NNCL1646-57Dv1.

0
Osiris Könyvek 69.

DANIEL P.CAMPBELL BÖLCSŐDAL

Az Osiris Könyvek sorozatban eddig megjelent:

1. Howard: Conan, a bosszúálló

2. Howard: Amykirályok
3. Caldwell: A Káosz Éve
4. Howard: Conan, a kalandor
5. Wisdone: Kristálymágia
6. Stone: A Hajnal Királynője
7. Vance: A túlvilág szeme
8. Howard: A Koponyák Holdja
9. Caldwell: A Káosz káosza
10. Stone: A Hajnal Hadura
11 Vance: Démonpikkelyek
12. Anderson: Oroszlánszív
13. Stone: Látogató a Sötétségből
14. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza
15 Farmer: A Köisten ébredése
16. Caldwell: A Káosz elszabadul
17. Niven: Nem sokkal a vége előtt
18. Stone: Ghoaan gyöngyei
19. Caldwell & Stone: A Káosz Éje
20. Vance: Sárkányurak
21. Knight: Holdfénytolvaj
22. Anderson: A törött kard
23. Shea: Ravasz Cugel
24. Knight: Vörösszemü Patkány
25. Caldwell & Stone: Zzz-zzz-urzavar
26. Camp: Manótorony
27. Caldwell: A káosz virágai
28. Knight: A Sárkányszuka
29. Strong: A Zöld Úrnő
30. Stone: Gyémántváros
31. Knight: Fekete vér
32. Mash: Amyéktalanok
33. Caldwell: Drén fivérek
34 La Salle & Stone: Rennadant
35. Knight: Az ereklye
36. Fást: A fekete lovag
37. Merritt: A Délibáb harcosai
38.Glendown: A torony
39.Howard: Az éjszaka gyermekei
(klubkiadvany)
40.Zocney: A gilfek kincse
41.Merritt: Kígyóanya
40.Mash: A fény bajnokai
43 Knight: Gyilkosnak gyáva
44. Sheenard: A szerencse zsoldosai
45. Stark - Stone: A Menyét Éve
46. Caldwell: A démonmágus
(klubkiadvany)
47. Pratchett: A mágia fénye
48. Parker A kiválasztott
49. Caldwell: Nincs kegyelem
50. Anderson: Tomboló vihar
51. Zelazny: Ellenfelek
52. Pratchett: Mott
53. Stone: A bosszú démona
54. Sheenard: Parázs-varázs
55. Howard: Ne ássatok nekem sírt
(klubkiadvany)
56. Muldoom: Sötét Angyalok
57. Pratchett: Bűbájos bajok
58. Knight: Vérnász
59. Sheenard: Egy ghoul vacsorája
60. Anderson: A Tengernép gyermekei
61. Fayard: A Magnólia Nővérei
62. Pratchett: Egyenjogú rítusok
63. Newman: Interregnum
64. Parker Zlone örökösei
65. Brathseth: 666 nap Édenben
(klubkiadvány)
66. Pratchett: Vészbanyák
67. Bán: Az Ezeréves Háború
68. Fayard: Yvorl halott
69. Campbell: Bölcsődal

66. Előkészületben:
T. Pratchett: Piramisok
Bán: A vérszemü csillag
T. Pratchett: Őrség! Őrség!

Daniel P. Campbell

BÖLCSŐDAL
fantasy regény
 CHERUBION KÖNYVKIADÓ 2000
A cím angolul: Cradle-song
Copyright © Oszlánszky Zsolt, 2000
all rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A címlap Szendrei Tibor

festményének felhasználásával készült

Címlap tipográfia: Graph-Art

ISBN 963 9110 81 7 ISSN 1215-8518

Hungarian edition © 2000 by Cherubion Kft.

Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók

Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9689.49.01
Készült 2000-ben
“Kicsim álmodj már,
Csuda álom száll, Iderepül a szemedre,
Csitt kicsi tente, Csillagfénynél majd elringat Odafönn a Hold Nagyapó "

-Bölcsődal -
Prológus

Esteledvén föltámadt a szél.

Füstöt hozott, csontig maró hideget és lomhán hömpölygő sötétséget. A láthatár peremén már órák óta szárazon lob-
banó lángokkal morgott a vihar. Eső azonban egy csöpp nem sok, annyi sem esett.
Jobb is talán. Víz helyett errefelé vér vagy sav szokott hullani, bár a szomjas föld ezeket is ugyanolyan szívesen
nyeli magába.
Ameddig a szem ellátott, kiégett, rémálomba illő táj terpeszkedett. Moccanatlannak tűnő hamudűnék sora,
csorba sziklaagyarak, ősrégi víznyelők kiszáradt, porral teli roncsai.
Itt-ott apró, csenevész facsoportok kókadoztak; szürkészöld leveleket kavart a vihar előszele.
A fekete vértesek ügyet sem vetettek a tompa morajlás-ra. Már megszokták. Az Átokmezsgye fölött mindig hábo-
rog az ég. Mintha nem venné be a gyomra, amit lát.
Igaz, ami igaz, ez a fene nagy nyugalom bizony csalóka. Az egész vidék élt, mozgott, vadászott. Aki csak egy
kicsit is figyelmesebben szemlélte a mozdulatlanságot, gyorsan rájött, hogy mindez csupán látszat.
 A gyík, ami órákon át állt lesben, hirtelen megmoccant, ugrott és elkapta a kőlegyet. Apró, íztelen falat, poros és
gyors, de mégiscsak táplálék. Élet...
A légy potroha gyorsan ölő idegmérget választ ki - ezzel preparálják a fegyvereiket ezen a környéken - de a
gyík ellenálló mindenféle miazmára.
Akárhogy is, a földből kirobbanó, tekergő indák nála is erősebbnek bizonyultak. A póniló nagyságú, csonttarajos,
villámgyors dögöt szempillantás alatt ízekre tépték a kacsok.
Mielőtt azonban eltűnhettek volna a szikkadt föld repedéseiben a véres húscafatok, maga a mindent beborító por
lendült támadásba.
A porban megbúvó káoszgomba spórafelhője mindent szétmart, amit csak ért; a húst, a kacsokat, egyáltalán...
mindent.
Mire a porfelhő leülepedett, csak a szokásos szürke, élettelen táj tárult a vértesek szeme elé.
Majd jön a szél, fölmarkolja a port, szerteszórja; a gombafonalak rengetege fönnakad a viharpók hálóján. Ez a
lény a sziklák repedéseiben szövi a maga hálóját, és kifogja a szélből az elragadott törmeléket. Amit lehet, fölfal,
majd begubózódik, hogy utódait saját tetemén hizlalva keltse ki.
Egy részük megmenekül, egy részüket éppen a kőle- gyek mérge öli meg. A falánk legyekre a gyíkok vadász -
nak. .. A körnek nincsen se vége, se eleje.
Cuman nagyúr mesélt a testőreinek ezekről a dolgokról, amikor éppen kedve volt.
Derek Cuman, Yvorl földi helytartója. Uruk és paran-csolójuk. Aki a maga mérhetetlen hatalmával még itt, az
Átokmezsgyén is képes volt megóvni a szolgáit.
A nyolc vértes romos, homályos kapuboltozat mélyén várakozott. Sólyomarcú, feketehajú kennek voltak, vasko-
sabbak és erőteljesebb testfelépítésűek, mint roal őseik, akiktől sárgás bőrszínüket és kiváló hallásukat örökölték.
A rostélyos sisak alatt csuklya óvta érzékeny fülüket, de sokszor még ez is kevésnek tűnt. A vihar moraja, a szél
vonítása, a fölkavart por és homok csikorgása félig meg süketítette őket. Nem beszélgettek. Nem volt mit meghal-
lani. Az Átokmezsgyén csak a démonok üvöltése és az el-kárhozott lelkek sírása vegyül a szélbe.
Váll-lapjaik, mellvértjük, a comb- és a rákozott karvasak mind feketék voltak. Úgy tűnt, most kerültek ki a ko-
vács pörölye alól. Pedig a vértek régiek voltak, és csak a
legderekabb, válogatott harcosok ölthették őket magukra, Yvorl nagyobb dicsőségére.
Azok a páncélok megvédték magukat. Az őket viselők életerejét szívták el csorbulásaik, roncsolódásaik kijavítá-
sára. Az ébenfekete kardok pedig a lekaszabolt ellenfelek erejével gyógyították a harcosokat.
Cuman nagyúr egyszer azt mondta, hogy minden páncélban és kardban van egy csepp Yvorl véréből.
Ereklyehordozók voltak hát, és ennek teljes tudatában várakoztak a kapu íve alatt.
A szél jajongva vonaglott annak a valaminek a markában, ami ezt a tájat átitatta. Harsogva szaggatta szét a dű-
nék sorát s kavart porvihart.
Hirtelen minden elcsendesedett, csakhogy néhány pillanat múlva újult erővel zendítsen rá az égiháború.
A vértesek kendőt kötöttek a szájuk elé, köpenyüket lecsatolták és halomba rakták.
Már régóta várakoztak némán. Ebben a földi pokolban a száj kicserepesedik, a fül hasogat, az izmok fájnak a
páncélok súlya alatt. A torok ég, vízért rimánkodik, csak egy korty víz... elég is lenne...
Fémlapokkal megerősített kesztyűs kezüket összefonták a mellkasuk előtt, és vártak tovább.
Egyikük fölsandított a szél- és homokcsiszolta Árkádra.
Apró, elmosódott figurák százai, ezrei mozogtak, dolgoztak, harcoltak, éltek azokon a falakon.
Néha meg mertek volna esküdni, hogy azok a faragvá-nyok tényleg mozognak; a magas, vézna roalok rémülten
lengetik a karjaikat... S talán valóban úgy is volt.
Az Átokmezsgyén minden kifordult önmagából, és régi valójának torzképévé vált. Még a kőfaragványok is.
A kapun túl oszlopcsarnok állt, kétszer tizenhárom gránitoszloppal. A padló járólapjainak mindegyikén, minden
talpalatnyi helyen, minden oszlopon, fényesre koptatott lépcsőfokon jelek sorakoztak. Soha el nem tűnő, régi jelek.
Az oszloperdőn túl egyszerű, dísztelen kőajtó, mögötte lépcsősor vezetett a mélybe.
Az ajtó előtt két madárember őrködött. Hogy miféle szerzetek voltak egészen pontosan, azt a vértesek sem
tudták, de nem is igazán akarták tudni.
Sötét, néma lényeknek tűntek, akik-amik mindig Cu-man nagyúr közelében tartózkodtak. Testük eltűnt a pihék
és tollak rengetegében, hatalmas szárnyaikat úgy borították magukra, mint valami palástot. Tulajdonképpen az áb-
rázatukból sem sok látszott, talán csak gonosz, sárga szemük. Mint valami ölyvé, olyanok voltak azok a szemek.
A vértesek utálták ezeket a csúf, torz lényeket. Saját korcs mivoltukra emlékeztette őket.
Jobban láttak, hallottak, mint bármelyik kerin, gyorsak voltak és félelmetesek. Titokzatosak. Kiszámíthatatlanok.
Igen. Utálták őket. Főleg a pillantásukat, ahogy éhesen Őket méregették...
Ott gubbasztottak némán, nagyritkán pislantva csak egyet-egyet. A sima, ódon kőkapu két oldalán guggoltak
-még így is majdnem olyan magasak voltak, mint egy kerin és csak néha mozdítottak egyet a szárnyukon.
Fojtó porszag ülte meg a romot, a hideg pedig mintha beette volna magát a falakba, csakhogy új abb helyekről
csapjon le a várakozókra.
Napközben forróság uralta ezt a környéket, de az éj beálltával mintha megfagyott volna minden.
Kékesfehér lángcsóva száguldott át az égbolton, és távoli üvöltés visszhangjai értek el a romig. Valami rémisztő
kószált a viharban. Nem akarták tudni, hogy mi az.
Semmiről nem akartak tudni. Várták parancsolójukat.

- Milyen sötét van itt!

A férfi kisfiúsan elmosolyodott és körbepillantott. A rég kiszáradt olajlámpásokban láng lobbant. Mintha csak a
semmiből pattant volna elő. Hajladozó, hidegfényű zöld lángok, amik szemernyi meleget sem árasztottak.
A férfi megállt valahol a fény és a sötétség határán, tett néhány félköríves mozdulatot, s a tűz hunyorgó zsarátnok -
ká szelídült.
Se olaj, se fa nem kellett hozzá, füstje sem volt.
A mágia - tűnődött Derek Cuman - nagyszerűsége éppen ebben rejlik. A gyakorlati hasznában. Hogy könnyebbé
lehet vele tenni dolgokat. De akkor sem lehet vele bármit megtenni.
Más világokra el lehetne jutni gépezetekkel, utazni lehet teleportálás nélkül is, rombolni, csábítani, szelídíteni,
építeni, ölni és életet adni... Mindent lehet mágia nélkül is. Csak így könnyebb. Már akinek van hozzá tudása és
akarata, képzelete...
Ebben a legtöbbet az istenek tudnak fölmutatni. Ezért is ők csinálják a csodákat, és nem mi...
Derek Cuman, Yvorl isten főpapja újra elmosolyodott, a zöld fényben fürdő arc kísérteties halálfővé torzult a
szokatlan megvilágításban.
Derek szerette ezt a helyet. Csupa rom, csupa üresség, elmúlás és por, s mégis... Olyan nyugodt volt itt minden.
Nyugodt. Ez az! Senki nem hallgathatja ki, nem fürkészhetik a gondolatait, nem törhetnek az életére. A sötétség
elűzhető, a csönd nem zavarja, végre jut ideje saját gondolataira.
S nem akad senki, aki az életére törne.
A Káoszfellegvárban senki nem hinné el, hogy ilyeneket gondol. Csak Yvorl, de ő gondolkodó elme...
Derek Cuman félt. A hatalommal együtt jár a félelem, és minden cseppnyi édes erőt kupányi keserű rettegés kí-
sért.
Pedig hatalmas volt. Nem akadt széles e földön senki, aki megölhette volna. Senki és semmi...
- Ugyan! - horkant föl, és elvigyorodott saját kongó hangja hallatán.
A kripta eltorzította, visszaverte és kicsúfolta mély hangját, de ez tetszett neki. Szeretett itt időzni, és néha
csak azért fennhangon beszélni, hogy hallja azt a Derek Cumant, aki valamikor valóban ő volt.
Nem a kínvallatások, imák és cselszövések hangja volt ez, hanem a visszhangé, ami nevetségessé tette a
máskor dörgő, színpadias tónust.
A főpap félt. Azok, akik használják az eszüket, nem akadnának fönn ezen.
Mindig van, amitől félni kell. Aki nem fél, őrült, elbizakodott alak. Derek néha, ezekben a csöndes percekben
kíváncsi lett volna, ugyan az istenek mitől félnek.
Letelepedett a lépcső legalsó fokára, ami egy nyolcszögletű emelvény előtt porosodott. Eligazgatta fekete kö-
penyét, és ódon ezüstsarlójával szórakozottan jeleket rajzolt a padló porába.
Nem úgy viselkedek, mint egy főpap - gondolta, és lebiggyesztette a száját. - Salador, az a hüllőképű nyilván
rémülten sopánkodna a sorozatos szentségtöréseken. Ez a sarló... akkor készítettem, amikor betöltöttem a
tizenkilencet, és az ezüstöt is magam loptam egy ötvös mühelyéből... a vallásunk egyik legszentebb tárgya.
Legendák szállnak a hatalmáról, pedig csak egy kopott ezüstsarló famarkolattal, amit én csináltam. Eszköz. Az
egyetlen varázsa, hogy én használom.
Micsoda szentségtörés!
Pedig én láttam, amikor még csupán egy darab ezüst volt, ahogy izzott, ahogy olvadt és formálódott a képessé-
gem és az akaratom súlya alatt. Akár a mágia...
Derek Cuman lehajtotta a fejét, és a csillámló fényreflexeket figyelte a sarlón. A vésetek drén, roal és quetter
nyelven ugyanazt jelentették: “Tűz ellen tűzzel".
Félt. Az utóbbi időben egyre többet. Kételkedett saját hatalmában és csalha tatlanságában. A fiatalabbak mind
erősnek és rátermettnek érezték magukat, azután sorban elhullottak.
Eljutott oda, ahonnan már nem volt hová továbblépni. Hiszen mit is kívánhatna még?! Még több hívőt, még több
rabszolgát?! Kincseket, gyönyört, hatalmat?!
Fásultságot érzett. A lépcső tetejére ért, pedig sokszor csak itt, az alján érezte jól magát.
 Szeretett itt meditálni. Megtisztította tudatát a félelmektől, lelkét a kétségektől. Ez a hely volt félelmei és remé-
nyei titkos kincsestára. Amikor eljött ide, csak két testőrét, a drakóniai madárembereket hozta magával. A fekete vér-
tesek is kiváló harcosok - mindig több sebet kell, hogy osszanak, mint kapjanak, hogy élhessenek -, de nem volt
igazán szüksége rájuk.
Neki ez a hely kellett. Andienn sírja.
Andienn... Az első Káoszbajnok, korok óta legendás hős, akinek hatalmához senkié nem fogható. Még az övé
sem.
Sarka alá hajtotta fél Gerondart, eltiporta a lázadó roa-lokat, elsöpörte a vadmágusokat és Ogera papjait, akik az
ősi roal istennő jelvényei alá gyűjtötték a lázadókat.
Soha nem döntött rosszul, soha nem habozott, soha nem vesztett csatát. Amikor meghalt, talán még Yvorl is le-
hunyta mindentlátó szemét.
Dereket régóta foglalkoztatta a könyörtelen, minden téren kiváló hadúr. Alakját mítosz övezte, hibátlannak tűnt.
Mégis volt két dolog, ami sokakat elgondolkodtatott:
Andienn nem tudta istenük egy parancsát teljesíteni, s amikor ezzel kapcsolatban faggatózott, a Káoszfellegvár
és az Örökkön Változó Palota látnokai és tudósai mind Bölcs Harides jóslatára terelték a szót. Mintha a két dolog
összefüggött volna.
“ ...S eljövend majdan a nap, mikoron az Idő Kereke kizökken örök forgásából. A nap vérszínű lészen;
Megrázta a fejét. Akárhogy is, lehet valami összefüggés. Rá fog jönni.
Ahogy arra is, hogy miért ide építette Andienn a saját kriptáját. Ő tervezte, az egész hely az ő gondolataiból
született. Mintha ő maga lett volna ez a hely...
Miért akart így, ilyen sírban nyugodni?! A kincseket kereső papok, a marakodó Yvorl-pátriárkák és a Káosz
önjelölt bajnokai mind ezt a sírt keresik, szerte Gerondar földjein, a Vas-hegység bércei között, a Senki földjén,
még a Kondor Birodalomba is bemerészkednek miatta...
S mind ez idő alatt a sír itt, a megközelíthetetlen Átokmezsgye mélyén pihent. Volena és a roali földek között, a
szerencsevadászok orra előtt, s mégis szívfájdítóan távol. Nem lett kegyhely, ezeket a falakat nem csókolgatják
Yvorl Kaszásai - az őrült zarándokok - sírva.
A szent páncél és csatabárd érintetlenül porosodik itt már eónok óta. Neki nem kellettek. Talán ezért is bukkan-
hatott rá erre a helyre néhány évvel ezelőtt.
Ő, a meirani kalmár fia, a tolvaj és néhai inas, a kovácssegéd... Yvorl isten főpapja... Ő lelte meg, s tiszteletben
tartotta ezt a helyet. Miért is ne?! Megtisztulni és békét keresni jött ide, s a volt bajnok sírja, a sötét falak, a
tökéletes elzártság eddig még mindig segített neki.
A sarló hideg lapját a homlokához nyomta.
Tűz ellen tűzzel. De hogy győzze le a saját kétkedéséből fakadó félelmet?!
Nincs ki legyőzhetne...
Elég lenne kisétálni az Átokmezsgye vihartépte pusztáiba, s a szél meg a por szempillantás alatt széttrancsíroz-
nák.
Elég lenne kihívni a Limbó Urait párviadalra, elég lenne betörni a Yennon-sziget Csőtornyaiba... Elég lenne
egy tű, amit a hamis szerető döf a szemébe egy pásztoróra után; egy gyorsan ölő kígyóméreg; egy orgyilkos a tanít-
ványai közé, akiket nem ellenőriz lépten-nyomon...
A félelem és a téboly ott lapultak a tudat peremén nyálcsorgató dögevőkként.
A kőlégy megöli a pókot, a légy a gyík eledele... minden megy a maga rendje szerint. Van benne rendszer, de
vad változás is. Szabályok szerint fortyog a káosz és mindig ugyanaz történik s mégis másként.
Melyik a helyes?! Káosz vagy Rend?! Esetleg Káosz és Rend?!...
Az elmúlt hónapok során, mióta Ura s mestere tudtára adta, hogy különleges feladatot szánt neki, kavarogtak
benne ezek a gondolatok.
Talán méltatlan a főpapi címre. Vagy talán éppen a kétkedése emeli a vakbuzgó papság fölé?! Yvorl a tudója.
Csak Ő. Neki pedig fölöttébb furcsa a humorérzéke.
Föltápászkodott, leporolta a bal fülében himbálózó aranykarikát, és elmosolyodott.
Mennyi kérdés! Ez a hely mindig kérdéseket tétet föl vele.
Az ezüst sarlót tisztelegve emelte a magasba a bajnok sírja előtt. Egy intésére kihunytak a lángok, é s feneketlen
sötétség telepedett a kriptára.
S akkor, talán csak egy röpke pillanatra felsejlett benne a gondolat. Válasz egy kérdésére.
Amitől az istenek is félhetnek...
A sötétség, amit semmiféle fény nem világít meg. Amiben talán még akadnak dolgok, amiket nem ismernek ők
sem, s ezáltal veszélyesek lehetnek. Félhetnek híveik kérdéseitől. Félhetnek a gondolattól, hogy akadhat még valami,
amitől félniük kell, nekik, isteneknek...
Derek Cuman, Gerondar kontinensén az egyetlen, aki tudta, hogy hol található Andienn sírja, megfordult és
szomorú mosollyal az arcán indult meg fölfelé.
1... .egy napon varázsló leszel!...

A kirovangi Peltár szájában megkeseredett a mézes sütemény. Pedig ez volt az utolsó alkalom, hogy szakácsuk, a
törpe Friga ízletes édességéből ehetett.
Talán éppen ezért.
Igen, éppen ezért. Mert alig néhány nap múlva már messze jár, távoli tájakon és... És őszintén szólva a dolog
elkeserítette. Pedig örülnie kellene. A Moridon-iskola ajánlólevelével, atyja aranyain utazik majd Lendor szigetére,
hogy mágiát tanuljon. Varázsló lesz.
Ühüm. Majd. Majd egyszer. De akkor már legalább harmincéves lesz, hosszú szakállat ereszt, és azok a dol-
gok, amik most fontosak számára, érdektelenek lesznek.
Minden, amit idáig csinált. A kutyaidomítás, a tánclépések, a lovaglóleckék és az, ahogy nyári hajnalokon kilo-
pakodtak a Leány-tóhoz, ahol a süllőlányok - annak biztos tudatában, hogy itt aztán senki nem lesheti meg őket -
ruhátlanul pancsoltak.
A kiskölykök, akik apja házánál nőttek föl, mind szolgálók, inasok és csatlósok gyerekei; akikkel együtt vívtak
fakardokkal és óbégattak az udvaron, amíg be nem rekedtek. Azok, akiket talán barátainak nevezhetett és akik soha
nem tudták őszintén de Brassó úrfinak szólítani. Nekik csak Peltár maradt, aki - ha elfutotta a pulykaméreg - egy
pillanat alatt el tudott vörösödni, és úgy rikácsolt, mint egy... mint egy pulyka...
Hányszor kaptak nyaklevest a fiúk azért, amit ő csinált! Minden egyes alkalommal komor esküvéssel fogadták,
hogy amint Pentius de Brasso uraság helyébe lép, forradalmat csinálnak, mindenki egyenlő lesz, nem lesz akkor
úr vagy szolga...
Aztán alig egy éve is, amikor Boreg kificamította a lábát... Leesett a létráról. Meg akarta lesni, ahogy Peltár
megszorongatja az egyik szolgálólányt.
Pedig semmi nem történt. A fiú meg a lány csak ücsörögtek a padlás szénáján, és addig nevettek Boregen, amíg
már fájt az oldaluk.
És az idei nyárvég, amikor a tizennegyedik születésnapját ünnepelték, és...
Lehunyta szemét, és arcát a párnába fúrta. El fogja felejteni. Mindez teljesen érdektelen lesz már, amikor visz-
szajön. Persze most fogadkozik, hogy nem, dehogy, de... Amikor négyéves volt, volt egy jókora, izgága macskája.
Aztán, amikor a kandúr megdöglött, megsiratta és megfogadta, hogy örökké szeretni fogja, és nem telik majd el
perc, hogy ne gondolna rá.
Még emlékezett erre az esküre, a nagy körtefa még állt, ahová a macskát eltemették, de... Valahogy nevetséges-
nek, gyerekesnek tűnt mindez. Egy kamasz fiú vállrándítása egy kisgyerek emlékei fölött.
S mikor visszatér - ha egy igazi varázsló egyáltalán visszatérhet Kirovangba - talán mindezt, amit most és itt
gondol, elintézi majd egy másik vállrándítással.
A szobába belopózott a csönd, és az álom odatelepedett az ágy szélére.
Apró, masszív bútorokkal telezsúfolt szoba volt, csupa sötét színű szőnyeggel és kárpittal. Egy de Brasso nemes
nem hálhat akármilyen tiritarka selymek és takarók között! Legfőképpen akkor nem, ha egy napon neves varázsló
lesz, aki családját - egy kis szerencsével - Trialcor hercegi trónjáig juttathatja.

- Alszik, nagyuram - mormolta Ecquer, és a nála jó három fejjel magasabb emberre sandított.
Pentius de Brasso tűnődve kulcsolta össze a háta mögött a kezét, és a folyosó végén levő ablakhoz lépett.
Magas, boltozatos ajtók, díszes kapuszárnyak, boltívek és hatalmas ablakok kellenének ide, hogy végre beárad -
hasson a fény, ne legyen az az érzése, hogy mindent megül a homály, ellopja tőle a fényt, elnyeli az utolsó szikráját
is, és...
A keskeny, valamikor törésnek tervezett ablakból rálátott a város zegzugos utcáira. Valamikor majdnem minden
az övék volt, amíg a szem ellátott, a parttól egészen a rent-zali és a hercegi utak kereszteződéséig, le a Leány-tóig
és a másik partig... Majd minden... Azután rossz termés, ostoba adósságok, kivagyi pazarlás és kegyvesztettség
szűkölő évei következtek. Mind kevesebb befolyás, mind kevesebb hatalom, pénz és a csatlósok száma úgy
apadt, hogy rágondolni is rossz volt.
Amit a gondatlan ősök és a sorscsapások tönkretettek, azt talán csak a csoda tudta volna helyrehozni. Valami
csoda...
Ezért is adja a fiát varázslónak.
Amikor Moridon, az a halszemű varázsló jó tíz esztendővel ezelőtt engedélyt kért a letelepedéséhez... nos, de
Brasso uraságban akkortájt kezdett körvonalazódni egy terv... A terv, ami talán helyrebillentheti az igazságtalan
sors mérlegének nyelvét.
Amikor Peltár nyolcéves lett, elvitte magával Moridon iskolájába.
Igaz, ő nem nevezte volna semminek azt az odút, amit a varázsló épített magának.
Mintha a varázslók, vajákosok és boszorkák különösképpen vonzódnának a lepusztult romokhoz és a szűk, le-
vegőtlen, pókhálós helyiségekhez.
Ez a zsíros, rőt szakái lát gyűrögető Moridon se volt különb, de nem akadt jobb.
- Azt akarom, hogy faragj varázslót a fiamból! -mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Moridonnak esze ágában sem volt vitába bonyolódnia. Eleget hallott már az uraság kegyetlen természetéről.
Csak
azt nem tudta, hogy mondja meg, hogy a mágia nem igazán tanítható dolog. Ha hiányzik hozzá a különleges tehet-
ség, a szikra, aminek mibenlétére soha senki nem talált még választ... nos... Előbb lesz belőle éneklő halott,
minthogy a kis de Brasso varázsolni megtanuljon.
Peltár azonban kellemes csalódásnak bizonyult. Először is rajongott mindenért, ami nem a megszokott,
kényelmes és érdektelen hétköznapokhoz tartozott. Márpedig a mágia minden, csak nem hétköznapi.
Másodszor, gyorsan tanult, mert érdekelte, amiről Mondon beszélt. S a ritkás hajú varázsló életében talán ő volt
az egyetlen, aki figyelt is rá.
Néha tompa sajgásra lett figyelmes, amikor a fiúra gondolt. Talán neki sem ártott volna családot alapítania, szü-
lethetett volna saját gyermeke, akit a mágiára okíthat, ha van hozzá talentuma.
Merthogy Peltárban megvolt a szikra. S egy napon talán nála is többre viszi...
Azután egy bő esztendővel ezelőtt be kellett, hogy lássa, tanítványa nála különb mestert érdemel. Ő csak az
alapvető fogásokra taníthatta meg, trükkökre, egyszerű varázslatokra, de a nagy és igazi mágiát ezek között a körül-
mények között nem okíthatja.
Még csak az hiányozna, hogy valami balul elsült kísérlettel elpusztítsa féltve őrzött laboratóriumát, vagy...
Egy csöndes éjszaka, négy palack karthíni fehér bor után eljutott a lelki megnyugvás azon pillanatáig, amikor
be merte vallani magának, hogy tulajdonképpen féltékeny Peltárra. A fiú a szeme láttára szívta magába a mágiát.
Úgy, ahogy ő sosem volt képes.
Ő csak elorozta a mágiával, amire szüksége volt, aprócska változtatásokat eszközölt a valóságon, és ezek mindig
az ő érdekeit szolgálták.
Hallott persze nagy és tehetséges varázslókról, de hogy lásson is egyet... Olyan hangokat kezdett előcsalogatni
belőle mindez, amik már rég elhallgattak. ...Hogy azért...
egy kis kitartással... talán... talán ő is vihette volna többre... Talán még most sincsen késő...
Tulajdonképpen megkönnyebbült, amikor biztosíthatta de Brasso uraságot, hogy fia már mindent megtanult,
amit ilyen szegényes körülmények között csak lehetett, s legfőbb ideje lenne új iskola után nézni...
Peltár bizonyított. A keskeny arcú, szalmaszőke hajú fiú mindent megcsillogtatott, amit csak egy vásári
komédiástól elvárhat az ember, aztán bemutatta élete első, igazán jól sikerült varázslatát. A tüzet eloltották, s
végezetül a fiú reszkető ujjai között édes, fehér fény kelt életre.
Pentius de Brasso elszorult torokkal nézte a fia tenyerén derengő mágikus fényt. Van hozzá tehetsége! Egyetlen
fia, aki egy napon még a famíliáját trónok magasságáig emeli... most tette meg az első lépést a hatalomhoz
vezető úton.
Ezért támogatta Moridont majdnem kilenc álló esztendőn át. Senki nem hitte, hogy ő, Pentius de Brasso jól
döntött, amikor ilyen tervet vett a fejébe, de egy napon... egy napon majd meglátják!
A kölyök kipirult arcán ott trónolt az az áhítat, amivel első komoly sikerének örül az ember. A nemes embernek
kedve lett volna összekócolni a csatakos hajat, és magához szorítani fiát. Együtt örülni vele, megdicsérni,
elismerni... Az esze azonban nem engedte, hogy a szívére hallgasson. Egy idegen előtt, egy ilyen vajákos
jelenlétében egy igazi nemesember nem mutatja ki az érzéseit! Nem mutatna vele jó példát. Egy hűvös, atyai
mosoly is megteszi.
Peltár arcáról lehervadt a vigyor, ahogy az apjára nézett. A pillanat... amikor apa és fia lehettek volna egy
szemvillanásnyi időre legalább... elmúlt.
Pentius felsóhajtott, és lehajtotta a fejét.
Neki sem könnyű, felesége megvakulása óta még több gond hárult rá. Egyetlen fiát Moridon ajánlólevelével a
világ másik felére küldeni... De hát ez lenne neki is, a csa ládjának is a legjobb. Most még talán nem érti, de
 idő-
vel... egyszer majd még... még hálával gondol rá mindezért.
Mióta ténnyé érett, hogy Peltárból is varázsló lesz, még Moridonra is más szemmel nézett. Kisebb kölcsönöket
biztosított a számára, hogy helyrehozathassa a tornyát.
Holnapután indul a fia Lendorra, a világ peremén egyensúlyozó szigetre, hogy az ottani neves magiszterektől
tanulhasson. A dolog anyagi része évekre padlóra küldi a famíliát, de egy varázsló, egy igazi varázsló mindenért
kárpótol majd. Csak csettintenie kell, és ahogy a semmiből fényt tudott teremteni, egy szép napon majd aranyat is
fog tudni.
Azon a napon sokak szíve megremeg majd, és sorsok fordulnak meg...
Holnapután indul, kötelességtudóan ír majd - évenként két-három alkalommal levelet küldeni a kalmárgályák va-
lamelyikével csak nem esik majd nagyon nehezére - és tanul. Sokáig lesz távol, talán tíz esztendeig is, de egy napon
majd hazatér... Így lesz ez és nem másként!
Mindig is jó apja volt, kötelességtudásra szoktatta.
Tulajdonképpen ezért is jött. Hogy ezt elmondja neki. Már napok óta próbálta összerendezni magában a monda-
nivalóját. Amit tulajdonképpen mindig is szeretett volna elmondani, csak valahogy... valahogy... nem mondta el.
Gyengédséggel nem ér semmit az ember. Ezt majd Pel-tár is megtanulja. Ez a világ a szívtelen, érdekleső dög-
evőknek áll, s aki élni akar, legalább színleg hasonlítania kell hozzájuk.
Ezért jött, de... a fia alszik. Elnyomta az álom... Talán... jobb is így, hiszen... Neki indulnia kell Karthíniába
egy fontos... Szóval... indulnia kell... Feleségére, a vi- lágtalan Alanára vigyáznak a komornák, a tiszttartó, a
csatlósok...
Tíz évig nem látom a fiamat!
Az ajtóra pillantott, mély lélegzetet vett... azután a pillanat... elmúlt.
- Nagyon vigyázz rá, Ecquer! - nézett hidegen a törpére, és lehajtott fejjel ment a dolgára.

A délutánból lassan alkony lett, az árnyékok tétova léptekkel vándoroltak faltól-falig. A nyárvégi munkák sokáig
kint marasztalták az embereket a földeken, és a legtöbben csak most kezdtek el hazaszállingózni.
Hiába, Kirovang nem egy világváros, a kézművesek és a kalmárok hozta pénz mit sem érne a parasztok
gondos munkája nélkül! Rozs, vágómarha, a só-lepárlás, halászat. .. mind-mind szépen hoz a konyhára.
A törpe jól hallotta a nyílt vízről épségben megtérő halászok kiáltozását.
Vállat vont, és megszívta az orrát. Hadd örüljenek! Keményen dolgoztak, megérdemlik!
Háromlábú zsámolyt kerített, és azon ücsörgött. Az ő dolga volt a kölyök őrzése, így hát tette a dolgát.
Majdnem öt láb magas, erős fickó volt, rövidre visszavágott hajával és szakállával-bajszával bizony mindenfelé
élcelődésnek volt kitéve, ahol törpék éltek. A Pelyhesállú, a Kölök... Efféle neveket aggattak rá.
A marhák. Ecquer nem a béketűrő természetéről volt híres. A maga tíz tucat esztendejével erős, felnőtt törpének
számított, akit nem volt ildomos a külseje alapján megítélni és gúnynevekkel illetni.
A szájalókat nem egyszer saroglyán kellett elvinni a verekedés után. Volt olyan is, hogy az ablakok mögül riadtan
lestek utána saját fajtársai is.
Ugyan ki az a megátalkodott bolond, aki nyíltan kötöz-ködni kezd Trigor légiójának vezérkapitányával?!
A hírhedt feketesasos lobogó alatt emberek, törpék, orkok és mindenféle gazfickók küzdöttek, korra, fajra és
rangra való tekintet nélkül. Vérbeli zsoldosok voltak, kötélrevaló csirkefogók. Senkit nem érdekelt, hogy a másik
miért szegődött el, senki nem feszegette harcostársai
múltját. Egy évig szólt a szerződés, aki akart, utána is maradhatott. Verekedni, rabolni, kegyetlenkedni... nos, ezeket
a dolgokat a trigori légióban pompásan el lehetett sajátítani.
Ecquer huszonegy éve került a légióba, öt éven át hadnagyként szolgált, utána kilenc évig volt vezérkapitány.
Maga a légió majd' négyszáz éves hagyományokra tekintett vissza. A dhelani Trigorban alapították a Nagy Lá-
zadás után, amikor a drén igát megelégelő emberek, törpék és mindenféle fajzatok egy rabszolgalázadással elsö-
pörték a régi rendet. A trigori gladiátoriskola viadorai alkották a szedett-vedett sereg magvát, s az iskola feketesa-
sos jelvénye alá gyűlt az ármádia.
Persze végezetül vereséget szenvedtek, üldözött, számkivetett senkiháziak lettek, ahogy a drén uralom - ha kicsit
szolidabb formában is - visszatért.
Senkiháziak. Túl kevesen a világmegváltáshoz, túl sokan ahhoz, hogy csak úgy elbánjanak velük.
Zsoldosok, akik Maldiberan kontinensének apró hercegségeit és közepes királyságait dúlták végig időről időre.
Majd' mindenhol megfordultak, ahol háború volt, és nem egyszer ők maguk szították a viszályt.
Háromezres seregük jelentékeny erőt képviselt a Klyrth-hegységtől északra, és dolguk - hála az egymást maró
országok, népek és dinasztiák szenvedélyes háború-pártiságának - mindig bőven akadt.
Régi eszméiket már levetkőzték, ennyi idő teltével csak a lobogó, a fegyverzet és a jelzések maradtak többé-
kevésbé változatlanok. A gladiátorfegyverek és vértek mintájára készült holmik kiválóan megtették ennek a jobbára
talpasokból álló hadnak. Az arc- és testfestés, a páncélok és a jelvények rajzolatai a kívülállóknak nem sokat
jelentettek, de ezek nélkül a sereg messze nem lett volna olyan hatékony.
A titkot csak kevesen ismerték: Trigor egykori gladiátoriskolája nem csupán az egy-egy elleni küzdelemre ok-
tatta a rab-viadorokat; fő attrakciójuk, a csapatos küzdelem volt.
Az aréna gyilkos forgatagában a lelátókon ülő edzők jelvényei, zászlói adták ki az utasításokat, amit az ellen -
ségnek nem volt szabad értenie.
Ezért is tudta a légió Észak-Maldiberan majd' minden seregét megszorongatni. Igaz, a vesztüket is ez okozta:
az árulók eladta titok már nem volt titok többé. A valaha országalapító álmokat dédelgető sereg furcsa szokásokat
követő csürhévé züllött...
A törpe egy barackot vett elő a zekéjéből, és komótosan falatozni kezdett. Ráért. Az idő, amit magára
fordíthatott, az ő életében különleges luxusnak számított.
A nap folyamán rendezte itteni dolgait. Elbúcsúzott azoktól, akik azt hitték, hogy a barátai; még egyszer kör-
bejárta a várost, ahol közel hat évig időzött, és meglátogatta egy cipész özvegyét, akinek tőle született egy tör-
vénytelen fia.
Félvér lesz. Hát aztán?! Jól bánt a nővel, segített neki, ahol tudott... Egy napon talán még visszatér ide, s
akkor valószínűleg magával viszi a kis lurkót.
Ha visszatér. Ki tudja... A világ nagy, tele lehetőségekkel. Fél életét emberek között élte le, az ő idejük szerint
élt, s csak nagyritkán jutott eszébe, hogy ő kétszer, talán háromszor annyi ideig él majd, mit bármelyik ember.
Olyankor, amikor ez felrémlett előtte vagy amikor a környezetében öregedni, vénülni kezdtek az emberek,
nos... ilyenkor fölkerekedett és odébbállt.
Legjobb lenne a saját fajtája közelében élni, talán egy napon így is lesz majd... majd amikor a kíváncsiság, a
harag és a vágy csillapodik benne.
Most jó néhány évig odalesz, de a gondolat nem különösebben izgatta. Az is csak egy hely.
Nincs ott se barátja, se ellensége, és valószínűleg olyan sem akad, aki látta öt harcolni Meiran Vermében...
Sandán elvigyorodott.
Még csak az hiányozna!
A barack magját fölpöckölte a levegőbe, majd elkapta.
A forróság megrekedt a falak között, és a porral együtt fullasztón telepedett a házra. A cselédek kezdenek elkaná-
szodni! Mióta Alana úrasszony teljesen elveszítette szeme világát, a ház, a régi és nemes de Brasso-ház zülleni kez-
dett.
Ecquer lélekben vállat vont. Ez sem az ő dolga. Ha egyszer nem takarítják ki az ő szobáját - a kétes hírnevű neve-
lőét, aki uruk mellett forgolódott néhanapján -, ha csak egyetlen alkalommal is hozzányúlnak a holmijához... Erre
persze nem került sor.
Az övé volt a legnagyobb gonddal rendben tartott helyiség a házban. Az úrnőre is gondot viseltek - talán szána-
lomból -, de az uraság szobáival és holmijával nemigen törődtek. Persze a nagy Pentius de Brasso olyan ügyetlen,
hogy tőle a cselédek akár a szemét is kilophatnák...
No mindegy, nem rá tartozik. Ő jól és hűségesen végezte a feladatát. Embereket ölt, akik a nemes érdekeit
sértették. Néha botvívásra oktatta a fiatal Peltárt, fülelt a cselédek pletykáira és szemmel tartotta Kirovang gazfic-
kóit. Nyugodt munkakör...
Az eltelt hat esztendő tulajdonképpen tanulságos időszak volt az életében. Amikor elhagyta a Légiót, nem
ilyennek képzelte a jövőt. Igaz, akkortájt nem sok választása volt. Vagy leköszön a vezérkapitányi címről, vagy va-
lamelyik sáros tófenéken végzi fej nélkül. Túl sokáig vezette a légiósokat, túl sokáig vártak a trónkövetelők... ha
nem megy saját jószántából, hát megkurtítják egy kicsit.
Így hát ment, amerre kedve tartotta. Sokáig töprengett azon, hogy hazatér, de... Még nem. Még korai lenne...
Élt, ahogy tudott, s mivel az ölésen kívül nem sok mindenhez fűlt a foga, hamarosan egy népes rablóbanda élén
találta magát. Csak azt sajnálta, hogy gyermekkori barátai - Tar és a vidám Ruli - nem láthatták így. Régi álmuk volt
egy rettegett rablóbanda alapítása...
Innen már egyenes út vezetett a bitófáig. Soha nem felejtette el azt a ködös hajnalt, amikor a huszonegy cimbo-
rát föllógatták. Ő úgy döntött, érdemesebb elfogadni egy helybéli nemesember ajánlatát, aki saját bérgyilkost akart.
Akkor úgy érezte, hogy akárkivel akármilyen alkut megkötne. A Veremben megtanulta értékelni a rövid haladé-
kokat is...
Azóta kereskedőket, rivális nemesembereket, demagóg uszítókat és elszemtelenedő tolvajokat ölt, évente hatot-
nyolcat. Az emberek mit sem sejtettek ebbéli tevékenységéről, néha föllógattak egy-egy gyanús alakot vagy manót,
és a dolog ennyiben maradt.
Névleg az úr titkára volt - tudott is néhány kényelmetlen titkot, az szentigaz - s néha a kölyökkel is bajlódott.
Az elkövetkező években több ideje lesz vele is foglalkozni. Rá is fér! Hacsak nem akar olyan lenni, mint a kopa-
szodó, kesehajú apja. Mert jelen pillanatban a legjobb úton halad afelé, hogy...
- Ecquer!
A nagyasszony volt, fonnyadt komornája karjára támaszkodva. Élettelen szemeivel mit sem látott a kora esti
színorgiából, ahogy a nap saját vérébe fúlt.
Sudár, vékonycsontú nő volt, kortalan arccal, megfakult aranyhajjal és tétova mozdulatokkal. Bársonyruhájának
szegélye a szálkás fapadlót söpörte.
A törpe fölkelt, és átengedte a zsámolyt az asszonynak. Tudta, hogy nem látja a nő az udvarias meghajlást s ezért
talán felesleges is, de Alana úrnő mindig olyan kedves mosollyal üdvözölte, pedig még az ábrázatát sem láthatta
soha...
Az a mosoly értékes volt, mert sem vérrel, sem arannyal nem volt megvehető. S a törpe, aki hozzászokott, hogy
a világ jobbára e két értékmérővel él, lefegyverezve állt e női mosoly előtt.
 Úrnőm - mormolta tömött bajsza alatt.
 Karena, hagyj minket egy fertályóráig magunkra!
- Inkább kérés volt ez, mint parancs; a pelyhes bajszú, feketeruhás komorna szúrós pillantást vetett a törpére,
aztán kelletlenül elcsoszogott.
 A fiam?
 Alszik - dőlt háttal a falnak Ecquer. - Dühöngött
egy sort, és elnyomta az álom...
 Sajnálom őt - kulcsolta össze a kezeit az asszony. -
Ilyen fiatalon azt tenni, amit a családja parancsol neki... -
mondta, majd elcsendesedett, és a gondolataiba merült.
Te sem voltál sokkal idősebb, amikor férjhez adtak Pentius de Brassóhoz - szorította össze a fogait. Ő legalább
olyasmit tanul majd, amihez tehetsége és kedve van... s persze nem kell gyermeket szülnie...
- Jó törpe, te leszel mellette, amikor gyermekből fel
nőtté érik, amikor a fiúból férfi, a tanoncból varázsló lesz,
ha az istenek is úgy akarják. Te leszel majd a családja, az
egyik legfontosabb tanítója. Nem akarom elveszíteni a fi
am, nem akarom, hogy az, aki egy napon hazatér... ha ha
zajön egyáltalán... egy vadidegen férfi legyen. Te...
Akaratlanul is lehunyta a szemét, pedig a mozdulatnak már nem sok gyakorlati jelentősége volt. Amit mond, és
ahogyan ezt teszi... A férjét kihozná vele a sodrából. Egy nemes hölgy nem vetemedik ilyen bizalmaskodásra egy
szolgával!
Alana azonban egy elszegényedett kisnemesi família sarja volt. Gyerekfejjel megtanulta már, hogy az arrogáns
gőg az ő esetükben nem célravezető. A különbség köztük és az őket szolgálók között oly vékonyra kopott, hogy
jobb volt nem sokat hencegni vele.
Bölcsebb hát kérni a törpétől is.
- Éveket át te leszel a fiam példaképe... legalább is bi
zonyos szintig... Fontos, hogy legyen előtte követendő
példa! Fontos, hogy... megtanulja, amit meg kell tanulnia,
és ezenközben te leszel az egyik legfontosabb támasza!
Valaki fölnevetett odakint, legények kurjongattak, egy lány féktelen sikongásba kezdett. Kirovang utcáin a népek
az esti mulatságra készülődtek. A mulatságra, ahová Pen-tius már nem engedte el Peltárt. Mit nem engedte, egyene-
sen megtiltotta, hogy ott legyen.
- A fiam sokat kínlódik mostanában önnön lényének
változásával, felserkenő férfivágyaival... már nem kölyök,
de még nem felnőtt férfi... nyűg neki minden kötöttség, de
kötött szabályok nélkül nem élhet. Néhány szabályra min
denkinek szüksége van. Idáig annyi tiltás, annyi meg nem
kapott dicséret keserítette az életét... félek tőle, hogy ez a
ház, a családja... csak gyűlölködve fog visszagondolni
minderre... ránk... mintha ez csak börtön lett volna s mi a
rabtartók...
Elhallgatott és a törpére emelte a szemét, pedig a világ csak éjszaka volt, mint mindig.
- A családja kell, hogy legyél... legalább egy kicsit, s
ez... ez olyasmi, amit nem kérhetek senkitől, hacsak...
hacsak...
A törpe tűnődve simította végig az ablakpárkány langyos kövét újra és újra. Lendor... Az majdnem a világvége.
Eredetileg úgy gondolta, hogy a partraszállás után majd szépen eltűnik a forgatagban, és a maga részéről tel-
jesítettnek tekinti a de Brasso famíliához fűződő kontaktusát.
Ő férfi, járnia kell a saját útját!
Lenne egy fia... A saját kölykeit, a szajhákkal, megerőszakolt asszonyokkal, menedéket és vigaszt kereső nőkkel
nemzett kis fattyakat szinte soha nem látta. Nem is volt igazán kíváncsi rájuk.
Most meg vigyázzon más gyerekére?! Hm... Ölni és verekedni tanították, élni és életben maradni...
S az asszony pontosan ezt kéri tőle. Hogy tanítsa meg a fiát élni és életben maradni. Akár a maga képére is for-
málhatja. Legalább részben.
Lenne mivel kitöltenie az életét.
De hiszen magára sincs elég ideje! Hiszen mindig az a baja, hogy alig foglalkozik saját dolgaival!
Résnyire húzott szemmel bámult ki az ablakon, és az est leszálltával fölragyogó fáklyák és utcai lámpások im-
bolygó lángját számlálta.
Ideje... volna, de... aki jobban ismerné az ő viselt dolgait - nem mintha efféle alak akadt volna -, nos... az nem
csodálkozna azon, hogy Ecquer nem szívesen hánytorgatja mindazt, ami volt.
Az elmúlt hat év, a gyilkosságok, előtte a rablókkal töltött idők, még korábban a Légió, előtte a zűrzavaros esz-
tendők, Merian Verme, még korábban... ki a fene kíváncsi fél évszázadnyi keserű, megrothadt lelki szemétre?!
Sokáig hallgatott, rágódott a válaszon, és az asszony nem könnyítette meg a dolgát azzal, hogy közbevág.
- Ha apja helyett apja leszek, az olyan, mintha úrnő
met venném feleségül...
A nő halványan elmosolyodott a pimasz és faragatlan széptevés hallatán, de nem szólt semmit.
- Legyen hát! - sóhajtott Ecquer - Vigyázok rá, ahogy
csak tőlem telik és segítek neki, ha szükségét látja. Az én
istenem úgy segéljen!

