Professional Documents
Culture Documents
MINDHALÁLIG
Inkvizítor trilógia
lan Watson: Inkvizítor
lan Watson: Harlekin
lan Watson: Káoszgyennek
Gaunt szellemei
Dan Abnett: Első és egyetlen
Dan Abnett: Szellemgyártó
Dan Abnett: Nekropolisz
Dan Abnett: A becsületőre
Dan Abnctt: A Tanith ágyúi
Dan Abnett: Puszta acél
Dan Abnett: Sabbat mártír
Dan Abnett: Az áruló
Dan Abnett: Végső parancs
Dan Abnett: Rendíthetetlenek
Dan Abnett: Mindhalálig
Dawn of War
C. S. Goto: A háború hajnala
C. S. Goto: Ébredés
C. S. Goto: Vihar
SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Dan Abnett: Only in Death
A Black Library Publication, 2007
Copyright © Games Workshop Ltd, 2007
Ali rights reserved.
http://www.blacklibrary.com/
Fordította
SZLÁNSZKY ZSOLT
Borító:
CLINT LANGLEY
ISBN 978-963-497-223-5
A 41. évezred 778. esztendejében, mely egyben a Sabbat Világok felszabadításáért vívott
Keresztes Hadjárat huszonharmadik éve is volt. Macaroth Hadúr főerői mélyen bevették magukat
a Carcaradon-rendszerbe. Egyik világot a másik után foglalták vissza az Ellenségtől, mindvégig
maguk előtt űzve annak hadvezérét, Urlock Gaur Archont. Úgy tűnt, Gaur seregei végleg
összeomlanak a folyamatos támadások súlya alatt, bár utólag már nagyobb a valószínűsége, hogy
csak visszavonultak, hogy az Erinnüsz-rendszerben hozzanak létre újabb védvonalat.
A Hadjárat Második Frontja – az Ötös, Nyolcas és Kilences Hadtest – a magvilágok irányába
előrenyomuló ellenséggel, Anakwanar Sek Magiszter légióival vette fel a harcot. Az offenzíva
célja az volt, hogy kiszorítsák Sek hordáit a Khan-szektor peremvidékéről, s kifüstöljék a Cabal-
rendszer erődvilágairól.
A Hadjáratnak ebben a különösen embe1próbáló szakaszában egy szerfölött véres
összecsapás-sorozatra került sor Jago romos erődvilágán...
A pletyka tartja magát. Nem sikerült kideríteni, ki indította el. Hirtelen mindenki babonás
idióta lett. Amint elérjük a célterületet, a végére járok.
Nem tetszik nekem ez a hely. Mindent megteszek, hogy fenntartsam a morált. A por és a
pletykák nem segítenek.
Napnyugta hét huszonegykor. Könnyű szél. Először láttam itt a csillagokat. Nagyon (táov)
távolinak tűntek.
I.
A hatnapos út során, miközben hegynek fölfelé meneteltek, valami lángész – és soha nem
derült ki, hogy ki is volt valójában – elindított egy pletykát, ami futótűzként söpört végig az
egész seregen. Eszerint egy felderítő alakulat egy olyan szurdokra bukkant a hegyek között, ami
lefűrészelt tetejű koponyákkal volt tele.
A Szellemek mind sokat próbált anyaszomoritók voltak, akik sokkal rosszabbat is láttak már
pár redves csontnál, de volt valami ebben a pletykában, ami valahogy... bevette magát az
ember agyába, és képtelenség volt kikurgálni onnan.
Mint minden pletyka esetében, az a bizonyos ördög itt is a részletekben bújt meg. Merthogy
állítólag emberi koponyákról volt szó. Nagyon régi koponyákról. Nem ebben a háborúban
zsákmányolt trófeákról, és nem az Ellenség harcosainak műve volt, akik az elmúlt év tavaszáig a
Jagót uralták.
Nem... ezek vén koponyák voltak. Vénségesvén csontok, csupa por csontok, amiknek egy
dohos sírboltban lett volna a helyük. Simára csiszolt, ősöreg koponyák, egy eónokkal ezelőtti
rettentő bűn néma mementói.
Valami istentelen rituálé kellékei lehettek, melynek már az emléke is kifakult ebből a
világból. Elfújta a szél, maga alá temette a szüntelenül szitáló por, így nem maradt más, mint a
találgatás, valamint a menetelő gárdisták agyában szárba szökkenő rémlátomások.
Ez a pletyka sokkal többet tett hozzá a Jagóról alkotott képükhöz, mint bármi más. Mocsok
egy hely volt, s a hegyek, amik közt már napok óta meneteltek, a legcsúfabb, legzordabb szikla
útvesztők, amit valaha láttak.
A java persze Gauntnál csapódott le. Mikor először hallotta az ominózus pletykát,
megpróbálta gyorsan elejét venni a további terjedésének. Az ilyesféle rémhíreket el kell
taposni, mint egy csótányt, s ehhez Hark komisszár értett a legjobban.
Hark meg Ludd mindenkit elővett, aki átokról meg kísértetekről pusmogott, és világosan
megmagyarázták, hogy az efféle pletykák terjesztéséért súlyos kényszermunka jár.
A katonák elhallgattak, de a pletyka ennek ellenére makacsul tartotta magát.
– Félnek, uram – mondta Hark komoran.
II.
Az sem sokat segített a dolgon, hogy a Jago egy igazi pöcegödör volt, távol mindentől. Az
észak felé nyújtózó hegyeknek nyolcezer kilométer hosszú, fűrészes fogsor, amit az idő és a szél
koptatott csorbára – bármelyik Szellem egy villanás alatt szívesen hátat fordított volna.
A szél folyton ott jajongott a szűk völgyek és feneketlen vízmosások falai közt, és éles, hideg
karmokkal mart az eleven húsba. A láb elzsibbadt, az ujjbütykök érzéketlenné fagytak, s letépte
a csuklyákat és a sapkákat.
Agyarai voltak, mint egy vadállatnak, s közben úgy énekelt, mint egy szirén – éhesen, folyton
változó, bizarr dallamot ültetve a katonák fülébe és csontjaiba.
Korokon át csiszolt, őrjítő dallam volt ez, ami utat talált minden zugba, lyukba, vízmosásba,
földmélyi kazamatába és üregbe, s úgy játszott ezen a vén, kietlen tájon, mint egy torz,
templomi orgonán.
És persze ott volt a por, ami mindenhová beférkőzött. Bevette magát a bőr pórusaiba, a
zubbony gallérja alá, az ember fülébe, a zokniba és kesztyűbe egyaránt. A katonák szürke
nyákot köhögtek föl, szürke port takarítottak ki a mattá kopott fegyvereikből, s végül már szürke
fejadagokat ettek.
A lézerkarabélyok a második napon kezdték bemondani az unalmast, s Gaunt elrendelte,
hogy innentől kezdve hermetikusan lezárható tokokban szállítsák a fegyvereket.
Az előttünk opálos ködbe burkolózott, a mögöttünk lábnyomait már el is fedte a por. A
fölöttünk már nem is az eget jelentette, csupán a halott táj állkapcsában szürkéllő
sziklafogsorokat, míg a körülöttünk szélfútta porrá egyszerűsödött.
Már az első órában hálát adtak a Munitorium hadtáposainak, akik Elikon Helyőrségben
rézkeretes, vaskos védőszemüvegekkel látták el a Tanithi Egyest.
Zörgő koponyák egy poros völgy mélyén, amiknek lefűrészelték a tetejét.
– Ebből még baj lesz – morogta Elim Rawne.
– Mi magunk hozzuk a bajt – felelte Gaunt.
III.
Az elsődleges problémát az jelentette, hogy a háború épp másvalahol folyt. Egy másik
helyen, bár ilyen erővel folyhatott volna akár egy másik korban is.
Éjszakánként, amikor a szél végre elhallgatott egy kicsit, és a porfelhők is leülepedtek,
hallották az Elikontól délre harcoló páncélosok ágyúit, s a horizonton néha még a robbanások
visszfényét is látni vélték, ahogy a lángok megvilágították a felhőket.
Mintha mindez egy másik planétán történt volna. Mintha egy idegen faj félelmetes fároszát
bámulták volna áhítattal, s csupán a nagyritkán a fejük felett elhúzó vadászgépek emlékeztették
őket arra, hogy ott, a láthatáron túl dúl az igazi háború.
A Jago egyike volt a Cabal-rendszer hírhedt erődvilágainak. Nahum Ludd maga sem igazán
tudta, hogy mire számítson, így a fantáziája jócskán meglódult, s olyasféle bolygót képzelt maga
elé, amit egyetlen hatalmas erődkomplexum uralt. Csupa lövegtorony, rakétasiló,
áthatolhatatlan falak és tornyok útvesztője.
A valóság nagyon másképp festett.
Erődvilág volt, de az eredete jóval az emberemlékezet előtti időkig nyúlt vissza, s már senki
nem tudta, annak idején ki is ásta ki azt a sok ezer kilométeres kazamatarendszert, ami a hideg
hegyek méhében nyújtózott mindenfelé. A szövevényes járatok bunkereket és földmélyi
erődítéseket kötöttek össze, s Ludd eltöprengett rajta, vajon miféle iszonyatos háború
kényszerítette az idők hajnalán az itt élő, már elfeledett népeket erre a hihetetlen léptékű
földmunkára. Vajon kikkel hadakoztak? Kik ellen kellett ilyetén módon védekezniük?
És ki tudná ma már megmondani, hol végződik az egyik erődrendszer, és hol kezdődik a
másik? Maga Elikon is páncélozott folyosók, erődök és tornyok komplex rendszere volt, amik
burjánzó gombatelepekként telepedtek a tájra.
– Szóval… kik harcoltak itt annak idején? – kérdezte Ludd. – Úgy értem... tudunk erről valami
konkrétumot? Mondjuk, hogy kik építették ezt a helyet?
– Számít ez? – vonta meg a vállát Viktor Hark.
– Kérdezze a lefűrészelt tetejű koponyákat – motyogta az orra alatt Larkin, és csöndben
odébb sántikált.
IV.
Hat napon keresztül meneteltek, végig a hegyek között kanyargó utat követve. Élettelen
tájon vágtak át, s az egyetlen, ami a jöttükre megmozdult, az a por volt.
Hat nappal ezelőtt Van Voytz tábornagy egyértelmű utasításokkal bocsátotta útra őket. Egy
masszív Kiméra hátán állva beszélt, s úgy szólította meg őket, mint egy komoly, jó szándékú
barát.
Megpróbálta túlkiabálni a tovagördülő hadoszlop járműveinek dübörgését. Páncélozott
csapatszállítók, tankok, utánpótlást szállító tízkerekűek és a rádiósok járművei haladtak el
mellette, mögöttük pedig a pszik speciális, erősen őrzött, zárt kocsijai.
– Az Ellenség megpróbál a földbe taposni minket! – kapta föl a szél a tábornagy szavait.
Ezért is kérem épp a Szellemeket, hogy vigyázzanak a keleti szárnyunkra!
Kérem... Gaunt fanyar mosollyal nyugtázta a szót. Van Voytz is értett hozzá, hogy úgy
tálaljon egy parancsot, hogy a legutolsó baka is úgy érezze, az ötlet épp az ő fejéből pattant ki.
Hogy a parancs valójában nem is parancs, csupán egy apró szívesség, amit a főnöknek tesznek.
Kérés.
– Ugyan már, Barthol, némi tartást, ha kérhetnénk! – hunyorgott Gaunt. – Szó sincs itt
semmiféle kérésről! Ez bizony parancs.
– Az erődrendszer legkeletibb végpontja egy Hinzerhaus nevű hely – folytatta a tábornagy. –
Fent van, a Banzie-csúcsoknál, nyolcnapi járóföldre innen.
A Szellemek tempójában az hat nap – tette hozzá magában Gaunt.
– Hinzerhaus a cél. Találják meg, biztosítsák, tartsák meg, és ha az Ellenség épp ott próbálná
meg áttörni a vonalainkat, állítsák meg őket. A Császár számít a Szellemekre!
– Fethre! A Császár még a nevünket sem tudja! – csóválták a fejüket a veteránok, de mind a
sas jelét vetették magukra.
– Jóféle feladatot kaptunk? – kérdezte Braden Baskevyl cinikus mosollyal. – Kezeket fel, aki
így gondolja!
– Számít, hogy mit gondolunk? – vont vállat Gol Kolea, miközben a tábort bontó katonákat
figyelte.
– Hallottak már a tiszt urak a lefűrészelt tetejű koponyákról? – kérdezte Ceglan Varl,
miközben komótosan elsétált mellettük.
V.
Így történt hát, hogy kimasíroztak a szürke pusztaságba, onnan meg a Banzie-csúcsok felé
vették az irányt, amelyek – úgy tűnt – ennek a Jago nevezetű ocsmány szikladarabnak a
legeldugottabb zugában rejtőztek Minden egyes megtett mérfölddel egyre mélyebbek lettek a
szurdokok, egyre meredekebbek a sziklaormok, s a szél egyre csak mondta és mondta a magáét,
ahogy csak száraz torkán kifért.
– Gond lesz – morogta Elim Rawne, és jókora adag szürke slejmet köpött a porba.
– Gyalázat! – forgatta a szemét ayatani Zweil, a mellette baktató, idős káplán. – Te mindig
ezt hajtogatod, fiatalember!
VI.
A por fátyolként lebegett a völgy fölött, s ahogy egy pillanatra elült a szél, süket csönd
telepedett a tájra.
Gaunt felemelte a kezét. Kesztyűs ujjait finomszemű, fehér por borította.
– Baromi sokáig tart – csóválta meg a fejét Tona Criid.
– Adjunk még nekik egy kis időt – suttogta a komisszár ezredes.
Alakok bontakoztak ki a porfátyolból: Mkoll, Bonin és Hwlana sereg legjobb felderítői.
– Szóval? – húzta föl a szemöldökét Gaunt.
– Ott van, fönt – harákolta Mkoll, és óvatosan letörölte rézkeretes védőszemüvegéről a
rárakódott port.
– Láttuk is – biccentett Bonin.
– És hogy fest?
– Mint a legutolsó, kicseszett ház a világ vége előtt, uram! – csóválta meg a fejét Mkoll.
VII.
Kétezer-ötszáz gyalogos, hosszú, rendezett sorokban menetelt, egyre följebb és följebb a
hegyek közt kanyargó úton. A szél ismét erőre kapott, s újfent rázendített őrjítő, monoton
dalára.
Erre a dallamra vonult be a Tanithi Első és Egyetlen Hinzerhausba, a házba, mely a világ
végén állt.
– Gond lesz – mondta Rawne, miközben a porfelhőben megközelítették a főkaput.
– Volna rá mód, hogy ne mindig ezt hajtogassa, uram? – kérdezte Hlaine Larkin, de az
őrnagy elengedte a füle mellett a kérdést.
Egyedül a szél üdvözölte őket, s a sikolya épp úgy hangzott, mintha lefűrészelt tetejű
koponyák szájából jönne.
Múlt éjjel megint álmodtam (hangokról, zajokról, valakiről, aki nem fogja).
Azon tűnődöm, nem kellene-e beszélnem D. doktorral az álmaimról. Megértené vajon? Vagy
talán A. C. lenne az, akivel meg tudnám beszélni? Ő talán megértőbb lenne. Bár kicsit zavarban
vagyok, hogy mit is mondjak neki. A. C. megváltozott. Mondjuk, nem is csodálom. Csak azt
sajnálom, hogy az az Ana, akit ismertem, már nincs.
Nem tudom eldönteni, mi lenne a leghasznosabb. Végül is ezek csak álmok. Láttam már
ezeknél sokkal rosszabbat is. Minden Szellem látott. Éjjel, amikor körbejártam a táborban, láttam,
hányan forgolódnak rémálmokkal küzdve. (Ennek ellenére úgy.)
I.
A kaputorony immáron kilencszáz éve üresen állt. Kőből épült az egész – a padló, a falak s a
mennyezet is. Jókora épület, olyan visszhanggal, amit már egy ideje semmiféle zaj nem tett
próbára.
A világítás még most, ennyi idő után is működött. Ősrégi csövekre szerelt parázsgömbök amik
úgy ültek ott, a foglalatokban, mint héj nélküli, vak gyíkszemek tompa, fehér fénye volt ez.
Felizzottak és elhalványodtak, aztán ismét felizzottak és elhalványodtak – lassan, egyenletes
ütemben, ahogy egy alvó veszi a levegőt.
A padlón szőnyeg, a szélei felkunkorodva, mint egy halott molylepke kiszáradt szárnyai. A
belső ajtó mögött, a falon egy festmény. Díszes, faragott rámáján vastagon ült a szürke por, maga
a vászon már megfeketedett az időtől.
Nehéz lett volna kivenni, mit is ábrázol. Az ott egy kéz... vagy egy arc?
Kintről, még a vaskos erődfalakon át is beszűrődött a szél vonyítása, amire idebent tucatnyi
hang felelt. Kaparászás. Zörgés. Rég megvetemedett ajtók nyögése.
Beszédhang.
Aztán a külső ajtó lassan...
II.
… kinyílt.
A vaskos fémkapu félméternyire ha nyílt, mielőtt megakadt volna, és ha hárman
nekifeszültek, se voltak képesek szélesebbre tárni. Csoda, hogy a zsanérok és forgópántok a por
és a megkövesedett kenőanyag ellenére is legalább ennyire engedték.
Mkoll átnyomakodott a keskeny nyíláson, miközben a szél halk sóhaja felkavarta a benti
port. A szőnyeg szélei megremegtek, de semmi más nem mozdult. Az őrmester kivárt egy
pillanatig, majd lassan körbeforgatta a lámpáját.
– Van valami? – kocogtatta meg az ajtót Maggs.
Mkoll nem válaszolt. Minden idegszálával a helyre összpontosított, s óvatosan, hangtalanul
belopakodott a kapuházba. A fegyverlámpa fénykévéje mögött riasztó árnyak húzódtak vissza a
sarkokba, tökéletes, üres szárazságot hagyva maguk mögött. Mkoll halántékán lüktetni kezdett
egy ér.
– Minden rendben, főnök? – hallotta a sisakrádióban Bonin hangját.
– Türelem! – suttogta a tanithi.
Az ér egyre vadabbul lüktetett, s érezte, ahogy az idegei pattanásig feszülnek.
Mi a fene van ezen a helyen, amitől az ösztönei ki akarják vágni a biztosítékot?! Miért érzi
úgy, hogy baj lesz... figyelik?
Balra tőle egy alkóv. Odabent... csak árnyak... semmi más. Jobbra egy ajtó. Árnyak. Azaz...
nem! Mi a...
Francba! Csak árnyékok, meg a szél. A képzelete a bolondját járatja vele.
– Fethre! – sziszegte, és kelletlenül csóválta meg a fejét.
– Ismételje!kapcsolódott be a rádiója.
– Semmi – kocogtatta meg a sisakját Mkoll.
Pedig megesküdött volna rá... megesküdött volna... hogy látott valakit. Ott állt. Az ajtóban.
Pont ott. De most nem volt ott senki. Csak a mozgó árnyékok csapták be a szemét. Az árnyékok
meg a képzelete.
Pedig nem szokott bedőlni az ilyesminek. Még hogy a szeme meg a képzelete becsapja!
Nyugodj meg! Nyugodj már meg! Végül is vagy csak ezerszer csináltál már ilyet!
– Tiszta! – szólt bele a rádióba.
A következő pillanatban Maggs jelent meg az ajtónyílásban, s azonnal bekapcsolta a
fegyverlámpáját.
Mkoll kedvelte Wes Maggset, még ha ennek nem is adott hangot. A belladon talpraesett
fickó volt, és kiváló felderítő, bár néha nem ártott volna lakatot tenni a szájára.
Most azonban a legendásan nagypofájú Maggs is hallgatott, s látszott, hogy majd kiugrik a
bőréből.
„Ő is érzi – komorodott el Mkoll. – Pedig ő sem az az ijedős fajta...”
De a hat napig tartó menetelés, át a kopár pusztaságon, meg persze zörgő koponyák egy
poros völgy mélyén, lefűrészelt tetővel, a pletyka... hát az sem sokat javított a morálon. Ez a
kísértetjárta hely már csak az utolsó csepp volt a pohárban.
– Ki a fene tesz szőnyeget egy kapuházba? – motyogta Maggs. – És képet?!
A fegyverlámpa fénye idegesen táncolt végig a helyiségen. Aztán hirtelen megpördült, és
célra tartotta a karabélyát.
– Máshová célozz, cimbora!mordult rá a mögöttük feltűnő Bonin. – Hány éves vagy? Öt?
Mégis, ki a fene jönne mögötted?
– Bocs... – motyogta Maggs.
– Pofa be! – reccsent rájuk Mkoll.
„Mintha nem is mi lennénk. A Császár szerelmére, birodalmi felderítők vagyunk, nem egy
csapat ijedt, taknyos kölyök!" Bonin hagyta, hogy a fegyverlámpája fénye végigvándoroljon a
falakon és a mennyezeten.
– Igazán bájos hely! – morogta maga elé, majd Mkollra sandított. – Behívjam a többieket is?
– Még ne! – rázta meg a fejét az őrmester. – Van egy kellemetlen érzésem ezzel a hellyel
kapcsolatban, és még szét akarok nézni idebent.
– Kép az őrszobán – csóválta meg a fejét Maggs, és egészen közelről vette szemügyre a
festményt. – Mi a fenét ábrázolhat? Ez egy férfi? Vagy valami különösen rusnya nő portréja?
Előrenyúlt, hogy fehér porral borított, kesztyűs kezével megérintse a képet, de Mkoll
megrázta a fejét.
– Egyelőre nem nyúlunk semmihez!
– Csak leporolom – vont vállat Maggs, és óvatosan letörölgette a port a keretről. –
Egyébként... ez egy nő. Fekete ruhában.
A másik két Szellem azonban már nem rá, hanem a lassan lüktető fényekre figyelt.
– Úgy tűnik, van még energia ebben a porfészekben. – fintorgott Bonin. – De akkor is... ennyi
idő után ez... elég hihetetlen.
– Szerintem ezek olyan... kémiai fények – mondta Mkoll.
– Lassú izzás. Energiatakarékos. Lehet, hogy nem is kell hozzájuk generátor. De akkor is a
végüket járják.
– Csak én látom úgy, hogy ezek a fények lüktetnek?
– Szerintem is – válaszolta az őrmester rezzenéstelen arccal.
– Uraim, ez egy nő – szólalt meg a hátuk mögött Maggs.
– Minden kétséget kizáróan az. Egy idős dáma fekete csipkeruhában.
Úgy tűnt, a belladon nem csak a keretről vakarta le a koszt – s valóban, a megfeketedett
olajfestményről egy idős nő viaszosan sápadt, kifejezéstelen arca nézett le rájuk.
– Lenyűgöző – biccentett Mkoll. – Akár mehetünk is...
Maggs, aki még mindig a koszfoltok eltávolításával bíbelődött, hirtelen felkiáltott, ahogy a
leheletvékony vászon egyszerűen szétmállott az ujjai alatt. Ott, ahol az előbb még a nő arca
volt, már csak egy csúf lyuk tátongott a kép közepén. Mögötte a kőfal látszott, amire a
festményt akasztották.
– Még valami? – kérdezte Mkoll dühösen.
Maggs lekapta a válláról a karabélyát, és a festményre fogta.
– Mi a faszt csinálsz?! – csattant föl Bonin is.
A belladon hátrált két lépést, majd megrázta a fejét, és zavartan eresztette le a fegyvert.
– Semmit – motyogta. – Semmi gond. Minden rendben... bocs.
– Ésszel, katona! – húzta össze a szemét az őrmester.
– Értettem, uram! És... sajnálom.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha vér szivárogna a képből ott, ahol korábban az arc volt. „De
ez nyilván képtelenség – torkolta le magát Maggs. Csak a por, meg a túlfeszített idegek..."
Hülyének érezte magát, és dühösnek, hogy a két tanithi is szemtanúja volt a rövidzárlatának
Nincs itt vér... egy csepp sincs, csak por. Csak por. Meg árnyak. Meg zörgő koponyák egy poros
völgy mélyén, lefűrészelt tetővel – a saját idióta képzelgései.
Mkoll és Bonin már a belső ajtó rozsdás, réz zárszerkezetével küszködött, s úgy tűnt, nem
foglalkoznak a festménnyel.
– Ideje kinyitni ezt a vacakot! – feszült neki az ajtónak Mkoll.
– Ja... ja, legfőbb ideje – biccentett Maggs, és maga is nekigyürkőzött a munkának.
III.
– Túl régóta vannak már bent – mondta Tona Criid, bár abban sem volt biztos, hogy a
mellette álló Gaunt meghallja.
A szél őrjítő vinnyogása lassan mindenki idegeit kikezdte, s a felkavart portól öt méter alá
csökkent a látótávolság. Az előőrs fél kilométen e közelítette meg Hinzerhaust, s csak a
felderítők jelére vártak, hogy behatoljanak.
Mkollt meg az embereit viszont mintha a fold nyelte volna el. Bár, ami azt illeti, az erődöt is,
aminek még a körvonalait sem lehetett látni a porviharban.
– Tudom – bólintott Gaunt, aki úgy tűnt csak meghallotta. – De akkor is várunk.
– Esetleg felküldhetnénk utánuk egy szakaszt – kockáztatta meg Gol Kolea, akinek a szavait
alig lehetett érteni a szája elé húzott sáltól.
– Várunk – ismételte meg Gaunt, aztán megkocogtatta a fülhallgatóját, és kérdőn nézett a
rádiósára. – Működik ez a vacak?
– A sisakrádiók rendben vannak, uram – vont vállat Beltayn. – A felderítők viszont még
mindig nem jelentkeztek.
– Akkor hívja őket újra!
– Igen, uram – biccentett a rádiós, majd egészen közel húzta az adó-vevőt a szájához, s
beszéd közben végig a kezével takarta. Szellem Egyes! Szellem Egyes! Itt Nalfa! Ismétlem, itt
Nalfa! Szellem Egyes, vétel!
Kivárt vagy harminc szívdobbanásnyit, majd megcsóválta a fejét.
– Csak sztatikus zörej, uram.
– Ötpercenként hívja őket! – mondta Gaunt komoran, aztán Koleához fordult. – Szedjen
össze egy szakaszt, őrnagy! Álljanak készenlétben, de csak akkor induljanak, ha erre külön
utasítást adok!
– Értettem!
– Mkoll tudja, mi a dolga, úgyhogy... biztosra veszem, hogy csak a vihar miatt nem
jelentkeztek még be.
Kolea megpróbálta túlüvölteni a szelet, s pillanatok alatt tucatnyi embert állított
hadrendbe.
– Baj lesz – csikorogta Rawne.
– Kicsit pihenjen, őrnagy! – csóválta meg a fejét Gaunt. – És több optimizmust!
– Ahogy akarja, uram... – vont vállat a tanithi, és elhallgatott.
Gaunt utált behúzott farokkal, a sziklák takarásában ücsörögni, és folyton a kivehetetlen
láthatárt fürkészni. A Jagót a szél uralta, s ha úgy akarta, gondoskodott róla, hogy az
emberparányok vakok és süketek legyenek.
– Vannak bizonyos...
Gaunt úgy pördült meg, mintha megcsípték volna. Ludd állt mögötte, aki zavartan lépett
hátra.
– Mit kezdett mondani, Nahum?
Ludd köhintett néhányat, majd lehajtotta a fejét.
– Tulajdonképpen... nem érdekes, uram.
– Most már mindenképpen tudni akarom! – mosolyodott el hűvösen a kendő takarásában
Gaunt. – Vannak bizonyos... micsodák?
Ludd zavartan pillantott a mellette ácsorgó Hark komisszárra.
– Mondja csak, ha már belekezdett! – intett a masszív felépítésű politikai tiszt.
A fiatalember nagyot nyelt, és hirtelen úgy érezte, menten megfullad.
– Vannak bizonyos... stresszhelyzetek, uram, és csak azt akartam mondani, hogy ismerek
olyan eljárásokat, amik esetleg... csökkenthetik... az ilyenkor kialakuló idegi feszültséget.
– Úgy véli, hogy idegi feszültség jeleit mutatom, Ludd?
– Tulajdonképpen azért is nem akartam befejezni a mondatot, mert felismertem, hogy nincs
jogom nyíltan ilyesmit emlegetni vagy javasolni, uram.
– Ezt igazán nagyon szépen mondta, Ludd! – húzta el a száját gúnyosan Hark.
– Értékelem az igyekezetét és a morális megfontolását, Ludd – bólintott Gaunt. – Ahogy a
felismerésében rejlő igazságot is. Valóban nem jól veszi ki magát, ha egy alacsonyabb rangú
tiszt azt javasolja a felettesének, hogy csillapodjon le.
– Én is épp erre a következtetésre jutottam, uram – tárta szét a kezét a fiatalember. – Bár
talán nem pont időben.
– De most, hogy felcsigázott, szeretnék hallani azokról a módszerekről! – folytatta Gaunt a
macska-egér játékot. – Valamikor valamelyiküknek még jól jöhet. Nem igaz, őrnagy?
Rawne arcának javát sál, álcaköpeny és védőszemüveg takarta, de a tartásából még így is
sütött a szarkazmus.
– T... tényleg azt akarja, uram, hogy...
– A Császár nevére! – forgatta a szemét Hark.
– Tényleg, Ludd! Úgy vélem, hogy most már tényleg mindent el kell, hogy meséljen nekünk
az eljárásairól.
– És... ha csak egyszerűen főbe lőném magam, uram?
– A gúnyt és megszégyenítést is meg kell tanulnia elviselni és kezelni, Ludd. Jellemfejlesztő
hatása van. Szóval... honnan származnak ezek az eljárások?
Ludd a csizmája orrát bámulta, és alig hallhatóan motyogott valamit.
– Hangosabban, ha kérhetem!
– Az édesanyámtól tanultam őket, uram.
Rawne és Beltayn hitetlenkedve nevetett fel, Tona pedig örömtelenül kuncogott.
Gaunt leintette őket.
– Hagyjuk, hadd folytassa!
– Ha nem bánja, nem élnék a lehetőséggel, uram.
– Nem kérés volt, hanem parancs.
– Értettem, uram! Az anyám arra tanított, hogy a számolással meg lehet zabolázni az
idegességet Az ember egyesével számol, és minden szám után mély levegőt vesz.
– Porviharban?húzta le a sálat a szája elől Criid, és szürke slejmet köhögött föl.
– Volna egy kérdésem, Ludd – ingatta a fejét Gaunt.
– Igen, uram?
– Az édesanyja... sokat aggódott?
– Igen, uram. Nagyon törékeny asszony volt. Bár... régóta nem találkoztam vele. Nyolcéves
voltam, mikor elvittek az iskolába, és azóta nem láttam. Mostanra valószínűleg már nem él.
Criid abbahagyta a gúnyos kuncogást.
– Én is fiatalon vesztettem el az anyámat – mondta Gaunt. – Nahum... úgy nézek ki, mint
egy aggodalmaskodó asszony?
– Nem, uram.
– Hát nem is! Sokkal inkább úgy, mint egy aggodalmaskodó parancsnok. Úgyhogy...
remélem, nem bánja, ha mégis igénybe veszem az édesanyjától tanult metódust.
Lassan, komótosan kezdett föl-alá sétálni, s közben magában számolta a lépteit. Tíz lépés
után visszafordult, s kezdte elölről.
Aztán, mintegy varázsütésre, elült a szél, leülepedett a por, s a szennyes felhők mögül a nap
is kikandikált. Eszrah ap Niht, aki eddig szótlanul, hátát egy jókora sziklának vetve ücsörgött, a
fejével a hegyszoros felé bökött.
– Ott! – morogta.
S valóban. Először pillanthatták meg a Házat.
Elikon. itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Célterületet elértük, és biztosítottuk Ellenséges
aktivitásnak nem találtuk nyomát.
I.
Abban a tíz percben, míg nem fújt a szél, és nem kavargott a por, a Szellemek először
pillantották meg azt a helyet, ami később oly sokuk sírja lett.
Hinzerhaust.
Nem mintha sok látnivaló akadt volna: a sziklába vágott, masszív kapu fölött blokkházak és
őrtornyok sorakoztak a hegyoldalban, amiket a sziklában kanyargó folyosók kötöttek össze.
Magasan fönt, a hegygerinc mentén csapott tetőket láttak, erődfalakat és masszív lőállásokat
csupa hólyagos fekély a szélcsiszolta sziklafalon.
Ház és erőd egyszerre, amit egyenesen a hegyből vágtak ki és abba építettek bele.
– Picsába! – mondta Dalin Criid elkeseredetten.
– Pofát befogni a sorban! – csattant föl a szakaszparancsnok. Dalin beharapta az alsó ajkát,
és egy pillanatra komplett idiótának érezte magát. Körülötte mindenki ugyanezt gondolta, de
megtartották maguknak a véleményüket. Dalin volt a legfiatalabb köztük, s ő még csak most
tanult bele abba a sztoikus nyugalomba és lemondásba, amivel a gárdisták a világot szemlélték.
A legrosszabb viszont az volt, hogy mind őt bámulták Mióta gárdista lett, úgy kezelték...
mint egy szerencsehozó talizmánt. Élő kabalafigura lett. Ő volt az új fiú, az első Szellem, akinek
a felmenői is azok voltak.
Ez pedig az első hely, ahol Szellemek oldalán harcolt. Ez a Jago nevezetű pöcegödör, ami
egyben a beavatásának helyszíne is lesz.
Dalin Criid végre Szellem lett, méghozzá olyan, aki súlyos, kettős örökség terhét cipelte.
A seregét és az apjáét Dalint az E-századhoz osztották be, ami azt jelentette, hogy Meryn
emberei közé tartozott. Flyn Meryn, a sereg legfiatalabb századosa jóképű férfi volt, de ez sem
ellensúlyozta gúnyos stílusát és kritikus megjegyzéseit. Rawne tanítványa volt, s ő maga is az
őrnagyi poszt várományosaként tekintett önmagára.
Rawne éles megjegyzései idővel finomodtak kissé, de ugyanezt Meryn stílusáról nem
lehetett elmondani. Mintha csak a legnagyobb görény címre pályázott volna.
Dalin bármelyik másik századba szívesebben került volna, mint Merynébe, de az E-
században üresedés volt, amit – s ebben Dalin kivételével mindenki egyetértett – csak és
kizárólag ő tölthetett be.
A százados végigsétált a Szellemek arcvonala előtt.
– E-század! Indulási parancs kiadva!
Mögöttük a G- és L-század is felszedelőzködött, és a katonák nekiláttak letakarítani a port a
málhazsákjaikról.
– Század! Indulásra készülj!
Dalin kihúzta a tokjából a karabélyát, s elégedetten konstatálta, hogy a végtelen,
gyakorlatozással eltöltött órák után semmivel sem lassabb, mint a többi gárdista.
Most, hogy a szél elült, jól lehetett hallani a tisztek parancsait, s a dobogásból, zörgésből,
fémes csörgésből és halk beszédfoszlányokból álló morajt, ahogy a Tanithi Egyes induláshoz
készülődött.
– Mindenki nagyon figyeljen! – csattant föl Meryn.
Az A-, B- és D-század már megkezdte a Hinzerhaus megközelítését, s a Szellemek tömött
sorokban, elszántan másztak fölfelé a kaptatón.
– Úgy nézem, a százados tart tőle, hogy valami gubanc lesz – súgta oda Dalinnak a mellette
ácsorgó Cullwoe.
A gárdista a nehézfegyverzetű szakaszok felé intett a fejével, amelyek a vízmosás két oldalán
foglaltak el lőállást. Olyan pontokat kerestek, ahonnan szükség esetén tűz alatt lehetett tartani
a kaput.
– Ja – biccentett Dalin. – Én is úgy nézem.
– A sorban nem pofázunk! – fordult vissza Meryn. – Criid?!
Dalin nem látta értelmét, hogy hazudjon.
– Igen, uram. Sajnálom, uram.
Meryn egy pillanatra szúrós szemmel vizslatta, aztán ne... csak azt ne... bólintott.
Dalin ettől a falra tudott volna mászni. Utálta, hogy a katonák – még a kapitány is – többet
elnéznek neki, csak mert az, aki és ami.
– A sorban akkor sem beszélgetünk – mondta Meryn bántóan atyáskodó stílusban. –
Rendben, Dalin?
– Igen, uram.
„Velem is bánj ugyanúgy, mint a többiekkel, te főgörény! Úgy, mint a többiekkel, és nem
úgy, mintha... én lennék Caffran kísértete!”
– Ez biztos minden alkalommal olyan, mintha élesben kapnád, hátulról, cimbora – súgta
oda neki Cullwoe, miután Meryn odébb állt. – Már úgy értem, amikor a kapitány beszél veled.
Dalin elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Khet Cullwoe az első naptól kezdve, hogy az E-
századba került, a legjobb cimborája volt. Cullwoe belladon volt, csontos, sápadt, szeplős srác,
alig négy évvel volt idősebb Dalinnál. Ha vigyorgott, képtelenség volt rá haragudni, márpedig
szinte állandóan vigyorgott.
Az ,,élesben, hátulról” az ő külön bejáratú viccük volt, amivel Dalin cseppet sem irigylésre
méltó helyzetére szoktak utalni. A lényeg, hogy akárhogy is jöjjön ki a poén, mindenképpen
szerepeljen benne az élesben, vagy a hátulról szó.
Elég sokat koptatták ezt a poént, mert Dalinon kívül Cullwoe volt az egyetlen, aki
megértette – tényleg megértette – , milyen szar helyzetbe is csöppent az újdonsült gárdista.
Dalin balján Neskon, a lángszórós menetelt, aki az elmúlt hetekben már épp eleget hallott
kettejük ökörködéséből ahhoz, hogy értékelni tudja a vicceiket Neskon, akinek az állandó
hőterheléstől ráncos és cserzett volt a bőre, folyton prométeumtól bűzlött. A szag mintha a
pórusaiból áradt volna, de Dalin valahogy megnyugtatónak találta a dolgot, ahogy Neskon
közelségét is. Az egyik oldalán egy fiatal cimborával, a másikon egy barátságos ogrynnal erősnek
érezte magát. Még akkor is, ha ezek ketten nem csupán őt magát kedvelték, hanem azt is
fontosnak tartották, hogy kicsoda is ő.
Caffran fia. Criid fia. A kiskölyök, akit Vervunhive tüzéből menekítettek ki, s aki a háborúk
kohójában edződött katonává mellettük.
Neskon ellenőrizte a fegyvere őrlángját, és elégedett mosoly suhant át az arcán.
– E-század! – süvöltötte Meryn.
„Most! – gondolta Dalin. – A parancs, amire egész eddigi életemben vártam!”
– Puszta acél!
A bal kéz előhúzza a rohamkést, a karabély csöve alatti gyűrűbe csúsztatja, aztán elfordítja.
Az ezüsttel futtatott penge a tanithiak – s most már az összes Szellem – jelképe volt.
Dalin Criid egy pillanatra igazán büszkének érezte magát.
Életében először tűzte föl a saját szuronyát a saját karabélyára.
– Előre!
– Na végre! – mordult föl Neskon.
II.
III.
IV.
A belső kaputól széles, nyolcszög keresztmetszetű folyosó vezetett az épület szívéig. A
padlót járólapokkal rakták ki, a falakat és a plafont időtől megfeketedett fakazetták borították.
Vállmagasságban mintha még valamiféle faragás halvány nyomait is ki lehetett volna venni.
Húszméterenként egy rövid lépcsősor emelte meg egy-másfél méterrel a folyosó szintjét, így
még csak megbecsülni sem lehetett a folyosó valós hosszát.
Hark hetek óta először volt igazán egyedül. Nem is... inkább évek óta.
A vastag sziklafalak kizárták a szél vonítását, s idebent csak a léptei zaját, bőr viharkabátja
recsegését és saját lélegzetét hallotta.
Senki nem zavarta, így volt ideje szemügyre venni az apróbb részleteket is, mint például... a
lámpákat.
A csövek, amiken ültek, szabadon futó, beteg artériákra hajaztak. A fény lassan pulzált, s a
dohánybarna és fekete falpanelek mintha magukba szívták volna. Úgy tűnt, az egész folyosó
halványan dereng, akár a csillagos ég egy nyári estén.
Hark megállt, és egy pillanatig csak a lüktető fényeket figyelte.
Emlékeztették valamire. Valami... fájdalmasra.
Csontig hasító kín, ott, ahol a karjának kellett volna lennie... a feje fölött a műtő fényei
pislákolnak... Öt éve. Már ilyen rég lett volna, hogy megjárta a Herodort?
Azon kapta magát, hogy leizzadt és reszket.
Volt még ott valami... a kín és a veszteség fájdalma mögött... mint valami csúf álom, amiből
az ébredés után csupán foszlányok és keserű utóíz marad.
Szomorúság, megbánás, és... a fájdalom, ami nem múlik el soha.
Ó, igen... ezek már vele maradnak.
V.
VI.
– Hark?
A komisszár megpördült, s az ép keze azonnal a plazmapisztolya markolatára csúszott.
Egy szakasz, amit Ferdy Kotosim vezetett, állt mögötte. A katonák kötelességtudóan
távolabb húzódtak, ahogy a tiszt odasietett Harkhoz.
– Valami gond van? – kérdezte a belladon gondterhelten.
– Csak... a térképeket ellenőriztem – motyogta Hark, és előhúzta a kabátja zsebéből a
kopott papírlapokat – Tudja... ez a hely... szóval...
– De legalább már nem kell a port nyelnünk odakint – vont vállat Kolosim.
– Igen – bólintott rá gyorsan Hark. – Lehet, hogy ez az, ami olyan zavaró idebent. A csend.
– Tudom, hogy érti, uram – biccentett a belladon, és a mennyezetre sandított. – Idebent
olyan érzése van az embernek, mintha...
– Ne is mondja! – vigyorodott el a komisszár.
– Nem is... – legyintett Kolosim. – Tudom, hogy szól a parancs, de akkor is... nem olyan,
mintha egy poros völgyben...
– Talán egy kicsit. De elég a szócséplésből! Menjenek nyugodtan tovább!
Hark szótlanul várt, míg a gárdisták lépteinek zaját el nem nyelte a távolság és a vastag
falak. A bőre a fekete kesztyű alatt őrjítően viszketett, de tudta, hiába akarná megvakarni. A
kesztyű alatt csak műanyag volt, meg drótok és szelonoidok. Megpróbálta kizárni a tudatából az
érzést, miközben továbbindult.
VII.
A hosszú folyosó végül a ház központi helyiségébe torkollott. Jobbra és balra, egymástól
szabályos távolságra oldalfolyosók nyíltak: hosszú, félhomályos járatok, amik az erődökhöz és a
földmélyi kazamatákhoz vezettek. A folyosókon átsüvítő szél a legmélyebb pincéktől a
legmagasabb csúcsokig ragadta magával a port.
Hark érezte a por szagát Valahol valami ablak vagy rostély biztosan nyitva van.
A folyosó végül egy lépcsősorban ért véget. A járólapok helyett itt már a padlót is
ugyanolyan elemek fedték, mint a falakat és a mennyezetet: csillogó, dohánybarna anyagból
készült lapok, amik halkan recsegtek a csizmája sarka alatt, akár a kikészített bőr.
A feje fölött díszesen faragott, jókora, szúrágta boltív feszült, akár egy ősi templom bélletes
fakapuja. Hark egészen közelről vette szemügyre a faragványokat, de az egymásba fonódó,
indázó motívumokhoz csöppet sem volt kegyes az idő. A formájuk még itt-ott kivehető volt, de
a mögöttes jelentés a részletekkel együtt immáron semmivé lett.
A központi csarnok kör alapú, ötvenméteres átmérőjű, gigászi helyiség volt, mely
négyemeletnyi magasságig nyújtózott. A közepén emelkedő masszív, ősi csigalépcső egészen a
ház legfelső szintjéig emelkedett, s minden egyes szinten függőfolyosók kötötték össze a lépcsőt
a körbefutó galériákkal. A mennyezeten függő lámpák akár egy sor, kocsányon lógó szemgolyó –
lágy derengésbe burkolták a központi teret. Harka lassan pulzáló fényben még a függőhidak és
folyosók elé állított őrszemeket is észrevette.
A szél ide is becsempészte a port, amitől olyan szaga volt a helynek, mint egy
mauzóleumnak – Hol fújhat be a szél?forgatta a fejét Hark.
– Valahol van egy ny... ny... nyitott spaletta, uram – vont vállat a lépcső aljában posztoló
gárdista.
Hark jól ismerte a férfit. Az akadozó beszédet és a szélroncsolt arcot el sem lehetett
téveszteni.
– Egy spaletta, Merrt gyalogos?
A tanithi szótlanul biccentett. Merrt mindig nagyon csöndes és óvatos volt Hark közelében.
Elvégre a komisszár küldte RIP-re az Ancreon Sextus-i offenzíva után. Így esett, hogy Merrt
gyalogos egészen közelről láthatta a Gercon felszabadítását.
Rhen Merrt valaha mesterlövész volt, Larkin után a sereg legjobbja. Aztán a Monthaxon
kapott fejsérülése megszabadította nem csak az arcától, hanem a tehetségétől is. Most, az
állkapocs-implantátumával úgy festett, mintha egy emberi koponyát kereszteztek volna egy
szervitorral. És a tehetsége nélkül megint csak egy közkatona volt, aki újból megpróbált nevet
szerezni magának.
– Egy... sp... spaletta, uram – mondta a gárdista lassan, minden szóval megküzdve.
– Akkor ideje lesz utánajárni a dolognak, nem igaz? – biccentett Hark. – Ott, ahol a szél utat
talál magának, utat találhat valami más is.
Újabb szakasz masírozott elő a komisszár háta mögött nyíló folyosóból, s a katonák a
csigalépcső felé indultak.
– Erről jut eszembe... örülök, hogy ismét látom, Merrt!
– Uram?
– Maga ide tartozik, Merrt. Az Egyeshez. Úgyhogy... ezúttal kerülje a bajt!
– M... m... megváltoztam, uram.
– Örömmel hallom. Merre találom a kutat?
– Hátsó lejáróbökött a háta mögé a hüvelykujjával Merrt. Hark megkerülte a hatalmas
csigalépcsőt, s a padlón jókora, nyitott csapóajtót pillantott meg. A patinás, bronzzal futtatott
ajtó mellett halomban állt a gyalogsági menetfelszerelés, s a komisszár egy zseblámpát vett
magához az egyik málhazsákról.
Bekapcsolta, s az üreg sötéten ásító szájához lépett vele. A barátságos, sárga fény annyira
más volt, mint a Hinzerhaust betöltő tejszerű derengés, hogy Hark összerezzent.
A lámpa fénykörében egy rozsdás vaslétrát pillantott meg, ami a mélybe vezetett. Hark
kelletlenül húzta el a száját, és nekiállt lemászni.
VIII.
Ez a hely egyszerre élettelen és nagyon is élő. Száraz és üres. de még mindig van energia.
Gond viszont, hogy nincs víz. A kút csontszáraz. Próbálunk kapcsolatba lépni Elikonnal, hogy
küldjenek utánpótlást. G. nyugtalan. Saját vízkészlet nélkül nem maradhatunk itt huzamosabb
ideig. A katonák egy második kútról pusmognak, aminek viszont nyoma sincs. És nemcsak hogy a
térképeink nem úgy (fste) festenek, mint ez a hely, de még egymásra sem igazán hasonlítanak
Ezért a hibáért én magam teszek panaszt a taktikusoknál.
Képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy (valami álom vert tanyát az elmémben,
ami egyfolytában megpróbál).
I.
A Hinzerhaus csupa visszhang volt, s eltartott egy darabig, míg ehhez hozzászoktak A falak a
lehető legbizarrabb módon vezették a hangot, s az őrposzton várakozók akár egy olyan
bajtársuk lépteinek zaját is hallhatták, aki két emelettel s vagy száz méterrel a fejük felett sétált.
„Ha a szél utat találna ezekbe a termekbe, miféle koncertet adhatna!" – tűnődött Baskevyl,
miközben az energiaelosztó felé igyekezett.
Minden elágazásnál ellenőrizte a hevenyészett térképet, amit Mkoll rajzolt neki arról, merre
is keresse a generátort. Ha már egyszer a térképek annyit értek, mint naptáron a légyszar.
Daur és Rawne tegnap este majdnem ölre ment egy olyan helyiség miatt, amit a térképek
második fogadócsarnokként tüntettek föl. Baskevyl szinte biztosra vette, hogy Daurt egy hajszál
választotta el attól, hogy beverje Rawne orrát. Aztán Gaunt rámutatott, hogy a két térkép
szinte semennyire nem hasonlít, s végül kiderült, hogy a hely, ahol épp vitatkoztak,
tulajdonképpen pont a második fogadócsarnok Így visszatekintve Baskevylnek leginkább Daur
viselkedése tűnt nyugtalanítónak Ban Daur kapitány kiválóan képzett tiszt és higgadt ember
volt, a gárdatisztek mintapéldánya. Olyan, akitől a legkevésbé sem várná az ember, hogy kezet
emel egy felettesére.
„Azért van, mert félünk – szögezte le magában Baskevyl.
– Van, aki bevallja, van, aki nem, de mindenkit a frász tör ki ettől a háznak csúfolt
útvesztőtől, ezen a poros-szeles szemétdombon. Van valami a levegőben, valami zörgő
koponyák egy poros völgy mélyén – nyugtalanító!”
Biztos, hogy nem a vízben volt, mert abból egy cseppet sem találtak. A kút száraz volt, s
tegnap óta a vízadagot a negyedére csökkentették. Luddnak jutott a hálátlan feladat, hogy
naponta ellenőrizze a kulacsokat, s felírjon mindenkit a kis fekete könyvébe, aki a
megengedettnél többet ivott.
Épp ezért tegnap óta mindenki szerette Nahum Luddot.
Baskevyl úgy érezte, mintha a szájában egy darab tapló lenne, s már annyi nyála sem
maradt, hogy benedvesítse. Mióta bejutottak ebbe a nyavalyás erődbe, két órát, ha aludt, s
mindvégig hűs forrásokról és tiszta vízről álmodott.
Amitől az ébredés persze csak még pocsékabb lett.
Követte Mkoll instrukcióit, s a folyosó végén, az első lépcsősornál elindult lefelé. A falakat
borító, dohánybarna intarzia a lámpák lassan lüktető fényében kísértetiesen csillogott, s ezt a
mindent belepő por sem tudta eltüntetni.
Lépteket hallott, s lelassított, hogy lássa, ki jön utána. Vagy húsz szívdobbanásig várt, de
senki nem tűnt föl a lépcsőfordulóban.
Úgy Játszik, megint a visszhang járatta a bolondját vele. Az alatt a tíz perc alatt, míg leért,
tényleg mindenféle dolgot hallott, amit a falak vezettek el hozzá: léptek zaját,
beszédfoszlányokat, csikorgást, ahogy valaki egy ládát húzott a padlón. Valahol három katona
panaszkodott a vízadag csökkentése miatt, s ő minden szavukat hallotta, mintha csak mellettük
állt volna.
A lépcsősor alján a J-század két katonája – Tokar és Garand – állt őrt. Idegesen rezzentek
össze, ahogy megpillantották, majd zavartan tisztelegtek.
– Idegesek?
– Azt hittük, hogy... hogy maga is csak visszhang, uram.
– Egyfolytában mindenfélét hallunk – morogta Tokar. – Hangokat. Beszélgetést. És persze
soha nincs ott senki. A frászt hozzák az emberre!
– Merre van az energiaelosztó? – kérdezte Baskevyl.
– Ott lent, uram – intett Garond egy keskeny lépcsősor felé.
– A hangokon kívül van valami?
– Nem, uram.
– Az ott micsoda? – mutatott az őrnagy a szemközti falra.
– Micsoda, uram?
– Az ott! A porban.
