Borítószöveg

Sose maradtam nyugton, mindig mozogtam, mindössze

ennyit csináltam. Mindig vagy arra vártam, hogy eljussak
valahová, vagy arra, hogy visszatérjek. Vagy hogy megszökjem.
Folyton be- és kipakolom a lábamnál lévő bőröndöt. Táskámat
az ölemben tartom, van benne egy kis pénz meg olvasnivaló.
Létezik olyan hely, amelyen nem csak áthaladunk? Eltévedve,
elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva,
összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva.
Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a
lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.
A  Mélyföld és A bajtolmács szerzőjének új könyve egy meg
nem nevezett negyvenes nő portréja, aki megkérdőjelezi helyét
a világban, ingadozik mozdulatlanság és mozgás, kötődés és a
hosszú távú kapcsolatok elutasítása között. Magányosan jár-kel
egy gyönyörű, meg nem nevezett olasz városban, és életútja
felén ráébred, hogy eltévedt.
Városának járdáin sétál, áthalad hídjain, megfordul
üzleteiben, uszodáiban és kávézóiban. Lassít léptein, hogy egy
veszekedő párt figyeljen, hogy megszemléljen egy öregasszonyt
egy orvosi váróban, megáll, hogy megigya kávéját egy árnyas
téren. Néha meglátogatja gyászoló anyját, aki saját magányába
zárkózik, néha a vasútállomáson a vonatok rövid időre
jókedvre derítik.
De egy év leforgása alatt, ahogy az évszakok váltják egymást,
minden átalakul. Egy nap a tengerparton, egyszerre
lehengerelve és új erőre kapva az életteli látványtól, nézőpontja
örökre megváltozik.
Az Amerre járok tömör, átgondolt próza. Intelligenciája és
érzékenysége, a határok áttörésének peremén való
egyensúlyozás, valamint a kívülhelyezkedés költészete Rachel
Cusk és Sigrid Nunez műveivel rokonítja.
 
Jhumpa Lahiri (1967) Pulitzer-díjas és Booker-rövidlistás
szerző. Jelenleg Olaszországban él. Ő Domenico Starnone Hurok
című regényének angol fordítója. Az Amerre járok kivételes
módon olasz nyelven született, majd maga a szerző fordította
angolra. Magyarul ez a negyedik könyve.
 
 
  
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Jhumpa Lahiri: Whereabouts, Borzoi Book Published by Alfred A. Knopf and
Alfred A. Knopf Canada, 2021
 
All Rights reserved. Published in the United States by Alfred A. Knopf, a
division of Penguin Random House LLC, New York, and in Canada by Alfred
A. Knopf Canada, a division of Penguin Random House Canada Limited,
Toronto.
 
Originally published in Italy as Dove Mi Trovo by Ugo Guanda Editore S.r.l.,
Milan in 2018.
Copyright © 2018 by Jhumpa Lahiri
Copyright © 2018 by Ugo Guanda Editore S.r.l.
 
Hungarian translation © 2023 Greskovits Endre
Magyar kiadás © 2023 Park Kiadó, Budapest
A Park Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje
Borítóterv © Váraljai Viktória
Borítófotó © Clark et Pougnaud (Lost in Meditation, No 4, 2009)
 
ISBN 978-963-355-821-8
 
Felelős kiadó Tönkő Vera
Felelős szerkesztő Szala Boglárka
Szerkesztette Elekes Dóra
A szöveget gondozta Mohácsi Balázs és Kővári Bettina
Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera
 
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
  
 
 
Ad ogni mutamento di posto io provo una grande
enorme tristezza. Non maggiore quando lascio un
luogo cui si connettono dei ricordi o dei dolori e
piaceri. È il mutamento stesso che m’agita come il
liquido in un vaso che scosso s’intorbida.
ITALO SVEVO: Saggi e pagine sparse
 
 
Valahányszor megváltozik a környezetem, rettenetesen
elszomorodom. Amikor elhagyok egy emlékekhez,
fájdalomhoz vagy boldogsághoz kötődő helyet, akkor
nem annyira. Maga a változás kavar fel, mint amikor
a folyadék felrázva zavarossá válik.
ITALO SVEVO: Esszék és kiadatlan írások
 A járdán

Reggelenként elsétálok egy kis márványtábla mellett,

amelyet az utat szegélyező magas falnak támasztottak. Nem
ismertem a férfit, aki meghalt. De az évek során megjegyeztem
a keresztnevét, a családnevét. Tudom, melyik hónap melyik
napján született, és melyik hónap melyik napján ért véget az
élete. A születésnapja után két nappal, februárban halt meg.
Nyilván baleset érte, amikor a biciklijén vagy a
motorkerékpárján ült. Vagy talán szórakozottan sétált éjszaka.
Talán elütötte egy autó.
Negyvennégy éves volt, amikor történt. Gondolom, itt
helyben meghalt, a járdán, a fal mellett, amelyből kihajt a gaz,
ezért tették a táblát alulra, a járókelők lábához. Az út tele van
kanyarokkal, és felfelé kígyózik. Kicsit veszélyes. A  járda
bosszantó, tele van kitüremkedő gyökerekkel. Néhány szakasza
szinte járhatatlan a gyökerek miatt. Én is ezért sétálok inkább
az úttesten.
Általában egy gyertya ég ott piros üvegtartóban, mellette kis
csokor virág meg egy szent szobrocskája. Fénykép nincs.
A  gyertya fölött a falon a férfi anyjának kézírásos üzenete
homályos nejlontasakban. Üdvözli azokat, akik megállnak egy
pillanatra, hogy eltűnődjenek fia halálán. Szeretnék köszönetet
mondani azoknak, akik néhány percet szánnak az idejükből fiam
emlékének, de ha ez nem lehetséges, akkor is teljes szívemből
köszönöm, áll rajta.
Soha nem láttam sem az anyát, sem mást a tábla előtt.
Miközben gondolok az anyára is, a fiára is, továbbsétálok, és
kicsit kevésbé érzem magam elevennek.
 Az utcán

A  környék utcáin időnként összefutok egy férfival, akivel

járhatnék, talán az életemet is megoszthatnám vele. Mintha
mindig örülne nekem. Egy barátnőmmel él, és két gyerekük
van. Kapcsolatunk sosem lép túl azon, hogy hosszasan
tereferélünk a járdán, gyorsan megiszunk egy kávét, talán
sétálunk egy keveset, ha egy irányba megyünk. Izgatottan
beszél a terveiről, gesztikulál, és néha, miközben sétálunk, már
amúgy is túl közeli, összehangolt testünk diszkréten összeolvad.
Egyszer elkísért egy fehérneműboltba, mert vennem kellett
egy harisnyanadrágot, amelyet egy új szoknyához viselhetek.
Éppen megvásároltam a szoknyát, és aznap este szükségem volt
a harisnyanadrágra. Ujjunkat végighúztuk a pultra kirakott
mintákon, miközben a különböző színek közt válogattunk.
A  minták tartója olyan volt, mint egy hártyavékony, áttetsző
lapokból álló könyv. A férfi tökéletes nyugalommal viselkedett a
melltartók és a hálóingek közt, mintha nem intimruházat venné
körül, hanem egy vaskereskedésben volna. A  zöld és a lila
között vacilláltam. Ő beszélt rá, hogy válasszam a lilát, és az
eladónő, miközben betette a harisnyanadrágot a zacskóba, így
szólt: jó szeme van a férjének.
Az ilyen kellemes találkozások megtörik mindennapi
bolyongásainkat. Szemérmes, futó kapcsolatban vagyunk.
Ennek következtében nem tud előrébb jutni a dolog, nem tud
felülkerekedni rajtunk. Rendes ember, szereti a barátnőmet és a
gyerekeit.
Én beérem egy határozott öleléssel, bár nem élek együtt
senkivel. Két puszi az arcra, rövid séta az út egy szakaszán.
Szavak nélkül is tudjuk, ha úgy döntenénk, belevághatnánk
valami meggondolatlan, egyben értelmetlen dologba.
Ma reggel szórakozott. Nem vesz észre, csak amikor már az
orra előtt vagyok. Épp egy hídon kel át, aminek én a másik vége
felől érkezem. Megállunk középen, és nézzük a folyót
szegélyező falat meg a járókelők rá vetett árnyékát. Libasorban
haladó nyugtalan kísérteteknek tűnnek, engedelmes lelkeknek,
akik egyik világból a másikba lépnek át. A híd lapos, az alakok –
homályos formák a szilárd falon – mégis mintha emelkedőn
kapaszkodnának egyre. Olyanok, mint a rabok, akik némán
haladnak a rettenetes vég felé.
– Remek lenne egyszer lefilmezni ezt a vonulást – mondja a
férfi. – Nem lehet mindig látni, a nap helyzetétől függ. De én
minden alkalommal elképedek tőle, van benne valami delejező.
Ha sietek, még akkor is megállok, hogy nézzem.
– Én is.
Előhúzza a mobiltelefonját.
– Megpróbáljuk?
– Na, milyen? – kérdezem.
– Nem jó. Ez a szerkentyű nem adja vissza a látványt.
Tovább nézzük a néma látványosságot, a sötét testeket,
amelyek csak mennek, sosem állnak meg.
– Hová igyekszel?
– Munkába.
 – Én is.
– Igyunk egy kávét?
– Ma nem érek rá.
– Oké, ciao, majd találkozunk.
Elbúcsúzunk, elválunk. Aztán belőlünk is falra vetülő
árnyékok lesznek: megszokott látvány, lehetetlen visszaadni.
 Az irodában

Nehéz itt összpontosítani. Úgy érzem, védtelen vagyok,

bekerítenek a folyosón járkáló kollégák és diákok. A  mozgásuk
meg a csevegésük az idegeimre megy.
Hiába próbálom élettel megtölteni a helyet. Minden héten
szatyornyi könyvet hozok otthonról, hogy felrakjam őket a
polcra. Ez a vállfájás, ez a súly, ez a sok erőfeszítés végül keveset
ér. Két évbe, háromba is beletelik, hogy feltöltsem a
könyvszekrényt. Túl nagy, elfoglalja az egész falat.
Mindenesetre az irodám valamivel otthonosabb, most, hogy
már egy bekeretezett nyomattal, egy növénnyel, két párnával
büszkélkedhet. Mégis zavarba ejt, távol tart magától.
Kinyitom az ajtót, leteszem a táskám, és készülök a napra.
Megválaszolom az e-maileket, és kiválasztom, melyik könyvet
szeretném elolvastatni a  diákjaimmal. Azért vagyok itt, hogy
pénzt keressek, a szívem nincs benne. Kinézek az ablakon az
égre. Hallgatok egy kis zenét. Elolvasom és kijavítom a diákok
dolgozatait, és közben felelevenednek bennem a könyvek,
amelyeket valaha annyira imádtam. Néha egy bátor lélek
bekopog, hogy a tanácsomat tudakolja, vagy valami szívességre
kérjen. A  diák leül velem szemben magabiztosan, tele
becsvággyal.
Mivel mindig jövök-megyek, itt még a gondolataimat sem
sikerül rendeznem. A  kollégáim nem nagyon érintkeznek
velem, ahogy én sem velük. Lehet, hogy barátságtalan,
kellemetlen alaknak tartanak, ki tudja? Kénytelenek vagyunk
egymás közelségében meglenni, elérhetőnek kell lennünk, én
mégis a periférián érzem magam.
Hallom, a kolléga, aki előttem használta ezt az irodát,
időnként itt is aludt. Vajon hogyan? És hol? Gyapjútakarón a
padlón? Költő volt. Az özvegye egyszer elmondta, hogy a férje
imádta ennek az épületnek az éji csendjét, amikor egy teremtett
lelket sem lehetett látni. Ha itt lepte meg egy vers, addig nem
ment el, amíg be nem fejezte. Otthon, a felesége berendezte
csinos dolgozószobában kevésbé érezte jól magát. Imádott itt
írni, nem bánta, hogy seszínű a fal, hogy fakó a szőnyeg.
A  sivárság megihlette. Idős ember volt, álmodozó, fejében
kavarogtak a szavak, amelyek megfelelő helyüket keresték
ebben a szobában. Két éve halt meg. Nem itt, de valamit
hátrahagyott magából. Talán ezért van ennek a szobának kissé
síri hangulata.
 A trattoriában

Gyakran ebédelek a lakásomhoz közeli trattoriában. Csak

egy falba vágott lyuk, úgyhogy ha nem érek oda délre, nem
kapok ülőhelyet, és várnom kell kettőig. Egyedül eszem mások
mellett, akik szintén egyedül esznek. Nem ismerem őket, bár
gyakran látok köztük ismerős arcot.
Az apa főz, a lánya felszolgál. Azt hiszem, az anya meghalt a
lány kiskorában. Apát és lányát a vérségi kapcsolaton túl is
összeköti valami, amit csak megerősített a gyász. Nem a
környékről valók. Bár egész nap egy lármás utcában dolgoznak,
egy szigetről származnak. A  nap ragyogását őrzik a
csontjaikban, a birkákkal teliszórt csupasz dombokat, a tengert
felkavaró misztrált. Elképzelem őket egy csónakban, amelyet
egy félreeső sziklabarlang előtt horgonyoztak le. Látom, ahogy a
lány fejest ugrik a csónak orrából, az apa pedig egy még tátogó
halat tart a kezében.
A lány a szó szoros értelmében nem pincérnő, mert szinte
mindig a pult mögött áll.
– Mit adhatok?
Az étlapot fekete táblára írták tömör, furcsa betűkkel. A hét
minden napján más ételt választok. A lány felveszi a rendelést,
aztán megmondja apjának, aki mindig a konyhában van, hogy
mit készítsen.
Amikor leülök, a lány hoz egy palack vizet, egy
papírszalvétát, aztán visszatér a pult mögé, a helyére. Várom,
hogy megjelenjen a tálcám, s akkor felállok, hogy elvegyem.
Ma a környékemen járó turisták meg alkalmazottak közt
felbukkant egy fiatal apa a lányával. A lány tízéves körüli lehet
két szőke copffal, behúzott nyakkal, szórakozott tekintettel.
Általában szombatonként látom őket, de ezen a héten nincs
tanítás, húsvéti szünet van.
Már tudom, hogy mi a helyzet: a lány nem akar az apjánál
aludni, csak az anyja mellett hajlandó  az éjszakát eltölteni.
Azelőtt, amikor még háromtagú család voltak, időnként láttam
őket ebben a trattoriában. Emlékszem, milyen izgatottan
viselkedett a pár, amikor az anya terhes volt a lánnyal. Eszembe
jut, milyen meghitten beszélgettek, és hogy a  körülöttük ülők
minden jót kívántak nekik. Még azután is idejártak ebédelni,
hogy család lettek. Fáradtan és éhesen megjelentek a
játszótérről jövet, vagy miután bevásároltak a piazzán. Közel
éreztem magamhoz a kislányt, ahogy ő is egykeként ült a szülei
közt. Csak az én apám sosem szeretett vendéglőbe járni.
Tavaly az anya elköltözött a környékről, elhagyta az apát. És
ő frusztrált, mondhatnám, dühös a lány miatt, aki annyira
ragaszkodik az anyjához, hogy nem akar az apjánál aludni,
abban a házban, ahová született, abban a szobában, amely
mindig rá vár.
A lány a mobilján játszik, miközben apja igyekszik a lelkére
beszélni. Megsajnálom, miközben hallgatom, ahogy könyörög.
Sajnálom, hogy apa és lánya eltávolodott egymástól, és hogy
elromlott a házasság. Az anya nyilván azért ment el, mert a férfi
megcsalta, de a szenvedélyes viszonynak már vége.
 – Mi volt az iskolában a múlt héten? – kérdi a férfi.
A lány vállat von.
– El tudsz vinni ma este egy barátnőmhöz?
– Arra gondoltam, elmehetnénk moziba.
– Nem szeretnék. A barátnőmhöz szeretnék menni.
– Mit fogsz ott csinálni?
– Jól fogom érezni magam.
– Aztán?
– Hazamegyek a mamához.
Az apa enged. Ezen a héten nem próbálkozik tovább a
rábeszéléssel. Most ő is a mobilját nézi. A  lány csak egy részét
eszi meg az ételének, a maradékot az apja fogyasztja el.
 Tavasszal

Tavasszal szenvedek. Ettől az évszaktól nem kapok új erőre,

inkább kimerít. A  friss fény megzavar, a felrobbanó természet
lever, és a pollentől sűrű levegő bántja a szemem. Allergiám
csillapítására reggelenként bekapok egy pirulát, amely
elálmosít. Kiüt, nem tudok összpontosítani, és délre már olyan
fáradt vagyok, hogy legszívesebben lefeküdnék. Egész nap
izzadok, éjjel pedig szinte megfagyok. Mintha egyetlen cipő sem
volna alkalmas erre a temperamentumos évszakra.
Életem minden csapása tavasszal ért. Minden maradandó
fájdalom. Ezért sújt le a fák zöldje, az első barack a piacon, a sok
könnyű, libbenő szoknya, amit a környékbeli nők ilyenkor
viselnek. Ezek a dolgok engem csak veszteségre, árulásra,
csalódásra emlékeztetnek. Nem szeretem, hogy ébredéskor azt
érzem, valami elkerülhetetlenül hajt előre. De ma, szombaton ki
sem kell lépnem a házból. Ébredés után nem kell fölkelnem.
Nincs is ennél jobb.
 A piazzán

Barátaim lánya hozzám hasonlóan egyedül él ebben a

városban. De még csak tizenhat éves. Három évvel ezelőtt
érkezett az apjával, a mostohaanyjával meg a nála sokkal
fiatalabb mostohaöccsével. Az apa festő, és nagy ösztöndíjat
kapott a dombon álló képzőművészeti főiskolától. Az egyik
kiállításán ismerkedtem meg velük. A festő meg a felesége aztán
nálam tanult olaszul. A  lány sosem csatlakozott hozzájuk. Egy
közeli középiskolába járt, és két évvel később úgy döntött, nem
tér vissza a hazájába, hanem függetlenedik a családjától, és itt
marad. Van egy szobája a középiskola felügyelte lakásban,
amelyet külön az ilyen helyzetű diákoknak tartanak fenn.
Szólok neki, amikor meg szeretnék nézi egy kiállítást, vagy
amikor a tél végi és nyár elejei kiárusítások megkezdődnek.
Megígértem a barátaimnak, hogy rajta tartom a szemem, bár
ennek a lánynak sok minden nem kell tőlem.
Nézem, ahogy átbiciklizik a piazzán. Lehetne az én lányom
is, hiszen harminc évvel idősebb vagyok nála. De már kész nő,
szépsége lefegyverző. Mosolyogva beszél, mintha azt mondaná
a világnak: nézzétek, milyen boldog vagyok. Egyáltalán nem
olyan, mint én voltam ebben a korban: még gyerek, semmi fiú,
csak feszengés. Irigykedem. Még mindig bánom az elfecsérelt
ifjúságomat, a lázadás hiányát.
Most tért vissza, miután eltöltött egy hetet a családjával.
Megkönnyebbült, hogy megint távol lehet tőlük. Azt mondja,
hogy hét velük töltött nap egyhuzamban kemény dolog: hogy az
apja meg a mostohaanyja mindig veszekszik, és hogy el kellene
válniuk.
– Nem szeretik egymást?
–  Nem hinném. A  papám csak festeni akar, a
mostohaanyámnak meg semmi dolga, úgyhogy csak sürög-forog
a papám körül, aki ettől megőrül.
– És anyád? Vele találkoztál?
– Hozzáment egy fickóhoz, akit nem bírok.
Iszik egy pohár gránátalmalét. Úgy fest, akár a vér, bár ezt
nem mondom neki. Azt mondja, éhes, és kér egy croissant-t.
Félbetöri, aztán szétszedi az egyik felet is. Kicsit beleharap, a
maradék darabokat elrendezi a szalvétáján.
Az emberek odafordulnak, hogy megnézzék, miközben
ülünk a piazzán, de ő nem törődik velük. Folyékonyan beszéli a
nyelvet, amellyel a szülei küszködtek. Nem tűnik se turistának,
se külföldinek, olyan típus, aki mindenhol beilleszkedik.
A szülők aggódnak, remélik, hogy meggondolja magát, és
úgy dönt, hogy egy otthonához közelebbi egyetemre megy.
Amikor felhívnak, nem mondom meg nekik, hogy már
elvesztették.
Álmokkal és tervekkel tele azt hiszi, még mindig meg lehet
változtatni a világot. Máris elég bátor ahhoz, hogy
szembeszálljon a tekintéllyel, és eltökélte, hogy itt teremt
magának életet. Szeretem ezt a lányt, határozottsága lelkesít.
Ugyanakkor a régi önmagamra gondolok, és lehangolódom.
Amikor mesél a fiúkról, akik járni szeretnének vele, és
szórakoztató történeteivel mindkettőnket megnevettet, nem
tudom elhessegetni magamtól az alkalmatlanság érzését.
Szomorúan nevetek; én az ő korában nem ismertem a
szerelmet.
Mit csináltam? Olvastam és tanultam. Hallgattam a
szüleimre, és azt csináltam, amire kértek. Végül még így se
tettem őket boldoggá. Nem szerettem magam, és valami azt
súgta, hogy magányosan végzem.
–  Tegnap beszéltem apáddal, azt mondta, rengeteget esik a
városotokban.
– Az már nem az én városom.
– Miért nem szeretsz ott lenni?
–  Mert nem bírom a mostohaanyámat, nincs élete, nincs
saját hangja. A  mamám alapvetően ugyanilyen volt, ezért
hagyta el a papám. Ez a dinamika nem működik már. Én erős
nő akarok lenni, független, mint te.
Ugyanezt mondhatnám én is neki. De inkább nem mondok
semmit. Nézem, ahogy rendezgeti a croissant darabjait a
papírszalvétán, egy kis kupacba gyűjti, aztán beleteszi őket a
gyümölcslés pohárba. Én pedig kérem a számlát.
 A váróban

