Nemere István

Időhajó
 Kiadó: Adamo Books Kft.
http://adamobooks.com

Felelős kiadó: ADAMO BOOKS KFT. ügyvezetője

Copyright © ADAMO BOOKS KFT.

Budapest, 2020

ISBN: 978-963-453-682-6
 Tartalomjegyzék
Előszó 4
Első rész - Felkészülés 5
Második rész - Indulás 45
Harmadik rész - Merülés 63
Negyedik rész - Irány a múlt 102
Ötödik rész - Tovább, tovább 133
Hatodik rész - Pusztulás 162
Hetedik rész - Menekülés 184

3
 Előszó
A jövőben játszódó könyv két célt szolgál. A szerző szeretné
egyfelől bemutatni a jövő általa elképzelt társadalmát, amely a
mainál értelemszerűen jobb lesz, és már nem kötődik a
jelenleg érvényes világképekhez, uralkodó eszmékhez vagy
vallásokhoz. Víziója szerint abban a világban az embereket más
célok is mozgatják, ezek között a legerősebb a kozmosz
megismerése, a felfedezés vágya, akarata.
Másfelől pedig bemutatja az olvasóknak, hogy a Földtől távol
is élhetnek emberek, akiknek vannak egyrészt régi emberi
törekvéseik, érzelmeik, vágyaik, másrészt viszont már nem
tapadnak oly szorosan a Földhöz, őket már kozmikus eszmék
hatják át.
Az izgalmas regény lényegében egy űrhajó története. Abban
a korban az emberek már igen nagy energiák bevetésével
képesek nem csak a térben haladni, de az időben legalább
hátrafelé, a múltba is eljutni, miközben új dimenziókat, vagyis
más tulajdonságú tereket is felfedeznének. Ezért épül az
időhajó, amely egy hajdani tudós elme, bizonyos L. Ron
Hubbard nevét viseli.
A könyv elején az olvasók végigkísérhetik, hogyan épül fel a
hajó és hogyan áll össze a legénység. Különleges feladathoz
különleges emberekre és nagyon értelmes robotokra van
szükség. Aztán tanúi lehetünk annak, hogyan indul az időhajó
első útjára, hogyan hatol be a kozmosz múltjába, hogyan kísérli
meg áttörni egy szomszédos dimenzió falát...

4
 Első rész
Felkészülés

1.

Adam kilépett a gyorsliftből és azonnal jobbra fordult.

Talán azért, mert a lifttel szemben rögtön megpillantotta a kis
táblát: KRONOMAT. A nyíl jobbra irányította. Az üvegfalú
folyosó - mostanában ez a divat, persze csak bentről kifelé
átlátszó, idegenek a folyosóról nem pillanthattak be az
intézmény munkájába - egy széles ajtóba torkollott. Adam
kivette zsebéből a lenti portán kapott látogató-mágneskártyát,
a kis nyílásba helyezte. Az ajtó hangtalanul nyílott, ő pedig
belépett.
Géphang kérdezte, kit keres. Mondta a nevet: Ivan
Markov. A gép szenvtelenül, a kedvesség vagy udvariasság
legcsekélyebb hangsúlya nélkül megadta a helyiség számát.
Adam hamarosan belépett egy kellemes szobába. Itt minden
úgy nézett ki, mint a Földön. A mesterséges gravitáció
berendezéseit - mint errefelé másutt is, gyakorlatilag minden
épületben - az alagsorban helyezték el. A gondos
kiegyensúlyozás következtében ugyanakkora volt Adam
testsúlya, mint a Földön, de a liftek is ugyanúgy gyorsultak, a
leendő tárgyak is úgy koppantak a padlóhoz, és mindenki
könnyedén elfelejthette, hogy nem otthon van. Az „otthon”
még Adam számára is a Földet jelentette. De hát egyre
kevesebben vannak ilyenek. Észrevette mostanában, hogy ez a
szó, ha társaságban elhangzik, már nem olyan egyértelmű,
mint akár csak tíz éve is volt. Most már nemegyszer
rákérdeznek a beszélgetőpartnerek, hol is van az az „otthon”.
Ezt idegenkedve, sőt értetlenül fogadta, el is ámult párszor.
Aztán sóhajtva belátta, hogy rohan az idő. Sokkal gyorsabban,
mintsem az neki kényelmes, elfogadható, megszokható lenne.
Markov valahol az ötven és a hatvan között lehetett,
persze nem igazán nézett ki annyinak. Őszült a halántéka,

5
arcán a napbarnított bőr szinte feketének látszott. Emiatt ép
fogsora valósággal vakítóan csillant Adam szemébe. Nem
kellett bemutatkoznia. Markov is tudta, ki érkezik hozzá 2079.
június 30-án délelőtt pontban 10 óra 20 perckor. Mások
döntöttek így, és Adam ebbe nem szólhatott bele. Talán
Markov sem.
Üdvözlöm, barátom - mostanában ez járta. Mióta Adam
visszajött az űrből, mindenfelé csak „barátomnak” szólították.
Pedig amikor elment, még hol a „pajtás”, hol meg az „öregem”
volt a divat. Ami elég mókás volt, ha fiatal nőknek mondták, de
már senki sem talált benne kivetnivalót. Markov hellyel kínálta.
A szobája egyik falát háromdimenziós űrtérkép borította, a
másikon egy részletismertető projekt-tábla lógott. Adam csak a
címét tudta elolvasni: „Kronomat-terv 2071” - aztán háttal neki
helyet foglalt egy kényelmes fotelben. Markov leült vele
szemben. Az űrtérkép meg az ő háta mögé került. Adam
egyetlen pillanat alatt felismerte a naprendszer külső vidékét.
A Neptunusz holdjait, a Plútót, a Charont és egy pár kisbolygót.
Majd a tekintete a férfira szegeződött.
- Rövidítsünk, jó? - kérdezte Markov, és mosolya lassan
elfogyott. Ez már nem a nyájasságok ideje volt, bár a férfi
joviális hangulatot sugárzott magából továbbra is - Adam
Narbon, harminckét éves, a tudományos űrflotta legfiatalabb
parancsnoka, vagy ahogyan régebben mondták:
hajóskapitánya. Két műszaki és egy humán diplomát szerzett,
huszonhét éves korától van a kutatóflottánál, a leghosszabb
idő, amit megszakítás nélkül töltött az űrben, két év volt.
- És az éppen most ért véget - jegyezte meg Adam, most ő sem
mosolygott. Hirtelen belenyilallt: talán visszavonják a még ki
sem mondott ajánlatot, ha kiderül, hogy kevés ideje maradt
az akklimatizálódásra. Ez az egyik mániája a vezetésnek, a sok
közül, hogy elegendő időnek kell eltelnie két hosszantartó
kutatóút között.
Markov is erre gondolhatott, mert röpke mosoly szaladt át
az arcán, amivel valószínűleg csak nyugtatni akarta Adamot:
- Semmi baj. Kap még egy kis időt, mielőtt beindulnak a
gyakorlatok, a szoktatás. Úgy is mondhatni, az edzés. Feltéve,
ha elfogadja az állást.

6
- Egy ilyen hajón másodtisztnek lenni nagy megtiszteltetés -
mondta óvatosan. Most jutott eszébe, akik eddig közvetítették
neki a felsőbb akaratot, sohasem mondták ki kereken, milyen
posztra pályáztatják. Hol látnák őt a legszívesebben? Adam a
teljesen új rendszerű, kísérleti hajón a második ember helyén
látta magát.
Markov most nem mosolygott. Egy pillanatig nézte a férfit,
a két szempár is találkozott, és nem engedték el egymást.
Aztán a férfi nagyon természetesen mondta:
- A kapitány posztja még inkább az.
Adamnak a lélegzete is elakadt. Ez komoly...? De látta
Markov szemén, hogy így van. Egy ilyen helyen nem tréfálnak.
Ez túl komoly dolog. A Kronomat Projekt a kutatóflotta jelenleg
legnagyobb beruházása. Most kezdte érteni, miért rendelték
vissza eddigi hajóját tizennyolc nappal az expedíció tervezett
vége előtt. Ha behunyta a szemét, még maga előtt látta a
Plútón túli, meglehetősen sötét világot.
Gyorsan mélyet lélegzett. Ezt Markov is látta. Úgy is
értelmezhette, hogy ezzel Adam régi vágya teljesült. Pedig hát
mindössze öt éve szolgált a flottánál, és a naprendszerben
utazgatott ide-oda.
- Nézze, Adam, néhányan ellenezték is az ön kinevezését. Ezt jó
tudni, mielőtt elfogadja azt. Az illetőknek nem annyira magával
volt bajuk, mint inkább a korával. De megmagyaráztuk nekik -
nem derült ki sem akkor, sem később, Markov kikre gondol
önmagán kívül - hogy ezen a hajón az egész legénység fiatal
lesz.
Olyanokra van szükség, akiket nem béklyóz meg a régi,
akadémikus gondolkodás, akik még nem sokat mozogtak
tudományos berkekben. Akik nem félnek egy-egy vadonatúj
ötlettől, méghozzá olyantól sem, ami esetleg meghökkenti,
ellenállásra készteti az öreg kopaszokat.
Adam bólintott. Fiatal legénység? Igen! Ott az ő kora
tényleg nem jelenthet gondot. Mindig is jól megértette magát a
vele egykorúakkal, az egyetemeken és a hajókon is. Markov
folytatta:
- No és hol akadna több vadonatúj ötlet és kaland, mint éppen
egy ilyen hajón? A „Hubbard”-hoz fogható jármű még sohasem

7
készült a Földön. Nyilván hallotta, milyen viták folynak
körülötte már nyolc éve. Még amikor csak egy projekt volt a
fizikusok előtt, már akkor támadták sokan. Az alapötlet nem
tetszett nekik. Mások a műszaki oldalon a prototípus-jellege
miatt féltek. Illetve féltették és ma is féltik a legénységet.
Engem is nagyon sokat támadtak. Még az a vád is elhangzott,
persze főleg otthon Európában, hogy nekem semmi sem
drága, áthajszoltam a projektet az összes pénzügyi bizottságon
és tudományos intézményen, hogy magamnak állítok
emlékművet, és végső soron talán a halálba hajszolom a
szerencsétlen legénységet, amely nyilván oda fog veszni a
hajóval együtt. Ezért döntöttem úgy, hogy a saját fiam is
magukkal megy.
Adamot ez meglepte. Az európai főhivatalnokokról eddig
nem ilyesmit hallott. Hogy sokszor hiúk és önzők, hogy olykor
megvesztegethetők, ha nem is pénzzel, de kitüntetésekkel,
előléptetésekkel... Ez a Markov talán más, gondolta.
Amaz közben nem vette le szemét Adam arcáról, úgy
folytatta:
- Mirkonak is megvan minden végzettsége és gyakorlata, ami
nélkül nem is tehetné a lábát a hajó fedélzetére. így hát ez a
fele rendben van. És remélem, senki sem fog vele kivételezni
csak azért, mert az én fiam. Igaz, még csak huszonöt éves, de
éppen eleget kódorgott már ő is az űrben, és ami fő: most
már egy ideje csak a Hubbard hajtóműveire koncentrál.
Azokat tanulja teljes gőzzel. Szerintem nélkülözhetetlen lesz a
fedélzeten.
Adam hallgatott. Neki ebbe úgysincs beleszólása. Markov
mintha eltalálta volna a gondolatát, máris mondta:
- Nem ön válogatja össze a legénységet annak ellenére sem,
hogy ön lesz a hajó kapitánya... Adam. De a még bizonytalan
posztokra eddig jelentkezettek kiválogatásában azért részt
vehet. Méghozzá holnap, mert aztán őket is beiskolázzuk.
Döntött már?
- Miről? - esett ki gondolataiból a fiatalember. Markov
hirtelen elnevette magát, és ez Adam eszébe idézte, mire is
várnak tőle választ. Nagyon őszintén jegyezte meg:

8
 - Csak az első pillanatban lepett meg a dolog. Most már
annyira természetesnek tartom, hogy nem is gondolkodom
rajta. Hát persze, hogy elfogadom és... szóval, nagyon örülök
neki.
Markov arcán volt még valami. Talán azt ecsetelte volna
ismét, hányszor kellett a hátát tartania Adam kinevezése miatt.
De nem erről volt szó:
- Szorosak a határidők és a pénzügyi keretek. Most
tapostam ki belőlük az utolsó pár tízmilliót. Többet nem adnak.
Ha nem sikerül a próbaút, ezek átharapják a torkomat -
valahová lefelé intett, a padlóra. Adam értette: arra van a Föld.
Az európai űrkutató hatóság mostanában lekörözte az
amerikaiakat és a kínaiakat is, persze jobbára az oroszok
segítségével. Végre azok is Európában élnek. De biztosan
sokan áskálódnak a projekt ellen. Markov még vesztegetett
rájuk pár mondatot:
- A legrosszabb fajta a tojásfejű, tudja, Adam? A
„doc.hab.dr.prof.” Ezek a vénségek azok, akik el nem
képzelhetik, hogy létezhet időutazás a valóságban is.
Méghozzá kozmikus felfedezésekkel egybekötve. A mi
fizikusaink közül néhányat a legszívesebben élve
megnyúznának. Mióta beindult a terv, vagyis majdnem tíz éve,
egyfolytában zajlanak a harcok. Az akadémikusok
hajtóvadászatot indítottak nemcsak ellenünk, hanem a
fizikusok ellen is, akik a projekt mellé álltak. Vesszőfutás az
életük azóta is. Tudományos dolgozataikat nem közük a
hivatalos tudomány folyóiratai, sem az interneten, sem
máshogyan. Még jó, hogy alapítottunk nekik egy internetes
fórumot... Tudja, a lapjukat naponta több mint százezren
keresik fel... és ez adja a reményt a jövőre nézve.
- Meg egy sikeres próbaút, ami egyben kísérlet is - Adam végre
belelendült. - Ha elmegyünk és épségben visszajövünk ezzel a
hajóval, betömjük a szájukat.
- Egy időre, csak egy időre - jósolta Markov borúlátóan. De
tetszett neki Adam optimizmusa, ki is mondta:
- Időhajóra csak optimisták szálljanak fel. Ha egyetlen
pesszimista lenne maguk között, már nem is fogadnék a
sikerre.

9
 Ebből Adamnak értenie kellett, hogy Markov ügyelt rá:
alapos pszichológiai vizsgálatokon menjenek át a jelöltjei. Nem
tűrte a negatív embereket, az ilyeneket már az elején
kirostálta. Adam azért ránézett:
- Én nem voltam efféle vizsgálatokon.
- Dehogynem volt! Csak nem vette észre. Több mint két éve
figyelem magát és a pályafutását. Bekérettem minden
közbenső pszichológiai vizsgálatának eredményét - a
számítógépére intett csak úgy hanyagul. „Benne vagyok,
teljesen!” Markov megint sejtette, mire gondol:
- Adam Narbon, maga az én emberem. Magára bízom a fiamat
is... És most menjünk.
- Hová?
- Megnézzük a hajót!
A lifttel most lementek az egyik alagsorba. Az épület idelent
is hatalmas volt, a talaj alatt messze túlnyúlott a védőkupola
szegélyén. Elektromos kocsi röpítette őket a gyéren világított
alagútban. Közben Markov még egyszer megszemlélte
Adamot. Magas, erős csontozatú férfi, az arca olyan, mintha
egy kezdő szobrász faragta volna könnyen engedelmeskedő
anyagból. Az ősei alighanem mediterrán területen éltek, a
vonásai erre vallanak. Sötét haj, sötét szempár, napbarnított
bőr. Tiszta vonások, semmi ránc, szinte kölykös kifejezés - még
harminckettőnek sem látszik. De valami félelmetes nyugalmat
sugall. És látszik, az elmúlt években megszokta a parancsolást.
Sugárzik róla, hogy szereti, ha a dolgok az általa elképzelt és
akart rendben mennek.
A kocsi pár kilométert száguldott egy sötét csőben. Aztán
utasai valahol kiszálltak, jellegtelen „földalatti megálló” volt ez,
bárhol lehetett volna. Ismét lift következett, amely egy
toronyba röpítette őket. Annak csúcsán - nem voltak itt
ablakok - űrruhát öltöttek. A szkafanderek szokványosak
voltak, erősek és kényelmesek, amilyeneket Adam másutt is
használt már.
- Amint innen kilépünk, két dolog történik - figyelmeztette
Markov. - Az egyik: megszűnik a mesterséges gravitáció, el ne
szálljon, Adam...! A másik: megpillantja az időhajót. Mindkét
változás eléggé megrázó lehet még egy gyakorlott embernek

10
is... Különösen a második műsorszám - most mintha némi
vidámság lapult volna a férfi hangjában. Ám ez nem tévesztette
meg a vendégét. Adam érezte, hogy komoly a figyelmeztetés.
Markov többet aztán nem szólt, míg ki nem léptek egy
zsilipajtón.
Most fogta csak fel, hogy a Holdon van. Tudta eddig is, de
nem gondolt rá. Gyermekkora óta úgy élt, hogy folyton
repkedett, úton volt a Földön, a Holdon, a Marson. 2047-ben
ugyan a Földön született, de a szülei is sokat utaztak és őt
mindig vitték. A családi legendáriumban az állt, hogy még fél
éves sem volt, amikor először elvitték a Holdra, hisz apját oda
szólította a munkája.
Egy pillanatra elvakította a nap. De a szkafander-sisak
látómezején az egyik védőlemez azonnal lehúzódott, hogy
védje a szemét. Kellemes, világosbarna lett most a látvány.
Amikor aztán Adam elfordította a fejét - a Nap a hátuk mögé
került - a lemez visszatért a helyére.
Fekete-fehér volt a látvány, de nem teljesen. A holdi talajt
megvilágította a nap, ezért az fehéren, olykor szinte vakítóan
ragyogott. Viszont az árnyékok mélyfeketék voltak, és nagyon
élesen váltak el a fénytől. A légkör hiánya okozta ezt. Adam,
egy messze kinyúló folyosón ment - amíg a lába leért. Akkor
vette észre, hogy ez nem is folyosó, csak annak váza. Mintha
egy előre mutató ujj lett volna, amely a fekete égbolt felé
mered. Vastraverzes oldalak, alul pedig egy sűrű rács - ez volt a
padló. A testsúlya csökkent, és ha nem kapja el időben a
korlátot, máris felrepül. Még jó, hogy fent is volt egy rács, ez
megakadályozta volna az elszállást.
Nem mozdult, hagyta, hogy a Hold vonzása visszatérítse a
járórácsra. Attól kezdve óvatosabban mozgott, nem lökte el
magát a rácstól. Egyhatod a súlyom, mondta magának,
ahogyan oly sokszor már, ahányszor a Holdra jött.
A keze erősebben markolta a korlátot, amikor az űrben
előremeredő folyosó végére ért. Markov is megállt, kissé
félrehúzódott, mint aki testbeszéddel jelzi: most aztán lehet
csodálkozni...!
És Adam valóban csodálkozott. Olyasmit látott, amit még
soha életében. És ami keveseknek adatott meg 2079-ben - ez a

11
gondolat benne vibrált, valahogyan úgy érezte, ez egy
korszakalkotó dolog, már maga a látvány is! Ezt mindenkinek
látnia kéne...! De nem jött ki hang a torkán, csak nézett.
Az időhajó még nem volt kész, de itt-ott már látszott külső
burkolata is. Ez égszínkék volt. Ám a legtöbb helyen még
kilátszott minden, ami belülről alkotja őt. Olyan érzése
támadhatott a figyelőnek, hogy röntgenszeme van és átlát a
szerkezeten.
Azt hitte, a vázát látja, de persze jóval több volt annál. Az
időhajó egy hatalmas henger volt, amely már most, szerelés
közben is egyenletesen forgott. Majdnem teljesen
függőlegesen állt, és méltóságteljesen forgott. Pedig valahol
nyilván rögzítették különösen erős kábelekkel, de azokat Adam
nem láthatta onnan. Az egy- harmad magasságában voltak
Markovval. Kissé hátra kellett dőlnie, hogy legyőzhesse az
űrruha merevségét - mert most kiderült, hogy mégsem
táncolhat benne. Annak idején az űrhajósképzőben mindig azt
hajtogatták az oktatók: az a jó szkafander, amelyikben táncolni
lehet. Régi ellentét feszült az űrhajósok és a szkafanderépítők
között. A hajósok egyre tökéletesebbet, könnyebbet, puhábbat,
sokoldalúbbat követeltek, amit persze a készítők nem tudtak
ilyen ütemben követni.
De ez a Hold volt, hát éppenséggel lebeghetett is. Adam
óvatosan hátradőlt,, nem engedte el a korlátot. Most már
kényelmesen lebegett pár percig, akárha a vízen feküdne.
Szemügyre vehette a hajó felső részét is.
A henger legalább száz méteres átmérője imponáló volt. A
hossza meg több mint háromszáz méter... Adam hozzáértően
kérdezte:
- A méretek százszor háromszáz, ha jól látom.
- Megtévesztőek itt a fényviszonyok, de majdnem annyi.
Kilencvenötször háromszáztizenkilenc. Ezek az optimális
méretek, a konstruktőrök szerint.
Sok helyet foglal el a hajtómű - jegyezte meg Adam.
Közben a tekintete körbeszáguldott, ide-oda ugrált. A
gigantikus hengert még innen messziről sem láthatta teljes
egészében. Volt egy olyan érzése, hogy hangya lett egy

12
repülőgépmotorban, csak részeket láthat, de az egészről
fogalma sincsen.
- A térbeli mozgatás hajtóműve mindössze nyolc
százalékot foglal el a légtérből. A temporális gépek viszont
hatvannégy százalékot - így Markov.
Adam nem tudta levenni a szemét leendő hajójáról. Ennek
lesz a parancsnoka...? Csak állt döbbenten és nézett. Olyan
nagy volt, olyan imponáló... Ugyanakkor olyan félelmetes is.
Most egy pillanatra megijedt. Vajon elég lesz ő ehhez? Képes
lesz irányítani egy ilyen monstrumot?
Csak amikor figyelmesebben és hosszabban nézte a hajó
valamelyik részét, akkor vette észre: ott bizony emberek
dolgoztak. Néhány robot is úszott a semmiben, kábellel
rögzítve. Az emberek jobbára narancsszínű szkafanderben,
különféle színű sisakokban dolgoztak.
- Sehol nincs akkora dokk, ahová ez beférne. És különben is, itt
a majdnem-súlytalanságban igen nagy elemeket
mozgathatunk, így hamarább összeállítható a szerkezeti váz.
- Most hol tart az építés? - Adam nem szégyellte a kérdést. Egy
hagyományos űrhajót látva nem kellett volna kérdeznie
semmit. Azonnal látta volna a készültségi fokot. De ez itt...
más volt, nagyon más.
- Kilencvenhárom és fél százalékon - Markov felelt az építésért
is, a jelek szerint. Hangját a sisakja rádiója közvetítette.
Nyilván más hullámhosszon, mint az építőké, mert akkor
nagy hangzavar töltötte volna be az étert. Az űrben a
munkások szeretnek sokat beszélni, mintha félelmüket űznék
el a sok szóval. Igaz, egy mikrometeorit bármikor eltalálhatja
őket, és odaveszhetnek. Ilyen az űr.
- És mikor lesz száz százalék?
Markov válasza rögtön kész volt, látszott, várta a kérdést:
- Harmincegy nap múlva próbaútra indul a hajó, Adam Narbon.
A fiatalember mélyet lélegzett, ami sóhajtásnak is beillett:
- Hány fő a legénység, és együtt vannak már?
- Kapitány úr, talán megbocsátja nekünk, hogy nem önre bíztuk
a válogatást - mosolygott Markov szelíden, most nyoma sem
volt itt gúnynak. Mintha még ő is a látvány hatása alatt lenne.
Adam sem tudta elvonni a tekintetét, az egész beszélgetés

13
 alatt ott cikázott a szeme a kékes titánburkolattal még nem
fedett, acélvázak és rejtélyes tartályok, szögletes, kerek és
háromszögű szerkezeti elemek között. - Összesen nyolcan
lesznek. Három nő és öt férfi. A többiekről még nem
beszélek, a fiamon kívül csak egy ember részvétele biztos. A
többi helyért most zajlanak a tesztek, a válogatások, a
vizsgák. A lényeg, hogy mind fiatalok lesznek, a maguk
szakterületén a legjobbak, erre vigyázunk.
- Látom, sok pénz van már a KRONOMAT-Projektben -
mosolygott Adam. Markov - visszafelé ballagtak a rácsok
között, néha kissé lebegtek - nagyon természetesen beszélt
most. Nem bizalmaskodva. Nem keltett olyan benyomást,
mintha értékes belső információkat szivárogtatna ki atyai
lekezeléssel a kapitánynak, aki éppen posztja miatt több infót
érdemel, mint mások:
Európa ezúttal bőkezű volt. Hiszen ezen a téren sem
Amerika, sem Ázsia nincs sehol. Úgy lemaradtak az
időutazások elméleti kutatásában, egyáltalán az időfizikában,
hogy nem is látszanak a láthatár szélén... Brüsszelben nagy
örömöt okozott, hogy előálltunk egy biztosnak látszó tervvel.
Nem sajnálták a pénzt, mert itt végre visszaüthetünk
Amerikának, a kínaiaknak, a japánoknak is - ha ügyesek
leszünk. No és persze, ha a professzorok elmélete valósnak
bizonyul.
Adam tudta, kikre céloz Markov. A „professzorok”, csak így
nevezték Európa-szerte azt a luxemburgi tudományos kört,
amelyben legalább ötven időfizikus és más szakember ült.
Szinte mind más és más országból jöttek, egész Európát
képviselték, de ezzel keveset törődtek. Mint kiderült a
dolgozataikból és kutatásaikból, önnön európaiságukkal
foglalkoztak a legkevesebbet. Mindnyájan az idő megszállottjai
voltak és mint ilyenek, nagyon igyekeztek. A legtöbbjüket már
korábban kiutálták minden kutatóintézetből. Egyetlen
akadémikus sem volt közöttük. Ezt valahogy természetesnek
találták maguk is - szótárukban az „akadémikus” szitokszó volt,
mínuszos jelző, negatív érzelmek kifejezője.
- Igazából tehát egy berepülésről van szó - mondta ki
óvatosan Adam. Már régóta motoszkált benne a szó. Ám

14
amikor átjöttek a zsilipen és átöltöztek, az időhajó imént
lenyűgöző látványa már csak egy folt volt a szemében,
agyában. Egy emlék, amely ugyan jövőt ígért - most azonban
némi aggodalom csendülhetett ki a hangjából, mert Markov
erre rögtön lecsapott:
- Igen, de maguk nem berepülőpilóták. Többek annál. A
legénység összes tagjának legalább két diplomája van, néha
igen meglepő párosítással. Valamit konyítaniok kell az
időfizikához. A professzorok készítettek egy rövid anyagot,
maga is kap belőle. Harmincegynéhány nap múlva aztán
meglátjuk, mire mennek a tudásanyaggal, és főleg a hajóval.
- Ha valamit elrontunk, nincs visszaút?
Markov sejtelmesen mosolygott.
- Egyszerre túl sokat akar tudni, Adam. Maga mindenesetre
már a mai nappal szolgálatba lépett, ahogyan a többiek is
rögtön azután, hogy a bizottság kiválasztotta őket Azt
javasolnám, menjen le a Földre és pihenjen. És ezzel
egyidőben készüljön fel az útra. Tanulmányozza ezt is -
fényesen csillanó kicsiny lemezt tett átlátszó műanyag
dobozba, és átadta Adamnak. - A rákészülés sohasem árt.
Legyen mindig elérhető... kapitány.

15
 2.

Jurjah felért a csúcsra és megpihent.

Lihegett még, de most már nem is érezte a fáradtságot. Az
imént még alább járt, a fák eltakarták a kilátást. Nem először
mászott fel erre a hegyre, hát tudta, mi vár rá. De máskor nem
volt ennyire teljében a nyár, mint most. Idefelé jövet hallotta a
vadméhek zümmögését. Jó néhány nyár elmúlott azóta, hogy
utoljára zümmögtek. Olyan rövid volt ez az évszak, hogy mire
szegények elkezdték gyűjteni a virágport, már el is romlott az
idő. Csoda, hogy túlélték ezeket a teleket.
Jurjah soha nem vált meg fegyvereitől. Ha dolgát végezte
egy bokor mellett, íja akkor is a hátán volt, a tegez bőrtasakja
szintén. Ha valami zajt hallott, egyik keze rögtön az övén lógó
tőrre csúszott. Rénszarvasbőr nadrágja és zubbonya megvédte
a szúnyogoktól, kígyók váratlan harapásaitól. Most izzadt
bennük - de hát a nyár errefelé rövid. Jurjah már hallotta más
vadászoktól, hogy valahol messze vannak olyan földek, ahol a
nyár eltart kilencven vagy száz napig is! Nem hitte el. A tél, az
igen. A tél nagyon hosszú tud lenni, kétszáz napig tart, ha
rövidebb. Ha hosszabb, hát annál is több. De hogy a nyár...?
Errefelé jó, ha negyven napig kavarognak a tajga fölött a
mérhetetlen szúnyogfelhők, csörtetnék az állatok a mocsaras
vadvizek között.
De most Jurjah már nem is gondolt erre. Jó meleg volt,
szokatlanul jó, hát élvezte. Beszívta a levegőt, nagyot
nyújtózott. Itt a csúcson nem kellett félnie vadállatoktól, de
zsákmányt sem remélhetett. Ide inkább ragadozó madarak
szállnak fel - nem messze látott is egy kopár, kiszáradt fát, mely
ágait terpesztette. Biztosan innen figyelik a madarak a tájat.
Arról árulkodott a fehér madárguanó is a fa alatt szerte.
A csúcson volt Jurjah és előtte terült el a hazája.
Erdő, erdő, ameddig csak ellátott. Fák tetejének zöld
tengere - bár Jurjah sohasem látott tengert. A Nagy Tóról is
csak az öregek meséltek néha, esti tűz mellett. És persze a
legkeményebb telek idején, amikor akkora hó esett, hogy még
a vadászok sem indulhattak el. Egyszer mondta valaki, hogy a

16
Nagy Tó semmi ahhoz képest, amilyen a tenger. Már a szó is
olyan furcsa volt - tenger... Ha behunyta is a szemét, nem jött
hozzá látvány, legfeljebb az eddig ismert tavakat próbálta
négyszer-ötször odaképzelni egymás mellett. Jurjah eddig csak
kisebb tavakat látott.
Mint most a tisztásokat, bár azokat is inkább csak sejtette,
nem látta. Egyik sem volt olyan nagy, hogy innen fentről nézve
megszakítsa a fák tengerét. Alant persze ott vannak valahol,
árnyékokban lapulnak. Idefelé átment némelyiken. Ősi ösztön
parancsolta, hogy mielőtt kilép a nyílt térre, álljon pár
pillanatig, szemlélődjön, hallgatózzon. Csak utána lép ki a
tisztásokra, és így tesz a többi vadász is. Aki kilép, láthatóvá
válik, míg az erdőben szinte egy a fatörzsek, bokrok közül. Ha
csöndben halad, és száraz ág sem roppan a talpa alatt,
messzire juthat - láthatatlanul.
Jurjah boldogan kurjantott egyet. Idefent most nem volt
vadász, áthágta az ősi szabályokat - nem törődött az állatokkal,
a leendő zsákmánnyal. Most csak örült a melegnek és annak,
hogy ilyen messzire láthat. A párás láthatár fogta meg a
tekintetét. Vonzotta is egyben. Vajon mi lehet ott... azon a
vonalon túl? Néha felment a kisebb dombokra, mint most erre
is. Amazokkal összehasonlítva ez valóságos hegynek számított
itt, a felföldön - ám még innen sem láthatott túl a határon. Az
az összemosódó, szétfolyó vonal... Ahol a legtávolabbi fák
koronája érintkezik az éggel, vagy csak úgy látszik...
A szeme is könnybe lábadt, addig nézte. Majd leült egy fa
árnyékába, de akkor sem tett mást, csak nézte az erdőt. A
végtelenség tudata belopózott az agyába. Felnézett az égre.
Kéken nevetett rá - ez is ritkaság. Felhők sincsenek. Ez hát az
igazi nyár? A nyár, amelyből eddig huszonnégyet látott.
Jurjah most nem gondolt semmi másra. A könnyű szél
susogott alant, mégsem mozdultak a lombok. A zöld erdő és a
kék ég valósággal rabul ejtette a fiatal férfit. Hosszan, hosszan
ült még a csúcson és mindenről megfeledkezve nézte az erdőt,
az eget, a láthatár szélét. Boldog volt.

17
 3.

Adam annyira lelkiismeretesnek hitte magát, hogy már az

első földi állomásán tanulmányozni akarta a lemezt. De rájött,
nem kell ezzel annyira sietni. Majd valahol kényelmesen kivetíti
egy képernyőre a szöveget. Valahol a lelke mélyén félt is tőle
egy kicsit. Mostanában már elszokott a tanulástól, pedig
tudhatta, hogy az ilyesminek sohasem szakad vége. Az élet
egyetlen nagy iskola, egyetlen hosszú tanulás — hallotta
valahol. De akkor persze csak legyintett rá. Mióta űrhajózott,
meg volt győződve, hogy őt bizony már semmiféle képletes
„iskolapadba” nem ültetik be ismét. Most egy kicsit megingott
ez a bizonyossága.
Felhívta a húgát, aki Ausztráliában tanult. Nem akart vele
találkozni, most nem. Még olyan fiatal és szertelen. Tizenkilenc
lesz hamarosan. Brenda nem bírta tovább otthon, nem bírta
Európában. Mióta az a baleset... Adam még most sem merte
végiggondolni, nem akart rá emlékezni. De hát balesetek
mindig voltak, vannak és lesznek is - mondta valaki nem sokkal
később. A szüleik egy hajóbalesetben vesztek oda. Adam nem
tudott semmit, apa és anya napokra utaztak el, de már a
második este a tévéhíradóból tudta meg, hogy mi történt.
Felolvasták az áldozatok névsorát is, tizennégyen voltak
összesen. Mind megfulladtak.
Néha próbálta elképzelni őket, amint küzdenek ott lent a
víz alatt, de mindig visszamenekült a képzeletből a valóságba,
ez ilyenkor valóságos mentőövnek bizonyult. Lehet, Brendának
is vannak ilyen rémálmai - éber állapotban? Soha nem
beszéltek erről. Erről sem. Mellesleg most, a
telefonbeszélgetés után Adam úgy érezte, Brenda majd lassan
megnyugszik. És a bátyja nem is nagyon hiányzik neki. „Ha
velem történne valami...” kezdte a töprengést, hogy vajon
Brenda azt is átvészelné-e érintetlen pszichével - aztán ezt is
abbahagyta. Most feledni kell szülőket, húgot, minden
családtagot. Igaz, mások nem nagyon voltak. A nagyszülőket
vagy nem ismerte Adam, vagy azok is meghaltak. Szokatlanul
sokan egy családon belül voltak már túl az életen.

18
 Mielőtt ebből is pesszimista következtetéseket vont volna
le, gyorsan felszállt a gépére. Egy sztratoszféra-ugrás csak és
végre kedvenc szigetén teremhet. A mediterrán nyár
lehetősége csábította. Ott majdnem mindig olyan az idő,
mintha nyár lenne. Az ember el is feledkezhet arról, hogy
másutt, máskor van ősz és tél is. Adam már előre érezte bőrén
a meleget, amit Össze sem hasonlíthatott semmilyen más
meleggel. Az űrhajóban is volt szolárium, amit használt is - de
amikor ráömlött az a mesterséges fény és meleg, rögtön a
sziget jutott eszébe. Az az igazi!
Landolás előtt egy pillanatra mintha látta volna az afrikai
partokat ott messze keleten. De máris megváltozott minden.
Éjszaka volt itt, éppen éjszaka. Pálmák hajladoztak a szélben, a
repülőtér mellett sejtelmes fények csillantak fel, majd megint
eltűntek. Adam csak később jött rá, hogy egy autóút vezet a
repülőtér mellett, majd élkanyarodik egy domb mögött. Fáradt
volt, mire a taxi a szállodába röpítette. Egy pillanatra ment csak
ki az erkélyre, a tengert inkább sejtette, mint látta. Még kitette
a kilincsre a „Ne zavarjanak!’’-táblát, aztán jött a zuhany, majd
az ágy.
Csak ébredés után fogta fel, milyen fáradt lehetett -
majdnem dél volt már! Tizenhárom órát aludt egyfolytában,
ami már régen nem fordult elő. Az űrhajóban persze a
szolgálati beosztás volt kötelező, az egész élete ahhoz a
ritmushoz idomult. Most végre elfelejthette a szabályokat -
egyelőre. Szabadságon vagyok, gondolta még kissé kábultan.
Éhes volt, de belátta, reggelit már nem érdemes kérnie,
kinevetnék vagy legalábbis furcsállnák. Hát kényelmesen
megborotválkozott, könnyű nyári ruhát öltött, és amikor dél
lett, leballagott a szálloda éttermébe. Már előre örült, hogy
délután mekkorát fog úszni a tengerben.

19
 4.

- Megtudott valamit? - kérdezte Markov.

A telefonvonal másik végén az idős hölgy egy pillanatig
hallgatott. Valahol a Balkánon ül, egy városban, aminek még a
nevét is elfelejtettem - szaladt át a férfi agyán a gondolat, majd
rögtön hozzátette, lázadóan, és kissé idegesen: „Hát nem
mindegy, hogy hol van? Ő sem tudja, hogy én meg a Holdon
vagyok! A hangja után ítélve lehet vagy száz éves az a banya.
Még jó, hogy nem videotelefonon hívtam, alighanem
elszörnyednék a külsejétől” - tette hozzá.
A hangja alapján csakugyan öreg és csúnya lehetett az az
asszony. Kicsit törte a nyelvet, de azért érthetően beszélt:
- Ön átutalta a pénzt, előre megküldte. Ha tudom, hogy ilyen
nehéz lesz, talán nem is vállaltam volna.
- De elvállalta, és úgy sejtem, megtette, amire kértem. Mi az
eredmény?
- Átküldőm a hálón.
- Ezt el is várom, de szóban ismertesse, mire jutott Markov
kezdett csillapodni. Azt mondja, elvégezte a munkát. Akkor
most valamivel közelebb juthat a titokhoz?
- Azt mondta maga, az őseit kutassam fel, férfivonalon
legalább öt nemzedéket... Amit meg tudott adni, én abból
indultam ki. Mondom most nagyon egyszerűen, sallangok
nélkül... Az első apa, akiről sikerült adatokat szerezni,
valamikor az 1800-as években születhetett. 1880 körül, úgy
hiszem, de sem neve, sem más adata nincs. Csak annyit
tudtam kideríteni, hogy valahol Keleten élt, Oroszországban,
alighanem ott. Volt neki egy fia, róla már többet lehet tudni,
mert ő már 1911-ben született. Hogy hol, megint nem derült
ki, az eredeti okirat vagy nem is volt, vagy elveszett. Lehet,
nem is volt, mert ott akkoriban nem anyakönyveztek
rendesen, vagy sehogyan sem.
- Őt hogy hívták?
- Markov. Alekszander Markov. Azt hiszem, semmilyen iskolát
nem végzett. Találtam két nyomot. Az egyik szerint
Irkutszkban dolgozott egyszer majdnem egy évig, egy

20
 kereskedelmi társaságnál. Nem tudni, mit csinált ott. A másik,
hogy megnősült, elvett egy irkutszki nőt. Ez valamikor 1933
körül történhetett, de dátum itt sincs. A nő neve ismeretlen,
de azt már tudom, hogy volt két gyerekük. Egy fiú és egy lány.
- A fiú neve?
- Jevgenyij Alekszandrovics Markov. A vasútnál dolgozott,
később behívták katonának. Ő sokáig élt. Azt hiszem,
egyszerű pályamunkás volt. A vasúttól ment nyugdíjba 1994-
ben. Akkor lehetett hatvan éves, ha 1934 táján született...
Markov nyelt egyet. Igen, a banya jó nyomon halad. Elég
sokat kellett kutatnia neki internetes orosz levéltárakban, ami
bizony nem lehetett könnyű dolog, hiszen a világnak azon a
táján még a huszonegyedik században is egetverő
rendetlenség uralkodott, kevés adatot vittek fel a világhálóra,
mindent féltékenyen őrizgettek... A férfi csak most érezte meg,
hogy hideg verejték ül a homlokán.
- Mondja tovább, kérem.
- Én mondom. Jevgenyij Alekszandrovics Markov nem nősült
meg, de mégis született egy fia „balkézről”, ahogyan
akkoriban mondták. Elismerte és engedte, hogy a nevét
használja.
- Őt hogy hívták?
- Ez már abban az időben volt, amikor az oroszok kezdtek
leszokni a három névről. Nyugati mintákat követtek, egy
személynevet adtak. A fiút Daniel Markovnak hívták.
A férfi behunyta a szemét. Ez a név... rögtön magával
vonzott egy arcot is. Az az arc már nagyon régi volt, homályos.
Gyermekkorában látta utoljára. Igazából inkább arra az
elmosódott színes fotóra emlékezett, amit az apja őrizgetett
sokáig a szobájában.
- Daniel Markov - ismételte a balkáni asszony. - Nyugatra
költözött. Néha visszatért, de akkor is inkább Szibériába
ment, ott érezte jól magát. Ahol az ősei laktak, Irkutszkban és
annak környékén. Mérnök volt, katonai kutatásokban
érdekelt. Egy francia nőt vett feleségül és Marseille-ben éltek
sokáig. Ott születtek a gyerekei is.
Markov már nyitotta a száját, hogy mondja a gyerekek
nevét, de inkább hallgatott. A múlt lassan utoléri a jelent. Az

21
apja volt ennek a Daniel Markovnak az egyik fia. Ő pedig az
unokája. Lám, a történet, akár egy lánc, végre
összekapcsolódik. Mint a nyakláncnak, ennek is van kezdeti
pontja és vége. Körbefogva a mostani kapocs pontosan
beleillik a múlt kapcsába. így teljes a lánc. Az „ismeretlen
Markov”, aki aztán 1911-ben nemzi Alekszandert, aki nemzi
Jevgenyijt, aki nemzi Danielt... Egészen olyan ez, mint a
Bibliában - futott át a fején. Hozzátehette volna az évszámokat
is. A nagyapa volt Daniel, a fia az ő apja, aztán jött a sorban ő,
az űrhajóépítő. És a sor jelenlegi végén már ott toporog a fia,
Ivan. Aki persze szintén Markov.
Megköszönte, és letette a telefont. Sokáig ült még utána és
nézett maga elé. Valami homályos nyugtalanság borongott
benne. Már azt sem értette, miért rendelte meg ezt a
családfakutatást. Valami azt súgta, meg kéne néznie az őseit.
De attól, hogy most végre megtudott róluk valamit nem sokat -
egy csöppet sem lett nyugodtabb. Valamiféle szellemi
kielégülést is remélt talán ösztönösen még egy héttel ezelőtt.
Visszamenőleges, mintegy történelmi megerősítését annak,
hogy létezik ő, létezik a fia, léteztek és léteznek Markovok, akik
mind ugyanabból a vonalból nőttek ki, mind egyazon ősüknek
a leszármazottai. De most már ettől a nyugalomtól is búcsút
vehetett. Megértette: ez a homályos érzés, ez a semmivel sem
indokolt nyugtalanság megmarad benne még sokáig, sokáig.

22
 5.

Adam csak este nézte meg a lemezt. Az volt rajta, amire

számított - mégis egy kicsit más. Az időhajó általános leírása
nem nagyon érdekelte - most nem. Majd ráér elolvasni,
tanulmányozni egy héttel a behajózás előtt. Most úgy tudta,
sokkal több ideje van még, és ezért inkább az elméleti dolgokra
összpontosított.
Az elemzés nem tért ki az előző elméletekre, amelyek több
mint száz éve foglalkoztatták a kutatókat. No persze, csak a
bátrabb elméket. Az időt kutató fizikusokat, a merész
fantasztákat, az írókat, a filmeseket. Időutazásról annyiszor
szóltak már tudósok, amatőrök, művészek és mások... De a
megvalósítás módjáról sokkal kevesebb szó esett.
Ma ott tartunk - hajtotta előre Adam a lemezt, - hogy
lehetséges az időutazás, de csak úgy, hogy az időben visszafelé
irányuló mozgás nem sértheti a jelent. „Jó szó ez”, mondta
hangosan a szállodai szobában, izmaiban a sokórás úszás
borzongató fáradtságával, bőrében a napsugarak melegével.
„Nem sértheti a jelent”, vagyis az időutazás nem okozhat olyan
elváltozást a múltban, amely megváltoztathatja a jelent. Vagyis
ami egyszer már megtörtént, az nem változtatható meg.
Hiszen nyilvánvalóan minden eseménysorozat ezer szállal
kapcsolódik más eseménysorozatokhoz, személyekhez,
történésekhez, állapotokhoz. Ha egy megváltozik akár csak egy
kicsit is, a láncreakció szerint az összes többinek változnia kell.
Ha így lenne, az időutazás csakugyan lehetetlen volna, és
nem is annyira fizikai, mint logikai indok miatt. Ami meg a
fizikát illeti... Hát ott sem volt egyszerű a szakemberek dolga.
Mielőtt időhajót építenénk - írta valaki tizenkét évvel
korábban -, az elméletet kell lefektetnünk, amennyire lehet,
ellenőriznünk és megerősítenünk. Csak akkor érdemes ilyen
hatalmas összeget kiadnia Európának, ha viszonylag biztosan
tudja, hogy a hajó működni fog.
Érdekes volt az összefoglaló erről a vitáról, amely különben
évekig tartott, de ami annak idején elkerülte Adam figyelmét.

23
Annál is inkább, mert csak szakmai berkekben vitáztak. Az
időfizikusok számtalan verziót javasoltak, és gondolatban, vagy
éppenséggel számítógépes szimuláció segítségével
„kipróbáltak” - és egyik sem vált be. Lassan belátták, azoknak
van - lesz - igazuk, akik kezdettől a kvantummechanika
törvényeire alapozták volna az időutazást. Végre majdnem
mindenki belátta, hogy így és csak így lehet az időben utazni.
Szakítottak hát azzal az elmélettel, amely az időutazásban
kizárólag paradoxonokat és ezekből következő csapdákat
látott. Ha valamilyen módon vissza lehet fordulni az időben,
akkor az időben visszafelé irányuló mozgás nemhogy nem
sértheti a jelent, hanem „legfeljebb azt kiegészítheti és
megfelel annak”. Ezek eleinte varázskifejezésnek tűntek Adam
számára, mert a vitában sokan használták, de nem mindenki
ugyanolyan értelemben. Azt a kutatók máris elvetették, hogy a
valamikori tudományos-fantasztikus irodalom figuráit és
eseteit hozza fel. Nem, nem lesznek olyan időutazók, akik
visszamennek az időben, és véletlenül megölik saját
nagyapjukat - elvileg tehát létre sem jöhettek és így nem is
indulhattak vissza az időhajóval... De olyanok sem lesznek, akik
több millió évre mennek vissza, és ostoba tettükkel
megakadályozzák az emberiség kifejlődését - a példákat a
végtelenségig lehetett sorolni, csak fantázia kérdése volt az
egész.
Ahogyan az várható volt, a vitatkozók - Adam a lemezről
követte az egész vitát, olykor filmbejátszások, ábrák is
megjelentek előtte a képernyőn - előszeretettel hivatkoztak
Einsteinre. Abban mindenki egyetértett, hogy a nagy Albert
nem állította: az időutazás lehetetlen lenne. Már csak azért
sem - futott át Adam fején -, mert igazi tudós nem ejt ki ilyen
szavakat: „lehetetlen” vagy „soha”. De Einstein általános
relativitáselmélete egyáltalán nem zárja ki azt a lehetőséget,
hogy a tér-idő önmagába visszahajlik, visszafordul, így a benne
mozgó űrhajós is visszafordulhat a téridőben - akár a saját
múltjába, a Föld múltjába, az Univerzum egy korábbi
korszakába vagy akár állapotába is!
De azért nem volt lelkesítő az Einstein-féle megengedő
elmélet, az általa nyújtott lehetőség. Már csak azért sem, mert

24
tele volt ellentmondásokkal - és ezeket az európai kutatók
mind alaposan megrágták, mielőtt végül is konkrét utat
mutattak a hajóépítőknek.
De azért akadtak sokan, akik azt akarták bizonyítani, hogy
valamilyen akadálynak kell léteznie a dologban, mert hiszen ha
lehetséges lenne az időutazás, akkor valakik már időutaznának!
Ha ezt ki lehet találni, akkor az emberiség jövőjéből - az időhajó
feltalálása utáni korszakból - már járnának vissza a múltba az
időutazók, és legyenek bármennyire óvatosak, azért előbb-
utóbb itt csak észrevennénk jelenlétüket.
Erre persze jöttek az ellenérvek. Hogy a mi korunk nem is
olyan izgalmas, nem járnak vissza a mi időnkbe, hanem a
távolabbi múltba, a nagy történelmi eseményekhez. Mások
arra hivatkoztak, hogy az időutazók... láthatatlanok. Mert
valamilyen fizikai trükkel, netán éppen a kvantumtörvényeket
ismerve és felhasználva, láthatatlanná tették magukat és
járművüket. Megint mások ezt ellenezték azzal, hogy az
időutazásokhoz olyan hatalmas gépezetekre van szükség-
legalábbis a korszak kezdetén, amikor miniatürizálásról még
szó sem lehet -, hogy azokat ugyan nehéz lenne elrejteni a
régi korok bámészkodói elől.
A földi történelemben időutasok nyomait kutatók
természetesen most is Leonardo da Vincit emlegették, mint
olyant, aki leleplezhetően és nyíltan követett el időtöréseket -
olyasmikről gondolkodott, olyan tárgyakat tervezett, amelyek
majd csak pár száz évvel később valósultak meg, de ő már a
maga idejében is sokat tudott róluk. Mások az egész
időutazást képtelenségnek vélték - igaz, ezek a hölgyek és
urak hamar el is tűntek a vitatkozók közül.
Néhányan amellett kardoskodtak, hogy az Einstein-
elmélet szerinti téridő-utazás lehetséges, de vannak benne
olyan akadályok (amiket nevezhetünk törvénynek is), amelyek
lehetetlenné teszik, hogy a múltba visszatérők módosítsák a
jelent. Sokan hajlottak arra, hogy ezt elfogadják, hiszen akkor
az időutazás logikailag is lehetővé válik.
Valaki kijelentette: ezt a kvantummechanika törvényei
szabályozzák annak ellenére, hogy eredetileg az elméletnek
nincs köze az időutazásokhoz. De hát sokféle „mellékhatás”

25
 lehetséges. Már csak azért is, mert a kvantumok világában
úgysem a klasszikus fizika törvényei uralkodnak, ott úgyis
minden másképpen történik.
Már csak azért is, mert a kvantumok világában még a
logika is megbukik. Sokáig azt hittük, hogy minden okozatnak
van egy oka, amely azt időben megelőzi és így okozza. Ám a
kvantummechanikában szép számmal vannak ok nélküli
okozatok is, ami miatt sok fizikus mindmáig gyanakodva
tekint erre. Nem fogják fel igazán, mit jelent az, ha egy
részecske egyszerre két helyen is lehet a térben? Bármekkora
(bármilyen kicsi) is legyen az a tér.
Adam annak idején tanult erről, hát nem csodálkozott. A
vita résztvevői számára is evidens volt, hogy a
kvantummechanikában nincsenek pontosan definiálható
helyek, de még tények sem. Minden szétfolyik, csak esélyek,
lehetőségek, valószínűségek léteznek. De semmi sem
bizonyos. Ebben a kvantumvilágban bármikor előkerülhet
valami a semmiből - vagyis anyag jöhet onnan is, ahol
tudomásunk szerint nincsen anyag. De lám, mégis volt, mert
hiszen előkerült annak egy kicsinyke morzsája. Volt-e ennek
oka? Vagy az okozat csak úgy magától lett? Ma még nem
tudható.
Adamot leginkább az egyik tudós lepte meg. Fiatal férfi
volt, a nevére nem figyelt. A korán kopaszodó, feketeszemű,
szinte lelkesen lángoló ember kijelentette: a dolog azért fog
működni, mert bizonyosan létezik a rendszerben valamilyen
ellenőrző, tudatos mechanizmus. Hogy ez mi lenne, maga sem
tudta, de kijelentette:
- A jelen tudatában van minden, a múltba visszavezető
útnak. Tehát blokkolhatja azokat, amelyek a jelen
megváltoztatásához vezetnének, ugyanakkor szabadon, nyitva
tartja azokat, amelyeken haladva ilyen változást nem
okozhatunk.
Adam ezzel a gondolattal aludt el aznap este. Valami
motoszkált benne, maga sem tudta, mi. De maga is
csodálkozott, amikor másnap reggel azt érezte: szívesen
indulna már!

