Professional Documents
Culture Documents
King William-Felix És Gotrek 3 Démonvadász
King William-Felix És Gotrek 3 Démonvadász
WILLIAM KING
SZUKITS KÖNYVKIADÓ
alapítva 1929
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: William King: Daemonslayer
A Black Library Publication, 2003 Copyright
© Games Workshop Ltd, 2003 This translation copyright © Games Workshop Ltd
2007 Ali Rights Reserved.
Games Workshop, the Games Workshop logo Warhammer, Black Library, the Black
Library logo, BL Publishing logo, Warhammer 40,000 Device, 40K and all associated
marks, names, characters, illustrations and images from the Warhammer and
Warhammer 40,000 universes are either ®, TM and/or © Games Workshop Ltd 2000-
2007, variably registered in the UK and other countries around the world. Used under
license to Dcom. All rights reserved.
Az üzenet
A skavenek nyomai
A Magányos Torony
A skavenroham
A nagy terv
Az indulás
Úton
Middenheim
A Karmok Tengerén túl
Kislev
Észak felé
Káoszpuszták
Torzvihar
A romváros
A Káosz hordái
Karag Dum
Az utolsó törpék
Tűzszakáll
A Vérivó
Csata után
Nulnban történt borzalmas események után ismét felkerekedtünk, és északnak vet-
tük az irányt. Leginkább mellékutakon haladtunk, hogy elkerüljük a Birodalom or-
szágútjainak járőreit. A törpe, által kézbesített levél különös várakozással töltötte el a
társamat. Szinte boldognak látszott, ami nála ritkaságszámba ment. Jókedvét nem
csorbíthatták az utazás fáradalmai, sem pedig az útonállók, elfajzottak és egyéb feneva-
dak támadásának állandó veszélye. Jószerivel enni sem álltunk meg, de ami még ennél
is szokatlanabb volt, hogy inni is alig. Kérdéseimre csúfján a küldetéséről, a végzetről
és régi adósságokról szóló dörmögésekkel válaszolt.
Mindeközben engem csordultig töltött az aggodalom. Azon törtem a fejem, hogy
vajon mi történt Elissával, és mélységesen elszomorított az, hogy ismét el kellett vál-
nom a fivéremtől. Fogalmam sem volt, hogy mikor láthatom viszont, és arról sem,
hogy milyen körülmények között. Es persze még csak nem is sejtettem, hogy milyen
messzire elkerülünk Nulni városától, és miféle borzalmak várnak ránk utunk végállo-
másánál.
Részlet az Utazásaim Gotrekkel című krónika 3. kötetéből, írta Herr Felix Jaeger
(Altdorfi Nyomda, 2505)
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Felix megborzongott. Tudta, hogy figyeli valaki. Szinte a bőrén érezte egy gyűlölet-
től izzó szempár pillantását. Gyorsan körülnézett. Arra számított, hogy egy aljas
skavent fog megpillantani, aki éppen arra készül, hogy a lapockái közé döfje a tőrét.
Ám az érzései megcsalták, senki sem lopózott felé. Lassan elillant belőle a hátborzon-
gató érzés, ám a helyére nyomban mélységes aggodalom költözött. A skavenek már
majdnem elérték a törpék sorait. Felix tisztán hallotta éles hangú cincogásukat, és a
pajzsokhoz verődő ocsmány fegyverek csö-römpölését. Ekkor vérfagyasztó sziszegés
kíséretében nyílzápor süvített át a feje felett. A várfalakon felsorakozott számszeríj-
ászok nekiláttak, hogy levadásszák a legközelebb eső és legnagyobb skaveneket. Né-
hányan a földre zuhantak, de nem elegen ahhoz, hogy megtörjön a roham lendülete.
Társaik tovább rohantak, és eszelős vágyukban, hogy mihamarabb rávessék magukat
az ellenségre, egyszerűen a földbe taposták elesett bajtársaikat.
Hirtelen égzengető mordulás ütötte meg Felix fülét. A mély, fenyegető hang csakis
olyan teremtménytől származhatott, amely jóval nagyobb volt egy emberi lénynél. Az
öszvérek felnyihogtak és felágaskodtak rémületükben, szájukon a félelem tajtékja hab-
zott. Felix megingott, amikor a társzekér megrándult alatta. Még szorosabban markolta
kardját, és megfordult, hogy szembenézzen a szörnyeteggel, mert biztosan tudta, hogy
ott találja a háta mögött. Ezúttal nem csalt a megérzése.
Lurk leküzdötte magában a félelmét, amely azzal fenyegetett, hogy teljesen birtok-
ba veszi patkányszerű testét. Hozzászokott már ehhez az érzéshez. Folyton ott mo-
toszkált a tudatában, és arra ösztökélte, hogy ijedten cincogva elmeneküljön a csetepa-
téból. Viszont azzal is tisztában volt, hogy ha ilyesmivel próbálkozik, nyomban leta-
possák körülötte tolongó fajtársai. Rettegése ekkor új irányba fordult, és mint valami
elátkozott folyó, új irányba hömpölygött.
Hirtelen elkeseredetten vágyni kezdett arra, hogy mielőbb harcba szálljon. Minél
hamarabb szembe akart nézni a félelme forrásával, hogy lekaszabolja fegyverével,
megtiporja a földön elterült hullát, halott húsába fúrja az orrát, és fogaival kiszaggassa
még meleg belsőségeit. Úgy érezte, csakis ezzel lassíthatja le vadul dübörgő szívét,
csak ezzel győzheti le a késztetést, hogy félelmében kiürítse pézsmamirigyét, és véget
vessen ennek a szinte elviselhetetlen rettegésnek.
– Gyerünk, gyerünk! Utánam! – cincogta fennhangon, előrerohant, és rávetette ma-
gát egy testes, bőrkötényt viselő, pörölyt lengető törpére.
♦♦♦
Felix még soha életében nem került szembe, ekkora hu-manoid teremtménnyel.
Még azok a szörnyek is eltörpültek mellette, amelyekkel Nuln utcáin harcolt. Ez a lény
minden elképzelést felülmúlóan hatalmas volt. Gigászi feje – egy patkányfej torz pa-
ródiája – egy magasságban volt az övével, holott ő a szekéren állt. Válla ugyanolyan
széles volt, mint maga a szekér, míg hosszú, izmos karjai a földig értek. Vaskos ujjai
hatalmas, gonoszul ívelő karmokban végződtek, amelyek valószínűleg még a páncél-
vértet is könnyedén darabokra szaggatták. Ritkás szőrrel borított, ráncos bőrét hatal-
mas, gennyel teli kelések tarkították. Hosszú, szőrtelen farka dühösen csapkodott.
Eszeveszett vadállati gyűlölettől izzó, vörös szemét Felix szemébe fúrta.
Felix szíve összeszorult. A fenevad érte jött, ezt pontosan tudta. A gonosz szemek
arról árulkodtak, hogy a teremtmény felismerte őt. A lény, valami hátborzongatóan
ismerős módon, oldalra billentette fejét. A torz pofából előkígyózott egy hosszú, ró-
zsaszín nyelv, és az emberhús iránti undorító éhségétől hajtott vadállat kéjesen végig-
nyalta száját. Felix megpillantotta éles, vadásztőr hosszúságú agyarait. A teremtmény
diadalittas üvöltést hallatott – és érte nyúlt.
Am az öszvérek pontosan eddig bírták türtőztetni magukat. A rémülettől megbok-
rosodtak, vadul felágaskodtak, és menekülőre fogták. A szekér meglódult, és majdnem
felborult, mert a rémülten vágtázó állatok éppen az utolsó pillanatban fordultak oldal-
ra, hogy elkerüljék a várárkot. Az egyik kerék felfutott egy sziklára és a szekér a leve-
gőbe pattant, mire Felix elzuhant a hátuljában. Szerencsére megőrizte a lélekjelenlétét
annyira, hogy ne eressze el a kardját.
Hátuk mögött a patkány-ogre meglepetten tátogott, majd utánuk vetette magát.
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Lurk hitetlenkedve kapta fel fejét, amikor a baljóslatú szavak felcsendültek a fejé-
ben. Vidd az osztagodat balra, és végezz a két trollvadásszal!
Azonnal felismerte Thanquol szürkelátnok hangját, agyában hirtelen megjelent a
csatatér vázlatos térképe. Vörös fénnyel világított rajta az útvonal, amelyet követve a
csata sűrűjén átvágva eljuthatott a tetovált törpékhez. Megfordult a fejében, hogy eset-
leg hallucinál, de az ismerős hang ismét abban a parancsoló stílusban dörrent rá, ame-
lyet Lurk számtalanszor hallott már. Mire vársz még, ostoba bolond? Azonnal lódulj,
vagy kirágom a szívedet!
Vágottnyelvű úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha engedelmeskedik.
– Azonnal, leghatalmasabb varázsló! – dünnyögte maga elé. Rikoltva maga után
parancsolta skavenjeit, és elindult a térképen jelzett irányba.
♦♦♦
♦♦♦
Lurk egy pillanatra lefékezett és hagyta, hogy harcosai elsöpörjenek mellette. Rá-
mutatott a két célpontnak kijelölt törpére, és parancsot vakkantott: – Hamar-gyorsan!
Öljetek-gyilkoljatok!
A dicső viharsárkányokat felbátorította a tény, hogy létszámukat tekintve húsz az
egyhez arányban felülmúlják ellenfeleiket, és a mohóságtól tajtékozva előrerontottak,
hogy learassák a dicsőséget, és elnyerjék méltó jutalmukat. Vágottnyelvűt elfogta a kí-
sértés, hogy csatlakozzon hozzájuk, de elég volt egyetlen pillantást vetnie a törpékre,
hogy felmeredjen a farka tövénél a szőr, és jeges érzés kússzon végig a gerincén.
Határozottan úgy látta, hogy valami nincs rendjén ezzel a két alakkal. Nagyobbak
voltak egy átlagos törpénél, és vérszomjas látványt nyújtottak zilált, vértől vöröslő
szakállukkal, idegen tetoválásaikkal és vérrel lepett fegyvereikkel. De Vágottnyelvűt
nem ez hökkentette meg, hanem inkább az, hogy szemlátomást azt sem tudták, mi fán
terem a félelem. Lurknek valami azt súgta, hogy még élvezik is reménytelen helyzetü-
ket. Ordított róluk, hogy eszüket vesztették, és már önmagában ez a tény is elég volt
ahhoz, hogy nagy ívben elkerülje őket. Egyiküket ismerősnek találta. Mintha a nulni
csatában látta volna őt. Vágottnyelvű hirtelen észbe kapott, és keserűen elátkozta bal-
szerencséjét. Hogy ennek az átkozott Gotrek Gurnissonnak is éppen itt kell felbukkan-
nia, ebben a nyomorult völgyben!
Baljós megérzései bizonyossággá váltak, amikor az első viharsárkány odaért a pá-
roshoz. Lurk felismerte a vakmerő harcost. Vrishat karomalvezér volt az, egy kímélet-
len törtető, akiről már korábban megtudta, hogy odahaza őellene áskálódik. Egy félbo-
lond, de vakmerő harcos, az a fajta, aki kétségkívül rövid úton elbánik meglepett el-
lenségeikkel. A törpéken azonban nyoma sem látszott az aggodalomnak, és Lurk a
döbbenettől elkerekedett szemmel bámulta, amint Gurnisson egyszerűen csak megsu-
hintotta óriási fejszéjét, és egyetlen csapással leválasztotta Vrishat fejét a nyakáról. A
törpe nem várta meg a következő skaven támadását, hanem bárdját forgatva előreron-
tott, közben ismeretlen kihívásokat üvöltözött a saját vadállati, civilizálatlan nyelvén.
Lurk arra számított, hogy a törpe pillanatok alatt a földre kerül, amikor rázúdul a
hős skavenek áradata, de nem így történt. Gurnisson még csak nem is lassított. Úgy
tört előre, ahogyan egy acéltestű hajó halad a viharos tengeren. Menet közben hol a
fejszéjével sújtott le, hol pedig odavágott egyet irdatlan öklével. Csontokat tört, végta-
gokat vágott le, és mindenkit megölt, aki az útjába került.
Vágottnyelvű már látta, hogy a másiktól sem várhat semmi jót. Az illető őrült kaca-
gása végighullámzott a harcmező felett, miközben azzal a két szörnyű fegyverével
ugyanolyan fürgén és magabiztosan irtotta a skaveneket, akár a társa. Iszonyatos ereje
tisztán megmutatkozott, amikor pörölye kocsonyává változtatott egy-egy sisakos ko-
ponyát, és fejszéje könnyedén felhasította a viharsárkányok páncélvértjeit.
Lurk hirtelen meglátta, hogy egy kisebb testű, a társainál agyafúrtabb skaven fél-
körívben a törpék háta mögé kerül. Rávetette magát az ismeretlen trollvadász hátára,
vicsorogva kimutatta agyarait, miközben döfésre emelt pengéjén megcsillant az égő
épületek fénye. A törpe oda sem pillantott, csak pördült egyet, mire a patkányember
leszakadt róla. Ekkor utánacsapott a fejszéjével, és felhasította a hasát, majd miután a
skaven a földre zuhant, a biztonság kedvéért a pörölyével eltörte a nyakát. Mindeköz-
ben folyamatosan nevetett, mint egy eszelős, és hangosan ordítozott széles jókedv-
ében: – Snorri végre harcolhat!
Lurk tátott szájjal ámuldozott. Vajon a törpék hallása olyan éles, hogy nem lehet
észrevétlenül odalopózni hozzájuk? Lehet, hogy már azt is megérzik, ha egy skaven
árnyéka rávetül az ő árnyékukra? Vágottnyelvű legfeljebb csak találgathatott, de vil-
lámcsapásszerű gyorsaságuk láttán úgy vélte, az lesz a legjobb, ha nem kerül a köze-
lükbe, legalábbis addig nem, amíg mindketten kifáradnak, vagy súlyos sebet kapnak.
Érthető okokból Lurk úgy döntött, hogy ezt a gondolatát nem osztja meg a katonáival.
A hozzá legközelebb esőt a törpék felé taszította.
– Siess gyorsan! Fáraszd ki őket! Tiéd a préda!
A harcos kétkedve nézett vissza rá. Lurk kivillantotta fogait, fenyegetően csapko-
dott a farkával, és elégedetten látta, hogy a skaven rohamra indul. A jelekből ítélve
jobban tartott a karomvezérétől, mint az ellenségtől. Vágottnyelvű még kettőt a törpék
felé lökött, és közben egyfolytában rikoltozott: – Hamar-hamar! Többen vagytok ná-
luk! Tépjétek ki a szívüket, és faljátok fel!
A karom maradékát nem bátoríthatta mással, csakis a létszámfölényükre való hi-
vatkozással. De az efféle előnyök mindig feltüzelték a merész skavenharcosokat. Lurk
forrón remélte, hogy nem fogy ki a szolgákból, mielőtt a törpék kifáradnak.
♦ + ♦ Thanquol ismét dühödten átkozódott. Melyik őrült lobbantotta lángra az épü-
leteket? Megesküdött magában, hogy ha az egyik szolgája gyújtogatott, akkor min-
denki szeme láttára kitépi a szívét, és felfalja. Ha az épületek megsemmisülnek, az ő
dicső győzelme hajítófát sem ér. Épen és sértetlenül akarta őket, hogy a torzmesterek
kifürkészhessék titkaikat, majd továbbfejlesszék azokat a felülmúlhatatlan skaventu-
domány segítségével. Más már nem is hiányzott volna, mint hogy az egész telep porig
égjen az orra előtt. Ám pillanatnyilag semmit sem tehetett ennek megakadályozása ér-
dekében, csak annyit, hogy több óvatosságra intette karomvezéreit.
Azzal vigasztalta magát, hogy legalább végignézheti az átkozott trollvadászok
szörnyű pusztulását.
A haldoklók gyötrelmes sikolyai. Az épületeket emésztő tűz táncoló fénye, melyet
helyenként elhomályosít a perzselő gőz gomolygó felhője. A szőrös testek tolongása.
A rándulás, amikor a penge csontot ér. A kezére ömlő fekete, meleg vér csúszóssága.
A haldokló skavenek szeméből sütő elvakult gyűlölet. Mindennek összessége, az
egész pokoli jelenet kitörölhetetlenül beleégett Felix Jaeger emlékezetébe. Egy röpke,
fullasztó pillanatig állni látszott az idő, és ő egyedül állt a tomboló, kavargó örvény
kellős közepén. Az agyából eltűnt minden rémület és borzalom. Tökéletesen tudatában
volt környezetének, amennyire az ilyesmi lehetséges egy olyan ember esetében, aki
tisztában van azzal, hogy minden egyes lélegzetvétele könnyen az utolsó is lehet.
Nem messze tőle két törpe egymásnak vetette hátát, és iszonyú erővel küzdöttek,
hogy visszaverjék egy üvöltő ska-vencsapat elszánt rohamát. A törpék szakálla szerte-
szét állt. A pörölyüket sötétlő vér borította, amely bőrkötényeiket is átáztatta. A pat-
kányemberek girhesek voltak, alultápláltak – úgy festettek, mint tél közepén az erdő
farkasai. Véres hab fröcsögött a szájukból, mert a harci láz őrületében elharapták a
nyelvüket. Kardjaik csorbák voltak és rozsdásak. Csapzott, ritkás bundájukat mocskos
rongyok takarták. Szemeik csillogva verték vissza a tüzek fényét. Egyikük minden
erejét megfeszítve nekilódult, felpattant a társaira, és a fejeken és vállakon ta-posva-
gázolva igyekezett a préda felé. A látvány Felixet arra a rohamra emlékeztette, amit
Nuln városának utcáin látott. Testük emberi formája ellenére ezekben a pillanatokban
a patkánylényekben nem volt semmi emberi. Egyszerűen csupán őrjöngő fenevadak
voltak, akiket még félelmetesebbé tett az emberekhez való hasonlatosságuk.
A jobbja felől érkező szörnyű üvöltés megragadta Felix figyelmét. Éppen akkor pil-
lantott oda, amikor egy rakás patkányember a földre rántott egy sebesült törpét. Felix
tisztán látta az ősz harcos tekintetét, amely higgadt belenyugvásról tanúskodott.
– Bosszulj meg! – lehelte a törpe, utolsó lélegzetével.
Amikor a skavenek nekiestek a holttestének, széttépték, majd lármásan veszekedni
kezdtek a húsdarabokért, Felixnek felfordult a gyomra, és elborult az agya. Néhány
ugrással ott termett, és beledöfte kardját az egyik skavenrabszolgába. Az izzó penge
átszúrta a vézna testet, és belefúródott az alatta hasaló skaven nyakába. Egy rúgás
messzire repített egy másik patkánylényt. Felix kirántotta fegyverét a testekből, és tel-
jes erejét beleadva, még egyszer beléjük szúrta. Pengéje az erőltetéstől annyira meg-
hajlott, hogy majdnem kettétört. Felix az elvakult gyűlölettől hajtva megforgatta a
markolatot, és iszo- / nyú, szörcsögő sebeket nyitott a két testen, majd éppen idejében
lépett hátra, hogy elkerülje egy felé repülő, hatalmas skaven csapását.
Mostanra már túljutott minden félelmen, csupán a gyilkolás ösztöne vezérelte. Tud-
ván tudta, hogy nem kerülheti el a harcot, így minden tőle telhetőt megtett. Haragja
szörnyű ellenféllé tette. Nagyot rúgott előre. Csizmája orra szétzúzta a skaven térdét.
Miközben a lény visítva hanyatt zuhant, Felix a torkába döfte kardját, és elfordította
fejét, hogy a kettévágott artériákból feltörő fekete vér, legalább ne az arcába fröcsköl-
jön. Most nem engedhette meg, hogy akárcsak egy pillanatig is vakon ácsorogjon.
Meghallotta, hogy a távolban egy ismerős hang csatakiáltást bömböl. Azonnal fel-
ismerte Gotrek hangját, és elindult felé. Menet közben a kardját széles ívben lengetve
vagdalkozott. Nem nézte, hová talál, csak azzal törődött, hogy megtisztítsa maga előtt
az utat. A skavenek kitértek őrjöngő dühe elől, és Felix alig tíz szíwerésnyi idő alatt
megérkezett a valaha létezett legnagyobb vérontás színhelyére. Snorri és Gotrek egy
skavenhullákból álló halom tetején forgolódott, és iszonyú csapásokat osztogattak ma-
guk körül pokolbéli fegyvereikkel. Gotrek fejszéje egy hentes bárdjának monoton rit-
musában emelkedett és sújtott, márpedig valahányszor lesújtott, mindannyiszor vége
szakadt egy-egy, vagy éppen több skaven életének. Snorri dervisként pörgött egy
helyben állva, és hol ide sózott egyet a pörölyével, hol oda, közben eszeveszett harag-
jának tajtékja bugyborékolt a szájából. Felváltva használta pö-rölyét és fejszéjét, ám
időnként – pusztán a mulatság kedvéért – szétfejelte egy-egy túl közelre merészkedő
skaven pofáját.
A páros körül hatalmas testű, az átlagosnál jobban felfegyverzett patkányharcosok
áradata kavargott. Pajzsaikon a Szarvas Patkány förtelmes címere ékeskedett. Ezek az
elitkatonák vagy kéttucatnyian lehettek, és úgy látszott, senki sem vészelheti át elsöprő
erejű rohamukat. A kavargó testek néhány pillanatra eltakarták a törpéket Felix szeme
elől. Úgy látszott, a puszta súlyukkal a földbe döngölik a trollvadászokat. Felix der-
medten állt, és átvillant az agyán, hogy valószínűleg elkésett a segítséggel, ám szinte
rögtön meglátta, hogy Gotrek fejszéje egyszerűen derékban kettévág egy páncélos
skavent. A trollvadászok közvetlen környéke, néhány szempillantás alatt megtisztult.
Úgy tűnt, semmi sem maradhat életben, annak a szörnyű fejszének a közelében. A
skavenek elhátráltak, rendezték soraikat, és megpróbáltak összekaparni magukban
némi bátorságot egy második rohamra.
Felix belevetette magát a tolongásba. Jobbra-balra kaszált a kardjával, közben tor-
kaszakadtából üvöltött, hátha el tudja hitetni a skavenekkel, hogy egy egész sereg tá-
madt rájuk. Gotrek és Snorri elindultak, hogy találkozzanak vele, és persze menet
közben is szorgalmasan folytatták a gyilkolást. Ez már sok volt a skaveneknek. Hirte-
len betelt a pohár. Sarkon fordultak, és fejvesztetten elrohantak az éjszakába.
Felix azon kapta magát, hogy szemtől szemben áll a troli-vadásszal, aki megáll egy
pillanatra, hogy megvizsgálja művét, a halottakból és haldoklókból álló kisebbfajta
dombot. Rászáradt vér borította Gotrek egész testét, és ő maga is tucatnyi kisebb-
nagyobb sebből vérzett.
– Szép munka – dünnyögte elégedetten –, hajói számolom, vagy ötvenet levágtam.
– Snorri meg vagy ötvenkettőt! – kurjantotta sietve Snorri.
– Ne gyere nekem ilyesmivel! – förmedt rá Gotrek. – Tudom, hogy csak ötig tudsz
számolni.
– Tovább is – dörmögte Snorri, és a homlokát ráncolva nekifogott, hogy bebizo-
nyítsa: – Egy, kettő, három, négy, öt. Aztán jön a hét, majd izé… a tizenkettő, vagy
melyik.
Felix nagy szemeket meresztett rájuk. A két mániákus szinte boldognak tűnt az el-
képesztő mészárlás helyszínének kellős közepén.
– Hát akkor az lesz a legjobb, ha elindulunk valamerre – dünnyögte csendesen. –
Még bőséggel ölhettek, mielőtt véget ér ez az éjszaka.
♦♦♦
♦♦♦
Felix tudta, hogy meg fog halni. Lassú, fáradt mozdulattal félreütötte a torkának
irányzott fűrészes élű handzsárt. Sajgó izmai meglendítették a kezét, és csapást mért az
ellenfelére. A hatalmas, feketebundás patkánylény derékból hátrahajolt, így könnye-
dén kitért a támadás elől. Azonnal előrevágott a farkával és rácsavarta az ember boká-
jára, hogy kirántsa alóla a lábát. A győzelem aprócska, pislákoló lángja életre kapott
Felix lelkében. Ismerte ezt a trükköt, és azonnal tudta, hogyan válaszoljon rá. Lefelé
suhintott, és a töve közelében levágta a skaven farkát, de éppen csak maga elé tudta
rántani a kardját, hogy megállítsa a felülről a fejére zúduló, rozsdás handzsárt.
Az ütés ereje majdnem megbénította a karját, de ösztönösen még szorosabban fogta
a markolatot, nehogy kicsússzon vértől és verejtéktől síkos markából. A skaven fel-
hördült, és ekkor rémületében súlyos hibát követett el: lepillantott megcsonkított far-
kára, hogy megnézze, mennyire erős a vérzés.
Mihelyt lefelé irányult a tekintete, Felix előreszökkent, és tövig döfte mágikus pen-
géjét a patkányember hasába. Meleg belsőségek ömlöttek a kezére. Leküzdötte feltörő
hányingerét, és hátralépett. A skaven mindkét mancsát a hasára szorította, és – a pofá-
ján szinte emberi hitetlenkedéssel – előrezuhant. Felix a patkány nyakába szúrt, és ket-
tévágta a gerincvelőjét, hogy biztosan ne keljen fel többé. Sok harcossal végzett már
halottnak hitt ellenfele, és a férfi eltökélte magában, hogy ő maga sosem követi el ezt a
hibát.
Egy pillanat erejéig nem akadt új ellensége. Körülnézett és megpillantotta Gotreket,
Snorrit, valamint egy egész csapatra való megviselt, de harciasan villogó tekintetű tör-
pét. Valamennyien halálosan fáradtnak tűntek, még a trollvadászok is. Úgy látszott,
mintha már órák óta gyilkolnának, de minden egyes megölt skaven helyére, másik ket-
tő lépne. A patkányemberek kimeríthetetlennek tűnő hullámokban áradtak. Felix hal-
lotta, hogy a távolban fegyverek csattognak, így aztán tudta, hogy mások még kemény
harcban állnak. Ám hirtelen minden elhallgatott, és baljóslatú csend telepedett a csata-
térre. Aztán olyan lárma kerekedett, amely mintha több száz fenevad torkából szakadt
volna fel. A törpék egymásra vetett pillantásai elárulták Felixnek, hogy ők is ugyanar-
ra gondolnak: talán ők az utolsó eleven törpék a várfalakon kívül.
A csata már nem tarthatott sokáig. Felix körülnézett és meglátta, hogy a vérszomjas
skavenek teljesen körülvették őket. Több száz vöröslő szempár villogott körülötte a
sötétben. A lángoló épületekből áradó sárgás fényt ugyanannyi magasra emelt kard
pengéje verte vissza. A skavenek átmenetileg hátrahúzódtak, hogy újjászervezzék so-
raikat egy utolsó, mindent eldöntő rohamra. Olyan különös pontossággal mozogtak,
mintha valami fürge, gonosz és láthatatlan szellem irányította volna a lépteiket. Ezek-
ben a pillanatokban Felix biztosan tudta, hogy itt és most vége az életének.
Kihasználta a néhány másodpercnyi nyugalmat, hogy letörölje homlokáról az ellen-
ségei vérével keveredő verejtéket.
Lélegzete szaggatottan tört fel a tüdejéből. Egy fuldokló mohóságával nyeldeste a
levegőt. Minden izma égett. Kardja mintha egy tonnát nyomott volna. Bizonyosan
érezte, hogy többé nem fogja tudni felemelni, még akkor sem, ha az élete a tét, ám sze-
rencsére elég tapasztalatot szerzett már ahhoz, hogy tudja, mennyire csalóka ez az ér-
zés. Amikor eljön a pillanat, össze fog gyűjteni magában annyi erőt, hogy tovább har-
coljon. Nem mintha sokat számítana – kesergett némán, amikor végignézett a komor
patkánypofák sorain.
– Ide körém, mindenki! Védőalakzatba! – kiáltott valaki a közelében. – Készüljetek
a roham visszaverésére! Kóstoltassuk meg a hitvány férgekkel a jóféle törpeacélt!
Felix magában elismeréssel adózott a törpék makacs bátorságának. A védelmet
szervező őrmesternek tudnia kellett, hogy a helyzetük reménytelen, mégis arra bátorí-
totta társait, hogy drágán adják az életüket.
Felix felkészült rá, hogy ugyanezt tegye, de csupán azért, mert nem maradt más vá-
lasztása. Ha csak egyetlen kivezető utat látott volna, habozás nélkül elmenekül.
Valahol a távolban felzúgott valami. Mintha szárnyra kapott volna egy óriási bogár
– vagy beindult volna egy gőzgép. Felix meglepődve hegyezte a fülét. Mi folyik itt?
Vajon egy eddig nem látott, pokoli gyilkológép hangját hallja, amelyet a skavenek
mindjárt bevetnek ellenük? Bár a furcsa, dübörgéssé erősödő zúgás mintha a vár felől
hallatszott volna. Felix lelke mélyén feltámadt a halvány remény. Talán a törpék tarto-
gatnak még némi meglepetést a tarsolyukban. Bár már mindenképpen elkéstek, mert a
skavenek pillanatokon belül lerohanják őket, de talán megbosszulják a halálukat.
A skavenek vezérei parancsokat cincogtak nyüzsgő katonáiknak, és megindultak.
Először csak lassan, vonakodva haladtak, mert nyilván egyikük sem óhajtott elsőnek
rárontani bősz ellenfeleik sorfalára. Az első, bizonytalan léptek után megnőtt az önbi-
zalmuk, és gyorsulni kezdtek. Még néhány pillanat, és az acsargó horda elsöprő lendü-
lettel vágtázott az összetömörült törpék felé. A különös, lüktető dübörgés egyre han-
gosabb lett, és ezzel együtt úgy tűnt, mintha felülről jött volna. Felix lel akart pillanta-
ni, de képtelen volt elszakítani tekintetét, a rohamozó patkányemberekről.
– Győzelem vagy halál! – üvöltötte Gotrek, és úgy látszott, hogy a skavenek szaván
fogják, amikor tovább gyorsítottak. Fegyvereiket suhogtatták, csatakiáltásokat cincog-
tak, és rohanás közben haragosan csapkodtak a farkukkal. Felix megvetette a lábait, és
megfeszítette testét, hogy felkészüljön az ütközésre. Éppen leküzdötte magában a
késztetést, hogy elnyúljon a földön, amikor különös, sötét árny dübörgött cl felette.
Ezúttal felnézett és meglátta, hogy bizarr külsejű repülő masinák egész flottája húz át a
fejük felett. A kazánjaikból kicsapó lángoszlopok üstököscsóvaként nyújtóztak mögöt-
tük, ahogy átviharzottak a sötétségen. Hatalmas rotorlapátok pörögtek szinte láthatat-
lanul a törzsük felett.
– Girokopterek! – kiáltotta valaki, és ekkor Felix rádöbbent, hogy a törpék legendás
repülő szerkezeteinek éjszakai támadását látja.
A gépekből fénylő szikrazáport okádó, láthatatlan tárgyak zuhogtak a skavenek kö-
zé. Felix csak akkor jött rá, hogy mit lát, amikor meghallotta az első robbanásokat. A
szikrák a törpék bombáinak gyutacsaiból származtak.
A skavenek lendülete fokozatosan megtört, ahogy a bombák megtizedelték sorai-
kat. Feldühödött vezéreik kétségbeesetten próbálták további rohanásra ösztökélni őket,
de mialatt parancsokat cincogtak, az egyik girokopter szinte fejmagasságig ereszke-
dett, és legyező alakban szétterülő, túlhevített gőzsugarat lőtt közéjük. Több tucatnyi
skaven a rémülettől szűkölve sarkon fordult, és elrohant a dombok felé. A pánik ragá-
lyosnak bizonyult. A gyilkos roham néhány pillanat leforgása alatt fejvesztett menekü-
léssé alakult. A Felix körül álló törpék bénult hitetlenkedéssel bámultak ellenségeik
után. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy üldözőbe vegyék az irhájukat mentő patkánylé-
nyeket.
H iiaim ím Felix a földön ült, és társzekerük összetört roncsának támasztotta hátát,
miközben elmélyülten vizsgálgatta a kardja pengéjét. Rengeteget használta ebben a
csatában, de valahogy mégsem csorbult ki. Ugyanolyan éles volt, mint valaha, még
ennyi őrült vagdalkozás után is. A fegyverben rejlő ősi varázslat szemlátomást meg-
őrizte erejét.
Tőle jobbra, valahol a közelében, egy kiégett műhely falai már a saját súlyukat sem
tartották meg, és az épület recsegve-ropogva összeroskadt. A magasban egy girokopter
repült, egy hatalmas rovar, vészjósló könnyedségével. A gép lassított, majd egy égő
épület közelében megállt a levegőben, és onnantól egy helyben lebegett. Az orra kissé
lebillent, és egy dühös kígyó sziszegéséhez hasonlatos hang kíséretében gőzsugarat
lövellt ki az elejébe épített vaskos csőből.
A gőz elérte a tüzet, és a táncoló lángok élénkvörös és narancssárga színei megvál-
toztak. Immár fakósárga színben játszottak, amelyet némi kék árnyalt. A sugár ide-oda
pásztázott, és a tűz lassan elhalt, mert a gőz, illetve a kicsapódó víz ugyanúgy elfojtot-
ta, mint egy kisebbfajta felhőszakadás. A gőzsugár hirtelen abbamaradt, a girokopter
továbbra is egy helyben lebegve új irányba állt, és a legközelebbi tűzfészek felé indult.
Felix hirtelen iszonyatosan fáradtnak érezte magát. Az összecsapás minden erejét
kiszívta. Több helyen zúzódásokat szenvedett, és tucatnyi kisebb-nagyobb sebből vér-
zett, amelyeket a harci láz őrületében észre sem vett. Kardforgató keze és válla elké-
pesztően sajgott. Arra gyanakodott, hogy az ismétlődő, nagy erejű csapások miatt eset-
leg kificamodott. De ezt az érzést is ismerte, mivel jó néhány csatát megjárt már. Sze-
retett volna lefeküdni, és legalább száz évig aludni egyvégtében.
Körülnézett, és azon tűnődött, hogy a törpék vajon honnan merítenek még erőt.
Máris nekiláttak, hogy eltakarítsák a holttesteket és a romokat. Az elesett törpék tete-
meit egy helyre gyűjtötték, hogy majd megszentelt földbe temessék egykori társaikat.
Viszont a skavenek hulláit egyszerűen csak felhajigálták egy folyton magasodó halom-
ra, hogy elégessék őket. A vár irányából tetőtől-talpig páncélba öltözött harcosok ér-
keztek, akik őrt álltak arra az esetre, ha a skavenek visszatérnének.
Felixnek valami azt súgta, hogy erre már nem kerül sor ezen az éjszakán. Tapaszta-
latai szerint egy skaven hadnak még egy emberi seregnél is több idő kellett ahhoz,
hogy magához térjen és újjászerveződjön egy vereség után. Valószínűtlennek tűnt,
hogy ilyen hamar visszatérjenek egy vesztes csata helyszínére, és ennek Felix mélysé-
gesen örült.
Pillanatnyilag úgy érezte, hogy egyetlen izmát sem bírja megmozdítani, még akkor
sem, ha a patkány-ogre feltámad halottaiból, és ismét eljön érte. Félresöpörte a nyugta-
lanító, ostoba gondolatot, és vidámabb témát keresett.
Hamarosan talált is egyet: életben maradt. Csak most kezdte felfogni, hogy többé-
kevésbé ép bőrrel került ki a halálos veszedelemből. Néha egy-egy csata előtt és alatt,
amikor kis híján eszét vesztette a rettegéstől, megszállta a szörnyű érzés, hogy meg
fog halni. A saját halálában való bizonyosság úgy telepedett rá, mint valami átok.
Most pedig elcsodálkozott azon, hogy még mindig él, hogy a szíve még ver, hogy a
tüdeje még mindig levegőt pumpál. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a csatatérre, és
tengernyi bizonyítékát látta annak, hogy könnyen másképp is történhetett volna.
Vérrel borított holttestek hevertek mindenfelé. A holtfáradt, morgolódó törpék úgy
vonszolták őket a gyűjtőhelyekre, mint a krumpliszsákokat. Üveges, mit sem látó
szempárok meredtek a sötét égboltra. A korábbi képzelődéseivel ellentétben ebben a
pillanatban Felix biztosan tudta, hogy sem a patkány-ogre, sem pedig a halottak nem
kelnek fel többé. Immár sosem fognak nevetni vagy sírni, dalolni vagy enni, táncolni
vagy lélegezni. A gondolat mélységes mélabúval töltötte cl. Am ezzel egy időben fel-
fogta, hogy ő maga életben van, és megteheti mindezen dolgokat, ami annyit tesz,
hogy akár örülhet is. Az élet túl rövid és túl sérülékeny – mondta magának –, szóval,
csak élvezd, amíg megteheted.
Halkan felkacagott, és csendes, derűs öröm lett úrrá rajta, amit furcsamód a bánat-
hoz hasonlatosnak érzett. Egy pillanattal később nyögdécselve elbicegett az éjszakába,
hogy megkeresse Gotreket, Snorrit, vagy bármelyik ismerősét ezen a hatalmas mészár-
széken.
♦♦♦
Thanquol nem hitt a szemének. Hogyan mehetett minden tönkre, ennyire rövid idő
alatt? Az egyik pillanatban már a markában érezte a győzelmet. Zsenialitása elméleti-
leg biztosította a diadalt, ami a következő pillanatban éppoly gyorsan semmivé fosz-
lott, mint amilyen gyorsan egy skavenrabszolga sarkon fordul egy csatában. Émelyítő,
szédítő érzés járta át. Aztán keserves töprengéssel töltött, hosszú pillanatok után rá-
döbbent a szomorú igazságra, hogy még a legokosabb terveket is áthúzhatja a szolgák
ügyetlensége. 0 maga nem követett el hibát, ám lusta, gyáva és ostoba szolgái megint
hagyták, hogy vereséget szenvedjen.
A briliáns magyarázat megnyugtatta valamelyest, és fontolóra vette a lehetőségeit.
Szerencsére volt egy tartalék terve, amelyet éppen erre a roppantmód valószínűtlen es-
hetőségre szőtt. Lurk életben maradt, és a látókövön keresztül továbbra is kapcsolatba
léphetett vele. Vágottnyelvű némi szerencsével elrejtőzhet a helyszínen, és beszámol-
hat a titkokról, amelyeket a gátlástalan törpék megpróbáltak elrejteni előle.
Thanquol ismét belenézett a látókőbe, és útnak indította gondolatainak nyúlványait,
hogy előkerítse a szolgáját.
♦♦♦
♦♦♦
Vágottnyelvű Lurk kiégett, füstölgő romok között lopakodott. A félelem megtöltöt-
te szívét, és felszította Thanquol iránti gyűlöletét. Pézsmamirigye megfeszült, és foly-
ton küzdenie kellett, nehogy kiürítse, mert a rettegés szagával elárulta volna jelenlétét
a környék összes törpéjének. Fajtestvéreinek megnyugtató szagától és szőrös tömegé-
től távol szörnyen magányosnak és védtelennek érezte magát. Szíve szerint belerohant
volna az éjszakába, hogy megkeresse a csata túlélőit. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy
engedelmeskedjen a késztetésnek.
Mégis, a szürkelátnoktól való félelme minden másnál jobban uralta az elméjét. Ha
itt marad, az valószínűleg a halálát jelenti, de ha dacolni merészel a Szarvas Patkány
egyik Kiválasztottjával, akkor egészen bizonyosan gyötrelmes vég vár rá. Lurk tudván
tudta, hogy rosszabb dolgok is vannak, mint egy törpefejsze gyors suhintása. Persze,
arra sem vágyott különösebben.
Fordulj jobbra, szólalt meg az idegesítő hang a fejében.
– Máris, legmesteribb mester – suttogta Lurk. Engedelmeskedett a parancsnak, így
egy hosszú, csendes sikátorban igyekezett a törpék telepének közepét uraló, gigászi
épület felé. Megborzongott, amikor eltöprengett azon, hogy Thanquol vajon olvas-e a
gondolataiban. Azok után a dolgok után, amelyeken az imént rágódott, forrón remélte,
hogy nem.
Tétován megtapogatta a homlokába ékelt amulettet, és azt latolgatta, hogy vajon mi
történne, ha kitépné onnan, és messzire elhajítaná. Valami fájdalmas, ezt egészen biz-
tosan tudta.
1511 a gyanúperrel, hogy a szürkelátnok valami szörnyű átokkal ruházta fel az esz-
közt. Ha kibányássza a koponyájából, akkor biztosan megölné őt, de legalábbis ször-
nyű fájdalmat okozna neki, márpedig a skavenek túlnyomó többségéhez hasonlóan,
Lurk sem rajongott a fájdalomért.
Ismét megborzongott, és remélte, hogy Thanquol ezeket a gondolatait sem látta a
varázslatos köteléken keresztül. Sejtette, hogy nem, mert tudomása szerint az amulett
csak akkor közvetített, ha a tulajdonosa megérintette, és erősen összpontosított. Való-
színűleg hatalmas erőknek kellett megmozdulniuk ahhoz, hogy a gondolatai átröppen-
jenek az éteren. De Vágottnyelvű nem tudhatta biztosan, mert még nem próbálta ki,
ezért elrebegett egy gyors imát a Szarvas Patkányhoz, hogy kímélje meg az életét.
