Mitchel Scanlon

Angyalok eljövetele
Hűség és becsület
A Hórusz eretnekség VI.
Fordította: Bajer Katalin és Molnár Orsolya
Szerkesztő: Bayer Tibor
Szöveggondozás: Bajer Katalin
Műszaki szerkesztés: Massár Mátyás
Kiadja: Tuan Kiadó
Felelős kiadó: Bayer Tibor
ISBN 978-963-9940-46-8
English version originally published in Great Britain in 2007 by BL Publishing. Games
Workshop Limited., Willow Road, Nottingham, NG7 2WS, UK This edition published in
Hungary by Tuan Publishing Ltd in 2016.
Copyright ® Games Workshop Limited. 2007.
This translation copyright ® Games Workshop Limited. 2007.
Translated and used under licence by Tuan Publishing Ltd. All rights reserved.
English title: Descent of Angels

This is a work of fiction. All the characters and events portrayed in this book are fictional, and
any resemblance to real people or incidents is purely coincidental.
Minden jog fenntartva.
 A HÓRUSZ ERETNEKSÉG
A legendák korát éljük.
Nagyhatalmú hősök csatáznak a galaxis feletti uralomért. A Föld Császárának végtelen seregei
a Nagy Hadjáratban meghódították a galaxist – a Császár elit harcosai idegen fajok tízezreit
pusztították el és törölték ki örökre a történelemből.
Az emberi felsőbbrendűség új korának hajnala virrad fel.
Márványból és aranyból emelt, csillogó fellegvárak ünneplik a Császár megannyi győzelmét
Milliónyi világon diadalívek hirdetik leghatalmasabb és leghalálosabb harcosainak hősies tetteit.
Az elsők és legfontosabbak közülük a primarchák, az emberfeletti lények, kik győzelemből
győzelembe vezették a Császár űrgárdistáinak seregeit. Fenségesek és feltartóztathatatlanok, a
Császár genetikai kísérleteinek csúcsai ők. Az űrgárdisták a leghatalmasabb emberi harcosok,
akiket a galaxis valaha látott, mindegyikük felér száz, vagy még több kardforgató férfival.
Több tízezres seregekbe, a légiókba rendeződve, az űrgárdisták élükön a primarchákkal
leigázzák a galaxist a Császár nevében.
A primarchák vezetője Hórusz, a Dicsőséges, a Legragyogóbb Csillag, a Császár számára a
legkedvesebb, kire fiaként tekint. Ő a Hadúr, a Császár haderőinek főparancsnoka, ezerszer ezer
világ leigázója és a galaxis meghódítója. Páratlan harcos és legfőbb diplomata.
Ahogy a háború lángjai szétterjednek a Birodalomban, az emberiség bajnokai mind a végső
próba előtt állnak.
 FŐSZEREPLŐK
A Rend
LION EL’JONSON
A Rend parancsnoka
LUTHER
A Rend másodparancsnoka
ZAHARIEL
A Rend lovagjelöltje
NEMIEL
A Rend lovagjelöltje
RAMIEL MESTER
A Rend kiképzőmestere
A LORD CYPHER
A Rend tradícióinak őrzője
AMADIS TESTVÉR
Maponis hőse, a Rend harcos lovagja
SÁR HADARIEL
A Rend harcos lovagja
ATTIAS
A Rend lovagjelöltje
ELIATH
A Rend lovagjelöltje
A Fehér Hegek
SHANG KHAN
A Fehér Hegek expedíciós erőinek vezetője
KURGIS
Astartes csatafivér a Hetedik Káptalanból
A saroshiak
ŐFŐMAGASZTOSSÁGA
A saroshi bürokrácia vezetője
DUSAN
Saroshi szentírás-magyarázó
Nem-birodalmiak
STENIUS KAPITÁNY
Az Invincible Reason kapitánya
ARGENTA ÚRNŐ
Flotta asztropata, Invincible Reason
Külön köszönet Graham McNeillnek.
 ELŐSZÓ
A Calibanen kezdődött.
Még az előtt, hogy a Császár a bolygónkra érkezett volna, még mielőtt először említette volna
valaki az angyalokat. A Caliban akkor még más volt. Mit sem tudtunk a Birodalomról és a Nagy
Hadjáratról. A Terra csak egy mítoszként létezett – nem, még annyi sem volt. A Terra csak egy
emlék szellemének a mítosza volt, amely rég halott őseinktől maradt ránk. Csupán egy röpke,
félig elfeledett gondolat, amelynek nem volt jelentősége az életünkben.
Az a Hosszú Éj ideje volt. A káoszviharok lehetetlenné tették az utazást a csillagok között, és
az emberi világok magukra maradtak. Több mint ötezer évet töltöttünk az emberiség többi
részétől elszigetelve – több mint ötezer évet. El tudod képzelni, milyen hosszú idő ez? Elég ahhoz,
hogy a Caliban lakói kialakítsák a saját kultúrájukat, a saját szokásaikat, amelyek a múltban
gyökereztek, de különböztek attól, ami régen elveszett. A Terra befolyásától mentesen a
társadalmunk olyan módon alakult át, amely jobban megfelelt a világnak, amelyben éltünk.
Megvoltak a saját hiedelmeink és szokásaink, és igen, még a saját vallásunk is. Persze mostanra
vajmi kevés maradt belőle. Mindent elsöpört a Császár érkezése. Hihetetlen a számomra, de
vannak a Calibanen született gyermekek, akik sosem hallottak a Figyelőkről, és sosem ültek meg
egyetlen erőtől duzzadó harci mént sem. Sosem ismerhették meg, milyen a hatalmas bestiákra
vadászni. Ez az életünk keserve. Idővel, a régi élet feledésbe merül. Természetesen, akik a
Császárt követve érkeztek, azt állították, ez így van jól. Egy új világot, egy jobb világot
teremtünk: olyat, ami alkalmas arra, hogy a jövőbe lépjen.
Egy jobb világot teremtünk.
Mindig így van ez a hódítókkal. Sosem mondják, hogy azért jöttek, hogy elpusztítsák a
tradícióitokat. Nem említik, hogy száműzik a nagyapáitok tudását, hogy a feje tetejére állítják a
világotokat, és hogy ősi hiedelmeiteket felváltják a saját furcsa, új hitvallásukkal. Egyikük sem
vallja be készségesen, hogy alá akarják ásni a társadalmatok alapjait, és el akarják pusztítani az
álmait. Ehelyett azt mondják, meg akarnak menteni titeket a saját tudatlanságotoktól. Gondolom,
azt hiszik, így megnyerőbben csengenek a szavaik.
De az igazság ugyanaz marad, mindentől függetlenül.
Azonban túlságosan előreszaladtam, a Caliban történelmének ezen pontján mindezek a dolgok
ismeretlenek voltak a számunkra. Idővel a Császár alászáll a mennyekből az angyalai
kíséretében, és minden megváltozik majd. A Nagy Hadjárat még nem érte el az otthonunkat.
Fogalmunk sem volt a galaxis többi részéről. A Caliban volt minden, amit ismertünk, és mi
elégedettek voltunk tudatlanságunkban, nem is sejtve, miféle erők tartanak felénk, és hogy ezek
mennyire átformálják majd az életünket.
Azokban az időkben a Caliban az erdők világa volt. Leszámítva néhány területet, amelyen
átadta helyét a településeknek vagy mezőgazdaságnak, az egész bolygót ősi, árnyak lakta erdő
borította. A rengeteg határozta meg az életünket. Hacsak egy férfi nem a hegyekben építette meg
az otthonát, vagy nem a part közelében lakott, akár az egész életét leélhette anélkül, hogy
megpillantotta volna a nyílt horizontot.
A bolygónk egyben a szörnyetegek birtoka is volt.
Az erdőkben hemzsegtek a ragadozók, nem beszélve a mindenféle egyéb veszélyekről. Hogy
egy oly szóval éljek, melyet akkoriban még nem ismertünk, egy szóval, amit a Birodalmi
Térképészet lexikonjából vettünk, a Caliban egy halálvilág. Nem akad itt sok minden, ami ne
tudna megölni egy felnőtt férfit, így, vagy úgy. Ragadozó állatok, mérgező növények, mérges
rovarok: ennek a világnak a teremtményei csak egyetlen törvényt ismernek, és ez nem más, mint
„ölj, vagy megölnek”.
Az emberi életre leselkedő valamennyi veszély közül akadt egy fajtája eme lényeknek, amelyre
mindig másképp tekintettünk, mint a többire. Félelmetesebbek és brutálisabbak voltak bármilyen
másik állatnál, amit valaha ismertünk.
Azokról a teremtményekről beszélek, melyeket hatalmas bestiáknak neveztünk.
Valamennyi hatalmas bestia úgy különbözött a társaitól, ahogyan egy kard különbözik egy
lándzsától. Mindannyian egyedüli képviselői voltak a saját típusuknak, afféle egy egyedes fajt
alkottak. A változatosságuk rendkívüli volt. Az egyes bestiák úgy festettek, mintha egy hüllő,
emlős vagy rovar után mintázták volna őket, vagy akár valamennyi tulajdonságait egyesítették,
valamiféle kaotikus összhangzatban.
Egyikük fogakkal és karmokkal támadhatott, a másik csőrrel és csápokkal, a harmadik a
tülkeit és a patáit használta, míg egy újabb példány maró mérget köpött, és vér helyett sav folyt
az ereiből. Ha volt is bármilyen jellegzetes tulajdonságuk, az bizonyosan az volt, hogy
valamennyien úgy festettek, mintha közvetlenül a rémálmok anyagából gyúrták volna őket.
Mindezek mellé oly hatalmasak, erősek, vadak és ravaszak voltak, ami méltó ellenféllé tette őket
bármely átlagos emberi vadász számára, bármennyire jól is legyen felfegyverkezve. Nem lenne
túlzás azt állítani, hogy a hatalmas bestiák uralták az erdőt. A Calibanen kialakult számos
szokásunk a bestiák jelenlétének volt köszönhető. Ahhoz, hogy az emberiség túléljen, féken kellett
tartanunk őket. Ennek megfelelően lovagrendek alakulták a nemesség sorai közt, hogy példás
gyakorlattal és képességekkel bíró harcosokat képezzenek, kik a technikánk nyújtotta legjobb
fegyverekkel lettek felszerelve, és arra képezték ki őket, hogy megvédjék az emberi társadalmat e
szörnyek pusztításától.
Ebben segítségükre voltak bizonyos fennmaradt fegyver- és páncélkészítő tradícióink. Annak a
technológiának a nagy része, amit távoli elődeink hoztak a Calibanre, a feledés homályába
merült az elszigeteltségünk során, de a tudás, hogy miként kell megjavítani és karbantartani a
pisztolyokat és robbanótölteteket, motoros pengével ellátott kardokat és a viselőjének erejét és
hatalmát növelő páncélokat, megmaradt. El kell ismerni, relatíve kezdetleges változatok voltak,
és hiányzott belőlük az a megbízhatóság ami a birodalmiak áltál később a Calibanre hozott,
erősebb típusokat jellemezte, de ugyanolyan hatásosak voltak. Nem voltak motoros járműveink,
így a Caliban lovagjai a destrierek hátán lovagoltak a csatába – ezeket a hatalmas harci
méneket évezredeken keresztül szelektálva tenyésztették ki az első telepesek által hozott lovak
génállományából.
Idővel a lovagrendek megépítették a hatalmas kolostorerődöket, amelyek még mindig a
legjelentősebb településekként szolgálnak a modern Calibanen. Valahányszor az egyik bestia
valamely város vidékét kezdte el prédálni, a helyi nemesség elöljárója megbízást adott a Caliban
nemes harcosainak, hogy vadásszák le a lényt. Válaszul lovagok és lovagjelöltek érkeztek
mindenfelől, hogy bizonyítsák rátermettségüket azzal, hogy megölik a bestiát, és teljesítik a
küldetést.
Akkoriban ez volt az élet rendje a Calibanen számtalan generáción keresztül. Arra
számítottunk, ez így folytatódik majd az idők végezetéig. Azt hittük, az életünk tovább folyik majd
ugyanabban a mederben, amiben az apáink és nagyapáink élete csordogált.
Persze, tévedtünk. Az univerzumnak más tervei voltak velünk.
 A Császár közeledett, de a változás előszelei már jóval az érkezése előtt formálni kezdték
társadalmunkat. Valamivel az előtt, hogy a Császár a Calibanre jött volna, népünk soraiban egy
új lovagrend jött létre. Egyszerűen „a Rend” néven szólították magukat, és a tagjai azt az
alaptételt hirdették, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett.
Korábban a hagyományoknak megfelelően a lovagok kizárólag a nemesség sorai közül
kerülhettek ki, de a Rend szakított az elfogadott gyakorlattal, és lovagjai a társadalom bármely
rétegéből maguk közé fogadtak új harcosokat. Ha egy jelölt képes volt tetteivel és jellemével
bizonyítani, hogy érdemes a lovagi címre, a Rendet nem érdekelte, hogy nemes volt-e korábban,
vagy közrendű.
A szokások ezen áthágása most már apróságnak tűnhet, de akkoriban nem kevés felfordulást
és ellentétet szült. Egyes keményvonalas hagyományőrzők a nagy múltú rendek között úgy vélték,
ez a vég kezdete, amely elkerülhetetlenül romlásba dönti egész kultúránkat, és végül a hatalmas
bestiák könnyű prédájává tesz minket. Egy esetben ez a vita majdnem háborúskodáshoz is
vezetett.
Egy csoport tagjai, akik a Bíbor Kehely Lovagjai néven nevezték magukat, megtámadták a
Rend hegyi erődítményét Aldurukhnál, és ostrom alá vették azt. És akkor, abban a pillanatban,
amit a Caliban Birodalom előtti történelmének egyik legmeghatározóbbjaként emlegetnek, a
Rend lovagjai kitörtek az erődből, és ellentámadást indítottak, mielőtt még az ellenség teljesen
körülzárta volna őket.
Döntő ütközetre került sor. A Bíbor Kehely Lovagjait legyőzték, és a túlélőket az utolsó
emberig levadászták. Ezzel a győzelemmel a Rend felemelkedése biztosítottá vált. A felvételért
folyamodók özönlöttek hozzájuk, legyenek bármiféle rendűek, rangúak, és alig néhány évtized
alatt a Rend a Caliban egyik legerősebb és legnagyobb becsben tartott lovagrendjévé vált.
Azonban ez csak a kezdet volt. Bármily változásokat is hozott az életünkbe a Rend előretörése,
mindezek semmiségnek tűntek ahhoz képest, amikor az Oroszlán a Calibanre érkezett.
Így visszatekintve már tudjuk, hogy Lion El’Jonson a primarchák egyike, kinek testét a
Császár genetikai laborokban kovácsolta, hogy angyalainak seregeit vezesse, de abban az
időben ennél sokkal rendkívülibbnek tűnt a számunkra.
Nem voltunk tanulatlan emberek, sem pedig primitívek, de… De képzeld csak el, hogyan
terjedt a szóbeszéd a bolygónkon a férfiról, aki állatként élt a Nagy Északi Vadon mély erdeiben;
a vonásai vonzóak és gyönyörűek voltak a napszítta lobonc és a testére száradt sár alatt.
Senki nem tudta, ki lehet, és nem beszélt egyetlen szót sem emberi nyelven. Éveken keresztül
túlélt odakinn, meztelenül és fegyverek nélkül bolyongva a Caliban legveszedelmesebb vidékein,
egy olyan helyen, ahová még a teljesvértbe öltözött lovagok is csak csapatostul merészkedtek.
Azonban nem ez volt az egyetlen csodaszámba menő dolog az idegennel kapcsolatban.
A megtalálásának körülményei miatt a férfit Lion El’Jonsonnak nevezték el, ami azt jelenti
Caliban nyelvén: „Az Oroszlán, az Erdő Fia”. Miután az emberi társadalom magába fogadta,
Jonson hamarosan bizonyította fogékonyságát szinte bármilyen témával kapcsolatban.
Gyorsan megismerte és elsajátította az emberi szokásokat, napok alatt megtanulta a Caliban
nyelvét, és onnantól a fejlődésének sebessége exponenciálisan növekedett. Tudásban néhány
röpke hónap alatt egyenlővé vált a legkiválóbb tudósainkkal. Egy hónappal később pedig
túlszárnyalta a legnagyobb vívmányaikat, és azok már csak a nyomában kullogtak.
Sosem beszélt az erdőben töltött napjairól, és azt sem tudta megmondani, hogyan került oda,
vagy hogy honnan jött, de úgy tűnt, az eszére és az intelligenciájára nem volt hatással a
vadonban töltött idő.
 Az intellektuális képességeivel csak a fizikai erőnléte volt összemérhető. Senki sem ért fel az
erejéhez és bátorságához a harcban, és gyorsan elsajátította a lovagi tudományokat és
készségeket, hogy felvegyék a Rend soraiba.
Ahogy várható volt, a képességeinek köszönhetően Jonson sebesen haladt felfelé a Rend
ranglétráján. Az elért eredményei legendásak voltak, és ehhez társult az a természetes képessége,
hogy buzgó rajongást keltsen maga iránt másokban. A jelenléte hamarosan figyelemre méltó
növekedést eredményezett a toborzásra jelentkezők számában. Ahogy a Rend lovagjainak száma
szaporodott, és új erődöket emeltek, hogy helyet biztosítsanak nekik, Jonson és a támogatói egy
hadjárat szervezését kezdték szorgalmazni a hatalmas bestiák ellen. Egy összehangolt hadjárat
szervezését indítványozták, hogy megtisztítsák az erdőt a bestiáktól, területről területre, amíg az
egész Caliban meg nem szabadul az átkuktól.
Természetesen, ennek a vállalkozásnak akadtak ellenzői is. A Rend a legnagyobb katonai erőt
képviselte a Calibanen, de a többi lovagrend szemében még mindig csak első volt az egyenlők
között. Már csak a nagyszabású mivolta miatt is, a Jonson által szorgalmazott hadjáratnak
csakis az összes lovagrend együttműködése esetén lett volna bármily csekély esélye a sikerre. Ez
azonban szinte képtelenségnek tűnt, hiszen a Caliban lovagjai közt mindig is általános volt a
viszálykodás és a széthúzás. Ezt is tekintetbe véve, a terv végrehajtásához szükség volt a
nemesség és a lakosság támogatására is. Azonban általánosságban elmondható rólunk itt a
Calibanen, hogy nem vagyunk túl jók abban, ha követnünk kell valakit; mifelénk mindenki
túlságosan sokra tartja a saját véleményét.
Aztán meg egyéb gondok is akadtak. A gyáva lelkűek azt mondogatták, lehetetlen lenne
teljesen megtisztítani az erdőket a szörnyetegektől. A terv túlságosan nagyszabásúnak tűnt, úgy
tetszett, mintha csak az önhittség szülte volna. Egyesek természetfeletti lényekként rettegték a
bestiákat, és hittek benne, hogy bármiféle terv a végleges kipusztításukra csak egyesítené a
szörnyeket az emberiség ellen, végpusztulást hozva a bolygó lakói számára.
Végül pedig megfogalmazódtak bizonyos aggályok még azok között is, akik támogatták Jonson
törekvéseit. Néhányan közülük óvatosságra intettek. Jonson úgy képzelte, a bestiák elleni
háborújának megkezdésétől hat év fog eltelni a győzelemig, de még a szövetségesei is úgy
gondolták, ez nem elegendő idő a terv céljainak megvalósításához. Attól tartottak, vezetőjük nem
vette számításba az emberi tényezőt. Megfeledkezett róla, hogy a tervét olyan emberek hajtanák
végre, akik nem bírnák az ő rendkívüli fizikai és mentális képességeivel. Jonson tálán
szuperembernek számított, de ő volt fajtájának egyetlen képviselője a Calibanen. A tervét nem
hozzá hasonlók hajtanák végre. A valódi, kemény munkát halandó, közönséges emberek
végeznék.
Végül Jonson győzött. A támogatói azzal érveltek, hogy a Caliban népe éppen elég ideje
kuksolt már a városok falai mögött. Túl sokáig éltek már a bestiáktól való rettegésben. Az ember
teremtetett arra, hogy uralja a vadont, nem pedig fordítva. Itt volt az ideje, hogy helyreállítsák a
világ rendjét, hogy véget vessenek a bestiák uralmának, és hogy visszaadják az emberiségnek az
erdők feletti uralmat.
– Ez a mi világunk – mondta Jonson. – Nem a szörnyeké. Itt az ideje, hogy szembeszálljunk
velük.
Így aztán a döntést meghozták, és Jonson megkapta a hadjáratát. A bestiákat egytől egyig
levadászták és megölték. Kiűzték őket az erdőkből. A búvóhelyeiket felkutatták és elpusztították.
Azonban legalább egy dologban igazuk lett azoknak, akik ellenezték Jonson javaslatát, mégpedig
abban, hogy a hadjárat több, mint hat évig tartott.
 Beletelt tíz év folyamatos küzdelembe, tíz év megpróbáltatásba, tíz évbe, mialatt barátainkat
megcsonkították és megölték, de végül is megérte. Igaz ügyért harcoltunk, és elértük kitűzött
céljainkat. Eltelt tíz év, és egyetlen hatalmas bestia sem maradt.
Most jut eszembe, hogy bizonyos tekintetben hanyag voltam a történet elbeszélése során, hisz
elmulasztottam említést tenni az egyetlen emberről, aki hosszasan tudna mesélni az
eseményekről, melyekről még szót ejtek. Beszéltem a Calibanről, Lion El’Jonsonról és a
hadjáratról a bestiák ellen, de nem szóltam a drámánk legfontosabb szereplőjéről.
Lutherről beszélek.
Ó azaz ember, aki rábukkant Jonsonra az erdőben, és nevet adott neki, aki visszavezette a
civilizációba, és megtanította neki az emberi társadalom szabályait. Ő volt az, aki végig ott állt
Jonson mellett a harcai és sikerei során, és aki hozzá mérhető volt. Luther nem bírt Jonson
képességeivel a harc és a stratégia terén. Végül is, csak ember volt, nem teremtetett többnek
ennél. Mégis, ahogy Jonson cselekedetei elkezdték átformálni a Caliban arcát, Luther lépést
tartott vele, és teljesítménye megegyezett a vademberével.
A Birodalom túlságosan gyakran festi le Luthert úgy, mintha maga volna az ördög. Egyesek
szerint féltékeny lett az Oroszlán sikereire, s bár ők ketten rengeteg győzelemben osztoztak,
mindig Jonson volt az, akit dicsőítettek ezekért a diadalokért. Mások szerint Luther egyre
keserűbbé vált amiatt, hogy állandóan az Oroszlán árnyékában kellett meghúzódnia. Azt
mondják, a harag titkos magvai vertek gyökeret Luther szívében azokban a napokban, a jövőbeli
gyűlölet magvai.
De azok, akik ilyesmiket hajtogatnak, mind hazugok. Luther mindig testvéreként szerette az
Oroszlánt.
Jól ismerem Luthert, és biztos lehetsz benne, hogy pozíciómnál fogva sokat tudok a titkairól.
Luther a kulcs annak a megértéséhez, hogyan vált a világunk azzá, amivé; de jobb, ha nem
beszélünk most túlságosan sokat Lutherről. Az csak a történetem kárára válna. Ha túlságosan
sok titok feltárásával kezdünk egy történetet, az végül csak zavart okoz. Tapasztalatom szerint
mindig jobb, ha csak lassanként építed fel a mondandód az effajta dolgok felé.
Szegény, szegény Luther, megismerjük őt a megfelelő időben, efelől biztos lehetsz.
Megérkezünk majd oda a történetben, ha eljön az ideje. Mindenről szót ejtek majd, ha eljön az
ideje.
Egyelőre elég annyi, hogy a történetem díszlete készen áll.
Jonson hatalmas bestiák elleni hadjáratának tizedik évében járunk. Majd’ valamennyi
szörnyet elpusztították, csak néhány kószáló példány maradt a bolygónk kevéssé barátságos és
gyérebben lakott területein. Amikor az utolsó szörny is eltűnik, új életet építünk majd. Új
területeket találhatunk a városaink számára. Kivághatjuk a fákat, hogy üzemanyaghoz és
rönkökhöz jussunk, és új szántóföldeket vethetünk be.
Most először, urai leszünk a saját létezésünknek, olyan módokon, ahogyan soha azelőtt.
Népünk jövője egy új aranykorral kecsegtet.
Azon időszak előtt járunk, hogy a Császár megérkezett volna a bolygónkra, az angyalok előtti
korban, de a régi életmódunk máris halódik. A gyermekkorunk világa nem lesz a jövőnk világa
is. Sokan nem örülnek ennek a jövőnek, de teljességgel elképzelhető, hogy a világ, amelyet
holnap benépesítünk, olyan lesz, amelyet el sem tudtunk képzelni.
A változás a legrosszabbat és a legjobbat is kihozhatja belőlünk, vagy valamit mindkét
természetünkből egyazon időben. Egyesek a horizontra pillantanak, és félnek a jövőtől, mások
ragyogónak és örömtelinek látják.
 Jonson hadjáratának tizedik évében járunk, és a világ változik körülöttünk. Mit sem sejtve
állunk a haladás új, csodás korának küszöbén. A kor küszöbén, melyben megismerjük a Császárt,
a Birodalmat. A kor küszöbén, melyben angyalokká válunk, de most még mit sem tudunk ezekről
a dolgokról.
Ez az ártatlanság ideje a Calibanen, de a viharfelhők máris gyülekeznek. Azt mondják, az
embereknek óvakodnia kell a síró angyaloktól, mert ahová a könnyeik hullanak, ott az emberek
megfulladnak.
Ez az életünk folyása. Ezek azok a napok, amelyek bennünket formáltak, amelyek
konfliktusainkat alakították, és eldöntötték a jövőnket. Ez az a kor, amelyről sokat írnak majd, de
keveset értenek meg belőle igazán. A történetek, amelyeket az utánunk jövő nemzedék alkot, tele
lesznek igaztalanságokkal és kitálációval.
Nem fogják tudni, miért fordultunk el az Oroszlántól.
Mit sem tudnak majd a szándékainkról, de te most megtudhatod. Mindent megtudhatsz. Jöjj,
figyelj, és hallani fogod a titkaimat. Figyelj, és mesélek Lion El’Jonsonról. Beszélek az
egyházszakadásról és a polgárháborúról.
Megidézzük a holtakat.
Jöjj, figyelj, halld a titkaimat.
Beszéljünk a Sötét Angyalokról és a bukásuk kezdeteiről.
ELSŐ KÖNYV

CALIBAN
 EGY
SÖTÉTSÉGBEN KEZDŐDÖTT. Zahariel szeme egy pillanattal az előtt pattant ki, hogy a Lord Cypher
emberei érte jöttek. Ahogy felriadt, egy kéz közeledett az arca felé, mielőtt a szájára tapadt
volna. Kirángatták az ágyából, csuklyát húztak a fejére, és összekötözték a kezeit a háta mögött.
Ezután vakon végigrángatták egy sor folyosón. Amikor végre megálltak, hallotta, hogy az egyik
fogvatartója háromszor koppantott egy ajtón.
Az ajtó feltárult, és őt belökdösték.
– Ki áll előttünk? – kérdezte egy hang a sötétségben.
– Egy idegen – felelte a Lord Cypher valahonnan mellőle. – Megkötözve és vakon. Azért van
itt, hogy felvételért folyamodjék.
– Hozzátok közelebb – hallatszott az első hang.
Zahariel kezeket érzett a karjaira és vállaira kulcsolódni.
Durván előrehajtották, és arra kényszerítették, hogy letérdeljen. Fájdalom hasított belé, ahogy
a csupasz térde a hideg kőpadlónak csapódott. Nem akarván felfedni félelmét fogvatartói előtt,
megpróbálta legyűrni a reszketését.
– Mi a neved? – hallotta ismét az első hangot, ezúttal jóval hangosabban. Gazdag és mély
tónusú hang volt, olyan, amelynek gazdája parancsoláshoz szokott. – Mely néphez tartozol?
– Zahariel El’Zurias vagyok – felelte. Az ősi szokásoknak megfelelően, Zahariel előcitálta a
teljes vérvonalát, azon tűnődve, vajon ez lesz-e az utolsó alkalom, hogy kimondja e szavakat. –
Zurias El’Kaleal egyetlen élő fia vagyok, aki Kaleal El’Gibrael fia volt. A népem tagjai Sahiel
leszármazottai.
– Egy nemesember – szólalt meg egy harmadik hang. Bizonyos tekintetben ez a hang sokkal
rabul ejtőbb volt, mint a többi, a zengése még vonzóbb, még parancsolóbb, mint az előzőé. – Azt
gondolja, fel kellene vennünk a sorainkba, csak mert az apja fontos ember volt. Azt mondom,
nem elég jó. Nem méltó rá. Ki kellene hajítanunk a toronyból, és kész.
– Meglátjuk – felelte az első hang. Zahariel hallotta azt az árulkodó, reszelős hangot, amikor
egy kést előhúznak a hüvelyéből. Érezte a bőrének feszülő fém kellemetlen hidegét, ahogy egy
pengét szorítottak a torkának.
– Először próbára tesszük – mondta a hang a sötétségben. – Érzed az acélt a nyakadon?
– Igen – felelte Zahariel.
– Tudd meg hát, hogy a hazugság egyenlő a fogadalmunk megszegésével. Mi itt csak az
igazsággal foglalkozunk. Ha hazudsz, tudni fogom. Ha hazugságot hallok, elvágom a torkodat.
Elfogadod ezeket a szabályokat?
– Igen, elfogadom.
– Valóban? Hogy megértsd, én egy esküt kérek tőled. Még ha el is veszem a kést a nyakadtól,
még ha már halott is vagyok, még ha ez a kés már rozsdás és tompa és hasznavehetetlen is, az
élére tett esküd akkor is kötni fog majd. Készen állsz, hogy esküt tégy?
– Készen állok – válaszolta Zahariel. – Esküt fogok tenni.
– Először meséld el nekem, mi jogon jöttél ide? Ki vagy, hogy bebocsátást kérsz közénk? Mi
jogon állítod, hogy méltó vagy a sorainkba vétetni?
– Teljesítettem a kiképzésem első részét, és a mestereim által méltónak találtattam rá – mondta
Zahariel.
 – Ez kezdetnek jó. De többre van szükség ahhoz, hogy magunk közé fogadjunk. Ezért kell
próbára tétetned.
®​
ZAHARIEL TUDTA, HOGY érte fognak jönni. Ramiel mester elmondta neki előző nap, persze, mint
mindig, az öreg szavai árnyakba burkolóztak, épp annyit hagytak rejtve, mint amennyit felfedtek.
– Ugye megérted, hogy nem mondhatok neked sokat – mondta Ramiel mester. – Mi nem úgy
csináljuk ezeket a dolgokat. A beavatási szertartás nagyon régi. A Rend alapítása előtti időkre
vezethető vissza az eredete, több ezer évre. Egyesek úgy tartják, talán az őseink hozták magukkal
a Terráról.
– Megértem – felelte Zahariel.
– Valóban? – kérdezte a mestere.
Megfordult, és Zaharielre bámult egy rövid, lapos pillantással. A múltban Zahariel talán
késztetést érzett volna, hogy elforduljon, szabadulva az öreg tekintetének erejétől, de most
egyenesen belenézett a szemébe.
– Igen, azt hiszem, valóban érted – szólalt meg Ramiel mester rövid hallgatás után. Viharvert
arcát egy széles mosoly gyűrte redőkbe. – Te más vagy, Zahariel. Rögtön észrevettem az
arcodon, mikor csatlakoztál a rendünkhöz.
Aldurukh számos gyakorlótermének egyikében ültek, ahol a lovagok és a jelöltek csiszolgatták
azon képességeiket, melyekre szükségük volt a Calibanen való túléléshez. A helyiség üresen
tátongott, ezen a korai órán még a jelöltek is a celláikban pihentek. Szokásosan Zahariel is
ágyban lett volna még, de egy üzenet Ramiel mestertől a gyakorlóterembe szólította egy órával
hajnalhasadás előtt.
– A következő éjszaka során meg fogsz jelenni a Rend beavatási szertartásán, hogy a
sorainkba fogadjunk – magyarázta Ramiel mester. – A szertartás során hűségesküt fogsz tenni, és
megkezded az utazásodat, amelynek a végén a Rend lovagjává válsz majd.
– El kívánod mondani a szertartás menetét? – kérdezte Zahariel. – Hogy tudjam, mire
számítsak?
Ramiel megrázta a fejét, és Zahariel tudta, hogy az öreg mást forgat a fejében.
– Egyes ellenfeleink állításai ellenére, a Rend lovagjai nem teljesen immunisak a hagyomány
csábítására. Tisztában vagyunk azzal, milyen létfontosságú szerepet játszhat az életünkben. Az
emberi lények vágynak a rituálékra, értelmet ad a hétköznapoknak, és súlyt a tetteinknek. Sőt,
segíthet nekünk, hogy megértsük a szerepünket a világban. Az igaz, hogy nem értünk egyet
azokkal, akik vallási szemlélettel viseltetnek az ilyen dolgok iránt. Mi nem látunk
természetfeletti jelentőséget a tradíciókban, akár a miénk, akár valaki másé. A mi meglátásunk
szerint a szertartások és tradíciók legfontosabb feladata nem az, hogy általuk elérjünk valamit a
külvilágban, hanem hogy stabilitást és egyensúlyt teremtsünk az elménk belső világában. Ha a
tradíciónak van bármilyen más funkciója, az az, hogy társadalmi összetartást hozzon létre.
Majdnem úgy írhatnánk le, mint a ragasztót, ami a társadalmunkat egyben tartja.
Az öregember megint elhallgatott.
– Furcsán nézel rám, Zahariel. Talán érzékeny pontra tapintottam?
– Nem – felelte Zahariel. – Csak fáradt vagyok, Mester. Nem számítottam leckére a
tradíciókról ezen a korai órán.
– Megértelek, igazad van, nem azért hoztalak ide, hogy megvitassuk a tradíció társadalmi
vonatkozásait. Jobban aggaszt a Rend egyes rituáléinak szimbolikája. Biztos akarok lenni benne,
hogy megérted a jelentőségüket, mielőtt érted jönnek.
 Ramiel mester felkelt, és a terem közepére sétált. A Rend tradícióinak megfelelően, egy spirál
alakú minta volt a gyakorlóterem padlójába vésve, amely a terem egyik végétől a másikig
húzódott.
– Tudod, miért van ez itt, Zahariel? A spirál?
– Tudom, Mester – felelte a fiú, miközben felemelkedett, hogy csatlakozzon Ramielhez. – A
spirál az alapja a Rend kardforgató technikájának, éppen annyira része a testi tanoknak, ahogyan
a Verbatim a mentális tanaink sarokköve.
– Valóban így van, Zahariel, de sokkal több annál. Az első naptól kezdve, végig kellett
menned a spirálon a gyakorlóteremben, előre begyakorolt támadó és védekező mozdulatokat
hajtva végre az utazásod valamennyi állomásán. Tudod, hogy miért?
Zahariel egy ideig tétovázott.
– Azt hittem, ez a Terra egyik ősi kardrituáléja. Nem így van?
– Lehetséges – ismerte el Ramiel –, de a spirál szigorú gyakorlásával, azzal, hogy nap nap
után, vég nélkül ismételed az útját éveken keresztül, amíg a mozdulatok akaratlanná válnak,
mesterévé válsz egy kikezdhetetlen önvédelmi technikának.
Ramiel mester elkezdett végigsétálni a spirálon, a botja úgy mozgott, mintha a rituális harc
egy bonyolult táncát járná.
– A Rend lovagjai rendszeresen legyőzik a többi lovagrend képviselőit a lovagi tornákon és
párbajokon. A spirál az oka.
Ramiel végül elérte a spirál középpontját, és a botjának széles mozdulatával körbeintett az őt
körülvevő vonalakra.
– Nézd az előttünk heverő mintákat! Ez a terem azóta létezik, hogy Aldurukh erődítményét
megalapították. Láthatod, milyen simára koptatták helyenként a széleit a harcosok ezrei, akik
jártak rajta, mióta idekerült. De mi a spirál, Zahariel? Mit látsz magad előtt?
– Támadást és védekezést látok – válaszolta Zahariel. – Az utat a kiválósághoz, ahhoz, hogy
legyőzzem az ellenfeleimet.
– Támadást és védekezést? – Ramiel mester lassan biccentett, ahogy kimondta a szavakat,
mintha mérlegelné őket. – Jó válasz, annyira, amennyire. Egy igazi harcos szavai. De egy
lovagnak többnek kell lennie puszta harcosnál. A népünk védelmezőjének és útmutatójának kell
lennie. Meg kell óvnia őket valamennyi ellenségüktől, nem csak az emberiektől és a szörnyektől.
Nem elég csak a bestiák vagy a fosztogató hadurak és banditák ellen védelmezni őket. Az út a
kiválósághoz sokkal nehezebb és rázósabb ennél. Nem csak oltalmaznunk kell a Caliban
lakosságát valamennyi veszedelemtől, ami megtámadhatja őket. Mindent meg kell tennünk azért,
hogy megóvjuk őket az éhezéstől és a szükségtől, a betegségektől és a sorvadástól, a
szenvedéstől és a nélkülözéstől. Végeredményben, biztosíthatlak róla, ez egy lehetetlen feladat.
Mindig szenvedni fognak. Mindig lesz nélkülözés, de amíg a Rend létezik, törekednünk kell arra,
hogy legyőzzük a gonosz eme arcait. A sikerünk mércéje ez esetben nem annyira az, hogy
megnyerjük-e a csatát, hanem az, hogy egyáltalán meg akarjuk-e vívni azt. Érted?
– Azt hiszem, Mester – felelte Zahariel –, de nem látom, hogyan kapcsolódik mindez a
spirálhoz.
– A spirál egy ősi szimbólum – mondta Ramiel mester. – Azt mondják, az emberiség
legrégebbi sírboltjaira faragva találták. Azt az utat jelképezi, amit az élet során bejárunk. Te
fiatal vagy, Zahariel, s így a tapasztalataid e téren korlátozottak, de mesélek neked az élet egy
rejtélyéről, ami feltárul egy férfi előtt, ahogyan öregszik. Az életünk ismétli önmagát. Időről
időre, ugyanazzal a konfliktussal szembesülünk. Ugyanazokat a dolgokat cselekedjük.
Ugyanazokat a hibákat követjük el. Mintha az életünk egyetlen pont körül keringene, hasonló
utakat bejárva a születéstől a halálig. Egyesek ezt az „örök visszatérésnek” nevezik. És ahogyan
igaz ez az egyes emberekre, ugyanúgy igaz az emberiségre mint egészre. Csak végig kell
tekinteni a történelmen, hogy lássuk, ugyanazon hibák elkövetése aligha csupán az egyének
oktalansága. Egész kultúrák és nemzetek teszik éppen ugyanazt. Bölcsebbek is lehetnénk, de
valahogy ez sosincs így.
– Ha ez igaz, ha a spirál az életünket jelképezi, akkor hová vezet? – kérdezte Zahariel, ahogy a
lábuk alatt kanyargó vésetre nézett. – A spirál sosem ér véget. Mindenütt, ahol a vonalainak
véget kellene érniük, visszafordulnak önmagukba, ismétlődő mintát alkotva.
– Mire emlékeztet ez téged? – kérdezte Ramiel.
Zahariel félrebillentette a fejét.
– Olyan, mint egy saját farkába harapó kígyó.
– Valóban egy ősi szimbólum – bólintott Ramiel –, egy a legősibbek közül.
– Mit jelent?
– Az újjászületés és a megújulás szimbóluma – felelte Ramiel. – Az új kezdetek és a
halhatatlanság szimbóluma.
Zahariel bólintott, bár sok minden, amit Ramiel mondott, mellbe vágta.
– Amikor azt mondod, hogy az életünk ismétli önmagát, az nem ugyanolyan, mint a vallási
fanatikusok tanításai? Azt mondják, a halálunk után a lelkünk újjászületik egy másik testben. Ők
is a saját spiráljukat emlegetik. Azt mondják, az alvilágban létezik, és ha az útjára lépünk, az
újjászületést választjuk. Ez igaz?
– Nem tudom – felelte Ramiel mester.
Látva Zahariel arckifejezését, Ramiel megint elmosolyodott.
– Ne nézz olyan döbbenten, Zahariel. Tudom, hogy a jelöltek általában úgy tekintenek a
mestereikre, mint a bölcsesség és tudás kútfőire, de még az én éleslátásomnak is van határa. Csak
az élet során bejárt utunkról beszélhetek. Hogy mi történik a halál után, ki tudja megmondani? A
természeténél fogva, a halál megfejthetetlen rejtély a számunkra. Soha, senki nem tért vissza a
földjéről, legalábbis tudomásom szerint, szóval hogy tudná bárki is meghatározni a mibenlétét?
Vajon egyszerűen csak élettani folyamatok gyűjteménye vagyunk, amely a születéssel kezdődik
és a halállal ér véget, vagy több is van bennünk ennél? Mutasd meg nekem azt az embert, aki azt
állítja, megvannak a válaszai erre a kérdésre, és én mutatok neked egy hazugot.
Anélkül, hogy megvárná a válaszát, Ramiel mester folytatta.
– Azonban elkalandoztunk. Azért hívtalak ide, mert hangsúlyozni akartam az egyes
tradícióink mélyén megbúvó szimbolizmust. Korábban már mondtam, hogy nem fedhetek fel túl
sok mindent a közelgő beavatási szertartásodról. Nem lenne illendő, ha így tennék. Jobb, ha
előítéletek nélkül tapasztalod meg a ceremóniát. Csak biztos akartam lenni, hogy van némi
sejtésed arról, hogy a szertartás külsőségeinek, a rituálénak és a cicomának mind megvan a maga
jelentősége, ami messzebbre mutat a puszta fizikai kivetülésénél. Ezek a dolgok mind
szimbolikusak. Emlékezz, ez nem csupán egy beavatás, de az újjászületés ünneplése is.
Szimbolikusan újjá fogsz születni az egyik létformából egy másikba. Jelöltből lovaggá, fiúból
férfivé leszel.
– Holnap a régi Zahariel halott lesz – mondta végül Ramiel mester. – A legjobbakat kívánom
az új Zaharielnek. Éljen hosszú és méltó életet.
®​
INKÁBB VOLT KIHALLGATÁS, mint próba. Zahariel a kőpadlón térdelt, a fején csuklya, a kezei
összekötözve, a kés még mindig a torkának feszült. Ott térdelt, amíg a láthatatlan fogvatartói
gyorstüzelő módban zúdították rá a kérdéseiket, egyiket a másik után. Először hosszasan
kikérdezték a Verbatimról. Azt követelték, hogy egész passzusokat citáljon elő emlékezetből. El
kellett magyaráznia valamennyi rész jelentését. Kérdéseket tettek fel a kard forgatásáról, hogy
vajon jobb-e egy kétkezes, felülről érkező csapás elől kitérni, vagy fogadni és hárítani.
– Milyen hárítással? – kérdezte az első hang, miután hallották a válaszát. – Az ellenfeled
jobbkezes, és a csapása magasról, átlósan sújt le rád. Jobbra vagy balra vezeted le a pengéjét?
Riposzttal válaszolsz-e, egy visszairányuló vágással vagy egy ütéssel a szabad kezeddel?
Egyáltalán szabadnak kellene lennie ennek a kéznek? Hol a pisztolyod? Gyorsan felelj!
És így ment tovább. Kérdezték a harci ménekről, a bestiák vadászatáról, pisztolyokról,
kardokról, lándzsákról, stratégiáról és a túlélésről a vadonban. Az édesgyökérvirág veszélyeiről
faggatták, a legbiztonságosabb helyekről az erdőben, ahol az ember menedéket kereshet egy
váratlan vihar esetén, és hogy hogyan kell megkülönböztetni egy mellei madár és egy raptor
nyomait. Arról kérdezték, milyen döntéseket kell meghozni egy rajtaütés megszervezésekor,
hogy milyen figyelmeztető jeleket kell egy parancsnoknak keresnie, amikor védelmi zónát alakít
ki, és hogyan a legjobb megtámadni egy ellenséget, aki mind a magasabb pozíció, mind a
rögzített védelmi állások előnyét élvezi.
– Melyek az elfogadott szabályai annak, hogy párbajra hívj egy másik rendbéli lovagot? –
kérdezte a második hang, amelyről tudta, hogy a Lord Cypheré. – Milyen módon kell elfogadni a
kihívást? Hogyan választod a segédeidet? Mi a helyzet a fegyverekkel? Hol kell a párbajnak
lezajlania? Csupán a becsület az egyetlen szempont, vagy lennie kell más dolgoknak is? Felelj
gyorsan!
Többen is voltak a teremben, ebben biztos volt, de a fogvatartói közül csak hárman vettek
részt a kihallgatásában. Gördülékenyen kezelték a dolgot, mintha valamennyien jártasak lettek
volna az efféle faggatózásban, sebesen követték minden válaszát egy-egy újabb kérdéssel.
Időnként, megpróbálva összezavarni őt, egyszerre ketten tettek fel két különböző kérdést, néha
mindhárman ugyanabban a pillanatban. Zahariel nem volt hajlandó nyugtalanná válni vagy
megrémülni, nem hagyta, hogy önbizalmát aláássák a zavaró körülmények. Nem számított, hogy
nem látott, vagy hogy meg volt kötözve. Nem számított, hogy egy kés feszült a torkának.
Nem fogja elbukni ezt a próbát. Túlságosan messzire jutott. Nem fog elbukni a legutolsó
akadálynál.
– Ez csak időpocsékolás – szólalt meg a harmadik hang. – Halljátok? Az időnket vesztegetjük.
Ebből a kölyökből sosem lesz lovag. Nem számít, mit mond a mestere. Nincs meg benne, ami
kell. Van érzékem az ilyesmihez. Azt mondom, vágjuk el a torkát, és legyünk túl rajta. Bármikor
találhatunk egy másik jelöltet, olyat, aki méltóbb a megtiszteltetésre.
A harmadik férfi kérdései voltak a legnehezebbek. Az idő nagy részében egyáltalán nem is
kérdezett. Ehelyett megalázta Zaharielt, mintha igyekezett volna bemocskolni a többiek
szemében. Míg a másik kettő nem szólt semmit, amikor Zahariel helyesen válaszolt egy
kérdésre, addig a harmadik mindig epésen és szarkasztikusan reagált. Többször is azzal vádolta
Zaharielt, hogy inkább könyvmoly, mint a tettek embere. Azt állította róla, hogy hiányzik belőle
a kitartás és az erények. Azt mondta, nincs meg benne az igazi, belső elhatározás, ami szükséges
a lovaggá váláshoz. Újra meg újra megpróbálta meggyőzni a szövetségeseit arról, hogy Zahariel
nem az, akit keresnek.
– Gyalázatot hoz a rendünkre – mondta a harmadik hang egy különösen heves szóváltás során
a többieknek. – Szégyenkeznünk kell majd miatta. Használhatatlan. Kíméletlennek kell lennünk
ebben az ügyben. Egyetlen gyönge kő elég ahhoz, hogy az egész falat megrogyassza. Jobb, ha
megöljük, itt és most, mint ha kockáztatjuk, hogy egy napon ő tegyen tönkre minket. Meg kellett
volna fojtani a születése után, mint egy megrontott gyermeket.
– Túl messzire mégy – szólalt meg az első hang, az, amelyik a kést a torkának szegezte. –
Játszod a szereped, testvér, de ez már túl sok. Ez a fiatalember előttünk nem tett semmit, amivel
kiérdemelte ezt a megvetést. Túl keményen bánsz vele. Bebizonyította, hogy méltó arra, hogy
folytassa a kiképzést közöttünk.
– Méltó rá – értett egyet a Lord Cypher hangja. – Kiállta a próbát. Megfelelt valamennyi
kérdésünkre. A javára szavazok.
– Ahogyan én is – mondta az első hang. – Mi a helyzet veled, testvér? Téged meggyőzött?
Egyhangúvá teszed a szavazásunkat?
– Igen – felelte a harmadik hang egy végtelennek tűnő tétovázás után. – Eljátszottam a
szerepem, de kezdettől fogva kétségem sem volt a döntésem felől. Méltó rá. A javára szavazok.
– Akkor megállapodtunk – jelentette ki a Lord Cypher. – Végrehajtjuk az esküt. De túl sokáig
tartottuk a sötétségben. Hozzátok ki a fényre előbb!
– Hunyd le a szemed – utasította az első hang, ahogy a kést elvették a torkától.
Zahariel érezte, ahogy a láthatatlan kezek megragadják és lehúzzák a fejére vetett csuklyát. –
Aztán tartsd őket lehunyva egy pillanatig. A sötétség után vakítónak találhatod a világosságot.
A csuklya felemelkedett, és végre szemébe nézhetett a vallatóinak.
Először Zahariel csak elmosódott alakokat és körvonalakat látott, ahogy a termet betöltő
fényesség elvakította.
Lassan helyrejött a látása. A foltok különálló testekké és arcokká álltak össze. Csuklyás
köpenybe burkolózott lovagokat látott körben maga körül. Sokan közülük fáklyákat tartottak, s
ahogy levágták a kötelékeit a csuklóiról, felnézett, és megpillantotta a három kihallgatója arcát,
amint őt figyelték.
Épp, ahogy számított rá, egyikük a Lord Cypher volt, egy öregember, akiről sokan a jelöltek
közül úgy gondolták, túljár már élete virágán.
A Lord Cypher pislogott és hunyorgott öreg szemeivel, amelyek jó úton haladtak afelé, hogy
megadják magukat a szürkehályognak. A két másik arc, amit megpillantott, sokkal lenyűgözőbb
egyénekhez tartozott. Az egyik oldalon állt Sar Luther, egy nagydarab és robusztus alak, aki
barátságos mosollyal tüntette ki, mintha megpróbálná bátorítani, hogy ne legyen túlságosan
megilletődve az esemény ünnepélyességétől.
A másik oldalon ott állt egy férfi, aki már legendává vált, akiről azt beszélték, hogy ő lesz a
Rend következő nagymestere: Lion El’Jonson.
A Rend soraiban töltött első éveiben, ekkor jutott Zahariel a legközelebb Jonsonhoz, és úgy
érezte, az érzékei és az értelme elhagyják a hihetetlen harcos jelenlétében. A férfi Zahariel fölé
tornyosult, és a fiú azon kapta magát, hogy mereven, leplezetlen áhítattal bámulja a fizikai
tökéletesség csodálatos, oroszlánszerű díszpéldányát.
Luther felnevetett.
– Vigyázz, kölyök, még leesik az állad!
Zahariel gyorsan összecsukta a száját, és közepes sikerrel küzdött, hogy lerázza magáról az
Oroszlán iránti rajongását. Az Oroszlán az idejének nagy részét az erdőben töltötte, a hadjáratát
vezetve a hatalmas bestiák ellen, és csak ritkán tért vissza Aldurukhba hosszabb időre. Így aztán
példátlan megtiszteltetésnek minősült egy ilyen magas rangú személy figyelmét élvezni, és az,
hogy egy ilyen hatalmas legenda vezesse be a Rendbe.
 – Pontot kellene tennünk a dolog végére – mondta Luther. – Biztos vagyok benne, hogy a
barátunk már szeretne felkelni a térdéről, inkább előbb, mint később.
Ahogy beszélt, Zaharielt megdöbbentette Luther hangjának zengése, tudván, hogy hívására az
emberek követnék őt a pokol mélyére is, ha maga mellé rendelné őket. Annyira elképedt, hogy
maga előtt látja Lion El’Jonsont, hogy majdnem teljesen megfeledkezett Lutherről. Csak
megkésve jutott eszébe, hogy dupla áldásban részesült. A beavatási szertartását a korának két
legnagyszerűbb embere hajtotta végre, Jonson és Luther. Bár igaz, ami igaz, Luther alkata nem
volt összemérhető Jonson átlagon felüli termetével és izomzatával, azonban éppen annyira
példaértékű és hősi alakja volt a Rendnek. A maguk módján, mindketten óriások voltak.
– A szóhasználatod nem megfelelő – mondta a Lord Cypher, szemeit Lutherre függesztve. –
Egy új tag beavatása a Rendbe nem alkalmas idő a komolytalanságra. Komor és komoly dolog.
Majdnem úgy lehetne leírni, mint egy szent eseményt.
– Meg kell bocsátanod a fivéremnek, Lord Cypher – felelte Jonson, egyik hatalmas kezét
békítőleg az öregember vállára téve. – Nem akar rosszat. Egyszerűen csak tisztában van vele,
hogy mindannyiunknak vannak egyéb, sürgető feladataink, amelyek a figyelmünket követelik.
– Nincs fontosabb feladat egy új jelölt beavatásánál – jegyezte meg a Lord Cypher. – Az ifjú
előttünk még mindig a küszöbön áll. Előlépett a fénybe, de még mindig le kell tennie az esküt.
Addig nem tartozik közénk.
Az öregember kinyúlt a Lion El’Jonson markában lévő késért, azért, amit korábban Zahariel
torkának szegeztek. Miután Jonson átadta neki, a Lord Cypher a hüvelykujját az élének nyomta,
hogy kipróbálja.
– Most itt az ideje a vér hullatásának. – Zaharielhez fordult, és a kést végighúzta a tenyerén.
A vágás átlósan futott a bal tenyerében, egy pillanatnyi fájdalmat okozva, de sekély volt, és
csak arra kellett, hogy a vérét vegyék a szertartáshoz.
Szimbolikus volt, épp ahogy Ramiel mester mondta.
A szertartás végén az eskütételek következtek.
– Esküszöl a véredre, te, Zahariel, hogy megvéded a Caliban népét?
– Esküszöm – felelte ő.
– Megfogadod, hogy tartod magad a Rend szabályaihoz és ítéleteihez, és sosem feded fel a
titkait?
– Fogadom.
– Mostantól a Rend valamennyi lovagját fivérednek tekinted, és sosem emelsz kezet rájuk,
hacsak nem igazságos párbajban vagy megtorolt becsületbeli ügy miatt. Mindezeket a saját
jövőbeli halálod ellenében fogadod.
– A halálom ellenében fogadom – felelte a fiú.
Volt egy különösen dermesztő pillanat az eskütétel alatt, amikor a Lord Cypher feltartotta a
kést Zahariel előtt, hogy láthassa a saját arcát a tükröződő fémen, a penge élén elkenődött, vörös
vérfoltok mellett.
– Véresküt tettél – jelentette ki a Lord Cypher. – Ami kötelez. De most, tovább kell indulnod.
A Lord Cypher megfordította a kést, így most az a tenyerében feküdt.
– Tedd a kezed a késre, és tedd meg a legvéresebb és legszigorúbb ígéretet. Ez a kés már a
véredet vette. Megvágta a tenyered. Tedd ezt a kést az esküd őrzőjévé. Ha bármilyen jövőbeli
cselekedet révén kiderül, hogy az általad szólt szavak hazugok, a kés, amely megvágta a
tenyered, forduljék ellened, és metélje el a torkodat. Esküdj rá!
– Esküszöm – felelte Zahariel, és kezét a kés fölé helyezte. – Ha szavaim hazugnak
bizonyulnak, ez a kés forduljon ellenem, és metélje el a torkomat.
– Akkor hát, végeztünk. – A Lord Cypher elégedetten bólintott. – A régi életednek vége. Nem
vagy többé a fiú, akit úgy hívtak, Zahariel El’Zurias, Zurias El’Kaleal fia. Ettől a naptól kezdve
nem esik több szó származásról, és az apáid elődeiről. Nem vagy többé nemesember, se nem
pedig közrendű. Ezeket a dolgokat magad mögött hagytad. Ettől a pillanattól a Rend lovagja
vagy. Újjászülettél egy másik életbe. Megértetted?
– Megértettem – felelte Zahariel, a szíve túlcsordult a büszkeségtől.
– Akkor emelkedj fel – mondta a Lord Cypher. – Nincs szükség többé rá, hogy térdre
ereszkedj. Fivéreid között vagy. Mi mind a fivéreid vagyunk. Emelkedj fel, Zahariel a Rendből.
 KETTŐ
A SEBNEK A TENYERÉBEN nem marad nyoma. Idővel teljesen meggyógyul, és nem marad
semmilyen fizikai emlékeztetője, hogy a tenyerét megvágták. Furcsa módon Zahariel úgy érezte,
mintha a seb mindig is ott lett volna. Egyáltalán nem fájt, és nem korlátozta semmiben. Később,
amikor megragadta a pisztolyát, a fogása a markolaton éppen olyan biztos volt, mint amilyen
korábban is.
Ennek ellenére, Zahariel az után is érezte a seb jelenlétét, hogy meggyógyult.
Hallott már arról, hogy az emberek fantomfájdalmat éreztek, miután elvesztették egy
végtagjukat, az idegrendszer afféle fura meghibásodásaként, amit a patikusok képtelenek voltak
megmagyarázni. Ilyen érzés volt ez Zaharielnek. Időnként a bizonytalan és megfoghatatlan érzés
felerősödött a kezében, mintha csak az elméje emlékeztette volna az esküire.
Mindig ott volt vele, mint egy vonal a tenyerében, láthatatlanul, de állandóan érezte a
jelenlétét, akárha a lelkébe vésték volna. Ha néven akarta volna nevezni, úgy gondolta, a
„lelkiismeret” nevet adná neki.
Bármi is volt az oka, a fantomseb érzése a tenyerében vele maradt élete végéig.
Idővel majdnem teljesen hozzászokott.
®​
ZAHARIEL ÉS NEMIEL együtt nőttek fel.
Alig néhány hét volt közöttük, és egymás vérrokonai voltak. Csupán távoli unokatestvérek,
ugyanannak a kiterjedt nemesi családnak a különböző ágaiból, azonban annyira hasonlítottak
egymásra, hogy fivéreknek is nézhette volna őket bárki. Mindkettejüknek ugyanolyan,
jellegzetesen keskeny arca és sasszerű vonásai voltak, mint az elődeiknek, de a kötelék, amelyen
osztoztak, sokkal mélyebben gyökerezett holmi véletlenszerű külső hasonlóságnál.
A Rend kolostori hagyományainak megfelelően, a szövetség valamennyi lovagja a fivérének
tekintette a többieket. Zaharielnek és Nemielnek azonban a testvériségük ténye túlmutatott
bármilyen egyszerű közhelyen. Régóta fivérként gondoltak egymásra mindketten, már rég
mielőtt jelöltként csatlakoztak volna a Rendhez. A kötelék kettejük között számtalanszor tétetett
próbára az azóta eltelt évek során, és igaznak bizonyult. Mindenféle dologban számíthattak
egymásra, még akkor is, amikor a baráti versengés nagyobb magasságok elérésére sarkallta őket.
Természetesen, a kapcsolatukban jelen volt a kettejük közti versengés, amolyan testvéri
rivalizálás. Gyermekkoruk elejétől kezdve igyekeztek minden létező módon túltenni a másikon.
Mindketten a leggyorsabb futók, a legerősebb úszók, a legpontosabb céllövők, a legjobb lovasok,
a leggyakorlottabb vívók akartak lenni; a próba természete mit sem számított, amíg az egyik
legyőzhette a másikat.
A rendbéli mestereik korán felfigyeltek a versengésre közöttük, és bátorították őket. Külön-
külön talán átlagos jelölteknek minősültek a lovaggá válásra. Együtt azonban, a kölcsönös
rivalizálástól hajtva, ígéretesebb kilátásokkal kecsegtettek.
A mestereik csak csendesen emlegettek ilyesmit, mert a Calibanen nem volt szokás
szükségtelen dicséreteket osztogatni, de Zaharieltől és Nemieltől mindenki azt várta, hogy jól
teljesítenek, és sokra viszik a Rendben.
Mint kettejük közül az idősebb, még ha csupán néhány héttel is, Nemiel komolyabban vette a
versengést, mint Zahariel.
 Néha úgy érezte, a rivalizálásuk egy olyan verseny, amelyet nem tud megnyerni.
Valahányszor Nemiel úgy gondolta, legyőzte az ellenfelét, Zahariel gyorsan bebizonyította, hogy
tévedett, és elérte, majd túlszárnyalta az eredményeit.
Zahariel egy ponton felismerte, milyen fontos szerepet játszott a testvére a diadalaiban.
Nemiel nélkül, akihez mérte magát, és törekedett arra, hogy leküzdje, talán sosem nyert volna
bebocsátást a Rendbe. Talán sosem vált volna lovaggá. Ennek megfelelően sosem tudott
neheztelni a fivére győzelmei miatt. Ha bármit, hát ezeket ugyanolyan hangosan ünnepelte, mint
a sajátjait.
Nemiel más volt. Idővel egyre kétségbeesettebben próbálta túlszárnyalni a testvérét, titokban
elkezdett fenntartással viseltetni Zahariel eredményei iránt. Annak ellenére, hogy minden
erejével igyekezett kordában tartani a gondolatait, Nemiel rájött, hogy egy aprócska hang a
bensőjében azt kívánta, bárcsak Zahariel ne lenne ennyire sikeres.
Nem mintha valaha is bajt vagy kudarcot akart volna vonni a fivére fejére, csak egyszerűen azt
kívánta, hogy Zahariel sikerei sose legyenek olyan nagyságrendűek, mint a sajátjai. Talán
gyerekes gondolat volt, de a versengésük olyan sokáig határozta meg az életüket, hogy
Nemielnek nehezére esett kinőni belőle.
A kapcsolatuk sok tekintetben szólt éppen annyira a rivalizálásról, mint a testvériségről.
Ilyen volt az életük.
Ez pedig az elkövetkezendő időkben meg fogja határozni a végzetüket.
®​
– HA EZ A LEGJOBB, amit mutatni tudsz – gúnyolódott Nemiel, eltáncolva Zahariel kardcsapása
elől –, akkor jobb, ha máris feladod.
Zahariel közelebb lépett, gyakorlópengéjét szorosan a teste mellett tartva, és vállával erősen
mellbe taszította az unokatestvérét.
Nemiel fel volt készülve a támadásra, de Zahariel erősebb volt, és a két fiú a gyakorlóterem
kőpadlójára zuhant. Nemiel felkiáltott, mikor földet értek, elgurult, és felrántotta a kardját, amint
Zahariel a földbe döfött a fegyverével ott, ahol az imént ő feküdt.
– Még csak meg sem közelíti a legjobbat – felelte Zahariel, lihegve az erőfeszítéstől. – Csak
játszadozom veled.
Az összecsapás közel tizenöt perce zajlott: tizenöt kemény percnyi adok-kapok, támadás és
cselezés, kitérés és megakasztás, hárítás és visszavágás. Mindkét fiú úszott az izzadtságban. Az
izmaik égtek, és ólmosan nehéznek érezték a végtagjaikat.
A lovagjelölt társaik körbevették őket, mindegyik a saját kedvencének szurkolt, Ramiel mester
pedig ingerültséggel vegyes apai büszkeséggel figyelte a harcot.
– Valamelyikőtök fejezze már be, a Caliban szerelmére! – mondta Ramiel. – Más órákon is
részt kell még vennetek ma! Fejezzétek be, vagy döntetlent hirdetek!
Ramiel utolsó megjegyzése friss erőt és célt adott Zaharielnek, bár úgy látta, az
unokatestvérére ugyanilyen hatással volt; semmi kétség, épp, ahogy Ramiel mester kívánta.
Egyik fiú sem érné be döntetlennel, csak a győzelem lenne az, amivel bármelyikük is
megelégedne.
Zahariel látta, amint Nemiel izmai megfeszülnek, ahogy felkészül a támadásra, és előrelendült.
A kardja előredöfött Nemiel gyomra felé. A penge életlen volt, a hegye pedig tompa, de a
fegyver akkor is egy darab tömör, nehéz fém volt, ami komoly kárt tudott tenni az ellenfélben.
Nemiel fegyvere lefelé kaszált, és eltérítette a csapást, de Zahariel támadásának lényege
kezdettől nem a kardja volt.
 Miután Nemiel fegyvere kitért oldalra, ő megtartotta a támadás lendületét, és öklével lesújtott
a kuzinja fejének oldalára. Az ütés gyengére sikerült, de elérte azt a hatást, amit Zahariel remélt.
Nemiel feljajdult, és a kardját elejtve a fejéhez kapott.
Ez volt az a rés a védelmén, amire Zaharielnek szüksége volt.
A küzdelmet azzal fejezte be, hogy térdével keményen gyomron rúgta Nemielt, amitől a fiú
kétrét görnyedt, és kifulladva, zúgó fejjel rogyott össze.
Zahariel ellépett az unokatestvére mellől, és Ramiel mester felé nézett, aki bólintott.
– A győztes Zahariel.
A fiú vett egy nagy, reszkető lélegzetet, és a kardját a padlóra ejtette. A fegyver csörömpölő
zajjal hullott a földre, és ő átnézett oda, ahol Nemiel próbálta összeszedni magát a csapás után.
Ramiel megfordult, és határozott léptekkel elmasírozott az ívelt bejárat felé, hogy tanítványait
egy újabb fárasztó lecke helyszínére vezesse.
Zahariel a karját nyújtotta Nemiel felé.
– Jól vagy?
A rokona még mindig a feje oldalát tapogatta a kezével, az ajkait összeszorítva igyekezett
leplezni, mennyire fáj az ütés helye. Egy röpke pillanatra Zahariel sajnálta, hogy fájdalmat
okozott Nemielnek, de aztán elnyomta magában az érzést. Az volt a kötelessége, hogy megnyerje
a harcot, és ha bármi mást tesz, mint hogy a maximumot hozza ki magából, ellentmondott volna
a Rend tanításainak.
Két éve érkezett a Rendbe, és a születésének kilencedik évfordulója kevesebb mint egy
hónapja volt. Nem mintha bármi különös lett volna abban a napban, de a Rend oktató lovagjai
nagyon pontosan követték az idő múlását, és számon tartották a tagok korát és érdemeit. Nemiel
néhány nappal előtte töltötte be a kilencet, s noha hasonlítottak külsőben és korban, a
temperamentumuk nem is különbözhetett volna jobban. Zahariel látta, hogy Nemiel máris
elfeledkezett a mérkőzés kimenetéről, és tanult abból, ahogy legyőzték.
– Jól vagyok, kuzin – felelte Nemiel. – Ez nem volt rossz. Értem, mit csináltál, és nem fogsz
ugyanígy elkapni még egyszer.
Ez igaz, gondolta Zahariel. Minden alkalommal, amikor az unokatestvérével harcolt, és egy
olyan technikát alkalmazott, amit már korábban is, alaposan elverte.
Le lehetett győzni Nemielt, de sosem lehetett legyőzni kétszer ugyanúgy.
– Ne légy túl csalódott – mondta Zahariel. – Talán nyertem, de nem volt szép győzelem.
– Kit érdekel a szépség? – csattant fel Nemiel. – Nyertél, nem igaz?
Zahariel keze még mindig ki volt nyújtva az unokatestvére felé, aki végül elfogadta azt, és
talpra húzta magát. Leporolta a köpenyét, és szinte csak magában dörmögött.
– Ó, ne is törődj velem, csak nyavalygok, amiért megint kikaptam, és ráadásul Ramiel előtt.
Azt hiszem, azokra az alkalmakra kellene gondolnom, amikor én fektettelek két vállra téged,
nem igaz?
– Igazad van – mondta Zahariel. – Azt hiszem, van valami az emberi természetben, ami néha
arra késztet minket, hogy túlságosan a csalódásainkra koncentráljunk. Arra kellene emlékeznünk,
milyen szerencsések vagyunk.
– Szerencsések? Miről beszélsz? – kérdezte Nemiel, miközben követték a többi tanulót kifelé
a gyakorlócsarnokból. – Éppen most vertél fejbe, és egy szörnyektől hemzsegő világban élünk.
Miért szerencse ez?
Zahariel Nemielre pillantott, attól félt, hogy amaz csak gúnyolódik vele.
– Csak gondolj bele, a Caliban történelmének összes korszaka közül a miénk olyan szerencsés,
hogy két olyan emberrel születtünk egy időben, mint az Oroszlán és Luther. Részt vehetünk a
hadjáratban a hatalmas bestiák ellen.
– Hát persze, látom, hogyan lehet azt szerencsés dolognak látni, hogy bemasírozhatunk az
erdőbe, és szembenézhetünk egy hordányi szörnyeteggel, amik egészben le tudnak nyelni
minket, vagy a karmuk egyetlen csapásával szét is téphetnek.
Zahariel tudta, hogy a testvére most csak ugratja. Nemiel bármikor képes volt elhencegni
azzal, milyen félelmetes módon végezne egy teremténnyel, ha végül engedélyt kapna, hogy részt
vegyen egy küldetésen, hogy bemerészkedjen az erdőbe, és bizonyítsa rátermettségét egy
hatalmas bestia ellenében.
Ahelyett, hogy Zahariel meghátrált volna Nemiel ugratása elől, folytatta.
– Itt vagyunk, a Rend jelöltjei vagyunk, és egy napon lovagok leszünk.
Zahariel körbeintett az őket körülvevő dolgokra: a magas kőfalakra, a fegyverállványokra, a
spirálra a padlón és a Rend szimbólumát, a lefelé mutató kardot ábrázoló, hatalmas mozaikra a
falon. – Nézz körül, azért edzünk, hogy lovagokká váljunk, és felszámoljuk a bestiák
fenyegetését a világunkból. Azt a pillanatot, amikor az utolsó szörnyet is levágják, feljegyzik
majd a Rend és a Caliban krónikáiba, és évezredekre megőrzik. A történelem kibontakozik, és ha
szerencsések vagyunk, ott leszünk, amikor megtörténik.
– Az már igaz, kuzin – mondta Nemiel. – Az emberek azt mondják majd, hogy érdekes időket
éltünk meg, nem igaz?
– Érdekes időket?
– Ramiel mester mondta egyszer, emlékszel, amikor odakinn voltunk a sötétben, és
kérvényeztük, hogy csatlakozhassunk a Rendhez, mint novíciusok.
– Igen – válaszolta Zahariel, bár kevésre emlékezett arról az éjszakáról, amit a sötétben
töltöttek a Rend kolostorerődjének kapui nyújtotta biztonságon túl, kitéve a bestiák és az éjszaka
fenyegetésének.
– Azt mondta, a kifejezés az ősi Terráról származik – folytatta Nemiel. – Amikor az emberek
változó időket éltek meg, olyan napokat, amikor a történelem íródott, úgy hivatkoztak rájuk,
mint „érdekes időkre”. Még egy mondásuk is volt: „Kívánom, hogy érdekes időket élj.” Ezt
szokták mondani.
– Kívánom, hogy érdekes időket élj – visszhangozta Zahariel. – Tetszik. Úgy értem, a
kifejezés. Tudom, hogy a lovagoknak nem kellene hinnie az ilyesmikben, de majdnem úgy
hangzik, mint egy ima.
– Egy ima, igen, de nem egy jó ima. A „Kívánom, hogy érdekes időket élj.” olyasmi volt, amit
a legnagyobb ellenségeiknek szoktak mondani. Átoknak szánták.
– Átoknak? Nem értem.
– Gondolom, nyugodt életet akartak élni. Nem akarták, hogy vérontás és felfordulás közepette
kelljen élniük. Nem akartak változást. Mind sokáig akartak élni, és az ágyukban meghalni.
Gondolom, azt hitték, az életük tökéletes. Az utolsó dolog, amit akartak, hogy jöjjön a
történelem, és az egészet elrontsa.
– Ezt nehéz elképzelni – mondta Zahariel, miközben felvette a kardot, amit eldobott, és
visszatette a fegyverállványra. – Elképzelni valakit, aki ennyire elégedett a sorsával, és nem
akarja megváltoztatni. Talán az a különbség, hogy mi a Calibanen nőttünk fel. Az élet itt olyan
nehéz, hogy mindenki, aki felnő, hozzászokik a vérhez és a felforduláshoz.
– Talán a dolgok mások voltak a Terrán – javasolta Nemiel.
– Talán, de talán csak mi gondoljuk alapvetőnek, hogy az életünk a Calibanen a küzdelemről
szól. Ehhez képest a Terra olyan lehet, mint a paradicsom.
– Ha egyáltalán létezik – felelte Nemiel. – Vannak, akik azt mondják, csak egy mítosz, amit az
elődeink találtak ki. A kultúránk a Calibanen született, és a Calibanen fog elpusztulni. Nincsenek
űrhajók vagy elveszett testvérek más bolygókon. Mind hazugság. Kegyes hazugság, hogy vigaszt
nyújtson nekünk a nehéz időkben, de attól még hazugság.
– Te elhiszed ezt? – kérdezte Zahariel. – Tényleg azt gondolod, hogy a Terra nem létezik?
– Igen, talán… Nem tudom – vonta meg a vállát Nemiel. – Felnézhetünk a csillagokra az
égen, de nehéz elhinni, hogy bárki is lakna ott. Ahogyan azt is nehéz elhinni, hogy létezik egy
világ, ami olyan tökéletes, hogy nem akarnád megváltoztatni. Igazad volt, kuzin. Az életünk egy
küzdelem. Ez minden, amire számíthatunk, legalábbis, a Calibanen.
A további beszélgetést meghiúsította Ramiel mester dübörgő hangja, amely a boltíves
átjáróból, a helyiség túlsó végéből sújtott le rájuk.
– Mozgás, ti ketten! – üvöltötte a tanítójuk. – Ti ma éjjel eggyel többször őrködtök a
toronyban! Hát nem tudjátok, hogy megváratjátok Amadis testvért?
A fiúk izgatottan egymásra pillantottak, de Nemiel ocsúdott fel elsőként.
– Amadis testvér visszatért?
– Úgy van – bólintott Ramiel. – Igazság szerint a konyhára kellene küldjelek titeket a
lassúságotokért, de rossz fényt vetne a társaitokra, ha nem hallanátok beszélni.
Zahariel Nemiel mellett futott a boltíves folyosó felé, az izgatottság új lendülettel és
várakozással töltötte meg ifjú testét.
Amadis testvér, Maponis Hőse. Az ő hőse.
®​
ALDURUKH KÖRTERMÉNEK neve találó, gondolta Zahariel, ahogy ő és Nemiel farolva bevágódtak
a boltíves bejáraton keresztül. Pislákoló fáklyák függtek az ajtó mellett, illatos aromájú füstöt
eregetve a hatalmas terembe. A helyiség máris tömve volt, novíciusok százai, lovagok és jelöltek
töltötték meg a kőpadokat, amelyek sorokban emelkedtek ki a terem közepén lévő
márványtalapzat körül. Óriási oszlopok magasodtak a terem legfontosabb pontjain, és befelé
hajolva hatalmas, gótikus boltívekbe futottak ki, amelyek a gigantikus kupola tetőboltozatát
alkották. A zöld-arany mennyezetről lógó hatalmas gyertyatartó tele volt pislákoló
fénypontokkal.
A terem falait majdnem teljes egészükben magasra nyúló, festett üvegtáblák alkották, melyek
mindegyike a Rend egy-egy lovagjának hősi tettéről mesélt. Ezen dicsőséges alkotások közül sok
az Oroszlán és Luther tetteit ábrázolta, de sokkal több akadt, ami a Rendhez való
csatlakozásuknál korábbról származott, és ezek közül sok képen Maponis Hőse, Amadis testvér
volt látható.
A Rend egyik legidősebb lovagját, aki még mindig részt vett az Oroszlán nagyszabású
küldetésében, hogy felszabadítsa a Caliban erdeit, Amadis testvért úgy ismerték az egész
világon, mint rámenős és hősies harcost, aki megtestesített mindent, ami a lovagságot jelentette:
nemcsak a Rend lovagja volt, de a Caliban lovagja is.
Cselekedetei a hősiesség és nemesség epikus történetei voltak, olyan kalandok, amelyeket a
Caliban valamennyi gyermeke hallott az apjától.
Amadis személyesen pusztította el Kulkos hatalmas bestiáját, és ő vezette a lovagokat csatába
a Vérlovagok ellen Endriago Kazamatáiba. Jonson érkezése előtt sokan úgy gondolták, hogy
Amadis testvér lesz végül a Rend nagymestere. Azonban nem ez történt. Noha mindenki úgy
gondolta, hogy a tisztséget végül Jonson kapja, ha a bestiavadászat sikeresen ér véget, Amadis
nem viseltetett rossz szándékkal az Oroszlán iránt, és egyszerűen visszatért az erdőbe, hogy
szörnyeket gyilkoljon, és elvigye a Rend hírét közeli és távoli vidékekre.
Az Aldurukh hatalmas kapui előtt megjelenő fiatalok magas száma éppen annyira volt
köszönhető Amadis hírnevének, mint az Oroszlán jelenlétének. Zahariel emlékezett a
történetekre, melyeket a tűz mellett hallott viharos estéken, s melyekben Amadis testvér legyőzte
a Vérlovagokat. Az apja mindig a legsötétebb, legkísértetiesebb éjszakákat választotta, hogy
elmesélje a történetet, válogatott borzalmak és a lovagok züllött vérünnepeinek hátborzongató
szövevényét szőve, amivel halálra rémítette a fiait, mielőtt a történet heroikus végkimenetéhez
érkezett volna, amikor Amadis párharcban győzte le a Vérlovagok vezérét.
– Úgy látszik, mindenki itt van, aki számít – mondta Nemiel, ahogy lökdösődve igyekeztek
helyet szerezni maguknak a többi késve érkező között a Körterem legfelső padsorában.
Átkönyökölték magukat néhány frissen felvett novícius és jelölt között, akik még nem szolgáltak
annyi ideje, mint ők. Morgás kelt a nyomukban, de senki sem mert ellenszegülni egy fiúnak, aki
régebb óta volt tagja a Rendnek. Egy kimondatlan, de teljesen elfogadott hierarchia működött a
Renden belül, melynek struktúrája soha, de soha nem törhetett meg.
Végül megtalálták a megfelelő helyet, előrébb, mint az alacsonyabb rangú jelöltek, a hasonló
rangú és termetű jelöltek között. Noha a Körterem középpontja valamivel távolabb volt, a
felsőbb padsorok felülmúlhatatlan kilátást nyújtottak.
A központi rész üresen állt, egyetlen trónszerű széket állítottak a közepére.
– Úgy tűnik, időben érkeztünk – jegyezte meg Zahariel, és Nemiel bólintott.
Lobogók függtek a terem tetőboltozatáról, és Zahariel érezte, ahogy ismerős kíváncsiság keríti
a hatalmába, amint nézte őket, a Rend történetét olvasta ki a becsületet, bátorságot és ütközeteket
ábrázoló képeikből. Aranyhímzés keresztezte a kék és zöld szertartási zászlókat, és a vörös szélű
harci lobogók számukban jócskán felülmúlták az előzőket. Az egész mennyezet tele volt tömve
lobogókkal – annyira sok volt belőlük, hogy úgy tűnt, mintha egy hatalmas takarót terítettek
volna rá, aztán felszabdalták volna lecsüngő négyszögekre.
Egy kimondatlan jelre csendbe borult a terem, elhallgattak az összegyűlt novíciusok, jelöltek
és lovagok, és Zahariel meghallotta egy felnyíló faajtó nyikorgását, egy páncélba öltözött férfi
lépteinek fémes zörgését, és a márványnak ütődő fém kemény koppanásait.
Nyújtózkodott, hogy jobban lásson, és végül megpillantotta az embert, aki miatt lovag akart
lenni. Egy férfi masírozott a terem közepére a Rend fényes páncélzatában.
Zahariel megpróbált nem túlságosan csalódottnak tűnni az előtte álló harcos láttán, de egy
magasba tornyosuló, legendás hősre számított, az Oroszlánhoz hasonlóra, és most látta, hogy
Amadis testvér csak egy egyszerű ember. Tudta, hogy nem kellett volna többet várnia, de hús-
vér emberként látni a harcost, aki a heroikus álmaiban élt, mióta csak vissza tudott emlékezni,
olyannak, aki nem tornyosul föléjük, mint valami legendás, hatalmas leviatán, valahogy
kevesebb volt, mint amire számított.
De mégis, ahogy próbált napirendre térni a tény felett, mely szerint a hőse végül is csak egy
ember, felfedezett a férfiban valami megfoghatatlant.
Volt valami abban, ahogy Amadis a terem közepére sétált, mintha birtokolta volna;
köpenyként övezte a magabiztossága, mintha tisztában lett volna vele, hogy ezt a gyűlést
kizárólag őmiatta szervezték, és ez így szükséges és helyénvaló.
Annak ellenére, hogy szörnyű arroganciaként is lehetett értelmezni, Zahariel keserű fintort vélt
felfedezni Amadis arcán – mintha számított volna egy ilyenfajta gyűlésre, de abszurdnak találta
volna, hogy ekkora becsben kell tartaniuk őt. Minél tovább nézte Zahariel a terem közepén álló
férfit, annál tisztábban látta a könnyed magabiztosságot, a céljai bizonyosságát, és a csendes
bátorságot minden mozdulatában.
Amadis szorosan fogta a kardja markolatát, ahogyan sétált, minden porcikája, minden
mozdulata egy harcosé volt, és Zahariel érezte, ahogy a csodálata a hősies lovag iránt minden
másodperccel egyre nő.
Ezektől a bátor és hatalmas lovagoktól körülvéve, akikkel még egy helyiségben tartózkodni is
megtiszteltetésnek számított, Zahariel úgy érezte, az ilyen harcosok nem ismernek félelmet, de
Amadis testvér megviselt, mégis vonzó arcélét látva rájött, mennyire nevetséges ez a gondolat.
Fiatal fiúként a Caliban erdeiben, bizony elég gyakran érzett félelmet, de azt feltételezte, ha
egyszer lovag lesz, ez az érzés teljesen ismeretlenné válik majd a számára. Amadis testvér
rettentő ellenségekkel nézett szembe, és a félelem ellenére sikert aratott. Ismerni a félelmet, a
valódi félelmet, és ennek ellenére kivívni a nagyszerű győzelmet nemesebb teljesítménynek tűnt,
mint bármilyen diadal ott, ahol a félelem nem volt jelen.
Amadis testvér körülnézett, és csendes elégedettséggel bólintott; látszólag meg volt elégedve
az őt körülvevő férfiak és fiúk külcsínyével.
– Ha most egy hosszú és lelkesítő beszédre számítotok, attól tartok, azt nem tudom megadni
nektek.
Amadis hangja könnyedén elért a Körterem távolabbi részeibe, és Zahariel érezte, ahogy az
izgalomtól megborzong minden egyes szónál. Csak az Oroszlán és Luther hangja bírt ilyen
zengő hatalommal.
– Egyszerű ember vagyok – folytatta Amadis –, harcos és lovag. Nem szoktam beszédeket
tartani, és nem vagyok a nagyszabású előadások embere, de az Oroszlán megkért, hogy szóljak
ma hozzátok, bár nem vagyok nyilvános szónok, az egyszer biztos. Visszatértem Aldurukhba, és
a tanító lovagokkal fogok dolgozni egy ideig, szóval felteszem, valamennyiteket látni fogom az
elkövetkezendő hetekben és hónapokban, mielőtt visszatérek a rengetegbe.
Zahariel érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul a gondolatra, hogy egy olyan harcostól fog tanulni,
mint Amadis, és vad, kontrollálhatatlan ujjongás öntötte el.
– Ahogy már korábban mondtam, általában nem kedvelem a színpadiasságot, de ismerem az
értékét, számotokra és számomra – mondta Amadis. – Az, hogy engem itt láttok, arra sarkall
majd titeket, hogy a legjobb lovaggá váljatok, amivé csak tudtok, mert adok nektek valamit,
amire törekedhettek, okot arra, hogy jobbak legyetek. Az arcotokra nézek, ami arra emlékeztet,
honnan jöttem, ki voltam azelőtt. Sok történet kering rólam, néhányuk még igaz is…
Halk nevetés morajlott végig a termen, ahogy Amadis folytatta.
– Valójában, a nagy részük igaz, de most nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ha az ember elég
gyakran hallja ugyanazokat a dolgokat magáról, elkezdi elhinni őket. Mondd egy gyermeknek,
hogy értéktelen és megvetendő, és elkezdi elhinni, hogy egy ilyen alávaló vélemény igaz. Mondd
egy férfinak, hogy egy hős, egy óriás az emberek között, és ezt is elkezdi elhinni, s magát mások
fölé helyezi. Ha elég sok dicsőítés és megbecsülés jut egy embernek, elkezdi úgy gondolni, hogy
ez jár neki, és hogy mindenkinek meg kell hajolnia az akarata előtt. Titeket itt látni nagyszerű
emlékeztető a számomra, hogy én nem vagyok ilyen ember. Egyszer én is reménybeli novícius
voltam, aki kinn állt a hideg éjszakában ennek a kolostornak a kapui előtt. Jártam a spirál útját a
tanító lovagok rúdjai alatt, és én magam is vállalkoztam egy bestiavadász küldetésre, hogy
bizonyítsam rátermettségemet a Rend felé. Ott álltok most, ahol én álltam, és én most ott állok,
ahol még bármelyikőtök állhat egyszer.
Úgy tűnt, Amadis szavai Zaharielhez szólnak, és tudta, hogy erre a pillanatra mindig
emlékezni fog, amíg csak él. Emlékezni fog ezekre a szavakra, és ezek szerint fog élni. Ennek a
hős lovagnak a szavai több hatalommal bírtak annál, mint amit egyszerűen csak hallani lehetett.
Úgy tűnt, egyesével szólnak minden egyes harcoshoz, aki megjelent a teremben. Ahogy
körülnézett, Zahariel tudta, hogy valamennyi lovag, novícius és jelölt úgy érzi, e szavakat neki,
és egyedül neki címezték.
Égzengésszerű tapsvihar és spontán ujjongás tört ki a Körteremben, a lovagok és jelöltek
talpra ugrottak. Egy ilyen jelenet majdhogynem példátlan volt Aldurukh falai között, és Zaharielt
elsöpörte testvéreinek ragadós lelkesedése.
Átnézett Nemielre, a kuzinját hozzá hasonlóan magával ragadta a büszkeség hulláma.
Annyi hatalom, erő és meggyőződés volt a férfi szavaiban és előadásmódjában, hogy Zahariel
megesküdött, akkor és ott, hogy ő lesz a legnagyszerűbb lovag, akit a Rend valaha látott, a
leghősiesebb harcos, aki valaha kilépett az Emlékkapun, hogy csatázzon a Caliban ellenségeivel.
Az efféle szavak túlzott büszkesége és arroganciája ellenére néma fogadalmat tett, hogy sosem
fog megfeledkezni arról, mit jelent lovagnak lenni, az alázatról, amelynek minden nagyszerű
cselekedetet kísérnie kell, és a kimondatlan megnyugvást abban, hogy helyesen cselekedni
önmagában elég ok arra, hogy így tegyünk.
Végül, a taps alábbhagyott, és Amadis felemelte a karját, hogy leintse a tapsolókat és
ujjongókat.
– Elég, testvéreim, elég! – kiabált mosolyogva. – Nem ezért jöttem ide. Korábbi szavaim
ellenére, úgy tűnik, mégis van némi tehetségem a beszédekhez, remélhetőleg nem volt túl
unalmas, nem igaz?
 HÁROM
A RÉMÁLOM MINDIG ugyanúgy kezdődött. Két évvel ezelőtt történt, és ő hétéves volt, egy a
közel kétszáz reménybeli pályázó közül, akik azért jöttek Aldurukh kolostorerődjébe, hogy
felvételt nyerjenek a Rend lovagjelöltjeiként. Akármilyen kellemes fantáziaképek is sodródtak az
elméjében, a sötétség mindig visszarántotta a Rendben töltött első napjához.
Tél közepe volt, az egyetlen időpont, amikor a Rend toborzott, és gyermekek százai érkeztek
az erődhöz, kétségbeesetten remélve, hogy a maroknyi kiválasztott között lehetnek, akik
elindulnak a lovaggá válás útján.
A kiválasztás rítusa ugyanúgy zajlott mindannyiuk számára.
A kapuknál strázsáló őrök azt mondták valamennyi aspiránsnak, hogy egyetlen módon
kerülhetnek be a Rend soraiba, hogy kiképezzék őket. Túl kell élniük egy éjszakát az erőd kapui
előtt a következő hajnalhasadtáig. Ez idő alatt végig ugyanazon a helyen kellett állniuk. Nem
ehettek vagy alhattak, nem ülhettek le vagy pihenhettek másképp. Mi több, mindannyiuknak át
kellett adniuk a kabátjaikat és a csizmáikat.
Havazott azon a napon, amikor Zahariel próbára tétetett, és a hó vastagon megült a falakon és
az erdőszéli fák ágain, ünnepélyes hangulatot kölcsönözve az eseménynek.
Nemiel mellette állt; mindketten úgy döntöttek, hogy lovagok lesznek, feltételezve, hogy
mindketten kiállják a próbát, és méltónak találtatnak.
A hó vastag rétegben belepte a talajt, mire a próba elkezdődött, és a havazás folytatódott a nap
további részében, mígnem a hó egészen térdmagasságig ért. Noha az erdő több száz méternyire
volt az erőd falaitól, úgy tűnt, a fák vonala mögötti sötétség kinyúlt a kísérteties mélységből,
mintha élne, selymes ölelésébe borítva őket, akár egy nemkívánt szerető.
Miközben álmodott, Zahariel álmában megfordult; a képzeletbeli hidegtől vacogott a priccsén.
Rájött, hogy csak álmot lát, de a felismerés nem tette lehetővé, hogy kitörjön abból, ami ezután
következett. A végtagjai annyira elzsibbadtak, hogy biztos volt benne, az ujjai és lábujjai le
fognak fagyni, és tudta, hogy reggel, a sötétség elmúltával fel fog kelni, és ellenőrizni fogja,
hogy a rémálom nem fordult-e valóságba.
A próba során az őrök mindent megtettek, ami a hatalmukban állt, hogy még nehezebbé
tegyék a megpróbáltatást. Fel-alá járkáltak a nyomorult, mezítlábas kölykök között, s felváltva
osztottak kegyetlenséget és kedvességet, hogy megpróbálják megtörni őket.
Az egyik őr gennyagyú mamlasznak hívta Zaharielt, amiért egyáltalán megfordult a fejében,
hogy méltó lehet a Rendhez való csatlakozásra. Egy másik próbálta megkísérteni a fiút azzal,
hogy takarót és meleg ételt ajánlott neki, ha feladja az ambícióit, és otthagyja a próbát.
Zahariel most megint látta az őr arcát, ahogy levigyorog rá, és így szól: – Gyere be, kölyök,
semmi szükség rá, hogy idekinn álldogálj, fagyoskodva. Amúgy sem jutnál be soha a Rendbe.
Mindenki tudja, hogy nincs meg benned, ami kell. Te is tudod. Átlátok rajtad. Gyere be. Nem
akarsz te többé kinn lenni, ha eljön az éjszaka. Raptorok, medvék és oroszlánok – sokféle
ragadozó téved az erőd falaihoz éjjelente. És nincs semmi, amit szívesebben látnának, mint egy
fiút álldogálni a nyílt terepen, ínyükre való falat leszel.
Idáig a rémálom hasonló eseményeket követett, a memória ösvényein lépkedett, de egy ponttól
sosem volt ugyanaz, őrületté torzult, olyan dolgokká, amelyekről emlékei sem maradtak:
olyasmikké, amelyekről azt kívánta, bárcsak olyan könnyedén ki tudná törölni őket az elméjéből,
ahogyan a kellemes álmai szoktak semmivé foszlani.
Ebben a változatban Zahariel egy szőke fiú mellett állt, akit még sosem látott: sem a
rémálmaiban, sem a valóságban. A fiú szálfaegyenesen állt, és olyan testtartással, mint aki tudja,
hogy a leghatalmasabb hősök egyikévé fog cseperedni.
Egy varacskos arcú őr, akinek kegyetlen, narancssárga pillantása volt, odahajolt a fiúhoz.
– Nem kell végigcsinálnod a próbát – mondta az őr. – A nyomás alatt mutatott büszkeséged és
bátorságod felkeltette a Rend nagymesterének figyelmét. A sorsodról már döntöttek. Még a
bolond is láthatja, hogy megvan benned az, ami kell ahhoz, hogy kiválasztott légy.
Zahariel kiáltani akart, hogy figyelmeztesse a fiút, ne higgye el a hazugságokat, amiket hall,
de ez volt az, amit a fiú hallani akart. Meglebbentette előtte mindannak az ígéretét, amire valaha
is vágyott.
A fiú arca felderült a hírre, hogy felvették, a szemei felragyogtak a gondolatra, hogy elérhet
mindent, amire áhítozott.
Azt gondolva, hogy a próba véget ért, a fiú kimerülten térdre rogyott és előrehajolt, hogy
megcsókolja a hófedte földet.
Az őr gúnyos kacajára a fiú azonnal felkapta a fejét, és Zahariel látta, ahogy az arcán feldereng
önnön butaságának felismerése.