– Ó! – rázta meg a fejét Garond. – Az... oda van rajzolva. Gak! Nem is vettem észre...
– Maguk csinálták? – húzta föl a szemöldökét az őrnagy.
– Nem, uram – rázta meg a fejét a két katona.
Egy arc volt az, de a dohánybarna panelt már oly rég belepte a por, hogy a részleteket és a
nemét nem lehetett megállapítani. Úgy tűnt, a lassú, elnagyolt mozdulatokkal felvázolt
képmásnak nincs szeme, csak nyitott szája.
– Mi a franc ez? – ingatta a fejét Garond.
Baskevyl elnézte a porba rajzolt arcot, a néma sikolyra nyíló szájat, és megborzongott.
– Nem tudom... nem hiszem, hogy a mieink rajzolták.
– Már két órája hesszelünk itt, és biztos, hogy az alatt senki nem állt neki művészkedni –
mondta Tokar. – De... hogy a fenébe lehet, hogy nem vettük észre?
– Nem tudom – ismételte meg Baskevyl halkan. – Mindenesetre... takarítsák le azt onnan!
– Mivel, uram?
– Mondjuk, a sapkájukkal, katona!
A két Szellem kelletlenül állt neki az álcaköpenyük sarkával letakarítani a rajzot. Baskevyl
figyelmét nem kerülte el, mennyire óvatosak.
Úgy tűnt, egyikük sem akar elsőnek a rajzhoz érni.
II.
– Lehetőleg ne itt – mondta Dorden, ahogy Gaunt belépett a boltozatos mennyezetű
szobába, s elkezdte leverni a csizmájáról a port.
– Egészségügyi előírás tiltja?
– Ha ebből a helyiségből akarjuk kialakítani a tábori kórházat, akkor minél kevesebb port
szeretnék idebent látni – morogta az ezredorvos, és letett egy fertőtlenítőszerrel teli
kartondobozt a fal mellé.
– Tábori kórházat?
– Azt.
Gaunt cinikus mosollyal telepedett le a masszív bőr karosszékbe, s a zsákját a mögötte álló
asztalra tette.
– Nem ez a tábori kórház? – kérdezte Dorden zavartan.
– Ez az én irodám, doktor!
– Ó!
– A kórház innen jobb kéz felől a harmadik helyiség.
– Ezek a rohadt térképek! – zsörtölődött Dorden. – Van, aki elboldogul velük?
– Nem hiszem – csóválta meg a fejét Gaunt. – Én ilyennel legalábbis még nem találkoztam.
Azzal kéjes nyögéssel húzta le a csizmáját, és egy maréknyi port rázott ki belőle a padlóra.
A helyiség a Ház szívében volt, s a dohánybarna, intarziás falakon itt is jól látszott, hol
voltak korábban a festmények. Régen egészen kellemes hely lehetett. Talán egy nappali vagy
elegánsan berendezett szalon – most azonban már csak egy gyéren megvilágított barlangnak
tűnt egy kísértetjárta rom kellős közepén.
Dorden összerezzent, amikor rájött, hogy van egy harmadik személy is a szobában. Az egyik
lámpa mellé kucorodva Eszrah ap Niht olvasott egy régi könyvet. Az ujjával folyamatosan
követte a szöveget, s a nehezebb szavaknál hosszan elidőzött.
Úgy tűnt, az Éjjárót minden érdekli, s így Gaunt úgy döntött, megtanítja olvasni.
– Mit olvasol, Eszrah? – kérdezte Dorden, aki még mindig nem tanulta meg pontosan
kiejteni az Éjjáró nevét.
– A címe... Tükör által homályosan – nézett föl a könyvből Eszrah.
– Ah! – mosolyodott el Dorden, és Gauntra sandított. – A parancsnok egyik kedvence.
– Az – biccentett Gaunt, aki épp a másik csizmájából rázta ki a port.
– Mi is az a híres mondás, ami ebből a könyvből származik? „A halállal tesszük le a
szolgálatot, amit a Császár ránk ruházott"? Vagy valami ilyesmi...
– Azt hiszem, arra gondol, hogy "A szolgálat mindhalálig tart" – mondta Gaunt, és
megmozgatta a kopott, szutykos gyapjúzokniba bújtatott lábujjait.
– Igen... ez az.
– Persze, nem egészen a szerző érdeme – vont vállat a komisszár ezredes. – Végül is egy régi
szállóigéről van szó.
– Méghozzá egy elég keserűről – bólintott rá Dorden.
– Keserű? – húzta föl a szemöldökét Gaunt. – Talán nem az a gárdista kötelessége, hogy a
Császárért harcoljon, és Őérte haljon meg? Vagy esetleg valamit cl szeretne nekem, mint
komisszárjának mesélni, doktor?
– Tudja, hogy hány éves vagyok, parancsnok? – vigyorodott el Dorden. – Ha az életkorom
miatt a leszerelés mellett döntök, már tizenhárom éve csak a lábam lógatnám.
– Fethre... tényleg...
– Az ilyesmit kérvényezni azonban nem kötelező, parancsnok. Meg hát... hová is mennék a
leszerelés után?
Gaunt erre igazán nem tudott mit válaszolni.
– Tudja, hogy képzelem el az öregkort? Az igazi öregkort? Valami eldugott porfészekben,
mint helyi orvos. Talán egy világvégi gyarmaton. Ez ellen igazán nem lenne kifogásom. Mert,
legyünk őszinték, eljön majd az a nap, amikor már túl öreg és lassú leszek, hogy lépést tartsak a
Szellemekkel, és akkor... egy ilyen helyen szeretnék kikötni. Ahol megfázást meg lázat kezelhet
az ember, törött csontokat rak sínbe, és gyerekeket segít a világra. Valami... csöndes helyen.
Amikor eljön az ideje.
– Maga örökre velünk marad, doktor – rázta meg a fejét Gaunt.
– Hm... én is ettől tartok.
– Tart tőle?
– Meddig még, parancsnok? – sóhajtott föl Dorden. – Még hány év szolgálat és hány ütközet
vár ránk? Előbb-utóbb mindenki meghal. A világ, ahol születtem, már odavan, s lassan,
egyesével a népem utóját is látom meghalni. Nem én akarok a legutolsó tanithi lenni.
– Ez nem így lesz, erre akár...
– Tudom, hogy nem így lesz – legyintett az orvos. – Mert egy nap már túl öreg leszek az aktív
szolgálathoz, és akkor épp maga lesz az, aki a leszerelésemet fogja kérni.
– Nem hinném. Nézze csak meg Zweilt!
– Van egy lényeges különbség, parancsnok – mosolyodott el szomorúan Dorden. – Ha az
ayatani hibázik, attól még senki nem hal meg.
– Ha eljön az ideje – kelt föl a székből Gaunt –, én magam fogom megkeresni magának azt a
távoli kolóniát, doktor. A szavamat adom rá! Lehet, hogy pont az a világ lesz, ahol a többi
leszerelt tanithi is letelepszik majd. Jutalomként a hű szolgálatért.
– Parancsnok... maga komolyan elhiszi, hogy eljön ez a nap?
Gaunt egy darabig csak állt, és némán mérlegelte a lehetséges válaszok súlyát.
– Nem – mondta végül halkan.
A balhauti ütközet után Slaydo Hadúr megígérte Gauntnak, hogy az első olyan világon, amit
elfoglal, letelepítheti a katonáit. A komisszár ezredes mindig is remélte, hogy ezzel új otthont
adhat a tanithiaknak, de... a dolgok időközben megváltoztak.
– Nem hiszem, hogy Macaroth figyelembe venne egy olyan ígéretet, amit még az elődje tett.
– Ha mégis szándékában áll, akkor nagyon kell ügyelnünk, nehogy ez a világ legyen az –
ingatta a fejét Dorden. – A tanithiak felkoncolják, ha ezt a pöcegödröt akarja rájuk sózni.
Odasétált a szemközti falhoz, és végigsimította.
– Vajon miféle kép lóghatott itt?
– És vajon kivehette le onnan?
– És maga?
– Már... hogy érti, hogy és én?
– Maga hogyan látja a katonai pályafutása végét?
– Ugyan, doktor! – telepedett vissza a fotelbe Gaunt. – Mindketten tudjuk, hogy az én
katonai karrierem előbb-utóbb hogy végződik. Hanem... ha esetleg... van egy felesleges tűje meg
némi cérnája, azért hálás lennék. Ezek a zoknik kezdenek kilyukadni!
– Tud stoppolni, parancsnok? – mosolyodott el hitetlenkedve Dorden.
– Meg tudom tanulni. Még akkor is, ha ez nem kifejezetten része a feladatkörömnek
– Használhatná a tartalék zoknijait
– Ezek már azok.
– Dickerson.
– Mi van vele?
– Dickerson. Belladon, Arcuda alakulatában. Úgy hallottam, ő olcsón megstoppol bármilyen
zoknit. És azt mondják, egész ügyes. Régen szabóként dolgozott. Magának lehet, hogy ingyen is
megcsinálja.
– Köszönöm a tippet!
Eszrah hirtelen felpattant a székről, és felkapta az íját. A következő pillanatban nyílt az ajtó,
és Rawne lépett be.
– Csak Rawne az! – mondta Gaunt, de az Éjjáró továbbra is feszülten figyelt. – Mi történt,
őrnagy?
– Criid azt állítja, talált valamit.
III.
IV.
Rawne és Gaunt egy ősrégi lépcsősoron mászott egyre feljebb, míg el nem érték a Ház
legmagasabb pontját. Végül egy kör alaprajzú, kupolás helyiségbe értek, ami úgy festett, mint
egy harangtorony. A falakon félig nyitott fémspalettákat rázott a szél, ami úgy nyüszített, akár
zörgő koponyák között, egy poros völgy mélyén egy kivert kutya.
– Be lehet zárni őket? – emelte föl a hangját a komisszár ezredes, hogy túlkiabálja a szelet.
– Nem – rázta meg a fejét Criid. – Beragadtak.
Gaunt nyolc jókora nyitott spalettát számolt össze. Akár egy haldokló félig lehunyt szemei.
Úgy tűnt, az idő és a mindent belepő por végül mindegyiket tönkretette.
– És ez mi?
– Criid galambdúcnak nevezte el – válaszolta Rawne. – Nézze csak!
Középütt masszív fémoszlop emelkedett a magasba, melyből kisebb karok álltak ki. A padlón
madárürülék nyomai látszottak, s néhány kosár roncsa.
– Lehet, hogy madarakat tartottak idefönt – mondta Criid, bár a szavait alig lehetett érteni a
széltől és a szája elé kötött kendőtő!. – Hírvivő madarakat. Talán... galambokat.
Gaunt szemügyre vette a nyitott lamellákat, s elképzelte, ahogy madarak röppennek át
közöttük – Ezek sokkal nagyobbak lehettek, mint a galambok.
Lekucorodott a legközelebbi ablak elé, s megpróbált kilesni, de a szél azonnal port szórt a
szemébe. Köhögve tápászkodott föl.
– Ha nincs ez a rohadt szél, biztosan pazar kilátás nyílik innen... – harákolta.
Rawne elégedetten nyugtázta, hogy egyet gondoltak. Néhány őrszemet majd ide is felküld.
– Valójában nem ezt akartam mutatni – intett nekik Criid.
– Hanem?
– Hanem... azt.
A galambdúc legfelső merevítőrúdján egy fekete fém arcmaszk lógott. A rögzítőszíjnál fogva
akadt fönn, s ahogy a szél megforgatta, kampós orrú, vicsorgó démonpofa nézett le rájuk.
A Vértestvérek hordtak effélét.
– Itt a baj, amiről annyit beszélt, őrnagykomorodott el Gaunt.
V.
Elikon! Elikon! Itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Összecsaptunk az ellenséggel! Ismétlem,
összecsaptunk az ellenséggel!
I.
II.
III.
Chiria vezette át őket a generátorszabáig vezető útvesztőn, s olyan tempót diktált, amivel a
lassan bicegő Larkin nem volt képes lépést tartani. Aztán hirtelen megtorpant, s feltartott balját
ökölbe szorította. A Szellemek azonnal megálltak, s a hirtelen rájuk nehezedő csöndben mind
hallották a lézerfegyverek távoli sivítását.
– Ez nem az energiaelosztó – rázta meg a fejét Larkin. – Ez valamelyik felső emeletről jön.
IV.
Nyolcadik nap.
Napkelte négy-harminckettőkor. Múlt éjjel két helyen is rajtunk ütöttek. Négyen maghaltak és
van két súlyos sebesültünk Az egyikük állapota kritikus.
I.
II.
A P-század órákat töltött azzal, hogy barikádokat építsen a generátorállomás műhelyre nyíló
végében, s még egyet, ami magát az állomást védte. Két .30-as, tripodra állított golyószóró, s
ugrásra kész Szellemek szakaszai őrizték a bejáratot.
– Criid? – kérdezte Gaunt, ahogy belépett.
Az egyik gárdista a műhely ajtajára bökött.
– Odabent van, uram.
Baskevyl bizalmatlanul méregette a falakat, mint aki már nem bízik bennük.
A démonféreg... odabent van. Minden idegszálával a kaparászó hangra összpontosított, de
most nem hallotta. Ami persze nem jelentette azt, hogy... az... nincs ott. A falak mélyén. A
sötétségben.
A műhely hideg volt, s a huzat finomszemű szürke port hozott magával. Az egyik beugróban
újabb géppuskafészek fogadta őket. Criid és néhány embere itt várt Gauntra.
Baskevyl összerezzent, ahogy megpillantotta a lyukas panelt. Szinte látta a feléje száguldó,
gyilkos lézersugarakat, amik onnan jöttek, és... megint hallotta a kövön csikorduló pikkelyek
hangját...
– Minden rendben? – érintette meg a könyökét Kolea.
– Ja... persze – nyögte ki nagy nehezen a belladon.
A Szellemek lefeszegették a falról a panelt, mely egy sötét üreg ásító torkát takarta eddig.
Közel akkora volt, mint egy csapóajtó, s a huzat innen jött.
Két sor homokzsákot halmoztak föl eléje, félig elfedve a bejáratot. Gaunt közelebb sétált, s
jól megnézte magának a nyílást. Természetes hasadéknak tűnt, nem olyannak, amit emberkéz
vágott a sziklába.
– Szóval... csak megkocogtatta a falat, és egyből megtalálta?nézett kérdőn Baskevylre.
– Üreges volt – biccentett a belladon. – Lehetett hallani.
– Ez az egyetlen ilyen panel – mondta Mkoll. – A többi mögött szilárd kőfal van.
Ellenőriztük. Kétszer.
– Járt már valaki odabent?
– Febreen meg én – lépett elő a Szellemek közül Hwlan, Criid első felderítője. – Szűk járat,
uram. És elég alacsony. Nyugat felé tart.
– Elágazások?
– Egyet sem láttunk, uram, de... nem is mentünk messzire. Viszont erős huzatot éreztünk.
Úgy hiszem, ez a járat a felszínre vezet.
Mkoll lekanyarította a válláról a karabélyát, és ellenőrizte az energiacellát – Járjunk utána!
III.
Kolea Mkoll után indult, amikor látta, hogy Gaunt is előhúzza a sorozatvetőjét – Uram...
– Csak körülnézek odalent.
Baskevyl kelletlenül torpant meg a sötét üreg előtt. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy
belépjen oda, ahol... csontkemény pikkelyek csikorognak a sötétségben, s valami egyre közelebb
és közelebb kúszik hozzájuk...
– Őrnagy? – kérdezte Gaunt élesen.
– Uram? – rebbent meg Baskevyl szeme.
– Maradjon itt, és figyeljen a bejáratra! – mondta a komisszár ezredes, s azzal belépett a
sötétségbe.
Baskevyl reszketve, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Még soha nem tagadott meg semmiféle parancsot a karrierje során, de ha Gaunt arra
utasította volna, hogy tartson vele... maga sem tudta, képes lett volna-e rá.
A járat valóban alacsony volt, s néhol annyira összeszűkült, hogy csak lapjával fértek át a
sziklafalak között. A birodalmiaknak kétrét kellett görnyedniük, hogy be ne verjék a fejüket a
plafonba. A padlót és a falakat por borította, amit időről időre széllökések kavartak föl.
Mkoll és Kolea bekapcsolta a fegyverlámpáját, s két sárga fénypászma világította meg Gaunt
előtt a levegőben kavargó porszemeket.
– Itt hirtelen ereszkedik a járat – sziszegte a felderítők őrmestere. – Csak óvatosan!
Kavicsok csikordultak a csizmájuk alatt, s Kolea megtorpant.
– Mi a gond, Gol? – állt meg a nyomában talpaló Gaunt is.
– Ez itt már nem természetes járat. Kibővítették.
– Úgy érti, kiásták?
– Igen – bólintott Kolea, és megérintette a morzsolódó kőfelületet. – Ezek itt
csákánynyomok. Ezek meg...
A sziklafalban fémesen csillogó cövekek ültek. Valaki szabályos közönként acélszegecseket
vert a kőbe.
– Ezekhez kötelet szoktak rögzíteni – magyarázta az őrnagy, aki valaha maga is bányászként
dolgozott Vervunhiveban. – Ennek mentén sötétben is képesek lehettek eljutni a Házig, meg
vissza.
Innentől már lassan emelkedett a járat, bár még mindig olyan alacsony volt, hogy
képtelenség volt felegyenesedni.
– Akna! – mordult föl Mkoll.
A kötél keskeny perem fölött tapadt a falhoz, de előttük feneketlen üreg tátongott. Ha
valaki sötétben próbál meg végigjönni itt, a vezetőkötél nélkül egyenesen belesétál.
– Jó mély... – világította meg az üreget Kolea. – Valami búvópatak vájhatta.
– Akkor ez azt jelenti, hogy ez a szikla nem valami stabil – csóválta meg a fejét Mkoll.
– Hát nem... – értett egyet Kolea. – Ha ez újkeletű dolog lenne, én egyből kiparancsolnám a
Házból az embereket.
Valami megcsikordult a köveken, s a sötétséget surrogó hang töltötte be.
– Mi volt ez? – kérdezte Gaunt.
IV.
Hark az inspekció során a kapusházba is betért. Az odavezető hosszú folyosón porral teli
zsákokat cipelő, fáradt gárdisták siettek el mellette. A javuk Arcuda alakulatához tartozott, ők
kapták a feladatot, hogy megtöltsék a zsákokat Pár biztató szóval útjára is engedte a katonákat,
akik tetőtől talpig fehérek voltak a portói.
A falakat, a padlót, de még a plafont is ugyanez a fehér, finomszemű anyag borította, s Hark
tisztán hallotta a nyitott ajtón túl nyüszíteni a szelet.
Arcuda legényei ugyan kiszabadították az ajtót, s így könnyebben ki-be járhattak, de ez
egyben azt is jelentette, hogy a szél is könnyebben utat találhatott az épületbe. A kapu elé egy
sátorponyvát feszítettek ki porfogónak, de hamar kiderült, hogy ez sem több meddő
próbálkozásnál. – A maga ötlete volt? – kérdezte Hark a kapuban őrködő Maggstől.
– Ez se sokat ér, de legalább nem fulladunk bele azonnal a porba – vont vállat a gárdista.
A ponyva egy pillanatra felemelkedett, és fél tucat Szellem sorjázott be, mindegyikük egy
zsákkal a vállán.
– Nem tudom, hogy meddig húzzuk ki víz nélkül, uram – csóválta meg a fejét az élen haladó
Arcuda, ahogy megpillantotta a komisszárt Hark kelletlenül biccentett, de semmi igazán biztató
nem jutott az eszébe.
– Francba! – káromkodta el magát Maggs, s kibiztosított fegyverrel indult a kapu felé.
Hark és Arcuda összenézett, s máris indultak utána.
Odakint minden vakítóan fehér volt, s azonnal felhúzták a védőszemüvegeiket. A szél
jajongva kavarta a port, s tizenöt méterig ha elláttak.
Katonák tucatjai lapátolták a port zsákokba a kapu előtt, mintha valami őrült, szadista
parancsnok ezzel akarta volna büntetni őket. Mind tudták, hogy a védművekhez van szükség a
homokzsákokra, de a tudat, hogy amit tesznek, hasznos, semmivel sem tette a feladatot
kellemesebbé.
– A Császárra! – morogta Hark, és elképedve figyelte, ahogy Maggs előresiet. A belladon a
talajt vizslatta, mint valami szagot fogott vadászkutya.
– Láttam valamit! – kiáltott oda a komisszárnak, majd mintha olyasmit tett volna hozzá,
hogy „láttam, hogy a nő erre jött".
– Nő? – kerekedett el Hark szeme.
Ő nem látott senkit errefelé jönni.
– Maggs?
– Valaki erre jött, akit nem ismertem föl – ingatta a fejét a belladon, és roppant ostobának
érezte magát.
Főleg, hogy a komisszár és Arcuda is a szemtanúja volt a dolognak.
Az igazat azonban mégsem mondhatta el nekik. Úgysem hinnék el.
Mert már nem először látta a feketébe öltözött néma nőt, és volt egy olyan baljós sejtése,
hogy hamarosan újra találkoznak.
VI.
VII.
A lassan oszló sötétség mögött félhomály és friss, hideg levegő fogadta őket. A járat
kiöblösödött, s akár egy cakkos sebhely, sápadt fény szivárgott Ie a mélybe.
– Ez már a felszínre vezet – mondta Mkoll halkan. Egymásra halmozott kőtömbökön és a
csizmáik alatt szétmorzsolódó földgöröngyökön másztak föl a sziklahasadékig, ami úgy festett,
akár egy groteszk száj. A szél, ami ide is megtalálta az utat, hófehér port szórt a szemükbe.
Elsőnek a felderítők őrmestere mászott ki, majd visszafordult, hogy segítsen Gauntnak és
Koleának.
Odakint napfény fogadta őket s a mindent belepő por. Azonnal feltették a
védőszemüvegeiket, de még így is eltartott egy darabig, míg a szemük alkalmazkodott a
megváltozott fényviszonyokhoz.
Úgy tűnt, annak a hegynek a túloldalán lyukadtak ki, amiből Hinzerhaust is kifaragták. A
lábuk előtti meredély hatalmas kőtömbökkel és szélkoptatta törmelékkel volt tele, azon túl
pedig, amennyire a portól meg lehetett állapítani, sivár pusztaság nyújtózott a láthatárig.
Puszta földek egy kietlen világon.
Gaunt a kelet-nyugati irányba futó sziklafalat vette szemügyre. Majd száz méterrel a fejük
felett tornyokat és fedett folyosókat látott, s innen nézve az egész épület sokkal félelmetesebb
és tiszteletet parancsolóbb volt, mint a déli fal felől, ahol a főkapu is állt.
A végtelen tér csaknem összeroppantotta őket, s Gaunt szinte örömmel fogadta, amikor a
szél kergette por sustorgását kutyaugatás ellenpontozta.
Kutyaugatás...
– Hasra! – kiáltotta Mkoll, s a következő pillanatban a géppuskalövedékek a fejük felett
martak a sziklafalba.
Elikon! Elikon, itt Nalfal Azonnali segítségre van szükségünk! Több ponton is támadás érte a
célterületet. A támadó erők mérete egyelőre nem ismert. A célterület nem biztonságos.
Ismétlem. azonnali segítségre van szükségünk!
I.
II.
Baskevyl és Criid összenézett, aztán az őrnagy már nyúlt is a rádiójáért – Hallom, uram. Hol
vannak?
– Az alagút a felszínre vezet – válaszolta Gaunt. -A nyílt terepen kaptak el minket. Ha vissza
akarunk jutni a járatig, fedezettűzre lesz szükségünk.
– Értettem, uram!
Criid egy hosszú pillanatig némán bámult a belladonra, aztán felhúzta a szemöldökét – Mire
várunk?
„Tényleg – tette föl magának is a kérdést Baskevyl. – Mire várok? Valami elfogadható
magyarázatra, hogy miért nem akarok bemászni abba a nyomorult alagútba...”
Criid kibiztosította a karabélyát, és bemászott a falban ásító lyukba.
– Fedezze a hátamat, őrnagy! – sziszegte.
– Nem – rázta meg a fejét Baskevyl, majd kihúzta a pisztolyát, és kiparancsolta a nőt az
üregből. – Én megyek előre, és maga fedezi az én hátamat.
Úgy kapaszkodott az üreg éles kőperemébe, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba, aztán
nagy levegőt vett, és belépett a sötétségbe.
III.
IV.
VI.
VII.
Az összecsapás a keleti tizenkettesben rövid volt és véres. Ludd maga sem értette, hogy nem
kaszálta le őket az ellenség pergőtüze néhány másodperc alatt.
Nem sok fedezékük akadt, s mindenfelé lézersugarak meg robbanólövedékek cikáztak A vér
úgy dobolt a halántékán, mintha egy hatalmas dobot húztak volna a fejére, amin valaki pergő
indulót játszott.
Rawne parancsokat üvöltött, de képtelenségnek látszott, hogy valaki is képes legyen uralni a
helyzetet.
– Tüzet szüntess! – próbálta Varl túlkiabálni a csatazajt.
A falak mellett és a padlón hasaló Szellemek fegyverei lassan elhallgattak. Csak ekkor tűnt
föl, hogy már senki nem viszonozza a tüzet.
– Vagy megöltük őket, vagy...
– Vagy megléptek – fejezte be Varl mondatát az őrnagy, majd rádión hívta a keleti
tizenkettes szakaszparancsnokait, hogy figyelmeztesse őket a kelet felé tartó támadókra.
Rawne három szakaszparancsnokkal is beszélt, majd a saját embereihez fordult.
– Szuronyt szegezz!
Rawne két embert vesztett, Varl szakaszából Twenzet maradt a földön súlyos sebbel. Ludd
feltámogatta, s nem tudta nem észrevenni, ahogy a nemtörődömnek szánt mosoly vicsorgássá
torzult.
– Előre!
Ez alkalommal a támadók nem váltak kámforrá: huszonöt méterre tőlük négy megégett
holttest hevert a padlón, kifacsart pózban. Szakadt, vörös-fekete egyenruhát és lázálomba illő
fém arcmaszkot viseltek.
Vértestvérek.
– Csak négy – ingatta a fejét Kant. – Ennél többet számláltam.
– Innen csak kelet felé mehettek – mondta Rawne. – A következő lépcsősort Caober és az
emberei őrzik, addig pedig se egy elágazás, se egy akna vagy létra, ami az alsóbb szintekre
vezetne. Úgyhogy most két tűz közé szorultak a rohadékok!
Varl, aki egy ideje már a saját rádióját hallgatta, hitetlenkedve ingatta a fejét.
– A főkaput is megtámadták... teljes frontos támadás.
– Fethre! – szitkozódott Rawne. – Elég nagyfiúk, megoldják maguk. Nekünk itt van dolgunk.
Kettes sorban előre!
Azzal már hívta is Caobert, hogy jelezze, jönnek.
– Maguk zárják a sort! – biccentett oda Varl Luddnak, aki Twenzetet támogatta.
– Vegye el a karabélyomat, uram! – súgta oda a fiatal belladon a komisszárhelyettesnek.
– De én...
– Fél kézzel úgysem venném sok hasznát, és ha megint rajtunk ütnének, magának is jól jön
egy kis extra tűzerő. Hamarosan sarokba szorítjuk őket, és akkor gyorsan elmérgesednek a
dolgok.
Ludd lekanyarította Twenzet válláról a karabélyt, és a sajátjára akasztotta.
– Vér – szólt hátra az elöl haladó Kant.
A vérpöttyök egészen jól kivehetőek voltak, s nyílegyenesen kelet felé mutattak.
– Most már egészen közel lehetünk – suttogta Varl. – Mi a francért nincsenek még látótávon
belül?
Rawne megkocogtatta a sisakrádióját – Van valami, Caober?
– Semmi, uram.
Varl feltartotta ökölbe szorított jobbját, mire az egész alakulat megállt.
– Mozgás. Negyven méterre.
Célra tartotta a karabélyát, és mély levegőt vett.
– Háromra tüzet nyitunk.
A Szellemek tüzelőállást vettek föl, s mind a jelre vártak.
– Három, kettő...
– Állj! – mondta hirtelen Rawne. – Caober?
– Őrnagy?
A hang a folyosó végéről jött, s a félhomályból Szellemek bontakoztak ki.
– A Császárra! – suttogta Kabry. Majdnem lelőttük Caobert meg az embereit!
– Hol a büdös francban van az ellenség?! – csattant föl Rawne.
VIII.
IX.
A porviharból előrontó Vértestvérek, akár az üvöltő fenevadak, úgy rohanták meg a főkaput.
– Erősítésre van szükségünk! – kapcsolta be a rádióját Hark.
– Most azonnal!
Azzal célra tartotta a plazmapisztolyát, és három testpáncélos harcost égetett el elevenen.
Az elszenesedett tetemek füstölve roskadtak össze, s a fehér por szinte azonnal halotti leplet
borított rájuk.
Hark mellett Arcuda, Maggs és Bonin osztotta a halált, folyamatos pergőtűzzel ritkítva az
ellenség sorait.
– Mondtam, hogy mocsok egy hely ez! – acsargott Arcuda.
– Szeresd a sereget, ahogy az szeret téged! – idézte Bonin a propagandaszöveget, de Maggs
nem harapott rá a csalira.
Túlzottan lefoglalta, hogy távol tartsa magától a támadóit.
– A Császár szerelmére, jöjjön már az a kibaszott erősítés! – bődült el Arcuda.
A Vértestvérek úgy özönlöttek, ahogy a tenger ostromolja a partot – egyik hullám a másik
után. Porlepte vértjeikben úgy festettek, mintha egyenesen a Jago anyagából gyúrták volna
őket.
Rémisztő arcmaszkjaik felerősítették a csatakiáltásaikat, amik ugyanolyan félelmetesek
voltak, mint a magasba emelt lobogóik és groteszk jelvényeik.
A többségük karabéllyal volt felfegyverezve, de nem egy közülük fogazott pengéket, bárdot,
csákányt vagy épp csúf kinézetű lándzsát szorongatott a kezében. Az elöl haladók harmadánál
pedig masszív lángszórók voltak, amik, ha közelebb érnek a kapuhoz, minden ellenállást
megtörnek majd.
– Még ezektől az eretnekektől is tanulhatnánk ezt-azt – mondta Hark tárgyilagosan. – A
megfélemlítéshez nagyon értenek.
– Arról már így is többet tudok, mint ami egészséges – mordult föl Bonin, és egy pontos
lövéssel leszedte az egyik zászlóvivőt.
Wes Maggs nem szólt semmit, csak célzott és lőtt, célzott és lőtt, újra meg újra, gépiesen. Őt
kereste a támadók sorai közt is. A feketébe öltözött asszonyt. Biztosra vette, hogy ő is ott van
valahol.
Tudta, hogy ott van. Mióta megérkeztek, ott ólálkodott ebben az erődnek csúfolt
patkánylyukban, s Maggs a szeme sarkából mindig látta, hogy merre jár.
Egy ilyen alkalmat biztosan nem hagy ki. Idejön, és akkor mind... zörgő koponyák egy poros
völgy mélyén, amiknek lefűrészelték a tetejét meghalnak, s miután elporladnak, a hamvaik
elkeverednek a többi szerencsétlenével, akik az elmúlt évezredek során próbálták meghódítani
a Jagót, s a szél... a szél majd azt is magával ragadja.
Hacsak nem Maggs látja meg őt először. Hacsak nem ő lesz a gyorsabb, és egy jól irányzott
lövéssel szénné égeti a banya undok képét.
A mellette harcoló Hark plazmacsóvái elhamvasztották egy harcos mindkét lábát, s a földre
hanyatló Vértestvér úgy üvöltött, mint egy sebzett vadállat.
A kapuszárnyakat olyan erővel húzták félre, hogy még az olajozatlan zsanérok is kénytelenek
voltak engedni, s Szellemek rohantak elő a Házból.
– Na végre! – csattant föl Arcuda. – Egyes sorba!
Az elnyújtott arcvonalnak már több esélye volt, hogy megállítsa az ellenséget – főleg, amikor
Seena és Arilia is megérkeztek a .30-asukkal.
Mire fölállították a tripodot, és betárazták a fegyvert, a támadók első sora már alig tíz
méterre volt tőlük. És egyértelmű volt, hogy attól függetlenül, mennyit öltek már meg a
Szellemek, amint a Vértestvérek elérik őket, a két arcvonal egymásba robban.
– Szuronyt szegezz! – üvöltötte Arcuda, s a következő pillanatban a géppuska is felkelepelt.
A nagy kaliberű lövedékek véres rendet vágtak a Vértestvérek rohamozó soraiban,
végtagokat roncsoltak szét, mellkasokat téptek darabokra.
Hark érezte, ahogy a világ lelassul, s átcsúszik a harci időbe. Szinte már várta, hogy
elkezdődjön.
A tűzvirágokként nyíló lézersugarak lebegni látszottak, az ellenséges harcosok, akiket Seena
sorozatai terítettek le, szétvetett karokkal hulltak a porba, akár a lassan pörgő falevelek. A
kiontott vér vízbe csöppentett tintaként oldódott fel a levegőben, s egy leszakadt arcmaszk,
akár egy céltalanul sodródó aszteroida, lebegett Hark szeme előtt.
A .30-as szórásán túl a támadók elérték a védők sorfalát, s a két arcvonal egymásnak feszült.
Itt már nem számított a tűzerő, a taktika vagy a kiadott parancs, csak az egymásnak rohanó
testek súlya, a lendület s a mindent elsöprő gyilkolási vágy.
A testpáncélok fülsiketítő csattanással csapódtak egymásnak, rohamkés, szurony és
gyalogsági ásó hasított mellvértekbe, láncingekbe és olajban kifőzött, többrétegű
bőrpáncélokba. Volt, akit felnyársaltak, másoknak karja szakadt le, s úgy vergődtek az
előreszegezett szuronyok végén, mint a megszigonyozott halak.
Bonin az öldöklés sűrűjében találta magát. Egy Vértestvért nyakon szúrt a szuronyával, de a
pengéje beszorult a halott csigolyái közé. Egy pillanatra elengedte a karabélyát, elhajolt egy
szurony elől, majd megvetette a lábát, és kirántotta az elhanyatló halottból a fegyverét.
A következő támadóját puskatussal vágta gyomorszájon, s a hátratántorodó harcosnak egy
gyors mozdulattal felhasította a torkát.
Forró vér fröccsent az arcába, de nem mert pislogni, mert a következő Vértestvér már a
nyakán volt. Kipördült a rövid lándzsa útjából, s félfordulatból átmetszette a támadója lábinát.
Hark a plazmapisztolya minden lövésével testeket hamvasztott el. A bal karjába lándzsa
fúródott, de nem érzett fájdalmat. Mechanikus kezével könnyedén szétroppantotta a fegyver
nyelét, majd egy lövéssel a pokolra küldte a Vértestvért Ott, a mészárlás kellős közepén, egy
pillanatra úgy tűnt, mintha tanithi dudák távoli hangját hallaná.
„Csak az ellenség kürtjei..." – hessegette el a gondolatot, és gépi baljával elroppantott egy
nyakat.
De... mégsem. A csatazaj sem tudta elnyomni az ősi dallamot, a birodalmi himnuszt, amit
valóban tanithi dudák játszottak.
Mi a...
Emésztő hő csapott az arcába, s a mellette harcoló két Szellem sikoltva tűnt el a fehéren
izzó tűzgömbben. Hark a földre zuhant, s kétségbeesetten próbálta eloltani a kabátján szétfolyó
lángokat.
– Lángszóró! – üvöltötte valaki.
Valaki a komisszár hátára zuhant, eloltva a tüzet. Arcuda volt az.
– Talpra! – recsegte, és feltámogatta Harkot. – A lángszórósaik lőtávon belül értek.
A politikai tiszt kába volt, s a harci idő hirtelen szürke, nyúlós, fájdalommal teli masszává
változott. A háta továbbra is égett, mégis fázott, s a tudata mélyén, egy távoli zugba száműzött
józan hang azt mondta, hogy ez a sokk.
Hlaine Larkin sántikált ki a kapun, s vette szemügyre a csatateret. Aztán letérdelt, s a
vállához szorította a puskáját.
– Lángszóró! – sikoltotta valaki, s valóban, a céltávcsövén át már ő is látta a vörösbe
öltözött harcost, aki fehéren izzó lángcsóvákkal perzselte föl a birodalmi sorokat.
Larkin a Vértestvér fejét vette célba, s lenyomta az elsütőbillentyűt.
– Egy... – morogta, s máris újabb célpontot keresett. – Kettő. Húsz méterrel odébb egy másik
lángszórós bontakozott ki a kavargó porból. A tanithi az üzemanyagtankot vette célba. A
nagyerejű lézersugár belobbantotta a prométeumot, s a Vértestvér eltűnt a folyékony tűzben.
– Három.
A következő lövésével egy zászlóvivőt szedett le, aztán egy újabb lángszóróst.
– Négy... öt. Új tár.
– Hat.
Új energiacella.
– Hét.
– Hadd jöjjenek, Larks! – szólalt meg valaki a háta mögött.
Bragg volt az, aki biztatóan mosolygott öreg cimborájára.
– Csak így tovább! Céloz, lő, újratölt. Te is tudod, hogy megy ez.
Larkin érezte, ahogy a gyomra tüskékkel teli gombóccá ugrik össze, s minden erejére
szüksége volt, hogy kizárja a tudatából barátja mosolygós ábrázatát.
– Ne most! – nyöszörögte. – Kérlek, nem most!
X.
Mkoll hangtalanul emelkedett föl az antik géppuskát működtető két Vértestvér mögött.
Az egyik a szalagtárat igazgatta, míg a másik célzott és lőtt. A tanithi magában elismeréssel
adózott a harcosok hozzáértésének és fegyelmének, s egy hosszú pillanatig úgy állt mögöttük,
mintha ő maga is csak egy lenne az ellenség lövészei közül.
Aztán elvágta a torkukat, és a géppuska elhallgatott.
A felderítők parancsnoka lekuporodott a sziklák mögé, s várt.
Egy perc múlva mély, torokhangú kérdés ütötte meg a fülét, ami kellemetlen emlékeket
ébresztett benne. Egy rongyos zubbonyt viselő Vértestvér araszolt feléje négykézláb. Ahogy
bemászott a géppuskát takaró nagy kő mögé, Mkoll szíven szúrta a rohamkésével – ahogy a
következőt is, aki két percre rá bukkant föl ugyanabból az irányból. Aztán elővett egy
robbanótöltetet a zsákjából, kibiztosította, s a másik lőállásba hajította.
A géppuska staccatóját a robbanás szakította félbe, s mindenfelé kő- és fémdarabok
repkedtek. Mkoll ennek ellenére ismét kivárt egy percet, s csak utána kapcsolta be a
sisakrádióját.
– Azt hiszem, mára itt végeztünk is...
XII.
Végül már nem voltak világos pillanatok. Nem számított, hogy ki győz, ki veszít. Nem
számított más, csak az életet a haláltól elválasztó tizedmásodpercek Aztán a Vértestvérek
rohama megtört, s a halottaikat hátrahagyva tértek vissza a porfellegbe, mely korábban a kapu
elé öklendezte őket.
A csata véget ért.
Hark olyan kimerültnek érezte magát, hogy nem bírt megállni a lábán, de a plazmapisztolyát
semmi pénzért nem tette volna el. S ahogy a dolgok visszazökkentek a megszokott
kerékvágásba, a valós idővel együtt a fájdalom is visszatért.
A kapu előtti dűnéket hullák borították, s bő háromnegyedük az ellenség színeit viselte. De
volt ott néhány régi bajtárs is, s a komisszár maga sem tudta eldönteni, vajon melyik a
borzasztóbb: ha az ember egy ismerős holttestét látja, vagy ha egy olyan bajtársét, akit már
nem lehet azonosítani.
A Hinzerhaus kapuja előtt mindkét fajtából akadt szép számmal. Legalább negyven Szellem
esett el a véres összecsapásban, és Viktor Hark biztosra vette, hogy ez csupán valami sokkal
nagyobb és véresebb nyitánya volt.
Itt pusztulnak mind. Ha kitartanak ezen a helyen, mind úgy végzik, mint zörgő koponyák egy
poros völgy mélyén, amiknek lefűrészelték a tetejét nevek valami birodalmi veszteséglista alján.
– Hark komisszár?
Az egészségügyisek élén, akik a sebesültekért jöttek, Ana Curth haladt, a nyomában Lesp és
Chayker, mögöttük vagy fél tucat szanitéc.
– Eltalálták – magyarázta Ana Curth lassan, mintha egy ijedt gyermekhez beszélne. –
Megégett.
– Értem – bólintott Hark. – Egy pillanat, doktornő! Arcuda!
– Uram?
– Játszott valaki tanithi indulót a csata közben?
– Csata közben, uram?
– Igen.
– Nem... nem hinném.
Hark felnézett a doktornőre, és megcsóválta a fejét.
– Lassan meg is örülök. Azt is tudja gyógyítani?
– Meglátjuk – mondta a nő. – Előbb a hátát szeretném ellátni.
Ahogy a kapu felé sétáltak, a komisszár váratlanul remegni kezdett. Úgy reszketett, hogy
még a fogai is összekoccantak.
– Minden rendben lesz – mondta Curth, és óvatosan megfogta a kezét.
De Hark látta a kapu előtt álló Larkint, aki úgy fürkészte a láthatárt, mint egy prédára leső
ragadozó, s Wes Maggs, aki ott állt mellette, úgy nézett ki, mint aki kész bármelyik pillanatban
belevetni magát egy újabb ütközetbe.
– Nem, doktornő – mondta komoran. – Nem lesz.
Mi vagyunk az utolsó túlélők? Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van odakint?
(Üzenet vége.)
I.
A hang a semmiből jött. Nem lehetett következtetni eredete forrására. Nem volt több
suttogásnál. Száraz szisszenés, mely egyidős volt magával a Házzal.
Úgy hangzott, mintha valaki hosszú némaság után végre emlékezni kezdett volna, hogyan is
kell beszélni.
Honnan jött? Az épület köveiből? A Ház alapjából? Talán az összecsapás zavarta föl? Olyan
volt, mint egy ősrégi felvétel, ami mindig önmagát ismételgette? Valahonnan beszivárgott a
rádiófrekvenciák dzsungelébe? De honnan? A múltból? A jelenből? Talán a jövőből? De kinek a
jövőjéből?
Sztatikus zörej. Visszhang az üzenet végén, ami elhalkult, majd idővel visszatért. Pulzált, akár
a világítás. Lassan, ritmikusan, akár egy alvó lélegzete.
A Hinzerhaus lélegzete.
Hangok csupán, vagy van jelentésük is, és akkor már szavak? És, ha igen, mit jelentenek? És
miféle nyelven? És kihez szálnak? Vajon hazudnak-e, vagy valamilyen ősi, rettentő igazságról
suttognak?
A hang egyik hullámhosszról a másikra vándorol, megbúvik a szavak és a zörej határán,
aztán egy kéz kinyúlik a kereső felé, és...
II.
... kikapcsolta.
Beltayn levette a fejéről a fülhallgatót, majd nagyot nyelt.
– Mi a franc ez? – suttogta maga elé.
Hirtelen elhatározással újra bekapcsolta a rádióadót, s feltette a fülhallgatót – Halló! Ki az?
Ki használja ezt a frekvenciát? Semmi válasz. Csak sztatikus zörej, semmi több.
– Valami gikszer? – paskolta meg az adjutánsa vállát Gaunt.
Beltayn ijedten rezzent össze.
– Nyugalom! – mondta a komisszárezredes. – Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy valami
gond van-e.
– Nincs... nincs, uram. Csak egy kis gikszer, de... semmi komoly.
– Mennyire nem komoly?
– Tulajdonképpen ez csak egy... csak a levegő teszi. Az zavarja a vételt. Attól van ez a... hang.
– Miféle hang?
– Szerintem csak egy régebbi üzenet visszhangja. Vannak ennél furcsább dolgok is az
éterben, uram. Időről időre feltűnik... mint valami segélykérő üzenet.
– Segélykérés? Mi az üzenet szövege?
– Folyton azt ismételgeti, hogy... "Mi vagyunk az utolsó túlélők?" Ezt, meg ennek a variációit.
– Nem El ikonból jön?
– Nem, uram. Elikon szignálja majdnem ugyanezen a sávon van, így az interferencia
majdnem kioltja ezt az üzenetet, de... mégsem. Olyan, mintha csak háttérzaj lenne, és nekem is
jó sok időmbe telt, mire sikerült ráhangolnom az adót, de... ott van.
– Rendben – grimaszolt Gaunt. – De ha bővül vagy változik az üzenet, azonnal jelentse! És
most hívja nekem Van Voytzot!
– Átkapcsalom a hívást a szobájába, uram.
Gaunt kisétált a szobából, amikor Beltayn nekilátott a rádióadóval bűvészkedni.
Pocsék egy nap volt, pedig a legpocsékabb részéről le is maradt. Arcuda jelentése szerint a
kapunál negyvenen estek el, és húsznál is több sebesültjük van. Harkot is beleértve.
Órák óta teljes harckészültségben várták a következő rohamot. Mert arra mérget vett volna,
hogy a Hinzerhaus kapujánál épp csak az előőrssel csaptak össze.
Varl a parancsnoki szoba előtt várt rá, s elvágólag tisztelgett neki.
– Rawne őrnagy tisztelettel arra kéri, uram, hogy haladéktalanul jöjjön a legfelső emelet
keleti tizenkettesbe.
– Mondja meg neki, Varl, hogy harminc percen belül ott leszek. Csak most értem vissza, a
kapunál a feje tetejére állt a világ, s még egy baráti csevely is vár rám a tábornaggyal.
– Igen, uram – biccentett a tanithi. – De... ez tényleg fontos. Az őrnagy a lelkemre kötötte,
hogy ezt is feltétlenül mondjam meg.
– Fél óra – somolygott Gaunt. – Felső szint, keleti tizenkettes... mi van odafent?
– Vértestvérek, uram. Beszivárgó egység. De elintéztük őket. És úgy tűnik, rájöttünk, hogy
jutottak be.
– Tényleg? – csillant föl Gaunt szeme. – Én... muszáj beszélnem a tábornaggyal, de aztán
már megyek is!
Varl ismét tisztelgett, és elsietett.
A parancsnoki szálláson nyoma sem volt az Éjjárónak, s a helyiség hideg volt és félhomályos.
A lámpák bágyadt fénnyel pislákoltak, s csak nagyon lassan világosodtak ki ismét. Gaunt sokért
nem adta volna, ha abbahagyják. Kezdte nagyon idegesíteni a dolog.
A Ház ocsmány akusztikájának köszönhetően idefönt is hallotta a lenti infirmáriumban
jajveszékelő sebesülteket, de ahogy megpillantotta a pirosan villogó jelet az asztalán heverő
adó-vevőn, azonnal kizárta a külvilág zajait.
Feltette a fejhallgatót, és lenyomta a hívást fogadó gombot.
– Kapcsolom önnek a tábornagyot, uram – hallotta Beltayn hangját.
– Halló... Elikon? – hajolt közelebb a króm mikrofonhoz a komisszár ezredes. Elikon? Itt
Gaunt! Igen... tisztán hallom, uram...
III.
IV.
– Tessék? – kérdezte Dalin értetlenül.
– Azt mondtam, hogy szükségem van egy szárnysegédre. Egy rátermett emberre, most, hogy
Fargher meghalt – mondta Meryn. – Valakire, akinek vág az esze. Tegnap maga volt az, aki a
térképek segítségével kiokoskodta, hol is vagyunk.
– Uram, én...
– Visszautasítja a felettese ajánlatát?
– Nem, uram.
– Jóval több zsoldot kap, majd, és...
– Nem ezért húzódozom, uram. Ebben a században én vagyok a legfiatalabb és
legtapasztalatlanabb. A többiekhez képest még mindig újoncnak számítok, így talán bölcsebb
lenne Neskont vagy Harjeont választania, kapitány. Esetleg Whelnt.
– Neskon lángszórós, és maga is tudja, hogy milyenek a lángszórósok. Csak az ölésért élnek.
Harjeonban pedig nem bízom. Vervunhive-i civil. Wheln... igaz, ő tapasztalt katona, igazi
veterán, de... nem adjutánsnak való. Túl régi vágású. Túl keményvonalas. Maga viszont... maga
talpraesett fickó, aki tudja, hogy mi merre hány lépés. Kérem, Dalin!
„Talpraesett, mi? Na meg az is egyértelmű, hogy az apám Caffran volt, az anyám Tona Criid,
és azzal, hogy a szárnysegédednek nevezel ki, sok jó pontot szerzek neked a seregben...”
– Ez a legkevésbé sem arról szól, hogy kik a felmenői – biztosította Meryn.Ezt nyugodtan
kiverheti a fejéből. Nem érdekel, hogy kinek a kölyke. Azért akarom, hogy az adjutánsom legyen,
mert közel-távol maga a legjobb választás erre a posztra.
– Remélem, nem bánja meg, uram.
– Akkor tegyen róla, hogy ne bánjam meg! – vigyorodott el a tanithi.
V.
VI.
A keleti tizenkettes a legfelső szinten hideg, huzatos hely volt, s a folyosók savas füsttől és
égett vértől bűzlöttek. A lőrésekkel ellátott kupolák alatt nem akadt tenyérnyi felület sem, ami
ne sérült volna meg a legutóbbi tűzharcban.
Koromfoltok és megperzselt falfelületek fogadták Gauntot, s a nyomában haladó Luddot és
Baskevylt.
– Rangidős tiszt közeledik! – csattant föl Baskevyl, s a következő pillanatban az egyik
alkóvból tucatnyi gárdista sereglett elő.
Rawne emberei voltak, míg a sort Varl és Mkoll zárta.
– Gondolom, a tábornagy szívélyes üdvözletét küldi – jegyezte meg epésen Rawne.
– Erről majd később tárgyalunk – mondta Gaunt. – Most inkább lássuk, ami miatt idejöttünk
– Sikerült rájönnünk, hogyan jutott be az ellenség a Házba – lépett közelebb Mkoll.
– A falpanelek mögött voltak a járatok, ugye? – kérdezte Baskevyl. – Rögtön tudtam, hogy
a...
– Nem a panelek – csóválta meg a fejét Rawne.
– Akár végig is kopogtathatja az összeset – intett a fal felé Mkoll.
Ez volt a legszarkasztikusabb megjegyzés, amit Gaunt valaha is hallott a tanithi felderítőtől.
A szarkazmus annyira nem volt rá jellemző, hogy a komisszár ezredes önkéntelenül is felkapta
rá a fejét.
Ha a jó öreg Mkoll is kezd kifordulni önmagából, akkor akár rá is haraphatnak a karabélyuk
csövére.
– Tehát akkor hogyan jutottak be? – húzta föl a szemöldökét Gaunt.
Mkoll felnézett a feléjük boruló kupolára, s a tisztek önkéntelenül is követték a pillantását.
A por, amit az örökké fúvó szél hordott a hátán, a lőréseken szivárgott be, amik mindig nyitva
voltak.
– Annyira egyértelmű, hogy az már szinte fáj – vont vállat a felderítők parancsnoka.
– Nekem azt mondták, hogy a spaletták zármechanizmusa beragadt – ingatta a fejét Gaunt.
– Meryn jelentésében olvastam. Tönkretette a por.
– A zármechanizmust valóban – húzta el a száját Mkoll. – Csakhogy itt nem erről van szó.
Varl?
Az őrmester bakot tartott a felderítőnek, s Mkoll egyszerűen felnyúlt, és feltolta a
legközelebbi szellőzőrácsot A fémIamellákkal teli keret hang nélkül engedett, s a felderítő
könnyedén kimászott a szabaddá vált nyíláson.
– A Császárra! – kerekedett el Gaunt szeme. – Ennyire egyszerű lenne?
– -A zármechanizmus itt már nem számít – vont vállat Varl.
– A spaletták anélkül is nyithatóak.