Negyvenöt évesen, egy hosszú és szerencsés időszak után,

amelynek során szinte sohasem kellett orvoshoz mennem,
megismerkedtem a betegséggel. Egy sor rejtélyes fájdalom,
furcsa nyavalyák, amelyek a semmiből kerültek elő, majd
eltűntek: állandó nyomás a szemem mögött, éles nyilallás a
könyökömben, arcom egy része pedig mintha megbénult volna
egy időre. Egyszer a hasamon támadt kerek, piros foltoktól
olyan kitartó viszketés jött rám, hogy el kellett mennem a
sürgősségire. Végül csak egy kenőcsöt kaptam.
Az elmúlt néhány napban valami furcsa dolgot érzek a
nyakbőröm alatt, valami rendellenes remegést. Csak akkor
érzem, amikor otthon ülök, és olvasok a kanapémon. Vagyis
amikor a legjobban elengedem magam, amikor nyugalomra
számítok. Tart néhány másodpercig, aztán elmúlik. Amikor egy
reggel megkérdeztem erről a pultost – akinek mindenféle
bizalmas dolgot elmesélek, bár meg nem tudom mondani, miért
–, azt felelte:
– Én megnézetném. Van ott egy véna, ami összeköti az agyát
a szívével. Hallgasson rám.
Mire a pultnál mellettem álló úr, egy nyugalmazott
történelemtanár, aki minden napját azzal kezdi, hogy megiszik
egy pohár sört, hozzátette:
–  Szegény feleségem, Isten nyugosztalja, valami hasonlóra
panaszkodott.
Úgyhogy elmentem orvoshoz, és miután megvizsgált, miután
ellenőrizte a szívverésemet valami vacaknak tűnő eszközzel,
elküldött egy kardiológushoz.
–  Nagy valószínűséggel semmi, signora. De mivel ön nem
fiatal lány már, legjobb, ha biztosra megyünk.
Ezért hát itt vagyok, ezen a klinikán.
A szoba egy kicsit sötét, nem ég a villany. Túl nagynak tűnik
a hőség, bár általában jobban szeretem a forróságot. Azonnal
nekilátok, hogy levegyem a kabátom meg a sálam. Rajtam kívül
csak egy beteg várakozik, még egy nő, aki csapdába esett ebben
a szobában. Vagy húsz évvel lehet idősebb nálam. Alaposan
megfigyel, nincs melegség a szemében. Tekintete
kifürkészhetetlen. Nem sikerül levennem a sálat,
összegabalyodott a  nyakláncommal. Nevetséges. A  nő egyre
csak néz, mintha képernyő volna köztünk, mintha a
televízióban volnék. Kikapcsolom a nyakláncot, idegesnek
érzem magam, és leülök. Megkérdem:
– Milyen az orvos? Jó?
– Nem ismerem.
Várok tizenöt percet, aztán tovább. A  nő is vár. Nem
szólítanak bennünket. Nem olvas, nem csinál semmit. Már nem
néz rám, még úgy sem, mintha a televíziót nézné.
Sajnos elfelejtettem könyvet rakni a táskámba. Nincsenek
magazinok. Csak néhány egészségügyi brosúra arról, hogy
miképp vigyázzunk a szívünkre.
Milyen betegsége lehet ennek a nőnek? Vajon fél? Elfog a
kísértés, hogy föltegyem neki ezeket a kérdéseket, hogy
megtörjem a jeget. Végül is csak ketten vagyunk. De több eszem
van.
Bár pillanatnyilag semmilyen remegést nem érzek, biztos
vagyok benne, hogy ez a bizonytalan, nyugtalanító rángás
előbb-utóbb megint jelentkezik a bőröm alatt, ahol egy véna
köti össze a szívemet az agyammal.
Senki sem kísérte el ezt a nőt: se gondozó, se barátnő, se férj.
És fogadok, tudja, hogy húsz év múlva, ha ilyen vagy olyan
okból megint egy ilyen váróban leszek, mellettem sem ül majd
senki.
 A könyvesboltban

Elkerülhetetlenül belebotlom a volt fiúmba, az egyetlen

komolyba, akivel öt évig jártam. Amikor meglátom és köszönök
neki, nehéz elhinni, hogy valaha szerettem. Még mindig a
környéken él, egyedül. Alacsony, de jóképű férfi vékony keretes
szemüvegben és karcsú kézzel, amely értelmiségi külsőt
kölcsönöz neki. De sosem vitte sokra, éretlen maradt, tele
panasszal, hiába van középkorú férfiteste.
Ma itt van a könyvesboltban. Gyakran beugrik, írónak
képzeli magát. Mindig írt valamit a jegyzetfüzetébe, bár
fogalmam sincs, mit. Kétlem, hogy valaha sikerült publikálnia
valamit.
–  Olvastad ezt? – kérdi tőlem, és egy frissen díjat nyert
könyvre mutat.
– Nem ismerem.
– Kellene. – Rám néz, és hozzáteszi: ‒ Jól nézel ki.
– Úgy gondolod?
– Én roncs vagyok. Alig aludtam az éjjel.
– Miért?
– A lakásom alatti bárban túlságosan lármásak a kölykök, ez
állandó probléma. Keresnem kell másik lakást.
– Hol?
– Távol ettől az istenverte várostól. Azon gondolkodom, hogy
veszek egy kis házat a tengernél vagy talán a hegyekben,
messze mindentől és mindenkitől.
– Komolyan mondod?
Sosem fogja megcsinálni. Nem az a típus, túlságosan félős.
Amikor együtt voltunk, én csak hallgattam. Próbáltam
megoldani a problémáit, még az aprókat is. Ha fájt a háta, ha
egzisztenciális válságba került. De most már úgy tudok ránézni,
hogy egy szemernyit sem hat rám ez a fárasztó szorongás, ez az
állandó siránkozás.
Szörnyen hadilábon állt azzal, hogy megtervezzen valamit,
vagy eszébe jussanak dolgok. Szórakozott volt, szöges
ellentétem. Sosem nézte meg, mi van a hűtőben, kétszer is
megvásárolta ugyanazt, mindig kidobáltuk a megromlott ételt.
Szinte mindig késett, mindig akadályokba ütközött, mindig a
film közepén estünk be a moziba. Ez eleinte bosszantott, de
hozzászoktam. Rajongtam érte, megbocsátottam neki.
Amikor együtt elutaztunk valahová, mindig megfeledkezett
valami fontos dologról: túracipőről, naptejről, jegyzetfüzetről.
Elfelejtette becsomagolni a vastag pulóvert vagy a könnyű inget.
Hajlamos volt belázasodni. Több kisvárost is megnéztem
egyedül, míg ő a szállodaszobában lábadozott, sápadtan,
verítéktől borítva aludt az ágyban, a takaró alatt. Főztem neki
erőlevest, amikor hazaértünk, elkészítettem a forró vizes
ágymelegítőt, szaladtam a patikába. Nem bántam, hogy
ápolónőt kell játszanom. Szülei meghaltak még fiatal korában.
Csak te vagy nekem ezen a világon, mondogatta.
Boldogan főztem a lakásán. Az egész délelőttöt bevásárlással
töltöttem, keresztül-kasul bejártam a várost az ételeiért.
Emlékszem képtelen kirándulásokra, amikor egyik negyedből a
másikba mentem egy bizonyos sajtot vagy a legfényesebb
padlizsánt keresve. Megérkeztem hozzá, megterítettem, ő pedig
leült, és megkérdezte: hová is lennék a levesed, a sült csirkéd
nélkül? Abban a meggyőződésben, hogy én vagyok számára a
világ közepe, magától értetődőnek vettem, hogy előbb-utóbb
megkéri a kezem.
Aztán egy áprilisi nap valaki becsöngetett. Azt hittem, ő az.
De egy nő volt, aki ugyanolyan jól ismerte a fiúmat, mint én, aki
gondoskodott róla azokon a napokon, amikor én nem.
Ugyanazon a férfin osztoztunk csaknem öt éven át. A nő másik
környéken lakott, és úgy értesült rólam, hogy én kölcsönadtam
a fiúnknak egy könyvet, amit ő ostoba módon kölcsönadott
neki. Hihetetlen. A könyvben lapult egy darab papír, egy orvosi
recept a nevemmel meg a címemmel. Ekkor minden apróság,
amely fejtörésre késztette a kapcsolatukat illetően, értelmet
nyert. Rájött, hogy ő csak a férfi egyik szeretője, és tudtunkon
kívül háromszögkapcsolatban élünk.
–  Elmondtad neki, hogy megtaláltad azt a receptet? Hogy
eljössz hozzám? – kérdeztem, amint meg tudtam szólalni.
Alacsony nő volt frufruval, gondoskodó tekintettel, makulátlan
bőrrel. Higgadtan beszélt. Megnyugtató hangja volt.
–  Nem mondtam neki semmit, nem láttam értelmét. Csak
találkozni akartam veled.
– Kérsz egy kávét?
Leültünk, és csevegni kezdtünk. Elővettük a naptárunkat,
pontról pontra áttekintettük párhuzamos kapcsolatunk
részleteit: a nyaralásokat és az egyéb emlékezetes pillanatokat,
a porckorongsérveket, a lázrohamokat. Hosszú és szívfacsaró
beszélgetés volt. Különböző dátumokról folytatott aprólékos
információcsere, amely megoldott egy rejtélyt, eloszlatott egy
rémálmot, amelyben öntudatlanul éltem. Rájöttünk, hogy
mindketten túlélők vagyunk, és végül úgy éreztük, mintha
cinkosok lennénk. Minden rádöbbenés lesújtó volt. Minden,
amit mondott. És bár miközben darabokra hullott az életem,
úgy éreztem, mintha végre feljöttem volna a víz alól levegőért.
A  nap lenyugvóban volt, és megéheztünk, majd amikor nem
maradt már mondandónk, elmentünk vacsorázni.
 A fejemben

Magány: ez lett a mesterségem. Mivel bizonyos fegyelmet

kíván meg, igyekszem tökéletesíteni. Mégis gyötör, rám
nehezedik annak ellenére, hogy olyan jól ismerem. Valószínűleg
az anyám hatása. Ő mindig félt az egyedülléttől, és most az
öregség kínozza olyannyira, hogy amikor felhívom, és
megkérdem, hogy van, csak annyit válaszol: nagyon egyedül
vagyok. Azt mondja, hiányoznak neki a szórakoztató és meglepő
élmények, még úgy is, hogy van egy csomó barátja, aki szereti,
és a társasági élete sokkal bonyolultabb és elevenebb, mint az
enyém. Amikor például legutóbb meglátogattam, állandóan
csörgött a telefon. Mégis mindig ingerült, nem tudom, miért.
Nyomasztja az idő múlása.
Fiatal koromban, sőt, amikor apám még élt, mindig maga
mellett tartott, azt akarta, hogy ne váljunk el, még rövid időre
sem. Oltalmazott, úgy hessegette el tőlem a magányt, mint egy
rémálmot vagy egy darazsat. Egészségtelen ötvözetet alkottunk,
amíg ott nem hagytam, hogy a magam életét éljem. Vajon én
voltam a pajzs közte és a rettegése között, én akadályoztam
meg, hogy elsüllyedjen a mélységben? Vajon a félelmétől való
félelmem miatt élek ilyen életet?
Évek óta mindketten egyedül élünk, és tudom, hogy a lelke
mélyén szeretné újraalkotni azt az ötvözetet, hogy így szüntesse
meg kölcsönös magányunkat. Véleménye szerint ez
mindkettőnk problémáját megoldaná. De mivel én nem adom
fel, mivel nem akarok egy városban élni vele, csak
meghosszabbítom a szenvedését. Ha azt mondom anyámnak,
hogy hálás vagyok, amiért magamban lehetek, hogy
rendelkezhetem a teremmel meg az időmmel – dacára a
csendnek, dacára a világításnak, amelyet sosem kapcsolok ki,
amikor elhagyom a házat, és a rádió is mindig szól –,
hitetlenkedve néz rám. Azt mondja, a magány hiány és semmi
más. Nincs értelme vitatkozni vele, mert vak azokra az apró
örömökre, amelyeket a magányom lehetővé tesz. Annak
ellenére, hogy mennyire ragaszkodott hozzám az évek során,
nem érdekli a véleményem, és ez a kettőnk közt tátongó
szakadék megtanított rá, hogy valójában mit jelent a magány.
 A múzeumban

Bár közvetlenül a pályaudvar mellett van, az állandó

nyüzsgés kellős közepén, kedvenc múzeumom szinte mindig
üres. Késő délután, munka után szeretek beugrani; ismerem a
teremőröket, akik az egész napot összehajtható széken töltik, és
csevegnek egymással a mozaikok, a frízek, a freskók,
a cseréppadlók előtt.
A múzeum számos ókori házat mutat be. Feltárták,
kiemelték a környezetükből, átköltöztették ide, és bemutatják
őket a közönségnek. Rekonstruáltak néhány vörösre,
sötétsárgára, feketére vagy égszínkékre festett falú hálószobát.
Amelyekben évszázadokkal ezelőtt emberek aludtak, álmodtak,
unatkoztak, szeretkeztek.
A legszebb szobában – egy császár hitveséé volt – a falakra
kertet festettek, amely bővelkedik fákban, virágokban,
citrusfélékben, állatokban. Gránátalmák hasadnak ki, és
madarak ülnek a faágakon. A jelenet kifakult állapotban maradt
meg. A  vékony ágú fák mintha a tájon átfújó könnyű szellőtől
hajolnának meg. A  szélnek e sugallatától remeg a festett
természet, ez elevenít meg paradox módon mindent.
Ebben a teremben két pad áll puha, fekete bőrüléssel.
Leülök, hogy figyeljem a napot. Áthatol az üvegtetőn, és
megszűri a fényt, amitől a freskó fáinak és bokrainak árnyalatai
megváltoznak. A változó fénytől felváltva ragyog fel és sötétül el
a terem. A  látvány a tengert juttatja eszembe, azt, hogy egy
tiszta, kék, víz alatti foltban úszom.
Ma egy korombeli elegáns nő sétál be a terembe. Külföldinek
látszik. Fogadok, hogy véletlenül került a városba, talán a férje
nyakán lóg, aki dolgozni jött ide, és egész nap elfoglalt. A  nőt
valami beletörődés lengi körül, és kissé zavartnak tűnik.
Kénytelen turistáskodni.
Semmit nem tud erről a teremről, és mintha nem lenne
különösebben lenyűgözve. Miközben itt ül ezen a nagyszerű
helyen, talán azon gondolkodik, hogy mennyit kellett ma
gyalogolnia, és milyen fáradt. Talán a valahol a világ másik
felén álló házára gondol. Máris hiányzik neki az a megszokott
hely. Látta már a maga templomait meg szökőkútjait, és
mostanra telítődött. Apró szállodai szobában lakik, amely túl
meleg vagy túl hideg. Rosszul alszik az időeltolódás miatt.
Leül a kényelmes padra. Elege van abból, hogy mindennap
el kell indulnia, és a város térképét kell tanulmányoznia, hogy
megkeresse, melyik utakon menjen. Miután megnézi a terem
négy falát, elfordítja tekintetét, lehajtja fejét, lefelé néz.
Feldagadt lábát szemléli, cipőjét, és arra a sok utcára gondol,
ahol az elmúlt napokban járt ebben a hatalmas városban
egyedül, folyton eltévedve. Nem hat rá a terem szépsége. Arra
használja a helyet, hogy visszanyerje energiáját.
Lehunyja szemét, és elnyúlik a padon, rám egyáltalán nem
figyel. Csukott szemmel hanyatt fekszik. Így sikerül teljesen
belaknia és birtokba vennie ezt a termet, átlépve a határt,
amelyet én mindig tiszteletben tartottam.
 A kanapén

Terapeutához jártam vagy egy évig. Egy távoli negyedben

lakott, amelyet nem ismertem jól. A  ház rózsaszín volt, régen
építették. Egy szarkofág állt az udvaron, rengeteg növény,
néhány amfora. A  lift fából és üvegből készült, keskeny dupla
ajtóval, amely apró fülkébe nyílt. A lakás szintén otthonos volt,
részben mindig elsötétítve, a spaletták félig behajtva. A betegek
szilvaszín kanapéja rögtön ott állt, ahol belépett az ember.
A szoba olyan kicsi volt, mintha egy szépen berendezett kamra
volna, de a mennyezet magasan húzódott, és a falakat padlótól
plafonig könyvek borították. Talán egyszerűen azért
választottam ezt a terapeutát, mert imádtam megérkezni abba
az udvarba, felmenni azzal a lifttel, belépni abba a szobába.
Lehevertem a kanapéra, ő mellém ült egy karosszékbe, és
rám nézett. Vagy talán másfelé. Vonzó nő volt sötét szemmel és
réssel a metszőfogai közt. Egy sor ajtón túl lapult az élet,
amelyet a családjával élt: kamra tele élelemmel, mosogatni való
edények, fregolin száradó ruhák. Én csak a betegei gyógyítására
szánt területet ismertem: a különálló szanatóriumot, amely
egyszerre csak egy gyötrődő lelket látott vendégül.
Mindig ugyanazzal a mondattal indított: kérem, kezdje el.
Mintha minden egyes alkalom az első és egyetlen volna. Minden
alkalom akár egy regény eleje, amelyet az első fejezet után
abbahagytak.
 Hogy miről beszéltem neki? Álmokról, rémálmokról,
badarságokról. Néha elmeséltem anyám váratlan dühkitöréseit,
a veszekedéseket, amelyeket sosem felejtettem el, a rémisztő
jeleneteket, amelyekre anyám már nem emlékszik. Meséltem
mindarról, amiben anyám hibásnak talált. Hogy milyen
szigorúan korholt. Az elnyomó anyáról, akinek ma már nincs
súlya, a támadó anyáról, aki öregkorában azzal küszködik, hogy
akár egy lépést megtegyen. Az apáról, aki hirtelen meghalt
tizenöt éves koromban.
– Rémálmaim vannak – említettem meg egy napon.
– Miről?
– Egy hatalmas, kocka alakú üvegdobozról, amely tele van a
véremmel.
– Honnan tudja, hogy az a maga vére?
– Nem emlékszem. De tudom, hogy az enyém.
– Valami más?
–  Néhány napja az ágyamról álmodtam. Tele volt fekete
bogárral, mindenütt ott másztak az ágyneműn.
– Köztük aludt?
– Igen, de amikor észrevettem őket, rémülten kiugrottam az
ágyból. Majd amikor alaposan megnéztem őket, láttam, hogy
aranyosak, kedves szemük szinte emberi, és ettől
megnyugodtam.
–  Szóval az üvegdobozról meg a vérről szóló álom
nyugtalanítóbb volt?
– Úgy gondolom, igen.
Minden alkalommal megkért, hogy meséljek neki valami jót
is. Sajnos a gyermekkoromból kevés a boldog emlék. Úgyhogy
inkább a lakásom erkélyéről meséltem neki, ahol a napsütésben
reggelizem. És elmondtam azt is, mennyire szeretek odakinn
ülni, megfogni egy meleg tollat, és leírni egy-két mondatot.
 Az erkélyen

Én is terapeutája vagyok egy barátnőmnek. A  negyvenes

éveiben jár, mint én, de rohan át az életen, mindig zaklatott.
Mindene megvan, ami nekem nincs: férje, gyerekei, állandó
tervei, háza vidéken. Más szóval olyan sikeres élete, amilyet a
szüleim reméltek nekem. A  barátnőm keményen dolgozik,
fontos állása van, körbe kell utaznia a világot. Ez azt jelenti,
hogy havonta legalább egyszer elindul a reptérre, és
hátrahagyja a családját. Bőröndje mindig össze van készítve,
nyugtató pirulákkal, mert utál repülni. Kínozza a bűntudat, de
nem áll le, mindig mozgásban van.
Időnként átjön. Valami azt súgja, hogy az én spártai lakásom
számára menedék. Főzök neki teát.
– Ez az egyetlen hely, ahol lazítani tudok – mondja.
Szereti a csendet, meg hogy nem lát mindenütt szétszórt
tárgyakat. Szereti az üveg kávézóasztalomat meg a rajta
elhelyezett könyvkupacokat, a  néhány kavicsot, amit a
tengerparton gyűjtöttem.
Azt mondja:
–  Nálunk sosem tudok leülni, és csak úgy ellenni. Mindig
meg kell valamit csinálni, sosem dőlhetek hátra a kanapén,
hogy kikapcsoljak egy percre. A  kávézóasztalon mindig
rendetlenség van, lehangol, ha ránézek. Abban a házban csak
akkor vagyok boldog, amikor alszom. Pedig, istenem, egy
vagyont költöttünk rá. Azt hiszem, végül is csak egy saját
sarokra lenne szükségem. Imádom az ilyen kis lakásokat, mint
amilyen a tiéd.
Mielőtt férjhez ment, úgy élt, ahogy én. Leírja a lakást: kis
nappali, a hálószoba az udvarra néz, a reggeli fény vibrál a
szőnyegen. Nem zavarta az utca zaja, a régi csövek meg a fűtés.
Egy nap bevallotta, annak ellenére, hogy fél a repüléstől, imádja
a zugot, amelyet elfoglal a repülőn, az ülést, amely az ágya is, a
lámpát a válla mögött, hogy minden, ami kell neki,
karnyújtásnyira van.
Ma zaklatott, és elszív egy cigarettát. Az erkélyen ülünk, ahol
két fémszéknek van hely. Azt mondja, most tért vissza egy
hosszú tengerentúli útról, és rátalált a kisebbik lánya
jegyzetfüzetére. Van benne egy történet egy lányról, akinek
hiányzik az anyja, aki elárvultnak érzi magát. Így kezdődik:
„Volt egy kislány, aki magányosnak érezte magát, minden este
sírt lefekvés előtt, mert anyja szinte sose volt ott, hogy jó
éjszakát kívánjon neki.”
Megmutatja a jegyzetfüzetet. A  kézzel írt történetet
gondosan megrajzolt képek illusztrálják. A  rövid, sötét hajú
anya emlékeztet a barátnőmre. Sál van a nyakában, szája
rúzsos, kezében bőrönd. A háttérben taxi várja, hogy elvigye.
– Megőriznéd ezt nekem? – kérdi.
– Miért?
–  Mert nekem írta, az enyém, meg kell őriznem, és nem
szeretném elveszteni. De nálunk nagy a rendetlenség, és sosem
találok semmit, még én se ismerem ki magam, azonkívül…
– Azonkívül?
 – Nem szeretném, ha a férjem ráakadna.
Félreteszem a jegyzetfüzetet.
–  Vigyázok rá – mondom. ‒ Veszteg maradsz egy darabig? –
kérdem.
–  Jövő héten elmegyek megint. Őrült időszak ez. Remélem,
nyáron lassulnak a dolgok.
De aztán a férje családjáról kezd beszélni, meg a
szabadságáról, amit augusztusban velük tölt, hogy
megünnepeljenek egy fontos családi évfordulót.
–  Bárcsak ne kellene mennem, három nap után kezdek
kikészülni tőlük.
Majdnem megkérdezem: és a férjeddel meg a gyerekeiddel
otthon nem ez a helyzet? Nem ezért utazol folyton, nem ezért
hagyod ott őket minden második héten?
De nem mondom. Szeretem a barátnőmet, hagyom, hogy
kiengedje a gőzt. Süt ránk a nap, és melegíti a pulóver alatt a
bőrömet.
 Az uszodában