Alljl – parancsolta az ellentmondást nem tűrő hang. Lurk gondolkodás nélkül, ösz-
tönösen engedelmeskedett. Mozdulatlanná dermedt, és azonnal meghallotta, hogy va-
lahol elöl törpék léptei ropognak a törmeléken. A következő pillanatban egy törpeosz-
tag vonult el a sikátor torkolata előtt. Lurk hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta,
hogy skavenek tetemeit vonszolják maguk mögött. A bajsza megrezdült. Már az előbb
megérezte az égő skavenhús undorító bűzét.
Most pedig rohanj át, abba az utcába! Szedd a lábad, amíg tiszta a környék!
Lurk összekaparta minden bátorságát, és kiugrott az épületek között elterülő, nyitott
térre. Futás közben villámgyorsan jobbra és balra pillantott és látta, hogy az út csak-
ugyan üres, leszámítva az iménti, távolodó törpéket. Elismerte magában, hogy
Thanquol – minden hibája ellenére – hatalmas mágus. Arról ugyan fogalma sem volt,
hogy a szürkelátnok miképp vezérelheti ilyen ügyesen a lépteit, de mindeddig nem
követett el hibát.
Lurk beszáguldott a szemközti szűk utcába, és tovább rohant. Közvetlenül az orra
előtt magasodott az irdatlan központi épület. Fémtetején szikrázó táncot járt a hold-
fény. Hatalmas és erős gőzgépek csatlakoztak az oldalához. Vágottnyelvűben feltá-
madt a skavenfaj természetadta kíváncsisága. El sem tudta képzelni, hogy a törpék mit
tárolhatnak egy ekkora építményben.
Rohanj, lódulj! Fordulj jobbra, és keresd meg a bejáratot, vagy gyorsan utolér a
halál!
Lurk sietve engedelmeskedett. Átóvakodott a bejárat hatalmas boltíve alatt – és a
földbe gyökerezett a lába. Mélységes megrökönyödésében hangosan felhördült, mia-
latt hatalmasra tágult szemmel, hitetlenkedve bámulta az elé táruló látványt.
Felix az ifjú törpével az oldalán bolyongott a lángoló éjszakában. A helyzet
sokkaljobb, mint amilyennek látszik – mondogatta magának, és forrón remélte, hogy
valóban így van. Az tisztán látszott, hogy mindkét oldal szörnyű veszteségeket szen-
vedett. Rengeteg törpe elesett az ütközetben, és úgy tűnt, mindegyikük maga elé kül-
dött legalább két skavent. A patkányemberek égő húsa majdnem elviselhetetlen bűzt
árasztott. Felix kínjában az orra és a szája elé vonta köpenyét, de a többiek szemláto-
mást nem törődtek a szagokkal.
Felix úgy látta, hogy az óriási létesítményben jelentős károk keletkeztek. Azon
morfondírozott, hogy a törpék egyáltalán folytathatják-e a nagyra törő tervet, de belát-
ta, hogy feleslegesen találgat, hiszen gyakorlatilag semmit sem tud arról, hogy mi fo-
lyik a völgyben.
– Egyébként mi célt szolgál ez az egész? – kérdezte váratlanul Varektől. Az ifjú
törpe eleddig szorgalmasan fényesítget-te szemüvegének törött lencséit az ingujjával,
ám most abbahagyta, és felnézett. Rálehelt a lencsékre, mintha időt akarna nyerni,
majd folytatta a dörzsölgctést. Ám a gondolatai alighanem máshol jártak, mert észre
sem vette, hogy a lencse egyik szilánkja a földre hullik.
– Egészen pontosan mire gondolsz? – érdeklődött barátságosan. – , – Erre a renge-
teg gépre – válaszolta Felix.
– Izé… talán az lenne a legjobb, ha a bácsikámra hagynám a magyarázatot. Tudod,
ő a telep vezetője.
– Ez igazán tapintatos tőled. És hol találom a bácsikádat?
– Odabent a toronyban, a többiekkel együtt.
Felixnek lett volna még néhány kérdése, ám ekkor egy girokopter mennydörgött fe-
léjük. Borotvált fejű, testes alak állt a leszállótalpon, kezében hatalmas, többcsövű
muskétát tartott. Váratlanul megforgatta az orgonamuskéta oldalából kiálló kurblit, és
a sorozat pontosan Felix lába előtt verte fel a földet. Felix eltaszította Vareket és hasra
vágta magát, majd hanyatt fordult, hogy nyomon kövesse a girokoptert, miközben az
járt a fejében, hogy miféle őrület kerítette hatalmába az eszement lövészt. Csak nem
tévesztette össze őt egy ska-vennel? A törpe ismét tüzet nyitott, és Felix halálsikolyok
kórusát hallotta a háta mögül.
Oldalra fordította fejét, és ekkor megpillantotta a szerteszét dőlő skaveneket, akik
eddig kivont pengékkel, nesztelenül lopóztak feléjük. Felix felismerte bennük a
bélfutászokat, a patkányemberek rettegett orgyilkosait. Ilyenekkel is harcolt Nulnban,
a Vak Disznó kocsmánál. A girokopter lövésze lekaszálta az aljas teremtményeket kü-
lönös fegyverével. Valószínűleg megmentette Felix és Varek életét, még akkor is, ha
pontatlanságával majdnem megölte mindkettőjüket.
A girokopter kissé távolabbra lebegett, lejjebb ereszkedett, majd kétembernyi ma-
gasságból egyszerűen lezuhant, méghozzá akkora erővel, hogy meggörbültek a leszál-
lótalpai. Az orgonamuskétával felfegyverkezett alak leugrott a földre, és kétrét gör-
nyedve kifutott a sebesen pörgő lapátok alól. A masina keltette lefelé irányuló lég-
áramlat lelapította a feje búbján hatalmasan meredező, vörösre festett hajtaréjt. Felix
köpenye vadul csapkodott az örvénylő szélben, a felkavart por könnyeket csalt a sze-
mébe. Varek is kénytelen volt résnyire húzni a szemét, szemüvegének törött lencséi
mögött. A szájára szorította könyvét, hogy a lehető legkevesebb port szívja magába. A
gép kipufogójából áradó különös vegyszerszag még köpenyének vastag gyapjúszöve-
tén át is elérte Felix orrát.
A jövevény alacsony volt, és hihetetlenül széles. A felsőteste csupasz volt, így tisz-
tán látszott vaskosan domborodó, kidolgozott izomzata. Vállain átvetve két töltény-
övet hordott, homlokán hosszú, széles sebhely vöröslött. Lábán magas szárú bőrba-
kancsot viselt, a jobb lábszárához hosszú, hüvelybe dugott kardot szíjazott. Zöld bri-
csesznadrágját tartó, széles derékszíját hatalmas, koponyát formázó acélcsat fogta ösz-
sze. Fehér szakállát majdnem az álláig visszanyírta. Jobb vállát a kétfejű birodalmi
sast ábrázoló tetoválás ékesítette. Orrára furcsa szemüveget csíptetett, amelynek vas-
tag optikai lencséibe valamiféle célkeresztet marattak. Felix az illető megjelenése
alapján úgy vélte, hogy a harmadik – egyelőre ismeretlen – trollvadász közeledik felé-
jük. A törpe odakocogott hozzá, tetőtől talpig végigmérte, majd megvetően leköpte az
egyik skavenhullát.
– Rusnyaságos gonoszteli dögök ezek a skavenek! – fújtatott, üdvözlés gyanánt. –
Sose nem bírtam őket. Hát még az őgépeiket nekik!
Azzal Felix felé fordult, végrehajtott egy szabályszerű, tör-pés meghajlást, és be-
mutatkozott: – Maiakai Makaisson, önnek és önnek klánjának szolgálatára!
Felix egy császári udvaronc kecsességével viszonozta a meghajlást. A mozdulat jól
jött, mert így legalább elrejthette megrökönyödését. Tehát a hírhedt, agyament gépész
áll előtte, akiről Gotrek és Varek mesélt! Bár annyira azért nem tűnt eszelősnek.
– Felix Jaeger, szolgálatára!
A törpe ismét megtekerte fegyverén a kurblit. A csövek fordultak egyet, és leadtak
vagy féltucatnyi lövést. A lövedékek a skavenek hulláiba csapódtak. A felhasadó hús-
ból fekete vér fröcskölt. ■■ ■ : : .( – Sose nem lehetsz túlontúlságosan óvatos, ezekkel
a csúfságokkal – morgott Makaisson. – Szörnyen ki van nekik dörzsölve az agyuk!
– Úgy érti, nagyon dörzsöltek, vagyis ravaszak – fordította Varek.
– Eltávol veled! – förmedt rá Makaisson. – Ez a Jaegerem-ber pontosan tudja, hogy
miket mond az én szám, nemde igaz, Herr Jaeger?
– Azt hiszem, tudom követni – válaszolta Felix diplomatikusan.
– No, indulni is kéne innen. Jobb lesz, ha felmegyünk bele a várba. Az öreg Borek
szeretné, ha a szája beszélne veled és a többiekkel. Biztosan belefúródott már az olda-
ladba a kíváncsiság, hogy mit csinálunk itt, benne a völgyben.
– Az nagyon jó lesz – nyögte Felix.
– Hát, akkor várakozzatok meg, amíg leeresztik a hidat, hacsak nem szeretnél ve-
lem jönni el. Azt hiszem, hogy a gépem elbír még egy személyt. Bár előfordulhat,
hogy lehet, hogy nem biztos, de próbáljuk meg! Legfeljebb lezuhanunk rá a földre!
Eltartott néhány másodpercig, mire Felix rájött, hogy Makaisson felajánlott neki
egy fuvart a girokopter leszállótalpán. Megborzongott, és megpróbált kedves mosolyt
erőltetni a képére, amikor válaszolt: – Azt hiszem, inkább megvárom a hidat, ha nem
bánja!
– Részemről rendben. Akkor később találkozunk!
Makaisson visszakapaszkodott a leszállótalpra, és odaordított a sisakot és védő-
szemüveget viselő pilótának. A hajtómű felbőgött, és a masina fellendült az égbe. Fe-
lix dermedten állt, és azon gondolkodott, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy
csupán álmodta.
– Az összes gépészetek így beszél? – kérdezte Varektől. Az ifjú törpe a fejét rázta.
– Makaisson klánja a messzi északról, a Dwimmerdim-völgy-ből származik. Az
egy eléggé elszigetelt vidék. Néha még a többi törpe is megszenvedi, mire megérti a
beszédüket.
Felix vállat vont. Ebben a pillanatban meghallotta, hogy csörömpölni kezdenek a
felvonóhidat tartó vastag láncok. Odapillantott és látta, hogy a híd lassan leereszkedik.
Intett Vareknek, és sietve a kapu felé indult. Hirtelen iszonyú fáradtság tört rá, és szív-
ből remélte, hogy talál odabent egy zugot, amelyben meghúzhatja magát éjszakára.
♦♦♦
Felix őrült, erőszakkal teli rémálomból ébredt, amelyben hatalmas patkány-ogre ül-
dözte egy égő városban, mialatt egy gigászi, fakó bőrű skaven meredt rá a magasból.
A város néha a Magányos Torony körüli település volt, néha Nuln városának kövezett
utcáin futott, néha pedig szülővárosának, Altdorf-nak, a Birodalom fővárosának épüle-
tei között menekült. Ellenségeinek pengéje fényes volt és borotvaéles, míg a sajátja
egyszerűen lepattant még a védtelen bőrről is. Egyre csak futott és futott, mialatt gir-
hes, bolhás skavenek kapaszkodtak a végtagjaiba és lelassították, mialatt az irtózatos
szörnyeteg egyre jobban megközelítette.
Szeme hirtelen kinyílt, és azon kapta magát, hogy egy ismeretlen szoba mennyeze-
tét bámulja. Az idegen környezetben való ébredések mindig megzavarták, még oly sok
vándorlással töltött év után is. Rájött, hogy egy olyan ágyban hever, amelyet nálánál
jóval alacsonyabb és szélesebb egyéneknek terveztek. Bár keresztben feküdt rajta, még
így is lelógott róla a lába. Dőlt róla a verejték, és hirtelen észrevette, hogy a lepedő és
a vastag takarók rácsavarodtak a kezeire és lábaira. Kezdte sejteni, miért érezte úgy
álmában, hogy a patkánylények rácsimpaszkodnak, és nem hagyják szabadon mozog-
ni. Kábult agyában halvány emlékképek derengtek arról, hogy az előző este belép a
várba, bemutatják számos törpének, majd elvezetik ehhez a hálókamrához. Arra még
emlékezett, hogy végigvágta magát az ágyon, de onnan kezdve semmire – leszámítva
gyorsan fakuló rossz álmait. ' Még a ruháit sem vetette le. Vér- és sárfoltok tarkították
az ágyneműt. Felix felült, és bambán megrázta fejét. A szörnyű csata utóhatásaként
valamennyi izma és ízülete sajgott, de legalább most is eltöltötte az előző esti derűs
öröm. Életben maradt, megérte a következő hajnalt, és csakis ez számított. Nem ismert
ehhez az állapothoz foghatót, amikor minden sejtjét átjárta az érzés, hogy a szerencsé-
sek közé tartozik. Feltápászkodott az ágyból, és felegyenesedett. Először ösztönösen
behúzta a nyakát, mert arra számított, hogy máskülönben beveri a fejét a mennyezetbe,
de meglepetten látta, hogy a várat az emberek méretei szerint építették.
Odalépett a keskeny, lőrésszerű ablakhoz, és kinézett a völgybe. Füstfelhők emel-
kedtek az ég felé, amelyek mindenhová elvitték magukkal, az égő skavenhús bűzét.
Eltűnődött azon, hogy a füstnek vajon mekkora hányada származik a gőzmasinákból
és mennyi a halotti máglyákból, de rájött, hogy tulajdonképpen nem érdekli a kérdés.
Hirtelen nagyon megéhezett. Valaki bekopogott az ajtón, és Felix egyből tudta,
hogy odakint felfigyeltek ébredésének neszeire.
– Tessék! – kiáltotta álomtól rekedtes hangon. Varek lépett a kamrába.
– Örülök, hogy felkeltél. Borekbácsi látni szeretne. Meghívott reggelizni a dolgozó-
szobájába. Éhes vagy?
– Egy lovat is felfalnék!
– Attól tartok, azzal nem szolgálhatunk – mondta óvatosan Varek.
Felix felkacagott, majd az ifjú törpe arcára kiülő kifejezésből rájött, hogy Varek
komolyan gondolta a választ.
♦♦♦
A szoba kényelmes volt, és Felixet az apja dolgozószobájára emlékeztette. Három
fala mentén mennyezetig érő könyvespolcok sorakoztak. A kötetek gerincén reihpiel
nyelvű feliratokat és törperúnákat látott. Egyes polcokon tekercstartó állványok sora-
koztak. A negyedik falat az északi Ovilág térképe borította, amely tele volt színes
gombostűkkel illetve apró zászlócskákkal. Eelix a világ legészakibb részén városok,
erdők és folyók szimbólumait látta egy olyan tájékon, amelyet az emberek egyetlen
térképe sem ábrázolt, és amelyről sejtette, hogy minden bizonnyal rég elnyelte a Ká-
osz. A helyiség közepén hatalmas íróasztal állt, amelyet elborított a levelek, teker-,
esek, térképek és papírnehezékek tengere.
Az asztal mögött a legöregebb törpe ült, akit Eelix valaha látott. Hatalmas, hosszú
szakálla az álla alatt kétfelé ágazott és leért egészen a padlóig, ott visszakanyarodott,
felnyúlt egészen az öreg derékszíjáig, és ott végződött, a vastag bőröv mögé töm-
ködve. A törpe fejebúbja kopaszon villogott. Hófehér hajfürtök keretezték arcát,
amelynek viharvert bőrébe mély barázdákat szántott a kor. A vastag lencséjű, csiptetős
szemüveg mögül kikandikáló szemek fiatalosan csillogtak. Az arcra pillantva Eelix
azonnal meglátta a Varekkel való családi hasonlatosságot.
– Villaszakállú Borek a Grimnar vérvonalból, az ön és klánja szolgálatára – mondta
az öreg, miközben előlépett íróasztala mögül. A háta olyan erősen előregörbült, hogy
szinte púpos volt. Vaskos, vasalt végű botra támaszkodva járt. – Bocsásson meg ne-
kem, ha nem hajolok meg, de már nem olyan a derekam, mint ifjúkoromban.
Eelix viszont mélyen meghajolt, és bemutatkozott.
– Szeretnék köszönetet mondani az előző esti ütközetben nyújtott segítségéért –
folytatta Borek-, és mert megmentette az unokaöcsémet.
Felix szíve szerint megmondta volna, hogy ő csak a saját életéért harcolt, de vala-
hogy nem érezte helyénvalónak.
– Csak azt tettem, amit a helyemben minden ember megtett volna – préselte ki ma-
gából nagy nehezen.
Borek keserűen felkacagott.
– Jómagam nem így gondolom, ifjú barátom – válaszolta az agg törpe –, Sigmar
népéből manapság kevesen őrzik még emlókezetükben a régi adósságokat és a régi kö-
telékeket. És még kevesebben harcolnak úgy, mint ön, ha hinni lehet az unokaöcsém-
nek.
– Megkockáztatom, Varek túloz – közölte óvatosan Felix.
– A törpék között ritkán akad olyan, aki nem mond igazat, Herr Jaeger. Súlyos vá-
dat fogalmaz meg, ha ilyesmit állít!
– Én… izé… nem úgy értettem – hebegte Felix, majd Borek szemének jókedvű
csillanásából rájött, hogy csak ugratták. – Én úgy értettem…
– Kérem, ne aggassza magát. Nem fogom megemlíteni az unokaöcsémnek. Most
pedig, ha jól sejtem, alaposan kiéhezett. Mi lenne, ha csatlakozna a többiekhez? Ok
már javában reggeliznek. Aztán majd elbeszélgetünk néhány komoly dologról. Na-
gyon komoly dolgokról.
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
,♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Felix szeme lassan felnyílt. Az álomtól még kótyagosan rájött, hogy elaludt a kor-
mányállás egyik kényelmes ülésében. Azonnal észrevette, hogy a hajtóművek hangja
megváltozott, továbbá azt is, hogy a léghajó finoman vibrál, miközben magasságot ve-
szít. Felállt, és kivételesen még idejében eszébe jutott, hogy ne húzza ki magát telje-
sen, így nem vágta be fejét a mennyezetbe. Nehézkesen odacsoszogott az ablakhoz. A
következő pillanatban pislogva meredt az elétáruló pompás látványra. Távoli tornyok
körvonalait pillantotta meg, amelyek hátterében az izzó napkorong felfelé kúszott az
égboltra. Felixnek elakadt a lélegzete. Aztán azt is meglátta, hogy az épületek egy fen-
séges hegycsúcsot körbeölelő erődítményből emelkedtek ki. Hirtelen észbe kapott: el-
érték hát Midden-heimet, ráadásul a tervezett időben!
Mialatt az ámulattól elkerekedett szemmel fürkészte a várost, észrevette, hogy egy
jókora teremtmény száll fel a fellegvár falai közül, majd egyenesen a léghajó felé veszi
az irányt. Forrón remélte, hogy nem ellenséges szándékkal közeledik feléjük.
fflíddflihtím Felix elragadtatott élvezettel meresztgette a szemét. Hamarosan meg-
látta, hogy a feléjük tartó teremtmény egy szárnyas ló, egyike a messze földön híres
pegazusoknak. Lovasának köpenye vízszintesen lobogott és csapkodott a levegőben. A
titokzatos lovas fején a varázslók sisakját viselte. Jobb kezét tűzgömb fogta körül, és
Felix tudta, hogy egyetlen mozdulatával elszabadíthatja annak pusztító erejét. Látta
már a Birodalom csatamágusait a harcmezőn, így tisztában volt azzal, hogy micsoda
félelmetes hatalommal bírnak.
A varázsló a Grungni Szelleme, mellé irányította pompás paripáját, majd úgy fordí-
totta, hogy azzal párhuzamosan repüljön. A hatalmas, tollas szárnyak ritmikusan
emelkedtek és süllyedtek; a teremtmény jól láthatóan erőlködés nélkül tartotta az ira-
mot. Közben Borek felkelt székéből, és az oldalsó ablakhoz sietett. A varázsló feléjük
nézett, mire Borek odaintett neki. A férfi arckifejezéséről lerítt, hogy felismerte az agg
törpét. Megsarkantyúzta a pegazust, a léghajó elé vágott, majd hátraintett, hogy köves-
sék.
Makaisson megmarkolta a kormányt, és óvatosan balra forgatta. Válaszképpen a
léghajó lassú, kis ívű fordulóba kezdett, mialatt csökkenő sebességgel, folyamatosan
süllyedve közeledett, a város tornyai felé.
Felix lepillantott és meglátta, hogy odalent a macskaköves utcákat ellepik az embe-
rek. A szájukat tátva bámultak felfelé, és nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák a
csodát.
Egyes arcokra csodálkozás volt írva, másokra csupán félelem. Felix ráeszmélt,
hogy a lentiek akár tudják, akár nem, bizonyos értelemben eddigi életmódjuk végének
okozóját látják.
Városuk évezredeken át biztonságban, megközelíthetetlenül nyugodott, sziklás sas-
fészkében. A hegytetó're kétféle módon lehetett feljutni: egy hosszú, keskeny, kacska-
ringós ösvényen, valamint egy kötélpályán, amely a hegy lábánál álló kisvárosból in-
dult. Fennállásának első percétől fogva soha, egyetlen behatoló sem hódította meg ezt
a várat. Csupán a fekvése lehetővé tette, hogy tíz védő könnyedén feltartóztasson ezer
ostromlót, és ez néha valóban így is történt. Mind a múltban, mind a jelenben viszony-
lag kevés pegazus, wyvern vagy más repülő teremtmény élt, és ezekből még soha nem
gyűjtött össze senki egy hadseregre valót.
Felix már tudta, hogy a Grungni Szelleme mindent megváltoztat. Egy egész csapa-
tot szállíthat a gyomrában. Egy ilyen hajókból álló flotta egy hadsereget is felrepíthet a
város ormaira. Agyúival tűz alá veheti azokat a macskaköves utcákat és palatetőket,
méghozzá akkora távolságból, amekkoráról korábban, egyetlen ostromló sem álmod-
hatott. Ez a nap egy új korszak kezdete volt, és Felix azon töprengett, hogy ezt rajta
kívül vajon másvalaki is felismerte-e.
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Felix megállt, hogy vegyen egy süteményt az egyik utcai árustól. Lassan körbefor-
dult, és jól megnézte magának az utcát. Boldogság töltötte el, hogy ismét egy emberi
város utcáit koptatja. Mérhetetlenül élvezte a körülötte nyüzsgő sokadalmat. Feje fölé
Middenheim magas lakóépületei tornyosultak. Emberek tolongtak a szűk, kanyargós
utcákon. Zsonglőrök dobálták boszorkányos ügyességgel színes labdáikat. Akrobaták
bukfenceztek. Tarka ruhás emberek imbolyogtak gólyalábakon a tömeg felett. Dobok
dübörögtek. Sípok jajongtak. Rongyos koldusok nyújtogatták szurtos tenyerüket. A
levegőben sülő csirkehús, főtt tészta, és az éjszaka folyamán kiöntött ürülék szaga ter-
jengett.
Felix bal kezét folyton az erszényére szorította, míg jobbját a kardja markolatán tar-
totta, mert ismerte a városi élet veszélyeit és ragadozóit. Tolvajok, zsebmetszők és
fegyveres rablók leselkedtek a sarkokon. Mocskos képű gyerekek figyelték mohó te-
kintettel. Helyenként a palotaőrök egyenruháját viselő harcosok lépdeltek peckesen.
– Hahó, szépfiú! Akarsz egyet szórakozni? – Festett arcú leány kiáltott neki az
egyik nyomorúságos ház ajtajából.
A nőszemély csípőjével kéjesnek szánt mozdulatokat tett, de mozdulataiból hiány-
zott az igazi vágy, így inkább csak a kéj paródiáját mutatta be. Más nők csókot dobtak
Felixnek a felső, keskeny ablakokból, de ő elfordította tekintetét és továbbhaladt.
Eszébe villant a palotában látott nő, de nyomban félresöpörte a gondolatot. Úgy sejtet-
te, lesz még ideje megismerkedni vele, miután a léghajó továbbindul.
Egy részeg bukott ki az egyik kocsma ajtaján, és nekitántorodott Felixnek. Felix or-
rát megcsapta a belőle áradó sörszag, ezzel egy időben megérezte, hogy ujjak matat-
nak az erszényén. Felrántotta térdét, és hatalmas erővel lágyékon rúgta a zsebtolvajt,
aki nyögdécselve elterült a kövezeten.
– Gyorsan, ez a szerencsétlen flótás rosszul lett! – kiabálta Felix, és átlépett az elte-
rült test felett. Az utca csőcseléke úgy vetette magát az álrészegre, akár a farkasok a
sebesült szarvasra. Felix sietve beleveszett a tömegbe, még mielőtt az őrök felfigyeltek
volna a kavarodásra.
Derűsen elmosolyodott. Jó volt visszatérni a civilizációba, jól érezte magát a saját
népe között. Az is jólesett neki, hogy végre egy kicsit magával is törődhet. Előtte állt
az egész éjszaka, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy a legénység felcsörlőzze a hajóba
a feketevízzel teli hordókat. Gotrek és Snorri bevették magukat az első útjukba eső
kocsmába, de ő nem volt abban a hangulatban, hogy nckiálljon vedelni. Még túlságo-
san élénken élt benne az utolsó, pokoli másnaposságának emléke. Úgy döntött, hogy
inkább tesz egy kört a városban, és majd később csatlakozik a troli-vadászokhoz a
Farkas és Keselyű nevű, lepusztult ivóban.
Felix bánatosan megcsóválta fejét. Valamikor, talán Mid-denheim felé félúton nyil-
vánvalóan rászánta magát arra, hogy a törpékkel tart. Csak azt nem értette, hogy miért
döntött így, amikor az utazás szörnyen veszélyesnek ígérkezett. Viszont az is megle-
het, hogy éppen ez volt az oka. Fia nyugodt, biztonságos életre vágyott volna, akkor
most könyvelőként dolgozna apja egyik altdorfi irodájában. Ám a Gotrekkel való bo-
lyongásai során élvezni kezdte a vándorzsoldosok kalandos életét, és úgy sejtette,
hogy immár ha akarna sem tudna visszatérni a régi életmódjához.
Ennek a kalandnak valahogyan megvolt a saját hajtóereje. Először már attól elfogta
az izgalom, hogy felszállhat a léghajóra. Aztán jött a repülés élvezete. Fényes nappal,
ebben a nyüzsgő városban, még a Káoszpusztákon rá váró megpróbáltatások sem tűn-
tek olyan rettentőnek. Sőt inkább erőre kapott benne a kíváncsiság. Ha a törpékkel tart,
akkor lehetősége lesz felkeresni egy olyan helyet, ahol eleddig kevesen jártak, és
ahonnan még kevesebben tértek vissza, hogy beszámoljanak élményeikről. És persze
ott volt még a fogadalma, hogy társául szegődik Gotreknek, és megörökíti a sorsát.
Természetesen tudta, hogy hazudik saját magának. Hajszálpontosan meg tudta hatá-
rozni, mikor jutott arra a döntésre, hogy elkíséri a törpéket. És ennek nem volt az égvi-
lágon semmi köze fogadalmakhoz, kalandvágyhoz vagy az utazás izgalmaihoz. Akkor
szánta el magát, amikor a tudomására jutott, hogy a trónteremben látott gyönyörű nő is
felszáll a léghajóra.
– És ebben nincsen semmi rossz – dünnyögte maga elé –, feltéve persze, ha életben
maradok.
♦♦♦
A város pereméről lélegzetelállító látvány tárult Felix szeme elé. A kanyargós siká-
torokat követve leballagott a hatalmas külső falak tövéhez, ahonnan egy rövid kapasz-
kodás árán felért a felső gyilokjáróra. Innen tisztán látta a kötélpályát, amely a keres-
kedőket és árucikkeik garmadáját szállította fel a lenti kisvárosból. Éppen a napi utol-
só szállítmány közeledett a falakba épített végállomás felé.
Felix elnézett a messzeségbe. Hatalmas, sejtelmes erdőket látott, míg a horizont
alatt egy folyó ezüstszalagja nyújtózott. Kicsit elfogta az irigység attól, hogy
Middenheim lakóinak majdnem olyan pompás látványban van részük nap mint nap,
mint neki volt a léghajón. Csodálta azt a leleményességet és elszántságot, amely létre-
hozta és fenntartotta ezt a hatalmas várost. Régebbi olvasmányaiból tudta, hogy a Fe-
hér Farkas Városa erődítményként született. A magaslatok később menedéket nyújtot-
tak mindazoknak, akik elmenekültek a síkságon folyamatosan dúló háborúskodás elől.
A hosszú évszázadok folyamán a hegy lakóinak létszáma megsokszorozódott, és az
emberek az erőd illetve Ulric monostortemploma körül kezdtek gyülekezni. Maga a
város először a nemeseknek és fegyveres kíséretüknek adott otthont, később hozzájuk
csapódtak a kereskedők is, akik ellátták őket minden földi jóval. Természetesen az en-
nivaló és valamennyi egyéb árucikk méregdrága volt idefent, mert mindent a kötélpá-
lyán kellett felcsörlőzni. Viszont a nemesek hatalmas birtokokkal rendelkeztek a hát-
országban, és sosem szűkölködtek aranyban. A fizetendő árért bőségesen kárpótolta
őket a felhők magasában elterülő városuk által nyújtott biztonság. És persze a hegy
gyomrában szerteágazó bányák hatalmas vagyon forrásai voltak.
Meg számos ocsmány dologé is egyben. Felix Gotrektől hallotta, hogy azok a bá-
nyák és egy kiterjedt alagúthálózat benyúlnak egészen a csúcs alá. Odalent folyton
törpe- és emberzsoldosok járőröztek, mert hosszú évekkel korábban a skave-nek ta-
nyát vertek a mélyben. Felix elkáromkodta magát, és azon tűnődött, kikerül-e valaha
az átkozott fajzatok karmai közül. Valószínűleg soha. Komoly tétbe lefogadta volna,
hogy ha a léghajó netán a legendás Lustria párás őserdői felé fordítaná az orrát, mire
odaérnének, azt tapasztalnák, hogy a ska-venek már ott ólálkodnak az aljnövényzet-
ben.
A nap kezdett lenyugodni. Vérvörös ragyogás terjedt szét a felhőkön, miközben a
vörösen izzó korong a láthatár alá ereszkedett. Fények gyúltak a fal mentén sorakozó
őrtornyokon, és Felix hátrapillantva látta, hogy a város lakóházainak és kocsmáinak
ablakai is sorban világítani kezdenek. Sejtette, hogy hamarosan előkerülnek a lámpa-
gyújtogatók, és lámpást lóbáló virrasztók ballagnak majd az elnéptelenedő utcákon.
Úgy döntött, hogy ideje visszaindulni. Mialatt még egy búcsúpillantást vetett a fen-
séges városra, ritkán tapasztalt, mélységes nyugalom költözött a lelkébe. Mintha azzal,
hogy meghozta a nagy kalandra vonatkozó döntését, kiölt volna magából minden fé-
lelmet és kételyt. Jobb, ha az ember döntésre jut – állapította meg magában –, mint ha
gyötrő bizonytalanságban vergődik. Most már tisztán látta maga előtt az utat, és meg-
könnyebbült, amikor átérezte, hogy emiatt cseppet sem boldogtalan. Megfordult, le-
ereszkedett a falról, majd nekivágott a palota felé vezető hosszú, macskaköves útnak.
Menet közben néha felkapta a fejét és azon tűnődött, hogy csak a képzelete játszik-e
vele, vagy valóban kaparászó-motoszkáló neszeket hall a háztetők felől.
H Karmok Tenderén tál tömeg ámulva nézte a léghajó indulását. A téren kioldot-
ták a köteleket, amelyek felcsévélődve pillanatokon belül eltűntek a hajó gyomrában.
A légcsavarok forogni kezdtek, majd Makaisson megtekerte a kormányt, és boszorká-
nyos gyorsasággal rángatta a karokat. A Grungni Szelleme méltóságteljesen elsiklott
Ulric Templomának égbe szökő tornya mellett, majd északi irányba állt.
Felix a parancsnoki híd egyik ülésében pihent. Körülötte bőven akadt üres hely. A
törpék túlnyomó többsége másnaposságát aludta ki a kabinjában, így csupán a feltétle-
nül szükséges személyzet felügyelte a hidat. Igazság szerint maga Makaisson is ször-
nyen megviseltnek tűnt. Felix nem találta túlzottan megnyugtatónak időről időre fel-
hangzó nyögéseit, valamint azt, ahogyan résnyire húzott, véreres szemekkel sandított a
láthatárra. Valahogyan nem látta garantáltnak, hogy a főgépész, ebben az állapotában
is el tudja vezetni a hajót.
– Segíthetek valamit? – kérdezte Makaissontól.
– Hát ezt meg hogy érted, ifjú Felix?
– Talán átvehetnem az irányítást, amíg alszol egyet.
– Ah, nincs benne a fejedben a tudomány! Ehhez rengeteg sok gépésztudás kell.
– Azért megpróbálnám. Hasznosnak bizonyulhat, ha más is ért a hajóhoz, arra az
esetre, ha veled történne valami. Úgy értem… te egy trollvadász vagy, ugyebár.
– A többi gépész keze is tud kormányozni… viszont azt hiszem, mégiscsak mond
valamit a szád. Abból nem lehet baj, ha van még egy pilótánk, ha valami nem úgy sül
el…
– Ez azt akarja jelenteni, hogy beleegyezel?
– Hát, igazából egy csöppet nem volna szabad. Nagyon meg főleg! Mert ellent-
mond a céh szabályainak. Elvileg csak törpéket taníthatnék meg rá, de a csudába is be-
le, hát ez az egész gyönyörű hajó a céh szabályaival ellenszemben született, akkor meg
már úgyis mindegy, nem igaz?
Odaintette magához Felixet, és mutatta, hogy álljon oda, ahol ő szokott.
– Vegye át a kormányt a kezed, ifjú Felix!
Felix berogyasztotta a térdeit, hogy a feje egy magasságba kerüljön a törpe fejével,
majd megmarkolta a hatalmas kerék két fogantyúját. Súlyosnak érezte a kormányt.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy egy helyben tartsa, de a kerék önálló életet élt. Hol
erre fordult, hol arra, így aztán Felixnek folyton küzdenie kellett, hogy visszaállítsa az
eredeti helyzetébe.
– Ezek a légáramlatok – magyarázta Makaisson. – Megrángatják a kormánylapokat.
Eltart egy darabig, mire hozzászoksz. Mehetünk tovább?
Felix idegesen bólintott.
– Nézzen a szemed picikicsit le és picikicsit balra. Látni fog ott egy műszert. Az a
mi kompaszunk nekünk.
Felix lepillantott. A piros tű egy fokokra osztott tájolótárcsa felett libegett keskeny
tengelyén úgy, hogy a hegye mindig a hajó orra felé mutatott, és maga a tárcsa forgott
el alatta.
– Lássa a szemed, hogy jelenleg észak-északkelet felé tartunk. Ez nekünk a mi irá-
nyunk. Ha elcsinálod valamerre a kormányt, azzal elfordítod a kormánylapátot, és az
irány megváltozik. Most fordítsd el egy picikicsit a hajót, aztán állítsd vissza észak-
északkeletnek!
Felix megtette, amit a főgépész mondott. Amilyen finoman csak tudta, megmozdí-
totta a kormányt. Az ablakon kipillantva úgy látta, mintha a látóhatár lassan oldalra
csúszna. Ellenkező irányba fordította a kormányt, mire a hajó visszatért az előbbi
irányba.
– Szép voltál! – dicsérte Makaisson. – Na, nincs még egy ennyire ilyen érzés, mi?
Felix azon kapta magát, hogy teljes szívéből viszonozza a fő-gépész széles vigyo-
rát. Volt valami elképesztően vérpezsdítő abban, hogy egy ilyen hatalmas, és ilyen
gyors járművet irányít.
– És most mi jön? – kérdezte.
– Látja a szemed, azokat a karokat ott?
– Persze!
– Remek, tehát az elsővel szabályozod a sebességet. Ne tegyél semmit, amíg nem
mondja a szám! Szóval, ha előretolod, attól felgyorsulnak a gépek. Amikor visszahú-
zod, attól lelassulnak. Amikor teljesen visszahúzod, akkor hátramenetbe kapcsolsz.
Olyankor a légcsavarok ellenvisszafelé pörögnek. Tudsz követni?
Felix ismét bólintott, mire a főgépész folytatta: – Na, itt van ez a befokolt tárcsa.
Láthatja a szemed, hogy nemcsak vonásokra, hanem mezőkre is osztódik, és az egyes
mezőket más-más szín jelöli. Ez mutatja, hogy mennyire milyen gyorsan pörögnek a
légcsavarok.
Felix megnézte az iránytű melletti műszert. A mutatója jelenleg a zöld mezőben
rezgett, tíz vonásnál. Körülbelül öt vonás választotta el a vörös zónától.
– Ha a tű benne van a zöldben, minden rendben. Az a hajtóműveknek az ő tűrési
sávjuk. Most a kezed tolja előre a kart, de a tű maradjon benne a zöldben!
Felix előrehajolt, hogy elérje a kart. Elsőre ellenállt óvatos mozdulatának, ezért má-
sodszorra nagyobb erővel tolta. A kar végre megmozdult, és a gépek hangja kissé el-
vékonyodott. I'clix ismét kinézett az ablakon, és úgy érzékelte, mintha a talaj gyorsab-
ban mozogna alattuk, és a felhők is mintha gyorsabban úsznának mellettük. Hirtelen
Makaisson kemény, erős kezét érezte a sajátján. Az ujjak egy acélkapocs erejével zá-
rultak össze a kézfején. Tehetetlenül hagyta, hogy a főgépész a kezével együtt vissza-
húzza kissé a kart.
– Azt mondta a szám, hogy a mutatót maradjon benne a zöldben, hát nem érti a fe-
jed? A vörös vészhelyzetre való, ha majd lesz egy olyan. Ha benne a vörösben járatod
a hajtóműveket, ugyan gyorsabban repülsz, de akkor egy idő után szétég minden. Még
fel is szétrobbanhatnak a gépek. Márpedig az nem jó ötlet, ennyire ilyen magasan!
Felix meglátta, hogy véletlenül a vörös mezőbe futtatta a mutatót. Megpróbálta el-
venni a kezét, de Makaisson továbbra is keményen markolta.
– Ne jöjjön el a kezed a karokról, ha a szám nem mondja! Csak szépen maradjon
rajta a kezed a sebességszabályzón, rendben?
Felix bólintott, mire a főgépész elengedte a kezét.
– Csak ne aggódjon a fejed – folytatta Makaisson megenyhülve –, egész jól csiná-
lod. Szóval, a következő kar a szárnylapokat vezérli. Próbáld meg nem összekeverni
ezt a kettőt, mert nagy haj-haj lesz belőle!
Felix hirtelen azt kívánta, bárcsak ne jutott volna eszébe, hogy megismerkedik a
léghajó irányításával. Rájött, hogy a kormány mögött állva egyetlen téves mozdulatá-
val katasztrófát okozhat.
– És hogyan működik? – kérdezte.
– Tehát, a szárnylapoknak az ő állásukon múlik, hogy mennyire nagyon magasan
repülünk. Amikor meghúzod ezt a kart, akkor ott hátul a vízszintes szárnyak fogják
magukat, és lebillennek. Mi meg máris emelkedünk. Ha előretolod, a szárnyak felfor-
dulnak, és akkor merülünk. Gyakorlatilag ez az összes egész minden, amit tudnod kell
róla. A bővebb magyarázathoz rengeteg sok műszaki tudás kéne, úgyhogy inkább
hagyjuk.
– Tudod mit, hiszek neked!
– Helyes, akkor kezdjük. Húzza meg a kezed a kart. Persze, óvatosan! Nem aka-
runk senkit felébreszteni. Most pedig figyelje a szemed a sebességmérő melletti mű-
szert. Az jelzi a mi magasságunkat. Bár inkább a léghajóét. Minél jobban magasabb
értéket mutat a tű, annál jobban magasabban vagyunk. Itt is igaz az, hogy nem enged-
heted a vörös mezőbe a mutatót! Mert az lehet, hogy végzetes lehet, mert azt jelenti,
hogy nagyon túl magasra emelkedtünk. És ne próbáld levinni a mutatót a zérushoz,
mert. akkor ráesünk a talajra. Most pedig állítsa a kezed semleges helyzetbe a kart. Fi-
noman kattanik majd, amikor odaér hozzá. Az jelzi, hogy vízszintesen repülünk.
Felix végrehajtotta az utasításokat. A fülében furcsa zúgás keletkezett, ami eltűnt,
miután nyelt néhányat. Levette kezét a magassági kormányról, és a bal keze magassá-
gában egy szószékhez hasonlatos pulpituson sorakozó, zömök karokra mutatott.
