújtatással vonszolta el magát a következő lépcsősorig. Mindjárt lemegy, csak előbb
ül egy percet Csak egy percet Legfeljebb kettőt. Míg kifújja magát.
A bőre már nem is fehér volt, hanem szürke, s a haja izzadságtól csatakosan lógott a
szemébe. Alig kapott levegőt, s amikor meghallotta a közeledő lépteket, felnyögött.
A Császárra... nem járja, hogy ilyen állapotban lássák a komisszárjukat!
Előhúzta a pisztolyát nem a plazmafegyvert, hanem egy szilárd lőszeres, régimódi revolvert.
Szép darab volt, kézreálló markolattal, gravírozott csővel, s megvolt az az előnye, hogy percekig
is elbíbelődhetett az ember a szétszedésével és összerakásával. Mikor az őrjárat elhaladt
mellette, egy gyors biccentéssel elintézték a dolgot. Hark komisszár megállt a fegyverét
ellenőrizni. Ennyi.
Megvárta, míg a lépteik is elhalnak – a trükkös visszhangok miatt jó sokáig tartott -, aztán
sziszegve, a botjára támaszkodva felegyenesedett.
– Van ott valaki? – kiáltotta.
A távolodó léptek hirtelen elhalkultak.
Önálló életet élő hangok, amiknek mintha soha nem lett volna forrásuk.
– A Császár rogyassza erre a helyre az eget! – morogta.
Miközben a tokjába csúsztatta a fegyverét, látta, mennyire remeg a keze. A fájdalom lassan,
elevenen falta föl, és ezen semmiféle fájdalomcsillapító nem segíthet.
Öregesen, bicegve mászott le a lépcsőn a következő galériára, ahol a felderítők körlete is
volt.
Livara állt őrt az egyik ajtó mellett, s ahogy Hark elhaladt mellette, gyorsan tisztelgett. A
komisszár egy bólintással nyugtázta a dolgot, majd kopogás nélkül benyitott.
A felderítők többsége a priccsén hevert, Preed pedig egy pakli gyűrött kártyát rakosgatott ki
maga elé. Bonin egy olajos rongydarabbal tisztogatta a karabélya fém alkatrészeit, de amikor
megpillantotta a belépő politikai tisztet, felkelt a sarokba húzott székéről.
A szél rajta is otthagyta a nyomát – az arca meg a nyaka vörös volt, mint a főtt rák. Az
újonnan fölfedezett második kaput folyamatosan szemmel tartotta egy felderítő, s Bonin már
háromszor volt őrségben az elmúlt nap során.
 – Beszélni szeretett volna velem? – kérdezte Hark.
– Igen, uram.
– És mi okból?
Bonin kisétált a körletből, távol a többi felderítőtől, s a komisszár végtelen lassúsággal
követte.
– Maga becsületes ember – mondta végül a tanithi, s az egyik alkóv falának dőlt. – Mind így
tartjuk.
– Magam is szeretem így gondolni – húzta össze a szemét Hark.
– Jelentenem kell valamit, de nem mint komisszárnak, hanem mint egy becsületes
embernek.
– A kettő nem elkülöníthető – ingatta a fejét Hark.
– De ugye érti, hogy mire akarok kilyukadni? – szipogta Bonin. – Amit elmondok magának...
nem akarom, hogy úgy vesse rá magát a dologra, mint egy komisszár. Meg kell ígérnie...
– Majd ha tudom, hogy miről van szó – szakította félbe hűvösen a politikai tiszt.
Bonin egy darabig a szavakat kereste, majd lassan, óvatosan fogott bele.
– Úgy hallottam, hogy Mkollt keresi.
– Jól hallotta.
A felderítő kelletlenül nyúlt be a zubbonya zsebébe, és egy négyrét hajtott, gyűrött
papírlapot húzott elő. Kihajtogatta, s egy hosszú pillanatig hezitált, mielőtt odanyújtotta volna
Harknak.
– Ezt még az este találtam, a takarómba csavarva. Fogalmam sincs, mennyi ideje lehetett
már ott. Egy napja... talán kettő.
Rövid, kézzel írt üzenet volt.

Mach!
Van valami, amit meg kell tennem. Megköveteli a sereg becsülete. Vissza kell hoznom a
kardot.
Tudom, hogy nem kaptam rá parancsot, de akkor is ez a kötelességem. Nem tudok szó nélkül
odébbállni, így arra kérlek, mondd el nekik, hová mentem, és miért! Remélem, hogy megértik.
A Császár vigyázzon rátok!
Barátod: Oan

Hark kétszer is elolvasta, aztán hidegen végigmérte a felderítőt.

– Valójában mióta van magánál ez a levél? Bonin nem válaszolt.
– Tudja, hová ment?
– Ott áll a levélben.
– Merre indult? Irányra vagyok kíváncsi.
– A raktárból hiányzik némi kötél meg mászóvas – vont vállat a tanithi. – Úgyhogy...
szerintem északnak. .
– Miért pont északnak? Bonin megint hallgatott.
– A kard után indult – tűnődött Hark félhangosan. – És a kard nem magától hagyta el a
Házat. Végül is nem Mkoll az egyetlen, aki hiányzik.
A felderítő szúrós pillantást vetett rá, de továbbra se mondott semmit.
 Hark összehajtogatta a levelet, és a kabátja belső zsebébe tette.
– És most mihez kezd? – kérdezte végül Bonin.
– Nem lesz könnyű döntenem – csóválta meg a fejét a komisszár. – Mkoll nincs a posztján,
és nem teljesíti a kötelességét. Parancs és engedély nélkül hagyta el a Házat és a sereget. Az
ilyet hívják dezertőrnek.
– Bassza meg! – csattant föl Bonin. – És én még azt hittem, maga becsületes ember! Nem
kellett volna szólnom a levélről!
– Mégis szólt.
– A... a kötelességét nem mulasztotta el – mondta dacosan a felderítő. – Azt mondta, hogy
nem teljesíti a kötelességét. És ez nem igaz.
– Tudom, hogy Mkoll volt Gaunt leghűségesebb embere – sóhajtott föl Hark. – A jelen
helyzetben azonban nincs helye szentimentalizmusnak. Gaunt halott, a kardja eltűnt, és most
mindennél nagyobb szükségünk van Mkollra. Úgyhogy ez nem a hősi küldetések ideje.
– Maga nem ismeri őt úgy, mint én – mondta szomorúan Bonin. – Mióta idejöttünk, nem
találta a helyét. Ö maga mondta nekem. Gyűlölte, hogy ügyetlennek és hasznavehetetlennek
érzi magát. Úgy érezte, hogy már nincs a sereg hasznára. Úgyhogy... talán így próbálta
hasznossá tenni magát.
– Gondosan mérlegelem majd a dolgot, mielőtt meghozom a döntést – vette vissza a szót
Hark. – De anélkül, hogy pesszimistának akarnék tűnni, tartok tőle, hogy merőben akadémikus
lesz. Mkoll északnak indult, s könnyen meglehet, hogy soha többé nem látjuk. Ez esetben nem
akarom bemocskolni az emlékét azzal, hogy nyilvánosan dezertőrnek titulálom. De Rawne-nak
mindenképp szólnom kell a dologról. És felteszem, ő azt akarja majd, hogy maga legyen a
felderítők parancsnoka. Lehet, hogy már napszállta előtt magáért küldet.
– Igen, uram.
Hark úgy kapta föl a fejét, mint aki ismerős hangot hall a távolból.
– Uram?
– Egy pillanatig azt hittem, hogy... mindegy... tévedtem. Ne is törődjön vele! Mintha itt se
lennék!
Azzal lassan, sziszegve elsántikált.

IV.

Arra számított a legkevésbé, hogy megpróbálják megfojtani.

Larkin felállt, hogy egy kicsit kinyújtóztassa elgémberedett lábait, s Bandát hátrahagyva
kisétált a folyosóra.
Odakint sem volt sokkal jobb. A levegő ugyan nem volt olyan áporodott és füstszagú, de itt
is hűvös volt, s annak ellenére, hogy odakint ismét feltámadt a szél, idebent alig volt valami
légmozgás. A folyosón, a lámpák lassan pulzáló fényében most is gonosz táncukat járták az
árnyak.
A mesterlövész fel-alá járkált, hogy egy kicsit javítson a vérkeringésén, s fázósan dörzsölte
össze a tenyerét. Ivott egy korty vizet, s már épp eltenni készült a kulacsát, mikor egy kar
fonódott a nyaka köré, s egy kéz szorult a tarkójára.
– Halott vagy, tanithi! – suttogta egy hang a fülébe. Larkin megpróbált kiszabadulni, de
hiába. Tudta, ha tovább erőlködik, a másik addig szorítja a nyakát és nyomja előre a fejét, míg
el nem ájul. Vagy meg nem fullad.
Az a másik.
– Tudod, ki vagyok! – suttogta a fülébe egy rekedt hang.
– Biztos, ami biztos...
A tarkóján enyhült a nyomás, s valami hideg és éles ért Larkin nyakához.
– Elkaptuk Gauntot! Elkaptuk! Most pedig veled fogjuk rendezni a dolgainkat!
Larkin ráfogott a rohamkést tartó kézre, aztán a falnak vetette a lábát, és teljes lendülettel
hanyatt vágta magát.
Hangos reccsenéssel csapódott a szemközti, dohánybarna falnak – majd a padlón kötött ki.
– Gak! – hallotta Banda hangját. – Mi a fenét csinálsz, vénember?!
A nő a lőállás ajtajából bámul rá, s Larkinban csak most tudatosult, hogy rajtuk kívül senki
nincs a folyosón. A kulacsa ott hevert mellette a padlón, körülötte minden csupa víz.
– Biztos... elcsúsztam – motyogta.
Biztos, ami biztos.
Banda hitetlenkedve csóválta meg a fejét, és visszament az őrposztra. Larkin nyögve próbált
föltápászkodni, amikor egy erős kéz nyúlt ki érte, és felsegítette.
– Nem vigyázhatok rád örökké – dörmögte Bragg.
Bragg, a hegyomlásnyi méretű, szomorú szemű tanithi, a barát és bajtárs. Lapátmancsaival
porolta le Larkin zubbonyát, miután talpra állította.
– Nem vigyázhatok rád örökké – mondta ismét. – Neked is óvatosnak kell lenned, különben
ez a rohadék még elkap a végén!
– Bragg – suttogta Larkin, de ahogy kinyúlt a barátja felé, csak levegőt markolt.
Mintha soha nem is lett volna ott.
A mesterlövész hétrét görnyedt, s az öklével csapkodta a homlokát.
– Nem, nem, nem!
Még nem érezte a lopva közeledő migrént, de tudta, hogy már csak idő kérdése, hogy maga
alá gyűrje. Mert ez volt a magyarázat a látomásaira.
Más nem lehetett.

V.

– Muszáj itt maradnom? – piszkálta Criid méla undorral a fél fejét takaró kötést.
– Ezt már egyszer eljátszottuk – vette le Dorden a nő kezéről a vérnyomásmérő
mandzsettáját. – És már azt is láttuk, hogy mi történik, ha hagyjuk csak úgy elsétálni.
Tona kelletlenül vonta meg a vállát, s visszaült az ágya szélére.
Csönd borult a gyengélkedőre – azok, akiket az orvosok itt fogtak, túl gyengék, a szomszédos
termekben heverők pedig túl halottak voltak, hogy nagy zajt csapjanak.
– Mi az, amit nem mond el nekem, uram? – kérdezte Criid az ezredorvost – Agyrázkódása
van, Tona.
– És?
– Csak agyrázkódás, de annak elég csúnya. És amíg nem jön rendbe, folyton gyengének fogja
érezni magát, és elájul, ha túlerőlteti magát. Úgyhogy amíg mást nem mondok, itt marad.
– Ennyi?
– Nem akarok hazudni, őrmester – telepedett le mellé Dorden. – Ha megfelelő eszközök
állnának a rendelkezésemre, egy csomó vizsgálatot rendelnék még el. Vérömlenyt keresnék,
szövetközti vérzést vagy beékelődött csontszilánkokat. Biztosra mennék, hogy tényleg csak
agyrázkódásról van szó. De ez itt csupán egy gyengén felszerelt tábori kórház, úgyhogy itt és
most ezeket a vizsgálatokat kihagyjuk. Egyébként pedig bízom a saját diagnózisomban.
Agyrázkódása van. Hogy áll a fejfájással?
– Hol van, hol nincs.
– Most például?
– Most például van.
– Hozok rá valamit – kelt föl Dorden, s átsétált a gyengélkedőn, az egyik oldalsó szobába,
ahol a gyógyszereket tartották elzárva.
Rosszul megvilágított helyiség volt, úgyhogy ahogy belépett, máris bekapcsolta a magával
hozott lámpát. A fény egy pillanatra felpislákolt, majd bizonytalanul, reszketve hunyt ki, mintha
túl régi lenne az elem.
Néhányszor ki-be kapcsolta, majd idegesen rácsapott a tenyerével.
– Lesp! – kiáltotta, s dühösen túrt bele az egyik lemosó folyadékokkal és
gyulladáscsökkentőkkel teli ládába.
Valamelyik flakon nyilván kilyukadhatott, mert hallotta, hogy valami csöpög.
– Lesp! Elkelne itt egy kis fény!
A szanitéc egy pillanat múlva már ott is volt, a kezében egy működő lámpával.
– Uram?
– Ide világítson! Olyan sötét van itt, hogy az ember a...
– Mi ez a hang, uram?
– Ide világítson, mert semmit nem látok! – förmedt rá az orvos.
– Uram – suttogta Lesp. – Ezt nézze!
Az apró helyiség falából vér csorgott, feketére színezve a dohánybarna paneleket – Mi a
fene ez? – kerekedett el Dorden szeme. – Ki szórakozott a vérplazmával? Ki az a barom, aki...
– Ez a falból jön, uram – nyöszörögte Lesp.
– Nevetséges! Ez...
Aztán elhallgatott. Most már ő is látta, ahogy a fal paneljei közül, mint egy mély sebből,
szivárog a vér.
– Hozzon nekem egy feszítővasat! – mondta Dorden.
– M... mit? – habogta Lesp, aki képtelen volt levenni a szemét a falról.
– Egy feszítővasat! Most!
– Mit üvöltöznek itt? – sántikált be a szobába Zweil. – Én odakint a betegekkel foglalkozom,
erre hallom, hogy valaki idebent üvöltözik, mint a fába szorult...
 – Menjen ki! – mordult rá az orvos.
– Dehogy megyek!
– Atyám... kérem... menjen ki!
– Nem – makacsolta meg magát Zweil. – Inkább... maguk meg mit bámulnak?
– A vért! – tört ki Lespből. – A vért a falon!
– Miféle vért? – húzta végig az ujjait a panelen a vén pap.
– Ez csak por.
Dorden kitépte a szanitéc kezéből a lámpát, és egészen közel állt a falhoz.
Ilyen közelről már ő is látta, hogy ez nem vér, csak a panelek repedéseiből szivárgó por.
– Micsoda vén hülye vagyok! – csattant föl dühösen. – És maga, Lesp... magának még ennyi
mentsége sincs!
– De... tényleg úgy nézett ki, mint a vér! – szabadkozott a szanitéc.
Tényleg.
– Szívjon föl a fecskendőbe tízegységnyi axotynidet, és a keze járjon, ne a szája!
Miközben kibotorkált a raktárból, úgy érezte, szétreped a koponyája. A vérnyomása bőven
meghaladhatja a...
Criid ágya üres volt.
– Hol van?! – eresztette ki a hangját Dorden. – Hova ment?!
– Egyszerűen csak felkelt, és elment – motyogta a szomszédos ágyon fekvő Twenzet. – Én...
én mondtam neki, hogy ne, de nem hallgatott rám. Azt mondta...
– Mit? Mit mondott?
– Azt hiszem... valami olyasmit, hogy... engem hív. Mármint, hogy őt. Gondolom, a fiáról
beszélt.
Dorden már nem volt ebben olyan biztos. Kitántorogott a folyosóra, és elüvöltötte magát:
– Tona! Tonaaaa!

VI.

Ludd abban a pillanatban megszaporázta a lépteit, ahogy meghallotta a dühödt szóváltást

aztán, ahogy megszólaltak a fegyverek, futásnak eredt.
A körletben lázadáshoz közeli hangulat uralkodott, s a gárdistákat nem sok választotta el
attól, hogy egymás torkának ugorjanak.
A helyiség közepén Wes Maggs állt, kezében kibiztosított karabéllyal. Úgy reszketett, hogy a
fogai is összekoccantak, s a szeméből csak a fehérje látszott. A plafonon, a feje fölött perzselt
szélű lyukak mutatták, hová lőtt az előbb.
– Add ide a fegyvert, Wes! – lépett közelebb előrenyújtott kézzel Varl.
– Ott volt! – hajtogatta a belladon. – Ott! Mind láttátok! Ugye? Ugye?!
– Add ide azt a kibaszott karabélyt, Wes! – ismételte meg a parancsot Varl.
– De hát ott volt! – sikoltotta Maggs. – Ott! Előttem! Biztos eltaláltam!
– Elég ebből! – mondta Ludd, de senki nem figyelt rá.
 Megállt, és dühösen kihúzta magát.
– Azt mondtam, hogy ebből elég!
– Én meg azt mondom, hogy add ide a fegyvert! – bűvölte a belladont Varl.
– Lépjen hátrébb, őrmester! – próbált közéjük állni Ludd, de Varl rávicsorgott.
– Húzzon innen!
– Az ilyesmit nem így intézzük! – emlékeztette a komisszár.
– De hát ott volt! – magyarázta hisztérikusan Maggs. – Ha mondom!
Varl hirtelen a belladon felé vetette magát.
– Ne! – kiáltotta Ludd, de elkésett.
Az őrmester megragadta Maggs karabélyát, és megpróbálta kicsavarni a kezéből. A gépi
karjával sikerült felfelé fordítania a csövet, s egy villanásra rá újabb lézersugarak égettek lyukat
a plafonba.
Nahum Ludd nem volt különösebben erős vagy nagydarab férfi, de a Komisszariátus
kiképzőitől kiválóan megtanulta a pusztakezes harc és a lefegyverzés fortélyait Egy gyors
lábsöpréssel padlóra küldte Var!t, majd megragadta az egyensúlyát vesztett Maggs karabélyát, s
ahogy maga felé húzta, kézéllel torkon vágta a belladont Egy pillanat alatt mindkét gárdista a
földön volt, s egyedül Ludd maradt talpon, kezében a karabéllyal.
– Maradjon a földön! – fogta a fegyvert Maggsre.
– De én nem csináltam...
– Maradjon a földön! Maga pedig, Varl, ne is álmodjon róla, hogy folytatja!
– Hé! – kelt föl a földről az őrmester, s megadóan emelte a magasba a kezét. – Én csak
segíteni próbáltam. Egyébként meg... ügyesen csinálta, Ludd!
– Ludd komisszár!
– Úgy – biccentett Varl megadóan, majd elvigyorodott. – Ügyesen csinálta a komisszár, nem
igaz, fiúk?
A katonák éljenezni kezdtek, s volt, aki még tapsolt is.
– Köszönöm – biccentett Ludd. – és most pofa be! Melyr, Garond! Vegyék el Maggs
oldalfegyverét, aztán segítsék föl!
– De hát itt volt! – nyöszörögte Maggs, miközben a másik két gárdista felcibálta a földről, és
elvették a pisztolyát meg a rohamkését. – Én csak megpróbáltam megvédeni a többieket!
– Kitől?
– A vénasszonytól! – zihálta a katona rémülten.
Egy percre rá szakasznyi felfegyverzett Szellem masírozott be a körletbe, az élükön Koleával.
– Lövöldözést jelentettek – nézett végig a katonákon komoran az őrnagy. – Újabb támadás?
– Csak egy kis háztáji perpatvar – rázta meg a fejét Ludd. Az őrnagy leeresztette a fegyverét,
és bekapcsolta a rádióját – Kolea minden harcállásnak! Téves riasztás volt. Ismétlem: téves
riasztás volt.
Aztán közelebb lépett Luddhoz, úgy kérdezte:
– Valójában mi történt?
– Semmi olyan, amivel egyedül ne birkóztam volna meg. Viszont örülnék, ha egy ideig el
tudnánk különíteni Maggset a többi katonától.
– Zárjuk be?
– Mondjuk.
 – Fegyelemsértés?
– Mondhatjuk.
Kolea elismerően füttyentett.
– Csak megpróbáltam megvédeni a többieket! – ismételgette Maggs keserűen. – Maga se
látta őt, őrnagy úr?
– Ki a fenéről beszél? – kérdezte Kolea.
– Ki a fene tudja? – vonta meg a vállát Varl.

VII.

Nem tudott aludni. A mozdulatlan levegő mázsás súllyal nehezedett rá, s végül fölkelt és
nekiindult Csak úgy, cél nélkül.
Ez persze hazugság. Csak úgy, cél nélkül.
A padló alatt kaparászó féreg tudja, hogy ez hazugság. Baskevyl komótosan végigsétált a Ház
alsó szintjein, odabiccentett az őröknek, s mindenhol megállt, hogy váltson egy pár szót a
katonákkal.
De eközben is hallotta a mélyből felszüremlő hangokat: a halk surrogást, ahogy az a valami
odalent végigkígyózott a sötétség névtelen útjain, mindvégig őt követve.
Nem. Nem követte. Az a dolog vezette őt.
Egyre lejjebb hatolt a Ház gyomrába. Pislákoló lámpák mellett vezetett az útja, poros
folyosókon, s nem tudta nem észrevenni, hogy a fények mindig pont akkor halványultak cl,
amikor a mélyben valami megcsikordult Az újonnan feltárt szekció felé tartott. A falban tátongó
nyílás elől már elvitték a fapaneleket gyújtósnak -, de magát a helyet éjjel-nappal három
gárdista őrizte. Az éjszakai őrséget most épp Karsk, Gunsfeld és Merrt adta.
– Csöndes éjszakánk van, nem igaz, uram? – kérdezte barátságosan Gunsfeld.
– Eléggé.
– Épp most hallottuk, hogy volt valami bunyó az egyik körletben – tette hozzá Karsk.
– Semmi komoly.
– Attól tartottunk, hogy újabb roham készül.
– Szerencsére nem – rázta meg a fejét az őrnagy. – Úgyhogy akár lazíthatnak is egy kicsit. De
csak egy kicsit. Közben bemehetek egy percre?
– Persze, uram – állt félre az útjából Gunsfeld.
Baskevyl halványan rámosolygott, s belépett a borostyánfénnyel világító lámpák
birodalmába. Tíz métert sem tehetett meg, mikor valaki utána sietett.
– Őrnagy úr!
Merrt volt az, a szétlőtt arcú tanithi.
– Igen? – állt meg kelletlenül.
– Csak azt... azt sz... szeretném kérdezni, hogy... hogy... – A gárdista szemmel láthatóan
rettentő zavarban volt.
– Semmi gond, katona. Mondja nyugodtan!
 – Ezt... ezt hogy olvasná ki, uram? – nyújtotta felé a karabélyát Merrt.
Baskevyl értetlenül szemlélte a kopott, sárga jelölést, aztán megvonta a vállát.
– Szerintem... 034ÁL.
– Értem. K... k... köszönöm, uram!
– Ennyi?
– Igen, uram.
– Akkor én mennék is.
Merrt csöndben megvárta, míg a belladon eltűnt a folyosó kanyarulatán túl.
034ÁL. Gunsfeld is ezt mondta. És ő is ugyanolyan értetlenül bámult rá, mint az őrnagy.
Kár, hogy mindketten tévednek. Ezt persze csak onnan tudta, mert sokáig ő maga is 034ÁL-
nak olvasta. De minél tovább tanulmányozta a sorszámot, annál inkább biztos volt benne, hogy
mindvégig neki volt igaza.
HALÁL.
Ez állt a fegyveren.

Olyan közel siklott a felszín alatt, hogy egyik-másik dohánybarna panel mintha egy
hajszálnyit fel is emelkedett volna, és csak amikor kikerülte őket, zökkentek vissza a helyükre. A
mélyből felszivárgó hangoktól pedig a nyálkás vonaglás és a kövön csikorduló csontszelvények
hangjától felfordult a gyomra.
– Rendben! – suttogta maga elé. – Már csinálom is!
A sustorgás – mintegy varázsütésre – elhalkult.
Baskevyl belépett a könyvtárba, s meg sem állt, míg a könyvet a kezében nem tartotta.
Fekete bőrbe kötött fóliáns volt, a gerincén egy saját farkába harapó ezüstös kígyó.

VIII.

– Mit ért azon, hogy nem tudja, hol van? – kérdezte Dalin.
– Sétálni ment – mondta Curth fanyar mosollyal. – És egyelőre még nem tudjuk, hová.
– Minden rendben lesz, cimbora – veregette meg a vállát Cullwoe. -Az anyád kemény nő.
Dalin szó nélkül megfordult, és a körlet ajtajában álló Merynhez sietett.
– Engedélyt kérek, hogy részt vehessek Criid őrmester felkutatásában, uram!
– Egyes és kettes szakasz! – kiáltotta a kapitány. – Ide!
Aztán odabiccentett Dalinnak.
– Mi is besegítünk egy kicsit.