Hetente kétszer estefelé elmegyek az uszodába. Abban a

tiszta vizű, élettől és áramlatoktól mentes medencében mindig
ugyanazokat az embereket látom, és valamely okból közösséget
érzek velük. Anélkül találkozunk, hogy terveznénk. Ugyanakkor
jönnek, ugyanazokon a napokon, hogy elszökjenek az élet bajai
elől.
Itt az idős nő, aki biceg, botra támaszkodik. A  hely olyan,
mint egy amfiteátrum, és nehéz eljutnia az öltözőtől a medence
széléig. A létrán mászik be, és mindig úgy úszik, hogy az arca ne
kerüljön a víz alá. Mellette a kopaszra borotvált fickó, aki
mélyen lemerül, és több mint egy órán át ússza a hosszokat,
egyszer sem áll meg közben. Látványos fejese után csaknem egy
fél hosszt halad, mire feljön levegőért. Hatalmas a medence, és
a nyolc sáv szinte mindig foglalt. Nyolc különböző élet osztozik
a vízen egyszerre, és sosem keresztezik egymást.
Úgy negyven, talán ötven percig úszom, aztán elfáradok.
Nem vagyok jó úszó, nem tudok bukófordulót csinálni, sosem
tanultam meg, hogyan kell. A  gondolat, hogy hátam a víz alatt
van, megijeszt. Általában gyorsban úszom, gyenge, de rendes
tempókkal.
Az uszodában megfeledkezem magamról. Gondolataim
összeolvadnak és áramlanak. Minden –  a  testem, a szívem, a
világegyetem – elviselhetőnek tűnik, amikor védelmez a víz, és
semmi nem ér hozzám. Csak az erőfeszítésre gondolok. Testem
alatt a sötét és a világos szüntelen játéka a medence alján úgy
sodródik tova, mint a füst. Olyan elem vesz körül, amely
helyreállít, amelyben anyám nem tudná, hogyan maradjon
életben.
Ő vitt az uszodába kiskoromban. Várt rám, nézett felülről,
ült a tribünön, s mindig ideges volt kicsit, amikor lebegni,
lélegezni és rúgni tanultam. A  víz anélkül takar be, hogy
megfojtana. Anyám és én különbözünk ebben. Talán belemegy
néhány csepp az orromba vagy a fülembe, de a testem ellenáll.
Mégis, valahányszor úszom, úgy érzem, belülről megtisztulok.
Csak az öltözőben, amikor a nők csevegését hallgatom, csak
akkor rontanak rám a szörnyű történetek, a brutális
információk, amelyeket aközben osztanak meg egymással, hogy
zuhanyoznak, leveszik a fürdőruhájukat, és esetlen, kicsavart
pozitúrákban a lábukat, a hónaljukat meg a lágyékhajlatukat
borotválják.
Egy nap például egy fiatal anya, válaszképpen egy nő
megjegyzésére, miszerint „nem láttalak itt mostanában”, a
kisfia, egy mindössze tizennyolc hónapos gyerek rákjáról
beszélt. A  fiút már kétszer műtötték. Az anya beszámolt a
legjobb kórházakba tett útjaikról, a pokoli kezelésekről, a
bizonytalan gyógyulásról.
Néhány nappal később két nő egy harmadikkal a felnőtt
fiáról beszélgetett, akit mindketten ismertek. A fiút baleset érte
a családi nyaraláson; úgy csúszott el, hogy megbénult, és az a
veszély fenyegette, hogy nem tud többé járni.
– Istenem, micsoda rémálom! – mondta az egyik nő, mielőtt
bekapcsolta a hajszárítót, és csinosítani kezdte magát.
Ma egy nyolcvanas nő, aki heti négyszer úszik, megosztotta
velünk egy meglepő emlékét: bevallja, hogy fél a tengertől, mert
kislány korában egy  hatalmas hullám ledöntötte a lábáról, és
elsodorta.
– Majdnem megfulladtam – mondja még mindig döbbenten.
– Amikor kivetett a partra, víz ömlött az orromból, a számból, a
fülemből. A karomról válltól csuklóig lehorzsolódott a bőr.
A nagynénjével fürdőzött, aki az ijedtsége láttán megfogta a
kezét, de ez az emberi horgony csak még többet ártott. Jobban
jött volna ki a dologból, ha magában fuldoklik.
Nehéz elképzelni a lánykori testét. Az évek során elvesztette
formáját, meggörnyedt, májfoltok lepték el. Felöltözik,
megfésülködik, és felhúz pár aranygyűrűt, köztük ott a
jegygyűrűje is.
Ezen a párás, rozsdás helyen, ahol a nők meztelenül és
vizesen összegyűlnek, ahol megmutatják egymásnak a mellük
melletti és a hasukon lévő hegeket, a zúzódásokat a combjukon,
hátuk tökéletlenségét, mindannyian a balszerencséről
beszélnek. Panaszkodnak férjekre, gyerekekre, öregedő
szülőkre. Bűntudat nélkül vallják meg a dolgokat.
Miközben hallgatom ezeket a veszteségeket, ezeket a
tragédiákat, felötlik bennem, hogy a medence vize nem is
annyira tiszta. Bűzlik a kíntól, a szívfájdalomtól. Szennyezett. És
miután kijövök, valami enyhe rettegés áraszt el. Ez a sok
szenvedés nem szivárog úgy el, mint ahogy időnként a fülembe
került víz. Behatol a lelkembe, befészkeli magát testem minden
porcikájába.
 Az öreg nő becsukja táskáját, és udvariasan elbúcsúzik, de
mielőtt elindul, és én még törülközöm, így szól:
– Van a szekrényben egy csomó ruhám, ami jól állna neked.
‒ Lélegzetvétel nélkül hozzáteszi: ‒  Már évtizedek óta nincs
derekam.
 Az utcán

Az utcán szúrtam ki őket, egy sereg ember között, aki arra

várt, hogy zöldre váltson a lámpa: a sarkon túl lakó házaspárt, a
barátnőmet és a kedves férfit, akivel időnként összeakadok a
hídon. Gyorsítok lépteimen, hogy utolérjem őket, arra gondolok,
hogy köszönök nekik, de aztán látom, hogy vitatkoznak. Széles
sugárúton vagyunk, zűrzavar jobbra-balra. Alig lehet valamit
hallani, de sikerül megértetniük magukat egymással. Egyszerre
beszélnek, s annyira fedik egymást a mondataik, hogy
lehetetlen kihámozni, min veszekednek. Aztán hallom a nő
hangját:
– Ne érj hozzám, undorodom tőled.
Követni kezdem őket. Nem megyek be a boltba, ahová
tartottam, nem sürgős. Együtt vágunk át a széles úton. A  férfi
jóvágású, magas. A  nőnek hosszú haja van, kicsit kócos, és
lángvörös, tojásdad alakú kabátot visel.
Ügyet sem vetnek a járókelőkre, nem szégyellik, hogy
nyilvánosan veszekednek. Mintha a semmi közepén lennének,
egy kihalt tengerparton vagy otthon. Ádáz, keserű veszekedést
folytatnak. Túlkiabálják a körülöttük uralkodó zűrzavart; úgy
viselkednek, mintha csak ők lennének az egész városban.
A nő dühöng, és eleinte a férfi békíteni próbálja. De aztán ő
is kijön a sodrából, s ugyanolyan ingerült és gyűlölködő lesz,
mint a nő. Helytelennek tűnik ilyen meghitten veszekedni az
emberek szeme láttára. Metsző szavaik szinte belehasítanak a
levegőbe, beszivárognak az ég kékjébe, elsötétítik. Engem pedig
felzaklat, hogy a férfi arca gonosz lett.
A kereszteződésnél a nő megkérdi:
– Látod azt a kettőt?
Egy idős házaspárra mutat. Kézen fogva, kimért léptekkel,
némán sétálnak.
– Azt szerettem volna, ha eljutunk addig, ameddig ők.
Barátaim sem fiatalok már, még ha úgy viselkednek is, mint
a gyerekek. Miután átkelünk a forgalmas úton, befordulunk egy
csendesebb utcába. Még mindig néhány lépéssel mögöttük
haladok. És közben kezdem megérteni, min vitatkoznak.
Elmentek a lányuk iskolájába, hogy meghallgassanak egy
koncertet, aztán beugrottak valahová egy kávéra. Azután a nő
taxival szeretett volna hazamenni, de a férfi sétálni akart.
Felajánlotta a nőnek, hogy hív neki egy taxit, aztán ő hazamegy
gyalog. Ez a javaslat olyannyira sértette a nőt, hogy kitört.
Most azt mondja, hogy a férfi soha nem javasolt neki
ilyesmit, amikor járni kezdtek, amikor fülig szerelmes volt belé.
– Ez rossz jel – mondja.
A férfi fanyarul felel:
– Elment az eszed, nem tudod, miről beszélsz.
–  Mostanában mindig a magad útját járod. Nem tudom, ezt
hogyan oldhatnánk meg.
E kijelentés után a nő sírva fakad. De a férfi csak megy
tovább kicsit előtte. A  következő kereszteződésnél megáll, és a
nő utoléri.
–  Miért vagy annyira ellene, hogy sétáljunk, és élvezzük a
napsütést?
– Új cipő van rajtam, még nem tört be.
– Hát, ezt mondhattad volna.
– Megkérdezhetted volna.
Ekkor nem követtem tovább őket, mivel már így is túl sokat
hallottam.
 A kozmetikusnál

Általában kerülöm az iszappakolást. Nem nagyon tetszik a

gondolat, hogy egy kis szobában feküdjek bekötött szemmel, és
iszap borítsa a testemet. Hosszú a hajam, csak egy kicsit őszül,
úgyhogy elég, ha a fodrász évszakonként egyszer vág belőle
valamennyit. A  lábamat otthon gyantázom, miközben valami
bugyutaságot nézek a tévében. Az egyetlen passzióm, hogy
havonta kétszer, mindig vasárnap manikűröztetek, és ez
legalább egy órára arra kényszerít, hogy ne csináljak semmit.
Nem telefonálok, nem sms-ezek, nem olvasok újságot, és nem
lapozgatok magazinokat.
Egy nő előtt ülök, ritkán ugyanannál. A  szépségszalon
dolgozói a vendégekhez hasonlóan sorban ülnek egy hosszú,
keskeny pult mögött. Van ott egy ugyanolyan hosszú tükör,
amely megkettőzi az egész jelenetet és az épp folyó
tevékenységet. Azon tűnődöm, milyen unalmas lehet ez nekik,
miközben a vendégek lazítanak. Minden nő ugyanabból az
országból való, és miközben szorgosan gondoskodnak rólunk,
egyfolytában beszélgetnek a nyelvükön. Mindig kíváncsi
vagyok, miről beszélnek.
Mostanában van köztük egy pompás fiatal nő. A  többiek
fáradtnak tűnnek, legtöbbjük testes, kerek képű, ajkuk
formátlan. De ez egy szépség: elegáns alkat, sötét haja
hátrafogva és középen elválasztva, arccsontja kidomborodik.
Vászonköténye, amilyet a többiek is viselnek, úgy fest, mintha
rá szabták volna. Mellette úgy érzem, hogy a többiekre, az
ápolatlanokra hasonlítok. Időnként egy pillantást vetek rá,
szépsége nyugtalanít, annyira tökéletesek a vonásai. Miután
megcsodálom, megnézem magam a tükörben, és megint
kénytelen vagyok beletörődni, hogy az arcom mindig csalódást
kelt bennem. A  tükörbe vetett minden pillantás kiábrándít,
ezért kerülöm a tükröket.
Ma sietek, és előzetes megbeszélés nélkül térek be. Csak a
lakkot kell lemosni. Előző héten, amikor rossz hangulatban
voltam, kiválasztottam egy vámpíros, sötétvörös árnyalatot, de
két nap múltán máris pattogzani kezdett.
–  Jó napot, signora. Manikűrt szeretne? – kérdezi a szalon
vezetője.
– Ma nincs rá időm, mennyi a lakk lemosása?
–  Azért nem számítunk fel semmit. Önnek nem. Csak adjon
egy kis borravalót a lánynak.
Úgyhogy leülök a szép lány elé. Komolyan, mosoly nélkül
köszönt, és azonnal úgy kezdi vizsgálgatni a körmeimet, mintha
az övéi lennének.
Nem kapkod, mint a többiek. Odanyújtom a kezem,
megfogja, és egy darabig ő meg én összekapcsolódunk.
Elmosolyodik, és a mellette ülő nőkhöz beszél, de nem emeli fel
a fejét. Jól érzi magát, miközben a feladatára összpontosít.
Lemossa a lakkot, sajnálom, hogy máris befejezte.
– Meggondoltam magam. Belakkozná valami más színnel?
– Persze.
Tovább dolgozik a körmeimen. Finoman eltávolítja a rájuk
nőtt bőrt. Látom az összegyűlő kis kupacot, önmagam élettelen
darabjait. Elégedetten bekeni a kezem sűrű, fehér krémmel,
majd forró vizes törülközőbe csavarja. Nem nézek magamra a
tükörben, miközben ezt a testrészemet tökéletesíti. Nem
akarom elrontani sem a pillanatot, sem a köztünk lévő
kapcsolatot. Csak a figyelmét szeretném értékelni, semmi mást,
úgyhogy megpróbálok kizárólag rá összpontosítani, tudván
tudva, hogy bár egységet képezünk, két különálló ember
vagyunk. Ez a köztem meg a tükör között ülő nő vagy húsz
percig megóv a tükörképemtől, az engem kísértő képtől, és
ennek eredményeképp, legalábbis ezúttal, szépnek érzem
magam.
Mély hangja van, és az a nyelv, amely a torkából árad, nem
hangzik nyersnek. Egyszer abbahagyja, hogy megcsodálja az
egyik gyűrűmet.
– Férj?
– Nem vagyok férjnél.
Fölnevet. Nem mond mást. Szép, fehér fogai vannak. Miért
nevetett? Nem bízom ebben a nevetésben, megzavar. Végül
rózsaszín, szinte áttetsző lakkot ken fel. Jól festenek a körmeim,
de az ő érintetlen, színtelen körmei akkor is szebbek.
 A szállodában

Három éjszakát a városon kívül kell töltenem egy

konferencián. A szálloda tele van, megostromolták a kollégáim.
Rettegek ettől az évenként ismétlődő eseménytől: ugyanaz a
konferencia, ugyanaz a tömeg. Az egyetlen, ami változik, a
város, ahol tartják, és ezért a szálloda is.
Idén, amint beteszem a lábam, máris késztetést érzek, hogy
sarkon forduljak és távozzak. A  bejárat a hatalmas halljával
elnyel. Semmi vagyok a magas mennyezet alatt. Csúnya
szálloda, lármás és kongó. Olyan, mint egy garázs, amelyet nem
autóknak, hanem embereknek terveztek, ívelt balkonjai a
magasba törnek. Egy átrium köré épültek, egy szakadék fölé,
amelyben lehet inni és drága sálakat, cipőket, táskákat
vásárolni.
Csoportok állnak körös-körül, főleg szürkébe öltözött férfiak
seregestül, mindegyik túl harsányan, túl gyakran nevet.
Nevetésük visszhangozva betölti a szakadékot, újra meg újra
felharsan.
Szobám, hála az égnek, nem erre a közös szakadékra néz.
A  portás azt mondja, ahhoz, hogy odajussak, jókorát kell
gyalogolnom, majd végigmennem egy hosszú folyosón, amely
egy lifthez vezet. Öt percig tart, míg eljutok odáig.
A szobában hemzsegnek a tárgyak: poharak, vizespalackok,
egy kanna, bögrék, teafilterek, csúnya bőrmappák, magazinok,
tájékoztatás a szállodáról meg a városról különböző
összehajtott papírokon. Nincs egy üres felszín, semmit nem
lehet letenni. A  saját holmimat sem találom ebben a
zűrzavarban. Legalább a szekrény üres, csak a vasaló meg a
fehér fürdőköpeny van benne. Kinyitom a bőröndöm, és
beakasztok pár ruhát.
Egyszerűen szeretnék túllenni ezen a három napon, ezen a
szörnyű három éjszakán. Nappal sok lesz a dolgom, egyik vagy
másik konferenciateremben hallgatok majd előadásokat és
fórumokat. Csak követem a programot. Máris tudom viszont,
hogy éjjel egy szemhunyásnyit sem alszom majd ebben a
szobában, ahova bedugtak. Olyasféle szoba ez, amilyentől
megutálom a világot. Ha tehetném, kidobnám az összes vackot
az ablakon. Talán még magamat is. A  tizenkettedik emeleten
vagyok. De ezek az ablakok nem nyílnak.
A következő néhány napban az egyetlen vigaszt a szomszéd
szobában lakó úr jelenti. Valamiféle tudós: megfontolt,
elkülönül a környezetétől, valami másban merül el. Vékony férfi
sűrű, göndör, ősz hajjal. Olyannak tűnik, mint aki békében él
önmagával, de faséban van a világgal, az a típus, aki túl sokat
rágódik a dolgokon. De nagy szeme gyengéd, kicsit szomorú.
Amikor találkozunk, köszönés helyett mosolyog. Kedvesen
néz rám, sosem lépi át a határt, amikor együtt várunk a liftre,
hogy szembenézzünk az új nappal. De figyelmes tekintete
mintha azt mondaná, signora, tudom, hogy nehezen viseli ezt.
Nem próbál felvidítani, csak bizonyos megértést sugároz.
Kíváncsi vagyok rá, annyira, hogy átlapozom a konferencia
programját, hogy megtudjam a nevét. Közismert filozófus, aki
több könyvet is írt, egy olyan országból menekült, amelynek
kegyetlen rezsimje üldözte őt sok évvel ezelőtt. Bárcsak
elmehetnék az előadására, de muszáj a saját termembe
mennem. Valami azt súgja, hogy a csöndes filozófus valójában
eleven lélek, és a szemérmes külső olyan férfit takar, aki
értékeli a viccet.
Vajon mit gondol rólam? Középkorú nő, kissé ideges,
bosszantja, hogy egy tudományos konferencián találja magát?
Esténként együtt megyünk fel a lifttel, és ő jó éjszakát kíván,
mindig udvariasan, de őszintén. Mindig a szemembe néz, aztán
egy biccentéssel elköszön, mielőtt kinyitná az ajtaját. Hallom a
lépteit, amikor levetkőzik és lazít a mozgalmas nap után,
amikor megmossa a fogát. Elképzelem, ahogy leveti magát az
ágyra, amely ugyanolyan, mint az enyém, az ugyanolyan
förtelmes szobában. Csak az estének ezen óráiban mutatja meg
egy másik oldalát: hosszú telefonbeszélgetéseket folytat,
gyorsan és hevesen beszél egy másik nyelven. Kivel?
A  feleségével? Egy barátjával? A  kiadójával? Társasága
megnyugtat, bár szexuálisan nem érdekel, nem arról van szó.
A  szomorúságra gondolok a szemében, arra a szűkölködő
tekintetre. Ragyogó, de távoli szem, amely épp most akar
lecsukódni öt-hat órára.
Másnap egyszerre nyitjuk ki az ajtót és lépünk ki rajta,
együtt megyünk le a lifttel, mielőtt külön utunkra indulnánk.
Anélkül, hogy terveznénk, várunk egymásra minden reggel és
minden este, s hallgatólagos kötelékünk három napra
érthetetlen módon kibékít a világgal.
 A jegypénztárnál

Egy esős délután végigsétálok egy üzletekkel szegélyezett

hosszú utcán. Elmegyek olyan emberek mellett, akik úgy
döntöttek, ácsorognak néhány percig a kirakatok előtt:
családok, férjek és feleségek, tinédzser párok, turisták mellett.
Látok néhány elegáns nőt, akik úgy viselkednek, mintha
évtizedek óta barátnők volnának, és az eső ellenére remekül
érzik magukat. Nem tudnak ellenállni pár süteménynek, bár
folyton diétáznak, és kihasználják a végkiárusítást. Évekkel
ezelőtt ez elegáns bevásárlóutca volt, de ma már olcsó
üzletláncok telepedtek ide, ugyanazok, amelyek a
repülőtereken vannak világszerte.
Úgy érzem magam, mintha ezen a délutánon csak nekem
lenne határozott célom. Gyalogolok tovább nagy, feszes ernyőm
alatt. Nem fúj a szél.
Az utca végén pompás színház áll, amely az 1800-as években
épült: egyik utolsó ékköve ennek a lerobbant városnak. Senki
sem áll sorban a pénztárnál. Elkérem a következő évad frissen
nyomtatott programját, és kapok egy vékony könyvecskét sima
lapokkal. Ahelyett hogy hazamennék, és ráérő időmben
olvasnám el, csak állok ott a pénztár ablaka előtt. Elolvasom,
milyen előadások lesznek ősszel, télen. Az ablak mögött ülő
fiatal pénztáros hagyja, hogy a magam tempójában
tanulmányozzam a programot.
 Előveszek egy tollat, és megjelölök egy sor operát, szimfóniát
és táncelőadást, amelyet szeretnék megnézni. Felismerek
néhány színészt és muzsikust. Megvizsgálom a színház térképét,
az ülések elhelyezkedését a színpadhoz képest. Nincs fix
helyem. Szeretek minden alkalommal másikat választani, és
különböző nézőpontokból élvezni a koncerteket és előadásokat.
Gondosan áttanulmányozom a lehetőségeket, és gondom van rá,
hogy vacsora előtti és vacsora utáni időpontokat is válasszak.
Így változatosabb lesz majd a rutin. Tudom, hogy a jegyek,
miután megvettem őket, nem visszaválthatók. Megvásárlásuk
mindig lutri, kockázat. Nyugtalanít, ugyanakkor vakmerőnek is
érzem magam tőle.
Így töltöm meg a határidőnaplómat, amit minden év végén
ugyanabban a papírboltban veszek, mindig ugyanolyan
méretben és ugyanannyi lappal. Kis füzetek ezek különböző
színben, amelyek az évek múltával elkerülhetetlenül
ismétlődnek: kék, piros, fekete, barna, piros, kék, fekete és így
tovább. Egy sor egymáshoz illő kiadvány, amely összegzi az
életemet.
Listát készítek az előadásokról, amiket szeretnék megnézni.
– Csak egy jegyet? – kérdi a pénztáros az ablak mögül.
– Csak egyet.
De hogyan fogom érezni magam május 16-án este fél
kilenckor? Sehogy sem tudhatom. De reménykedem benne,
hogy a jeggyel a kezemben visszatérek, szép ruhát viselek,
kényelmes helyen ülök majd.
A színház világába apám vezetett be, aki egy postahivatal
ablaka mögött ült. Ő imádta ezt a világot. Anyám sosem járt
színházba.
Egyszer apám jegyet foglalt egy darabra, amelyet a határ
túloldalán lévő városban játszottak. El akart vinni,
előszületésnapi meglepetésként.
–  Balszerencsét jelent, ha idő előtt ünnepeljük a
születésnapot – mondta anyám. De a születésnapomon, a
tizenötödiket töltöttem be, már nem ment az előadás. Úgyhogy
megvettük a vonatjegyet, összecsomagoltunk, és kiváltottuk az
útlevelünket.
Az indulás előtti éjszakán apám nem érezte jól magát.
Magasra szökött a láza. Influenzának tűnt, de a fejét sem bírta
fölemelni a párnáról. Pár napra bevitték a kórházba.
Baktériumok kerültek a véráramába, és végül ahelyett, hogy
színházba mentem volna vele, a halálos ágyánál virrasztottam.
A  hosszú vonatút, a szálloda és a színészek helyébe a
gyászszertartás lépett. A  temetésen az egyik nagynéném kicsit
részegen azt mondta:
–  Az előre nem látható elől nem lehet elmenekülni. Egyik
napról a másikra élünk.
Készpénzzel fizetek, és a pénztáros visszaadja az aprót. Egy
érme leesik, de nem ér talajt. Az esernyőmbe hull. Az esernyő
mély és vizes. Nem akarom beledugni a karom, hogy a bordák
között keresgéljek.
Most már idős emberek egy csoportja áll mögöttem.
Szeretnék megnézni a színházat, idegenvezető viszi körbe őket
tizenöt perc múlva. Mindig butaságnak tartottam ezeket a
túrákat, de odakinn szakad az eső, úgyhogy kérek én is egy
jegyet. Nem kerül sokba. Csatlakozom a csoporthoz, és első
ízben hallom annak a helynek a történetét, amely apámat idézi
fel. Az idegenvezető beszél a színház formájáról, a függönyök
stílusáról, arról, hogy egy nagy üreg van a mennyezet szép
freskója fölött. Megmondja a király nevét, aki két évszázaddal
ezelőtt felépíttette a színházat, és a tűz időpontját, amikor a
nagy része megsemmisült.
Az emberek, akikkel vagyok, úgy csodálják a színházat,
mintha híres katedrális volna. Kérdéseket tesznek föl: hol
tartják az eredeti terveket? A  tűz után ugyanabban a stílusban
építették újjá? Kevesen vagyunk itt az eső miatt. A  drága és
rendetlen színpadot épp előkészítik. Néhány munkás szögeket
kalapál a padlóba.
Összegyűlünk a királyi páholyban, ez a túra csúcspontja.
Lehangoló. Csapdában érzem magam a turisták közt, de hát mit
hittem? Páran pózolnak a királyi páholyban. Valaha drága hely
volt, a magunkfajták be sem léphettek ide. De most, ha fizetünk
egy keveset, élvezhetjük néhány percig. Egy férfi lefényképezi a
feleségét, mintha ő volna a királyné. Próbálok ellépni az útból,
de szorosan vagyunk, már késő. Benne vagyok a darabban,
játszom benne, bár csupán statisztaként.
 A napon

Ma tüntetések vannak a belvárosban, és a helikopterek egész

délelőtt köröznek a város felett. Mégis a napsütés ébreszt, az
hívogat az íróasztalomhoz, ahol a köntösömben írok, majd
lecsábít a piazzára,  ahol a környék visszafogott zűrzavara
fogad.
Pompás szombat van, az első meleg nap. Csak néhányan
viselnek csizmát, kicipzárazott kabátokat látok, és papucsos
lányok felhólyagzott sarkát, akik nem bírták már lapos sarkú,
kemény körömcipőjüket. Bár szombat van, még mindig akad
egy csepp elegancia az emberek öltözködésében: egy kabát
merész árnyalata, egy élénk színű kendő, egy ruha testhezálló
vonalai. Mintha valami összejövetelt szerveztek volna
könnyedén az utolsó pillanatban. A  piazza az ilyen napokon
tengerparttá válik, és az elégedettség, az eufória érzete járja át a
levegőt. Minden üzlet tele van emberekkel, hosszú sorok a
bankautomata, a hentes, a pékség előtt, de senki sem
panaszkodik. Inkább élvezik a várakozást. Miközben
szendvicsért állok sorba, egy nő így szól:
– Micsoda káprázatos nap!
Mire a mögötte álló férfi:
– Ez a környék mindig káprázatos.
Odaérek a szendvicses pulthoz.
–  Majd meglátja, ez milyen pompás lesz –  mondja a pult
mögött álló férfi. Egy örökkévalóság óta ismer, és hetente
legalább háromszor ugyanolyan szendvicset készít nekem. –
A mai lesz a valaha volt legfinomabb.
Kanalat merít a pulton álló vödrök egyikébe. Két szelet friss
sajtot tesz a mérlegre, elrendezi őket egy zsömlén, papírba
csomagolja a szendvicset, és átnyújtja a blokkot.
– Tessék, drágám.
Alig kerül valamibe. Helyet keresek, ahová leülhetnék, és
találok is egyet a játszótéren, ahol éjjel drogot árulnak, de a
napnak ebben a szakában hemzseg a gyerekektől, a szülőktől, a
kutyáktól, azonkívül ott van még néhány hozzám hasonló
egyedülálló. De ma cseppet sem érzem magányosnak magam.
Hallgatom az embereket, ahogy egyre csak cseverésznek.
Ámulatba ejt az az ösztönünk, hogy kifejezzük magunkat,
megértessük magunkat, történeteket meséljünk egymásnak.
Az egyszerű szendvics is mindig ámulatba ejt. Miközben eszem,
miközben süt rám a nap, amely fényben fürdeti a környéket,
minden áhítatosan elfogyasztott falat arra emlékeztet, hogy
nem vagyok magamra hagyva.
 Otthon

Régi barátnőm jön látogatóba; ezer éve nem láttuk egymást.