– És ezek mire valók? – kérdezte, a sikerein felbuzdulva.
– Azokra rá se ne ránts! És meg se ne rántsd azokat! Különféle dolgokat csinálnak,
meg minden. Például kieresztjük le velük a ballasztot, az üzemanyagot, meg ilyesmi-
ket. Azokról majd máskor mesél a szám. Pillanatnyilag már tud a fejed annyit, ameny-
nyivel a kezed lekormányozza a léghajót. Most szépen tartsd az észak-északkeleti
irányt. Látja a szemed itt ezt a műszert? Ezt úgy hívjuk, hogy óra. Amikor ez a kismu-
tató ide ér, vagyis két óra múlva ébressz fel! Muszáj le kell dőlnöm egy picikicsit. A
fejem eléggé nagyon zúg a tegnapi muri után.
Felix majdnem megköszönte Makaissonnak, hogy megismertette az óra használatá-
val, de lenyelte a mérgét, és inkább a hajó vezetésére összpontosított.
– És mit csináljak, ha baj történik?
– Csak kurjants egyet. Itt leszek rajta az egyik ülésen. Azzal Makaisson minden to-
vábbi nélkül magára hagyta Felixet, és elterült az egyik terjedelmes karosszékben.
Nem kellett hozzá két perc, és a hortyogásába beleremegtek az ablakok.
Felix az első percekben idegesen irányította a hatalmas léghajót, de az idő múlásá-
val lassan megerősödött az önbizalma, mert minden zökkenőmentesen zajlott. Hosszú
percekkel később néhány gépész érkezett a hídra. Egyesek csodálkozva, sőt elképedve
pillantottak rá, de nyomban megnyugodtak, amikor megpillantották a közelében alvó
főgépészt. Felix egy idő után kimondottan megnyugtatónak találta az alattuk gomoly-
gó felhők látványát.
– Ezek szerint maga a pilóta? – A lágy hang azonnal kizökkentette az álmodozás-
ból. Női hang volt, szelíd, és kissé rekedtes, továbbá némi idegen akcentus érződött
rajta. Felix kislevitának mondta volna a beszélőt.
Megrázta a fejét, de nem fordult meg, hogy a nőre nézzen. A tekintetét szigorúan
előreszegezte, mintha attól tartott volna, hogy váratlanul elébük kerül valami.
– Nem, de mondhatjuk úgy, hogy éppen annak tanulok – válaszolta megfontoltan.
A nő halkan felkuncogott.
– Igen hasznos tudomány! – állapította meg.
– Nem is tudom. Kétlem, hogy erre alapozhatnám a pályafutásomat. Nem röpköd
túl sok léghajó ezen a világon.
– Csak ez az egy, ha jól sejtem. És tekintetbe véve, hogy mire készülnek, azt gyaní-
tom, nem is lesz belőle másik.
– Ezek szerint tudja, hogy hová megyünk?
– Igen, tudom, és fikarcnyit sem irigylem érte magukat. Felixnek komoly küzdel-
mébe került, hogy továbbra is előre nézzen. Eszébe jutott, hogy mire adta a szavát
Boreknek a Magányos Toronyban, és megfordult az agyában, hogy a nő esetleg kém,
és éppen titkokra vadászik.
– Tudja, hogy mi a célunk? – kérdezte Felix óvatosan. –Tudok róla, hogy a
Káoszpusztákra tartanak, és ennyi elég annak, akinek van egy csepp sütnivalója. Ha
engem kérdez, biztosra veszem, hogy nem térnek vissza onnan.
Felix elcsüggedt, amikor meghallotta, hogy a nő véleménye mennyire egybevág a
sajátjával. És nagyot csalódott, mert immár tudta, hogy a nőnek esze ágában sincs
részt venni a nagy kalandban.
– Ha jól értem, akkor ismeri azt a tájékot.
– Annyira, mint mindenki más, aki nem esküdött fel a Sötét Erők szolgálatára. A
családom birtokai Trolifölddel határosak. Ez az a vidék, amelynél közelebb egyetlen
épeszű halandó sem merészkedik azokhoz a földekhez. Atyám ott a bojár, ami nagyjá-
ból a maguk őrgrófjának vagy grófjának megfelelő rang mifelénk. A bojár feladata a
határvidék védelme. Tudja, mi már rengeteg csatát vívtunk a Káosz hívei ellen, amikor
megpróbáltak betörni az emberek birodalmába.
– Eléggé érdekes életmód – állapította meg Felix ironikusan.
– Ez a maga véleménye. Én kétlem, hogy érdekesebb lenne, mint az önöké. Egyéb-
ként mi hozta ennek a hajónak a fedélzetére? Be kell vallanom, nagyon megdöbben-
tem, amikor megláttam egy emberi lényt, méghozzá egy jóvágású férfit ott, ahol csu-
pán Borekre és népére számítottam.
Felix elmosolyodott. Régen történt meg vele, hogy valaki, méghozzá egy gyönyörű
nő jóképűnek nevezte, leszámítva persze a rosszéletű lányokat, de azok meg nem szá-
mítottak. Mindazonáltal nem hagyta, hogy elterelődjön a figyelme, és ellankadjon az
ébersége, ezért kitérő választ adott: – A barátjuk vagyok.
– Úgy érti, hogy maga egy Törpebarát? Akkor biztosan véghezvitt valami hősi cse-
lekedetet az ő érdekükben. Ulric a megmondhatója, elég kevésszer fordult elő a törté-
nelemben!
Felix eltűnődött a nő szavain. Mindeddig azt hitte, hogy a Törpebarát kifejezés csu-
pán egy udvarias megszólítás. Erre tessék, kiderül, hogy valójában inkább egyfajta cím
vagy rang. Éppen válaszolni készült, amikor Makaisson megszólalt a háta mögött: –
Oh, ez a Jaegerember számtalan rengetegszer harcolt Gotrek Gurnisson oldalán, szép
leány! Segített megtisztítani az ellenségtől Karak Nyolcbérc Szent Sírjait. Ha ezért se
nem neveznek valakit Törpebarátnak, akkor semmiért se nem!
Egyébként, ha már így felvertetek a bájos csevelyetekkcl, akár vissza is adhatod
nekem a kormányt. Mostantól újra én vezetek.
Makaisson odavánszorgott hozzájuk, a könyökével eltolta Felixet a kormánykerék
elől, vigyorogva rákacsintott, és odaszólt neki: – Most már a szájatok nyugodtan el-
cseveghet arról, ami a szíveteket nyomja.
Felix vállat vont, és a nőre mosolygott.
– Felix Jaegcr- mondta, és mélyen meghajolt.
– Ulrika Magdova – válaszolta kellemes mosollyal a nő –, örülök, hogy megismer-
hetem.
Túlontúl szabályosan ejtette a szavakat, ami arra utalt, hogy igazából nem szokott
hozzájuk. Mintha betanult volna egy udvarias formulát arra, hogyan köszöntse a Biro-
dalom lakóit. Mindebből Felix arra következtetett, hogy Ulrika hazájában másként üd-
vözlik egymást az emberek.
– Kérem, foglaljon helyet – mondta Felix, de rögtön ráérzett, hogy itt és most nem
helyénvaló a szertartásosság, és jobban tenné, ha kerülné. Mindketten belesüppedtek a
párnázott székekbe, és kinyújtóztatták a lábukat. Felix felmérhette, hogy helyes volt a
korábbi becslése: Ulrika ugyanolyan magas, mint ő. Az arcára pillantott, és felülvizs-
gálta a megjelenéséről alkotott korábbi véleményét. Nem csupán gyönyörűnek, hanem
lélegzetelállítóan gyönyörűnek látta.
– Szóval, mit keres ezen a hajón? – kérdezte, hogy mondjon végre valamit. Ulriká-
ról lerítt, hogy magában mulat rajta, mintha pontosan olvasott volna a gondolataiban.
– Hazafelé tartok, az apám birtokaira.
– Tudja, valahogy nem tudom elképzelni, hogy Borek minden különösebb ok nél-
kül felengedne egy utast a hajóra.
A nő az arca elé emelte jobb kezét, és mutatóujjával szórakozottan megcirógatta telt
ajkait. Felix észrevette, hogy a tenyere ugyanolyan kérges, mint egy kardvívóé, és a
körmeit egészen rövidre nyírja.
– Atyám és Borek régi barátok – mondta végül Ulrika. –Sokszor harcoltak egymás
oldalán, amikor atyám még fiatal volt. Segített Boreknek az utolsó expedíciója idején,
elvezette egészen a Káoszpuszták határáig. Gondoskodott róla, a maga Gotrek barátjá-
ról, és a többi, maroknyi túléló'ró'l, mikor visszafelé vánszorogtak. Atyám, persze,
egyáltalán nem lepő-dött meg azon, hogy milyen állapotba kerültek. Előzőleg arra in-
tette őket, hogy hagyjanak fel a tervükkel, de természetesen nem hallgattak rá.
Felix tátott szájjal meredt Ulrikára. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy em-
beri teremtmény is részt vett az előző vállalkozásban.
– Ez utóbbin meg én nem lepődök meg – felelte bánatosan. Bőséges tapasztalatok-
kal bírt arról, hogy milyen az, amikor egy törpe megmakacsolja magát.
– Azért volt néhány dolog, ami meghökkentette atyámat. Nem számított rá, hogy
bárki visszatér abból a végzetesnek ítélt küldetésből. A Káosz híveit leszámítva mind-
eddig keveseknek sikerült.
– Egyébként mikor volt ez a bizonyos kaland? – kérdezett közbe Felix.
– Több mint húsz téllel ezelőtt. Én még nem is éltem akkoriban.
– Akkor a törpék elég sokáig vártak a visszatéréssel.
– Igen, úgy tűnik. Viszont úgy látom, ezúttal alaposan felkészültek. Jómagam iga-
zából egy üzenet miatt utaztam Middenheimbe, amelyben atyám arról értesítette a tör-
péket, hogy elvégezte mindazt, amire kérték.
– Nocsak!
– Igen, tudja, Borek megkérte atyámat, hogy végezzen el bizonyos előkészületeket
a birtokán. Például, hogy gyűjtsön össze minél több feketevizet. Aztán, hogy építsen
egy tornyot, és halmozzon fel bizonyos készleteket. Akkoriban nem láttam semmi ér-
telmét a munkálatoknak, de miután megpillantottam ezt a hajót, egy csapásra minden
értelmet nyert.
– A törpék afféle úti állomást létesítettek az ön atyjának földjén – állapította meg
Felix.
– Úgy bizony, és jóféle törpeacéllal fizettek érte!
Felix értetlen tekintete láttán Ulrika elmosolyodott, felemelte az egyik kardját, és
félig kihúzta a hüvelyéből. Felix meglátta a pengén ékeskedő törperúnákat.
– A Káoszpuszták menti határvidéken nem sok hasznát vesszük az aranynak, Herr
Jaeger – magyarázta elkomolyodva. –Annál inkább a fegyvereknek, márpedig a törpék
a világ legjobb fegyverkovácsai.
– Hosszú utat tett meg Kislcvtől Middenheimig. Az jó nagy távolság egy magányo-
san utazó, gyönyörű fiatal nőnek!
– Na végre, Herr Jaeger! Már alig vártam, hogy kapjak néhány bókot. Mifelénk a
férfiak sokkal hamarabb belekezdenek. Sokkal rámenősebbek.
– Nekem úgy tűnik, hogy a hölgyek is – csúszott ki Felix száján az elhamarkodott
válasz.
– Az élet rövid, míg a tél hosszú, ahogyan a mondás tartja.
– Ez mit akar jelenteni?
– Nocsak, ennyire nehéz lenne a felfogása?
Felixnek valami azt súgta, hogy a beszélgetés kicsúszik az ellenőrzése alól. Még
sosem találkozott ehhez a kislevitához fogható nővel, és egyelőre nem tudta eldönteni,
hogy tetszik-e neki. A Birodalom hölgyei nem szoktak így viselkedni, leszámítva talán
a kocsmák örömlányait, márpedig Ulrika Magdova egész biztosan nem tartozott közé-
jük. Esetleg csupán félreérti a nő modorát. Talán csak arról van szó, hogy Kislevben
így viselkednek a hölgyek.
Ulrika megszólalt, hogy megtörje a hallgatást.
– Egyébként nem egy szál magamban utaztam Middenheim-be, bár azt is megtehet-
tem volna. Testőrök kísértek, atyám dzsidásainak egy osztaga. Ok észak felé indultak,
én pedig vártam, hogy Borekkel térjek haza.
Ez volt az első alkalom, hogy mialatt Ulrika beszélt, lesütötte a szemét. Felix látta
rajta, hogy titkol valamit, csak azt nem sejtette, hogy mit. Biztosan többről volt itt szó,
mint a tekintetek találkozásáról. Azt is kezdte gyanítani, hogy a nő korántsem olyan
magabiztos és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik a szépsége és merész-
sége miatt. Ettől hirtelen sérülékenyebbnek látta, és furcsamód vonzóbbnak is. Újra
rámosolygott, Ulrika visszamosolygott, bár ezúttal kissé bánatosan. Aztán elnézett va-
lahová Felix válla felett, majd sietve lesimította lovaglónadrágját, és felállt.
Felix hátrapillantott és meglátta, hogy a másik utasuk éppen belép a kormányállás-
ba. Zavarodottan, sőt némiképp bosszúsan nézett rájuk. Ha ez is volt a helyzet, hamar
visszanyerte önuralmát. Az arcán átsuhanó kifejezésből Felix megsejtette, hogy mulat
magában valamin, miközben feléjük tart. Ulrika Magdova távoztában elsuhant mellet-
te, közben egy pillanatra megállt, és kissé megvető pillantást vetett rá.
– Jó napot, Herr Schreiber! – köszönt a jövevényre, majd visszaszólt a válla felett: –
Élveztem a beszélgetést, kedves Herr Jaeger!
– Én is… és izé… jó napot – hebegte Felix zavarodottan, és éppen csak felemelke-
dett kissé, miközben a nő kisietett a hídról. A varázsló közben levetette magát Ulrika
megüresedett helyére.
– Tehát – sóhajtott elégedetten –, megismerkedett az elbűvölő Ulrikával. Mit gon-
dol felőle?
Felix úgy vélte magában, hogy ez meglehetősen tolakodó kérdés egy vadidegentől,
de nem háborodott fel, mivel éppen elégszer hallotta már, hogy a varázslók különös
alakok. Pillanatokkal később észrevette, hogy a férfi mosolyog, és a fejét csóválja,
mintha csak valami tréfán szórakozna. Hófehér fogai kiragyogtak napbarnított bőré-
ből, és az élénk arckifejezéstől sok évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Felix úgy be-
csülte, hogy legfeljebb tíz esztendővel lehet idősebb nála. A mágus hirtelen, gyors
mozdulattal kezet nyújtott.
– Maximilián Schreiber, szolgálatára. A barátaimnak csak Max.
– Fclix Jaeger, az ön szolgálatára.
– Felix Jaeger, Felix Jaeger – dünnyögte Schreiber, és felderült a képe. – Nahát, mi-
lyen érdekes, képzelje, nem először találkozom ezzel a névvel. Létezett egy eléggé
ígéretes költő, akit ugyanígy hívtak. Nem rokona véletlenül? Néhány évvel ezelőtt ol-
vastam az illető néhány versét a Gottlieb-antológiá-ban. Megmondom nyíltan, kimon-
dottan tetszettek.
Felixnek kellemes meglepetést okozott, hogy az idegen hallott róla. Gondolatai
visszaröppentek a múltba, diákéveinek idejébe, amikor még verseket írt, amelyek meg
is jelentek különféle gyűjteményekben. De most úgy érezte, mintha mindez valaki
mással történt volna, legalább egy évezreddel korábban.
– Én írtam azokat a verseket – vallotta be egyszerűen.
– Hát ez remek! Micsoda kellemes meglepetés! – lelkendezett a varázsló. – És
mondja, miért hagyta abba az írást? Gott-lieb könyve legalább három évvel ezelőtt je-
lent meg, és azóta nem találkoztam az ön nevével.
– Támadt némi problémám a törvénnyel.
– Mégpedig?
Volt valami a mágus közvetlen modorában, amitől Felix önkéntelenül megnyílt.
– Párbajban megöltem egy embert – válaszolta csendesen. – Még az ablakadó-
lázadás idején történt. Tudja, kicsaptak az egyetemről…
– Oh, igen, a lázadás! – Schreiber tudálékos képpel bólogatott. – így aztán, azon
felül, hogy maga volt Felix Jaeger, a költő, egyben maga lett Felix Jaeger, a hírhedt
törvényen kívüli is, a szintén hírhedt Gotrek Gurnisson hű társa.
Felix falfehérre sápadt döbbenetében. Rég sodorta össze az élet olyannal, aki ösz-
szekapcsolta ezt a két tényt, ráadásul tudott arról, hogy ő törvényen kívüli. Elvégre a
Birodalom hatalmas, és benne a hírek mindig lassan terjedtek. Ráadásul rég nem járt
Altdorf közelében, ahol azt a szörnyű párbajt vívta. A varázsló szemlátomást leolvasta
Felix arcáról az érzéseit. A mosolya vigyorgássá alakult, és sietett megnyugtatni társát:
– Ne aggódjon! Eszemben sincs átadni önt a törvényszolgáknak. Jómagam is igazság-
talan és ostoba adófajtának tartottam az ablakadót. Es mélységesen együtt érzek önnel
az egyetemről való elbocsátása miatt. Engem is távozásra kényszerítettek a Birodalmi
Mágusok Kollégiumából, jóllehet néhány évvel azelőtt, hogy ön csavargásra adta a fe-
jét.
– Ez komoly?
– Bizony, az. A mestereim úgy vélték, hogy természetellenes érdeklődést tanúsítok
a Káosz témaköre iránt.
– Csak egyetérteni tudok velük – Felix nagyot bólintott. –A szóban forgó témakör
iránt még a legcsekélyebb érdeklődés is természetellenes.
A varázsló szemében különös tűz lobbant, hirtelen előrehajolt ültében, és kitört: –
Nem tudom elhinni, hogy így gondolkodik, Herr Jaeger! Pontosan ezt a fajta rövidlá-
tást várom a főiskola aszott képű szürkeszakállaitól, de nem egy önhöz hasonló kalan-
dortól!
Felixet valami arra ösztökélte, hogy megvédje álláspontját.
– Úgy hiszem, tudok egyet s mást a témáról, Herr Schreiber! Elmondhatom ma-
gamról, hogy az átlagosnál több tapasztalatot szereztem a Káosz elleni harcról.
– Hát éppen erről beszélek! Jómagam is harcoltam a Sötét Erők ellen, barátom, és
még a legvalószínűtlenebb helyeken is rábukkantam a híveikre. Azt hiszem, nem fo-
gok nagyon mellé, amikor kijelentem, hogy jelenleg a Káosz jelenti a legnagyobb fe-
nyegetést a birodalmunkra, nem is, inkább az egész jelenlegi világunkra.
– Ebben teljesen egyetértek önnel.
– Mármost, ha így áll a helyzet, akkor mi abban a rossz, hogy tanulmányozzuk a
kérdéskört? Ahhoz, hogy hatékonyan harcolhassunk egy ilyen elsöprő erejű ellenség-
gel szemben, először meg kell értenünk. Ismernünk kell az erősségeit és gyengeségeit,
a céljait és félelmeit.
– Ebben van valami – ismerte el Felix –, viszont a Káosz magába szippantja és
megrontja azokat, akik ilyesmivel próbáiról koznak! Sokan elindultak már az ön által
választott úton, méghozzá a legnemesebb szándékokkal. Aztán azon kapták magukat,
hogy rabul ejtette őket az a dolog, amely ellen eredetileg harcolni akartak.
– Most tényleg úgy beszél, mint egykori tanáraim. – Schreiber szomorúan mosoly-
gott. – Eszébe jutott-e valaha, hogy ha ön lenne a Káosz egyik szolgája, esetleg ponto-
san ezzel az érvvel próbálná elvenni mindenki kedvét a kutatástól?
– Nem gondolhatja komolyan, hogy a birodalmi kollégiumok tanárai…
– Természetesen nem! Én csupán arról beszélek, hogy a Káosz hívei nagyon fur-
fangosak. Önnek fogalma sincs arról, hogy milyen ördögien ravaszak. Nem kell mást
tenniük, mint beleírni néhány könyvbe ezt az álláspontot, elterjeszteni a hírt, és meg-
erősíteni a belé vetett hitet. És igen, természetesen a Káosz mindenkit megront, aki
kapcsolatba kerül vele. Ha ön torzkővel dolgozik, az anyag megváltoztatja önt. Ha sö-
tét rítusokat gyakorol, a lelke veszít a tisztaságából. Beismerem, van némi igazság
ezekben az érvekben. Viszont szilárdan hiszem, hogy így is górcső alá kell vennünk a
Káoszt. Ki kell fürkésznünk a módszereit, hogy megállíthassuk a terjedését, felkutas-
suk követőit, és megtörjük szörnyű erejét. Az elhallgatás összeesküvése hálózza be
egész társadalmunkat, Herr Jaeger! Csakhogy az elhallgatás tudatlanságot szül! Mi
magunk teremtünk sötét árnyékokat, amelyekben az ellenségeink megbújhatnak, olyan
zugokat, ahol meghúzhatják magukat, és aljasabbnál aljasabb terveket szőhetnek.
Felix kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy sok igazság van abban, amit
Schreiber mond. Sőt azt is belátta, hogy néha az ő fejében is hasonló gondolatok ke-
ringenek.
– Lehetséges, hogy igaza van – bökte ki nagy nehezen.
– Lehetséges? Ugyan, Felix, nagyon jól tudja, hogy igazam van. És mások is tud-
ják. Sajnálatos módon elkövettem azt a hibát, hogy nyilvánosságra hoztam a nézetei-
met egy szerény tanulmány formájában. A hatóságok eretnekségnek minősítették és…
– Maga is törvényen kívüli lett – vágta rá Felix.
– Többé-kevésbé így történt.
– És mit keres ennek a hajónak a fedélzetén?
– A kollégiumból való kiűzetésem után is folytattam a kutatásaimat. Ide-oda utaz-
gattam, és ott harcoltam a Káosz ellen, ahol csak tudtam. Információkat gyűjtöttem, és
vadásztam a bűnös útra lépett varázslókra. A téma egyfajta szakértőjévé képeztem
magamat, végül pedig menedéket találtam Stephan gróf udvarában. O sokkal széle-
sebb látókörrel bír, mint a nemeseink többsége.
Schreiber elhallgatott, egy pillanatra a semmibe meredt, majd megrázkódott és foly-
tatta: – Annyit elárulhatok, kedves Felix, hogy ő és a Fehér Farkas Lovagjai, pénzzel
támogatták a kutatásaimat. Aztán öt évvel ezelőtt összeakadtam az ön Borek barátjá-
val, amikor felkereste Ulric templomának könyvtárát. Felkeltettem az érdeklődését,
amikor elmeséltem neki, hogy hitem szerint megtaláltam a megoldást, amellyel meg-
óvhatjuk magunkat a Káosz hatásaitól. Így aztán bevett a csapatba, és felkért, hogy se-
gítsek megtalálni a módszert, amellyel megvédhetjük a léghajó utasait.
Felix ekkor fogta fel igazán, hogy micsoda óriási tervezőmunkát végeztek a törpék.
Ilyen léptékű szervezéssel még soha életében nem találkozott. Borek nem csupán a
Magányos Toronynál létesített ipartelep építését felügyelte, hanem – Ulrika apján ke-
resztül – megteremtett egy előretolt bázist is, továbbá megtalálta és alkalmazta ezt a
varázslót, hogy legyen, aki megvédi őket a Káosz borzalmaitól. Az agg törpe nem túl-
zott, amikor azt állította, hogy ez az expedíció, életének legfőbb műve. Felix eltűnő-
dött azon, hogy vajon miféle bravúros tervekre és ötletekre derül még fény az utazás
folyamán. Viszont Schreiber állításai még nem győzték meg teljesen, ezért folytatta a
kérdezősködést.
– Ezek szerint megtalálta a módját? – kérdezett rá nyíltan.
– A megoldás valójában eléggé sokrétű – válaszolta a mágus kitérően. – Szerves ré-
szét képezik az egyszerű rúnák, a védő varázslatok, de még az olyan alapvető óvintéz-
kedések is, mint a tiszta élelem és ivóvíz biztosítása. Higgye el, Felix, nem segítenék
maguknak, ha nem hinném mélységes meggyőződéssel, hogy jó esélyük van a teljes
biztonságra.
– Vagyis, ön nem tart velünk?
– Nem repülök Karag Dumig. Kislevben kiszállok.
Felix megrökönyödve meredt a férfire. Valamiért azt képzelte, hogy rajta kívül a
törpék senkivel sem osztották meg titkaikat, erre tessék, kiderül, hogy Schreiber min-
dent tud.
– Nézze, Felix, én tudós vagyok – magyarázta a varázsló. –A kutatás az, amiben
igazán otthon érzem magam. Mindent áttanulmányoztam, amit csak elő lehetett keríte-
ni erről a témáról. Amikor tudomást szereztem arról, hogy Borek ilyen hatalmas expe-
díciót szervez, hamar rájöttem, hogy mire készül. Egyáltalán nem okozott meglepetést,
amikor végül elmesélte a célját.
Schreiber felállt a székéből, és kijelentette: – Ha már szóba jött az a hosszú szakállú
atyamester, megyek és megtárgyalok vele néhány dolgot. De remélem, lesz még al-
kalmunk beszélgetni, mielőtt elérjük Kislevet.
Azzal meghajolt, és elindult, de az ajtóban megfordult és visszaszólt: – Szívből örü-
lök, hogy egy művek emberre bukkantam a fedélzeten, Felix. Már attól féltem, hogy
legfeljebb a gyönyörű Ulrika kegyeinek keresésével üthetem el az időt. De a jelekből
ítélve bízvást számíthatok egy-két felvilágosult beszélgetésre is!
Felix maga sem tudta biztosan, hogy miért találta annyira sértőnek a varázsló meg-
jegyzését. Azzal magyarázta magának, hogy talán csak elkapta a féltékenység. Aztán
már csak azon tűnődött, hogy miért érezne máris ilyesmit egy nő miatt, akivel alig né-
hány órája találkozott?
Kísb ^^■1^^ hanquol gyaloghintója észak felé döcögött az Alantút tágas járatai-
ban. A kiterjedt föld alatti hálózatnak ez a szakasza a Világvége-hegy gerince alatt ve-
zetett, és jelenleg szinte teljesen kihalt volt. Thanquol máskor nyugtalan lett volna at-
tól, hogy alig néhány testőr társaságában utazik ezekben a veszélyes alagutakban.
Bármelyik pillanatban orkok, goblinok vagy ami a legrosszabb, portyázó törpecsapa-
tok támadhattak rájuk, akik folyton megpróbálták visszaszerezni ősi birtokuk egy ré-
szét. Am a szürkelátnok pillanatnyilag túl bosszús volt ahhoz, hogy ideges legyen.
Elkeseredett dühében a farkát rágcsálta. Nemrégiben tudta meg szolgájától,
Vágottnyelvűtől, hogy a léghajó elhagyta Middenheimet, és elindult északkelet felé. A
siránkozó nyomorult nem derített ki az égvilágon semmit. Csak arról tudott beszámol-
ni, hogy átrepültek valami nagy víz felett, majd újra szárazföld fölé értek, amely egyre
üresebbnek és sivárabbnak tűnt. Szerencsére Thanquol tekintélyes tudással felvérte-
zett, sokat látott skaven volt, ezért felismerte, hogy a léghajó úti célja nem lehet más,
mint az emberek által Kislevnek nevezett föld.
El sem tudta képzelni, melyik ostoba törpe törné magát azért, hogy eljusson arra a
barbár vidékre. Arra gondolt, hogy talán hírét vették valami nagy aranyleletnek vagy
ősi kincsnek. Bár nem ismerte töviről-hegyire a törpék történelmének és életének min-
den mozzanatát, annyit azért tudott róluk, hogy az aranyért bármire készek. Viszont
legnagyobb sajnálatára fogalma sem volt arról, hogy legvégül hol fognak kilyukadni.
Azzal is tisztában volt, hogy a léghajó jóval gyorsabban és jóval messzebbre képes re-
pülni, semhogy üldözőbe vehetné.
A legszívesebben megparancsolta volna Lurknek, hogy valamilyen módon rontsa
el, kényszerítse megállásra a hajót. Ha időt nyer, utolérheti. Ettől csupán egyetlen
szempont tartotta vissza. Tekintélyes tapasztalatai szerint egy olyan tökkelütött talp-
nyaló, mint Lurk, okvetlenül rosszul csinálna valamit, és vagy megölnék, vagy meg-
semmisítené az egész léghajót is, amelynek birtoklására oly elkeseredetten vágyott.
Nem, Thanquol eldöntötte, hogy ilyen parancsot csak a legvégső esetben fog kiadni,
ha már minden más próbálkozás kudarcot vallott.
Végiggondolta a lehetőségeit. Talán kapcsolatba léphetne az Idomár-klán vezérei-
vel. A klán hatalmas erődítménye a Pokolkatlanban, Kislevtől északra állt, és ez volt a
léghajó valószínű úti céljához legközelebb eső skavenerőd. Mert akármilyen hatalmas
erőknek parancsolt, még a szürkelátnok is belátta, hogy egymagában sosem lesz képes
megkaparintani a léghajót. Tisztában volt azzal, hogy támogatásra szorul, még akkor
is, ha ennek elnyeréséhez alázatosan, behúzott farokkal kell a klán nagymestereinek
színe elé járulnia. Azt nyomban tudta, hogy nem szabad beavatni őket tervének min-
den részletébe, mert esetleg maguk is rá akarják majd tenni mocskos mancsaikat a lég-
hajóra. Es amekkora ostobák, kétségkívül kudarcot vallanak az ő lángeszű irányítása
nélkül.
Végül úgy döntött, mégiscsak az lesz a legjobb, ha a lehető leggyorsabban észak fe-
lé halad, és reménykedik, hogy történik valami, ami feltartóztatja a törpék léghajóját
addig, amíg ő oda nem ér. Kihajolt a hordszék ablakán, és ráförmedt a szolgáira, hogy
gyorsabban kapkodják a lábukat. Azok – mesterük haragjától rettegve – megszaporáz-
ták lépteiket, közben nagyokat nyögtek a szürkelátnok és mágikus kellékeinek súlya
alatt.
Felix mindig úgy gondolt Kislevre, mint a jég és a hó birodalmára, ahol sosem szű-
nik a tél, és ahol az emberek folyton szó'rmékbe burkolózva járnak. Mármost az alatta
elterülő vidék szöges ellentétben állt ezzel az ábrándképpel. Odalent magas fűvel borí-
tott síkságok és sűrű fenyőerdők váltogatták egymást. Némi töprengés után a férfi rá-
jött, hogy ez nem is lehet másképp, hiszen Kislev a lovasairól híres, márpedig nehéz
lett volna erről elhíresülni, ha végeérhetetlen hóviharok között éltek volna.
Tisztán érezte, hogy pillanatnyilag a nap még fényesebben süt, mint a Birodalom-
ban szokott, amiből arra a következtetésre jutott, hogy a kislevita nyár rövid, de na-
gyon heves. Felvetődött benne a kérdés, hogy vajon Borek szándékosan időzítette úgy
az indulást, hogy még a téli viharok megérkezése előtt érjenek az északi tájakra? Már
nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy igen. A leleményesen megszervezett, ko-
moly tapasztalatokra alapozott expedíció igencsak messze esett a Gotrekkel való, vé-
letlenszerű vándorlásuktól. Bolyongásaik során egész egyszerűen arra mentek, amerre
éppen kedvük szottyant, és akármi történt, csak azok az eszközök álltak a rendelkezé-
sükre, amelyek történetesen náluk voltak. Ehhez képest Felix most azzal szembesült,
hogy nem ez a törpenép jellegzetes viselkedése, leszámítva persze a trollvadászokat.
Megpillantott egy menekülő rénszarvascsordát. Az állatok a léghajó hatalmas ár-
nyékától riadtak meg, amikor az rájuk borult. A bokrok közül vadászok bukkantak fel.
Kezüket sorban a homlokuk elé emelték, hogy védjék szemüket a napsugaraktól, és tá-
tott szájjal, ámulva nézték a felettük áthaladó hajót. Egyikük, aki vagy bátrabb, vagy
éppenséggel rémültebb volt társainál, teljes erejéből felfelé hajította dárdáját. A fegy-
ver természetesen meg sem közelítette a léghajót, hanem ívelt pályáját befutva, belefú-
ródott a füves talajba.
Nem véletlenül repültek a felhők alatt. Valamennyi ablakból őrszemek kémlelték a
tájat. Közeledtek állomáshelyük felé, és Makaisson elrendelte, hogy mindenki tartsa
nyitva a szemét, és keresse Ulrika apjának udvarházát. A főgépész nem tudta pontosan
betájolni a célt, ezért csupán annak közelébe jutottak. Át kellett kutatniuk a környéket,
hogy megtalálják azt a helyet, ahol még egyszer, utoljára leszállhatnak, mielőtt beleve-
tik magukat a Káoszpusztákba.
Mindeddig nem láttak mást, csak néhány kóborló vadászt, továbbá egy különös, fal-
lal övezett falut. A parasztházak fűvel borított tetőinek lyukaiból füstkígyók kúsztak
fel az égre, melyek ritkás felhővé álltak össze a település felett. A hatalmas jármű lát-
tán a parasztok eldobálták szerszámaikat, és a védőfalak mögé menekültek. Kétségkí-
vül azt hitték, hogy a léghajó a Káosz egy eddig nem látott megjelenési formája, és
azért jött, hogy feldúlja az életüket.
– Ott van! – hallotta a főgépész Ulrika lelkes kiáltását.
A nő a messzeségbe mutatott. Egy távoli, komor hegy árnyékba boruló lábánál apró
pont sötétlett. Makaisson igazított egy keveset a kormányon, és a léghajó orra az Ulri-
ka által jelzett irányba fordult. A főgépész ekkor előretolta a magasságszabályzó kart,
és a hajó süllyedni kezdett. A közeledtükre – nagy szárnycsattogás kíséretében – ma-
dárraj röppent fel a magas fűből. Ahogy egyre jobban megközelítették a hegyet, Felix
az Ulrika által mutatott irányba tekintett. A távolból lassan kibontakozott a vár. A férfi
legnagyobb meglepetésére az udvarház mellett, a masszív védőfalakon belül, magas
torony tört az ég felé – a léghajó hangárjánál látott acélszörnyeteg valamelyest kicsi-
nyített, fagerendákból ácsolt mása.
♦♦♦
Ulrika apja hatalmas termetű volt. Magassága egy fejjel meghaladta még Felixét is,
és olyan testes volt, akár egy medve. Az állán hosszú, fehér szakáll lengedezett. Fejét
majdnem teljesen kopaszra borotválta, csupán a feje búbján hagyott meg egy kerek
kontyot. Ugyanolyan meghökkentően kék szeme volt, mint a lányának, viszont erős,
hatalmas fogai erősen megsárgultak. Vastag bőrből szabott ujjast, és durva szövetből
készült, buggyos nadrágot viselt, lábaira magas szárú, bőr lovaglócsizmát húzott. Vas-
tag bőrövén egy hosszú és egy rövidebb kard himbálózott. Nyakában vagy tucatnyi,
vasláncra fűzött amulett csilingelt.
A bojár döngő léptekkel odaballagott a kikötőtorony lábazatánál várakozó törpék-
hez. A háta mögött harcosok sora közeledett, akik fegyvereiket szertartásos üdvözlésre
emelték. A férfi egyenesen Ulrikához ment. Először hatalmas mellkasához szorította,
majd a levegőbe rántotta, és újra meg újra megpördült vele, mintha még mindig kis-
lány volna.
– Üdvözöllek idehaza, szívem leánya! – mennydörögte boldogan az uraság.
– Jó, hogy újra itthon vagyok, atyám. Most pedig tegyél le, és üdvözöld a vendége-
ket!
Az idős férfi öblös kacagása végighullámzott várának udvarán. Elengedte Ulrikát,
és odadübörgött a léghajó mozdulatlanul várakozó legénységéhez. Megállt a törpék
előtt, de őket már nem ölelte a keblére. Ehelyett a törpék udvariassági formulái szerint,
korához és termetéhez képest meglepő hajlékonysággal mélyen meghajolt.
– Vülaszakállú Borek – bömbölte a kontyos óriás –, örülök, hogy viszontlátlak!
Szívből remélem, hogy megtaláljátok mindazt, amit kerestek!
– Én is bízom benne – válaszolta az agg törpe, és ő is meghajtotta a derekát.
– És téged is üdvözöllek, Gotrek Gurnisson! – folytatta a sort a bojár. – Régen tisz-
telted meg a házamat! Örömmel látom, hogy továbbra is cipeled azt a fejszét.
– Én is örülök, hogy újra láthatom, Iván Mikelovics Sztra-gov – felelte Gotrek, a
legkevésbé mogorva modorában. Felix úgy látta, hogy a trollvadász szinte örül a kis-
levitának.
– És ez meg ki lenne? – hördült fel ekkor a bojár. – Csak nem Orrharapó Snorri!?
Azonnal gondoskodom róla, hogy egy egész vödör vodka várjon az asztalnál!
– Snorri jó ötletnek tartja – dünnyögte Snorri elégedetten. A törpék sorban köszön-
tek és bemutatkoztak, majd Ulrika odavezette az apját Felixhez és a varázslóhoz.
– Es atyám, ez az úr Felix Jaeger, Altdorf városából.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Felix, és a jobbját nyújtotta. Sztragov
ügyet sem vetett a férfi kezére, hanem fölé tornyosult, szorosan magához ölelte, és
cuppanós csókot nyomott mindkét arcára.
– Üdvözöllek, üdvözöllek! – bömbölte a fülébe, amivel kis híján megsüketítette az
emberifjoncot.
Mielőtt Felix válaszolhatott volna, a bojár ledobta, elfordult tőle, és ugyanezt vé-
gigcsinálta Schreiberrel is.
– Köszönöm ezt a lelkes köszöntést, jó uram – zihálta a varázsló, amikor levegőhöz
jutott.
Felix csodálkozva hordozta végig tekintetét a katonákon, akik időközben két osz-
lopba rendeződtek, így sorfalat álltak egészen a kúria bejáratáig. A harcosok láttán
bárki felmérhette, hogy bár Iván Sztragov úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy
barbár, kétségkívül hatalmas hadúr a saját földjén. Legalább száz dzsidása állt díszőr-
séget. Valamennyien komor képet vágtak. A szemük jegesen csillogott, és lerítt róluk,
hogy értenek a törpéktől kapott fegyverek forgatásához. Felix még a léghajón megtud-
ta Ulrikától, hogy összesen mintegy ezer tüzes vérű lovas esküdött hűséget az apjának.
A Határvidék Bojárja szemlátomást fontos posztot töltött be. Ez nem is lehetett más-
képp, mivel ő parancsolt a Káosz elleni védelem első vonalának.
– Most pedig együnk – mennydörögte Sztragov –, és persze, igyunk!
♦♦♦
Hatalmas asztalokat állítottak fel a várudvaron. A környékbeli kisebb-nagyobb mél-
tóságok meghívást kaptak, hogy ünnepelhessenek, és ők is megcsodálhassák a légha-
jót. A kőpadlóba mélyedő gödrökben tüzek lobogtak, melyek felett egész rénszarvasok
forogtak erős acél nyársakon. A tálakra vaskos fekete kenyereket és hatalmas sajtokat
halmoztak. A tányérok mellett tüzes, Snorri által vodkaként azonosított szeszesitallal
teli üvegek álltak. A bojár ígéretének megfelelően Snorri egy egész vödörrel kapott
ebből az italból.
Felix a helyiek példáját követve, egyetlen hajtással kiürítette a poharát. Rögtön meg
is bánta, mert úgy érezte, mintha olvadt vasat ivott volna. A savként maró folyadék
lángra lobbantotta a torkát, de feljutott az orrába is, és könnyeket csalt a szemébe.
Nem mert kilélegzeni, mert attól félt, hogy tüzet okádik, és minden erejével visszafog-
ta magát, nehogy elkezdjen köpködni. Az efféle viselkedést aligha nézték volna jó
szemmel az itteniek. Szívből örült, hogy így tett, mert arra lett figyelmes, hogy min-
denki őt nézi. Arra voltak kíváncsiak, mit szól az italhoz.
– Úgy iszik, mint egy vérbeli dzsidás – bődült el Sztragov, és az asztalnál ülők koc-
cintottak egyetértésük jeléül. A házigazda rászólt a vendégekre, hogy mindenki töltse
tele a poharát, majd ismét nagyot kiáltott: – Most igyunk Felix Jaegerre, aki szövetsé-
geseink földjéről, a Birodalomból érkezett!
Ezek után Felix természetesen nem tehetett mást, mint hogy szólásra emelkedett, és
pohárköszöntőt mondott a saját, illetve Kislev népe közötti barátságra. A törpéknek
sem kellett sok, boldogan csatlakoztak. Felix úgy érezte, hogy valami kellemes, meleg
csomó telepszik meg a gyomrában, és az ujjvégei fokozatosan elzsibbadnak. Minél
többet ivott a vodkából, annál könnyebben nyelte, és hamarosan enyhülni kezdett a
torkát mardosó lángolás.