– Mindegyik? – kérdezte Baskevyl.
– Szerencsére nem, de csak ezen a folyosón vagy tízet találtunk, ami igen. Felteszem, máshol
sem sokkal jobb az arány.
– Már kiküldtünk néhány szakaszt, hogy ellenőrizzék őket – tette hozzá Rawne.
– Szávai... ezek szerint a Vértestvérek szisztematikusan végigjárták a legfelső emeletet, hogy
tönkretegyék a zárakat, és hogy előkészítsék a bejutásukat – tűnődött Gaunt.
– Ezek már hetek óta itt lehettek a környéken – mondta Varl. – Talán hónapok óta. Volt
idejük kifundálni a dolgot.
– Csak engem nyugtalanít egyedül, hogy mi mást fundálhattak még ki? – mordult föl
Baskevyl.
– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Olyan ez a hely, mint egy nyavalyás szita, csak azt talán
könnyebb lenne megvédeni. És én már kezdtem azt hinni, hogy a víz lesz a legégetőbb
problémánk. Hogy a fenébe várhatja el Barthol Van Voytz, hogy...
– Mit? – kérdezte Rawne élesen.
– Mindegy... Hogy akadtak erre rá?
– A Vértestvérek clleni összecsapás során.
– Eszrah találta meg – horkant föl Varl, de nem nézett Rawne szemébe.
– Tényleg?
– Tényleg – mondta Rawne hűvösen. – Rájött az ötperc, felrohant ide, mi pedig követtük.
– Tulajdonképpen én követtem – tette hozzá Ludd, de mintha senki nem figyelt volna rá.
– Talán hallott valamit – folytatta Varl. – Tudja, uram... az Éjjárók híres ötödik érzéke...
– Magának mennyi van, őrmester? – mosolyodott el Gaunt.
– Akkor... az Éjjárók híres hatodik érzéke. Szóval... rajtunk ütöttek. Vértestvérek mindenfelé,
erre Eszrah előbújik az árnyékok közül – ahogy szokta -, és fölszegezte a seggüket a falra.
– Kimászott? – kérdezett közbe Gaunt.
– Valószínűleg – bólintott Rawne. – És az ellenség nyomában jött vissza. Lest vetett nekik.
– Szóval... ennyi? – nézett föl a kupolára Ludd. – De... ha a Vértestvérek már itt voltak egy
idő óta, vajon... miért nem foglalták el ezt a helyet? Végül is, idejük bőven lett volna rá. Három
nappal ezelőtt, amikor befordultunk ebbe a völgybe, simán csapdába is sétálhattunk volna.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Rawne.
– Ludd rátapintott a lényegre – jegyezte meg csöndesen Gaunt.
– Lehet, hogy csak játszadoznak velünk?
– Vagy van idebent valami, ami nem tetszett nekik – nézett körbe Baskevyl. Valami, ami...
elriasztotta őket.
– Hülyeség – mondta Rawne hidegen.
– Ha olyasmi van ezen a helyen, amitől a Vértestvérek is félnek, akkor nekünk harangoztak –
tette hozzá Varl komoran.
– Szeretném látni, hogy hol mászott ki Mkoll – mondta Gaunt hirtelen.
– Szerintem ez nem a legbölcsebb... – kezdte Ludd, de Gaunt egy jeges pillantással
beléfojtotta a szót.
– Nem bocsátottam szavazásra a dolgot, Ludd!
– Mkoll? – kapcsolta be a rádióját Rawne. -A főnök szeretne körülnézni odafönt.
– Ezt valahogy gondoltam – jött az őrmester válasza. – Itt minden rendben, úgyhogy
nyugodtan feljöhet Kalap nem kell, de védőszemüveg igen.
Gaunt felvette a védőszemüvegét, és Ludd kezébe nyomta a sapkáját.
– Rawne őrnagy? Felsegítene?
– Varl! – intett az őrmesternek a tanithi, de Gaunt megrázta a fejét.
– Felsegítene, őrnagy?
A tanithi főtiszt kőmerev arccal tartott bakot.
– Köszönöm, Elim – biccentett Gaunt, majd követte Mkollt a szabadba.
VII.
Szótlanul figyelték, ahogy Gaunt kimászik, s a csönd lassan kezdett kínossá válni.
– Szóval... ha jól értem, maga most ideiglenesen kinevezett komisszárként dolgozik – próbált
Baskevyl beszélgetésbe elegyedni Ludd-dal. – Most, hogy Hark megsebesült.
– Igen... igen, őrnagy.
A csönd szinte megfojtotta őket, s a belladon kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.
– Nem lehet könnyű – nyögte ki végül.
– Valóban.
Egy darabig csak hallgatták, hogy üvölt kint a szél, és most már Ludd is kezdte úgy érezni,
hogy a hallgatás túl hosszúra nyúlt.
– Úgyhogy innentől kezdve sokkal jobban kell ügyelniük a viselkedésükre – mondta sután.
Varl úgy köhögött, mint aki félrenyelt valamit, aztán nem bírta tovább, és elnevette magát.
– Sajnálom – krákogta. – Én csak...
A fal mellett várakozó gárdisták sem bírták már tovább, és hangos röhögésben törtek ki.
– Szeretné, ha itt helyben agyonlőném őket? – kérdezte Rawne negédesen. – Csak hogy
példát statuáljunk.
– Nem szükséges – mondta Ludd halkan, és zavartan elfordult.
VIII.
IX.
Rikoltást hallottak, s Gauntban egy pillanatra felmerült, vajon lakhatnak-e még madarak
valamelyik kupolában. Aztán egyértelművé vált, hogy a hang emberi torokból származik.
Több mint száz méterre tőlük három alak bukkant elő a sziklák közül.
– A mieink?
– Igen – biccentett Mkoll. – Embereket küldtem ki, hogy átvizsgálják a hegygerincet, találják
meg az utat, ahol az ellenség feljutott, és tegyék tönkre a szegecseket meg a köteleiket.
Lassan, araszolva indultak meg a trió felé, minden egyes újabb kupolánál új kötelet rögzítve
az övükrecsatolt karabinerhez. Gaunt minden lépésért keményen megküzdött, s igyekezett nem
lenézni.
A pipáló hegycsúcsok a Phantine-ra emlékeztették, s a hideg ellenére kezdett leizzadni. Ha
megint feltámad a szél... ennél rosszabb helyen nem is lehetnének.
Az idő ólomlábakon járt, mire odaértek a három gárdistához. Caober és Jajjo udvariasan
biccentett, Eszrah ap Niht pedig továbbra is a környéket fürkészte.
– Találtak valamit? – kérdezte Gaunt.
– Nyugat felé, úgy egy kilométerre egész utat építettek kötelekből és szegecsekkel rögzített
létrákból – magyarázta Jajjo. Bonin és Hwlan már nekilátott szétszedni.
– Ettől függetlenül a kérdés még mindig adott – grimaszolt Caober. – Mit kezdhetünk az
erődökkel? Ezek a sziklába vágott tornyok meg az alattuk kialakított kazamaták állandó őrség
nélkül könnyű célpontok.
– Esetleg megpróbálhatnánk lezárni az odavezető utakat – javasolta Jajjo.
– Ez egy erődítmény – rázta meg a fejét Gaunt. -A bástyákra és a falakra embereket küldünk,
és ha az ellenség megpróbálna visszaóvakodni... kellemetlen meglepetésben lesz részük.
Eszrah, aki most is a Varltól kapott régi csillámlencséjét viselte, kifejezéstelen arccal nézte a
hegyek fölött gubbasztó, sárgán izzó holdat.
– Szép munka voltbiccentett feléje Gaunt. – Rawne meg az emberei is köszönettel tartoznak
neked.
Az Éjjáró megvonta a vállát, és továbbra is hallgatott.
– Van itt azonban még más is, uram – folytatta Caober, és átkalauzolta őket a kupola déli
oldalára.
Gaunt úgy számolta, innen a Ház főkapujára látnak rá, bár a távolság erősen eltorzította a
perspektívát. Közvetlenül alattuk tetők és apró őrtornyok sarjadtak a sziklából, akár egy
különösen csúf bőrbetegség tünetei.
– Ott, uram – mutatott lefelé a felderítő.
Messze alattuk, a Ház déli oldalában jókora udvar ásított, amit fémcserepekkel megrakott
falak öveztek. Gaunt lecsatolta az övéről a távcsövét, s egy darabig némán tanulmányozta a
helyet.
– Nem emlékszem, hogy eddig valaki is jelentést tett volna erről az udvarról – mondta végül.
– Nem, uram – értett egyet Mkoll.
– Szóval, van egy udvarunk, amiről eddig még csak nem is tudtunk – mondta halkan a
komisszár ezredes. – Tartok tőle, hogy ez a Ház még tartogat meglepetéseket.
Kilencedik nap.
Napkelte négy negyvenegykor. Elült a szél.
(Míg H. kórházban van, az én tisztem ennek a naplónak a folytatása.)
I.
II.
Mire Daurék a főkapuhoz értek, Chiria tizedes és az emberei már ott várták őket.
– Az egyes és kettes szakasz intézi a rakodást! – hajtotta előre a katonákat a kapitány. – A
hármas és négyes szakasz fedezi őket!
Chiria katonái kinyitották a külső kaput, s már kint is voltak. Nyugtalanító csönd fogadta
őket odakint. Bágyadt szellő rajzolgatott a porba, de nyoma sem volt a korábbi viharnak. A
sápadt napfényben egész messzire ellehetett látni, s az ember hirtelen nagyon sebezhetőnek
érezte magát.
A kapu előtti lapályon még mindig törött vértek és fegyverek roncsai hevertek, de halottak
sehol. Nyilván a Vértestvérek vitték el őket az éj leple alatt, szép csöndben.
A hamuszínű sziklák iszonyú súllyal tornyosultak fölébük, s a képzelet ellenséges lövészek és
gyalogosok ezreivel népesítette be őket, akik mind épp őket veszik célba.
Még nem látták a teherszállítókat, de a hágó falai felerősítették a turbinák dübörgését, ami
ott visszhangzott a szürke hegyek között.
Daur a kaputól tíz-tizenöt lépésre leguggolt, és lekanyarította a válláról a málhazsákot
Előhúzott egy háromlábú állványt, ami a mágneses jeladót tartotta, és aktiválta az eszközt. A
halvány, pulzáló fénnyel működésbe lépő alkalmatosság lett annak a képzeletbeli körnek a
középpontja, amit füstgránátokból rakott ki. A vad szél pillanatok alatt elfújta volna a füstöt, de
így, orkán híján, az égig értek a zöld füstoszlopok.
Ha a Vértestvérek eddig nem tudták, hogy készülődik valami, most már biztosra vehetik.
– Jönnek! – kocogtatta meg a sisakrádióját Criid, s valóban, a repülők sivítása most már
fülsértően éles volt.
Ban Daur felállt a földről, és visszarohant a kapu árnyékába. A hegyek takarásából hirtelen
két gép vágódott ki, s fekete árnyékuk vérszomjas ragadozóként vetette magát a szürkésfehér
porral borított lapályra. A repülők elhúztak a Ház fölött, de egy másodperc múlva már fordultak
is vissza, s gyorsan ereszkedni kezdtek.
A nagyobb jármű egy drapp Csatamén volt, csúf és szögletes, oldalán a K862-es
azonosítóval. Lassan függőlegesbe állított turbinái felkavarták a port, miközben a gép
ereszkedni kezdett.
A másik repülő egy Valkűr volt – alig egyharmada a Csataménnek, de fegyver jóval több
akadt rajta. Khaki és krémszínű mintázatától csak a farkára festett vörös csík ütött el. Cadogus
52 – ez állt rajta.
– Készüljenek! – próbálta Daur túlüvölteni a hajtóműveket. A por és a zöld füst furcsán
szabályos spirálban kanyargott az égre, de csak a Csatamén kezdte meg a leszállást A Valkűr
harminc méterrel odébb, függőlegesbe állított turbinákkal lebegett a talaj fölött.
– Gyerünk! – intett Daur. – Mozgás!
Az egyes és kettes szakasz Kolea és Daur vezetésével vágott neki a lapálynak, a másik kettő –
Criid és Kolosim parancsnoklata alatt – az LZ mentén állt föllegyező alakban, s árgus szemekkel
figyelték a hegygerincet.
Daur érte el elsőnek a teherszállítót. A levegő portói, forró fém és üzemanyag szagától volt
terhes, s mire a kapitány elérte a Csatamént, a nehéz, hidraulikus rámpa már le is ereszkedett.
Három egyenruhás fogadta a verghastit, akik máris elkezdték leereszteni az első megpakolt
raklapot – Mennyi lesz? – kérdezte Daur.
– Egy tucatnyi ilyen – bökött az egyikük a raklapra, amin jókora, vízzel teli hordók
sorakoztak. – Nincs valami rakodógépük?
– Nincs – rázta meg a fejét a kapitány. – Kézben visszük be őket.
A rohamkésével hasította fel az első raklapot, és a gárdisták kettesével kezdték visszafelé
cipelni a hordókat Brostin rögtön hármat vitt, de így is lassan haladtak.
„Pedig itt minden a gyorsaságon múlik!" – szívta a fogát Daur.
– Mozgás! – kiabált torkaszakadtából. – Mintha élnének!
Koleával együtt félrelökték az első, kiürült raklapot, s máris elkezdték felhasogatni a
másodikat.
Az első gárdista még csak most érte el értékes terhével a kaput, s látszott, hogy a süppedős,
porral fedett talaj, valamint a céleszközök hiánya miatt sokkal lassabban fognak haladni, mint
szeretnék.
Azok, akik lerakták odabent a hordókat, már jöttek is vissza. Egy kör elég volt, hogy
kifulladjanak, pedig még csak most kezdtek bele.
– Gyerünk! – sürgette őket Kolea, és mindegyiküknek egy-egy hordót nyomott a kezébe. –
Így soha nem végzünk!
Ahogy a Csatamén turbinái elhallgattak, a Valkűr is leszállt. A pilóta Criid szakaszától nem
messze tette Ie a gépet.
– Derin! Azokon a sziklákon legyen mindenki szeme! – csattant föl Criid, aztán odasietett a
repülőhöz.
A fedélzeti nyílás feltárult, s azonnal két egyenruhás mászott ki a gépből. Az egyikük
khakiszínű zubbonyt viselt, a másik feketét. Ez utóbbi egy súlyos málhazsákot cipelt magával.
– Erre! – integetett Criid.
Ahogy elindultak feléje, a nő jelzett a Valkűr pilótájának, s a repülő ismét a levegőbe
emelkedett. Élesen bedöntötte a gépet, s közben átállította a turbinák dőlésszögét, amitől a
Valkűr felfelé táguló spirálban kapaszkodott egyre magasabbra.
Criid elvágólag tisztelgett a két katonának, amint azok odaértek hozzá.
A khaki egyenruhát viselő alacsony, karcsú férfi volt rövid, szőke hajjal; s Criid egy pillanatra
megszédült Az őrnagy kiköpött úgy nézett ki, mint Caffran.
– Berenson őrnagy, a Cadogus 52-esektől! – próbálta túlkiabálni a zajt a férfi. – Ez itt a
taktikusom! Szeretném személyesen is üdvözölni a parancsnokát!
– Criid, Első és Egyetlen! – rázott vele kezet a nő. A rakodás még úgyis eltart egy darabig,
úgyhogy... akár indulhatunk is! Kérem, kövessenek!
Nyomában a két gárdistával, futólépésben indult a Ház felé.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
Merrt azok között volt, akik a visszavonulást fedezték. Mind a négy szakaszt a földszinti
főfolyosóra rendelték vissza, de a többségük fáradtan dőlt ki, amint beértek a kapun.
Odabent már szanitécek vártak őket, és a sebesülteket azonnal a gyengélkedőbe vitték.
Merrt félrehúzódott a hordágyat cipelő egészségügyisek útjából, és dühösen meredt a
karabélyára. Az egész épület remegett a folyamatos ágyútűztől, mindenfelé katonák
rohangáltak, de őt e percben csak a fegyvere érdekelte.
Ez a rohadék a csata során kétszer is bedöglött.
Most már biztos, hogy el van átkozva!
Szíves-örömest megszabadult volna tőle, de tudta, hogy nem fog menni a dolog.
Még mindig bizonyítania kellett az olyan embereknek, mint Hark, és esze ágában sem volt
egy ilyen elátkozott fegyveres történettel előállni, amikor még mindig próbaidőn volt.
Egy rossz lépés, és mehet vissza a RIP-re. Na, nem! Ezt most nem fogja elcseszni.
Ha Hark, Rawne vagy Gaunt megtudja, hogy egy olyan fegyverrel rohangál itt föl-alá, amit az
ellenségtől zsákmányolt, és valószínűleg el is van átkozva, és ő ezzel tisztában is van... hát akkor
ennyi volt.
Tényleg mehet vissza a RIP-re. Ha szerencséje van.
És Rhen Merrt nem a szerencséjéről volt híres.
Nem tudta, mihez kezdjen. Félt a fegyvertől, és biztosra vette, hogy az tisztában van ezzel.
Hogy élvezi a félelmét.
„Ne légy hülye! Ez csak egy karabély!”
Megdörzsölte a kopott Munitorium-azonosítót. Eddig nem sok figyelmet szentelt neki, végül
is csak egy azonosító kód volt, leszámítva, hogy...
Hogy nem az volt.
A kopott, sárga betűkből a HALÁL szó állt össze. Nagyot nyelt.
HALÁL.
Ez állt a fegyver tusán.
Lehunyta a szemét, és a hűvös falnak dőlt.
„Te hülye! Te emeletes barom! Mit rémisztgeted magad?! Méghogy HALÁL! Ki kell söpörnöd
a fejedből ezt a sok hülyeséget, különben totál becsavarodsz! Ez csak egy fegyver! Szó sincs
semmiféle átokról! Csak egy fegyver! Egy darab rozsdás ócskavas!”
– Szép munka volt, emberek! – szólalt meg valaki néhány lépésre tőle, s a tanithi gyorsan
kinyitotta a szemét.
Ban Daur kapitány sétált végig a Szellemek sorfala előtt.
– Szoros volt, de jól csinálták! És a parancsnokság épp most közölte, hogy a vízszállítmány
maradékát néhány perccel ezelőtt a belső udvarra rakták le. Az első kört ma én állom.
Merrt igyekezett kizárni a tudatából a katonák nevetését és az idegesítően jóképű Daur
kapitány szavait. Gyorsan lerakta maga mellé a fegyverét, mintha mérges kígyó lenne, ami
bármikor megmarhatja.
„Majd meglátjuk, 034ÁL! Majd meglátjuk! Majd én megtöröm az akaratodat! Mert kettőnk
közül én vagyok a főnök!" Sikerülni fog!
Mert ha nem... akkor tényleg ez a fegyver lesz a halála.
IX.
– Nekem nem szóltak róla, hogy bárkit is áthelyeznének az Egyeshez – mondta Gaunt,
miközben kinyitotta az irodája ajtaját.
Odabent, az egyik sarokban Beltayn görnyedt egy térkép fölé, miközben négy másik Szellem
Bonin, Fapcs, Dalin és Rerval – egy asztalra tucatnyi másikat terített ki éppen.
– Elnézést a rendetlenségért, uram! – vágta magát vigyázzba Bonin. Már megyünk is!
Gaunt szótlanul kitárta az ajtót, és megvárta, míg a térképekkel, lokátorokkal és
fényceruzákkal felszerelt ötösfogat kisorjázik az irodájából. Dalin szeme elkerekedett, ahogy
megpillantotta Berensont, de nem szólt egy szót sem.
A komisszár ezredes hellyel kínálta az őrnagyot és a taktikust, majd maga is letelepedett az
asztal szélére.
– Hamarosan talán kávéval is meg tudom kínálni önöket – mosolyodott el Gaunt halványan.
– Már amint találunk valamit, amivel lefőzhetünk egy adagot...
– Semmi gond, uram – rázta meg a fejét az őrnagy, majd levette a sapkáját, és lesöpörte róla
a port.
Gaunt most már értette Dalin döbbenetét. Berenson szinte megszólalásig úgy festett, mint a
néhai Caffran.
– Ahogy már említettem, engem semmiféle áthelyezésről nem informáltak.
– Ez is olyasmi, amivel a legutolsó pillanatban álltak elő – vont vállat Berenson. -A
parancsnokság meg ódzkodott tőle, hogy rádión értesítse.
– Az ellenség már több, biztonságosnak vélt kódolt üzenetünket feltörte – tette hozzá
Karples tompán.
– Azt az utasítást kaptam, hogy a teherszállítót követve közelítsem meg Hinzerhaust –
magyarázta az őrnagy. – Indulás előtt nekem csak annyit mondtak, hogy ez egy fura hely. Most
már értem, hogy miért. Mármost borsózik tőle a hátam!
– Pont olyan, mint ez az egész bolygóvont vállat Gaunt.
– Felteszem, Van Voytztól megkapta az eligazítást.
– Igenbólintott Berenson. -A tábornagy tökéletesen tisztában van vele, hogy önök itt milyen
nehéz helyzetben vannak, uram. Üdvözletét küldi, és hogy őszinte legyek, erre több időt szánt,
mint a taktikai eligazításra, ami azért... hagy némi kívánnivalót maga után.
– A viharok miatt nagyon nehéz figyelemmel követni az ellenséges csapatmozgásokat –
szúrta közbe Karples. – A taktikusoknál egyik felülvizsgálat követi a másikat.
– Karples azt hiszi, hogy büntetésből helyeztek át ide minket, mert ő meg a cimborái
elszúrtak valamit – mosolyodott el Berenson. – Hiába magyarázom neki, hogy nem taktikai
hibáról van szó. Az ellenség jókora erőket dobott át a Kehulgmélyföldeknél, és... megleptek
minket. Ha feltétlenül hibáztatni kell valakit, az a felderítés.
– Részleteket szeretnék hallani! – komorodott el Gaunt.
Karples egy holoprojektort vett elő a zsákjából, és az asztalra helyezte. Ahogy bekapcsolta, a
készülék felzümmögött, s csillogó fényből szőtt háromdimenziós térképet a levegőbe. A taktikus
megköszörülte a torkát, és magyarázni kezdett:
– Az offenzíva kezdeti szakaszában műholdas felderítést alkalmaztunk az ellenséges
csapatmozgás követésére. A legnagyobb erőket a Jaagen-alföldön és a környező provinciákban
vonták össze. Ennek tükrében választotta a parancsnokság Elikont főhadiszállásul. Innen
indítottuk meg a páncélozott hadosztályok vezette előrenyomulást, és a harckocsizók az elmúlt
napokban többször is összecsaptak az ellenséggel. Voltak, akik tartottak tőle, hogy az ellenség
esetleg kelet felé próbál áttörni a Banzie-csúcsok felé, és ez az, amiért a tábornagy úr ide küldte
a Tanithi Egyest. Biztosíték a kedélyek megnyugtatására.
– Hm... értem – húzta el a száját Gaunt. – De az elég hamar kiderült, hogy a dolgok nem
pont az eltervezett módon alakultak.
– Nem – csóválta meg a fejét Karples, s a holotérkép vad, színes mintákat rajzolt borostás
rágcsálóarcára. – Nem, uram. Az ellenség kijátszotta a szatellitákat, és jelentős erőket vont
össze a Kehulg-mélyföldeknél. És most ezek a seregek zárják lassan harapófogóba Elikont.
– Az egész front egy hatalmas mészárszék – szúrta közbe Berenson. – Örüljön, hogy idekint
teljesít szolgálatot!
– Most valahogy nincs kedvem örvendezni – húzta össze a szemét Gaunt. – Ellenség itt is
van.
– Gyors, többfrontos előrenyomulás – folytatta Karples. – Valószínűleg már hónapok óta
készültek erre. A keleti fronton elért sorozatos, gyors győzelmekre épített stratégia, aminek
Hinzerhaus az egyik végpontja. És sajnos egyre inkább úgy fest, hogy ezt a helyet nem csupán
egy előretolt helyőrségnek tekintik, hanem a következő offenzívájuk kiindulópontjának.
– Valahogy... nem boldogít a kitüntető figyelmük. – grimaszolt Gaunt.
– Nyilvánvaló, hogy a pontatlan felderítés miatt rosszul helyeztük el az erőinket – értett
egyet Berenson. – Viszont bízvást állíthatom, hogy ez már nem sokáig lesz az ön problémája,
uram.
– Tényleg?
Berenson mosolya láttán borsózni kezdett a háta. Tényleg szakasztott olyan, mint Caffran.
– A Cadogus 52-esek teljes hadereje lesz a felmentő sereg, parancsnok. Húszezer birodalmi
gárdista, egy teljes páncélos és tüzér hadosztály, valamint harcra kondicionált pszik. A
bürokraták miatt késve indultunk volna a Jaagen harci zónába, de most már inkább a Császár
akaratát látom a dologban. A csapataink mostanra már elhagyták Elikont, és kelet felé
haladnak, hogy megütközzenek az ellenséges erőkkel. Mutassa meg a parancsnoknak, Karples!
A taktikus három pontot jelölt meg a holografikus térképen, ahol a Cadogus 52-es
várhatóan találkozni fog a Vértestvérekkel.
– A főműsor valószínűleg a Banzie-csúcsoknállesz majd, de ennek a helynek a jelentőségét
sem szabad alábecsülnünk – folytatta Berenson. -A következő három nap során öt gépesített
zászlóalj érkezik majd, és onnantól kezdve már hadd főjön a mi fejünk emiatt a hely miatt.
Addig azonban a Tanithi Egyes ki kell, hogy tartson. Azért is vagyok itt, hogy ebben segítsek,
parancsnok.
– Remek! – ült ki zord mosoly Gaunt arcára. – Remélem, jól lő!
Tizedik nap.
Napkelte négy ötvenháromkor. A. C. azt mondta, hogy egészen jók a látási viszonyok. Halálra
unom magam a gyengélkedőn. (Brá) Bárcsak felkelhetnék, de pokolian fáj a hátam.
Hason fekszem egy rohadt hordágyon. Lehet, hogy a karrierem hátralevő részét is itt töltöm.
L. is benéz néha. Szegény ördög! A Szellemek valószínűleg nem valami segítőkészek vele
szemben.
A katonák tegnap óta keresik a belső udvart, ahol a víz van, de még nem sikerült megtalálni.
A torkom jobban fáj, mint a hátam, pedig A. C. szerint a hátam sem egy leányálom.
Megint rosszul aludtam, és (álmomban távoli hangokat és dudaszót hallottam, és) sokszor
megébredtem. Valami készül. G. is benézett, de nem mondott semmit.
Domor meghalt az éjjel. Kétszer. D. hozta vissza mindkét alkalommal a klinikai halálból.
Nagyon félek, hogy már nem húzza soká. Rendesen felszerelt kórházba kellene vinni. Mert ebben
a patkánylyukban nincs sok esélye.
I.
Nagyon korán volt még, s a fali lámpák hunyorgó fényei is csak félhomállyá tudták hígítani a
ragacsos sötétséget. Csak a szél neszezett.
A fekete csipkébe öltözött, rémálom arcú dáma ismét a folyosókat járta. Maggs hallotta a
lépteit, s szinte érezte a belőle áradó áporodott hideget.
A vén szipirtyó mindannyiuk halálát akarja, ez már biztos.
Elég volt lehunynia a szemét, hogy lássa a nő arcát, ami már nem is volt arc.
Maggs hajnali őrségbe volt beosztva a legfelső emelet nyugati tizenötös blokkjának egyik
tornyába. Eleinte a hatfős őrség váltásokban aludt, de mivel odakint még a port sem látták a
vaksötétben, végül elunták a dolgot, és kollektívan húzták a lóbőrt. Ha valaki erővel próbálná
kinyitni a lezárt spalettákat, a kifeszített bukózsinórok úgyis jeleznék.
Maggs hallotta a lassú, csöndes lépteket, és kibiztosította a karabélyát.
– Mi van? – kérdezte Gansky álomittasan.
– Semmi! – mordult rá Maggs.
Már nem hallotta a lépteket.
Felkelt, és ellenőrizte a bukózsinórokat.
– Mennyi az idő?
– Öt-huszonkettő – ásított egy nagyot Lizarre, majd megigazította a tarkója alatt a
málhazsákját Maggs kilépett a toronyból, és végigsétált az összekötő folyosón.
Sehol semmi.
Jobb is ez így. Nagyon nem szeretett volna szembetalálkozni az öreg dámával.
II.
Baskevyl felriadt, aztán nyöszörögve fordult a másik oldalára a kőpadlón. Ez még mindig
ugyanaz a mocskos, kísértetjárta ház.
Nem volt kedve felkelni, de tudta, hogy muszáj lesz. Valami zaj ébresztette fel, és nem volt
benne biztos, hogy csak álmodta.
Feltápászkodott, és kiosont a hatvan embernek szállást adó körletből. A Szellemek
ugyanolyan nyugtalanul aludtak, mint ő, s nem egy szinte dobálta magát álmában. Mégsem volt
szíve felébreszteni őket. Minden perc pihenésre szükségük van.
Odakint, a hallban lecsatolta az övéről a kulacsát, és meghúzta. Víz volt, viszonylag hűvös,
tiszta víz, a tegnap szerzett készletből való. Míg nem találják meg a belső udvarra vezető utat,
mindenki fél fejadagon él. Az ő kulacsa alján is már csak néhány kortynyi lötyögött, és annak
még ki kell tartania reggelig.
Ha nem találják meg hamarosan a titokzatos belső udvart, a legszigorúbb takarékosság
mellett sem húzzák már négy napnál tovább.
Mintha maga az udvar nem akarta volna, hogy megtalálják Gaunt rádióüzenetet küldött
Elikonba újabb készletekért, de egyelőre még választ sem kapott, nemhogy ígéretet.
A fény egy pillanatra teljesen kihunyt, s vagy két szívdobbanásnyi idő kellett hozzá, míg
ismét visszatért. Éjjel sokkal lassabban pulzált a fény. Mintha a Ház is aludna, nem csak a lakói.
De valami ekkor sem pihent. Ismét hallotta a zajt, és már tudta, hogy ez ébresztette föl.
Csikorgó hang volt, távoli, mintha a föld gyomrából kúszott volna föl hozzá.
A démonféreg még mindig odalent várakozott. Őrá várt.
III.
Most mi...
A többit sztatikus zaj nyelte cl.
Ismételje, Elikon! – próbálta Beltayn, immáron sokadszor. Elikon, itt Nalfa! Ismétlem, itt
Nalfa! Választ szeretnék a korábbi, vízszállítmánnyal kapcsolatos kérésre!
Amikor feltámadt a szél, az a rádióforgalom végét is jelentette egyben.
Beltayn fáradtan dőlt hátra a székében, és levette a fejhallgatót Öt-huszonhárom volt.
Megígérte Gauntnak, hogy korán kel, és megpróbálkozik a rádióval.
A lenti nagyterem csöndes volt és kihalt. Valamelyik emeleten egy őrszem sétált komótosan,
a léptei zaját idáig elhozták a falak. „Szegény fickó! – gondolta a tanithi. Pokolian fáradt lehet!”
„Mind azok vagyunk...”
Ivott egy korty vizet a csökkentett fejadagjának még megvolt a fele, aztán feltápászkodott,
és elindult vissza, a parancsnoki szállás felé.
– Beltayn!
Dalin volt az, aki egy jókora paksamétával a hóna alatt várt rá az egyik elágazásnál.
– Nem kéne neked aludnod? – húzta fel a szemöldökét kérdőn a tanithi.
– Nem megy-rázta meg a fejét a fiatalember. Egész éjjel a térképeken rágódtam.
– Felesleges – legyintett Beltayn, aki tegnap éjjel hajszálnyira jutott attól, hogy bekattanjon.
Dalinnal, Boninnal és még vagy három felderítővel leültek, és centiről centire átnyálazták a
térképeket. A mesebeli udvart keresték.
A sereg ezt a nevet akasztotta rá. A mesebeli udvar.
Pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált a térképek végzetes pontatlansága. Egyik sem ugyanazt a
helyet ábrázolta, és Beltayn eljátszott a gondolattal, vajon nem a hírszerzésnél akart-e valaki
nagyon csúnyán kibabrálni velük. Mert az legalább valamiféle értelmes szándékot feltételezett
volna. De ha mégsem... akkor a taktikusoknál meg a Munitorium hivatalnokai közt még annál is
több a seggfej, mint gondolták.
Máskülönben hogy a fenébe sózhattak rájuk vagy egy tucatnyi teljesen különböző térképet?
Úgy, hogy ez senkinek nem szúrt szemet?
Órákig próbáltak eligazodni rajtuk, csak hogy végül céltalanul bolyongjanak körbe-körbe. Egy
idő után Mkoll is csatlakozott hozzájuk, s bevetette a legendás tanithi irányérzékét Tudták,
hogy hol kellene lennie az udvarnak, de így sem jutottak a nyomára. Még csak egy nyavalyás
folyosót vagy alagutat sem találtak, ami legalább arrafelé vezetett volna.
Végül aztán őket is legyűrte a fáradtság.
– A víz onnan nem megy sehová – zárta le sztoikus nyugalommal a maga részéről a keresést
Mkoll. – Aludjunk!
Beltaynt jobban meglepte Mkoll hozzáállása, mint a tény, hogy nem találta meg az udvart. A
felderítők parancsnoka nem szokta feladni.
Mintha... maga a Ház nem akarná, hogy megtalálják az udvart, s vele együtt a vizet. Persze,
ez baromság volt, mert ezt elhinni... azt feltételezte volna, hogy a Ház... él.
– Az jutott az eszembe – mondta Dalin -, hogy mi van akkor, ha... mindegyik térkép helyes.
Ha egyik sem hibás.
– Aludnod kellene, kölyök!
– Nem... hadd magyarázzam el! Mi van, ha mindegyik pontos? Vagy legalább egy részük az?
Egy részük nyilván nem, de... azokat a részleteket kellene megkeresnünk, amik passzolnak, és a
Házban is megtaláljuk őket.
– Már próbáltuk – sóhajtott lemondóan a rádiós.
Értékelte a fiú igyekezetét, de túl fáradt volt, hogy hagyja a pihenőidejét felesleges dolgokra
pazarolni.
– Hadd magyarázzam el! – erősködött Dalin. – Ezen rágódok már órák óta. Mindegy, hogy
mennyire különböznek a térképek, vannak részek, amik mindegyiken megegyeznek. Gaunt
térképén ott a lenti nagyterem meg az oldalsó csarnokok, csakúgy, mint Rawne-én. Hark
térképén is ott vannak, de a galériák már nem. Kolea térképén ott van az összes galéria, még
azok is, amik egyetlen másikon sincsenek feltüntetve. A kút mindegyiken látszik, és hat térképen
ott a generátorállomás is, bár...
– Te tényleg nem aludtál semmit – csóválta meg a fejét Beltayn.
– Tényleg – biccentett szórakozottan Dalin. Daur térképe rossz szinten tünteti fel a
generátorállomást, ugyanakkor ez az egyetlen olyan, amin egy olyan hely is látszik, ami akár az
udvar is lehet.
– A mesebeli udvar. Arra már tegnap éjjel rájöttünk, hogy a kapitány térképe a
legzavarosabb mind közül. Néhány részlettől eltekintve mintha egy egészen más helyről
rajzolták volna.
– Igen, de... mi van akkor, ha valójában mindegyik helyes?
– Egyfolytában ezt hajtogatod – sóhajtott föl Beltayn. Mire akarsz kilyukadni?
– Milyen régi ez a hely?
– Fogalmam sincs.
– De az biztos, hogy régi, nem?
– De. Nagyon régi.
– Akkor az idők folyamán valószínűleg újra meg újra átépítették. Egyes részeit elbontották
vagy megváltoztatták, úgyhogy akár mindegyik térkép lehet pontos. Vagy legalábbis, amikor
rajzolták, pontos volt.
– Hát lehet, hogy... micsoda?
– Lehet, hogy mindegyik pontos – ismételte meg Dalin vigyorogva. – Vagy legalábbis pontos
volt, amikor készítették. Valószínűleg az épület egy-egy korábbi állapotát tükrözik. Ez itt
például...
Találomra kiválasztott egyet a térképek közül, és kigöngyölte.
– Ez itt például lehet, hogy kétszáz éves. Ez meg ötszáz. Ki tudja? De egyik sem a jelenlegi
állapotot mutatja, hanem azt, hogyan nézett ki a Ház korábban.
– Ez... nem is olyan hülyeség, kölyök! – nyögte ki végül Beltayn.
– Úgy néz ki, hogy Dalinnak igaza van – szólalt meg a hátuk mögött Mkoll.
Mindkét Szellem riadtan rezzent össze. Egyikük sem látta vagy hallotta közeledni a tanithit –
A frászt hozod az emberre, őrmester! – méltatlankodott Beltayn.
– Akkor jó – bólintott Mkoll. – Úgy néz ki, még nem jöttem ki teljesen a gyakorlatból.
Visszabaktattak a rádiós asztalához, és letelepedtek a rozoga székekre. A felderítő úgy festett,
mint aki hónapok óta nem aludt, s amikor a kezébe vette az egyik térképet, a lámpák pisla
fényében is látszott, hogy milyen sápadt.
– Szóval, azt mondod, hogy ezeket különböző korokban készítették – tűnődött hangosan. –
Például ez a galéria itt, ezen a térképen... lehet, hogy jóval azok után épült, hogy ez a másik
térkép elkészült?
– Pontosan – mosolyodott el Dalin. – Új szárnyakat építettek, másokat átalakítottak vagy
lebontottak. És akkor még nem is beszéltünk az esetleges hibákról. Végül is ezek kézzel rajzolt
térképek.
– Logikus – bólogatott Mkoll.
– Vág a fiú esze! – értett egyet Bel.
– Akár az apjának!
– De ez akkor sem ad rá magyarázatot, miért ezeket utalták ki a seregnek – csóválta a fejét
Dalin.
– Lehet, hogy a könyvtárosok szúrtak el valamit – vont vállat a rádiós. – A taktikusok a
Hinzerhaus térképét kérték, és lehet, hogy valaki nem a megfelelő kódot ütötte be a
kogitátorba, és íme... a Ház történelméből kaptunk ízelítőt, ahelyett, hogy a legmodernebb
térképből adtak volna egy tucatnyit – Ez is logikusan hangzik – nézett föl a térképből Mkoll.
– Fethre... örülök, hogy ebben a nyamvadt kriptában végre valami értelmesen hangzik!
– Ne hívd kriptának! – komorodott el Beltayn. – Balszerencsét hoz!
– Bocs!
– Szóval akkor... használható az ötlet? – nézett egyik veteránról a másikra Dalin. – Lehet
gyakorlati haszna?
– Lehet – értett egyet az őrmester. – Menj, ébreszd föl Bonint, és mondd meg neki, hogy
szedjen össze egy szakasznyi felderítőt!
– Ébresszem föl Bonint?
– Igen.
Dalin önkéntelenül is nagyot nyelt. Felébreszteni egy alvó tanithi felderítőt nem tűnt
különösebben jó ötletnek.
– Jó, akkor majd felébresztem én– tápászkodott fel a székből Mkoll. – Legyetek a nyugati
négyesben tíz perc múlva! A térképekkel együtt!
Ahogy kitette a lábát a rádiós szobájából, Beltayn megveregette a fiú vállát.
– Jól csináltad, kölyök! Sikerült lenyűgöznöd.
– Mkoll őrmestert? Tényleg? Nem... nem nagyon látszott rajta.
– Pedig majdnem ugrált örömében – vigyorodott el Bel. – Higgy nekem, jó benyomást tettél
rá! És most kapjuk össze magunkat, és irány a nyugati négyes! A térképeket te hozod!
Míg a fiú összeszedte a térképeket, a tanithi még egyszer ellenőrizte a rádióját Az
egyikjelzőfény hirtelen kigyulladt, s a rádiós azonnal feltette a fejhallgatót – Mi az? – kapta oda
a fejét Dalin.
– Végre valami jel! – vigyorodott el Bel.
– Mi vagyunk az utolsó túlélők? Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van odakint? – kélt a
halk suttogás az éterben.
Beltayn hátán felállt a szőr, és megkocogtatta a fejhallgatóját – Ki vagy? – krákogta. – Ki van
ott?
– Mi vagyunk az utolsó túlélők?
– Ki az?! – csattant fel Beltayn. – Válaszoljon!
A hang kifakult az éterből, és a tanithi reszkető kézzel tette le a fejhallgatót – Van valami?
kérdezte Dalin óvatosan.
– Nincs – ingatta a fejét Beltayn. – Semmi lényeges.
IV.
Egy darabig farkasszemet nézett a 034ÁL-lal, aztán a vállára kanyarította a karabélyt Öt-
huszonöt volt, s a Ház olyan csöndes, akár egy temető. De volt valami a levegőben. Készülődött
valami.
A csontjaiban érezte.
Már órák óta fent volt, s a bágyadt félhomályban a karabély sárga jelölőkódját
tanulmányozta. De most... készült valami.
Néptelen folyosókon vágott át, s ahogy a nagyterembe ért, az egyik sötét zugból egy árnyék
vált ki.
Az Éjjáró volt az, kezében az elmaradhatatlan íjával, s kopott csillámlencséi mögül
méregette a tanithit.
– Te is? – kérdezte Merrt.
Eszrah kifejezéstelen arccal bólintott.
– M... m... menjünk! – suttogta Merrt.
Az Éjjáró egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, pedig a tanithi valójában a karabélyához
beszélt.
V.
Bragg az éj legsötétebb óráiban jött el hozzá, s egészen hajnalig maradt. Mint rég, amikor
párban osztották be őket őrségre. Egy szót sem szóltak egymáshoz, s Larkin mereven nézett
kifelé, a hatos őrtorony ablakán. De nagyon is tisztában volt vele, hogy Bragg ott van.
Hideg veríték tapasztotta a hátához a zubbonyt, s Banda hangos szuszogása ellenére is
tisztán hallotta a fülében dübörgő vért. Akárcsak Bragg lassú, nyugodt lélegzetvételét Biztos
volt benne, hogy Bragg az. Larkin ismerte a szagát, az enyhe sacra- és dohányszagot, és
belesajdult a szíve, amikor tudatosult benne, milyen rég nem látta már legkedvesebb barátját.
Szeretett volna megfordulni, szerette volna megölelni Bragget, és megkérdezni, merre járt
ezek alatt az évek alatt.
De a racionális énje nagyon is jól tudta, hol volt Bragg az elmúlt években, s nem mert
megfordulni.
Félt.
Bragg a Phantine-on halt meg. Lijah Cuu ölte meg, az őrült, szadista állat, akit végül a
Herodoron maga Larkin kapott puskavégre.
Ez itt a háta mögött nem Bragg.
Nem lehet Bragg.
Annak ellenére, hogy hallotta a lélegzetét és érezte a szagát.
Bragg jobban hiányzott neki az elmúlt évek során, mint azt be merte volna ismerni. Ha újra
találkozhatna vele... az csodálatos lenne.
De nem így.
A Császár szerelmére, nem így!
Nem sokkal öt előtt Bragg feltápászkodott, majd felmordult, és kiballagott az őrposztról.
Larkin egy darabig még csöndben fülelt, aztán lassan, óvatosan megfordult.
Banda még mindig a sarokban húzta a lóbőrt, de rajtuk kívül senki más nem volt a
helyiségben.
Larkin óvatosan kinyújtotta a lábát, és megmozgatta az izmait. Túl sokáig ücsörgött egy
helyben mozdulatlanul. Odabicegett a padlón hagyott üveghez, és meghúzta.
Sacra volt benne. Édes, egyszerre selymes és karcos. Ilyet már egyetlen anyaszomorító sem
tudott főzni. Larkin tudta, hogy mi ez.
Ajándék.
– Köszönöm, barátom! – emelte meg az üveget, és ismét belekortyolt – Mi van már? –
kérdezte Banda álomittasan.
– Ez a tiéd? – mutatta oda neki az üveget Larkin.
– Nem.
– Jól gondoltam. Aludj csak!
A nő a fal felé fordult, és már vissza is aludt. A tanithi még egy kortyot engedélyezett
magának, aztán visszacsavarta az üveg kupakját, és a málhazsákjába süllyesztette.
A kronométere szerint öt-huszonhat volt.
– Készüljetek! – szólt be valaki az ajtón.
Mire Larkin megfordult, már nem állt ott senki. Lehet, hogy valójában nem is volt ott senki,
de... ismerte ezt a hangot, és ismét megborzongott.
Csak egyetlen embert ismert egész életében, aki öt-huszonhatkor ilyen friss és vidám volt, s
már hajnalok hajnalán az őrposztokat ellenőrizte. Akinek ilyen a hangja.
És az Colm Corbec volt.
VI.
VII.
VIII.
Mkoll felemelte a lámpáját, és bevilágította maga előtt az utat. Úgy tűnt, a Ház ezen
részében egyetlen világítótest sem szuperál.
– Nos? – kérdezte.
Dalin és Beltayn gyorsan átfutották a kezükben tartott térképeket a fiatalabb katona
zseblámpájának fényénél.
– Pillanat! – morogta Beltayn. – Van itt egy kis... gikszer...
– Megint? – nyomott el egy emberes ásítást Bonin. – És ezért kellett fölkelnem?
– Türelem! – csitította Mkoll.
A Hwlan vezette ötfős felderítő szakasz ebben a pillanatban tűnt föl az előttük nyújtózó
folyosó végén.
– Nincs itt semmi, főnök – mondta Hwlan fáradtan.
– De a térképek... – kezdte Beltayn.
– Talán... van itt valahol egy titkos átjáró – vont vállat Dalin.Egy befalazott járat. Ha
nekiállnánk végigkopogtatni a falakat...
– Na ne! – forgatta a szemét Mkoll. – Ezzel már Baskevyl is az agyamra ment!
– Várjunk csak! – kapta föl a fejét hirtelen a rádiós. – Ez ugye a középső szintek egyike, keleti
nyolcas blokk?
– Keleti kilences – rázta meg a fejét Bonin.
– Nem... ez a keleti nyolcas! – tiltakozott Hwlan is.
– Akkor most mindenki fogja be! – csattant föl Beltayn. – Itt ez a két térkép! Itt... itt kell
lennie egy dél felé vezető átjárónak!
– De nincs! – morogta Mkoll.
Dalin behúzott nyakkal állt a szúrós pillantások kereszttüzében. Végtére is mindez az ő
ötlete volt eredetileg.
– Nincs itt semmi! – csapott dühösen a falra Mkoll, aztán úgy kapta vissza a kezét, mintha
megcsípték volna.
A dohánybarna fal tompán döndül t. Mint ami mögött üreg van.
– A Császárra! – suttogta az őrmester. – Ezt nem hiszem el!
– Valaki kerítsen egy feszítővasat! – kiáltotta Bonin. – Most!
IX.
Öt-harminchárom.
Larkin odasántikált a hatos lőállás egyik spalettájához, s kilesett a lamellák között.
Odakint a szél üvöltése nyöszörgéssé szelídült. A céltávcsövével vette szemügyre a terepet
Most, hogy a szél nem kavarta a port, egészen a hágóig el lehetett látni, s a csúcsok felett már
ott sejlett az elkövetkezendő nap ígérete.
De lent, a talaj közelében minden hideg, hallgatag árnyakkal volt tele.
Odalent... van valami odalent.
Csak egy vizespalack, ami tegnapról maradt a kapu előtt. És néhány fagyott holttest – barát
és ellenség vegyesen.
Visszabicegett az ajtóhoz, és kilesett Az üres folyosón csak az árnyékok moccantak a lámpák
lassú pulzálásával egy ütemben.
Se Bragg, se Cohn Corbec.
Csak Szellemek, de sehol egy kísértet.
Új tárat csúsztatott a lézerpuskájába, a helyére erősítette a céltávcsövet, majd megbökte
Bandát a csizmája orrával.
– Kelj föl! – súgta.
– Menj a francba! – motyogta a nő alig hallhatóan.
– Kelj föl! – mondta Larkin, most már jóval élesebb hangon. – Kelj föl, mert mindjárt a
nyakunkon vannak! Érzem!
– Ezt is érezhetnéd... – dugta ki a nő a takaró alól a bal kezét, és felemelte a középső ujját.
A tanithi lecsatolta az övéről a kulacsát, s odalökte a nőnek.
– Igyál! Ilyen kókadtan semmi hasznodat nem veszem.
Banda meghúzta a kulacsot, s mire nehézkesen feltápászkodott, Larkin már az ablaknál állt.
– Mit láttál? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel a nő, s a puskája után nyúlt.
– Egyelőre még semmit. Úgyhogy figyelj te is!
X.
XII.
XIII.
A bukózsinór megfeszült, ahogy a spalettát valaki elkezdte kívülről kinyitni. Egy arc jelent
meg a lamellák között, s egy pillanatra úgy tűnt, hogy a fekete csipkét viselő vénasszony csúf
ábrázata az.
Aztán a helyét egy Vértestvér vasfekete arcmaszkja foglalta el.
Wes Maggs azért így is agyonlőtte.
XIV.
XV.
I.
A hajnal sápadt fényénél a világ végén álló Házat két oldalról támadták meg a Vértestvérek
Közel háromezer harcos sereglett elő a sziklák közül, amik a Hinzerhaus felé vezető utat
szegélyezték, s üvöltve rohanták meg a főkaput és a déli erődfalat Ezzel egy időben egy legalább
négyszáz fős alakulat az északi fal tornyai és kazamatái ellen indított támadást a Ház mögötti
hegyek irányából.
Gaunt, akit a csatazaj riasztott föl, magára kapta a viharkabátját, s máris futólépésben
indult a földszinti nagyterem felé.
Rerval, Kolea adjutánsa volt az első, aki az útjába akadt, tőle tudakolta, hogy áll a helyzet.
– A C-század tartsa a kaput! – adta ki a helyzetjelentés után a parancsot. -A H és a J a
legfelső szint nyugati szektorait védjék! A tartalék nehézfegyvereket a déli kazamatáknál állítsák
fel!
Rerval pillanatok alatt továbbította a parancsait, s egy perc múlva már gárdisták százai
dübörögtek végig az ősöreg épületen, a kijelölt harcállásaik felé.
Az ellenség üvöltése, a fegyverek dübörgése és sivítása a vastag falak ellenérc is tisztán
hallatszott.
– Látási viszonyok?
– A szél alig néhány perce állt el, uram.
– Miért vártak a szélcsendre7 – tűnődött Gaunt hangosan.
– A por és a szél most az ő szövetségesük. Ennek fedezékében nyugodtan rajtunk üthettek
volna már korábban is!
– Úgy vélem, épp ez volt a szándékuk, uram – mondta Karples, aki Berenson oldalán ekkor
ért oda.
– Akkor?
– Felteszem, a főerőik a hegyek felől behatoló alakulatok jelére vártak, de, mivel az önök
felderítői tönkretették az ellenség létráit és kötélhágcsóit, azok az egységek a tervezettnél
nyilván jóval lassabban érték el a célt. Közben a nap is fölkelt, s a széllel meg a porral együtt a
fedezék és a meglepetés is odalett, de... szemmel láthatóan úgy döntöttek, hogy ennek ellenére
megindítják a támadást.
– Bízzunk benne, hogy drágán megfizetnek ezért! – vigyorodott el Berenson, és megütögette
a kezében tartott, vadonatúj, rövid csövű lézerkarabélyt. – Hol álljak szolgálatba, uram?
– Egyelőre maradjon a közelemben! – mondta Gaunt. – Kolea?
– Már úton vagyunk! – kiabált föl az alagsorba vezető lépcsőről a verghasti.
– Rawne! Magáé a főkapu! Én a legfelső emeletre megyek! Rerval, aki eddig az adó-
vevőjével bajlódott, a hátára kanyarította a készüléket, s már indult volna Kolea után, amikor
Gaunt megállította.
– Hol van Bel?
– Nem tudom, uram. Az adó-vevője itt van, szóval... gondolom...
– Kell nekem egy rádiós!