– Ostoba fiú! – kiáltott fel az őr. – Azt hiszed, csak mert valaki azt mondja neked, hogy
különleges vagy, az már igaz is? Nem vagy más, csak egy játékszer, akivel elszórakozhatunk!
A fiú kieresztett egy szívbemarkolóan elgyötört üvöltést, és Zahariel küzdött, hogy a tekintetét
folyamatosan előreszegezze, ahogy a fiút az erdőszélre vonszolták; kivörösödött szemei tágra
nyíltak, sápadt arca hitetlenkedő, döbbent arckifejezést tükrözött.
A fiú kiáltásai eltompultak, ahogy belökdösték a sötét erdőbe, ahol a gyökerek és
futónövények kusza szövevénye egyre beljebb és beljebb vonta a fojtogató vegetációba. Noha a
fiú fájdalmas sikolyai egyre inkább elhalkultak, Zahariel még sokkal az után is hallotta
visszahangozni az elképzelhetetlen kín hangjait, hogy a gazdájukat elragadta a sötétség.
Zahariel megpróbálta kizárni elméjéből a fiú fájdalmát, miközben az idő egyre hidegebb lett,
és az Aldurukh kapui előtt álldogáló pályázók száma megcsappant, ahogy egyes fiúk úgy
döntöttek, jobb a kudarc szégyenét viselni, mint még egy másodperccel tovább szembenézni a
megpróbáltatással.
Egyesek kérlelték az őröket, menedékért könyörögtek az erőd falain belül, és azért, hogy
visszakapják a kabátjukat és a csizmáikat. Mások egyszerűen összeestek a hidegtől és az
éhségtől, aztán – ki tudja hova – elvitték őket.
Napnyugtára csupán a fiúk kétharmada maradt. Később, ahogy leszállt a sötétség, az őrök
visszahúzódtak a posztjaikra az erődön belül, magukra hagyva a fiúkat, hogy egyedül tartsanak
ki az éjszaka hosszú óráiban.
Az éjszaka volt a legrosszabb. Zahariel hánykolódott, ahogy álombéli önmaga vacogott a
komor sötétségben; a fogai olyan erővel koccantak össze, hogy attól tartott, eltörnek. Tökéletes
csönd honolt, a fiú erdőből kiszűrődő kiáltásai elhaltak, és az őrök gúnyolódása és kötekedése
véget ért.
Az éjszaka közeledtével a csend és a képzelőerő sokkal eredményesebbnek bizonyult a fiúk
halálra rémítésében, mint amire az őrök valaha is képesek lettek volna. A félelem magvait már
elhintette az erőd körül ólálkodó ragadozók említése, és az éjszaka mozdulatlan csendjében ezek
a magvak gyökeret vertek és szárba szökkentek valamennyi fiú elméjében.
Az éjszakában van valami, ami örökre szól, gondolta Zahariel.
 Mindig is létezett, és mindig is létezni fog. Az ember suta próbálkozásai, hogy világosságot
vigyen a galaxisba, hiábavalóak voltak, és eleve kudarcra ítéltettek. Csak homályosan érzékelte a
fogalom furcsaságát, ahogy megformálódott az elméjében, olyan gondolatokat és szavakat
kifejezve, amiket nem is ismert, de amelyekről tudta, hogy megdöbbentően igazak.
Ezután a hangok voltak azok, amelyektől Zahariel a leginkább megrémült. Az éjszakai erdő
zajai, amelyeket több mint ezerszer hallott már azelőtt, most sokkal hangosabbak és ijesztőbbek
voltak, mint bármi, amit valaha hallott. Időnként meg mert volna esküdni, hogy raptorok,
medvék, vagy akár a hírhedt calibani oroszlán hangjait hallja.
Az ágak roppanása, a levelek zörgő recsegése, minden kiáltás és füttyszó az éjszakában: ezek
a zajok mind megteltek fenyegetéssel. A halál ólálkodott körülötte, el akart futni, és fel akarta
adni a próbát. Vissza akart menni a falujába, ahol született, a barátaihoz és a családjához, az
anyja megnyugtató szavaihoz és szívének melegségéhez. Nem akart már bekerülni a Rendbe. Le
akart mondani a lovagi ambícióiról.
Hétéves volt, és haza akart menni.
Amilyen borzalmasaknak és földöntúliaknak hatottak a zajok, a megpróbáltatás legrosszabb
részei, a rémálmának leggyűlöletesebb találmányai mégis azok a suttogó hangok voltak.
A morranások és ágreccsenések között milliónyi mormogó hang szűrődött ki az erdőből,
mintha valami összeesküvés láthatatlan tagjait hallaná. Hogy más is hallotta-e őket, Zahariel nem
tudta, mert senki más nem reagált a suttogásra a fejében, ami hatalomról, húsról és
halhatatlanságról mesélt neki.
Mind az övé lehet, ha otthagyja a kapu hólepte előterét, és besétál az erdőbe. Az őrök jelenléte
nélkül Zahariel úgy érezte, elfordíthatja a fejét, és odapillanthat a kusza, vadszőlő fojtogatta
erdőszélre.
Bár a Caliban nagy részét erdőség borította, és az egész életét magas fák és hajladozó, zöld
lomb közelében töltötte, ez az erdő nem hasonlított semmihez, amit eddig látott. A fák törzsei
foszlottak voltak és zöldek, a kérgük rothadt és fertőzött. A legfeketébb éjszakánál is nagyobb
sötétség lappangott közöttük, s bár a hangok azt ígérték, hogy minden rendben lesz, ha az erdőbe
lép, ő tudta, hogy elképzelhetetlen borzalmak és felfoghatatlan rémálmok lakoznak kísértetjárta
ágai között.
Bármennyire is nevetségesnek tűnt Zahariel számára, biztos volt benne, hogy ez az álom
alkotta erdő nem természetes képződmény, annyira természetellenes, hogy az anyagi világon
kívül létezik, annak látomásai és rémálmai formálták, s vágyai és félelmei bolygatták fel.
Ami a mélyén rejtőzött, az túlmutatott a félelmen és értelmen, téboly és elemi erő forrongott és
bömbölt együtt az emberek hullámzó árjával és az ő szörnyű létezésükkel.
És mégis…
Minden sötét, kifacsarodott, rettenetes hatalma ellenére – tagadhatatlanul vonzotta.
A hatalmat, bármi legyen is a forrása, lehetne uralni, nem igaz?
Az elemi energiákat igába lehetne hajtani, hogy azt szolgálják, aki elég erős akaratú, hogy
uralja az összetett sokaságukat.
Ilyen hatalommal határtalanul sok dolgot lehetne elérni. Kipusztíthatnák a hatalmas bestiákat,
és térdre kényszeríthetnék a többi lovagrendet. Az egész Caliban a Rend birtokává válna, és
mindenki engedelmeskedne az urainak, vagy meghalna a szörnyű, fekete halálangyalainak kardja
által.
Elmosolyodott, ahogy a csatatéren megszerzett dicsőségre gondolt. Elképzelte a mészárlást és
a dőzsölést, ami követné, a lakomázó dögevő madarakat és férgeket, és az ugrabugráló
futóbolondokat, akik boldogan élnek egy világ romjai közt.
Zahariel felkiáltott; a látomás elhalványult előtte, és meghallotta a hangok valódi természetét:
a suttogást a félhomályban, a célozgató hangsúlyt, a kísérteties nevetést és a féltékeny viperákat,
amelyek a látomásában megrepesztették a sírboltját, és tekergő testük megformázta a sírfeliratait.
A fák sötét birodalmának kísértői még lelepleződve sem hagyták békén, hízelgésükkel tovább
zaklatták a fiút az éjszaka során, mígnem a lábai készen álltak rá, hogy önként sétáljon be a
sötétség kárhozatába.
Végül, ahogy mindig, Nemiel tartotta vissza, nem szavakkal vagy tettekkel, egyszerűen csak
azzal, hogy ott volt.
Nemiel mellette volt végig a rémálom során, ahogy akkor, azon a hideg, félelmetes éjszakán.
A legjobb barátja hajlíthatatlanul és megtörhetetlenül állt mellette, soha nem ingott meg, és soha
nem félt.
Bátorságot merítve az unokatestvére példájából, Zahariel úgy érezte, új erő töltötte el, és tudta,
hogy a Nemiellel való testvériségük ereje nélkül elbukott volna a belső harcában. Fivérének
jelenlétéből annyi erőhöz jutott, hogy nem volt hajlandó meghajolni a félelmei előtt. Nem adta
fel.
Végigcsinálta az éjszakát – az oldalán Nemiellel.
Ahogy a visszatérő álom utat engedett az emlékezetnek, a nap felemelkedett az erdő fáinak
lombja fölé, és a sötét suttogás visszahúzódott. Csak egy tucatnyi fiú maradt állva Aldurukh
kapui előtt, és Zahariel elernyedt az ágyában, ahogy a valóság ismerős mintázata a helyére
kerülve megismétlődött.
A reménykedő fiúk közül sokan elbuktak a próbán az éjszaka során, és könyörögtek az
őröknek, hogy engedjék be őket. Hogy valamelyikük is hallotta-e ugyanazokat a hangokat, mint
ő, és bemerészkedtek-e az erdőbe, nem tudta, és ahogy a nap első sugarai reszkető testükre
vetültek, Zahariel megpillantott egy zord, vaskos felépítésű alakot, amint kilépett az erőd
kapuján, és feléjük masírozott. Egy csuklyás, fehér karinget viselt a fényes fekete páncélja felett,
és egy göcsörtös fabotot tartott az oldala mellett.
– Én Ramiel mester vagyok – mondta az alak, mikor a pályázók elé ért. Hátrahúzta a
csuklyáját, egy férfi viharvert arcát fedve fel, aki már jócskán az ötvenes éveiben járt. – Az a
megtiszteltetés ért, hogy a Rend egyik tanítómestere lehetek. – Felemelte a botot, és leírt vele
egy széles körívet, végigmutatva az előtte álló, tucatnyi vacogó fiún.
– Ti lesztek a tanítványaim. Kiálltátok a számotokra rendelt próbát, és ez jó. De tudnotok kell,
hogy ez több volt mint próba. Egyben az első leckétek is. Egy percen belül belépünk
Aldurukhba, ahol forró ételt, és száraz, meleg ruhát kaptok. Mielőtt ezt megtesszük, azt akarom,
hogy gondolkozzatok el valamin egy pillanatra. Kinn álltatok a hóban az erőd előtt több mint
húsz órán keresztül. Kibírtátok a hideget, éhséget és a viszontagságokat, nem is beszélve az
egyebekről. És még mindig itt vagytok. Kiálltátok a próbát, és kibírtátok mindezt, míg mások
elbuktak. A kérdés, amit felteszek nektek, egyszerű. Miért? Majd’ kétszáz fiú gyűlt itt össze.
Miért ti tucatnyian teljesítettétek a feladatot, és miért nem a többiek?
Ramiel mester egyik fiúról a másikra nézett, várva, hátha valamelyikük megfelel a kérdésre.
Végül, mikor látta, hogy egyikük sem fog választ adni, megtette ő helyettük.
– Azért, mert az elmétek erősebb – mondta nekik Ramiel mester. – Az embert kiképezhetik a
gyilkolás módjaira, megtanulhatja, hogyan használjon kést és más fegyvereket, de ezek a dolgok
mit sem számítanak, ha az akarata gyenge. Az embernek az elme erejére van szüksége ahhoz,
hogy a hatalmas bestiákra vadászhasson. Erőre van szükség, hogy elviseljük a hideget és az
éhséget, hogy szembenézzünk a félelemmel, és ne törjünk meg előtte. Mindig emlékezzetek,
hogy egy lovag elméje és akarata ugyanolyan részei a fegyverzetének, mint a kardja és a
pisztolya. Meg foglak tanítani benneteket, hogyan fejlesszétek ezeket, de rajtatok áll, hogy
ezeknek a leckéknek lesz-e foganatja. Végső soron az, hogy sikerrel jártok vagy elbuktok, a ti
szívetek mélyén dől majd el. Az elme ereje, bátorsága és akarata kell ahhoz, hogy az ember
lovaggá váljon.
– Tessék, megvolt az első órátok – mondta végül Ramiel mester komoran, tekintetével
végigpásztázta az új jövevényeket, mintha csak egyenesen belelátna a lelkükbe. – Most
menjetek, és egyetek.
Miután kiadták a parancsot, Zahariel elméje elkezdett felemelkedni a tudatalattija mélyéről az
ébredés felé, miközben folyamatosan egy távoli harang zúgását hallotta, és érezte, ahogy kemény
kezek rázzák a testét.
Az alvástól összeragadt szemei kipattantak, de a látása még homályos volt. Egy arc úszott a
látóterébe a feje fölött, és eltartott egy ideig, amíg felismerte benne az unokatestvérét az után az
éretlen kölyök után, aki mellette állt az álmában.
– Nemiel? – kérdezte álomittas hangon.
– Ki más lenne?
– Mit csinálsz? Hány óra van?
– Korán van – felelte Nemiel. – Kelj fel gyorsan!
– Miért? – tiltakozott Zahariel. – Mi történik?
Nemiel sóhajtott, és Zahariel körülnézett a puritánul berendezett laktanyájukban, ahol a
jelöltek sietve öltözködtek; az arcukon izgatott vigyor ült, félelemnek nyoma sem volt.
– Mi történik? – visszhangozta Nemiel. – Vadászni megyünk, ez történik!
– Vadászni?
– Bezony! – kiáltotta Nemiel. – Amadis testvér vadászatra vezeti a frátriánkat!
®​
ZAHARIEL ISMÉT ÉREZTE az izgatottságnak és a félelemnek azt az ismerős keverékét, ahogy a
fekete paripán belovagolt a fák között az erdő sötétjébe. Megborzongott, amint az álmának
részletei ismét felötlöttek a fejében, és ő feszülten hallgatózott a sikoltozás vagy suttogás
legapróbb foszlányai után, amelyek álmának legújabb epizódjában megpróbálták az orránál
fogva vezetni.
Nem hallott semmit, de társainak izgatott fecsegése az erdő legharsányabb kiáltásait
leszámítva mindent túlharsogott. Zahariel Nemiel mellett lovagolt, kuzinjának nyílt arcát és sötét
haját félig elfedte a sisakja, de az izgatottsága ragadósnak bizonyult.
Zaharielt választották a csoport vezetőjének, és kilenc jelölt lovagolt mögötte, valamennyien a
Caliban fekete lovainak hátán. Az összes más színű hátas származási vonala kihalt már rég, és a
Rend lovasmesterei csak sötét árnyalatú lovakat tenyészthettek.
Akárcsak a lovasaik, minden ló fiatal volt, és még sokat kellett tanulniuk, hogy a híres
Hollószárny lovasság hátasaivá váljanak. A Hollószárny lovagjai a sereg élén nyargaltak, mint a
villámháború és a gyors támadások régóta alkalmazott, hatékony és merész hősei; a vadon urai
voltak.
Hónapokon keresztül képesek voltak egyedül életben maradni a Caliban halált hozó erdeiben;
viselőjük alakját elfedő, matt fekete páncélba és szárnyas sisakba öltözött hősök voltak.
A Hollószárny tagjának lenni magányos életet jelentett, de egyúttal lélegzetelállítóan
izgalmasat és dicsőségeset is.
 Öt másik, tíztagú csoport volt még a hajtók között, lépcsőzetes V alakban széthúzódva az
erdőben, Amadis testvér lovagolt fel-alá közöttük, mint mentoruk és megfigyelőjük.
Kilométerekre voltak a Rend kolostorerődjétől, és az izgalom, amit az erdei lovaglás keltett
benne, ilyen távol otthonról, majdnem elnyomta annak a hideg csomónak az érzését, ami a
rettegéstől Zahariel gyomrába költözött.
– Gondolod, hogy tényleg találunk egy bestiát? – kérdezte Attias Zahariel jobbján. – Úgy
értem, az erdőnek ez a része tiszta, nem igaz?
– Semmit sem fogunk találni, ha folyamatosan jártatod a szádat! – csattant fel Nemiel. –
Esküdni mernék rá, hogy még odahaza, Aldurukhban is hallanak téged!
Attias összerezzent Nemiel durva hangnemétől, és Zahariel egy kurta pillantást lövellt kuzinja
felé. Nemiel a megbánás legkisebb jele nélkül vonta meg a vállát, és előrelovagolt.
– Ne is figyelj rá, Attias – mondta Zahariel. – Hiányzik neki az ágya, ez minden.
Attias bólintott és elmosolyodott, a veleszületett optimizmusának köszönhetően jóindulatúan
fátylat borított az incidensre.
A fiú fiatalabb volt Zaharielnél, és ő azóta ismerte, mióta hétévesen csatlakozott a Rendhez.
Zahariel nem tudta pontosan megmondani, miért vette a szárnyai alá, de segített Attiasnak
alkalmazkodni a jelöltek szigorú és embert próbáló életéhez, talán mert valamelyest önmagát
látta a fiúban.
Attias első évei a Rend falai között nehezen teltek volna Zahariel útmutatása nélkül,
kétségtelenül elbukott volna az első hetekben, és megszégyenülve küldték volna haza. Így
azonban úgy alakult, hogy a fiú kitartott, és dicséretre méltó jelölt lett belőle.
Nemiel sosem kedvelte meg Attiast, aki kegyetlen tréfáinak és megvető gúnyolódásának
gyakori célpontja lett. Mindez egyfajta ellentét kimondatlan forrásává vált az unokatestvérek
között, mert Nemiel úgy gondolta, minden jelöltnek a maga érdemei szerint kellene sikerrel
járnia vagy elbuknia, nem aszerint, hogy ki segít neki; Zahariel viszont úgy tartotta, minden
jelöltnek kötelessége, hogy segítse valamennyi fivérét.
– Hatalmas megtiszteltetés, hogy Amadis testvér most vadászatra vezet minket, nem igaz?
– Valóban az, Attias – válaszolta Zahariel. – Nem gyakori, hogy egy ilyen tapasztalt lovagtól
tanulhatunk. Ha beszél, figyelned kell arra, amit mond.
– Úgy lesz – ígérte Attias.
A csoportjuk egy másik tagja lovagolt melléjük, és feltolta a sisakja vizorját, hogy szót
válthasson velük. A sisakok, amelyeket a jelöltek használtak, a Rend kiselejtezett darabjai voltak,
és csak a csoportok vezetői dicsekedhettek saját, működő kommunikációs rendszerrel.
Zahariel sisakja lehetővé tette, hogy kommunikáljon a többi csoport vezetőjével és Amadis
testvérrel, de a csoporttársainak fel kellett tolnia a vizort ahhoz, hogy a többiek hallják őket.
A mellette haladó lovas Eliath volt, Nemiel barátja és társa a kötözködésben. Eliath magasabb
és termetesebb volt bármely másik jelöltnél, teste alig fért bele bármilyen páncélruhába. Bár az
izmai még fiatalosan puhák voltak, csodálatos erővel és óriási kitartással bírt. Bár amennyire
kiemelkedett erejét tekintve, annyira el is maradt fürgeségben társai mögött.
Eliath és Zahariel sosem értettek egyet, a fiú túlságosan gyakran fogadta el Nemiel
véleményét, amikor kialakította a viselkedését a többi jelölttel szemben.
– Elhoztad a jegyzetfüzetedet, Attias? – kérdezte Eliath.
– Igen – felelte Attias. – Itt van a táskámban, miért?
– Mert ha találunk egy bestiát, lejegyezheted, hogyan fogom kibelezni. Még jól jöhet, ha
egyszer nélkülünk találkozol eggyel.
 Attias nemtetszését egyedül csak az ajka elvékonyodása jelezte, de Zahariel tudta, hogy ezt a
sértést valamelyest megérdemelte. A fiatalabb fiú állandóan magával hurcolta a jegyzetfüzetet, és
leírt mindent, amit az idősebb jelöltek és lovagok mondtak, akár helyénvaló volt, akár nem. A
láda Attias ágyának végénél tömve volt ilyen jegyzetfüzetekkel, melyek lapjait megtöltötte
jellegzetes, sűrű betűivel. A fiú minden este takarodó előtt egész részeket memorizált az
összefüggéstelen megjegyzésekből, mintha passzusok lettek volna a Verbatimból.
– Talán majd én írom a sírfeliratodat – válaszolta Attias. – Ha találunk egy szörnyet, biztos,
hogy a legkövérebbet szemeli ki először.
– Nem vagyok kövér – tiltakozott Eliath. – Csak vastag csontú.
– Elég, ti ketten! – csattant fel Zahariel, bár örömmel látta, hogy Attias kiáll magáért, és Eliath
végre leszáll a magas lóról. – A vadászatra gyakorolunk, és biztos vagyok benne, hogy Amadis
testvér nem tekinti a gyakorlat részének egymás piszkálását!
– Igaz, Zahariel – szólalt meg egy derűs hang Zahariel sisakjában –, de nem árt egy kis
versengést szítani a csoportban.
Egyetlen másik jelölt sem hallotta a megjegyzést, de Zahariel elmosolyodott Amadis testvér
hangja hallatán, tudva, hogy az idős lovag hallotta a szóváltást a társai között.
– Az egészséges rivalizálás segít, hogy kitűnjünk mindenben, de nem hagyhatjuk, hogy
elharapózzon – folytatta Amadis. – Jól kezelted a helyzetet, Zahariel. Hagyd, hogy jelen legyen a
versengés, de ne engedd, hogy rombolóvá váljon.
A zárt kommunikációs rendszeren keresztül Zahariel nyugtázta a dicséretet. – Köszönöm,
Testvér.
– Nem szükséges köszönetet mondanod, most menj, és tarts rendet!
Zahariel elmosolyodott, és úgy érezte, meleg ragyogás öleli körül hősének dicsérete nyomán.
A gondolat, hogy egy akkora harcos, mint Amadis, tudta a nevét, megtiszteltetés volt a számára,
és gyorsabb tempóra sarkallta a lovát, ahogy kezdte érezni a parancsnokság felelősségét.
– Zárjátok az alakzatot! – mondta, ahogy a jelöltek csoportja elé vágtatott, és felvette a vezető
pozíciót a nyíl alakzat elején. – Mostantól rend legyen! Tekintsétek ezt ellenséges területnek!
A hangja teljes meggyőződéssel csengett, amely társainak egyetértéséből táplálkozott;
egyetlen szónyi elégedetlenkedés nélkül, olajozott mozdulatokkal vették fel a pozíciójukat.
Nemiel mögötte foglalta el a helyét a bal oldalon, míg egy másik, Pallian nevű jelölt sorolt mögé
az ellenkezőn.
Eliath és Attias a formáció ellentétes oldalaira húzódtak, és Zahariel megfordult a nyeregben,
hogy meggyőződjön róla, az egységének tagjai pozícióba álltak mögötte.
Elégedetten a látvánnyal, visszafordult, hogy figyelmét az előttük elterülő talajra koncentrálja.
A vastag fatörzsek és a sűrű levélzet festményszerű megjelenést kölcsönzött az erdőnek, melyet
árnyak és fénypászmák alkottak. Avar borította a földet, és a félhomályban bomló növényi
anyagok dohos, romlott húsra emlékeztető szagot árasztottak.
A talajt sziklák borították, de a Hollószárny lovai megtalálták az utat a kőtömbök és a kidőlt
fatörzsek között.
Furcsa zajok hallatszottak a fák között, de Zahariel az erdőben nőtt fel, és hagyta, hogy a
megbolygatott aljnövényzet zaja átsuhanjon a tudatán, szétválogatva a Caliban vadvilágának
különféle hangjait a veszélyes és veszélytelen kategóriákba.
A hatalmas bestiák legtöbbjét kipusztította az Oroszlán hadjárata, de még mindig többféle
halálos ragadozó létezett, még ha távol is az efféle helyektől. Kevésbé veszélyes szörnyek
továbbra is ólálkodtak, láthatatlanul és hallhatatlanul a világ erdeinek minden szegletében, de
ezek ritkán támadtak meg egy csapatnyi harcost; többnyire rálopakodtak, és lesből megtámadták
magányos áldozataikat, amint azok a fallal körülvett városok biztonságától távol utaztak.
A madarak huhogása, károgása és kiáltozásai közepette Zahariel hallotta az erdő csattogó,
nyikorgó zajait, a magas ágak között süvítő szél fütyülését, és a paták alatt összeroppanó ágak
reccsenését.
Csendesen haladni az erdőben gyakorlatilag lehetetlen volt bárki számára a Hollószárnyat
leszámítva, de Zahariel mégis azt kívánta, bárcsak képesek lennének hangtalanul lovagolni.
Ugyan a Caliban legveszélyesebb ragadozói nagyrészt elpusztultak, nem létezett olyan bestia,
amelyet könnyű lett volna legyőzni, még ennyi emberrel sem.
Úgy tűnt, órák óta lovagolnak már úgy, hogy nyomát sem látták a napnak a lombok mögött;
nehéz volt megítélni az idő múlását. Csak a lombozaton átszűrődő fénypászmák szögeinek
változása adott bármi támpontot afelől, hogy mióta lehetnek úton.
Zahariel kommunikálni akart a lovasok többi csoportjával, de nem akarta, hogy idegesnek
tűnjön, vagy úgy érezhessék, hogy nem biztos az útvonalban, amit választott. Ezzel a hajtással
azt gyakorolták, mintha egyedül indulnának vadászni egy napon, és az a gondolat, hogy nem
tudja, hova tart, olyasvalami volt, amit nem akart számba venni.
Az erdőn átvezető ösvényeket jól kitaposták a számtalan gyakorlat alatt, de olyan sok akadt
belőlük, hogy majdnem lehetetlen volt megállapítani, melyik vezetett a végcéljukhoz. Ő és
Nemiel áttanulmányozták a térképet indulás előtt, és az útvonaluk elég egyszerűnek tűnt a
kolostor zárt falai között. Azonban kinn, a rengetegben már egészen másképp festett a dolog.
Majdnem biztos volt benne, hogy hol van, és hogy az ösvénynek hová kellene vezetnie őket,
de ezt lehetetlen volt megmondani addig, amíg el nem érnek az útjuk végére. Zahariel remélte,
hogy Amadis testvér a közelben van, és figyeli, hogyan vezeti a társait.
A gondolatainak folyama félbeszakadt, ahogy az alacsonyan lógó ágak között belovagoltak
egy árnyas tisztásra, és a sisakjának súrlódó levelek hangja meglepően hangosnak tűnt az erdő
csendjében.
Hiába villant az eszébe a gondolat, hogy az erdő gyanúsan csendes, már túl késő volt.
Valami sötét, pikkelyes testű, hüllőszerű, szárnyas alak zuhant le a fák ágai közül.
Kardszerű karmok villantak, és az egységének egyik tagja már halott is volt: őt és hátasát is
kettészakította a vad támadás.
Vér fröccsent, és kiáltások visszhangzottak a tisztáson. Zahariel előrántotta a pisztolyát, ahogy
a szörny újra lecsapott. Még egy jelölt lelte halálát, a páncélja szétnyílt, és zsigerek lógtak a
hasán támadt rettentő sebből. A lovak ordítva nyerítettek, a vér szaga megőrjítette őket, és a
jelölteknek már azért is küzdeniük kellett, hogy irányítani tudják eszüket vesztett hátasaikat.
Rémület és harag értelmetlen kiáltásai töltötték be a tisztást. Zahariel a bestia felé fordította a
lovát. A szörny még a hátasaiknál is nagyobbnak tűnt, és úgy vonaglott, mintha milliónyi kígyó
tekeregne a csillogó bőre alatt. Tüskés feje egy hosszú, kígyószerű nyak végén ült, megnyúlt,
keskeny csőrében fűrészszerűen sorakoztak pengeéles fogai. Hártyás és áttetsző szárnyait
szaruszerű páncél szegélyezte, amely hosszú, éles karmokban végződött.
Zahariel soha nem látott még ilyesmit azelőtt, és a lény szörnyű külseje okozta pillanatnyi
döbbenet majdnem az életébe került.
A bestia szárnyai úgy hasítottak a levegőbe, mintha fel akarna emelkedni, és az egyik éles
horog mély barázdát szántott Zahariel mellvértjébe, letaszítva őt rémülten nyihogó hátasa
nyergéből.
A fiú nagy erővel a földnek csapódott, miközben meghallott egy újabb fájdalmas sikolyt.
Küszködve próbált feltápászkodni, esetlenül mozgott a páncéljában. A földre esett pisztolyáért
nyúlt, amikor egy széles árnyék borult fölé, és ő elfordította a fejét, ahogy a rikácsoló, hüllőszerű
madár fölé tornyosult, csőrét szélesre tárva, készen arra, hogy kettőbe harapja.
 NÉGY
ZAHARIEL OLDALRA VETETTE magát, ahogy a bestia csőre lesújtott. A hátára fordult, és előhúzta a
pisztolyát. Három lövés dörrent a csőből elővillanó fények kíséretében, és Zaharielt rövid időre
elvakította a sorozatos felvillanás. A zaj fülsiketítő volt, sisakja csak enyhén tompította a
hangokat. A hátán kúszott távolabb a fenevadtól, minden másodpercben arra számítva, hogy ez
lesz az élete utolsó másodperce.
Még több lövést hallott, és ahogy látása kitisztult, megpillantotta Nemielt, amint egy fa mögött
guggol, és töltényeket pumpál a pisztolyából a fenevadba, miközben az széttépi Zahariel lovának
maradékát.
Olvadt viaszhoz hasonló vér szivárgott a bestia mellkasán nyílt három, formás lyukból, de
hogy valódi kényelmetlenséget is okoztak-e a dögnek, azt Zahariel nem tudta megmondani,
mivel a lény ugyanolyan vadul bömbölt és küzdött, mint mikor először rájuk támadt.
A fenevad szárnya kivágódott, széthasítva a fa törzsét, amelyet Nemiel fedezékként használt,
és kuzinja mellkasának csapódott. Nemiel a földre esett, mellvértje beroppant, de nem nyílt szét,
mivel a fával való ütközés elvette a szörnyeteg csapásának erejét.
Zahariel talpra vergődött és látta, amint szétszóródott egységének még életben lévő tagjai
pánikba esnek a bestia láttán. Eliath a hátasa alá szorult, a ló oldala a nyakától a faráig
széthasadt; Attias pedig megkövülten ült a tisztás szélén. A fiatal fiú lova dermedten állt, füleit
szorosan a fejére simítva, szemei tágra nyíltak a rémülettől; ló és lovasa lába is földbe
gyökerezett.
A szörnyeteg Attias felé fordult, huhogó üvöltést hallatott, széttárta a szárnyait és
megfeszítette az izmait, ahogy felkészült a támadásra.
– Hé! – kiáltotta Zahariel, kilépve a fák fedezékéből, karjait a feje felett lengetve. – Itt vagyok,
ide!
A bestia feje elfordult kígyózó nyakán, vértajtékos pofáját nagyra tárta, és fekete, lélektelen
szemeit ráfüggesztette. Zahariel előhúzta a kardját, és fegyvere hegyét a nyáladzó szörnyeteg felé
fordította.
– Hé, randaság! – kiáltotta. – Ha őt akarod, előbb velem kell elbánnod!
Fogalma sem volt, hogy a szörny értette-e, amit mondott, vagy sem, de ahhoz kétség sem fért,
hogy egy ösztönös, állati szinten felfogta a Zahariel viselkedésében tükröződő kihívást.
Meg sem várva a választ, Zahariel tüzet nyitott. A pisztoly megugrott a kezében, és sűrű,
iszamós, fehér vér nedves robbanásai törtek elő a szörnyeteg mellkasából. A szörny felüvöltött, a
fiú felé lendült, fejével kardpengeként döfött előre.
Zahariel oldalra ugrott, a csőr éle elvágódott mellette, egy tenyérnyi távolságon múlt csak,
hogy nem nyársalta fel. Majd sebesebben, mint azt Zahariel lehetségesnek tartotta, a fenevad feje
elfordult a levegőben, és dörgedelmes ütést mért Zahariel csípője alá.
A fiú átrepült a tisztás felett, és egy fának csapódott, tüdejéből kipréselődött a levegő, és
fegyverei bukfencezve hullottak ki a kezéből.
Rémült kiáltások és üvöltések hallatszottak Zahariel körül, és ő a fejét rázva próbálta ismét
összeszedni magát. Hallotta egységének riadt sikolyait, és vért köpött, ahogy hátát a bűzlő
földnek vetve, felemelte a fejét.
Noha látása szörnyen elhomályosult, látta, hogy Eliath végre kirángatta magát halott hátasa
alól, Nemiel pedig feltápászkodott a bestia csapása után, és egy másik fa mögé vonszolta magát.
Attias végre lerázta magáról a dermedt bénultságot, és belovagolt a fák közé, a szörnyeteg pedig
a fiú és a ló jelentette ízletes falatok után dübörgött.
Zahariel a mellette álló fába kapaszkodva talpra küzdötte magát, miközben harsogva égő
fájdalmat érzett kifordult lábában. Keresni kezdte a földön szétszóródott fegyvereit, s végül
megpillantotta a kardlapon megcsillanó napfényt az avarban. A pisztolyát nem találta sehol, de
nem volt ideje megkeresni.
Az arca görcsbe rándult a fájdalomtól, ahogy felkapta a kardját, és a tisztás felé indult,
miközben a fenevad feje a fák közé vágódott, és kettéharapta Attias lovát. A fiú éppen a
szörnyeteg csapása előtt vetette ki magát a nyeregből, és tompa puffanással landolt egy kidőlt fa
törzsén, átgurult rajta, és a túloldalán zuhant a földre.
Zahariel páncélja sziszegett, ahogy a szerkezetében keletkezett rések miatt kezdett
összeomlani a pneumatikus rendszere, a védelmi rendszereinek mechanikái kattogtak, és
egyesével felmondták a szolgálatot. A páncél teljes súlya kezdett ránehezedni, és az arca
elfintorodott a kíntól, ahogy a vértlemezek ránehezedtek sérült lábára.
– Szétszóródni! – kiáltotta Zahariel. – Gyerünk a fák közé, és szétszóródni! Ne maradjatok
együtt!
Még több fegyver dördült, és Zahariel látta, ahogy Pallian előrerohan, hogy visszarángassa
Attiast a fák közé. A fenevad átugrott a halott ló felett, a feje előrevágódott, a vállánál ragadta
meg Palliant, és felborította.
A fiú sikoltott, amikor a bestia magasan a levegőbe emelte, de a sikolyai hirtelen elhaltak,
amikor a karját és a válla nagy részét átharapta a szörnyeteg. A fiú lezuhant, megtört teste
vérpermetet hintett a levegőbe, görcstől hajlott, letépett karja rettenetes, perisztaltikus mozgással
haladt lefelé a szörnyeteg torkán.
Vér lövellt elő Pallianből, és sikolyai betöltötték a tisztást, amint az agónia felülkerekedett a
sérülés okozta sokkon. A fenevad visszafordította fejét az elesett fiú felé, karomszárnyait kétszer
megsuhintotta. Pallian nem sikoltott többé.
Zahariel felkiáltott, ahogy a bestia szétmarcangolta Palliant, és a tisztásra lépett; látását a
fájdalom és a félelem könnyei homályosították el. Felemelte a kardját, és sántítva szembefordult
a szörnyeteggel, melyről tudta, hogy meg fogja ölni.
Hideg bizonyossággal tudta ezt, de nem hagyhatta, hogy mások kínok között haljanak meg
anélkül, hogy legalább megpróbálná megmenteni őket.
– Takarodj onnan, te rohadék! – vicsorgott Zahariel. – Ezek a barátaim, és nincs dolgod velük!
A bestia felnézett, s bár szemei üresen és hidegen villantak, Zahariel érezte a szörnyűséges
gyilokvágyát. Túl azon, hogy ennie kellett, hogy ölnie kellett a túléléshez, ennek a
teremtménynek muszáj volt fájdalmat okoznia, és valamiféle primitív élvezetet lelt a
mészárlásban.
A szörnyeteg elfordult Pallian testétől, és borzasztó üvöltést hallatott, ahogy meglátta Zaharielt
feléje közeledni, kardjával a szívét célozva. A fenevad szárnyai hullámzani kezdtek, és Zahariel
tudta, mi következik. Felemelte a kardját, mikor a lény jobb szárnyával felé csapott.
A fiú elhajolt, és kardjával lefelé mutató ívet írt le, ami a karom tövénél vágott bele a
szárnyba. A penge lenyeste a szörnyről a karmot, és tejszerű vér spriccelt elő, Zahariel lába pedig
végül felmondta a szolgálatot, és a fiú fél térdre rogyott.
A bestia üvöltött a fájdalomtól, és visszahúzta sérült szárnyát, pofáját hatalmasra tátotta, ahogy
felkészült, hogy véget vessen Zahariel életének. A fiú mellett egy árnyék mozdult, épp, mikor a
fenevad előrelendült. A több ezer fog teljesen betöltötte Zahariel látóterét.
Mikor megérezte a bestia torkából áradó bűzt, és meglátta a fogai közé szorult húscafatokat,
hirtelen egy ezüst, fémes villanás érkezett a feje fölül, és egy vértes alak vágtatott el mellette,
robajló paták és egy hatalmas csatakiáltás kíséretében.
Egy hosszú, nehéz pengéjű kard éle vágódott bele a szörnyeteg szájába, a kardforgató ereje és
a szörnyeteg lendülete révén a penge átfúrta a szájpadlását, és egyenesen a koponyája közepébe
döfött.
A kard remegve állt bele a szörnybe, és a lovas elengedte a pengét, ahogy elvágtatott
mellettük; bámulatosan irányította lovát. Miközben a bestia felbukott, előrelendülő feje Zahariel
elé zuhant a földre.
A lovas elszáguldott a szörnyeteg feje mellett. Gyönyörű, forgótáras pisztolyt húzott elő, és a
fenevad szemei közé célzott. Zahariel figyelte, ahogy a kakas hátrahúzódik, és összerezzent a
dörrenő ütközéstől, ahogy a robbanótöltet kongó robajjal detonált a koponya belsejében.
Sűrű testnedvek szivárogtak elő a szörnyeteg fejéből, és a szemei fekete gömbjeiben lobogó
sötét ragadozóéhség végre kialudt. Egy utolsó, bűzhödt sóhaj tört elő a bestia szájából, és
Zahariel hátrahőkölt a rothadás aromájától.
Feltekintett, miközben megmentője visszacsúsztatta pisztolyát a tokjába. A férfi sötét páncélt
és a Rend csuklyás, fehér karingjét viselte, melynek elejére a lefelé mutató kard szimbólumát
hímezték.
– Szerencséd, hogy életben vagy, fiú – mondta a lovag, és Zahariel azonnal felismerte a
parancsoló hangot.
– Amadis testvér – mondta. – Köszönöm. Megmentetted az életemet.
– Igen – mondta Amadis –, és ahogy elnézem, te pedig megmentetted a barátaid életét,
Zahariel.
– Én csak… az egységemet védtem… – felelte Zahariel, akinek ereje utolsó maradéka is
kezdett elszállni a csata végeztével.
Amadis kilendült a nyeregből, és elkapta a fiút, mielőtt az összeesett volna.
– Pihenj, Zahariel! – mondta Amadis.
– Nem – suttogta a fiú. – Haza kell juttatnom őket.
– Ezt majd én elintézem, kölyök! Te mára már eleget tettél.
®​
– SZERENCSÉD VOLT – mondta neki ezután mindig Nemiel –, de a szerencsére nem lehet
hagyatkozni. Az egy véges erőforrás. Egy szép napon elfogy majd.
Ezt követően évekig, valahányszor Zahariel elmesélte találkozásukat a szárnyas szörnyeteggel,
unokatestvére mindig ugyanazt a megjegyzést fűzte hozzá. Bizalmasan, a testvéreik
hallótávolságán kívül, a fegyverteremben vagy a gyakorlóketreceknél, mintha nem akarta volna
szégyenbe hozni Zaharielt a többiek előtt, de akkor sem volt képes szó nélkül hagyni ezt a
dolgot.
Az egész ügy mintha kikezdte volna Nemielt a felszín alatt, mintha a csata szép lassan az
elfojtott bosszankodás, sőt, ingerültség állandó forrásává vált volna. Sosem hagyta, hogy ennek
az arckifejezésében vagy a hanghordozásában nyoma legyen, de néha olybá tűnt, mintha
megfeddte volna Zaharielt, mintha kényszert érzett volna annak leszögezésére, hogy kuzinja
minden későbbi sikere, minden győzelme egy hazugságon alapult.
Zahariel érdekesnek találta ezt a viselkedést, de sosem hozta szóba barátja előtt. Azt tette,
amire Nemiel képtelen volt: nem foglalkozott a dologgal. Sosem kérdőjelezte meg Nemiel
szavait. Meghallgatta őket, figyelmen kívül hagyta a rejtett keserűséget, és elfogadta, hogy jó
szándékkal mondták őket. Ha másként tett volna, az veszélybe sodorta volna a barátságukat.
– Szerencséd volt – mondta Nemiel minden alkalommal.
– Ha nem lett volna szerencséd, és nem jött volna Amadis testvér, a bestia mindannyiunkat
megölt volna.
Ezt Zahariel nem vitathatta.
®​
EGY HÉTTEL KÉSŐBB Zaharielnek el kellett mesélnie a történetet jelölttársainak a
gyakorlóteremben. Akárhányszor arról beszélt, ahogy a szörnyeteggel szemben állt, mindig
sokkal izgalmasabb találkozásnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Amit mondott, az egy komoly, elvekről és hatalmas kalandokról szóló mesének tűnt a
hallgatóság számára. Természetesen semmilyen részletet illetően nem hazudott, de rájött, hogy a
többszöri ismétlés valahogy elvette az emberi tapasztalat élét. Mindegyik elbeszélés úgy
hangzott, mint egy tündérmese vagy monda.
A csata egy tébolyult, eszeveszett száguldás, élet-halál harc volt, egy nehezen, vérrel,
verejtékkel és könnyekkel szerzett győzelem. Egy hajszálon múlott, és Zahariel az utolsó
pillanatig azt hitte, a szárnyas bestia mindannyiukat megöli. Azt hitte, élete utolsó pillanatait
rémülten, a szörnyeteg tátongó szájába bámulva kell töltenie, ahogy a pofája fekete űrje kitárult,
hogy egyben nyelje le.
Ha lesz is valamiféle fejfája vagy sírjele, az egy valamivel később felböfögött köpet lesz,
amely csak a gyilkosa számára emészthetetlen részeit tartalmazza majd.
Ez volt az a vég, amire számított. A teremtmény túl erősnek, túl rettenetesnek és túlságosan is
elemi erejűnek tűnt ahhoz, hogy valaha is megöljék.
Ha nem lett volna Amadis testvér, ezek a gondolatok helytállóak is lettek volna.
Ezeket a dolgokat nem osztotta meg a társaival, mikor elmesélte nekik történetét. Gyakran
kérték, hogy mesélje el, de ráébredt, hogy senki sem az ő kétségeit akarja hallani. Ők valami
felkavaróbbat akartak, tele hőstettekkel és bátor megmozdulásokkal, valamit, ami a jó gonosz
felett aratott, elkerülhetetlen diadaláról szólt.
Ilyen az emberi természet, gondolta, de hallgatói azt várták, hogy ő legyen a történet hőse. Azt
akarták, hogy magabiztos, bölcs, jó kedélyű, rendíthetetlen nyugalmú, lendületes, jóképű,
karizmatikus, sőt, inspiráló legyen. Az igazság az volt, hogy ott és akkor, abban a pillanatban
kétségtelen kudarcra számított. Nem engedte, hogy ez a gondolat aláássa határozottságát, de attól
még ott motoszkált benne.
Ezt az igazságot senki sem akarta hallani.
Senki sem akarta hallani, hogy hőseiknek is remeghet a térde.
Alkalmanként, az előtte álló, későbbi életének rövid, csendes pillanataiban eltűnődött az
emberi ítélőképesség megannyi ostobaságán.
Saját maga számára győzelme éppen amiatt volt különleges, mert félt.
De jelölttársai szerint erről az érzelemről láthatóan egyáltalán nem volt illő beszélni. Mintha a
félelem egy titkos szégyenfoltja lenne minden ember szívének, és hallgatósága megerősítést várt
azt illetően, hogy hőseik nem érezték ezt, mintha ez azt ígérte volna, hogy egy napon ők is
megszabadulhatnak saját félelmeiktől.
Zahariel szemében ez nem tűnt helyénvalónak.
A félelem legyőzésének egyetlen módja az, ha az ember szembenéz vele.
Azzal, hogy úgy tesznek, mintha nem létezne, vagy mintha egy szép napon eltűnhetne, csak
még veszedelmesebbé teszik.
MÁSODIK KÖNYV

BESTIA
 ÖT
ÉVEK TELTEK EL, és Zahariel rendbéli pozíciója egyre emelkedett. Harca a szárnyas
szörnyeteggel majdnem az életébe került, de ez alapozta meg a hírnevét. A Rend rangidős
mesterei ismerték a nevét, és noha a szörnyet magát Amadis testvér vágta le, de a lovag
gondoskodott róla, hogy a Rend minden tagja tisztában legyen Zahariel harc során tanúsított
bátorságával.
A halott fiúkat teljes dicsőségben temették el, és az élet ment tovább a régi kerékvágásban, a
jelöltek a kolostorerőd falai között gyakoroltak és éltek, úton a lovaggá válás felé. Zahariel több
időt töltött kardvívó és pisztolylövő képességei csiszolásával, mint eddig bármikor, elszántabban,
mint valaha, hogy soha életében többé ne legyen egy másik bestia könyörületére utalva.
Legközelebb, mikor szembenéz a Caliban egyik szörnyével, készen áll majd megölni egy
pillanatnyi tétovázás nélkül.
Ahogy éppen vége lett a legutóbbi órának, Ramiel mester a tanítványai felé fordult.
– Mindig emlékezzetek, ti többek vagytok egyszerű gyilkosoknál. Bármelyik bolond képes
kést ragadni, és megpróbálni az ellenfele húsába döfni. Pengével megpróbálhat vágni, cselezni
vagy hárítani is. Ha kap egy kis kiképzést, még akár gyakorlatra is szert tehet. De ti többek
vagytok ennél, vagy többek lesztek. Ti a Rend lovagjelöltjei vagytok, de a jövőben ti lesztek a
Caliban népének védelmezői.
– Nagyszerű szavak, mi? – szólt Nemiel, miközben odalépett az egyik pihenőpadhoz, és
felvett egy lenvászon kendőt, hogy megtörölje az arcát.
– Nagyszerűek bizony – helyeselt Zahariel éppolyan nagyszerűek, mint az első száz
alkalommal, mikor hallottam őket.
Az óra a kardvívás belsőkörös védelmi elvének elsajátításával telt, és mindkét fiú úszott a
verejtékben a kimerítő leckétől. Noha kettejük között a dicséretek még mindig többé-kevésbé
egyenlően oszlottak meg, Nemiel lassan elkezdett elhúzni örökös rivalizálásukban.
– Ramiel mester tényleg imádja a Verbatimot idézni.
– Igaz, de szerintem azt hiszi, hogy mind olyanok vagyunk, mint Attias, hogy leírunk minden
parányi idézetet, amit csak hallunk.
– Nos, ameddig kitanuljuk mellette a küzdelmet, én tudok élni néhány ismétlés időnkénti
meghallgatásával – mondta Nemiel.
– Na, igen – ismerte el Zahariel. – Legközelebb, ha egy bestiával küzdünk, nem leszünk olyan
felkészületlenek.
Súlyos csend ereszkedett kettőjük közé. Zahariel átkozta magát, amiért felhozta a bestiák
témáját, mivel ez mindig emlékeztette Nemielt, hogy kuzinja mennyi dicsőséget és elismerést
szerzett, amiért elég hosszú ideig védelmezte őket, hogy Amadis testvér végül megölje, míg ő
csak egy kis időt nyert.
– Szerinted a fenevad érző lény volt? – kérdezte Nemiel.
– Milyen fenevad? – felelte Zahariel, noha pontosan tudta, mire gondolt a rokona.
– A szárnyas bestia, amely annyi évvel ezelőtt megtámadott minket az erdőben.
– Érző? – kérdezte Zahariel. – Gondolom, ez attól függ, hogyan definiálod ezt a szót. Azt
hiszem, a bestia intelligens volt, igen. Tényleg ezt gondolom. De hogy valóban érző lény volt-e?
Emlékszem, Amadis testvér azt mondta, az értelem valódi próbája az, ha egy teremtmény képes a
jövőbe tervezni, és logika segítségével megoldani a problémáit.
– Akkor tehát mit gondolsz, kuzin? – kérdezte Nemiel. – Szerinted érző lény volt, vagy sem?
– Azt hiszem, nem tudom. Azt hiszem, az ember számára túlságosan is bonyolult felfogni egy
ilyen embertelen elme működését, de azt el tudom mondani, milyen érzés volt harcolni vele.
– És milyen érzés volt? – kérdezte Nemiel.
– Olyan, mintha a bestia lett volna a pók, én pedig a légy.
®​
ZAHARIEL VÉGIGTÖRÖLTE PISZTOLYA csövét az olajos ronggyal, letisztítva az ismételt elsütés után
hátramaradt szennyeződéseket. A pisztoly kezdett balra húzni, és emiatt rontotta a teljesítményét
a többi jelölttel együtt végzett lőgyakorlatokon.
Amikor rámutatott a fegyver hibájára, a fegyverkovács lovag egyszerűen azt javasolta, tisztítsa
meg alaposan a csövet, mielőtt újra kipróbálja. A fegyverkovács megjegyzésébe rejtett sértés
dühítette Zaharielt, de akkor is csak jelölt volt még, és semmilyen felhatalmazást nem kapott,
hogy visszaszóljon egy teljes jogú lovagnak.
Ehelyett illedelmesen megköszönte a fegyverkovács lovagnak a tanácsot, és visszatért a
dormitóriumba, hogy előszedje tisztítókészletét és kínos alapossággal megtisztítsa a fegyver
valamennyi mozgó alkatrészét.
Persze, nem számított rá, hogy bármi haszna is lesz. Úgy gyanította, hogy a fegyver
tökéletlenségének inkább annak korához van köze, semmint a csőbe szorult bármilyen
szennyeződéshez, mivel ugyanolyan kényes volt a fegyverére, mint a páncéljára, sőt, még annál
is kényesebb.
– A fegyverkovács azt mondta, hogy alaposabban tisztítsd meg a fegyvered, mi? – kérdezte
Nemiel Zaharielt figyelve, aki bosszúsan ült a priccsén, majd felemelt még egy alkatrészt, és a
ronggyal erősen dörzsölve nekilátott megtisztogatni.
– Mintha nem tartanám amúgy is elég tisztán! – dohogott Zahariel.
– Sosem tudhatod – felelte Nemiel –, talán segít.
– Tisztábban tartom ezt a fegyvert, mint bármilyen más tulajdonomat. Ezt te is tudod.
– Igaz, de a fegyverkovácsok tudják, mit beszélnek.
– Szóval az ő oldalukon állsz?
– Oldalukon? – kérdezett vissza Nemiel. – Mióta szól ez a különböző oldalakról?
– Nem érdekes! – csattant fel Zahariel.
– Na, gyerünk, hogy értetted?
Zahariel sóhajtott, és letette a pisztolyagyat meg a kefét, amivel tisztogatta.
– Úgy értem, hogy te mintha élveznéd ezt.
– Micsodát?
– Hogy meg tudtál verni a lőgyakorlaton – mondta Zahariel.
– Tényleg ezt gondolod, kuzin? Hogy arra van szükségem, hogy tönkremenjen a fegyvered,
hogy megverjelek?
– Nem erről van szó, Nemiel – mondta Zahariel. – Csak azt akarom mondani…
– Nem, értem én – felelte a rokona, és felkelt a priccséről, majd elindult lefelé az alvóterem
központi folyosóján. – Azt gondolod, jobb vagy nálam. Most már látom.
– Nem, egyáltalán nem erről van szó! – tiltakozott Zahariel, de kuzinja már elfelé sietett, a
sértett büszkeségével. Zahariel tudta, hogy Nemiel után kellene mennie, de egy része örült, hogy
végre hangot adott afeletti nemtetszésének, hogy kuzinja láthatóan élvezi Zahariel kudarcát.
Hamar kiverte a fejéből a vitát, és visszatért fegyvere tisztításához, leszegett fejjel, nem
törődve a dormitórium háttérzajával, ahogy minden figyelmét annak szentelte, hogy a pisztoly
ismét újként csillogjon.
Egy árnyék vetült rá, és felsóhajtott.
– Nézd, Nemiel – mondta. – Sajnálom, de ezt be kell fejeznem.
– Ez várhat – mondta egy öblös hang, és felpillantva Amadis testvért látta a priccse lábánál
állni, teljes vértben és fehér karingben. Amadis behajlított karja alá szorította szárnyas sisakját,
fekete köpenye a bal vállánál volt összefogva.
– Amadis testvér, bocsánat, azt hittem… – kezdte.
Amadis egy kézmozdulattal leintette és maga mellé parancsolta.
– Hagyd a pisztolyt, és gyere velem!
Majd Amadis várakozás nélkül azonnal el is fordult, és végigmasírozott a termen, miközben a
dormitóriumban minden jelölt álmélkodó arccal figyelte, ahogy a hős lovag elhalad közöttük.
Zahariel lesimította köpenyét, és gyorsan Amadis testvér nyomába eredt az ajtó felé. A lovag
sebesen menetelt, és Zaharielnek iparkodnia kellett, hogy tartsa vele a lépést.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Ideje, hogy előrébb mozdulj a Rendben – felelte Amadis testvér. – Ideje találkoznod a Lord
Cypherrel.
®​
A LORD CYPHER.
Ez nem egy név, hanem egy hivatali cím volt, amelyet a Rend hagyományainak megőrzéséért
felelős ember kapott, és Zaharielben idegőrlő félelmet keltett a gondolat, hogy az öregember elé
viszik.
És ha megsérti a Lord Cyphert a Rend előírásainak valamilyen akaratlan megszegésével? És
ha elfelejt valami ősi formaságot, amikor elé vezetik, és ezzel örökre elvágja magát a
lehetőségtől, hogy valaha is lovag lehessen?
Amadis testvér egyre beljebb, a kolostor szívébe vezette a fiút. Útjuk lefelé vitt a sötét
katakombákba, melyek átszőtték a sziklát, melyre az erőd épült. Homályos pincék, elfeledett
termek és ősi cellák maradtak el mellettük, ahogy egyre lejjebb és egyre mélyebben a föld alá
ereszkedtek.
A levegő hideg volt, és Zahariel látta a saját lélegzete keltette páragomolyagot maga előtt,
miközben követte Amadis testvért a sötétségbe. A lovag egy lángoló fáklyát vitt, a táncoló tűz
fényét visszatükrözte az alagút csillogó köve, melyben haladtak. Aprólékos domborművek
díszítették a falakat, háborús és hősi jeleneteket örökítve meg, melyek sok ezer évre nyúltak
vissza.
Hogy ki faragta őket, Zahariel nem tudta megmondani, de mindegyik remekmű volt a maga
nemében, noha manapság senki sem utazott ide csak azért, hogy lássa őket.
Útjuk végül egy hosszú, boltíves, kongó visszhanggal és narancsszín fénnyel teli terembe vitte
őket. A falakat zománcos téglákból emelték, melyek a fáklya fénye mellett visszavertek több
száz másik apró fénysugarat is a terem teljes hosszában: széles spriálvonalban elhelyezett
gyertyák lángjának fényét.
A Lord Cypher a spirál közepén állt, felhúzott csuklyával, a hagyománynak megfelelően, sötét
karingbe öltözve. Egy aranymarkolatú kard tört elő köpönyege alól, és görbe ujjai a fegyver
markolata köré tekeredtek.
– Üdvözlégy, fiú – mondta a Lord Cypher. – Úgy látszik, társaid érdemesnek ítéltek arra, hogy
feljebb lépj a Rend ranglétráján. Mély üregek húzódnak a kő alatt, fiú… mély üregek és titkos
helyek, melyeket régen elfeledett a fenti világ. Rejtélyek nyugszanak ebbe a világba temetve és
titkos helyek, melyekről csak a bölcsek tudhatnak. Te semmit nem tudsz ezekről, de itt
megteszed az első lépést a tudáshoz vezető úton.
– Értem – felelte Zahariel.
– Semmit sem értesz! – csattant fel a Lord Cypher. – Csak ha megérted, honnét jössz, értheted
meg azt, ami majd elkövetkezik. Most kezdj el haladni a spirálon!
Zahariel átnézett Amadis testvérre.
– Ne nézz rá, fiú! – figyelmeztette a Lord Cypher. – Tedd, ahogy mondtam!
Zahariel bólintott, és elkezdte követni a gyertyák által kijelölt ösvényt, elszántan, de óvatosan
lépkedve.
– Noha Rendünk közel sincs olyan ősi, mint sok másik calibani lovagrend, lenyűgözően
számos szokást alakított ki a történelme során. És vagyok a Lord Cypher a Rendből. Érted, hogy
ez mit jelent?
– Igen, értem – mondta Zahariel. – A Lord Cypher posztjára kijelölt férfi hivatott felügyelni
ezeket a szokásokat. Biztosítja, hogy a Rend hagyományait megőrzik, és tanácsot ad az
eljárásokat illetően, valamint levezényli a ceremóniákat.
– És a nevemet, fiú? Azt tudod?
– Nem, uram.
– Miért nem?
– Tilos tudni a nevedet.
– Miért?
Zahariel megállt. – Én… én nem tudom biztosan. Azt tudom, hogy függetlenül a Lord Cypher
helyére kijelölt ember személyétől, tilos a valódi nevén szólítani, miután felvette hivatalát. Azt
nem tudom, miért.
– Hát, ez az. A miért gyakran a legérdekesebb kérdés, de ugyanolyan gyakran az egyetlen,
melyet nem tesznek fel. A hol, mikor, hogyan és mi valójában csak szemfényvesztés. A miért
mindig a legfontosabb kérdés, egyetértesz?
Zahariel bólintott, miközben továbbhaladt a spirálon. – Egyetértek.
– Számos misztikus címem van: a Rejtélyek Mestere, az Igazság Őrzője, a Kulcsok Ura vagy
egyszerűen csak a Lord Cypher. Tudod, hogy miért van ez így, fiú?
– Nem, uram. Mindig is így volt a Rendben.
– Pontosan – mondta a Lord Cypher. – Mindig is így volt a Rendben. A hagyomány értéke az,
hogy utat mutat nekünk, akkor is, ha az eredeti okait már elfelejtettük. Hit és tettek, melyek a
múltban sikerhez segítettek, a jelenben és a jövőben is jól szolgálnak majd. Majdnem húsz éve
viselem ezt a tisztséget, és noha a posztot rendszerint a Rend egy tiszteletreméltó lovagjának
adományozzák, engem fiatalemberként választottak ki abban a reményben, hogy friss vért viszek
a tisztségbe. Mindenekfelett az a feladatom, hogy megtartsam a Rend szokásait élő
hagyományként, és ne engedjem, hogy megcsontosodott kövületekké alacsonyodjanak.
Zahariel hallgatta az öregember hangját, hipnotikusan nyugtató ritmusai hatására lassabban
lépkedett a spirál körül. Nemsokára az öregember előtt áll majd, léptei egyre szűkebb és szűkebb
körökben vitték a gyertyák körül.
– Szerepem ugyanakkor ellentmondásos – folytatta a Lord Cypher. – Ez az egyik legmagasabb
rang a Renden belül, és mégis vajmi kevés hatalmam van. Sok szempontból a Rend
védelmezőjeként betöltött szerepem szimbolikus. De ha ez a helyzet, akkor kinek a kezében van
valójában a hatalom a Rendben? Gyerünk fiú, felelj, mielőtt eléred a spirál közepét!
 Zahariel kényszerítette magát, hogy koncentráljon, elvetve a maguktól értetődő válaszokat,
miközben lépései kérlelhetetlenül a spirál közepe felé vitték.
Az Oroszlán és Luther egyértelmű jelölteknek tűntek, de aztán eszébe jutott valami, amit
Amadis testvér mondott egyszer, és hirtelen világos lett előtte a válasz.
– Az oktató mesterekében, olyanokéban, mint Ramiel mester, akik életben tartják a Rend
szokásait – mondta.
– Helyes – jelentette ki a Lord Cypher. – Akkor miben rejlik az én hatalmam?
– Hogy közel állsz a Rend rangidős mestereihez? – próbálkozott Zahariel, miközben megállt a
Lord Cypher előtt. – A véleményed mindig meghallgatásra talál a hatalmat bírók között.
– Nagyon jó – mondta a Lord Cypher, arcát elrejtették a csuklyája árnyai. – A válaszaid
tömörek voltak, és ez jó. Meglepődnél, hány jelölt fecseg véget nem érően, miközben a spirál
útját járja.
– Az idegesség miatt, gondolom – mondta Zahariel.
– Valóban – ismerte el a Lord Cypher –, az bőbeszédűvé teszi az embereket akkor, amikor az
sokkal mélyebb benyomást keltene, ha ismernék a csend értékét, és bemutatnák, miként kell
használni. Velősséged magabiztosságot kölcsönzött neked, még akkor is, mikor valójában csak
találgatsz.
Ez határozottan igaz volt, mivel Zahariel szíve vadul kalapált a mellkasában a teljes séta alatt,
rettegve attól, hogy hibázik, megbotlik és megbukik a vizsgán. Vagy nem látszott rajta a félelme,
vagy a Lord Cypher rossz látása miatt nem vette észre. Bármi is volt az igazság, Zahariel
örömmel fogadta az öregember dicséretét.
– Köszönöm szépen, Lord Cypher – mondta enyhén meghajolva. – De ha valóban magabiztos
voltam, annak csakis az lehetett az oka, hogy a mestereim jól kiműveltek.
– Igen, Ramiel mester tanítványainak egyike vagy. Ez megmagyarázza a dolgot. Ramiel
mindig is ismert volt a jó munkájáról. Tudtad, hogy ő képezte ki Sarientus mestert, aki mind
Lion El’Jonsont, mind Luthert tanította?
– Nem uram, ezt nem tudtam.
– Hagyomány, fiú, tanuld meg! Tudd és értsd! Anélkül semmik vagyunk.
– Úgy lesz, uram – ígérte Zahariel.
– Talán igen, de látom, hogy még mindig vannak kérdéseid, igaz?
– Azt hiszem – ismerte be Zahariel, azt latolgatva, hogy hangot adjon-e kétségeinek. – Nem
egészen értem, mi értelme volt ebben a spirálban járásnak és a kérdéseid megválaszolásának.
– Számodra semmi – mondta a Lord Cypher –, de mi immáron többet tudunk rólad. A jelölt
kiképzésének mindegyik szakaszában el kell döntenünk, hogy folytassuk-e vagy sem, és hogy a
tanoncok mutatják-e olyan nagyság jeleit, melyek különleges odafigyelést igényelnek.
– Én igénylek ilyesfajta figyelmet?
A Lord Cypher nevetett. – Ezt nem én mondom meg, fiú. Ezt majd más dönti el.
– Kicsoda? – kérdezte Zahariel hirtelen felbátorodva.
– Én – szólalt meg egy gazdag, erővel és hatalommal csengő hang az árnyakból.
Zahariel megfordult, ahogy egy csuklyás, fehér karinget viselő óriás lépett a gyertyafénybe,
noha esküdni mert volna, hogy az alak egy pillanattal ezelőtt még nem állt ott.
Az alak hátravetette a csuklyáját, de Zaharielnek nem volt szüksége további megerősítésre a
férfi kilétét illetően.
– Nagyuram – mondta.
– Kövess engem! – szólt Lion El’Jonson.
 ®​
A LORD CYPHER VISSZAHÚZÓDOTT az árnyakba, ahogy az Oroszlán körbesétált a terem szélén.
Amadis fejet hajtott, ahogy a hatalmas harcos elhaladt előtte, és Zaharielt hirtelen elöntötte a
bizonytalanság.
A Lord Cypher hagyomány értékéről szóló monológja után, most visszasétáljon a spirális
úton, vagy egyszerűen kövesse az Oroszlánt?
A döntést meghozták helyette, mikor Amadis testvér felfelé intett.
– Jobb lesz, ha sietsz, Zahariel! Az Oroszlán nem szereti, ha az ilyen éjszakákon megváratják.
– Milyen éjszakákon? – kérdezte Zahariel, miközben az Oroszlán után igyekezett.
– Az olyanokon, amelyeken titkok tárulnak fel – válaszolta Amadis.
Nem volt biztos benne, hogy ez mit jelent, de Zahariel ellépett Amadis mellett és El’Jonson
után sietett, aki mintha arrafelé haladt volna vissza, amerről ők ketten erre a helyre érkeztek. Az
Oroszlán nem beszélt, csak csalhatatlanul tartott felfelé a sziklába vájt, simára csiszolt járatok,
durva barlangok és tekergőző lépcsők mentén. Minden lépéssel egyre magasabbra és magasabbra
jutottak, és ahol Amadis testvér a mélységbe vezette, úgy tűnt, az Oroszlán most a mennyek felé
viszi.
Zahariel erőlködve vette a levegőt, lábai fáradtak voltak ennyi mászás után, noha az Oroszlán
járása és tempója nem változott az eddig megtett út hossza és sebessége ellenére sem.
A kapaszkodó egy ívelt téglákból rakott, keskeny cilinderbe vezette őket, melybe szorosan
csavarodó csigalépcső ágyazódott, éppen csak elég széles az Oroszlán vállalnak.
További tíz perc múlva Zahariel érezte a fentről érkező csípős levegő hidegét, és megérezte az
erdők zamatos illatát. Tudta, hogy közel kell legyenek a torony tetejéhez. Kísérteties holdfény
sütött egyre erősebben, és végre, a meneteléstől elcsigázva, Zahariel kibukkant a torony tetején,
egy széles teraszra messze a kolostorerőd felett, melyet szabályosan csipkézett mellvéd vett
körbe.
A torony meglehetősen hasztalan volt védelmi szempontból, túl vékony és magas, hogy részt
vegyen bármilyen, a Rend ellen indított ostrom visszaverésében, de egy sasszemű őrszem
számára, vagy a csillagokat bámulni kitűnőnek bizonyult.
Tiszta éjszaka volt. Zahariel felett az égbolt fekete kupoláját több ezer fénypont díszítette.
Zahariel felnézett a csillagképekre, és mély, átható béke öntötte el, amely szinte elfeledtette
kimerültségét is.
Úgy vélte, az elégedettség szülte érzés volt. Sok éven át facsarta ki akarata utolsó cseppjét is,
és feszítette túl minden inát abban a reményben, hogy egy nap lovag lehet. Ma éjjel egy lépéssel
közelebb kerülhet célja eléréséhez.
– Jó felnézni a csillagokra – szólalt meg az Oroszlán, végre megtörve a hosszú némaságot. –
Az ilyen alkalmakon az embernek számot kell vetnie az életével. Én úgy találom, nincs jobb hely
a számvetésre, mint a csillagok alatt.
Az Oroszlán elmosolyodott, és Zahariel megbabonázónak találta a mosolyát.
Egyértelmű volt, hogy a férfi szerette volna fesztelenebbé tenni a beszélgetést, de Zahariel
szinte lehetetlennek találta, hogy úgy beszéljen hozzá, mint bármelyik másik emberhez. Jonson
túlságosan is hatalmas volt, a jelenléte túlságosan is tiszteletet parancsoló.
Az ember egyszerűen nem tudott nem tudomást venni a kivételességéről, mint amennyire az
esőről és a szélről, a nappalok és éjszakák váltakozásáról sem lehet megfeledkezni. Volt valami
hasonlóan elementális az Oroszlánban.
Lion El’Jonson volt az emberiség saját magáról szóló álmainak megdicsőülése. Az emberi
testet öltött tökéletesség, mint egy új emberi faj első példánya.
– Az erdő megtisztítása most ér az utolsó szakaszához, Zahariel. Tudtad ezt?
– Nem uram, azt hittem, a hadjárat eltart majd még egy darabig.
– Nem, egyáltalán nem – felelte az Oroszlán, enyhén ráncolva szemöldökét, bár Zahariel nem
volt biztos benne, hogy szórakozottságból tette, vagy elmerengett. – A legjobb becsléseink
szerint, összesen talán ha egy tucat hatalmas bestia maradt még, de húsznál semmiképpen sem
több, és mind az Északi Vadonban. Átfésültük a Caliban összes többi régióját, és eltakarítottuk
az ott rejtőző bestiákat. Már csak az Északi Vadon maradt.
– De hiszen ez azt jelentené, hogy a hadjáratnak hamarosan vége.
– Majdnem – mondta Jonson. – Legfeljebb még három hónapig tart. Utána a Caliban végre
megszabadul a bestiáktól. Mellesleg, remélem, azt tudod, hogy Amadis ragaszkodott hozzá, hogy
megemlítsünk téged a Rend krónikáiban, mint valakit, aki segített az egyik utolsó levágásában.
Méghozzá egy minden szempontból vérszomjas teremtmény elpusztításában. Noha Amadis ölte
meg, büszke lehetsz a küzdelem során véghez vitt tetteidre. Sok testvéred életét mentetted meg.
– De nem mindőjüket – felelte Zahariel, felidézve Pallian sikolyait, ahogy a bestia kettétépte. –
Nem tudtam megmenteni mindegyiküket.
– Ez olyasvalami, amihez minden harcosnak hozzá kell szoknia – mondta az Oroszlán. – Nem
számít, milyen ügyesen irányítod az embereidet, néhányan közülük meg fognak halni.
– Csak a szerencsén múlt, hogy nem haltam meg – mondta Zahariel –, egy szerencsés
véletlenen csupán.
– Egy jó harcos mindig előnyt tud kovácsolni egy szerencsés véletlenből – válaszolta Jonson
az égre pillantva. – Alkalmazkodnia kell a csata változó körülményeihez. A háború a
lehetőségekről szól, Zahariel. Ahhoz, hogy győzedelmeskedjünk, mindig készen kell állnunk a
kínálkozó lehetőségek megragadására. Te kezdeményezőkészségről tettél tanúbizonyságot a
bestia elleni harc során. És ami még fontosabb, kiválóságról, pontosan úgy, ahogy a Verbatim
ezeket a fogalmakat meghatározza, és végső célunkként tűzi ki. Nem tudhatjuk, az univerzum
milyen rejtélyeket tartogat, vagy a jövőben milyen kihívások várnak ránk. Csak annyit tehetünk,
hogy a lehető legteljesebben éljük az életünket, és gyakoroljuk a kiválóságra törekvés erényét
mindenben, amit teszünk. Ha háborúba megyünk, akkor a harc mestereiként tesszük. Ha békét
kötünk, ugyanolyan szakértelemmel járunk el. Az emberek részéről nem helyes beérni
kevesebbel. A mi életünk rövid. Addig kell érdemessé tennünk, amíg még tudjuk.
Hirtelen elhallgatva, az Oroszlán még mindig az éjszakai eget bámulta, Zahariellel az oldalán.
– Azon tűnődöm, vajon mi lehet a csillagokban – mondta egyszercsak az Oroszlán. – A régi
mesék azt mondják, hogy több ezer, akár több millió, a Calibanhez hasonló bolygó is lehet
odakinn. Azt mondják, a Terra az egyik. Nem tartod furcsának, hogy minden a Calibanen
született gyermek ismeri a Terra nevét? Úgy tartjuk számon, mint kultúránk forrását és bölcsőjét,
de ha a legendák igazak, akkor több ezer éve nem volt kapcsolatunk vele. De mi van, ha a mesék
hamisak? Mi van, ha a Terra csak egy mítosz, egy mese, amelyet ősatyáink találtak ki, hogy
elhelyezzenek minket a kozmoszban? Mi van, ha apáink történetei hazugságok?
– Az szörnyűséges lenne – felelte Zahariel. Érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, és azzal
nyugtatta magát, hogy csak az éjszaka vált hűvösebbé. – Az emberek kész ténynek veszik a
Terra létezését. Ha kiderül, hogy az egész csak mítosz, akkor talán elkezdenénk mindenben
kételkedni. Elveszítenénk az eredetünket. Nem tudnánk, miben higgyünk.
– Ez igaz, de más szempontból felszabadítana minket. Többé nem lenne felelősségünk a múlt
felé. A jelen és a jövő szabnának csak határt. Vegyük például a mostani, bestiák elleni hadjáratot.
Te ifjú vagy, Zahariel. De még nem tudhatsz a keserű érvekről, fenyegetésekről és
vádaskodásokról, amiket akkor kaptam, amikor először adtam elő a hadjáratom terveit. És az
esetek nagy részében kiderült, hogy ezen ellenvetések valamilyen idejétmúlt szokásból eredtek,
mely felett már régen eljárt az idő. – A hagyomány remek elv, de nem akkor, ha jövőbeli
törekvéseink béklyójaként szolgál. Ha nem lenne Luther és a pompás szónoki tehetsége, kétlem,
hogy a tervet valaha is jóvá hagyták volna. És hasonló a helyzet sok problémával, melyekkel
manapság szembenézünk. A konokok és a földhözragadtak minden lépésünknek gátat vetnek,
függetlenül az általam eléjük tárt terv értékétől. Mindig a múltra, a hagyományra hivatkoznak,
mintha a múltunkban legalábbis annyi fényes dicsőség lett volna, hogy örökké meg akarnánk
őrizni. De engem nem érdekel a múlt, Zahariel. Én csak a jövőre gondolok.
Az Oroszlán ismét szünetet tartott. Mellette állva Zahariel azon morfondírozott, mit gondolna
a Lord Cypher erről a hagyományt leszóló beszédről. Lehet, hogy ez egy másik próba, hogy
megtudják, egyszerűen csak elfogadja-e az Oroszlán által mondottakat, vagy kiáll a hagyomány
fontosságáért.
Ahogy ismét az Oroszlán magatartását figyelte, furcsa feszültséget vett észre abban, ahogy az
égre meredt, mintha egyszerre szerette és gyűlölte volna a csillagokat.
– Néha azt kívánom, bárcsak hatalmamban állna eltörölni a múltat – szólalt meg az Oroszlán.
– Bárcsak ne létezne a Terra mítosza. Bárcsak ne lenne múltja a Calibannek. Nézz egy múlt
nélküli emberre, és egy szabad embert látsz! Mindig könnyebb építeni, ha az alapkőtől kezded.
Ugyanakkor felnézek a csillagokra, és azt gondolom, túlságosan elhamarkodottan gondolkozom.
Felnézek a csillagokra, és azon tűnődöm, mi lehet odakinn. Mennyi felfedezetlen föld? Mennyi
új kihívás? Milyen fényes és ragyogó jövőnk lehetne, ha eljuthatnánk a csillagokra?
– Ez elég valószerűtlennek tűnik – mondta Zahariel –, legalábbis pillanatnyilag.
– Igazad van – felelte az Oroszlán –, de mi lenne, ha a csillagok jönnének mihozzánk?
– Nem értem – vallotta be Zahariel.
– Őszintén szólva, én sem – mondta az Oroszlán de olyan éjeken, amikor a csillagok
ragyogóak, egy arany fényről álmodom, és hogy a mennyek összes csillaga leszáll a Calibanre,
és örökre megváltoztatja a világunkat.
– Hogy a csillagok leszállnak a Calibanre? – kérdezte Zahariel. – Szerinted ez jelent valamit?
Az Oroszlán vállat vont. – Ki tudja? Úgy érzem, ismernem kéne a jelentését, de akárhányszor
kapcsolatot érzek az arany fénnyel, az eloszlik és egyedül hagy a sötétben.
Majd, mintha csak lerázná magáról ennek az álomnak az emlékét, az Oroszlán az erdő felé
fordította a tekintetét.
– Akárhogyan is, a csillagok számunkra elérhetetlenek, ezért itt építjük a jövőt a Calibanen.
De még ha ilyen módon korlátozva is vagyunk, nem engedjük, hogy ez az elképzeléseinket is
korlátozza. Ha csak a Calibanen építhetjük fel az életünket, anélkül, hogy elérnénk a csillagokat,
akkor ezt a világot tesszük paradicsommá.
Az Oroszlán kinyújtotta az egyik karját, széles ívben végigmutatva az Aldurukh falai alatt
sötétlő erdő és a falombok éjszakai panorámáján.
– Ez lesz a paradicsomunk, Zahariel – mondta neki az Oroszlán. – Itt építünk magunknak
fényes, új jövőt. A hatalmas bestiák elleni hadjárat csak az első lépés. Egy aranykort hozunk
létre. Megújítjuk a világunkat. Ez nemes célnak hangzik a számodra?
– Igen, annak, uram – felelte Zahariel, a szavak áhítatos suttogásként hagyták el az ajkát.
– Olyan cél, amelyre megéri feltenni az életünket? – kérdezte az Oroszlán. – Felteszem ezt a
kérdést, itt és most, az ifjúságod miatt. Az ifjak építik a jövőt, Zahariel. Ígéretesnek mutatkoztál.
Megvan benned a lehetőség, hogy a Caliban igaz fiává válj, egy lovaggá, aki nemcsak a bestiák
ellen, de a népünkön élősködő mindennemű gonosz ellen harcol. Ezt érdemes célnak látod?
– Igen – felelte Zahariel.
– Akkor jó. Örülök. Figyelni fogom, hogyan teljesítesz az elkövetkező években, Zahariel.
Ahogy mondtam, szerintem van benned lehetőség. Érdeklődve várom, hogy felnősz-e hozzá.
Most pedig, elég ideig vontalak már el a kötelességeidtől, azt hiszem.
Az Oroszlán félrebillentette a fejét, mintha az alattuk húzódó erdő lágy neszeit hallgatná. –
Nekem is vissza kéne térnem, nem tanácsos túl sokáig távol lennem. Az emberek észreveszik.
Az én rendbéli pozícióm ugyanannyira szól a lovagok közötti testvéri kapcsolatok kialakításáról,
mint hogy háborús ügyekben bölcs és ravasz legyek.
Egy pillanattal később az Oroszlán eltűnt a toronyban, mint egy szertefoszló árnyék. Hirtelen
eltűnésében nem volt semmi feltűnősködés vagy kigondoltság, mivel a lopakodás szokása olyan
magától értetődőnek tűnt Lion El’Jonsonnak, amennyire csak lehet egy olyan férfi számára, aki a
fiatalságát egyedül töltötte a Caliban erdeiben.
Ahogy az Oroszlán eltűnt, Zahariel felnézett a felette pislákoló csillagokra.
Egy darabig eltűnődött azon, amit El’Jonson mondott. A csillagokra gondolt, a Terrára, egy
jobb világ felépítésének szükségességére a Calibanen. Az aranykorra gondolt, amit Jonson ígért.
Zahariel ezeken a dolgokon elmélkedett, és tudta, hogy olyan emberek vezetésével, mint
Luther és Lion El’Jonson, a Rend garantáltan megvalósítja ezt az utópisztikus látomást a jövőről.
Zahariel hitt az Oroszlánban.
Hitt Lutherben.
Együtt, ez a két ember – ezek az óriások – csakis a javára változtathatják meg a Calibant.
Ebben biztos volt.
Eszébe jutott, hogy olyan különleges áldásban van része, amilyen csak kevés embernek jut
élete során. Senki sem választhatja meg a kort, amelyikben születik, és noha nagy részük
küzdelmesnek élte meg a saját idejét most is, ahogy azt apáik idejében is tették, Zahariel
szerencsésnek érezte magát.
Ahogy ő látta, hatalmas és jelentős változások korában született, olyan időszakban, amikor az
ember része lehet valami nála sokkal nagyobbnak, olyan korban, amikor küzdelmeit elvei és
reményei szolgálatába állíthatja, hogy igazán jelentős sikereket érjen el.
Zahariel nem látta pontosan, mit tartogat a jövő, nem látta a csillagokban megírt sorsát, de
fikarcnyi félelem sem volt benne azt illetően, hogy mi várhat rá.
Az univerzum a számára egy csodákkal teli hely volt.
A jövőbe tekintett, és nem félt.
 HAT
A HATALMAS BESTIÁK ELLENI hadjárat még egy évig zajlott, mielőtt a lovagok megtámadhatták
volna a szörnyek utolsó állásait. A sötét Északi Vadon sűrű, szövevényes és halálos erdeit még
meg kellett tisztítani a bestiáktól, ám ez volt az egyetlen hely, ahová sem a Rend harcosai, sem
pedig szövetségeseik nem tették még be a lábukat.
Ez részben annak volt köszönhető, hogy meglehetősen bonyolult feladatnak tűnt szervezett,
szisztematikus vadászatot indítani a rengetegbe. Az erdő nagy része a lovasok számára szó
szerint áthatolhatatlanul sűrű bozótos volt, és még a Hollószárny edzett harcosai sem lovagoltak
volna keresztül egy ilyen dzsungelén, hacsak mestereik rájuk nem parancsolnak.
Az Északi Vadon kisszámú, magányos települései, erősen védett falvak, roppant
sziklaalapzatra emelt, magas falaktól körülzárt vagy széles völgyek mélyén rejtekező menedékek
voltak, és igen messze estek egymástól. Mogorva emberek lakták őket, akik sorsuk sanyarúságát
siratták anélkül, hogy valaha is lett volna merszük változtatni rajta.
®​
MINT EGY OLYAN LOVAGREND, mely tudósairól és hatalmas könyvtárairól ismert, Lupus Lovagjai
vehemensen ellenezték a bestiák elleni bármilyen hadjárat ötletét, és sok évvel ezelőtt szót is
emeltek Lion El’Jonson és Luther ellenében.
Egyedüliként azon rendek közül, akik Jonsonnak az erdőket a bestiáktól megtisztító terve ellen
szavaztak, Lupus Lovagjai az után sem voltak hajlandóak követni a többség akaratát, hogy a
kérdés eldöntetett. Ehelyett háborús zúgolódásba kezdtek, és azzal fenyegetőztek, hogy
ellenhadjáratot indítanak a Rend és szövetségesei ellen.
Végül Luther javasolt egy kompromisszumot. Az általa kötött megegyezés részleteit sohasem
fedték fel, de bármilyen ajánlatot tett is, Lupus Lovagjai visszavonultak az Északi Vadonban
magasodó hegyi erődjükbe, és semmit sem tettek a Rend és szövetségesei ellen.
Lupus Lovagjai tíz évig figyelték erődjükből, ahogy Jonson hadjárata győzelmet győzelemre
halmoz. Régióról régióra haladva tisztították meg a Caliban erdeit a hatalmas bestiáktól.
Ahogy teltek az évek, és a hadjárat a végső szakaszába lépett, megvalósítva Jonson álmait, a
legtöbb ember a Calibanen egy új aranykor eljöveteléről kezdett beszélni.
Az Oroszlán hadjárata végül eljutott egészen az Északi Vadon pereméig, mely régóta Lupus
Lovagjainak egyik végső menedéke volt, és egyben az egyetlen régió a Calibanen, ahol még
éltek hatalmas bestiák.
Elkerülhetetlennek tűnt, hogy a Rend behatolása az Északi Vadonba véres konfliktusba
torkolljon.
®​
EGY CSAPAT FELFEGYVERZETT jelölt gyülekezett az edzőterem közepén kört formázva, kifelé
néztek, kardjaikat védekező pozícióban maguk elé tartva. Zahariel a kör közepén állt, hátát
Nemiel hátának vetve, míg egy másik osztálynyi jelölt körülöttük gyülekezett, és a
vívógyakorlatukat figyelte.
Amadis testvér lassan körbejárt a kör körül, kezét a háta mögött összekulcsolta, miközben
felügyelte a Rend jelöltjeinek legújabb edzését.
A kör körül összesereglett jelöltek nagyjából egy évvel voltak fiatalabbak azoknál, akik a kört
alkották, mindegyikük fa gyakorlókarddal szerelkezett fel. Noha a fegyverek tompák voltak, a
súlyozás végett egy acélrúd alkotta a magjukat, mely minden csapást elképesztően fájdalmassá
tett.
– Évek óta edzetek ebben a formációban – csattant Amadis hangja, a fiatalabb jelölteknek
címezve mondandóját –, és megértitek a köralakzat védőerejét, de nem értitek a szimbolikus
jelentőségét. Ki tudná a körben állók közül elmondani ezeknek a tanítványoknak, hogy miért
ilyen alakzatban harcolunk?
Ahogy az sokszor megtörtént, Nemiel felelt elsőként.
– Egy körben állva minden harcos megvédelmezheti a balján állót. Ez a klasszikus védekező
alakzat, mely súlyos létszámbeli hátrány esetén alkalmazandó.
– Így van, Nemiel – mondta Amadis –, de mire való a belső kör?
Ezúttal Zahariel válaszolt.
– Egy kör erősebb egy másik körrel a belsejében. Ez Caliban egyik régi harci doktrínája.
– Helyes – felelte Amadis. – A koncentrikus, egymásban elhelyezkedő körök ötlete képezte
Caliban valamennyi, hatalmas és ma is fennálló kolostorerődjének védelmi alapját. Azáltal, hogy
létrehozunk egy belső kört, mely óvja és figyeli a harcosok szélesebb csoportját a külső körön, a
védelmet nem lehet áttörni. Most pedig támadás!
A fiatalabb jelöltek az alakzatra vetették magukat, fapengéikkel az idősebb fiúk felé döftek és
vágtak. A külső körön álló fiúk jól harcoltak, támadóik csapásait az egy évvel több edzés során
szerzett képességeik segítségével nagyobbrészt hárították ugyan, de az előbbiek három az egyhez
arányú létszámfölényben voltak hozzájuk képest, így néhány csapás óhatatlanul betalált.
Zahariel kínos precizitással figyelte a csata kibontakozását, helyben forogva, mindig Nemiel
háta mögött maradva, ahogy kidöftek a körön keletkező réseken keresztül. Tíz percig csattogtak
a fakardok, de egyetlen helyen sem törték át a külső kört.
Amadis neveket kiáltott, ahogy egyeseket halottnak nyilvánított, és azok a fiúk lesántikáltak a
küzdőtérről; megzúzódott és törött karjukat fogva, szégyenüket leplezve, miközben a külső kör
szorosabbra húzódott, hogy megtartsa vonala épségét.
Zahariel döfött és sújtott, ahogy az ifjabb jelöltek túlereje fenyegette, és Nemiel hasonlóan tett
társa vakfoltjában. A küzdelem további tizenöt percen keresztül folytatódott, és a köralakzaton
még mindig semmi jele nem látszott a megtörésnek, majd Amadis kiáltva kihirdette a lecke
végét.
Zahariel és Nemiel is úszott a verejtékben, a csata kifacsarta erőtartalékaikat. Ilyen intenzíven
küzdeni akármilyen rövid ideig is nehéz volt, de a belső körben harcolni kimondottan
kimerítőnek bizonyult.
Amadis testvér végighaladt a kitikkadt jelöltek között, és mindenkihez intézte szavait.
– Most már látjátok a belső kör előnyét és az erőt, amihez általa jutunk. Emlékezzetek erre, ha
csatába mentek, és nem buktok el! Ez közhely ugyan, de egyedül gyengék vagyunk, együtt
viszont erősek. Egy nap mindegyikőtök harcba megy, és ha nem tudtok gondolkodás nélkül,
feltétel nélkül bízni egymásban, akkor elvesztetek. Ezek a kötelékek kizárólag akkor jelentenek
bármit is, ha sziklaszilárdak, mivel abban a pillanatban, hogy ezt a bizalmat nem viszonozzák, a
kör megtörik, és ti halottak vagytok. Most elmehettek!
A jelöltek egyesével vagy párokban tápászkodtak fel az edzőterem kőpadlójáról,
vászontörülközőkkel a nyakuk körül, fáradt; összetört végtagjaikat szorongatva.
Nemiel a ruhaujjával letörölte arcáról az izzadtságot, majd kaján vigyorral az arcán kicsapott
Zahariel felé.
– Ez kemény volt, és nem hibáztunk!
 Zahariel bólintott, túl fáradt volt hozzá, hogy válaszoljon.
– Keményen megdolgoztat minket, mi? – folytatta Nemiel. – Azt hinnéd, nemsokára tényleg
csatába indulunk vagy ilyesmi.
– Sosem tudhatod – mondta végre Zahariel –, talán így is van. Lupus Lovagjainak követei ma
érkeznek, és ha igaz, amit hallottam, akkor bizony, nemsokára lehet, hogy háborúba megyünk.
– Lupus Lovagjai ellen? – kérdezte Attias, aki egyik jegyzetfüzetével a hóna alatt lépett
melléjük.
– Ezt hallottam – felelte Zahariel.
– Megjegyeztél mindent, amit Amadis testvér mondott? – kérdezte Nemiel, ahogy Eliath is
csatlakozott hozzájuk.
– Én igen – szólt Attias –, talán egy-két szót kivéve.
– Talán ha többet gyakorolnád a kardvívást ahelyett, hogy a könyveidbe firkálsz, nem hagytál
volna minket védtelenül a támadáskor – mondta Eliath. Szavait nem kritikának, inkább humoros
csipkelődésnek szánta.
– És talán ha nem volnál ilyen kövér, képes lettél volna kivédeni a csapásaikat.
A fiúk mosolyogtak az ismerős csúfolódás hallatán, amelyet megszokott bajtársias ugratásként
kezeltek egymás közt. A szárnyas bestia támadása óta eltelt egy évben ők négyen szoros
barátságot kötöttek, a közös, halálközeli élmény jobban összekovácsolta őket, mint bármi más
tette volna.
Attias daliás termetű, jóképű ifjúvá érett, széles vállakkal és feszülő izmokkal. Még mindig
Eliath volt a legnagyobb termetű közülük, duzzadó izmaiban hatalmas erő lakozott, nagydarab
alakjáról már régen eltűnt minden ujjnyi zsír, bár továbbra is ő maradt négyük közül a
leglomhább.
– De most komolyan, úgy véled, tényleg háborút indítunk Lupus Lovagjai ellen? – kérdezte
Attias.
– Nem tudom, talán – felelte Zahariel, azt kívánva, bárcsak ne hozta volna fel a témát. Amadis
testvér mondta neki, hogy Lord Sartana Lupus Lovagjai közül Aldurukhba utazik, hogy
tiltakozzon a Rend lovagjainak az Északi Vadonba való behatolása ellen, és noha nem mondták
neki, hogy tartsa magában az információt, mégis úgy érezte, megszegte a titoktartást azzal, hogy
értesüléseit megosztotta fivéreivel.
– Zahariel, Nemiel, szedjétek rendbe magatokat, és jelentkezzetek a szobámban tizenöt percen
belül! Teljes fegyverzetben, karing, fegyverek és ünnepi viselet!
A fiúk zavartan pillantottak fel, meglepte őket Amadis testvér érkezése.
– Uram? – szólt Nemiel. – Mi történik?
– Az Oroszlán a jelöltjeink legjobbjait akarja kiállítani, mikor Lord Sartana belép a
Körterembe, és ti vagytok azok. Most igyekezzetek, úgy tűnik, az Oroszlán már megérkezett, és
nincs kedve fecsérelni az idejét. Mozgás!
®​
ZAHARIEL ZAVARTAN ÁLLT egyik lábáról a másikra, miközben ő és Nemiel az alapzat szélénél
strázsáltak a Körterem közepén. Amadis testvér vezetésével masíroztak be pár perccel ezelőtt,
izgatottan és kissé megilletődve, amiért engedélyezték nekik, hogy az ő nyomában lépjenek be a
nyugati Kerengő Kapun.
A terembe vezető magasabban található bejáratokat a Rend alacsonyabb rangú tagjai
használták, és csak a rangidős lovagok léphettek be ide a Kerengő Kapukon át.
Normális esetben a jelöltek és a teljes jogú lovagoknál alacsonyabb rangúak odafent léptek be,
és a fenti padokon foglaltak helyet, de a Rend rangidős tagjai erre az alkalomra különleges
felmentést adtak nekik.
Aldurukh folyosói és termei megteltek nyüzsgéssel, kis csoportjuk ide-oda szaladgáló
lovagok, fegyverhordozók és jelöltek mellett haladt el, akik kétségkívül létfontosságú ügyekben
jártak, Lord Sartana érkezését előkészítendő.
Ünnepi zászlókat poroltak le és lógattak fel a terem mennyezetére, a háború vörös és bíbor
lobogóit felváltották azok, melyek a legendás múltat idézték, és a testvériség és barátság képeit
elevenítették fel.
A Rend csuklyás tagjai kezdték el megtölteni a terem középső emelvénye körül álló
kőpadokat, de a Rend rangidős tagjait kísérőkön kívül más jelöltek nem voltak jelen.
– Ez a Sartana tényleg ennyire fontos? – suttogta Nemiel, vigyázva a hangjára, mert a
Körterem akusztikája elképesztő hatékonysággal szórta szét a hangokat.
