Professional Documents
Culture Documents
Ki Mint Vet - Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt - Sebastian Bergman - Sorozat 7., 2021 - Animus - 9789633249505 - Anna's Archive 3
Ki Mint Vet - Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt - Sebastian Bergman - Sorozat 7., 2021 - Animus - 9789633249505 - Anna's Archive 3
KI MINT VET
A mű eredeti címe: Som man sår
Copyright © Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt, 2021
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2022
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Dobosi Beáta
ISBN 978-963-324-950-5 (papír)
ISBN 978-963-324-951-2 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2022-ben
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Havadi Krisztina
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Húzzátok fel őket
Húzzátok lassan
De húzzátok fel
Bosszúra éhezek
Egy kora reggelen
Született seggfej
(Kent: Seggfejek)
Mennyi ideje is ment el innen?
Évekkel ezelőtt. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. De pontosan hány
éve? Biztos kevesebb mint tíz. Nem számít. Amikor a busz
ablakán át megpillantotta a város ismerős sziluettjét, érezte, hogy
már nagyon régen.
Mit keresett most itt?
Miért jött vissza?
Miért is?
És ha tíz évvel ezelőtt, akkor mi van? Mit érdekli egyáltalán?
Nem is érdekelte. Teljesen hidegen hagyta, mi történt azzal a
huszonkilenc emberrel, akik három éven át össze voltak zárva.
Hogy mit csinálnak most, van-e családjuk, mi a munkájuk, hol
laknak.
Leszarta. Leszarta őket.
Elképzelni sem tudta, hogy bárkit érdekeljen az ő sorsa.
Egyiküknek sem jelentett semmit. Emlékeznek még rá egyáltalán?
Egyesek talán. Biztosan. Vagy elfelejtjük azokat, akiket
bántottunk? Csak addig léteznek, amíg kínozhatjuk őket, és
amikor már nem tudunk nekik szenvedést okozni, eltűnnek? Új
áldozatok kerülnek a régiek helyére?
Mit keresett itt?
Miért jött vissza?
Nem valami diadalmas visszatérés volt ez. Nem holmi felemelő
bosszú. Nem remélhette, hogy most majd csodálni fogják, vagy
jobban szeretik, mert időközben híres vagy sikeres lett. Nem az
lesz, hogy most majd jól megmutatja nekik. A rút kiskacsa nem
változott hattyúvá − csak egy öreg, megkérgesedett lelkű, rút
nagykacsa lett.
Hát akkor mégis mit keresett itt?
Miért jött vissza?
Talán csak meg akarja mutatni nekik, hogy él és virul, és vissza
mer jönni. Nem tudták megtörni. De tényleg nem? Ki tudja,
milyen élete lett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok? Jobb.
Kibírhatóbb.
A Hármak nélkül, akik arra sem méltatták, hogy idegeskedjenek
rajta. Levegőnek nézték. Semmibe vették.
A néma követők nélkül, akik olyan bizonytalanok voltak, és
annyira féltek attól, hogy az ő helyzetébe kerülnek, hogy inkább
homokba dugták a fejüket.
Macke és Philip nélkül.
Nem, ebbe nem mehetett bele. Most nem. Még nem. Kiverte a
fejéből a gondolatokat, a neveket, azt az estét. De ott lesznek,
emlékeztette magát. Találkozni fog velük. Ma este. A buliban,
vagy hogy hívják. Semmi esetre sem osztálytalálkozónak. Ahhoz
valamiféle osztályközösség is kellene. Ott lesznek.
Lehet, hogy mégis ezért jött vissza.
Az álom miatt.
A visszatérő álom miatt.
Először azon az éjszakán látta, amikor megkapta a meghívót.
Majd miután köszönettel elfogadta, egyre gyakrabban. Álmában
elégtételt vett. Kiállt magáért. Végre. Megkapták, amit
megérdemeltek. Néha olyan valóságos és eleven volt az álom,
hogy diadalittasan ébredt fel. De az érzés persze azonnal elmúlt,
amint felkelt, és visszatért a valóságba.
A busz elhaladt a Karlshamn feliratú tábla mellett. Visszajött
abba a városba, amelyet egykor elhagyott. Ahonnan elment.
Ahonnan elmenekült. Meggyőzte magát, hogy a gyomorgörcsöt,
amelyet eddig a dühnek és a szorongásnak tudott be, valójában
valami más okozza. Az eltökéltség. Az izgalom. A lassan feltámadó
gyűlölet, amelyet oly sokáig fojtott el magában − de ezúttal hagyja
megerősödni.
Ezért jött vissza.
Ezt fogja tenni.