26
 Néhány nap alatt ekkora változás... Nemet mondani nem is
akart, de mióta Markovval beszélt a Holdon és megnézte az
időhajót, élt benne a tudat: nem fog nemet mondani. Elvállalja
a hajó vezetését. De valahogy nem volt neki sürgős - maga is
érezte, hogy pihennie kell. Jó ideje nem volt szabadságon. Ám
most hirtelen elfogta a vágy, hogy jó lenne már menni!
Eddig még oly keveset tudott magáról az időhajóról.
De mindennek eljön az ideje - mondta és harminckét éves
kora ellenére most roppant bölcsnek tartotta magát. Reggeli
után kiment a szállodából. Észrevette, hogy nem is keres
semmilyen járművet, nem bérel sem földön guruló, sem
levegőben szálló gépet. Gyalogolni akart - és ez olyan jó volt!
Mintha az elmúlt időszak minden űrhajóban töltött napja ott
kiabálna az izmaiban: mozogj, mozogj!
A távolban egy hó födte csúcsot látott. Ha odáig nem is, de
egy darabig elmegyek gyalog - határozta el és nekivágott. Az
aszfalt utat hamar elhagyta, dombra felfelé haladt, pálmasorok
és szép villák között. Csak akkor torpant meg, amikor egy
helyen nem voltak házak, és lelátott a tengerre.
Kiment a meredély korláttal védett szélére. Maga sem
tudta, meddig állt ott. A víz mélykék volt, akár régen a tinta. A
sötét és a világosabb kékség itt-ott összekeveredett. A szél
csöndes volt, itt fent, de odalent talán erősebb, mert fehér
tarajok futottak a hullámok világosabb hátán a part felé.
Valahol alant sziklafalat, mólókat csapdostak, de innen Adam
azt nem láthatta.
A messzeségben néhány hajó haladt, a part közelében egy
kis vitorla fehérlett. A férfi sokáig állt ott, aztán ment tovább. Ez
az út megint lefelé vitt, és végül kijutva a sziklák közül lejutott a
tengerpartra. A kis vitorla már egészen közel volt. A férfi
élvezte, hogy bőrét szabadon süti a nap. Aki az űrből jön,
ennek nem örülhet eléggé. Ott is a nap, mi több, ugyanez a
nap süt, de mekkora a különbség! Odakünn a Nap csak egy
fényes pont, meleget nem ad, jobbára csak tájékozódási
pontként szolgál. Ahol a Nap, arra van valahol a Föld is -
mondják az űrhajósok, ha a Külső-Naprendszerbe visz az útjuk.
Éppen arra gondolt, leheveredik valahová - nadrágja alatt
volt rajta egy fürdőnadrág. Mindenesetre ledobta ingét a

27
homokra. A távolban a havas hegycsúcs szinte szikrázott. A
nap mind magasabban járt, és nőtt a meleg.
Néhányan jártak a strandon, pár napernyő alatt hevertek is
itt-ott, de a közeli villákból, szállodákból még kevesen jöttek ki
a partra. A nyaralók aludtak vagy reggeliztek. A szálloda előtti
térségen szabályos távolságokban elhelyezett napernyők közül
a legtöbbet még ki sem nyitották. Adam az egyik ilyen ernyő
közelében ült le. Most jó volt, hogy nem kellett senkivel
beszélnie. Nehezére esett volna elviselni, hogy vadidegenek
megszólítják, előbb a hogyléte felől érdeklődnek, aztán máris
úgy érzik, beszélni lehet és kell vele... Eszébe jutott az is, hogy
milyen idegen ő itt a Földön. Igazából nincs senkije. „De most
jobb is, mert olyan útra indulok, amiből talán nem is lesz
visszatérés”, futott át a fején. Igyekezett fölényesen nézni
önmagára: „Ne pánikolj, kisöreg, a végén minden jó lesz!”
Támadt egy gondolata. Hát igen, ez aztán a kérdés! Fel
kéne hívnia Markovot, ő talán tud rá válaszolni, mi lesz velük,
ha odavesznek az űrben? Vagy túlélik a bajt a Földön, egy
régmúlt időben? Nincs és soha nem is lesz esély arra, hogy
kimentsék őket onnan? Afféle idő-hajótöröttek lesznek?
Csukott szemmel feküdt a homokon és nagyon jól érezte
magát. De ez sem tartott sokáig, mert a közelében két ember
kezdett beszélni. Egy fiatal női hang és egy idősebb:
- Nyugtalan vagyok!
- Én is, de talán nem kéne pánikot kelteni.
- Biztosan nagyon fél. Ha jön egy szélroham...
- Talán nem jön.
Adam kinyitotta a szemét és felült. Előbb a beszélőket vette
szemügyre. Egy harminc körüli fiatal nőt látott - egészen csinos
volt piros fürdőruhájában, éjfekete hajával. Arányos termet,
barna bőr, biztosan nem európai. Mellette állt egy idősebb,
teljesen felöltözött hölgy, aki az egyik szálloda jelvényét viselte.
Adam kitalálta: egy gyerekről van szó, aki egyedül ment ki
vitorlázni. Most látta, hogy az a partközeli fehér háromszög,
amit már az előbb is látott, most már nagyon közel van a
parthoz. De még le kellett volna győznie azt a pár zátonyt, a
sziklákat, amelyek feketén álltak ki a vízből. Fehér tarajos
hullámok törtek meg rajtuk, magasra csaptak a habok.

28
 Adam lassan felállt. Volt egy ösztöne, aminek eddig már
hasznát vette néhányszor. Látta, hogy a kis vitorlás apró fekete
pont volt benne az ismeretlen gyerek feje - már az egyik
zátonyhoz közeledik. A gyerek is látta a veszélyt, igyekezett
kikerülni, erősen markolta a kormányt, de talán éppen ez a
nagy akarás akadályozta abban, hogy idejében elfordítsa,
majd, hogy megtalálja a kellő összhangot az irányváltása és a
vitorla helyzete között...
Adam belefutott a vízbe, amint combig ért, előre vetette
magát és úszni kezdett a zátony felé. Már nem hallotta és nem
is látta a nőt, a gyerek anyját, akiben talán éppen úgy működni
kezdett egy ösztön, amely féltette a gyereket.
Adam alig húsz méterre volt tőle, amikor a kis vitorlás
ráfutott a zátonyra. Egy pillanatra mintha megtorpant volna a
levegőben, de ez csak innen látszott így. A hajó máris borult, a
gyerek a vízbe esett. Valamilyen éles hangot hozott a víz a férfi
fülébe - talán az anyja sikoltott, vagy éppenséggel a kisfiú?
Erőteljes csapásokkal úszott. A fehér vitorla a vízre simult,
el is tűnt. A csónakot oldalazva vitte a szél, nekiütötte a
zátonynak. Adam csak a gyerekre koncentrált. Még nem látta a
fejét sehol.
„Gyere fel, fel, fel...!” - sugallta neki. Az agyából induló
hullámok talán elérték a gyerek tudatát, talán nem. Lehet, csak
az életösztön hajtotta felfelé. Nem nagyon tudott úszni. Adam
lemerült - és jókor. A tenger zöldes vizében megpillantotta a
felfelé igyekvő gyereket. Látta, hogy a mozdulatai már
gyengültek. Lehet, fel sem ért volna a felszínre, mielőtt elfogy a
tüdejében a levegő?
„Tarts ki, igyekezz, itt vagyok!” - sugallta agyból agyba,
többre nem volt ideje. Sebesen úszott, és mielőtt a fiú tagjai
elernyedtek volna - akkor visszafelé kezd merülni, és vége
mindennek, tudta a férfi -, sikerült elkapnia az egyik kezét.
Érezte: az öntudat utolsó szikráival ragadják meg kezét a
nedves ujjak. Adam a másik kezével a fiú hajába markolt,
lábbal lökdöste fel magát a felszínre. Csak a száját, az orrát
emelni fel mielőbb, hogy friss levegőhöz jusson!
Aztán felértek. Adam maga is jólesően szippantott a
levegőből, közben a fiú fejét tartotta. A gyerek tíz éves lehetett,

29
vagy még annyi sem. Köhögött, és ez jó jel volt. Adam fél karral
magához ölelte és a part felé úszott, egy kézzel persze lassan.
Akkor ért oda a mentő, és az anya. Csak a gyermekét látta,
Adamra csak egy pillantást vetett. A mentős társai a parton
szaladtak. Adam átadta a kisfiút, aki valamit mondott is már,
de a szavai köhögésbe fulladtak. Elég sok vizet nyelhetett.
Adam talajt érezve lábai alatt kigázolt a vízből. Néhány
bámészkodó máris összegyűlt, mások akkor futottak oda, nem
is tudták még, mi történt valójában. Szemükben a szenzáció
vágya égett, Adam ezt nem akarta látni. Míg háta mögött a
mentősök az anya és a kisfiú körül forgolódtak, szép
csöndesen elment onnan.
Délután megint elővette a Markovtól kapott anyagokat. A
hajtómű leírása egyfelől teljesen érthető volt számára, hiszen
éppen elég időt töltött már az űrben és vezetett hajókat.
Ugyanakkor kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a
„Hubbardnak” két hajtóműve lesz. Az egyik a térben szolgáló
haladást segíti majd - ez teljesen hagyományos volt, ilyenek
szaladgáltak már a 2060-as évek kezdete óta szerte az űrben -,
de nehezebb dolga volt a másik „motorral”. Ez ugyanis az
időben történő haladást segítette elő - mint írta az ismertető
szerzője az előszóban.
Igazából úgy sejtette Adam, hogy nem is kellene túl jól
értenie hozzá. Csak annyira, hogy ismerje a hajtómű
teljesítményeit és korlátait. Mikor milyen feltételekkel, hogyan
és milyen hajtóanyaggal működhet. Most döbbenten
tapasztalta, hogy igazából nem hagyományos sem az
üzemanyaga, sem maga a hajtómű.
„Minden időutazás egyben utazás a térben is”, jegyezte
meg az ismeretlen szerző. Aztán Adam számára kiderült, hogy
a meghajtáshoz az energiát a kozmoszból nyeri a hajtómű. A
„Hubbard” testén nem lesz egyöntetű burkolat, hanem azt
több helyen is hatalmas, legalább 50 méter átmérőjű antennák
helyettesítik majd. Ezeken át hatol majd a hajóba, mintegy
„beszívódik” az űrben gyakorlatilag mindenütt fellelhető
nullponti energia. Adam annak idején az egyetemen már tanult
a vákuum-energiáról, bár akkoriban még csak kísérleti
stádiumban volt minden, ami ehhez kapcsolódott. Lehet, a

30
„Hubbard” lesz az első űrhajó, amelyen a gyakorlatban is
alkalmazzák a VACU-motort?
Az is kiderült, hogy mégsem csak és kizárólag az lesz az
egyetlen energia, amely az időben mozgatni képes majd a
hajót. Lesz egy harmadik fajta meghajtás is, amely időben és
térben egyaránt használható - bizonygatták az alkalmazók. Itt
már leírták fehéren-feketén, ehhez fogható meghajtás még
nem létezik, a „Hubbard” lesz ennek prototípusa. Adam a
homlokát ráncolta, amikor felfogta, hogy igazából legalább
„másfélszeresen” prototípus hajtóművekkel lesz kénytelen
nekivágni az űrnek. Arról nem is szólva, hogy az effajta utazás
is csupáncsak egy prototípus lehet!
Az a másik hajtómű elég veszélyesnek látszott, legalábbis
egyelőre. A meghajtás az úgynevezett „húrokon” alapult, annak
idején Adam erről is tanult. Bár akkoriban még ez inkább csak
elmélet volt. Azóta bebizonyították, hogy léteznek a Gott-féle
húrok a térben, amelyek afféle gyorsforgalmi utak lehetnek a
múltba. A húrok, mint afféle folyosók, még az ősrobbanás
utáni maradványként léteznek az űrben. Ezek a relikviák nem is
kevesen vannak, roppant szerteágazóak. Ha az időhajónak
sikerül beletalálnia valamelyikbe, már aránylag kevés
energiával benne maradhat és visszatérhet a múlt
tetszőlegesen kiválasztott idejébe.
Amitől veszélyes volt a dolog, az a plazmahajtómű. Több
millió fokos „kazánnal” hajózni együtt - ez egyelőre nehezen
fért meg a férfi fejében. Igazából azon a délutánon kezdte látni,
hogy mire is vállalkozott. Bizony nem lesz egyszerű dolog akár
csak egyetlen utat is megtenni a hajóval.
„És akkor még senki sem beszélt a filozófiai és gyakorlati
problémákról, amelyek magából az időutazásból következnek”,
tehette hozzá. De olyan természete volt, hogy éppen ezen
töprengett a legkevesebbet. Ez másoknak való problémakör,
tudta jól. A tudósok már vagy száz éve vitáznak azon, hogy ha
lesz is eszköz rá - időgép? akkor vajon érdemes-e, szabad-e
visszamenni a múltba? Előadtak már ezer paradoxont, de
azokkal senkit sem győztek meg és főleg nem győztek le.
Adamot sem izgatta különösebben, mi lesz, ha saját múltjába
megy vissza.

31
 Lehet persze, hogy nem sikerül az időhajót igazi régi
korokba kormányoznia, hanem csak egy-két évre mehetnek
vissza. Tudományos szempontból az is sokat jelent még, és
kalandnak sem rossz - gondolta most, kicsit kényszeredett
mosollyal. Mint minden fantáziadús ember, ő is arra számított,
hogy nagyon messzire is visszamehetnek majd. Hogy érdekes
és tanulságos dolgokat látnak és számos kalandjuk is lesz.
„Ha időgép létezne és az emberek visszamentek volna
velük a középkorba, akkor azokból a korokból származó
korabeli, hiteles források beszámoltak volna ezekről a
látogatásokról” - mondta egyszer egyik tanára az egyetemen és
az bizony alaposan elgondolkoztatta a férfit. Most is eszébe
jutott. Lehet, nem adatik meg neki, nekik, a „Hubbardnak”,
hogy visszamenjenek az igazi múltba?
- Kérdés, mit nevezünk igazi múltnak mondta félhangosan és
letette a papírt. Nem volt benne egyetlen rajz, kép, grafikon,
táblázat sem. A szerzők nem traktálták a szakmabelieket a
harmadik hajtómű leírásával. Adam is csak halványan érezte,
hogy a plazma-szerkezet veszélyes. De hát az űrben minden
veszélyes, már a puszta ottlétünk is - igyekezett megnyugtatni
magát. Aznap estére elege volt ebből az olvasmányból. A nap
akkor ment le a hegyek mögött. Elhatározta, hogy sétál egyet
a tengerparton.
Ám alig lépett az ajtóhoz - csak egy nadrág, egy trikóing és
egy szandál volt rajta - diszkrét csendülés után megszólalt a
belső interkom-rendszer a fali hangszóróból:
- Adam Narbon urat keresi vendége a portán.
- Vendég, engem? - kérdezte hangosan. Aztán vállat vont. Majd
elmagyarázza, hogy ez tévedés lehet.
Már messziről megpillantotta a nőt, ideges volt, tépelődő.
Feszültség ült az arcán, amikor a férfit meglátta. És
bizonytalanság is. Adam rögtön tudta, ki az. A kisfiú anyja.
Vajon hogyan akadt a nyomára? Ez a kíváncsiság késztette,
csak ez, hogy odalépjen hozzá.
- Adam Narbon vagyok, jó estét.
Közelről nézték egymást. Csak egy másodperc volt, de
mindketten alaposan szemügyre vették a másikat. A nő a
nagydarab, csontos, rokonszenves arcú férfit látta. Felismerte,

32
igen, ő vetette magát a vízbe a fiáért... Most már biztos lehetett
benne.
Adam önmagánál valamivel alacsonyabb, barna bőrű, kissé
egzotikus arcú nőt látott. Nem volt már tizenéves, de talán
huszonkilenc, harminc lehetett? Vagy Ázsiából származott, de
nem a mandulaszeműek, hanem talán az indiaiak vagy a
déltengeriek közül való volt. Szép nagy fekete szemében öröm
csillant, ez széppé tette amúgy fáradt arcát:
- Ha idejött hozzám, akkor maga is felismert, igaz? Szóval maga
volt az, aki megmentette a fiamat.
A kezük egy kicsivel tovább pihent egymásban, mintegy
melengetve az ujjakat, mint ahogyan talán kellett vagy illett
volna. De erre most egyikük sem gondolt.
- Ivina Nandar-Melangon vagyok. A Maldive-szigeteken
születtem.
Ez volt a divatos bemutatkozási forma az utóbbi években,
hallotta már Adam is. Az emberek ezzel jelölték származási
helyüket, de nem nyilatkoztak egyéb származási
körülményekről. Mint manapság minden, ez is rohamosan
terjedt. Adam sohasem loholt a divat után, hát most sem tette.
Ugyanakkor egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha már
hallotta volna az egyik nevet a kettő közül. De ez csak egy apró
és azonnal elmúló villanás volt számára. A két ember egy
pillanatig nézte egymást. Két agy hullámai találkoztak. Ivina
mosolygott. Szép volt a mosolya, ettől szebb lett az arca. Volt
benne valami különösen könnyed, ami valósággal
szétsugárzott a térbe. Körülötte hirtelen egyszerűbbnek tűnt az
élet, pedig Adam érezte, hogy az asszony láthatatlan terheket
hordoz.
Ivina ki is mondta:
- Nagyon féltettem a fiamat. Kilenc éves, és... furcsa, hogy így
mutatom be önnek... szóval Simonnak hívják. Az apja után -
nem folytatta a mondatot. Adam sejtette, nincsenek már
együtt a kisfiú apjával. Ez valahogyan szintén kisugárzott a
nőből. Délelőtt csak futólag látta a kisfiút, de úgy tűnt,
európai vonásai vannak, bár a bőre barna. Az apja talán nem
a Maldive-szigetekről származott, futott át a férfi fején. De
persze nem mondta ki - ezt sem.

33
- Nagyon hálás vagyok magának, hogy megmentette a fiamat.
- Semmiség. Éppen arra úsztam - hazudta Adam, de persze
nem állhatta meg mosoly nélkül. A nő is ránevetett, arcáról,
szeméből hirtelen eltűnni látszottak a gondok. Adam
folytattad Most hogy van? Remélem, utóhatások nélkül
megúszta az egészet.
- Igen, persze. De azért holnap reggelig bent tartották a
kórházban, megfigyelésre. Később még visszamegyek hozzá.
Adam valami olyasmit érzett, amit eddig még sohasem.
Nagyon kellemes volt Ivina mellett, mintha belekerült volna egy
olyan aurába, amely csupa aranyszínt és kéket sugároz
magából, ez elringatja a tudatát is... Maga sem vette észre,
amikor kimondta:
- Menjünk el vacsorázni.
Ivina ügyet sem vetett a robotpincérre. Az alig-
emberformájú, kellemes pasztellszínekkel díszített „gépi
felszolgáló” ott tüsténkedett körülöttük, mióta csak
megérkeztek. Ebben a kisebb vendéglőben alighanem minden
asztalhoz külön robotpincér jutott, mert ez az övék folyton
leste kívánságaikat. Arcfelismerésre, emberi gesztusok és
mimika leolvasására és értelmezésére is megtaníthatták, mert
már szinte a vendégek arckifejezéséből találta ki, mire van
szükségük.
- Jobb, mint egy élő - jegyezte meg Ivina. Adam örült, hogy az
asszony is ugyanúgy látja a világot, ahogyan ő. Még ha most
ennek a világnak csak egy kicsiny darabjáról is volt szó.
- A felszolgálók szakszervezete nem örülne ennek a
mondatnak - tette hozzá és mindketten mosolyogtak. Az volt
a legszebb az egészben, hogy alig kellett beszélniök. A szavak
rendre fölöslegesnek bizonyultak, mert valami nagy
egyetértés hullámzott körülöttük, elborította mindkettejüket
és ők valósággal fürödtek, lubickoltak benne.
Ettek és ittak, persze keveset. Manapság már oly ritkák a
részegek - Adam próbálta összeszámlálni, hány ittas embert
látott életében, de csak kettőig jutott. És egyiket sem ismerte.
Az ő köreiben nem volt ilyen szokás. Mióta a dohányzást
csaknem teljesen megszűntették, a kábítósok maradtak a
társadalom nyakán.

34
 A tengerparton, egy teraszon ültek. Kellemes és halk zene
jött a rejtett hangszórókból. A pincér nesztelenül gördült
olajozott kerekein, egyre-másra hozta az ételeket és belétáplált
kellemes férfihangon érdeklődött, kedves vendégeinek nincs-e
újabb kívánsága. Adam jól érezte magát. Ivina szeme olykor a
férfi arcára tapadt, aztán megszólalt:
- Jó lenne kitalálni, mivel foglalkozik.
- Megmondhatom én is.
- Nem, nem! Hadd találjam ki!
- Utána én is próbálkozhatom? - kérdezte Adam, udvariasan
és mosolyogva. De azért volt a hangjában valami más is, ami
arra késztette a nőt, hogy mosolyogva a fejét rázza:
- Akkor inkább nem... Még valami rosszat tudna meg rólam.
- Hát van mit megtudnom?
Így évődtek sokáig. Közben élvezték, hogy olyan jó
egymással. Adam máskor sem sokat kertelt. Most pedig -
talán a rá váró veszélyes út miatt - hirtelen úgy érezte, sietnie
kell. Nem szabadna kihagynia semmit. És ha visszajön... Nos,
igen, akkor talán lesz kihez visszajönnie. Persze egy perccel
később meg azon csodálkozott, hogy ennyire messzire
előreszaladtak a gondolatai - a vágyai, Ivina csinos nő volt,
nem az a feltűnő szépség, nem olyan, mint a tévékben látható
sztárok, az igaziak és a virtuálisak. De minden mozdulatán
érződött, hogy igazi nő. Egzotikus vonásai, halvány kávébarna
bőrszíne, sötét szeme, amint körbetekintett, majd utána
rávillant a férfira - megmelengették a szívét. Olyan jó volt
Ivinával, ahogyan még soha, senkivel. A régi ügyeire nem is
akart most gondolni a férfi. És mivel nem gondolt rájuk, hát
azok már nem is voltak többé.
Amint kijöttek az étteremből, egymás felé fordultak és
összenéztek. Egyszerre nyitották a szájukat, egyszerre szóltak:
- Mikor látjuk egymást?
- Mikor találkozunk ismét?
Ezen aztán jót nevettek. Adam régiesen a karját nyújtotta:
- Ne is váljunk el... Elkísérem a kórházba... Aztán majd
meglátjuk.

35
 6.

- Egyetlen bizonytalan pont van a projektben. De az

nagyon bizonytalan - mondta Simarangha. Alacsony volt és
nagyon fekete bőrű. Mintha afrikai és indiai ősei mindent
megtettek volna azért, hogy alaposan összekeveredjenek és
benne egyesült volna a két bőrszín. Amúgy erősen őszült a
haja, aranykeretes szemüvege pedig nemegyszer megcsillant.
Szemben állt az ablakkal, így Markov jól látta arcán az
aggodalmat. Azt mondják, Sim Simarangha professzort még
senki sem látta nevetni. Az egyetemen sincs jó híre a diákok
körében, hiszen mindig komoly, túl komoly. „Mi sem azért
vettük ide, hogy nevessen vagy nevettessen”, tette hozzá
Markov gondolatban.
Most csak ketten voltak itt, és Markov úgy vélte, ezt ki is
kell mondania. Csak pár órára jött le a Földre, hamarosan indul
vissza a különgépe. Amit akart, már elintézte. Az Unió átutalta
a támogatás utolsó részletét, kifizetheti a beszállítókat, a
munkásokat, és még marad is az előre nem látható kiadásokra.
Az utolsó gondot már csak a professzor jelentette. Akinek
Markov tulajdonképpen nagyon hálás is lehetett. Hiszen annyit
segített az ötleteivel. Nélküle nem épülne fel a „Hubbard”.
- Most csak mi ketten vagyunk itt, professzor. Nyugodtan
kimondhatja.
- És a lelkiismerete nem fog háborogni? - kérdezte amaz
nyersen. Régóta ismerték egymást, köztük ez volt a normális
stílus. Markov arcán nyoma sem volt a vidámságnak, amikor
megjegyezte:
- Ha maga kibírta, én is kibírom, Sim. Halljuk.
- A plazmahajtómű védelmi rendszeréről van szó.
- Gondoltam. Valaki már célozgatott rá, hogy a három millió
fokos hőmérsékletnek talán nem lesz elég a kétszeres
védőréteg.
- A védőréteggel nincs bajom. De a védelemnek szerves része a
hűtőrendszer is, mint nyilván tudja. Ott pedig a folyékony
nátrium és a vízgőz keveréke, akár egy száz évvel ezelőtti

36
 kezdetleges atomerőműben... Talán nem bírja majd a
terhelést.
- Jókor mondja - fintorgott Markov. Persze tudta, hogy a
professzor nem tartja igazán veszélyesnek a berendezést, mert
akkor már régebben szólt volna. Még a tervezés fázisában,
hiszen abban is részt vett. A műegyetem gigantikus
számítógépein Simarangha nyilván átfuttatott minden verziót
és... De amaz éppen erről beszélt:
- A hűtőberendezés elbír a három millió fokkal, persze együtt a
többi védelmi szerkezettel, réteggel, biztonsági szelepekkel
együtt. Ám van, vagy talán adódhat - ez a helyesebb kifejezés
- egy olyan helyzet is, amikor a dolgok összefutnak...
Teszteltük az egész berendezést egyszer élőben, ott remekül
működött. És egyszer számítógépes szimulációt is
rendeztünk. A végletekig feszítettük a húrt, persze tudva,
hogy ott nem eshet baj... Legfeljebb virtuálisan.
Markov fülelni kezdett. Ha Sim ennyire aggódik, akkor csak
lehet valami alapja a dolognak. Nem az a típusú tudós, aki
tréfákat gyárt vagy ok nélkül ijesztget bárkit is.
- Ismétlem, csak nagyon különleges esetben következhet be,
de akkor sem bizonyos... Van egy összhelyzet, illetve
lehetséges ilyennek a kialakulása. Nem untatom a
részletekkel, de arról van szó, hogy ha az összes hajtómű
működik, kívülről egy bizonyos mágneses tér is hat a hajóra,
no és a belső hajtóművek egyidőben túlmelegednének - nem
sokkal, csak pár száz fokkal -, akkor lehet, hogy a folyékony
nátriumos hűtőfolyadék keringése lelassul. És ez nem a
szivattyúk teljesítőképességétől vagy vezérlésétől függ. A
folyadékok áramlása, a csővezetékekben történő súrlódás
okozhatja... azt hiszem. A számítógép ezekre tippelt, de nem
jelezte egyértelműen. Az adatokból is csak annyi derült ki,
hogy a nátrium áramlása egyre lelassult... Ekkor, és csak
ekkor állt elő vészhelyzet.
Markov igyekezett mindent gondosan megjegyezni.
Ugyanakkor eléggé megnyugtatta, hogy Sim ezt nem mint
bizonyosságot, hanem csak mint nagyon kicsi lehetőséget
említette.

37
 - Tudja ön is, hogy a világűr veszélyes üzem már
önmagában is. Az ember, aki oda megy, legyen rajta és
körülötte bármilyen szkafander vagy akár egy egész űrhajó,
hihetetlen kockázatot vállal.
- Ami nem jelenti azt, hogy ebbe a kockázat-mennyiségbe még
nekünk is bele kéne tenni valamennyit - vágta rá a professzor
és a szemüvege ismét megcsillant. A két férfi most már nem
vette le egymásról a szemét:
- Arra kérem, írjon erről egy jelentést és csatolja az iratokhoz -
Markov hangja hűvös volt.
- Ha csatolom, változik valami?
- Már nem változhat, ezt mindketten tudjuk. De legalább lesz
nyoma a dolognak. Ha valami történne... amit nem hiszek...
Szóval, ha később bármit meg kell változtatni a hajón, vagy
amikor majd nekiállunk felépíteni a mentőhajót, akkor
figyelembe vesszük a dolgot.
- Mégis lesz mentőhajó?
- Lesz, de később. Egyelőre nincs rá pénz, minden szabad
összeget elvitt a „Hubbard”, legalábbis az Unió kozmikus
keretéből. Az előírások kimondják, hogy minden újfajta űrbéli
közlekedési eszköznek, még ha egyetlen példány, ha
prototípus is, kell legyen mentőhajója. Vagyis legalább egy
olyan eszköz, amellyel az utasait adott esetben meg lehet
menteni.
- Avagy legalábbis megkísérelni a mentésüket - fejezte be
Simaranagha. A hangja mélyén mintha egy kis gúny bujkált
volna. Ez szokatlan volt részéről. Markov hát úgy tett, mintha
nem is hallaná, folytatta a mondanivalóját:
- Éppen ma kaptam biztosítékokat az Unió pénzügyeseitől,
hogy fél éven belül elkezdhetjük a mentőhajó építését. Ami
természetesen jóval kisebb jármű lesz, mint a „Hubbard”.
A név mintha Sim eszébe juttatta volna, mivel is jött ide. A
hangja megkeményedett:
- Leírom a dolgot, remélem, sohasem válik valóra. Mellesleg
az effélék elkerülhetetlenek. Semmilyen szerkezet nem
működhet akármilyen szélsőséges körülmények között.
- Vagy pedig a balszerencsés körülmények kínos és roppant
véletlen egybeesése miatt is bajba juthat - tette hozzá Markov,

38
majd rutinosan rákérdezett: - A vészhelyzet megvalósulásának
matematikai esélyei?
- Egy a tízmillióhoz - vágta rá Sim professzor, de látszott az
arcán, hogy erre még nem gondolt igazán. Markov magában
hozzátette: a számítógépüket erről is megkérdezhették volna,
ha már idáig jutottak... De most inkább annak örült, hogy ez a
látogatás véget ért, és miközben kezet nyújtott a
professzornak, gondolatban máris úton volt a Hold felé.

39
 7.

Simon nem jöhetett ki hozzájuk, hát Ivina csak egy

üvegfalon át beszélt vele. Adam szerényen a háttérbe
húzódott, de aztán Ivina odahívta a kis mikrofonhoz.
- Simon, ő az a férfi, aki kimentett téged a vízből.
Adam azt sem tudta, hová nézzen, hogyan szerénykedjen.
A gyerek sötét szeme rácsillant:
- Köszönöm! Akkor te nagyon jól tudsz úszni, igaz? - Minden
felnőtt tud úszni. Te is megtanulsz hamarosan.
- Reggel érted jövök - ígérte az anyja, és elmentek. Ivina
felsóhajtott.
- Eddig még kevés időt töltöttünk külön. Az apja... -
elbizonytalanodott, meséljen-e? Valami fekete hullám
hömpölygött el közöttük, és ez sugallta Adam mondatát:
- Meghalt, igaz?
- Honnan tudja? - csodálkozott a nő. Már nem volt fájdalom a
hangjában, csak afféle kissé lemondó emlékezés. Sajnálta,
hogy elmúlott valami, ami pedig szép volt. És egy kis
beletörődés, hogy hát akkor ennek biztosan így is kellett
lennie.
- Érzem a szavaiból. A hangulatból.
Ivina a kórház előtt belekarolt a férfiba. Kissé tanácstalanul
álltak. De hirtelen megéreztek egy másik vonzást - most nem
egymás, hanem egy harmadik valami felé. A tenger... A nagy víz
nem volt messze, hát oda igyekeztek mindketten. Nézni a
sötétülő vizet, állni a partján, hallgatni a homokpadra kikúszó
kis hullámok surranásait... Adamnak volt egy olyan érzése -
még halvány - hogy ők már nem válnak el reggelig. Ahogyan
egybefonódott az aurájuk, úgy a lelkük is. A férfi addig még
sohasem érzett ilyesmit. Most nagyon fájt volna, ha el kell
válnia attól az asszonytól.
Azt az éjszakát már együtt töltötték.
Hajnalban a férfi felriadt. Egy pillanatra volt egy olyan
érzése, hogy történt valami. De nem, csak Ivina mozdult meg
mellette. Az asszony félálomban is mosolygott. Nagyon jól
érezte magát... Adamot egy pillanatra elkapta a férfiúi

40
büszkeség. Még emlékezett rá, hogy az éjszaka során, amikor
először közeledtek egymáshoz, tapasztalt egy kicsiny
ellenállást. Ivina alighanem csak most győzte le önmagában az
utolsó akadályokat. A halott férjétől most szakadt el végleg,
amikor engedte, szinte befogadta Adamot. A férfi ezért hálás
volt, bár nem mutatta. Mint minden férfi, éjszaka az ágyban a
szeretett nővel csak szerelmes szavakat suttogott. Bár akkor
még nem volt egészen meggyőződve arról, hogy csakugyan
szerelmes lett-e Ivinába - annál inkább most.
A nap felkelt és még vöröses fénnyel világított be az
ablakon. Egyenesen rájuk. Ha Adam oldalra fordította a fejét,
látta ívina szép arcát. Az egzotikus, nem európai vonásait,
amelyek ugyanakkor mégis hasonlítottak az itteni nők arcára.
Ha kinyitná a szemét, a feketeség valósággal elöntené a
világot...
Ivina szeme - mintha felfogta volna a sejtelmes, telepatikus
„adást” - hirtelen felpattant. Az asszony a férfira mosolygott:
- Hello.
- Jó reggelt - suttogta a férfi kiszáradó szájjal. Most értette meg
igazán, milyen jó neki Ivinával. Ez a melegség, ez a reggeli
hangulat. Olyan, mintha nagyon régen ismernék egymást. Az
üdvözlet hangulata is ezt sugallta. Nem, itt nem csak szexről
van szó, biztosan sokkal többről.
- Jó veled - mondta Ivina, természetesen. A férfi is ezt érezte,
de most már nem szólt, csak a szemével beszélt. Aztán az
asszony hozzábújt, de érződött, hogy most csak melegségre
vágyik. Hogy foglalkozzanak vele. Percekkel később - suttogva
beszélgettek, mert a hajnal hangulata szinte ezt követelte
tőlük - a szó a volt férjére terelődött. Érződött, hogy Ivina
most utoljára akar róla beszélni. Letenni a kellemetlen
gondot, hogy aztán később sohase kelljen erre visszatérnie.
- Tudod, űrhajós volt - mondta. - Felrobbant a hajója.
Adamban valami hűlni kezdett. A gerince, akár egy jéghúr,
megmerevedett. Hát ezért volt olyan ismerős Ivina teljes neve!
Nandar-Melangon... A Nandar a sajátja, de a Melangon...
Simon Melangon, most már emlékezett. Két vagy három éve
történt, csakugyan az űrben. Egy régi típusú hajó volt, a
vizsgálat eredményéről később értesítették az összes űrhajóst,

41
így szerzett róla tudomást. A média nem kapta meg az
anyagot, de nekik tudniok kell minden katasztrófáról, hogy
hasonló helyzetben elkerülhessék azt... Ha sikerül. „A Hubbard
egészen másféle jármű”, jutott még eszébe. Ez megnyugtatta
volna, máskor, máshol. Most azonban a hidegség lassan
terjedt benne. Még nem szólt, óvatosan hallgatott, Ivina ekkor
átfordult a másik oldalára, csak egy pillanatra, majd felült,
magára tekert egy törölközőt és elindult a fürdőszoba felé. A
válla fölött szólt vissza:
- Akkor megfogadtam, hogy űrhajóssal többé nem
ismerkedem. Adam még hallgatott.

42
 8.

Jurjah este egy medvével találkozott.

Már messziről hallotta, hogy jön. Alighanem a medve is
hallotta őt, bár a vadász halkan lépkedett. De Jurjah egy
erdősáv szélén haladt, csak a térdéig érő fű csapkodta a
csizmáját. Viszont az állat a fák között jött. Vörösfenyők álltak
itt oly sűrűn, hogy az ágaik a legtöbbször egymásba értek,
összefonódtak. Nem volt ez áthatolhatatlan akadály, tudta a
férfi saját tapasztalatból. De sok erejét elveszi az embernek,
ha minden lépésnél előbb el kell tolnia az ágakat, törtetnie
kell a sűrűségen át. A medve ezért csapott zajt. És mivel látta
már, hogy világosodik az erdő, tudta azt is, hogy kiért a
szélére. Talán jóféle bogyókat keresett? Annyi van itt
mindenből, hogy a java része úgyis csak túlérik, aztán a földre
hull. A mohás földre, amelyben jó, ha két lábnyira lehet leásni
nyáron is. Alatta bizony most is fagyott a föld, aminthogy így
van ez már szinte a világ teremtése óta.
Mióta Jurjah lejött a hegyről, lejtős domboldalakon ment.
Nem gondolt ma zsákmányra. Ha estig nem ér haza,
letáboroz itt valahol. Van néhány rénszarvasbőre, a
napokban ejtette el őket. Egy odvas fába rejtette a
zsákmányt. Sokáig nem maradhat ott, ki kell készíteni a bőrt.
És ki tudná azt jobban elvégezni, mint Aszima? Jurjah arca
felderült, amikor eszébe jutott a lány. Aszima és a húga, az
egész törzsben ők ketten a legszebbek. Jurjahnak Aszima
tetszett és sikerült is eljutnia vele odáig, hogy hamarosan egy
kunyhóba költözhetnek.
Jurjah beállt egy fa mellé. Tegze a kezében, máris ujjai
között volt az első nyílvessző. Szokása szerint hármat is kivett,
kettőt ballal fogott, a harmadik máris a húrra illeszkedett. Az íj
úgy állt a kezében, ahogyan az apja tanította még régen. Nem
kell azt egyenesen tartani, függőlegesen, miért is kéne? Ha neki
a rövid karjához jobban illik, kicsit megdöntheti. És
megdöntötte.
Nem akarta bántani a medvét, talán nem bírna el vele. Ha
a harmadik vessző is csak sebet ejtene rajta, a dühöngő állat

43
elől hová futhatna? Úgyis utoléri. Ha felmászik egy fára, ez
képes és kicsavarja. Még a háromszáz éves vörösfenyővel is
elbánik - Jurjah láttott már efféle eltört törzseket, rajtuk a
medvekarmok árulkodó nyomaival.
Hát tartotta a célt, a sűrűből kilépő barna medve végig ott
volt előtte. Csak a megfeszített húr és a vessző mellett nézte az
állatot. A medve hegyes orra is feléje szegeződött. Egy
végtelenül hosszúnak tetsző pillanat volt ez - és csak álltak,
nézték egymást. Két sötét szempár. Négy fekete szemgolyó.
Aztán a medve elfordult és hol négykézlábra ereszkedve, hol
meg majdnem felegyenesedve, kissé ugrándozva ment át a
tisztáson. Jurjah csak akkor engedte le az íjat, vette el a vesszőt
a húrról, amikor a medve már nagyon messze járt. A
feszültsége csökkent. Magam is íj vagyok, megfeszített íj - futott
át az agyán. Kicsit csodálkozott, hogy ilyesmi jutott eszébe.
Aztán megfordult és ment tovább, végig az erdő mentén.

44
 Második rész
Indulás

1.

„Messze vagyok a tökéletestől”, futott át Adam fején,

amikor kilépett a liftből. Ruganyosan lépkedett és élvezte, hogy
itt normális a nehézkedés, nem kell vigyáznia, mint a Holdon -
itt nem szállhat el. Az előbbi gondolata Ivinához kapcsolódott.
„Meg kellett volna mondanom neki, hogy én is űrhajós vagyok”.
Még jó, hogy nem kérdezte. Valahogy azt hitte tán Ivina, hogy
az életben kétszer nem futhat össze űrhajóssal? Igaz, csak tán
ezerötszázan vannak összesen, vagy annyian sem. Mégis, lám,
szegény asszony másodszor is csapdába kerülhet... Adam
sajnálta Ivinát, ugyanakkor egyre világosabban érezte, hogy
szereti. De a szigeten töltött napok alatt - az egész nem volt
egy hét sem - olyan jól érezték magukat! Előbb kettesben,
aztán hármasban. Egy bungalót béreltek közel a parthoz, és
egész nap csak heverésztek, lustálkodtak.
Adam most élvezte, bár máskor nem szerette az ilyesmit.
Örökké aktív volt, utálta, ha nem tehet semmit. Régebben a
szabadságait is igyekezett gyorsan lezavarni, nem gondolni
semmire, kicsit sportolni, úszni, hegyet mászni, és titokban
számolgatta a napokat, mikor mehet végre vissza - a
kozmoszba? Most Ivina megváltoztatta ezt is, mint annyi
mindent. Úgy váltak el, hogy gyakran fogják hívni egymást. De
Adam tudta, ha nem személyesen, bele a szemébe, akkor most
majd videotelefonon át kell megmondania neki, mi a helyzet.
Kicsit utálta magát a gyávaságáért. Ám ott a parton egyszerűen
nem volt lehetősége, nem volt alkalma, hogy megmondja
Ivinának: ő is űrhajós. Ha megmondja, talán minden
rosszabbra fordul - hát hallgatott és kiélvezte együttlétük
utolsó perceit is. Külön örült annak is, hogy a kis Simonnal
sikerült összebarátkoznia. A gyereknek nyilván hiányzott az
apja. És amikor váratlanul felbukkant egy fiatal férfi, aki

45
ráadásul megmentette az életét, hát persze, hogy valósággal
beleszeretett Adambe!
- Hello - állt meg előtte valaki. A töprengésnek azonnal vége
szakadt. Adam sejtette, hogy Brüsszelben is akadnak
ismerősei. Ha nem is kint a városban, hát itt az EUROCOS-ban
- az európai kozmikus intézetben. Ismerős volt az arc,
ugyanakkor tudta, még nem találkoztak.
- Alex Sabo, időkutató, fizikus - nyújtott kezet a nála alig
alacsonyabb, korán kopaszodó fiatalember. Mélybarna szeme
volt, akár egy hűséges kutyának, ez jutott róla eszébe
Adamnek.
- Tudom, ki vagy - mondta amaz gyorsan, mielőtt Adam
szóra nyitotta volna a száját. - Adam Narbon, a kapitányunk.
- Akkor te vagy az első, akit megismerek a leendő legénységből
- szorította meg a kezét. Mielőtt beléptek volna a terembe,
felbukkant két nő és egy férfi. Sabo már ismerte őket. Előbb a
nőket mutatta be a kapitánynak. Az egyik alacsony volt,
festett szőke, mokány, erős, és olyan határozottan szorította
meg Adam kezét, hogy a kapitány csaknem felkiáltott:
- Lányok, a kapitány... Ő Nina Tordi, ő pedig Wanda Ralski -
Wanda magas volt, kékszemű, barnahajú és kevésbé
határozott. De azért Adam érezte, amikor kezet fogtak, hogy
ő sem egy puhány. Erre az útra Markov igen körültekintően
válogatta a legénységet. Már csak saját érdekében is. Hiszen
a fia is velük jön.
Aki éppen a lányokkal együtt felbukkant fiatalember volt.
„Mirko”, mondta egyszerűen és mosolygott. Fekete haj,
napbarnított arc - a vonásai hasonlítottak az apjáéra. Neki is
csillogott a fogsora és éppen olyan joviális volt a modora.
- Marko Mirkov? - tréfált Adam, amit a többiek hangos
nevetéssel díjaztak.
- Fordítva: Mirko Markov - nevetett a „névcsere” áldozata is.
Wanda előrement, a bemutatás után nem maradt a kapitány
mellett. Igaz, nem is volt mire várniok. Az ajtót Nina Tordi
nyitotta ki és elsőnek lépett be. Adamnek volt egy olyan érzése,
hogy ez a nő igyekszik még a valóságosnál is
határozottabbnak, eltökéltebbnek mutatni magát. Pedig hát a
válogatás már véget ért. Adam Markovtól tudta, hogy ma és itt

46
ismerkedik össze a legénység. Amit a többiek már megejtettek
alighanem a földszinti büfében. De emiatt nem volt féltékeny.
Maga elé engedte a többieket, amit azok az első
pillanatban nem akartak elfogadni. A folyosóról sietős léptek
hallatszottak. Adam megfordult. Egy alacsony, élénk tekintetű,
most mosolygós férfi szaladt felé. Sápadt arca szinte világított
a félhomályban:
- Kapitány!
A szó szíven ütötte Adamet. Még sohasem szólították
kapitánynak, legalábbis nem a... saját legénysége! Mert
valahogy máris tudta: ez az ember is hozzájuk tartozik.
- Roberto Garcia, azaz Rob, a navigátor - mutatkozott be.
Szimpatikus volt és Adam sejtette - bár nem volt egy nagy
pszichológus -, hogy milyen sokat számít az első benyomás.
Ám már azzal is tisztában volt, hogy erre a törékeny alapra
azért nem építhet falakat.
Amikor belépett, a többiek felálltak. Még Markov is.
Mindenki mosolygott. Adam viszont zavarba jött, és mivel
tudta, hogy ezt látják is rajta, hát még inkább nőtt zavara. De
igyekezett komolyan viselkedni. Nem akarta, hogy azt higgyék,
kijár neki ez a nagy tisztelet.
Egy fiatal nő került eléje. Hát, szóval ez a harmadik nő.
Vékony volt, szinte fiús alkat, ezt a benyomást csak növelte az
igen rövidre vágott vöröses haj is. Világos szem, vékony, de
erős kéz:
- Joanna Montini, a plazmahajtómű kezelője.
Még alig fogtak kezet, máris ott volt az utolsó ember, akit
Adam még nem ismert. Egy óriási termetű férfi. Hatalmas, mint
egy medve. Ráadásul világítóan szőke. Adam fölé magasodott,
széles vállán majd’ szétpattant a ruha. Mosolygott és nagy
kezében csaknem eltűnt a kapitány kézfeje:
- Nils Borensen, mindenes.
Szellemes mondás volt, még Markov is mosolygott. Adam
sejtette, az első órában úgyis minden kiderül. Megtudja majd
társairól, kinek mi a specialitása. Vagy inkább a szakmái, mert
hiszen egy ilyen kis létszámú kísérleti legénységben
mindenkinek több dologhoz kell értenie. Ő például az utolsó
napokban még két gyors tanfolyamot is elvégzett a különleges

47
hajtóművekről és az időfolyamokban történő hajózás várható
jellegzetességeiről. Egész idő alatt volt egy kicsit kellemetlen
érzése: olyan ez, mint amikor télvíz idején elméleti
úszásoktatás folyik. A tanítványok megtanulják, hogyan, milyen
mozdulatokkal kell majd úszni - ha majd mehetnek végre az
igazi vízbe. De most még nincsenek ott, sőt, sohasem élt olyan
ember, aki már járt volna ott, ahová mennek! Ez azért okozott
egy kis szorongást. És amikor a nagy körben elhelyezett kilenc
szék egyikét elfoglalta, sorban a többiek szemébe nézett, már
tudta: ők is szoronganak. Ki így, ki úgy mutatja vagy éppen
titkolja, de a jelzések számára így is egyértelműek voltak.
Markov mondott néhány szót. Csak éppen azért, mert ő
volt a projekt-vezető, és mert közeledett az indulás. Az
általánosságokról hamar rátért a konkrétumokra:
- Remélem, most már senki sem lép vissza. Ez nagyon
megnehezítené a dolgunkat. Nem árulok el nagy titkot, ha
kimondom: Önöknek nincsenek dublőreik. Világos? Más,
„sima” űrrepülésekre legalább két „szereposztásban”
készülünk, és mindig akadnak éppen munka nélküli
űrhajósok, akik szívesen beugranak mások helyett, csakhogy
repülhessenek. Ha tudnák, hogy hová indul a Hubbard, aligha
tolonganának. Tehát nem örülnék, ha valaki az utolsó
pillanatban kimaradna.
Adam nem Markovot, leendő bajtársait nézte. Látta Nils
világító haját, alatta a férfi vöröses, mégis egészséges arcát. Itt
mindenkit ezer orvos vizsgált meg, a laboratóriumoknak is
jutott éppen elég munka. Egészségesek tehát. Adam szeme
tovább vándorolt. Wanda kék szemével találkozott, aztán a
lány máris másfelé nézett. Markov meg folytatta:
- A szakmáik lefedik az összes területet, amire menet közben
szükségük lehet. A hajóhoz is értenek. Ami az egyazon
időben történő mechanikus mozgást illeti, Adam kapitány
ebben a legjobb. A fiatal nemzedék űrhajósa ő,
sokoldalúbb, mint az elődei voltak. Harminckét éves, vagyis
a legidősebb önök között.
Adam szeme tovább vándorolt. Mirko Markov az apját
nézte, komolyan. Alex Sabo kopaszodó fején megcsillant a
fény. Nina és Rob Garcia arcán az unalom jelei ültek - nem

48
 szerették az efféle „Ünnepi beszédeket”, ez világos volt.
Joanna éppen Adamet nézte, de amikor a kapitány szeme
rávetült, elkapta a tekintetét. Markov órájára nézett:
- Az indulásig harmincegy és fél óra maradt. Mindenki
elbúcsúzott azoktól, akiktől el akart vagy el kellett
búcsúznia?
Tétován bólogattak. Adam szeme előtt felmerült Ivina
arca. Még mindig nem merte neki megmondani, hogy... De
hát muszáj lesz. Ma este videotelefonon. Legalább látja majd
a nő arcát, amikor megtudja, hogy... Markov ránézett:
- Hamarosan indulnak a Holdra. Pontos menetrend szerint,
négy komphajóval, kettesével. Nem szeretnénk elveszíteni
mindnyájukat, ha valami baj történne a kompokkal. Az
utolsó eligazítást közvetlenül az indulás előtt kapják meg. Az
utolsó négy órát még a hajóban töltik, ismerkedjenek meg a
hellyel, a felszereléssel, a műszerekkel és mindennel. Próba-
pultokon éppen eleget gyakoroltak, és mindnyájan repültek
már az űrben, akár éveken keresztül is, így nem sok
meglepetés éri majd önöket. Én ott leszek végig.
Utána mondott még valamit arról, hogy az első
„időhajózásra” nem a Hold, és persze nem is a Föld
közelében kerül sor. Adam agyában különféle gondolatok
jelentek meg. Amikor végre szétoszlottak - Rob és Mirko
máris mentek a holdkomphoz - félrevonta Markovot:
- Annyira veszélyes a Hubbard „lemerülése”, hogy minden
lakott helytől távol kell végezni az első próbát?
- Igen - felelte amaz elszántan. Látszott az arcán: úgy
döntött, hogy mindent kimond keményen és kereken. Senki
nem hallotta őket. Markov Adam szemébe nézve szólt: - Egy
teljesen ismeretlen hatású és hatásmechanizmusú hajtóműről
van szó. Csak sejtjük, hogy úgy fog működni, ahogyan a
tervezői megálmodták. Biztosítottak minket afelől, hogy nem
életveszélyes a dolog, és minden a várakozásoknak
megfelelően fog működni. De ne feledje, kapitány: az
űrforgalmi előírások és törvények is egyértelműek ezen a
téren. Újfajta hajóval, hajtóművel vagy bármilyen addig ki nem
próbált eszközzel csak lakott helyektől távol indulhatnak. Ha
viszont a Hubbard baj nélkül visszajön és másodszor is elindul,

49
már nem lesz ilyen gond és akár a holdi dokktól hat és fél
kilométerre is elindulhat az „időbe”.
- Rendben van. Még valami? - a többiek addigra elmentek.
Adam Markov szemébe nézett: - Ha van még valami, amiről
önnek már beszéltek az építők, vagy az elméleti szakemberek,
vagy bárki... Most szeretném hallani. Mert „odaát” aztán már
késő lehet, ha valamire nem vagyunk felkészülve.
Markov bólintott és beszélni kezdett.

50
 2.

Végül gyorsan jöttek az események. Olyannyira, hogy

Adam már csak a holdi bázisról hívhatta fel Ivinát.
A asszony még mindig a nyaralóhelyen volt. Simon a
szomszéd szobában játszott. Amikor a készülék hangot is
kapott, Ivina leült a kamera elé. Adam jól hallotta a nyitott
ablakon át beszűrődő jellegzetes neszeket. Odakünn sirályok
kiabáltak és a tenger hullámi csaptak ki a partra. Erős szél
lehetett.
- Mikor látlak? - kérdezte az asszony és olyan szépen
ragyogott a szeme. Szerelmes volt, már nem is titkolta. És
Adam is ugyanazt érezte. Régebben el sem hitte volna, hogy
ilyen gyorsan, pár óra alatt is belészerelmesedhet valakibe.
- Ha visszajöttem.
- Hol vagy?
- A Holdon.
Ivina arca kicsit megváltozott. A férfi jól látta ezt. Egymást
nézték, olyan volt, mintha egy szobában ülnének, érintésnyire
egymástól.
- Mit csinálsz ott?
- Dolgozom.
- Ott van a munkahelyed?
- Nem, egy hajón.
Ivina ajka keskenyre zárult. A szemében aggodalom ült. -
Azt akarod mondani...
- ...Amit nem volt bátorságom odalent elmondani. Miután
közölted, mi volt a férjed foglalkozása.
A hangok hallatán berohant Simon. A gyerek anyja elé
tolakodott és a kamera felé kiabált:
- Szia, Adam bácsi! Mikor jössz vissza?
- Hamarosan - mosolygott a férfi. A gyereket vonzották
játékai, ismét elrohant. Ivina szemében könny ült:
- Szóval te is űrhajós vagy.
- Igen. És most indulok egy... egy fontos útra. Részleteket
nem mondhatok. Holnap este nézd az Űrhíradót.