Peltár arra ébredt, hogy egy finom kéz óvatosan végigsimítja az arcát.
- Mi...-riadt föl.
Anyja ült az ágya mellett egy zsámolyon, világtalan szemeivel a semmit fürkészve. Még egyszer megsimogatta az
arcát, és csöndesen elmosolyodott.
- A fiam hamarosan útra kel, hogy varázslót faragja
nak belőle!
A fiú beletúrt vékonyszálú hajába, és elfintorodott. Most pont úgy beszélt vele az anyja, mint ahogy a kisgye-
rekekkel szoktak! Jó, hogy nem gügyög hozzá!
- Tudom, sokáig leszek távol, nem szabad a családom
rossz hírét költenem... - nyekeregte kelletlenül Peltár,
mint aki valami leckét mond föl.
 Sokáig leszel távol - bólintott az anyja, és elsimított
egy ráncot a takarón. - Sok idegen helyen fordulsz majd
meg, sok idegen dolgot látsz majd... embereket, különös
lényeket... mágiát...
 Miért kell nekem varázslónak állnom?! - tört ki Pel-
tárból a napok óta elfojtott harag - Miért nem tanulhatok
továbbra is Moridon magisztertől?! Miért kell...
 Figyelj rám, fiam! - szorította meg anyja a kezét. -
Kicsit hagyd abba a dühöngést, és figyelj rám!
A fiú lassan elhallgatott. Anyja komoly volt, szinte ünnepélyes. Korántsem halk és kedves, mint általában, sem
felületes és átlátszóan hízelkedő, mint a cselédek jelentős része.
A hangja most szinte kemény volt. Olyan, amire illett odafigyelni.
 Figyelsz?!
 Figyelek.
 Akkor jó. Atyád fontos dologban utazott Kirovang-
ból Rentzaalba, így rám maradt a búcsúzkodás. Sokáig le
szel oda és ez sok pénzbe fog kerülni. Ne okozz atyádnak
csalódást! Ő azt szeretné, ha a fia hatalmas és tiszteletre
méltó emberként térne haza. Akinek soha nem kell meg
hajtania a hátát senkiházi bárócskák és hercegecskék előtt,
akik errefelé tucatjával teremnek. Olyannak akar látni,
amilyen valaha ő szeretett volna lenni, de nem lehetett.
Emberi gyengesége ez, de érthető. Ne okozz neki csaló
dást!
Peltár kiszáradt szájjal bólintott. Még soha nem beszélt vele az anyja ilyen hangon. Mint egy... egy felnőttel...
- Azt gondolom, tehetséges vagy, ügyes, jó eszű.
Megvan benned a mágia adománya, amit pénzért senki
nem vehet meg. Olyan dolgokra vagy képes, amiről mások
csak álmodozhatnak. A legkevesebb, hogy megtanulod,
amit lehet! Becsületes emberré nősz föl, aki szavatartó,
akire lehet számítani... akire a szülei, barátai egyaránt
számíthatnak!... Azt szeretném, ha a fiam a világ legreme-kebb embere lenne! Ne okozz nekem csalódást!
Peltár érezte, hogy sírni szeretne, de visszanyelte a könnyeit. Csak nem fakad sírva, mint valami taknyos kis-
kölyök?!
- S végezetül... az álmaid, a vágyaid... Te bármit el
érhetsz, olyan dolgokat is, amit mások nem. Ez felelőssé
get jelent. Jól fontold meg, amit mondasz, mit teszel! Csak
így lehetsz egy napon az, aki lenni szeretnél!... Ha szé
gyent hozol valakire is, az csak magad lehetsz... Ne hozz
szégyent magadra!
Ezt Peltár értette is, nem is. Mért mondta azt, hogy...
- Ecquer elkísér, és a segítségedre lesz - mondta hal
kan az anyja. - Pénzre nem lesz gondod, bár a birtok jö
vedelmének jó részét egy darabig most majd te haszná
lod... Vidd el ezt is... még anyámtól kaptam, s ő a saját
jától. Ha lenne lányom, most neki adnám, de nincs... így
te kapod... Ne fintorogj, nem női holmi, csak nehezemre
esik a szokások ellen tenni! Egyszer talán neked is szeren
csét hoz...
Vékony szarvasbőr szíjon díszelgő csecsebecse volt, régi ötvösmunka. Elnyújtott, zománcdíszes ezüstszem, teli
apró vésetekkel, rajta a függőleges pupilla ónixból volt kifaragva.
Alana arcán árnyék suhant végig, ahogy az ékszert Peltár nyakába akasztotta. Tétován megérintette fia kezét,
és még egyszer megszorította.
Utoljára.
2. Útravaló

Ha az ember végigsétál azon a széles úton, ami az irtásföldeket túl kanyarogva elhagyja Kirovangot, útelágazáshoz
érkezik. Mögötte a romos, grafitszürke fallal övezett Kiro-vang, a kapuk megvasalt tölgyből, de az őrtornyokban
kucorgó figyelők számára ez nem sokat jelent. Az elmúlt idők háborúi és véres dúlásai megtanították őket félni.
Ezek a falak és tornyok nem állítanának meg egyetlen rohamot sem. Szerencsére komoly támadás
emberemlékezet óta nem érte a várost.
A sólepárlók, a mocsarasban halászok, a favágók, a kézművesek és egyáltalán... mindenki csendes állóvíznek
tekintette ezt a helyet, ami a hajdani nagyság romjain kesereg az elmúltak fölött, de azért jól él.
A városon túl azonban ott az az útelágazás, jókora cölöp jelzi, hogy innen - a rajta ülő tábla szerint legalább is
-bajra található Rabath, jobbra pedig Rentzal.
Ami azt illeti, az odavalósiak csupa bugris, halszagú kalmár és büdös szájú uzsorás. Becsületes kirovangi nem
is áll szóba effélével, ha nem feltétlenül muszáj.
Merthogy az elmúlt esztendők során a kedvezőbb fekvésű Rentzal, a néhai halászfalu terebélyes kikötővárossá
nőtte ki magát. A sómarta mólóktól egészen a külvárosok túlnan fekvő sárkunyhóig, a parti világítótorony fekete
épületétől a város határát jelző Akasztott Ember Kútjáig minden nagyobb, gazdagabb és több volt, mint Kirovang-
ban.
Az útjelző valahol a harag és irigység határmezsgyéjén állt, ami nem is lehetett volna jobb helyen, mint
kőhajítás-nyira a Rontás Erdejétől.
A vaskos, itt-ott mohlepte póznát több helyen megrágta valami, és néhol mintha tűz vagy sav mart volna bele.
Időről-időre eltűntek olyan ostobák, akik a két város közötti utat az erdőn át próbálták lerövidíteni. A kirovangiak
Rentzal gyilkosairól suttogtak, a kikötőben pedig kirovan-gi haramiákról fecsegtek.
Pedig mostanság az erdő csöndes volt. Talán túlságosan is.
Mióta Lenar Arachnoy és húszegynéhány fős bandája kimosakodva, felfegyverkezve Pear rentzali kalmár szol-
gálatába állt, különösképpen.

Arsa fia Pear egyáltalán nem volt rózsás kedvében. A tenyeres-talpas szolgálók elpocsékoltak egy kancsónyi
rózsavizet, a pékek szekere késett, két teljes hordányi aszúbor ment tönkre, és ami azt illeti...
Ami azt illeti, ez rosszabb volt, mint a leánya lakodalma, pedig öt éve azt is ő intézte.
Ott is az egész átkos siserehad - magukat előkelősköd-ve csak rokonságnak hívják - az ő asztaláról evett, az ő
pincéiből itta a jófajta nedűt, s az egészet kétszáz arany sem tudta betakarni. De ez... Ez most valami téboly!
Nyolcvan vendég. Nyolcvan! Három teljes napon át!
Ezek képesek lesznek kienni őt a vagyonából!
Persze mit is várjon az ember a felesége rokonaitól?!
Ott van például az anyja...
 Uram, Arachnoy uraság kíván önnel...
 Jöhet! - intett a kereskedő elégedetten.
Kár tagadni, ez a Lenar fess fickó, jóravaló, okos, tisztelettudó. Milyen szerencse, hogy vendégül láthatja!
Kár, hogy Bauros nem ilyen! Talán majd idővel. Ha elég sokat figyeli a távoli rokont...
Merthogy Lenar Arachnoy, a trialcori háborúk veteránja szegről-végről a rokonuk volt. Címeres kutyabőrrel tudta
bizonyítani.
A felesége persze rögtön a szájára vette, váltig hajtogatta, hogy ennél még egy féleszű koldus is különbet tud
hamisítani. No de éppen az beszél ilyeneket, aki idehívja a fiát búcsúztató ünnepségre majd' minden rokonát?! No
hiszen!
A városi rezidencia - a palota szó talán jobban illett volna rá - központi kertjében, a márvány
oszlopcsarnokon túl fogadta Arachnoy lovagot a kereskedő.
A kert - csupa ritka, drága növény, amilyen csak pénzért megvehető és büszkén mutogatható az irigységtől sár-
ga rokonoknak - volt a ház legkellemesebb helyisége nyáron. Télen persze a szökőkút befagyott, a
márványszobrok talpig deresen vacoghattak, a növények pedig a nyitott tető ónszürke négyszögén innen, fűtött
pincékben várták a tavaszt.
Pear apja, aki még vándorkereskedő volt, nagyzolásnak tartotta mindezt, a növényeket pedig egyenesen
utálta. Pear elviselte őket, de sem ő, sem Bauros nem ettek annyi saláta- és hagymalevest, mint az öreg.
Itt, az árkádok hűs, békés félhomályában fogadta hát a lovagot egy kis rokoni csevelyre.
Pear pohos, mosolygós férfi volt, napsütötte bőrrel, barna kutyaszemei körül ezernyi ránccal. Vörösesbarna
haja olajtól csillogott. Ruhái kifogástalan szabásúak, minőségi selyemből készültek, ujjain drágaköves gyűrűk.
A lovag szinte mindenben az ellentéte volt. Nem zömök, inkább nyúlánk, nem darabos, inkább lekerekített
mozdulattá, és ami azt illeti... Vízkék szemével, szalmaszőke szöghajával és hideg mosolyával inkább volt riasztó,
mint kedves. Pedig - az istenek a tudói - igyekezett a legjobb arcát mutatni. Sokat mosolygott például, amitől
majd' mindenkit a haló veríték vert ki.
Fekete köpenye fényevesztett láncingre hullt, fegyverövén a bújtatók üresen árválkodtak.
Mélyen meghajolt az öblös karosszékben terpeszkedő kereskedő előtt.
 Kérettél, kedves rokon!
 Nem én! - húzta föl a szemöldökét Pear. - Te kíván
tál énvelem szót váltani...
 Khm... vagy úgy...
 Arachnoy kissé zavarba jött. A fene ebbe a tekervényes, udvariaskodó beszédbe! Pedig hányszor próbálta ezt a
formulát, hogy simán, természetesen tudja kiejteni, és most... Hát persze, hogy rosszkor használta!
Esthewarra, a csalók és minden hamisak égi patrónusá-ra! Ha nem figyel eléggé, még lebukik, és aztán uzsgyi,
mehet a bitóra!
A kereskedőt szórakoztatta a kissé faragatlan rokon botlása - tulajdonképpen majd' minden napra jutott belőle
egypár -, mert lenyűgözte a férfi érdeklődése. A harc, az utazás, a viadalok és a kereskedelem egyaránt szenvedélye
lehetett a lovagnak. Érdekes módon a selyem jelenlegi árfolyamát és a drén arany - trialcori ezüst átváltási arányát
éppen annyira ismerte, mint a gyorsan és fájdalmasan ölés módozatait.
- De ha már itt vagy, kedves rokon, foglalj helyet!
Bort töltött két kupába, és koccintottak. Pohárból vagy
kehelyből ildomosabb lett volna, de ezeket a csecsebecséket Pear sem kedvelte. A lovag pedig szíves-örömest nél-
külözte őket. Micsoda udvariasság!
- A fiam holnapután, vagy legkésőbb három nap múl
va elindul Lendorra - dörmögte Pear, és jókorát kortyolt. -
Egy régi üzletfelem, Gideon Fegord segített ajánlólevelet
szerezni a lendori mágusiskolába. Gideon sokat látott em
ber, még Gerondarban is vannak üzletfelei, barátai és le
kötelezettjei. .. Igaz, az árát is meg kell fizetni a dolognak,
de gondolj csak bele, lovag... egy napon a fiam a saját lá
bára áll, saját üzleteket köt majd! Ki az, akit egy varázsló
ne tudna rávenni, hogy a szart is megvegye gyémántként?!
Hát tudna ennél remekebb útravalóval kedveskedni egy
apa egy alig tizenhárom éves süvölvénynek?!
Újabb gigantikus korty, a szemei furcsán csillogtak.
- Az én Baurosom egy szép napon kereskedőfejede-
lem lesz, saját hercegséget hasíthat magának ebből az
átokverte földből! A nagyapám még vándor kufár volt, a
fiam talán már báró lesz! Hiába, vérünkben van a dolog...
A lovag szólni akart, de Pear leintette. Széles taglejtéssel beszélt, a kupát úgy lóbálta, hogy félő volt, a bort mind
kilötyköli.
 A pénzt, ami a taníttatásához kell, egy ládikában
fogja magával vinni. Szép kis summa, féltem is! Amilyen
kelekótya, még valami baj éri! Őt is meg a pénzt is. Úgy
hogy. .. - akkorát nyelt, hogy majd' egy percig köhögött
vöröslő fejjel a félreszaladt korty miatt - ...úgyhogy arra
gondoltam, szüksége lenne egy bölcs és tapasztalt kísérő
re. Amolyan testőrféleségre, nevelőre, tanácsadóra... pél
daképre... amilyen te is vagy, kedves rokon! Ne... ne is
tiltakozz, jó lovag! A fiam igencsak sokat tanulhatna tő
led! Jó modort, életrevalóságot... mindenfélét. Néhány
napja még azt mondtad, hogy távoli tájakra készülődsz a
testőreiddel...
 Igen, de... - kezdte Arachnoy, Pear azonban újra le
intette.
 Nagyon megtisztelnél, ha tennél egy kis kitérőt Len-
dor felé. Fejedelmi utazás, minden kiadásodat megtérítem,
busás köszönet járna a rokoni segítségért... Lendorról a
világ minden tájára indulnak hajók, tehát célhoz érsz...
egy kis kitérővel mindenképpen. Nekem pedig ott lenne a
tudat, hogy a pénzem és a fiam élete biztonságban van!
Arachnoy vagy egy percet is várt, töprengve kortyolgatta a borát, mire megszólalt:
 Csak a te kedvedért, rokon! Ez a kis kitérő szent fe
ladatom teljesítésében akaszt meg, de... legyen, ahogy
óhajtod!
 Tudtam én! - vigyorodott el Pear, és barátságosan a
lovag vállára csapott - Egyébként, miért is kerestél, ked
ves barátom?!
- Lenar Arachnoy átszellemült arccal mosolygott. S még azt mondják, hogy a kereskedők jó emberismerők!
- Tulajdonképpen... nem is érdekes...
Pear fia Bauros a konyhában ült, és éppen a harmadik baracklekváros óriáslángost tűntette el.
Köpcös fiú volt, barna bőrű, mint az apja, vörösesbarna fürtjei csigába csavarodtak. Lágy, óriás, barna szemeivel
olyan esdeklően tudott kérni, hogy a szakácsok akkor is adtak volna neki egy negyedik lángost, ha történetesen
nem gazdájuk fia.
Fekete ünneplőruhában feszített, amibe már rég beitta magát a pecsenye, sült zsír és a gőz szaga.
Valószínűleg kap majd érte az apjától, de most egy gyors szidásnál úgysem kell többre számítania. Elvégre ő
az ünnepelt. Mellesleg már majdnem tizenhárom éves, csak van valami beleszólása a dolgokba!
Lapos pillantást vetett a konyha lócáin lebzselő markos fickókra. Tudta, hogy látta már őket valahol, valamikor.
Csak idő kérdése, hogy eszébe jusson.
Tarek bácsi - anyja öccse, aki amolyan nevelőféle volt mellette - mindig is mondogatta, hogy a kis Baurosnak
micsoda pompás emlékezőtehetsége van.
A dolgok megrekedtek a fejében. Egyszerűen fennakadtak elméje hálóján. Már kora gyerekségétől így volt ez,
és ahogy nőtt, úgy erősödött benne a képesség.
Soha nem kellett kétszer meghallgatnia valamit, hogy emlékezzen rá. Amióta megtanult olvasni, szinte mindent
hiba nélkül vissza tudott idézni, ami írott szót csak látott.
Helyek, nevek, események... minden ott lapult a kobakjában. Csak hagynia kellett, hogy az emlékezete kilökje
magából, amire szüksége volt. Erőlködni sem kellett.
Csak hát mindenre kristálytisztán emlékezni... sok volt ez egy fiatalembernek. Sokan egyszerűen lustának, mások
együgyű mihasznának tartották. Bizony, ha nem az uraság kölyke lenne ez a sokszor bákón maga elé meredő fiú,
hát...!
Amikor az apja előrukkolt vele, hogy varázslót faragtat a fiából, sokan a fejükhöz kaptak. Hát illik így
megcsúfolni egy régi kereskedőcsalád hagyományait?! Micsoda eszement ötlet! Még, hogy varázsló!
Nohiszen!... Most már nyilvánvaló, hogy honnét örökölte a fura gondolatokat a fiú! Az alma meg a fája...
Varázsló lesz...
Ezt azon a három évvel ezelőtti reggelen mondta egy pap, amikor apja elvitte Fabiot templomába. A kalmárok
istenének papjai aranyló köntösükben végezték dolgukat vagy fohászkodtak a saját fajtájuk gazdagodásáért és min-
denkori boldogulásáért.
Pear arra volt kíváncsi, vajh fiára áldását adná-e a mindenek előtt való Fabiot.
Az egyik pap hosszan beszélgetett Baurosszal; figyelte, hogy reagál, mit gondol. Végezetül méla undorral
vezette vissza az apjához.
- Varázsló lesz...
Szinte köpte a szavakat. Az aranyszín köntös alatt az aranyporral megfestett arc érzéketlen maradt, de a szemei
megvetően villantak.
- Mindent megjegyez, de semmit nem hisz.
Ez majdnem úgy hangzott, mint valami vád.
Bauros mindenesetre tágra nyílt szemmel itta magába a templombelső látványá t: A papok, akiknek akkora
könyvtára volt, hogy három család is ellakhatott volna benne... A papok, akik aranyporral fújták be a bőrüket,
aranyfényű köntösökben sétáltak, aranyosan fénylő díszek rengetegében éltek, mézszínű gyertyák ezreinek fénye
űzte el templomukból az utolsó morzsányi sötétséget is... A papok, akik a szemében a pompa és vágyálom
netovábbjának látszottak, s akik kényelmetlenül fordították félre a fejüket egy tízéves gyermek kutató pillantása
láttán.
Varázslónak való...
Bogarat ültettek Pear fülébe. Varázsló... Az ő fia! Még nála is többre viheti! Ha tényleg... igazán... varázsló
le-
hetne. Olyan, aki szelet kavar, hogy hajtsa a saját hajóit, és elsüllyessze a rivális kalmárok gályáit! Olyan, aki... di-
nasztiát képes teremteni!
Ez volt az az álom, amiért Pear bármit megtett volna.
Hogy drága dolog a taníttatás?!
Kit érdekel?!
Egy mágus olyan befektetés, aminek már a kamataiból fejedelmi vagyonra és hatalomra lehet szert tenni.
S az ő fiából, a kis Baurosból, a kis mihasznából, az el kényeztetett lurkóból varázsló lesz! Nem holmi vajákos
vagy bugris tenyérjós, hanem igazi varázsló!
Méghozzá a legjobb!
S egy napon majd fia születik, akinek nagyobb hatalma lesz, mint családjukban eddig bárkinek...
Úgy legyen!

Bauros fölpillantott a negyedik lepény szánalmas roncsai közül, és még egyszer megnézte magának a hosszú lócá-
kon zabáló harcosokat.
Állítólag Arachnoy lovag - a távoli rokon - fegyveres csatlósai. Kiborotvált, sápadt fickók voltak, csupa bőrvér-
tes, markos alak. A fiúnak főleg a szegecses csuklószorí-tóik tetszettek.
Ketten már bevedeltek egy-egy kupa sört, a nyurga egy tál szalonnás tojást lapátolt be éppen; a negyedik pedig,
akinek a képére egy madárszárny volt tetoválva, csöndesen rágódott egy marhacubákon. Csak néha böfögött egy-
egy erőteljest.
A fiú fölhúzta a vállát, és újabb lapos pislantást eresz tett meg. Ezt a nézését senki nem szerette. Alamuszinak,
sunyinak érezték. Kajánnak. Mint aki tud valamit, amit senki más. Valamit, amit talán jobb lenne nem tudni.
Igen... már emlékezett.
Cerebis ünnepe volt, amikor a városi börtönben kuksoló halálraítélteket kivégzik. Bitó... nyakazás...
kerékbetö-
rés... nyúzás... karóba húzás... Csupa olyan dolog, ami korántsem egy tizenkét éves fiúnak való...
De azért ott kuksolt egy padlásszobában, és sámliról pi-piskedve leste végig a kivégzéseket.
Vagy két hónapig rémeseket álmodott, két-három alkalommal még be is pisilt.
Azok az emberek meghaltak...
Igen, ott látta a langalétát.
Kerékbe törték.

Rentzalra telepedett az éj.

Itt soha nem volt csendes az éjszaka, az utcákon hajnalig kószáltak azok, akik dolgai nem bírták volna el a nap fé -
nyét.
A tenger cserfes locsogása nélkül a legtöbben talán elaludni sem tudtak volna. Azok, akik csak átutazóban vol-
tak errefelé, pont emiatt nem tudtak pihenni.
Sószag, fellegkárpitos ég, mattezüst félhold.
Lenar Arachnoy fél tucat legényével a kikötőt rótta már alkonyat óta. Még a búcsúünnepség előtt voltak, így
sikerült magát kimenteni ma este.
Ki gondolta volna, hogy ez az ostoba kereskedő ilyen fenemód ragaszkodó lesz?!
Egye fene! Majd egy kicsit megkurtítják a pénzecskéjét. Tudni akarta, hogy miféle hajó az, amivel nekivágnak a
jeges tengernek Lendor felé.
Emberei - Dögöt kivéve - a kikötőt járták, matrózokkal poharaztak, utasok felől kérdezősködtek naphosszat.
Estére kiderült, hogy a hajó - egy jidori gálya - holnapután, korán reggel fut majd ki. Utas - rajtuk kívül - csak
három selyemmel üzletelő kalmár és valami Lendorra utazó nemes fiú lesz. Gyerekjáték.
- Miféle nemes? - húzta föl a jobb szemöldökét a bandavezér.
Az emberei nem szerették ezt az arckifejezését. Nem sok jót ígért. Nekik, akik ideig-óráig a Rontás Erdejében
tanyáztak - volt idejük megtanulni néhány alapvető, csúf igazságot.
Például azt, hogy aki abban a rengetegben teli torokból ordítva méltatlankodik, az semmi perc alatt elpatkol. Meg -
hallja valami... valami, ami húst és csontot és velőt zabái, élő lelket fal, aztán... annyi nekik.
A Rontás Erdejében akadtak efféle dolgok.
Tulajdonképpen szinte más sem akadt. Ezért is jöttek el onnan. A régi szokásokat azonban még nem vetkőzték le
teljesen.
Arachnoy összevonta a szemöldökét. Nem igazán örült ezeknek az utasoknak. A jelenlétük a véletlen balesetet is
gyilkosságnak fogja feltüntetni...
- Miféle nemes? - mormolta újra.
Varnyúképű, a szótlan zsoldoskatona követte a hírek fonalát, s míg a többiek a kalmárokat kerülgették, ő a ne -
mest és a kíséretét kutatta föl.
S amit talált...
 A zavar és csöndes elégedettség még mindig ott ült az ábrázatán, amikor jelentett a rablóvezérnek.
 Valami kirovangi kölyök. Némi pénzzel és kíséret
nélkül utazik. Egy törpe szolgája van összesen.
 Utálom a törpéket - köpött ki Feketefog Maaros. -
Büdös a szakálluk...
 Min vigyorogsz, Varnyúpofa? - vakkantott Dep, aki
fekete sörényét tizenhárom fonatba rendezte, és egy ezüst
csattal fogta össze. - Tán csak nem megint összeszedtél
valami takaros fehércselédet, aki imádja a pofádat?!
A tetovált arcú férfi félig lehunyt szemmel vont vállat. Ki tehet róla, hogy a nők szeretik a tetováltakat?!
Tulajdonképpen megkönnyebbült, amikor Lenar Arachnoy úgy döntött, hogy ideje betérniük valamelyik csap-
székbe egy pofa sörre.
Feltápászkodott a síkos kőbakról, és a vízbe köpött. A többiek már a Kosfőhöz címzett kocsma ajtajában tolong -
tak, amikor lassan ő is elindult. Előtte azonban tisztelettel fejet hajtott, és ökölbe szorított jobbját a vértjéhez
érintette. A szíve fölött.
Mint valami tisztelgés...
Két sarokkal odébb, a rakpart szélén, a sötétség leple alatt egy köpcös alak ácsorgott, és a szerencsekatonát fi-
gyelte. Mindent jól csinált a Varnyúképű.
Ahogy megegyeztek.
Ecquer sandán elvigyorodott.

Az idegen napnyugta táján érkezett. Középmagas, ösztövér alak volt, fekete köpenyét lobogtatta az estére föltámadt
szél.
A kanyargós erdei ösvény végén rábukkant a nevenincs falura, ahová igyekezett.
Errefelé emberek és orkok elég jól megfértek egymás mellett, házaik is vegyesen gubbasztottak az erdős
hegyoldalban.
Lassan elhallgattak a favágófejszék, a kolompolás jelezte, hogy a teheneket is hazafelé terelik már.
Az első, aki megpillantotta a vándort, egy ork kislány volt. Bumfordi képére nyíltan kiült a megdöbbenés. Ide-
gen errefelé - ahol Drufian papja is csak évente kétszer, a nagy ünnepek alkalmával jelenik meg - ritka, mint a
fehér holló.
Berohant a fából és vályogból épült házukba, és óbé-gatva az anyját hívta.
Az ork nő már csak a furcsa idegen hátát láthatta, de valahogy... rossz érzése támadt. A férfi oldalán himbálózó
sarló nem kerti szerszámnak tűnt.
A szomszédok hamar összeverődtek, egy szürkébe hajló szőrzetű vén ork hím baltát akart ragadni a falut fenye-
getők ellen, de nevetve lefogták.
Egyetlen emberférfi csupán, vándorbottal, útitarisznyá-val. Talán eltévedt és az utat követte a vándor. Lehet, hogy
szentéletű zarándok, akit nagy tisztelettel illik fogadni!
Amerre elhaladt, nagy tömeg verődött össze mögötte, és kísérték. Végig a tölgysoron, át a kis hídon, a kúthoz,
ami a tér mellett volt. Ott, a bíra házánál.
Semmiféle kérdésre nem válaszolt, pedig az orkok és nem egy emberasszony bizony sebesen pergő nyelvvel
kérdezte mindenféléről.
Sokan összegyűltek, és egyre csak jöttek. Mindenki látni akarta a megkukult idegent, aki már két fertályórája áll-
dogált a kútkávának dőlve.
Ügyet sem vetett a lábához tett korsó gyógyteára, sem a fenyőpálinkára és a rozspogácsákra.
Alig mozduló szemmel, rezzenéstelen arccal szemlélte a kíváncsi falusiakat. Érhető, hogy kíváncsiak... Hamaro-
san. .. Hamarosan mindent megtudnak!
Időközben már vagy százan verődtek össze, köztük az ősz bíró, aki visszaparancsolta a tiszteletleneket. Csak ne
nyúzzák a vándort, akárki fia-borja is!
 Lehet, hogy néma! - rikkantotta egy ragyás képű fér
fi, és elvigyorodott - Vagy hibbant!
 Honnan jött az úr? Talán bizony Krithmarból?!
 Nem látod, hogy zarándok? Azokat nem szokás le-
urazni! Hé... hé, te kölök! Mész vissza, az anyád minden
ségit!...
 A bíra már ütésre emelte a kezét, amikor hirtelen csönd lett. Nagy csönd.
Riadtan fordult körbe, és megpillantotta...
A vándorbot szálegyenesen állt a földön. Nem volt be-letüzve, nem tartotta senki-semmi, s mégis... megállt ma-
gától. Akik elég közel álltak, láthatták azt is, hogy hegye hüvelyknyire van a talajtól.
- Hírt hoztam.
Rekedt hang volt, hurutos a fedél nélkül töltött, hideg éjszakáktól. Szemei, barátságosan meleg, barna
szemek... a parasztokat fürkészték.
Emberek. Orkok. Hány efféle faluban járt már?!
Hány efféle faluban jár még ezután?!
Hány ilyen falu akad Swiellében?! És a kontinensen? És a világon?
Egy napon... majd a végére jutnak. Ahogy a prófécia is írja...
- Yvorl isten szavát hozom, aki szemét rátok vetette és
elégedetlen azzal, amit lát! - kezdte - Figyelmezzetek!...
Ti szenvedtek! Mást sem tesztek, mint robotoltok. Hol az
úr kedvéért, hol azért, hogy ki tudjátok fizetni az adót,
hogy télen éhen ne vesszetek, hogy éppen csak élhessetek!
Dolgoztok, s ennél nem is sokkal több az életetek!... Pedig
többet érdemeltek!
A bíra összerezzent, amikor többen is helyeslően elkiáltották magukat. A vándor folytatta:
 Valaha nem így volt. Valaha mindenki szabad volt,
tehetett, amit akart. Élhetett, ahol kedve tartotta... Most
adó, robot, dézsma, adószedő... ez az élet... Ti adjátok a
katonát a báró seregébe, leányaitokat az ágyába, pénzt az
erszényébe...
 Mit tehetnénk?! - bődült el egy ork. - Talán kapjunk
kaszára meg baltára, és essünk neki a vérteseknek?!
A boton zöld fény futott végig, és a szemet formázó fa-ragványok... megmozdultak. Kinyíltak.
Pár asszony elájult, a gyerekek sírni kezdtek. A férfiak rontásüző jelet mutattak, de fölöttébb sápadtan.
Tisztult a kör.
- Nem - mondta a köpenyes idegen, és baljával meg
markolta a szent sarló nyelét. - Nem kell ilyet tenni.
Csönd ereszkedett a falura, csak egy bóklászó tyúk ká-rálását lehetett hallani.
- Higgyétek az én istenemet, és bizony mondom, meg
segít ő titeket! A hatalmas Yvorl szeme a ti életeteket is
látja majd, s ha Ő veletek... ki ellenetek?!
A vándor lassan, csöndben mondta a szavakat, és a falusiak szájtátva hallgatták.
Zöld dicsfény övezte alakját, és a bot előtte lebegett. Amit láttak... csoda volt...
- Gyertek velem Yvorl útján!
Csönd. Zöld fény. A szavak a lélek mélyére hulltak. Hinni Yvorlban... Hiszen... az ő istenük...
A tyúk nyugtalanul kottyantott egyet, de ez is elég volt. A bűbájt mintha a szél fújta volna el.
Az emberek zavartan pislogtak, az orkok azonban csak annyit értettek az egészből, hogy valaki rosszat akart
tenni velük.
- Csülökre! - bömbölte az egyik nagydarab, elégedet
len hím, és pillanatok alatt balta meg kötél volt már a mar
kukban.
Majd adnak ők az efféle átkozott, szemfényvesztő csalóknak! Tudja mindenki, hogyan kell a fajtájukkal bánni,
csak az emberek gyávák és...
Zöld láng lobban, szél kerekedett, és ledöntötte az ágá-lókat a lábukról. A tűz, amit a vándor botja okádott rájuk,
beterítette az orkokat. Egyetlen porcikájuk sem égett meg, mégis úgy vonyítottak és vergődtek, mint akik tényleg
pörkölődnek.
A parasztok ordítottak, női jajveszékelés, gyermeksírás kelt mindenfelé. A megriadt állatok zavarodottan bőgtek,
és a szél, amit az idegen kavart, majd' mindenkit térdre kényszerített.
Ott görnyedtek a viharban, zöld lángok özönében, és tébolyult félelemmel, zokogva lesték a vándor minden
mozdulatát.
Alig egy órája még csöndes falucska volt ez, békésen készülődött az estére... Most maga a káosz tombolt benne.
 Letépett háztetők, szétrombolt ólak, beszakított ablakok, a
szélben pörögve szálló csirkék és egy kutya, amit iszonyú erő csap egy fának... A szél a sárba préseli őket, a
lángok belemarnak mindenkibe, aki megpróbál odébb kúszni...
Imádjátok Yvorlt... Ő az erő...
A gyerekek szüleikbe kapaszkodnak, hogy el ne ragadja őket is a vihar. Egy ork suttyót fölkap a szél, és a
lángok közé hajítja. Az apja - vörhenyes sörtéjű, tagbaszakadt favágó - utánakap, most már ketten vonaglanak a
szellem-tüzben, és üvöltenek, hogy hallgatni is szörnyű.
A pusztulás közepén ott állt a vándor.
Mintha a szelet meg sem érezte volna, úgy magasodott föléjük. Köpenye szeszélyesen vonaglott mögötte,
csuk-lyája a vállára hullt.
Közönséges, hétköznapi arca volt, feje kopaszra borotvált, szemei barnák. Pillantásában olyan gyűlölet ült, ami-
től még a vicsorgó orkok is megriadtak.
- Imádjátok Yvorlt!
A szél elült, és a hirtelen támadt, süket csöndben szinte föl sem fogták szavai értelmét. Senki nem mert sírni
vagy szitkozódni, ahogy végignézett a letarolt falun.
- Yvorl az erő! Aki Őt imádja, erős lesz! Aki ellene
vét... meghal! Fohászkodjatok hozzá, amíg még saját jó-
szántatokból tehetitek! Mert mindenképpen hódolni fog
tok előtte, de azt már tört gerinccel tehetitek csak!
Fejébe húzta a csuklyát, és megmarkolta a botot, ami újfent csak egy közönséges, faragott vándorbot volt.
- Építsétek újjá ezt a romhalmazt, emeljetek a tiszte
letére oltárt és kergessétek el a hamis papokat, akik nem
Yvorlnak áldoznak! Így legyen, s ne másként, mire visz-
szatérek...
Sárkolonc vágódott az arcába, és mocskolta össze a köpenyét. Az ork favágó dobta, aki mellett ott hevert a
szel-lemtüzben megnyomorodott fia.
- Zabálj sarat! - ordította, és két kézzel hajigálta a
mocskot. - Nesze, útravalóul!
Pillanatok alatt tucatnyian csatlakoztak hozzá. Sokan mozdulni sem bírtak, de üvöltöttek és a többi falubelit
bíztatták.
Falu... Romhalmaz, mindenfelé véres tetemek, döglött állatok, félig összedőlt házak, halottaikat sirató élők...
S az idegen, aki Yvorl szavát hozta el hozzájuk, úgy sétált ki a parányi településről, mint aki jól végezte dolgát.
Alapjában véve így is volt.
A félholt, rongyos és véres helybéliek nem akadtak a nyomára. Sem az erdőben, sem a szomszédos falvakban.
Igaz, azok már korábban megtapasztalták Yvorl igazságát.

Hetekbe telt, míg eltakarították a romokat, kijavították a sérült épületeket, és elásták a döglött állatokat.
Kilenc halottja volt a névtelen kis helynek, öt gyerek és négy felnőtt, emberek s orkok vegyesen.
A legnagyobb pompával temették el őket, amit csak elő tudtak teremteni, és a szertartáson ott volt Drufian idős,
holtsápadt papja is.
Amióta tudomást szerzett a történtekről, megállás nélkül segédkezett a falu újjáépítésében. Lelkiismeret-furda-
lása volt. Itt lett volna a helye. Azok mellett, akiknek még tudott volna segíteni.
De nem volt itt. Az innen ötnapi járóföldre lévő, szomszédos településen járt, amit valami ismeretlen pap rom-
bolt le. Egyedül egy egész falut... A túlélők zöld lángokról és pusztító szélviharról beszéltek habzó szájjal, mielőtt
meghaltak volna.
Ha itt lett volna... Hite erejével talán gátat tudott volna vetni a pusztításnak. Talán...
De nem volt itt... nem bizony...
Nevenincs, eldugott falvak tűnnek el szinte nyomtalanul, szerte a királyságban. Őrült próféták járják a vidéket,
és Yvorl hatalmáról prédikálnak. Az ő nevével a szájukon.
és az ő nevében gyilkolnak. Vannak, akik behódolnak, vannak, akik nem.
Idáig még minden épkézláb lélek eltűnt a káosz megjelölte helyről. Senki nem tudja, hogy mi lett velük.
Miért történik mindez?!
Ki tudja... Az emberek azt sem tudják, hogy Yvorl a Káosz istene. Tettei érthetetlenek, követői tébolyultak.
 S ő, a pásztorok istenének szerény szolgálója... ugyan hol volt, amikor a segítségére lett volna szükség?!
Lélekszakadva dolgoztak, hogy rendbe hozzák otthonaikat, és úgy tűnt, a kemény munka legalább hajszálnyit
csillapítja az érthetetlen rombolás fölött érzett keserűségüket.
Úgy tűnt, a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba.
Mindaddig, amíg el nem jött a... rontás...
Minden azzal kezdődött, hogy egy este a megvadult disznók megölték Drufian vén papját.

A sötétség és a kétségbeesés napjai következtek. A falu lakói csak azt fogadták el, amit a saját szemükkel láttak,
kezükkel érintettek. A valóság nem csapja be az embert, sem az orkot.
A valóság azonban megbolondult.
A bíró házában megveszett a homokóra, és a homok elkezdett visszafelé folyni.
Volt, hogy a kakas napjában háromszor is kukorékolt, és alig három nap alatt mindegyik szárnyaszegetten
dög-lődött.
A vadrózsa és a kökény egy időben virágzott, pedig valójában ennek még egyáltalán nem lett volna itt az ideje.
A kútban, a patakban, de még a csuprokban is fölforrt a víz, azután pillanatok alatt megfagyott. Napjában
megesett vagy tucatnyi alkalommal, és soha nem lehetett kiszámítani, hogy éppen mikor.
Az állatok megdöglöttek. Egyik a másik után. Legtovább a disznók húzták. Miután már embert is öltek, a falu-
siak mindet le akarták vágni, de olyan fenyegetőek lettek, hogy senki nem mert az ólak közelébe menni.
Azután egy éjjel a disznókat megölte valami. A nyomok alapján részben disznó, részben farkas lehetett, és
mérete egy medvéével vetekedett.
Az emberek rettegtek, és már a harmadik napon szedték volna a sátorfájukat. A világ, amit gyermekkoruk óta is -
mertek, kezdett semmivé foszlani. Megváltozott. Elromlott. Kiszámíthatatlan lett.
Minden rémség, amiről gyomorrontásos álmában kép-zeleg az ember... minden ott ólálkodott a küszöbön túl, ar -
ra várva, hogy árthasson nekik.
Az orkok valamivel szívósabbnak bizonyultak. Úgy döntöttek, hogy tapodtat sem tágítanak, és megvédik a sa ját
földjüket.
Az idegen hozta rájuk az átkot, a gonosz bűbájt, őt kell hát megtalálni és megölni, hogy megtörjön a rontás.
Régi istenükhöz, Groomshoz fohászkodtak, akitől még az emberek között, földet túrva sem fordultak el teljesen.
Grooms... Grooms segíteni fog! Nem hagyhatja cserben saját gyermekeit!
Tűzben edzett hegyű fagerellyel, cséphadaróval, szekercével, hosszú íjjal és tőrökkel föl fegyverkezve indult útnak
a tíz legbátrabb, legelszántabb ork férfi. Mind családot, porontyokat hagytak hátra.
Tudták, hogy van még remény. Az idegen nem ismeri ezt a vidéket úgy, mint ők, nem is olyan szívós... Nyomá-
ra lelnek és kiontják a belét!
Lehet, hogy valójában nem is olyan, mint amilyennek gondolják, lehet, hogy ismeri a vidéket, szívós, erős és ve-
szedelmesebb, mint egy falkányi veszett rozsomák, de...
Ebbe nem igazán akartak belegondolni. Megtalálják és kész.
Egy ködös hajnalon, amikor a tócsákban meggyűlt véres víz undorító buborékokat vetett, csöndben útra keltek.
Soha nem látta őket többé senki.
Napokig esett az eső, néha jéggel, néha hódarával, majd rekkenő hőség jött, hogy mindenki majd' elepedt egy kis
szellőért.
Végül megjött a szél is, bár ilyet még soha nem láttak.
A szélnek színe volt - kék, sárga, piros, mint a szivárványnak -, néha simogatott, néha vágott, mint a késpenge.
Az emberek féltek bemenni az erdőbe, féltek kilépni a házaikból. Az orkok élelme fogyott el először, és az
embereknek nem volt kedve osztozni velük.
Még mit nem! Maguknak sincs elég!
Ki kell tartaniuk... amíg... történik valami...
Merthogy olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy! Majd az istenek segítenek.
Voltak, akik titkon már azt fontolgatták, hogy valóban oltárt kellene emelni Yvorlnak, és akár vérrel is áldozni,
hogy ez a szörnyűség ne pusztítsa tovább a falut.
Az orkok egy éjszaka megrohanták az emberek raktárait, és elvették, amire szükségük volt. A dolog verekedés-
be torkollt, kővel dobálták egymást, és előkerültek a kihegyezett karók is.
Nyolcan meghaltak, őket hajnaltájt kaparták el a fáradt, elcsigázott, rettegő falusiak.
Másnap estére a sírokat elnyelte a föld, de a holtak fölkeltek, s megölték, akit csak találtak.
Tizenhárman vesztek oda azon az éjen.
 Egy reggel parázsló, forró eső hullott, és megégetett mindenkit, aki nem iszkolt elég gyorsan fedél alá.
Két napra rá egy fiatalasszony, aki vízért óvakodott le a patakhoz, szörnyethalt. Megpillantotta saját képmását
a víz tükrén és kővé vált.
Már senki nem járt kint, az erdő rohamos gyorsasággal kúszott előre, a házak küszöbéig.
Vérszínű virágok nyitottak mindenfelé, tengernyi virág a pipacséhoz hasonló illattal, ami édes méregként
keveredett a falu levegőjébe.
Egy reggel az egyik fa rádőlt a házra, ami mellett állt. Az emberek meg mertek volna esküdni, hogy előző este
még legalább húsz lábnyira volt a háztól, és cseppet sem tűnt korhadtnak.
Mintha csak úgy döntött volna, hogy kidől.
Senki nem volt már biztonságban. Sehol. Soha többé.
Ami körülöttük fortyogott, az maga volt a Káosz.

Gurin barnahajú, szeplős kislány volt, alig hatéves. Igaz, ez ork mércével mérve már nem számított olyan fiatalnak,
de a csöppség még így is túl kicsi volt, hogy egyedül kószáljon az erdőben. Főleg ilyen időkben!
A lányka tömzsi volt, szinte robosztus, de szögletes arca megszépült, amikor mosolygott.
Szeretett mosolyogni, de arra hamar rá kellett jönnie, hogy a korabeli gyerkőcök megijednek erős, hegyes fogai
látványától.
Hányszor hallotta: “Kicsim, ne játssz Gurinnal, még megharap! Látod, milyen ronda nagy fogai vannak! Ha
nem vigyázol... hamm!... leharapja valamelyik ujjadat!"
Eleinte sírt emiatt, de aztán már nem... megtanult csöndben, csukott szájjal mosolyogni. Sőt... egy kicsit
kuncogni is.
Pedig nem volt csúnya gyermek. Voltak, akik azt plety-kálták, hogy az anyja egyszer, még valamelyik szüreti
mulatságon förtelmesen berúgott, és összefeküdt valamelyik falubelivel. Szüreti mulatságon megesik az ilyesmi.
Az a falubeli azonban valószínűleg ember volt...
A kis félvér poronty persze mit sem tudott ezekről a dolgokról. Ő csak azt sajnálta, hogy nem babázhat a lá-
nyokkal. Nem engedték meg neki. Merthogy ő talán nem
is igazi kislány, hanem valami csúf manó, akit csak úgy találtak az erdőben...
A gyerekek szajkózták, amit a felnőttektől ellestek, a felnőttek pedig néha csudamód élvezetesnek találják má-
sok kínzását...
Jobbára a fiúkkal játszott hát - csupa kötekedő, nyegle embergyerek meg pár ork kölök -, de a dolog szinte min-
den alkalommal verekedésben végződött.
Hiába verték össze nem is egyszer, megtanulta, hogy ne vegyék el a kedvét a csetepatétól. A korához és a
magasságához képest erős volt és szívós.
Nem sírt soha.
Csak egy kicsit. Néha. Amikor senki nem láthatta. Kint az erdőben, ahol egyedül lehetett.
Gyakran kiszökött ide, amikor nem kellett a ház körül segítenie vagy ha nagy öröme vagy bánata volt.
Szerette az erdőt. Fogott egy darab fát - mindig ugyan az a darab fa volt, egyik vége régi ronggyal betekerve
-amit kinevezett kardnak, volt egy régi, fakéregből eszká-bált pajzsa... és az erdő hirtelen megtelt élettel.
Titokzatos rengeteg, ahol gonosz szörnyek ólálkodnak.
Elfek... vagy gulfok és gilfek... ahogy a nagyapó szokta mondogatni “Gulfok és gilfek... a rosszcsont né-
pek!"
Képzelt ellenfelekkel hadakozott; volt, hogy vérszomjasan szétcsapott közöttük, s volt, hogy kúszva-lopakodva
kellett menekülnie előlük.
A képzelete volt az egyetlen hely, ahol igazán biztonságban lehetett. Az emberek is rühellték, az orkok sem
igazán szívlelhették... Sokszor bizony magányos volt.
Egy ilyen csöndes, magányos délutánon, csak úgy, a maga szórakoztatására, kitalálta a kastélyt.
Patakmederből kikotort kavics volt az alapja, sárral, márgás falevéllel, fadarabokkal csinosította, erősítette,
amíg el nem készült.
Volt lakótornya, cölöpkerítése, saját kút az udvaron, istálló, pajta, tágas szállás a szolgálóknak és a katonáknak.
Merthogy sok szolga és fegyveres lakott a kastélyban. Ők gondoskodtak a hely legfontosabb lakójának, a Her-
cegnőnek kényelméről.
Az Úrnő, aki szépséges, erős, pompás ruhákban jár, kicsit ork, kicsit ember, úgyhogy mind az orkok, mind az
emberek szeretik.
Pedig sokszor, amikor éppen nem lovagol ki, nem vív a lovagjaival a páston vagy nem babázik - tízezer babája
van, mind másfajta ruhát visel és mind nagyon-nagyon szép - csak ül a torony ablakában, és vágyakozva nézi a
naplementét. Mintha várna valakire...
Ha az általa kitalált történetet meghallották volna az orkok, vagy csak megpillantják a kastélyt... csúf röhögés
lett volna a vége!
Lehet, hogy csak zavarukban vihognának. Ki gondolta volna, hogy a kis Gurin ilyen ötletekkel rukkol elő?! Hi -
szen csak történeteket hallott várakról, magányos hercegnőkről és gonosz szörnyekről, de látni... még egyet sem
látott.
Csupán a képzelete segítette, s lám... helyre kis kastélyt épített. Igaz, hogy a tavaszi hóolvadás itt-ott elmosta a pa-
lánkokat, és Ragga nagyúr ork vérteseinek bástyái is megsínylették a nyálkás-sáros időket - pedig a bástyák kavics-
ból épültek jórészt -, de... ezek helyrehozható károk voltak.
A kastély története benne élt, formálódott. Szinte ő maga lett a kastély, amikor is...
A hely önálló életre kelt.
Titkon hányszor és hányszor kívánta... hitte, hogy a kastély - az ő kastélya - igenis mozog, él, a dolgok való-
ban megtörténnek!...
S most valóban így is volt.
A kastély is egy kissé másként festett. Úgy, ahogy az lelki szemei előtt mindig is élt. A falak, a gyilokjárók, a
tornyok... minden olyan... igazi lett.
És az alakok, amik idáig csak kavicsok voltak, meg makk és fenyőtoboz... Éltek. Sétáltak. Beszélgettek.
Látta őket. Hallotta őket.
Minden igazándiból történt.
Gurin boldog volt.
Ez akkortájt kezdődött, amikor a rontás a falura szakadt.
A kislány annyi időt töltött kint, a sáros patakparton a kastélynál, amennyit csak lehetett.
Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a felnőttek miért félnek az erdőtől. Szörnyekről és gonosz dolgokról sut-
tognak, amikor pedig az erdő csöndes és békés hely.
Az anyja néha megverte vagy bezárta, de a kislány nem sírt. Anya szereti öt, azért csinál ilyet.
Amikor lehetett, kiszökött. Főleg, mióta az erdő színpompás, varázslatos hely lett. A falevelek ezernyi árnya-
lata, a pillangókat fiadzó virágok, a tengernyi hangya, amik igazi lovagi tornát rendeztek, és az édes vadszeder,
ami talán csak a mesékben létezik... Mintha bűbáj ülne a tájon, és minden vágyát, titkos óhaját-sóhaját valóra válta-
ná.
Mintha csak erre várna...
Akárhogy is legyen, Gurin roppant elégedett volt. Rövid, nyomorúságos kis élete alatt talán először, istenigazá-
ból.
Legalább is addig a napig, amíg meg nem érkeztek a lovagok.

- Káoszvarázs - intett a fejével Deur Lorach, és csak any-nyi időre tolta föl a sisakrostélyt, hogy köpjön egyet.
Káoszvarázs. Láttak már ilyet mind, de soha nem lehet fölkészülve az ember erre a rettenetre.
Ameddig a szem ellátott, lázálomba illő tájék tárult a szem elé. Beteg, kifacsarodott fák, buján és ezerfelé ter -
jeszkedő indák s folyondárok tömkelege.
A virágok makacsul elfordultak a napfény elől, és az erdő dohos párával telt meg.
A félhomályban alakok mozogtak, valahol a még ész-revehetöség határán.
Lent, a szarv alakú vízmosáson túl lapult a parányi falu. A hatodik ezen a környéken, amit Káoszvarázs rontott
meg.
A lovagok tizenheten voltak, csupa darabos, kemény férfi. Csataménjeik páncélja megkopott, a harcosokból
sütött a fáradtság.
Miért?!
Miért kell ennyi embernek elpusztulnia?!
Csakhogy Yvorl újra kesztyűt dobhasson a birodalmak képébe és megmutassa, hogy azt tesz, amit csak akar.
Káosz...
Egy bagoly repült el a fejük fölött. Úgy festett, mint egy teljesen kifordított madár, ami vaksin imbolyog a kora
esti fényben.
Van-e valami rendszer benne?!...
Az elf felderítők nesztelen léptekkel osontak vissza a csapathoz. Könnyű, kámzsás ruhájuk szinte teljesen bele-
olvadt a környezetbe.
 Már amikor a fák nem döntöttek úgy, hogy éppen kár-minszínt öltenek.
Az elfek csöndes, kísérteties népek voltak, nem féltek még a holtak lelkeitől sem. Most azonban kétségbeesetten
tárták szét a karjukat.
Ami odalent a faluból megmaradt, az már semminek nem volt hívható. Csupa rom, roncs házak és emberek.
Eleinte mindenki úgy gondolta, hogy az orkok tehetnek mindenről. Grooms itt ragadt gyermekei, akik titkon
bűnös dolgokat müveitek.
Sokan nem tartották bölcs gondolatnak az orkok letelepítését. Mocskosak, vadak és félelmetesek.
Nem mintha a legtöbb ember más lenne, de mégis...
Az elfek félrevonultak, és arcukba húzták a kámzsát.
Ami itt történt, az a legősibb és legszentebb dolgok meggyalázása volt.
A Káoszt engedték a világra.
Azt a zűrzavart, ahol minden a visszájára fordul, ellentmond a józan észnek, minden eddigi szokásnak, s rövid
idő után önmagának is.
A Káosz a lehetőségek örvénye. Csak senki nem tudja, hogyan is éljen ezekkel a lehetőségekkel...
A lovagok idegesen markolták a fegyvereiket. Hamarosan lemegy a nap, és akkor... akkor...
Az öszvérek vontatta ponyvás szekérről lekászálódó alakot babonás tisztelet övezte.
Pedig vézna, töpörödött emberke volt, ősöreg és legendásan büdös. Fekete köpenyét teljesen átitatta már a sok
vegyszer és füst szaga, saruja foltozott.
Bárki toprongyos koldusnak nézte volna, ha nem utazik vele egy regimentnyi harcos.
Ő volt a Pöröly, a Káoszpöröly Rend rangidőse; vén mint az országút és szívós, mint a tölgy.
Pap volt, aki rendet próbált csempészni egy zűrzavaros és hitetlen világba.
Sokan remélték, hogy ez a küldetése lesz az utolsó, és végre átadja valaki másnak és fiatalabbnak a rend szent
pörölyét és vele a hatalmat.
Mindezidáig csalódniuk kellett.
Pöröly az irtás széléhez csoszogott, és undorral vegyes számalommal nézett végig a meggyötört tájon.
Leakasztotta övéről a szent kalapácsot, és sokáig csak nézte, nézte... Az elmúlt hetekben már hatodszor készült
a megtisztítás rituáléjára,
..Mert nem a külső, hanem az, amit rejt, az számít. A rútság is takarhat jót, de a rend hiányát nem lehet elfogad-
ni sem elviselni. A rend hiánya magának az életnek a hiánya, mert a rend maga az élet, s az élet maga is rendet kö-
vetel. A törvény az, ami áthághatatlan, aki vét ellene, az élet ellen vét. S ki más életére tör, lakoljon az a legször-
nyűbb halállal! Rá a Rend Pörölye sújtson le!"
A hit, ami az istenek eszköze és a gyarló lelke menedéke, most erőt adott neki. Lesújtott a kalapáccsal, és a sárga
váladékot felböfögő földre csapott.
A talaj megremegett, a fák sikoltani kezdtek, mintha maga a táj próbált volna szörnyű csikorgással megszaba-
dulni eddigi állapotától.
A lovagok megsarkantyúzták lovaikat, és levágtattak a faluba. Megszentelt fegyvereiket lengették, s végig a Rend
isteneihez - elsősorban Mark'yhennonhoz - fohászkodtak, hogy acélozza meg lelkűket és karjukat egyaránt.
Azon kevesek, akik csont-bőr félholtként, éhezve és rettegve még éltek, most kitódultak a romos kunyhók elé.
A nap fényét annyi idő után ismét láthatják. Még ha csupán az alkony utolsó percei is ezek.
S a lovagok... csodás, páncélos megmentőik... talán éppen a király küldte őket...
Egy perc alatt levágták a szerencsétleneket. Jobb így nekik...
Csóvát vetettek a házakra, és már iszkoltak is visszafelé. Majd bolondok lesznek bevárni, hogy valami iszony -
tató szörnyeteg ront elő az átkozott erdőből!
A vízmosás pereméről nézték a lángokat, amik kíméletlenül fölfaltak mindent a környéken.
Számolatlanul gomolygott a pusztuló világ üszökhalmai fölött a füstcsík. Yvorl - az átkozott - nyilván boldog.