IX.
 – Igaz hát a hír, Vawne? – sistergett Van Voytz hangja az éterben.
– Rawne, uram. És igaz.
Most már csak fehérzajt hallottak, s az őrnagy közelebb húzta magához az adó-vevőt.
– Ebből semmit nem értettem, uram.
– Azt mondtam, hogy pokolian nagy kár érte, Rawne őrnagy. Jó ember volt, és jó katona.
Évek óta ismertem Ibramot, és azt kell, hogy mondjam, remek tiszt volt. Hiányozni fog. Maguk
hogy boldogulnak?
– Nem jól, uram. Sürgősen lőszerutánpótlásra van szükségünk. És ha megoldható,
erősítésre.
– Tartsa egy pillanatra, őrnagy! Most mindjárt próbálok valamit szervezni maguknak.
– Már továbbítottuk a főhadiszállásnak a részleteket, uram. A szükséges utánpótlásról és
arról, hová tudják letenni a szállítmányt.
Egy pillanatra ismét csak sztatikus zörej volt a válasz.
–... előttem.
– A javáról megint lemaradtam, uram.
– Azt mondtam, hogy a kérvénye itt van az asztalomon, épp előttem. Kivitelezhetőnek
látszik. Az LZ... biztos a koordinátákban?
– Teljes mértékben, uram.
– Le is rakodjanak?
– Ha elolvasta a javaslatomat, azt is érti, hogy miért, uram. Az éterben mintha egy veszett
méhraj őrjöngött volna, aztán a jelerősség nullára zuhant.
– Hall engem, Nalfa?
– Itt vagyok, uram!
– Még egyszer átnézem, és meglátom, mit tehetek. Nem hagyom lógva Gaunt fiait.
Napnyugta körül ismét beszélünk.
– Köszönöm, uram.
– Ech'kkah.
Rawne érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr.
Ismételje, Elikon! Elikon, itt Nalfa! Itt Nalfa! Kérem, ismételje!
A sztatikus zörej fUisértő sípolásnak adta át a helyét, s az őrnagy sziszegve tépte le a
fejhallgatót Aztán a jel egy rövid időre visszajött.
– Ech'rakah kohl thet magir shett gohrr! Gohhr! GOOOO- HHRRR! ECH'KHETT FF'TEH
GOOOOHHRRRANARCH!
Aztán a jel megszűnt, s halotti csönd telepedett a rádiósokra.
– Mi a fasz volt ez, Beltayn? – csattant fel Rawne.
– Jelinterferencia, uram. Megpróbálom ismét hívni Elikont.
– Próbáld meg a 3:33-ason! – hajolt át Bel válla fölött Rerval.
– Azt próbálom! – Csak... ez úgy hangzott, mintha...
– Tudom, hogy hangzott! – fakadt ki Beltayn. – És gondolod, hogy ha mi halljuk őket... hogy
akkor... ők is...
Beltayn már nem is figyelt arra, amit a másik mond. Az ujjai vadul cikáztak a készülék
gombjai között, s elszántan forgatta a kapcsolókat.
 – Azt hiszem, mindjárt megvan! Tiszta jel.
Aztán hirtelen minden vér kifutott az arcából, és odanyújtotta Rervalnak a fejhallgatót. A
hang távolról jött, de tisztán kivehető volt.
– Mi vagyunk az utolsó túlélők? Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van odakint?
– Bel – kerekedett el a másik rádiós szeme. – Ez a te hangod!
– Tudom.

X.

Úgy tűnt, a földszinti nagyterem egyenesen egy másik univerzumban van. Hark már mást
sem akart, csak lefeküdni, bevenni egy maréknyi fájdalomcsillapítót, s aludni. Mindennél
jobban vágyott az alvásra.
A déli szárnyon vágott át, a középső emeletek valamelyikén. Lőállások és tornyok mellett
haladt el, ahonnan géppuskások tartották szemmel a Házba vezető szorost. Aztán az egyik üres
folyosón, ahol senki nem látta, egy alkóv küszöbére telepedett le egy percre, de nagyon ügyelt,
nehogy hátradőljön. A háta minden mozdulatnál le akarta vedleni magáról a bőrt, s úgy is
pokolian fájt, ha csak a ruha ért hozzá.
Éjfél is elmúlt már, s odakint órák óta a sötétség volt az úr.
Az előző éjszakákhoz képest azonban kifejezetten nyugodt, tiszta időt hozott a napnyugta, s
az égbolt tetején ülő, apró hold fényében még a szemközti sziklafal körvonalai is kivehetők
voltak. A kapu előtti lapály s a hegyoldal mintha téli díszbe öltözött volna, s olybá tűnt, a lágy
szellő sem port kavar, hanem havat.
Léptek. Valaki jön.
Érezte a felkavart levegőt, de nem látott senkit. Aztán hirtelen nagyon hideg lett. A hátában
ismét fellángolt a fájdalom, s bár fel akart állni, érezte, hogy a tagjai nem engedelmeskednek. A
távolból tanithi dudák hangját hozta a szél, s a félelem jeges keze simított végig a homlokán.
Tona Criid tűnt föl a folyosón, mezítláb, üres tekintettel, mint egy alvajáró.
– Tona?
A nő ránézett, de a felismerésnek nyoma sem látszott a szemében.
– Tona... fel tudna innen húzni?
A nő szótlanul indult tovább, talpa, mint a macskáké, puhán, szinte hangtalanul ért a
padlóhoz.
– Őrmester! – emelte föl a hangját Hark. – Nem tudok fölállni, és valami nagyon rossz dolog
készülődik!
Criid megállt, s lassan a komisszár felé fordult.
– Itt van – suttogta.
– Kicsoda?
– Caff! Nézze!
A folyosó sötétjében fény gyúlt. Eleinte parányi volt, akár egy táncoló szentjánosbogár,
aztán egyre nőtt, míg csillogó fénykígyóvá nem terebélyesedett. Sziszegve hajladozott, s
ózonszag terjengett a levegőben körülötte.
„Elektromos kisülések" – tudatosult a komisszárban.
– Tona... ne menjen közelebb! – nyögte, de továbbra sem tudott felállni.
A fény emberi alakot öltött, s Tona sírva fakadt örömében.
– Caff! – suttogta. – Caff!
– Ez nem ő! – kiáltotta Hark, s megpróbálta elővenni a pisztolyát.
A fegyver azonban megmakacsolta magát, s a komisszár gépi kezének ereje is kevésnek
bizonyult, hogy előhúzza.
– Tona!
A fényből szőtt alak lassan feléjük fordult. Magas volt, ruhája, arca és rövid, szőke haja
csupa vér.
Ibram Gaunt volt az. És halott volt.
Criid felsikoltott, aztán ököllel esett Gauntnak, és vadul csépelte a mellkasát.
– Maga halott! Meghalt! Hol van Caff? Maga halott! Halott!
A véres emberalak kinyúlt, hogy átölelje, mire a nő iszonyodva húzódott el tőle.
Hark végre elő tudta húzni a fegyverét, s lassan, minden mozdulatért megküzdve felállt.
– Halott! – sikoltotta Criid.
– Tudom – bólintott a komisszár, és maga mögé tolta a nőt.
A fényember a kibiztosított pisztoly csövével nézett farkasszemet – Nem tudom, mi vagy,
csak azt tudom, mit szeretnél, kinek higgyünk. Úgyhogy hagyj nekünk békét!
A fényember kinyitotta a száját, mint aki válaszolni készül, aztán csak nyitotta, egyre
tovább, egyre tágabbra, mígnem a torokból fény lövellt. A bőr szemvillanás alatt visszahúzódott
a darabos állkapocsról, aztán az egész fejről úgy olvadt le a hús, mint amire savat öntöttek, s a
visszapöndörödő szövetek alól kivillant a meztelen koponya. A folyamat egyre csak gyorsult, s a
ruhával együtt a fényből álló test is lefoszlott a lényről, feltárva sápadt csontjait.
A száját hangtalan sikolyra, karjait ölelésre tárta, aztán végre valóban felüvöltött Pokoli
hang volt, olyan, ami örökre beleég az ember tudatába. Kilúgozta belőlük a gondolatokat,
marokra fogta, és kis híján összezúzta a testüket.
Aztán a sikoltó csontváz felrobbant A lökéshullám majdnem leverte őket a lábukról. Égett
por és csontok bűze csapta meg az orrukat, amihez Gaunt arcvizének illata s a kiégett
világítótestek szúrós szaga társult.
Hark elengedte Criid kezét, s vaksin pislogott a rájuk szakadt sötétségbe. Lábak dobogását
hallották, s egyszerre megelevenedett az egész Ház.
– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Hark rekedten.
Válasz helyett odakint lángra lobbant s megdördült az ég, mintha a háború istenei akarták
volna a fejükre rogyasztani. A komisszár a legközelebbi ablakhoz támolygott, s csak bámulta a
bombák lángvirágait.
– Mi a franc volt ez? – sziszegte Criid.
– Fogalmam sincs – mondta Hark csöndesen, miközben odakint az ellenség rakétái elkezdték
fölperzselni az eget.
– De azt hiszem, mindegy is. Számunkra ma éjjeljött el a vég.
 Tizenharmadik nap.
Négy-tizenhat, napkelte előtt. A látási viszonyok elfogadhatók.

Miket is írok? Jó látási viszonyok? Igaz, a szél nem fúj, az ég tiszta. De semmi más nem
elfogadható.

Múlt éjjel elszabadult a pokol. Olyan dolgok történtek, amit senki nem tud megmagyarázni. Az
emberek dolgokat láttak. Éreztek. Hallottak. Köztük én magam is. Csak azért nem jegyzem le
őket, mert (nem tudom, hogyan) nem vagyok képes magyarázattal szolgálni rájuk.

A kezdetektől furcsa érzésem volt ezzel a hellyel kapcsolatban. Olyan érzésem, amit az elmém
racionális része a szőnyeg alá söpört. Többé azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ez egy
gonosz, elátkozott hely. Olyasvalami jelenlétét érezzük e falak között. ami idővel egyre erősebbé
válik, s úgy vélem, ránk nézve legalább annyira veszélyes, mint maga az ellenség.

Mikor idejöttünk, G. megtiltotta, hogy olyasmit mondjunk, hogy „elátkozott” meg

„kísértetjárta". Úgy hiszem, többé már nem kell sejtésekre hagyatkoznunk. Bajban vagyunk.
Nagyobb bajban, mint amire legvadabb álmaimban számítottam.

Néhány órával ezelőtt ismét lecsapott ránk a háború – az éjszaka közepén, az őrület
tetőpontján. A szoroson túl talán harckocsik és önjáró lövegek lövik egymást, lángra lobbantva az
eget.

Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy az erősítés valóban úton van. Vagy azt, hogy hamarosan egy
teljes frontos támadás söpör el minket az erőddel együtt.

V. H. tábori naplója, 778/05

 TIZENNYOLC
AZ UTOLSÓ ESÉLY

I.

– Akkor ezek ott a maga emberei? – kérdezte Rawne, miközben távcsővel vette szemügyre a
nem is olyan távoli halálos tűzijátékot.
– Igen – bólintott Berenson. – Megerősítették, bár a részletek elég foghíjasak. A
rádiókapcsolat sem tökéletes, de... igen. Helyi idő szerint tegnap éjfélkor a Cadogus 52-esek
összecsaptak az ellenséggel. A Banzie-csúcsok előtt, a hágónál, ahogy az várható volt.
– A Császár áldja a Taktikusokat! – mormogta Kolea.
A legfelső emelet egy lőállásából követték figyelemmel az ütközetet. A nap – tőle szokatlan
módon – nem rejtette porfelhők mögé az arcát, s a tornyok kupolái olvasztott aranyként
csillogtak. Az ég szikrázó kék volt, s csak messze, a hegyeken túl lágyult selyemfényűvé.
Ugyanezek a hegyek felerősítve verték vissza a bombák robaját, s a felületes megfigyelő akár
közeledő vihar hangjainak is vélhette volna őket.
– Ha a Cadogus főerők elérték a hágót, az erősítés sem lehet messze – magyarázta
Berenson.
– Épp időben – morogta Rawne. – Három nap.
– Igen, azt mondtam.
– Félek, nem lesz ilyen egyszerű a dolog – borongott Kolea. – Nem hiszem, hogy ilyen
könnyen hagyják kicsúszni a kezükből ezt a helyet.
– Miért is? – kérdezte Berenson.
– Mert megsebeztük őket. Az önbecsülésüket A hírnevüket. Napokig feltartottuk őket. Kell
nekik ez a hely, hogy biztosíthassák a hegyeken átvezető utat. És ez most már személyes ügy a
számukra. Törleszteni akarnak mindenért.
– Nem is tudtam, hogy képes olvasni a gondolataikban, őrnagy úr! – horkant föl Berenson.
– Nem is – rázta meg a fejét Kolea. – Csak már harcoltam ellenük.
– És most olyan a helyzet, hogy ismét harcolnunk kell velük?
– Most épp nem – mondta Rawne. – De néhány óra múlva könnyen megeshet.
Gondoskodtam róla, hogy legyen lőszerutánpótlásunk, így talán egy kicsit tovább kitarthatunk –
Meddig?
– Amíg kell.
– És mikor jön a teherszállító? – kérdezte Kolea.
– Talán dél körül – vont vállat Rawne. – Meglátjuk.
– Akkor reméljük, hogy megéljük a delet!
 – Mit akar ezzel mondani, Gol? – húzta föl a szemöldökét a tanithi.
– Maga is itt volt a múlt éjjel, nem igaz? Maga is látta, mi történt. És ezek a dolgok... ezek a
jelenések egyre csak rosszabbak lesznek! Ez a hely...
– Kísértetjárta? – fordult szembe vele Rawne. – Itt az ideje, hogy kimondjuk végre.
– Kísértetjárta – hagyta rá Kolea. – Az első perctől kezdve az. És a helyzet egyre romlik. Mert
attól, hogy feljött a nap, még nem vagyunk biztonságban. Egyáltalán nem.

II.

Zweil lerakta a pszalteriumot, megnyálazta a mutató- és hüvelykujját, s kioltotta a fogadalmi

gyertyát.
– Hogy mit tegyek, fiam?
Hark sápadtan ült a parányi szoba sarkában, amit Zweil szentélynek nevezett ki.
– Jól hallotta, atyám.
– Ördögűzés? – kérdezte a pap hitetlenkedve. – Én ayatani szerzetes vagyok, nem valami
varázsló, fiam! Ha ilyesmit kérsz tőlem, tartok tőle, hogy elment az eszed.
– Ha egy pillanatra félretesszük, hogy eszementnek nevezett, atyám, arról nem célszerű
elfeledkeznie, hogy komisszár vagyok, tudom, hogy mit kérek, és fegyver van nálam. Maga is
látta azokat a dolgokat múlt éjjel!
Zweil meghajolt, s májfoltos kezeivel lekanyarította a nyakából a karinget. Gondosan
összehajtogatta, s egy ládába tette.
– Igen – mondta végül. – Én is láttam a kétségbeesett embereket, akik rettegnek. A
sebesülteket és haldoklókat, s azokat, akik félnek a haláltól. A feszültség, a stressz és a
fáradtság rettentő dolgokat hoz ki az emberi lélekből és elméből...
– Nem egyről beszélünk.
– Ugyan, fiam! Ez a hely magában is elég kísérteties, s nem elég, hogy százak vesztek oda a
harcokban, úgy tűnik, még csapdába is estünk ebben az ódon erődben. Nincs mit csodálkozni
azon, ha...
– Atyám!
– Itt nincsenek gonosz szellemek – rázta meg a fejét Zweil.
– Csak rettegő emberek. Múlt éjjel Dorden – aki az egyik legjózanabb közöttünk-váltig
állította, hogy egy fal vérzik. Pedig nem is vér volt, csak por.
Hark előrehajolt, s halkan, mint aki attól fél, hogy kihallgathatják, amit mond, beszámolt
arról, amit múlt éjjel Criiddel láttak.
Zweil csöndben végighallgatta, s egy darabig azután sem szólalt meg, hogy a komisszár
befejezte.
– Még most is biztos benne, hogy csak a képzeletünk játszik velünk, atyám?
– Biztosan akad rá valamilyen racionális magyarázat, fiam. Hark hitetlenkedve csóvál ta meg
a fejét, s a járókeretére támaszkodva kikászálódott a székből.
– Tegyük föl, hogy igaza van, és mindaz, amit láttunk, csak a mi fejünkben játszódott le.
Akkor egy áldás a maga részéről biztos sokat segítene. Pszichológiailag. Ha másként nem is.
– Nem kenyerem a sarlatánság meg a vásári komédia, fiam!
– rázta meg a fejét az ayatani. – Nem fogom a Birodalmi Krédót üres frázisokká meg ingyen
cirkusszá alacsonyítani.
– Kiábrándító az ilyen mérvű szkepticizmus, atyám – mondta Hark az ajtó felé sántikálva. –
Főleg egy olyan hívő ember szájából, aki a saját szemével látta a Szentet.
– Az más volt.
– Csak azért, mert akkor maga is hinni akart benne – vágott vissza Hark. – Míg ebben nem
akar. Ugye, igazam van?

III.

Baskevyl keze megállíthatatlanul remegett, miközben először ütötte föl a könyvet. Most,
amikor végül becsukta, címeres ökörnek érezte magát. S az asztalra kitett pisztoly csak még
inkább arra emlékeztette, hogy ez mennyire igaz.
Mert végül is mi a fenére számított? Hogy valami a lapok közül ugrik a torkának? Hogy
végszükség esetén agyon kell lőnie a könyvet?
Hülye, idióta barom!
A könyvben semmi idegent, földöntúlit vagy lefordíthatatlant nem talált. Nem olyan volt,
mint a Beltayn által forgatott kötetek egy része, amik ismeretlen nyelven és ismeretlen
témákról íródtak.
Az őrnagy becsapva érezte magát.
A fekete bőrbe kötött fóliáns tömör, száraz textusokkal volt tele, amiket nem tudott
elolvasni, s olyan ábrákkal, amik furcsa átmenetet képeztek a diagramok, a táblázatok és a
primitív zodiákus jelek között.
Miközben átlapozta, nemegyszer megfordította, s hátulról kezdett bele, nem lévén biztos
benne, melyik is az eleje valójában.
Egyik sem tűnt igazán annak.
Rawne irodáját vette kölcsön egy órára, míg az őrnagy a hajnali ellenőrző körútján járt.
Odakint lassan ébredezett a Ház. Hallotta a csoszogva bagózni indulók mormogását, azok
hangját, akik túl keveset aludtak, s azokét is, akik véreres szemekkel állták végig az éjjeli őrséget.
Érezte a megmelegített fejadagok kozmás szagát és a lassan lefővő kávé illatát.
Felállt, és nagyot nyújtózott. Egy kis kávé meg étel jót tenne...
Kopogtak, s válaszra sem várva Fapes nyitott be. Baskevyl villámgyorsan a kabátja alá dugta
a könyvet meg a pisztolyát.
– Gondoltam, jólesne egy pohárral, uram... – nyújtott feléje egy bádogbögrét az adjutáns.
– Tartok tőle, hogy maga egy nap a Fekete Hajón végzi, Fapes!
– Tessék? – kérdezte megütközve a fiatal katona.
– Maga igazi gondolatolvasó.
Fapes elvigyorodott, és az asztalra tette a kávésbögrét.
 – Mi volt itt múlt éjjel, uram?
– A bombázásra gondol?
– Arra is. Meg a többi... dologra. Azt hallottam, hogy Wes Maggs teljesen megbuggyant, és
még egy csomó más történet is kering a körletekben.
– Történetek?
– Pletykák.
– Tudja, mi a sereg hivatalos álláspontja a pletykákat illetően, Fapes.
– Igen, uram.
– Ugyanakkor – kortyolt bele a kávéba az őrnagy –, ha elmondja, köztünk marad.
– Maga is tudja, mit mondanak az emberek erről a helyről, uram – ült ki a kínmosoly Fapes
arcára. – Hogy olyan...
– Kísértetjárta? – segítette ki a belladon.
– Nem én mondtam, uram. De a többségnek ez a véleménye, mióta megérkeztünk ide. Múlt
éjjel... fú... volt itt minden. Léptek, fények, hangok... Bool megesküdött, hogy látott egy arc
nélküli öregasszonyt.
– Hogy mit látott?
– Fent, a nyugati hatosban. Ő maga mondta. Egy vénasszonyt, hosszú, fekete ruhában, arc
nélkül.
– Arc nélkül?
– Igen, uram.
– És mióta dézsmálja Bool a sereg sacrautánpótlását, Fapes? A szárnysegéd elvigyorodott,
de Baskevyllátta, mennyire erőltetett ez a gesztus. Fapes mindig igyekezett mindent könnyen,
félvállról venni, s most kétségbeesetten remélte, hogy egy elöljárója megerősíti abbéli hitében,
hogy a dolgok mégsem olyan csúfak, mint amilyennek látszanak.
Baskevyl tartott tőle, hogy nem ő lesz az, aki megnyugtatja.
– Maga komolyan elhiszi, hogy ez a hely... hogy itt szellemek vannak, uram?
– Rajtunk kívül? Nem hinném, Fapes.
– És ha mégis... ha esetleg mégis... akkor meg tudjuk ölni őket?
„Valami a lábunk alatt neszez a sötétben, ott neszez, ott vár, hogy előjöhessen, és
megölhessen minket!”
Legszívesebben ezt mondta volna, de nem tette. Ehelyett csak megrázta a fejét.
– Ludd is ezt mondta, uram – bólogatott Fapes, bár nem túl nagy meggyőződéssel. – Meg
azt, hogy csak a képzeletünk babrált ki velünk.
– Luddnak igaza van – értett egyet az őrnagy. – Bár...
– Uram?
– Ludd komisszár. Ez a rangja.
– Hogyne, uram!
Egy pillanatig kelletlen hallgatásba burkolóztak – Rawne őrnagy fél óra múlva tiszti
eligazítást tart.
– Itt?
– Igen, uram.
– Akkor jobb, ha máris összeszedem a holmimat. Hozzon egy egész kancsónyi kávét meg pár
poharat! A tisztek nagyra fogják értékelni.
 Fapes bólintott, s már ment is.
Kezében a kávéval Baskevyl nekilátott összeszedni a holmiját. A kabátja beleakadt a
könyvbe, és lesodorta a padlóra. Mindegy. Majd azt is elrakja, csak előbb a pisztolyt meg a
sapkáját...
Valami megragadta a tekintetét Azon az oldalon, ahol... Letérdelt a könyv mellé, és az oldal
közepén nyújtózkodó ábrára bámult.
Egy féreg képe volt. Egy saját farkába harapó sárkánykígyóé. Olyasféle, mint a könyv
borítóján.
Koncentrikus körök övezték, melyeket különféle vonalak kapcsoltak a belső körhöz.
Ez meg mi a franc lehet?
Lapozott egyet. A következő oldalon egy olyan ábrát talált, ami egyaránt lehetett kapcsolási
rajz, vagy akár egy roppant, szerteágazó családfa is. Aztán újabb diagramok, újabb gyűrűk és
vonalak komplikált ágrajza, amiből egy lehetetlenül bonyolult pókháló bontakozott ki.
Újabb oldal, újabb rajz, ami úgy festett, akár egy hüllő félig lehunyt szeme.
De nem az volt.
Mélyet sóhajtott, ami akár hörgésnek is beillett volna. Pontosan tudta, hogy mit ábrázol a
rajz.

IV.