51
 Csak nézték egymást, mozdulatlanul és egy kicsit
fájdalmasan, de reménykedve. Aztán Adam még annyit
mondott:
- Nem tudom, mikor jövök vissza. Mindenképpen...
nemsokára. Az első dolgom lesz, hogy hívlak.
Kikapcsolta a készüléket. Az utolsó, amit látott, hogy Ivina
sírva fakadt. Ám a kép összeugrott, egy apró fénylő pont izzott
még a képernyő közepén, majd az is eltűnt.
Adam ment a dolgára. A húgát már régebben értesítette.
Most egy hosszú mozgójárda utasa lett, aztán a KRONOMAT-
Project által eléje küldött elektro-kocsira szállt. Valóságos
labirintus volt ez a Hold-bázis, az eddig felépült kettő egyike.
Végig felfelé haladt. Közben a telefonján értesítette egy
automata-hang, hogy a poggyásza rendben megérkezett a
Kronomat-Egyes bázisra. Válaszolt, hogy vigyék a 2-es kísérleti
pontra. Tudta, hogy onnan már Markov felügyeli ezt is, mint
mindent.
Amikor a hajóhoz ért, már tudta, hogy éppen jókor jön. A
nagy zsilipen az utolsó szállítókocsik fordultak ki, üresen.
Markov is ott állt, szája előtt tűmikrofon. Folyton kapcsolatban
volt valakikkel, kérdésekre válaszolt, utasításokat osztogatott. A
dokkra kiláttak a vaskos figyelőablakon. Adam megtorpant és
nézte a Hubbard-ot.
A hajó... szép volt.
Ragyogott a napfényben az egyik oldala - a másik sötét
árnyékba merült, de ott is át- meg átcsillantak a fényes
burkolati részek. Egy hónappal korábban Adam még belelátott,
mintha egy szerkezeti vázrajzot, egy röntgenképet látna. Most
viszont csak a csöppet sem áramvonalas alakját figyelhette
meg. A hajó egy gigantikus, több mint százötven méter hosszú
súlyzóhoz hasonlított. Középen egy keskenyebb rész kapcsolta
össze a két kidudorodó szélső részt. Középen voltak a
lakóterületek, a „súlyokban” pedig a hajtóművek, a raktárak és
a vezérlés.
Adam látta azt is, hogy a hajó milyen fenségesen,
nyugodtan áll. A hajtóművek próbáit már elvégezték a múlt
hetekben. Efelől tehát nyugodt lehetett. De a
plazmahajtóművet még nem próbálták ki, csak rövid, pár

52
perces „technológiai próbákat” tartottak. A hajó még sohasem
merült bele az időfolyamba - jutott eszébe a költői gondolat.
Markov állt mögötte, halkan szólt:
- Aztán vigyázzon a fiamra... Adam.
A két férfi egymásra nézett. Adam szája kis késéssel nyílott:
- Mint a többiekre is... uram.
Aztán ismét megfordult és úgy nézte tovább a hajót. Nem
tudott betelni a látvánnyal. Az eszébe sem jutott, hogy ebben
fog élni a következő hetekben. Inkább mint eszköz tetszett
neki. Szép is volt, vakítóan verte vissza a napsugarakat, egész
fényfoltokat dobott a bázis oldalfalaira. A feketeség körülötte -
akár a tenger. Ebben úszott és ezért most csakugyan egy hajó
benyomását keltette. A hatalmas fémbálna, amely gyomrába
fogadja és szállítja építőit, embereit - az urait. De vajon nem
lázad-e fel egyszer az urak ellen?
Adam számára a Hubbard, maga volt a kihívás. Mint egy
harcos, úgy állt ott, közelről nézte a gépek és okos műszerek
halmazát. Meglovagolhatlak-e? Nem dobsz le a hátadról?
Együttműködsz velem, vagy ellenemre cselekszel? Közösen sok
mindent tehetnénk!
Míg ezek a gondolatok forogtak a fejében, Markov hátulról
megérintette a vállát:
- Itt az idő, kapitány.

53
 3.

Indulás előtt folyamatos volt a kapcsolat a Bázissal.

Adam végigjárta az egész hajót. Ez több órát vett igénybe.
Mindenütt úgy mozgott, mint aki már járt ott - és ez valamilyen
formában igaz is. Az utolsó napokban a megfelelő
számítógépes programok segítségével nemegyszer
bebarangolta már a gépet. Tudta, mi hol van, szinte behunyt
szemmel is tájékozódhatott. A többiek is ugyanígy voltak ezzel.
Az egyetlen helyiség, ahol egy kicsit tovább időzött, az a
mentőcsónakok raktára volt. Itt síneken álltak az egyszemélyes
kis kabinok. Voltaképpen űrbéli tartózkodásra tervezték őket,
de mindenki sejtette, ha valaha is kénytelenek lesznek őket
használni, akkor arra csak lakott vagy éppen lakatlan bolygó
közelében kerülhet sor. Egy-egy kabin akkora volt, mint egy
légi-taxi, törhetetlen ablakokon át nézhetett ki az, aki
beszíjazva magát, a tartalék oxigén és élelmiszerek kíséretében
kénytelen lenne rábízni magát erre a törékenynek tetsző kis
gépre.
- Egy hétig hányódhatsz vele az űrben - mondta Nils,
medvetermete Adam fölé magasodott. - Ha szerencséd van, a
rádióadó vészjelzéseit meghallják, érted jönnek.
- De ha a régi időben vetem ki magamat a gépből, akkor ugyan
hiába rádiózhatok - mosolygott keserűen a férfi.
- Azért nem reménytelen a dolog akkor sem - a „mindenes”
örök mosolya szinte világított a raktárhelyiség félhomályában.
Adam látta a kivetőszerkezetet. Az első kabin közvetlenül a
zsilipajtónál volt, bár maga az egész helyiség is zsilipkamrává
változhatott pár pillanat alatt, ha a legénység erre adott
utasítást. - A hajó vezérlése önműködő rádiójeleket ad baj
esetén. Ezeket egy speciális adapter képes áttenni a mostani
időbe, vagyis az indulásunk utáni napokra, hetekre hozza
előre. Ha leadunk egy jelzést mondjuk 2006-ból, azt
áttranszponálja 2079-be. Mondani sem kell, hogy indulásunk
után ezen a csak nekünk fenntartott hullámhosszon
folyamatosan rajta lesznek a Bázison.
- És ha baj van, akkor mit tehetnek? Mire felépítenek még egy

54
 hajót, mi már kinyúlunk - jegyezte meg a kapitány, némi
lemondással hangjában. Hiszen éppen ezért olyan kockázatos
a dolog.
Nils mosolyogva kérdezte:
- Biztos ebben, kapitány? Úgy tudom, épül egy mentőhajó,
talán pár hét múlva el is készül. Kicsiben ugyanolyan, mint a
Hubbard, a legénységét már toborozzák.
Markov egész idő alatt vonalban volt. A Bázisról szólt most
bele.
- Kapitány, ne aggódjon. Hiszen ha később is indulunk vissza
magukat menteni, bármikor odaérhetünk.
A mondat után Adam és Nils összenéztek. Borensen, a
„mindenes” diadalmas mosollyal emelte fel hüvelykujját,
jelezve: győzelem! Nem eshet bajunk. Adam most már csak
azon csodálkozott, hogy eddig erre nem gondolt. Mentségére
szolgáljon, hogy az esetleges mentésről Markov és társai sem
beszéltek. Valahol persze ez is biztosan benne volt a sok
szövegben, amit Adam kapott, de akkor erre nem ügyelt.
- A kabinokban van egy kis karperec, ami egyben rádiójelző is.
Ha megmenekülünk, kiszállva magunkra vesszük. Attól
kezdve bárhol is vagyunk, a mentőhajó megtalál.
Mentek tovább. A következő helyiségek - a hátsó
„buzogányfejben” voltak éppen - raktárak voltak. Nem túl
nagyok, hiszen a hajó igazából, a fizikai távolságot nézve, nem
fog eltávolodni a Földtől.
Mégis, a készletek imponálóak voltak - és egy kissé
árulkodóak is. Nils elment valahová, Adam most egyedül
maradt. De úgy igazán ő már soha többé nem lehetett
egyedül. Érezte a falak mögött a többiek jelenlétét. No, és a
szája elé nyúló tűmikrofon, az egész hajóra és a Bázisra
kiterjedő közös rádiókapcsolat sem hagyta, hogy egyedül
maradjon. Markov most is megszólalt:
- A készletek nagyságából kár lenne téves következtetéseket
levonnia, kapitány.
- Tudom, miért kell ennyi. Egy kísérleti repülésnél bármi
megtörténhet.
- Még az is, hogy ott ragadnak a múltban. És akkor jól jönnek
a készletek, míg megérkezik a mentés.

55
 A hajótörötti lét ötlete nem örvendeztette meg Adamot.
De hazudott volna, ha azt állítja: előzőleg nem gondolt rá.
Mint minden lehetséges sors-alakulást, ezt is figyelembe
vette. Most hát ment tovább. A nukleáris készletek raktára a
plazma-hajtóműhöz érkezett. Embermagas kerek fémajtó
állta útját. Csak akkor nyílott meg, amikor beütötte saját
háromjegyű kódját. Ez 011 volt.
Joanna Montini a vezérlőpult előtt ült. Magából a
hajtóműből Adam nem sokat látott, vaskos falak rejtették. Itt-
ott a hűtőberendezés embernél vastagabb csövei jöttek ki a
terem falából, hogy eltűnjenek a padlóban. Itt mindent
sárgás, zöldes színnel festettek be. Adam külön élvezte, hogy
a hajó belülről ezer színben pompázik. Valakik nyilván
gondoltak arra is, milyen jó pszichés hatással lehetnek a
színek a legénység közérzetére.
A hajtómű most nem működött. A kapitányt is inkább
csak a nő lelkiállapota érdekelte. Elég volt egy pillantást
vetnie Joanna mosolygós arcára, hogy tudja: itt minden
rendben van.
Ahogyan rendben volt minden a másik hajtóműnél, a
folyosókon, a lakótérben, a vezérlőben is. Roberto Garcia - aki
már nemegyszer hangsúlyozta: elég őt Robnak szólítani - rég
előkészítette az induláshoz szükséges adatokat. Be is táplált
mindent a vezérlő számítógépbe. Most éppen azzal
foglalkozott, hogy végignézte az esetleges „érintő pályán”
haladó égitestek listáját. Ezek jobbára persze pár méteres
kisbolygók, űrtörmelékek lehettek csupán. De attól még
eléggé veszélyesek. A számítógép most dobta ki az adatokat
egy kisebb képernyőre.
- Nem lesz gond? - kérdezte Adam. Tudta, mi zajlik éppen. Az
indulást megelőző folyamatokat itt is ugyanúgy kell elvégezni,
mint bármilyen másik hajón, amelyik az ismert térben halad.
És a Hold-Mars közti térség ilyennek számít már egy ideje.
Nincs olyan űrhajós a Földön, aki ne errefelé tette volna meg
első komolyabb útját az űrben.
- Nem lesz baj, ha tartjuk az indulási időt - így Rob. Máskor
mosolygós arcán azért látszott egy kis feszültség. Adam
ismerte társai életrajzát. Tudta, hogy Garcia egyszer már átélt

56
 egy ütközést egy meteorittal, nem a saját hibájából. Mindig
akadnak olyan objektumok az űrben, amelyekről a földi
katalógus még nem tud, így röppályájukat sem láthatja előre.
- Ha később indulunk, újra kell futtatnom a programot, és más
akadályokat szűrhet ki - ezt Rob már fölöslegesen mondta,
hiszen Adam éppen olyan jól tudta, mint ő.
Az indulásig még volt több mint egy óra. Markov csak néha
szólt bele a telefonba, nyilván neki is rengeteg dolga volt.
Adam elindult és bejárta most a „súlyzó nyelét”, vagyis a két
rész közti folyosót a személyzeti helyiségekkel. Ő is itt lakott,
ahogy a többiek. A mesterséges gravitáció mindenütt a padlóra
tapasztotta a testét, persze azért valamivel könnyebb volt itt
menni, mint a Földön. A Földön... Most nem gondolt a múltra,
de a jelenre sem. Nem volt gyermekkor, emlékek, iskolák, nem
volt Ivina sem. A férfi menekült ezektől a gondolatoktól. És bár
nem akarta magának bevallani - jó volt így. Ivina ott van valahol
közel-messze, elérhető lesz, ha visszajön. De az űr és a kaland
most fontosabbnak tűnt. Ez egy olyan játék, ami az életüket is
elveheti. De ha sikerül, hősök lesznek. A Föld első idő-
űrhajósai. Adam, mielőtt visszament a vezérlőbe, még egy
pillantást vetett körbe. Itt halványzöldek, nyugtatóak voltak a
falak, a bútorok. Aztán egy lift vitte őt a vezérlőhöz, ahol meg
élénk narancssárga és piros színek övezték őt is, akár a lángok.
- A hajó indulásra készen áll, kapitány - jelentette Rob, a
navigátor. Kicsit reszketett a hangja, de nem izgalmában,
hanem az ünnepélyesnek hitt hangulattól.
Itt voltak a többiek is. Adam megtorpant középen. Ő azért
nem érezte a hangulatot olyan ünnepélyesnek. A vezérlőpult
fölött mozgó számok szerint még tizennyolc és fél perc maradt
az indulásig. Adam tekintete átsiklott a többieken. Most
mindenki itt volt - a hajtóműveket innen is lehetett irányítani.
Alex Sabo, az időfizikus, tipikus közép-európai arcával csak ült
és hallgatott. Őrá most - még? - nem volt szükség, hát szinte
beleolvadt a háttérbe, akár egy szobor. Nina Tordi, akinek
pszichológusi végzettsége is volt, egy táblázatba merült és
valamit számolt. Mirko Markov Adam arcát figyelte, mintha
abból próbálná kiolvasni, mi következik most. „Ezek talán azt
hiszik, beszédet tartok” - rémült meg Adam és nem is tudta,

57
mit szóljon. Nils Borensen és Wanda Ralski egymás mellett
ültek. Adam nem tudta, van-e köztük valami, vagy csak
véletlenül kerültek olyan közel a székeikkel. Elhatározta, hogy a
legénység testbeszédéből fog tájékozódni az esetleges
szimpátiára, kapcsolatokra. Joanna Montini és Rob Garcia őt
nézték, szinte szüntelenül. Adamnak egy pillanatra olyan
érzése támadt, hogy ezek ketten belelátnak és olvasnak a
gondolataiban, aztán szerencsére elhessegette ezt is.
- Az indulás után mindenki elmehet majd a helyére - jegyezte
meg Adam ál-könnyedén, mintegy mellékesen. - Az első
órákban legyetek ott, ahol lennetek kell. Végül is egy
prototípusról van szó.
- Kipróbálták már a lineáris hajtóműveket - mosolygott Mirko.
De érződött, hogy ideges.
Rob ránézett:
- Ez is egy kipróbálás lesz még csak, öregem.
Nils hallgatott. Ez a csönd illett hozzá, természetes volt.
Wanda a kapitány arcát nézte. Nina mondott valamit Robnak,
aztán a vezérlő egyik számítógépén végzett pár műveletet. Ő is
navigátor, jutott Adam eszébe. Mirko nagyot sóhajtott:
- Az apám nem mondott semmit? Hogy megváltozott volna
valami?
Adam a fejét rázta:
- Nem változott semmi. Tizennégy perc múlva indulás.
Előkészülni!
Ez volt az első parancs, amit már kemény hangon adott ki.
Mint egy igazi kapitány! Még sohasem volt kapitány. Most
viszont már igen, és úgy érezte, hogy ez az állapot éppen ráillik.
Mint egy jó öltöny, amit egyenesen ráöntöttek volna... Hát igen.
Ez valahol természetes is, gondolta kicsit öntelten, de rögtön el
is szégyellte magát. Joannát látta maga előtt, a lány
mosolygott. Mint aki pontosan tudja-érzi-látja, mi történik a
férfiban. Alex Sabo felállt és diszkréten nyújtózott,
megropogtatta ujjait. Alighanem azért tette, hogy lecsillapítsa a
többiekben ágaskodó izgalmakat:
- Nos, én megyek a kabinba. Rám még nem lesz szükség.
És csakugyan így volt. Időben utazni majd csak a Mars
közelében fognak, hiszen a folyamat ott lesz ellenőrizhető. „És

58
ha történik velünk valami, ott nem sok kárt okozhatunk” - jutott
Adam eszébe. Ezt a földiek nem is titkolták. A dolog végül is
érthető volt. „Prototípus a Hubbard, Adam, ezt ne feledje el!”,
mondta az európai bizottság egyik tekintélyes és már vagy
kilencven éves tagja. Velük pár napja találkozott az expedíció
kapitánya. Bizalmas beszélgetés volt, se tévések, se rádiósok,
senki.
Adam most nagyot sóhajtott. Fél szemmel az órát nézte.
Közben Markov jelentkezett a fülhallgatójában:
- Minden rendben van, kapitány?
- Indulásra készen.
Átkapcsolta Markov hangját a vezérlő hangszórójára, aztán
Robra nézett:
- Egyes hajtómű indul.
Nem akart az utolsó pillanatig várni. A hajtóműnek sem árt,
ha addig melegszik. Az űr hidege a szigetelésen át is
beszivároghat a motor egyes részeibe. Még jó, hogy az
üzemanyagtartályok biztos helyen, állandó belső
hőmérsékleten vannak.
Markov a Bázis egyik ablakában állt. Látta, hogy előbb
egyetlen kis magányos láng lövell ki a „súlyzó” végéből, aztán
a narancsvörös tűzcsóvák megszaporodtak. Némelyik még
ebben az állapotában is majdnem száz méteres volt. A dokk
most már maga volt az űr. A kozmosz. A Hubbardot rég
elvontatták biztonságos távolságba. Markov is több mint egy
kilométerről látta csak a hajót, így is óriásinak tetszett.
- Kettes hajtómű indul.
Markov tudta, miért indulnak a hajtóművek pár perccel
korábban. Most látta: a lángok megszaporodtak, sűrűsödtek.
Már egész csóva nyomult ki a titán kürtőkből. A két lángcsóva
hosszan nyúlt az űrben, és még egyre hosszabbodott.
- Hármas hajtómű indul.
Ez volt az utolsó „motor”, ahogyan az űrhajós zsargonban
nevezték. Adam feszülten figyelt. Tudta a jelentésekből, hogy
alig pár napja fejezték be a hármas számú hajtómű
összeszerelését és az eddigi egyetlen műszaki próbajárat
alkalmával voltak kisebb rendellenességek. Mindenki azzal
nyugtatta, hogy ezek jelentéktelen dolgok. De Adam már

59
 tapasztalatból is tudta, hogy az űrben nincsenek jelentéktelen
dolgok. Örök példa, hogy 2057-ben egy szigetelőanyag
tenyérnyi hiánya a külső burkolaton egy egész hajó és hat
űrhajós vesztét okozta. Erről mindenki tudott, azóta is
gyakran emlegették.
- Egyes húsz százalékon, átkapcsolásra kész. Kettes tizenhét...
tizennyolc százalékon, átkapcsolás húsz másodperc múlva.
Hármas tizenegy százalékon, átkapcsolás egy perc múlva.
Nils hangja megnyugtató volt, Wanda és Mirko a helyükön
voltak, készen arra, hogy ha kell, valamiféle számításokat
végezzenek sebesen. De az automata vezérlés is megoldhatja
mindezt. A férfi érezte, hogy egyre gyorsabban dobog a szíve.
Nem, ívina most nem jutott eszébe. A földi, de még a holdi
világ is kikapcsolódott, törlődött az agyából. Egész lénye ott
volt a hajóban. Minden, ami Adam Narbon volt, múltjával,
jelenével, tudásával, akaratával, vágyaival - itt állt a Hubbard
vezérlőjében és lassan eggyé vált a hajóval. Ha rábízta a
sorsát, ha összekötötte vele az életét, ha irányíthatta - akkor
ettől a perctől fogva az időhajó volt Adam, és Adam az
időhajó.
- Lassan fel huszonötre... A hármast is, ha utoléri az egyest és
kettest.
- A pálya szabad - jelentette Mirko. A nagy radarképernyő előtt
ült. Adam kissé hátrébb húzódott és leült. A négypontos
biztonsági övét automata kapcsolta rá azonnal. Wanda leadta
a hangjelzést, amely a közeli indulásra figyelmeztette a hajó
legénységét, bárhol is tartózkodjon. A szaggatott, idegesítő
hang az alvókat is felébreszthette volna. De most senki sem
aludt a Hubbardon.
Géphang szólalt meg, mindnyájan hallották, künn a Holdon
Markov is. A hajó automata vezérlése szólt a hangszórókból
egy fiatal férfi hangján, amelyen alig lehetett érezni, hogy nem
valódi:
- Tervezett indulási időig kilencven másodperc maradt.
- Hogy állunk? - kérdezte Adam. Nils a hangsúlyból tudta,
hogy ez neki szól.
- Harminckét másodperc és a harmadik is huszonötön lesz,
akkor hajrá!

60
 A zsargont ők értették, mások pedig nem számítottak.
Most Markov is hallgatott odakünn. Adam nem nézte a
mutatókat, ez Nils dolga. Wanda felhagyott a figyelmeztető
hangjelzésekkel, Mirko az egyik képernyőn látható grafikont
figyelte. A hajtóművek hőmérsékletét mutatta a három lassan
felfelé emelkedő zöld oszlop. Még messze a sárga tartomány
elején voltak, nagyon távol a pirostól, ami már vészhelyzetet
jelentett volna. Adam a szeme sarkából látta, hogy most bejött
Rob is. A navigátori pultnál foglalt helyet, csillagtérkép-részletet
dobott fel a képernyőjére. Keze otthonosan simult a
klaviatúrára és ez a mozdulata megnyugtatta Adamet. Hát
eljött az idő, akkor pedig...
- Tervezett indulásig tíz másodperc - így a géphang. - Kilenc...
nyolc...hét...
Nils nem nézett Adamre, de bólintott. Ez mindennél többet
ért, világos jelzés volt: nincs semmi baj, mehetünk. Garcia,
Wanda és Mirko sem jelzett bajt. A világ összeszűkült erre a pár
ezer négyzetméterre, ami fémburkolatokba zárva lebegett a
jéghideg semmiben, a feketeségben, amely azonban - tudta jól
Adam - csak út volt, nem tér. Út, amelyen elindulhatnak
valahová. De hogy hová érkeznek meg... Behunyta a szemét.
- Négy... három... kettő...
Nils ujjai az indítón. A gyorsítón.
- Egy... zéró.
- Indulás! - mondta Adam rögtön, ahogy a géphang
elhallgatott. Az automata nem is szólalt meg többé. A
hajtóművek felüvöltöttek, de ezt csak innen bentről hallották.
Egy testbe zárták őket a három hajtóművel, amelyek közül egy
is képes lett volna energiával ellátni egy egész várost. Három
városnyi erő szabadult hát fel abban a pillanatban. A hajó
megmozdult. Nils a hajtóműveket kezelte. Rob Garcia arcán
most nem volt mosoly, ezért idegennek is tűnt, amikor Wanda
rápillantott. Nils szőke haja világított - az induláskor pár
másodpercre lecsökkent a világítás. A hajtóművek visszafogták
az áramtermelést, a dinamók fékeztek, de ez csak egy
kellemetlen pillanatig tartott, majd utána ismét kivilágosodtak
a helyiségek. Az alapvilágítás működött tovább, a műszerek
sem hunyhattak ki - az automata vezérlés gondoskodott róla,

61
hogy az akkumulátorok is mindig tele legyenek, ha valami
történne.
Adam érezte, hogyan nyomja az ülésbe a gyorsulás. Innen
bentről úgy érezték, hogy a Hubbard igen sebesen indul, és
még tovább gyorsul. A valóságban azért a hatalmas test nem
indult el egy szempillantás alatt.
Markov a Holdról, egy meteorit-biztos páncélüveg mögül
figyelte az indulást. Néhány képernyő is ezt mutatta körülötte,
de a férfi most inkább az igazi, a valódi képet nézte. Mirko...
Elmegy, és ki tudja, visszajön-e. Az a homályos családtérkép-
ügy nem csitult el a férfiban. Van benne valami, amivel nem
tud mit kezdeni. Egy homályos pont, amely... De most csak
annyit érzett, hogy a két állkapcsa erősen egymásnak szorult,
szinte fájt. Próbálta lazítani.
A feketeségben az a három tűzcsóva előbb eggyé vált, majd
mind kisebbé. A végén Markov már azt is hihette, hogy még
mindig látja - pedig emberi szem olyan távolra már nem
hatolhatott. Adam érezte, csökken a nyomás, amely a székbe
kényszeríti. Nils és Garcia egymásra néztek, elégedetten
bólintottak:
- Jók a motorok, kapitány!
- Úton vagyunk - Wanda amúgy szigorú arcán is megjelent egy
mosoly. Mirko tűnődve nézett maga elé, aztán szusszantott.
Minden rendben volt.
Adam lepattintotta magáról a biztonsági öveket, felállt.
Furcsa volt elhinnie, de hát egyszerűen így volt. Megtörtént
gyorsan, fájdalommentesen, bajtalanul...
Elindultak.

62
 Harmadik rész
Merülés

1.

Joanna Montini még egy pillantást vetett a műszerekre,

aztán felállt és kiment. Távoztával az energiatakarékosságra
ügyelő vezérlés leoltotta a fényeket. Hiszen tudta, csak egy
ember tartózkodott a helyiségben, most meg már egy sincsen
ott. A teremben csak a műszerek jelzőfényei világítottak,
miután a nő elment.
A kis ellenőrző készüléket a bal karjára csatolta. Ennek apró
képernyője ugyanazokat az értékeket mutatta, mint a
plazmahajtómű vezérlése. Most nem kellett ezzel törődnie, a
hajtómű alapjáraton izzik, csak azért, hogy ne kelljen majd
sokáig melegíteni, ha szükség lesz rá. Mindössze háromszáztíz
fokon, éppen hogy működik.
A hátsó helyiségekből liften ment fel a folyosóig. Most a
„buzogány” közepe felé haladt. Itt, az űrhajó legkeskenyebb
részén voltak a legénységi helyiségek. A mesterséges gravitáció
majdnem olyanná tette a közlekedést, a járást, mint a Földön.
De azért volt egy kis könnyedség mindnyájuk mozgásában, a
földi gravitáció 88 százalékát sikerült csak előállítani ebben a
hajóban. Joanna éppen ezt érezte most, amikor szinte repülve
futhatott. Hiányzott a testmozgás. Nem kell ide lift, inkább
jöjjön a futás! Hát futott felszabadultan. Három napja voltak
úton, és neki egyelőre nem nagyon akadt más dolga.
Huszonnégy óránként négy órát töltött a vezérlőben, mint
figyelő. Ez igazán nem volt megerőltető feladat.
Futott hát, a teste könnyebb volt a szokásosnál, nem is
lihegett, amikor a legénységi szállás bejáratához ért. Nina jött a
másik folyosón, majdnem összefutottak.
- Szia! Nem jössz úszni?
- Nem is rossz ötlet - Joanna még nem volt a medencében,
mióta elindultak. Nina viszont már fürdőruhát viselt áttetsző

63
 kis köpenye alatt. Látszott, a ruhadarab inkább csak jelképes.
Joanna irigykedve szemlélte Nina tökéletes termetét. Neki
mikor lesz ilyen alakja...? Sohasem volt elégedett magával és
igaza volt. Ha most lenne itt egy tükör, talán a guta is megüti -
jutott eszébe. De az is elég volt neki, hogy látta Ninát, magát
meg odaképzelte.
Nina Tordinak szemmel láthatóan nem voltak ilyen bajai.
Mosolygott, hófehér és hibátlan fogsora megcsillant.
- Öltözz át és gyere, aztán majd beszélünk.
Rob Garcia a vezérlőben ült. Az egyik kisebb képernyőt
nézte. A radaron most nem volt akadály. A Hubbard szabadon
száguldott az űrben. Másodpercenként csaknem huszonöt
kilométert tettek meg. Ez óránként kilencvenezer kilométert
jelentett. A Mars már nem volt messze, de a napi több mint 2
millió kilométeres utazással is még egy hétre voltak tőle. A
vörös bolygó ebben az időben szerencsére nem volt távol a
Földtől.
- Nézd csak a lányokat! - Mirko a másik képernyőre intett.
Unalmában átpásztázta a belső kamerák képeit. A hajó minden
neuralgikus pontján voltak kamerák, kivéve az intimszférának
nevezett lakóhelyiségeket. Az úszómedence - éppen a beléje
zárt és baj esetén veszélyessé válható több száz köbméter víz
miatt - a fokozottan figyelt területek közé tartozott. Ennek
most egyetlen haszonélvezője éppen a fiatal férfi volt. A
szolgálat unalmát igyekezett elűzni azzal, hogy ide-oda
kapcsolgatta a kamerákat - mígnem felfedezte, hogy az
úszómedence már nem üres. Hangot a berendezések nem
közvetítettek.
- Odanézz!
Volt valami a hangjában, valami olyan férfias, egyben olyan
leselkedős, ami társát, Robot is azonnal a képernyő elé
szögezte. A guruló szék közelebb gördült. Rob Garcia is
elégedetten legeltette a szemét Nina Tordi alakján. Aztán a
mély vízbe csobbant és úszni kezdett energikusan, szünet
nélkül.
- Nem rossz. Gondoltál már rá... - kezdte Garcia, mire Mirko a
szemét le sem véve a képernyőről, megjegyezte:

64
 - Naná, hogy gondoltam. Végül is, miért ne? Szabad
emberek vagyunk. Ők is, én is. Legalábbis úgy hiszem, a lányok
sem hagytak senkit a Földön.
- Azt nem tudhatjuk. De ettől függetlenül, nekem nagyon
tetszenek ezek a lányok.
- Ügyesek voltak a szervezők.
- Főleg az apád. Lehet, azért osztott be ilyen csinos lányokat,
hogy neked kedvezzen? - csúfolódott Garcia, de hallatszott a
hangján: csöppet sem bánná, ha valóban így lenne. Mirko
mosolygott:
- Nem érdemes tovább vesztegetni az időt.
Nem mondta ki mire gondol, de erre nem is volt szükség.
Garcia is az órájára nézett:
- Másfél óra, és lejár a szolgálat. Nina már nem lesz a
medencében.
- Akkor másutt lesz, csak megtalálom valahol a hajóban,
nem igaz?
Ekkor Joanna lépett be a képbe. Ledobta köpenyét. Garcia
megnyalta az ajkát.
- Mindig tetszettek az ilyen vékony lányok, olyan aranyosak.
Mirko oldalról vetett rá egy pillantást majd ismét a
képernyőt nézte. Végeredményben jól van ez így... Neki
sohasem tetszettek a Joanna-féle, kissé ösztövér leányzók. De
nem akarta bántani Garciát, hát csak annyit mondott:
- Becserkésszük őket az ügyelet után, oké?
Rob Garcia lelkesen bólintott.
Az úszómedencében a lányok egymás mellett haladtak.
Most nem gyorsúszás, hanem csak sima, mondhatni
visszafogott mellúszás volt műsoron. Vigyáztak rá, hogy
egymás mellett haladjanak. Nem versenyeztek - legalábbis
nem a medencében.
- Neked melyik tetszik? - kérdezte Nina. Vigyázott, hogy a két
keze ne emelkedjen a víz fölé, ne csapkodjon. Az
úszómedencében kékes volt még a világítás, meg a medence
csempéje. Hidegtiszta benyomást keltett minden. Pedig a vizet
melegítették, kellemes volt úszni.
Joannában feltámadt a kisördög. Makacsság is rezdült a
hangjában:

65
- Ezt úgy mondtad, mintha osztozkodnánk a fiúkon.
- Éppen azt tesszük. Mondd meg, neked melyik kell, és én azt
békén hagyom.
- Igazán udvarias és nagylelkű vagy - Joanna ezt gúnynak
szánta, talán egy kicsit megbántottnak is érezte magát. Nina
azonban erre ügyet sem vetett, lehet, észre sem vette ezt a
hanghordozást. Csak a szavak jelentésére figyelt, semmi
másra.
- Tudod, hogy én vagyok a csapat pszichológusa is.
Szexuálpszichológiával is foglalkoztam, már a Földön is,
mielőtt űrhajós lettem. Tudom hát, hogy ha nyolc ember
össze van zárva, öt férfi és három nő, ráadásul mind fiatalok,
akkor milyen képletet kell alkalmaznunk.
Joanna rápillantott. Az alacsony, erős nő egyenletes
mozdulatokkal úszott mellette. Most messze nem volt olyan
csinos, mint szolgálatban szokott lenni, persze, mert akkor
diszkrétnek nevezett, mégis erős sminket tesz föl és ki tudja,
milyen módon, de mintha még az egyenruhája is sokkal
sikkesebb lenne, mint a másik két nőé...
A válasz hiányát vette csak észre Nina, hát ő is
megszemlélte a mellette úszó lányt. Joanna rövid, vörös haja
egy régimódi gyufa fejére emlékeztette, de ezt persze nem
mondta ki. Nem tartotta Joannát szép nőnek, de mint
szakember, nem élezhette a feszültségeket. Ellenkezőleg, azok
elsimítása volt a dolga ezen a hajón, többek között. Mint
mások, ő is megkapta a navigátori kiképzést.
- És gondolod, az élet egy űrhajón is képletek szerint
működik? Előre megjósolhatóak a fordulatok, amiket, ha
károsak, szabályokkal kivédhetünk?
- Ne bonyolítsd a dolgokat, kislány. Én egy sokkal egyszerűbb
képletről beszéltem, amit számokkal is kifejezhetünk. Öt
plusz három az nyolc. Három plusz három az hat, de mi lesz
a másik kettővel, akik hoppon maradnak?
Értette Joanna, értette jól, mégis fájt ez a lekezelés.
„Kislány”. Tudta az adatokból, hogy egy évvel idősebb ennél
a... Ninánál. Összeszorította a száját, úgy döntött, hallgatni
fog. De persze nem tudta megállni, mert máris kitört belőle:

66
 - Talán majd magadra vállalod azt a kettőt is, nehogy
frusztráltak legyenek szegények.
A hangsúlyozott szó kettős jelentését mindketten
értették, pontosan. Nina az ajkába harapott. A medence
végéhez értek, egyszerre fordultak, közben egy pillanatra
összevillant a szemük. Mire ismét úszni kezdtek, Nina
lecsillapodott. Pszichológus volt, hát tudta a magáét. De azért
odacsípett egy kicsit a másiknak:
- Látom, egy ideje már nincs senkid. Ugyanakkor nagyon
válogatósnak hiszed magadat. Ha egyszer elkap a vágy, úgyis
mindegy lesz, melyiket kapod el magadnak. Hidd el, így lesz.
Kár, hogy nem tudunk előre megegyezni, melyik kié legyen.
Így majd lesznek konfliktusok.
- De téged azért küldtek velünk, hogy megoldd a vitás
helyzeteket - Joanna a legszívesebben hozzátette volna:
„amiket éppen te hozol létre”, de ezt már lenyelte.
Nyílott a terem ajtaja és felbukkant Adam.
A kapitány egyetlen kicsi fürdőnadrágban állt a medence
szélén. Látszott az arcán, nem számított rá, hogy mások is
vannak itt. Elég kicsi volt az esély, hogy a nyolctagú
legénységből ugyanabban az időpontban hárman is éppen a
medencénél találkozzanak. Nina persze rögtön elemében
volt:
- Hello, kapitány! Ereszkedjen le az egyszerű nép lányai közé!
Szívesen látjuk.
Garcia arca a vezérlőben elhomályosult:
- Hát így könnyű! Ha valaki kapitány és jóképű, mint Adam,
akár mindegyik lányt is elviheti.
Mirko arcáról nem foszlott le a remény:
- Nyugalom, valami azt súgja nekem, hogy Adam nem bukik a
könnyű sikerekre. Velem ellentétben - tette hozzá magabiztos
mosollyal.

67
 2.

Jurjah az éjszakát egy hasadékban töltötte. Nem először

éjszakázott már itt, tudta, hogy kígyók nincsenek errefelé. Az
egyetlen állatfajta, amelytől valóban tartott, a vadméhek voltak
- de eddig ezt az odút nem fedezték fel. Ha azok a szúrós
állatok egyszer rászállnak valakire, annak vége. Talán még a
rénszarvasbőr ruhája sem védi meg, hallotta a férfi a törzsben
nemegyszer. Hosszúra nyúlott téli estéken a kicsiny
kunyhókban a férfiak, asszonyok, gyerekek körülülik a
pislákoló tüzet, vagy inkább a parazsat, és mesélnek.
Torokhangú szavak szállnak, csakúgy, mint a megkavart
parázsból a bíborszínű szikrák.
Hajnalban a hideg ébresztette, nyár eleje van ugyan,
nappal már tényleg nagy a meleg, ám persze csak a
tisztásokon. Ilyenkor hajnalban még árnyékok lapulnak
mindenfelé és az éjszaka nehezen ereszti el zsákmányát, a
tajgát.
De jön a hajnal, mert mindig eljön a hajnal. És új nap
kezdődik, igaz még ilyenkor is nyögvenyelősen, lassan. Aki a
sűrűben jár, jóval később veszi észre, és őt a hideg is később
ereszti ki markából. Ám a meleg végül is belopózik a fák közé,
délelőtt már érezhető, a szúnyogok felhői is megindulnak
zsákmány után kutatva. Az erdő vadjait ilyenkor a legnehezebb
megközelíteni, még óvatosan is.
Jurjah tudta, nincs már messze a falu. Lehet, még ma
odaér? De a reggel csak nem akart megszületni. Hajnal volt
igazából, amikor a férfi nem bírta már tovább az odúban. A
kuporgás elgémberítette a tagjait, és ez nem jó. Különösen
nem a hidegben. Hát kimászott a hatalmas fa odvából. Szedett
egy kis mohát, beszórta az odú aljára - jó lesz derékaljnak, ha
legközelebb megint erre jár és ráesteledik. Jurjah gondolt a
jövőre.
Alig indult el, mozgást hallott a sűrűben. Más talán nem
hallotta volna, de Jurjah vadász volt egész életében. A törzs
más tagjaival ellentétben sohasem tartott otthon
rénszarvasokat - ő vadászott rájuk. Nem tenyésztett állatot,

68
nem művelt földet, még a karám közvetlen közelében, vagy a
ház mellett sem, mint oly sokan mások. Ha kellett, késő ősszel
is nekieredt törékeny csónakján bármelyik környékbeli
folyónak, a jégtábláktól sem félt. Ha kellett, bemerészkedett a
legsűrűbb tajgába is, ha zsákmányra volt kilátás. Halat belezett
és szárította a napon, csapdát állított, nyílvesszővel állt ki
farkasok ellen és nyúzta le bundájukat.
Most is volt nála egy köteg bőr. Szíjjal fogta össze őket, a
hátára vette a terhet és bár még alig látta az ösvényt, indult
hazafelé.

69
 3.

Ivan Markov helyi, vagyis holdi idő szerint éppen 18.00-kor

érkezett meg. A 4-es dokk meglepően kicsi volt. Az emberek
akkor jöttek kifelé, nem voltak sokan, talán nyolc-kilenc férfi és
nő baktatott kifelé. Látszott a mozgásukon, hogy robotok ide
vagy oda, azért éppen eleget dolgoztak ők is. A mesterséges
gravitációs padlóról nem léptek le, most nem volt kedvük
röpködni a levegőben. Ez már a saját idejük volt, siettek haza.
Némelyiket a család, másokat csak a kétszázötven csatornás
tévé várt.
Az az ember, akit Markov keresett, még a helyén volt.
Ahogyan a férfi sejtette, a szerelőcsarnokban találta meg.
Akkor vetette le az űrruháját:
- Hello, DeVito.
- Üdv, Ivan. Megnéztem, mit dolgoztak ma az emberek. Hát
elég szépen teljesítettek. De tudod, milyen vagyok? Amíg a
röntgenrobot végig nem megy a hegesztéseken, meg a
titánium varratokon, addig nem leszek nyugodt.
DeVitónak nem volt másik neve, vagy ha volt is, senki sem
ismerte. DeVito - DeVito volt és kész. Csak így emlegették, így
szerepelt a fizetési listákon. Ha vannak építészek, akik házakat
terveznek és pallérok, akik azokat felépítik - akkor DeVito pallér
volt. Az űrhajóépítés pallérja. Pár évvel ezelőtt nem sok
hiányzott, hogy ezt a mokány, kopasz, sohasem mosolygó,
napbarnított embert nevezzék ki a Hubbard építőjének is. De
akkor még Markov befolyása is kevés volt, az első időhajó
építéséért igen nagy cégek versenyeztek, és Brüsszel persze
nem a DeVito-féle kicsi, de megbízható vállalatra bízta a nagy
feladatot. Markovnak viszont sikerült elintéznie - alig nyolc
hónappal ezelőtt -, hogy a mentőhajót rábízzák. És lám, DeVito
cége embereket vett fel, célirányos robotokat gyártatott le,
megrendelte a nyersanyagot. Ma délután két teherűrhajó is
érkezett a 4-es dokkba, a kirakodás azóta is folyik. DeVito
komolyan veszi a dolgát, mint mindig.
- Mikorra leszel kész? - szegte a férfi mellének a kérdést. DeVito
ráncos arcán felháborodott kifejezés jelent meg, a hangszíne

70
 is elváltozott:
- Idejössz kétnaponta és mindig ugyanazt kérdezed!
- Mert sohasem kapok egyenes választ! - Markov hangja is
felment, most körülbelül egy szinten volt beszélgetőtársáéval.
Senki sem hallotta őket, a nagy térség üres volt. Széles
páncélablakokon át kiláttak a mentőhajóra. Majdnem teljesen
gömb alakú volt, itt-ott a fényes alkatrészek megcsillantak a
lámpák fényében. Körös-körül nagy fényerejű lámpák
világítottak - talán annak a robotnak, amely elektromágneses
tapadókorongjaival lépegetve éppen mászott fel az űrhajó
oldalán. Olyan volt, mint egy nevetséges, nagy polip, amely
gondosan rögzítette a lábait, mielőtt fekete kameráját a fém
varratokhoz illesztve készítette volna felvételeit, amelyeket a
hozzá tartozó számítógép bírál el. Ha valahol gyanús
hajszálrepedést talál, a „polip” letörölhetetlen festékjelet hagy
a leendő űrhajó páncélzatán.
- Látod, hol tartunk. Te is értesz hozzá, nem?
- Értek hozzá, éppen azért kérdezem aggódva, hogy...
- Kilencvenegy százalékos a készültségi fok. Te csak ne aggódj.
- Nem a százalék érdekel! Hanem azt kérdeztem, szerinted
mikor leszel kész? - ismételte Markov, és csöppet sem volt
vidám.
- Akkor lesz kész, amikor kész lesz! - harsogta a másik
dühösen. Majd váratlanul szembefordult vele. Egyikük sem volt
éppen nagytermetű, hát a szemük egy magasságban volt.
Markov dühös lehetett volna, de nem volt az. Mostanában
élete részének tartotta, hogy kétnaponta eljön a DeVito-dokkba
és felteszi a kérdését. Talán azért, hogy ne kelljen arra
gondolnia, merre járhat most a Hubbard? Senki sem tudhatja:
ezerszer megbánta már, hogy Mirkót is elküldte velük. Miért is
kellett harcolnia, hogy a fia is bekerüljön a csapatba? No persze
nem véletlenül és nem csak protekcióval jutott be oda. Mirko
jól tanult az űrhajósképzőben és megvolt a gyakorlata is.
DeVito fújtatott, a szeme kezdett vérben forogni. Oldalra
csapta rövid kis karját. Hogy hogy nem, a végtag egyenesen a
dokkműhely kijáratára mutatott:
- Ott a zsilip, ahol távozhatsz, nyomorult zaklató!

71
 Mivel ez minden második napon így játszódott le, hát
ismerték szerepüket. Mondhatni, kívülről tudták, mit fog
mondani a másik, és mikor. Hát Markovnak is volt még egy
mondata, ezt a világért sem hagyta volna ki:
- Holnapután is eljövök, hátha valami munka nyomát is
felfedezem itt...
Aztán szedte a lábát, mert DeVito valami nehéz tárgyat
keresett, amit hozzávághatna. De mire megtalálta, Markov
mögött halk szisszenéssel zárultak össze a zsilipajtók.

72
 4.

Alex Sabo felpillantott a bejárat felett lógó idézetre:

„Az ember alapvető ösztöne az, hogy társait és önmagát is
védje és segítse”. Legyintett volna rá, ha nem tudja, hogy a hajó
névadójának egyik mondását festették a vezérlő melletti
kisebb helyiség bejárata fölé.
Ide szoktak jönni beszélgetni. Régebben talán
„dohányzónak” vagy „társalgónak” nevezték volna. De az űrben
már senki sem dohányzott, a Földön is kevesen. Társalogni
pedig mindenütt lehet. Mégis, Alex tudta, hogy ebben a kis
szobában valahogyan jobban hangzik a szó, mélyebben ül a
gondolat. Volt egy képernyő is, itt szoktak filmeket vetíteni. De
most Adam várta Alexet. Az időfizikus kicsit csodálkozott, hogy
a kapitány nincs egyedül. Wanda Ralski is ott ült mellette.
Vajon őt is érdekli ez a téma?
- Éppen az időalagutakról beszélgettünk - mondta Adam és
mosolygott. Derűs volt most és nyugodt. Nyolc és fél napja
voltak úton, a hajó egyenletes sebességgel haladt az űrben és
ez végre megnyugtatta őt is. Adam gyermekarca most sem
illett komoly, csontos termetéhez. Magas volt, ezt még ülve is
látni lehetett. Wanda közben érdeklődő tekintetet vetett
Sabóra. Tudta róla, hogy feleséget és két gyereket hagyott
otthon. Mint férfi hát nem érdekelte őt. A kékszemű,
barnahajú nő Adam mellett ült.
- Ha majd többet tudtok, mondjátok el nekem is - tréfált a férfi.
- A Gott-féle elmélet az egyik alapja a mi utazásunknak is, nem?
- kérdezte Wanda. Ez kellemesen lepte meg a fizikust. De
főleg annak örült, hogy ez a csöppet sem „tömegesnek”
ígérkező kis beszélgetés, amelyről eredetileg csak Adam
tudott, lám idevonzott másokat is. Mert nyílott az ajtó és a
nagytermetű Nils, a „sarki jegesmedve” lépett be. Nem szólt
semmit, gyorsan helyet foglalt. Talán azt hitte, már megy az
„oktatás”, pedig Alex még nagyon az elején volt. Örömmel
kapott a felkínált név után:
- Gott vagy nyolcvan évvel ezelőtt állt elő a kozmikus húrok
elméletével. Azóta mások is közöltek hasonlókat, meg vele

73
 ellentéteseket is. Ott volt például Daisa, vagy Tipler. Gott azt
állította, hogy a kozmikus húrok, vagyis afféle alagutak oly
mértékben öszszezavarják a téridőt, hogy ezért időutazásra is
használhatóak. Persze akkoriban még fogalma sem volt
senkinek arról, hogyan lehetne utazni az időben. Abban
persze már mindenki egyetértett - már aki azokban a
szégyenlős korszakokban hajlandó volt egyáltalán időutazás-
ügyben megnyilatkozni hogy az időutazás minden esetben
térbeli utazást is jelent.
- Egyik feltétele a másiknak, minden esetben? - kérdezte
Wanda.
- Ha valaki most, 2079-ben Afrikában beleül egy időgépbe és
úgy dönt, hogy visszamegy mondjuk a francia Napkirály
uralkodásának idejébe - mit érne ezzel, ha a maga fizikai
valóságában - ő és gépe - ott maradnak Afrikában? Az
1600-as évek végén Afrikában nyomát sem látná a
Napkirály hatalmának, fényűzésének, és persze őt magát
sem láthatná meg. Tehát földrajzi távolságot, fizikai teret is
le kell győznie ahhoz, hogy az időben visszamenjen oda,
ahová akart.
- De ez nem sikerülhet - jegyezte meg váratlanul Nils, aki
eddig csöndben ült hátul. Most viszont nem bírta tovább
ezt a magára kényszerített hallgatást: - Hiszen ha
visszamegy, akkor őt látni fogják a Napkirály udvarában.
Ahhoz, hogy megszemlélhesse XIV. Lajost, oda kell mennie,
olyan közel, hogy jól lássa azt a fickót. Alex, szerinted
megesett akár csak egyszer is, hogy sortot, kockás inget
meg strandpapucsot viselő kései idő-turisták állítottak be a
versailles-i kastélyba? Ha így lett volna, tudnánk róla,
feljegyzik a krónikások. Mivel már lezajlott az egész
Napkirály-korszak és egyszer sem jegyeztek fel ilyen
megdöbbentő eseményt, tehát senki sem ment vissza
Versailles-ba, megnézni Lajost.
Ez egyszerűen és talán éppen ezért meggyőzően
hangzott. Adam és Wanda kíváncsian várták az időfizikus
válaszát. Sabo nem jött zavarba:
- Még az is meglehet, hogy akik visszamennek, nem
testesülnek meg a régi, számukra már elmúlott időkben.