Gurin kába volt. Csak feküdt a hamuban, ami már rég kihűlt és a könnyei is elapadtak. Nem evett már napok óta,
de nem is lett volna mit.
Meghaltak. Nem tudta, hogy ez mit jelent, de nem voltak sehol a szülei, és hiába sírt, könyörgött, hogy jó lesz,
nem szökik el többé... nem jöttek vissza.
Talán már nem is szerették. Mert rossz volt...
Álom és ködös ébrenlét között imbolygott, és egyre hosszabbak voltak az álomtalan alvás órái.
Azonban még mielőtt örökre elaludt volna, egy idegen megtalálta és megmentette.
 Adott neki inni és enni, s megígérte, hogy vigyáz rá. Jó volt hozzá, mint a saját apja.
S mennyit mosolygott!
Szőrtelen arcában még a barna szemek is nevettek. Vidám volt és nyájas.
A kislány csak a faragott vándorbottól tartott. A belevésett szemek mintha megállás nélkül őt figyelték volna.
Elégedettnek tűntek.
3. Tengeren

Ecquer a hajóorrban állt, és nagyon rosszul érezte magát. Hányt is volna, de amit idáig megevett, azt már mind kio-
kádta. Így maradt az émelygés és a szédülés.
Nagyon remélte, hogy a hajósnépség buzgón fohászkodik minden féle vízi istenekhez, mert ennél egy hajszállal
erőteljesebb hullámzástól még a gyomrát is kiadja!
Tulajdonképpen a legnagyobb baja az volt, hogy félt.
Márpedig ő rettegett a félelemtől.
Gyűlölte a tudatot is, hogy van, amitől félnie kellhet.
Pedig volt idő, amikor szerette a mély vizet. Sőt, a tengert is. Mielőtt még Meiran Vermébe vetették volna...
...Mély, obszidiánfekete akna volt. A fáklyák fényében itt-ott olajosan csillogó vérfoltok látszottak. A Verem alján
hulladék - szivárványosan csillogó, kiontott belek, csontszilánkok, levágott ujjak és húscafatok - és a küzdő felek.
Öt öt ellen. Az egyik oldalon csupa-csupa törpe, a másikon vegyes népség. Emberek és egy ork. No meg persze
ő maga. Nehéz vértek, sisakok, pikkelyes karvasak és pajzsok; a törpéknél szöges buzogány, bárd, béltépő kard,
náluk rövidebb pengék, hálók, néhány dárda.
Az akna falát elcsúfító szörnypofájú vízköpők pedig kérlelhetetlenül ontották a fekete vizet.
Az ezerfejű tömeg elégedetten üvöltött. Tetszett, amit láttak.
Ők tizen vicsorogva egymást ölték. Vízben harcolni. Egyre emelkedő, zubogó, kavargó, fortyogó fekete vízben,
ami elnyel, lehúz...
Aki leoldotta a vértjét - ha volt rá ideje egyáltalán -, azt rövid úton megölték. Pajzs, sisak, karvasak... mindez
ólomsúllyal húzta őket lefelé. Levetni és meghalni vagy meghagyni és meghalni...
Nem volt sok idejük dönteni.
Fulladozva-kalimpálva, félvakon küzdöttek. A tömeg tombolt. A gyönyörűség, amit a látvány - s hogy ott lehet-
tek és eldicsekedhetnek, hogy ők mindent a saját szemükkel láttak - okozott, megérte a leszurkolt fél ezüstöt.
Az ork beletörte a lándzsáját egy törpe koponyájába, és fürgén, macskamozgással kezdett fölfelé kúszni a
vízköpőkön. Egyre följebb és följebb, és...
Egy ember - valamelyik társa a trióból - hálót dobott rá, visszarántotta. A háló ólomnehezékei lehúzták az
or-kot, aki menthetetlenül belegabalyodott, és üvöltve süly-lyedt az akna mélyére.
Hiába, mindenki ismerte a szabályokat: Csak egyetlen túlélője lehet a viadalnak. Csak egy győztes van.
Eleinte még számított, hogy kivel küzd ki ellen, ki segíti, ha csak időlegesen is, de... többé már ez sem volt
érdekes.
Megragadták a lábát, húzni kezdték lefelé. Törpék. A törpék gyűlölték öt. Pedig...
Az egyiknek kinyomta a szemét, és összeakaszkodott a másikkal. Őrült kapálózás, egymás torkának keresése
volt ez a sustorgó, fekete vízben, ami csak emelkedett, befolyt orron-szájon, fölfordította a gyomrot; a tömeg
egyetlen üvöltésben olvadt föl, színes fények kavarogtak és a víz, a víz fekete és hideg, és...
Újra a korlát fölé hajolt és hányt. Ezúttal epét.

A gálya - a matrózok teknőnek titulálták, a kapitány szerint Sárkányszárny volt a neve, és jól bírta az északi, jeges
vizeket is - dagadó vitorlákkal haladt Lendor felé.
A kapitány - szikár, rőt szakállú alak volt - azt is állította, hogy mind közül ez a legpompásabb jidori gálya.
Természetesen.
Azért - az efféle kijelentései ellenére is - kedvelték öt a matrózok, mert alapjában véve jó tengerész volt. Ismerte
az északi tengert, és az év ezen szakában is kimerészkedett a nyílt vizekre s élve vissza is tért. Pedig... azt még a bo-
lond is tudja, hogy az Üvöltések-tengerének szürke vízében ilyenkor párzanak a rettenetes krákok, és azok bizony
néha errefelé is tévednek a nagy nászi kedvükben.
Mindenesetre a Sárkányszárny masszív felépítésű, karcsú gálya volt, felvont fő és orrvitorlával, két evezősorral
és a raktérben az utasok poggyászával meg a kalmárok selyembáláival. A fedélközben laktak a matrózok, és itt
szorítottak helyet az utasok számára is.
 Két kölyök, tucatnyi gyanús külsejű... testőr - Nordes-ben már rég gályapadba küldték volna őket -, a három ku-
fár és a cselédeik, no meg a törpe...
A kapitány is kiürítette a kabinját, hogy a sok léhűtő elférjen. Ha már egyszer a kialkudott ár másfélszeresét fize-
tik. Igaz, ezzel még nincsenek egészen tisztában, de a tenger kellős közepén majd ők is így fogják gondolni.
Ez nem kalózkodás, hanem üzlet.
Valamiből mindenkinek meg keli élnie...

Peltár és Bauros a tatfedélzet ponyvasátra alatt ücsörögtek, és a tenger figyelték.

Az északi vizek jeges szél kergette, tajtékos völgyei és hegyei fölött sűrű, tintaszín fellegek gyülekeztek.
- Vihar lesz - jegyezte meg tudálékosan Peltár. - Holnap vagy holnapután. Legkésőbb holnapután...
Bauros beletúrt vörösesbarna üstökébe, és széles csontozató ábrázatára vigyor ült ki. Ami persze azonnal el is
tűnt, nehogy a másik fiú észrevegye. Nem akarta megsérteni.
Baurost roppant szórakoztatta a nálánál alig egy esztendővel idősebb fiú atyáskodó hangneme és fölös okoskodása.
Még akkor is, ha Peltár tényleg okos volt. Kár, hogy
olyan csudamód bizonyítani is akarja. Azt pedig nem veszi észre, hogy a másik sem taknyos kiskölyök már.
Peltár a szeme sarkából látta a pillanatok alatt elvirágzó mosolyt, de összeszorított szájjal úgy döntött, hogy
nem vesz róla tudomást.
Ami azt illeti, Baurosnak igaza lehet, hogy kineveti az okoskodásáér t. Viszont ő az idősebb, neki kell bölcsebb-
nek lennie. Neki kell felnőttként viselkednie.
Meg aztán Bauros utazhat bármilyen kísérettel, mégis csak egy kalmár gyermeke, míg ő, Peltár de Brasso, a
kirovangi arisztokrácia nemes gyermeke.
Bár... ezt tulajdonképpen nem igazán akarta érzékeltetni a rentzali fiúval. Elvégre is két hét alatt megkedvelte.
Pedig az első napokban nagyon nem szívlelhették egymást. Peltár már a gondolattól is rosszul volt, hogy bárki-
vel meg kell osztania a kabinját Ecqueren kívül.
A törpe csöndes volt, nem hajbókoló szolga, de mindent időben és pontosan elrendezett. Bezzeg ez a kalmár-
fiú! ... Mindenesetre Bauros kellemes csalódást okozott a figyelmes hallgatásával.
Az első éjszakán egyikük sem tudott aludni, csak a törpe. Arachnoy lovag ragaszkodott hozzá, hogy ő is a vé-
dence közelében alhasson, de Ecquer rövid úton félbeszakította a lovag tirádáját. Egyszerűen becsukta az orra előtt
az ajtót.
Egyikük sem aludt, pedig erősen igyekeztek úgy tenni, mint akik már ezernyi tájat bejártak, és tapasztalt utazók.
Ennek ellenére Peltár majd' elhányta magát minden alkalommal, amikor a gálya lecsúszott egy hullámvölgybe.
Már rég nem volt kedve kinevetni a törpét, amikor elrohant a palánkhoz rókázni.
A kirovangi fiú csak arra lett figyelmes, hogy a szomszédos priccsen, arcát a ronggyal kitömött párnába fúrva a
másik sír.
Pedig megpróbálta elfojtani a zokogását. Mindhiába.
Sírt az otthona, az ismerős arcok és hangok után, a bizonytalan utazás és a sok idegen miatt.
Varázsló lesz! Majd. Egyszer, amikor már nagy lesz, de az még sok idő. Most nincs itt senki, csak a sunyi lovag, a
kerékbetört csatlósa, a matrózok meg a gonosz fiú, aki undok módon viselkedett vele vacsoránál.
Valami nemesember fia...
Peltár lélegzetvisszafojtva hallgatott. Ő bizony meghalt volna szégyenében, ha más síráson kapja. Mint egy kis
kölyköt.
Nem! Tulajdonképpen nem akarta, hogy a másik fiú észrevegye, hogy ő nem alszik. Hogy hallotta sírni.
Nem... nem akarta... mert... ő is így érzett valahogy. Az a másik miatta... helyette sírt. Bánat... A bánat össze-
kapcsolta őket.
A tenger szomorú ónszíne mit sem változott a lomhán vánszorgó napok alatt. Ameddig a szem ellátott csak víz,
víz és víz. A szél hideg, nyálkás permetet fröcskölt a hajóra és megállás nélkül hintáztatta őket föl s alá a víz ölén.
Egy alkalommal sirályokat láttak egy irdatlan, úszó sziget fölött keringeni, ami időnként vizet köpött.
A tengerészek babonásan rontásűzö jeleket mutogattak és azt motyogták, hogy az ott egy darab föld, amit a
tenger démonai állattá változtattak...
Csöndes unalomban gördült tovább az idő a maga utján. A matrózok csöndes utálattal szemlélték a lovagot és
haramiapofájú csatlósait. Hiába próbálták a gazdag, utazgató nemesembert és kíséretét adni.
A fiúkkal nemigen törődtek, ők a kapitány ügyfelei.
Ami a három, selyemkaftánba öltözött kalmárt illette, ők roppant udvariasak voltak Baurosszal, akiről kiderült
-Arachnoy lovag pletykáiból legalább is -, hogy a rentzali Pear gyermeke és a meirani Fegard uraság ajánlólevelét
hordozza. Tekintve, amit Gideon Fegardról tudtak a magukat jól informáltnak tekintő jidoriak... ez a fiú és az
apja nyilván szentek és mérhetetlenül gazdagok, hogy a fél
világ egyik legrettegettebb kalmárfejedelmét tudhatják maguk mögött mentorként.
Nem sok vizet zavartak hát - ugyan ki olyan bolond, hogy a meiraniakba belekössön? -, csendben megültek a
saját kuckójukban, és ismeretlen nyelven szidták a tengert.
A szél szinte óránként váltogatta az irányát és erősségét, mintha csak gonosz istenek szeszélye hajtotta volna
őket. Szélirányba állítani a vitorlákat - újra és újra - bizony erősen próbára tette a legénységet.
A fedélzetmester - tagbeszakadt, hízásnak indult, ragyaverte fickó - úgy káromkodott, hogy a sokat megélt
tengeri medvék is sápadtan hallgatták. Csoda, hogy mi mindennek mondta el az egek úrnőjét.
Ezek után már senki nem csodálkozott a kíméletlenül gyülekező, fekete fellegeken...
Az első hét végére a két fiú már szinte egész nap együtt lófrált. No nem mintha olyan sok hely lett volna a
gályán, ahová érdemes lett volna bekukkantani, de... korukbeli más úgysem akadt a hánykódó lélekvesztőn,
akivel szóba állhatták volna.
Elegük volt már a kovásztalan kenyérből, a sózott heringből, az aszalt szilvából és a poshadt vízből.
Mosdani szerettek volna, de csak olyan víz akadt, ami csípte a bőrt.
Csodálatos lett volna, ha a deszka nem imbolyog megállás nélkül a lábuk alatt, ha legalább akkor nem billeg,
amikor a palánkra rögzített kötélbe kapaszkodva a dolgukat végzik...
Az egyik alkonyati órán - talán az ötödik napja lehettek már úton - Bauros méla undorral nézett a maguk mögött
hagyott végtelen tengerre, és tőle szokatlan bőbeszédűség-gel jegyezte meg:
- Utálom a tengert!
Peltár megengedett magának egy futó mosolyt pelyhed-
Összehúzott köpenyben guggoltak a palánk takarásában, és a szürke eget fürkészték. Volt, hogy nagy kedvet
éreztek a fecsegéshez is, de két reménybeli varázsló nem lotyog úgy, mint holmi buta fruskák!
- Mikor már eléggé elsajátítom a bűvös tanokat, képes leszek hajó nélkül is átkelni a tengeren! - bólogatott ko -
moly meggyőződéssel a képén Bauros.
Peltárnak a szája is tárva maradt a csodálkozástól. Ez a csöszmök ugyanazért utazik Lendorra, amiért ő?!
Így esett, hogy felfedték egymás előtt féltett titkukat. Két leendő mágustanonc, akik egyelőre csak parányi li-
dércfény-fiókákat tudtak idézni, és a másik füle mögül állítólagos rézpénzeket elővarázsolni.
S valahogy így kezdődött a barátságuk.

Ecquer a Sárkányszárny orrában állt, és a láthatárt fürkészte. Koromfekete felhők tornyosultak amíg a szem ellátott,
és a matrózok mogorván vonták be a vitorlákat.
Néhányan félhangosan azon tanakodtak, hogy nem kellene-e a fedélzetmestert vízbe hajítani. Valószínűleg az ő
istenkáromlása hozta fejükre a bajt.
Behúzták az evezőket, rögzítették a kormányt, és a kapitány mindenkinek kiosztatott egy pint manópálinkát.
Még a lovag legényeinek is.
Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy irgalmatlan vihar vár rájuk.
A törpével senki nem foglalkozott. Fekete nadrágját és bőrzekéjét finom tengeri só fedte, amitől teljesen soha nem
tudott megszabadulni.
A köpenyétől és a szerencsehozó amulettjeitöl egy percre sem volt hajlandó megválni, amin senki sem cso-
dálkozott. Az ember - alkalomadtán a törpe - soha nem vértezheti föl magát eléggé a tenger rontásával szemben.
A törpe visszavágott hajába beletúrt a szél, aminek egyre érezhetőbben viharszaga volt.
Az egyik palánk mellé lökött kötélcsomón állt, hogy jobb helyről szemlélődhessen.
A sziget még sehol, a vihar a nyakukon, és neki már nagyon-nagyon elege volt ebből az utazásból. A gyomor-
forgató hullámzásból, az egyhangú kosztból, az átvirrasztott éjszakákból, de legfőképpen a lovag büdös csatlósai-
ból.
Kivéve talán a Varjúképűt, de őt régről ismerte. Még abból az időből, amikor a Légióval járták a kontinens va-
karcskirályságait.
A tetováltképű az ő keze alatt szolgált, amikor még nem volt vezérkapitány. Később ő csinált belőle hadnagyot.
Ahogy így elnézte, a sereg rendesen elzüllött azóta, hogy szélnek eresztették a jó harcosokat is. Varjúképű is
rablásra adta a fejét.
Szép mesterség, csak nem kifizetődő. A kötél ugyanis csak annak hoz szerencsét, akit éppen nem akasztanak.
Meg hát ennek a Lenar Arachnoynak dolgozni... Jó nagy marha az az ember! Széllel szemben húsz lépésről is
megérezni rajta, hogy haramia.
 Ecquemek nem fért a fejébe, hogy az a rentzali kalmár hogy bízhatta rá a saját gyermekét?!
A törpe kedvelte Baurost. A maga érzéketlen kődarab módján persze, de kedvelte. A kisfürtös keveset beszélt, de
a szeme és az esze villámgyors volt. S mindenre emlékezett.
Sokra viheti még az életben!
Peltár úrfi azt magyarázta, hogy Bauros milyen remek cimbora és milyen pompás, hogy mindketten Lendor szi-
getén tanulnak majd mágiát...
Peltár egy okos, komolykodó, éretlen suhanc, akit az apjának már majdnem sikerült elrontania. Ez volt a törpe
saját véleménye, amit persze megtartott magának.
Ahogy azt is, hogy a kis Bauros - aki túlzottan is emlékeztette Ecquert egykori önmagára, semhogy igazán
re-
mek cimborát nézett volna ki belőle - drágalátos és állítólagos rokona... készül valamire.
Arachnoy lovag. Az arrogáns bugris, aki soha nem hallott arról, hogy egy nemes jobbal nyúl tálba, és a balt arra
tartogatja, hogy a válla fölött csontot vessen hátra az ebeknek.
Varjúképü állt meg mellette csöndben.
Mintegy véletlenül keveredtek egymás mellé. A hajóút alatt immáron harmadszor, s csupán pár percre, nehogy a
haramiák gyanút foghassanak.
Amikor a rentzali fogadóban megpillantotta az utánuk szaglászó harcost, régi emlékek rohanták meg.
Talán jobb is, hogy odébbáll egy darabig. Kezd érzel-gössé válni. Lehet, hogy vénül.
Varjúképű megismerte, és azonnal biztosította hűségéről. A szemében ő még mindig a Légió vezérkapitánya
volt.
Így szerzett tudomást arról, miféle népekkel is fognak egy hajón utazni.
Ott támasztották a korlátot egymás mellett, és a hajó mellett haladó repülőhal-rajt figyelték.
- Mire készül a lovag? - köpött a vízbe a törpe. - Me
gint méreggel fog játszani?
A köpenye alatt megmarkolta az egyik talizmánt. Az unikornis-szarvból készült amulett egyszer már megmen -
tette a életét. Bő tíz nappal korábban - nem sokkal az indulás után - a lovag megelégelte, hogy a törpe testőr
mindkét fiúra ügyel...
A saját emberei pedig - hála Varjúképű elejtett megjegyzéseinek - nem akartak tengelyt akasztani olyasvalakivel,
aki valamikor a trigori légióban szolgált.
A dulakodásban még meg találna sérülni valaki, aki nem is törpe...
- Nem - húzta össze a szemét az ember harcos -, most
nem. Gyilkosság lesz. A vihar kitörte után nem sokkal...
Lehet, hogy a kalmárokat is levágják, de a két kölyköt
mindenképpen. Téged is, kapitány. A Dögöt akarja rátok ereszteni...
Ecquer egy körme alá fúródott szálkát próbált kipiszkálni és a homlokát ráncolta.
 Rólam mit gondolnak? - bökte ki végül.
 Hogy valamikor a Légióban szolgáltál, mint talpas -
mondta a másik halkan. - Idáig ez tartotta vissza őket at
tól, hogy a tengerbe dobjanak...
 Nem tudnak róla, hogy... ügyes... ügyesen hallgatsz
el dolgokat... Tehát a vihar eljöttével... Számíthatok rád,
Varjúképű?!
A harcos szélesen elvigyorodott.

A Dögöt a hajófenékbe zárva tartották.

Odalent mindent megtöltött a rothadás bűze, beette magát
a ládák fájába, a selyembálákba, a hordókba.
Eltűntek a patkányok, egerek és minden, amit a hóri-horgas alak ehetőnek talált.
A súly, amit a kalmár étkeit zabálva magára szedett, a tengeri út koplalásával elillant.
Ismét a régi volt. A büdös, gennyes bőrű, éhező dög.
Egy bála takarásában ült éjjel-nappal, és karmos ujjaival a padlóra szórt szalmában turkált. Éhezett.
Bauros jól emlékezett. Az ösztövér gazfickót valóban nyakon csípték, és irgalmatlanul kerékbe is törték.
Arachnoy emberei a bitófa alól ásták elő az első éjszakán, hogy ők maguk temethessék el a Rontás Erdejében.
Lenar ez egyszer szeretett volna a jó vezér szerepében tetszelegni.
 Az, ami három napra rá kiásta magát az erdő szentség-telen földjéből, némileg másként gondolta.
A ghoul szó úgysem jelentett volna számukra semmit, így megmaradtak a dögné\, amiből idővel név lett.
Néhai cimborájuk eszén a félholt állapot sem javított, így - ha megfelelően etették - egész könnyen irányítható
volt.
Idővel persze egyre kevésbé nézett ki emberien, és egyre többet kellett falnia, hogy legalább egy kicsit is emlé-
keztessen régi önmagára.
Mindenki őrültségnek tartotta Arachnoy ötletét, hogy szoktassák magukhoz az élőholtat, de idővel bevált a do-
log.
Szinte sebezhetetlen volt, nem érzett sem félelmet, sem fáradtságot vagy fájdalmat.
Egymagában képes volt féltucatnyi katonával elbánni, a karavánokat szinte segítség nélkül kifosztani.
S amit mind roppant nagyra értékeltek: gondosan eltakarította a mészárlások nyomait. Igaz, zabálásait senki
nem bírta végignézni.
Amolyan hasznos... háziállat lett belőle. Vagy inkább háziszörnyeteg.
Dög vizeletsárga szemei rezzenéstelenül kémlelték a félhomályos raktárt. A halovány fény kellemetlen volt, de
elviselte. Jobban szerette a teljes sötétséget. Jól látott éjszaka, és a szaglása... Igazán pompás volt.
A sok hús és vér szagát érezve csak nyöszörögni tudott kínjában.
Ehet... nemsokára... Arachnoy azt mondta...
Valamikor ismerte Arachnoyt. Együtt raboltak Shaldon-ban, még mielőtt a Rontás Erdejében kellett volna, hogy
meghúzzák magukat.
Valamikor ismerte. Valamikor a napfényt is szerette, mert éjszaka rosszakat álmodott. Olyankor a gonosz bo-
szorkányok macska képében rátelepednek az alvók mellkasára, hogy megrontás az álmukat.
Ez még akkor volt, amikor tudott aludni.
Enni...
A tekintetében nem sok emberi volt, ahogy fölpillantott. Mérges nyál csorgott le az állán, amitől az élők
megbénulnak.
Nem is olyan sokára...
Lenar azt mondta.

A vacsora után a lovag azzal az ájtatos óhajjal állt elő, hogy hadd költözzön most már ő a törpe helyére, hogy a
kis varázslótanoncokra ügyelhessen.
Hiszen a nemes Ecquer nyilván már belefáradt a daj-kálásukba, s szívesen csapna egy görbe estét a matrózok -
kal kockázva és poharazva.
Maga a lovag lepődött meg legjobban, amikor a törpe rábólintott a dologra.
Végül is, miért is ne?! Ez a kis pihenés valóban ráfér mindenkire...
A lepényhal és a rák pompás eledel volt, de lassan már mindenkinek kezdett elege lenni a tengeri kosztból. Sül-
tek, búzacipó, foszlós kalács, tepertő és sok bor... olyan étekről álmodtak, aminek nem sok köze volt a tengerhez.
Estére feltámadt a vihar ereje, a fellegek félelmetes morgással rázták meg magukat.
A rőthajú kapitány fancsali képpel állt meg a kormányállásban. Ma éjszaka a legénységének akár a felét is elve-
szítheti. S még jó, ha a hajó nem hullik darabokra.
A víz úgy forrt és háborgott, mintha a krákok násztán-cának kellős közepébe csöppentek volna.
Toronymagas hullámok emelkedtek az ég felé, cakkos fogsor vagy tüskés gerinc gyanánt.
Az ég tintafeketére váltott, a szél úgy jajgatott, mint valami elkárhozott lélek.
Az ember időérzéke teljesen eltompult, félvakon-félsü-keten botorkáltak a tengerészek, és próbáltak mindent le-
rögzíteni, amit csak lehetett. Mindenki biztos menedéket,
fogódzkodót keresett, ahová egy kötéllel odakötheti magát.
Az éji égbolton apró foltot söpört tisztára a szél, és a hold kíváncsi szemgolyóként gubbasztott odafönt. Azután
a szél tovább erősödött, villámlani kezdett, és az emberek most már valóban féltek.
A villámok vakító agyarakként bukkantak elő az éj ínyéből, a szüntelen mennydörgés megrázta az eget.
A fedélzetmester sápadtan s szokatlanul csöndesen dolgozott.

- Ma este a lovag fogja az álmotok vigyázni - mondta a törpe, és szótlanul szedte össze a holmiját.
A két fiú félelemmel vegyes tisztelettel nézte a törpe készülődését.
 Fekete ruhájára kantárszerű bőrhevedert húzott, aminek bújtatóiba egy sor furcsa tárgyat dugott.
Volt ott egy nagy, riasztóan élesnek tűnő tőr, amivel almát hámozni valószínűleg szentségtörésnek számított vol-
na. Egy vízhatlan zacskó, egy vékony zsinór, egy másik tok és egy... balta.
A nyele valami ősrégi állat göcsörtös csontjának tűnt, ívelt volt és feltehetően nagyon kemény. A fegyver feje
ezüstösen csillogott, és mindenféle kisilabizálhatatlan vé-settel, kacskaringós mintával volt teleróva.
Úgy nézett ki, mint amivel akár ölni is lehet.
- Háborúba készülsz, Ecquer? - próbált tréfálni Peltár
sután.
A törpe csak egy lapos oldalpillantásra méltatta a már nála is magasabb, nyurga fiút. Meghúzta az övét, köpenyt
kanyarított magára, és fejébe húzta a csuklyáját.
- Most dolgom van. Lehet, hogy ma éjszaka furcsa
dolgok történnek. Senkit ne engedjetek be a kabinba! Sen
kit! Engem se, a lovagot se... Senkit.
 De... - kezdte volna Bauros, a törpe azonban egy
szúrós pillantással beléfojtotta a szót.
 Lehetséges, hogy valaki nagyon be akar majd jönni.
Húzzátok az összes mozdítható holmit az ajtó elé és toljá
tok rá a reteszt is. Mondjuk, hogy rosszat álmodtatok. Kis
fiúkkal megesik néha.
Peltár ábrázata paprikavörös lett, de Ecquer figyelemre sem méltatta.
- Ha nagyon rosszra fordulnának a dolgok, a kajütab-
lakon át egérutat nyerhettek...
A két fiú értetlen pillantását látva odakacsázott a szoba tenger felöli falához, és elmozdított egy deszkát.
Két napjába került, amíg sikerült a vaskos ácskapcsokat és szegeket meglazítania, úgy, hogy kisded
mesterkedései észrevétlenek maradjanak.
A kéthüvelykes faelem oldalt csúszott, csak néhány laza szegecs és egy maroknyi szurkos kóc tartotta.
Kintről sós permetet és sötétséget préselt be az egyre erősödő szél. A mécses gyér fényében egy kötél himbáló -
zott a hajó oldalán.
A matrózok mennyit mókáztak a megállás nélkül róká-zó törpén! Így akadt ideje, hogy a palánkokat szemügyre
vegye két hányás között. A tatnál az egyik díszhez rögzí tett egy darab kötelet, ami senkinek nem fog hiányozni. A
vége éppen leért az általa vágott “ablakig".
Igaz, nem számolt ezzel a viharral, ami egyetlen rántással letépheti a kötelet és tönkreteheti a terveit, de... senki
sem lehet tökéletes...
- Ezt a fadarabot elmozdítjátok, átbújtok a résen, föl
másztok a kötélen, és amint a fedélzeten vagytok, elvág
játok. Ezzel...
A gonosz, fekete tőrt tette le Peltár szalmazsákjára.
- Mindkét élére ki van fenve - mondta a törpe, még
mielőtt a fiúk próbát tennének a fegyverrel.
Összehúzta magán a köpenyt, és mély lélegzetet vett. Félt tőle, hogy ennek a viharos éjszakának csak nagyon
sokára lesz vége.
- Uram - szólalt meg hirtelen Bauros -, azt hiszem, a
lovag egyik embere valami rabló lehet. Egyszer láttam,
amikor összetörték a csontját a hóhérok.
Ecquer megtorpant. Ez lehet a Dög, amiről Varjúképű már beszélt. Meghalt és mégis mozog. És ez a gyerek tud-
ja. Hogy lehet, hogy az apja mégis rábízta a lovagra?!
Címeres ökör lehet!
- Az égimeszelő, akit indulás óta nem lehet látni - bó
lintott a törpe. - Igen, tudom.
Peltár gyanakvón pislogott hol az egyikükre, hol a másikra. Mintha összeesküvést látna, amiből őt ki akarják
hagyni. Még mit nem!
- Miről van most szó?! - húzta össze a szemöldökét és
próbált olyan hangot megütni, amilyet az apja szokott
használni a szolgákkal szemben.
A törpe föl se vette.
- Most dolgom van - mondta, és kifordult a kabinból.
Várt, amíg nem hallotta, hogy a túloldalon eltolják a re
teszt, és mindent az ajtó elé halmoznak.
Csak ezek után kopogtatott.
- Ecquer vagyok. Valamit odabent felejtettem...
Fojtott pusmogás, aztán csönd. Nem nyitották ki az aj
tót.
A törpe megvakarta a rövid sörtét, amit szakállnak hívott, és elégedetten elvigyorodott.
Lehet, hogy egy napon még egészen életrevaló alakok lesznek a kis fickók!
A saját fattyú kölykei - szerte a világon - rászorulnának egy gondos apára. Ő pedig ennek a két embergyereknek
segít, akikhez semmi köze.
Idáig már annyi mindent eltolt az életben.
Ezt most nem akarta.
A vihar ketrecbezárt fenevadként hörgött, és villám-villám után csapódott a vízbe. Az ég és a tenger összefolyni lát -
szott a tintafekete éjben. Torz, rongyos felhők kavarogtak szilaj táncban a föl-fölvillanó villámfényben. A tengervíz
forrni látszott, a rotyogó szurok lehetett ilyen.
A Sárkányszárny hátán szálló szörnyeteg lett volna, ahogy az éjben bukdácsolt előre.
Rettenetes idő volt. Gyilkosoknak, kísérteteknek való. Mintha a poklok mélyén senyvedő lelkek fájdalmas siko-
lya és az élők iránti gyűlölete zúdult volna a világra.
A hajón végigvágott az eső és a palánkon átcsapó hullámok.
A matrózok mindenféle talizmánokat és rontásűző kitűzőket aggattak magukra, és egyre buzgóbban fohászkod-
tak az összes istenhez, akit csak sebtében fel tudtak idézni. Akadt olyan is, amelyiket csak ők találtak ki nagy buz-
galmukban.
A sárkánydíszes hajót dióhéjként kapták föl és ejtették ismét a mélybe a hullámok.
Sem a Hold, sem a csillagok fénye nem szolgált tájékozódási pontul. A kormányt rögzítették, az evezőket be-
húzták, mindent eltömtek szurkos kóccal vagy ócska rongydarabokkal, amit csak kellett és reménykedtek.
Az eresztékek nyikorgása volt a mindent betöltő hang, amitől hamar megfájdult az emberek feje, de... Legalább
nem kellett hallaniuk a hajótesten túl őrjöngő tengert.
Nem akarták hallani.
Ki szereti hallgatni, ahogy a halál ott kaparászik a füle mellett?!
Egyedül Lenar Arachnoy keskeny, csontos arcára telepedett elégedett kifejezés.
Régóta várt már erre az éjszakára.
Ez a meggazdagodás éje!
Ecquer és Varjúképű a tatfedélzetet a fedélközzel összekötő rozoga lépcsősor árnyékában bújtak meg.
Már jó két órája egy helyben ücsörögtek, és egyre nehezebb volt nem odafigyelni a lábukon fölfelé kúszó zsib-
badásra.
Most azonban már nem volt hová visszakozni. Varjú-képű lemoshatatlanul gyanúba keveredett a többi csirkefogó
előtt. Kenyértörésre kell vinniük a dolgot.
A törpe gyomra még most is rakoncátlankodott, és Ecquer azt a semmit is kihányta volna, amit meg sem evett
vacsorára.
Varjúképű tetovált arca csupa veríték volt. Fekete haja csatakosan tapadt a homlokához és a nyakára. Rövid,
bronzmarkolatú kardot szorongatott.
A törpe persze nem ismerte volna az általa vezetett Légiót, ha feltételezi, hogy a férfi a kard nélkül fegyvertelen.
Vékony tőr a csizmában, a széles övcsattal is be lehet zúzni valaki fejét. A szegecses csuklóvédőröl nem is szólva.
A matrózok szállása felöl éktelen ordibálás hallatszott. Valaki észrevette, hogy az ajtót kiékelték a túloldalról.
Léptek. Jönnek már!
Arachnoy lovag fél tucat embere élén. Csupa veszedelmes gyilkos, csupa akasztóvára való gazember.
A törpe kénytelen volt megállapítani az elmúlt napokban, hogy jó harcosok mind.
Feketefog Maaros. Dep. Solron, aki összehasogatott, orr és ajkak nélküli képét csuklyával és szegecselt bőrál-
arccal takarta.
Rohadt Vyr, akit himlő és rüh egyaránt nem kímélt.
Une-Dan, a szürkeszemű, ritkán mosolygó Une-Dan. Állítólag az egész családját megölte.
Balkezes, akinek csak a balját hagyta meg a hóhér.
Aulon, rövid bárdot szorongatva. Húsz lépésről kettéhasított vele egy rézpénzt.
Lenar Arachnoy.
 Az egész díszes kompánia. Akik a Rontás Erdejében edződtek. Akiken az a rémes hely ott is hagyta a nyomát...
A hajó mélyéről iszonyú nyögés és hullámokba dögle-tes bűz tört föl.
Ecquer nem bírta tovább, öklendezni kezdett.
A lovag elüvöltötte magát, és a két csapat egymás torkának ugrott.
Varjúképü a lépcsősort kerülgette, senkit nem engedett a törpe közelébe.
Igazából nem is látták őket jól a lovag emberei. Depnek kellett volna fáklyát hoznia, de nem hozott,
visszamenni pedig senki nem akart.
Tekintettel arra, hogy Arachnoy elengedte a Dögöt...
Ecquer émelyegve kelt föl a padlóról. A szeme már egészen hozzászokott a folyosó sötétjéhez, és valamivel
jobban is látott, mint az emberek.
Sok öröme azonban nem telt a dologban, miután háromszoros túlerő szakadt a nyakukba.
Mind tapasztalt verekedők és késelők lévén csak olyan fegyvert használtak, amivel szűk helyen is lehet ölni.
Tőrök, hurok, rövidkard, szegecselt kesztyű, hajítóbárd, néhány ólmozott bot.
Solronnak a törpe átvágta a lába inát, és ahogy földre került, azonnal torkon szúrta. Dep és Varjúképü egymás
torkát szorongatva birkóztak a padlón.
Ecquerre záporoztak a súlyos botütések, és egy a fejét is eltalálta. Megtántorodott.
Meg fog halni.
Újabb ütés. Az arcát elöntötte a vér és átbukott a lépcsőkorláton. Valaki utánanyúlt, ő elmarta a kezet, és meg-
rántotta. Une-Dan nekivágódott a korlátnak.
Ecquer hátranyúlt a válla fölött, kezei rákulcsolódtak a férfi nyakára és teljes erőből a korlátra szorította.
Halk reccsenés, ahogy a gégefő szétroppant.
Valaki átugrott fölötte a lépcsőn, majd még egy pár láb, s végül egy harmadik alak, akinek elkapta a bokáját és
kihúzta alóla a lábát.
Vyr és a lovag már följutottak, de Balkezes már nem. Teljes hosszában elhasalt, hogy a lépcsősor beleremegett.
Alig kapott levegőt, az ábrázata teljesen összetört. Megpróbált föltápászkodni a vériszamos grádicsról, de nem
ment. A törpe rajta térdelt a hátán.
A köpenye alatti bőrkantárról lehúzta az ólomnehezé-kes hurkot, és a csonka nyakába vetette. Egy rántás, a hö-
rögve fuldoklót fölhúzta a földről; a kötél másik vége a korláton, egy taszajtás... A kötél megfeszült, a Balkezes
pedig máris ott himbálózott, három hüvelyknyire a deszkapadlótól. Holtan.
Dep kitört nyakkal hevert a lépcső alján, Varjúképű Maarosszal kelt birokra.
A törpe véreset köpött, és baltáját belevágta a neki háttal álló Feketefogúba. A csapás gerincet talált, a fickó
azonnal összecsuklott. Még egy ütés, ezúttal a nyakra. A biztonság kedvéért.
Üvöltözés lentről, baltacsapások a fiúk szobája felől, ordítozás és a bűz... a bűz egyre közelebbről és közelebb ről
érződött.
Valami közeledik.
Fémes villanás, valami az arca felé röppent. Varjúképü félrelökte a törpét, így a hajítóbárd őt találta el. Csontro-
pogás, vér és csontszilánkok zápora s a tetováltképű fel-bukott.
Ecquer vér ízét érezte a szájában. A szakálla, az egész arca és a ruhája csurom vér volt.
Aulon. Tíz lépésnyire állt tőle. Megölte a Varjúképűt. Megölte...
A törpe fogta a baltáját, és lassan elindult az egyedül maradt gyilkos felé.
Aulon fölmarkolt egy ólmosbotot, és megsuhogtatta.
- Gyere, vakarcs! - húzta el a száját.
Ecquer baljában a tőrrel, jobbján a baltával felemelte a kezét. Legyen!
Az ólmosbot ütését a baltával hárította, a tőrt pedig markolatig Aulon gyomrába döfte. Egy rántás fölfelé,
csuklómozdulat, újabb vágás. A fickó felhasított belekkel csuklott össze.
A törpe nagyot fújt. Jó lenne megállni!
De... A baltacsattogást már nem hallotta föntről.

A fiúk már akkor sejtették, hogy baj van, amikor a matrózok elkezdtek ordibálni.
Valami közeledik. Szinte lehetett hallani a csosszanó lépteket, ahogy az a förtelem jön egyre közelebb. Gyo -
morkavaró bűz és halálos hideg járt a nyomában.
Bauros szinte látta maga előtt az ösztövér alakot.
Értük jön.
Sírni szeretett volna, de Peltár előtt nem akart. Nagyon félt. A lovag és a cimborái az életére törnek. S az apja, a
tulajdon apja adta őt a kezükre...
Sikoltozás, dulakodás zajai. Üvöltözés. Lábak dobogá-sa. Valami az ajtónak vágódik.
Peltár kitágult szemmel szorongatta a maga előtt tartott fekete tőrt.
Baj van... Baj...
Bauros egy összetört fapohár roncsával ékelte ki az ajtót. Utazóládák, a két priccs és minden, ami csak mozdít-
ható volt, az ajtó elé lett felhalmozva.
Az ajtó közepén tenyérnyi lukat hasított egy fejsze.
- Nyissátok ki, átkozott fattyúk! - üvöltötte a lovag -Nyissátok ki! Parancsolom!
A fejszecsapások megállás nélkül záporoztak az ajtóra. Peltár karon ragadta Baurost, és az “ablakhoz"
ráncigálta. Talán egy kicsit túlságosan is durván, csakhogy saját félelmét palástolni próbálja.
Félrehúzták a kilazított deszkát és az előtte levő díszítőelemet. Keskeny nyílás, de menni fog.
A kötél nem volt sehol.
A szél és a villámok dübörgése majd' megsüketítette őket. A sós vízpermet hideg volt és minden csepp szinte
tűszúrásként érte a bőrüket.
A kötél ott imbolygott a szélben, megpróbálva letépni önmagát a hajótestről és elröpülni a széllel.
- Csoda - gondolta Peltár -, az segítene csak...
Bauros érezte, hogy bepisil. Mögöttük az ajtó egyre inkább engedett. Még egy perc, és...
Peltár mély levegőt vett, kifújta, újabb mély lélegzet.
El fogja érni a kötelet! Képes rá. Csak megfelelően kell hozzáfognia.
Sótartót már mozgatott és tányérokkal is bűvészkedett már. Egyszerű gyakorlati mágia.
Ez sem lehet nehezebb.
Kinyújtotta mindkét kezét, nem törődött már Bauros nyöszörgésével, sem a kinti ordibálással. Az ajtó pillanatok
alatt beszakad, de... addigra ők már nem lesznek itt...
A vihar erejétől elakadt a szava. Minta... mintha nem is varázsolna. Pedig igen! Igen, mert különben...
Nem! Nincs olyan, hogy különben!
A mágia birokra kelt az elemekkel, és a kötél lassan odasimult a hajó oldalához. Mintha csak lágy, szélcsendes
nap lett volna.
A fiú megtántorodott, orrából vér szivárgott. Mázsás súly nehezedett a mellkasára, az agya szét akart pattanni.
Bauros alig bírta támogatni. Sietniük kell!
Látta, hogy a barátja - bár lehet, hogy a nála évvel idősebb fiú elhúzta volna a száját efféle bizalmas titulus hal-
latán - mit müveit. Értette is.
Peltár varázsolt. Igazán varázsolt! Nem apró tréfa volt, amivel másokat lehet szórakoztatni, vagy macskák bun-
dáját távolról simogatni... vagy ilyenek...
Igazi varázslat volt.
Ami talán megmenti az életüket.
- Gyere! - húzta maga után Peltárt, aki alvajáróként
követte.
Araszolva préselték át magukat a vaskos deszkafalon nyitott átjárón. A bőrüket nyálkás fabordák nyúzták le, a
könyökük csupa seb lett, a szél és az eső még ilyen szűk helyen is utat talált hozzájuk.
Menni, menni...
Az ajtó beszakadt. A lovag diadalittas ordítással rontott be. Üres a szoba...
A kölykök gonosz kis sajtkukacként préselik át magukat a falon... A lovag agyát elöntötte a vér. Elviszik az
aranyait! Az ő drága aranyait! Amiért annyit ravaszkodott, hajbókolt, ölt... odalettek az emberei is...
- Nem!!! - ordította magából kikelve, és megpróbálta
a két kölyköt kiráncigálni a hajófalból.
Amikor ez nem ment, tőrével esett a fának, ami ármá-nyosan az útját állta.
- Dögölj meg! Dögölj meg, te szemét! - üvöltötte hab
zó szájjal, és a tőrt a fába vagdosta.
Hirtelen megállt, a szemei kitágultak.
Azon a nyíláson talán ő is átfér. Át... Át bizony! Ha az a két kis dög átfért, átfér ő is! Át kell, hogy férjen! Ott
lopják az aranyait!. .
Letépte a köpenyét, és belepréselte magát a szűk nyílásba. Azonnal megszorult, de addig vergődött, amíg nem
sikerült egy-egy hüvelyknyi előrébb mászni.
Peltár lába ott kalimpált az orra előtt, csak ki kellene nyúlni és megragadhatná... Feltéve, ha képes lenne ki -
nyújtani a kezeit.
 A vállairól már lenyúzta a bőrt, saját vérével nedvesítette be a fát. Ordítva, s a saját hangjától és fájdalmától
megvadulva araszolt tovább.
Rohadt Vyr feltúrta a szobát, de sehol nem lelt semmi értékeset. Ruhák. Saru, öv, a mécses fölött sincs semmi,
léptek az ajtó előtt...
Megperdült, balta a kezében. A törpe rúgása a bal térdkalácsa alatt érte. Kiszaladt alóla a lába, fél térdre zuhant.
Ecquer bajtája a torkába hasított, egészen a gerincéig.
Vyr még rándult kettőt, de már halott volt.
A bűz...
A törpe már rohant volna föl a tatfedélzetre, hogy segítsen a fiúknak, amikor a hányinger ismét rátört.
Akármi is a langaléta, akit már kerékbe törtek, a bűzzel együtt előbújt a kuckójából.

Bauros átpréselte magát a szűk résen, megragadta a kötelet és... kis híján lezuhant.
A mágia minden ereje ellenére a szél és az eső szinte letépték a kötélről. A lábai remegtek, pillanatok alatt csu-
romvizes lett.
Félt. Félt, hogy félni fog, s lám... pedig most elég egy rossz mozdulat, és... Ettől az éstől teljesen megbénult.
A vihar közvetlen közelről üvöltött az arcába. Az esőtől szinte semmit sem látott, félvakon próbált mászni.
A kötél síkos volt, fogást alig talált rajta; rúgkapálva kúszott mind följebb és följebb. Peltár ott csimpaszkodott
mögötte, dolgozott benne az élni akarás.
A szél csalóka nyugalmat hagyott nekik, két-három pillanatig, csakhogy újult erővel csaphasson le rájuk. Úgy
pörögtek a kötélbe kapaszkodva, mint két zavarodott harangozó.
Bauros fát markolt. Elérte a korlátot, és megpróbált fel-húzódzkodni. Ez még nyugodt, napos időben sem ment
volna könnyen - elvégre nem volt ő soha igazán rákényszerítve, hogy kötelet másszon, most is csak a halálfélelem
hajtotta -, most pedig a viharral küszködött.
A lovag már nem ordított. Hangját így is-úgy is el nyomta volna a szél, takarékoskodott hát az erejével. A feje
már kint volt, a vállai is, most a törzse... megragadta a kötelet... félvakon kezdett mászni...
Bauros végre sikeresen feltornázta magát, és eszelősen kezdte cibálni Peltár grabancát. Megragadta a kirovangi
fiút, és szó szerint átrángatta a korláton.
A rettegés erőt adott neki.
Az ég vajúdó lényként sikoltozott, fekete felhők és hullámok próbáltak futó csókot váltani.
A két fiú vacogva kapaszkodott a korlát fájába. Peltár remegett, a szemei megállíthatatlanul könnyeztek. Az or -
rából még mindig szivárgott a vér. Köhögött és megpróbált fölülni, de nem sikerült.
Baurosnak harmadik próbálkozásra sikerült kirángatnia Peltár övéből a tőrt - azonnal meg is vágta magát, a po-
kolba a kétélű holmikkal! -, és nekiállt nyiszitelni a kötelet.
Lenar Arachnoy aranyat szimatoló pókként mászott mind följebb és följebb. Hirtelen megperdült vele a kötél.
Pörgött, bukdácsolt a szélben és csak kapaszkodni tudott.
Elüvöltötte magát, a szemének már csak a fehérje látszott.
A fattyú kölykök és a rohadt törpe! És Varjúképü, aki két éven át az ő embere volt, s most elárulta! És mind a
többiek! A bugris matrózok, a kapitány, az átkozott vihar. .. Minden összeesküdött ellene. Minden csak őt akarja
elgáncsolni...
De nem... Ehhez neki is lesz még egy-két szava!
Amint fölér... elvágja a gigájukat, és elteszi, ami jogosan öt illeti! Amint...
A kötél végre engedett. Éles pendülés - mint amikor megfeszített húr pattan el -, és a lovag, kezében a csonkot
szorongatva, sikoltva zuhant a mélybe.

A matrózoknak végre sikerült a kiékelt ajtót szétzúzni, és kitódultak a folyosóra.

Ki kötélbontó vasat, ki görbe kést vagy vaskos kötelet szorongatott. Akárki is zárta be őket...
A mécsesek gyér fényében megpillantották a ghoult. A folyosó padlóján, négykézláb térdelve zabált. Éppen Dep
teteméből tépett ki jókora darabokat.
Hirtelen nagyon elcsöndesedett minden tengerész. A kapitány beharapta az alsóajkát és nagyot nyelt.
- Althiana szent nevére!... - motyogta.
A hullaevő feléjük sandított. Izzó, zöld szemeiben sze-memyi emberi értelem sem tükröződött. Véres fogaival
feléjük vicsorított.
A penészfoltok és a rothadás bűze ellenére, ahogy falt... lassan kezdett emberi formát ölteni. Langaléta fickó,
tizenkettő egy tucat féle... a matrózok egy része öklen-dezni kezdett. Senki még csak a közelébe sem merészke-
dett.
A lépcsőfeljáró tetején Ecquer jelent meg, kezében olaj lámpással.
Alvadt vérrel borítva, félholtra verve nehéz volt megmondani, vajon ő nem a ghoul fajtájába tartozik-e.
Egy hosszú pillanatig elnézte a dögevőt, aztán hozzávágta a lámpást. A tűzforró olajtól a ghoul azonnal lángra
lobbant, és természetellenes hevességű lángok között hamvadt el villámgyorsan.
A törpe megfordult. Majd a matrózok eloltják a lángokat. Ráér a magyarázkodás is. Elege volt mindenből.
A tatfedélzetre indult. A fiúknak ott van szüksége a segítségére.
Ha még élnek egyáltalán.

A lovag emberfeletti erővel kapaszkodott az életbe. A hullámok feldobták, elborították, örvények próbálták be-
szippantani, a víz a tüdejébe furakodott... Mindhiába.
Eszelős erővel kapálózott, újra és újra a felszínre küzdve magát. Hörögve nyelte a levegőt, mielőtt a tenger újból
megpróbálná összezúzni.
Mintha varázslat tartotta volna életben.
Talán még elérheti a hajót. Igen... még elérheti... fölkúszik a fedélzetre - az sem lesz nehezebb, mint a vízben
megmaradni - s nyakon csípi a két átokfajzat kölyköt... Lelki szemeivel még mindig látta őket a tatfedélzet síkos
deszkáin hasalni.
Elkapja őket... Övé lesz az arany...
Remegő izmokkal, végsőkig elcsigázva próbált meg a hajó távolodó fényei felé fordulni.
Valami hosszú, nyálkás és gigászi erejű nyúlt föl érte a feneketlen mélységből. Tapogatózó csápok és karok fo-
nódtak a lábai köré. Levegőt venni sem volt. Ideje.
S az utolsó... a legutolsó pillanatban még láthatta a világ legszörnyűségesebb násztáncát...