Gyerekkorom óta ismerem. Ugyanabba az iskolába jártunk,
aztán ugyanabba a belvárosi gimnáziumba, majd ugyanarra az
egyetemre, de azután külföldre költözött, és nem túl gyakran
jött vissza. Néhány évvel ezelőtt férjhez ment, miután hosszú
ideig egyedül élt. Van egy lánya. Nemrég jelentkezett, azt
mondta, visszatér egy hét szabadságra. Szeretné, ha
megismerném a családját.
Teára jönnek. Az étkezőasztalra tálcát teszek süteményekkel,
amelyeket ma reggel vásároltam. A  kislány kétéves. Bemegy a
nappaliba, és csendben eljátszik, míg a felnőttek teáznak.
Barátnőm felteszi a kanapéra, ad neki pár könyvet meg játékot,
és azt mondja:
– Ne nyúlj semmihez, kicsikém.
A férj – vékony fickó, néhány évvel fiatalabbnak látszik a
barátnőmnél – a sűrű programjukról beszél. Múzeumokról és
műemlékekről, amelyeket látni szeretnének, emberekről,
akikkel találkoznának.
–  A  feleségem nagyon vágyott rá, hogy szorítsuk be az
időnkbe ezt a látogatást – mondja nekem.
Tudós, könyveket ír. Könnyű elképzelni, ahogy áll a
pulpituson, bár az igazat megvallva inkább olyan, mint
valamelyik koravén diákom. Megemlíti, hogy apja diplomata
volt, és hogy gyerekkorában beutazta a világot. Fontoskodónak
találom. Még csak nem is vonzó. Szeme apró, ajka vékonynak
tűnik. A  város nem bűvöli el, alig két napja van itt, de
felpanaszolja, hogy milyen kusza életet élünk. Azt mondja:
– Őrületes, mennyi a szemét. Az utcákon teljes a káosz. Hogy
élnek itt az emberek?
Én pedig eltűnődöm, vajon mit tanult meg a világról, miután
abban a sok különböző országban élt.
Megeszi majdnem az összes süteményt, pedig én főleg a
kislánynak szántam őket. De a gyerek jobban szereti a száraz,
íztelen külföldi kekszet, amit a hátizsákjában hozott.
–  Mindig teszünk bele egy csomaggal, így akárhová
megyünk, ő otthon érzi magát – magyarázza a barátnőm.
A férj kiválogatja a legkrémesebb, legragacsosabb
süteményeket, amelyeknek lekvár van a belsejében vagy
csokoládé a külsején.
– Ma kihagyjuk a vacsorát, inkább teszünk egy hosszú sétát.
Le kell dolgoznom ezt a sok nehéz ételt.
Talán ő sem kedvel engem. Valószínűleg nem tud rájönni,
hogy a felesége, ez az édes és vidám nő miképp barátkozhatott
össze egy olyan mogorva alakkal, mint amilyen én vagyok. Nem
egészen olyan, amilyennek mondtad, jegyzi meg majd később.
Milyen volt, amikor ismerted?, kérdezi. De én a magam részéről
szintén sajnálom a barátnőmet, amiért egy ilyen modortalan
emberhez ment hozzá. Másfelől illedelmes gyerekük van.
A férfi váratlanul feláll, és tanulmányozni kezdi a
könyvespolcomat, megvizsgálja az összes könyvemet. De
valójában engem tanulmányoz. Nem tetszik, ahogy nézegeti
azokat a könyveket, az idegeimre megy vele. Egyet kihúz, és
kinyitja, olvas egy keveset, míg a felesége kiviszi a kislányt a
fürdőszobába. Nehezen fellelhető verseskötet, a bolhapiacon
akadtam rá egyik vasárnap. Hosszan és keményen alkudtam.
– Jó?
– Igen, azt hiszem.
–  Évekkel ezelőtt megpróbáltam olvasni, de két oldal után
feladtam. Nem bírtam tovább.
– Én szeretem. Nagyszerű költő.
– Kölcsönkérhetem?
Inkább kijelentésnek hangzik, mint kérdésnek. És én
habozás nélkül válaszolok:
–  Sajnálom, de ti utaztok, ki tudja, mikor találkozunk
legközelebb.
Lenézően rám pillant, de nem mond többet. Visszateszi a
könyvet a helyére. Kicsinyesnek érzem magam, de egyszerűen
nem tudom kölcsönadni a könyvem ennek az embernek,
egyszerűen nem.
Barátnőm visszatér, és észreveszem, hogy zöld szeme, amely
valaha ragyogott, kissé megfakult. Beszélgetünk egyéb
dolgokról. Aztán némiképp váratlanul azt mondják, hogy
menniük kell, van egy másik találkozójuk.
Elbúcsúzom. Azt kívánom, bárcsak találkozhatnék a
barátnőmmel a férje nélkül. Főleg a férfi beszélt.
– Beszéljünk még – mondja a barátnőm már a liftben, lánya
a karjában. – Összejöjjünk csak kettesben?
– Amikor csak szeretnéd – felelem. De tudom, hogy túl sok a
dolguk, és ez nem fog menni.
 Rendet rakok a lakásban, és a maradék süteményt
bádogdobozba teszem, hogy a héten ezt falatozzam reggelire.
Aztán megyek, hogy megnézzem a könyvet, amit a férfi el akart
vinni. Remélem, nem lekvározta vagy csokoládézta össze a
borítóját. Hála az égnek, nem hagyott rajta nyomot. Kétségkívül
azt gondolta: ennek a nőnek több ezer könyve van, mégsem
akar kölcsönadni egyet sem. De ezt a kötetet becsben tartom, és
kétlem, hogy ő egyetlen szavát is értékelni tudná.
Visszamegyek a nappaliba, és épp le akarok ülni oda, ahol a
kislány játszott, amikor látom, hogy vékony, girbegurba vonalat
húzott a fehér bőrkanapé támlájára a golyóstollal, amelyet a
kávézóasztalon, egy kupac könyv mellett hagytam.
A férfi pakolta vissza a játékokat a hátizsákba. Biztos, hogy
észrevette a kanapét, a támláját meg a vonalat, amely addig
nem volt ott. De sem a kislánynak, sem nekem nem mondott
semmit. Csak megpuszilt, és elbúcsúzott, megköszönte a teát.
A vonal olyan, mint egy hosszú hajfonat, ártalmatlan,
elviselhetetlen. Vonal, amely egyre csak halad. Nem tudom
eltüntetni az ujjammal. Nem használ semmi, amivel
próbálkozom. Veszek párnákat, plédet, hogy eltakarjam. De ez
sem megoldás, a párnák eldőlnek, a pléd lecsúszik. Most a
karosszékben olvasok.
 Augusztusban

Augusztusban a környék kiürül: elsorvad, mint egy

öregasszony, aki valaha megdöbbentően szép volt, majd teljesen
bezárul. Egyesek szántszándékkal töltik itt a hónapot; örömmel
elrejtőznek, antiszociálissá válnak. Mások rettegnek e formátlan
napok és hetek, a szigorú bezárás gondolatától. Kedvük
elromlik, elmenekülnek. Én nem rajongok ezért a hónapért, de
nem is utálom.
Eleinte élvezem a békét és a csendet. Köszönök a
szomszédoknak, akik még itt vannak, akik úgy járnak ki a
papucsukban, mintha valami álmos tengerparti városban
volnának. A  még nyitva maradt néhány boltban, a kávézóban
az emberek a terveikről, a közelgő elutazásukról beszélgetnek.
Azt mondják: imádom, hogy ott parkolok, ahol akarok,
mostanában olyan gyér a forgalom, hogy az ember csukott
szemmel is átmehet a sugárúton. Meghökkentő látni, hogy a
piazza szinte kihalt. Aztán egyszer csak minden megdermed,
fuldoklik a csöndben meg a mozdulatlanságban, és a
tevékenység puszta hiánya paradox módon kimerít.
Az elmúlt néhány napban a bárok bezártak, még egy kávét
sem ihatok, csak otthon. Ám délelőtt akkor is elindulok, hogy
élelmet vegyek: csak két termelői stand van nyitva, nem túl sok.
Az élelmiszer állottnak tűnik. Túlárazták, és máris félig megsült
a napon. A  tulajdonosok szoborként állnak fehér sátruk alatt:
néma, egykedvű szereplők egy jelenetben. Nem olyan emberek,
akiktől szívesen vásárolok. Akikhez hű vagyok, akik
árengedményt adnak nekem, most nincsenek itt. Ezek ketten
ravaszak, becsapják a turistákat, akik egy-két hétre jönnek ide,
és lakást bérelnek a piazza környékén élőktől, akik ezeket a
heteket most hajójukon, a hegyekben vagy külföldön töltik.
A  turisták a perzselő forróság, a barátságtalan légkör ellenére
eljönnek a városba.
Lehetetlen pénzt költeni másutt, mint a piacon. Az összes
boltos szabadságon van, nem gyászukban, hanem örömünnep
miatt húzták le a redőnyt, és terjengős, kézzel írt,
felkiáltójelekben bővelkedő táblákat hagytak az ajtajukon,
amelyeken mindenkinek kellemes nyaralást kívánnak, és
közlik, mikor nyitnak ki ismét. De idén valami szokatlan
történik: az egyik szomszédom – harmincas éveiben járó, kissé
ápolatlan fickó – úgy döntött, hogy megszabadul bizonyos
dolgaitól. Furcsa helyen lakik, úgy fest, mintha eredetileg
üzlethelyiség lett volna. Ablakok és bejárati ajtó helyett redőnye
van.
A nap felében egy széken ül, sortban – fogadok, hogy abban
is alszik – a forgalom elől lezárt utcácska közepén. Itt csak
parkolni lehet, vagy egyszerűen visszafordulni, hogy kijusson
belőle az ember. A  szék mellé felállít két-három összecsukható
asztalt, amelyekre egy sor hasznos vagy teljességgel
hasznavehetetlen tárgyat helyez: vázákat, ezüst evőeszközöket,
tudományos tankönyveket, csorba, kézzel festett
porcelántálakat, megfakult teáscsészéket, játékokat, különféle
nippeket. Szép, de elhordott női cipőket. Fakó és kissé koszos
selyemmel bélelt retikülöket. Van egy csúnya, többszínű bunda
is vállfán, sem a helyhez, sem az évszakhoz nem illik.
Könyveket rendezett el egy megroggyant kredencen.
A ruhadíszek az egyik asztalon hevernek, egy darab bársonyon.
Tányérok és tálak gondosan felhalmozva ugyanazon az
asztalon. Azt kérdem magamban: hány étkezésen lehetnek túl
ezek az ütött-kopott villák és kések? Hány csokor friss virág
lehetett ezekben a vázákban, mielőtt elhervadtak? A  portéka
mindennap változik kicsit, ahogy egyre több réteget fésül át.
Olcsó áruk, írja ki egy darab papírra. Amikor megkérdezem,
hogy mennyibe kerül ez vagy az, szinte mindig ugyanazt az árat
mondja.
Ebéd előtt minden holmiját beviszi, lehúzza a redőnyt, és
elmegy valahová, valószínűleg a tengerpartra. Másnap reggel
ott ül megint. Amikor elmegyek a háza előtt, vetek egy pillantást
kis vállalkozásának sötét, poros, kusza forrására.
Mindennap köszönök neki, megállok, hogy megnézzem a
kacatjait. Aggódom, hogy udvariatlannak tűnnék, ha nem
nézném meg őket. Ugyanakkor, bár ő tesz mindent
közszemlére, habozom, valahogy tolakodónak érzem magam.
Nyugtalanít, hogy megérintem a dolgait, de furcsamód vágyom
rájuk, meg akarom vásárolni őket.
Megüti a szemem egy nem túl nagy festmény. Egy lány
portréja, haja rövid, oldalt elválasztva. A kép befejezetlen. Nincs
rajta váll, mellkas, csak a vászon piszkos felszíne. A  lány
gondterheltnek tűnik, sanda pillantást vet rám.
Szomszédom – vajon ő a sápadt, fiatal lány életerős fia? –
barátságos, de nem nyaggat. Elég közömbösen fogadja
kíváncsiskodásomat. Mindenesetre, mivel az összes bolt zárva
van, úgy döntök, hogy csinálok neki egy kis forgalmat. Egy nap
veszek két poharat. Aztán ugyanazon az áron veszek egy képes
újságot, amelyet harminchárom évvel ezelőtt adott el az
újságos, és amelyet talán egy vonaton olvastak. Veszek egy
nyakláncot. Aztán megveszem a portrét. Minél többet
vásárolok, annál több új holmi bukkan fel az asztalokon.
A  kietlen nyári sivatagban a tárgyaknak ez az oázisa, az
árucikkeknek ez a folyamatos áradása azt juttatja eszembe,
hogy minden eltűnik, és azt is, hogy milyen közhelyes, makacs
hulladék marad az életből.
Bár e holmiból semmire sincs szükségem, egyre csak
vásárolok tőle. Reggelenként a lakásomon a nap első kávéját
azokból a csorba csészékből kortyolom. Az erkélyemen olvasom
a képes újságot, és mindent megtudok egy másik nemzedék
színészeiről, pletykáiról és viselt dolgairól. Kiakasztom a
portrét, és nézem azt a fiatal, félénk arcot. Vajon mi tette
boldoggá? Amikor felnőtt, azt a cifra bundát viselte? Az övé
volt? Tetszett-e neki, hogy elegánsnak érzi magát, hogy
csodálják, miközben a dolga után rohangál télen a hideg, kék ég
alatt?
Egy nap a fiatalember behív, mert vissza kell adnia némi
aprót. Amint beteszem a lábam a szobába, kínosan érzem
magam. Elborít a házban élt élet. A  felhalmozott, elhanyagolt,
összevissza túrt holmi.
Végül megkérdem:
– Kié volt ez a sok minden?
–  A  családomé. Meg az enyém. Én raktam össze ezt a sok
kirakóst. Azért érettségiztem le, mert elolvastam ezeket a
könyveket. Anyám évtizedekig ezekben az edényekben főzött.
A papám játszott ezzel a kártyával. Soha semmit nem dobott ki.
Amikor anyám meghalt, ő nem akart megválni a holmijától. De
idén ő is meghalt, úgyhogy rám maradt a dolog, különben a
barátnőm nem tölti itt az éjszakát.
Így hát az otthonom nagyon kevés pénzből átalakul, és
spártai életem felfrissül kicsit. Összeérik az íze, mint egy lassú
tűzön fövő levesnek, bár a képes újságok megsárgult papírjától
könnyezik a szemem, és a portréban termeszek laknak. Engem
nem zavarnak ezek az új szerzemények, inkább szórakoztatnak,
társaságot adnak. Elárvult szomszédom viszont ráun a meddő
kiárusításra és talán az egyetlen törzsvevőjére is. Úgyhogy egy
nap mindent beleborít egy nagy szemeteskonténerbe, és elhúz a
tengerpartra a motorbiciklijén, barátnője úgy kapaszkodik a
derekába, mintha az életét féltené.
 A kasszánál

A  gondolat, hogy pénzt költök, hogy veszek magamnak

valami szép, de fölösleges holmit, mindig nyomasztott. Vajon
apám miatt, aki aggályosan kiszámolta az érméket, és minden
bankjegyet megdörzsölt, mielőtt odaadta nekem, nehogy
összeragadjon egy másikkal? Aki utált vendéglőben enni, aki
még egy csésze teát sem rendelt a kávézóban, mert annyiba
kerül, mint egy csomag tea a szupermarketben? Vajon a szüleim
szigorú gyámkodása késztet arra, hogy mindig a legolcsóbb
ruhát, üdvözlőlapot, ételt válasszam? Hogy megnézzem az
árcédulát, mielőtt a ruhát nézném, ahogy az emberek a
festmény leírását olvassák előbb a múzeumban, csak aztán
emelik tekintetüket a műre?
Apám talán szeretné a környékem bárjait, ahol kérhetek egy
pohár vizet, amiben buborékok emelkednek a felszínre, és
lassan elkortyolhatom, miközben kifújom magam, vagy gyorsan
szót váltok valakivel, és egy centet sem kell fizetnem.
Noha apám volt nálunk az egyetlen kereső, mégis félretette a
pénzt színházra, sőt még a jobb helyért is fizetett. Az a pénz
egyfajta személyes befektetés volt neki, olyasmi, amitől
megőrizte az ép elméjét. Anyám viszont, aki sosem dolgozott, és
ezért sosem volt anyagilag független, mindig torz kapcsolatban
maradt a pénzzel. Máig emlékszem, ahogy egyszer, sok-sok
évvel ezelőtt – hét-nyolc éves lehettem –, megdorgált, amikor
egy fodros, fehér ruhát akartam egy boltban, rövid ujjút,
amelynek gallérjára kis gyöngysort varrtak. Ez a részlet akkor
elbűvölt.
Ez túl drága, még csak a közelébe se menj, mondta
ingerülten. Én meg rosszul éreztem magam, borzasztóan, nem
is annyira azért, mert nem kaphattam meg a ruhát, hanem
inkább, mert valami ilyen elérhetetlenre vágytam, mert
mertem vágyni ilyesmire.
Még kiborítóbb, amire tizenhárom éves koromból
emlékszem. Elmentünk otthonról egy fiatalabb
unokatestvéremmel, az én dolgom volt, hogy szemmel tartsam,
én voltam érte felelős. Busszal mentünk be a városba – micsoda
jó mulatság! –, hogy egy népszerű, zsúfolt piacon töltsük a
délutánt, és ott, több száz, csecsebecsével teli bódé között
megtetszett nekem egy pár könnyű, lógós fülbevaló: két kis
műanyaghasáb, piros és fekete. Nem borzasztóan különleges, de
a választékból ezen akadt meg a szemem.
Anyám adott egy kis pénzt, úgyhogy megvettem, elégedett
voltam a vásárlásommal, de amikor hazamentem, és
megmutattam neki az új ékszeremet, anyám megkérdezte,
mennyit költöttem rá, és méregbe gurult, hosszan korholt, és azt
mondta: nem tudod, hogyan kell bánni a pénzzel, senki nem
adna ennyit egy ilyen fülbevalóért, becsaptak. Egyike volt ez a
szokásos kirohanásainak. Azután pedig sosem tudtam úgy
ránézni arra a fülbevalóra, hogy ne utáltam volna magam.
Most egy másik fontos pillanatra gondolok, amikor már
felnőtt voltam. Az első fiúm éppen a szobáját takarította – ahol
szeretkeztünk, és ahol elvesztettem a szüzességem –, mielőtt
elköltözött onnan. Meg akart szabadulni a szétszórt, a padlón,
az ágy alatt felejtett, a karosszék párnája alá becsúszott
érméktől. Nem érnek sokat, nem érdemes összeszedni őket,
mondta. Az összes érmét összesöpörte a porral együtt, amely
évek óta gyűlt a bútorok mögött, és abban a pillanatban
fájdalmas tisztánlátással megértettem, hogy a kapcsolatunknak
véget kell érnie.
Ma már rendesen keresek, és mindennap költök anélkül,
hogy túl sokat gondolkodnék rajta. De amikor a legkevésbé
számítok rá, rám tör a félelem, mert megakad a szemem egy
könyv vonzó borítóján vagy egy vidám növényen, amely jó
lenne az erkélyre. Az ilyen tárgyak eszembe juttatják a piros-
fekete fülbevalót, és megbénítanak. Ezért van időnként olyan
korszakom, hogy ha éhen halok, akkor is a legegyszerűbb
szendvicset választom, vagy nem eszem. Ha bemegyek egy
boltba, és megcsodálok valamit, de nem veszem meg, ha
kimegyek, és sikerül elkerülnöm a kasszát, úgy érzem magam,
mint egy szófogadó leány. És ha elbukom, hát elbukom.
Ma például, ezen a hűvös napon megállok a patikában a
testápoló olajok előtt. A  patikusnő figyelmes, türelmes. Hagyja,
hogy kipróbáljak párat, felsorolja a különböző illatokat:
levendula, rózsa, gránátalma.
–  Ilyen időben kiszárad a bőrünk – mondja. – Tehet ebből
egy cseppet egyenesen a kádba, ha szeretné. Kényeztesse magát,
dottoressa.
De nem győz meg, nem tudom megindokolni a kiadást,
biztosan van már ilyesmim a fürdőszobában. Végül csak a
pirulát kérem, amelyet mindig ott tartok a táskámban fejfájás
esetére.
 A fejemben