A vendégsereg irgalmatlan mennyiségű ételt fogyasztott. Egymást követték a po-
hárköszöntők. A szívélyes fogadtatást és a régi barátságokat méltató beszédek hang-
zottak el, amíg rájuk nem telepedett az este. Felix valahol a délután folyamán elvesz-
tette a fonalat. A vodka áldásos hatása miatt erősen szédült, és egyfajta sűrű ködön ke-
resztül szemlélte a világot. Azt érezte még valahogy, hogy túl sokat evett és túl sokat
ivott. Kicsivel később bekapcsolódott az általános éneklésbe, és teli torokból harsogta
a helyi dalokat, amelyeket nem ismert, és amelyekből egyetlen kukkot sem értett. Va-
lamikor az este folyamán táncolt Ulrikával, majd a lány továbbpördült, és a varázsló-
val is lejtett egyet. Felix arra még emlékezett, hogy röviddel ezután elhagyta a várud-
vart, és az istállók árnyainak jótékony sötétjében megszabadult mindentől, ami a
gyomrát háborgatta.
Ami viszont ezután történt, az teljességgel kiesett az emlékezetéből. Az átkozott
vodka mindent kimosott az agyából.
♦♦♦
Felix a másnap reggeli ébredés után úgy érezte magát, mintha képen rúgta volna
egy ló. Felvetődött benne, hogy talán így is történt, és sietve körbetapogatta az arcát,
de nem talált sebeket. Körülnézett a szobában, és meglátta, hogy a padló nem egyéb,
mint keményre döngölt föld. Matracát szalmával tömték keményre. Moccant egyet és
megérezte, hogy mialatt aludt, valaki rádobott egy takarót.
Mialatt dülöngélve talpra állt, azon tűnődött, hogy vajon csak a képzelete játszik-e
vele, vagy az este folyamán tényleg kihívta Orrharapó Snorrit egy birkózásra. Halvány
emlékei voltak erről a dologról, de persze az is megeshetett, hogy csupán álmodta.
Mindenesetre az ízületei kegyetlenül hasogattak, mintha valóban beszállt volna egy
ilyen őrült versengésbe. Felix úgy vélte, ez a legrosszabb egy alapos berúgásban. Az
ember másnap sosem emlékszik arra, hogy mit mondott, mit csinált, kit sértett meg, és
kihez intézett eszelős kihívásokat. Aki részeg, az nem beszámítható, mert úgy viselke-
dik, mint akinek elment az esze. Eltöprengett azon, hogy vajon igaza van-e a Biroda-
lom józan mértéktartást hirdető kultuszainak, amikor azt állítják, hogy az alkohol a
Káosz Sötét Erőinek ajándéka, és azért adták, hogy megőrjítsék vele az embereket. Fá-
radtan legyintett, csak úgy magának. Pillanatnyilag ez sem érdekeltc. Azt viszont egé-
szen biztosan tudta, hogy soha, de soha többé nem fog inni egyetlen korty alkoholt
sem.
Valaki bekopogott a szobája ajtaján. Felix kinyitotta, és pislogva meredt a vakító
verőfénybe.
– Bámulatos – jegyezte meg Ulrika köszönés helyett –, máris felkelt. Tekintetbe
véve, hogy mennyi vodkát fogyasztott éjszaka, nem hittem volna, hogy egykettőre
talpra áll.
– Ez lenne bámulatos?
– Mindannyiunkat lenyűgözött – vallotta be a nő. – Különösen azzal, amikor felmá-
szott a léghajó kikötőtornyának csúcsára, és ott elszavalta az egyik költeményét!
– Tessék…?
– Csak tréfáltam. Csupán annyi igaz, hogy felmászott a toronyra. A legtöbben azt
hitték, hogy lezuhan és a nyakát szegi, de szerencsére nem így történt…
– Azt akarja mondani, hogy megmásztam a kikötőtornyot? –Felix térde megrogyott
egy kissé.
– Persze, hát nem emlékszik? – válaszolta könnyed, csevegő hangnemben Ulrika. –
Egy egész aranyba fogadott Orrharapó Snorrival. Először úgy volt, hogy bekötött
szemmel vág neki, de Snorri kijelentette, hogy az azért mégsem sportszerű vele szem-
ben, mert úgy magának megvan az az előnye, hogy nem látja a földet, és akkor nem
retteg annyira. De ez már azután történt, hogy nyert magától egy ezüstöt birkózásban.
Felix felnyögött.
– Ulrika, árulja el, hogy milyen őrültségeket csináltam még? – kérdezte kétség-
beesetten.
– Hát, amikor táncoltunk, a fülembe súgta, hogy én vagyok a legszebb nő, akit va-
laha látott – felelte a nő, kacéran mosolyogva.
– Tessék? Bocsásson meg, kérem.
– Ugyan, nagyon is jólesett.
Felix érezte, hogy nyakig vörösödik. Már az is kínos, hogy bókokat suttogott egy
gyönyörű nőnek. Ennél már csak az kínosabb, hogy nem is emlékszik rá.
– Valami más?
– Nem elég ennyi, egyetlen éjszakára? – kérdezte Ulrika mosolyogva.
– De, azt hiszem. – Felix lemondóan legyintett.
– Akkor, készen áll a lovaglásra?
– Parancsol?
– Éjszaka azt mesélte, hogy milyen pompás lovas, és megbeszéltük, hogy ma reggel
kilovagol velem. Felajánlottam, hogy körbeviszem a birtokon. Éjszaka nagyon lelke-
sedett az ötletért!
Felix el tudta képzelni, hogy teljesen elázva mennyire lelkesedhetett, amikor Ulrika
felvetette, hogy megmutatja neki az apja disznóólait. Bizonyára jobban, mint a jelen-
legi állapotában. A másnaposságának köszönhetően még Ulrika Magdo-vánál is job-
ban vonzotta egy kiadós alvás lehetősége.
– Már alig várom, hogy lóháton lássam – ütötte tovább a vasat a nő –, biztosan le-
nyűgöző látványt nyújt.
– Lehet, hogy kissé túloztam a lovaglótudományomat illetően…
– Tud lovagolni?
– Izé… igen.
– Az este kijelentette, hogy ugyanolyan jól lovagol, mint bármelyik kislevita.
Felix felnyögött. Hát démon költözött a nyelvébe attól a nyavalyás vodkától?
Sigmar lelkére, miket mondott még? És mi a búbánatért ivott annyit?
– Tehát, mehetünk?
Felix biccentett, majd annyi türelmet kért, hogy megmosakodhasson.
Néhány perccel később kilépett az udvarra. Orrharapó Snorri még mindig az asztal
mellett tartózkodott. Pontosabban alatta hevert, fején a nevezetes vödörrel. Gotrek az
egyik parázsló tűz mellett aludt; álmában is a melléhez szorította fejszéjét. Felix oda-
ballagott a nyomókúthoz, aládugta fejét, és lenyomta a kart. Amikor a jéghideg víz a
tarkójára zúdult, úgy erezte magát, mintha ostorral végigvágtak volna a hátán. Fújtatott
és köpködött, de egyre csak nyomta a kart, mert azt remélte, hogy elűzheti a másna-
posságát, ha még annál is nagyobb fájdalmat okoz magának.
Valóban ilyeneket mondott és csinált, vagy Ulrika Magdova csak ugratta? Azt
könnyen el tudta képzelni, hogy dicsérte a nő szépségét. Hiszen éppen elégszer gon-
dolt erre az elmúlt napok folyamán. Azt is tudta, hogy mennyire szabadosan forog a
nyelve, ha ittas. Az viszont nem történhetett meg, hogy felmászott a kikötőtoronyra, ha
egyszer olyan részeg volt, hogy nem emlékszik rá. Végül eldöntötte magában, hogy ez
biztosan nem igaz. Ulrika csak ugratta.
Snorri közben levette fejéről a vödröt, és bambán méregette Felixet, aki felé fordult.
– Szóval, van az az arany, amivel Snorri tartozik neked – recsegte kábán a
trollvadász.
– Tessék? – kérdezte Felix rosszat sejtve.
– Snorri meg fogja adni, amikor visszatérünk a Káoszpusztákról!
– Nem bánom – válaszolta zavartan az emberifjonc, és elsietett az istállók felé.
♦♦♦
♦♦♦
Lurk a folyosókon ólálkodott. Reg nem érezte magát ennyire boldognak. Sötét volt,
és egyetlen őr kivételével a hajón maradt személyzet is nyugovóra tért. Mindössze
egyetlen törpe járkált a hajó elejében. A többiek meg odalent voltak, ittak, röhögtek és
daloltak a maguk ocsmány, artikulálatlan nyelvén. A raktérben bőséggel talált magá-
nak ennivalót, és mindeddig semmi sem utalt arra, hogy felfigyeltek volna a jelenlété-
re. Vágottnyelvű mostanra annyira megnyugodott, hogy úgy érezte, átadhatja magát a
népére olyannyira jellemző kíváncsiságnak. Körbelopakodott a léghajón, felderítette
valamennyi zugot és szegletet, és rábukkant néhány igen érdekes dologra.
Például valahol a farban betévedt egy kamrába, amelyben egy repülő masina állt,
egyike azoknak, amelyek megfutamították népét a Magányos Toronynál vívott csatá-
ban. A kamra hátsó falában hatalmas ajtó nyílt. A padlóba egy rámpafélesé-get építet-
tek. Lurk némi vizsgálódás után rájött, hogy a szerkezet sínjein ki lehet csúsztatni a kis
repülőt az ajtón. Egyből arra gondolt, hogy ha tudná vezetni a gépet, könnyűszerrel el-
lophatná, és akkor hősként térhetne vissza Skavenüszögbe. Ellenállhatatlan késztetést
érzett, hogy beleszálljon, és elkezdjen kísérletezni a karokkal és kapcsolókkal. Csak-
hogy az utolsó beszélgetésük folyamán a szürkelátnok nagyon pontosan megmondta,
hogy mit tegyen, és mit ne tegyen. Nem tehet semmit és nem nyúlhat semmihez
Thanquol kifejezett engedélye nélkül. A szürkelátnok akkor halálosan megsértette őt,
mert a szavai arra utaltak, hogy ostoba szerencsétlennek tartja, aki útmutatás nélkül
tönkretenne valamit. Lurk arra gondolt, hogy hálás lehet ez a Thanquol, amiért mágust
csinált belőle a Szarvas Patkány! Csakis egy ilyen nagy hatalmú skaven úszhatja meg
elve, hogy így mert beszélni Vágottnycl-vű Lurkkel!
Eldöntötte, hogy ellenáll a kísértésnek. Egyszerűen csak lapítani fog, és nem tesz
semmit, amire nem kap parancsot. Ami azt jelenti, hogy nincs más tennivalója, mint
hogy elbújjon és várakozzon.
hiú kié Felix csatlakozott az udvarban tolongó, ámuldozó parasztok tömegéhez, és
felnézett a léghajóra. Nagyban folyt a berakodás, komor emlékeztetőjéül annak a szo-
morú ténynek, hogy hamarosan elhagyják a bojár várát.
Az udvaron felhalmozott ládákat, hordókat és zsákokat sorban felcsörlőzték a kikö-
tőtorony tetejére, majd az acélhídon keresztül átcipelték a hajóba. Úgy tűnt, a törpék
tengernyi vodkával óhajtják pótolni az eddig elfogyott sörmennyiséget, mert – amint
arra Snorri rámutatott –, az efféle dolgokban egy törpe sosem lehet túlzottan elővigyá-
zatos. Viszont a rakomány többségét valóban szükséges árucikkek alkották: füstölt és
napon szárított rénszarvashús, több száz kenyércipó, és hasonló mennyiségű hatalmas,
kerek sajttömb. Felix úgy sejtette, hogy akármi történik velük, éhen halni biztosan
nem fognak.
A pihenő ideje alatt a törpék kisebb módosításokat hajtottak végre a léghajón. A
munkálatok még a berakodás alatt is folytak. Valamennyi nyílás elé fakeretbe foglalt,
finom hálót szereltek. Felix tudta, hogy ezek fogják kiszűrni az elfajzást okozó port,
amely a Káoszpuszták sivatagaiból száll fel. A léghajó oldalán ötletes bőrhámokban
ülő gépészek csüngtek hosszú kötelek végén, és apró módosításokat végeztek a gőzgé-
peken, illetve a légcsavarokon.
Más előkészületekre is sor került. Az utolsó három napban Max Schreiber vissza-
vonult a vár egyik kisebb tornyába, és otr titokzatos rituálékat folytatott. Felix éjsza-
kánként látta, hogy fény szökik ki a torony ablakaiból, és érezte, hogy nyakán felme-
rednek az apró szőrszálak, amiből arra következtetett, hogy varázslat működik a köze-
lében. Ha ez a többieket aggasztotta is, nem mutatták jelét. Valamennyien tudták, a va-
rázsló azon dolgozik, hogy elejét vegye a Káosz pusztító hatásainak. Felixnek maga
Schreiber mondta, hogy szándékosan várt az utolsó pillanatokig, mert varázslatai az
idő múlásával fokozatosan veszítenek hatásukból. Minél közelebb idézi meg a mági-
kus erőket a végcéljukhoz, annál tovább fognak tartani a Puszták felett.
Mialatt Felix felfelé bámult, a gépészek végigkúsztak-mász-tak a hatalmas ballont
borító hálón, és apró tárgyakat erősítettek hozzá, amelyek a csillogásukból ítélve, ék-
köves amulettek lehettek. Az emberifjonc tudott arról, hogy az orrszobor szemeit is ki-
cserélték két, furcsa fénnyel világító ékkőre, mert az elmúlt napokban járt néhányszor
a hídon, hogy leckét vegyen Makaissontól a léghajóvezetés tudományából.
Egyre jobban élvezte ezeket az oktatásokat, és úgy hitte, rendkívüli helyzetben va-
lószínűleg ő lenne a léghajó pilótája, bár azt nem tudta biztosan, hogy szükség esetén
le tudna-e szállni vele. A titokzatos kisebb karokról kiderült, hogy többféle célt szol-
gálnak. Az egyikkel elereszthette a ballasztsúlyokat, amitől a léghajó gyorsan felemel-
kedett. Egy másik megszólaltatta a kürtöt, ami felhívta a legénység figyelmét a közel-
gő veszélyre. Tűz esetén egy harmadikkal kiengedhette a feketevizet. Makaisson azt
magyarázta, hogy a fedélzeti tűz a legrosszabb, ami egy léghajóval történhet.
Felix egy idő után azon kapta magát, hogy egyre nagyobb tisztelettel tekint a főgé-
pészre. Lehetségesnek vélte, hogy Makaisson valóban az a futóbolond, akinek Gotrek
mondta, de szemlátomást szerette és értette a szakmáját. Még a leg-nyakatekertebb
műszaki kérdésre is egyszerű, közérthető válaszokat adott. Felix immár tisztában volt
azzal, hogy a léghajó azért repül, mert a gázzsákokat kitöltő emelőgáz könnyebb a le-
vegőnél, és természetéből adódóan felfelé igyekszik. Azt is megtudta a főgépésztől,
hogy a feketevíz nagyon gyúlékony, és ha tüzet fog, még robbanhat is, emiatt kell ki-
engedni vészhelyzet esetén.
Ám hiába beszélt Makaisson megannyi gyászos lehetőségről, Felix a bojár birtokán
töltött napokat mesésnek érezte, és voltak olyan órák, amikor teljesen megfeledkezett
az indulás után rájuk váró veszélyekről.
Hirtelen egy könnyű kéz érintette a vállát.
– Szóval, itt van – búgta Ulrika a fülébe lágy hangon. –Mondja csak, Herr Jaeger,
nehezéknek hordja azt a kardot, vagy bánni is tud vele?
– Talán igen – sóhajtotta Felix –, van némi gyakorlatom.
– Akkor, ha szépen megkérem, volna szíves adni nekem néhány leckét?
– Mikor és hol?
– A kapubástya előtt, és most.
– Állok rendelkezésére!
♦♦♦
Felix nem tudta biztosan, hogy mire számítson, miután kiléptek a főkapun. Ulrika
máris kivonta kardját, és próbaképpen suhintott néhányat a levegőbe. Felix a fejét ol-
dalra billentve figyelte. A nő jól mozgott. Lábait kissé szétvetette, és a jobb lábát elöl
tartotta. Szablyája fényesen felragyogott a napfényben, amikor lesújtott egy képzelet-
beli ellenségre.
Felix ledobta magáról köpenyét és ujjasát, majd kihúzta a saját pengéjét.
Kardjajóval hosszabb és súlyosabb volt a nő szab-lyájánál. Gyilkos hangon sziszegett
a levegőben, amikor ő is csapott vele néhányat. Felix magabiztosan lépkedett. Jól bánt
a karddal, és ezt tudta is magáról. Fiatalkorában kimondottan remekelt a vívóórákon,
és felnőtt fejjel túlélt jó néhány összecsapást. Ráadásul a templomos lovagtól örökölt
fegyver volt a legjobb és legkönnyebb, ami valaha megfordult a kezében.
– Nem azzal, ostoba! – szólt rá Ulrika, és egy másik kard felé biccentett, amely fá-
tokba dugva feküdt a fal tövében.
Felix odaballagott érte, és felvette. Kihúzta a hüvelyéből, és megvizsgálta. Ez is
szablya volt, a pengéje közepesen hosszú és enyhén ívelt. Am az élét eltompították,
mivel gyakorló fegyverként szolgált. Felix kipróbálta a súlyát és a súlypontját. Alig
volt nehezebb a saját kardjánál, viszont a markolatot idegennek érezte a kezében. Ez-
zel is suhintott néhányat gyakorlásképpen.
– Nem ehhez vagyok szokva – jelentette ki hűvösen.
– Bocsánat, Herr Jaeger, bocsánat. Atyám mindig azt mondja, hogy az embernek
értenie kell minden fegyverhez, hogy baj esetén azt használhassa, ami a keze ügyébe
esik.
– Igaza van. Csakhogy én rendszerint ügyelek arra, hogy a saját kardom essen a ke-
zem ügyébe.
A nő válasz helyett csupán oldalra billentette fejét, és csúfondárosan csücsörített.
Felix rántott egyet a vállán, és elindult felé. Menet közben jobbjával hanyagul lóbálta
a gyakorló szablyát.
– Tényleg vívni akar? – kérdezte, és egyenesen Ulrika szemébe nézett, mialatt azon
tűnődött, hogy pontosan mire jó ez az egész párbajosdi. Néhány őr fejében is ugyanez
járhatott, mert kisebb tömeg verődött össze a kapubástyán, hogy őket figyelje.
– Ezt miért kérdi?
– Valamelyikünk megsérülhet.
– Ezek gyakorló fegyverek, szándékosan letompították az élüket.
– Bármikor történhet baleset.
– Mondja, Felix, fél kiállni ellenem?
– Nem!
Felixnek majdnem kiszaladt a száján, hogy inkább attól fél, hogy megsebesíti őt, de
visszanyelte, mert valami azt súgta, hogy nagyon megsértené vele Ulrikát.
– Tudnia kell, hogy mi itt Kislevben az első vérig szoktunk harcolni. A vesztes
rendszerint egy sebhellyel a testén távozik.
– Abból már van rajtam néhány – dünnyögte Felix.
– Egyszer majd meg kell mutatnia! – követelte mosolyogva a nő.
Mialatt Felix azon törte a fejét, hogy vajon mire célzott ezzel a kijelentéssel, Ulrika
rátámadt. Felix éppen csak félreugrott, de a szablya hegye így is felhasította az ingét.
Ösztönösen hárította a következő csapást, és még mielőtt végig tudta volna gondolni,
ellentámadásba lendült. A nő könnyedén félreugrott előle, majd a következő pillana-
tokban a szablyáik ide-oda villogtak. Perceken keresztül villámgyors csapásokat és el-
lencsapásokat váltottak, mialatt többször körültáncolták egymást.
Hirtelen szétugrattak. Egyikük sem zihált. Felix rádöbbent, hogy Ulrika nagyon, de
nagyon kemény ellenfél. Igazi csatában, ha a saját kardja lenne a kezében, valószínű-
leg ő lenne a jobb vívó. De ez a hihetetlenül gyors küzdelem elsősorban jó reflexeket
kíván, tanult válaszokat, amelyeket addig gyakorol a vívótanonc, amíg a vérévé nem
válik. Egy efféle villámgyors harcban a dolgok túl gyorsan történnek ahhoz, hogy va-
laki tudatos válaszokat adjon. Felix úgy értékelte az eddigieket, hogy ő a könnyű, ívelt
penge jóvoltából nehezebben méri fel a helyes időzítést, ezáltal a nő előnyhöz jut. De
egy időre ez volt az utolsó esélye a helyzetértékelésre, mert Ulrika folyamatos táma-
dásba kezdett. A falon az őrök lelkesen ünnepelték.
– Említettem már, hogy legyőztem apám valamennyi őrét? – kérdezte Ulrika, ami-
kor Felixnek éppen csak sikerült rézsútosan maga elé rántani a szablyáját, hogy hárít-
son egy kis ívű, gonosz oldalvágást. Kezdett rájönni, hogy a nő nem tréfált, amikor ar-
ról beszélt, hogy a küzdelem az első vérig tart. Ez nem ifjúsága sportmérkőzéseinek
egyike volt, ahol a pengéje nem érinthette az ellenfele testét, és az utolsó pillanatban
mindig meg kellett állítania csapását vagy szúrását. Sokkal inkább hasonlított egy va-
lódi, gyilkos összecsapáshoz. Felix rájött, hogy igencsak hasznos lehet az első vérig
tartó gyakorlópárbaj. Ha valaki egy olyan halálosan veszedelmes tájon él, mint Kislev,
az aligha akarja, hogy beépüljön az ösztöneibe az a csuklómozdulat, amellyel az utolsó
pillanatban visszafogja a kardját. Ezt a saját tapasztalatai alapján tudta, mert neki is jó
néhány véres csata kellett ahhoz, hogy teljesen úrrá legyen, ezen a késztetésen.
– Ha így volt, akkor erre talán semmi szükség – dörmögte, és vadul odavágott
egyet.
– Es a helyi nemeseket is legyőztem már – sorolta Ulrika, miközben egy suhintással
feltépte az inget Felix mellén, és levágta róla az egyik gombot. Felix azon gondolko-
dott, hogy vajon a nő most még csak játszik vele, vagy már minden tudását bevetette?
A magasban az őrök ordítozva éljeneztek.
– Tudja, Felix, tizenöt éves korom óta egyetlen férfi sem győzött le szablyával! –
büszkélkedett tovább Ulrika.
Felix napnál világosabban látta, hogy a nő nem azért győzött, mert az ellenfelei
hagyták nyerni abban a reményben, hogy ezzel elnyerik a bojár jóindulatát. Sokkal
jobban vívott, mint a legtöbb férfi. Felix arca immár kivörösödött, és az erőkifejtéstől
kapkodva szedte a levegőt. Kissé megharagudott az őrökre, amiért vidáman megtap-
solják az ő megaláztatását. Rákényszerítette magát, hogy összpontosítson, hogy köny-
nyedén lélegezzen és őrizze az egyensúlyát, ahogy annak idején tanították neki.
Hirtelen rádöbbent egy másik hátrányára. Az összecsapásoknak, amelyekben mind-
eddig részt vett, nem volt az égvilágon semmi köze az efféle szabályos küzdőstílushoz.
Valamennyi gyilkos párviadalát egy-egy ütközet kavargó, őrült forgatagában vívta,
ahol nem voltak szabályok, ahol úgy ölte meg az ellenségét, ahogy tudta, és a stílus
nem számított és nem jelentett semmit.
Felismerte, hogy ha továbbra is ezzel a módszerrel vív, akkor vereség vár rá, ezért
úgy döntött, hogy taktikát vált. Hárította a következő csapást, és előrelendült. Amikor
ott álltak egymással szemtől szemben, vadul odakapott, és megragadta a nő bal csukló-
ját. Hirtelen maga felé rántotta, majd hatalmas erővel megtaszította Ulrikát. Mialatt a
nő hátradőlve, egyensúlyát vesztve imbolygott, Felix kiütötte ellenfele kezéből a szab-
lyát. Hirtelen elengedte a nő csuklóját, és Ulrika hanyatt esett. Felix lépett egyet előre,
és a torkának szegezte [lengéjét.
– Egyszer mindennek vége szakad, és egyszer minden elkezdődik – dünnyögte. Ul-
rika torkán az aprónál is apróbb vér-csepp vöröslött.
– Nekem is úgy tűnik, Flerr Jaeger – válaszolta Ulrika. Felix észrevette, hogy ka-
cag, mire ő is felnevetett.
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Felix hosszú órák óta a földet fürkészte. Immár elérték a Káoszpuszták peremvidé-
két. A kopár, sziklás felszínen feltűntek az első, furcsa színekben játszó homokdűnék.
Az északi égbolton fémes színű felhők kavarogtak. A nap alig látszott, és amikor egy-
egy pillanatra kidugta arcát a felhők közül, nagyobbnak és vörösebbnek tűnt a meg-
szokottnál. Felix úgy érezte, mintha nem csupán egy másik földet, hanem egy másik
világot szelnének át. Az orrszobor szemében ülő drágakövek halvány fénnyel világí-
tottak, ami arra utalt, hogy a beléjük ágyazott'varázslat működésbe lépett.
Felixet megint csak elképesztette a léghajó gyorsasága. Az elmúlt néhány órában
átkeltek egy magasra tornyosuló hegységen, majd hatalmasan terpeszkedő alföldeken.
Ezek a síkságok nem sokban különböztek Kislev füves pusztáitól. Ha erősebben me-
resztette szemét, Felix meglátott egy-egy megfeketedett házromot, amelynek kövei va-
lamikor szemlátomást megolvadtak, majd bizarr formákba dermedve szilárdultak meg
újra. Néha feltűnt egy-egy kisebb tó, amelynek vizét különös, vörös és kék színek ár-
nyalták, mintha mérgező anyagok szennyezték volna őket.
A síkságok után mocsár következett, majd a tundra. A hőmérséklet észrevehetően
csökkent, sőt néha vörös hóvihar verte a léghajó testét. A mélyedésekben megülő, vö-
röslő hópelyhek idővel elolvadtak, ekkor vörös cseppek folytak le az ablakokon. Felix
rájuk pillantva rosszul érezte magát, mert óhatatlanul csordogáló vérre emlékeztették.
Végül ezek a sivár földek is eltűntek,alóluk, és átadták helyüket egy olyan tájnak,
amelyen az égvilágon semmi sem termett. Kopár, köves talaj terült el mindenfelé. A
földből helyenként kiállt egy-egy nagyobb sziklatömb, amely Felixet ősi menhirefac
emlékeztette. Valami azt súgta neki, hogy ezeket emberi kéz emelte, de persze nem
tudhatta biztosan. Néha áthaladtak egy-egy kisebb bestiahorda felett, akik a mellüket
verték, és vadul üvöltöztek feléjük. Egy másik alkalommal embercsapat felett repültek
át, akik rémülten szétfutottak az érkezésükre. A távcsövén keresztül Felix jól látta,
hogy valamennyien magukon viselik az elfajzás stigmáit. Azon csodálkozott magában,
hogyan maradhatnak életben ezen a szörnyű vidéken, és nem mert eltöprengeni a Bi-
rodalomban keringő, kannibalizmusról és hullagyalázásról szóló rémtörténeteken.
Egy idő után már azokat a kopár, terméketlen földeket is maguk mögött hagyták, és
csakis csillámló sivatagot láttak maguk alatt. Felix meghallotta a közeledő Borek bot-
jának kopogását, majd megérezte a könnyed érintést a vállán.
– Fogja ezt az amulettet, és vegye fel – kérte az agg tudós. – Most már mélyen bent
járunk Káoszpuszták felett, és ez megóvja a káros hatásoktól. Próbálja úgy viselni,
hogy folyton érintkezzen a bőrével, mert a kő csak akkor tudja átadni az erejét. Meg-
védi önt a Sötét Mágia torzító kisugárzásától.
Felix átvette a vékony ezüstláncon lógó amulettet, és feltartotta a fénybe. Az ezüst-
tokba apró ékkövet foglaltak, amely pontosan olyan alakú és színű volt, mint egy pa-
rányi jégszilánk. Azokra a jégcsapokra emlékeztette a férfit, amelyek telente csüngtek
az apja házának ereszéről. Ezzel a kristályféleséggel még sosem találkozott, és amikor
belenézett, mintha pislákoló fényt látott volna a mélyén. Félig-meddig arra számított,
hogy fagyosnak fogja érezni, ám amikor megérintette, inkább némileg melegnek tűnt.
Hirtelen felkapta fejét, és lenézett az agg törpére.
– Ezt Herr Schreiber csinálta, ugye? – kérdezte gyanakodva.
Borek valósággal ragyogott az elégedettségtől.
– Nem bízik benne, igaz, Herr Jaeger? Felix megrázta fejét.
– Szemernyit sem bízom egy olyan varázslóban, aki a Káosszal játszadozik.
– Felteszem, ez igazán dicséretes, bár talán egy kissé rövidlátó álláspont – vágott
vissza mosolyogva Borek.
– Van némi tapasztalatom a mágiával és a Káosszal – jelentette ki komoran Felix.
Borek révedezve kibámult az ablakon, és szomorúan elmosolyodott.
– Akárcsak nekem – sóhajtotta –, és hadd áruljam el, hogy jómagam még az élete-
met is rábíznám Maximilián Schrei-berre.
– Az jó! Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy éppen azt teszi!
– Ön nagyon makacs, Herr Jaeger, bár ezt mi, törpék dicséretes tulajdonságnak tart-
juk. Viszont, ami a vatázslót illeti, azt kell mondjam, hogy téved. Hosszú ismeretség
és barátság fűz hozzá. Rengetegszer beszéltem vele, és sokat utaztam a társaságában.
Megmentette az életemet, ahogyan én is az övét. Távol áll tőle a romlottság.
Az agg tudós hangjából kiérződő nyugodt tekintély meggyőzőbbnek bizonyult,
mint a szavai. Felix máris úgy érezte, hogy igazat ad neki, de mégis… Ö olyan földön
nőtt fel, ahol a mágiára és a Káoszra borzadva tekintett mindenki, és neki magának is
voltak szörnyű élményei, amiket a varázslóknak köszönhetett. Nem volt könnyű félre-
tenni egy élet előítéleteit.
Az agg tudós vállat vont, majd körbemutatott a gondola belsején.
– Még a törpék is változhatnak, Herr Jaeger – magyarázta –, márpedig a mi népünk
sokkal jobban ragaszkodik és kötődik a hagyományokhoz és az előítéletekhez, mint az
öné. Ez az egész léghajó az egyik legjelentősebb céhünk hagyományai ellenében szü-
letett. Mégis félre kellett tennünk az előítéleteinket, olyan súlyos a helyzetünk.
– És úgy véli, szükségem van erre az amulettre – összegezte Felix.
– Úgy vélem, ez a legjobb megoldás a Káosz káros hatásainak elhárítására, Herr
Jaeger, mindaddig, amíg dolgozik benne a varázslat. És higgye el nekem, szüksége
lesz a Káosz elleni védelemre.
Az agg tudós elfordult, és pergő törpenyelven odaszólt Ma-kaissonnak. Felix mély-
séges megrökönyödéssel hallgatta a nyers, torokhangokkal teli beszédet. A környeze-
tében tartózkodó törpék mindeddig kizárólag reikspiel nyelven szóltak egymáshoz. Ezt
Felix először az iránta való puszta udvariasságnak vélte, mivel máskülönben egyetlen
szavukat sem értette volna. De idővel rájött, hogy a gyanakvó törpék csavaros észjárá-
sa miatt történt így. Igen, valóban udvariasak voltak vele, viszont szentnek és titkos-
nak tartották a saját nyelvüket, és nem akarták, hogy egy idegen esetleg elsajátítsa.
Legjobb tudomása szerint az emberek közül egyedül Sigmar papjai vol-i tak jártasak
ebben a nyelvben, de még ők is csak a felszentel lésük után tanulhatták meg. Most vi-
szont Borek törpenyelven szólalt meg előtte, amiből Felix arra következtetett, hogy
túljutott valamiféle határon. Végre elnyerte az agg tudós bizalmát, és ezzel a törpék
teljesen befogadták maguk közé. A felismerés nyomán végigsöpört rajta az öröm hul-
láma. Borek ekkor ismét felé fordult, és újra a Birodalom nyelvén szólt hozzá: – Az
imént azt mondtam a pilótának, hogy vigye közelebb a hajót azokhoz a roncsokhoz,
Herr Jaeger. Azt hiszem, felismerem őket.
Felix a tekintetével követte az atyamester ujjával kijelölt irányt. Összedőlt épülete-
ket és más dolgokat pillantott meg a messzeségben. Szeme elé tartotta a távcsövet, és
azon keresztül is szemügyre vette az egyik nagyobb tárgyat. Különös járművet látott.
Akkora lehetett, mint egy szekér, ám azzal ellentétben, teljesen beburkolták vasleme-
zekkel. Csupán az elején volt egy – talán kéttenyérnyi – kristályablak, nyilván azért,
hogy a vezető kiláthasson. Az oldalán négy kisebb lyuk tátongott, amelyeken a bentiek
kidughatták fegyvereiket. A hátuljából rövidebb-hosszabb kémények álltak ki, viszont
nyoma sem volt szekérrúdnak vagy igának, amelybe befoghatták volna a lovakat. A
jármű nagyjából a Birodalom vaspáncéllal borított harci szekereire emlékeztetett, vagy
még inkább azokra a birodalmi gőztankokra, amelyeket Nulnban látott.
– Ez volt az előző expedíciónk utolsó táborhelye – mesélte csendesen Borek –, látja
ott azokat a rozsdaette roncsokat? Azok voltak a járműveink. Ránk támadt egy jókora
sereg, és csak nagy veszteségek árán tudtuk visszaverni őket. Azokat a kőhalmokat a
halottaink fölé emeltük.
A léghajó megállt a roncsok felett, és a legénység valamennyi tagja az ablakoknál
tolongott. Az arcukon azzal a fajta áhítattal szemléitéka szomorú látványt, amilyet Fe-
lix korábban a szentélyekbe lépő zarándokok arcán látott. Maga Felix a Káosz veszé-
lyeinek nyomasztó bizonyítékait látta a roncsokban és romokban. Viszont némileg
meg is nyugodott, mert mindez azt jelentette, hogy néhány útitársa már járt errefelé, és
valamennyire ismerik az itteni viszonyokat.
Lenézett az elhagyatott járművekre valamint a vigasztalan sírhalmokra, és visszatért
belé a korábbi szomorúság, méghozzá megkettőzött erővel. Azok a dolgok odalent
már majdnem húsz éve ott voltak, és más nem vetette rájuk a tekintetét, csak
káoszimádókés szörnyetegek. Ebben a pillanatban mélységesen bánta, hogy eljött ide,
ebbe a kietlen világba.
– Errefelé vannak azok a barlangok, amelyek egyikében Gotrek a fejszéjét találta –
mesélte halkan Borek.
– Tényleg? És vajon Gotrek az expedíció kudarca miatt állt trollvadásznak?
– Nem, az később történt…
Borek szomorúan mosolygott. Szóra nyitotta száját, aztán mintha máris túl sokat
mondott volna, újra becsukta. Felix szívesen feltett volna még néhány kérdést, de va-
lami azt súgta neki, hogy ha az agg törpe magától nem akar többet elárulni, akkor
nincs semmi, amivel rávehetne, hogy beszéljen.
Felix hirtelen rájött, hogy még mindig a markában tartja az amulettet. Belevágott a
gondolat, hogy az agg tudós nálánál jóval többet tud a Káoszról, és talán nem ártana
megfogadni a tanácsait. Nyaka köré kerítette a vékony ezüstláncot, össze-kapcsozta,
majd bebújtatta az ékszert az inge alá. Amikor az ezüstfoglalat hozzáért a bőréhez,
furcsa bizsergést érzett. Végigfutott bőrén a hideg, majd a borzongó érzés, ahogy jött,
el is múlt.
Borek vállon veregette.
– Helyes, így már jó lesz – mondta elégedetten –, most már védettebb, mint mi vol-
tunk annak idején.
Felix a távoli láthatárra függesztette tekintetét, és Sigmar-hoz fohászkodott magá-
ban az odalent eltemetett törpék lelkéért. Aztán gyorsan elmormolt egy imát a sajátjá-
ért is. Hirtelen a kudarc és a halál baljós előérzete járta át. A kínos érzés nem hagyta el
még azután sem, hogy a gőzgépek újra dohogni kezdtek, és lassan megindultak előre,
a Káoszpuszták mélye felé.
Felix az ablak hideg üvegének nyomta az orrát, és megdermedt. Az imént megszó-
laltak a vészkürtök, és az összes törpe rohant, hogy elfoglalja helyét az ágyúk és kü-
lönféle gépek mellett. Magára maradt, és a vész perceinek tehetetlen szemlélőjeként,
tétován ácsorgott. Lenézett az alattuk elterülő, kísértetiesen hátborzongató tájra.
A sivatagnak megvolt a maga vad és szörnyű szépsége. A hatalmas sziklaalakzatok
lepusztított szörnyszobrokként magasodtak a csillámló homok fölé. Smaragdszínű tó
csillogott zöldes fénnyel a vörös égbolt alatt. A tó mellett két borzalmas hadsereg tar-
tott egymás felé, két húsból és fémből álló árhullám.
Felix ijedten bámulta a pokoli látványosságot. Az odalent vonuló káoszharcosok rá
sem hederítettek a felettük lebegő léghajóra. Túlságosan lekötötték egymás figyelmét,
bár néha felnézett egy-egy bestia vagy káoszharcos, és dühösen megrázta a fegyverét
feléjük. Nyilaik és lándzsáik amúgy sem érhették el a léghajót. Makaisson csak a biz-
tonság kedvéért szólaltatta meg a riadókürtöket, és ezért Felix nem hibáztatta. Az alat-
tuk kavargó tömegek mérete és vérszomjas vadsága kimondhatatlan hatást gyakorolt
rá.
Hatalmas seregek sorakoztak fel alattuk. Több ezer bestia tolongott odalent. Úgy
tűnt, mintha patás-szarvas állatok emberré változott, otromba paródiáinak tengere hul-
lámzott volna ide-oda. Felix harcolt már a Káosz ezen szolgáival, de most – talán a
puszta létszámuk miatt – még a korábbinál is félelmetesebbnek látta őket. Hatalmas
zászlók emelkedtek ki a csapatok közepéből, amelyeken undorító, erőszakos címerek
díszelegtek. A seregek élén díszekkel teli fekete páncélt viselő, hatalmas termetű em-
berek meneteltek. A szárnyakon ugyanilyen alakok vágtattak elfajzott, elkorcsosult pa-
ripákon, amelyek mellett eltörpült még az emberek legnagyobb csataménje is.
Ezer és ezer harcos vonult fel az ütközetre. Felix mélyen eltöprengett a látottakon.
Feltette magának a kérdést, hogy ez a terméketlen, kopár vidék hogyan képes eltartani
ilyen hatalmas seregeket? Nyilvánvaló, hogy mágia van a dologban. Ahogy tekintete
végigsöpört a sűrű, iszonyú tömegen, eszébe ötlöttek a Káosz utolsó nagy előrenyo-
mulásáról szóló feljegyzések. Jámbor Magnus idejében, Praag ostrománál úgy látszott,
hogy a Sötét Istenek seregei elsöprik az egész civilizált világot. Felix valahogy mindig
valószerűtlennek érezte ezeket a történeteket, amelyek élénk színekkel festették az ol-
vasó elé a démonokat és az elkorcsosult, vérszomjas lényekből álló hordákat. Am
most, a léghajó alatt vonuló seregek nagyon is hihetővé tették a históriás könyvekben
megörökített pokoli látomásokat. Könnyen maga elé tudta képzelni, hogy ezek a ret-
tentő hadak áttörnek a Feketevér-szoroson, és ízzé-porrá zúzzák az emberek birodal-
mát. Ekkor kezdte igazán átérezni a Káosz szörnyű erejét, sőt immár azon csodálko-
zott, hogy mindeddig miért nem nyelte el az egész világot.
Felix még a hajtóművek zúgása mellett is tisztán hallotta az egymás felé közeledő
seregek morajlását. Szeme elé emelte távcsövét, amely csuklójának egyetlen csavarin-
tásával eleven, lélegző harcosokká varázsolta a távolból nézve apró, bábszerű alako-
kat.
Hatalmas, fekete páncélba öltözött alak vágtatott felvértezett lován egy bestiacsapat
felé. A páncéljába vésett rúnák vörös fénnyel izzottak. Az ocsmány lovag mindkét ke-
zében egy-egy hatalmas harci fejszét lengetett, lova káprázatosan díszes vértezetet vi-
selt. Az állat fejét öntöttacél maszk védte, amely egy démoni sárkány vonásait utánoz-
ta. A testét borító páncélzat szelvényezett volt, akár egy százlábú teste, és valamennyi
szelvényről korongok csüngtek, amelyekbe vicsorgó démonfejeket véstek. A lovas tel-
jes sebességgel berobogott a bestiák közé. Fejszéi minden egyes lendítésre lecsapták
egy-egy elfajzott teremtmény fejét. Lovának megvasalt patái véres húsdarabokká ta-
posták a lemészárolt ellenfelek maradványait. A lovag társai eszelős lázzal hajszolták
lovaikat a legalább hússzoros létszámfölényben lévő csapat felé. Rettenthetetlennek
tűntek – szemlátomást nem törődtek senki életével, még a magukéval sem.