Zahariel bólintott.
– Azt hiszem, igen. Ő Lupus Lovagjainak legidősebb tagja.
– Azt hittem, mostanra majdnem mind kihaltak.
– Nem – felelte Zahariel –, bár a régi dicsőségükhöz képest igencsak megcsappant a számuk,
az igaz.
– Mi lett velük?
Zahariel visszagondolt arra, amit a nemes lovagok folyosói és termei alatt pusmogó
udvarmesterektől hallott az azt követő években, hogy csatlakozott a Rendhez.
– Ellenezték az Oroszlán hatalmas bestiák elleni hadjáratának tervét, és visszavonultak a hegyi
erődjükbe, amíg a Rend és szövetségesei nekiláttak megtisztítani az erdőket. Azt hallottam, hogy
jelentős számú lovagjuk és jelöltjük dezertált azért, hogy a Rendhez csatlakozzanak, amikor
látták, milyen sikeres a hadjárat.
– Elhagyták a saját testvéreiket? – kérdezte meglepetten Nemiel.
– Ezt beszélik – ismerte el Zahariel. – Gondolom, kemény és boldogtalan évek lehettek
számukra azok, mivel a jelöltek utánpótlása évszakonként alig több mint maréknyira csökkent.
Pár éven, legfeljebb egy évtizeden belül, a Lupus Lovagjainak azzal kell majd szembesülniük,
hogy elfeledte őket a Caliban.
– Milyen szomorú – mondta Nemiel –, a feledés szélén állni, és nem dicső, hősi halál vagy
epikus csata, hanem az elavulás révén.
– Még ne írd le őket! – szólt a válluk felett hirtelen megjelenő Amadis testvér. – Soha nincs
nagyobb erő egy bestiában, mint mikor azt hiszi, sarokba szorították.
– Amadis testvér, lenne egy kérdésem – fordult a lovag felé Nemiel.
– Igen? Mondd csak, de siess, Sartana mindjárt itt lesz!
– Zahariel azt mondja, Lupus Lovagjainak alig vannak jelöltjei, hogy a számuk
megfogyatkozott.
– Ez nem egy kérdés – mutatott rá Zahariel.
– Tudom, mindjárt felteszem – felelte Nemiel. – Azt akarom mondani, hogy nem… tapintatlan
kissé így kérkedni a Rend jelöltjeivel Lord Sartana előtt?
Amadis elmosolyodott.
– Nagyon jó megfigyelés, ifjú Nemiel.
– Akkor miért teszünk így?
– Ez egy jó kérdés, így kielégítem a kíváncsiságod – felelte Amadis. – Minden valószínűség
szerint Lord Sartana nem megegyezési szándékkal érkezett. Úgy hiszem, az Oroszlán és Luther
az erőnk néma tanúságát kívánják tenni az elkövetkező esztendőkre vonatkozóan.
– És ha Lord Sartanával elhitetik, hogy nem állhat ellen nekünk, akkor nagyobb hajlandósága
lesz beleegyezni abba, hogy harcosaink behatoljanak az Északi Vadonba – fejezte be Zahariel.
– Valahogy úgy – ismerte el Amadis. – És most csend legyen, mindjárt kezdjük!
Zahariel tekintetét a keleti Kerengő Kapu felé fordította, amin át kétsornyi, csuklyás
zászlóhordozó lépett be, arcukat árnyak közé rejtették, súlyos lépteik visszhangot vertek a
teremben. Mogorva ünnepélyességgel szétváltak, ahogy elérték a kör szélét, és követték annak
ívét, míg zászlókból álló gyűrűt nem formáztak az emelvény körül.
Mindegyik zászló rúdját egy, a padlóba ágyazott kehelybe illesztették, és hordozóik letérdeltek
mögéjük lehajtott fejjel, ahogy a Rend mesterei beléptek.
Az Oroszlán és Luther masíroztak be a terembe, mindketten csillogó, fekete vértet és
mögöttük a földre terülő, fehér köpenyt viseltek, mely a vállukra erősített bronztűkről lógott alá.
Luther eltörpült az Oroszlán mellett, mint mindig, de Zahariel szemében mindkettőt ugyanabból
a fenséges anyagból gyúrták. Az Oroszlán tekintete zord, míg Lutheré nyitott volt, Zahariel
azonban látta a szemei és állkapcsa körüli szoros vonalakban rejlő feszültséget.
A Rend padokon összegyűlt lovagjai leghősiesebb testvéreik láttán felálltak, és öklüket a
mellvértjüknek csapták; a zaj fülsiketítő volt, ahogy minden lovag kinyilvánította a nála
kiemelkedettebbeknek kijáró tiszteletet.
Az Oroszlánt és Luthert a Rend rangidős lovagjai kísérték, köztük a Lord Cypher, és számos a
legmagasabb rangú harcos lovagok közül, harcosok, akik értettek a seregek irányításához és
nagyszámú egység parancsnoklásához. Úgy tűnt, ez több néma tanúságtételnél, sokkal inkább a
haderő nagyon is nyilvánvaló bemutatása.
Egy csillámló bronzpáncélt és hosszú, farkasbőr köpönyeget viselő harcos állt Luther mellett.
Az ordas fenevad koponyája és felső állkapcsa alkotta a fegyveres sisakjának tetejét, mellső
mancsai átfogták a vállvérteket.
Akkor hát ez lenne Lord Sartana, egy nagyhatalmú férfi idő rágta vonásokkal és kókadt, ezüst
bajusszal. Szürke szemére súlyos szemhéj borult, arckifejezése pedig ellenségesnek tűnt.
Egyértelműen tisztában volt a Rend cseppet sem szerény erőfitogtatásának jelentőségével.
Farkasbőrbe bújt, hasonló bajszot viselő harcosok hármasa kísérte, akik mind idősebbek voltak a
Rend legtöbb rangidős lovagjánál.
A harcosok elérték a kör közepét, mire az Oroszlán felemelt kezével csendet intett, és a zaj
illedelmesen elhalkult. Zahariel izgatott pillantást váltott Nemiellel ilyen sok rangidős lovag
közelsége láttán.
Az Oroszlán Lord Sartanához fordult, és kinyújtotta a jobbját.
– Üdvözöllek a Körteremben, ahol testvér a testvérrel találkozik rang és stáció nélkül, ahol
mindenki egyenlő. Légy üdvözölve, testvér!
Zahariel számára ezek a szavak üresen, fakón csengtek, mintha az Oroszlán a legkeserűbb
hamut nyelte volna le, mielőtt kimondta őket.
Láthatóan Lord Sartana is így gondolta, és lenézően tekintett a felajánlott kézre.
– Bizalmas találkozót kértem, Lord Jonson, nem… ezt!
– A Rend az őszinteség helye, Lord Sartana – felelte Luther, hangja békülékenyen és
nyugtatóan csengett. – Nincsenek titkaink, és szeretnénk a veled való tárgyalást is átláthatóvá
tenni.
– Akkor mire ez a harsány színjáték? – csattant fel Sartana. – Úgy vélitek, valami együgyű
mamlasz vagyok, akit lenyűgöz az újdonsült regrutáitok és rangidős lovagjaitok parádéja?
 – Ez nem színjáték – mondta az Oroszlán –, ez emlékeztető a testvériséged Calibanen betöltött
státuszáról.
– A mi státuszunkról? – kérdezte Sartana. – Tehát egyszerűen azért egyeztél bele ebbe a
találkozóba, hogy megalázhass, így van?
Luther a két harcos közé lépett, elszántan arra, hogy enyhítsen az ellenséges légkörön, mielőtt
a dolgok odáig fajulnak, hogy fegyvert rántanak.
– Uraim – szólt Luther, ismét úgy igazítva hangját, hogy tökéletesen ésszerűnek és békítőnek
hasson. – Az ilyen beszéd nem méltó hozzánk. Azért vagyunk itt, hogy mindenki tanúja legyen
beszélgetésünk becsületességének és igazának. Látniuk kell, hogy nincs titkolnivalónk!
– Akkor hát beszéljünk arról, miképp sértették meg a harcosaitok a kettőnk közötti
megállapodást! – mondta Sartana.
– Megsértették a megállapodást? – csattant fel az Oroszlán.
– Miféle megállapodást? Nem volt semmilyen megállapodás!
– Sok évvel ezelőtt biztosítékot kaptunk – válaszolta Sartana –, tőled, Luther. Amikor az
erődünkbe jöttél, azt állítottad, Jonson bizonyosságát adta, hogy harcosait távol tartja az Északi
Vadontól. Ahogy azt mindketten tudjuk, ez nem így történt.
– Nem – mondta az Oroszlán, a harag árnyéka vegyült a hangjába –, valóban nem. – Zahariel
azon tűnődött, hogy vajon képes-e bármelyik ember is egy ilyen fenyegetéssel szembenézni.
– Az embereid levágták a vadászaink egy csoportját. Családos embereket gyilkoltak le teljes
vértezetbe öltözött lovagok, akik egyetlen túlélőt küldtek vissza a bajtársai szétszaggatott
holttesteivel.
– Azok az emberek azért jöttek, hogy feltérképezzék az Északi Vadon peremének a völgyeit.
– A területeitek határvidéke bestiáknak ad otthont! – vágta rá az Oroszlán. – Bestiáknak,
amelyek még mindig a földjeinket fosztogatják. Csak Endriago városa egymaga kétszáz lelket
veszített a bestiák támadásai során! Eljött az idő, hogy befejezzük, amit elkezdtünk, és
elpusztítsuk az utolsót is a hatalmas bestiák közül!
Endriago említése hallatán Zahariel érezte, hogy Amadis testvér tartása megfeszül, és látta,
hogy a keze ökölbe szorul.
– Kiirthatod a hatalmas bestiákat a Caliban többi részéről – mondta Sartana –, de az Északi
Vadon és Lupus Lovagjainak földjei szentek és sérthetetlenek. Azt az ígéretet kaptuk, hogy a
földjeink menedékek lesznek, és hogy az ottani bestiákat békén hagyjátok. Ez a megállapodás
képezte az egyezmény alapját. Azzal, hogy harcosokat küldesz a mi földjeinkre, esküszegővé
válsz!
– Beszéljünk értelmesen! – mondta az Oroszlán. – Soha nem volt semmiféle biztosíték arról,
hogy békén hagyjuk az Északi Vadont. Mi értelme volna így tennünk? Mi előnye lenne levágni a
bestiákat mindenhol máshol a Calibanen, ha meghagyunk egy maréknyi teremtményt? Nem, ha
történt itt bármi kihágás, azt a Lupus Lovagjai követték el, amikor megölték a Rend harcosait.
Minden más, ez a sok valótlanság és hazugság, egyszerűen csak gyenge kifogás, hogy
igazoljátok a tetteiteket.
– Ezzel a háborút készíted elő, Lord Jonson – felelte Sartana.
– Ha ez az ára annak, hogy felszabadítsam a Calibant a bestiák terrorja alól, akkor így teszek,
Lord Sartana – mondta az Oroszlán, és Zahariel ádáz élvezetet hallott a hangjában, mintha
mindvégig az lett volna a szándéka, hogy Sartanából háborút provokáljon ki.
– Én nem hátrálok meg abbéli törekvésemben, hogy megtisztítsam a Calibant a bestiáktól –
mondta az Oroszlán –, és ha a harcosaid megpróbálnak megállítani, akkor nekik is végük lesz. A
te rendednek kevesebb harcosa van, és a legtöbb évek óta nem tette ki a lábát a könyvtárból.
Tényleg azt képzeled, hogy megállíthatsz?
– Valószínűleg nem – ismerte el Sartana.
– Akkor miért állsz ellen?
– Mert a rögeszmés pusztítási kényszered nem csillapodik, amíg az egész Calibant nem vonod
az irányításod alá – felelte Lord Sartana. – Lupus Lovagjai pedig nem kívánnak az irányításod
alá kerülni. Na mármost, ha véget ért a „megbeszélésnek” ezen komédiája, úgy távozom, és
visszatérek hittestvéreimhez.
Nem várva meg az elbocsátást, Lord Sartana sarkon fordult és kimasírozott a Körteremből,
farkasbőr köpenyes harcosaival a nyomában.
Mennydörgő csend telepedett a Rend megjelent lovagjaira ilyen arcátlanság láttán,
mindegyikük a szomszédjával nézett össze, mintegy megerősítés gyanánt, hogy jól értették-e az
Oroszlán és Lord Sartana között elhangzott szavak súlyát, és hogy mostantól gyakorlatilag
háborúban állnak Lupus Testvériségével.
Amadis testvér törte meg a csendet, előlépve őrhelyéről a kör széléről, és az Oroszlán felé
kiáltott.
– Lord Jonson! Igaz hát? Endriagót valóban egy szörnyeteg támadja?
Zahariel először nem tudta, az Oroszlán hallotta-e a kérdést, mivel hosszú pillanatok teltek el,
mielőtt arcát Amadis felé fordította volna. Vonásai kőmaszkká merevedtek, és Zahariel érezte,
ahogy a félelem keltette borzongás végigfut a gerincén a vezére arcvonásaiba vegyülő, harcias
düh láttán.
Aztán, ahogy egy napsugár vetült az Oroszlán arcára, a bosszúszomjas harag elpárolgott, és
mély aggodalomnak adta át a helyét.
– Amadis testvér – mondta az Oroszlán –, attól tartok, igaz a hír. Csak tegnap jutott a
tudomásunkra, hogy egy bestia számos embert lemészárolt Endriago lakói közül. Eddig azonban
még senki sem látta szemtől szembe, aki beszámolhatott volna a sötét erdőkben kísértő fenevad
természetéről.
– Endriago a szülőhelyem, Lord Jonson – felelte Amadis. – Meg kell bosszulnom a halottakat.
Ők az én népem!
Az Oroszlán bólintott, és Luther elsuttogott megjegyzését hallgatta, miközben Amadis fél
térdre ereszkedett.
– Lord Jonson – szólt Amadis –, kihirdetem, hogy küldetésre indulok, melynek célja az
Endriagói Bestia elpusztítása!
 HÉT
KÉSŐBB, ZAHARIEL ERRE mindig is az életének egyik legpompásabb pillanataként emlékszik
majd vissza. Nem arról van szó, hogy az elkövetkező évek nem hoztak volna elegendő
dicsőséget a számára, éppen ellenkezőleg. Nagyszámú csatát nyer még meg. Bajtársai elismerik
és ünneplik majd.
Kitünteti még az Oroszlán is.
Mindezeket, sőt, még többet is megtapasztal. De mégis, létének legdrágább pillanatait a
szülővilágán, a Calibanen élte meg az az előtti napokban, hogy a Császár a bolygóra érkezett
volna.
Ezek az angyalok előtti idők voltak, amikor még fiatalember volt a felnőttkor határán. Talán a
kora is közrejátszott abban, hogy ezek a napok később sokkal élénkebben éltek az
emlékezetében.
Akkoriban még csak két héttel volt a tizenötödik születésnapja előtt. Ifjúsága külön adag
csillogást ad majd visszaemlékezéseihez. Eredményeit valamiképpen még értékesebbnek, még
emlékezetesebbnek láttatja. Megtéve első lépését a férfivá érés küszöbén át, bátran szembeszállt
bármivel, és kiállt olyan viszontagságokat is, melyeket a legtöbb ember soha nem élne túl.
Egyvalami határozottan megkülönböztette ezt a pillanatot a későbbi diadalaitól. Még nem
tették angyallá. Még nem vált Astartesszé. És ez a történteket sokkal jelentősebbé tette. Egy
dolog, ha egy szuperember sikert ér el ilyen körülmények között, de egészen más, ha egy
egyszerű emberi lény teszi ugyanezt, kiváltképp egy olyan, aki félúton jár a kamaszéveiben.
Talán valami más volt az oka.
Lehet, hogy végül egyszerűen azért becsülte meg ennyire ezt a pillanatot, mert jó színben
tüntette fel a jellemét. Angyallá történő átalakulását követően, az egyszerű férfiként szerzett
emlékei nagy része tompává és homályossá vált.
Több ezer fontos pillanat akadt, melyeket úgy, ahogy voltak, elfelejtett. Nehezére esett
felidézni a szülei, a nővérei és a gyerekkori barátai arcát. Kizárólag olyan dolgok rögzültek az
agyában, melyek angyalként töltött idejéhez kötődtek, mintha az emberből szuperemberré válás
felé vezető hídon átkeltében örökre búcsút intett volna sok olyasminek, amelyek meghatározták a
korábbi, emberi életét.
Akárhogyan is, ez az emlék élete valamennyi napján élénken élt az emlékezetében. Magában
őrizte évszázadokon keresztül, mint fiatalsága kevés megmaradt, fontos emlékeinek egyikét.
Szövevényes módon változtatta meg elkövetkezendő éveinek alakulását, és segített neki hű
maradni az elveihez. Ez tartotta életben, mikor minden más remény elveszett. Mindig is létezése
egyik meghatározó momentumaként tekintett rá.
Ez volt az öntudatra ébredésének kezdete, személyes mítoszának kiinduló magva.
Ezeket a dolgokat üzente neki. Egykor ember volt. Egykor lovag volt. Egykor a jó oldalán
harcolt, és az ártatlanokat védte.
Egyszer régen szörnyetegekre vadászott.
®​
MAJDNEM ÖT HÓNAP TELT EL, mióta Amadis testvér nekivágott küldetésének, hogy elpusztítsa az
Endriagói Bestiát, és az idő Zahariel számára ólomlábakon vánszorgott. Hiányzott neki hőse
könnyed bajtársiassága, és az érzés, hogy érdemeit és jelenlétét értékelték és megbecsülték a
Renden belül.
Noha Ramiel mester remek képességű és bölcs tanító volt, Zaharielt ugyanúgy kezelte, mint
bármelyik másik jelöltet, ahogy annak lennie kellett, de azok után, hogy Amadis testvér
kiválasztotta, nehezére esett megszokni, hogy… átlagos.
Amadis testvér jelenléte nélkül ismét feléledt a kakaskodás, és Zahariel, Nemiel, Attias és
Eliath ismét újoncokként civakodtak.
Zahariel megpróbált nem bosszankodni Nemiel azon igyekezetén, hogy mindenben felülmúlja,
de akárhogy is igyekezett, kuzinja folyamatos, kicsinyes próbálkozásai elkezdtek haraggá
kovácsolódni a szívében.
Lord Sartana aldurukhi látogatása óta a Rend erejének jelentős részét átcsoportosították a
hatalmas bestiák elleni hadjárat utolsó szakaszaitól az új ellenséggel való konfliktus felé.
Egy sor meghatározó csapást követően Lupus Lovagjai visszaszorultak a sangrulai – vérhegyi
– erődjükbe, amely, a kolostorerődben szárnyra kelt ádáz pletykák szerint, immáron ostrom alatt
állt.
A fiúk a délutáni étkezéskor összegyűltek megbeszélni a Lupus Lovagjai elleni háború
helyzetét, és elsiratni, hogy jelölti státuszuk miatt kimaradnak a csatározásokból.
– Hallottam, hogy állítólag felégetik a saját településeiket, csak hogy a Rend lovagjai ne
ejthessék foglyul őket – mondta Eliath.
– Ez igaz – felelte Attias. – Tegnap hallottam, ahogy Ramiel mester beszélt erről Sar
Hadarielnek.
– Miért tennének ilyet? – kérdezte Nemiel. – Hisz ez ostobaság.
– Nem tudom – felelte Attias. – Csak hallottam.
– Talán mert eddigi cselekedeteikkel bebizonyították, hogy nem többek áruló
köpönyegforgatóknál, és létezésük minden további perce szégyenfolt a Caliban becsületén.
– Ez kissé durva megállapítás, nem gondolod? – mondta Zahariel.
– Valóban? – kérdezte Nemiel. – Akkor hogy lehet, hogy a Rend célul tűzte ki a
megsemmisítésüket?
– Eszébe jutott bárkinek is elgondolkozni azon, hogy talán Lord Sartana igazat beszélt? –
kérdezte Zahariel. – Hogy esetleg valóban megszegtük a földjeik békénhagyásáról tett
ígéretünket?
– Megfordult a fejemben – válaszolta Nemiel –, de mit számít ez most?
– Mit számít ez? – ismételte meg Zahariel hitetlenkedve. – Az nem számít, hogy talán most
készülünk háborúba menni hamis indokkal, hogy úgy alakítottuk ezt a háborút, hogy a saját
céljainkat szolgálja? Ez egyikőtöket sem aggasztja?
A bamba tekintetek megadták neki a választ, és fejét csóválva vette tudomásul az
elfogadásukat.
Nemiel áthajolt az asztalon, és kuzinja felé köpte szavait.
– A történelmet a győztesek írják, Zahariel, és a sok keserű pirula közül, melyeket a
vesztesnek kell lenyelnie bármely háborúban, az egyik az, hogy az áldozatuk hiábavaló volt.
Sartana állításai az Oroszlánról lehettek akár sértések is, egyenesen kitalációk, de a Rend
krónikái feltehetően soha nem említik majd őket, akkor sem, ha igazak lennének, nem igaz?
– És a Lupus Lovagjainak krónikái?
– Minden bizonnyal elvesznek az erőd ostromában a mestereikkel együtt.
– Hogy lehetsz ilyen érzéketlen ezzel kapcsolatban, Nemiel? – kérdezte Zahariel. – A
lovagtársaink legyilkolásáról beszélünk.
 Nemiel megrázta a fejét. – Nem, az ellenségeink megöléséről beszélünk. Hogy lovagok-e vagy
sem, lényegtelen. Akárkinek van is igaza, a háború tüzében és hevében a köztünk és a Lupus
Lovagjai közötti ellentét eredeti oka hamar feledésbe merül. Még maga a háború sem marad meg
sokáig az emlékezetben.
– Ez tragikus – mondta Zahariel.
– Ilyen az emberi lét tragédiája – mondta Nemiel a Verbatimot idézve. – Az egyéni életek
múló, tovaröppenő árnyak csupán, melyek elvesznek a történelem véres és kegyetlen áramlatai
között.
Zahariel megrázta a fejét. – Lehet, hogy így van, de a Calibanen azok az áramlatok sötétebben
folynak, mint másutt.
®​
A DÉLUTÁNI ÉTKEZÉS UTÁN a jelöltek visszatértek a dormitóriumaikba, hogy összeszedjék a
fegyvereiket a délutáni edzéshez Ramiel mester szigorú tekintetétől kísérve. Zaharielt felzaklatta
az étkezés alatti beszélgetés, nyugtalanította, hogy a Rend lovagjai milyen hamar követték
Jonsont a háborúba.
Hiszen nem az minden érző lény egyértelmű vágya, hogy elkerülje a háborút, hogy minden
lehetséges módon megakadályozza az életek elveszejtését? Noha még ifjúnak számított, de
Zahariel elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja, a háború és a gyilkolás néha elkerülhetetlen, de ez a
harc a Lupus Lovagjaival aránytalan és helytelen sietséggel kezdődött.
Ahogy felemelte fogazott kardját, és felcsatolta pisztolyövét, távoli, rikoltó harsonaszót
hallott, három hang ingázó refrénjét, melyek újra és újra megismétlődtek. Átnézett oda, ahol
Nemiel és a többiek készítették össze fegyvereiket, tudván, hogy ismerte ezeknek a hangoknak a
jelentését, de képtelen volt a tudást az érzékeivel összekapcsolni.
– Amadis testvér – mondta Eliath, és hirtelen értelemmel és jelentéssel ruházta fel a harsona
hangját.
– A Visszatérő Lovag – mondta Attias.
Zahariel elmosolyodott, felismervén a ritkán hallott melódiát, mely egy bestiavadászatról
hazatérő lovag érkezését jelezte. Annyi hatalmas bestiát öltek már meg, és a hadjáratnak
majdnem vége volt, ezért az örömteli dallamok túlságosan is ritkán harsantak fel.
A négy fiú kiszaladt a dormitóriumból, elfeledve, hogy Ramiel mester meg fogja büntetni őket
a kardvívó és pisztolyforgató leckéik elmulasztása miatt. Amadis testvér viszontlátása Aldurukh
falain belül messze elhomályosított holmi órarend feletti aggodalmakat.
Mások is hallották a harsonást, bár hogy miként járta be a hang az egész erődöt, ha egyszer
magasan az erőd tornyaiból eredt, Zahariel számára rejtély volt. Jelölttársaik velük együtt siettek
elő, még néhány fiatalabb lovag is az erőd szívében lévő, hatalmas kapubejáró felé tartott, elsők
között akarták köszönteni a visszaérkező Amadis testvért.
Zahariel ismét a Nemiellel való versengés közepén találta magát, kuzinja kicsit előrébb futott
diadalittas mosollyal az arcán. Attias mögötte jött, Eliath stabilan a kis csoportjuk végén
kocogott.
A folyosók lefelé tekeregtek az óriási kapuépítmény körül, mennyezetükön szuroköntő
lyukakkal tűzdelt kőspirálokkal, melyek a földszintre vezettek. Jelentős csődület gyűlt össze, de
a fiúk így is előre tudtak tolakodni az első sorokba, ahogy döngő visszhang robajlott le a fenti
sötétségből.
Hatalmas láncok rázták le magukról remegve a port, ahogy a nehéz csörlők, csigák és
ellensúlyok kifinomult koreográfia szerint kezdtek bonyolult táncukba, és kitárták Aldurukh
kolosszális Emlékkapuit. Sötét fából és bronzból készült, masszív kapuszárnyak tárultak fel
zsírozott zsanérokon gördülve, vaskerekek és sínek irányították útjukat.
Az élettelen ég erős fénye ömlött be, meggyűlt a kikövezett előtéren, aztán szétnyíló
legyezőként futott szét, hogy beragyogja a kolostorerőd belsejét. A porszemcsék csillámló
gyémántokként kavarogtak és táncoltak a levegőben, ahogy a nagy ajtók felkavarták őket.
Zahariel nyújtózkodott, hogy lássa Amadis testvért, de az ajtónyílásban meggyűlt vakító
fénynégyszögön túl nem látott mást, csak a távoli erdők elmosódott látképét. Jelölttársai
körülötte összetorlódtak, ugyanolyan éhesen a látványra, de Zahariel és testvérei erővel és
egyszerű makacsságból tartották a pozíciójukat.
Végül egy kiáltás harsant, és Zahariel mozgást látott a kapunyílásban: egy lovas ingó
alakjának sziluettjét, amint lassan halad az erőd felé. Ahogy szemei megszokták a ragyogó égbolt
erős fényét, Zahariel szíve hirtelen nagyot dobbant, mikor felismerte Amadis testvér egyedi és
összetéveszthetetlen körvonalait.
De mihelyst örvendezni kezdett hőse viszontlátásán, hirtelen az az érzése támadt, hogy valami
nincs rendben.
Amadis ereje utolsó maradékával tartotta talpon magát, karingje úszott a ragacsos vérben, bal
karja pedig az oldala mellett lógott, a csontjai láthatóan összezúzódtak.
Arca sápadt volt és vértelen, s immáron szakállá nőtt borostája sötét szőrbe vonta az arcát.
Csatalova sem úszta meg sértetlenül: számos mély hasadást vájtak a mellkasába és oldalába,
sörényéből egész darabokat téptek ki. A farka hiányzott, a farán lévő vágások kétségbeesett
menekülésről árulkodtak valami borzalmas elől.
Amadis szemei elképzelhetetlen fájdalmat és elszántságot sugároztak, és visszafordította a
fejét, mintha elvesztett volna valamit.
Lovagok siettek előre, hogy segítsenek, támaszt nyújtsanak a sebzett hősnek, és lesegítsék
lova nyergéből. Mozgásuk megtörte az Amadis állapota okozta sokkot, és hangok moraja
csendült a súlyosan sérült harcos láttán.
Zaharielt előrelökték az egymásnak nyomakodó testek, hagyta, hogy sodorja az előrenyomuló
tömeg.
– Hátra! – kiáltotta egy erőteljes, idősebb hang. – Hagyjatok neki átkozott helyet!
Zahariel látta a Lord Cyphert átvágni a csődületen, a személyisége és a hatalma kettősével
söpört el mindenkit az útjából. Az idős lovag érkezésekor Zahariel sebesen az egyik oldalra
húzódott, aztán a nyomában előresietett. Pár percen belül hátrahagyta társait, és Amadis testvér
felett állt, miközben a Lord Cypher már ott térdelt a sebesült férfi mellett.
Amadis küzdött, hogy szavakat formáljon, de véres tajték kelt az ajkán, mely átszúrt tüdejéből
habzott fel.
– Ne beszélj! – mondta a Lord Cypher. – Csak még fájdalmasabbá teszed.
– Nem… – dadogta Amadis – …muszáj beszélnem.
– Rendben van, fiam. Vannak búcsúzó szavaid?
Amadis bólintott, és bár Zahariel elborzadt a Lord Cypher egyértelmű utalásától, miszerint
Amadis meg fog halni, elég sérülést látott már ahhoz, hogy tudja, ezek halálosak.
Amadis bólintott, és Zahariel látta, hogy a lovag gyomránál lévő vér még mindig nem alvadt
meg, a húsa felszakadt, és tekergő belek feszültek a kéznek, mely hiába próbálta őket odabenn
tartani.
Szabad kezével Amadis a forgótáras pisztolyáért nyúlt, és kínlódva kihúzta a bőrtokjából.
– Zahariel – nyögte Amadis.
 A Lord Cypher felnézett, és meglátta a fiút, így gyorsan intett neki, hogy térdeljen le a
haldokló lovag mellé. – Igyekezz, fiú, és jól figyelj, nem sokaknak adatik meg, hogy hallják a
Rend haldokló lovagjának utolsó szavait! Azoknak, akik meghallgatnak egy búcsúbeszédet,
kötelességük van a halott felé. Ez hagyomány, tudod.
Zahariel bólintott, a haldokló Amadisra meredve, amint az a pisztolyát nyújtotta felé.
– Vedd el, Zahariel! – szólt Amadis, arcán a fájdalom vájta mély árkok kezdtek eltűnni, ahogy
a halál lassan egyre közelebb lopakodott hozzá. – A tiéd. Azt akarom, hogy veled legyen.
– Nem tehetem – felelte Zahariel, miközben szemeit elfutották a könnyek.
– Muszáj, az a kívánságom, hogy te viseld – nyöszörögte Amadis. – Ez az én örökségem a
számodra. Emlékezz rám, mikor elsütöd! Emlékezz, mire tanítottalak!
– Emlékezni fogok – ígérte Zahariel, ahogy elvette Amadistól a véráztatta fegyvert. Súlyosan
nehezedett a kezébe, sokkal súlyosabban, mint egy egyszerű, fémből és fából készült
szerkezetnek kellett volna. A felelősség súlyát is hordozta, a kötelességet a dicsőséges harcos
felé, aki őelőtte hordozta.
– Jó fegyver… még nem hagyott cserben – köhögte Amadis. – Most meg már nem is igen
hiszem, hogy fog, nem igaz?
– Nem – mondta Zahariel, hirtelen zuhant rá a csend, ami a kapuban uralkodott.
– Az áldóját, minden fájdalom elmúlt, ez nem jelenthet sok jót, így van?
– Azt jelenti, közel a vég, fiam – mondta a Lord Cypher.
– Gondoltam – bólintott Amadis. – Az átkozott Endriagói Bestia elkapott a karmaival. Jó nagy
dög… Egy calibani oroszlán… Azt hittem, abból csak egy volt.
– Egy calibani oroszlán? – szólt Zahariel. – Azt hittem, Jonson megölte az egyetlen oroszlánt.
– Bárcsak így lett volna… – szűrte a fogai között Amadis grimaszolva. – Akkor talán nem
feküdnék itt… Csak azt kívánom…
Bármi is lett volna Amadis utolsó kívánsága, örökre rejtély maradt, mivel szemei felakadtak,
és lágy sóhaj hallatszott az ajkai közül.
Zahariel lehorgasztotta a fejét, és könnyei szégyen nélkül patakzottak az arcán hatalmas hőse
eltávoztával. Mindkét kézzel megragadta a pisztolyt, amit Amadis adott neki, és forrongó düh
kezdte eltölteni a gondolattól, hogy a lovag gyilkosa még mindig életben van, és a sötét erdőket
járja.
A Lord Cypher kinyúlt, és tenyerét a halott lovag arcára szorította, óvatosan lecsukva
szemhéjait.
– Így távozik el Amadis a Rendből – szónokolta komor ünnepélyességgel.
Zahariel felnézett, ahogy a Lord Cypher bütykös kezét a vállára helyezte, és az Amadistól
kapott fegyverre mutatott.
– Ez több mint egy egyszerű fegyver, fiú – mondta a Lord Cypher. – Ez egy hős fegyvere.
Olyan hatalmat és tekintélyt hordoz, amelyet a sajátod nem. Dicsőséget kell hoznod a fegyverre,
és emléket kell állítanod a férfinak, aki neked adta!
– Dicsőséget fogok hozni rá, Lord Cypher – mondta Zahariel.
– Ez ügyben ne legyen kétséged!
A Lord Cypher szeme összeszűkült, ahogy megérezte Zahariel hangjának vehemenciáját.
Megrázta a fejét.
– Nem, fiú – mondta. – A harag és a veszteség elhomályosítják az ítélőképességed. Ne mondd
ki, mert nem lehet visszavonni, ha egyszer elhagyta az ajkad!
De Zaharielt nem lehetett lebeszélni, és a pisztolyt szorosan a mellkasához szorítva állt.
 – Lord Cypher – szólt Zahariel –, kihirdetem, hogy küldetésre indulok, hogy levadásszam az
Endriagói Bestiát.
®​
– NEM LETT VOLNA SZABAD kihirdetned a küldetést – mondta Nemiel.
A három nappal az előtti éjszaka volt, hogy Zaharielnek el kellett indulnia a küldetésére.
Tudván, hogy a következő két napot és éjszakát csendes meditációval tölti majd, mialatt
felkészül az útra, jelölttársai ezt alkalmas időpontnak ítélték, hogy lakomát rendezzenek a
tiszteletére.
Volt étel és bor, és Ramiel mester különleges eltávozást engedélyezett nekik, hogy
megtarthassák a tort az Aldurukh alatti barlangvájatokban. A lakoma fáklyafénynél zajlott egy
hosszú asztal körül, amelyet a dormitórium ebédlőterméből cipeltek le.
A helyszín a szokásokat követte. A Lord Cypher szerint, ha Zahariel sikerrel jár a küldetésén,
újjászületik egyik életből a másikba, fiúból férfivá.
– Szigorúan véve – mondta a Lord Cypher –, ahogy ezeket a dolgokat vesszük, jelenleg élet és
halál között lebegsz, lelked az alvilágban várakozik, amíg jövőd helyzete el nem döntetik.
Zahariel ezt babonás ostobaságnak gondolta, természetesen, a régi mondákból eredő
hagyománynak, de a Lord Cypher még mindig tisztelte világuk ősi szokásait, és mint olyannak,
aki szintén tanúja volt Amadis testvér eltávozásának, Zahariel megfogadta a tanácsát, és
földalatti helyszínt keresett a lakomának.
A rendezvény ünnepélyes hangvétele és a felszínen mutatott jókedv ellenére, Zahariel
észrevette a minden neki intézett szó alatt megbújó szomorúságot. Barátai minden jót kívántak
neki, de nem tudták elrejteni a viselkedésüket beárnyékoló gyászt. Nyugtalanító felfedezés volt,
de Zahariel végül megértette, hogy abban a hiszemben búcsúznak most tőle, hogy soha többé
nem látják viszont.
Senki sem számított rá, hogy élve visszatér a küldetéséről, kizárólag egy holttest formájában
várták haza.
– Várhattál volna, Zahariel. – Nemiel hangja követelőzően csengett. – Nem kellett volna
kihirdetned a küldetést a bestia ellen, amely megölte Amadist.
– De igen, Nemiel – mondta Zahariel. – Muszáj volt. Te nem láttad, ahogy az élet eltávozott
belőle. Én láttam.
– Tudod, mit mondanak a rangidős lovagok? – kérdezte Eliath.
– Nem – felelte Zahariel –, és nem is érdekel. Kihirdettem a küldetést, nem kisebb személy
jelenlétében, mint a Lord Cypher. Nem lehet visszavonni.
– Hát, pedig érdekelhetne – válaszolta Nemiel, fejét a mennyezet felé fordítva. – A lovagok
azt mondják, hogy… Szerintük önhittség. Nem tudják, hogy a Lord Cypher miért engedélyezi
neked, hogy végrehajtsd ezt a küldetést. Több belátása is lehetne. Ez egy öngyilkos vállakózás.
– Ennél világosabban kell fogalmaznod, Nemiel! – mondta Zahariel a kupája felé intve. –
Meglehet, hogy nem tettem elég vizet a boromba, de nehezen tudlak követni.
– A bestiáról beszélek, amire vadászni készülsz – felelte Nemiel bosszankodó grimasszal az
arcán. – Odafent a lovagok asztalánál azt mondják, ez egy calibani oroszlán, az erdők egyik
legádázabb ragadozója. Azt mondják, már eddig is vagy kétszáz életet ragadott el, és mindezt
odafenn az Északi Vadonban, ahol alig vannak emberek.
– Egy küldetésnek veszélyesnek kell lennie, Nemiel – mondta Zahariel. – Így bizonyítjuk,
hogy érdemesek vagyunk. Így mutatjuk meg, hogy készen állunk a lovagságra.
– Veszélyesnek, igen, annak kell lennie, de ez messze túlmegy azon – kontrázott Nemiel. –
Mindenki azt mondja, hogy ennek a vadászatnak a célpontja igazi hőseinknek való fenevad, mint
az Oroszlán és Sar Luther. Ne vedd sértésnek, kuzin, de te nem vagy közülük való, és soha nem
is leszel. Nincsenek meg a képességeid és a tapasztalatod ahhoz, hogy elbánj ezzel a fenevaddal,
ahogyan nekem sem. Az emeleten mindenki azt beszéli, hogy őrült vagy. Tudom, hogy
mindenáron lovaggá akarsz válni, mindannyian így vagyunk ezzel, de ha engem kérdezel, várnod
kellett volna egy kevésbé veszélyes bestiára. Senki sem nézett volna le emiatt. És semmivel sem
lett volna kisebb dicsőség.
Zahariel megrázta a fejét. – Ez nem a dicsőségről szól, és nem érdekel, mit beszélnek rólam az
emberek. Ezt mostanra már igazán tudhatnád rólam.
– Ja, tudom is, de muszáj megértened, hogy ez téboly. Nem túloztam, mikor azt mondtam,
szerintem öngyilkosság. Ezt te is belátod, ugye? Miért vetted magadra?
– Évekig vártam erre – válaszolta Zahariel lassan és kimérten. – Azóta, hogy jelöltként
befogadtak a Rendbe, erről a pillanatról álmodtam. Őszintén szólva soha eszembe sem jutott,
hogy ne induljak el erre a küldetésire. Amikor Amadis testvér meghalt, éreztem, hogy így helyes.
Nem várhattam egy következőre. Emellett pedig, emlékezz, mit mondott Ramiel mester: „Nem te
választod a bestiádat, az választ téged.” Ezt a leckét igazán ismerned kéne.
Hogy megpróbálja oldani a feszültséget, Zahariel rámosolygott Nemielre, hogy mutassa, csak
viccelt, de kuzinja nem enyhült. Nemiel még mindig bosszúsan meredt rá. Attias és Eliath néma
csendben ültek, megérezvén, hogy nem volna bölcs dolog megzavarni az unokatestvérek
beszélgetését.
®​
– EBBEN NINCS SEMMI mosolyognivaló, Zahariel. Ez a bestia megölhet. Ne feledd, ott voltam,
mikor a szárnyas szörny megtámadott minket. Könnyű azt képzelni, hogy halhatatlan vagy
páncélban, egy remek pisztollyal és egy motorizált karddal felszerelve, de a fegyvereink és az
ügyességünk semmit nem jelentenek az ilyen teremtmények ellen. Ezt nem lehet ilyen
könnyedén venni. Ez nagyon is komoly dolog.
– Én is tudom – felelte Zahariel. – Ne érts félre! Én is felfogom az előttem álló küldetés
veszélyeit. Én is érzem a súlyát. De amit te szörnyű problémának látsz, azt én előnynek.
Ugyanolyan jól ismered a Rend tanításait, mint én. A mestereink összes óráján, az összes harci
kiképzésen és gyakorlaton, az összes gyakorló párbajban és tornán, amin az ideérkezésünk óta
valaha részt vettünk, egyetlen egy dologra törekedtünk: a kiválóságra. Ez az egyetlen érték, ami
értelmet ad egy férfi életének. Ez az egyetlen dolog, ami érdemessé tesz minket a lovagi címre.
Ez a Rend alapvelve. Te is tudod, hogy szól: „Az ember életének minden formáját, mint faj és
mint személy egyaránt, a kiválóság keresésének kell szentelni.”
– Nem kell nekem felidézned a Verbatimot – csattant fel Nemiel. – Ramiel mester
mindkettőnknek beleverte a fejébe. Ugyanúgy kívülről tudom, mint te.
– Akkor valami másra is emlékezni fogsz, amit belefoglaltak: „Hogy segítsük elérni és
bizonyítani ezt a kiválóságot, saját határainkat fogjuk feszegetni. Csak a legkeményebb
megmérettetések mutatják meg valódi jellemünket.” így szólnak a Rend tanításai: határainkat
feszegetve, a legkeményebb megmérettetéseken keresztül. Aligha követném ezeket a tanításokat,
ha visszautasítottam volna ezt a küldetést attól való félelmemben, hogy túlságosan is kemény
nekem ez a feladat.
– Ezek az elveink, igen – értett egyet Nemiel –, de reálisaknak kell maradnunk. Ha a
történetek a bestiáról igazak, ez az a fajta teremtmény, amivel csak egy csapatnyi tapasztalt lovag
tud elbánni. Még Jonson is csúnyán megsérült, mielőtt legyőzte a calibani oroszlánját. Ez nem
megfelelő küldetés egy jelöltnek.
– Talán igazad van – felelte Zahariel –, de amikor Amadis nekem adta a pisztolyát, el kellett
fogadnom a küldetését is. Ha elkezdjük az alapján megválogatni a küldetéseinket, hogy mennyire
könnyűt szeretnénk magunknak, akkor sikamlós lejtőn csúszunk a romlás felé. De mindegy is, ne
vitatkozzunk! A döntést már meghozták, és most már túl késő lenne megváltoztatni.
Elköteleztem magam, hogy végrehajtom ezt a küldetést. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy
megosztunk egy italt, és reméljük, mindketten megérjük, hogy viszontlássuk egymást…
Zahariel felállt, és felemelte a kezében lévő kupát.
– A holnapi életre, kuzin – mondta, köszöntőre emelve kelyhét. Nemiel válaszképpen
beleegyezően mosolygott, és felemelte saját kupáját.
– A holnapi életre – felelte Nemiel, szemében csillogó könnyekkel.
 NYOLC
– KELET FELÉ MENJEN, az ösvényen! – mondta a favágó.
Gyalog mutatta az utat az erdei úton, miközben Zahariel a csatalován követte. – Addig
menjen, amíg el nem ér egy tisztást egy öreg fa mellett, amelybe villám csapott. Feketére van
égve, és középen ketté van hasadva, nem tudja eltéveszteni. Oda tartott a társaság. Persze, lehet,
hogy sosem értek oda. Ha mégis, akkor onnantól meg kell, hogy találja a nyomaikat.
A férfit Narelnek hívták. Endriagói Lord Domiel mutatta be neki Zaharielt, miközben
felkészült a rémült város elhagyására a szétzúzott és vastagon elbarikádozott kapun át.
Narel favágó volt, aki a várban élt, és a körülötte lévő földeken dolgozott. Társainál bátrabb
lévén, belegyezett, hogy elvezeti Zaharielt az erdőbe a bestiát felkutatni. Pontosabban megígérte,
hogy megmutatja Zaharielnek azt az ösvényt, amin egy csapat nő és férfi indult el előző nap
igencsak fogyóban lévő tüzelőt és élelmet gyűjteni, de sosem tértek vissza.
– Az emberek azt mondták nekik, hogy vakmerőek – mondta Narel. – Azt mondták nekik,
hogy valószínűleg egyenesen a bestia karjaiba futnak, de mit tehettek volna? Mindnek porontyai
vannak, és rengeteg az éhes száj odahaza. Közeleg a tél, ha életben akar maradni az ember,
élemet és tüzelőt kell gyűjtenie. Idekinn ez már csak így van. És jól fel is fegyverkeztek, no meg
persze voltak vagy egy tucatnyian, szóval az ember azt gondolná, együtt biztonságban vannak.
De, azt hiszem, ezekben az erdőkben a szörnyeteg miatt senki sincs biztonságban.
Narel fele annyi idős volt, mint Endriagói Lord Domiel, de hamar kiderült, hogy a favágó
éppen olyan bőbeszédű, mint ura és parancsolója. Végig az ösvényen, amíg az erdőn át vezette
Zaharielt, Narel megállás nélkül fecsegett. Általában halkan beszélt, miközben ideges
pillantásokat vetett a körülöttük lévő fák vagy aljnövényzet irányába. A favágó egyértelműen
feszült volt, mintha arra számított volna, hogy a bestia bármelyik pillanatban rájuk vetheti magát.
– Persze, azok a porontyok most aztán semmi ételhez nem jutnak – magyarázott tovább Narel,
huszadszorra is ellenőrizve, hogy ismétlő rendszerű puskája csőre van-e töltve és ki van-e
biztosítva. – Lehet, hogy éhen is halnak, ha valaki nem fogadja be őket. Én biztosan nem. Persze,
sajnálom őket, de nekem az asszonnyal megvan a magunk csokornyi éhes szája. Ha engem
kérdez, ez benne az igazi tragédia. Minden alkalommal, amikor a bestia gyilkol, egy újabb adag
árvát csinál. Eddig összesen több, mint száznyolcvan embert ölt meg. Ez pedig rengeteg apa és
anya nélkül maradt gyereket jelent.
Zahariel megértette a férfi idegességét. Az alapján, amit Narel elmesélt, feltehetően ismerte a
bestia legtöbb áldozatát, legalábbis az endrigaóiakat. Nagy részük még a rokona is lehetett.
Figyelembe véve a közösség létszámát és a Caliban elszigeteltebb vidékein jellemző kiterjedt
rokoni kapcsolatokat, ez a helyzet nem volt egyedülálló.
Endriagóban mostanra mindenki veszített el szomszédokat, barátokat és családtagokat az
erdőkben kóborló bestia jóvoltából. A várban töltött rövid idő alatt is világossá vált Zahariel
számára, hogy a fenevadtól való félelem tapintható volt a falakon belül. Nem lett volna könnyű
olyan férfit, nőt vagy gyermeket találni, aki ne lett volna halálra rémülve a lénytől.
Endriago népe immáron nem merészkedett a településük határain kívül, hacsak nem volt
feltétlenül szükséges, és látván a várkapun hagyott tomboló düh nyomait és a mély, karmok
szaggatta sebeket, Zahariel tökéletesen megalapozottnak ítélte a félelmüket.
A bestia gyakorlatilag rabbá tette őket a saját várukban, és mindehhez hozzáadva Amadis
testvér halálát, Zahariel minden eddiginél elszántabban végezni akart az aljas szörnyeteggel.
Ez a helyzet nem tarthat örökké. Ahogy Narel is mondta, változtak az évszakok. Közelgett a
tél. Endriago lakosai nemsokára komoly döntés elé néznek. Élelemraktáraikat fel kell tölteniük,
ha túl akarják élni az előttük álló, keservesen hideg hónapokat.
Vagy lassú, elhúzódó halál elé néznek, vagy be kell merészkedniük az erdőbe, és meg kell
kockáztatniuk a találkozást a dühödt fenevaddal.
A tegnap útra kelt csapatnyi férfi és nő már meghozta a döntését. Számukra rossz véget ért a
dolog, de volt még egy teljes település, akiknek a léte forgott kockán.
Ha a fenevad továbbra is szabadon garázdálkodik, ha senki sem vadássza és gyilkolja le, akkor
sokkal több tragédia történik még Endriago erdeiben.
Sokkal több gyász lesz. Sokkal több árva.
Már eddig is túl sok életet ragadtak el, és egyetlen közösség sem szenvedhet ilyen
veszteségeket huzamosabb ideig.
Zahariel vállát óriási felelősség nyomta.
Ha nem sikerül megölnie a fenevadat, nemcsak a saját életét kockáztatja, hanem Endriago
jövőjét és a benne élő összes családét is.
– Akárhogyan is, ez az – mondta Narel. Megállt a csapás szélén, és kimondottan feszült
arckifejezéssel nézett Zaharielre.
– Ugye emlékszik, hogy azt mondtam, nem tudom végig elkísérni? Mármint, úgy értem,
elkísérném, de nekem is feleségem és gyerekeim vannak. Megérti, ugye? Emberek, akikről
gondoskodnom kell.
– Megértem – felelte Zahariel. – Innen már magam is odatalálok.
– Akkor hát rendben – bólintott Narel.
A favágó megfordult, hogy megkezdje az Endriagóba visszavezető utat, távozóban
visszapillantott Zaharielre a válla felett.
– Biztonságos utat kívánok magának a sötétségen át, Zahariel a Rendből. A Figyelők vezessék
és óvják! Legyen nyugodt, ma éjjel áldozatot mutatok be Önért! Örülök, hogy megismerhettem!
Ezzel továbbindult, és többé nem nézett vissza.
®​
MIUTÁN A FAVÁGÓ ELTŰNT, és Zahariel kicsivel továbbment az ösvényen, azon kapta magát,
hogy folyamatosan Narel búcsúzóul mondott szavain jár az esze.
Teljesen egyértelmű volt, hogy Narel nem hitt benne, hogy ő túléli.
A favágó a búcsú semmilyen szokványos módját nem alkalmazta. Említés sem esett a „holnapi
életről” és a hasonló kifejezésekről. Helyette módfelett érdekesen válogatta meg a szavait.
Biztonságos utat kívánt Zaharielnek a sötétségen át.
Azt kérte, hogy a Figyelők vezessék és óvják.
Egészen odáig ment, hogy megígérte, aznap éjjel áldozatot mutat be érte. A Calibanen ezeket a
szavakat semmiképpen sem mondja az ember olyasvalakinek, akinek számít a viszontlátására.
Ezek a végső kegyelet szavai voltak, nem az elköszönéséi.
A halálról szóló egyik közkeletű, calibani hiedelem szerint, ha egy ember meghal, a lelke
alászáll az alvilágba, ahol egy spirális utat kell bejárnia, amely – az elhunyt életének cselekedetei
alapján – vagy a pokolba, vagy az újjászületésbe vezeti. Innen eredtek a szavak, amiket Narel
mondott neki. Egy közismert temetési szertartásból valók, ahol a rituálé során könyörgésként
hangzottak el, arra kérve a lélek őrzőit, hogy járjanak közben az elhunytért.
Zahariel nem vette magára Narel szavait. Biztosan tudta, hogy a férfi tökéletesen jó
szándékkal mondta, amit mondott. A Calibanen ugyan nem voltak nagyvárosok, de az Északi
Vadon települései még itteni mércével mérve is állóvizeknek számítottak.
A régi hagyományoknak komoly súlyuk volt az Endriagóhoz hasonló helyeken.
A saját hite szerint Narel bizonyára úgy vélte, óriási megtiszteltetésben részesíti Zaharielt,
amiért megpróbálja megkönnyíteni alvilági utazását, amelyet kétségtelenül elkerülhetetlennek
gondolt, amint Zahariel szembekerül a bestiával.
De Zahariel véleménye szerint a favágó csak vesztegette a szavait.
Ugyan nem volt egy gyakran megvitatott téma, legalábbis nem nyilvánosan, de a vallásnak
sokféle interpretációja létezett a calibani kultúra szívében. Egyfelől ott volt a bolygó
hagyományos vallása, mely még mindig nagy népszerűségnek örvendett az általános lakosság
többsége és a nemesség néhány konzervatívabb tagja körében, és amely magában foglalta mind
az ősök imádatát, mint az animisztikus népi hitet, melyet a bolygó első emberi telepeseinek ősi
bölcsességeiből eredeztettek. Követői úgy hitték, hogy a Caliban erdőit óvó szellemek lakták.
Hitükben különösen jelentős szerepet játszott a láthatatlan, árnyalakú figyelők egy gárdája,
akik néha beleavatkoztak az emberek dolgaiba, saját rejtélyes és ismeretlen céljaiktól vezérelve.
De nem ezek a „Sötétségben Figyelők” voltak az egyetlenek a Calibannek tulajdonított,
természetfeletti lények közül. A hagyományos vallás hívei szerint a bestiák gonosz szellemek
voltak, amelyek azért öltöttek fizikai formát, hogy szenvedést és gyötrelmet hozzanak az
emberiségre.
Ennek tudatában nem volt szokatlan, hogy egyes egyének vagy családok fogadalmi
felajánlásokat tettek a Sötétségben Figyelőknek abban a reményben, hogy közbelépnek, és távol
tartják a bestiákat.
Az ilyen népi hiedelmekkel ellentétben, Caliban lovagrendjei inkább egy harcosabb hitvallást
követtek. Teljes mértékben elvetették a természetfeletti közbelépést. Ha léteznének is istenekre
és szellemekre hasonlító entitások, úgy gondolták, nem valószínű, hogy az emberi ügyekbe
közvetlenül beavatkoznának.
Azzal érveltek, hogy az efféle teremtmények vágyai és felfogása olyan idegen lenne az
emberétől, hogy soha nem osztozhatnának a világról alkotott felfogásunkon, még kevésbé
ismernék fel, ha elkélne a segítségük.
Ehelyett, a lovagrendek filozófiája szerint, egy ember életét valóban meghatározó hatás az
illető jellemének erőssége, nem pedig valami feltételezett, túlvilági hatalmak. Ennek megfelelően
az egyes rendek lovagjai az elméjük és testük tökéletesítésére tették fel az életüket az emberi
kiválóság ideáit hajszolva, melyek rendenként eltértek.
A Rend jelöltjeként eltöltött évei során Zaharielre átragadt mesterei elfogultsága, és a magáévá
tette őket. Nem volt semmi konkrét kifogása a Narelhez hasonló emberek ellen, de nem volt ideje
a babonáikra. Nem hitt a halál utáni életben vagy az alvilági utazásokban.
A Caliban hatalmas bestiái rendkívüli lények voltak, de nem hitte, hogy természetfeletti
eredetűek lennének. A Sötétben Figyelőket mítoszoknak tekintette csupán, és nem hitt az őrző
szellemekben, akik jótékonyan óvták az emberiséget az árnyak között bujkálva.
Helyette hitt az emberi bölcsesség hatalmában. A Lion El’Jonsonhoz és Lutherhez hasonló
emberek tettei, a hatalmas bestiák elleni hadjáratuk meggyőzték, hogy az emberiség szabadon
megválaszthatja a saját sorsát. Az emberi elme képes értelmezni a világot és a kozmoszt, és
igazságos és egyenlő feltételek mellett, a legtöbb ember felebarátainak megsegítése mellett
döntene.
Zahariel hitt abban, hogy az emberek eredendően jók, és ha lehetőségük van rá, az összes
lehetséges út közül a legjobbat és a legtisztábbat választják. Szerinte soha, egyetlen ember sem
követ el gonoszságot, hacsak a körülmények rá nem kényszerítik.
Lehet, hogy valaki képes gaztett elkövetésére, ha éhezik, fél, vagy tudatlanságban szenved, de
senki nem döntene a bűn mellett, ha lenne számára másik, járható út.
Senki nem választaná szabad akaratából a sötétséget, ha a világosság is elérhető.
Zahariel félretéve a Narel különösen sivár búcsúja miatt érzett nyugtalanságát és az emberi
természetről folytatott elmélkedését, az előtte álló küldetésre összpontosított.
Ebben a pillanatban jobban érdekelték Narel útmutatásai, mint a végzet vagy a sors
akármilyen tágabb értelmezései. A favágó azt mondta, haladjon kelet felé az úton, és keressen
egy tisztást és egy villámsújtott fát. Zahariel követte az utasításokat, a mestereitől tanult
módszereket használva, hogy kitisztítsa a fejét, és teljes mentális kapacitását az előtte álló
feladatra fókuszálja. Megszorította lova oldalát, hogy gyorsabb tempóra ösztökélje.
Lovát sarkantyúzva ellovagolt a jövője felé.
®​
ZAHARIEL MEGLEHETŐSEN KÖNNYEN megtalálta a villámsújtott fát, az ösvény egyenesen a halott
tuskónak vezette. A fán túl a mohos törzsek alkotta erdő úgy terült el, mint egy sereg őskori
menhir. Sötétség és árnyak kísértettek az erdőben, és Zahariel kezdte átérezni a helyiek kötődését
a babonáikhoz.
Az Északi Vadont már régóta elátkozott helynek tartották, túlságosan közel volt a hegyi
bestiák barlangjaihoz, a talaj túl vékonynak bizonyult ahhoz, hogy érdemes legyen megművelni,
az erdő pedig túl sűrűnek ahhoz, hogy biztonságosan át lehessen kelni rajta. És ha mindez még
nem lett volna elég, ez a vidék hírhedtté vált a megmagyarázhatatlan jelenségekről: a fák között
feltűnő furcsa fényekről és az eltűnésekről, melyek során az erdőben eltévedt emberek
évtizedekkel öregebben tértek haza, mint mikor szeretteik utoljára látták őket.
Igen, az Északi Vadon rejtélyes vidék volt, de ahogy Zahariel megacélozta magát, hogy a
rengeteg mélyére merészkedjen, megérezte a félelem első fuvallatát. Noha azt állította, hogy nem
fél, ráébredt, hogy a félelem valójában csak elrejtőzött a fenevad iránti megvetése és az Amadis
testvér halála miatt érzett dühének rétegei alá.
Milyen egyszerű is volt lefitymálni az Endriagóban élő parasztok babonáit, ha bajtársaid és a
megvilágosodás kényelmes oltalma vettek körül! És milyen könnyedén ragadta el ezt az
önhittséget és bizonyosságot az elszigeteltség és a sötétség!
Lenyelve rémületét, Zahariel tovább unszolta hátasát, érezvén, hogy a ló is fél ezen a helyen.
A fák csavarodottak és öregek voltak, öregebbek bármelyiknél, amit Zahariel valaha is látott, és
egyértelműen valami járványos kór fertőzte meg őket, melytől áporodott gyümölcspépre
emlékeztető, romlott, keserű szagú, ragadós nedvet izzadtak.
A fák elhaladtak mellette, miközben belovagolt az Északi Vadon árnyakkal borított mélyébe,
és Zahariel egy suttogó lélegzetet hallott maga mellett, mintha egy haldokló utolsó sóhaja lett
volna. A föld a lova patái alatt nedves és veszedelmes volt, mérges gombák és szövevényes
aljnövényzet keveredett az erdő fáinak gyökerei közé.
Zahariel egyre beljebb és beljebb lovagolt a rengetegbe, lelke mélyén érezte a hely ürességét,
egyfajta sajgó űrt, melytől a szíve mélyétől az elméje velejéig megborzongott.
Hirtelen végletesen egyedül érezte magát, és a lesújtó magány érzése kerítette hatalmába.
Nem egyszerűen az emberek hiánya, ez a lélek magánya volt, az őt körülvevő világgal való
mindennemű kapcsolat tökéletes hiánya. Szembesülve ezzel a szörnyű érzéssel, Zahariel szinte
felkiáltott saját jelentéktelenségének kínjától szenvedve.
 Milyen arrogáns dolog volt azt képzelnie, hogy ő van a spirál közepén! Miféle elbizakodottság
volt azt gondolni, hogy bármit is változtathat a világ forgásán!
Szemét elfutották a könnyek, miközben hátasa tovább cipelte, mit sem törődve a lélek sötét
mélységeivel, melyet Zahariel a hátán ülve bejárt.
– Nem vagyok semmi – suttogta a sötétségbe. – Zahariel vagyok a Rendből.
Az árnyak gúnyos némasággal nyelték el a szavait, mintha valamiféle éteri szél ragadta volna
ki őket a torkából, mielőtt még megtörhették volna a körülötte pangó üresség buborékját.
– Zahariel vagyok a Rendből! – kiáltotta a sötétségnek.
Szavait ismét elnyelte a félhomály, de heves kitörése egy rövid pillanat erejéig fellebbentette a
lelkét ostromló árnyak fátylát. Megint felkiáltott, agyán átfutott a kiabálás jelentette veszély egy
veszedelmes ragadozó becserkészése közben, de jobban félt attól, hogy elemészti ez a lelke
mélyéig hatoló dermedtség.
Továbblovagolt a fák között, miközben újra és újra elismételte a saját nevét. Minden, lova
hátán megtett újabb méterrel egyre jobban érezte a talajból szivárgó, láthatatlan gonoszt és az
elementáris erőt, mintha valami romlott energia alig leplezett forrása rejtőzne mélységes mélyen
a Caliban felszíne alatt. Akárcsak a vízerek, melyek egy állati ürülékhalmon szivárognak
keresztül, vajon húzódik-e valami a felszín alatt, amely efféle rettenetes hatalmat fejt ki a felette
tengődő életre?
Alig merült fel az agyában ez a gondolat, rájött, hogy nincs egyedül.
Szelíden megrántva a szárat, megállította csatalovát, és Zahariel egy hosszú, hideg lélegzetet
vett a csípős levegőből, miközben számos teremtmény jelenlétét érzékelte, melyek őt figyelték a
fák árnyékai közül.
Tudja… Érzi…
Nem látta őket világosan, annyira behúzódtak az árnyak közé, de kétségtelen bizonyossággal
tudta, hogy ott vannak, és a sötétségből figyelik.
A sötétségből figyelik…
Látta őket a szeme sarkából, a lebbenő árnyaknál alig voltak többek, s eltűntek, amint utánuk
fordította a fejét. Hogy hányan voltak, azt nem tudta megmondani. Legalább ötöt pillantott meg,
de hogy ez volt-e a teljes létszámuk, az rejtély maradt a számára.
Öljétek meg… Megfertőzte…
Suttogó hangok suhantak a fák között, de Zahariel tudta, hogy nem emberi torokból
származnak, és, ami azt illeti, nem is az öt érzék által érzékelhető síkokon zengtek. Az a halvány
érzése támadt, mintha egy beszélgetés zajlana körülötte, és bár a szavak, már ha lehetett szavakra
hivatkozni egy beszéd nélküli diskurzusnál, ismeretlenek voltak a számára, azonban tökéletesen
értette a jelentésüket.
– Kik vagytok? – kiáltotta, erőlködve, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Elég a suttogásból,
mutassátok magatokat!
Az árnyszerű figyelők a hangja hallatán beljebb húzódtak a sötétségbe, talán meglepődtek
azon, hogy érzékelte őket, vagy hogy hallotta a szavak nélküli mormolásukat.
Magában hordozza a rontást. Jobb most megölni…
Zahariel keze a kardja felé rebbent a fenyegetés hallatán, de a gondolatain végigsuhanó
kísérteties érintés óva intette az ellenségességtől.
Vesztegeted az erőd, Zahariel a Rendből. Nekünk nem árthatsz a valóság síkjának
fegyverével…
A hang visszhangot vert a koponyájában, és Zahariel felkiáltott, mert úgy hallatszott, mintha a
beszélő pontosan előtte állna.
– Ki vagy? – ordította, visszanyerve az uralmat érzékei felett, és dühödt pillantásokkal nézett
körbe a tisztáson. Semmit sem látott beszélgetőtársaiból, de körbefordította a lovát, és kardja a
kezébe ugrott.
– Mutasd magad! – parancsolta. – Belefáradtam az ostoba tréfáidba!
Hát jó…
Amint a szavak felcsendültek az elméjében, megpillantotta az egyik láthatatlan beszélőt.
Egy alak lépett elő a fák sötétjéből. Nem volt magasabb néhány lábnál, tetőtől talpig durva
köpenybe burkolózott, mely testének minden porcikáját elrejtette. A csuklyája alatti sötétség a
Zaharielt körülölelőnél is sűrűbb volt, és az a bizonyosság kerítette hatalmába, hogy ha
megpillantaná, valójában mi rejtőzik a kámzsa alatt, visszafordíthatatlanul megtébolyodna.
Az alak összekulcsolta a kezeit maga előtt, mindegyiket az ellenkező oldali ruhaujjba
csúsztatva. Tartása alázatosnak tűnt, noha Zahariel semmi alázatosat sem fedezett fel a
viselkedésében.
– Kik vagytok? – kérdezte Zahariel. – Ti vagytok a Sötétben Figyelők?
Ez kielégítő megnevezése céljainknak.
– Cél? Milyen cél? – kérdezte ismét Zahariel.
Hogy olyan módon kommunikáljunk veled, ahogy megérted. Az embereknek címkékre van
szükségük, hogy megértsék a világ dolgait.
– Emberek? – mondta Zahariel. – Ez a szó arra utal, hogy… ti nem emberek vagytok, így van?
Így van, a mi fajunk a te fajtád nagy része előtt ismeretlen.
– Akkor hát mik vagytok?
Ez lényegtelen, de ami fontos, az az, hogy elhagyd ezt a helyet.
– Nem tehetem – felelte Zahariel. – Megesküdtem, hogy levadászom a bestiát, amelyik
megölte a barátomat.
A teremtmény, amit keresel, nincs itt, bár közel van.
– Te tudod, hol van? Mondd meg!
Rendben, de meg kell esküdnöd, hogy elmész innen, és soha nem térsz vissza. Ezek az erdők
romlottak, és semmi jó nem következik az emberek ittlétéből.
– Romlott? Mi rontotta meg?
Az apró alak megrázta a fejét.
Nem, az efféle tudás nem való az embereknek. A te fajtád már így is túl sokat tud, és túl sok
olyan dolgot bolygat, melyeket sosem lenne szabad.
– Nem értem – mondta Zahariel. – Mit csináltok ti itt?
Mi egy testvériség tagjai vagyunk, akárcsak te magad… Egy titkos szövetségé, mely arra
esküdött, hogy visszatartja a legősibb gonoszt.
– Miféle gonoszt? – kérdezte Zahariel. – A hatalmas bestiákra gondolsz?
Nem, ők csupán a nagyobb rossz tünetei. Nem nevezem meg ezt a gonoszt, elegendő annyit
tudnod, hogy a fajod legnagyobb átka, és egy napon felemészt titeket.
Zaharielt kirázta a hideg ennek a nagyobb gonosznak az említésétől, melyről a lény beszélt, és
csontjáig hatoló bizonyossággal tudta, hogy a teremtmény igazat szól. Szavai korok súlyát
hordozták, és noha ez lehetetlen volt, Zahariel érezte, hogy ez a lény akár sok ezer éves is lehet,
ha nem több.
– Ez a gonosz. Lehetséges küzdeni ellene? – kérdezte.
Természetesen, minden gonosz ellen ki lehet állni.
 – Akkor hadd segítsek nektek legyőzni! – kiáltotta.
Az alak megrázta a fejét, és Zahariel lelkesedése elhalt.
Az efféle gonoszt sosem lehet legyőzni. Vissza lehet tartani egy ideig, de amíg csak léteznek
emberek, ez is létezni fog.
– Akkor mit tehetek, hogy segítsek?
Menj el! Menj el messze ettől a helytől, és sose térj vissza!
Zahariel bólintott, és bár igencsak elkívánkozott erről a helyről, nem akart anélkül elmenni,
hogy még többet meg ne tudott volna ezekről az… idegenekről.
– Ti hogyan kerültetek ide?
Az alak ismét megrázta a fejét, és Zahariel két újabb apró árnyat látott kilépni a fák közül,
öltözékük és tartásuk megegyezett az elsőével.
Túl sok kérdést tesz fel!
A fajtája kíváncsi, és ez lesz majd a végzetük. Meg kellene öljük.
Fogalma sem volt, hogy a három közül melyik beszél, mivel hangjuk többszínű volt, és úgy
örvénylett a feje körül, mint a víz a leeresztőnyílás körül. Noha a beszélők aprók voltak, és
Zahariel tudta, hogy bármilyen testi erőpróbán könnyedén fölébük kerekedne, kétsége sem volt
afelől, hogy számára ismeretlen erőket birtokolnak, és olyan könnyedén törölhetnék ki a
létezésből, ahogy az ember elfojtja egy gyertya lángját.
– Miért kellene megölnötök? – kérdezte. – Mit tettem én ellenetek?
Személyesen semmit, de együtt, a fajtád a galaxist örök szenvedéssel fenyegeti.
Zahariel agya zakatolt, hogy felfogja a teremtmény szavait, hogy emberek éltek a Caliban
határain túl, és hogy az emberiség benépesítette a fejük felett hunyorgó csillagokat. A gondolat
felvillanyozó volt, és annak tudata, hogy számos régi mítosz igaz kell hogy legyen, édesebb volt,
mintha a legnemesebb bor táncolna a nyelvén.
Újdonat ismeretétől felbátorodva, felemelte a kardját.
– Már felesküdtem arra a Rendemben, hogy ellenállok minden gonosznak, de ezennel ígérem,
hogy minden hatalmamban álló módon szembeszállok azzal a gonosszal is, akivel ti küzdötök.
Érezte a lények jóváhagyását, és tudta, hogy látják a szavai mögött húzódó elszántságot is.
Rendben van, Zahariel a Rendből. Elfogadjuk az esküdet. Most pedig itt az ideje, hogy menj.
Zaharielnek még ezer kérdése lett volna ezekhez a Figyelőkhöz, de megelégedett az eddig
megszerzett tudással, eltette kardját és megfordította a lovát, miközben a Sötétben Figyelők
eltűntek az aljnövényzetben.
Miközben a Figyelők körvonala eggyéolvadt a sötétséggel, egy utolsó kérdés bukkant fel az
elméjében, ahogy felidézett valamit, amit az egyik Figyelő mondott.
– Várjatok! – kiáltotta. – Mit akartál mondani azzal, hogy rontás van bennem?
Először azt hitte, megtagadják tőle a választ, de egy pillanattal azelőtt, hogy eltűntek volna
szem elől, egy suttogó hangot hallott, ami az árnyakból szólt.
Ne a könnyű hatalomhoz vezető ajtót kutasd, Zahariel a Rendből! Lovagolj vissza a
villámfához, és megleled, amit keresel!
Ezzel eltűntek.
®​
ZAHARIEL EMELKEDETT HANGULATBAN lovagolt ki az erdő mélyéről, a befelé menet a lelkét
nyomasztó teher minden kifelé megtett kilométerrel egyre könnyebb lett. Valami rettenetes
történhetett az erdőnek ezen a részén, valami olyan borzalmas, hogy egy másik világ őrzői jöttek
a Calibanre, hogy vigyázzanak rá.
 Hogy a gonosz, amiről beszéltek, még most is a Calibanen volt-e, vagy csak pokoli
visszhangjait hagyta hátra, nem tudta, de gyanította, hogy jobb a békés tudatlanság. Felfogta,
hogy az erdő ezen részében rejlő veszedelem sokkal komolyabb, mint ami a testi épségét
fenyegeti, valami nagyságrendekkel baljóslatúbb.
Titkos tudásba nyert beavatást, és ha volt valami, amire a Rend tagjai büszkék voltak, az az
volt, hogy képesek titkot tartani. A dolgokat, amiket megtudott, és azokat, amikben hitt, örökre
szíve mélyébe zárta, és semmilyen földi vallatás nem kényszerítheti titkai kiadására.
Zahariel visszagondolt az Oroszlánnal folytatott beszélgetésére a torony tetején és arra,
miképpen ábrándozott a hatalmas harcos a Terra vagy bármilyen más lakott világ létezéséről.
Egész Calibanen egyedül ő tudta a választ erre a kérdésre, és egyedülálló helyzete izgalommal
töltötte el.
Az erdő sötét szívéből kivezető útja hamar elröppent, lovának könnyed lépte megtalálta a
legsimább utat az összetekeredett aljnövényzet és a szorosan egymáshoz simuló fák között. Még
az imént körülötte összezárulni látszó árnyak is mintha halványodtak volna, ahogy a meleg,
délutáni napsütés átragyogott a fák koronáján.
Végül a vastag aljnövényzet átadta helyét a döngölt földútnak, és Zahariel elmosolyodott,
mikor felismerte az ösvényt, melyen órákkal ezelőtt végiglovagolt. Lova utasítás nélkül is
rákanyarodott az útra, és levelekkel borított lugasokon vágott át, mielőtt kibukkant volna a
tisztásra a fekete, villámsújtott fánál.
Ahogy belemerült az elmélkedésbe, a bestia majdnem felkészületlenül ütött rajta Zaharielen.
A lény a semmiből ugrott neki.
A csoportnyi kitekeredett, ősi fa mögött meggyűlt árnyak közt bújt meg a tisztás szélén. Első
ránézésre, ahogy a száraz leveleken át felé rohamozott, mintha egy förtelmes, tüskés szikla kelt
volna életre.
Zahariel egy sötét, sebes alakot látott maga felé zúdulni. A teremtmény óriási volt, és
döbbenetes sebességgel mozgott. Rémült csataménje hirtelen megiramodott és felágaskodott.
Zahariel küzdött a nyeregben maradásért, szorosan megragadva a kantárt.
Egy calibani oroszlán, és mindjárt eléri.
Még egy másodperc, és szét is tépi.
 KILENC
EGYETLEN MOZDULATLANSÁGBA FAGYOTT, félelmetes pillanat alatt Zahariel előtt kibontakoztak a
rohamozó bestia testének részletei. Széles és erőteljes felépítésű volt, oroszlánra annyiban
hasonlított, hogy négy lábon járt, és páncélozott feje mögül pengeszerű tüskékből álló sörény
nőtt. Minden végtagját csillogó, természetes páncéllemezek borították, melyek a szikla erejével,
de a hús hajlékonyságával bírtak. Késekhez hasonló karmok meredeztek a mellső mancsairól, és
a legpompásabb lovassági szablyákat idéző iker-agyarak türemkedtek elő felső állkapcsából.
Zaharielben korábban még felmerült, hogy a bestia által legyilkolt emberek számát talán
eltúlozták, hogy a lény még félelmetesebbnek hasson, de egyetlen rettenetes pillanat alatt belátta,
hogy minden egyes szó igaz lehetett.
Csak az Aldurukh lőterein töltött hosszú órák alatt kiélesített reflexei mentették meg az életét.
Zahariel felemelte a forgótáras pisztolyt, amit a haldokló Amadistól kapott, és csattogó
sorozatot eresztett el – minden golyót az oroszlán testének középvonala felé lőtt ki, ahogy
mestereitől tanulta.
Mindegyik talált, de a teremtmény meg sem rezzent a vastag irhájába csapódó golyóktól.
Pisztolyának lövedékei robbanótölteteket hordoztak, melyeket úgy terveztek, hogy mélyen a
célpont testüregében robbanjanak fel, és elég erejük volt szinte bárminek, még egy ilyen
lenyűgöző lénynek az elpusztításához is.
Az oroszlán úgy rázta le őket magáról, mintha meg sem érezte volna a találatokat.
Dühödten üvöltve csapott ki karmos mancsával, és előrevetette magát.
A csapás Zahariel lovát érte, és borzalmas, csonttörő reccsenéssel szakította be az állat oldalát.
A csataló görcsbe rándult és elzuhant, miközben az oroszlán kibelezte, és Zahariel kirepült a
nyeregből, a tisztás egyik sárbuckáján érve földet.
Gyorsan talpra vergődött, amíg lova összeesett, belsőségei forró zsigerek áradataként ömlöttek
ki felhasadt testéből. A könnyű préda elvonta a figyelmét, így az oroszlán Zahariel hátasa felé
fordult.
Zahariel ismét elsütötte a fegyverét, újabb lövéseket adva le az oroszlánra, miközben az
falatozni kezdett a még mindig fájdalmasan nyerítő lóból, kardpengéhez hasonló agyarai
hatalmas darab húst szakítottak le az állat faráról. Az oroszlán testét borító páncéllemezek
felvillantak, szikrák és gyantaszerű szilánkok repültek szét minden talált nyomán, teljesen
hatástalanul.
Zahariel pisztolya egy kattanással kiürült, miután a teljes tárat belelőtte a bestiába. Az oroszlán
fülsiketítő ordítást hallatott, mely részben morgásnak, részben üvöltésnek tűnt. Zahariel sietve
újratöltötte fegyverét, miközben elhátrált a szörnyeteg elől, elborzadva a puszta erejétől.
Az oroszlán a tisztás széle mentén körözött, kígyószemei élénk narancsszínben villantak,
közepükön fekete vágással. A nyaka körüli sörény változatos mozgással pulzált, mindegyik
penge gyilkos szándékkal szelte a levegőt.
Zahariel folyamatosan mozgott, oldalazó lépéseivel igyekezett távol maradni a lénytől, akinek
torokmélyi morranásai és a nyitott szájából csüngő nyálcsíkok borzalmas vérszomjáról
árulkodtak. Zahariel megpróbált nem arra gondolni, ahogy azok az agyarak széttépik.
Noha a teremtmény egy beteg elme aberrációjának tűnt, egy szörnynek a legrosszabb
rémálmából, az volt az érzése, hogy sötét ámulattal vegyes haraggal tekint rá. Leküzdve a
feltörekvő rettegését, Zahariel felidézte a szárnyas bestiát, amivel régen, egykoron megküzdött,
és a pók és légy hasonlatát, amelynek segítségével leírta, milyen érzés kerítette a hatalmába a
fenevad közelében. Ennek a teremtménynek a viselkedésében a vadászatnak ugyanazt a
rosszindulatú élvezetét látta, mintha ő csak valami zaftos falat lett volna, amit ki kell élvezni,
mielőtt bekebeleznék.
A kiképzése azt súgta, hogy tartsa távol az oroszlánt, és kizárólag a pisztolyát használja, a
lovagi kódex azonban azt diktálta, hogy támadjon, és dicsőséges közelharcban mérkőzzön meg
ellenfelével.
Pisztolyát folyamatosan a köröző oroszlánon tartva, Zahariel előhúzta a kardját, miközben
számba vette a lehetőségeit. Azzal a tárral együtt, amit most töltött be a fegyverébe, még két
tárnyi tölténye volt. Volt még lőszere a vergődő hátasának nyeregkápájáról lógó málhazsákjában,
de az elérhetetlen messzeségben hevert tőle. Feltételezve, hogy nem bocsátkozik közelharcba,
összesen huszonnégy töltény állt a rendelkezésére, hogy leterítse az oroszlánt.
Más esetben huszonnégy lőszert elegendőnek ítélt volna bármilyen ellenfél vagy az univerzum
akármelyik teremtményének a leterítésére, de a Caliban hatalmas bestiái horrorisztikus
szörnyetegek voltak, melyek számos különböző állatfaj legrosszabb tulajdonságait vegyítették
egyetlen, borzalmas testbe.
Ragadós, vörös folyadék mocskolta be az oroszlán testének elülső részét ott, ahol a golyók
eltalálták, de Zahariel nem tudta, hogy az vajon vér-e, vagy valami undorító szekrétum. Még a
kőzetszerű irháján nyílt sebek is mintha bezáródtak volna.
Az oroszlán figyelmeztetés nélkül nekilódult a tisztáson keresztül, félelmetes sebességgel tört
Zahariel felé. A lovag oldalra hajolt, és kardjával alacsony ívet írt le, hogy hárítsa a lény
támadását. Berregő fémfogak martak a teremtmény irhájába, és borították el Zaharielt véres
mocsokkal.
Az oroszlán felüvöltött, és ugrás közben kicsavarta a testét, nehéz hátsó fele Zaharielnek
csapódott és a földre taszította. Amint a fiú földet ért, oldalra gurult, kardját végig a feje fölé
tartva, nehogy a saját pengéje kaszabolja szét. Az oroszlán tüskéi felvillantak, és súlyos mancsai
feltépték a földet ott, ahová Zahariel esett.
Zahariel előredöfött kardjával, a zakatoló fogak átvágták a bestia nyakcsigolyáit. Habzó nedv
fröcskölt a széthasított pengetüskékből, sistergő, savas vérrel borítva be vértjét.
Az oroszlán megpördült, és hatalmas mancsával felé kapott. Zahariel oldalra vetette magát,
ahogy az erőteljes állkapcsok centiméterekkel a mellkasa előtt zárultak össze. Lőtt, miközben
elhajolt a támadás elől, számos golyót röpítve a lény oldalába. A fenevad ismét nem adta
fájdalom vagy ijedtség jelét, látszólag immunis volt mindkettőre.
Zahariel bőre most már úszott a verejtékben, és határozott nyomást érzett a vállaiban és végig
a vádlijában. Olyan szerkezetek voltak a páncéljába építve, melyeket úgy terveztek, hogy
hűvösen tartsák és segítsék a mozgását, de az oroszlán elleni harc erőkifejtését esélyük sem volt
kompenzálni.
Az élete hajszálon függött, és a következő másodpercekben eldől, hogy megéri-e a következő
naplementét. Az óvatosság ideje lejárt.
Pengéjével széles ívben kaszálva, hogy pár lélegzetvételnyi időre eltávolodjon a dühödten
üvöltő oroszlántól, Zahariel hirtelen előrevetődött. A földre érkezése után gurulva Amadis
pisztolyából újabb sorozatot lőtt ki, miközben az oroszlán felé ugrott.
Egy töredékmásodpercig az oroszlán szinte meglepettnek tűnt, száját hangos, őrjöngő
bömbölésre tárta. Zahariel és az oroszlán egymásnak rontottak, pillanatok alatt átszelve a köztük
lévő üres teret.
A bestia közelségétől feltolult benne a düh. Volt benne valami gyűlöletes, szinte
gyomorforgatóan visszataszító. A bomlás émelyítő szaga lengte körül, és Zahariel nem is volt
biztos benne, hogy valóban szag volt-e; mintha a lény esszenciális aljassága a környezetében
mindenre kivetült volna.
A fiú úgy érezte, mintha a fenevad szennyes kipárolgása beszivárgott volna a páncélján át a
pórusaiba is. Jobban, mint eddig valaha, a jelenléte rákos daganatnak tűnt a világ szívében, egy
ocsmány fertőzés gócának, melyet el kellett pusztítania.
A gyűlölete erőt adott.
Zahariel nekivetette a vállát a szörnyeteg oldalának. Még két töltényt lőtt bele közvetlen
közelről egy pillanattal az előtt, hogy összeakaszkodtak volna. Majd, ahogy az oroszlán feléje
sújtott a karmaival, Zahariel fürgén az esetlen csapás alá bújt, és kardjával a fenevad széles
mellkasa felé döfött.
Az oroszlán üvöltött, és ahogy eltátotta a száját, Zahariel az ásító üregbe lőtt a szájpadlásra
célozva.
Újra és újra döfött, pengéje csúszott, ahogy a zakatoló fogak átvágták az oroszlán irhájának
páncélozott külső rétegeit. Az oroszlán becsapódó feje irtózatos erejű ütést mért a testére, és
Zahariel a földre zuhant, miközben hallotta a testében eltörő csontok vérfagyasztó ropogását.
Keményen a talajnak csapódott, majd a mellkasára zuhanó mancsok minden levegőt
kipréseltek a tüdejéből. Pengeszerű karmok fúrták át mellvértje külső rétegeit, és felüvöltött,
ahogy a mellkasa bőrébe és izmaiba vájtak.
Érezte az oroszlán testének súlyát, feje centiméterekre volt a sajátjától, és sűrű, fanyar nyála az
arcára fröcsögött. Alig kapott levegőt.
A pisztolyt tartó keze még szabad volt, és több lövést is beleeresztett az oroszlán hasába
közvetlen közelről.
Hallotta a baljós roppanásokat, ahogy páncélja merevítői megadták magukat. Az oroszlán rajta
állt, tudván, hogy Zahariel oda van szögezve és tehetetlen, és elégedetten figyelte lassú,
gyötrelmes halálát, ahogy kitaposta belőle az életet.
Zahariel úgy érezte, mintha egy fémabroncs feszülne a mellkasa köré, amely megakadályozza
a légzésben. Az oroszlán karmaival felemelte a földről a szája felé, és készült kettéharapni. A
hatalmas pofa kitárult, és a lehetetlenül széles garatjából előtörő romlás szele volt a
legdögletesebb dolog, amit Zahariel csak el tudott képzelni.
A lény felső állkapcsának hosszú agyarai előtüremkedtek szájából, mindegyik, akár egy
organikus kardpenge, a végzete felé húzta áldozatát. A fiú feleslegesen küzdött a szorításában, a
bestia mancsának karmai a mellvértjébe ékelődtek, és szorosan tartották. Mérgében és
félelmében felordított, és érezte, hogy a bestia iránt érzett gyűlölete egy ragyogó energiagömbbé
sűrűsödik a belsejében. Beleköpött a teremtmény szájába, miközben az agyarak rázárultak.
Becsukta a szemét, ahogy az állkapcsok ráharaptak, és érezte, hogy kiáradó gyűlölete
csillámló fényességgé robban a testében.
Minden megtorpant.
Noha szemei csukva voltak, látta az oroszlán csillogó körvonalait, minden csontja és minden
szerve feltárult előtte, mintha valamilyen furcsa, kristálytiszta nap világítaná meg odabentről.
Látta, ahogy a vér kering a testében, a szíve dobogását, és az átkos energiát, amely a világra
szülte.
A jelenés ugyan mozgott, de jeges lomhasággal. Az oroszlán szívének minden dobbanása egy
vontatott, tompa puffanás volt, mint egy ősi ingaóra ütései. Agyarai még mindig közeledtek felé,
de mozgásuk olyan kínosan lelassult, hogy eltartott egy pillanatig, amíg egyáltalán észrevette,
hogy mozognak.
Zahariel testének minden csontja és izma fájt. Mellkasa lángolt, és érezte, ahogy sajgó hideg
kúszik fel a csontjain, ahogy ez az új és ismeretlen erő átáramlott rajta. Lenézett a saját testére, és
látta a bőre alatti ereket és csontokat.
Ahogy azt gyanította, a bestia eltörte számos bordáját. Látta, ahogy a szilánkos végek
egymásnak súrlódnak átlátszó mellvértje alatt.
Felemelte karját az oroszlán felé, keze átsuhant az átlátszó hús kísérteties körvonalán, mintha
nem volna tömörebb puszta füstnél. Ábrándosan elmosolyodott, mikor észrevette, hogy még
mindig szorítja Amadis fegyverét, mechanikája és belső szerkezete pőrén kitárulkozva nyílt meg
újdonat látása előtt.
Pisztolyát a szörnyeteg szívének nyomta, a fenevad testének kísérteties körvonalán belül.
Kinyitotta a szemét, és meghúzta a ravaszt.
A valóság borzalmas, csattanó hirtelenséggel tért vissza a normális sebességbe, ahogy a bestia
elképesztő látványossággal kimúlt.
Zahariel keze a húsába mélyedt, páncélozott alkarvédője úgy fúrta át mellkasát, mintha
beleoperálták volna. Az oroszlán állkapcsa a vállvédőn zárult össze, agyarainak pengéi
átlyukasztották a páncéllemezt, és a testébe fúródtak.
De amint a fogak összezárultak, az oroszlán mellkasát egy belső robbanás feszítette szét.
Tűz lobbant a szörny szemei mögött, és az oldalából húsdarabok repültek szét a testében
felrobbanó lövedékek nyomán.
Hasa gőzölgő beleket okádva robbant szét, és a lény összeesett, maga alá temetve Zaharielt.
Felnyögött fájdalmában; a bestia súlya elképesztő volt, és a vállában lángoló kín akár a tépett
izom és csont kohója. Minden izma sajgott, és égő fájdalom hasogatott a bordáiban.
Zahariel szorosan összezárta a szemhéjait, és beharapta alsó ajkát, ahogy nekifeszült az
oroszlán holttestének és oldalra gördítette. Levegő áramlott a tüdejébe, és felkiáltott, mikor törött
bordáinak végei egymásnak dörgölődtek.
A vállában izzó fájdalom elviselhetetlen volt, az oroszlán agyarai még mindig a húsába és a
páncéljába ágyazódtak. Mély levegőt véve eldobta pisztolyát, és kezeit az oroszlán hatalmas
fejének két oldalára helyezte. A fenevad szeme élettelenül villant, de vérszomjas tekintete még
most is rémisztőén átható volt. Noha Zahariel tudta, hogy a bestia megkérdőjelezhetetlenül
halott, még mindig arra várt, hogy az állkapocs ismét szétnyíljon és befejezze, amit elkezdett.
Jobb volt gyorsan túlesni a dolgon, mint óvatoskodni; sikoltott a kíntól, miközben hátralökte a
bestia fejét. Az éles agyarak a saját vérével borítva csúsztak ki testéből, és a fogak öleléséből
kiszabadulva, kúszva hátrált el a holttesttől.
Vér ömlött a vállán ejtett sebekből, és a következő pár percet a vértlemezek eltávolításával és
a súlyos sebek ellátásával töltötte. Amennyire tudta, kitisztította sebeit az összetört és kizsigerelt
ménjének nyeregtáskájából előkotort szerekkel, és szoros, vattával bélelt kötéseket tett a testére.
Érdekes módon, a fájdalom mintha megszűnt volna, de tudta, hogy ez csak a testét ért sokk
hatása. Nemsokára újult erővel tér majd vissza. Amikor szerencsétlen, meggyötört testéért
megtett mindent, amint tudott, a kimerültségtől térdre rogyott, és végre hagyta magát
elgondolkodni azon, hogyan is győzte le a bestiát.
Miféle különös hatalom mutatta meg neki ilyen formában a fenevadat? Vajon a sötét
rengetegbe vezető útjának volt ilyen utóhatása, valami ismeretlen erő, amivel a Figyelők
ruházták fel?
Vagy valami ennél sötétebb?
A Figyelők azt mondták neki, hogy a rontás már benne van.
Vajon ez a rontás manifesztációja lett volna?
Bármi is volt, nem tudta megmagyarázni, mi történt, és a jelenség teljesen ismeretlen mivolta
jobban megrémisztette, mint az oroszlán veszett tombolása. Bármi is okozta ezt a furcsa,
hatalmas feltolulást, megesküdött, hogy nem szól róla senkinek. Caliban ősi idejében ennél
sokkal kevesebbért is megégettek embereket, és egyáltalán nem vágyott rá, hogy egy lobogó
máglyán végezze.
Ingatagon tántorogva, Zahariel talpra küzdötte magát, és összeszedte a kardját és a pisztolyát.
Szokás volt, hogy a jelölt magával vitte küldetése bestiájának valamely darabját trófea gyanánt,
de az oroszlán bendőjében kélt robbanás a nagy részét véres mocsokká zúzta.
A hátborzongató maradványok között keresgélve, Zahariel rájött, hogy egyetlen trófea maradt,
amit visszavihet Endriagóba, majd Aldurukhba. Fogta a kardját és hozzálátott, hogy elválassza
az oroszlán fejét a testétől, a fűrészfogú penge gyors munkát végzett most, hogy a furcsa,
kitinszerű páncél mozgó lemezei mozdulatlanok voltak.
Az oroszlán feje végre elvált a testétől, és Zahariel az ösvény felé fordult, amit a favágó
mutatott neki, úgy tűnt, egy emberöltővel ezelőtt.
Noha szédült a fájdalomtól és a vérveszteségtől, de mosolyogva indult Endriago irányába,
maga mögött vontatva a nehéz, agyarakkal tűzdelt fejet.
Eltöprengett, vajon milyen reakciót vált majd ki a hazatérése Lord Domielből és Narelből.
Egyikükre sem haragudott, amiért kételkedtek benne, és azt hitték, a szörnyeteg megöli,
egyszerűen csak örült, hogy rácáfolt a jóslatokra. Teljesítette küldetése minden célját. Megölte a
bestiát, megszabadítva tőle Endriago népét. Ezzel együtt saját maga végső határain is túlment.
Bizonyította a tehetségét. Bizonyította elkötelezettségét a Rend tökéletességre törekvése iránt,
és bizonyította, hogy érdemes a lovagi címre.
De végül is a legfontosabb az volt, hogy életben maradt.
Ahogy visszanézett a bestia fejére, mély és maradandó diadalt érzett. Végigcsinálta, sikeres
volt a vadászata.
Életében először Zahariel úgy érezte, tökéletesen megfelelt a magával szemben felállított
magas követelményeknek. Sosem vált önelégültté, ha a saját érdemei bizonyításáról volt szó. Őt
arra teremtették, hogy elvégezze a küldetését, akár így nevezik majd, akár nem. Mindig lesz egy
újabb levágnivaló szörnyeteg, egy újabb megvívandó csata, egy újabb megnyerendő háború.
Létezése utolsó szívdobbanásáig soha nem adja majd fel, és soha nem torpan meg. Ám most,
ebben a pillanatban, úgy érezte, kivívta a jogot a teljesítménye felett érzett, másodpercnyi
büszkeségre.