Miért tart ilyen sokáig ma reggel, hogy elinduljak? Mi zavar

még itthon is? Egyre nehezebben tudok fölkelni, aztán azonnal
tevékenykedni: reagálni, mozogni, koncentrálni. Ma, miközben
ráérősen készülődöm egy teljesen átlagos napra, elvesztem a
fonalat, habozom a szekrény előtt, bár nem igazán érdekel, mit
veszek föl. Állva reggelizem, anélkül hogy élvezném,
fölszeletelek egy almát, de nem rakom tányérra a cikkelyeket,
nem tudom, igyam-e még egy kávét, vagy sem, nyugtalan
vagyok, nem tudom, mibe fogjak. Eltelik tizenöt perc, eltelik
fél óra.
Indulni akarok, de megtorpanok, leveszem a kabátot, és
nekilátok, hogy keressek egy nyakláncot, amellyel feldobom a
szettemet, itt kell lennie valahol, valami ékszerdobozban (bár
ha már itt tartunk, jobban tetszik az „örömdoboz”, a portagioie,
mert ez a legszebb olasz szó).
Megdöbbent az időnek ez a felfeslése, nem bírom egyben
tartani magam. Tudom, hogy az ajtó másik oldalán semmi
borzasztó nem történik majd. Ha valami, akkor egy tökéletesen
feledhető napom lesz: órát tartok, találkozom a kollégákkal,
talán moziba megyek. Mégis attól félek, hogy itthon felejtek
valami fontosat – a mobiltelefonom vagy a személyi
igazolványom, az egészségbiztosításom vagy a kulcsaim. És
félek, hogy bajba kerülök.
 Vacsorán

Egy agglegény barátom szeret vacsorát adni. Egy olyan

épület legfelső emeletén lakik, ahol a szép terasz kupolákra és
antennákra néz. Elbűvölő hely az idő múlatásához. De ma
szeles az este, úgyhogy odabenn eszünk. Felmegyek a lifttel,
ameddig csak lehet, aztán felkapaszkodom a lépcsőn a
lakásához. Olyan az egész, mint egy játék házikó, tele van szűk
sarkokkal és sötét gerendákkal. Az apró szobák egymásból
nyílnak, folyosó nincs. Szinte minden szobában áll egy ágy, és
párnák vannak szétszórva a padlón, valamint rengeteg könyv
található bennük, úgyhogy az ember bármely pillanatban és
bármely szobában leülhet olvasni, vagy szunyókálhat. Azt
hiszem, egy gyerek imádná. De a barátomnak, a hatvanas
éveiben járó elegáns és tanult férfinak sosem volt gyereke.
Mivel a mennyezet alacsony és ferde, le kell hajtanunk a
fejünket, mielőtt helyet foglalunk a barátom asztalánál.
–  Vigyázzatok a fejetekre – mondja mindig. A  társaság
összetétele mindig változik, kivéve egy kis magot, amelyben ott
vagyok én is. A  többieket nem nagyon látom többé. A  férfi
valamiféle társasági kísérletet folytat, amely néhány órán át
tart, és ritkán ismétlődik meg ugyanúgy.
Ma este gyalog jöttem, kortyokban ittam a hideg levegőt, és
ettől megéheztem. Kicsit elkéstem, a többiek már ülnek a
kanapékon. Iszom egy pohár bort, és eszem egy kis mogyorót.
Köszönök valakinek, aki filmeket rendez, aztán egy újságírónak,
aztán egy nőnek, aki verseket ír, aztán egy pszichológusnak,
aztán egy északi házaspárnak, akik nászútra jöttek ide.
A nő rögvest felbosszant, talán mert nem veszi a fáradságot,
hogy rám nézzen, amikor kezet rázunk. Harmincas éveiben jár,
erős felépítésű, de az arca vékony és hosszúkás, mintha egy
másik testhez tartozna. Csillogó haját hátrafogva viseli, és a
teste jól mutat a többletkilókkal, tetszetősen stabilnak tűnik.
A városról beszél. Kicsit túljátssza, véleménye van nagyjából
mindenről. Félbeszakít, amikor éppen azt mesélem a
többieknek, hogy miből élek. Mindenki figyelmét a kanapé
fölötti festményre tereli. Azt állítja, hogy személyesen ismeri a
festőt. Van tehetsége, mondja, de túlértékelik. Minden
véleménye bőszít, minden, amit mond, helytelennek, sőt
arcátlannak tűnik. Ugyanakkor vonz az energiája, delejez; olyan
ember, aki tudja, hogyan ejtse rabul a tömeget.
Nyolcan ülünk az asztal körül. Miután megesszük a levest, a
többiek abbahagyják a beszélgetést, csak ő meg én folytatjuk.
Egy filmről vitatkozunk, amely tetszett nekem, úgyhogy védem.
De ő erősködik, hogy a színész, egy híres sztár rettenetes
teljesítményt nyújtott benne.
Bár nem vagyok részeg, nem tehetek róla, azt mondom:
– Tudsz róla, hogy fogalmad sincs, mi a faszról beszélsz?
Nem válaszol, és azután kiradíroz az estéjéből. A  többiek
feszengő pillantásokat váltanak. Sosem törtem még így ki,
amikor a barátaimmal vacsoráztam. A  férj fagyosan rám néz.
Épp most támadtam meg egy nőt, akit szeret, és akivel családot
szeretne alapítani. Valaki témát vált, de én már nem tudok
figyelni. Nem is eszem. A barátom leszedi az asztalt, mintha mi
sem történt volna. Tortát és kávét hoz.
Elgyötörten térek haza. Hazáig gyalogolok, bár kimerült
vagyok. Negyven percig tart. Elsietek a  sötét épületek, a
bespalettázott ablakok mellett. Még a hosszú séta után is
valahogy fel vagyok dúlva. Majd bocsánatot kérek a barátomtól,
amiért elrontottam az estét. Átvágok a piazzán, ahol reggel
majd ennivalót vásárolok. De most megkérdezem a szökőkút
tövében tereferélő tinédzsereket, hogy van-e egy szál
cigarettájuk.
 Hétvégén

Kihasználok egy hosszú őszi hétvégét, és elutazom, hogy

kiszellőztessem a fejem, hogy élvezzem egy közeli város
fogyatkozó melegét, és megszökjek a napi rutin elől. Napsütötte,
békés helyre érkezem. A  körülmények kedvemre valók: a
csendes szálloda, az ízletes reggeli, a medence, amely délig üres.
Az egyetlen probléma itt is az, hogy érzem a kényszert: tegyem
azt, amit mások. Reggelinél mindannyian a hosszú túrautakról
beszélgetnek, a dámvaddal teli fenyőerdőkről, az út végén álló
vendéglőről, ahonnan festői a kilátás. Itt egy híres írónő háza is.
De engem semmi ilyesmi nem érdekel, inkább aludnék,
szívnám a friss levegőt, úsznék néhány hosszt, mielőtt a
gyerekek ugrálni kezdenek a vízbe.
Szüleimmel sosem utaztam el kiskoromban. Nem olyan
gyerek voltam, mint akiket itt látok, akik a családjukkal esznek
és kártyáznak.
Talán bölcs volt az apám, talán csak nyakas, de ő úgy hitte,
hogy jobb otthon pihenni, anélkül hogy össze kellene
csomagolni, anélkül hogy mindössze néhány napra meg kellene
szokni egy új helyet. Így az utazás fele pocsékba menne,
mondogatta. Úgyhogy azokon a heteken, amikor nem kellett
dolgoznia, otthon maradtunk minden évben. Reggelenként
sokáig pizsamában volt, aztán lement a  piazzára, hogy
megvegye az újságot, és köszönjön a szomszédoknak, akik már
nyugdíjasok lévén egész nap a padokon beszélgettek. Majd
lefeküdt a kanapéra egy ventilátor mellé, elolvasta az újságot, és
zenét hallgatott. Nem vágyott a hegyekbe vagy a tengerhez, nem
érdekelte a természet szépsége. Remete volt; az igazi béke neki
azt jelentette, hogy otthon marad, nem mozdul az ismerős
helyről.
Anyám élvezte volna az utazást, a kirándulást. Mindig
szeretett volna elmenni nagy városokba, hogy meglátogassa a
múzeumokat és a szent helyeket, az istenek templomait. Apám
ezt mind kimerítőnek érezte, a pénzkidobásról nem is beszélve.
Azt mondogatta: és mi lesz, ha esik, az tönkretenne mindent.
Nincs kedvem órákig vezetni, inkább itthon pihenek, vagy a
színházban. És mivel neki volt állása meg jogosítványa, nyáron
mindhárman otthon maradtunk.
Felnőttként megtanultam, hogy alkalmazkodjam bizonyos
szokásokhoz. Értem, miért fontos időnként elmenni és
kikapcsolódni. Évente egyszer nem bánok egy kis
környezetváltozást. Sosem megyek vissza ugyanoda, jobb, ha
nem kötődöm egyik helyhez a másik ellenében. De végül nem a
napi robottól érzem távol magam – hanem a családomtól, a
gyermekkoromtól. És a távolság, hiába nem akarom, lehangol.
Elszomorodom, amikor kifekszem a napra. Gyászolom
boldogtalan származásomat. Sajnálom anyámat, aki feleségnek
frusztrált volt, most pedig, hogy özvegy, megvető.
Ugyanakkor értem apámat: mi tagadás, ez a rövid
kirándulás megterheli a pénztárcámat. Őszintén szólva azt
kívánom, bárcsak nálam lennének bizonyos tárgyaim. Máris
unom, hogy reggel nyolckor felöltözve reggelizem mások
társaságában. A kávé langyos, és bár utószezon van, az első két
nap után megtelik a szálloda, a kisgyerekek reggeli után ugrálni
kezdenek a medencébe, esténként pedig a szállodát vezető fiatal
pár zenét szolgáltat, hogy a vendégek a csillagok alatt
táncolhassanak.
Vacsora után a szobámba megyek, és televíziót nézek.
Rengeteget gondolok a szüleimre, és e  menedékhelyen azon
tűnődöm, miért járnak még mindig a sarkamban.
Vajon melyikükre ütöttem? Apámra, aki a szobában
maradna olvasni, mint én? Vagy anyámra, aki táncolni akarna?
Ő szeretett volna megismerkedni más emberekkel is. Akiket
imádott – barátai, rokonai, akik mellett szívből nevetett, akik
mellett sosem volt mogorva –, azokkal nem lakott együtt. Apám
és én voltunk az ő börtöne.
 A szupermarketben

Nincs étel a hűtőben, úgyhogy elindulok a szupermarketbe,

ahol belebotlom a nős barátomba, akinek én jelentem a…
pontosan mit is? A járatlan utat, a képzeletbeli viszonyt? Az én
kezemben kosár van alig néhány dologgal, egy egyedül élő nő
szokásos cikkeivel, ő viszont kocsit tol, amely csordultig van
mindenféle élelmiszerrel: gabonapelyhes dobozokkal, kekszes,
süteményes és kétszersültes zacskókkal, lekvárokkal, vajjal,
zsíros és sovány tejjel, szójatejjel. Elmeséli, az egyes családtagok
mit szeretnek, a folyamatos küzdelmet, hogy együtt üljenek le
reggelizni, ami nagy bánatára ritkán történik meg. Szereti, ha
bőséges készletek vannak a kamrában: rizs és tészta,
csicseriborsó- és paradicsomkonzerv, kávé és cukor, olaj, sima
és buborékos ásványvíz.
– Ha beüt a katasztrófa – mondja viccelődve.
– Miért ütne be?
Akár élelemmel, akár élelem nélkül, kétlem, hogy azt a házat
valaha katasztrófa sújtaná. Én sosem halmozok fel, napról
napra vásárolok. A hűtőm soha sincs tele, ahogy a kamrám sem.
Külön fizetünk a kasszánál. Tizenöt percbe telik, mire azt a
sok ételt zsákokba gyömöszöli. Követem a szupermarket alatti
parkolóba. Menekülünk a vacak zene, a neonfények, az
ételszag, a túlzott légkondicionálás elől.
– Elvihetlek?
 – Nincs sok cipelnivalóm, mehetek gyalog.
– Állítólag esni fog, menjünk együtt.
Kinyitja a csomagtartót. Az összes, émelyítően áttetsző zöld
zacskó ugyanúgy néz ki, és egyetlen nagy masszába olvad. Úgy
döntünk, az én két zacskómat az egyik ülésre tesszük. Ami
undorító egy kicsit, morzsa borítja, körülötte pedig a gyermekei
otthagyta hulladékot látom, akik a hosszú utakon ennek a
kocsinak a foglyai: mindenféle játék, megcsonkított akciófilmes
figurák, szakadt könyvek.
Csokoládét húz elő az egyik zacskóból.
– Ezt azonnal meg kell ennünk – mondja.
Tudom az okát. A  barátnőm, a felesége aggódik a férje
vércukra, telítettzsír-bevitele miatt. A férfi ad egy kis darabot.
–  Senki sem ismeri ezt a parkolót. Látod, milyen üres?
Szeretném megőrizni titoknak, soha senkinek nem árulom el,
hogy tudok róla.
Az ajtóm előtt kitesz. Fogom a csomagjaimat, megköszönöm,
és elbúcsúzom tőle, puszit adok az arcára, mint mindig.
– Biztos, hogy nincs szükséged másra? Akarsz egypárat az én
zacskóim közül? A fele csak a kamrába kell.
– Ha beüt a katasztrófa, azt javaslom, hogy hagyd el a házat.
– Ebben valószínűleg igazad van.
Mindenesetre nincs szükségem másra. A  gondoskodás, amit
nekem tartogat, elég.
 A tengernél

Egy vendéglőben ülök a parti kisvárosban. Az üvegen át

látom az eget – ma szürke – és a tengert. Hideg vasárnap van, de
szép az idő, nem fúj nagyon a szél. A  nap elbújt, de legalább
nem esik.
Az egyik kedves kolléganőm lányának keresztelőjére
gyűltünk össze. Azt mondta, ez rengeteget jelent neki, úgyhogy
beleegyeztem, bár őszintén szólva elfogott a kísértés, hogy
visszautasítsam a meghívást. Egy másik kollégám elhozott.
Idegesítő férfi, de nekem sajnos nincs autóm.
A templomi szertartás után a vendéglőbe jöttünk. Nagy
csoport vagyunk, és a három hosszú asztal a terem nagyobb
részét elfoglalja. Az egész vendéglőt fenntartották nekünk.
Világos, hogy a tulajdonosok jól ismerik a barátnőm családját –
más fontos eseményeket is ünnepeltek itt, és otthon érzik
magukat. A  legtöbb vendég vagy a barátnőm, vagy a férje
rokona: szülők, unokatestvérek, hozzátartozók, nagynénik és
nagybácsik, más gyerekek. A  kislány a lárma ellenére alszik a
kocsijában. A nevetés feltámad és elcsitul, mint az előttünk lévő
parton megtörő hullámok.
Látom ennek a frissiben keresztelt csecsemőnek az
unokatestvéreit, az idősebbeket, akik tudnak járni, akik képesek
egyedül enni, akik annyit esznek, hogy máris le kellene adniuk
egy-két kilót.
 Köszöntőre emeljük poharunkat, aztán felszolgálják az
ebédet. A  pincérek egy sereg előételt hoznak az asztalokhoz –
kagylót, szardellát, sajtot, olajbogyót, füstölt tonhalat, garnélát
–, mindet külön tányéron. Távol ültem le a fárasztó kollégától,
akivel nemsokára vissza kell utaznom.
Eszem, és egy kis bort iszom hozzá. Beszélgetek a mellettem
ülőkkel. Elmagyarázom, ki vagyok, honnan ismerem a
barátnőmet, és mit dolgozom. Nézem a tenger fölötti bús eget,
az elmosódott horizontot, ahol tenger és ég találkozik, a nagy
békét, amely e zűrzavaron túl van. Meglep, hogy én vagyok az
egyetlen a teremben, aki e pillanatban a tenger pompáját
csodálja.
Bár összezsúfolódtunk, én különállónak érzem magam a
csoporttól, kizárva tartós, megkérdőjelezhetetlen kötelékeikből.
Viszont kényszerét érzem, hogy odafigyeljek általam alig ismert
emberekre. És nem is vagyok a legjobb bőrben. Erőfeszítésembe
kerül, hogy csak üljek itt, és furcsán érzékelem a fejem súlyát a
nyakamon. Semmi nincs a torkomban, mégis meg vagyok
győződve róla, hogy valami eltömi. Nagy levegőt veszek, és
figyelem, ahogy a hasam emelkedik és süllyed, de a
mellkasomat szorítja valami, ki kell jutnom, szívnom kell egy
kis friss levegőt.
Körülnézek, keresek valamit, amire figyelhetnék, egy biztos
pontot. A kislány felébredt, látom, hogy a barátnőm férje tartja
a karjában. A gyerek sír. Nagyanyja megy, hogy vigasztalja.
Felállok. Keresem a mosdót. Azt mondják, odakinn van, és ez
boldoggá tesz, mert azt jelenti, hogy kénytelen vagyok kimenni
erről a helyről.
 – Hideg van, signora. Azt ajánlom, vegyen kabátot – mondja
a pincér.
Kabátot veszek, kimegyek a mosdóba, aztán elosonok a
tengerpartra. A  háborgó tenger fenséges. Egy császári villa
maradványaira bukkanok. Halványan ki tudom venni a
méreteit, a szobák körvonalait, amelyek valaha a tengerre
néztek, amikor a császár nyaranta itt lakott.
A kislányra gondolok, meg erre a tiszteletére szóló
délutánra. Nincs tudatában a vidám vendégségnek, amelyet
élete megünneplésére rendeztek, semmit nem tud még a
világról.
Lentről a vendéglő, amely mesterséges fényben ragyog, úgy
fest, mint egy emberekkel teli akvárium. Lakói különböző
színekbe öltözve, lassan mozognak.
Mostanra nem én vagyok az egyetlen a parton. Számos
gyerek szintén megszökött abból az üvegkockából. Rohangálnak
a parton, kiabálnak, és kavicsokat hajigálnak. Elbújnak a
barlangokban, a lakatlan villa maradványai közt.
Idekint a megtörő hullámok és a süvöltő szél ádáz hangja
hallatszik: folyamatos háborgás, mennydörgő robaj, amely
mindent felfal. Azon tűnődöm, miért találjuk ezt olyan
megnyugtatónak.
 A kávézóban

Sosem voltam férjnél, de mint minden nőnek, nekem is

akadt dolgom nős férfiakkal. Ma az egyikükre gondolok, akivel
itt ismerkedtem meg, a folyó túlpartján, ebben a kávézóban,
ahol most történetesen egyedül ülök. Aznap ittam egy kávét, és
épp indulni készültem. Ő követett, megállított a járdán. Úgy
szaladt mögöttem, mint valami holdkóros.
Az volt az első alkalom, hogy egy férfi ilyen hevesen
üldözött. Elég vonzó vagyok, de nem az a fajta szépség, aki után
megfordulnak. Ő mégis így szólt zihálva:
– Bocsánat a zavarásért, de szeretném megismerni.
Vagy valami ilyesmit. Ötvenéves lehetett, én pedig a húszas
éveimben jártam. Rám nézett, halvány, izgatott szemmel
meredt rám, nem mondott semmi mást. Tekintete kedves volt,
és állhatatos. Ösztönösen le akartam rázni, mégis hízelgett a
dolog, nem olyan típusnak tűnt, aki semmi mást nem csinál,
csak szoknyák után fut.
– Csak egy kávét – tette hozzá.
– Most ittam, és elintéznivalóim vannak.
– Akkor később, öt körül? Itt fogom várni.
Aznap délután egy barátnőmmel találkoztam. Mondtam
neki, mi történt.
– Milyen volt? Tetszett neked?
– Nem tudom biztosan. Talán.
 – Jóképű? Jól öltözött?
– Mondhatni.
– Hát akkor?
Öt óra húszkor visszamentem a kávézóba. Ő egy kis asztalnál
várakozott, mintha a reptéren várna valakire, várt, és nem
csinált semmit. Sosem felejtem el, milyen meleg volt a tekintete,
amikor látta, hogy belépek. Boldogtalan, tartós házasságban élt.
Kalandba kezdtünk. Másik városban lakott, onnan járt le
időnként dolgozni. Mit mondhatnék még?
Néhány emlékfoszlány. Pár vidéki kirándulás ebédidőben a
kocsijával. Szeretett vezetni, találomra lekanyarodott az útról,
és keresett egy apró helyet, hogy együnk egy jót. Egy sor üres
trattoria jut eszembe. Egyszer mindössze ketten voltunk, meg a
pincér, a padrone és a szakács, aki hátul maradt. Egész délután
ott beszélgettünk. Nem emlékszem, mit ettünk, csak a
bennünket körülvevő ételek bőségére és változatosságára,
mintha egy fényűző lakodalomban volnánk.
Engedték, hogy dohányozzon az asztalnál. Fogalmam sem
volt, hol él a feleségével, sosem kérdeztem, melyik városba tér
haza. Soha nem jött el hozzám. Vártam a telefonját, és
megjelentem minden randevún. Lázadó időszak volt, futólagos
fellángolás, amelyhez már semmi közöm.
 A villánál

Van egy villa a közelemben, amely valaha egy vagyonos

családé volt, s amelynek kertje vonzza a gyerekeket meg a
kutyákat. Szeretek délelőttönként sétálni az árnyas ösvényeken.
Elmegyek egy óriási madárház mellett, akkora, mint egy
emeletes épület, tetején szép kupola. Már nincsenek benne
madarak. Piszkos és erőszakos galambok ülnek a kupolán, mint
tüskék a drótkerítésen. Élénkzöld tollazatú papagájok
repkednek fáról fára, futólag leszállnak a fűbe is.
A madárházban lévő szökőkutat moha borítja, ugyanolyan zöld,
mint a papagájok tolla. A víz mindig árad a kútból.
Az ösvény mellett más kutak is vannak, valamint zavarba
ejtő, nem létező teremtmények szobrai: női alakok négy mellel,
egy nő, aki deréktól lefelé oroszlánná változik. Szőrös alsótestű,
kecskepatás szatírok urnát tartanak a vállukon. A  nők mind
állati pózban állnak, bágyadtan és kihívóan. Réveteg, halfarkú
gyerekek fújnak kagylókürtöt.
Maga a villa mindig zárva van, de a gyönyörű ablakokon át
sötét asztalokat látok, székeket, könyvekkel teli polcokat. Úgy
fest, mint egy könyvtár vagy valamiféle intézet, de nincs kint
tábla, a légkör titokzatos. Fogadok, jó odabenn ülni és könyvet
olvasni. De sosem látok egy lelket sem.
Ma séta közben két emberrel találkozom, egy férfival meg
egy nővel. Úgy becsülöm, a hetvenes éveikben járhatnak.
Óvatosan lépkednek együtt azon a helyen, ahol az ösvény
meglehetősen hepehupás, mintha egy patak mosta volna ki a
földet. Szemlátomást jól ismerik egymást, de nem látszanak
férjnek és feleségnek. Valami azt súgja, hogy testvérek, közös
volt a gyermekkoruk, bensőséges viszonyuk imponáló és
vitathatatlan.
Ahogy közeledem feléjük, észreveszem, hogy a nőnek
minden lépés erőfeszítésébe kerül. Aztán megpillantok egy
sztómarendszert, amely a hasából vezet ki. Két cső, két
műanyag zacskó. Az egyik tele van vérrel, a másik viszonylag
tiszta, de sűrű folyadékot tartalmaz. A  nő napszemüveget visel
túlméretezett, négyszögletű, fekete lencsével; nem tudok
olvasni az arcában. Mindazonáltal hihetetlenül energikusnak
látszik. Valószínűleg pár napja műtötték. Van egy kórház a villa
mögött, talán még mindig annak a betege, vagy épp most
bocsátották el, és megnyugodott, ugyanakkor szédül is a
külvilágtól.
A férfi, nevezzük a fivérének, mellette megy, és támogatja.
Testük szinte összeér. Kezében tartja a két hosszú és vékony
csövet; mintha a kutyák póráza lenne, amik ilyentájt szabadon
rohangásznak.
Az idős nőt elevenebbnek látom, mint a fűben kiabáló és
játszó gyerekeket. Megindít e két ember látványa, akik szó
szerint egymáshoz vannak kötve. Bámulatos. Az odaadásról
mesél, a köztük lévő éltető kapcsolatról. Az anyagokra
gondolok, amelyek a testünkben áramlanak, amelyeknek
cirkulálniuk kell, amelyeket időközönként üríteni kell. Arra a
sok rejtett, csúf és létfontosságú funkcióra.
 Nem beszélnek, csak óvatosan lépkednek. Arra a pillanatra
gondolok, amikor a nő visszanyerte eszméletét az altatás, a
kimerítő műtét után. Az asztalon kinyúlva átaludta az egészet,
semmit nem érzett belőle, valahol másutt járt.
 Vidéken