– Én értek hozzá – állt elé Karples.
– Jó. Fogja az adó-vevőt, és jöjjön! Criid!
– Uram!
– Maga meg az emberei kísérnek minket!
II.
A hegy gyomrában, mélyen a Ház alatt Mkoll hirtelen megtorpant. Még ide, a mélybe is
leszűrődött a csatazaj.
– A parancsnoknak szüksége van rám! – nyögött föl Beltayn.
– Ezt majd én lerendezem Gaunttal – mondta Mkoll. – Most az a legfontosabb, hogy
biztosítsuk a vizet. Vidd magaddal Dalint, és találjátok meg azt a nyavalyás udvart! Bonin,
Hwlan és Coir majd elkísér titeket.
Az öt Szellem megfordult, s rohanvást indult visszafelé.
– Mozgás, emberek! – intett Mkoll a többi felderítőnek Kettesével szedték a lépcsőket, s
ahogy egyre közelebb értek a legfelső emelethez, úgy vált a csatazaj egyre hangosabbá.
A nyugati hármas blokk előtt a szintén felfelé siető L-század katonáiba botlottak. Gyorsan a
fal mellé húzódtak, hogy utat engedjenek a gárdistáknak A sort Ludd, Merrt és az Éjjáró zárta.
– Komisszár! – kiáltott oda Luddnak az őrmester. – Uram!
– Mkoll?
– Úgy néz ki, hogy Beltaynék megtalálták az udvart. De... némi erősítés jól jönne nekik.
– Hogyne! – értette el a szót Ludd, akit mintha hájjal kenegettek volna, hogy a neves tanithi
őrmester a komisszári rangnak kijáró tisztelettel szólt hozzá. – Hol vannak?
– Mklane majd odavezeti magukat – intett az egyik felderítője felé Mkoll. – És uram...
mindenféleképpen kell az a víz!
– Egyetértek – biccentett Ludd, majd Mklane után sietett.
Ahogy hallótávolságon kívül ért, az őrmester odalépett az Éjjáróhoz.
– Vigyázz rá, Eszrah!
– Meglesz – suttogta a magas harcos.
Mkoll a többi felderítő élén az L-század után akart indulni, mikor valaki utána kiáltott:
– É... és én?
Az őrmester lélekben vállat vont. Mióta egy lövés elvitte Merrt fél arcát, a tanithi
mesterlövész már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Egy roncs, akit mintha tudatosan
került volna a jó szerencse.
– Maradj a komisszár mellett!
– Értettem! – biccentett Merrt.
Mire megfordult, a felderítők már el is tűntek a lépcsőfordulóban. Ismét egyedül volt.
Nagyot sóhajtott, s Ludd nyomába eredt.
III.
IV.
A Ház legfelső emeletén, a tornyok és kazamaták fölé boruló kupolák alatt a harc véres
kézitusává fajult A Vértestvérek először csöndben próbáltak bejutni a szellőztetőkön és a
spalettákon keresztül, ahogy azt az előző napok során is tették. Most azonban mindenhol
felfegyverzett őröket találtak, akik már várták őket. Mikor felnyitották a spalettákat, gyilkos
pergőtűz fogadta a behatolókat Mivel a Vértestvérek mögött százöles mélység tátongott, s nem
volt már hová visszavonulniuk, öngyilkos rohamra indultak, hogy túlerővel foglalják el az
őrtornyokat.
A zárt térben elviselhetetlen volt a csatazaj, a lézersugarak sivítása s az egymást gyilkolók
üvöltése. A Szellemek az éjszaka folyamán hevenyészett barikádokat emeltek, amik ugyan némi
védelmet jelentettek a behatolókkal szemben, de a birodalmi alakulatokat is elvágta egymástól.
A tisztek folyamatosan arra kényszerültek, hogy rádión tartsák a kapcsolatot a többi egységgel,
s így szinte lehetetlen volt olyan többlépcsős tűzvonalat kialakítani, mely lelassíthatta vagy akár
meg is törhette volna az ellenség rohamát. A stratégiai fontosságú pontok elsősorban a
felsőszintek nyugati blokkjaiban lévők hamarosan a káoszhívők kezére kerültek.
A Ház úgy állt ott, a kavargó füstben, mint egy ősi szikla, amit megállás nélkül vörös
hullámok ostromolnak. A magaslati ponton harcolók megpróbálták folyamatos tűz alatt tartani
a Vértestvéreket, de nem sok esélyük nyílt pontos lövéseket leadni. Aztán a támadás hetedik
percében az ellenségnek végre sikerült áttörnie a birodalmiak védelmét Egy sebesült
káoszharcos a nyugati szárny tizenhatos blokkjának kupolájáról vetette le magát, és sikerült az
egyik őrtorony tetején landolnia. Mielőtt lecsúszott volna, néhány tapadóaknát erősített az
egyik masszív ablak spalettájára.
A robbanás végzett mind a nyolc Szellemmel, akik az őrtornyot védték, s a fekete füst még el
sem oszlott, mikor az ellenség rohamosztagosai már özönlöttek is befelé. Pillanatok alatt
végeztek a szomszédos lőállás őrszemeivel is, máris újabb behatolási pontra téve szert.
Két perccel később egy szerencsésen lepattanó gránát a nyugati tizennégyes egy
szellőztetőjének lamellái közé hullt, s a robbanás minden védőt darabokra tépett. A szellőztető
helyén tátongó lyukon Vértestvérek rontottak be, gyorsan végeztek a sebesültekkel, s máris az
épületen belül voltak.
A Szellemek innentől kezdve már kétfrontos háborút vívtak a behatolókkal, s a kupolák
alatti, félhomályos kazamatákban hamarosan test-test ellen küzdöttek a káoszharcosokkal.
Mire Gaunt a helyszínre ért, az ellenség kíméletlenül belemélyesztette fogait a Házba, s úgy
tűnt, többé már nem is ereszti.
Criid emberei mü1den őrposztot ellenőriztek, ami mellett csak elhaladtak, s a komisszár
ezredes utasítására mindegyikben hátra is hagytak néhány embert.
Ahogy egyre közelebb értek a harc sűrűjéhez, már üvöltenie kellett, hogy akár a közvetlenül
mellette haladók is megértsék a szavát. A kupolák felerősítette hangzavarban a szilárd magvas
lőszerek robaja bádoglemezen dübörgő jégesővé torzult, a lézersugarak sivítása bősz orkánná.
Az ősi csarnokok és folyosók útvesztőjében megült a lőporfüst, s az energiafegyverek hőjétől
könnyezni látszottak a falak.
Gránátok szaggatott mennydörgése szivárgott le a Ház méhébe, a savas füsttel és a
forrósággal együtt, s egy idő után a vastag falak sem tudták elnyelni az üvöltözést, a
fegyverropogást és a fémen csendülő fém sikolyát.
– Hallotta? – kiáltott oda Berenson Gauntnak. A komisszár ezredes furcsán nézett az
őrnagyra, aki nyilván őrült, ha úgy gondolja, hogy ebben a hangzavarban bárki képes bármit is
meghallani.
Aztán ő is felfigyelt a mély, zsigerekig ható, egyre ütemesebb hangra, amitől a kövek is
megremegtek Ágyúzás.
A Ház déli falát ágyúzzák A következő pillanatban jelentések tucatjai futottak be az éteren
át.
– Rawne?! – üvöltötte Gaunt a rádiójába. – Kettes, itt az Egyes! Vétel!
–... gyúznak! – hallotta az őrnagy eltorzított hangját a távolból. – Ismétlem, a hágó felől
jönnek, és folyamatosan ágyúzzák a déli falat!
– Kettes! Vétel!
– Fethre, ezek itt...
A vonal hirtelen megszakadt, aztán a másik oldalról is rakéták csapódtak a Hinzerhausba.
Ezúttal az egész épület megremegett.
– A Császárra! – nyögte Karples. – Ez tiszta őrület!
Mondott még valamit, de a gárdisták fegyvereinek sivítása elnyomta a hangját. A füsttel teli
sötét folyosó túlfelén vérrel borított, vicsorgó démonhorda, üvöltve rohamozó Vértestvérek
jelentek meg.
Gaunt előhúzta és aktiválta Heironymo Sondar energiakardját, amit oly sok éve kapott
Vervunhive vezetőitől, amiért megóvta városukat.
– Tanith fiai! – kezdte, de többre már nem maradt ideje. Az ellenség első sora ebben a
pillanatban érte el őket.
V.
Dalin arcát friss levegő csapta meg, ugyanakkor az ágyúszót is sokkal közelebbről hallotta,
mint a Ház felső szintjén hadakozók.
– Ezt most egyenesen a pofánkba küldik! – morogta.
– Ja – mondta Beltayn. – De te csak mozogj!
Dalin a társaira sandított, s nem kerülte el a figyelmét a kényelmetlen pillantás, amit a
felderítők váltottak egymással.
Mind ugyanúgy éreztek. Mind azt kívánták, bárcsak máshol lehetnének. Ahol több
hasznukat látnák a bajtársaik A felderítők a sereg elitjéhez tartoztak, s most némi bogarászás
miatt kénytelenek kihagyni egy frontális támadást.
– Miért nem... miért nem mennek vissza?kérdezte Dalin félszegen.
– Tessék? – nézett rá értetlenül Bonin.
– Beltayn meg én... ketten is megtaláljuk az udvart meg a vizet. Maguk nyugodtan
visszamehetnek.
– Mkolltól kaptuk a parancsot.
– De...
– Mkoll parancsba adta – rázta meg a fejét Bonin. – Pont. Nincs apelláta.
A kibontott panel mögött hosszú, poros folyosók kanyarogtak, ahol szemmel láthatóan már
nagyon rég nem járt senki. A világítás is fura volt ugyanolyan világítótestek, mint bárhol a
Házban, de ezek erős borostyánfénnyel izzottak, s nem úgy pislákoltak, mint aki hunyni készülő
mécsvilág.
– Hogy én ezt mennyire utálom! – morogta az orra alatt a rádiós.
Óvatosan, minden lépésüket megfontolva haladtak, öt pár lábnyomot hagyva maguk mögött
a porban. A hideg lassan fogat eresztett, s az ágyúszó már szinte tapintható közelségbe került.
– A térkép szerint merre vagyunk?
Dalin egy percig a megsárgult lapokat tanulmányozta, aztán kelletlenül megrázta a fejét.
– Ezt elég nehéz megmondani...
Aztán, Hwlan pillantását látva lesütötte a szemét.
– Sajnálom.
– Az most édeskevés!
A folyosó balra kanyarodott, és hajszálnyit kiszélesedett. Rövid lépcsősor következett, s a
csillogó, dohánybarna falakon itt sokkal több volt a kivehető rajzolat. Beltayn végigfuttatta
rajtuk a fegyverlámpája fényét, de bárhogy is erőltette a szemét, nem sok értelmeset tudott
kihámozni a jelekből.
– Jó lenne tudni, hogy ezek mit jelentenek – bökött az állával a rajzolatok felé.
– Jó lenne – biccentett Bonin.
– Ajtók! – mondta hirtelen Hwlan, és valóban, a lámpák fénykörének határán, a folyosó
végén, egymással szemben két ajtó nyílt.
Bonin jelére a bal oldalit közelítették meg csendben. Masszív, fából készült alkotmány volt,
patinás rézkilinccsel. Coir az ajtótól jobbra vett föl pozíciót, Hwlan balra, kezében gránát. Bonin
a jobbjába fogta a karabélyt, s a baljával nyúlt a kilincsért Az ajtó meglepően könnyen nyílt, s a
tanithi már bent is volt. Gyorsan átfordult a vállán, s ahogy fél térdre emelkedett, a karabélya
már a kezében volt, tüzelésre készen. Coir azonnal követte, s a sort Hwlan zárta.
– Fethre! – suttogta Bonin, s lassan leeresztette a fegyverét. – Ezt nézd meg, Bel!
– Te jó ég... – kerekedett el a belépő rádiós szeme. – Ó, te jó ég!
Hosszú, magas terem küszöbén álltak, amit a lámpások fénye festett borostyánsárgára. A
falakat padlótól plafonig könyvespolcok borították, rajtuk régi, poros kéziratok, tekercsek és
fóliánsok ezrei. Középen olvasóasztalok, mellettük hosszú, kopott lócák, végig a terem túlsó
faláig.
– Egy... könyvtár! – motyogta Beltayn. Fegyverlámpáikkal világítottak be a sötét zugokba, s a
fénykévékben évszázados por táncolt.
– Hát, ez nem az udvar! – ingatta a fejét Bonin.
– Nem, de ez akkor is... micsoda felfedezés! – simította végig néhány könyv gerincét Beltayn.
– Mihamarabb...
– Mihamarabb meg kell találnunk az udvart és a vizet! – fejezte be a mondatot Bonin. – De
ez itt...
– Meg kell találnunk az udvart és a vizet! – ismételte meg Bonin. – Ezek csak könyvek. Akkor
is itt lesznek, amikor a csatának már vége. Gyorsan ellenőrizzük ezt a helyet, hátha innen is
nyílik valahová egy ajtó, és már megyünk is!
Hwlan és Coir gyorsan végigjárták a termet, de ajtónak nyomát sem találták.
– Zsákutca!
– Akkor jöhet a szemközti ajtó – intett Bonin.
– Előtte azért... mondjuk, ellenőrizhetnénk ezeket a könyveket is! – ellenkezett Dalin.
– Miért?
– Lehet, hogy megtudnánk valamit a Ház történetéről. Bonin elmosolyodott, de ez a mosoly
nem sok jót ígért.
– Már mindent tudunk erről a helyről, amit tudni érdemes.
Ez egy rohadt, halálos csapda, és hacsak nem sikerül nagyon gyorsan vízhez jutnunk, és
védvonalakat kiépítenünk, itt döglünk meg. A történelemleckékre később kerítünk sort, Criid
gyalogos, nem egy ostrom kellős közepén!
– De...
– A következő „de”-nél betöröm az orrod, kölyök! Dalin azonnal elhallgatott.
– Pedig igaza van – szűrte a szót a fogai között Beltayn.
– A következő „pedig”-nél a te orrod jön, Bel! Hwlan?
– Kész vagyunk.
A másik két felderítő a szemközti ajtó két oldalán vett fel pozíciót.
– Mehet – biccentett Bonin.
Hwlan berúgta az ajtót, s Coirral a nyomában berontott.
– Beszarok! – rikkantotta a következő pillanatban. – Ez egy fegyverraktár!
S valóban, egy a könyvtárral megegyező méretű, masszív polcokkal szegélyezett terem volt,
ahol .50-es kaliberűnek tűnő, hatalmas fegyverek várták a rég elporladt harcosokat, akik valaha
használták őket.
Hwlan erőlködve emelt ki egy rohampuskát a legközelebbi tartóból.
– Mi a fene ez?
– Valami ősrégi típusú lézer? – tűnődött Bonin.
– Lehet – támasztotta le a rohamfegyvert Hwlan, és felnyitotta a lőszertartó foglalatot – Úgy
nézem, egyes lövést lehetett vele eladni. Mondjuk, mint a mesterlövészek fegyvereivel. Fethre,
ez dögnehéz!
– Falra szerelhető ostromtörők – mondta Coir.
– Hogy micsoda?
– Tarack, ostromtörő, szakállas puska, kézi üteg – vont vállat Coir, és maga is kiemelt egy
fegyvert a tartójából. Dec Coirról mindenki tudta a seregben, hogy él-hal az antik fegyverekért,
és elég jól ért is hozzájuk.
– Hm... Nagy és ormótlan darab. Igen... mint egy túlméretezett rohampuska. Régen az ehhez
hasonlókat erődítések védelmére használták A gyalogság ellen kifejezetten hatásos.
– Ennek így még van is értelme – nézett végig a polcokon Dalin. – Ezen a helyen ugye jól
jöhetnek...
– A kazamatákat úgy építették meg, hogy ott akár egy egész sereg védheti ezt a helyet ilyen
fegyverekkel – biccentett Coir.
– Ki ellen? – kérdezte Bonin.
– El se tudom képzelni – vont vállat Coir. – A Császárra... ezeknek aztán van súlyuk! Lassúak,
de mindent letarolnak.
– Lőszer?
Itt nem asztalok, hanem masszív ládák álltak a terem közepén, s Hwlan ezek egyikéből emelt
ki egy szem nagyságú, dohánybarna gömböt. A ládában száz meg száz ehhez hasonló pihent
apró rekeszekben.
– Lehet, hogy ez az?
– Annak tűnik – mondta szomorúan Coir. – De úgy nézem, ez is döglött.
Dalin kivett egyet a lövedékek közül, és a tenyerén méregette a súlyát. Nehéz volt, s egy idő
után halványan világítani kezdett.
– Fethre!
– A tested melege valószínűleg megbolygatja az amúgy is instabil magot – ingatta a fejét
Coir. – Javaslom, hogy tedd le!
Dalin azonnal visszatette a tartóba a lövedéket, mire a halvány fény is kialudt.
– Ez még mindig nem a víz – mondta Bonin komoran.
– Tudom, de...
– Semmi de, Coir! Tedd le azt az ágyút, és irány a friss levegő!
VI.
A folyamatos ágyútűz újra és újra arcul csapta a Házat, s a becsapódó rakéták, mint
megannyi gúnyos kihívás, robbantak a déli homlokzatba. A leszakadó kődarabok mögül rég
eltemetett kazamaták falai bukkantak elő, s a Vértestvérekre megállás nélkül záporozott a
kőtörmelék.
Két lőállás is direkt találatot kapott, s a birodalmiak nem egy folyosót kénytelenek voltak
teljesen kiüríteni.
Aztán, ahogy a Vértestvérek ismét rohamra indultak, az ágyúszó is csitult. A támadók végre
elérték a főkaput, s a nyomukban érkező második hullám elkezdte megmászni a déli falat, hogy
a kiürített lőállásokon keresztül hatoljanak be az épületbe.
A harmadik hullám több mint negyven, vörös nehézvértbe bújt káoszharcos egy hatalmas
acél faltörő kost cipelt, s a kaput vették vele célba.
Csontig hatoló dübörgéssel vágódott a súlyos alkotmány a páncélozott kapuszárnyaknak, s
az ütések erejébe az egész fal beleremegett Odabent Szellemek tucatjai várakoztak a falak
mellett kuporogva, harcra készen.
– Itt nem jönnek át! – kiáltotta Kolea kihívóan, bár az ő szeme is meg-megrebbent minden
alkalommal, amikor a kos az ajtónak csapódott.
– Ugye, kitart a kapu, uram? – kérdezte Derin idegesen.
Bumm... Bumm... Bumm...
– Jöjjenek a lángszórósok! – fordult Kolea Baskevylhez, s a belladon már indult is, hogy
intézkedjen.
Mind érezték a fejük felett becsapódó rakéták erejét, s folyamatosan por és vakolatdarabok
hullottak a nyakukba. A Szellemek egyre idegesebben tekintgettek fölfelé, ahogy a mennyezet is
végigrepedt, s nem egy fakazetta leszakadt.
Mintha maga a hegy készült volna a fejükre omlani.
– Mindenki a helyén marad! – próbálta Kolea túlharsogni a rakéták robaját, s hirtelen mind
tökéletesen hallották.
Az ágyúk elhallgattak.
A katonák nyugtalan pillantásokat váltottak, s úgy tűnt, a szívük még a faltörő kosnál is
hangosabban dübörög.
Bumm... Bumm... Bumm...
– Rawne! – kapcsolta be a rádióját Kolea. – Készüljenek odafönt! Rawne! Rawne?!
VII.
Rawne őrnagy nem hallhatta, mert a fent becsapódó rakéták egyike leverte a lábáról, s az
ütéstől tönkrement a fülébe helyezett, gyöngy nagyságú adó-vevő.
– Szükségem van egy rádióra! – dühöngött, amint sikerült kimásznia egy törmelékhalom
alól, s bejárta a környező folyosókat, hogy szerezzen egyet.
A füsttől alig lehetett látni, s a rakéták olyan sűrűn csapódtak be, hogy az emberi fül már
nem is volt képes érzékelni a robbanások közötti töredék másodperceket Rawne belefutott egy
csapat rémült gárdistába, s megpróbált lelket verni beléjük.
Valamivel odébb egy felrobbant lőállásba botlott, ami kormos szájként okádta a füstöt az
égre. A megpörkölt kövekre rásülve vér bűzölgött, s a rom minden szegletében emberi
testrészek hevertek.
A közelben újabb rakéta robbant, s a tanithi hátratántorodott – Vissza a posztotokral –
reccsent rá a rémült katonákra.
– De folyamatosan bombáznak, uram! – tiltakozott az egyikük.
– Én is látom, barom! Vissza... a... posztotokral
Egy újabb lőállásba mászott be, ahol a robbanások letépték a lőrések fölötti, acéllemezekkel
megerősített tartóelemeket. A szűk, zárt térben torokkaparón ült meg a füst, annak ellenére,
hogy az egyik falban jókora lyuk tátongott.
– Larks?
– Minden rendben! – szólt hátra a válla fölött a mesterlövész, aki épp Banda ernyedt testét
próbálta kivonszolni a rommá lőtt helyiségből.
– Fethre! – kerekedett el Rawne szeme. – Csak nem...
– A légnyomás – rázta meg a fejét Larkin. – Túléli.
– És te? – kapta meg a nő lábait az őrnagy, s ketten együtt cipelték ki Bandát a folyosóra.
Larkin haja véres csomókká tapadt össze, de a mesterlövész csak a fejét ingatta.
– Semmi komoly. Ugye, most... meghalunk? Ilyen tűzerő ellen itt nem tartunk ki.
Egy rakéta riasztóan közel robbant az erődfalba, s a két tanithi idegesen rezzent össze.
– Felejtsd el az ágyúzást! – rázta meg a fejét Rawne. – A gyalogság miatt kell aggódnunk.
– Ó, remek! – vágta rá Larkin, s a hangján érződött, hogy alig bírja visszafojtani a feltömi
készülő hisztérikus röhögést.
– Gondolod, hogy csak tréfálok? – lépett a szétrobbantott lőálláshoz az őrnagy, és kilesett
Hirtelen elhallgattak az ágyúk, s süket csönd telepedett a világra. Larkin is odaóvakodott a
réshez, aztán elkerekedett szemmel tántorodott hátra.
– Ó, a rohadt életbe!
VIII.
A Vértestvérek úgy nyüzsögtek a déli fal alatt, mint a dühös hangyák. Kampós létrákat
hoztak, amiket sodronykötéllel emeltek egyre magasabbra és magasabbra. A kampók mélyen a
kövekbe martak, s úgy tűnt, ki se lehet többé robbantani őket onnan.
Aztán a gyalogosok is nekiindultak, s egyre följebb hágtak a létrákon, amik egy idő után már
csikorogva tiltakoztak a rájuk nehezedő, rettentő súly ellen.
Ahogy elérték a legalul elhelyezkedő lőállásokat, bezúzták a rozsdás spalettákat, és
berontottak. Fűrészfogas bárdjaik és hosszú, görbe tőreik rövid úton végeztek azzal a néhány
Szellemmel, akik még életben voltak odabent. Gyorsan lerázták a fegyvereikről a vért és
béldarabokat, majd töretlen lendülettel indultak tovább, a kupolák alatt húzódó kazamaták
kongó folyosóin.
A birodalmiak hamar magukra találtak, s a félelmetes maszkokat viselő káoszharcosok
percek múlva már komoly ellenállásba ütköztek. Daur százada találkozott velük először, s a
füstös félhomályból előbukkanó Vértestvéreket tucatjával kaszálta le a Szellemek pergőtüze.
– Bent vannak! – harsogta Daur a rádiójába. – Ismétlem, az épületen belül vannak!
A következő pillanatban a támadók és védők sorai egymásba robbantak, s a szűk helyen
véres kézitusa bontakozott ki. A kapitány köhögve, a ficelénbűztől könnyezve, félvakon tört
magának utat a viaskodók között, aztán egy vicsorgó démonmaszkos harcos tornyosult fölébe, s
egy fogazott bárd villant a torka felé.
IX.
Rawne kilesett a lőállásból, s a gomolygó füst ellenére is látta a létrán felfelé kúszó
Vértestvéreket Tizenöt méterre, ha lehettek.
Nekifeszült az egyik létrának, de a fémtüskék kitartottak, s a masszív alkotmány meg se
moccant. Lézersugarak cikázta körülötte, s kénytelen volt fedezékbe húzódni.
– Larks! – rikoltotta. – Segíts!
A mesterlövész kihajolt a robbanás tépte lyukon, s mellbe lőtte a legelöl kúszó Vértestvért.
A lézersugár átégette a harcos mellpáncélját, s ahogy lefordult a létráról, két másik hitsorsosát
is elsodorta.
A következő lövésével a létrát tartó kampókat vette célba, s az egyiket sikerült is
megolvasztania. A másik kampó szinte azonnal elroppant a megnőtt terheléstől, s a létra
legfelső traktusa – rajta nyolc harcossal – kiszakadt a falból, és a mélybe hullt.
Larkin, aki túl mélyen hajolt ki, hirtelen úgy érezte, hogy elkezd kifelé csúszni.
– Fogj meg! – üvöltötte kétségbeesetten. – Kiesek!
– Foglak! – ráncigálta vissza Banda, a lábánál fogva.
– Rengetegen vannak! – tátogott Larkin.
– Tudom – biccentett Rawne, majd leakasztott az övéről egy robbanótöltetet, és
kibiztosította. – Kösz, hogy benéztetek l
A robbanás három Vértestvért röpített le a létráról, s az egész alkotmányt kitépte a falból. A
masszív szerkezet az odalent nyüzsgő harcosok közé zuhant, tucatnyit zúzva össze és
nyomorítva meg.
– Működik a rádiód? – sandított Rawne Larkinra.
– Gondolom...
– Akkor hangold át az én frekvenciámra! Engedélyezés: Kettes/Rawne. A létrákat vegyék
célba!
Larkin állított a frekvencián, aztán megköszörülte a torkát, és belefogott:
– Mindenki nagyon figyeljen! A feladat az, hogy...
X.
Nyugati szárny, legfelső emelet, tizenhatos blokk. Idővel ennek a helynek a neve is bekerül
majd a Tanithi Egyes krónikáiba, mint a sereg egyik legvéresebb összecsapásának színhelye. Ott
áll majd a Veyveyr Kapu, Ouranberg és az Ötös Körzet mellett, hogy az utókor is emlékezzen rá,
s tisztelettel adózzon azoknak, akik akkor és ott harcoltak.
Gaunt a véres örvény kellős közepén küzdött. A lövészárokban vívott harcnál csak az
alagútban vívott lehetett rosszabb. A szűk térben sokszor nem volt hely kitérni egy csapás elől,
senki nem látott semmit rendesen, s úgy érezték, rájuk omlanak a falak.
A tömeg hullámzása néha barátot és szövetségest is a fegyverek csöve elé sodort, s a
reakcióidő a másodperc töredékére csökkent. Minden az ösztönökön és a reflexeken múlt, s ha
ezek közül valamelyik nem működött rendesen, ha valaki csak egy pillanatra is kihagyott, az
meghalt.
Ez ennyire egyszerű volt.
Nem volt második esély, lehetőség a hibát kijavítani és okulni belőle. Ha az első támadás
nem talált, másodikra nemigen volt esély.
Ilyen helyen harcolni maga volt a megelevenedett rémálom. Lepattanó lövedékek cikáztak
mindenfelé, nemegyszer megcsúfolva a fizika és a józan ész törvényeit.
Gaunt sorozatvetője rettentő erővel ütötte át a Vértestvérek páncélzatát, s azokat, akik
rárontottak, mintha villám sújtotta volna. Ott, ahol a harc a legvadabb és legvéresebb volt, s
rohamkésekkel, ásókkal, bárdokkal és puskatussal estek egymásnak, ott az ő energiakardja
végezte a leghalálosabb aratást.
Végtagokat metszett le, törzseket hasított szét, sisakos fejeket csapott le, és sem holt anyag,
sem élő test nem akadt, amit ne vágott volna át sistergő pengéje.
Az ellenség két ponton hatolt be a tizenhatos blokkba, ami egyben azt is jelentette, hogy
mindkét oldalról Szellemek vették körül őket. Gaunt megpróbálta annyira együtt tartani az
embereit, amennyire csak tudta, hogy egyesével számolja föl a támadók egységeit. Olyan
léptékű feladat volt ez, amit egy egyszerű rádió segítségével már nem lehetett volna megoldani,
de Karples – Beltayn megbütykölt adó-vevője segítségével – állta a sarat.
Nem mintha különösebben sok idő jutott volna parancsokat osztogatni. Gaunt még jól
emlékezett rá, hogyan is nevezte Hark ezt az állapotot Harci idő.
Mozgott, elhajolt egy csapás elől, közvetlen közelről gyomron lőtt egy ellenséges katonát,
majd belépett az elhanyatló test helyére, és a kardjával csinált még több helyet magának. Ő állt
az ék elején, ami lassan egyre mélyebbre hatolt a megállás nélkül özönlő Vértestvérek
áradatába.
Nem volt idő megtorpanni, gondolkodni, áttekinteni a helyzetet, vagy stratégiát készíteni,
de néha mintha lelassult volna az idő, s egy-egy pillanat beleégett Gaunt elméjébe. Látta, ahogy
egy lézersugár elsuhan a füle mellett, ahogy azt is, ahogy egy felszakadt nyaki ütőérből vér
spriccelt szerteszét. A saját szívének dübörgése volt az egyetlen hang, amit hallott, pedig a
körülötte hadakozók torkuk szakadtából üvöltöttek.
A bal karját egy lézersugár égette meg, s egy robbanólövedék, amit úgy tűnt évekkel
korábban lőtt ki, szétszakított egy arcmaszkot, s mögötte a Vértestvér koponyáját is. Egy célt
tévesztett energianyaláb egy káoszharcos nyakát fúrta át.
Vértől bűzlő, vörös páncélos ördögök rontottak neki, villogó pengékkel, üvöltve. Egyet lelőtt,
egy másiknak a sisakjával együtt hasította szét a fejét.
Aztán egészen higgadtan konstatálta, hogy ez az a hely, ahol meg fog halni.
XI.
Tona Criid sehol nem látta Gauntot, bár ezen a mészárszéken csodaszámba ment, ha az
ember tudta, merre vannak a saját bajtársai.
– Hol van Gaunt?! – üvöltötte.
A mellette álló gárdista nem válaszolt.
– Hol van Gaunt?!
A Szellem feje széthasadt, ahogy egy fűrészfogas fejsze állkapocsig behasította. A nő
hátraugrott, és két rövid sorozatot eresztett meg a Vértestvérek felé, akik mintha a semmiből
bukkantak volna elő.
A két harcos elesett; néhány gárdista máris rajtuk volt, s villogó késekkel és szuronyokkal
gondoskodtak róla, hogy ne is keljenek föl többé.
Criid szomorúan pillantott a széthasított fejű Szellemre. Még a nevét sem tudta.
– Előre! – rikoltotta a köréje gyűlő gárdistáknak, aztán megkocogtatta a sisakrádióját. – Itt
Criid! Hol a francban van a parancsnok?
A két Szellemet, akik alig néhány pillanattal korában rohantak el mellette, egy hosszú
sorozat kaszálta le, s Criid is csak annyit látott, hogy a homályból egy üvöltő, fogazott tőrt
szorongató harcos rohan feléje.
A nő elhajolt a vágás elől, s a szuronyát a Vértestvér torkába döfte. A káoszharcos görcsös
rángások közepette esett össze, magával rántva Criid karabélyát.
Az őrmester nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa, amikor valami a halántékának csapódott
olyan erővel, hogy az ütés lendülete a falnak lódította a nőt.
Egy pillanatra az egész világ elsötétült előtte, s egyszerre érezte a vér szagát és ízét. Tudta,
hogy a padlón hever, tudta, hogy mindjárt agyontapossák, vagy lelövik, netán valaki egy
baltával csapja szét a fejét, de hiába próbált fölállni, az izmai nem engedelmeskedtek, és...
– Talpra!
– Mi? – motyogta.
– Talpra, kislány! Már a nyakunkon vannak!
– Mi? – ismételgette Tona kétségbeesetten. – Mi?
Nem látott, és az izmai sem engedelmeskedtek.
Kezdett kétségbeesni.
– Ugyan már! Azt hittem, a vervunhive-i dögvész bandatagokat keményebb fából faragták!
Talpra!
A látása lassan kezdett visszatérni, bár a feje még mindig szét akart hasadni. A feje fölött
nehézfegyverek kerepeltek, s valaki egészen közel üvöltött föl fájdalmában.
Caffran állt fölötte, pontos lövésekkel ritkítva a Vértestvérek sorait Az utolsó két támadóját
egy-egy hajszálpontos lövéssel szedte le, majd lekuporodott a nő mellé.
– Tona! Szerelmem!
– Caff...
– Minden rendben lesz, kislány, de... ez itt egy csúnya seb a halántékodon!
– Caff?
A férfi épp olyan kedvesen nézett rá, mint amikor először találkoztak, a Verghaston. Egy
örökkévalósággal ezelőtt.
– Meghaltál – mondta csendesen Tona.
– Hogy van Dalin? – kérdezte a férfi. – És Yoncy? Mind nagyon hiányoztok
– Te meghaltál...
– Őrmester! Criid őrmester!
– Caff?
Berenson hajolt föléje.
– Hall engem? Minden rendben?
– Őrnagy?
– Ahogy már mondtam, jókora ütést kapott a halántékára. Ne nagyon mozgassa a fejét,
mert kidobja a taccsot!
– Láttam Caffrant... – suttogta a nő.
– Ki az a Caffran? – kérdezte a férfi. – Mindegy... a lényeg, hogy ne nagyon mozogjon!
Mindjárt kerítek pár embert, hogy vigyék le a gyengélkedőre. Hé... maguk... ide! Ide!
XII.
– Ide, le! – kiáltotta Dalin.
A rövid lépcsősor alján már napfény várta őket, de ahogy nekiiramodott volna, erős kezek
rántották vissza.
– Ne olyan sietősen, kölyök! – sziszegte a fülébe Bonin.
– B... bocs!
– Fegyverek? – kérdezte a tanithi.
– Rendben – biccentett Hwlan.
– Rendben – mondta Coir.
– Ööö... rendben – mondta Dalin is, de a felderítők mintha meg se hallották volna.
– Mehetünk, uraim – intett a lépcsősor felé Beltayn.
A régi, kopott grádicsok egy fa boltív alatt vezettek át, s odalent valóban nappali világosság
fogadta őket. Napfény és a mesebeli udvar.
Szürke járólapokkal volt kikövezve, s két oldalról is a Ház egy-egy szárnya határolta. A másik
két oldalon a szélkoptatta sziklafal emelkedett a boltív, mely alól kiléptek, maga is az egyik
sziklafalba volt vágva.
Mintha egy amfiteátrumban lettek volna, ahol az akusztika gondoskodott róla, hogy mind
tisztán hallják a csatazajt.
Ezt leszámítva az udvar csöndes volt.
– Basszus... – suttogta Bonin. – Ti is látjátok?
Ők is látták. Az udvar közepén kilenc raklap hevert, rajta jókora, vízzel teli hordók. Úgy tűnt,
a javuk nem sérült meg, bár a lezuhant tetőcserepek bizonyították, hogy a teherszállítónak nem
volt könnyű dolga, míg bemanőverezett ide. Két hordó volt összesen, ami szétrobbant a földet
éréskor, bár a vizet mostanra már rég felszárította a szél.
– Megvan! – rikkantotta Beltayn.
– Meg – vigyorodott el Bonin, azzal berohant az udvarra, felnyitotta az egyik hordót, és
belemerítette a kulacsát. – Az első kört én állom!
A Szellemek egyesével töltötték meg a kulacsaikat, ügyelve, nehogy egy csepp is
melléfolyjon.
Dalin még soha nem ivott ennél finomabbat, s mohón, jókora kortyokban ürítette ki a
kulacsát.
– Nincs több – rázta meg a fejét Bonin. – Túl régóta vagyunk már csökkentett adagon. Ha
most többet iszol, tíz perc múlva bemondják a beleid az unalmast, és mindent kirókázol.
– Arról nem is beszélve, hogy a többieknek is kellene hagyni valamit – tette hozzá Hwlan.
– Persze – mosolyodott el Beltayn, és elégedetten kortyolt bele a kulacsába.
– Szép munka volt! – biccentett Bonin a rádiós és Dalin felé, aztán összeesett.
Estében felborított egy hordót, aztán nem moccant.
– Bonin! – ugrott oda Dalin.
A második lövés a kölyök kulacsát égette át, a harmadik egy hordót lyukasztott ki Hwlan
mögött.
– Itt vannak! – üvöltötte Coir, de mielőtt a vállához emelhette volna a karabélyát, egy lövés
őt is elkapta.
A kopott, vörös cseréptetőn Vértestvérek tűntek föl, s elkezdték belőni az udvart. Egyik
hordó a másik után robbant föl, s az éltető víz a por és a kövek közt tűnt el.
– Ezt már nem! – vicsorodott el Dal in, és tüzet nyitott.
I.
II.
Daur fegyvere kiürült. Az utolsó hosszú sorozat teljesen lemerítette az energiacellát, s úgy
tűnt, ő az egyetlen, aki még életben van az összekötő folyosóban.
Körülötte mindenfelé holttestek hevertek – közöttük az a rohadék is, aki majdnem
lenyakazta. Az elmúlt tizenöt másodperc élete legmozgalmasabb pillanatai közé tartozott.
Kábán rázta meg a fejét, és új tárat csúsztatott a karabélyába. A szomszédos termekben és
folyosókon még mindig dúlt a harc, s minden lépésnél egyre közelebbről hallotta a
nehézfegyverek ugatását s az energiafegyverek fülbántó sivítását. A járat hamarosan a
főfolyosóba torkollott, ahol a plafonig gomolygó füstben számolatlanul hevertek a halottak.
Mindazok, akik életüket egymás megölésének szentelték, halálukban egymás mellett feküdtek.
„A halál eltörli a különbségeket – futott át Daur agyán. De ez a küzdelem is épp addig tart.
Mindhalálig.”
Valami neszezett a háta mögött, s ahogy megpördült, birodalmi gárdistákkal találta magát
szemközt. A többségük Meryn embere volt, néhányan az övéi.
– Daur kapitány! – sietett oda hozzá Meryn.
– Hogy állunk?
– Én is épp ezt akartam kérdezni – dörzsölte meg vérmocskos, borostás képét Meryn. –
Merre jártak?
Daur úgy döntött, nem vesz tudomást a gúnyos felhangról.
– Akadt egy kis ölnivalónk – intett a halottak felé.
– Ezek a rohadékok megmásszák a falakat, és Rawne azt akarja, hogy mindenki, aki él és
mozog, a fenti lőállásokban legyen. Mi épp most pucoltuk ki a lenti nyolcas meg kilences
blokkot.
– Jó – biccentett Daur. Vigye az embereit, én meg a sajátjaimmal visszamegyek a keleti
hetesbe.
– Remélem, következőleg valami szebb helyen futunk össze! – vigyorodott el Meryn, aztán
az emberei élén a felsőbb szintek felé vette az irányt.
Daur és a katonái visszafelé indultak a folyosón, de még harminc métert se tettek meg,
mikor felsivítottak a hátuk mögött a fegyverek. Úgy tűnt, Meryn kompániája máris
összeakaszkodott az ellenséggel.
Haller és Daur összenézett. Ők ketten azóta ismerték egymást, hogy a Vervun Egyesben
szolgáltak, vagy ezer évvel ezelőtt. Szavak nélkül is értették, mire gondol a másik.
Mennek tovább, és teljesítik a feladatukat. Merynék maradnak és harcolnak. Teljesítik a
feladatukat.
Az alsó szint hetes blokkjánál lyukadtak ki, ami a déli erődfal kazamatáit kötötte össze.
Idelent is állt a bál, minden beugróban, minden bekötő folyosóban és járatban harcoltak. Úgy
nézett ki, az ellenségnek egyelőre még nem sikerült áttörnie a Szellemek védvonalát –
Szétszóródni! – intett Daur. – Minden lőállásban legyen valaki! Tartsuk őket a falakon kívül!
III.
IV.
Dorden megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. A tábori kórház a pokol egyik különösen
véres bugyrára kezdett hasonlítani, ahogy a beérkező sebesültek száma kezdte messze
meghaladni a kritikus határt.
Vérzett a szíve, ahogy elnézte ezeket a testileg-lelkileg megtört embereket, népe legutolsó
tagjait, a bajtársait, akikkel a Tanith pusztulása óta vállvetve harcoltak.
Foskin legutolsó adata szerint kétszázhetvenkét sebesültnél tartottak, s ebből harmincnyolc
kritikus volt. S ez a szám minden múló pillanattal csak nőtt.
Sokan azért fognak meghalni, mert ő, Dorden, nem elég gyors. Nem tud elég gyorsan
segíteni nekik. Pedig már egy második termet is megnyitottak az újonnan behozott sérülteknek,
s egy harmadikat a halottaknak.
„Túl öreg vagyok én már ennyi vérhez – gondolta komoran. – Mikallal együtt kellett volna
elesnem, évekkel ezelőtt. Mégse járja, hogy az ember túlélje a saját gyermekét! És akkor most
nem kellene szembenéznem ezzel a tengernyi kínnal.”
Újabb hordágyat hoztak be, s az ezredorvos gyorsan félresöpörte a sötét gondolatokat.
– Hová tehetjük, uram? – kérdezte az egyik holtfáradt szanitéc.
A hordágyon Tona Criid hevert, az arca és a feje merő vér.
– A Császárra! – suttogta Dorden, aztán kieresztette a hangját. – Ide! Ide tegyék!
Azok ketten a legközelebbi ágyra fektették a nőt, s máris indultak vissza egy újabb
sebesültért Dorden óvatosan megvizsgálta a nő koponyáját, s gyorsan rájött, hogy a seb
szerencsére sokkal veszélyesebbnek tűnik a sok vér miatt, mint amilyen valójában. Ha sikerül
megfelelően kitisztítani és ellátni, maradandó károsodás nélkül megúszhatja a dolgot.
– Tolin! Jöjjön ide! – kiabálta Curth doktornő.
Mondott még valamit, de a szavait elnyomta egy katona agonizáló sikolya.
– Egy pillanat!
– Most! Segíthetek?
Zweil állt a fal mellett, kezében a birodalmi krédó egy másolatával, és egy fiola
szenteltvízzel. Ugyanolyan fáradtnak és szomorúnak tűnt, mint Dorden. Azóta itt volt, hogy az
első sebesülteket behozták, s az ő feladata sokszor még az orvosokénál is hálátlanabb volt.
– A haldoklóknak nagyobb szükségük van magára, atyám, mint nekem.
– A halottak nem mennek sehová – rázta meg a fejét az ayatani. – Úgyhogy elsősorban az
élőkkel foglalkoznék. Van, amiben segíthetek?
– Akad – biccentett Dorden. – Fogja ezt a gézdarabot, abban az üvegben talál még egy kevés
lemosó folyadékot, és... óvatosan takarítsa le Tona fejsebét!
Zweil leült az ágy szélére, s nagy műgonddal állt neki ellátni a nő fejsebét. Criid felnyögött,
és összerázkódott.
– Minden rendben, Tona – mormolta a vén pap. – Minden rendben...
– Halott – suttogta a nő.
– Kicsoda?
– Meghalt.
– De ki?
– Gaunt.
– Mit mondott, atyám? – nyöszörögte a szomszédos ágyon fekvő katona. – Mit mondott?
– Félrebeszél, Twenzet.
– De... azt mondta, hogy Gaunt halott! – kiabálta magából kikelve a gárdista. – Azt mondta,
hogy meghalt!
Tucatnyi arc fordult feléjük, s a zsivaj pillanatok elhalkult.
– Mondtam már! – csattant föl Zweil. – Félrebeszél!
A katonák lesunyt fejjel mentek a dolgukra, de valami megváltozott, s ezt mind érezték.
– Mennyire beszél félre?
Hark állt az ágy lábánál, egy szál lepedőbe csavarva.
– Nem vagyok orvos – vont vállat az ayatani. – De mondd csak, fiam... nem kellene neked
ágyban feküdnöd?
– Igaza van, atyám – bólintott Hark. – Maga tényleg nem orvos.
– Azt mondta, hogy Gaunt meghalt! – mondta hirtelen Twenzet – Azt mondta, hogy...
– Pofa be, Twenzet! – reccsent rá a komisszár.
Zweil felkelt az ágyról, és mélyen Hark szemébe nézett.
– Criid félrebeszél – mondta halkan. -A delírium teszi. De ha mégis igaza lenne... tudod,
fiam... mind tudtuk, hogy egyszer ez a nap is eljön majd. Túl fogjuk élni. Átvészeljük. Amikor a
Gereonra ment, akkor is majd két évig úgy hittük, hogy meghalt, és mégis visszatért. Azt az
embert nem könnyű megölni.
– Ő sem halhatatlan, atyám.
– Igaz – bólintott kimérten a pap. – Úgyhogy jobban teszed, ha máris elkezded törni a fejed,
mit mondasz majd az embereknek, fiam!
– Magam se tudom, hol kellene kezdenem – vonaglott meg Hark arca. – De... igaza van,
atyám. A Gercon után is azt gondoltuk, hogy meghalt, s a sereg meggyászolta, de az élet ment
tovább. A második alkalommal azonban ez már nem lesz ilyen egyszerű. Kivéve, ha...
– Kivéve, ha micsoda?
– Ha van egy holttest.
– Ah!
– A Gerconról nem jött vissza, így azt feltételeztük, hogy meghalt. Legbelül azonban mind
reméltük, hogy mégsem. De itt...
– Megtörné a sereg gerincét – hajtotta le a fejét Zweil.
– Igen – értett egyet Hark. – És akkor mind itt halunk meg.
V.
Maggs látta, ahogy az idős dáma a Vértestvérekkel együtt lép be a csarnokba. Csipkés,
fekete ruhája füstként ölelte körül, s ahogy közelebb ért, már aszott koponyaarcát is jól látta.
Maggs buzgón imádkozott, hogy ne őérte jöjjön.
A folyosóért vívott csata gyors volt és brutális. Elegendő energiacella híján Maggs is
kénytelen volt rövid sorozatokkal és egyes lövésekkel boldogulni. Egy kurta lépcsősor alján bújt
meg, s a füsttől elvakított Vértestvéreket tíz méterről lőtte le.
Egy ideje már nem látta a fekete csipkébe öltözött öregasszonyt, de a csatazaj ellenérc is
hallotta a lépteit. A rettegés jeges verítékként csorgott végig a hátán, ahogy megérezte a nő
hideg leheletét. Mindjárt ideér...
Leyr guggolt le mellé, az alsó lépcsőfokok takarásába, és tüzet nyitott.
– Mennyi?
– Idáig nyolc, de egy zsák szarba lefogadom, hogy vannak még egy páran odakint.
– Hallottad? – kérdezte Leyr idegesen.
– Mit?
– Tíz perccel ezelőtt, a nyugati tizenhatosban, odafönt Gaunt.
– Mi van vele?
– Elkapták, Wes.
– Picsába! Ez biztos?
– Ezt hallottam. Odafönt igazi húsdaráló volt, Gaunt meg pont a közepén.
– Ki látta?
Leyr megvonta a vállát.
– Tévednek – rázta meg a fejét Maggs. – Biztos tévednek!
Egy lefelé botorkáló káoszharcost szabályosan szitává lőttek, de a gyilkolás sem csillapította
a dühét és félelmét. A fejében továbbra is ott rajzottak Leyr szavai.
– Elkapták.
– Nem igaz.
– Ő kapta el. A vénasszony.
– Csak olyankor jön el, amikor egy igazán nagy és fontos ember hullik el.
„A fekete csipkébe öltözött, nyershús-arcú dáma elkapta Gauntot, és ennek mind megisszuk
a levét...”
VI.
Dalin az egyik hordókkal teli raklap mögé vetődött be. Nem szívesen tette, de az üres
udvaron más fedezék nem nagyon akadt.
Azonnal tüzet nyitott a tetőn nyüzsgő Vértestvérekre, de kapkodott, s a lövései rendre célt
tévesztettek.
Coir átlőtt koponyával, saját vérének vörös glóriájában hevert az udvar poros, szomjas
kövein, mellette Bonin mozdulatlan teste.
Hwlan és Beltayn is a hordók mögött keresett menedéket, és rövid sorozatokkal pásztázták
a tetőt.
A vörösbe öltözött harcosok lövései már a harmadik hordót robbantották fel, s Dalin
iszonyodva figyelte, ahogy az életet jelentő víz pillanatok alatt eltűnik a kövek repedései közt.
Hwlan váratlanul kiemelkedett a fedezékből, s egy hosszú sorozattal két Vértestvérrel
végzett. Ahogy a mellettük gubbasztó harcos odakapta a fejét, Dalin oldalról lőtte át a sisakját s
vele együtt a koponyáját.
Fülsiketítő robbanás rázta meg az udvart, s mindenfelé cserépdarabok záporoztak A
Vértestvérek gránáttal robbantották be a tető egy szakaszát, s máris elkezdtek lemászni,
egyenesen az épület gyomrába. Még egy perc, s már az udvarra nyíló ajtókon özönlenek majd
kifelé.
– Jönnek! – üvöltötte Hwlan.
– Látom!
Öt káoszharcos tűnt föl az udvar sarkában álló ajtóban, s kíméletlen össztüzet zúdítottak a
hordókra. Aztán az elöl haladó trió felbukott, s a vértjeiken ütött lyukakból füst szivárgott. Az
egyikük torkában rövid, fekete tollú nyílvessző rezgett. A vaskos boltív alatt, ahol Dalinék is
kijutottak az udvarra, Mklane, Ludd és Eszrah állt.
A Vértestvérek figyelmét épp elég ideig terelte el az újonnan érkező veszedelem, hogy Dalin
és Hwlan Ieteríthesse a maradék kettőt. Odaföntről azonban továbbra is folyamatos tűz alatt
tartották az udvart, s a célt tévesztő, falakba csapódó lézersugarak szembántó fénnyel villogtak.
– Sikerülhetne egy rohammal visszaszorítanunk őket? – fordult Ludd Mklane-hez. – A vizet
mindenáron meg kell szereznünk!
– Csak megöletnénk magukat – rázta meg a fejét a felderítő, aztán zavartan nézett körül. –
Hol van Eszrah?
Az Éjjáró mit sem törődve a záporozó lézersugarakkal – átrohant az udvaron, s elkezdett
felkapaszkodni a szemközti falon. Gyorsan, macskaügyességgel mászott, s azt a két Vértestvért,
akik elég fürgén reagáltak, s a tető széléről próbálták lelőni, a gárdisták szedték le.
Amint fölért, Eszrah megfeszítette az íját, s torkon lőtt egy harcost A káoszkatona
megtántorodott, s a nyakából kiálló vesszőt markolva zuhant az udvar kövére.
Gyors egymásutánban három másikat lőtt le, s azokkal, akik nem kaptak halálos sebet, a
nyílhegyekre kent méreg végzett. Aztán elérte a tetőbe robbantott lyukat.
– Feleslegesnek érzem magam! – mordult föl Hwlan, azzal felpattant, és egy hosszú
sorozattal szórta meg a tető szélére merészkedő ellenséget.
Dalinnal együtt három Vértestvért lőttek le, időt adva Eszrahnak, hogy lemásszon a lyukba.
– Gyerünk! – rikoltotta a felderítő, s átrohant az udvaron. Dalin és Beltayn ott loholt a
nyomában, s nagyon bíztak benne, hogy a boltív alatt lapuló Mklane és a komisszár fedezi őket.
Tíz lassú szívdobbanás alatt érték át az udvaron, s hallották, hogy Ludd és Mklane is utánuk
ered.
Az udvar sarkából nyíló ajtóban két Vértestvérbe futottak, de a felderítők egy szemvillanás
alatt kibelezték őket a szuronyaikkal.