Félórával később, mikor a detonációk még mindig ott visszhangzottak a szurdok falai közt,
Rawne bevonult a helyiségbe, ami egyszerre volt a hálószobája és az irodája. Hark, Ludd,
Berenson, valamint az összes olyan tiszt és adjutáns követte, akiket nem fogtak a gyengélkedőn.
Mind automatikusan, gondolkodás nélkül tisztelegtek neki, s bár egyikük sem mondta ki,
mind érezték, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy a Tanithi Egyes vezérkara
összegyűlik.
Rawne egy biccentéssel nyugtázta a tisztelgést, majd rögtön a tárgyra tért.
– Éjfél óta a Cadogus 52-esek harcolnak a hágóért az ellenség páncélosaival. Nekünk már
nincs is más dolgunk, mint kitartani, és biztosítani ezt a szemétdombot, míg ide nem érnek.
Az elégedett vigyor lassan lehervadt a gárdisták arcáról.
– És az mikorra várható, uram? – kérdezte Kamori.
– Berenson őrnagy?
– Amint lehet.
Nem egy tiszt elégedetlenül mordult föl. Ennél azért egy kicsivel több biztatást is elviseltek
volna.
– Hányszor hallottuk már ezt az elmúlt évek során! – forgatta a szemét Obel.
– Túl sokszor! – biccentett Rawne, és egyesével vette szemügyre az egybegyűlteket.
– És sajnos mindig igaz. Úgyhogy meghúzzuk magunkat, tesszük, amihez a legjobban értünk,
és élve jutunk ki ebből a patkányfészekből! Ezt én ígérem, és itt mindenki tudja, hogy soha nem
ígérgetek vaktában.
 – Az, hogy be tudja-e tartani az ígéretét, sokban múlik azon, hogy mit lépnek a Vértestvérek
– vigyorodott el sötéten Kamori. – Az előző alkalommal nagyon elszántnak tűntek.
– Sokkal inkább múlik a fegyelmen és az éberségen – mondta Rawne. – És mindenki úgy
készüljön, hogy ha harcolnunk kell, úgy verekszünk majd, mint egy seregnyi ördög! A
Vértestvérek meg feldughatják maguknak az elszántságukat!
Larkin emelte a magasba a kezét.
– A lőszerről van szó, ugye? – kérdezte az őrnagy.
– Arról.
– Akkor jó híreim vannak. Beltayn?
– Húsz perccel ezelőtt megkaptuk Elikon beleegyezését – lépett előre a rangidős adjutáns.
Pontosan két óra múlva érkezik egy csapatszállító a kért lőszerutánpótlással Rawne alig győzte
lecsendesíteni a tiszteket.
– És mégis hová teszi le a rakományt? – kérdezte Daur. – A főkapu előtt nem landolhat. Már
a vízzel is meggyűlt a bajunk, és a lőszer egy fokkal még annál is kényesebb rakomány.
– Nem a kapu előtti területet használjuk majd – mondta Rawne, majd Bonin felé biccentett.
A felderítők új parancsnoka komoran elmosolyodott, és alig észrevehetően bólintott, hogy
megértette.
– Akkor ez lesz a megfelelő pillanat, amiről beszéltünk?
– Igen. A szállítóegységnek a völgy koordinátáit adtuk meg. A második kapu előtt fog
leszállni, amiről legjobb tudomásunk szerint az ellenség mit sem sejt. A sziklafalak megfelelő
fedezéket jelentenek az akcióhoz, s már ki is rakodtunk, mire a Vértestvérek feleszmélnek.
– Jól hangzik – értett egyet Bonin.
– Ennek ellenére szaros menet lesz – vetette közbe Kolosim.
– Az – értett egyet Rawne. – De akkor is ez a legjobb esélyünk, és teszünk róla, hogy a dolog
működjön. Önkéntesekre lesz szükségem. Két századra. Az egyik a kirakodással foglalkozik, a
másik fedezi őket.
Tucatnyi kéz emelkedett egyszerre a magasba.
– Köszönöm, uraim – biccentett a tanithi őrnagy elégedetten. – Meryn kapitány! Maga és az
emberei adják a fedezetet, Varaine kapitány L-százada gondoskodik a rakományról. Mindenki
más az északi és déli fallőállásaiban várakozik. A főkapu Obelé és Kolosimé. Beszéljenek Daur
kapitánnyal! Ha valaki, hát ő tudja, hogyan kell egy kaput megtartani. A déli fal Kolea őrnagyé,
Baskevyl őrnagyé az északi szárny, és a felső galériák. Daur, Sloman és Chiria alakulatai lesznek
a gyorsan, bárhol bevethető egységek.
Chiria – Domor sérülése miatt – vezette a K-századot, bár egyelőre még kényelmetlenül
érezte magát a tisztikarban. Nagyon komolyan vette a feladatát, s eltökélte, nem hoz szégyent
Csupaszemre.
– Még valami! – emelte föl a kezét Rawne, és egyenesen Harkra nézett. -A könyvtárban
talált kötetek. Ezeket kijuttatni a Házból ugyanolyan életbevágóan fontos, mint a lőszert
behozni. Két szállítóhajó jön, nem egy, s az egyik feladata pusztán abból áll majd, hogy a
könyveket s az azokat kísérő gárdistákat kivigye innen. Először ők mennek, a lőszerszállító csak
utánuk jön. A völgy nem elég, hogy egyszerre két hajó is leszálljon.
– Ez hazavágja a meglepetésből adódó előnyünket – csóválta a fejét Bonin.
– Egy kicsit talán, de azon leszünk, hogy minden flottul menjen – intette le Rawne. – Harkés
Baskevyl is megvizsgálta a könyveket, s ők is azon a véleményen voltak, hogy ezek a kötetek túl
fontosak és értékesek, semmint hogy veszni hagyjuk őket.
– Ki viszi ki a könyveket? – kérdezte Meryn.
– Már kiválasztottam a kísérő alakulat tagjait – bólintott a parancsnokuk. – És erről nem
nyitok vitát. Hark, maga megy.
– Szívesebben maradnék... – fintorgott a járókeretére támaszkodó komisszár.
– Nincs vita. Maga kell, hogy a megfelelő emberek figyelmét ráirányítsa ezekre a kötetekre.
Emellett megsérült, és Dorden is azon a véleményen van, hogy sürgősen bőrátültetésre lesz
szüksége. És ezt csak Elikonban tudják elvégezni.
– Ez parancs? – kérdezte Hark morózusan.
– Az – bólintott rá Rawne.
– Nem mondhatnám, hogy ínyemre van.
– Berenson őrnagy majd önökkel tart, és segít eljutni Elikonban a megfelelő emberekhez.
Criid is megy...
– Uram, nem szeretnék... – kezdte a nő, de az őrnagy egy villanás alatt beléfojtotta a szót.
– Azt mondtam, hogy erről nem nyitok vitát. A szakvélemény az, hogy magának is kórházban
a helye. Úgyhogy megy, és kész!
– A gyengélkedőn tucatszám vannak olyanok, akiknek sürgős orvosi ellátásra lenne
szükségük – mondta a nő tompán.
– Inkább ők menjenek, mint én!
– Utálom, hogy csupa hőssel vagyok körülvéve! – húzta el a száját Rawne. – Maga most
megy, Criid, a gyengélkedőn levők meg akkor, amikor őket is ki tudjuk juttatni.
– Ki jön még? – kérdezte Hark.
– Twenzet, Klydo és Swaythe. Nem szentimentalizmusból választottam éppen őket.
Sebesültek, de magabírók, úgyhogy a saját lábukon távozhatnak, és a fegyvert meg a könyvekkel
teli ládákat is elbírják. Úgyhogy inkább őket küldöm, mint hogy az aktív állományból állítsak ki
három embert.
– Logikus – nyugtázta Hark.
– Örülök, hogy egyetértünk. Készüljenek! Beltayn, segítsen a komisszárnak becsomagolnia
könyveket! Előtte azonban még egyszer nézzék át a könyvtárat, csak hogy biztosak legyünk
benne, semmi lényegest nem hagynak itt!
– Meglesz.
– Ludd!
– Uram?
– Amint Hark komisszár távozik a Hinzerhausból, maga veszi át a feladatkörét. Innentől
kezdve hivatalosan is komisszár. Megbirkózik vele?
A fiatalember kimérten bólintott.
– Ludd komisszárra kemény feladat várfordult az őrnagy a tisztikarhoz. Úgyhogy elvárom,
hogy mindenben segítsék! A tekintélyükkel támogassák, hogy a katonák mihamarabb
elfogadják, mint aktív politikai tisztet! És ha azt látják, hogy bárki gúnyt mer űzni belőle a háta
mögött, vagy nem veszi komolyan az utasításait, kapják el, és tépjék le a fél arcát! Elég
világosan fogalmaztam?
– Igen, uram – mormolták a tisztek.
 – Most már én vagyok a Tanithi Egyes parancsnoka – mérte végig az embereit Rawne olyan
mosollyal, amitől a többség hátán végigfutott a hideg. – Nem igaz, Bel?
– De igen, uram.
– Akkor?
– Igen, uram! – visszhangozták a tisztek, ezúttal jóval hangosabban.
– Így már jobb – mondta a tanithi. – És most mutassuk meg a rohadékoknak, hogy kell
istenigazából háborúzni!

V.

A tisztek sietve távoztak, ki-ki a kijelölt őrposztjára. Rawne kifelé menet félrevonta az
újsütetű politikai tisztet.
– Hozza ki Maggset a fogdából, Ludd! Hamarosan mindenkire szükségünk lesz, aki elbír egy
karabélyt. Mondja meg neki, hogy hülye volt, amikor nekiállt lövöldözni, és ha még egyszer
elszáll az agya, én magam belezem ki, mint egy lariselt!
– Úgy lesz, parancsnok.
– Kérdés?
– Van, uram. Mi az a larisel?
– Számít, Ludd? A lényeg úgyis a "kibelezem" szón van.
– Értettem. És köszönöm, hogy...
– Mit köszön?
– Hogy szót emelt értem, uram.
– Azzal tudja megköszönni, ha végzi a feladatát, és nem hoz szégyent se ránk, se saját
magára. Akkor magát sem kell kibeleznem, mint egy lariselt.
Az őrnagy végigsietett a zsúfolt folyosókon, s belépett a földszinti csarnokba, ahol egy tűt is
alig lehetett volna leejteni az őrposztjukra igyekvő katonáktól.
A lőszer utóját is kiosztották, s mind tudták, hogy így vagy úgy, de itt az út vége.
– Ennyi! – harsogta Ventnor. – Ezen kívül már csak a fohász maradt, meg a Császár
jóindulata!
Berenson a felfelé vezető lépcsősorok egyikénél várta be Rawne-t. A jobbja még mindig fel
volt kötve, úgyhogy ballal nyújtott kezet.
– Később talán már nem lesz rá lehetőségem – mondta. – Sok szerencsét, parancsnok! Nem
mintha szüksége lenne rá.
– De – mosolyodott el fanyarul a tanithi. – Most a világ minden szerencséjére szükségünk
lesz.

VI.
 Baskevyl belépett a tábori kórházba. Egy pillanatra csak állt a küszöb túloldalán, igyekezett
felmérni a terepet, aztán Csupaszem Domor ágya felé vette az irányt.
A tanithi sápadt árnyéka volt csupán régi önmagának. Sovány volt és törékeny, az arcán,
amit akár tűbe lehetett volna fűzni, többnapos borosta sötétlett Úgy tűnt, alszik.
„Nem – helyesbített a belladon. – Úgy fest, mint aki halott.”
– Miben segíthetek, őrnagy? – kérdezte a mögéje lépő Curth.
– Semmi... semmiben, köszönöm. Csak benéztem.
A doktornő ment a dolgára, Baskevyl pedig maradt még egy kicsit, s elnézte a sápadt,
összetört Szellemet.
– Őrnagy?
Domor hangja alig volt több reszelős suttogásnál.
– Üdv... – mosolyodott el Baskevyl kényszeredetten. – Nem akartam felébreszteni.
Még ennyi idő után sem vették le a lélegeztetőről, s a tanithi testébe vezetett csövek
sziszegése kísértetiesen úgy hangzott, mint...
Baskevyl megrázta a fejét, majd egy széket húzott az ágy mellé, és letelepedett.
– Hogy mennek a dolgok?
– Minden rendben, kapitány. Még mindig ebben a pöcegödörben dekkolunk.
– Nekem soha nem mondanak semmit – suttogta Domor alig hallhatóan. – Csak azt
hajtogatják, hogy ne aggódjak.
– Ebben mondjuk igazuk van – bólogatott az őrnagy. – Hamarosan úgyis elhúzunk innen.
– Gaunt szerint is?
– Aha – nyalta meg a száját zavartan Baskevyl. -A... parancsnok is így gondolja.
Domor halványan elmosolyodott.
– Csupaszem?
A tanithi gépi szemei felzümmögtek, ahogy fókuszált.
– Igen, uram?
– Megtenné, hogy... megnézne nekem valamit?
Domor teste megremegett, ami ebben az állapotban felért egy vállvonással.
– Mit?
Baskevyl előhúzta a kabátja alól a fekete bőrbe kötött könyvet, és a megjelölt oldalnál
ütötte föl.
– Közöttünk maga konyít a legtöbbet a mérnöki tudományokhoz, nem igaz, kapitány?
– Ha maga mondja, uram...
– Akkor maga szerint... mi van ezen az ábrán?

VII.

A fülhallgató felcsipogott – Csapatszállító érkezéséig két perc.

A hátsó kapu árkádja alatt Meryn és Varaine összenézett – Ideje indulni!
– E-század! – szót hátra a válla fölött Meryn. – Harckészültség! Odakint hét ágra sütött a
nap, s az ég olyan kéken ragyogott, mint a Jagóra érkezésük óta talán még soha. Valamivel
lejjebb, a szorosból kivezető ösvényen Caober és Preed állt őrt.
– Itt Meryn! – szólt a rádióba a tanithi. – Indulhatunk?
– Amikor csak tetszik... – válaszolt Caober.
Az E-század olajozott gépezetként tette a dolgát, s a katonák csöndben, egymást fedezve
vágtak át a völgy sziklaösvényein. A nyugati fal mellett haladtak, s minden jól védhető
kiszögellésnél lemaradt egy-egy ember, hogy azonnal lőállást keressen.
Meryn gyorsan kezet rázott Varaine-nel, majd az emberei után sietett.
– Az E-század pozícióban – morogta a rádiójába Varaine, majd hátrafordult. – Az L-század
menetkész. Komisszár?
Hark kisántikált a napfényre, s megigazította a járókeretére akasztott málhazsákokat
Közvetlenül mögötte Criid és Berenson jött, s a sort a melléjük kijelölt Szellemek zárták. Mind
könyvekkel színültig megpakolt ládákat és málhazsákokat cipeltek. Annak ellenére, hogy
kivételesen nem vágta az arcukba a port a szél, mind védőszemüveget viseltek.
Hark kérdőn pillantott Varaine-re.
– Akár indulhatnak is, uram.
– Elikonban találkozunk, kapitány – ült ki Hark arcára a vértelen mosoly.
– Úgy lesz, uram.
– Jönnek! – hallották Caobert az éterben.
Néhány másodperc múlva a sziklák közé is behatolt a hajtóművek dübörgése. Egy
alacsonyan repülő Valkűr tűnt föl a csúcsok fölött. Az oldalsó fedélzeti nyílások máris nyitva
voltak, s a vízszállítóval ellentétben ez már nem tett tiszteletköröket Fix koordinátákra repült, s
a pilóta tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire szorítja őket az idő. Ezen az elátkozott
helyen senki nem időzött volna a szükségesnél akár csak egy pillanattal is tovább.
A völgy mélyén felállított mágneses jeladó bekapcsolt, s a Valkűr most már szinte méterre
pontosan tudta, hol kell leszállnia.
A Házzal átellenben lévő sziklacsúcsok között ekkor jelentek meg az első Vértestvérek, s
elkezdték belőni a völgyet. Egyelőre csak kis kaliberű kézifegyvereket használtak, ami nem sok
kárt tehetett egy páncélozott járműben ekkora távolságból, de Meryn biztosra vette, hogy
hamarosan előkerülnek a rakétavetők is.
– Észrevettek minket! – morogta Varaine.
– Észre – bólintott szórakozottan Hark.
A Valkűr még alacsonyabbra ereszkedett, s a turbinák süvítése a szűk völgyben kezdett egyre
elviselhetetlenebbé válni.
– Francba! – mordult föl Varaine, ahogy az első lézersugarak elérték a Valkűrt.
– Rawne őrnagy! – kapcsolta be a rádióját Hark. – Ha esetleg...
– Már intézkedtem – jött a válasz, s a következő percben a déli fal kazamatáiból és
lőállásaiból össztüzet zúdítottak a sziklacsúcsokra.
Az .50-es géppuskák mennydörgése most a legszebb muzsikánál is andalítóbb volt.
Kár, hogy annyi lőszert kell elpazarolni!
Az ellenség kénytelen volt meghátrálni a pergőtűz elől, s visszahúzódni a sziklák fedezékébe.
Közben a Valkűr módosította a pályáját, s szűk íven fordult rá a kijelölt LZ-re. A függőlegesbe
állított fúvókákkal manőverezett a hely fölé, majd a leszállótalpak már kint is voltak, s akár egy
csúf, páncélos bogár, úgy állt meg a felkavart porban.
Varaine felszisszent, amikor megpillantotta, mennyire szűk helyre kellett a pilótának
letennie a gépet. A szárnyvégek szinte súrolták a sziklafalat.
– Induljanak! – biccentett oda Harknak a kapitány.
A csomagok súlyával nehezen boldoguló Szellemek mintha ezer évig vánszorogtak volna,
mire elérték a Valkűrt. A nyitott rámpán egy pilótasisakot és védőlencsét viselő tiszt várta őket,
aki elvette tőlük a málhazsákokat, segített beemelni a ládákat, s egyesével húzta fel őket a
fedélzetre.
– Harkék a gépen vannak – szólt a rádiójába Varaine.
– Ideje volt – válaszolta Meryn. – Mert jönnek!
A Házból rájuk zúduló zárótűz ellenérc a Vértestvérek otthagyták a sziklák nyújtotta
fedezéket, s rohamra indultak.
– Fethre! – szitkozódott Meryn. – Ezek több ezren vannak!
– Csak akkor lőjetek, ha már biztos a célpont! – utasította a saját embereit Varaine.
A Valkűr turbinái életre keltek, s akárha rugóra járna, rettentő erővel szökkent a magasba.
Por- és sziklatörmelékcsíkot húzott maga után, mint egy apró kométa, s amint kiért a szorosból,
azonnal fordulni kezdett. Az utána nyújtózó lézersugarak komoly kárt már nem tehettek benne,
s a pilóta egyébként is igyekezett mihamarabb lőtávolorr kívül vinni a gépet.
A sziklák közül úgy rajzottak elő az ellenséges harcosok, mint a dühös vöröshangyák
Tucatszám hullottak el a védők sortüzeiben, de egyre csak jöttek, hogy puszta túlerejükkel
söpörjék el az ellenállást.
– Itt a másik gép! – süvöltötte Meryn.
– Itt a K862-es! – harsant egy ismerős hang az éterben, s a sziklák mögül egy kopott
Csatamén bukkant elő.
– Üdv, K862-es! – hallották Beltayn hangját. – Jó újra ismerős arcot látni!
– Bár én is ezt mondhatnám! – jött a sistergő válasz. Miközben a Valkűr egyre följebb
kapaszkodott az égen, a Csatamén hajtóműveitől a sziklák is megremegtek A Vértestvérek
pusztító össztüzet zúdítottak a teherszállítóra, s a masszív jármű kapott is néhány nagy erejű
találatot meg több száz lézersugarat, amik azonban nem tudták átégetni a fedélzet
páncéllemezeit Lassan, folyamatosan korrigálva a pályagörbéjét, ereszkedett egyre lejjebb, s
egyre hatalmasabbnak és masszívabbnak tűnt. Már az árnyéka elég volt, hogy az egész völgyet
betakarja.
– Ez ide biztos, hogy nem fér be! – nyögött föl Varaine.
Pedig tudta, hogy muszáj lesz.
– Ide mindenki! – próbálta túlüvölteni a hajtóművek dübörgését. – Kipakolunk!
Az L-század katonái a turbinák felkavarta por miatt lehajtott fejjel sorjáztak elő a Házból, s
felsorakoztak mögötte.
– Öt másodpercen belül megkezdjük az ereszkedést! – hallották a Csatamén pilótáját a
rádióban. – Négy... három... kettő... egy!
Egy föld-levegő rakéta csapódott a teherszállítóba, jókora darabot tépve ki a hajóból.
– Picsába! – üvöltötte Varaine. – Vissza! Be a Házba! Fejvesztve rohantak a lángot okádó,
sérült Csatamén elől, ami megpróbált a magasba emelkedni, aztán...
Leszakadt az egyik hajtóműve, s az pokoli mennydörgéssel csapódott a szikláknak. A völgy
nyugati falát találta telibe, véres péppé törve Meryn tucatnyi emberét, s fülsiketítő, fémes
sikollyal tört magának utat az ősöreg görgetegkövek között.
– Kurva élet! – hallották a pilóta sikolyát. – Meghalunk!
Senki és semmi nem állíthatta volna meg a megvadult Csatamént utolsó, halálos útján,
ahogy füstöt és lángokat öklendezve, szikraesőt hányva száguldott végig a völgyön, mindent
szétroncsolva és összetörve, ami elébe került. Tizennyolc tonna fém, ami másodpercenként
negyven kilométeres sebességgel tarolta le s zúzta porrá a sziklákat.
– Be a Házba! – üvöltötte Varaine, de a következő pillanatban már halott volt.
A hajótörzs véres péppé zúzta, s néhány szívdobbanásra rá a Csatamén becsapódott a
nyitott második kapuba. A fehéren izzó lángok felfaltak mindent a hajótestben – pilótát,
személyzetet, a falak műanyag borítását.
Aztán elérték a lőszerrel teli rakteret is.

VIII.

Rawne úgy tántorodott hátra, mint akit pofon vágtak, s leeresztette a távcsövét.
Nem volt szüksége rá. A robbanás lángjait szabad szemmel is tökéletesen látta.
A detonáció alapjaiban rázta meg a Házat, s nem egy helyen egész falszakaszok repedtek
végig tőle.
– A Császárra! – suttogta.
A Vértestvérek elégedett, vérszomjas üvöltése felért egy újabb arculcsapással, amit a
záporozó roncsdarabok záporesőszerű kopogása sem tudott elnyomni.
Kolea is hitetlenkedve rázta a fejét.
– Olyan... olyan közel volt már... – motyogta.
– Fethre! – üvöltötte Rawne, és a falhoz vágta a távcsövét.
– Nem! Nem! Nem!!!
– Nem érhet így véget! – mondta Kolea bénultan.
– Nem is fog! – vicsorodott el a tanithi, mint egy vérszomjas vadállat. – Nem engedem!
– Talán...
– Azzal harcolunk, amink van! – fojtotta belé a szót Rawne.
– Ha kell, ököllel és rohamkéssel! Annyit ölünk meg közülük, amennyit csak lehet, és tartjuk
ezt a kibaszott helyet, amíg az utolsó Szellem is el nem esik!
– Én is valami ilyesmit akartam mondani – morogta Kolea.
– Szóljon minden századparancsnoknak, Gol! – biztosította ki a karabélyát Rawne. – És
tegyen róla, hogy meg is értsék! Nincs visszavonulás. Nincs megadás. Nincsenek foglyok. Eljött
az utolsó harc ideje! A legutolsóé!
Corbec is valami ilyesfélét mondott neki. Még egy csata.
Egy utolsó.
– Daur meg az emberei menjenek le a második kapuhoz, függetlenül attól, hogy mi maradt
belőle! Ha a robbanás nem zárta le megfelelően a járatot, a rohadékok perceken belül a
nyakunkon lesznek!
Körülöttük véres agóniában vonaglott a Ház – üvöltözés, lábdobogás és lézerfegyverek
sivítása mindenfelé. Volt, aki imához térdepelt, mások hitetlenkedve rázták a fejüket a
gondolatra, hogy az utolsó reményük szó szerint füstbe ment, s itt az út vége – mindannyiuk
számára.
– És mi lesz...
– Mi lesz mivel?! – vicsorgott a tanithi Koleára.
– Merynnel meg az embereivel. Akik kint rekedtek.
– A Császár... a Császár vigyázzon rájuk!

IX.

Egy riasztóan hosszú pillanatig a saját nevére sem emlékezett. A tüdeje füsttel, a szája
porral telt meg, s hörögve, véres port öklendezve tért magához.
Aztán, ahogy a füle már nem csengett olyan vadul, a hangok is kezdtek visszatérni.
Lángok ropogását hallotta, s a közelben valaki felsikoltott. Valamivel távolabb vadállati
üvöltés harsant, amitől mintha még az ég is meghasadt volna.
Dalin lassan talpra küzdötte magát, s kábán pillantott végig a tájon.
A völgy nyugati vége lángoló roncsokkal teli kráterré változott, s a kapunak nyomát sem
látta.
A Csatamén rettentő sebet tépett a sziklafalba, s a lángok még a köveket is feketére
perzselték. Kilométer magas, fekete füstoszlop szállt az égre, s a mindent elborító ficelénbűztől
Dalinnak könnybe lábadt a szeme.
A völgy alját mintha felszántották volna, s a pokoli barázdákban szétmorzsolt testek és
alkatrészdarabok hevertek. Meryn embereinek közel egyharmada odaveszett – volt, akit a hajó
tört össze, mások a robbanásban haltak meg.
Azok, akik Dalinhoz hasonlóan több-kevesebb szerencsével átvészelték a dolgot, lassan,
kábán kászálódtak ki a törmelék és a roncsok alól, s megpróbálták ellátni a sebesülteket.
Több-kevesebb szerencsével. Nem... nem ez a megfelelő szóformálódott lomhán a gondolat
Dalinban. Ellenőrizte a karabélyát, s egy szikla tetejéről szemügyre vette a környéket.
A zárótűz ellenére a Vértestvérek még mindig számolatlanul özönlöttek a Ház felé, s úgy
tűnt, mindegy, hányat ölnek meg a Szellemek, minden halott helyére két élő lép.
– Talpra! – rivallt a céltalanul bóklászókra. -A sziklák közé, mielőtt ideérnek!
A gárdisták kapkodva kerestek fedezéket, s megpróbáltak valamiféle hevenyészett
csatárláncot alkotni. Az első lövések ekkor csapódtak be körülöttük, s az E-század maradéka
nekiállt viszonozni a tüzet.
– Csatasorba! Mintha élnétek! – üvöltötte Dalin. – A kurva életbe!
– Hallottátok! – robbant be közéjük Caober, aki a völgy szájától idáig futva tette meg az
utat. – Ha kell, saját kezűleg vonszolok fel ide mindenkit! Formáljatok egy kicseszett arcvonalat,
különben itt döglünk meg!
 Dalin és a felderítő pillantása összevillant, s tudták, hogy – bár nincs idejük taktikai
megbeszélésre – itt már csak egy dolgot tehetnek.
– Fel a sziklák közé! Fel! Öljétek meg őket!
Dalin ellenőrzött néhány élettelenül heverő Szellemet, s Luhama is köztük bukkant rá.
– Mássz fel a sziklák közé! – sürgette. – És ne kérdezz, csak lőj!
Merynre a völgy aljában talált rá. A kapitány arcra borulva hevert a porban – ott, ahová a
robbanás szele vetette. A fiú lemászott mellé, és durván megrázta.
– Keljen fel! Fel!
A tanithi zavartan nézett fel rá, s látszott rajta, hogy azt sem tudja, hol van.
– Keljen fel, uram! Mindjárt ideér az ellenség!
Meryn megpróbált felülni, aztán hörögve roskadt vissza a porba. A Csatamén egyik
leszakadt UHF antennája szabályosan átfúrta a bal vádliját – A francba!
– Kerítek egy felcsert, uram!
– Felejtse el! – sziszegte Meryn. – Csak segítsen felállnom!
Dalin volt az élő mankó, aki nélkül a kapitány soha nem jutott volna föl a sziklák közé. A
lábuk alól kiforduló kőtörmelék és a lézersugarak miatt azonban még így is kész csoda volt, hogy
élve elérték a birodalmi arcvonalat.
– Ezért keltett föl? – köpött ki az üvöltve rohamozó ellenség felé Meryn, aztán mindketten
lehasaltak, és tüzet nyitottak a Vértestvérekre.
Körülöttük az E-század gárdistái tartották tűz alatt a támadókat, miközben az utolsó
energiacelláikat használták el.
A Vértestvérek úgy bukkantak elő a közeledő porfelhőből, mint a vérből és mocsokból gyúrt
démonok. Zászlók és hadi jelvények tucatjait látták, s vicsorgó szörnymaszkok ezreit. S annak
ellenére, hogy a birodalmiak folyamatosan ritkították a soraikat, egyre csak jöttek, diadalmas
üvöltéssel, megállíthatatlanul. Átgázoltak az elesetteken, véres péppé taposva a saját
bajtársaikat is, csak hogy ott legyenek az első sorokban, mikor a diadal pillanata elérkezik.
– Hosszú sorozatot nekik! – zihálta Meryn.
– Hosszú sorozatot! – adta tovább a parancsot Dalin teli torokból.
– Szuronyt fel!
– Szuronyt fel! – bődült el az adjutánsa.
– Jól csináltuk – bólintott a kapitány fáradtan. – Itt az ideje, hogy férfiként haljunk meg.

X.

– Látták? – próbálta túlüvölteni Hark a Valkűr turbináit.