Visszavág.
Kungsgatan.
Angelica Carlsson meg sem próbálta visszatartani az elégedett
mosolyt, amikor befordult az utcába. Voltak Karlshamnban
fényűzőbb villák, szebb házak és előkelőbb városrészek is, de alig
négy hónap alatt beköltözött egy nagy, háromszobás lakásba a
Kungsgatanon. Nem is rossz.
Százhúsz nappal azután, hogy először találkozott Nilsszel.
Százharminccal azután, hogy megismerkedett vele az egyik
társkereső oldalon, amelyet rendszeresen látogatott. Nils tizenhét
évvel volt idősebb nála. Kedves ember, elvált, a lánya már
kirepült a fészekből − a profilja alapján tökéletes. Pont az a típus,
akit Angelica keresett, de biztos persze nem lehetett benne. Csak
az ötödik vagy talán a hatodik randin jött rá, hogy megtalálta az
igazit. Lesütött szemmel, kissé félszegen megfogta a kezét, és azt
mondta: reméli, hogy a férfi akar még találkozni vele, mert ő
tényleg nagyon örülne, ha… több is lenne közöttük. Nils egy kicsit
zavartan felnevetett, és biztosan elhárító mozdulatot tett volna,
ha Angelica nem fogja a kezét.
– De mit akarsz tőlem?
Angelica ügyelt arra, hogy a feltörő öröm ne üljön ki az arcára;
inkább komolyan nézett rá, és azt mondta, hogy szamár.
Megkérdezte, miért becsüli le magát ennyire, miközben ilyen
nagyszerű ember. Ezért akar több időt tölteni vele. Aznap este
kéz a kézben mentek fel a férfihoz. Angelica akkor járt először a
kungsgatani lakásban.
Pár héttel később eljött az idő, hogy bevesse Dicket.
A teljesen agyatlan volt pasiját.
Rosszkedvűen és kissé szétszórtan állított be Nilshez munka
után. A férfi persze észrevette, hogy valami nincs rendben, de
Angelica nem akart beszélni róla. Nem akarta belekeverni.
Mindaddig ki is tartott emellett, amíg úgy nem érezte, hogy Nils
mindjárt abbahagyja a faggatózást, és kérésének eleget téve
tényleg békén hagyja.
Ekkor vonakodva kitálalt.
Sötét éjszaka lett, mire a végére ért.
Elmondta, hogy még fiatal volt, és naiv, amikor megismerte
Dicket. Izgalmasnak találta nagyratörő, irreális elképzeléseit,
idétlen vicceit és gondtalan életét, de a vidám, elbűvölő felszín
mögött sötét, kontrollmániás belső lapult. Könnyek között
mesélte, hogy pár év után teherbe esett, de Dick egyáltalán nem
akarta a gyereket, és arra kényszerítette, hogy válasszon a kicsi
és közte, aztán az abortusz után néhány hónappal mégis dobta.
Nils átölelte, Angelica pedig letörölte a könnyeit, és hagyta, hogy
a férfi vigasztalja. Azt latolgatta, hogyan folytassa, de Nils a
segítségére sietett, és megkérdezte, miért épp most jutott az
eszébe az exe.
Történt valami? Jelentkezett?
Igen, igen, jelentkezett.
Pár éve újra megjelent az életében, mesélte Angelica. Megint
elkezdett körülötte legyeskedni. Azt mondta, hiányzik neki, már
bánja a történteket, és rájött, hogy óriási hibát követett el. Azóta
benőtt a feje lágya, és szeretné, ha újrakezdenék. Esküdözött és
könyörgött. Angelica meg bedőlt neki. Elhitte, hogy tényleg
megváltozott. És hogy most majd megadja neki azt a biztonságot,
amelyre vágyik.
Jól indult; nagyjából fél év után úgy döntöttek, hogy
összeköltöznek, és vettek egy közös lakást Göteborgban. De
néhány hónappal később Dick féltékeny, kontrollmániás énje újra
a felszínre tört. Ezúttal erőszakos is lett. Végül Angelicának
sikerült összeszednie a bátorságát, és szakított vele. Ezek után
soha többé nem tér vissza hozzá, ígérhet neki fűt-fát. Befejezte.
Vége. Csakhogy Dick még nem volt túl rajta, távolról sem.
Rendszeres időközönként felbukkant, rimánkodott,
fenyegetőzött, erősködött, egyszóval mindent megtett, hogy
megkeserítse Angelica életét. Most a göteborgi lakással és a
hitellel volt valami, ő nem is tudja pontosan, mi, mert lecsapta a
telefont, amikor Dick üvöltözni kezdett, és letiltotta a számát, de
azért sikerült felzaklatnia.