Az arany, amit Lenar Arachnoy oly' megszállottan kutatott, érintetlenül pihent a hajófenéken. Mind az ötszáz tri-
alcori arany, megvasalt szelencébe zárva.
Egy jókora, szalmával kibélelt hordó mélyén hevert, a dögszagtól átitatott bálák és vég selymek mellett,
melyek láttán a kalmárok elátkozzák az összes isteneket.
Persze csak azután, hogy előmerészkednek az elbariká-dozott kabinjuk mélyéről.
Az aranyat senki nem háborgatta - elvégre olyan veszedelmes dög óvta, mint egy ghoul -, s most már a sárga
érmék biztonságban voltak.
A viharon túl várta őket Lendor.
4. A manók éve

A hegyek fölött lomhán hullámzó pára és felhőtakaró ült. Mintha csak a sziklák lehelték volna ki magukból a tej fe -
hér gomolygást.
Brau hószínű pofaszakáiiát huzigálta, amíg a felhőket bámulta.
Amikor még kis suttyó volt, hányszor bámulta álmodozva a füstölgő hegyeket és a felhőket! Hiszen a felhők
alakja olyan, mint valami állaté vagy növényé, arc és titkos vágyak tárgya rajzolódik ki belőle.
A felhőkkel üzennek az istenek az arra méltóknak!
Legalább is egykor így gondolta.
Igaz, minden valamirevaló manókölök így gondolta. Aztán persze kaptak egy-két rendes nyaklevest, pár farba
rúgást, hogy “eriggyenek má' a dógukra!" bámészkodás helyett!
Benne azonban - mélyen, titkon - megmaradt a gyermeki áhítat. S mostanában mintha egy kicsit gyakrabban
ragadná magával ez az áhítat, mint korábban.
A tiszteletlenek még a töprengést is bambulásnak, aggkon tehetetlenségnek titulálták, és arról pusmogtak, hogy
ideje lenne már visszaadni lelkét hatalmas uruknak.
Ezt mondták a szemérmetlen, úrhatnám fiatalok.
Természetesen csak a háta mögött, sohasem a szemébe. Mert hogy még mindig ő volt Verghaust leghatalmasabb
papja.
Az utolsó azok közül, akik még emlékeztek a vándorlás előtti évekre. Az őshazára. Drakónia égbenyúló hegyeire,
ahol a füst és a köd méltóságteljesen szárnyaló óriáshüllők alakjába rendeződött.
A világ, ahol ők, a dicső manónép tagjai sokáig és kényelmes bőségben élhettek. Ott nem kellett szégyenkezni-
ük amiatt, hogy alacsonyabbak, mint... mint mondjuk az emberek.
Arrafelé nem is nagyon lehetett embert látni. Undorító, csupaszbőrű népség! Itt bezzeg mozdulni sem lehet tő-
lük...
Valaki megköszörülte mögötte a torkát.
Keménykötésű, izmos manó volt; ifjú, de máris rettegett harcos hírében állt. Illor volt, a veszedelmes, a
vérszomjas, aki egy napon majd a helyére lép.
Most még csupán tanítvány, de máris kedves Uruk számára.
Nemrégiben tért vissza a legutóbbi kutatóútjáról, amit a romvárosba vezetett.
Brau tűnődve fogta össze magán ezüstszálakkal átszőtt, fekete köpenyét, és jobbjával göcsörtös botjára támasz-
kodva a híd korlátjához csoszogott.
Odalent, a kiszáradt folyómederben, a sziklafalban és a hegyen egyaránt üregek, járatok, kőből és sártéglákból,
farudakból összerótt kalyibák sorjáztak. Amíg csak a szem ellátott, régi épületek roncsaira építkeztek a fajtársai.
Erre elhúzta a száját, csorba, sárgásfekete agyarai elővillantak. Még hogy fajtársaki
Amikor otthagyták Drakóniát, még minden másként festett. Nagy terveket dédelgettek. Városokat akartak épí-
teni, népeket leigázni, megerősödni s visszatérve legyőzni mindazokat, akik ártottak nekik: Az elfeket, a gyűlöletes
madárembereket, a Zöld Úrnőt és aljas papjait s természetesen a sárkányokat.
Brau még emlékezett a sárkányokra. Fiatal volt, fiatalabb, mint Illor most, de ott volt a végső csatában.
“...A lángnyelvek az egekig csaptak, az elevenen elhamvadók sikolya összekeveredett a sárkányok bömbölé-
sével.
A paliszádokon tűzgőtékkel viaskodtak a harcosok, a kőtornyok védelméből íjászaik nyílzáporral fogadták a fe-
nevadakat.
A papok - csupa szürkebundás, hosszú életű manó, akik vére most már csak kevertvérű korcsokban él tovább,
mint amily a tanítványa is — varázslatokkal védelmezték a népet és a lángokat oltották.
A sárkánytűz megolvasztotta a követ, tornyok dőltek össze, felrobbant egy naftaraktár, és a Város, aminek ne-
vét avatatlan nem vehette nevére... a Város, mely talán még Elfengadnál is szebb, nagyobb, nemesebb volt...
lángba borult.
A rabszolgák üvöltve próbálták feltörni kőajtajú celláikat, de mindhiába. A tűz és a füst gyorsan végzett velük.
Iszonyatos rázkódás, fültépő üvöltés, ahogy maga Verg-haust jelent meg közöttük a maga fényességes személyé-
ben. Haragja szétszaggatta a sárkányokat, a kezéből kiröppenő lila lángok elemésztették támadóikat.
Százával haltak meg a papok, hogy lelkükkel táplálják istenük erejét, s azon a napon, számolatlanul hosszú ideje,
istenük megmutatta valódi hatalmát.
Elűzte a sárkányokat.
De a Város csupasz romhalmaz volt már csupán, tele holtakkal és haldoklókkal. Ledőlt falak, leomlott tornyok
és bástyák zárták el az utakat. A kéttucat sárkánytetem még napokig parázslón, dögletes bűzt és füstöt eregetve.
Népük, városaik, birodalmuk hatalma odavolt. Hívei nélkül még egy isten is elgyengül és feledésre ítéltetik.
Menniük kellett..."
A többit csak lassan tudta meg, elejtett megjegyzésekből, feltételezésekből, néha személyes tapasztalatokból és
kutatásból. Sok év munkájába telt összerakni:
Uruk kénytelen volt paktumot kötni egy Alouita de Shemeuqe nevű mágussal, aki az erőtlenség percében segített
kaput nyitni egy távoli, zord szigetre, ami jelen pillanatban is otthonukul szolgál.
A manóisten e szégyenletes paktumot Alouitával egyetemben meg akarta semmisíteni, de... már elkésett vele. A
vérmágust örök szenvedésre kárhoztatta valami, ami a Káosz sötétségéből érkezett, s amivel maga Verghaust sem
akart tengelyt akasztani.
A paktum így azóta is köti istenüket, aki lassan másra sem tud már gondolni, mint a szégyenletes kötés
megtörésére. Nem törődik a népével, a Város újjáépítésével, az erőgyűjtéssel, hogy egy napon
visszatérhessenek...
Brau sokáig remélte, hogy még megéri a napot, amikor tengernyi ármádia élén térnek meg Drakóniába, és
elsöp-rik ellenségeiket, de... egy ideje már letett erről.
A manók népe elkorcsosult. Az őshaza mágiával átitatott földjeitől távol életük és eszük egyaránt nyúlfarknyivá
zsugorodott. Csak a zabálás, párzás, rablás és a zsákmány az, amire gondolni képesek.
Néhány nemzedék elegendő volt, hogy minden igazi erő és hatalomvágy kivesszen belőlük.
Néha még születnek Illorhoz hasonló hősök, de istenük őket is csak arra használja, hogy Alouita paktumát, a
rá-kényszerített feladat keserűségét megtörjék.
 Csapat-csapat után indul a mágus romvárába, keresik az átkozott varázsló félholt testét, és a paktum szavait
tartalmazó tekercset... Ez eddig még semmiféle eredményt nem tudtak fölmutatni, jobbára nem is tért vissza senki
élő onnan...
A nép butul, régi dicsősége romjain haldoklik, az emberek városaiban kunyerál ételt, rézgarasért gyilkol, lop és
hazudik, elfelejti, mi is az a nemes tartás...
A vén manó lassan a hegy mélyébe nyúló katakombák felé indult. Hallotta, hogy tanítványa árnyékként követi.
Istenük szent trónterme felé indultak, ahol a levegő sűrű füsttől és az elevenen fölfalt lelkek sikolyától terhes.
Az alsó csarnokok mennyezetéről fürtökben lógtak a vaskos faketrecek. Foglyok, halálra ítéltek, eskü- és tör -
vényszegők s mindenféle népek, akiket csak össze tudtak
fogdosni és rabolni... emberek, orkok, seregnyi manó, néhány elf és egy törpe... mind a halált várták a ketreceik -
ben.
Régen a rabszolgák és a kiválasztott papok tiszte volt istenük mérhetetlen étvágyát táplálni. Mára egyszerű va-
dászattá és rablássá korcsosult a dolog. Mintha Verghaust-nak mindegy lett volna, miféle lények táplálják...
Illor érintette meg tisztelettudóan a vállát, és a mélybevezető lépcsők előtt várakozó kompániára mutatott.
Á, igen... az Yvorl-hitűek! Akik alkudozni jöttek...
Tucatnyi feketevértes, akiket az ostobák embernek néztek volna, pedig félvérek voltak. Brau nem ismerte a fajtá-
jukat, de abban egészen bizonyos volt, hogy nem emberek.
Látott már elég embert, húsukat is ette. Hiszen ez így volt rendjén. Istenük fölfalja a lelküket s ők, a kiválasztott
nép eszik meg a megszentelt húst.
A katonákból kissé arrébb húzódva két madárember gubbasztott, és sárga, éhes szemeikkel a manókat vizslatták.
Régi gyűlölet és kapocs volt ez a két faj között. Olyasféle, mint a pocok és a héja esetében.
Néhány lépésnyire tőlük, a falak mellett fagerelyeiket markoló őrök sanda pillantásától kísérve sétált az Yvorl-
pap.
Magas, arányos testalkatú, kemény ember volt. Brau nem érezte rajta a félelem szagát.
Pedig lett volna oka a félelemre.
Sok ezernyi manó, mind csak az ő parancsára várnak, hogy megöljék és kifosszák az idegeneket, a madárembe-
reket pedig darabokra szaggassák.
Persze lehet, hogy a papot életben hagynák, hogy istenüknek kedveskedjenek vele...
Igen... Brau tulajdonképpen kacérkodott is a gondolattal. A népe elégedett lenne, tekintélye megerősödne, a
manók büszkék lennének, s nem mondanának mindenfélét a háta mögött...
Csábító gondolat. Valóban csábító, csak... rövidlátó.
Összeakaszkodni Yvorl papjaival, amikor népe ilyen silánnyá vedlett vissza... Nem lenne bölcs dolog.
S azt sem lehet tudni, nem származik-e valami hasznuk belőle, hogy Yvorl kedvére tettek? Az Egyszemű
szerfölött kiszámíthatatlan istenség...
Lehetséges, hogy éppen ennek a papnak a felbukkanása a jel, ami az új kor kezdetét mutatja. Hiszen a próféciák
is arról az esztendőről regélnek, amikor a világ alapjaiban rázkódik majd meg és a régi ellenségek tört gerinccel
vergődnek majd a porban.
Mi más lehetne ez, mint a manók éve?! Amikor a nép ismét nemes lesz, uruk fölemelkedik vastrónusáról, és
visszavezeti legyőzhetetlen erőit a régi birodalomba?!
A manók éve...
Az ember pap csupasz képű volt, szemei furcsa fénnyel csillogtak. Zöld köntöst viselt és hosszú, fekete
palástot. Övére akasztva ott lógott az áldozósarló.
Brau próbált belesni a kámzsája alá, de hiába.
A férfi, aki idáig a ketrecben senyvedőket tanulmányozta, lassan megfordult, és a deresedő bundájú, köpcös
manóra nézett.
Két kortalan teremtmény - kik egy idő óta nagyon is érezték az évek súlyát - nézett egy hosszú p illanatig far-
kasszemet. Végül a manó üdvözlésképpen fölemelte a balját.
 Verghaust hozott, pap! - dörmögte.
 Yvorl kegyelméből jöttem - biccentett a másik.
 Miben keresi a Káosz Atyja a népünk segitségét?!
Talán háború lesz?! Talán nem bír már az ellennel egye
dül?!
Az ember derűsen elmosolyodott, és kivillantotta hófehér fogait. Úgy tűnt, föl sem veszi a piszkálódást.
- Vásárolni jöttem - mondta. - Egyszerűen csak vásá
rolni.
A ketrecben gubbasztók, akik elég közel voltak, hogy hallhassák a diskurzust, csak úgy itták magukba az emberi
szót. Hiszen... megeshet, hogy éppen az lesz a szerencsés kiválasztott, aki a legközelebb van a paphoz. Vagy talán
nem rabot akar venni?! Hiszen... olyan sokáig, olyan nagy gonddal tanulmányozta őket!
Talán áldozatnak szánják a szerencsést a Káosz oltárán? Mindegy! Csak az számít, hogy valahogy kijussanak
innen! Valahogy kijutni ezekből a szörnyűséges ketrecekből, ki a föld sötét, füstös gyomrából! Ahol egyfolytában
az elevenen megnyúzottak és fölfaltak jajgatását meg ha-lálordítását lehet hallani, hogy az is megvész tőle. aki csak
hallja!
Itt a biztos halál vár mindenkire. Aki innen kijut, az talán életben marad... talán... talán megszökhet, ezerféle
dolog történhet még... Élni... mindenki élni akart a ketrecekben. Mindenki. Mindenáron.
- A manók mely' kincsére áhítozol, pap?! - vakkantott
Brau türelmetlenül -, merthogy ezeket itt hiába bámulod!
A rabszolgapiacokon könnyebben kapsz szolgát, mint itt!
Ezek mind istenünk szent táplálékai lesznek!
A káoszhitű elmosolyodott - úgy, mint egy vásott kiskölyök -, és az erszényéből egy darab követ vett elő. A
manó felé nyújtotta.
Faragványokkal díszített, áttört kőcsipke-töredék volt, régi és időrágta. Brau mégis úgy csapott le rá, mint valami
karbunkulusra. A színe, mintázata, de talán még a szaga is... olyan ismerős volt!... A Városból származott.
A Városból...
Ahol ember nem járt soha, nem látta azt a szépséget, tengernyi csodát...
A vén pap a mellére szorította a követ - még az ő tenyerében is bőségesen elfért -, és lehunyta a szemét.
- Melyiket akarod? - kérdezte fátyolos, rekedt hangon.
A rabok reménykedve figyelték a Káoszhitűt. Volt, aki
őrjöngve rázta a rácsokat, volt aki üvölteni vagy zokogva
rimánkodni kezdett. Megint mások csöndes fásultságba süllyedtek a kilátástalanság biztos tudatában.
Az Yvorl-pap komótosan végigsétált az egyik ketrec-soron, és egy ember előtt állt meg.
- Ezt viszem - bökött oda az állával.
Az emberférfi nem volt sem megnyerő, sem szép, de még csak különösebben fiatal sem. Tulajdonképpen sem-
mi különleges nem volt rajta.
- Miért pont ez kell?! - sikoltotta egy elf nő a szom
szédos ketrecben. - Én szép vagyok és olyan gyönyört ad
hatok...
A pap lassan fölnézett, és elmosolyodott. A nő elhallgatott.
- A szépségedet tartogasd Verghaustnak - mondta hal
kan, aztán a nő zokogásával és sikoltozásával mit sem tö
rődve visszafordult a férfihoz.
Középmagas, keménykötésű ember volt; hosszú és ápo-latlan, vasszínű hajjal. Arcán erős boro sta ütközött ki, a
szemei karikásak voltak.
Úgy ült a ketrecben, mint akinek semmi dolga itt, csak éppen errefelé járt, és véletlenül bekukkantott.
Napcserzette bőre csupa sebhely volt, s egészében véve úgy festett, mint egy csavargó. Csak hosszú, ápolt ujjai
mutatták egy kicsit másnak.
A pap egy percig tűnődve nézte. Tényleg megérte a kockázatot. Hiszen ez a csereberélés nem is volt része a
feladatának. Viszont... már egy ideje fölfigyelt erre az alakra. Nehéz volt, mert a mágia számára tulajdonképpen
nem is létezett. Nem lehetett sem a lelkében sem a tudatában olvasni. Mintha nem lett volna neki egyik sem.
Ki tudja... talán valami születési rendellenesség. A bábaasszonyok meg az angyalcsinálók néha szörnyen rossz
munkát végeznek...
Pedig a fickónak volt esze is, lelke is. Igaz, esze több.
Egy zseb- és gégemetszőnek ennyi elég is talán.
A hasznára válhat még. Úgy érezte. Hitte.
- Velünk jössz, Netar - mondta csöndesen.
A rabló szemei kitágultak, de ennél több tanúbizonyságát nem adta meglepetésének.
Menekülni próbált a városi poroszlók elöl, északnak indult, a manók - számtalan más balga, egyedül vándorló-
hoz hasonlóan - nyakon csípték őt is. Be vele a ketrecbe! Napokon, heteken át döghúson, korpalepényen és poshadt
vízen tartották. Maga alá piszkított, és ülve aludt. A teste úgy elgyengült, hogy néha már mozogni alig bírt.
 Napjában háromszor - néha többször is - ügyelnie kellett arra, hogy szinte láthatatlanná váljon. Észrevétlenné az
óbégató, halálra vált foglyok sűrűjében, akik egymást küldték volna a halálba.
Volt, hogy az etetéskor - ahogy ő nevezte - már majdnem feladta. Kis híján elengedte magát - tessék, itt va-
gyok, vigyetek, csak legyen már vége! -, de eddig még mindig győzött benne az élni akarás.
Ő, aki soha nem foglalkozott az istenekkel, azon kapta magát, hogy akármelyikkel szövetséget kötne, csakhogy
élve kijuthasson innen. Akármelyik pokolbéli, sötét förte-lemmel is.
S most, ímhol Yvorl papja...
Imáid meghallgatásra találtak!...
A pap szótlanul figyelte, amíg a Netar nevezetű fickót kiengedik a kalickából. Csak utána fordult vissza a vén
manóhoz.
- Megyünk is már. Ami...
Ezt szívesen elhagyta volna, de ura parancsát köteles volt teljesíteni. Derek Cuman arca megkeményedett, hang-
ja élettelenné hűlt:
- Ami azt illeti, ahonnét ezt a követ hoztam, akad még.
Bőségesen. Uram szava szerint akadnak ott még manók,
akik boldogan élnek a régi dicsőségben, hiszen tudják, hol
a helyük...
A manók először meg sem értették a mondandóját, csak azt látták, hogy Baur szemei ijesztően kitágulnak, a
fekete vértesek pedig ugrásra készen szorítják fegyvereiket.
- Saját istenem földjén gyalázkodsz?! - vicsorgott Baur.
A manók dobásra emelt gerellyel figyeltek.
Derek Cuman ártatlan, gyermeki mosollyal ajándékozta meg a manókat, és válasz nélkül, a vén papot
megkerülve elindult fölfelé, a fény világába.
Baur nem uszította rájuk a harcosokat.
Megszégyenítették, a saját tanítványa előtt alázták meg, Yvorl fenyegette a manóistent, s neki kellett először
kiüríteni a keserűség poharát.
Az a pillanat, amikor ő és a népe árthattak volna Yvorl-nak... már rég elmúlt. Talán soha nem is létezett.
Sokáig, gyűlölködve nézett a távozók után.
Egyszer, talán még ebben az életben eljön a manók éve. Amikor népük hősei visszaszerzik a régi dicsőséget és
akkor... nos... emlékezni fognak erre a simaképű, arrogáns papra!
Amint eljön az ő idejük...
5. Adeptusok

Lendor városában mindenféle népek megfordultak. Szálas emberek a világ minden sarkából; halkléptű és karcsú
elfek, mokány törpék, bumfordi manók és egy sor olyan meghökkentő nép tagjai is, mint a drének vagy éppen a
sehol nem szívlelt orkok.
Lendor tulajdonképpen jókora szemétdomb volt, ten-germelléki pöcegödör, ahol a világ minden szennyéből
jutott bőséggel.
Napközben a mólók a zsebtolvajok és a kíméletlen ku-fárok találkahelyévé vált. Áru cserélt gazdát, orgazdák ju -
tottak kisebb vagyonhoz, a megfelelő helyen pedig mindig csurrant-cseppent valami az ügyeskedőknek és a korrup-
toknak.
Prém, selyem, drágakő, szesz, fegyver élelem és gabona, gyümölcs és különleges növények magvai, rabszolga,
mesterművek és tisztes kézműves-munka... kéj, halál, rontás, áldás, átok, kárhozat s megváltás...
Minden eladó volt.
Mindenre akadt is vevő.
A megtért utazókat vendégfogadók, kétes hírű lebujok, tavernák, játékbarlangok és kuplerájok várták. A gazda-
gabbak jó fogadókat és tiszta ágyakat, igazi sört és egés zséges kurvákat kaptak. A kevésbé gazdagok vagy szeren-
csések mindennek csak silány utánzatát.
Igazán kellemesen azonban csak azok szórakozhattak, akik jól ismerték Lendort, így nem szedték rá őket lépten-
nyomon.
Az ilyenek Tersiusnál itták a sört - félreeső utcácskában a külvárosi soron -; a Tüskétlen Bogáncsban kerestek
szállást - régi, patinás fogadó és a konyhája egyenesen remek! -, ami pedig a hús egyéb örömeit illette...
Sokan a Sellőházra esküdtek. Ecquer mindenképpen. Immáron négy esztendeje, mióta Lendoron élt.
Ezért is hozta pont ide a védenceit.
Peltár és Bauros a medencék termében hevertek, és le hunyt szemmel élvezték, ahogy a fürdőmesterek dögönyö-
zik őket. A két nagydarab, tenyeres-talpas nőszemély ujjai kimasszírozták az izmokból a fáradtságot.
Szó se róla, az este nem volt olcsó mulatság. A vacsora, a lélegzetelállító tánc, aztán visszavonultak az általuk
választott kurtizánnal... végezetül az illatos fürdő, a masz-százs... Mindez még akkor is elég sokba került, ha a
Sel-lőház és a Hatalom Tornya között élt az a bizonyos megállapodás.
Hiszen itt minden olyan tökéletes volt. Az ételek, az illatok, a tánc és a zene, a nők szépsége... Minden. Min-
denki pontosan azt kapta, amire vágyott.
Talán ezért is volt olyan neves és népszerű ez a bordélyház. ..
S a varázslók olyan jelképes viszonzást vártak mindezért... Hisz' ostoba az, aki nem veszi figyelembe, hogy a
nagy tudás és bölcsesség elsajátítása közben a test szükségleteiről is meg kell emlékezni!
A varázslóadeptusok nevetséges összegért látogatták a bordélyt havonta egyszer. A tanítványok nem egyszer
morgolódtak is emiatt. Volt, aki úgy látta, hogy a szabályokat hozó mestereik vagy szentéletűek, vagy... egysze-
rűen már csak ennyire futja az ő részükről.
A medencék terme egy jókora, barackvirágszínű csarnok volt, benne két terebélyes medencével. A másik te-
remben mindenki tetszése szerint izzadhatott a felfűtött falak között, itt pedig úszhatott és a kereveteken értő ke-
zek masszírozták.
Bauros legszívesebben elaludt volna, de tudta, hogy nem teheti. Egy kis ideig még lustálkodhatnak, aztán in-
dulniuk kell. A Torony kapuit - evilágiakat s a máshová nyílókat egyaránt - kínos pontossággal zárják az akolitu-
sok.
A rentzali fiú - legnagyobb bánatára - sem a hajával, sem a magasságával nem tudott sokat kezdeni. Míg Peltár
nagyot nyúlt, addig ő még mindig köpcös maradt és göndör. Pedig ez a toronyban nem vált előnyére.
Évek óta próbálta már fürtjeit lesimítani, de sem a ráolvasás, sem a gyógyfőzetek, hajolajak vagy a vizes fésű
nem segített. Minden hiába.
Egy ideig sűrűn megfordult egy Graun nevezetű borbélynál, aki különleges hajpakolással próbálkozott - alga, sör
és tojás bizonyosan volt benne, azt lehetett érezni a szagán -, de nem sok sikerrel.
Az egésznek talán annyi eredménye volt, hogy a többi adeptus - amint fölfedezte a kiruccanásait, s ugyan mi ma-
rad titokban az adeptusok előtt?! - ráakasztotta a Graun gúnynevet.
Ezen legalább túljutott. Mindenkinek volt valami gúnyneve. Elég találó nevek voltak. Mind lényegre törő és kí-
méletlen.
Így lett például Coronból, a seykoraki báró modortalan fiából Ráspoly; Aruk Zichből, a donerani Őméltóság túl -
súlyos csemetéjéből Őméltóság; vagy éppen Peltár de Brassóból Víznyelő. Hiába, aki fennhordja az orrát, az
számítson rá, hogy beleesik az eső...
Egyfajta befogadás szertartásos része volt ez a sajátos névadás. Addig nem is számított valaki a Torony igazi
adeptusának, amíg nem volt gúnyneve.
Hogy meglepődött Peltár, amikor kiderült, hogy egykori tanítóját - az istenek nevére, mintha ezer esztendeje lett
volna! - nem is Moridonnak, hanem Horett de Carrastnak hívják!
De ez titok. Része azoknak a titkoknak, amiket egy varázslónak mindig nem kell tartania.
A név szent dolog. Aki ismeri az igazit, az akár rosszra is használhatja. Ha a saját nevével művel gonosz
dolgokat, az jobbára magánügy. Bolondságra nincs igazi gyógyír... ellenben aki más nevét akarja rosszra
használni, az számíthat mások megvetésére és bosszújára is alkalomadtán.
Bauros végül is nem bánta a becenevét. A többiek elfogadták. A mesterek is szívesebben szólították őket a ra-
gadványnevükön.
Jó volt tartozni valahová. Kedvelte a többi adeptust, kedvelte Peltárt is, aki minden pattanása, rigolyája és fel -
lengzős megjegyzései ellenére igazi barát volt.
A kapcsolatuk ezzé nőtte ki magát a rémisztő tengeri kaland óta. Bár ebben az oroszlánrész Baurosnak jutott ki.
Ha Peltáron múlik... ki tudja, mi lett volna a dolog vége...
Az idősebb fiúnak rengeteg baja volt a beilleszkedéssel. Mindig, mindenhol, mindenben vezér próbált lenni.
Neki kell a legjobbnak lenni. Mindig, mindenhol, mindenben.
A legpontosabbnak, a legelőkelőbbnek, a legtehetségesebbnek. Mindenben.
Nehezen viselte el, hogy mások lehetnek nála pontosabbak, mint például Őméltósága; előkelőbbek, mint Rás-
poly... vagy tehetségesebbek... mint ő... Bauros... a Graun. Mert a varázsigék, a megfelelő kéztartás, hanglej-
tés, a komponensek és főzetek neve; összetevők a tinktú-rákhoz és báj italokhoz... Minden megragadt a fejében.
Más már úgy érezte volna, hogy kacattárat hordoz magában, de nem ő.
Úgy szívta magába a tudást, mint szivacs a vizet. Mindenre emlékezett, amit látott, hallott, tapasztalt. Igaz, ez
meglehetősen lelassította. Az emlékek erdejében voltak biztos csapásai, de sokszor órákig, néha napokig kellett
keresgélnie, amíg meglelte, amire szüksége volt.
Néha fárasztó is volt ez. Nehezen felejtett. Azt is, amit pedig gyorsan el kellett volna, hogy feledjen.
Például a szégyenletes első próbálkozást az igazi mágiával. Pedig... olyan egyszerűnek tűnt, amikor a többiek
csinálták.
Aztán a küszködése a hajával. Meg amikor a tanult adeptusok kinevették a tájszólásért, amivel a Közös Nyelvet
beszélte. S persze az első csalódásai a nőkkel kapcsolatban.
És ott volt még az is, amikor...
Erőszakkal kényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Kinyitotta a szemét, és megbökte a félálomba dögö-
nyözött Víznyelő oldalát, hogy a fiú összerándult.
- Mennünk kell! - mormolta. - Kapuzárás van.

Ecquer soha nem árulta el nekik, hogy tulajdonképpen már először is azért cipelte el őket ide magával, mert bosz-
szantani akart vele valakit.
Egy törpét.
A dolog valahogy úgy indult, hogy nem sokkal azután, hogy a Sárkányszárny kikötött Lendor mólóinál, a testőr
elindult körülnézni a városba.
A két fiú első útja - háromnapnyi pihenő és készülődés után - a Hatalom Tornyába vezetett.
Ecquernek fogalma sem volt, hogy belülről hogyan festhet az épület, de kívülről csúf, masszív falak, tornyok,
gyilokjárók és átkötö-hidak útvesztőjének tűnt.
Mindegy. Nem nagyon izgatta a dolog. A fiúk hetente egyszer elhagyhatták a Tornyot, ilyenkor ő volt a kalauzuk
Lendor rengetegében.
Egész tűrhetően megismerte a várost. Járt a kikötő csapszékeiben, a város külső, rongyos negyedeiben csa kúgy,
mint a belváros csillogó forgatagában.
Végigjárta a templomok és szentélyek utcáját, de nem lelt kedvére való helyet. Persze várható volt, hogy az ő is-
tenének itt nemigen fog templomot találni.
Nem különösebben népszerű...
Egy este kiment hát a tengerpartra, egy görbe késsel levágott egy fekete kakast, és a tengerbe csorgatta a vérét.
Egy rézpénzt vetett a vízbe, majd megérintette a homlokát és a két szemhéját - önmagát fölkenve a vér által.
- Hű bajtárs voltál, Varjúképű - szűrte a fogai között. - Az én uram nyissa rád szemét!
Egy csapat félrészeg matróz és három festett szajha - egy ork és két ember-nőstény - ácsorgott nem messze, és
döbbenettől tátott szájjal bámulták a vérmocskos törpét, kezében a tőrrel és a kakassal.
Ecquer merőn rájuk bámult, aztán elvicsorodott.
Több se kellett a kompániának, azonnal kereket is oldottak.
Letudta a tartozását - ha csak részben is -, s megköny-nyebbülten járta immáron a várost.
Egy darabig erősen fontolgatta, hogy fogja a holmiját és odébbáll. Elvégre elvégezte, amit ráosztottak.
Megtartotta, amit Pentius de Brassónak ígért.
De... vajon megtartotta-e, amit a nemes úr asszonyának ígért?! Az ám, a világtalanul is látó asszony! Vajon mit
gondolna róla, ha minden ígérete ellenére faképnél hagyná a védencét?!
Meg aztán ott az a Bauros-kölök, akit szintén megkedvelt. Csak nem hagyhatja őket magukra egy ennyire ide-
gen városban!
Talán... majd néhány év múltán... amikor már felnőttek és tudnak vigyázni magukra... Ennyit még igazán vár-
hat! Ideje... az tulajdonképpen... akad. Még fölösben is van...
És Ecquer, Fanacor fia a Vaskő-törzséből, hosszú élete során talán harmadszor nem hallgatott az ösztöneire, ha-
nem álmatlan éjszakákon át rágódott a dolgon. Végezetül úgy döntött, hogy marad. Egyelőre.
Az, hogy egyedül volt, soha nem zavarta. Lendor vegyes népségét csöppet sem érdekelte a kopott útiruhákban
bóklászó törpe. Néha tettek tréfás megjegyzéseket kurta
hajára és a rövid arcszőrzetére, de ezeket nem vette zokon. Egy barátságos szájba vágás után egy pofa sör fizetése és
egy kiadós röhögés belefért az idejébe.
Sőt, pénze is volt rá.
Alig egy hónappal érkezésük után egy gyanúsan ban-dzsító gnóm elejtett néhány szót valami titkos viadalról, s
alig egy hétre rá már ő is ott szorongott a veremviadalon, amit mindig valami elhagyatott pincében, esetleg a rakpart
földbeásott esőgyűjtő-ciszternáinak egyikében rendeztek. Feltéve persze, ha éppen jó idő volt.
Ecquer egy darabig csak figyelt, aztán megtette a maga tétjeit. Nyert. Egyre csak nyert.
Szerencse, mondták eleinte. Csalás, acsarogtak később, akiket megkopasztott.
 Pedig csak figyelt. Éveken át a világ egyik legkegyetle-nebb Vermében küzdött, mint gladiátor. Ismerte a viada-
lok menetét, a küzdelmek formáit, a fegyvernemeket, a megrendezett és valóban vérre menő küzdelem apró, kí -
vülállók számára felismerhetetlen jeleit.
Ezek a viadorok ritkán küzdöttek életre-halálra. Szinte csak olyankor, amikor a gazdag és buta közönség már nem
elégedett meg vérző sebekkel, csonttöréssel és szemkitolással.
Ecquer nagy bizonyossággal mert fogadni, mert fölismerte a fáklyafüstös pincék gazdáinak szándékát.
Meiran Vermében a csőcseléket a színjáték nem csillapította volna le. Bár... ez érthető is volt. Akiket haláladóba
küldenek előbb-utóbb, azok vért akarnak látni - mások vérét, sokat és gyakran - mielőtt az övéket kiontják...
A lendori verem gazdái akkortájt keresték meg, amikor már legalább ötven aranyukat elnyerte.
Némileg nehezteltek rá.
Ezt három megtermett ork verőlegény formájában próbálták kifejezésre juttatni, akik a törpét a Madarak Parkjá-
ban, esti mulatozásból hazafelé menet lepték meg.
Nem ölte meg őket, mert azok sem akarták megölni őt.
Elegendő volt az egyiknek összetörni a bordáit, hogy szót értsen velük. Tompa agyú, bikaerős orkok voltak, de
az erőt ők is tisztelték.
S mikor a saját nyelvükön szólt hozzájuk - gyermekkorában mennyit csereberélt a törzse az orkokkal! - még
egészen el is érzékenyültek. Elmondták, hogy Throg Du-bar és Myla de Myrius küldte őket a csaló törpe megnyo-
morítására.
Mivel erre nem került sor, Ecquer sem vágott le róluk semmit, hanem bátor harcosoknak nevezte őket, a sebe-
sültnek adott egy ezüstkoronát, hogy fogadjon felcsert vagy borbélyt. A többieknek pedig egy maréknyi rezet,
hogy igyanak az egészségére.
A következő viadal alkalmával fölkereste az orkok által megnevezett két személyt. Myla embernő volt, ravasz,
vörös teremtés és meglepően fiatal. Hogy hogyan csöppent a veremharcok világába, kész rejtély volt. Throg
Dubar azonban törpe volt. Igazi törpe.
Egy darabig szívta a fogát, aztán kerek-perec kibökte, hogy ő bizony utálja Ecquert.
Ami szíve joga, ha ezzel nem ront az üzleten.
Márpedig Ecquer üzletet ajánlott. Ő, a Meiran Vermét megjárt gladiátor... nem, nem áll szándékában újra har-
colni, felhagyott az efféle dolgokkal... ellenben felajánlaná a segítségét... a tanácsait... és megígérheti, hogy nem
köt több fogadást... Hogy ezt máskülönben zsarolásnak szokták nevezni?!
Roppant hízelgő...
Így kötöttek hát üzletet. Ecquer havonta húsz aranyat keresett a dolgon. S amikor valóban kikérték a tanácsait,
külön fizettek. Az emberek pedig tódultak az új, meirani mintájú küzdelmekre...
Sem Myla, sem a törpe nem kérdőjelezték meg a Veremről szóló történetét. Elegendő volt néhány viadort
megneveznie.
Meiran verméből senki nem űz tréfát a gladiátorok közül. Babonás népség.
Igaz, a tolvaj sem viccel a bitófával...
Volt pénze, így kezdte megszokni a jólétet. Volt hol aludnia, nem kellett verekednie a betevő falatért, s néha
már attól tartott, hogy pocakot ereszt és egész nap csak henyélni fog.
Ekkortájt fedezte föl magának a Sellőházat. Pompás, kétszintes épület volt, szellő, kényelmes, illatos... Ponto-
san úgy festett, ahogy a világ legremekebb bordélyát elképzelte. Brokátba és selyembe öltözött szépséges kurti-
zánok, táncosnők, az ő szája íze szerint elkészített ételek és italok... Minden kívánságát lesték, amíg volt pénze. S
ebből a csodából mit sem vont le a megállapodás ténye, amiről a két védence világosította föl.
Ő hozta el a fiúkat ide először. Azt akarta, hogy a szerelembe olyanok avassák be őket, akik értenek is hozzá és -
ha csak ideig-óráig is - képesek elhitetni a férfiakkal, hogy a világ nem csak pénzről, munkáról és hatalomról
szól. Hogy... talán a románcok igazat szólnak és van szerelem...
Itt találkozott össze újfent Throg Dubarral, aki leplezetlen undorral mérte végig a két rézszín-hajú nő között
szőlőt szemezgető Ecquert.
- A város elég nagy kettőnknek, te istentelen, de ez a
hely semmiképpen! - sziszegte.
A testőr, mit sem törődve a zavartan elhallgató kurtizánnal, szélesen, melegen elmosolyodott.
- Ez egy nyilvános ház, akkor jövök ide, amikor csak
akarok. És néha jövök akkor is, amikor nem akarok, de
kell...
A nők kuncogtak, amitől Dubarnak az arcába szökött a vér. Idegesen túrt bele dióbarna szakáilába, és úgy mérte
végig Ecquert, mint valami különösen undorító, nyálkás csúszómászót.
 Szó nélkül távozott.
Ecquer megértette, hogy a törpe mindig egyazon kurtizánt keres föl. Valószínűleg - a maga kifacsarodott mód-
ján - szerelmes is bele. Megtudakolta, hogy kicsoda ő, de a Ház szabályai hallgatásra kényszerítették a
kurtizánokat.
Ecquer csak annyit kért, szóljanak, ha nem a megfelelő leányt választaná.
Tulajdonképpen nem akart igazán összeakaszkodni Throg Dubarral, elvégre a pénze egy része tőle származott.
Ellenben úgy tűnt, a törpe igenis össze akarja rúgni vele a port. Talán még meg is tudta érteni... Őt valahogy nem
kedvelték a törpék...
Aztán egy este észrevette, hogy követik.
A lendori sikátor-labirintusban ez nem is volt olyan egyszerű. Mi több, Ecquer mindent meg is tett, hogy nyomát
veszítsék.
A macskaköves utcák s a házak masszív alapja még a drén hódítások idejéből származott, amikor Lendor és a
környező öt, apró sziget az előretolt helyőrség szerepét látta el. Szabálytalan közönként beugrók, ahol valaha is-
tenszobrok díszelegtek; a szeszélyesen összetalálkozó, majd ismét szétváló, egymást keresztező utcák ölelkező
kígyó-sora valódi útvesztőt alkotott.
Apró udvarok - némelyikben kút; van, ahol még víz is csillan a mélyén -, gyommal fölvert kertek és
borostyánnal benőtt falak, végig a városon. Ajtók, amik sehová nem vezetnek. Ablakok, amiket évek óta nem
nyitottak ki. Egyi-ket-másikat be is falazták.
A kőfalakban ülő, az új korokat szemtelenül figyelő kőarcok, világtalan szemeiket hidegen hagyta a helybéliek
perc-élete.
Szűk sikátorok és zsákutcák rengetege, ahol az egyre magasabbra nyújtózkodó házak teteje szinte összeért, el -
csenve a földön járóktól a fényt. A macskakövek bűzlöttek az utcára kilöttyintett mocsoktól.
Hajnaltájt a tenger sós párája lenge be az utcák erdejét, a kövek mintha könnyeznének, izzad a boltív s a
sötétség sóhajtozik csöndesen.
A régi palota romjánál, ahol az átlyuggatott falú nekro-polisz nyújtózkodott, ghoulok és nyugalmat nem lelő kí -
sértetek kószálnak, és vér, hús meg lélek után kajtatnak. Épeszű oda be nem teszi a lábát.
Ecquer éppen így okoskodott, amikor végül a régi torony felé vette az irányt.
Két órát bíbelődött már azzal, hogy lerázza a nyomában talpaló kullancsot, vagy legalább a hátába kerülhessen.
Eddig minden eredmény nélkül.
Ha gyorsabban szedte kurta lábait, a követője is meg-szaporázta lépteit; ha lassított vagy megállt, a másik is
pont így tett. Mintha pontosan egyformán mozogtak volna.
Ecquer oldalát eleinte fúrta a kíváncsiság, miféle alak akaszkodott rá, de egy óra múltán már szabadulni szeretett
volna tőle. Már nem volt kíváncsi.
A második óra vége felé már űzött vadként kutatott menekvés után. Akit ennyi idő alatt sem képes kicselezni, az
vagy nem egyedül dolgozik, vagy... nos... Már nem volt kíváncsi rá, hogy miféle alakot küldött a nyakára
Dubar.
Átkozott törpék! Nyakas, beképzelt, átkozott banda! Hát mit ártott ő, pont ő nekik?!
Utcáról utcára, udvarról átjárón át sikátorba, lépcsősoron föl, át a kocsma udvarán, régi romkerten át vissza a
vízgyűjtőig, onnan újabb kör... Hiába...
Így végül, belefáradva az éjszakába, elment a rémes hírű drén romokhoz. Úgy döntött, hogy majd itt várja be a
nyomában járót, akárki is legyen az.
A torony romja pudvás, töredezett agyarként omladozott a penészes falak gyűrűjében. Tompa neszezés, sóha-
jok, roppanások és néha kétségbeesett kiáltozás szűrődött ki az időmarta romok közül.
Régi lendori szokás volt, hogy a fiatal szerelmesek, akik nem kelhettek egybe, együtt jöttek el a vén torony-
hoz. A halálban állítólag örökre egymásra találhatnak, s immáron senki nem választhatja el őket egymástól.
Máshol vízbe ölik magukat, itt meg elég meglátogatni a holtak városát. Hiába, ahány ház...
A törpe összehúzta magán fekete köpenyét - kísértetiesen emlékeztetett egy apró, elhanyagolt madárijesztőre -,
és a falakra sandított.
Hm... tényleg nem épeszű, aki errefelé kujtorog éjnek évadján. Ha a kiskullancs ide is utána jön... hát... akkor
meg is érdemli, amit kap!
Kétszer végigsétált a nekropolisz kelet-nyugati irányban elnyújtózó fala mentén, míg végül lelt egy olyan rést a
falon, amit megfelelőnek talált. Bekuporodott a romos kis falifülkébe, aminek hátsó falán öklömnyi luk
éktelenkedett. Át lehetett látni rajta a túloldalra.
Elszürkült fű, kifacsart fatorzók és megfeketedett, cse-nevész bokrok, a feltúrt földhalmok között itt-ott omlatag
kripták körvonalait lehetett sejteni.
 Ecquer elég jól látott a sötétben is, de a benti sötétség neki már sok volt. Meg... nem is érdekelte annyira a
holtak városa, hogy sokáig bámulja. Egyedül azt nem értette, kinek fűződik érdeke ahhoz, hogy ezt az egész
átkozott földdarabot ne szenteljék be újra, és ne rombolják le utána az egészet. Legalább... legalább a falakat
megjavíthatnák!...
Léptek. Jobb lesz figyelni!
A kivilágítatlan utca túloldalán, egy megkopott boltív félhomályában egy alak ácsorgott. Öt nézte.
A törpe szinte biztos volt benne, hogy nem felé néz csupán, hanem őt nézi. És sötét ide vagy oda, látja is.
Középmagas, inas ember volt, jellegtelen arccal és vál-lig érő, vasszürke hajjal. Szürke ujjast és fekete, kámzsás
köpenyt viselt. Mint valami pap.
Ámbár... túl ügyesnek és szemfülesnek tűnt ahhoz, hogy pap legyen. Kizárni persze nem lehet ezt sem. Sok
féle pap van és sokféle istenség.
Ecquer odabiccentett, a másik fogadta a köszöntést.
A törpe elvigyorodott. Ez se hamvában holt fickó!
- Jó régóta követtél már - dörgölte meg az orrát
Az ember nem mozdult, csupán a szemén látszott, hogy követi a törpe minden rezzenését.
Nyúzott, napcserzette képe öregebbnek mutatta valós koránál. S persze teljesen fegyvertelennek és ártalmatlan -
nak.
A törpe valahogy nem állhatta ezt a fajta látszatot. Az ilyen alakok képesek egy alvó gyermek torkát is elvágni!
- Feltételezem, hogy Thorg Dubar pénzéért dolgozol -
folytatta a törpe nem zavartatva magát. - Nyilván meg is
fizet rendesen.
Fölsandított a nálánál másfél fejjel magasabb emberre.
- Ügyes vagy és kitartó. Ezért is... adom neked...
ezt...
Leemelte az övén lógó erszényt, és kettőjük közé lökte az utca kövére. Tizennégy arany volt benne meg néhány
réz. Tetemes summa.
- Azt gondolom, megegyezhetünk... ennyiben...
A férfi tartása megváltozott. Ahogy előredőlt - mint aki csak a pénzt akarja megnézni - a köpenye alatt mozdult
egy szíj. Akármi is van a szíjon - tör, kard, hajítóbárd vagy csatatüske - az most már a keze ügyébe csúszott.
Végül is érthető. Ha előrelép az erszényért, egy tetőn rejtőző íjász lelőheti.
Milyen szép is lenne! - vakarta meg a fülét Ecquer, és hátralépett.
- Ha meg akartál volna ölni, valamelyikünk már halott
lenne.
Egyikük sem mozdult, aztán a törpe megvonta a vállát.
- Én most hazamegyek. Dubarnak üzenem, hogy fe
lőlem megdögölhet, az sem érdekel. Felesleges gégemet-
szőkre költenie a pénzét, úgyis azt csinálom, ami nekem tetszik... Gondolom, nem látjuk egymást többé...
Sercintett egyet majd elindult a szállására, a Tüskétlen Bogáncsba.
- Majd' meghalok a szomorúságtól! - mormogott maga elé.
A harc és a gyilkolás számos módozatát ismerte, és volt ideje tapasztalatgyűjtésre is. Aki nála is ügyesebb, azzal
-ha lehet - el kell kerülni a marakodást. Ilyen egyszerű, ha valaki életben próbál maradni egy seregnyi haragos
mellett.
Félúton, a fal egy kanyarulatánál, hátranézett. Az utca üres volt, az erszénynek hűlt helye.
Hazafelé nem követte senki.

Mi több, azóta sem járt senki második árnyékként a nyomában.

Ecquer hátradőlt a kereveten, és a pamlagokon heveré-szö szépségek egyikének hárfajátékát figyelte.
Szép volt. Zene volt, ami - ezen csak az elmúlt néhány évben töprengett el igazából - szinte tejesen hiányzott az
ő életéből. A finom dallam, ami szinte simogatja a lelket...
Megrázta a fejét és elvigyorodott. Ebben a csuda nagy gazdagságban teljesen elpuhul! A végén még selyempár-
nákon fog heverészni egész nap. Cukrozott aprósüteményt rágcsál majd, és könnyes sóhajtozással böngészi az elf
költészet gyöngyszemeit, amikben szinte csak “1" és ,m" hangok vannak meg sok orrhangú dünnyögés...
Hátradőlt, tarkója alá tolta a tenyereit, és az emeletre vezető lépcsősort figyelte. Hamarosan indulniuk kell
majd...
 A két fiú alig pár perc múlva már jött is. Throg Dubar-ral a lépcső előtt találkoztak össze. Előzékenyen félreáll -
tak, pedig a törpén látszott, hogy csak arra vár, hogy eléje
tolakodjanak, és végre csípős megjegyzést tehessen a züllött fiatalságra és egészében véve az emberi nemre.
Nem adták meg neki ezt az örömöt.
Peckesen vonult le, mint hódításaiból hazatért, győztes hadvezér, s a szeme sarkából leste a hárfás és a pletykáló
kurtizánok reakcióját.
Úgy tűnt. senki nem figyel rá.
Gőgös arckifejezést öltött magára, amikor megpillantotta a lustán heverésző Ecquert, és nagyot nyelt.
Máig nem értette, hogy miért nem patkolt el ez a... ez a... fórtelem évekkel ezelőtt, amikor gyilkost fogadott el-
lene. Mintha Lendor egyetlen valamirevaló fegyverforgatója sem lenne hajlandó kezet emelni erre a... dologra...
Talán valami titok lappang itt, amit ő nem ismer?!
Ecquer komótosan intett a törpének. Még szerencse, hogy Myla nagyra tartja az ötleteit és az újítások nyomán
befolyó egyre nagyobb összegeket, mert... ez a durbincs akár egy facipővel is agyonverné, ha tehetné!
Föltápászkodott, sután bókolt a hárfásnak, és köpenyét a vállára kanyarítva védenceihez ballagott.
 Ideje lesz kilépnünk! - dohogott Peltár, mint aki sze
rint az egész világ hibás, mert nekik most menniük kell.
 Zárják a Tornyot...
Kifordultak a tavaszvégi estébe, amit a drénföldi szél-hütött ki. Siettek, mint akiket ezernyi darázs kerget őr-
jöngve.
Egyikük sem fordult hátra, így nem látták a Dubar arcára kiülő, tűnődő kifejezést.

Ismét nyár volt, amikor a nap aranya érleli a termést és pokollá változtatja Lendort.
Az utcák labirintusa lángoló katlanként hevül, a falak megtartják a meleget és el sem engedik. A hűs tengeri
szellő a kikötőnél tovább soha nem jut, a város többi része
epekedve lesi az ég alját, hátha erre téved egy kiadós nyári zápor. Néha igen, általában nem.
A vízhordók csinos forgalmat bonyolítanak le ilyenkor, akárcsak a szerencsés fekvésű, mély pincéjű tavernák,
kocsmák és mulatók.
Az utcákra szorult szajháknak azonban ez a legnyomo-rúságosabb időszak. A férfiak ilyenkor tapodtat sem moz-
dultak, és a hideg sör gondolata volt az egyetlen, ami ösz-szeszáradt agyukban megfért.
A forróság hullámokban éri a várost, az utcákon rothad a kiöntött hulladék, időnként kénytelenek takarítani is a
lendoriak. Még mielőtt valami fertőző kórság ütné föl a fejét.
A szárazság tikkasztó, a nyelv megdagad, az ajak cserepes és felhasadozott, a tagokat ólmos fáradtság járja át.
Pedig az éghajlat nem is olyan rossz. Kellemes, emberi életre alkalmas. Főleg, ha az utazó vagy éppen
letelepedni szándékozó figyelembe veszi, hogy Lendor és a környező szigetek - Hymar, Tugan, Brandesa, Seykol
és Seykorak -mennyire északon van. Közel a hideg Drénföldhöz és a Jégföldhöz, ahol még a holtak lelkei is
megfagynak.
Az, hogy itt létezik lakható föld, a mágia szeszélyes örvénylésének köszönhető. Az erős, nyers mágiáénak.
Vannak helyek - például Drakónia vagy Gerondar egyes zugai, ahol a mágia sokkal erősebb, bizarr lények és
dolgok születnek arrafelé, de... kevés az ilyen terület. Lendor erős, szeszélyes, furcsa hely.
Mágia... Előbb-utóbb majd' minden lendori eljut a mágia gondolatáig Ha máskor nem is, nyár derekán minden-
képpen. Vajon a Hatalom Tornyának urai nem lennének képesek változtatni valamit ezen a forróságon?! Csak egy
picikét... Amikor már elég nagy a nyomás, az elégedetlenkedők küldöttséget menesztenek a város urához, a herceg
pedig megpróbálkozik oda hatni, hogy a varázslók valóban tegyenek valamit.
Mert neki elégedett lendoriak kellenek, elégedett vándorok és kalmárok, akik évről évre egy vagyont hagynak
itt. Ezért tűrte el a számtalan templomot, a fölös pazarlást és a rettenő titokban igazgatott veremviadalokat, amik
egyik szervezője az egyik saját ágyasa volt...
Mindenféle húrokat megpendített a Torony urainál: Ígért, esdekelt, érvelt, fenyegetőzött, ajánlatokkal és aján-
dékokkal kedveskedett, emlékeztette őket valami ősrégi előjogra vagy kötelezettségre, hízelgett, rágalmazott, si-
ránkozott vagy egyszerűen csak leste a varázslók hangulatát, vajh' melyik fogással is lenne érdemes próbálkoznia.
Igazi művészetté fejlesztette ezt a színjátékot. Nagypolitikává.
Ezért is volt ő a herceg és nem más.
A varázslók pedig megfontolták a kérést és tanácskoztak, idézzenek-e jó időt, avatkozzanak-e bele a természet
dolgaiba.
 Előfordult, hogy megtették.
Néha igen, általában nem.
Így hát el lehet-e képzelni körmönfontabb kínzatást egy varázslóinas számára, mint hogy nyár derekán, a
forróság tetőzésekor zárt szobában hallgassa a magiszterek bölcsességét az idővetésről?!
Hogy hogyan lehet megváltoztatni az időt. Szabad-e, lehet-e...
Feltéve, ha akarják...