– Kérem, uram, ne kapcsolja ki a hevedereket! – szólt rá a fedélzeti tiszt.
A komisszár önkéntelenül is megpróbált kikelni az üléséből, miközben a csapatszállító egyre
magasabbra kúszott égi pályáján. Az ablakokon át porfehér táj tárul a szemük elé a szikrázó
napsütésben, s a gárdisták riadtan forgatták a szemüket.
– Az a villanás! – acsargott Hark. – Egy robbanás volt! Az odalent a rohadt teherszállító volt!
– Ne keljen föl az ülésből, uram! – csattant föl a repülőtiszt.
 Criid megpróbálta visszahúzni a komisszárt, de a politikai tiszt megszállottan küzdött a
hevederekkel.
– Maradjon veszteg, Hark! – rivallt rá Berenson, de az mintha nem is hallotta volna őket.
– Felrobbant! – hörögte magából kikelve. – A rohadékok elkapták a teherszállítót!
Criid megmarkolta a komisszár állát, és nekiszorította a politikai tiszt fejét az utastér hideg
fémfalának.
– Maradjon a seggén! – sziszegte. – Innen úgysem tehet semmit!
A fedélzeti tiszt kicsatolta magát, s a plafonra szerelt kábel és fogantyú segítségével a
pilótafülkéig küzdötte magát. A félig nyitott ajtón át mind hallották a pilóta izgatott hadarását,
aztán a Valkűr megbillent, ahogy az egyre vadabb légörvényeket kerülgetve próbált előrejutni.
Tíz szívdobbanás sem kellett hozzá, hogy felüvöltsön az első sziréna, s a plafonra szerelt
vörös lámpa bekapcsoljon.
– Ez meg mi? – kérdezte Swaythe nyugtalanul.
A fedélzeti tiszt megfordult, s Criid rettegést látott a férfi arcán.
– Mi... – kezdte, aztán éles pendülést hallottak, a Valkűr megdőlt, s éles szögben kezdett
lefelé száguldani.
Az utastér egy része darabokra szakadt, s szikraözön hullott a birodalmiak nyakába. A
sziréna vijjogása fejhangú üvöltésbe váltott.
– Kapaszkodni! – sikoltotta a fedélzeti tiszt.
A második robbanás a gép törzsében tett kárt, s egy pillanatra a világítás is elment. Egy fém
merevítőelem leszakadt, s a fehéren izzó fémvég egyenesen a repülőtiszt mellkasába fúródott.
A férfi hörögve engedte el a plafonra szerelt csúszkát, az ajtónak vágódott, s a szabaddá vált
fedélzeti nyíláson át kizuhant. Kintről csak úgy dőlt befelé a füst, s valaki versenyt üvöltött a
szirénával.
A Valkűr vadul dobálta magát, s a hajtóművek egyre furcsább hangokat adtak ki. Az egész
hajó reszketett és remegett, mintha darabokra akarna szakadni, aztán dugóhúzóban kezdett a
talaj felé száguldani.

Mach!
Van valami, amit meg kell tennem. Megköveteli a sereg becsülete. Vissza kell hoznom a
kardot.
Tudom, hogy nem kaptam rá parancsot, de akkor is ez a kötelességem. Nem tudok szó nélkül
odébbállni, így arra kérlek, mondd el nekik, hová mentem, és miért! Remélem, hogy megértik.
A Császár vigyázzon rátok!
Barátod: Oan

Személyes üzenet, Tanithi Egyes, 778/05

 TIZENKILENC
A HOLTAK ÚTJA

I.

A Banzie-csúcsoktól északra kilométerek ezrein át kopár táj nyújtózott. Értéktelen tábla és

morzsalékföldek váltogatták egymást, meg por, kőtörmelék és sómarta sziklák. Itt-ott, a
mélyedésekben szélformálta mészkő oszlopok, amik csontfehéren világítottak a ritka
napsütésben.
A szél jókora dűnékké tornyozta föl a port és homokot, s ezek közül csak nagy ritkán
emelkedett ki egy-egy magányos kőoszlop, akár egy fárosz a portengerben.
Mi sem volt könnyebb, mint eltévedni egy ilyen holdbéli tájon, ahol a nap járásán kívül nem
sok tájékozódási pontja volt az embernek.
Mkoll felébredt, de egyelőre maradt a szikla árnyékában. Az elmúlt két napban megtanulta,
hogy amikor a nap delelőre hág, senki és semmi nem mozdul. Ilyenkor kell meghúznia magát
egy szélvédett helyen, és kivárni a kedvezőbb időszakokat, mint a kora reggelt, késő délutánt
vagy az éjszakát, amik alkalmasabbak az utazásra.
Valami felébresztette.
Óvatosan kibiztosította a karabélyát, s kilesett a menedékéből.
Félő volt, hogy egy járőr pont a pihenésre szánt órák alatt fedezi fel, amikor alszik. Most
azonban nyomukat sem látta a Vértestvéreknek. A sziklákon túl mozdulatlanul álmodott a táj.
Dél felé, a puszta földekre boruló porfátyol ellenére még mindig ki tudta venni a hegyek
fűrészfogait. Sűrű, fekete füstöt eregettek Lehet, hogy felrobbant valami a sziklák közt.
A tanithi előkotorta a kulacsát, s engedélyezett magának egy korty vizet meg egy fél
fejadagot És próbálta kizárni a tudatából a füstöt. Nem akart arra gondolni, mi okozhatta.
Gyorsan megtanulta, hogy ezen a helyen sokkal jobban kell figyelnie, mint a legtöbb
csatatéren, ahol eddig járt. Merthogy ez is az volt. Csatatér, ahol minden percben az életéért
küzdött.
Meghozta a döntését, nekivágott az útnak, s most már mindezt késő lett volna megmásítani.
S mivel becsületes és lojális ember volt, tudta, hogy abban a pillanatban fordulna vissza, ahogy
azon kezd gondolkodni, hogy magára hagyta a bajtársait Úgyhogy erőnek erejével zárta ki az
elméjéből az efféle gondolatokat.
Ámbár... idekint, ahol az ember minden gondolata a túlélés körül forgott, ez nem is esett
olyan nehezére. Ha nem ügyelt eléggé, egy nem elég körültekintően megválasztott lépés miatt
maga alá temethette egy homoklavina, vagy elnyelhette a futóhomok. Nem is beszélve a
csalóka talajról – nem egy helyen olyan vékony volt a fedőréteg, hogy szemvillanás alatt
beszakadt az ember lába alatt, s az alatta tátongó üreg vagy homokkal teli verem lett az
elővigyázattanok és balszerencsések sírja.
A sziklasivatagban megint másra kellett ügyelni: elég volt egy laza kődarab, ami a lehető
legrosszabb pillanatban fordult ki az ember talpa alól, s máris kész volt a ficam vagy
ínszalagszakadás. S a nyílt terepen gyorsan meg kellett tanulni a közelgő vihar jeleit, hogy a
legelső rezdülésére szélvédett helyet keressen az ember. Olyat, ahol elrejtőzhet, mielőtt az
orkán magával repíti, vagy a homokvihar az utolsó morzsányi húst is lemarja a csontjairól. Az
egyéb veszedelmekről nem is beszélve.
A Vértestvérek őrjáratai ott voltak mindenhol, s amikor meghallotta a terepjáróik és
félpáncélosaik motorjának zúgását, Mkoll azonnal búvóhely után nézett. Kétszer is sikerült egy
szikla tetején elrejtőzni előlük, s odafönt várt, míg a gyalogosokból és motorizált egységekből
álló alakulat tovább nem indult.
Az ellenség csapatai riasztóan nagy számban vonultak dél felé, s az őrmester biztosra vette,
hogy a Hinzerhaus hamarosan újabb támadásnak néz elébe.
Ellenőrizte a felszerelését, a tokjába csúsztatta a karabélyát, s induláshoz készülődött. Szíve
szerint maradt volna még vagy két órát, de a horizont fölött úgy remegett a levegő, mintha
jókora tüzet gyújtottak volna, s biztosra vette, hogy egy újabb vihar készülődik a puszta földek
kiszáradt szívében. Ha kilép, bő másfél óra alatt elérheti az északnyugati láthatáron árválkodó
sziklacsoportot, s úgy számolta, körülbelül ennyi ideje van a vihar kitöréséig is.
Szoros lesz, de ha nem indul azonnal, akkor meg reménytelen.
A lejtő alján heverő fehér görgetegkövek közt vágott át, s ahogy elérte a sziklás rész
peremét, ismét port kavart minden lépte.
A dűnék közt apró porördögök táncoltak, s ahogy a válla fölött hátranézett, látta, hogy a
lassan feltámadó szél máris homokkal töltötte meg a nyomait.
És erről egy másik, roppant kellemetlen dolog is az eszébe jutott, amire eddig igyekezett
nem gondolni.

II.

Elszámolta magát, de mire ez tudatosult benne, már késő volt.

Még vagy fél kilométerre járhatott a szikláktól, mikor a szennyes, barna förgeteg lecsapott
rá. Az első néhány széllökéstől csak megtántorodott, aztán már az is csodának számított, hogy
képes talpon maradni.
Futni kezdett, de a szél akár egy áldozatával játszó macska, újra és újra fellökte, s ezután
már négykézláb mászva próbált továbbjutni. A vihar egyre élesebb kannai a zubbonyát cibálták,
s a fedetlen bőrfelületeket néhány perc alatt véresre marta a szél meg a homok.
Aztán a förgeteg, akár egy őrjöngő vadállat, fölébe tornyosult, s kioltotta a nap fényét.
Képtelenség, hogy elérje a sziklákat!
Nem látott már mást, csak a kavargó port, ami marta a szemét, megsüketítette az
üvöltésével, s porkezeivel megpróbált lenyúlni a torkán, hogy megfojtsa.
 Mkoll a legközelebbi dűne oldalához lapult, s puszta kézzel kapart egy akkora lyukat, amibe
bekucorodhatott. Saját teste súlyával rögzítette az álcaköpenyét, ami óvó burokként vette
körül. Mint egy levegőtlen anyaöl, ahonnan sikerült ideig-óráig kizárni a vihart, s mást sem
hallott, mint a szél vonítását s a saját zihálását. S most, hogy csapdába esett, volt ideje az olyan
dolgokat is számba venni, amikre legszívesebben soha nem gondolt volna. Merthogy volt
legalább egyvalami, ami nem hagyta nyugodni.
Oan Mkoll volt a Tanithi Egyes legjobb felderítője. A képességeiről ezernyi történet keringett
Nála jobb nyomolvasó nem szolgált még a seregben, s az irányérzéke csalhatatlan volt. A
bajtársai a természetfölöttinek kijáró áhítattal tekintettek a nyomkereső képességeire, amik
javát sokéves gyakorlással sajátította el.
De az, hogy sikerült idáig is követnie az Éjjárót, még az ő számára is rejtély volt. Tudta, hogy
jó nyomon jár, ahogy azt is, hogy egyre közelebb ér hozzá, de ez inkább megérzés volt, mint
bizonyosság.
És ez megrémítette.
A Jago minden nyomkereső rémálma volt. A homokban nem maradt meg a nyom, a szél
elvitte a szagokat, s a táj alig néhány óra leforgása alatt teljesen más külsőt öltött. Mkoll maga
sem igazán értette, hogy mit követ, s néha szinte úgy érezte, mintha valami vagy valaki vezetné.
Az elmúlt két napban, mióta maga mögött hagyta a Házat, egyszer sem kételkedett ebben a
megérzésben, s meg sem próbált eltöprengeni a mibenlétén. Úgy vágott neki a sivatagnak, hogy
egy pillanatig sem tűnődött el azon, vajon merre indulhatott Eszrah.
Most, a dűne, a szél és a por csapdájában kuksolva azonban kénytelen volt ezzel is számot
vetni. S a lehetőség, hogy valami láthatatlan erő kalauzolja át a sivatag úttalan útjain, jobban
megrémítette, mint az, hogy esetleg megfullad.

III.

A vihar majd egy órán át dühöngött, s ugyanolyan gyorsan ért véget, ahogy kitört. Kitisztult
az ég, s a leülepedő, szürke por új, ismeretlen tájat hagyott maga után. Olyat, amire még
nyomasztóbb súllyal nehezedett a csönd.
Az egyik dűne oldala beroskadt, s az üregből, ahová a homok befolyt, egy kéz bukkant elő.
Mkoll nehézkesen mászott ki a sekély sírból, s ahogy a szél lefújta róla a port és a homokot,
úgy tűnt, mintha füstölne. Igyekezett kirázni a ruhájából a makacsul ragaszkodó
homokszemeket, aztán a köpenye következett, a csizmái, majd a védőszemüvege, s egy kis vízzel
az orrát és a száját is igyekezett kitisztítani.
A torka szárazon égett, s a szemei is sajogtak. Mindent egybevetve azonban még mindig élt,
s olcsón megúszta a vihart.
A hely, amit keresett, lapos tetejű, hatalmas szikla volt, melyet a széltől és a hőingadozástól
mind jobban elaprózódó kőtömbök vettek körül. A viharok vésője spirálmintával faragta meg, s
csak most, hogy kitisztult az ég, látta, milyen közel is volt.
Újra befűzte a csizmáját, s hálát adott a Császárnak, hogy zárt tokban szállította a
karabélyát.
A láthatáron kanyargó füstoszlop – ha fakult is valamelyest még mindig tisztán kivehető
volt.
Valami koppant. Talán csak egy kődarab repedt meg, s a bágyadt szellő kapta föl a hangot.
Aztán, ahogy a szikla felé indult, a kopogó hangot is egyre sűrűbben hallotta.
Aztán megérezte a szagokat.
Motorolaj, felforrósodott fém, mosdatlan testek.
Azonnal behúzódott az egyik görgetegkő mögé, s előhúzta a tokból a karabélyát. Lassan,
mindvégig a kövek árnyékában maradva mozgott, s minden idegszálával a hangokra és a
szagokra összpontosított.
A kopogás... csak most tudatosult benne, hogy lövéseket hallott. A szél talán eltorzíthatta a
hangokat, de akkor is biztosra vette, hogy rálőttek.
Öt hosszú perc kellett hozzá, hogy észak felé haladva megkerülje a sziklát. A nap már
túljutott delelőjén, s a görgetegkövek egyre hosszabb árnyékot vetettek. Ezeket kihasználva
jutott mind tovább, s csak a mozgás első jelére dermedt mozdulatlanná.
Hátát a kőtömbnek vetve, óvatosan, nehogy a napfény megcsillanjon rajta, előhúzta parányi
zsebtükrét, s úgy fordította, hogy lássa, mi van mögötte.
Egy Vértestvért pillantott meg a kövek között. Olyan közel volt, hogy Mkoll a katona
izzadságának bűzét is érezte.
Izzadság és vér.
Vajon hányan rejtőzhetnek még a sziklák között?
A harcos megállt, hátraszólt valamit a válla fölött, aztán leadott két lövést egy közeli
sziklatömb irányába.
A tanithi előhúzta a rohamkését.
A Vértestvér felmászott egy görgetegkőre, s onnan vette szemügyre a tájat. Alant négy
bajtársa haladt laza csatárláncban, s odébb, az egyik dűne mögött rozsdás félpáncélos
várakozott járó motorral.
Egy őrjárat.
– Voi shet! K'heg ar rath gfo!
Három harcos mászott elő a félpáncélosból – az egyikük egy filigrándíszes arcmaszkú tiszt.
– Borr ko'dah, voi! – kiáltotta, s pisztolyt húzott.
A trió gyorsan felzárkózott a sziklák között kutató többi harcoshoz, s a pilótán kívül csupán
egy Vértestvér maradt a félpáncélosban – a géppuskás.
A káoszkatona lemászott a szikláról, hogy újra bevegye magát a görgetegkövek
labirintusába. Abban a pillanatban, ahogy a lába földet ért, egy kéz fonódott a torkára, s egy
tőr szaladt a ballapockája alatt a szívébe.
Mkoll a földre eresztette a testet. A rohamkését a Vértestvér zubbonyába törölte, s egy
pillanat alatt megszabadította a töltényövére erősített energiacelláktól. A tiszt kiabálását s a
csizmák csikorgását a köveken ezúttal jóval közelebbről hallotta. Egy harcos tőle alig néhány
méterre haladt el, a kőtömb túloldalán.
Mkoll utána lopakodott, s gyorsan, fültől fülig átvágta a torkát.
Valaki tüzet nyitott, s a tanithi, attól tartva, hogy kiszúrták, azonnal hasra vágta magát.
Aztán valaki felsikoltott, s a lövöldözésnek vége szakadt.
 Mkoll kilesett a szikla takarásából, s látta, hogy a Vértestvérek, a tiszt vezetésével,
felkapaszkodnak a legközelebbi dűne tetejére, s onnan nyitnak tüzet a kőlabirintusra.
Mkoll a tokjába csúsztatta a rohamkést, és előhúzta a karabélyát.
Ennyit a finom megoldásokról...
Egy kő kiszögellésen támasztotta meg a fegyverét, s egy pontos lövéssel azonnal pokolra
küldött egy Vértestvért A vörösbe öltözött harcosok üvöltve zúdítottak össztüzet a sziklákra, de
Mkoll eközben már újabb lőállást keresett, s más szögből próbálta becserkészni őket.
Bár a következő lövése célt tévesztett, a Vértestvér úgy esett el, mint aki be villám csapott.
Azonban nem maradt ideje ezen rágódni, mert koherens fénysugarak martak a fedezékéül
szolgáló kőtömbbe, s nagyon úgy festett, hogy itt ragadt. Hasmánt csúszva próbált kihátrálni az
egérfogból, miközben alig egy hüvelykkel a feje fölött lézersugarak cikáztak.
Mozdulatlanná dermedt, s bal kezével próbálta behangolni a rádióját az ellenség által
használt hullámhosszra. Harminc másodperc se kellett hozzá, hogy a tiszt torokhangú parancsai
töltsék be az étert. A szavak hátborzongatóan ismerősek voltak, bár azóta, hogy elhagyták a
Gereon poklát, némileg megkopott a nyelvtudása.
A sirdar valami olyasmit üvöltözött, hogy egynél több szökevénnyel van dolguk, és hogy
kerítsék elő mindkettőt, különben... A továbbiakban már csak baltákról és ujjakról magyarázott.
– Voi shett d 'kha jehlna, dooktah! – morogta Mkoll a rádióba. „Az egyik ott van
mögöttetek, seggfejek!”
A Vértestvérek azonnal megpördültek Az őrmester hátba lőtte a tisztet, s az még el se esett,
mikor egy másiknak is átlőtte a torkát.
A maradék kettő úgy fordult meg, mintha dróton rángatnák őket, s az egyik abban a
pillanatban el is esett. Az utolsó megpróbált fedezékbe húzódni, de Mkoll egy hosszú sorozattal
lekaszálta.
A géppuska nagy kaliberű lövedékekkel szórta meg a sziklákat, ahogy a félpáncélos olajos
füstöt okádva kapcsolt hátramenetbe. Mkoll tudta, hogy ha ezeket most elengedi, néhány óra
múlva három szakasszal térnek vissza.
Előnytelen szögből tudta csak célba venni a járművet, s az első öt-hat lövés rendre célt
tévesztett, vagy csak a géppuskást óvó acéllapba csapódott.
Aztán kettő is telibe kapta a tüzért, s a harcos hátranyakló fejjel dőlt el.
A harckocsi közben tett egy félfordulatot, de Mkoll az egész tárat a pilótafülkébe eresztette.
Energianyalábok égették át az ajtót és a szélvédőt, s a jármű, jókora porfelhőt kavarva, vadállati
hörgéssel állt meg.
Az őrmester tíz szívdobbanást várt, aztán nekieredt, végigjárta az elesetteket, hogy
megbizonyosodjon róla, valóban halottak. Elvette a készleteiket, az energiacelláikat aztán
megtorpant Az egyik Vértestvér torkából rövid, fekete tollú nyílvessző meredt elő.
Mkoll lassan egyenesedett föl, s feltartotta a kezét.
– Eszrah? – kérdezte halkan.
– Igen? – kérdezte valaki a háta mögött.

IV.
 Felajzott íjjal a kezében Eszrah ap Niht állt mögötte. A ruházata, s a testére kent wode pont
olyan színű volt, mint a Jago szürke pora, s Mkoll már nem először érezte úgy, hogy súlyos
pénzeket is hajlandó lenne megadni az Éjjáró egyik-másik fortélyáért.
– Én vagyok az – suttogta a tanithi. – Mkoll...
– Tudom – mondta az Éjjáró, de a nyílvessző továbbra is az őrmester szíve felé mutatott. –
Szellem.
– Akkor azt is tudod, hogy nem kell fegyvert fognod rám!
– Jöttél Eszraht visszavinni?
– Nem.
– Rawne parancsára.
– Nem – rázta meg a fejét Mkoll. – Nem ezért jöttem.
– Nem?
– A kard miatt vagyok itt – intett a fejével az Éjjáró hátára szíjazott fegyver felé a tanithi. –
Az nem a tiéd, barátom, hanem a seregé.
– Enyém.
– Nem, hanem a seregé.
– Enyém! – makacsolta meg magát az Éjjáró. – Gaunt meghalt. Én a Holtak Útját járom.
Megfizetem a vérváltságot.
– Vérváltság? Úgy érted, hogy... bosszút akarsz állni érte?
– Nem. Nem ismerem a ti szavatokat rá.
– Bosszú? Megváltás? Meg akarod ölni őket, mert... megölték Gauntot?
– Életeket Gaunt életéért! – bólintott Eszrah ünnepélyesen.
– Vérváltság.
Csak a szél dünnyögése törte meg a rájuk telepedő csöndet, s Mkollt végtelen szomorúság
fogta el. Gaunt miatt, Eszrah miatt. Önmaga miatt.
Így ér hát véget ez az egész. Gyors, mocskos vége lesz. És értelmetlen.
Hűség, elkötelezettség, elszántság és szeretet – s mindezt kifacsarta és eltorzította ez a
nyomorult háború, ez a nyomorult hely, mígnem csupán ez maradt belőle.
– Úgy hiszed, hogy cserbenhagytad őt, ugye? – kérdezte óvatosan.
– Igen.
– Én ugyanígy érzek – biccentett Mkoll. – Ott kellett volna lennem. Mellette. Hogy...
Egy pillanatra elcsuklott a hangja, aztán keserű mosolyra húzta a száját.
– Milyen jól szórakozna most rajtunk! Kinevetne mindkettőnket!
– Nevetne? – hunyorgott Eszrah.
– Egyenesen röhögne! Itt állunk a semmi közepén, két idióta, akik azt hiszik, hogy helyesen
cselekszenek. Ő már halott, és ez az egész fikarcnyit sem érdekelné! Hülyét csináltunk
magunkból!
– A Holtak Útja a legutolsó út.
– Hogy micsoda? Milyen út?
Az Éjjáró egy pillanatig a megfelelő szavakat kereste, hogy szegényes szókincse segítségével
kifejezhesse, amit mondani akar.
– Út. Amin a tetemek mennek.
 – És... hová vezet ez az út?
A magas, ösztövér harcos a végtelen pusztaság felé intett a fejével.
– Oda? A semmibe?
– Nem – ingatta a fejét Eszrah. – Nem messze. Már nem.
– Ideadod a kardot, hogy visszavigyem a seregnek?
– Nem, mert... a fegyver... az ő fegyvere kell... a vérváltsághoz.
Mkoll felsóhajtott. Nem igazán fűlött a foga ahhoz, hogy megverekedjen Eszrahval. Nem vett
volna mérget rá, hogy ő győz.
– És azt megengeded, hogy... veled tartsak ezen a Holtak Útján? Azért, hogy segítsek
megfizetni a vérváltságot?
Eszrah egy pillanatnyi töprengés után bólintott.
– Akkor jó.
Átvágtak a kőkörön, s szótlanul kapaszkodtak fel a dűne tetejére. Mkoll beárnyékolta a
szemét, s egy darabig a tájat fürkészte. Egy ideig az ellenség nyomait kutatta, aztán a gereonira
sandított.
– És hányat kell megölnünk, hogy megfizessük a vérváltságot?
– Mindet – mosolyodott el hátborzongatóan az Éjjáró.

Tizenharmadik nap (folytatás).

Két oldalról is támadják a Házat. Oda a lőszerszállító, és vele együtt az utolsó reményünk is. A
második kapunál súlyos veszteségek. Úgy becsüljük, hogy az ellenség legalább tízszeres túlerőben
van.

A lőszerkészlet majdnem kimerült. Még maga R. is elismerte, hogy ez már a végjáték. Mindig
úgy képzeltem, hogy az utolsó csata heroikus lesz, de ez csupán véresnek és értelmetlennek
ígérkezik. Úgy hiszem, a heroikus jelzőt általában olyanok használják, akiknek soha nem kell efféle
pillanatokat megélniük. A következő néhány óra során mind meghalunk. Kegyelmet nem kapunk,
és nem is várunk. Amint a falakon belül jutnak Felesleges eszmefuttatásokra pazarlom az időm.
Később talán már nem lesz rá időm, hogy lejegyezzem, úgyhogy megteszem most: büszke vagyok
rá, hogy a Tanithi Egyesben szolgálhattam. Tanithiak. verghastiak. belladonok. nők és férfiak –
mindannyiukat tisztelem. És nagyon remélem, hogy ez a napló túlél minket, s egy napon a Gárda
hadurai megtudják. mennyi vérrel váltotta meg az Ellenség ezt a napot! Az Egyes katonái a
legjobbak és a legelszántabbak mindazok közül, akikkel valaha is találkoztam.

Azért fohászkodom, hogy mentorom, Viktor Hark épségben eljusson Elikonba a könyvtárban
talált kötetekkel. Néhány perce jelentették, hogy az őrszemek látták, amint egy föld-levegő
rakétától talált Valkűr lezuhant a hágón túl. Ha ez igaz, s valóban a mieinkről van szó, akkor a
halálunk végül teljesen felesleges áldozat lesz.

V. H. tábori naplója, N. L. bejegyzése, 778/05

 HÚSZ
AZ ELVESZETTEK

I.