– Maguk őrizzék a vizet! – vakkantott oda Hwlan a komisszárnak.
– De...
– Őrizzék a vizet!
– Hadd emlékeztessem, katona, hogy...
– Ne most! – vicsorodott el a tanithi fenyegetően.
– Rendben – húzta be a nyakát Ludd. – Menjenek!
A két felderítő villámgyorsan behatolt az épületbe, míg Dalin, Beltayn és Ludd
visszabaktatott az udvarra, ahol is a hordóknak vetett háttal Bonin ült.
– Miről maradtam le? – kérdezte a felderítő.
A másik három úgy bámult rá, mint akik kísértetet látnak.
– Mi az? – értetlenkedett Bonin, majd megtapogatta a tarkóját, s az ujjain vér csillant. – Azt
hiszem, lelőttek... nem?
– Hogy a fenébe úsztad meg? – guggolt le mellé Dalin, és villámgyorsan előszedte az
elsősegélycsomagját – Fogalmam sincs – motyogta Bonin. – Gondolom, szerencsém volt.
Azzal ismét elvesztette az eszméletét.
Dalin óvatosan bekötötte a felderítő tarkóján éktelenkedő sebet, aztán Coir felé sandított.
Ludd elértette a pillantását, és szomorúan rázta meg a fejét.
– Meghalt. Szegény ördög.
– Valami gikszer van a dologban – mondta Beltayn.
– Mit mondott, adjutáns? – tette zsebre Coir dögcéduláját Ludd.
– Fedezékbe! – csattant föl a rádiós, s már ugrott is.
Négy Vértestvér rontott ki az épületből, ahová a felderítők is bementek, s üvöltve rohantak
a birodalmiakra. Nagydarab fickók voltak, vérmocskos egyenruhában, gonoszul vicsorgó
maszkok mögé rejtve arcukat.
Abban a pillanatban, ahogy kiléptek az épületből, máris tüzet nyitottak.
Ludd füle mellett szilárd magvas lövedék süvített el, s a komisszár szinte megbénult a
félelemtől. Annyira remegett a keze, hogy képtelen volt előhúzni az oldalfegyverét, s Beltaynnek
hátra kellett maradnia, hogy fedezze.
A rádiós megvetette a lábát, és egy rövid sorozattal lekaszálta a legelöl haladó harcost Dalin
biztosra vette, hogy ez volt az utolsó dolog, amit a tanithi életében tett. Hacsak nem tudja
magára vonni a...
Robbanólövedék csapódott a mellvértjébe, és úgy érezte, mintha egy hegy omlott volna rá.
A páncéllemez szétrepedt, s az ütés erejétől nem csak a levegő szorult ki a tüdejéből, de fel is
bukott.
Hosszú másodpercekig csak a színtelen eget bámulta, s a villanásokat, amik nyilván
lézersugarak lehettek. A hangok nagyon távolról jutottak el hozzá, s amikor megpróbált az
oldalára fordulni, úgy érezte, mintha az egész törzse ketté akarna törni.
Valaki felsikoltott, s biztosra vette, hogy Beltayn az. Megpróbált fölállni, felemelni a
fegyverét, s közben folyton a halálos lövést várta.
Az utolsó támadójuk – jókora lyukkal a mellkasán – ekkor roskadt össze.
– Van m... m... még valaki? – lépett elő a boltív alól Merrt, kezében a 034ÁL-lal.
– Sose hittem, hogy ennyire fogok örülök magának! – motyogta Ludd falfehéren.
– Ezzel m... mindenki így van – mondta a tanithi. – Szerintem.
– Jókor jöttél, vén szarházi! – vigyorodott el Beltayn, aki maga sem hitte, hogy még él.
– Kösz! – tápászkodott föl Dalin is. – Remek időzítés!
– Ennek több k... köze van hozzá – paskolta meg a karabélyát Merrt.
VII.
Mind meghaltak. Az összes Vértestvér, akire Hwlan és Mklane az épületben rátalált, halott
volt. Rövid, fekete tollú nyilak végeztek velük. Mire átvágtak az ősrégi épületen, tizenhármat
számoltak össze.
– Le a kalappal az Éjjáró előtt! – biccentett elismerően Hwlan.
– Kurvára le! – érett egyet Mklane.
Árnyék vetült rájuk, s automatikusan célra tartották a fegyverüket.
Eszrah volt az.
– Én vagyok – mondta. – Vége.
VIII.
(Képtelen vagyok.) Nehezemre esik elviselni a jelen körülményeket. Jobban kellene bírnom.
Kiválóan kiképeztek – még az ilyen esetekre is. Azt hiszem, a fájdalmat viselem ilyen nehezen, de
ez nem a testem hibája.
Egyszerűen nem tudom, mit mondjak nekik. Nem tudom, hogy mondhatok-e (brá) bármi olyat,
amivel ezt az egészet könnyebbé tehetem.
I.
– Ezt a helyet még nem biztosították! – kiabálta Varaine, de a Szellemeket nem érdekelte.
A többségük a fal mellé roskadva öklendezett a füstben, vagy kábán, üveges tekintettel
bámult maga elé.
– Ne okoskodjon! – mordult rá Dorden, aki a sebesültekkel foglalkozott.
– De uram...
– Tényleg ne okoskodjon! – sziszegte Rawne is, aztán, ahogy az ezredorvos elindult lefelé,
követte.
Az este – a tizedik nap estéje – rohamosan közeledett, s odakint a szél ismét üvöltve kapta
föl, s szórta ezerfelé a port. Vadul, akár az öklelni kész bika, újra meg újra nekiszaladt a
tornyoknak, s a legkisebb repedésen is bepasszírozta a hideg, szürke port.
A legfelső emeleten bezárták a spalettákat, így a csata bűze megrekedt az épületben. Vér,
ficelén, füst, égett hús, vizelet és ürülék keveréke volt ez, meg a kiontott beleké, a hányásé. A
halálé.
Rawne önkéntelenül is elfintorodott, s az orra elé húzta a nyakába kötött kendőt. Dorden
egy műtősmaszkot húzott elő a zubbonya zsebéből, azt tette fel.
Az őrnagy elismeréssel figyelte, milyen tempót diktál az ezredorvos. Dorden a korához
képest félelmetesen jó kondícióban volt.
– Nem muszáj ezt csinálnia – mondta Rawne csöndesen.
– Szerintem meg igen. Én vagyok a rangidős medicae regimentum.
– Akkor legalább lassítson egy kicsit!
– Nem akarok – rázta meg a fejét Dorden.
– Legalább az én kedvemért! – zihálta a mögöttük kullogó Zweil.
Az orvos megállt, s megvárta, míg az idős pap utoléri őket.
– Jót nevet majd, amikor meglátja, hogy rohanunk a halálhírére! – morogta az orra alatt az
ayatani.
– Biztos így lesz – bólintott Dorden, de a maszk alatt nem mosolygott.
II.
A legfelső szint romokban hevert, s a kint dühöngő viharral mit sem törődve öt század
próbálta átfésülni a törmeléket, és biztosítani a szétlőtt folyosókat s termeket Itt-ott még
szórványos csatározások folytak azok, akik a vihar miatt itt rekedtek, nem adták olcsón az
életüket.
A dohánybarna falakat vér és korom mocskolta be, s nem egy helyen maga a fekete szikla
éktelenkedett a széthasadt panelok mögött. A lámpák bő fele megsemmisült, de a gyér világítás
mellett is látszott, milyen magasak a falak melletti hullahalmok.
A szanitécek már majd mindenkit elvittek, aki még menthetőnek tűnt, de a gárdisták
minden halottat ellenőriztek Hátha előkerül még egy sebesült bajtárs.
Az ellenség halottjait is ellenőrizték, s agyonlőttek bárkit, akiben az élet leghalványabb
szikráját is sejtették. Ragadós lábnyomokat hagytak maguk után a mindent belepő, finom
szemű porban, s a falakon már kezdett is megszáradni a vér.
– Hányan eshettek el? – kérdezte Zweil élettelen hangon.
– Ha csak négyszáz embert vesztettünk, azt mondom, hogy olcsón megúsztuk – húzta össze
a szemét Rawne.
– Víz és gyógyszer nélkül reggelre lesz az hatszáz – tette hozzá Dorden komoran. -A
sebesültek egy része nem húzza sokáig ilyen körülmények között. Ezt is hozzácsaphatja a
listájához.
– Nem az én listám! – csattant föl Rawne, de az orvos válaszra sem méltatta.
III.
Maggs lassú, kimért lépteket hallott. A szemét csípte a füst, s a mellkasa is cudarul sajgott
"Gyertek, nyavalyások! Essünk túl rajta!”
– Elteheti a fegyverét, Maggs! – szólt rá a háta mögött felbukkanó Rawne.
– Elnézést, uram, de... tudja, nem lehetünk elég óvatosak! Az ember azt gondolná, hogy már
mindet kifüstöltük, de még mindig lehetnek túlélők, akik csak arra várnak, hogy...
– Értem. Ez a nyugati tizenhatos blokk?
– Igen, uram. Igazi... mészárszék.
– Megnézzük – veregette meg a vállát a mellette elhaladó Dorden.
IV.
V.
Maggs haladt az élen, lámpája fényköre a halál ezer arcán vándorolt végig. Szellemeket
láttak, csaták tucatjain edződött veteránokat, akik zokogva kutattak a holtak között.
Egy alak bontakozott ki a folyosó félhomályából, s Maggs ráemelte a fegyverét. Fekete
csipkeruha.
Féregmart nyershús-arc.
Zweil ütötte félre a kezét az utolsó pillanatban.
– Elment az eszed, fiam? Az ott Varl őrmester!
VI.
Elikon, itt Nalfa! Elikon, itt Nalfa! A rangidős kinevezett tiszt ütközetben eltűnt. Ismétlem, a
rangidős kinevezett tiszt ütközetben eltűnt. A célterület továbbra is biztosítva.
I.
További négy órába került, hogy biztosítsák a Házat. Egy maroknyi Vértestvér, akik a
porvihar miatt már nem tudtak visszavonulni, s az erődben ragadtak, szétszóródtak, s a
legsötétebb zugokban és legeldugottabb folyosókon húzták meg magukat. Ezeket kifüstölni
kemény diónak bizonyult, mert úgy harcoltak, mint a sarokba szorított patkányok. Ravaszak
voltak és kegyetlenek, s egy se adta olcsón az életét.
„A csatának vége, az embereim mégis egyre-másra halnak”
– gondolta Rawne komoran.
Az ő emberei.
Már a gondolattól megszédült Annyi év után most már valóban az ő emberei voltak.
II.
Ahogy leszállt az éj, a Jago szelei jajongva-zokogva táncolták körbe a Házat, a legkomiszabb
porvihart zúdítva a Szellemekre, amit ezen a nyavalyás kődarabon eddig megéltek A sérült
spalettákat képtelenség volt lezárni, s a por szinte befolyt rajtuk. A huzat kivitte a bűzt és a
füstöt, de dermesztő hideget is hozott magával, nem csak a port, s a katonák dideregve bújtak
össze.
Valamikor az éjszaka közepén megszólaltak a tanithi dudák, s ezek hangját a szél se tudta
elnyomni. Hark is tisztán hallotta őket az apró kamrában, ahová a túlzsúfolt kórházból vitték.
Túl sokáig állt, s a fájdalom végül legyűrte. A hátát mintha eleven tűzzel perzselték volna, s
minden mozdulat kínszenvedés volt.
Mikor meghallotta a dudákat, megpróbált fölkelni, de valaki óvatosan megérintette a vállát.
– Inkább ne! – suttogta Ana Curth.
– De... hallom a zenét!
– Igen. Caober játszik.
– Az kizárt. Már egyik tanithi sem játszik a dudán. Talán már a hangszereik sincsenek meg.
– Caobernek még igen. Most ő játszik.
Hark elhallgatott, és igyekezett a zenére figyelni. Nem ugyanaz a dallam volt, amit oly sokat
hallott álmában. Ez messze nem volt olyan kifinomult. Caober nem mindig találta el a ritmust,
és a hangnem sem volt tökéletes olyan ember játéka volt ez, aki már évek óta nem gyakorolt,
de most mégis nekirugaszkodott.
A régi tanithi katonai indulót játszotta, de lassan, keseregve, akár egy gyászéneket.
– Ők is tudják – suttogta a komisszár.
– Mindenki tudja – bólintott Curth.
III.
Rawne besétált abba a szobába, ami az előző reggel még Gaunt irodája volt. A térképek még
mindig ott voltak, ahol a komisszár ezredes hagyta őket, akárcsak az ágya mellé tett
málhazsákja.
Akadt ott néhány személyes holmi is: egy adattábla, egy apró bádogdobozban fegyverzsír,
egy kefe, amivel a kabátja gombjait fényesíthette, meg egy fémbögre. A keskeny ágyon
szabályosan összehajtogatott takaró, az ágya alatt pedig egy pár zokni, amin látszott, hogy
sürgős stoppolásra szorult volna.
Rawne letette az asztalra az energiakardot, aztán fáradtan leült. Maga elé húzta a
fémbögrét, s a kulacsából félig megtöltötte vízzel.
Most már volt vizük. Csöppnyi öröm az ürömben. Ludd és Beltayn olyan büszkén jelentette,
hogy megtalálták, hogy nem volt szíve letörölni az arcukról a diadalmas vigyort A Szellemeknek
három órába telt, míg az utolsó hordót is behozták a Házba. Sok hordó megsérült, sok víz
elfolyt, de még így is bőven elég volt, hogy igyanak, kimossák a sebeiket, és hogy napokig
mindenki teljes fejadagot kapjon.
Az őrnagy belekortyolt a vízbe, aminek fertőtlenítőszer íze volt – de nem bánta.
Kopogtattak – Nyitva!
Baskevyl óvakodott be, de a küszöbnél beljebb nem jött.
– Lassan minden századtól beérkezett a helyzetjelentés és a veszteséglista, uram.
– Ha mind együtt van, kérem, hozza be! – biccentett Rawne. A belladon egész éjjel nem
említette Gaunt halálát vagy Rawne parancsnoki rangra emelkedését. Más körülmények között
talán szót emel ellene. Elvégre ő is őrnagy volt, így ugyanolyan jogot formálhatott volna a
parancsnoki posztra.
Más körülmények között.
De Baskevyl nem volt ostoba ember, és megértette, hogy Rawne-nak kell lennie az új
parancsnoknak. A Tanithi Egyest egy tanithínak kell vezetnie.
– Berenson szeretne önnel beszélni.
– Szóljon neki, hogy várjon!
– Meglesz – biccentett a belladon, s már ment is.
Rawne ismét belekortyolt a vízbe.
– Sajnos ez csak a szomjat csillapítja, a bizonytalanságot nem.
Fogalma sem volt róla, hogy most mit kellene tennie.
– Kösz – biccentett a kard felé. Mintha csak Gaunthoz beszélne.
– Köszönöm, hogy rám hagytad ezt a rakás szart, parancsnok!
Rawne már nem hitt a boldog és békés végben. Egy újabb roham – egy olyan, mint amiben
az elmúlt órákban volt részük-, és becsukhatják a boltot.
Gaunt elmondta, miféle instrukciókkal látta el őket Van Voytz.
Tartsák fel az ellenséget.
Ami virágnyelven körülbelül annyit tesz, hogy "harcoljatok, míg meg nem döglötök".
Megint kopogtattak.
– Zárva! – kiabált ki, de Larkint ez szemmel láthatóan nem érdekelte.
– Süket vagy? – reccsent rá Rawne.
– Nem – rázta meg a fejét a mesterlövész, miközben betette maga mögött az ajtót. – Csak
engedetlen.
Odabicegett az asztalhoz – láthatóan nem volt tökéletes a lábprotézise, mert minden
lépésnél megrándult az arca a fájdalomtól -, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre
leült az őrnaggyal szemben.
– Idd meg a vizet!
Rawne egy pillanatig hezitált, aztán kiürítette a poharát.
– Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte élesen.
– Fogalmazzunk úgy, hogy... már nem maradtunk sokan, Elim. És minden nappal csak egyre
kevesebben és kevesebben leszünk. Emlékszel még az utolsó seregszemlére? Tanith Magna
falain kívül, a mezőkön?
– Igen.
– Mintha réges-rég történt volna – révedt Larkin a távolba, majd lassan előszedett egy
bádogbögrét a zubbonya zsebéből.
– Talán azért, mert valóban régen történt, te ökör! – morogta Rawne.
Larkin elvigyorodott, és megcsóválta a fejét.
– Ezernyi sátor, amíg csak a szem ellátott... és ott voltunk mind. Te, én, Bragg, Corbec,
Feygor... Készen arra, hogy gárdisták legyünk. Hülyék és tapasztalatlanok voltunk, tele
keserűséggel és bizonyítani akarással. Készen arra, hogy ha kell, felégessük a galaxist.
Egy pillanatra Rawne arcán is átfutott egy mosoly halvány árnyéka.
– Készen álltunk a harcra, meg arra, hogy kövessünk valami Gaunt nevű külvilági nyavalyást.
És most nézd meg, hogy mi lett velünk! Bragg már rég elment, aztán Feygor, meg a jó öreg Colm,
akiről mind azt hittük, hogy ha valaki, hát ő tényleg örökké fog élni. És Fethre... már én se
vagyok a régi!
Rawne most már valóban elmosolyodott.
– Most már csak egészen rövid a sátrak sora – húzott elő a zsebéből egy lapos flaskát is
Larkin. – Nincs több. Ennyien maradtunk. És nem tudom eldönteni, hogy ettől mi vagyunk a
szerencsés vagy épp a szerencsétlen kevesek.
– Az utóbbira fogadnék – hervadt le az őrnagy arcáról a mosoly.
Larkin egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, majd lecsavarta a flaska kupakját, s töltött egy
keveset mindkét pohárba.
– Ez mi? – húzta föl a szemöldökét Rawne.
– Jóféle anyag.
– Sacra – szagolt bele a poharába az őrnagy.
– Nem csak sacra. Kóstold csak meg!
Rawne belekortyolt az italba, s átszellemült mosoly ült ki az arcára.
– Te gazember! – suttogta. – Megtartottál egy üveggel Bragg készletéből!
– Nem – rázta meg a fejét Larkin, és belekortyolt az italba. – De ha elmondanám, hogy
hogyan jutottam hozzá, úgysem hinnéd el nekem. Ez egy különleges ital egy különleges
alkalomra.
– Kire iszunk? – állt fel Rawne, és a magasba emelte a poharát.
– A régi Szellemekre!
Koccintottak, és ittak egy kortyot.
– Az élőkre! – emelte meg a poharát újból az őrnagy. Ismét koccintottak, s a sacra úgy
csúszott le a torkukon, akár a bársonyos, folyékony jég.
Egy hosszú pillanatig szótlanul ízlelgették az italt, majd összevillant a tekintetük.
– lbram Gauntra!
– A Császár óvja a lelkét!
Azzal fenékig ürítették a poharukat.
IV.
Rawne azon a priccsen aludt, ahol korábban Gaunt is, s bár nem volt nyugodt az álma,
mégsem ébredt föl, mikor Eszrah belépett.
Az Éjjáró odasétált az asztalhoz, és leült az egyik székre.
A hajnal még csak ígéret volt a láthatáron túl, s odakint az éji szél még mindig porkönnyeket
hullatott.
Ludd az előző este folyamán megpróbálta elmagyarázni az Éjjárónak, mi is történt, bár
Eszrah lassan gyarapodó alsógót szókincsével nem volt könnyű dolga.
Ludd szeme vörös volt, s nehezére esett palástolni, hogy sírt. Eszrah csöndben
végighallgatta, s egy bólintással nyugtázta a dolgot. Azzal magára hagyta Luddot a bánatával.
Az Éjjárók nem mutatták ki az érzéseiket Ez része volt a kultúrájuknak. Se könny, se bánat,
se gyász – a Gereonon ezeknek nem volt helye. Ott az efféle viselkedés csupán időpocsékolás
lett volna.
Ettől függetlenül azzal Eszrah ap Niht is tisztában volt, hogy elbukott. Nem tudta teljesíteni
az apjától kapott utolsó parancsot. Az ember, akinek az életét az apja rábízta, meghalt, mert ő,
Eszrah nem volt ott, hogy megóvja.
Nem teljesítette a kötelességét.
Ez egyben az ő halálát is jelentette. Pária lett. Kitaszított. Becsület nélküli. Maga sem
értette, miért állnak még vele szóba a Szellemek. Miért nem néznek át rajta egyszerűen?
Biztosan megértették, hogy Eszrah számára nem maradt már más út, csak a holtaké.
A Holtak Útja.
Nem maradt már más a számára, mint hogy megpróbálja helyrehozni mindazt a rosszat,
amit a gondatlanságával okozott.
Óvatosan megérintette az energiakard pengéjét.
Tudta jól, mi a dolga: visszaszerezni a testet, hogy eltemethessék, s tízszeresen
megbosszulni a halálát.
Levette a csillámlencsét, amit oly sok holdhónappal ezelőtt kapott Varltól, és az asztalra
tette. Most szüksége lesz rá, hogy úgy lásson a sötétben, mint a macska.
A hátára kanyarította az íját, á teli tegezt, majd magához vette Sondar kardját is.
Soha nem forgatott még ehhez fogható fegyvert, de a kard Gaunté volt, s a hozzáfűződő
kapocs sokat számított a rítus során. A halott fegyverével kell beteljesítenie a bosszút.
Rawne felnyögött álmában, aztán felült, és kábán szétnézett. Mintha hallott volna valamit.
De egyedül volt a szobában.
V.
– Kérlek, ne halj meg! – suttogta Dalin Tona fülébe. – Már csak te maradtál nekem, meg
Yoncy!
Tona Criid ágya szélén ült, s az arcát az övéhez szorította, mintha az érintés visszahozhatná
a nő öntudatát.
– Kérlek! Gyere vissza hozzánk! Caffran már nem tud, de te... te még élsz! Gakk! Kérlek!
Kérlek!
A felcserek és az orvosok még ezen a kései – vagy korai – órán is a sebesültekkel
foglalkoztak. Volt, aki vizet forralt, más kötszert és gyógyszereket készített elő, s volt, aki
immáron sokadszor mosakodott be egy újabb műtéthez.
– Rendbe jön – szólalt meg valaki a háta mögött. – Meglátod, Dalin, rendbe jön...
Kolea őrnagy állt az anyja ágya mellett.
– Uram! – pattant föl azonnal a fiú.
– Hagyd csak! – legyintett Kolea. – Mintha itt se lennék! Te csak azzal törődj, hogy az anyád
meggyógyuljon!
– Ismerte az anyámat, uram? – sandított fel rá Dalin. – Az igazi anyámat. A vér szerintit.
– Ismertem. De ez régen volt, és most már Tona az anyád. Már régóta ő az, és most csak ez
számít.
– Tudom, uram, de... milyenek voltak? Az igazi szüleim.
Most elmondhatná – tűnődött Kolea. – Itt az alkalom. Csábító pillanat volt, de gyorsan
elszállt.
– Szerettek téged, kölyök. Téged és Yoncyt. Mindkettőtöket. És nagyon büszkék lennének rá,
hogy egy olyan asszony nevelt föl benneteket, mint Tona.
– Meghaltak, uram? – nézett föl rá Dalin könnyes szemmel, mint aki valami különleges
választ vár. – A vervunhive-i háborúban.
Most elmondhatná.
– Igen mondta élettelen hangon Kolea. – Meghaltak a háborúban.
VI.
A tizenegyedik nap hajnala is port öklendezve köszöntött rájuk. A tájra fekete leplet terített
a vihar, s órákig színét se látták a napnak. Csak a szél, a mindig nyöszörgő, jajongó, vonyító szél
járta be az üres termeket és folyosókat, akár egy sírból visszatérő kísértet a Szellemek Házában.
– Ilyen időben csak nem próbálkoznak... – jegyezte meg Berenson, miközben a Baskevyltől
kapott kávésbögrével melengette az ujjait.
– Miért is ne? – vont vállat a belladon.
Berenson egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy fel van kötve az egyik keze, s ahogy heves
gesztikulálással akarta alátámasztani a mondandóját, éles fájdalom hasított a vállába.
– A francba! – sziszegte. – Odakint nulla a látótávolság, és respirátorok nélkül megfulladnak
a portói. Ha ilyenkor is próbálkoznak, akkor őrültek!
– Harcolt már valaha Vértestvérek ellen, őrnagy úr?kortyolt bele a saját kávéjába Baskevyl..
– Tegnap volt szerencsém hozzájuk először.
– És látott tegnap bármi olyat, ami alapján normálisnak tartaná őket?
Berenson erre nem tudott mit mondani.
– Bármikor támadhatnak, függetlenül attól, hogy odakint milyen az idő. Semmi nem
tartóztathatja föl őket. Mi sem.
– És ez mit akar jelenteni? – húzta föl a szemöldökét Berenson.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy a maga által beígért erősítésnek a következő két nap
folyamán ide kellene érnie – mondta Rawne, miközben besétált a lenti csarnokba. – Bár ez a
vihar nyilván őket is lelassítja.
Berenson fintorogva fogadta a megjegyzést, s Rawne-nak önkéntelenül is Caffran jutott az
eszébe. Ö ugyanígy grimaszolt, amikor valaki kétségbe vonta a szavát.
– Lazítson már! – töltött magának is egy bögre kávét a tanithi. – Ezzel nem a maga vagy az
emberei hatékonyságát vagy becsületét akartam megkérdőjelezni. A vihar úgyis mindent és
mindenkit lelassít, és csak az őrültek kockáztatnák meg, hogy vakon haladjanak tovább.
– Utalnék az előbbi megjegyzésére – emelte meg a poharát Berenson felé a belladon őrnagy.
Lassan a vezérkar többi tagja is elkezdett szállingózni. Kolea, Daur, Theiss, Kolosim, aztán
Sloman, Kamori, Arcuda és Meryn is megérkezett a földszinti nagyterembe. Mind odagyűltek
Rawne köré.
– Rendben van – biccentett a tanithi. – Vágjunk bele! Lőszer?
– Elég rosszul állunk, uram – mondta Arcuda. – A készleteink több mint fele odavan. A
standard energiacellákkal nincs is gond, de a szilárd magvas lőszerből, rakétából, gránátból és
robbanótöltetből rengeteget elhasználtunk tegnap.
– A mesterlövészpuskákhoz sincs elég alkatrész – tette hozzá Larkin. – Se energiacella.
– Hívnunk kell egy teherszállítót – mondta Rawne, s Beltayn máris jegyzetelni kezdett. –
Nagyon gondosan és tételesen írja össze, hogy mire van szükségünk!
– Ilyen időben egyetlen gépet sem engednek felszállni – mondta Karnori sötéten.
– És még ha ide is érne... – kezdte Kolea, aztán elharapta a szót.
– Akkor mi lenne? – kérdezte Rawne vészjósló nyugalommal.
– A vizet letenni az udvaron... az egy dolog – vonta meg a vállát Kolea. – De
robbanótölteteket és gránátokat? Attól tartok, hogy ez már nem hangzik olyan jól.
– Ahogy az sem, hogy itt ülünk, a semmi közepén, nehéztüzérség és robbanószerek nélkül.
És egy tegnapihoz hasonló roham ezek nélkül tényleg a véget jelentené. Rohamkésekkel és
karabélyokkal nem fogjuk tudni visszaverni őket.
– Akkor keressünk egy másik LZ-t javasolta Daur. --Feltéve, ha kitart a vihar.
– Máris nekiláthat, kapitánybiccentett Rawne. – Ettől függetlenül mindenképpen kérjük a
lőszerutánpótlást. Egyébként hogy áll a rádió?
– Ilyen időjárási viszonyok mellett sajnos nem tudjuk elérni El ikont, de folyamatosan
próbálom, uram – mondta Bel.
– Helyes. És Berenson őrnagy páncélosait is hívja! Jó lenne, ha legalább egy becsült
időpontot mondanának, mikorra érnek ide!
– Meglesz, uram.
Rawne újra belekortyolt a kávéjába, aztán megköszörülte a torkát, úgy folytatta:
– Biztosítjuk és megtartjuk a Hinzerhaust. Éberek leszünk.
Mindenki tudja, mi a feladata. Azt akarom, hogy ebben a nyavalyás épületben ne legyen egy
olyan egérlyuk, csatorna, alagút vagy lefolyó, ahol az ellenség beszivároghat! Minden lehetséges
járatot lezárunk Egy frontális támadás is elég szörnyűnek ígérkezik, nemhogy egy kétfrontos
küzdelem.
Kivárt egy pillanatig, aztán folytatta:
– Tudom, hogy a hangulat pocsék, de épp ezért kell kétszer olyan ébernek és óvatosnak
lennünk. Nem érdekelnek a kifogások Egyet sem akarok hallani. Sokkal inkább azt akarom, hogy
megértessék a katonákkal, hogy ha valaki nem teljesíti a feladatát, ha nem elég éber, ha
hanyag... akkor Gaunt a nagy semmiért halt meg.
Mind csöndben mérlegelték a szavai súlyát, s egyedül Varl szisszent föl.
– Durván hangzik? – kérdezte Rawne kihívóan. – Nem igazán érdekel! Attól, hogy az ellenség
most épp nincs a nyakunkon, még nem ülhetünk le, és vakarhatjuk a tökünket! És mielőtt még
megkérdezik, igen... Gaunt se hagyná, hogy a morál meggyengüljön.
– Ezt egy pillanatig sem kétlem – biccentett Mkoll.
– Akkor jó. Ki biztosítja az újonnan felfedezett járatokat?
– Két század az én vezetésemmel – emelte föl a kezét Baskevyl.
– Három órán belül mindent fésüljenek át, pucoljanak ki, és zárjanak le!
– Hacsak nem bukkanunk közben újabb járatokra.
– Igen. Beltaynt is vigye magával. És a fegyvertárról meg a könyvtárról minden részletre
kiterjedő jelentést akarok! Van kérdés? Nincs? Lássunk neki!
A tisztek egy pillanatig habozni látszottak. Rawne végighordozta rajtuk a pillantását, aztán
felsóhajtott.
– Ó, igen... A Császár vigyázzon ránk, és örökké akarnak-e élni, meg effélék... Én nem vagyok
komisszár, nem kenyerem a lelkesítő beszéd. Úgyhogy újfent azt mondom: csináljuk!
A tisztek leszegett fejjel indultak kifelé, amikor Rawne megállította őket.
– Még valami, mielőtt elfelejtem! Valaki elvitte Gaunt kardját az irodámból a múlt éjszaka.
Valami szemfüles régiséggyűjtő vagy szentimentális idióta. Vissza akarom kapni, és ebben nincs
pardon. És bárki is vitte el, súlyos büntetésre számíthat.
– Ennek majd én járok utána, őrnagyjegyezte meg a leghátul álló Hark.
A komisszár a szokásos fekete viharkabátját viselte, s egy hordágyból összerótt járókeretre
támaszkodott. Sápadt arcán izzadságcseppek gyöngyöztek, és úgy festett, mint aki fél lábbal
már a sírban van.
– A doktornő tudja, hogy felkelt?
– Nem – rázta meg a fejét Hark. – De nem is érdekel. Nem olyan a helyzet, hogy ágyban,
párnák közt nyalogassam a sebeimet. Annyi fájdalomcsillapítót kaptam, hogy attól még
magukat is kedves embereknek látom, és ezzel elleszek egy darabig. És most tőlem se várjanak
lelkesítő beszédet, de... Rawne őrnagynak igaza van. Túl kell élnünk a mai napot, aztán a
holnapit és az összes utána következőt anélkül, hogy belepusztulnánk az önsajnálatba. Gaunt a
gondolatát is gyűlölné, ha épp őmiatta és épp most esne szét a sereg. Mindaz, amiért egész
életében küzdött, egy pillanat alatt semmivé foszlana.
– Mindenki felfogta? – kérdezte Rawne élesen. – Helyes!
Akkor munkára!
Tizenegyedik nap.
Napkelte két perccel öt után, de a vihar ekkor sem ült el. Ilyen ocsmányat nem láttam még,
mióta a Jagón vagyunk.
Minden elismerésem R.-é. Úgy néz ki, hogy elboldogul a nyakába szakadt feladattal.
Mindenkit képes lefoglalni, hogy elterelje a figyelmüket a sereget ért csapásról. Igaza van. Csak
így leszünk képesek folytatni. A (tízt) tisztek nem engedhetik meg maguknak, hogy gyengék vagy
túl érzékenyek legyenek. Még nem jött el a gyász ideje. Ha szerencsések vagyunk (nagyon
szerencsések), talán megérjük azt a napot is.
(Még mindig hallok furcsa zajokat és olyan hangokat, amik) Azt hiszem, af4idalomcsillapítók
teszik, amiket A. C. adott az operáció előtt, hogy hallucinációim vannak. A gyógyszerek
mellékhatása, amit meg kell tanulnom figyelmen kívül hagyni.
Úgy gondolom, az ellenség még napszállta előtt megpróbál rajtunk ütni akár elül a vihar, akár
nem.
I.
A Ház becsukta szemeit s füleit, és várt. A szél üvöltve szórta rá a fehér port és a finomra
őrölt kőtörmeléket, s nem egy spalettát fémkábelekkel kellett rögzíteni, hogy le ne tépje a vihar
ereje.
A szél ennek ellenére megtalálta az utat az épületbe, s mély, mennydörgő moraja fejhangú
sikolyba csapott, mire a legmélyebb kazamatától a csúcs közelében emelkedő kupolákig ért.
A földszinti nagyterem sarkában felállított rádióadó sebzett állatként nyöszörgött, ahogy
kétségbeesetten jel után kutatott.
II.
Meryn hívatta őket, úgyhogy Dalin és Cullwoe befejezte a kamra átvizsgálását, kikapcsolták
a fegyverlámpáikat, és visszatértek a hallba.
– Valami? – kérdezte a kapitány.
– Tiszta, uram!
– Akkor tovább!
– Igenis! – tisztelgett Dalin, és a cimborájával a sarkában a következő helyiség felé vette az
irányt.
Meryn visszafordult, hogy ellenőrizze a többi párost is, akik a belső udvar mögött
felfedezett folyosókat vizsgálták át.
– Kapitány! – lépett oda hozzá Baskevyl.
– Uram!
– Találtak valamit?
– Nem, uram – rázta meg a fejét a tanithi. – Eddig kilenc szobát vizsgáltak át, és a többségük
ebbe a hallba vezetett. Sloman emberei szerint nyugat felé még több helyiséget találunk.
Természetesen mindet rögzítjük a térképen.
– Üresek a szobák?
– Mind. Még bútor sincs bennük.
– Nem meglepő – biccentett az őrnagy. – Úgy tűnik, ezt a szárnyat már rég lezárták.
– Vagy elrejtették – nézett rá kihívóan Meryn. – Könyvtár, fegyverraktár... ezekben értékes
dolgokat tároltak. Az ilyet nem sok értelme van ilyen eldugott helyre tenni, hacsak nincs vele
valami tervük, nem?
– Bárcsak tudnám a választ!vont vállat Baskevyl. Tudják már, hogy meddig tart ez a szárny?
– Még nem, uram. Idelent azért egy kicsit minden más.
– Más?
– A világítótestek. Sárgán világítanak, és nem fehéren. Alacsonyabb intenzitású a fény, de
állandó. Idelent még nem tapasztaltunk energiaingadozást. Mintha... más energiaforrásról
mennének.
– Vagy ezek mennek a tartalékról.
– Lehet.
– Visszamegyek a könyvtárba – húzta össze magán fázósan az álcaköpenyét az őrnagy. – Ha
bármit találnak, oda kérem a jelentést!
– El ne vigye a szél, uram! – szólt utána Meryn, de a belladon csak egy horkantással
nyugtázta a megjegyzést.
Innen az út a könyvtárig, s onnan a Ház többi részébe a belső udvaron át vezetett. A
viharban, amit most már nem lehetett félvállról venni.
Baskevyl feltette a védőszemüvegét, az arca elé kötötte a sálját, és leszegett fejjel lépett ki
az udvarra.
A szél száz karommal esett neki, s a por azonnal beette magát a bőre pórusaiba. Ha nem a
fal mellett megy, talán nem is éri el a szemközt nyíló boltívet A por csikorogott a talpa alatt,
aminek pont olyan hangja volt, mint a...
Nem. Nem pont olyan.
A Jagóra érkezésük óta több tucat vihart látott már de ez más volt.
Most nem fehér port kavart a szél, s ez épp így volt tegnap is. A szennyes felhők mögött
mintha csak üresség lett volna, végtelen sötétség, ami a napfénynek még az emlékét is
elemésztette.
Az a kevés fény, ami mellett mégis láttak valamit, mintha egyenesen a sötétségből
szüremlett volna át. „Villámlásfutott át Baskevyl agyán. – Elektromos kisülések. Csak a szél
olyan hangos, hogy még a mennydörgést se lehet hallani.”
Csak ne ágyútűz legyen.
A boltív alatt vagy egy percig toporgott, s igyekezett minél több port kirázni a ruhájából.
– Nagyon figyeljenek! – biccentett oda a két őrszemnek, majd komótosan a fegyverraktár
felé vette az irányt.
III.
Amikor Baskevyl belépett, Larkin és Maggs épp egy masszív rohampuskát tanulmányozott a
lámpák borostyánsárga fényénél.
– Bár lenne hozzá lőszerünk! – morogta Larkin.
– Van – fonta karba a kezét Bonin, aki a falnak vetett háttal ácsorgott. – Ott, a rekeszekben.
– Jó – biccentett a mesterlövész. – Bárcsak lenne használható lőszerünk!
– Szerintem használható – vont vállat Bonin.
A vastag kötés a nyakán szemmel láthatóan nem zavarta. Baskevyl letérdelt az egyik tároló
mellé, és szemügyre vette a barna lövedékeket – Gondolják, hogy... újratölthetőek?
– Coir – a Császár nyugosztalja – azt mondta, hogy szerinte túl sokáig voltak a tárolóban –
válaszolta a felderítő. – Meg azt is, hogy gyorsan megölhetjük magunkat, ha egzotikus, régi
lőszerekkel szórakozunk.
Larkin kivett egy lövedéket a tárolóból, s addig tartotta a tenyerén, míg az halvány fénnyel
nem kezdett derengeni.
– Larks! – lökte el magát a faltól Bonin. – Ne!
Baskevyl egy mozdulattal megálljt parancsolt a felderítőnek, és intett Larkinnak, hogy
folytassa.
A mesterlövész betárazta a vaskos rohamfegyvert, aztán nehézkesen felemelte, s
megragadta a túlméretezett elsütőbillentyűt.
– Rossz ötlet! – sziszegte Bonin.
– Erre a helyre jönni... az volt a rossz ötlet! – vicsorodott el Larkin, s igyekezett kitapasztalni,
hogyan lehet egyensúlyban tartani a fegyvert.
Aztán meghúzta a ravaszt.
Fény villant, s a rohampuska felsistergett, de ezen kívül semmi nem történt. Larkin kitárazta
a fegyvert, s az egyik rekesz tetejére helyezte a használhatatlan, dohánybarna lövedéket.
– Egy próbát megért – biggyesztette le az ajkát. – És ehhez a monstrurnhoz fegyverláb kell.
– Ilyesmi? – kérdezte Maggs, s az egyik rekeszből hosszú, teleszkópos eszközt húzott elő.
– Igen.
– Akkor minden megvan!
– Kivéve a működőképes lőszert, ami nélkül az egész szart se ér – fintorgott Bonin.
– Maga mindig ilyen derűlátó, Mach? – kérdezte Baskevyl.
– A pohár félig mindig üres?
– A pohár eltört, és legszívesebben valaki szemébe döfném az üvegcserepeket, uram.
– Ezt jó tudni – bólintott az őrnagy. – Folytassák, uraim! Hátha mégis jutnak valamire!
– És ez vajon mire jó? – forgatta a kezében a fegyverlábat Maggs, amit egy gombnyomással
két méternél is hosszabbra lehetett kihúzni.
– Légvédelem – vont vállat Baskevyl, aztán távozott.
IV.
V.
VI.
VII.
A bombázás bő tíz perc múlva ért véget, s újabb tíz percre rá folytatódott. A Hinzerhaust az
alapjáig megrázták a detonációk. Nem egy őrposzt közvetlen találatot kapott, de mivel a
Szellemek java a Ház belső blokkjaiban pihent, viszonylag kevesen haltak meg a nevenincs
kazamatákban.
Zweil épp a lenti nagyteremben tartott misét, amikor hullani kezdtek a bombák. Igyekezett
nyugalmat erőltetni magára, s úgy téve, mintha mi sem történt volna, tovább olvasott a
Birodalmi Krédóból.
Valamivel odébb Rerval, Raffian és még három másik rádiós megbabonázva tapadt a
készülékéhez, s az éter sistergő moraja hátborzongató aláfestésként szolgált Zweilnek.
A főkapunál Daur és az emberei voltak őrségben. A kapitány nagyon is tisztában volt vele,
hogy amit hallanak, csupán erőfitogtatás, s arra szolgál, hogy megpuhítsa őket. Még a Káosz
őrült követői sem számíthattak arra, hogy egy vihar kellős közepén sok kárt okozhatnak egy
sziklaerődben. Már szinte az is csodaszámba ment, hogy valami egyáltalán eltalálta a Házat.
De a bombázás így is eredményes volt. Látta a katonái szemében a félelmet. Tehetetlennek
és kiszolgáltatottnak érezték magukat, s ez sárba tiporta a reményeiket és a magabiztosságukat
Daur végigsétált a nyugtalanul forgolódó katonák között, s megállt a főkapu előtt. Ahogy
végigsimította a masszív fémfelületet, megtalálta az alig tapintható horpadást, ahol a faltörő
kos megkezdte az ajtót. Nem kellett volna sok, hogy kiszakítsa a kaput a helyéről.
Érezte a fém vibrálását a tenyere alatt. Vajon a szél vagy a rakéták ereje ez inkább?
A bombázás egy negyedóra múlva – váratlanul, akár egy nyári záporabbamaradt. Csak a szél
süvített a kihalt folyosókon, s a legfelső emeletek falait homokszemek karistolták, akár egy
vérszomjas ragadozó kannai. A sebtében, dróttal és kábelekkel rögzített nyílászárók vadul
rázkódtak a keretükben, s a katonák – függetlenül attól, hogy őrségben voltak vagy pihentek,
ettek, beszélgettek vagy kártyáztak újra és újra összerezzentek a kiszámíthatatlanul lecsapó
hangok hallatán.
Mkoll végigjárta a felső emeleteket, ellenőrizte az őrposztokat, s az emberek örömmel
üdvözölték Megnyugtató volt a tudat, hogy az őrmester idegeit semmi nem képes kikezdeni. A
tanithinek mindenkihez volt egy biztató szava, s mintegy mellékesen minden őrposztnál feltette
ugyanazt a kérdést:
– Látta valaki ma már az Éjjárót?
VIII.
IX.
A legfelső emeleti folyosókon nem álltak őrszemek. A spalettákat rögzítették, s a vaskos
fémlamellákat csak a szél rázta keservesen jajgatva.
Eszrah ap Niht az egyik harangtoronyban ült, hátát a falnak vetve, s a palaszürke wode-ot
kente fel az arcára óvatosan. Minden szabad bőrfelületet gondosan és egyenletesen bedörzsölt
vele, aztán egy apró flaskát vett elő a zsákjából, s minden nyílvesszője hegyére csöppentett
belőle. A molylepkékből nyert halálos méreg pillanatok alatt képes volt végezni akár egy felnőtt
férfival is.
A zsákja mélyére süllyesztette a flaskát, a tegezbe csúsztatta a nyilait, s aztán egy darabig
csak ült némán.
Négy tárgy hevert előtte a padlón: egy feltekert kötél, egy zacskónyi mászóvas és szegecs, az
íja, s Gaunt kardja.
Odakint halkulni kezdett a szél, mintha a gigászi vihar lassan kifogyott volna a szuflából. A
szórványos detonációkkal nem is foglalkozott az Éjjáró. Amerre menni készült, ezek a dolgok
nem számítottak.
Kecses mozdulattal állt föl, a kardot meg az íjat a hátára vette, a zsákját az övére erősítette.
A kötélcsomót a jobb vállára kanyarította – s várt.
Néhány perc múlva már annyira csitult a vihar, hogy a felhők mögül egy-egy villanásra a nap
is előbukkant. Eszrah egy északra néző spalettát választott. Kioldotta a rögzítő kábeleket, s
kinyitotta.
Odakint hideg alkonyat fogadta. A lassan leülepedő, sárga porfelhők fölött félhomályos
hegyoldalt látott, de a vihar már véget ért, s a napfény megpróbálta visszakövetelni az eget.
Eszrah kimászott, s hagyta, hogy a spaletta bezáruljon mögötte.
X.
A vénséges vén barna panel recsegve engedett, ahogy Wheln és Dalin feszítővassal esett
neki. Mögötte kövek fogadták őket, s évszázados por, amitől könnybe lábadt a szem.
– Sziklafal – köpött ki Meryn. – Megérte ellenőrizni, de...
Wheln jókora ködarabot fordított ki a feszítővassal, és megrázta a fejét.
– Nem fal, uram. Csak egymásra pakolt kövek.
– Akkor takarítsák el az útból! – intett a kapitány. Hamarosan már azt is látták, mi van a
kövek mögött. Úgy tűnt, megtalálták a főbejárat pontos mását.
– Egy kapu – nyögött fel Dalin.
– Le van zárva.
– Igen, uram, de belülről.
– Egyetlen térképen sem szerepelt, hogy ennek a helynek van egy másik kapuja – ingatta a
fejét Meryn. – Könnyen lehet, hogy az ellenség se tud róla.
– Lehet, de... ők szemmel láthatóan sokkal többet tudnak erről a helyről, mint mi, uram.
– A fiúnak igaza van – tűnt föl a lépcsősor alján Rawne, akit azonnal értesítettek a
felfedezésről. – Úgyhogy ezúttal biztosra akarok menni! Kapitány, szedjen össze három szakaszt
és legalább egy lángszóróst!
– Uram!
– És csipkedje magát, Meryn! Tudni akarom, hová nyílik ez a kapu!
XII.
XIII.
Mkoll halkan lopakodott föl a legfelső szintre. Az Éjjáró odafönt van – vagy odafönt lesz
hamarosan.
A kupolával lezárt tér üres volt. Csak az egyik spaletta nyikorgott kenetlenül a hűvös
szellőtől. Aztán megpillantotta a padlón a nedves, szürke foltokat. Lehajolt, fölcsippentett egy
keveset, s megszagolta.
Wode.
A Határ legmélyebb, legsötétebb bugyrának szaga.
Ismét szemügyre vette a spalettát. A rögzítő kábeleket nem tépte el a szél. Valaki
egyszerűen kioldotta őket.
Egy darabig csak állt némán, a gondolataiba merülve.
XIV.
Elikon, itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Azonnali lőszerutánpótlásra van szükségünk! És a lehető
leghamarabb rádiókapcsolatra a vezérkarral!
I.
– Azt ott kotorják félre az útból! – rendelkezett Rawne. – Azokat a köveket, ott! Csak
elzárják az utat.
Melwid bemászott a gödörbe, s puszta kézzel lazította ki, és adogatta hátra a köveket a
bajtársainak.
– Jól van! – mondta az őrnagy. – Most próbáljuk!
A fémeresztékek csikorogva tiltakoztak, hogy oly hosszú idő után ismét megmozgatják őket.
Az ajtó körüli réseken át halvány fény szűrődött be.
– Készüljenek! – intett a gárdistáknak Rawne.
– Szakaszok készenlétbe! – kiáltotta Meryn.
Ahogy az ajtó fél méterre kinyílt, hűvös napfény árasztotta el a helyiséget.
– Elég! – mordult föl az őrnagy, és feltartotta ökölbe szorított jobbját.
A Szellemek néma csöndben várakoztak Senki nem mozdult, senki nem beszélt. Csak a szél
nyöszörgését hallották, ahogy a sustorgó homokot hajtotta maga előtt, meg az őrláng
sziszegését Neskon lángszórója végén.
Wheln, Melwid és Dalin elhátrált az ajtótól, s csak Cullwoe és Harjeon maradt ott, hogy
Rawne utasítására azonnal kinyissák.
Odakintről senki és semmi nem akart benyomakodni a Házba.
Rawne odaintett Boninnak, mire a felderítő, Jajjóval és Livarával a nyomában a résnyire
nyitott kapu elé lépett. A zubbonya zsebéből egy apró tükröt húzott elő, s egy darab botra
erősítve lesett ki a segítségével.
Tiszta.
Először Jajjo óvakodott ki, majd Livara, s a sort Bonin zárta.
Rawne már épp követni akarta őket, amikor Meryn megérintette a karját.
– Uram, nem gondolnám, hogy...
– Ne most, Meryn!
– Nem lenne szerencsés két nap alatt két parancsnokot is elveszíteni... uram!
A két tanithi egy pillanatig farkasszemet nézett, aztán Rawne szótlanul átnyomakodott a
kapun.
A külvilág pont olyan csúf volt, mint ahogy az emlékeikben élt. A lassan leülepedő por fölött
üres ég fogadta őket, ami egy lassan gyógyuló zúzódás színére emlékeztetett.
A kapu egy magas falak határolta vízmosásra nyílt. A szél, a mindent megőrlő szél a múló
századok során hatalmas kőtömbök tucatjait sodorta magával ide a magasból.
Rawne a lassan, óvatosan lefelé araszoló felderítők nyomába eredt. Félúton visszanézett,
fel, a feje fölött magasodó Házra s a porszürke sziklafalra. A kaput kintről elfedte a korok
megkövesedett mocska, s amíg nem nyitották ki, senki meg nem mondta volna, hogy az ott egy
bejárat.
A vízmosás lassan kiszélesedett, s egyértelművé vált, hogy ez nem a főkapuhoz vezető
szoros közvetlen folytatása. Amolyan hátsó bejárat volt ez, amiről az ellenségnek nyilván
fogalma sem volt, különben biztosan ezt az utat választják a falak és az ostromlétrák helyett.
Rawne rádiója felcsipogott Gyorsan lehúzta a fejét, s lemászott a vízmosás szájáig, ahol a
felderítők vártak rá. Már majdnem leért, mikor az éterben elszabadult a pokol.
– Itt a főkapu! – üvöltötte Daur. – Megtámadtak minket!
Rawne egy szót sem szólt, de azonnal futásnak eredt. Amint odaért a felderítőkhöz, ő maga
is lehasalt, és kilesett a sziklák takarásából. Innen épp ráláttak a főkapu előtti poros síkra. Az
odavezető szoros innen bal kézre kanyargott, s a kapu úgy ötszáz méterre nyugatra feküdt
tőlük.
Ami épp támadás alatt állt.
A szél és a hely bizarr akusztikája ellenére is jól hallották a főkapunak csapódó faltörő kos
hangját – a vérfagyasztó döndüléseket, egy vészharang kongását.
És a Vértestvérek üvöltözését. A harci dobok dübörgését.
Az ölni készülő ellenség vérszomjas rikoltásait. Több mint száz harcos gyűlt össze a kapu
előtt, s a kos minden egyes lendülését lelkes üvöltésük kísérte. A fejük felett szentségtelen
jelekkel díszített lobogók csattogtak a szélben, s egyre újabbak csatlakoztak hozzájuk újabb
káoszkatonákkal egyetemben.
Masszív ostromlétrákat cipeltek, s úgy tűnt, újból a déli fallal próbálkoznak majd.
– Itt Rawne! – kapcsolta be a rádióját az őrnagy. – Fönt próbálkoznak? És az északi falnál?
– Nem, uram. Idefent minden csendes.
– Ennek ellenére nagyon figyeljenek! Bármikor jöhetnek. A déli falat hamarosan ismét
elkezdik megmászni, de csak akkor lőhetnek rájuk, ha biztos a célpont! Nem pazaroljuk a
lőszert.