Ebben az esztendőben például nem akarták. A termet, ahol tanultak, kellemes félhomály ülte meg. Csöppnyi
forróság sem szivárgott be a mágiával óvott falakon, olyan volt a hőmérséklet, amilyet csak akartak.
Az adeptusok mégis lógatták az orrukat. Egyrészt ebben az évben egy darabig kerülniük kell majd a lendoria-
kat, lévén, hogy a fülük botját sem mozgatták a mágusok, hogy megszűntessék a forróságot.
Idén nem fogják őket körülrajongani...
Másrészt - tulajdonképpen - nyár volt, ők pedig egy kínos gondossággal őrzött, különleges börtönben ücsörög-
hettek. A poklok lehetnek ilyenek...
Barátságos, meleg színű falak, brokátfüggönyök és kényelmes szőnyegek jelentették az Adeptusok Termét, ahol
a mágusinasok a bölcsességet hallgatták.
Egyetlen öblös karosszék volt csupán a helyiségben - a mesteré.
A tanítványok a tanító jelenlétében vagy álljanak, jobb esetben a lábához telepedve hallgassák a tudást. Ülni
majd csak akkor ülhetnek, amikor minden próbát kiálltak és varázslónak nevezheti őket -joggal - bárki.
Azért nem volt olyan szörnyű a süppedös szőnyegeken kucorogva hallgatni Meneus mestert.
Az emberek azt hiszik, hogy a varázslók mind öregek, hosszú szakállúak és földig érő köpenyben lófrálnak. Meg
hogy a mágia csupa sanyarúság, dohos könyvek, rossz szem, fázós tagok, csúz és pókhálós, sötét szobák... Csu-
pa-csupa lemondás - a hatalomért cserébe.
A varázslók pedig meghagyják az embereket ebbéli hitükben. Minél lehetetlenebbnek tűnik, hogy valaki varázs-
lóvá váljon, annál nagyobb tisztelet övezi őket.
Ezt Candela mester mondta nekik, nem sokkal az ide-érkezésük után. Ő volt az, aki bevezette őket itteni életük-
be, mint valami ravasz kalauz.
Candela magiszter a varázslókról kialakult kép eleven cáfolata volt: Izmos, jóképű, sokat mosolygott, és
kizárólag divatos holmit viselt. Ő az illúziók, álcavarázslatok és a látszat kiváló ismerője volt.
- A szem, a fül, de még a szív is becsapja az embert. A világot akár látszatok sorából is föl lehetne építeni...
És jót nevetett az adeptusok szörnyülködésén, amikor egy alkalommal vénember képében jelent meg. Mert ki
tudja, mi a való s mi a látszat. Csak a legerősebbek és a
legbátrabbak. A legélesebb elme is megbicsaklik néha, de az erős akarat majd' mindig kitart.
Egy paraszt elhiszi a vásári mutatványt is, egy varázslónak ismernie kell a valóságot, hogy jobb és több legyen
egy parasztnál.
- Egyedül bennünk van meg a szikra, amivel a valóság olvasztótégelyét föl lehet izzítani! Aki nem dolgozik ke -
ményen, hogy ezt a szikrát megismerje s uralja... annak velem gyűlik meg a baja! Mert figyelni foglak benneteket!
Mindig, mindenhol!
Eleinte mulattatta őket a fellengzős ígéret, de alig néhány hónap elegendő volt, hogy beleszokjanak az itteni
életbe, és megváltozzon a véleményük.
Az idősebb adeptusok és a kismesterek, akik az alsóbb körök beavatottjaiként tevékenykedtek a Toronyban, fur-
csa dolgokat rebesgettek a magiszterekről. Állítólag nyolcan voltak, hatalmas varázslók, mind más és más tudomá-
nyok és ismeretek őrzői. Illúziók, az elemek mágiája, élet és halál titkai, lények idézése és ezeregy különféle csoda.
De ezeket tanulni kellett, elvont dolgokat, alig érthető szövegeket magolni, nehéz textusokat értelmezni... Még
nyáron is, amikor hétágra sütött a nap, s az embernek, pláne tizenhét évesen, úszni volt kedve meg a lányok után
járni.
Ez volt a lemondás, de ezt az emberek úgysem értették.
Meneus mester nagyon más volt, mint Candela. Róla nem pusmogtak olyanokat, hogy bárhol és bármilyen hely-
zetben feltűnhet, hiszen kedvére váltogatja az alakját.
Nem. Meneus mester nem ígért semmit, szelíd volt és csöndes. Pedig ő volt az, aki képes volt villámot, forgó-
szelet idézni, a földet terméketlenné tenni vagy akár egy sópusztát is virágzó paradicsommá változtatni.
Félelmetes erőknek parancsolt, s Peltár néha azon kapta magát, hogy nevetségesnek tartja a varázslót, amiért nem
használja a hatalmát. Ő a helyében kellemes időt idézne Lendorra, és az év minden napján sereglenének ide az em-
berek. A varázslókat mindenki tisztelné - sokkal inkább, mint most! -, és még fizetnének is, hogy az idő maradjon
ilyen kellemes az idők végezetéig...
Összerezzent, amikor Bauros oldalba bökte. Már megint elkalandozott a figyelme!
Meneus mester hátul összekulcsolt kézzel, félrebillent fejjel szemlélte az adeptust. Egérarcú, sovány - szinte
betegesen sovány - férfi volt, középmagas, szőke hajú. Egyszerű, szürke talárt és sarut viselt, s bárki inkább
nézte volna jóindulatú füvésznek, mint nagyhatalmú varázslónak.
 Víznyelő - szólalt meg halkan -, mi a véleményed?!
 Úgy vélem, igazad van, mester - próbálkozott a pi
pacsvörös Peltár.
 Hm... - a varázsló halványan elmosolyodott. - Tu
lajdonképpen még nem is kérdeztem semmit... Csupán a
véleményedre voltam kíváncsi... Láttam, hogy roppant
fontos dolgon töprengesz, s így most szeretném, ha meg
osztanád velünk eszmefuttatásod eredményét!
Csönd telepedett a szobára, és mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy a fiú hogyan vágja ki magát.
Peltár elsápadt, majd újra elvörösödött. Gyűlölte, ha tehetetlennek látszott mások előtt. Ilyenkor vagy fölényes
próbált lenni, vagy gúnyosan sértő. Esetleg egyszerűen csak sértő.
Most egyik megoldás mellett sem dönthetett, alig tudta leplezni zavarát. Az apja most nem lenne rá büszke...
Összeszorította a fogát, és visszanyelte a düh könnyeit.
Legyen hát! Néha az őszinteség is lehet járható út. Talán. ..
- Azon tűnődtem, hogy miért nem élsz a hatalmaddal,
mester.
A többiek lélegzetet sem mertek venni. Ez az a fajta szemtelenség volt, amit adeptus nem engedhetett meg ma -
gának a mesterével szemben...
- Nem használom? - húzta föl a szemöldökét Meneus.
- Nem, mester - mondta Peltár. - Amennyiben hasz
nálnád... ha, ha használnád, most... most jó idő lenne a
városban és talán az egész szigeten!
Kivágta a rezet! Az adeptusok hátán fölállt a szőr tanítójuk elégedett mosolya láttán.
- Az igazság az, hogy használom a hatalmam. Most is.
De a hatalom nem pusztán mágiából áll. Ha a hatalmat
csupán egyetlen dolog határozná meg, az izmaikból élők
uralnák a világot... Víznyelő - folytatta, és ravasz fény
csillant a szemében -, te jó magas és erős fiúnak tűnsz. Ha
kell, oda is tudsz sózni egyet. Megvernél-e egy nálad sok
kal kisebb gyereket?
Peltár meghökkent a hirtelen témaváltáson, és hirtelenjében azt sem tudta, hogy mi köze lehet a verekedésnek a
mágiához.
- Természetesen nem, mester. Szégyenletes, felesleges
és gyenge dolog volna. Megoldanám verekedés nélkül.
- És egy nálad jóval erősebbet?!
Már megint...
 Nem, mester. Meggondolatlanság lenne. Legfeljebb
önvédelemből.
 Miért?!-lépett közelebb Meneus
 Nem szeretem, ha megvernek...
 Akkor maradnak azok, akik körülbelül veled egyerő-
sek. Talán kicsit jobbak, talán egy kicsit gyengébbek. Az
ilyen verekedés is elég bizonytalan kimenetelű.
Peltár eltűnődött. Mire akar kilyukadni a varázsló?!
 Oh, igen mester - mondta sebesen, amikor észrevet
te, hogy a csönd túlságosan megsűrűsödött.
 Akkor mire találták ki a verekedést?! - kulcsolta
össze újfent az ujjait a mester. - Mi értelme van egyálta
lán?!
 Mert... - próbálta Peltár sorra szedni a lehetséges
válaszokat -, mert vannak, akik csak így tudnak tiszteletet
és lehetőséget kivívni. Aztán... vannak olyanok, akik két-
- ségbeesésükben ütnek, hogy... hogy leplezzék a tehetetlenségüket. ..
Zavartan elhallgatott és elpirult. Észrevette a többiek tekintetét. Hányszor üvöltözött és dühöngött, amikor va-
lamilyen formában sarokba szorították!...
Érezte, hogy izzad, és a gyomra apró gombóccá zsugorodik. Nagyon nemszeretem témák kerültek elő...
 ...a... verekedés... egyfajta lehetséges megoldása a
kényes dolgoknak...
 Lehetséges megoldása - bólintott Meneus mester, és
félig lehunyta a szemét. - Akárcsak a mágia. Eleinte azt
hiszed, mindenre képes vagy, majd rájössz, hogy akad,
ami meghaladja az erőd. Efféle dolgokkal csak végső el
keseredésében próbálkozik a varázsló. Általában nem is
éli túl...
Nagyot sóhajtott és folytatta:
- Az egyszerű dolgokra erőt pazarolni, gyermekjáték
okkal szórakozni... gyermeki elfoglaltság. Ha tesz is ilyet
egy varázsló, lopva, kelletlenül teszi. Persze akadnak ki
vételek... mindig akadnak. Van, aki imádja a halálos ve
szélyt vagy élvezi a vereséget és a megaláztatást; mások
rajonganak a gyermeki dolgokért... Mindenki eldöntheti,
hogy hová szeretne tartozni...
Ideges vigyor az arcokon. Ó igen, kezdik már kapizs-gálni...
- Vagy... vannak - folytatta a mester -, akik a maguk
erejéhez mért kihívásokat keresik. Ezek persze, jobbára,
normál eszközökkel is elrendezhető dolgok. Egy házat el
lehet pusztítani egy tűzgolyóval, de ha felgyújtják, ugyan
olyan pompásan ég. El lehet teleportálni Persionba, de el
is lehet utazni oda... A varázsló semmit nem tesz, semmi
újat, nagyot, különlegeset, amit másként ne lehetne elérni.
Talán... talán ezért is olyan sok a megkeseredett, valami
látszat-cselekvésbe menekülő közöttünk. Akik megértik
ezt... hogy a mágiát igazából nem is nekünk ajánlották,
nem nekünk lett kitalálva... hogy a valódi hatalom és a
valódi titkok birtokosai az istenek, démonok, külső létsíkok entitásai... elkeserednek. Mert... a mágia csak mézes-
madzag, amit csalókán elhúznak az orrunk előtt, de valódi erejét soha... soha nem kaphatjuk kézbe... Van, aki csa-
lódottan elfogadja ezt, van... van, aki démonokhoz fordul, eladja a lelkét, beszennyezi magát s végül... ami rá vár, az
a halálnál is szörnyűbb... Igen, a mágia olyan, mint a verekedés: meg kell tanulnod minden fogást, trükköt és sza-
bályt, tudnod kell megválasztani az ellenfeled és el fogadni, hogy mindig vannak... méghozzá mennyien!...
akiket nem fogsz tudni megverni. S minél erősebb és tapasztaltabb leszel, annál kevésbé szorulsz rá az erőd... a
varázserőd alkalmazására.
Sokáig ültek csöndben. Meneus hagyta, hadd rágódjanak egy darabig a hallottakon.
 Ezt nem hiszem el! - robbant ki Ráspolyból. - Az
egész tanulás arról szól, hogy megtanuljam, mit lehetne,
de miért nem lehet, mikor és hogyan nem lehet... Szóval a
mágia a csalódásról és a lemondásról szól!
 Hoztak az istenek a mágia valós világában - tárta
szét a karjait színpadiasan az egérképű mester. - Persze,
ha elfogadod ezeket a szabályokat, talán még némi örö
möd is telhet a mágiában. Talán...
A levegő hirtelen lehűlt, majd forróság söpört végig a szobán, mielőtt minden visszazökkent volna a megszokott
kerékvágásba. Az adeptusok riadtan kapkodták a fejüket.
Meneus lemondóan legyintett.
- Ez egy apró fogás volt csupán, bugyuta játék. Oka
sem volt, hacsak a hatalom fitogtatása nem elég jó ok.
Peltárhoz fordult, aki most nagyon-nagyon jelentéktelennek szeretett volna tűnni.
- Látod, Víznyelő, van némi... erőm. Igaz, amit te ha
talomnak nevezel, az nekem már csak játék, s ezért nem
használom. Van, amit én is hatalomnak tartok. Ilyen pél
dául az időjárás megváltoztatása. Van, amikor megpróbál-
kozom vele, de ehhez nyomós ok kell, nem elég egy csomó városlakó lendori siránkozása, mert melegük van!
Mukkanni sem mertek. Az egymás mellé illesztett gondolatok nem sok apellátának hagytak helyet.
Ezen a nyáron Lendor főhetett a saját levében.

Következett a tél, majd új tavasz jött, s a hűvös szelek kipucolták a városból a rossz levegőt.
Zarándokok érkeztek az északi földekről, egy seregnyi törpe, akik szent küldetésüknek érezték, hogy a világ va-
lamelyik eldugott zugában újjáteremtsék a törpe őshazát, és egyesítsék népüket.
Egyre többet lehetett hallani a sziget hegyei közt megtelepedett manók garázdálkodásairól, de a legtöbbeket
-amíg nem az ő bőrükről volt szó - hidegen hagyta a dolog.
Lendor virágzott, a nép lassan feledte már az elmúlt nyár kínjait, és csodák nap mint nap születtek.
A legtöbben három ork esetét emlegették, akik saját kocsmát nyitottak a Krákok utcájában. Valamikor... nos, a
múltját errefelé nem volt ildomos firtatni senki ember -vagy ork - fiának; ezekre is elég volt ránézni, hogy tíz év
gályapadot jósoljon nekik akárki. Legalább is első látásra.
Mert ez a három ork különös történetet mesélt: Egy törpe, aki két ezüstpénzt adott nekik egy útbaigazításért - kü-
lönös törpe lehetett, az szentigaz! - megmentette őket az éhhaláltól. Merthogy föltették a pénzt patkányfuttatáson,
és nyertek s egy csapásra meggazdagodtak.
Áldás lehetett azokon az ezüstpénzeken! Kár, hogy elitták őket... Viszont - ennek tiszteletérte - ivót nyitottak,
ami szépen jövedelmezett. Baráti hangulat, házias ízek, négytucat italkülönlegesség - például törpebor, ami egy
ork tavernában valóban kuriózum -, és hét elején olcsóbb árak.
A törpe zarándokok egy állóhétig vedeltek a kocsmában, és igen jól érezték magukat. Idővel emberek és gnó-
mok is megkedvelték a “Kétpénzes Törpének" elnevezett helyet, csak az elfek szemlélték hűvös távolságtartással az
ivót. A mértéktelen vedelés állati dolog!
Aztán rákaptak az orkos gombasalátára és a galagonyaborra, s a “Törpe" igazi nemzetek-közötti ivóvá lépett elő.
Hihetetlen történet, de Lendor a mágia szigete.
Csodák nap mint nap születnek.

 Alszol?! - suttogta Peltár.

 Igen - dünnyögte Bauros. - Igen és azonnal tüntesd el a
lidércfényt, mert nem állok jót magamért.
 Nyugalom, Graun! - emelte föl a mutatóujját a kiro-
vangi fiú. - Aki sokat alszik, az keveset él!
 Én pedig azt mondom, hogy olvasd már el azt a le
velet, különben fölkelek, és alvás ide vagy oda, beverem a
fejed egy mécsessel!
Peltár de Brasso levelet kapott. Otthonról. Ami -Kirovang és Lendor ijesztő távolsága miatt évente csak
kétszer fordult elő. Összesen kétszer. Két nyúlfarknyi pergamenlap lepecsételve, ártatlan pletykákkal és érdektelen
apróságokkal megtöltve.
Hiszen... mit is írhatna Lendorról?! A Hatalom Tornyáról! A mágiáról... Ezt látni, érezni, átélni lehet csak. A
szavak... olyan suták... olyan pontatlanok.
Mit is mondhatna?! Mit is írhatna?!
A Torony óvó anyaméhnek tűnt, s ugyanakkor börtönnek is. Aki ide keveredett, az igazi csudabogár volt a
gyűjtő hálójában...
Az épület maga egyetlen, óriási öregtoronyból és tucatnyi toldaléképületből, fiatoronyból és bástyából állt. Régi,
kopott kövekből épült, viharverte árkádjain vízköpők kuporogtak vicsorogva.
Azt, hogy nem közönséges épület, nem sok minden árulta el.
Nem tanyáztak a kőcsipkéken galambok és a paliszádokról soha nem kellett madárürüléket takarítani.
 Soha nem lehetett száradni kiakasztott kapcát vagy színes harisnyát látni az ablakokban. Tolvaj sem járt még a
Toronyban, koldus sem kapott semmit, ha volt olyan bolond, hogy itt kopogtasson alamizsnáért.
Őrt sem sokat lehetett a bástyákon látni, bár... az emberek, akik éjnek évadján szokták a dolgaikat intézni - a frá-
nya álmatlanságra hivatkozva - azt rebesgették, hogy a gyilokjárók őrei talán nem is emberek, hanem szárnyas-
tollas, szörnyű kreatúrák, emberszabású förtelmek...
Ezek a tények és a szóbeszéd.
Azok, akik fecsegnek a Toronyról és mindenfélét pletykáinak, valójában sohasem látták az épületet belülről.
Ez is, mint itt annyi minden, éppen szöges ellentéte volt annak, amit az emberek egy mágustoronyról
képzeltek: Nem voltak beszélő ajtók, láthatatlan szolgák, varázsfények és maguktól megmozduló lépcsők, amik
bárhová elvitték a bűbájosokat. Nem bizony.
Pedig mennyivel színesebb lett volna itt az élet!
A Torony pincéi talán tényleg a világ gyökereiig nyúltak, erre senki nem tudott választ adni. Mindenesetre labo-
ratóriumok, raktárak, magtárak, óriási tárházak és mélyen a földbe süllyesztett kőhombárok, gyakorlótermek,
cellák a kísérletek alanyainak tárolására, idézőkamrák és dögku-tak, szivattyúház, emeletnyi helyiség a tüzelő
számára, saját kutak és vízvezeték-rendszer s még ezernyi, titokzatos dolog... mind elfértek a pincékben.
A tornyokban lakócellák, munkaszobák, írótermek és másolószobák, takaros lépcsősorok, széles folyosók és jó-
kora ablakok voltak. Az öregtorony volt, ahol az adeptu-sok tanultak - a kismesterek ezt hívják cinkos mosollyal
Kínzatások Csarnokának -, és itt kapott helyet a gigantikus könyvtár is. Tekercsek, lapok, kő- és fatáblák, kötetek,
fóliánsok, grimoárok, bőr és szattyán kötésben, kapcsolva, fűzve, rendszerezve és félelmetes erőkkel őriztetve.
Lehet, hogy egyszerűbb lett volna ellopni az egész Tornyot, mint elemelni akár egyetlen kötetet is a könyvtárból.
A sokszögletű helyiséget apró, különleges olvasótermek vették körül, ahol régi könyveket restauráltak vagy a
lapokat tartósították, máshol az idegen nyelven írtakat fordították éppen Közösre. Voltak olyan helyek is, ahol éjféli
sötétség honolt, mert a varázsfénnyel vagy éppen foszfo-reszkáló anyaggal rótt sorok csak így látszottak.
S egy teremben, egy különleges sztázistérben az olyan szövegeket lehetett olvasni, amik e nélkül egy pillanat alatt
porrá omlottak volna már. Az egyik írás állítólag nem is erről a világról származott...
A termeket és a folyosókat közönséges fáklyák világították meg, bár számos ablak is volt, főleg a fenti emelete-
ken.
Mindent... valami különlegesen finom, alig látható, aranyfényű por lepett be, s az adeptusok akárhogy is se -
rénykedtek, teljesen soha nem sikerült eltüntetni sehonnan.
Pedig a kismesterek bőségesen osztottak munkát az idősebb adeptusokra, ők pedig előszeretettel adták ezt to-
vább az ifjoncoknak.
Sikálni, söpörni, porolni, szellőztetni, fölmosni, fényezni, levakarni és helyére pakolni mindent, amit csak kellett.
Meg kellett szokniuk, egy varázsló boldogul az egyszerű praktikák nélkül is.
Ami fölös idejük maradt, abban félelmetes mennyiségű tudással tömték a fejüket. Írás, olvasás, számolás, némi
muzsika, geográfia, történelem, népi bölcsességek és babonák, fordítási gyakorlatok és mindez újra meg újra.
Egy lendori varázsló nem lehet akárki, az elme hatalmának ki kell egészítenie a varázslatét!
S persze ott voltak a mesterek bölcselet-órái.
Mind a nyolcan mást és mást mondtak a mágiáról, a titkos tanokról. Mindannyian többféle arcát mutatták az erő-
nek, s ők, a szegény adeptusok egyre mást s mást gondoltak a mágiáról. Mintha csupán ragyogó, édes víz, tündérek
bora, szivárvány és múló illat lenne, ami kifolyik még az összezárt ujjak közül is.
A mágia ott lakott a Torony falaiban, a kövekben, s azok, akik valaha is éltek, alkottak s dolgoztak itt, soha
nem is távoztak el igazán. Egy parányi rész, egy emlék, egy mozdulat, egy szín, forma, villanás... valami itt
ragadt belőlük.
Csillagtalan éjeken, álmában látta őket az adeptus. Látta, hogy ugyanezen folyosókon jártak, ezekben a szobák-
ban éltek, tanultak és milyenek voltak.
Kicsit másfajta frizurák, furcsa ruhák, idegen szavak, de a lényeg... ugyanaz volt.
Varázslást tanultak.
A jelenlétük, ahogy szinte szóltak az álmodóhoz, és mintha kicsit tovább is éltek benne... ez volt az igazi má-
gia. Ezt nem lehet igazán szavakba önteni. Ahogy általuk, az érzés által, hogy a varázserő által egymásba olvad
múlt, jelen és jövő; emlék, álom s valóság... ezt nem lehet megírni.
Peltár a homlokához emelte a pergamenlapot, és lehunyta a szemét. Hogyan is lehetne ezt megírni?! Miért
nincs itt az anyja, hogy mindezt érezze?!
A fiú egy ideig még szerelmes is volt az egyik, álmában látott lányba. Nem beszélt róla senkinek, de sokáig ő
volt, aki betöltötte a gondolatait.
Ragyogó volt a mosolya, és ez széppé tette enyhén csontos arcát. Hosszú, holdezüst haja volt és mandula sze-
mei. Elf volt, szelíd és tiszta szépségű.
Soha nem beszélt, csak a kacagását hallotta és ahogy dúdolt. Furcsa, szomorú dallamokat énekelt, idegeneket az
emberi fül számára, de sokáig kísértettek még az álmaiban, és gyakran az ébrenlét óráiban sem mentek ki a fülé-
ből.
Hónapokig próbált úgy viselkedni, hogy az elf lányra gondolt. Hogyha most látná s megértené, hogy a tanonc
miatta... érte cselekszik... büszke lenne rá.

122
Egy napon a könyvtáros, a kortalan Rhog tanácsát kérte. A lány felöl kérdezett.
A töpörödött, szófukar gnóm szánakozva emelte rá a szemét, és csak annyit mondott, hogy három évszázada
nem volt az adeptusok között sem nő, sem elf.
Hetekig járt úgy, mint akit letaglóztak. Az étel ízét vesztette, a társaságot nyűgnek érezte; még Bauros, a
csöndes, jó Bauros udvarias kérdéseit is gúnyos piszkáló-dásnak vette.
A csillagokba ne légy szerelmes, mert el nem éred őket soha, s kocsi után, ami nem vesz föl, ne fuss!... rohadt
gnóm bölcsességek! Akkor utálta miattuk Rhogot. Ma már... egy év távlatából... hálás volt neki.
Ő volt az egyetlen, aki egyáltalán szóba állt vele a fájdalom óráiban, és nem hagyta magába zárkózni.
Csak a dallam, a különös gyászos melódia maradt meg a lányból. Mostanában már nem álmodott vele, csak a
dallammal.
Letette a levelet a ruhásládája tetejére - a szoba, akárcsak a többi lakócella, egyszerű volt: két ágy, két láda a
ruháknak, és egy ólomüveg-ablak, ami a belső udvarnak kikiáltott bástyatetőre nézett -, és sokáig bámulta a pla -
font. A sárgásfehér falakra furcsa mintákat vetett az olvasáshoz megidézett halványlila lidércfény.
Apró, tenyéren is táncoltatható lángnyelv volt, amire még Meneus mester sem mondhatott semmit.
Praktikus, alkalmazott varázs volt, remek trükk, színpompás és látványos. Ezen felül olvasni is lehetett mellette.
Olyan láng mellett olvasni, ami lila, nem éget - talán csak egy csöppet bizsergeti az ujját -, és az ember tetszése
szerint jeleníti meg a levegőben, egy lábnyira a testétől...
Ezt nem lehet megírni ■ ■.
Sóhajtott, és egy intéssel eltüntette a lidércfényt.

123
Késő ősz volt, mire találkozhattak azzal, akiről még a kismesterek is csak annyit mondtak, hogy ő a világ leghatal-
masabb varázslója.
Tar mester hosszú távollét után tért vissza Lendorra, és szinte az első dolga volt, hogy az adeptusok után
érdeklődött.
Érdekelték a fiatal, ígéretes tehetségek.
Semelyik tanítvány nem felejtette el a nagy pillanat egyetlen részletét sem, kristálytisztán élt az emlékezetük-
ben.
Lendori ősz: színpompás lombhullás, a szél szeszélyes kacagása a rőt és sárga levélhalmok között. A vénasz-
szonyok nyara már elmúlt, de a nappalok még mindig megmelegítik a föld vén csontjait.
Aztán jön a lassú, szürke eső; a végtelen, keservesen szemetelő eső. A táj nyálkás bevonatot kap, mint valami
csiga, s a városlakók ázott hollókként húzták fejükbe a kámzsát.
Didergős éjek és szomorú nappalok váltogatták egymást. Sokan bizony már visszasírták a nyár hevét.
Az utcákon sár és szennylé hömpölygött, és a bűz néha bizony dögletes volt. Lendor fázott, és készült a télre.
Jöttek még hajók - a Sárkányszárny is kikötött itt minden esztendőben; a kapitány azzal dicsekedett, hogy egy-
szer két varázsló utazott a gályáján -, de nem annyi, mint a szárazabb évszakban.
A kereskedelem mindenhol megsínylette a zordra forduló időt. A polgárok újra küldöttséget menesztettek a
herceghez, de annak nem sok kedve volt a Hatalom Tornyán kopogtatni azzal, hogy most meg rossz az idő, csi-
náljanak belőle jót.
Késő ősz volt, és ekkor jött meg Tar magiszter.
A Kínzatások Csarnokában ültek mind a heten: Rás-poly, Graun, Őméltósága, Víznyelő, Pinty - egy riadt sze-
mű, mokány legény Persionból -, Bikk és Csengettyűs -
két lendori drén származék, tejfelszőke, szeplős, egymást ugrató fiatalember -, és türelmesen várakoztak.
Odakint csöpörgött az eső, és a vízköpők megállás nélkül nyáladzani látszottak. A Torony ormán soha ki nem
alvó láng lobogott, néha zöld szikrákat pislogva az esőbe.
 Bent langymeleg volt - hála Meneus mesternek -, és a falakon lógó, rézláncra akasztott mécsesek ontották a
fényt.
Halkan beszélgettek - ismerték már egymást évek óta, nem volt szükség hangos szóra -, s ki-ki a maga megszo-
kott helyén ücsörgött, mint már bő négy éve. Vagy már öt is talán. Az idő a Toronyban annyira másként telt.
Barátkozniuk kellett volna, de nem voltak igazán barátok. Nem volt miért barátokká válniuk. Mind mást akartak
kezdeni a mágiával, mind tudták, hogy azok, akikkel most itt együtt várakoznak, egy napon talán... riválisaik lesz-
nek.
Osztozniuk kell a mágián, ami...
- Mi a... - hebegte Ráspoly.
Mind odafordultak, és megpillantották a férfit. Valahogy bejött, de nem az ajtón, sem nem az ablakon. Még
csak a teleportálást kísérő halk pukkanást sem hallották.
Mégis itt volt. Csöndesen mosolygott.
- Tar vagyok... - Magas, arányos testalkatú ember
volt, kortalan arcú és teljesen szőrtelen. Nem csupán ko
pasz, de a szemöldöke, sőt a szempillái is hiányoztak.
Fekete kaftánt viselt és halványzöld, jádedíszes övet. A saruja talpától a feje búbjáig csöndes méltóságba burkoló -
zott.
Az adeptusok pisszenni sem mertek, elkerekedett szemmel várták, hogy most mi lesz. Tar mester volt az első,
akit a halatom - szinte a bőréhez tapadva - körülvett. Az a fajta, amiről az első pillanat óta álmodoztak, mióta
bebocsátást nyertek a Toronyba.
- Irigyellek benneteket - mondta halkan -, irigylem a
fiatalságotokat és az elszántságotokat. Ti varázslók akar-
tok lenni! Én, amikor ilyen idős voltam, két cimborámmal csavarogtam naphosszat, és a kofáktól loptunk almát
meg szedret, marokszámra...
Az ajkak szöglete megvonaglik, de senki nem mer mosolyogni.
- Mind más okból lettünk, amik lettünk. Mind más
okból tanultunk varázsolni. Minden mágus másként véle
kedik a mágiáról - folytatta a férfi, és lágyan elmosolyo
dott.
Ettől mintha megfiatalodott volna, egészen olyan lett, mint egy vásott kiskölyök.
- Úgy hiszem, a mestereknek sikerült megismertetni az
ő véleményüket veletek. Ez mindenkinek magánügye, sa
ját szíve joga. hogy miként gondolkodik a mágia felől...
Születnek néha furcsa elgondolások is...
Újra az a cinkos mosoly és a félig lehunyt szemhéj mögül elővillanó tekintet. Mintha csak megcsóválná a fejét,
amikor a többiek misztikus kétkedő és szinte kivehetetlen okfejtéséről szól.
Szóval sem mondta persze, de mégis...
- Ők elmondták a saját véleményüket, úgy illik, hogy
én is ezt tegyem...
Fölvett a földről egy cseréppoharat, amit egy kancsó borral együtt a mesternek készítettek oda. Gyengéden rá-
fújt a pohárra, és az egy pillanat alatt szertefoszlott. Csak csillogó por lebegett a helyén, ami lassan örvénylett egy
láthatatlan középpont körül.
A szemcsék egy alakká álltak össze, megsűrűsödtek, megcsomósodtak, és rövidesen egy zöldhátú levelibéka
gubbasztott Tar tenyerén.
A mester lehunyta a szemét, és csókot lehelt a béka felé. Homlokán izzadtságcseppek ütköztek ki, orrcimpái
megvonaglottak.
Vakító fény lobbant, s a közepéből, a csillogó szemcsék spirálisan hömpölygő kacsai közül egy alak sziluettje
bontakozott ki: karcsú, formás test; hosszú, holdezüst haj
és hegyes fülek. A szemei és a szája nevetett, megszépítve a hajszálnyit csontos arcot...
Peltár nagyot kiáltott, és a többiek sem bírtak a helyükön megülni.
Magán a Tornyon futott végig finom remegés, és mind érezték, hogy ez most nem illúzió. Ez valami félelmetes,
vad dolog volt.
A ragyogó spirál visszaszippantotta a lányt, és most Tar körül örvénylett. A férfi mosolygott.
- Varázslónak lenni! Uralni a világot, minden erőket,
markunkban tartani életet és halált! A mágia olyan, akár az
eke, a hajó vagy a kard. Lehet művészet, tudomány, ti
tok... de akkor is csak eszköz marad!
Szinte már kiáltotta a szavakat, szemei zöld fénnyel iz-zottak.
- Megműveli a földet, eljuttat távoli földekre, legyőzi
ellenségeinket. Nem jó vagy gonosz, ahogy egy kard sem
az, csak a fogatója. S mi, varázslók, különleges lények va
gyunk! Mi uraljuk ezt a hasznos erőt, megzabolázzuk,
jobbá tesszük általa a világot és a saját életünket egyaránt!
Mert mi, a mágia használói, erősek vagyunk. Hatalmasak!
Hiszen...
A fény aranyló szárnyakat adott neki, és csillámló glóriát vont köréje. Szinte csak a hangját lehetett hallani, és
zöld szemeinek ragyogását látni.
...a mágia...
Azt látták, amit ő láttatott, hallották, amit gondolt, s egy múló pillanatig erejének morzsája tüzet lobbantott a lel-
kükben. Iszonyú erőt éreztek magukban, mindent lebíró, szédítő hatalmat.
.. .hatalom!...
Ezt akarták hallani. Legtitkosabb vágyaikat öntötte szavakba; az emberi vágyat, hogy nagyobbak, erősebbek, tö-
kéletesebbek vagyunk, mint bárki más. A vágyat, amiről kisfiúkoruk óta álmodtak: elcserélt királyfinak lenni, szü-
letett hősnek, varázslónak... hatalmat kapni, hogy mindazt, ami csak zavarhat egy gyermeket vagy egy kamaszt
-szülői kényszer, feladatok, idősebbek csúfolódásai meg a sok szitok, büntetés, megaláztatás, érthetetlen és
unalmas kötöttségek megváltoztathassák. Különlegesnek lenni... másnak... valami csodálatos és mesébe illőnek,
ami föléb-red, megrázza magát és ha kell, alapjaiban rázza meg a világot.
Csorgott a könnyük a vakító fénytől, de mosolyogtak ők is.
Nem akartak máshová nézni. Nem akartak mást látni. Annyi esztendő fájó sebei, almai és rémálmai - mindaz,
amiről úgy hitték, hogy elfelejtették, vagy jó mélyen eltemetve pihen bennük - törtek most a felszínre.
A mágia hatalom. Aki uralja, az erős. Nem gyenge és esendő, hanem erős. Nem ő szorul mások segítségére, ha-
nem mások szorulnak az övére! Ha gyenge lenne, nem tudná alkalmazni a mágiát.
A mágia azonban erő, és ők tudják uralni. Ajándékba kapták az erőt. A hatalmat.
A mágia hatalom. A gondolat beléjük égett. Kitörölhetetlenül, örökre.
Ők a hatalom!
A szívükhöz szólt a hang, a lelkükhöz, tudatuk árnyékos zugaihoz, és a civilizált ember tehetetlenül szemlélte,
hogy a majdnem-felnőtt majdnem-gyermeki ujjongással lelkendezik.
A mágia hatalom. A hatalom lehetőség mindarra, amit idáig elzártak előlük: Utazás távoli, szépséges tájakra, kin-
csek, pompás lakhelyek, ragyogó szeretők, tisztelet és megbecsülés... Csupa olyan dolog, amit idáig csak mások
révén ízlelhettek meg, s most... most saját jogukon lesz majd osztályrészük!
A kisgyermeknek odaígérték a kamarakulcsot, és odabent minden csupa nyalánkság: méz, nádcukor és mézes-
kalács meg gyümölcsíz... S az ára... az ára...
Fájó, kivörösödött szemmel tódultak ki a Kínzatások Csarnokából. Lassan ocsúdtak csak, mindenki a saját gondo-
lataival volt elfoglalva.
Peltár sápadtan, szótlanul baktatott, ritka, szőke haja csatakos homlokába hullt. Látta őt... Ha teljesülhetne a
vágy, mint egy mesében...!
Senki nem figyelt az ablakmélyedésben álló, jellegtelen arcú férfira. Az akolitusok szürke darócköpenyét viselte,
és őket nézte tűnődve.
Borostás, hűvös arca volt, a szemei üresek, akár a feneketlen kutak; a haja vasszürke és vállig érő.
Szinte beleolvadt a falba, mintha nem is létezett volna.
Szórakozottan megtapogatta a köpenye alatt viselt talizmánját. Szíjra fölfűzött, összeszáradt manókéz volt. Sze-
rencsét hozott.
Neki mindenképpen.
6. “A soha le nem hunyt szem"

A Káoszmezsgyén hajnalodott.
Alig volt ez több mint az árnyékok megrövidülése és a sötétség fölengedése. Az éjszakai fagy szinte a földhöz sze-
gezte az eget, és most lassú, alig hallható reccsenéssel vált el a kettő.
Szél kerekedett, metsző, akár a késpenge, és kiszívta az életet bármiből, ami volt olyan botor, hogy
kimerészkedjen a rejtekhelyéről.
Akik ismerték ezt az átkozott földet sem tudtak mit mondani erre a jelenségre. Lehet, hogy légelementálok és
vérszomjas démonok rejtőznek a légben, de... lehet, hogy maga a levegő és a szél is az élők ellen fordult ezen a tá-
jon.
A sápadt égen hályogos szem volt a nap, a felhőket és a füstöt nyaktörö tempóban kergette az egyre erősödő
szél. Az éjjel lehűlt kövek pattogva tágultak, a hajszálrepedésekben megülő, fagyott nedvesség cseppenként
szivárgott a poros talajba. A felszín alatt mozgott valami, kúszott és vonaglott, ahogy lomhán szívta magába a
nedvességet.
Állítólag azon rövid időszakban, amikor a mágia áramlásai másfelé terelték az emésztő szeleket és a nap is ki-
bukkanhatott a felhők közül... nos... furcsa dolgok sarjadtak ki a meggyötört földből: Hatalmas, húsos kacsok, te-
kergő indák és folyondárok, alvadt vér színű gombák és lapuforma, legyezős és pipacsszerű növények... Valósá-
gos rémlátomásba illő édenkert.
A por elült, legyeket csalogató illatok — mézédestől rothadó tetem bűzéig - szálltak a Vas-hegység felé, minden
éledt, megelevenedett, minden mozgott... Azután visszatértek a szelek, és mindez egy szempillantás alatt elpusz-
tult, a csonka maradványok visszahúzódtak a talajba, s az élet ment tovább a maga groteszk útjain.
Az Átokmezsgye fölé tornyosulva, a Gorendorf-hegy-ség szürke sziklái közé ékelve emelkedett a magasba a
Káoszfellegvár.
Azok, akik még csak hírét hallották, a világ leggyülö-letesebb helye lehet. A Káosz főhadiszállása, Yvorl evilági
lakhelye.
Pedig csak egy vár volt, nem több. Látszólag legalábbis.
Agyarszerű, fekete kapuboltozatok, masszív tornyok, tűszerű épületek és kupolák; bár nem minden az volt, ami-
nek látszott. Például maga a fellegvár sem. Néha nem látszott, hol eltűnt, hol visszacsússzam ebbe a létbe. Máskor
a színei fakultak ki, vagy éppen az épület felépítése változott meg. Lüktetni látszott, egész szárnyak és árkádsorok
épültek egyetlen éjszaka alatt, máskor egy szörnyverem, vagy egy oldalsó toldaléképület, amiről már szinte min -
denki elfeledkezett, hirtelen nem volt sehol.
Ez volt a Káosz fellegvára, a hely, ami önnön átváltozásának és folytonos tágulásának-szűkülésének örvényében
vonaglott.
Akik itt éltek, soha nem tudhatták, mint hoz a következő óra vagy nap. Szolgák serege, rabszolgák légiói - áldo-
zatok és beszélő szerszámok, de az örök változás törvényei alapján néha hasznos egyedek születnek soraikban -,
papok, a szent őrület megszállta harcias próféták - Yvorl Kaszásai -, a Fekete Vértesek kerin harcosai, roalok
-elementalisták, idézők és mentalisták - válogatott káoszmágusok... ezer és ezer lélek, tucatnyi faj tagjai, akik a
Káosz istenét imádták és szolgáltak.
S most, annyi imádsággal és körmönfont terv kivitelezésével töltött esztendő után... végre... elérkezik ismét a
boldogság és büszkeség ideje, s uruk megtér hű szolgái körébe, választott otthonába.
Hamarosan.
A belső szentélyek csinosítása immáron hónapok óta megállás nélkül tartott. Ahogy az egész épület titokzatos és
rejtélyes metamorfózison esett át, úgy itt sem maradhatott semmi a régiben. Nem lenne helyénvaló...
Mindenhová új vésetek kerültek, kacskaringós ornamentika és kísérteties, torz szobadíszek - Yvorl örömét
lelte az efféle kifordított dolgokban -, amitől tótágast állt bárki gyomra.
A padlót és a plafont aranyozott rámájú márvány járólapok és kazetták díszítik majd, a trónhoz vezető lépcső má-
giával egybetartott, kocsonyás vér lesz, a trónus pedig egyetlen, gigászi gránittömb művészien megfaragva. A falak
feketére lesznek festve, a zöldeslila démontűz ott lobog már minden falon a tizenhárom mithrill lángőrző mé-
csesben.
Fenséges lesz, amikor elkészül. Rabszolgák százai dolgoztak rajta inuk szakadtáig, látástól-vakulásig. Életük
utolsó, legpompásabb müve lesz.
Merthogy amint a szentélyek átalakításával elkészülnek - amint minden kápolna, imaterem, oldalszentély és
relikviatartó, a fő és két oldaloltár díszítése bevégeztetett - ezeket a rabszolgákat és az őket irányító
mesterembereket föláldozzák Yvorl oltárán.
Életük megkoronázása és megdicsőülésük útja lesz ez az áldozat, amivel biztosítják lelkük üdvét. A többi hamis,
gyenge istenség békéről és szeretetről prédikál, míg Yvorl erőről. S akik érte, az ő dicsőségéért halnak, azok az Ő
lábához kuporodhatnak, és egyszer, amikor újjászületnek, erőse és hatalmasak lesznek. Olyanok, akik elveszik,
amit akarnak - kérés nélkül is. Akárcsak uruk.
Ami azt illeti, haláluk még mindig könnyebb és értelmesebb lesz, mint azoké, akik a megállás nélkül formálódó
palota semmivé foszló, vagy más helyekbe átalakuló részeiben tűnnek el. Egyik nap még beszél velük az em-
ber, másnap pedig talán egy falban vannak... Vagy egyszerűen csak eltűnnek. Mintha soha nem is lettek volna.
Az építkezéseket néhány alacsonyabb rangú pap felügyelte - csupa borotvált fejű, szófukar ember, akik meg-
tiszteltetésnek tartották, hogy istenükért halhatnak meg.
A terveket egy roal építőmester hozta, a terv megvalósulására pedig maga Derek Cuman nagyúr ügyelt.
A főpap, a Káosz legerősebb élő híve, akinek neve hallatán még az Átokurak és a Káoszpápa fekete szíve is
megremegett a félelemtől.
Cuman nagyúr, aki titokzatos hatalmaknak parancsol, szava szent és akarata a törvény.
Senkinek nem tartozik felelősséggel, csupán Yvorl maga vonhatja felelősségre. S mivel az Egyszemű - áldassék
az ő neve! - a mindenség leghatalmasabb istene, ezért Cuman nagyúr a leghatalmasabb minden halandó között.
Ezt még Saladomak, a Káoszpápának is el kellett ismernie, aki pedig váltig amellett kardoskodott, hogy az új
szentélynek az ő Örökké Változó Palotájában kellene állnia.
Hiszen... De Cumant nem érdekelte Kígyólelkű Sala-dor litániája. A Káoszpápa felőle akár kobrákkal is hálhat,
átkozódhat vagy csipkebokorba verheti a seggét... a szentély akkor is a fellegvárban áll majd! Ahol a bálvány is.
Számítani lehetett hát néhány büntető látogatására, akiket Salador nagyúr meneszt az építkezések lassítására,
esetleges megakadályozására. Csupa gőgös, lélektelen fejvadász és gyilkos, fennhéjázóak, ostobák. Mint a pápa
testőrségének tagjai, mind viselték dicső tisztségük címerét, a ruhájukba varrva vagy a bőrükbe tetoválva. Soha
nem válnának meg tőle...
Éppen ezért utasította Derek Cuman a Fekete Véreseket és a Gorendorf hágóit őrző manó törzseket, hogy minden
utazót, idegent, vándort... egyáltalán mindenkit motozza-
nak meg, a ruháikat s bőrüket vizsgálják át. Aki Salador címerét viseli... nos... ezen a vidéken olyan kevés az ehető
hús, és azt senki nem szeretné, hogy a manók népének dicső harcosai egymást kell, hogy fbifalják...
A szentély hamarosan elkészül. Senki nem akadályozhatja meg.
Yvorl nagyobb dicsőségére, így lesz!

Gurin a Pengék Rotundáján töltötte legszívesebben az idejét. Itt aztán senki nem nézhette le!
Mióta az Yvorl-pap magához vette és a fellegvárba hozta, megváltozott az élete. Teljesen.
Nap nap után gyógyfőzeteket kapott, bőséges étket és sok-sok pihenést. Arca kitelt, szemeiből eltűnt a félelem.
Elvégre itt végre nem volt egyedül.
A fellegvár... nem sokat látott belőle, de az a kevés, amit igen, teljesen lenyűgözte. A sziklából faragott tor-
nyok és gyilokjárók szövevénye, a homályos boltívek és a folyosók miriádja, amik mintha mindig változtak
volna. Hol egy ismerős - vagy legalábbis annak tűnő - folyosó foszlott köddé, hol egy beugró, falszakasz vagy
faldísz jelent meg valahol... másutt.
Néha megesett ugyanez a szolgákkal is. Merthogy voltak szolgáik is; emberek, törpék, seregnyi manó. Ő és a
többi ork eleinte nagyon élvezte, hogy van kit ugráltatniuk, de idővel unalmassá vált.
Huszonhét ork - három hím és huszonnégy nőstény -élt együtt a Karomtoronyban, idestova három és fél
esztendeje. Csupa süldő-ork, fiatalok, akik félig kölyökként kerültek ide a Rend bajnokainak rombolásai nyomán.
Elpusztított falvak, földúlt tanyák, letarolt erdők és szántók éltek az emlékezetükben, meg zűrzavar, átok, vérző fák
és zöld erdőtüzek. Azután... lovasok jöttek, csillogó páncélban és fohásszal az ajkukon. Öltek, romboltak,
fölgyújtot-
ták a házakat, levágták a karonülő csecsemőt ugyanúgy, mint a rémült disznókat, és rendet tettek.
Hiszen a világ csak jobb lett attól, amit tettek...
Elmúlt három év - majdnem négy -, és a sebek lassan, fájón gyógyulni kezdtek volna, ha hagyják. A főzetek
azonban, amiket kaptak, nemhogy enyhítették volna, de fokozták az emlékek tisztaságát és fájdalmát. Ez Yvorl isten
ajándéka az ő harcosainak, ahogy a papok mondták. A tisztánlátás adománya. Hogy emlékezzenek, ki is tette
tönkre az életüket.
A Rend... Feketebotos Mark'ynennon és csahos követői. Saját törvényeket hoznak, és aki ezeket nem érti, nem
ismeri, nem tartja be, az nyugodtan veszhet. Aki nem felel meg a mércéiknek, az nyugodtan pusztulhat. Mint annyi
ember, ork és manó.
Hadd hulljon a férgese!
Azon jogon tehetik ezt, mert a Feketebotos isten. Egy igazi istenség. Azt akarja, hogy a világban minden olyan
legyen... olyan... rendes. Rendezett. Ahogy ő képzeli a rendet...
Pedig, ha ennyire ismeri a rendet és a törvényt, tudnia kell, hogy van egy még régibb tradíció, egy jog és kötele-
zettség, ami mindenki számára szent: A vérbosszúé.
Megölték az összes rokonukat, ismerősüket, barátjukat... Talán mindenkit ki akarnak irtani, hiszen egy isten
alkotta törvénynek halandó nem fog tudni megfelelni...
 Mindazok, akiket a saját istenük nem tudott megóvni, az Egyszeműnél kerestek menedéket. Yvorl soha nem al-
szik, mindig vigyáz azokra, akik őt imádják.
A papnak, aki egykor eljött hozzájuk a falujukba, igaza volt. Milyen igaza! Ha Yvorlhoz fohászkodtak volna már
akkor, nem szakadt volna az a csapás az otthonaikra!
Yvorl jó istenség. Erős és bölcs. A papjait időben elküldte távoli vidékekre prédikálni, hogy minél több árva
lelket menthessenek meg. Nem az ő hibájuk volt, hogy nem jártak sikerrel.
Őket megmentették.
Yvorl a legöregebb istenség. Ő teremtette ezt a világot, ő hozta ide az embereket, látta Grooms gyermekeinek
születését... A papok sok bölcsességet, furcsa mondát és titkot mondtak el nekik. Hiszen az Egyszemű harcosainak
bölcsnek kell lenniük és ravasznak, amikor eljön a végső leszámolás órája!
Yvorl harcosai lettek, csupa magányos ork, mind a maga örökké vérző szívével. Harcolni tanultak, rombolni, öl-
ni. Almukban ezerszer elpusztították már életük romba döntőit, de az ébredés... az ébredés annál keservesebb
volt...
A Pengék Rotundáján leltek csak pillanatnyi megnyugvást, nyolcszögletű, vörösmárvány csarnok volt, fölül ár-
kádos kerengővel, lent csupa fa és szalmabáb, fegyverállványok és egy fölvezető lépcsősor. A falakat rút szörnypo-
fák csúfították el, a padló csúszott.
Ez volt a gyakorlóterem, ahol nap nap után kiadhatták a dühüket és fájdalmukat. Ha ez nincs, akkor már régen
beleőrültek volna a lélek kínjába.
Órákon át nyüstölték a gyakorlóbábokat, küzdöttek egymás ellen, s néha összemérhették erejüket a híres fe -
kete Vértesekkel is. Még a gőgös kennek is tisztelettel adóztak az orkok vad dühének és fé lelmetes elszántságá-
nak.
Az évek során megerősödtek, megizmosodtak, szívósak és kemények lettek. Azért a percért tanultak,
gyakoroltak és szenvedtek, amikor majd ők, az elárvult orkok és félor-kok, kegyetlen bosszút állhatnak. Vérbosszút,
ahogy a régi rend tanította.
Izzadva, kemény bőrzekéikbe öltözve gyakorlatoztak. Könyékig szegecses alkarvédőben, az arc előtt félmaszk,
ami hárítja a fejre irányzott csapások egy részét. A hajba fonva acéldarabok, hogy a nyakat és a fejtetőt is óvják egy
esteleges támadástól. Mindezt kiegészíti a pajzs és a szegecselt, acélbordás vért meg a combvédők.
A fegyverállványokon pihenő összes gyilok kezelését elsajátították: A göcsörtös fabunkótól a szekercén át a
szablyáig mindennel tudtak verekedni és ölni.
A harc mesterei tanították őket, szavaikat a fenti keren-gőről intézve hozzájuk.
Eleinte egy félork oktatta őket, aki Volena mezsgyéin nőtt föl; később egy kerin, majd egy roal fegyvermester,
mindketten büszkék a tudásukra és tanítványaik gyors felfogására. Azután... évekkel ezelőtt... mesterük lett a Var-
júképű nevű férfi. Valaha - állítólag - ember volt, de a kinézete alapján akár száz évet is pihenhetett a tenger fenekén.
Dög volt, ahogy a papok nevezték. Mozgó hulla.
Hogy honnét került ide, senki nem tudta. A Fekete Vértesek páncélzatát viselte, és tőle tanulták a legaljasabb,
legkegyetlenebb cselfogásokat. Mintha semmi tisztesség vagy érzés nem szorult volna belé, úgy beszélt a küzde -
lemről és a halálról.
Igaz, nem sokat beszélt, és akkor sem hallgatták szívesen az elkenődő, szörcsögő hangokat.
Igen nagy tudása lehetett, vagy különleges volt a halandó életében, ha halála után Yvorl ráemelte egyetlen sze-
mét, és visszahívta a létezésbe!
Kardrántás, támadóállás, támadás és gáncsvetés, térddel a képzelt ellenség torkára zuhanni, összezúzni, megadni
neki a kegyelemdöfést... Egyetlen, összefüggő mozdulatsor. Száz effélét ismernek. A kerin harcművészet tele van
olyan cselfogásokkal, ami az ellenfél megalázását és villámgyors elpusztítását segíti. Mocsok népség, de nem vé-
letlenül olyan gőgösen büszkék a harci tudásukra.
Gurin izmai megfeszültek a vért alatt, s érezte, ahogy az izzadság lecsorog a hátán. A maga tíz esztendejével öt
és fél láb magas, szeplős, szálkás izmú félork nőnek számított. Még néhány esztendő, és akár szülhetne is. Az orkok
gyorsabban fejlődtek, mint az emberek, és hamarabb is
haltak meg. Húszévesen már felnőttnek, negyven környékén már idősnek számítottak.
A félorkok egy hajszállal - de nagyon vékony az a hajszál - tovább élnek. Ezt azonban csak kevesen mondhat-
ják el magukról.
Gurin érezte, hogy fárad. A veríték csípte a szemét, és szúrt az oldala. A többieket csak homályos foltoknak látta,
és a gyomra tájékán meg az ágyékában egyre erősödött a görcs.
Mi... mi történik vele?! Az előbb még...
Összeesett.
A fegyverek csengése elhalt, a Pengék Rotundájára halálos csönd telepedett. Varjúképű a párkányra dőlve nézte
a félork lányt holt szemeivel. Egy hosszú pillanat után végre megszólalt:
- Vigyétek a szállásra... - szörcsögte vizenyős hangon - .. .és nagyon vigyázzatok rá!...