74
 - Vagyis... láthatatlanok lesznek?
- Valahogy így. Legalábbis ezt a változatot sem szabad
kizárni - Alex komolyan beszélt, látszott rajta. Kopaszodó fején
megcsillant a fény.
- Éppen az a dolgunk, hogy felderítsük, hogyan zajlik le
mindez. Az első kísérletnek nagy a kockázata. Az is lehet,
odaveszünk - ezt olyan normálisan, szinte mellékesen vetette
oda, hogy a többiek beleborzongtak. De nem mondhatta
egyikük sem, hogy erről nem szóltak nekik előtte. Mindnyájan
számot vetettek a lehetőséggel, hogy nem térnek vissza élve.
- De térjünk vissza a Gott-féle húrokhoz. Tegyük fel, hogy
találunk az űrben két „húrt”, olyan szemmel láthatatlan
alagutat a térben, amelyek ellentétes irányokban „rohannak”.
Lehet, hogy éppenséggel fénysebességhez közeli
gyorsasággal... Az egyik a múltba, a másik a jövőbe megy. A mi
hajónkat eleve úgy gyártották, hogy szóba sem jöhet az utazás
vele a jövőbe. Nem zavarhatjuk meg a jövőt azzal, hogy
egyszercsak beállítunk, kibukkanunk a semmiből.
- És a múltat szabad megzavarni? - ezt Wanda kérdezte. A
három női űrhajós között ő volt a legidősebb. És bár nem
beszélt róla, társai érezték, hogy sok mindenen ment már
keresztül. Adam, mint kapitány, ismerte a teljes életrajzát.
Tudta hát, hogy a Földön van egy gyermeke, elvált, szülei egy
borzalmas balesetben vesztek oda. Wanda sokat látott már
mielőtt a Hubbard navigátora lett.
- Lényegében arról van szó, hogy nem zavarjuk meg a
múltat sem. Csak oda talán könnyebb visszatérni, mint
előremenni a jövőbe. Ráadásul az időutas, ha kellően képzett
és ismeri a történelmet, könnyebben feltalálja magát a
valamilyen szinten általa már „ismert” korban, mintsem a
teljesen ismeretlen jövőben.
- Közöttetek én vagyok a történész - mosolygott Adam. - Mert a
szervezők arra is gondoltak, hogy ne csak űrhajós meg
időfizikus legyen veletek, hanem olyan is, akinek ebből is van
diplomája.
Wanda ezen nagyon csodálkozott. Látszott, nem olvasta el
a többiek rövidített életrajzát sem. Alex a fejét ingatta:
- Mindazonáltal nem nyaralni megyünk. Egyszerűen fogalmunk

75
 sincs, mi történik majd a hajóval és velünk a múltban. Már ha
egyáltalán eljutunk oda. A legújabb elmélet, amelyet a
nemrég meghalt Koltaus professzor dolgozott ki, csak abban
tűnik bizonyosnak: a nagy energiák bevetésével és egy idő
alagút megtalálásával van esély visszajutni a múltba. De hogy
ez hogyan fog lezajlani, még nem tudható.
- Egyáltalán léteznek ezek a húrok vagy alagutak? - kérdezte
Nils brutális egyszerűséggel. Az óriás arca vörös volt, indulatok
feszültek benne. A szeme szikrázott. - Ahhoz, hogy egy
ilyenben utazgassunk, megfelelő struktúrával kéne
rendelkeznie, és végtelenül hosszúnak kéne lennie! Nehogy
már egyszercsak menet közben kiessünk belőle, vagy ki tudja,
hová jussunk.
- Ahhoz, hogy eljussunk a múltba, nem kell megváltoztatni az
ok-okozat összefüggéseket? - ezt megint Wanda kérdezte. Ez
már igazi fizikusnak való kérdés volt. Alex persze tudta, hogy
társai nem fizikusok, ezért a szakszavakat is kerülnie kell.
- Egyelőre ott tartunk, hogy megy még enélkül is -
elméletileg. A fizika törvényei szerint az időutazás lehetséges
akkor, ha az időhurkokat vagy alagutakat ki tudjuk használni. A
kihasználáshoz viszont sok energiára van szükség, méghozzá
extrém körülmények között bevetett energiára. A legjobb az
lenne, ha „hurkokat” találnánk, időhurkokat. Akkor tehetnénk
egy kört, megnézhetnénk a múltat, és maga az alagút hozna
vissza bennünket. Persze azért mi szeretjük irányítani a
dolgokat. Tudnunk kell, a tér és az idő mely pontján vagyunk.
Az emberi történelem melyik korszakába kerülünk vissza. A
nagy energiákra akkor van szükség, ha be- és ha kilépünk az
időhurokból.
Nils megvakarta a fejét. A mozdulat annyira ősi és oly
tamáskodó volt, hogy Adam magában elmosolyodott. A
„jegesmedve” kérdése nem lepte meg Alexet:
- Számít valamit az időhajó vagy időgép kora?
- Ravasz a kérdés. A Tipler-féle esetben, ahol egy gigantikus és
hihetetlen sebességgel forgó időgépet - nagyobbat egy
kozmikus városnál! - kellett volna építeni, abban bizony
felmerült a lehetőség, hogy nem lehet vele visszamenni
régebbre, mint amikor magát az időgépet építették... és ez

76
 nagyon logikusnak tűnik! Hiszen az időgép csak addig
szolgálhatja gazdáit, amíg létezik. Ha öt éve épült egy időgép
és mi ennél hátrább akarunk menni az időben, kockáztatjuk,
hogy az elkészítésének napját visszafelé haladva az időben
elhagyjuk, az időgép pedig egyszerűen megszűnik létezni
körülöttünk, szétesik, megsemmisül - és persze akkor mi, az
utasok is odaveszünk.
- Fennáll ez a veszély - kérdezte Wanda elcsukló hangon, és
bizony az előadás olyan szuggesztív volt, hogy Adamnak is
elszorult kissé a torka. Azon a bizonyos szigeten nyaralva sokat
olvasott az időutazás feltételezett és várható módszereiről, tíz
perccel ezelőtt még úgy tűnt, hogy Alex sem sok újat mondhat
neki. De aztán jött Ivina és már csak átfutotta a
segédanyagokat... Pedig lám, milyen sok csapda rejtőzik ezen
az úton!
- Nem tudjuk, de reméljük, hogy nem. A logika ugyan arra
intene bennünket, hogy semmilyen anyag nem mehet vissza
a múltba, ám ha ezt elhisszük, akkor soha senki sehol,
semmilyen körülmények között nem próbálkozhatna
időutazással. Mi inkább abból indultunk ki, amikor a Hubbard
építése szóba jött és legalább az elméleti alapokat le kellett
fektetni - hogy igen nagy energiák bevetésével bejuthatunk
egy olyan időfolyamba, amely hátrafelé megy. Ez esetben
nem kell számolni azzal, hogy megsemmisül az űrhajó és az
emberek is odavesznek, hiszen egy ilyen „húr”, vagy „alagút”
belsejében mintegy védve vannak.
Akár így, akár úgy, a logika azt mondaná, hogy nem mehet
vissza az időben olyan anyag, amely abban a régmúltban nem
is létezett - ezt persze Nils mondta. Adam kíváncsian várta Alex
válaszát. Ám csalódnia kellett, ha újabb tudományos
eszmefuttatásra számított. Mert az időfizikus csak annyit
mondott:
- Majd meglátjuk.
- Vagy sem, mert már annyi időnk sem marad, hogy bármit
lássunk.
- Ez pesszimizmus - jelentette ki Wanda és csúnyán pillantott a
„jegesmedvére”. - Ha így gondolkodsz, miért jöttél velünk?
- Kalandvágyó vagyok - közölte Nils azonnal, és most nem

77
 mosolygott. - Soha nem bocsátottam volna meg magamnak,
ha kimaradok egy ekkora buliból. Még az életemet is kockára
teszem, látod! Eljöttem erre az útra, tehát nem vagyok
pesszimista. Csak szeretném ismerni az esélyeinket.
Alex még kivárt. A kapitány lökte tovább a megrekedt
beszélgetést:
- És mi a helyzet a kvantumkozmológiával?
- Csak akkor lehet valami az időutazásból, és ezt tudták már
nyolcvan évvel ezelőtt is, ha a téridő egy korlátozott
szeletében dinamikus változást hozunk létre a geometriában.
- Vagyis a térben!
- Mit értesz dinamikus változáson?
- Nagy energiákat, kétségtelenül...
- A fekete lyukak is alagutak, akkor is, ha nem lehet kijönni
belőlük. Mellesleg ez sem igaz, hisz még senki sem próbálta.
Lehet átmenni a fekete lyukon és egy másik térbe jutunk,
ahol az a lyuk, amely a mi világunkban elnyeli az anyagot, a
másik „végén”, abban a másik világban meg anyagot szülő
lyukként ismert. Minden jel szerint ezek a fekete lyukak nem
a mi univerzumunkba, hanem egy vagy több síkba vezetnek.
- A kvantumokról volt szó - figyelmeztette Nils komoran. Alex
mélyet lélegzett:
- Ez még tényleg a jövő zenéje. A századforduló fizikusai joggal
remélték, hogy ötven év alatt megoldódik ez is. De nem
oldódott meg, csak elméletben. Most ott tartanak a
kollégáim, hogy a kvantumidőgépnek - ha lesz valaha - a
kvantumfolyamatainak szintjén kellene gyorsulnia, vagy
legalábbis szimulálnia a gyorsulást. Vagy szimulálnia bizonyos
gravitációs jelenségeket, amelyek révén aztán időhurkot tud
képezni.
Wanda nagyot szusszantott. Nils csak nézett maga elé.
Adam tartotta a frontot:
- Amit mi most teszünk, az behatolás lesz egy-egy
időhurokba?
- Mára már kétségtelenül sikerült megállapítani az alagutak
létezését. Egy kísérleti hajó legénysége már eljuttatott apróbb
tárgyakat egy-egy időfolyamba, amelyek eltűntek a térben és
soha többé nem kerültek elő. Nagy vonalakban annyit

78
 tudunk, hogy azon a helyen, ahol három nap múlva a Mars
bolygó halad, több ilyen alagút is található. Tudjuk már azt is,
hogyan lehet „kiszondázni”, merre lapulnak. Egész sereg
jellemzőt gyűjtöttünk össze, amelyek a szemre teljesen
átlagos térben is kimutatják, ha a közelben ilyen folyó halad.
Az időhurkok jelenlétét is felkutathatjuk, persze ma még
eléggé elnagyoltan, kevéssé precízen. De arra jó, amit mi
tervezünk.
Adam mindezt tudta már, magyarázóan fordult társaihoz:
- Kétféle űrszondát vetünk ki a hajóból. Az egyik az
időhurkokat vagy húrokat keresi majd. A másikat közvetlenül a
„lemerülés” előtt küldjük ki a térbe. Ezen keresztül valamilyen
szinten kapcsolatot tudunk tartani az általunk elhagyott idővel,
a jelen idővel. Olyan rádióhullámok segítségével, amelyek
éppen a húrban terjednek, és elérik az űrben lebegő kis
„bóját”. Ez arra is jó, hogy ha bajunk esik, a mentőalakulatok
tudják, hol kell utánunk jönni és szintén lemerülni.
- A bója automatikus? - kérdezte Wanda.
- Igen, állandó kapcsolatban áll a Hubbard vezérlő
számítógépével. Minden lépésünkről, eseményről, változásról
értesül, így az infókat átadhatja az esetleges mentőknek.
Mindig tudni fogja, merre járunk, milyen időben és térben.
Úgy is mondhatnám, hogy a „bója” az időtenger szélén lebeg.
Félig az időalagútban, félig meg a jelen időben, a jelenlegi
térben, amelyben most vagyunk.
Nils a fejét ingatta. Még most sem volt számára világos
minden. Wanda is hallgatott. Adam halkan hozzátette:
- Az is megeshet, hogy egyik-másik alagútban - vagy
mindegyikben? - a fénysebességnél nagyobb gyorsasággal
száguldunk majd.
- Nekünk még úgy tanították, hogy ez lehetetlen - suttogta
Wanda. Alex mosolygott:
- Az igazi tudós nem ismeri, nem használja, soha a száján ki
nem ejti ezt a szót: lehetetlen. Még a múlt században történt,
hogy egy kutató Mozart egyik szimfóniáját áttette
mikrohullámokra, majd ezeket egy generátorból a
rádiókészülékbe juttatta el - de csöppet sem szokványos
úton. Méghozzá olyan akadályt állított a hullámok elé, amit

79
 azok - a fizikusok addigi ismeretei szerint - nem lettek volna
képesek legyőzni. Egy fémcsőbe irányította a hullámokat.
Bizony még maguk a kísérletezők is meglepődtek, hogy az
úgynevezett alagút-hatás révén a mikrohullámok nemcsak
legyőzték az akadályt, de a csőben a fénysebességet is
meghaladó sebességre gyorsultak fel!
- De akkor a jeleknek a hangsebesség-határ átlépése után
az időben visszafelé kellett haladniok - nyögte Nils. Alex
élénken bólogatott:
- Így is történt. Vagyis kiderült, amit már akkor is sokan
sejtettek és azóta lám, már be is bizonyítottak: hogy a
kvantumfizika szintjén egészen más a téridő valósága, mint
ebben a mi normális fizikánkban, világunkban.
Némán néztek maguk elé.

80
 5.

Nina Tordi nem szégyellte meztelenségét.

Nem is volt rá oka, hiszen Mirko már ismerte a testét.
Harmadszor voltak együtt, mióta a Hubbard útra kelt. Mindig
a lány kabinjában találkoztak, most is. Nem volt könnyű
összeegyeztetni az időpontokat, mert ketten a legkülönfélébb
posztokon és helyeken bukkantak fel, a szolgálati óráik pedig
gyakorta értek egybe. Amikor Nina éppen befejezte
valamelyik ügyeletét, Mirko akkor kezdte a sajátját. És pihenni
is kellett valamikor.
De most, egy nappal a célba érkezés előtt mindketten
szabadok voltak legalább hat órán át.
Nina kijött a zuhany alól. Még csorgott rajta a recirkulált
víz, amely enyhe fertőtlenítő- és kellemes zöldszappan-illatot
árasztott. Mirko kedvtelve nézte a nő előreálló mellét. Ez igen,
gondolta. Nina nélkül nagyon unalmas lenne ez a hajóút.
Milyen jó, hogy itt van, kéznél, és semmire sem kötelez egy
ilyen viszony. A hetvenes évek egyik jelszava úgyis a
„kötelezettségek nélkül” volt, ezt hangsúlyozta minden fiatal
már tizenhat éves korától. Nem nagyon izgatta őket, hogy a
Földön csökkent a népesség növekedése, egyes borúlátó
demográfusok szerint a 90-es évek elejére meg is áll teljesen.
Őket csak az élet teljessége érdekelte, ilyen volt a zenéjük, a
szórakozásaik is. Mirko ebbe nőtt bele és csöppet sem
sajnálta, hogy éppen most él. „Jó volt ötvennégyben születni”,
ez lett a jelszava. Akkori szokás szerint ezt a trikójára is
festette, az internetes jelszava is ez volt, no meg fémbe is
vésette, a derékszíja csatján hordta, hogy mindenki lássa.
Másoknak is volt jelszavuk, szinte az egész nemzedéknek.
Nina megtorpant az ágy előtt. Mirko is meztelen volt és
örömét, vágyát nem tagadhatta. Nina diadalmas pillantással
nyugtázta ezt. A férfi nem mozdult, várt, és tudta, mire vár.
Nem tette szóvá, hogy a lány nem törölközött meg. Ninának
vannak jó ötletei és az, hogy most a bőre oly nedves és
sikamlós, nyilván egy újabb ötletes játék része lesz... És amikor
a lány teste ráborult, Mirko már tudta, hogy nem tévedett.

81
82
 6.

Adam szemben állt a nagy képernyővel.

Kissé terpeszben, mint egy valahai katonai kiképző - régi
filmeken látott ilyeneket. A világtévének két csatornája is volt,
ahol kizárólag réges régi, vagy száz-százötven éves filmeket
játszottak éjjel-nappal, a digitalizált kópiákon is ott remegtek a
furcsa, olykor vakító fényfoltok, bevillanások, karcoktól lett
vonalas a képernyő.
Amint ezt tudatosította magában, rögtön összébb zárta
lábait. Rajta kívül most csak Rob Garcia volt a vezérlőben. A
navigátor ügyelete a végéhez közeledett. Adam tudta: Robot
azzal is megbízták, hogy a „merülések” alatt biológiai
kísérleteket végezzen. A kislaborba hozott magával növényeket
és állatokat. Manapság már szigorúan csak olyan
állatkísérletek végezhetőek, amelyek nem okoznak fájdalmat
vagy egyéb hátrányt a kísérleti alanyoknak. A jogvédők most
már a növények jogaiért harcolnak. A tengerimalacok, csigák,
muslincák, muskátlik, napraforgótövek és saláták viselkedése-
ha egyáltalán megváltozik a múltba merülő űrhajóban -
állítólag korszakos jelentőségű lehet a biológia számára is.
- Távolság százhatvannégyezer kilométer - jelentette a
navigátor szabatosan, ahogyan illik egy űrhajó fedélzetén.
Adam még mindig a képernyőt nézte. Ismerte a Marsot, járt
már ott nemegyszer. De minden alkalommal újra meglepte,
amikor az űrből nézte. Akár közeledett hozzá, akár távolodott
tőle, a vörös bolygó csodálatra késztette. Egyszerre volt
otthonos és idegen. Otthonos, mert tudta, hogy bármikor
leszállhat rá, ismerte mind a négy leszállóhelyet, a
kozmodromok hideg betonszürkesége sem volt idegen tőle.
Otthonos, mert emberek éltek rajta is, igaz, még nem úgy,
ahogyan majd egykor fognak, ha az egész bolygót sikerült
„terraformálni”, vagyis a földihez hasonló légkört és éghajlatot
kialakítani.
Mégis idegen is, hisz nem a Föld volt. Ha űrhajóval
közeledett feléje, mindig a hegyeket kereste először. Sokkal
nagyobbak, mint a Földön. De ezek is hegyek voltak, és amíg

83
nem lesznek ott hullámzó mezők, gabonaföldek, folyók és
tavak, erdők és kék égbolt - addig csak a hegyek emlékeztettek
a Földre. Az esze tudta, hogy ez egy másik bolygó, amelynek -
éppen ezért - nem kell hasonlítania a Földre, ám a szíve mindig
valami hasonlót várt. A marsi hegyek és árnyékuk
megnyugtatták. Ez is egy világ.
Ha déli félgömbhöz közeledett, jól látta a Hellas síkság tojás
alakú foltját a széleken a vulkáni pajzsokkal. Vagy ha észak volt
a cél és éppen alája fordult a nagy árnyékú Olympus Mons,
képes volt hosszú percekig gyönyörködni benne. De éppen
olyan örömmel vette szemügyre a barázdált terepet, a nagy és
széles egykori vízmosások területét, a millió évekkel ezelőtt
kiszáradt folyók völgyeit. Remélte, egyszer eljön az idő, amikor
a partok között ismét igazi, szabad víz áramlik majd, ami nem
fagyhat meg. Mert az a mostani rettenetes hideg és a jég
örökre eltűnik majd a Marsról. Ő maga talán ezt már nem éri
meg, bár ki tudja...?
- Nyugtázom - felelte a férfi. - Irány a bolygó ellenoldala, a
déli félgömbbel szemben a 3-as Bázis. Távolság nyolcvanezer
kilométer, fékezés ettől visszaszámolva a kellő időben.
Az ő válasza is szabatos volt. Ahogyan kialakult az elmúlt
száz évben. Az űrt járó ezrek és ezrek nyelvezete volt, amelyet
olykor itt vagy ott szabályzatokba is foglaltak.
- Értem, ellenoldal, déli félgömb, nyolcvanezer mínusz
fékezési szakasz - ismételte rövidítve Garcia. Mindezt beírta a
programba, onnantól kezdve az automata vezetés vette át a
hajó irányítását. Adam tudta, hamarosan be kell jelentkeznie
az 1-es bázisnak, amely a Mars északi sarka közelében
található. Csupa ismerős dolgozik ott, akiket rádión nyilván
régen értesítettek már arról, hogy a Hubbard kísérleti űrhajó
érkezik a közelükbe. Mivel a „kísérleti” szó mellé nem adtak
magyarázatot, a marsiak feje most azon fő, hogy vajon mivel
kísérletezik ez a hajó. Nyolcvanezer kilométernek elégségesnek
kell lennie ahhoz, hogy ha a hajóval történik is valami, a
marsiak ne károsodjanak. Viszont ahhoz elég közel, hogy
hagyományos mentőhajót küldjenek értük. Persze, időmentőt
ne küldjenek, csak térbeli mentőhajót. Akik szerint csak ez a
lineáris világegyetem létezik és tagadják a dimenziók és időktől

84
befolyásolt más terek létezését - akadnak ilyenek még a
kutatók, a tudósok között is - azok úgysem érik fel ésszel, mit
szándékozik tenni a Hubbard legénysége.
A kapitány tudta, már csak órák maradtak. A pár perces
késleltetéssel működő rádióadással bejelentkezik majd
Markovnál. Aki biztosan most is a Holdon van még, vagy
esetleg elrepült Brüsszelbe, hogy sürgesse a mentőhajó
építésének költségeit. Ha ugyan még van kifizetnivalója. Az
indulásig mindenki úgy tudta, hogy fél éven belül kezdik építeni
a mentőhajót - Markov akkor árulta el Adamnak, hogy ezen
már régen túl vannak. Csak éppen nem nagyon reklámozza a
dolgot Brüsszelben, mert az euro-honatyák így is
kifogásolhatják, hogy épül egy nagy űrhajó, amelynek a
rendelkezésével nincsenek, nem is lehetnek tisztában. No és
akkor még egy másik, amelyik összefüggene az elsővel, a nagy
hajóval.... Jobb, ha egyelőre nem ütik bele az orrukat, vallotta
Markov és Adam is egyetértett vele.
Szóval mindegy volt igazából, az adott pillanatban hol van
Markov. így vagy úgy, azonnal rátalálnak és kapcsolják őt.
- Adam Narbon.
- Markov. Csak nincs valami baj?
A válasz ugyan jóval később érkezett, és a férfi hangjából a
kapitány azonnal értette: nagyon aggódik értük, és bizony
aligha csak a fia miatt. A legegyszerűbb módszert választotta,
amit az egymástól nagy távolságra lévő és ezért csak hosszas
szünetekkel beszélni képes két ember választhat: egyszerre
mondták a magukét. A rossznyelvek szerint ezt a csillagászok
találták fel arra az esetre, ha majd sok fényév messzeségben
lévő idegen lényekkel lehet társalogni. A még rosszabb nyelvek
viszont úgy vélték, a csillagászok ezt a technikát a nőktől lesték
el. A piacon összefutó két öregasszony is mindig egyszerre
beszél, mondja a magáét mindegyik, közben veszi az adást a
másiktól és beleszövi válaszait a saját monológjába.
- Még három és fél óra, aztán lemerülünk - ez volt Adam
mondandójának lényege. Markov megkönnyebbült, hogy
csak ennyi az üzenet. Adott még néhány tanácsot és éreztette
Adammal: nem kell minden aprósággal hozzá fordulnia, neki
jelentenie, még kevésbé engedélyt kérnie. A kutatási

85
 programot annak idején előre megállapították, mindketten
tudják, mi a hajó feladata és mi a legénység dolga. Végezzék
el, amit lehet és kell. Mindazonáltal elhangzott azért a „ha
szerencsésen visszajöttek, várok egy rövid jelentést” - formula
is. A hangsúly szerencsére nem a ha szócskán volt.
Adam megnyugodott. Az elmúlt két hétben lassan
megszokta a kapitányi léttel járó felelősségtudatot is. Ivina
sokszor eszébe jutott, de nem hívhatta fel. Még indulás előtt
elhatározták ugyanis - közösen, mind a nyolcan -, hogy az
utazás időtartamára elfelejtik családi és egyéb, főként érzelmi
kapcsolataikat. „Ha időhajó, legyen időhajó” - mondta ki Nils
kereken, amivel sokuk ízlését eltalálta. Ha a múltba mennek,
tehát időt változtatnak, akkor egyelőre nem kell törődni a
jelennel - akár ha éppen még benne is hajóznak, akkor sem.
Mirko jött be, az ajtó nesztelenül zárult mögötte. A
fiatalember arcán fáradt öröm fénylett. Adam sejtette, mi
történt. Valahogy mindig tudta, mi zajlik a hajóban, pedig senki
sem „súgott” neki. Az apró jelekből rakta össze a dolgokat,
történéseket. A testbeszédből, a félmondatokból, a
tekintetekből, a mozdulatokból. Nem volt szüksége spiclikre -
mint állítólag egyes kapitányok tették azt hajóikon -, hogy
folyamatosan tisztában legyen a legénység lelkiállapotával.
Űrhajókon lázadások csak filmekben fordultak elő, a
valóságban eddig még sohasem. Ha valaki elengedte magát,
elhanyagolta a szolgálatot, zülleni kezdett egy reménytelenül
hosszúnak tetsző úton, ezer módot találtak rá - a legénység is,
nem csak a tisztek -, hogy az illetőt visszahozzák eredeti
formájába, lelkivilágába.
Itt erről szó sem volt. Bár azért ez sem ment problémák
nélkül. Ahová ők mentek, oda még senki sem ment el, mióta
világ a világ. És Adam csak ettől tartott. Hogyan bírják majd a
lányok, fiúk a megterhelést, nemcsak a „merüléssel” járó fizikai
és lelki terhekre gondolt. Sokkal rosszabb, lelket rombolóbb
lehet az az idegölő várakozás. Várni egy napra, egy órára azzal
a tudattal, hogy ahová elindulnak, onnan talán nem lesz
visszaút.
- Hello, kapitány - Mirko hanyagul tisztelgett, pedig nem
hordtak egyenruhát és nem is voltak katonák. Ám a mozdulat

86
 ősi volt, ötszáz évvel korábban a tengeren a fáradt hajósok is
így köszöntötték kapitányukat. Adam sejtette, hogy Mirko
most Ninával „kavar”, suttogtak erről a többiek is. Látta a férfi
arcán a kéj fáradtságát, azt a csöndes, férfias elégedettséget,
amelynek ízét persze ő is jól ismerte. Mirko a jelek szerint
ilyen, nem bír ki egy utat sem anélkül, hogy... De ehhez nem
volt köze.
- Átveszem a szolgálatot a navigátortól - folytatta Mirko. Rob
néhány adatot sorolt neki. Aztán felállt, nyújtózott egy nagyot,
bocsánatkérő pillantást vetett Adamra és kiment. A kapitány
és Mirko magukra maradtak. De nem szóltak, némán nézték
a félelmetesen szép látványt. A Hubbard már csak
száztizennégy ezer kilométerre volt a Marstól. A vezérlő nagy
képernyőjét kitöltötte a bolygó kerek tárcsája, olyan volt,
mintha egy régi fantasztikus filmben látnának egy... makettet.
De tudták: ez igazi. A vörös, köves talaj, a kráterek, a hegyek.
Közben az automata pilóta apró, alig észrevehető
kitérőkkel vezette a hajót a cél felé. A megadott koordinátákat
követte, de az úgynevezett rugalmas irány tar tás elvével.
Vagyis az útjába kerülő kisebb meteorokat lézerrel
semmisítette meg vagy törte apró, ártalmatlan darabokra. Ám,
ha nagyobb kő került a hajó útjába, akkor vagy fékezett, vagy
gyorsított, esetleg ideiglenesen némileg eltérítette a hajót
eredeti útjából, majd a veszély elmúltával korrigálta az irányt. A
radarok szakadatlanul söprögették a teret a Hubbard előtt több
tízezer kilométer távolságban, ők voltak a hajó előre szegezett
„szemei”.
Ugyanakkor a hajó negyedik szintjén, egy „alagsori”
helyiségben Wanda és Joanna beszélgettek. Ez igazából a
mosoda volt, bár senki sem nevezte így. Egyfelől a hajó
hulladékát gyűjtötték össze, amit szelektálás után egy elmés
szerkezet tömörített igen kicsi kockákba. Itt voltak a
ruhatisztító gépek is. Wanda berakta a szennyesét az
automatába és máris ment volna, amikor megjelent Joanna. A
lány egy kicsit dühös volt. Wanda, aki mindig csak figyelt, de
ritkán nyilvánított véleményt, most nem állhatta meg:
- Ráhajtottál a kapitányra, de nem jött össze.

87
 Ez a rövid és nagyon találó diagnózis elvette a másik nő
tiltakozó kedvét. Már rázta volna a fejét, hogy leadja a szokásos
„ugyan, hová gondolsz?’’-kezdetű mesét. De Wanda hűvös kék
szemébe pillantva Joanna megtört. Dühös volt, de igyekezett a
lényegről beszélni:
- Nem csak az a baj, hogy úgy tesz, mintha nem is lennék nő.
Sőt, mintha itt sem lennék a hajón. Hanem az, hogy olyan...
olyan tipikusnak érzem magamat. Ez a legrohadtabb az
egészben.
Wanda szemében most már megértés ült. Talán ő is erre
gondolt korábban. Most meglepően kerek mondatokban
fogalmazta meg mindazt, amit Joanna nem tudott vagy nem
akart kimondani.
- Minden ócska űrhajós filmben van egy csinos férfi,
legtöbbször persze a kapitány, meg ott van a fiatal nő. Az
események, az előzmények sodorják őket egymás mellé, ahol
úgymond „rátalálnak a másikra”. Téged az zavar, hogy pont az
a nő vagy, ráadásul nálad a kezdeményezés. Szeretnél eredeti
lenni és azt is szeretnéd, hogy a kapitány is, meg a helyzet is
végre egy kicsit másféle legyen. Valami eredeti, szokatlan,
nagyon izgalmas és felemelő, nem igaz?
Joanna szaporán bólogatott. Ezzel persze kiadta magát,
most már végleg és teljesen. Valami mégis azt súgta, hogy
bízzon ebben a nőben. Éppen annak ellenére, hogy nő. Wanda
a szemébe nézett és tudta, mire gondol. Betette a szemetes
csomagot a tömörítőbe, hátralépett. Ujja a szenzoros indítóra
csúszott, majd egyszerűen mondta:
- Én azért jelentkeztem erre az útra, mert a férjem
elhagyott. Egy nálam idősebb, kövérebb, butább nő kedvéért.
Sohasem akartam belemélyedni a részletekbe, hogy az a másik
mivel, miben jobb nálam. A férjemnek ő kellett, tudomásul
vettem, ha fogcsikorgatva is és kész. Most csak sodródok, de
tudatosan teszem ezt is. Nem keresek senkit, és nem keresem
a bajt sem. A kapitány lehet rokonszenves, vonzó és csinos, én
távol tartom magamat tőle, és a többi férfitól is. Egyelőre. Arra
várok, amíg a dolgok szépen leülepednek bennem, ahogy nagy
vihar után a tóban az iszap. Minden visszakerül a maga helyére
és nagy-nagy nyugalom lesz ismét.

88
 Joanna nyelt kettőt. Nem hitte volna, hogy éppen Wanda, a
megközelíthetetlen szláv lány tesz neki ilyen vallomást. Csak
cserébe azért, amit az imént bevallott neki. Zavarban volt,
ugyanakkor nagyon imponált neki ez a magatartás, és ez a
hűvös nyugalom. Amit az előbb mondott Wandának Adamről,
hirtelen egy tinilány értelmetlen nyavalygásának, jelentéktelen
apróságnak tűnt. Az volt a legrosszabb, hogy talán tényleg így
van - tette hozzá magában és lehajtotta a fejét.
A hátsó 2-es gépházban hárman ültek egy készülék előtt.
Nils, Alex és Nina Tordi. A nő most a készülék kis képernyőjére
koncentrált. Alex hátradőlt, ez nem az ő témája volt, de azért
érdeklődéssel hallgatta, amit a „jegesmedve” adott elő, Nils
Borensen az indulástól kezdve nem borotválkozott és
meglepetésre fehér szakáll előjelei sörtésedtek az arcán.
Köztudott volt abban a világban, hogy a férfiak már csak
egészen különleges alkalommal viselnek szakállt, kiment a
divatból a burjánzó arcszőrzet. De talán éppen ezért, a hosszú
távú űrhajók legénysége csak azért is szakállas lett. Ezzel
demonstrálták civil környezetben, kikötőkben,
nagyvárosokban, hogy ők nem akármilyen bátor fickók. Hisz
minél messzebbre hatol egy hajó a térben, annál több baj
érheti. Vagyis annál többet kockáztat legénysége, amelynek
csupa vakmerő és bátor fickóból kell állnia - ez volt a logikai
fonal, amely a szakáll - viselet mögött húzódott 2079-ben.
Bár talán Nils erre nem is gondolt. Egyszerűen lusta volt
nap mint nap borotválkozni. Viseljék el a szakállát, hisz ő is
elviseli mindennap ugyanazokat az arcokat maga körül. Most a
gépről tartott előadást:
- Muzeális darab. Időgenerátornak hívták, valamikor 2010
körül gyártotta egy közép-európai fickó - a „medve” ekkor Alex
Sabora nézett. - Lehet, ott született, ahol te, valahol a kék Duna
mentén? Már elfelejtettem a nevét, de a lexikonokban még
megtalálod. Már a szerkezet leírása is olyan bonyolult, hogy a
felét sem értettem pedig hidd el, eleget foglalkoztam
ilyesmikkel. A lényege: olyan mágneses teret gerjeszt maga
körül, amely visszaviszi a múltba. Utast nem vihet magával,
tehát nem klasszikus időgép...
- Vagy másképpen kéne hívni. Időcsináló gépnek - így Sabo.

89
 - Múlt-gépnek - mosolygott Nina, de látszott, hogy érdekli a
dolog. Ez meglepte Nilst, de nem mutatta. Örült, hogy sikerült
két hallgatót összetoboroznia. - A múzeum engedélyével
kaptuk meg, csak erre az útra. No, szóval az alkotó fizikus nem
a kvantumfizika útját választotta, de nem is gravitációs tér
kialakításával próbált „időhurkot” létrehozni. Hanem az
elektromágneses tér különleges kiterjesztésével, annak
hatásfokát növelve úgy, hogy igazán nem sok energiát használt
fel hozzá.
- Csak be ne kapcsold - tanácsolta Sabo: - Képzelheted, milyen
zavart okozna ez a gépekben, az érzékelőkben.
- Különösen akkor, amikor amúgy is éppen „merülni” fogunk -
tette hozzá Nina. Festett szőke haján most először látszott,
hogy ideje lenne ismét festeni. A szőke mellett a szálak tövén
kiütközött az eredeti barna szín - állapította meg Alex, aztán
elkapta onnan a tekintetét. Végtére is, a szerkezet jobban
érdekelte mint Nina Tordi.
- A nagyerejű mágneses terek tulajdonságai még eléggé
homályosak a fizikusok számára - jegyezte meg Sabo
óvatosan. Barna szeme - akár egy hűséges kutyáé, most
Nilsre tapadt, csöppet sem hűséget, inkább határtalan
érdeklődést sugárzott. A „jegesmedve” is érezte ezt:
- Ezzel nem mondtál semmit. Mindig lesznek területek,
amelyek még homályosak a tudomány számára. Éppen az a
szép az egészben, ez ösztökél bennünket a folyamatos
kutatásra.
Nina a gépet nézte. Fürdőkád méretű, nagy fémhenger,
amelyből a két végén furcsa csövek álltak ki, ezek többsége
visszafordult és ismét eltűnt a hengerben. Más csövek,
vékonyak, de masszívak, körbefutottak spirálisan a henger
körül. De olyan is akadt, amelyik egyenesen ment a külső
burkolattal párhuzamosan, apró rézbilincsek tartották. Nagyon
izgalmasan nézett ki.
Nils komoly arccal folytatta:
- A szerkezet először külső energiaforrásból kapott egy
erős löketet, aztán már a belsejében koncentrált energiákat
használta fel. A generátor kettős funkcióval működött. Előbb
elektromágneses teret gerjesztett a hajó körül, később

90
működése egy bizonyos szakaszában átment idő-generátorba.
A szerkezet eltűnt az emberek szeme elől, egy ideig még
hallották a zajt, amit csapott, aztán jó időre nyoma veszett.
- Mennyi ideig volt a múltban? - kérdezte Sabo homlokát
ráncolva. Lázasan töprengett, de bár időfizikával foglalkozott,
erről a szerkezetről még nem hallott.
- Tulajdonképpen sohasem derült ki, hogy a múltban járt-e -
vont vállat Nils. - Hiszen nem volt utasa, aki ezt praktikusan,
menet közben ellenőrizhette volna. A szerkezet a maga által
gerjesztett mágneses térben eltűnt, majd ismét felbukkant.
Ha jól emlékszem, a leghosszabb távolléte sem tartott
tizenhét percnél tovább.
- Akkor csak időugrásokat tett a múltba? - kérdezte Nina. Senki
sem válaszolt neki. Mindhárman töprengve nézték a rejtélyes
hengert. Alex agyában lassan megfogalmazódott egy kérdés
és nem habozott feltenni:
- Az utunkról előre senki sem tudott. A múzeum igazgatója
mégis kölcsönadott volna egy műtárgyat?
Nem tette hozzá: „Lehet, a biztos pusztulásba küldött volna
egy leltárba vett tárgyat?” Nils talányosan mosolygott. Nem
felelt.
Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden. Rob Garcia
bukkant fel az ajtónál. Elég volt egy pillantást vetnie a három
komor emberre és máris értette, mi történt. Rádörrent a
fehérszakállú „jegesmedvére”:
- A fenébe is, Nils! Hát mégis megtetted? így bízzon rád az
ember bármit is! - majd a többiekhez fordult: - Ez egy tartalék
nátriumszivattyú a kettes gépházból. Ez a ló azt mondta
tegnap, beadja néhány embernek, hogy időgép volt! Nils,
kapd el a másik végét és vigyük vissza a tartalékok raktárába,
de gyorsan!
Nina felugrott és az első keze ügyébe eső tárgyat, egy
műanyag poharat vágott Nilshez. Az óriás akkorát nevetett,
hogy csak úgy visszhangzott a gépház. Alex Sabo sem állt már
messze attól, hogy lehetőleg egy nehezebb tárgyat állítson
ballisztikus pályára, amely pályának remélhető végpontja
erőteljesen érintkezik majd Borensen testfelületével... De a
„jegesmedve”meglepő fürgeséggel elugrott a pohár elől, majd

91
ismét egy hatalmasat kacagva egyedül ragadta fel az
„elektromágneses időgépet” és szaladt vele az ajtó felé.

92
 7.

- Itt a marsi Hármas Bázis. Hubbard, jól látszol a radarokon,

helyzetedet rögzítettük.
- Itt a Hubbard, Adam Narbon kapitány beszél. Kísérletet
végzünk a térben, előre megállapított program és kiadott
engedélyek szerint.
- Ismerjük az engedélyeket, Hubbard. Mikor kerül sor a
kísérletre?
- Huszonhét perc múlva. A távolság a Marstól és a Hármas
Bázistól biztonságos. A kísérlet alatt a hajó valószínűleg
eltűnik a radarokról. Kérem, ez esetben ne verjenek riadót.
Megközelítőleg húsz percig lesz a hajónk ebben a kísérleti
helyzetben. Amint ismét jelentkezünk önöknél rádión, az
egyben a kísérlet végét is jelenti.
A marsiak nyugtázták a vételt és csönd lett az éterben. Rob
Garcia megjegyezte:
- Most aztán vakarják a fejüket. Semmit sem értenek az
egészből.
- Leginkább azt nem, hogy idejön egy hajó a Földről csak azért,
hogy húsz percig bújócskát játsszon, aztán mint aki jól
végezte dolgát, elmegy vissza - ezt Nils tette hozzá. Alex Sabo
még hallgatott. Nem volt számára különösebben fontos, mit
gondolnak a marsiak. Adam azért szükségesnek tartotta
megjegyezni:
- Meg lennének sértve, ha tudnák, hogy a bázisukra csak mint
időmérő eszközre van szükségünk...
Wanda ült a vezérlőpulthoz. Most ő lesz az egyik navigátor.
Adam a többiek mögött ült. Mindenki bekapcsolta a biztonsági
öveket, a vezérlő összes ülése foglalt volt. Nina Tordi nagyot
lélegzett. Alex előtt is voltak műszerek.
- A szonda rátalált az időalagútra. Nem is kellett sok energiát
elhasználnia a kereséshez.
- Bóját felhangolni, adatokat betáplálni, működését ellenőrizni
- Adam sorolta a feladatokat. Mindenki tette a dolgát, az
előttük lévő kisebb számítógépes vezérlőberendezések révén

93
 a saját munkájukat végezték. Joanna arcán addig sohasem
látott függőleges ránc jelent meg:
- A plazma hőmérséklete egymillió száztízezer nyolcszáz
ötven... százhúszezer. Tíz másodperc a kétmillió fokig és
negyvennégy másodperc a hárommillióig.
- Minden hajtómű nyolcvanöt százalékon.
- Energiafogyasztás a szabályos határok között.
- Bója feltöltve infokkal. Kilövési engedélyt kérek.
- Engedélyt megadom.
Adam is tudta, meg a többiek is: egy-egy hangfelvevő
berendezés minden szavukat jegyzi. Most már ugyanez átjut a
kilőtt bójába is. Ha valami bajuk esne, a mentőknek tudniok
kell mindenről ami a hajóban történt előtte, vagyis addig. Utána
meg már úgyis mindegy lesz...?
- Bója negyvennyolc kilométerre eltávolodott, hordozórakétája
levált. A visszajelzései pozitívak, minden eszköze szabályosan
működik.
- Energiát fokozni. Normál egyes, kettes és hármas hajtóművek
fizikális alapállásba. Tartsátok őket melegen, huszonöt
százalékon. Ha valami nem úgy sül el, lehet, a teljesítményt
azonnal fel kell nyomni száz százalékra.
- Erre is készen állunk.
- Plazmahőfok...?
- Három millió fok és valami plusz. Ennyi elég a
„merüléshez”. Adam érezte, hogyan dobog a szíve. Hát eljött a
pillanat? Most már nem habozhat. Ha a plazmahajtómű ilyen
veszett hőmérsékleten dolgozik, akkor indulhatnak. A hajót
körülvevő elektromágneses tér már olyan lehet a
röntgensugarak számára, akár egy selyemgubó. Millió és millió
vékony szál veszi körül a hajót. Védelmezőén, vagy...
összeroppantóan?
- A szonda mutatja az utat. A mi terünk mintha közelebb
rántotta volna az alagutat. Itt van mellettünk már semmi sem
választ el tőle - suttogta Alex. Adam mellette ült, hát hallotta.
Még egyszer belélegezte a levegőt, aztán kiadta az utasítást:
- Merülés...!
Mindenki tudta a dolgát. Az úton kétszer is tartottak
szimulációs gyakorlatokat és próbákat, ahol - persze egyelőre

94
csak a hajó központi számítógépe segítségével - eljátszották
már mindezt. Amikor az összes körülmény kedvező, amikor
minden hajtómű dolgozik és a hajót körülvette a mágneses
burok, alkalmas lesz arra, hogy az időalagút beszippantsa...
„Csak ki is jöjjünk belőle!” - villant Nils Borensen agyába. A férfi
összeszorította az ajkát.
Joanna Montini csak a képernyőre, a műszereire
koncentrált. Igyekezett kizárni a tudatából, hogy a hajtóművek
iszonyatos teljesítménye mind-mind csak egy célt szolgál: hogy
elhagyhassák ezt a világot...
Nina Tordi szívesen felkiáltott volna: „Nem akarom...! Itt
kell maradnunk!” De a szája nem nyílott, valami addig
ismeretlen belső fegyelem csapott le rá. Most fogta fel, mire is
vállalkozott. A létezésük, és az ő léte szintúgy ismeretlen
erőktől függött - ettől máskor menekült volna, el nem bírta
viselni.
Alex Sabo sápadtan markolta a szék karfáját. Úgy érezte, a
biztonsági öv legalább négy darabra vágja a testét. A
kényszerképzettől nem szabadulhatott, minden mást
elhomályosított. Az ő feladata volt a bója feltöltése és indítása,
ezen már sikerrel túljutott, mást nem kellett tennie. A szeme
mintha viszketne, az egész teste lángolt és a felesége meg a
gyerekek jutottak eszébe. De ez is csak egy villanás volt.
Mirko Markov alig tudott nyelni. A feszültség úgy felnőtt
benne, hogy szinte szétrobbant. Ugyanakkor fegyelmezte
magát, azt hitte, nem sok sikerrel. De Adam, aki ebben a döntő
pillanatban végigfuttatta tekintetét hét társán, nem vett észre
semmit. Mirko a helyén van, ő a másik navigátor Wanda
mellett. A barnahajú, hidegszemű nő látszólag nem izgult - de
Adam sejtette, most ő is szembesülhet eddigi életével. Talán
Wandának csak a szája széle remegett.
Rob Garcia volt a legnyugodtabb. Valamiféle fatális
beletörődés lehetett ez nála. Már régen megtanulta, hogy
„minden úgy lesz, ahogyan lesz”, ha az ember megteszi, ami
tőle telik, úgysem tehet a végzet ellen semmit. A lényeg, hogy
csinálja a dolgát, tegyen meg mindent a siker érdekében. Ha
magasabb erők úgy akarják, hogy az a dolog ne sikerüljön - hát
kész, vége. Adam, maga sem tudta, miért, de ezt most díjazta,

95
sokkal értékesebb hozzáállásnak tartotta, mint a többiek
látható vagy titkolt izgalmát, félelmét.
Ő maga sem volt kivétel. Egy pillanatra - amikor kimondta a
„merülés” szót - úgy érezte, az összes vér kiszalad a testéből.
Mintha belül hirtelen üressé lett volna, egy felfújt léggömb,
vagy inkább egy ember alakú léggömb. Kívülről azt hiheti
mindenki, hogy lám, Adam az, a kapitány - de belül már
nincsen semmi, elszállt a merészség, még az óvatosság is.
Talán csak egy kicsi, nagyon kicsi bizakodás maradt. Bizakodás
a sikerben...
A hajó megmozdult. Rob Garcia később megesküdött rá,
hogy ő süllyedést érzett - de a többiek másról számoltak be. A
hajó mozdult és valahogyan furcsán helyet változtatott a
térben. De melyik térben? A hajtóművek üvöltöttek az
erőfeszítéstől, a pokoli zaj még a vezérlőbe is behallatszott a
számos szigetelő réteg ellenére.
A mutatók felfelé kúsztak a képernyőkön. Itt-ott
oszcilloszkóp-szerű képek jelentek meg, sinusgörbék futottak
vörösen és zölden. Teljesítményszámok peregtek gyorsan.
Aztán valami megváltozott.
Csökkent a zaj. Mi több, a motorok mintha maguktól
visszakapcsoltak volna, a teljesítmények kezdtek visszaesni.
Ám senkinek sem volt olyan érzése, hogy ez rossz lenne. Még
Adam is, aki pedig nem vette le szemét a képernyőkről, úgy
érezte, hogy haladnak. Valahonnan valahová. A hajó mozgott
egy térben. Az összes többi műszertől független áramlásmérő
és egyéb műszer - ezek a hajó külső burkolatán helyezkedtek el
- valamiféle haladást jeleztek. De ez nem volt olyan haladás,
amit megszoktak. Itt mintha az egész hajó oldalirányban repült
volna. Nem a saját hajtóművei vitték egy bizonyos irányba.
Idegen erő kerítette hatalmába és vitte, vitte...
Vagy egy helyben állt? Lehet, az áramlásmérőket
megtévesztette valami? Talán a kozmoszban tapasztalható,
addig sosem tapasztalt folyamatok?
A Hármas Bázis radarosai nem hittek a szemüknek. Bár
előre figyelmeztették őket, most mégis csak nézték a
radarképernyőn azt a nagy semmit, a sötétséget, ahol az előbb

96
egy zöldes folt égett kitartóan, mutatva a Hubbard helyét.
Aztán egyikük kimondta:
- Ezek tényleg eltűntek. De hogyan?
- Láthatatlanná váltak.
- Ha ott lennének, a jelek visszaverődnének róluk.
- Vagyis nincsenek ott, ahol az előbb voltak.
- De hová tűntek?
Adam tudta, vannak itt viszonylag független műszerek is.
Például az az óra, amely csak ilyenkor, merülés alatt kapcsol
be. A hajó valós idejét méri - azt az időtartamot, ameddig
merülésben vannak. Közben hallotta Nils hangját:
- A merülési időtartam eddig négy perc negyven
másodperc. De a digitális múltmérő visszafelé forog. Jelenleg
tizennyolc évvel és kétszáztizenöt nappal vagyunk hátrébb...
azt mondja.
Ez az „azt mondja” kifejezte mindnyájuk hitetlenkedését. A
szerkezet azt mondja, de vajon valóban így van-e? Nem bíztak
benne. Lehet, ez az egész időutazás csak egy tudományos
blöff? Vagy bár valóban és őszintén akarták-remélték a
tudósok, mégsem jött létre...?
Adam tudta, mi lesz az ellenőrzési lehetőség. De ehhez
még várnia kell. Ha 2079-ből kivonjuk a 2046-ot, marad
harminchárom. Nos, ezt a határt kell elérniök. Nils is tudta, hát
folytatta:
- A múltmérőn huszonhét... huszonkilenc... harminckettő...
Harmincnégy év visszatérés.
- Állj. Folyamatokat lefékezni.
Sötétben bolyongtak, akár a vakok. Csak elméletben
tudhatták, mit kell tenni. Hát azt tették. Mozdulatok, irányító
jelzések kiküldése, új folyamatok beindítása. A hajó
érzékelhetetlenül ringott valamiben. Vagy csak nekik tűnt
úgy...?
- Végül is harmincnégy év és háromszázöt napnál álltunk meg -
jelentette Garcia. Alex akkorát lélegzett, oly hirtelen és
hangosan vett levegőt, hogy többen ránéztek, ettől zavarba
jött. Adam kimérten mondta:
- Ha minden igaz, ennyit jöttünk hátra az időben. Felmerülünk
ideiglenesen.

97
 Olyan volt, mintha tengeralattjáróban lennének.
Lemerültek az egyik időben, az volt a felszíne a képzeletbeli
tengernek. Most a mélyben tehát a múltban bolyonganak. De
ahhoz, hogy megtudják, hol-mikor vannak, fel kell merülni.
Ahová felmerülnek, az nem a régi múltjuk lesz, nem az a világ,
ahonnan az imént eljöttek. Ez egy régebbi idő-tenger felszíne
lesz. Felmerülnek, hogy lássák, hol vannak, hová-meddig
jutottak. Ez egy múlt-tengeri felszín lesz...?
Semmi sem volt biztos. A hajtóművek dolgoztak, a hajó
lassan kikerült az időalagút áramából. Ezt több műszer is
jelezte. A nagy képernyő a vezérlő falán még sötét volt, mint
az imént sajátos utazásuk alatt. Most kezdett lassan
világosodni. Nina szíve a torkában dobogott. Ha... Ha
ugyanazt fogják látni, amit eddig? A Mars felszínét, rajta a
Hármas Bázis légmentesen záró óriási kupoláit, alattuk a
házakkal, egy egész kisebb várossal?
A képernyő lassan világosodott. Alex feszülten figyelt. Mi
van, ha az Unió oly sok milliárd eurót dobott ki az ablakon?
Ugyanakkor egyben már biztos volt: az a tény, hogy a hajó
valahová „elúszott”, és ezalatt üres volt a képernyő, azt kell
jelentenie, hogy a Hubbard nem volt ott abban a másik
térben, ahonnan eljöttek. Ha ez így van, máris óriási
eredmény lenne. De még mindig kiderülhet, hogy csak a
térből tűntek el pár percre és nem az időből...
A képernyő kivilágosodott. A Marsot látták. Pontosan
olyan volt, mint az imént. De...
- Nincs ott a Bázis! - kiáltotta Mirko.
Adam arca kivirult:
A Hármas Bázist csak 2046-ban alapították. Annak előtte
semmi sem volt a helyén, csupán köves pusztaság.
- Látjuk azt a pusztaságot - mondta Wanda felszabadultan.
Tehát egy másik időben voltak! Sikerült visszamenni a
múltba! Nils igyekezett most komoly úrhajós maradni:
- Most jön a neheze, gyerekek. Egy jövőbe menő
időalagutat kell kifognunk.
Alex tudta, most majd másképpen fog reagálni a hajót
körülvevő mágneses mező. Az erővonalak irányát egyetlen
kapcsolóval meg tudják változtatni. Ezzel a szonda is olyan

98
 alagutat keres, amely előre szalad az időben. Még nem
tudhatták, hogy ezekből is annyi van-e a mindenségben, mint
a múltban, a hátrafelé rohanó alagutakból. mi van, ha csak
múltba vezető áramlatok, „húrok” léteznek? Erre is volt egy
tervük Markovval. Ha így alakulnak a dolgok - ismerte Adam
az Unió titkos tanácsának döntését - akkor leszállnak a
Marsra és létrehozzák a... Hármas Bázis alapjait. Ily módon
valamivel korábban indul meg a bolygó gyarmatosítása. Hogy
ez esetben hogyan magyarázzák meg az odaérkező földi
embereknek a Hubbard különös alakját, történetét... Ha egy
olyan hajó bukkan fel a vörös bolygó mellett, amelyet akkor
még nem is építettek meg...?
Adam tehát tisztában volt vele, mennyire nagy a tét.
Rengeteg bajt okozna, ha nem tudnának visszamenni a saját
idejükbe. Most beindultak a hajtóművek, de a szonda még
mindig keresett. Rengeteg idő ment el - úgy hitték. Pedig még
csak a tizenhatodik percben voltak az eredeti indulásuktól.
Tizenhat és fél perccel ezelőtt beszéltek utoljára a Hármas
Bázis űrforgalom-irányítóival - 2079. augusztus 4-én.
- Azt mondom, mindjárt talál egyet - így Alex. - Emlékezzetek,
annak idején azt sem akartuk elhinni, hogy a nullponti
energia az univerzum minden pontján egyenlő erővel van
jelen és bárhol kicsatolható. Már ezt is megoldottuk.
- Hogy jön ez ide? - értetlenkedett idegesen Nils.
- Hát úgy, hogy talán az időfolyamokkal is tele van a lineáris
tér. Láthatatlanok, igaz, de miért is kéne őket látnunk? Nem
az emberi érzékszervek kedvéért „készültek”. Ezek elsősorban
energetikai objektumok, amelyeket a táguló világegyetem
formázott ki. Éppen olyan részei lehetnek, mint a galaxisok, a
csillagok, a bolygók és minden más.
Mintha valahol egy ismeretlen értelem ezekre a szavakra
várt volna, hirtelen történt valami. Nem tudták mi, de érezték,
hogy valami megváltozott. A képernyő ismét elsötétült.
- A szonda jövő-húrt talált. Előre megyünk az időben - jelezte
Rob Garcia és a digitális számlálóra mutatott. - most meg
előre peregnek a napok, az évek. Ha átállítom a számlálót...
így ni... akkor az éveket mutatja a mi időszámításunk szerint.

99
 Megbabonázva nézték, ahogyan a számjegyek, ha nem is
túl gyorsan, de pörögtek. Már 2057 volt, aztán eljutottak 2068-
ig. Végül 2079-hez közeledtek... A folyamatból ki kellett szállni.
Szerencsére volt szabályozó mechanizmus, ahogyan a múltba
merülés során is akkor tudták megállítani a hajót, amikor
akarták. Adam maga ült annál a készüléknél, amellyel ezt
elérhette. Egyszerű analógián alapult a dolog. Adam előre
beállította a stabil részen a kívánt dátumot, a mobil részen
pedig futottak a számok, de amikor már erősen közeledtek a
stabilon beállított számhoz, valamiféle fékezés vette kezdetét.
A hajó mágneses erőtere sokra volt képes...
És amikor a két dátum egyezett, a hajó már állt. Lebegett
valahol? De milyen térben, vagy milyen időben? Alex Sabo arra
gondolt: ha visszatérnek a Holdra, a földi kollégák kiszedik a
hajóból az összes emléket, a központi számítógép adattárát
valósággal „kibelezik” majd. Évekig lesz mit kutatnia sok száz
vagy akár ezer tudósnak csak abból, amit a Hubbard hazavisz.
- Ott a Bázis! - kiáltotta Nina Tordi, talán túl hangosan. De
olyan lelkesen és őszintén, hogy ez magával ragadta a
többieket is. Éljeneztek, látva a Hármas Bázis már-már jól
ismert fényeit, kupoláit, tornyait.
A hajó idegen erőktől szabadult. A hajtóművek
teljesítményét folyamatosan csökkentették. A plazma
hőmérséklete rohamosan esett, a hajó energiafogyasztása
szintén. Amikor Adam már biztos volt benne, hogy csakugyan
itt vannak, szája elé vonta a rádió mikrofonját:
- Narbon kapitány beszél, Mars-hármast hívom.
- Itt a Mars Hármas Bázis. Kapitány, önök huszonkét és fél
percig nem voltak a radaron!
„Szóval ők azok” - ismerte meg a radaros hangját. Adam
tudta, nem árulhatja el az időhajó titkát, még nem. Az a
nyilatkozat, amit indulásuk után az Unió vezetése Brüsszelben
kiadott, szintén igen homályosan fogalmazott azzal
kapcsolatban, milyen hajó is a Hubbard és tulajdonképpen
hová megy. „Veszélyes küldetésről” és „nem szokványos
célpontokról” beszéltek benne.
- Mars-hármas, kérnénk egy pontos időt. Világidőt is, ha lehet.
Kis döbbent csönd után az a férfihang szolgálatkészen

100
 válaszolt:
- Kétezerhetvenkilenc augusztus 4-e van, földi idő szerint
este huszonegy óra hat perc. Világidőben... - és sorolta volna
tovább a számokat, de Adam udvariasan megköszönte, majd
elbúcsúzott:
- A Hubbard köszöni a segítséget, Mars-hármas. Megfordulunk
és távozunk a Föld felé. Vége.
És csak utána fordult Nilshez:
- Felszedjük a szondát, intézkedj. Közben rádiótáviratot
küldünk Markovnak. Hogy legyen valami írásos anyag a
kezében, amivel bekopoghat Brüsszelben az illetékesek
hivatalába. Hadd arassa le a dicsőséget, ez majd sokat jelent
később nekünk is.
- Mi lesz a távirat szövege?
- Csak két szó, Nils: TELJES SIKER.

101
 Negyedik rész
Irány a múlt

1.