A csatatér másik részén gigászi minotauruszok harcoltak. Irdatlan bárdjaikkal véres
rendet vágtak az ellenségük soraiban. Úgy tornyosultak a bestiák fölé, ahogyan egy
felnőtt magasodik egy gyermek fölé. Felix úgy látta, hogy egy bestiának körülbelül
annyi esélye volt egy minotaurusszal szemben, mint egy gyermeknek egy felnőtt férfi-
vel szemben. A csata forgatagában az egyik bikafejű óriás a szarvára kapott egy besti-
át, majd a levegőbe emelte sikoltozó, rúgkapáló áldozatát. A szörnyeteg könnyedén
megrázta fejét, mire a vérző bestiafaj-zat vagy harminc lépés távolságba repült, és a
sajátjai fejére zuhant. Vagy féltucatnyi társa rogyott a véres homokba. Am ekkor a
többiek egyszerre rárontottak a minotauruszra. Minden oldalról körülvették, és folya-
matosan döfködték hosszú nyelű lándzsáikkal. Úgy üldözték-gyötörték, ahogyan egy
vad kutyafalka kínoz egy sebesült szarvast. A hatalmas lény hamarosan összerogyott,
és eltűnt a porfelhőben. A bestiák ráugrottak, és összetaposták patás lábaikkal, és ha-
lálra döfködték lándzsáikkal.
Ekkor démonképű, szárnyas, emberforma teremtmények csapata röppent a levegő-
be. A repülő sereg, mint valami undorító denevérraj, a csatatér felett körözött. Felix
először attól félt, hogy a léghajót akarják megtámadni, és ösztönösen a kardja marko-
lata után kapott. Am a pokolbéli raj fülsértő rikoltások kíséretében rázúdult a bestiák
hordájára. A szárnyas teremtmények kimeresztették hegyes karmaikat, rázuhantak ki-
szemelt célpontjaikra, és szinte természetfeletti erejükkel darabokra tépték azokat,
majd a következő pillanatokban őket is darabokra vágták feltüzelt ellenségeik.
A kavargó őrület közepén egy alak kimagasodott a tömegből. A páncélzata olyan
díszes volt, hogy Felix még sosem látott hozzá foghatót. Minden ujjnyi felületén ön-
töttacél koponyák és szörnypofák vicsorogtak. A harcos csontvázparipán ült, amely
látszólag alig bírta megtartani lovasának irdatlan súlyát, mégis olyan sebesen vágtatott,
ahogyan a szél fúj. A Káosznak ez a bajnoka a jobb kezében hatalmas kaszát tartott,
míg a baljában óriási zászlót, amelyen a címer koponyákból emelt trónt ábrázolt. A
távcsövön át Felix még azt is látta, hogy a koponyák üres szemgödreiből vöröslő vér
csorog. A hadúr széles ívben hol ide, hol oda lendítette kaszáját, ezzel adva parancsot
harcosainak. A nála kisebb termetű, szintén fekete páncélt viselő katonák gondolkodás
nélkül engedelmeskedtek. Esz nélkül rohantak a halálba, vagy hogy ők küldjék az el-
lenséget a másvilágra.
Felix bevallotta magának, hogy az elfajzottak seregeinek láttán elfogta a félelem.
Már az az őrjöngő harag is megrémítette, amellyel ezt a csatát vívták. Még sosem ta-
lálkozott azzal az eszeveszett gyűlölettel, amellyel a lentiek egymásnak estek. Hirtelen
ráeszmélt, hogy a Sötétség hívei pontosan ezért nem gyűrték még maguk alá az egész
világot. Rájött, hogy a Káoszpuszták lakói ugyanolyan megosztottak, mint az embe-
rek, sőt valószínűleg még jobban. A szeme láttára nyertek igazolást a Pusztító Erők
egymás közti rivalizálásáról terjedő hírek. Ezért a belső viszályért Felix végtelen hálát
érzett, mert olyan ellenséget látott, amely egyszerre ébresztett benne tiszteletet és ret-
tegést.
Már éppen felsóhajtott volna, amikor újabb nyugtalanító gondolat villant az agyába.
Mi lesz, ha az itteni urak egyszer valahogyan félreteszik minden gyűlölségüket, szö-
vetséget kötnek, és az emberek világa felé fordulnak? Mi lesz, ha a felfordulásból egy-
szer csak kiemelkedik egy hatalmas hadúr, aki rendet tesz, és egyetlen hatalmas hor-
dába egyesíti az itteni népeket? Akkor ez a számláihatatlanul hatalmas sereg könnye-
dén letarolja Kislcvet és az azon túli földeket. Felix hirtelen szánalmasan kevésnek
érezte Sztragov ezer dzsidását, és rendkívül sebezhetőnek a várát.
A Grungni Szelleme néhány perc leforgása alatt átúszott a csata felett. Az iszonyta-
tó tömegek egyre kisebbnek látszottak, végül belevesztek a roppant kiterjedésű siva-
tagba. Az északi égbolton sötét felhők kavarogtak, amelyekből Felix nem nézett ki
semmi jót. Hatalmasat sóhajtott, és elindult a kabinja felé, hogy aludjon egyet.
♦♦♦
Felix éppen Ulrikáról álmodott nagy boldogan, amikor a léghajó rázkódása feléb-
resztette. Mihelyt felült az ágyán, csontrepesztő dörrenés rázta meg a Grungni Szelle-
mét. Az egész hajó megremegett, mintha rásújtott volna egy irdatlanul hatalmas pö-
röly. A lámpás erősen kilengett, amitől az árnyékok és a fények vad, imbolygó táncot
jártak a falakon és a padlón.
Felix a kerek ablakhoz hajolt, és kinézett rajta. Nem látott mást, csak örvénylő sö-
tétséget. A következő pillanatban lecsapott egy elképesztően zöld villám. Ezernyi ága
szétcikázott a felhők között, majd a hatalmas kisülés mindenestől beleveszett a gondo-
la alatt száguldó feketeségbe. Egy ütemmel később a mennydörgés is elérte a hajót,
amely még az előbbinél is hevesebben hánykolódott. A vad rángások kilódították Feli-
xet az ágyból. Végiggurult a padlón, majd ijedten felugrott, és bevágta fejét az ala-
csony mennyezetbe. A fájdalomtól színes csillagok táncoltak a szeme előtt, és félig el-
vakulva a falhoz kapott. Megkapaszkodott egy kiugró fémperemben, és végre meg
tudta őrizni az egyensúlyát. Legnagyobb meglepetésére azt érezte, hogy a fal és a pad-
ló is meleg.
Ádáz küzdelmet vívott a függőleges testhelyzetért, miközben kitámolygott a folyo-
sóra, és elindult a parancsnoki híd felé. A füle erősen csengett az iménti csattanások-
tól, és alig tudott úrrá lenni a bensőjét mardosó rémületen. Ez a mostani sokkal rosz-
szabb volt az eddig megtapasztalt légörvényeknél. Mintha egy óriás megragadta volna
a léghajót, és megpróbálta volna a földhöz teremteni. Titáni szelek bömböltek a gon-
dola héja körül. Felix minden pillanatban attól rettegett, hogy a hajó széthasad, mint
egy dinnye, ha lesújt rá egy buzogány, és ők valamennyien bukfencezve átzuhannak az
őrjöngő levegőn, hogy odalent szétkenődjenek a talajon.
Leginkább a tehetetlenség érzése rémítette meg, a tudat, hogy semmit sem csinál-
hat, amivel megakadályozhatná a rá leselkedő véget. A Grungni Szelleméből nem le-
hetett kiszállni, legfeljebb úgy, ha kimászik a gondola tetejére, és leveti magát a biztos
halálba. A csatamezőn legalább harcolhatott. Ott kard volt a kezében, amivel megöl-
hette az ellenségét. Itt és most legfeljebb imádkozhatott, bár úgy érezte, hogy a halálos
veszedelemből valószínűleg még a Pöröly Ura sem mentheti ki őket. A kormányállásig
hátralévő húsz lépést mintha órák alatt tette volna meg, mialatt mélységes meggyőző-
déssel hitte, hogy bármelyik lépése egyben az utolsó is lehet.
Amikor végre megérkezett a parancsnoki hídra, legalább húsz törpét látott. Mind-
annyian úgy kapaszkodtak a korlátokba és a különféle kezelőpultokba, ahogyan a ha-
jótörött markolja az életét jelentő deszkát. Gotrek a helyiség közepén állt. Szinte ella-
zultnak látszott, ahogy fél kézzel, hanyagul markolta a fejszéje nyelét, és csípő- illetve
térdmozdulatokkal ellensúlyozta a padló mozgását. Arcán nyoma sem volt félelemnek;
csupán egy állandósult, vicsorgásnak is beillő vigyor ült rajta, amely rendszerint a csa-
ták véres forgatagában tűnt fel a képén. Felix észrevette, hogy fejszéjén a rúnák vörö-
sen izzanak. Makaisson a kormánnyal küzdött. Hatalmas izmai folyton megfeszültek,
míg acélsodronyhoz hasonlatos inai kimeredtek tetovált bőre alól. Az agg Borek beszí-
jazva ült az egyik ülésben. Varek mögötte kuporgott, arcára félelemmel vegyes cso-
dálkozás volt írva. Snorri nem volt a hídon.
– Mi folyik itt? – Felix torkaszakadtából ordított, hogy túlkiabálja a mennydörgések
visszhangját, a szél üvöltését, és a hajtóművek sivítását. A hajó ismét megrázkódott, és
Felixnek az a szörnyű érzése támadt, hogy hirtelen megszűnt a ballonba zárt gázok
felhajtóereje, és kó'darabként zuhannak a felszín felé.
– Torzvihar, emberifjonc! – kiáltott vissza Gotrek. – A legrosszabb, amit valaha lát-
tam!
Újabb, kísértetiesen zöld villám lobbant az égre. A híd vakító fényárban úszott,
amelyben Makaisson árnyéka betöltötte az egész padlót, majd a világosság szempil-
lantás alatt elenyészett. A gigászi kisülés a hajótól alig néhány száz lépésnyire villant
el. A nyomában csillámló por kavargott a levegőben, mintha ezernyi és ezernyi apró,
színes tűzlégy járta volna haláltáncát a légörvények között. Aztán a villám gerjesztette
hanghullám is lecsapott a léghajóra, amely ismét zuhant egyet, majd egyenesbe jött.
Felix az ablakhoz támolygott, és lenézett. A felhők hol szétváltak, hol egymásba
olvadtak, és az egyik, néhány pillanatra megnyíló résen át a férfi megpillantotta a ta-
lajt. Alig néhány száz lépésnyire terült el alattuk. Felix hullámverte homoktengert lá-
tott. A titáni szél elsöprő erejével belekapaszkodott a homokdűnékbe, és maga előtt
tolta azokat. A föld felszínén hatalmas, homokszemekből álló hullámok száguldottak.
Ugyanúgy emelkedtek fel, és ugyanúgy omlottak össze, ahogyan a tenger hullámai vi-
har idején. A szél úgy rázta a léghajót, ahogyan egy kotorékeb rázza a nyakon csípett
patkányt. Felix kiszámította, hogy még néhány pillanat, és a Grungni Szel/eme nekiüt-
közik a földnek. Képzeletében máris lepergett a katasztrófa. A léghajó előbb mélyen
felszántja a talajt, miközben néhányszor visszapattan a levegőbe, majd végleg lezuhan
és darabokra törik, pontosan úgy, ahogyan egy játékhajó, amelyet a padlóhoz vág egy
rossz gyermek.
– Maiakai! Lezuhanunk! – kiáltotta Felix rémületeben. –Már majdnem a földön va-
gyunk!
– Akkor gyere ide, és segíts egy kicsit, legény! – válaszolta Makaisson higgadtan. –
Húzd azt a magasságkart, ahogy csak bírod! És tartsd nyitva a szemed! A műszerek
rég feladták ebben a viharban.
Felix a főgépész mellé rohant, és megmarkolta a kart, ami rendszerint könnyedén
mozgott a vájatában, de most mintha beragadt volna. Felix megvetette a lábát, és min-
den erejét beleadva nekiveselkedett, de a kar meg sem moccant. Az emberifjonc agyá-
ban ekkor megjelent az odalent száguldó homokhullámok képe, és megint húzni kezd-
te a kart. Beleadta mindazt az erőt, amit a rettegés és a kétségbeesés kölcsönzött neki.
Verejték patakzott a homlokán. Úgy érezte, az izmai mindjárt szétrepesztik a bőrét, és
tudta, ha tovább erőlködik, valamelyik artériája bizonyosan kidurran. Nem volt semmi
haszna; az átkozott kar továbbra sem mozdult.
– Nem bírok vele! – kiabálta dühösen.
– A szél nyomja a kormánylapokat. Harcol veled! Próbáld keményebben, ne add
fel! – biztatta Makaisson.
Felix elkeseredetten húzta a kart, de továbbra sem történt semmi. Tudta, hogy má-
sodpercek választják el őket a megsemmisüléstől, és ő nem tehet ellene az égvilágon
semmit. Sigmarhoz fohászkodott, a lelkéért, abban a biztos tudatban, hogy az élete itt
ér véget, a pokoli Káoszpusztákon. Aztán váratlanul mellette termett Gotrek, ő is ke-
ményen megmarkolta a kart, és húzni kezdte. Am az még kettejük egyesített erejének
sem adta meg magát.
Gotrek szakálla felborzolódott. A homlokán kidagadtak az erek az erőlködéstől, és
a kar hirtelen engedett. Felix először megijedt, hogy egyszerűen csak meghajlították,
de szerencsére nem ez történt. A kar megindult, és lassan, de folyamatosan csúszott
hátrafelé a vájatában. Mindeközben a léghajó lassan az égnek emelte az elejét. Aztán
az orr hirtelen a magasba lendült, annyira, hogy a hajó szinte hanyatt esett, pontosan
úgy, mint amikor egy galleon ráfut egy hatalmas hullámra. A Grungni Szelleme szél-
sebesen emelkedni kezdett. A meredeken lejtő fedélzet nagyot rándult, mire Felix és
Gotrek alól kicsúszott a lábuk, mindketten elzuhantak, és a híd hátsó falához gurultak.
Felix amúgy is háborgó gyomra felfordult, miközben a léghajó egymás után többször
hol felszökkent az égbe, hol meredeken visszazuhant.
– Kapaszkodás kell – ordította Makaisson –, cz kemény lesz!
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Hosszú percekkel később kiléptek egy sík teraszra, amely fölé immár nem kőbolto-
zat, hanem végre a szabad égbolt borult. Előttük mellvédszerű, alacsony, fogazott fal
húzódott, míg a hátuk mögött vaskos kőfal magasodott. Felix a mellvédhez ment, és
lenézett. Döbbenten látta, hogy egy hatalmas, lépcsős zikkurat utolsó előtti emeletén
állnak, közvetlenül a tető alatt, amelyre egy rövid lépcsőn lehetett feljutni. A mellvéd
egy hosszú szakasza hiányzott, a helyén szédítően meredek, elképesztően hosszú lép-
csősor vezetett egészen le a földig. Felix a friss levegőből új erőt merítve felszaladt a
piramisforma építmény legtetejére. A legfelső terasz közepén derékmagasságú kőpe-
rem szegélyezett egy baljóslatúan sötétlő üreget. Peremének egyik oldalához simára
csiszolt kőtömbökből álló, rámpaszerű járda vezetett. Felix merészen odament a kő-
peremhez, és lenézett.
Messze maga alatt megpillantotta a medencét, amelyben a szörnyeteg élt, továbbá a
galériákat, amelyeken a hárpiák fészkeltek. A perem széleiről láncokhoz erősített bi-
lincsek lógtak. Felix lassan rájött a terasz rendeltetésére. Itt valakik élőlényeket áldoz-
tak a múltban. Idehurcolták a még élő szerencsétleneket, ehhez a mélységesen mély
kúthoz, aztán lehajították őket a rámpáról a medencébe, ahol a mocskos vízben élő
szörnyeteg felfalta a testüket. Borzalmas halál lehetett, és Felix azon tűnődött, hogy
miféle tébolyult elmében foganhatott meg ez az ötlet.
Felmerült benne a kérdés, hogy vajon az egész hatalmas zikkuratox. erre az egyet-
len, irtózatos célra építették? Vagy egykoron egészen más célokat szolgált, és csak azt
követően használták élőáldozat bemutatására, miután a Káosz ocsmány seregei ural-
muk alá hajtották ezt a vidéket? Vagy előfordulhat, hogy – ahogyan azt korábban
Gotrek felvetette – ezt az épületet puszta szeszélyből teremtette, a Sötét Istenek egyi-
ke?
Végül Felix úgy döntött, hogy e gondolatok egyike sem visz közelebb a megmene-
küléshez, ezért felhagyott a töprengéssel. Igen, végül kijutottak a szabadba, de tovább-
ra sem tudják, merre jár a léghajó, és azt sem, hogy miképp találhatják meg. Márpedig
ha nem találják meg, szörnyű végzet leselkedik rájuk.
Hátat fordított a szédítő mélységnek, és a láthatárt fürkészte. A felhőkön átszűrődő
különös fény hunyorgásra késztette. Megpróbált összpontosítani, és úgy érezte, a fél
lelkét odaadná egy messzelátóért. Akárhogy meresztette szemét, nem látott mást a le-
vegőben, csak egy magasban köröző hár-piarajt a feje felett.
Aztán – legnagyobb meglepetésére – a messzi távolban felfedezett egy apró, sötét
pöttyöt. Buzgón imádkozott Sigmarhoz, hogy a Grungni Szelleme legyen az. Néhány
pillanattal később odarohant a zikkurat mellvédjéhez, és lekiabált a törpéknek, hogy
csatlakozzanak hozzá. Még jószerével be sem fejezte a kiabálást, amikor észrevette,
hogy odalent a földön bestiák tömegei bukkannak elő a környező épületekből. A horda
a zikkurat lépcsője felé zúdult. Az élboly felett két hárpia lebegett. A szárnyas lények
vadul rikoltoztak valamit ocsmány nyelvükön.
Kétség nem fért hozzá, hogy ezek a teremtmények hívták fel rájuk a bestiák fi-
gyelmét. Mielőtt Felix lebukhatott volna a mellvéd mögé, a Káosz egyik korcs szolgá-
ja meglátta. A bestia őrjöngve rázta feje felett lándzsáját, habzó szájjal ordított vala-
mit, majd a lándzsa hegyével Felix felé mutatott. A feltüzelt fajzatok győzelemittasan
üvöltöztek, és nekivágtak a zikkurat tetejére vezető lépcsőnek. Felix elátkozta balsze-
rencséjét, leszaladt a lépcsőn, és odafutott társaihoz.
A két trollvadásznak a szeme sem rebbent attól, hogy több száz bestia rohan felé-
jük, márpedig egy ekkora had még a magukfajta harcosoknak is sok lett volna.
– A lépcsőn kéne fogadni őket – jelentette ki higgadtan Gotrek –, ott szűk a hely, és
egyszerre csak néhányan férnek hozzánk. Nagy vadászat lesz!
– Snorri szerint így nem tisztességes – tiltakozott Snorri –, mire felérnek hozzánk,
kifáradnak. Sokat kell nekik futni lépcsőn felfelé. Mi lenne, ha eléjük mennénk, mond-
juk, úgy fél-útig?
– Ezek a Káosz fattyai – mordult fel Gotrek –, nem csinálok semmit, amivel leköte-
lezném őket. Mi lesz itt, ha úgy érzik, hogy szívességgel tartoznak nekünk?
– Aha, Snorri érti, mire gondolsz!
Felix kétségbeesetten rázta a fejét. Meg fog halni, ráadásul két eszelős társaságá-
ban. Ezt már túl soknak érezte. Ép bőrrel megúszott gonosz varázslatokat, egy hatal-
mas zuhanást, egy csápos szörnyeteg és egy rakás elfajzott hárpia támadását, hogy az-
tán esetlen, korcs szörnyek, emberi formát öltött vadállatok végezzenek vele.
A mennyek felé fordította fejét, és Sigmarhoz fohászkodott. Éppen arra kérte iste-
nét, hogy sújtson le rá, és egyetlen csapással vessen véget életének, amikor észrevette,
hogy a távolban lebegő pötty alakja egyre jobban hasonlít egy léghajóéra. A Grungni
Szelleme nyílegyenesen feléjük tartott. Felix lenézett a zikkurat lépcsőjére. A bestiák
már félúton jártak. Visszanézett a léghajóra. Jóval messzebb volt, mint a rohamozó
horda, viszont gyorsabban közeledett. Alig merte remélni, hogy a segítség idejében
megérkezik.
A bestiák kitartása nem lankadt. Az eltorzult testek, vicsorgó pofák, suhogó fegyve-
rek elegyéből álló ordító, bömbölő áradat fékezhetetlen erővel nyomult felfelé. Felix
már tisztán hallotta patáik csattogását a köveken. Szíve vadul vert. A szája kiszáradt.
Ez a helyzet talán még a biztos halál tudatánál is rosszabbul hatott rá. Most volt egy
halvány reménye, hogy esetleg élve megússzák.
A léghajó a bestiák fölé siklott. Felix látta, hogy a sérüléseit helyrehozták, és vala-
mennyi hajtómű zökkenőmentesen dolgozik. A nagy ballon szakadásait befoltozták.
Nem hitte volna, hogy a törpék ilyen rövid idő alatt ennyi mindent el tudnak végezni.
A legénység aligha unatkozott az elmúlt órák során. Felix most már azt is látta, hogy
kinyitották a gondola oldalsó ajtajait, akárcsak az alján lévő búvónyílást. Hirtelen fe-
kete gömbök zápora zuhogott a támadó hordára. Az egyik felrobbant a levegőben, és
szilánkokat szórt mindenfelé, a bestiák üvöltöttek fájdalmukban. Felix észbe kapott: a
fedélzeten tartózkodó törpék bombákat hajigálnak a rohamozókra!
A gyilkos robbanások jókora lyukakat szakítottak az egybefüggő, hosszan kígyózó
tömegbe. Az ocsmány káoszfajzatok megtorpantak, rettegve üvöltöztek, és az ég felé
rázták fegyvereiket. Egyik-másik elhajította lándzsáját, de azok meg sem közelítették a
léghajót, hanem visszahullottak a szorosan összetömörült sorok közé, és felnyársaltak
néhány bestiát. Felixben egy pillanatra feltámadt a remény, hogy a fejük felett lebegő
szörnyű jelenés rémisztő látványa megfutamítja az ellenséget. Ekkor egy a társainál
nagyobb termetű, vezérféle teremtmény emelkedett ki a tömegből, és ráordított a töb-
biekre. Szavaira a bestiák újra nekiveselkedtek a lépcsőknek. Mégis, a zűrzavarral a
léghajó értékes másodperceket nyert. Már majdnem a zikkurat teteje felett járt. Felix
elszakította tekintetét a vérszomjas hordáról és felnézett. Varek a gondola alján táton-
gó nyílásnál állt, és egyetlen mozdulattal útjára indította a felcsévélt kötéllétrát. A le-
tekeredő' létra láttán Felix hatalmasat sóhajtott, abban a biztos tudatban, hogy megme-
nekült.
Aztán a léghajó túlhaladt rajtuk, és magával vitte a létrát is.
– Mit szórakoznak ezek? – ordította elkeseredetten Felix, és gyorsan lepillantott a
közeledő' bestiákra. – Most nincs idő ostoba tréfákra! – A következő pillanatban visz-
szafogta magát, mert megértette, hogy mi történt. A hajó az imént száguldva közele-
dett, hogy megmentse őket, és a hatalmas lendület továbbhajtotta. A hajtóművek meg-
változott morajlásából Felix rájött, hogy Makaisson hátramenetbe kapcsolt, és pilla-
natnyilag ügyesen csökkenti hajójának sebességét.
Néhány pillanattal később a Grungni Szelleme pontosan a zikkurat középpontjában
lévő kút felett, egy helyben állva lebegett. Felix a társaihoz fordult, és rájuk kiáltott: –
Gyerünk! Meg kell találnunk Karag Dumot! Ez a ti sorsotok! A trollvadászok úgy néz-
tek rá, mint egy őrültre. Felix látta rajtuk, hogy valóban el akarják dobni maguktól az
életüket ebben a jelentéktelen csatában. Kétségbeesetten kutatott a gondolatai között,
hogy mivel vehetné rá őket a visszavonulásra. Hirtelen beugrott a megoldás, és újra rá-
juk ordított: – Démon garázdálkodik Karag Dumban! Bemocskolja a törpék megszen-
telt földjét! Kötelességetek elpusztítani!
Ügy érezte, ezzel a maga részéről mindent megtett, hogy lebeszélje a
trollvadászokat az őrültségről. Ideje volt indulni. Anélkül, hogy akár egyszer is hátra-
pillantott volna, felrohant a lépcsőn, és ráfutott az áldozati rámpára. A létra pontosan a
szörnyű kút kellős közepénél lengedezett – túl messze ahhoz, hogy elérje. A bestiák
üvöltése az egekig csapott a háta mögött. Szinte a nyakán érezte bűzös leheletüket.
Kétségbeesetten visszanézett. A két eszement törpe a nagy lépcső tetejénél állt, arccal
a lépcső félé, és kihívóan rázta fegyverét.
Visszafordult a kút felé és látta, hogy a létra lassan közeledik felé. Makaisson nyil-
ván továbbra is hátramenetben járatta a gépeket. Felix azonnal döntött. A hüvelyébe
taszította kardját, lendületet vett, és ugrott. Egy szédítő pillanatig a semmi fölött re-
pült, majd mindkét kezével rámarkolt az egyik létrafokra. A rántástól majdnem kifor-
dult a válla, és gyötrő fájdalom hasított a hárpiától kapott sebekbe. Iszonyú súllyal
nyomasztotta, az alatta tátongó mélység tudata. A következő szempillantásban a bal
lába is rátalált az egyik fokra, és megkönnyebbülésében majdnem felordított.
Lepillantott és meglátta, hogy a két trollvadász a rámpa vége felé rohan.
– Gyerünk, Snorri! Gyerünk, Gotrek! – biztatta őket, elfúló hangon.
Ekkor az első bestiák felértek a nagy lépcső tetejére. Az elfajzott szörnyek lassítás
nélkül rohantak tovább a következő lépcső felé. A nyomukban újabb és újabb tömegek
érkeztek. A trollvadászok fej fej mellett futottak a rámpa végéhez, és egyszerre szök-
kentek a levegőbe. Mindketten elkapták a létrát, amely azonnal emelkedni kezdett,
majd mindhármukat magával rántva széles ívben kilengett a zikkurat oldala fölé. Mia-
latt a magasba röppentek, Felix meglátta maga alatt a felfelé forduló vadállati pofákat.
Kő- és homokeső záporozott a létra mellett, egyenesen a bestiák fejére. Felix rájött,
hogy Makaisson kieresztette a ballasztot, hogy minél gyorsabban felemelje hajóját. A
szörnyek válaszképpen a magasba hajították lándzsáikat. Felix ösztönösen lehunyta
szemét, amikor a halálos fegyverek elsüvítettek mellettük, és mire újra kinyitotta, már
messze jártak a pokoli építménytől.
Visszanézett a legfelső teraszra, ahol szörnyű esemény játszódott le a szeme láttára.
A lépcsőkön kígyózó sereg élén haladó bestiák, még mielőtt ráébredtek volna a ve-
szélyre, végigfutottak a rámpán, és mert megállni már nem tudtak, lezuhantak a mély-
be. Közvetlenül a sarkukban loholó társaik észbe kaptak, és felvonyítottak rémületük-
ben. De hiába torpantak meg, a mögöttük tolongó tömeg beletaszította őket a pokoli
kútba. A saját lendületüktől és a mögöttük lévő testek nyomásától hajtva újabb és
újabb sorok buktak a mélybe, és az ördögi körfolyamat egyre csak ismétlődött.
Felix hálaimát rebegett Sigmarhoz a megmenekülésért, és elindult felfelé. Higgad-
tan, minden mozdulatát megfontolva mászott, és néhány perccel később elérte a gon-
dolát. Miután ismét fémpadló volt a lába alatt, megfordult, hogy besegítse a nyomában
érkező trollvadászokat.
– Snorri most kihagyott egy jó harcot – dörmögte Snorri nagy búsan, miközben a
fedélzetre lépett –, sajnálja, hogy eljött érte a hajó.
Felix átható pillantást vetett Snorrira, és azon törte a fejét, hogy az eszelős törpe va-
jon tréfál-e, vagy komolyan gondolja. A távolból még mindig hallatszottak a halálba
zuhanó bestiák sikolyai.
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Lurk lassú, óvatos léptekkel lopakodott a gondola folyosóin. A gyomrát olyan éh-
ség mardosta, hogy úgy érezte, mintha egy élőlény próbálna karmolva-kapálózva ki-
szabadulni onnan. Érzékeny orra prédát szimatolt. Nem a törpék, hanem egy ember
szagát érezte. Lurköt nem érdekelte. Nem akart mást, mint hogy forró, vörös vér ömöl-
jön a szájába, és nyers, meleg húsdarabokat rágcsálhasson. Márpedig erre a célra egy
ember éppúgy megfelelt, mint egy törpe.
Belépett a leghátsó kamrába, és meghallotta a neki háttal ülő alak hortyogását. Ki-
váló! Ostoba prédája teljesen öntudatlan! Olyan mély álomba merült, amilyent egy
előrelátó, éber skaven sosem engedne meg magának, még akkor sem, ha teljes bizton-
ságban érezné magát. Az ember szőke szőrrel borított feje hátrabicsaklott, így a nyaka
védtelenül tárult fel Lurk előtt – mintha kifejezetten az ő fogait hívogatta volna. A
friss hús gondolatától összefutott szájában a nyál. Csupán egyetlen harapás kell, hogy
feltépje a nyaki ereket! Aztán jó szorosan összezárja állkapcsát az ember torkán, hogy
elfojtsa bugyborékoló halálsikolyát. Még egy kicsivel közelebb araszol, és bátran tá-
madhat.
Ebben a pillanatban lépteket hallott egy közeli létra felől. Némán átkozódott. Ha
most támad, biztosan észreveszik, mielőtt felfalhatná prédáját. Ráadásul minden törpe
megtudná, hogy egy halálos ellenség rejtőzködik a fedélzeten. A skaven elméje mé-
lyén pislákoló életösztön azt súgta neki, hogy jobban teszi, ha visszavonul.
Vágottnyelvű még egy utolsó, sóvár pillan-tást vetett az ember torkára, majd megfor-
dult, és lábujjhegyen visszasurrant abba az irányba, amerről az imént érkezett.
♦♦♦
Felix a létrán kopogó léptek hallatán hirtelen felriadt. Örült, hogy felébredt, mert
szörnyű rémálma volt. Egy hatalmas, patkányszerű lény üldözte, egyre közelebb és
közelebb nyomult hozzá egy sötét, köddel borított alagútban. Szemernyi kétsége sem
volt afelől, hogy az álmot a nap folyamán rájuk támadó hárpiák és bestiák ihlették.
Sigmar a megmondhatója, a közelmúltban elég szörnyeteget látott ahhoz, hogy egy
életre el legyen látva rémálmokkal.
A létra felé nézett, amelyen Varek érkezett a felső fedélzetről. A hóna alatt hozta
imádott könyvét, a fogai között a tollát.
Az ifjú törpe kissé csalódottnak tűnt, amikor látta, hogy nincs egyedül.
– Jó estét, Felix – köszönt kényszeredett mosoly kíséretében.
– Este van?
– A csuda tudja – Varek rántott egyet a vállán –, de ezen a ronda helyen ez a kifeje-
zés is megteszi. Az ég elsötétült, a talaj fekete, így aztán gondolom, leszállt az éjszaka.
– Hát, akkor jó estét neked is – köszönt vissza végre Felix –, mi jót csinálsz itt?
– Azért jöttem, hogy kicsit félrevonuljak, és feljegyezzem a nap eseményeit. Az
ilyesmi nem könnyű, ha valaki Gotrekkel és Snorrival osztozik egy kabinon.
– El tudom képzelni – sóhajtott Felix, és hirtelen megörült, hogy a testmagassága,
továbbá emberi mivolta révén egyedül lakhatott. Az egész léghajón mindössze három
egyszemélyes kabin akadt. A másik kettőben Borek illetve Makaisson lakott. – Mit
művelnek?
– Gotrek azt állította, hogy Snorri véletlenül nyert a legutóbbi lefejelő-versenyükön.
– A micsodán…?
– A két fél feláll egymással szemben – magyarázta Varek –, és hátrateszik a kezü-
ket. Ütni és rúgni tilos, csakis fejelve támadhatják a másikat. Addig küzdenek, amíg
valamelyik a földre kerül. Szóval, nagy vita kerekedett. Snorri azt akarta, azonnal
kezdjenek új versenybe, hogy rendezzék az ügyet, de én lebeszéltem róla őket.
– Könyörgöm, hogyan? – Felix el sem tudta képzelni, hogy a szelíd szavú törpe
bármiről is képes lebeszélni a két elvetemült alakot.
– Emlékeztettem őket, hogy egy-egy lefejelő-verseny után átlagosan három napba
telik, mire a vesztes úgy-ahogy magához tér, feltéve persze, ha nem esik komolyabb
baja. Márpedig, ha megküzdenek, akkor valamelyikük okvetlenül lemarad a Karag
Dumba való megérkezésünkről. Ügy tűnik, bevált a trükk. Amikor otthagytam őket,
úgy döntöttek, hogy inkább vodkaivó versenyt rendeznek. De így a jobb. Inkább azzal
üssék ki magukat, mint hogy lefejeljék egymást.
– Azért én nem mernék erre fogadni – jegyezte meg Felix.
– Hát, én sem. – Varek szomorúan mosolygott.
– No, akkor ne is törődj velem, szundítok még egy sort – mondta Felix, és ismét el-
terült az ülésben.
– Jó, csak szeretnélek megkérni, hogy mielőtt elaludnál, menjünk végig még egy-
szer a mai eseményeken. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy mindent megjegyez-
tem.
– Nagyon szívesen – mondta Felix, majd belekezdett a történetbe, és éppen csak
egy kicsit színezte ki az eseményeket.
♦♦♦
Felix jóval később arra ébredt a tüzérülésben, hogy az egyik gépész buzgón sepre-
geti körülötte az acélpadlót. Nagyot ásított, nyújtózott egyet, majd függőleges helyzet-
be tornázta magát és úgy döntött, hogy kerít magának valami reggelit. Amikor felkelt
az ülésből, meglepetten látta, hogy lovascsapat vágtázik alattuk. Ugyanazt az irányt
követték, amerre a léghajó repült.
– Követnek minket? – hördült fel, de nyomban rájött, hogy ostobaságot kérdezett.
A feketepáncélos lovasok gyorsan elmaradoztak a sebesen sikló léghajó mögött.
– Nem – válaszolta a törpe –, de valami biztosan készül. Hajnal óta ilyen csapatokat
látunk, és mind ugyanabba az irányba halad. Mintha tudnák, hogy hová igyekszünk, és
azon törnék magukat, hogy elénk vágjanak.
– Ami persze képtelenség – vágta rá Felix, bár a szíve mélyén korántsem volt eny-
nyire biztos a dologban. Elvégre, ki tudhatta, hogy valójában mire képesek a Káosz se-
regei?
– Ez egyre rosszabb – állapította meg Varek, mialatt távcsövével a felszínt fürkész-
te. – Most már százával bukkannak fel. És jóval többen vannak előttünk, mint mögöt-
tünk.
Felix egyetértett vele, mert még szabad szemmel is jól látta, mi történik odalent.
Bestiák, káoszharcosok és más ördögi teremtmények, kisebb-nagyobb osztagai felett
repültek. A csapatok egyre sűrűbben követték egymást. Es a Káosz valamennyi híve
ugyanabba az irányba tartott, amerre a Grungni Szelleme. Mintha egy titokzatos hívás
gyülekezésre szólított volna egy szétszóródott hadsereget.
– Ez nekem fikarcnyit sem tetszik – jelentette ki Felix –, biztosan nem tudják, hogy
mire készülünk? Nem lehet, hogy már várnak ránk a célnál?
– Nem tartom valószínűnek – válaszolta Borek kissé morcosan. Az egyik párnázott
bőrülésbe süppedt, tűnődve bámult kifelé az ablakon, közben bütykös-ráncos ujjaival
fésülgette ősz szakállát. – Semmiképpen sem tudhatnak az érkezésünkről. Ezen a ha-
jón nincsenek árulók, Herr Jaeger. És indulás előtt senki sem értesült a terveinkről, de
még ha így is történt, lehetetlen, hogy a hírünk megelőzzön minket. Egyetlen futár sem
haladhat gyorsabban ennél a léghajónál.
Felixnek valami azt súgta, hogy az agg törpe elsősorban saját magát próbálja meg-
győzni ezzel az érveléssel. Mindenesetre úgy látta, hogy a magyarázat több ponton hi-
bás. Először is, Schreiber nagyon is tud az úti céljukról, akárcsak Sztragov, valamint
az ő számos hűbérese. És bizony, a varázslat még ennél a hajónál is gyorsabban szál-
líthatja a híreket. De még ennél is egyszerűbb, hogy a Káosz hívei között akadhatnak
látnokok, akik előre látják a jövőt.
– Még arra sincs bizonyítékunk, hogy egyáltalán miattunk gyülekeznek – folytatta
Borek. – Lehet, hogy valami egészen más ok miatt keltek útra.
– És az mi lenne?
– Sejtelmem sincs, de azt biztosra veszem, hogy hamarosan megtudjuk.
Ahogy a léghajó továbbrepült, alatta egyre nagyobb és nagyobb csapatok alakultak
ki. A káoszimádók kisebb egységei egymásra találtak, és nagyobb seregekké verődtek
össze. Egyes csapatok felett vagy tucatnyi zászlót lobogtatott a pusztaság szele.
A teremtmények között egyre torzabb alakok tűntek fel. Felix felfigyelt olyan har-
cosokra, amelyek részben nők voltak, részben férfiak, ráadásul a karjuk végén kéz he-
lyett hatalmas rákollókat viseltek. Ügetve haladó, csupa izom kétlábú lényeken lova-
goltak. Felix a távcsövén keresztül éppen ezeket a különös lovasokat nézte, amikor ül-
dözőbe vettek néhány szétszóródva futkosó elfajzottat. Az egyik ocsmány hátas szé-
lesre tárt pofájából hirtelen kiröppent elképesztően hosszú, vaskos nyelve. Megragadta
vele az egyik menekülőt, majd visszahúzta a nyelvét, és odanyújtotta a nyomorultat
urának – vagy úrnőjének – ollói elé, vagyis pontosan úgy tett, mint amikor egyes, az
őserdőkben élő gyíkfélék legyekre vadásznak.
Valamivel előrébb különös, élénk színekben pompázó teremtmények szökdécseltek
a sivatag homokjában. Testükhöz képest aránytalanul hatalmas arcuk a mellkasuk kö-
zepéből emelkedett ki. Felintegettek a fejük felett elhaladó léghajónak, mintha rég
nem látott ismerőseiket üdvözölnék, majd körbeálltak, összekapaszkodtak, és eszelős,
démoni örömtáncot jártak.
Egy hatalmas termetű, fekete páncélos lovas elfajzott kutyafalkát vezetett a sziklák
között. Az állatok fején hatalmas hüllőtaréj éktelenkedett, és bőrük különös, fényes
fémszínben játszott. Valahányszor lenézett az alattuk vonulókra, Felix úgy érezte,
mintha egy őrült rémálmaiból látna jeleneteket, ám mégsem tudta rávenni magát, hogy
ne nézelődjön.
Messze előttük dombok sora emelkedett ki a sivatagból. Ahogy a hajó közeledett
feléjük, kiderült, hogy csupán előfutárai a mögöttük kezdődő gigászi hegységnek,
amely legalább olyan magas volt, és legalább akkora kiterjedésű, mint a Világvége-
hegység. Ám ezek a hegyek természetellenes színekben pompáztak. Felix ekkor látott
először a Káoszpusztákban olyasmit, ami növényzetre hasonlított.
Hatalmas, nyálkás gombák egész erdeje tenyészett a hegyoldalakon. Egyes gombák
magasabbak voltak a legmagasabb jegenyefáknál, és kalapjuk alatt kényelmesen elfért
volna egy kisebbfajta falu. Minden egyes példány más-más, gusztustalan színben ját-
szott – akadt köztük epezöld, csontsárga és vérvörös. Mindegyik úgy tört az ég felé,
mintha elkeseredett harcot vívott volna a társaival minden egyes fénypászmáért. Egyes
gombák szárából több oldalhajtás fakadt, és ezek mindegyikén nőtt egy-egy kalap.
Undorító nyálka borította testüket, amely lecsöpögve sárdagonyává áztatta a talajt alat-
tuk. A különös növények látványa gonoszságot és természetellenes-séget sugallt; egy
olyan létformáról árulkodott, amely nem maradhatna fenn egyetlen normális világban
sem.