Zahariel elfordult a tisztástól, és nekivágott az Endriagóba vezető, hosszú útnak.
 TÍZ
ENDRIAGÓBAN LORD DOMIEL egy új harci mént ajándékozott neki ahelyett, amit az oroszlánnal
vívott csatában elveszített. Miután a településen egy hetet töltött jól megérdemelt pihenéssel,
hogy a bordáin és vállain ejtett sebek elkezdjenek begyógyulni, Zahariel lelkesen indult haza,
amint az elragadtatottan boldog lakók elengedték, és mikor már meg tudott mozdulni anélkül,
hogy gyötrelmes fájdalom lobbant volna az oldalában.
Lévén hogy egy már ismert utat tett meg, csak éppenséggel most ellenkező irányba, tudta,
melyik ösvényt kövesse, és sokkal gyorsabban elérte a Rend erődkolostorát, mintsem arra
számított volna. Harmincnyolc nappal azután, hogy elhagyta Endriagót, már látta a távolban
Aldurukh tornyait. A harminckilencedik napon a kapuk előtt állt.
Utazása utolsó szakasza tűnt számára mindig is a legjelentősebbnek. Ahogy közeledett az
erődhöz, boldog várakozás ébredt benne, mikor arra gondolt, milyen lesz majd ismét viszontlátni
Nemielt és a többi barátját.
Ugyan még mindig szembe kellett néznie a Rend vizsgálóival, akiknek meg kellett erősíteniük
a tetteit, de az oroszlán fejének birtokában nem hitte, hogy a vizsgálat során bármivel is
elégedetlenek lennének bírái. Zahariel reménykedve várta a hazaérkezését, és barátságos
fogadtatásra számított barátaitól, annál is inkább, mert szinte mindenki, akit ismert, azt hitte,
hogy minden valószínűség szerint odaveszik ezen a küldetésen.
Természetesen nem fogta fel teljesen, hogy ez mit jelentett. Az élet számára csodálatosnak
tűnt. Legutóbbi megpróbáltatásainak viszontagságai pedig még csak édesebbé tették. Az egyik
leggonoszabb fenevaddal nézett szembe, amit a Caliban valaha is produkált, és túlélte. Ezt az
érzést a barátaival akarta megünnepelni.
Nem tudhatta, milyen búskomoran töltötték az elmúlt heteket, mióta eljött Aldurukhból.
Barátai halottnak hitték. Meggyászolták.
Képzeletben már el is temették.
A tény, hogy a biztonságáért és épségéért érzett annyi aggodalom ellenére túlélte, Zaharielt a
hősiesség kivételes fényében tüntette fel sok kortársa előtt, különösen azok szemében, akik vele
együtt szolgáltak jelöltként évekig a Rend erődjének falai között.
Mindazonáltal az Aldurukhba való visszaérkezésekor még nem tudta mindezt.
®​
– MIND AZT HITTÜK, hogy meghaltál! – tódította lelkesen Attias.
A nála fiatalabb fiú egy dobozt tartott a kezében, benne Zahariel kevéske személyes
holmijával, és izgatottan sietett utána a folyosón, miközben a hálózsákját cipelte. – Mindenki azt
hitte. Azt gondolták, a bestia biztosan megölt. Még arról is szó volt, hogy rendeznek neked egy
temetési szertartást. Az elég vicces lett volna, nem igaz? Képzeld csak el, hogy visszalovagolsz,
és azt látod, hogy már felvéstük a neved az emléktáblákra a katakombákban.
Az Aldurukhba való visszatérése utáni első nap délutánja volt. Pár órával korábban Zahariel
belépett az erőd kapuján, ahol éljenzés és lábdobogás fogadta. Közelgő érkezésének híre
nyilvánvalóan megelőzte az őrszemek jóvoltából, mivel, mikor a kapuszárnyak kitárultak,
mintha Aldurukh teljes lakossága ott várta volna a gyilokudvaron, hogy üdvözölje őt.
Ahogy Zahariel belovagolt az udvarra, lovagokat, jelölteket és udvarmestereket látott, akik
mind az ő visszatérését ünnepelték. Üdvrivalgásuk zaja fülsiketítő volt. Ezt a pillanatot örökre
megőrizte emlékeiben, az első nagy kaland végét, a hazatérés érzelmektől áthatott perceit,
amikor végre elfogadottnak és egyenlőnek érezte magát a Rend lovagjai között.
Nemiel ott várta, mikor megérkezett. Ő volt az első, aki üdvözölte Zaharielt, hatalmas,
medveszerű öleléssel. Nemiel beszélt hozzá, szája szédítő sebességgel mozgott, de szavai
elvesztek a sokaság zajában.
Később, miután az ünneplés lecsendesedett, Zahariel bejelentkezett a kapuőrnél, a szokások
szerint, és kapott egy időpontot, amikor is meg kellett jelennie a Rend vizsgálói előtt. Addig is
elrendelték, hogy költözzön ki a jelöltek barakkjából. Féltucat alvószobát tartottak fenn az erőd
félreeső részében olyanok számára, akik teljesítették küldetésüket, de még hivatalosan nem
emelkedtek a lovagok közé.
– Szóval ez az – mondta Zahariel, ahogy kitárta új szobája ajtaját, és benézett. A szoba üres
volt. A Rend szerzetesi hagyományainak megfelelően, alig volt több egy puritán cellánál. A
sarokban volt egy priccs, amin alhatott, de azon kívül semmilyen bútort nem látott odabenn, még
egy széket sem.
– De gondolom, nem számítasz rá, hogy sokáig itt kell maradnod – fecsegett mellette Attias.
Zahariel elnézően mosolygott, tudván, hogy Ramiel mester elégedett a fiú fejlődésével.
– Olyan szerencsés vagy – motyogta Attias. A fiú csendesen, szinte suttogva ejtette ki a
szavakat.
– Szerencsés? – kérdezte Zahariel. Körbemutatott a szobában. – Akkor úgy veszem,
megvakultál, vagy talán nem vetted még szemügyre pompás lakhelyemet? Láttad a szobámat,
Attias, és mégis szerencsésnek nevezel?
– Nem a szobáról beszéltem – felelte Attias.
Beleunva abba, hogy a dobozt tartsa, Attias letette a cella padlójára. – Úgy értettem, hogy
levadászhattad a hatalmas bestiák egyikét. Végigjártad a neked rendelt ösvényt, elnyerted a
címed. Nagyon örülök, hogy visszatértél, tényleg örülök. Megérdemled. Sar Zahariel leszel.
Háborúkat és csatákat vívsz majd a Rend lovagjaival az oldaladon, olyan hősök oldalán, mint az
Oroszlán és Sar Luther. Büszkévé teszed majd Ramiel mestert. Lovag leszel.
– Ahogyan te is, apróság – mondta Zahariel. – Tudom, most úgy tűnik, hosszú idő telik még el
addig, de nem kell sokáig várnod, mire te is megkapod a saját küldetésed. Csak pár év és kész.
Kövesd a mesterek tanításait, gyakorolj szorgalmasan, és előbb eljön a te időd, mintsem
számítanál rá!
– De pontosan erről van szó – rázta meg a fejét Attias. – Mire elég idős leszek, a dolgok
megváltoznak. Addigra véget ér a Rend hadjárata a hatalmas bestiák ellen. Egy sem marad
belőlük. És hatalmas bestiák nélkül küldetések sem lesznek. Nem lesz módja annak, hogy valaki
lovaggá váljon. Te olyasmit tettél, amit én soha nem tehetek majd meg, Zahariel. Levadásztad a
hatalmas bestiák egyikét. Nekem sosem lesz rá lehetőségem.
Ahogy beszélt, Attias arcán sóvárgó szomorúság ült, amit szívszaggató volt látni egy ilyen
fiatal fiún. Attias olyan jövőt látott maga előtt, ahol többé nem volt módja annak, hogy az ember
lovaggá váljon.
Zahariel ösztönösen elutasította ezt a sivár víziót. Lelke mélyéig optimista és idealista volt.
Amikor ő a Rend bestiák elleni hadjáratát vette górcső alá, csak dicsérni tudta a vívmányait.
Biztos volt benne, hogy a jövő csakis azokat a dolgokat tartogatja a számukra, amiket az
Oroszlán és Luther ígértek a Caliban népének, mielőtt belevágtak a hadjáratba. Amikor ő a
jövőbe tekintett, a horizonton békét és felvirágzást látott. A félelem végét. A szenvedés és
nélkülözés végét. Egy szebb jövőt.
 Amikor Zahariel a jövőbe pillantott, mindig a világok lehető legjobbját látta.
Ez volt az átka.
– Túl sötéten látod ezeket a dolgokat, barátom – mondta Zahariel. Bátorítóan a fiúra
mosolygott. – Tudom, hogy az emberek minden nap arról beszélnek, hogy a hadjáratnak
hamarosan vége, de én azt gyanítom, hogy igencsak elhúzódhat. Ha abból a szörnyből indulunk
ki, amivel én harcoltam, kétlem, hogy a hatalmas bestiák készek feladni a harcot, és csak úgy
meghalni. Foggal és körömmel fognak küzdeni a túlélésért, ahogyan mindig is tették. Én nem
aggódnék túl sokat, Attias. Rengeteg időd van még, hogy megöld a bestiádat, és rengeteg időd,
hogy lovaggá válj.
A szoba túloldalán egy ablakot vágtak a falba, amelyen keresztül a védműveken túli erdő fáira
láthattak rá. Zahariel kitekintett a végtelen erdőségre.
Ahogy korábban már oly sokszor, röviden elmélázott világuk kettős természetén. Messziről az
erdők mogorva és fenyegető szépséget árasztottak. De ugyanezen festői rengetegek mélyén olyan
lények éltek, amelyek az emberek rémálmaiban kísértettek, olyanok, mint amilyet megölt.
Zahariel imádta a Calibant, de nem volt vak, látta a borzalmait is. Olykor úgy tűnt, egy olyan
bolygón élnek, amely egyszerre volt a pokol és a paradicsom. De az otthona és annak erdői iránti
köteléke szinte minden másnál erősebben élt a lelkében. Feltétel nélkül szerette az otthonát,
annak minden hibájával együtt.
– Tudod, miért hívják az emberek néha Sziklának ezt az erődöt? – kérdezte hirtelen. A fentről
nyíló kilátás és az alattuk elterülő erdők látványa megihlették. Meg akarta osztani éleslátását
Attiasszal, hogy kicsalogassa a fiút a mélabújából.
– Azért, mert az erőd neve Aldurukh – válaszolta Attias. – Az egyik régi nyelvjárásban azt
jelenti, az Örökkévalóság Sziklája. Ramiel mester azt mondta, hogy eredetileg annak a hegynek a
neve volt, amin állunk. Aztán, amikor a Rend alapítói elhatározták, hogy kolostorerődöt emelnek
ide, a hegy nevét választották az erőd számára is.
– Ez az egyik oka – felelte Zahariel –, de van egy másik is. Gondolj a névre, Aldurukh, az
Örökkévalóság Sziklája. A Rendnek több kolostorerődje is van, de ez volt az első. Ez a
spirituális otthonunk és minden erőfeszítésünk színtere. Ezért az alapítók olyan nevet adtak neki,
ami jelentőséggel bír, olyat, ami tökéletesen összefoglalta azt, amit itt fel akartak építeni. Ez a
hely a kősziklánk, Attias. Ez az alapkövünk. Amíg ez áll, addig ideáink egy része örökké élni
fog. Érted, hogy mit akarok mondani?
– Azt hiszem – bólintott Attias, arcára ráncokat vésett az összpontosítás. – Azt mondod, hogy
még azután is, hogy a bestiák eltűntek, a Rend akkor is itt lesz, és akkor is lesznek lovagok.
– Pontosan – helyeselt Zahariel. – Ezért hát látod, hogy nincs oka a szomorúságodnak. Ha
ettől jobban érzed magad, gondolj rá így: a mi kötelességünk, hogy megvédjük az embereket az
erdőben élő fenevadaktól. Még ha a hatalmas bestiák el is tűnnek, ez a kötelesség nem változik.
Ez itt a Caliban. Itt mindig lesznek szörnyetegek.
®​
RAMIEL MESTER AZ ELSŐK között gratulált neki a lovaggá váláshoz. Egykori mentora
határozottan többet akart mondani, de hangját elnyelte a minden oldalról köréjük tóduló lovagok
seregének zaja, akik Zaharielt jöttek üdvözölni a Rend sorai között.
A Rendbe történő beavatási ceremónia komolyságával ellentétesen, a lovaggá emelését pokoli
lárma és ricsaj övezte. Minden férfi életében emlékezetes volt a lovaggá ütése pillanata, olyan,
amelyet minden jelenlévő ismert, és amely kellemes emléken mindannyian osztoztak.
Tömegesen özönlöttek előre, hogy befogadják a legújabb érkezőt a soraikba. A csuklyás
karingek alatt Zahariel barátságos és vidám arcokat látott.
Mielőtt még felfogta volna, mi történik, megragadták a hozzá legközelebb állók. Zahariel
zavarodottan észlelte, hogy felemelik. Hirtelen, egy tucat lovag összehangolt cselekedete
nyomán, Zahariel testét a levegőbe lökték. A vállak szintje felé emelkedett, mielőtt visszaesett
ugyanazon emberek kezei közé, akik az imént a levegőbe dobták.
Hallotta, ahogy nevetnek, miközben ismét a levegőbe repítik. Teste hánykolódott a levegőben,
és Zahariel a körülötte állók elmosódott arcának kaleidoszkópját látta. Mind nevettek.
Néhányukat személyesen is ismerte, de sokan közülük eddigi életében csak szigorú és
távolságtartó alakok voltak.
Látta az Oroszlánt, Luthert, a Lord Cyphert és Ramiel mestert, mindegyikük mosolygott vagy
nevetett.
Elkövetkező élete majdani összes emléke közül, ez az egy maradt meg benne, mint a
legfurcsább és a legvalószerűtlenebb.
®​
– EZ HAGYOMÁNY – mondta neki Luther nevetve, miközben együtt megittak egy kupa bort –,
mármint az ugródeszka. Olyasvalami, amit minden újonnan érkezővel megcsinálunk. Ó, de az
arckifejezésed, az volt a legjobb része.
Aldurukh főétkezőjében voltak. Zahariel komoly megkönnyebbülésére, lovagtársai
felavatásának prózaibb módjaira tértek át, miután befejezték a rongybabaként történő fel-le
dobálását. Lakomát rendeztek a tiszteletére, amelyen számos, ünnepélyes pohárköszöntőt és
gratuláló szavakat intéztek hozzá.
Lovagok, akiket azelőtt csak messziről látott, most szertartásosan belekaroltak és testvérüknek
nevezték. Zahariel nem tudta, hogy ezt az Endriagói Bestia elpusztításának teljesítménye iránti
tiszteletből tették, vagy minden új lovaggal hasonlóképpen bántak. De akárhogyan is, a lovaggá
emelése által kiváltott reakciókat elsöprőnek találta.
Megindító tapasztalat volt, amelyet még csak sokkal emlékezetesebbé tett maga a társaság.
Miután véget ért az evés, és az összegyűltek elkezdtek elvegyülni, és kisebb csoportokat alkotni,
Luther külön megkereste őt a tömegben.
Egyértelműen fontosnak tartotta, hogy Zahariel rendesen kiélvezze az ünnepséget.
– Igen, az arcod – mondta Luther még mindig nevetve.
Sar Luthernek jó humora volt, amitől Zahariel azonnal fellélegzett. – Igazán kár, hogy nem
láthattad saját magad. Először, amikor megragadtak, úgy néztél, mint aki azt hiszi, mindjárt meg
is ölnek. Aztán, mikor rájöttél, mi folyik itt valójában, esküszöm, még rémültebbnek látszottál.
Egy ponton azt hittem, mindjárt összevizeled a köpenyedet. De valószínűleg jobb, hogy nem
tetted, figyelembe véve, hogy épp a levegőben voltál.
– Csak… csak váratlanul ért – felelte Zahariel. – Nem hittem, hogy…
– Mit? Hogy van humorérzékünk? – kuncogott Luther.
A szeméhez emelte egyik kezét, mintha elmorzsolná a nevetés könnyét. – Nos, igen, az
emberek úgy hiszik, nincs. Ettől olyan mulatságos az egész. Mellesleg azt tudod, hogy nem
vicceltem, mikor azt mondtam, hagyomány. De persze nem az a fajta, amiről a mestereid vagy a
Lord Cypher beszélnének. De sok szemszögből, az újonnan beavatottak ilyen levegőbe dobálása
legalább annyira hagyomány, mint bármi más, aminek az elmúlt években alávetettünk. Úgy
hívjuk, a „láthatatlan ugródeszka”. Gondolj rá úgy, mint a beavatási ceremónia makacs
komorságának ellenszerére! Így üdvözlünk a családban.
– A családban?
 – A Rendben – magyarázta Luther. – Emlékszel, mit mondott a Lord Cypher az első beavatási
ceremóniád alatt? Testvérek vagyunk, mindegyikünk, és a testvérek nem töltik az idejüket
elégedetlen várakozással vagy a világ megpróbáltatásain nyavalyogva. Olykor ki kell engednünk
a gőzt. Nevetünk, viccelünk, megtréfáljuk egymást. Olyan dolgokat teszünk, amilyeneket a
valódi testvérek tesznek. Nézz körül ebben a teremben, Zahariel! Minden ember idebenn kész
lenne meghalni érted, és elvárnák, hogy te is megtedd értük ugyanezt. A Caliban veszélyes hely,
és bármelyikünkre sor kerülhet, hogy meghozza testvéreiért a végső áldozatot. De ez nem jelenti
azt, hogy olykor nem nevethetünk is együtt. Ez segít megőrizni a józan eszünket. Mindenki
szereti a viccelődést.
– Még ő is? – kérdezte Zahariel Lion El’Jonson felé pillantva, aki messze a körülötte állók fölé
magasodott. Az Oroszlánból mindig egyfajta tartózkodó zárkózottság áradt, amely még erősebbé
vált, ha az ember távolról nézte. Zahariel emlékezett a beszélgetésre, amit az erőd tetején
folytatott az Oroszlánnal, és az elszigeteltség érzése érdekes módon sokkal tapinthatóbb volt, ha
emberek vették körül.
– Na, ezzel most megfogtál – mondta Luther. – A fivérem magának való ember. Mindig is az
volt. Nem arról van szó, hogy nincs érzéke a vicchez. Sőt, inkább az ellenkezője igaz. Ne
feledkezz meg róla, hogy legalább akkora géniusz, mint amekkora harcos. Elméje egy kifinomult
és bonyolult eszköz, és a humorát ugyanaz a briliáns éleseszűség alakítja, amely minden tettében
megmutatkozik. Amikor a testvérem tréfálkozik, senki nem érti. Általában túlságosan
magasröptűek a viccei a mi egyszerű fajtánk számára. Nem fér a fejünkbe.
Szomorúság árnyéka suhant át Luther arcán, ahogy az Oroszlánra pillantott. Ahogy észrevette,
Zahariel úgy érezte, mintha figyelmetlenségből megzavarta volna a bánat bensőséges pillanatát.
Hirtelen minden eddiginél jobban megértette az Oroszlán és Luther közötti kötelék hatalmas
erejét, egy olyan érzelmi kapocsét, amely a Nemiellel ápolt kapcsolatára emlékeztette.
Egyértelmű volt, hogy Luther rendkívüli férfi, talán még annál is nagyszerűbb, mint
amilyennek a legtöbben tartották. Fenomenális tehetséggel rendelkezett számos területen, nem
utolsósorban vezetőként, harcosként és vadászként. Lion El’Jonson kivételével Luther több
hatalmas bestia elleni küldetést teljesített, mint bárki a Caliban történelme során.
Egy másik korban Luthert feltehetően saját ideje legnagyobb hőseként tartották volna számon.
Caliban népének fáradhatatlan bajnoka volt, akit legalább annyira kiemeltek belső értékei, köztük
humora és vészhelyzetben mutatott higgadt átgondoltsága, mint tetteinek hősiessége. Ez volt
Luther tragédiája, hogy egy olyan férfival egy korban született, akihez hozzámérik, akiével
összehasonlítják minden törekvését, és aki mellett az ő minden erőfeszítése alulmarad. Attól a
naptól kezdve, hogy rátalált Jonsonra az erdőben, és úgy döntött, magával hozza a civilizációba,
Luther megkondította saját legendája lélekharangját.
Attól a ponttól kezdve arra ítéltetett, hogy az Oroszlán árnyékában éljen.
Zahariel elméjében az, hogy Luther szeretete az Oroszlán iránt őszintének tűnt, csak még
ékesebben szólt jelleméről. Sok ember az ő helyzetében megadta volna magát a féltékenységnek,
és zokon vette volna az Oroszlán vívmányait. De nem Luther, őt másmilyen fából faragták.
Igazi, testvéri odaadással, minden erejével arra összpontosított, hogy az Oroszlán terveit siker
koronázza. Luther legalább annyiban járult hozzá a hatalmas bestiák elleni hadjárathoz, mint
maga Jonson, de ahogy a hadjárat a végéhez közeledett, nem Luther volt az, aki az elismeréseket
kapta, hanem Jonson.
Zahariel mégsem érzékelt semmi keserűséget a férfiban, mivel Luther egyértelműen elfogadta,
hogy az ő szerepe a történelemben az, hogy testvére diadalünnepein nyoszolyólány legyen.
 – A fivérem egy áldott ember – mondta Luther, szemét még mindig az Oroszlánra függesztve.
– Gyanítom, hogy még soha nem létezett senki hozzá hasonló. A ma élők közül biztosan nem ér
senki sem széleskörű teljesítményei nyomába. Tudtad, hogy egyben kiváló utánzó is?
– Az Oroszlán. Nem, ezt nem tudtam.
– Caliban bármelyik állatának hangját képes utánozni a raptor vadászkiáltásától a serynx
párzódaláig. És csodálatos énekhangja van. Ismeri az összes régi dalt, Caliban népi énekeit. Ha
hallanád, ahogy az Apáim Erdeit énekli, könnybe lábadna a szemed, ezt állíthatom. Amennyire
én tudom, még sosem próbált maga írni zenés költeményeket, de biztos lehetsz benne, hogy ha
megpróbálná, az eredmény inspiráló lenne. A fivérem kitűnik mindenben, amihez csak
hozzákezd, ez az ő tragédiája.
– A tragédiája? – kérdezte Zahariel, egy pillanatra megzavarodva. – Hogy lehet tragédia, ha
valaki mindenben remekel?
– A tragédia túl erős szó rá – vont vállat Luther, miközben visszafordult Zahariel felé –, de ne
feledd, a fivérem egyedi. Sosem beszél a származásáról, ez ugyanakkora rejtély a számára is,
mint mindenki más számára. Akár úgy is gondolhatnak rá, mint valami földre szállt istenre vagy
félistenre, inkább, mint egy egyszerű asszonytól született férfira, amilyenek mi vagyunk.
Fivérem a saját hibáján kívül különbözik. Intellektusa olyan ragyogó, olyan különleges, hogy
olykor még én sem tudom követni az érvelését, aki pedig már évek óta ismerem, elég ideje
ahhoz, hogy kiismerjem a gondolkodásmódját.
– Képzeld csak el, milyen unalmas lehet neki! – folytatta Luther. – Ne érts félre: a testvérem
szereti a Calibant, és szereti a Rendet is. De néha olyan érzés lehet neki velünk élni, mintha óriás
lenne a törpék között, fizikailag és mentálisan is. A Lord Cypher azt mondja, az intellektuális
stimuláció alapja az egyenrangú felek közötti eszmecsere, de a fivéremnek nincsenek
egyenrangú társai, legalábbis a Calibanen biztosan nem. Itt, a Rendben, levezetheti az energiáit
velünk. Bajtársiasságot és célt adunk neki. Megajándékozzuk az odaadásunkkal. A halálba is
követnénk, de ezek a dolgok nem elegendőek egy ember életében. Még úgy is, hogy minden
oldalról barátok és követők veszik körül, a testvérem magányos. Senki olyan sincs a Calibanen,
mint ő. Ő a legmagányosabb ember a világon.
– Sosem gondoltam még így rá – mondta Zahariel.
– Valószínűleg nem is kéne többet erre gondolnod – mondta Luther a fejét rázva. Felemelte
boroskupáját, és beleszimatolt, gúnyosan felmérve az ital minőségét. – Hallgass ide, ez egy
ünnepély és nekem valahogy mégis sikerült gyászossá tennem. Beszélnem kell a Rend
borászmesterével ezekről a borokról, amelyeket felszolgálnak az ilyen eseményeken. Ez itt
egyértelműen inkább tépelődésre, semmint vidámságra bíztatja az embert. És hogy még rátegyen
egy lapáttal, még ecetes utóízt is hagy maga után. És ha belegondolok, hogy azzal az egy céllal
jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért az ördögöt játszottam…
– Az ördögöt?
– Amikor először csatlakoztál a Rendhez, az eredeti beavatásodon – mondta Luther. – Ez is a
rituálé része. Három különböző vallató tesz fel neked kérdéseket. Az egyiknek az a feladata,
hogy megpróbálja aláásni és ellehetetleníteni a lovagjelöltet. Azt várják tőle, hogy mindenben
találjon valami kivetnivalót, amit a jelölt mond vagy tesz. Ezt a negatív vallatót hívják „az
ördögnek”. Persze csak szimbolikusan, ez is valami régi babonán alapszik. A Lord Cypher
feltehetően többet tudna mesélni róla. Csak azt akartam, hogy tudd, semmi személyes nem volt
abban, hogy a te ceremóniádon én játszottam az ördögöt. Ez csak egy rituális szerep, és kész.
Sokunk közül választjuk ki, és egyszerű balszerencse, hogy a te esetedben pont rám esett a
választás. Sosem kételkedtem a képességeidben. Úgy vélem, te lehetsz majd közülünk az egyik
legjobb és legtalpraesettebb.
Luther kinyújtotta a kezét, hogy megszorítsa Zahariel alkarját, éppen a könyök alatt, és
Zahariel ugyanígy tett. Ez volt a barátság hagyományos gesztusa a Calibanen.
– Gratulálok neked, Sar Zahariel – mondta, átpillantva Zahariel válla felett a körülöttük álló
lovagokra. – Azt hiszem, ideje körbesétálnom a teremben. Számos lovaggal kell szót váltanom.
Luther elfordult, és futólag visszapillantott Zaharielre, ahogy távolodott.
– Ó, és Zahariel, ha valaha is szükséged lesz tanácsra, tudod, hol találsz. Bármikor nyugodtan
jöhetsz. Ha gyötör valami, én mindig meghallgatlak.
®​
NEMIEL AZNAP ESTE már beszélt Zahariellel, ahogy Ramiel mester is. Nemiel fel volt
villanyozva, hogy rokona végre a Rend lovagjává vált.
Mivel nem igazán bírta az alkoholt, Zahariel csak lassan szürcsölte a borát, de Nemiel sokkal
szabadabban oltotta a szomját.
Kiderült, hogy amíg Zahariel Endriago Bestiájára vadászott, addig Nemiel is kérvényezte a
saját bestiavadászatát. Mintegy ékes bizonyítékaként, hogy versengésük elevenebb, mint valaha,
Nemiel alig egy héttel Zahariel előtt tért vissza Aldurukhba.
Mire végre le tudtak ülni rendesen beszélgetni, kuzinja szavai már összeakadtak, és barátja
mindkettejük fényes jövőjéről alkotott grandiózus látomásáról szónokolt.
– Te már megalapoztad a hírneved, kuzin – mondta Nemiel, borgőzt lehelve, miközben
bizonytalanul billegett a lábain –, mindketten megalapoztuk. Bebizonyítottuk, hogy megálljuk a
helyünk. Ez csak a kezdet. Egy nap olyan magasra emelkedünk, amilyen magasra csak
lehetséges a Rendben. Olyanok leszünk, mint az Oroszlán és Luther, te meg én. Mindenben
testvérek vagyunk, és együtt átformáljuk a világunkat.
Ramiel mester ennél óvatosabban fogalmazott. Mint mindig, Zaharielnek most is nehezére
esett olvasnia mestere arckifejezéséből. Miután Nemiel eltántorgott, hogy aztán egy közeli székre
roskadva elaludjon, Ramiel eljött, hogy további elismerésben részesítse volt tanítványát.
– Sar Zahariel – mondta a mester. – Szép csengése van. De ne feledd, csak mikor egy férfi
lovaggá válik, kezdődik az igazán kemény munka. Eddig csak egy fiú voltál, aki férfivá és
lovaggá akart válni. Most megtanulod, milyen nagy teher is mindkettő.
Ramiel más egyebet nem mondott, elnézést kért és távozott, magára hagyva Zaharielt az
elhangzottakon morfondírozva.
A lovag eltöprengett, hogy mit akarhatott mondani mentora, és aggodalom fogta el, valami,
ami különbözött a mester szavai által rendesen hátrahagyott, lappangó nyugtalanságtól.
Miután annyi energiát és időt áldozott arra, hogy lovaggá váljon, kínzó elégedetlenséget érzett,
mintha nem volna teljes.
Elérte ifjúkora álmát.
Milyen új célt talál majd, ami mostantól irányítja az életét?
®​
AZNAP ESTE KÉSŐBB, Zahariel a Lord Cypherrel elegyedett beszédbe, az öreg szintén kupával a
kezében, átszellemülten magyarázott a Rend különböző pozícióiról és rendfokozatairól.
Ami a lovagként leteendő ünnepélyes esküről szóló beszélgetésnek indult, az elsősorban a
Lord Cypher leleménye révén a Rend felsőbb hierarchiájáról és az abban elfoglalt helyéről szóló
diskurzussá avanzsált.
– Persze, ezért gondolják sokan, hogy Ramiel lesz az új Lord Cypher, mikor Jonson a Rend
nagymesterévé emelkedik.
– Azt hittem, ez csak pletyka – mondta Zahariel –, mármint, hogy az Oroszlán lesz a
nagymester. Nem tudtam, hogy már meg is erősítették.
– Hogy? – szólt a Lord Cypher üres, zavarodott tekintettel bámulva Zaharielre. Végül, pár
másodperc szünet után, értelem csillant az arcán. – Á, talán túlságosan is lazán kezeltem a
titkaimat, ez tényleg megbocsáthatatlan bűn valakinek az én pozíciómban.
A Lord Cypher sóhajtott. – Attól tartok, jobban öregszem, mint azt sejtettem. De egy ifjúval
akkor sem lehet elfeledtetni, amit egyszer már hallott. Igen, igazad van. Még nem erősítették
meg, de a döntés már megszületett, csak még nem jelentettük be. Jonson lesz az új nagymester,
és Luther lesz a másodparancsnoka. Ami engem illet, én pár napon belül visszavonulok a
szolgálatból. Utána már Jonson feladata lesz, hogy kijelölje az utódomat. Igazából, sejtelmem
sincs, hogy kit választ majd, de Ramiel mester remek jelölt lenne, nem gondolod?
– Nagyon is – bólintott Zahariel. – Azt hiszem, remek Lord Cypher válna belőle.
– Igen, az. Ez a vélemény csak a te fülednek szólt, Zahariel, mint minden más, ami köztünk
elhangzott. Ne tetézd egy öregember emlékezetének és megbotló nyelvének kettős hibáját azzal,
hogy elmondod mindenkinek! Csak megszégyenítenél, és a Rend vezetése azt gondolná, hogy
már sokkal hamarabb meg kellett volna szabaduljanak tőlem. Számíthatok a diszkréciódra?
– Abszolút mértékben. A szavamat adom, hogy senkinek sem ismétlem el ezt a beszélgetést.
– Kitűnő – felelte a Lord Cypher. – Örülök, hogy te is megérted a diszkréció értékét.
Hosszú másodpercekig nézelődött körbe, romló szemét legeltette a lovagokon, ahogy azok
egymással borozgattak és társalogtak. Aztán egyszer csak, mindenféle előjel nélkül, a Lord
Cypher elfordult, és otthagyta az összegyűlteket.
Érthetetlen módon, Zaharielnek egy öreg medve jutott az eszébe, ahogy az erdőbe cammog
meghalni.
– A Rend jó kezekben van – szólt vissza a Lord Cypher a válla felett, mintegy búcsúlövésként
távozófélben. – Olyan emberekkel, mint az Oroszlán, Luther, Ramiel mester, de még a
magadfajta ifjoncokkal is, biztosan tudom, hogy csak erősödik az elkövetkezendő évtizedekben.
Kétlem, hogy megérem, hogy lássam, de így is elégedett vagyok. Itt az ideje, hogy az egyik
generáció átadja a helyét a következőnek, ahogyan az rendeltetett. Nem félek a jövőtől.
®​
EZ VOLT AZ UTOLSÓ ALKALOM, hogy Zahariel beszélt a férfival, aki már akkor a Lord Cypher
volt, mikor ő belépett a Rendbe. Ami azt illeti, ez volt az utolsó alkalom, hogy látta.
Pár napon belül kihirdettek egy vadászatot az Északi Vadon egyik bestiája ellen egy Bradin
nevű település közelében. Mivel visszavonult a szolgálatból, a volt Lord Cypher kérvényt
nyújtott be a Rend vezetéséhez, hogy ezen a küldetésen részt vehessen. Azok jóváhagyták a
kérését, és az öreg egy korai reggelen, mikor az erőd javarésze még aludt, csendesen kilovagolt
Aldurukhból.
Sosem látták többé.
Egyesek azt mondták, a bestia, akire vadászott, megölte, mások szerint valószínűbb, hogy egy
csapat raptor végzett vele, még mielőtt elérhette volna az Északi Vadont.
Az igazság sosem derült ki, de az eltűnését követően egy emlékhelyet avattak számára az
Aldurukh alatti katakombákban. Aprócska hely volt, egy alig egyharmad méter széles és fél
méter magas kőpolc, mely éppen elég egy hamvakkal teli urna és az öreg pár csontjának az
elhelyezéséhez, ha valaha megtalálnák a testét.
A nevét pedig belevésték a kőbe a Rend kőfaragó mesterei.
 Ezek voltak az elkövetkező napok történései. Zahariel nem láthatta, mi következik a jövőben,
mint ahogy azt sem, hogy soha többé nem látja viszont a Lord Cyphert, vagy legalábbis ezt a
bizonyos Lord Cyphert.
Egy másik személy viseli majd ezt a tisztséget a Rendben, és valós kiléte örök rejtély marad.
De ez még mind csak a jövő zenéje.
Abban pillanatban, ahogy a Rend lovagjai együtt ittak és ünnepeltek, az egyetlen dolog, ami
elválasztotta Zaharielt a lovaggá emelkedéstől, az az Oroszlán jóváhagyása volt.
®​
– MINDKETTŐNK SZÁMÁRA jelentőségteljes éjszaka volt – mondta Lion El’Jonson. – Te lovaggá
váltál, én pedig megtudtam, hogy nemsokára én leszek az új nagymesteretek.
– A mi nagymesterünk? – kérdezte Zahariel. Emlékezve a korábban a Lord Cyphernek tett
ígéretére, és döbbenten, hogy Jonson hogy említhet meg előtte olyasmit, ami még egyáltalán nem
volt köztudott, Zahariel nem talált szavakat. – Én… ööö… gratulálok.
– Ne tégy úgy, mintha meglepődtél volna, Zahariel! – mondta Jonson.
Hangja nem volt sem dorgáló, sem vészterhes, ahogy Zaharielt az összegyűlt lovagok
seregétől az óriási terem egyik félreeső sarka felé vezette. Tűzvilág és árnyak játszottak a
hatalmas harcos arcán, és Zahariel ráébredt, nem emlékszik rá, hogy valaha is látta volna az
Oroszlánt napvilágnál vagy az árnyékok menedékén kívül.
A tivornya kezdett lecsendesedni, ahogy a bor meghozta a hatását, és amikor az Oroszlán
feléje közeledett, Zahariel tudta, hogy a mulatságnak ez a része mindjárt véget ér.
– Ne tegyünk úgy, mintha már nem tudnál róla – mondta az Oroszlán. – Nem tudtam nem
meghallani a korábban a Lord Cypherrel folytatott beszélgetésed részleteit. Nem akartam
hallgatózni, de az érzékeim élesek, főleg a hallásom, szinte természetfeletti. Hallottam a Lord
Cypher nyelvbotlását, tudom, hogy tudod, engem tesznek nagymesterré.
– Sajnálom – mondta Zahariel fejet hajtva. – Teljesen véletlenül tudtam meg. Biztosíthatlak,
hogy nem adom tovább senki…
– Semmi gond, Zahariel – mondta Jonson feltartott kézzel, hogy elcsendesítse. – Bízom a
diszkréciódban, és tudom, hogy nem vagy hibás a dologban. Arról nem is beszélve, hogy ez
jelenleg már így is a Caliban legrosszabbul őrzött titka. Az emberek hajlamosak megfeledkezni
arról, milyen jó a hallásom. Legalább három tucat embert hallottam a közelgő kinevezésemről
diskurálni az elmúlt pár napban, és mind azt hitte, hallótávon kívül vagyok.
– Akkor felajánlhatom őszinte gratulációmat, nagyuram? – kérdezte Zahariel.
– Felajánlhatod – mosolygott az Oroszlán –, és hálás szívvel elfogadom, noha az új pozícióm
valójában kevés gyakorlati változással jár majd az életemben.
– Te vagy a Rend nagymestere – mondta Zahariel. – Ettől biztosan… fontosnak érezheted
magad.
– Ó, abban igazad van, hogy büszkén vezetlek titeket, de ezelőtt is ugyanez volt a szerepem,
noha nem volt hozzá külön címem. És veled mi a helyzet? Máshogy érzed magad most, hogy
lovag lettél?
– Hát persze.
– Amennyiben?
Zahariel egy pillanatig kissé feszült lett, nem tudván pontosan, hogy is érez. – Megtisztelve, a
tetteimre büszkén, elfogadva.
– És ezek mind jó dolgok – bólintott az Oroszlán –, de te attól még ugyanaz vagy, Zahariel.
Ugyanaz a személy vagy, mint aki azelőtt voltál, hogy megölted az oroszlánt. Elhagytál egy
mérföldkövet, de ez nem változtatja meg azt, aki voltál. Ezt ne feledd! Egy emberre aggathatnak
mindenféle cifra címet, de nem hagyhatja, hogy ezek megváltoztassák, máskülönben az egója, a
büszkesége és az ambíciója lesz a veszte. Mindegy, milyen nagyszerű címmel ruháznak fel,
önmagadhoz maradj hű, Zahariel! Érted ezt?
– Azt hiszem, igen, nagyuram – válaszolta Zahariel.
– Remélem, hogy így van – mondta az Oroszlán. – Könnyű erről megfeledkezni,
mindannyiunknak.
Az Oroszlán bizalmasan közelebb hajolt, és mosolyogva folytatta.
– Tudtad, hogy mi ketten immáron olyan testvériségen osztozunk, amilyenen a Calibanen
senki más?
– Valóban? – kérdezte Zahariel meglepetten és meghatottan.
– Milyen testvériségen?
– Mi vagyunk az egyetlen harcosok, akik valaha megöltek egy calibani oroszlánt. Mindenki
más, aki megpróbálta, halott. Egy nap el kell mesélned, hogy ölted meg!
Zaharielen jól megalapozott büszkeség és testvéri érzelem söpört végig, ahogy felfogta a
bestia megölésének jelentőségét. Annak a története, hogy Lion El’Jonson hogyan vágta le a
calibani oroszlánt, széles körben ismert volt, és a Körterem ablakain meg is emlékeztek róla, de
egészen mostanáig nem fogta fel, hogy túlélt egy találkozást egy ilyen különleges fenevaddal.
– Megtiszteltetés ezen a testvériségen osztoznom, nagyuram – mondta Zahariel fejet hajtva.
– Ez a kiválasztottak olyasfajta köre, ami soha nem áll majd másból, csak belőled és belőlem,
Zahariel – válaszolt az Oroszlán. – A Calibanen nincs több a fajtájukból. A hatalmas bestiák már
majdnem kihaltak és soha többé nem lesz hozzájuk hasonló a világunkon. Egy részem azt
gondolja, ezen szomorkodnom kéne, elvégre a kihalás olyan visszafordíthatatlan vég, nem
gondolod?
– Ezek bestiák, amik csak gyilkolni születtek, miért ne töröljük hát el őket? Ha a lovagrendek
nem lennének, ők ugyanezt tennék velünk.
– Igaz, de vajon azért teszik, mert gonoszok, vagy mert ilyennek teremtették őket?
Zahariel visszagondolt a bestiákra, akikkel eddig küzdött, és így válaszolt: – Nem tudom, hogy
tényleg gonoszak-e, de akárhányszor szembenéztem valamelyikkel, láttam valamit a szemükben,
nem tudom… Gyilkolási vágyat, ami több az állati éhségnél. A bestiákban van valami…
alapvető gonosz.
– Akkor figyelmes vagy, Zahariel – mondta az Oroszlán. – Valóban van valami rossz a
bestiákban. Nem tudom, mi az, de ők nem egyszerűen csak másfajta jószágok, mint a lovak,
rókák vagy emberek, ők rendellenességek, valami ősi formából kialakult, kifacsart hibák,
melyeknek még nem volt annyi belátásuk, hogy maguktól kihaljanak. El tudod képzelni, milyen
érzés lehet ilyen rendkívüli teremtménynek lenni? Úgy menni végig az életen, hogy közben
tudod, még ha csak valami állatias, ösztönös szinten is, hogy egyedül vagy, és soha nem lesz
belőled több. Gondold csak el, milyen őrjítő lehet. A bestiákat nem csak az éhség vezette, őrültek
voltak, megtébolyodtak a saját páratlanságuktól. Hidd el nekem, Zahariel, szívességet teszünk
nekik azzal, hogy elpusztítjuk őket.
Zahariel bólintott, és belekortyolt a borába, túlságosan lekötötték az Oroszlán szavai, mintsem
hogy közbevágjon. Furcsa melankólia lopódzott vezére beszédébe, mintha egy régi emlék
bukkanna fel, amelyet éppen csak nem tud pontosan felidézni.
Aztán hirtelen eltűnt, mintha az Oroszlán ráeszmélt volna, hogy óvatlanul szólt.
– Természetesen lesznek páran, akik zokon veszik majd, hogy te ölted meg az utolsó oroszlánt
– mondta Jonson. – Az egyik például Luther.
– Sar Luther? Miért?
Lord Jonson nevetett. – Mindig is meg akart ölni egy oroszlánt. Immáron sosem lesz rá
lehetősége!
®​
AZ ÜNNEPSÉGEKHEZ KÉPEST általánosságban, ez pompásan sikeredett.
Zahariel élvezte a többi lovag társaságát. Élvezte az érzést, hogy társaiként tekinthetett ezekre
a férfiakra, és ezzel együtt járt az idetartozás, az elfogadás érzése is. A Lion El’Jonsonnal
folytatott beszélgetését követően, Zahariel visszatért lovagtársai közé, ahol a beszélgetés a Lupus
Lovagjai elleni háború felé kanyarodott.
Mindenki egyetértett abban, hogy a háború az utolsó szakaszában jár, és hogy a lázadó rend
végső elpusztítása a közeljövőben megtörténik.
Élvezte a finom ételeket és a bort, és a villanást Ramiel mester szemében, amely azt üzente,
hogy büszkévé tette mentorát. De leginkább a pillanatot élvezte, mert tudta, hogy az efféle diadal
ritka madár egy férfi életében.
Óvatosan kell bánni vele, majd emlékként elraktározni a jövőre.
 TIZENEGY
„A HÁBORÚ BORZALMAS SZÉPSÉG”, írta a lovagi költő filozófus Aureas a Meditációk lapjain.
„Ugyanolyan lélegzetelállító, amilyen irtózatos. Ha egy férfi egyszer megpillantja az arcát, az
emléke örökre vele marad. A háború elcsábítja és megbélyegzi a lelkét.”
Zahariel ezeket a szavakat gyakran hallotta a kiképzése során.
Ez volt előző mentorának, Ramiel mesternek az egyik kedvenc olvasmánya. Az öreg szerette
rendszeresen idézni, naponta elismételve ugyanazt a néhány velős mondatot, miközben
megpróbálta a jelöltek garmadáját kölyökképű suhancokból lovagokká formálni.
Ugyannyira részét képezte ez is a kiképzésüknek, mint a lőgyakorlat vagy az extra kardvívó
edzések.
Azokról, akik Ramiel gyámsága alatt értek lovaggá, azt tartották, hogy ugyanúgy fel voltak
fegyverezve a míves szavak megbecsülésével, mint a Rend szokásos fegyvereinek számító
karddal és pisztollyal.
De akármilyen gyakran is hallotta ezeket a szavakat, igazán sosem értette meg őket, egészen a
Lupus Lovagjai ellen vívott háború utolsó napjáig.
Az első gondolata, ahogy csatalova hátán kibukkant az erdőből az utolsó támadás éjszakáján,
hogy az ég elevenen lángolt. Aznap korábban egy csapat favágót felügyelt, akik a hegy
alacsonyabb lejtőin vágtak fákat az ostromgépekhez.
Szolgálata végeztével estére ért vissza a táborba arra számítva, hogy minden csendes lesz.
Ehelyett rendbéli lovagtársait az ellenséges erőd elleni támadásra készülve találta.
Előtte, a távolban Lupus Lovagjainak kolostorerődje ült egy hegycsúcs nyomasztó szirtfokán,
hatalmas, szürke falak és harcosok alakzatát alkotva. Minden irányból a Rend ostromvonalainak
koncentrikus körei által körülzárva, az erőd a katonai építészet mesterműve volt, de Zahariel
tekintete a két sereg felett kibontakozó, egyedülálló jelenségre meredt, amint ágyúikkal tüzet
nyitottak egymásra a senkiföldjén át.
A levegő ezernyi formájú, színű és mintájú lánggal telt meg. Zahariel látta a nyomjelző
lövedékek által hagyott, rövid életű zöld és narancs lobbanásokat, az égő gyújtóbombák sugárzó,
vörös udvarát repülés közben és az ágyúlövések füstös, sárga tűzlabdáit.
A lángok ragyogó falikárpitja gyújtotta fel az eget, és Zahariel még sosem látott ehhez
foghatót.
Egyszerre látta rémületesnek és varázslatosnak.
– Egy borzalmas szépség – suttogta, ahogy visszatértek ajkára Aureas szavai, miközben
ámulva bámulta a lenyűgöző égboltot. A színek olyan kivételesen pompáztak, hogy könnyedén
elfeledtették a veszélyt, amit hordoztak. Ugyanazok a töltetek, melyek ilyen gyönyörűséggel
világították be az eget, hoznak majd kínt és halált valami szerencsétlenre, mikor elérik céljukat.
A háború, szemlátomást, csupa ellentmondás volt.
Később majd megtudja, hogy semmi különös nem volt abban, amit aznap éjjel látott az égen,
de ez volt az első ostroma, és ezt akkor még nem tudta. A nyílt csaták olyan ritkák voltak a
Calibanen, hogy kiképzése leginkább a közelharcra koncentrált, semmint az ostromok
művészetére.
Az Oroszlán érkezése óta a Caliban lovagjai szinte alig viseltek háborút egymás ellen,
legalábbis nagyszabású és szervezett formában. Általában minden, nézeteltérés vagy sértés
feloldására irányuló konfliktus a rituális harcművészet valamilyen hagyományos módján zajlott.
Az ilyen összecsapás, amit most látott, amikor két lovagrend a teljes erejével felsorakozik
egyetlen, mindent eldöntő csatához, egy generáció alatt egyszer, ha megtörtént.
– Te ott! – harsant mögüle egy hang.
Zahariel megfordult, és a Rend egyik ostrommesterét látta dühösen felé masírozni, a csuklyája
alatt viharos arckifejezéssel.
– A támadás mindjárt elkezdődik. Miért nem vagy a helyeden? Hadd halljam a neved, Sar!
– Bocsánatot kérek, mester – mondta Zahariel, meghajolva a nyergében. – A nevem Sar
Zahariel. Épp most értem vissza az alacsonyabb lejtőkről. Oda rendeltek, hogy…
– Zahariel? – vágott közbe a mester. – Az Endriagói Oroszlán gyilkosa?
– Igen, mester.
– Nos, tehát nem gyávaságból maradtál hátra. Most már látom. Kinek az alakzatához tartozol?
– Sar Hadariel embereivel vagyok, mester, a nyugati kapaszkodóknál állomásozunk.
– Áthelyezték őket – felelte a mester. Türelmetlenül a Zaharieltől jobbra húzódó
ostromvonalak felé intett. – A déli fal elleni támadáshoz álltak fel. Valahol ott találod majd őket.
Útközben hagyd a ménedet a lovászoknál, és igyekezz, fiú! A háború nem vár rád!
– Értem – mondta Zahariel, miközben leszállt a lováról. – Köszönöm, mester.
– Ha meg akarod köszönni, akkor tedd a dolgod a csatában! – morogta az ostrommester
fordultában. – Nem lesz könnyű. Már most is túl régóta táborozunk idekinn, ami azt jelenti, hogy
azoknak a Lupus mocskoknak éppen elég idejük volt felkészülni a támadásunk visszaverésére.
Megállt, hogy felharákoljon egy adag köpetet, mielőtt az ellenséges erőd felé nézett olyan
kifejezéssel az arcán, mely dühös elismerésnek látszott.
– Ha azt hiszed, most össztüzet látsz, csak várj, amíg azokat a falakat rohamozod!
®​
A BOMBÁZÁS, HA LEHET, még veszettebbé vált, miközben Zahariel gyalog sietett át az
ostromvonalakon. Az ellenség ágyúi nem hordtak elég messzire, hogy közvetlen találat érje a
Rend lövegeit, de a lövedékek elég közel csapódtak be ahhoz, hogy a robbanások nyomán az
első sorokban szinte folyamatosan földgöröngyök és híg sár hulljon az égből.
Ahogy Zahariel az ostromgyűrű első árkaihoz közeledett, egy sor éles, magas hangú sivítást
hallott, majd repeszek csapódtak a testét borító lemezekbe. A páncél tette a dolgát, megóvta a
húsát és csontját, de magasból lecsapó, váratlan halál gondolata okozta félelem megérintette, s
egészen megkönnyebbült, mikor végre meglátta Sar Hadariel hadijelvényét, a körülötte húzódó
lövészárkok labirintusából kiálló, rongyos lobogót.
Leugrott az árokba. Páncélos harcosok vették körül a félhomályban, vértjük feketéje ragyogott
a tűz fényétől.
– Hát ideértél, testvér? – szólt Nemiel, az első, aki érkezése után köszöntötte.
Nemiel sisakjának beszéd-rostélya eltorzította a szavakat, de Zahariel bárhol felismerte volna
kuzinja hangját. – Már kezdtem azt hinni, hogy mégis meggondoltad magad és úgy döntöttél,
inkább hazatérsz.
– És neked hagyok minden dicsőséget? – kérdezte Zahariel. – Ennél jobban is ismerhetnél,
testvér.
– Jobban ismerlek, mint hinnéd – felelte Nemiel.
Rokona arcát elrejtette a sisak, de hanglejtéséből Zahariel tudta, hogy mosolyog. – Annyira
mindenképpen jól ismerlek, hogy tudjam, lélekszakadva rohantál ide, mikor meghallottad, hogy
megkezdődött a bombázás. Nem versz át, a te esetedben nincs szó dicsőségről. Nálad minden a
kötelességről szól.
Nemiel hüvelykujjával az árok eleje felé bökött, jelezve Zaharielnek, hogy kövesse. – Hát
akkor gyere, testvér, nézzük meg, magasztos eszméid ezúttal mibe kevertek!
Az alakzathoz tartozó többi nyolc ember már ott állt a lövészárok elülső falánál az
ostromvonalak és az ellenséges erőd közötti nyílt területet fürkészve. Ahogy Zahariel közeledett,
a közeli ágyúk torkolattüzei szabálytalan időközönként megvilágították őket.
Mindegyik férfi Zaharielhez hasonló fegyverekkel és páncéllal volt felszerelve, egy
robbanótöltetekkel ellátott pisztolyt és egy fogazott pengéjű kardot hordoztak. Fekete
lemezvértet és csuklyás karinget viseltek, melyre a Rend emblematikus jelképét, egy pengével
lefelé mutató kardot hímeztek.
A Rend lovagjai számára a hagyomány részét képezte, hogy fehér karingeiket makulátlanul
tisztán tartották, de Zahariel meglepetten vette észre, hogy rajta kívül az árokban minden embert
tetőtől talpig sár borít.
– Túl tiszta vagy, testvér – mondta Sar Hadariel, elfordulva az árokfalnál elfoglalt helyéről,
hogy feléje pillantson.
– Nem szólt senki? Az Oroszlán kiadta az utasítást, hogy feketítsük be a karingeinket, hogy a
roham alatt ne nyújtsunk olyan könnyű célpontot az ellenség lövészeinek.
– Bocsáss meg, Sar – felelte Zahariel. – Nem tudtam.
– Semmi gond, kölyök – vont vállat Hadariel. – Most már tudod. Én a helyedben gyorsan
kiigazítanám a dolgot. A parancs nem sokáig várat már magára. És ha megérkezik, hidd el, nem
akarsz majd te lenni az egyetlen fehérruhás egy éjszakai támadás közepén.
Sar Hadariel visszafordult, hogy tovább fürkéssze az ellenfél erődjét, Zahariel pedig sietve
követte a tanácsát. Kiengedve a laza övét, ami helyén tartotta a karinget, áthúzta a feje felett,
lehajolt, hogy átáztassa a ruhát az árok alján lévő vizes sárral.
– Mindig is mondtam, hogy igazi gondolkodó vagy – jegyezte meg Nemiel, ahogy Zahariel
felemelkedett, és visszavette a karinget. – Mi egyszerűen fenn hagytuk őket, és vagy tíz percet
töltöttünk azzal, hogy marékszám kenjük magunkra a sarat. Erre jössz te, leveszed a karinget, és
ugyanazt az eredményt éred el, mint mi, csak éppen tizenöt másodperc alatt. Persze, nem tudom,
mit árul el a gondolkodásodról az, hogy annak a problémának a megoldásában teljesedik ki,
miszerint hogyan mocskold be magad.
– Csak féltékeny vagy, amiért te nem gondoltál erre – vágott vissza Zahariel. – Mert ha neked
is eszedbe jutott volna, akkor biztos vagyok benne, hogy a hadviselésben bekövetkezett
legnagyobb újításként könyvelnéd el, azóta, hogy csataméneket kezdtek tenyészteni.
– Nos, természetesen, ha én cselekedtem volna így elsőként, akkor tényleg okos dolog lett
volna – mondta Nemiel. – A különbség az, hogy mikor nekem vannak jó ötleteim, az alapos
előrelátásról és mély gondolatokról árulkodik. Amikor neked, az általában csak a vakszerencse
műve.
Mindketten nevettek, de Zahariel sejtette, hogy inkább a mindkettejük által érzett feszültség,
semmint a Nemiel szavaiban rejlő humor okán.
Ismerős játszma volt ez, amit mindketten gyerekkoruk óta játszottak, a kivagyiságnak egy
élcelődő játéka, amit ösztönösen alkalmaztak, amíg kivárták a csata előkészületeinek idegőrlő
perceit.
Olyan játszma volt, melyet csak testvérek játszottak egymás között.
®​
– ELŐRETOLJÁK AZ OSTROMGÉPEKET – mondta Nemiel, figyelve az összecsapás korai szakaszait.
– Most már nem kell sokat várni. Nemsokára megkapjuk a jelet. És aztán rögtön bele is vágunk a
közepébe.
Mintegy Nemiel szavaira válaszolva, az ellenség lövegei megduplázták eddigi
teljesítményüket, és még több tüzet okádtak az égre. Ahogy a zárótűz zaja elviselhetetlenségig
fokozódott, Zahariel rájött, hogy Nemielnek igaza volt, az ostrom újabb szakaszába lépett.
Előttük, a Rend ostromvonalai és az erőd falai közötti senkiföldjén, három anikol haladt
lassan, fokozatosan az ellenség felé.
Egy őshonos calibani állat után nevezték el őket, mely vértszerű páncéljával védekezett a
ragadozók ellen; az anikolok kerekes ostromtornyok voltak, melyeket egymást átfedő,
összefércelt fémlemezek borítottak, hogy megvédjék az odabent tartózkodókat az ellenséges
lövedékektől. Annak megfelelően, hogy kizárólag az odabent rejtőző, tucatnyi ember tolóereje
hajtotta előre, lassú és esetlen harci eszköz volt.
Az egyetlen előnye abban rejlett, hogy felfogta az ellenséges tüzet, és ezzel legénységét elég
közel tudta juttatni az erődítésekhez ahhoz, hogy a lovagok robbanótölteteket helyezzenek el a
fal tövében az áttöréshez. Legalábbis elméletben így működött a dolog.
Ahogy Zahariel figyelte az előrenyomulásukat, egy lángoló rakétát látott átívelni az égbolton
az erőd irányából az anikolok felé. A lövedék egy pillanattal később becsapódott a vezéranikol
páncélzatába. Az ostromgép egy izzó másodperc alatt eltűnt egy hatalmas robbanás kíséretében.
– Szerencsés találat – jelentette ki Nemiel, elszakítva tekintetét Zahariel kardhüvelyéről. –
Biztos olyan helyen találták el, ahol gyenge volt a páncél. A másik kettőt soha nem lesznek
képesek ugyanígy eltalálni. Az egyik anikol átjut. És akkor aztán mi jövünk. A támadás főereje
az erőd déli fala ellen irányul. Amint az anikolok áttörték, mi leszünk az első hullám, akik
átjutnak a résen.
– Mindent egy lóra teszünk fel – mondta Zahariel.
– Szó sincs róla – felelte Nemiel, megrázva a fejét. – Ezzel egy időben elterelő támadások
indulnak mind az északi, a keleti és a nyugati falak ellen is, hogy elaprózzák a Lupus
Lovagjainak haderejét és kimerítsék a forrásaikat, de nem ez az igazán izgalmas része.
– Akkor melyik az izgalmas része?
– Hogy még jobban összezavarják az ellenséget, az elterelő támadások más jellegűek lesznek,
mint a főostrom. A keleti fal ellen ostromtornyokkal vonulnak, míg a nyugati ellen
ostromlétrákkal és csáklyákkal.
– Okos – mondta Zahariel. – Nem fogják tudni, melyik a főcsapás.
– És ez még nem minden – felelte Nemiel. – Találd ki, ki vezeti az északi falak elleni
rohamot!
– Kicsoda?
– Az Oroszlán – felelte Nemiel.
– Komolyan?
– Komolyan.
Ahogy figyelték a maradék két anikol lassú araszolását, Zahariel így szólt: – Nem hiszem el,
hogy az Oroszlán vezeti az északi falak elleni támadást. Az csak elterelés. Azt hinné az ember,
hogy a főostromot vezeti majd.
– Szerintem ez a lényeg – válaszolta Nemiel. – Ha a Lupus Lovagjai meglátják az Oroszlánt az
északi faluknál, azt feltételezik majd, hogy az a fő haderőnk. Oda csoportosítják át a seregeiket,
ezzel megkönnyítve a valódi főcsapás dolgát.
– De ez akkor is szörnyen kockázatos – mondta Zahariel, aggodalmasan megrázva a fejét. –
Az Oroszlán nélkül a hatalmas bestiák elleni hadjáratra sosem került volna sor. És legalább két
fejjel magasodik bárki fölé a Calibanen. Még ha az ellenség mesterlövészei nem is szedik le,
komoly esély van rá, hogy az északi támadást visszaverik a védők a létszámfölényük okán. Nem
tudom, hogy a Rend képes lenne-e túlélni az Oroszlán elvesztését. Azt sem tudom, hogy a
Caliban képes lenne-e.
– Nos, ugyanezeket az érveket hozták fel azon a stratégiai megbeszélésen, ahol az Oroszlán
ismertette a tervét – suttogta Nemiel. bizalmasan odahajolva, noha a folyamatos tűz miatt
ordítania kellett. – Azt mondják, Sar Luther kiváltképp ellene volt. Jonson őt kérte fel a főcsapás
vezetésére, de elsőre visszautasította. Azt mondta, nem azért küzdött az oldalán ennyi éven át,
hogy most egyedül hagyja az Oroszlánt egy ilyen veszélyes vállalkozás végrehajtása során. Azt
mondta, hogy az ő helye ott van, ahol mindig is volt, pontosan az Oroszlán jobbján, amíg a halál
mindkettejüket el nem szólítja. „Ha te meghalsz, Lion El’Jonson, akkor én veled halok!” Ezt
mondta Luther.
– Tudom, hogy ezt csak kitalálod – vágott közbe Zahariel. – Honnan is tudhatnád, hogy mit
mondott Sar Luther? Nem voltál ott. Csak egy szép történetet kerekítesz, és túlságosan is
nagyvonalúan szövöd bele a részleteket. Ez az egész csak tábori pletyka.
– Tábori pletyka, igen – ismerte el Nemiel –, de megbízható forrásból. Varaeltől hallottam.
Ismered? Ramiel mester egyik tanítványa volt, de egy évvel idősebb nálunk. Ő Yeltustól tudja,
aki pedig az egyik udvarmestertől, aki ismer valakit, aki a parancsnoki sátorban volt, mikor ez az
egész történt. Azt mondják, Jonson és Luther ádázan vitázott, de Luther végül eleget tett az
Oroszlán kérésének.
– Szinte azt kívánom, bár ne tette volna – felelte Zahariel. – Ne érts félre, Luther remek ember,
de mikor meghallottam, hogy az erőd ellen indulunk, azt reméltem, hogy az Oroszlán zászlaja
alatt harcolhatunk. Ő mindenkit inspirál maga körül, és nem tudok elképzelni annál nagyobb
megtiszteltetést, mint hogy az oldalán küzdhetünk. Reméltem, hogy ez a pillanat ma jön el.
– Mindig van holnap, kuzin – mondta Nemiel. – Most már a Caliban lovagjai vagyunk, és a
hatalmas bestiák elleni háborúnak még nincs vége, nem számít a Lupus Lovagjai elleni háború.
Minden esélyed megvan rá, hogy inkább előbb, mint utóbb küzdesz még az Oroszlán oldalán.
A senkiföldjén az anikolok legénysége elhagyta az ostromgépeket. Elhelyezték a tölteteiket, és
meggyújtották a kanócokat, most pedig már visszafelé rohantak a saját soraik felé.
Az ellenség az oromzat lőrésein keresztül tüzet nyitott, amikor meglátta a nyílt terepen
átrohanó célpontokat; Zahariel az emberek legalább felét látta elesni, mielőtt elérték volna a
Rend lövészárkainak biztonságát. Ezalatt végig az árkában guggolt, várva az elkerülhetetlen
robbanást.
Mikor megtörtént, a detonáció elképesztő volt.
Az erőd fala előtt álló két anikol eltűnt a felemelkedő lángcsóvák között, ahogy az
ikerrobbanások megrázták a talajt a lába alatt, rövid időre eltompították még a bombázás zaját is.
Mire a füst és a por felszállt, Zahariel látta, hogy az anikolok teljesítették küldetésüket.
Az ellenséges erőd külső fala megrogyott, és két helyen hatalmas koromfoltok éktelenkedtek
rajta. Az egyik helyen szilárdan kitartott, de a másik fal összeomlott, és tátongó rést hagyott
maga után.
– Fegyvert fel! – kiáltotta Sar Hadariel az árokban körülötte álló embereknek. – Kibiztosított
puskákat és csupasz pengéket akarok látni! Nincs kegyelem! Ez nem torna vagy igazságtétel! Ez
háború! Elfoglaljuk az erődöt, vagy meghalunk! Ez a két lehetőségünk van!
– Ez az, kuzin – mondta Nemiel. – Itt az alkalom, hogy használd azt a cifra kardodat.
 Zahariel bólintott, tudomást sem véve az alig leplezett irigységről rokona hangjában a
kardjának említésekor. Keze ösztönösen is a fegyver felé rebbent. A markolat és a keresztvas
szerény kivitelű volt, egyszerű fém és bőr bronz kardgombbal, de a penge… A penge valami
egészen különleges volt.
Lord Jonson rendelkezésére a Rend fegyvermesterei kivették a Zahariel által lemészárolt
oroszlán egyik szablyaszerű agyarát, és karddá alakították a számára. Felszíne gyöngyházfénnyel
ragyogott, mint az elefántcsont, éle pedig halálos erővel bírt, a fémet és a fát is egyetlen
suhintással vágta szét. Zahariel alkarjával megegyező hosszúságú pengeként rövidebb volt egy
átlagos kardnál, de kiemelkedő képessége bőven kompenzálta rövid hatótávját.
Az Oroszlán azelőtt adta át neki a kardot, hogy a Lupus Lovagjainak erődje ellen indultak, és
ahogy előhúzta a fegyvert, Zahariel érezte a testvériség kötelékét, amiről a Rend nagymestere
beszélt.
Luther és lovagtársai gratuláltak neki, de Zahariel látta Nemielt irigy tekintettel meredni a
kardra, ahogy sima felszíne visszaverte a napsugarakat.
Zahariel meghallotta a serynx kürtöt, hosszú, gyászos hangja zengve töltötte be a csatateret,
majd lovagtársai álmélkodásától övezve előhúzta a kardját.
– Ott a jel! – üvöltötte Hadariel. – Támadás! Támadás! Előre! Az Oroszlánért! Lutherért! A
Rend becsületéért!
Több tucat alak bukkant elő a körülöttük húzódó árkokból. Zahariel hallotta, ahogy Hadariel
csatakiáltását több száz torok veszi át, ahogy egyre több lovag emelkedett ki a mélyedésekből, és
indult rohamra az erőd ellen.
Zahariel a fülsiketítő lármában felismerte a saját hangját is.
– Te akartál történelmet írni – kiáltotta mellette Nemiel –, hát most itt van rá a lehetőség!
Ezzel Nemiel is átvette a csatakiáltást, amint az végigvisszhangzott a teljes senkiföldjén.
– Az Oroszlánért! Lutherért! A Rendért!
Együtt a rés felé rohamoztak.
®​
KÉSŐBB, A REND KRÓNIKÁIBAN ezt a pillanatot a történetírók a Caliban történelmének
meghatározó pillanataként örökítik meg. Lupus Lovagjainak vereségét egy, az emberi fejlődés
nevében vívott győzelemként jegyzik majd.
Lion El’Jonson vezetői képességét fogják méltatni, ahogy a főerőket irányító Luther
bátorságáról is említést tesznek. A krónikák túláradóan beszélnek majd a Rend lovagjainak fehér
karingeiről, hogy miként ragyogtak a holdfényben, miközben viselőik vakmerő rohamra indultak
az ellenség védművei ellen.
A valóság, persze, kissé másképp festett.
®​
ELŐSZÖR KÓSTOLT BELE A háborúba, először volt valódi, nyílt ütközetben, két sereg által vívott
élet-halál harcban, és Zahariel félt. Nem is a haláltól félt igazán. Az élet a Calibanen kemény
volt. Gyermekeibe fatalizmust oltott. Gyerekkora óta azt tanulta, hogy élete egy véges forrás,
amelyet bármelyik pillanatban elorozhatnak tőle. Mire nyolcéves lett, már vagy tucatszor nézett
szembe közvetlenül a halállal. A Rendben, miután elvégezte az első éves kiképzését jelöltként,
elvárták tőle, hogy valódi pengékkel és éles lőszerrel gyakoroljon.
Ugyanezen kiképzés részeként számos, az erdőben bujkáló ragadozót vadászott le, köztük
barlangi medvéket, kardfogúakat, halálszárnyakat és raptorokat. Végül, hogy bizonyítsa
rátermettségét, átment a vitézség végső próbáján, levadászva egy rettegett calibani oroszlánt.
 Megmérkőzött a teremtménnyel és levágta, ezzel kiérdemelve lovagi címét.
Mindazonáltal a háború különbözött ezektől a diadaloktól.
Amikor az ember egy állatra vadászott, akármilyen rangban is, a vadászat elhúzódó párbajra
hasonlított, az erő, ügyesség és fortély próbájára ember és bestia között. A vadászat során
Zahariel behatóan megismerte az ellenfelét. Ezzel ellentétben a háború személytelen ügy volt.
Ahogy lovag bajtársai oldalán az erőd felé rohamozott, Zahariel ráébredt, hogy halálos sebet is
kaphat itt a csatatéren anélkül, hogy valaha is megismerné gyilkosa kilétét.
Meghalhat anélkül, hogy megpillantaná ellensége arcát.
Úgy vélte, bár furcsa, de ez igenis számít.
Mindig is azt feltételezte, hogy gyilkosával szembenézve hal majd meg, akár egy hatalmas
bestia, valami kisebb állat vagy akár egy másik lovag lesz az, aki végez vele. A csata közbeni
halál lehetősége, egy névtelen, távoli ellenfél által elesni, szinte rémületes volt.
Zahariel érezte, ahogy jeges kezek markolnak a szívébe.
De nem hagyta, hogy ez az érzelem eluralkodjon rajta. Ő a Caliban fia volt. A Rend lovagja.
Férfi volt, és a férfiak, bár éreznek félelmet, nem hódolnak be neki. Lovagi kiképzéséhez
mentális gyakorlatok is tartoztak, melyek veszedelmes időkben segítettek megacélozni a lelkét.
Most ezekhez fordult.
Emlékeztette magát, mit tanít a Verbatim, a vaskos kötet, melyből a Rend összes tanítása
eredt. Emlékeztette magát Ramiel mesterre. Felidézte az öreg átható tekintetét, a szemét, mely a
lelkébe látott. Elképzelte, milyen csalódott lenne az öreg, ha meghallaná, hogy Zahariel nem
teljesítette a kötelességét.
Olykor, villant át Zahariel agyán a gondolat, egy férfi életében a legbátrabb tett, hogy
egyszerűen képes legyen egyik lábát a másik után tenni és továbbmenni egy irányba, akkor is, ha
minden porcikája azt üvölti, hogy forduljon meg és rohanjon az ellenkezőbe.
Még ahogy Zahariel az erőd falán tátongó lyuk felé rohant, ragyogó, elszálló lángcsóvákat
látott, amint égő töltetek süvöltöttek a föld felé, hogy a rohamozó lovagok tömegébe vágódjanak.
Üvöltéseket hallott, a sérültek és haldoklók velőtrázó sikolyai emelkedtek a csődület fölé. Látott
lovagokat, akiket elkapott a gyújtóbombák robbanása, testüket lángok mardosták, és karjaikkal
hasztalan csapkodták a levegőt, miközben látóteréből kifelé, a halálukba bukfenceztek.
A fegyvermesterek szerint egykoron minden páncélruha képes volt elzárni viselőjét a
környezetétől, de azok az idők már elmúltak. Egy gyújtóbomba elég közeli becsapódása
gyakorlatilag garantálta a lovag iszonyú halálát, ahogy a tűz forrósága átszivárgott a páncélján.
Lovagok tömegei haldokoltak.
És még több tucatnyi sikoltott fájdalmában, ahogy megsérült.
A támadás elakadt.
 TIZENKETTŐ
A HASADÉK TÖRMELÉK és testek borította lejtőin füst és düh tombolt. A füstfüggöny minden
golyó nyomában megrándult, és Zahariel hallotta a lovagok páncéljába csapódó fémdarabok
szörnyű hangját. A levegőben mindenhol zúgás és süvöltés hallatszott, ahogy a lövedékek
elsurrogtak mellette.
Zaharielt mentorai kiokították a mellette elszálló golyók különböző hangjaira, és hogy
miképpen lehet belőlük megmondani, milyen közelről érkeztek, de a tűz, a füst és a zaj őrjöngő
poklában egyetlen leckét sem tudott felidézni.
Átküzdötte magát a kifordult kövek és lezuhant homlokzatdarabok halmain, melyek a falakat
és a töltőanyagként használt földhalmokat szétmorzsoló robbanás révén jöttek létre. Itt-ott látta
ellenségeik összeroppant testét, lovagokat, akik bezúzódott páncélban feküdtek összetörve vagy
holtan.
Egy lövés pattant le a vállvértjéről, kipenderítve egyensúlyából, de hamar összeszedte magát
és tovább nyomult előre. Nemiel mellette haladt, viharos gyorsasággal mászott felfelé a szakadék
oldalán, elszántan akart elsőként felérni. A becsapódó golyók porgejzíreket vertek fel körülötte,
és tekergő füstspirálok repkedtek mellettük a fentről záporozó rakéták nyomán.
Zahariel semmit sem látott az ellenségből, csak elmosódott sziluetteket és villogó
torkolattüzet. Lovagok tömkelege feküdt holtan, de sok volt még életben, és gázolt keresztül a
tűzön, mászott fel a kőből és zúzalékból álló meredek emelkedőn, hogy végre elbánjon Lupus
Lovagjaival.
Zaharielt majdnem maga alá temette a rettegés, s az attól való félelem, hogy a Rend
lovagjaként vívott első csatája egyben az utolsó is lesz. Olyan sok mindent kiállt, és olyan
keményen küzdött, hogy idáig jusson, és nem akarta ezt a méltatlan, füstös völgyet élete első és
utolsó támadásának színhelyéül tudni.
Zahariel tovább tört felfelé, kezében tartott kardja hátráltatta, de nem akart az emelkedő
tetejére érve kezében penge nélkül szembenézni az ellenséggel. A talaj megmozdult a lába alatt,
és kapkodva keresett kapaszkodót, miközben a feje felől tompa puffanást hallott, mintha fa
csattant volna a kövön.
Felnézett, és látta valaminek az árnyékát, amint pattogva közeledett a füstön át. Az aláhulló
tárgy tompa, reccsenő fa hangjára emlékeztető dobbanásokkal pattant meg újra és újra a falon.
Zahariel azonnal tudta, mi közeleg feléjük.
– Lebukni! – kiáltotta. – Mindenki bukjon le! Akna!
– Nem! – bömbölte egy meggyőzőbb hang. – Tovább előre!
Zahariel megfordult, és Sar Luthert látta a hasadék közepén állni, körülötte golyók és lángok
csapkodtak, mintha legalábbis félnének megérinteni. Sar Luther karja ki volt nyújtva, és Zahariel
látta, hogy egy pisztolyt tartott felfelé a füstre célozva.
Luther pisztolya felugatott, és messze felettük egy hordónyi robbanószer tűnt el vakító fehér
villanás és rettenetes dörrenés közepette. A zaj hihetetlen volt, amint törött kövek és malter
zuhataga ömlött a Rend lovagjainak nyakába.
Sar Luther lenézett Zaharielre. – Felkelni! Mindenki, indulás! Most!
Zahariel úgy ugrott talpra, mintha a szavak egyenesen az idegrendszerébe lettek volna
huzalozva, és olyan sebesen mászott a tűz felé, mintha egy csapat calibani oroszlán lenne a
sarkában. Alakzatának többi tagja és egy tucat másik követte a parancsot, Luther szavainak ereje
hajtotta őket előre.
Megpillantotta maga előtt Nemielt, és még gyorsabb iramra váltott, nem törődve a veszéllyel
vagy a félelemmel. Az odafentről záporozó lövedékek megszaporodtak, és számos kisebb találat
érte a páncélját, de egyik sem volt elég komoly ahhoz, hogy megállítsa. Zahariel maga mögé
lesett, hogy lássa, hány lovag tart még felfelé.
A Rend zászlajának piros szélei rojtosak voltak és megperzselődtek, anyagát golyó ütötte
lyukak tarkították, de a zászló még mindig lobogott, és ennek köszönhetően a körülötte lévő
harcosok tovább másztak, a szinte biztos halál és a fájdalom ellenére.
Zahariel büszkén figyelte a Rend nemes lovagjai felett szálló lobogót, majd ismét visszafordult
az előtte húzódó kapaszkodó felé.
Tovább nyomakodott, követve az előretörő Sar Luthert, aki a hasadékban mászó minden
lovagot lehagyott, és az élre kapaszkodott, ezzel téve tanúbizonyságot hihetetlen bátorságáról és
gyorsaságáról. Luther lábai mintha lebegtek volna a törmelék felett, minden lépése olyan biztos
volt, mintha legalábbis a felvonulási területen sétálna, és nem egy omladékból álló halmon
mászna felfelé.
A körülötte haladó lovagok követték Luther kiemelkedő példáját, és a nyomába indultak.
Zahariel utánament a füstbe és érezte, hogy a lába alatt az emelkedő egyre lankásabb, ahogy
egyre feljebb ér. Alakok bontakoztak ki a füstből, és vérfagyasztó harci kiáltást hallott, ahogy
Lupus Lovagjai rohamra indultak jellegzetes harci üvöltésükkel az ajkukon.
Félelmetes harcosok voltak farkasbőrbe öltözve, melyet agyarakkal díszítettek. Lupus
Lovagjai talán nem voltak sokan, de mindegyikük vitézül helytállt a harcban és tudás
keresésében egyaránt.
Zahariel elhajolt egy lesújtó fejsze elől, és előredöfött a kardjával; pengéje úgy hatolt át
támadója vértjén, mintha nedves pergamen volna. A férfi felordított és összeesett, rekeszizmából
vér lövellt. Zahariel kirántotta a kardot a sebből, és előhúzta a pisztolyt, amit Amadis testvértől
kapott.
Körülötte káosz tombolt, a Rend és Lupus Lovagjainak tagjai vágások, bömbölő láncpengék
és dörrenő pisztolyok közelharcában kavarodtak össze. Zahariel lőtt és vágott, és
keresztülverekedte magát a legkeményebb küzdelmen, átnyomakodott az üvöltő tömegen, hogy
elérje Sar Luthert.
Nemiel véres utat vágott magának a küzdőtéren, leginkább nyers erővel és adrenalinnal,
semmint kifinomult cselekkel győzve le ellenfeleit. Ahogy a Rend lovagjai elkezdtek
felülkerekedni a hasadék védőin, Zahariel a többi támadás kimenetelén morfondírozott.
Vajon az Oroszláné már az északi fal?
Vajon az ostromtornyok már elbántak a keleti fal védőivel, vagy a csáklyákkal és
ostromlétrákkal felszerelt csapatok átjutottak mostanra a nyugati falon? Az Oroszlán aprólékos
tervezésének köszönhetően minden eshetőséget elképzelhetőnek vélt.
A csatát talán már meg is nyerték.
Egy kard csapódott a mellvértjének, üvöltő fogai mélyen a fémbe martak, mielőtt megcsúsztak
és felfelé lendültek a sisakja elülső részének irányába. Zahariel hátradőlt, a kard fogai anélkül
szakadtak ki a sisakja rostélyából, hogy az arcát is magukkal vitték volna.
Elborzadva saját figyelmetlenségétől, Zahariel elkeseredetten lengette meg maga előtt kardját,
értékes másodperceket nyerve, hogy letépje sisakját a fejéről és összeszedje magát. A szürke
lemezvértes lovag, akinek arcát vicsorgó farkasfejet formázó, ezüst sisak takarta, eltáncolt a
csapásai elől.
Zahariel megrázta fejét, hogy kitisztítsa belőle a találat okozta sokkot, mikor ellenfele ismét
támadásba lendült. A láncpenge köríves pályán villant a nyaka felé, de ő belépett, és klasszikus
hárítóállásban fogadta a vágást. Már a mozdulat közben tudta, hogy hiba volt, ellenfele
becsalogatta a könnyen támadható pózba, hogy kibillentse az egyensúlyából. Az ellenséges lovag
kardja mintha a levegőben megcsavarodott volna, a penge a védtelen nyaka felé ívelt. Zahariel
hátravetette magát, s alig egy ujjnyi távolságon múlt, hogy a kard csapása nem nyitotta fel a
torkát.
Hanyatt zuhant, miközben a lovag közelebb lépett a kegyelemdöféshez. Zahariel elgurult a
gyilkos csapás útjából, alacsony ívben lendítve meg kardját. Pengéje éle simán átvágta a lovag
lábait óvó lemezeket lábszárközép magasságban, és a férfi kivágott faként terült el.
Zahariel talpra állt, miközben a lovag agonizálva üvöltött, lábának csonkjai vért pumpáltak a
porba. Zahariel két golyót repített keresztül a lovag sisakján, hogy megmentse a további
szenvedéstől, és egy másodpercre megállt, hogy felmérje a csata állását.
Lovagok özönlöttek a hasadékon át a falak felé, útjukban mindenkit lemészárolva. Amíg
bástyáik védelmében voltak, Lupus Lovagjainak kisebb létszáma vajmi keveset számított, de
most, hogy a Rend harcosai az erőd falain belül jártak, minden a számokon múlt.
Minden, amit Zahariel valaha olvasott az ostromokról azt állította, hogy ezek majdnem mindig
hosszú, kimerítő küzdelmek, amelyek lassan haladnak egy fordulópontig, amikor egyetlen, rövid
és véres tombolásban érnek véget.
Zahariel hirtelen felismerte, hogy ez volt ennek a csatának a fordulópontja. Az elterelő
támadások sikerétől vagy éppen kudarcától függetlenül, a Rend erői feltörték az erődöt, és
immáron semmi sem állhat a végső győzelmük útjába.
Azonban Lupus Lovagjai nyilvánvalóan nem olvasták ezeket a katonai kézikönyveket, és
eltökélték, hogy a végsőkig küzdenek, és elnyújtják haláltusájukat.
– Zahariel! – kiáltotta odalentről egy hang, és amint odanézett, a füstön át Sar Luthert
pillantotta meg az erőd udvarán, amint neki integet, hogy jöjjön már. – Amennyiben befejezted a
szemlélődést!
Zahariel ismét nekiindult, átkelve a szakadék peremén, lefelé a hasadék belső oldalán, rövid
ugrásokkal haladt a szétterült zúzalékon. A lovagok gyülekeztek, és most, hogy a főfalat áttörték,
itt volt az ideje, hogy végigsöpörjenek az erődön, és az utolsó védőket is megsemmisítsék.
– Alakzatba, a belső kapukon át az öregtorony felé haladunk! – rendelkezett Luther. – Biztos,
hogy zűrös lesz, így maradjatok éberek! Ez Lupus Lovagjainak a végjátéka, így sarokba szorított
raptorokként fognak harcolni! Figyeljétek az oldalunkat is, nehogy rajtunk üssenek, és
folyamatosan nyomuljatok előre! És most indulás!
Zahariel megtalálta Nemielt a Rend lovagjainak összepréselődő tömkelegében, és mosolygott,
hogy élve és épségben látja viszont kuzinját.
– Hát ideértél! – mondta.
– Első voltam a szakadék peremén – harsogta Nemiel –, még Sar Luthert is megelőztem! Ezért
saját lobogót kapok!
– Abban lehet bízni, hogy te mindig a dicsőségre gondolsz! – gúnyolódott Zahariel, alakzatba
rendeződve Sar Hadariel osztagának túlélőivel.
– Nos, valakinek azt is kell – vágott vissza Nemiel. – Nem szólhat mindig minden a
szolgálatról, nem igaz?
Csak három másik lovag élte túl és jutott el idáig, és Zahariel hálás volt, amiért Attiast és
Eliathot még nem ütötték lovaggá, s ezzel megmenekültek a szakadék borzalmaitól. Sar Hadariel
bólintott, mintegy jóváhagyóan, amikor Zahariel és Nemiel melléje sorakoztak fel.
– Szép teljesítmény, hogy eddig életben maradtatok, testvérek – szólt az őszülő veterán. –
Most pedig fejezzük be!
A hatalmas lobogó, amely megmászta a hasadékot, végre eljutott hozzájuk, anyaga
megsínylette a felfelé mászást a hasadékban, de furcsamód, mintha a falakon keresztül vezető
útja során szerzett sérülések csak növelték volna a harcosokra gyakorolt hatását. Zahariel ezelőtt
még sosem küzdött lobogó alatt, de a gondolat, hogy a Rend nemes zászlaja csapkod a feje felett
a küzdelem során, olyan mindent elsöprő büszkeséggel töltötte el, amilyet még soha nem érzett.
A lobogó nem csak egy zászló vagy azonosító jelzés volt, ez jelentette a szimbólumát
mindannak, amit a Rend képviselt: bátorság, becsület, nemesség és igazság. Egy ilyen
szimbólum hordozása óriási megtiszteltetés, de alatta harcolni valami egészen különleges
élmény, olyasmi, amit Zahariel felsőbb jelentőségűnek gondolt.
– Jobbra! – kiáltotta Luther a meghódított külső falakra mutatva. – Készüljetek, nemsokára
indulunk!
Zahariel követte Luther jelzését, és észrevette, hogy a Rend ostrommesterei megfordították az
ágyúkat, amelyek egészen idáig a bajtársait gyilkolták, és a belső falak felé irányozták őket, hogy
az öregtorony kapui felé nézzenek.
Luther intett, és az ágyúk egy dörgedelmes sortüzet lőttek az erőd belseje felé. A bástyát bűzös
füstfelhő takarta el, és a levegőt sivító fém és a tűz bömbölésének hangja töltötte meg.
Lángok és füst robbantak elő a belső kapukból, és hatalmas kő-, és fadarabok lövelltek az ég
felé.
– Indulás! – üvöltötte Luther, mire a Rend lovagjai ismét nekiindultak.
A páncélos testek áradata a belső falak összetört romjai felé rohamozott, füst keretezte a
megszerzett ágyúk által végzett pusztítást. Még több puskalövés dördült a belső falakról, de úgy
tűnt, mintha az ellenség lövegeinek nagy része a külső falakon lett volna felállítva, mivel a
lövések csak szórványosan érkeztek, és pontatlanokra sikeredtek.
Néhány lovag elesett, de a szakadék felé és azon át történő, rémálomba illő roham után ezt a
manővert Zahariel kimondottan könnyűnek találta. A zaj még mindig elképzelhetetlen volt:
dobogó léptek, éljenző lovagok, ágyúlövések dörrenése és a pisztolylövések csattanó krákogása.
Törmelék zuhant alá, és a dübörgésébe sérültek kiáltásai keveredtek; Zahariel már nem hallott
mást, csak a csata folyamatos bömbölését, egy hangot, amelyre mindörökké a háború zenéjeként
gondol majd.
A szétzúzott falakból szivárgó füst borította be őket, és Zahariel ismét úgy érezte, hogy
kívülről figyeli magát a roham közben. A szájában megült a puskatűz kénes zamata, a szemeiből
keserű könnyek csorogtak.
Előtte tüzek égtek, és látta, hogy a belső falak kapuszárnyait sokkal nagyobb csapás érte, mint
azt valaha képzelte volna. Semmi sem maradt a kapuból, csak egy rojtos szélű lyuk a falban,
melyben törött lécdarabok csüngtek az összezúzott fémzsanérokon.
– Az Oroszlánért és a Rendért! – ordította Luther, ahogy felugrott a megtépázott kapunyílás
széléről leszakadt törmelékhalomra.
Zahariel és Nemiel követték, a lefelé görgő hordalékon és égő fán átugrálva, ahogy berohantak
a szétzúzott kapun. Az összetört falakon belül, az erőd belső körletei annyira nem hasonlítottak
semmire, amit Zahariel eddig látott, hogy gondot okozott neki beazonosítani az egyes részeket a
katonai építészet bármilyen közelítésével.
 Több tucat sornyi ketrec volt az öregtorony magas, csúcsos bástyája köré rendezve, mindegyik
akkora, hogy egy egész alakzat összes paripája elfért volna benne.
Az udvaron sínek, láncok és fogaskerekek bonyolult hálózata hevert, melyek a ketrecek között
egy, a bástya kapui között álló, emelt platformra futottak.
A legtöbb ketrec üres volt, de néhánynak még akadtak lakói, amelyek kimondhatatlanul
taszították Zaharielt. Noha látását elhomályosították a füstös könnyek, látta, hogy számos ketrec
groteszk bestiák seregeit tartalmazza: szárnyas hüllők, ahhoz hasonlatosak, mellyel először
harcolt, fantasztikus, tapogatós, karmos szörnyek, üvöltő, többfejű borzalmak rojtos taréjjal.
A bestiák egész sereglete tolongott az udvaron, mindegyikük fajtájának egyedi példánya volt,
melyeket ki tudja, milyen célból, de életben tartottak. A bestiák ketreceik rácsainak ugrottak,
sikítva, bömbölve, ordítva és bőgve reagáltak a csata zajára.
Talán száz harcos állt szürke páncélban, hosszú csatasorba rendeződve, a Lupus Lovagjainak
ismerős, farkasbőr köpenyeiben az öregtorony falai előtt, kardjaikat és pisztolyaikat kivonták.
Lord Sartana egy emelt platformon állt a csatasor közepén, sisakját a mellette álló lovag tartotta.
A Rend lovagjainak rohama lelassult a hatalmas bestiák ilyen gyűjteménye láttán. Végletekig
elborzadtak, hogy bárki – nem hogy egy lovagrend – merészel, vagy éppen kíván, egy ilyen
förtelmes teremtményekből álló gyűjteményt birtokolni a saját fellegvárában.
Lord Sartana beszélt, és Zahariel számára olyan volt, mintha a csata hangjai megszűntek
volna, de hogy ez a pillanat drámai hatása, vagy az általános zajszint csökkenése miatt történt-e,
abban nem volt biztos.
– A Rend harcosaihoz szólok! – üvöltötte Sartana. – Ezek a mi földjeink és ez itt az erődünk!
Titeket nem látunk szívesen! Soha nem is láttunk! Ami egykor fenntartotta a világunkat,
immáron véget ér!
A Lupus Lovagjainak mestere egy hosszú, fém emelőkar felé nyúlt, mely a platformon
keresztül a sínek, fogaskerekek és ellensúlyok bonyolult hálózatához kapcsolódott, és
összekötötte az udvaron szerteágazó síneket és láncokat.
– És ezért meghaltok – fejezte be Sartana, meghúzva a kart.
Még mielőtt a kar átért volna a túloldalra, Zahariel már tudta, mi következik.
Csikorgó fém hangja keretében kerekek fordultak, zárak kattantak, és a bestiák ketreceinek
ajtajai kitárultak.
®​
VÉGRE SZABADON, a bestiák veszett, dühös ordítással törtek ki börtöneikből, ezerféle végtagjuk
bámulatos erővel lökte őket a nyílt térre. Ki tudja, mennyi ideje voltak már ketrecbe zárva, de
hogy ez fokozta-e veszedelmes vadságukat vagy sem, az rejtély maradt.
Zahariel élet-halál küzdelemben találta magát egy szörnyeteggel, valamiféle medveszerű
lénnyel összeakaszkodva, melynek vastag, tüskékből álló bundája volt, fején rettenetes
szarvakkal és csattogó agyarakkal. Nemiel mellette harcolt Sar Hadariel alakzatának
maradékával.
Még egy tucat bestia rontott neki a Rend lovagjainak, rohamuk rettenetes erejével testeket
löktek a magasba. Az udvaron a csata hangjai visszhangot vertek, de ez nem becsületes harc volt,
pisztollyal és karddal, az évszázados hagyományok és szokások szerint. Ez brutális, véres és
elkeseredett küzdelem volt, melyet nem egy nemes eszméért, hanem az egyszerű túlélésért
vívtak. Noha a lovagok komoly létszámfölényben voltak, a bestiákat nem érdekelte, hogy végül
úgyis elpusztulnak. Eljött a lehetőség, hogy visszavágjanak az embereknek, és nem sokat
számított, hogy ezek börtönözték-e be őket vagy sem.
 A medveszörny felüvöltött, és hatalmas mancsa Sar Hadariel mellvértjére zúdult, a magasba
hajítva a lovagot, akinek páncélja papírként szakadt le a testéről. Nemiel nekirontott, és kardjával
a fenevad dereka felé vágott, kétségtelenül egy beleket ontó csapásban reménykedve.
A szörnyeteg tüskéi azonban megakasztották a csapás lendületét, és kuzinja pengéje sem
okozott sok kárt, csupán néhány tüskét vágott át. Pisztolylövedékek vájtak nedves krátereket a
vadállat mellkasába, de mint minden bestia, amivel Zahariel eddig küzdött, láthatóan ez sem
sokat törődött a fájdalommal.
Zahariel a szörny lágyéka felé oldalazott, miközben az disznószemeit Nemiel felé fordította.
Ismét meglendítette súlyos mancsát, de Zahariel rokona gyorsabb volt Sar Hadarielnél, és
elgurult a csapás elől, gurulás közben sütve el pisztolyát. Zahariel előreugrott, és két kézzel
lendítette meg kardját a bestia lábai felé, igyekezvén kitalálni, hogy hol lehetnek a térdinai.
Kardja könnyedén széthasította a fenevad páncéltüskéit, és mélyen a lába húsába vágott. A
vadállat felüvöltött és fél térdre zuhant, a lába hátsó részén nyílt sebből fekete vér patakzott.