Ezért volt olyan rosszkedvű, amikor megjött, pedig boldognak
kellene lennie. Vele. Nilsszel.
Azon az éjszakán feküdtek le egymással először. Utána Angelica
csak zokogott a férfi karjában. Azt mondta, hogy boldog és hálás,
amiért megismerhette. Mellette úgy érzi, biztonságban van,
törődnek vele.
– Szívesen törődöm veled – suttogta Nils, és megsimogatta a
haját.
Angelica némán magához ölelte. Pont ezt akarta hallani.
A következő héten tulajdonképpen hozzáköltözött. Gyakrabban
ment fel a lakására, tovább maradt, felvitt egy-két váltás ruhát,
kapott egy polcot, egy fiókot, helyet a szekrényben. A férfi volt
nejének színét sem látta, a lányát pedig, noha tudott Angelica
létezéséről, úgy tűnt, nem zavarja, hogy az apjának van valakije;
nem beszéltek túl gyakran, legjobb esetben kéthetente felhívták
egymást. Amikor Angelica a lakásban volt, a lány sosem
mutatkozott, pedig alig kétórányira, Helsingborgban lakott.
Angelica megtette az utolsó lépéseket a kapu felé. Most már
kénytelen volt letörölni a képéről az elégedett vigyort. Nyugtalan,
rémült arckifejezést erőltetett magára. Eljött a következő lépés
ideje. Dick megint jelentkezett. Rendőrséggel és végrehajtóval
fenyegette, és Angelica még nem is tud mindent. Mert nem
értette pontosan, amit az az eszelős mondott, de arról hadovált
valamit, hogy eladja a göteborgi lakást, és Angelica tartozik neki.
Zaklatottan, feldúltan, könnyek között kell belépnie Nilshez,
mint aki vigaszra szorul, amit csak tőle kaphat meg. Szüksége van
rá. De nem lesz képes megnyugodni. Ma este nem. Dick
kétszázharmincötezer koronát követel tőle. Kurva sok pénz.
Honnan vegyen ennyit?
Idáig volt meg a terv, ezután rögtönöznie kell. A legjobb
esetben Nils önként és dalolva felajánlja, hogy ad kölcsön, anélkül
hogy kérdezősködne, és utánajárna a dolgoknak. Valószínűbb
azonban, hogy azt javasolja, fogadjanak ügyvédet, vagy tegyenek
feljelentést. Ezt viszont el kell kerülnie. Lassan, óvatosan abba az
irányba kell terelgetnie a férfit, hogy legyen ő a megmentője, aki
egyszer s mindenkorra megszabadítja ettől a rohadéktól. A
herceg a fehér lovon. Kölcsön: Nilsnek nem nagy ügy, neki
viszont életmentő.
Legalábbis addig, amíg nem áll elő újabb probléma, és nem lesz
szüksége még több pénzre.
Bedugta a kulcsot a zárba, lehunyta a szemét, és érezte, hogy
máris elerednek a könnyei. Basszus, de jól csinálja!
Gyakorlat teszi a mestert.
Amikor kinyitotta a szemét, már egy másodperc sem volt hátra
az életéből. A lövedék csaknem nyolcszáz méter per másodperces
sebességgel hagyta el a fegyver csövét. Több mint kétszer olyan
gyorsan, mint a hang, ezért aztán Angelica nem is hallotta a
dörrenést, mielőtt a golyó a halántékába fúródott, ő pedig holtan
esett össze az imádott Kungsgatanján.
Kerstin Neuman
Bernt Andersson
Angelica Carlsson
Philip Bergström
Aakif Salim Haddad
Lars Johansson
Ivan Botkin
Annie Linderberg
Peter Zetterberg
Milena Kovacs
A harmadik holttest. A harmadik gyilkosság.
Vanja vetett egy pillantást a mentőautóra, amely sietség nélkül
gördült be a lezárt területre a Kyrkogatanon, ahol máris
összeverődtek a bámészkodók a kék-fehér kordonszalag mögött.
Sokan a telefonjukkal fényképezték vagy filmezték a sárga-zöld
kocsit, amikor villogó és sziréna nélkül elindult a legközelebbi
hullaházzal rendelkező kórház felé. Vanja nem tudta, az hol van,
még nem ismerte ki magát a városban. Ursula viszont már járt
ott, hogy megnézze a két korábbi áldozat sérüléseit. Egyébként
csak annyit tudtak, amennyit a rendőrségi jelentésekben
olvastak, miután a helyi kollégák átadták nekik az ügyet.