Úgy döntök, hogy néhány napot a barátnőm vidéki házában

töltök, azéban, aki mindig utazik. Egy nap észrevette, hogy
kimerült vagyok, és így szólt:
– Ingyen van, és ott semmi sem nyomaszt majd, jót fog tenni.
És mivel most rossz passzban vagyok, elfogadtam a
meghívását. Összecsomagolok, és felszállok egy vonatra a
főpályaudvaron. Felbámulok a kijelzőn szereplő állomásokra,
és arra a sok helyre gondolok, amelyeket még
meglátogathatnék, meg hogy milyen kiszámíthatatlan az ember
útja. A  vonatút rövid. Leszállok, mielőtt végeznék az újsággal.
A parkolóban a kertész otthagyott nekem egy kocsit.
Ez a táj, ezek a kastélyokkal pettyezett dombok nyáron
nyilván egy álommal érnek fel. Jó ideje nem vezettem már, de
jól érzem magam a kormány mögött. Kis kocsi ez, de erős. Az út
egyfolytában emelkedik. Követem a barátnőm tanácsát, és
megállok a városban, hogy három napra való ennivalót vegyek,
és ne kelljen kimozdulnom. Amikor megmondom a
boltosoknak, hogy a barátnőm házában fogok lakni,
barátságossá válnak, hagyják, hogy megkóstoljam a sajtot,
mielőtt megveszem. Mind azt mondják, kegyetlen hideg jön:
három napig süllyed majd a hőmérséklet, viharos lesz a szél,
talán még egy kis hó is esik.
A ház a völgyben van, és a kilátás lélegzetelállító, az ég tágas
és ragyog. Csak egy maroknyi házat látok a távolban. Ponyva
borítja a medencét, a függőágy két fa közt hintázik, a lugas
kiszáradt indáira ráférne egy alapos metszés.
Kiveszem a tartalék kulcsot egy kő alól, és kinyitom az ajtót.
Kicsomagolok, begyújtok, aztán kávét főzök. Nagy
parasztkonyha van, a márványmosogató az ablakon beáradó
fényben fürdik. Terrakottaedények, kézzel festett kancsók és
bögrék. Magasan fenn, épp a mennyezet alatt egy sor vaskulcs
függ a falon, hosszú, olvashatatlan feliratot alkotnak. Felesleges
kulcsok, amelyek immár nem létező ajtókat nyitnak.
Napnyugta előtt fölveszem a tornacipőmet, és sétára
indulok. Követem a búzamezőket átszelő ösvényt. Itt nincs
zűrzavar, ez a világnak egy csöndes sarka, minden a helyén
van, a széna szépen nagy, hengeres bálákba gyűjtve. Ez a
környék ellenáll a változásnak, romlatlan. Elsétálok egy patakig,
megnézem az órám, aztán visszafordulok. A  magány pontos
időbeosztást követel, ezt mindig értettem. Mint a pénz az ember
tárcájában: tudni kell, mennyi időt kell elütni, mennyit kell
eltölteni vacsoráig, mennyi maradt lefekvésig. De az idő itt
máshogy telik. A  séta egy óra volt, de sokkal hosszabbnak
éreztem.
Este főzök magamnak. Amikor a városban vagyok, általában
készételt veszek a közelben, megteszi egy egyszerű és finom
tonhalkonzerv meg egy villa, de itt ihletet kapok, hogy igazi
ételt főzzek, még ha egy kis erőfeszítésembe kerül is. Beleteszek
néhány csirkecombot egy tepsibe, kakukkfűvel,
fokhagymagerezdekkel, sóval, citromkarikákkal ízesítem.
Becsúsztatom a serpenyőt a sütőbe. Tetszenek a cserépedények
ebben a házban, a vastag, sárga tányérok meg a vékony, áttetsző
poharak. Tetszenek a könyvek, átlapozom a városi kiállítások
katalógusait. Hagyom a könyveket, amelyeket magammal
hoztam. Mindig jobban szeretem, ha olyasmi vesz körbe, ami
nem az enyém.
Vacsora után a kandalló előtt olvasok, időnként
elszunyókálok. Hallgatom a zenéjüket, és egyéves magazinokat
lapozgatok. A  lányuk szobáját választottam alváshoz, ahol
szimpla ágy van, és a tető ferdén borul a fejem fölé.
A  szekrényben, ahol a  paplant tartják, észreveszek néhány
kapucnis pulóvert, egy kosárnyi fürdőruhát. Jobban tetszik ez
az otthonos hely a nagy hálószobánál a sötét, súlyos fából
készült baldachinos ágyával.
Második nap még hidegebb van, és amikor átsétálok a
búzamezőn, a föld olyan kemény, hogy már nem süpped be a
talpam alatt. Fúj a szél, és a távoli házakban égő lámpák
elszomorítanak. Visszafelé érzem annak a súlyát, hogy egyedül
vagyok itt, nem ismerek egy lelket sem.
Mielőtt belépnék a házba, észreveszek valamit az ösvényen.
Egy szürke kis teremtményt. Tudom, hogy döglött, és én is
azonnal megdermedek. Egy egér. Bár elfordítom a fejem, máris
eleget láttam: a finom, íves farkat meg a sűrű, puha szőrt. De az
igazán zavaró az, hogy hiányzik a feje. Lemetszették. De
hogyan? És miért? Egy másik állat lett volna? Valami ragadozó
madár? A  lefejezett test taszít, ugyanakkor egy fügét juttat
eszembe, és miközben ott állok a dermesztő hidegben, a
gyümölcsre gondolok, amelyet legjobban szeretek nyáron, és
édes, nap melengette húsának látványos pirosára.
 Az állat mozdulatlan, de valami aggaszt. A  lény nem árthat
nekem, de rémült vagyok. Egy pillanat alatt megsemmisíti e
hely nyugalmát és csendjét.
Eltűnődöm, miért olyan pontos a vágás, mintha valóban
késsel vágták volna le a fejet. Vajon ólálkodna erre egy másik
állat, amelynek az állkapcsa képes erre? És miért csak a fejet,
ahelyett hogy megette volna az egészet? De ami fontosabb, azon
is eltűnődöm, miért reagálok olyan hevesen arra, ami előttem
hever. Egy apró, döglött állat, ennyi az egész. Este olívaolajjal
dörzsöltem be a csirkecombokat, és egyáltalán nem dúlt fel a
dolog. Az a nyers, élettelen hús nem zavart. Azt, hogy a vér itt-
ott foltot ejt a tepsin, tökéletesen rendjén valónak találtam.
Nem akarom se megnézni, se megérinteni ezt a
teremtményt. Csak a lehető legtávolabb szeretnék lenni tőle,
hogy a képe eltűnjön az elmémből. Azon tűnődöm, mi lenne, ha
egyszerűen csak beszállnék a kocsiba és visszamennék a
városba. De foglalkoznom kell vele, nincs senki, aki segíthetne,
nincs rá indokom, hogy hívjam a kertészt, az szánalmas volna.
Gyorsan elmegyek a lény mellett, másfelé nézek. Elfog a
képtelen rémület, hogy esetleg életre kel, és – ami még nagyobb
képtelenség – megragad, rám veti magát, megöl.
Odabenn keresek valamit, amivel letakarhatom. Találok egy
paradicsomkonzervet, amelynek dobozát kiürítem és alaposan
kiöblítem. Most kellene valami vékony és lapos, amit
becsúsztathatnék alá, és fölemelhetném. Találok egy
kartondobozt, és ollóval kivágok belőle egy négyzetet. Így fogok
hozzálátni. De halogatom a dolgot, előbb készítek magamnak
egy csésze teát. A  kis feladat rettegéssel tölt el, elszívja az
energiámat.
Végül visszatérek a kertbe a dobozzal meg a kartondarabbal
a kezemben. Leveszem a szemetesről a fedelet, és kinyitom a
benne lévő zsákot. Letakarom az állatot a dobozzal, de
félelmemben oda sem nézek. Az egér élettelen, de én izzadok,
kalapál a szívem és remeg a kezem. Amint letakartam, már egy
kicsit kisebb hatalma van fölöttem. Letérdelek, és lassan a
doboz alá csúsztatom a kartondarabot, de rögtön ellenállásba
ütközöm, kissé lökdösnöm kell, apránként erőltetnem, hogy a
teremtmény rácsússzon a kis kartonszőnyegre. Az egészet úgy
csinálom, hogy oda sem pillantok a dobozra.
Felállok a kis szerkentyűmmel, néhány pillanatig erősen
érzem az állat súlyát. Néhány deka, amely kibillent az
egyensúlyomból, lelök a mélybe. Érzékelem, hogy az állat
elmozdult odabenn. A  rögtönzött koporsót a szemeteshez
viszem, és bedobom a nyitott zsákba, amelyet most becsukok.
A tetem eltűnik, de amikor visszatérek az ösvényre, látom, hogy
a manőver során néhány csepp vére lehullott.
Éjszaka, hála az égnek, esik, és másnap, hála a napnak, a
vérfoltok is eltűnnek. De az a szegény, lefejezett, frissiben
megölt egér akkor is a nyári fügét juttatja eszembe: piros
húsának ízét, melegségét a számban.
 Ágyban

Ma este, amikor az ágyban olvasok, hallom a lakásom előtti

úton felgyorsító autók motorjának bőgését. És a haladásuk
tényétől tudatára ébredek a saját mozdulatlanságomnak. Csak
akkor tudok elaludni, amikor hallom őket. És amikor az éj
derekán felébredek, mindig ugyanakkor, a tökéletes csend
szakítja meg az álmom. Ez az az óra, amikor egyetlen autó sincs
az úton, amikor senkinek nem kell sehová eljutnia. Álmom
egyre felszínesebb, aztán teljesen magamra hagy. Várok, amíg
valaki, bárki, elhajt. Az ezekben a pillanatokban a fejembe
férkőző gondolatok mindig a legborúsabbak, de a
legpontosabbak is. Az a csend a fekete éggel együtt hatalmába
kerít, amíg a fény vissza nem tér, hogy elkergesse e
gondolatokat, amíg újra nem hallom az alattam lévő úton
elhaladó életeket.
 Vonalban

Ma folyton hív az egyik szeretőm. Tévedésből megnyom egy

gombot, és elér anélkül, hogy tudná. Látom a számát a
mobilomon, azt mondom, halló, és ő már beszél is lelkesen,
csakhogy nem hozzám. Hallom, míg ebédel, míg megkérdezi a
pincértől, hogy mik a napi különlegességek, míg megy az utcán,
míg a hivatalban van. Kóborló hangja a fülembe jut, távolról, de
ismerősen, jelenlévőn, hiányzón. Nevet, miközben beszél.
Fogalma sincs róla, hogy mindennek részese vagyok.
Ma otthon vagyok, nincsenek terveim. Folyton fázom, már
ősz van, de még nem kapcsolták be a házban a fűtést, úgyhogy
vastag pulóvert veszek, és sűrűn forralok teavizet.
A  pehelypaplan ellenére még az ágyban sincs meleg. Mintha
kemény márvány volna a csupasz lábam alatt.
Valahányszor csörög a telefon, fölveszem, mert arra
gondolok, hogy most tényleg engem hív. De nem hív, nem hallja,
hogy azt mondom, halló, még mindig nincs tudatában
folyamatos, véletlen kapcsolatunknak.
Kivel beszél? Hol van? Fogalmam sincs. Dolgozik, kávézóban
ül, a metró peronján áll, gondolom. Mégis valahányszor
megszólal a telefon, elárulva érzem magam. Kommunikációnk,
amelyről nem tud, bosszant. Különösen magányosnak érzem
magam tőle.
Végül késő délután engem hív: tényleg ő az. Fölveszem, és
hallom a hangjában a szenvedélyt.
– Szia, drágám, hogy vagy?
– Ciao, milyen napod volt?
–  Kimerítő. Egész nap dolgoztam, még az ebédet is
kihagytam, egyik dolog jött a másik után. És neked?
– Az enyém is kimerítő volt kicsit.
– Mit szólnál egy vacsorához?
– Azt hiszem, ma este kihagyom.
– Miért?
–  Órák óta fáj a fejem – mondom, aztán leteszem, és
farkaséhesen elindulok, hogy egyedül vacsorázzam. Nem csíp a
levegő; odabenn hidegebb van, mint kinn.
 Az árnyékban

Tegnap visszaállítottuk az órát, ezért ma már sötét van,

amikor hazafelé átmegyek a hídon. Úgyhogy felidézek egy
ragyogó délutánt a perzselő homok egy apró négyszögén.
Minden napernyő foglalt volt, mintha az egész város a vízben
lubickolna.
Egy esküvőre mentem oda. Másnap nem tértem haza,
hanem maradtam, szerettem volna egy napot a tengerparton
tölteni. Vágytam az úszásra, bár nem volt se törülközőm, se
naptejem, és őszintén szólva a part sem volt valami szép. Szűk,
mint bizonyos szobák, két oldalán nagy, fekete, éles szélű
sziklák. Egy anya állt előttem. Alacsony volt, izmos, sötét hajú.
Körülötte a gyerekei, legalább négy. Ma is emlékszem, hogy
pucér csecsemőt tartott a karjában. A kislány szép volt, mint az
anyja, de az élet majd még koptatni fogja. Az apát nem láttam,
de az anya erős pillérként állt annak a kavargásnak a közepén.
Nyugodtan viselkedtek a dühös tengerben, ficánkoltak benne,
még a kicsik sem féltek. Épp a megfelelő pillanatban ugrották át
a hullámokat, amelyek engem folyton ledöntöttek a lábamról.
Nem sikerült túljutnom azon a ponton, ahol megtörtek, hogy
tényleg úszhassam.
Visszatértem a partra, amely hemzsegett a közszemlére tett
lomha testektől, és sikerült két nyugágy közt helyet találnom.
A nap olyan erősen sütött, hogy azt hittem, meghalok. Egyetlen
célom az  volt, hogy elfedjem magam a sugarai elől, vagy  az
árnyékba vonuljak, bármilyen árnyékba, mintha az  valami
hatalmas szikla volna, amelyben megkapaszkodhatom a tenger
közepén. Apránként egy nő felé araszoltam, aki aludt, és
fogalma sem volt a szenvedésemről. Teste irigylésre méltó
harmóniában állt a környezetével. Feje félrefordítva, szeme
csukva, bikinifelsőjének piros csíkja kioldva. Belőlem hiányzott
az ő derűs nyugalma, de jelenléte némi megkönnyebbülést
nyújtott, és enyhe bűntudattal elszunyókáltam az árnyékában.
Amikor felébredtem, a nyugágy üres volt, a nő eltűnt. De a
napnyugta után az eget betöltő szürke fény mélabússá tett. Az a
szórt árnyék, amely mindenkire rávetült, legyőzött, nem adott
enyhet. Ha meggondolom, a tengerpartban mindig van valami
vadság, amelyet vagy tűrni kell, vagy felülkerekedni rajta: olyan
vadság, amelyre vágyunk is, de rettegünk is tőle.
Én mindig valakinek az árnyékában éreztem magam, bár
nem kell magam okosabb fivérekhez vagy csinosabb
nővérekhez hasonlítanom.
Nincs menekvés ebben a sötétülő évszakban a
feltartóztathatatlanul növekvő árnyékok elől. Ahogy nem
szabadulhatunk a családunk vetette árnyéktól sem. Amikor ezt
mondom, néha hiányzik az a kellemes árnyék, amelyet egy társ
adhat.
 Télen

Az év végén, amikor a város minden iskolájában szünet van,

elfogadok egy meghívást, hogy elkísérjem a barátaimat meg a
gyerekeiket – a fiút és a lányt – egy kastélylátogatásra. A  férfi
vezet. Ő  a barátom a hídról, aki veszekszik az utcán, akivel a
szupermarketben vásárolok. A  feleségének is velünk kellene
jönnie, de őt csúnya megfázás terítette le, és az utolsó percben
úgy döntött, hogy otthon marad. Úgyhogy ma én helyettesítem.
Visszaúton megállunk egy álmos kisvárosban, hogy
kinyújtóztassuk a tagjainkat. A férfi egy meredély előtt áll meg.
Kiszállunk a kocsiból, és felsétálunk a keskeny úton, napfényes
foltokat keresünk. Egy nő söpröget a piazzán – két keresztbe
rakott zászló meg egy kút. Úgy tevékenykedik, mintha az a
köztér a saját nappalija volna.
Továbbsétálunk. A  gyerekek előreszaladnak. Egy pompás
ház alatt lézengünk, amely a vidék fölé magasodik. Egy szobor
talapzatán elolvassuk a nemesi család nevét, amely valaha az
épületet birtokolta. Kőhomlokzata van, de színei a halvány
rózsaszín, sárga és narancs keverékéből állnak össze – meleg
árnyalatokból, amelyek hátteret képeznek a lámpák vetette
ferde árnyékokhoz.
Megdőlünk az erős szélben, és szemünk könnybe lábad.
Látjuk a templomot a dombtetőn meg az ősöreg olajfát, amelyet
karácsonyfa gyanánt fényes, piros gömbök díszítenek. Minél
magasabbra kapaszkodunk, annál jobban érezzük a szelet meg
a hideget. Átölel bennünket a tágas, nyílt tér, körülvesz az a
nagy üresség.
Megállunk az egyik mellékutcánál, kíváncsiak vagyunk,
hová vezet. Kiderül, hogy zsákutca, valamiféle udvar, amit négy
épület határol, vagy talán csak egy épület, amelynek három-
négy külön bejárata van. Védett hely, olyan sötét, hogy a
szemünk alig bír alkalmazkodni hozzá. De apránként kiveszünk
egy korláttal ellátott lépcsőt, amely egy téglaboltozathoz vezet,
meg néhány csukott és ütött-kopott ajtót. A  téli naplemente
repedéseken szivárog be. Hihetetlen, olyan, mintha egy
barlangban állnánk, amelyen a fény úgy cikázik át, mint a hal.
Amint belépek abba a zárt fülkébe, arról álmodom, hogy
beleköltözöm, hogy oda vonulok el minden elől. A  férfi
mellettem áll, együtt csodáljuk, és mielőtt kifelé indulunk, ő rám
néz.
–  Bámulatos – mondja. A  szó éget belülről, de nem tudom
megállapítani, hogy rólam beszél-e, vagy a helyről, ahol
vagyunk. Megfejthetetlen, de akárhogy is, a mai elméletileg
romantikus kirándulásunk ellenére sem érzek sok szikrát
közöttünk.
Lánya forró csokoládét szeretne, úgyhogy visszasétálunk a
városba annak reményében, hogy találunk egy nyitott kávézót.
A seprűs nő azt mondja:
– Ott kérdezzék.
Egy borbélyüzletre mutat, amelyben nagy meglepetésünkre
számos vendég ül.
–  Ennek az útnak a végén, vagy háromszáz méterre –
mondja egy férfi a székből, arcát hab borítja.
Elsétálunk az út végére, de a kávézó sajnos zárva van.
A  bejárat előtti nagy vászonernyő, amelyet le kellene szedni
ebben az évszakban, vadul csapkod a szélben.
Visszamegyünk a meredélynél parkoló kocsihoz. Amikor a
férfi beindítja a motort, és hátramenetbe kapcsol, elfog a pánik,
nem bízom az alacsony betonfalban, amely köztünk meg a
szakadék közt áll. Nem bízom benne, hogy a kocsi hátrafelé
mozdul, csak a meredek lejtőt érzem, amely a veszély felé
mutat. De fölfelé megyünk, az autó nyöszörög, miközben tolat,
és a gravitáció ellenére elindulunk, el a kisvárosból, a
makulátlanul tiszta piazzájától meg a néma barlangtól, amely
elbűvölt, és a férfitól, aki ma frissen borotválva vacsorázik
majd. Forró csokoládé nincs, csak a kocsi fülledt, mesterséges
melege. Szó nélkül tartunk hazafelé, bár a kislány egész úton
furcsa dalokat dúdol magában.
 A papírboltban