Ahogy a tizenharmadik nap lassan a végéhez közeledett, a napnyugtával együtt a remény is

a sírba szállt.
Az eget fekete tigriscsíkokkal festette meg a füst, s alant, a Ház vastag falait kevés híján
szétvetette a fegyverek szüntelen mennydörgése és az egymást gyilkolók vérszomjas üvöltése.
Az Ellenség több mint tízezer gyalogost szabadított a Hinzerhausra, s azok hömpölygő, véres
áradatként csaptak le a birodalmiakra. Könnyű ütegeket és mozsarak százait hozták magukkal, s
folyamatos tűz alatt tartották a rommá lőtt déli falat. A főkaput – a korábbiakból tanulva –
lángszórósok vezette ék támadta, míg az alsóbb szinteket tüskés ostromlétrákról közelítették
meg.
Voltak, akik csákánnyal és mászókarmokkal fölszerelve vágtak neki az erődfalnak, mint vörös
páncélt viselő emberpókok.
A Szellemeknek bőven akadt célpontjuk. Vértestvérek százaival végeztek, mire az első sorok
elérték a falakat, de ez csupán csepp volt a tengerben. A kürtök rivallása és a harci dobok
dübörgése elnyomta a haldoklók hörgését, s a Nagy Ellenség válogatott harcosai, ajkukon Gaur
Archon nevével rohantak győzni, s ha kell, meghalni. A vérszomj kiölte belőlük az önfenntartás
szikráját is, s mindegy volt már, élnek-e vagy halnak.
Úgy tűnt, Gol Koleának volt igaza – a Vértestvérek elszánták magukat, hogy a
makacsságukért rettentő árat fizettessenek a birodalmiakkal. Nem egy közülük még a sisakját és
démoni arcmaszkját is eldobta, felfedve hegtetovált, vadhússal benőtt, torz ábrázatát. Azt
akarták, hogy a hamis Császár szolgái lássák az elkötelezettségük és elszántságuk rettentő jeleit.
– Ez az, vérszomjas barmai! – dünnyögte Larkin. – Vegyétek csak le szépen a sisakjaitokat, és
könnyítsétek meg a dolgomat!
Az egyik oldalán Nessa, a másikon Banda irtotta az ellenséget. Az utóbbi már kifogyott a
lőszerből, és kénytelen volt standard karabélyra átváltani.
Odakint a folyosón Ventnor és a többi hadtápos felállított néhány parázstartót, hogy a
hővel újratöltsék az energiacellákat Kockázatos eljárás volt, és semmi nem garantálta, hogy
időben készen lesznek, de utánpótlás híján nem sok választásuk maradt.
Kolea az alsó lőállásokban helyezte el a lángszórósait, akik folyékony prométeummal
fogadták a létrákon felfelé araszolókat Az egyik őrposzt mélyén, ahol a maró füsttől alig
lehetett látni, Lyse épp új tankot csatolt föl Brostin hátára. Az ablakpárkányt, ahová a
lángszórót letámasztotta, már fűrészfogasra csipkézték a Vértestvérek lövései.
 – Jöhet a mehet? – vigyorodott el a nagydarab tanithi, aztán Lyse vértelen mosolya láttán
felvonta a szemöldökét – Mi a gond?
– Ez az utolsó üzemanyagtankunk.

Négy emelettel följebb Kolea épp egy zsúfolt összekötő folyosón rohant át, amiben talpig
állt a füst. A hetes blokkban egy rakéta öt Szellemmel végzett, egy másikat gránáttalálat ért, bár
ott szerencsére mindenki megúszta élve. Az ott harcolók kénytelenek voltak a törött vasbeton
tömbök mögül viszonozni a tüzet.
Kolea villámgyorsan kikerült két, hordágyat cipelő szanitécet, majd belekarolt a szembejövő
Luddba.
– Hogy áll a kapu?
– Nem tudom – rázta meg a fejét a komisszár, s az őrnagy látta a szemén, hogy milyen
kimerült.
Lassan kezdtek mind így kinézni. A zajártalom, a stressz és a félelem mindenki idegeit
kikezdte.
– Kapja össze magát! – sziszegte oda a fiatalembernek Kolea. – Csak akkor van hasznukra az
embereknek, ha nem látszik magán, hogy kikészült!
– Igen – pislogott zavartan Ludd. – Igen... persze.
– Tudom, hogy szarul érzi magát, de ezzel most mind így vagyunk! És a maga feladata lesz,
hogy ezt elfeledtesse velük! Hogy rábírja őket, hogy lerázzák magukról a fáradtságot meg a
félelmet, és tovább harcoljanak! Különben ez a kis fiaskó sokkal hamarabb ér véget, mint
szeretnénk.
Ludd mély lélegzetet vett, aztán kihúzta magát.
– Sajnálom, őrnagy.
– És ne kérjen bocsánatot! Hát nem tanult Harktól semmit? A komisszárok soha nem kémek
bocsánatot. Ezért is utáljuk őket annyira.
Ludd felnevetett Ez volt az utolsó nevetés, amit Kolea aznap hallott.
Chiria két szakasza rohant el mellettük. Az őrposztok megerősítésére küldték őket, s Ludd
azonnal a katonák élére állt.
– Itt vannak! – hallotta Kolea a rádióban. – Megtámadták a legfelső galériát!
Szóval, most már északról is jönnek. Kicseszett fanatikusok!

II.

– Csak holtbiztos célpontra lőjetek! – próbálta túlüvölteni a csatazajt Varl. – Ha nem

takarékoskodunk a lőszerrel, akár ki is nyithatjuk az ablakokat, és mi magunk ereszthetjük be
őket!
Az első vicsorgó arcmaszkú Vértestvér két perccel korábban tűnt föl a sziklaív fölött, s
mostanra már a legfelső emelet keleti tizenhatos blokkja, a keleti tizenötös és a nyugati
tizenhatos is lángokban állt. A Vértestvérek meg csak jöttek, megállíthatatlanul.
– Milyen kár! – rikkantotta Maggs, s egy pontos lövéssel leszedett egy káoszharcost –
Szegény ördög olyan sokat mászott fölfelé, és már mehet is vissza!
– Megszakad a szívem! – köpött ki Varl. – Ne engedjétek, hogy megvessék a lábukat!
Kamori tűnt föl a folyosó végén, nyomában húsz emberrel.
– Varl! Hol van Baskevyl?
– Én nem láttam, uram – vonta meg a vállát az őrmester.
– De... ennek a szektornak ő a parancsnoka! – hűlt el Kamori.
– Talán jobb dolga akadt – vigyorodott el Varl, annak ellenére, hogy tudta, Kamori nem a
humorérzékéről híres. – Hé! Kant! Kerítsd elő Baskevyl őrnagyot!
– Hol találom? – bújt elő a lőállásból a fiatal katona.
– Ha tudnám, nem lenne szükség rád, fiacskám! Na, tipli!
Kant nekiiramodott, kettesével szedve a lépcsőket.
– És ne gyere vissza, amíg ilyen idióta vagy! – üvöltött utána Var!.
– Hogy állunk? – kérdezte Kamori.
– Jól – biccentett a tanithi. – Kevés felhő, sok napsütés.
A kapitány összehúzott szemmel méregette Var!t, mint aki nem tudja eldönteni, hogy
felrúgja, vagy csak lekeverjen neki egyet.
– Ugyan, Vigo! – sóhajtott fel az őrmester. -A biztos halál torkában mi mást tehetné!, mint
hogy még egyszer röhögsz egy jót?
– Mondjuk, betörhetném az orrod – mordult fel Kamori, azzal megragadta Varlt, és magával
cipelte, vissza a lőállásba.
Odabent Maggs és a többi Szellem még mindig sakkban tartotta az ellenséget, de lassan az
orrukat se dughatták ki, olyan össztűz zúdult rájuk.
– Pont az alattunk lévő csúcs takarásában vannak – magyarázta Maggs. – Kurva sokan!
Mindenkit lelövünk, aki be akar jutni, de elég lesz egyszer megvetni a lábukat, és kész a baj!
– Egyes, itt Kamori! – kapcsolta be a rádióját a kapitány.
– A felső emeletek még kitartanak, de már nem sokáig!
– Baskevyl becslése szerint meddig sikerül még feltartaniuk őket? – kérdezte Rawne.
– Pillanatnyilag azt sem tudjuk, hogy az őrnagy hol tartózkodik, uram!
– Ismételje meg, kapitány! Mintha úgy hallottam volna, hogy nem tudják, hol az őrnagy!
– Azt mondtam, uram, hogy pillanatnyilag nem tudjuk, hol tartózkodik Baskevyl őrnagy –
ismételte meg fahangon Kamori, miközben a szemét forgatta.
– Nem igazán ezt akartam hallani, kapitány. Vegye át az adott szektorban a
parancsnokságot, és folyamatosan tájékoztasson!
– Úgy tűnik, most majd neked kell rekedtre ordítanod magad – vigyorgott Varl.
A kapitány válasz helyett az embereihez fordult.
– Minden őrposztra, ahol háromnál kevesebben vannak, új embert! Sonorate! Maga
végigjárja ezt a szintet meg az alattunk levőt, és helyzetjelentést készít! Mozgás!
Kant sietett oda hozzájuk, s látszott rajta, hogy szörnyű zavarban van.
– Uram... sehol nem találom Baskevyl őrnagyot!
– Mondtam, hogy ha csak hülyeségeket tudsz mondani, inkább ne is gyere vissza! – csapott
le rá Varl.
 – Kuss legyen! – üvöltötte el magát Kamori. – Mindketten húzzanak vissza a kijelölt
őrposztjukra, és pofázás helyett kezdjenek el ellenséget ölni!
Valamelyik lőrésen át egy gránát hullt a folyosóra, s a robbanás ereje húsz méterről is majd
leverte őket a lábukról.
– Gyerünk! – kiáltotta a kapitány. – Nyírjuk ki őket!

III.

– Ludd! Ide!
Rawne és a komisszár a legalsó szint keleti hatos blokkjában találkozott össze, egy folyosó
közepén, ahol talpig állt a füst.
– Uram?
– Baskevyl őrnagy dezertált.
– Tessék?!
– Jól hallotta! – csattant föl a tanithi.
– Uram, biztos vagyok benne, hogy van rá valami racionális magyarázat. Baskevyl őrnagy...
– Maga még mindig azt hiszi, hogy ez valamiféle játék, Ludd? Nem akarom a hajánál fogva
előráncigált kifogásait hallgatni! Bólintson, ha megértette! Megértette?!
Ludd némán biccentett.
– Tehát még egyszer: Baskevyl őrnagy dezertált. Tudja a dolgát.
Újabb bólintás.

IV.

Baskevyl megtorpant egy lépcső aljában, s elengedett egy futólépésben felfelé igyekvő
szakaszt. A málhazsák súlya alatt majd letört a háta, s egy percre le is kellett ülnie.
Mielőtt továbbindul lefelé.
Újabb szakasz rohant el mellette, de ezeket a katonákat már megállította.
– Posetine! – fordult a szakaszvezetőhöz. – Szükségem van egy emberére!
– Minden katonát föl kell vinnem a legfelső galériára, uram! – szabódott a gárdista. – Rawne
őrnagy utasítására.
– Értem én – bólogatott Baskevyl. – De ő nincs itt, én viszont igen. És én azt mondom, hogy
szükségem van az egyik embere segítségére!
A szakaszvezetőn látszott, hogy mit gondol a felettesei erőfitogtatásáról, de nyíltan nem
mert ellentmondani egy őrnagynak.
– Merrt! – vakkantott oda a tanithi gárdistának. – Maga innentől kezdve Baskevyl őrnagyot
kíséri!
Merrt szó nélkül kilépett a sorból. Nem kellett neki elmagyarázni, hogy miért pont rá esett a
választás.
– Köszönöm, Posetine! – kanyarította a vállára a zsákot az őrnagy, s elindult lefelé. – Merrt,
utánam!
– Őrnagy úr! – kiabált utánuk a szakaszvezető. – Tudja, hogy már vagy tíz perce mindenki
magát próbálja elérni rádión?
– Persze! – mondta Baskevyl a legnagyobb nyugalommal.
Annak ellenére, hogy vagy egy órája szépen kikapcsolta a rádióját.
Posetine még akart mondani valamit, de mire belekezdett volna, Baskevyl már egy emelettel
lejjebb járt.
– Indulás! – reccsent rá a katonáira, s ő zárta a sort. Fölfelé menet aztán bekapcsolta a
sisakrádióját.
– Itt a nyolcvanhatos szakasz! A nyugati szárnyban vagyunk, és az ötös blokk felé tartunk. Ha
még mindig Baskevyl őrnagyot keresik, épp most láttuk. Az alagsor felé tartott.

– M... m... mit csinálunk? – dadogta Merrt, miközben próbált lépést tartani az őrnaggyal.
– Majd elmondom, mikor odaértünk.
– Az egy könyv?
– Haladjunk!
– Ez a folyosó vezet a g... g... generátorállomásra, nem?
– Szedje már a lábát, katona!
Nem maradt már őr, aki a generátort őrizte volna, de ettől eltekintve a helyiség pont úgy
festett, mint amire Baskevyl emlékezett. Szinte érezte a lüktető energiát, s ahogy óvatosan
megérintette a meleg fémfelületet, megborzongott.
Őrnagy úr?
– Várjon egy kicsit! – intett neki Baskevyl, majd letette a zsákját, s előhúzta belőle a
feketébe kötött fóliánst.
Letette a padlóra, s maga is melléje telepedett. A kaparászó hang egyre erősebb lett mintha
pont alattuk neszezett volna a démonféreg.
– Merrt? – suttogta Baskevyl, és megnyalta cserepes ajkát. – Maga is hallja?
– Aha – morogta a katona. – És maga látja azokat?
A poros falakon vak arcok rajzolódtak ki, amik hangtalan sikollyal fordultak feléjük. A
belladon biztos volt benne, hogy mikor beléptek, azok még nem voltak ott.
– Ez egy elátkozott hely! – motyogta.
– Tudom – csikorogta a tanithi.
– Van itt valami... valami ősi, ami itt esett csapdába.
– És ki akar nyírni minket.
– Nem hinném – rázta meg a fejét Baskevyl. – Szerintem csak azt akarja, hogy... maradjunk
itt. Társaságot akar.
– Örökre?
– Örökre.
– Akkor ez nem t... tök ugyanaz?
V.

Ott állt a sziklaszirt tetején, s befelé bámult a lőrésen. A sivatagi szél meg-meglebbentette
hosszú fekete szoknyáját.
Maggs lelőtt két Vértestvért, akik megpróbáltak bejutni, aztán rávicsorgott az öregasszonyra.
– Miért utánam koslatsz? – acsarogta. – Vidd inkább őket!
– Ki a fenéhez beszélsz, Maggs? – kapta oda a fejét a melIette harcoló Varl.
– Hozzá – bökött a fejével az ablak felé Maggs. – A vén dámához.
– Nekem ne vetíts! – mordult rá Varl, aztán elharapta a szót.
– Maga is látja, őrmester?
– Látom – suttogta Varl halálra váltan.
– Akkor a Császár nevére... itt az idő!
Azzal fittyet hányva a falakra záporozó Iövésekre, kihajolt az ablakon, úgy üvöltötte:
– Itt az idő, vén banya? Vége mindennek?
A feketét viselő, nyershús arcú asszony lassan, kimérten bólintott.

VI.

Nessa vállát lézersugár égette meg, s Banda kicipelte a lányt, hogy kerítsen neki egy felcsert.
Larkin egyedül maradt a lőállásban.
Egy ideje már ő is standard karabélyt használt, s féltve óvott távcsöve nélkül is tökéletesen
jól látta, milyen közel járnak a Vértestvérek. A külső falak és a bástyák egy része már az ő
kezükben volt, s lassan az alsó szintek kazamatái is.
Gránátok és tapadóaknák robbanásai rázták meg a falakat, s a tanithi úgy számolta, az
ellenség hamarosan már a falakon belül lesz.
Talán csak percek kérdése.
– Erősítést id! – üvöltött ki a folyosóra, aztán rövid sorozatokkal szórta meg a közelebb
merészkedő Vértestvéreket.
– Egyedül maradtál, tanithi!
Ismerte ezt a hangot.
Megperdült – és pontosan azt látta, amire csak a legcsúfabb rémálmaiban számított.
Lijah Cuu állt a küszöbön. Egyenruhája penészes, málló rongy, vékony, sebhelyes arcán
kaján mosoly. A kezében ezüstösen csillogó rohamkés.
– Egyedül. Biztos, ami biztos.
Larkin megborzongott, s jeges veríték dermedt a bőrére. A falakra ráfagyott a forró gőz, akár
egy második, áttetsző vakolat, s a tanithi tisztán érezte a rothadás bűzét.
– Egyszer már megöltelek, te rohadék! – suttogta Larkin.
 – Újra megteszem, ha kell!
– Ez nem így működik, tanithi – mosolygott hidegen Cuu.
– Ezúttal nem.
– Majd én megmondom neked, hogy működik! – vicsorodott el Larkin. – Te csak egy kísértet
vagy, aki az én bolond, vén agyamból mászott elő! Nem vagy valós, nincs is rád most időm,
úgyhogy húzz innen a picsába!
Azzal hátat fordított Cuunak, és ismét tüzet nyitott a káoszharcosokra.
Aztán valaki mögéje lépett.

VII.

Zweil komoran sántikált be a terembe. A hangok, amik az ima mellől is képesek voltak őt
idecsalni, nem a szokásos nyögések és fájdalomüvöltések voltak.
A sebesültek rettenettől tágra nyílt szemmel bámultak, a hordágyat cipelő szanitécek és
felcserek, akik a friss sebesülteket hozták be épp, szintén megtorpantak, s remegő ajkakkal
hányták magukra a sas jelét. Volt, aki térdre hullt, mások eltakarták a szemüket, mert
képtelenek voltak elviselni a látványt.
Maga Zweil is úgy érezte, hogy hideg, jeges csomóba rándul össze a gyomra.
A holtak tértek vissza hozzájuk.
Az elveszett lelkek ott tolongtak körülöttük – áttetsző alakok, halvány, füstből és
szürkületből gyúrt árnyképek. Mint a temetésre gyülekező siratóasszonyok, úgy álltak meg az
ágyak lábánál.
Sokan sírva fakadtak, volt, aki hangosan szólt a szellemekhez félelmében vagy örömében,
hogy a rég elesetteket láthatja. Számukra ezek az árnyak feleségek, szeretők, bajtársak, szülők,
testvérek és gyermekek voltak, a Tanith, a Vergbast és a Belladon szülöttei.
Néhányan az ágyukból is megpróbáltak kikelni, ölelésre tárt karral.
– Nem! – suttogta Zweil. – Nem, nem, nem...
Dorden is ott állt mellette, a szeme csupa könny, s a szavát is alig lehetett érteni, ahogy
megragadta a vén pap könyökét.
– A fiam! – mondta elcsukló hangon. – Mikal! Itt a fiam!
Zweil azonban csak egy árnyat látott, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Lerázta
magáról az orvos kezét, majd a magasba emelte a papi botját s a nyakában viselt ezüstsast.
– Tagadom a létezéseteket, s ezennel megparancsolom, hogy távozzatok...
A gárdisták üvöltve tiltakoztak. Akadt, aki vén bolondnak és sarlatánnak nevezte, más sírva
rimánkodott, hogy hagyja abba.
– Tagadom a létezéseteket, és a Császár Arany Trónusának fénye által elűzlek benneteket!
– De ő a fiam! – üvöltötte Dorden.
– Nem az – rázta meg a fejét a pap. – Harknak igaza volt, és én, vén bolond, nem hallgattam
rá. Elátkozott hely ez, ahol a holtak csak arra várnak, hogy magukkal ragadhassák az élőket!
Megparancsolom hát, átkos démonok, hogy takarodjatok e helyről!
 Dorden megpróbálta torkon ragadni Zweilt, de az ayatani a botjával taszította mellbe.
Valaki felsikoltott.
Az árnyak hirtelen megsűrűsödtek, s a falakból ez alkalommal valóban vér, és nem por folyt.

VIII.

Tizenöt percig tartottak ki a sziklák között, ami felért egy évszázaddal. Az E-századból már
csak tizennyolcan éltek, a többségük sebesült. Ennyien már képtelenek voltak egy hosszan
széthúzott arcvonalat fenntartani, így folyamatos visszavonulásra kényszerültek, míg csak el
nem érték a Csatamén lángoló roncsát.
Dalin az utolsó energiacelláját használta, s miközben egyre takarékosabban viszonozta az
ellenség lövéseit, fél kézzel Merynt támogatta, aki már alig állt a lábán a vérveszteségtől. A
Vértestvérek megmászták a sziklákat, s vörös áradatként zúdultak a völgybe. Magasra emelt
zászlókkal s vad üvöltéssel rohantak a maroknyi birodalmi gárdista felé.
Cullwoe Dalin mellett harcolt, s egy kivételesen pontos sorozattal két káoszharcost is
leszedett. A vörös páncélos alakok szétvetett karokkal zuhantak a mélybe.
– Ugye, tudod, mi volt ez, cimbora? – kérdezte széles vigyorral, de mielőtt Dalin bármit
válaszolhatott volna, egy robbanólövedék kitépte a belladon gyomrát, és szilánkosra törte a
mellkasát.
– Tudom – köpött ki Neskon. – Kibaszott undorító módja a halálnak!
Azzal széles tűzívvel terítette be az elöl rohanókat, s vagy fél tucat Vértestvért változtatott
eleven fáklyává.
Az egyikük még vagy öt lépést botorkált előre, mielőtt összeesett, de a javuk azonnal
meghalt.
– Ez az! – üvöltötte a lángszórós. – Gyertek csak!
Újabb tűzcsóvával kapta telibe a támadókat, aztán a tank szörcsögő-köhögő hangok
kíséretében kiürült.
Dalin utolsó tára is kifogyott, így eldobta a karabélyát, s azzal a mozdulattal felkapta
Cullwoe-ét.
– Segíts a kapitánynak! – kiáltott oda Neskonnak.
A lángszórós leoldotta a hátáról az üzemanyagtankot, s abban a pillanatban lézersugár
vágódott a csípőjébe.
– Francba! – bődült el, de nem esett össze.
Vicsorogva húzta elő a lézerpisztolyát, s olyan pontos lövéseket adott le vele, amire senki
nem számított volna egy lángszóróstól. Két lövéssel elintézett egy nehézpáncélos Vértestvért,
aki -a hátára csatolt, koponyákkal díszített lándzsából ítélve valamiféle zászlóvivő lehetett.
Aztán felkapta Merynt, és a vállára lódította.
– Vissza a kapuhoz! – morogta fájdalomtól kásás hangon.
– Miféle kapuhoz? Nincs már semmiféle...
– Akkor csináljunk úgy, mintha lenne! – csattant föl a nagydarab férfi, s nekiállt átmászni a
Csatamén füstölgő darabjai között.
– Meg tudod csinálni – mondta Caffran.
Dalin kimeredt szemmel bámult az apjára, aki mosolyogva bólintott oda neki.
Aztán már nem volt sehol, s a helyérc Caober, Preed és Wheln nyomakodott be, akik
megpróbálták visszavonulásnak álcázni a menekülést.
– Első és Egyetlen! – üvöltötte Wheln.
Mind a négyen ezt kiáltották, s az utolsó lövéseikkel is az ellenség sorait ritkították. A teljes
hangzavarban egy pillanatra úgy érezték, mintha az egész sereg velük együtt harsogta volna a
csatakiáltást.
– Gyerünk! A kapuhoz!
Ban Daur állt mögöttük, s vele együtt Szellemek tucatjai.
– Szent szar! – suttogta Dalin.
– Ölben vigyük be magukat, fiúk? – reccsent rájuk a kapitány.
A völgyön végigszáguldó Vértestvéreket a G-század fogadta a második kapu előtt.

IX.

Baskevyl mindent elkövetett, hogy kizárja a tudatából a lába alatt neszező förtelmet, a
falakra felkúszó dérhártyát, s a plafonon táncoló elektromos kisüléseket Ezek nem terelhetik el
a figyelmét a feladatáról!
Ki kell nyitnia a generátort!
– Van ott egy... k... k... kapcsoló. – dadogta Merrt.
– Rendben... megvan! És most emeljük!
A tároló ajtaját felemelni kétemberes feladat volt, s bentről forró, száraz levegő csapott az
arcukba. Pont olyan száraz, mint zörgő koponyák egy poros völgy mélyén maga a kinti
porsivatag.
– És most? – kérdezte a tanithi.
A tároló tartályában két méter átmérőjű, koncentrikus fémgyűrűk forogtak lomhán.
Szelvényezett volt, akár egy óriásféreg teste, s az alkatrészek lassú, bizonytalan fényt
bocsátottak ki mozgás közben. A két birodalmi megbabonázva figyelte, ahogy a világítótestek
ugyanerre az ütemre pulzálnak Amikor a gyűrűk összeértek, zörgő-sziszegő hang hallatszott –
mint amikor egy kígyó összetekeredik, s a saját farkába harap. A fóliánson látott jelkép nem is
lehetett volna találóbb.
Baskevyl óvatosan megérintette az egyik gyűrűt.
– Száraz – suttogta.
– Az egész kurva b... bolygó az!
– Ezek mozgó alkatrészek Az ilyeneket kenni szokták. Zsírozni vagy olajozni, vagy mit tudom
én, mi ennek az izének az üzemanyaga! Talán már csak az utolsó néhány csepp hajtja.
– Honnan veszi?
– Én sehonnan, de Domor kapitány ért valamelyest a tervrajzokhoz. És azok alapján, amit
mondott... ez itt egyfajta... fúziós generátor.
– Az meg mi?
– Itt gebedjek meg, ha tudom – vont vállat Baskevyl. – De... talán működésbe hozhatjuk.
Valamit csak bele kellene önteni, hogy a fémelemek elcsússzanak egymáson!
Előhúzta a málhazsákjából a kulacsot, és lecsavarta a kupakját.
– Segítsen, Merrt!
A csikorgó hang ellenére is hallották, hogy valaki megállt a hátuk mögött. Ahogy
megfordultak, Ludd pisztolyával néztek farkasszemet.
– Baskevyl őrnagy! – mondta halkan. – Bűnösnek találtatik a posztja elhagyásában, s a
kapott parancs teljesítésének megtagadásában. A büntetése...

Elikon, itt Nalfa! Elikon, itt Nalfa! Vétel! Többfrontos támadás alatt állunk. Jelentős
veszteségeket szenvedtünk, és nincs több lőszerünk Már nem tudunk tovább kitartani.

Nalfa kilép (üzenet vége).

Rádióüzenet átirata, 778/05

 HUSZONEGY
A FÉREG MEGMOZDUL

I.

Valamiféle tábor volt, ebben biztosak voltak.