Két héttel később - iszonyú száguldás után - a Hubbard a

Földtől négyszázharmincötezer kilométerre fékezett le. Adam
úgy döntött, a bolygótól egyelőre ilyen távolságban állnak
körpályára. Ezzel nem zavarták az űrforgalmat, és elég messze
voltak ahhoz, hogy amatőr érdeklődők se láthassák őket. A
Földön használatos sztratoszféra-repülőgépek kíváncsi utasai
éppen úgy nem figyelhették meg őket, mint a csillagászok. A
hajó ugyanis az Antarktisz „fölött” állt.
De ez csak előkészület volt. A leendő feladat végrehajtása
előtt Alex Sabo úgy hitte, nem árt, ha társai többet tudnak
kedvenc témájáról, amire az életét tette fel. Ezért megint
rendezett egy kis előadást az időfizikáról, és erre már
majdnem mindenki eljött. Csak Wanda Ralski maradt távol - ő
volt az ügyeletes a vezérlőben. A többiek egybegyűltek.
Adam is ott volt. Végignézett a legénységén. Mióta eljöttek
a Marstól, valami megváltozott az emberekben. Ezt csak
pszichésen érzékelte, nem tudott volna mondani egyetlen jelet,
szót, kézzelfogható bizonyítékot. Mégis, ez a változás állandóan
érezhető
volt. Az emberei magabiztosabbak voltak! Mióta sikerrel
megjárták a múltat, igazi időhajósokká lettek, vagy legalábbis
annak képzelték magukat és ebbe a hibába olykor maga Adam
is beleesett. Jó érzés volt tudni, hogy voltak már a múltban, ha
csak pár tíz évre mentek is vissza. Ha az egész csak jó
negyedóráig tartott - akkor is. Ok lehettek az emberi
történelem első időhajósai, és ez az érzés valósággal feszítette
a mellüket, tudatukat jóleső érzésekkel töltötte el. A büszkeség
nagyon kellemes volt - azelőtt ezt Adam csak ritkán, és akkor is
mindössze percekre érezte. Utána mindig győzött benne a

102
kötelességtudat, „eltette” a büszkeséget, elraktározta valahol a
tudata mélyén, az is emlékké lett, mint annyi más jó és rossz
érzés vagy esemény. Utána rögtön a következő feladatokra
koncentrált.
Ez a tulajdonsága most sem változott. Jó érzés volt tudni,
hogy képesek rá, hogy hajójuk - a sok csodálatos elme terméke
- ezt is képes megtenni. Valahol persze tisztában volt vele ő is,
társai is, hogy nem annyira nekik köszönhető a dolog, mint
inkább azoknak, akik a hajót megalkották. Ha nem lenne a
Hubbard, ők bizony maguktól sehová sem mozdulhatnának,
csak a térben vándorolhatnának. Az idő továbbra is tiltott és
vágyott terület lenne csak - mint volt eddig oly sok milliárd
egykor élt embernek! - és mint az marad ezután is a többi
jelenleginek. Milliárdok sohasem fogják megismerni, milyen
érzés az, ha az ember elmegy a mából egy tetszés szerint
kiválasztott régi időbe, és annak urává lesz...
Éppen ezek a kérdések izgatták most a kapitányt. Egyfelől
milyen célpontot válasszon? Ezt Markov annak idején rábízta,
éppen ezért a felelősség nagy volt. Féltette társait is. Hogyan
fog ez rájuk hatni? Nem ferdül-e el a lelkük, ha felfogják, hogy
az ilyen utazás egyben hatalmat is jelenthet?
Egyelőre csak az ő kezében volt egy hatalom - a döntés
joga. A hajó vezérlésének, irányításának joga. És Adam már
keményen eldöntötte magában: ha valami baj történne, ha
kenyértörésre kerül a sor közte és a legénység egyes tagjai
között, akkor bizony nem engedi át ezt a hatalmat senkinek.
Egy űrhajó - különösen, ha ennyire veszélyes küldetésben jár -
nem a demokrácia intézménye. Nem véletlen, hogy évezredek
során a Földön, a tengeren járó hajókon is mindig csak egy,
egyetlen egy akarat érvényesülhetett - a kapitányé. A tengeren
és a kozmoszban is számos olyan helyzet adódik, ahol gyorsan
kell dönteni, népszavazásra nincs idő, és nem is ajánlatos
ilyesmivel kísérletezni. A kapitány a feltételezések szerint a
legtapasztaltabb ember a hajón, aki már sokat látott, átélt
esetleg hasonló szituációkat is. Feltesszük hát, hogy tudja, mit
tesz, amikor kiadja a parancsot. A többiek számára csak
egyetlen teendő marad. Engedelmeskedni!

103
 De most nem volt semmi baj. Kellemesen beszélgettek, a
nyolcból heten ültek körben kényelmesen és hallgatták Alexet,
az időfizikust.
- ...Úgy tűnik, a kvantummechanikában már elég régen teret
nyert, hogy az időutazás nem fizikai lehetetlenség. Persze
csak az elképzelhetetlenül kicsi méretek világában ugyan, de
bebizonyosodott, hogy a folyamat a természetben is
lejátszódhat és gyakran le is játszódik. A fénysebesség sem „a
szentség”, nem áthághatatlan gyorsaság, sem mindent uraló
törvény. Az annál gyorsabban mozgó részecskék visszafelé
haladnak az időben, mint legutóbb mondtam. Ma már senki
sem tagadja, hogy a kvantummechanikában uralkodó „sok
világ”-filozófia: valóság.
- Vagyis nem csak ez az egy világ van, amit látunk? - kérdezte
Joanna. Vörös haja szinte égett a fényben. Alex rá sem nézett,
szaporán bólogatott:
- Hát persze. Kezdettől létezik egymás mellett
megszámlálhatatlanul sok világ, a miénk csak az egyik. Ezek
párhuzamosak és nem mindig kapcsolódnak össze. Ha azt
mondom, „kezdettől”, akkor a mi anyagunk ősrobbanására
gondolok, mintegy tizenöt milliárd évvel ezelőtt. De ahogyan
az atomi, sőt a szubatomi világban is sok kicsiny világ létezik
egymás mellett, úgy a makrovilágban, tehát az ősrobbanásnyi
anyaghalmazok hihetetlenül hatalmas világában is többnek
kell lennie! Itt egész galaxisok szabadultak el, alakultak ki,
rohannak folyamatosan iszonyú sebességgel, távolodva az
egykori robbanási ponttól. Mi is ennek anyagából lettünk,
fejlődtünk, és ma már gondolkozunk. Közülünk sokan
hibásan azt tételezik fel, hogy ez az anyaghalmaz a
mindenség, az Univerzum, és más anyag nincs és nem is
lehet a kozmoszban. Ez ostobaság. Másutt is „ősrobbannak”
világok...
Hirtelen eszébe juthatott, hogy erről már egyszer beszélt,
hát visszakanyarodott az időfizikához:
- De elfelejthetjük a sok világ teóriáját, maradunk csak ennél az
egynél, a mienknél. Vajon lehetséges-e az időutazás a
szokásos akadémiai szofisztikus „de, talán, feltéve, ha lenne”
és hasonlók nélkül?

104
- Mindig a nagypapa-paradoxont emlegetik - jegyezte meg Nils.
Alex feltételezte, hogy ezt már úgyis ismeri mindenki, hát
nem ment bele a részletekbe:
- Persze, visszamégy száz évvel korábbra, és véletlenül vagy
szándékosan elteszed láb alól azt a fiatalembert, aki a
nagypapád lett volna. Ez esetben nem születik meg az apád
és persze te sem. Ha csak egyetlen világ van - ahogyan sokáig,
sokan képzelték akkor ez valóban okozhat gondokat. De ki
mondta, hogy egyetlen világ van? Annyi világ is lehet,
amennyit „akarsz”. Vagyis annyi, ahányszor te vagy más az
élete során hoz egy döntést. Döntéseket pedig ezrével
hozunk naponta, és ezek mind egy-egy új világváltozat
kiindulópontjai lehetnek. Reggel elindulsz munkába, és bár
máskor mindig „A” utcán mentél, ma úgy döntesz, hogy a „B”
utcára fordulsz be. Ettől a pillanattól kezdve nem csak a saját
életed egy kicsinyke szeletében okozol változást, hanem
másokéban is - százszámra! Mindenki, aki abban a percben
„A” utcán megy, és máskor talán látni szokott téged arrafelé,
ma nem fog látni, és ezzel máris megváltozik az életük. A
hajléktalan, aki talán a kocsid elé tántorgott volna, és
ráfékezel, nem lesz ott. A mögötted jövő autós, aki emiatt
szintén fékezni kényszerül, vagy akár beléd is koccan, szintén
megússza a dolgot. Ám a „B” utcán új helyzetet teremtesz
azzal, hogy végigmégy rajta. Sok ember látja a kocsidat, akkor
is, ha ezt nem regisztrálja, hisz nincs számára jelentősége. De
lehet, a szélvédőd valakinek a szemébe tükrözi a napot egy
másodpercre, az illető elvakul, nekimegy egy másik
járókelőnek. Ebből viszály lehet - vagy éppen fordítva, lesz egy
kapcsolat, netán egy szerelem? De az is lehet, hogy míg
áthaladsz a zöld lámpánál, valaki emiatt elkésik egy
másodpercet, aztán lekési a következő metrószerelvényt,
majd nem fér be egy liftbe. Az általad okozott egy másodperc
hosszú percekre nő, és az illető lekési a jelentkezést egy új
munkahelyre, ezáltal utána esetleg fél évig nem kap munkát,
vagy más pályára kényszerül. Amiatt, mert bekanyarodtál „B”
utcára, egy ember élete alapjaiban változhat meg, de azt sem
zárhatod ki, hogy az egész emberiségé! Hiszen ez az ember
esetleg nagy feltaláló lett volna abban a szakmában, amelybe

105
 vágyott, és találmányaival megváltoztatta volna az egész
műszaki fejlődést, vagy energetikai előrehaladásunkat... Sok
világ van tehát, és ezek elválaszthatatlanul, kibogozhatatlanul
kapcsolódnak.
Pihent egy kicsit, közben az arcokat nézte, ahogyan Adam
is. Most kezdte csak felfogni, hogy a kapitánynak nem egyedüli
feladata az örökös parancsosztogatás. Tudni kell mindent
nemcsak a hajójáról, de a legénységéről is. És ki tudja, e kettő
közül melyik fontosabb...? Ha nem tud bánni az emberekkel,
akkor mit sem ér, hogy vezethet egy űrhajót. Egyedül úgysem
megy semmire, embereitől is függ. Folyamatosan éreznie kell
tehát a hangulatukat, kiérezni előre az esetleges
konfliktusokat. Most például érezhető némi feszültség Nina és
Mirko között. Mielőtt a Marsra értek, ezek ketten szeretők
voltak. De ma már mintha valami baj lenne köztük. Nem ülnek
egymás mellé, olykor csúnyán néznek egymásra, félszavak
hullanak a semmibe, amelyeket látszólag nem címeztek
senkinek, de attól még ejthetnek sebeket az igazi címzett
lelkén.
- ...A dolgok alapja persze mindenképpen az, vajon a
hátrafelé történő időutazás részese - mondjuk így: az időutazó
- belenyúlhat-e a régi eseményekbe, vagy sem? Van, aki úgy
képzeli el, hogy nem tehet semmit, már azzal is zavart okoz,
beavatkozik, ha látják őt abban a régi világban. Mások meg úgy
vélik, hogy nem baj, ha bármit tesz is, mert akkor csak a „sok
világ”-elméletnek megfelelően egy kicsi vagy nem olyan kicsi
változást okoz a múltban. Fantasztikus könyvek írói meg úgy
látták, hogy a visszajött utazó bármit megtehet a múltban,
mert ha meg is változik ettől valami, akkor majd - mire
visszajön - az lesz a történelemkönyvekben, amit ő
megváltoztatott, hiszen akkor ez lett a valóság és ennek
lenyomatát tanítják majd az iskolákban történelem címén.
Mondok erre egy példát. Egy mai időutazó, mondjuk a mi
lehetőségeinkkel felszerelkezve, visszamegy az ezerhétszázas
évekbe, Korzika szigetére. Megkeresi a nyolc éves kis
Napóleoné Bonapartét, ezt a kistermetű, vézna kölyköt, akinek
a neve olasz és igen rosszul beszél franciául. Kicsalja a gyereket
a tengerpartra és lelöki a szikláról, az meghal. Vagyis a

106
Napóleon név soha nem jelenik meg a történelemkönyvekben.
De én meg azt mondom erre, van egy világszelet, egy a „sok
világ” közül, a végtelen mennyiségű, n- számú világok között,
ahol Napóleon mégis élt, megtette, amit megtett és bekerült a
történelembe. Van vagy lehet még olyan világ is, ahol
Napóleon elesett Egyiptomban, és legfeljebb a nagy részletes
szakmunkákban fordul elő a neve azzal, hogy egy fiatal,
nagyreményű tábornok volt a francia forradalom vége felé,
akiből politikus lehetett volna, de sajnos meghalt... És van
olyan világ is, ahol ezt a nevet senki sem ismeri, hiszen ilyen
ember gyakorlatilag nem is létezett. Aki megölte a gyermek
Napóleont, az már egy ilyen világba érkezik vissza, és ott rajta
kívül senkinek sem mond semmit ez a név. Vagyis a múlt
megváltoztatása csakugyan megváltoztatja a jelent, és képes
mássá tenni egész világokat. Ezért mondom, hogy a „sok világ”-
elmélet számos dolgot megmagyarázhat. És mivel már tudjuk -
a fenti „A” és „B” utcás példa bizonyítja -, hogy a hétköznapi,
normális életünk is a „sok világ” összekapcsolódásából áll,
minden percben erre szolgáltat példákat, hát nem csoda, ha
könnyen elhisszük létezését.

107
 2.

Jurjah akkor érte el a falut, amikor a nap delelőn állt.

A vadász megtorpant, mielőtt kilépett az erdőből. Ez volt a
szokása régóta. Amikor egyszer egy tábortűz melletti estén a
nagyapja mesélt azokról a vad emberekről, akik délről jöttek...
Mind egyforma ruhát viselt, és puskájuk is volt. Átkeltek a
folyosókon és törtettek észak felé. Vagy húszan lehettek, a
falujukba végül is tutajokon jöttek el. Ha nagyobb folyó állta
útjukat, kivágtak harminc-negyven fát a parton, összekötözték
őket és még kormányt is eszkábáltak, aztán nekivágtak a
folyónak. Ahol kellett, eveztek is, meg volt valamilyen színes lap
náluk, olyan, mintha száraz nyírfakéregre rajzoltak volna
valamit. Az mutatta nekik az utat. Szóval nagyapa szerint
idejöttek és megrohanták a falut. Száműzötteket kerestek,
olyanokat, akiket messzi nyugatról küldtek ide rabságba,
valahová messzire. De azok megszöktek, elmenekültek, valahol
a tajgában bujkáltak... A puskások, az egyformaruhások, mind
nagytermetű, marcona férfiak voltak, ismeretlen nyelven
beszéltek - sokáig éltek itt a törzs nyakán, és erőszakoskodtak
a nőkkel is.
Azóta Jurjah, hazafelé tartva, sohasem lépett ki csak úgy
óvatlanul a fák közül. Amikor az erdő szélére ért, letette
terhét, kézbe kapta íját, sokat látott vadászkése is övén lógott
- keze ügyében. Lassan ment fától fáig, idegen őrszemet
keresett a tekintete. Ha ilyent nem talált, alaposan
megszemlélte a falut. A kunyhóknál semmi sem változott?
Ugyanúgy van-e minden, mint amikor legutóbb elment? A kis
folyó partján úgy lógnak-e kiterítve a foltozásra váró
halászhálók? Mozognak-e a törzsbeliek, a barátai a kunyhók
között? Hallatszik-e a kutyák ugatása, a karámokban a
rénszarvasok bóklásznak-e nyugodtan? Mert ha idegenek
vannak a faluban, ha azt megszállták erőszakos, puskás
emberek, akkor más a hangulat. Akkor a kutyák gyakrabban
szűkölnek, az emberek nem jönnek ki kunyhóikból, senki sem
foglalkozik a hálókkal, a rénszarvasok is csak állnak és
néznek. így hitte Jurjah, mert így mesélte a nagyapja, aki már

108
régen az Örök Erdőben, a mennyei istenek tajgájában űzi a
vadat. Abban a világban, ahol a vadász nyílvesszeje sohasem
véti el a zsákmányt, és ahol nincsenek hóviharok, ahol
sohasem alszik ki a tűz.
A falu olyan volt, mint máskor. Mégis, Jurjah hosszú ideig
szemlélte azt. Látta Elgaj, a fivére kunyhóját. És látta az öreg
Mutort, amint leballagott a partra, komótosan leült a hálója
mellé, görbe halcsontból készült tűvel varrta be a lyukakat.
Akkor hát minden rendben van? Még egy pillantást vetett
körbe, majd visszament a fák közé, felvette terhét, és
határozott léptekkel indult a kunyhók irányába. Tudta, hogy
ha sikerül, vált pár szót Aszimával, akit feleségnek szemelt ki.
Ahhoz, hogy elvehesse, száz prémet kell majd adnia Aszima
szüleinek. Az apja kevély, rátarti ember, megköveteli ezt. No,
meg is fogja kapni. A bőrök száma elhagyta a nyolcvanat, és
Jurjah tudta: most ugyan hazamegy, de két nap múlva ismét
elhagyja a falut. A tajgában még sok állat szaladgál, és ő
megszerzi a prémjüket. Hogy aztán utána a kunyhójába
vihesse a szépséges Aszimát, aki most már nagyon hiányzott
neki.

109
 3.

- Mivel még nem ismerjük eléggé a hajó teljesítőképességét, ne

menjünk azonnal a régmúltba - tanácsolta Alex. Adam
elégedetten mosolygott:
- Én is éppen ezt akartam javasolni - nem vette észre, hogy egy
kapitánynak nem javasolnia, hanem parancsolnia kell. És
éppen ez volt benne a megnyerő. Alex is mosolygott:
- Még nem vagy olyan „igazi” kapitány, aki csak parancsolgatni
tud. Hát ne is legyél olyan. Az a jó, ha egy ilyen úton azért a
legénységnek is van némi beleszólása a dologba. A saját
sorsunkba - míg Alex ezt mondta, Adam arra gondolt:
nemrégen még másképpen vélekedett erről. Ám az a
vészhelyzetekről szólt. Akkor csak egy parancs, egy döntés
lehet - a kapitányé. Most viszont még csak beszélgetnek, és
szó sincsen vészhelyzetről.
- Tehát nem az ősemberek vagy a mamutok, de nem is a
dinoszauruszok világa következik - szögezte le Adam. - Nem
megyünk vissza az előemberek közé, vagy pláne az ember
előtti világba.
- Erre ráérünk majd később - Alex hangjában ott bujkált a
reménység, hogy azért ezeket is ők láthatják majd először.
Volt ott egy harmadik társuk is: Wanda. A nő éppen felállt a
vezérlőtől, diszkréten nyújtózott a sok ülés után, aztán
megjegyezte:
- A sikerünk ellenére is eltart egy ideig, míg Brüsszelben
döntés születik egy újabb időhajó építéséről. Vagy az
amerikaiak, netán a kínaiak építik meg a következőt...? A lényeg
az, hogy legalább egy-két évünk van arra, hogy bejárjuk a
múltat, mielőtt konkurenciát kapunk. No, megyek úszni. Senki
sem tart velem?
A két férfi szórakozottan a fejét rázta. Wanda elment.
Alexet láthatóan elgondolkoztatta a dolog, mindjárt szóvá is
tette:
Tényleg, mi lesz akkor, ha kettő vagy több időhajó indul el
a múltba? Nem fordulhat elő, hogy valahol összeütköznek?
Egyazon időcsatornába kerülnek bele?

110
- Minden csatornában egy irányba megy az idő. Vagy előre
vagy hátra - emlékeztette Adam. De Alex csak legyintett:
- Az nem olyan biztos. Ezt még a mai tudásunk szintjén állítjuk,
ami bizony rettentően alacsony ebben a témában.
Adam jobbnak látta, ha másra tereli a szót.
- Most az újabb „merülésről” kell döntenünk, Alex. Hová,
melyik korba menjünk? Segíts dönteni. Ne feledd, ez nem a
Mars, ami mellett ha merülünk, az ember előtti korba
jutottunk vissza. Itt visszamehetünk száz vagy kétszáz vagy
ezer évet, mindig látunk majd embereket és ők is látnak
minket.
- Ne félj a beavatkozástól. Visszamegyünk, mert ez is része a
történelemnek.
- Tessék? - Adam nem egészen értette a dolgot. De amikor Alex
Sabo beszélni kezdett, már sejtette, hová fog kilyukadni.
- Hát persze! Valaha benne lesz a következő évszázadok
történelemkönyveiben, mondjuk a 2300-as vagy a 2500-as
években, hogy az emberek megoldották a múltba utazás
fizikai és egyéb kérdéseit, és az első „időgép” 2079-ben
készült el, amit azonnal ki is próbáltak.
- Ez a jövő számára lesz fontos, de visszafelé nem szerezhetnek
róla tudomást az emberek. A középkoriak vagy a huszadik
századi emberek nem fogják tudni, hogy az időutazás
létrejött.
- Te csak ne féltsd a huszadik századiakat. Olvasd el a
fantasztikus regényeiket, nézd meg a filmjeiket... Már olybá
vették az időutazásokat, mintha valóságosak lennének. Tehát
tudniok kellett, hogy egyszer a jövőben megtalálják a módját.
És ha megvan a módszer és az eszköz, akkor mi tartaná vissza
a jövőbeli embereket attól, hogy utazzanak az időben, hogy
eljöjjenek a múltba, kalandozni, felfedezni, kutatni,
kíváncsiskodni...? Tehát ha megjelenünk valahol, talán nem is
fognak annyira csodálkozni.
Adam mosolygott, de kissé türelmetlenül:
- Meghozom a döntést, ahogyan az egy „igazi” kapitányhoz
illik. Máris hívom a legénységet és indulunk.
A merülés ezúttal is olyan volt, mint első ízben. És ha azt
hitték, az izgalom már nem szorítja a torkukat, nagyot

111
tévedtek. Hiszen gondolkodó emberek voltak, és értették a
lehetséges veszély nagyságát. A kockázat pedig mindig
elszorítja a torkokat, ahogyan élénkebb munkára készteti a
szívet és az agyat.
Kilőtték a hírközlő bóját. Az elektronikus jelzőszerkezet
ötven kilométerre lebegett az űrben, kicsiny fényponttá lett a
radarképernyőn. Aztán kibocsátották a szondát, keressen
időalagutat! Bonyolult algoritmusok határozták meg pályáját,
egy idő után majdnem eltűnt a közelükből, mégis ott volt
valahol. Hosszú percek teltek el, mire bejött egy pozitív jelzés.
Addig vagy nem talált semmilyen „húrt”, vagy nem olyant,
amilyenre nekik most szükségük volt.
A hajótest megremegett. Nils gondolatban vállat vont.
Sokszor már önmaga előtt is megjátszotta, hogy nem fél
semmilyen veszélytől. Pedig ha belegondolt... Olyan
folyamatok játékszerévé lettek, méghozzá a saját akaratukból,
amelyről szinte semmit sem tudtak. Még Alex, az időfizikus
sincsen tisztában mindennel, mi zajlik egy ilyen időalagútban,
hát még ők, az utasok! A férfi ajkát keskenyre szorította,
közben tette a dolgát.
Nina Tordi most nem gondolt Mirkóra, aki ilyen hamar
elhidegült tőle. „Persze, mert csak addig kellettem neki, amíg
érdekes volt a szex”, futott át a nő fején. Wanda hűvös arcába
nézett, aki nem figyelt másra, csak a saját képernyőjére.
Másoknak sem könnyebb, bizonyosan, gondolta még Nina.
Mirko Markov Adam gépétől kapta az adatsorokat, átfuttatta az
ellenőrző programon. A hajó hajtóművei teljes erővel
dolgoztak. Joanna árgus szemekkel figyelte a plazmahajtómű
felfűtését, majd melegedését. A „kemence”, ahogyan magában
nevezte, máris elérte a három millió fokot.
Rob Garcia a kormányművet uralta, bár egyelőre nem volt
dolga. Az időalagút, ha magába szippantja őket, úgyis eltűnik a
mai világ látványa a képernyőről. És ki tudja, mi bukkan elő
ismét? Adam még nem mondta meg nekik, mit fognak látni.
És a képernyők elsötétültek. A radaron sem látszott többé
az őket vigyázó evilági szonda. Megszűnt az
információáramlás, a Hubbardot ismeretlen erő vágta el addigi
világától, környezetétől. A nagy képernyőn sem látták már a

112
Földet. Aztán a digitális számláló Adam képernyőjén veszett
vágtába kezdett - hátrafelé.
Már előzőleg beállította az évszámot. A számlálón sebesen
pörögtek a számok, az utolsókat, amelyek a napokat és a
hónapokat mutatták, igazából nem is lehetett látni. Adam attól
tartott, valami elromlott, és az időfolyam elragadja őket. Mert
hiszen az alagutak- nak, vagy ahogyan Alex nevezi őket, a
„húroknak” rengeteg olyan tulajdonsága lehet még, amelyekről
fogalmuk sincsen. Mi van, ha soha többé nem ereszti el őket?
Vagy elviszi őket messze a múltba - de nem a Földre, hanem a
Nap közelében löki ki őket és azonnal elégnek? Vagy nem is a
Naprendszerben, hanem egy teljesen ismeretlen világban, egy
másik galaxisban, netán egy másik dimenzióban bukkannak ki?
Ahonnan nincs visszatérés?
De az első kísérlet adott némi reményt. A Mars mellett is
elmentek a múltba, „lemerültek”, utána visszajövet mégis
pontosan ugyanott bukkantak elő ismét. A marsi bázis
radarképén nem volt távolságbeli különbség az eltűnésük előtt
és visszatérésük után. Pontosan ugyanott lebegett akkor is a
Hubbard az űrben... Talán most is így lesz?
Ám ha mégsem... Adam lelki szemei előtt más képek
peregtek. Mint egy izgalmas folytatásos tévéfilm. A Világtévé
199-es csatornáján csak ilyenek mennek. Abban a filmben, ami
róluk készülne, vagy az ő sorsukat mutatná be - a Hubbard egy
másik világ- egyetemben bukkanna ki. Innen senki sem
mehetne utána megkeresni, elvesznének örökre. De nem
adnák fel. Öt férfi és három nő - ebből három család alakulna
ki, akiknek sok nemzedéke nőne fel az űrhajóban. Amíg csak az
üzemanyaguk engedné, vándorolnának a világok között,
keresnének mindig egy-egy időcsatornát, alagutat, húrt, és arra
törekednének, hogy visszajöhessenek a Földre... Ami talán a
negyedik vagy ötödik nemzedéknek sok száz év múlva
sikerülne? „Mindenesetre izgalmas film lenne belőle”, tette
hozzá gondolatban. Aztán máris elröppent az agyából minden
egyéb, csak a számsorokra összpontosított.
Valami történt, érezték. De érdekes, hogy nem annyira a
testükben, mint inkább valahol a tudatukban. Valami azt
sugallta nekik, hogy figyelik őket, hogy valamilyen tudatos lény

113
is van a közelben. Amikor később beszéltek erről, a nők mind, a
férfiak közül viszont egyedül csak Adam jelezte: érzett valami
ilyesmit. Olyan megfoghatatlan, homályos volt a dolog. Mintha
lett volna valaki, nem a térben, hanem a tudatukban. Ott
mocorgott, egyszerre volt jóakaratú, de hűvösen kíváncsi is.
Valaki, aki nyugtázta próbálkozásaikat, ám ha kudarcot
vallanak, nem siet a segítségükre. Még akkor sem, ha
odavesznek...?
Nem vesztek oda. A hajó képzelt vagy valós mozgása
lefékeződött. Megint mintha himbálódzott volna - pedig a
műszerek nem mutattak ki keresztirányú ingómozgást. A
hosszabbik tengely irányában sem mozdult a hajó. Mégis
mindnyájan úgy érezték, mintha pár pillanatig egy tenger
partján, vagy móló mellett ringott volna a vízijármű. A
képernyő kivilágosodott és az utasok fellélegeztek...
A Földet látták. Ugyanolyan volt, mint máskor. Hogy mégis
a múltban vannak, azt a radarképernyőről tudhatták meg -
nem látták a helyzetjelző szondájuk kicsiny fényfoltját. Igen,
ebben az időben nem lehet itt velük a szonda, hisz az nem
utazott el az időben.
- Lineáris hajtóműveket bekapcsolni - szólt Adam
magabiztos hangon. - Irány a Föld!
- Megmondanád, mikor vagyunk? - kérdezte Nils. Olyan
természetesen hangzott ajkáról a kérdés, mintha az lett volna
a mondat értelme: „Hol vagyunk”? És bizony valahol ez
ugyanazt jelentette. Régen az emberek a térben utaztak, ma a
térben is, az időben is. Vagy csak az időben, mint most ők.
- Kétezertizenegy október negyedikén vagyunk. Ausztráliában
most éjszaka van, odamegyünk.
Csak Alex Sabo arcán látott valamit, de még az időfizikus
sem tudta pontosan, mi történt akkor. Csak az időpont volt
neki ismerős.
- Egyszer mintha hallottam volna ezt a dátumot... Mi is történt
akkor?
- Majd meglátjátok. Ha csakugyan működik az időutazás,
most megtudjuk - felelte titokzatoskodva a kapitány. Viszont a
mosoly az arcán nem sok jót jósolt.
- Aligha egy népünnepélyre vagyunk hivatalosak - mormolta

114
 Joanna. Közben látta, hogy a plazmahajtómű hőmérséklete
szépen csökken. Még vagy negyedóra és egymillió fok alá
esnek az értékek. Ugyanakkor a három lineáris hajtómű, az
„evilági motorok”, ahogyan Nils nevezte, Garcia intézkedéseit
követően máris indultak. A hajó is elmozdult, egyre gyorsuló
pályán robogott a Föld felé.
- Mi lesz? - kérdezte Mirko. Az automata vette át a hajó
vezérlését, így az egész legénységnek lett ideje az úticéllal
foglalkozni. Adam, úgy is, mint a hajó történésze, először
valami másról beszélt. Olyan kérdésre adott választ, amit
nem a jelenlévők tettek fel, hanem évekkel korábban egy
történész bizottság egy európai fórumon.
- „Ha lesz időutazás, lesz végre igazi történelemoktatás” -
mondta valaki évekkel ezelőtt egy szakmai fórumon. Amivel
arra célzott, hogy a mai tanárok, professzorok, szakírók a
régebbi idők történelmét csak források alapján taníthatják,
értelmezhetik. De a források egyre megbízhatatlanabbak,
ahogyan megyünk hátrafelé az időben, ráadásul mind
kevesebb van bennük, minél régebbi események okait
kutatjuk. Könnyen lehet, hogy szinte az egész történelem,
amit ismerni vélünk, amit tanítunk, amiről szakmunkák
százezrei születtek eddig is - nem olyan, amilyennek hisszük.
Lehet, nem azok a szándékok mozgatták a régi embereket,
mint amelyekre mi most utólag gyanakszunk, vagy amit
félrevezető, hamis korabeli információk alapján leírtunk és
tanítunk. Lehet, apróságok irányították a nagy eseményeket,
vagy fordítva. Lehet, nem is úgy történt, ahogyan ma sejtjük,
hanem egészen másképpen. Dicsőségről szónokoló
hadvezérek vesztes csatákat tettek győzedelmessé szóban -
aztán csak az a forrás maradt fenn, amely ezt hirdette -,
miközben a valóságban az a hadvezér elvesztette a csatát. Mi
okozta egész birodalmak bukását? Mi vagy ki volt az oka egyik
vagy másik eseménynek, folyamatnak? Távolról, nagy
időtávból már nehéz vagy éppen lehetetlen ezt átlátni. Mi
mégis szeretnénk tudni. Ha tehát lesz időutazás - mondta
valaki a huszonegyedik században akkor elsődleges
tudományos feladat lesz visszamenni és megtudni, pontosan
mi és hogyan zajlott le.

115
- Csak egy kis bökkenő van - mondta Garcia a homlokát
ráncolva. Az alacsony, máskor általában mosolygós férfi most
egy csöppet sem volt nevetős kedvében. - Azért jó lenne, ha
ezután előre tudnánk, melyik évbe megyünk vissza. Nehogy
valamelyikünk megduplázódjon!
Alex azonnal tudta, miről van szó. Ám Adam arca csak
valamivel később derült fel, és azonnal számolni kezdett. Nina
és Nils nem nagyon értették a dolgot:
- Micsoda? Duplázódás?
- Klónozásról beszélsz, vagy mi a fenéről?
Alex csillapította a kedélyeket:
- Igaza lehet Robnak, de nyugodjatok meg. 2079-ből
indultunk, köztünk a legidősebb pedig, aki nem más, mint a
kapitány, csak harminckét éves. Duplázódásról tehát szó sem
lehet.
Akkor már a többiek is felfogták. Mirko összecsapta a két
kezét:
- Hogy az a...! Erre nem is gondoltam. Nem mehetünk vissza
olyan időbe, amelyben valamelyikünk már élt, mondjuk
gyermekként?
- Legalábbis nem a Földön... azt hiszem - felelte Alex eléggé
bizonytalanul. Wanda a fejét ingatta:
- Akkor itt egy újabb csapda van. Ha visszamennénk mondjuk
kétezer-negyvenkilencbe, amikor én születtem, még nem
lenne baj. De kétezer-ötvenegyben, amikor mondjuk másfél
éves voltam... akkor mi történne?
- Egy időben két példányban léteznél a Földön. Egy másfél éves
kislányként és mai valódban - vágta rá Nils, de látszott az
arcán, hogy ez nem tetszik neki. Garcia elkezdett fantáziálni:

- Ez semmi, a gyerek és a felnőtt nem keresztezik egymás

útjait... De ha Wanda meg akarja látogatni a szüleit? Az anyja
meg az apja talán még annyi idősek sem voltak akkor, mint ő
most. Egy este hazamegy és mit lát? Ott van ő maga, éppen
fürdetik, meg a szülei, akik persze rá sem ismernek. Mert hát
honnan is jutna eszükbe, hogy meglátogatta őket a saját
lányuk - huszonnyolc évvel későbbről...?

116
 - Szerintem nem is lehetséges, hogy egy időben létezzen
ugyanaz az ember, két testben - hajtogatta Nina Tordi
makacsul. Nils persze, az örök tréfacsináló, már másról
fantáziáit:
- Egy egész csapatot lehet csinálni ugyanabból az
emberből. Itthagyjuk most Wandát, visszamegyünk a jövőbe,
aztán megint eljövünk, megkeressük a tavalyelőtti Wandát,
már ketten lesznek. Aztán elmegyünk egy évvel korábbra, azt a
Wandát is elhozzuk...
Alex számára nagyon sántított ez az elmélet, de nem
foglalkozott vele. Adam nevetve felemelte a kezét.

- Egyelőre nem fenyegeti ez a veszély egyikünket sem.

Mindenesetre alighanem megfontolandó lesz a kutatók
számára... Egyelőre jobb, ha nem megyünk vissza olyan korba,
amelyben mi már léteztünk, így biztosan nem lesz probléma.

A többiek is elcsendesedtek. Csak Garcia vonogatta a vállát:

- Ha már sok időhajó fogja járni az űrt, a dolgok alaposan
összekeverednek majd. Nem irigylem azokat, akiknek ezt
valami módon szabályozniok kell majd.
Alex egyetértően bólogatott. Közben a Föld egyre csak nőtt
a szemük előtt.
- Mi van, ha észrevesznek minket a... szóval a mostani
emberek? Csillagászok, katonai megfigyelők, műholdak és
egyebek? - kérdezte Wanda.
Áttanulmányoztam a korabeli eseménynaplókat - mondta
Adam. - Az eseményt megelőző tizenkét órában gyakorlatilag
senki sem vett észre semmit.
- Mert akkor nem jártunk itt - feleselt Nina. Ez a lehetőség
elgondolkoztatta a kapitányt, aki segélykérő pillantást vetett
Alexre. Az időfizikus a fejét ingatta:
- Úgy tűnik, mindkettőtöknek igaza van. Kétezer-tizenegy
október 4-én az eddigi feljegyzések szerint senki sem vett
észre semmi gyanúsat a közeli kozmoszban, sem Ausztrália
közelében. De mi van, ha most mégis észrevesznek minket,
és akkor megváltozik minden?
- A „sok világból” egy másikba kerülünk hirtelen? Mi is, és az
egész jövő is?

117
- Könnyen lehet. Még az is, hogy ha meglátnak minket egy
esemény helyszíne közelében, akkor attól kezdve minket
tartanak majd az esemény okának!
Adam ezen eltöprenghetett, de már nem akart változtatni a
tervein. Hát csak annyit mondott:
- Éjszaka érkezünk, az Antarktisz felől. Ott volt a leggyengébb a
kozmoszfigyelő, meteoritelhárító optikai rendszer azokban az
években. Senki sem vett észre semmit, remélem, most is így
lesz.
Alex kételkedve ingatta a fejét.

118
 4.

Ivina felvette a telefont és beleszólt:

- Ivina Nandar-Melangon vagyok.
A vonal másik végén bejött a már ismert csönd. Az a kínos
pillanat, amikor a másik kapcsol és felfogja, kivel kéne
beszélnie. A legtöbben ilyenkor szeretnének valahol máshol
lenni. Érezte Ivina most is, hogy a másik az agyában azonnal
ürügyeket keres, hogy letehesse a telefont, hogy megszakítsa a
beszélgetést, még mielőtt bármit is mondania kellene. Hát ezt
megelőzendő, máris folytatta:
- Most nem a halott férjemről van szó, asszonyom. Nem az
özvegyi nyugdíjról vagy bármilyen kárpótlásról. Az ilyesmiről
az ügyvédem tárgyal. Nekem most csak egy információra van
szükségem egy mai, nagyon is élő űrhajósról. Az illető... hogy
is mondjam csak... közeli ismerősöm. Nemrégen indult az
űrbe a Hubbard fedélzetén, talán ön is látta az erről szóló hírt
az Űrhíradóban.
A másik megkönnyebbülve:
- Nagyon szívesen, asszonyom, mondja kérem az űrhajós
nevét.
- Adam Narbon kapitány.
Kis, zavart csönd jött ilyenkor, szintén már nem először. Az
utóbbi két hétben legalább negyedszer. Ahányszor Ivina erőt
gyűjtött egy újabb kör lefutására, a végén mindig ezzel
találkozott.
- A képernyőn látom az... az illető adatait. De azt is ideírták,
asszonyom, hogy mivel kísérleti-kutató repülésben vesz részt,
az Unió tudományos tanácsának tiltása értelmében nem
közölhetünk részleteket az útjáról. Mellesleg nem is
tehetném, mert ilyen részletek itt nem is szerepelnek.
- De én csak azt szeretném tudni, mikor jön vissza a Földre!
- Sajnálom, asszonyom, erre a kérdésre sem felelhetek. A
Hubbard visszatéréséről nincs információ. Értse meg, kérem,
az a hajó nem egy szokványos Föld-Mars-Föld útra ment, nem
rakományt vitt valahonnan valahová, és nem számítható ki a

119
 visszatérés időpontja, sem az, hová és melyik dokkba fog
beállni. Nem segíthetek, asszonyom.
Ivina valamit mormogott, hogy köszöni, és letette. Azonnal
tudta, hogy nem telik bele három nap és újra körbetelefonálja
azokat az embereket és hivatalokat, akiket éppen a
szerencsétlenül járt férje idején ismert meg. Mindegyikben
lehetnek elrejtett információmorzsák, amiket kellő
szorgalommal kiszedhet magának. De a legjobban az fájt, hogy
igazából maga is tudta: igazuk van, nem a Hubbard az első
kutatóhajó, amelynek első útját titokban tartják. Érthető is,
hiszen ha kudarcot szenved, legalább nem „reklámozzák”
túlságosan a dolgot, ezzel is szaporítva a bajt. Azzal is tisztában
volt az asszony, hogy akikkel beszél, csakugyan az igazat
mondják. Az ő készülékeiken semmilyen valós adat nem
jelenhet meg, ha beütik a keresőbe a hajó vagy bármelyik
űrhajósa nevét. Mindent letiltottak, embargó alá vontak - egy
ideig. A tilalmat valószínűleg akkor oldják fel, ha a hajó
visszatér.
Ha visszatér...
Ivina kiment a teraszra. Előtte terült el a tenger. Meleg volt
itt, a pálmák csak lusta kis szélben bólogattak. Olyan
barátságos és szép volt minden. Gyönyörködött benne, mert
nem lehetett nem gyönyörködni - ugyanakkor azért fájt a szíve,
hogy Adam most nincs itt, és nem láthatja mindezt. Különösen
a pálmákat...

120
 5.

Adam látta a pálmákat.

Pedig sötét éjszaka volt, még az. De a tengerparton a
pálmák felmeredtek a homokdombokon. Valahol a távolban
mögötte volt egy kisváros is, csak az égre vetülő fények
jelezték. A sötétség áthatolhatatlannak tetszett, mindent
elöntött, befedett.
Adam ellenőrizte a földrajzi koordinátákat. Pontosan ott
voltak, ahol lenniök kellett. Az időhajó a tenger fölött lebegett,
mind közelebb a parthoz, de tőle párszáz méterre megtorpant.
Óriási volt, különösen így, hogy megjelentek mellette a földi
tárgyak. A homokdűnék, a pálmák, egy kisebb öböl. A
hajtóművek az alapjáratot meghaladó, éppen csak két
százalékos teljesítménnyel dolgoztak. Ez hangtalan volt.
A sötétség befonta őket is. A hajó külseje semmilyen fényt
nem árasztott. A Hold valahol a Föld másik oldalán járt. A
tenger szuroknak látszott, még tompán sem csillant. A csillagok
ugyan fénylettek, de amúgy más fényt nem láthattak, akik erre
jártak. A szél a közepesnél kisebb hullámokat keltett.
- Ideális partraszállási alkalom - suttogta Alex. Igaz, a
vezérlőben voltak, tehát még ha kiabál, a parton akkor sem
hallják meg. De nem is volt ott senki. Két képernyő mutatta,
ha a parton a homoknál és víznél melegebb, mozgó testek
jelennének meg - állatok vagy emberek, netán forró motorral
közlekedő autók, vagy bármi más. De a part fekete volt és
mozdulatlan.
Aminthogy a víz is. A másik radarral éppen a tengert
kémlelték. Ez már előre jelezte azt is, ha a víz alatt közeledik
valamilyen objektum.
- Biztos, hogy nem láttak meg minket? - kérdezte Wanda
aggódva.
- Biztos - felelte Adam szilárd hangon. - Éjszaka van, és az
utolsó ezer kilométeren közvetlenül a tenger fölött
suhantunk, míg elértük a partot. Egyetlen radar sem
szúrhatott ki minket. Nem tudják még a műholdak sem, hogy
itt vagyunk.

121
 Alex a fejét ingatta, de alighanem más okból. Végül ki is
mondta:
- Nem tudom, helyes-e, ha beleavatkozunk egy régi
eseménybe.
- Nem vagyok benne biztos én sem. De ha már megvannak az
eszközeink, miért ne alakíthatnánk egy kicsit a történelmen?
Gondolj csak bele, az úgynevezett Gillen-öböli incidens
mennyi halált és szenvedést hozott az emberiségnek. A
terroristák itt robbantották fel az első atombombát. Az iszlám
öngyilkos merénylők szervezete előbb szerzett egy kimustrált,
régi Diesel-motoros tengeralattjárót, meg a nukleáris
feketepiacon vásároltak egy úgynevezett „piszkos” bombát,
ami nem annyira rombol, mint inkább radioaktív szennyezést
visz a környezetbe, és százezrek halálát okozza...
- Aminthogy okozta is abban az ausztrál kisvárosban - Alex a
képernyőn is sejthető városka felé mutatott, a dombokon
túlra -, idehozták a bombát, partra szálltak, egy farmertől
szereztek egy terepjárót, rárakták a bombát, és ketten
behajtottak a városka közepébe, ahol felrobbantották.
Nagyvárosban sok a rendőr, figyelnek mindenre, de itt senki
sem volt felkészülve arra, hogy iszlám terroristák jelennek
meg, ráadásul egy nukleáris fegyverrel a kezükben!
- De azt is tudod, mi történt később, igaz? - vette át a szót
Adam, és most már nem kevés indulat is volt benne. - Ez a
példa úgy fellelkesítette az iszlám terrorista mozgalmakat,
hogy négy éven belül még három másik hasonló robbantás
történt! Minden nagyváros összes bejáratánál radioaktív
érzékelő kapukat kellett felállítani, ugyanazt minden
kikötőben és repülőtéren és vasúti pályaudvaron. Hogy
mindenki folyamatos rettegésben élt, mert köztudott volt,
hogy sok ilyen nukleáris fegyver van valahol a feketepiacon!
Egy kis csönd lett, és akkor mindnyájan meghallották azt a
jellegzetes cirpelő hangot, amit az egyik radarkészülék
bocsátott ki. Adam az órára nézett. Helyi idő szerint éjjel egy
óra huszonöt volt. Mivel annak idején foglalkozott ezzel az
esettel, jól emlékezett az időpontokra is. A műholdak későbbi
összegzése szerint a tengeralattjáró nulla óra harmincnégy

122
perckor bukkant ki a felszínre az öbölben. Senki sem látta,
amikor az emberek gumicsónakba szálltak...
- Az idő sürget - mondta kiszáradt torokkal.
- Mi arra szerződtünk, hogy kockára tesszük az életünket a
tudományért - közölte váratlanul Rob Garcia. - De ez itt most
valami más! Vállaltuk, hogy egy prototípus űrhajóval
ismeretlen múlt-mélységekbe „merülünk”... Ám arról nem
volt szó, hogy visszajövünk a múltba, és a saját életünket
kockáztatva beavatkozunk az emberiség történetébe!
- Ez is tudományos aktus - mondta váratlanul Alex. A kapitány
már szóra nyitotta a száját, de most meglepődve becsukta.
Nocsak, hát éppen Alex áll ki az ötlete mellett? Mintegy
megvédelmezi őt? Erre különben a többiek is felkapták a
fejüket.
A radar tovább jelzett, a cirpelő hang felerősödött.
- Az előbb még egyáltalán nem voltál benne biztos, helyes- e
beavatkozni a régi eseményekbe - mondta Wanda
szemrehányóan Alexnek. Az időfizikus nem nézett a nőre, és
nem is csak neki válaszolt:
- De közben gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, hogy lehet,
sőt kell is. Mikor lesz ehhez fogható esemény és lehetőség?
Visszajöttünk, itt vagyunk, és tudjuk, milyen végzetes
következményekkel jár majd, ha ezek a gazemberek
felrobbantják azt a bombát. Itt Ausztrália szélén csak pár ezer
ember hal meg, de a példa terjedni kezd. Tudjátok, mi volt
2013-ban, meg 14-ben és 16-ban? Az iszlám terroristák
összesen hat „piszkos bombát” robbantottak fel, egyet
közülük Washingtonban, kettőt Európában, egyet Kairóban és
egyet Thaiföldön... Most legalább százezer ember életét
menthetjük meg, ha lecsapunk!
Adam tudta már, mit fog tenni. A maga vezérlőpultján
meg is tette a szükséges intézkedéseket, nem szólt róla a
többieknek. A kapitányi kód, ez a háromjegyű szám olyan
funkciókat bocsátott a rendelkezésére, amelyekről a többiek
nem is tudtak. Ez csak a kapitány hatalmát növelte anélkül,
hogy végrehajtásukhoz, felhasználásukhoz bárkit is be kellett
volna avatnia. A konstruktőrök egy titkos találkozón közölték

123
 vele a részleteket, akkor kapta a kódot is. Ami sehol sem
szerepelt leírva, ábrázolva. Csak az ő agyában fészkelt.
- De ez ostobaság! - dörrent Garcia. Az alacsony férfi felállt
székéről és körbenézett. Mindenki tekintetébe, agyába be
akart hatolni. Az igazáért küzdött, miközben nagyon jól
érezte, hogy fogy az idő, hogy itt perceken múlik minden. És
milyen sok...! - Hát nem értitek, hogy mi most történelmet
csinálunk? Ha nem építik meg az időhajót, soha nem
kerülünk ilyen döntési helyzetbe. De megépült a hajó, ránk
bízták, eljöttünk a múltba és... és most mit csinálunk?
Felforgatjuk azt, ami egyszer már megtörtént. Fogjátok már
fel! Ha most beavatkozunk és megváltoztatjuk, akkor ezzel
szabad kezet kap minden következő időhajó legénysége.
Vissza-visszajárnak majd a múltba, és arra hivatkozva, hogy
életeket mentenek, itt is, ott is „belejavítanak” az
eseményekbe! A történelembe!
- Azért a „történelem” nem egy szentség, amihez nem szabad
hozzányúlni. Ahogyan a múltban élők cselekedtek,
belenyúltak, tettek ezt és azt, úgy nekünk is jogunk van tenni
egyet és mást - vitázott vele Nils. Garcia közbevágta volna,
hogy „azok nem ismerték a jövőt!” - de nem jött ki szó a
száján. Úgy meglepődött. Nils közbevetésére nem számított,
azt hitte, ebben a vitában a „jegesmedve” is mellette áll. Hát
egy pillanatig döbbenten bámult rá. Ezt a csöndet használta
ki Alex:
- Nagyszerű tudományos felfedezésre nyílik alkalom,
hölgyek, urak! Ha most beavatkozunk és elintézzük a
terroristákat, később pedig visszamegyünk 2079-be és azt
látjuk a történelemkönyvekben, hogy nem történt meg ez a
terrortámadás, meg talán a többi sem, akkor bebizonyítjuk a
„sok világ-elmélet” igaz voltát. Vagyis olyan világban élünk,
amelynek minden pontján, minden másodpercében másfelé
terelhetőek az események, és ezzel mindig egy-egy újabb világ
veszi kezdetét.
- És mi lesz a történelemmel? - jajdult fel Garcia. Egyre
inkább azt látta, hogy egyedül maradt. Ez is fájt, de nem
jobban, mint maga a tény, hogy talán nem lesz igaza? Hogy
nem adnak neki igazat a társai, mert... De most nem volt ideje

124
végiggondolni a dolgot. Csak a kétségbeesés beszélt belőle,
amikor sebesen vetette ki magából a szavakat: - Hát nem
értitek? Ha mi most precedenst teremtünk ezzel a
beavatkozással, később már semmi és senki nem állhatja útját
a hasonló változásoknak. Mindenki, akinek csak lehetősége
lesz visszajönni a következő időhajókkal, hozza az agyában a
maga dédelgetett kis ötletét. Az egyiknek Napóleon nem
tetszik, a másiknak Nagy Sándor, a harmadik már az iskolában
sem értett egyet Platón filozófiájával, visszamegy hát két és fél
ezer évet, hogy végezzen a filozófussal, mielőtt azzá lesz, aki...
Jönnek majd a latin-amerikai időutazók, akiknek máig fáj, hogy
Kolumbusz és utódai kiirtották az indiánokat, hát most majd
tesznek róla, hogy se Pizzaro, se Cortez és a többiek ne érjenek
célt, sohase jussanak el Amerikába. Eljön majd a nagy orosz
álmokat kergető huszonegyedik századi időutazó, akinek II.
Sándor cár volt a példaképe, hát tesz róla, hogy a merénylők
ne végezhessenek vele, hadd uralkodjon még vagy huszonöt
évig, amivel persze felforgatja az orosz történelmet. De a
többiek sem lesznek különbek! Jön majd Lincoln elnök nagy
barátja, tesz róla, hogy az elnök azon a bizonyos estén ne
jusson el a színházba, ahol a merénylő vár rá... Jönnek majd a
spanyolok, akiknek ükapjuk az 1930-as években a
polgárháború idején veszett oda, hát most csavarnak egyet a
történelmen, és nem azok győznek, akik győztek, hanem azok
győznek, akik veszítettek, ezzel átírják egész Európa
történelmét... Nem születnek meg a nagy zsarnokok, nem
alakulnak ki az ismert nagy birodalmak, legfeljebb
másmilyenek, máskor, máshol... Julius Caesart nem ölik meg
Brutusék, hanem Caesar és Kleopátra elindulnak Keletre és
létrehoznak egy hatalmas birodalmat, ami megint csak
megváltoztatja három földrész történelmét... Nem ott és akkor
fedezik fel a puskaport, a papírt, a kereket, a távcsövet, a
szövőgépet, a gőzmozdonyt... Nem európai és arab
kereskedők hurcolják el Afrikából a feketéket rabszolgának,
hanem fekete nagyhatalmak rabolnak el százezreket a fehérek
országaiból, de még Amerikából is - Afrikába... Hát mi lesz itt?
Egy gigantikus káosz!

125
 Adam fél szemmel a radart figyelte. Már látta, mi történik.
A készülék nagyobb fémtest közeledését jelezte - a víz alól. Az
egyik műszert átváltotta infrára, így látta, hogy a fémtest
hőmérséklete nagyobb a környező tenger vízénél. Egy másikkal
röntgensugarakat bocsátott a víz alá. Mire a tengeralattjáró
felmerült, már mindnyájan jól láthatták a járművet. Akárha
nappal lenne, olyan világos volt minden. A torony felnyílott,
feketeruhás férfiak jöttek ki belőle, két csomagot hoztak,
szétterítették. Gumicsónakok voltak, hamar felfúvódtak.
Garcia Alexre nézett, és látva az időfizikus arcát, már tudta:
veszített. És ugyanazt látta a többiek arcán is. Az a
tengeralattjáró, a fedélzetén céltudatosan nyüzsgő férfiakkal
VESZÉLYT sugallt. Sőt, talán HALÁLT. Biztosan azt. Tudták már,
hogy ezek képesek rá, ha egyszer megtették, megteszik
másodszor is. Alex halkan mondta Garciának:
- Látod őket...? Éppen a történelem az, amelyik most minket
segít. Hiszen egyszer megtörtént már, hogy ezek megöltek
mindenkit. Vagyis képesek rá. Ezek gyilkosok, már tudjuk.
Garcia lehorgasztotta a fejét. Rajta kívül mindenki a nagy
képernyőt figyelte. Adam keze egy gombon. A Hubbard külső
burka megnyílott valahol a hatalmas hajótest alján, tágas
zsilipkamrában működésbe lépett egy szerkezet. Az űrhajó a
tengeralattjáró fölött lebegett. Amazok ott lent nem vehették
észre a nagy testet, pedig az letakarta az ég csillagainak egy
részét. Meg őket is egy esetleg arra repülő kémműhold elől.
A kis bomba - nem volt nagyobb egy aktatáskánál - máris
elindult lefelé. A gravitáció húzta a mélybe, majd a tengerbe
esett. Adam tudta csak, melyik volt ez a pillanat, neki műszer
jelezte. Akkor behunyta a szemét. A többieket nem
figyelmeztette. Az a fehérkékes villanás vakító volt. Hát nem is
látták, amit egy pillanattal később Adam szemlélhetett. A
bomba többszázezer voltos elektromos feszültséget bocsátott
a vízbe. A tenger ezt azonnal átadta a fémhajó testének. Az
emberekkel - akik éppen a gumicsónakot fújták a fedélzeten,
meg a bombát hozták ki egy tartóban - azonnal végzett az
áram. Kékes villámok cikáztak a tengerben, körülvették a hajót.
Volt ott még egy erő, amivel Adam sem volt tisztában. Ez
lerobbantotta a hajó tornyát, és a víz akadálytalanul ömlött a

126
hajótestbe. Onnan már senki nem menekülhetett élve. A
röntgensugarak hozta képen még látták, ahogy a szerkezet
merülni kezd, a fedélzetről a halottakat lemosták a hullámok.
Mindent betöltött a kékes fény. A bomba még majdnem egy
teljes percig árasztotta magából a gyilkos áramot, aztán maga
is felrobbant a víz alatt.
A közeli városkában senki sem hallott semmit. A
halottakkal végeznek majd a cápák, a halak. A kis
tengeralattjáró az iszapba süllyed, a nukleáris bomba szintén.
Adam kiszáradó szájjal jegyezte meg:
- A Hubbard számítógépes emlékezete mindent feljegyzett.
Azt is, hol süllyedt el a bomba. Majd 2079-ben érte jönnek a
mieink és szép csöndben kiszedik innen. Indulás!
A társai mintha álomból ébredtek volna. Wanda a fejét
csóválta némán. Mirko csodálattal tekintett Adamre. Látszott,
nagyon tetszett neki az akció, és egy pillanatra sem gondolt a
halottakra. Nina sápadtan ült a pultja előtt. Joanna meg már a
plazmahajtóműre koncentrált. Ha Adam utasítást ad, hogy
visszamennek a jövőbe, akkor szükség lesz rá.
Nils átható pillantást vetett Rob Gardára. Most még
hallgatott, de mindketten tudták, hogy köztük nem egy éles
vita zajlik majd a következő napokban. Alex Sabo lehajtott fejjel
ült, magába mélyedt. Mint aki már arra készül, hogy majd
visszatérésük után a szakemberekkel folytat nagy vitákat. Talán
éppen érveket gyűjtött.
Adam nem gondolt ilyesmire. Ő biztos volt az igazában.
Tudta, hogy ha Markov lenne itt vagy bárki más az Európai
Unióból, az is hasonlóan döntött volna. Bár lehet, eleve nem
ide jöttek volna. Adam maga határozta el, hogy erre az évre,
erre a hónapra, erre a napra jönnek ide, ezzel már eldöntötte a
feladatot is. Lehet, egyszer majd valahol egy bíróság elé kerül,
amely szemére hányja, hogy előre megfontolt szándékkal
végzett ki talán tíz vagy tizenöt embert? Sohasem fog kiderülni,
hányan voltak a tengeralattjáróban, de talán nem is ez számít.
A mérleg egyszerű volt. Vagy tizenöt terrorista hal meg, vagy
százezer ember - szörnyű kínok között, radioaktív sugárzás
miatt. Bár az élet nem matematika, a történelem meg főleg
nem az - villant az eszébe.