Hátravetette a fejét, és fájdalmában ordított, hatalmas, izmos karjaival a levegőben kaszált,
ahogy az egyensúlyáért küzdött.
– Most! – kiáltotta Zahariel, és elkerülve a szörny újabb csapásait, pengéjét mélyen a fenevad
bordái közé vágta. Kardja markolatig hatolt a bestiába, és ahogy az rázkódott a kíntól, kitépte
kezéből a fegyverét.
Karmai Zahariel után kaptak, és a vért lemezeibe vájtak, majd nekivágták az egyik ketrec
rácsainak. Pisztolyok dörrentek, és kardok kaszabolták a vadat. Lassan, de biztosan, Zahariel
testvéreinek javára dőlt el a szörnyeteggel vívott küzdelem.
A szörny megvágott és használhatatlanná vált lába miatt a lovagok könnyedén kívül maradtak
a hatótávolságán, elkerülték a csapásait, és egyik lövést a másik után küldték a fenevad testébe és
fejébe. A bestia üvöltései egyre erőtlenebbekké váltak, és végül egy utolsó bődülés közepette
előrebukott, bendőjéből vastag vérfolyamok robbantak elő.
Zahariel ellépett a ketrec mellől, és felmérte az udvaron tomboló csatát. Több tucat lovag
feküdt már kiterítve, széttépve vagy agyonverve, s a szörnyek közül még fél tucat harcolt most
is. A csata zaját visszhangozták a falak, és Zahariel a Rend győzelmi kiáltásait hallotta maga
körül a szélrózsa minden irányából, azt üzenve, hogy a harcot megnyerték. Noha a déli falnál
volt a védők főereje, úgy látszott, az erőd minden oldalán sikeresek voltak a támadások.
Zaharielnek vissza kellett szereznie a kardját a bestia testéből, amelyet ő és fivérei vágtak le. A
penge mélyen a fenevad mellkasába ékelődött. A lovag a lábát nekivetette a fenevad lágyékának,
és lassan kihúzta kardját a hús börtönéből.
– Ez nem semmi volt, nem igaz, kuzin? – kérdezte lihegve Nemiel, egyik lábát a szörnyeteg
testére téve.
– Az biztos – felelte Zahariel, miközben megtörölte pengéjét a lény durva szőrében.
– Szerinted miért tartották itt őket?
– Sejtelmem sincs – válaszolta Zahariel –, de ez megmagyarázza, miért nem akarták, hogy az
Északi Vadonba hatoljunk.
– Miért?
– Az erőd lett volna az állomáshelye minden harcosnak, aki az erdő mélyére merészkedik –
mondta Zahariel. – Nem engedhettek volna be más lovagokat az erődjükbe, miközben itt tartják a
bestiákat.
– Szerinted emiatt nem akart hallani Lord Sartana Lord Jonson tervéről, hogy kipusztítsuk a
hatalmas bestiákat?
 – Valószínűleg, bár el sem tudom képzelni, miért akarná bárki is megtartani ezeket a
fenevadakat.
– Nem, én sem – felelte Nemiel –, de menjünk, még meg kell ölnünk párat, mielőtt
továbbindulhatunk!
Zahariel bólintott, és ismét belevetette magát a körülöttük zajló csatába.
 TIZENHÁROM
FÉL TUCAT BESTIA küzdött még, bár a legtöbb már az utolsókat rúgta, a Rend lovagjai pedig
rájuk rontottak, hogy hosszú lándzsáikkal és pisztolyaikkal adják meg a kegyelemdöfést a
mutáns evolúció torzszüleményeinek. Lupus Lovagjai már visszahúzódtak az erődjükbe,
megelégedve azzal, hogy a bestiák elvégzik helyettük a munkát, és Zahariel enyhe gyűlöletet
érzett azok iránt a lovagok iránt, akik olyan messze sodródtak a becsület és az erény ideáitól,
hogy ilyen alantas módszerekhez folyamodnak.
Mindenestre nem mindegyik bestia vergődött a lovagok áradata alatt. Az udvar közepén egy
szörnyű, legalább hat méter hosszú és fele olyan széles, gyíkszerű teremtmény megállíthatatlan,
pusztító erőként robogott keresztül a lovagokon. Hatalmas szájában groteszk, görbe agyarak
sorakoztak, amelyektől a száját sem tudta becsukni, szemei pedig borzalmas, puffadt, tejszerű,
kék gömbök voltak, amelyek vékony nyálkaréteget könnyeztek.
Végtagjai dagadtak az izmoktól, hosszú, kinövésekkel borított farka ádáz tüskékben
végződött, amelyeket az elesett lovagok vére borított.
Lándzsás harcosok vették körül, de bőre láthatóan ellenállt a fegyvereknek: fémhegyek
pattantak le vastag irhájáról. Sar Luther azért küzdött, hogy elég közel kerüljön a hasa aljához, de
roppant mérete ellenére a bestia mozgékony volt, és kihasználta alacsonyan lévő súlypontját,
hogy minden fenyegetéssel természetellenesen fürgén forduljon szembe.
– Mit gondolsz, segítsünk? – kérdezte Nemiel, átemelve válla felett a kardját.
– Azt hiszem, muszáj – mondta Zahariel. – Nem tudunk továbbmenni, amíg ez el nem
pusztult.
Zahariel az alakzatuk hátramaradt része felé fordult, és az egyik harcosra mutatott. – Menj, és
nézz rá Sar Hadarielre, hogy életben van-e! A többiek, utánam!
Ahogy az egyik lovag elsietett, hogy megkeresse Sar Hadarielt, Zahariel a többieket a tomboló
bestia ellen vezette. Az imént egy lovag elhamarkodottan próbált meg a lény csattogó, görbe
agyarai alá kerülni és torkon szúrni, mire az felkapta és egyszerűen kettéharapta.
A bestia lenyelte a test egyik felét, a lovag altestét pedig elhajította. Zahariel elborzadt bajtársa
halálának könnyed gyorsaságától, és marka szorosabbra fonódott a kardja markolatán.
Egy másik lovag esett el, a szörnyeteg farka sújtotta le a lábairól, egy harmadikat pedig
agyontaposott. Még több lovag érkezett sietve, hogy segítsen az utolsó bestia legyőzésében, de
Zahariel látta, hogy csak elvesztegetik az életeket a szörnyeteg elleni küzdelemben, mivel
Caliban egyetlen szülöttje sem volt képes legyőzni egy ilyen borzalmas fenevadat.
Amint megfogant ez a gondolat a fejében, megpillantotta az Oroszlánt, amint egy csapat
véráztatta lovagot vezetett az erőd középső gyűrűjének udvara felé.
Az Oroszlán fenséges harcos volt, ragyogó páncéljában és hófehér karingében szinte
kiviláglott a tömegből, s elismerés övezte harci tudását is. Zahariel eddig azonban csak
békeidőben találkozott hős vezérükkel.
Ezelőtt sosem látta a Rend nagymesterét harcba indulni.
Zahariel mindig is tudta, hogy az Oroszlán a Calibanen minden harcosnál magasabb, ez volt az
első dolog, amit mindenki észrevett rajta. De most, hogy így látta, véráztatta karddal, lobogó
hajjal és szemében a harc hevével, ráébredt, hogy az Oroszlán hatalmasabb bárkinél, akivel csak
találkozhat, vagy valaha találkozik majd. Nagysága nemcsak testi képességeiből adódott, hanem
fellépéséből és tekintélyéből is.
Egyetlen ember sem – legyen akármilyen nagyszerű –, érhet fel soha az Oroszlán félelmetes
dicsőségéhez.
Harci tüzekkel a háta mögött, az Oroszlán volt a legpompázatosabb és legrémisztőbb dolog,
amit Zahariel valaha látott.
Az Oroszlán megállás nélkül vezette lovagjait a bestia felé, és azok pillanatnyi tétovázás és
látható félelem nélkül követték. Mintha megérezte volna, hogy felbukkant végre a méltó ellenfél,
a bestia borzalmas, idomtalan fejét a Rend nagymestere felé fordította.
Amint elfordult, Sar Luther kikapott egyik harcosa kezéből egy hosszú lándzsát, és
előrelendült, átgurulva a csattogó állkapcsok alatt, majd felfelé döfött a lándzsával.
Ugyanebben a pillanatban az Oroszlán a bestia felé szökkent, és kardjával az egyik szeme felé
vágott. A fenevad feje oldalra rándult, elkerülve az Oroszlán csapását, miközben Luther
lándzsája a torok puha húsába fúródott.
A szörny olyan fülbántóan éleset sikoltott, amitől az udvaron álló valamennyi lovag
megrogyott. A lovagok térdre hulltak, és kezüket a sisakjukra szorították, amint a gyötrelmes
sikoly ereje behatolt a koponyájukba. Még Luthert is, aki a fenevad alá szorult, földnek szegezte
a sivalkodó vibrálás, bár egyik kezét végig a lándzsáján tartotta. Vér ömlött lüktetve a bestia
nyakából, és vérben áztatta az Oroszlán másodparancsnokát.
Zahariel érezte, ahogy vérpatakok indulnak a füléből, amint a fenevad sikolya beletépett az
agyába. A látása elhomályosult, és szemeiből a gyötrelem könnyei tolultak elő, de erőnek
erejével nyitva tartotta őket, mert valami rendkívülit látott.
Noha a Rend lovagjai vonaglottak a szörny sikolyának gyötrelmes csapása alatt, az Oroszlánra
mintha ez nem is hatott volna. Talán az ő érzékei kifinomultabbak voltak a harcosaiénál, vagy
talán nagyobb állóképessége tette lehetővé, hogy ellenálljon a hatásnak, de egyértelműen lerázta
magáról a borzalmas sikolyt.
Az Oroszlán felszökkent a bestia hátára, az annak testén szétszórt, természetellenes
kinövéseket használva fogódzóként. A szörnyeteg fájdalmában vergődött, maga alatt vontatva
Luthert, aki most az életéért kapaszkodott a lándzsa kiálló nyelébe.
Noha kínjában könnyezett, Zahariel úgy érezte, rettentő megtiszteltetés figyelni, ahogy társai
végeznek a fenevaddal. Az Oroszlán végre felhúzta magát a bestia hátára, és Zahariel ezüstösen
csillanó fémet látott, ahogy felemelte a kardját heggyel lefelé, és a lény koponyájába döfött.
Csakis az Oroszlánnak lehetett elég ereje egy ilyen hőstett végrehajtásához.
A penge mélyen beleszaladt a bestia fejébe, az Oroszlán kardjának szuronytüskéi a lény
hüllőszerű irhájába martak. A szörny vergődése váratlanul abbamaradt, és a fülsiketítő sikolyt,
ami annyi lovagot tett mozgásképtelenné, mintha elvágták volna.
A fenevad egy hirtelen görcsrohamtól felágaskodott, és az Oroszlán lerepült a hátáról. A
lándzsamarkolat kiszakadt Luther kezéből, aki igyekezett minél messzebbre kerülni a bestiától;
páncélja fénylett a vértől.
A bestia kimúlását követő, hirtelen támadt csend furcsa és nyugtalanító volt, a zaj hiánya, egy
váratlanul véget ért apokaliptikus viharhoz hasonlóan, letaglózta őket.
A lovagok elkezdtek felszedelőzködni az udvar véráztatta kövéről, az imént látott nagyszerű
küzdelmet méltatva. A szörnyeteg teste egyetlen utolsó, reflexes lélegzettel megemelkedett, majd
elnémult.
Lion El’Jonson tűnt fel a bestia mögül, és a lovagok diadalmas vezérük láttán éljenezni
kezdtek.
 – Jonson! Jonson! Jonson!
Miközben Zahariel figyelte, ahogy az Oroszlán fogadja a tapsvihart, Luther talpra vergődött a
bestia kiömlött vérének tavában. Valahol a harc közben Luther elvesztette a sisakját, és arca volt
teste egyetlen része, melyet nem szennyeztek be vérfoltok.
Az Oroszlánnak szóló éljenzés nem csökkent, és Zahariel egy röpke pillanatnyi féltékenységet
látott Luther arcán átvillanni. Olyan gyorsan eltűnt, hogy Zahariel nem is volt benne biztos, hogy
tényleg látta, de az Oroszlán láttán Luther arcára toluló érzelmek ereje felől semmi kétsége nem
volt.
Az Oroszlán felemelt kezével csendet intett, és a lovagok örömujjongásának egy csapásra
vége szakadt.
– Testvéreim! – kiáltotta az udvar közepén lévő toronyra mutatva. – Ezzel még nincs vége. A
falakat megvédtük, de a Lupus Lovagjait még nem győztük le. A tornyukban lapulnak, így ki
kell őket ássuk, tűzzel és vassal!
A Rend nagymestere szélesen körbeintett a karjával, végigmutatva a mészárszékké változott
udvaron, a halott lovagokon és a legyőzött bestiákon.
– Az olyan ember, aki odáig alacsonyodik, hogy ilyen bestiákkal végezteti el a munkát, nem
érdemes az életre – mondta az Oroszlán. – Lupus Lovagjai elvesztették a kegyelemhez való
jogukat, és nem érdemelnek irgalmasságot. Betörünk a tornyukba, és nem hagyunk életben
senkit!
®​
A TORONY BELSEJE HÁTBORZONGATÓAN kihaltnak tűnt, falairól penészes pókhálók lógtak, a
levegője pedig állott volt, amit Zahariel nyomasztónak talált. Ő és Nemiel egy faragott kövekkel
és falikárpitokkal kirakott, keskeny folyosón haladtak előre, útjukat bronz lámpatartókról lógó,
sercegő lámpások világították meg.
A folyosó sokéves elhanyagoltságról mesélt, ami alatt a por felgyűlt, és az idő rátelepedett az
erődre. A torony más részein zajló küzdelem távoli hangjai idáig is elhallatszottak.
– Hol van mindenki? – kérdezte Nemiel. – Azt hittem, ezen a helyen nyüzsögni fognak a
harcosok.
– Ezek szerint máshol szálltak hadba – mondta Zahariel. – Elvégre elég nagy ez az erőd.
Lion El’Jonson kardjának egyetlen hatalmas ütésével kidöntötte a kaput, és a Rend lovagjai
beözönlöttek, majd kis csapatokban szétszóródtak az erődben, hogy levadásszák ellenségük
utolsó csapatait is.
Zahariel és Nemiel a felsőbb szintekre vezető lépcsők felé indultak, remélve, hogy találnak
néhány ellenséges harcost, akiken kitölthetik a mérgüket. Ehelyett azonban csak üres folyosókat,
üres kamrákat és visszhangzó termeket találtak, amelyeket már régen lezártak és elfelejtettek.
– Várj – sziszegte Zahariel, felemelve a kezét, hogy csendet intsen –, hallod ezt?
Nemiel felemelte a fejét, és bólintott, meghallván a lépéseknek és bútorok súrlódásának a
zaját, amire Zahariel is felfigyelt. A fiatalemberek egymásra néztek, és elindultak a széles,
kétszárnyú ajtó felé, ahonnét a hangok kiszűrődtek, majd az ajtó két oldalához lapultak.
Ismét léptek hallatszottak az ajtó mögül, és Nemiel felemelte az egyik kezét három feltartott
ujjal. Zahariel bólintott, és az unokafivérével együtt számolt vissza, amint egy, kettő, majd
mindhárom ujját visszahajlította a tenyerébe.
Nemiel megpördült, és csizmája pontosan a két ajtó találkozásánál csapódott be, szétrobbantva
a zárat, és kivágva az ajtószárnyakat.
Zahariel maga elé tartott karddal és pisztollyal robbant át az ajtónyíláson, ajkán vérszomjas
harci kiáltással. Pisztolyát jobbra és balra lendítette, célpontokat keresve, míg kardját szorosan a
teste mellett tartotta.
Odabenn óriási, boltíves termet találtak, a padlótól a plafonig bőrkötésű könyvekkel megrakott
polcokkal tömve. Egymás után nyúltak a polcrendszerek a távolba, és a végeiknél álló széles
asztalokon pergamenek és tekercsek hevertek szétszórva.
Hatalmas mennyiségű irodalmat és egyéb információt tároltak itt, ebben az Aldurukhénál
legalább tízszer nagyobb könyvtárban. Mennyi ideig tarthatott összegyűjteni a tudásnak egy
ilyen kincset érő tárházát?
Zahariel nem hitte, hogy létezik ekkora mennyiségű tudás, legkevésbé azt, hogy az éppen
ennek az erődnek a falain belül lapul. Négyzetes oszlopok sorai tartották a boltíves tetőt, és
Zahariel úgy vélte, ez a terem a belső erőd egy teljes szintjét kitölti.
A csarnokban az egyetlen ember, ameddig Zahariel ellátott, egy magányos férfi volt fehér
köntösben, ősz hajjal és lelógó, ezüst szakállal. Zahariel felismerte a férfiban Lord Sartanát,
Lupus Lovagjainak vezetőjét, akit Lion El’Jonson hívott háborúba a Körteremben olyan régen,
ami már egy életnek tűnt.
Lord Sartana felnézett a munkájából, a farkasbőrrel borított, faragott fa trónus előtt álló
asztalon elhelyezett könyvekből.
– Szóval csupaszállú fiúkat küldenek nekem? – kérdezte Sartana. – Hány évesek vagytok?
Tizennégy, talán?
– Tizenöt vagyok – mondta Zahariel.
– Nem tiszteli a hagyományokat, ez a te Rended baja, fiú – mondta Sartana. – Nem egy
divatos szemlélet, tudom. Legalábbis nem most, amikor mindenki azt ünnepli, hogy a nyavalyás
hadjáratotokkal megtisztítjátok az erdőt a hatalmas bestiáktól.
– A haláloddal vége lesz – mondta Zahariel, felbátorodva a Lord Sartana hangjában csendülő
vereségtől. – Nem marad más hátra, csak az Északi Vadon.
Lord Sartana megrázta a fejét. – Könnyekkel ér majd véget, jegyezd meg szavaim! Még el sem
kezdtünk megfizetni az ostobaságotokért. Annak az árát még be kell, hajtsák, és ha megteszik,
sokan azt kívánják majd, hogy bár soha bele se kezdtetek volna: túl sok tövis van az út mentén,
túl sok verem és rejtett csapda.
– Miről beszélsz? – kérdezte Nemiel. – Az Oroszlán küldetése a legnemesebb ideák egyike.
– Valóban? – kérdezte Sartana, elhelyezkedve a farkasbőrbe vont trónon. – Akarod tudni,
hogy hol tévedett az Oroszlánod?
– Az Oroszlán nem téved – válaszolta Nemiel fenyegető morranással.
Sartana elmosolyodott, szórakoztatta a kamasz fiú fenyegetőzése. – Az első hibátok az volt,
hogy elvesztettétek a hagyományok tiszteletét. A civilizáció olyan, mint egy pajzs, megvéd
minket a vadontól, míg a hagyomány a pajzsmester a közepén. Vagy, hogy máshogy
fogalmazzak, a hagyomány a ragasztó, amely összetartja a társadalmunkat. Ez ad formát az
életünknek. Ez mutatja meg mindenkinek a helyét. Ez létfontosságú. Hagyományok nélkül
egyhamar nem leszünk különbek az állatoknál.
– Mi tartjuk a hagyományainkat – mondta Zahariel. – A Lord Cypher gondoskodik róla, hogy
a hagyományainkat betartsák. Te vagy az, aki megfeledkezett róluk… a bestiákkal közösködve.
– Azt hiszem, meglátod majd, hogy a Rend vált ki a sorból a többi lovagtestvériséggel együtt –
felelte Sartana –, amikor elkezdett közrendűeket engedni a soraik közé. Képzeld csak el…
Lovagokat toborozni az alantas születésűek közül. Az egyenlősdi csak halandzsa, ha engem
kérdezel. De nem ez volt a legrosszabb, amit tettetek. Nem, ebből az egészből a legrosszabb az
Oroszlán küldetése, hogy kiirtsa a hatalmas bestiákat. Ez a valódi veszély. Ez az a dolog, amit
végül mindannyian megbánunk majd.
– Tévedsz – mondta Zahariel. – Ez a legdicsőségesebb dolog, ami az elmúlt században a
Calibanen történt! A népünk évezredek óta rettegésben él a hatalmas bestiáktól. Most végre,
végleg megszabadulunk tőlük. Biztonságossá tesszük az erdőt. Jobbá tesszük a világot.
– Úgy beszélsz, mint egy valódi hívő, fiú – horkantott fel gúnyosan Sartana. – Látom, a
mestereid teletömték a fejedet a propagandával. Ó, nem kétlem, hogy nagyszerű és méltó célnak
hangzik, hogy kiirtsuk a bestiákat az erdőből. De sajnos a valóság túlságosan ritkán alakul a
szándékaink szerint. Megpróbálunk valamit elérni, és elborzadva tapasztaljuk, hogy valami
teljesen mást tettünk helyette.
– Mit akarsz ezzel mondani? – csattant fel Nemiel, ahogy közelebb húzódtak Sartanához.
– Tegyük fel egy pillanatra, hogy a hadjáratotok sikeres lesz. Mondjuk, hogy sikerül
megölnötök az összes bestiát. Végül is elég jól kezeltétek. Jonson és a többiek már majdnem tíz
éve dolgoznak rajta. A bestiák többsége, ha nem az összes, mostanra minden bizonnyal halott.
Szóval, mondjuk, hogy megölitek az összes fenevadat. És utána mi lesz, fiú? Utána mit fogtok
csinálni?
– Én… jobbá tesszük a dolgokat – mondta Zahariel, kissé habozva, hogy megfogalmazza a
válaszát Sartana kérdésére. Már régóta természetesnek vette, hogy a Rend hadjárata egy nemes
vállalkozás, talán az eddigi legnagyobb a Caliban történetében, de nehezére esett mindent, amit
erről gondolt, szavakba öntenie, amikor Sartana elszámolásra szólította fel.
– Új területeket tisztítunk meg a letelepedéshez és a mezőgazdasághoz – mondta. – Több
élelmet tudunk majd termelni.
– Úgy érted, a közrendűek végzik majd ezeket a dolgokat – mondta Sartana –, de mi lesz a te
fajtáddal, fiú? Mi lesz a lovagrendekkel? Mi mit fogunk csinálni? Látod már a problémát?
– Nem, nem látom. Hogy lehetne probléma, ha jobb hellyé tesszük a világunkat?
– Vakokkal vagyok körülvéve – csattant fel Sartana. – Öregember vagyok, de mégis
messzebbre ellátok, mint a körülöttem lévő ifjak. Rendben, ha nem látod a gond mibenlétét, hadd
magyarázzam el neked! De előbb, egy egyszerű kérdés. Miért vannak lovagrendek a Calibanen?
Mi a feladatunk?
– A feladatunk? Megvédjük a népünket – mondta Nemiel.
– Pontosan. Legalább az egyikőtökbe szorult egy kis ész. Na, és mitől védjük meg őket?
– A hatalmas bestiáktól, természetesen – válaszolta Zahariel. Hirtelen meglátta, hova akar
kilyukadni Sartana. – Ó!
– Igen, a hatalmas bestiáktól – mosolygott Sartana. – Látom a felismerés első szikráit csillogni
az arcodon. Évezredeken keresztül, a Caliban lovagjai egyetlen szent feladatot láttak el.
Megvédtük a népünket a hatalmas bestiáktól. Mindig is így zajlott az életünk. Ez a létezésünk
célja. Ez volt a mi háborúnk, a háború, amelyet a bolygó erdeiben vívunk immáron ötezer
esztendeje. Ez a dolgok rendje, fiú. Ez a hagyomány, de már nem sokáig. Nemsokára, hála Lion
El’Jonsonnak, nem lesznek többé hatalmas bestiák. Mi lesz akkor a Caliban lovagjaival?
Lord Sartana hosszú percekig hallgatott, várva, hogy Zahariel és Nemiel megemésszék a
szavait, mielőtt ismét megszólalt.
– Harcosok vagyunk, fiú. A vérünkben van. A kultúránkban. Büszke és félelmet nem ismerő
nemzetség vagyunk. Mindig is így volt, egyenesen az őseink első napjai óta e planétán. Ez az
ellentét ad értelmet a létezésünknek. Vadászunk, kutatunk és harcolunk, és nem csak azért, mert
a Caliban népének szüksége van a védelmünkre. Azért tesszük ezeket a dolgokat, mert muszáj.
Ezek nélkül üresség támad az életünkben, olyan űr, amit nem tudunk betölteni, akármennyire is
próbáljuk. Nem működünk jól békében. Megvisel minket a tétlenség. Nyugtalanok és zaklatottak
leszünk tőle. Szükségünk van a csatákra, a háború árapályára és az élet-halál harc izgalmára.
Ezek nélkül a dolgok nélkül csonkának érezzük magunkat.
– Ez egy pesszimista vélemény – szólalt meg Zahariel.
– Nem, ez egy realista vélemény – mondta Sartana. – Kellenek a bestiáink, fiú. Mit gondolsz,
miért fogdosta őket össze az én rendem? Próbáltuk életben tartani a bestiák faját! Tessék,
kimondtam. Talán megdöbbent, de nézz őszintén a szívedbe, és be fogod látni, hogy szükségünk
van a szörnyeinkre, hogy segítsenek minket definiálni. Amíg élnek a Calibanen bestiák, mi
hősök vagyunk, de ha nincsenek többé, semmik leszünk. Nem, kevesebbek, mint a semmi.
– Életben tartottátok a bestiákat? – kérdezte Zahariel hitetlenkedő borzadállyal a hangjában.
– Hát persze – válaszolta Sartana. – A bestiák nélkül a háborúnknak vége. Mivé leszünk
akkor? Mi lesz a jövőnk? Mi lesz a harcossal, ha nincs többé harc? Ebben rejlik a legnagyobb
veszély, fiú. Az unalom nyugtalanságot szül majd, a nyugtalanság pedig haragba fordul. Háború
nélkül, ami lefoglal minket, hajlamosak vagyunk csinálni magunknak egyet. Egymásnak esünk
majd, mint egy csapat ragadozó. Én már nem érem meg, hogy ezt lássam, de ha a jövőbe
tekintek, csak sötétséget látok. Testvérviszályt és polgárháborút. Látom, ahogy fivér fordul fivér
ellen. Vért látok; és mindezt csak azért, mert nincs hol levezessük a mérgünket, mert nincsenek
bestiák. Ez hát a jövő, amit a Rended teremt nekünk, bár azt el kell ismerni, hogy vakbuzgó
vezetőtöket a legjobb szándék vezérelte.
Zahariel és Nemiel is kardtávolságon belülre zárkózott fel Sartana mellé, és Lupus
Lovagjainak vezére elnézően rájuk mosolygott.
– Semmi kétség, hogy parancsotok van a megölésemre.
Zahariel bólintott. – Úgy van.
– Talán öreg vagyok, de azt hiszem, két fiúnál kissé többre lesz szükség, hogy legyőzzenek.
– Majd meglátjuk – válaszolta Nemiel.
– Nem – mondta Sartana, előhúzva egy hosszú pengéjű vadászkést. – Nem fogjuk.
Zahariel pisztolyával Lord Sartana arcára célzott, de az öreg nem akart ártani nekik. Lupus
Lovagjainak mestere fürgén megfordította a kést, és saját mellébe vágta, a pengét felfelé
döntötte, hogy átszúrja vele a szívét.
Zahariel eldobta a fegyvereit, és előrelendült, hogy elkapja Lord Sartana testét, ahogy az
kifordult a trónjából.
Leengedte a haldokló lovagot a roppant könyvtár hideg kőpadlójára, miközben dőlt a vér a
tátongó sebből.
– Ismered a mondást a sötétségről, igaz? – sziszegte Sartana. – Hogy a sötétségbe vezető út az
emberek jó szándékával van kikövezve.
– Hallottam már, igen – válaszolta Zahariel.
– Talán valaki elmondhatta volna az Oroszlánnak is – suttogta Sartana utolsó erejével. – Jó
szándék vagy sem, Lion El’Jonson végül el fogja pusztítani a Calibant. Efelől nincs semmi
kétségem.
®​
– MIVÉ LESZÜNK AKKOR? – kérdezte Lord Sartana, zord arcán baljós előérzettel. – Mi lesz a
harcossal, ha nincs többé harc?
Zahariel akkoriban nem nagyon figyelt oda egy haldokló ember szavaira, annyira el volt
ragadtatva annak a napnak az izgalmától és borzalmaitól.
 Sartana szavai nyugtalanítóak, talán aggasztóak is voltak, de nem volt nehéz elhessegetnie
őket. Lord Sartana öreg volt és fáradt, vonásait megviselte a kor és a kimerültség. Kifejezetten
könnyű volt figyelmeztetéseit egy, az őrület határán már régen átlépett elme zavart fecsegésének
betudni.
Nagyon is könnyű volt elhessegetni a szavait, és ugyanilyen könnyű kellett volna hogy legyen
megfeledkezni róluk. Napok és hetek teltek el Lupus Lovagjainak elpusztítása óta, de Sartana
baljós, sötét szavai ismét visszatértek Zaharielhez, hogy kísértsék.
Gyakran eszébe jutottak, és mégoly gyakran elámult az előrelátásukon.
Legsötétebb pillanataiban Zahariel néha azon töprengett, vajon a találkozásuk aznap egy
elszalasztott lehetőség volt-e. Talán továbbadhatta volna az üzenetüket az Oroszlánnak, vagy
talán előbb felismerhette volna a Lutherben tomboló érzelmek erejét.
Zahariel talán megértette, hogy a testvériség nem garantálta a harmóniát; hogy akármilyen
szoros kötelék fűzi is össze az embereket, az erőszak és az árulás mindig az emberi természet
része marad.
Még rengeteg év telt el, mielőtt ismét gyakran idézte volna emlékezetébe azokat a szavakat.
Eltűnődött, hogy vajon megváltoztathatta volna-e a jövőt.
De persze mostanra már úgyis túl késő volt.
HARMADIK KÖNYV

BIRODALOM
 TIZENNÉGY
LORD SARTANA HALÁLÁVAL Lupus Lovagjai megszűntek létezni. Utolsó lovagjaikat összetört
erődjük félhomályos, kies folyosóin vadászták és mészárolták le. Nem kaptak és nem is vártak
kegyelmet, mivel a legyőzött lovagok tudták, hogy tetteik nyomán már nincs visszaút.
A Rend zászlajai az erődítmény legmagasabb tornyain bomlottak ki, és a durva anyagukba
szőtt bíbor és arany szálak visszaverték a harc tüzeinek fényét. Kardok döngettek pajzsokat, és a
Hollószárny lovasság ujjongva vágtázott körbe a hegyi erőd megrogyott falai körül.
A Rend harcosai egymást éljenezték és dicsőítették, és a történelmi jelentőségű pillanat a
hatása alá vont minden férfit, ahogy ráébredtek céljuk közelségére. Lupus Lovagjainak
pusztulásával az Északi Vadon megnyílt a Rend előtt, hogy kiirtsák a bestiák utolsó írmagját is.
Zahariel végignézte, ahogy Lupus Lovagjainak erődje összeomlik, falait és tornyait porrá
zúzták a Rend masszív ágyúi. Az elesett ellenséges lovagokat nem illette meg a tiszteletadás,
testüket és hagyatékaikat a középső toronynál felhalmozták és elégették.
Az Oroszlán bemasírozott a hatalmas könyvtárba, és ott találta Zaharielt és Nemiel. Lord
Sartana holtteste mellett, így mindkettejüknek gratulált, mielőtt a roppant terembe összegyűjtött
rengeteg kötet felé fordult.
Miután felületesen átnézte a Lord Sartana köré gyűjtött vaskos irományokat, az Oroszlán
visszarendelte őket az alakzatukba, és elmerült a legyőzött ellenfél gyűjteményének
átvizsgálásában. Szekérkaravánokon szállították a könyveket és tekercseket vissza Aldurukhba
további vizsgálatra.
Zahariel elfordult a lángoló erődtől, elszomorította egy ilyen nagyszerű épület összeomlása, és
eltűnődött, hogy vajon minden csata ilyen vegyes érzelmekkel ér-e véget. Túlélte és derekasan
viselkedett, bátran harcolt, és hozzájárult a végső győzelemhez. Látta, ahogy történelmet írtak, és
tanúja volt legádázabb ellenségük halálának, s mégis ott motoszkált benne az a nyugtalan érzés,
hogy valamit befejezetlenül hagyott, és elszalasztott egy lehetőséget.
Sar Hadariel életben volt és harcképes maradt, mint az alakulatából sokan. A halál komoly
számlát nyújtott be, de nem annyira, hogy megkeserítse a győzelem ízét, és a számos bajtárs és
barát elvesztésének keservét máris elhomályosította az elnyert dicsőség fénye.
Az Aldurukhba történő visszatérés alatti hetekben Lupus Lovagjainak hírhedtsége a
tízszeresére duzzadt, bűneik tovább súlyosbodtak a bestiák szándékos befogásáról a visszataszító
kísérletek végzésére és a lélek megrontására. Mire a Rend harcosai hazatértek, ellenségeik a
legádázabb szörnyetegekké nőtték ki magukat, menthetetlenül romlottá. Ez egy jó és
szükségszerű háború volt, ebben a lovagok egyetértettek, és tettük közelebb hozta a Caliban
végső felszabadítását.
De Zahariel a nekik szóló ünnepségek és dicséretek élvezete közben sem tudott megfeledkezni
arról a pillanatról a Körteremben, amikor Lion El’Jonson háborút hirdetett Lord Sartana ellen, a
pillanatról, amikor ez a háború rájuk szakadt.
Igen, a Rend hadjárata a végső győzelem közelébe ért, de vajon nem esett-e folt az ügy
becsületén?
Vajon az ebben a csatában kiontott vér szolgált-e nemtelen célokat is?
Zaharielt ilyen gondolatok foglalkoztatták a visszafelé úton, és még a hozzá legközelebb állók
számára sem tudta szavakba önteni az érzéseit. Nézte, ahogy testvérei ünnepük hatalmas
győzelmüket, és árnyék borult a szívére, ahogy figyelte az Oroszlánt, amint fürdőzik a legutóbbi
győzelméért reá záporozó elismerésekben.
A Rendből csupán egyvalaki látszott osztozni ezeken az aggodalmakon, és Zahariel gyakran
kapta rajta Luthert, hogy testvére mellett lovagolva megint ugyanaz az árnyék suhan át a
mosolyán, és ugyanaz a jeges izzás csillan meg a szemében.
Ha Luther észre is vette Zahariel fürkésző pillantását, nem adta jelét, de az Aldurukhba
visszavezető út számára is melankolikus volt, a csatában szerzett érdemeit beárnyékolták az
Oroszlán dicső haditettei.
Zahariel és Nemiel győzelme az udvaron rájuk rontó szörny ellenében mindkettejük számára
elismerést hozott, így mindkettőt a páncéljukra akasztott tekerccsel tüntették ki, hogy
megemlékezzenek a hőstetteikről. Nemiel ujjongott, és Zahariel is elégedett volt, de ahányszor
csak visszagondolt a csatára, azon gondolkozott, hogy a furcsa erők, amik Endriago erdeiben
öltöttek testet, miért nem tűntek fel ismét.
Talán az volt az oka, amit gyanított… Hogy az erdő sötét szívéhez közel történt az eset, vagy
hogy a Figyelők felébresztettek valamilyen benne rejtőző erőt, ami most ismét elszunnyadt.
Vagy talán csak képzelte az egészet, és az elméje csak megidézett valami bonyolult kitalációt a
rettenetes harc közben, hogy megmagyarázza, hogyan győzte le a hatalmas bestiát.
Bármi volt is az oka, örült, hogy mostanra távoli emléknek tűnt csupán, és minden eltelt
nappal egyre kevésbé volt megfogható. Élénken emlékezett a bestia halálára, de annak a napnak
a részleteire, a küzdelem előttről, csak egyre homályosabban, mintha szürke köd borult volna az
emlékeire.
®​
AZ ÉLET A REND LOVAGJAI számára visszatért a régi kerékvágásba, és idővel Zahariel
nyugtalansága is kezdett alábbhagyni, ahogy Lord Sartana utolsó figyelmeztetése egyre inkább
egy dühös ellenfél alaptalan szócséplésének tűnt. Vadászatokat szerveztek, és minden nap
lovagok vágtattak az erdőkbe, hogy kifüstöljék a bestiák utolsó hírmondóit is.
Minden nappal egyre kevesebb és kevesebb trófea érkezett, és az Oroszlán nagyszabású
látomása végre megvalósulni látszott.
Az Oroszlán ezekben a napokban csak ritkán hatolt az erdőkbe, ideje nagy részét Aldurukh
legmagasabb tornyaiba zárkózva töltötte a könyvek társaságában, amiket Lupus Lovagjainak
erődjéből hozott el.
Eliath és Attias mindketten harcoltak, és legyőzték a maguk szörnyetegeit, s lovagi rangra
emelkedtek, aminek örömére a Rend termeiben hatalmas ünnepséget rendeztek. Mind a négy fiú
együtt harcolt Sar Hadariel alakulatában, és újra meg újra az erdőbe merészkedtek, hogy
legyőzzék a bolygó ragadozóit, és hogy reményeik szerint rábukkanjanak a kevés maradék bestia
egyikére.
A Hollószárny felderítői hozták a hírt, hogy az Északi Vadon minden szekcióját
megtisztították a hatalmas bestiáktól, és Zahariel a hírmondóikat fürkészte annak a rosszullétnek
a jeleit kutatva, ami őt Endriago erdejében hatalmába kerítette, de bármi is keresztezte útját a
sötét erdő mélyén, látszólag örökre eltűnt.
Talán soha nem is léteztek azok a lények, akik szót váltottak vele Endriago mellett, az erdő
mélyén, talán a szavaik sem voltak többek a szél zúgásánál a fák között.
A Caliban világa tovább forgott, az élet ment tovább, ahogy azelőtt, a Rend lovagjai
továbbhaladtak a teljhatalom felé vezető úton, amíg az angyalok meg nem érkeztek.
®​
 A MAGAS ÁGAK LEVELEIN fényfoltok táncoltak, és csillámló árnyjátékot varázsoltak a lovak előtt
a földre, ahogy a lovasok előrehaladtak az erdő ösvényein. A levegő illatos volt, a nyugodt napok
és a béke ígéretétől terhes.
Zahariel lazán tartotta markában a gyeplőt, hagyta, hogy fekete lova felvegye a saját tempóját,
és nyugodtan hátradőlt a nyergében. Az erdőségek a Rend lovagjai számára többé már nem a
félelem és az iszonyat helyszínei voltak, hanem varázslatos, fénnyel és kalandokkal teli
helyszínek. Friss ösvényeket vágtak a vadonon át, olyan földöntúli szépségű és fenséges tájakat
fedve fel, amelyeket a szörnyek jelenléte eddig elzárt a Caliban népétől.
Most, a sötétben lappangó szörnyek legyőzése után, az emberek elfoglalhatták a világukat.
Zahariel mellett ügetve Nemiel levette a sisakját, és kezével hátrafésülte a haját, Zahariel pedig
rámosolygott unokatestvérére, mert örült, hogy vele tart ezen a fontos úton.
Sar Luther aznap reggel küldött értük, és behívta őket az istállómesterhez, hogy válasszanak a
legjobb mének közül, hogy azokon lovagoljanak az utolsó bestiavadászat ideje alatt. Az Oroszlán
izgatott volt, lelkesen vett részt az utolsó vadászaton, hogy lássa, ahogy beteljesedik a terve,
mintha heves késztetés lángolt volna a mellkasában, amit talán még ő maga sem értett.
Az út első részét nyugodtan, kényelmes csendben tették meg, mindegyik harcos elmerült
világuk csodálatában, most, hogy az övék volt, és sajátjuknak tekinthették. Az Oroszlán és
Luther vezették őket, csalhatatlanul haladtak északnak az utolsó bestia rejtekhelye felé. Utazásuk
során elhaladtak olyan kolóniák mellett, amelyek egyre messzebbre hatoltak az erdőség mélye
felé, távolodva Aldurukhtól, most, hogy a bestiákat eltörölték.
Az új Lord Cypher diszkrét távolságból követte őket, a tisztséget egy új, névtelen harcos
töltötte be. A legtöbbjük várakozásaival ellentétben, nem Ramiel mestert választották az előző
Lord Cypher posztjának betöltésére, de hogy helyette kit, az természetesen rejtély maradt.
Egy csapat új lovag és még néhány jelölt is csatlakozott a menet végéhez, így a társaság
valóban reprezentatív szeletét nyújtotta a Rend tagságának.
– Furcsa egy csapat egy vadászathoz, nem gondolod? – kérdezte Nemiel.
– Úgy sejtem, igazad lehet – válaszolta Zahariel. – Talán az Oroszlán azt akarja, hogy az
utolsó vadászaton a Rend minden rendű és rangú képviselői közül legyenek résztvevők, nem
csak a rangidősek közül.
– Szerinted mi is rangidős tagok vagyunk?
– Nem – válaszolta Zahariel –, szerintem mi feltörekvő ifjak vagyunk, akik nemsokára
otthagyják a kezük nyomát a Renden.
– Te már meg is tetted, ifjú Zahariel – szólt az Oroszlán a menet elejéről. – Ne feledd, hogy a
hallásom nagyon éles. Azért vagytok itt, mert egyazon testvériséghez tartozunk.
– Igen, uram – válaszolta Zahariel, követve az Oroszlánt, amint az belovagolt egy tőlük balra
magasodó, csillámló fehér sziklaszirt előtt elterülő tisztásra. Vízesések sora fakadt a sziklafal
tetején, és vadul habzó, széles tóba zuhantak alá a tisztás túlsó végén. Vibráló zöld növények
nyújtóztak minden irányba, és Zahariel érezte, hogy a hely látványa békével tölti el.
Villámcsapásként érte a felismerés, milyen üres is volt mostanáig a lelke, amíg el nem jutottak
idáig.
– Igen, ez az a hely – mondta az Oroszlán a menet elején.
Jonson megfordította a lovát, a legnemesebb mént, amit Caliban lovászmesterei valaha is
kitenyésztettek, és fogadta harcosait, amint azok belovagoltak a vízesés előtti tisztásra.
– Azért vagytok itt mind, mert – ahogy Zahariel helyesen megsejtette –, azt akarom, hogy a
Rend valamennyi különböző rangú tagja általatok itt ünnepelhesse nemes erőfeszítéseink
beteljesedését.
Zahariel sikertelenül próbálta elnyomni az arcát a dicséret hatására reflexszerűen elborító pírt.
– A Caliban a miénk – ismételte meg az Oroszlán, és Zahariel csatlakozott a többiekhez, amint
megéljenezték a Rend nagymesterének bejelentését.
– Tíz éven keresztül harcoltunk és véreztünk, testvéreim, és útközben mindannyian láttunk
barátokat és bajtársakat elesni – folytatta Jonson –, de ímhol legnagyobb győzelmünk küszöbén
állunk. Minden, amiért eddig küzdöttünk, karnyújtásnyira van. Nem hibáztunk, nem hátráltunk
meg, és immár a miénk a győzelem. Ez a mi győzelmünk!
Az Oroszlán kitárta karjait, és folytatta.
– Aranykor köszönt ránk, testvéreim. Láttam álmaimban, hogy egy aranyló időszak
következik, új és csodálatos dolgokkal. Ennek a kornak a küszöbén állunk és…
Zahariel Nemielre pillantott az Oroszlán szónoklatában beállt szokatlan szünet miatt.
Vezetőjük mellettük balra, az erdő felé bámult, és Zaharielt megrohanta a félelem, hogy támadás
érte őket, bár miféle ellenfél merészelne megtámadni egy olyan rettenthetetlen harcost, mint az
Oroszlán?
Először azt gyanította, hogy az utolsó bestiának sikerült valahogy a közelükbe lopakodnia,
vagy hogy a Lupus Lovagjainak néhány gaz túlélője megmenekült a rendjük elpusztításakor, és
most bosszút állni érkeztek.
De ahogy keze a kardja markolata felé lendült, Zahariel nem látott semmiféle fenyegetést.
Csupán egy hatalmas madarat látott ülni egy fa tetején, arany tollai ragyogtak a délutáni
napsütésben.
Egy calibani sas, élénk és pompás színezetű, királyi kellemmel figyelte a harcosokat, láthatóan
nem tartva az emberek gyülekezetétől. Ezek a sasok ritka teremtmények voltak, nem
veszélyesek, de a babonás Calibanon rossz előjelként tekintettek rájuk.
A harcosok csoportja a sasról az Oroszlánra pillantott, bizonytalanul, hogy miként értelmezzék
a madár hirtelen megjelenését.
Zahariel érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg attól, ahogy a madár a furcsa szemeivel őket
figyelte. Zahariel is az Oroszlán felé pillantott, és baljós előérzetről árulkodó ráncokat látott
megjelenni vezére arcán, mintha Jonson előre tudott volna valamiről, de az ifjú lovag remélte,
hogy csak helytelenül értelmezi a nagymester arckifejezését.
– Láttam már ilyet – mondta az Oroszlán, hangja alig volt több egy suttogásnál.
Ahogy az Oroszlán beszélt, furcsa szél kerekedett, a hirtelen felélénkülő és forrón fodrozódó
levegő fanyar füsttel telt meg, mint amilyen általában a páncélkovácsok műhelye körül lengedez.
Zahariel felnézett, és valami hatalmasat és sötétet látott a fejük felett keringeni, egy óriási,
szárnyas alakot, amelynek hátsó részén kék szemek izzottak. Egy másik is elhúzott felettük, és
Zahariel felkiáltott, ahogy elöntötte a nyomában érkező forróság.
A lovagok körbe rendeződtek hátasaikon, és Zahariel előhúzta a kardját, ahogy a fenséges,
szárnyaló szörnyek ismét elhúztak felettük.
– Mik ezek? – kiabálta Zahariel túlharsogva a bömbölést, ami betöltötte a tisztást.
– Nem tudom! – kiáltott vissza Nemiel. – Hatalmas bestiák!
– Az hogy lehetséges? Azok mind halottak!
– Ezek szerint nem mind! – felelte bömbölve Nemiel.
Zahariel még egyszer átpillantott az Oroszlánra, arra utaló jelet keresve, hogy ami most
történik, arra számítottak, de vezetőjük csak ült a nyergében, és bámult felfelé a behemótokra,
ahogy azok felettük röpködtek.
 Luther kiáltott valamit az Oroszlán felé, de szavai elvesztek a sikoltó üvöltésben, amint az
egyik fenevad a napot kitakarva lebegett felettük. Borzalmas bömbölése betöltötte Zahariel
érzékeit, és szagának forró, keserű zamata szinte elviselhetetlen volt. Egy erőteljes, lefelé
irányuló légáramlat szétszórta a leveleket, és erejével meghajtotta a fákat.
A sas szárnyra kapott és körözni kezdett a vízesés alján lévő tó felett, szárnyaira repülés
közben rátelepedett a felcsapó vízpára, amitől tollai vert aranyként ragyogtak.
Zahariel követte a nagyszerű madár röptét, és felnézett, eltakarta szemét, hogy védje látását a
felettük lebegő bestia hasának baljós, kék ragyogásától, miközben egy borzalmas rikoltás
hallatszott odafentről, mintha fém csikordulna fémen.
– Tegyétek el a fegyvereiteket! – kiáltotta előttük elvágtatva Luther. – Kardokat a hüvelyekbe,
az Oroszlán parancsára!
Zahariel elszakította pillantását a rikoltozó, bűzlő szörnyről felettük, hitetlenkedve azon, hogy
ilyen iszonyatosan hátrányos helyzetbe kell hozzák magukat.
– Sar Luther – kiabálta túl a szelet és a zajt –, fegyvertelenül hagysz minket?
– Tedd, amit mondtam! – ordította Luther. – Most!
Noha ellenkezett mindennel, amit tanult, Luther hangjának ereje elég volt ahhoz, hogy
Zahariel felhagyjon a kérdezősködéssel, és visszacsúsztassa kardját a hüvelyébe.
– Bármi is történjék – kiabálta Luther a körülötte örvénylő forgószélén át –, semmit nem
tesztek, amíg az Oroszlán nem cselekszik! Érthető?
Zahariel vonakodva bólintott, miközben távoli kiáltásoknak tűnő hangokat hallott odafentről.
Majd a zajon és kavarodáson keresztül alakokat látott kibontakozni az üvöltő szélből és
hangzavarból.
Sötét alakokat látott páncélban, tűzből formált szárnyakon leereszkedni.
Mellette Luther eltakarta a szemét, és a zajt túlüvöltve citálta az ősi szöveg sorait.
– És a Sötétség Angyalai alászálltak tűzből és fényből álló tollaikon… A hatalmas és
rettenetes sötét angyalok.
Zahariel felismerte a szavakat, mivel hallotta a régi idők meséit, amikor a sötét angyalok, az
igazság rejtélyes bosszúállói először csatáztak Caliban bestiáival a világ legelső koraiban.
A szíve megugrott, ahogy a lángoló angyalok közül az első földet ért, páncélos termete óriási
volt, alakjának részleteit elrejtette a leszállás során kavart füst. A többiek is leereszkedtek mellé,
amíg végül tíz megtermett óriás állt az Oroszlán csoportjával szemben. Zaharielt azonnal
meglepte az óriások és a Rend páncélzata közötti hasonlóság.
Ahogy az óriások első sora egy lépéssel közelebb lépett, az ifjú lovag elámult az Oroszlán és
az óriás méretének hasonlóságán. Noha az Oroszlán még ennél az óriásnál is magasabb volt, az
arányaikban rejlő párhuzam látványosan megmutatkozott.
A felettük repülő bestiából érkező, erőteljes, lefelé irányuló széllöket szétoszlatta az óriások
leszállásakor keletkezett füstöt, és miután lerakta szállítmányát, a szörny el is repült. A tisztásra
hirtelen ismét csend borult, csak a mögöttük lévő tóba csapódó víz hangja hallatszott.
Noha mindegyik óriás komoly veszélyt jelentett, Zahariel ugyanakkor őszinte csodálattal is
tekintett rájuk, mintha valami drágaságot talált volna, olyan értéket, amit eddig el sem mert
képzelni.
Az óriás felnyúlt a sisakjáért, és Zahariel látta, hogy kardot és pisztolyt visel, melyek a
sajátjához hasonlatosak, bár a Rend által használtaknál egy nagyságrenddel nagyobbak.
Egy rövid kattanás nyomán szisszenve távozó levegő hangja hallatszott, és az óriás leemelte
fejéről a sisakját, hogy felfedje bámulatosan emberszerű arcát, bár vonásai a legtöbb emberénél
szélesebbek és robusztusabbak voltak.
Az arc magasztosnak tűnt, és egy bizonytalan mosoly futott szét rajta, ahogy az óriás Lion
El’Jonsonra nézett. Érdekes módon Zahariel nem érzett félelmet, aggályai az óriás arcának
megpillantásakor tovaszálltak.
– Ki vagy te? – kérdezte az Oroszlán.
– Midris vagyok – mondta az óriás hihetetlenül mély és zengő hangon. Óriástársai felé fordult,
és feléjük intett. – Az Első Légió harcosai vagyunk.
– Első Légió? – kérdezte Luther. – Kinek az első légiója?
Midris Lutherhez intézte válaszát.
– A Császáré; ez az Emberiség Urának, a Terra Uralkodójának az Első Légiója.
 TIZENÖT
– A GÉPEK AZOK – MONDTA Nemiel az oromzaton elfoglalt helyéről. – Azokat találom a
leglenyűgözőbbnek. Mit is mondtál, hogy nevezik őket?
– Kúszóknak – válaszolta Zahariel.
– Igaz, kúszók – bólintott Nemiel. – Kivágják a fákat, kihúzzák a tuskókat, és kiegyenlítik a
talajt utána, és mindhárom feladatot egyetlen gép végzi, amelyet egyetlen lovas irányít.
– Operátor – javította ki Zahariel. – Az embereket, akik a gépeket irányítják, operátoroknak
vagy vezetőknek hívják, nem lovasoknak.
– Akkor operátorok – vont vállat Nemiel. – Kérdezem én, láttál te már valaha bármi hasonlót?
Elnézve az alattuk zajló jelenetet, Zahariel osztozott Nemiel ámulatában. Az Aldurukh
oromzatán álltak, és az alattuk lévő erdőt bámulták. Azzal a különbséggel, hogy immáron nem
sok erdő volt odalenn, legalábbis a közvetlen látóterükben.
Ameddig csak a szem ellátott, egészen a hegy északi lejtőjéig érő földdarabon, az ősi
rengetegek eltűnőben voltak.
A magasból, ahol ők álltak, nehéz volt kivenni a részleteket, de az alattuk kibontakozó
munkálatok puszta léptéke is elképesztő volt.
– Ha engem kérdezel – mondta Nemiel, meg sem várva a választ –, olyanok, mint a rovarok.
Hihetetlenül nagy rovarok, azt elismerem, de akkor is csak azok.
A gépeket elnézve Zahariel belátta, hogy volt abban valami, amit az unokatestvére mondott. A
hegy alatti fáradhatatlan munkálatok tényleg a rovarkolóniák szigorúan szabályozott mozdulatait
idézték, és a hasonlatot még inkább segítette, hogy az erődítmény oromzata elég magasan volt
ahhoz, hogy az alattuk szorgoskodó emberek hangyáknak tűnjenek.
– El tudod képzelni, mennyi időbe telne ezt a rengeteg munkát gépek nélkül elvégezni? –
kérdezte Nemiel. – Vagy hogy hány emberre és lóra lenne szükség egy ekkora földterület
megtisztításához? Annyit mindenestre elmondhatunk a birodalmiakról, hogy semmit sem
csinálnak félgőzzel. Nemcsak a harcosaik óriásiak, hanem a gépeik is.
Zahariel válaszként elgondolkodva bólintott, figyelmét még mindig a kúszók munkája kötötte
le.
Az elmúlt hetek mindannyiukat megszédítették.
Minden szempontból ez volt a Caliban történelmének legnagyszerűbb időszaka. Már majdnem
hat hónap telt el, mióta Zaharielt lovaggá ütötték. A hatalmas bestiák elleni hadjárat befejeződött,
Lupus Lovagjai meghaltak, és Lion El’Jonson a Rend nagymesterévé emelkedett, Lutherrel mint
másodparancsnokkal az oldalán.
De mindezek az események eltörpültek a Birodalom érkezése mellett.
A hír futótűzként terjedt szét a Calibanen, az égen repülő birodalmi hajók megpillantását
követően órákon belül. Nemsokára ismeretessé vált, hogy egy csapat óriás érkezett a Calibanre
fekete páncélban, akik a Terra Császárának követeiként mutatkoztak be.
Úgy nevezték őket, az Első Légió, és hírnökökként küldték őket.
Zahariel élénken emlékezett a pillanatra, amikor a birodalmiak a Calibanre érkeztek.
– Mi a testvéreitek vagyunk – mondta a harcos, aki Midrisként mutatkozott be, ahogy ő és
társai térdet és fejet hajtottak az Oroszlán előtt. – Az Emberek Birodalmának küldöttei vagyunk,
és azért jöttünk, hogy újra egyesítsük az emberiség elveszett gyermekeit most, hogy véget ért a
Hosszú Éj. Azért jöttünk, hogy visszaállítsuk a születéseteknél fogva titeket megillető jogokat.
Azért jöttünk, hogy elhozzuk nektek a Császár bölcsességét.
Nem minden terrán volt óriás. Az érkezésüket követően világossá vált, hogy az óriások – vagy
astartesek, ahogy a terrai nyelven hívták őket – egy nagyobb expedíció felderítőiként érkeztek a
Calibanre. Miután megbizonyosodtak róla, hogy a Caliban népe kész tárt karokkal fogadni őket,
átlagosabb felépítésű emberek is követték az óriásokat, mint a kúszókért felelő operátorok,
történészek, tolmácsok és olyanok, akik értettek a diplomácia művészetéhez.
Akár óriások, akár átlagos emberek voltak, a terránok mind megegyeztek egy dologban: mind
túláradóan beszéltek a Császárukról.
– Azon tűnődöm, vajon milyen lehet? – mondta Zahariel, csak úgy hirtelen.
– Kicsoda?
– A Császár – válaszolta, érezvén, ahogy végigfut rajta a várakozás izgalma. – Azt mondják, ő
hozta létre az astarteseket, hogy tud gondolatot olvasni és csodát tenni. Azt mondják, ő a
legnagyszerűbb emberi lény, aki valaha is élt. Azt mondják, ezeréves. Azt mondják, halhatatlan.
Hogy nézhet ki egy ilyen ember?
Aznap reggel korábban a birodalmi követek bejelentették, hogy a Császáruk a Calibanre kíván
látogatni. A közelben utazott, mondták, nem több mint háromheti útra. A Rend felső tanácsának
belegyezésével eldöntetett, hogy az Aldurukh alatti erdőkbe tervezett leszállási zónát
megtisztítják a Császár érkezésének idejére.
Munkára fogták a kúszókat, amiket a birodalmiak hoztak magukkal. Az alattuk egyre
szélesedő tisztás lesz az a hely, ahol a Calibanre látogató Császár először földet ér.
Nem Zahariel volt az egyetlen, aki izgatottan várta, hogy végre élőben is lássa a Császárt. Az
óriások eljövetele óta a Császár közelgő érkezésről szólt majd’ minden beszélgetés lovagi
körökben. Kevesen gondolták, hogy mindaz igaz lehet, amit az óriások mesélnek a vezérükről.
Ha hihettek a történeteiknek, a Császár maga volt az emberi tökéletesség megtestesítője.
– Gondolom, lehet vagy tíz méter magas – mondta Nemiel kajánul –, talán húsz is, ha lehet
bármiben is hinni a követőinek. Tüzet lehel, és a szemével halálos sugarakat lövell majd, mint a
legendák szörnyei. Talán két feje is lesz, az egyik emberi, a másik meg egy kecskéé. Honnét
tudjam, hogy néz ki? Épp annyira nem tudom, mint te.
– Légy óvatos – figyelmeztette Zahariel –, a terrán óriások nem szeretik, ha így beszélsz a
vezérükről. Megsérted őket.
Mint a legtöbb calibani, Zahariel is lélegzetelállítónak találta, hogy a birodalmiaknak nemcsak
ilyen fantasztikus technológia állt a rendelkezésére, de hogy mindannyian természetesnek is
vették az őket körülvevő csodákat. Még azok a dolgok is, amiben az ő népe hasonlított a
terránokra, csak jobban kiemelték a különbséget közöttük.
Caliban lovagjai ugyanolyan páncélzatot és fegyvereket viseltek, mint az astartesek, de a
motorizált pengék, pisztolyok és az erővértek, amivel a terránok fel voltak szerelve, minden
szempontból jobbak és hatékonyabbak voltak, mint a Calibanen használt változatok.
Zahariel a legnagyobb különbséget akkor látta, amikor a saját páncéljának érdemeit
összehasonlította az astartesekével. Még a fizikai megjelenés nélkül is, az astartesek erővértje
minden szempontból felsőbbrendűnek bizonyult. Zahariel páncélja megvédte őt az ütésektől és
becsapódásoktól, legyenek azok a ragadozók karmaitól vagy emberi kardoktól, fegyverektől
származók. Még a sisakját is le tudta zárni, hogy kiszűrje a füstöt és más, belélegezhető
veszélyeket, mint például a calibani édesgyökérvirág halálos virágporát.
Ehhez képest az astartesek páncélja sokkal magasabb fokú védelmet nyújtott. Viselőjét
tökéletes sötétségben is látással ruházta fel. A segítségével túléltek extrém hideg és meleg
hőmérsékleten, ami másként elképzelhetetlen lett volna. Saját, különálló levegőztető rendszerrel
bírt. Ezzel a technológiával felszerelve egy astartes túlélhetett és harcolhatott akármilyen
környezetben, bármilyen zord is legyen az adott vidék.
Amíg a terránok az ilyesfajta dolgokat természetesnek vették, ezek a Caliban népe számára
alig maradtak el a csodától, és ez még igazabb volt a birodalmi medicinákra.
Pár nappal azután, hogy a birodalmiak megérkeztek, a Rend egyik jelöltje balesetet szenvedett
az edzés alatt. Egy Moniel nevű fiú a spirálon járást gyakorolta egy éles pengével a kezében,
mikor megcsúszott, és esés közben akaratlanul belevágott a pengével a térdébe.
A Rend gyógyítói sikeresen elállították a vérzést, ezzel megmentve Moniel életét, de a lába
megmentéséért semmit sem tudtak tenni. Hogy elkerüljék a hús elüszkösödését, a gyógyítók
kénytelenek voltak amputálni a sérült végtagot.
Mondani sem kell, hogy ha valakinek hiányzott egy lába, annak többé semmi reménye nem
volt arra, hogy lovaggá váljon. Normális esetben Monielt hazaküldték volna, hogy a családja
gondjaira bízzák.
Ezúttal azonban a birodalmiak közbeléptek, hogy boldogabb véget írjanak a történetnek.
Miután hírét vették Moniel sérülésének, egy terrán gyógyító felügyelte a kezelését – a
kezelést, ami ebben az esetben ezoterikus módszereket foglalt magába –, mely segítségével
rávették a levágott csonkot, hogy új lábat növesszen.
®​
TERMÉSZETESEN, A BIRODALMIAK nem Calibannek hívták a világot.
A birodalmiak nem tudhatták, hogy az előttük itt élők milyen nevet adtak a világuknak. Mint
ahogy a Caliban kultúrájáról sem tudtak semmit. Hallottak a lovagrendekről, és kellemes
meglepetésként érte mindkét kultúrát, hogy a lovagrendek hierarchikus struktúrája nagyon is
hasonlított az Astartes Légiók felépítésére.
®​
ALDURUKH HARCI TERMEI minden nap zengtek az összecsapó fegyverektől, jelölteket és
lovagokat vetettek alá az Astartes harcosai által felügyelt, embert próbáló kiképzésnek. Fekete
vértbe öltözött óriások masíroztak a termek szélte-hosszában, és a Rend mestereivel együtt azon
dolgoztak, hogy a lovagi testvériség minden egyes tagjának harci vitézségét és természetét
felmérjék.
Zahariel ma már három küzdelmet is vívott, bőre úszott az izzadtságban, izmai pedig égtek a
fáradtságtól. Ő és Nemiel az astartesek minden eléjük állított próbáját kiállták eddig, és már az
állóképességük határát feszegették.
– És én még azt hittem, hogy a Rend kiképzőmesterei voltak kemények velünk – lihegte
Nemiel.
Zahariel bólintott, a fejét lógatva a kimerültségtől. – Ha csak így válhat az ember astartessé,
akkor nem biztos, hogy akarom.
– Tényleg? – kérdezte Nemiel, miközben felegyenesedett, és nyújtó mozdulatokat végzett. –
Azt hiszem, én mindjárt készen állok még néhány körre. Volna kedved velem tartani?
– Rendben – válaszolta Zahariel, miközben feltápászkodott.
Noha a Rend rengeteg harcosa gyűlt össze a Harci Termekben, Zahariel nem tudta nem
észrevenni, hogy kizárólag a fiatalabb lovagok és jelöltek vettek részt az Astartes Légió próbáin.
Ő és Nemiel a legöregebbek között voltak, és eltűnődött, hogy ennek milyen jelentősége lesz a
próbatételt illetően.
 Napról napra fogyott a próbákon részt vevő fiúk száma, mivel csak a legerősebbek és
legelszántabbak léphettek a következő szintre. Hogy mi történik ezeknek a próbáknak a végén,
azt mindeddig titokban tartották, de sokan hitték, hogy egy, az astartesek soraiban nyíló helyért
küzdenek.
Zahariel megfeszítve a lábát lenyújtotta a vádli- és combizmait, majd lerázta magáról a reggeli
edzés fáradtságát.
– Készen állsz? – kérdezte, rákontrázva Nemiel blöffjére.
Az unokatestvére nem készült megadni neki a győzelem örömét, így bólintott, ahogy kitörölte
izzadtságban úszó haját a homlokából.
– Menjünk! – válaszolta Nemiel, és kényelmes tempóban nekiindult. – Tíz kör.
Zahariel követte, gyorsan beérte és beállt az unokatestvére diktálta sebességre. A végtagjai
fáradtak voltak, és testét állóképessége legvégső határáig hajtotta, de az unokatestvére és közötte
lévő verseny azóta tartott, mióta az eszét tudta, és még a kimerülés sem tudta eltántorítani a
lehetőségtől, hogy ismét összemérje az erejét Nemiellel.
Az első kört a Harci Teremben különösebb gond nélkül tették meg, de a negyedik végére
mindkét fiú fáradt már, és légzésük szaggatottá vált. A terem közepén újabb összecsapások
kezdődtek az astartesek figyelő szemeitől kísérve, és Zahariel észrevette, hogy versenyük magára
vonta egy óriás figyelmét, aki a testvéreinél gazdagabban díszített vértet viselt.
– Fáradsz már? – lihegte Zahariel.
– Cseppet sem – zihálta Nemiel, ahogy megkezdték az ötödik körüket.
Zahariel küzdött, hogy irányítsa a légzését, figyelmen kívül hagyja a mellkasában kezdődő
fájdalmat, és tartani tudja a tempót. A vereség lehetősége okozta kétségbeesést erővel száműzte
az elméjéből. Nem lesz Nemiel után a második, és nem lesz ő az első, aki megtörik a fájdalom
nyomása alatt.
A Verbatim azt tanította, hogy a fájdalom az érzékek illúziója, míg a kétségbeesés az elméé.
Mindkettő akadály volt, amin át kellett kelni, és ahogy utolsó erőtartalékait is mozgósította,
hirtelen különösen könnyűnek érezte a testét, mintha végtagjait egy olyan forrásból érkező
energia öntötte volna el, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik.
A hetedik körre Zahariel kezdte megelőzni Nemielt, újonnan felfedezett erejének segítségével
még nagyobb sebességre váltott, amely megtörte eddigi patthelyzetüket. Hallotta maga mögött
Nemiel erőltetett légzését, és ez további erőt adott neki.
A kettejük közötti távolság egyre nőtt, és Zaharielt már a diadalmámor hajtotta, ahogy
végigsuhant a nyolcadik és kilencedik körön. Egy második löket energia öntötte el a tagjait,
amely mintha egyúttal elszívta volna az unokatestvére erejét.
Ahogy megkezdte az utolsó körét, látta, hogy a lemaradt Nemiel feltűnik előtte, és tudta, hogy
bevihet még egy végső kegyelemdöfést Nemiel büszkeségének azzal, ha lekörözi. Zahariel
keményebben és gyorsabban kezdett hajtani, akarata legmélyebb tartalékait mozgósítva, és egyre
csökkentve a kettejük közötti távolságot.
Unokatestvére rémülten pillantott hátra a válla felett, és Zaharielnek nevetnie kellett az arcán
tükröződő gyötrelemtől. Nemielt megverték, és ez a tudat elrabolta tőle minden erejét.
Zahariel elviharzott unokatestvére mellett, és tíz teljes méterrel előbb érte el a célt. A verseny
végeztével térdre esett, hatalmasakat lélegzett az állott levegőből, és belemarkolt égő combjaiba.
Nemiel bizonytalan léptekkel szelte át a célt, és Zahariel felkiáltott: – Vége, kuzin! Pihenj!
Nemiel megrázta a fejét, és továbbfutott, és míg Zahariel egyik része rosszallóan nézte rokona
ostoba büszkeségét, egy másik része csodálatot érzett kitartását és elszántságát látva, hogy a fiú
befejezi, amit elkezdett.
Noha egyetlen csipetnyi ereje sem maradt, Zahariel kényszerítette magát, hogy felkeljen és
elvégezzen egy sorozat nyújtógyakorlatot. Ha nem tette volna, izmai görcsbe rándulnának, és ki
tudja, az Astartes mikor állítja őket a következő próba elé.
Éppen befejezte az első sorozatát, amikor Nemiel fojtott zihálással áttántorgott a célegyenesen
és összecsuklott mellette, vadul ziháló mellkassal és patakokban ömlő izzadtsággal borítva
hevert a közelében.
– Nem siettél – mondta Zahariel, szokatlan éllel a hangjában.
Nemiel megrázta a fejét, mivel pillanatnyilag képtelen volt válaszolni.
Zahariel a kezét nyújtotta unokafivérének.
– Gyerünk, muszáj nyújtanod!
Fivére elütötte a kezét, és szemeit csukva tartva kapkodott levegőért. Zahariel letérdelt mellé,
és nekiállt masszírozni rokona lábait, ujjai erőteljes nyomásával dolgozva el az izmokban
keletkezett csomókat.
– Ez fáj! – kiáltotta Nemiel.
– Sokkal jobban fog fájni, ha nem teszem – mutatott rá Zahariel.
Nemiel beharapta az ajkát, ahogy Zahariel folytatta az ügyködését, légzése lassan
egyenletesebbé vált, és teste kezdte kiheverni a verseny jelentette megerőltetést. Nemiel végül
képes volt felülni, és Zahariel nekilátott kinyomkodni a feszültséget a vállaiból is.
Zahariel nem szólt semmit, látva rokona arcán a sértett büszkeséget. Megbánta, hogy
megalázta Nemielt azzal, hogy lekörözte. De Nemiel elég idős volt már hozzá, hogy túltegye
magát a büszkeségét ért csapáson. Ők ketten mindig is ugyanígy tettek a sok év alatt, mióta csak
ismerték egymást.
Zahariel megfordult, ahogy súlyos lépeteket hallott a háta mögül, és a díszes vértet viselő
astartest látta közeledni.
– Jól futottál, fiú – mondta a harcos. – Mi a neved?
– Zahariel, nagyuram.
– Állj fel, ha hozzám szólsz! – parancsolta a harcos.
Zahariel felállt és az astartes arcába bámult. Vonásai viharvertek és megviseltek voltak, de
szemei fiatalon vibráltak. Páncélját olyan szimbólumok miriádja díszítette, amelyet Zahariel nem
ismert fel, a harcos egy arany pálcát tartott a kezében, amelynek a tetején egy szarvaskoponyára
hasonlító szerkezet ült.
– Hogy nyerted meg a versenyt?
– Én… én csak gyorsabban futottam – válaszolta Zahariel.
– Igen – mondta a harcos –, de honnét eredt az erőd?
– Nem tudom, gondolom, az akaratom segített.
– Talán – szólt a harcos –, de feltételezem, nem tudod, miképp érted ezt el. Gyere velem,
Zahariel, kérdéseim vannak hozzád!
Zahariel visszapillantott Nemielre, aki érdektelenül vállat vont.
– Igyekezz, fiú! – csattant fel a harcos. – Vagy talán a mestereid fürgeséget nem tanítanak?
– Bocsánat, nagyuram, de hová megyünk?
– És ne hívj többet „nagyuram”-nak, felbosszant!
– Akkor minek szólítsalak? – kérdezte Zahariel.
– Hívj Israfael könyvtáros testvérnek!
– Akkor hová megyünk, Israfael testvér?
 – Máshová megyünk innen – válaszolta Israfael –, és ott én fogok kérdéseket feltenni.
®​
A MÁSHOL AZ EGYIK MEDITÁCIÓS cella volt, ahová a jelölteket szokták küldeni, hogy
elgondolkozzanak mindennemű rendbontáson, melyet a Rend mesterei szerint elkövettek. A
cellákat elmélkedésre rendezték be, mindegyik egyetlen ablakkal bírt, amin keresztül a
büntetésre küldött jelölt a Caliban erdeit láthatta és eltöprenghetett cselekedetein.
– Valami rosszat tettem? – kérdezte Zahariel, miközben követte Israfaelt az egyik cellába.
– Mit gondolsz? Tettél?
– Nem – válaszolta Zahariel. – Legalábbis nem hiszem.
Israfael intett, hogy Zahariel üljön a cella közepén álló székre, ő maga pedig az ablakhoz
lépett; öles, páncélozott termetével kitakarta a kevés beszivárgó fényt is.
– Mondd csak, Zahariel – kezdte Israfael –, rövid életed során képes voltál… furcsa dolgokra?
– Furcsa dolgokra? – kérdezte Zahariel. – Nem értem.
– Akkor hadd mondjak neked egy példát – mondta Israfael. – Megmozdultak körülötted a
tárgyak anélkül, hogy hozzájuk értél volna? Láttál olyasmit álmodban, ami később valósággá
vált? Vagy láttál bármit, amit nem tudtál megmagyarázni?
Zahariel visszagondolt a találkozására az Endriagói Bestiával és saját magának tett esküjére,
hogy elveszejtésének titkát mindörökre megtartja. A Caliban népe egykor megégette a hasonló
hatalmakkal bírókat, és sejtette, hogy az astartes sem veszi kevésbé szigorúan az ilyesféle
dolgokat.
– Nem, Israfael testvér – válaszolta –, semmi ilyesmit.
Israfael nevetett. – Hazudsz, fiú. Tisztán látom még a pszi-látásom nélkül is. Ismét
megkérdem, találkoztál valaha bármi furcsasággal? És mielőtt válaszolsz, ne feledd, hogy tudni
fogom, ha hazudsz, és ha hamisnak talállak, elveszítesz minden esélyt a próbákon való
továbbjutásra.
Zahariel belenézett Israfael szemébe, és tudta, hogy az astartes véresen komolyan beszél.
Israfael egyetlen szóval kidobathatja Zaharielt a próbákról, de ő győzni akart, és mindenek felett
bizonyítani, hogy érdemes rá.
– Igen – válaszolta. – Találkoztam.
– Helyes – mondta Israfael. – Tudtam, hogy éreztem benned megmozdulni az erőket.
Folytasd, mikor történt?
– Akkor, amikor Endriago bestiájával küzdöttem. Csak megtörtént. Nem tudom, mi volt az,
esküszöm – mondta Zahariel, gyónásszerű gyorsasággal hadarva a szavakat.
Israfael felemelte a kezét. – Higgadj le, fiú! Csak mondd el, mi történt!
– Én… én nem tudom pontosan – mondta. – A bestia fölém kerekedett, meg akart ölni, és
akkor éreztem valamit… Nem tudom… Ahogy a bestia iránt érzett gyűlöletem feltolult bennem.
– Aztán mi történt?
– Olyan volt, mintha… mintha az idő lelassult volna, és láttam olyan dolgokat is, amiket
azelőtt nem.
– Például milyen dolgokat?
– Beleláttam a szörnyetegbe – mondta Zahariel. – Láttam a szívét és a csontvázát. Bele tudtam
nyúlni, mintha valamiféle szellem volna.
– Terrorlátás – szólt Israfael –, nagyon ritka.
– Te ismered ezt? Mi ez?
– A fürkészés egy formája – mondta Israfael. – Az alkalmazó a pszichikus energiáit arra
használja, hogy a fizikai valóság mögé lásson, és testének egy részét átküldi a hipertérbe.
Nagyon nagy hatalmú alkalmazás, de nagyon veszélyes is. Szerencséd, hogy életben vagy.
– Ez gonosz hatalom? – kérdezte Zahariel.
– Gonosz? Miért kérdezel ilyesmit?
– A történelmünk során sokakat megégettek az ilyen hatalmak birtoklása miatt.
Israfael együttérzően dörmögött. – Hosszú idővel ezelőtt a Terrán is így volt. Mindenkit
üldöztek, aki más volt. Üldözték őket és féltek tőlük, noha azok, akik így tettek, semmit sem
tudtak arról, amitől rettegtek. De, hogy válaszoljak a kérdésedre, fiú, a hatalmad nem gonosz,
semmivel sem gonoszabb egy kardnál. Egyszerűen csak egy eszköz, ami jóra és rosszra is
használható attól függően, hogy ki forgatja.
– Ez kizár engem a próbákból?
– Nem, Zahariel – mondta Israfael. – Sőt, növeli az esélyét, hogy téged válasszanak.
– Válasszanak? – kérdezte Zahariel. – Ezért zajlanak a próbák, hogy kiválasszák, kiből válik
astartes?
– Részben – ismerte el Israfael –, de azért is, hogy felmérjük, a Caliban emberi vérvonala elég
tiszta-e ahhoz, hogy a légió felvegye azon világok közé, ahonnét az elkövetkező években
újoncokat sorozhat.
– És eléggé tiszta? – kérdezte Zahariel, nem egészen értve Israfael szavait, de mohón kapott
minden, a légiót illető információ után.
– Eddig úgy tűnik – mondta Israfael –, ami jó, mivel a primarchának meglehetősen nehezére
esne lemondani erről a világról.
– Primarcha? – ismételte Zahariel. – Mi az a primarcha?
Israfael elnézően mosolygott Zaharielre.
– Számodra természetesen semmit sem jelent ez a szó, nem igaz? A te Jonson urad az, akit mi
primarchának nevezünk, az egyik szuperhumán harcos, akit az Császár készített, hogy
megalkossa az astartesek genetikai tervrajzát. Az Első Légiót az ő génszerkezetéből készítették,
és mi, bizonyos értelemben, a fiai vagyunk. Tudom, hogy ennek a nagy részét most még nem
értheted, de nemsokára majd megérted.
– Úgy érted, mások is vannak olyanok, mint az Oroszlán? – kérdezte Zahariel hitetlenkedve
azon, hogy más teremtmények is lehetnek olyan fenségesek, mint Lion El’Jonson.
– Ami azt illeti – válaszolta Israfael –, még tizenkilencen vannak.
– És hol vannak most? – kérdezte Zahariel.
– Á – szólt Israfael –, az egy igen érdekes história.
®​
ISRAFAEL EZUTÁN ELMESÉLTE Zaharielnek a legelképesztőbb történetet, amit a fiú valaha hallott:
egy történetet egy világról, amelyet háború szaggatott szét, és egy hihetetlen emberről, aki ismét
egyesítette sasos-villámos lobogója alatt. Israfael egy olyan, ezer évvel ezelőtti világról beszélt,
ahonnan – a bölcsőjéből – az emberiség szétszéledt a galaxis legtávolabbi sarkaiba. A felfedezés
és terjeszkedés aranyló kora virradt fel, és az emberi faj ezer és ezer világot hódított meg.
De mindez véres véget ért egy háborúval, öldökléssel és borzalommal teli időben.
– Egyesek a Viszály Korának nevezik – mondta az astartes –, de én jobb szeretem Hosszú
Éjnek hívni. Annak költőibb a felhangja.
Hogy mi okozta a dicsőség ilyen monumentális bukását, azt Israfael nem mondta, de tovább
mesélt egy megtört császárságról, amely a civilizáció megannyi, a létezésbe tíz körömmel
kapaszkodó szilánkjára satnyult, az emberiség galaxisban szétszórt végváraira, mint elfeledett
szigetekre egy sötét és barátságtalan óceánon.
A Caliban, ahogy magyarázta, egyike ezen szigeteknek, egy világ, amelyet a pusztítás előtt
kolonizáltak, és amelyet a Hosszú Éj szakított le az emberiség fájáról.
Az emberi faj évezredeken keresztül tántorgott a kihalás szélén, egyes világok saját, elvadult
barbarizmusuk által pusztultak el, mások a számtalan, ellenséges idegen faj egyikének estek
áldozatul, amelyek az emberiséggel együtt népesítették be a galaxist. Megint mások
felvirágoztak, és a világosság és fejlődés független világaivá váltak, fénypászmákká, melyek a
sötétségben megvilágították az utat az emberiség eljövendő generációi számára, hogy azok ismét
rájuk találjanak.
Aztán, ahogy a Hosszú Éj sötétje kezdett feloszlani, a Császár elkezdte kovácsolni a tervét,
hogy az emberiség elveszett szálait ismét beleszője a Birodalom hatalmas kárpitjába. Israfael
szavai nem szóltak a Császár eredetéről, leszámítva, hogy réges-régen, egy háború szaggatta,
kegyetlenül vad világ árnyékaiból emelkedett ki, és régebb óta jár az emberek között, mint arra
bárki is emlékezne.
A Császár temérdek háborút vívott a Terra feldúlt felszínén, és végül az első, génsebészettel
létrehozott szuperkatonák segítségével hódította vissza a bolygót az ellenséges haduraktól. Nyers
alakok voltak, annyi szent, de ők voltak az első proto-astartesek, akiket akkoriban, hogy a Terra
már a Császáré volt, elkezdtek továbbfejleszteni kifinomultabb kreatúrákká.
És mindez elengedhetetlenül a primarchák kifejlesztéséhez vezetett.
A primarchák csoportja, magyarázta Israfael, húsz legendás harcosból áll. Hősök és vezérek,
ők a tábornokok, akik a Császár hatalmas seregeit vezetik a nagyszabású hódítások alatt.
Mindegyikük hatalmas entitás, eltöltve a Császár géniuszának, karizmájának és személyiségének
erejével. Úgy rótták a csatamezőket, mint elszabadult istenek, a rajongás addig ismeretlen
magasságaiba emelve az emberek lelkesedését, és szerte a csillagok között hirdetve a végső
győzelmet.
Ahogy Israfael a történetnek ezt a részét mesélte, Zahariel bizonyosan tudta, hogy Lion
El’Jonson is egy ilyen teremtmény.
Israfael meséje komorabb hangot ütött meg, ahogy tovább beszélt arról, ahogy a Terra
valamennyi erődítménye fegyvereket, harcigépeket és felszerelést okádott magából, hogy ellássa
a Császár seregeit, miközben a primarchák lassan fejlődtek tovább, mélyen a Császár titkos
laborjaiban.
De katasztrófa történt, mielőtt a Nagy Hadjáratot, ahogy addigra már sokan nevezték ezt a
nagy kalandot, akárcsak elindíthatták volna.
Zahariel érezte magában feltolulni a haragot, ahogy megismert egy aljas cselszövést, amely
elrabolta a Terráról a gyermek primarchákat, és a csillagokon túlra repítette őket. Egyesek úgy
vélték, ez elvágja a Császár nagyszabású terveit, de ő eltökélten folytatta küzdelmét az akadályok
ellenére, amelyek alatt egy kevésbé erős ember megroppant volna.
Így hát elkezdődött a Nagy Hadjárat, békét teremtve a Terrához legközelebb eső bolygókon
egy olyan villámháborúval, amelyben először hullott az astartesek vére szülővilágukon túl.
Szövetséget kötve a Mars technopapjaival és meghódítva a Naprendszert, a Császár ezt követően
a galaxis sötétje felé fordította tekintetét.
Ahogy a seregeit
oly sokáig visszatartó vihar utolsó maradványai is kezdtek szétfoszlani, csillaghajóit az űr felé
irányította, és megkezdte az emberiség történetének legnagyszerűbb kísérletét: a galaxis
meghódítását.
 Zahariel borzongott a csaták és hódítások leírásától, és szíve megugrott, ahogy Israfael arról
beszélt, hogy a Császár miképpen egyesült újra egyik elveszett primarchájával. Hórusz, ahogyan
ismerték, férfivá érett Cthonia sivár, hamuval borított világán, és boldogan vállalta a légió
harcosainak irányítását, akiket az ő génszerkezete alapján hoztak létre.
Holdfarkasok néven Hórusz és légiója sok éven keresztül harcoltak a Császár oldalán, világot
világ után hódítva meg, egyre messzebb és messzebb terjeszkedve a Terrától, ahogy a Nagy
Hadjárat haladt tovább.
Így érkezett el Israfael elbeszélése a Calibanhez.
– Mind úgy készültünk, hogy egy felderítőegységet küldünk a Calibanre, mikor parancsot
kaptunk a Császártól, hogy az Első Légió teljes vezérkarát erre a világra irányítja át, és ő maga is
követ minket, amilyen gyorsan csak tud.
– Miért? – kérdezte Zahariel. – Az Oroszlán miatt?
– Olybá tűnik – mondta Israfael –, bár hogy a Császár honnan tudott az Oroszlán ittlétéről, az
rejtély a számomra.
– Hamarosan érkezik? – lehelte Zahariel, nem tudván türtőztetni afelett érzett elragadtatását,
hogy egy olyan magasztos ember, mint a Császár a Calibanre jön. – A Császár hamarosan
megérkezik?
– Elég hamar – válaszolta Israfael.
 TIZENHAT
AZ ELKÖVETKEZŐ NAPOK VOLTAK a Caliban történetének legfeszültebbjei, amelyek rengeteg
változást eredményeztek a felszínen és az emberekben is szokatlanul rövid idő alatt. Az idegen
harcosokkal együtt érkeztek mindenféle, egzotikus nevű férfiak és nők a Terráról és más
világokról.
Közülük sokan nem katonák, hanem civilek, adminisztrátorok, írnokok, jegyzők és
mesemondók voltak. Minden irányban messzire szétszóródtak látszólag véletlenszerű
felfedezések keretein belül, és regéltek a Terra dicsőségéről és a Császár hatalmas
erőfeszítéseiről. Újonnan létesített települések kandallótüzei mellett az Israfael könyvtáros
testvér által Zaharielnek elmondott történet változatait mesélték.
A Birodalom és a Császár dicsősége vált a legtöbbet ismételt történetté a Calibanen, és az
elbeszéléséhez szükséges idő kiszorította a többi ősi mítoszt és legendát.
De mások is érkeztek Caliban földjére, csuklyás alakok fémből és húsból, akiket egyszerűen
csak Mechanicumnak neveztek. Ezek a rejtélyes figurák a Birodalom technológiáját őrizték, és
gyakran szálltak fel a bolygót feltérképezni mennydörgő, repülő gépeiken.
Ezek alatt a napok alatt a Caliban népe sokat tanult arról a sok ezer évnyi történelemről,
amióta elszakadtak a Terrától. Olyan műszaki és tudományos eredményeket, amelyek már régen
eltűntek a Calibanről, most ingyen osztottak meg velük, és az emberek olyan lelkesedéssel
vetették bele magukat az újításba, fejlesztésbe, amilyet zord, halálos világ még nem látott.
Felszabadulván a bestiák zsarnoksága alól, a Caliban népe kényelmesen nekiláthatott
társadalmának átalakításához: hatalmas, a mezőgazdaság céljára szánt területeket tisztítottak meg
a Birodalom által hozott technológia segítségével; a hegyekben gazdag bányákat nyitottak az
erősebb fémek kitermelése céljából; hatékonyabb feldolgozó üzemeket építettek, mindezek által
kiemelvén magukat az eddigi sötét korokból egy fejlettebb, felvilágosodott időbe.
A Calibanre érkezettek nagy része katonai személyzet volt, és velük kapcsolatban jelentek
meg először kisebb súrlódások.
Az astarteseket a Caliban átlagemberei szívélyesen fogadták, mint az életüket eddig is uraló
lovagi rendek legnagyszerűbb megtestesüléseit, és a lovagjaira a legendák inspiráló alakjaiként
tekintettek.
Noha a lovagok örömmel látták, hogy az Astartes Légió szerkezeti felépítése szoros
párhuzamban áll a lovagrendekével, hamarosan belátták, hogy több a különbség, mint a
hasonlóság.
A lovagrendek mulattak nézeteltéréseiken, és gyakran folyamodtak küzdelemhez vitáik
rendezéséhez, a légiókat azonban egyetlen cél és akarat egyesítette. Az ilyen megosztottság
elfogadhatatlan volt, így hát az Oroszlán és az astartesek parancsai alapján az egyes
lovagrendeket feloszlatták, és valamennyit az Első Légió ellenőrzése alá vonták.
Természetesen egy ilyen drasztikus lépést nem egyik napról a másikra virradóra hajtottak
végre, és nem mehetett végbe ellenkezés nélkül. Mikor azonban az Oroszlán a lovagok
egyesítése mellett szónokolt, és a dicsőségről beszélt, amit a Császár szolgálatában szerezhetnek,
a legtöbb ilyen hang elnémult, de nem az összes.
Több ellenérzés kelt, mikor a Birodalom egyéb katonai csapatainak tagjai, a Császári
Hadsereg katonái is leszálltak a Calibanre. Az Astartes Légió próbái ugyan már kiválogatták a
valószínű jelölteket a saját magasztos hadtestükbe, de a bolygó lakosságának elsöprő többsége is
képes lesz a Császárt szolgálni a seregben.
Noha eddig, a Rend kezdeményezéséig, a katonai szolgálat csakis a Caliban nemesei számára
volt elérhető, most a császári toborzók szétszóródtak a bolygó lakosai között, és felajánlották a
lehetőséget, hogy bárki elutazzon a Calibanről és ezer különböző világon harcoljon a Császár
csapataiban. Utazást ajánlottak, furcsa, új világok megismerését, és hogy részei lehetnek a
történelemnek.
Tízezrek sereglettek a Császári Hadsereg táboraiba, hogy csatlakozzanak, és a Caliban
lovagjai morgolódni kezdtek, hogy ha a parasztok is harcolhatnak, hova lesz a küzdelem nemesi
mivolta? A háború bizonyosan nemes vállalkozás, amelyet egyenlő emberek vívnak, és ha az
alacsony sorba születettek is lehetőséget kapnak a harcra, vajon milyen borzalmakhoz vezet majd
ez a tömeges hadviselésben?
Amikor a sereg toborzói elérték az előirányzott sorozási kvótákat, több ezer tábort állítottak
Caliban teljes székében, ahol kiképző-őrmesterek láttak neki kiképezni a Caliban felnőtt
lakosságát a Birodalom háborújára.
Egy elképzelhetetlenül rövid idő alatt a Caliban átalakult egy vadonnal és várakkal borított
világból egy hadiipari bolygóvá, amely a gyárak pörölyeitől és menetelő csizmáktól dübörgött,
ahogy a népessége felkészült a háborúra.
Hatalmas csodák és a remény kora volt ez, a változás kora, de semmiféle változás nem megy
végbe fájdalom nélkül.
®​
ZAHARIEL ÉS NEMIEL ALDURUKH falainak külső gyűrűjén sétáltak. Mindketten kissé hosszabbat
léptek, mint azelőtt, magabiztos tartásuk büszkébb volt, mint előző nap.
Páncéljukat frissen fényesítették, a fekete lemezek ragyogóan csillogtak, és olyan alaposan
tisztították meg, fényesítették ki fegyvereiket, mintha az életük múlt volna rajta. Öltözetük
egyetlen része sem – bőrcsizmájuktól a vértjük felett viselt, fehér karingükig – maradt ki, és
mindkét fiú pompás látványt nyújtott, ahogy a falon masíroztak.
– Érdekes idők, mi? – szólt Nemiel, ahogy lenézett a csapatnyi újonnan toborzott katonára,
amint átmasíroztak a Mechanicum kúszói által a Császár érkezésére megtisztított hatalmas
tisztáson. Szétszóródott csoportok edzettek, meneteltek, vagy támadásokat gyakoroltak a déli nap
fényében, és még sok másik egység gyakorlatozott az erőd falain belül, ami egy hónappal ezelőtt
még elképzelhetetlen lett volna.
Zahariel bólintott. – Nem azt mondtad, hogy ez egy átok?
– Az, de mi másnak neveznéd ezeket az időket?
– Csodálatosnak – válaszolta Zahariel. – Felemelőnek, izgalmasnak.
– Ó, ezt nem kétlem, kuzin – mondta Nemiel –, de téged cseppet sem nyugtalanít, hogy ez az
egész milyen gyorsan történik?
– Nem – válaszolta Zahariel, kiintve az erőd előtt elnyúló, megtisztított terület felé. – Úgy
értem, nézd, mi történik itt! Újra egyesültünk a Terrával, amiről már azóta álmodtunk… Nos,
nem tudom mióta, de amióta csak meséket mesélünk róla. Minden, amit csak akartunk, most
megvalósult, és te nem örvendezel?
– Nem kételkedem a vívmányok értékében – felelte Nemiel, védekezőn feltartva a kezeit. –
Csak… Nem is tudom… Óvatosságra intelek. Ez azért érthető, nem?
– Gondolom, igen – engedett Zahariel, és keresztbe fonta karját, ahogy áthajolt a mellvéden.
Füstoszlopok csíkozták a messzi horizontot, és tudta, hogy hatalmas földnyelveket tisztítottak
meg óriási gyárkomplexumok és munkástelepek építéséhez.
Pár nappal ezelőtt kilovagolt az egyik ilyen komplexumhoz, és megdöbbent a Mechanicum
által elszabadított ipar léptékén: hatalmas sebek tátongtak a hegyek oldalában, és több ezer
hektárnyi erdőt taroltak le, hogy helyet csináljanak az építkezésnek.
Akár tetszett neki, akár nem, a Caliban földje soha nem lesz már olyan, mint volt.
– Igen – mondta Zahariel –, nagyon gyorsan történik, abban igazad van, de csak a nagyobb jó
érdekében. A Birodalom részeként az a kötelességünk, hogy beszolgáltassuk, amit a világunk a
Nagy Hadjárathoz adni tud.
– Ez valóban kötelességünk – értett egyet Nemiel, csatlakozva fivéréhez a falnál –, csak kár,
hogy így kell lennie, nem igaz?