Helyenként a gombafák kidőltek – vagy szándékosan kivágták őket –, és ezeket úgy
elborították a bestiák és az elfajzottak, mint a hangyák egy rothadó tuskót. Tele pofá-
val zabálták a bomladozó testeket, és felitták róluk a nyálkát. Miután jóllaktak, ordí-
toztak, összeverekedtek, és leírhatatlan orgiákba kezdtek, amiből Felix arra következ-
tetett, hogy a gombák teste vagy nedvei valamiféle őrült mámort előidéző anyagot tar-
talmaznak.
Ahogy a hegyek egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek Felix elragadtatott
tekintete előtt, fokozatosan eltűnt róluk a természetellenes növényzet. Helyette egyre
több romot vett észre. Látott apró erődöket, amelyek jószerével nem álltak másból,
mint egymásra rakott kőtömbökből. Látott mesterien megépített, díszes kastélyokat,
amelyeknek falait acélból és rézből öntötték. Palotákat, amelyeket a hegy testéből vés-
tek ki. Az építmények elhelyezkedésében nem volt sem rendszer, sem logika. Viszont
mindegyik körül csontvázak és holttestek hevertek, illetve akasztófák álltak, amelye-
ken bestiák hullái lengedeztek. A halottak bűze az egekig ért. Ez a terület nyilván sú-
lyos harcok helyszíne volt nemrégiben, ám mostanra elhagyatottá vált, és ahogy a lég-
hajó továbbrepült, az is kiderült, hogy miért.
A hegyek oldalain jókora tömegek verődtek össze, melyek aztán kavargó patakok-
ként zúdultak lefelé a völgyek mélyen. Ezek a patakok kisebb folyókká egyesültek,
amelyek végül beleömlöttek a széles országutakon hömpölygő, káoszhívek ezreiből ál-
ló folyamba.
♦♦♦
Hosszú órák teltek el. A léghajó áthaladt egy, a hegyek árnyékában elterülő lapos
síkságon, és a végeérhetetlen, szörnyű folyó továbbra is ott kígyózott alatta. A síkság
közepén négy gigászi sziklatömb magasodott, amelyeket valakik emberi alakok torz
paródiájává faragtak. Felix először azt hitte, hogy a fénytörés játszik vele, hogy egy
délibáb varázsolja különös alakúvá a sziklákat, de rájött, hogy a valóságot látja. Az ir-
datlan kőtömbökből szobrokat alakítottak ki, sejtése szerint a Káosz Sötét Isteneinek
szobrait.
Akkor fogta fel igazán a monumentális emlékművek méreteit, amikor a Grungni
Szelleme közelebb ért hozzájuk. Magasabbra nyúltak, mint a léghajó kikötőtornya a
Magányos Toronynál. Felix a múltban hallott már arról, hogy Ulthuan elfek lakta szi-
getének egyes hegycsúcsait hatalmas szobrokká vés-ték-faragták, de érzése szerint
még azok is eltörpültek a síkságon álló istenábrázolások mellett. Szörnyen erős mágia
kellett ahhoz, hogy a föld puszta csontvázát ezekké a csúfondáros képmásokká formál-
ják.
Az egyik emlékmű hatalmas, zömök lényt ábrázolt, melynekoldalait förtelmes kelé-
sek és fekélyek tarkították. Gúnyosan vicsorgó képe millió évnyi kórságról és halálról
mesélt. Felix emlékezete mélyén egy hang a Nurgle nevet suttogta, aki nem volt más,
mint maga a Kórságisten.
A következő egy madárfejű lény volt, amelynek irdatlan szárnyai beburkolták egész
testét. Kísérteties és természetellenes fény játszott a feje körül, egyfajta misztikus
energiákból szövó'dő korona, amely azt sugallta Felixnek, hogy a szobrot Tzccntch-
nck, a Végzet Építészmesterének, a Változások Urának állították.
A harmadik sziklát olyan alakká faragták, amely nem volt teljesen sem férfi, sem
pedig nő. A testtartása és az arca egyszerre volt buja és csúfolódó. Üres szemgödreit
két mélységes barlang alkotta. Felix megborzongott, mert felismerte, hogy Slaanesh
egyik megjelenési formájának ábrázolását látja. A múltban sokszor összeakadt a Ki-
mondhatatlan Gyönyörök istenségének imádóival, és ezekből a találkozásokból nem
sok jó származott.
Utolsónak a megtermett harcost formázó emlékművet vette szemügyre. A denevér-
szárnyas alak egyik kezében korbácsot, a másikban kardot tartott. Csúcsos sisakja
egész fejét eltakarta, így az arca láthatatlan maradt. A tartásában volt valami, ami azt
sugallta, hogy a teremtmény esetlen és majomszerű, de szörnyű testi erő birtokosa.
Nem lehetett más, mint maga Khorne, a Véristen, a Koponyatrónus Ura. Felix meg-
reszketett. A Khorne név az idők hajnala óta rettegést keltett még a Káoszpusztákon
kívül eső birodalmakban is.
A titáni istenszobrok lábai előtt elvonuló seregből néhányan térdre vetették magu-
kat és buzgón imádkoztak, ám a legtöbben csupán tisztelegtek a fegyvereikkel, és foly-
tatták útjukat. Felix rég letett arról, hogy megszámolja a káoszhíveket. A számuk im-
már ezrekre, ha ugyan nem tízezrekre rúgott. Úgy érezte, mintha hangyák menetoszlo-
pát látná, ráadásul ennek a hordának az indítékai éppoly érthetetlennek és fenyegető-
nek tűntek, mint az apró rovarokéi. Csupán annak örült, hogy távolodnak az emberek
földjeitől. De tisztában volt azzal is, hogy ha egyik erőskezű vezérük egyeduralomra
jut, annak egyetlen parancsszavára megfordulhatnak, és megindulhatnak, hogy letarol-
ják a délebbre fekvő tájakat.
Az egész gondolára csend borult, csupán a hajtóművek morajlása hallatszott. Felix
tudta, hogy a törpék fejében is ugyanazok a kínzó gondolatok forognak, mint az övé-
ben. Valamennyiüket lenyűgözte és egyben elkeserítette az alattuk menetelő' hadsereg
szörnyű fenségessége.
A felszínen ismét alacsony dombok jelentek meg, és észak felé, a távolból előbuk-
kantak a következő hegyvonulat csúcsai. Alattuk a föld szinte normálisnak tűnt. Pata-
kok csobogtak, erdők zöldelltek, és a dombok gerincén vadkecskék ugrándoztak. Felix
fejében kétségbeesett gondolatok kergették egymást. Lehetséges, hogy a Puszták
egyes részeit nem érintették a Káosz torzító hatásai? Vagy errefelé továbbra is küzd
valami titokzatos ellenerő ezekkel a hatásokkal, és semlegesíti őket? Vagy ez is a Sötét
Istenek egyik trükkje? Lehet, hogy az ártalmatlanság leplét borítják egy titokzatos do-
logra, amely pusztítóbb és szörnyűbb mindennél, amit az utazás során mindeddig ta-
pasztalt?
Hamarosan elérték a hegységet. Makaisson hosszú, halk füttyel engedte ki a leve-
gőt, miközben irányító karokat húzogatott, és megforgatta a nagy kormánykereket. A
Grungni Szelleme befordult egy hosszú, mély hasadékba, amely a magasba szökő, fe-
kete hegyek között nyílt. A főgépész – az oldalszelekkel és örvényekkel harcolva –
folyton igazított az irányon és magasságon, mialatt végigrepültek a kanyargós, szűk
völgyön.
Aztán a léghajó majdnem kilencven fokban jobbra fordult, és két szakadékos falú
hegy között besiklott egy szélesen elterülő, hatalmas völgyteknőbe. A talajon hem-
zsegtek a káoszhívek. Annyi tábortűz égett odalent, hogy a felszálló füst sötét felleggé
állt össze a völgy felett. Bestiák tízezrei bámulták őket kíváncsian. Több ezer káosz-
harcos húzódott be sietve őrült útvesztőt alkotó futóárkaikba. A léghajó állhatatosan
repült a völgyteknő végét betöltő, szemnek áthatolhatatlan sötétség felé.
Odalent elefántnál is nagyobb, förtelmesen elfajzott szörnyetegek vontattak maguk
után óriási harci szekereket. Hatalmas, T betűt formázó keresztek magasodtak a sátor-
erdők fölé, mindegyikről egy-egy feláldozott lény lógott. Néhány hulla egészen friss-
nek tűnt, másutt puszta csontvázak sárgállottak, amelyekről már az utolsó húsfoszlányt
is lecsipkedték a dögevő madarak.
A Grungni Szelleme előtt egy kúpot formázó, hatalmas hegy bontakozott ki a sötét-
ségből. Óriási teste teljesen lezárta a völgyteknő végét. Az oldalain romos védőfalak
egyre szűkülő gyűrűi sorakoztak egymás felett, egészen a csúcsán magasodó fellegvá-
rig. Lejtőinek alját összefüggő, sárgásfehér csontmező borította. Tisztán látszott, hogy
szörnyű csaták dúltak itt, méghozzá nem is olyan régen. Egyes épületek még sűrű füs-
töt eregetve javában lángoltak, és fekete páncélt viselő alakok mozogtak a nemrég el-
esettek hullái között.
Feszült csend borult a léghajó parancsnoki hídjára. Ámulatában és rémületében va-
lamennyi törpe visszatartotta lélegzetét. Végül Borek szólalt meg, rekedtes, elfúló
hangon: – íme, Karag Dum csúcsa!
Karag Dum •^Vigyázzatok! – kiáltotta Felix, amikor meglátta, hogy mire készül
az alattuk nyüzsgő horda soraiból kimagasló alak. A magas, ösztövér lény vállán feke-
te köpeny lengedezett. Mellén többtucatnyi amulett csillogott, fején kecskeszarvakkal
ékesített ezüstsisakot viselt. A magasba lendítette díszes botját, és a Grungni Szelleme-
ié mutatott vele. Sistergő szikrák pattogtak a bot végénél, majd vérvörös fénygömb
szökkent a magasba, és egyenesen a léghajó felé tartott. A teremtmény varázslótársai
sietve összegyűltek, hogy saját mágikus erejüket is beleadják a támadásba. Egyre-
másra röpködtek a vörös gömbök, és valahonnan szörnyű fényesség támadt, amelybe
belekáprázott Felix szeme, mialatt az égzengés kis híján megsüketítette.
Villámok csapkodtak és mennydörögtek a léghajó körül. A levegőben felforróso-
dott acél szaga terjengett. Felixnek az a benyomása támadt, mintha egyetlen szempil-
lantás alatt belekerültek volna egy újabb torzvihar kellős közepébe. A gondola vadul
rázkódott. Az orrszobor drágakő szemeiből éles fény áradt, és Felix érezte, hogy az
amulettje fokozatosan melegszik. Makaisson elforgatta a kormányt és megrántotta a
magasságkart, mire a léghajó elindult felfelé, az alacsonyan terjengő felhőtakaró irá-
nyába.
A Grungni Szelleme úgy ugrált, mint egy rémült, megbokrosodott ló, és Felix attól
félt, hogy a mágikus védelmük hamarosan kimerül. Aztán amilyen gyorsan megkez-
dődött a támadás, ugyanolyan hamar véget is ért.
Felixnek ez sem volt elég gyors. Lenézett a táborozó seregekre. A történteket vé-
giggondolva úgy sejtette, hogy az előbb valószínűleg átléptek egy képzeletbeli határt.
Túl közel merészkedtek a káoszlényekhez, ezért támadtak rájuk. Ennélfogva lehetsé-
gesnek tartotta, hogy ameddig tisztes távolságban maradnak a lényektől, addig háborí-
tatlanul repülhetnek felettük. A káoszimádók talán attól féltek, hogy megtámadják
őket a magasból, de persze, az is lehet, hogy egyszerűen csak ennyire őrültek voltak.
Döbbent csend uralkodott a kormányállásban. A törpék rémült pillantásokat váltot-
tak egymással. Felix leguggolt az ablak mellett, és onnan figyelte társait. Végül Borek
törte meg a csendet.
– Megmondom őszintén, erre nem számítottam – vallotta be, és éveinek súlya tisz-
tán kiérződött a hangjából. Megcsóválta fejét, és hozzátette: – Ez egyszerűen képtelen-
ség!
Gotrek sápadt volt, de hogy a haragtól vagy egy másik, elfojtott érzéstől, azt Felix
képtelen volt megítélni.
– Vajon tartják még a föld alatti várost? – tette fel a legfontosabb kérdést a
trollvadász. – A véreink még odalent vannak?
Borek elködösült tekintettel nézett rá, és letörten megrázta fejét.
– Lehetetlen – mondta szomorúan, de határozottan. – Semmi sem állhat ellen a Ká-
osz seregeinek két évszázadon keresztül. Odalent már senki sincs életben. Ez egészen
biztos.
Gotrek ujjai kifehéredtek, olyan erővel szorította a fejszéje nyelét.
– Akkor minek van itt ez a hatalmas hadsereg? – kérdezte dühösen. – Miért ostro-
molják a várat? Kivel harcolnak, ha nem a rokonainkkal?
– Sejtelmem sincs – válaszolta Borek –, de magad is láttad azt a sereget. Láttad,
micsoda pusztítást végeztek a völgyben. Semmi sem tarthat ki hosszan egy ilyen erejű
támadással szemben.
– Mi van, ha mégis? – vitatkozott Gotrek. – Mi van, ha élnek még törpék a mély-
ben? Ha igen, akkor az azt jelenti, hogy két évszázadra kiszolgáltattuk a vércinket a
Káosz kényének-ked-vének. Azt jelenti, hogy elárultuk ősrégi szövetségünket. Azt je-
lenti, hogy népünk nem őrizte meg a hitét és a becsületét!
Borek felkapta a sétabotját, és az acélpadlóhoz koppantottá. A hajtóművek morajlá-
sát leszámítva hosszú pillanatokig ez volt az egyetlen hang a hídon. Felix még egyszer
végiggondolta a két törpe vitáját. Arra jutott, hogy Borekkel ért egyet. Rendkívül való-
színűtlennek tűnt, hogy a föld alatti város közel két évszázadon keresztül állta a Káosz
őrjöngő seregeinek ostromát, még akkor is, ha olyan makacs és kitartó védők tartották,
mint a törpék. Hirtelen felrémlett benne egy másik lehetséges magyarázat.
– És az nem lehet – vetette fel hangosan –, hogy a Káosz erői réges-rég bevették
Karag Dumot, aztán az egyik hadúr elfoglalta a fellegvárat, és beleköltözött a saját hí-
veivel? Talán a káoszimádók egymással harcolnak a birtoklásáért!
Valamennyi szempár őrá tapadt. Néhány arcra megértés volt írva, néhányra csaló-
dottság. Hirtelen felfogta, hogy házigazdái – Gotrekkel az élen – azt remélik, hogy
megtalálják odalent rég elvesztett fivéreiket.
– Ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak – válaszolta fojtott hangon Borek –, és
ha igaz, akkor nekünk itt már nincs tennivalónk. Akár meg is fordíthatjuk a léghajót,
és elindulhatunk haza.
Felix megint érezte, hogy a csalódás hangulata lengi be a kormányállást, ezúttal
még az iméntinél is mélyebb csalódásé. A törpék hosszú utat tettek meg, hatalmas ál-
dozatokat hoztak, hogy ideérjenek, és most a vezetőjük azt mondja nekik, hogy hiába-
való volt a sok erőfeszítés. Ám a legénység tagjai még így is egyetértve bólogattak.
Leszámítva Gotreket.
– De nem ez az egyetlen magyarázat – jelentette ki határozottan a trollvadász –,
nem tudhatjuk biztosan, hogy így áll a helyzet.
– Ez igaz, Gotrek, de mit vársz tőlünk, mit tegyünk? – kérdezte letörten Borek.
– Tegyünk le valakit odafent, a fellegvárnál! Indítsunk expedíciót a mélybe, úgy,
ahogyan eddig is terveztük. Nézzük meg, hátha él még valaki a véreink közül.
– Hajói értem, önként vállalkozol rá…
– Még szép! Megvárjuk, amíg besötétedik, aztán leereszkedünk a csúcsra – sorolta
Gotrek nekihevülten. – Hajói emlékszem, a térképeiden van egy titkos lejárat, az észa-
ki sziklák felől. Ott bejutok a felső járatokba, és elindulhatok az Alsó Csarnokok felé.
– Snorri is megy! – közölte nyomban a másik trollvadász. –Nem hagyhatja, hogy
egyedül Gotreké legyen minden dicsőség. Meg legalább szétzúzhat néhány káoszfajza-
tot is.
– Én is velük tartok, bácsikám – szólalt meg váratlanul Varek –, szeretném meg-
nézni őseink otthonát.
– Az lesz a legjobb, ha én is megyek. Szükségetek lesz valakire, akinek még maradt
némi józan esze – csendült egy újabb hang, amelyben Felix döbbenten ismert a sajátjá-
ra.
– Mielőtt bármibe belekezdenénk – intette őket Borek –, nézzük meg még egyszer,
hogy mi folyik odalent. Talán tisztább képet kapunk arról, hogy mivel állunk szemben.
♦♦♦
Makaisson közvetlenül a felhőszint alá vitte a léghajót, és leírtak egy hatalmas kört
a hegy körül. Menet közben felmérhették, hogy Karag Dum körül nem egy, hanem
négy hatalmas tábor áll.
Az egyes táborokat a Káosz egy-egy istenének szentelték. A legközelebbi felett
Khorne vérvörös lobogói lengedeztek. A következő felett Tzeentch fénylő zászlói lo-
bogtak. A harmadik fölött Slaanesh fémes szövetű zászlói villóztak, melyek szinte pil-
lanatonként változtatták színüket. Nurgle nyálkától csöpögő lobogói magasodtak a ne-
gyedik tábor ragyaverte hordája fölé.
Világosan látszott, hogy a különböző istenek hívei tartanak egymástól. A táborokat
mély árok védte, ám nem csupán a hegy felőli oldalukon, hanem minden irányból. A
seregek nyilván máshonnan is számítottak támadásra, nemcsak a vár felől. Felix jól
látta, hogy a határok mentén máris kisebbfajta, szórványos csetepaték alakultak ki.
Azt is felismerte, hogy ezek a táborok a pusztaságban látott káoszhívek végső cél-
jai. A szélrózsa minden irányából özönlő, szörnyűbbnél szörnyűbb fajzatok megkeres-
ték a nekik való tábort, majd elvegyültek társaik között, hogy erősítsék istenük seregét.
Felix úgy sejtette, hogy az elkülönítés nem nélkülözi a logikát, ha már egyszer a
négy sereg rivalizál egymással. Tekintetbe véve az egyes táborok közötti súrlódásokat,
józan megfontolásra vallott, ha szétválasztják őket, és így a lehető legkisebbre csök-
kentik a feszültséget. Valahogy mégis az volt az érzése, hogy valami nincs rendjén.
Aztán, ahogy a léghajó biztonságából meresztgette a szemét, meglátta, hogy
Khorne seregei a Slaanesh híveivel közös határ mentén gyülekeznek, majd égig csapó
lármával rohamra indulnak. Ettől kezdve bizonyosan tudta, hogy a Sötét Istenek sere-
gei nem egyszerűen Karag Dum ostromára érkeztek ide, hanem azért is, hogy leszá-
moljanak egymással.
♦♦♦
– Várni fogunk magukra, amíg az élelem kitart, aztán hazarepülünk – mondta ün-
nepélyesen Borek. – A magasban fogunk körözni, és folyamatosan szemmel tartjuk a
csúcsot. Ha találnak valamit, jöjjenek vissza a felszínre, és lőjenek ki zöld jelzőfényt.
Magukért jövünk, amilyen gyorsan csak tudunk.
Felix bólintott, és ismét – már vagy tizedik alkalommal – megtapogatta az övébe
dugott rakétákat. Mind megvolt, akárcsak a törpéktől kapott többi eszköz: egy iránytű,
egy örökégő lámpás, több flaska víz és egy palack vodka. A vállán élelemmel teli zsák
lógott. Ismét a láncingét viselte, és ezúttal is kifejezetten örült a testére nehezedő súly-
nak.
Aztán – szintén sokadszorra – feltette magának a kérdést, hogy voltaképpen miért
csinálja ezt, és ismét azon kapta magát, hogy képtelen épeszű választ adni rá. Sokkal
okosabb lett volna, ha a léghajón marad. Úgy legalább akkor is hazatér, ha Gotrek és a
többiek kudarcot vallanak. Mégis, többről volt szó, mint józan megfontolásról. 0 és
Gotrek számtalanszor néztek már farkasszemet a veszéllyel, és a trollvadász furcsa ha-
lálvágya ellenére valahogy mindig megúszták. Felix gyanította, hogy nem pusztán a
szerencséjükön múlott, hanem inkább azon, hogy nekik kettőjüknek más sorsot szán-
tak isteneik. Úgy érezte, Gotrek oldalán több esélye lesz élve kikeveredni a
Káoszpusztákból, mint egyedül. Legalábbis megpróbálta meggyőzni önmagát, hogy
így áll a helyzet.
És végül, afféle ráadásnak, ott volt még a fogadalma is. Megesküdött ugyebár, hogy
követi a trollvadászt, és megörökíti a halálát. Immár ragadt rá annyi a törpék kultúrá-
jából, hogy halálosan komolyan vegye az adott szavát. Kipillantott az ablakon. A
hegyoldalon a káosztáborok tüzei égtek, körülöttük sötét alakok mozogtak. Néha tisz-
tán hallatszott, hogy odalent acél csendül acélon, ami nem jelenthetett mást, mint hogy
a káoszfajzatok közül néhányan ismét összekaptak.
Éjszaka borult a tájra. A Grungni Szellemének, utasai hosszú órákat vártak, hogy
besötétedjen, és türelmük végül kifizetődött. A léghajót is elsötétítették. Minden fényt
kioltottak, mert akár egyetlen lámpás is elárulhatta a helyzetüket. A gépek a legkisebb
fordulaton üzemeltek, hogy a lehető legkevesebb zajjal repüljenek. A sötétségből las-
san kibontakozott előttük a fenséges csúcs éjfekete teste. Felix szívből remélte, hogy
Makaisson tudja, mit csinál, és nem csapódnak bele a sziklafalba. Az eszével tudta,
hogy a törpék jobban látnak sötétben, mint az emberek, viszont más dolog volt ennek
tudatában lenni, és megint más szívből hinni benne. Különösen ilyen pillanatokban,
amikor az élete forgott kockán.
– Ha pedig túlélőkre bukkannak a mélyben, vörös jelzőfénnyel tudassák – kérte
Borek –, ugye, érti?
– Persze – dünnyögte Felix. Hogyne értette volna, az agg törpe vagy tízszer elma-
gyarázta már a hosszas várakozás alatt. A jelzó'fények megint csak Makaisson újításai
közé tartoztak. Egyfajta rakéták voltak, amelyek repülés közben egy bizonyos színben
pompázó, fénylő csíkot festettek az égre.
A léghajó megremegve lelassult és megállt. Felix tudta, hogy ez a jel az indulásra.
Gotrek ment elöl. Kilendült a létrára, és máris elnyelte a gondola alján tátongó, fekete
nyílás. Snorri egy boldogságos dalocskát dudolászva követte. Aztán indult Varek. A
nyílás pereménél megállt egy pillanatra, idegesen felvigyorgott Felixre, majd ő is be-
leveszett a kinti éjszakába. Az ifjú törpe egy imádott bombáival teli zsákot szíjazott a
mellkasára, míg válláról a főmérnök sokcsövű muskétája csüngött. Felix is szívesen
magával vitt volna egy ilyen fegyvert, de már nem maradt ideje arra, hogy megtanulja
a kezelését. Mélyet lélegzett, nagyot fújt, majd átlépett a létrára, és elindult lefelé.
Az éjszakai szél a bőrébe mart. Olyan hideg fogadta, amilyenre sosem számított
volna egy sivatag közepén. Aztán emlékeztette magát arra, hogy jóval északabbra
vannak Kislevtől – még szép, hogy hideg van. A létra kilengett kissé négyük mozdula-
taitól, mire Felix gyomra felkavarodott.
– Édes Sigmar, mit művelek már megint? – dünnyögte maga elé. Nem igazán értet-
te, hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe. Ég és föld között lóg egy repülőmasina alatt,
amelyet egy mániákus alak tervezett. Ráadásul egy olyan hegyoldal felett lebeg, ame-
lyen ezernyi és ezernyi káoszharcos hemzseg! Végül arra jutott, hogy ha másban nem
is, hát érdekes halálban lesz része. Összeszedte minden bátorságát, és tovább ereszke-
dett.
♦♦♦
A négy harcos egy párkányon állt a csúcs közelében, egy magas védőfal fekete ár-
nyainak rejtekében. Felix felpillantva meglátta, hogy a létrát éppen visszacsévélik a
léghajóba. A Grungni Szelleme sietve felemelkedett, hogy mielőbb eltávolodjon a ká-
oszhordák varázslóinak közeléből. Felix lélegzetvisszafojtva fülelt, hogy hallja-e a tár-
saikat riasztó őrszemek jelzéseit, de szerencsére a környéken nem hallatszott más, csak
Snorri vidám zümmögése.
– Hagyd abba, kérlek – suttogta a trollvadásznak.
– Mindjárt – válaszolta Snorri hangosan.
Felix leküzdötte magában a késztetést, hogy teljes erejéből hasba rúgja.
– Ezen az ösvényen eljutunk a Saskapuhoz – dörmögte halkan Varek.
– Akkor induljunk – vezényelt Gotrek –, nem érünk rá egész éjszaka itt ácsorogni.
Még megfázik ez a szegény Snorri.
♦♦♦
Egy hatalmas, a szikla felszínébe vésett sasszobor előtt álltak meg. Gotrek benyúlt a
pompás műalkotás jobb lábának karmai közé, és megnyomott egy rejtett kapcsolót.
Apró bejárat nyílt a szobor alatti talapzaton, éppen csak akkora, hogy egy törpe átfér-
jen rajta. Mind a négyen beszuszakolták magukat a szűkös járatba, aztán Felix újabb
kapcsoló kattanását hallotta, és a kintről beszűrődő, gyenge fény, átadta helyét a töké-
letes feketeségnek.
Erezte, hogy Varek megrángatja a láncinge ujját. Még a léghajón megegyeztek ab-
ban, hogy nem gyújtanak fényt, amíg nem tudják biztosan, hogy a járatban nem fenye-
geti őket veszély. Felix rájött, hogy a törpéknek így is megfelel, mert remekül tájéko-
zódnak a sötétben. O viszont teljesen vakon botorkált, és szüksége volt a segítségükre.
Kezdte úgy érezni, hogy talán mégsem olyan remek ötlet ez a teljes elsötétítés. Ki-
nyújtotta a bal kezét és megtapogatta a hideg kőfalat, majd elindult arra, amerre Varek
vezette.
– Jó néhány ilyen titkos járat létezik – suttogta az ifjú törpe –, ostromok idején eze-
ken keresztül törtek ki az ellenségre.
– Viszont az árulók beengedhették rajtuk az ostromlókat – állapította meg nagy
bölcsen Felix.
– Ilyesmit még egyetlen törpe sem csinált, és nem is fog – szólt vissza Varek. Felix
tisztán kihallotta hangjából a megrökönyödést, ami annak szólt, hogy valakiben egyál-
talán felmerül egy ennyire sértő gondolat.
– Csend legyen ott hátul – szólt vissza Gotrek-, azt akarjátok, hogy idecsődüljön a
környék összes káoszfajzata?
– Nem is rossz ötlet – mordult fel Snorri –, idejönnek, Snorri meg szépen végez ve-
lük, amíg a szerencsétlen, fáradt Gotrek pihen egy kicsit.
A kijelentést tompa csattanás követte, ami gyanúsan úgy hangzott, mintha Gotrek
ökle eltalálta volna Snorri fejét, aztán ismét valamennyien elhallgattak.
♦♦♦
♦♦♦
Gotrek működésbe hozott egy újabb kapcsolót, mire kisvártatva súlyos kövek csi-
korgása hallatszott. Bűzös levegő csapott Felix arcába, amiből arra következtetett,
hogy a trollvadász ismét kinyitott egy titkos ajtót. Csendben áthaladtak az átjárón,
majd Felix hallotta, hogy a nyílás visszazárul a hátuk mögött. Azt viszont nem tudta,
hogy mitől. Talán időzítővel szerelték fel a mozgatószerkezetet. Talán ráléptek egy
lemezre, ami működésbe hozta. Gyorsan az emlékezetébe véste, hogy az első adandó
alkalommal ki kell faggatnia Gotreket. Megeshet, hogy valamilyen okból elszakad a
társaitól, és akkor bizony egyedül kell visszatalálnia a felszínre.
Hirtelen fényt látott elöl, pislákoló, távoli derengést. A fény gyenge volt, és néha
teljesen elhalványult, hogy aztán újra erőre kapjon. Aligha fáklyából származott, sok-
kal inkább fénykőből vagy varázslatból. Felix immár ha mást nem is, legalább az előt-
te haladó törpék testének körvonalait látta. Gotrek feltartott kézzel jelezte, hogy ma-
radjanak ott, ahol vannak, majd halkan előreosont. Felix elcsodálkozott, mert nem néz-
te volna ki a bivalyerős, súlyos törpéből, hogy képes ennyire nesztelenül lopakodni.
Szívből örült, hogy a trollvadászok végre komolyan veszik a küldetésüket. Mintha
olyannyira hevesen vágytak volna a Karag Dumban történtek megismerésére, hogy
átmenetileg úrrá lettek még a hősi halál iránti sóvárgásukon is. Végül is miért ne tették
volna? A két dolog nem zárja ki egymást – rágódott magában Felix. Ha Gotrek azt
akarja, hogy fennmaradjon a neve, akkor a lehető legjobb helyre került. Aligha álmod-
hatott volna jobbat annál, mint hogy elveszett népének megmentőjeként vonuljon be a
történelembe. Vagy talán más, személyes indíték hajtja előre? Felix biztosan érezte,
hogy ezt a kérdést sosem lesz bátorsága feltenni neki.
Mélyeket lélegzett, hogy kissé megnyugodjon. A levegő áporodott volt, és mintha
bomlás bűze érződött volna belőle – ugyanaz a bűz, amelyik a hárpiák fészkelőhelyét
is betöltötte, a zikkurat galériáin. A káoszfajzatok undorító szaga. Snorri is gyanakod-
va szimatolt, amiből Felix tudta, hogy a pörölyforga-tó trollvadász is felfigyelt a bűz-
re.
Gotrek elérte az előttük lévő elágazást, és hátraintett nekik, hogy kövessék. Ok
hárman előresiettek, majd átléptek az újabb, hosszan elnyúló alagútba. A folyton vál-
takozó erejű fény a mennyezetbe ágyazott fénykövekből származott, melyek szabályos
távolságra követték egymást, a folyosó teljes hosszában. Közülük néhányat szétzúztak,
néhányat kitéptek a foglalatából. A megmaradt kövek is megrepedeztek, és csupán
szakaszosan működtek, amitől az árnyak és fények különös, sejtelmes táncot jártak a
falakon és a kőpadlón.
A falakra pillantva Felixnek egyből a Karak Nyolcbérc mélyén megcsodált építmé-
nyek jutottak eszébe. Az ottani, művészi szintű törpeépítészetet látta viszont. Ezeket a
falakat hatalmas, simára csiszolt és körbeszegett bazalttömbök alkották. Masszív bolt-
ívek tartották a magas, íves mennyezetet. A látvány tökélyre fejlesztett mesterségbeli
tudásról tanúskodott. A legközelebb eső boltíveket szobrokká faragták. Két hatalmas,
előregörnyedő kőtörpe térdelt egymással szemben a folyosó két oldalán, és a hátukkal
tartották a mennyezetet.
Valaha gyönyörűek lehettek, ám egy későbbi időpontban eszeveszett és értelmetlen
rongálásnak estek áldozatául. A kőarcokból jókora darabok hiányoztak, és a testeket
összevissza karcolták. Felixet dühítette, hogy valaki képes volt megrongálni valamit,
aminek a megteremtésébe egy valódi művész oly sok munkát fektetett. Ahogy to-
vábbmentek a folyosón, meglátta, hogy a rombolás nem egyszeri, elszigetelt esemény
volt. Valamilyen módon szinte az összes boltívet megrongálták. Néhány magasra csa-
pó tüzek vagy perzselő varázslatok fekete nyomait viselte magán. Egyik-másik úgy
festett, mintha sav marta volna fel a felszínét.
Felix fejében lassan felderengett, hogy nem holmi zabolátlan pusztítást, hanem
sokkal inkább egy ütközet következményeit látja. Egykor szörnyű harc dúlt ezen a fo-
lyosón, amelyben bevetettek mindenféle-fajta fegyvert, mind acélból kovácsoltat,
mind természetfelettit. Pillanatokkal később elhaladtak az első csontvázak mellett,
amelyek továbbra is viselték páncéljukat, míg csontujjaik fegyverek markolatára gör-
bültek. Néhány csontváz törpéé volt, néhány pedig elkorcsosult bestiáké.
– Nos, azt már tudjuk, hogy a káoszhívek betörtek a föld alatti városba – dörmögte
szomorúan Varek.
– így van, aztán megismerkedtek bátor szívű véreink élesre fent acéljával – tette
hozzá büszkén Gotrek.
– De vajon él még valaki a törpék közül? – Felix volt az egyetlen, aki hangosan is
fel merte tenni azt a kérdést, amelyik mindannyiukat izgalomban tartotta.
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
Tűzszakállú Thangrim trónterme hatalmas volt. A falak mentén régi korok törpeki-
rályainak óriási szobrai álltak. A gigantikus emlékművek között további páncélos har-
cosok őrködtek. A négy jövevényt minden oldalról körülvették a király testőrei. A
fegyvereiket egy pillanatra sem engedték le, és látszott rajtuk, hogy a forgatásukhoz is
értenek. Jól láthatóan mindent megtettek annak érdekében, hogy az idegeneknek esé-
lyük se legyen a király életére törni.
Lépcsőzetes kőemelvény uralta a trónterem távolabbi végét. A tetején lévő trónon
erőt sugárzó, fenséges alak ült. A király a testőreihez hasonló páncélt viselt, amelyet
hosszú köpenye csaknem teljesen eltakart. A trón mellett kétfelől egy-egy pap állt. Fe-
lix egyiküket Valaya papnőjének vélte, mert a méltóságteljes asszony jókora bőrköté-
ses könyvet tartott a kezében. A másik páncélt viselt, oldaláról kard csüngött, amiből
Felix arra következtetett, hogy az illető Grimnir, a harcos istenség papja.
Ahogy közelebb értek hozzá, Felix alaposan szemügyre vette az uralkodót. Öreg
volt már, ugyanolyan öreg, mint Borek, ám nyoma sem látszott rajta az aggkori gyen-
geségnek. Inkább úgy festett, mint egy öreg tölgy: bütykös volt és göcsörtös, de to-
vábbra is erős. Karján a bőr ráncosra gyűrődött már, viszont az izmai továbbra is ha-
talmasan duzzadoztak. A válla talán még Snorriénál is szélesebb volt. Hosszú haja vö-
rös színben játszott, bár néhány fürtje már őszbe fordult. A szakálla kis híján a padlóig
ért, és annak vörösébe is jócskán vegyültek ezüstös árnyalatok. Mélyen ülő szemében
átható tekintet csillogott. Felix első pillantásra tudta, hogy ez a törpe hiába ősöreg, az
agya úgy vág, akár a borotva.
Aztán a király térdén fekvő fegyver ragadta meg Felix figyelmét. Hatalmas fejű,
kurta nyelű pöröly volt. A fejbe vésett rúnák ellenállhatatlan erővel vonzották a tekin-
tetét. Meg sem kellett kérdeznie, magától is tudta, hogy a félelmetes hírű Végzet Pörö-
lyét látja, amelynek felkutatása a vállalkozásuk céljai között szerepelt.
A testőrök szétváltak előttük, így két oldalról zárt, keskeny út nyílt a trón felé. A
négy bajtárs megindult. A trónemelvényhez érve Varek fél térdre ereszkedett, miköz-
ben jobbjával bonyolult, udvarias mozdulatokat tett. Gotrek és Snorri odaléptek mellé,
és kihívó pózba vágták magukat. Ahogy az várható volt, jelét sem adták a behódolás-
nak. Felix úgy döntött, hogy óvatosan viselkedik – mélyen meghajolt, és Varek mellé
térdelt.
– Ti ketten bizony elég arcátlanok vagytok ahhoz, hogy valóban trollvadászok le-
gyetek – szólt a király zengő, mély, és meglepően fiatalosan csengő hangon. Menny-
dörgő nevetése végighullámzott a csarnokon, majd visszaverődött annak kőfalairól. –
Most már majdnem elhiszem azt a dajkamesét, amit Hargrimtól hallottam!
– Nem sokan maradtak életben azok közül, akik engem hazugnak neveztek – mor-
dult fel Gotrek. A hangjából annyi fenyegetés áradt, hogy az őrök ráemelték fegyvere-
iket, ám Thang-rim egy kézmozdulattal megálljt parancsolt nekik.
A király ekkor gúnyosan felvonta egyik szemöldökét, és kijelentette: – Még keve-
sebben azok közül, akik engem megfenyegettek a saját tróntermemben. Mégis az elné-
zésedet kell kérnem, trollvadász, feltéve, ha csakugyan az vagy. A Sötét Erők szolgái
immár minden oldalról körülvesznek minket. Ilyen körülmények között csak az bölcs,
aki gyanakvó és óvatos. És be kell látnod, jó okunk van gyanakodni.
– Ez így igaz – ismerte be Gotrek mogorván.
– Eljöttetek hát hozzánk, és azt állítjátok, hogy a falainkon kívül eső világból érkez-
tetek. A ti szátokból akarom hallani a történetet, mielőtt ítéletet hozok. Rajta, mondjá-
tok el!
– Én ennél is többet állítok, nagy király – szólalt meg váratlanul Varek –, egyene-
sen a véreteknek vallom magam! Atyámat, Vareget, és nagybátyámat, Boreket, te ma-
gad küldted ki a világba, hogy segítséget hozzanak ostromlott városodba.
Thangrim király szája keserű mosolyra húzódott, majd válaszolt: – Ha igazat
szólsz, sok idő kellett ahhoz, hogy Borek segítséget küldjön, és ti így négyen nem tűn-
tök hatalmas seregnek. Ám felkeltettétek az érdeklődésemet. Rajta, beszéljetek!
A király csakugyan figyelmesen hallgatta Vareket, csak néha intette le, amikor sza-
vainak megerősítését kérte Gotrektől. Az ifjú törpe egyszerűen és ügyesen mesélte el a
nagy vállalkozás történetét. Felix alaposan meg is lepődött társa emlékezőtehetségén,
mert Varek minden fontos részletre kitért. A férfi felfigyelt arra, hogy mialatt két társa
felváltva beszélt, Valaya papnőjének tekintete folyton rájuk tapadt. Eszébe jutott, hogy
a törpék hite szerint ezeknek a papnőknek megadatott az igazság felismerésének isteni
képessége.
Miután Varek befejezte elbeszélését, a király a méltóságteljes asszonyhoz fordult.
– Nos? – kérdezte.
– Igazat szóltak – válaszolta fennhangon a papnő. A csarnokban tartózkodó összes
törpe egyszerre felhördült. A király felemelte kezét, és szakállán keresztül megvakar-
gatta az állát. Töprengve fürkészte a négy társat, majd zordan elmosolyodott.
– Most pedig mondd el nekem, trollvadász, hogyan jutottál ahhoz a fejszéhez! – pa-
rancsolta.
Gotrek mosolya ugyanolyan zord volt, mint Thangrimé.
– A tulajdonosa már nem vehette hasznát, mert halott volt, így aztán magamhoz
vettem – válaszolta. – Talán magadnak követeled?
– Az a harcos, aki ezt a fegyvert hordozta, a fiam volt, Morckai – felelte a király
komoran. – Nekivágott a Káoszpusztáknak, hogy megtudja, él-e még valaki azokon
túl.
– Akkor a fiad halott, Tűzszakállú Thangrim – válaszolta nyugodt, ünnepélyes han-
gon Gotrek. – A teste egy barlangban nyugszik, a Puszták peremvidékén. Amikor ráta-
láltam, vagy kéttucatnyi bestia széthasított hullája hevert a közelében.
– Hát senki sem volt vele? Húsz derék társával indult el Ka-rag Dumból!
– Ott csupán egyetlen törpe volt. Eltemettem őt az ősi szokások szerint, és mert ép-
pen nagy szükségem volt egy jóféle fegyverre, magamhoz vettem az övét. Ám ha a ti-
éd, vissza fogom szolgáltatni! – ígérte Gotrek.
A király szeme gyászosan elsötétült, és lehorgasztotta fejét. Amikor újra megszó-
lalt, a hangja ugyanolyan öregnek tetszett, mint a külseje.
– Szóval Morekai a végén magányosan halt meg…
– A fiad hőshöz méltó halált halt, Thangrim király – válaszolta Gotrek –, ellensége
csontjaival kövezte ki útját a Vas Csarnokokba.
Thangrim felnézett, és a mosolya szinte hálásnak tűnt.
– Tartsd meg azt a fejszét, trollvadász! – mondta ünnepélyes hanghordozással. –
Egy efféle fegyvert nem lehet birtokolni. Megvan a saját sorsa, és alakítja hordozójá-
nak életét. Ha a te kezedbe került, annak jó oka van.