– Igen, uram.
– Daur kapitány!
– Igen, uram?
– Odarendelek egy századot a főkapuhoz a pihent alakulatok közül. Szükségük lesz rá.
Kikapcsolta a rádiót, és a felderítőkre sandított.
– A hátukba kerülhetnénk – mondta Bonin izzó szemmel.
– Két századdal a hátukba kerülhetnénk, és szétverhetnénk a kapu előtti csürhét!
– Igaz.
– És akkor?
– Jó sok kárt okozhatnánk nekik – bólogatott Rawne. – Igazán csábító lehetőség. De nem.
– Nem?
– Nem. Ha a hátukba kerülnénk, azonnal megértenék, hogy találtunk egy olyan utat, amin át
szabadon elhagyhatjuk a Házat. És ahol mi kijuthatunk, ott ők be. Semmi perc alatt megtalálnák
a másik kaput.
– De...
– Maradjon ez egyelőre a mi kis titkunk. Olyan előny ez, amiről nem is tudtuk, hogy a miénk.
De csak egyszer fogjuk tudni használni, úgyhogy nem pazarolhatjuk el pár szaros Vértestvérre.
Azt akarom, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle! A megfelelő pillanatban.
– Már elnézést, uram, de... nem lehet, hogy ez a megfelelő pillanat?kérdezte Jajjo élesen.
– Bár az lenne! – sóhajtott Rawne. – Én is szívesen kiontanám a belüket! De taktikailag még
jól jöhet később.
Nem úgy tűnt, hogy sikerült volna meggyőznie őket.
– Gaunt így csinálta volna – tette hozzá az őrnagy.
– Tényleg? – kérdezte Bonin kételkedve. – Biztos benne?
– Igen. Mert ha itt lenne, ő intene minket türele1me, és én lennék az, aki szkeptikusan áll a
dolgokhoz.
A főkapu fölötti falszakaszt ekkor érték el az ostromlétrások, s a felfelé iparkodó
Vértestvéreket gyilkos pergőtűz fogadta. A lézersugarak tucatjával kaszálták le a vörösbe
öltözött harcosokat, s az összeégett, füstölgő testek pörögve, széttárt karral hulltak alá.
Gránátok és tapadóbombák nyitottak halálos tűzvirágot a sziklafalon, s két létra
tartókannait is sikerült leszakítania a robbanásoknak A vaskos alkotmányok a beléjük
kapaszkodó harcosokkal együtt szakadtak a mélybe, s törtek darabokra.
Sikolyok harsantak, majd dühödt üvöltést és a lézersugarak sivítását hozta feléjük a szél.
Egyre többen és többen kapcsolódtak be a küzdelembe. Vállról indítható rakétákat lőttek a
kazamaták ablakaiba, s a főkapu előtt aknavetőket állítottak fel, amikkel az egész déli falat tűz
alatt lehetett tartani.
A levegőben repeszdarabok és vérrel kevert por kavargott, s a faltörő kos duhogása és a
rakéták döreje fültépő kakofóniává olvadt össze.
– Visszamegyünk a Házba, és biztosítjuk a másik kaput – mondta Rawne. – Folyamatos
őrséget rendelek ide, és csak akkor zárjuk le, ha feltétlenül szükséges.
– Szeretnék itt maradni – mondta Bonin. – Lehetnék az egyik megfigyelő, aki folyamatosan
szemmel követi az ellenséges csapatmozgásokat.
– Legyen – bólintott rá az őrnagy. – Mindaddig, amíg senki nem lát meg.
Jajjóval és Livarával az oldalán tért vissza a hátsó kapuhoz, s közben végig elkísérte a faltörő
kos robaja.
Bumm... bumm... bumm...
II.
– Mégis mit gondolnak, hová mennek? – kérdezte Hark vészjósló nyugalommal, miközben a
járókeretére támaszkodva sántikált a főkapu felé.
Daur emberei, akik az őrséget adták, űzött vadként járkáltak föl-alá, ahelyett hogy a kapott
parancs szerint a fal mellett lapultak volna.
– Mindenki vissza a helyére! – reccsent rájuk a komisszár.
– Készüljenek!
A faltörő kos óramű pontossággal csapott le az ajtóra újra meg újra, s minden egyes
döndülés mintha újabb szeget vert volna a gárdisták nagy, közös koporsójába.
Harkot is jeges kézzel ragadta torkon a félelem, s meg tudta érteni, mit érezhetnek a
Szellemek. A fegyelem lazulása azonban még az efféle helyzetekben is megengedhetetlen volt.
Előhúzta a pisztolyát.
– Mindenki készüljön! Tanith dicsőségéért! Verghast szellemeiért! Belladon dühével!
Ellenünk jönnek majd, de tőlünk csak halált kaphatnak! Mit kapnak tőlünk?
– Halált! – rázták a fegyvereiket a katonák.
– Így mindjárt jobb...
Volt, aki éljenzett, mások igyekeztek összeszedni magukat, s úgy szorították a karabélyukat,
hogy egész kifehéredtek tőle az ujjbütykeik. Hark elnézte őket, s rádöbbent, hogy szinte már
várja azt a pillanatot, amikor a kapu végül megadja magát, s az ellenség beözönlik.
Akkor végre vége lesz ennek az átkozott várakozásnak. Akkor végre lesz kivel harcolniuk, s
nem a menekülésen törik a fejüket.
Föntről, a vaskos kőfalakon át is leszűrődött hozzájuk a csatazaj: az ostromlétrákon érkező
Vértestvérek odafönt már összecsaptak a bajtársaikkal, s ide hallatszott a robbanások döreje,
valamint a kézifegyverek hangjába keveredő üvöltések.
Időről időre a padló is megremegett, s a mennyezet repedéseiből megállás nélkül szitált az
apró szemű, szürke por.
Hark végigbicegett a folyosón, s megállt a kapuház bejáratánál. Mostanra már minden
gárdista a parancsnak megfelelően, a falak mellé húzódva várakozott. Daur a belső kapunál
foglalt el lőállást, négy lángszóróssal egyetemben. Előttük tucatnyi gárdista állt, de mindenki
mást visszaparancsolt a földszinti folyosóra.
– Kapitány!
– Uram! – biccentett a verghasti.
– Miért vonta vissza az embereit a kapuházból, Daur? – kérdezte halkan Hark. – És miért
nem a lángszórósok állnak elöl?
– Már elnézést, de melyikünk ennek a posztnak a parancsnoka, komisszár?
– Ön, kapitány.
– Köszönöm. Higgye el, tudom, hogy mit csinálok! Az embereim is tisztában vannak vele,
hogy mit várok el tőlük. Úgyhogy, ha kérhetem, ne kérdőjelezze meg a parancsomat. Előttük ne!
Hark még soha nem látta Ban Daurt ilyen elszántnak – Rendben van – bólintott udvariasan.
A belső kapu vaskos felszíne már a felismerhetetlenségig eldeformálódott, s a kos minden
egyes bősz rohama tovább gyűrte, torzította a fémet. Helyenként már elvált a kerettől, s egyre
tisztábban hallották a kint várakozó ellenség torokhangú kiáltásait. Bumm. A kapu meghajlott.
Bumm. A sokrétegű fémlap pattanásig feszült. Bumm. A sarokpántok sírva-csikorogva engedtek.
Bumm. Akár egy sörissza pocakja, középütt úgy türemkedett ki a fémfelület.
– Ha a külső kaput próbálnánk tartani, végeznénk néhánnyal, mire bejutnának a Házba –
magyarázta Daur. – De ennyi. Én viszont sokkal akarok végezni. A kapuház olyan, akár egy szűk
üvegnyak után maga a palack, aminek viszont csak egy kijárata van. Vissza nem fordulhatnak,
mert tolják őket előre az utánuk jövők. Előttük pedig, amint elég sokan beszorulnak a
kapuházba, ott lesznek a lángszórósaink.
Hark lassan, elégedetten elmosolyodott. Már értette.
– Megtenné, hogy ön utasítja őket a szurony feltűzésére?
A komisszár értékelte a gesztust, és a birodalmi gárdistákhoz fordult.
– G-század! – eresztette ki a hangját. – Puszta acélt nekik!
Az ezüsttel futtatott rohamkések félelmetes csattanással kerültek a helyükre.
– Szurony feltűzve! – kiáltotta Haller.
– Szurony feltűzve, kapitány! – fordult vissza Daurhoz a komisszár.
– Mindjárt itt vannak! – süvöltötte Daur. – Ne feledjétek, kik vagytok! És ne feledjétek Ibram
Gauntot!
A katonák vérszomjas üvöltése egy villanásig a kos dübörgését is elnyomta.
Aztán, a következő pillanatban, fémes csikorgással szakadt be az ajtó.
Mintha maga a Hipertér öklendezné rájuk a mocskát, tébolyult üvöltéssel özönlöttek befelé
a Vértestvérek. A sarokpántok egy része még kitartott, így csak kettesével-hármasával tudtak
befelé nyomakodni.
„Akár a patkányok – futott át Hark agyán. – A legkisebb repedést, a legapróbb rést is
megtalálják, s végeláthatatlan tömegben jönnek, egyre csak jönnek...”
Savanyú verítéktől s alvadt vérrel kevert kosztól bűzlő, szennyes harcosok, vörös
testpáncélban, emberi fogakból és csontokból fűzött nyakláncokkal ékítve. Vicsorgó, démoni
maszkjaikból csak a szemük látszott ki – s a vérbe borult pillantások pont azt ígérték, amivel a
birodalmiak is fogadták őket.
Halált.
Bárdokat, fogazott pengéket és pörölyöket lóbáltak, s az elöl haladók vadul tüzeltek a
karabélyaikból, bár az első kapáslövések csak a plafonban és a padlóban tettek kárt.
– Tűz! – kiáltotta Daur.
Az elöl térdeplő tucatnyi Szellem lövései alatt pillanatok alatt elhullott a támadók első
hulláma. A sebesülteken és halottakon azonban könyörtelenül átgázoltak a nyomukban
érkezők, s vasalt csizmáik véres péppé taposták az útjukba kerülő testeket.
Vér és égett hús bűze töltötte be a kapuházat, amit a Szellemek folyamatos zárótűz alatt
tartottak.
Hark plazmapisztolya rettentő pusztítást végzett a szűk, zárt helyen – a szuperforró
gázcsóvák embereket hamvasztottak el, végtagokat perzseltek le, páncélokat és fegyvereket
olvasztottak a harcosok húsába.
Alig néhány szívdobbanással az után, hogy a kapu beszakadt, a Vértestvérek elővédje holtan
hevert a birodalmiak lábainál.
A mögöttük haladóknak pedig egyre nehezebb dolguk volt, hisz át kellett mászniuk a saját
harcostársaik összetiport, megégett, megcsonkított tetemein. Aki elcsúszott, eltaposták. Aki
sebet kapott, azt maguk alá temették az egyre növekvő hullahalmok.
Az első pillanatok, akár egy szürreális álom villanófényei: sikolyba fúló üvöltés, a fegyverek
fültépő sivítása, a zárt térben megülő füst, az összeégett testek görcsös vonaglása, és vér, és
bűz, és páncélok hasadása, és csontok ropogása.
Közel negyven Vértestvér esett el, míg Szellemekből csupán kettő. Úgy tűnt, Daur valóban jól
választotta meg a helyet az összecsapáshoz.
A kapitány azonban ennél jóval többet tervezett.
Ahogy a kapuház megtelt Vértestvérrel, s az elöl nyomakadók már majdnem elérték a
Szellemeket, Daur jelt adott a forgásra.
A gárdisták, akik idáig feltartották az ellenséget, egymást fedezve vonultak vissza, s a
helyüket a lángszórósok vették át. Daur félrehúzta Harkot, s előttük zárult a nehézfegyverzetűek
sorfala.
– Jöhet a mehet! – bődült el Brostin, s a másik három lángszóróssal Lubbával,
Dremmonddal és Lyse-szel együtt pusztító lángförgeteget szabadított a Vértestvérekre.
A hatás iszonyatos volt. Mindent szembántó, fehér lángok borítottak be, s nem volt se hely,
se idő elrejtőzni előlük. A folyékony tűz végigszáguldott a kapuházon, felkúszott a falakra és a
plafonra, s végül kirobbant a félig széthasadt ajtón. Felfalta a húst, bebújt a maszkok alá, a
lélegzettel együtt végigperzselte a légcsövet és a tüdőt, megolvasztotta a fegyveröveket,
kisütötte az energiacellákat, s végül a gránátokat és bombákat, amik mindent és mindenkit
cafatokra téptek, ami és aki a szűk helyiségben rekedt.
A tűz úgy üvöltött, akár egy vérszomjas vadállat, amit megrészegített a rengeteg élet, amit a
maga alá gyűrt harcosoktól orzott el. Táncolt, hajladozott, s fékevesztett jókedvvel nyalta végig
a plafont.
Azok, akik a tüzes infernóban ragadtak, nem sokáig üvöltöttek. A sikolyaik a Jago örökké
jajgató, örökké éhes szelére emlékeztették Harkot, aki félrefordított arcán is érezte a rettentő
hő szelét A hátán pokolian sajogtak a sebek, de egy pillanatra ez sem érdekelte.
Szemet szemért, rohadékok!
III.
Tizenkettedik nap.
Napkelte öt tizenegykor. Az ég tiszta. Az éjszaka nyugodtan telt, s az ellenségnek reggel sem
láttuk nyomát.
Egy apró, de zavaró megjegyzés: olybá tűnik, Mkoll felderítő őrmester eltűnt. A dezertálás
jelen esetben kizárható, így egyelőre csak találgathatok.
I.
A szellemek lassan mind közelebb gyűltek. Tulajdonképp eddig is itt voltak, hozzákötve
ehhez az ősöreg helyhez, csak valamivel távolabb, a rejtett zugokban, láthatatlanul.
Most közelebb óvakodtak, megbújva a suttogásban, a rádióüzenetek háttérzörejében, a
kőhöz súrlódó fekete csipke suhogásában.
Nem hívták, hanem küldték őket. Érezték az elveszett lelkek elméjében és szívében kélő
hangokat, ott, a Házban, a világ végén, s előmerészkedtek.
Ott voltak már a falakat borító porban, a lámpák fényének sápadt pislogásában, a mélyből
felszüremlő, kaparászó zajokban.
A barátok hangján szálnak. A halottak hangján szálnak. Ők az éj legsötétebb árnyai, a
kozmosz leghidegebb atomjai, a szél nyöszörgése. Zene, amit a tudat csak részben fog fel. Zörgő
koponyák egy poros völgyben.
A szellemek egyre közelebb merészkedtek. Ilyen szabadon csak a halálban mozoghatnak, s
csak az utolsó óra közeledtével jöhetnek ily közel.
Mert érezték: közel már a vég. A Házé, s a falai közt mindenkié.
II.
... kihunytak.
Rawne cifrát káromkodott, de hiába próbálta ismét bekapcsolni az asztalán álló lámpát, az
nem működött.
– Rerval!
– Uram? – jelent meg az ajtóban az adjutánsa.
– Szerezzen nekem egy rohadt lámpát!
– Meglesz.
Az őrnagy fáradtan ült vissza az asztalához. Órák óta a könyvtárból felhozott régi köteteket
tanulmányozta, s mivel a világítótestek imbolygó fényétől megfájdult a feje, megpróbált az
asztali lámpája mellett olvasni.
Rawne nem különösebben rajongott a könyvekért Soha nem jutott elég ideje a régi
történetekre-a történelem halott dolog volt a számára, s őt mindig is az élet érdekelte.
Harkés Baskevyl viszont úgy gondolta, hogy ezek az írások nagy jelentőséggel bírnak, így
nekigyürkőzött, hogy átnézze őket.
Tulajdonképpen még hálás is volt a feladatért, amivel lefoglalhatta magát. Az idő
ólomlábakon járt, s mind úgy érezték, mintha ezer éve nem aludtak volna. A folyamatos
harckészültség és az idegi feszültség kifacsarja az embert, s ahogy Hark szokta mondani, az
egészben a várakozás a legnehezebb.
A vénséges vén, dohszagú könyvek azonban kivételesen képesek voltak lekötni a figyelmét.
A térképek egy része értelmezhetetlen volt, ahogy azt sem Iehetett megmondani, hogy
mennyire pontosak vagy méretarányosak, de egy dologra gyorsan rájött: Harknak igaza volt.
Ezeket mindenképp el kell juttatni valakihez, aki képes átlátni a bennük rejlő tudást és
lehetőségeket. Ha a leghalványabb esély is van rá, hogy ezek a térképek azok, aminek gondolják
őket, akkor még akár a hadiszerencsét is megfordíthatják.
Huzatot érzett az arcán. Valaki bejött, s halkan betette maga mögött az ajtót.
– Megvan a lámpa? – kérdezte Rawne, föl sem nézve.
– Még egy csata – mosolygott le rá Colm Corbec szomorkásan. – Egy utolsó.
Rawne olyan gyorsan pattant föl, hogy a lendülete a széket is felborította.
A szíve majd kiugrott a helyéről, pedig... rajta kívül senki nem volt a szobában.
Megperdült, majd ismét visszafordult.
Senki.
– Fethre! – suttogta. – Mi a...
– Felborította a székét, uram? – lépett be az ajtón Rerval, és letett egy lámpát az asztalra.
Az őrnagy félrelökte, majd kirohant a folyosóra.
Senki.
– Uram?
– Melyik balfasznak ilyen beteg a humora? – vicsorodott el Rawne.
– T... tessék? – nyögte Rerval értetlenül.
– Csak azt mondom, hogy... – kezdte az őrnagy, aztán elhallgatott.
Ezt senki nem tudta volna így előadni. És senki se merte volna. Nyilván az elméje tréfálta
meg. A fáradtság.
Igen. Biztos a fáradtság tehet róla.
– Minden rendben, uram?
Rawne lassan felállította a széket, és nagyot sóhajtott – Igen. Csak... feszült vagyok. Rerval
odanyújtotta neki a lámpát.
– Köszönöm – biccentett az őrnagy.
– Beltayn üzeni, hogy fél órán belül lesz rádiókapcsolat.
– Szóljon, amint megvan!
– Igenis!
Rerval óvatosan bezárta maga mögött az ajtót, Rawne pedig visszaült a székre, s a lámpa
fényénél ismét fellapozta a nyűtt fóliánst.
A fél szemét azonban végig az ajtón tartotta.
III.
Aznap éjjelbár az időjárás fikarcnyit sem változott különösen levegőtlen és sötét volt a Ház.
Száraz csönd telepedett a folyosókra, az árnyékok pedig, akár a fekete csipkefodrok, úgy
hajoltak egymásra.
Hark az alsó szintre vezető folyosók egyikén botorkált, a botjára támaszkodva. Pokolian fájt
a háta. Tudta jól, hogy ágyban lenne a helye, s az állandó kín lassan nem csak a fizikai
tűrőképességét fogja kikezdeni.
Curth adott neki ugyan fájdalomcsillapítót, de az csak a kínt enyhítette, nem gyógyította
meg. A mozgás sem tett túl jót az égett, nedvedző sebeknek.
Ágyban lenne a helye.
Dühödt fújtatással vonszolta el magát a következő lépcsősorig. Mindjárt lemegy, csak előbb
ül egy percet Csak egy percet Legfeljebb kettőt. Míg kifújja magát.
A bőre már nem is fehér volt, hanem szürke, s a haja izzadságtól csatakosan lógott a
szemébe. Alig kapott levegőt, s amikor meghallotta a közeledő lépteket, felnyögött.
A Császárra... nem járja, hogy ilyen állapotban lássák a komisszárjukat!
Előhúzta a pisztolyát nem a plazmafegyvert, hanem egy szilárd lőszeres, régimódi revolvert.
Szép darab volt, kézreálló markolattal, gravírozott csővel, s megvolt az az előnye, hogy percekig
is elbíbelődhetett az ember a szétszedésével és összerakásával. Mikor az őrjárat elhaladt
mellette, egy gyors biccentéssel elintézték a dolgot. Hark komisszár megállt a fegyverét
ellenőrizni. Ennyi.
Megvárta, míg a lépteik is elhalnak – a trükkös visszhangok miatt jó sokáig tartott -, aztán
sziszegve, a botjára támaszkodva felegyenesedett.
– Van ott valaki? – kiáltotta.
A távolodó léptek hirtelen elhalkultak.
Önálló életet élő hangok, amiknek mintha soha nem lett volna forrásuk.
– A Császár rogyassza erre a helyre az eget! – morogta.
Miközben a tokjába csúsztatta a fegyverét, látta, mennyire remeg a keze. A fájdalom lassan,
elevenen falta föl, és ezen semmiféle fájdalomcsillapító nem segíthet.
Öregesen, bicegve mászott le a lépcsőn a következő galériára, ahol a felderítők körlete is
volt.
Livara állt őrt az egyik ajtó mellett, s ahogy Hark elhaladt mellette, gyorsan tisztelgett. A
komisszár egy bólintással nyugtázta a dolgot, majd kopogás nélkül benyitott.
A felderítők többsége a priccsén hevert, Preed pedig egy pakli gyűrött kártyát rakosgatott ki
maga elé. Bonin egy olajos rongydarabbal tisztogatta a karabélya fém alkatrészeit, de amikor
megpillantotta a belépő politikai tisztet, felkelt a sarokba húzott székéről.
A szél rajta is otthagyta a nyomát – az arca meg a nyaka vörös volt, mint a főtt rák. Az
újonnan fölfedezett második kaput folyamatosan szemmel tartotta egy felderítő, s Bonin már
háromszor volt őrségben az elmúlt nap során.
– Beszélni szeretett volna velem? – kérdezte Hark.
– Igen, uram.
– És mi okból?
Bonin kisétált a körletből, távol a többi felderítőtől, s a komisszár végtelen lassúsággal
követte.
– Maga becsületes ember – mondta végül a tanithi, s az egyik alkóv falának dőlt. – Mind így
tartjuk.
– Magam is szeretem így gondolni – húzta össze a szemét Hark.
– Jelentenem kell valamit, de nem mint komisszárnak, hanem mint egy becsületes
embernek.
– A kettő nem elkülöníthető – ingatta a fejét Hark.
– De ugye érti, hogy mire akarok kilyukadni? – szipogta Bonin. – Amit elmondok magának...
nem akarom, hogy úgy vesse rá magát a dologra, mint egy komisszár. Meg kell ígérnie...
– Majd ha tudom, hogy miről van szó – szakította félbe hűvösen a politikai tiszt.
Bonin egy darabig a szavakat kereste, majd lassan, óvatosan fogott bele.
– Úgy hallottam, hogy Mkollt keresi.
– Jól hallotta.
A felderítő kelletlenül nyúlt be a zubbonya zsebébe, és egy négyrét hajtott, gyűrött
papírlapot húzott elő. Kihajtogatta, s egy hosszú pillanatig hezitált, mielőtt odanyújtotta volna
Harknak.
– Ezt még az este találtam, a takarómba csavarva. Fogalmam sincs, mennyi ideje lehetett
már ott. Egy napja... talán kettő.
Rövid, kézzel írt üzenet volt.
Mach!
Van valami, amit meg kell tennem. Megköveteli a sereg becsülete. Vissza kell hoznom a
kardot.
Tudom, hogy nem kaptam rá parancsot, de akkor is ez a kötelességem. Nem tudok szó nélkül
odébbállni, így arra kérlek, mondd el nekik, hová mentem, és miért! Remélem, hogy megértik.
A Császár vigyázzon rátok!
Barátod: Oan
IV.
V.
– Muszáj itt maradnom? – piszkálta Criid méla undorral a fél fejét takaró kötést.
– Ezt már egyszer eljátszottuk – vette le Dorden a nő kezéről a vérnyomásmérő
mandzsettáját. – És már azt is láttuk, hogy mi történik, ha hagyjuk csak úgy elsétálni.
Tona kelletlenül vonta meg a vállát, s visszaült az ágya szélére.
Csönd borult a gyengélkedőre – azok, akiket az orvosok itt fogtak, túl gyengék, a szomszédos
termekben heverők pedig túl halottak voltak, hogy nagy zajt csapjanak.
– Mi az, amit nem mond el nekem, uram? – kérdezte Criid az ezredorvost – Agyrázkódása
van, Tona.
– És?
– Csak agyrázkódás, de annak elég csúnya. És amíg nem jön rendbe, folyton gyengének fogja
érezni magát, és elájul, ha túlerőlteti magát. Úgyhogy amíg mást nem mondok, itt marad.
– Ennyi?
– Nem akarok hazudni, őrmester – telepedett le mellé Dorden. – Ha megfelelő eszközök
állnának a rendelkezésemre, egy csomó vizsgálatot rendelnék még el. Vérömlenyt keresnék,
szövetközti vérzést vagy beékelődött csontszilánkokat. Biztosra mennék, hogy tényleg csak
agyrázkódásról van szó. De ez itt csupán egy gyengén felszerelt tábori kórház, úgyhogy itt és
most ezeket a vizsgálatokat kihagyjuk. Egyébként pedig bízom a saját diagnózisomban.
Agyrázkódása van. Hogy áll a fejfájással?
– Hol van, hol nincs.
– Most például?
– Most például van.
– Hozok rá valamit – kelt föl Dorden, s átsétált a gyengélkedőn, az egyik oldalsó szobába,
ahol a gyógyszereket tartották elzárva.
Rosszul megvilágított helyiség volt, úgyhogy ahogy belépett, máris bekapcsolta a magával
hozott lámpát. A fény egy pillanatra felpislákolt, majd bizonytalanul, reszketve hunyt ki, mintha
túl régi lenne az elem.
Néhányszor ki-be kapcsolta, majd idegesen rácsapott a tenyerével.
– Lesp! – kiáltotta, s dühösen túrt bele az egyik lemosó folyadékokkal és
gyulladáscsökkentőkkel teli ládába.
Valamelyik flakon nyilván kilyukadhatott, mert hallotta, hogy valami csöpög.
– Lesp! Elkelne itt egy kis fény!
A szanitéc egy pillanat múlva már ott is volt, a kezében egy működő lámpával.
– Uram?
– Ide világítson! Olyan sötét van itt, hogy az ember a...
– Mi ez a hang, uram?
– Ide világítson, mert semmit nem látok! – förmedt rá az orvos.
– Uram – suttogta Lesp. – Ezt nézze!
Az apró helyiség falából vér csorgott, feketére színezve a dohánybarna paneleket – Mi a
fene ez? – kerekedett el Dorden szeme. – Ki szórakozott a vérplazmával? Ki az a barom, aki...
– Ez a falból jön, uram – nyöszörögte Lesp.
– Nevetséges! Ez...
Aztán elhallgatott. Most már ő is látta, ahogy a fal paneljei közül, mint egy mély sebből,
szivárog a vér.
– Hozzon nekem egy feszítővasat! – mondta Dorden.
– M... mit? – habogta Lesp, aki képtelen volt levenni a szemét a falról.
– Egy feszítővasat! Most!
– Mit üvöltöznek itt? – sántikált be a szobába Zweil. – Én odakint a betegekkel foglalkozom,
erre hallom, hogy valaki idebent üvöltözik, mint a fába szorult...
– Menjen ki! – mordult rá az orvos.
– Dehogy megyek!
– Atyám... kérem... menjen ki!
– Nem – makacsolta meg magát Zweil. – Inkább... maguk meg mit bámulnak?
– A vért! – tört ki Lespből. – A vért a falon!
– Miféle vért? – húzta végig az ujjait a panelen a vén pap.
– Ez csak por.
Dorden kitépte a szanitéc kezéből a lámpát, és egészen közel állt a falhoz.
Ilyen közelről már ő is látta, hogy ez nem vér, csak a panelek repedéseiből szivárgó por.
– Micsoda vén hülye vagyok! – csattant föl dühösen. – És maga, Lesp... magának még ennyi
mentsége sincs!
– De... tényleg úgy nézett ki, mint a vér! – szabadkozott a szanitéc.
Tényleg.
– Szívjon föl a fecskendőbe tízegységnyi axotynidet, és a keze járjon, ne a szája!
Miközben kibotorkált a raktárból, úgy érezte, szétreped a koponyája. A vérnyomása bőven
meghaladhatja a...
Criid ágya üres volt.
– Hol van?! – eresztette ki a hangját Dorden. – Hova ment?!
– Egyszerűen csak felkelt, és elment – motyogta a szomszédos ágyon fekvő Twenzet. – Én...
én mondtam neki, hogy ne, de nem hallgatott rám. Azt mondta...
– Mit? Mit mondott?
– Azt hiszem... valami olyasmit, hogy... engem hív. Mármint, hogy őt. Gondolom, a fiáról
beszélt.
Dorden már nem volt ebben olyan biztos. Kitántorogott a folyosóra, és elüvöltötte magát:
– Tona! Tonaaaa!
VI.
VII.
Nem tudott aludni. A mozdulatlan levegő mázsás súllyal nehezedett rá, s végül fölkelt és
nekiindult Csak úgy, cél nélkül.
Ez persze hazugság. Csak úgy, cél nélkül.
A padló alatt kaparászó féreg tudja, hogy ez hazugság. Baskevyl komótosan végigsétált a Ház
alsó szintjein, odabiccentett az őröknek, s mindenhol megállt, hogy váltson egy pár szót a
katonákkal.
De eközben is hallotta a mélyből felszüremlő hangokat: a halk surrogást, ahogy az a valami
odalent végigkígyózott a sötétség névtelen útjain, mindvégig őt követve.
Nem. Nem követte. Az a dolog vezette őt.
Egyre lejjebb hatolt a Ház gyomrába. Pislákoló lámpák mellett vezetett az útja, poros
folyosókon, s nem tudta nem észrevenni, hogy a fények mindig pont akkor halványultak cl,
amikor a mélyben valami megcsikordult Az újonnan feltárt szekció felé tartott. A falban tátongó
nyílás elől már elvitték a fapaneleket gyújtósnak -, de magát a helyet éjjel-nappal három
gárdista őrizte. Az éjszakai őrséget most épp Karsk, Gunsfeld és Merrt adta.
– Csöndes éjszakánk van, nem igaz, uram? – kérdezte barátságosan Gunsfeld.
– Eléggé.
– Épp most hallottuk, hogy volt valami bunyó az egyik körletben – tette hozzá Karsk.
– Semmi komoly.
– Attól tartottunk, hogy újabb roham készül.
– Szerencsére nem – rázta meg a fejét az őrnagy. – Úgyhogy akár lazíthatnak is egy kicsit. De
csak egy kicsit. Közben bemehetek egy percre?
– Persze, uram – állt félre az útjából Gunsfeld.
Baskevyl halványan rámosolygott, s belépett a borostyánfénnyel világító lámpák
birodalmába. Tíz métert sem tehetett meg, mikor valaki utána sietett.
– Őrnagy úr!
Merrt volt az, a szétlőtt arcú tanithi.
– Igen? – állt meg kelletlenül.
– Csak azt... azt sz... szeretném kérdezni, hogy... hogy... – A gárdista szemmel láthatóan
rettentő zavarban volt.
– Semmi gond, katona. Mondja nyugodtan!
– Ezt... ezt hogy olvasná ki, uram? – nyújtotta felé a karabélyát Merrt.
Baskevyl értetlenül szemlélte a kopott, sárga jelölést, aztán megvonta a vállát.
– Szerintem... 034ÁL.
– Értem. K... k... köszönöm, uram!
– Ennyi?
– Igen, uram.
– Akkor én mennék is.
Merrt csöndben megvárta, míg a belladon eltűnt a folyosó kanyarulatán túl.
034ÁL. Gunsfeld is ezt mondta. És ő is ugyanolyan értetlenül bámult rá, mint az őrnagy.
Kár, hogy mindketten tévednek. Ezt persze csak onnan tudta, mert sokáig ő maga is 034ÁL-
nak olvasta. De minél tovább tanulmányozta a sorszámot, annál inkább biztos volt benne, hogy
mindvégig neki volt igaza.
HALÁL.
Ez állt a fegyveren.
Olyan közel siklott a felszín alatt, hogy egyik-másik dohánybarna panel mintha egy
hajszálnyit fel is emelkedett volna, és csak amikor kikerülte őket, zökkentek vissza a helyükre. A
mélyből felszivárgó hangoktól pedig a nyálkás vonaglás és a kövön csikorduló csontszelvények
hangjától felfordult a gyomra.
– Rendben! – suttogta maga elé. – Már csinálom is!
A sustorgás – mintegy varázsütésre – elhalkult.
Baskevyl belépett a könyvtárba, s meg sem állt, míg a könyvet a kezében nem tartotta.
Fekete bőrbe kötött fóliáns volt, a gerincén egy saját farkába harapó ezüstös kígyó.
VIII.
– Mit ért azon, hogy nem tudja, hol van? – kérdezte Dalin.
– Sétálni ment – mondta Curth fanyar mosollyal. – És egyelőre még nem tudjuk, hová.
– Minden rendben lesz, cimbora – veregette meg a vállát Cullwoe. -Az anyád kemény nő.
Dalin szó nélkül megfordult, és a körlet ajtajában álló Merynhez sietett.
– Engedélyt kérek, hogy részt vehessek Criid őrmester felkutatásában, uram!
– Egyes és kettes szakasz! – kiáltotta a kapitány. – Ide!
Aztán odabiccentett Dalinnak.
– Mi is besegítünk egy kicsit.
IX.
– Igaz hát a hír, Vawne? – sistergett Van Voytz hangja az éterben.
– Rawne, uram. És igaz.
Most már csak fehérzajt hallottak, s az őrnagy közelebb húzta magához az adó-vevőt.
– Ebből semmit nem értettem, uram.
– Azt mondtam, hogy pokolian nagy kár érte, Rawne őrnagy. Jó ember volt, és jó katona.
Évek óta ismertem Ibramot, és azt kell, hogy mondjam, remek tiszt volt. Hiányozni fog. Maguk
hogy boldogulnak?
– Nem jól, uram. Sürgősen lőszerutánpótlásra van szükségünk. És ha megoldható,
erősítésre.
– Tartsa egy pillanatra, őrnagy! Most mindjárt próbálok valamit szervezni maguknak.
– Már továbbítottuk a főhadiszállásnak a részleteket, uram. A szükséges utánpótlásról és
arról, hová tudják letenni a szállítmányt.
Egy pillanatra ismét csak sztatikus zörej volt a válasz.
–... előttem.
– A javáról megint lemaradtam, uram.
– Azt mondtam, hogy a kérvénye itt van az asztalomon, épp előttem. Kivitelezhetőnek
látszik. Az LZ... biztos a koordinátákban?
– Teljes mértékben, uram.
– Le is rakodjanak?
– Ha elolvasta a javaslatomat, azt is érti, hogy miért, uram. Az éterben mintha egy veszett
méhraj őrjöngött volna, aztán a jelerősség nullára zuhant.
– Hall engem, Nalfa?
– Itt vagyok, uram!
– Még egyszer átnézem, és meglátom, mit tehetek. Nem hagyom lógva Gaunt fiait.
Napnyugta körül ismét beszélünk.
– Köszönöm, uram.
– Ech'kkah.
Rawne érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr.
Ismételje, Elikon! Elikon, itt Nalfa! Itt Nalfa! Kérem, ismételje!
A sztatikus zörej fUisértő sípolásnak adta át a helyét, s az őrnagy sziszegve tépte le a
fejhallgatót Aztán a jel egy rövid időre visszajött.
– Ech'rakah kohl thet magir shett gohrr! Gohhr! GOOOO- HHRRR! ECH'KHETT FF'TEH
GOOOOHHRRRANARCH!
Aztán a jel megszűnt, s halotti csönd telepedett a rádiósokra.
– Mi a fasz volt ez, Beltayn? – csattant fel Rawne.
– Jelinterferencia, uram. Megpróbálom ismét hívni Elikont.
– Próbáld meg a 3:33-ason! – hajolt át Bel válla fölött Rerval.
– Azt próbálom! – Csak... ez úgy hangzott, mintha...
– Tudom, hogy hangzott! – fakadt ki Beltayn. – És gondolod, hogy ha mi halljuk őket... hogy
akkor... ők is...
Beltayn már nem is figyelt arra, amit a másik mond. Az ujjai vadul cikáztak a készülék
gombjai között, s elszántan forgatta a kapcsolókat.
– Azt hiszem, mindjárt megvan! Tiszta jel.
Aztán hirtelen minden vér kifutott az arcából, és odanyújtotta Rervalnak a fejhallgatót. A
hang távolról jött, de tisztán kivehető volt.
– Mi vagyunk az utolsó túlélők? Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van odakint?
– Bel – kerekedett el a másik rádiós szeme. – Ez a te hangod!
– Tudom.
X.
Úgy tűnt, a földszinti nagyterem egyenesen egy másik univerzumban van. Hark már mást
sem akart, csak lefeküdni, bevenni egy maréknyi fájdalomcsillapítót, s aludni. Mindennél
jobban vágyott az alvásra.
A déli szárnyon vágott át, a középső emeletek valamelyikén. Lőállások és tornyok mellett
haladt el, ahonnan géppuskások tartották szemmel a Házba vezető szorost. Aztán az egyik üres
folyosón, ahol senki nem látta, egy alkóv küszöbére telepedett le egy percre, de nagyon ügyelt,
nehogy hátradőljön. A háta minden mozdulatnál le akarta vedleni magáról a bőrt, s úgy is
pokolian fájt, ha csak a ruha ért hozzá.
Éjfél is elmúlt már, s odakint órák óta a sötétség volt az úr.
Az előző éjszakákhoz képest azonban kifejezetten nyugodt, tiszta időt hozott a napnyugta, s
az égbolt tetején ülő, apró hold fényében még a szemközti sziklafal körvonalai is kivehetők
voltak. A kapu előtti lapály s a hegyoldal mintha téli díszbe öltözött volna, s olybá tűnt, a lágy
szellő sem port kavar, hanem havat.
Léptek. Valaki jön.
Érezte a felkavart levegőt, de nem látott senkit. Aztán hirtelen nagyon hideg lett. A hátában
ismét fellángolt a fájdalom, s bár fel akart állni, érezte, hogy a tagjai nem engedelmeskednek. A
távolból tanithi dudák hangját hozta a szél, s a félelem jeges keze simított végig a homlokán.
Tona Criid tűnt föl a folyosón, mezítláb, üres tekintettel, mint egy alvajáró.
– Tona?
A nő ránézett, de a felismerésnek nyoma sem látszott a szemében.
– Tona... fel tudna innen húzni?
A nő szótlanul indult tovább, talpa, mint a macskáké, puhán, szinte hangtalanul ért a
padlóhoz.
– Őrmester! – emelte föl a hangját Hark. – Nem tudok fölállni, és valami nagyon rossz dolog
készülődik!
Criid megállt, s lassan a komisszár felé fordult.
– Itt van – suttogta.
– Kicsoda?
– Caff! Nézze!
A folyosó sötétjében fény gyúlt. Eleinte parányi volt, akár egy táncoló szentjánosbogár,
aztán egyre nőtt, míg csillogó fénykígyóvá nem terebélyesedett. Sziszegve hajladozott, s
ózonszag terjengett a levegőben körülötte.
„Elektromos kisülések" – tudatosult a komisszárban.
– Tona... ne menjen közelebb! – nyögte, de továbbra sem tudott felállni.
A fény emberi alakot öltött, s Tona sírva fakadt örömében.
– Caff! – suttogta. – Caff!
– Ez nem ő! – kiáltotta Hark, s megpróbálta elővenni a pisztolyát.
A fegyver azonban megmakacsolta magát, s a komisszár gépi kezének ereje is kevésnek
bizonyult, hogy előhúzza.
– Tona!
A fényből szőtt alak lassan feléjük fordult. Magas volt, ruhája, arca és rövid, szőke haja
csupa vér.
Ibram Gaunt volt az. És halott volt.
Criid felsikoltott, aztán ököllel esett Gauntnak, és vadul csépelte a mellkasát.
– Maga halott! Meghalt! Hol van Caff? Maga halott! Halott!
A véres emberalak kinyúlt, hogy átölelje, mire a nő iszonyodva húzódott el tőle.
Hark végre elő tudta húzni a fegyverét, s lassan, minden mozdulatért megküzdve felállt.
– Halott! – sikoltotta Criid.
– Tudom – bólintott a komisszár, és maga mögé tolta a nőt.
A fényember a kibiztosított pisztoly csövével nézett farkasszemet – Nem tudom, mi vagy,
csak azt tudom, mit szeretnél, kinek higgyünk. Úgyhogy hagyj nekünk békét!
A fényember kinyitotta a száját, mint aki válaszolni készül, aztán csak nyitotta, egyre
tovább, egyre tágabbra, mígnem a torokból fény lövellt. A bőr szemvillanás alatt visszahúzódott
a darabos állkapocsról, aztán az egész fejről úgy olvadt le a hús, mint amire savat öntöttek, s a
visszapöndörödő szövetek alól kivillant a meztelen koponya. A folyamat egyre csak gyorsult, s a
ruhával együtt a fényből álló test is lefoszlott a lényről, feltárva sápadt csontjait.
A száját hangtalan sikolyra, karjait ölelésre tárta, aztán végre valóban felüvöltött Pokoli
hang volt, olyan, ami örökre beleég az ember tudatába. Kilúgozta belőlük a gondolatokat,
marokra fogta, és kis híján összezúzta a testüket.
Aztán a sikoltó csontváz felrobbant A lökéshullám majdnem leverte őket a lábukról. Égett
por és csontok bűze csapta meg az orrukat, amihez Gaunt arcvizének illata s a kiégett
világítótestek szúrós szaga társult.
Hark elengedte Criid kezét, s vaksin pislogott a rájuk szakadt sötétségbe. Lábak dobogását
hallották, s egyszerre megelevenedett az egész Ház.
– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Hark rekedten.
Válasz helyett odakint lángra lobbant s megdördült az ég, mintha a háború istenei akarták
volna a fejükre rogyasztani. A komisszár a legközelebbi ablakhoz támolygott, s csak bámulta a
bombák lángvirágait.
– Mi a franc volt ez? – sziszegte Criid.
– Fogalmam sincs – mondta Hark csöndesen, miközben odakint az ellenség rakétái elkezdték
fölperzselni az eget.
– De azt hiszem, mindegy is. Számunkra ma éjjeljött el a vég.
Tizenharmadik nap.
Négy-tizenhat, napkelte előtt. A látási viszonyok elfogadhatók.
Miket is írok? Jó látási viszonyok? Igaz, a szél nem fúj, az ég tiszta. De semmi más nem
elfogadható.
Múlt éjjel elszabadult a pokol. Olyan dolgok történtek, amit senki nem tud megmagyarázni. Az
emberek dolgokat láttak. Éreztek. Hallottak. Köztük én magam is. Csak azért nem jegyzem le
őket, mert (nem tudom, hogyan) nem vagyok képes magyarázattal szolgálni rájuk.
A kezdetektől furcsa érzésem volt ezzel a hellyel kapcsolatban. Olyan érzésem, amit az elmém
racionális része a szőnyeg alá söpört. Többé azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ez egy
gonosz, elátkozott hely. Olyasvalami jelenlétét érezzük e falak között. ami idővel egyre erősebbé
válik, s úgy vélem, ránk nézve legalább annyira veszélyes, mint maga az ellenség.
Néhány órával ezelőtt ismét lecsapott ránk a háború – az éjszaka közepén, az őrület
tetőpontján. A szoroson túl talán harckocsik és önjáró lövegek lövik egymást, lángra lobbantva az
eget.
Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy az erősítés valóban úton van. Vagy azt, hogy hamarosan egy
teljes frontos támadás söpör el minket az erőddel együtt.
I.
– Akkor ezek ott a maga emberei? – kérdezte Rawne, miközben távcsővel vette szemügyre a
nem is olyan távoli halálos tűzijátékot.
– Igen – bólintott Berenson. – Megerősítették, bár a részletek elég foghíjasak. A
rádiókapcsolat sem tökéletes, de... igen. Helyi idő szerint tegnap éjfélkor a Cadogus 52-esek
összecsaptak az ellenséggel. A Banzie-csúcsok előtt, a hágónál, ahogy az várható volt.
– A Császár áldja a Taktikusokat! – mormogta Kolea.
A legfelső emelet egy lőállásából követték figyelemmel az ütközetet. A nap – tőle szokatlan
módon – nem rejtette porfelhők mögé az arcát, s a tornyok kupolái olvasztott aranyként
csillogtak. Az ég szikrázó kék volt, s csak messze, a hegyeken túl lágyult selyemfényűvé.
Ugyanezek a hegyek felerősítve verték vissza a bombák robaját, s a felületes megfigyelő akár
közeledő vihar hangjainak is vélhette volna őket.
– Ha a Cadogus főerők elérték a hágót, az erősítés sem lehet messze – magyarázta
Berenson.
– Épp időben – morogta Rawne. – Három nap.
– Igen, azt mondtam.
– Félek, nem lesz ilyen egyszerű a dolog – borongott Kolea. – Nem hiszem, hogy ilyen
könnyen hagyják kicsúszni a kezükből ezt a helyet.
– Miért is? – kérdezte Berenson.
– Mert megsebeztük őket. Az önbecsülésüket A hírnevüket. Napokig feltartottuk őket. Kell
nekik ez a hely, hogy biztosíthassák a hegyeken átvezető utat. És ez most már személyes ügy a
számukra. Törleszteni akarnak mindenért.
– Nem is tudtam, hogy képes olvasni a gondolataikban, őrnagy úr! – horkant föl Berenson.
– Nem is – rázta meg a fejét Kolea. – Csak már harcoltam ellenük.
– És most olyan a helyzet, hogy ismét harcolnunk kell velük?
– Most épp nem – mondta Rawne. – De néhány óra múlva könnyen megeshet.
Gondoskodtam róla, hogy legyen lőszerutánpótlásunk, így talán egy kicsit tovább kitarthatunk –
Meddig?
– Amíg kell.
– És mikor jön a teherszállító? – kérdezte Kolea.
– Talán dél körül – vont vállat Rawne. – Meglátjuk.
– Akkor reméljük, hogy megéljük a delet!
– Mit akar ezzel mondani, Gol? – húzta föl a szemöldökét a tanithi.
– Maga is itt volt a múlt éjjel, nem igaz? Maga is látta, mi történt. És ezek a dolgok... ezek a
jelenések egyre csak rosszabbak lesznek! Ez a hely...
– Kísértetjárta? – fordult szembe vele Rawne. – Itt az ideje, hogy kimondjuk végre.
– Kísértetjárta – hagyta rá Kolea. – Az első perctől kezdve az. És a helyzet egyre romlik. Mert
attól, hogy feljött a nap, még nem vagyunk biztonságban. Egyáltalán nem.
II.
III.
Baskevyl keze megállíthatatlanul remegett, miközben először ütötte föl a könyvet. Most,
amikor végül becsukta, címeres ökörnek érezte magát. S az asztalra kitett pisztoly csak még
inkább arra emlékeztette, hogy ez mennyire igaz.
Mert végül is mi a fenére számított? Hogy valami a lapok közül ugrik a torkának? Hogy
végszükség esetén agyon kell lőnie a könyvet?
Hülye, idióta barom!
A könyvben semmi idegent, földöntúlit vagy lefordíthatatlant nem talált. Nem olyan volt,
mint a Beltayn által forgatott kötetek egy része, amik ismeretlen nyelven és ismeretlen
témákról íródtak.
Az őrnagy becsapva érezte magát.
A fekete bőrbe kötött fóliáns tömör, száraz textusokkal volt tele, amiket nem tudott
elolvasni, s olyan ábrákkal, amik furcsa átmenetet képeztek a diagramok, a táblázatok és a
primitív zodiákus jelek között.
Miközben átlapozta, nemegyszer megfordította, s hátulról kezdett bele, nem lévén biztos
benne, melyik is az eleje valójában.
Egyik sem tűnt igazán annak.
Rawne irodáját vette kölcsön egy órára, míg az őrnagy a hajnali ellenőrző körútján járt.
Odakint lassan ébredezett a Ház. Hallotta a csoszogva bagózni indulók mormogását, azok
hangját, akik túl keveset aludtak, s azokét is, akik véreres szemekkel állták végig az éjjeli őrséget.
Érezte a megmelegített fejadagok kozmás szagát és a lassan lefővő kávé illatát.
Felállt, és nagyot nyújtózott. Egy kis kávé meg étel jót tenne...
Kopogtak, s válaszra sem várva Fapes nyitott be. Baskevyl villámgyorsan a kabátja alá dugta
a könyvet meg a pisztolyát.
– Gondoltam, jólesne egy pohárral, uram... – nyújtott feléje egy bádogbögrét az adjutáns.
– Tartok tőle, hogy maga egy nap a Fekete Hajón végzi, Fapes!
– Tessék? – kérdezte megütközve a fiatal katona.
– Maga igazi gondolatolvasó.
Fapes elvigyorodott, és az asztalra tette a kávésbögrét.
– Mi volt itt múlt éjjel, uram?
– A bombázásra gondol?
– Arra is. Meg a többi... dologra. Azt hallottam, hogy Wes Maggs teljesen megbuggyant, és
még egy csomó más történet is kering a körletekben.
– Történetek?
– Pletykák.
– Tudja, mi a sereg hivatalos álláspontja a pletykákat illetően, Fapes.
– Igen, uram.
– Ugyanakkor – kortyolt bele a kávéba az őrnagy –, ha elmondja, köztünk marad.
– Maga is tudja, mit mondanak az emberek erről a helyről, uram – ült ki a kínmosoly Fapes
arcára. – Hogy olyan...
– Kísértetjárta? – segítette ki a belladon.
– Nem én mondtam, uram. De a többségnek ez a véleménye, mióta megérkeztünk ide. Múlt
éjjel... fú... volt itt minden. Léptek, fények, hangok... Bool megesküdött, hogy látott egy arc
nélküli öregasszonyt.
– Hogy mit látott?
– Fent, a nyugati hatosban. Ő maga mondta. Egy vénasszonyt, hosszú, fekete ruhában, arc
nélkül.
– Arc nélkül?
– Igen, uram.
– És mióta dézsmálja Bool a sereg sacrautánpótlását, Fapes? A szárnysegéd elvigyorodott,
de Baskevyllátta, mennyire erőltetett ez a gesztus. Fapes mindig igyekezett mindent könnyen,
félvállról venni, s most kétségbeesetten remélte, hogy egy elöljárója megerősíti abbéli hitében,
hogy a dolgok mégsem olyan csúfak, mint amilyennek látszanak.
Baskevyl tartott tőle, hogy nem ő lesz az, aki megnyugtatja.
– Maga komolyan elhiszi, hogy ez a hely... hogy itt szellemek vannak, uram?
– Rajtunk kívül? Nem hinném, Fapes.
– És ha mégis... ha esetleg mégis... akkor meg tudjuk ölni őket?
„Valami a lábunk alatt neszez a sötétben, ott neszez, ott vár, hogy előjöhessen, és
megölhessen minket!”
Legszívesebben ezt mondta volna, de nem tette. Ehelyett csak megrázta a fejét.
– Ludd is ezt mondta, uram – bólogatott Fapes, bár nem túl nagy meggyőződéssel. – Meg
azt, hogy csak a képzeletünk babrált ki velünk.
– Luddnak igaza van – értett egyet az őrnagy. – Bár...
– Uram?
– Ludd komisszár. Ez a rangja.
– Hogyne, uram!
Egy pillanatig kelletlen hallgatásba burkolóztak – Rawne őrnagy fél óra múlva tiszti
eligazítást tart.
– Itt?
– Igen, uram.
– Akkor jobb, ha máris összeszedem a holmimat. Hozzon egy egész kancsónyi kávét meg pár
poharat! A tisztek nagyra fogják értékelni.
Fapes bólintott, s már ment is.
Kezében a kávéval Baskevyl nekilátott összeszedni a holmiját. A kabátja beleakadt a
könyvbe, és lesodorta a padlóra. Mindegy. Majd azt is elrakja, csak előbb a pisztolyt meg a
sapkáját...