Elérkezett a Jelenés Éje.

A szél percenként változtatta az irányát, port kavart és veszettül vonított. Tintafekete felhőket mart el a hold elől, a
hegyek felől pedig dobok duhogásának hangját hozta. A manók tüzei mellett ezen az éjszakán mindenki jóllakik!
A szél befurakodott a hegyeket át meg átszelő járatokba, és hátborzongató hangokat csalt elő a sziklákból.
Mintha egy hatalmas, láthatatlan muzsikus játszott volna egy démoni sípon.
Aztán egyszer csak elült a szél. Mintha csak parancsszóra történne, a világ némaságba burkolózott. A tüzek
ropogása sistergéssé és sziszegéssé szelídült, a porban ne-szező gyíkok dermedten lapultak.
Lassan, hangtalanul hamueső kezdett szitálni, és még a fellegvár harcosai is elsápadtak, ahogy a végtelen síkság
egyre inkább fölborított urnára kezdett hasonlítani.
Csak a papok, a kopaszra, szőrtelenre borotvált papok húzták száraz mosolyra vértelen ajkaikat.
Istenük hazatérésének voltak tanúi.
A bástyák és őrtornyok gyilokjáróin állva fölemelt kézzel fogadták a jelet, Yvorl jelenlétének bizonyítékát. Az ég
felé fordították arcukat s hagyták, hadd hulljon rájuk a hamu.
 Mhyori! - kiáltotta valaki s a többiek átverték tőle
 Mhyori... mhyori... mhyori... - kántálták kimeredt
szemmel.
A síkság pora vad táncba kezdett, a káoszgomba-felhőkből milliónyi gomba sarjadt egy pillanat alatt, és a
földmélyi lények csápjai is felszínre bukkantak. Az Átok-mezsgye új életre kelt, és a növények egy olyan síp hang-
jára hajladoztak, amit fül nem hallhatott.
Szembántó villanással hasadt meg az ég, egy pillanatig zöld és lila fénypászmák cirógatták végig a tájat, a felleg-
vár alapjaiban rázkódott meg...
Azután síri csönd.

Derek Cuman a trón előtt, a lépcsősor alján várakozott türelmesen. Fekete kaftánját zöld talárra cserélte, övén nyíltan
viselte a szent sarlót. Lehajtotta a fejét, és a szemeit is lehunyta, amikor a szentélyt elöntötte a köd.
Letérdelt. Illendő, hogy urát alázattal fogadja.
A mécsesek lángja vérszínüre vált, a lépcsőből vérvirágok sarjadtak, és a megvasalt, mágiával őrzött kapu túlol-
dalán őrt álló madáremberek rémült, károgó szűkölő hangban törtek ki.
A falakat díszítő faragványok megmoccantak, a háromszögekbe zárt kőszemek tágra nyíltak... A köd megsürü-
södött, beborította Cumant is, hangok suttogtak a fülébe dolgokat, amiket nem merészelt meghallani... Végül a
trón fölött csomósodott meg, hogy alakot öltsön.
Yvorl, a Káosz istene tért meg palotájába.
Derek Cuman lassacskán, óvatosan ráemelte szemét urára és tanítójára. Látni őt annyi idő után újra!...
Magas volt és iszonytató. Csontsovány testére zöldesszürke, penészes bőr tapadt, cölöplábai mögött tüskés farok
kígyózott. A krokodilpofából agyarak villantak elő több sorban és a pikkelyes fejen egyetlen szem ült, a homlok
és az orrnyereg találkozásánál. Karmos mancsai a trón karfáján nyugodtak.
ldegesítően dobolt, mint kivégzésekkor szoktak.
Yvorl ezt az alakját használta legtöbbet. A függőleges pupillájú, rezzenéstelen szem a tróntermet és a szentélyt
fürkészte. Úgy tűnt, elégedett azzal, amit lát.
Tekintete hosszan időzött az egyik boltív zárókövének díszén, a háromszögbe foglalt szemen. Elvicsorodott.
- Tolkien... vagy... talán... Jahve... nem... nem...
inkább Yvorl...
Fölmordult, és a hang végighullámzott az egész fellegváron. Igen, kifejezetten elégedettnek tűnt.
- Hadd halljam, Derek Cuman, mire jutottál?!
Maró kajánság és érdes csikorgás volt a hangja. Mintha nem tudna mindent, és nem látna a lelkek mélyére!
A főpap tartózkodott attól, hogy véleményének hangot is adjon.
 Minden a lehető legnagyobb rendben halad, uram -
mormolta alázatosan. - A harcos, akit küldtél, legyőzhe-
tetlenné teszi az orkokat!
 Egy régi barátod ajánlotta őt a figyelmembe - mor-
rant az istenség.
Cuman hátán végigfutott a hideg a hangsúly hallatán. Ki lehetett az?! Kit titulál Yvorl az ő barátjának?! Neki
nincsenek barátai! Nyilván Saladorra vagy valamelyik Átokúrra célozgat...
- A Rontás Erdeje és a halál csodálatos képességekkel
ruházták föl - folytatta csöndesen a főpap -, és a kiválo
gatott orkok időben készen állanak majd.
- Erősek legyenek, szívósak és legyen a szívük csor
dultig gyűlölettel! Azt akarom, hogy bármi is fakadjon
belőlük, bármi is eredjen tőlük, az színtiszta fájdalom, ha
rag és gyűlölet legyen! Egy percnyi igazi nyugalom se le
gyen az életükben!
Az egyetlen, sötét szem fölragyogott, ahogy az isten a haragról beszélt.
- Azt akarom, hogy mindent kibírjanak, mindent túl
éljenek, eleven kősziklaként állják a test kínjait!
Elhallgatott és egy darabig megint a karmaival dobolt a trón kő karfáján.
 A tanítványaid?!-kérdezte végül.
 Szerte a világban készítjük föl őket, nagyuram - haj
totta le a fejét Cuman -, de... még évekbe telhet, mire
végzünk a beavatásukkal...
 Lelked rajta! - emelte föl Yvorl a mutatóujját.
A főpap némán bólintott. Milyen furcsa is ez! Egy istennel beszélget, akiben nem túl sok isteni van! A túlvilág
démonai vagy egyik-másik szörnyeteg több fenséges vonással bír, mint ez a humanoid óriáskrokodil! Mégis...
mégis ő az istenség, és népek szolgálják s félik.
A Káosz már csak ilyen. Nem sok racionalitás vagy igazságosság akad benne...
Yvorl vicsorgott, ami nála talán a mosoly megfelelője lehetett.
- Kicsit bizonytalannak tűnsz mostanában, szolgám!
Túl sokat gondolkozol, és nem hiszel eléggé!
Cuman összekulcsolta a kezét, és letérdepelt. Most! Most kell kimondania! Máskor nem meri, nem lesz rá
módja talán soha többé!
- A terved, nagyuram... nincs benne értelem...
A kőszemek lezárultak a falakon, a vérvirágok szirmai agyarakká váltak. A lépcsőből szem nélküli, néma sikolyra
nyíló arcok emelkedtek ki egy pillanatra.
Yvorl krokodilpofája elnyílt, igazi, széles vigyor ült ki rajta. Elégedett volt.
- Minden királynak van udvari bolondja - csikorogta
-, hogy legalább egyvalaki elszórakoztassa és a sok undo
rító és nyáladzva, hízelegve hajbókoló között legyen, aki
megmondja neki az igazat. Amit az emberek a szívükkel...
és nem az elméjükkel gondolnak. A királyok így gondol
ják... Én hasonló okból tartok főpapot...
Derek Cuman sápadtan nyelt egyet, és remegve bólintott. Most igazán félt istenétől.
Hallani az igazat... Talán az istenek sem tudnak mindent?!
Yvorl ördögien vigyorgott.
- Khm... a terv... suta - mondta végül akadozva
Cuman. - Egyetlen teremtmény nem fogja tudni megvál
toztatni a világ dolgait... Egyetlen lénynek sincs ekkora
hatalma! Erre alapozni az elkövetkezőt... értelmetlennek
tűnik. A stratégia országokkal, seregekkel, népekkel, val
lásokkal számol; tervezéssel, mágiával és fanatizmussal,
csataterekkel, időjárással, adókkal és nem egyetlen lény-
nyel!
Kint van. Elmondta. Ellentmondott a saját istenének, és egyetlen szemére vetette, hogy hibázott.
Lehunyt szemmel, csöndes mosollyal várta a halált.
Yvorl föltápászkodott a trónusról, és döngő, csikorgó léptekkel egy másik emelvény felé indult. Karmai csiko -
rogtak a járólapokon, és ahol a márványhoz ért, a kőből a feláldozott rabszolgák ajkai bukkantak elő, hogy
csókjukkal illethessék az istenség lábát.
 A termek találkozásánál, az apszisban állt meg. Boltívek hajoltak egymásra, vörös fények csorogtak le a fala-
kon. A lépcső három foka vezetett föl a halványhoz.
Megtermett, négykarú lényt ábrázolt, lehajtott fejjel és tüsketarajos háttal. Szárnyai, amikkel valaha a magasba
emelte a rémisztő testet, rút csonkok voltak csupán. Valaki levágta őket.
A szobor hátán hatalmas, vaskos fóliáns pihent, a Káosz Könyve. ahogy a papok egymás között hívták.
Bár...
Derek Cumanon kívül talán csak Kígyólelkű Salador mondhatta el, hogy látta és még mindig él.
Vaskapcsos, sárkánybőrbe kötött iromány volt, senki nem érinthette büntetlenül. Ez volt Yvorl szent könyve.
A szobor kőkarjain kidagadtak az erek, lapos, csontos arca iszonyú, agyaras vicsorba torzult. Szemei a semmit
nézték, karmai a semmit markolták. Végtagjait vaskos, megszentelt láncok béklyózták, amit a Vashegyek törpe
kovácsai készítettek mithrillből. Ennyit mindenképpen megérdemelt.
Elvégre, amíg nem kő volt és halhatatlanságra kárhoztatott rab, ő volt Ogera, a roalok ősi istennője. Aki - a le-
gendák szerint - még Yvorlnál is vadabb és vérszomjasabb volt. Szeszélyes. Kiszámíthatatlan.
Nem csoda, hogy az ősidőkben, amikor Andienn ezt a vidéket leigázta, a roalok önként a kiszámíthatóbb istenség
mellé álltak. Ogera elveszítette hatalmát, és megtébolyo-dott, látván saját teremtményeinek s népének gaz árulását.
Akkoriban a roalok még nem ismerték a mágiát. Ezt az istenség adományozta nekik, amikor ereje javát - már ami
maradt - szétosztotta közöttük, hogy küzdjenek Yvorl ellen. ..
Szerencsétlen bolond! Az Egyszemű könnyedén elsöpörte, és ebbe a kő-alakba börtönözte be. Elég megalázó
lehet, hogy korokon keresztül isten volt, most pedig könyvtartó... De éppen ez volt a cél. A megalázás.
A megaláztatás gyűlöletet és haragot szül, és ezek iszonyatos erővel bírnak. Gyakorta ezek tartják mozgásban a
világot. Hiszen van, hogy dühből sikerül valami. A “csak azért is megmutatom!" dühéből. A “bosszút állok!" dühé-
ből. A fájdalom - testi s lelki - dühöt szül.
Egy isten esetében ebbe jobb nem belegondolni. Rémálmokat szült, amik valós testet öltöttek, és kikerülvén a
tébolyult Ogera irányítása alól, csak a Káoszt és a rombolást terjesztették. Gyilkoltak, romboltak, s még több bosz-
szút, keservet és dühöt szabadítottak el.
- A bosszú egy napon egy földrészről-földrészre ván
dorló, élő kreatúra lesz, ami fölfalja a világot, és olyanná
formálja, amilyenné én akarom! Előtte azonban szükség
van egy hordozótestre, egy lényre, ami maga lesz a bosszú
eszköze...
Yvorl megállt a szobor előtt, és karmait végighúzta az álcsont vonalán. Ogera még mindig a kőbe börtönözve ra -
boskodik, és időről időre megpróbál kitörni. Előfordult már, hogy a szentélybe lépő főpap más pozícióban találta a
szobrot, és ha nincsenek mágikus béklyók...
- Kedvelem Ogerát - dörmögte Yvorl -, hisz' még
félholtan is nekem segít!
Cuman összehúzta a szemét. Jól látta, és csakugyan megfeszültek a szobor karizmai?!
- Úgy-úgy - morogta az Egyszemű -, érzem én a dü
höd!...
A roalok mostanra már csak azért szolgálták Yvorlt, mert az megígérte, hogy visszakapják Ogerát, amint Fe-
ketebotos Mark'yhennon elenyészik.
Ez a hűség záloga. Ez a bálvány.
 Te vagy az én bűvös sipkám!... - dünnyögte Yvorl,
és fölütötte a könyvet.
 “...S eljövende majdan a nap, mikoron az Idő Kere
ke kizökken örök forgásából..."
Az isten hangja hűvös volt és kimért, akár egy tanítóé, mégis... A fények elhalványultak, a hangok
eltompultak, és baljós várakozás telepedett a szentélyre. Az árnyékok várakozón kúsztak egyre közelebb, és a
kőszemek ismét tágra nyíltak a falakon. Yvorl szavai megremegtették a holt anyagot is, és lefújták a valóságról
az idő porát.
- “...A nap vérszínű lészen, az ég gyászba burkolózik
és szelek szárnyán jár a pusztulás. Eljövende egy harcos,
félig ember, félig ork. Szívében gyűlölet, ajkán a Káosz
Szava és sarka alatt tört gerinccel nyög majdan mindenik
hatalom. Ő hozza el a világ végét..."
A szavak súlyos fenyegetésként ültek a homályban. Mennyire más volt ezt így hallani! Yvorl szavai a valóságról
beszéltek, nem holmi régi meséről!...
- Ez, Derek Cuman, a Sötét Jóslat - folytatta a Káosz
istene -, amit egy évszázada olvasott ki a Sors Könyvéből
Bölcs Harides. A nevezetes fóliánst gilf nyelven írták, s a
gilfek nyelve nehezen érthető. Soha nem értettem, hogy
egy nép ilyen nyelvvel hogyan uralhatta a fél világot... A
Rend ebei sokáig nem értették ezt a jóslatot s csak nagy
sokára eszméltek rá a jelentőségére. Mostanra az idő már
ellenük dolgozik... az idő és a saját ostobaságuk egyaránt.
Mert én rögvest megértettem Harides jóslatát!
Egyetlen szeme messzire tekintett, mint aki valami távoli dologra emlékszik vissza.
- A bosszú egyszer már testet öltött. Hosszú idővel
ezelőtt, amikor a világ még fiatal volt és nagyon más, mint
most. Voltak erők, melyek ellenünk szegültek... bár erről
Zhénia nyilván többet tudnak mesélni... és a világ... lán
gokban állt. Eltöröltük hát a régi világot, s egy új alapjait
raktuk le...
Derek Cuman pisszenni sem mert. Eltörölni a világot... Miféle erő képes erre?!
- A bosszú ereje kellett ehhez - folytatta Yvorl, mint
egy válaszolva a ki sem mondott kérdésre -, és a bosszú
testet öltött. Mikor már nem volt szükség a rombolásra, a
Halál Szigetén megálljt parancsoltunk neki, és bebörtö
nöztük ezt az erőt - megállt egy pillanatra és megpaskolta
a szobor fejét -, hogy újra szolgálhasson minket, amikor
eljön az idő. Amikor a düh és a gyűlölet bosszúért kiált, s
újra fel kell forgatni a megcsontosodott világot!... A Káosz
Szava, a formába zárt hatalom azonban szőrén szálán el
tűnt. Pokoli hajsza indult meg utána, ami ma is tart... An-
dienn volt az első Káoszbajnok, aki kutatta, de nem találta.
Pedig ő képes lett volna használni, és leigázni a világot a
segítségével!...
A kőszemek vércseppet könnyeztek, és Yvorl hosszú, villás, fekete nyelvével megnyalta a száját.
- A fellegvár és az Örökké Változó Palota könyvei és följegyzései között kutattál. Andiennről kerestél tényeket.
Tudom. Ahogy azt is, hogy lényegében semmit nem találtál. Derek Cuman. Csak a szokásos legendába illő sze-
mély, hű szolgája és felkent harcosa a Káosz ügyének... A tények hiánya zavart téged. Főleg, hogy rábukkantál
Andienn sírjára. Azt akartam, hogy megtaláld és lásd! Rajtad kívül más halandó nem jött ki még élve a belső
kamrákból. Nem járt ott sem Salador, sem Reinhar, sem Alvara, sem akármelyik más Átokúr. Ők oktalan eszkö-
zök; lények, akiket használok. A paraszt tehenet tart, fölneveli és megeszi. Ők a én nevemben pusztítanak, s ben-
nem hisznek. Ebben a világban. Ők az én táplálékom. Te, Derek Cuman pap vagy és varázsló. Hívő és gondolkodó
elme. S amikor a hit gyengülni kezd, eljön az ész ideje. A kétkedésé. Vajon... tényleg olyan pompásan működik en-
nek a világnak a gépezete, mint ahogy azt a rendtársaid hiszik s állítják?! Szerintük igen. Szerintem már nem. Te
kételkedtél, mint egy tudós, és ez tetszik nekem! Ezért is bíztam rád a Terv előkészítését. A Terv... a tervet n em a
Jóslat indította el, de fölgyorsította. A hit rengeteg érzést rejt, annyit amennyi képes valóban kimozdítania helyéről a
világot. A hit a mágia alapja is, hiszen hiába van meg a tudás, az önbizalom és a magába vetett hit nélkül a varázsló
csak kontár marad... Márpedig a Jóslatban rengetegen hisznek. Mivel parancsomra terjesztették el a birodalmak-
ban, ezért bizonyos, hogy úgy terjedt el, ahogy én akartam. Jön egy harcos, aki káoszt vet és halált arat... ez megint
gyűlöletet szít... kétségbeesést, haragot... Gyűlik ez az erő, csak gyűlik, s lassan ismét annyi lesz belőle a világ-
ban, hogy a Káosz Szava előkerülhet. Ezért a taktika és stratégia: Minden halál, minden fölperzselt szántó, kirabolt
város, fölprédált falu, megerőszakolt asszony, lerohant ország, és a végtelen kegyetlenkedés, amit oktalan, állati hí-
veim oly' nagy buzgósággal gyakorolnak... Mind hozzátesz egy morzsával a haraghoz, a Káoszhoz, ami lassan
összeroppantja a világot. Ha nem engedjük behegedni a világ sebeit, olyan fájdalmat okozunk, amibe ez a világ
belepusztul. Minden ellenségünk, minden ellenlábasunk... Ismét a világ urai leszünk, mások erejéből, saját bölcses-
ségünk által. S a Terv... a terv valamikor Andiennel született meg. Ő volt a Káosz Bajnoka, hős, a maga nemében
tökéletes. Neki kellett volna megtalálni a Káosz Szavát, de nem járt sikerrel. Csak annyit sikerült kiderítenie a régi
iratokból, hogy valahová olyan helyre került, ahol drének éltek. De ilyen erővel a fél világot föl lehetne túrni... Ez új
kor, új Bajnokra lesz szükségünk. Láttad Andienn sírját. Régen, még a gilf idők előtt én magam is sok időt töltöttem
ott. Néha az volt az érzésem, hogy talán az egyetlen nyugodt hely a világon. Csöndes, békés, nem zavar senki...
Andienn egész életében a lélek nyugalmát kereste, de soha meg nem lelhette. Fogantatása pillanatától kezdve
nyomorúságos volt az élete: A féltörpe, akit mindkét nép kivetett magából. Gúnyolták, amikor még beszélni is alig
tudott. Gyakran dadogott. Megverték. Sarat etettek vele. Fajtalankodással vádolták. Leköpködték. Kihagyták a fér-
fivá avatás rítusából. Majdnem agyonverték, amikor udvarlással próbálkozott. Kővel kidobták a szemét, amikor
négyévesen hógolyózott. Ő volt a szégyenfolt, a fekete bárány, a nyűg mindenki nyakán... már pusztán a léte szé-
gyent hozott rá. Nem volt benne semmi meglepő, hogy a híveim sorába állt. Tartozni akart valahová, és bosszút
akart állni minden szenvedéséért. Követte volna Diah'lint, de a bosszú úrnőjét alig néhányan imádják. Követhette
volna Ordinist, de a fájdalom és szenvedés sötét patrónusa túl nagy árat követel híveitől. Andienn... félt. Nem bízott
önmagában, tartott a kudarctól. A végletekig pontos volt, kíméletlen magával és másokkal szemben egyaránt. A vi -
lág egyik legveszedelmesebb harcosa lett, nem érdekelte a túlerő, nem félt a nála nagyobbtól és erősebbtől. Minden
küzdelem bizonyítás volt számára, hogy nem gyáva, értéktelen korcs, ahogy gyermekkorában emlegették... Pap volt
és szellemidéző, parancsolt a démonoknak és a mágia folyásának. Hadúr volt, bajnok... Annyi keserűség és sötét-
ség, fájdalom gyűlt föl benne, amit a Káosz Szava pompásan tudott volna használni. Ez a varázs tulajdonképpen
katalizálja az emocionális folyamatok...
Yvorl elhallgatott, és rettenetes pillantását elfordította a könyvről. A főpapra nézett. Derek Cuman nem igazán ér-
tette a legutolsó, elharapott mondatot, de most úgy tett, mintha még csak nem is hallotta volna.
Az isten csikorgó hangon szólalt meg újfent:
- Új Bajnokunk lesz. Ember és ork, telve keserűséggel és bosszúvággyal. Erős és szívós, ravasz és okos. Olyan
erős és okos, mint Andienn volt. Egy új hadvezér, egy hadúr kell nekem, egy harcos és gondolkodó elme! Harcos
és gondolkodó... és magányos. Ez lesz az öröksége, amit a szüleitől és tőlem kap. Három tucat születik majd ebből
a fajtából, és egyikük fölleli majd a Káosz Szavát. Átadják egymásnak, és tovább viszik, terjesztik, mint valami be -
tegséget, vagy vallást. A világon mindenki engem imád majd, szabad akaratából, vagy muszájból. S akkor ez a vi-
lág az enyém lesz! Megint...
A kő-szemek a kő háromszögekben igen-igen elégedettnek tűntek.
7. Tomar és az Ezüstszemű

Lendoron ismét ősz volt. Sokat esett, és a földek egy idő után már bugyborékolva tiltakoztak a víz ellen.
Nyálkás falevelek hevertek a tócsákban, a lombjukat vesztett fák némán ácsorogtak az avarkupacok fölött.
A város élte a szokásos életét. A nagy őszeleji mulatságokon még jól megkopasztották a szórakozni vágyókat és
az idegeneket, aztán nyűgösen figyelték az ősz - az igazi, szomorú ősz - beköszöntét.
A polgárok és a céhek vezetői ismét fölkeresték a herceget, hogy vegye rá a varázslókat az idő megváltoztatására.
A szem és fültanúk szerint az uralkodó - hosszú idő óta először - elveszítette a türelmét, és üvölteni kezdett a le-
gátusokkal. Hogy mit képzelnek magukról, kik ők?! Hogy a hatalom csak azért van, hogy akkor süssön a hasukra a
nap, amikor ők akarják?!
Aztán hozzátette, hogy eltakarodhatnak.
Még ezen az estén a küldöttség fölkereste a helyi druidaközösség fejét, Alvaxot, illetve az apátot, az ősi drén
kermonpapok rendjéből származó Drigust. Mi több, a főpapi cím várományosát, a kor előrehaladtával egyre türel-
metlenebbé váló Karveriost is. Hátha valamelyikük kötélnek áll.
A hercegi trónt ajánlották föl. A céhek vezetői harmincezer zhíli aranydukátot helyeztek letétbe az orgyilkos céh-
nél. Ennyiért bármelyik ország hercegét eltették volna láb alól.
Kell viszont egy másik uralkodó, aki a szerencsétlenül elhalálozott régi helyébe lép. Olyasvalaki, akinek már van
némi hatalma és nyomást tud majd gyakorolni a Hatalom
Tornyának uraira. Hogy ne kelljen a csodákért megállás nélkül könyörögni...
Alvax udvariasan meghallgatta őket, de elzárkózott bármiféle válaszadástól. Egy elfet amúgy sem látnának szíve-
sen a trónon.
A papok ájtatosan forgatták a szemüket, de nem mertek határozni. A gyilkosság megosztaná a lendoriakat, akár
zavargások, lázadás is kitörhetne. Márpedig azt nem csupán a hit, az apátság és a gyülekezet sínylené meg...
Nem, valójában egyikük sem merte vállalni a kockázatot. Erősek voltak, de nem a hercegi trón birtoklása volt a
céljuk.
Ezért is maradhatott a fejük a nyakukon, mikor a herceg besúgói meghozták a friss híreket másnap reggel
Ellenben az uralkodó - a befolyt adókból és a szokásos, éves ajándékokból lecsippentett összeggel - maga is
képviselve volt az orgyilkos céhnél.
 Százezer ezüsttallér, meirani érmékben, a meirani nagytanács ajánlólevelével együtt, ami nem volt névre kiállítva.
Egy ilyen szabad bejárást enged Gerondar északi tartományaiba is, ami jobbára tabu volt az épeszű emberek számá-
ra...
Így az ősz folyamán furcsa kór ütötte föl a fejét Lendo-ron, amit - meglepő módon - csak tíz nagyobb céh meste-
rei kaptak meg.
Ezüstkór. Tízezer talléros betegség, mindegyiküknek.
Ősz végére el is hullottak mind, utódaik pedig óvatosabbak voltak annál, semmint hogy bosszúról, vagy újabb
összeesküvésről álmodozzanak.
A rend helyreállni... látszott.

Ötödik esztendeje voltak már a Torony lakói, adeptusok és ígéretes tehetségű varázslóinasok. Mindketten Tar
magiszter tanítványai.
Bauros soha nem értette, hogy miként is történhetett mindez. Három esztendeig a folyosók padlóját sikálták,
évente két levelet küldtek haza, amiben pénzért nmánkod-tak, és gyógynövények meg csillagképek neveit magolták.
Minden azzal változott meg, hogy a magiszter fölfigyelt rájuk.
A negyedik esztendő tavaszán a mesterek választottak az adeptusok közül. Ők heten, mint a vásárra kihajtott ál-
latok, úgy ácsorogtak a Kínzatások Csarnokában. A mesterek - először látták együtt mind a nyolcukat - sokáig
mérlegeltek, és csak azután döntöttek.
Ráspolyt Araes mester vette maga mellé. Ő a harci mágia nagy ismerője volt, igazi csatamágus. Púpos, bottal járó
torz alak, akihez soha nem ért föl a haldoklók és a le-győzöttek siráma.
Blikk és Csengettyű a drén mágiát tanulmányozó, sárkánynyelvet is beszélő Gour magiszter segédeivé léptek
elő.
Őméltóságát maga Sicius mester, a stratégia, tervezés és a táblás játékok avatott ismerője, a védelemi és óvó
mágiák ura választotta.
Pinty - szerencsétlen! - reménykedett benne, hogy valamelyik mester őt szemeli ki, de csalódnia kellett. Ha van
még pénz az erszényében, maradhat egy esztendőt, hátha jövőre többre jut.
Bauros tudta, hogy Peltár isteníti Tar mestert, és a fél karját odaadná, ha a szőrtelen mágus őt választaná tanít-
ványául.
 Graun! - mondta Tar.
 Víznyelő! - mondta Meneus.
Egyszerre szólaltak meg. A két fiú elsápadt. Szerettek volna együtt maradni, mindketten Tar mesternél tanulni.
Bauros számára Peltár volt a testvér, akivel beszélgethetett, tréfálhatott, megbeszélhette a bajait... Peltárnak a másik
fiú amolyan élő lelkiismeret, emlékezet és jó szellem
volt, aki visszatartotta őt, amikor ostobaságot vagy hamari dolgot akart művelni.
Peltár összeszorította a fogait. Nagy kedve lett volna dühében sírva fakadni. Pont a legjobb barátja! Pont ő
orozza el előle a lehetőséget! Akit még csak gyűlölni sem gyűlölhet ezért!
Ez a mesterek döntése, de akkor sem könnyű beletörődni! Hiszen Baurosnak pompásan megfelelne az elemek
mágiája, mikor varázslóként hazatér! Csak arra kell neki, hogy jó időt és kedvező szelet bűvöljön a kalmárhajóikra,
meg megperzselje annak a gatyáját, aki szemtelenül alkudozni merészel!
Neki viszont az igazi mágiára lesz szüksége! Amivel tiszteletet, hatalmat és rangot szerezhet, hogy a családja is
elégedett legyen vele, és végre nézzék valamibe az emberek...
Bauros látta - érezte és tudta -, hogy mi játszódik le a másik fiúban. Öt esztendeje ismerték már egymást, szom -
szédos ágyban aludtak, megosztották egymással örömüket s bánatukat egyaránt. Barátok voltak, furcsa páros, de
létező. Együtt próbálták feketére festetni a hajukat, amikor a városi aranyifjak körében ez volt divatos. Együtt
csámborogtak az Alsóvárosban, amikor Ecquer részegen hortyo-gott a szállásán, és... Az ám, a törpe! Akit jobban
szeretett, mint a tulajdon apját! Ő volt az egyetlen, aki nem alamuszi kiskölyökként és naplopó mihasznaként
kezelte. Rokonlelkek voltak, ha csak hajszálnyira is. Soha nem mondták ki, de érezhető volt, hogy Ecquer
kedveli őt. Peltárt szolgálta, de öt kedvelte...
Bauros remélte, hogy a törpe büszke lesz rá azért, amit meg fog tenni!
Olyasmit müveit, ami valószínűleg példátlannak számított a Hatalom Tornyában. Kilépett az adeptusok sorából,
és Tar mester elé állt.
- Kitüntetés számomra, hogy engem választottál, uram, de lemondok e kegyről! Víznyelő nálam alkalma-
sabb tanítvány lesz a te bölcsességed elsajátításában. Benne megvan az a fajta vágyakozás, amit te is vallasz, és Me-
neus mester mellett csak elsorvadna... S ha ő nem lehet a tanítványod, én se lehessek az! Köszönöm türelmedet,
uram!
Az adeptusok mukkanás nélkül, riadtan lesték a mesterek reakcióját. Példa nélküli pimaszság, amihez képest
Peltár évekkel korábban tett megjegyzése Meneus mester hatalmával kapcsolatban szinte diákcsínynek számít.
Pinty idegesen pislogott. Öt senki nem választotta, ezek meg eljátsszák a remek lehetőségüket! Bolondok ezek?!
Tar elgondolkodott, és lassan széles, riasztó vigyorra húzódott a szája. Nocsak!...
- Kételkedsz talán döntésünk bölcsességégben?! Úgy
véled tán, hogy tévedünk?! Hogy egy ilyen gondosan mér
legelt döntés hibás lehet?!
Bauros leszegte a fejét, de a kétkedőn felhúzott jobb szemöldök a szavaknál is ékesebben beszélt.
- Te kétkedtél, ahogy azt Candela mestertől megta
nultad. ..
Az illúziók ura kurtán biccentett, és kifürkészhetetlen arccal meredt maga elé.
- Kétkedtél, ahogy tudós elméhez, varázslóhoz illik.
Mert senki sem csalhatatlan, minden döntésben lehet va
lami hiba. Kétkedtél, és ez tetszik nekem!
Tűnődve nézte a göndörhajó, kipirult arcú adeptust. Meghozta a saját döntését Már nem gyerek. Érdemes lesz rá
odafigyelni! Ezért is, nem csupán a hihetetlen emléke-zőtehetsége miatt.
- Amennyiben Meneus magiszter nem bánja, ez esz
tendőben két tanítványt vennék magam mellé! Graunt és
Víznyelőt.
Az idővető szót sem szólt, szeme sem rebbent. Egy apró kézmozdulattal jelezte, hogy Víznyelő el van bocsátva.
Tar az egekig nőtt az adeptusok szemében. Még Pintyében is, aki titkon remélte, hogy majd őt választja Mene-us
mester a megürült helyre.
Tévedett.

Ecquer egyre jobban undorodott Lendortól. Nem szokott ő ennyi ideig egy helyben, tétlenül pihenni! Vár rá az út,
távoli vidékek, ismeretlen tájak. Mehetnékje volt már.
Szokatlanul sokáig élt már egy környéken, ismerte az arcokat, sokan már előre köszöntek neki - gazdag törpe,
drága ruhákban jár, és még csak nem is dolgozik, igazi szerencsefia! -, a Kétpénzes Törpében törzs- és díszven -
dégnek számított... És nyugodtan halálra unhatta magát.
A lendori törpék - már azok, akik tudtak róla, vagy volt idejük tüzetesebben szemügyre venni - nagy ívben elke-
rülték, elfordították a fejüket, amikor szembejött velük s utána gyűlölködve kiköptek.
S ezek tartják magukat civilizált népnek!
Myla egy veremviadal alkalmával bemutatta egy kámzsát és arcmaszkot viselő alaknak, aki állítólag a herceg
belső köréhez tartozott. Kíváncsi volt Ecquerre, aki fölvi-rágoztatta a viadalokat.
Az nyilvánvaló volt, hogy ennyi időn keresztül ezek a zugküzdelmek nem maradhattak volna titokban az uralko -
dó besúgói előtt, hacsak nincsenek benne ők is nyakig a fogadásokban.
- Amit nem lehet elszedni tőlük erővel, mint adót, azt önként adják, és legfeljebb bosszankodnak egy kicsit, ha
nem nyernek a fogadáson - mormolta a maszkos. - Ta lán... hivatalos ünnepségeken is kellene, hogy legyenek
viadalok. A papok egy része nyilván tiltakozni fog ellene, de kielégítené az emberek vérszomját, és távoli
vidékekről is idevonzaná a kíváncsiakat. Mint Meiran Verme...
Ecquer buzgón bólogatott, de magában megvolt a véleménye a vérszomjas csőcselékről. Még hogy Meiran
Verme! Még mit nem! Az a világ egyik legborzasztóbb helye! Elég belőle egy is!...
- A trón addig áll szilárdan, amíg arannyal van megtámogatva - mondta a titokzatos látogató -, és úgy véljük...
úgy gondolom, elég sokat kerestél már a városi kincstárnak, törpe uram. A herceg rajtam keresztül szeretné kifejezni
háláját s nagylelkűségét: nyugodtan járhatsz-kelhetsz a város utcáin, nem les majd rád az ezüstkór... Nem tudni,
mivel sikerült engesztelhetetlen ellenségeket szerezned a fajtádbeliek között, de... az orgyilkos céhnek igen
nehezére esett visszautasítania a törpék ajánlatát. Mindenesetre, amíg teszed a dolgod, és a trón elégedett lehet
veled, nem kell egyfolytában a hátad mögé nézned.
A törpe innentől kezdve óvatosan járt-kelt, és kerülte azokat a helyeket, amiket a törpék szoktak fölkeresni. A
mehetnéke viaskodott a dühével.
Meddig... meddig kell még ezt elviselnie?! Meddig kezelik még állatként?! Meddig kell menekülnie, hogy a tör-
pék ne lelhessenek rá?!
A védenceire gondolt. Beszélnie kell velük. Majdnem hat esztendeje rostokolnak már itt! Meddig várakoznak
még?! Mikor lesz már belőlük végre bűbájos?!
Ha még maradniuk kell, ő fölkerekedik és odébbáll. Tartotta magát ahhoz a régi megállapodáshoz, kéznél volt,
amikor segítségre volt szükségük, megóvta az életüket... Most már újra magára kell gondolnia. Egy halálos fenye -
getést - mint amilyen a törpéké volt - nem lehet figyelmen kívül hagyni!
A ládafiából előszedte a fegyvereit, a tőre mindig a köpenye alatt lapult, és tisztes kerülővel járt a dolga után.
Lendoron is akadtak unatkozó szépasszonyok, akik különösen izgatónak találták a másféle férfiakat. A torzakat, a
púposokat, a csonkákat, a törpéket... Kis ember nagy bot-
tal jár, ahogy mondták... Úgyhogy akadt dolga, ami után járhatott.
Ecquer lélekben vállat volt. Ebben nála nem volt hiba, de akkor is furcsa volt... A kíváncsiság és a különleges
vágyak mennyi bajt okoztak már! Például ezért született meg a veremviadalok rendszere, és Lendoron egy fél tucat
féltörpe-zabigyerek, akik soha nem ismerték az apjukat...
Sokat kóborolt a vargák és hajóácsok negyede felé, meg a kalmárpaloták utcáiban. Azután rákapott a rozoga,
vályogkunyhós szegénynegyedek látogatására, ahol vizezték a sört és a tervek szinte állandó vendégnek számítottak,
de... legalább senki nem ismerte.
Ha itt is akad, aki fölismeri, az már gyanús. Annyira, hogy akár a kését is az oldalában hagyhatja az illetőnek.
De nem ismerte föl senki. Ő ismert föl másokat.
Egy szeles, tél eleji estén történt, amikor a Részeg Kefekötőben elég sokáig kóstolgatta szilvapálinkát, és későn
- vagy nagyon korán - indult hazafelé. Kissé imbolyogtak az utcák, és a házakat sem ártott volna megfogni, mert
fölöttébb ide-oda csúszkáltak. Jól oda kellene szögezni őket!
Megállt, egy házfalnak támaszkodott, és kissé kifújta magát.
A manóba! Érezte, hogy a fal arra dől, amerre tolja. Micsoda rozoga építmények! Legközelebb hoz enyvet,
kalapácsot meg szöget és oda... odaerősí... ti...
Ahogy maga elé képzelte a dolgot, fölöttébb mulatságosnak találta. Annyira, hogy rekedt kuncogásba kezdett.
A gyomra persze másra se várt, gyorsan fölfordult, és hosszú percekig csak öklendezett.
Amikor továbbindult, gyengének érezte magát. Az az átkozott pálinka! Nyilván megmérgezték!
Az egyik sarkon túl mozgásra lett figyelmes. Nevenincs környék volt, csupa vályogfalú ház, régi kőalapra építve,
köztük szűk, mocskos utcák.
Volt egy ház, ami előtt szénásszekerek álltak, és görnyedő alakok cipeltek be ládákat. Jó súlyos ládáknak tűntek.
Katonák vigyáztak rájuk. Koromfekete páncélú, némán ácsorgó vértesek.
A részegséget mintha pár perc alatt elfújta volna a hideg, éji levegő. Ecquer a falhoz lapult, hogy meg ne lát-
hassák és lassan, csöndesen elsompolygott az ellenkező irányba.
Merthogy ismerte azokat az alakokat. Sajnos jól ismerte őket.
Kerini Fekete Vértesek voltak.

Peltár egy helyben lebegett, és roppantul élvezte a dolgot. Hiszen ez már majdnem repülés!
Lehunyta a szemeit és koncentrált. Szinte látta, ahogy átáramolnak rajta a mindenséget mozgató erők, ő merít
belőlük és egy parányit módosítja vele a való világot. Nem hegyeket mozgatott meg, nem városokat teremtett a sem-
miből, csupán a testét földhöz béklyózó erőket változtatta meg.
Levitáit, és olyan csodálatosnak találta a dolgot, hogy széles mosoly ült ki az arcára. Pedig elég ritkán szokott
mosolyogni. Az efféle dolgok túl gyerekesek. Nem illenek egy eljövendő nagy varázslóhoz. Az igazi mágusokhoz a
szigorú arckifejezés és a komolyság illik!
Bauros erre csak azt mondta a maga lustán elnyújtott módján, hogy azok, akik így festenek, nyilván mind he-
réitek és gyomorbajosak.
Még hogy heréitek! Amióta az igazi mágiával foglalkoztak, talán azt sem vették volna észre, ha kasztrálják őket.
Minden idejüket, erejüket és gondolatukat a mágia kötötte le.
Ezzel feküdtek és ezzel keltek. Ez volt az eszköz és a cél, a mulatság és a feladat, az öröm és bánat kútfeje
egyaránt.
Nagyon igyekeztek, hogy ne okozzanak csalódást Tar mesternek, és éppen ezért volt elkeserítő, hogy nem sike-
rült mindig minden elsőre.
- Ha mindent hibátlanul tudnátok már, rám nem is
lenne szükség - mondogatta mosolyogva a mester.
Ilyenkor persze tiltakoztak, hogy ugyan mi lenne akkor velük, de ő csak somolygott magában.
Peltár torka elszorult az ilyen pillanatokban. A mágus, a világ egyik leghatalmasabb varázslója játszott velük.
Mint apa a gyermekeivel... Soha ennyit nem nevettek még, soha ilyen elégedettséget nem éreztek még, mint
mostanában.
A világ megfejthető titkok és megtanulható bölcsességek tárházává vált, amik között a mesterük félelmetes pon-
tossággal igazította el őket.
S közben mosolygott és tréfált, s valódi mágiát tanultak tőle. Ha kellett, kemény volt és szigorúan megkövetelte
az odafigyelést, s volt, hogy ő maga figurázott ki mindent.
Peltár sokszor eltűnődött azon, vajon van-e családja Tar mesternek? Vannak-e gyerekei? Ha igen, roppant
szerencsések, hiszen az apjuk csodálatos ember.
Ámbár egyszer, néhány odavetett félmondatban erről is beszélt a tanítójuk. Hogy a mágia akár arra is alkalmas
lehet, hogy olvassunk vele másokban, és olyannak láttassuk magunkat, amilyennek látni szeretnének.
Olyasféleképpen, mint a Sellőházban.
Tisztelték és istenítették mesterüket. Azt a határtalan tudást és eleganciát, amivel a mágiát irányította.
- Lehunyt szemmel, mint amikor az ember álmodo
zik... úgy kell hozzáfogni a varázslat szövéséhez - mond
ta barátságosan. - Látni lelki szemeinkkel, ahogy a va
rázserő, az esszencia szivárványszínűn zuhog alá. Megme-
rítkezni benne, formára gyúrni szavakkal, mozdulatokkal,
fókuszálni tárgyakkal... Ez a varázslás. Bonyolultnak tűnik, pedig csak nehéz... A szavak ereje és a mozdulatok
ereje félelmetes. Megragadják a valóságot, és a mágiával új formába gyúrják. A beszéd valaha dal volt, a mozdula-
tok pedig tánc. A komponensek csupa olyan dolog, amit a gondolkodás összekapcsol más dolgokkal, és ezért képe-
sek hatni rájuk. Vegyük például az akvamarint...
Minden szavát itták magukba, s most eszük ágában sem volt kételkedni ítéletei és véleménye pontosságában.
Szinte elképzelhetetlennek tartották, hogy Tar mester is tévedhet, vagy hibázhat.
Pedig lett volna rá alkalma. Annyifélét tanított nekik, hogy akár néha tévedhetett is volna. De nem tévedett.
Semmiből varázsoltak elő egy pohár bort, a szellő zeneszóval köszöntötte őket, és ujjpattintással tüzet gyújtottak.
Megtanultak látni a sötétben, idegen nyelveket a mágia segítségével érteni és villámgyorsan elsajátítani. A szél
iránya megváltozott, ha akarták, a tengervíz édessé vált, a bor erejét vesztette, és a madarak meg az állatok - tetszé-
sük szerint váltogatva - rettegték, vagy szerették őket. Hallották mások rejtett gondolatait, érezték a vágyakat, ki-
szagolták a hazugságot, és tudták úgy pörgetni a kockát, hogy mindig azt a számot hozza ki, amit ők akartak. Pró-
bálkoztak már pockot répává változtatni, és egyszer már ők maguk is átváltoztak verébbé egy fertályórára.
Szerelmet tudtak ébreszteni mások szívében, és szépnek vagy rútnak látni, akit akartak.
Két esztendő hosszú idő, számtalan dologgal próbálkoztak ezalatt. Most például a levitálással...
- Egyetlen rugaszkodásnak tűnik csupán, pedig sokkal több annál... A mágia ad az embernek szárnyakat és erőt,
hogy hátrahagyja a poros földet. Sokan szeretnének repülni, álmodnak és álmodoznak róla, de ezt csak a mágiával
lehet elérni. Nem létező szárnyakkal repülni, elhitetni a világgal, hogy olyanok vagyunk, akár a madarak...
A Feneketlen Toronyban voltak, ami Tar saját lakhelyének számított. Mindent árnyak és félhomály uralt, az eme-
letek alig voltak szélesebbek, mint kerengők, amik kígyóként tekeredtek a torony hatalmas, belső légtere köré.
Lent álltak a pincék szintjén, és ha nagyon erőltették a szemüket, még az épület keresztboltozatát is ki tudták
venni.
Odáig kell föllebegniük.
Tar mester megmutatta, hogyan kell. Tenyérrel fölfelé fordított, kitárt karokkal állt középre, lehunyta a szemét,
és mély levegőt vett. Lábujj hegyre állt és halkan mormolta:
- A test könnyű lesz, mint a hulló falevél, mint a toll
pihe, akár a hópehely... mint egy porszem... mint amikor
a kacagástól részeg lélek... már lebeg, már száll... már
száll is!...
Elrugaszkodott, már nem pipiskedett, hanem... lebegett. Lebegett és csak emelkedett egyre magasabbra és ma-
gasabbra. Egészen a torony tetejéig. Megérintette a zárókövet, és lassan visszaereszkedett a földre. Csöndesen mo-
solygott.
- Ahogy a földobott kő is visszahullik idővel, úgy
előbb-utóbb nekünk is vissza kell térnünk.
A legények lelkesen próbálkoztak, de kedvüket szegte, hogy semmire nem jutottak. Ostoba ugrabugrálás és
sorozatos fenékre és térdre zuhanás lett a dologból, nem több.
Tar szenvtelenül figyelte őket. Végezetül Peltár nem állhatta tovább és kifakadt:
 Ez egyszerűen lehetetlen! Mester, mit csinálunk
rosszul?!
 Engem utánoztok - mondta a mágus csöndesen.
 De... - lepődött meg Bauros - de... hát... mester...
 Én megmutattam, hogy én hogyan űzöm a mágiát.
Ez a tanító feladata. Kiköszörülni a hibákat és okítani. A
tanítványé pedig az, hogy ezt a saját gondolatmenetéhez
igazítsa. Mindenki másként varázsol. Nincs két egyformán
gondolkodó mágiahasználó. Mind mást tartanak fontos-
- nak, mind másként varázsolnak. Más úton, s módon. S ezt az utat mindenkinek saját magának kell
megtalálnia. Ebben én csak segíthetek, de nem kereshetem meg helyettetek!
 És a litánia? - kétkedett Bauros.
 Litánia - legyintett Tar. - Csak szavak voltak. Csu
pán az én szavaim. Amik segítettek a megfelelő hangulat
ba ringatni. É valahogy így képzeltem el a repülést. Láttam
a lelki szemeimmel, ahogy sikerült a megfelelő formába
terelnem az esszenciát Ez az én módszerem volt, de ugya
nilyen erővel lengethettem volna a karjaimat, mint valami
bolond szélkakas és lehet, hogy van, aki sok levegőt nyel,
mert úgy képzeli, hogy ez segít a levegőbe tartani a testét.
Mindenki másként képzeli. A legtöbb mester nem kísér
letezget, gyors és látványos eredményeket akar, ezért meg
elégszik egyetlen metódussal: amit ő is ismer és müvei.
Ezzel személyiségének lényegét kényszeríti rá egy másik
személyre, aki sokban különbözhet tőle! Nekem így köny-
nyü levitálnom, mert ez az én személyiségemből fakad. Ha
arra kényszerítenélek benneteket, hogy ezt pontosan ugya
nígy tegyétek, talán eredményt érnék el, de az a tudás nem
lenne teljesen a tiétek. Ha ti másként képzelitek a lebegést,
lebegjetek másként! Sokféle úton lehet eljutni egyazon
célhoz!
Bauros karba fonta a kezét, és tűnődve mozgatta az orrát, mint egy szaglászó nyúl. Tehát nem csak egyfajta
igazság van...
 Akkor... azt mondod, mester, hogy ... a képzelet az,
ami mozgatja a mágiát?! - nyögte ki Peltár végül.
 A mozdulatok és a hangok nagyon fontosak, hiszen
segítenek a valóság formálásában. Régen eltáncoltuk és
elénekeltük, hogy mit s hogyan akarunk, ma ezek mozdu
latokká és szavakká egyszerűsödtek. Amit ezek támogat
nak, az az akarat és a képzelet. El kell képzelni, és nagyon
kell akarni. Ezek, akárcsak a mágia, egyáltalán nem kéz
zelfogható dolgok, és még mielőtt lelkendezni kezdenél,
- Víznyelő, hogy ez tulajdonképpen egyszerű, emlékezz arra, amit mondtam: nem bonyolult, csak nehéz! A
világon sokaknak van vagy erős akarata, vagy pompás képzelete, vagy képessége a mágia irányítására. Gyakorta
akár kettő is párosul, de mindhárom ... nagyon ritkán. S még ritkábban derül ki, hogy tehetsége van a varázsláshoz.
Ha netalán ez is nyilvánvaló, a legtöbbek híján vannak a pénznek. Mi varázslók nem vagyunk aszkéták és szeretünk
jól élni. Miért is ne?! A mi munkánk a legnehezebb a világon, általában mások érdekében cselekszünk...
megérdemlünk némi fényűzést! Már csak azért is, mert az anyagi jólét megteremtéséhez ritkán van időnk és
tehetségünk... De éppenséggel ez az anyagias szemlélet az, ami annyi tehetséges adeptust kizár a köreinkből.
Vállat vont. Hiába, semmi nem lehet tökéletes.
 Látjátok hát, mennyi buktató és gáncs állja az utun
kat?!... A mesterek, ahogy azt már mondtam is, a saját
módszereiket okítják, mint egyetlen és üdvözítő módot.
Sokan ezért nem találják meg önmagukat a mágiában, s
nem terebélyesednek nagyhatalmú varázslóvá. Titkokat
kutatnak, pedig a tudás kapujából visszatekintve minden
olyan ésszerűnek és egyszerűnek látszik. Csak egy kis
képzelet... A világon elég kevés a megfelelő képzelőerő-
vel és akarattal megáldott mágus!
 De... - ellenkezett még mindig Peltár, ügyet sem
vetve Tar mester szúrós pillantására -, de... akiben min
den adottság, képesség, tudás... Képes elképzelni csodá
latos dolgokat, világok születését, hegyek lebegtetését...
Bármit!...
Tar arcán kemény, éles mosoly jelent meg, ami kísérteties halálfővé tette szőrtelen ábrázatát.
- Az esszencia csatornának használja a testedet és tu
datodat, hogy belépjen ebbe a világba, s formálod szelle
meddel, uralod akaratoddal, irányítod a képességeiddel.
Valamennyit belőle. Egy töredékét. Amennyihez hozzátu
dod edzeni a tested és elmédet. Olyan ez, mint a cseréppo-
hár, amit zuhogó vízesés alá tartasz. Ha csupán egy kevés víz kerül bele, azzal tudsz mit kezdeni. Ha sok, túlcsordul
a peremén, és kárba vész. Egyetlen pohár sem képes annál több vizet tárolni, mint amennyi belefér. Ennyire egysze-
rű...
 S mi ... mekkora poharak vagyunk, mester?! - vi-
gyorodott el Bauros is. - Honnan tudhatnánk meg?!
 Mindenki különböző mennyiségű esszenciát képes
fókuszálni. Ez függ a veleszületett képességtől, a tehetség
től, akarattól, szorgalomtól, lelkierőtől, képzelőerőtől...
Sok mindentől. Senki nem ismeri igazán a saját korlátjait.
Aki elég bölcs, az óvatosan bánik az erejével, és talán nem
is igazán keresi önnön korlátjait.
 Miért? - húzta föl a szemöldökét Peltár. Gyáva
ság? Gyávák lennének?
Tar arca megkeményedett, szemei zöld kövekké hűltek.
- A vízesés oktalan erejét a bölcs képes kihasználni.
Élősködni rajta, ha ez így jobban tetszik, hiszen az esszen
cia nem a mi kedvünkért létezik. A körültekintő annyiszor
meríti meg poharát a vízben, ahányszor csak kell, ahány
szor csak akarja, s szomját nem oltja. Amennyiben elfo
gadja, hogy egyszerre csak adott mennyiségű vizet képes
fölfogni, és nem többet. Az ilyen okos varázsló számára a
mágia olyan, mint az élőknek a víz. Elengedhetetlenül
fontos. Viszont nem akar meghalni érte... Vannak, akiknek
semmi nem elég. Nem elégednek meg a poharukba férő
vízzel, az összest akarják. Az ilyenek poharát a lezúduló
víz ki szokta tépni a kézből és elsodorja, hogy a lenti
sziklákon törjön darabokra. Azt pedig még senki nem élte
túl! Ezért nem nevezném gyávának azokat, akik nem pró
bálgatják a dolgot a végtelenségig...
Peltár égő arccal hajtotta le a fejét. A mesternek igaza van, neki pedig felesleges volt ostobán kötni az ebet a ka-
róhoz. Hibázott, és megérdemelte a burkolt szidást!
Tar elmosolyodott, ezúttal a szokásos, cinkos kölyök mosolyával.
- Azért a kérdés jó volt és helyénvaló. A legtöbb va
rázsló fejében megfordult efféle gondolat. Sőt, talán nem
is igazi varázslók, ha nem. Mi hatalomvágyó, ambiciózus
népek vagyunk, ezért is lettünk varázslók!
Fölemelte a kezét, hogy elejét vegye a fiúk tiltakozásának.
- Így van! Én is ezért lettem varázsló, ti is. Ezért is
vagytok most a tanítványaim! Ha nem ilyenek lennétek,
most nem lennétek itt és nem vállalnátok a rengeteg le
mondást és megpróbáltatást. Nem próbálkoznátok újra a
lebegéssel...
 Elhallgatott és háta mögött összekulcsolt kézzel lépett hátrébb. Az adeptusok elértették a célzást és koncentrálni
kezdtek. Ha nincs kitüntetett nyelv, minek kínozzák az elméjüket régi nyelvek szavaival?! Azt mondták, amit
éreztek és elképzeltek.
Bauros az ég felé emelte a kezeit, félkörívet írt le, és ellökte magát a pince padlójától.
Könnyű vagyok, mint egy pillangó. A levegő, akár a víz, lebegek benne, mint a hal a vízben, vagy a pillangó a
mező felett. Érzem a levegő mozgását a fülem mellett, ahogy a magasba emelkedek...
Érezte a levegő mozgását a füle mellett, ahogy a magasba emelkedett...
Csak szállt, lebegett és érezte azt is, ahogy könnyek csorognak le az arcán. Ez volt az első igazi varázslata,
amit egyedül hozott létre, az ő varázslata. Nem mástól ellesett mozdulatok és évszázadok során, nemzedékről nem-
zedékre hagyományozott, rég kihalt nyelveket elmondott szavak. Ez a varázslat belőle született, olyan volt, mint ő...
Részben ő maga volt a varázslat.
Ereszkedett és emelkedett, mint ahogy az ember fönntartja magát a vízben, s hagyta, hadd csorogjanak a köny-
nyei. Az apja biztosan nem örülne, hogy a fia, vagyonának és hatalmának letéteményese nem idővetést tanul, de
ez most csöppet sem érdekelte. Ez az ő élete és az ő döntése!
Egy idő után - nem tűnt hosszúnak, sajnos egyáltalán nem! - ólmos fáradtság telepedett rá, pillái elnehezültek,
és úgy érezte menten elszédül. Lomhán lefelé siklott, elérte a földet, de már nem bírt megállni a saját lábán. Fenékre
esett és nagy kínkeservvel tudott csak a fal mellé kúszni.
Remegett a fáradtságtól és szédült. A varázslat minden erejét kiszívta.
Most Peltár következett. Méltóságteljesen emelkedett a magasba, kedve lett volna rikoltozni örömében, kacagni és
bukfencet hányni, hogy sikerült, igen, sikerült!... de mégsem tette. Nem illenék egy igazi, komoly adeptushoz!
Legfeljebb egy széles mosolyt engedett meg magának. Egy fültől fülig érőt.
Tovább maradt fönt, mint Bauros, és alig érezte a fáradtságot. Mámoros érzés volt a hatalom, s neki most
uralma volt a levegő fölött! Csöppet sem félt, inkább határtalanul erősnek érezte magát!
Hirtelen megbillent és szinte akaratlanul is süllyedni kezdett. Pedig olyan büszke volt magára! Megpróbálta
megmutatni a mesternek, hogy ő... ő sokkal tovább képes fönt maradni, mint ahogy az bárki is képzelné! Azt sze-
rette volna, ha Tar magiszter nagyon büszke lett volna rá. S most tessék!... Megint nem sikerült! Már megint kudar-
cot vallott!
Amint földet ért, dühösen csapott egyet a levegőbe. A csudába is!
 Ne légy telhetetlen, Víznyelő! - somolygott Tar. -
Légy nagyravágyó, de ne telhetetlen! Idővel sokkal többre
lesztek képesek, de kezdetnek ennyi is elegendő volt! A
nap hátralévő része a tiétek... de semmi bűbájoskodás!
 Még bírtam volna! Mester, még... - kezdte csaló
dottan Peltár, de Tar a vállára tette a kezét.
Először érintette meg, két esztendő alatt. Hűvös, pergamenszáraz bőre volt, de a fogásában félelmetes erő ér-
ződött.
- Csak az istenek ereje végtelen, ezt jól vésd az eszedbe, Víznyelő! Csak ők képesek mindenre. És ne dühöngj,
nem te vagy az első, sem az utolsó varázstudó, aki bánkódik, amiért nem istenségnek született!...