A tüzek, amik sátrak, és előre gyártott elemekből összerótt épületek között égtek,
girbegurba füstcsíkokat pöfékeltek az alkonyi égboltra.
– Több száz katona – morogta maga elé Mkoll, miközben távcsővel fürkészte a tábort. – Meg
vagy tizenöt jármű.
– Nincs annyi nyilam – jegyezte meg Eszrah csöndesen.
– Hát nincs.
– De itt a kard.
Az őrmester hitetlenkedve nevetett föl.
– Szerinted ketten mindet el tudjuk intézni? Van vér a pucádban!
– Pucádban? – rázta meg a fejét az Éjjáró. – Nem értem a szót.
– Várj csak! – emelte ismét a szeméhez a távcsövet Mkoll.
– Van ott egy adó is. UHF... nagy hatósugarú. Az ilyet arra használják, hogy
csapatmozgásokat koordináljanak. Szerintem ez valami... főhadiszállás lehet. Talán egy sirdar
parancsnoké. Vagy akár egy etogauré!
– Miről... beszélsz?
– Meg akarsz nekik fizetni, nem igaz?
– Megfizetni – mosolyodott el az Éjjáró hátborzongatóan. – Igen.
– Én meg valami hasznosat akarok tenni, mielőtt meghalok – biccentett Mkoll, és elkezdte
kipakolni a málhazsákját Két tartalék tár, négy robbanótöltet, egy tár a pisztolyához, néhány
tapadóakna meg gránát. Ezeket mind az övére és a szíjaira erősítette, hogy gyorsan hozzájuk
férhessen. Eszrah érdeklődve figyelte, mit csinál.
Az őrmester felmarkolt egy kis port, s némi nyállal keverve álcafestéket próbált gyártani. Az
Éjjáró megcsóválta a fejét, s egy apró tégelyből szürke pasztát kent Mkoll bőrére.
– Kész? – vonta össze a szemöldökét a tanithi.
A magas, ösztövér harcos Mkoll rohamkésére bökött, s kinyújtotta a kezét. Az őrmester
odaadta neki a fegyvert, amit az Éjjáró molyból nyert méreggel preparált.
– Kész – csúsztatta óvatosan a tokjába a pengét Eszrah.
– Akkor csináljuk! – bólintott Mkoll, majd kezet nyújtott.
– Jó volt, hogy megismerhettelek, Eszrah ap Niht!
– Igen – bólintott ünnepélyesen az Éjjáró.
 Azzal lassan, akár a porban kúszó árnyak, a tábor felé vették az irányt.

II.

A Valkűr már alig volt több, mint a lángok köré csavarodó, vékony fémburok.
Hark kóvályogva állt föl, s odébb mászott a tűzförgetegtől. A becsapódás előtti pillanatokból
csupán emlékfoszlányok maradtak meg, s nagyon úgy tűnt, hogy földet éréskor kirepült a
fedélzeti nyíláson. És ez esetben a por, a Jago gyűlölt pora mentette meg az életét.
Ennek ellenére sem úszta meg sértetlenül. A háta és a lába csupa vér volt, a bőre mintha
cafatokra szakadt volna, s a feje... valószínűleg agyrázkódása volt. A gépi karja a könyökízülettől
lefelé hiányzott, s a csonkból véres csont helyett olajos kábelek türemkedtek elő.
A roncs körül kiszakadt málhazsákok hevertek szerteszét, s ősi fóliánsok lapjai táncoltak a
szélben. Hark nehézkesen letérdelt, s megpróbálta felszedegetni őket.
– Jól jönne egy segítő kéz?
Twenzet állt meg előtte, aki úgy festett, mintha tetőtől talpig véres sárral borították volna
be. Amikor meglátta Hark szétszakadt implantátumát, elsápadt.
– Nem... nem akartam megsérteni, uram!
– Fel se tételeztem, katona. Segítsen!
Twenzet négykézláb állva kezdte összeszedni a lapokat, s begyömöszölte őket az egyik
zsákba.
– Maga is kiesett?
– A gépen kívül tértem magamhoz – bólintott a gárdista. – Úgyhogy... gondolom... igen.
– Hol vagyunk?
– Meg nem tudnám mondani, uram.
Harka sarkára ült, és egy darabig csak a lángoló roncsot figyelte. A tűz kellős közepén
összezsugorodott, megfeketedett körvonalakat látott, s lehajtotta a fejét.
– A többiek halottak – mondta fakó hangon.
– Nem mindenki – sántikált elő az egyik pordűne mögül Tona Criid.
A bal kezével szorította a mellkasához a karabélyát, mert a jobbja bénán csüngött alá, a
kézfejéből pedig csak véres roncs maradt.
– Rázós leszállás volt – jegyezte meg rezignáltan.
– Ennyire, mondjuk, én is emlékszem – bólintott Hark.
– Twenzetet kidobtam, aztán megpróbáltam visszamenni Klydóért és Swaythe-ért, de...
Elcsuklott a hangja, s leroskadt a porba.
Jókora völgy kellős közepén értek földet, s a gyorsan közeledő este máris violaszín árnyakkal
töltötte meg a sziklakatlant.
– Ha! – kapta föl a fejét Twenzet.
Hark eleinte nem hallott semmi különöset, aztán halk zúgásra lett figyelmes. Mintha egy
generátor búgását hallaná. Aztán a hang egyre erősödött, s hamarosan már dübörgés és
csikorgás volt, hajtóművek és lánctalpak moraja. A völgy túlfelén lámpák súlyos fénycsóvái
fürkészték a sűrűsödő sötétséget.
– Vigyük a zsákokat! – mordult föl Hark.
– Uram? – értetlenkedett Twenzet.
– Fogja a zsákokat, és mozogjon!
Míg a gárdista a csomagokkal bajlódott, a komisszár felsegítette Criidet. Megkerülték a
lángoló roncsot, s a csorba fogakra hajazó sziklák felé indultak.
– Mi a terv? – nyögte Twenzet a zsákok súlya alatt.
– Minél messzebb megyünk a roncstól.
Egyre közelebbről hallották a lánctalpak csikorgását, s a lábuk alatt már rengett a föld a
jármű súlyától.
– Oda föl! – intett Hark az ép kezével a sziklák felé, s a három birodalmi egy jókora kőtömb
mögött keresett menedéket.
Lent, a völgy mélyén két Leman Russ tank jelent meg. Lánctalpaik felkavarták a port, s a
reflektoraik pont úgy festettek, mint a szürkületkor vadászni induló ragadozók szemei.
Mögöttük egy Hydra döcögött, lövegei az ég felé fordítva. A páncélosok két oldalán apró alakok
haladtak – gyalogosok, akik eltörpültek a harckocsik mellett.
– Ötvenkettes! – derült fel Twenzet ábrázata. – Ott az azonosító! Ötvenkettes! Cadogus
páncélosok, a Császárnak hála!
Már épp felkelni készült, mikor Hark keze megszorult a vállán.
– Nézze meg őket jobban! – sziszegte.
A tankok páncélzata kopott és mocskos volt, s látszott rajtuk, hogy szebb napokat is
megértek már. A lövegtorony előtt homok- és málhazsákok hevertek a páncéllemezekre
erősítve. Aztán, ahogy még közelebb értek, már Twenzet is látta, hogy azok nem zsákok.
Khaki egyenruhás katonák brutálisan megcsonkított tetemei voltak, amiket győzelmi
trófeaként szögesdróttal kötöztek a tankokhoz. Mikor a páncélosok lefékeztek, kalimpáló
kezeket és lábakat láttak.
Mintha csak integetnének. S aztán, ahogy a gyalogosok gyorsan körülvették a lángoló
Valkűrt, a tűz visszfényében megpillantották az arcukat fedő fémmaszkokat is.

III.

A G-század tíz percig állta a sarat a Vértestvérekkel szemben. Ennyi idő kellett, míg a
káoszkatonák ráébredtek, hogy a frontális támadás ebben a szűk völgyben nem célravezető.
Halottak tucatjait hátrahagyva vonták vissza az egységeiket, s a sziklák közt kerestek lőállást,
ahonnan folyamatos pergőtűzzel füstölhetik ki a birodalmiakat Daur azonnal elrendelte, hogy a
szakaszok egymást fedezve kezdjék meg a visszavonulást a második kapu felé.
Az alagutat – s magát a kaput – kő- és fémtörmelék torlaszolta el. A kapitány embereinek
szabályosan csapást kellett vágniuk a romok között amit most ismét be fognak temetni.
– Nincs ajtó, amit a képükbe vághatnánk – magyarázta Caobernek, miközben bemásztak az
alagútba. – És elég lőszerünk sincs, hogy sokáig megtartsuk ezt a helyet.
 Vivvo, Haller és Vadim máris robbanótöltetekkel aknázta alá a romos kapubejárót,
miközben két szanitéc becipelte azt eszméletlen Merynt.
Dalin végtelenül magányosnak érezte magát. Neskont szem elől tévesztette, s csak amikor
már percek óta kereste Cullwoe-t, jött rá, hogy hiába. Olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán, s
úgy érezte, menten összeesik, ha nem ül le azonnal.
Közben a G-század utóvédje is beért, s őket már igazi tűzijáték kísérte. A Vértestvérek
időközben néhány géppuskát is felcipeltek a kapuig, amelyek nagy kaliberű lövedékekkel szórták
meg a Házat.
Ők szemmel láthatóan nem voltak híján a lőszernek.
– Kész! – kiáltotta Vivvo.
– Alagutat kiüríteni! – adta ki a parancsot Daur. – Amint három szobányira távolodtunk,
robbantunk! Mozgás!
Az utóvéd lélekszakadva hagyta maga mögött a folyosót, de Daur megvárta, míg az utolsó
gárdista is eltűnik a masszív boltív mögött.
– Parancsnok! Kapcsolta be a sisakrádióját! Lezárjuk a második kaput!
– Rendben – hallotta Rawne hangját az éterben.
Daur fedezékbe húzódott, aztán intett a detonátort szorongató Vivvónak.
Az első Vértestvérek alig fél percre rá óvakodtak be az alagútba, s fegyverlámpáik hideg
fényénél vették szemügyre a járatot. Aztán megremegett a föld, vakítóan éles fény lobbant, s a
fejükre szakadt a hegy.

IV.

– Azt inkább tegye el! – mondta Baskevyl halkan.

– Arccal a fal felé! – intett Ludd a fejével, de a keze és a hangja nem remegett. – Dobja a
fegyverét a földre! Maga is, Merrt!
– Nagyra értékelem az elszántságát, komisszár – mondta Baskevyl, de nem moccant. –
Megértem, hogy a kötelességét teljesíti, és bizonyítani is akar, de... ez nem igazán a
legalkalmasabb időpont rá.
– Elég! – mordult föl Ludd. – Elhagyta a kijelölt pozícióját, Baskevyl! És semmibe vett egy
egyértelmű parancsot! Egy ostrom kellős közepén!
– Hallgasson ide, Ludd! Hacsak nem történik valami csoda, mind itt döglünk meg!
– És ezért jött le ide, őrnagy? Valami csodáért?
– Lehet. – bólintott Baskevyl. – Vagy ha nem is csoda, de legalább egy esély.
– Hallgassa... m... m... meg! – nyögte Merrt.
– Látja azt a könyvet, Ludd? A könyvtárban találtam. Megmutattam Domornak, is, és ő is azt
mondta, hogy a kötet tervrajzokat tartalmaz. A Ház energiaellátásának tervrajzait. A komisszár a
padlón heverő kötet felé pislogott, aztán elhúzta a száját.
– Baromság! – sziszegte.
– A szöveg valóban az – értett egyet Baskevyl. – De ez esetben az ábrák számítanak. Ha
megmutathatnám...
Ludd egy hosszú pillanatig habozott, aztán a fóliáns felé bökött a pisztolyával.
– Egy percet kap!
Az őrnagy leguggolt, aztán a kinyitott kötetet úgy fordította, hogy a komisszár is lássa.
– Nézze csak! Ez itt a generátor. Ezen az ábrán egészen jól látszik. Itt... ezen meg a tartályt
lezáró mechanizmus sematikus ábrája.
Óvatosan lapozott, majd folytatta:
– Ez meg a világításé. Lámpák. Világítótestek Egyértelmű.
– És? Mit akart csinálni velük?
– Újraindítani a rendszert – sóhajtott föl Baskevyl. – Már ha lehet. És ha elboldogulok vele.
Az utolsó erőforrásait használja, s úgy gondolom, a rendszer java már rég leállt vagy
meghibásodott. A világítás is tartalék energiáról megy.
– És... hogyan akarta újraindítani? – lépett közelebb Ludd.
– Ez hidegfúziós technológia. Domor legalábbis ezt mondta. A rendszer meg szinte teljesen
üres. Száraz. A kulacsomból akartam feltölteni, hogy legyen, ami... talán... működteti.
A fiatalember tekintete az egymáson csiszolódó fémgyűrűkről Baskevylre vándorolt, majd
vissza, s végül a tokjába csúsztatta a pisztolyát.
– Csinálja! – intett a generátor felé. – Ezzel még nem mosta magát tisztára, de igaza van, egy
próbát megér a dolog.
Baskevyl és Merrt a málhazsákjaikból kulacsokat és vízzel teli flaskákat szedtek elő, s az
őrnagy egyiket a másik után a forgó fémgyűrűk közé ürítette. A tartály félelmetes mennyiségű
folyadékot vett fel – csak a nyolcadik liternél csillant meg néhány csepp víz az alján.
Összesen harminc palacknyit töltöttek a tartályba, s az még akkor is alig egynegyedig volt
tele. Ludd árgus szemekkel figyelte a műveletet, mint aki a víz pazarlását is felveszi a
bűnlajstromra.
– A semminél ez is több – vont vállat kelletlenül az őrnagy.
– Nem igazán – rázta meg a fejét Merrt. – Nem történik semmi.
A fémgyűrűk forgása mintha még lassult is volna.
– Hadd nézzem a könyvet! – húzta össze a szemöldökét Baskevyl, majd amikor Ludd a
kezébe nyomta, gyorsan átpörgette a lapokat.
– Igen... Domor említette, hogy számíthatunk valami effélére... Lehet, hogy még mindig úgy
van beállítva, hogy a tartalékról menjen... igen, itt is van!
Egy percig merőn bámulta az egyik diagramot, majd állított valamit a fedél kapcsolóin.
A gyűrűk forgása teljesen megállt.
– Nem! – nyögött föl az őrnagy. – Nem, nem, nem! Csinálj már valamit, te...
Aztán a generátor, mint aki álmából ébred, megrázkódott, s a fémgyűrűk az eddigiekkel
ellentétes irányba kezdtek mozogni. Olyan csikorgó hangot adtak ki, amit Baskevyl túl jól ismert
már, s egyre csak gyorsult a forgásuk.
A tartály alján csillogó víz forrt és bugyborékolt, aztán már tejfehér színben játszott, s
gyöngyházfénnyel ragyogott.
– A Császárra! – suttogta Ludd.
– Le kell zárnunk a fedelet! – sürgette Baskevyl, de mire hármuknak együttes erővel sikerült
a helyére csúsztatniuk és lezárniuk a generátor zárlemezét, a zúgásból félelmetes morajlás lett,
s az egész helyet vakító, fehér fény töltötte be.
– És most? – kérdezte a komisszár.
– Imádkozunk és remélünk – sóhajtott föl az őrnagy. – és hacsak nem akar helyben
agyonlőni, javaslom, hogy tűnjünk el innen!

V.

Futólépésben haladtak a Ház újonnan feltárt szárnya felé, s minden pillanatban érezték,
ahogy az épület megvonaglik a rázúduló csapások súlya alatt.
Baskevyl megtorpant az egyik kereszteződésben, és sápadtan csóválta meg a fejét.
– Nézze, Ludd... igaza van, nem lett volna szabad elhagynom a posztom. De... teljesen
megszállottja lettem ennek a dolognak! Én...
– Állj! – intett a komisszár. – Azt nézzék!
A világítótestek lomha pislogása immáron a múlté volt, s a dohánybarna félhomályt steril
fehér ragyogás váltotta fel.
Merrt kerregő, gépi hangon felnevetett, és hitetlenkedve rázta meg a fejét.
Baskevyl hirtelen futásnak eredt.

Mire utolérték, már Daur visszavonuló emberei nyüzsögtek a folyosókon. A kapitány öt

szakaszt hagyott hátra, hogy a belső udvart vigyázzák, s a többi katonájával a déli fallőállásai
felé igyekezett.
– Bejutottak – mondta Baskevylnek a fülig szurtos Daur.
– Épp most hallottam a rádióban. Az alsó szinteken és a főkapunál már folyik a kézi tusa.
Rawne azt mondta, hogy gyakorlatilag kifogytunk a lőszerből. – Mondott mást is? – kérdezte az
őrnagy, miközben visszadugta a fülébe a gyöngyméretű fülhallgatót – Csak annyit, hogy eljött az
ideje, hogy igazi Szellemekként eltűnjünk az árnyékok között.
– Milyen árnyékok közt, kapitány? – kérdezte Ludd.
A holtfáradt verghastinak csak most tűnt föl a mindent betöltő, állandó, fehér fény.
– Mi a franc ez? – suttogta értetlenül.
Baskevyl válasz helyett benyitott a fegyverraktárba, s sorra nyitogatta a lőszertartó
rekeszeket. A lövedékek parányi fehér csillagokként ragyogtak a tartóikban.
– Itt Baskevyl! – kapcsolta be a rádióját. – Hozza ide a katonáit, Daur kapitány! Most!

VI.

Larkin karabélya is kifogyott. A tanithi félrelökte a hasznavehetetlen fegyvert, s előhúzta a

rohamkését. Alig tíz méterrel alatta már Vértestvérek kapaszkodtak fölfelé az ostromlétráikon,
de egyelőre legfeljebb leköphette őket, mást nem tehetett.
Aztán eljutott a tudatáig, hogy valami megváltozott A csatazaj. Más lett Nem hallotta az
energiafegyverek sivítását a kazamatákból. Mintha minden hang kívülről érkezett volna.
Komótosan megfordult. Cuut sehol nem látta, de a jelenlétét még mindig érezte.
– Többé már nem ijesztesz meg – mondta ki hangosan. – Hallod?! Nem félek tőled! Csak egy
kísértet vagy a múltból, semmi több! Biztos, ami kurvára biztos! És ha meg akarsz ölni, jobb, ha
sorszámot húzol, mert odakint egy egész kicseszett sereg vár ugyanerre!
Nem érkezett válasz a szavaira, s ahogy az ajtó felé sántikált, Larkin úgy érezte, mintha végre
oszlana a sötétség, mely napok óta körülvette.
– Ne állj az utamba, Cuu! – morogta. – Igazi Szellemek közt akarom itt hagyni ezt az életet!

VII.

A lángoló Valkűr körül csak úgy hemzsegtek a Vértestvérek. Voltak, akik elkezdték átfésülni a
környéket, túlélők után kutatva, s az egyik zsákmányolt tank tetejéről egy sirdar üvöltözte az
utasításait.
– Itt maradunk! – suttogta Hark, s nagyon lassan a plazmapisztolya felé nyúlt.
Villámfény mart az alkonyi égboltba, s a nyomában mennydörgő robaj gördült végig a tájon.
Aztán egyik percről a másikra – lehűlt a levegő.
A káoszkatonák megvadultak, s acsarogva kezdtek egymással üvöltözni. Úgy tűnt, a sirdar
sem tud rendet tenni köztük, s a veszekedés kezd véresen komolyra fordulni.
– Mi... mi történik? – kérdezte halkan Twenzet.
Hark nem válaszolt. Keserű epe tolult a szájába, s a hátán vérezni kezdtek a sebek. A hideg
apró dérkristályok formájában ült ki a kövekre.
Érezték mind, hogy valami rettenetes dolog készülődik.

Kérem, segítsen!
 HUSZONKETTŐ
MINDHALÁLIG

I.

A rádióadó tornya olyan hangokat adott ki, mint egy hatalmas, éji rovar. A sátrakat
olajlámpások világították meg, amitől a szállások úgy festettek, mintha papírból lennének. A
tábor körül tucatnyi póznát ütöttek le, amikre masszív bronzlámpásokat aggattak, s az aranyló
fénytócsák között páncélos alakok sétáltak. A gyorsan hűlő éji levegőben étel- és füstszag
keveredett.
Két őrszem állt meg egy pillanatra, hogy szót váltsanak, aztán tovább rótták köreiket A
következő kör végén az egyik ismét megtorpant, s előkotort egy gyűrött cigarettát a
zubbonyából. A bajtársa azonban csak nem jött, s hiába nyújtogatta a nyakát, csak hallgatag,
szürke sivatagot látott.
Megfordult talán a hiányzó őrszem keresésére indult volna épp -, s ez volt az utolsó, amit
életében tett.
Mkoll óvatosan leengedte a testet, s kihúzta a torkából a rohamkést Kimérten bólintott, bár
az, akinek a jelzés szólt, még az ő számára is láthatatlan volt.
Az őrmester lehasalt, s akár egy kígyó, hasmánt kúszott az első fényfoltot megkerülve a
sátrak felé. Óvatosan kikerülte a tartóköteleket, s türelmesen várt az árnyékban lapulva, míg az
a két tagbaszakadt, heges arcú katona, aki idáig a sátor mellett ácsorgott, el nem sétált
mellette. Az egyik hosszú nyakú üveget lóbált, s torokhangon valami ostoba történetet mesélt.
Megvárta, míg továbbállnak, s a sátrak árnyékában mozogva a tábor túlsó széle felé vette az
irányt. Arrafelé, ahol nyolckerekű csapatszállítók és félpáncélosok gubbasztottak szögletes,
mélykék árnyakként Mkoll bekúszott az egyik csapatszállító alá, s munkához látott. Kitapogatta
az üzemanyag-vezetéket, s a rohamkésével elvágta. Két perc alatt három járművet véreztetett
ki, s az üzemanyag jókora, sötét tócsákba gyűlt, melynek egy részét mohón nyelte magába a
por.
A tanithi lecsavarta az első félpáncélos üzemanyagsapkáját, s a felhasogatott álcaköpenye
egy csíkját tömte bele. Aztán feltűzte a szuronyát, és előhúzott egy robbanótöltetet Vajon
milyen messze juthatott az Éjjáró? Azzal kihúzta a biztosítószeget.

II.
 Érezték a gonoszságot, ami lassan kúszó árnyékként ért mind közelebb hozzájuk. Mint
sztatikus elektromossággal, úgy telítődött vele az éjszakai égbolt, s a hidegben apró szikrák
villantak.
Twenzet nyöszörögni kezdett, de Criid a szájára tapasztotta a tenyerét. Zúgott a fülük, s
mindhárman egyre erősebb késztetést éreztek, hogy felpattanjanak, és üvöltve elrohanjanak.
Odalent a völgyben elhallgattak a katonák. Úgy tűnt, ők is érzik a közeledő sötétséget, s a
tankok motorjának morajlásán és a lángok ropogásán kívül semmi mást nem lehetett hallani.
Mintha az egész világ ugrásra készen várna valamire.
Aztán meghallották a vonítást.
Elgyötört, fájdalommal teli hang volt, amit megsokszorozva vertek vissza a hegyek. A
Vértestvérek idegesen forogtak körbe, a hang forrását keresve.
Aztán, amikor rájöttek, hogy az egyikük üvölt, ismét elszabadult a pokol.
A harcos letépte a maszkját és a sisakját, s úgy remegett, mint akinek rohama van. Két
bajtársa lépett oda hozzá, hogy lefogják, de egy villanás alatt megölte őket.
A Vértestvérek iszonyodva hátráltak el tőle, s még kettővel végzett, mire a tank tetején álló
sirdar agyonlőtte. A katona arccal előre zuhant a porba, és néhány rángással kiszenvedett.
A tiszt lemászott a harckocsiról, s vadul szidalmazva a katonáit, a halotthoz sietett. Megállt
a holttest fölött, s még négy töltényt pumpált a szétroncsolt koponyába.
Vakító, elektromos-kék fényív szökkent át a hulláról a sirdar pisztolyára, s pusztító erővel
vágta az egyik tankhoz a tisztet. A Vértestvér nyaka száraz roppanással tört el, miközben a
fényív a harckocsi páncélzatán folytatta útját.
Onnan a legközelebbi káoszkatonára ugrott, aki fejhangon sikoltozva próbálta kikaparni a
saját szemeit. Aztán néhány szívdobbanás múlva elhallgatott, s a fénycsóva újabb áldozatot
keresett.
Majd megint egy újabbat És megint. És megint.
Mindegyikük rettentő görcsök között szenvedett ki, s mire a második harckocsi parancsnoka
kiadta a parancsot a visszavonulásra, már tucatnyi élettelen test hevert a porban.
Az általános zűrzavarban senki nem figyelt arra, hogy a tank lövegtornya lassan elfordul, s a
Hydrát veszi célba. Alig tíz méterről nyitott tüzet a páncélosra, s a géppuskák robbanólövedékei
– a föld-levegő rakétákkal együtt – úgy tépte szét a tank páncéllemezeit, mintha papírból lettek
volna. Izzó fémszilánkok és repeszdarabok tarolták le a környéket, s egy géppuskalövedék az
üzemanyagtartályt is átütötte.
Vakító, emésztő fényesség támadt, aztán végtelen, süket csönd telepedett a völgyre.

A légnyomás Harkot és Twenzetet is lesodorta a szikláról. A tűz harsogva száguldott végig a

völgyön, nyomában örvénylő porfüggönnyel. Az égből fém- és kődarabok záporoztak, s Criid
csak akkor mert kimászni a sziklazugból, ahová bebújt, amikor már nem akart megfulladni a
füsttől. A harckocsikból lángoló roncsok maradtak csupán, a Vértestvérek elszenesedett hulláit
tűzforró por és törmelék fedte.
– Hark! – kiáltotta a nő. – Komisszár!
A politikai tiszt Twenzettel egyetemben valamivel lejjebb, egy kő takarásában kuporgott.
 – Jól van? – krákogta, miközben kikecmergett a kövek közül.
– Fényeket látok! – mutogatott Criid dél felé. – Errefelé tartanak!
Hark nehézkesen mászott vissza a szikla tetejére, hogy szemügyre vegye a közeledő
járműveket.
– A Császár vigyáz ránk – bólintott végül fáradtan, s azon tűnődött, vajon működik-e még az
adó-vevője.

III.