Az első áldozatot, egy Kerstin Neuman nevű hatvannyolc éves
nőt lelőtték, amikor kiment a nagy út mentén álló
postaládájához. Ezen a nyomon nem igazán tudtak elindulni. Az
asszony egy félreeső helyen lakott egy kis tanyán, kilométerekre
a településtől. Vanja azt is olvasta, hogy nem ok nélkül élt azon az
isten háta mögötti helyen. Fenyegetéseket ugyan sosem kapott,
de Karlshamnban mindenki vagy majdnem mindenki ismerte.
Tudták, hogy mit okozott. Vétlenül, hiszen hivatalosan nem
ítélték el a buszbalesetért.
A második áldozatot Bernt Anderssonnak hívták, ötvenhárom
éves volt, de legalább tíz évvel idősebbnek nézett ki azon a képen,
amely ott lógott a táblájukon ideiglenes irodájukban, a néhány
saroknyira található rendőrségen. Kemény élete lehetett. Az évek
alatt mindentől függővé vált, amitől csak lehetett. Az utóbbi
időben elsősorban az alkoholtól – legalábbis azok szerint, akik
össze szoktak futni vele a lakhelyén, Asarumben. A helyi
rendőrségnek régi ismerőse volt: számtalan éjszakát töltött a
kijózanítóban, vitték már be rendbontásért, perelték be
drogbirtoklásért, de mindig megúszta pénzbírsággal. Lopás és az
alkalmi élettársai sérelmére elkövetett erőszak is szerepelt a
bűnlajstromán.
Ám sosem ítélték el.
Az egyik edzőgépen találták meg egy erdőszéli fitneszparkban,
három nappal Kerstin Neuman meggyilkolása után. Halálos lövést
kapott a halántékába. Mint kiderült, mindkét bűncselekményt
ugyanazzal a fegyverrel követték el.
Krista Kyllönennek, a körzeti rendőrkapitánynak ekkor sikerült
rábeszélnie felettesét a malmői déli régiónál, hogy vonják be a
királyi gyilkossági nyomozóhatóságot. Ami elég szokatlan volt, ha
egy nyomozás még csak szűk egy hete folyt. Az elkövető azonban
mindkét esetben orvlövész volt: tanúkat nem találtak, a
lövedékeken kívül semmilyen technikai bizonyíték nem állt a
rendelkezésükre, a tetthelyen nem bukkantak sem
töltényhüvelyre, sem keréknyomokra, és a településen felszerelt
csekély számú térfigyelő kamera felvételeinek sem vették sok
hasznát.
Nem volt nyom, amelyen elindulhattak volna, és segítségre volt
szükségük.
Azt állítani, hogy a helyiek rettegésben éltek, túlzás lett volna,
de három gyilkosság nyolc nap leforgása alatt kétségkívül
nyugtalanságot és félelmet kelt, és onnan már csak egy lépés a
düh. Vanja felsóhajtott. Valóságos rémálom lehet még ebből.
Ennek nem szabad megtörténnie. Minden szem rá szegeződött. Ez
volt az első nyomozása, amióta átvette a stafétát a királyi
gyilkossági nyomozóhatóságnál.
Amióta Torkel helyére lépett.
Végignézett az utcán, a következő kereszteződésben, a Södra
Fogdelyckegatannál felállított útzár felé. Nem tudta, mit jelent ez
az utcanév, vagy hogy jelent-e valamit egyáltalán. Inkább tűnt
kitalált szónak. Ott is gyülekeztek már a kíváncsiskodók, de nem
voltak olyan sokan, és kevesebben vették elő a telefonjukat is.
Messze álltak a tetthelytől, nehezen tudtak volna olyan képeket
készíteni, amelyeken nem csak egy átlagos kisvárosi utca látszik.
Ursulát talán lekaphatták volna, amint guggolva fényképezi az
áldozatot, akit a kabátja zsebében talált jogosítvány szerint
Angelica Carlssonnak hívtak, és harminckilenc éves volt.
– Vanja!
Megfordult, és látta, hogy Carlos tart felé. Április elején jártak,
a nap már lebukóban, de nem volt hideg, legalábbis annyira
biztosan nem, mint ahogy azt Carlos Rojasra nézve gondolta
volna az ember. A sapkáját lehúzta a fülére, bélelt kesztyűt viselt,
és sálat a vastag, elegáns tollkabátja alatt, amely – Vanja
tudomása szerint – kötött pulóvert, flanelinget és pólót is takart.
Biztosra vette, hogy jégeralsó is van rajta a márkás farmer alatt.