Zahariel bólintott, ahogy Nemiel az erőd perifériáján álló, dobozszerű építményekre mutatott:
barakkok, fegyverraktárak, kantinok és járműparkok. Ronda, szürke dobozok álltak síneken,
járművek, amelyeket a birodalmiak Kiméráknak neveztek. Hangosak voltak, kényelmetlenek, és
feltúrt sárrá változtatták a talajt, amin áthaladtak.
Nem volt bennük nemesség, és még a nevük is nyugtalansággal töltötte el Zaharielt ilyen sok,
a Caliban erdeiben bujkáló bestiáktól való félelemmel töltött év után.
– De ugye nem azt mondod, hogy örülsz, amiért minden jöttment paraszttal meg kell
osztanunk Aldurukhot? Az új Lord Cypher majd felrobban a gondolattól.
– Elismerem, ez furcsa, de őszintén hiszem, hogy ez is a nagyobb jót szolgálja. Ugyan már,
nem örülsz, hogy kiválasztottak minket a végső astartes próbákra?
Nemiel villantott egy mosolyt, és fivére régi arroganciája ismét a felszínre bukkant. –
Dehogynem, nem megmondtam neked, hogy ott leszünk?
– De igen, megmondtad, kuzin – mosolygott Zahariel. – Megint csak igazad volt.
– Ez már a szokásommá vált – válaszolta Nemiel.
– Ne szokj hozzá! – figyelmeztette Zahariel. – Az az érzésem, többször tévedünk majd, mint
lesz igazunk, ahogy egyre többet tudunk meg a Birodalomról.
– Miért?
– A minap azt mondtam Israfael testvérnek, hogy a Császár olyan, mint egy isten. Azt hittem,
menten rohamot kap.
– Tényleg?
Zahariel bólintott és folytatta: – Naná, a markába szorította a vállamat, és azt mondta, soha
többé ne mondjak ilyet. Azt mondta, a küldetésük része az is, hogy véget vessenek az ilyesféle
misztikus ostobaságnak, mint az istenek, démonok és hasonlók.
– Ők nem hisznek ezekben?
– Nem – felelte Zahariel nyomatékosan –, nem hisznek, és nem szeretik az olyanokat, akik
igen.
– Ez kissé szűklátókörűnek hangzik.
– Egy kissé – ismerte el Zahariel –, de mi van, ha igazuk van?
Nemiel elfordult a faltól.
– Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nincs, de szerintem az embernek mindig nyitottan kell
hozzáállnia az ismeretlenhez.
– Mikor lettél ilyen elővigyázatos? – kérdezte Zahariel. – Általában te vagy az első, aki
meglódul anélkül, hogy körülnézne.
Nemiel nevetett.
– Tudom, valószínűleg öregségemre bölcsebb lettem.
 – Tizenöt vagy, akárcsak én.
– Akkor ezek szerint én jobban odafigyeltem az utóbbi időben.
Zahariel szeme összeszűkült.
– Kire figyeltél?
– A többiekre a Rendben – válaszolta Nemiel. – A rangidősökre.
– És mit mondanak ezek a rangidősök? – kérdezte Zahariel.
– Jobb, ha a saját füleddel hallod – mondta Nemiel, és a szemében tükröződő meggyőződés
meglepte Zaharielt, aki eddig komolytalannak ismerte meg unokatestvérét.
– Hogy érted?
– Lesz ma este egy gyűlés – mondta Nemiel –, egy gyűlés, amin szerintem részt kellene
venned.
– Hol?
– Találkozzunk a Körterem Kerengő Kapujánál az utolsó harangütéskor, és megmutatom!
– Ez elég titokzatosan hangzik – mondta Zahariel. – És elég baljóslatúan is.
– Ígérd meg nekem, hogy eljössz!
Zahariel kivárt, mielőtt válaszolt volna, de fivére szemének csillogása meghozta helyette a
döntést.
– Rendben, elmegyek.
– Nagyszerű! – válaszolta Nemiel, egyértelműen megkönnyebbülve. – Nem fogod megbánni!
®​
AZ UTOLSÓ HARANG VISSZHANGJA még alig ült el, mikor Zahariel ott találta magát a Kerengő
Kapu előtt, a lámpakanócok alacsony lánggal égtek, és az udvarmesterek, akik a folyosókat
seperték, mostanra eltűntek. Bár nem tudta megmondani, mi okból, Zahariel úgy döntött,
senkinek sem kell meglátnia, a „titokzatosságot” tekintve útja jelszavának.
Nem tagadhatta, hogy volt a titkos találkozónak valami tiltott izgalma, afféle lázadó érzés, ami
igencsak tetszett ifjú lelkének. A Kerengő Kapu zárva volt, és Zahariel kinézett jobbra és balra,
hogy ellenőrizze, nem figyelik-e, mielőtt átvágott a folyosón és odalapult az ajtó meleg fájához.
Próbát tett a kilinccsel, nem lepődött meg, hogy nyitva találta az ajtót. Óvatosan lenyomta a
fekete fémet, hátával nekidőlve az ajtónak, hogy kitárja. A kapu nyikorgott, Zahariel arca
megrándult a hangra, majd amint a nyílás elég nagyra tárult, átsiklott rajta és becsukta maga
mögött.
Zahariel a fának vetette a hátát, és a terem közepe felé fordult.
A Körteremben kevés fény világított, csak néhány gyertya égett a megemelt alapzat szélénél
álló fém kandelábereken. A magas ablakok színes üvege ragyogott a remegő fényben, és a festett
hősök mintha vádlón bámultak volna rá, amiért tilosban jár.
Némán kérte a bocsánatukat, ahogy beljebb hatolt a terembe, jobbra és balra kapva a
pillantását, ahogy Nemiel után kutatott. Az árnyak a helyiség nagy részét sötétségbe borították, a
gyertyák imbolygó fénye nemigen ért messzebbre az első pár sor kőpadnál.
– Nemiel? – suttogta egy helyben állva egy pontról, ahonnét a terem akusztikája elrepítette
hangját a legtávolabbi sarkokba is.
Ismét rokona nevét mondta, de most sem érkezett válasz a sötétből. Zahariel rosszallóan
megrázta a fejét saját ostobaságán, amiért beleegyezett ebbe a találkozóba. Akármilyen játszmát
is folytat Nemiel, nélküle kell tovább játszania.
Elfordult a kőpadoktól és elindult, amikor megpillantotta Nemielt a megemelt talapzat
közepén.
 – Itt vagy hát – mondta Nemiel mosolyogva.
A fiú karinge csuklyájával a fején állt, alakját elrejtette a táncoló árnyékok koszorúja. Hangja
és tartása nélkül lehetetlen lett volna megmondani, ki szólt. Nemiel egy zárt lámpást tartott, ami
meleg fénybe vonta a terem padlózatát.
Zahariel elnyomta kuzinja színpadiassága miatt érzett mérgét. – Rendben, hát itt vagyok,
szóval mit akartál nekem mutatni?
Nemiel intett, hogy lépjen fel ő is a Körterem központi emelvényére, és Zahariel beharapta az
alsó ajkát. Ha felmegy a lépcsőn, azzal beleegyezik, hogy Nemiel terve szerint cselekszik, és úgy
érezte, ezzel átlép egy határt, ahonnét nem lesz visszaút.
– Gyere már! – sürgette Nemiel. – Nem várathatod a gyülekezetei.
Zahariel bólintott és felmászott az emelvényre vezető, kopott lépcsőkön, ahova csak a Rend
mesterei léphettek. Furcsán kábának érezte magát, ahogy felért a lépcsőn, és rálépett az
emelvény sima márványára.
Ahogy egy szintbe került unokatestvérével, Zahariel észrevette, hogy miért nem látta, amikor
először belépett a Körterembe.
Nemiel egy kő csigalépcső mellett állt, amely lefelé vezetett a Körterem közepéből.
Nyilvánvaló volt, hogy kuzinja az alsó helyiségből jött fel, noha Zahariel nem tudott ezeknek a
lépcsőknek és semmilyen, alattuk lévő titkos helynek a létezéséről.
– Vedd fel a csuklyád! – mondta Nemiel.
Zahariel teljesítette rokona kérését, és megkérdezte: – Hová megyünk?
– A Körterem alá – mondta Nemiel –, a Belső Körbe.
®​
A LÉPCSŐ BELSEJE SÖTÉT VOLT, csak Nemiel lámpásának bizonytalan fénye világította meg
leereszkedésüket a mélybe. Nemiel mutatta az utat, és Zahariel követte, izgatottsága minden
lépéssel egyre nőtt.
– Mondd meg, hova megyünk! – követelte.
– Nemsokára meglátod – válaszolta Nemiel anélkül, hogy odafordult volna. – Mindjárt ott
vagyunk.
– És hol az az ott?
– Légy türelmes, kuzin! – intette le Nemiel, és Zahariel átkozta fivére semmitmondó válaszait.
Mivel tudta, hogy semmi többet nem fog tudni kiszedni Nemielből, kérdéseit megtartotta
magának. Folytatták útjukat, és több mint ezer lépcsőfokot számolt, mire végre elérték az akna
alját.
A lépcső egy téglafalú, alacsony, boltozatos, mindenféle díszítéstől mentes helyiségbe nyílt. A
felette lévő teremhez hasonlóan ez is kör alakú volt, a lépcső a plafon tetejét átfúrva érte el a
padlót. Számos olajlámpás lógott a szélrózsa minden irányában, és minden lámpa alatt egy
csuklyás alak állt fehér karingben.
Az alakok mozdulatlanul álltak, arcukat elrejtették a csuklyák, karjukat mellkasuk előtt
összefonták. Zahariel nem tudta nem észrevenni, hogy mindegyikük rituális áldozati tőrt visel,
ugyanolyat, amilyet a Rend beavatási szertartásain használtak.
A karingeket megfosztották a jelvényektől, és Zahariel rokonára nézett választ várva, hogy mi
folyik itt.
– Ez az unokatestvéred? – kérdezte az egyikük.
– Ő az – erősítette meg Nemiel. – Beszéltem vele, és úgy hiszem, osztozik az…
aggodalmainkban.
 – Helyes – válaszolta egy másik. – Következményei lesznek, ha nem így van.
Zahariel érezte, ahogy elönti a méreg.
– Nem azért jöttem, hogy fenyegessenek!
– Nem rád vonatkozó következményekről beszéltem, fiú – válaszolta a második alak.
Zahariel vállat vont, és feltette a kérdést: – Miért vagyok itt? Mi ez?
– Ez itt – válaszolta az első férfi –, a Belső Kör gyülekezete. Azért vagyunk itt, hogy a
világunk jövőjéről beszéljünk. Nemiel azt mondja, hogy élvezed az Oroszlán kitüntetett
figyelmét, és ha ez így van, akkor fontos szövetségesünk lehetsz.
– Kitüntetett figyelmét? – szólt Zahariel. – Néhányszor beszéltünk, de egyáltalán nem
vagyunk olyan közeli viszonyban, mint amilyen mondjuk az Oroszlán és Luther barátsága.
– Mindazonáltal mindketten vele mentetek, mikor az angyalok megérkeztek – mondta a
harmadik alak –, és vele meneteltek majd a díszőrsége tagjaiként, amikor megérkezik a Császár.
– Micsoda? – Zaharielnek elakadt a lélegzete. Ez újdonság volt a számára.
– Holnap jelentik be – tette hozzá az első alak. – Most már érted, miért kértük az
unokatestvéredet, hogy hozzon el ide?
– Nem igazán – vallotta be Zahariel –, de mondjátok el, amit akartok, és meghallgatom!
– Nem elég, ha csak hallgatsz. Mielőtt továbbmegyünk, meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy
mind egyetértünk a szándékunkban. Ha elköteleztük magunkat, többé nincs visszaút.
– Visszaút honnan? – kérdezte Zahariel.
– Hogy megakadályozzuk, hogy a Birodalom elvegye tőlünk a Calibant! – csattant fel a
harmadik alak, és Zahariel egy karvalyarc kiugró vonásait pillantotta meg a férfi csuklyája alatt.
– Hogy elvegyék tőlünk a Calibant? – ismételte Zahariel. – Nem értem.
– Meg kell állítanunk őket – mondta a második. – Ha nem tesszük, elpusztítanak minket.
Minden álmunkat, minden hagyományunkat, lerombolják a kultúránkat, és hazugságokkal
helyettesítik.
– Nem csak mi látjuk így a dolgokat – szólalt meg ismét a harmadik. – Tudod, hogy ma
megfeddtem egy őrt a falon, amiért hanyagolta a kötelességét és visszabeszélt nekem? Még
sosem láttam ilyesmit. Azt mondta, nem kell többé őrt állítanunk a falakra, mert a Birodalom
azért jött, hogy megvédjen minket.
– Ugyanez volt az én rendemben is, mielőtt feloszlattak minket – morogta a második férfi, és
Zahariel rádöbbent, hogy ezek az emberek különböző lovagrendekhez tartoznak, nem csak a
Rendhez. – A jelöltek nem hallgattak a mestereikre, mert csak az astartes próbáira akartak
bekerülni. Mintha az egész világ megőrült volna, és elfeledte volna a múltunkat.
– De ők a jövőt mutatják meg nekünk – válaszolta Zahariel.
– Ami további bizonyítéka ellenségeink ravaszságának – vágta rá az első férfi. – Képzeld csak
el, hogy ha őszintébbek lettek volna a céljaikat illetően, és először világossá tették volna, hogy
meg akarnak szállni minket! Az egész Caliban felkelt volna, de ehelyett óvatosabbak voltak, és
azt állították, hogy segíteni jöttek. Azt mondják, az elveszett testvéreink, mi pedig tárt karokkal
fogadjuk őket. Elmés stratégia. Mire a népünk nagyja ráébred, hogy mi folyik itt, már késő lesz
megváltoztatni a dolgokat. A zsarnok csizmája már a torkunkon lesz, és mi segítettünk neki
odatenni.
– Igaz, de ne feledd, hogy ez egyben a gyávaságukat is mutatja – szólt a harmadik. – Ezt tartsd
észben! Ha biztosak lettek volna benne, hogy képesek minket könnyen meghódítani, nem lett
volna szükségük fortélyra. Nem, ellenségeink messze nem olyan hatalmasak, mint amilyennek
mutatják magukat. Pokolba a repülő gépeikkel és az Első Légióval, mi a Caliban lovagjai
vagyunk! El tudjuk kergetni innen ezeket a betolakodókat!
Zahariel nem hitte el, amit hall. Ezek a lovagok talán nem hallottak a Császár Nagy
Hadjáratáról? Ismervén a dicsőséget és az elismerést, amit nyerhetnek, ki ne akarna csatlakozni?
– Ez őrültség! – vakkantotta Zahariel. – Hogy vagytok képesek egyáltalán gondolni arra, hogy
háborút indítotok a Birodalom ellen? A fegyvereik messze fejlettebbek, és a kolostorerődök falait
egyetlen nap alatt lerombolják.
– Akkor visszahúzódunk az erdőbe – morogta a harmadik ember. – Onnét villámtámadásokat,
rajtaütéseket indíthatunk, majd ismét eltűnhetünk a rengetegben, mielőtt az ellenség sikeres
ellentámadásba menne át. Emlékezz a Verbatim szavaira! „A harcosnak olyan szemmel kell
megválasztania a helyet, ahol harcol, hogy saját törekvését erősítse, az ellenfélnek pedig a
legjobb törekvéseit is elgyengítse!”
– Mind ismerjük a Verbatimot – válaszolta az első férfi. – Arra akartam kilyukadni, hogy ezt a
küzdelmet egyedül nem nyerhetjük meg. A Caliban egészét kell összefognunk a megszállók
ellen. Csak akkor van reményünk ennek a háborúnak a megnyerésére.
– Elő kell idéznünk egy eseményt, amely alatt a nép megpillanthatja ellenségünk valódi arcát –
mondta a második ember. – El kell érnünk, hogy átlássanak a felszínes mosolyokon és a
mézesmázos szavakon, az odabent lakozó gonoszig.
– Pontosan eképp gondolom én is – értett egyet az első –, és gyorsan kell cselekednünk,
mielőtt ellenségünk még biztosabb fogást talál a világunkon. Én biztos vagyok benne, hogy ha
elég ideig várnánk, ellenlábasaink kimutatnák a foguk fehérjét a Caliban népe előtt. De az idő
ellenünk dolgozik. Fel kell, hogy gyorsítsuk az eseményeket.
– Az Oroszlán nevére, mire célzol ezzel? – kérdezte követelőzve Zahariel.
– Azt mondom, hogy segítené az ügyünket, ha ellenfelünk elkövetne valami olyan alávaló
borzalmat, ami Caliban valamennyi józan gondolkodású lakóját azonnal ellene fordítaná.
– Akkor erre várhatsz egy ideig – csattant fel Zahariel. – A Birodalom soha nem tenne semmi
ilyesmit. Csak pazarolod a levegőd és az én időmet ezzel a beszéddel.
– Félreértesz engem, fiú – mondta a férfi. – Arra célzok, hogy meg kéne rendeznünk egy ilyen
eseményt a nevükben, és gondoskodni róla, hogy őket terhelje a felelősség.
Csend lett, ahogy a többiek megemésztették a szavait.
– Vérfürdőt akarsz, és az egészet rá akarod kenni a Birodalomra? – kérdezte hüledezve
Zahariel. – Nemiel? Nem hiszem el, hogy te egyet értesz ezzel!
– Van más választásunk, kuzin? – kérdezett vissza Nemiel, bár Zahariel látta, hogy nem
győzték meg a titkos kamrában elhangzottak, és ugyanannyira megdöbbent, mint ő.
– A Birodalomban nem lehet megbízni – mondta az első férfi. – Tudjuk, hogy abban
mesterkednek, hogy szolgaságba hajtsanak minket és elvegyék a világunkat. Ezek nem igaz
emberek. Így azt mondom, csak a saját, alattomos, sunyi módszereikkel küzdhetünk ellenük.
Tűzzel a tűz ellen. Csak így győzhetjük le őket.
– Te most a saját embereink megöléséről beszélsz – mondta Zahariel.
– Nem, én a megmentésükről beszélek. Szerinted jobb lenne, ha semmit sem tennénk?
Kiváltképp akkor, ha tétlenségünkkel a Caliban gyermekeinek eljövendő generációit
kárhoztatjuk szolgaságra? Igaz, amit én javasolok, pár száz, talán pár ezer halálos áldozatot is
követel majd, de hosszú távon több millió életet mentünk meg vele. És ami még fontosabb,
megtartjuk a bolygónkat, a hagyományainkat, és az ősatyáink által ránk hagyományozott
életmódot. Kérdezem én, ez talán nem ér meg pár halált?
– Azok, akik meghalnak, mártírokká válnak majd – szólt a harmadik férfi. – Az életükért
cserébe biztosítjuk a bolygónk szabadságát.
– Igen, jól fogalmazol – helyeselt az első –, mártírok lesznek. Meghalnak, hogy a Caliban
szabad lehessen. Tudom, hogy a nézeteink nem népszerűek, Zahariel, de ez elfogadhatóbbá teszi
őket, hogy amikor eljön az idő, a népünk kövessen minket. Ez az esemény a legrosszabb fényben
tünteti majd fel az ellenségünket, és gyűlöletet kelt irántuk.
Zahariel hitetlenkedve meredt a négy férfira, és elképedt, hogy valóban azt hitték, csatlakozik
az őrültségükhöz. A körülötte álló, négy csuklyás alak közül egy még nem fejtette ki a
véleményét, és Zahariel most felé fordult.
– Na és te, testvérem? – kérdezte a negyediket. – Hallgattad ezt a tébolyodott beszédet, és nem
szóltál semmit. Nem nézhetem el, hogy ilyenkor néma maradsz. Meg kell kérdezzem a
véleményedet, testvér. Ami azt illeti, követelem, hogy mondd el, te mit gondolsz!
– Megértem – mondta a negyedik rövid várakozást követően. – Rendben van, ha a nézeteimre
vagy kíváncsi, halld őket. Egyetértek majdnem mindennel, ami itt elhangzott. Egyetértek azzal,
hogy lépnünk kell. Azzal is, hogy – figyelembe véve az ellenünk felsorakozott hatalmak erejét –
félre kell tennünk a becsületkódexet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezt a háborút
elveszítsük, ezért el kell oszlassuk kétségeinket, és olyan tettekre kell vetemednünk, amit más
körülmények között alávalónak tartanánk.
– Jól mondod, testvér – bólintott az első férfi –, de van valami más is? Azt mondtad,
egyetértesz majdnem mindennel, amit mondtunk. Mivel nem értesz hát egyet?
– Csak a taktikai részletekkel – felelte a negyedik. – Azt mondtátok, meg kell rendezni egy
rémtettet, egy olyan szörnyű eseményt kell előidézni, ami az embereket a Birodalom ellen
fordítja, de én egy célirányosabb támadás mellett érvelnék.
A kamra levegője Zahariel számára egyre nehezebbnek és sötétebbnek tűnt, mintha még a
fény is elbujdosott volna az itt elhangzottak elől.
– Egyetlen lépéssel megsemmisítő erejű csapást mérhetünk az ellenség moráljára – mondta a
negyedik. – Talán, ha igazán szerencsések vagyunk, még a háborúnkat is megnyerjük-e bátor
tettel.
– Ez a lépés, amit emlegetsz – szólt az első férfi. – Mi lenne?
– Igazából elég egyértelmű – mondta a negyedik. – Ez az egyik legelső taktikai lecke a
Verbatimban: „Hogy megölj egy kígyót, le kell vágd a fejét!”
Zahariel a többiek előtt egy pillanattal jött rá, mire céloz. – Nem gondolhatod…?
– Pontosan – válaszolta a negyedik ember. – Meg kell ölnünk a Császárt.
®​
ZAHARIEL FEJÉBEN VISSZHANGOZTAK a szavak, de még mindig nem hitte el, hogy hallotta őket. De
ahogy egyik csuklyásról a másikra nézett, semmi jelét nem látta annak, hogy ezek az emberek
nem gondolnák komolyan minden szavukat. Érezte, ahogy összeszorul a torka ilyen alávaló
árulás láttán, és semmi mást nem szeretett volna, mint olyan távol kerülni ettől a helytől,
amennyire csak lehetséges.
Egyetlen szó nélkül elfordult az összegyűlt alakoktól, és elindult felfelé a lépcsők sötétjén át
az odafent lévő Körterembe. Lentről dühödt hangokat és sürgető szitkozódást hallott, de nem
törődött vele, és továbbment felfelé.
Zahariel dühe forró szénként lángolt a mellkasában. Hogy gondolhatták ezek az emberek,
hogy csatlakozik hozzájuk az őrült tervükben? És Nemiel… Talán a kuzinja elvesztette a józan
eszét?
Siető lépteket hallott maga mögött a lépcsőn, és arcát az alatta felfelé kapaszkodó irányába
fordította; kezével az övébe tűzött kés irányába nyúlt. Ha ezek az összeesküvők az életére törnek,
akkor a csupasz pengéjével fogják szembetalálni magukat.
Lentről fény közeledett felfelé, és árnyékok vándoroltak a követője előtt a csigalépcső falán.
Zahariel előhúzta a kését, és felkészült a küzdelemre.
A fény forrása közelebb ért, és Zahariel nagyot sóhajtott, ahogy meglátta Nemiel. kiemelkedni
a sötétből, a zárt lámpást maga előtt tartva.
– Hűha, kuzin! – mondta Nemiel, megpillantva a sötétben csillanó pengét.
– Nemiel – szólt Zahariel, miközben leengedte a kést.
– Hát ez… izgalmas volt – mondta Nemiel. – Nem gondolod, hogy az volt?
– Ez is egy szó rá – válaszolta Zahariel, miközben pengéjét eltéve ismét mászni kezdett. – Az
árulás meg egy másik.
– Árulás? – kérdezte Nemiel. – Szerintem túl komolyan veszed. Csak néhány keményfejű,
akik kiengednek egy kis gőzt. Tenni valójában semmit sem fognak.
– Akkor miért vettek rá, hogy elhozz engem ide?
– Gondolom, hogy lássák a reakciódat – válaszolta Nemiel.
– Nézd, neked is hallanod kellett a szóbeszédet, ami azóta kering, hogy a lovagrendeket
feloszlatták. Az emberek nem örülnek neki, és ki kell dühöngeniük magukat. Mindig, amikor
változás áll be, az emberek szeretnek zúgolódni, és fantáziálni arról, hogy mit tennének.
– A Császár megöléséről beszéltek!
– Jaj, ugyan már – nevetett Nemiel –, hányszor mondtuk mi is edzés közben, hogy gyűlöljük
Ramiel mestert, és reméljük, hogy egy bestia felfalja?
– Az más.
– Amennyiben?
– Gyerekek voltunk, Nemiel. Ezek felnőtt harcosok. Ez egyáltalán nem ugyanaz.
– Jó, talán más, de igazából nem fogják megölni a Császárt, az öngyilkosság lenne. Láttad,
hogy az astartesek milyen kemények, gondold csak el, mennyivel lehet náluk erősebb a Császár.
Ha a Császár valóban olyan nagyszerű, amilyennek az astartesek leírták, akkor nincs miért
aggódnia.
– Itt nem ez a lényeg, Nemiel, te is tudod – mondta Zahariel, és tovább mászott felfelé.
– Akkor mi a lényeg, kuzin?
– Ha ez csak szócséplés, rendben, elfelejtem, hogy idehoztál, és hogy egy árulás terveit
hallottam kibontakozni az erőd falain belül, de ha nem az, akkor gondoskodom róla, hogy az
Oroszlán fülébe jusson.
– Feldobnál engem az Oroszlánnak? – kérdezte Nemiel megbántottan.
– Hacsak nem tudod meggyőzni azokat a férfiakat odalenn, hogy fejezzék be az ilyesfajta
beszédet – válaszolt Zahariel. – Veszélyes, és emberek is meghalhatnak miatta.
– Ez csak beszéd.
– Akkor viszont most van vége – szólt Zahariel, arcát fivére felé fordítva. – Megértettél?
– Igen, Zahariel, értelek – mondta Nemiel leszegett fejjel.
– Beszélek velük.
– Akkor többet nem említjük ezt.
– Rendben – egyezett bele Nemiel. – Nem említjük többé. Megígérem.
 TIZENHÉT
EGY ÁTLAGOS NAPPAL kezdődött.
A Caliban egész történelmében, a lovagrendek összes krónikájában, a közemberek összes
népmeséjében, soha nem lesz többé még egy ilyen nap.
Lesznek majd más, nagyszabású napok, az igaz. Lesznek sötétebb napjaik is a jövőben, mely
egy halállal és pusztulással járó korba visz, de ez a nap más volt. Ez a boldogság napja volt. Az
öröm és az izgalom napja, a reményé.
Ez volt a nap, amikor a Császár alászállt a mennyekből.
Úgy vonult be a történelembe, mint az angyalok korának kezdete.
De pillanatnyilag még ez a név ismeretlen volt mindenki számára.
Óriások, astartesek, Első Légió, ezek a nevek mind az újonnan érkezettekre vonatkoztak, de
ahogy felvirradt a Császár érkezésének napja, a Caliban népe egy mitikusan csengő nevet kezdett
használni.
Ismét terránoknak nevezték őket.
Ez jó név volt, mert az emberiség elvesztett születési jogára utalt, és a Calibanre érkező első
telepesek eredetére. Több mint kétszáz generáció óta, mióta a Hosszú Éj véget ért, meséltek
történeteket az ősi Terráról a Caliban kandallótüzei körül. Most ezek a történetek
megelevenedtek. Zsigeri alakot öltöttek páncélos óriások formájában.
A felfedezés pillanata, a pillanat, amikor az Astartes Légió először lépett kapcsolatba a
Caliban népével, már mostanra legendává nőtt. A valós tapasztalat apró magjából termetes
mítosz sarjadt. Eltérő mesék és egymásnak ellentmondó históriák kéltek. Azt, hogy igazából
hogyan zajlott az esemény, túlságosan hamar el is felejtették.
De Zahariel tudta, hogy sosem fogja elfeledni annak a napnak az igaz történetét, mivel ő ott
volt az erdő mélyén Lion El’Jonsonnal és Lutherrel, amikor megtörtént.
Hogy Luther volt az első, aki angyaloknak nevezte őket, az igaz volt, mivel az astartesek tüzes
tollakból álló szárnyakon ereszkedtek le. A pillanat hevében kelt elnevezés volt, amit csodálat és
ámulat szült, de Jonson emlékezett a szavakra, és szívében őrizte őket.
Zahariel és a lovascsapat többi tagja azonban már kezdett homályba merülni, mivel a
fennhéjázó költemények meséléséhez náluk grandiózusabb szereplőkre volt szükség. Idővel az ő
neve és tettei elvesznek majd, és noha az ő történetben betöltött szerepe hamar elsikkad a
számtalan újramesélésben, ez nem szomorította el, mivel tudta, hogy maga az esemény az, ami
számít, nem a háttérben álldogáló szereplők.
Akárhogyan is, a valós történet vajmi kevéssé számított.
A Caliban népe meséket akart. Szükségük volt rájuk. Olyan sok minden változott olyan rövid
idő alatt, hogy szükségét érezték valaminek, ami a valóságba horgonyozza őket. Zahariel tudta,
hogy a mesék segítettek nekik értelmet találni az életükben.
Persze, tucatnyi különböző elbeszélésről állították, hogy igaz, és ez valahogy könnyebbé tette,
hogy ő végül kimaradt a történetekből. Olyan sok különböző történet kapott szárnyra az aznap
történtekről, hogy mindenki kiválaszthatta magának azt, amelyet a leginkább a magáénak érzett.
Egyesek obszcének voltak, mások áhítatosak, egyesek kalandosak, megint mások prózaiabbak.
De mind megegyezett egy dologban.
Ennek a históriának a címe ugyanaz maradt. A messzi északi hegyektől a hatalmas déli
óceánokig, nem számított a különbség magában a cselekményben, mindig ugyanazon a címen
ismerték.
Úgy nevezték, az Angyalok Eljövetele.
Az angyalok, akik a csillagok közül jöttek, érkezésüket követően csodákkal ajándékozták meg
a Caliban népét. De ennél is fantasztikusabb volt a hír, hogy a Császár, az angyalok teremtője
alászáll teljes dicsőségében.
Az érkezése fényében többé semmi nem lesz ugyanaz a Calibanen.
®​
ZAHARIEL FIGYELTE, AHOGY több tízezer ember tölti meg a roppant arénát, amelyet a Rend
kolostorerődje előtt állítottak fel. Még soha nem látott ekkora tömeget egy helyen, és ez a
rengeteg, vidám ember dübörgő nyomásként nehezedett az elméjére. Ahogy jobban belegondolt,
még ekkora nyílt területet sem látott soha, mivel a Caliban tájait leginkább egybefüggő erdők
borították, de a Mechanicum gépei új tájat alkottak pusztító kreativitásukkal.
A hatalmas fém behemótok végiggörögtek a vidéken, fákat vágva ki és lemetélve az ágaikat.
Ugyanezek a gépek ezután megint végigmentek a területen, amit megtisztítottak, ezúttal
gyökerestül rángatták ki a tuskókat, és kiegyenlítették a talajt, amíg az egész terület olyan sima
nem lett, mint egy penge oldala. A folyamatból hátramaradt fatörzseket rakásokba rendezték az
újdonsült tisztások szélein, hogy faanyagként használják fel őket, míg a gyökereket és ágakat
faforgáccsá aprították, és hatalmas máglyákon égették el.
Szinte apokaliptikus volt az egész: a füst, a tüzek vörös izzása és a szörnyű, óriási gépezetek.
Ahogy elnézte őket, Zahariel Caliban hatalmas bestiáira gondolt, noha azokat a kipusztulásig
vadászták.
Zahariel alig hitte a jószerencséjét, ami itt, ezen a kivételes napon köszöntött rá, mivel a Rend
teljes létszámban felsorakozott, ahogyan azon lovagrendek is, amelyeket az Astartes Légió
zászlaja alatt gyűjtöttek össze.
Eszébe jutottak a csuklyások szavai a Körterem alatt, és megborzongott, a forrón tűző nap
ellenére. Ma reggel még nem látta Nemielt, és ennek örült, mert még mindig dühös volt
kuzinjára, amiért az magával rángatta abba a rosszindulatú zúgolódókkal teli, veszélyes kamrába.
Ekkora, egy helyen összegyűlt haderő látványa alázatot keltett benne, mert noha a Caliban
lovagjai erősek és büszkék, de az astartesek hatalmához képest csak suhancok voltak. Mint
roppant óriások, az astartesek emberi gólemekként magasodtak mindenki fölé, noha szinte
helytelennek érezte emberként hivatkozni rájuk, annyira távol álltak az egyszerű emberektől.
Zahariel fölé magasodtak, páncéljuk feketére polírozva ragyogott, hangjuk olyan zord volt és
mély, hogy teljességgel természetellenesnek tűnt, hogy emberi szájakból ered.
Még páncél nélkül is irdatlan méretűek voltak, vérttel borítva meg különösen. Zahariel most
akár azt is elhitte volna, hogy a testük nagy része mesterséges eredetű. Páncél nélkül látva őket
azonban az ilyesfajta kétségei szertefoszlottak.
Midris volt az első astartes, akit páncélja nélkül láttak; teste robusztus volt és nehézkes, húsa
olyan sok izomba csomózódott, testét annyi kemény csonttal gyömöszölték tele, hogy majdnem
elveszítette alakját és körvonalait. Egy egyszerű, krémszínű testburokba bújtatva, Midrisnek
olyan karjai és lábai voltak, mint az Északi Vadon hatalmas fái, vállának izmai mindkét oldalon a
koponyája oldaláig emelkedtek, minden látható nyaki befűződés nélkül.
Egyetlen astartes is lenyűgöző látványt nyújtott, de most majd’ ezer sorakozott fel a téren,
fekete falként véve körül a tisztást, és még több száz állt a Mechanicum által simára dózerolt
tisztás közepén álló amfiteátrum körül.
 Ma volt a napja, hogy a Császár leszáll a Calibanre, és Zahariel alig bírt magával az
izgatottságtól. Nemiel feltehetően irigy, amiért Zaharielt beválasztották az Oroszlán
díszőrségébe, de az ő barátságuk és rivalizálásuk már csak így működött.
Páncélját szikrázóan fényesre polírozta, igaz, az abban megbúvó ősi technológia nyomába sem
ért az astartesek nagyszerű vértezeteinek. De ezen a minden napok legkiválóbbikán, az ilyen
különbségek szinte alig számítottak.
A talaj lejtése és a körülötte lévő testek nyomása miatt nem látta az Oroszlánt, miközben
átmasírozott a tömegen, de Zahariel anélkül is tudta, hogy a Rend nagymestere előtte halad, hogy
rálátott volna.
Üdvözlés és rajongó arcok jelezték az Oroszlán útját pontosan úgy, mintha egy világító jelzés
mutatta volna, és noha hallgatag vezérüktől szokatlan dolog volt a Caliban egyszerű emberei
között járni, Luther mégis ezt javasolta, hogy a Császár biztosan lássa, az Oroszlán közülük való,
és mindenki szereti.
Izgatott susmogás töltötte meg a levegőt, hisz ki ne akarna látni egy olyan fenséges
teremtményt, aki az astartesekhez hasonlóknak parancsol és ilyen odaadást vált ki belőlük? Egy
entitás egy olyan vízióval, eltökéltséggel és hatalommal, amely birtokában képes nekilátni
visszahódítani a galaxist, minden bizonnyal tiszteletet ébreszt – sőt, talán félelmet is kelt az
emberekben –, a szívében rejtőző, grandiózus háború utáni vágy okán.
Ez a gondolat spontán öltött testet Zahariel fejében, és ismét eszébe juttatta az előző esti titkos
találkozót. Arckifejezése komorrá vált, ahogy visszagondolt az ott hallottakra, de megelégedéssel
töltötte el, hogy elejét vette a kolostorerőd mély kamráiban összegyűlt harcosok lázító
beszédének azzal, hogy megfenyegette őket, hogy felfedi az árulásukat az Oroszlán előtt.
Látva fénylő páncélját, a tömegek szétváltak előtte, és ő elismerően bólintott a Rend lovagja
felé mutatott tisztelet láttán. A tömegen uralkodó lázas várakozás szinte tapintható volt, és
izgatottságuk olyan könnyedén átragadt rá is, mintha áram járta volna át tagjait. Az itt
megjelentek mind a történelem tanúi lesznek, az úté, ami csak ritkán mutatja meg magát az
egyszerű emberek számára.
Végre elérték az Oroszlánt körülvevő lovagok külső gyűrűjét, és Zahariel érezte gyorsuló
szívverését, ahogy bajtársai felé lépett. Noha a legtöbbjüknél sokkal fiatalabb volt, de
tisztelettudóan szétváltak előtte, és átengedték a külső és a belső gyűrű közötti üres területre.
A Rend rangidős mesterei jelöltekként gyűltek össze az Oroszlán körül, tartásuk uralkodói és
fenséges, de így is gyermeknek tűntek a középen álló hatalmas harcoshoz képest.
Zaharielnek kétsége sem volt afelől, hogy Lion El’Jonson volt a legtehetségesebb és
legpompázatosabb emberi lény, aki valaha is élt. Minden alkalommal, amikor az Oroszlánra
nézett, ugyanazt érezte: egy elsöprő jelenlétet, ami valami misztikus ozmózis útján a fejébe
nyomakodott, és bizalmat ébresztett benne.
Még ennél is többet, valami egészen mást is érzett.
Csodálatot, csodálatot érzett.
Az Oroszlán igazán remekbe szabott külsővel bírt. Egy óriás, akinek a magassága majdnem
elérte a három métert; lehetetlen volt nem észrevenni, hogy őt más fából faragták, mint az
emberek többségét. Teste tökéletes alakú és magasságával teljesen arányos volt. Erős felépítésű,
karcsú, de mégis izmos.
Lévén, hogy a calibani emberek többsége fekete hajú, az Oroszlán első látásra
leglebilincselőbb tulajdonságának a haja szökés-vöröses árnyalata tűnt. Fizikai jellemzői
azonban a kevésbé kézzelfogható tulajdonságai fényében jelentéktelenné silányultak.
 Jonson nyers fenségességet árasztott magából, a magnetikus vonzás egy olyan kimondhatatlan
auráját, amely azonnal egyértelművé tette, hogy Sar Luther miért adta neki az „Oroszlán” nevet.
Semmilyen más név nem illett volna rá.
Ő volt az Oroszlán. Semelyik más szó nem írta volna le jobban a mibenlétét.
Ahogy Zahariel közeledett felé, az Oroszlán megfordult és röviden biccentett felé, a kettejük
közötti testvériség kimondatlan elismeréseként.
Zahariel köszöntötte társait, a lovagokat, akik az elmúlt években a mindent lebíró erő mitikus
alakjai voltak. Mostanra testvérei lettek a bátorságban és az erényben. Az eddigi, jelentéktelen
kis élete véget ért. Új élete a Rend tagjaként vérrel kezdődött, és kétségtelenül így is ér majd
véget.
– Végre összegyűltünk. Indulhatunk – mondta a Lord Cypher, a hangjából kiérződő
türelmetlenséggel.
– Nem kell sietnünk – felelte az Oroszlán, hangja mély és dallamos volt, tele zengő
tónusokkal, amelyek mintha a hallgatóság bőre alá kúszva az alant lapuló idegek végződéseit
simogatták volna. – Az én… a Császár még nem érkezett meg.
– Mindazonáltal készen kell állnunk – válaszolta a Lord Cypher. – Követnünk kell a megfelelő
hagyományokat és előírásokat, mint mindig. Ezekben a változó időkben még jobban, mint eddig
bármikor.
Zahariel mosolygott az új Lord Cypher friss hangja hallatán, és meglepett pillantást látott az
Oroszlán mellett álló, magas, hatalmas harcos arcán.
Sar Luther volt Jonson állandó társa és legközelebbi testvére azóta, hogy rátalált a szilaj
vademberre az erdőben. Noha termetes embernek számított, Luther így is eltörpült az Oroszlán
mellett, de széles vállai és nyílt arcvonásai olyan férfiról árulkodtak, aki nem viseltetett
ellenérzéssel hatalmasabb fivére iránt.
– Készen állsz? – kérdezte Luther. – Van egy olyan érzésem, hogy ez érdekes napnak
ígérkezik.
– Érdekes… – mondta Zahariel. – Reméljük, hogy azért nem lesz túl érdekes!
– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Luther.
– Sehogy – válaszolta Zahariel. – Csak társalogni próbálok.
Luther ferde szemmel pillantott rá, érezte, hogy többről lehet itt szó, de hagyta, hogy a fiú
megtartsa a titkait.
– Gyertek – szólt a Lord Cypher –, itt az idő!
Zahariel az égre nézett, és halovány ragyogást látott ébredni a felhők mögött. Izgatott moraj
futott végig a tömegen, ahogy a fejek az ég felé fordultak. Csak a roppant arénát körülvevő
astartesek tartották tekintetüket keményen a tömegen, és Zaharielnek az a benyomása támadt,
hogy keresnek valamit vagy valakit.
Még egy olyan bolygón sem lazítottak a szolgálaton és váltak figyelmetlenné, ahol az emberek
szívesen fogadták az astarteseket és a Császárt, és Zaharielt eltöltötte a csillagokon túlról jött
harcosok iránti csodálat.
Álmélkodását megszakította, hogy az Oroszlán elindult a megtisztított terület közepén álló
amfiteátrum felé, a lovagok ikersora biztosított neki helyet az éljenző tömegben. Zahariel
majdnem elvétette a lépést, de gyorsan igazított, így senki nem vette észre a pillanatnyi
tétovázását.
Arcok vették körül, Caliban vad és eksztatikus népe újra egyesült testvéreivel, kultúrájuk
gyökereivel. Túl sokáig éltek rettegésben, de most végre reménykedve tekinthettek valamiféle
jobb jövő felé. A béke és fejlődés kora köszöntött be, hisz mit ne érhetnének el a Birodalom
technológiájával és forrásaival?
Ilyen felszereléssel és ilyen emberekkel, akik irányítják őket, miféle, álmukban sem remélt
dicsőséget szerezhetnek?
Elméjét olyan mámorító gondolatok árasztották el, hogy majdnem észre sem vette, hogy a
hideg, gyilkos szándék felkavaró érzése siklik végig a gerince mentén.
Hirtelen rettegés árasztotta el, mindenféle megmagyarázható ok nélkül, amíg meg nem látta az
arcot, amely kiviláglott a tömegben tolongok reményt és csodálatot sugárzó arcai közül.
A férfi kitűnt a tekintetéből tükröződő komolyság okán, a szándék belevésődött bőre minden
ráncába és résébe. Szemét a menetelő díszőrségre függesztette, és még az ünneplő arcok
tömegében is, Zahariel ki tudta venni az alak arcát, ahogy követte őket az aréna felé.
Volt valami ismerős a vonásaiban, de nem tudta felidézni, hol látta korábban, egészen addig,
amíg árnyék nem vetült rá, és Zahariel fel nem ismerte a jellegzetes karvalyorrot és az előreugró
állat.
A kérdés, hogy ez az ember hogy volt képes ilyen könnyedén átjutni a tömegen, választ nyert,
amikor az egyszerű gyapjúkabát alatt megcsillant egy páncél, és hirtelen rájött, hol látta ezelőtt a
férfit.
Emlékezett a boltozatos helyiségre a Körterem alatt, körös-körül a lámpásokra és az undok
beszélgetés csuklyás testvériségére. Csuklyás karingeket viseltek, de az egyik csuklya belsejére
elég fény vetült, hogy megvilágítsa az arcot… Az arcot, ami alávaló szándéktól vezérelve haladt
a nagy pódium felé, ahol az Oroszlán és a Császár találkoznak majd szemtől szembe.
A gondolatok úgy hánykolódtak Zahariel fejében, mint egy áradó folyóban a kövek közt
sodródó test, amelyet magával ragadott a habok árja.
Félelem ébredt benne, ahogy ráébredt, hogy Nemielhez intézett szavai közel sem voltak olyan
meggyőzőek, mint hitte, hogy a mélységben összegyűlt harcosokat közel sem tántorította el
tervüktől a fenyegetése.
Megfordult, hogy figyelmeztesse társait, de a szavak az ajkán akadtak, ahogy ráeszmélt, hogy
ő és Nemiel is belekeverednek, bármilyen bűnt is készül elkövetni ez az alak.
Ki hinné el, hogy ártatlanok, hogy a Caliban jövőjéről folytatott nyílt párbeszéd ígéretével
csalták őket oda?
Zahariel fojtogató rémületet érzett feltolulni a torkába, ahogy teljes bizonyosság kélt benne
afelől, hogy valami szörnyűség fog történni. A bűntudat és a félelem között vergődve, bátor
lépésre szánta el magát, és kivált testvérei közül.
Meglepett szisszenések kísérték kilépését a díszőrség soraiból, és érezte a Lord Cypher dühös
pillantását a hátán, ahogy ádáz elszántsággal lépdelt a tömeget visszatartó lovagok sora felé.
Mindegyik harcos zárt sisakot és csuklyás karinget viselt, de Zahariel érezte megdöbbenésüket
és hitetlenkedésüket, látta a hirtelen megmerevedő tartásukon, hogy meglepte őket az érkezése.
Szétváltak előtte, nem tudván, hogy mi mást tehetnének, és Zahariel végignézett az arcok és
fejek tengerén, ahogy egyre beljebb nyomakodott a tömegbe.
Egy szörnyű pillanatig azt hitte, zsákmánya elmenekült előle, de elcsípte a férfi fejének
határozott mozgását, amely a rajongó tömeg áramlásával ellentétes irányba haladt.
Zahariel továbbment előre, egyik kezével ellökve maga elől az embereket, a másikkal a kardja
markolatát szorítva. Érzelmek rohanták meg, a félelem és árulás elsöprő keveréke.
Hát nem érzi ez az áruló annak a súlyát, amit éppen elkövetni készül? Nem látta át
szándékának végtelen ostobaságát?
 Ahogy közeledett, célpontja mintha észrevette volna. Egy gyors pillantás, és tekintetük
találkozott a tömeg hajbókoló, mosolygó arcai felett. Fény gyúlt az égbolton, és a fejek
örömmámorban fordultak felfelé, de Zaharielnek nem volt ideje a látványosságra, figyelmét az
előtte álló férfi kötötte le.
Noha határozottan haladt, a tartása görnyedt volt, mintha valami nagy terhet cipelne, és
lassabban, sokkal lassabban haladt, mint Zahariel.
Felismervén, hogy felfedezték, a férfi gyorsított, hogy megpróbálja lerázni Zaharielt, de ahogy
a tömeg hullámzott a magasban kelt fényesség láttán, az útja olyannyira lezárult, hogy az
előrehaladás majdnem lehetetlenné vált.
Zahariel észrevette a lehetőséget, és átnyomakodott a tömegen, nem törődve az esetlegesen
okozott sérülésekkel, amint ököllel és vállal tisztította meg maga előtt az utat.
Dühös hangok kísérték, de nem törődött velük, túlságosan is lekötötte a vadászat.
A férfi megpróbált utat törni magának a tömegen keresztül, de észrevéve a bajkeverőket a
sorai között, a tömeg összezárt előtte; dühös arcok és emelt hangok áthatolhatatlan akadályát
képezve.
Zahariel kinyúlt, és megmarkolta a fickó köpenyét, megperdítve és kibillentve az
egyensúlyából. A fény odafent tovább erősödött, minden aranyszín ragyogásban úszott, és
mintha egy hatalmas, égető reflektor vetült volna rájuk.
– Takarodj előlem! – üvöltötte a férfi, köpenye félrecsúszott, és felfedte az alatta rejtőző
mellvérten megcsillanó égi ragyogást. Ahogy Zahariel tartott tőle, a férfi a Rend tagja volt.
– Nem fogom hagyni, hogy ezt tedd! – mondta Zahariel, és majdnem feldöntötte a fickót egy
döbbenetes balhoroggal. Az hátratántorodott, de a tömeg nyomása nem engedte felbukni.
– Nem érted! – vágott vissza a férfi Zahariel szorításában vergődve. A tömeg szétnyílt
körülöttük, és Zahariel közelebb lépett hozzá, mellkasát ellenfele mellkasának nyomva, ahogy
dulakodtak. – Ennek így kell lennie!
Az alak szélesebb vállú és magasabb volt Zaharielnél, idősebb és tapasztaltabb, de
felfedeződése megfosztotta magabiztosságától. Megpróbált elfordulni Zaharieltől, s közben a
köpenye leszakadt a válláról. Zahariel látta, hogy a férfi egy alaposan megrakott vászonzsákot
cipelt a hátán.
A teher alatt roskadozó lovag nem tudott olyan hatékonyan harcolni, mint Zahariel, a koruk és
tapasztalatuk közötti különbség dacára sem. Zahariel újabb ütést mért az alak arcára, az ütés
ereje betörte a férfi orrát, és vércseppekkel hintette be a körülöttük állókat.
Még több rémült kiáltás hallatszott, és Zahariel vállal rontott ellenfelének, majd gáncsot vetett
neki.
A leütött lovag elesett, magával rántva Zaharielt. Amint földet értek, ütni, tépni kezdték
egymást. A táska elszakadt, és hat sima, matt felszínű fémkorong gurult elő csörömpölve.
Egyszerű formájuk volt, egyik átmérője sem lehetett nagyobb kétarasznyinál, s csupán pár
centi vastagoknak tűntek, egyik oldalukon gumírozott felszínnel. Noha nem tudta, minek hívják
őket, Zahariel éppen eleget tanult a Birodalom tanítóitól, hogy tudja, a rajtuk lévő piktografikus
szimbólumok robbanóanyagokat jelölnek.
Zahariel könyöke becsapódott a lovag állkapcsába, ahogy a földre estek, és csapását azonnal
egy újabb, annak jobb arcára mért ütés követte.
– Vége van! – kiáltotta. – Az csak fecsegés volt! Nem lett volna szabad cselekedned!
Ellenfele nem tudott válaszolni, arca egy alvadó vérből és törött csontokból álló romhalmazzá
változott, melyet a mennyekből sugárzó fény vont arany ragyogásba. Az elszenvedett sérülés
ellenére, könnyes szemei áhítatos csodálkozásra nyíltak.
Gyanúja ellenére Zahariel megfordult, hogy megnézze, mi válthatott ki ilyen ámulatot egy
ilyen súlyos sérültből, és leesett az álla, ahogy egy hatalmas, lebegő várost látott alászállni az
égből.
Mint egy bazalt fennsíkból kivágott, hegyomlásnyi torony, a város színes fényekben
pompázott, méretei minden képzeletet felülmúlóan óriásiak voltak. Egy monumentális,
sasszárnyas, aranyból készült hajóorr jelölte a lebegő város egyik végét, és a leghatalmasabb
citadella legmagasabb tornyaiként magasodó párkányzat terpeszkedett bütykös cseppkövekhez
hasonlóan a másikon.
Ellenfele gyengén vergődött alatta, de küzdelmük már a feledésbe veszett, ahogy a tömeg
teljes figyelmét a felettük lebegő gigászi hajó és az azt kísérő apróbb léginaszádok felé fordította,
amint amazok alászálltak tűzoszlopaikon, fénytől övezve.
Tomboló szél vágott végig a bolygó felszínén, akármilyen erőt is használt a torony, hogy
odafent maradjon, rémületesen erős, lefelé irányuló áramlást generált.
Árnyék borult Zaharielre, s ahogy felnézett, egy óriás széles körvonalait látta maga fölé
magasodni, a harcos tömege masszív volt, és fenyegető.
Astartes…
Noha külsőleg semmi változás nem látszott a harcos megjelenésén, Zaharielt hirtelen elöntötte
a rémület a puszta fizikai fenyegetés láttán.
Noha ezelőtt az astartesek jóindulatú óriások voltak, a lappangó fizikai erőszak egyértelmű
ígéretét hordozta a puszta megjelenésük is, s ez az ígéret most valóra vált. Egy páncélkesztyű
ragadta meg Zaharielt a torkánál fogva, és lerántotta ellenfeléről. Lábai a levegőben kapáltak, és
a torkán nem jutott át több levegő, ahogy a nyomás a gégéjén egyre növekedett.
Az astartes ereje mérhetetlen volt, és Zahariel tudta, hogy egy apró, könnyed mozdulattal
pálcikaként zúzhatná össze a nyakát.
Homályosuló látásán keresztül Zahariel még több harcost látott érkezni, ahogy minden
ünnepélyességtől mentesen felnyalábolták az ellenfelét.
– Mit fogtál, Midris? – kérdezte az egyik újonnan érkezett óriás.
A harcos egyenesen Zahariel szemébe nézett, és ő a harcos sisakjának vörös lencséin keresztül
is érezte a lobogó, mély gyűlöletet, miközben az eszméletlenség sötétjébe zuhant.
– Két árulót – köpte Midris.
 TIZENNYOLC
MIKOR ZAHARIEL MAGÁHOZ tért, egy sima, csillogó felszínű fémcellában találta magát, amelyet
finom, törtfehér fénnyel világított meg valami láthatatlan fényforrás. Egy falba illesztett
fémpolcon feküdt, és ahogy levegőt vett, az arca összerándult a torka fájdalmas szorításától.
Emlékezett, ahogy Midris csatafivér kinyújtott karral tartja, mint egy darab szemetet, és ahogy a
harcosból áradó harag szinte fizikai csapásként sújt le rá.
Emlékezett az arcába köpött áruló szóra is, és gyorsan felült, ahogy eszébe jutottak a tolakodó
testek és a Császár életének kioltására tett kísérlet. Vajon más összeesküvők is ott voltak az
Angyalok Eljövetelekor? Vajon sikerült az elvetemült tervük?
Hideg félelem kezdte mardosni a lelkét, és a torkához kapva küzdött levegőért. Noha nem
látta, biztos volt benne, hogy a nyakán fekete foltok éktelenkednek Midris szorítása nyomán.
A lábai lelógtak a fém polcról, és ha ez volt az ágy a cellában, akkor egyértelműen valaki nála
sokkal nagyobbra tervezték. Ahogy körülnézett, nem látta sem a fény forrását, sem a cella ajtaját.
A falak üresek és simák voltak, ragyogóak és makulátlanok.
– Halló – hörögte, a beszéd fájdalma kiáltását sípoló zihálásnál alig többre korlátozta. – Van
odakinn valaki?
Nem kapott választ, és lecsúszott a fémágyról a földre. Megfosztották páncéljától, és egyszerű
börtönköpenyt viselt. Ez vajon azt jelentette, hogy már el is ítélték?
Zahariel lassan körbejárt a cellában, és megpróbált találni valamiféle kijáratot vagy valamit,
amin keresztül kapcsolatba léphet fogvatartóival. Jobb ötlete nem lévén, az öklével kezdte a falat
ütögetni, de semmi különbséget nem hallott a kondulások hangjában, ami egy ajtó jelenlétére
utalt volna.
Végül, arcát a polccal átellenben lévő, hideg falnak nyomta, és hosszában végignézve rajta,
felfedezett két függőleges szegélyt, ami az ajtót jelezhette, bár hiányzott róla bárminemű
nyitószerkezet.
Immáron nem a Calibanen volt, ezt biztosan tudta. Ez az egyik olyan hajó, amin az Első Légió
a csillagok között tud utazni? A falakból mély zümmögés hallatszott, és tompa, dobveréshez
hasonló hang szűrődött be ide, ami talán a hatalmas naszád lassú szívverése lehetett.
Szorongatott helyzete ellenére el kellett ismernie, hogy izgatott volt, amiért először hagyta el
annak a világnak a felszínét, ahol született.
Visszatért az ágyhoz, dühösen, amiért a kinti világból senkivel sem tudott kapcsolatba lépni,
hogy kiálljon az ártatlansága mellett. Ő akadályozta meg az árulót abban, hogy elkövesse alávaló
tettét, hát nem látták?
Mivel semmi sem volt, ami leköthette volna, képzelete mindenféle sötét ösvényekre
kalandozott rövid, csúfos jövőjét illetően.
Talán a Császár halott, és az Astartes szörnyű bosszút állt a Calibanen, hatalmas fegyvereikkel
a földdel téve egyenlővé annak városait és erődjeit.
Talán a Rend lovagjait éppen ilyen cellákban tartják fogva, és kínzásokkal igyekeznek belőlük
beismerő vallomásokat kicsikarni. Amilyen nevetségesnek hangzott, hogy az Astartes Légió
hirtelen kínzómesterek hadává vált, Zahariel éppannyira nem tudta lerázni magáról a forró
billogvasak, kések és egyéb borzalmas fenyítőeszközök képét, amiket bevethetnek.
Mivel nem volt mit tennie, ismét lefeküdt az ágyra, de amint letette a fejét, érezte, hogy egy
lágy fuvallat simítja végig a testét. Zahariel időben nézett fel ahhoz, hogy lássa, amint két
astartes lép a szobába a furcsa ajtón keresztül. Mindketten egyszerű, dísztelen, fekete
csatapáncélt viseltek. Minden formaság nélkül felrántották az ágyról, és kivonszolták a cellából.
Odakint Israfael testvér várt rá egy másik, fehér páncélt viselő harcos társaságában, aki egy
ormótlan páncélkesztyűt hordott a jobb kezén. Végigrángatták a folyosón, amely ugyanolyan
sima fémből állt, mint a cellája, de hiányzott belőle a fény, ami az imént felébresztette.
– Kérlek! – kiáltotta. – Mit műveltek? Hova visztek?
– Hallgass! – mondta az őt cipelő két harcos egyike, és felismerte benne Midrist, aki lerángatta
őt a vergődő szabotőrről.
– Israfael könyvtáros testvér, kérlek, mi történik itt?
– Sokkal jobban tennéd, ha csendben maradnál, Zahariel – válaszolta Israfael, ahogy
befordultak a sarkon, és egy boltíves bejárat felé ráncigálták, ami egy sötét terembe vezetett.
Ahogy átléptek a kapun, Zahariel testét hideg levegő csapta meg. Orrfacsaró bűz terjengett a
teremben, és látta a saját, páragomolyt vető lélegzetét.
Csak a folyosóról szüremlett be egy kevéske fény, amin az imént végighozták, de az ajtó
bezárult mögöttük, így a terem sötétségbe borult. Páncélkesztyűs kezek állították talpra, és
otthagyták egyedül és vakon.
– Mi történik? – kérdezte. – Miért nem mondják el nekem, hogy mi történik?
– Csendet! – csattant egy hang egészen közel, a háta mögött, amit nem ismert fel.
Zahariel meglepetésében megugrott a hirtelen zajra, mivel olyan vaksi volt, mintha a szemeit
kitépték volna a gödrükből. Lépteket hallott maga körül körözni, de hogy hány ember volt
idebenn, az rejtély maradt a számára. Tudta, hogy Israfael, Midris és a fehérvértes harcos is
idebent van, és a másik astartes, aki idáig hozta, de vajon mások is rejtőznek-e a sötétségben?
– Zahariel – szólt Israfael valahonnan a terem mélyéről. – Ez a neved, igaz?
– Tudod, hogy igen! Kérlek, mondd el, mi történt!
– Semmi – mondta Israfael. – Semmi sem történt. A terv megbukott, az összeesküvőket pedig
kihallgatják. Nemsokára felfedjük azokat, akik ártalmunkra törtek, és elbánunk velük.
– Nekem semmi közöm nem volt hozzá! – vágta rá Zahariel, karjait félelmében maga köré
fonva. – Én állítottam meg az egyiküket!
– Ez az egyetlen oka, amiért még nem vagy egy kínpadra kötözve, hogy a húsodból tépjük ki a
titkaidat! – csattant fel Midris. – Mondj el mindent, és semmit se hagyj ki, vagy rossz vége lesz!
Kezdd azzal, honnét tudtad, hogy Ulient testvér mire készül!
– Ulient testvér? Így hívják? Nem ismertem.
– Akkor miért követted a tömegben? – kérdezte Midris.
– Láttam az arcát a csődületben és… Olyan, nem is tudom, nem odaillő volt.
– Nem odaillő? – kérdezett Israfael. – Ennyi? Egyetlen arc a több ezer közt, és te mégis
megláttad?
– Éreztem, hogy valami nincs rendben – mondta Zahariel. – Egyszerűen tudtam, hogy valami
baj van, és ő elszaladt, amikor elé álltam.
– Látod – mondta Midris –, hazudik! Fájdalommal kell értelmes vallomást kihúznunk belőle.
– Vallomást? – kiáltotta Zahariel. – Ne! Épp azt próbálom elmondani nektek, hogy mi történt!
– Hazugságok! – köpte Midris. – Az elejétől kezdve be voltál avatva a tervbe, valld be!
Pontosan tudtad, hogy mit tervez Ulient, és pánikba estél! Áruló vagy és gyáva is!
– Nem vagyok gyáva! – vágott vissza Zahariel.
– De azt nem tagadod, hogy áruló lennél?
 – Persze, hogy tagadom! – válaszolta Zahariel. – Kiforgatod a szavaimat!
– Úgy beszél, mint egy valódi áruló – mondta Midris. – Miért vesződünk vele?
– Mert akár áruló, akár nem, ismerni fogja a többi cselszövő személyét – válaszolta Israfael. –
És így vagy úgy, de el is mondja nekünk.
– Kérlek! Israfael testvér! – nyögte Zahariel. – Te tudod, hogy nem vagyok áruló, mondd el
nekik!
A hangok a sötétben tovább köröztek körülötte, mindegyik láthatatlan támadóként szegezte
neki vádjait. Ahogy egyik döfés a másik után érte, Zahariel érezte, ahogy egyre nő a dühe. Ha
meg akarják ölni valami képzelt árulásért, akkor nem adja meg nekik azt az örömet, hogy
megtörve lássák.
– Semmi rosszat nem tettem – szólalt meg. – A Rend lovagja vagyok.
– Nem vagy semmi! – bömbölte Midris. – Egy halandó vagy, aki nem átallott lepaktálni a
Birodalom ellenségeivel. A magadfajtának semmiféle végzet nem elég kegyetlen.
– Megállítottam, nem igaz? – válaszolta Zahariel. – Vagy talán túl ostoba vagy, hogy ezt
belásd?
Egy kéz lövellt elő a sötétségből, hogy megmarkolja a torkát, s bár nem látott, fájdalmában
levegő után kapkodott, ahogy a páncélkesztyű már így is megviselt légcsövének
összeroppantásával fenyegetett.
– Ha még egyszer kéretlenül szólsz, megöllek – sziszegte Midris.
– Tedd le, Midris – hallotta Israfael hangját. – Belépillantok.
Zaharielt leejtették a sötét terem fémpadlójára, és ziháló halomként rogyott össze. Hirtelen
megérezte egy hozzálépő harcos jelenlétét. Nehéz lépteket hallott, és reszketni kezdett, ahogy
lehűlt körülötte a levegő.
– Israfael testvér? – kérdezte tétován.
– Igen, Zahariel, én vagyok az – válaszolta Israfael, és Zahariel érezte, ahogy egy csupasz kéz
érinti a feje tetejét; a könyvtáros testvér ujjai vaskosak voltak, és valami furcsa, belső mozgástól
reszkettek.
Zahariel felhördült, ahogy egy energiahullám vágott végig a testén, mintha egy adrenalinlöket
áradt volna szét benne. Küzdött az érzés ellen, de kezdett kábává és engedékennyé válni. A
kihallgatása alatti ellenállása kezdett elpárologni, és igyekezett tartani magát, miközben érezte,
hogy valami ismeretlen jelenlét átlapozza az emlékeit.
Zahariel fémes ízt érzett, bár a szája szorosan zárva volt. Feje rikító fénnyel telt meg,
miközben az Israfael által használt erő végigfürkészte.
Sikoltott, amint forró, fehér ujjak kaparták a koponyája belsejét, és ugyanazért az erőért nyúlt,
ami legyőzte az Endriagói Bestiát.
– Tűnj el a fejemből! – süvöltötte, és érezte, ahogy a benne lévő erő meghátrál a
parancsszavára. Villogó képek öntötték el az agyát, és egy csillogó fényből szőtt, ezüst hálót
látott a szemei mögött formát ölteni: a páncélozott harcosok körvonalait, a testüket ugyanúgy
körülölelő fényt, mint ami egykoron beborította a bestia testét.
Zahariel elfordította a fejét, és látta, hogy a helyiség kör alakú, és majdnem tökéletes mása a
Körteremnek a Calibanen. Minden felszín szélét ragyogó fény koszorúzta, mintha láthatatlan
szelek fújtak volna rájuk csillámló port, és olyan élesen látta maga körül az astarteseket, mintha
reflektor világítaná meg őket.
– Látlak – szólalt meg.
Látta, ahogy a harcosok zavartan, kellemetlen érzéssel tekintenek egymásra az ébredő ereje
láttán. Az astartesek ragyogó, ezüst körvonalai elhalványultak, és Zahariel hatalmas erő
tovalibbenő nyomát érezte tudata perifériáján.
– Vigyázz, Zahariel! – mondta egy megnyugtató, meghatározhatatlan eredetű hang, amely
minden idegvégződésének fájdalmát csillapította. – Tanulatlan vagy az ilyen dolgokban, és nem
szabad ekkora hatalmakhoz ilyen vakmerőén nyúlni. Még fajtánk leghatalmasabbjai sem ismerik
az ilyesfajta erők minden veszélyét.
Noha tisztán hallotta a szavakat, Zahariel tudta, hogy csak számára léteztek; hogy Israfael,
Midris és a többiek nem hallották őket. Hogy miképpen kerültek a fejébe, azt nem tudta, de
gyanította, hogy az ismeretlen erő révén, ami segített neki legyőzni a fenevadat, és amit az
ismeretlen beszélő egyértelműen birtokolt.
Amint az ismeretlen hang megnyugtatta, el is tűnt, és Zahariel összerezzent, mikor meghallotta
Israfael dörrenő szavait.
– A beleegyezésed nélkül is megtalálom a fejedben, amit keresek, de ami azután marad
belőled, kevesebb lesz, mint ami voltál, ha marad egyáltalán valami. Sokkal jobban járnál, ha
magadtól elmondanál nekünk mindent, amit tudsz.
Az érintés visszahúzódott, és Zaharielből erőltetett nyögés szakadt ki, miközben a fémpadlóra
zuhant.
– Rendben – mondta. – Elmondok mindent.
®​
ZAHARIEL TALPRA VERGŐDÖTT, és büszkén állt vádlói előtt, eltökélve, hogy nem mutat félelmet a
kihallgatás alatt. Szembenézett már az Oroszlánnal, Lutherrel és a Lord Cypherrel a Rendbe
történő felvételének tortúrája alatt, és ezt a kihallgatást is ugyanolyan elszántsággal fogja
elviselni.
A mindent keretező ezüst fény halványodni kezdett, így a sötétben mondta el történetét.
Mesélt az összeesküvők alattomos gyűléséről az Aldurukh nagyterme alatti helyiségben, bár
Zahariel kihagyta a kuzinja által játszott szerepet, tudván, hogy ha csak megemlíti Nemiel nevét,
akkor örökre elveszejti az astartesek szemében. Nemiel hibája a naivitás volt, ahogy az övé is, és
remélte, hogy ezt a harcosok is belátják.
Jobb, ha ifjúnak és botornak tartják, mint árulónak.
Beszélt a négy csuklyás összeesküvőről, és hogy miként ismerte fel az árulót a tömegben,
miután megpillantotta ugyanazokat a jellegzetes vonásokat, mint amiket aznap este a csuklyája
alatt látott.
Zahariel elmesélte a zavaró, hideg szándék érzetét, ami az Oroszlán mellett menetelve, annak
a Császárt fogadó díszőrségében tört rá.
Ezúttal nem kérdezték, hogy miről ismerte fel Ulient testvért, de érezte, hogy Israfael
testvérben felhorgad az érdeklődés az új hatalma iránt, amivel megérezte Ulient jelenlétét és
szándékát.
Újra és újra kikérdezték a történetéről, és ő minden alkalommal ugyanazokat az eseményeket
írta le. Érezte Israfael testvér rejtett jelenlétét a koponyája hátuljában, elmeérintése átvizsgált
mindent, amit mondott, hazugságok és elhallgatott részletek után kutatva. Ha Israfael érezte is
bizonytalanságát, amivel alászállt a Körterem alatti szobába, nem adta semmi jelét, és
Zaharielnek hirtelen az az érzése támadt, hogy Israfael nem akar túlságosan mélyre merülni
történetének ezen részében.
Zaharielben felötlött a gondolat, hogy Israfael talán azt akarja, hogy felmentsék, így még
astartessé válhat, és ő tovább képezheti újdonsült képességei terén. Ettől a gondolattól
felbátorodott, és elbeszélése magabiztosságot kezdett sugározni.
Ismét azzal fejezte be történetét, hogy lebirkózta Ulient testvért, és érezte, ahogy a sötét
teremben terjengő ellenségesség, ami eddig rémületes erővel vette körbe, eloszlik, és növekvő
csodálatnak adja át a helyét.
Végre Israfael elmeérintése is visszahúzódott, és a koponyája tetején engedett a nyomás, amit
eddig észre sem vett.
Fény gyúlt, ezúttal egy látható forrásból. A terem falába ültetett ragyogó gömbök kezdtek
megtelni fénnyel, és Zahariel eltakarta szemét az erősödő világosság elől, így végre
megpillantotta a körülötte magasodó kihallgatóit.
– Van benned merészség, fiú – mondta Midris, korábbi haragja elillant. – Ha igaz, amit
mondasz, akkor sokkal tartozunk neked.
– Igazat mondok – válaszolta Zahariel szívélyesnek szánva szavait, de még mindig neheztelt a
harcos kezétől elszenvedett kegyetlen bánásmód miatt. – Kérdezd csak meg Israfael testvért!
Israfael felnevetett.
– Igaza van, Midris. Nem éreztem hazugságot a szavaiban.
– Biztos vagy benne?
– Tévedtem valaha?
– Nem, de mindig van egy első eset.
– Nem téved – szólalt meg egy hang Zahariel háta mögött. Megfordult, és egy magas,
hatalmas, csillogó vérttel borított alak körvonalait látta az ajtónyílásban. Ez volt az a hang, amit a
fejében hallott, mielőtt nekilátott a történetének, dallama mézédes volt és mély, mint az óceán
moraja. Zahariel megpróbált átlátni az alak mögül érkező fény sugarain, de a szeme még nem
szokott hozzá a fényhez a sötétség után, és keveset tudott a harcos mögött ragyogó arany glórián
kívül kivenni.
Körülötte az astartesek térdet és fejet hajtottak a jövevény előtt, és Zahariel bármennyire is
szerette volna látni a vonásait, tudta, hogy nem méltó ilyesmire.
– Ne térdelj le – szólt az alak, aki mintha magával hozta volna a fényt, ahogy belépett a
Körterembe. – Álljatok fel!
Az astartesek felemelkedtek, de Zaharielnek földbe gyökerezett a lába, szemét a padló egy
részletére szögezte. A fény szétömlött a földön, arany vízként csorogva a páncélos harcosról.
– Úgy tűnik, az életemmel tartozom neked, ifjú Zahariel – mondta az arany ragyogásból szőtt
alak –, és ezért köszönetet mondok. Idővel elfelejted majd ezt, de amíg még az emlékeid a tieid,
meg szeretném köszönni neked, amit tettél.
Zahariel megpróbált válaszolni, de a szája zárva maradt, nyelve döglötten hevert, lógott a
szájában. A galaxis semmilyen hatalma sem kényszeríthette volna rá, hogy felnézzen a harcos
arcába, és mint a bizonyosság, ami a Sötétben Figyelő csuklyája alatti sötétségbe pillantáskor
öntötte el, Zahariel most ugyanúgy tudta, hogy ha felnézne, elméje azon nyomban megbomlana.
Ismét megpróbált szavakat formálni, de ahányszor csak megfogalmazta őket az elméjében,
elszálltak, mint levelek a szélviharban. Zahariel nem tudott beszélni, de tudta, hogy a csodálatos
alak olyan jól ismerte a gondolatait, mintha csak a sajátjai lettek volna.
A harcos jelenléte hatalmas súlyként nehezedett a mellkasára, egy akkora erő és hatalom, ami
csak azért nem törölte ki őt a létezésből, mert egy, a Caliban szikláinál is erősebb akarat tartotta
kordában.
A magában érzett erő, és amelyikkel Israfael súrolta az imént az elméjét, csak gyertyalángok
voltak a szélben az aranyló harcos képességeihez mérve. Zahariel úgy érezte, mintha egy kitáruló
takaróba burkolták volna be, és az érzés közel sem volt kellemetlen.
– Látom benne a hatalom csíráját – mondta a harcos, és Zahariel lelke szárnyra kelt a
megállapítás hallatán, még úgy is, hogy az előző szavak félelmet keltettek benne.
– Így van, uram – válaszolta Israfael. – Remek választás könyvtárosnak.
– Valóban az – értett egyet a harcos. – Intézkedj, de gondoskodj róla, hogy az itt történtekből
semmire se emlékezzék! A légión belül nem létezhet az egyet nem értés gyanúja sem. Egyek kell
legyünk, vagy elvesztünk.
– Így lesz, nagyuram – biztosította Israfael.
®​
NOHA AZ OROSZLÁN majd fél kilométerre volt, Zahariel úgy érezte, mintha kinyúlhatna és
megérinthetné. A Rend rangidős tagjai foglalták el az emelvényt, ahol a Császár állt az előző
héten. Több ezer lovag töltötte meg a felvonulási teret fénylő páncélruhákban és büszke
„vigyázz” tartásban.
Ragyogó, ígéretes nap virradt, az ég tisztán és kéken ragyogott, a Nap aranyfénybe öltöztette a
világot. Nevek hangzottak el, vörösbe öltözött, csuklyás, genetikai tesztelő szerkezetekkel
felszerelt adeptusok olvastak fel névsorokat, és ellenőrizték a személyazonosságukat.
Mindenkit, akit erre a gyűlésre hívtak, egyénileg választottak ki, Caliban harci kasztjának
legjobbjai közül is a legjobbakat válogatták össze.
Zahariel válla olyan harcosokéval ért össze, akiknek a bátorságát kétség kívül bizonyították,
akiknek a kitartását, szívósságát és erejét irigyelték azok, akik kiestek az astartes próbái során. A
Caliban egyetlen harcosa sem volt olyan bátor vagy ígéretes, mint az itt megjelentek, és Zahariel
megalapozott büszkeséget érzett teljesítménye felett.
A Császár Caliban népéhez intézett beszéde óta történtek összefolytak, és akármennyire is
igyekezett, Zahariel nem sokat tudott felidézni abból a pillanatból: egy arany harcos illanó képe,
szavak, amik felkavarták a szívét, az érzés, hogy tartozik valahová, ami erősebb volt, mint bármi,
amit valaha is ismert.
Azóta a nap óta tudta, egyszerűen tudta, hogy valami nagy készülődik, és mikor Luther szólt,
hogy az Astartes Légió meghozta a végső döntést a soraikban végzendő magasabb szintű
kiképzést és génerősítést illetően, Aldurukhban szinte forradalmi hangulat alakult ki, ahogy a
fiúk egymást tiporva igyekeztek kitalálni, hogy kiválasztattak-e.
Zahariel szíve a torkában dobogott, amint gondosan végigolvasta a kolostorerődben körbejáró
listákat, bár agyának egy idegesítő része ragaszkodott hozzá, hogy nincs miért aggódnia.
És valóban, ott állt a neve a listán, ahogyan Nemielé, Attiasé és Eliathé is.
Megkereste kuzinját, de majd két napjába telt, mire rátalált.
Nemiel csendes volt, és Zahariel nem értette rokonának a jó hír ellenére is fennmaradó
hallgatagságát. Testvéri rivalizálásuk ismét nagy tettekig repítette őket. Ahogy telt a nap, Nemiel
felengedett mellette, de Zahariel semmilyen okot nem talált, ami miatt unokatestvérének így
idegeskednie kellett volna.
Ráfogta a kiválasztásuk felett érzett izgatottságra, és el is feledkezett a dologról, mivel sokkal
fontosabb ügyek vették át a kuzinja viselkedése miatt érzett aggodalom helyét.
Bejelentették, hogy az astartesek által kiválasztottak a nagy felvonulási téren kell hogy
megjelenjenek, hogy meghallgassák az Oroszlán beszédét, és tájékoztassák őket a további
sorsukat illetőleg a Császár harcosaiként.
Kizárólag a kiválasztottak voltak hivatottak megjelenni, és a feszült izgalom tapintható
hulláma vágott végig az erődön, mielőtt türelmetlen találgatásnak adta volna át a helyét arról,
hogy a Rend nagymestere vajon mit készül mondani.
Zahariel és Nemiel is a felvonulási térre masíroztak a többiekkel együtt, akik kiállták az
astartesek próbáit, a körülöttük állók büszkesége és harcképessége olyan testvéri hevülettel
töltötte el Zaharielt, amilyet a Rend tagjaként soha sem érzett.
Noha ezrek álltak a téren, Zahariel tudta, hogy ők képviselik a Caliban valamennyi
lovagrendjének krémjét. Több százezer lovagot állítottak próbák elé, de csak ez a pár ezer tett
eleget az astartesek hihetetlenül magas elvárásainak.
Ahogy a lovagok az Oroszlán érkezésére vártak, a feszültség szinte elviselhetetlenné nőtt. A
lovagok nagy része fiatalabb volt, mint Zahariel, ő és Nemiel a kiválasztottak felső
korcsoportjához tartoztak, és a fiú azon töprengett, vajon az astartesszé válás folyamata miért
követel meg az alanyaitól ilyen alacsony életkort.
Aztán az Oroszlán és Luther léptek a pódiumra, őket követte a Lord Cypher és egy köpenyt és
fekete páncélt viselő astartes különítmény; valamennyien a Rend ünnepi, csontfehér karingeit
viselték.
Örömteli volt látni, hogy ezek a hatalmas harcosok felvették a Rend szokásait, és Zahariel
izgalmában kuzinjához fordult, aztán a testvéri hevület spontán kitöréseként a nyakába borult.
Minden, eddig kettejük között lévő sértettség és féltékenység olyan abszurdnak tűnt ennek az új
testvériségnek a küszöbén, amihez most készültek csatlakozni.
Még az astartesek mellett állva is, az Oroszlán óriásinak tűnt, a páncélos harcosok eltörpültek
a föléjük tornyosuló alak mellett. Robusztus erősítőrendszert állítottak fel, hogy az Oroszlán
szavait a felvonulási tér legtávolabbi sarkaiba is elvigye, de az Oroszlánnak nem volt szüksége
ilyen holmira, mivel hangja minden itt megjelent harcos szívében és elméjében rezgett.
– Testvérek! – kezdte az Oroszlán, és megállásra kényszerült, mivel az ifjú lovagok kirobbanó
ünneplése elnyomta volna szavait. – A Caliban új korának a küszöbén állunk. Ahol egykor a kis
sziklánkon állva azt hittük, hogy világunk a horizonton véget ér, immáron tudjuk, hogy sokkalta
messzebb nyúlik, mintsem azt felfoghatnánk. A galaxis most megnyílik előttünk, s bár az egy
sötét és elutasító hely, de mi a Császár harcosai vagyunk, így a mi dolgunk, hogy a fényét
elvigyük a sötétségbe és visszaköveteljük azt, ami elveszett, ami születésünk óta megillet minket.
Egykor, mintha egy élettel ezelőtt lett volna, meghirdettem a nagyszabású hadjáratot, hogy
megtisztítsuk a Caliban erdeit a bestiáktól, és ez nemes cél volt. De most már látom, hogy
mindez nem is mérhető egy sokkal nagyobb ember álmához, az apáméhoz, a Császáréhoz!
Ismét tomboló üdvrivalgás fojtotta el a szavait, mert noha az egész Caliban mint az Oroszlán
apjáról beszélt a Császárról, ez volt az első alkalom, hogy a nagymester ezt személyesen is
elismerte.
Az Oroszlán felemelte a kezét, hogy elcsendesítse a feltörő lelkesedést, és folytatta: – Mi már
valami nagyobb részesei vagyunk, egy testvériségé, amely a bolygónknál sokkal többet foglal
magában, mert ez az egész galaxisban élő emberi faj testvérisége. A Császár hadjárata még
születőben van, és több száz, több ezer világ vár még felszabadításra, és hogy visszacsatolják a
Birodalomhoz.
– Ti kiválasztattatok, hogy tagjai legyetek a harcosok egyik legmagasztosabb rendjének, amit
a galaxis valaha látott. Erősebbek lesztek, gyorsabbak és halálosabbak, mint előtte bármikor.
Számolatlan háborúban harcoltok majd, és szeretett Calibanünktől távoli világokon irtjátok az
emberi faj ellenségeit. De mindezt önként tesszük, mivel becsületes és bátor emberek vagyunk,
emberek, akik tudják, mit jelent a személyes vágyakat felülmúló kötelesség. Egykor
mindannyian lovagok voltatok, harcosok és hősök, de immáron ennél sokkal többek vagytok.
Ettől a naptól kezdve elfeleditek régi életeteket. Ettől a naptól kezdve a légió harcosai lesztek.
Semmi sem számít már a korábbi életetekből. Egyedül a légió az, ami számít.
Zahariel megszorította kardja markolatát, ahogy az Oroszlán ékes szavai elöntötték a szívét, és
alig tudta türtőztetni magát a gondolattól, hogy a Császár háborúját elviszik a galaxis
legtávolabbi sarkaiba is, és hogy ő részese ennek a testvériségnek, amely nem kisebb feladatot
kapott, mint hogy visszaszerezze az emberiség örökségét.
– Mi vagyunk az Első Légió – mondta az Oroszlán –, a kitüntetettek, az Oroszlán Fiai, és nem
megyünk háborúba egy olyan név nélkül, ami félelmet ültet ellenségeink szívébe. Ahogy
legendáink hatalmas hősei visszatartották távoli múltunk szörnyeit, úgy tartjuk vissza mi is a
Birodalom ellenségeit, amikor nekivágunk a tágas űrnek, hogy a Császár nevében harcoljunk…
– … mi leszünk a Sötét Angyalok!
NEGYEDIK KÖNYV

HADJÁRAT
 TIZENKILENC
ÓRIÁSSÁ TETTÉK.
Hosszú idővel azután, hogy hozzászokott az átalakításhoz, Zahariel meglepve tapasztalta,
hogy megváltoztatott fiziológiájának bizonyos aspektusai még mindig ámulattal töltik el. Mindig
az apróságok voltak azok. Sokszor észrevett valami parányi részletet – lenézett a kezére, érezte a
testében feszülő fizikai erőt, vagy meghallotta a felerősített vér dübörgését a mellkasában –, és ez
ismét eszébe juttatta, hogy mennyire megváltozott.
Valaha ember volt. Ember volt, egy asszony szülte. Mint minden ember, ő is természetesnek
vette, hogy fizikai korlátok közé szorult. Izmai gyengék voltak, a csontjai törékenyek, az érzékei
tompák. Életét legfeljebb ötven vagy hatvan év hosszúságúra becsülte volna, de feltehetően
annyi sem adatott volna meg neki.
A Calibanen olyan sok veszély leselkedett. A legcsekélyebb vágás is elfertőződhetett és
halálosnak bizonyulhatott. Csak ember volt, és embernek lenni egyet jelentett azzal, hogy az
ezerarcú halál rabszolgája vagy.
A Birodalom mindent megváltoztatott. Aznap, amikor a Rend lovagjává avatták, az
újjászületése teljességgel szimbolikus volt csupán. A Birodalom érkezésével szó szerintivé és
valóságossá vált.
Új emberré faragták. Elméjét és testét egyaránt megváltoztatták, az emberinél valami sokkal
többé alakították. A birodalmi tudomány és a génmag csodájának segítségével újragyúrták és
újrateremtették egy háborúra termett formában.
Israfael testvér bevezette a légió könyvtárába, ahol megismerte a káoszt, a veszélyeket és a
hatalmat, amit a pszi-képességekkel bírók gyakorolhatnak. Megtanulta, hogy ő is ilyen ember,
megáldva a normális emberek határain túlmutató hatalommal, és hogy eskü kötelezi, hogy a
hatalmát a Császár rendelkezésére bocsássa.
Megtette első lépéseit azon az úton, ami hihetetlen erőhöz vezetheti, de ezen első
próbálkozásai parányiak voltak, és közel sem olyan káprázatosak, mint a találkozás az Endriagói
Bestiával.
Noha újdonsült képességei mindörökre különlegessé tették a légión belül is, mindenekelőtt
harcos volt, aki a harc tűzpróbáján keresztül teheti ismertté a nevét.
Már nem volt többé átlagos ember, de még csak egyszerűen kiemelkedő harcos sem.
A Birodalom ennél sokkal többé tette.
Háborúra teremtették. A csata istenévé, az Astartes Légió tagjává vált.
Űrgárdista lett, egy Sötét Angyal.
A Nagy Hadjáratot szolgálta.
Tudta, hogy csak egy apró fogaskerék a nagy terv gépezetében, az emberi történelem hatalmas
drámájának önjáró kelléke, de az ilyen gondolatok nem zavarták, mivel a Birodalom nemes
vállalkozás volt, egy jobb univerzum álma, és ő annak a harci gépezetnek a tagja volt, ami
tartalmat adott neki.
Derűs idők voltak ezek, a nagyszerű ideák időszaka. Ez a felfedezések kora volt, és ő a részese
lehetett ennek.
A kezdeti napok remekül alakultak.
Később majd úgy tekint vissza rájuk, mint élete legboldogabb időszakára. Volt célja. Volt
küldetése. A Császár akaratának eszköze volt, arra készülve, hogy háborút viseljen az emberiség
jobbá tételéért.
És nem volt egyedül ezekben a küzdelmekben. Nem egyedül cselekedte meg ezeket a
dolgokat. Az emberből szuperemberré történő átalakítása során Nemiel végig ott volt vele. A
Calibanről kiválasztott mesemondók, akik velük tartottak, a sorsról beszéltek, és Zahariel csak
egyetérteni tudott, mivel úgy látszott, neki és Nemielnek az a végzete, hogy vállt vállnak vetve
állják ki az élet megpróbáltatásait.
A Calibanen töltött legkorábbi napok óta életük mindig összefonódott, testvérekként még
azelőtt, hogy Sötét Angyalokká váltak volna. Az astartesszé válás csak megerősítette a kettejük
közötti kötődést. Olykor olybá tűnt, mintha egy születéskor véletlenül kettészakadt lélek két
testben született volna újjá.
Ő és Nemiel továbbra is tökéletesen kiegészítették egymást, mint egy kirakós két, összeillő
darabja; Zahariel a megrögzött idealista, és Nemiel, a fogékony pragmatista.
A Körterem alatti éjszakáról egyikük sem beszélt, egyetértve, hogy ha feltépnék a régi sebet,
azzal megnyitnák az utat a kölcsönös vádaskodás előtt, és talán gátat sem tudnának szabni neki
többé. Barátságuk kimondatlan szálkájává vált az az éjszaka, mindig ott feszült kettejük között,
bár Zahariel emlékei arról az éjről jó esetben is homályosak voltak, és minden nappal egyre
jobban kifakultak.
Ők voltak a Calibanről toborzott astartesek első generációja. És ami még fontosabb, az elsők
között voltak, akik a légió új, szárnyas kardot formázó címerét viselték a vállukon, az elsők, akik
Sötét Angyaloknak nevezték magukat.
Ezek után ez különbözteti majd meg őket a társaiktól. A légió idősebb tagjai mind a Terráról
valók voltak, akik még emlékeztek azokra az időkre, mielőtt a Császár Első Légiója a Sötét
Angyalok nevet kezdte volna viselni, de azok, akik Zahariel és Nemiel generációja után jöttek,
már nem ismertek mást.
De egy röpke pillanatig egy rövid aranykor következett.
Napjaikat beragyogta a lehetőség, hogy az Oroszlán és Luther oldalán harcolhatnak.
Munkájukat, mint újonnan csatlakozott Sötét Angyalok, jól végezték, és a Huszonkettedik
Káptalanba osztották be őket Hadariel káptalanmester keze alá. Képességeik határáig szolgálták
a légiót és a Birodalmat.
A Caliban a múlté volt, és noha szerették szülőbolygójukat, és remélték, hogy egy napon újra
látják majd, már csak messzi álom volt csupán. A jelenük, az életük a Nagy Hadjárat volt, az
számított igazán.
Az első hadmozdulatukat feszült izgatottság előzte meg, mivel most nyílt alkalmuk először
elvinni a Nagy Hadjárat fényét a galaxis egy távolabbi részébe, ez volt az első lehetőségük, hogy
bebizonyítsák hűségüket és odaadásukat a Császár iránt.
A Huszonkettedik Káptalan Sötét Angyalainak a 4. Birodalmi Hadiflottával kellett találkoznia,
amely pillanatnyilag egy, a Nagy Hadjárat krónikásainak jegyzékében Négy-Háromként
katalogizált világ felett horgonyzott.
A bolygó lakói egy fejlett emberi civilizáció tagjai voltak, technikájuk és társadalmuk
viszonylagos épségben vészelte át a Hosszú Éj alatti elszigeteltséget, és számukra a világuknak
más neve volt.
Sarosh-nak hívták.
®​
– EZ LENNE AZ? – kérdezte Nemiel. – Ezért vágtunk át tíz csillagrendszeren? Nem néz ki
valami nagy számnak.
– Mostanra tudhatnád, hogy nem számít, hogy néz ki egy világ – mondta neki Zahariel. –
Emlékszel a kiképzésre a Helicon IV-en? Mintha úgy rémlene, azokról a világokról sem
gondoltál túl sokat, mielőtt elkezdődött a lövöldözés.
– Az más volt – vont vállat Nemiel. – Akkor legalább volt rá esély, hogy látunk egy kis akciót.
Új világok voltak. Olvastad az eligazító aktákat? Azt akarják, hogy hónapokig várjunk és
malmozzunk, mire valami bürokrata eldönti, hogy együttműködőnek minősíti-e a világot, vagy
sem. Mi Sötét Angyalok vagyunk, Zahariel, nem őrkutyák. Minket ennél fontosabb feladatokra
teremtettek.
A megfigyelő-fedélzet kilátó portáljánál álltak egy támadócirkálón, a Wrath of Caliban-en. A
portálon keresztül Zahariel látta a Sarosh bolygót, méretét felnagyította az elmésen a portálablak
átlátszó anyagába épített erősítő technológia.
Míg Nemiel láthatóan rosszul leplezett megvetéssel tekintett a kék labdára hasonlító világra,
Zaharielt azonnal megérintette a szépsége. Türkizkéken elnyúló óceánokat látott, a bolygó
kontinenseinek széles földsávjai pedig éppen foltokba gyűlő felhők mögé bújtak.
Az űr sötét háttere előtt és a távoli, ragyogó csillagoktól körülvéve, szinte egy kerek, csiszolt
ékkőnek tűnt, amely fekete bársonyon feküdt a köré szórt apró kristályok között. Az alatt az idő
alatt, amit a Hadjáratban töltött, még csak néhány világot látott bolygó körüli pályáról, de a
Sarosht feltétlenül az egyik legmegkapóbbként könyvelte el.
– Olvastam az eligazítást – válaszolta. – A jelentések szerint a bolygó felszínének jelentős
részét erdők borítják. Jól hangzik. Jó lesz ismét az erdőben járni, egy olyan világra látogatni, ami
a Calibant idézi.
– Ahhoz tele kellene legyen gyilkos ragadozókkal, nem beszélve a halálos virágokról és
gombákról – morgott Nemiel. – Még messze nem jöttünk el olyan régen, hogy máris
nosztalgiázni kezdj a Calibanről. De nem figyeltél arra, amit a küldetésünkről mondtam. Arra
akartam kilyukadni, hogy nincs benne semmi dicsőség. Talán expedíciós hadiflottának nevezik a
4-est, de valójában alig jobb egy másodlagos alakulatnál. Ezeket küldik be, mikor a küzdelemnek
vége, és kell valaki, aki összetakarít. Nem hiszik, hogy már készen állunk.
– Hallottalak – mondta Zahariel –, és értem, mire akarsz kilyukadni, de én másként látom. Ne
érts félre, semmit sem szeretnék jobban, mint meghallani a parancsot, hogy ledobnak minket egy
tűzharc közepébe. Te magad mondtad. Sötét Angyalok vagyunk. Háborúra teremtettek. De első a
kötelesség, és jelenleg az a kötelességünk, hogy vigyázzunk a Sarosh bolygóra, amíg
szolgálatkésszé teszik.
– Kötelesség – szólt Nemiel szarkasztikusan az égre nézve. – Nekem úgy tűnik, már
lefolytattuk ezt a beszélgetést, ahogy számolom, nagyjából hétmilliószor. Rendben, engedek az
érveidnek. Igazad van, és én tévedek. Bármit elismerek, csak ne kezdj bele ismét egy hosszas
monológba a kötelességről! A világon bármilyen témában halálra tudnál untatni egy embert.