127
 Kicsit csodálkozott önmagán. Régebben nem volt ilyen
kemény. A kapitányi poszt tenné...? Mióta rábízták a hajót és a
másik hét ember életét, azóta valahol belül a lelkében
páncélréteg nőtt? Talán nem is baj. „Ha kapitány az ember, így
kell viselkednie”, magyarázta magának.
Az időhajó elindult.

128
 6.

- Mikor lesz kész?

- Akkor lesz kész, amikor kész lesz! Te rettenetes zaklató!
- Nekem egy dátum kell, DeVito!
- Én meg egy számot mondok neked, Markov! Kilencvenhat!
- Nem érdekel a százalék! A mögött nincs dátum!
- Van, csak te nem látod, vaksi menedzser!
- Hány nap vagy hány hét, te nyomorult? Erre felelj!
- Megmondtam már! Akkor lesz kész, amikor kész lesz!... És
utána még próbajáratokat is tervezek.
- Ha te nem mondasz dátumot, mondok én!
- Na, mondjad, ha már annyira akarod! De ne feledd, nem csak
én hallom, hanem a 4-es dokk egész legénysége!
- Hát hallják ők is! Az uniós bizottság döntött: a mentőhajó
legkésőbb szeptember 10-ig legyen készen!
- Menetkészen?
- DeVito, ne forgasd ki a szavaimat!
- Haha, a nagy menedzser még azt sem tudja, mit jelent ez a
szó...!
- De tudom, jól tudom, te nyomorult űrpallér! Igen, szeptember
10-én nulla óra nulla perckor a hajó legyen túl a
próbajáratokon, a műszaki átadáson, az összes navigációs és
meghajtó és biztonsági berendezés levizsgáztatásán és
kipróbálásán kozmikus körülmények között! Értve vagyok?
- Értve vagy, értve vagy, Markov! Ha csak ennyit akartál
mondani...
- Ennyit akartam tudomásodra hozni, DeVito!
- ...akkor már mehetsz is! Ott a zsilip, amely távozásra szolgál!
Már alig várja, hogy belelépjél, Markov.

129
 7.

- Egyelőre nem megyünk vissza a jövőbe - mondta Adam.

A többiek rápillantottak. Most csak Alex, Nina és Nils ültek
a kis társalgóban. A többiek aludtak vagy ügyeletesek voltak a
vezérlőben. A hajó valahol az űrben ringott, távol a Földtől.
Voltaképpen vagy félmillió kilométerrel az Antarktisz fölött
lebegett. A Hold pályáján kívül. A Holdén, amely ebben az
időben, 2011 őszén még mindig lakatlan volt.
- Sejtem, mire gondoltál - így Alex. - Innen startolva még
hátrébb megyünk az időben? Még messzebbre a múltba?
- Hát nem azért jöttünk? - kérdezett vissza a kapitány. Alex a
fejét ingatta. Nils még az előző események hatása alatt állt, a
vita, amelyet Garcia kezdett el, még ott zsongott az agyában.
De nem akarta újra kezdeni, most nem. Nils arcán látszott, ő
is erre gondol. Nina Tordi viszont nem tudta megállni:
- Azelőtt nem jöttem volna, hogy nyugodtan végignézzem,
sőt hagyom, hogy a szemem láttára végezzenek ki embereket.
- Ez vád volt? - kérdezte Adam minden harag nélkül. Szinte
mint kívülálló. Olyan nyugodtan, sőt szelíden, hogy ha
Ninában volt is valamiféle lázadás a kapitány tette ellen, most
az is elcsitult:
- Nem. Tulajdonképpen nem. Az eszemmel tudom, hogy
igazad volt, Adam. Hogy azt kellett tenned. Csak... Nézni volt
szörnyű.
- Főleg az volt rossz - csatlakozott váratlanul Nils, a
„jegesmedve” is hófehér szakállával -, hogy mi előre tudtuk,
végük lesz. Ők meg nem tudták. Az ember ilyenkor olyannak
érzi magát, mint... mint...
- Egy isten. Mondd ki bátran - segített Alex. Adam
összerázkódott. Isten? Soha nem akart az lenni. És bár a hajó
kapitánya „Isten után az első” - mint mondották a régi
Európában, és nem csak ott -, azért ilyen babérokra nem
pályázott.
- No, ne túlozzunk. Aki terroristának áll, minden percben
készülhet a halálra. És általában hamar meg is ölik. Tudhatják
tehát, mi vár rájuk, legfeljebb a pillanatot nem sejtették.

130
 Mellesleg nem sokkal később - a másik történelem
eseménytárában megtaláljátok az adatokat - őket is
levadászták egytől egyig.
Nina továbbra is az események hatása alatt állt. Talán mint
pszichológus is végiggondolta a dolgot? Az alacsony, erős
testalkatú nő felállt. Csak bocsánatkérően intett: ő most
elmegy. Senki sem tartotta vissza. Nina elment a kabinjába és
lefeküdt, ruhástól az ágyra. Belehallgatott a hajó csöndjébe. És
talán a saját leikébe is.
Két szinttel alább Joanna Montini kabinjában fojtott szavak
hangzottak el. Vagy inkább suttogások voltak. Amit néha
ruhadarabok jellegzetes surrogása szakított félbe. Kéjes
feszültség vibrált a hangokban:
- Vedd már le...
- Segíts lehúzni.
Joanna nem hitte volna még egy órával ezelőtt sem, hogy
ilyen könnyű lesz elfelejteni a kapitányt. Adam úgysem volt,
nem is lesz az övé. Nem lehet. Hát akkor miért ne állna szóba
mással? És ki hitte volna, hogy az a férfi éppen Rob lesz?
Garcia a sötétben ledobta utolsó ruhadarabját is.
Nemrégen úszott egyet a medencében, dühösen csapkodta a
vizet, még mindig az a vita járt az eszében, ott az ausztráliai
öböl fölött... Mindent felejteni akart. És amikor a szintén ott
úszkáló Joanna szemében megpillantotta a vágyat, már nem
habozott. Ez is segít majd elfelejteni a vízen cikázó halálos
villámok között vergődő ismeretlen férfiak látványát, emlékét.
Erősen becsukta hát a szemét. A bőrén érezte Joanna
bőrét. A keze rátalált a lány mellére, az izgalom azonnal hatott
rá. Joanna felnyögött, most már biztos volt benne, hogy erre
nem kellett volna annyi ideig várni. Hetek óta úton voltak,
ráadásul neki jó ideje már a Földön sem volt senkije. Azon a
jövőbeni, innen most oly távolinak tetsző másik Földön.
Becézte, ölelgette, simogatta hát a férfit. Robnak is
felejtésre volt szüksége, és az egymásnak nyújtott sok
gyönyörűség a következő órákban éppen elég felejtést adott
nekik.
A társalgóban Adam érezte csontjaiban a fáradtságot.
Aludni kéne, jó nagyot. Végül is ráér dönteni holnap reggel. Bár

131
itt az űrben a „ma” és a „holnap” eléggé illuzórikus fogalmak
lettek, de ezt az elmúlt években is megszokhatta már. Most ha
a saját életére gondolt, úgy tűnt, mindig is űrhajós volt, semmi
más.
Markov jutott eszébe. Vajon mit csinálhat most? Nyilván
aggódik Mirko fiáért. De az privát dolog. Most készülhet el a
mentőhajó, és annak is legénységet kell toborozni. A második
garnitúrában biztosan vannak egészen jó lányok és fiúk,
gondolta Adam, azok között, akik a Hubbard legénysége
akartak lenni, de valami jelentéktelen okból nem bizonyultak
alkalmasnak. „Nem voltak tökéletesek”, incselkedett benne a
nagyképű gondolat, hisz ezzel szembeállíthatta a kiválasztott
nyolcat, vagyis magukat. Ám ezt rögtön el is vetette. Hiszen ők
sem voltak hibátlanok, tévedhetetlenek, makulátlanok. A
tökéletességhez sok hiányzott nekik is. Ilyeneket pedig Markov
és a bizottság már biztosan talált is. Hamarosan elmehetnek
néhány próbaútra... Adam, ha erre gondolt, kicsit sajnálta a
dolgot. Jó lett volna legalább egy évig azzal a tudattal járni a
Hubbarddal az űrt, hogy nincs még egy időhajó a
világmindenségben, csak az övé. Mert a Hubbardot már a
magáénak érezte. De lám, a sors közbeszól. Éppen azért, hogy
valakik készen álljanak őket kimenteni az esetleges bajból -
máris elkészült a mentőhajó. Ha kicsi is, ha csak mentésre
szolgálhat is - mégis, lám, az is egy időhajó lesz. A legénysége
éppen úgy megtapasztalja majd, mit jelent időfolyókat,
„húrokat” keresni, „lemerülni” és ismeretlen fizikai folyamatok
játékszereként hányódni a mindenség titkai között...
Mire idáig jutott gondolataiban, már a zuhany alatt állt.
Csak egyetlen vágya volt most: aludni. Pihenni, nem gondolni
semmire. És frissen ébredni másnap, kész tervvel az agyában.
Olyannal, amit maradéktalanul meg is valósíthatnak.

132
 Ötödik rész
Tovább, tovább!

1.

Az időfolyam ezúttal viharos volt.

A „húr”, amelybe lemerültek, csapkodott és hánykolódott.
Vagy csak úgy érezték...? De nem volt ez képzelődés csupán,
hiszen a műszerek is mutatták, hogy a hajó mozgásában
gyakori változások álltak be. Tehát e fizikai test, az a hatalmas
fémtömeg is ide-oda mozdult. Félelmetes erőknek kellett ott
működniük, amelyek játékszerként bánhattak a hajóval.
Mégsem derült ki számukra, miféle erők voltak ezek. Nem
gravitáció, nem kis vagy nagy elektromos hatás, nem nukleáris
folyamatok zajlottak és nem plazma ömlött a húrban. Nem
nagy vagy kis hőfokú anyag hánykolódott és ütközött a hajóval
- erről szó sem volt. Maga az időfolyam viharzott, akár egy
tenger. Olyan erők működtek itt, amelyek mérésére a
Hubbardnak nem voltak, nem lehettek műszerei, eszközei.
De a hajó kitartott, és a legénységét sem űzte tébolyult
félelem a helyiségek sarkaiba. Senki sem esett pánikba.
Űrhajósok voltak, sokat láttak és tapasztaltak már. Fiatal koruk
ellenére talán mindnyájan átéltek már végzetes helyzeteket,
sejtette Adam. Ismerte Markov kiválasztási módszereit, ide
mindenképpen a legjobbakat válogatta be. A „tökéleteseket”...?
A férfi arcáról a kicsiny, keserű mosoly hamar eltűnt.
A vezérlőben ültek mindnyájan. A Hubbard ismeretlen
térben száguldott. Vagy egy helyben állt, csak az ismeretlen,
ki tudja, miféle elemek játszottak vele? A képernyő sötét volt.
Remélték, ha ismét kép mutatkozik rajta, akkor az is a Föld
lesz. Senki sem tudta, Adam milyen évszámot állított be
készülékén. Garcia és Joanna nem néztek egymásra, Nils
látszólag csak a dolgát tette. Alex is képernyőjét figyelte.
Wanda mint navigátor és Mirko egymás mellett ültek, az első
sorban. Adam néha rájuk is pillantott. Remélte, kézben

133
 tarthatja a helyzetet, bármi is történjen. Ösztönösen figyelte
társait, hogy időben észrevegye, ha valamelyik elgyengül, ha
az idegei felmondják a szolgálatot, vagy elvész a hite abban,
amit tesznek. Akkor le kell váltani, elküldeni a kabinjába,
pihenjen.
De egyelőre nem látott ilyen jelet.
A hajó még hánykolódott, de egyre csökkenő erővel.
Joanna jelentett:
- Plazma hőmérséklete hárommillió-nyolcvanezer fok. A
hajtómű hűtése rendben, minden paraméter a normán belül.
Erre Nils is szükségét érezte egy gyors jelentésnek:
- A három lineáris hajtómű rendben, várakozó állapotban,
alaphőmérséklet és alapfunkciók.
A többiek a mágneses és egyéb tereket figyelték. A hajót
körülvevő elektromágneses áramkörök védőburka nem
gyengült. Rob Garcia ügyelt erre. Alex és Wanda voltak a
navigátorok, de egyelőre semmit sem tehettek. A hajót most
nem utasai irányították. Félelmetes, de teljeséggel ismeretlen
erők karmaiban volt, és Adam arra gondolt: hamarosan
biztosan építenek egy olyan időhajót, amelynek egyetlen
feladata az lesz, hogy az időalagutak szerkezetét kutassa.
Csak azért fog „lemerülni” az időtengerbe, hogy az előre vagy
hátra haladó hurkokról minél többet megtudjon. Lassan,
nagyon lassan majd ismét okosabb lesz az ember, és ha
mindent nem is ismerhet meg soha, azért sokkal többet tud
majd.
Most mintha valami változás állt volna be az állapotukban.
A Hubbard, mozgása mintha lelassult volna. Nem hánykolódott
már annyira. Az efféle kényszeres mozgásokat jelző műszerek
képernyőin csillapodtak az oszcilláló mozgásvonalak, a
hullámok ellapultak. A kicsiny oszlopok lassan lefelé kúsztak, és
a legénység is mintha úgy érezte volna, hogy talpuk alatt, a
fejük fölött, a testük körül lassan elnyugszanak a dolgok. A hajó
mintha megszelídült volna. Nyilván azért, mert az időalagútban
is ilyesmi történt.
Megérkeztek?
Adam sejtette, hogy igen. Mert a digitális számlálón már
nagyon közel volt a két évszám. Aztán egybekattantak, ugyanaz

134
a számsor volt mindegyiken és a számjegyek nem pörögtek
tovább. A hajó ugyanakkor mintha kiszabadult volna egy
idegen erő szorításából. A műszerek azonnal jelezték, hogy az
eddigi hatások megszűntek. A Hubbard nem is mozdult tovább.
A képernyőre visszatértek a fények. Igaz, csak egyetlen
fény a nagy feketeség közepette. Adamnak még eszébe villant:
semmi sem lehet feketébb, mint maga az űr - aztán a tekintete
ismerősen ölelte körül azt a kis kékes fényfoltot a képernyő
közepén.
- A Föld - mondta halkan Nina Tordi. Mirko és Joanna
ismételték: A Föld, a Föld... Egy pillanatra megilletődött csönd
támadt. Nils nyelt egy nagyot. Alex és Wanda hátradőltek,
szinte egyszerre, egyazon mozdulattal. Ez a gondolkodás
pillanata volt, és a megkönnyebbülésé. Mert hiszen
történhetett volna másképpen is - gondolta Alex. Ha például
az időalagutak fizikájában vannak még eddig nem tapasztalt
erők, hatások? Ha egy folyosó egyszer csak elágazik és a
másik ág nem a múltba, hanem a jövőbe visz? Sőt lehet egy
még rosszabb változat is: olyan folyosó, amely... sehová sem
vezet! Zsákutca, ahol a benne lévő idegen tárgy is elakad és
örökre ott marad. A rettenetes halál lehetősége még az
időfizikusban is megapasztotta a lelkierőt egy pillanatra.
Aztán úgy tett Alex Sabo, ahogyan bárki más tett volna
helyében: Igyekezett elfelejteni ezt a kellemetlen gondolatot.
Nem akart többé erre a lehetőségre gondolni.
- Milyen időben vagyunk? - kérdezte Garcia.
- Huszadik század első felének vége - mondta gyorsan Adam,
de többet egyelőre nem közölt. Garcia ezt önkéntelenül is
tudomásul vette azzal, hogy nem pontosította a kérdést.
Inkább magába mélyedt egy pillanatra, aztán szólt.
- Vagyis a földi megfigyelők még mindig csak csillagászati
távcsövekre hagyatkozhatnak éjszaka, nappal pedig szabad
szemmel végzett optikai megfigyelésekre. A
légihadseregeknek nincsenek rakétáik.
- Ügyesen kombinálsz - dicsérte Adam. - Vagyis akár világos
nappal is közel kerülhetünk a megfigyelt eseményekhez. Ha
meg is pillantanak bennünket, nem hisznek majd a
szemüknek.

135
- Azért ekkora időtörést nem követhetünk el - vélte Nils. Most
lám, megfordultak a tegnapi szerepek, vélte Adam. Tegnap
még Rob Garcia küzdött foggal-körömmel a beavatkozások
ellen és Nils állt akkor Adam mellé. Most Garciát szemmel
láthatóan nem nagyon érdekli, miféle beavatkozásra,
„időtörésre” fognak sort keríteni. Ám Nils talán aludt egyet a
dologra? Vagy sokat töprengett az éjszaka, és más belátásra
jutott, vagy csak szokása szerint vitatkozni szeretne egy jót,
alaposat, gömbölyűt?
- De miért nem? - adta Adam a naivat, csakhogy kiprovokálja
a véleményüket? - Rendben van, látnak majd egy roppant
szokatlan alakú és méretű repülő szerkezetet, amilyent a földi
technika addig még nem produkált. És akkor mi van? Hiszen
évezredek óta látnak UFO-kat is. Sokszor akkorákat, mint a mi
hajónk, vagy nagyobbakat is. Csillagászok is látták már, le is
fotózták őket itt is, a Holdon is, mindenfelé... Eggyel több, Vagy
kevesebb, mit számít?
Tudatosan mondta, mert érvekre várt. Adam valahol a lelke
mélyén még nem volt biztos a dolgában, ezért új elhatározás
született benne. Perceken belül előáll majd vele. De nem
sietett.
Alex szokása szerint megsimította a homlokát, amely egyre
magasabb lett, ahogyan hullott ki a haja:
- Kétségtelenül az is időtörés a részünkről, ha világos nappal
elszállunk egy huszadik századi város vagy táj fölött. Az
emberek óhatatlanul látni fognak minket.
- És ha akkor érünk oda, amikor... hogy is mondjam csak...
mással lesznek elfoglalva?
- Nem tudsz olyan eseményt mondani, ami eltörölné a
látványunk keltette hatást. Már persze, ha elég alacsonyan
jövünk és egész tömegek pillanthatnak meg bennünket.
- Elég alacsonyan leszünk, és mégsem velünk fognak törődni.
Viszont olyan dokumentumfelvételeket készíthetünk akár
egyszerre tíz kamerával is, amilyennel még senki sem
rendelkezik a jövőben.
- Lehet, ez lesz az időhajók igazi feladata? - kérdezte váratlanul
Wanda. Égszínkék szeme csillogott, mint akinek remek ötlete
támadt. - Hát persze! „Rárepülünk” az ókor, a középkor, az

136
 újkor nagy eseményeire és dokumentáljuk azokat. A jövő
emberei a valóságot fogják látni. A készített filmek alapján a
történészeknek is könnyebb dolguk lesz, hiszen a lakásukba
kapják az összes megtörtént múltbeli esemény helyszínen
felvett anyagait!
- Ez kétségtelenül előny, de nem oldja meg az időtörés vádját,
sőt tényét - mérlegelte a dolgot Nils. Alex ránézett és mintha
a fehér szakállú fiatalembertől kapta volna az ötletet
valamilyen láthatatlan agytól-agyig módszerrel, máris sorolta:
- Nem kétséges, hogy sokszor lebuknánk, ha elrepülünk egy
város fölött, tehetjük ezt persze igen magasan...
- No látod. A mai műholdakat sem látjuk, pedig azok is
szorgalmasan filmeznek mindent, ami egy-egy városban
történik. Vannak műholdjaik nemcsak a hírközlőknek, de a
rendőrségnek, a titkosszolgálatoknak, a kormányoknak, a
környezetvédőknek, a földmérőknek, a
katasztrófavédelemnek és soroljam még?
Adam megkönnyebbülten legyintett:
- Időhajóval lebeghetnek egy város fölött akár száz kilométer
magasan is, a modern optikai berendezések így is látnak
majd mindent.
- És otthon megnézhetem Atahualpa inka király kivégzését? -
kérdezte Garcia vegyes érzelmekkel. - Kösz, azt hiszem, azt
talán nem akarom.
- Senki sem kényszerít rá. Mondjuk ez lesz a 333-as világtévé-
csatorna műsora. Folyamatos filmvetítés az emberi
történelemből, minden földrészről, minden korból. - Mirko
olyan arccal mondta ezt, hogy akik ránéztek, nem tudták,
tréfál-e vagy tényleg komolyan gondolja.
- És látjuk majd Jézus keresztre feszítését? - kérdezte váratlanul
Wanda. Az előző lelkesedése nyomtalanul eltűnt. Látszott
rajta: már egyáltalán nem biztos benne, hogy olyan jó ötlet
lenne filmre venni az emberiség egész múltját. Sok szomorú
eseményre derülne fény. Sokkal többre, mint amennyiről
eddig tudott egy átlagos műveltségű, kicsit a történelemmel is
foglalkozó ember.
Adam szeme előtt olyan események peregtek, amilyenek
nem szoktak belekerülni a történelemkönyvekbe.

137
 Amelyekről annak idején az egyetemen ő is csak úgy
mellékesen és elszórtan szerzett tudomást. Ki tud ma arról,
hány százezer vagy millió ember szolgált gályarabként csak a
Földközi-tengeri gályákon - az ókortól a középkor végéig,
legalább kétezer éven keresztül szüntelenül? Ki tudja, mi
történt az orosz ólombányákban több száz éven át? Ki
foglalkozik a tengerbe fulladt afrikai rabszolgákkal? Azzal,
hogy miért és főleg hogyan pusztultak ki a latin-amerikai
indiánok? Ki látta akkor és ki fogja látni majd a jövőben a
nagy középkori járványok áldozatait, akik milliószámra
haldokoltak és pusztultak el az utcákon?
- Alexnek is valami ilyesmi járhatott a fejében, mert
megjegyezte:
- Az eddigi történészek mindig csak mozgalmakkal,
előkelő emberekkel, vezetőkkel, uralkodókkal és híres
emberek sorsával foglalkoztak. Mi Jézus pár órás szenvedése
ahhoz képest, amit egy pestises, tehát már élve elrothadó
embernek kellett átélnie? És neki még a feltámadás
perspektívája sem volt, nem lehetett.
Súlyos csönd támadt. Adam váratlanul azt mondta:
- És gondoljatok azokra, akiket egy atombomba támadása
pusztított el.
Nagy csönd támadt. Adam felemelte a hangját. Most
nem vitapartner, hanem kapitány volt, azzá lett ismét.
- Induláshoz előkészületeket megtenni! Lineáris egyes
hajtómű indul!
Rob Garcia gépiesen engedelmeskedett. Mindenki a maga
pultja fölé hajolt, dolgoztak. Harminc másodpercen belül indult
a kettes és a hármas hajtómű. Hatalmas lángok csaptak ki a
súlyzó alakú űrjármű hátsó részén. Az oda irányuló külső
kamerák hűen közvetítették a látványt, ez a nagy képernyő
melletti kisebbeken bukkant fel. A fekete űrben a narancsvörös
lángok több száz méterre elnyúltak, félelmetes és egyben
gyönyörű látvány volt.
A hajó megmozdult. A sebességet gyorsan növelte, máris
száguldott. Joanna most hátradőlhetett, csak arra ügyelt, hogy
a plazma-hajtómű hűtési rendszere kifogástalanul működjön.
Megszűnt a nagyfeszültségű áram keringése a vezetékekben, a

138
„kemence” hűlni kezdett. Mire a Föld közelébe értek, a plazma
hőmérséklete pár ezer fokra esett le és azon meg is maradt. A
hajtómű készenlétben állt.
- A Föld megközelítése az éjszakai oldalról történjen. Ahová
megyünk, ott a helyi idő reggel kilenc óra körül kell, legyen.

- Biztonsági távolság? - kérdezte Nils hivatalos hangon. Most

már kapitány és legénység lettek ők nyolcan. Ha parancs
érkezik az első személytől, a másik hét azt teljesíti.

- Legyen mondjuk nyolc kilométer a bolygó felszínétől

számítva. Érkezés keletről, a felkelő nap előtt, akkor jobbára
láthatatlanok maradunk.
Eszerint cselekedtek. A hajó sebesen száguldott, bár most
nem siettek túlságosan. Ezért a Hubbard csak tizenöt
kilométert tett meg másodpercenként. Joanna jól látta a
közeledő Földet. Azt is, hogy a Nap megvilágítja egyik oldalát,
az valósággal ragyog, míg a másik oldalon egy hatalmas fekete
folt - a bolygó árnyéka - vetül a világűrbe. Azon az oldalon
minden sötét volt.
- Hol és mikor vagyunk? - kérdezte Nils. Adam megnedvesítette
az ajkát, kicsit kivárt, mielőtt válaszolt, de tudta, nem
halogathatja már a dolgot. Tudniok kell, mit vállalnak és mit
fognak látni:
- Ezerkilencszáznegyvenöt augusztus hatodika reggelén...
Hirosimában.

139
 2.

Jurjah pirkadatkor indult el.

A kunyhóban csöndesen összeszedte holmiját. Elgaj, a
fivére még aludt és nem is ébredt fel. Jurjah csak magában
mosolygott: „Hát ez is vadász? Ha künn a tajgában alszik el így,
hogy semmilyen mozgást, neszt nem hall, reggelre felfalják a
farkasok”, somolygott. Tudta persze, hogy Elgaj egész nap
dolgozott a karámban a rénszarvasok mellett, az is fárasztó
munka. Mostanában ritkábban mentek el együtt vadászni, mint
régen. Elgajnak felesége és gyereke van. „Ha elveszem Aszimát,
én is építek magunknak egy kunyhót. Nagyot, tágasat, hogy sok
gyerek elférjen benne”, fogadta meg Jurjah, már nem először.
Kiosont a házból, künn húzta fel szarvasbőr cipőjét.
Ellenőrizte, megvan-e minden fegyvere. Könnyű lesz most a
menetelés a tajgában, az ösvényeken, de még az átkelés is a
kisebb patakokon, hisz nem cipeli az elejtett állatok gereznáját.
Nincs teher a hátán - legfeljebb a szívén. Aszima... A
szürkeségben jól látta Aszima szüleinek kunyhóját, nem volt
tőle messze. Valahol ott alszik édesdeden az a szép lány...
mielőtt túlságosan belemerült Volna a vágyakat szülő
elképzelésekbe, gyorsan megrázta magát. Átvágott a kunyhók
és karámok között. Néhány rénszarvas álmosan bámult utána.
Csönd volt, a tajga hallgatott és otthonosan fogadta magába
fiát, a vadászt.

140
 3.

Simon felemelte fejét. Látta az anyját, amint a tengerparton

lépkedett. Hol erre, hol arra ment. Ilyenkor délután nem voltak
sokan. Ahogy közeledett az alkony, úgy tűntek el az emberek a
strandról. Á gyerek persze még szívesen maradt volna. Látta,
hogy az anyja lehajol, talán kagylókat szed. Máskor is szokott.
Ivina felállt, kezében tartott egy kicsiny kagylót. Ki tudja,
milyen régóta lapul a föveny homokjában? Talán millió éve is
lehet. Az idő, a régmúlt hát most megütközött vele, a kezében
volt egy réges-régi bizonyíték, amely azonban nem különbözött
túlságosan ezen idő, e világ tárgyaitól sem. Az asszony egy
pillanatra behunyta a szemét. Minden ösztöne működött,
tudta hát, hogy a fia ott van mögötte. Simon azóta nem ment a
víz közelébe, mióta csaknem belefulladt... Egyelőre így van ez
jól.
Ivina pár napja egy bulvárhíradóban valami olyasmit
hallott, ami megrázta. A Hubbard űrhajóról volt szó. Állítólag
kiszivárgott, hogy ez a jármű nemcsak a térben, hanem az
időben is képes utazni! Valaki váltig állította a műsorban - neve,
hangja, arca nem látszott, a tévések jól álcáztak mindent -,
hogy a hajó már el is ment a múltba, aztán visszajött és megint
elment. Állítólag valahol a Mars környékén zajlott le az első
próbaútja, ami sikeresnek mondható. Az amerikaiak is
építenek ilyen hajót, de állítólag nagyon lemaradtak, és most
az Európából érkező hírek hatására rákapcsoltak - úgy beszélik
bizonyos belső, jól informált körökben.
Szóval Adam az időbe ment? Hát ezért volt olyan
titokzatos, ezért nem akart mondani semmit. Ezért nem lehet
vele kapcsolatot teremteni, ezért állítják minden intézménynél,
ahová Ivina telefonálni szokott, hogy Narbon kapitány úrnak
nem adhatnak át még csak üzeneteket sem....
Az asszony szembenézett a tengerrel. Olyan volt, mint az,
egykori hajósfeleségek. A parton állt, a messzeséget kémlelte,
ám az a vitorla, amelyet annyira várt, nem bukkant fel a
láthatáron.

141
142
 4.

- Most másképpen lesz, mint ahogyan eddig volt.

Adam mondata érdeklődést keltett, de látszott az arcokon,
hogy a legénység még mindig az előbbi bejelentés hatása alatt
van. Nils meg is kérdezte:
- Nem lesz ez veszélyes?
- Igyekszünk magunkat távol tartani - felelte röviden Adam. Ez
is elég volt, hogy értsék: ő sem akarja halálba vinni a hajót.
Alex az előbbi mondatának folytatását várta és a többiek is,
hát Adam kimondta:
- Most nem az én parancsomat követjük. Megszavazzuk,
odamenjünk-e? Ha nemmel szavaz a többség, akkor csak
messziről filmezünk. Hisz ha már itt vagyunk, ebben a korban
és ezen a helyen, ne hagyjuk ki az alkalmat.
Mindenki várt, mi lesz a szavazással. Szokatlan volt a
helyzet. Itt is Adamnak kellett megtennie az első lépést.
- Még negyvennégyezer kilométerre vagyunk a Földtől. A
dolog egyszerű: aki azt akarja, hogy nyolc kilométerről nézzük
meg a hirosimai atomrobbanást ezerkilencszáznegyvenöt
augusztus hatodikán, az tegye fel a kezét. Aki nem teszi fel,
amellett szavaz, hogy óvatosan és csak nagyon messziről
„lessük meg”, mi történik, de ne kockáztassunk.
Az utolsó szót kimondva már meg is bánta. Nem kellett
volna hangoztatnia a „kockázatot”. Ahol elhangzik a
„kockáztatni” ige, ott az óvatosak rögtön még óvatosabbak
lesznek, ez természetes. De úgy tett, mintha semmi sem
történt volna. Hogy szavazásra buzdítsa a többieket, elsőnek
emelte fel a kezét. Jó magasra, jól láthatóan, határozottan és
merészen.
Ez meg is tette a magáét - néhány kéz, mintha csak az övét
követné, máris felemelkedett.
Mellette szavazott Alex, Nils, Wanda, Mirko és Joanna.
Ellene csak ketten emelték a kezüket. Nina Tordi és Rob Garcia.
Akkor jelezték, hogy nem értenek egyet, amikor már látták,
hogy hatan másképpen szavaztak, támogatták a kapitányt.

143
Adam hát becsülte őket ezért. De ez sem változtatta meg a
véleményét:
- Demokratikus úton döntöttünk hát a valamivel
kockázatosabb megoldás mellett - jelentette ki. Már nem félt a
kockázatot említeni. Nina zavartan nézett másfelé. Rob viszont
megjegyezte:
- Én csak azt mondom, jobb, ha az ember távol tartja magát a
nukleáris eseményektől, és ennyi.
- Vigyázni fogunk - ígérte Adam. Aztán egy pillanat alatt ismét
elfelejtette a demokráciát, hiszen kapitány volt: - Sebességet
tartva irányt változtass. Huszonegy fokkal keletre. Ha már jól
látszik Ázsia, akkor a Koreai-félsziget délkeleti csücskére
vegyétek az irányt. Azzal szemben van Hirosima.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy közeledhessenek. A makro
térkép maga a Föld volt - a képernyőt is használhatták
kormányzási segédletként. Bejelölték rajta a megközelítőleges
célt és a hajó arrafelé vándorolt. Később még változtattak az
irányon. Tizenötezer kilométerre a Földtől, a sötétben ismét
bekövetkezett egy irányváltás.
- Olyan érzés, mintha hazamennénk - suttogta Wanda.
- Hát mert tényleg hazafelé megyünk - felelte kapásból az
ügyeleti társa, Mirko. A férfiben nőtt a feszültség. Nem tudta az
okát, de most minden történés ezt az érzést növesztette
benne. Az, ahogyan a sötét űrből közeledtek a világos foltként
ragyogó bolygóhoz. Az a hangulat, amely Adam bejelentése
után az időhajóban eluralkodott. A tudat, hogy szemtanúi
lesznek valaminek, amit eddig senki sem látott és nem is
láthatott hideg megfigyelőként. Mégis, bennük vibrált a
tragédia - ami akkor Hirosimában történt, az most
megismétlődik? A szemük láttára. Csak egyszer történt, de azt
látni fogják. Nem figyelmeztethetnek senkit, némán kell
tűrniök, hogy az az amerikai repülőgép odaszálljon a védtelen,
békés város fölé, és ledobja végzetes terhét.
Nem a legjobb hangulatban szálltak hát. Adam közben
bejárta a hajót. Tudta, kit hol talál, hiszen maga parancsolta a
többieknek, nézzék át a rájuk bízott részeket. Joanna Montinit a
plazmahajtómű kicsiny vezérlőjében találta. A nő éppen a

144
nátriumos hűtőberendezés mutatóit tanulmányozta. Egyetlen
szerkezet sem jelzett semmi rendkívülit.
Joanna rövid vörös haján megcsillant a mennyezeti lámpák
fénye. Ugyanez csillogott a szemében is, amikor a férfira
nézett:
- Olyan rossz érzés ez, kapitány.
- Tudom. Én sem örülök. De bár az ötlet az enyém volt, a
többség megszavazta, hogy tanúi legyünk a történelem első
atomtámadásának.
Ez egy kicsit újságízű mondatra sikeredett, meg is bánta
rögtön, hogy így szólt. Aztán mégis biztatóan nézett Joannára:
- Nyugalom, minden rendben lesz. A látvány nem éppen
felemelő, sőt szomorú. De hát ez is része a múltnak...
- Amelyen változtathatnánk, mint tegnap a terroristák
esetében - lehelte halkan Joanna. De mire megfordult, hogy
Adam után nézzen, csak a helyére illeszkedő ajtószárnyat látta.
Adam tehát nem hallotta az utolsó mondatát. „Talán jobb is
így”, gondolta Joanna Montini.
A hajón minden rendben volt. Ezt Adam mint kapitány
valahogyan érezte. Körbejárt, szinteken bukkant fel, liftezett,
lépcsőn és enyhén emelkedő rakodórámpákon kaptatott fel.
Volt már akkora gyakorlata az űrhajózásban, hogy lássa, ha
valami nincs a helyén, ha egy műszer rendkívüli eseményt
mutat. Azt is érzékelte, hogy milyen a hangulat a legénység
körében. A lineáris hajtómű körül Nils tevékenykedett - úgy is,
mint „mindenes”. Nina Tordi most az üzemanyagszinteket
ellenőrizte, sugárvédő ruhában állt a 8-as szint hátsó
helyiségeinek műszerkamrájában. Adam is ide igyekezett. Nina
festett szőkesége átsütött még a sisak alól is. A hangja kissé
gépiesen csendült:
- Itt minden rendben van, kapitány.
- És a lelkedben?
Adam tudatosan provokálta. Jobb, ha most beszélik meg a
dolgokat. Pedig világos volt számára, hogy Nina és Garcia nem
ok nélkül szavaztak a hirosimai látogatás elten.
- A lelkemben nincs nyugalom, kapitány - felelte Nina. Nem
ellenségesen, inkább mintha szomorú tett volna. - Nem jó a
tűzzel játszani. Tegnap is felrobbanhattunk volna azzal a

145
 tengeralattjáróval együtt, ha valamelyik sugarunknak,
hullámunknak olyan jellegzetessége van, ami detonálhatja a
nukleáris töltetet.
Adam nagyot sóhajtott:
- Abban maradtunk, hogy jó messziről nézzük majd Hirosimát.
- Nem tehet azt elég messziről „nézni”, kapitány. Akármilyen
messze teszünk tőle, a Hubbard kaphat egy olyan
sugáradagot, amiből nem mászunk ki. Biztos, hogy az
időhajónak nukleáris sugárzásvédelmi burkolata is van?
- Biztos, Nina, biztos. Hiszen a világűrben is számos
kemény sugárzást kell elviselnünk, te is tudod jól. Ha nem
lenne védelem a hajó falában, már rég nem élnénk. Ehhez
képest azért elég virgoncak vagyunk, nem gondolod? - még
mosolygott is, biztatóan. De Nina nem viszonozta hamis vagy
igazi örömét, tovább ellenőrizte a műszereket. Adam
továbbment.

146
 5.

Jurjah látta a napot felkelni.

Szerette ezt a pillanatot. Persze a legszebb akkor volt, ha a
napkelte pillanatában éppen egy dombon állt - mint most is.
Mielőtt megjelent volna az a tűzpiros, szemet fájdító, kicsiny
pont a láthatár alján, sikerült felkapaszkodnia az egyik
magasabb dombra. Innen az örökös szél már lepusztította a
fákat, néhány bokor maradt csupán. Jurjah gyakran megfordult
itt. Éppen annyi idő telt el a faluból jövet, mint amennyi a korai
pirkadat és a napfelkelte között. Az utóbbi években a vadász
nemegyszer nézte innen, hogyan világosodik ki a táj.
Most is éppen felért, lihegve megtorpant, pihent. A táj
egyik fele még mélységes sötétbe burkolózott - éppen ez a
domb vetett rá hatalmas árnyékot, messze, talán a láthatárig
nyúlott el a sötétség, amely zöld is volt és fekete is volt. Hiszen
ameddig Jurjah szeme ellátott, mindenütt erdő, erdő
terpeszkedett. Lombtenger volt, fenyőtenger, nyírtenger, ágak
és fák csúcsainak véget nem érő tengere. Mintha föld nem is
lenne, talaj helyett is fák állnának, tengerek helyett is fák,
sivatagok helyett is fák... Jurjah az öregektől hallott valamit
tengerről és sivatagról. Őszintén szólva egyiket sem tudta
elképzelni. A legnagyobb tó, amit látott, kicsi lehetett. A
legnagyobb sík, fátlan terület a Nagy Tisztás volt évekkel
ezelőtt, nem messze a falutól - de már azt is kezdik benőni a
fák, ismét.
Keleten az égbolt rózsaszín fényekkel lángolt. Fényét
előrevetette nyugatra is. Északon és délen még csak
határozatlanul, lassan világosodott az égbolt. De azért ott is
világosabb lett. Keleten viszont már, akárha egy óriás
festegetett volna az ég vásznára, mindinkább fényesebbek
lettek a csíkok, a felhők, maga a tompán kéklő ég is.
Aztán Jurjah megpillantotta a napot. Az is meglátta őt - egy
pillanatig összenéztek, majd a kicsiny fényfolt szúró ponttá lett,
beleszúrt a férfi szemébe, hát elkapta a szemét. Hunyorogva
nézte, ahogyan az a sárgás-vörös-fehér pont egy pillanatra

147
még két részre szakad, vörösesre vált, aztán határozottan
eljön, és mint az ég ura, kapaszkodni kezd felfelé.
Jurjah tudta, új nap kezdődik a tajgában.

148
 6.

Adam utoljára a mentőkabinoknál járt. Ezek a hajó három

pontján helyezkedtek el - az első „kidudorodásban”, a középső
„nyélben” és a hátsó, legvaskosabb „buzogányban”, hogy
mindenkinek több esélye legyen azt elérni, bárhol is
tartózkodik a veszély pillanatában. Adam most
lelkiismeretesen felkereste mindet, már csak azért is, mert az
eddigi út során erre nem jutott ideje. A plazma-hajtómű
melletti zsilipkamrában rögzített három mentőkabin egy
elsötétített, komor kis helyiségben állott kilövésre készen. Ha
baj lesz, és a legénység beszállt a kabinokba, sőt azokat
légmentesen le is zárta, akkor megnyílik a zsilip. Beözönlik az
űr hidege, robbanó töltet taszítja ki a kozmoszba a kabinokat.
Nincs önálló meghajtásuk, az űrben lebegnek, egy bolygó
közelében pedig szabadeséssel zuhannak, és a talajtól pár száz
méterre ejtőernyő fékezi majd zuhanásukat. Bennük pár napra
való élelem, tartályokban oxigén, elsősegély-felszerelés és
persze rádióadó. No, meg az a kicsiny jelző, amit a nyakukba
vetnek, ha elhagyják a kabint...
A középső részben lévő két kabinnál is mindent rendben
talált. A műszerek mutatták, hogy minden rendben van. Utána
Adam felment még lifttel az első rész negyedik szintjére, ott is
megnézte a maradék három kabint. A legénység minden
tagjának jut egy. Persze, adott esetben ez nagyon is illuzórikus
lehet, futott át a fején.
Valami azért azt súgta a fejében, hogy talán nem véletlenül
gondolt éppen most a mentőkabinokra. De aztán elhessegette
ezt az ötletet. Szilárdan elhatározta, hogy óvatos lesz.
Megnézte még a hajó összes felvevőberendezését, a
tévékamerákat, az előkészített üres videolemezeket és
kristályokat. Többféle módon, több készülékkel kell majd
felvenni az atomrobbanást, hogy annál biztosabb legyen a
dolog. A tudósok, Markov, a bizottság és az egész Európai Unió
örül majd, ha éppen ezzel bizonyíthatják be: igenis létezik az
időhajó, és az európaiak jártak vele elsőként a múltban, íme a

149
felvételek, amelyeket a múltban készítettek! - már szinte
hallotta is az izgalmas tévéközvetítést.
Miközben a vezérlő felé haladt és árgus tekinteteket vetett
balra-jobbra, azon töprengett, mivel lehetne majd még
hitelesebbé tenni beszámolójukat. Valami olyasmi is
megfordult a fejében, hogy légmintát kéne venni az
atomrobbanás pillanatában, vagy tárgyakat hozni el a
helyszínről, persze erős sugárvédő burokban, de aztán
lemondott róla. Megígérte a többieknek, hogy kellő távolságból
nézik végig az eseményt. Milyen jó, hogy 1945-ben még nem
voltak műholdak, és a halálra ítélt város fölött úgysem veszi
őket észre senki. Legfeljebb a bombát hozó amerikai
repülőgép legénysége. De talán azok is mással foglalkoznak
majd...
A vezérlőben még csak Wanda ült, de éppen arra jött már
Alex is. Adam a hangosbeszélőhöz lépett és mindenkit a
vezérlőbe hívott. A képernyőt már kitöltötte a Föld, mi több,
éppen Kelet- Ázsia nőtt percről percre. Attól keletre még
éjszaka volt, de Japán - amely mindinkább az élő térkép
közepére sodródott - már napfényben úszott. Reggel volt a
tengeren, reggel volt Japán fölött és reggel köszöntött
Hirosimára is. Adam második szakja a történelem volt. A
huszadik század érdekelte mindig. Az a század, amelyben
ugyan nem élhetett - tán nem is akart volna, ha tőle függ -, de
roppant érdekes időszaknak vélte. És a tanulmányai csak
megerősítették ebben a vélekedésében.
Negyedóra sem telt bele, már mind a nyolcan a szokásos
pultjuk előtt ültek. Wanda és Garcia továbbra is az időhajót
irányították. Garcia, talán hogy másképpen szavazó társait
bosszantsa, a hajó névadójának műveiből keresett ki
idézeteket és azokat csak úgy kommentár nélkül felvetítette a
térkép sarkába:
„Az ember alapvetően jó, de közte és e jóság között
terpeszkedik a vad és zavaros múlt.”
- Hát ennyit a múltról, amelyben utazunk - jegyezte meg
Alex felvidámodva. Még nem igazán érzékelte, hogy milyen
kisebb háború zajlik most Nina és Garcia, valamint Adam
között. Akik a többiek ellen szavaztak néhány órával ezelőtt,

150
azok most úgy is érezhetik: gyávának bizonyultak. Hogy
fölösleges volt az óvatosságuk, hogy nevetségessé tették
magukat a többiek előtt is. Adam éppen ezt nem akarta. Nem
jó, ha a legénység bármilyen ügyben két részre szakad, mert a
hangulat, az érzés előbb csak szavakat szül, aztán tetteket is. Ez
pedig végzetes lehet egy hajó számára még a normális térben
is, nemhogy az időben utazva.
Kikereste a megfelelő idézetet. Az ő emlékezettárában is
voltak Hubbard-idézetek. A huszadik századi sci-fi író,
társadalomjobbító, majd egyházalapító éppen elég művet írt
ahhoz, hogy bőségesen lehessen idézni belőlük. Adam most
átvette Garcia helyét a térkép-képernyő bal felső sarkában és
kiírta:
„A játszma őrült, de a játékosok épelméjűek, vagy a játékosok
őrültek, de a játszma ésszerű.”
Egy percig ragyogott fenn a mondat, éppen elég idejük volt,
hogy megemésszék. Senki sem szólt, a vezérlőben csönd volt.
A térképen egyre nagyobb lett az a négyszög, amelyben már
csak Korea délkeleti sarka és Japán délnyugati sarka lógott
bele. A hajó most már láthatóan Hirosima felé tartott.
Semmilyen városnév nem volt ezen a térképen, hisz az maga a
valóság volt. De egy másik képernyőre kivetítették a valódi
térképet is, méghozzá a huszadik század közepéről. A város
nevét ott „Horoshimának” írták. A nyugatra kanyarodó sziget
északnyugati partján terült el. És a valóság a nagy térképen
mindinkább kezdett rá hasonlítani.
Garcia visszalőtt - nyilván utasította a számítógépét,
keresse ki ugyanazt az idézetet, és persze így rögtön rálelt a
folytatására is. Ő hát ezt íratta fel a képernyőre:
„Ha őrült a játszma és őrültek a játékosok akkor nem játszma
lesz, hanem káosz.”
Adam most már nem kommentálta tovább a dolgot.
Megvárta, míg a hajó egészen földközelbe ér. Az idézet eltűnt a
képernyőről, akkor beszélni kezdett:
- Az a repülőgép, amely a végzetes atombombát hozza, már
régóta úton van. Még előző estefelé indult el Tinian
szigetéről. Több mint tizenkét órán át lesz úton. Már
közeledik a városhoz. Hogy állunk a hirosimai helyi idővel?

151
- Reggel hét óra ötvenhat perc van - jelentette Mirko.
- A detonáció nyolc óra tizenöt perckor fog bekövetkezni.
Wanda, vidd egy kicsit jobbra, azaz keletre, csak pár fokkal...
Azt akarom, hogy pontosan a város fölött legyünk. Mirko,
tedd ki a helyi időt a képernyő sarkába... Úgy. A bombát
majdnem tíz kilométerről eresztik el, aztán a bombázógép
legénysége ész nélkül menekül, igyekszik eltűnni a távolban.
A bomba viszont csak körülbelül 600 méter magasan robban
fel. Ezt azért programozták be így, hogy minél nagyobb legyen
a pusztítás. Paradox, de ha a bomba a földön robban fel, nem
pusztít el akkora területet, mintha ezt éppen ebben a
magasságban, a levegőben teszi.
Senki sem csodálkozott, hogy Adam fejből tudja ezeket az
adatokat, a számokat. Tudták már, hogy rengeteg dolgot
megismert erről a századról.
A vezérlőben ismét csönd lett. Garcia kihasználta a várható
pár percet még, amikor nem akadt dolga. Utasítást adott a
számítógépnek, keressen megfelelő idézetet a Bibliában.
Valahol a lelke mélyén már nem örült annyira Adamnak és
tervének, mint pár héttel ezelőtt. Akkor még feltétlenül bízott a
kapitányban és mindenhová követte volna őt. De most ez az
ötlet igen veszedelmesnek, sőt vakmerőnek tűnt számára.
Csodálkozott is kissé, hogy a többiek ezt nem látják? De ahhoz
túlságosan is fegyelmezett űrhajós volt Rob Garcia, hogy erről
beszéljen a többiekkel. Még a vele egyetértő Nina Tordival sem
váltott szót a dologról. Garcia sohasem lázadt volna fel a hajója
kapitánya ellen. De megvolt a véleménye erről a szerinte káros
döntéséről. Egyelőre nem tudta, hogyan fejezze ki egyet nem
értését, hacsak nem idézetekkel.
- Távolság a földtől egyezer kilométer - jelentette Wanda,
nyugodt, sőt szinte unott hangon. Ő aztán megőrzi a
nyugalmát, futott át Adam fején. Hirtelen osztályozni kezdte
társait. Most vette észre, hogy az agya már válogat, a szeme
les, a füle hallgatózik. A legénységben nem mindenki ért
egyet vele, tehát figyelnie kell.
- Fékezünk - mondta. Joanna tétlenül ült pultja előtt, a
plazmahajtómű csak a szokásos pár ezer fokos készenléti

152
 állapotban volt. Ez itt most nem időutazás, nem hurkokat
keresnek a láthatatlan térben, nem időalagutakra vadásznak.
- Fékezés mértéke? - kérdezte Garcia.
- Nulla-öt, nulla-hat között - felelte sebesen Adam, és végre a
gondolatai kezdtek elszakadni a legénység lelkiállapotától.
Most már csak a hajó érdekelte, meg a tervük. Kapitány lett
hát ismét, teljes valójában. A hangja megszilárdult, a tudata
csak a repülésre, a hajóra összpontosított: - A lassulás
mértéke tíz kilométerenként kettő és fél... kettő egész két
tized... egy egész nyolc. Nils, vigyázz, hogy tizenkettő körül
már minimális legyen.
Rövidítve beszélt, „toronyiránt”, mert tudta, hogy társai
értik. Elég egy-egy vezérszó, egy-egy számjegy, és minden
rendben megy.
A hajó ekkor ért az atmoszférába, a levegő egyre
sűrűsödött körülötte. Nina szenvtelen hangon jelezte a külső
burkolat hőmérsékletét. Amikor az már elérte a kétezerötszáz
fokot, Adam arra gondolt: valakik odalentről még
felfigyelhetnek az „égő” pontra a levegőben. Még nappali
fénynél is észrevehetik. Hát csökkentette a sebességet, a
burkolat hőmérséklete is azonnal leesett.
- A város fölött vagyunk. A távolság most tizenhárom
kilométer.
- Itt maradunk - így Adam. Garcia tett egy nyugtalan
mozdulatot. Nem lesz az kevés? - kérdezte volna, de hallgatott.
- Mirko, mi van a radarral?
- Ha az amerikai bombázóra gondolsz... Közeledik a
Csendes-óceán felől. Amúgy a légtér tiszta. Sehol egy másik
gép. A város nyugodtnak látszik.
Az utolsó mondatra Joanna szíve összeszorult. Itt vannak
hát, és látni fogják...? Több százezer ember él odalent. Egy
részük élve fog elégni perceken belül... Nils felemelte a fejét,
tekintetük találkozott. A fehérszakállas férfi Adamra nézett:
- Most még tehetünk valamit.
Adam nyelt egyet. A gondolat az ő fejében is ott fészkelt.
Kiszáradt a szája.
- Ha előbb döntünk így, megvártuk volna a gépet az óceán
fölött. Egy nagy erejű lézersugár elég lett volna, hogy... Nem is

153
 védekezhetett volna, ugyanis indulás előtt kiszereltek belőle
majdnem minden fegyvert, hogy három tonnával könnyebb
legyen és ugyanannyi üzemanyaggal messzebbre jusson.
- Még megtehetjük. Még az óceán fölött van - suttogta
Garcia. Az órára pillantott. Nyolc óra kilenc perc volt.
- A bomba akkor is felrobbanhat. Már lakott területek
közelében halad - ellenkezett Adam. Alex Sabo könnyedén
jegyezte meg:
- Menjünk vissza az időben és jöjjünk ide ismét... egy órával
korábban. A bombázót lelőhetjük az óceán fölött, ráadásul
sohasem derül ki, mi lett vele.
- És a háború tovább tart, még több százezer japán és amerikai
veszik oda.
- A hirosimaiak sem voltak kevesen - jegyezte meg Garcia.
- Három nap múlva így is, úgy is ledobják a másik bombát
Nagaszakira - ellenkezett Adam. Erre szótlanul meredtek
maguk elé. A kapitány folytatta: - Egy vita során éppen azt
bizonygatták közületek néhányan, hogy nem írhatjuk át az
egész történelmet, nem avatkozhatunk be mindenütt, ahol
szerintünk igazságtalanság vagy oktalan mészárlás történt...
Mert ezzel csak újabb, sokszor még nagyobb mészárlásokat
indítunk el.
Alex most helyeslőén bólogatott.
- Nincs olyan pont az emberi történelemben, ahol egyszeri
beavatkozással mindent jóra fordíthatnánk. Senki sem képes
olyan időt és helyet mutatni, ahol ha megváltoztatjuk annak
menetét, attól kezdve minden jóra fordul, és soha többé
senki nem lesz gonosz, nem gyilkol és gyilkoltat le másokat.
Néhány diktátor megsemmisítése nem pusztítja el magát a
diktátori hajlamot, sem a késztetést és a lehetőséget, hogy
azok máskor, máshogy, máshol ismét kialakuljanak.
Ez a mondat ítélet volt annak a legalább kétszázezer
embernek, akik most már perceken belül meghalnak, vagy
majd az évek során rettenetes szenvedések után jutnak el a
halálhoz - villant át Wanda fején. Az asszony mélyet lélegzett.
És kimondta azt, amit már a többiek is éreztek, de még
egyiküknek sem volt bátorsága szavakba önteni:
- Mi csak időutazók vagyunk. Turisták, ha úgy tetszik. Jártatok

154
 már afrikai országokban éhező gyerekek között, ugye?
Mégsem tettetek semmit, pedig az a ti időtök, a mi időnk volt,
amiben cselekedhettünk volna, de csak szörnyülködtünk és
sajnáltuk a szenvedőket. Hát most is ezt tesszük.
Kegyetlen szavak, reális szavak. Rob Garcia az ajkát rágta.
Nina igyekezett minderre nem gondolni, de ez nem
sikerülhetett. „Az ott a képernyőn csak egy film, csak egy film”,
ismételgette magában görcsösen. Mirko lopva Adamra
pillantott. Imponált neki ez az ember. Hét évvel idősebb nála...
Mirko abban bízott, egyszer ő is kapitány lesz. Talán éppen egy
időhajón, és már nem az apja protekciójának köszönhetően.
Ha pedig eljön ez az idő, úgy fog viselkedni, mint Adam.
Határozott lesz, de meghallgatja mások véleményét, hisz
mindnyájuk életéről van szó, de a döntéseket ő hozza.
- Nyolc óra tizenegy perc.
- A hajót lebegésre állítani. Lineáris hajtóművek készenlétben.
Temporális hajtómű szintén. Kamerákat bekapcsolni, négyet
a városra irányítani, a többit a környékre. Keressétek meg a
közeledő bombázót, róla is kell kép.
Nyolc óra tizenöt lett. Látták, amint az ezüstösen csillogó és
a város közepe felé tartó gép - kilencezer hatszáz méter
magasan szállt - hirtelen kanyart vesz és máris igyekszik
eltűnni a város közeléből. Garcia magában számolt. Vajon
milyen sebesen zuhan egy bomba...?
Ugyanerre gondolhatott Adam is, mert máris mondta:
- A bomba súlya háromszáz kiló volt. Húszezer tonna
hagyományos robbanóanyaggal ért fel, ami benne volt... illetve
még van.
- És aminél pár évvel később már százszor, ezerszer
nagyobbakat készítettek - suttogta Nils, de senki sem figyelt
rá.
Rob Garcia számítógépe már régen megtalálta az idézetet,
fel is írta a nagy képernyő bal felső sarkába. De eddig senki
sem vette észre. Talán most sem. Mert hirtelen olyan fényes
villanás töltötte be a képernyőt és vele együtt az egész
vezérlőt, hogy többen a szemükhöz kaptak. Adam akkor éppen
nem nézett oda, őt nem vakította el a villanás. Nina csak ült és
a szemét dörzsölte.