Carlos volt a csapat üdvöskéje. Először Uppsalában dolgoztak
együtt, amikor egy erőszaktevő után nyomoztak. Vanja
igyekezett kiverni a fejéből azokat a másfél évvel ezelőtti
októberi heteket. Hajszálon múlt, hogy nem esett ő is az elkövető
áldozatául. Rémes ügy volt, és az egyik legfurcsább, amelyben
részt vett, mindenesetre akkor ismerték meg Carlost. Amikor
Torkel kiszállt – kénytelen volt kiszállni, pontosított magában –, be
kellett venniük még valakit a csapatba, és a választásuk Carlosra
esett. Csapatjátékos volt, rátermett, szorgalmas és alapos. Vanja
értékelte ezeket a tulajdonságokat, főleg most, hogy minden
hozzájuk kerülő ügyért ő viselte a felelősséget. De Carlos folyton
fázott. Hőmérséklettől függetlenül.
– Mi van? – kérdezte tőle.
– Van odafent egy nő – mutatott a férfi a harangtoronyra,
amely kissé feljebb magasodott a dombon, az út túloldalán, egy
fekete kovácsoltvas kerítés mögött. – Azt mondja, hallotta a
lövést.
– Hallotta?
– Hallotta. Nem beszélsz vele?
Vanja fontolóra vette. Beszéljen vele? Valószínűleg csak annyit
tud meg tőle, hogy hallott egy dörrenést. De akkor is ki kell
kérdeznie. Minden követ meg kell mozgatniuk.
Követte Carlost fel, a homokszínű kőtoronyhoz, amelyhez egy
templom is dukált volna, mégis magányosan állt a dombon, jó
messze a legközelebbi istenházától. A fűben nárcisz bimbózott. Itt
hamarabb tavaszodik, mint Stockholmban, gondolta Vanja, és úgy
érezte magát, mint egy vénasszony. Az apja szokott ilyeneket
mondani. Vagyis az egyik apja. Valdemar. Akiről valamikor azt
hitte, hogy mindig ott lesz neki, történjék bármi – mostanra
viszont, sok bonyodalom, hazugság és leleplezés után megszakadt
vele a kapcsolata.
Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Valdemar börtönbe
került.
Sebastian Bergman azonban, akitől éveken át próbált
megszabadulni, hébe-hóba jelentkezett. Az utóbbi időben
meglepő módon egészen normális viszonyt sikerült kialakítaniuk.
Érdekes fordulatokat hoz az élet. Ez az egész a lánya miatt volt.
Sebastian unokája miatt. Amanda júliusban tölti be a hármat.
Vanja elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és elfojtotta a
vágyakozást, amely azonnal jelentkezett, amint eszébe jutott
Amanda. És ez nem ment ritkaságszámba.
A nő egy barna kockás, gurulós bevásárlótáska mellett várt
rájuk. Ötvenes lehetett, rövid, cikcakkos frizurát viselt, amelyet
Vanja szerint maga vágott a fürdőszobatükör előtt. A ruhája
tiszta és rendes volt, bár kicsit kibolyhosodott. Egyik kezében egy
szemétszedő csipeszt tartott, és Vanja látta, hogy a szatyra félig
tele van fémdobozokkal meg műanyag flakonokkal.
Bemutatkozott neki, majd megkérte, hogy mondja el, amit tud.
– Már elmondtam neki – biccentett a nő Carlos felé. – Erre
jártam, mert esténként a fiatalok itt szoktak bandázni, és jó sok
dobozt szétdobálnak, és hallottam egy durranást.
Vanja magát átkozta. Carlosra kellett volna hagynia ezt az
egészet. Fontossági sorrend! Feladatkiosztás! Torkel ezeket olyan
jól csinálta!
– Egy durranást?
– Egy lövést.
– Meg tudja mondani, merről?
– Nem, mert a házak visszaverték.
Vanja körülnézett. Itt nem igazán voltak házak. Az utca elején
állt két hosszú faház, és úgy harminc méterre, ennek a
parkféleségnek a közepén emelkedett egy nagy, piros épület is,
amelyen a Gyülekezeti terem felirat ékeskedett nagy betűkkel, de
ezeket leszámítva csak a kétszintes kőház magasodott fenséges
magányában a Kungsgatanon. Ezek nem nagyon verhették vissza
a hangot.
– És nem látott senkit elszaladni?
– Nem.
– És valami más mozgást nem érzékelt? Vagy nem látott egy
autót?
– Nem, csak a durranást hallottam.
– Rendben. A kollégám felveszi az adatait. Ha úgy adódik, még
jelentkezünk. Köszönjük a segítséget!
Vanja elindult visszafelé. Körülnézett. Honnan jöhetett a lövés?