Hallottam, ahogy tegnap valami, feltehetően felkavaró beszédet tartottál az egységednek.
Sajnáltam őket.
– Szónoklatnak hívják – mosolygott Zahariel, felismerve egy ismerős vitahelyzetet. – Nem
emlékszel, hogy szól a Verbatim? „A harcos művészete nemcsak harci technikájában rejlik, vagy
a stratégia és a taktika megértésében, hanem valamennyi képzettség elsajátításában, amely az
emberek vezetését segítheti vészhelyzetben”.
– Emlékszem – mondta Nemiel, az arca hirtelen megmerevedett. – De neked pedig nem ártana
emlékezned, hogy többé már nem a Rendben vagyunk. Mindezt már magunk mögött hagytuk. A
régi szokások halottak. Komolyan mondom. Meghaltak aznap, hogy a Császár a Calibanre
érkezett, és megismertük az Oroszlán valódi természetét. Attól a pillanattól kezdve Sötét
Angyalokká váltunk, és a múltat eltemettük.
– Elnézést, dicső mesterek – vágott közbe egy hang, mielőtt Zahariel válaszolhatott volna. –
Remélem, megbocsátják, hogy alkalmatlankodom.
Nemiel és Zahariel háta mögött egy udvarmester állt. A férfi szürke köntöst viselt egy fekete
testkesztyű felett, a köntöst a Sötét Angyalok Légiójának libériája díszítette. Az udvarmester fél
térdre ereszkedett a fedélzeten, fejét tisztelettudóan meghajtotta.
– Hadariel káptalánmester üzenetét hozom – szólt a férfi, miután Nemiel jelezte, hogy
beszélhet. – Emlékeztetőül, hogy a parancsnokság átadása az Invincible Reason zászlóshajón
történik majd két órán belül. Hangsúlyozta, hogy az Önök jelenléte kívánatos a ceremónián,
továbbá számít rá, hogy a légió hagyományaihoz mérten viselik majd magukat.
– Köszönetünk a káptalanmesternek – válaszolta Nemiel. – Biztosítsd afelől, hogy ott leszünk
az átadáson, a ceremóniának megfelelő öltözékben. Megértjük a testvéri légió iránt kimutatandó
tisztelet fontosságát.
Az udvarmester felkelt, ismét meghajolt, és elhátrált. Ahogy a szolgáló elment, Nemiel
Zaharielhez fordult a szája szegletében bujkáló mosollyal.
– Úgy tűnik, a káptalanmester aggódik amiatt, hogy lejáratjuk – mondta csendesen, hogy az
udvarmester ne hallja.
– Én nem venném magamra – válaszolta Zahariel. – Elég nehéz neki. Remek harcos, de nem
astartes. Még ennyi év után is nehéz lehet ezzel szembenéznie, főleg most, hogy a testvéreinkkel
találkozunk.
– Igaz – mondta Nemiel savanyú képpel. – Csak remélhetjük, hogy a Fehér Hegek értékelik
majd az erőfeszítéseit.
Zahariel csendes intésként felemelte a kezét. – Vigyázz! Ne feledd, a becsületünk a tét. Ha
bármit mondasz, amivel megsérted őket, az rossz fényt vet Hadarielre, a Káptalanunkra, és a
légióra.
Nemiel megrázta a fejét. – Túl sokat aggodalmaskodsz. Nem áll szándékomban senkit
megsérteni, kiváltképp nem a Fehér Hegeket. Ők a testvéreink, és minden tiszteletem az övék.
Mindenestre ők csinálják jól, hogy elhagyják ezt a bolygót, és elmennek valódi akciót keresni.
Ha van bármi okom is a bosszúságra, az az, hogy valaki minket választott ki, hogy átvegyük a
helyüket, mint őrkutyák.
®​
HADARIEL KÁPTALANMESTER majd három héttel ezelőtt eligazította a rangidős tisztjeit a Wrath of
Caliban startegiumának széles asztala körül.
– Új parancsokat kaptunk – mondta. – Fel kell osztanunk a hadtestünket. A légió egyik része
továbbmegy a Pheonisra, míg a maradék elmegy felváltani a Fehér Hegeket egy Sarosh nevű
bolygón.
– Akkor ez egy segélyhívás? – kérdezte Damas.
Mindig hajlamosán arra, hogy előbb nyissa ki a száját, mint hogy gondolkodna, Damas mester
most is elsőként szólalt meg. – Astartes testvéreinknek nagyobb volt a szemük, mint a szájuk,
mi?
– Nem – válaszolta Hadariel, arca, akár egy maszk, semmilyen érzelmet nem árult el. –
Minden beszámoló szerint a saroshi helyzet békés. Ez inkább afféle erő átcsoportosítás. Azért
küldenek minket Saroshra, hogy a Fehér Hegeket átirányíthassák a galaxis más részeiben
végzendő feladatokhoz.
Nemiel volt az, aki kimondta a többiek fejében is körvonalazódó kérdést. – Bocsáss meg,
uram, de úgy hangzik, mintha a Fehér Hegeket a Nagy Hadjárat szempontjából fontosabbnak
ítélnék, mint a Sötét Angyalokat, mivel minket állítanak egy félreeső, csendes őrhelyre, hogy a
Nagy Khan követői szabadon kereshessenek egy igazi háborút.
Formájához hűen, Damas elhamarkodott következtetést vont le. – Az Oroszlán sosem egyezne
ebbe bele!
Hadariel nyitott tenyérrel az asztallapra vágott, a hangja úgy mennydörgött, mintha lövés
dördült volna. – Csend legyen! Kéretlenül beszélsz, Damas mester! Túlságosan is elöntött az epe.
Még egy kitörés, és felmentelek a szolgálat alól! Talán pár nap meditáció helyreállítaná a
kedélyedet!
– Elnézést kérek, Káptalanmester – mondta Damas egy rövid fejhajtás kíséretében. –
Tévedtem.
– Valóban az volt, na és te, Nemiel testvér?
A rendfőnök szemei lézerágyúként fordultak az új célpontra. – Azt gondoltam volna, hogy
neked több türelmed van. Ha kíváncsi vagyok a véleményedre bármilyen ügyben, kiváltképp a
parancsaim értelmezését illetően, meg foglak kérdezni. Ez így érthető?
– Tökéletesen, Káptalanmester – hajtott fejet Nemiel kissé neheztelve.
– Nagyszerű – bólintott Hadariel. – Ahogy Damas is mondta, mindkettőtök téved, talán még
nagyobbat, mint azt sejtitek. Parancsaink az Oroszlántól és Luthertől származnak, és ha
vezetőink szerint úgy tudjuk őket a legjobban szolgálni, ha a Saroshra utazunk, akkor mi ezzel
nem szállunk vitába.
®​
– SÚLYOS KÖTELESSÉG EZ – mondta Shang Khan, a Fehér Hegek rangidős vezetője. – Nincs
benne dicsőség, és egyetlen astartes sem vállalná örömmel ezt a feladatot. Ez egy fárasztó
teendő, amit ránk bíztak. Itt nincs csata, amit megnyerhetünk. Vagy legalábbis olyan fajta csata,
amilyenre minket teremtettek. És csata nélkül nekünk nincs célunk. Elveszettek vagyunk.
Hiányosak.
Shang Khan az Oroszlánhoz fordulva állt a 4. Császári Hadiflotta zászlóshajójának, az
Invincible Reason cirkálónak a megfigyelő-fedélzetén. Zahariel és egy Kurgis nevű Fehér Heg
állt mellettük, mint a ceremónia tanúi, míg az astartesek mindkét légióból, valamint egy, a flotta
különböző századainak rangidős tisztjeiből és méltóságaiból álló delegáció tisztes távolból
figyelték az átadást.
Zahariel Nemiellel együtt nézte, ahogy a szertartásos üdvözlési ceremónia utolsó aktusai is
lefolynak, és légiójuk elfogadta a feladatot, hogy fenntartsa a rendet és a törvényt Saroshon.
– Ilyen a kötelesség – folytatta Shang Khan. – Nehéz teher a vállunkon, de a súlyát jobban
érezzük a lelkünkben. Testvér, elfogadod hát ezt a terhet?
A Fehér Heg kitartott egy díszes rézcilindert, benne egy felcsavart tekerccsel.
– Elfogadom – válaszolta az Oroszlán. Kinyújtotta karját, és elvette a cilindert. – A saját és az
embereim életére esküszöm, hogy becsülettel végzem ezt a megbízatást a légiómért és a
Császárért. Legyetek tanúi e szavaknak!
– Tanúi vagyunk – válaszolta Zahariel és Fehér Heg párja egyhangúan.
– Így helyes – bólintott Shang Khan.
A Fehér Heg keresztezte karjait a mellkasán az aquila jelét formázva, ezzel tisztelegve
Zahariel és annak káptalanmestere előtt. – Köszöntelek, Lion El’Jonson a Sötét Angyaloktól. A
Fehér Hegek Légió nevében üdvözöllek a Saroshon.
®​
CEREMÓNIÁNAK HÍVTÁK, de aligha nőtt fel a nevéhez.
Hogy megerősítsék a 4. Császári Hadiflotta parancsnokságának a Fehér Hegektől a Sötét
Angyaloknak történő átadását, egy tekercset adtak kézről kézre, és esküt tettek. Amilyen
visszafogottak voltak, a ceremóniához felvett díszegyenruhák ünnepélyessége túltett magáén az
átadásén.
A 4. Flotta a Nagy Hadjárat egyik kisebb hadiflottája volt, összesen hét hajót számlált: az
Invincible Reason zászlóshajót, a Noble Sinew és a Bold Conveyor csapatszállító hajókat, az
Intrepid és a Dauntless fregattokat, az Arbalest rombolót és a Fehér Hegek csapásmérő
cirkálóját, a Swift Horsemant, amelyet nemsokára felvált a Sötét Angyalok hajója, a Wrath of
Caliban.
Az irányítás átadását a két légió között kellő tisztelet és hódolat övezte, de valójában a tény,
hogy egyáltalán jelen volt egy astartes kontingens, önmagában kisebb anomáliának számított.
Szigorúan véve, a 4. még mindig egy másodrangú flotta volt. Nem rendelkezett megfelelő
tűzerővel, felkészültséggel vagy forrásokkal, hogy teljes támadást indítson egy ellenséges világ
ellen, a feladata az volt, hogy felügyelje az olyan világok szövetségbe lépését, amelyek már
kifejezték szimpátiájukat a Birodalom céljai iránt.
De a Saroshon akadtak gondok.
A bolygóval először egy évvel korábban létesítettek kapcsolatot, és a felszínen, a népe
barátságosnak tűnt. Tárt karokkal fogadták a Birodalmat, és hangosan hirdették hajlandóságukat,
hogy elfogadják a Birodalmi Igazságot. Mindazonáltal az azóta eltelt tizenkét hónapban
gyakorlatilag semmiféle előrelépés nem történt a bolygó szövetségbe lépésének
előmozdításában.
Nem volt erőszak, és nem voltak egyértelmű jelei az ellenállásnak, de a birodalmi diplomaták
minden eddigi kísérlete arra vonatkozóan, hogy a bolygót szolgálatba állítsák, siralmas kudarcot
vallott. Ahányszor új kezdeményezést indítottak, a saroshi kormány megígérte, hogy minden
hatalmában álló módon igyekszik garantálni a sikert. És a beígért támogatást egyetlen egyszer
sem váltották valóra.
A kormány pedig mindannyiszor mézesmázosan bocsánatot kért. Kifogásokat találtak, a
szokásokból és a nyelvi különbségekből adódó félreértéseket emlegették, mint a fennakadás
okait. A saját bürokráciájuk merevségét okolták, és arra hivatkoztak, hogy az ötezer éve létező
stabil, rendezett társadalom egy olyan bürokratikus rendszert hagyott rájuk, ami szörnyen
fejnehéz és ugyanakkor megkapóan összetett.
Annyi bizonyos, hogy volt igazság az állításaikban. Tapasztalt birodalmi diplomaták, akik a
maguk idejében már számtalan világ szövetségre lépését irányították, kétségbeesetten rázták a
fejüket, ha csak szóba került a saroshi bürokrácia bosszantó kérdése.
A gondot az jelentette, hogy a bürokraták a Saroshon részidőben dolgoztak. A bolygó
törvényei szerint az állampolgárok eltekinthettek a kötelező adójuk kiadós részének
megfizetésétől, ha cserébe idejük egy részében bürokratákként dolgoznak.
Ennek megfelelően a legutóbbi bolygóösszeírás, melyet a Saroshon háromhavonta ismételtek,
kimutatta, hogy a felnőtt lakosság huszonöt százaléka tölt be valamilyen bürokratikus posztot, a
maradék pedig magába foglalta azokat, akik nem mentek át a bolygó igen precíz Alapvető
Bürokráciái Jártassági Vizsgáján.
Ugyanezen összeírásból az is kiderült, hogy jelenleg több mint száznyolcvanmillió bürokrata
dolgozott a Saroshon.
És ennyi résztvevővel a folyamatban a birodalmi küldöttek számára gyakorlatilag lehetetlen
volt bármit is keresztülvinni. Nem számított, ha a bolygó kormánya beleegyezett egy
intézkedésbe; mivel ahhoz, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon, előbb keresztül kellett
navigálni a helyi bürokrácia megszámlálhatatlan szintjén, beleértve a különböző kegyelmezőket,
kérelmezőket, jegyzőket, mentesítőket, ellenjegyzőket, magyarázókat, határozókat, kódolókat,
előírókat és megbízottakat.
És még ennél is rosszabbá tette a helyzetet, hogy a rendszer az elmúlt öt millennium alatt
annyira bonyolulttá vált, hogy gyakran maguknak a bürokratáknak sem volt róla fogalmuk,
hogyan működtessék. A Sarosh csatlakozásának szavatolásával megbízottak általános vélekedése
szerint az eddigi tizenkét hónapban szinte semmit nem értek el, amivel közelebb kerültek volna a
valódi előrelépéshez. A bolygó még mindig olyan távol állt az igazi szövetségtől, mint aznap,
hogy először felfedezték.
A Swift Horseman a teljes folyamat alatt a bolygó feletti magas orbitális pályán keringett,
amíg a flotta diplomatái küzdöttek, hogy értelmet találjanak a saroshi bürokrácia labirintusában.
A bolygó felfedezése után csak egy rövid pihenő lett volna ez a megálló; azért hagyták hátra
őket, hogy talán az astartesek jelenléte segít a Sarosh vezetőinek koncentrálni, és felbuzdítja
őket, hogy mihamarabb befejezzék a csatlakozási procedúrát.
Ehelyett, az elmúlt tizenkét hónapban a Fehér Hegeknek hosszan elhúzódó, kényszerű
tétlenséggel kellett megbirkózniuk, és nem örültek neki. A flotta rangidős tisztjei immáron
rettegtek a heti stratégiai eligazításoktól, amikor is Shang Khan követelte, hogy mondják meg,
mennyi időt kell még neki és az embereinek az űrben való semmittevéssel töltenie. Ráadásul a
Fehér Hegek vezetője mintha kiemelkedő ellenszenvet táplált volna a kijelölt kormányzó nagyúr,
Harlad Furst iránt, akit arra jelöltek ki, hogy a Császár nevében irányítsa a Sarosh területeit,
miután a csatlakozás végbement.
– Ha ezek az emberek készek együttműködni, akkor igazolják az együttműködésüket, hogy
elmehessünk! – hallatszott többször is Shang Khan bömbölése, mikor a kijelölt kormányzóval
vitázott. – Ha nem együttműködőek, mondja meg, és háborúba megyünk, hogy megmutassuk
nekik az ostobaságukat! Akármelyik mellett dönthet, de hozzon már végre egy átkozott döntést!
Valójában Furst kormányzó és funkcionáriusai még nem hozták meg a döntést. Egy
diplomáciai mesterfogás gyanánt folyamatosan elodázták a végső állásfoglalást, bevetve minden
elképzelhető kifogást, hogy határozatlan ideig késleltessék a dolgot, pontosan olyan
ügyeskedéssel, ami miatt az astartesek gyakran meglehetős nemtetszéssel tekintettek a hadjáratot
egyre nagyobb létszámban kísérő civil elemekre.
Tizenkét hónap telt el ebben a szellemben eredménytelenül, mialatt a Fehér Hegek egyre
türelmetlenebbek lettek, s végül jelzést küldtek Lion El’Jonsonnak, kérvén, hogy őt és Sötét
Angyalait jelöljék ki a Sarosh őrizetére két hónapig, hogy a Fehér Hegek visszatérhessenek a
kötelességeikhez.
Eközben üzenet érkezett a kijelölt kormányzóhoz, Fursthoz is, nyomatékosan emlékeztetve,
hogy a 4. Császári Hadiflottára máshol van szükség, és nem várhatja, hogy örökké a Sarosh
körüli pályán kering majd.
Az üzenet arról is értesítette Furstot, hogy türelmi időt kapott. Két hónapja volt így vagy úgy
határozni a bolygó együttműködését illetően. Ha ez idő alatt nem képes megoldani a helyzetet,
úgy megfosztják kormányzói tisztségétől, és az Lion El’Jonsonra száll, aki belátása szerint
határozhat a Sarosh végzetéről.
 ®​
KÉSŐBB, MIKOR A CEREMÓNIA véget ért, eljött a kikerülhetetlen társasági formalitások ideje. Az
astartesek és a válogatott méltóságok vegyülni és csevegni kezdtek, ahogy a flotta libériájába
öltözött felszolgálók keringtek közöttük, a borral és étellel gazdagon megrakott ezüsttálcákat
hordozva.
Zahariel mindig kényelmetlenül érezte magát az ehhez hasonló összejöveteleken, és minden
tőle telhetőt megtett, hogy beolvadjon a háttérbe. Nemsokára egy panoráma-kilátóportál széles
látképe mellett állt, és az űrben lassan forduló Sarosht bámulta, ahogy pár órával ezelőtt
Nemiellel tette a Wrath of Calibanen.
Ez talán sokat elmondott a Sötét Angyalok gondolatvilágáról, de jelenleg az nyűgözte le, hogy
az Invincible Reason megfigyelő-fedélzete mennyivel hatalmasabb a Wrath of Calibanen
lévőnél.
Részben a Rend kolostori hagyományainak hatására, a Sötét Angyalok spártai puritánságban
éltek. A Sötét Angyalok hajójának fedélzetén minden centiméter ki volt használva. A hajó
lövegeinek munkáját felügyelő tüzelőállástól a gyakorlóketrecekig, ahol a harcosok élesíthették a
képességeiket, minden valamilyen a háborúhoz kapcsolódó célt szolgált.
Ezzel ellentétben ennek a hajónak a belseje inkább egy nemesember palotáját idézte Zahariel
számára, semmint egy hadihajót. Feltételezte, hogy van oka a hajó feldíszítésének, talán a
Birodalom hatalmát és erejét hirdetendő. De az ő szemében akkor is túlzónak tűnt az összes
belső felszínt elborító ornamentika, egy háborúra teremtett hajón szinte hivalkodónak tetszett.
Természetesen a Sötét Angyalok hajói is díszesek voltak a maguk mértékletes módján, de az
Invincible Reason ajtóiról, falairól és mennyezeteiről fürtökben lógtak az aranyozott cirádák. Ha
egy termet párbeszédnek tekintünk az azt építő építész és az azt használó emberek között, akkor
ez a megfigyelő-fedélzet tucatnyi versengő, érdes hang ordibálása volt.
A fedélzet hosszan terült el, roppant, boltíves mennyezettel, amellyel a Caliban ősi, romos
katedrálisait idézte. Egy teljes falat foglalt el a kilátó látképe, amely mellett Zahariel álldogált. A
több mint hatvan méter magas portált számos íves panel alkotta, mint valami pogány imaház
festett üvegablakai.
Nem is annyira a kilátó portál volt a lényeg, hanem amit képviselt. A megfigyelő-fedélzetet
talán azzal a céllal díszítették, hogy közvetítse a Birodalom mondandóját, a legfényesebb
győzelmeket megörökítő freskókkal és a hajó eddigi kétszáz évének valamennyi kapitányáról
készült falfestménnyel, de akkor is nagyon hasonlított a bálványimádók szentélyeihez, melyeket
Caliban népe rombolt le a bolygó korai történelme során.
– Úgy néz ki, mint egy örömlány munkahelye – mordult a háta mögött egy hang, új
perspektívába helyezve a gondolatait.
Zahariel kiélesedett hallása előre figyelmeztette egy astartes fivére érkezésére. Megfordult, és
Kurgis állt előtte, a Fehér Heg hatalmas kezében szinte gyűszűnek tűnt a két, borral töltött serleg.
– Hogy mondod? Nem tudlak követni, testvér.
– Ez a hely – intett körbe Kurgis a fejével a körülöttük elterülő megfigyelő-fedélzet felé. –
Csak azt mondom, hogy ugyanazt gondolom róla, mint te, testvér. Túl sok csillogás. Túl sok
arany. Olyan, mint az örömlányok palotái Palatine városaiban, nem pedig mint a harcosok
hajója.
– Ilyen átlátszó volnék? – kérdezte Zahariel. – Honnan tudod, mit gondoltam? Te is a légió
egyik könyvtárosa vagy?
– Nem – válaszolta Kurgis. – Nem vagyok pszi. Egyeseket megáldottak a képességgel, hogy
elrejtsék a gondolataikat mások elől; ezer évig is figyelhetnéd az arcukat, és akkor sem tudnád,
mit gondolnak. Te nem ilyen vagy. Láttam, milyen savanyú képet vágtál, mikor először
körülnéztél itt. Ebből kitaláltam, min gondolkodsz.
– Telitalálat volt – ismerte el Zahariel.
– Segített, hogy felismertem az érzelmet. Ugyanaz jutott eszembe nekem is, mikor először
láttam ezt a helyet. De elég ebből, hoztam neked egy italt. Ha fivérek találkoznak, akkor jó
megosztani egy kis bort, és fogadalmat is mondhatnánk.
Kurgis átnyújtotta neki az egyik serleget, míg a másikat a magasba emelte.
– A Sötét Angyalokra – mondta Kurgis –, és Lion El’Jonson primarchára!
– A Fehér Hegekre – válaszolta Zahariel saját serlegét feltartva –, Jaghatai Khan primarchára!
Kiürítették a kupákat, és miután kiitta borát, Kurgis a serleget a falnak vágta. A szétrobbanó
fémkupa éles reccsenésére a közelben álló méltóságok összerezzentek.
– Ez hagyomány – magyarázta Kurgis. – Ahhoz, hogy a fogadalom szavai értéket
hordozzanak, össze kell törni a poharat, hogy senki más ne esküdhessen vele.
Elismerően bólintott, amikor Zahariel követte a példáját, és serlegét ugyanazon falon törte
porrá.
– Köszöntelek, testvérem. Beszélni akartam veled, mert hálával tartozunk neked.
– Hálával? – kérdezte Zahariel. – Ugyan miért?
Kurgis a terem más részein álldogáló Fehér Hegek felé intett. – Te szabadítottál fel minket, te
és a fivéreid. Csak azt sajnálom, hogy ilyen nemes harcosoknak kell felvenni az eddigi helyünket
magányos őrszemként efelett a nyomorult szarrakás világ felett.
– Örömmel fogadtuk el a megbízatást – mondta Zahariel. – Ez is kötelességünk.
– Igen, valóban az – válaszolta Kurgis, kérdőn felvonva egyik szemöldökét, mely
kihangsúlyozta az arccsontján keresztbe-kasul futó, vékony dicshegek hálózatát. – De te most
diplomatikus vagy, fivérem. Tudom jól. Biztos vagyok benne, hogy ellentétes vélemények is
elhangzottak, mikor megkaptátok a parancsot. A Sötét Angyalok Légiója túl bátor és eltökélt
ahhoz, hogy csendben fogadjon egy ilyen határozatot. Ahogy Shang Khan mondta, nehéz
szolgálat ez, és nagy teher az astarteseknek. Mi harcosok vagyunk, mindannyian, a Császár
közülünk a legkülönb. A galaxist kéne járnunk, és háborút hozni ellenségeinkre. Ehelyett itt
találjuk magunkat őrkutyákként.
Hirtelen elhallgatott és Zaharielre meredt.
– Mi az? – kérdezte a Fehér Heg. – Mosolyogsz. Valami mulatságosat mondtam?
Zahariel megrázta a fejét. – Nem, semmi vicceset, csak szavaid eszembe juttattak valamit,
amit egy barát mondott korábban. Ő is azt mondta, hogy őrkutyákként bánnak velünk.
– Igazán? Intelligens ember ez a te barátod.
Kurgis visszafordult a mögöttük elterülő terem felé. – Ha jól tudom, rengeteg harcost hoztatok
magatokkal, igaz? Csak azért kérdezem, mert meglepett, hogy az egységeiteket a rendfőnök
vezette.
– Minket az Oroszlán és Luther vezetnek – mondta Zahariel.
– Tudom, de a csapattisztetek Sar Hadariel, nem igaz?
Követve társa pillantását, Zahariel elnézett arra, amerre Hadariel rendfőnök állt Shang
Khannal és néhány flottatiszttel beszélgetve.
Shang és testőrségének tagjai sokkal magasabbak voltak a Sötét Angyalok káptalanmesterénél,
majdnem annyival magasodva fölé, amennyivel az erővértjét viselő Hadariel magasodott a
körülötte álló egyszerű emberek fölé.
 Zaharielnek feltűnt, hogy Hadariel a kezeivel hevesen gesztikulál beszéd közben, széles
mozdulatokat téve, mintha ezzel demonstrálná, hogy nem ijed meg a Fehér Hegek fizikai
fölényétől. Ezt a jelenetet Zahariel már számtalanszor látta, és nem volt benne biztos, hogy
Hadariel egyáltalán tudatában van-e annak, hogy ez a szokása.
Zaharielt ismét, nem először öntötte el a káptalanmester iránti együttérzés. Abban az időben,
mielőtt a Császár a Calibanre jött, Hadariel volt az egyik legrátermettebb harcos lovag a
Rendben. Zahariel emlékezett, hogy alatta szolgált a Lupus Lovagjainak erődjére mért utolsó
csapás során.
Nagy győzelem volt, egy fontos győzelem a Caliban történetében, de a Birodalom érkezése
vegyes áldás volt Hadariel számára. Az astartesek kiválasztották, hogy csatlakozzon a Sötét
Angyalok Légiójához, de az első regruták nagy részéhez hasonlóan ő is túl öreg volt már, hogy
részesüljön a génmag beültetésben.
Helyette Hadarielt és a hozzá hasonlókat, beleértve Luthert is, hosszadalmas sebészeti és
kémiai kezeléseknek vetették alá, ezzel növelve erejüket, állóképességüket és reflexeiket a
szuperemberek szintjére. Magasabbak voltak, erősebbek és gyorsabbak egy átlagos embernél, de
ezzel együtt nem voltak astartesek. És soha nem is lehettek.
– Nehéz lehet az olyan embernek, mint Hadariel – mondta Kurgis.
– Igen – értett egyet Zahariel. – A parancsnokom példaértékű harcos. Annak ellenére, hogy
nincs birtokában az Astartes ajándékának, magasra emelkedett a légióban.
– Az Oroszlán még a régi időkből kedveli?
Zahariel megrázta a fejét. – Az Oroszlánnak nincsenek kegyeltjei. Hadariel kizárólag az
érdemei révén lett káptalanmester. Ha van bármi szomorú a történetében, az az, hogy Hadariel
mintha sosem szokta volna meg ezt a tisztséget.
– Ezt hogy érted?
Zahariel nem tudta, mennyit áruljon el, mivel Kurgis egy másik légió tagja volt, és a Sötét
Angyalok sokra tartották a diszkréciót, de érezte, hogy a Fehér Heg harcos olyasvalaki, akiben
megbízhat. – A kinevezése óta eltelt években a parancsnokság nehéz teherként nyomja Hadariel
vállát. Folyamatosan összetűzésbe keveredik a tisztjeivel és a többi rendfőnökkel, és hajlamos
minden képzelt apróságot személyeskedésnek venni, mintha meg lenne győződve róla, hogy a
körülötte lévők folyamatosan lekicsinylik és inzultálják.
– Gondolom, az egész arra vezethető vissza, hogy Hadariel nem kapott génmagot.
– Talán – ismerte el Zahariel. – Vagy talán az előmenetelét épp annyira hajtotta a bizonyítási
vágy, mint a Birodalom iránti odaadás.
Zahariel nem tette hozzá, hogy az a pletyka járja, hogy az Oroszlán elővette Hadarielt az
ingerlékenysége miatt. Sikerei ellenére is úgy tűnt, Hadariel nem menekülhetett a belső
meggyőződése elől, mely szerint lenézték, mert nem volt igazi astartes.
– Hadariel káptalanmesternek mindig is szokása volt előremenni, ha valami új műveleti
helyszínre küldték a káptalanunkat – mondta Zahariel. – Szereti maga szemügyre venni a
dolgokat.
– Bölcs szokás – bólintott Kurgis.
Kurgis visszapillantott a portálon keresztül a Saroshra, hosszú másodpercekig ráfüggesztve
tekintetét, mintha komolyan megfontolná a mondandóját.
– Ne bízz bennük! – mondta a Fehér Heg.
– Kiben?
– A Sarosh népében – felelte Kurgis. Teljesen a kilátóportál felé fordult, és a bolygóra
mutatott. – Még nem találkoztál velük, fivérem, így úgy gondoltam, jó lesz téged
figyelmeztetnem. Ne bízz bennük, és ne fordíts nekik hátat!
– Azt hittem, békések. Az eligazítás szerint kezdettől fogva szívesen fogadtak minket.
– Így is van – ismerte el Kurgis –, de akkor sem bíznék bennük a helyedben, ha van egy kis
józan eszed, fivérem, akkor semmiképp. És ne vedd készpénznek az eligazítást sem. Furst
kijelölt kormányzónak és a cimboráinak túl sok befolyása van arra, amit azokban írnak.
Egy pillanatra megfordult, és a fedélzet szélénél egy marék talpnyalónak szónokló, ezüsthajú,
éremfüzérekkel díszített méltóság felé grimaszolt.
– Ő a kijelölt kormányzó? – kérdezte Zahariel.
– A maga idejében remek ezredes volt – vont vállat Kurgis –, vagy legalábbis ezt mondják. Az
embert törzsfőnökké teszik, és egyhamar a pozíciója lesz az egyetlen fontos dolog a számára.
Süketté válik minden hangra, ami nem hízelegni vagy kényeztetni akarja. És nemsokára már csak
azokra hallgat, akik azt mondják, amit hallani akar.
– És ez történik most a Saroshon?
– Kétségtelenül – mondta Kurgis a feszültségtől összeszorított ajakkal. – Ha Furstnak lenne
bármi belátása is, akkor azt kérdezné magától, vajon miért húzódoznak a saroshiak. Ha tényleg a
Birodalom részévé akarnak válni, ahogyan állítják, az ember azt hinné, a csillagokat is lehozzák
az égről, csak hogy teljesítsék az elvárásainkat. Ehelyett állandóak a késések és a széthúzás. Ne
érts félre, kikezdhetetlenül udvariasak ezek a saroshiak. Ahányszor csak új probléma merül fel a
csatlakozási folyamattal kapcsolatban, karjaikkal az ég felé hadonásznak és jajveszékelnek, mint
a siratóasszonyok. Ahogy hallgatod őket, azt hinnéd, az egész balesetek és balszerencse véletlen
sorozata volt. Ezért mondom, hogy ne bízz bennük! Vagy szándékosan odázzák el a csatlakozást,
vagy ők a galaxis legbalszerencsésebb népe. És nem tudom, te hogy vagy ezzel, fivérem, de én
nem hiszek a szerencsében, sem jóban, sem rosszban.
– Hasonlóképp – mondta Zahariel. Végighordozta tekintetét a fedélzeten szétszóródott
alakokon, ismeretlen egyenruhák után kutatva. – Nem látok saroshiakat ebben a gyülekezetben.
– Majd látsz holnap – válaszolta Kurgis. – Ünnepséget terveznek. A saroshiak köszönteni
akarnak titeket érkezésetek alkalmával, pont úgy, ahogyan minket is köszöntöttek egy évvel
ezelőtt. Lesz lakoma és mulatság itt, az Invincible Reasonön és lenn a Saroshon is. Biztos vagyok
benne, hogy… megadják a módját. És semmi kétség, hogy a Sarosh vezetői akármilyen nagy
ígéret betartását megfogadják. Azt mondják majd, hogy a csatlakozás karnyújtásnyi távolságra
van már. Azt mondják, éjjel-nappal azon dolgoznak, hogy elérjék a Birodalom által számukra
kitűzött célokat. Mézesmázos szavakkal ecsetelik majd a Birodalom ügye iránt újonnan megtalált
odaadásukat, és hogy milyen boldogok, hogy eljöttetek megmenteni őket a tudatlanságtól. Ne
hidd el, fivérem! Mindig is úgy tartottam, hogy egy ember valódi értéke a tetteiben, és nem a
szavaiban mutatkozik meg. Ezek alapján a saroshiak semmilyen értéket nem képviselnek.
– Akkor tehát a szándékaikra gyanakszol? – kérdezte Zahariel. – Úgy véled, hogy a saroshiak
okkal hátráltatják a csatlakozást?
– Nem tudom. Van a szülővilágomon egy mondás. „Ha az ember farkasnyomokat követ, akkor
valószínű, hogy farkasra lel.” De nem tudok neked bizonyítékkal szolgálni a gyanúmat illetően,
fivérem. Egyszerűen csak figyelmeztetni akartalak a bajtársiasság jegyében. Légy óvatos ezekkel
az emberekkel! Ne bízz bennük! A Fehér Hegek nemsokára eltűnnek erről a helyről. Shang Khan
már elrendelte az előkészületeket, hogy elindulhassunk és máshol folytathassuk a szolgálatot. A
Swift Horseman négy órán belül elhagyja ezt a rendszert.
Kurgis elmosolyodott, bár nem volt a mondanivalójában semmi mulatságos.
– Ezek után magatokra maradtok.
 HÚSZ
– MILYENEK EZEK A TI angyalaitok? – kérdezte Dusan a nőt, az arca rejtve maradt a merev
tekintetű aranymaszk mögött. – A mesemondóikat hallva, a Sötét Angyalok veszedelmes,
háborús óriások. A csillagok között sétálnak, és pusztulást osztanak az égből. Azért jöttek, hogy
elpusztítsanak minket? Félnünk kell tőlük?
– Neked nincs mitől félned – felelte Rhianna Sorel, magában átkozva a calibanita elbeszélések
történetszövőit és túlzásaikat. Majdnem összeráncolta a szemöldökét, de emlékeztette magát,
hogy attól, hogy ő nem látja Dusan arcát, az még látja az övét.
– Igen, a Sötét Angyalok háborút hoznak a Császár ellenségeire, de a Sarosh népe nem
tartozik ezek közé. Ti is a Birodalom részei vagytok. Ti is testvéreink vagytok.
– Ez megnyugtató – mondta Dusan. Megfordult és karjával a város felé intett. – Olyan sok
vesződségbe telt felkészülni az érkezésükre, hogy köszöntsük őket. Tragédia lenne, ha azért
érkeztek volna, hogy lerombolják mindezt. A város gyönyörű, nem igaz? Érdemes, hogy
megörökítsd a képcsinálóddal?
– Több mint érdemes rá – válaszolta a nő, feltartván a képfelvevőt, amit a vállára akasztott
szíjon hordott. – Engedelmeddel, szeretnék készíteni pár felvételt, mielőtt megváltozik a fény.
Ezek lesznek a referenciáim a későbbi kompozíciók készítésénél.
– Ahogy kívánod.
Egy Shaloul városára, a Sarosh bolygó fővárosára néző erkélyen álltak. Már majdnem tizenkét
hónapja annak, hogy Rhianna a Saroshra érkezett, de ezalatt ritkán engedélyezték, hogy a bolygó
felszínére utazzon. A helyiek barátságos természete és civilizációjuk látszólagos jóindulata
ellenére ez a világ még nem volt a szövetségük, a Birodalom része. Nyilvánvaló volt, hogy a
birodalmi parancsnokok vonakodtak a civileket a szükségesnél többször a bolygóra engedni, bár
Rhianna gyanította, hogy az Astartesnek is benne volt a keze a civil hozzáférési kérvények
elutasításában. Nem tudta, hogy ugyanez volt-e a helyzet a Nagy Hadjárat minden flottájánál, de
a 4.-en utazó astartesek nehezményeztek szinte minden olyan törekvést, ami az őslakos
társadalmak Birodalom előtti állapotát akarta dokumentálni.
Rhianna zeneszerző volt. Azt hallotta, hogy a Sarosh népdalainak kísérteties melódiái számos
hagyományos, kizárólag ezen a világon létező hangszer hangjaiból állnak össze, de minden
információja a Birodalmi Hadsereg katonáinak beszámolóiból származott, akik többször
látogattak a bolygóra, mint ő.
Ez idáig semmit nem hallott a Sarosh zenéjéből a saját fülével. Volt egy halovány ötlete arról,
hogyan kombinálhatná Sarosh népi dallamait a Birodalomban jelenleg nagyon divatos,
bombasztikus zenei formákkal. De amíg nem hallotta a melódiákat, nem tudhatta, hogy az ötlet
ér-e bármit is.
Egyelőre megelégedett a városról készült pictek készítésével inspiráció gyanánt.
Dusannak igaza volt. Tényleg gyönyörű a város.
A nap lenyugodni készült, és a közelgő éjszaka leszálltára válaszul a város a legcsábítóbb
formáját öltötte, ahogy mindenhol kigyúltak a fénygömbök. Más városokkal ellentétben
Shaloulban nem volt semmilyen közvilágítás. Ehelyett, a városatyák rendelete alapján, minden
lakost elláttak három lebegő fénygömbbel, hogy azzal világítsanak maguknak, ha elhagyják a
házaikat.
 Férfit, nőt, gyereket, Shaloul minden polgárát három ragyogva lebegő gömb követte, ha
odakint jártak. Rhianna magaslati pozíciójából nézve, ahogy több ezer ember járta a város
éttermeit és italméréseit, vagy egyszerűen csak kiment egy esti sétára, lenyűgöző jelenség tárult a
szeme elé.
Az egész város életre kelt a távoli, inogva libbenő fénypontoktól, mintha földön ragadt
csillagok lassan gomolygó óceánja hullámzana odalenn. Kivételes látványt nyújtott, de ez csak
egy volt a város csodái közül.
Ellentétben sok más településsel, amelyeket akár a Terrán, akár a galaxis más részein látott,
Shaloul nem volt zsúfolt. A várost nyílt látóhatár vette körül.
És koszt sem lehetett látni. Az első pillanattól, hogy meglátta, egyértelművé vált a számára,
hogy Shaloult az élet megkönnyítésére tervezték. Széles sugárutakkal és tágas közterekkel,
parkokkal és zöldövezetekkel, inspiráló emlékművekkel és hatalmas palotákkal büszkélkedhetett.
Rhianna a bolyvárosokhoz szokott, a bolyélet nyomásához és mocskához, hogy minden
épületet a szomszédosok mellé, kényelmetlen közelségben emeltek. Shaloul nem is lehetett volna
különbözőbb.
Kedvesebb, elégedettebb városnak tűnt, mit bármelyik általa eddig ismert hely.
A saroshiak azt mondták, társadalmuk több mint ezer esztendeje nem látott háborút, és
városuk elrendezése határozottan alátámasztotta ezen állításukat. A város határait nem jelölték
falak, és nem látott semmilyen egyértelmű védelmi rendszert vagy erődöt.
A kevés alkalmakkor, amikor rövid időre engedélyt kapott a város meglátogatására, Rhianna
nem tapasztalt semmit abból a határozatlan balsejtelemből és a homályos fenyegetettség-
érzésből, ami más ismeretlen város utcáinak első bebarangolásakor szokta elönteni.
Sarosh utcái biztonságosnak és nyugodtnak tűntek.
Talán a saroshi társadalom harmonikus, rendezett mivolta miatt nézett az Astartes ferde
szemmel minden dokumentálási szándékra. Shaloul városa minden lehetséges szemszögből a
tökéletes lakóhelynek látszott. És ami azt illeti, a Sarosh többi része is. Az astartesek talán attól
féltek, hogy az emberek óhatatlanul összehasonlítják majd a múltat és a jelent, miután teljesül a
Birodalom kívánsága, és a bolygó szövetségre lép velük.
Rájött, mennyire furcsák ezek a gondolatok. Épp annyira szolgálta a Birodalmat, mint az
Astartest, ennek dacára azon kapta magát, hogy szinte megkérdőjelezi küldetése célját. Ezek az
emberek tökéletesen boldognak tűntek, elégedettnek az életükkel. Milyen jogon akarják hát
megváltoztatni őket?
A város az oka, mondogatta magának. Megbabonáz. Nem csak a lebegő fények és az építészet.
Minden. Az erkélynek, amin álltak, mindkét falát egy futónövény borította vastag, zöldesfekete
levelekkel és színpompás, lila virágokkal. Mámorító illatot árasztott, részegítő aromát, amely
összekeveredett az éjszakai levegővel, és nyugtató hatással bírt. Könnyű volt erre a világra úgy
gondolni, mint az Édenkertre.
– Elégedett vagy? – kérdezte Dusan.
– Elégedett?
A kezében tartott képfelvevőre mutatott.
– Abbahagytad a géped működtetését. Megvan minden, amit akartál?
– Meg – felelte –, de ez a gép nem csak képeket rögzít. Hangot is tud. Reméltem, hogy
hallhatok néhány darabot a zenétekből.
– Az én zenémből?
Lehetetlen volt kivenni Dusan arcát a maszk alatt, de a hangjában csengő kérdés egyértelmű
volt, ahogyan a birodalmi gót nyelvtanában való járatlansága is. – Ez talán metafora? Én nem
vagyok zenész.
– A kultúrád zenéjére céloztam – magyarázta Rhianna. – Azt hallottam, hogy elragadó.
Reméltem, hogy hallhatok belőle valamit.
– Lesznek zenészek a mulatságon ma este – válaszolta Dusan. – A Sötét Angyalok
érkezésének alkalmából vezetőink bolygószerte szünnapot hirdettek. Biztos vagyok benne, hogy
hallasz majd rögzítésre alkalmas zenét, ha bekapcsolódunk az ünnepségbe. Ez a hír
megelégedésedre szolgál?
– Igen, megelégedésemre szolgál – felelte Rhianna.
Észrevette, hogy a saroshiakkal folytatott beszélgetéseknek általában volt egy dagályosan
fennkölt felhangja, ahogy az újonnan tanult nyelv nüanszaival birkóztak. Néhány, a hadjárat által
meglátogatott világon a helyiekben ellenségességet váltott ki, amikor kiderült: a Birodalom
elvárja, hogy megtanulják a birodalmi gótot, és minden hivatalos ügyben azt használják.
De a Saroshon meleg szívvel fogadták a Birodalom nyelvét. Rhianna már látott Shaloulban
néhány utcatáblát is gót nyelven írva, és mondták is neki, hogy a saroshi irodalom néhány
remekművét éppen most fordítják birodalmi gótra.
Ez is egy jele volt a saroshi emberek jóindulatának, amit a Birodalom felé tanúsítottak attól a
perctől kezdve, hogy az első birodalmi csatahajók pályára álltak a bolygó körül. És ez ismét csak
oda vezette, hogy milyen nevetséges is volt jelen helyzetük. Dacára a Birodalom saroshiak
közötti szívélyes fogadtatásának, a bolygójukat még mindig nem fogadták be a szövetségbe.
Hallotta a flotta hajóin a sok pletykát a Sarosh bürokráciájáról, de neki úgy tűnt, a birodalmi
bürokrácia éppoly bosszantó. A saroshiak újra és újra bizonyságát adták, hogy kedves és békés
nép, akik lelkesen foglalnák el helyüket az emberiség nagyobb testvériségében.
Miféle okot találhat bárki is arra, hogy ne bízzon bennük?
®​
NE BÍZZ BENNÜK, MONDTA neki Kurgis. Miután kevesebb mint egy napig keringtek a Sarosh
körüli pályán, Zahariel úgy látta, minden jel arra mutat, hogy a Fehér Heg jó tanácsot adott neki
a bolygó népével kapcsolatban.
Nem volt semmi bizonyítéka. Inkább afféle megérzés volt, ébredő, pszichikus hatalmából
született előérzet.
Ha Zaharielt felszólítják, hogy mondjon véleményt a saroshiakról, akkor édeskevés
precedenssel tudott volna csak szolgálni, hogy bizalmatlanságát igazolja. Általában hajlamos volt
bizalmat szavazni. Becsületes férfi volt, és olykor beleesett abba a csapdába, hogy mindenki
másról is azt hitte, ugyanolyan becsületes, mint ő.
Nemiel volt kettejük közül a gyanakvó, állandóan megkérdőjelezve a körülöttük lévők
szándékait. Zahariel olyannak fogadta el az embereket, amilyennek mutatták magukat. Egy
katona veleszületett ellenszenvével viseltetett a képmutatás és a mellébeszélés iránt.
Ugyanakkor, minden alapot nélkülözően, a saroshiakban attól a perctől kezdve nem bízott, hogy
találkozott velük.
Talán az álarcok miatt.
A kulturális elvárás minden saroshi felnőtt és gyermek számára az volt, hogy álarcot viseljen.
Legbensőségesebb és magányos perceik kivételével a saroshiak folyamatosan maszkokban
jártak, nemcsak nyilvánosan, de az otthonaikban is. Zahariel hallotta már a hírét sok meglepő
öltözéknek az újra felfedezett világokon, de a saroshi maszkviselés szokása könnyedén lekörözte
az összes eddig ismertet.
 A maszkok merevek voltak, és aranyból készültek. A viselő arcát teljesen elfedték, de a
füleket és a fej többi részét szabadon hagyták, és minden álarc ugyanazokat a jóképű, divatos
vonásokat formázta, férfiaknál és nőknél egyaránt. Zaharielt azokra a néhány kultúrában
meglévő, kerámia halotti maszkokra emlékeztették, amelyeket a nemrég elhunytak
arcnyomatairól készítenek.
Mindig úgy vélte, hogy ezek a halotti maszkok ürességet árasztanak magukból. Megőrizték az
arc domborulatait és vonásait, de a halál után képtelenek voltak alanyuk valós természetét is
megragadni. Hiányzott belőlük valami létfontosságú, a kifejezés és a részletek olyan hiánya,
amik a halotti maszkot szinte karikatúrává alacsonyították.
Ugyanez volt a helyzet a saroshiak maszkjaival. Zahariel biztosra vette, hogy egy költő találna
valami frappáns metaforát annak érzékeltetésére, hogy a saroshiak álarc mögül néztek szembe az
élettel, de ő csak egy olyan civilizációt látott, ami hozzászokott, hogy mindent elrejtsen.
Zahariel nem volt költő, de annyit értett, hogy az arc az emberi kommunikáció alapvető
eszköze; viselője gondolatait és kedélyváltozásait percenként ezernyi apró jellel fedte fel. De a
saroshiakkal való kommunikáció során a Birodalmat megfosztották az információ ilyetén
forrásától, így be kellett érniük az üres, folyamatosan mosolygó külcsínnel.
Nem csoda, hogy annyi gond volt ennek a világnak a szövetségbe való beléptetésével.
Aztán ott volt a saroshi bűnügyi igazságszolgáltatás kérdése, helyesebben, annak hiánya.
Erre is Kurgis hívta fel a figyelmét.
– Nincsenek börtöneik – mondta neki a Fehér Heg a parancsnokság átadása utáni
találkozójukon. – Az egyik felderítőnek tűnt fel, ahogy a Shaloulról készült légipicteket
ellenőrizte. Végignézte a Sarosh összes többi településéről készített térképet is, és ugyanaz a
helyzet; se börtönök, sem egyéb létesítmények, ahol a foglyokat elhelyezhetnék.
– Nem minden kultúrában börtönzik be a bűnözőket – mondta Zahariel.
– Igaz – bólintott Kurgis. – Mi sem tettük a Chogorison. A régi időkben, mielőtt a Birodalom
eljött, a síkságok törvényeit követtük. Kemény szabályok voltak, hasonlóak a vidékhez. Egy
férfi, aki bűnt követett el, halálra kövezéssel volt büntethető. Vagy átvághattuk a térdinát, vagy
otthagyhattuk meghalni a vadonban víz, élelem és fegyver nélkül. Ha megölt egy másik embert,
akkor szolgasorba vethették arra kényszerítve, hogy a halott ember családját szolgálja, amíg le
nem dolgozta a haláladót. De a saroshiak felvilágosult kultúrának tartják magukat. Az én
tapasztalatom alapján a felvilágosult emberek nem szeretik az igazságszolgáltatásukat ilyen
egyszerűen elintézni. Szeretik bonyolítani a dolgokat.
– Nem kértek a Saroshtól magyarázatot?
– A saroshiak szerint a bűnözés ritka az ő világukon. Ha bűntényt követnek el, azzal büntetik
az elkövetőt, hogy több órát kell dolgoznia a bürokratikus rendszerükben.
– Még a gyilkosokat is? – ráncolta a szemöldökét Zahariel. – Ez elég valószerűtlenül hangzik.
– Van valami más is. A csatlakozási folyamat részeként a flotta calculus logija bekérte az
elmúlt évtized népszámlálási adatait a Saroshról. Én nem értek a statisztikához, fivér, de valami
megmaradt bennem, amit akkor hallottam, mikor a logi jelentést tett a flotta strategiumának. A
bolygó születési számai és a hivatalosan bejelentett halálozások alapján úgy becsülik, hogy a
Sarosh lakosságának sokkal nagyobbnak kellene lennie, mint amekkora számot a saroshiak
nekünk elküldtek. Mikor erről kérdezték őket, a saroshi kormány azt mondta, hogy a
népszámlálási adatok feltehetően hibásak.
– Mekkora számokról van szó? – kérdezte tőle Zahariel.
– Nyolc százalék – mondta neki Kurgis. – Így kimondva nem hangzik soknak, tudom, de ha
helyesek a számítások, ez azt jelenti, hogy több mint hetvenmillió ember tűnt el a Saroshon az
utóbbi tíz évben.
®​
VARÁZSLATOS ESTE VOLT. Ahogy Rhianna Shaloul városának utcáin és sikátoraiban sétált, a
körülötte látható kivételes dolgokon álmélkodott. Az ünnepség, amiről Dusan beszélt korábban,
teljes gőzzel dübörgött. Az utcán álarcos mulatozók tolongtak, az utakat színes, ragyogó
díszekbe vonták, légies táncosok csapatai libbentek tova idegen jelmezekben, rebbenő
papírsárkányokat és hosszú papírszalagokat húzva maguk után.
Látott zsonglőröket és festett arcú bohócokat, gumiembereket és bűvészeket, némajátékosokat
és pantomimeseket, akrobatákat és légtornászokat. Látott óriásokat gólyalábon, kardnyelőket és
tűzköpőket, és ami a legfontosabb, hallotta a zenét.
Furcsa hangok találtak utat hozzá a karnevál csődületén át. A Sarosh dalai gyönyörűnek
tűntek, de ugyanakkor zavarónak is. Folyamatosan változott a hangulatuk, a harmónia és a
disszonancia bonyolult mintázatait váltogatva, a szomorúság és az öröm ellentétes érzelmeit
idézve meg figyelmeztetés nélkül.
Olyan hangokat és tempóváltásokat tapasztalt, amelyekről azt sem tudta, hogy léteznek,
mintha a zene valamilyen különleges képessége révén megnövelte volna a hallhatósági
tartományát. És az egész mögött ott húzódtak a legdöbbenetesebb ritmusvariációk, amelyeket
valaha életében hallott.
A Sarosh hangjait hallgatva Rhianna életében először értette meg, milyen tökéletes és
nagyszerű is lehet a zene. Egész életében zeneszerzőnek tanult, de egyetlen eddigi szerzeménye
sem volt az utcákon visszhangzó varázslatos hangokhoz fogható. A maga nemében ugyanolyan
mámorító volt, mint az erkélyen érzett virágok illata.
Dusan mellette haladt, kezével a könyökét fogva vezette át a tömegen. Aznap korábban, mikor
földet értek, értesítették őket, hogy a saroshi hatóságok mindegyikük mellé rendeltek egy
vezetőt, hogy biztosan ne tévedjenek el. Feltételezte, hogy Dusan leginkább a felügyelőjeként
szolgál, mindig karnyújtásnyi távolságból követte, nehogy bajba keveredjen.
Mikor először találkoztak, Rhianna megkérdezte a férfit, hogy mivel foglalkozik. Azt
válaszolta, hogy exegéta. Amennyire Rhianna értette, profi szövegmagyarázó volt. A saroshi
bürokrácia léptéke miatt nem ment ritkaságszámba, hogy a kormányzás viszonylagosan
egyértelmű ügyei is ördögien bonyolulttá váltak, mivel több tucatnyi bürokratának volt
beleszólása mindenbe, és mindegyik sajátos módon értelmezte a bolygó törvényeit.
Ezek a helyzetek aztán olykor hosszantartó vitákba torkolltak, melyek akár húsz éven át is
húzódhattak, hosszú idővel az után is, hogy a résztvevők már elfelejtették a kérdést, amely a vitát
eredetileg kirobbantotta.
Ezekben az esetekben felfogadtak egy exegétát, hogy kutassa fel a félreértés okait, és
magyarázza el a résztvevő feleknek úgy, hogy biztosan megértsék.
Érdekes rendszer volt, de akármilyen rendkívüli komplexitású szokások voltak is
használatban, Rhiannának akadtak már sokkal kevésbé kedélyes kísérői is ezelőtt. A birodalmi
jelenlét első hónapjaiban, azon kevés alkalmakkor, amikor engedélyt kapott felfedezni a Sarosht,
egy fél egységnyi birodalmi katonát akasztottak a nyakába, akik úgy kísérték minden lépését,
mint valami unott és lobbanékony árnyak.
Megalázó volt, arról nem is beszélve, hogy nehéz úgy kapcsolatot teremteni a helyiekkel, hogy
állig felfegyverzett férfiak tüzérosztaga ácsorog a háta mögött.
Szerencsére az elmúlt hónapokban a kijelölt kormányzó, Furst közbenjárására a flotta kissé
civilizáltabb hozzáállásra váltott. Lehet, hogy Sarosh bolygója nem volt száz százalékban
együttműködő, de úgy határoztak, ahhoz elég biztonságos, hogy engedélyezzék a birodalmi
személyek szabad és önálló mozgását teljes katonai kíséret nélkül is.
Ezzel egy időben pedig, abban a reményben, hogy kapcsolatot építhetnek a helyiek és a
birodalmiak között, a Hadsereg és a flotta parancsnokai elkezdték több emberüket leengedni a
Saroshra rövid eltávokra.
– Erre – mondta Dusan.
Az éjszaka folyamán a férfi egyszercsak elkezdte úgy átvezetni az utcákon, mintha konkrét cél
felé tartanának. Fogása a könyökén szorosabb lett, de érdekes módon alig tűnt fel Rhiannának.
Megrészegülve a zenétől és a lila virágoktól, hagyta, hogy a férfi vezesse.
– Hova megyünk? – kérdezte Dusant, homályosan érzékelve, hogy szavai összefolytak.
– Van egy hely, ahol jobb zenét játszanak – felelte a férfi a maszk mögül. – Csak egy kicsit
odébb van.
Dusan felgyorsított, és megszorította a nő kezét is, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje. Ahogy
körülnézett, Rhianna hirtelen rájött, hogy letértek a fő sugárutakról egy csapat kanyargó, keskeny
sikátoron át.
Sötét volt. A fénygömbök, amelyek egy ideig a fejük felett lebegtek, elhagyták őket, és egy
távoli sarkon maradtak. Egyedül voltak az éjszakában, az egyetlen fényforrás a fejük felett
csüngő, ezüst holdsarló volt.
A sötétség ellenére Dusan nem tévesztett el egyetlen lépést sem. Úgy tűnt, pontosan tudta,
hova tartanak.
– Dusan? Nem tetszik ez nekem. – Egyre nehezebben beszélt, a nyelve zsibbadni kezdett. –
Azt akarom, hogy vigyél vissza.
A férfi nem válaszolt. Már nem volt magyarázkodós kedvében, csak vonszolta keresztül a
sikátorokon. Ahogy a kúszó bénultság szétterjedt a végtagjaiban, Rhianna ráébredt, hogy Dusan
valahogy megmérgezte. A levegő terhes volt a virágok illatától.
Virágok. Talán így csinálta. Tántorgott, alig tudott talpon maradni, szembeszállni elrablójával
pedig még kevésbé.
– Dusan… – szavai távolian és üresen csengtek. – Miért?
– Sajnálom. Ez az egyetlen módja. A Melachim úgy határozott, tisztátalan nép vagytok. Hazug
angyalaitoknak nem engedhetjük, hogy megmérgezzenek minket. Te leszel a fegyverünk
ellenük, és attól tartok, fájdalmas lesz. Tudom, kegyetlennek hangzik, de biztos lehetsz benne,
hogy egy magasabb ügyet szolgálsz.
Befordultak a sarkon egy udvarba. Előttük Rhianna egy olyan állványt látott, amelyről üvegbe
töltött italokat árultak a karneváli mulatozóknak. Két alak állt mellette, tarka, bő jelmezekben,
melyeket elborítottak a lógó masnik és szalagok.
Ahogy meglátta őket, Dusan elengedte, és hagyta, hogy Rhianna az udvar macskaköveire
zuhanjon. A nő hallotta, amint Dusan az anyanyelvén parancsokat vakkant, majd két alakot látott
maga felé közeledni.
Valami nem volt rendben a mozgásukkal. Bárki készítette is a jelmezeiket, ezt próbálta meg
elleplezni, de Rhianna tisztán látta. Furcsa, oldalazó járással haladtak, térdeik és bokáik érdekes
szögekben hajlottak.
Mozgásuk a hüllőkére emlékeztette.
Volt bennük valami természetellenes. Minél közelebb jöttek, annál biztosabb volt benne, hogy
nem emberek. Bénultan a méregtől, csak nézhette, ahogy odaértek és lenéztek rá. Ahogy a két
fura, bohócszerű figura előrehajolt, hogy felemeljék, Rhianna látta, amint egyikük álarca egy
pillanatra félrecsúszik.
Látta a valódi arcát.
A bénultsága ellenére is felsikoltott.
 HUSZONEGY
– NEM AKAROK LEKICSINYLŐ lenni egy potenciálisan szörnyű emberi tragédia kapcsán – mondta
Nemiel de emlékszel, hogy azt mondtad, lehetséges, hogy hetvenmillió ember eltűnt a Saroshon?
– Igen.
– Nos, azt hiszem, tudom, mi történt velük. Ahogy elnézem, úgy tűnik, hogy a vezetőjük
megette őket.
A megjegyzést a privát kódolású csatornán tette, voxról voxra, hogy senki más ne
hallgathasson bele a beszélgetésbe. A maga részéről Zahariel örült, hogy sisakot viselt. Ha nem
így lett volna, akkor a fedélzeten tolongó elöljárók és funkcionáriusok látták volna az arcán
hirtelen elömlő mosolyt.
Beszélgetésükre a leszállófedélzeten került sor. Sarosh kormányhivatalnokainak delegációja
látogatott egy siklóval az Invincible Reasonre, és az Oroszlán ragaszkodott hozzá, hogy az előírt
ünnepélyességgel fogadják őket. Zaharielt választották ki, hogy a saroshi delegáció díszőrségét
vezesse, amely Nemielből és minden század első egységéből kiválasztott emberek csapatából
állt.
A légió parancsnokának megítélése szerint ez fontos ügy volt.
Zahariel sosem érezte magát igazán otthon az ilyen nívós eseményeken, de a szolgálat iránti
odaadása azt jelentette, hogy vita nélkül fogadta feladatát. Mégis, könnyebb lett volna emelt
fővel viselni a megpróbáltatásokat, ha kuzinja hangja a fülében épp nem a vendégeiket és
fennhéjázásukat pocskondiázta volna.
– Úgy értem, nézz csak rá! – folytatta Nemiel, csak Zahariel által hallhatóan. – Majdnem
akkora, mint egy astartes, és az még csak a bele! Ha engem kérdezel, a népe elkezdhetné
őhatalmasságának hívni.
Igaz, ami igaz, a nemes és nagyságos őfőmagasztossága – hogy valós címén emlegessük –
kövér volt, szinte elképesztően dagadt. Zahariel a magasságát kicsivel két méter alá becsülte,
azonban derékbősége olyan döbbenetes méretet ért el, hogy inkább tűnt kézzel és lábbal
rendelkező labdának, semmint embernek.
Termete annál is inkább szokatlan volt, mivel eddig minden saroshi, akit Zahariel látott,
karcsú és ruganyos felépítésű volt. Bármilyen bizalmatlanságot keltett is örökös álarcviselésük,
Zaharielnek el kellett ismernie, hogy méltóságteljes embereknek tűntek.
Extravagáns aranymaszkjaiktól eltekintve a saroshiak egyéb viseletükben az egyszerűséget
részesítették előnyben, férfiak és nők sem viseltek szandálon és testük köré tekert köpönyegeken
kívül sok más ruhadarabot, utóbbit a vállukon fém csatokkal és a derekukon övvel rögzítették.
Az alapján, amit hallott, ugyanezt az egyszerűséget követték a mindennapjaikban is, csendes és
békés életet élve, melybe nem vegyült háború vagy erőszak.
A birodalmi megfigyelők szerint az egyetlen alkalom, amikor a saroshiak heves érzelmeket
mutattak, az olyan rendszeres fesztiválok voltak, amilyen éppen most is zajlott azt
megünneplendő, hogy a Sötét Angyalok csatlakoztak a Birodalmi Flottához.
Az ilyen karneválok alatt a saroshi társadalmi etikett számos szabályát felfüggesztették,
átmenetileg engedélyezve némi kicsapongást, amely váratlan örömök forrása lett a Hadsereg és a
flotta ünnepi eltávra elengedett tagjai számára.
Astartesként Zahariel felette állt az ilyesminek, de megértette, hogy a Birodalmi Flotta
tisztjeinek széles körében eredményezett elégedetlenséget, hogy szolgálati rendjük szerint jelen
kellett lenniük az őfőmagasztossága és küldöttségének fogadására rendezett ceremónián, mert
szívesebben vettek volna részt a saroshi karneválon.
Zahariel parancsára a díszőrség tagjai egymás felé fordulva két sorba fejlődtek fel, köztük
széles utat hagyva, hogy őfőmagasztossága és kísérete végighaladhasson. Az Oroszlán
felajánlotta, hogy elküldi a saroshi társaságért a Sötét Angyalok egyik Viharmadarát, de
őfőmagasztossága ragaszkodott a saját siklójához, egy ősrégi járműhöz túlméretezett
motorokkal, amely alig tudta saját tömegét kiszakítani a bolygó gravitációs mezejéből, és csak
most lépett át a hullámzó pajzsokon, amely a belső atmoszféra űrbe történő kiszivárgását
akadályozta meg.
Zahariel nem tudta pontosan, milyennek képzelte a Sarosh leghatalmasabb politikai vezetőjét,
de ez a kacsázó testű kreatúra, ami a szállítóból előkerült, soha fel sem merült a gondolataiban.
Mivel a Caliban kemény környezetében nőtt fel, Zahariel sosem látott senki kövérnek nevezhetőt
azelőtt, hogy elhagyta a szülővilágát és ellátogatott a Birodalom más emberi kultúráiba.
Hihetetlen módon, népével ellentétben, őfőmagasztossága nem viselt maszkot. Arca fedetlenül
tárult a világ elé, felfedve egy izzadó, pirospozsgás, középkorú férfit, a kecskebékáéhoz hasonló
nyakkal, aki a lassú, körmeneti tempónál kicsit sem tudott gyorsabban mozogni.
Egy szimbólum volt a homlokára festve indigószínű festékkel: egy kör, alapjánál két
aszimmetrikusan méretezett, felfelé fordított szárnnyal. Afféle barbár uralkodói stílusban, két
oldalán fiatal nők kísérték, kezükben lila virágokat tartalmazó kosarakkal, amelyeket az útjába
dobáltak, hogy aztán roppant lépteivel illatos péppé lapítsa őket.
– Látogatók a fedélzeten! – kiáltotta Zahariel, sisakvoxát külső hangszóróra állítva, ahogy a
nemes a Sötét Angyalok ikersora közé lépett. – Díszőrség, vigyázz!
A Sötét Angyalok egy emberként, egyszerre mozdultak, karjaikat az aquila jelében
mellkasukon keresztbe téve.
– A Birodalom Angyalai, köszöntünk titeket! – válaszolta őfőmagasztossága, puffadt kezével
integetve, ahogy áthaladt közöttük. – Üdvözlet a Császárnak és minden alattvalójának!
Üdvözlünk titeket a Saroshon!
– Én pedig hadd köszöntselek az Invincible Reason zászlóshajón, nagyuram – mondta az
Oroszlán előlépve, hogy fogadja. Mögötte ott állt Luther, aki nagyjából annyira látszott
elragadtatva a ceremóniától, amennyire Zahariel.
A Sötét Angyalok primarchája ünnepi páncélját viselte, karinge frissen keményítve, rajta a
Sötét Angyalok jelképe, bíbor cérnával hímezve. – Én Lion El’Jonson vagyok, az Első Légió, a
Sötét Angyalok parancsnoka.
– Légióparancsnok? – kérdezte őfőmagasztossága, felvonva festett szemöldökét. – Akkor ön
itt az uralkodó, nem igaz? Ezek az angyalok magát szolgálják?
– A Császárt szolgálják – javította ki az Oroszlán –, de ha kérdésed arra irányult, hogy én
vezetem-e őket, a válasz igen.
– Örülök, hogy megismerhetem, angyalok mestere. Sok megbeszélnivalónk van. A népem
elszántan várja, hogy… szövetségre lépjen, ahogy ha jól tudom, nevezik. Már így is túl sok időt
vesztegettünk el, a kulturális félreértések és az ostoba konfliktusok oltárán. Ma új fejezetet
nyitunk a köztünk lévő kapcsolatban. A flotta többi parancsnoka is jelen van? Reméltem, hogy
hozzájuk is szólhatok és világossá tehetem, mennyire készen állunk a Saroshon, hogy megtegyük
a teljes jogú birodalmi állampolgárokká válás utolsó lépéseit.
– Biztos vagyok benne, hogy örömmel hallgatják majd – válaszolta az Oroszlán, ahogy
megfordult, hogy elvezesse őfőmagasztosságát a leszállófedélzetről. – Kérlek, tarts velem, uram,
előkészítettem egy fogadást, ahol találkozhatsz a flotta többi parancsnokával. Ott beszélhetsz és
felvilágosíthatsz minket gondolataidról.
– „Felvilágosítani?” Azt jelenti, fényt hozni? – mosolygott a kövér ember. – Igen, ez jó szó.
Olyan sok minden van, amit nem értenek a népemről. Remélem, mindannyiuk számára
elhozhatom a fényt.
®​
EGY CSILLAGHAJÓ LESZÁLLÓFEDÉLZETE mindig forgalmas, azonban az Invincible Reason
zászlóshajó leszállófedélzete szinte csendesnek tűnt, miután az Oroszlán a nemessel és a
kíséretével elhagyta.
A fedélzet állandó személyzetét adó munkásosztagok és szervitorok visszatértek szokványos
munkálataikhoz, amelyeket a saroshi szállító érkezése és az azt fogadó bizottság félbeszakítottak.
Felszabadulván a céltalanul ácsorgó és munkaterületüket betöltő betolakodók terhe alól, a
munkások igyekeztek behozni az elvesztegetett időt, gondoskodván róla, hogy minden hajó
megtankolva, felszállásra készen és jó műszaki állapotban várakozzon a további parancsokra.
Zahariel a leszállófedélzet mögött maradt, míg Nemiel és harcosai követték a primarchát és a
saroshi küldötteket oda, ahol eldöntetik a Sarosh sorsa.
Tudván, hogy ő és a többi Sötét Angyal nemsokára leszállnak a Saroshon, az Oroszlán és
őfőmagasztossága közötti beszélgetés eredményétől függetlenül, Zahariel úgy döntött, a
leszállófedélzeten marad, hogy felkészüljön a leereszkedésre.
A bolygóra érkezés tele volt veszélyforrásokkal, és millió és egy feladattal kellett még
foglalkoznia, mielőtt az astartesek egyáltalán szembenézhetnének az ellenséggel, ha ez lenne a
saroshiak sorsa. Zahariel nemsokára belemerült a munkája részleteibe, felkészítvén fegyvereit és
páncélját a leszállásra, és nem is hallotta a közeledő lépteket, amíg tulajdonosuk hozzá nem szólt.
– Nemsokára megtörténik – szólt mögötte egy barátságos hang.
Zahariel megfordult, és Luther teljes erővértbe bújtatott alakját látta, még mindig ragyogóan,
fekete, aranydíszítéses ünnepi páncéljában. – Mármint a leszállás a felszínre.
– Sejtettem – válaszolta Zahariel. – Ezért akartam mielőbb elkezdeni a felkészülést.
Luther bólintott, és Zahariel érezte, hogy parancsnoka többet is akar mondani, de még nem
tudta, hogy hozza fel a témát. Luther megpaskolta a vállát.
– Nézzük meg a szállítót, rendben? A saroshit.
Zahariel átnézett az ütött-kopott szállítóhajóra, ami nem nagyon érdekelte, miután lerakta
dagadt rakományát.
– Nem mutat túl sokat, nem igaz? – mondta Luther átsétálva a fedélzeten.
Zahariel követte az Oroszlán másodparancsnokát.
– Azt hiszem, a Mechanicum adeptusai átnézték befelé jövet. Azt mondták, elavult szerkezet,
amelyet jól ismertek az Egyesítő Háborúk előtti Terrán, így rögtön el is veszítették az
érdeklődésüket.
– Ah, nos, ők immunisak a történelem romantikájára, Zahariel – felelte Luther, körbesétálva a
kopott szállító, annak túlméretezett motorjai és öblös orra körül. – Úgy értem, nyilvánvaló, hogy
több ezer éves. Bizonyára szerelők generációira volt szükség, hogy működőképes állapotban
tartsák.
– Akkor egy múzeumban lenne a helye – mondta Zahariel, miközben Luther lehajolt az egyik
zömök szárny alá, és szemrevételezte a jármű alját is.
– Talán – ismerte el Luther. – Ez az utolsó működő relikviája egy letűnt kornak. Talán ez az
utolsó jármű a Saroshon, ami képes kijutni a légkörből.
– Akkor miért bajlódnak vele? – kérdezte Zahariel. – Miért nem fogadták el az Oroszlán
ajánlatát, hogy egy Viharmadarat küld értük?
– Ki tudja? – válaszolta Luther szemöldökráncolva, mintha valami zavarót vett volna észre. –
Talán a sarosiak azért tartották életben, mert tudták, hogy a jövőben szükségük lesz rá.
– Miért lenne rá szükségük?
Luther a Zahariellel ellentétes oldalon bukkant elő a szállító alól, és Zahariel látta, hogy a
légió másodparancsnoka egészen elsápadt. Arca hamuszürke volt, és olyan, furcsa arckifejezéssel
meredt a járműre, amit Zahariel nem tudott hova tenni.
– Minden rendben? – kérdezte Zahariel.
– Hmmm? – Luther a hatalmas, íves kapuk felé pillantott, amin át az Oroszlán és a saroshi
delegáció korábban távoztak.
– Ó, igen, Zahariel. Ne haragudj, csak elkalandoztam.
– Biztos vagy benne? – kérdezte amaz. – Nem festesz jól, uram.
– Jól vagyok, Zahariel – mondta Luther. – És most gyerünk, térj vissza a testvéreidhez, nem jó
túl messze lenni a bajtársaidtól, mikor lehet, hogy csatába indultok! Tudod, balszerencsét hoz.
– De be kell fejeznem itt néhány dolgot – ellenkezett Zahariel.
– Azok nem érdekesek – erősködött Luther, levezetve őt a leszállófedélzetről. – Menj! Legyél
a csapatoddal és maradj ott, amíg nem küldök érted! Megértettél?
– Igen, uram – válaszolta Zahariel, de valójában sejtelme sem volt a Luther viselkedésében
hirtelen bekövetkezett változás okáról.
A leszállófedélzet ajtajában hagyta a másodparancsnokot, és nézte, ahogy Luther lenyűgözve
mered a saroshi szállítóra.
®​
– A SZOKÁSAIK KÖZÉ TARTOZIK, hogy alacsonyabb embereket választanak a vezető pozíciókba? –
kérdezte vidáman nemes őfőmagasztossága, a megfigyelő-fedélzet kilátóportáljának széles ívénél
összegyűlt méltóságok gyűrűjében állva. – Azért kérdezem, mert feltűnt, hogy a káptalanmester
nem olyan magas, mint a vezetése alá tartozó emberek. És persze ott van a többi ember, akiket
maguk a flottájuk vezetőinek neveznek.
Őfőmagasztossága a körülöttük álló katonai elöljárók, flottakapitányok és egyéb birodalmi
tisztségviselők felé intett.
– Ők is kisebbek a maguk angyalainál – folytatta arcán nyílt és gyanútlan kifejezéssel. –
Szokás Önöknél, hogy csak azokkal végeztetik a harc oroszlánrészét, akik óriásoknak születtek,
míg az apróbb emberek válnak a tisztjeikké?
– Ez nem szokás kérdése – válaszolta az Oroszlán diplomatikus hangnemben, amíg Hadariel
káptalanmester némán dühöngött mellette. – És nem mind születünk óriásnak. A Sötét Angyalok
az Astartes Légió tagjai. Mi a Császár tudományának gyümölcsei vagyunk. Azért erősítik fizikai
adottságainkat, hogy javítsák képességeinket.
– Á, vagyis magukat megváltoztatták – mondta a nemes, fejével lassan bólogatva. –
Tartályban nevelték. Most már értem. De mi van magával, Sar Hadariel? Maga a legtöbb
embernél magasabb, de nincs olyan magas, mint a saját harcosai. Kérem, hogy van ez?
– Nekem nem volt szerencsém – válaszolta a káptalanmester. – Mire engem kiválasztottak,
már túl öreg voltam a génmag befogadásához. Helyette operációkon estem át, hogy módosítsák a
testemet, és jobb harcossá váljak.
Nemiel a megfigyelő-fedélzet másik végén állt az egységével, elég közel ahhoz, hogy
megerősített hallásával a beszélgetés minden szavát hallja, és arca megrándult őfőmagasztossága
megjegyzésére.
A nemes nem tudhatta, milyen érzékeny a káptalanmester a tényre, hogy nem részesülhetett a
génmag adományából. Így a saroshi vezető véletlenül rátalált az egyetlen témára, ami a
leginkább fenyegetett szóváltással és a diplomáciai törés valamilyen formájával.
Hadariel becsületére legyen mondva, hogy eddig arcának egyetlen rezdülése sem adta semmi
jelét, hogy látogatója szavai megsértették volna. Igyekezvén elkerülni Hadariel esetleges
kitörését, az Oroszlán diplomatikusabban folytatta.
– Jól értem, hogy ért valamit az ilyesfajta technológiához? A tartályban neveltek kifejezést
használta. A maguk civilizációjának van tapasztalata a genetika tudományában?
– Igen, de azért érkeztem, hogy ennél fontosabb ügyeket vitassunk meg.
Egy kézmozdulattal elhessegetve a kérdést, őfőmagasztossága a mögötte elterülő, széles
kilátóportál felé fordult. Kitárta karjait, ezzel mintegy átölelve a Saroshnak a portál üvegén át
látható, kék gömbjét.
– A világ csodálatos, nem igaz? Még sosem láttam ebből a szögből. Noha néhány történelmi
könyvünk tartalmaz képeket, melyeket bolygó körüli pályáról készítettek a világunkról. De a mai
napot megelőzőleg, a szállító, amely idehozott, majd egy évszázadig nem repült. Még ha el is
rendeltem volna, hogy kivigyen az űrbe, az azon lévő kilátók nem nagyobbak a kezemnél. Ha
nem lenne a Birodalom, sosem lett volna részem ilyen elragadó látványban, amilyen ez. Ezért
köszönetet mondok. Lenézni egy világra, amit ismerek régen, magam előtt látni az óceánjait és
kontinenseit, ez új perspektívát ad.
– Ez még csak a kezdet, őfőmagasztossága – mondta Furst kormányzó. Talán megérezvén a
feszültséget, előrébb nyomakodott az Oroszlán mellé. – Alig tudja elképzelni mindazt a csodát,
amit a világára hozhatunk, miután szolgálatkésznek mutatkozott.
– Á, igen. A szolgálat – fintorgott a kövér ember. – Érdekes szóhasználat. Azt fejezi ki, hogy
valaki aláveti magát egy követelésnek vagy ajánlatnak. Egyben azt is jelenti, hogy az illető
engedékennyé, rugalmassá és alázatossá válik. És ha nem vetjük alá magunkat, akkor mi
történik? Elszabadítja az angyalait, kormányzó úr? Elpusztít minket, ha nem teljesítjük a
kívánságait?
– Nos, én… – válaszolta Furst láthatóan feszengve. – Ami azt illeti…
– Ez nem a kijelölt kormányzó döntése – vágott közbe az Oroszlán –, hanem az enyém.
Kérdéseddel kritikát fogalmazol meg a szokásainkat illetően, Főmagasztosságod. Meg kell
értened, ennek a hadjáratnak a célja újraegyesíteni az emberiség összes, elveszett töredékét. Mi a
testvéreitekként érkeztünk. Nem kívánunk erőt alkalmazni a szövetségre lépésetek
előmozdításához, de a tapasztalat azt mutatja, hogy olykor szükség van rá. Időnként, akár
tudatlanság, akár egy alkalmatlan uralkodói rendszer irányítása miatt, az újra felfedezett világok
népei ellenünk fordulnak. De ez semmin sem változtat. Azért jöttünk, hogy megmentsünk titeket.
Hogy kívánjátok-e vagy sem, a végkimenetelt vajmi kevéssé befolyásolja.
– És mi a helyzet az uralkodói rendszerünkkel? – kérdezte őfőmagasztossága. A saroshi
diplomata visszafordult a kilátó-portáltól, és szembefordult az Oroszlánnal és a mögötte
felsorakozott birodalmi parancsnokokkal. – Mi a helyzet a saroshi kormánnyal? Vajon
alkalmatlannak ítéltek minket?
– A döntést még nem hozták meg – felelte az Oroszlán. – El kell, hogy mondjam, hogy
örömömre szolgál ez az egyenes beszéd. Azt hallottam, néped hajlamos… köntörfalazni ezekben
az ügyekben.
 – Igen, eddig kitértünk előlük – mondta őfőmagasztossága, nyugodtan állva az Oroszlán
tekintetét –, amíg nem kezdett el vészesen közelegni az idő, amikor is döntés elé állítanak
minket. Ha jól értem, a Birodalom népe semmilyen isteneket nem imád. Sőt, tiltják is az efféle
vallásokat. Így van?
– Így igaz – felelte az Oroszlán, akit váratlanul ért vendége hirtelen taktikai váltása –, de nem
értem, hogy ez miért tartozik a tárgyhoz. Engem úgy tájékoztattak, hogy maguk hasonlóképpen
vélekednek a vallásról a Saroshon. Nincsen papságuk vagy imaházaik.
– Ebben téved – mondta őfőmagasztossága. – A templomaink a vadonban vannak, erdőkben
és barlangokban, ahol az isteneink hírnökei szólnak a kiválasztottaikhoz, az Ascendimhez. Mi
istenfélő nép vagyunk. A társadalmunk alapját az isteni kinyilatkoztatás képezi, melyet az
Ascendim bocsát rendelkezésünkre. Több mint ezer éve követjük a parancsaikat, és elértük a
tökéletes társadalmat.
– Erről miért csak most hallok? – csattant fel az Oroszlán, körbehordozva pillantását a kijelölt
kormányzón és a többi birodalmi méltóságon válaszért, de azok ugyanolyan értetlenül álltak,
mint ő.
Visszafordult a saroshi vezetőhöz.
– Maguk ezt eltitkolták előlünk?
– Igen – ismerte el őfőmagasztossága. – Ebben az a tény is segítségünkre volt, hogy a
népemnél a hit magánügy. Amikor az első birodalmi felderítőik leszálltak a bolygónkon, a
világunkon nem volt semmi látható nyoma a vallásnak, nem voltak hatalmas templomok vagy
megszentelt területek a városainkban. Mi rejtve tartjuk a szent helyeinket, egyszerűen azért, mert
a Melachim így rendelte el.
– A Melachim? – visszhangozta döbbenten az Oroszlán.
– Ők az isteneink. Ők beszélnek az Ascendimhez, az egyetlenekhez, akik hallhatják isteni
hangjukat. Akkor szólnak hozzájuk, amikor azok a vadont járják, távol a civilizációtól.
Elmondják az Ascendimnek, hogy mit kell tennünk, és szavaikat továbbítják társadalmunk felé.
Ilyen módon válik világossá az istenek akarata.
– Ez ostobaság – mondta az Oroszlán, aki kezdett dühös lenni. – Maguk racionális emberek,
egy technológiailag fejlett társadalom. Fel kell, ismerjék, hogy ez csak babonaság.
– Maguk túl korán mutatták ki a foguk fehérjét – válaszolta őfőmagasztossága. – Amikor a
fürkészeik felfedték magukat előttünk, részletesen elmesélték, miként dobták el maguktól a
vallást, és minősítették gyermeteg babonának. Attól a pillanattól kezdve tudtuk, hogy maguk
gonoszak. Semmilyen társadalom nem vallhatja magát igaznak, ha közben nem ismeri el az isteni
hatalom felsőbbrendűségét. A világi igazság hamis igazság. Amikor meghallottuk, hogy a maguk
Császára azt prédikálja, nincsenek, csak hamis istenek, azonnal felismertük a valós természetét.
Egy hazug démon, a hazugság teremtője, akit sötét erők küldtek, hogy félrevezesse az
emberiséget.
®​
ZAHARIEL ÁTVÁGOTT a hajó folyosóin át oda, ahol az egysége többi részét szállásolták el,
fejében végigvéve azokat a dolgokat, amiket még el kell intéznie, mielőtt visszatér a Wrath of
Calibanre és leszáll a Saroshon. Nem voltak illúziói azt illetően, hogy hamarosan leszállnak a
bolygóra, mivel Kurgis figyelmeztetése arról, hogy a saroshiakban nem lehet megbízni, még
mindig a fülében csengett.
Ez a felmerülő gondolat ismét eszébe juttatta Luther furcsa arckifejezését, amikor előbukkant
a saroshi szállító alól, és eltöprengett, vajon mit látott a légió második embere, ami így…
 Így mi?
Megrémítette?
Zahariel felidézte magában Luther arcát, ahogy az felbukkant, sápadt volt és zavart. Mit
láthatott, ami egy ilyen hatalmas harcost és hőst megrémített? Minél alaposabban tanulmányozta
az arckifejezését, annál inkább hagyta gondolatait elmerülni, belenézve az ember szemébe,
akinek az arca a lelki szemei előtt lebegett.
Fájdalmat látott bennük és szomorúságot, és egy másik férfi árnyékában töltött hosszú éveket.
Zahariel érzékei, amelyek – Israfael könyvtáros testvér tanításának köszönhetően –
folyamatosan megbízhatóbbak és érzékenyebbek lettek, megpróbálták értelmezni a fejében
kialakuló képből áradó érzéseket és megérzéseket.
Ne bízz bennük… És ne fordíts nekik hátat!
Zahariel megállt, ahogy hirtelen hányinger söpört rajta végig. Astartesként szinte sosem
szenvedett ilyen érzésektől, génerősített anyagcseréje ellenállt majdnem minden behatásnak, ami
ilyen érzetet kelthetett volna.
De ez nem élettani reakció volt, hanem annak a hirtelen jött, biztos tudata, hogy valami
szörnyen nincs rendben.
És még rosszabb volt az a megérzés, hogy nem ő volt az egyetlen, aki rájött, hogy valami baj
van, de ő volt az egyetlen, aki meg akarta akadályozni.
®​
A LESZÁLLÓFEDÉLZET CSENDES VOLT, és ez önmagában is szokatlannak tűnt.
Zahariel átlépett a nyomásbiztos rekeszzáró ajtó küszöbén, és körbepásztázott a normál
személyzet, szerelők, Mechanicum adeptusok és rakodók után kutatva, akiknek nyüzsgéssel és
élettel kellett volna megtölteniük a teret.
A fedélzet szisszenése, nyikorgása és a csillaghajót örökösen betöltő zakatolás volt az egyetlen
hang, amit hallott, és Zahariel azonnal tudta, hogy gyanúja nem volt alaptalan.
Valami egyértelműen nem volt rendben.
Átvágott a leszállófedélzeten a saroshi sikló felé, és megkerülte, bármi oda nem illőt vagy
szokatlant keresve. Ahogy Lutherrel beszélgetve is mondta, a szerkezet régi volt és elavult, a
motorok súlyosan túlméretezettnek tűntek egy ilyen apró járműhöz képest.
Lebukott a szárny alá és négykézláb mászott a hajó alatt, remélve, hogy megtalálja, ami így
megijesztette Luthert.
A hajó alja bűzlött a gépolajtól és a hidraulikus folyadéktól, a fémlemezeket durván
csavarozták és hegesztették össze, kevés figyelmet fordítva a kidolgozás minőségére. Zahariel
először semmi különöset nem vett észre, így továbbmászott a hajó alja mentén.
Kidugta a fejét egy laza lemez mögül és…
Zahariel visszafordult, hogy szemügyre vegye a lemezt. Az azt tartó zsanérok rozsdásak és
merevek voltak.
Megrázta a fejét, ahogy rájött, hogy már az is csoda, hogy ez a szállító egyáltalán átlépte a
légkör határát, nemhogy még vissza is akar térni.
Ahogy a nyitott panelt bámulta, hirtelen rájött, mi volt a baj a hajóval, vagy legalábbis
részben. Ezt nem bolygóközi utazásra szánták, mivel nem szereltek hőpáncélt az aljára. A siklót
elsősorban a bolygó légkörében történő közlekedésre tervezték. Ez megmagyarázta a túlméretes
motorokat, melyeket feltehetőn átalakítottak, hogy ezt a bárkát elrepítsék a légkörön túlra.
Ha valaki hőpáncél nélkül próbál meg leszállni ezzel a hajóval a bolygóra, az nem éli túl az
utazást. A bárka egy lángoló üstökössé válik majd, ahogy a visszatérés hője odabent mindenkit
hamuvá perzsel, mielőtt az egész szerkezet semmivé olvad, és a halálába zuhan.
Azoknak, akik ennek a csillaghajónak a fedélzetére érkeztek, nyilvánvalóan soha nem állt
szándékukban visszatérni a felszínre.
Ez azt jelentette, hogy egyirányú küldetésre készültek.
Zahariel előmászott a hajó alól, elborzadva a gondolattól, hogy barátnak álcázott ellenségek
érkeztek a fedélzetre. A siklóra meredt, és most már annak látta, ami valójában volt: az ellenség
alávaló cselének.
– De mit akarhatnak elérni? – suttogta maga elé.
Alig maroknyi saroshi szállt le az Invincible Reasonön, ahhoz sem elegendők, hogy akár
egyetlen Sötét Angyalt is elfogjanak, nemhogy egy egész hajót leküzdhessenek.
Akkor hát mire szolgált a látogatásuk?
Zahariel körüljárt a szállító körül, öklével a géptörzset, a lágyan zümmögő motorokat és az
öblös előfedélzetet ütögetve. Ahogy elérte a hajó elejét, ismét eltöprengett a hajó furcsa
tervezésén, mivel az orra nem volt szerencsés választás egy légköri repülő számára.
Noha nem volt repülőműszerész, eleget tanult ahhoz, hogy tudja, a légijárműveket az alakjuk
és szárnyaik keltette felhajtóerő tartotta a levegőben, és hogy egy ilyen nehézkes elülső résznek
nem volt semmi értelme.
Közelebbről is szemügyre véve az orrot, Zahariel látta, hogy később toldották hozzá a hajó
szerkezetéhez, a festés és a kivitelezés különbözött a hajó többi részétől. Hátralépett, és
végignézte a hajó elejének körvonalait, most véve csak észre, hogy egy teljes szekciót toldottak
hozzá a tehersikló eredeti orr részéhez.
Zahariel megfogta az egyik szerelőnyílás nyitószerkezetét, és meghúzta.
Ahogy tartott tőle, beforrasztották, de tudta, hogy valami szörnyűségeset rejtettek el odabenn.
Mély lélegzetet vett, megragadta a nyitókart, és teljes erejéből húzni kezdte.
Fém görbült és reccsent, majd végre engedett; a hegesztett illesztés nem állhatott ellen a
Császár egyik legjobbja erejének. Zahariel félredobta a törött panelt, és belebámult a lyukba,
amit az elülső részen tépett.
Odabent egy nagyjából egy méter átmérőjű, körkörös mag köré rendezett, sötét fémtömböket
látott. Ugyanebből a sötét fémből készült vastag bordák védték a középső magot, és villogó
fénysorozat körözött a titkos rekeszbe rejtett szerkezeten.
– Valamiféle fegyver – mondta mögötte egy hang –, azt hiszem, egy nukleáris robbanófej.
Zahariel megpördült, ökle felemelve, hogy lesújtson a hang gazdájára.
Luther állt előtte, arca a gyötrelem és megbánás maszkja.
– Egy nukleáris robbanófej? – kérdezte Zahariel.
– Igen – felelte Luther, miközben közelebb lépett és bepillantott a feltépett panelen át. –
Szerintem az egész szállító nem más, mint egy hatalmas hordozórakéta.
– Te tudtál erről? – kérdezte Zahariel. – Miért nem szóltál semmit?
Luther elfordult tőle, vállait leengedte, mintha vereséget szenvedett volna. Visszafordult
Zaharielhez, aki döbbenten vette észre a könnyeket a parancsnoka szemében.
– Majdnem szóltam, Zahariel – mondta Luther. – Akartam, de utána eszembe jutott az, ami az
enyém lehet, ha nem teszem: a légió, a parancsnokság, a Caliban. Ez mind az enyém lehet, és
többé nem kell megosztoznom rajta valakivel, akinek az árnyéka mindent, amit teszek,
elhomályosít.
– Az Oroszlán? – kérdezte Zahariel. – Az ő tettei hatalmasak, de a tieid úgyszintén.
– Talán egy másik korban azok lennének – felelte Luther keserűen –, egy olyanban, ahol én
nem ugyanabban az időben élek, mint az Oroszlán. Bármelyik másik korban, a Caliban
sötétségből való kivezetésének dicsősége az enyém lett volna, de ehelyett a testvéremé az érdem.
Fogalmad sincs, mekkora keserűség korod legnagyobb emberének lenni, hogy aztán egy pillanat
alatt elragadják tőled.
Zahariel csak nézte, ahogy Lutherből áradatként ömlenek a szavak. Egy évtizeden keresztül,
vagy annál is tovább, ezeket az érzéseket visszatartotta egy becsületből és önfegyelemből álló
gát, de a gát most omladozott, és Luther valódi érzései a felszínre törtek.
– Sosem tudtam – mondta Zahariel, kezét a kardja felé csúsztatva. – Senki sem tudta.
– Nem, még én sem, nem teljesen – mondta Luther –, amíg meg nem láttam ezt a tehersiklót.
Egy ujjamat sem kéne mozdítanom. Csak annyit kellene tennem, hogy elsétálok, és minden,
amire vágyom, az enyém lenne.
– Akkor miért jöttél vissza?
– Mindenkit kiparancsoltam a leszállófedélzetről, és elsétáltam – mondta Luther, egyik
kezével a szemét takarva, miközben beszélt –, de pár lépésnél többet nem tettem meg, mikor
rájöttem, hogy képtelen vagyok rá.
– Akkor hát azért vagy itt, hogy megállítsd? – kérdezte Zahariel kimondhatatlanul
megkönnyebbülve.
– Igen – bólintott Luther –, így nem kell a pengéd után nyúlnod. Rájöttem, hogy
megtiszteltetés egy olyan hatalmas harcost szolgálni, mint az Oroszlán, és én vagyok a
legszerencsésebb élő ember, hogy a testvéremnek hívhatom.
Zahariel visszafordult a szállító és annak halálos rakománya felé.
– Akkor hogyan állítjuk meg?
– Ahh – felelte Luther –, hát azt nem tudom.
®​
– TÚL MESSZIRE MÉSZ – mondta az Oroszlán, keze az oldalán lógó ünnepi kard felé tévedt.