155
- Nem látok semmit...!
- Mindjárt elmúlik - felelte Alex. Nils éppen pislantott abban az
ezredmásodpercben. Adam tudta, mit fognak látni, és mi
történik most. Éppen kezdte mondani:
- Három ezredmásodperc alatt majdnem négy kilométerre
hatolt a lökéshullám. Előzőleg két urántöltetet lőttek össze a
bomba belsejében, hogy egyesülve létrejöjjön a kritikus
tömeg...
Nem folytathatta. Egy pillanat alatt minden megváltozott. A
hajó megremegett, nagy erő dobott rajta egyet. Nina nem
kapaszkodott a székébe, sőt bekötve sem volt, hát most
hirtelen a vezérlő padlóján találta magát. Egyre-másra
kiabáltak az emberek:
- A hajó irányítatlan mozgást végez...!
- A nukleáris fény elvakította a kamerákat!
- A lökéshullám folyamatos, sodródunk a térben.
- A műszerek nem mutatnak semmit!
A nagy képernyőn is látták, hogy inog, billeg a kép, és
távolodnak Hirosimától. Adamnak úgy rémlett, nyugatra vagy
északnyugatra sodródnak, Korea fölé. Joanna túlkiabálta a
többieket:
- A plazmahajtómű elindult.
- Állítsd le!
- Próbálom, de nem lehet...
Alex székébe kapaszkodva kiáltotta nekik:
- A gammasugárzás lehet az oka.
- Erre nem gondolt senki annak idején? Hiszen az űrben is
vannak kemény sugarak, ott mégis elegendő védelmet jelent
a hajó burka! - toporzékolt Nils. Alex egy pillanatra becsukta a
szemét, töprengett, majd folytatta:
- Az távoli és gyenge sugárzás, a mennyisége csak a biológiai
szervezetekre gyakorol hatást, de kivédhető. Ám ez itt nem a
kozmosz, itt alig tíz kilométerre voltunk egy nukleáris
detonációtól! Itt annyi sugárzás szabadult fel, amennyi
könnyen áthatol legalább a plazmahajtóművet védő burkon!
És persze a többi hajtómű is kapott egy adaggal...
Lineáris motorokat be! - kiáltotta Adam. Eleget hallott már
Alextől ahhoz, hogy tudja: el kell innen menekülni, minél

156
gyorsabban. A hajó még mindig hánykolódott, mintha több
lökéshullám érkezne a külső térből - a föld felől, kelet felől.
Joanna Montini mindent megtett, hogy kikapcsolja a
plazmahajtóművet, de az egyre csak melegedett, már elérte az
egymillió fokot.
- Mi van? - állt meg mellette Adam az egyik pultba
kapaszkodva. A hajó ide-oda hánykolódott. A legénység alig
találta helyét.
- Oda kell mennem. Az én vezérlőmből talán tehetek valamitől
mondta idegesen Joanna. Látszott az arcán, nem érti a
fejleményeket. Ilyesmivel még sohasem találkozott. Garcia
intett:
- Gyere, majd segítek! Együtt talán többre megyünk.
- Maradjunk rádiókapcsolatban! - kiáltott utánuk Adam. A
nyakukban lógó belső beszélőt, amit csak „bé-bé”nek
becéztek egymás között - mindenki bekapcsolta.
- A plazma gyorsabban melegszik, mint valaha. A hűtő
rendszer alig bír vele lépést tartani - jegyezte meg Nils a
képernyőket nézve. Közben Wanda kétségbeesetten
igyekezett a hajót valamiféle irányban tartani. Nils sorban
beindította a lineáris hajtóműveket. Adam a képernyőkön
inkább a temporális, az időben utaztató gépeket figyelte.
Lassan érlelődött benne az elhatározás, hogy ebből a térből,
a kemény gammasugarak záporából csak az időn át
menekülhetnek el. Hiszen olyan egyszerű a megoldás...!
„Lemerülni”, itt hagyni ezt az időt, és vele együtt persze ezt a
teret is. Ezerkilencszáznegyvenöt augusztus hatodika reggelét
és Hirosimát ha maguk mögött hagyják, akkor egy nyugalmas
időbe és térbe juthatnak. Akárhová is mennek most. Még
nem tudta, mit fognak tenni. Neki a vezérlőben a helye,
ebben biztos volt.
A képernyő hirtelen kialudt. Ez eddig azt jelentette, hogy
lemerültek az időben... De most nem. A Hubbardot tovább
mozgatta és sodorta a térben egy ismeretlen, viharos erő.
- Talán... talán a sugárzás szabadított fel valamilyen hatást -
lihegte Alex. Még ebben a helyzetben is - a padlón térdelt és
az irányítópultba kapaszkodott - a probléma megoldásán járt
az esze. Alulról nézett fel Adamre: - Elképzelhető, hogy az

157
 időalagutak benne vannak a földi légtérben is, meg minden
más bolygó közelében éppen úgy felbukkanhatnak, mint a
nyílt világűrben. Tényleg, miért is ne...? Miért csak ott
lennének?
- És ha egy ilyen folyosót nagy erejű nukleáris hatások érnek,
akkor... akkor mi történik benne, vele? - kérdezte sürgetően
Adam. Alex csak nézett, nem válaszolt.
- Nem tudod. Hát persze, hiszen honnan is tudhatnád...
tudhatnánk - morogta a kapitány, és Wandához sietett. - Mi
van a képernyővel? És a helyzetünkkel?
- A képernyőnek annyi, de nem ez a lényeges - lihegte a nő. Az
arca megviselt volt, haja zilált. Sokkal öregebbnek látszott a
koránál, percek alatt éveket öregedett. - Több műszer
felmondta a szolgálatot. És mindegyik az irányításhoz kellett...
Például a radar.
Adam majdnem megtántorodott. A radar...! Ez nagy csapás
volt. Vajon csak az antennákat érte egy lökéshullám, vagy
mélyebb a baj? Radar nélkül olyan, mintha vakok lennének.
Adam csak egy másodpercig gondolkodott. Aztán máris
tudta, mit kell tennie. Hiszen kapitány volt, parancsnok, aki a
többiekért is felel. No és a hajóért...! Szinte sikoltott benne a
fájdalom, hogy idáig jutottak. De győzni fog, mert győznie kell!
- Nils, irány a kettes szint, nézd meg, mit lehet tenni a radarral!
Nils máris elsietett. A hajót még mindig dobálta egy
ismeretlen erő. Félelmetes volt ez, ilyesmit még az ismeretlen
és olyannyira idegen időalagutakban sem tapasztaltak.
Közben a hajó sodródott - nem is igazán tudták, milyen
irányban.
- Mi van a magassággal? - lihegte Adam Wanda fülébe. Az
asszony az egyik, még működő kijelzőre meredt:
- A Földtől való távolság is csökken. Valahol Ázsia fölött
lehetünk, azt hiszem, ha maradt az első percek sodródási
iránya... A magasságunk most csak nyolcezer méter.
- Vagyis csökkenő.
- A Himalája egyik csúcsához ütközhetünk vagy lezuhanunk a
havas hegyek között valamelyik völgyben - mondta
sápadtan Nina. A földön ült. Adam egyetlen kemény
mozdulattal felsegítette. Tudta, határozottnak kell lennie, és

158
 az a jó, ha mindenkinek kioszt valamilyen feladatot, akkor
nem marad idejük pánikba esni, de még arra gondolni sem.
- Nina, irány a lakótér! Ott is vannak kamerák. A belső
irányítórendszerüket a 4-es szinten találod. Próbálj meg
kijavítani legalább egyet, és add be a képét ide. Valamit
látnunk kell abból, hol vagyunk!
Nina máris elbotorkált. Ebben a pillanatban egy nagy
lökés érte a hajót. Wanda sápadtan jegyezte meg:
- A magasságunk mégsem csökken, még mindig nyolc. Sőt,
mintha emelkedne egy kicsit.
- Mi van a plazmával? - kérdezte Adam. Valahonnan a
távolból jött fülhallgatójába Garcia válasza:
- Még nem tudjuk, mi van, most értünk ide. Az egyik lift
elakadt, alig tudtunk kimászni belőle. A másik működött.
- Mostantól ne nagyon használjátok a lifteket! - dörögte
Adam. Joanna pultja elé telepedett - de ott sem működött
minden. Azt viszont látta, hogy a plazma hőmérséklete
máris elérte a hárommillió fokot. Ha legalább ezt
megtehetnék...! Átmenni egy időalagútba, és maguk mögött
hagyni végre ezt a keménysugaras, nukleáris poklot!
- Ha mi nem tudjuk, mi baj, talán tudja az automata vezérlés -
mondta Alex halkan. Szinte súgta Adamnak. Persze
elfeledkeztek arról, hogy a „bé-bé” mikrofonjai mindenhová
elviszik a hangot. Mostantól kezdve senki sem mondhat
senkinek semmi bizalmasat. Mind a nyolcán hallják a
többieket és azok is őt.
Adam kapcsolt. Az automata vezérlés az egész
számítógépet igénybe veszi. Wandához szaladt és átkapcsolta
a hajót gépi vezérlésre. Eleinte semmi sem változott. Ugyanúgy
dülöngélt és botladozott, hánykolódott a hatalmas test, mint
annak előtte. De aztán csillapult a dolog.
- Az automata legalább jelenti is, mi a helyzet.
Ezt Adam is tudta és várta. Az űrhajó vezérlőberendezése
szavakkal kommunikál a legénységgel. Amint erre utasítást
adott, máris hallotta a hangszórókból:
- A hajót nukleáris sugárözön érte és részben még éri.
Megsemmisültek a külső burkolat alatt húzódó kábelek. Azok
nyolcvan százaléka polikrilmoldenből készült.

159
 Alex erősen töprengett. Polikrilmolden? Azután Adamra
nézett: - Gammasugarakra ugyan nem reagál az az anyag, de
egyéb nukleáris hatásokra igen. Ezek szerint legalábbis... A
tervezők nem gondoltak arra, hogy a hajó valaha is egy valódi
atombombarobbanás mellett fog elhaladni.
Nem beszélgettek tovább, mert Joanna hangja érte el őket:
- Együtt van a szükséges energia, hogy „lemerüljünk”!
Adam utasítást adott az automata vezérlésnek. Wanda
még mindig ott ült a helyén, pedig már csak két kis képernyője
világított.

- Nem engedelmeskedik - suttogta.

Aztán mégis történt valami. A hajó mozgása megszűnt.

Hátulról hatalmas energiák csaptak ki. Wanda hitetlenül
meredt a képernyőre.
- Ilyent... ilyent még nem láttam. Mintha a hajó lassan
merülne... és mégsem.
Adam a számlálóra meredt. Nem volt rajta beállított
évszám - nem is gondolt erre senki. Most csak az számított,
hogy bármilyen időalagutat találjanak. Ez a készülék
szerencsére működött.
Ki is mutatott a közelben egy csatornát. Addig nem hitték volna
- sem Alex, az időfizikus, sem Adam kapitány -, hogy ennyire
közel egy égitesthez is találnak hurkot. Ám most is csak félig-
meddig merült bele a hajó. Olyan volt, mintha minden tudatos
cselekvésük csak rontana a helyzeten - sem ők, az emberek,
sem az automata vezérlés nem volt képes kiragadni a hajót
ebből a világból, őt pedig egy másik világ - egy időhurok - már-
már szívta volna magába.
- Most mindegy, hogy előre vagy hátra visz-e az alagút, csak
menjünk bele! - kiáltotta Adam. Közben néhány műszer
pirosan kezdett villogni. Wanda még inkább elsápadt:
- Tűz van az alattunk lévő hatos és hetes szinten. Alighanem a
falban futó kábelek melegedtek túl.
- Automata tűzoltást!
- Nem megy, az oda utasítást vivő kábelek is égnek.
Adam tekintete Mirkóra tévedt:
- Irány a hatos-hetes szint, barátom. Mindenütt találsz kézi

160
 tűzoltókészülékeket. Szólj majd vissza, mire jutottál!
Mirko elrohant. A szó beléje vágott! „Barátom!” Pedig Adam
talán gondolattalanul mondta, kicsúszott a száján, nincs
jelentősége...? Mégis, olyan volt ez Mirko számára, akár
paripának a sarkantyú. Máris rohant a lépcsők felé, hogy a
lifteket elkerülve lejusson azokra a szintekre. Már érezte is a
füstöt...
Hárman maradtak, Alex, Wanda és Adam. A vezérlőben
egyre kevesebb fény volt, a képernyők sorban kihunytak. Adam
csak nézte a homályt. Várta, mit fog jelenteni az automata, de a
robotpilóta most még csak további adatokat gyűjtött és
hallgatott. Garcia pultján villogott egy zöldes fény. A kapitány
lassan emelte fel a fejét és meglátta Rob Garcia üzenetét, amit
kikerestetett a gépével és felíratott a nagy képernyő bal felső
sarkába. Bár ott most nem volt külső látvány - miközben az
űrhajó eszeveszett tempóban sodródott valahol a Föld felett -,
a képernyőn mozdulatlanul, hidegen és kegyetlenül világított
az idézet:
„Mindjárt e gyötrelmes idők után a Nap elhomályosul, a Hold
nem világít, a csillagok lehullanak az égről, s a világmindenséget
összetartó erők megrendülnek.” (Máté 24,29.)

161
 Hatodik rész
Pusztulás

1.

- Van kép!
A kiáltás alig hatolt el Adam agyához, de felkapta a fejét és
megpillantotta a nagy képernyőn... a hegyeket. Vad, de földi táj
volt. Kopár és nagyon komor hegyek, amelyeken nem nőtt
semmi. Itt-ott a mélyedésekben hó lapult, vakított fehéren.
Nem tudni, sütött-e a nap és azt sem, hogy milyen messze
voltak a kamerától ezek a hegyek. Nina szólt a beszélőkben:
- Láttok valamit? Az egyik kábelt összekapcsoltam egy másik
kamerával.
- Van kép, méghozzá nagyon jó - felelte Adam - Ugyanakkor
nem értette a dolgot. A robotpilóta ugyan vezette a hajót, de
éppen most jelentette:
- Nem lehet irányt tartani. Ismeretlen kinetikus erő hat a
hajóra. Az erő fajtája nem állapítható meg. Az ismert
jellegzetességek nem fedezhetőek fel benne. A hajó egyik
része fizikailag más térben helyezkedik el.
- Az időalagútban van! - bólogatott Adam.
- De ez csak egy csonka alagút lehet, mert nem képes magába
szippantani a hajót - így Alex. A két férfi egy pillanatig egymás
szemébe nézett, aztán mindketten ugyanoda lyukadtak ki:
- Bekapcsolni a plazmát és nyomás! Át kell kerülnünk az
időalagútba, mielőtt kettészakadna a hajó!
Joanna megkapta az utasítást. A vezérlőben ismét
kivilágosodott néhány képernyő. Garcia nyugtalan hangja
érkezett a hajó hátsó részéből:
- A hűtéssel van valami baj. Nem hűt annyira, amennyire
kellene. Ugyanakkor a plazma hőmérséklete túllépte a
megengedettet, hárommillió-kétszázhetven felé tart.
- A hőfokjelző már a piros tartományban van? - kérdezte Adam,
és képzeletben maga előtt látta a műszert.

162
- Még nem, de már majdnem odaért - Garcia hangjában nyoma
sem volt a szemrehányásnak. Pedig hát volna rá oka, villant
Alex fejébe. Talán éppen Adam makacsságának köszönhetik,
hogy ide jutottak...? Nem kellett volna olyan veszélyesen
közelről szemlélni a hirosimai robbantást.
- Tegyetek meg mindent a hűtés hatékonyságának növelésére.
A folyékonynátrium-rendszer sokat kibír!
Wanda kapta el Adam karját:
- Nézd az időjelzőt!
Mindhárom tekintet a digitális kijelzőre tapadt. Olyasmi
történt ott, amihez foghatót eddig nem láttak. A számok
hátrafelé mentek, de nem szabályos sebességgel. Néha futott
egyet a jelző, pár év legördült hátrafelé, aztán állt egy ideig és
semmi sem történt.
- Mindez azért van, mert csak a hajó egyik része van az
alagútban.
- De miért? Túl keskeny az alagút?
- Lehet, hogy ez a helyzet - Alex komoran bólogatott. - Olyan
keveset tudunk még ezekről a dolgokról, hát honnan is
tudhatnánk, miféle szabályok szerint működik...?
A jelzőn most az 1931-es évet látták. Egy ideig. Mert aztán
ismét meglódult és kezdett visszafelé peregni. Az évek mögött
a hónapok és napok számjele néha gyorsabb volt, olykor az is
megállt, vagy éppen csak egyetlen napot ugrott a számláló.
1930, 1929, 1928, 1927... A legnagyobb futása 1919 és 1911
között volt. Utána már nem néztek rá.
- Mi van a földrajzi helyzetünkkel? - Adam érezte, kiszáradt a
torka. Egész testében remegett, de ezt tudatosan igyekezett
titkolni. Ugyan csak ketten vannak itt vele a legénységből, de
nekik sem szabad észrevenniök, hogy a kapitányuk nincs a
legjobb formájában.
Akárcsak a hajó. Még most is ide-oda mozdult, rángott,
érezhetően sodródott valamerre. A képernyőn azt látták, hogy
alant vad táj úszik el. Wanda állított valamit az egyik műszeren:
- A magasságunk javul. Most már tizenhét kilométerre
vagyunk a felszíntől, és ez csak emelkedik, ha lassan is.
- A sodródás iránya?
- Északnyugat, de pontos számot nem mondhatok. Az

163
 irányjelző sem hajlandó működni.
Adam kezdett megnyugodni. Valami megoldást csak
találnak! Egyelőre közvetlen veszély nem fenyeget. Ha
sikerülne átmenni az időalagútba... De mi van, ha nem férnek
bele, talán egy másikat kéne keresni!
- Joanna, hogy álltok?
Garcia válaszolt:
- A hőmérséklet emelkedik, a nátriumfolyadék körforgása
lassul. Baj lesz.
Az utolsó szavak mintha nem is figyelmeztetést jelentettek
volna, hanem egyszerű helyzetjelentést... Adam mélyet
lélegzett. Nem, nem adják fel, bármi is lesz! Vállalták ezt az
utat, vállaltak sok utat. A hajóra és rájuk még szükség lesz
máskor, máshol.
- Az összes hajtómű működik, de egy külső mágneses tér
jelenlétét tapasztaljuk - mondta a mikrofonba Garcia. - A
nátrium és vízgőz keverékének keringése lelassult, de már-már
katasztrofális méretekre, ami ha folytatódik...
Tudta Adam is. Sőt, még Alex is, hiszen mindnyájan
megtanulták az űrhajó működtetésének főbb szabályait. A
vízgőz és nátrium keveréke nem bír el a végtelenségig a
plazmával. Ha annak hőmérséklete már ennyivel túl van a
hárommillió fokon, az is csoda, hogy még egyáltalán egyben
van a plazmahajtómű!
- El kell döntened, kísérleteket teszünk-e arra, hogy
átmegyünk az időalagútba... hogy lemerülünk-e... vagy
csökkentjük a plazmahajtómű terhelését és itt maradunk.
- De nem maradhatunk itt - Adam gyorsan az időjelzőre
pillantott. Ezerkilencszáztíz októberében egy ilyen repülő
szerkezettel! Egy űrhajóval! Időtörést követünk el, ha
meglátnak minket az akkori emberek!
Nem sokan lakhatnak errefelé - intett Alex a nagy
képernyőre. Az elsuhanó táj lassan élénkült, itt-ott fák, bokrok
tűntek fel, néha egy folyó, de nem volt ott egyetlen város sem.
Embernek nyomát sem látták.
- Kár a vitáért - hallották most Joanna hangját. - Az a mágneses
tér, ami valahonnan kívülről hat ránk, nem engedi, hogy
átkapcsoljam a hajtóművet, így nem mehetünk át az

164
 alagútba. De kikapcsolni sem lehet, mert úgy hat a plazmára,
hogy azt folyamatosan tovább hevíti.
- Amíg felrobban - tette hozzá Garcia.
Az űrhajóban csönd lett. Most ettől a hírtől mintha még az
idegen erők is lecsendesedtek volna. Csak egymás köhögését
hallották a beszélőkben - mind a nyolcán. Bárhol is voltak,
ugyanarra gondoltak. Adam homlokán hideg verejtékcsöppek
jelentek meg. Megnedvesítette a száját:
- Egy biztos, értesítenünk kell a mieinket, hogy mi történik
velünk, hogy ha baj lenne, ne kövessék el ugyanazt a hibát...
És megtaláljanak minket. Wanda, ki kell lőni egy információs
szondát.
- Az időalagútba, vagy...?
- Ide, ebbe a térbe. Ebbe az időbe - vágta rá Adam
idegesen. - Ha itt kering mondjuk az 1910-es évben, senki sem
veheti észre. Ha utánunk jön egy mentőexpedíció, az úgyis
kiszívja belőle az infókat, aztán felrobbantja.
- Szonda kilőve, kétszáznegyvenöt kilométeren stabilizálódott a
pályája - jelentette a robotpilóta.
Wanda térképazonosítóval próbálkozott. Lázasan dobálta a
kisebb képernyőre a földi térkép egyes lapjait, tájegységeit,
jobbára persze Eurázsiából. De eddig még egyik részlete sem
volt azonos azzal, ami a képernyőn szaladt hátra, délkeleti
irányban.
Az időjelző ismét hátrébb ugrott pár hónappal, majd
szaladt hirtelen két évet. A mikrofonokban hallották Garcia
hangját.
- A hűtőrendszer egyre lassul... A plazma meg mind forróbb. A
hőmérséklete jelenleg hárommillió-négyszáztizenhat... A
műszerek már mind a piros tartományban vannak!
A robotpilóta is észlelte a veszélyt:
- Plazmahajtóművet leállítani. A temporális gépek túl forrónk,
hűtés nem kielégítő.
Adam agyában egymást kergették a gondolatok. Alex látta
rajta, mire gondol, tiltóan felemelte a kezét:
- Ostobaság lenne. Nem lehet most „ráfűteni” a plazmára, és
bekapcsolni az elektromágneses áramköröket, hogy
lemerülhessünk az alagútba... Ha lehetséges volna, már ott

165
 lennénk. Ez az alagút nem alkalmas arra, hogy befogadja az
egész hajót. Törődj bele, hogy...
Nem mondta ki, de Adam így is tudta. És valahol a lelke
mélyén azt is, hogy ennek így kell lennie. De az igazi lökést e
döntés felé valami más hozta meg. Valami olyasmi, amire
addig nem gondolt. Pedig neki, aki annyit foglalkozott a
huszadik század történetével, ez a dátum is ott lapult az
agyában... A tekintete az időjelzőre tévedt és érezte, hogy
lassan meghűl ereiben a vér.
Wanda végre azonosította a térképet és kimondta:
- A szibériai nagy tajgák fölött vagyunk. Most hagytuk el a
Bajkál-tavat.
Az időmérő az 1908-as évre ugrott és hátulról pergette
hónapjait. Adam egy pillanatig maga elé nézett. Hát... ez így
volt? Ez történt? Soha nem gondolta volna sem ő, sem más.
Senki, az egész huszadik században és a huszonegyedikben...
rekedten szólt:
- Adj utasítást a vezérlésnek. Keresse ki a történelmi
lexikonban ezerkilencszáznyolc június 30-át.
Fél szemmel látta, hogy az időmérő számsora éppen itt
merevedik meg. 1908. 06. 30... És nem forog tovább!
Míg Wanda érteden tekintetet vetett rá, aztán teljesítette az
utasítást, addig Adam hallotta a belső beszélő fülhallgatójában
a többiek szavát.
A plazmahajtóműtől Joanna kiáltott.
- A hőmérséklet tovább emelkedik! A hűtőrendszer akadozik, a
folyadék áramlási sebessége egyharmaddal csökkent.
A kettes szinten Nils a radarokat javította, most csak annyit
mondott, hogy még nem sokra jutott velük. Nina egy újabb
kamerát próbált működésbe hozni a lakótéri szinten, de nem
járt sikerrel. Mirko az égő szintet oltotta, a tűz szerencsére nem
volt nagy, legalábbis ezt állította, de azért a többiek sejtették,
hogy csak nem akarja őket megijeszteni.
Alex látta, hogy valami nagyon megrázta a kapitányt. Kérdő
tekintetére Adam az időmérőre intett. Alexnek azonban az a
dátum semmit sem mondott. A kapitány nem szólt, hagyta,
hogy a. magyarázatot a központi számítógép adja meg. A kissé
gépies hang hát szenvtelenül sorolni kezdte:

166
- Ezerkilencszáznyolc június 30-án reggel a közép-szibériai
hátság felett, körülbelül húsz kilométer magasan egy repülő
objektum bukkant fel. Délkeletről tartott északnyugat felé...
Ő meg rohant a kabinjába. Voltak ott személyes tárgyai, de
most nem azokat kereste. A nála lévő eseményrögzítő
számítógéphez csatlakoztatott egy kicsiny tárgyat - kivonta az
összes leírást, amit a központi számítógép eddig rögzített a
Hubbard helyzetéről, állapotáról, eseményeiről. Minden
tizennégy másodperc alatt átment a kis készülékbe, akkor azt
zsebre vágta. Közben a hatalmas hajó minden helyiségében
áradt a szöveg a hangszórókból:
- ...A ritkán lakott Tunguz Fennsíkon az objektum már csak
körülbelül tíz kilométer magasan járt. Félelmetes hanghatást
keltett. Égett az egész. Mint később a szemtanúk elmondták,
egy második nap bukkant fel a reggeli tiszta, felhőtlen
égbolton és hatalmas gázfelhőt hagyott maga után...
Adam sietett vissza a vezérlőbe. A alsó szint végén elakadt.
Hallotta Nina hangját, ezúttal is a fülhallgatóból, amint közli,
hogy abbahagyta a kísérletezést a kamerával. Adam valami
nagyon fontosat akart mondani nekik, de még kivárt. Lehet,
van idő. Ha még van idő, akkor talán tehetnek egy kísérletet. Az
időalagút, amely oly keskenynek, szűknek bizonyult, bármikor
beletorkollhat egy másikba, amely szélesebb lesz. És mindegy,
hogy a jövő vagy a múlt felé viszi el őket. A lényeg, hogy el
innen! Hogy kikerüljenek ebből a helyzetből, és ne fenyegesse
őket a robbanás veszélye. Mert hát ha a plazma még pár száz
fokkal forróbb lesz, akkor...
Rohant vissza a vezérlőbe. Lépcsők és folyosók, lépcsők
megint. Nem akart liftbe szállni, bármikor elszakadhat vagy
átéghet egy kábel, vészhelyzetben amúgy is tilos használni a
lifteket. Fél szemmel látta is, hogy minden liftajtó mellett világít
a vörös tiltó jelzés. Remélte, egyik barátja sem kockáztatja
meg, hogy bennrekedjen egy liftben.
- ...A később „tunguz meteoritnak” nevezett tárgy egyes
források szerint pár százezer, mások szerint talán egymillió
köbméteres űrtörmelék, meteor vagy üstökös mag volt. A
Köves Tunguzka folyó fölött tíz kilométeres magasságban

167
felrobbant és addig a Földön sohasem tapasztalt mértékű
pusztítást, környezetkárosítást okozott...
Adam lihegve rohant, a tüdeje alig bírta már.
Mindenképpen vissza kellett jutnia a vezérlőbe. Mint minden
dátumot, ezt is a fejében hordozta. Erről írt egyszer egy
szakdolgozatot az egyetemen, a történelmi emlékezet
kapcsán... És ezért tudta pontosan nemcsak az esemény
napját, de az óráját és percét is. Már nagyon közel volt a
vezérlőhöz, amikor csak mintegy mellékesen hatoltak a fülébe-
tudatába az elektronikus lexikon emberhangú szavai:
...A robbanás dörejét ezerötszáz kilométeres körzetben
hallották. Az általa keltett szeizmikus rengéseket rögzítették
nemcsak Ázsiában, de még európai, sőt amerikai
mérőállomásokon is. Az érintett területen kettőezerkettőszáz
négyzetkilométeren kidőlt minden fa, és évtizedekre elpusztult
a növényzet...
Alex hallgatta a szöveget. Csak ekkor kezdte felfogni, mire
célzott Adam. De nem tudta, hová rohant el? Már a belső
beszélőn akarta keresni, amikor a férfi csapzottan, lihegve
megjelent a vezérlő bejáratánál. Wanda már nem ült a
helyén, a nyugtalanság erőt vett rajta. A lexikon szövege alig
észrevehetően hatolt be az agyába, még nem tudta, de már
érezte, hogy baj lesz, hogy baj van.
...Az iszonyatos robbanás sok száz későbbi atombomba
erejével ért fel. A detonáció keltette lökéshullámok kétszer
körbeszaladták a földet, és hihetetlen mennyiségű port vittek
a légtérbe. A lökéshullám a robbanás helyétől még ötszáz
kilométerre is lerombolta az útjába kerülő akadályokat, fákat,
házakat. A közvetlen közelében olyan tüzet dobott maga elé,
hogy abban a szerencsére nem nagyszámú bennszülött
vadász és más erdőjáró egyetlen pillanat alatt élve elégett.
Ugyanígy járt megszámlálhatatlan vadállát is...
- Hát nem értitek? - kiáltotta Adam. A szeme az időmérőt
kereste, de annyira zavart volt, hogy nem találta. - Wanda,
mennyi a helyi idő? Óra, perc...!
- Reggel hét óra négy perc - mondta az asszony elhaló
hangon. Alex és Adam szeme összefutott. Egy végtelennek

168
 tetsző pillanat következett ezután. Alex valahol a lelke
mélyén már kezdte érteni, miről van szó. Adam mondta ki:
- Mi leszünk a tunguz meteorit!
Wanda falfehéren ellenkezett volna. Ám Alex megelőzte:
- De hiszen... mi úgy tanultuk annak idején... az egy valódi
meteorit volt!
- Honnan tudod? Honnan tudná bárki is? Hiszen sohasem
derült ki, mi volt! Százhetven éve történt, de a csillagászok
és más tudósok máig vitatkoznak róla! Soha senki nem
bizonyította be, mi volt, viszont a gigantikus robbanás
jellemzői nem vallanak sem meteoritra, sem üstökösre,
legalábbis nem egyértelműen! De nem lehetett fekete lyuk
vagy idegen civilizáció lézersugara sem! Fogd már fel végre!
- Felfogtam - józanodott ki Alex hirtelen és körülnézett. - Mit
kell tennünk?
- Mennyi idő van még a robbanásig? - kérdezte Wanda.
Adam emlékezetébe nyúlt. Nem tudta, milyen elkínzott az
arca, amikor kimondta:
- Vanavara településtől százötven kilométerre északra történt a
robbanás. Ezerkilencszáznyolc június harmincadikán reggel
hét óra tizenhét perc tizenegy másodperckor... - lihegte, mint
aki már nagyon, nagyon sokat rohant. Egy életen át.
- ...Ezt jegyezték fel a geofizikai megfigyelőállomások. Az egész
Föld megérezte a robbanás hatásait... Sajnos kutatók csak
húsz évvel később jutottak el a helyszínre, és nem találtak
kielégítő magyarázatot a...
- Tizenkét perc maradt - Wanda szája kiszáradt. Most mindent
megadott volna egy pohár vízért. Alex szemében összeszűkült
a félelem. Tizenkét perc...? Adam máris a mikrofonért nyúlt.
Azt akarta, hogy ne csak barátai fülében, de az egész hajóban,
annak minden helyiségében elhangozzon a riasztás:
- A kapitány beszél. Készüljetek fel a hajó elhagyására! Ebben a
fizikai térben, ebben az időben, a Földre kell menekülnünk.
Tíz perc van rá. Mindenki igyekezzen a hozzá legközelebb eső
mentőkabinhoz. Ismétlem: azonnal hagyjátok el a hajót, mert
az tizenkét perc múlva megsemmisül. Odalent találkozunk!
Wanda felvette a riasztást, és utasította a vezérlőt, ezt
ismételje. A hajóban megszólalt egy lüktető vészjelzés, amit

169
eddig csak egyszer hallottak - az indulás előtti
vészhelyzetgyakorlaton. Minden fény pirosra és villogóra
váltott.
Alex megragadta Wanda karját és maga után húzta a nőt.
Adam még egy intertemporális vészjelzésre utasította a
vezérlést. A szondát értesítse, amely ekkor már vagy
kétszázötven kilométerre a Földtől keringett. Aztán maga is
szaladt a folyosóra. Utolérte Alexet, aki lihegve perdült meg:
- A kabinomban vannak a jegyzeteim!
- Már csak kilenc perced maradt! - kiáltotta válaszképpen
Adam. Alexet azonban még mindig az eddig hallottak
izgatták:
- Maradt valami jele annak, mi robbant fel a tajgában?
- Nem! Semmi fém, semmi kézzelfogható!
- Akkor talán nem mi voltunk azok...? - a remény még ott ült a
férfi szemében. Wanda ekkor már messze szaladt egy hosszú
folyosón.
- A plazma nem hagy nyomot! - felelte Adam és elvált tőle.
Búcsút intett és szaladt a mentőkabinok zsilipterme felé. Egy
pillanatra eszébe jutott: lehet, igaza van Alexnek... Ha ez a
hajó, ez a sok százezer tonna fémtömeg felrobban, akkor
ennek nyoma kell, maradjon a tajgában, rengeteg alkatrész
szóródik szét több száz kilométeres körzetben... De ilyet nem
találtak később...
Nem volt feje most a rejtélyekhez, meg ideje sem. Még az
utolsó folyosóra fordult be, amikor villogni kezdtek a lámpák,
majd kialudtak a fények. A vezérlő számítógép a maga
szenvtelen géphangján beszélt:
- A plazma hőmérséklete meghaladta a hárommillió-egyezer
fokot, a hűtés gyakorlatilag leállt. A temporális hajtóművek
robbanása négy perc múlva várható. A legénység hagyja el a
hajót! A vészzsilipek nyitásra készek, tartalék áramkörök
érintetlenek...
Adam rohant, ahogyan csak a tüdeje bírta.

170
 2.

Ivina kiszaladt a teraszra.

Nem tudta, miért fogta el a nyugtalanság. Az előbb még
Simonnal beszélgetett. Este volt és a gyereket altatta éppen.
Amikor az asszonyban nőni kezdett valami furcsa érzés, a
gyerek feje éppen akkor billent oldalra. Kilenc óra múlott, és
máskor is ilyentájt aludt el. ívina lesötétítette a kisebbik szobát,
óvatosan csukta be maga mögött az ajtót. Aztán máris szaladt
a teraszra. Úgy tekintett fel az égre, mintha onnan várna
valami csodát. Csak egy pillanatig volt benne boldog sejtés,
várva várt öröm előérzete - talán Adam érkezik...
De az égbolt sötét volt, és az asszonyra rárohant a félelem,
Ivina sötét szeme az égre nyílott, majd a tengert kémlelte.
Aztán kihajolt oldalra, de a partból csak keveset látott. A többi
szállodát, meg az éttermek játékos neonfényeit. Valahonnan
halk zenét is hozott a szél.
De az égbolt és a tenger üresek voltak. Az asszonyt
megszállta a szomorúság. Állt a korlátnál, a hűvös vasba
kapaszkodott, lábai remegtek. A lelke is reszketett. Csak
halványan érezte, hogy valami baj történt. Bizonysága nem volt
és nem is lehetett.
Sokáig állt még a korlátnál. Hirtelen kicsinek, nagyon
kicsinek és védtelennek érezte magát. Adam messze volt most.
Nemcsak a tér, de az idő korlátai is elválasztották őket - és
Ivina ezt csak most fogta fel igazán. Egy könnycsepp gördült le
barna arcán, némán zokogott a lelke.

171
 3.

Jurjah döbbenten nézett fel az égre.

Ilyesmit még sohasem látott! És senkitől sem hallotta, hogy
látott volna bármi hasonlót is. A nagyapja sem mesélt, pedig ő
megfordult még a fehér emberek között is. Az egész törzsben
csak ő tudta, mit jelent például a „cár” szó. De állítólag látott
vasutat is, ami viszont örökké homályos maradt Jurjah
számára. Talán azért, mert nagyapa sem volt képes szavakkal
leírni azt a dolgot.
Jurjah most égre szegezett tekintettel állt a tajga egyik
tisztásán. A mélykék égbolt langyos nyári napot jósolt. Már
magasan járt a nap, és Jurjah eléggé távol volt a falutól. De az a
surrogó, különös hang, majd a látvány valósággal a földhöz
szögezte lábait. Még a nyaka is majd’ belefájdult, ahogyan állt
és nézett felfelé.
Az a tüzes valami igen sebesen repült. A figyelő férfi feje
folyamatos mozgásban volt, ahogyan tekintetével követte.
Nagy fehér párafelhőcsík maradt utána. Néha vakította is az a
valami, látszott, hogy egy másik nap jelent meg az égen és
húzott el sebesen északnyugat felé. Nagyon-nagyon magasan
lehetett - Jurjah nem tudta volna megmondani, milyen
magasan, de messzire volt tőle, annyi biztos. Még éppen
megfordult a fejében, hogy vajon elhiszik- e majd a többiek, ha
meséli nekik, amikor a tűzgömb máris elérte a láthatár szélét
és a vadász csak a feje fölött igen magasan gomolygó hófehér
csíkot látta, már csak azt.

172
 4.

Adam tudta, nem hagyhatja el elsőnek a hajót. De

másodiknak, harmadiknak sem.
Hiszen ő a kapitány...! Mindazonáltal rohant, hogy elérje a
zsilipkamrát, a mentőkabinok kivetőkészülékét. Közben
folyamatosan hívta a többieket.
- Joanna, Garcia, hol vagytok?
Csak érthetetlen, zavaros hangok válaszoltak. Vagy ugyan
éppen neki válaszoltak...? Közben Mirko jelentkezett a vezérlő
alatti hetedik szintről:
- Az oltást abbahagyom... Igyekszem fel a mentőkabinokhoz.
- Siess, ahogyan csak bírsz! Nils, hol vagy?
Meglepően tisztán jött a válasz:
/ Már a mentőkabin mellett vagyok.
„Ez a kültéri két kabin közül az egyik lesz”, villant Adam
agyába. Megint a plazmásokat hívta:
- Joanna, Rob, ha lehet, a hátsó mentőkabinokba menjetek, a
lakótérben már csak egy szabad mentő maradt! Nina, hol
vagy? Válaszolj!
- Itt... vagyok... - jött recsegésen keresztül a válasz.
- Hol az az itt? - Adam megtorpant, a falnak vetette a hátát,
testében érezte, hogy remeg a hajó. Nem szokott ilyen
mozgást végezni, ez a rezonancia valamilyen hiba nyomán
jöhetett létre... Aztán Adam elfeledte, hogy kapitány. Most csak
a társait kereste az éterben!
- Nina, felelj! Wanda, miért nem jössz már? Alex, igyekezz!
- A plazma hőmérséklete tovább emelkedik. A hajó fel fog
robbanni. A detonációig hátralévő idő... négy perc ötvennégy
másodperc.
Nina mondott valamit, de nem lehetett érteni. Joanna is
hallgatott. Egyszer beleszólt egy férfihang, alighanem Garcia
volt, de nagyon eltorzult. A fájdalomtól...? Valami olyasmit
mondott, hogy a nátrium-vízgőz keverék áttörte az egyik
védőfalat. Egyedül van, mert Joannát... - nem lehetett többet
érteni. Wanda szólt bele, hogy rohan a lakótéri kabinhoz. Mirko
jelezte, hogy már elérte a vezérlő alatti mentőkabinokat és

173
éppen beszáll az egyikbe. Alex még hallgatott, de Adam
alighanem az ő lihegését hallotta a készülékben. Az időfizikus
felesleges beszéd nélkül igyekszik elérni valamelyik
mentőkabint...
- A detonációig hátralévő idő három perc tizenöt másodperc...
- Igyekezzetek! - kiabálta Adam. Nem volt ideje, hogy
elmagyarázza nekik: tudható az 1908-as évből fennmaradt
beszámolókból, hogy a detonáció hatalmas lökéshullámokat
keltett. Ha a mentőkabinokat a levegőben éri az első, a
legnagyobb lökéshullám, akkor azok akár meg is sérülhetnek.
Most, most kell menekülni.
Ne gyertek hátra! - hallották Garcia hangját. - Itt már
mindent elárasztott a vízgőz! Iszonyú forróság van... A
mentőkabinok megközelíthetetlenek! Próbálok átjutni a
lakótérbe...
- Mi van Joannával?
- Meghalt! - jött a kurta válasz, amely mindnyájukat megrázta.
Az expedíció első halottja...? Adam hirtelen maga előtt látta a
vörös hajú, világos szemű nőt. A plazmahajtóművek mérnöke
- saját hajtóműve áldozata lett?
Garcia többé nem felelt a hívásokra. Pokol lehet odalent,
értették meg, és Garcia hallgatása csak egyet jelenthetett -
osztozott Joanna sorsában. Adam biztatta társait, ne várjanak
semmilyen újabb parancsra. A vezérlés ekkor közölte, hogy
mindössze két perc maradt a detonációig.
A Hubbard akkor már egész testében remegett. Hatalmas
és egymással ellentétes erők hatottak rá. A hajótestet ide-oda
vetették, miközben napként égve száguldott a tajga fölött.
Mindinkább lejjebb szállt, sebessége ekkor húsz kilométer
lehetett másodpercenként. Mindez ott pörgött Adam agyában,
miközben még mindig rohant. Már az utolsó folyosóra fordult,
jól látta a mentőkabin zsilip bejáratát. Ez volt az egyetlen, ahol
zöld fény villogott piros helyett - de mielőtt a kapitány odaért
volna, az is pirosra váltott. A fülhallgatóban hallották Mirko
hangját:
- Mentőkabinnal elindultaaam...!
A hangja rögtön elhalkult. Nem volt érdemes válaszolni neki
- azonnal kirepült a rádiókészülékek hatósugarából. A

174
mentőkabint a szerkezet igen gyorsan veti ki, a gyorsulás
elérheti a hat „g”-t is. Nem mindenki bírja ezt ki. Csak aki
űrhajós kiképzést kapott.
A lámpa máris visszaváltott zöldre - a zsilip külső ajtaja
becsukódott, a kabinteret a gépek most töltik fel oxigénnel.
Adam keze a nyitógombra csapódott.
- A detonációig hátralévő idő: kettő perc tizenegy másodperc...
- Alex vagyok, az egyik lakótéri kabinban. Most indulok - és
többé nem hallották az időfizikus hangját sem.
- Nina, Nils, Wanda, jelentkezzetek! - sorolta Adam. Bejutott a
kabintérbe. Wanda jelentkezett elsőnek:
- Itt szaladok a nyomodban, láttalak, amint bementéi az ajtón.
Amint kilőtted magadat, én következem.
- Rendben van - Adam most felfogta, hogy kapitányként nem
maradhat utolsónak. Nincs is rá idő. És ha most tétovázik,
Wandának nem marad ideje ugyanebből a zsilipből
kimenekülnie. Tenyérrel ütött az egyik kilövőgombra. A kabin
ajtaja felemelkedett, ő pedig máris beugrott. Légmentesen
zárolt. Beszíjazta magát a habszivaccsal kitöltött helyére, a
szivacs felvette teste alakját, a szíjak erősen rásimultak. Az
oxigénmaszk a szája, orra elé került. Valami sivítást hallott - a
szivattyúk kiszívták a levegőt a zsilipkamrából, majd elsötétült
előtte minden, egy hatalmas ütést érzett, a teste hihetetlenül
nehéz lett, a rosszullét, az ájulás kerülgette, a vér kifutott a
fejéből és repült, repült a semmiben...
- A hátralévő idő egy perc negyvenegy másodperc...
Wanda ott lihegett az ajtónál, és amikor a lámpa zöldre
váltott, azonnal nyitotta. Nils a lakótér egyik mentőkabinjával
repült ki. Még ezt bejelentette, de választ már senkitől sem
kapott. Wanda nem is szólt. A kabinja huszonnégy
másodperccel Adamé után szállt ki az üresen maradt
zsilipkamrából. A vezérlés már nem váltotta zöldre a lámpát,
sőt be sem zárta a külső zsilipajtót. A mindig sötét, fémfalú
helyiségbe betört a kinti napfény - egy kis időre.
Nina még próbált eljutni a lakótéri zsilipkamrába. Nem
tudta még, hogy onnan már elvitték a két mentőkabint. A
plazmahajtómű közelében volt a maradék három - de oda

175
most már senki sem mehetett. A lány rohanás közben leesett
az egyik lépcsőn, sántikálva ment volna tovább. Az a csönd...
félelmetes volt. Nina tudta, hogy már elkésett, mindenhonnan
elkésett. De hátha van még remény... Belekiáltott a belső
beszélőbe:
- Van még itt valaki...?
De csak a vezérlő géphangja válaszolt:
- A detonációig hátralévő idő negyvenöt másodperc...
negyven... harmincöt.
Nina sikolya a semmibe hatolt.

176
 5.

Jurjah már semmit sem látott, csak azt a csíkot fent az

égen. Még mindig ott állt értetlenül, amikor iszonyatos
dörrenést hallott északnyugat felől. Onnan, amerre a második
nap az égen elsuhant az imént. Olyan fényes lett az égnek az a
fele...! Száz nap gyűlt ki rögtön, az égbolt arrafelé valósággal
lángra gyűlt. És nagy szél jött, hihetetlenül erős szél. Jurjah a
földre vetette magát. A szél forró volt, a férfi körös-körül
száguldó lángokat látott. A fák meggyulladtak, pedig egy sem
volt száraz, öreg fa. Itt éppen erejük teljében lévő zöld fák
álltak... És mégis nagy lánggal lobogtak, akár a fáklyák.
Nem tudta Jurjah, mennyi idő tel el. Az égbolt világossága
eltűnt, most már a régi fényt látta mindenfelé. Ám égtek még
a fák, száz és száz fa pörkölődött, a lángok terjedtek. Akkor a
rémült vadász is felfogta, mekkora baj lehet ebből, futásnak
eredt és rohant, rohant... Míg egy kisebb völgybe ért. Az a
nagy szél és a lángok elszáguldottak a völgy fölött, középen
kisebb tó terpeszkedett. Itt alig néhány fa lángolt, csak a
magasabbak lombkoronája gyulladt ki. Jurjah most vette
észre: az a mennydörgő hang, amit az elején hallott, még
mindig szinte ott volt a fülében, a fejében. Mintha még most
is hallotta volna. És felfogta, hogy amikor az a nagy fény
fellobbant, még a föld is megmozdult a lába alatt!
„Haragszanak az istenek - értette meg. - Valami nagy bűnt
követtek el az emberek. Nem szabad hát odamenni, ahol
annyira haragudtak, ahol öklük lecsapott, büntetésből... A
tajgának azt a részét most tűz emészti. A vadászok sem
mehetnek ott, sem most, sem később...”
A tó partján ült le tanácstalanul, és nem tudta, mit tegyen.
Akkor látta meg azt a furcsa valamit az égen.

177
 6.

Adam a 6 g-s terhelés után lassan tért magához. De a

mentőkabin gondoskodott arról, hogy eszméletlensége ne
tartson sokáig. Már az oxigénjébe is adalékot kevertek, egy
szúrósszagú gázt, amely magához térítette. Egy csengő is
szólt valahol, az akusztikus ébresztés jele. Tudta, hogy
„koporsóban” repül, így hívta az űrhajós zsargon. Ez nem
repül messze. Ha az űrbe vetik ki, ott sem sokáig tarthat ki a
benne lévő menekülő. Legfeljebb egy hétig. Ha a Földön...
Nos, a Földön legfeljebb kipróbálták, de még sohasem
használták. „És nem vetették be a múltban sem”, tette hozzá.
Arca előtt átlátszó páncélüveg, belül kellemes túlnyomás,
egy pillanatra látta a kék eget is. A műszerek azt jelezték, hogy
kilencezer méteren repül. Csak később fogta fel, hogy valami
viszi őt előre, majdnem vízszintesen. Aztán rájött: ez
alighanem a lökéshullám lesz. Az, amelyet Irkutszkban,
Pétervárott, Greenwichben, majd Washingtonban is
regisztráltak. Amely legalább másfélszer kerülte meg a Földet,
hihetetlen erővel és sebességgel száguldott...
Sejtette, a detonáció megtörtént, míg ő kábultan feküdt a
mentőkabinban. A „koporsó” most nagy sebességgel repült
keletdélkelet felé. Megfordult a fejében a gondolat: mi van, ha
egy vagy több mentőkabin nem a huszadik századi Földre,
hanem az időalagútba hullott... Már ha az alagút egyáltalán
befogadta őket. De lehet, hogy igen, éppen azért, mert a
plazmarobbanás hihetetlen energiát fejtett ki - pár töredék
másodpercnyi ideig. Egy akkora „űrhajónak” mint a
mentőkabin, ez is elég kellett legyen, talán még az
elektromágneses áramvonalak nélkül is. Lehet tehát, hogy
társai közül valaki - legalább egy bajtársa - most az
időalagútban száguld ismeretlen jövője - vagy múltja - felé...?
Még sokáig repült ugyanabba az irányba, aztán elfogyott a
lendület. A sebességet figyelembe véve, számításai szerint
legalább kettőszázkilencven kilométerre lehetett a detonáció
színhelyétől. Vagyis attól a ponttól, ahol a Hubbard
megsemmisült. De lehet, mégsem robbant szét az egész?