Az egyik házból a keresztutcában, amelynek sarkán lezárták az
utat? Elképzelhető. Vagy a parkból, ahonnan éppen kifelé tart? Ez
kevésbé valószínű. Mivel itt nem volt túl sok fa és bokor, amely
mögé el lehetne bújni, fényes nappal elég kockázatos lett volna.
Tulajdonképpen semmi értelme sem volt találgatásokba
bocsátkozni, mert fogalmuk sem volt, milyen szögből adták le a
lövést, és valószínűleg soha nem is fogják megtudni. Nem voltak
ugyanis tisztában azzal, hogy pontosan hol és hogyan állt
Angelica a halála pillanatában. A zárban volt egy kulcs, ami arra
utalt, hogy be akart menni a kék kapun. Ha még kívül volt, akkor
a lövésnek jobbról kellett érkeznie. A Södra Fogdelyckegatan
irányából…
Átküldjön valakit a kereszteződésnél álló sárga kőházakba,
ahonnan rá lehet látni a tetthelyre? Torkel mit tenne a helyében?
Határozatlanul sétált le a dombról. Ekkor Billy lépett ki a kék
kapun, és sietős léptekkel indult el felé.
– Tudom, hová igyekezett.
Vanja rögtön tudta, hogy Angelica nem itt lakott, amint belépett
a második emeleti lakásba. Annyi helyen járt már az évek során,
áldozatok, hozzátartozók, tettesek otthonában, hogy most rögtön
az az érzése támadt, hogy itt nem élt nő. Nem tudta volna
pontosan megmagyarázni, miért, de a lakás valahogy túlságosan…
késznek tűnt. Mintha valaki besétált volna egy bútorboltba,
megvásárolt volna minden szükségeset, se többet, se kevesebbet,
és kész. Nem választott kiegészítőket, nem alakította otthonossá –
semmit sem tett hozzá, és semmit sem vett el belőle. Vanja úgy
vélte, egy nő sosem érné be ennyivel. Lehet, hogy előítéletes volt,
de szinte biztosra vette, hogy ez a lakás egy válás utáni gyors,
férfias megoldás.
A kanapén egy férfi ült, akit Billy információi szerint Nils
Fridmannak hívtak, és közel hatvanéves volt; a haja már őszült és
gyérült, és bézs chino nadrágot viselt kockás inggel. Előtte a
dohányzóasztal üveglapján egy érintetlen pohár víz, sápadt arcán
könnyek peregtek. Leengedett karral, görnyedten ült, úgy tűnt,
minden erejét felemészti, hogy ne roskadjon teljesen magába.
Vanja neki is bemutatkozott, és megkérdezte, feltehet-e néhány
kérdést. Nils bólintott, megköszörülte a torkát, és előszedett egy
textilzsebkendőt, amelyről Vanja azt hitte, hogy csak nyolcvan
felettiek használják. A férfi gyorsan letörölte a könnyeit, kifújta
az orrát, majd ismét a zsebébe gyűrte a zsebkendőt.
– Az áldozatot Angelica Carlssonnak hívták, jól tudom? –
kérdezte Vanja, miközben a szoba egyetlen foteljának szélére
ereszkedett.
– Igen.
A férfi szeme a név hallatára megint könnybe lábadt, de nem
vette elő a zsebkendőjét.
– Magához jött, ugye?
Ez is inkább kijelentés volt, mint kérdés, de most is igenlő
választ kapott egy bólintás formájában.
– Itt lakott? Milyen viszonyban álltak?
Nils felzokogott, aztán nyelt párat, mintha biztos akarna lenni
benne, hogy a hangja nem hagyja cserben, majd Vanjára emelte
kivörösödött szemét.
– Együtt jártunk – felelte kásás hangon. – Félig-meddig itt
lakott.
– És hol lakott, amikor nem itt? – kérdezte Vanja, és a szeme
sarkából látta, hogy Billy elkezd jegyzetelni.
Nils nagy levegőt vett, de nem szólalt meg azonnal. A homlokát
ráncolva gondolkodott.
– Van… Van egy lakása Bräkne-Hoby mellett… Ronneby
környékén… Valahol arra.
– Sosem járt nála?
– Nem. Többnyire itt voltunk. Vagyis mindig, ha nem mentünk
el valahová.
Az utolsó szavakat lassan ejtette ki. Vanjának az az érzése
támadt, a férfi csak most csodálkozik rá, hogy sosem járt
Angelicánál, és azt sem tudja róla, hol lakott pontosan.
– És mióta jártak együtt?
– December végén ismerkedtünk meg egy társkereső oldalon.