– Magam is így látom – felelte Gotrek.
– Sok mindent végig kell gondolnom – jelentette ki Thangrim fáradtan –, és nézzé-
tek el nekem, hogy kételkedtem bennetek. Most pedig távozzatok! Pihenjetek meg, hi-
szen rászolgáltatok. Később majd beszélünk – tette hozzá, majd kiáltva ráparancsolt
népére: – Szállásoljátok el a vendégeinket a legjobb lakosztályokba! És adjatok nekik
a legjobb ételeinkből!
Felix önkéntelenül felfigyelt arra, hogy az utolsó mondatnál a király hangját milyen
keserű irónia árnyalja.
♦♦♦
♦♦♦
♦♦♦
– Nem hagyhatjuk el városunkat – jelentette ki fennhangon Thangrim király –, túl
sokan vagyunk. Az általad elmondottak alapján úgy látom, nincs elég hely azon a lég-
hajón. Legfeljebb néhány tucat törpét vehet fel, mi pedig több százan vagyunk idelent.
Aligha volna tisztességes, ha kiválasztanánk, hogy ki menjen, és ki maradjon.
Felix magában igazat adott neki. Mire beért a trónterembe, a többiek már javában
vitatkoztak az öreg Tűzszakállal. Varek az imént bizonyára azt javasolta, hogy Karag
Dum népe hagyja el ősi otthonát, amire Thangrim néhány hathatós ellenérvvel felelt.
– Csupán átmeneti intézkedés lenne, felség! – mondta alázatosan Varek. – Miután
elszállítottuk az első csoportot a Káoszpusztákon túlra, a léghajó visszarepülne a leg-
szükségesebb személyzettel, és még több utast elvihetne innen. Addig repkednénk
oda-vissza, amíg mindenkit biztonságba helyeznénk. Meg lehet csinálni!
– Talán. De te magad is azt mondtad, hogy a Káoszpusztákon való átkelés, még re-
pülve is veszélyes. A hajó akár le is zuhanhat – vetette ellen az uralkodó.
– Ez így igaz, felség – ismerte el Varek –, de még nagyobb veszélyt jelent, hogy a
káoszhordák már a kapukat döngetik. Csupán idő kérdése, hogy betörjenek ide, és
mindenkivel végezzenek.
Az ifjú törpe szenvedélyesen és izgatottan vitatkozott, szeme hatalmasra tágult
szemüvegének lencséi mögött.
– Súlyos sebesültjeink vannak, ifjonc – válaszolta keserűen Thangrim –, nem bír-
nák ki az utat. Senkit sem vagyok hajlandó hátrahagyni. És akkor még nem is beszél-
tünk ősi kincseinkről. Szó sem lehet arról, hogy akár egyetlen morzsányi arany itt ma-
radjon, hogy aztán a fosztogatók mocskos kezébe jusson.
Ekkor első ízben Felix is megszólalt: – Felség, mit számít az arany, ha alattvalóid
élete forog kockán!
Valamennyi törpe őt bámulta. Arcukról Felix könnyedén leolvasta, hogy ebben a
pillanatban minek tartják: bolondnak vagy reménytelenül ostobának. Egyikük sem
méltatta válaszra. Felix észbe kapott, és azt kívánta, hogy nyíljon meg alatta a padló,
és nyelje őt el örök időkre a hegy fekete gyomra. Hiszen tudnia kellett volna, hogy
semmi értelme észérvekkel ostromolni egy törpét, ha aranyról van szó!
– El tudjuk szállítani atyáink kincseit a ti kis hajótokon? –kérdezte Thangrim.
– Azok alapján, amit hallottam róla, és mert azóta még növekedhetett is, erősen két-
lem – válaszolta Varek.
– Akkor meg hogyan várhatod el tőlünk, hogy elhagyjuk ezt a helyet, amíg akár
csak egyetlen csepp vér is csordogál az ereinkben?
– Talán nem egy, hanem több léghajóval térünk vissza, nagy király – Varek már
szinte könyörgött –, talán annyi járművel jöhetünk vissza, hogy elszállíthatjuk egész
népedet, és az összes kincset.
– Ha ezt megteszed, a jutalmad gazdag lesz, ifjonc – jelentette ki ünnepélyesen
Thangrim. – Most pedig szándékomban áll eltöprengeni szavaitokon! Elmehettek!
Varek elindult kifelé a tróntercmből, és intett Felixnek, hogy csatlakozzon hozzá.
Felix – maga sem tudta miért – kissé megkönnyebbült, hogy eltűnhet a király közelé-
ből, és forrón remélte, hogy végre hozzájuthat némi ennivalóhoz.
– Tűzszakállú Thangrim – csattant fel ekkor Gotrek –, én már most jutalmat aka-
rok!
– Es mi lenne az, Gotrek Gurnisson?
– Szeretném felkutatni azt a teremtményt, amit ti Rémnek neveztek, hogy megöl-
jem, vagy ha nem sikerül, akkor hősi halált halhassak!
Az uralkodó a trónus magasából lemosolygott a trollvadász-ra, és fontolóra vette,
hogy mit feleljen.
Ám ebben a pillanatban, valahol a távolban, megszólaltak a kürtök. Néhány pilla-
nattal később egy törpe rontott a trónterembe, és meg sem állt a trónemelvény lábáig,
ahol a testőrök feltartóztatták. Thangrim intett, hogy engedjék oda hozzá a hírnököt,
aki felszaladt a lépcsőkön, majd a király fülébe suttogta az üzenetet. Az uralkodó arca
elkomorult.
– Úgy tűnik, Gotrek Gurnisson – szólt fennhangon –, hogy nem szükséges a ször-
nyeteg keresésére indulnod. Eljött közénk, és egy egész sereget hozott magával.
Ezt hallva Felix azon kesergett magában, hogy még egy utolsó reggelire sem futotta
az idejéből.
Káosz hordái ismét eljöttek értünk – kiáltotta Thangrim érces hangon –, fújjátok
meg a harci kürtöket! Sorakozzunk fel egy végső csatára!
A király felállt trónjáról, és magasba emelte a Végzet Pörölyét. Felix meglátta,
hogy a fegyver fejét gömböt formáló, kék fényudvar veszi körül, amelynek belsejében
és felszínén kékes villámok cikáznak. A levegó't átjárta az ózonszag. A király testőrei
harsogva éljeneztek, de Felix érezte, hogy bár a bátorságuk töretlen és kétségbevonha-
tatlan, a lelküket mélységes aggodalom tölti el.
– Végre egy jó hír! – állapította meg hangosan Gotrek.
– Ez nagyon is rossz hír – dünnyögte halkan Felix, akinek lelki szemei előtt megje-
lentek a közeledő káoszhordák, élükön egy felmérhetetlen erejű démonnal.
A király papjaival az oldalán lesietett a lépcsőkön, és elindult az egyik kijárat felé.
Testőrsége szempillantás alatt felsorakozott mögötte. Odakint a Kút Csarnokában a
törpenép lázasan készülődött. Harcosok rohantak elő minden zugból, legtöbben futás
közben kapkodták magukra páncéljukat és sisakjukat. Mások magukon tartották mell-
vértjeiket, ők most sürgősen becsatolták és szorosra húzták a vértet tartó pántokat. Fe-
lix meglátott egy agg törpét, aki a fejébe csapta acélsisakját, köpött egy nagyot, majd
próbaképpen néhányszor a levegőbe csapott fejszéjével. Amikor meglátta, hogy Felix
figyeli, rávi-gyorgott, és biztatón intett neki.
A szeme sarkából Felix meglátta, hogy Hargrim maga köré gyűjti alagútharcosait.
Ezúttal ők is nehézpáncélzatot öltöttek / magukra. Felix mélységesen megértette őket.
Eszébe jutottak a Pusztákon látott vadállati harcosok tömegei, és hirtelen szánalmasan
gyengének és kevésnek érezte egyszerű láncingét. De mi mást tehetett volna, mint
hogy maga is harcba száll? Kivonta hüvelyéből a saját mágikus pengéjét, és odaballa-
gott Hargrimhoz.
– Hogyan találtak ránk? – kérdezte ordítva, hogy túlkiabálja a csatára készülő tör-
pék lármáját.
– Nem tudom! – kiáltott vissza a kapitány. – Talán rábukkantak arra a helyre, ahol
Gotrek végzett a vérebekkel. Talán más vérebek követték a szagnyomot. Különben
meg mit számít? Ez áll a Próféciában. Eljött az Utolsó Nap!
– Köszönöm, most igazán felvidítottál! – rikkantotta Felix, és körülnézett, hogy
megkeresse Gotreket, Snorrit és Vareket. Hamarosan meg is pillantotta a király köze-
lében ácsorgó trollva-dászokat, de az ifjú törpét sehol sem látta. Tisztában volt azzal,
hogy akármi történjék ebben a csatában, neki mindenképpen a társai mellett a helye.
Ha másért nem is, akkor azért, mert egymagában esélye sincs arra, hogy visszataláljon
a felszínre. A többieknek valószínűleg még bekötött szemmel is sikerült volna.
Másrészről viszont úgy érezte, hogy talán túlontúl derűlátó, ha azt képzeli, hogy
van még esélyük a menekülésre. Snorri és Gotrek tapodtat sem fog tágítani innen,
amíg a Vérivó a környéken van, Felix viszont meggyőződéssel hitte, hogy a két törpe
hiába oly rettenthetetlen, ők sem végezhetnek a hatalmas démonnal.
– Sok szerencsét! – kurjantotta Hargrimnak, és odafutott a trollvadászokhoz.
– Grungni, Grimnir és Valaya óvjon téged, Felix Jaeger! – kiáltott utána Hargrim,
majd a harcosaihoz fordult, és rájuk ripakodott, hogy szedjék végre ráncba magukat.
♦♦♦
A hatalmas csarnokba torkolló járatok felől harsány csatazaj hallatszott. Kürtök bő-
gése, fegyverek csattogása, és egy förtelmes lény üvöltése verődött végig a járatok kő-
falai között. A törpék felkészültek, és harcrendbe álltak. Az arcvonalat úgy alakították
ki, hogy az faltól-falig érve keresztben elzárta a Kút Csarnokát, nagyjából annak köze-
pe táján. Felix úgy becsülte, hogy itt jóval több törpét lát, mint amennyi a Magányos
Tornyot védte, ám ez sem nyugtatta meg. Biztosan tudta, hogy az ellenség létszámá-
hoz képest még így is szánalmasan kevesen vannak.
Felix felnézett a királyra, aki egy pajzson állt, melyet négy testőre hordozott a vál-
lán.
– Áttörték a külső kaput – hirdette ki a király nyugodt, zengő hangon –, őreink egy
darabig feltartóztatják őket.
Felix ekkor körülnézett és észrevette, hogy az asszonyok, az aggok és a harcképte-
len sebesültek sorban eltűnnek egy átjáróban, amelyet eddig nem látott. Miután az
utolsó is bement, bezárták mögöttük az ajtót. A rejtett bejáratot olyan furfangosan épí-
tették a falba, hogy nyoma sem maradt.
Thangrim észrevette Felix álmélkodását, és mosolyogva leszólt neki: – Meghúzzák
magukat a termekben, amelyek kincseinket rejtik, hogy ott várják meg a csata végét.
Ha győzünk, kiszabadulnak. Ha veszítünk, meghalnak.
– Ezt nem értem – válaszolta Felix.
– Azt az ajtót csak kívülről lehet kinyitni – szólt oda neki Gotrek.
Felix megborzongott, és nagyon megörült, hogy ő maga nem a kincstárban lapít. El
sem tudott képzelni annál rosszabbat, mint hogy egy sötét kamra mélyén szorongjon a
fulladásos vagy az éhhalál árnyékában, mialatt a fal túloldalán csata tombol. Idekint
legalább befolyással lehet a sorsára, és ha eljön érte a halál, néhány pillanat alatt túl
lesz mindenen. Legalábbis szívből remélte.
Ekkor meglátta a feléjük tartó Vareket. Az ifjú törpe Ma-kaisson orgonamuskétáját
cipelte, vállán a súlyos bombákkal teli zsák himbálózott. Olyan elszántnak tűnt, ami-
lyennek Felix még sosem látta.
– Fogd meg ezt egy pillanatra, kérlek – nyögte Varek, azzal Felix felé nyújtotta az
orgonamuskétát. Fclix a hüvelyébe taszította kardját, és átvette a fegyvert. Meglepte a
súlya, de különösen az, hogy Varek mégis milyen könnyedén mozgott vele. Az ifjú
törpe elővarázsolta könyvét és tollát, és nekilátott a körmölésnek. Fclix döbbenettől
megnyúlt képét látva magyarázatot adott: – Csak egy utolsó bejegyzés, arra az esetre,
ha valaki a jövőben esetleg megtalálná a könyvet. Hogy tudják, mi történt itt a végén.
Ha mást nem is, reménykedni még lehet, nem igaz?
Felix mosolyt erőltetett az arcára, ami eléggé görcsösre sikerült.
– Azt hiszem, igen – dünnyögte nagy nehezen.
A távolban a lárma minden eddiginél hangosabbra váltott, majd vadállati diadal-
üvöltés mennydörgött végig a járatokon. Felix sejtette, hogy a külső' kapu környékén
az őrök helyzete reménytelenre fordult, és már nem sokáig tarthatják magukat.
Thangrim kiáltott valamit törpenyelven. Felix egyetlen szót sem értett belőle, de a
törpenépnek szemlátomást nagyon tetszett. Lelkesen éljeneztek és hurráztak; még
Gotrek és Snorri is csatlakozott a tömeghez. Egyedül Varek nem járult hozzá hangjá-
val a messze hangzó kórushoz, mert teljesen belemerült az írásba.
Felix szeme az egyik kapura tapadt. A hangok alapján tudni lehetett, hogy onnan
várható az ellenség. Körülötte több száz törpe célzott számszeríjával arra az egyetlen
boltíves kapura, de őt ez sem nyugtatta meg. Nyomasztó érzés uralkodott el rajta. Szí-
vébe vad félelem markolt, lelkére sötét árnyék borult. Úgy érezte, hogy – egy iszonya-
tos teremtmény képében – maga a Halál törtet feltartóztathatatlanul a Kút Csarnoka fe-
lé.
– Hé, Gotrek, fogadjunk, hogy Snorri több bestiával végez, mint te! – kurjantotta
vígan Snorri.
A másik trollvadász gúnyosan felmordult.
– Nálad még az emberifjonc is többet levág! – kiáltott vissza.
– Mondd csak, Felix, van kedved fogadni? – érdeklődött kedélyesen Snorri.
Felix csak a fejét rázta. A szája túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy beszélni tudjon. A
lelke mélyén kicsírázott a rémület, az a bénító rettegés, amely megrázta józan eszének
alapjait, és arra késztette, hogy egy sötét zugot keressen, elbújjon, és ott zokogjon,
amíg nem történik valami. Valami azt súgta neki, hogy ez nem természetes, hogy nem
volna szabad ilyen mindent elsöprő félelmet éreznie, mégis nehéz volt ellenállni neki.
Volt valami abban a fülsértő bömbölésben, amitől úgy érezte, hogy besűrűsödik a vé-
re, és ezt a folyadékot őrülten verdeső szíve alig tudja átpréselni az erein.
– Vésd az agyadba, Snorri – ordította Gotrek –, a démon az enyém!
– Attól függ, hogy ki éri el hamarabb! – vágott vissza Snorri, szélesen vigyorogva.
Felix azon kapta magát, hogy már képtelen a nevezetes kapura nézni, így aztán a
két trollvadászra pillantott. Nyomban megállapította, hogy ez egyszer még ők is fe-
szültek. Gotrek úgy markolta fejszéje nyelét, hogy bütykös-vaskos ujjízületei kifehé-
redtek. Snorri keze enyhén reszketett, ami abból látszott, hogy pö-rölyének feje, apró-
kat mozdult a levegőben. Mihelyt észrevette, hogy Felix őt nézi, vigyorogni kezdett.
Szemlátomást nyugalmat erőltetett magára, és attól kezdve a pöröly meg sem rezzent.
– Snorri nem aggódik – szólt oda Felixnek –, nem nagyon.
Felix viszonozta a vigyorgást, bár ordított róla, hogy erőlteti a jókedvet. Furcsa ér-
zés szállta meg, mintha a bőre túl szűk lenne a testének, és minden szál haja az égnek
meredne, akárcsak a trollvadászok haj taréja. Azt is sejtette, hogy az arca halálsápadt.
Hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt, mindenki és minden elhallgatott. A Kút
Csarnokára boruló kísérteties csendben Felix tisztán hallotta Varek tollának sercegé-
sét. Aztán még ez a nesz is megszűnt. Felix érezte, hogy valaki megrángatja az ingét,
és rájött, hogy Varek kéri vissza az orgonamuskétát. Gyorsan a törpe kezébe nyomta a
fegyvert, és ismét kivonta kardját.
A csendet szétrobbantó üvöltés olyan hangos volt, és olyan velőtrázóan iszonyatos,
hogy Felix majdnem elejtette a pengéjét. A kapu felé pillantott, és kis híján a nadrág-
jába vizelt. Még soha életében nem látott ahhoz fogható teremtményt, ami belépett a
csarnokba, ráadásul vicsorgó bestiák százai tolongtak a háta mögött.
Iszonyodva, egyszersmind mélységesen lenyűgözve bámulta a lényt. „íme, így néz
ki egy démon – gondolta. – Ez hát az a testet öltött rémálom, amely az idők kezdete óta
megbabonázza és rémületbe ejti a népemet.” Volt valami természetfeletti abban a ré-
mületben, amit ez a lény váltott ki belőle. Különös aura áradt belőle, amit valamennyi
halandó ösztönösen érzékelt, és reagált rá. Furcsamód még a szem is belefájdult, ha a
Vérivóra irányult. A puszta külseje elárulta, hogy testét nem természetes anyagok al-
kotják. Hullákkal teli csontkamrák szagát árasztotta – rothadó hús, alvadt vér, valamint
más, még ezeknél is undorítóbb dolgok gyomorforgató bűzét.
Pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek Hargrim leírta. Jóval magasabb volt és
sokkal testesebb, mint Felix. Hatalmas denevérszárnyak nőttek ki a vállából. Izmosabb
volt talán még egy minotaurusznál is. A bal kezében korbácsot tartott, míg a másikban
hatalmas fejű, hosszú nyelű bárdot. A bőre vörös volt, a pofája ocsmány és vadállati.
Am a Vérivó valamennyi vonása közül a szeme volt az, amelyről Felix tudta, hogy
holta napjáig sem fogja elfelejteni.
Olyan volt, mint a végtelen sötétség feneketlen kútja. Mérhetetlen gonoszság és hi-
hetetlen intelligencia sugárzott belőle. Felix úgy látta, hogy azokban a kifürkészhetet-
len mélységekben az elvakult gyűlölet vöröslő lángjai lobognak. Azt olvasta ki abból a
szempárból, hogy a démon, ha módjában állna, fenekestől felforgatná az Univerzumot
annak érdekében, hogy megpróbálja kielégíteni kielégíthetetlen gyilkolási vágyár. és
vérszomját. Egy olyan teremtmény állt a férfi előtt, amely látta a világok születését és
halálát, és amely valószínűleg a mindenség halálát is látni fogja. Felix úgy érezte,
hogy a lény életéhez képest a saját létezése annyi, mint egy kérészé. A Rém erejéhez,
vadságához és ravaszságához képest ő a semminél is kevesebb.
Es mégis, ahogyan egyre csak bámulta a Vérivót, a rettegése oszladozni kezdett.
Végül is, akármilyen borzalmasan festett, a lény valójában nem volt olyan szörnyű,
mint amilyennek elképzelte. Nem is lehetett olyan iszonyatos, mint az a rémálom,
amely néhány pillanattal korábban megjelent a lelki szemei előtt. Igen, félelmetes volt,
titokzatos és hatalmas, de most, hogy már látta, Felix biztosra vette, hogy képes szem-
beszállni vele. Érdekes módon kifejezetten örült, hogy megnézheti magának a lényt,
még akkor is, ha sejtette, hogy ez az életébe fog kerülni. Tudta, hogy valami olyasmit
lát, amit rajta kívül legfeljebb néhány ember látott, és ez a tény, bizonyos elégedett-
séggel töltötte el. Azt is világosan érezte, hogy képes lesz harcolni ezzel a szörnyeteg-
gel, vagyis nem térden állva, a rettegéstől összeomolva fogja várni a halált Ám a fé-
lelmei kettőzött erővel tértek vissza, amikor a Vérivó megszólalt: – Eljöttem hát, hogy
behajtsam rajtad a régi véradósságot, Thangrim király, ahogyan valaha megjósoltam.
A Vérivó hangja úgy zengett, akár egy rézkürt, de volt benne valami, ami végtelen
ürességről árulkodott. Beszéde olyan hangos volt, akár a mennydörgés, mégis oly tö-
kéletesen hangsúlyozta a szavakat, hogy azokból pontosan a szándékának megfelelő,
aprólékosan kiszámított elrettentés és gyűlölet érződött. Egy haragos és bosszúszomjas
félisten hangja volt. Felix tudta, hogy a démon nem reikspiel nyelven szólt, valaho-
gyan mégis tökéletesen értette, és egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ugyanez
áll a törpékre is.
– Eljöttél hát, hogy ismét lehajítsunk a verembe! – vágott vissza a király. A hangja
tiszta volt, mély és érces, ám a démonéhoz viszonyítva úgy hangzott, mintha egy ra-
koncátlan gyermek dacolt volna egy felnőtt férfival.
– Kitépem a szívedet, és felfalom a szemed láttára, ahogy egykor ígértem – fenye-
getőzött a lény –, és ezek a te apró harcosaid sem fognak megmenteni. Mert a várako-
zással töltött hosszú évek minden napján, minden órájában, minden percében és min-
den pillanatában csakis erre a napra vártam, amely most íme, eljött végre!
Mialatt a démon beszélt, a háta mögött egyre több és több bestia és káoszharcos ér-
kezett a csarnokba. Ám egyetlen törpe sem lőtte ki nyilát, és egyikük sem emelte súj-
tásra fegyverét. Volt valami rabul ejtő a lényben, és valami lenyűgöző abban, ahogyan
harcra hívta az agg törpekirályt. Felix kiáltani akart, rá akart ordítani a törpékre, hogy
támadjanak, de mégsem tette. Rajta is úrrá lett ez a mindenkit lebilincselő varázs. A
káoszhívek pedig egyre csak áradtak a terembe. Úgy tűnt, Thangrim válaszolni akar,
de képtelen rá. A király öregnek, fáradtnak és legyőzöttnek látszott, még mielőtt a csa-
ta egyáltalán megkezdődött volna.
– Látom, az arcátlanságod a régi, te jelentéktelen senki – dörrent a Vérivó a királyra
–, de te most már öreg vagy és gyenge, míg én… én erősebb vagyok, mint valaha!
– És szerintem büdösebb is! – rikkantotta váratlanul Gotrek.
A démon a trollvadász felé fordította lángoló tekintetét, és Felix megreszketett,
amikor a lény szeme egy pillanatra megállapodott rajta. Mintha maga a Halál meredt
volna rá azokból a csontos szemüregekből. Gotrek viszont állta a Vérivó tekintetét. Sőt
még egy vérszomjas vigyorgásra is futotta a lelkierejéből, miközben megsuhogtatta
fejszéjét. Az acélfejen sorakozó rúnák korábban sosem látott fényességgel izzottak.
Gotrek végigfuttatta hüvelykjét a fejsze élén. Az ujja hegyén megjelent egy vércsepp,
amit a démon felé fricskázott.
– Szomjas vagy? – kérdezte kihívó hangon. – Kóstold meg ezt! De szólok, hogy ez
minden, amit ezen a napon kapni fogsz!
– Igen? Hát akkor tudd meg, hogy ezért megiszom az összes véredet – mennydö-
rögte a démon –, aztán feltöröm a koponyádat, és megeszem azt a parányi agyadat,
végül felzabálom a lelkedet is! Megmutatom neked, hogy mi az a valódi rettegés!
– Ha ez így megy tovább, akkor azt fogom megtanulni, hogy mi a valódi unalom –
vágott vissza Gotrek, és durván felröhögött. – Talán halálra akarsz untatni a beszéded-
del? Mi lenne, ha szépen idejönnél hozzám, hogy végre megdögölj?
Felix elképzelni sem tudta, hogy a trollvadász hogyan képes még pimaszkodni is,
miközben rászegeződik az a lélekölő tekintet, de Gotrek valahogyan mégis megtette.
Es ezzel lelket öntött az egész törpeseregbe. Felix érzékelte, ahogy körülötte a harco-
sok sorban kiszabadulnak a démon közelségének nyomasztó, bénító hatása alól, és ha-
téra készen felemelik fegyvereiket. Thangrim kihúzta magát, és a magasba lendítette
pö-rölyét. A fegyver feje körül megint megjelent a fényudvar, amelyben ismét felszik-
ráztak a kisülések.
Csodával határos módon a Vérivó ekkor vigyorogni kezdett, amivel megmutatta
hosszú, pengeéles agyarait.
– Egyetlen pillanatnyi ellenszegüléssel ezredévnyi gyötrelmet szerzel magadnak –
dörrent Gotrekre –, eónokon át fogod bánni az ostobaságodat. És mielőtt meghalsz,
tudj meg még valamit: te voltál az, aki elvezettél engem ide, erre a rejtekhelyre.
Látva, hogy Gotrek nem harapott rá a csalira, a démon gúnyolódva folytatta: – A
fejszéd és én össze vagyunk kötve. Mióta megsebesített, folyton érzékeltem a hollétét,
akármilyen gondosan rejtették el. Követtem a nyomát, és így jutottam el ide. Ezúton
köszönöm mindazt, amit értem tettél, derék szolgám!
Felix kíváncsian figyelte, hogyan fogadja Gotrek a szörnyű hírt. A trollvadász arcán
csakis egyetlen érzés mutatkozott: a feneketlen gyűlölet. Felix azon töprengett, vajon
Gotrek hogyan bírja a megpróbáltatást. A saját gondolatai őrülten kavarogtak. Hiszen
úgy tűnt, hogy az egész hosszú utazás, Borek minden leleményessége, amelyre tá-
maszkodva eljuttatta őket Karag Dumba, a tengernyi veszély, amelyen átküzdötték
magukat, csakis arra volt jó, hogy elvezessék ezt a szörnyeteget a végső céljához. Őrjí-
tő volt a gondolat, hogy az összes erőfeszítésük ezt a borzalmas eredményt szülte;
hogy gyanútlanul beleragadtak egy jóslatokból és a Sors fonalaiból szőtt bonyolult há-
lóba; hogy csupán gyalogok voltak a Pusztító Istenek eónok óta tartó, pokoli sakk-
játszmájában.
Felix átnézett a két sereget elválasztó keskeny sáv túloldalára, és eltöltötte a biztos
vereség émelyítő tudata. Kecske-szarvú bestiák és káoszharcosok tömegei sorakoztak
a démon mögött és mindkét oldalán, kezükben félelmetes fegyverekkel, rohamra és
gyilkolásra készen. Előttük több falkára való pokoli véreb acsargott úgy, mintha a pré-
dául kiszemelt törpék lelkét követelték volna.
A velük szemben felsorakozott törpesereg szánalmasan gyengének tűnt. A király
zászlaja körül gyülekezett a testőrgárda. Tagjai a legjobb páncéljukat viselték, és ke-
zükben remekmívű fegyvereket szorongattak. Thangrim király és a démon között rú-
nafegyverekkel felszerelkezett törpeharcosok álltak, hármas oszlopban. Felix nem lá-
tott át a király másik oldalára, a sereg jobbszárnyára, de így is tudta, hogy azt szám-
szeríjászok és pörölyforgatók alkotják. A balszárnyon pörölyö-ket és fejszéket lóbáló,
hosszú szakállú veteránok sorai húzódtak egymás mögött, katonás rendben. Köztük
volt Gotrek, Snorri, Varek, és ő maga is. Felix Sigmarhoz, a Pöröly Urához fohászko-
dott. Ha az isten hallotta is az imáját, nem adta jelét.
Ekkor a démon felemelte bárdját, és megadta a jelet a támadásra. Dobok és üvöltő
rézkürtök hangzavarával kísérve a káoszhorda megindult előre. Az ocsmány vérebek a
gyalogság előtt ügettek, marcangolásra és vérengzésre készen. A démon pofáján undo-
rító elégedettséggel figyelte az eseményéket. Ahogy a bestiák közelebb értek, a törpék
kilőtték rájuk nyilaikat, melyek véres rendet vágtak az összetömörült csapatokba.
Felix majdnem megsüketült, amikor Varek tüzet nyitott mellette orgonamuskétájá-
val. A körbeforgó csövekből kicsapó lángnyelvek alulról világították meg az ifjú törpe
ábrázatát, miközben izzó ólomlövedékek áradatával kaszálta le a fenevadakat. A vörös
villanások fényénél Varek haragtól eltorzult ábrázata ugyanolyan ördöginek és gyűlö-
lettel telinek tűnt, mint a teremtményeké, amelyekkel farkasszemet néztek.
Thangrim eközben megforgatta néhányszor a feje fölött pompás fegyverét, és mia-
latt így tett, úgy tűnt, hogy a pöröly feje titokzatos erőket és fényt gyűjt magába. A be-
levésett rúnák, vakító fénnyel izzottak. Kék szikrazápor repült mindenfelé. Az ózon
szaga még a Vérivó bűzét is elnyomta.
Ekkor a törpekirály útjára engedte a Végzet Pörölyét. A fegyver üstökösként szá-
guldott a démon felé, szikrákból és villámokból álló csóvát húzott maga után. Ahová a
villámok lecsaptak, agyonütötték a környéken lévő bestiákat, akiknek teste egyetlen
pillanat alatt elszenesedett. A remekmívű harci pöröly nyílegyenesen repült, majd –
villámcsapásnak is beillő dörrenéssel – telibe találta a démont. A Vérivó felüvöltött
fájdalmában, és megtántorodott. A törpék mámorosan éljeneztek. Felix legnagyobb
ámulatára a pöröly-jókora kört leírva – visszafordult a levegőben. A király ekkor ki-
nyújtotta karját, és fegyvere visszarepült a markába, pontosan úgy, ahogy a sólyom tér
vissza a solymász kesztyűjére a vadászat végén.
Felixet egy pillanatra elöntötte a remény, hogy az isteni erővel felruházott fegyver
végzett a Vérivóval. Am amikor visszanézett, ez a reménye szertefoszlott. Bár az olda-
lán hatalmas seb tátongott, amelyből füstölgő nyálka ömlött, a démon továbbra is ott
állt, végtelenül erősen és iszonyatosan. Sőt gúnyosan végignézett ellenségein. Tüzes
tekintete a törpék torkára forrasztotta az örömkiáltásokat.
– Hát, ha nem jössz ide hozzánk, akkor majd mi odamegyünk érted! – ordította
Gotrek és előrerontott, hogy kellő fogadtatásban részesítse a rohamozó káoszhordát.
– Snorri szerint remek ötlet! – rikkantotta Snorri, és a társa után vetette magát.
– Hé, várjatok! – kiabálta Felix, és szitkozódva utánuk lódult. Hosszabb lábaival
könnyedén lépést tartott a rohanó törpékkel, és még arra is volt ideje, hogy körülnéz-
zen. Szomorúan látta, hogy az egész törpesereg megindul, hogy megütközzön a káosz-
lényekkel.
Felix azonnal tudta, hogy súlyos hibát követtek el. Jobb lett volna, ha lassan hátrál-
va tartják a távolságot, és számszeríjaikkal az utolsó lehetséges pillanatig tizedelik a
pokolfajzatokat. Most szemmel láthatóan mindnyájukat elkapta a démon közelségéből
táplálkozó őrület. Eluralkodott rajtuk a vágy, hogy mielőbb rávethessék magukat el-
lenségeikre, hogy testközelből kaszabolják, szaggassák és gyilkolják őket. Felix nem
hibáztatta őket ezért a vérszomjért. Hosszú éveken át űzött vadként éltek a saját város-
ukban, így nem csoda, hogy elöntői te őket az elvakult gyűlölet. És ennek a gyűlölet-
nek engedelmeskedve önként lemondtak még az egyetlen, apró taktikai előnyükről is.
Viszont Felix úgy érezte, hogy már ennek sincs jelentősége. Így is, úgy is meg fog-
nak halni, és így legalább hamar túlesnek tajta. Amikor a bestiák első sora rájuk zú-
dult, az emberifjonc mindkét kezével megragadta kardja markolatát, aztán már nem
volt ideje a gondolkodásra, csakis a harcra.
Erős lökéshullám szaladt végig a karján, amikor pengéje belefúródott egy kutyafejű
bestia mellkasába. A teremtmény rázuhant, mire Felix majdnem elhányta magát a be-
lőle áradó vérszagtól, és a nedves bunda bűzétől. Elrúgta magától a lényt, majd szinte
vakon odavágott egy másiknak. Kardja hegye fellépte a bestia nyaki artériáját, és ami-
kor a teremtmény a sebhez kapott, hogy leszorítsa, Felix a bordái között egyenesen a
szívébe döfött.
Nem messze tőle Gotrek és Snorri azt tették, amihez a legjobban értettek, vagyis
kaszaboltak, ütöttek-vágtak és mészároltak. Valahányszor Gotrek meglendítette fejszé-
jét, a kövezetre rogyott egy mellkasa véres roncsait markolászó, vagy levágott végtag-
ja csonkját szorongató, vagy éppen fejét vesztett káoszfajzat. A szeme sarkából Felix
éppen elkapta a pillanatot, amikor Snorri mindkét fegyverével egyszerre csapott előre,
egy nyomorult bestia fejére. A fejsze lenyírta a lény feje búbját, majd – az érkező pö-
röly szörnyű ütése nyomán – a szürkés, kocsonyás agyvelő magasra fröccsent a kopo-
nyából.
Egy éles dörrenés és az azt követő fájdalomüvöltések elárulták Felixnek, hogy
Varek elhajította egyik bombáját. Egy pillanattal később maró szagú füstfelhő borult
az emberifjoncra, amely mindent eltakart előle, és könnyeket csalt a szemébe. Köhö-
gött és a hanggal magára vonta egy újabb bestia figyelmét. Váratlanul hatalmas fejsze
süvített felé a füstön át, és Felix az utolsó pillanatban rántotta maga elé a kardját, hogy
hárítsa. Az ütéstől bizsergő fájdalom vágott végig a karján, a csuklójától egészen a
válláig. Hirtelen hatalmas alak bontakozott ki a füstből, aki egyszerűen torkon ragadta.
Éles körmű, acélos ujjak mélyedtek a nyakába, a nyelőcsövén vérpatak csordogált.
Amikor eloszlott a füst, meglátta, hogy egy óriási termetű, szörnyen izmos bestia
fogja a nyakát. Szeme sarkából azt is észrevette, hogy bal felől a lény egyik undorító
fajtestvére előreszegezett lándzsával üget felé. Felix úgy érezte, mintha lelassult volna
az idő folyása. Tudta, hogy meg fog halni. Minden erejét megfeszítve próbált kiszaba-
dulni, ám a fenevad túl erős volt, és már a magasba emelte fejszéjét, a végzetes csa-
páshoz. Társa lándzsájának feje már csak néhány lépésnyire volt Felix testétől. Azok a
szörnyű ujjak úgy elszorították a gégéjét, hogy még csak kiáltani sem tudott a troli-
vadászoknak.
Minden pillanatban azt várta, hogy a lándzsafej berobban a bordái közé, vagy hogy
a fejsze lesújt rá, és kettévágja a koponyáját. Tudta, hogy másodpercek választják el a
haláltól. A kétségbeesés hatalmas erőt kölcsönzött neki, és egyben eszébe juttatta a
megoldást. Ahelyett, hogy hátrafelé igyekezett volna, hirtelen előrelépett, és baljával
megtaszította a szörnyet. A váratlan mozdulattól a káoszfajzat elvesztette az egyensú-
lyát. Felix nyomban kihasználta ezt a röpke megingást. Vadul belemarkolt a teremt-
mény bundájába, közben egy helyben állva balra perdült, és ugyanebbe az irányba rán-
totta, a torkát szorongató bestiát. A káoszimádó hatalmasat nyögött, amikor a Felixnek
szánt lándzsa mélyen beleszaladt a hátába. Teste kétszer-háromszor megvonaglott ha-
láltusájában, és az ujjai végre elernyedtek. Felix hátralépett, gondosan célzott, és
egyetlen suhintással lenyakazta a szörnyet.
Az ocsmány kecskefej gurult néhány lépésnyit, majd megállapodott. A lény nyaká-
nak csonkjából előbb magasra fröcskölt a vér, ám a kilövellések már akkor gyengülni
kezdtek, miközben a test elzuhant. A másik bestia dermedten állt, és bambán pislogott.
Szemlátomást nem hitte el, hogy az ember éppen az imént végzett az egyik fajtársával.
Felix kihasználta ezt a pillanatnyi zavart, lágyékon szúrta a nyomorultat, majd a kard-
ját felrántva felhasította a rém hasát. A hosszú, hátborzongató seben keresztül a bestia
gusztustalan, kötélszerű belei a kövezetre omlottak.
Felix mellett a küzdelem néhány pillanatig abbamaradt. Körülötte az elképesztő
vérontás örvénye kavargott. Törpék küzdöttek bestiákkal, fejszék csaptak össze lán-
dzsákkal és harci bunkókkal. Tőle jobbra Gotrek éppen két káoszharcossal nézett far-
kasszemet. A fekete páncélt viselő óriások kétfelől rontottak rá, abban a reményben,
hogy mialatt egyikük eltereli a figyelmét, addig a másikuk végezhet vele. Ám a troli-
vadász egyszerűen elrohant közöttük. Két ugrás között oldalra csapott a fejszével, és
telibe találta az egyik káoszfajzat mellvértjét. A páncél nem szakadt át teljesen, ám az
eresztékein kiszökő vér arról árulkodott, hogy a lény így is halálos sebet kapott. Ahe-
lyett, hogy megállt volna, Gotrek továbbszá-guldott, így a második harcos csapása már
csak a levegőt szelte ott, ahol az imént a teste volt. Eközben Gotrek anélkül, hogy
megfordult volna, lentről felfelé széles ívben visszafelé vágott a fejszéjével. A fegyver
éle a káoszharcos térdhajlatába talált, ahol átvágott minden izmot és ínat. A teremt-
mény eldőlt. Még mielőtt a kövekre zuhant volna, a fejsze ismét lesújtott, és lefejezte.
Gotrek pillanatnyi kihagyás nélkül, máris új préda után nézett.
A trollvadászt a feje búbjától a lábujjáig elborította a vér. Úgy festett, mint valami
eszét vesztett, pokolbéli hentesmester. Felix rádöbbent, hogy ő maga sem nyújthat
vonzóbb látványt. A kezei vértől vöröslőnek, és csizmáját nyúlós, ragadós nyálka borí-
totta. Megrázta fejét és észrevette, hogy Gotrek a háta mögé mutat. Éppen idejében
pördült meg ahhoz, hogy lebukjon egy hatalmas feketepáncélos alak félkörívben érke-
ző pengéje alá. Új ellenfelének kardja óriási volt, és a teljes hosszán rúnák izzottak vö-
rös fénnyel. Felix villámgyorsan döfött, ám kardja lecsúszott a fekete mellvértről.
Őrült röhögés kongott a harcos zárt sisakjának belsejében. Mintha Felix éppen csak
megcsiklandozta volna. A káoszlény ismét oldalvágással próbálkozott, de Felix hátra-
szökkent. A rém kardjának hegye elsuhant a férfi hasa előtt, aki előreugrott, és teljes
erejéből megtaszította a páncélos harcos könyökét. A súlyos kard lendületéhez hozzá-
adódott a lökés ereje, ezért a káoszharcos tehetetlenül megpördült a tengelye körül. Fe-
lix a vállával belevetődött a lény hátába, és a kövezetre döntötte. Mielőtt a hason elte-
rülő káoszharcos moccanhatott volna, Felix fölötte termett, az álla alá nyúlt, hátrafe-
szítette a fejét, és végigrántotta kardjának élét a torkán. A levegő sípolva távozott a
felnyitott légcsőből. A kettévágott erekből patakzott a vér, és az imént még rettenetes
harcos úgy vergődött a földön, mint a partra vetett hal.
Felixnek nem volt ideje arra, hogy kiélvezze győzelmét. Inkább csak érezte, mint-
sem látta, hogy a magasból egy súlyos, vaskos valami zúdul védtelen feje búbja felé.
Megpróbált félreugrani, ám a lába megcsúszott a vértől síkos köveken, így a mozdulat
csak részben sikerült. A vaskos harci bunkó nem találta teljesen telibe a fejét, ám így
is akkorát kapott a tarkójára, hogy előrezuhant, és elterült a kőpadlón. Csillagok tán-
coltak a szeme előtt. Még ettől a lecsúszó csapástól is majdnem elvesztette az eszméle-
tét. Megpróbált talpra vergődni, de nem tudott parancsolni a lábainak. Engedelmesség
helyett, össze-vissza bicsaklottak. Homályosan tudatában volt annak, hogy egy torz
alak magasodik fölé, és a hatalmas bunkó ismét a levegőbe emelkedik.