Valami megragadta a tekintetét Azon az oldalon, ahol... Letérdelt a könyv mellé, és az oldal
közepén nyújtózkodó ábrára bámult.
Egy féreg képe volt. Egy saját farkába harapó sárkánykígyóé. Olyasféle, mint a könyv
borítóján.
Koncentrikus körök övezték, melyeket különféle vonalak kapcsoltak a belső körhöz.
Ez meg mi a franc lehet?
Lapozott egyet. A következő oldalon egy olyan ábrát talált, ami egyaránt lehetett kapcsolási
rajz, vagy akár egy roppant, szerteágazó családfa is. Aztán újabb diagramok, újabb gyűrűk és
vonalak komplikált ágrajza, amiből egy lehetetlenül bonyolult pókháló bontakozott ki.
Újabb oldal, újabb rajz, ami úgy festett, akár egy hüllő félig lehunyt szeme.
De nem az volt.
Mélyet sóhajtott, ami akár hörgésnek is beillett volna. Pontosan tudta, hogy mit ábrázol a
rajz.
IV.
Félórával később, mikor a detonációk még mindig ott visszhangzottak a szurdok falai közt,
Rawne bevonult a helyiségbe, ami egyszerre volt a hálószobája és az irodája. Hark, Ludd,
Berenson, valamint az összes olyan tiszt és adjutáns követte, akiket nem fogtak a gyengélkedőn.
Mind automatikusan, gondolkodás nélkül tisztelegtek neki, s bár egyikük sem mondta ki,
mind érezték, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy a Tanithi Egyes vezérkara
összegyűlik.
Rawne egy biccentéssel nyugtázta a tisztelgést, majd rögtön a tárgyra tért.
– Éjfél óta a Cadogus 52-esek harcolnak a hágóért az ellenség páncélosaival. Nekünk már
nincs is más dolgunk, mint kitartani, és biztosítani ezt a szemétdombot, míg ide nem érnek.
Az elégedett vigyor lassan lehervadt a gárdisták arcáról.
– És az mikorra várható, uram? – kérdezte Kamori.
– Berenson őrnagy?
– Amint lehet.
Nem egy tiszt elégedetlenül mordult föl. Ennél azért egy kicsivel több biztatást is elviseltek
volna.
– Hányszor hallottuk már ezt az elmúlt évek során! – forgatta a szemét Obel.
– Túl sokszor! – biccentett Rawne, és egyesével vette szemügyre az egybegyűlteket.
– És sajnos mindig igaz. Úgyhogy meghúzzuk magunkat, tesszük, amihez a legjobban értünk,
és élve jutunk ki ebből a patkányfészekből! Ezt én ígérem, és itt mindenki tudja, hogy soha nem
ígérgetek vaktában.
– Az, hogy be tudja-e tartani az ígéretét, sokban múlik azon, hogy mit lépnek a Vértestvérek
– vigyorodott el sötéten Kamori. – Az előző alkalommal nagyon elszántnak tűntek.
– Sokkal inkább múlik a fegyelmen és az éberségen – mondta Rawne. – És mindenki úgy
készüljön, hogy ha harcolnunk kell, úgy verekszünk majd, mint egy seregnyi ördög! A
Vértestvérek meg feldughatják maguknak az elszántságukat!
Larkin emelte a magasba a kezét.
– A lőszerről van szó, ugye? – kérdezte az őrnagy.
– Arról.
– Akkor jó híreim vannak. Beltayn?
– Húsz perccel ezelőtt megkaptuk Elikon beleegyezését – lépett előre a rangidős adjutáns.
Pontosan két óra múlva érkezik egy csapatszállító a kért lőszerutánpótlással Rawne alig győzte
lecsendesíteni a tiszteket.
– És mégis hová teszi le a rakományt? – kérdezte Daur. – A főkapu előtt nem landolhat. Már
a vízzel is meggyűlt a bajunk, és a lőszer egy fokkal még annál is kényesebb rakomány.
– Nem a kapu előtti területet használjuk majd – mondta Rawne, majd Bonin felé biccentett.
A felderítők új parancsnoka komoran elmosolyodott, és alig észrevehetően bólintott, hogy
megértette.
– Akkor ez lesz a megfelelő pillanat, amiről beszéltünk?
– Igen. A szállítóegységnek a völgy koordinátáit adtuk meg. A második kapu előtt fog
leszállni, amiről legjobb tudomásunk szerint az ellenség mit sem sejt. A sziklafalak megfelelő
fedezéket jelentenek az akcióhoz, s már ki is rakodtunk, mire a Vértestvérek feleszmélnek.
– Jól hangzik – értett egyet Bonin.
– Ennek ellenére szaros menet lesz – vetette közbe Kolosim.
– Az – értett egyet Rawne. – De akkor is ez a legjobb esélyünk, és teszünk róla, hogy a dolog
működjön. Önkéntesekre lesz szükségem. Két századra. Az egyik a kirakodással foglalkozik, a
másik fedezi őket.
Tucatnyi kéz emelkedett egyszerre a magasba.
– Köszönöm, uraim – biccentett a tanithi őrnagy elégedetten. – Meryn kapitány! Maga és az
emberei adják a fedezetet, Varaine kapitány L-százada gondoskodik a rakományról. Mindenki
más az északi és déli fallőállásaiban várakozik. A főkapu Obelé és Kolosimé. Beszéljenek Daur
kapitánnyal! Ha valaki, hát ő tudja, hogyan kell egy kaput megtartani. A déli fal Kolea őrnagyé,
Baskevyl őrnagyé az északi szárny, és a felső galériák. Daur, Sloman és Chiria alakulatai lesznek
a gyorsan, bárhol bevethető egységek.
Chiria – Domor sérülése miatt – vezette a K-századot, bár egyelőre még kényelmetlenül
érezte magát a tisztikarban. Nagyon komolyan vette a feladatát, s eltökélte, nem hoz szégyent
Csupaszemre.
– Még valami! – emelte föl a kezét Rawne, és egyenesen Harkra nézett. -A könyvtárban
talált kötetek. Ezeket kijuttatni a Házból ugyanolyan életbevágóan fontos, mint a lőszert
behozni. Két szállítóhajó jön, nem egy, s az egyik feladata pusztán abból áll majd, hogy a
könyveket s az azokat kísérő gárdistákat kivigye innen. Először ők mennek, a lőszerszállító csak
utánuk jön. A völgy nem elég, hogy egyszerre két hajó is leszálljon.
– Ez hazavágja a meglepetésből adódó előnyünket – csóválta a fejét Bonin.
– Egy kicsit talán, de azon leszünk, hogy minden flottul menjen – intette le Rawne. – Harkés
Baskevyl is megvizsgálta a könyveket, s ők is azon a véleményen voltak, hogy ezek a kötetek túl
fontosak és értékesek, semmint hogy veszni hagyjuk őket.
– Ki viszi ki a könyveket? – kérdezte Meryn.
– Már kiválasztottam a kísérő alakulat tagjait – bólintott a parancsnokuk. – És erről nem
nyitok vitát. Hark, maga megy.
– Szívesebben maradnék... – fintorgott a járókeretére támaszkodó komisszár.
– Nincs vita. Maga kell, hogy a megfelelő emberek figyelmét ráirányítsa ezekre a kötetekre.
Emellett megsérült, és Dorden is azon a véleményen van, hogy sürgősen bőrátültetésre lesz
szüksége. És ezt csak Elikonban tudják elvégezni.
– Ez parancs? – kérdezte Hark morózusan.
– Az – bólintott rá Rawne.
– Nem mondhatnám, hogy ínyemre van.
– Berenson őrnagy majd önökkel tart, és segít eljutni Elikonban a megfelelő emberekhez.
Criid is megy...
– Uram, nem szeretnék... – kezdte a nő, de az őrnagy egy villanás alatt beléfojtotta a szót.
– Azt mondtam, hogy erről nem nyitok vitát. A szakvélemény az, hogy magának is kórházban
a helye. Úgyhogy megy, és kész!
– A gyengélkedőn tucatszám vannak olyanok, akiknek sürgős orvosi ellátásra lenne
szükségük – mondta a nő tompán.
– Inkább ők menjenek, mint én!
– Utálom, hogy csupa hőssel vagyok körülvéve! – húzta el a száját Rawne. – Maga most
megy, Criid, a gyengélkedőn levők meg akkor, amikor őket is ki tudjuk juttatni.
– Ki jön még? – kérdezte Hark.
– Twenzet, Klydo és Swaythe. Nem szentimentalizmusból választottam éppen őket.
Sebesültek, de magabírók, úgyhogy a saját lábukon távozhatnak, és a fegyvert meg a könyvekkel
teli ládákat is elbírják. Úgyhogy inkább őket küldöm, mint hogy az aktív állományból állítsak ki
három embert.
– Logikus – nyugtázta Hark.
– Örülök, hogy egyetértünk. Készüljenek! Beltayn, segítsen a komisszárnak becsomagolnia
könyveket! Előtte azonban még egyszer nézzék át a könyvtárat, csak hogy biztosak legyünk
benne, semmi lényegest nem hagynak itt!
– Meglesz.
– Ludd!
– Uram?
– Amint Hark komisszár távozik a Hinzerhausból, maga veszi át a feladatkörét. Innentől
kezdve hivatalosan is komisszár. Megbirkózik vele?
A fiatalember kimérten bólintott.
– Ludd komisszárra kemény feladat várfordult az őrnagy a tisztikarhoz. Úgyhogy elvárom,
hogy mindenben segítsék! A tekintélyükkel támogassák, hogy a katonák mihamarabb
elfogadják, mint aktív politikai tisztet! És ha azt látják, hogy bárki gúnyt mer űzni belőle a háta
mögött, vagy nem veszi komolyan az utasításait, kapják el, és tépjék le a fél arcát! Elég
világosan fogalmaztam?
– Igen, uram – mormolták a tisztek.
– Most már én vagyok a Tanithi Egyes parancsnoka – mérte végig az embereit Rawne olyan
mosollyal, amitől a többség hátán végigfutott a hideg. – Nem igaz, Bel?
– De igen, uram.
– Akkor?
– Igen, uram! – visszhangozták a tisztek, ezúttal jóval hangosabban.
– Így már jobb – mondta a tanithi. – És most mutassuk meg a rohadékoknak, hogy kell
istenigazából háborúzni!
V.
A tisztek sietve távoztak, ki-ki a kijelölt őrposztjára. Rawne kifelé menet félrevonta az
újsütetű politikai tisztet.
– Hozza ki Maggset a fogdából, Ludd! Hamarosan mindenkire szükségünk lesz, aki elbír egy
karabélyt. Mondja meg neki, hogy hülye volt, amikor nekiállt lövöldözni, és ha még egyszer
elszáll az agya, én magam belezem ki, mint egy lariselt!
– Úgy lesz, parancsnok.
– Kérdés?
– Van, uram. Mi az a larisel?
– Számít, Ludd? A lényeg úgyis a "kibelezem" szón van.
– Értettem. És köszönöm, hogy...
– Mit köszön?
– Hogy szót emelt értem, uram.
– Azzal tudja megköszönni, ha végzi a feladatát, és nem hoz szégyent se ránk, se saját
magára. Akkor magát sem kell kibeleznem, mint egy lariselt.
Az őrnagy végigsietett a zsúfolt folyosókon, s belépett a földszinti csarnokba, ahol egy tűt is
alig lehetett volna leejteni az őrposztjukra igyekvő katonáktól.
A lőszer utóját is kiosztották, s mind tudták, hogy így vagy úgy, de itt az út vége.
– Ennyi! – harsogta Ventnor. – Ezen kívül már csak a fohász maradt, meg a Császár
jóindulata!
Berenson a felfelé vezető lépcsősorok egyikénél várta be Rawne-t. A jobbja még mindig fel
volt kötve, úgyhogy ballal nyújtott kezet.
– Később talán már nem lesz rá lehetőségem – mondta. – Sok szerencsét, parancsnok! Nem
mintha szüksége lenne rá.
– De – mosolyodott el fanyarul a tanithi. – Most a világ minden szerencséjére szükségünk
lesz.
VI.
Baskevyl belépett a tábori kórházba. Egy pillanatra csak állt a küszöb túloldalán, igyekezett
felmérni a terepet, aztán Csupaszem Domor ágya felé vette az irányt.
A tanithi sápadt árnyéka volt csupán régi önmagának. Sovány volt és törékeny, az arcán,
amit akár tűbe lehetett volna fűzni, többnapos borosta sötétlett Úgy tűnt, alszik.
„Nem – helyesbített a belladon. – Úgy fest, mint aki halott.”
– Miben segíthetek, őrnagy? – kérdezte a mögéje lépő Curth.
– Semmi... semmiben, köszönöm. Csak benéztem.
A doktornő ment a dolgára, Baskevyl pedig maradt még egy kicsit, s elnézte a sápadt,
összetört Szellemet.
– Őrnagy?
Domor hangja alig volt több reszelős suttogásnál.
– Üdv... – mosolyodott el Baskevyl kényszeredetten. – Nem akartam felébreszteni.
Még ennyi idő után sem vették le a lélegeztetőről, s a tanithi testébe vezetett csövek
sziszegése kísértetiesen úgy hangzott, mint...
Baskevyl megrázta a fejét, majd egy széket húzott az ágy mellé, és letelepedett.
– Hogy mennek a dolgok?
– Minden rendben, kapitány. Még mindig ebben a pöcegödörben dekkolunk.
– Nekem soha nem mondanak semmit – suttogta Domor alig hallhatóan. – Csak azt
hajtogatják, hogy ne aggódjak.
– Ebben mondjuk igazuk van – bólogatott az őrnagy. – Hamarosan úgyis elhúzunk innen.
– Gaunt szerint is?
– Aha – nyalta meg a száját zavartan Baskevyl. -A... parancsnok is így gondolja.
Domor halványan elmosolyodott.
– Csupaszem?
A tanithi gépi szemei felzümmögtek, ahogy fókuszált.
– Igen, uram?
– Megtenné, hogy... megnézne nekem valamit?
Domor teste megremegett, ami ebben az állapotban felért egy vállvonással.
– Mit?
Baskevyl előhúzta a kabátja alól a fekete bőrbe kötött könyvet, és a megjelölt oldalnál
ütötte föl.
– Közöttünk maga konyít a legtöbbet a mérnöki tudományokhoz, nem igaz, kapitány?
– Ha maga mondja, uram...
– Akkor maga szerint... mi van ezen az ábrán?
VII.
VIII.
Rawne úgy tántorodott hátra, mint akit pofon vágtak, s leeresztette a távcsövét.
Nem volt szüksége rá. A robbanás lángjait szabad szemmel is tökéletesen látta.
A detonáció alapjaiban rázta meg a Házat, s nem egy helyen egész falszakaszok repedtek
végig tőle.
– A Császárra! – suttogta.
A Vértestvérek elégedett, vérszomjas üvöltése felért egy újabb arculcsapással, amit a
záporozó roncsdarabok záporesőszerű kopogása sem tudott elnyomni.
Kolea is hitetlenkedve rázta a fejét.
– Olyan... olyan közel volt már... – motyogta.
– Fethre! – üvöltötte Rawne, és a falhoz vágta a távcsövét.
– Nem! Nem! Nem!!!
– Nem érhet így véget! – mondta Kolea bénultan.
– Nem is fog! – vicsorodott el a tanithi, mint egy vérszomjas vadállat. – Nem engedem!
– Talán...
– Azzal harcolunk, amink van! – fojtotta belé a szót Rawne.
– Ha kell, ököllel és rohamkéssel! Annyit ölünk meg közülük, amennyit csak lehet, és tartjuk
ezt a kibaszott helyet, amíg az utolsó Szellem is el nem esik!
– Én is valami ilyesmit akartam mondani – morogta Kolea.
– Szóljon minden századparancsnoknak, Gol! – biztosította ki a karabélyát Rawne. – És
tegyen róla, hogy meg is értsék! Nincs visszavonulás. Nincs megadás. Nincsenek foglyok. Eljött
az utolsó harc ideje! A legutolsóé!
Corbec is valami ilyesfélét mondott neki. Még egy csata.
Egy utolsó.
– Daur meg az emberei menjenek le a második kapuhoz, függetlenül attól, hogy mi maradt
belőle! Ha a robbanás nem zárta le megfelelően a járatot, a rohadékok perceken belül a
nyakunkon lesznek!
Körülöttük véres agóniában vonaglott a Ház – üvöltözés, lábdobogás és lézerfegyverek
sivítása mindenfelé. Volt, aki imához térdepelt, mások hitetlenkedve rázták a fejüket a
gondolatra, hogy az utolsó reményük szó szerint füstbe ment, s itt az út vége – mindannyiuk
számára.
– És mi lesz...
– Mi lesz mivel?! – vicsorgott a tanithi Koleára.
– Merynnel meg az embereivel. Akik kint rekedtek.
– A Császár... a Császár vigyázzon rájuk!
IX.
Egy riasztóan hosszú pillanatig a saját nevére sem emlékezett. A tüdeje füsttel, a szája
porral telt meg, s hörögve, véres port öklendezve tért magához.
Aztán, ahogy a füle már nem csengett olyan vadul, a hangok is kezdtek visszatérni.
Lángok ropogását hallotta, s a közelben valaki felsikoltott. Valamivel távolabb vadállati
üvöltés harsant, amitől mintha még az ég is meghasadt volna.
Dalin lassan talpra küzdötte magát, s kábán pillantott végig a tájon.
A völgy nyugati vége lángoló roncsokkal teli kráterré változott, s a kapunak nyomát sem
látta.
A Csatamén rettentő sebet tépett a sziklafalba, s a lángok még a köveket is feketére
perzselték. Kilométer magas, fekete füstoszlop szállt az égre, s a mindent elborító ficelénbűztől
Dalinnak könnybe lábadt a szeme.
A völgy alját mintha felszántották volna, s a pokoli barázdákban szétmorzsolt testek és
alkatrészdarabok hevertek. Meryn embereinek közel egyharmada odaveszett – volt, akit a hajó
tört össze, mások a robbanásban haltak meg.
Azok, akik Dalinhoz hasonlóan több-kevesebb szerencsével átvészelték a dolgot, lassan,
kábán kászálódtak ki a törmelék és a roncsok alól, s megpróbálták ellátni a sebesülteket.
Több-kevesebb szerencsével. Nem... nem ez a megfelelő szóformálódott lomhán a gondolat
Dalinban. Ellenőrizte a karabélyát, s egy szikla tetejéről szemügyre vette a környéket.
A zárótűz ellenére a Vértestvérek még mindig számolatlanul özönlöttek a Ház felé, s úgy
tűnt, mindegy, hányat ölnek meg a Szellemek, minden halott helyére két élő lép.
– Talpra! – rivallt a céltalanul bóklászókra. -A sziklák közé, mielőtt ideérnek!
A gárdisták kapkodva kerestek fedezéket, s megpróbáltak valamiféle hevenyészett
csatárláncot alkotni. Az első lövések ekkor csapódtak be körülöttük, s az E-század maradéka
nekiállt viszonozni a tüzet.
– Csatasorba! Mintha élnétek! – üvöltötte Dalin. – A kurva életbe!
– Hallottátok! – robbant be közéjük Caober, aki a völgy szájától idáig futva tette meg az
utat. – Ha kell, saját kezűleg vonszolok fel ide mindenkit! Formáljatok egy kicseszett arcvonalat,
különben itt döglünk meg!
Dalin és a felderítő pillantása összevillant, s tudták, hogy – bár nincs idejük taktikai
megbeszélésre – itt már csak egy dolgot tehetnek.
– Fel a sziklák közé! Fel! Öljétek meg őket!
Dalin ellenőrzött néhány élettelenül heverő Szellemet, s Luhama is köztük bukkant rá.
– Mássz fel a sziklák közé! – sürgette. – És ne kérdezz, csak lőj!
Merynre a völgy aljában talált rá. A kapitány arcra borulva hevert a porban – ott, ahová a
robbanás szele vetette. A fiú lemászott mellé, és durván megrázta.
– Keljen fel! Fel!
A tanithi zavartan nézett fel rá, s látszott rajta, hogy azt sem tudja, hol van.
– Keljen fel, uram! Mindjárt ideér az ellenség!
Meryn megpróbált felülni, aztán hörögve roskadt vissza a porba. A Csatamén egyik
leszakadt UHF antennája szabályosan átfúrta a bal vádliját – A francba!
– Kerítek egy felcsert, uram!
– Felejtse el! – sziszegte Meryn. – Csak segítsen felállnom!
Dalin volt az élő mankó, aki nélkül a kapitány soha nem jutott volna föl a sziklák közé. A
lábuk alól kiforduló kőtörmelék és a lézersugarak miatt azonban még így is kész csoda volt, hogy
élve elérték a birodalmi arcvonalat.
– Ezért keltett föl? – köpött ki az üvöltve rohamozó ellenség felé Meryn, aztán mindketten
lehasaltak, és tüzet nyitottak a Vértestvérekre.
Körülöttük az E-század gárdistái tartották tűz alatt a támadókat, miközben az utolsó
energiacelláikat használták el.
A Vértestvérek úgy bukkantak elő a közeledő porfelhőből, mint a vérből és mocsokból gyúrt
démonok. Zászlók és hadi jelvények tucatjait látták, s vicsorgó szörnymaszkok ezreit. S annak
ellenére, hogy a birodalmiak folyamatosan ritkították a soraikat, egyre csak jöttek, diadalmas
üvöltéssel, megállíthatatlanul. Átgázoltak az elesetteken, véres péppé taposva a saját
bajtársaikat is, csak hogy ott legyenek az első sorokban, mikor a diadal pillanata elérkezik.
– Hosszú sorozatot nekik! – zihálta Meryn.
– Hosszú sorozatot! – adta tovább a parancsot Dalin teli torokból.
– Szuronyt fel!
– Szuronyt fel! – bődült el az adjutánsa.
– Jól csináltuk – bólintott a kapitány fáradtan. – Itt az ideje, hogy férfiként haljunk meg.
X.
Mach!
Van valami, amit meg kell tennem. Megköveteli a sereg becsülete. Vissza kell hoznom a
kardot.
Tudom, hogy nem kaptam rá parancsot, de akkor is ez a kötelességem. Nem tudok szó nélkül
odébbállni, így arra kérlek, mondd el nekik, hová mentem, és miért! Remélem, hogy megértik.
A Császár vigyázzon rátok!
Barátod: Oan
I.
II.
III.
A vihar majd egy órán át dühöngött, s ugyanolyan gyorsan ért véget, ahogy kitört. Kitisztult
az ég, s a leülepedő, szürke por új, ismeretlen tájat hagyott maga után. Olyat, amire még
nyomasztóbb súllyal nehezedett a csönd.
Az egyik dűne oldala beroskadt, s az üregből, ahová a homok befolyt, egy kéz bukkant elő.
Mkoll nehézkesen mászott ki a sekély sírból, s ahogy a szél lefújta róla a port és a homokot,
úgy tűnt, mintha füstölne. Igyekezett kirázni a ruhájából a makacsul ragaszkodó
homokszemeket, aztán a köpenye következett, a csizmái, majd a védőszemüvege, s egy kis vízzel
az orrát és a száját is igyekezett kitisztítani.
A torka szárazon égett, s a szemei is sajogtak. Mindent egybevetve azonban még mindig élt,
s olcsón megúszta a vihart.
A hely, amit keresett, lapos tetejű, hatalmas szikla volt, melyet a széltől és a hőingadozástól
mind jobban elaprózódó kőtömbök vettek körül. A viharok vésője spirálmintával faragta meg, s
csak most, hogy kitisztult az ég, látta, milyen közel is volt.
Újra befűzte a csizmáját, s hálát adott a Császárnak, hogy zárt tokban szállította a
karabélyát.
A láthatáron kanyargó füstoszlop – ha fakult is valamelyest még mindig tisztán kivehető
volt.
Valami koppant. Talán csak egy kődarab repedt meg, s a bágyadt szellő kapta föl a hangot.
Aztán, ahogy a szikla felé indult, a kopogó hangot is egyre sűrűbben hallotta.
Aztán megérezte a szagokat.
Motorolaj, felforrósodott fém, mosdatlan testek.
Azonnal behúzódott az egyik görgetegkő mögé, s előhúzta a tokból a karabélyát. Lassan,
mindvégig a kövek árnyékában maradva mozgott, s minden idegszálával a hangokra és a
szagokra összpontosított.
A kopogás... csak most tudatosult benne, hogy lövéseket hallott. A szél talán eltorzíthatta a
hangokat, de akkor is biztosra vette, hogy rálőttek.
Öt hosszú perc kellett hozzá, hogy észak felé haladva megkerülje a sziklát. A nap már
túljutott delelőjén, s a görgetegkövek egyre hosszabb árnyékot vetettek. Ezeket kihasználva
jutott mind tovább, s csak a mozgás első jelére dermedt mozdulatlanná.
Hátát a kőtömbnek vetve, óvatosan, nehogy a napfény megcsillanjon rajta, előhúzta parányi
zsebtükrét, s úgy fordította, hogy lássa, mi van mögötte.
Egy Vértestvért pillantott meg a kövek között. Olyan közel volt, hogy Mkoll a katona
izzadságának bűzét is érezte.
Izzadság és vér.
Vajon hányan rejtőzhetnek még a sziklák között?
A harcos megállt, hátraszólt valamit a válla fölött, aztán leadott két lövést egy közeli
sziklatömb irányába.
A tanithi előhúzta a rohamkését.
A Vértestvér felmászott egy görgetegkőre, s onnan vette szemügyre a tájat. Alant négy
bajtársa haladt laza csatárláncban, s odébb, az egyik dűne mögött rozsdás félpáncélos
várakozott járó motorral.
Egy őrjárat.
– Voi shet! K'heg ar rath gfo!
Három harcos mászott elő a félpáncélosból – az egyikük egy filigrándíszes arcmaszkú tiszt.
– Borr ko'dah, voi! – kiáltotta, s pisztolyt húzott.
A trió gyorsan felzárkózott a sziklák között kutató többi harcoshoz, s a pilótán kívül csupán
egy Vértestvér maradt a félpáncélosban – a géppuskás.
A káoszkatona lemászott a szikláról, hogy újra bevegye magát a görgetegkövek
labirintusába. Abban a pillanatban, ahogy a lába földet ért, egy kéz fonódott a torkára, s egy
tőr szaladt a ballapockája alatt a szívébe.
Mkoll a földre eresztette a testet. A rohamkését a Vértestvér zubbonyába törölte, s egy
pillanat alatt megszabadította a töltényövére erősített energiacelláktól. A tiszt kiabálását s a
csizmák csikorgását a köveken ezúttal jóval közelebbről hallotta. Egy harcos tőle alig néhány
méterre haladt el, a kőtömb túloldalán.
Mkoll utána lopakodott, s gyorsan, fültől fülig átvágta a torkát.
Valaki tüzet nyitott, s a tanithi, attól tartva, hogy kiszúrták, azonnal hasra vágta magát.
Aztán valaki felsikoltott, s a lövöldözésnek vége szakadt.
Mkoll kilesett a szikla takarásából, s látta, hogy a Vértestvérek, a tiszt vezetésével,
felkapaszkodnak a legközelebbi dűne tetejére, s onnan nyitnak tüzet a kőlabirintusra.
Mkoll a tokjába csúsztatta a rohamkést, és előhúzta a karabélyát.
Ennyit a finom megoldásokról...
Egy kő kiszögellésen támasztotta meg a fegyverét, s egy pontos lövéssel azonnal pokolra
küldött egy Vértestvért A vörösbe öltözött harcosok üvöltve zúdítottak össztüzet a sziklákra, de
Mkoll eközben már újabb lőállást keresett, s más szögből próbálta becserkészni őket.
Bár a következő lövése célt tévesztett, a Vértestvér úgy esett el, mint aki be villám csapott.
Azonban nem maradt ideje ezen rágódni, mert koherens fénysugarak martak a fedezékéül
szolgáló kőtömbbe, s nagyon úgy festett, hogy itt ragadt. Hasmánt csúszva próbált kihátrálni az
egérfogból, miközben alig egy hüvelykkel a feje fölött lézersugarak cikáztak.
Mozdulatlanná dermedt, s bal kezével próbálta behangolni a rádióját az ellenség által
használt hullámhosszra. Harminc másodperc se kellett hozzá, hogy a tiszt torokhangú parancsai
töltsék be az étert. A szavak hátborzongatóan ismerősek voltak, bár azóta, hogy elhagyták a
Gereon poklát, némileg megkopott a nyelvtudása.
A sirdar valami olyasmit üvöltözött, hogy egynél több szökevénnyel van dolguk, és hogy
kerítsék elő mindkettőt, különben... A továbbiakban már csak baltákról és ujjakról magyarázott.
– Voi shett d 'kha jehlna, dooktah! – morogta Mkoll a rádióba. „Az egyik ott van
mögöttetek, seggfejek!”
A Vértestvérek azonnal megpördültek Az őrmester hátba lőtte a tisztet, s az még el se esett,
mikor egy másiknak is átlőtte a torkát.
A maradék kettő úgy fordult meg, mintha dróton rángatnák őket, s az egyik abban a
pillanatban el is esett. Az utolsó megpróbált fedezékbe húzódni, de Mkoll egy hosszú sorozattal
lekaszálta.
A géppuska nagy kaliberű lövedékekkel szórta meg a sziklákat, ahogy a félpáncélos olajos
füstöt okádva kapcsolt hátramenetbe. Mkoll tudta, hogy ha ezeket most elengedi, néhány óra
múlva három szakasszal térnek vissza.
Előnytelen szögből tudta csak célba venni a járművet, s az első öt-hat lövés rendre célt
tévesztett, vagy csak a géppuskást óvó acéllapba csapódott.
Aztán kettő is telibe kapta a tüzért, s a harcos hátranyakló fejjel dőlt el.
A harckocsi közben tett egy félfordulatot, de Mkoll az egész tárat a pilótafülkébe eresztette.
Energianyalábok égették át az ajtót és a szélvédőt, s a jármű, jókora porfelhőt kavarva, vadállati
hörgéssel állt meg.
Az őrmester tíz szívdobbanást várt, aztán nekieredt, végigjárta az elesetteket, hogy
megbizonyosodjon róla, valóban halottak. Elvette a készleteiket, az energiacelláikat aztán
megtorpant Az egyik Vértestvér torkából rövid, fekete tollú nyílvessző meredt elő.
Mkoll lassan egyenesedett föl, s feltartotta a kezét.
– Eszrah? – kérdezte halkan.
– Igen? – kérdezte valaki a háta mögött.
IV.
Felajzott íjjal a kezében Eszrah ap Niht állt mögötte. A ruházata, s a testére kent wode pont
olyan színű volt, mint a Jago szürke pora, s Mkoll már nem először érezte úgy, hogy súlyos
pénzeket is hajlandó lenne megadni az Éjjáró egyik-másik fortélyáért.
– Én vagyok az – suttogta a tanithi. – Mkoll...
– Tudom – mondta az Éjjáró, de a nyílvessző továbbra is az őrmester szíve felé mutatott. –
Szellem.
– Akkor azt is tudod, hogy nem kell fegyvert fognod rám!
– Jöttél Eszraht visszavinni?
– Nem.
– Rawne parancsára.
– Nem – rázta meg a fejét Mkoll. – Nem ezért jöttem.
– Nem?
– A kard miatt vagyok itt – intett a fejével az Éjjáró hátára szíjazott fegyver felé a tanithi. –
Az nem a tiéd, barátom, hanem a seregé.
– Enyém.
– Nem, hanem a seregé.
– Enyém! – makacsolta meg magát az Éjjáró. – Gaunt meghalt. Én a Holtak Útját járom.
Megfizetem a vérváltságot.
– Vérváltság? Úgy érted, hogy... bosszút akarsz állni érte?
– Nem. Nem ismerem a ti szavatokat rá.
– Bosszú? Megváltás? Meg akarod ölni őket, mert... megölték Gauntot?
– Életeket Gaunt életéért! – bólintott Eszrah ünnepélyesen.
– Vérváltság.
Csak a szél dünnyögése törte meg a rájuk telepedő csöndet, s Mkollt végtelen szomorúság
fogta el. Gaunt miatt, Eszrah miatt. Önmaga miatt.
Így ér hát véget ez az egész. Gyors, mocskos vége lesz. És értelmetlen.
Hűség, elkötelezettség, elszántság és szeretet – s mindezt kifacsarta és eltorzította ez a
nyomorult háború, ez a nyomorult hely, mígnem csupán ez maradt belőle.
– Úgy hiszed, hogy cserbenhagytad őt, ugye? – kérdezte óvatosan.
– Igen.
– Én ugyanígy érzek – biccentett Mkoll. – Ott kellett volna lennem. Mellette. Hogy...
Egy pillanatra elcsuklott a hangja, aztán keserű mosolyra húzta a száját.
– Milyen jól szórakozna most rajtunk! Kinevetne mindkettőnket!
– Nevetne? – hunyorgott Eszrah.
– Egyenesen röhögne! Itt állunk a semmi közepén, két idióta, akik azt hiszik, hogy helyesen
cselekszenek. Ő már halott, és ez az egész fikarcnyit sem érdekelné! Hülyét csináltunk
magunkból!
– A Holtak Útja a legutolsó út.
– Hogy micsoda? Milyen út?
Az Éjjáró egy pillanatig a megfelelő szavakat kereste, hogy szegényes szókincse segítségével
kifejezhesse, amit mondani akar.
– Út. Amin a tetemek mennek.
– És... hová vezet ez az út?
A magas, ösztövér harcos a végtelen pusztaság felé intett a fejével.
– Oda? A semmibe?
– Nem – ingatta a fejét Eszrah. – Nem messze. Már nem.
– Ideadod a kardot, hogy visszavigyem a seregnek?
– Nem, mert... a fegyver... az ő fegyvere kell... a vérváltsághoz.
Mkoll felsóhajtott. Nem igazán fűlött a foga ahhoz, hogy megverekedjen Eszrahval. Nem vett
volna mérget rá, hogy ő győz.
– És azt megengeded, hogy... veled tartsak ezen a Holtak Útján? Azért, hogy segítsek
megfizetni a vérváltságot?
Eszrah egy pillanatnyi töprengés után bólintott.
– Akkor jó.
Átvágtak a kőkörön, s szótlanul kapaszkodtak fel a dűne tetejére. Mkoll beárnyékolta a
szemét, s egy darabig a tájat fürkészte. Egy ideig az ellenség nyomait kutatta, aztán a gereonira
sandított.
– És hányat kell megölnünk, hogy megfizessük a vérváltságot?
– Mindet – mosolyodott el hátborzongatóan az Éjjáró.
A lőszerkészlet majdnem kimerült. Még maga R. is elismerte, hogy ez már a végjáték. Mindig
úgy képzeltem, hogy az utolsó csata heroikus lesz, de ez csupán véresnek és értelmetlennek
ígérkezik. Úgy hiszem, a heroikus jelzőt általában olyanok használják, akiknek soha nem kell efféle
pillanatokat megélniük. A következő néhány óra során mind meghalunk. Kegyelmet nem kapunk,
és nem is várunk. Amint a falakon belül jutnak Felesleges eszmefuttatásokra pazarlom az időm.
Később talán már nem lesz rá időm, hogy lejegyezzem, úgyhogy megteszem most: büszke vagyok
rá, hogy a Tanithi Egyesben szolgálhattam. Tanithiak. verghastiak. belladonok. nők és férfiak –
mindannyiukat tisztelem. És nagyon remélem, hogy ez a napló túlél minket, s egy napon a Gárda
hadurai megtudják. mennyi vérrel váltotta meg az Ellenség ezt a napot! Az Egyes katonái a
legjobbak és a legelszántabbak mindazok közül, akikkel valaha is találkoztam.
Azért fohászkodom, hogy mentorom, Viktor Hark épségben eljusson Elikonba a könyvtárban
talált kötetekkel. Néhány perce jelentették, hogy az őrszemek látták, amint egy föld-levegő
rakétától talált Valkűr lezuhant a hágón túl. Ha ez igaz, s valóban a mieinkről van szó, akkor a
halálunk végül teljesen felesleges áldozat lesz.
I.
Négy emelettel följebb Kolea épp egy zsúfolt összekötő folyosón rohant át, amiben talpig
állt a füst. A hetes blokkban egy rakéta öt Szellemmel végzett, egy másikat gránáttalálat ért, bár
ott szerencsére mindenki megúszta élve. Az ott harcolók kénytelenek voltak a törött vasbeton
tömbök mögül viszonozni a tüzet.
Kolea villámgyorsan kikerült két, hordágyat cipelő szanitécet, majd belekarolt a szembejövő
Luddba.
– Hogy áll a kapu?
– Nem tudom – rázta meg a fejét a komisszár, s az őrnagy látta a szemén, hogy milyen
kimerült.
Lassan kezdtek mind így kinézni. A zajártalom, a stressz és a félelem mindenki idegeit
kikezdte.
– Kapja össze magát! – sziszegte oda a fiatalembernek Kolea. – Csak akkor van hasznukra az
embereknek, ha nem látszik magán, hogy kikészült!
– Igen – pislogott zavartan Ludd. – Igen... persze.
– Tudom, hogy szarul érzi magát, de ezzel most mind így vagyunk! És a maga feladata lesz,
hogy ezt elfeledtesse velük! Hogy rábírja őket, hogy lerázzák magukról a fáradtságot meg a
félelmet, és tovább harcoljanak! Különben ez a kis fiaskó sokkal hamarabb ér véget, mint
szeretnénk.
Ludd mély lélegzetet vett, aztán kihúzta magát.
– Sajnálom, őrnagy.
– És ne kérjen bocsánatot! Hát nem tanult Harktól semmit? A komisszárok soha nem kémek
bocsánatot. Ezért is utáljuk őket annyira.
Ludd felnevetett Ez volt az utolsó nevetés, amit Kolea aznap hallott.
Chiria két szakasza rohant el mellettük. Az őrposztok megerősítésére küldték őket, s Ludd
azonnal a katonák élére állt.
– Itt vannak! – hallotta Kolea a rádióban. – Megtámadták a legfelső galériát!
Szóval, most már északról is jönnek. Kicseszett fanatikusok!
II.
III.
– Ludd! Ide!
Rawne és a komisszár a legalsó szint keleti hatos blokkjában találkozott össze, egy folyosó
közepén, ahol talpig állt a füst.
– Uram?
– Baskevyl őrnagy dezertált.
– Tessék?!
– Jól hallotta! – csattant föl a tanithi.
– Uram, biztos vagyok benne, hogy van rá valami racionális magyarázat. Baskevyl őrnagy...
– Maga még mindig azt hiszi, hogy ez valamiféle játék, Ludd? Nem akarom a hajánál fogva
előráncigált kifogásait hallgatni! Bólintson, ha megértette! Megértette?!
Ludd némán biccentett.
– Tehát még egyszer: Baskevyl őrnagy dezertált. Tudja a dolgát.
Újabb bólintás.
IV.
Baskevyl megtorpant egy lépcső aljában, s elengedett egy futólépésben felfelé igyekvő
szakaszt. A málhazsák súlya alatt majd letört a háta, s egy percre le is kellett ülnie.
Mielőtt továbbindul lefelé.
Újabb szakasz rohant el mellette, de ezeket a katonákat már megállította.
– Posetine! – fordult a szakaszvezetőhöz. – Szükségem van egy emberére!
– Minden katonát föl kell vinnem a legfelső galériára, uram! – szabódott a gárdista. – Rawne
őrnagy utasítására.
– Értem én – bólogatott Baskevyl. – De ő nincs itt, én viszont igen. És én azt mondom, hogy
szükségem van az egyik embere segítségére!
A szakaszvezetőn látszott, hogy mit gondol a felettesei erőfitogtatásáról, de nyíltan nem
mert ellentmondani egy őrnagynak.
– Merrt! – vakkantott oda a tanithi gárdistának. – Maga innentől kezdve Baskevyl őrnagyot
kíséri!
Merrt szó nélkül kilépett a sorból. Nem kellett neki elmagyarázni, hogy miért pont rá esett a
választás.
– Köszönöm, Posetine! – kanyarította a vállára a zsákot az őrnagy, s elindult lefelé. – Merrt,
utánam!
– Őrnagy úr! – kiabált utánuk a szakaszvezető. – Tudja, hogy már vagy tíz perce mindenki
magát próbálja elérni rádión?
– Persze! – mondta Baskevyl a legnagyobb nyugalommal.
Annak ellenére, hogy vagy egy órája szépen kikapcsolta a rádióját.
Posetine még akart mondani valamit, de mire belekezdett volna, Baskevyl már egy emelettel
lejjebb járt.
– Indulás! – reccsent rá a katonáira, s ő zárta a sort. Fölfelé menet aztán bekapcsolta a
sisakrádióját.
– Itt a nyolcvanhatos szakasz! A nyugati szárnyban vagyunk, és az ötös blokk felé tartunk. Ha
még mindig Baskevyl őrnagyot keresik, épp most láttuk. Az alagsor felé tartott.
– M... m... mit csinálunk? – dadogta Merrt, miközben próbált lépést tartani az őrnaggyal.
– Majd elmondom, mikor odaértünk.
– Az egy könyv?
– Haladjunk!
– Ez a folyosó vezet a g... g... generátorállomásra, nem?
– Szedje már a lábát, katona!
Nem maradt már őr, aki a generátort őrizte volna, de ettől eltekintve a helyiség pont úgy
festett, mint amire Baskevyl emlékezett. Szinte érezte a lüktető energiát, s ahogy óvatosan
megérintette a meleg fémfelületet, megborzongott.
Őrnagy úr?
– Várjon egy kicsit! – intett neki Baskevyl, majd letette a zsákját, s előhúzta belőle a
feketébe kötött fóliánst.
Letette a padlóra, s maga is melléje telepedett. A kaparászó hang egyre erősebb lett mintha
pont alattuk neszezett volna a démonféreg.
– Merrt? – suttogta Baskevyl, és megnyalta cserepes ajkát. – Maga is hallja?
– Aha – morogta a katona. – És maga látja azokat?
A poros falakon vak arcok rajzolódtak ki, amik hangtalan sikollyal fordultak feléjük. A
belladon biztos volt benne, hogy mikor beléptek, azok még nem voltak ott.
– Ez egy elátkozott hely! – motyogta.
– Tudom – csikorogta a tanithi.
– Van itt valami... valami ősi, ami itt esett csapdába.
– És ki akar nyírni minket.
– Nem hinném – rázta meg a fejét Baskevyl. – Szerintem csak azt akarja, hogy... maradjunk
itt. Társaságot akar.
– Örökre?
– Örökre.
– Akkor ez nem t... tök ugyanaz?
V.
Ott állt a sziklaszirt tetején, s befelé bámult a lőrésen. A sivatagi szél meg-meglebbentette
hosszú fekete szoknyáját.
Maggs lelőtt két Vértestvért, akik megpróbáltak bejutni, aztán rávicsorgott az öregasszonyra.
– Miért utánam koslatsz? – acsarogta. – Vidd inkább őket!
– Ki a fenéhez beszélsz, Maggs? – kapta oda a fejét a melIette harcoló Varl.
– Hozzá – bökött a fejével az ablak felé Maggs. – A vén dámához.
– Nekem ne vetíts! – mordult rá Varl, aztán elharapta a szót.
– Maga is látja, őrmester?
– Látom – suttogta Varl halálra váltan.
– Akkor a Császár nevére... itt az idő!
Azzal fittyet hányva a falakra záporozó Iövésekre, kihajolt az ablakon, úgy üvöltötte:
– Itt az idő, vén banya? Vége mindennek?
A feketét viselő, nyershús arcú asszony lassan, kimérten bólintott.
VI.
Nessa vállát lézersugár égette meg, s Banda kicipelte a lányt, hogy kerítsen neki egy felcsert.
Larkin egyedül maradt a lőállásban.
Egy ideje már ő is standard karabélyt használt, s féltve óvott távcsöve nélkül is tökéletesen
jól látta, milyen közel járnak a Vértestvérek. A külső falak és a bástyák egy része már az ő
kezükben volt, s lassan az alsó szintek kazamatái is.
Gránátok és tapadóaknák robbanásai rázták meg a falakat, s a tanithi úgy számolta, az
ellenség hamarosan már a falakon belül lesz.
Talán csak percek kérdése.
– Erősítést id! – üvöltött ki a folyosóra, aztán rövid sorozatokkal szórta meg a közelebb
merészkedő Vértestvéreket.
– Egyedül maradtál, tanithi!
Ismerte ezt a hangot.
Megperdült – és pontosan azt látta, amire csak a legcsúfabb rémálmaiban számított.
Lijah Cuu állt a küszöbön. Egyenruhája penészes, málló rongy, vékony, sebhelyes arcán
kaján mosoly. A kezében ezüstösen csillogó rohamkés.
– Egyedül. Biztos, ami biztos.
Larkin megborzongott, s jeges veríték dermedt a bőrére. A falakra ráfagyott a forró gőz, akár
egy második, áttetsző vakolat, s a tanithi tisztán érezte a rothadás bűzét.
– Egyszer már megöltelek, te rohadék! – suttogta Larkin.
– Újra megteszem, ha kell!
– Ez nem így működik, tanithi – mosolygott hidegen Cuu.
– Ezúttal nem.
– Majd én megmondom neked, hogy működik! – vicsorodott el Larkin. – Te csak egy kísértet
vagy, aki az én bolond, vén agyamból mászott elő! Nem vagy valós, nincs is rád most időm,
úgyhogy húzz innen a picsába!
Azzal hátat fordított Cuunak, és ismét tüzet nyitott a káoszharcosokra.
Aztán valaki mögéje lépett.
VII.
Zweil komoran sántikált be a terembe. A hangok, amik az ima mellől is képesek voltak őt
idecsalni, nem a szokásos nyögések és fájdalomüvöltések voltak.
A sebesültek rettenettől tágra nyílt szemmel bámultak, a hordágyat cipelő szanitécek és
felcserek, akik a friss sebesülteket hozták be épp, szintén megtorpantak, s remegő ajkakkal
hányták magukra a sas jelét. Volt, aki térdre hullt, mások eltakarták a szemüket, mert
képtelenek voltak elviselni a látványt.
Maga Zweil is úgy érezte, hogy hideg, jeges csomóba rándul össze a gyomra.
A holtak tértek vissza hozzájuk.
Az elveszett lelkek ott tolongtak körülöttük – áttetsző alakok, halvány, füstből és
szürkületből gyúrt árnyképek. Mint a temetésre gyülekező siratóasszonyok, úgy álltak meg az
ágyak lábánál.
Sokan sírva fakadtak, volt, aki hangosan szólt a szellemekhez félelmében vagy örömében,
hogy a rég elesetteket láthatja. Számukra ezek az árnyak feleségek, szeretők, bajtársak, szülők,
testvérek és gyermekek voltak, a Tanith, a Vergbast és a Belladon szülöttei.
Néhányan az ágyukból is megpróbáltak kikelni, ölelésre tárt karral.
– Nem! – suttogta Zweil. – Nem, nem, nem...
Dorden is ott állt mellette, a szeme csupa könny, s a szavát is alig lehetett érteni, ahogy
megragadta a vén pap könyökét.
– A fiam! – mondta elcsukló hangon. – Mikal! Itt a fiam!
Zweil azonban csak egy árnyat látott, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Lerázta
magáról az orvos kezét, majd a magasba emelte a papi botját s a nyakában viselt ezüstsast.
– Tagadom a létezéseteket, s ezennel megparancsolom, hogy távozzatok...
A gárdisták üvöltve tiltakoztak. Akadt, aki vén bolondnak és sarlatánnak nevezte, más sírva
rimánkodott, hogy hagyja abba.
– Tagadom a létezéseteket, és a Császár Arany Trónusának fénye által elűzlek benneteket!
– De ő a fiam! – üvöltötte Dorden.
– Nem az – rázta meg a fejét a pap. – Harknak igaza volt, és én, vén bolond, nem hallgattam
rá. Elátkozott hely ez, ahol a holtak csak arra várnak, hogy magukkal ragadhassák az élőket!
Megparancsolom hát, átkos démonok, hogy takarodjatok e helyről!
Dorden megpróbálta torkon ragadni Zweilt, de az ayatani a botjával taszította mellbe.
Valaki felsikoltott.
Az árnyak hirtelen megsűrűsödtek, s a falakból ez alkalommal valóban vér, és nem por folyt.
VIII.
Tizenöt percig tartottak ki a sziklák között, ami felért egy évszázaddal. Az E-századból már
csak tizennyolcan éltek, a többségük sebesült. Ennyien már képtelenek voltak egy hosszan
széthúzott arcvonalat fenntartani, így folyamatos visszavonulásra kényszerültek, míg csak el
nem érték a Csatamén lángoló roncsát.
Dalin az utolsó energiacelláját használta, s miközben egyre takarékosabban viszonozta az
ellenség lövéseit, fél kézzel Merynt támogatta, aki már alig állt a lábán a vérveszteségtől. A
Vértestvérek megmászták a sziklákat, s vörös áradatként zúdultak a völgybe. Magasra emelt
zászlókkal s vad üvöltéssel rohantak a maroknyi birodalmi gárdista felé.
Cullwoe Dalin mellett harcolt, s egy kivételesen pontos sorozattal két káoszharcost is
leszedett. A vörös páncélos alakok szétvetett karokkal zuhantak a mélybe.
– Ugye, tudod, mi volt ez, cimbora? – kérdezte széles vigyorral, de mielőtt Dalin bármit
válaszolhatott volna, egy robbanólövedék kitépte a belladon gyomrát, és szilánkosra törte a
mellkasát.
– Tudom – köpött ki Neskon. – Kibaszott undorító módja a halálnak!
Azzal széles tűzívvel terítette be az elöl rohanókat, s vagy fél tucat Vértestvért változtatott
eleven fáklyává.
Az egyikük még vagy öt lépést botorkált előre, mielőtt összeesett, de a javuk azonnal
meghalt.
– Ez az! – üvöltötte a lángszórós. – Gyertek csak!
Újabb tűzcsóvával kapta telibe a támadókat, aztán a tank szörcsögő-köhögő hangok
kíséretében kiürült.
Dalin utolsó tára is kifogyott, így eldobta a karabélyát, s azzal a mozdulattal felkapta
Cullwoe-ét.
– Segíts a kapitánynak! – kiáltott oda Neskonnak.
A lángszórós leoldotta a hátáról az üzemanyagtankot, s abban a pillanatban lézersugár
vágódott a csípőjébe.
– Francba! – bődült el, de nem esett össze.
Vicsorogva húzta elő a lézerpisztolyát, s olyan pontos lövéseket adott le vele, amire senki
nem számított volna egy lángszóróstól. Két lövéssel elintézett egy nehézpáncélos Vértestvért,
aki -a hátára csatolt, koponyákkal díszített lándzsából ítélve valamiféle zászlóvivő lehetett.
Aztán felkapta Merynt, és a vállára lódította.
– Vissza a kapuhoz! – morogta fájdalomtól kásás hangon.
– Miféle kapuhoz? Nincs már semmiféle...
– Akkor csináljunk úgy, mintha lenne! – csattant föl a nagydarab férfi, s nekiállt átmászni a
Csatamén füstölgő darabjai között.
– Meg tudod csinálni – mondta Caffran.
Dalin kimeredt szemmel bámult az apjára, aki mosolyogva bólintott oda neki.
Aztán már nem volt sehol, s a helyérc Caober, Preed és Wheln nyomakodott be, akik
megpróbálták visszavonulásnak álcázni a menekülést.
– Első és Egyetlen! – üvöltötte Wheln.
Mind a négyen ezt kiáltották, s az utolsó lövéseikkel is az ellenség sorait ritkították. A teljes
hangzavarban egy pillanatra úgy érezték, mintha az egész sereg velük együtt harsogta volna a
csatakiáltást.
– Gyerünk! A kapuhoz!
Ban Daur állt mögöttük, s vele együtt Szellemek tucatjai.
– Szent szar! – suttogta Dalin.