– Vagyis majdnem négy hónapja.
– Igen.
– De maga sosem járt nála?
– Nem.
Vanja vetett egy gyors pillantást Billyre. Nils valószínűleg azért
nem ment el soha Angelicához, mert a nő nem akarta, ami
jelentheti azt is, hogy volt valami rejtegetnivalója, amiről Nils
semmi szín alatt sem szerezhetett tudomást.
– De tudja a címet?
– Sajnos nem.
– Semmi baj, kiderítjük.
Vanja elhallgatott. A megtört férfit nézte, és arra gondolt, hogy
a következő kérdése még jobban meg fogja viselni. Előrehajolt, és
halkabban szólt hozzá.
– Van róla valami elképzelése, miért gyilkolták meg?
Nils csak megrázta a fejét, a szemét pedig valóban elfutották a
könnyek, mintha minden egyes alkalom, amikor Angelica halála
szóba kerül, újabb megrázkódtatást okozna neki. Megint elővette
a zsebkendőjét, megtörölte az arcát, kifújta az orrát, és eltette.
Vanja azon kapta magát, hogy azt latolgatja, nem dörzsöli-e bele
ilyenkor a szemébe a megszáradt taknyot. Elhessegette a
gondolatot. Fontosabb dolgokra kellett figyelnie.
– Ugyanaz lőtte le, mint a másik kettőt? – nyögte ki végül Nils.
– Elképzelhető – ismerte be Vanja. – Angelica sosem mondta,
hogy úgy érzi, veszélyben van, vagy figyelik? Nem említett valami
ilyesmit?
– Biztos az a Dick volt – felelte Nils elgondolkodva.
– Ki az a Dick?
– A volt barátja, akivel együtt élt Göteborgban, és aki azóta is
megkeserítette az életét.
– Hogyan?
– Állandóan hívogatta, és azt mondta, tartozik neki, a
rendőrséggel fenyegette, meg azzal, hogy ráküldi a végrehajtót.
Ilyenek.
Vanja újból Billyre pillantott, és amikor a kollégája a
telefonjával a kezében elindult kifelé, hogy kiderítsen valamit
erről a Dickről, tudta, hogy egyre gondolnak.
– Nem tudja a vezetéknevét? – fordult meg Billy a küszöbről.
– Nem. Mindig csak Dickként emlegette.
– Jól van. Köszönöm.
Vanja hallgatott egy darabig, és a fejét törte. Egy volt barát.
Nem jó jel. Sok nőt fenyegetnek, bántalmaznak vagy ölnek meg
hozzájuk közel álló férfiak. Túl sokat. Évről évre egyre többet.
Egy féltékeny ex? Nem lehetetlen.
De ebben az esetben Dicknek kapcsolatban kellett lennie a
másik két áldozattal is. Vagy velük csak el akarta terelni a gyanút
az igazi célpontjáról, aki mindvégig Angelica volt? Amikor Vanja
végiggondolta ezt, hihetetlenül nyakatekertnek és valóságtól
elrugaszkodottnak érezte. Túl keveset tudtak. Főleg Angelicáról,
de úgy általában is. Tulajdonképpen semmit sem tudtak.
– Nem nyomasztotta vagy nyugtalanította valami más is?
– Nem. Mindig olyan jókedvű volt… Jóságos és kedves… – A férfi
hangja megbicsaklott, és ezúttal nem tudta visszatartani a feltörő
sírást.
Vanja egy gyors pillantást vetett rá, és arra gondolt, többet
aligha sikerül kiszednie belőle. Legalábbis egyelőre.
– Felhívhatunk valakit, hogy idejöjjön? – kérdezte végezetül,
miközben felállt a fotel széléről.
Legnagyobb megkönnyebbülésére Nils megrázta a fejét. Vanja a
lehető leghamarabb vissza akart menni az irodájukba a rendőrség
Erik Dahlbergsvägenen álló impozáns épületébe. Szüksége volt
egy kis magányra, hogy gondolkozzon, kidolgozzon egy
stratégiát, eldöntse, mi legyen a következő lépés, és hogyan
folytassák le a nyomozást. Most már az övé volt a felelősség. Most
először, és érezte is ennek a súlyát.
Már az is épp elég nagy baj volt, hogy három áldozatuk van.
Semmi szín alatt sem szerette volna, hogy legyen egy negyedik
is.
Annyira szánalmasak voltak. Mind. Rohadt szánalmasak!
Julia utálta, hogy ilyen könnyen visszatalálnak a régi szerepeikbe.