Rawne a földszinti nagyterem közepén állt, s a befelé özönlő sebesülteket és visszavonuló

Szellemeket figyelte. A nyomukban vérszomjas üvöltés és a lángszórók sistergése járt.
– Obel! – intette magához a kapitányt.
– A főkapunak annyi, uram. Minden jól ment, míg volt lőszerünk, de utána... lángszórókkal
jöttek. Esélyünk sem volt.
Rawne biccentett, aztán előhúzta a rohamkését és a pisztolyát.
Egyetlen energiacellája maradt.
– Akiknek még maradt lőszerük, menjenek a kórházhoz, és védjék, amíg csak lehet! Odabent
van egy csomó mozgásképtelen sebesült, meg olyanok, akiket nem is lehet mozgatni. Maga
vezeti a védőket, és elvárom, hogy a gerillataktikát használva a lehető legsúlyosabb
veszteségeket okozzák a rohadékoknak!
Obel elvágólag tisztelgett, majd nekilátott összeszedni azokat, akiknek még maradt
működőképes energiacellájuk.
– Beltayn! – kiáltott oda Rawne a rádiósnak, aki épp az adóvevőjét szedte szét. –
Igyekezzen!
– Igenis!
– Kolea!
– Igen? – hallotta az éterben a verghastit.
A jel igen gyenge volt, s a háttérzajok majdnem teljesen elnyomták az őrnagy hangját.
– Hogy állnak?
– A keleti négyes, ötös és hetes blokk odavan. Az alagutakban kézitusává fajult a dolog, és
egyre rosszabb a helyzet. Egyre csak jönnek a mocskok! Van valami hír a fenti emeletekről?
– Semmi – rázta meg a fejét önkéntelenül is Rawne.
Kamori és a többi tiszt, akik a fenti emeleteket tartották, hat perccel ezelőtt váratlanul
elhallgattak.
Az őrnagy felnézett a masszív lépcsőre, ami úgy magasodott a terem közepén, akár egy
ősöreg nalfa. Ágain – a szinteket összekötő függőfolyosókon – Szellemek rohantak minden
irányba. Sebesültekkel és málhazsákokkal megpakolva igyekeztek a földmélyi kamrák, illetve a
tető közelében még birodalmi kézen lévő őrposztok felé, ahol még egyszer, utoljára
megvethetik a lábukat.
Rawne csak abban bízott, hogy a Császár kegyes lesz hozzájuk, s gyorsan vége lesz. Mert
abban az egyben teljesen bizonyos volt, hogy ez itt a vég, s bár eddig dacosan küzdöttek ellene,
most már nincs tovább.
A Vértestvérek üvöltése rántotta vissza a jelenbe. Bestiális, vérszomjas csatakiáltás volt,
amitől kis híján a plafon is leszakadt.
A nagyterembe vezető folyosó lángra lobbant, s Mosark, Vril és Mkfeyd egy pillanat alatt
eltűnt a tűzben. A dohánybarna faborítás szemvillanás alatt megfeketedett, s egy hátrahagyott
rádióadó felrobbant.
– Mozgás! – rikoltotta Rawne. – Mindenki ide!
A gárdisták elhátráltak a nagyterembe vezető boltívtől, s a következő lángförgeteg már csak
a falakat és a padlót perzselte feketére.
A tűz nyomában vaskos testpáncélt és vörös arcmaszkot viselő harcosok nyomakadtak be a
terembe. Korommal csíkozott vörös vértjeikben olyanok voltak, mint a pokolbéli ördögök.
A nyomukban nehézfegyverzetű rohamosztagosok jöttek, hosszú sorozatokkal árasztva el a
termet. A falak faborítása és a lépcsőkorlátok gyufaszálként hasadtak szét a robbanólövedékek
záporában, s az egyik alacsonyabban fekvő galériáról egy Szellem zuhant le sikoltva.
Rawne elsőnek nyitott tüzet a behatolókra, s a körülötte állók egy pillanat múlva
csatlakoztak hozzá. Az élen haladó lángszórósok egyikének berobbant az üzemanyagtartálya, s
tucatnyi Vértestvér tűnt el a lángförgetegben.
Tokar koponyáját robbanógolyó törte darabokra, s az őrnagytól alig két lépésre harcoló
Folore testét egy hosszú sorozat szabályosan kettéfűrészelte. Pabst mellvértjét egy lézersugár
égette át, s a Szellem sikoltva bukott át a lépcsőkorláton.
– Vissza! – üvöltötte Rawne. – Vissza!
A birodalmiak lassan, egymást fedezve hátráltak, egyre följebb a hatalmas csigalépcsőn, a
legközelebbi galéria irányába.
Creach összeesett, s vért köhögve próbált meg föltápászkodni a padlóról. Beltayn azonnal
leguggolt, hogy felsegítse, de a gyilkos pergőtűz mindkettőjüket lekaszabolta.
– Rohadékok! – üvöltötte Rawne, s fejbe lőtte a legelöl haladó lángszóróst.
A Szellemek össztüze nyert neki egy pillanatnyi haladékot, hogy odarohanjon az
elesettekhez. Creach halott volt, a rádiósnak azonban csak a combját találták el. Sápadtan
pillantott föl Rawne-ra.
– Van itt egy kis... gikszer – suttogta.
– Van! – reccsent rá Rawne, és megpróbálta felrángatni a lépcsőről. – Lelőttek, te barom!
– Őrnagy! – üvöltötte Rattundo, aki néhány lépcsőfokkal fölöttük állt. – Hasra!
És már lendítette is a fegyverét.
Rawne megperdült, s azzal a lendülettel már lőtt is. Az első lézersugár a mögötte felbukkanó
Vértestvér ágyékába fúródott, a második a kezét, a harmadik a maszkjával együtt a fél arcát
vitte el.
Egy lézersugár súrolta Rawne nyakát, s valaki felsikoltott mögötte.
Az őrnagy újra lőtt volna, de az energiacella kiürült. Felüvöltött, s a pisztolya markolatával a
következő támadója arcába sújtott. A Vértestvér megtántorodott, de mielőtt Rawne elvághatta
volna a torkát, kezek ragadták meg őt és Beltaynt, s húzták őket hátra, távolabb a harctól.
Rerval, Nehn és Garond volt az, s nagy nehezen sikerült felrángatniuk a két tanithit a
lépcsőn. Egy összekötő folyosón indultak tovább, a sort Beltayn és Leyr zárta – mindkettejüknél
két-két lézerpisztoly, amivel egy rövid ideig még sikerült feltartóztatniuk az ellenséget.
A folyosót betöltötte az égő fa és műanyag bűze, aztán valaki egy gránátot hajított a
lépcsőre, s a robbanástól az egész galéria megremegett
„Elevenen sütnek meg minket, a Házzal együtt! – futott át Rawne agyán a gondolat. – És
nem marad más belőlünk, mint zörgő koponyák egy poros völgy mélyén. Nincs is értelem
tovább...”
– Menj tovább! – mondta Corbec.
Rawne megperdült.
– Jöjjön már, őrnagy! – ordított rá Bonin. – Mire vár?!
Rawne állta Corbec pillantását.
– Te csak egy szellem vagy – mondta halkan.
– Nincs olyan, hogy csak egy szellem – rázta meg a fejét Corbec.
Aztán már nem volt sehol, s lézersugarak égettek lyukat a falba az őrnagy füle mellett.
Futásnak eredt, s érezte a talpa alatt a padló remegését, ahogy a Vértestvérek vasalt csizmái
végigdübörögtek a folyosón.
A kórház ajtaja előtt Daur, Haller és Caober állt, elzárva előle az utat.
– Vissza! – üvöltötte Rawne.
– Le a földrel – emelte célra a fegyverét Daur.

IV.

A tábor szélén parkoló járművek kétöles lángot okádva, csikorogva szakadtak darabokra, s a
hely pillanatok alatt úgy festett, mint egy felbolydult méhkas. Üvöltöző katonák próbálták
megfékezni a tüzet, s a lángok visszfénye mintha az egész tábort vérrel festette volna meg.
A fejetlenségben nem sokaknak tűnt föl, hogy egyik-másik testvér nem a sátrak
tartóköteleiben vagy a saját lábában bukik föl. A sötétből rövid nyilak csaptak le itt is, ott is a
harcosokra. Egy Vértestvért a nyakán talált el, egy másikat a bal lapockája alatt, egy sirdar pedig
az egyik sátor ponyváját átszakítva esett össze.
Eszrah néhány pillanatnál tovább sehol nem állt meg, de hajszálpontos lövései így is sorra
szedték áldozataikat. Egy nagy sátornál időzött csak valamivel tovább – időbe telt, míg
mindenkivel végzett odabent.
Ahol csak tehette, kitépte a halott húsból a nyilakat, s visszacsúsztatta az oldalára csatolt
tegezbe. Menet közben felrúgta a parázstartókat, felgyújtotta a sátrakat, és igyekezett még
nagyobb zűrzavart kelteni.
Az egyik lángoló sátorból félmeztelen harcos rontott elő, s egy ásóval próbálta szétcsapni az
Éjjáró koponyáját. Eszrah elhajolt az ütés elől, és közvetlen közelről röpített nyilat a Vértestvér
hasába.
Kitépte a nyilat a halottból, s már futott is tovább. Mögötte újabb jármű robbant föl,
tűzesővel hintve meg a tábort.
Mkoll eközben gránátot hajított az egyik raktárként használt sátorba, s a detonációt meg
sem várva rohant tovább a rádióadó épülete felé. Ha valaki az útjába került, azonnal lelőtte.
Aztán, ahogy az ellenség lassan kezdett magához térni az első sokkból, egyik lézersugár a másik
után csapódott be körülötte.
A tanithi felhasította az egyik sátor oldalát, s átbújt a lyukon. Lövések cikáztak mögötte, s az
egyik épp csak elkerülte.
Odabent egy kopasz férfi, akinek mintha az egész arca hegtetoválásokból állt volna, épp egy
pisztolyt tárazott be. Mkoll nem hagyott neki időt, hogy rálőjön – a karabélya tusával zúzta be a
koponyáját.
Épp a sátor bejáratán lépett ki, amikor egy szilárd magvas lövedék csapódott a bal vállába, s
leverte a lábáról. Mkoll rövid sorozatokkal terítette le a feléje rohanókat, aztán sziszegve
feltápászkodott Ekkor már az egész tábor lángokban állt, s lassan bezárult körülötte az
ellenséges katonák gyűrűje.
Valaki átszakította a háta mögött a ponyvát. Mkoll egy gránátot hajított a sátorba, s egy
másik mögött keresett fedezéket a robbanás és a lángok elől.
Három robbanótöltete maradt.
Ennyi elég lesz a rádióadóhoz.
A központi épületek – néhány, előre gyártott elemekből felhúzott ház – szoros gyűrűben
vették körül a rádióadót Ha mindent ügyesen csinál, mielőtt megölik, nem csak a rádiót, hanem
az itt trónoló, parancsokat osztogató főrohadékot is elintézheti.
Futás közben tudatosult csak benne, hogy a gondolat – hogy a központi épületek minden
másnál fontosabbak – nem a sajátja.

Kifogyott a nyílvesszőkből. Az utolsót egy nagydarab fickó szemében hagyta, aki egy
pöröllyel próbálta agyonütni.
Eldobta az íját, s kardot rántott.
Számtalanszor látta, hogy Gaunt hogy aktiválja és forgatja, de ettől még ugyanolyan
szokatlan és furcsa érzés volt a kezébe fogni a fegyvert.
Egy Vértestvér bukkant elő az egyik lángoló sátor mögül, s az Éjjáró anélkül vágta le, hogy
megtorpant volna. A penge könnyedén hasította szét a testpáncélt, s vele együtt a harcos
törzsét is.
Két újabb káoszkatona bukkant elő a füstből, s az egyiküknek volt annyi ideje, hogy egy
kapáslövést eresszen meg Eszrah irányába. A lézersugár a bal csípője fölött találta el az ösztövér
harcost, de mielőtt a Vértestvérek újra rálőhettek volna, az Éjjáró már nekik is rontott.
Egy gyors csapással kettészelte az egyik karabélyát, majd egy visszakezes vágással
elmetszette a harcos nyakát. Kitért a másik szuronya elől, majd feldöntötte, s az energiakardot
áttolta a Vértestvér fején.
Nem volt valami ügyes kardforgató, de a vívótechnika hiányát fürgeséggel és ravaszsággal
pótolta.
Lézersugarak cikáztak mellette, s a füsttől alig látott. Felhasította egy sátor oldalát,
berohant, s egy állig felfegyverzett harcosba botlott. A Vértestvérnek annyi ideje sem volt, hogy
felemelje a fegyverét, Sondar kardja máris lecsapta a fejét.
 A sátorból kiérve jókora, előre gyártott elemekből összerótt épületet pillantott meg. Csak
most, hogy egy percre megállt, érezte, hogy mennyire sajog és vérzik a seb a csípőjén.
Mozgás! A mozgó célpontot mindig nehezebb eltalálni. Nagy levegőt vett, s berontott az
épületbe.

Hosszú, összecsukható székekkel, kopott ládákkal és térképekkel teli helyiség volt, amit a
plafonról és a gyámfákról lógó bronzlámpások világítottak meg.
Egy fiatal tiszt, aki a bejárati ajtó mellett ült, meglepetten kapta föl a fejét, s azonnal
pisztolyt rántott, ahogy megpillantotta az Éjjárót.
Eszrah két kézre kapta a kardot, és lenyakazta vele a sirdart.
Egy másik fogazott pengével a kezében rohant rá, s szabályosan belefutott a kardba. Az
Éjjáró félrelökte a hullát – s szembetalálta magát a tábor parancsnokával.
A damogaur nagydarab, tagbaszakadt fenevad volt, nyolc zászlóalj parancsnoka, aki csak a
felette álló etogaurnak és magának Urlock Gaurnak tartozott elszámolással. Vérszínű,
acéllapokkal megerősített testpáncélt viselt, a mellkasára tűzve tucatnyi medál, amit birodalmi
tisztek hulláiról tépett le. Az arcát ezüsttel futtatott, vicsorgó szörnyálarc mögé rejtette.
Komótosan felkelt az asztala mellől, s a lánckardjáért nyúlt.
Az a fajta fegyver volt, amit a Birodalmi Gárdában belezőnek hívtak.
Nyoma sem látszott rajta a félelemnek. A Vértestvérek között csak a legkeményebbek
juthattak el a parancsnoki posztig, akik semmiféle kihívástól nem rettentek vissza.
Eszrah megvetette a lábát, és védekezőn emelte maga elé a kardját. Aztán, az első
pengeváltás után arra is rájött, hogy semmiféle fegyver nem pótolhatja a képzett kardforgató
harci tapasztalatát és gyakorlatát.
Úgy tűnt, számára a Holtak Útja itt ér véget.

V.

A Cadogus 52-esek elővédje megtorpant, de a tankok motorja továbbra is járt. A lámpák

hideg fényében füstként kavargott a szürke por.
Az egyik Szalamandra platójáról egy tiszt mászott le, és sietett eléjük.
– Hark komisszár?
– Igen – torpant meg Hark, s a tenyerét szemellenzőként emelte maga elé.
Az elővéd mögött harckocsik tucatjait látta – egy egész páncélos sereget.
– Bacler ezredes vagyok, a Cadogus 52-esek harmadik gépesített hadosztályának
parancsnoka. Nem hittem volna, hogy életben találjuk, uram.
– Minket kerestek? – kerekedett el Hark szeme.
– Úgy informáltak minket, hogy a csapatszállítójuk ezen a környéken ért földet. Elikonból azt
az utasítást kaptuk, hogy kanyarodjunk erre, hátha találunk túlélőket.
– Vannak sebesültjeink.
 – Felcsert az elővédhez! – szólt a rádiójába Bacler.
– Úgy vélem, a parancsnokság elsősorban nem a túlélők keresésére küldte ide önöket,
ezredes – mondta Hark. – Életbevágó fontosságú iratokat hoztunk magunkkal.
– Értem – bólintott Bacler. – Ezek az iratok átvészelték a becsapódást?
Egészségügyisek siettek el mellettük, s azonnal kezelésbe vették Criid és Twenzet sebeit.
– Amit sikerült kimentenünk a roncsból, ott van, azokban – intett a fejével a málhazsákok
felé Hark.
– Ezeket a kapott parancs értelmében a lehető leghamarabb el kell szállítanunk Elikonba –
magyarázta a harckocsizó, s utasított néhány katonát, hogy szedjék össze a zsákokat.
– És hogy áll a helyzet a fronton, ezredes? – kérdezte a komisszár.
– Kényes erőegyensúly alakult ki – dörgölte meg az állát Bacler. – Sikerült lezárnunk a
hegyeken átvezető utakat, és három zónában is feltartóztatnunk az ellenséget. Mindhárom
helyen nehéz dolgunk volt. Innen alig hat kilométerre is páncélos kkal csaptunk össze, s a csata
még most is folyik. Mi is épp oda tartottunk, amikor megkaptuk az új parancsot. Ezek a völgyek
csak úgy hemzsegnek az ellenséges egységektől, amik otthagyták az ütközetet. Amint azt önök is
tapasztalták.
– Mekkora erőknek parancsol?
– Negyven nehézpáncélos van velünk – sorolta elő büszkén az ezredes-, huszonöt
könnyűpáncélos, ezer gyalogos csapatszállítókon, valamint pszi támogatás. Felteszem, arra ön is
rájött, hogy a pszik mentették meg az előbb az életüket.
– Igen – bólintott komoran Hark.
– Kettéosztom a csapataimat, és az alakulatok kétharmadát a völgykatlan nyugati végébe
küldöm – folytatta Bacler. – Egy tucatnyi könnyűpáncélossal pedig én magam kísérem önöket és
a dokumentumokat Elikonba.
– Köszönöm, ezredes. És mi lesz a Hinzerhausszal?
– Sajnálom, uram, de erre vonatkozólag semmiféle utasítást nem kaptam. Úgy hiszem, ma
reggel indítottak arrafelé egy páncélos alakulatot, de erre azért nem tenném a nyakam.
Hark keserű hallgatásba burkolózott. Szédült, s gyengének és haszontalannak érezte magát.
Lám, a sors és a Császár akaratából ő élve jut ki a harci zónából, de valahogy nem érezte
helyénvalónak, hogy a Szellemek nem.
– Minden rendben, komisszár?
– Igen... csak elmerengtem. Szomorú, hogy pont nekem kell közölnöm önnel a hírt, hogy a
maguk Berenson őrnagya szolgálatteljesítés közben elesett – intett a fejével a Valkűr felé Hark.
– Szerettem volna kiszabadítani a roncsból, de már túl késő volt.
Bacler arckifejezése láttán értetlenül húzta föl a szemöldökét.
– Valami rosszat mondtam, ezredes?
– Berensorr őrnagy öt nappal ezelőtt halt meg, uram – mondta Bacler lassan. – Mikor az őt
szállító Valkűrt, útban a Hinzerhaus felé, lelőtték.

VI.
 Daur, Haller és Caober felemelte a masszív, ősi fegyvereket, s Rawne még földet sem ért,
máris tüzet nyitottak.
A rohampuskák olyan hangot adtak, mint a százszorosára felerősített sasvijjogás. Fehér
energianyalábokat lőttek ki, amik telibe találták a rohamozó Vértestvéreket, s nem egyszerűen
megölték, hanem csillogó hamuvá porlasztották őket. Egy fénysugár négy-öt, egymás mögött
rohanó katonával is végzett, s a rohamozók lendülete egy pillanat alatt megtört.
– Tölts! – kiáltotta Rawne, s mire a Vértestvérek ismét kimerészkedtek a folyosóra, az
elhasznált, megfeketedett lövedékek helyett új, fehéren izzókat táraztak be.
– Mi a franc? – bámult rájuk Rawne értetlenül.
Tucatnyi, vörös páncélos harcos tűnt föl a folyosó végén.
– Tűz! – rikoltotta a kapitány.
Az ostromtörők ismét felsivítottak, s a fehér fénycsóvák füstölgő kupacokká égették a
Vértestvéreket A levegő pillanatok alatt megperzselt vér, hús és haj szagától bűzlött.
Rawne a dohánybarna falnak vetette a hátát, és döbbenten kapkodta a levegőt. Az ősi
lövegekkel felfegyverzett trió mögött a G-század katonái tűntek föl, a kezükben ugyanolyan
rohampuskákkal. Voltak, akik maguk is tüzet nyitottak a támadókra, mások az álcaköpenyeikből
eszkábált saroglyákon hoztak magukkal annyi fegyvert, amennyit csak elbírtak. A mögöttük
loholók a sisakjaikat töltötték meg csillogó lövedékekkel.
– Hogy sikerült működésbe hozni őket? – értetlenkedett az őrnagy.
Daur hátralépett, s intett a mögötte haladónak, hogy vegye át a helyét. Merrt – hátán a
034ÁL-lal – azonnal a helyére állt, s tüzet nyitott a támadókra.
– Baskevyl – térdelt le Daur az őrnagy mellé. – Sikerült beüzemelnie a Ház energiaellátó
rendszerét.
– Szent szar! – ingatta a fejét Rawne hitetlenkedve.
– Megpróbáljuk minél hamarabb mindenhová eljuttatni a rohampuskákat és a hozzájuk
tartozó lövedékeket – magyarázta a verghasti. – Baskevyl Sloman embereivel együtt a
felsőszintekre ment, Chiria a nyolcas szinten próbál meg átjutni a déli erődfalhoz. Még nincs
vége, őrnagy! Lehet, hogy már ez sem fordítja meg a csata kimenetelét, de ezekkel olyat
üthetünk rajtuk, amit soha nem fognak kiheverni!
– Ban!
– Igen, uram?
– Nekem is adjon egy ilyen ágyút!
– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani – mosolyodott el Daur.

A legfelső emelet bástyái, őrposztjai és harangtornyai lángokban álltak. Nem egy kupolát
rakétatalálat ért, s a tűz harsogva falt föl minden éghetőt.
A H- és B-század addig tartotta föl az ellenséget, amíg csak lehetett, de amint a
Vértestvéreknek sikerült az első őrposzton megvetni a lábukat, az események pillanatok alatt
rosszabbra fordultak.
A támadók bőven hoztak magukkal robbanószert, s még néhány lángszórót is felvontattak a
csupasz északi falon. Fáradtságnak azonban nyoma sem látszott rajtuk. Úgy tűnt, a vérszomj és
az adrenalin megtették a magukét.
Vigo Kamorival nem egészen öt perccel azelőtt végzett egy gránát, hogy az utolsó
energiacellájuk is bemondta az unalmast. A sors iróniája, hogy alig néhány lépésnyire attól a
helytől történt, ahol Gaunt is elesett.
Varl számára ez az egész egy újra megismétlődő lidércnyomás volt. Mindkét esetben ott
volt, de egyik esetben sem tudott segíteni.
Próbálta rádión elérni Rawne-t, de egy ideje már egy rádió sem működött a Házban.
Kamori egy tapodtat sem hátrált – még akkor sem, amikor véres kézitusává fajult a dolog. S
miután Vigo elesett, Varl azon kapta magát, hogy ő vezeti a Szellemeket.
– Meghalt! – üvöltötte Kant kétségbeesetten. – Most mi lesz?!
– Először is, ne üvölts a fülembe! – mordult rá a tanithi, s egy jól irányzott lövéssel leterített
egy Vértestvért, aki fogazott bárdot lóbálva rohant feléje.
– A következő galérián talán könnyebb lenne feltartani őket!
– vetette fel Maggs.
– Legyen – biccentett Varl, majd elüvöltötte magát: – Zárt alakzatban visszavonulás!
– Hallották az őrmestert! – rikoltotta Maggs. – Mozgás!
Úgy tűnik, a banyának még várnia kell rájuk egy kicsit. Pedig a feketébe öltözött dáma már
egészen közel járt, s minden elesett Szellemmel egyre csak közelebb jutott hozzájuk.
Sonorate fejlövést kapott, Fenix bal karját és fülét elvitte egy sorozat, s elvérzett, mielőtt
bárki megpróbálhatta volna ellátni a sebeit.
Ezlan gyomrába fegyvergránát csapódott, s a gárdista összeesett az ütés erejétől.
– Döglött! – próbálta felrángatni a földről Gunsfeld. – Haver! Döglött gránát...
Nem volt az. A robbanás Ezlant, Gunsfeldet és Destrát is darabokra tépte, Dickerson, a híres
zoknistoppoló pedig megvakult egy repesztől.
Varl pisztolya kiürült, s automatikusan a zubbonya zsebébe nyúlt, a tartalék tárért. Mindig
volt nála egy, végszükség esetére. Ha az egyedüli kiút a fejlövés.
A zsebe azonban üres volt. A harc hevében az utolsó energiacellát is nyilván odanyomta
valamelyik embere kezébe. Az övére erősített tokból előrántotta a régi, szilárd lőszert használó
automatáját, és kibiztosította. Kilenc a tárban, egy a csőben.
Ennyivel tudja meghosszabbítani az életét.
– Vissza! – rikoltotta, s rálőtt az egyik Vértestvérre, aki vészesen közel ért.
A golyó esengve csúszott le a harcos arcmaszkjáról.
– Te rohadt ócskavas! – üvöltötte Varl kétségbeesetten, aztán kiszaladt a lába alól a világ,
ahogy Kant nekirohant, és a falnak lökte.
– Mi a...
Vakító fénysugár száguldott el a fejük fölött, s egy villanás alatt szerves salakká robbantott
két Vértestvért Aztán az egész folyosót elárasztották az energianyalábok, s mire az ellenség
néhány másodperc múlva megfutott, negyvennél is több harcosuk veszett oda.
Erősítés.
Varl erre számított a legkevésbé.
Baskevyl rohant el mellette, a kezében egy masszív rohampuskával. Szellemek tucatjai
követték, az arcukon vad elszántság és harag.
 – Varl?
Ludd állt meg mellette, s ő is, akárcsak az általa vezetett szakasz katonái, ősi ostromtörőket
cipeltek magukkal.
– Komisszár!
– Vonja vissza az embereit a tizennégyes lépcsőfeljárójáig! Preed várja ott magukat,
fegyverrel és lőszerrel.
– Jól hangzik! – vigyorodott el fáradtan Varl.
A komisszár hátravetette a fejét, és kieresztette a hangját:
– Szellemek! Örökké akartok élni?!

VII.

Eszrah újra eltáncolt a lánckard útjából, bár ezúttal tényleg csak egy hajszálon múlt a dolog.
Mindkét felkarján és combján vágások éktelenkedtek, s a vérveszteségtől egyre lassabb és
fáradtabb volt.
Meglendítette a kardját, de a damogaur játszi könnyedséggel hárította a csapását. Aztán a
lánckard markolata az Éjjáró halántékán csattant, s Eszrah előtt egy pillanatra elsötétült a világ.
Rázuhant a térképtartó asztalra, ami darabokra tört a súlya alatt.
A damogaur elunta a játszadozást. Félrerúgta az energiakardot, s vasalt csizmás lábával az
Éjjáró kezére taposott.
Csont roppant, s Eszrah felhördült fájdalmában. A Vértestvér két kézre fogta a lánckardot...
aztán megtántorodott. Elejtette a fegyverét, s a nyakához kapott, amiből egy ezüsttel futtatott
rohamkés állt ki.
– Meglepetés! – állt meg a halott fölött Mkoll.
– Szent szar! – suttogta Eszrah, s fájdalmas kínvigyor ült ki az arcára.
– Robbanótöltetekkel pakoltam tele a rádióadó épületét – mondta a tanithi, miközben
letörölte a vért a tőréről. – Tíz percünk van, hogy eltűnjünk a környékről!
Eszrah felvette a földről a kardot, és megrázta a fejét. A szomszédos épület felé intett, s
Mkoll szavak nélkül is értette, mit akar.
Ő maga is érezte. Őt is hívta, vonzotta az a hely.
Ellenőrizte a karabélyát, s az Éjjáró nyomába szegődött. Az előre gyártott elemekből álló ház
vértől és fájdalomtól bűzlött, s az ajtó takarásában, az árnyékok közt egy nagydarab, hájas fickó
lesett rájuk. Viaszfehér, csupa seb testét véres bőrkötény takarta, s a kezében jókora, fogazott
kampót szorongatott.
Mkoll undorodva lőtte fejbe, aztán félrehúzta a műanyag térelválasztó függönyt, és az Éjjáró
oldalán belépett az épületbe.