– Nem, maguk mennek túl messzire – válaszolta őfőmagasztossága. – Maguk förtelmesek,
mindannyian – vicsorogta, kövér tokája rázkódott. – Az egyetlen oka, hogy elviselem a
jelenlétüket, az az, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy tolmácsolhatom népem ítéletét.
– A maguk Birodalma gonosz emberek műve – mondta őfőmagasztossága. – Maguk mind
hazugok. Mind gyávák és becstelenek, és az angyalaik… Az angyalaik a legrosszabbak, üzekedő
bestiák termékei. Maguk hazug angyalok. Utálatosak és tisztátalanok.
– Elég! – bömbölte az Oroszlán.
A Sötét Angyalok Légiójának parancsnoka felbőszült, keze olyan erővel szorította kardjának
markolatát, hogy ujjai elfehéredtek. – A Császár nevében…
– Köpök a Császárodra! – mondta a kövér ember, és az összegyűlt birodalmiak kollektív
szörnyülködő sóhajt hallattak.
– És köpök rád is, Lion El’Jonson!
A nemes előrenyúlt, jobb keze három ujját bal keze öt ujjára helyezte, és a homlokára festett
szimbólumhoz érintette őket.
– Nem vagytok emberek és rátermett vezetők sem. Ti csak…
Nem hagyták, hogy befejezze.
Mielőtt őfőmagasztossága még egy szót kimondhatott volna, az Oroszlán csillogó kardját és a
kesztyűjét is a kövér ember vállába, s azon keresztül annak hatalmas hasába döfte.
®​
ZAHARIEL LENÉZETT A SZERKEZETRE a szállító elejében, ahogy a fények villogása hirtelen
felgyorsult, és egyetlen pulzáló, vörös fény villant fel a gömb közepén. A jármű motorjai
felpörögtek, és a gyújtás egyre emelkedő sípolása hallatszott odabentről.
– A pokolba – nyögte Luther.
 HUSZONKETTŐ
A FÉNYEK SOROZATA EGYRE gyorsult, és egy második piros fény is kigyulladt a szerkezet
közepében lévő gömbön. Csontjukig hatoló, emelkedő hangú zúgás kezdődött a gömbben, és
elnyomta még a sikoltva dübörgő motorok zaját is, ahogy azok egyre jobban felpörögtek.
A motorokból és a szerkezetből érkező hő egyre nagyobb lett, Zahariel és Luther hátrálni
kényszerültek, amikor a hajót valamiféle távolból aktivált jelzésre elemelte a padlóról a feléledő
automatika.
– Hogyan állítjuk meg? – kiáltotta Zahariel a hajó harsogó motorjainak üvöltésén keresztül.
– Nem tudom – kiabált vissza Luther, a leszállófedélzet falára szerelt hajóközi voxállomásra
mutatva –, de figyelmeztetnünk kell az Oroszlánt!
Zahariel bólintott, hogy megértette, miközben Luther küzdött, hogy elérje a hajót az azt
körülvevő, izzó forróságon, és a motorokból hullámszerű löketekben áradó, túlhevített levegőn
át.
Vészvillogók gyulladtak ki, és üvöltő sziréna harsant, ahogy a fedélzet rendszerei észlelték az
egyre növekvő hőt és sugárzást.
– Nem tudok a közelébe menni! – kiáltotta Luther.
Zahariel nekivágódott a leszállófedélzet falának, és megnyomta a „minden fedélzet” gombot,
mely vészjelzést küldött az egész hajóra.
– Az egyes leszállófedélzet ellenséges hajót jelent a fedélzeten! – ordította túl a szirénák
bömbölését és a motorok egyre hangosabb dübörgését. Ahogy figyelte, a szállító egy hőlöket
kíséretében elemelkedett a fedélzetről. Fájdalmas ordítást hallott, és Luther tántorodott hátra a…
rakétától… mert többé már nem tudott rá egyszerű hajóként gondolni.
– Ismételje meg! – mondta egy hang a voxon keresztül. – Ellenséges hajó?
– Igen! – üvöltötte. – A saroshi hajó! Valójában rakéta vagy valamilyen bomba!
Luther tántorgott oda hozzá, páncélja felhólyagzott és megperzselődött az ellenséges fegyver
motorjainak forróságától. Zahariel elpillantott arra, ahonnét a rakéta felszállt, az orra most
bedőlt, mintha valami láthatatlan jelet követne… Egy láthatatlan jelet, amely keresztülvezérelte
az ő hajójukon át.
A nyomászáró ajtók nagy robajjal kinyíltak a vészjelzés hatására, és munkáscsapatok és
tűzoltóegységek áramlottak a leszállófedélzetre. Narancssárga kezeslábasban szerelők lökték
égnek karjaikat a helyiséget elárasztó irgalmatlan hőtől.
Zahariel érezte, ahogy a bőre felhólyagzik a borzalmas forróságtól, és tudta, hogy jó esetben is
csak másodperceik vannak azelőtt, hogy az ellenséges rakéta begyújtaná az elsődleges
hajtóműveit, gyilkos plazmával töltve meg a fedélzetet, robbanófejét mélyen a hajójuk gyomrába
vágva.
Ebben a pillanatban rájött, mit kell tennie.
Otthagyta Luthert a voxállomásnál, és a falon odébb lévő irányítópanel felé rohant, nem
törődve égő fejtetőjének fájdalmával. Páncélján már most buborékosra olvadt a festék, léptei
pedig kezdtek ólomsúlyúvá és nehézkessé válni, ahogy az izzó forróság átjárta az ízületeit.
Elszántan nyomakodott tovább előre, tudván hogy egyetlen esélye lesz csak megmenteni a
hajót és mindenkit, aki a fedélzetén tartózkodik.
Járása lassabb, vértje pedig nehezebb lett, de leküzdötte a fájdalmat, hogy elérje a fali
irányítókonzolt.
Átnézett a válla felett, és látta, hogy a rakéta abba az irányba állt be, ami mélyen a hajó
létfontosságú rendszereibe repíti, pontosan oda, ahol az Oroszlán találkozott éppen a Sarosh
vezérével.
Zahariel végre elérte a fedélzeti irányítót, és öklével bezúzta a vészkapcsolók előtti
plexiüveget. Kétségbeesetten megragadta a lezáró kart, és lenyomta. A fedélzet szélén található
nyomászáró nyílások dörögve elkezdtek bezárulni, de még mielőtt félútig értek volna, Zahariel
ökle a védőmezőt lezáró gombra zúdult.
Még több sziréna csatlakozott a már eddig is bömbölőkhöz, harsogó zajjal töltve meg a
leszállófedélzetet, de ez az eddigieknél is hangosabb és fülsértőbb volt. A fejük feletti
hangszórókból egy dübörgő hang hallatszott.
– Figyelem! Védőpajzsok leállnak! Figyelem! Védőpajzsok leállnak!
Zahariel ismét lenyomta a kapcsolót, és nyomva tartotta, hogy megpróbálja felgyorsítani a
lezárás folyamatát. A vészelhárító csapatok pánikban rohantak a bezáruló nyomászáró ajtók felé.
– Figyelem! Védőpajzsok leállnak! Figyelem! Védőpajzsok leállnak!
– Tudom! – üvöltötte Zahariel. – Az Oroszlán nevére, csak állítsd már le!
Mintegy válaszként a szavaira, a széles dokkolóöböl körüli generátorok sistergő ragyogása
elhalványult, és a csillagok hullámzó fénye hirtelen megmerevedett.
Süvöltő szél támadt a leszállófedélzeten, ahogy az atmoszféra és minden, amit nem rögzítettek
a helyére, robbanásszerűen kivágódott az űrbe.
A hirtelen levegőlöket úgy kapta fel őket, mint szél a száraz leveleket, és a nyitott
dokkolóöböl felé rántotta őket.
®​
ZAHARIEL RÁMARKOLT a leszállófedélzeten körbefutó korlátra, és az életéért kapaszkodott,
ahogy az ordító légáramlat a nyitott fedélzet felé lódult. Dobozok, szerszámosládák és
töltényekkel megrakott hevederek repültek át az öblön, és pörögve zuhantak az űrbe, ahogy a
helyiségből szökött a nyomás.
Egy pillanattal azelőtt, hogy a lábai elhagyták volna a talajt, aktiválta bakancsainak mágneses
talpát, amitől páncélzatának súlya a fedélzetbe csapódott, és egy helyre rögzítette. Üzemanyaggal
teli csövek tekeregtek megdöfött kígyókként, és elszabadult kábelek csapkodtak szikrázva az
orkánban.
A kiélesített saroshi bárkát is elkapta a szélvihar, a robbanásszerű nyomáscsökkenés ereje
megragadta és kirepítette a hajóból éppen akkor, mikor begyújtotta a motorjait. Irányítás nélkül
hánykolódva, a rakéta vadul pörögve bukfencezett el a hajótól.
Azok a szerelők és a sürgősségi személyzet azon tagjai, akik nem értek időben biztonságba,
azonnal kirepültek az űrbe, testük megfagyott és széthasadt. Sikolyaikat elnyelte a kiszökő
levegő bömbölése.
Zahariel figyelte, ahogy a saroshi szállító forogva távolodik az Invincible Reasontől, és
hirtelen elvakította az odabent elrejtett detonátor robbanása.
Kint, az űr hideg és könyörtelen sötétjében úgy tűnt, mintha a csapásmérő cirkáló egy miniatűr
napnak adott volna életet. Kevesebb mint egy ezredmásodperc alatt egy ragyogó fénygömb jelent
meg az oldalánál, fehéren felizzott és eltűnt.
Noha úgy tervezték, hogy ellenséges ágyútűznek is ellenálljon, a hajótest számtalan
kilátóportálja összetört, edzettüveg darabok záporát szórva az űrbe, mintha csillogó gyémántok
lennének.
 A lökéshullám nekirontott a hajónak, és csak az automata kárelhárító rendszerek előzték meg,
hogy további halálos áldozatokat követeljen a robbanás. A hirtelen nyomáscsökkenésre reagálva
páncélpanelek csukódtak össze dörrenve a hajó oldalai mentén.
A hajó rázkódott, mintha egy hatalmas, mélytengeri leviatán szorításában vergődne, és a
robbanás hatására egyre-másra éledtek fel a vészkürtök és jelzőfények. A robbanás mágneses,
majd kinetikus lökéshulláma is végigvágott a hajón, és Zahariel úgy érezte, mintha testében
minden csontot szétráztak volna.
A borzalmas remegés végre abbamaradt, és ő összeesett a fedélzeten, kimerülve és égési
sebeinek fájdalma alatt nyögve. Hosszú percekig feküdt ott, semmit sem érzékelve a fölötte
vijjogó szirénák, villogó lámpák és kiabáló mentőosztagok kakofóniájából.
– Testvér, megsérültél?
Zahariel odafordította megégett fejét, és elmosolyodott, mikor látta, hogy Luther életben van.
– Azt hittem, meghaltál – mondta Luther túlkiabálva a visító vészkürtöket.
– A páncélom megmentett – válaszolta.
– Jó, hogy szerencsés vagy, Zahariel.
– Micsoda? Szerencsés? Hogy jutottál erre a következtetésre? – kérdezte Zahariel neheztelve,
miközben a vértjébe épített medikai modulok igyekeztek csillapítani kegyetlen fájdalmát.
– Nézz körül! – zihálta Luther. – Azoknak a saroshi fattyúknak majdnem sikerült megölni a
flotta teljes vezérkarát, de te megállítottad őket.
Zahariel csak nézte a fedélzeten szanaszét heverő összetört testeket, és feltámadt a dühe a
szörnyű tett láttán, de amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is nyomta az érzést. A
mentális kiképzés, amin az astartesek átmentek, segített nekik kontrollálni az érzelmeiket és
optimálisan kihasználni őket, mikor a szükség úgy hozta.
A dühnek is megvolt a helye a küzdelem hevében, de ez a helyzet most hideg fejet kívánt.
Luther segítségével talpra vergődött, a falnak támaszkodott, és kapkodva lélegzett a helyreállított
légkör fagyos levegőjében.
Luther átállította a kommunikációs csatornát a fali voxállomáson, és belépett az Invincible
Reason parancsnoki hálózatába.
– Itt Luther a Sötét Angyaloktól – mondta. – Számos sérült a leszállófedélzeten. Medicae
csapatokat kérek a helyszínre, azonnal! Híd, hallanak?
– Igen, itt a híd. Halljuk, uram – válaszolta egy szemcsés, statikus hang. – A pajzs áttörését
jelentették az önök szintjéről. A műszerek szerint már ellenőrzés alá vontuk a helyzetet.
– Így van, híd – erősítette meg Luther. – Az áttörés a saroshi delegáció műve volt, amely fél
órája szállt le a fedélzeten. A saroshi szállító a leszállófedélzeten… fel volt szerelve egy
nukleáris robbanófejjel. Minden, a hajón maradt saroshi erőt azonnal őrizetbe kell venni. Halálos
erő bevetése engedélyezve.
Luther körbepillantott a körülöttük okozott pusztításon, és szinte csak suttogott.
– Nagyjából egy perce háborúban állunk a Sarosh népével.
Egy másik hang hallatszott a hídról jelentkező tiszté mellett, és Zahariel azonnal felismerte
benne az Oroszlánt.
– Strategium találkozót akarok minden parancsnokkal és parancsnokhelyettessel az Invincible
Reason fedélzetén fél órán belül. Érthető?
– Igen, uram – válaszolta Luther, kényelmetlen pillantást vetve Zaharielre.
®​
AZ Invincible Reason elleni támadás csak a kezdet volt.
 Végig az egész flottában, illetve a Sarosh városaiban és földjein a birodalmiakat hirtelen
megtámadta az a nép, akiről azt hitték, hogy hősökként tekintenek rájuk. Azért jöttek, hogy
felszabadítsák a saroshiakat a tudatlanságuk jelentette elnyomás alól, és kivezessék őket a
Hosszú Éjből. Azért érkeztek, hogy elhozzák nekik a Birodalom mirákulumait, hogy csodákat
mutassanak nekik.
De a Sarosh lakói elutasították a Birodalmat és annak minden eszméjét. Méghozzá
könyörtelen erőszakkal utasították el, visszataszító rémtettek és vérontás elkövetésével. Több
tucat rajtaütést hajtottak végre, felhasználva a terrorizmus teljes tárházát.
A Birodalmi Hadsereg és a Tengerészet több mint ezer tagja volt eltávon a bolygó felszínén a
karnevál gyönyöreit élvezve, mikor elkezdődött a felkelés.
Egyeseket meggyilkoltak, de a sértettek legtöbbjét elrabolták. Eltűntek az éjszakában, nyom
nélkül, nem hagyva hátra semmiféle bizonyítékot arról, hogy hova vitték, vagy hogy kik
ragadták el őket.
A helyzet azonban sokkal egyértelműbb volt a Saroshon már jelenlévő birodalmi hivatalok
esetében. Tizenkét hónap alatt, még úgy is, hogy a szövetséget még nem teljesen
foganatosították, egy tucat különböző kormányszerv települt a Flottától a bolygó felszínére.
Természetesen a kijelölt kormányzó, Furst is felállított magának egy rezidenciát az
adminisztratív negyed egyik megfelelően fényűző palotájában, Shaloul, a főváros szívében.
Hasonlóképpen, a nemsokára esedékes hatalomátvételt előkészítendő, különböző külkapcsolati
irodákat is telepítettek a közelbe.
Nagyjából egy időben azzal, hogy a saroshi bárka felrobbant, egy dühös tömeg támadt neki a
kormányzó saroshi rezidenciájának és a közeli birodalmi épületeknek. Gyorsan felülkerekedve a
Hadsereg őrszolgálatban hátrahagyott katonáin, a felkelés vezetői kirángatták a birodalmi
hivatalnokokat az utcákra, és fejszékkel és késekkel halálra kaszabolták őket, miközben a tömeg
vért követelt.
Holttesteiket leköpték és feldarabolták, majd tűzre vetették, miközben a csőcselék felgyújtotta
a birodalmi épületeket és gyalázatos tettük bizonyítékait a lángokba vetették.
A Saroshon lévő birodalmiak közül néhányan megmenekültek a gyilkosság és elrablás elől.
Később, mikor ezek a túlélők elmesélték történetüket, világossá vált, hogy a bolygó teljes
lakossága esetében ugyanolyan hirtelenül és drámai erővel jelentkezett a vágy a vérontásra,
ráadásul ugyanabban az időpontban, mint az Invincible Reasont majdnem széttépő bomba
robbanása.
A túlélők elsöprő barbarizmusról beszéltek, amely mindenféle előjel nélkül lett úrrá a Sarosh
népén. Az egyik pillanatban a saroshiak még a szokásos, elbűvölő önmaguk voltak. A
következőben pedig megdöbbentő, könyörtelen erőszakba csaptak át.
Ugyanakkor semmilyen utalást nem találtak arra, hogy ez az erőszakhullám a legcsekélyebb
mértékben is irányítás nélküli lett volna. A túlélők beszámolói szerint ennek inkább az
ellenkezője volt az igaz. A saroshiak elborzasztó nyugalommal, szervezetten végezték a
gyilkolást.
Magasan szervezettek voltak, mintha a felkelés több ezer résztvevője közül mindegyik előre
megegyezett volna egy, az összeesküvésben vállalt bizonyos szerepben és az események pontos,
időrendi sorrendjében.
A legijesztőbb azonban, és sokan, akik hittek a Birodalmi Igazságban, később ezt különösen
felkavarónak találták, ennek az időrendnek a szinte gépies precizitása volt. Soha nem találtak a
saroshi összeesküvők és egyéb szövetségeseik kommunikációjára vonatkozó egyértelmű
bizonyítékot, de látszólag képesek voltak tetteiket másodpercre pontosan összehangolni.
Még ha tervük valamelyik része kudarcba fulladt is, megmaradt ügynökeik láthatóan gyorsan
alkalmazkodtak az új körülményekhez, dacára annak, hogy semmilyen észlelhető
kommunikációs kapcsolatuk nem volt a többi felkelővel.
Ez igazi rejtélynek tűnt, de aligha jelentette a legfontosabb problémát, ami jelenleg a Sötét
Angyalok figyelmét követelte.
®​
– SOS! ITT A Bold Conveyor! Megsérült a burkolatunk, és szivárog a levegőnk! Kérjük a flotta
többi hajójának összes rendelkezésre álló medicae és szerelő csapatának átirányítását hozzánk!
Sürgős segítségre van szükségünk!
– A Wrath of Caliban hívja a zászlóshajót! Azonnali jelentést kérünk a parancsnokaik aktuális
helyzetéről! Vége.
– Itt az Intrepid! A lázadókat elfogtuk, és normalizáltuk a helyzetet.
– Arbalest, itt az Invincible Reason. Azonnal térjen vissza a magas parkoló pályáról a béta
pozícióba, különben ellenséges hajónak tekintjük, és tűz alá vesszük! Ez az utolsó
figyelmeztetés!
Az Invincible Reason hídja nyüzsgött a zavart hangok összevisszaságától. Ahogy Zahariel
belépett a parancsnoki strategiumba Luther oldalán, azonnal mellbe vágta a levegőben vibráló
feszültség.
Tucatnyi tiszt és tengerészgyalogosok ültek idegesen az állomásaiknál, rövid parancsokat
vakkantva vagy a hajók közötti kommunikációs rendszeren beszélve a flotta más hajóival.
Zahariel felismerte a leplezett kétségbeesést a körülötte dolgozó emberek hangjában.
Pontosan erre a hanghordozásra számított a hadsereg bármelyik parancsnokától, amikor a
helyzet képlékeny, és a csata kimenetele bizonytalannak tűnik. A kötelességükhöz megszállottan
ragaszkodó emberek hangja volt ez, még ha gyanították is, hogy a háború nemsokára a
kötelességeiket – de még az életüket is – irrelevánssá teszi.
Ez a pánik szélén álló harcosok hangja volt.
Azonban egy csapásra megszűnt, amikor az egyik tengerész elkiáltotta magát.
– Főparancsnok a hídon!
Zahariel arra fordult, amerre egy másik ajtó nyílt a hídra, és az Oroszlán masírozott be rajta,
arca viharos, kardja csupasz és véres. Zahariel még sosem látta az Első Légió primarcháját ilyen
dühösnek, és gyomrában nyugtalanság kélt egy olyan háború gondolatától, amelyet az ilyen
tomboló harag szabadíthat el.
Nemiel az Oroszlán oldalán lépkedett, arckifejezése hasonlóan feldúlt volt, amint egy, a
flottakapitányi egyenruhát viselő tiszt felé meneteltek, aki éppen a hajó asztropatájával beszélt.
Zahariel és Luther odasántikáltak a rangidős tisztekhez.
A flottakapitány az érkező Oroszlán felé fordult, és élesen szalutált.
– Stenius kapitány – dörögte az Oroszlán mindenféle bevezető nélkül. – Mi a helyzet?
Jelentést!
A kapitány a mellette álló, vak nőhöz fordult.
– Ez itt Argenta úrnő, a flotta rangidős asztropatája. Örülök, hogy látom, Lion El’Jonson,
reméltem, hogy…
– Most, Stenius kapitány – mondta az Oroszlán, hangjában eltéveszthetetlen, figyelmeztető
morgással.
– Természetesen – válaszolta Stenius, miközben meghajolt, és a közeli műszereket kezelő
szervitorhoz fordult. – Engedjék le a védőernyőket!
Egy kattanás, azt követően egy távoli, zúgó hang hallatszott, ahogy a híd megfigyelőablakait
védő rostélyok visszahúzódtak a vájataikba, felfedvén a kinti űrt.
– Elővigyázatosságból leengedtük őket – magyarázta Stenius. – Az ellenünk megkísérelt és a
Bold Conveyor ellen elkövetett támadás után úgy véltem, a legjobb, ha általános harckészültséget
rendelek el a flottánál. Szerencsére, úgy tűnik, a legrosszabbon már túl vagyunk.
– A Bold Conveyor elleni támadás? – szólt Luther. – Milyen támadás?
Az Oroszlán megfordult testvére hangjára, és szemei összeszűkültek, ahogy meglátta Zahariel
és Luther sérüléseit. Semmit nem szólt az állapotukat illetően, egyértelműen későbbre tartogatta
ezt a beszélgetést.
Zahariel kinézett a megfigyelőablakon át az űrbe, és elborzadva látta a hideg feketeségben
lebegő testeket. Több száz úszott el lassan a hajó megfigyelőablakai előtt, mintha valami
groteszk szemlére rendezett felvonulás lenne.
– Három hajón kíséreltek meg lázadást – folytatta Stenius. – Mindegyik esetben kis csoportok,
nem több mint fél tucat ember támadta meg a saját hajójának hídját. A lázadásokat nagyrészt
azelőtt elfojtották, hogy valódi kárt okozhattak volna, de az Arbalestről a lázadóknak sikerült
útjára indítaniuk egy torpedósorozatot. Eltalálták a Bold Conveyort, és súlyos sérüléseket
okoztak. Az odakint látható testek a Bold Conveyor elesettjei. Miután elkezdődött a lövöldözés,
elrendeltem, hogy a flotta tagjait különböző állomáshelyekre irányítsák, hogy nagyobb
távolságot tartsunk az egyes hajók között. Néhány testet bizonyára elkapott a gravitációs
generátoraink keltette mező, ezért álltak pályára körülöttünk.
– Milyen súlyosak a Bold Conveyor sérülései? – követelte a választ az Oroszlán.
– Átszakadt a hajótest – magyarázta Stenius kapitány. – A legtöbb halott a Hadsereg katonája,
akiket kiszippantott a vákuum, mikor a torpedók becsapódtak.
Vállat vont. – Rosszabb is lehetett volna. Tartalék szervizcsapatokat küldtem a Bold
Conveyorra egy csapatszállítón. Az első jelentések szerint a hajó mozgás- és harcképes maradt,
bár el fog tartani pár napig, amíg ismét teljesen működőképes lesz.
– Szóval az űrben az ellenőrzésünk alatt tartjuk a helyzetet?
– Nagyrészt igen – felelte Stenius –, de Argenta úrnő szerint ez most a legkisebb gondunk.
®​
MEGBESZÉLÉST TARTOTTAK az Invincible Reason tárgyalótermében, a Sötét Angyalok rangidős
tagjai gyűltek össze, hogy meghallgassák Argenta úrnő szavait. Az Oroszlán és Luther egy
sarokba félrevonulva beszélgettek, s bár szavaikat nem hallotta senki, a tanácskozás feszült
légköre mindenki számára egyértelmű volt.
Israfael könyvtáros testvér a Mechanicum egyik köpenyes alakja mellett állt, számos szervitor
követte mindkettőt. A levegőben feszültség vibrált, és Zahariel érezte valamennyi itt összegyűlt
férfiban a kínzó vágyat, hogy visszavágjon a saroshiaknak.
Ő és Nemiel az eligazító-asztalnál ültek, és próbáltak értelmet találni az elmúlt néhány óra
eseményeiben, amelyek során testvér a testvér ellen fordult, és korábbi szövetségeseik fegyvert
ragadtak ellenük. A kezdeti elképzelések szerint a birodalmi hajók lázadóit bedrogozták, és így
oltották be őket a lázadó gondolatokkal, a főváros minden épületét és felületét elborító lila
virágok illóolajából készített valamilyen főzet segítségével.
Ezt az információmorzsát majd később kell megemészteniük, mivel jelenleg egy sokkal
nagyobb veszedelem emelkedett ki éppen a Sarosh kontinenseinek északi oldalán húzódó
sivatagok kemény talajából.
 Az Oroszlán hirtelen elfordult Luthertől, arcán kibogozhatatlan érzelmek maszkjával, és
elfoglalta trónusát az asztalfőn. Luther is elfoglalta helyét az asztalnál, és Zahariel az ő
arckifejezését sokkal könnyebben értelmezte. A másodparancsnokuk arcán kétségbeesés és
aggodalom látszott.
– Nincs sok időnk – csattant fel az Oroszlán, túlharsogva a szobát megtöltő fecsegést.
Hangjára minden fej az irányába fordult, és minden hang elhallgatott.
– Argenta úrnő – szólt az Oroszlán. – Beszélj!
Az asztropata tett egy tétova lépést előre, mintha a primarcha hatalmas alakja közelében állni
akár egy rövid ideig is túl sok volna neki.
– Talán hallották, amint őfőmagasztossága a Birodalom elleni kirohanása közben a
Melachimnak nevezett lényekről beszélt. Én úgy hiszem, hogy ez a saroshi neve egy bizonyos
xeno-fajnak, amely a hipertér lakója.
– És ugyan miért jelentenek ránk veszélyt? – kérdezte Nemiel. – Bizonyára a hipertérbe
vannak zárva.
– Normális esetben valóban így lenne – válaszolta az asztropata, vak szemeit Zahariel kuzinja
felé fordítva –, de az Asztropaták Kórusa felfedezett egy növekvő pszichikus energiát az északi
sivatagokban, amely egy jelentős hipertérhasadást jelez.
– És mi okozza ezt? – kérdezte az Oroszlán.
– Nem tudjuk.
– Találgasson! – parancsolta az Oroszlán.
– Talán a bolygó lakóinak van valamilyen módszere arra, hogy koncentrálják a hipertér
energiáit, amit mi nem ismerünk, uram.
– És mi célból tennének így?
– Azt mondják, hogy ha valakinek elég erős akaratú a gazdája, akkor lehetséges beléplántálni
egy Mennyek Kapuján túli teremtmény esszenciáját.
– És maga szerint ezt történik most odaát?
– Ha ez egyáltalán lehetséges – mutatott rá Zahariel.
Az Oroszlán megsemmisítő pillantást lövellt feléje, amely megdöbbentette Zaharielt.
– Egyelőre fel kell tételezzük, hogy lehetséges. A saroshiak árulása és fondorlatossága
határtalan. Ettől a perctől kezdve semmiben sem bízhatunk, és a legrosszabbat kell
feltételeznünk.
Az Oroszlán ismét az asztropata felé fordította a figyelmét, és Zaharielt elöntötte a
megkönnyebbülés hulláma, ahogy felszabadult az ellenséges tekintet alól.
– Argenta úrnő – mondta az Oroszlán. – Ha a saroshiak tényleg meg tudnak idézni valami
xeno-bestiát a hipertérből, akkor mennyire lehet súlyos a helyzet?
– Ha sikerül nekik, akkor ez lehet a legpokolibb dolog, amivel valaha megküzdöttek.
– Miért nem tudjuk egyszerűen lebombázni a helyet a bolygókörüli pályáról? – kérdezte az
Oroszlán. – Az hamar rövidre zárná a fenyegetést.
– De nem ezt, uram – válaszolta Argenta. – A pszichikus energiák fókuszálása már
folyamatban van, és minden támadás, ami az energiák összegyűjtését kívánja megakadályozni,
kudarcra van ítélve.
– Akkor hogyan harcoljunk ellene?
Az Oroszlán kérdésére válaszul Israfael könyvtáros testvér lépett elő.
– Erre a kérdésre talán én választ adhatok, uram. Mióta a légiónk a Perissus véres mezőin
harcolt, egy módszeren dolgoztam, amellyel legyőzhetjük az efféle kreatúrákat. Ez azelőtt volt,
hogy te csatlakoztál volna hozzánk, uram.
Az Oroszlán összeráncolta a homlokát, és Zaharielnek eszébe jutott, hogy primarchájuk
mennyire nem kedvelte, ha emlékeztették arra, hogy a légió már azelőtt is létezett, hogy ő lett
volna a vezére.
– Folytasd! – utasította az Oroszlán. – Hogy fojtsuk el ezt a felgyülemlő energiát?
– Egy elektro-pszichikus lökéssel – felelte Israfael. – Persze nehéz megmondani, pontosan
hogyan lép majd kölcsönhatásba az összegyűlt energiákkal, de biztos vagyok benne, hogy
megsemmisíti a környező pszichikus mezőt és…
– Kérlek, lassabban, Israfael – mondta az Oroszlán felemelve kifordított tenyerét, hogy
megakassza a könyvtáros szavait. – Biztos vagyok benne, hogy te tudod, miről beszélsz, de ne
feledd, hogy mi harcosok vagyunk. Ha azt akarod, hogy megértsünk, akkor egyszerűen kell
fogalmaznod, és az elejéről kell kezdened.
– Egyszerűbben, hogyne, uram – mondta Israfael, és Zahariel nem irigyelte a könyvtárost, aki
a primarcha tekintetének fehéren izzó fókuszában állt. – Úgy hiszem, lehetséges lenne hatni a
felgyülemlett pszichikus energiára azzal, ha a közelében felrobbantunk egy elektro-pszichikus
fegyvert.
– Mi ez az „elektro-pszichikus fegyver”, amiről beszélsz? – kérdezte az Oroszlán.
– Egyszerűen csak egy módosított ciklonikus robbanófej – magyarázta Israfael. – A
Mechanicum adeptusainak segítségével el tudjuk távolítani a robbanófejből a robbanóanyagot, és
helyette egy elektro-pszichikus pulzuskondenzátort helyezünk be. Ez egy masszív
energiarobbanást generál, ami meglehetősen káros az anyagtalan, szellemi energiából álló
teremtmények számára. Ami a pszichikus felgyülemlést illeti, a szerkezetet ideális esetben a
forráshoz olyan közel kell felrobbantanunk, amilyen közel csak lehetséges.
– Értem – mondta az Oroszlán. – Milyen formában építitek meg ezt a szerkezetet?
Értelemszerűen egy bomba, de tudjátok olyanra alakítani, hogy egy csapatszállítóról vagy egy
Viharmadárról is le lehessen dobni?
– Nem – felelte Israfael –, mivel a robbanás lökését valaki olyannak kell irányítania, aki
tanulta a pszichikus művészetet.
– Más szóval ott kell lenned, mikor felrobban.
– Igen, nekem – erősítette meg Israfael –, és több más, pszichikus képességekkel bíró
testvéremnek is, akik harcolni is tudnak.
Az Oroszlán bólintott.
– Azonnal kezdjenek hozzá egy ilyen fegyver összeszereléséhez! Mit gondolsz, mennyi időbe
telik, amíg elkészül?
– Legfeljebb pár óra – felelte Israfael.
– Rendben – mondta az Oroszlán. – Azonnal lássatok hozzá!
 HUSZONHÁROM
ZAHARIEL OSZTAGÁNAK SÖTÉT ANGYALAI összegyűltek a Viharmadár rohamrámpája körül, hogy
meghallgassák Sar Hadariel utolsó eligazítását, mielőtt áthelyezik a frontvonalat a Sarosh
felszínére.
A Viharmadarak a leszállófedélzet bal oldalán sorakoztak fel, készen arra, hogy az alattuk lévő
bolygóra szabadítsák őket, és az összegyűlt harcosokban is ott lobogott a gyilokvágy. Az
Oroszlán személyesen vezette a támadást, és noha Zaharielnek még mindig komoly fájdalmai
voltak az Invincible Reason elleni támadás alatt szerzett sérülései miatt, a Librariusban kapott
kiképzése okán a sebei ellenére is kiválasztották erre a küldetésre.
Nemielt arra jelölték, hogy az Oroszlán egységeit kísérje, és még a sürgető buzgóság ellenére
is, ami a csata előtt minden harcost a hatalmába kerített, Zaharielnek keserű szájíze volt, amiért
rokonát vették be abba a csoportba. Luther nem volt jelen, és Zahariel csodálkozott a távollétén,
de nem foglalkozott vele sokat, látva az Oroszlán borús tekintetét, amikor Sar Hadariel
megemlítette a másodparancsnokukat.
– Komoly veszélyt szimatolok – szólt Attias, és Zahariel örült barátja ismerős hangjának.
Attias az Astartes Légió pompás tagjává vált, nagyra becsült és megbízható csatafivér lett belőle.
– Mindig veszéllyel nézünk szembe – válaszolta Eliath a légió tanításait idézve. Attiashoz
hasonlóan Eliath is becsülettel végigcsinálta az astartesek kiképzését, és a légió egyik legjobb
nehézfegyverzetű katonájává vált. – Astartesek vagyunk. Sötét Angyalok. Nem arra teremtettek
minket, hogy az aggkor végezzen velünk. Halál vagy dicsőség! Hűség és becsület!
– Hűség és becsület! – visszhangozta Attias. – Ne érts félre, nem a veszély szükségességét
kérdőjelezem meg. Csak azt kérdezem, hogy jelen felállásban vajon tényleg ennek a kísérleti
szerkezetnek a működésére kell-e alapoznunk a stratégiánkat. Ha például nem működik a bomba,
akkor mi van? Utálnék úgy szembenézni az ellenséggel, hogy Eliath csinos pofija lenne az
egyetlen tartalék fegyverünk, ha történetesen besülne a robbanófej.
Pillanatnyi nevetés támadt az összegyűlt harcosok között. Még Eliath is csatlakozott, akinek
kemény, megviselt vonásokkal és robosztus testfelépítéssel bíró szakasztársai gyakran
viccelődtek vele megjelenése okán.
– Még mindig inkább az én csinos pofim, mint a te kardforgató tudományod – felelte Eliath –,
hacsak nem abban reménykedsz, hogy elvonja az ellenség figyelmét a sípoló hang, amit a pengéd
az újabb és újabb mellécsapáskor hallat.
– Mi Sötét Angyalok vagyunk – szólalt meg Hadariel, és a nevetés abbamaradt. – Mi vagyunk
az Első Légió, a Császár harcosai. Azt kérditek, vajon rá kell-e bízzuk magunkat a Mechanicum
tudományára és könyvtáros testvérünk bölcsességére. Én viszont azt kérdem, hogyan is ne
tehetnénk? Talán nem a tudomány a Birodalom vezérfénye? Talán nem ezen alapszik? Talán
nem ez az alapkőzet, amire új társadalmunkat építettük? Tehát, igen, meg fogunk bízni a
tudományukban. Az életünket is rábízzuk, miképpen magunkat és az egész emberiséget hőn
szeretett Császárunk vezetésére bízzuk.
– Sajnálom, uram – mondta Attias megalázottan. – Nem akartam megsérteni.
– Nem sértettél meg – válaszolta Hadariel. – Egyszerűen csak feltettél egy kérdést, és abban
nincs semmi rossz. Ha eljönne egy olyan idő, amikor a Sötét Angyalok nem látják értelmét
kérdéseket feltenni, akkor mindannyiunk lelke elveszett.
 Zahariel végignézett a körülötte álló emberek arcán, ahogy hallgatta a káptalanmester szavait.
Néhányukat még a Calibanről ismerte, és a közöttük testvérekként és harcostársakként kialakult
kötődés erős volt, akár a keramit. Sőt, erősebb, mert noha a keramiton át lehet vágni a megfelelő
fegyverrel, azt el sem tudta képzelni, hogy astartes fivérei iránt érzett odaadása valaha is
megtörik.
– A káptalanmesternek igaza van – mondta Zahariel, ahogy a régen hallott szavak kezdtek
ismét visszhangot verni a fejében. – Minket, astarteseket arra teremtettek, hogy az emberiséget
szolgájuk. Sötét Angyalok vagyunk, és a háború dolgaiban az Oroszlán tanításait követjük. Ő azt
tanítja, hogy a háború alkalmazkodás kérdése, és aki hamarabb alkalmazkodik a változó
körülményekhez és húz hasznot a háború szeszélyeiből, abból válik győztes. Nagyhatalmú
fegyvert bocsájtottak a rendelkezésünkre, hogy azzal győzzük le ellenfeleinket, és ostobák
lennénk, ha nem használnánk ki.
– Tehát hasznunkra fordítjuk a szerkezetet – mondta Eliath. – Remélem, megbocsátod a
feltételezésemet, Káptalanmester, de elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, ha terv
formálódik a fejedben. A szerkezet csak az egyik része annak, amire szükségünk van. De kell
egy működő hadműveleti terv is. Van terved?
– Van tervem – ismerte el Hadariel.
Zahariel testvérei szemébe nézett, és mindegyikük arcán elszántságot látott, ahogy Sar
Hadariel ismertette támadási tervüket.
A saroshiak elvesztek, csak még nem tudtak róla.
®​
DÉL VOLT, ÉS AZ ÉGETŐ nap a tetőfokán járt.
A Sarosh őslakói békés időszakként tekintettek rá, egy olyan napszakra, amit rendszerint
lakhelyeik árnyékában történő alvással töltöttek, amíg a délutáni, legrosszabb forróság el nem
múlt. Ám a bolygó újonnan érkezett birodalmi erői nem követték ezt a szokást, kiváltképp az
Astartes Légió harcosai.
Négy Viharmadár süvöltött el a sivatag felett, alacsonyan és nagy sebességgel, ahogy
célpontjuk, egy csapat előregyártott ház felé repültek, melyet a körpályáról Egy-Zéta-Öt
bányaállomásként azonosítottak.
A vezérgépen Zahariel a feszülő géptörzsnek támaszkodva ült, ahogy az keresztülvágott a
levegőn a csata felé. Körülötte mindenhol Sötét Angyalok ültek a fegyvereiket markolva, készen
arra, hogy bosszút vegyenek az embereik és hajóik ellen elkövetett támadásokért. Ezt a háborút a
saroshiak kezdték, de a Sötét Angyalok fogják befejezni.
– Itt az Oroszlán, minden kirendelt egységnek – szólalt meg vezetőjük hangja a voxon
keresztül, és a Légió nagymesterének utóbbi időben egyre fokozódó zárkózottsága ellenére,
Zaharielt meglepte hangja parancsoló ereje. – A küldetés célja megerősítve: Egy-Zéta-Öt
bányaállomás. Minden hadműveletet megkezdeni!
Zahariel heves voxforgalmat hallott, ahogy a megfelelő egységek mind megerősítették a
parancsot.
A Viharmadarak nehézpáncélos támadóhajók voltak, melyeket arra terveztek, hogy egy
szakasznyi astartes harcost juttassanak még a legelvetemültebb tűzharc közepébe is.
Mindegyiket feketére festették, és a testükön a szárnyas kard ikon díszelgett, a légió
heraldikájának megfelelően.
– Készen állunk, uram – válaszolta Hadariel, és Zahariel hallotta rendfőnöke hangjában az
izgatottságot. Ebben a Viharmadárban kuporgó valamennyi ember osztozott.
 Eliath ült Zahariellel szemben, széles vállai és vaskos termete miatt kényelmetlenül
belepréselődve az ülésbe. Barátja még az astartesek között is figyelemreméltó testi megjelenéssel
bírt, és tisztelgett, ahogy észrevette Zahariel vizslató tekintetét.
– Már nincs messze – szólt Eliath. Bajtársa nem viselte a sisakját, ezért üvöltenie kellett, hogy
hangját hallani lehessen a jármű dübörgő motorjai mellett. – Jó kis visszavágó lesz, mi?
– Úgy van, az lesz – felelte Zahariel.
– Hogy hajtjuk végre a támadást, Káptalanmester? – kérdezte Attias.
– Ugrórakétákat használunk majd a leszálláshoz – felelte Hadariel. – A parancsaink szerint
ötszáz méteres magasságot kell elérnünk, hogy irányított támadóugrást hajthassunk végre. Egy
nyitott bozótosba érkezünk majd az állomástól északra. Onnan nyomulunk előre épületről
épületre, hogy megtisztítsuk az állomást, amíg nem találkozunk a délről érkező Oroszlánnal és az
embereivel. Természetesen számolnunk kell az ellenség válaszreakciójával. Ami azt illeti,
számítunk is rá.
A fülkében lévő astartesek feszülten figyeltek a szavára. Saját helyéről nézve a legénységi
fülke elején ülő Zaharielt megragadta a szinte ünnepélyes hangulat, amivel az egysége emberei
fogadták a híreket.
– Ne feledjétek, a feladatunk az, hogy minden ellenállást legyőzzünk olyan gyorsan, amilyen
gyorsan csak lehet, és célba juttassuk a könyvtáros testvért és a szállítmányát! – mondta
Hadariel. – Miután leértünk a Viharmadarakból, a pilóták felszállnak várakozási magasságba,
hogy fel tudjanak szedni minket, ha megkapják a kivonási parancsot. Minden sisakot fenn akarok
látni, és az összes szűrőberendezést aktiválva. Az Egy-Zéta-Ötöt mérgező környezetként
kezeljük.
Zahariel alig tudott úrrá lenni izgalmán a csata ígéretétől. Kiképezték, hogy ellenálljon
mindennemű félelemnek, de az astartesekre ugyanannyira volt jellemző a bátorság, mint a
háborúra való fogékonyság.
Testüket szuperemberi szintre formálták, hogy ne csak legyőzzék a Birodalom ellenségeit, de
meg is semmisítsék őket.
Az astartesek számítottak rá, hogy életük folyamán szembenéznek a veszéllyel, sőt,
üdvözölték, mintha a csatákban való küzdelem nélkül csonkák lennének.
– És végül, tisztázzunk még egy dolgot! – mondta Hadariel. – Ez a küldetés a pusztításról, és
nem az elfogásról szól. Nem érdekelnek a foglyok, így ha valaki még életben van az Egy-Zéta-
Ötön, akkor nem álltok meg, amíg meg nem halt!
Szavaiba belevágott egy szakaszos adás a Viharmadár belső voxából, és egy vörös fény
kezdett villogni a fülkében. Hadariel arcán válaszként egy ragadozó vigyora terült szét.
– Itt a jel – mondta. – Közeledünk a célponthoz. Sisakokat fel, szűrőket bekapcsolni! És jó
vadászatot mindenkinek!
Zahariel szíve gyorsabban vert a közelgő akció hírére.
– Ha a következő öt percen belül nem harcolunk, akkor zabos leszek – vetette oda Eliathnak és
Attiasnak.
Érezte, amint érzékei kiélesednek, ahogy közeledett az ugrás pillanata.
Eliath válaszul bólintott, és elengedte a Sötét Angyalok harci kiáltását: – Az Oroszlánért!
Lutherért! A Calibanért!
– Az Oroszlánért! Lutherért! A Calibanért! – ismételte a szakasz, és hangjuk összecsengő
tenorja mintha megrázta volna a helyiség merevítőit. Hadariel jelére felemelkedtek üléseikről, és
a szállító végén lévő ugrónyílás felé indultak, készen a leszállás megkezdésére.
 A Viharmadár rázkódni kezdett körülöttük, ahogy a pilóta csökkentette a légijármű sebességét,
hogy előkészítse az ugrást. A rohamnyílások kitárultak, és a Viharmadár belsejében, körben
mindenhol elhelyezett vörös fények zöldre váltottak.
Folyamatosan sípoló hang hallatszott a hajó belső voxán: jelzés az ugrásra.
Zahariel volt az első a rámpán, érezte a körülötte sikoltó levegőt, majd a hirtelen
súlytalanságot egy töredék másodperccel azelőtt, hogy a gravitáció elkapta volna, így aktiválta a
hátrakétáját, hogy ellensúlyozza. Eliath, Attias, Hadariel és a többiek szorosan mögötte jöttek,
rakétáikból tüzes szárnyakként törtek elő a gázcsóvák, ahogy leereszkedtek az alattuk ötszáz
méterre lévő állomás közelében.
Egy pillanatig hiányzott neki Nemiel jelenléte, de ezeket a gondolatokat agya hátsó zugába
száműzte, amikor meglátta a felé viharzó poros síkságot.
Eljött a háború ideje, az idő, amikor a Sötét Angyalok szárnyra kelnek.
®​
AHOGY AZ ANGYALOK lefelé repültek, nem találkoztak a földi ütegek légelhárító tüzével, sem
megerősített nehézfegyverzetű védőegységekkel. Érkezésük nem ütközött ellenállásba, és
Zahariel hálás volt az ilyen apró kegyekért, felidézve ennél sokkal rosszabb gyakorló ugrásokat,
amikor éles lőszerrel tették a helyzetet „érdekesebbé”.
Rendben megérkeztek a nyitott, bozótos területre.
A földet érést követően a Sötét Angyalok szétrajzottak, és laza hadrendben indultak meg az
Egy-Zéta-Öt felé, sisakjaik hermetizálva, fegyvereik készenlétben. Első látásra úgy festett,
mintha egy szellemvárosban landoltak volna. Az állomás vészjóslóan csendes volt, noha Zahariel
érzékei éberek voltak az észlelés határán vibráló, zúgó pszichikus jelenléttől.
Az állomástól nyugatra egy magas szirtfok emelkedett, de azt leszámítva ezt a körzetet
mindhárom oldalról nyílt sivatag határolta. A létesítmény középpontjában, az akna felett, egy
óriási csörlődob állt, amely a negyvenöt fokos szögben a talajba futó tárnából szállította fel és le
a bányászokat és az ércet, amit kifejtettek. Körös-körül düledező, előregyártott házak
gyűjteménye és a bányászok alvókörleteiként szolgáló barakkok határolták a sivatagot.
A területen elszórtan csillék álltak, egyesek az oldalukon hevertek, tartalmuk kiborult. Ahogy
Zahariel és emberei beljebb nyomultak a telep pereméről az akna közvetlen környezetében álló
irodaépületek felé, az összes közbeeső kunyhót és barakkot üresen találták. Az Egy-Zéta-Ötöt
látszólag elhagyták. Zahariel egyedül az egységén belüli voxon folyó rövid beszélgetéseket
hallotta. Ettől eltekintve az egész környék néma volt.
– Van itt valami – hallotta Hadarielt. – Érzem.
– Egyetértek – felelte Zahariel. – Kellene halljuk az állatok neszezését, de a csenden kívül nem
hallok mást. Van itt valami, ami elkergette a helyi állatvilágot.
Ugyanazt a csatornát használva, Zahariel hallotta, ahogy Hadariel kapcsolódott az állomás
túloldalán lévő egységekhez.
– Hadariel az Oroszlánnak. Van bármi jele az ellenségnek?
– Eddig semmi – érkezett a velős válasz. – De látom az itt hagyott nyomaikat.
Vér volt a homokon.
Egyes helyeken apró, szétszórt cseppekben ért földet, máshol nagyobb pocsolyákat formázott,
beszennyezve a talajt, és már el is kezdett bűzleni a déli forróságban.
Itt-ott Zahariel különböző, szétszórt tárgyakat látott előrenyomulás közben.
Eldobált automata fegyvereket, egy lézervetőt, egy törött kommunikációs egységet,
detonátorhuzalt: mind ott feküdt a homokban. Zahariel felpillantott az égre, ahol a Viharmadarak
köröztek széles, végtelenül ismétlődő körökben, több ezer méterrel a fejük felett.
Zahariel hirtelen megérzett egy egyre erősödő, visszataszító illatot, mintha a mészárszék avas
vérszaga keveredne a romlott gyümölcs émelyítő, poshadt, édeskés illatával.
Megpróbált figyelmeztetésül felkiáltani, de már késő volt.
Az Attiashoz legközelebb eső előregyártott épület széthasadt, ahogy valami borzalmasan erős
keresztülvágódott rajta, és támadásba lendült. Zahariel pikkelyeket látott megvillanni, függőleges
pupillájú szemeket és egy hatalmasra tárt, agyaras pofát.
A lény valamit Attias arcába köpött, mire annak sisakja sziszegve füstölni kezdett, mintha
savat locsoltak volna rá. Ráugrott a meglepett harcosra, ostorszerű karjait körülfonva Attiason,
miközben borotvaéles karmaival beletépett, s úgy nyitotta fel áldozata erővértjét, mintha fémfólia
lenne.
Mellső végtagjait Attias felsőteste köré fonta, és egy nedves, szörnyű hang hallatszott, amint a
kreatúra végtagjaiban rejtőző, visszahúzható karmok előcsúsztak izomhüvelyükből, és
keresztüldöfték a harcos vértjét.
Attias elesett, vére a homokra folyt, miközben a szörnyeteg elugrott; furcsán ízesülő lábai
elképesztő sebességgel repítették át a durva terepen.
Robbanólövedékek sorozatait lőtték ki a lény irányába, ezek azonban csak a bányásztelep
épületeit szaggatták szét, egyik sem találta el a célpontot.
Zahariel figyelte, ahogy a bestia eltűnt a látóterükből az épületek között. Valami nem volt
rendben azzal, ahogy mozgott, térdei és bokái különös szögben hajlottak.
Még több lövés dörrenése tépte szét a csendet az épületek között, az osztag többi tagja is tüzet
nyitott, és a voxon át rémes kiáltások hallatszottak, ahogy a Sötét Angyalok egyre több egysége
került támadás alá.
Visszafojtva egy dühös kiáltást, Zahariel elesett bajtársa mellé sietett.
Attias sisakja egy füstölgő roncs volt, a megperzselt fém és a sülő hús szaga gyomorforgató
egyveleget alkotott, még Zahariel páncélzatának szűrőin keresztül is. Attias vonaglott a kíntól, és
Zahariel igyekezett letépni róla a sisakot. A páncélzat fémkapcsai összeolvadtak, így nem volt
más választása, mint hogy lerántsa a parázsló sisakot barátja fejéről.
A sisak elvált a páncélgallértól, és Attias felüvöltött, ahogy arcának bőre is vele jött, omladozó
húsfonatok csorogtak olvadt gumiként a sisakja maradékáról.
– Hátra! – ordította az egység Apotekáriusa, ellökve Zaharielt barátja rángatózó testétől. Az
Apotekárius munkához látott, narthecium kesztyűjének sziszegő csövei, tűi és gyógyszeradagolói
adták a legtöbb esélyt Attias túlélésére.
Zahariel ellépett, elborzadva a barátja egykori arca helyén lévő véres mocsoktól.
Hadariel odébb vonta.
– Hagyd dolgozni az apotekáriust! Nekünk dolgunk van.
Eliath állt Zahariel mellett, és szinte csak lehelte a szavakat.
– Az Oroszlánra, még sohasem láttam ehhez foghatót.
Zahariel egyetértően bólintott, és kezével a barátja által cipelt nehéz sorozatvetőre csapott. –
Tartsd készen a fegyvered, testvér. Ezek a lények gyorsan mozognak.
– Mik ezek? – kérdezte Eliath. – Azt hittem, ez egy emberi világ.
– Ez volt a hibánk – felelte Zahariel, ahogy még több lövöldözés és voxforgalom zavarta meg
az Attias sérülése feletti döbbenetét.
– Ellenséges támadás – jelentette egy másik egység őrmestere. – Reptilián bestiák. A
semmiből tűntek elő. Gyorsan mozognak, de azt hiszem, egyet megsebeztünk. Egy halottunk
van. Haladunk tovább.
– Vettem – mondta az Oroszlán. – Az üzenetet nyugtáztuk. Minden egység haladjon tovább a
telep közepe felé!
®​
A FURCSA REPTILIÁN szörnyeteg még kétszer támadt, mindkét alkalommal a rejtekhelyéről
bukkant elő, hogy aztán természetellenes gyorsasággal és vérszomjjal vesse rá magát az
emberekre. A szörnyetegek minden támadás alkalmával vért ontottak, de több harcos nem esett
áldozatul a rajtaütésüknek, noha sokan kényszerültek a vértjeik darabjainak feladására, mivel a
xeno-lények savas köpete elolvasztotta a IV-es típusú erővért lemezeit.
Az astartesek egyre mélyebbre hatoltak a település közepe felé az ellenség területére,
sorozatvetők ugattak, miközben módszeresen haladtak előre egymás tűzívét átfedő alakzatban: az
egyik osztag haladt, míg a másik fedezte.
A támadások megszaporodtak, ahogy közeledtek céljukhoz, és ahogy elérték a telep belső
részeit, Zahariel észrevette, hogy a teremtmények hullámzó, pikkelyes testek tömegévé gyűltek
össze az akna lejárata előtt.
Érezte, ahogy a torka elszorul ezeknek a korcs lényeknek a látványától, kifacsart felépítésük
olyan távol állt minden emberi elképzeléstől, hogy egyetlen alaktani kategóriába sem tudta őket
besorolni. Mindegyik végtagon több ízület kapott helyet, és láthatóan számtalan különböző
tengely mentén hajlottak és forogtak. Kígyózó és irizáló pikkelyekkel borított testük valahogy
áttetszőnek, kísértetiesnek tűnt, mintha nem lennének teljesen… valódiak.
– Mik ezek? – kérdezte Eliath.
– Tisztátalan xeno-lények – válaszolta Hadariel.
Puskaropogás hallatszott a telep három nyitott oldala felől, és Zahariel látta felbukkanni az
Oroszlánt egy magas, rozsdás fémlappal borított építmény mögül. Ismét csak lenyűgözte a
primarcha fizikuma, amint a Sötét Angyal harcosait vezette, kardját felemelve, szemében a csata
izzásával.
Amint Lion El’Jonson megjelent, a xeno-lények egyike félelmetesen éles visítást hallatott, de
hogy ezt félelmében tette, vagy egyfajta csatakiáltásként üvöltött az Oroszlán felé, azt Zahariel
nem tudta megmondani.
Pikkelyek és karmok forrongó áradataként lendültek előre a szörnyek, és a Sötét Angyalok
feléjük rohamoztak, hogy fogadják őket.
Sorozatvető lövedékek robbantak fel lucskosan a lények testében. Mindegyik sebzett szörny a
homokra zuhant, és elkezdett feloldódni egy tócsányi üveges, sűrű folyadékká.
A két ellenfél pengék és karmok viharában találkozott. Zahariel szemtől szembe állt egy sikító
fenevaddal, melynek hosszú feje és vibrálva hullámzó szeme volt függőleges hasítékokkal. A
lény felszisszent, és felé harapott akkora sebességgel, hogy rögtön az első támadása majdnem
leszakította Zahariel fejét.
A harcos hátraugrott, és tüzet nyitott a lény törzse felé, a lövedékek azonban áthaladtak rajta,
mielőtt felrobbantak volna. A sebzett kreatúra felé csapott a karmaival, és egy nagy adag savas
nyálkát köpött felé. Az astartes elhajolt a savköpet elől, de a szörnyeteg karmainak nagy része
beletépett a mellvértjébe.
Zahariel felkiáltott, amint a karmok átsuhantak a vértjén, és mellkasa húsába és izmaiba
vájtak. Heves és hideg fájdalmat érzett, a hirtelenségétől elakadt a lélegzete.
Az érintés pillanatában azonnal felötlött benne ugyanaz a lélekbénító félelem, amit Endriago
erdeiben érzett éppen azelőtt, hogy szembe találta volna magát a Sötétből Figyelőkkel. Ezt a
fenevadat éppolyan abnormálisnak látta, mint amit a Figyelők őrizni rendeltettek, és abszolút
tisztán látta, hogy ezek nem egyszerűen a xeno-lények másik formái, hanem annál valami
mérhetetlenül veszélyesebbek.
Zahariel eldobta a sorozatvetőjét, és előrántotta az Endriagói Oroszlán fogából készült kardot.
A fenevad ismét nekitámadt. Zahariel átdöfte a kardját a bestia csapkodó karján, és odalépett a
lény mellé, hogy felfelé beledöfjön a mellkasába. Az éles penge úgy hasította az anyagtalan test
húsát, mint egy nedves felhőt.
Minden gyorsaságuk és vadságuk ellenére, a szörnyeknek esélyük sem volt a Sötét Angyalok
kérlelhetetlen higgadtsága ellen, akik lassan bezárták a harcosok köréből álló hurkot, és
kíméletlenül lemészárolták őket.
Zahariel figyelte, ahogy az Oroszlán utat vág magának a bestiák között, mintha minden
képzeletet felülmúlóan megszállta volna a gyilokvágy. Kardja keresztülhasított a lényeken,
minden csapása újabb féltucat nedves, zselészerű folyadékhalmot hagyott maga után.
Nemiel az Oroszlán oldalán küzdött, képességei meg sem közelítették a primarcha fennkölt
magasztosságát, de elszántságban nem maradt el mellette. Kuzinja kitűnő harcosnak bizonyult,
és az Oroszlán mellett minden ízében annak a hősnek látszott, aki valójában volt
Pillanatokkal az első lövések eldördülése után a csatának vége is lett, és az utolsó lényeket is
levágták. Ahol a bányásztelep nem sokkal ezelőtt sorozatvetőktől és sikoltó láncpengéktől
visszhangzott, most csend borult mindenre, miközben a Sötét Angyalok rendezték soraikat.
– Biztosítsátok a helyet! – parancsolta az Oroszlán, ahogy az utolsó fenevadakat is
elpusztították. – Egy Viharmadarat akarok Israfael könyvtáros testvér fegyverével a földön látni,
két percen belül!
– Hova megyünk tovább? – kérdezte Hadariel káptalanmester.
Az Oroszlán a tárna ásító szakadékába mutatott, amely meredeken haladt lefelé a mélybe.
– A föld alá – felelte az Oroszlán. – Az ellenség alattunk van.
®​
RHIANNA SOREL EZELŐTT már sokszor félt, de a Shaloul utcáiról történt elrablása óta érzett
rettegéshez foghatóan még soha.
Amikor elmúlt a virágok bódító hatása, megkötözve és bekötött szemmel vitték éppen egy
ismeretlen helyre egy jármű viszonylagos kényelmében, a várost körülvevő, perzselően forró
sivatagba.
Az úti céljukat rejtély fedte, mivel fogvatartói az út alatt egy szót sem szóltak, de tiltakozása
ellenére is megetették és megitatták. Akárhova vitték is, és akármilyen céllal, egyértelműen élve
és egészségesen igyekeztek odajuttatni.
Az idő múlását csak onnan tudta megbecsülni, hogy elmúlt a nappali forróság, és az éjszaka
hűvösét és csendjét érezte. Lépteket hallott a járművön kívülről beszűrődni, és a kerekek
nyikorgását, de azon túl csak a szemcsés homokon surrogó lágy szél csapott némi zajt.
Helyzete ellenére a nő aludt egy keveset, és mikor felébredt, egy csapat ember cipelte ki a
járműből. Sírva fakadt, mivel rettegett a fesztivál fényeiben látott maszkos teremtmények
érintésétől, de hordozói embereknek tűntek, legalábbis ugyanúgy izzadtak és dörmögtek, mint az
emberek, miközben továbbvitték.
A szemén lévő kötés lecsúszott, és előregyártott, fém építményeket pillantott meg,
amilyenekben munkásokat szállásolnak el bányász- vagy mezőgazdasági telepeken. Furcsa
hangok vették körül, különös mozgolódás zaja, mintha bizarr, egyenetlen lépések lennének,
melyek ismét a rémes lényeket juttatták eszébe.
 Útja a föld alatt folytatódott, a barlangjáratok hűvös, dohos levegője eltéveszthetetlen volt.
Különös, fémes íz keringett a levegőben, és elektromos feszültség pattogott a hajában és a még
mindig rajta lévő ékszerek láncszemei közt.
A fémes bűz egyre erősödött, megtöltötte az orrnyílásait, és öklendezni kezdett a szájába
tömött rongyon át. Szemeit szorosra zárva tartotta, miközben elrablói egyre mélyebbre és
mélyebbre cipelték a föld belsejébe, és attól reszketett, amit esetleg megpillanthat, ha
megpróbálná kifürkészni, hova is viszik.
Majd újabb emberek csatlakoztak a menethez, mialatt ünnepélyesen adták egyik csapat
kezéből a másikba, s végül nekitámasztották egy érzésre sima, függőleges kőtáblának.
Hátát a kőlapnak vetve állt, egy lassú, fertelmes szívverés dübörgését érezte a padlóban, a
sziklában a háta mögött, de még a környező levegőben is, mintha egy hatalmas szörny
mellkasába lenne börtönözve. Kezeit kioldották, de valamilyen szegecses zárral működő
fémbilinccsel a kőtáblához rögzítették.
Lágy kezek borultak az arcára, és ő összerázkódott az érintésre.
Érezte, ahogy lehúzzák a szemkötőjét, és pislogni kezdett a hirtelen támadt világosságban.
Egy férfi állt előtte bíbor köpönyegben, arcán kifejezéstelen és kifürkészhetetlen
aranymaszkkal.
– Dusan? – kérdezte, inkább remélve, mintsem számítva rá, hogy igaza lesz.
– Igen – felelte az álarcos férfi. – Én vagyok, akivel beszélsz.
Még ebben a rémálomba illő helyzetben is sírhatnékja támadt az ismerős hang hallatán.
– Kérlek! – kiáltotta. – Mit művelsz? Engedj el, kérlek!
– Nem, az nem lehetséges – felelte Dusan nyugodt hangon. – Te a Melachimmá válsz, azok
hordozójává, akik a fátyol mögött lakoznak. Győzelmet hozol nekünk a tisztátalanok felett.
– Miről beszélsz? Ennek semmi értelme!
– Számodra nincs is – ismerte el Dusan. – Ti istentelen emberek vagytok, és ez isteni tett.
– A ti istenetek? – kérdezte Rhianna. – Kérlek, engedj el! Megígérem, hogy egyetlen szót sem
szólok!
– Szavaid hazugok – mondta közönyösen Dusan. – A te néped minden szava ilyen.
– Nem! – kiáltotta Rhianna. – Esküszöm!
– Most már nem számít. A néped nagy része már most halott, és a többiek nemsokára követik
őket, amikor befogadod a Melachimot. Ahogy mondtam, fájdalmas lesz, és ezt nagyon sajnálom.
– Mit fogtok tenni velem?
Noha nem látta az arcát, Rhiannának az a homályos megérzése támadt, hogy Dusan
mosolygott a maszkja mozdulatlan felszíne alatt.
– Be fogunk mocskolni – mondta felfelé mutatva. – Tisztátalan húsod lesz az otthona a mi
egyik angyalunknak.
A nő követte a férfi tekintetét felfelé, és szeméből vérkönnyek hullottak, ahogy megpillantotta
a saroshiak angyalát.
 HUSZONNÉGY
A BÁNYAAKNA FEKETESÉGE NEM jelentett akadályt a Sötét Angyalok számára, páncéljaik
érzékelői könnyedén alkalmazkodtak a szirtek alatti teljes sötétséghez. Minden lépéssel lejjebb
jutottak a bolygó kérgébe, és egyre közelebb jutottak a saroshi árulók kezeitől elesettek
megbosszulásához.
Zahariel a szájpadlásán vibráló bizsergésből érezte a föld alól érkező pszichikus energiát,
amelynek kellemetlen, avas hús- és romlásíze volt. Átpillantott Israfael könyvtáros testvérre és
látta, hogy ő is szenvedett a káosz undorító kipárolgásától.
Israfael Viharmadara alig pár pillanattal azután ért földet, hogy az Oroszlán kiadta a parancsot:
egy csapat szervitor és adeptus hozza elő a módosított robbanófejet az űrrepülő belsejéből.
Zaharielt a szerkezet első látásra a saroshi szállítóban elrejtett bombára emlékeztette. Egy ingó
hordágyra láncokkal ráerősített, tojásdad henger volt. Számos drót és rézbevonatú cső vette körül
a gépezetet, és Zahariel világosan látta, miért nem dobhatták csak úgy le odafentről.
Szó nélkül indultak el a világ méhébe, az Oroszlán vezette őket, miközben az angyalok
alászálltak.
A menetelés könnyű volt, és Zahariel azon tűnődött, mit művelhettek a saroshiak a föld alatt.
Argenta úrnő a mennyeken túlról átráncigált, anyagi formával felruházott lényekről beszélt, és
noha az ilyen dolgok őrültek és tébolyodottak hagymázas rémálmainak tűntek a számára, a
felszínen látott kreatúrák miatt kénytelen volt átértékelni ezt a kényelmes illúziót.
Ha az ilyesmi lehetséges, miféle szörnyetegeket rejthet még a hipertér mélysége? Miféle erők
létezhetnek még ott, amelyekről az emberiség mit sem tud?
Útjuk egyre lejjebb és lejjebb vezetett a föld alá, és a Sötét Angyalok szótlanul haladtak,
mindegyik harcos a saját gondolatainak bábjába csomagolva. Zahariel megtartotta magának
afelett érzett aggodalmát, hogy helyrehozhatatlan szakadék nyílt az Oroszlán és Luther között,
mivel a két harcos rendszerint elválaszthatatlan volt, és most az Oroszlán csatába ment a testvére
nélkül.
Zahariel senkinek nem szólt arról, amit Luther mondott neki pillanatokkal a saroshi bomba
aktiválódása előtt, és félt attól, mi következhet be, ha kiderülne. Talán az Oroszlán már meg is
tudta, mivel kevés dolog kerülte el a figyelmét.
Erőszakkal száműzte fejéből az ilyen borús gondolatokat, amint az Oroszlán felemelt kézzel
megálljt vezényelt. Jonson beleszimatolt a levegőbe, és bólintott.
– Vér – mondta. – Rengeteg.
A Sötét Angyalok óvatosabban haladtak tovább, sorozatvetőiket készenlétben tartva, ujjukat
az elsütőbillentyűn nyugtatták. Nemsokára Zahariel is érezte, amit a primarchája az imént, és
öklendezni kezdett a régi, rothadt vér átütő bűzétől. Előttük halovány fény kelt, és a járat
kiszélesedett, míg végül egy hatalmas, boltozatos kapuba nem torkollott, ami egy miazmás,
finom füsttel vastagon borított barlangba nyílt.
Csak ahogy közelebb ért, ébredt rá Zahariel, hogy a füst valójában éteri energia, mely csak az
ő és Israfael számára látható. A többi Sötét Angyal látszólag nem vett tudomást az ellebegő
ködfoltokról, a kínnal és félelemmel terhes, tekergő és csavarodó foszlányokról. Talán az
Oroszlán is látta, mivel tekintete követni látszott a tovalibbenő pamatokban lappangó gyötrelmet
és szenvedést.
 A Sötét Angyalok beléptek a barlangba, és Sarosh eltűnt lakosságának titokzatos sorsa nem
volt többé rejtély.
Az irdatlan terem jobbra és balra is a távolba veszett, és tompán ragyogó, a barlang plafonjára
szerelt fénycsövek világították meg. Fém átjárók szelték keresztül a roppant üreget, amelyet
majdnem színültig töltöttek meg a holttestek. Több millió holttest.
Lehetetlenség volt átlátni, hogy pontosan hányan fekhettek itt, mivel a tárna mélye láthatatlan
messzeségben húzódott, de Zahariel emlékezett rá, hogy Kurgis a Fehér Hegektől hetvenmillió,
ebből a régióból eltűnt emberről beszélt. Lehetséges, hogy ezek ilyen sokuknak a maradványai?
Felfoghatatlannak tűnt, hogy miképp voltak képesek ennyi holtat elrejteni ide, de a bizonyíték
ott tornyosult előttük.
– A Trónra! – szitkozódott az Oroszlán. – Hogy…
– A hiányzó emberek – szólalt meg Nemiel. – Zahariel, olyan sok…
Zahariel érezte a felszínre törő érzelmeit, és durván elfojtotta őket. Egy astartest arra képeztek
ki, hogy harci helyzetben uralkodjon magán, de a holtak végtelen tárnájából áradó rettegés
puszta mértéke és sűrűsége lehengerlő volt.
– Nyugalom, Zahariel – szólt Israfael, amikor felbukkant az oldalán. – Emlékezz a
kiképzésedre! Ezek az érzések nem a sajátjaid, tehát zárd ki őket!
Zahariel bólintott, és kényszerítette magát az összpontosításra, azokat a mantrákat suttogva
maga elé, amelyeket Israfael tanított neki az astartesszé történő átalakulás éveiben. Az érzés
fokozatosan elhalványult, és helyét egyre inkább felhorgadó, tomboló igazságérzetének dühe
vette át.
– Indulunk – mondta az Oroszlán, és megindult a legközelebbi állványzat felé. Léptei fémes
visszhangot vertek a tárnában, és a Sötét Angyalok követték primarchájukat a mélységbe.
Zahariel tekintetével gondosan kerülte a holttestek halmait, bár nem tudta teljesen kizárni a
tudatából haláluk gyötrelmes ekhóit. Akármi is következik, akármilyen halált és pusztulást
hoznak is a Halál Angyalai a saroshiak fejére, meg sem közelíti azt, amit megérdemelnének.
®​
RHIANNA SIKOLYA SZÍVE mélyéről fakadt, mivel a felette függő lény olyan fertelmes, olyan
kifacsart volt, hogy ellentmondott minden értelemnek. A barlang egész mennyezetét beborította
egy áttetsző nyálkából álló teremtmény, felszíne zselészerű volt, és milliónyi, kimeredt szemből
álló füzérek csüngtek alá róla mindenfelé.
Úgy terpeszkedett a vájat tetején, mint valami óriási, több száz méter átmérőjű parazita, és úgy
csordogált és szivárgott a szikla repedéseiben, mintha képlékeny határvonalai lennének. Csurgó
kacsok lógtak vonagló tapogatókként az irdatlan, amorf… valami testéről, amely értelmetlenül
sziszegő, huhogó és zúgó hangokkal töltötte meg a levegőt.
Csillagok fénylettek a testén belül, rég halott galaxisok távoli fényei kavarogtak a
mélységeiben, mint a korokkal ezelőtt bekebelezett, de még meg nem emésztett zsákmány
morzsái. Rhianna légzése rövid, fájdalmas hörgésekké vált, ahogy ép elméje megtartásáért
küzdött valami olyan alapvető borzalommal szembenézve, amelynek egyszerűen nem lenne
szabad léteznie.
– Mi… mi…? – dadogta, de képtelen volt agyát arra kényszeríteni, hogy megtalálja a
megfelelő szavakat.
– Az ott a Melachim… – lehelte Dusan, hangja merő ünnepélyesség és szeretet! – Ő az angyal
odaátról, aki meggyalázza a húsodat, és köpenyként hordja majd, hogy közöttünk járhasson.
Rhianna zokogott, és ahogy a patakzó könnyei elérték ajkait, tudta, hogy vért könnyezik.
 – Ne, könyörgök… Ne! – rimánkodott. – Nem tehetitek!
Dusan bólintott.
– A szókincsed hiányos. Megtehetjük. És meg is tesszük.
– Kérlek, hagyd abba! – sikoltotta a nő. – Nem kell ezt tenned!
A saroshi félrebillentette a fejét, mintha értelmezné a szavait, és próbálna jelentést találni
bennük.
– Á… – szólt végül, a nőt körülvevő maszkos alakokra mutatva. – Félreértettél. Már
elkezdődött.
®​
MIUTÁN ÁTKELTEK A TESTEK tárnáját átszelő állványon, és beléptek a mélységbe vezető keskeny
alagutakba, Zahariel érezte, ahogy a holtak hangjai kezdtek elhalkulni. Még mindig ott voltak,
koponyája oldalainak feszülve, de érezte, ahogy egyre inkább visszahúzódnak. Először hálás volt
ezért, de aztán rájött, hogy egyszerűen elfojtotta őket valami erősebb és követelőzőbb dolog.
Úgy érezte, mintha egy pöröly sújtott volna le a fejére.
Zahariel fél térdre zuhant, vakító nyilallás állt a koponyájába, mintha valaki egy forró nyársat
döfött volna a fülébe.
Israfael testvér támolygott a pszichikus támadástól, de talpon maradt, a sisakjába épített pszi-
blokkoló, a csuklya megvédte a legperzselőbb fájdalomtól.
– Uram! – lihegte a könyvtáros. – Elkezdődött… a xeno-lény a hipertérből… Megpróbál
teljesen átlépni a világunkba…
– Ez biztos? – kérdezte az Oroszlán.
– Biztos – erősítette meg Israfael. – Igaz, Zahariel?
– Egyértelműen közeledik – mondta Zahariel fogcsikorgatva.
– Akkor nincs vesztegetni való időnk – felelte az Oroszlán, miközben megfordult, és
felgyorsította lépteit.
Zahariel a barlang falának támaszkodva igyekezett talpra vergődni, mentális védművei mit
sem értek a környező levegőt betöltő hatalom ellen.
Nemiel kinyúlt érte.
– Tessék, testvér, fogd meg a kezem!
Zahariel hálásan elfogadta a kuzinja kezét.
– Mint a régi szép időkben, mi?
Nemiel elvigyorodott, de Zahariel érezte a gesztus mögött megbúvó kényelmetlenséget. Talpra
rántotta magát, és megpróbálta lerázni magáról a gyomorszájánál gyülekező rettegést.
Az Oroszlán már jóval előttük járt, és Zaharielnek olyan gyorsan kellett kocognia, amennyire
csak erejéből futotta, hogy utolérje. Minden lépés gyötrelmes volt, a leszállófedélzeten szerzett
égési sebei felgyorsított anyagcseréje ellenére sem gyógyultak még be teljesen. A pszichikus
fájdalmat pedig, ami a pórusain át szivárgott belé, és ami ellen a páncélja semmiféle védelmet
nem nyújtott, még ennél is rosszabbnak érezte.
Minél mélyebbre merészkedtek a Sötét Angyalok, annál követelőzőbb lett a hang, és Zahariel
remélte, hogy Israfael testvér szerkezete elbír vele. Átpillantott a válla felett, hogy
megbizonyosodjon róla, a hordozó állvány és a szervitorok tartják a lépést az astartesszekkel.
A lobotomizált szervitorok láthatóan nem érezték ennek a helynek a lélekölő gyötrelmeit, és
Zahariel irigyelte őket ezért. Az elektro-pszichikus pulzusfegyver csillogott a félhomályban, és
Zahariel beleborzongott a robbanófejből áradó félelmetes erőbe.
Hangokat és dübörgést hallott a menet elejéről, amelytől minden emberi és emberfeletti érzéke
rezonált.
Egy selymes, beteges és életorzó fény töltötte be az előttük lévő termet, olajfoltként terjedve
szét az alagútban, amelyen a Sötét Angyalok ereszkedtek lefelé. Az Oroszlán lépett elsőként a
barlangba, mögötte Nemiel szorosan másodikként.
A primarchát Israfael testvér követte, és a Sötét Angyalok maradéka is hamar csatlakozott
csatafivéreihez.
A visszatetszés hulláma ömlött el Zaharielen, ahogy belépett a barlangba, noha nem ő volt az
érzés forrása. A köpenyes alakoktól eredt, akik egy függőleges, erezett kőtáblánál állva irtózatos
kórusban kántáltak egy, a kőlaphoz erősített, sikoltozó nő körül.
Zahariel követte a saroshiak foglyának süvöltő, kimeredt pillantását, és beteges iszonyat
kezdett felkúszni a gyomrából, amint meglátta annak a gonosznak a forrását, ami ebben az
elfeledett, vörösen megvilágított barlangban lakozott a világ alatt.
Zselészerű teste valami mélytengeri árok lakójáéra hasonlított: csillámló, látszólag törékeny; a
belsejében lévő apró, elektromos kisülések fényétől villódzott. Egymillió szem bámult rájuk
undorító alakjából, és a lény nyers éhsége emésztő fájdalomként érződött Zahariel mellkasában.
Még aközben is, hogy figyelte, a teremtmény körvonala folyamatosan halványodott, de ahelyett,
hogy győzelemmámor öntötte volna el, Zahariel tudta, hogy a lény nemsokára eléri a célját, és
átlép.
Mikor mások még – Zaharielhez hasonlóan – bénultan álltak a felettük lévő szörnyeteg
borzalmas látványától, az Oroszlán máris mozgásban volt. Pisztolyával leterített két köpenyes,
maszkos alakot, amíg azok kántáltak, kardja megvillant a kezében, és rohamra indult.
Látva primarchájukat akció közben, a Sötét Angyalok előrerontottak, és egy vészjósló
csatakiáltással támadásba lendültek.
Pisztolyok lobbantak és kardok csillantak a fenti szörny halott fényében, de ahogy a
maszkosok sorban meghaltak, Zahariel rémületes élvezetet érzett átrobbanni a levegőn.
Az álarcos alakok semmilyen védekezési kísérletet nem tettek, és Zahariel végre megértette,
miért, ahogy belenézett a kőhöz láncolt nő agonizáló szemébe.
Arcát hangtalan sikoly nyújtotta, szemei üresek és üvegesek voltak, mintha fekete tintával
lettek volna megtöltve. Sötét hatalom örvénylett a szemeiben, és ahogy Zahariel belenézett,
valami nem emberi nézett vissza rá.
Zahariel felemelte a pisztolyát, s noha a tetőt beborító, ördögi esszencia elkezdett
beleszivárogni hordozójába, egy ezredmásodpercre még felbukkant valami a nőből, és egy
pillanatra összekapcsolódott a tudatuk, mélyrehatóbban, mint azt Zahariel valaha is
megtapasztalta, s mint valaha is fogja.
A nő egyszerűen így szólt… Igen.
Zahariel bólintott, és meghúzta a ravaszt.
®​
HÁROM TÖLTÉNY RÖVID sorozata robbant ki Zahariel pisztolyából, és egy szívdobbanás alatt
átszelte a közte és a nő közötti távolságot. Átfúrták a bőrét és az izmait, majd ugyanolyan
könnyedséggel ütötték át a mellkasát is.
Ahogy a hüvelyekben lévő, tömegérzékeny robbanófejek növekedést észleltek a lokális
tömeghatásban, a bennük lévő robbanótöltetek detonáltak.
Zahariel figyelte, amint a három töltet darabokra szaggatja a nőt, a mellkasát kifordították,
gyomra virágzó, vörös rózsaként nyílt szét. A feje megszűnt létezni, darabos vér- és agyzáporrá
robbant.
 A csalódás velőtrázó, kortalan sikolya harsant a teremben, és a létezés valamennyi síkján
egyszerre visszhangzott végig, amint az időnél is öregebb lény szándékát meghiúsították.
De a teremtményt nem foszthatták meg a haragjától.
Amint a nő testének pörgő darabkái szétszóródtak a levegőben, groteszk, hullámzó recsegés
vágott végig a helyiségen, és minden húsdarab megfagyott egy helyben, meghazudtolva a
gravitációt és minden természetes emberi törvényszerűséget.
A barlangtető teremtménye szinte semmivé foszlott, csúszós nyálkássága csak távoli emlék
volt csupán, az álarcos alakokat levágták az utolsó szálig, de a szétrobbant test darabjai még
mindig a levegőben függtek.
– Mi történik? – dörrent az Oroszlán hangja. – Mit tettél, Zahariel?
– Amit meg kellett tennem – felelte amaz, teste fájdalmától és szíve sajgásától dacosan.
– És most? – kérdezte Nemiel, undorodva meredve a lebegő, nyers húscafrangokra.
– A teremtmény még nem halt meg! – kiáltotta Israfael a módosított ciklonikus robbanófej felé
rohamában. – Álljatok készen a küzdelemre, Sötét Angyalok!
– Ajánlom, hogy az a valami működjön, könyvtáros! – figyelmeztetett az Oroszlán.
– Működni fog! – Ígérte Israfael. – Csak adj egy kis időt!
Ahogy a könyvtáros megszólalt, a nő húsa felszisszent és eltűnt, fényesen ragyogó lyukakat
hagyva maga után a levegőben. Fertelmes fény szivárgott át a nyílásokon, színes és tisztátalan, és
Zahariel tudta, hogy ami a túloldalon rejtőzött, az a tiszta és tömény gonosz.
Figyelmeztetés nélkül egy csokor tapogató bukkant elő a fényből, lecsapni készülő kígyókként
tekeregtek a Sötét Angyalok felé.
Három csapkodó függelék egyenesen Zahariel felé döfött.
Kardjával lesújtott rájuk, mindhármat egyetlen sima mozdulattal vágva le. Másik kezével
elsütötte sorozatvetőjét, és egy sorozatot engedett az üres tér felé, ahonnét a tapogatók
felbukkantak.
Sikítást hallott, egy mély és nem emberi hangot, olyat, mint az egyik calibani bestiáé. A
hasonlóság rémisztő volt.
A csata még alig pár másodperce zajlott, és az ellenség már ott volt a nyakukban. Ahogy a
Sötét Angyalok elkezdtek kört formálni primarchájuk körül, az őket támadó tapogatók száma
embertelen sebességgel sokszorozódott.
Mindegyik egy emberi karnál két-háromszor vastagabb, több méter hosszú és elég erős volt
ahhoz, hogy összeroppantsa a IV-es osztályú keramitlemezből készült astartes erővértet. Egyesek
csontkarmokban végződtek, melyek ívesek voltak, mint a kasza pengéje, míg mások szemmel
láthatóan a préda megragadására vagy lefogására szolgáltak, vagy éppen visszahúzható karmok
sorakoztak rajtuk.
A tapogatók látszólag semmihez nem csatlakoztak, hanem a levegőben lebegtek, a szélesebb
végük eltűnt a ragyogó semmiben, mintha valamiféle testetlen, láthatatlan lényhez tartoznának,
amely csak részletekben mutatja meg magát.
– Mintha kísértetekkel küzdenénk! – kiáltotta Zahariel.
– Az ám! – felelte Nemiel, pengéjével keresztülvágva egy újabb tapogatót. – Csak ezek a
kísértetek ölni is tudnak!
Mintha bizonyítékot akarna szolgáltatni, az egyik testvérüket a soraikból leborították a lábáról
és keresztülrántották a ragyogó hasadékon, ahonnét a tapogatók kinyúltak. Egy közelben lévő
csatafivér kinyúlt, hogy megmentse bajtársát, cserébe egy karomnyúlvány kibelezte.
Az egészben a legrosszabb az egyoldalú küzdelem volt. Egy elpusztításukra tökéletesen képes
ellenség támadta meg őket, de nekik nehéz volt hasonlóképpen reagálni. Zahariel a tapogatókat
vagdalta, miközben sorozatvetőjével oda lőtt, ahonnét azok a levegőben előtekeregtek.
De hogy mennyire volt hatékony a taktikája, arról fogalma sem lehetett. Vajon egy tapogató
lemetszése halálos sebet ejtett az azokat növesztő kreatúrán, vagy ezek is olyan nélkülözhetőek
voltak, mint az emberi haj?
Eliath gépágyúja staccatóban ugatott fel, amely a csata hangjait a szörny sikító rikoltásának
ellenpontozásaként mennydörgő basszussal tarkította. Ahová lövedékei becsapódtak, ragacsos
folyadék – feltehetően vér – fröccsent, de akármilyen mértékben csonkolták is a karokat, mindig
újabbak jelentek meg.
Olykor Zahariel sikoltásokat hallott a levegőben a fénylő hasítékokon túlról, de képtelenség
volt megmondani, hogy a félelem hangjait vagy valamiféle diadalittas vadászkiáltást hall.
A csápok ellen folytatott küzdelem gyerekkorának történeteit juttatta eszébe, a mesebeli
szörnyekről, mint a démonok és az ördögök.
Most láthatatlan szörnyetegekkel harcolt. Nem volt nehéz ezekre a lényekre mint az emberi
felfogáson túl lévő dolgokra gondolni, mint primordiális mélységekből származó
teremtményekre, melyek visszatértek megbüntetni az embert annak pimaszságáért.
– Israfael! – bömbölte az Oroszlán. Bármit is csinálsz, csináld gyorsabban!
– Csak még egy pillanat! – kiáltotta a könyvtáros.
– Talán nincs is annál több hátra!
– Tartjuk a vonalat – ordította Nemiel –, amíg a Nagy Hadjárat véget nem ér!
Nemiel hangjában virtus volt, de Zahariel tudta, hogy az Oroszlánnak igaza van – legjobb
esetben is perceik voltak hátra. Még két harcos elesett, és a csata brutális számarányai szerint ez
azt jelentette, hogy nemsokára a többiek is követik őket.
A tapogatók fáradhatatlanok voltak, sem pihenésre, sem gondolkodásra nem hagytak időt a
Sötét Angyaloknak.
Zahariel hirtelen meglátott egy repülő nyúlványt, amely Israfael testvér megtámadására indult.
Kardja gyors vágásával válaszolt, lecsapva a kacs végét, arra kényszerítve annak tulajdonosát,
hogy gyorsan visszakozzon.
De amilyen gyorsan az egyik eltűnt, ugyanolyan gyorsan teremtek újak a helyén.
Zahariel emlékezett valamire, amit a Terra ősi legendáiban olvasott, egy Hydrának nevezett
lényről, amely képes volt minden levágott feje helyére két újabbat növeszteni. Zahariel csak
remélhette, hogy valami olyan közönséges, mint a tűz, legyőzheti ezt a félelmetes ellenfelet.
– Zahariel! – üvöltötte Israfael testvér. – Most!
Neve hallatára megfordult, hogy lássa, amint Israfael testvér pörölyként csap a robbanófej
elsütőszerkezetét aktiváló gombra.
Kolosszális basszus hang robbant elő a detonátorból, és látható hullámokban terjedt szét a
teremben. A hang, mint egy kinetikus lökéshullám, lesöpörte a Sötét Angyalokat a lábukról.
Zahariel érezte, ahogy az erő egyesül Israfael testvér vasakaratával az elméjében.
Tudván, mi a teendője, Zahariel pszichéje minden morzsáját összpontosította, és megragadta
az elektro-pszichikus energiát, saját akarata szerint felhasználva a hatalmat, ahogy egy szerelő
használja a plazmavágót.
Érezte, ahogy az erő növekszik benne és szárnyra kap, élvezettel ízlelgette a félelmetes
energiát, amely átömlött az erein. Veszedelmes tűz lobbant a szemében, és ahogy a levegőben
lévő fényhasadékokból előtörő tapogatókra bámult, azok hirtelen bezáródtak.
Még több sikítás töltötte meg a termet, de Zahariel és Israfael tiszta, fehér fénnyel lángoltak,
egymillió nap energiája folyt át rajtuk, melyet akaratukkal öntöttek formába. Mintha tűzoltók
lennének egy hangártűzben, kölcsönvett hatalmukkal körülmosták bajtársaikat, elpusztítva a
rángatózó kacsokat, és bezárva a valóságon vágott szakadásokat, amelyeken áttüremkedtek az
idegen indák.
Pillanatokon belül, bár egy örökkévalóságnak tűnt, a terem ismét elcsendesedett, a csata véget
ért, és a saroshiak angyala eltűnt.
Zahariel felkiáltott, ahogy az elektro-pszichikus robbanás ereje elhalványult, és kimerülten
rogyott össze, mivel elhasználta teste energiatartalékait. Mozdulatlanul feküdt, zihált, várta, hogy
zakatoló szívverése csillapodjon a csata tombolása és ennyi energia irányításának az üdítő, de
kimerítő élménye után.
Átnézett Israfael testvérre, és fáradtan elmosolyodott.
– Vége van? – kérdezte az Oroszlán.
Israfael testvér bólintott. – Vége van, uram.
®​
A SÖTÉT ANGYALOK ÖSSZEGYŰJTÖTTÉK a halottaikat, és elindultak vissza a Sarosh felszínére,
keresztülmenetelve a szűk alagutakon, át a holtak tárnáján és fel a bányászakna emeletein.
A délután estébe fordult, és a levegő lehűlt. Jóleső frissessége cirógatta csupasz bőrüket,
ahogy levették sisakjaikat, és hatalmas adagokban friss levegőt szippantottak be.
A Viharmadarak visszatértek felvenni utasaikat, és kapcsolatba léptek a Hadsereg egységeivel,
hogy biztosítsák az Egy-Zéta-Öt bányászállomás alatti járatokat, noha senki nem számított
semmilyen ellenségre most, hogy a Sarosh angyala nem volt többé.
Zahariel végsőkig elcsigázottnak érezte magát, az egész teste sajgott és összetört, noha
gondolatai tiszták és frissek voltak, mentesek az áldozatok fájdalmának visszhangjaitól és a
fátyolon túli lény undorító érintésétől.
Az Oroszlán egy szót sem szólt a felszínre vezető útjuk alatt, magába zárkózott, még
harcosainak sem szánt dicsérő szavakat.
Ahogy felszálltak a Viharmadárra, Zahariel kellemetlen feszültséget észlelt a gerince mentén,
és megfordult, hogy felfedje a forrását.
Lion El’Jonson egyenesen őrá meredt.
 UTÓHATÁS
Zahariel nézte, ahogy az Invincible Reason eltűnik a kilátóportálon, a Viharmadár az űrön át
hasított a Wrath of Caliban és a dicstelenség felé.
Alig telt el hat óra az Egy-Zéta-Öt bányászállomáson aratott győzelem óta, és az események
olyan gyorsasággal bontakoztak ki a flottához való visszatérésüket követően, hogy szinte alig
hitte az imént történteket.
Amint Zahariel egységének harcosai visszatértek az Invincible Reasonre, azonnal új bevetési
parancsokat kaptak.
Az Oroszlán bejelentésében kihirdette, hogy a Calibanről származó új regruták nem haladnak
olyan ütemben, mint remélték. Ennek folyományaként a tapasztalt astarteseknek azonnali
hatállyal vissza kell térniük szülővilágukra, hogy biztosítsák az új harcosok kiképzésének
gördülékenységét.
A Nagy Hadjárat új, intenzív szakaszába lépett, és a Sötét Angyaloknak friss harcosokra van
szüksége, hogy továbbvigyék a Birodalom fényét.
Ami a Sarosh lecsendesítését illette, az Egy-Zéta-Öt bányászállomás alatti csata után elmúlt a
lakók harci kedve, világuk bosszúálló angyala pusztulásának híre ugyanannyi idő alatt terjedt
szét a bolygón, amennyi alatt a flotta tudomást szerzett róla.
A közeli felfedezőflották katonai egységei és a Tűzdarazsak Titánjainak demi-légiója már úton
volt, hogy szétmorzsoljanak mindennemű maradék ellenállást, és nem maradt más hátra, mint
foganatosítani a teljes megadást, miután a felkelés utolsó, füstölgő darabjait is eltiporták.
Zahariel a bevetési parancsot fürkészte, hogy megnézze, kit küldenek vissza a Calibanre.
Látta, hogy Nemiel itt marad, és megkereste kuzinját az indulás kijelölt időpontja előtt.
De Nemiel nem volt sehol, és Zahariel a parancsnak megfelelően teljesítette kötelességét,
jelentkezett a leszállófedélzeten a többi, hazatérésre megjelölt harcossal együtt.
Teljes volt a lesújtó csüggedtség, és noha nem volt semmiféle stigma a flottától való
távozásukon, a szívében minden harcos tudta az igazságot.
Az Oroszlán nem akarta őket maga mellett tudni, és ez volt mind közül a legfájdalmasabb.
Israfael könyvtáros testvér is ott volt, ahogy Eliath és a sérült Attias is, száz meg száz hű
harcossal egyetemben.
Az ő hozzájárulásuk a Nagy Hadjárathoz olyan csekély, olyan jelentéktelen volt az
elkövetkező dolgok fényében, hogy Zahariel abban is kételkedett, hogy a krónikások egyáltalán
valaha is említést tesznek az apró saroshi háborúról.
A Nagy Hadjárat továbbhalad, de Zahariel nélkül.
És ami ennél is rosszabb, a többiektől a Viharmadárban legtávolabb ülő férfi, Luther nélkül
folytatódik tovább.
 A szerzőről
Mitchel Scanlon főállású regény- és képregény szerző. A Black Librarynél jegyzett eddigi
művei a Fifteen Hours regény, a The Loathsome Ratmen háttértörténet és a Tales of Hellbrandt
Grimm képregény-sorozat. Az angliai Derbyshire-ben él.