Imádott papírboltom a város szívében van, egy gyönyörű,

régi épületben, amely két forgalmas utca sarkán áll. Minden év
végén elmegyek oda, hogy megvegyem a határidőnaplómat, és
történetesen ez a kedvenc vásárlásom, amely már valamiféle
rítussá vált, de ettől eltekintve szinte minden héten benézek,
hogy vegyek, ki tudja, egy átlátszó dossziét, öntapadós
jegyzettömböt vagy egy új radírt, amely nem törölt ki még
semmit. Áttúrom a színes jegyzetfüzeteket, és kipróbálom a
különböző tollakat egy darab papíron, amelyet számtalan
ismeretlen aláírás és sietős, izgatott irkafirka borít. Kérek
tartalék papírt az otthoni nyomtatómhoz és dobozokat,
amelyekben elrendezhetem életem papírnyomait: leveleket,
számlákat, jegyzeteket. Ha nincs semmire szükségem, akkor is
megállok a kirakat előtt, hogy megcsodáljam a mindig ünnepi
hangulatú kínálatot, a hátizsákokat, az ollókat, a rajzszegeket, a
ragasztót, a celluxot és a vonalas vagy üres kis jegyzetfüzetek
kupacait. Szeretném mindet teleírni, még a barátságtalan
főkönyvet is. Bár rajzolni nem tudok, szeretnék egy olyan kézzel
kötött, vastag, krémszínű lapokkal teli vázlatfüzetet is.
Az ablakon át meg tudom figyelni a családot is, amelyé az
üzlet. A gömbölyded, sötét, száraz hajú anya a kasszánál ül. Az
apa az üvegtárlóban tartott töltőtollakat ellenőrzi, mintha
ékkövek volnának, a tintásüvegek úgy sorakoznak mellettük,
mint drága parfümök. A  szülők folyton beszélgetnek feketébe
öltözött, hórihorgas fiukkal, aki két másodpercenként mászik
fel a létrán, hogy lehozzon ezt-azt a polcokról. Eleven, okos
társalgást folytatnak. Megjegyzéseket fűznek az anya által
állandóan lapozgatott újság cikkeihez, az őrült dolgokhoz,
amelyek nap mint nap történnek a városban, azoknak az
országoknak a nagy nehézségeihez, amelyekbe sosem
látogatnak el.
Az anyát különösképp szeretem. Egyszer azt hittem, hogy a
boltban hagytam a napszemüvegem. Visszarohantam, és
amikor megmondtam neki, mi hiányzik, azonnal kilépett a
pénztárgép mögül, gondosan körbekísért a bolton, megállt a
polcok előtt, felidézte az útvonalamat. Egy csomó dolgot vettem
aznap, de ő mindenre emlékezett, még mindig ott volt a fejében
az összes árucikk, ezért ő mutatta az utat anélkül, hogy bármit
kérdezett volna.
– Nem látom itt, kedveském – mondta nyomozása végén, de
amikor alaposan megnézett, közölte, hogy a napszemüveg a
kabátom gallérján lóg, akár egy denevér, a sálam mögött.
Ez a papírbolt évek óta az egyik törzshelyem. Kislány
koromban ide jártam, hogy megvegyem, ami az iskolába kell,
aztán az egyetemhez és most a tanításhoz valókat is itt szerzem
be. Minden vásárlás, legyen akármilyen egyszerű is, boldoggá
tesz. Valahogy igazolja a létezésemet.
Ma azonban, amikor ideérek, nem látok mást a kirakatban,
csak bőröndöket, mind kemény falú, legtöbbjük csak akkora,
hogy az ember egy gyors meneküléskor felviheti a repülőgép
fedélzetére. Mindegyik jócskán le van értékelve. Odabenn
leszerelték a magas polcokat, és középen még több bőrönd van,
nagyobbak is, szín és gyártó szerint elrendezve. Semmi
harmonikus nincs ebben, a bolt förtelmesen néz ki. A  magas
mennyezet és a finom arányok ellenére megcsúnyult,
elvesztette karakterét. A  repülőtérnek azokat a rendetlen
sarkait juttatja eszembe, ahová a szállítószalagról leszedett
elárvult bőröndöket gyűjtik abban a tudatban, hogy ezekért
már senki nem jön.
Elszomorodom a sok vadonatúj bőrönd láttán, mindegyik
üres, egy utazóra vár, különböző dolgokra, amelyekkel
megtöltik, várja, hogy elvigyék valahová. Semmi mást nem
árulnak. Csak bőröndöt. De ekkor a bejárat mellett észreveszek
egy nyaláb esernyőt, nagyokat és kicsiket a legolcsóbb fajtából,
csalikat a kétségbeesett turistáknak felhőszakadás esetére,
szánalmas ernyőket, amelyeket szinte mindig a szemetesbe
dobnak a vihar után, meglehetős dühvel, s úgy festenek, mint
megkínzott gémek.
Nem a papírbolt-tulajdonos család felügyeli a helyet, nem
látom őket. Csak egy unott, finom vonású fiatalember néz ki
lagymatagon a bolt ablakán az utcára meg az elhaladó autókra.
Legszívesebben bemennék, és megkérdezném: hol a család?
Azon tűnődöm, hogy csődbe mentek-e, hogy kidobták,
megszégyenítették-e őket, hogy ki vannak-e borulva. De erről
nem ez a fiatalember tehet. Ő csak azért van itt, hogy megéljen.
Bár csalódott vagyok, nem lep meg, hogy imádott papírboltom
nem létezik többé, a bérleti díjak nyilván az egekben vannak
errefelé, ráadásul ki vásárol már jegyzetfüzetet? A diákjaim alig
írnak kézzel, gombokat nyomogatnak, hogy az életről
tanuljanak, és felfedezzék a világot. Gondolataik képernyőn
jelennek meg, és olyan felhőkben tanyáznak, amelyeknek nincs
anyaguk, és nincs bennük helyhiány sem.
Egy pár jön be: fiatalok és szerelmesek, csípőjük összeér,
abban a fenséges életszakaszban vannak, amikor minden
butaság elbűvöli az embert. A  bolt őket nem dúlja fel,
ellenkezőleg, világos, hogy épp ezt a helyet keresték. Boldogan
elvesznek ezen a poggyásztelepen. Nyitják-csukják a vadonatúj,
bélelt és béleletlen modelleket, húzogatják a cipzárakat,
ütögetik a műanyag fedeleket. Valószínűleg ez az első alkalom,
hogy együtt mentek el valahová. Lehet, hogy az utolsó is? Vajon
miután három napot együtt töltenek a szállodában, arra a
következtetésre jutnak-e majd, hogy nem is annyira
szerelmesek? Vagy csak megerősödik a kapcsolatuk? Miközben
ezen mélázom, a bőröndök néhány másodpercre hatalmas
könyvekké változnak: felduzzadt kötetek, nincs címük, nincs
értelmük, egy szörnyeknek vagy idiótáknak készült könyvtár
tagjai.
A lány fog egy lila bőröndöt. A  fiú egy élénksárgát választ.
Fizetnek a fiatalembernek, aztán próbának vetik alá új
poggyászukat, beletesznek néhány bevásárlózacskót, a
kabátjukat meg a sálukat, amelyre már nincs szükségük, mivel
a hűvös reggel után hirtelen felmelegedett az idő, és az utcán
mindenki rétegeket hámoz le magáról. Egészen elégedettnek
látszanak ők ketten, türelmetlenül folytatják közös utazásukat.
Kimennek az üzletből, és négy keréken maguk után húzzák a
kétségbevonhatatlan örömöt, amely barázdát szánt a város
kopott macskaköveibe.
 Hajnalban

Ha fölmegyek a ház tetejére, látom a napfelkeltét. Általában

túl lusta vagyok, utálom otthagyni az ágyam melegét, úgyhogy
nehéz összehozni, fölkelni, időben felöltözni. De télen hébe-
hóba sikerül, mivel a nap kicsit később kezdődik. Kabátomat a
pizsamámra vetem, kendőt kötök, és csizmát húzok, aztán
fölmegyek a lifttel, és leülök a sok száradó ruha közé, amelyet a
ház többi lakója tereget ki, törülközők és abroszok, pulóverek és
alsónemű közé. Várom, hogy az arany fény megvilágítsa a
szemközti dombok csipkés kontúrját. Az egész másodpercek
leforgása alatt történik: a gömb kezdetben nagyon élesen
felbukkan, tökéletesen kereken, mint a tojássárgája, amely
azután kicsusszan a héjából. Szisztematikusan emelkedik, és
egyre világosabb, ahogy feljebb kapaszkodik, bár tudom, hogy
nem mozdul egy millimétert sem, hogy ez csak illúzió, a
képzelet terméke. Nézem, amíg már nem bírom tovább, amíg
túl fájdalmas nem lesz.
De nemcsak a szemem szenved hajnalban, hanem a szívem
is megszakad. Érzem a fényt, amely beragyogja a várost, az
arcomba vág, de a csontjaimat is melengeti, és ahogy
emelkedik, tovább nézem szomszédaim viseltes és csontszáraz
ruháit. Aztán lehunyom a szemem, hogy a szemhéjamon át
lássam a fényt, és bánom gyakori tunyaságom, amiért kihagyom
ezt a rendkívüli, mindennapi jelenséget. Viszont nem bírnék
minden reggelt így kezdeni. Egyszerre lángol bennem és
szivárog el belőlem az energia, és eszembe jutnak egy nagy író
szavai, amelyeket az egyik könyvemben aláhúztam: Egy pillanat
múlva rémülten menekülök a nagy lángtól az árnyékokhoz: félek,
hogy a láng elemészt, hogy megragad, és még jelentéktelenebb
lénnyé változtat ezen a földön, féreggé vagy növénnyé… Nem
bírok józanul gondolkodni, minden hiábavalónak tűnik, maga az
élet rendkívül egyszerűnek látszik, már nem érdekel, hogy valaki
gondol-e rám, hogy alig ír nekem valaki. Hasonlóan kiürültnek
érezve magam lemegyek, és leírom e sorokat, miközben újabb
nap kezdődik.
 A fejemben

A  lépteim ruganyossága hiányzott mindig, az élénkség

hiánya tartott vissza, ez akadályozott, amikor iskolába jártam.
Fél óráig engedték, hogy odakinn játsszunk. A  legtöbb diák
örömmámorban úszott abban a rövid időszakban, de én ki nem
állhattam. Utáltam az éles kiáltásokat, a spontán lelkesedést.
Mindenesetre akkoriban a barátnőimmel azt a játékot
játszottuk, hogy egyik fatönkről a másikra ugráltunk, mintha
kerek kis szigetek volnának, fák szigetcsoportja egy tisztáson.
A tönkök alacsonyak voltak, talán a derekunkig érhettek, annál
nem tovább, de amikor felmásztam rájuk, görcsbe rándult a
gyomrom, és amint felálltam, remegett a lábam. Hogy óvatosan
és ügyetlenül átjussak azokon a szakadékokon, hatalmas
erőfeszítésembe került, amitől megalázva éreztem magam,
mert a többi lány gondolkodás nélkül járt a tönkökön oda és
vissza, élvezték a tevékenység minden másodpercét, mintha
ágról ágra szökkenő madarak volnának. Mennyire irigyeltem
hetyke ugrásaikat! Most ötlik fel bennem, hogy ugyanolyan
konok voltam, mint amilyen gyáva. Sosem tiltakoztam, tettem,
amit ők, vagyis felmásztam, haboztam, aztán ugrottam, és
minden alkalommal attól féltem, hogy a tönkök közti üres tér
elnyel, mindig rettegtem, hogy leesem, bár sosem estem le.
 Nála

Mióta azon a kiránduláson voltunk a gyerekeivel, furcsán

rosszul érzem magam. Azon tűnődöm, milyen lenne
továbbvinni a dolgokat, és túl gyakran gondolok arra, ahogy
nevet, ahogy a hangja kisfiús magasságba szökik, túl gyakran
gondolok a csuklóján lévő szőrre, amely gyérül a keze fején,
meg a vicces üzenetekre, amelyeket időnként küld nekem.
Várok, de nem keres, jó ideje nem láttam már a környéken, de
aztán egyik nap csörög a telefon, és pimaszságot áraszt már a
neve is a kijelzőn. Barátnőm ilyenkor általában dolgozik,
gyerekeik az iskolában. Ezúttal vajon mit javasol? Hogy kapjunk
be valamit a sarki kávézóban?
De amikor meghallom a hangját, rájövök, hogy történt
valami. Gyorsan elmagyarázza az egészet: a barátnőm apja
szélütést kapott, és sötétek a kilátások. Kora reggel érkezett a
hívás, és felügyelet nélkül hagyták a kutyát meg a lakást. A sarki
kávézósnál vannak a kulcsok.
Azonnal elindulok, a kutyát ki kell vinni. Először vagyok
egyedül a lakásában. Eddig mindössze a vacsorára megterített
asztalt, a vendégmosdót meg az edényekkel teli konyhát
ismertem. Ezen a délelőttön a hajnali hívás, a sietős távozás
ellenére rend van. A  tányérok tiszták a szárítón, az egyetlen
elmosandó a tűzhelyen álló kávéskanna. Valaki kiszórt egy kis
cukrot a konyhapulton.
 Benézek a hálószobákba. A nagyobbik, kevésbé zsúfolt fehér
vászonfüggönyösbe, amelyet a férfi a barátnőmmel oszt meg, és
a mellette lévő szűkebbe, amelyben hemzsegnek a játékok, és
egy emeletes ágy áll benne. De még itt is viszonylag rend van.
A  folyosón fényképek lógnak kettejükről meg a gyerekekről,
fényképek négyükről, a szívüknek kedves pillanatokról:
gyerekeikkel a tengerparton, gyerekeikkel külföldön,
gyerekeikkel az ölükben. Lehúzok néhány rolót, és elzárom a
gázcsapot. Takarót terítek az ágyra. Bekötöm a szemeteszsák
száját. Ez egy család magánmorfológiája, két emberé, akik
egymásba szeretnek, és gyerekeik születnek: éppoly hétköznapi,
mint amennyire megismételhetetlen vállalkozás. Egyszer csak
megértem, miképp alkotnak eredeti organizmust,
megbonthatatlan közösséget.
Megtalálom a pórázt, amely az ajtó mellett lóg, és kiviszem a
kutyát. A  házam mögött álló villához megyünk, zsebemben
néhány nejlonzacskó. Elsétálunk a piszkos szökőkutak mellett,
el a szklerotikus pálmák alatt, el a ragyás, zuzmóval és mohával
lepett szobrok mellett.
Jó kutya, hamar a bizalmába fogad. Nem ugat, végigvezet a
villa kertjén, szeretem hallgatni, ahogy a biléták csörögnek a
nyakörvén. Megáll, hogy igyon egy kútból, egy nőstény oroszlán
előtt, amely koponyát roppant össze a mancsával, mellette egy
másik, amely fekve almát eszik.
A következő három napban a kutya meg én naponta
háromszor megtesszük ugyanezt a körutat, amíg el nem temetik
a barátnőm apját, és ők vissza nem térnek. Megszeretem az
állatot, ahogy mindig hegyezi a fülét, az óvatos lépteit, az
elszánt pofáját. Közös sétáink előremozdítanak, és bár ő húz
engem, én tartom a pórázt. Minden lépés távolságot teremt
köztem meg az érzelmeim közt, amíg azok már nem jelentenek
veszélyt, amíg a románcunk, amely még szárba sem szökkent,
elveszti hatalmát fölöttem.
 A kávézóban

– Mi újság? – kérdi egy nap a pultos.

– Azon gondolkodom, hogy elutazom egy időre.
– Hogyhogy?
–  Kaptam egy ösztöndíjat egy olyan helyre, ahol még sosem
jártam.
– Mit fog ott csinálni?
–  Délelőttönként dolgozom. Aztán naponta kétszer odaülök
egy hosszú asztalhoz, hogy tudósokkal ebédeljek és
vacsorázzam. Megismerem őket, beszélgetek velük, ilyesmi.
– Jól hangzik. És meddig tart ez?
– Egy évig.
– Vacillál?
– Még sosem hagytam itt ezt a várost.
– Ez a város dögunalmas.
Megiszom a kávém, és szórakozottan lapozgatok az
újságban, amelyet valaki otthagyott, majd egyszer csak a lap
alján ráismerek egy arcra: a göndör hajtömegre, a nagy, világos
szemre, a finom vonásokra. A  filozófus az, aki a
szomszédomban lakott abban a rettenetes szállodában. Ő
valószínűleg rengeteg olyan meghívást fogadott el, amilyet én
fontolgatok most. Lehet, hogy ez valami jel.
Örülök, hogy megint ráakadtam, hogy felidézhetem, amint
mentünk fel és le a lifttel, a ki nem mondott összhangunkat.
Még mindig el akarom olvasni valamelyik könyvét.
Emlékszem, hogyan beszélt izgatottan egy idegen nyelven,
amelyet sosem sikerült azonosítanom. A  képen ugyanúgy
mosolyog, udvariasan, de gúnyosan, egy csöppnyi kajánsággal,
ami valahogy szembeszegült a konferencia unalmával. Nem
felejtettem el nemes, egyszerre szórakozott és átható tekintetét.
A kép alatt szöveg, mindössze egy hasáb. Feltételezem, egy
róla szóló cikk, talán a legújabb könyve recenziója. Hosszú
betegség után, áll benne. Fogalmam sem volt róla.
 Ébredéskor

Ma, amikor felébredek, nem mozdulok. Nem megyek ki sem

a fürdőszobába, hogy megmérjem magam, sem a konyhába,
hogy igyam egy pohár langyos vizet, mielőtt fölteszem a kávét.
Ma nem szólít a város, és támaszt sem kínál. Talán tudja, hogy
távozni készülök. A  nap fakó korongja legyőz; a súlyos ég
ugyanaz, amely elvisz majd innen. Mindössze ez a hatalmas és
párás terület köt össze bennünket, amelyből hiányoznak a
pontos útvonalak. De sosem őrzi meg a nyomainkat. Az ég a
tengertől eltérően sosem ragaszkodik az emberekhez, akik
áthaladnak rajta. Az ég semmit nem tartalmaz a lelkünkből,
nem törődik vele. Mindig változik, egyik pillanatról a másikra
átalakul, nem lehet megragadni.
Ma reggel félek. Félek elhagyni ezt a házat, ezt a környéket,
ezt a városi burkot. De már nincs visszaút. A  bőröndök,
amelyeket a korábbi papírboltomban vásároltam, bekészítve.
Már csak le kell zárnom őket. Odaadtam a kulcsot az
albérlőmnek, és elmondtam neki, milyen gyakran öntözze a
növényeket, és hogyan bánjon a néha beragadó erkélyajtóval.
Kiürítettem az egyik szekrényt, és bezártam a másikat, amelybe
előzőleg beletömtem mindent, amit fontosnak tartok. Ez végül
nem sok: jegyzetfüzetek, levelek, néhány fénykép és
dokumentum, aprólékos határidőnaplóim. Ami a többit illeti,
nem nagyon érdekel, bár valóban felötlik bennem, hogy valaki
első ízben használja majd naponta a csészéimet, edényeimet,
villáimat és szalvétáimat.
Utolsó este egy barátomnál tartott vacsorán mindenki
minden jót kíván, azt mondják, érezzem magam csodálatosan.
Megölelnek, és így szólnak: sok szerencsét!
Ő nem volt ott, neki más programja volt. De így is remekül
szórakoztam, sokáig elidőztünk az asztalnál, még éjfél után is
beszélgettünk.
Azt mondom magamban: új ég vár rám, még ha ugyanaz is,
mint ez itt. Bizonyos szempontból egészen nagyszerű lesz.
Például egy teljes évig nem kell bevásárolnom, főznöm és
mosogatnom. Sosem fogok magamban vacsorázni.
Mondhattam volna nemet, maradhattam volna veszteg. De
valami azt súgja, nyomuljak át életem határain, mint a kutya,
amely végighúzott a villa ösvényein. Úgyhogy engedek a
hívásnak, mert már egy kicsit túl jól ismerem ennek a helynek a
zsigereit meg a lelkét. Csak arról van szó, hogy lustaságom miatt
ma eluralkodott rajtam a leküzdhetetlen szorongás.
 Anyámnál

Havonta kétszer vonatra ülök, hogy ebéd után

meglátogassam. Minden alkalommal viszek egy kis doboz vajas
kekszet a sarki pékségből, bár mindig fenyeget a veszély, hogy
kettétörnek. Ma, az új év első napján egy tucatot viszek neki
aranyszínű kartontálcán.
Borús az idő. Éjjel, a tűzijáték után esett. Most birkákat látok
a vonatablakból, mozdulatlanul állnak a hullámzó dombok
előtt. Az állomáson felszállok egy buszra, amely felkapaszkodik
a városba vezető úton. Már összebarátkoztam a sofőrrel. Kicsit
pimasz, kiállhatatlan alaknak is nevezhetném, de nem megy az
idegeimre. Őszintén szólva valahogy szívesen veszem tipikusan
hóbortos eszmecseréinket.
–  Signora, bámulatosan néz ki – mondja ma. –  Szerencséje
van a férjének. Nem mintha elismerné, vagy tévedek? Sok
boldogságot az új évben.
A busz a falak mentén zötyög. Én vagyok az egyetlen utas.
Leszállok a piazzán, mert anyám úgy döntött, hogy ott öregszik
meg, egy második emeleti lakásban, a patika fölött. A bejárónője
nyit ajtót, és távozik szinte abban a pillanatban, hogy belépek.
Anyám a karosszékében ül a televízió előtt. Felöltözve még
vékonyabbnak, még kisebbnek tűnik. A  gesztenyebarna
kardigán, amelyet tavaly adtam neki, lóg rajta, alig ér a
testéhez, és a túl hosszú ujj a kezének egy darabját is eltakarja.
Nem mosolyog, amikor meglát. Szórakozottnak tűnik, szemében
aggodalom csillog.
– Boldog új évet, mama.
– Hát itt vagy.
Puszit nyomok a homlokára, és fölteszem a teavizet.
Miközben kirakom tányérra a süteményt és előkészítem a
teáskannát, ő felsorolja különböző fájdalmait és nyűgeit:
lüktetés a gerince tövénél, időszakos nyilallás a csuklójában,
álmatlanság és a legújabb vérvizsgálat eredménye, amely
többé-kevésbé normális. És miközben részletezi törékeny
egészségi állapotát, én, aki hozzá képest fiatal vagyok, aktív és
mindent egybevetve egészséges, azonnal elcsüggedek.
Nyomasztó kötelességemnek érzem, hogy gyógyítsam különféle
bajait, visszafordítsam hanyatlásának tüneteit, életet leheljek
abba a vékony, nyúzott arcba. A törékeny ember, aki továbbra is
lélegzik, emészt, ürít és jár, ha lassan is, mostanra bonyolultabb
organizmus lett, mint valaha, s ez engem bámulattal és
rettegéssel tölt el.
Érzem, hogy úgy meséli el nekem mindezt, mintha azt
mondaná: nézd, tele vagyok működési hibával,
fogyatékossággal, kockázattal, amely bármely pillanatban a
drámai hanyatlás állapotába taszíthat, véglegesen elragadhat.
Készülj fel, mondja, valahányszor találkozunk. Készülj fel a
katasztrófára.
De valóban ezt mondja nekem? Nyugtalanítani akar, meg
akar ijeszteni? Lehet, hogy ez csak az én fejemben van, és
kivetítem rá? Miért érzem annyira támadónak, amit mond? Az
egyszerű tények láncolatát? Miért esem azonnal pánikba?
Megint függőben érzem magam, képtelennek arra, hogy
lépkedjek gyermekkorom fatönkjein, megdermedek a szakadék
előtt. Attól félek, szörnyű lány vagyok, aki semmibe veszi
anyját, akinek az a hibája, hogy túlságosan eleven. Ő mégis
nyugodt, minden nyugodt, nincs több jelenet, dráma, már
nem  emeli föl a hangját. Magáról beszél, bennem nem keres
hibát. Lakonikus lett. De micsoda dühökbe lovalta magát,
amikor annyi idős volt, mint most én! Emlékszem nyári
napokra, amikor elfogott a kísértés, hogy felálljak és becsukjam
az ablakot, hogy a szomszédok ne hallják, hogy benntartsam azt
a dühöt.
A süteményt tányérra rakom, kiteszem a csészéket és a
csészealjakat, a porcelán cukortartót, amely gyermekkoromból
ismerős. Megisszuk a teát, és eszünk egy kis süteményt. Nem
tesz fel kérdéseket. Semmit nem kérdez a munkámról, a városi
életemről. Az időjárásról beszélgetünk, a hírekről, és nézzük
egy kicsit a tévét. Aztán megjegyzéseket tesz mások életére, a
szomszédaira, a szerencséjükre meg a balszerencséjükre, idős
asszonyokra, akiket vasárnaponként meglátogatnak az unokáik.
Tartanom kell magam, mert ha nem, borongó szelleme átjárja
az enyémet.
Vajon mit gondol magányos életemről, a választásaimról?
Vajon szeretne pár unokát, egy figyelmes vőt? Biztosan nem ez
jár a fejében.
Általában teszünk egy rövid sétát. Furcsán fogja a kezem,
esetlenül szorítja, ami mindig kellemetlen. De ma nincs kedve
kimenni, fáradt, csípősnek látszik a hideg, mondja. Nem bírom,
közeleg a véghez.
 Mielőtt elindulok, így szólok:
– Mama, most egy darabig nem találkozunk.
– Hová mégy?
– Külföldre a munkám miatt.
– Akkor hát menned kell.
– Majd beszélünk telefonon.
Nem borul ki. Csak megkérdi:
– Milyen messze?
– A határ túloldalára.
– Lehet, hogy meglátogatlak.
Aggódom, hogy nem igazán érti, amit mondtam neki. De
aztán egy szuszra, még mindig csillogó szemmel azt mondja:
–  Amikor elköltözöl, mindig elvesztesz valamit. Minden
költözés elárul, mindig becsap valahogy. Én máig keresek
bizonyos dolgokat. Azt a brosst, ami az anyámé volt, semmi
értéke, de nekem jelentett valamit. Aztán ott a régi címjegyzékes
füzetem. Bár nincs már rá szükségem, szerettem időnként
átlapozni. Megőriztem használt jegyeket, nyugtákat, apád egy
kis fényképét fiatal korából, mielőtt még megismerkedtünk,
micsoda jóképű fickó volt. Keresem, csak keresem, de nem
találom. Vannak napok, amikor átfésülöm az egész házat abban
a reményben, hogy megtalálom ezeket a dolgokat egy fiókban,
amit már számtalanszor kinyitottam, vagy talán egy doboz alján
a szekrényben. Persze megvannak valahol. Mint az ékszerek,
amiket elloptak tőlem. Emlékszel arra a gyűrűre, az aranyra, a
kicsit cifrára, amit télen szerettem hordani? Zöld kövek voltak
benne. Fiatalabb koromban kint hagytam szem előtt, amikor
annyi mindent kellett csinálni egyetlen nap folyamán.
Akkoriban kínzott, nem tudtam elviselni, hogy elhagytam azt a
gyűrűt. De ma már csak azt gondolom, na és. Valószínűleg viseli
valaki valami távoli helyen, talán ott, ahová mégy. Már nem az
enyém, de megvan valahol, csak ezt akarom mondani.
Ekkor nem bámul rám tovább, körülnéz a szobában.
– Mit gondolsz, hol lehet az a címjegyzékes füzet?
– Nem tudom, mama. Valahol megvan, gondolom.
–  Tényleg? Hozzál még ilyet, amikor legközelebb jössz,
annyira finom – mondja, és kettétör egy süteményt.
 Az állomáson