178
Ahogy magában gyorsan végiggondolta a dolgokat, könnyen
lehet: a plazmarobbanás csak a „súlyzó” egyik súlyát, a
nagyobbikat, az „alsót” szakította le. Odaveszett persze a
három lineáris hajtómű, a temporális hajtóművekkel együtt. De
a fél súlyzó, talán a lakótér egyik részével együtt ha nem is
épen, de megmaradt. A robbanás tízezernyi repeszdarabot lőtt
bele a hajó épen maradt felébe. A vezérlés a robbanás után
alighanem megszűnt működni. Tehát be sem zárta a köztes
zsilipajtókat, így a földi levegő behatolt a maradék hajótestbe.
Még az is megfordult most a kapitány fejében: mi van, ha a
plazmarobbanás hatására a hajó maradéka valósággal
belepréselődött az időalagútba? Mert hiszen tudta jól: az 1908-
as „tunguz meteoritnak” egyetlen darabját sem találták meg.
Végig az egész huszadik században sorra indultak a tajgába az
expedíciók, de csak a több ezer négyzetkilométernyi letarolt
erdőt lelték fel. Meg állítólag némi radioaktivitást itt-ott a
túlélő, távolabbi fák kérgében, de semmit, ami az űrből
érkezett objektum eredetére engedett volna következtetni...
A mentőkabin most már lefelé haladt. A magasságmérő
kicsiny képernyőjén a számok sebesen peregtek. Adam még
be volt kötve, és nem is volt tanácsos ezzel felhagynia. Már
csak ötezer méteren volt, aztán négyezer jött... Bekapcsolta a
kicsiny kamerát is és látta maga alatt a végtelen erdőt. Ez hát
a tajga, gondolta. Kisfiúként többször akart őserdőbe menni,
kutatni, bolyongani. „Hát most megkapod, Adam”, mondta
gyermek-önmagának a felnőtt Adam hangján. Ivina és a kis
Simon is eszébe jutott. Szóval, a huszadik század elején ért
földet, a cári orosz birodalomban? Ott, ahol csak bennszülött
vadászok élnek, ahol a rénszarvas a háziállat, de vad
változatára vadásznak is. Ahol nincsenek utak, a legközelebbi
vasút, a transzszibériai, sok száz kilométerre van innen. Még
jó, hogy ez itt a rövid nyár, gondolta még. Télen nem sok
esélye lenne a túlélésre.
Figyelmeztető csengőjelzést hallott. Már csak alig egy
kilométerre volt a földtől, amikor valamilyen erő megrántotta
a kabint és esése lelassult. Kinyílott az ejtőernyő. Nagy fehér
kupolája megnyugtatóan eresztette alá a „koporsót”.

179
 Itt csak erdő volt, hát Adam nem csodálkozott, amikor a
szerkezet recsegve-ropogva zuhant be a fák közé. Megvárta,
míg megnyugszik minden. Akkor lassan utasítást adott a
belső számítógépnek, nyissa ki a kabint. Beszívta a levegőt -
remek volt, igazi levegő, napsütötte fák és fű illatával. Aztán
kitornászta magát a kabinból. Két nagy fenyő között lógott a
kabin, az ejtőernyő felcsavarodott az egyikre. Adam kiszedte
a túlélőkést, karjára csatolta a „bilincset” - a hordozható
rádiójelzőt, amely mostantól kezdve hónapokon át jelzi majd
az esetleges mentőknek a hollétét - kimászott a fenyő egyik
ágára. Elvágta az ejtőernyő köteleit, lábbal lesegítette a
kabint. Az tompa puffanással esett a mohás földre. Szél
zúgott, madarak repkedtek riadtan. Nem tőle - az iménti
lökéshullámtól ijedhettek meg. Adam órájára nézett - reggel
fél nyolc múlott négy perccel. Helyi idő szerint a „meteorit”
hét óra tizenhétkor robbant fel.
Kiszedett mindent a kabinból, amire szüksége lehetett.
Élelmiszertartalékot, lézerpisztolyt, iránytűt. Az űrhajós
kezeslábasára felvett még egy pulóvert. Kés, tartalék
ruhadarabok és egy hátizsáknyi élelem. A kabinban nem
maradt más, csak a beléje épített szerkezetek. Aztán
megnyomta a késleltetett robbanás gombját és futva távozott.
Két perccel később nagy dörrenés és fényvillanás kíséretében a
kabin megszűnt létezni. Apró darabjai szétrepültek vagy száz
méteres körzetben. Az ejtőernyő lángra gyűlt és elenyészett.
Nem maradt hát nyoma, hogy egy időben a korba nem illő,
anakronisztikus szerkezet landolt itt. Adam körülnézett.
Térképe nem volt, de végülis mindegy. Ha megmentik, jó. Ha
nem, térkép nélkül kell kitalálnia a túlélés módját. Lehet, most
már egész életét ebben az erdőben fogja tölteni?

180
 7.

Mirko csak az utolsó percben vette észre, hogy a

„koporsója” egy tóba ereszkedik. Már semmit sem tehetett - a
mentőkabinokat nem lehetett irányítani. Azok valóban csak
utasuk túlélésére szolgáltak. Most a férfi döbbenten látta az
alsó kamera kis képernyőjén, hogy egy apró fény vízfolt - ami a
magasból csak kicsiny része volt az alatta elterülő erdős
földnek - egyre csak növekszik. Végül már kitöltötte a
képernyőt. Aztán nagy lökést érzett, a kamera képe kihunyt. A
szeme előtt a páncélüvegen víz csapott fel, néhány csepp
gördült le, aztán a szerkezet máris süllyedni kezdett. Előbb
kékes fény hatolt be kintről, majd egyre sötétebb lett...
- Milyen mély lehet? - kiáltotta hangosan, elkeseredetten.
Senkitől sem várhatott választ. Csak magára volt utalva, most
már a technika sem sokat segíthetett. Legfeljebb annyit, hogy
nem fullad meg a kabinban. De meddig ülhet itt, a víz alatt?
Legalább húsz métert süllyedt, aztán puhán megállt. Iszap
kavarodott fel, egy ideig semmit sem látott. Aztán kezdte
sejteni, hogy az efféle tajgabeli tavaknak az alján több méteres
iszapréteg heverhet, akár millió évek óta. A „koporsó” pedig
nehéz, egyre mélyebbre süllyed, és akkor tényleg a nevéhez
hűen - végső nyughelye lesz...
Mirko pánikba esett. Szabadulni innen, minél hamarább!
Nem kellett neki most semmilyen felszerelés, csak annyit akart,
hogy mielőbb kijusson ebből a kelepcéből. Megragadta a
túlélőkést, utasítást adott, hogy nyíljon ki az ajtó. Mély
lélegzetet vett még az oxigénpalackból, amelyet erősen
rögzítettek a kabin belsejéhez - szóba sem jöhetett, hogy
kiszedje onnan. De húsz métert csak meg tud tenni anélkül is!
Amikor beomlott a víz, már tele volt a tüdeje levegővel.
Még megnyomta a késleltetett megsemmisítő gombot, aztán
kiperdült a nyíláson. Teljes erővel úszott felfelé, teste
valósággal repült. Amikor felért, ész nélkül úszni kezdett. Két
perc az nem olyan nagy idő. Jó távol volt már a felmerülés
helyétől, amikor odalent bekövetkezett a robbanás. Alig érzett

181
valamit, a víz visszafogta a hatóerőt. Amint elcsitultak a
hullámok, körülnézett.
Nagyon közel volt a part. Nem is hitte volna. Egy perccel
később kimászott a fák közé. Tavaszi áradás lehetett, mert a
parti fák törzsei vízben álltak. Nem volt éppen meleg,
különösen nem nedves ruhában. A férfi körülnézett. Csak
lassan fogta fel, hogy valami nyomás maradt az agyában, a
tudatában. Mintha valami nagyon fontosra nem gondolt volna!
Már levette nadrágját és ingét, kicsavarta belőlük a vizet,
amikor eszébe jutott: a rádióadó! A csuklóra csatolható
„bilincs” benne maradt a kabinban! És ő felrobbantotta...
Leült a földre és tehetetlen dühében öklével a földet
csapkodta.
Csak később vette észre, hogy már nincs egyedül. Hogy az
a másik hogyan került oda, nem tudta. Hiszen semmit sem
hallott, mégis, egyszercsak ott állt előtte. Rénszarvasbőr ruhát,
ugyanolyan csizmát és sapkát viselő, kistermetű férfi volt.
Sárgás arca, mandulaszeme volt, és... mosolygott. Íj a hátán,
bőrtegezben nyílvesszők, övén kés, de egyiket sem vette a
kezébe. Békés volt, amilyen a mosolya is. Mondott valamit,
amit Mirko nem értett. Óvatosan felállt, mindig szemmel
tartotta a másikat és ő is szólt valamit.
- Üdvözöllek, égből jött idegen! - így a vadász. Magára mutatott
és kimondta többször: - Jurjah, Én vagyok Jurjah. Jurjah.
Mirko hamar felfogta. Nincs nagyobb baj, ha
bemutatkozással indul a dolog. Még mosolyt is erőltetett az
arcára, bár csöppet sem volt jókedve. Odaveszett a Hubbard,
odaveszett jó néhány bajtársa, egyedül van itt, és ráadásul
elvesztette az esélyt arra, hogy később - ha egyáltalán jönnek
mentők - megtalálják őt. Egy pillanatra szétnézett: ez lesz hát a
világa ettől kezdve?
- Mirko - mutatott önmaga mellére, és megismételte
néhányszor - Mirko vagyok.
- Üdvözöllek, égből jött barát. Engedd meg, hogy elvezesselek a
falunkba, ahol vendégül fogunk látni - mondta Jurjah
ünnepélyesen. Úgy érezte, most nem vadászni kell. Hanem
segíteni ennek a furcsa, fehérarcú idegennek, aki nem akar

182
 semmi rosszat, aki megérdemli, hogy segítsen rajta nemcsak
ő, de az egész törzs.
Mirko sóhajtott. Ha szavait nem is, de gesztusait értette
ennek az embernek, ahogyan mutogatta, hogy kunyhók állnak
egymás mellett, és sok olyan vadász van itt valahol nem
messze, mint ő. Talán még mielőtt lenyugszik a nap, már oda is
érnek... Egy pillanatig még nézte a tavat, amely elnyelte a
jövőjét, aztán felkapta ruháit és elindult a mosolygós vadász
után.

183
 Hetedik rész
Menekülés

1.

Ivan Markov úgy jelent meg az ajtóban, hogy a bentiek

először észre sem vették. Csak amikor beljebb jött, vetettek rá
kíváncsi pillantásokat. A 4-es dokk szerelőműhelyében éppen
egy kicsi plazmahajtóművet vizsgáltak. Persze a „kicsi”
melléknév csak viszonylagos volt - a szerkezet majdnem
elfoglalta a terem közepét, több méterre magasodott fel, és
egy kisebb udvarnyi helyet foglalt el. Néhányan létrán álltak
mellette, valaki a sarokban egy műszer alatt vizsgált egy
alkatrészt, oszcilloszkóp kerek képernyőjén futottak a
szinuszoid hullámok.
DeVito arcán nem volt mosoly, amikor Markov
megtorpant előtte. A kopasz, napbarnított űrhajóépítő-
mester mogorván pislogott:
- Megint azzal jössz, hogy mikor lesz kész? Hiszen tudod, hogy
készen van. Ma éjjel lefutjuk a második próbakört, és holnap
hivatalosan is átadjuk a hajót.
Markov igen csöndesen szólt:
- Elmarad a holnapi átadás. Ugyanis már ma indul a hajó...
bevetésre.
- Mit beszélsz? - DeVito közelebb ment. Akkor látta meg
Markov arcát. A karikás, kialvatlan szemeket, a hirtelen
megöregedett arcot. Azt a rettenetet a szemében. A mester
kissé hátrébb lépett, majd egy széket tolt Markov alá és
egészen más hangon szólt:
- Beszélj, Ivan.
- A Hubbard elpusztult - a szavak nehezen szakadtak ki belőle.
DeVito már vigasztalta volna, hogy ugyan, ki tudhatja azt, hol
jár most az idők között! - de Markov megelőzte: - Magam
láttam. Öt órával ezelőtt találták meg a roncsot a Hold túlsó

184
 oldalától nem messze. Kivetette magából egy időhurok... Az
őrjárat közvetítette a képeket, nincs kétség, DeVito.
Hallgattak egy sort, súlyosan, aztán Markov - mint aki
hegyet cipel a hátán - megtörtén folytatta:
- Összeégett és megnyomorodott a roncs, szinte összegyűrte
egy erő... és majdnem a fele. Alighanem lerobbant róla az
egész hajtóműrész. Lehet, hogy a plazma...? A nyomok erre
utalnak. Ott megsemmisültek a mentőkabinok is. De a másik
öt kabint kilőtték, még mielőtt végleg felrobbant volna. Tehát
a nyolcból öten talán megmenekültek. Csak nem tudjuk,
hol...? És mikor?
- Mit mondanak a fekete dobozok? - kérdezte DeVito
megrendülten.
- Csak az egyikhez fértünk hozzá, ezt most tárják fel, a másikat
még keresik. Lehet, az is megsemmisült...? A mentőknek a
bóják nyomán kell majd haladniok.
DeVito már csak annyit kérdezett:
- Megvan a legénység? Mikor indultok?
- Én nem megyek. Nincs erőm... És különben is, az én űrhajós
kiképzésem harminc évvel ezelőtt volt, a mai hajókhoz már
nem értek, az orvosi vizsgán sem mennék át. Időhajón meg
végképp nem vennék semmi hasznomat. Négy órán belül
elindul a tartalék legénység.
- Reméled, hogy a fiad...?
- Csak abban reménykedem, hogy megmenekült - Markov
talán még mondott volna valami mást, valami többet, de
elhallgatott. Lehet, arra gondolt: nem is az ő fia a
legfontosabb, hanem mindnyájuk élete, akik valahol talán
túlélték a bajt, gondolta DeVito. Aztán megkérdezte, tud-e
segíteni valamit, de Markov csak ült magába roskadtan - a
kérdést nem is hallotta.

185
 2.

Alex Sabo készüléke jelezni kezdett.

A férfi kabinja a tajga egyik tisztásán ért földet. És alig telt el
néhány óra azóta, hogy jelzőkészülékével a csuklóján kijött
belőle, a kabint megsemmisítette - máris jelzést kapott. Először
nagyon megörült, azt hitte, a mentők közelednek - de nem, ez
más jelzés volt. A karórához hasonló készülék kis kerek
képernyőjén pirossal villogott a jel és következetesen nyugat
felé mutatott, bármerre is fordult a férfi. Akár egy iránytű,
amely észak helyett azonban ezt az irányt mutatja makacsul.
Végre néhány szót is kiírt a készülék, és Alex ebből
megértette, hogy egyik társa hasonló készülékének jelzését
fogta a szerkezet. Elindult hát nyugat felé. Átvágott a tisztáson
és beért az erdőbe. Azelőtt soha nem hitte volna, hogy ilyen
erdők is léteznek, pedig hát látta őket filmen. A tajga, amelyben
most menni igyekezett, létezett 2079-ben is, sőt talán nagyobb
volt, mint régen. A 2000-es évek első felében ugyan alaposan
megritkították, de aztán újra kizöldültek a végtelen térségek,
látott erről egy filmet is. Paradox módon éppen attól kapott
ilyen csapást a természet, amely őt védeni hivatott. A
természetes anyagok iránti megnövekedett kereslet, a
vasbeton, üveg és műanyagok kiszorítása az építőiparból és a
lakáskultúrából lendítette fel a fa iránti keresletet.
Ilyen gondolatok jártak a fejében. Madárdalt hallott.
Tulajdonképpen még örülhetett volna, hiszen kirándult egy
gyönyörű délelőttön... De ami ezt az erdei sétát megelőzte,
bizony sokkal tragikusabb volt, semhogy mosolyt csalhatott
volna a férfi arcára. A lelke sem volt nyugodt. A saját sorsán túl
a többieké is izgatta. Ez a jel, amit kapott, egy dologra utalt.
Valaki a társai közül nagyon hasonló időpontban repült ki
mentőkabinjával, ezért került a Földre hozzá ilyen közel. Hogy
ki az, nem tudhatta. De mindenképpen örült, mert ebben az
idegen környezetben - ebben a másik időben! - nem érezte
magát jól, sem biztonságban. Mégis más, ha van vele egy társ,
aki szintén százhetven évvel későbbről való...

186
 Alex nehezen tört át a fákon, kereste köztük a szabad
helyeket, a réseket, az ösvényeket. Ám elég sűrű volt a
növényzet. Végre egy helyen eltávolodtak egymástól a fák,
előbbre látott. Valami színes csillant a távolban. Piros, vagy
kék...? Még nem tudta, mi lehet az, de sietett arrafelé. Aztán
rájött, hogy egy ejtőernyő lóg le a fákról. Itt ért földet
valamelyik kabin...! De hogy a kabinnal mi történt, azt nem
látta. De se törmeléket, se magát a kabint nem látta sehol.
Márpedig az ernyő nem válik el a kabintól, mielőtt földet nem
érnek. Sőt, azt csak az utas kezdeményezheti.
A lába alatt süllyedni kezdett a talaj. Alex villámgyorsan
hátraugrott, páni félelem uralta el, a szörnyű sejtés
megborzongatta. Hátrált. Még egyszer felnézett, letört faágak
értették meg vele, hogy a kabin itt csapódott a földhöz,
leszakadt az ernyőről. A hófehér selyem végén nem voltak ott a
szokásos csatok - szakadt anyagot mozgatott a szél.
De hol van a kabin...? Alex kiért a szilárdabb partra. Fogott
egy kétökölnyi követ és előbbre dobta, arra a kis tisztásra, ahol
éppen nem nőtt semmi és olyan gyanúsan egyenletes volt a
föld. A kő csobbant és azonnal elmerült.
Mocsár!
A férfi döbbenten nézte. Aztán ösztönösen hátrált. A fák
között végre csakugyan szilárd talajt érzett a lába alatt. A
karján a készülék jelzése egyre halkult, a fény is homályosuk,
majd elhalt. Vagyis aki a jelet küldte, az... ott van a mocsárban?
Alex kitágult szemmel nézte a mocsarat, a legszívesebben
berohant volna, akár egy titán, kinek ereje felér ezzel a
természeti csapással... Mit érezhet az, aki ott van? Tudja-e,
hogy valaki vette a jelzését, és ki lehet az, melyik társa? Akik a
hajón vesztek oda - Nina, Joanna és Garcia - biztosan nem. De
lehet éppenséggel Nils, vagy Adam, vagy Wanda, vagy Mirko...
Az öt megmenekült közül lehet bárki. A másik négy is ide esett
valahová a tajgára...
Még állt, reszketve a dühtől és a tehetetlenségtől, amikor
meghallotta a robbanást. Nem volt nagy zaj. A mocsár felszíne
kicsit megemelkedett, sárcafatok repültek a levegőbe,
visszahullottak zajosan és a felszín ismét elcsitult. A szélén a
békanyálas, zöld vízen karikák indultak el, meghaltak hamar.

187
 Alex felfogta: a kabin felrobbant. Vajon magától? Ilyen
mechanizmus nem volt beléjük építve. Tehát vagy a pánikba
esett űrhajós robbantotta fel azt önmagával együtt, vagy az
eséstől kábultan tapogatózott a sötétben és véletlenül
megérintette azt a gombot...
De a férfi jól tudta: ez nem lehetett véletlen. A kabin
megsemmisítő gombja fedél alatt van, véletlenül nem lehet
lenyomni, először ki kell nyitni kicsiny dobozát. A robbanásra
tehát akkor került sor, amikor az űrhajós odalent a végtelen
sötétségben felfogta, hogy nem szabadulhat. Miért nem
próbált meg kiúszni...? Tudta, hogy a mocsárban nem lehet
úszni. így hát azt is tudta: halálra van ítélve. A kabinok tervezői
miért nem gondoltak arra, hogy ezekkel az utas éppenséggel
mocsárba is zuhanhat?
Alex nem mozdult, meredten nézett maga elé. Ki tudja,
milyen mély a mocsár? Talán nagyon is az. Lehet, hogy
szerencsétlen társa húsz, harminc méterre süllyedt már. Biztos
lehetett benne, hogy kínhalál vár rá, ha elfogy az oxigénje.
Micsoda csapda...? Alex gyöngyöző homlokkal állt ott, még
sokáig. A legszörnyűbb az volt, hogy nem tehetett semmit.
Toporzékolt volna, a puszta kezével hányja ki a sarat a
mocsárból... De csak állt bénán, és nem tudta, társai közül ki
választotta a halált. Lehet, sohasem tudja meg...?
Lassan megfordult és elindult a fák között.

188
 3.

- „A tojásrántottából nem lehet ismét tojásokat csinálni, a

folyamat megfordíthatatlan”, emlékszel erre az idézetre?
- Ki ne emlékezne rá? Folyton ezeket ismételgették azok az
időfizikusok, akik nem hitték az Utazásban.
- Sem az előre, sem a hátrafelé tartó Utazásban.
- Igazuk is lehetett, bizonyos értelemben. Arra hivatkoztak,
hogy ahogyan a rántottából sem lehet ismét különálló
tojásokat csinálni, úgy az egyszer már lezajlott időbe nem
lehet visszamenni.
- Ezt hogy érted? Hiszen mi is utazunk, most éppen azt
tesszük, hátrafelé.
- A fizikusok egy része a logikát hívta segítségül. Ha van
hátrafelé történő utazás, illetve az lehetséges, akkor
lehetségesnek kell lennie a fordítottjának, az előre, a jövőbe
történő utazásnak is. Már csak azért is, mert különben akik
elmentek a múltba, soha nem jöhetnének vissza a jelenbe,
nem igaz?
- Eddig jó.
- Ezután is jó lesz az elmélet, bízzál bennem. Szóval ha van,
létezik a mindkét irányban utazást lehetővé tevő fizikai
törvényszerűség, lehetőség, folyamat, energia - tetszés
szerint választható, egymással kombinálható! akkor a jövő
embereinek már régen vissza kellene járniok a múltba, és
fordítva. Tehát egy olyan jövőt képzelj el, ahol az emberek
szerte a Naprendszerben élnek...
- Sőt azon kívül is...
- ...sőt azon kívül is, mindenfelé a kozmoszban, mondjuk ezer
év múlva vagy hamarább. Ám ha létezik ez a kétirányú utazási
lehetőség, akkor a múltból is eljárnak a jövőbe! Mert eljön az
a pillanat - mint a mi esetünkben az idei, 2079-es évben -,
hogy egyszercsak lehetővé válik a kétirányú utazás. Mint
nekünk most... a jövőbe! Nem is értem, hogy a Narbon-féle
expedíció először miért nem a jövőbe utazott? Az talán
biztonságosabb, mint beállítani valahová a múltba, aztán ha
baj történik és ott ragadnak, akkor magyarázkodhatnak a

189
 primitív ősembereknek, kik is ők, honnan jöttek, mit akartak...
Míg a jövő emberei az ilyesmit már csak azért is megértik,
mert hiszen ők is utaznak az időben, ők is járnak előrefelé,
ismerik hát előre a saját jövőjüket is!
Azért ez egy kicsit fantasztikus elképzelés...
- Egy fenét fantasztikus. Ezt mondod, éppen egy időhajóban
ülve?
- Mi... mi nem vagyunk igazi időutazók. Mi csak menteni
megyünk vissza, a múltba...
És talán biciklivel tekerünk egy csillagösvényen...? Attól,
hogy tartalék legénység voltunk, még érünk annyit, mint
Narbonék. Különösen most, amikor kiderül, hogy az annyira
sztárolt nagy időutazók bajba kerültek és a mi segítségünkre
szorulnak... Most bezzeg Markov meg a többi öreg bizottsági
tag is hirtelen milyen nagy tisztelettel fogadott minket,
emlékeztek?
- Emlékszem. Csak a fehérruhás lányok meg a díszlövések
hiányoztak.
- Könnyfakasztó beszédekre szerencsére nem került sor,
már csak az időhiány miatt sem.
- Pedig voltaképpen nem kellett volna sietnünk. A tisztes
öregurak és öreglányok nem gondoltak az időutazások egyik
alapszabályára...
- Amely úgy hangzik, hogy...?
- „Bármikor indulsz el, bármikor megérkezhetsz”.
- Világos. Ahhoz, hogy a földi katasztrófa után órákkal vagy
napokkal odaérjünk, teljesen mindegy, hogy innen
kutyafuttában indulunk, vagy kivárunk még akár egy hónapot
is. Hiszen ha sikerrel járunk...
- Ha sikerrel járunk, hangsúlyozom...
- Csak a pesszimisták hangsúlyozzák mindig a „ha”-t. Ezek az
öregurak pánikba estek, és nem tudtak megszabadulni az
eddigi korlátolt gondolkodásmódjuktól.
- Igazad van. Azt hiszik, egy mentőexpedíciónak azonnal kell
indulnia, így nagyobb az esélye. Fogalmuk sincsen még arról,
hogy az időutazásoknál ez másképpen van. Ha beállítjuk a
digitális időmérőt és bejelöljük, hogy... mit is jelölünk be?
- Hát ezt nem tudjuk. Csak annyi sejthető, hogy a Hubbard a

190
 Földön járt szerencsétlenül, hiszen oda igyekezett. Az utolsó
időszonda, amit már kifogták, ezt a szándékukat jelezte.
Tehát előbb vissza kell mennünk a Földre, hogy a nyomukra
jussunk. Ott majd kiderül, milyen időben, merre jártak és mi
okozta a bajt.
- Hacsak nem valamelyik időcsatornában érte őket a baj.
Mert akkor aztán hiába nyomozunk, én mondom neked.
- Eszedbe jutott a hiányzó öt mentőkabin...? Nem lettek volna
olyan őrültek, hogy kivessék magukat egy időhurokba,
alagútba vagy bárhol, ahol nem lehet tudni, merre járnak.
- Mégis egy időfolyosó hozta őket vissza a jelenbe, és a mi
terünkbe. Ráadásul a Hold mellé.
- Mielőtt eljöttünk, megkaptam a jelentést: az a pont, ahol az
űrben lebegve megtalálták az összeégett roncsot - majdnem
pontosan ott volt, ahol annak idején, induláskor a Hubbard
keresett és talált egy időfolyosót.
- Ha ez így van, érdemes elgondolkozni a dolgokon. Én leszek a
Titokzatos Úr, te meg az Ember, Aki Próbál Válaszolni a
Kérdésekre.
- „Próbál válaszolni”... Kedves ez a megelőlegezett
bizalmatlanság. Halljam hát az első kérdést.
- Én mint a titokzatos kozmosz hangja, azt kérdezem: Van- e
valami jelentősége annak, hogy a roncsot ugyanott találták
meg, mint ahol az eltűnt ebből a térből?
- Tudom már, mire célzol. De egyelőre a válaszom pozitív.
- Tehát szerinted van jelentősége. Ebből következik a második
kérdés: „Tudja-e az időfolyosó, hogy mi zajlott le benne?”
- Inkább kérdezd úgy: Tudatos volt-e az időfolyosó részéről ez
a cselekedet?
- Ugyanarról beszélünk, Kérdező Ember.
- Persze. Azt sugallod, hogy az az időfolyosó vagy alagút vagy
hurok, vagy nevezzük bárhogyan, rendelkezik valamiféle
értelemmel.
- Brávó, telitalálat.
- De én továbbmegyek: ha az az egy időfolyosó értelmes, vagy
emlékezik, és azért viszi vissza a hajót oda, ahol „találta”, vagy
ahol találkozott vele eredetileg - akkor értelmesnek kell lennie
a világmindenségben található összes többi időfolyosónak is!

191
 Csakugyan. Mert hiszen hihetetlen szerencse kellene
hozzá, hogy ha csak egyetlen ilyen van, azt éppen mi találjuk
meg, éppen a Föld közelében és éppen most, amikor
megépítettük az első időhajónkat...
- Ez tényleg nem logikus. Illetve akkor logikus, ha
értelmesnek képzeljük el a folyosót...
- Azért ez túlzás, emberek! Rengeteg olyan fizikai vagy
biológiai folyamat van a Földön és az űrben, amely mindig
ugyanúgy játszódik le. Éppen a tulajdonságánál,
jellegzetességénél fogva történik így és nem azért, mert az a
valami gondolkodik.
- Mondj példát.
- Bármelyik növény vegetációs időszaka. Vagy az állatok,
köztük a gondolkodással alig gyanúsítható csiga esete, aki
behúzódik a házába, ha nyugtalanító jelenséget, más lény
közelségét, vagy egyéb veszélyt tapasztal.
- Figyelem, a keresőszonda időfolyosót jelzett...
- Mindenki a helyére, lemerülünk!

192
 4.

Jurjah büszkén mutatott maga elé:

- Ott a falum!
Mirko Markov nem osztotta a vadász örömét. Órák óta
vándoroltak, látszott, hogy a bennszülött sokkal gyorsabban
haladna, ha nem lenne vele ez a „kolonc” fehér ember. Jurjah
sokszor megelőzte Mirkót, aztán kénytelen volt bevárni, hisz
az sokkal lassabban haladt. Gyakorlatlanul botladozott a
bokrok és alacsonyra hajló ágak között. De Jurjah annyira
barátságos és lelkes volt, hogy Mirko nem akarta elvenni a
kedvét. Különben is, tiszta szerencse, hogy mindjárt az elején
találkozott valakivel. Más lenne a helyzet, ha nála volna a
jelzőadó, akkor kerülné a helybeliek társaságát. Egy ideig
kénytelen lesz ezek vendégszeretetét élvezni, aztán majd
meglátja. Ha jön mentőhajó, talán meglelik őt. Most egy
pillanatra felrémlett Mirkóban: mi lesz, ha sohasem találnak
rá...? Itt ragad 1908-ban? A dátum a fejébe vésődött, Adam
éppen elégszer elmondta, hogy ma ezerkilencszáznyolc
június harmincadika van. És még mindig az volt, a Hubbard
balesete óta csak pár óra telt el. Kora délután volt, nyilván
most is június harmincadika a dátum. Bár ezek a
bennszülöttek aligha ismerik a naptárt vagy az európai
időszámítást.
Jurjah arca megváltozott. Már a falu közelében jártak. A
férfi rekedt kiáltást hallatott, aztán Mirkóra már ügyet sem
vetve futva indult ki a fák közül. A tisztáson a
rénszarvasbőrökből rudakra feszített kunyhók Mirkót
gyerekkora indián olvasmányaira emlékeztették.
De amit látott, már nem olvasmány és nem emlék volt.
Csak néhány kunyhó állt a helyén, a többiek felborítva,
megégve hevertek. Jajgató emberek futkostak látszólag össze-
vissza. A patak partján többen feküdtek, mások föléjük
görnyedtek. A nők és a férfiak is bőrruhákat viseltek, sárga
arcukon és fekete mandulaszemükben rémület ült.
Mirko csak egy pillanatig habozott. Felfogta, mi történt, és
a lelkiismerete is arra késztette, hogy azonnal rohanjon

193
segíteni. Ez... a lökéshullám műve! A plazmamotor robbanása
okozta a katasztrófát, amely lám, ezeket a szegény embereket
sem kerülte el. Bár legalább kétszáz kilométerre voltak a
detonáció pontjától, az itt is végigszáguldott a tajgán, és nem
kímélt senkit, semmit.
Az egyik kunyhó előtt megpörkölt, itt-ott még lángoló bőr
alatt kormos arcú kisgyerek feküdt. Éktelenül sírt, de a
felnőttek elszaladtak mellette, mert távolabb nagy lánggal
lobogott egy kunyhó, azt oltották a patakról hozott favödrök
vizével. Mirko felkapta a gyereket és a partra szaladt vele.
Egyszer még látta Jurjahot, aztán teljesen elfoglalta a munka.
Segített a férfiaknak eloltani a kunyhót, majd felállítani néhány
favázat, hogy legalább négyöt kunyhó legyen épen. Később
kiderült, hogy a megrémült rénszarvasok letaposták a karám
egyik oldalát és kirohantak az erdőbe - a férfiak bőrszíjakkal
indultak visszaterelni, elfogni őket. Mirko egy szót sem értett a
beszédükből. Verejtékezve tartott egy nagy gerendát, már az ő
arca is kormos volt, csak a furcsa, nem ebből az időből való
ruhája árulhatta el, hogy idegen, meg a zöld szeme... De neki is
fekete haja volt és ruhája hamar bepiszkolódott. Nem
kételkedett abban, hogy nemsokára kap majd egy bőrruhát.
Pár hónap múlva itt hagyja a vadászokat, eljut a legközelebbi
városba, legyen az akármilyen. Ott már nyilván oroszul
beszélnek, ami nem áll tőle távol. Apja úgyis mindig azt
mondogatta, hogy ők voltaképpen valahonnan innen
származnak... Elég lesz két év, és beleolvad. Papírok itt még
nem kellenek, de ha mégis, hát szerez majd. Valamilyen
vállalkozásba kezd, betársul valakihez, lesz pénze, megnősül...
Miért lenne ez rosszabb élet, mint az életét kockáztatni egy
űrhajóban...?
Egy fiatal lány került eléje, rámosolygott. Mirko Markov
most már gondtalanul, felszabadultan mosolygott vissza.

194
 5.

Markov a videotelefon elé lépett. Nem lepte meg, hogy a

képernyőről Sim Simarangha koromfekete arca tekint rá. A
tudós komoly volt, de nem gyászos. És Markov most -
legalább gondolatban - hálás volt Símnek azért, hogy nem
nyilvánít részvétet, egyáltalán nem hozza szóba Mirkót és az
expedíció sorsát - bár egy pillanatig sem volt kétséges, hogy
miről fognak beszélni.
- Jó napot. Van már eredmény? - érdeklődött Markov. Ezzel is
jelezte, hogy most csak a roncsról és csak a problémáról
akar beszélni, semmi másról.
- Jó napot. Van eredmény - az afrikai-indiai professzor vezette
a bizottságot, amely a Hubbard roncsait kutatja. Megcsillant
az aranykeretes szemüveg. Két szempár mélyedt egymásba.
Markov lelke megremegett. Ha találtak holttesteket is...
Bármennyire is összeégtek, egy DNS-vizsgálat kiderítheti
kilétüket.
Sim látta rajta, mitől fél, ezért éppen ezzel kezdte:
— Holttesteket nem találtunk a roncsban. Akadtak viszont
olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy elsősorban az, vagy
azok vesztek oda, akik a kritikus pillanatban a
meghajtórészben helyezkedtek el.
- Tehát a hajtóművek közelében?
- Igen. Vannak tippjei?
- Itt elsősorban Joanna Montini, a plazmahajtómű felelőse
jöhet számításba... Nem tudható, ki volt még vele. Ha
egyáltalán volt valaki. Esetleg Nils Borensen, aki mindig is
afféle „mindenesnek” képzelte magát a hajón. Talán
odament, ahol baj volt.
Sim bólogatott.
- Az kétségtelen, hogy a robbanás nem egyik pillanatról a
másikra következett be. Ahhoz, hogy ilyesmi történjen, a
plazmának túl kellett lépnie a kritikus hőmérsékletet, a
nátrium-vízgőz hűtőfolyadék pedig vagy kihűlt, lelassult
áramlása, vagy kilyukadt a rendszer és kifolyt belőle. Ez

195
 persze már csak másodpercekkel a végkifejlet előtt
következhetett be.
- Hagyjuk most az áldozatokat és a feltételezéseket - Markov
hangja fakó volt, színtelen. Sim tudta, hogy amit most mond,
az úgyis csak előzetes és csöppet sem hivatalos
tájékoztatásnak minősül. Az igazit, a teljeset és egyben
véglegeset a bizottság tagjaival együtt írásban kapja majd
kézhez, a szigorúan titkosított internetes címen.
A professzor hát folytatta:
- Nem kétséges, hogy a detonáció pillanatában is kellett,
valami köze legyen a hajónak az időcsatornához.
Máskülönben magától, irányítás és plazmahajtómű nélkül
nem kerülhetett volna bele, tehát vissza sem jöhetett volna.
- Ez hogyan lehetséges?
- Csak úgy, hogy amikor a baj bekövetkezett, a hajó egy
szerre két térben tartózkodott. Vulgárisan mondta, olyan
lehetett ez, mint a hajó a tengeren. Az egyik fele odalent van, a
vízben, a másik idefent, a levegőben. Számunkra ez egyazon
tér, de ott... ki tudja? Ez biztosan másképpen működik.
Markov a homlokát ráncolta:
- Ha ez így van, akkor az sem zárható ki, hogy egy vagy több
mentőcsónak nem a földi térben landolt, hanem benne
maradt az időalagútban?
Sim bólintott és folytatta:
- A hajó mindenesetre benne volt, legalább kisebb részben. És
amikor jött a robbanás, néhány századmásodpercre a forró,
több mint hárommillió fokos plazma maga gerjesztette a
szükséges elektromágneses teret. Ami akkor már csak annyit
ért el, hogy a roncsot belelökte az időalagútba, miközben a
nem fémes alkatrészek, a nátrium-vízgőz és főleg az a sok
száz tonna plazma hihetetlen energiát szabadítva fel,
szerterepült.
- Mindkét térben?
- Könnyen lehet. Égett plazmamaradványokat találtunk a roncs
lakótéri részén, a külső burkolaton is. Oda csak úgy
kerülhetett, ha a plazma saját burkolata már nem fogta meg
a forró anyagot. Ha pedig ennyire fröcskölt mindenfelé,
gondolom, akár ezerméteres sugarakban is, akkor kellett,

196
 hogy jusson belőle az időalagútba is, amely a kritikus
századmásodpercen megnyílt a nagy energia hatására és
magába fogadta a roncsot, számos törmeléket és talán egy-
egy mentőkabint is.
- De a kabinok nem kerültek elő...? - Markov most olyan
tekintetet vetett a professzorra, mint aki bólintást, sőt talán
valamiféle örömhírt vár. Sim Simarangha érezte ezt, de
ellenállt. Könnyen tehette, mert tényleg nem találtak
mentőkabint, és ezt most szavak nélkül jelezte. Markov
mélyet lélegzett.
- Egyelőre ennyi, amit tudunk. A hajó sérüléseinek egy része
meglehetősen gyanús. Már olyan értelemben, hogy azok
talán csak a robbanás után keletkeztek. Feltehető, hogy a
detonáció keményen belevágta a maradék hajót az
időalagútba, amely a jelek szerint mégsem olyan illékony
valami. Attól, hogy ebből a térből, ha szükségünk van rá, nem
látjuk, és annak ellenére, hogy nehéz megtalálni a jelenlegi
műszereinkkel - bizony még kemény, ellenállóképes lehet.
Markovot ez most már nem annyira érdekelte. Főleg azért
nem, mert a másik készüléke is jelzett halkan, diszkréten. Nem
nézett oda, de Sim így is meghallotta a jelzést. Talán ő is
megkönnyebbült, hisz nem volt még egyéb mondanivalója.
Talán később, ha folytatják a roncsok vizsgálatát, lesz még
miről beszélniük. Most hát elbúcsúzott.
A hang ismerős volt. A balkáni öregasszony, aki orosz
internetes levéltárakban kutatott. Úgy látszik, lelkiismeretes és
folytatja a keresést. Talán pénzt akart kapni? Markov
mindenesetre megnyitotta a készüléket, igaz, most is csak
hangot adott. Nem akarta látni az ismeretlent, és jobb, ha az
sem látja őt. Főleg nem... most.
- Újabb adataim vannak az első ismert Markovról - kezdte
és volt valami a hangjában, ami arra kényszerítette Markovot,
hogy hallgassa, hallgassa.

197
 6.

Adam két napig nem evett semmit.

Néha talált ugyan bogyókat, de még éretlenek voltak.
Június vége, július eleje errefelé még csak a nyár kezdetét
jelenti, sejtette ebből is. Különben is a bajbajutott űrhajósok
kézikönyve - amelynek egyes fejezeteit kívülről kellett fújniok
annak idején a főiskolán és a háromévente következő ismételt
alkalmassági vizsgákon - kifejezetten tiltotta, hogy ismeretlen
növényeket és azok terméseit fogyasszák. Persze ez a tilalom
főleg idegen bolygóra vonatkozott, de vajon ez a Föld nem
idegen-e számukra? Ahol és amikor ők felnőttek, ott kevés hely
maradt a nyers erdei bogyóknak, gyümölcsöknek. Egy fertőzés,
egy kisebb mérgezés is végzetes lehet.
Mást nem talált. Az éhség mardosta a gyomrát. Arról szó
sem lehetett, hogy elejtsen egy állatot - a lézerpisztolya ugyan
megvolt, de nem sokat használta eddig, legfeljebb
lőgyakorlatokon. És ha elejt egy állatot? Bár úgy érezte, most
már egyre közelebb van ehhez. Valamit le kell lőnie, a
túlélőkéssel megnyúzni, és tüzet is gyújthat - volt nála erre
alkalmas szerszám. Mégis, már a második nap is elmúlott
anélkül, hogy bármit evett volna. Igazából vizet sem mert inni.
Csak egyszer egy kisebb tóból, amelynek tetején nem úszott
békanyál és nagyon tisztának látszott. Szerencsére az is volt.
A második éjszaka is elmúlott. Mohára heveredett, néhány
vaskos fa törzse közé vackolta be magát. Nem sokat aludt, az
erdő éjszakai zajai gyakran felriasztották. Sejtette, teste szagát
messze viszi a levegő, a szellő, vadállatok orrába jutnak a kis
molekulák, nyugtalanul szimatolnak. Amelyek félnek az
embertől, elmenekülnek, de akadnak olyanok is, amelyek talán
egyenesen vadásznak rá... Abban reménykedett, hogy most
nyár van, hát a ragadozók számára akad más táplálék is.
Éjszaka hideg volt, fázott. Örömmel üdvözölte a napot,
rögtön megjavult a kedve. Meleg lett elég gyorsan. Látta, hogy
egy domb magasodik előtte. Vagy afféle kisebb hegy...? Arra
igyekezett. Előbb sűrű erdőn vergődött keresztül, aztán
megritkult a növényzet, sziklákon mászott és feljutott a

198
csúcsra. Itt már csak bokrok nőttek, meg örökös széltől
elfacsart korcs fácskák. Némelyik tragikusan mutatta az
uralkodó szélirányt - az ellenkező irányban szinte a kopár
földre feküdt az állandó nyomástól.
Adam leült egy sziklára. Élvezte a napmeleget. Ellenőrizte,
hogy működik-e a rádiójelzője. A tekintete időnként
körbefordult, a tajga fölött messze ellátott.

199
 7.

Alex Sabo medvét lőtt.

Pedig nem, nem akarta megölni. A férfi a sűrűben ment
éppen, amikor az állat váratlanul előtte termett. Alighanem az
is ment a fák között, a két útirány ék alakban jött össze,
egyszercsak ott voltak egymás mellett. Az állatot megijesztette
ez a váratlan látvány. A férfi mohán jött, ruhája sem ért az
ágakhoz, nem csapott zajt már percek óta. A medve bogyókat
szedett, és meglátta az embert, zsákmányát érezte veszélyben.
Alex keze önkéntelenül fonódott a lézerpisztoly
markolatára. Nem tudta, hogy elővette. Minden olyan
rémisztőén gyors volt - és egyszerű, természetes, mintha egész
életében ezt csinálta volna, holott soha nem emelt kezet
emberre, állatra. De most az ő gerincén is végigfutott a hideg,
megpillantva a nála is magasabb, két lábon álló nagy állatot. A
medve hatalmas mellső lábain félelmetes karmokat látott -
aztán már csak a sugár narancsvörös csíkját. Nem is engedte el
a szenzort, nyomta a sugarat, ameddig csak bírta. Persze csak
másodpercek teltek bele, a medve ordított, előbb dühében,
mert fájdalmat érzett, aztán félelmében. Végül hörgött. Akkor
már a földön feküdt a fák és bokrok között - a lézer
összeszabdalta mellén, fején a bőrt, mindenfelé vér folyt. Alex
elfutott onnan, aztán egy fatörzshöz támaszkodott. Még
szemmel tartotta a medvét, de az a nagy barna tömeg már
nem mozdult a bokrok között. A férfi háta lassan csúszott le
egy széles fatörzsön. Mint aki nem hisz a szemének, úgy nézett
végig a fegyverén. Még nem tette el, szorongatta merev ujjai
között. Nehezen lélegzett, a későn rátörő izgalomtól alig kapott
levegőt. Az, hogy megölt egy ekkora állatot, döbbenetre
késztette őt is.
A közelben volt egy tisztás - már előbb is oda igyekezett.
Vagy fél órába tellett, mire Alex összeszedte magát és fel
tudott állni. Nagy ívben kerülte el a medve hulláját és ment a
fény felé. Már majdnem kiért a fák közül, amikor a tisztás fölött
valami megcsillant a levegőben...

200
201
 8.

- Jelzés kétszázhuszonhárom foknál!

- Távolság?
- Még nem tudom... Zavaros.
- Nyilván az erdő miatt. Öregem, életemben összesen nem
láttam ennyi fát, mint itt, ha csak egyszer lepillantok!
- Ahonnan te jöttél, ott nem is volt mit látni. Málta nem az
őserdeiről híres.
- De most már ott is vannak erdők! Gyermekkoromban magam
is ültettem fákat.
- Ez megmagyarázza, miért nincs ott elég fa. Amiket te
ültettél, azok biztosan elszáradtak. Jobb lett volna, ha nem
nyúlsz hozzájuk.
- Ha-ha, de vicces. Mi van a jellel?
- Nyoma veszett.
- Repüljünk abba az irányba. Mennyit mondtál?
- Kétszázhuszonhárom fokot, de az automata már viszi is a
hajót.
- Megint itt van a jel. Nem valami nagy hatósugara van ezeknek
a szerkezeteknek. Szólni kell majd a bizottságnak, hogy
ezután az időhajókat nagyobb teljesítményű vészjelzőkkel
szerelje föl...
- Senkit sem látok.
- Ami nem is csoda, ilyen sűrű erdőben. Viszont vagy két
kilométerre előttünk látok egy nagyobb tisztást.
- És mintha onnan jönnének a jelek is.
- Vigyázz...! Vedd vissza az irányítást a robottól. Magasságot
csökkents.
- Most hatvan méter!
- Éppen elég, maradjunk így... Mi van a jellel?
- Erősödik, nem kétséges, ez a mi hullámhosszunk.
- A mi jelünk, a mi emberünk... Mi lesz már? Hol vagy?
- Nyomd ki a hangerőt. Gigantofont bekapcsolni!
A majdnem hangtalanul repülő, csaknem pontosan gömb
alakú testből szerteömlött a hang. Dörejként vágta szét a
csöndet, még kilométerekkel távolabbra is elhallatszott:

202
- Hajótörött, jelentkezz! Hajótörött, gyere ki a tisztásra...!
Aztán észrevették. Majdnem egyszerre pillantották meg
mind a négyen. Csak ennyien voltak a mentőhajóban.
- Látok egy férfit zöld felsőben!
- Pontosan hol?
- Kétszázhuszonkilenc fokon, már irányt változtattam.
- Most látom én is! Menj rá az optikával, hozd közelebb.
- Még vagy ezer méterre van tőlünk. De már meglátott
bennünket, integet!
- Leszálláshoz felkészülni. A földi tartózkodás időtartama... tíz
másodperc.
- Felkapjuk egy pillanat alatt, még tíz másodperc sem kell!
Örültek. Fiatalok voltak, gondtalanok, felkészültek. Mosoly
az arcukon. Amint az optika közelebb hozta a férfit, látták
kopaszodó, magas homlokát, arcát. Ott volt előttük nyolc
fénykép. Három nő és öt férfi arca. Nem volt nehéz
azonosítani:
- Alex Sabo, az időfizikus...
Még pár száz méterre voltak tőle, de a hangszóró már
dörögte:
- Alex, látunk téged, maradj, ahol vagy. Leszállunk.

203
 9.

Egy, csak egy kabin volt mozgásban még akkor is.

Utasa nem volt öntudatánál. A kabin sötét térben rohant,
ahol csak néha villant fel egy-egy fény. Külső csillag...? Vagy
valami, ami ugyanitt, ebben a térben haladt, vagy állt?
A kabint időforgatag ragadta el. Ismeretlen térben
száguldott, ismeretlen irányban. Utasa behunyt szemmel
feküdt. Oxigénkészlete sem fogyott, hisz teste most nem
igényelt levegőt. Ám ő erről mit sem tudott. Olyan
elektromágneses erővonalakat metszett át, majd azok terébe
került, amelyek tudattalanná tették őt. Az agya kikapcsolt, ám a
teste élt, és ott, ahol ő száguldott, sohasem múlott az idő.
A kabin és utasa sebesen repült egy másik világ felé.

204
 10.

Órák teltek el, és Adam nem mozdult. Valamilyen ösztön

késztette, hogy maradjon itt fent a hegyen. Még akkor is, ha
étlen- szomjan kell most maradnia. Innen könnyebben vehetik
a jelet a mentők...
Azért csak megfordult a fejében: valóban eljönnek?
Sejtette, ez hamar eldől. Ha pár napon belül nem jelentkeznek,
akkor a mentősök talán szerencsétlenül jártak valamelyik
időalagútban. Ami a Hubbarddal megtörtént, bármikor
osztályrésze lehet egy másik időhajónak is.
De egyszercsak felépítik a következőt, a harmadikat, a
tizediket, a századikat... És míg Markov él, míg a bizottság
számon tartja az elveszetteket, addig van remény. Persze lehet,
nem találják meg őket, pedig a bójáknak ott kell lebegniök
valahol a térben. Azok elmondják majd, hogyan kerültek előbb
ezerkilencszáznegyvenötbe, Hirosimába... Aztán ide, a szibériai
tajgába.
De nyugtalansága csak nem múlott el. Nézte a kezére
csatolt jelzőt - egyenletesen pulzált egy kicsiny zöld fénypont.
Működik hát, adja a jeleket. Ha nem jönnek, ha nem jöhetnek
el érte... Délre fog menetelni. Állatokat lő, a húsukat eszi,
elkerüli az embereket. Valahol délen van a transzszibériai
vasút, arra fel kell jutnia mindenáron, aztán tovább keletre
vagy nyugatra...
A készüléke csendült egyet. Adam talpra ugrott. A szíve
körül olyan meleg lett, amikor meglátta azt a fényvillanást az
erdő fölött...

205
 11.

Markov megölelte a kapitányt, aztán kicsit

szárnyaszegetten állt egy percig. Adam megsajnálta. Hiszen
Mirko... Nem került elő. A mentőhajó napokig röpdösött még
1908-ban a Tunguz Fennsík fölött, és hatalmas, több száz
kilométeres köröket tett másfelé is. De csak Alex Sabo és Adam
menekült meg. Több jelzőkészülék nem válaszolt. A Hubbard
másik hat hajósa felkerül majd az eltűntek listájára. Meg a
Földön öt év múlva egy márványtáblára is rávésik a nevüket.
Markov hát elvesztette a fiát. Ám amikor Adam végre a férfi
arcába nézett, nem látott szomorúságot, vagy nem csak azt.
Való igaz, a férfi öregebbnek látszott koránál, de mintha egy
reménysugár csillant volna a tekintetében.
Markov félrevonta Adamot. A holdi irodában most csak ők
ketten voltak.
- Remélem, nem hagyja el a flottát, kapitány.
- A flottát?
- Tudom, az időhajók flottája ma még csak egyetlen kis
mentőhajóból áll. De már döntöttek, ígéretesnek tartják a
Hubbard útját a kudarcok ellenére is. Európa ebben az első,
és szeretné elsőségét megőrizni. DeVito műhelye már
megkapta az első rendelést.
De látszott rajta, nem erről akar beszélni. Adam
mindenesetre bólintott. Nem, nem hagyja el a flottát, hiszen
űrhajós, és az is akar maradni. Meg történész egy személyben -
és van-e csodálatosabb egy történész számára, mint az elmúlt
vagy a ránk váró időkben kalandozni...?
Markovon látszott, valakivel meg kell osztania egy titkot.
Talán mert Adam látta utoljára Mirkót? Vagy mert mostantól őt
tekinti a fiának, valamilyen értelemben...? Halkan mondta:
- Megbíztam egy családfakutatót, keresse meg az őseimet... A
családunk Oroszországból, a Bajkál-tó mellől ered. Az első
ismert ősömről azt hitték, valamikor az 1880-as években
született Szibériában... De nem. Mirkonak hívták, Mirko
Markovnak és 1908 előtt senki sem találkozott vele. Azután

206
 ment el az egyik városba, nősült meg és 1900-ban született
egy fia, aki a dédapám lett.
Adamban lassan ülepedett le a dolog. Érezte, hogyan fagy
meg a vére. Borzongott. Ez hát a titok...? Rettenetes és
felemelő egyben. Markov a fiatalember szemébe nézett:
- Nem indul több mentőexpedíció 1908-ba. Nem lehet
kimenteni Mirkót, hiszen neki ott a helye - és az öreg
fájdalmasan és mégis büszkén tette hozzá: - Mirko, a fiam... lett
az ükapám! Ez valahol így volt megírva valami nagykönyvben,
azt hiszem. Tőle származok magam is, és Mirko is önmagától
származik. Így lett tökéletesen zárt a családfánk. A kígyó
százhetven év után a farkába harapott. Ami addig szétszórtnak
és esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnt, az mára tökéletes
egésszé állt össze.

207
 12.

A gép leszállt. A tenger fényesen csillant, egy pillanatra

majdnem elvakította a kapitányt. A kijáratnál többen
felismerték - a világtévé tegnap óta másról sem beszél, csak a
Hubbard szerencsétlenül végződött, mégis sokak által
úttörőnek tartott útjáról. Az első időhajó első és egyben utolsó,
kalandos utazásáról... Adam Narbon igyekezett eltakarni az
arcát, szemébe húzta sapkáját. Amitől rögtön melege is lett,
mert a nagy, napsütötte hallban igen meleg volt.
Aztán már elfeledkezett erről is, mert nem is látott mást,
csak azt a két alakot. A nagyobbik, az asszony is szaladt feléje,
kitárt karokkal, de megelőzte egy kisebb - a gyerek is kitárta
karjait és rohant, rohant, hogy egyenesen a férfi karjai közé
fusson, amelyek egy pillanattal később bezárultak körülötte és
mindhárman úgy érezték, ember ennél boldogabb már nem is
lehet.

208