– Ölben vigyük be magukat, fiúk? – reccsent rájuk a kapitány.
A völgyön végigszáguldó Vértestvéreket a G-század fogadta a második kapu előtt.
IX.
Baskevyl mindent elkövetett, hogy kizárja a tudatából a lába alatt neszező förtelmet, a
falakra felkúszó dérhártyát, s a plafonon táncoló elektromos kisüléseket Ezek nem terelhetik el
a figyelmét a feladatáról!
Ki kell nyitnia a generátort!
– Van ott egy... k... k... kapcsoló. – dadogta Merrt.
– Rendben... megvan! És most emeljük!
A tároló ajtaját felemelni kétemberes feladat volt, s bentről forró, száraz levegő csapott az
arcukba. Pont olyan száraz, mint zörgő koponyák egy poros völgy mélyén maga a kinti
porsivatag.
– És most? – kérdezte a tanithi.
A tároló tartályában két méter átmérőjű, koncentrikus fémgyűrűk forogtak lomhán.
Szelvényezett volt, akár egy óriásféreg teste, s az alkatrészek lassú, bizonytalan fényt
bocsátottak ki mozgás közben. A két birodalmi megbabonázva figyelte, ahogy a világítótestek
ugyanerre az ütemre pulzálnak Amikor a gyűrűk összeértek, zörgő-sziszegő hang hallatszott –
mint amikor egy kígyó összetekeredik, s a saját farkába harap. A fóliánson látott jelkép nem is
lehetett volna találóbb.
Baskevyl óvatosan megérintette az egyik gyűrűt.
– Száraz – suttogta.
– Az egész kurva b... bolygó az!
– Ezek mozgó alkatrészek Az ilyeneket kenni szokták. Zsírozni vagy olajozni, vagy mit tudom
én, mi ennek az izének az üzemanyaga! Talán már csak az utolsó néhány csepp hajtja.
– Honnan veszi?
– Én sehonnan, de Domor kapitány ért valamelyest a tervrajzokhoz. És azok alapján, amit
mondott... ez itt egyfajta... fúziós generátor.
– Az meg mi?
– Itt gebedjek meg, ha tudom – vont vállat Baskevyl. – De... talán működésbe hozhatjuk.
Valamit csak bele kellene önteni, hogy a fémelemek elcsússzanak egymáson!
Előhúzta a málhazsákjából a kulacsot, és lecsavarta a kupakját.
– Segítsen, Merrt!
A csikorgó hang ellenére is hallották, hogy valaki megállt a hátuk mögött. Ahogy
megfordultak, Ludd pisztolyával néztek farkasszemet.
– Baskevyl őrnagy! – mondta halkan. – Bűnösnek találtatik a posztja elhagyásában, s a
kapott parancs teljesítésének megtagadásában. A büntetése...
Elikon, itt Nalfa! Elikon, itt Nalfa! Vétel! Többfrontos támadás alatt állunk. Jelentős
veszteségeket szenvedtünk, és nincs több lőszerünk Már nem tudunk tovább kitartani.
I.
II.
A Valkűr már alig volt több, mint a lángok köré csavarodó, vékony fémburok.
Hark kóvályogva állt föl, s odébb mászott a tűzförgetegtől. A becsapódás előtti pillanatokból
csupán emlékfoszlányok maradtak meg, s nagyon úgy tűnt, hogy földet éréskor kirepült a
fedélzeti nyíláson. És ez esetben a por, a Jago gyűlölt pora mentette meg az életét.
Ennek ellenére sem úszta meg sértetlenül. A háta és a lába csupa vér volt, a bőre mintha
cafatokra szakadt volna, s a feje... valószínűleg agyrázkódása volt. A gépi karja a könyökízülettől
lefelé hiányzott, s a csonkból véres csont helyett olajos kábelek türemkedtek elő.
A roncs körül kiszakadt málhazsákok hevertek szerteszét, s ősi fóliánsok lapjai táncoltak a
szélben. Hark nehézkesen letérdelt, s megpróbálta felszedegetni őket.
– Jól jönne egy segítő kéz?
Twenzet állt meg előtte, aki úgy festett, mintha tetőtől talpig véres sárral borították volna
be. Amikor meglátta Hark szétszakadt implantátumát, elsápadt.
– Nem... nem akartam megsérteni, uram!
– Fel se tételeztem, katona. Segítsen!
Twenzet négykézláb állva kezdte összeszedni a lapokat, s begyömöszölte őket az egyik
zsákba.
– Maga is kiesett?
– A gépen kívül tértem magamhoz – bólintott a gárdista. – Úgyhogy... gondolom... igen.
– Hol vagyunk?
– Meg nem tudnám mondani, uram.
Harka sarkára ült, és egy darabig csak a lángoló roncsot figyelte. A tűz kellős közepén
összezsugorodott, megfeketedett körvonalakat látott, s lehajtotta a fejét.
– A többiek halottak – mondta fakó hangon.
– Nem mindenki – sántikált elő az egyik pordűne mögül Tona Criid.
A bal kezével szorította a mellkasához a karabélyát, mert a jobbja bénán csüngött alá, a
kézfejéből pedig csak véres roncs maradt.
– Rázós leszállás volt – jegyezte meg rezignáltan.
– Ennyire, mondjuk, én is emlékszem – bólintott Hark.
– Twenzetet kidobtam, aztán megpróbáltam visszamenni Klydóért és Swaythe-ért, de...
Elcsuklott a hangja, s leroskadt a porba.
Jókora völgy kellős közepén értek földet, s a gyorsan közeledő este máris violaszín árnyakkal
töltötte meg a sziklakatlant.
– Ha! – kapta föl a fejét Twenzet.
Hark eleinte nem hallott semmi különöset, aztán halk zúgásra lett figyelmes. Mintha egy
generátor búgását hallaná. Aztán a hang egyre erősödött, s hamarosan már dübörgés és
csikorgás volt, hajtóművek és lánctalpak moraja. A völgy túlfelén lámpák súlyos fénycsóvái
fürkészték a sűrűsödő sötétséget.
– Vigyük a zsákokat! – mordult föl Hark.
– Uram? – értetlenkedett Twenzet.
– Fogja a zsákokat, és mozogjon!
Míg a gárdista a csomagokkal bajlódott, a komisszár felsegítette Criidet. Megkerülték a
lángoló roncsot, s a csorba fogakra hajazó sziklák felé indultak.
– Mi a terv? – nyögte Twenzet a zsákok súlya alatt.
– Minél messzebb megyünk a roncstól.
Egyre közelebbről hallották a lánctalpak csikorgását, s a lábuk alatt már rengett a föld a
jármű súlyától.
– Oda föl! – intett Hark az ép kezével a sziklák felé, s a három birodalmi egy jókora kőtömb
mögött keresett menedéket.
Lent, a völgy mélyén két Leman Russ tank jelent meg. Lánctalpaik felkavarták a port, s a
reflektoraik pont úgy festettek, mint a szürkületkor vadászni induló ragadozók szemei.
Mögöttük egy Hydra döcögött, lövegei az ég felé fordítva. A páncélosok két oldalán apró alakok
haladtak – gyalogosok, akik eltörpültek a harckocsik mellett.
– Ötvenkettes! – derült fel Twenzet ábrázata. – Ott az azonosító! Ötvenkettes! Cadogus
páncélosok, a Császárnak hála!
Már épp felkelni készült, mikor Hark keze megszorult a vállán.
– Nézze meg őket jobban! – sziszegte.
A tankok páncélzata kopott és mocskos volt, s látszott rajtuk, hogy szebb napokat is
megértek már. A lövegtorony előtt homok- és málhazsákok hevertek a páncéllemezekre
erősítve. Aztán, ahogy még közelebb értek, már Twenzet is látta, hogy azok nem zsákok.
Khaki egyenruhás katonák brutálisan megcsonkított tetemei voltak, amiket győzelmi
trófeaként szögesdróttal kötöztek a tankokhoz. Mikor a páncélosok lefékeztek, kalimpáló
kezeket és lábakat láttak.
Mintha csak integetnének. S aztán, ahogy a gyalogosok gyorsan körülvették a lángoló
Valkűrt, a tűz visszfényében megpillantották az arcukat fedő fémmaszkokat is.
III.
A G-század tíz percig állta a sarat a Vértestvérekkel szemben. Ennyi idő kellett, míg a
káoszkatonák ráébredtek, hogy a frontális támadás ebben a szűk völgyben nem célravezető.
Halottak tucatjait hátrahagyva vonták vissza az egységeiket, s a sziklák közt kerestek lőállást,
ahonnan folyamatos pergőtűzzel füstölhetik ki a birodalmiakat Daur azonnal elrendelte, hogy a
szakaszok egymást fedezve kezdjék meg a visszavonulást a második kapu felé.
Az alagutat – s magát a kaput – kő- és fémtörmelék torlaszolta el. A kapitány embereinek
szabályosan csapást kellett vágniuk a romok között amit most ismét be fognak temetni.
– Nincs ajtó, amit a képükbe vághatnánk – magyarázta Caobernek, miközben bemásztak az
alagútba. – És elég lőszerünk sincs, hogy sokáig megtartsuk ezt a helyet.
Vivvo, Haller és Vadim máris robbanótöltetekkel aknázta alá a romos kapubejárót,
miközben két szanitéc becipelte azt eszméletlen Merynt.
Dalin végtelenül magányosnak érezte magát. Neskont szem elől tévesztette, s csak amikor
már percek óta kereste Cullwoe-t, jött rá, hogy hiába. Olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán, s
úgy érezte, menten összeesik, ha nem ül le azonnal.
Közben a G-század utóvédje is beért, s őket már igazi tűzijáték kísérte. A Vértestvérek
időközben néhány géppuskát is felcipeltek a kapuig, amelyek nagy kaliberű lövedékekkel szórták
meg a Házat.
Ők szemmel láthatóan nem voltak híján a lőszernek.
– Kész! – kiáltotta Vivvo.
– Alagutat kiüríteni! – adta ki a parancsot Daur. – Amint három szobányira távolodtunk,
robbantunk! Mozgás!
Az utóvéd lélekszakadva hagyta maga mögött a folyosót, de Daur megvárta, míg az utolsó
gárdista is eltűnik a masszív boltív mögött.
– Parancsnok! Kapcsolta be a sisakrádióját! Lezárjuk a második kaput!
– Rendben – hallotta Rawne hangját az éterben.
Daur fedezékbe húzódott, aztán intett a detonátort szorongató Vivvónak.
Az első Vértestvérek alig fél percre rá óvakodtak be az alagútba, s fegyverlámpáik hideg
fényénél vették szemügyre a járatot. Aztán megremegett a föld, vakítóan éles fény lobbant, s a
fejükre szakadt a hegy.
IV.
V.
Futólépésben haladtak a Ház újonnan feltárt szárnya felé, s minden pillanatban érezték,
ahogy az épület megvonaglik a rázúduló csapások súlya alatt.
Baskevyl megtorpant az egyik kereszteződésben, és sápadtan csóválta meg a fejét.
– Nézze, Ludd... igaza van, nem lett volna szabad elhagynom a posztom. De... teljesen
megszállottja lettem ennek a dolognak! Én...
– Állj! – intett a komisszár. – Azt nézzék!
A világítótestek lomha pislogása immáron a múlté volt, s a dohánybarna félhomályt steril
fehér ragyogás váltotta fel.
Merrt kerregő, gépi hangon felnevetett, és hitetlenkedve rázta meg a fejét.
Baskevyl hirtelen futásnak eredt.
VI.
VII.
A lángoló Valkűr körül csak úgy hemzsegtek a Vértestvérek. Voltak, akik elkezdték átfésülni a
környéket, túlélők után kutatva, s az egyik zsákmányolt tank tetejéről egy sirdar üvöltözte az
utasításait.
– Itt maradunk! – suttogta Hark, s nagyon lassan a plazmapisztolya felé nyúlt.
Villámfény mart az alkonyi égboltba, s a nyomában mennydörgő robaj gördült végig a tájon.
Aztán egyik percről a másikra – lehűlt a levegő.
A káoszkatonák megvadultak, s acsarogva kezdtek egymással üvöltözni. Úgy tűnt, a sirdar
sem tud rendet tenni köztük, s a veszekedés kezd véresen komolyra fordulni.
– Mi... mi történik? – kérdezte halkan Twenzet.
Hark nem válaszolt. Keserű epe tolult a szájába, s a hátán vérezni kezdtek a sebek. A hideg
apró dérkristályok formájában ült ki a kövekre.
Érezték mind, hogy valami rettenetes dolog készülődik.
Kérem, segítsen!
HUSZONKETTŐ
MINDHALÁLIG
I.
A rádióadó tornya olyan hangokat adott ki, mint egy hatalmas, éji rovar. A sátrakat
olajlámpások világították meg, amitől a szállások úgy festettek, mintha papírból lennének. A
tábor körül tucatnyi póznát ütöttek le, amikre masszív bronzlámpásokat aggattak, s az aranyló
fénytócsák között páncélos alakok sétáltak. A gyorsan hűlő éji levegőben étel- és füstszag
keveredett.
Két őrszem állt meg egy pillanatra, hogy szót váltsanak, aztán tovább rótták köreiket A
következő kör végén az egyik ismét megtorpant, s előkotort egy gyűrött cigarettát a
zubbonyából. A bajtársa azonban csak nem jött, s hiába nyújtogatta a nyakát, csak hallgatag,
szürke sivatagot látott.
Megfordult talán a hiányzó őrszem keresésére indult volna épp -, s ez volt az utolsó, amit
életében tett.
Mkoll óvatosan leengedte a testet, s kihúzta a torkából a rohamkést Kimérten bólintott, bár
az, akinek a jelzés szólt, még az ő számára is láthatatlan volt.
Az őrmester lehasalt, s akár egy kígyó, hasmánt kúszott az első fényfoltot megkerülve a
sátrak felé. Óvatosan kikerülte a tartóköteleket, s türelmesen várt az árnyékban lapulva, míg az
a két tagbaszakadt, heges arcú katona, aki idáig a sátor mellett ácsorgott, el nem sétált
mellette. Az egyik hosszú nyakú üveget lóbált, s torokhangon valami ostoba történetet mesélt.
Megvárta, míg továbbállnak, s a sátrak árnyékában mozogva a tábor túlsó széle felé vette az
irányt. Arrafelé, ahol nyolckerekű csapatszállítók és félpáncélosok gubbasztottak szögletes,
mélykék árnyakként Mkoll bekúszott az egyik csapatszállító alá, s munkához látott. Kitapogatta
az üzemanyag-vezetéket, s a rohamkésével elvágta. Két perc alatt három járművet véreztetett
ki, s az üzemanyag jókora, sötét tócsákba gyűlt, melynek egy részét mohón nyelte magába a
por.
A tanithi lecsavarta az első félpáncélos üzemanyagsapkáját, s a felhasogatott álcaköpenye
egy csíkját tömte bele. Aztán feltűzte a szuronyát, és előhúzott egy robbanótöltetet Vajon
milyen messze juthatott az Éjjáró? Azzal kihúzta a biztosítószeget.
II.
Érezték a gonoszságot, ami lassan kúszó árnyékként ért mind közelebb hozzájuk. Mint
sztatikus elektromossággal, úgy telítődött vele az éjszakai égbolt, s a hidegben apró szikrák
villantak.
Twenzet nyöszörögni kezdett, de Criid a szájára tapasztotta a tenyerét. Zúgott a fülük, s
mindhárman egyre erősebb késztetést éreztek, hogy felpattanjanak, és üvöltve elrohanjanak.
Odalent a völgyben elhallgattak a katonák. Úgy tűnt, ők is érzik a közeledő sötétséget, s a
tankok motorjának morajlásán és a lángok ropogásán kívül semmi mást nem lehetett hallani.
Mintha az egész világ ugrásra készen várna valamire.
Aztán meghallották a vonítást.
Elgyötört, fájdalommal teli hang volt, amit megsokszorozva vertek vissza a hegyek. A
Vértestvérek idegesen forogtak körbe, a hang forrását keresve.
Aztán, amikor rájöttek, hogy az egyikük üvölt, ismét elszabadult a pokol.
A harcos letépte a maszkját és a sisakját, s úgy remegett, mint akinek rohama van. Két
bajtársa lépett oda hozzá, hogy lefogják, de egy villanás alatt megölte őket.
A Vértestvérek iszonyodva hátráltak el tőle, s még kettővel végzett, mire a tank tetején álló
sirdar agyonlőtte. A katona arccal előre zuhant a porba, és néhány rángással kiszenvedett.
A tiszt lemászott a harckocsiról, s vadul szidalmazva a katonáit, a halotthoz sietett. Megállt
a holttest fölött, s még négy töltényt pumpált a szétroncsolt koponyába.
Vakító, elektromos-kék fényív szökkent át a hulláról a sirdar pisztolyára, s pusztító erővel
vágta az egyik tankhoz a tisztet. A Vértestvér nyaka száraz roppanással tört el, miközben a
fényív a harckocsi páncélzatán folytatta útját.
Onnan a legközelebbi káoszkatonára ugrott, aki fejhangon sikoltozva próbálta kikaparni a
saját szemeit. Aztán néhány szívdobbanás múlva elhallgatott, s a fénycsóva újabb áldozatot
keresett.
Majd megint egy újabbat És megint. És megint.
Mindegyikük rettentő görcsök között szenvedett ki, s mire a második harckocsi parancsnoka
kiadta a parancsot a visszavonulásra, már tucatnyi élettelen test hevert a porban.
Az általános zűrzavarban senki nem figyelt arra, hogy a tank lövegtornya lassan elfordul, s a
Hydrát veszi célba. Alig tíz méterről nyitott tüzet a páncélosra, s a géppuskák robbanólövedékei
– a föld-levegő rakétákkal együtt – úgy tépte szét a tank páncéllemezeit, mintha papírból lettek
volna. Izzó fémszilánkok és repeszdarabok tarolták le a környéket, s egy géppuskalövedék az
üzemanyagtartályt is átütötte.
Vakító, emésztő fényesség támadt, aztán végtelen, süket csönd telepedett a völgyre.
III.
IV.
A tábor szélén parkoló járművek kétöles lángot okádva, csikorogva szakadtak darabokra, s a
hely pillanatok alatt úgy festett, mint egy felbolydult méhkas. Üvöltöző katonák próbálták
megfékezni a tüzet, s a lángok visszfénye mintha az egész tábort vérrel festette volna meg.
A fejetlenségben nem sokaknak tűnt föl, hogy egyik-másik testvér nem a sátrak
tartóköteleiben vagy a saját lábában bukik föl. A sötétből rövid nyilak csaptak le itt is, ott is a
harcosokra. Egy Vértestvért a nyakán talált el, egy másikat a bal lapockája alatt, egy sirdar pedig
az egyik sátor ponyváját átszakítva esett össze.
Eszrah néhány pillanatnál tovább sehol nem állt meg, de hajszálpontos lövései így is sorra
szedték áldozataikat. Egy nagy sátornál időzött csak valamivel tovább – időbe telt, míg
mindenkivel végzett odabent.
Ahol csak tehette, kitépte a halott húsból a nyilakat, s visszacsúsztatta az oldalára csatolt
tegezbe. Menet közben felrúgta a parázstartókat, felgyújtotta a sátrakat, és igyekezett még
nagyobb zűrzavart kelteni.
Az egyik lángoló sátorból félmeztelen harcos rontott elő, s egy ásóval próbálta szétcsapni az
Éjjáró koponyáját. Eszrah elhajolt az ütés elől, és közvetlen közelről röpített nyilat a Vértestvér
hasába.
Kitépte a nyilat a halottból, s már futott is tovább. Mögötte újabb jármű robbant föl,
tűzesővel hintve meg a tábort.
Mkoll eközben gránátot hajított az egyik raktárként használt sátorba, s a detonációt meg
sem várva rohant tovább a rádióadó épülete felé. Ha valaki az útjába került, azonnal lelőtte.
Aztán, ahogy az ellenség lassan kezdett magához térni az első sokkból, egyik lézersugár a másik
után csapódott be körülötte.
A tanithi felhasította az egyik sátor oldalát, s átbújt a lyukon. Lövések cikáztak mögötte, s az
egyik épp csak elkerülte.
Odabent egy kopasz férfi, akinek mintha az egész arca hegtetoválásokból állt volna, épp egy
pisztolyt tárazott be. Mkoll nem hagyott neki időt, hogy rálőjön – a karabélya tusával zúzta be a
koponyáját.
Épp a sátor bejáratán lépett ki, amikor egy szilárd magvas lövedék csapódott a bal vállába, s
leverte a lábáról. Mkoll rövid sorozatokkal terítette le a feléje rohanókat, aztán sziszegve
feltápászkodott Ekkor már az egész tábor lángokban állt, s lassan bezárult körülötte az
ellenséges katonák gyűrűje.
Valaki átszakította a háta mögött a ponyvát. Mkoll egy gránátot hajított a sátorba, s egy
másik mögött keresett fedezéket a robbanás és a lángok elől.
Három robbanótöltete maradt.
Ennyi elég lesz a rádióadóhoz.
A központi épületek – néhány, előre gyártott elemekből felhúzott ház – szoros gyűrűben
vették körül a rádióadót Ha mindent ügyesen csinál, mielőtt megölik, nem csak a rádiót, hanem
az itt trónoló, parancsokat osztogató főrohadékot is elintézheti.
Futás közben tudatosult csak benne, hogy a gondolat – hogy a központi épületek minden
másnál fontosabbak – nem a sajátja.
Kifogyott a nyílvesszőkből. Az utolsót egy nagydarab fickó szemében hagyta, aki egy
pöröllyel próbálta agyonütni.
Eldobta az íját, s kardot rántott.
Számtalanszor látta, hogy Gaunt hogy aktiválja és forgatja, de ettől még ugyanolyan
szokatlan és furcsa érzés volt a kezébe fogni a fegyvert.
Egy Vértestvér bukkant elő az egyik lángoló sátor mögül, s az Éjjáró anélkül vágta le, hogy
megtorpant volna. A penge könnyedén hasította szét a testpáncélt, s vele együtt a harcos
törzsét is.
Két újabb káoszkatona bukkant elő a füstből, s az egyiküknek volt annyi ideje, hogy egy
kapáslövést eresszen meg Eszrah irányába. A lézersugár a bal csípője fölött találta el az ösztövér
harcost, de mielőtt a Vértestvérek újra rálőhettek volna, az Éjjáró már nekik is rontott.
Egy gyors csapással kettészelte az egyik karabélyát, majd egy visszakezes vágással
elmetszette a harcos nyakát. Kitért a másik szuronya elől, majd feldöntötte, s az energiakardot
áttolta a Vértestvér fején.
Nem volt valami ügyes kardforgató, de a vívótechnika hiányát fürgeséggel és ravaszsággal
pótolta.
Lézersugarak cikáztak mellette, s a füsttől alig látott. Felhasította egy sátor oldalát,
berohant, s egy állig felfegyverzett harcosba botlott. A Vértestvérnek annyi ideje sem volt, hogy
felemelje a fegyverét, Sondar kardja máris lecsapta a fejét.
A sátorból kiérve jókora, előre gyártott elemekből összerótt épületet pillantott meg. Csak
most, hogy egy percre megállt, érezte, hogy mennyire sajog és vérzik a seb a csípőjén.
Mozgás! A mozgó célpontot mindig nehezebb eltalálni. Nagy levegőt vett, s berontott az
épületbe.
Hosszú, összecsukható székekkel, kopott ládákkal és térképekkel teli helyiség volt, amit a
plafonról és a gyámfákról lógó bronzlámpások világítottak meg.
Egy fiatal tiszt, aki a bejárati ajtó mellett ült, meglepetten kapta föl a fejét, s azonnal
pisztolyt rántott, ahogy megpillantotta az Éjjárót.
Eszrah két kézre kapta a kardot, és lenyakazta vele a sirdart.
Egy másik fogazott pengével a kezében rohant rá, s szabályosan belefutott a kardba. Az
Éjjáró félrelökte a hullát – s szembetalálta magát a tábor parancsnokával.
A damogaur nagydarab, tagbaszakadt fenevad volt, nyolc zászlóalj parancsnoka, aki csak a
felette álló etogaurnak és magának Urlock Gaurnak tartozott elszámolással. Vérszínű,
acéllapokkal megerősített testpáncélt viselt, a mellkasára tűzve tucatnyi medál, amit birodalmi
tisztek hulláiról tépett le. Az arcát ezüsttel futtatott, vicsorgó szörnyálarc mögé rejtette.
Komótosan felkelt az asztala mellől, s a lánckardjáért nyúlt.
Az a fajta fegyver volt, amit a Birodalmi Gárdában belezőnek hívtak.
Nyoma sem látszott rajta a félelemnek. A Vértestvérek között csak a legkeményebbek
juthattak el a parancsnoki posztig, akik semmiféle kihívástól nem rettentek vissza.
Eszrah megvetette a lábát, és védekezőn emelte maga elé a kardját. Aztán, az első
pengeváltás után arra is rájött, hogy semmiféle fegyver nem pótolhatja a képzett kardforgató
harci tapasztalatát és gyakorlatát.
Úgy tűnt, számára a Holtak Útja itt ér véget.
V.
VI.
Daur, Haller és Caober felemelte a masszív, ősi fegyvereket, s Rawne még földet sem ért,
máris tüzet nyitottak.
A rohampuskák olyan hangot adtak, mint a százszorosára felerősített sasvijjogás. Fehér
energianyalábokat lőttek ki, amik telibe találták a rohamozó Vértestvéreket, s nem egyszerűen
megölték, hanem csillogó hamuvá porlasztották őket. Egy fénysugár négy-öt, egymás mögött
rohanó katonával is végzett, s a rohamozók lendülete egy pillanat alatt megtört.
– Tölts! – kiáltotta Rawne, s mire a Vértestvérek ismét kimerészkedtek a folyosóra, az
elhasznált, megfeketedett lövedékek helyett új, fehéren izzókat táraztak be.
– Mi a franc? – bámult rájuk Rawne értetlenül.
Tucatnyi, vörös páncélos harcos tűnt föl a folyosó végén.
– Tűz! – rikoltotta a kapitány.
Az ostromtörők ismét felsivítottak, s a fehér fénycsóvák füstölgő kupacokká égették a
Vértestvéreket A levegő pillanatok alatt megperzselt vér, hús és haj szagától bűzlött.
Rawne a dohánybarna falnak vetette a hátát, és döbbenten kapkodta a levegőt. Az ősi
lövegekkel felfegyverzett trió mögött a G-század katonái tűntek föl, a kezükben ugyanolyan
rohampuskákkal. Voltak, akik maguk is tüzet nyitottak a támadókra, mások az álcaköpenyeikből
eszkábált saroglyákon hoztak magukkal annyi fegyvert, amennyit csak elbírtak. A mögöttük
loholók a sisakjaikat töltötték meg csillogó lövedékekkel.
– Hogy sikerült működésbe hozni őket? – értetlenkedett az őrnagy.
Daur hátralépett, s intett a mögötte haladónak, hogy vegye át a helyét. Merrt – hátán a
034ÁL-lal – azonnal a helyére állt, s tüzet nyitott a támadókra.
– Baskevyl – térdelt le Daur az őrnagy mellé. – Sikerült beüzemelnie a Ház energiaellátó
rendszerét.
– Szent szar! – ingatta a fejét Rawne hitetlenkedve.
– Megpróbáljuk minél hamarabb mindenhová eljuttatni a rohampuskákat és a hozzájuk
tartozó lövedékeket – magyarázta a verghasti. – Baskevyl Sloman embereivel együtt a
felsőszintekre ment, Chiria a nyolcas szinten próbál meg átjutni a déli erődfalhoz. Még nincs
vége, őrnagy! Lehet, hogy már ez sem fordítja meg a csata kimenetelét, de ezekkel olyat
üthetünk rajtuk, amit soha nem fognak kiheverni!
– Ban!
– Igen, uram?
– Nekem is adjon egy ilyen ágyút!
– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani – mosolyodott el Daur.
A legfelső emelet bástyái, őrposztjai és harangtornyai lángokban álltak. Nem egy kupolát
rakétatalálat ért, s a tűz harsogva falt föl minden éghetőt.
A H- és B-század addig tartotta föl az ellenséget, amíg csak lehetett, de amint a
Vértestvéreknek sikerült az első őrposzton megvetni a lábukat, az események pillanatok alatt
rosszabbra fordultak.
A támadók bőven hoztak magukkal robbanószert, s még néhány lángszórót is felvontattak a
csupasz északi falon. Fáradtságnak azonban nyoma sem látszott rajtuk. Úgy tűnt, a vérszomj és
az adrenalin megtették a magukét.
Vigo Kamorival nem egészen öt perccel azelőtt végzett egy gránát, hogy az utolsó
energiacellájuk is bemondta az unalmast. A sors iróniája, hogy alig néhány lépésnyire attól a
helytől történt, ahol Gaunt is elesett.
Varl számára ez az egész egy újra megismétlődő lidércnyomás volt. Mindkét esetben ott
volt, de egyik esetben sem tudott segíteni.
Próbálta rádión elérni Rawne-t, de egy ideje már egy rádió sem működött a Házban.
Kamori egy tapodtat sem hátrált – még akkor sem, amikor véres kézitusává fajult a dolog. S
miután Vigo elesett, Varl azon kapta magát, hogy ő vezeti a Szellemeket.
– Meghalt! – üvöltötte Kant kétségbeesetten. – Most mi lesz?!
– Először is, ne üvölts a fülembe! – mordult rá a tanithi, s egy jól irányzott lövéssel leterített
egy Vértestvért, aki fogazott bárdot lóbálva rohant feléje.
– A következő galérián talán könnyebb lenne feltartani őket!
– vetette fel Maggs.
– Legyen – biccentett Varl, majd elüvöltötte magát: – Zárt alakzatban visszavonulás!
– Hallották az őrmestert! – rikoltotta Maggs. – Mozgás!
Úgy tűnik, a banyának még várnia kell rájuk egy kicsit. Pedig a feketébe öltözött dáma már
egészen közel járt, s minden elesett Szellemmel egyre csak közelebb jutott hozzájuk.
Sonorate fejlövést kapott, Fenix bal karját és fülét elvitte egy sorozat, s elvérzett, mielőtt
bárki megpróbálhatta volna ellátni a sebeit.
Ezlan gyomrába fegyvergránát csapódott, s a gárdista összeesett az ütés erejétől.
– Döglött! – próbálta felrángatni a földről Gunsfeld. – Haver! Döglött gránát...
Nem volt az. A robbanás Ezlant, Gunsfeldet és Destrát is darabokra tépte, Dickerson, a híres
zoknistoppoló pedig megvakult egy repesztől.
Varl pisztolya kiürült, s automatikusan a zubbonya zsebébe nyúlt, a tartalék tárért. Mindig
volt nála egy, végszükség esetére. Ha az egyedüli kiút a fejlövés.
A zsebe azonban üres volt. A harc hevében az utolsó energiacellát is nyilván odanyomta
valamelyik embere kezébe. Az övére erősített tokból előrántotta a régi, szilárd lőszert használó
automatáját, és kibiztosította. Kilenc a tárban, egy a csőben.
Ennyivel tudja meghosszabbítani az életét.
– Vissza! – rikoltotta, s rálőtt az egyik Vértestvérre, aki vészesen közel ért.
A golyó esengve csúszott le a harcos arcmaszkjáról.
– Te rohadt ócskavas! – üvöltötte Varl kétségbeesetten, aztán kiszaladt a lába alól a világ,
ahogy Kant nekirohant, és a falnak lökte.
– Mi a...
Vakító fénysugár száguldott el a fejük fölött, s egy villanás alatt szerves salakká robbantott
két Vértestvért Aztán az egész folyosót elárasztották az energianyalábok, s mire az ellenség
néhány másodperc múlva megfutott, negyvennél is több harcosuk veszett oda.
Erősítés.
Varl erre számított a legkevésbé.
Baskevyl rohant el mellette, a kezében egy masszív rohampuskával. Szellemek tucatjai
követték, az arcukon vad elszántság és harag.
– Varl?
Ludd állt meg mellette, s ő is, akárcsak az általa vezetett szakasz katonái, ősi ostromtörőket
cipeltek magukkal.
– Komisszár!
– Vonja vissza az embereit a tizennégyes lépcsőfeljárójáig! Preed várja ott magukat,
fegyverrel és lőszerrel.
– Jól hangzik! – vigyorodott el fáradtan Varl.
A komisszár hátravetette a fejét, és kieresztette a hangját:
– Szellemek! Örökké akartok élni?!
VII.
Eszrah újra eltáncolt a lánckard útjából, bár ezúttal tényleg csak egy hajszálon múlt a dolog.
Mindkét felkarján és combján vágások éktelenkedtek, s a vérveszteségtől egyre lassabb és
fáradtabb volt.
Meglendítette a kardját, de a damogaur játszi könnyedséggel hárította a csapását. Aztán a
lánckard markolata az Éjjáró halántékán csattant, s Eszrah előtt egy pillanatra elsötétült a világ.
Rázuhant a térképtartó asztalra, ami darabokra tört a súlya alatt.
A damogaur elunta a játszadozást. Félrerúgta az energiakardot, s vasalt csizmás lábával az
Éjjáró kezére taposott.
Csont roppant, s Eszrah felhördült fájdalmában. A Vértestvér két kézre fogta a lánckardot...
aztán megtántorodott. Elejtette a fegyverét, s a nyakához kapott, amiből egy ezüsttel futtatott
rohamkés állt ki.
– Meglepetés! – állt meg a halott fölött Mkoll.
– Szent szar! – suttogta Eszrah, s fájdalmas kínvigyor ült ki az arcára.
– Robbanótöltetekkel pakoltam tele a rádióadó épületét – mondta a tanithi, miközben
letörölte a vért a tőréről. – Tíz percünk van, hogy eltűnjünk a környékről!
Eszrah felvette a földről a kardot, és megrázta a fejét. A szomszédos épület felé intett, s
Mkoll szavak nélkül is értette, mit akar.
Ő maga is érezte. Őt is hívta, vonzotta az a hely.
Ellenőrizte a karabélyát, s az Éjjáró nyomába szegődött. Az előre gyártott elemekből álló ház
vértől és fájdalomtól bűzlött, s az ajtó takarásában, az árnyékok közt egy nagydarab, hájas fickó
lesett rájuk. Viaszfehér, csupa seb testét véres bőrkötény takarta, s a kezében jókora, fogazott
kampót szorongatott.
Mkoll undorodva lőtte fejbe, aztán félrehúzta a műanyag térelválasztó függönyt, és az Éjjáró
oldalán belépett az épületbe.
VIII.
A Szalamandra mögött porfelhő emelkedett az égre, ahogy végigrobogott a Cadogus
harckocsik arcvonala előtt. Hark, aki egy lehajtható ülésen ücsörgött a pilóta mögött, némán
töprengett. A mellette ülő Bacler azt mondta, hogy Criid és Twenzet a mögöttük haladó
Szalamandrában ül, jól vannak, s a hadoszlop végén csatlakoznak majd hozzájuk és a
kíséretükhöz. A komisszár azonban csak fél füllel figyelt rá.
Bacler buzgón intézkedett, s rádión keresztül látta el utasításokkal a tisztjeit, akik a
távollétében a páncélos hadosztályt igazgatják majd.
Az éjszakai égbolt ágyútűztől vöröslött, s harckocsik garmadája húzott el mellettük,
miközben ők egyre távolabb kerültek a csatatértől. Hark mindezt a fájdalom és fáradtság
homályos szűrőjén keresztül érzékelte csupán. Sérült gépi karja is sajgott, s ezt a fajta kínt
valahogy még bosszantóbbnak találta.
Kiégettnek érezte magát és elveszettnek. Kiégett és elveszett. Akár a Tanithi Egyes.
Aztán a tudata mélyén megszólaltak a dudák, úgy, ahogy csak Brin Milo tudott rajtuk
játszani. Úgy, ahogy az álmaiban kísértették.
Megkapaszkodott a szék karfájában, és felállt.
– Gond van? – kerekedett el Bacler szeme.
– Valami... történni fog – mondta Hark lassan.
– Éspedig?
– Szóljon a pilótának, hogy álljon meg! Hallom a dudaszót, és ilyenkor mindig valami
szörnyű dolog következik!
– Nagyon fáradt, uram, ami érthető is, hiszen...
– Állítsa meg a járművet! Hallom a dudaszót!
– Én nem – mosolygott az ezredes kényszeredetten. – Itt nincsenek dudák.
– Magának nem is kell hallania őket, ezredes – mérte végig hűvösen Hark. – Azt hiszem, a
kezdetektől csak nekem szólnak. És most megtenné, hogy jelez a pilótának?
– Állj! – kopogtatta meg a pilótafülke ablakát Bacler. Látszott rajta, hogy mit tart az
eszement, egocentrikus politikai tisztekről, de mégiscsak egy komisszárról volt szó. Két perc
kitérőből meg csak nem lehet baj.
A Szalamandra megállt, s egy percre rá a másik jármű is melléjük parkolt, amin Criid és
Twenzet utazott.
– Minden rendben, uram? – kérdezte a második csapatszállító parancsnoka.
– Hamarosan továbbindulunk, Leyden – morogta Bacler a rádiójába.
Hark lemászott a Szalamandráról, s tett néhány bizonytalan lépést a hang irányába. A
dallam... ott volt mindenhol. Körülötte. Benne.
A dallam, s vele együtt a végtelen szomorúság és megbánás. Úgy érezte magát, mintha egy
rég elfeledett álmot látna.
Criid és Twenzet néhány lépésnyire lemaradva követte, s bizonytalan pillantásokkal
méregették.
– Csak... egy perc, Tona – motyogta Hark, s végigbotorkált a csöndben várakozó páncélosok
sora előtt.
A harckocsizók egypár pillanatra félretették a zsugát, a kávét és a dohányt, abbahagyták a
disznó viccek mesélését, s értetlenül nézték a félkarú komisszárt meg a nyomában baktató két
vérmocskos gyalogost.
Hark.
A politikai tiszt egyre gyorsabban, egyre céltudatosabban haladt. Átvágott az
üzemanyagtankokkal megpakolt Trójai vontatók között, s minden egyes lépéssel egyre
tisztábban hallotta a dallamot.
Hark.
Az üzemanyag-szállítók mögött újabb nehézpáncélosok sorakoztak. Feketére festett,
masszív, zárt járművek voltak, s ezek már egészen másfajta rakományt szállítottak. Erre viszont
csak akkor jöttek rá, amikor a sötétből bőrkabátos, tányérsapkás komisszárok sereglettek elő,
elzárva az útjukat. A gallérjukon és váll-lapjaikon a Különleges Alakulat jelét viselték.
– Engedjenek át! – mondta Hark, s a politikai tisztek némi hezitálás után félreálltak.
Kérem, segítsen!
A fekete teherszállítókon vaskos ketrecek sorakoztak, sötét mélyükön leláncolt árnyak.
Némelyik ketrec rácsaira szögesdrótot tekertek, másokból vaskos fémtüskék álltak – befelé.
A tábort körbevevő füst és üzemanyagszag sem tudta elnyomni a fekete lánctalpasokból
áradó bűzt. Vizelet, vér, ürülék, rothadó fekélyek, izzadság s a nulltérpajzsok ózonszaga alkotta
a gyomorforgató szagot, de ez sem tudta elriasztani Harkot, aki immár tisztán hallotta a
dudaszót.
A járműveket szótlan, komor alakok őrizték: a Különleges Alakulat komisszárjai, szervitorok,
zárt sisakot, vízort és fekete testpáncélt viselő katonák, illetve fekete kámzsás férfiak és nők,
akik hosszú, hurkos botokkal és elektromos ösztökékkel voltak felszerelve. Komor, sápadt arcok
és zárt vízorok követték minden lépésüket.
Hark! Kérem, segítsen!
A komisszár megtorpant, s csak most tudatosult benne, hogy hangtalanul sír. A szomorúság,
mely évek óta emésztette, végre a felszínre tört.
Az előtte emelkedő ketrec tüskés rácsain vérfoltok ültek.
Egy fekete bőrbe öltözött, púpos fickó kacsázott Hark elé, s megvetően mérte végig a
komisszárt.
– Takarodjon innen! – szűrte a szót pudvás fogai közt.
– Baszódj meg! – tette a kezét a pisztolya markolatára Hark.
A púpos oldalán egy nő jelent meg. Magas, vén, szikkadt teremtés volt, sápadt arcán jókora,
nyershússzín tűzfolttal. Hosszú, fekete csipkeruhát viselt, amit meg-meglebbentett a sivatagi
szél.
– Culcus felügyelőnek igaza van – mondta hűvös fűrészpor hangján. – Nem közelítheti meg a
ketrecet vagy a benne tartott alanyt. Ez a Büntetők Divíziójának regulája, s ez mindenekfelett az
ön biztonságát szavatolja, komisszár. A pszik, főleg a harcra kondicionált büntetők, veszedelmes
állatok.
– Menjen az utamból! – sziszegte Hark.
– Engedjék át!
Bacler volt az, aki a könnyeivel küszködő Tona Criid mellett állt.
Talán... talán Tona is hallja a dallamot – tűnődött Hark, ahogy elsétált a kelletlenül
félrehúzódó dáma mellett.
Egészen közel állt a ketrechez, s óvatosan megérintette a mocskos rácsokat.
– Sajnálom! – suttogta.
Valami megmozdult a sötétben, ami rég nem hasonlított már emberre. Mocskos,
sebhelyekkel teli porhüvely volt csupán, amit megtört végtagjainál fogva láncoltak a ketrechez.
Ezernyi műtéti heg kígyózott a testén, s a mellkasából, nyakából és a koponyájából csövek és
drótok álltak ki. A füleit lemetszették, s a szemhéját bevarrták. Meztelenül kuporgott a saját
mocskában, akár egy szánalomra méltó, haldokló vadállat.
Most már minden rendben.
– Nem! – rázta meg a fejét Hark. – Nincs!
Most már ez az életem.
– Ez nem élet!
A ketrecbe zárt teremtmény összerándult, s a testét tartó láncok megcsörrentek.
Éreztem. hogy itt vannak.
– Tudom. Most már értem.
Éreztem... mindannyiukat. A barátaimat. A régi bajtársaimat. Megpróbáltam... kinyúlni és
megérinteni... mindenkit.
– Tartok tőle, hogy... inkább csak fájdalmat okozott. Az emberek nem értették, amit láttak
és tapasztaltak.
Sajnálom, Hark. Én csak segíteni akartam. Segíteni, hogy életben maradjanak.
– Tudom.
Azt akartam, hogy halljon!
– Hallottam – bólintott a komisszár, és nagyot nyelt. – Mind hallottuk az álmainkban.
Hallottuk a minket kísértő dolgok hangjában.
Csak szereltem volna. hogy halljanak. Hogy segíthessek a veszélyben. De... olyan nagyon
messze voltak. Éreztem mindenkit, és kinyúltam feléjük...
– És végül elért minket.
A lény mély, gurgulázó hangot hallatott, s a nyílásból, mely valaha a szája volt, szürke nyál
csordult a fémpadlóra.
Nevetett.
Ez, amit csinálok, nem olyan, mint az öntőmunka vagy a katonáskodás. A szabályok nincsenek
kőbe vésve. Hiányzik a régi munkám. Mindkettő. Mert ez... ez nem valami precíz dolog, Hark.
Olyan messze voltak tőlem, hogy csak az emlékeiken és az álmaikon át értem el magukhoz.
– De végül csak elért – ismételte meg a komisszár.
A ketrec rácsain jégvirágok nyíltak, s megdördült a fejük felett az ég.
– Elég! – csattant föl a fekete csipkeruhás nő, de Bacler súgott valamit a fülébe, mire
dühösen elhallgatott.
A gazdáim nem valami boldogok. Úgy vélik, hogy a maga jelenléte provokálhat, és valami
őrültségre ragadtatom magam. Attól tartanak, hogy esetleg megpróbálom megölni.
– Tudom, hogy nem teszi – guggolt le a ketrec mellé Hark. – De ha mégis megpróbálná...
nem hibáztatnám érte.
Csak azt akartam, hogy segítsen. Hark! Kérem, segítsen! Már nem bírom elviselni ezt az
egészet!
A lény felnyögött, s a falakon csikorgó jégpáncél képződött.
– Segítek – suttogta Hark.
Úgy kell intéznie, hogy törvényesnek tűnjön. Statáriális eljárás. Komisszárstílusban.
Különben hadbíróság elé kerül.
– Tudom, mit kell tennem. És kérem... bocsásson meg!
Hark felegyenesedett, s előhúzta a gravírozott csövű, régimódi oldalfegyverét.
– A Császár kegyelméből! – kezdte hangosan, hogy az őrök is tisztán hallják. – Maga halott,
így nem engedhetem, hogy továbbra is az élők között rejtőzzön! Fájdalmat és szenvedést hozott
az embereimre, s az őrületbe kergeti őket a szellemeivel!
Kibiztosította a pisztolyt, és a lény homlokára célzott.
– Ezt nem teheti! – sikoltotta a fekete ruhás nő.
– De! – vicsorodott el Criid.
– Van még valami, amit el szeretne mondani az utolsó szó jogán? – kérdezte Hark, s
megremegett a keze.
Csak amit az elmúlt napokban próbáltam a tudomásukra hozni mindenféle módon. Ő él.
Rettentő kínok között, de él.
Hark egy pillanatra lehunyta a szemét.
– A Császár fénye világítsa meg az útját! – suttogta.
A torz lény, amit valaha Agun Soricnak hívtak, bevarrt, halott szemeivel is őt nézte.
Türelmesen. Reménykedőn.
Hark meghúzta a ravaszt.
IX.
Odabent a vér savanykás, fémes szaga fogadta őket. A falak mentén tucatnyi masszív fakeret
állt, rajtuk megbéklyózott foglyok. Szemmel láthatóan itt vallatták őket.
A megtört, meztelen alakokban már nem sok élő vagy emberi akadt. Testükön fekete és
vörös férgekként tekeregtek a hegek. Volt, akinek végtagjai hiányoztak, másokból belső
szerveket távolítottak el. Kettőt kötelek helyett szögekkel rögzítettek a kerethez. Az egyik fal
mellett, egy apró kézikocsin véres kínzóeszközök csillogtak a lámpafényben.
Mkoll, a veterán, aki a Gercon poklát is megjárta, csak nehezen tudta leküzdeni a
hányingerét Ebből a helyből ennyi is sok volt.
A sürgető késztetés, mely egészen idáig hajtotta, a múlté volt, s már mást sem akart, mint
élve kijutni innen. A becsület és a jó érzés azonban mást diktált. Előhúzta a rohamkését, hogy
gyors halállal vessen véget a foglyok szenvedésének.
Elég volt a tőrét a nyílt sebekhez nyomnia – a méreg java a damogaurral végzett, de
amennyi maradt a pengén, épp elég volt ezeknek az élőhalottaknak Nincs több fájdalom, se
újabb sebek.
Egy tagbaszakadt férfi gyomorsebéhez érintette a tőrét. Ki tudja, ki volt és miért került ide?
Ki tudja, miért nyúzták meg félig a rabtartói?
Már nem számított.
Egy pillanatra kinyitotta a szemét, Mkollra mosolygott, aztán meghalt.
Az őrmester úgy érezte magát, mint egy ayatani szerzetes, aki az utolsó kenetet adja föl a
haldoklóknak. A következő emberi roncshoz lépett, de Eszrah ráfogott a csuklójára.
– Őt ne! – rázta meg a fejét.
Magas, ösztövér férfi volt, s a rojtosra szaggatott bőrén látszott, hogy többször is
megkorbácsolták. Az arca vérből és nyershúsból összefércelt maszk volt csupán. Aztán, ahogy
Mkoll pillantása követte Eszrahét, egy hosszú, jellegzetes sebhelyet fedezett föl a férfi
vérmocskos hasán. Olyat, amit valaha rég egy lánckard tépett.
– Fethre! – szisszent fel.
Gyorsan elvágták a szíjait, s lehúzták a keretről a mozdulatlan testet.
A férfi szemhéja megrebbent, feltárva az üres szemgödröket.
– Mi vagyunk az utolsó túlélők? – nyögte. – Valaki? Bárki? Akárki, aki még életben van
odakint?
Nalfa, itt Elikon! Nalfa, itt Elikon! Vétel! Hallanak minket, Nalfa?! Jelentést kérek! Vétel!
I.
II.
III.
– Rawne őrnagy! – sietett végig a járó motorú Kimérák sora előtt Kallard. – Majd
elfelejtettem! Van itt valami a maga számára Van Voytz tábornagytól!
Azzal egy összehajtogatott papírlapot nyújtott föl Rawne-nak.
A tanithi gyorsan átfutotta az üzenetet, aztán felállt a Kiméra lövegtornyára, és elkiáltotta
magát:
– Gaunt él!
A többit elnyomta a Szellemek üvöltése.
EPILÓGUS
ELIKON
I.
Az őrök mereven tisztelegtek, akárcsak az ügyeletes egészségügyi tiszt, aki máris nyitotta
nekik az ajtót.
– Ön az, tábornagy úr? – fordult a belépők felé a bekötött szemű férfi.
– Honnan tudta? – telepedett le a betegágy mellé Barthol Van Voytz.
– Kiszagolom az elfogadható veszteséget.
– Ehm... – hervadt le a mosoly a tábornagy arcáról, s a válla fölött Biotára és az őket kísérő
testőrökre pillantott. – Kint várjanak!
Megvárta, míg az ajtó bezáródik mögöttük, majd megszorította Gaunt kezét.
– Örülök, hogy él, Ibram!
– Úgy tudom, hogy ezt leginkább Mkoll őrmesternek, Eszrah ap Nihtnek, valamint egy
zsákmányolt félpáncélosban lehúzott, ötórás sivatagi kéjutazásnak köszönhetem.
– Ha jó emberekkel veszi körül magát, jó dolgokra számíthat – bólogatott a tábornagy.
Gaunt lassan hátradőlt, s az arca megvonaglott. Csak a bőrtranszplantáció hónapokig eltart
majd, míg rendbe teszik a sebeit.
– Én mindig jó emberekkel veszem körbe magam, tábornagy úr – mondta halkan. – Mit
gondol, miért vagyok még mindig életben?
Van Voytz erőltetetten felnevetett.
– Maga a világ végére küldött, uram. Egy halálos csapdába. Az embereim majd fele ott is
maradt.
– Sajnálom, lbram. És nyugodjon meg, kivételesen nem spórolunk a költségekkel! A legjobb
szemeket kapja, amik...
– Azok az emberek bíztak bennem, Barthol. És maga szívfájdalom nélkül minden másodikat
a halálba küldte.
– Azért ez nem teljesen így történt, lbram! Életbevágóan fontos volt, hogy feltartóztassuk az
ellenséget, amíg csak lehet, és ha nem kérem magát és az embereit, hogy...
– Akkor nem akarom, hogy még egyszer ilyesmire kérjen engem és az embereimet, Barthol.
Soha többé.
II.
A Ház a világ végén lassan elcsendesedik. A féreg összetekeredve pihen földmélyi vackán, az
idős dáma sem rója már végtelen köreit az üres folyosókon. A 034AL sorszámú karabély lassan
rozsdásodni kezd. A lámpák hunyorgás nélkül ontják fényüket, bevilágítva az ősi sírbolt minden
zugát.
A Ház türelmes álomba szenderülve válja az eljövendő korok csatáit, s a harcosokat, akik –
mint mindig – a szélfútta porból bukkannak majd elő.
Tizennyolcadik nap.
Napkelte (valami) hajnalban. Nincs por.
Elegem van ebből a szemétdombból. Túl nagy árat fizettetett velünk. A szám folyton kiszárad,
és (hiányzik a tanithi dudák hangja az)
Mikor szóltam Rawne-nak, hogy Gaunt él, egy pillanatra úgy tűnt, hogy könnyeket látok a
szemében. Felteszem, a por lehetett az oka.