Üzenetet kapott, hosszú idő óta először. Kopott pergamenre írták, bár a cinóbervörös viaszba nyomott pecsét
szerfölött elegáns és gazdag díszítésű volt. A bombaraeni Tyra Bomara úrnő pecsétje...
Úgy tűnt, testvéröccse még most sem tett le arról, hogy meghódítsa a boszorkánykirálynő fekete szívét, és ott
hí-zeleg neki, ahol csak lehet.
A levél titkosírással íródott, mágiával óvták, s egyáltalán... ha véletlenül mégis avatatlan kezekbe kerülne és
túlélné valaki is a pecsét feltörését, s képes lenne megfejteni a titokzatos jeleket... Akkor is csak egy rövid, sem-
mitmondó üzenetet bogarászhatna, amíg bele nem őrül.
“A második köhög. Elválik, ki törli meg az orrát. "
Ő volt talán az egyetlen, aki igazán értette. Az öccse mindig is ilyen tréfás volt. A második köhög...
Az a második Algerik Tulevien volt, a zhíli Bíborszív Rend főmágusa. A vénséges elf meggyengült, vagy beteg,
és ő, aki a Zhíli Birodalom hierarchiájában a második helyen állt oly' sokáig... Ha bukik vagy meghal, valakinek
be kell töltenie a hatalmi űrt a helyén. Kérdés az, hogy ki lesz a vakmerő és szerencsés.
Az öccse, aki Cumansen tartományát és a birodalmi seregeket vezeti, ugrásra készen vár. Ha meggyőzi a többi
tartományurat, maga mellé állítja a boszorkányúrnőt... sok a “ha", de legalább tudomása van róla, hogy az öccse
él, jól van, vakmerőbb és veszedelmesebb, mint valaha... A kis Fred... Mi lett belőle!
 Nagyhatalmú harcos, hős, vezér, kém és besúgó, aki neki adja el azokat a híreket, amiről senkinek nem lenne
szabad tudnia... A Zhíli Birodalom a Rend bástyája,
ahogy Gerondar kontinensének északi része a Káoszé. Yennon szigetének legerősebb, leghatalmasabb támogatói
innen kerültek ki időtlen idők óta.
Persze, ha a testvérén múlik, már nem sokáig. És senki nem gyanakszik a rangsorban hátul állóra. Az elméjét és
lelkét uruk pecsétje védi, a többit pedig... már ő maga intézi.
A kis Fred... mivé is lettek ők ketten...
“...Minden azon a napon kezdődött, amikor Mair kovácstól ellopott egy zacskónyi rézpénzt. Egyetlen mester
sem szereti, ha a saját tanítványa lopja meg, így jobbnak látta kereket oldani.
Egy-két utcahosszal verte a tagbaszakadt mestert, és volt ideje búvóhely után nézni.
A Sötét Kertet választotta.
Szép, napsütéses, kora őszi délelőtt volt, s a kertben nem volt semmi rémisztő. Sokan arról pletykáltak, hogy
ott lakik a gonosz, egyszemű zsákos törpe, aki megöli és megeszi azokat, akik átmásznak a kerítés falán. Ezzel
szokták egymást ijesztgetni a fiúk.
Az egész kert egy hatalmas, kusza dzsumbuj volt, kiszáradt fák, borostyán, leander és iszalag tömege az ágakon.
A földön páfrány alkotott kisebb erdőséget, a gombák - főleg taplógomba - minden ujjbegynyi helyen megtelepedtek.
Bízott benne, hogy itt nem fogják keresni. Ugyan melyik kölyöknek jutna eszébe a félelmetes hírű kertben
megbújni?! A felnőttek jól tudták ezt.
Mert a felnőttek sem szerették, ha a gyerekek régi lakatlan házak omladozó udvarán, elvadult kertjében kujto-
rognak. Ahol valami megcsípheti, megharaphatja, megszúrhatja őket. Ezért is találnak ki mindenféle történeteket
egyszerű, emberevő törpékről. Ezt pedig ő tudta jól, már gyermekfejjel.
Úgyhogy itt húzta meg magát, ahol nem kellett félnie a veréstől. A jogos veréstől. Ezt is kénytelen volt belátni.
De... az a zacskó rézpénz ott hevert az orra előtt, és ő... nem tudott ellenállni a kísértésnek. Hiszen... tulajdonkép-
pen... neki nagyobb szüksége volt a pénzre, mint Mair-nak. A kovás tisztes polgár volt, meirani kovácscéh-tag,
jól dolgozott és jól meg is fizették a munkáját. Igazi ezüstöket és néha aranyat is látott, mégis sajnálta a segédektől
még a negyedbe vágott rézpénzt is.
Rusnya természetű, kissé púpos, tagbaszakadt fickó volt, savószínü szemekkel, rövid, fekete hajjal és körsza-
kállal. Senki nem szerette, de sokan tisztelték.
Ilyen embertől pénzt lopni nem okos dolog. Főleg, ha az ember saját mestere. Mert bizony az volt. Rulinak,
iker-öccsének kellett volna nála inaskodnia, ő mindig is erősebb és keménykötésűbb volt. Az apjuk azonban őt -
családi hagyományok szerint - vándorkalmárnak szánta, ami Meiranban megbecsült szakmának számított.
Rulinak a számolás ment nehezen, és az emberekkel sem tudott bánni, ő pedig, akinek mindenhez volt érzéke,
lovakat patkolhat. Hát az istenek, akik a sorsukat formálják, elég kegyetlen tréfát eszeinek ki!
A pénz... hát... lett volna helye. Az őszi, szüreti mulatságokon a céhlegények és a segédek tisztességes ruhában,
csinos lányokkal az oldalukon jelennek meg. Neki pedig még soha nem volt tisztességes ruhája...
A kertben lapulva várta meg, amíg Mair ordibálása el nem hal, és csak akkor óvakodott elő. Letelepedett a kert
egyik fájának léggyökerei közé, és nekiállt megszámolni a pénzt! Tizenegy rézpénz és egy félbevágott érme. Nem
valami nagy vagyon. Ebből ugyan nem vesz báli öltözetet! S most már nincs helye sem, ahová visszamehetne.
Apja házába addig vissza nem mehet, amíg ki nem tanulja a kovácsmesterséget, azt pedig nem fogja. Ha
visszasomfordál a műhelybe, Mair összetöri a csontját. Nincs hova mennie és ... éhes és... és...
- Yvorlnak hoztad ajándékba?
Alig tíz lépésnyire tőle, egy fatönkön kucorogva ott ült a törpe. Csúf volt, mint a bánat, és egyetlen szeme volt.
A másikat mocskos kötés takarta. Pecsétes, fekete köpenybe burkolózott, amibe jókora foltokban beletört a fűzöldje.
Tar fölugrott és el akart rohanni, de megbotlott egy kiálló gyökérben. A törpe! Tényleg igaz! Mindjárt jön, hogy
megölje és megegye! Ő meg itt hever és... Sírva fakadt és csukott szemmel várta a nyálkás, betört körmű kezeket...
Amik nem csaptak le rá.
A törpe összeszedte a rézpénzeket, szépen visszarakta a zacskóba, és jól láthatóan Tar elé tette. Sokáig hallgattak,
csak a fiú szipogott - nyolc, majdnem kilenc éves létére hamar eltört nála a mécses, bár itt és most valószínűleg
minden gyerek sírva fakadt volna.
Itt a törpe...
 Elmehetek? - kérdezte végül Tar alig hallhatóan.
 Persze - vont vállat a törpe. - Felőlem... És a pén
zed se hagyd itt! Ha már egyszer ennyit kockáztattál érte!
Tar egy lépést tett az erszény felé, aztán megállt.
 Honnan tudod?
 Mit? - nézett egyenesen a törpe.
A szeme fekete volt, mint a csillagtalan éj, vagy mint egy kiskutya fényes gombszeme. Lehet, hogy nem is
olyan gonosz?!
 Hát... hogy elloptam - suttogta Tar.
 Ezt a helyet az emberek elátkozottnak tartják - húzta
el a száját a törpe, és kivillantotta kajla, csorba fogait. - Itt
lakik a gonosz, emberevő törpe! Ide egyetlen gyerek sem
jön jószántából! S mivel olyan elmélyülten számolgattad a
pénzt, hogy nem hallottad meg a lépteimet, úgy gondol
tam, nem a sajátodat nézegeted...
Tar fölkapta az erszényt, és a falig hátrált. A törpe végig szemmel tartotta.
- Én azt hittem, a felnőttek találták ki az egészet!
Hogy ne csavarogjunk régi kertekben... - mondta valami
vel bátrabban Tar.
A fal ott van mögötte. Gyorsan föl tud mászni, ha kell. A törpe nem tűnt veszedelmesnek, csak félelmetesen
nézett ki. Egy kicsit... Ha jól megnézi magának... tisztán, ápolt szakállal... nem is lenne olyan szörnyű...
- Okos gondolat - bólintott a törpe. - Ezt a mesét ró lam azok találták ki, akik nem akarták, hogy bárki is el-
jöjjön hozzám! Hogy megoszthassam mással is a titkom... De neked szívesen elmesélem, ha egyszer kedved lesz
hozzá. Nyugodtan eljöhetsz máskor is, nem bántalak! A pénzt pedig vidd vissza annak, akitől elhoztad, és mondd
meg neki, hogy Yvorl papjai kényszerítettek, hogy megtedd, amit tettél, de te végül visszaszerezted a pénzt. Talán
megúszod a verést...
S így is lett. Amikor Mair el akarta tángálni, Tar dacosan odalökte elé az erszényt, és megmondta, hogy Yvorl
papjai kényszerítették, de ő végül visszaszerezte a pénzt. A kovács a név hallatán elsápadt, és egy pillanatig
kérdezni akart valamit, aztán helyére zavarta. Többet nem is emelt kezet rá, a lopást sem tette szóvá.
Tar oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy ki lehet az a titokzatos, félszemű törpe, s főleg: ki az az Yvorl, akinek pap-
jai vannak, és akitől szemmel láthatóan a kovács is tartott?!
A rákövetkező hét végén, amikor mindenki, aki csak tehette Meiran sósszagú kalmárvárosá ban a Verembe tó-
dult, hogy a viadalt nézze, ő elment a Kertbe.
Elcipelte magával Rulit és Ecquert, a törpe kölyköt, aki velük szokott csámborogni. Az apja kereskedő volt a
Vashegyek mellől, az orkokkal szokott prémeket és csontfa-ragványokat rézre és sóra kicserélni. Az ork
faragványokat máshol ősi bálványokként adták el jókora felárért.
Az apák együtt üzleteltek, a gyerekek is folyvást együtt lógtak, akár tetszett, akár nem.
A két magas, vékony fiú és a tömzsi, furcsán sötétbőrű törpekölök átmásztak a régi kőfalon, és lopva körülkém-
leltek a kertben. Ruli és Ecquer nem igazán hitték el Tar
meséjét, saját szemükkel akarták látni a törpét. Hoztak magukkal vasdarabokat, ha verekedni kellene - a kocsmázó
nagyfiúk szerint ez alapvetően fontos -, és Rulinál volt egy gerezd fokhagyma is. Állítólag a gonosz lények nem
viselik el a fokhagyma szagát. Ecquer fintorogva jegyezte meg, hogy ő akkor valószínűleg egy gonosz lény.
Ha az atyák és anyák, akik a Veremben adták ki magukból a hét minden baját, s nyűgét... ha tudták volna, hogy
csemetéik merre járnak!
Nem tudták. Soha nem tudták meg.
A törpe a romos, borostyánnal teljesen benőtt ház kapujában ült egy zsámolyon, és egy kanalat farigcsált. Úgy
köszöntötte a gyerekeket, mint aki megszokta, hogy látogatói vannak, és azok rendszeresen a falon átmászva tér-
nek be hozzá.
Egyáltalán nem volt szörnyűséges. Ijesztő, az igen, de az is főként a híre miatt.
Ahogy elmondta, ez a hite miatt volt. Ő Yvorlt, a Káosz istenét szolgálta. Amikor megnyomorodott - bár arról
soha nem beszélt, miként vesztette el a másik szemét - Yvorl mutatta meg neki, hogy egy szemmel is lehet élni. Ő a
káoszt szereti és fölrúgja a rendet.
Ha valaki halász és énekes szeretne lenni, ám tessék! Ha valaki éjszaka akar lemenni a tóhoz úszni egyet... tes-
sék! Mindkettő szokatlan, ezért az emberek nem is viselik el. Ellentmond a sok évszázados hagyományoknak.
Yvorl erős isten, és tesz az efféle hagyományokra. Azért nem ő még a világ ura, mert csak az erőseket szereti,
akik jól tudják őt szolgálni. Mint például ő! Fél szemmel, fafaragásból is megél, pedig a meiraniak nem szeretik őt.
Hiába hangoztatják, hogy ebben az országban mindenki hitét tisztelik, még az ökrök istenét is jobban tiszteli, mint
Yvorlt.
Tőle félnek.
Meg is mutatta nekik Yvorl szobrát, amikor már vagy ötször voltak nála. Lent tartotta a nyirkos, sötét pincében.
Látták az egyszemű, agyaras, kaszás szörnyistent, és már pusztán a látványba beleizzadtak.
- Yvorl erős és félelmetes! Ő nem díszes bálványokat akar és festett, szépséges szobrai sincsenek. Ő a szem, ami
mindent lát, mert soha nem hunyja le. Mindent tud. Ismeri a szív minden titkát. Ezért is félnek tőle az itteni
kalmárok. Nekem is ő adott új nevet... Phemosnak nevezett el, ami igen régi és előkelő név! Egy isten gyermekét
hívták így régen... Ezt is Yvorl mondta. Néha szól hozzám...
Ahogy egy ködös, téli éjen őket is megszólította.
Reigus ünnepe volt, amikor a gyerekek és felnőttek egyaránt festett maszkokat öltenek és táncolnak, meg sokat
nevetnek. A levegőt harapni lehetett, és minden házban gyertyát gyújtottak, hogy a jó szellemeket vendégül
láthassák.
Ordinis temploma sötét, alvadt tömb volt az éjszakában, amikor a fiúk ellopakodtak mellette. Ruli szokás szerint
valami elcsépelt, ósdi viccel szórakoztatta őket, Ecquer pedig alig bírta visszafojtani a harsány röhögését.
Nyeglék és vakmerőek próbáltak lenni, mint az igazi nagyok, akik már megpróbáltak belógni a Verem v alame-
lyik viadalára, vagy azok, akik átszöktek a veszedelmes verdani határon... legalább is a saját állításuk szerint.
A vagányok éjnek évadján elosonnak - persze ők peckes sétának neveznék - Ordinis templom előtt, letolják a
gatyájukat, és lehetőleg minél hangosabbat próbálnak szel-lenteni. Aztán persze elrohannak - ezt meg ravasz és
taktikus visszavonulásnak hívják -, és csak három-négy sarokkal odébb mernek egyáltalán levegőt venni.
Megcsinálták! Most már ők is igazi nagyok!
Ecquer panaszkodott, hogy neki még mindig feszít a hasa a sok aszalt yamac bogyótól, ami bizony szelessé
teszi az embert meg a törpét is. Ezen az estén, a sütemények mellé annyit faltak belőle, hogy néha csodának tűnt,
hogy nem repedtek ki vagy lebegtek a föld fölött.
A Kert felé tébláboltak, de egyikük sem merte megkockáztatni, hogy javasolja: nézzenek be Phemoshoz. A töb-
biek nyilván lehülyéznék.
Végül Tar állt elő az ötlettel. Ruli nem ellenkezett, úgyis álarcban vannak, majd jól megijesztik a törpét.
Megpróbáltak teljes csöndben mozogni, bár Ecquer egyet-egyet akaratlanul is reccsentett, és vaktában tapoga-
tózva végig botorkálni a kerten.
A városban még mulatoztak az emberek, de az mintha egy másik világban lett volna. A fények, a nevetés és a
körtánc, a vizezett bor és a lekváros lepény a fal innenső oldalán gyerekes és távoli dolognak tűnt. A kert éjszaka
ismeretlen, különös és félelmetes hely lett. A fák deres kérge alatt mintha mozgott volna valami és a páfrányok,
ahogy a szél meg-megmozdította őket... mintha sóhajtoz-tak volna...
Esténként még az ámyékszékre is úgy mertek csak kiosonni, hogy közben beszéltek vagy dúdoltak, hogy ne le-
gyenek egyedül a félelmeikkel a sötétben. Most hárman voltak, mégis jeges veríték csorgott végig a hátukon.
A kert most éppen olyan volt, mint ahogy a felnőttek riasztó meséiben lehetett hallani. Mintha mindaz, amit csak
beleképzeltek, ott lopakodott volna a fény és árnyék határán.
Még Ecquer is nyöszörgött, pedig ő egyáltalán nem volt félős természetű.
Most már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek ez a kis éji kiruccanás...
Fölért egy másik csodával, hogy végül mégiscsak elérték Phemos romos odúját, ami az egyik mállatag kőfal
mellé lett építve. Félrehajtották a rongyos takarót, ami ajtó helyett lett fölakasztva és beóvakodtak.
A sötétség olyan riasztóan tökéletes volt, hogy még a törpe sem látott semmit. Mintha megvakultak volna. Fog -
ták a sötétben egymás kezét, de se előre, se hátra.
Aztán hangokat hallottak, mintha valaki beszélt volna hozzájuk. A pincéből szólt, kopottan, s fényevesztetten.
Tar megszorította Ruli kezét, Ruli Ecquerét, és óvatosan, minden lépést kitapogatva maguk előtt, elindultak le-
felé, a pincébe.
Kilenc vagy tíz grádics volt, közepén simára koptatva, és csúszott rendesen. Végig a penészes falnak
támaszkodtak, remegő lábbal keresték az utat, s amikor végre leértek...
A pince hideg volt, olyan fagyos minden.
Zöld lángok ropogtak, jókora fahasábokat faltak harsogva és a hevenyészett máglya előtt ott térdepelt Phemos.
Imádkozott.
- Néked ajánlom ezt az ártatlan lelket, ó fenséges uram! Fogadd öt magadhoz, hogy szolgáid szolgája le-
gyen! Én küldöm őt teneked, én, hűséges szolgád!...
Most látták csakhogy a tűzben a máglya tetején egy alak hevert. Egy ünnepi cicomát viselő, lassan
megfekete-dö testű gyerek.
Ecquer ismerte is. Corónak hívták, az apja pedig cipész volt. Mindig nála talpaltatták a régi lábbelijeiket.
Most pedig ég és hamu lesz belőle.
Az öklükbe haraptak, hogy ne kezdjenek okádni vagy sírni.
A tűz füst nélkül égett, hője sem volt, sőt... éppenséggel mint ha elszívta volna a meleget. Phemos összekul-
csolt kézzel bámult a lángokba, lábánál jókora, véres ezüstsarló hevert.
A test, a mellkasára helyezett fejjel együtt lassan elfonnyadt, mint őszi erdőtűzön a még zöld levél. Nem érezték
a sülő hús illatát, és ez volt a szerencséjük. Máskülönben holtbiztos, hogy elhányják magukat.
Igaz hát, amit a felnőttek mondogattak. A gonosz, félszemű törpe, aki megöli az óvatlan gyerekeket.
Ecquer érezte, hogy Ruli háta nekinyomódik a mellkasának, ahogy a fiú próbál csúszva hátrálni. Tar is jön...
na
végre! Megfordulni sem mertek... Phemos elég gyors lehet, hogy a sarlójával az ő fejüket is lecsapja, ha észreveszi
őket! Legjobb lesz szép csöndben...
Ekkor a lángok a pince mennyezetéig csaptak, és valami megmozdult a zöld örvényben. Egy arc. Yvorl arca.
Úgy emelkedett ki a tűzből, mintha vízből bukna föl. A ráncos, pikkelyes szörnypofa elnyúlt, görbe agyarak ármá-
diája villant elő és hosszú, fekete kígyónyelv.
Tar sírva fakadt, Ruli összepisilte magát, és még Ecquer is bőgéssel küszködött. Azt hajtogatta, hogy ez egy álom.
Ez csak egy álom.
Csak egy gonosz, ostoba álom. Túl sokat hallgatták Phemos történeteit, és túl sokat faltak az este az ünnepi
süteményekből...
A lidércnyomás azonban nagyon is valóságosnak tűnt. Yvorl szeme, az egyetlen, mindent látó szem pontosan rá-
juk szegődött.
- Szolgám már beszélt rólatok! - morajlottak és sisteregtek a lángok zöld szikrákat köpve. - Lépjetek közelebb!

Ekkor találkoztak először a Káosz istenével. Ezt a pillanatot soha, de soha nem felejtették el. Később már nem
akartak menten szörnyethalni Yvorl látványától - érdekes módon a gyerekek elméje szinte a legszörnyűbb terheket is
kibírja -, és kezdték megérteni, amit mond.
Általában Phemoson keresztül szólt hozzájuk, ő maga csak a legritkább alkalmakkor manifesztálódott. Yvorl
erős és kemény isten. Lelkeket fal föl, ha azok gyöngék, erejük őt és szolgáit táplálja. Nekik is öt kell szolgálniuk,
ha nem akarják áldozótűzben végezni. Márpedig nem akarták.
Beszélni sem beszélhetnek róla, hiszen ez hétpecsétes titok! Meg aztán, ha akad egyáltalán valaki is, aki odafi-
gyel három gyerek történetére, nem hinnének nekik. S még bajt is hoznának a saját fejükre.
Nem tehettek mást, lesték, hogy mi sül ki a dologból. Kiderült, hogy Yvorlt szolgálni nem is feltétlenül rossz
dolog. Például rejtélyes módon senki nem emelt rájuk kezet, és a kutyák sem ugatták már meg őket, ha a külváros-
ban kószáltak.
Néha segíteniük kellett Phemosnak a kertben, ami élte a maga furcsa, külön életét. Évközép napjának éjjelén
pedig nekik kellett a ravatalt földíszíteniük és a máglyát megrakniuk. Az áldozást képtelenek voltak végignézni, és
a fél-szemü törpe nem is ragaszkodott még hozzá. Van idejük. .. majd megszokják.
Olyan volt ez, mint egy titkolózó, sejtelmes, bizarr játék, amit csak ők hárman ismertek. Csak játék. Ezzel
nyugtatták magukat.
Csak játék... Aminek majd úgy is véget vetnek a felnőttek, amikor kell.
Senki nem vetett neki véget. Senki. Magukra maradtak, és Yvorl megjelölte őket. Így lett Ruliból Fred,
Ecquerből Thoris, belőle pedig Derek. Csupa ősi név, ahogy Phemo-sé is. Csupa kortalan, szent név, amit maga az
istenség adományozott nekik. Ez lett a valós, s titkos nevük.
Ecquer soha nem használta a neki adott nevet. Azt mondta, hogy ő tojik erre az egészre. Igaz, ő soha nem volt
sem finomkodó, sem szívbajos.
Így telt el három év. A szülők csupán annyit láttak, hogy csemetéik rohamosan öregszenek lélekben, szótla-
nabbak és sokkal körültekintőbbek. Csak az a furcsa, gu- nyoros pillantás, ami szokásukká vált... az nem tetszett
senkinek. Mintha... mintha... lenéznék a többi embert, beleértve a saját szüleiket is.
Így is volt. Túljutottak a félelmen és a csalódáson. A körülöttük élők süketek voltak a kétségbeesésükre, a saját
szüleik sem kérdeztek rá, hogy mi bántja őket. Egyszer sem.
Hisz' gyerek még, csak rosszkedve van. Ezért csak nem kezd az ember fia aggódni!
Gyerekek voltak, akik emberáldozásokon vettek részt. Már nem sírtak. Elfogytak a könnyeik. A világ cserben -
hagyta őket, és nekik már nem volt hová szökni, kihez menekülni.
Magukra maradtak. Egyedül Phemos foglalkozott a fásult, szomorú kölykökkel. Tőle tanulták Yvorl tanait, az
örök igazságokat. Hogy soha ne bánd meg, amit tettél, hogy vedd el, ami megillet, és azt, hogy mi illet meg, te
döntöd el, hogy ne féld a halált, mert vannak rosszabb dolgok is, hogy aki erős és uralkodik a zűrzavar fölött, az
uralja a mindenséget, hogy a cél a lényeges és nem az eszköz, hogy a nagy számok törvényével csak az ostobákat
kell kábítani, a saját személyes érdek áll mindenek előtt -kivéve Yvorl érdekét, általában, hogy érd el, féljenek tőled
- a félelem erősebb a szeretetnél...
A félelem erősebb a szeretetnél...
Romlott törvények voltak ezek, de ők nem kaptak mást. Csak szidalmat a kovácsműhelyben, nyaklevest, ha hiba
csúszott a számításokba, vagy elkeveredett egy bála. A pénz törvénye semmisnek bizonyult Yvorl szavához vi-
szonyítva.
Azután egy napon Ecquer megvadult. Sírt és könyör-gött Phemosnak, hogy hadd menjenek el innen, hadd ne
kelljen Yvorlhoz imádkozniuk, kriptákat járniuk, éjnek évadján mászkálniuk a kertben... Minden lehetne olyan,
mint régen. Amikor még voltak barátaik, a szüleik nem érezték magukat kényelmetlenül a közelükben... Jó lenne...
Csakhogy....
Csakhogy Yvorl nem engedi őket.
Ecquer csak ült és zokogott. Úgy tűnt, soha nem apadnak már el a könnyei. Sután vigasztalni próbálták, de hiá-
ba. Azután Phemos ráförmedt, hogy elég már az egerek itatásából, az Egyszemű istenség ki nem állhatja a gyengé-
ket!
Ecquerben megpattant valami. Egy cserépkorsóval fejbe vágta tanítójukat. Aligha ért föl hozzá erőben és szívós-
ságban, mégis betörte a fejét. Phemos nem védekezett. Mintha megnyugvást láttak volna az arcán, amitől megfa-
gyott a vér az ereikben.
A törpe leöntötte fajtársa testét olajjal, és egy mécsessel meggyújtotta. Derek és Fred nem akadályozták meg,
csak ültek és bámultak maguk elé. Meghalt. Nem siratták meg, de most még nagyobb volt a bennük sajgó űr. Kihez
forduljanak most? Ki vigyáz majd rájuk?!...
A test zöld lángra kapott, és a tűzből Yvorl szörnyarca emelkedett ki. Őket nézte.
- Azt gondoltad, szolga, hogy elengedlek, ha másokat
kerítesz magad helyett?! - morajlottak a lángok. - Szol
gáim szolgája leszel mindörökké!
A tűz egy szempillantás alatt fölfalta a vérmocskos holttestet és sűrű, fojtó füsttel telt meg a pince.
A lángok most feléjük indultak. Villámgyorsan végigkúsztak a padlón, feketére kormozták és megrepesztették a
követ, hogy egy pillanattal később már ott imbolyogjanak előttük, elzárva a fénytelen lépcsőfeljárót, a levegőt, a
kiutat...
- Szolgáljatok, és én megjutalmazom azt, aki szolgál!
- csupa kőcsikorgás, égő hús bűze, sziszegés. - Aki azon
ban árt nekem, rettegjen az a haragomtól!
A hamu úgy vonaglott a tűzben, mint egy ágait nyújtogató bokor, egy még mindig eleven test. A füst fojtogatta
őket, most már mind féltek. Derek a nadrágjába csinált, Fred csak köhögött és nyáladzott, Ecquer pedig remegő
szájszéllel, őrült tekintettel próbálta eltakarni az arcát.
Mindenről 5 tehet! Mindenről! Ha nem kezd el bőgni, és Phemos nem förmed rá és... és...
Tizenegy évesek múltak. Kölykök. Yvorl fattyai.
A lángok nagyon közel kúsztak, és szinte második bőrként követték testük mozdulatait. Nem érezték a forrósá-
got, sőt, szinte fagyosak voltak. Elszívták a meleget.
- Yvorl vagyok! - robajlottak a lángok. - Vagyok, aki
vagyok! Vagyok az erő, vagyok a hatalom! Ti elárultátok
saját mestereket, de még jóvátehetitek az ő árulását! Szol
gáljatok hűen s jól, és hatalmat kaptok!... Te, törpe, gyil
koltál, s ez megjelöl téged. Mostantól vér jelöli az utadat,
mások halálából élsz majd, és a saját fajtád, ami születé
sedtől fogva kivet, az életedre tör majd! Ti pedig, Fred és
Derek, nyugatnak indultok majd, az Örökké Változó Pa
lotába, hogy taníttatásotok bevégeztessen! Mostantól én
vagyok apátok s anyátok, a családotok! Engedelmesked
jetek, és jutalmatok nem marad el!
Engedelmeskedjetek...
Egy pillanatra mintha előbukkant volna a fej anyagi valójában - ha egy istennek van ilyen -, és hüvelyknyire
az arcuktól villantak meg a tőrnyi agyarak.
Kitörölhetetlenül beléjük égett ez a kép, Yvorl pofája és agyarai, a villás nyelv, a zöld lángok, az egyetlen szem
gúnyos, mindent látó pillantása... s benne örvénylő valami, amire nincs szó...
- ...gyermekeim!
Hajnaltájt indultak. A házat elnyelte a kert, a köveket is beszívta a föld, mintha sohasem lettek volna.
Magukra maradtak. Két tizenegy éves fiú - még ha tizenháromnak is látszanak nyurgán, ritkás szőke hajjal,
vénséges pillantással - utazása át a vérrel jelölt határon, kilátástalan feladat. Meg fognak halni. Éhen s szomjan
vesznek, és akkor jártak talán a legjobban...
Senkinek nem szóltak. Meiran hideg, idegen hely lett számukra. Csak belül, mélyen, ha nagy csönd telepedett
rájuk... akkor sírtak.
A szüleik, Ecquer, aki nem merészelte elkísérni őket, rokonaik és a régi világuk... Mind elárulta őket. Senki
nem segített nekik Yvorl ellen. Csak Yvorl maga...
Nem búcsúzkodtak, csak pár rézpénzt és némi élelmet tömtek egy tarisznyába. Szürke, jellegtelen hajnal volt,
senki nem próbálta őket marasztalni, könnyet sem ejtettek. A kovács biztosan őrjöngeni fog dühében, és ami a
számadót meg a kalmárokat illette...
Megkínzott, elátkozott pillantásuk száraz volt, ahogy gyermekkoruk utcáit maguk mögött hagyták.
Ha félsz az ördögtől, vele köss alkut, hogy vele és ne ellene létezz! Más úgysem segít.
A félelem erősebb a szeretetnél...

Fölriadt. Mostanában egyre többet szundit el, amikor máskülönben ezernyi dolga lenne. A tanítványokra felügyelni,
az öccse levelével és a nagyvilági politikával foglalkozni... Esztendők végeláthatatlan során át tette már ezt, mi-
ért éppen most érzi fáradtnak magát?
Talán túl sok ez egy embernek?
Nem lehet sok neki.
Derek Cuman, Yvorl isten főpapja, a Hatalom Tornyának leghatalmasabb mágusa - alias Tar magiszter, a kifür-
készhetetlen - föltápászkodott lakókamrájának díványáról, és lassan, komótosan indult dolgára.
Yvorl megvár. Az örökkévalóságig.

- A nővéremnek kislánya született - mormolta Bauros, és nyűgösen félretette a levelet. - Az apja persze nem örül, ő
fiút akart, akihez nem kell stafírungot adnia...
 Nem tűnsz valami boldognak - nézett föl Peltár az
előtte heverő tekercsből.
 Nem - biccentett kurtán Graun, és tovább bámult ki
felé az ablakon.
A mágiával óvott ólomüveg másik oldalán ősz volt, ittlétük hatodik esztendejének késő ősze. Nyirkos, vigaszta-
lan világ, szomorkásan kopogó eső és nyomott hangulat telepedett a városra.
Szomorú év volt az idei: a sziget elveszített egy sok haszonnal kecsegtető kontraktust, amit mindenki a saját bő-
rén érezhetett. Az árak magasra szöktek, az elégedetlenség nőttön-nőtt, és a céhek nyíltan uralkodóváltásról beszéltek.
Mert hogy - ugye ez nyilvánvaló - mindenről a herceg tehet.
Alig egy hete meg is mérgezték, és a busásan megfizetett kirurgusok az ágy lábánál már akkor bejelentették a
halált, amikor a herceg még ki sem lehelte a lelkét.
Gonosz idők következnek - mondogatták az emberek -, bizony, hogy gonoszak. A búza ára emelkedik, és már a
rozslepény ára is három réz környékén mozog.
A helyi apátság élére Karverios került jó két hónapja, és a papság egyre lazább erkölcsök szerint élt. Eleinte még
arról suttogtak, hogy új ezüstkórság ütötte föl a fejét, hiszen egyre hullanak a koronát elbíró fők, de gyorsan el-
hallgattak. Választhattak, hogy jól éljenek vagy békében nyugodjanak.
Azóta az apátság területén egyetlen akó bor, egyetlen hízott kappan, egyetlen csinos leány vagy lányos arcú fi-
úcska sem volt biztonságban. A dorbézolás pirkadattól al-konyatig folyt, éjjel pedig csoportos ceremóniákon ájta-
toskodtak tovább.
Hiába, az élet szép...
Alvax, a lendori druida közösség feje szót sem szólt, de három napja átjárhatatlan tüskebozót sarjadt a környező
erdőkben, és egy idő után az emberekben az a hátborzongató érzés kezdett megerősödni, hogy az állatok igenis fi-
gyelik őket.
A kutyák, macskák, madarak, de még a lomha őszi legyek, a sarkokban megbúvó pókok és a ravasz egerek is.
Szemeiken keresztül valami fürkészte a város mindennapjait, s mindent megtudott pillanatok alatt.
Volt, aki bezárkózott a házába, mások megölték a saját háziállataikat, és őrült pillantással rikoltoztak ármányról
és összeesküvésről.
 A hercegi palota vajúdott, naponta neveztek ki új tanácsadókat és a léhűtők adták-vették a címeket, a tisztsé-
geket. Naponta történtek rejtélyes halálesetek, és senki nem firtatta őket. Nyilvánvaló volt, hogy a következő
herceg báb lesz, gyenge és engedelmes eszköz a Lendort irányító erők kezében. Előtte azonban mindenki kiélvezi a
zűrzavar nyújtotta lehetőségeket.
Anarchia és káosz, a felemelkedés és a meggazdagodás legrövidebb és legkönnyebbnek tűnő útja. Milyen
kár, hogy nem lehet félévente megöletni egy herceget!...
Az utcákon hemzsegtek a polgárok, kalmárok, hajósok és bajkeverők. A tömeg kivehetetlen jelszavakat
óbégatott, és csak az mentette meg az orkokat és a manókat a lincse-léstől, hogy olyan sokan voltak a koncolni
vágyók között is.
A papok békét hirdettek, de kiröhögték őket. Akik éjjelnappal cselédlányokat hágnak meg és félholtra zabálják
magukat, azok ugyan ne prédikáljanak akadozó nyelvvel itt semmiről! Kitelt a becsületük, és jobban teszik, ha
hallgatnak!
Csak a Hatalom Tornyának lakói nem avatkoztak bele a dolgok folyásába. Az emberek azt mondogatták, hogy
mindez csupán azért van így, mert övék a valódi hatalom, ők irányítják a dolgok folyását. A varázslók ezt sem kom-
mentálták. Úgy tűnt, a legkevésbé sem érdekli őket, ami a városban történik.
A Toronyban minden ment a maga útján. Azaz... Nem egészen minden. Bauros csak hallgatta az eső
dobolását, és egyre kellemetlenebbül érezte magát.
Hiába törte a fejét, nem jött rá a megoldásra. Pedig már lassan mást sem tesz, mint gondolkozik. S minél tovább
töpreng, annál inkább nyilvánvaló, hogy másnál kell keresnie a magyarázatot.
Egy mesén törte a fejét. Egy mesén, amit Tar mester mondott nekik egy bő hónapja: Tomarról és az Ezüstsze-
műről szólt, akik barátok voltak. Jól megértették egymást, mindketten fazekasok voltak, úgy gondolták, hogy ez így
is marad mindörökre.
Egy napon megismerkedtek egy csodálatos szépségű lánnyal, akit mindketten feleségül kértek, de a lány nem
lehetett mindkettőjüké.
S itt a mester félbeszakította a mesét. Azt mondta, hogy még nincs vége. Még tart ez a mese, bizony tart még...
Bauros nem értette. Peltár, hogy kizökkentse a folytonos töprengésből, megváltoztatta a külsejét. Leborotválta a
haját, és a szemöldökére apró bűbájt idézett, amitől az ezüstös fényben derengett.
Ha megnyúzzák se vallja be, hogy egyrészt hasonlítani akart bálványozott mesterükre - a kismesterek szerint ez
gyakran megesett Tar mester adeptusaival, nem Víznyelő volt az első, s valószínűleg nem is az utolsó - másrészt...
Nos, az ezüstösen derengő szemöldök tekintélyes külsőt kölcsönözött neki. Főleg amikor erőteljesen hunyorgott és
ráncolta a homlokát. Összehúzott szemöldökkel egészen komoly, méltóságteljes mágusként festett.
Ezt - saját állítása szerint - csakis a barátja kedvéért tette meg. Hogy felvidítsa. A változatosság gyönyörködtet.
Ezek után már csöppet sem volt meglepő, hogy a magiszter tréfásan Tomarnak és Ezüstszeműnek nevezte őket.
Graun mogorván az ablakfélfának dőlt, és lehunyta a szemét. Fájt a feje, mintha a szélfúvás maga költözött volna
a homloka mögé, és az állandó zúgás lassan felőrölte a türelmét. Biztosan az ősz és a szél az oka. Meg Peltár.
Kezdett elege lenni Víznyelőből. Évek óta éltek már egy légtérben, ették ugyanazt az étket, tanulták ugyanazt.
A régi adeptustársakkal nem találkoztak. Se Ráspolyt nem látták, se Őméltóságát... egyiküket sem. Néha a kismeste-
reket, de őket is igen ritkán. Hiszen a varázslás alapja a
zavartalan nyugalom. Tar magiszter is csak így érhet el eredményt!
Mintha egy lakatlan szigetre lettek volna elrekesztve és összezárva. Egyedül sóvárognak a vágytó l más társasága
után, de így, ketten, egyazon célt kergetve, lassan elkedv-telenedtek. A másik társasága lassacskán nyűg lett, amit
kénytelenek voltak elviselni.
Lassacskán már ki sem mozdultak a Toronyból, ugyanazon folyosókat járták végig, ugyanazon jellegtelen arcú,
néma szolgák takarították föl köveket, vagy hozták a vacsorájukat.
Mintha ez a hely a börtönük lett volna, nem a szellemi menedékük.
Úgyhogy egy olyan napon, amikor szabad kijárása volt bármelyik pihenni és szórakozni vágyó tanítványnak,
Bau-ros kiráncigálta magával a lendori utcákra Peltárt.
Odakint jó levegő volt, a sok eső legalább ideig - óráig eltüntette a város bűzét. Aki csak tehette, kint tolongott
az utcákon. Elf szemfényvesztők szórakoztatták a szájtáti tömeget: Lángoló fáklyákkal zsonglőrködtek
boszorkányos ügyességgel, egyszerre hét darabbal. Néhány rézpénzt szórtak eléjük.
Víznyelő egy darabig karba tett kézzel figyelte őket, aztán lassan lehunyta szemeit. Azok a lángok olyanok,
akár a színpompás pillangók a tavaszi rét fölött: sárgák, kékek, zöldek, bíborpirosak, s talán ezüst is akad, meg fe-
kete. Ahogy szökellnek, pörögnek, színük föl - fölvillan...
A tömeg felhördült, ahogy a lángok egyik pillanatról a másikra megváltoztatták a színüket, és veszett táncba
kezdtek. Mind másként lobogott, mind más színben játszott. A három elf hajszál híján elejtette a fáklyákat első
ijedelmükben, a fáklyák azonban mintha nem akartak volna olyan könnyen leesni.
A bámészkodók egy maroknyi rezet és néhány ezüstöt vetettek a macskakőre elégedett ségük jeléül. Az élelmes
utcakölykök azonmód utat is törtek a felnőttek között,
hogy fölkapkodják a más pénzét, az érmék azonban mintha oda lettek volna enyvezve az utca kövéhez, nem jöttek.
Csak az elfek tudták fölszedni.
A két fiatalember egymásra vigyorgott. Hosszú idő óta először.
- Jósoltassunk! - mondta hirtelen Bauros.
Peltár nem hitt az efféle dolgokban, és egyébként is egy húsos lepényt akart venni, de a fürtös Graun szelíd erő -
szakkal magával cipelte.
A Sárkányok Terének szélén talizmánárusok és kártyavetők ponyvás bodegái és szekerei sorakoztak. A két adep-
tus tétován őgyelgett egy darabig, s az árusok buzgó ajánlatait próbálták elhárítani.
Valaki megráncigálta Bauros köpenyét. Ahogy lepillantott, egy fiatal gnóm nő nézett vele farkasszemet.
- Te vagy Tomah? - kérdezte enyhén raccsolva.
Bauros annyira elképedt, hogy egy hosszú pillanatig
nem is tudta, mit mondjon. A gnóm nő türelmetlenül toppantott egyet, és Peltárra bökött.
- Neki van egyedül ezüst színű szeme, akkor pedig te
vagy az a Tomah nevezetű! - hadarta pergő nyelvvel. -
Calicancoh néne azt mondta, hogy jönni fogtok, egy em
ber, akinek ezüst a szeme, mint a mesében és egy másik,
akit Tomahnak neveznek... Azt is mondta, hogy előbb-
utóbb jönnek majd, és akkoh vezessem őket hozzá. Azt
mondta nekem, hogy Lichtofácsi, édes lányom, ezt a két
embeht kíséhd hozzám, meht jósolni fogok nekik! Márpe
dig most én hozzá kíséhlek titeket, de azt megmondhatom,
hogy Calicancoh néne nagyon vén, nagy tudású jósnő és
büszke lehet, akinek jósol. Lendohon ő számít az egyik
legjobb jósnak és általában máh csak keveseknek jósol,
de... nem mehetnénk máh?
A két adeptus a szóáradattól teljesen lenyűgözve, a dolgok furcsa fintora miatt pedig megilletődötten követte a
gnóm nőt.
A sátor, amit fölkerestek, a gyülevész sokadalomban szinte elveszett. Ahogy esteledvén a sötétséggel együtt a
nyirkos tengeri köd is leszállt, úgy gyulladtak ki sorra a lámpások, és a Sárkányok Tere pislákoló fénykoszorút
öltött.
A félrehajtott sátorponyva mögött apró, takaros bolt fogadta őket sok gyógyfűvel, vésett csontokkal, amik
zsinegre fűzve lógtak a merevítő rudakról és kellemes illatú füstölőkkel.
A földre terítve vaskos gyékényszőnyeg, azon állatpré-mek és díszes, gazdagon hímzett párnák. Akárki is
lakott itt, gazda volt és jó volt az ízlése is.
Csak a középütt fölállított parázstartó adott némi gyér fényt, ennek peremén három gnóm ült: két izmos, a népük
rituális fegyverét, a vad - agyarakkal kirakott bőr alkarvédőt, a rasha-t viselő gnóm harcos és egy vénséges - vén,
homályos tekintetű gnóm asszonyság. Ritka, ősz haját fo-natokba rendezve viselte, gyöngyös köntöse makulátlan
fehérséggel ragyogott.
A füstölők bódító illata betöltötte a sátrat, és ahogy a két adeptus félszeg, várakozásteljes arckifejezéssel leült
a helyül mutatott párnákra, a gnóm matróna lassan beszélni kezdett. Rekedt, mély hangja volt, nehezére esett a
légvétel, így néha kényelmetlen szüneteket tartott a beszédben.
Valamikor nagyon szép, lágy hangja lehetett, ezt még néha mos is lehetett érezni egy-eg y erőteljes torokköszö-
rülés után.
- Kis szolgálóm lám csak elhozta magával a két va
rázslót! Derék munka volt!... Legyetek üdvözölve! Én Ca-
licancor vagyok, jós és látnok, a lendori gnóm enklávé
nagyasszonya... Szeretnék nektek jósolni!...
A két adeptus csöndben egymásra nézett, aztán Peltár megköszörülte a torkát.
- Te sokat... elég sokat tudsz rólunk, mi pedig csak
annyit, hogy neves jós vagy, de... csupán ennyit... Nem
értjük, hogy...
- Sokan jártak már nálam a jövendő lehetőségeit ku
tatva, drága pénzen válaszokat keresve, igen! - harákolt
újra a látnok. - Maga a néhai herceg is, két ízben. Csengő
aranyakkal fizetett. Tőletek azonban nem kérek pénzt,
csak egy apró szívességet: Ha én már nem leszek, támo
gassátok az én népemet, hogy kint járhassanak az utcákon,
emelt fővel, mint bármelyik másik nép gyermekei! Ne
égessenek bilogot a húsukba, hogy örökre a bélyeges, ki
taszított fajta legyenek, mint a manók!
A két adeptus tétován bólogatott.
 Láttalak benneteket álmomban. Az ezüstös szemöl-
dökü, kopasz fiatalembert... és... a másikat, akit Tomar-
nak becéznek, mint a tanmesében, és elégedetlen a fürtjei
vel... Veletek álmodtam. Azt álmodtam, hogy bánat és bi
zonytalanság ül a lelketeken, így jósolok nektek.
 Miért? - húzta össze a szemöldökét Peltár.
 Mert ti nem ostobaságokat akartok hallani, hanem az
igazságot. A legtöbben titokzatos eseményekről, vágyak
ról és... reményről akarnak hallani, ami ritkán teljesül. A
varázslók általában mások. Én is lehettem volna varázsló,
ha van hozzá elég tehetségem... A ti fajtátok az igazságot
keresi, az pedig általában nem szép, vagy jó és ritkán a vá
gyak netovábbja... Talán... éppen ezek híján igaz.
Peltár már éppen válaszolni akart, aztán elszégyellte magát azért, amit mondani akart. Hogy a varázslók mit is
keresnek valójában....
- Üljetek egészen közel! - utasította őket Calicancor
asszony.
A testőrök árgus szemekkel figyelték minden mozdulatukat, hogy akár az első gyanús mozdulatnál közbeavat-
kozhassanak.
A nő ráncos, vén kezeivel megérintette a homlokukat. Először Peltár felé fordult, és csukott szemmel, orrhangon
dúdolva hajlongott - hintázott. Egy idő után beszélni kezdett:
- Vágyódsz... elismerni... tisztelni... hogy olyan le
hess... irigység, kétség mardos... a legjobb lenni... min
dig. .. kell... Nálad a szem, de vak vagy...
Bauros felé fordította fénytelen szemeit.
- Tépelődsz... fáj... a sok gondolat és emlék bezár
va... mindenre emlékezni... lomhává tesz... nem érted...
a kérdésre a válasz... nem érted... más tudja... talán...
fáj...
Elhallgatott és mélyeket lélegzett. Az adeptusok sá-padtan, megilletődötten figyelték.
- Háború - mondta lassan, megtörten - a barátok kö
zött. Tönkreteszi a barátságot. Egy fehér asszony miatt,
akit... amit mindketten megkaphatnak, de ezt nem értik.
Az egyetlen szem...
Elhallgatott és lélegzet után kapkodott. Mintha olyasmit látott volna, amit nem kellett volna. A Lichtofácsi nevű
tanítvány aggódva próbált néhány kortynyi kamillaillatú főzetet belédiktálni, és megrovó pillantást vetett a két
fiatalemberre, minden bajok okozóira, akik lám, máris mit tettek.
A két adeptus sokáig hallgatott, mindketten a saját gondolataikba merülve. Végezetül Peltár elvigyorodott.
- Tehát valami nő miatt háborúskodás... háborúskodni
fogunk mindketten?! - mutatott Baurosra, aztán önmagá
ra. - Hát... az érdekes lesz!... És mikor kezdődik ez a
borzasztó háború kettőnk között?!
A jósnő iszonyodva nézett rá, és rekedten suttogta:
- Már elkezdődött.
Ez két héttel ezelőtt történt. Azóta mintha fájdalmas szálkaként ékelődött volna közéjük egy bolond gnóm vénasz-
szony minden szava.
Megpróbálták tréfával elütni a dolgot, hisz' miféle asz-szonyon kapnának ők hajba, de hiába. A bizalmatlanság
befészkelte magát közéjük. Volt, van vagy lesz valami...
talán... amit csak az egyikük kaphat meg, pedig mindketten szeretnének.
Ugyan mi lehet az?! Valószínűtlen, hogy ténylegesen egy nő lenne az. A szerelem nem tartozott a varázslók által
elismert kardinális erények közé. Az efféle elkötelezettség nem szolgál előnyére a mágia irányítójának, gyengíti az
összpontosítást. S hogy ez mivé fajulhat, azt az elmúlt év telén látták egy Cram nevezetű kismesternél, aki elveszí-
tette saját varázslata fölött az uralmat, és eleven fáklyaként égett el egy villanás alatt.
Minek a szimbóluma lehet a nő?! Mire gondolt Cali-cancor, amikor ezt jósolta nekik?!
Baurost rágta ez a mese-dolog, sehogy nem jutott vele dűlőre. Mi a mese vége? Remélhetőleg valami jó, ahogy
annak lenni illik. A gonosz veszít, és győz a jó. De ki a jó?...
A másik, ami mindkettőjüket nyugtalanította, az erejük és képességeik furcsa torzulása volt. Mintha megkopott
volna a képzeletük, vagy elérték volna képességeik végső határát. Ezernyi dolgot voltak képesek mágiával elvégezni,
de a nagy dolgokat, a legendákba illő cselekedeteket még csak meg sem közelítették. Bármennyit is tanultak, régi
teóriákat olvastak, kismesterekkel vitatkoztak a varázslásról... mindez szinte fabatkát sem ért. Nem lettek általa
sem többek, sem jobbak - sokkal legalábbis nem.
Mintha a mágia, amit ők alkalmaztak merőben más alapokra épült volna, mint a többieké. Nem dolgoztak annyi
bűvigével, a kézmozdulatok, a komponensek... mintha mások szigorú, örök és változtathatatlan szabályok szerint
űzték volna a varázslást.
Ahogy Tar magiszter gúnyosan megjegyezte, a varázslók nagy része csupán felhasználja a mágiát, régi és jól be-
vált módszereket alkalmazva.
Amazok csupán alkalmazzák a varázst, míg ők megteremtik...
Magukra maradtak a bajukkal, és Tar mestert már három napja nem látták. Amióta a városban tartani lehetett a
nyílt lázadástól, mintha ezernyi dolga akadt volna.
Márpedig... márpedig neki beszélnie kell Tar mesterrel. Ő lesz, aki helyükre teheti a dolgokat.
Igen. Beszélni fog vele.
Föltápászkodott, és Peltárra nézett. A magas, kopasz fiú még mindig a tekercsbe temetkezve olvasott lidércfény
mellett.
Kint már besötétedett, de ő szinte észre sem vette. A feje fájt, szinte lüktetett, s a gerincébe kúszott tovább a
kín.
Elege volt. Kell, hogy legyen mód, amivel ezen segíthet. Minden szó, ige, mód és fogás tisztán élt az emléke-
zetében, semmi nem merült feledésbe. Az agya egyre nehezebben birkózott meg a rárótt feladattal, és egyre gyak-
rabban vette öt elő a főfájás.
Kell, hogy legyen valami kiút, mert pont a mágia teszi tönkre, amitől gyógyulást remélt, s ez nagyon nem járja!
.. .A mese még nem ért véget...
Víznyelő elpöttyentett pár szót Ecquerröl, aki eljön meglátogatni őket, de mintha vízfal mögül szólt volna hozzá.
A hangja elmosódott, a színek elkent csíkokká torzultak, de mindez távolról jutott csak el hozzá. Szinte kívülről
látta önmagát, ahogy föltápászkodott, és szó nélkül kifordult a szobából.
Beszélni fog Tar mesterrel!