Felixen hirtelen iszonyú kimerültség lett úrrá. A csatazaj mintha elhalkult volna kö-
rülötte. Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármivel is törődjön. Ebben a pillanatban nem félt
a haláltól. Úgy érezte, nem tehet önmagáért az égvilágon semmit. A bunkó lesújt rá, és
az élete véget ér. Nincs értelme a további küszködésnek. Az lesz a legjobb, ha szépen
lefekszik, és megadja magát az elkerülhetetlennek.
Egy pillanat erejéig szörnyen tehetetlennek érezte magát. Aztán feltámadt benne az
életösztön, és összeszedte minden akaraterejét egy utolsó próbálkozáshoz. Tudta, hogy
lehetetlen, tudta, hogy ebben az erőtlen állapotában képtelen kitérni a bunkó elől. Az
izmai mégis megfeszültek és mozdulni próbált, miközben elkeseredetten várta a fejébe
robbanó iszonyatos fájdalmat.
Ám a gyilkos csapás csak nem jött. Felpillantott és azt látta, hogy a fölébe magaso-
dó káoszlény eldől, mint egy liszteszsák, miközben vér fröcsköl a hátából. A követke-
ző pillanatban Gotrek hajolt fölé, megmarkolta Felix mellén a láncingét, és talpra rán-
totta.
– Gyerünk, emberifjonc, kelj fel! Messze még a vége! – kiáltott a trollvadász, mi-
közben kivágta oldalra a fejszéjét, és leterített egy bestiát. – Nem halhatsz meg, előbb
meg kell írnod, hogyan végeztem a démonnal!
– Hol van? – kérdezte kábultan Felix.
– Ott! – mondta Gotrek, és vérrel lepett ujjával mutatta az irányt. , Fclix arrafelé
nézett, és á tömegben nyíló egyik résen át eszeveszett vakmerőségről tanúskodó jele-
netet látott. Snorri vad csatakiáltásokat hallatva rárontott a démonra, és egyszerre súj-
tott le rá pörölyével és fejszéjével. A Vérivó lenézett a trollvadászra és gúnyosan fel-
röhögött, amikor annak fegyverei egyszerűen lesiklottak vörös bőréről.
– Snorri, te őrült! – üvöltötte Gotrek. – Csak rúnafegyverek fogják azt az átkozot-
tat!
Ha Snorri hallotta is a figyelmeztetést, nem adta jelét. Nekiveselkedett, és egy for-
gószél gyorsaságával iszonyú erejű csapások garmadáját zúdította a hatalmas szörnye-
tegre. Ütései bármelyike leterített volna egy kifejlett bikát is, ám a démon sértetlen
maradt. Végül, mintha ráunt volna egy udvari bolond bohóckodására, a Vérivó szinte
mellékesen, hanyagul odavágott egyet a fejszéjével. Snorri megpróbált hárítani. Ke-
resztezte maga előtt a fegyvereit, de nem volt esélye. Fejszéjének és pörölyének nyele
széthasadt, és a törpe az ütés puszta erejétől elrepült, mint egy hajítógépből kilőtt kő.
Thangrim király pajzshordozóinak lábánál csapódott a kövezetre, és kifröccsenő vére
sötétvörösre festette az uralkodó őszülő szakállát.
A Vérivó ekkor támadásba lendült. Pillanatok alatt végigszántott Thangrim király
elitgárdáján. Fegyverei oly gyorsan villantak ide-oda, hogy a szem alig bírta követni.
Valahányszor lecsapott, vége szakadt egy-egy törpeharcos életének. Egyetlen páncél
sem állhatott ellen azoknak a pokolban kovácsolt fegyvereknek. A rettenthetetlen har-
cosokból néhány pillanat leforgása alatt nem maradt más, mint egy rakás vérző, meg-
csonkított tetem. A büszke páncélok hajítófát sem értek. Felix tisztán látta, amikor a
Vérivó fejszéjének egyetlen csapásával derékban kettéhasított vagy négy harcost. Ám
ezt a rohamot a szörnyeteg sem úszta meg ép bőrrel. A törpék rúna-fegyverei több he-
lyen is mélyen a húsába martak. Füstölgő nyálka ömlött a kövezetre, miközben előre-
nyomult.
Iszonyú harag lobogott Thangrim király szemében. A démon kihívására adott vá-
laszképpen megint a feje fölé emelte a Végzet Pörölyét. Megforgatta néhányszor és
elhajította, hogy összezúzza a Rém mellkasát. Az ősi fegyver ismét célba talált. Ismét
füstölgő démonvér fröcskölt szerteszét. Az ocsmány teremtmény ezúttal is megtánto-
rodott, de rögtön kihúzta magát, elvigyorodott, és kettőzött haraggal nyomult tovább.
Senki és semmi sem állhatta útját. Úgy tört át a törpekirály testőreinek sorfalán,
ahogyan a faltörő kos egy korhadt ajtón. Az egyik harcos ügyesen a hátába került, és
markolatig döfte rúnakardját a lény lapockái közé. Ám a penge beszorult, így a törpe
kénytelen volt elengedni fegyverét és hátraugrani, mert a Vérivó megpördült, és felé
csapott a korbácsával. Felix elképzelni sem tudta, hogy miből fonták azt a pokoli kor-
bácsot, amelynek szálai könnyedén átvágták a törpe páncélzatát, és letépték a húst a
csontjairól. A harcos karjáról leszakadt a bőr és a vaskos izomzat, majd a pokoli seb
mélyén feltárult a fehér csont és néhány sárgás ín. A korbács ismét lecsapott, és meg-
pörgette üvöltő áldozatát, mint egy búgócsigát, miközben további húsdarabokat tépett
le a törzséről. Ekkor közelebb ugrott egy másik törpe, és rúnavésetes pörölyével úgy
oldalba vágta a Rémet, hogy annak belereccsentek a bordái. A csapás megingatta
ugyan a szörnyet, de nyomban meglódította a fejszéjét, és lenyakazta támadóját.
Mindeközben folyamatosan korbácsolta az előző szerencsétlent. Néhány szíwerésnyi
idő múlva csupán egy véres, megnyúzott holttest hevert a Iába előtt, amelyről nem le-
hetett megállapítani, hogy valaha egy törpe teste volt.
– Meddig bújsz még a harcosaid mögé, kis király? – kérdezte a démon, és a távo-
labb álló Felix még a csatazajban is tisztán hallotta minden szavát. Thangrim harmad-
szor is elhajította fegyverét, ám a Vérivó ledobta korbácsát, és villámgyors mozdulat-
tal elkapta a pöröly nyelét. A fegyver fején földöntúli fénnyel izzottak a rúnák. A dé-
mon egész alkarja szempillantás alatt megfeketedett, de a lény lendületet vett, és visz-
szadobta a Végzet Pörölyét.
A szikrákat és villámokat szóró fegyver úgy száguldott a levegőben, hogy halandó
szeme nem követhette a röptét. Fülsiketítő dörrenés hallatszott. A pöröly mellbe találta
a tömeg fölé emelkedő királyt, és a földre döntötte. A törpék valamennyien egyszerre
felhördültek, amikor meglátták, hogy uralkodójuk lezuhan a pajzs magasából. A Vér-
ivó diadalittasan felrikoltott, majd őrült, harsány röhögése végighullámzott a csarno-
kon, és visszaverődött annak falairól. A káoszharcosok a korábbinál is nagyobb heves-
séggel küzdöttek tovább, és látszott, hogy lassan felülkerekednek a törpéken.
A Vérivó ekkor áttört a kavargó tömegen. Menet közben is hideg fejjel kaszabolta a
közelébe merészkedő törpéket. Hirtelen odaugrott elé Grimnir papja, és lesújtott rá.
Rúnavése-tes harci pörölyének feje átszakította a démon mellén a bőrt, és eltűnt a hú-
sában. Ám a szörnyeteg visszavágott, és iszonyatos karmai feltépték a pap hasát. Ek-
kor Valaya öreg papnője lépett a Vérivó elé. Pajzsként emelte maga elé szétnyitott
könyvét. A lapokból egyre erősebb fény sugárzott, és a démon egy pillanatra megállt.
Am mielőtt a varázslat kibontakozhatott volna, a Rém gúnykacajt hallatott, a magasba
rántotta fejszéjét, és lesújtott. A szörnyű fegyver kettészelte a könyvet, és magát a
papnőt is. Az idős törpeasszony teste két darabra vágva zuhant a padlóra. A démon di-
adalmasan előrelendült, és szétvetett lábbal megállt a haldokló király felett.
– Gyerünk, emberifjonc! Ütött a halálom órája! – kiáltotta Gotrek, és döngő léptek-
kel elindult a démon felé. Senki sem állhatta útját. Ha valaki megpróbálta, azonnal
meghalt. Most ő maga is ugyanolyan pusztító elemmé vált, mint amilyen a démon
volt. Miközben a célja felé nyomult, jobbra-balra suhintott fejszéjével. Ahová lecsa-
pott, ott bestiák és káoszharcosok hullottak, akiket kettészakított a fejsze, és az azt for-
gató karok rettentő ereje.
Felix elszánta magát arra, hogy szembenézzen a sorsával. Jobb híján rántott egyet a
vállán, és felzárkózott Gotrek mögé. A feje még mindig zúgott az előbbi ütéstől. Fur-
csán valószerűtlennek érezte a körülötte tomboló irtózatos vérontást. Mintha egy esze-
lős rémálom közepébe csöppent volna. Érdekes módon egyedül Gotrek végzetének be-
teljesedését látta valóságosnak. Mintha maga a Sors rendelte volna úgy, hogy Gotrek
megküzdjön a démonnal, és hősi halált haljon. Azt viszont Felix elképzelni sem tudta,
hogyan tudná megörökíteni Gotrek halálát, mert biztosra vette, hogy ő is itthagyja a
fogát. Kilátástalannak ítélte a helyzetet. Körbepillantott és látta, hogy a törpék vesztés-
re állnak. Az ellenségeik egyre jobban szorongatták őket, és a királyuk eleste mélysé-
gesen elcsüggesztette mindnyájukat. Snorrinak és Vareknek nyoma veszett. Felix tisz-
tában volt azzal, hogy nem hagyja el élve, ezt a csarnokot. Így aztán akár meg is teheti
azt, amire a trollvadász kéri. Tartozott a törpének az életével, és ez volt a módja az
adósság megfizetésének.
A Vérivó az agg király fölé tornyosult. Hatalmas erővel, mélyen belevágta fejszéjét
az ősi kövekbe, és elengedte a még rezgő nyelet. Aztán lehajolt, két kezébe fogta
Thangrim testét és a magasba emelte, éppoly könnyedén, mint ahogyan egy férfi kap
fel egy kisgyermeket.
Felix lebukott egy bestia fejszéje elől, majd könyökből levágta támadója alkarját, és
otthagyta a térdre bukó, vért pumpáló csonkját szorongató nyomorultat. Gotreket már
csak néhány tucat lépés választotta el a démontól, amikor három káoszharcos ugrott
elé. A trollvadász csupán egyet suhintott fejszéjével, amelynek éle felvágta az első ká-
oszlény torkát, keresztbe szántotta a második mellkasát, végül csattanva beleállt a
harmadik oldalába. Gotrek ekkor visszarántotta fejszéjét, ugyanabba az irányba, ahon-
nan az imént sújtott, és a fejsze fokával mindhárom lényt leverte a lábáról. Így Felix
tisztán láthatta, hogy mi történik a király és a Rém között.
A Vérivó egyik kezével tartotta Thangrimot, míg a másikkal letépkedte róla a pán-
célt, pontosan úgy, ahogyan egy ember meghámoz egy narancsot. A király előrehajolt,
és a szörnyeteg képébe köpött. Nyála összevegyült a lény homlokán tátongó sebből
csordogáló nyálkával, és sisteregve elpárolgott. A Vérivó szélesen vigyorgott. Villám-
gyors mozdulattal beledöfte jobb kezének karmait a király immár védtelen mellkasába,
majd elkezdte maga felé húzni, horogként begörbülő ujjait. Az agg király bordái re-
csegtek-ropogtak, majd a mellkasa hirtelen szétnyílt, mint az osztriga héja, és feltárul-
tak a belső szervei. Vér fröcskölt a szörnyetegre, miközben bevégezte gyalázatos, is-
tentelen művét.
A meggyötört testet a szeme magasságába rántotta, és könnyedén megtartotta a bal
kezével. Jobbjával odanyúlt, és kitépte Thangrim dobogó szívét, majd felemelte, hogy
a még élő király hatalmasra tágult szemei is lássák. A szörny hirtelen összenyomta a
szívet. Az izmok jól hallható, förtelmes cuppa-nással zúzódtak össze. A szívben ma-
radt vér egyenesen a démon kitátott pofájába lövellt. Aztán ugyanolyan kéjes élvezet-
tel, ahogyan egy bretonniai ínyenc felfalja egy kagyló húsát, a Vérivó a szájába dobta
a szívet és hagyta, hogy az lecsússzon a torkán. És Thangrim király – csodával határos
módon – még mindig életben volt, és a döbbenettől hatalmasra tágult szemével végig-
nézte ezt az egész, visszataszító aljasságot.
A démon torka kidudorodott, amikor egyben lenyelte a szívet, aztán kinyitotta a po-
fáját, és hatalmasat böfögött elégedettségében. A kövezetre dobta Karag Dum szívétől
megfosztott, immár halott királyát, majd megfordult, hogy kihirdesse győzelmét, a kö-
zelében összesereglett híveinek. Felix szemtanúja volt mindennek, mert ő és Gotrek
már majdnem odaértek a Vérivóhoz.
– Remélem, élvezted az utolsó étkezésedet, démon – üvöltötte dühtől tajtékozva a
trollvadász –, mert most megdög-lesz!
A Vérivó végigmérte, és elmosolyodott.
– A te agyad lesz a desszertem – közölte hátborzongató magabiztossággal.
Egy pillanat erejéig a trollvadász és a démon mozdulatlanul álltak egymással szem-
ben. Gotrek csapásra készen tartotta fejszéjét. Őrjöngő haragja majdnem ugyanolyan
rémisztővé torzította arcát, mint amilyen félelmetes a démon pofája volt. A Vérivó ha-
talmas csattanással szétnyitotta szárnyait, és gúnyosan intett Gotreknek, hogy menjen
közelebb. Felix a troli-vadászról a démonra, majd Thangrim tetemére nézett. Hallott
már arról, hogy az agy még élhet néhány pillanatig, miután a szív már megszűnik do-
bogni. Feltételezte, hogy a király esetében is ez történhetett. A démon valószínűleg er-
re a furcsa jelenségre alapozta szentségtelen fogadalmát. Felixet hirtelen elöntötte a
harag a Vérivó hideg fejű könyörtelensége miatt. Minden idegszálával arra vágyott,
hogy markolatig döfhesse kardját a fenevad mellébe.
A hosszú, dermedt pillanat véget ért. Gotrek harsány csatakiáltást hallatva nekiron-
tott a szörnyetegnek. Fejszéje előrevillant, és tompa csattanással mélyen belevágott a
Vérivó oldalába. Füstölgő nyálka lövellt a pokoli sebből, és megégette a törpét, aki
hátraszökkent, hogy elkerülje a perzselő démonvér sugarait. Azonnal összeszedte ma-
gát, a magasba lendítette fejszéjét, és újabb csapást mért a lényre. A Vérivó maga elé
kapta karmait, hogy hárítson, ám elhibázta, és a fejsze hosszan felhasította az alkarját.
Felix egy pillanatig arra gondolt, hogy a feldühödött Gotrek esetleg mégis győzhet, ám
a szörnyeteg villámgyorsan elugrott a trollvadász közeléből, és a levegőbe markolt.
Hatalmas fejszéje felugrott a padlóról, és szétnyitott ujjai közé röppent. A Vérivó
ekkor rövid időre mozdulatlanná dermedt, így Felix jól látta, hogy milyen súlyos sérü-
léseket szenvedett. A törpeharcos rúnakardjának markolata, továbbra is kiállt a háta
közepéből. A Végzet Pörölye két mély lyukat ütött a húsába, amelyek alján szilánkos-
ra tört csontok fehérlettek. Gotrek fejszéje hosszú, tátongó sebeket nyitott a bőrén,
amelyekből csak úgy ömlött a nyálka. Ráadásul – csodával határos módon – testének
körvonalai folyamatosan vibráltak, és folyton elmosódtak. Felixnek az furcsa érzése
támadt, hogy a Vérivó valahogyan nincs igazán jelen ebben a világban. Aztán a kör-
vonalak hirtelen ismét élessé váltak, és a lény nagyon is kézzelfoghatóan állt velük
szemben. Es ekkor rárontott a trollvadászra.
A két fél olyan viharos gyorsasággal záporoztatta egymásra pokoli csapásait, hogy
halandó lény szeme már nem bírta követni. Felixnek fogalma sem volt arról, hogyan
élte túl Gotrek ezt a minden képzeletet felülmúló párbajt, de valahogyan sikerült neki.
A trollvadász hirtelen hátraperdült, majd ismét rövid szünet következett. Gotrek hom-
lokán hosszú vágás éktelenkedett, és mély karmolások vöröslöttek a mellén. A Vérivó
újabb sebet kapott, ezúttal a felkarjára, ám harcképesebbnek tűnt, mint a trollvadász.
– Látom, kezd eleged lenni! – zihálta kihívóan Gotrek.
A démon gonoszul felkacagott, és kissé előregörnyedt, hogy megint rávesse magát
az ellenfelére. Felix ekkor összekaparta minden bátorságát, mert tisztában volt azzal,
hogy amire készül, az maga az öngyilkosság. Meg fog halni, ezt egészen biztosra vet-
te. De már semmi sem számított. Ha Gotrek meghal, a démon pillanatok alatt végez
vele is. Ezért aztán úgy döntött, hogy beviszi azt a döfést, amíg megteheti. Előreszök-
kent, és minden erejét beleadva szúrt. A templomos lovag mágikus pengéje, tövig be-
leszaladt a démon oldalába. Felix kirántotta kardját, hogy másodszor is szúrhasson.
Ám a fenevad megpördült, és fordulás közben a könyökével mellbe taszította ellenfe-
lét, majd karmaival is utánakapott. Felix messzire repült a levegőben, és a kövezetre
zuhant.
Amikor elérték a szörnyű szaru-pengék, úgy érezte, mintha felrobbant volna valami
a mellkasában. Iszonyatos fájdalomhullám söpört végig a testén, kardja kihullott a ke-
zéből. Érezte, hogy keményre esett, és minden levegő kiszorult a tüdejéből. Furcsa,
panaszos ordítást hallott, ami nem volt más, mint a Vérivó nem evilági fájdalomüvöl-
tése.
Felix ekkor nyögdécselve feltámaszkodott a jobb könyökére, hogy lássa, mi törté-
nik. Gotrek nyomban kihasználta a lehetőséget. Fejszéjét a magasba emelve rohant, és
Felix egy pillanatig azt hitte, hogy barátja ezúttal végez a szörnnyel. A törpe fejszéje
gyilkos ívet leírva suhogott a levegőben. Majdnem célba ért, ám Gotreket lelassították
súlyos sebei, így a démon el tudott ugrani a csapás elől, amely máskülönben lefejezte
volna. Ekkor újra kitört a vihar – a két ellenfél megint egymásnak esett. Ismét olyan
gyorsasággal ütötték-vágták a másikat, hogy rajtuk kívül senki sem látott mást, csupán
a fegyverek jeges villanását, izmos karok lendülését, és egymásnak feszülő, véres tes-
tek vad forgatagát. Az újabb párviadal azzal végződött, hogy a démon kiverte Gotrek
kezéből a fejszét. A trollvadász tántorogva állt, éppen csak tartotta magát. A Vérivó
lesújtott rá hatalmas öklével, és Gotrek térdre rogyott a lába előtt.
Felix szívéből minden remény elszállt. Kínkeservesen nekilátott, hogy feltápász-
kodjon. Kardját sehol sem látta, ám amikor fél térdre emelkedve megingott, támaszt
kereső keze beleakadt valamibe, ami kemény volt és henger alakú. Odapillantott, és
meglepetten látta, hogy a Végzet Pörölyének nyelét tapogatja. Hirtelen új erő áradt
szét a tagjaiban. Felállt, és megpróbálta felemelni a pörölyt, de meg sem bírta mozdí-
tani. Érezte, hogy nem pusztán a súlya miatt, hanem mert egy titokzatos erő a köve-
zethez szegezi, valahogy úgy, ahogyan Bo-rek mágnesei odatapadtak az acélasztalhoz.
Felix vadul szitkozódott. A démonra pillantott és szilárdan hitte, hogy egy hajszá-
lon függ minden. A lény erősen zihált, és a mozdulatai lelassultak. A testén tátongó
sebekből sugárban ömlött a vér, körvonalai még az iméntinél is jobban elhomályosul-
tak. Felix biztosan érezte, hogy egyetlen jól irányzott csapás végezne vele. Ismét neki-
gyürkőzött, és addig erőlködött, amíg úgy érezte, hogy szétszakadnak az izmai, de az
átkozott pöröly meg sem moccant. Mágikus fegyver volt, amelyet csakis törpehősök
kezébe szántak az istenek. Varázserejének legyőzése meghaladta egy halandó ember
képességeit és erejét.
A Vérivó eközben Gotrek fölé hajolt. Lenyúlt, felülről rámarkolt a térden álló, halá-
losan kimerült trollvadász fejére, és annál fogva lassan a levegőbe emelte az egész tes-
tét.
Felix tudta, hogy mi következik. A démon most addig szorítja össze szörnyű erejű
ujjait, amíg Gotrek koponyája széthasad, mint a földhöz vágott dinnye, aztán megeszi
a törpe agyát, végül magába szívja halhatatlan lelkét. Felix egy gyors körbepillantással
felmérte, hogy a csarnokban a káoszhívek perceken belül végeznek, a még megmaradt
törpékkel is. Meglátta Vareket, és az idegességtől összeszorult a torka. Az ifjú törpe az
egyik oszlopnál állt, és egy pörölyt lóbált a kezében. Féltucatnyi őrjöngő bestia rohant
felé…
– Segíts rajtam, Sigmar, minden pörölyök ura! – üvöltötte Felix olyan szenvedély-
lyel, amilyenhez foghatót gyerekkora óta nem érzett. – Segíts nekem, Grungni! Segíts,
Grimnir! Segíts, Valaya! Segítsetek nekem! Segítsetek nekem, vagy legyetek átkozot-
tak!
Az istenek neveinek hallatára, a pöröly rúnái életre keltek. Előbb halvány, majd
egyre élesebb, kékes fény áradt belőlük. Felix ismét megmarkolta a fegyver nyelét, és
megmozdította. A Végzet Pörölyét immár nem szegezte semmi a kövezethez. Először
nehéz volt, de különös módon, ahogy emelte, egyre könnyebbnek érezte. Mintha egy
láthatatlan, titokzatos valaki erőt kölcsönzött volna neki, hogy megbirkózhasson a ha-
talmas súllyal. Mialatt Felix a feje fölé emelte, a pöröly feje körül ismét megjelent a
villámokat szóró, kék fénygömb.
Tenyerének és ujjainak bőre hevesen égett ott, ahol érintkezett a fegyver nyelével.
Izzó szikrák szurkálták az alkarját, ózonszag csapott az orrába. A fájdalomtól kis híján
elejtette a fegyvert. Alig tudta megtartani, mert a karjában őrjítő fájdalom lángolt. Vé-
gül valahogyan mégis biztos fogást talált a nyélen.
Felix tudta, hogy csupán egyetlen esélye van. Hátralendítette a pörölyt a dobáshoz.
A démon megérezte a háta mögött gyülekező energiákat, és szembefordult vele. A bal
kezében hanyagul lóbálta Gotreket, akinek teste olyan ernyedten himbálózott, mint
egy rongybaba a szélben. A szörnyű szempár megállapodott Felixen, akire ismét rátört
a korábban megtapasztalt rémület. Tudta, hogy a Vérivó ugrani készül, hogy aztán da-
rabokra szaggassa őt. Maga sem tudta hogyan, de Felix leküzdötte rettegését, félénken
elmosolyodott, és úgy döntött, hogy mindenképpen megpróbálja.
A Vérivó ledobta Gotreket, és ugrott. A pofáját hatalmasra tárva, karmait előre-
nyújtva repült a levegőben. Felix úgy érezte, hogy egyenesen a lelkébe lát az a szörnyű
szempár, amelyen keresztül maga a pokol meredt a világra. Undorító bűz csapott az
orrába. A lény testéből áradó hő átsugárzott a kettejük közötti, gyorsan csökkenő tá-
volságon. Felix ekkor – törzsének és karjának minden erejét beleadva – elhajította a
szent pörölyt. A fegyver ismét üstökösként száguldott. Ezúttal is villámokból és szik-
rákból szövődő csóvát hagyott maga után. Mennykőcsapáshoz hasonlatos dörrenés
rázta meg a csarnokot, amikor a Végzet Pörölye telibe találta a démon fejét. A becsa-
pódás ereje megállította az őrjöngő rohamot – a szörnyeteg hanyatt zuhant. A pöröly
nem messze tőle a kövezetre esett.
A démon lassan, nehézkesen talpra állt. Felix tudta, hogy most már semmit sem te-
het. A lény győzelme innentől elkerülhetetlen. Megtett minden tőle telhetőt, ami azon-
ban kevésnek bizonyult. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy állva maradjon – mene-
külésre még csak nem is gondolhatott. A mellkasa iszonyúan égett. A kezét olyannak
érezte, mintha a csontjairól levált volna a hús.
A Vérivó tántorogva, de a képén aljas vigyorgással megindult felé. Felix látta a te-
kintetén, hogy olvas az ő gondolataiban, és mulat a kétségbeesésén. A démon hirtelen
szétcsapta szárnyait, hátranyúlt, kihúzta testéből a rúnavésetes pengét, majd messzire
hajította. Diadalittasan felrikoltott, és hátrahúzta a jobb kezét, hogy karmaival végze-
tes csapást mérjen Felixre.
– Hé, te nyomorult! Még nem végeztem veled! – üvöltötte valahol Gotrek, és ezzel
egy időben vakító, vörös fény lobbant a szörnyeteg háta mögött.
Egy szempillantás múlva Felix azt látta, hogy az ősi fejsze izzó feje félkörívet leír-
va a Vérivó jobb oldalába csapódik, és keresztben átvillan a derekán. A démon egy
pillanatig még áll– va maradt, majd kétfelé hasadva a kövezetre omlott. A félbevágott
test, azonnal elkezdett felbomlani. Vörös és aranyszínű szikrák pattogtak belőle, ame-
lyek sűrű, bűzös füstfelhővé alakultak. A szörnyeteg a szemük láttára szertefoszlott,
elenyészett, mint a gyorsan kialvó tűz. Az oszladozó füstön át Felix megpillantotta a
rogyadozva álló trollvadászt. Néhány pillanattal később a Vérivó teljesen eltűnt.
De Felix továbbra is maga előtt látta a démon gyűlölettől izzó szemét, és fejében
még ott visszhangzottak utolsó szavai: Emlékezni fogok rád, halandó, és enyém az
egész örökkévalóság, hogy bosszút álljak rajtad!
– Csodálatos – dünnyögte Felix –, más már nem is hiányzott, mint egy esküdt ellen-
ség, aki történetesen Khorne egyik kegyence.
A szíve mégis hevesen vert örömében. A démon elpusztult, és a tőle való rettegés
úgy illant el a lelkéből, ahogyan a hajnali harmat elpárolog a kelő nap sugaraiban. Fe-
lix úgy érezte, mintha hatalmas súly zuhant volna le a válláról, és mérhetetlen meg-
könnyebbülés töltötte el.
Gotrek – jobbjában a fejszéjével – odavánszorgott a Végzet Pörölyéhez, és a bal
kezével felvette. A pöröly ezúttal akadálytalanul felemelkedett, és ekkor valami egé-
szen rendkívüli történt. Villámok kezdtek cikázni a fejsze és a pöröly között, majd
egyre sűrűbben csapkodtak, míg végül egybefüggő, vakító ívfénnyé álltak össze.
Mindeközben a trollvadászt ismeretlen eredetű, alig uralható erő szállta meg. A mell-
kasa hatalmasra duzzadt. A szakálla felborzolódott és szerteállt. A szeméből kísérteti-
es, kékes fény áradt.
– Az istenek bolondot csinálnak belőlem, emberifjonc! – ordította Gotrek égzen-
géshez hasonlatos hangon, és az arca keserűen eltorzult. – Azért jöttem ide, hogy hősi
halált haljak, ehelyett pusztulást és halált hoztam őseim városába. Ezért most valaki
drágán megfizet!
Azzal megfordult, és nyílegyenesen belegyalogok a harc kellős közepébe. A Végzet
Pörölye kék fénycsíkot hagyott maga mögött, amikor lesújtott vele. Ősrégi, démonölő
fejszéje kettévágott egy káoszharcost, de még így is maradt benne annyi erő, hogy jó-
kora darabot kihasítson, a káoszlény mögött álló oszlopból. Gotreket immár a rettegés
aurája vette körül, ahhoz hasonló, mint amit a démon bocsátott ki magából. A ká-
oszfajzatok egymást taposva menekültek előle. Gotrek fülrepesztő csatakiáltást halla-
tott, és közéjük vetette magát. Sosem látott vérontás vette kezdetét. A kezében tartott
fegyverek szinte isteni hatalmat és erőt kölcsönöztek a trollvadász-nak, aki így le-
győzhetetlen lett. Fejszéje könnyedén átvágta a páncélt és a testet; egyetlen fegyver
sem háríthatta csapásait. A pöröly gyilkos villámokat szórt a káoszharcosokra, melyek
ugyanúgy halálra sújtották őket, mint az a bizonyos pokolban font démonkorbács a
törpéket.
Felix döbbenten bámulta a tömegmészárlást, amíg meg nem látta a saját kardját a
kövezeten. Odabicegett mellé, lehajolt, majd nagy nehezen rákényszerítette ujjait,
hogy megfogják a markolatot. Még egyszer összegyűjtötte minden erejét, és ő is bele-
vetette magát a gyilkos forgatagba.
A csata már nem tartott sokáig. Vezérük halála elvette a káoszlények harci kedvét.
És mert senki sem állhatott ellen a feldühödött trollvadász mindent elsöprő erejének,
néhány perccel később a káoszhorda maradéka sarkon fordult, és fejvesztve menekülni
kezdett.
Csata után
A Kút Csarnoka elképesztő, gyászos látványt nyújtott. Holttestek hevertek minde-
nütt, egy olyan összecsapás lehangoló maradványai, amelyet őrült vérszomjjal vívtak
az egyik oldalon, és rettenthetetlen elszántsággal a másikon. Sötétvörös és fekete
megalvadt vér borította a kövezetet. A halál bűze lengte be a hatalmas termet.
Felix az eszméletlen, halálsápadt Gotreket fürkészte, aki a padlón ült, hátát a meny-
nyezetet tartó oszlopok egyikének támasztva. Kötések borították egész felsőtestét, és
jobb kezét mozdíthatatlanul felkötötték egy kendővel. Horzsolások és zúzódások borí-
tották a fejét. A sötétlila véraláfutások még a tetoválásain is átütöttek. A démon szorí-
tása aligha lehetett gyengéd. A trollvadász már a Vérivóval vívott párbajba is kis híján
belepusztult, és az azt követő őrült harc sem használt az állapotának. Mellkasa alig
mozgott, miközben az életet és a halált elválasztó szűk mezsgyén bolyongott. A mel-
lette guggoló Varek sem tudta megítélni, hogy életben marad-e vagy meghal.
Az ifjú törpe bizonytalanul nézett fel Felixre.
– Mindent megtettem, ami tőlem telt – mondta halkan, mentegetőző hangsúllyal. –
A sorsa most már az istenek kezében van. Már az is csoda, hogy egyáltalán él. Gyaní-
tom, hogy csakis a Végzet Pörölyének ereje tartotta benne a lelket, mialatt harcolt.
Felix elnézett a semmibe, és azon tűnődött, vajon eljött-e az ideje annak, hogy
megörökítse a trollvadász halálát. Annyi bizonyos, hogy hőseposzba illő csata volt,
pontosan olyan, amilyenre Gotrek vágyott. A törpék új erőre kaptak a démon pusztulá-
sának láttán. A káoszfajzatok éppen ellenkezőleg, minden bátorságukat elvesztették,
amikor Gotrek, győzhetetlen fegyvereivel, őrjöngve és halálosan, mint a háború egyik
ősi istene, végigszántott a derékhadukon. A trollvadász véres rombolásának láttán a
káoszhívek nem gondolhattak másra, mint hogy aljas isteneik elpártoltak tőlük. Végül
elillant minden harci kedvük, pánikba estek és elmenekültek. Gotrek csak ezt követően
rogyott össze.
A törpék szörnyű veszteségeket szenvedtek. Legfeljebb néhány tucatnyian marad-
tak életben, de még a túlélők java része is a kincstárban rejtőzött a csata idején. Ha
nincs a pöröly ereje és Gotrek fejszeforgató jártassága, valószínűleg valamennyien
meghalnak. Ráadásul úgy tűnt, hogy magának a trollvadásznak is nagy árat kell fizet-
nie a győzelemért.
Snorri bicegett feléjük a halottak közül; a bal lábára erősen sántított. Ő sem festett
jobban Gotreknél. Hosszú mellsebét a démon korbácsának szálaival öltötték össze. Ő
maga volt a törpék szívósságának eleven bizonyítéka azzal, hogy életben maradt.
Egyetlen ember sem élte volna túl a Vérivó ütését vagy az azt követő vérveszteséget.
Átvérzett kötésekből álló, rögtönzött turbánt viselt a fején, amitől úgy nézett ki, mint
egy nagyon alacsony, nagyon széles és nagyon buta arábiai bennszülött. Boldogan fü-
työrészett, miközben a vérben úszó csarnokot vizsgálgatta maga körül. De még ő is el-
vesztett valamit a vidámságából, amikor meglátta az öntudatlan Gotreket.
– Jó csata volt – dünnyögte, csak úgy maga elé.
Felix vitatkozott volna, de inkább hallgatott. Azt akarta mondani, hogy véleménye
szerint nincs olyan, hogy jó csata, csak olyan, amit az ember elveszít, meg olyan, amit
megnyer. A harc mocskos, véres, fájdalmas és veszedelmes tevékenység, amit összes-
ségében nézve jobb nagy ívben elkerülni.
De már mialatt ezek a gondolatok keringtek a fejében, rájött, hogy becsapja magát.
Igenis, volt valami mámorító a túlélésben, és valami hátborzongató öröm a győzelem-
ben, aminek hatása alól ő sem tudta kivonni magát. És amikor számításba vette egy
csata végkimenetelének egyéb lehetőségeit is, azon kapta magát, hogy kénytelen
egyetérteni Snorrival.
– Igen, jó csata volt – válaszolta, bár közben arra gondolt, hogy vajon miképp véle-
kednének erről a hideg köveken fekvő halottak, ha képesek lennének megszólalni.
Már a beszéd is akkora erőfeszítésébe került, hogy belesajdult az egész teste.
Szemügyre vette a jobb kezét. Merev volt, és alaposan megpörkölődött ott, ahol bőre
érintkezett a pöröly nyelével. Még a Varektől kapott ópiumos kenőcs sem tudta telje-
sen eltompítani a fájdalmait. Nem tudhatta, hogy miféle varázslat védte meg
Thangrimot ezektől a jelenségektől, de az nyilvánvalóan látszott, hogy az emberek
esetében nem működött. Mégis, Felix úgy érezte, hogy igazán nem panaszkodhat. Az
istenek, ha lassan is, de válaszoltak imáira, és a pöröly megtette azt, ami a legfőbb
dolga volt.
A kezét borító kötéseket vizsgálgatva azon morfondírozott, hogy a démon pusztulá-
sa után egyáltalán hogyan sikerült tovább harcolnia – bár valójában tudta a választ.
Egy csata forgatagában a harcos olyan fájdalmat is elvisel, amely máskülönben ledön-
tené a lábáról. Nem egyszer látta már, hogy valaki hosszú percekig harcolt még azt
követően, hogy olyan sebet kapott, amelybe végül belehalt. A kezét méregetve Felix
azon tűnődött, hogy képes lesz-e még valaha kardot forgatni. Vagy éppenséggel tollat,
ha arra kényszerül, hogy megírja a trollvadász halálának történetét.
Az egész teste sajgott, és nem kívánt mást, csak hogy végre kialhassa magát, de
még túl sok tennivalójuk maradt. Harg-rim és társai befejezték a tárgyalást, és oda-
mentek hozzá. Hargrim a jobb kezében tartotta a Végzet Pörölyét. Felix kissé morco-
san megállapította magában, hogy őt bezzeg nem pörköli meg a fegyver.
– Olyan adóssággal tartozunk neked, Felix Jaeger, amit sosem lehet leróni – kezdte
ünnepélyes hangnemben a törpekapitány. – Megmentetted népünk becsületét, és meg-
akadályoztad, hogy őseink harci pörölye ellenségeink kezébe kerüljön.
Felix a törpére mosolygott.
– Nem tartoztok nekem az égvilágon semmivel, Hargrim – válaszolta derűsen –, a
Végzet Pörölye megmentette az életemet. Szó sincs semmiféle adósságról!
– Nemes beszéd, hőshöz méltó. – A kapitány nagyot bólintott. – Mindazonáltal
mostantól kezdve ami a miénk, az a tiéd is.
– Igazán köszönöm, ám én nem szeretnék mást, csupán hazajutni – felelte Felix és
remélte, hogy nem tartják hálátlannak, ezért a kijelentésért.
– Együtt fogunk távozni – jelentette ki Hargrim, mire Felix kérdőn felvonta szem-
öldökét.
– Túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy megvédjük csarnokainkat – magyarázta a
kapitány –, és a Sötét Erők immár ismerik a pontos helyünket. Csupán idő kérdése, és
vissza fognak térni. Eljött az ideje annak, hogy fogjuk a Harag Könyvét, a pörölyt, to-
vábbá annyi kincset, amennyit csak tudunk, és elmenjünk innen.
– Azt hiszem, Felix, lesz elég hely a Grungni Szellemén – vette át a szót Varek.
Tiszteletteljesen nézett Felixre, mintha a beleegyezésére várt volna. Az emberifjonc
kezdte sejteni, hogy azzal, hogy a Végzet Pörölye végül engedelmeskedett az akaratá-
nak, elnyerte a törpék tiszteletét és megbecsülését. Varek folytatta: – Mostanra már
csupán negyven-ötven törpe maradt Karag Dumban. Ha kiürítjük a hajó rakterét, illet-
ve megosztozunk a kabinokon, akkor valamennyien elférünk.
– Úgy vélem, igazad van – válaszolta Felix.
– Most mindennél fontosabb, hogy elvigyük innen a szent harci pörölyt – folytatta
Hargrim. – És annyi kincset, amennyit csak elbírunk.
– Természetesen. – Felix biccentett, és a ládákra nézett, amelyeket a harcosok ép-
pen ekkor cipeltek kifelé a rejtett kamrákból. – Viszont aggódom amiatt, hogyan fo-
gunk kijutni ekkora teherrel. Át kell verekednünk magunkat a káoszfajza-tokon. Túl-
ságosan kimerültünk, és túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy harcoljunk.
– Emiatt egy pillanatig se fájjon a fejed, Felix Jaeger – közölte Hargrim vigyorog-
va. – Bőven akad még titkos járat Karag Dumban, amelyeket csupán a törpék ismer-
nek.
Felix ekkor a továbbra is eszméletlen Gotrekre pillantott, aki túl sápadtnak és túlon-
túl gyengének tűnt ahhoz, hogy mozogni tudjon.
– És mi lesz Gotrekkel, meg a többi sebesülttel? – kérdezte. Az járt a fejében, hogy
talán megvárhatnák, amíg a trollvadász meghal, és akkor tisztességgel eltemethetnék
itt, ősei otthonában, a csata többi áldozatával együtt.
– Amíg élek, emberifjonc, annyi erőm mindig lesz, hogy járjak is! – recsegte egy
hang a trollvadász felől. Gotrek ép szeme lassan felnyílt. Valamennyien odarohantak
hozzá, mialatt nehézkesen talpra küzdötte magát.
– Hát akkor, gyerünk! – adta ki a vezényszót Felix nagy boldogan.
A trollvadász végighordozta tekintetét a tetemek százain.
– Nagyon úgy fest, hogy engem már megint elkerült a halál – állapította meg fanyar
képet vágva.
– Csak ne aggódj – szólt rá vigyorogva Felix –, valami azt súgja, hogy jó néhány
csata vár még ránk!
♦♦♦
♦♦♦
Lurk ezekben a percekben azon törte a fejét, hogy vajon mire készülnek azok az os-
toba törpék. Sejtelme sem volt, azt viszont nagyon is jól tudta, hogy számára hamaro-
san üt a cselekvés órája. Tombolt benne az erő. Világosan érezte, hogy a Szarvas Pat-
kány is őt támogatja. Úgy döntött, most már csak az alkalomra vár, és ha a helyzet úgy
hozza, könyörtelenül lesújt. Nem fog habozni, óh, nem! Előugrik rejtekhelyéről, és rá-
veti magát gyűlölt ellenségeire.
Ez így lesz. Valószínűleg.
Feltéve persze, hogy nem lesznek túl sokan. Mondjuk, egynél többen.