Miközben várok a vonatra, amely majd hazavisz, kérek egy

kávét az állomás büféjében. Egy házaspár üzemelteti,
barátságosak, de tartózkodók. A  férfi vastag, nehéz pulóvert
visel, ugyanolyan szürkét, mint amilyen a busa szemöldöke.
Felesége jól fest a korához képest, még mindig karcsú, magas,
ódivatú frizurája van, és olvasószemüvege, amely láncon lóg a
nyakában. Fél évszázada házasok. A  pult mögötti polcra, a
szeszes italok közé kitették a lapokat, amelyeket az ötvenedik
házassági évfordulójukra kaptak.
A feleség elkészíti a kávémat, és kínál egy kis tejszínhabot,
hogy keverjem bele. Megkérem, hogy melegítsen nekem egy
szendvicset. De az nem nyugtat meg. Mindig ugyanaz a hatása,
ha anyámat ennyire legyengültnek látom. Eszembe jut egy
metafora, és keresek egy tollat a táskámban. Nincs nálam
jegyzetfüzet, ezért a pénztárcámba dugott blokk hátuljára írom
le: Anyám mostanra úgy tapad az élethez, mint egy darab sárguló
cellux egy vázlatfüzet lapjához. Bármely pillanatban elengedhet,
mégis teszi a dolgát. Mindössze lapozni kell, hogy engedjen, hogy
csak egy halvány, négyszögletes folt maradjon utána.
Nem vagyok lenyűgözve attól, amit leírtam, erőltetettnek
érzem, de megtartom a blokkot. Megyek a kasszához, beállok a
sorba. Kezemben tartom a pénztárcámat, de az előttem álló
egyre csak fecseg, és közben behúz egy vonat az állomásra. Még
nem számítottam rá, nem figyeltem az időt.
– Te jó ég, ez az én vonatom? – kérdezem a férfit, akié a büfé.
– Mindig pontosan érkezik.
– Mit csináljak?
– Szálljon fel.
– Nagyon sajnálom…
– Siessen – teszi hozzá.
Kiszaladok anélkül, hogy elbúcsúznék a házaspártól, hogy
boldog új évet kívánnék bárkinek. Rémülten felszállok a
vonatra, úgy érzem, rejtélyes módon óv az univerzum vagy
legalábbis az a férfi, aki ennem-innom adott, és nem
ragaszkodott hozzá, hogy fizessek. Egy ilyen kedves és váratlan
gesztus az év első napján feltölt, ugyanakkor össze is zavar
olyannyira, hogy miközben utazom hazafelé, könnybe lábad a
szemem.
 A tükörben

Padlótól plafonig kitakarítom a lakást. Az összes elhanyagolt

zugot és rést, az összes ablakpárkányt, a lámpaernyőket.
Lemosom a foltokat, amelyeket  a tisztítószerek hagytak a
mosogató alatt, rongyba csavart ujjammal letörlöm a sötét
porcsíkot, amely lerakódott a szegélyléceken. Kitörlöm a
mosógép és a szemétláda belsejét. Összesöpröm a törmeléket,
amely az erkély küszöbén gyűlt fel. Aztán megszabadulok a
csapokon megtelepedett vízkőtől, egy pohár ecetbe mártogatom
a szivacsot. Most, hogy távozni készülök, minden nyomomat el
akarom tüntetni.
Körbeforgatom a bútorokat, megvizsgálom a belsejüket,
megnézem, mi van mögöttük, alattuk. Ez a fajta kosz szétterjed
mindenütt, sehol sincs vége. Megtalálja az utat minden
felülethez. Elmegyek a vasáruboltba, és veszek néhány dolgot,
hogy feldobjam a konyhát. Kampókat az edénytartókhoz,
tárolót, amelyben a szivacsaim megszáradhatnak. Kidobom a
tönkrement fakanalakat, és veszek újakat, úgy rendezem el őket
egy vázában, mint a virágokat. És amikor átvizsgálom az összes
holmimat, egy szekrényben ráakadok egy régi kerámiatányérra.
Már régen eltörött. Most két darabban van, mindkét része ép, a
kisebbik háromszög alakú, mint egy szelet torta. Éppen ki
akarom hajítani, amikor meggondolom magam. Kedvem támad
összeragasztani. És azt hiszem, megérné a fáradságot. Kézzel
festett darab, egyszer a hegyekben jártam, ott vettem. Nem
emlékszem, mikor.
Visszamegyek a vasáruboltba, és olyan ragasztót kérek, ami
jó a kerámiához. Adnak egy terméket, amelynek szuperereje
van, azt mondják, bármit bármivel össze tud ragasztani. Otthon
leülök az íróasztalomhoz, kinyitom a tubust, követem
az  utasításokat, és a szeletet hozzáragasztom a tortához.
Azonnal úgy megköt, hogy alig látom a törés helyét. Mint
egyetlen meghajlított hajszál. De amikor becsukom a tubust,
véletlenül megnyomom, és jókora mennyiségű ragasztó lövell ki
belőle, elborítja az ujjaimat, azonnal megszárad, és makacs
réteget képez a bőrömön. Megmosom a kezem, de attól csak
még rosszabb lesz. A  víz nem oldja a ragasztót, és most már
olyan szilárdan ragadnak egymáshoz az ujjaim, mint a szelet a
tortához. Felnézek, és látom magam a tükörben megviselten,
merev kézzel, amelyet ragasztó lep, kísérteties nyomai
emlékeztetnek a porra, aminek eltüntetésével egész nap
küszködtem, és hosszú idő után vagy talán első ízben kitör
belőlem a nevetés.
 A kriptánál

Téged is meglátogatlak, papa. Viszek neked virágot, és

hallom, ahogy megkérded: mi értelme ennek?
Tessék, itt vagy, a város szívében, és körülvesznek a halottak:
az a sok lélek még mindig koszorúkkal és füzérekkel övezve
sorakozik, mint postahivatalban a fülkék. Te mindig betöltötted
a saját teredet. Jobban szerettél a saját világodban, elzárkózva
lakozni. Hogyan is kapcsolódhatnék valakihez, amikor még
mindig, még a halálod után is küzdök, hogy eltöröljem a
távolságot közted és anyám, a nő között, akit
megmagyarázhatatlan módon kiválasztottál, hogy megosszátok
az életeteket, és gyereketek legyen? Még ma is úgy látlak, hogy
egy méterrel előtte jársz. És talán a három tönk közti szakadék,
amelynek szűkülésében, sőt talán az eltűnésében mindig
reménykedtem, a kettőtök közti űrt jelentette.
Te, aki bosszankodtál az általunk teremtett közösségen, aki
mindig csak ki akartad vonni magad az egyenletből, aki csak
meg akartad bontani az egyensúlyt. Te, aki csak tömören és
világosan megkérdezted, amikor mi vitatkoztunk: miért engem
kérdeztek? Nekem semmi közöm hozzá. Csak ismételgetted ezt
a két mondatot, amit kegyetlennek és gyávának is véltem tőled.
De ennek következtében megtanultam, hogy ne közösködjem
veled, és sose várjam, hogy megments.
Valami közöd volt hozzá, talán csakis neked volt közöd
hozzá. És még mindig van. Még mindig betöltöd a tered a
családunkban, nagyobbat is, mint ami ebben a mostani kis
celládban jutott neked. Amikor ma itt állok hűvös kamrád előtt,
ezért is nem tudok megbocsátani neked. Nem tudom
megbocsátani, hogy sosem vettél részt azokban a vitákban,
hogy sosem védtél meg, hogy mindig lemondtál a védelmezői
szerepedről, csak mert úgy érezted, te vagy az áldozat abban a
háborgó házban. De az a magma sosem ért el hozzád, magasabb
és vastagabb falat építettél magad köré a most téged körülvevő
márványnál is.
Milyen egy olyan helyen lenni, ahol mindig sötét van?
Utáltad, amikor villanyt gyújtottunk, mindenütt lekapcsoltad,
amilyen gyakran csak tudtad, minden helyiségben. Pazaroltok,
zsörtölődtél. Vasárnaponként, amikor nem volt más
választásod, mint velünk töltened a napot, amikor nem volt
dolgod és találkozód, nem volt menekülési lehetőséged,
letelepedtél a nappali egyik karosszékében, a magad teremtette
sötétségben. Időpocsékolás, jegyezted meg utána, ha
történetesen veszekedtetek anyámmal.
Nem indulhatsz többé magányos sétáidra, nem mehetsz
sehová. Mindig szélcsendes tengereket akartál. Azt állítottad,
megférsz mindenkivel, megvagy magadban, senkitől nincs
szükséged semmire. De az ember nem kérheti a tengertől, hogy
ne gerjedjen haragra. És tőlem rengeteget kértél. Arra kértél,
fogadjam el kimért felelősséged, ismerjem el, hogy odaadó apa
vagy, aki sosem elfogult a gyermekével.
A derült égből lecsapó láz döntött le a lábadról nem sokkal
azután, hogy lezártuk a bőröndjeinket. Már felsorakoztattuk
őket egymás mellett az előszobában. Másnap kora reggel
indulnunk kellett volna. De éjfél körül távolodni kezdtél, tágra
nyílt szemedben félelem. Második nap a kórházban már
kezdték megadni magukat létfontosságú szerveid.
El kellett volna mennünk, hogy megnézzünk egy darabot
együtt, csak te meg én. Egyedül ez lelkesített fel igazán.
Különösen azt a sötétséget szeretted, meg hogy neked és csak
neked tartják fenn azt a széket, amelyben mohón magadba
szívhatod a szereplők megpróbáltatásait. Egy hónapig nem
pakoltam ki a bőröndből. Jobban gyászoltam azokat a kárba
veszett jegyeket, azt a soha meg nem tett utat, mint ahogy téged
gyászoltalak.
 Előrébb

Indulásom előtti nap kimegyek a piazzára, hogy egy utolsó

pillantást vessek jelenlegi környezetemre: a lenyugvó naptól
rózsaszín kupolára, a palazzo nagy kapujára, amely mögött a
hátsó kertben egy meztelen márványnő áll, karja mindig
fölemelve, arca mindig félrefordítva. Maradt még néhány
intéznivalóm – a patikában, a vegytisztítóban, a varrónőmnél a
sarkon. A piazza kiürült, a gazdák lebontották piaci sátraikat, és
valaki már összesöpörte a karfiolleveleket meg a mandarint,
ami folyton kipotyog a ládából. Néhány idős ember üldögél a
padokon, hogy egy kis friss levegőt szívjon, pár szülő lohol a
gyerekek nyomában, akik most szabadultak ki az apró
lakásokból.
Ez a napnak az a pillanata, amikor újra kinyitnak a boltok,
az átmenet pillanata, és én látom azt a sok embert – a hazafelé
tartó gyerekeket a középiskola kimerítő és mozgalmas napja
után; azt az alacsony, mosolygó férfit, aki egy hatalmas kutyát
sétáltat, amelynek fehér gyapjas bundája eltakarja a szemét; a
félvak fickót, aki kéreget a kávézó előtt  –, akik nem indulnak
sehová, akik itt maradnak. Egyre csak gyalogolnak ezeken a
járdákon. Állandó tartozékok a fejemben, úgy simulnak a
környék szövetébe, mint az épületek, a fák, a márványnő. Ezek
az arcok képezték a társaságomat hosszú éveken át, és még
mindig nem ismerem az embereket, akikhez tartoznak. Nincs
értelme elbúcsúznom tőlük, és hozzátennem, hogy majd
találkozunk még, bár jelen pillanatban túlcsordul bennem a
szeretet mindannyiuk iránt.
Miközben megyek, elszomorít a gondolat, hogy hamarosan
elhagyom ezt a környéket. Szemem sarkából látok még valakit:
egy nőt, aki a másik saroknál jár szinte pontosan úgy öltözve,
ahogy én. Ő  is bő, piros szoknyát visel fekete csíkokkal.
Gyapjúkabátot, feketét, mint az enyém, csizmát, gyapjúsapkát.
Ő is a jobb vállán viszi a táskát. Fogalmam sincs, mennyi idős,
lehet korombeli vagy tizenöt évvel fiatalabb, lehet, hogy még
kislány. Fürgén lépdel, szemlátomást tudja, hová igyekszik.
Hanyagolom az elintéznivalóimat, és követni kezdem, nincs
más választásom. Hozzá igazítom a lépteimet, gyorsítok egy
kicsit, aztán várok, amíg megáll az átkelőnél. Kíváncsi vagyok,
vajon az utcán észreveszi-e bárki két nő véletlen hasonlóságát,
akik párost alkotnak, bár idegenek, akik együtt sétálnak,
ugyanakkor külön is. Milyen az arca? Mindig errefelé élt, mint
én? Vagy csak látogatóba jött? Ha igen, miért? Találkozik
valakivel? Valami munkája van itt? Vajon meglátogatja a
nagyanyját, aki kerekesszékben ül, és nem tud már lejönni az
emeletről, hogy kiüljön a piazzára? Vajon olyan nő, akinek
millió dolga van? Aggódó vagy gondtalan? Házas vagy
egyedülálló? Becsönget majd egy barátjához? A  szerelméhez?
Vajon megáll-e majd, hogy igyon egy gyümölcslét vagy egyen
egy fagylaltot?
Hasonmásom hátulról nézve megmagyaráz nekem valamit:
hogy én én vagyok, de valaki más is; hogy elmegyek, de
maradok is. E felismerés futólag elűzi melankóliámat, mint egy
fuvallat, amely megmozgatja az ágakat, megzavarja a
faleveleket.
Várok, amíg átkel az utcán, aztán követem tovább. Itt nincs
közlekedési lámpa, várnom kell, amíg gyérül a forgalom. Az út
előrébb enyhén kanyarodik, és egy pillanatra szem elől
tévesztem. Eltűnődöm, merre forduljak. De amint átérek a
másik oldalra, már nem látom se jobbra, se balra, se előrébb.
A piazza felé szaladok, és keresem a fagylaltosnál, a patikában,
a vegytisztítóban. Körbejárom az egész piazzát, keresem,
mintha ő volna a reggeli lap, amelyet épp most vettem az
újságosnál – még ki sem nyitottam, még sima és tiszta –, amelyet
véletlenül otthagytam a kasszánál, amikor fizettem a
kávézóban. Tudok ilyen szórakozott lenni. Végül mindig
megtalálom az újságot, a tulajdonos mindig megőrzi nekem. De
a nőt elvesztettem, eltűnt.
Vajon csak képzeltem? Nem, biztos vagyok benne, hogy
láttam. A  fürge léptű hasonmásomat, aki egy kicsivel előttem
eltökélten igyekezett valahová.
 Sehol

Mert amikor minden kimondatott és elvégeztetetett, már

nem számít a környezet: a tér, a falak, a fény. Nem érdekes,
hogy tiszta, kék ég van-e fölöttem, elkap-e az eső, vagy úszom az
áttetsző nyári tengerben. Ülhetek vonaton, utazhatom autóval,
vagy repülhetek a felhők között, amelyek sodródnak és
szétterülnek minden oldalon, mint egy sereg medúza a
levegőben. Sose maradtam nyugton, mindig mozogtam,
mindössze ennyit csináltam. Mindig vagy arra vártam, hogy
eljussak valahová, vagy arra, hogy visszatérjek. Vagy hogy
megszökjem. Folyton be- és kipakolom a lábamnál lévő
bőröndöt. Táskámat az ölemben tartom, van benne egy kis pénz
meg olvasnivaló. Létezik olyan hely, amelyen nem csak
áthaladunk? Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban,
tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva,
körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak
jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.
 A vonaton

Öten vannak, négy férfi és egy nő, többé-kevésbé mind

egyidősek. Nagyon hasonlítanak egymásra: sötét hajúak, alig
van rajtuk némi hús, és könnyen mosolyognak. A  nő köszön,
mielőtt leül velem szemben, az ablak mellé. És a vasúti fülkém,
ahol eddig csöndben olvastam, egy szempillantás alatt lüktet az
energiától. Nem tudok rájönni, hogy milyen kapcsolatban
vannak. Testvérek? Unokatestvérek? Három fivér és egy
házaspár? Vagy csak öt barát, akik úgy viselkednek, mintha
család volnának?
Amint felszállnak, és letelepednek a helyükre, nekilátnak
enni, mindannyian farkaséhesnek tűnnek. A  köztük lévő
asztalkára kiraknak egy sor egészséges, de ízletes ételt: diót,
vérnarancsot, szárított fügét, és mindet gyorsan befalják.
Megosztják az ennivalót, gyümölcsgerezdeket és
csokoládédarabokat adogatnak egymás szájába, mintha
mindannyian anyák volnának, ugyanakkor gyerekek is, akik
alig várják, hogy megetessék őket. Így áramlik közöttük a
szeretet. Micsoda életvágy, mennyire örülnek, hogy együtt
lehetnek! Mintha másra nem is lenne szükségük.
Végig egy olyan nyelven beszélgetnek, amit nem ismerek fel.
Ezt jelnek veszem – nemsokára egy másik országban leszek, egy
újabb kifürkészhetetlen nyelv vesz majd körül. Miközben
társalognak, zenét is hallgatnak – fájdalommal és szenvedéllyel
teli dalokat – az egyikük mobiltelefonján. A  hangminőség
szörnyű, de a muzsika hatalmába keríti őket. Lehunyt szemmel
bólogatnak rá. Időnként maguk is énekelni kezdenek, mintha
teljesen természetes volna hangosan énekelni egy idegenekkel
teli vonaton.
Megkínálnak dióval, fügével, csokoládéval, vérnaranccsal.
Minden frissnek látszik, ínycsiklandónak. De nem vagyok éhes,
már ettem egy szendvicset, íztelen volt, és elég hideg.
A csoport túláradó érzelmei ütköznek a többi utaséival.
Egyikük sem olvas, szunyókál vagy beszél halkan a mobilján.
Megtörik a csendet, megzavarják az utazás egyhangúságát.
A  lármás csapat átalakítja a légkört a vonaton, amelyen egész
nap ülni fogok.
Kíváncsi vagyok, hová mennek. Egészen a végállomásig,
hogy elérjék a határt, aztán átlépjék, mint én? Mintha várnának
valamire, izgatottak, kicsit idegesek is. Valahányszor megáll a
vonat, éberen kinéznek, mintha nem tudnák, leszálljanak-e,
vagy sem. Kit fognak meglátogatni? Milyen alkalomból? Mi
készül ezeknek az embereknek az életében?
A nőnek, aki elég vastagon ki van festve, kerek arca és nagy,
csillogó, sötét szeme van. Gátlástalanul mozog a zenére, és
egyszer csak, amikor észreveszem, hogy könnyezik, elkapom
róla a tekintetem. Aztán tanítani kezdi egyik társát, hogy
miképp kell elköszönni a nyelvünkön. Újra meg újra ismétli, és
mindannyian nevetésben törnek ki. Mintha iskolások volnának,
együtt kántálják: ar-ri-ve-der-ci!
Aztán az egyik férfiról váratlanul kiderül, hogy fodrász.
Előszedi a felszerelést a hátizsákjából: a kefét, a hajsütő vasat, a
lenmagolajat, a hajlakkot. Igen választékos frizurát varázsol a
nőnek. Miközben fésülgeti és igazítja a haját, a többiek számos
fotót készítenek, hogy a folyamat minden egyes lépését
dokumentálják.
A férfiak lezseren vannak öltözve. Rövid bőrzakók, sötét
nadrágok, tornacipők.
A nő az asztalkán tartja a napszemüvegét, a kemény
szemüvegtok mellett, amely az olvasószemüvegemet rejti.
A  napszemüveg olcsó műanyag, lencséje összekarcolódott, úgy
fest, mint egy ráncos homlok vagy a tenger hullámai, ha az
ember nagyon messziről vagy a magasból nézi őket. Az én
lencsém drága, simára van csiszolva. A  nő gyakran nevet,
elragadóan árad belőle a kacagás. Különböző történeteket
mesél, hosszú, részletes anekdotákat, hogy szórakoztassa a
többieket. Ők megbűvölve hallgatják.
Műanyag szemeteszsák áll a lábuknál a sok hátizsák közt,
mostanra már dagad a narancshéjtól, amelyet majd ki kell
dobni. Megettek mindent, semmi nem maradt abból, amit az
útra hoztak.
A következő állomásnál hirtelen felállnak. Elbúcsúznak,
köszönetet mondanak, bocsánatot kérnek. Aztán fogják a
holmijukat, és leszállnak. Otthagynak a könyvemmel, a kemény
szemüvegtokommal, a szellősen pakolt bőröndömmel.
Nyoma sincs már a külföldi társaságnak, az őrült
izgalomnak. Az asztalka makulátlan, a helyek, ahol ültek,
megint üresek. Már bánom, hogy egy falatot sem fogadtam el
pazar lakomájukból. De hála nekik, abból egy morzsa sem
maradt.
 A szerző jegyzetei

Portagioie, az ékszerdoboz olasz neve két, többjelentésű

szóból áll. A gioia (többes száma gioie) azt jelenti, „öröm”, de azt
is, hogy „ékszer”. A porta pedig a latin portare igéből származik,
és azon szavak közé tartozik, amelyek a vivés, hozás, hordás és
szállítás cselekvésére vonatkoznak, utat nyitva az „ajtó”, „kapu”,
„bejárat” jelentésnek. A  portagioie ezért olaszul nemcsak
ékszerdobozként értelmezhető, hanem örömdobozként,
örömajtóként is – olyasvalamiként, ami örömet szerez.
 
 
Az itt található idézet Corrado Alvaro Il mare (A tenger) című
művéből való:
Io, dopo un poco, fuggo interrorito all’ombra dalla grande
fiamma: mi sembra debba consumarmi, che mi prenda e mi
riduca un elemento ancor più piccolo di questa terra, un verme o
una pianta… Non riesco a pensare a nulla, tutto mi sembra
inutile, la vita mi appare d’una facilità estrema, non m’importa se
di me non si occupa più nessuno, se quasi più nessuno mi scrive.
 Tartalom

A járdán
Az utcán
Az irodában
A trattoriában
Tavasszal
A piazzán
A váróban
A könyvesboltban
A fejemben
A múzeumban
A kanapén
Az erkélyen
Az uszodában
Az utcán
A kozmetikusnál
A szállodában
A jegypénztárnál
A napon
Otthon
Augusztusban
A kasszánál
A fejemben
Vacsorán
Hétvégén
A szupermarketben
A tengernél
A kávézóban
 A villánál
Vidéken
Ágyban
Vonalban
Az árnyékban
Télen
A papírboltban
Hajnalban
A fejemben
Nála
A kávézóban
Ébredéskor
Anyámnál
Az állomáson
A tükörben
A kriptánál
Előrébb
Sehol
A vonaton
A szerző jegyzetei