Netar nesztelen, második árnyékként követte, egészen ura rezidenciájáig. A folyosók kusza útvesztőjét már
ismerte, az évek során volt alkalma és ideje bejárni, s megismerni mindet.
Az akolitusok sötét daróccsuháját viselte, akik itt éltek, rég ismerték már őt, bár az arcára valószínűleg
egyikük
sem emlékezett. Jellegtelen, érdektelen, felejthető, ez volt a vélemény róla, akár csak a többi itt szolgálóról.
Nem, mintha neki jobb véleménye lett volna a Torony lakóiról. Mióta ura maga mellé vette, és beavatta a miszté-
rium egynémely tanaiba, más szemmel figyelte a világot.
Látott a sötétben, ami csekély, de megnyugtató, új papi hatalmának egyik áldása volt. Yvorl adománya. Az az is-
ten, amelyik valódi hatalommal bír, és ad belőle hű szolgáinak is, megérdemli, hogy tiszteljék! Hiszen fohászkodott
ő mát az Egyszeműhöz régen, nagy néha... de nem hitt benne. Most más volt a helyzet. Volt egy hely, egy
csoport, akikhez tartozott, és ez új értelmet adott az életének. Ura megparancsolta, hogy vigyázzon minden tanít-
ványra és azok hozzátartozóira, akik a városban élnek. Közülük kerül majd ki a mester új tanítványa, akit... hogy is
mondta a mester?... bevezet a fehér hajadon misztériumába... Nem lehet tudni, hogy melyikük lesz. Egy rokon,
vagy barát halála talán megváltoztatja a gondolkodásukat, és csökkenti Cuman mester tervének esélyeit. Aminek ő
nem örülne, márpedig annak feltehetően rettenetes következményei lennének.
Ezért követte annak idején a törpét, és nem emelt rá kezet. Ezért nem hederített a helyi törpe enkláve ajánlataira.
Ezért kereste föl az orgyilkosok céhét, és vitte el nekik Cuman nagyúr pecsétes üzenetét, hogy Yvorl óhaja, hogy a
törpe éljen, ne pedig egy karón száradjon a feje. Az orgyilkosok gondosan mérlegelő népség.
Az az Ecquer nevezetű alak sok fejtörést okozott neki. A többi törpe engesztelhetetlenül gyűlölte, talán mert a
fekete törpék nemzetségébe tartozott. Az eltévelyedettek, ahogy őket nevezték. Akik hátat fordítottak régi isteneik-
nek és Yvorlt kezdték imádni. Netar meg tudta őket érteni. Elég volt a manók ketrecére visszagondolnia...
Azután egy napon, alig egy éve érintkezésbe lépett vele egy Kár Kárdák nevezetű törpe, a helyi enkláve új
vezetője. Elődje utolsó kívánságát teljesítendő embert keresett
Ecquer védencei - akik Cuman mester adeptusai is voltak egy személyben - fölkoncolására. Nyilván úgy vélték,
hogy amennyiben közvetlenül nem üthetnek a sötét törpén, majd ütnek közvetve.
S ezek nevezik magukat civilizált népeknek!
Lendoron nem akadt gyilkos, aki el merte volna vállalni a dolgot a Káosz pecsétjének ellenében. Akadt ugyan
egykét külhoni szabadúszó, akik mit sem láttak a dolgok valódi folyásából, és meggyőzte őket a csengő arany.
Az ilyenek fejével aztán a céhbeliek beszéltek, a legtöbb esetben eredménnyel. Aki nem tágított, azt kibelezve
dobták a Rákok öblébe, hogy a többiek kellőképpen okulhassanak a dologból.
Így hát Ecquer, Graun meg a Víznyelő nevezetű kopasz fiú élhettek, s azt sem tudták, hogy mennyi mindentől
függött az életük. Honnan is tudnák.
Tőle biztos, hogy nem. Ő elégedett volt jelenlegi életével, ennél békésebbet és jövedelmezőbbet elképzelni sem
nagyon tudott volna. Most már csak két fiúra meg a törpére kellett figyelnie, és Cuman mester egynémely dolgaira.
Mint például a külvárosi ház berendezésére meg az orkok ideszállítására.
Hajón hozták ide őket a távoli Gerondarról. Volt, aki itt maradt, mások továbbindultak Zhíliába, Yennon
szigetére, vagy Maldiberanra. Cuman mester azt mondta, hogy a világon mindenfelé vannak tanítványai, akik a
legtehetségesebb varázslókat és papokat oktatták. Valaha maguk voltak a legígéretesebbek, és idővel mestereik
őket is beavatták a hit misztériumaiba.
Minden iskolában, templomklastromban, mágusiskolában megfordultak, és igyekeztek kiválasztani a tehetsége-
ket, akiket a maguk oldalára állítanak majd.
Netar büszke volt magára, hogy őt maga Derek Cuman, Yvorl főpapja választotta. Így hát ő a legrátermettebbek
közül való!
Akárcsak az a két fiú - Graun meg a Víznyelő - akik idővel nyilván még büszkék is lesznek rá, hogy ilyen ki-
tüntetésben volt részük!
Minden bizonnyal.

Cuman a saját hálócellája padlóján, egy gyékényszőnyeg közepén ült lótuszülésben, és lehunyt szemmel meditált.
Csak a zöld lánggal pislákoló gyertyák adtak halvány, kísérteties fényt, lángjuk a főpap érzelmeit követve hajla-
dozott, pislogott vagy lobogott.
Amikor Derek Cuman először észrevette ezt, kiverte a hideg veríték. Egyedül Yvorl közelében történtek efféle
dolgok, márpedig ura nem tartózkodott Lendoron.
Talán... talán minél jobban átlényegíti őt a mágia a múló évek során, annál inkább képes irányítani a világ dol-
gait. Idővel akaratlanul, ösztönösen is ezt teszi, ami megrémisztette.
A világ úgy formálódott körülötte, hogy már nem is kellett tudatosan akarnia. Ez lenne az igazi hatalom? Az
isteni lényeg megjelenése?
Nem... Yvorl azért választotta őt és Rulit, mert olyan az elméjük, mint Netamak. Árnyékban lopakodó. Soha
nem az egyenes úton járó. Mindig kerültek valamit, titkoltak és rejtegettek valamit... megvolt bennük a mágia irá-
nyításának képessége, akarat és képzelet, hogy Yvorl akaratának meghosszabbításai legyenek. Volt bennük ambíció,
hatalomvágy, s elméjük fölött a legtöbb fürkész varázs elsiklott. Senki nem pillantott bele a gondolataikba, nem
fedhette föl valódi mivoltukat. Ezért lehettek szinte bárhová beférkőző, belülről tevékenykedő ágensek, nem pedig
azért, mert uruk előrelátta, hogy egy napon borzalmas erőknek parancsolnak majd.
Tanítványai ott rejtőznek a világ ígéretes tehetségeinek közelében, és elorozzák tudásukat, mi több, őket magukat
is Yvorl szolgálatába állítják, amint eljön az ideje.
Márpedig Graun és Víznyelő esetében már eljött. Hamarosan itt a mennyegző ideje, és választani kell közülük.
Kénytelen lesz választani közülük. A tradíciók megkövetelik, hogy csak egyet okítson egyszerre, ahogy mind a
többiek is csak egyet okítani egyszerre. Hogy mi volt ennek az oka, senki nem tudta megmondani. Salador, a Ká-
oszpápa is csak homályos célozgatások szintjén maradt. Valami olyasmit pedzegetett, hogy annak idején uruknak
három tanítvány is volt, de elárulták őt - az suttogta a fülébe, hogy az egyik maga Grooms volt, az orkok öregapja,
másik Ottomár, a lassan feledésbe merülő istenségek sorából, a harmadik... az ő nevéről semmiféle legenda nem
mer megemlékezni -, s csupán egyetlen, hozzá hűséges követője maradt: Sheenka, akit azóta is szládként tisztelnek
a Káosz követői.
Talán valóban ez az oka ennek a hagyománynak, talán nem. Lehet, hogy csak a saját soraikat akarták
megkímélni a széthúzástól. Ezért is nem tanulhattak ő és a saját testvére egyazon mestertől.
Ezért nem váltak egymás riválisaivá.
Ezért kell most döntenie. Jól kell döntenie.
Melyiküket válassza? Graunt vagy Víznyelőt? A páratlan emlékezetet és lomhaságot, vagy a határtalan becsvá-
gyat és kíméletlen szorgalmat? Graunban nincs meg a másik hihetetlen odaadása, hiszen soha nem is volt rá
szüksége. Emlékezett a saját apjára, aki legalább az egyik fiából kalmárt akart faragni. Ezt a fiút is efféle
szándékkal küldték ide. Egy napon kufár lesz, aki mágiával a világ legre-mekebb üzleteit köti majd.
Graun jólétben nőhetett föl, nem kellett iparkodnia, sem keményen megdolgoznia bármiért is. Tanulnia sem
kellett, amit egyszer látott-hallott, az megmaradt benne.
Víznyelő gyermekkora sanyarúbb lehetett. Sokat várhattak tőle, így ő maga is sokat várt magától. Talán iga-
zságtalanul sokat, többet, mint bölcs lett volna. A legjobbnak lenni mindenben, tiszteletet és elismerést kivívni,
bármi áron... Képes egy gyerek, akit elküldenek a Hatalom Tornyába, efféle elvárásoknak megfelelni?!
Ők - Fred és ő - megfeleltek neki. Igaz, Tar és Ruli belepusztult...
Víznyelő tiszteli őt, mint egy istent, és a hatalomért bármit megtenne... Víznyelővel jött Lendorra Ecquer. Lehet,
hogy az az Ecquer, akit valaha ismert. Netar elmondása alapján egy középkorú, sötét törpe. Lehet, hogy ő. Tizenegy
volt, amikor utoljára látták egymást.
Ő lenne az? Pont most?! Lehet ez véletlen?!
A varázsló énje azt mondta, hogy mindenképpen. Tévedés úgy képzelni, hogy a világon minden mindennel ösz-
szefügg.
A lelkében lakozó hívő pap azt mondta, hogy ez nem lehet véletlen.
Kizárt dolog. Ecquer az, az átkozott, aki nyilván komoly okkal érkezett. Nem lehet véletlen. Aki az istenek
dolgainak sodrásába csöppen, ne számítson véletlenekre...
Graun vagy Víznyelő?
Régen barátok voltak -jól emlékezett még a választásra a Kínzatások Termében -, de most egy ideje feszült a kap-
csolatuk.
Tudta. Ő rendezte így. Talán akaratlanul is éket próbált közéjük verni, hogy döntsenek ők, és kíméljék meg ettől a
választástól. Hányszor látta már Víznyelő nyakában azt a láncot!
A szemet formázó medaliont. A szem, a mindent látó, soha le nem hunyt szem. Yvorl jele. Vajon ez csak egy ék-
szer, vagy jeladás ura részéről?
Varázsló énje tagadta ezt, papi énje rábólintott. Istene pedig egyedül hagyta a választással.
Hiszen egy ennyire egyszerű döntést talán csak képes egyedül is meghozni. Vagy talán az ő gondolataiban nin-
csen elegendő értelem?!...
“Varázslóként döntöttél, mint gondolkodó elme, és ez tetszik nekem!..."
Csak ékszer az, nem több. Semmiképpen nem kiválasztottság jele, amire epekedve várt.
Lassan fújta ki a régóta benntartott levegőt. Teste verítékben fürdött, ami a gyertyák meglibbenő fényében zöld
hártyával vonta be a bőrét.
Úgy érzete, hogy választott. Igen, választott.
És Bauros eljött hozzá.
8. “.. .ki kardot ragad"

Ecquer kifejezetten kényelmetlenül érezte magát a Hatalom Tornyában. Nagy, sötét hodály, csupa poros csarnok
meg folyosók labirintusa, ezernyi szobor és falimozaik meg ikon és gobelin. A végén már azt sem tudta, hogy hol
áll a feje.
Egy darócruhás akolitus vezette, arctalan, ragyogó lámpást hordó fickó, aki mutatta számára az utat. No nem
mintha nem látott volna elég jól a sötétben, de így tettek eleget a vendéglátói udvariasságnak.
Hatodik esztendeje élt már Lendoron, és gyűlölte is a várost rendesen. Mint egy ocsmány, undorító szemét-
domb! Ahonnan soha nem szabadul élve az emberfia, s törpe is ritkán...
Hatodik esztendeje látta már a legendás Tornyot szinte minden áldott nap, de elképzelni sem tudta, hogy milyen
lehet belülről.
Hát most meglátta.
Kiábrándító volt. Mintha a varázslók szándékosan mindent éppen ellenkezőleg csináltak volna, mint ahogy azt az
emberek feltételezték róluk.
Rögtön itt volt a lépcsők dolga. Semmi akna, ahol föl és alá lebegtek volna a mágusok, hanem lépcsőn közleked-
tek.
Meg aztán az őrzés kérdése! Sehol egy nyálcsorgató, pikkelyes-szárnyas őrdémon, ami szétszaggatja a hívatlan
vendégeket! Csupa csuhás szolga, fiatal tanoncok meg fejük fölött lidércfényt lobogtató varázslók, de sehol egy
démon...
Peltár szerzett neki pecsételt passzust, ami megnyitotta előtte az ajtókat. Ezt szerette volna még látni, meg a her-
cégi kincstárat, de ide tudott csak belépési engedélyt szerezni.
Majd illendően megköszöni Peltárnak meg Baurosnak, mielőtt búcsút vesz tőlük. Az ideje kitelt, most már való-
ban hátat fordít Lendornak. Még nem tudta, hogy merre megy - talán hazatér, lehet, hogy átruccan Drénföldre,
majd elválik. De Lendorból már elege volt, véglegesen, egyszer s mindenkorra!
A szolga egy toronyszoba ajtajában állt meg, alig láthatóan biccentett, és lassan tovább csoszogott.
A törpe megragadta kopogtatót és bezörgetett. Szép, oroszlánfejes kopogtató, vasalt tölgyfaajtó. Nem is laknak
az úrfik csúnya helyen!
- Gyere be, Ecquer! - hallotta Peltár fáradt, elcsüggedt hangját.
Egy szemvillanásig látta az akolitus arcát oldalról, ahogy befordult a folyosó kanyarulatánál. Az őt üldöző
borostás, sápadt fickó volt hosszú, vasszürke hajjal, évekkel korábbról. Szinte egészen biztos volt benne. Nem
szokta elfelejteni azok ábrázatát, akik a bőrére pályáztak.
Utána iramodott, befordult a folyosón, de már nem volt ott senki.
Talán csak képzelődött.
Remélte, hogy így van.

Peltár az ágyán feküdt, és a törpe érkeztekor is csak a fejét emelte föl. Ecquer szinte megriadt tőle.
A fiatalember szemlátomást éveket öregedett, és legalább tíz kilót fogyott. Kialvatlan, karikás szemei érdektelen
közönnyel néztek a világba, és vézna tagjai elgyengültek a soknapos ágyban fekvéstől.
A törpe betette maga mögött az ajtót, és egy háromlábú széket maga alá húzva letelepedett az ágy mellé.
Sokáig nem szólt egyikük sem, csak a téli szél dünnyögése re-
zegtette meg a félig behúzott spalettákat. Végül Peltár halványan elmosolyodott.
 Jó, hogy itt vagy! - mondta halkan.
 Bauros? - kérdezte a törpe.
 Elment - hunyta le a szemét a fiú. - Lehet, hogy
meghalt. Vagy nagy-nagy varázsló lett. Elment a magisz
terrel. Engem itt hagytak. Elhagytak. Nem tanít tovább. Öt
választotta, pedig ő nem érdemelte meg úgy, ahogy én...
én... én...
Elhallgatott és letörölte a könnyeit. Aztán mesélni kezdett. A gnóm nő és a jóslat. Igaz lett. Most Baurosé lesz a
fehér asszony, bárki legyen is az, és a mesterrel együtt elhagyta a Tornyot. S ő már két hónapja rosszakat álmodott.
Lehet, hogy ő volt az oka. Nem volt elég odaadó és szorgalmas, nem tanult és gyakorolt elég buzgón. Legyőzték.
Eltiporták. Vége...
A törpe nagy sokára szólalt csak meg, és a hangját alig lehetett érteni. Háromszor is meg kellett, hogy
köszörülje a torkát, mire érthetően meg bírt szólalni:
 Azt... azt mondtad, hogy a neve... Tar?!
 Igen - bólintott a fiú. - Tar mester. Magas, teljesen
kopasz, kisfiús a mosolya...
 És kölyökkorában tolvaj akart lenni, az apja pedig
kalmár volt. Sokáig azt sem tudta, hogy mihez kezdjen
magával. A szeme... a szeme zöld, mint a befagyott tő vi
ze télen, és előfordul, hogy cinkosul kacsint a barátaira,
mint egy kölyök... Imádja nézni, ahogy hullik a hó, a hó
pelyheket órákig el tudta nézni a Vely utcában, ami a Ve
rem terére nyílt... S ahogy azt Phemostól megtanulta, a
mágia hatalom...
Peltár tátott szájjal, félig ülő helyzetbe tornázva magát, hallgatta.
A szemei kitágultak, a szája széle remegett.
- Te ismered Tar mestert?1. - hördült föl.
Ecquer kimérten bólintott.
- Ha az, akire én gondolok... akit én ismertem valaha... akkor... akkor Bauros most nagyon nagy bajban
van.

Bauros nagy bajban volt. Erre már az első hét végén rájött, de akkor már nem volt mit tenni, fogoly volt. Egy szűk
elfalazott cellában ücsörgött, ami alig volt akkora, hogy a lábát kinyújthassa. A falak durván megmunkált
terméskőből voltak összeszórva, a habarcsot már ezernyi helyen kikezdte az idő.
A leterített köpenyén feküdt, és érezte saját mocskának a bűzét. Napjában kétszer kapott egy fatálkában húsos
árpakását és egy ibrikben vizet, a vaslábast, amibe a dolgát végezte, szintén kiürítették. Mintha nem akarták
volna, hogy túl gyorsan bevégezze.
A falban volt egy szűk nyílás, az azt fedő követ kívülről el lehetett mozdítani és ott adták be neki az ételt. Eleinte
megpróbálta bűbájjal megdelejezni azt, aki etette, de a fekete páncélos alakokról mintha lepergett volna a mágia.
Börtönben ült, a legkegyetlenebbek egyikében, amit csak ki lehetett gondolni. Hogy miért, arra volt
elképzelése, ha nem is túl pontos. Örül volna neki, ha nem tudja, kik a fogva tartói, de még mielőtt bezárták volna
ide, látta a falakat díszítő szem ornamentikát és azt nagyon jól tudta, hogy a szem Yvorl jele.
Félt. Régóta először.
A mágia, a mindenható mágia cserbenhagyta. Először a mestere árulta el, aztán a képességei.
Mindaz, amit csak tehetett, az az volt, hogy erősen hitt abban, hogy legalább az álmai elérik akit kell.

Peltár a föld alá szeretett volna süllyedni, de nem tehette. A barátjáról volt szó. Dacosan fölvetette a fejét, és
Mene-us mester szemébe nézett.
- Ez az igazság, mester!
Az idővető gúnyosan elhúzta a száját, és karba tette a kezét. Egérábrázata a sértett önérzet és hiúság ékes
mintapéldája lehetett volna.
 Nos... kedves kismester - mondta lassan.
 Adeptus vagyok, uram - hajtotta le a fejét Peltár.
 0, azt hittem Tar mester minden tanítványa alig két
év leforgása alatt kismester lesz! Lehet, hogy csak te nem
lettél, Víznyelő, s most a sértettség beszél belőled?!
Kát hasonló vérmérsékletű személyiség elkeseredett viadala volt ez, és a fiú most az egyszer erőt vett magán és
visszakozott.
 Nem, mester. Egyedül a barátomat féltem. Graun
nagy bajban van!
 Badarság! - legyintett Meneus. - Csak azért, mert a
tanítód két hónapja nincs a Toronyban, és magával vitte az
ígéretesebb tanítványát... Tar mester sokat utazik, széles e
világ az otthona, nincs ebben semmi szokatlan! Gondo
lom, neked addig illene kitakarítani a laboratóriumát, ki
mosni a ruháit... Elvégre a te mestered! Ennyit igazán
megérdemel!
Peltárt elfutotta a pulykaméreg, de nem szólalt meg. Tudta, hogy Meneusból a sértettség beszél. Most bezzeg
jól jön a tanító segítsége, akit volt merszük elutasítani!
- Tar mester valószínűleg Derek Cuman, Yvorl isten
főpapja - mondta lassan.
Ezt a nevet elég kevesen ismerték, Lendoron talán csak a Torony urai. Erre már nem lehetett legyinteni, ez
vád volt, halálosan veszedelmes és súlyos, akár a bitó árnyéka.
Derek Cuman... Az lehetetlen. Az kiviláglott volna a gondolataiból! Ő persze nem olvasott az elméjéből, nem
volt hozzá elegendő ereje, de nyilván a többiek... nyilván...
Rettenetes pillantást vetett Peltárra, mint a sarokba szorított vadállat. Kétségek közt őrlődött. Nem kedvelte Tart,
de ez még nem elegendő ok arra, hogy hitelt adjon egy adeptus nyilvánvaló rágalmának, amit a féltékenység szült.
Derek Cuman... Honnan ismeri ezt a nevet?! Ez egy titkos név, amit csak kevesen hallottak. Semmiképpen nem
egy adeptus.
 Hol hallottad ezt a nevet?! - kérdezte fenyegetően.
 Egy sokat tudótól, akit, amint kívánod, nyomban szí
ned elé vezetek mester.

Ecquer fölkereste az Orgyilkosok Céhét. Nagy, ónixfekete kövekből épített ház volt, a földszintjén egy
hangszerkészítő lakott, az emeleti szobákat pedig két kalmár bérelte.
Akik tudták, hogy kit és mit keresnek, azok itt kopogtattak, ha megbízható végrehajtót kerestek. Kontárokkal
dolgoztatni idő és pénz pocsékolás volt, aki keresztezte a céh üzleti érdekeit, az kibelezve végezte a Rákok
Öblében.
Valamikor egy papi csoport alapította Ordinis tiszteletére, hogy a fájdalomnak és a kínnak áldozzanak minden
gyilkossággal.
Az évtizedek, és később majd' két évszázad alatt azonban céh lett belőle, s a halálból kelendő árucikk.
Elfogadtak pénzt, mágikus tárgyakat, hiteles váltókat, értéktárgyakat, híreket, rabszolgát és árut egyaránt. Min-
dennek szabott ára volt, és az ügyfeleknek nem volt oka panaszra. Az általuk biztosított halál kiszámítható volt, és
szinte törvényes.
A céh hivatalosan természetesen nem létezett, így sem föllépni nem lehetett ellene, sem kiirtani. Voltak, akik
megpróbálkoztak ezzel, de tetemük azóta már a Ráköbölben pihen.
A törpe személyesen még nem járt itt, de hat év után már tudta, hol keresse. Beszélt a hangszerkészítővel, aki
egy segédjéhez irányította. Ő udvariasan hellyel kínálta, és látogatásának célja felől érdeklődött. Ecquer tudni
akarta,
vajon Cuman járt-e itt, de ilyesféle dolgokról a céh úgysem beszél.
- Tar magisztert kellene eltenni láb alól - mondta vé
gül. - A varázslót.
A férfi hosszas töprengés után egy számmal válaszolt. A törpe elsápadt, de bólintott.
Ha beigazolódik a föltevése, a Torony kincstára akár kétszer annyit is hajlandó lesz kifizetni.

Az álmok hetek, hónapok óta csak szivárogtak, át a kövek repedésein, végig a folyosókon, a dohos kazamatákon, vé-
gig a városon, s elértek mindazokhoz, akik érzékenyek az álmokra.
Egy fiatalember álmai voltak, akit komiszul becsaptak.
Bauros minden pillanatára emlékezett annak a torony-beli beszélgetésnek:
 Elapadnak az erőink - mondta csüggedten -, elértük
volna a képességeink határát?!
 Lehetséges - bólintott Tar mester. - Természetesen
van rá megoldás, de ez a legtöbb varázsló számára járha
tatlan út...
A varázslók nem hisznek. Akaratról és képzeletről beszélnek, hisznek magukban, mások tudásában, ősi titkokban,
abban, hogy a varázslatuk létrejön, de nem hisznek a szó klasszikus értelmében. Pedig a hit csodákra képes. Egy
isten ereje végtelen, követői erejét tetszése szerint növelheti. A hit az egyetlen dolog, aminek segítségével bárki
átlépheti a saját árnyékát.
Egy varázsló és pap egy személyben. Mint egy tudós, aki hisz.
Honnét jön a tudás? Honnét jön a hatalom? Tulajdonképpen nem lehetséges, hogy egy helyről? Csupán a mágia
forrásánál az istenek serlege mérhetetlenül hatalmas, de adnak belőle annak, aki hűen szolgálja őket, mint atyát a
gyermekei.
Efféle istenség azonban csupán egy akad, és ő Yvorl, a Káosz istene. Kemény, kíméletlen, aki csak a nagyravá-
gyókat és tudni akarókat kedveli.
S ő elhitte.

Meneus úgy érezte, hogy a hullámok összecsapnak a feje fölött. A beérkező hírek egyre kísértetiesebb képes festet-
tek: szerte a világon tehetséges pap és mágustanoncok tűntek el, mestereikkel egyetemben. A tanítók nagy része
kopaszra borotvált, magával ragadó lendületű, fiatalember volt, akárha Víznyelőt látná maga előtt. Egykori tanítvá-
nyok, akik mesterüket akarták utánozni.
Ott, ahol sikerült őket kézre keríteni, véres áldozószer-tartásról és Yvorl-szentélyekről beszéltek.
Valami nagyszabású és gonosz dolog folyik a világban, amiből bölcsebb lenne kimaradni - a varázslóknak
semmi köze a vallások és a papok háborújához -, de most úgy tűnt, maguk a papok szándékoztak bevonni őket a
saját dolgaikba.
Lendor összes vajákosa, jósa, bűbájosa, majd' minden pap és varázsló, a képzettek és a látens talentumok
egyaránt riasztó álmokról és kínzó főfájásról beszéltek.
Találkozott azzal az Ecquer nevezetű törpével, aki állítólag ismerte Derek Cumant. Undorító kis féregnek tűnt,
de amit ott láttak... Egyetlen, függőleges pupillájú, nyitott szem, ami soha nem is záródik le, nem ismeri a fáradtsá-
got, és mindent lát...
Ettől nem lettek okosabbak. Viszont az Orgyilkosok Céhe jelentkezett a megnevezett összegért. A Torony
kincstárnoka azon az estén teljesen megőszült. Ellenben a céh elismerte, hogy Tar mester a Káosz pecsétjét mutatta
föl, amit egy szolgájával küldött el, és megtiltotta számukra, hogy a két tanítványt és Ecquert bármelyik emberük
megtámadja.
A megkapott összegért azonban fölkutatják Tar mestert és végeznek vele. Az ő személyét nem érintette a korábbi
alku.
Tucatnyi vadászt állítanak az ügy szolgálatába, csupa képzett, kiváló harcost.
Néhány napra rá a gnóm enklávéból vagy harminc rituálisan fölfegyverzett harcos jelent meg a Torony előtti té-
ren, a bámészkodók legnagyobb megdöbbenésére. Cali-cancor nagyasszony küldte őket. Az álmai lassan az őrü-
letbe kergetik, s azt üzente, hogy ha figyelik és követik az álmokat, talán rábukkanhatnak Tomarra.
Azután Areas mesternek támadt az az ötlete, hogy a törpék kolóniájához eljuttasson egy hírt, amitől sokakban hir-
telen fölhorgadt az ölni vágyás: A Hatalom Tornyának urai, akik meg akarják büntetni az Ecquer nevezetű álnok
törpét, segítséget kérnek Lendor nemes törpe famíliáitól.
Alig két hét múlva százhatvan csatavértes gyalogharcost bocsátott rendelkezésükre a három nemesi ház. Ec-
quernek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy valóban oda is lökik a fölhergelt törpének, hacsak egyetlen gyanús
vagy kétértelmű dolgot csinálna.
Egy napon, hosszas töprengés után kibökte:
- Azt hiszem, tudom, hol vannak.

Derek Cuman Gurin szobájának ajtajában állt, és az alvó lányt nézte. Megfogant. Pedig csak egyetlen egyszer vol-
tak együtt, és mégis... A bűbáj és a főzetek megtették a magukét! Ugyanakkor a szülés időpontját is kiszámítha -
tatlanná tették.
Márpedig amíg a lány nem szül, addig a gyermek elszállítása is lehetetlen. Sem teleportálással nem próbál-
kozhatnak, sem más, ennyire erős varázslattal.
Sietniük kellene, hiszen komolyan bajban voltak. A tervbe, amire Yvorl oly' büszke volt... úgy tűnt, mégiscsak
hiba csúszott valahol. Majd' mindenhol fölszámolták
a szentélyeiket, levágták harcosaikat és papjaikat, a gyermekek pedig elpusztultak.
Itt, az ő felügyelete mellett sikerülnie kell a rítusnak.
A fehér hajadon, az alkimisták titkos szava volt, a különféle szubsztanciák elegyítése jelentette. Mágia kevere-
dik hússal és vérrel, ork emberrel, anyag anyaggal, szellem a testtel.
Úgy tűnt, talán mégsem volt hibátlan a választása. Víznyelő szívvel-lélekkel elkötelezte volna magát az ügyük
mellett, míg Graun nem. Ő segítséget keresett, azt pedig nem kapta meg. Az átkozott, még bódítószerekkel meg-
tömve is a maga eleven, kiutat jelentő álmait álmodta, amivel a nyakukra hozta a Rend kopóit!
Megölni azonban nem lehet. Még nem. A rítus még nem fejeződött be. Összefogta magán a méregzöld főpapi
köntöst, és végigsétált a házon. A csapdák és az őrzök mindig éberek, a vértesek ugrásra készek.
Most már minden csak a lányon múlik. S az időn, természetesen.

A Kétpénzes Törpe pincéjében indították meg a támadást. A gnómok eleinte reménykedtek benne, hogy a
hordókkal kell majd életre-halálra megküzdeniük, de csalódniuk kellett.
A három ork ezen az estén - bálványozott jótevőjük kérésére, jelképes harminc aranyért - bezártak, és egysége-
sen vakok, süketek és némák lettek. Előtte azonban levonultak a pincébe, és a falban kinyitottak egy rejtekajtót,
amit ők maguk készítettek.
- Ez vezet le a régi csatornákhoz! - morogta az egyikük, egy nagy darab, feketeszőrű hím.
Odaát egy másik raktár lapult - jóval tágasabb az elő zőnél -, amit az adószedők soha nem lelnek meg, annak a
végében pedig egy másik, már valóban a csatornákra nyíló ajtó.
A csatorna szó kissé túlzó volt. A föld alatti pöcegödör jobban illett volna rá. Tömény szutyokáradat volt olyan
szaggal, amitől még az orkok is öklendezni kezdtek.
Ecquer és a nagyon sápadt, szótlan Peltár közvetlenül Meneus mester mellett álltak, a gnómok térdig, itt-ott de-
rékig süppedtek a mocsokba.
Nem gyújtottak fáklyát, valamilyen módon mind láttak a sötétben. Szótlanul indultak előre.
A keresett ház pincéjét alig fertályóra alatt meglelték. Két gnóm életébe került, akik túl közel merészkedtek a
falakhoz, és a lelógó folyondárok szempillantás alatt elkapták és széttépték őket. Testük belesüllyedt a szennylébe,
ami majd földolgozza és emészthetővé teszi a testnedveket.
Meneus intésére megálltak, és a mocskos kőfalakhoz tapadtak. Ez olyan pillanat volt, amikor használnia kellett
az erejét. Belemarkolt a szennybe, és a plafon felé dobott egy maréknyit, fortyogva-sisteregve szaggatta le a gyilkos
növényeket, s törte át a pince falát.
Szabad volt az út.

Araes mester és Ráspoly a külvárosi sikátorból nézték a megjelölt házat. Semmi különleges. Régi, drén építészet
jegyeit viseli magán, masszív kőalapra épült, keskeny ablakok, amik kiválóan alkalmasak lőrésnek és valószínűleg
évek óta lakatlan, mert minden bejárat el van falazva. A fekete törpe nagy valószínűséggel hazudott, így lesz konc,
amit oda lehet vetni a felajzott törpe harcosoknak.
Akik a környező utcákon ácsorogtak a varázslók jelzésére várva. Ha látjátok, fölismeritek - mondta Meneus.
Araes magában szitkozódott. Ez iszonyú zajjal fog járni, ami zavarta az ő kifinomult stratégiai érzékeit.
A törpék - csupa sodronyinges, acél váll-lapos, karvértes, lánccsuklyás harcos - mogorván markolták a gyilokot.
Balta, buzogány, csatacsillag, harci sarló és rövid kard -csupa mészárlásra alkalmas, széplelkeknek való holmi.
A céh vadászai valamelyik közeli, jól védhető utcácskában húzták meg magukat és türelmesen várakoztak.
.. .Ha látjátok a jelet...
Hirtelen megremegett a föld, és a befalazott kapu egyszerűen szétrobbant. Szennyes áradat csapott ki az utcára
és beterítette a fél törpe kompániát.
Egy döbbent pillanat után a vértesek gégerepesztő or-dítással indultak rohamra. A sánta varázsló az ég felé
emelte a tekintetét, megcsóválta a fejét, majd intett Rás-polynak, hogy kövesse.
Ennyit a meglepetésszerű támadásról.

Az emeleten nem ütköztek ellenállásba, a földszinten azonban kéttucat Fekete Vértes akaszkodott össze velük.
A törpék első lelkesedése gyorsan elillant, amikor tucatnyian hullottak el, és még egyetlen ellenfelet sem tudtak
levágni. Olybá tűnt, hogy ellenfeleik halhatatlanok. Sebeik pillanatok alatt beforrtak, fegyverzetük hibátlanul
csillogott. ..
Araes mester a harc kellős közepén állt meg, és hátulról megérintette az egyik vértes vállát.
- Halj meg! - mondta csöndesen.
A páncélos abban a pillanatban megingott, és rémes csörömpöléssel esett össze.
A törpék önbizalma szempillantás alatt visszatért, s megkétszerezett erőfeszíté ssel estek az ellenség torkának.
Nem számított a veszteség, leteperték a páncélosokat a padlóra, és szó szerint szétdarabolták őket.
A gnómok az áttört pincén át az alagsorba jutottak, ami egy mesterségesen a házhoz toldott folyosóval
kezdődött. Valahol a szomszédos házak valamelyikének pincéjében végződhetett, és Peltár megriadt, vajon hány
épületet kell majd átkutatniuk. Talán a város összes háza össze van így
kötve, egyetlen gigászi pókhálóba, ami talán szemet formáz. ..
Föntről harci zaj szűrődött le, üvöltözés és halálsikolyok.
A folyosó plafonja hirtelen beomlott, s tucatnyi manót és Meneust is maga alá temette. A romok alatti véres
massza néhány pillanatig még vonaglott, mintha szabadulni próbálna, aztán megszűnt minden mozgás.
Fönt vakító fény lobbant, és Ráspoly sikolya hallatszott. A fél emelet fölrobbant, széttépett tetemek záporoztak
mindenhonnan.
Araes maga sem gondolta volna, hogy a tanítványa halála ennyire megrázza. Tulajdonképpen megkedvelte Rás-
polyt. Iszonyú haragra gerjedt, és szörnyű átkot mondott a vértesekre.
.. .Oszd meg őket, hogy meghaljanak!...
S a káoszvértesek hirtelen egymásnak rontottak, mindenki mindenki ellen küzdött. A törpék félkörbe állták
őket, és rémülten figyelték az önpusztítást.
Még négy vértes verekedett, még három... egyiknek átvágták a lába inát, elesett, és a másik azonnal agyonszur-
kálta. Egyedül maradt, két ezüstösen szikrázó kardot markolva, vériszamosan és büszkén. Megszólalt:
- Gyertek, korcsok!
A törpék egy sóhajtásnyi idő alatt megölték.
Az alagsorban az árnyékoktól két irdatlan alak vált el, két égetett agyagból és kő meg vas törmelékből álló
szörnyszobor. Esetlenül mozogtak, de a fegyver nem fogta őket, míg azok egy csapásukkal megöltek bárkit, akit ta-
láltak.
Peltár érezte, ahogy összekoccannak a fogai. Futni, futni, futni, futni! - zakatolt benne a gondolat. Aztán hirtelen
kiélesedett körülötte a világ, és elmúlt a páni félelem. Ő varázsló és van hatalma. Ezek csak mozgó, összetapasztott
sárdarabok. S a sár, ha kiszárad, megreped, összetöredezik...
Kitárt karjaival a kolosszusok felé intett, és rettenetes hőhullám söpört végig a folyosón. A gólemek egyetlen
roppantással szikkadtak ki és porlottak szét. Kavics és vasdarabok maradtak csak utánuk.
Az öt életben maradt gnóm zokogva borult le a padlóra, és halott testvéreiket siratták. Peltár a jajveszékelők
közé szédült. Megpróbált föltápászkodni és a neki iramodó Ec-quer után botorkálni, de ez csak négykézláb
sikeredett.
Törpék loholtak mellette, fekete ruhás férfiak rohantak a belső szentély felé, s az őrjítő zajon és robajláson át is
el lehetett csípni egy pillanatra azt a furcsa - furcsa hangot.
Gyermeksírás volt.
9. A Káosz gyermeke

A kör alakú emelvényen hevert a lány, mellén a megszületett kisdeddel. Gurin kába volt, azt sem igen tudta, mi
folyik körülötte. A szülés jóval korábban indult meg, mint szerette volna, és iszonyú görcsöket kellett kiállnia, amíg
a kopasz papok egyike világra nem segítette a gyereket.
- Fiú! - mondta elégedetten.
A fájdalomcsillapító főzetektől a világra ködfátyol ereszkedett, és minden lomhának tűnt, s csillogó nyalka-
fonalat húzott magával.
Valaki a kezébe adta a ronggyal megtörölt csecsemőt.
Fura kis szerzet volt, negyedrészt ork, három-negyedrészt ember, rőtes szőrzetű, ami talán majd sötétebb lesz
idővel és lapos, turcsi orral.
Kintről halálsikolyok hallatszottak, forróság csapta meg a bent levőket és olyan reccsenés, mint amikor sziklák
forgácsolódnak szét.
Baurost rángatták az emelvény elé, gyengén és félvakon tántorgott, úgy kellett két oldalról támogatni. Szemmel
láthatóan azt sem tudta, hogy hol van.
Valami nekivágódott az ajtónak, és ütemesen döngetni kezdte. A megvasalt, mágiával óvott ajtónak elvileg ki kell
tartania, de a másik oldalon is vannak varázstudók.
Derek Cuman Netarra nézett, aztán Gurinra. Pont így kell ennek lennie?! Nem lehet, hogy Yvorl egyszerűen
csak élvezi mások fájdalmát és pusztulását, tudván, hogy ez őt úgysem éri el?!
- Hurkot - mondta rekedten.
A néhai gégemetsző villámgyorsan hurkot vetett a nőre, megrántotta és kitörte a nyakát. Egy nyikkanásra maradt
csak ideje, már halott is volt.
- Anyád, ki szült, utolsó leheletét adta neked! - emelte
föl a hangját Derek Cuman. - Szokj hozzá, hogy haldok
lók utolsó leheletét fogod hallani, ez lesz fülednek a leg
kedvesebb hang! Harag, s fájdalom kísérjen, bosszú előt
ted, gyász utánad!
Az egyik pap a rituális áldozósarlóval egy ütéssel levágta Bauros fejét, és vérét egy tálkába fogták föl.
A főpap átvette a tálkát, és a nyöszörgő kisded homlokára, szemeire, szájára, s szíve fölé csöppentett egy-egy
csepp vért.
- Vér legyen a legfőbb gondolatod! Apád, aki nemzett,
vérét adta neked! - skandálta a főpap. - Szokj hozzá, hogy
vértengerben gázolsz majd, szemednek és szívednek ez
lesz a legkedvesebb látvány. Vért szomjazol, mint egy ra
gadozó, hiszen az leszel magad is!... Harag és fájdalom kí
sérjen, bosszú előtted, gyász utánad!
Az ajtó beszakadt, és beözönlöttek a törpék. A nyolc vértes és tizenhárom pap megpróbált időt nyerni életük
odadobásával. A madáremberek démonokként küzdöttek, amíg Araes lángra nem lobbantotta őket.
A törpék mindenhol a gaz és szörnyűséges fekete törpét keresték, és nem látták, hogy ott küzd velük együtt váll-
vetve.
Ecquer torkon szúrt egy papot, és a következő pillanatban már Cuman előtt állt.
Majdnem egy évszázada látták egymást utoljára, megváltoztak és megkeményedtek egyazon urat szolgálva.
 Tar...
 Ecquer...
 A barátom volt - bökött Bauros tetemére a törpe.
 Akkor az a sorsod, hogy elveszítsd a barátaidat! -
vont vállat Cuman.
Mintha senki nem figyelt volna rájuk, a harc lassan elcsendesedett körülöttük. Mindenhol hullák hevertek, vér-
zők és égettek vegyesen.
Ecquer ütésre emelte a baltáját, amikor valaki hátba döfte, hogy a penge a gyomrán jött ki.
- Sajnálom, kapitány! Én nem akartam!
A Varjúképű volt. Annyi sebet kapott, hogy már rég meg kellett volna halnia. Már rég halott is volt.
A törpék csak azt látták, hogy egy hőst megöl egy félhalott káoszvértes, akit most már módszeresen szét is da-
raboltak.
Ecquer távolról látta, hogy Peltár feléje botorkál, aztán már ott is volt. Bízott benne, hogy hozott magával
pálinkát meg egy köpenyt, mert hirtelen kutya hideg lett.
Derek Cuman a gyereket kereste, de az már nem volt sehol. Netar ragadta magával, és már el is tűnt, elvegyült, s
szinte azonnal el is felejtették.
Amint látta, hogy a gyermek biztonságban van, fölmarkolta a törpe baltáját és egy pillanat alatt semmivé foszlott.
Ecquer a pengével küzdött.
- Mindjárt... kint... van...

Peltárnak elfogytak a könnyei. A barátja, akit árulónak hitt, pedig a megmentője volt. A testőre, akit nem sokba
nézett, pedig majdnem az apja volt. A tanítója, akit majdnem az apjának hitt, pedig az árulója volt.
Harcostársak, Ráspoly, Araes és Meneus mester, a gnó-mok, törpék... Mennyi halott, s mindez a semmiért.
Az a gyerek... ő mindnek kulcsa lehet... Meg fogja találni! Révültségéből az egyik orgyilkos érintése zökkentette
ki.
- Mi legyen, uram?
Mindenki más, aki vezethette őket, elhullott. Most ő a vezér. Ideje lesz úgy is viselkedni.
- Eltemetjük a holtakat, felgyújtjuk ezt a rémfészket és
felkutatjuk a gyermeket! Indulás!
Remélte, hogy büszkék lennének rá, ha látnák.
A Káoszmezsgyén elültek a porviharok, és Andienn sírjában most kívül-belül kísérteties csönd honolt.
Derek Cuman egyedül jött el ide, hogy legalább ideig-óráig nyugalmat találjon.
A zöld lángok hol alig adtak némi fényt, hol pedig vészjóslóan hosszúra nyúltak. A Káosz főpapja töprengett.
Fájt és haragudott, s... elmúlt az életéből egy korszak. Az, amit még emberinek nevezhet. Már túljutott rajta.
Meghalt az utolsó igazi szemtanúja is. Fredet persze nem számolva, de vele társalogni olyan, mint tükörbe
beszélni.
“.. .Az a sorsod, hogy elveszítsd a barátaidat!..."
Úgy gondolta, hogy Yvorl őrjöngeni, fog, de nem így történt. Istene elégedettnek tűnt.
A kisded él. Netar megmentette. De őt lehetetlen megtalálni. Hiszen éppen ezért vette maga mellé!
Vagy vezérelte elébe Yvorl...
Akik ismerik a Harides-féle jóslatot, egy nagy hős eljövetelére várnak, olyasfélére, mint Andienn volt. Ám az új
Káoszbajnok merőben másfajta lesz.
Még a nevét sem tudják! Csak Yvorl. Ő megtalálhatná, de nekik ezt nem engedi, idő előtt nem.
Olyan ez, mintegy altatódal, amit a Káosz istene ötlött ki, hogy elaltassa vele ellenségei éberségét...
 A köpenye alól elővette Ecquer baltáját és Andienn csatabárdja mellé helyezte. A teste valahol jeltelen sírban pi-
hen, tűzön hamvadt el, vagy dögevők falták föl, de a szelleme itt örök nyugalomra lelhet. Itt még Yvorl átka sem
bánthatja, s nem űzheti innen tovább.
A szeretet néha furcsa arcait mutatja meg, s bizarr formákban jut kifejezésre, de... van, hogy erősebb a félelem-
nél!
Epilógus

Alkonyattájt föltámadt a szél.

Súlyos viharfelhőket hajtott maga előtt, sok esőt meg villámot és égzengést. Aki csak tehette, fedél alá húzódott, s egy
pohár bor társaságában múlatta a cudar időt.
A kirovangi fogadó söntésében furcsa népek verődtek össze, az szent igaz. Az ősz pap meg a páncélos dáma, nem
beszélve a druidáról és a lába mellett kushadó hatalmas ebről.
A horgonyt vetett utasok vedeltek, falatoztak, voltak akik kockázással szórakoztak.
Ebben a társaságban ugyan kinek tűnt volna folt az a mellvértes, csupa izom félork, aki ázottan gubbasztott a tűz
mellett és a köpenyéből dögletes bűz áradt.
Pedig egy félork, főleg acél mellvértben, amint levelet olvas, elég egyedi látványosság. Az emberek azonban arra
vakok, amire csak vakok akarnak lenni.
A levél a kirovangi Moridon iskola főmágusának szólt, a félork ebül jutott hozzá, de a fogadóst ez ezüstpénzek si-
keresen meggyőzték a lelkiismereti kérdések elnapolásával kapcsolatban.
A félvér tudott olvasni. Sőt, írni és számolni is! Imádkozni és gyógyítani is. És ölni.
Főleg ölni.
Yvorl szereti a halált.
Ugyanazokat a sorokat olvasta már sokadjára.
“Azonban Peltár - mert hiszen Peltár az, aki Lendor hercegének udvari varázslójává vált... minden igyekezetével
egy hatalmas varázsszer után kutat, mely a legenda szerint itt rejtezik valahol Lendoron. Azonban bízom benne, hogy
hamarosan sikerül megszereznie és megsemmisítenie a Káosz Szavát..."
Az elfogyasztott rettenetes mennyiségű ork sör hatására némileg elködösült tudattal kezdte a hasonszőrű,
világcsavargó gazfickókat méregetni. Egy tucatnyi ilyen alakkal már lehetne mit kezdeni! Akár hajót is lopni-
rabolni - elhajózni Lendorra. Megölni apja-anyja gyilkosát, Peltárt!
Sunyi pillantással méregette a szóba jöhető alakokat, és sandán elvigyorodott. Eljuthat Lendorra és
megszerezheti a Káosz Szavát.

Skandar Graun, Yvorl isten vérszomjas harcos-papjának alkoholgőzös agyában ármányos és fondorlatos terv kez-
dett el kibontakozni....