VIII.
 A Szalamandra mögött porfelhő emelkedett az égre, ahogy végigrobogott a Cadogus
harckocsik arcvonala előtt. Hark, aki egy lehajtható ülésen ücsörgött a pilóta mögött, némán
töprengett. A mellette ülő Bacler azt mondta, hogy Criid és Twenzet a mögöttük haladó
Szalamandrában ül, jól vannak, s a hadoszlop végén csatlakoznak majd hozzájuk és a
kíséretükhöz. A komisszár azonban csak fél füllel figyelt rá.
Bacler buzgón intézkedett, s rádión keresztül látta el utasításokkal a tisztjeit, akik a
távollétében a páncélos hadosztályt igazgatják majd.
Az éjszakai égbolt ágyútűztől vöröslött, s harckocsik garmadája húzott el mellettük,
miközben ők egyre távolabb kerültek a csatatértől. Hark mindezt a fájdalom és fáradtság
homályos szűrőjén keresztül érzékelte csupán. Sérült gépi karja is sajgott, s ezt a fajta kínt
valahogy még bosszantóbbnak találta.
Kiégettnek érezte magát és elveszettnek. Kiégett és elveszett. Akár a Tanithi Egyes.
Aztán a tudata mélyén megszólaltak a dudák, úgy, ahogy csak Brin Milo tudott rajtuk
játszani. Úgy, ahogy az álmaiban kísértették.
Megkapaszkodott a szék karfájában, és felállt.
– Gond van? – kerekedett el Bacler szeme.
– Valami... történni fog – mondta Hark lassan.
– Éspedig?
– Szóljon a pilótának, hogy álljon meg! Hallom a dudaszót, és ilyenkor mindig valami
szörnyű dolog következik!
– Nagyon fáradt, uram, ami érthető is, hiszen...
– Állítsa meg a járművet! Hallom a dudaszót!
– Én nem – mosolygott az ezredes kényszeredetten. – Itt nincsenek dudák.
– Magának nem is kell hallania őket, ezredes – mérte végig hűvösen Hark. – Azt hiszem, a
kezdetektől csak nekem szólnak. És most megtenné, hogy jelez a pilótának?
– Állj! – kopogtatta meg a pilótafülke ablakát Bacler. Látszott rajta, hogy mit tart az
eszement, egocentrikus politikai tisztekről, de mégiscsak egy komisszárról volt szó. Két perc
kitérőből meg csak nem lehet baj.
A Szalamandra megállt, s egy percre rá a másik jármű is melléjük parkolt, amin Criid és
Twenzet utazott.
– Minden rendben, uram? – kérdezte a második csapatszállító parancsnoka.
– Hamarosan továbbindulunk, Leyden – morogta Bacler a rádiójába.
Hark lemászott a Szalamandráról, s tett néhány bizonytalan lépést a hang irányába. A
dallam... ott volt mindenhol. Körülötte. Benne.
A dallam, s vele együtt a végtelen szomorúság és megbánás. Úgy érezte magát, mintha egy
rég elfeledett álmot látna.
Criid és Twenzet néhány lépésnyire lemaradva követte, s bizonytalan pillantásokkal
méregették.
– Csak... egy perc, Tona – motyogta Hark, s végigbotorkált a csöndben várakozó páncélosok
sora előtt.
A harckocsizók egypár pillanatra félretették a zsugát, a kávét és a dohányt, abbahagyták a
disznó viccek mesélését, s értetlenül nézték a félkarú komisszárt meg a nyomában baktató két
vérmocskos gyalogost.
Hark.
A politikai tiszt egyre gyorsabban, egyre céltudatosabban haladt. Átvágott az
üzemanyagtankokkal megpakolt Trójai vontatók között, s minden egyes lépéssel egyre
tisztábban hallotta a dallamot.
Hark.
Az üzemanyag-szállítók mögött újabb nehézpáncélosok sorakoztak. Feketére festett,
masszív, zárt járművek voltak, s ezek már egészen másfajta rakományt szállítottak. Erre viszont
csak akkor jöttek rá, amikor a sötétből bőrkabátos, tányérsapkás komisszárok sereglettek elő,
elzárva az útjukat. A gallérjukon és váll-lapjaikon a Különleges Alakulat jelét viselték.
– Engedjenek át! – mondta Hark, s a politikai tisztek némi hezitálás után félreálltak.
Kérem, segítsen!
A fekete teherszállítókon vaskos ketrecek sorakoztak, sötét mélyükön leláncolt árnyak.
Némelyik ketrec rácsaira szögesdrótot tekertek, másokból vaskos fémtüskék álltak – befelé.
A tábort körbevevő füst és üzemanyagszag sem tudta elnyomni a fekete lánctalpasokból
áradó bűzt. Vizelet, vér, ürülék, rothadó fekélyek, izzadság s a nulltérpajzsok ózonszaga alkotta
a gyomorforgató szagot, de ez sem tudta elriasztani Harkot, aki immár tisztán hallotta a
dudaszót.
A járműveket szótlan, komor alakok őrizték: a Különleges Alakulat komisszárjai, szervitorok,
zárt sisakot, vízort és fekete testpáncélt viselő katonák, illetve fekete kámzsás férfiak és nők,
akik hosszú, hurkos botokkal és elektromos ösztökékkel voltak felszerelve. Komor, sápadt arcok
és zárt vízorok követték minden lépésüket.
Hark! Kérem, segítsen!
A komisszár megtorpant, s csak most tudatosult benne, hogy hangtalanul sír. A szomorúság,
mely évek óta emésztette, végre a felszínre tört.
Az előtte emelkedő ketrec tüskés rácsain vérfoltok ültek.
Egy fekete bőrbe öltözött, púpos fickó kacsázott Hark elé, s megvetően mérte végig a
komisszárt.
– Takarodjon innen! – szűrte a szót pudvás fogai közt.
– Baszódj meg! – tette a kezét a pisztolya markolatára Hark.
A púpos oldalán egy nő jelent meg. Magas, vén, szikkadt teremtés volt, sápadt arcán jókora,
nyershússzín tűzfolttal. Hosszú, fekete csipkeruhát viselt, amit meg-meglebbentett a sivatagi
szél.
– Culcus felügyelőnek igaza van – mondta hűvös fűrészpor hangján. – Nem közelítheti meg a
ketrecet vagy a benne tartott alanyt. Ez a Büntetők Divíziójának regulája, s ez mindenekfelett az
ön biztonságát szavatolja, komisszár. A pszik, főleg a harcra kondicionált büntetők, veszedelmes
állatok.
– Menjen az utamból! – sziszegte Hark.
– Engedjék át!
Bacler volt az, aki a könnyeivel küszködő Tona Criid mellett állt.
Talán... talán Tona is hallja a dallamot – tűnődött Hark, ahogy elsétált a kelletlenül
félrehúzódó dáma mellett.
Egészen közel állt a ketrechez, s óvatosan megérintette a mocskos rácsokat.
 – Sajnálom! – suttogta.
Valami megmozdult a sötétben, ami rég nem hasonlított már emberre. Mocskos,
sebhelyekkel teli porhüvely volt csupán, amit megtört végtagjainál fogva láncoltak a ketrechez.
Ezernyi műtéti heg kígyózott a testén, s a mellkasából, nyakából és a koponyájából csövek és
drótok álltak ki. A füleit lemetszették, s a szemhéját bevarrták. Meztelenül kuporgott a saját
mocskában, akár egy szánalomra méltó, haldokló vadállat.
Most már minden rendben.
– Nem! – rázta meg a fejét Hark. – Nincs!
Most már ez az életem.
– Ez nem élet!
A ketrecbe zárt teremtmény összerándult, s a testét tartó láncok megcsörrentek.
Éreztem. hogy itt vannak.
– Tudom. Most már értem.
Éreztem... mindannyiukat. A barátaimat. A régi bajtársaimat. Megpróbáltam... kinyúlni és
megérinteni... mindenkit.
– Tartok tőle, hogy... inkább csak fájdalmat okozott. Az emberek nem értették, amit láttak
és tapasztaltak.
Sajnálom, Hark. Én csak segíteni akartam. Segíteni, hogy életben maradjanak.
– Tudom.
Azt akartam, hogy halljon!
– Hallottam – bólintott a komisszár, és nagyot nyelt. – Mind hallottuk az álmainkban.
Hallottuk a minket kísértő dolgok hangjában.
Csak szereltem volna. hogy halljanak. Hogy segíthessek a veszélyben. De... olyan nagyon
messze voltak. Éreztem mindenkit, és kinyúltam feléjük...
– És végül elért minket.
A lény mély, gurgulázó hangot hallatott, s a nyílásból, mely valaha a szája volt, szürke nyál
csordult a fémpadlóra.
Nevetett.
Ez, amit csinálok, nem olyan, mint az öntőmunka vagy a katonáskodás. A szabályok nincsenek
kőbe vésve. Hiányzik a régi munkám. Mindkettő. Mert ez... ez nem valami precíz dolog, Hark.
Olyan messze voltak tőlem, hogy csak az emlékeiken és az álmaikon át értem el magukhoz.
– De végül csak elért – ismételte meg a komisszár.
A ketrec rácsain jégvirágok nyíltak, s megdördült a fejük felett az ég.
– Elég! – csattant föl a fekete csipkeruhás nő, de Bacler súgott valamit a fülébe, mire
dühösen elhallgatott.
A gazdáim nem valami boldogok. Úgy vélik, hogy a maga jelenléte provokálhat, és valami
őrültségre ragadtatom magam. Attól tartanak, hogy esetleg megpróbálom megölni.
– Tudom, hogy nem teszi – guggolt le a ketrec mellé Hark. – De ha mégis megpróbálná...
nem hibáztatnám érte.
Csak azt akartam, hogy segítsen. Hark! Kérem, segítsen! Már nem bírom elviselni ezt az
egészet!
A lény felnyögött, s a falakon csikorgó jégpáncél képződött.
– Segítek – suttogta Hark.
 Úgy kell intéznie, hogy törvényesnek tűnjön. Statáriális eljárás. Komisszárstílusban.
Különben hadbíróság elé kerül.
– Tudom, mit kell tennem. És kérem... bocsásson meg!
Hark felegyenesedett, s előhúzta a gravírozott csövű, régimódi oldalfegyverét.
– A Császár kegyelméből! – kezdte hangosan, hogy az őrök is tisztán hallják. – Maga halott,
így nem engedhetem, hogy továbbra is az élők között rejtőzzön! Fájdalmat és szenvedést hozott
az embereimre, s az őrületbe kergeti őket a szellemeivel!
Kibiztosította a pisztolyt, és a lény homlokára célzott.
– Ezt nem teheti! – sikoltotta a fekete ruhás nő.
– De! – vicsorodott el Criid.
– Van még valami, amit el szeretne mondani az utolsó szó jogán? – kérdezte Hark, s
megremegett a keze.
Csak amit az elmúlt napokban próbáltam a tudomásukra hozni mindenféle módon. Ő él.
Rettentő kínok között, de él.
Hark egy pillanatra lehunyta a szemét.
– A Császár fénye világítsa meg az útját! – suttogta.
A torz lény, amit valaha Agun Soricnak hívtak, bevarrt, halott szemeivel is őt nézte.
Türelmesen. Reménykedőn.
Hark meghúzta a ravaszt.

Miközben lemászott a páncélosról, a dudák hangja elhalkult – immáron örökre.

– Mit tett?! – sikította a fekete csipkeruhás nő, de Hark émelyegve hessegette el.
– Amit kellett – mondta fáradtan.
– De hát megölte! – acsargott a púpos is, de Hark arckifejezése láttán hátrahőkölt.
– A szolgálat mindhalálig tart, és ő már ezerszeresen leszolgálta az idejét!
Azzal otthagyta őket. A háta mögött Criid és Bacler heves szóváltásba keveredett az őrökkel,
de ez már a legkevésbé sem izgatta.
Valami megcsikordult a talpa alatt. Egy kopott, réz futárhenger hevert a porban.
Óvatosan felvette, és kinyitotta. Üres volt.

IX.

Odabent a vér savanykás, fémes szaga fogadta őket. A falak mentén tucatnyi masszív fakeret
állt, rajtuk megbéklyózott foglyok. Szemmel láthatóan itt vallatták őket.
A megtört, meztelen alakokban már nem sok élő vagy emberi akadt. Testükön fekete és
vörös férgekként tekeregtek a hegek. Volt, akinek végtagjai hiányoztak, másokból belső
szerveket távolítottak el. Kettőt kötelek helyett szögekkel rögzítettek a kerethez. Az egyik fal
mellett, egy apró kézikocsin véres kínzóeszközök csillogtak a lámpafényben.
Mkoll, a veterán, aki a Gercon poklát is megjárta, csak nehezen tudta leküzdeni a
hányingerét Ebből a helyből ennyi is sok volt.
A sürgető késztetés, mely egészen idáig hajtotta, a múlté volt, s már mást sem akart, mint
élve kijutni innen. A becsület és a jó érzés azonban mást diktált. Előhúzta a rohamkését, hogy
gyors halállal vessen véget a foglyok szenvedésének.
Elég volt a tőrét a nyílt sebekhez nyomnia – a méreg java a damogaurral végzett, de
amennyi maradt a pengén, épp elég volt ezeknek az élőhalottaknak Nincs több fájdalom, se
újabb sebek.
Egy tagbaszakadt férfi gyomorsebéhez érintette a tőrét. Ki tudja, ki volt és miért került ide?
Ki tudja, miért nyúzták meg félig a rabtartói?
Már nem számított.
Egy pillanatra kinyitotta a szemét, Mkollra mosolygott, aztán meghalt.
Az őrmester úgy érezte magát, mint egy ayatani szerzetes, aki az utolsó kenetet adja föl a
haldoklóknak. A következő emberi roncshoz lépett, de Eszrah ráfogott a csuklójára.
– Őt ne! – rázta meg a fejét.
Magas, ösztövér férfi volt, s a rojtosra szaggatott bőrén látszott, hogy többször is
megkorbácsolták. Az arca vérből és nyershúsból összefércelt maszk volt csupán. Aztán, ahogy
Mkoll pillantása követte Eszrahét, egy hosszú, jellegzetes sebhelyet fedezett föl a férfi
vérmocskos hasán. Olyat, amit valaha rég egy lánckard tépett.
– Fethre! – szisszent fel.
Gyorsan elvágták a szíjait, s lehúzták a keretről a mozdulatlan testet.
A férfi szemhéja megrebbent, feltárva az üres szemgödröket.
– Mi vagyunk az utolsó túlélők? – nyögte. – Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van
odakint?

Nalfa, itt Elikon! Nalfa, itt Elikon! Vétel! Hallanak minket, Nalfa?! Jelentést kérek! Vétel!

Elikon kilép (adás vége).

Rádióüzenet átirata, 778/05

 HUSZONHÁROM
VILÁGVÉGE

I.

A tizennegyedik napon, alkonyattájt a felmentő sereg, amit Berenson – vagy az a pszi-

emanáció, amit Berenson őrnagyként ismertek – beígért, valóban elérte a Hinzerhaust. Húsz
páncélos, közel ezer gyalogos és a tucatnyi Keselyű adta légi fedezet támadta hátba a Házat
ostromló Vértestvéreket. Az összecsapás ötvennyolc percig tartott, bár az utolsó húsz perc már
alig volt több mészárlásnál. Aznap több mint négyezer Vértestvér esett el az erdő körül, és a
Ház folyosólabirintusában, s a túlélők a hegyek közé vették be magukat.
A Hinzerhausból csúf, füstölgő rom maradt csupán. Ezernyi, rakéta tépte sebéből dőlt a füst,
s a déli fal több emelete is leomlott. A kövek közül – akár a málló koponya reves csontja –
eltemetett vasbeton bunkerek bukkantak elő. A falakat százezer lövésnyom csipkézte, a legfelső
emelet harangtornyai felrobbantak, a főkapu egyszerűen megsemmisült.
A felmentő sereget kommandírozó Kallard őrnagy lemászott a Szalamandrájáról, és
félelemmel vegyes tisztelettel méregette az erődromot. A feje fölött vadászgépek húztak el,
ellenségre vadászva. Ha rajtuk múlik, ide egyetlen Vértestvér sem tér vissza.
– A Császárra! – suttogta Kallard, aztán az adjutánsához, a kölyökképű Seevanhoz fordult.
– Van valami?
– Nincs rádiókapcsolat, uram – kocogtatta meg a szárnysegédje a vállára akasztott adó-
vevőt. – Döglött a vonal.
Kallard elmorzsolt egy szitkot, aztán – bár sejtette, hogy mit találnak odabent – intett a
felderítőinek, hogy kezdjék meg az épületbe való behatolást.
– Nézze csak, uram! – kiáltott oda neki az egyik szakaszparancsnoka.
A felrobbantott kapuházból rongyos, véres alakok sereglettek elő. Egyenesen a birodalmiak
felé indultak, s ahogy közelebb értek, látszott, hogy a fegyvereik – hosszú csövű, masszív
rohampuskák – semmiféle Gárda-szabványnak nem felelnek meg.
Kallard elnézte a feketébe öltözött harcosokat, s önkéntelenül is megigazította a sapkáját.
Volt bennük valami... tiszteletet parancsoló.
– Nem hittem volna, hogy bárki túlélte az ostromot! – biccentett a gárdistáknak, ahogy azok
megálltak előtte.
– Engem is meglepett a dolog – válaszolta egy karcsú, fekete hajú férfi.
– Kallard őrnagy, Cadogus 52-es, Gépesített Hadosztály.
– Rawne őrnagy, Tanithi Első és Egyetlen – tisztelgett hanyagul a fekete hajú. – Ők a
főtisztjeim. Kolea őrnagy, Ludd komisszár, Daur kapitány, Baskevyl őrnagy.
 A feketébe öltözött harcosok udvariasan bólintottak, de a fegyvereiket nem eresztették le.
– Hogy... hogy sikerült ilyen sokáig kitartaniuk?
– Úgy döntöttünk, hogy nem itt döglünk meg – vont vállat Rawne.
– A veszteségeik?
– Negyvenhét százalék halott. Tizennyolc százalék sebesült. Az egészségügyiseink odabent
még mindig azon dolgoznak, hogy ezek az arányok ne romoljanak tovább.
– Egészségügyi alakulatok! – kapcsolta be a rádióját Kallard. – Irány az erőd!
Tucatnyi szanitéc és néhány orvos indult sietősen a Ház felé. Az őrnagy ismét a védőket
vette szemügyre.
– Megkérdezhetem, hogy miféle fegyverek ezek, Rawne őrnagy?
– Ezek tartottak minket életben – mutatta oda a rohampuskát a tanithi. – És van egy olyan
érzésem, hogy az Ordo Xenos inspektorai sírni fognak a gyönyörűségtől, ha meglátják őket.
– Meglehet – biccentett Kallard. – Azt az utasítást kaptuk, hogy juttassuk vissza önöket
Elikonba. A csapatszállítók menetkészek.
– Maguk mennek előre! – intett Rawne Koleának és Daurnak. – Én majd az utóvéddel
utazom. Biztos akarok lenni, hogy mindenki jön.
A déli fal egy lőállása hangos robajjal hullt a mélybe.
– Induljanak!
Rawne visszasétált a kapu roncsához, majd a nyomában talpaló Luddhoz fordult.
– Maga is menjen nyugodtan!
– Majd ha végeztem a feladatommal, uram. És most hozzuk ki az embereket!

II.

A földszinti nagyteremben gyűltek össze, s innen indultak kifelé, a kiégett kapuházon át a

szabadba. Feketébe öltözött, komor férfiak és nők hosszú sora, csupa sebesült, akik hordágyon
hozták a mozgásképteleneket.
A nagyteremben Zweil még egyszer megáldotta a falakat, s lassan a Szellemek után sántikált.

Merrt az utolsó szakasszal hagyta el a Házat.

– Nem hozod a karabélyodat? – intett Dalin a falnak támasztott 034ÁL felé.
– Nem hozzám tartozik – rázta meg a fejét a tanithi.

III.

– Rawne őrnagy! – sietett végig a járó motorú Kimérák sora előtt Kallard. – Majd
elfelejtettem! Van itt valami a maga számára Van Voytz tábornagytól!
Azzal egy összehajtogatott papírlapot nyújtott föl Rawne-nak.
A tanithi gyorsan átfutotta az üzenetet, aztán felállt a Kiméra lövegtornyára, és elkiáltotta
magát:
– Gaunt él!
A többit elnyomta a Szellemek üvöltése.
 EPILÓGUS
ELIKON

I.

Az őrök mereven tisztelegtek, akárcsak az ügyeletes egészségügyi tiszt, aki máris nyitotta
nekik az ajtót.
– Ön az, tábornagy úr? – fordult a belépők felé a bekötött szemű férfi.
– Honnan tudta? – telepedett le a betegágy mellé Barthol Van Voytz.
– Kiszagolom az elfogadható veszteséget.
– Ehm... – hervadt le a mosoly a tábornagy arcáról, s a válla fölött Biotára és az őket kísérő
testőrökre pillantott. – Kint várjanak!
Megvárta, míg az ajtó bezáródik mögöttük, majd megszorította Gaunt kezét.
– Örülök, hogy él, Ibram!
– Úgy tudom, hogy ezt leginkább Mkoll őrmesternek, Eszrah ap Nihtnek, valamint egy
zsákmányolt félpáncélosban lehúzott, ötórás sivatagi kéjutazásnak köszönhetem.
– Ha jó emberekkel veszi körül magát, jó dolgokra számíthat – bólogatott a tábornagy.
Gaunt lassan hátradőlt, s az arca megvonaglott. Csak a bőrtranszplantáció hónapokig eltart
majd, míg rendbe teszik a sebeit.
– Én mindig jó emberekkel veszem körbe magam, tábornagy úr – mondta halkan. – Mit
gondol, miért vagyok még mindig életben?
Van Voytz erőltetetten felnevetett.
– Maga a világ végére küldött, uram. Egy halálos csapdába. Az embereim majd fele ott is
maradt.
– Sajnálom, lbram. És nyugodjon meg, kivételesen nem spórolunk a költségekkel! A legjobb
szemeket kapja, amik...
– Azok az emberek bíztak bennem, Barthol. És maga szívfájdalom nélkül minden másodikat
a halálba küldte.
– Azért ez nem teljesen így történt, lbram! Életbevágóan fontos volt, hogy feltartóztassuk az
ellenséget, amíg csak lehet, és ha nem kérem magát és az embereit, hogy...
– Akkor nem akarom, hogy még egyszer ilyesmire kérjen engem és az embereimet, Barthol.
Soha többé.

II.
 A Ház a világ végén lassan elcsendesedik. A féreg összetekeredve pihen földmélyi vackán, az
idős dáma sem rója már végtelen köreit az üres folyosókon. A 034AL sorszámú karabély lassan
rozsdásodni kezd. A lámpák hunyorgás nélkül ontják fényüket, bevilágítva az ősi sírbolt minden
zugát.
A Ház türelmes álomba szenderülve válja az eljövendő korok csatáit, s a harcosokat, akik –
mint mindig – a szélfútta porból bukkannak majd elő.

Tizennyolcadik nap.
Napkelte (valami) hajnalban. Nincs por.

A Taktikusok információi szerint a könyvtárból elhozott iratok roppant hasznosnak bizonyulnak

a Jagón végzett hadműveletek szempontjából. Úgy informáltak, hogy emiatt akár két-három évvel
hamarabb is befejezhetjük az itteni offenzívát.

Elegem van ebből a szemétdombból. Túl nagy árat fizettetett velünk. A szám folyton kiszárad,
és (hiányzik a tanithi dudák hangja az)

Mikor szóltam Rawne-nak, hogy Gaunt él, egy pillanatra úgy tűnt, hogy könnyeket látok a
szemében. Felteszem, a por lehetett az oka.

Nyilván csak a por.

V. H. tábori naplója, 778/05

 Tartalom
EGY HÁZ A VILÁG VÉGÉN
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
KETTŐ …KI ITT BELÉPSZ...
I.
II.
III.
HÁROM KÍSÉRTETKASTÉLY
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
NÉGY PORBA ÍRVÁN
I.
II.
III.
IV.
V.
ÖT PATKÁNYOK
I.
II.
III.
IV.
HAT ÁRNYVADÁSZAT
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
HÉT AZ ELSŐ TÁMADÁS
I.
 II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
NYOLC ZAVAR
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
KILENC 034ÁL
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
TÍZ ÖT-HARMINCHÉT
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
 XIV.
XV.
TIZENEGY A MÁSODIK ROHAM
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
TIZENKETTŐ AZ UTOLSÓ PERCEK
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
TIZENHÁROM HOLTAK ÉS HALDOKLÓK
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
TIZENNÉGY SIRATÓÉNEK
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
TIZENÖT VIHAR ELŐTT, VIHAR ALATT
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
 VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
TIZENHAT A HARMADIK ROHAM
I.
II.
III.
TIZENHÉT SZELLEMEK
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
TIZENNYOLC AZ UTOLSÓ ESÉLY
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
TIZENKILENC A HOLTAK ÚTJA
I.
II.
III.
IV.
HÚSZ AZ ELVESZETTEK
I.
II.
III.
IV.
V.
 VI.
VII.
VIII.
IX.
HUSZONEGY A FÉREG MEGMOZDUL
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
HUSZONKETTŐ MINDHALÁLIG
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
HUSZONHÁROM VILÁGVÉGE
I.
II.
III.
EPILÓGUS ELIKON
I.
II.