Gond nélkül, mintha mi sem történt volna, mintha megállt volna
az idő. Az átlagos, szorgalmas, jó kislányok, akiknek egyetemi
diplomájuk, jó munkájuk, karrierjük, családjuk és fenékig tejfel
életük van, egymás mellett szorongtak az asztal egyik végén. A
kocka vagy teljesen normális fiúkkal. A népszerű lányok és a
nagymenő srácok viszont kényelmesen elterpeszkedtek, minden
oxigént kiszívtak a teremből, ész nélkül vedeltek, és percenként
beszóltak valami ilyesmit: „és arra emlékeztek, amikor…”, aztán
következett valami aljasság, egy megalázó pillanat emléke az
asztal túlsó végén ülők valamelyikének címezve, aki merev
mosollyal vagy erőltetett nevetéssel válaszolt, mert nem akarta
elrontani a hangulatot. Mindenki tudta, hol a helye a mintegy
varázsütésre helyreálló, régi hierarchiában.
Macke volt a legrosszabb. Nyilván.
A 9/b királya.
Most sem hazudtolta meg magát. Kicsit meghízott, nagy mintás
inge megfeszült a hasán a zakó alatt, amely nem állt jól neki.
Helytelen táplálkozási szokások és sok pia, gondolta Julia. Amúgy
semmit sem változott. Göndör, vörösesszőke haja, széles, betört
orra, keskeny arca és az a csúnya bajsza. Kék szeme, amelyből
Julia emlékei szerint sosem sütött melegség vagy kedvesség.
Minden a régi.
Ugyanolyan hangos volt. Ugyanolyan idétlen.
A néma követők ugyanúgy féltek tőle, a Hármak pedig, akik túl
harsányan nevettek a poénjain, koccintottak vele, és néha-néha
az ölébe akartak ülni, ugyanúgy körülrajongták.
Julia pillantása Philipre vándorolt. Meglehetősen visszafogott
volt a vacsora alatt. Eredetileg Mackétól távolabb foglalt helyet,
de amikor a Király ezt felfedezte, kénytelen volt átülni hozzá.
– Fille! Baszd meg, Fille! Itt a helyed a kemény mag mellett!
Egy futó pillanatra úgy tűnt, mintha Philip tiltakozni készülne,
és a helyén maradna, de Macke nem tágított, és a Hármak vele
együtt skandálták: „Fille! Fille! Fille!”, egészen addig, amíg Philip
egy lemondó bólintással fel nem állt, és át nem ült hozzájuk, amit
nagy üdvrivalgás követett. Senki sem mondta, pedig mondhatták
is volna.
Hogy nem ülhet a lúzerekkel.
A Grundvik általános iskola lúzerjeivel.
Kerstin Neuman
Bernt Andersson
Angelica Carlsson
Philip Bergström
Aakif Salim Haddad
Lars Johansson
Ivan Botkin
Annie Linderberg
Peter Zetterberg
Milena Kovacs
00.07.45
Hét perccel és negyvenöt másodperccel később Botkin
luxusvillája előtt állt. Ha a párocska is ezzel a sebességgel jött, két
percük volt kifigyelni Billyt meg Botkint, és elhatározni, hogy
követik őket. Ha szigorúan betartották a sebességhatárokat,
akkor is időben voltak. Sara megfordult, hogy folytassa az útját.
Innen Billy egyenesen az axeltorpi nyaralóhoz hajtott. Az elmélet
szerint a fiatalok követték. De nem az odaút volt az érdekes,
hanem a visszaút Karlshamnba, Annie Strausshoz. Azt tudták,
hogy Billy mikor tette ki Botkint, de minden időpontot
ellenőrizni akartak, ezért Sara ismét elindította a stoppert,
kihajtott a villanegyedből, és elindult vissza Karlshamn felé.
00.35.52
Az úton Axeltorp felé jól haladt.
Igyekezett tartani azt a sebességet, amelyet Billy megadott. A
jelentésben a fiatalember azt írta, hogy húsz-huszonöt kilométer
per órával lépte túl a megengedett határt az E22-esen, a kisebb
utakon pedig annyira, amennyire az út minősége megengedte.
Sara bekanyarodott a vörös házikó elé, ahol a kék-fehér
rendőrségi szalag maradványai még mindig ott lengedeztek a
langyos szellőben. Megállította a stoppert, kiszállt a kocsiból, és
körülnézett. Botkint a füvön találták meg a háztól nem messze.
Körös-körül erdő. Sara megállapította, hogy a pár rengeteg
rejtekhely közül válogathatott. Bárhonnan leadhatták a lövést. A
kérdés csak az volt, hogyan csalták ki a házból, de lehet, hogy az
is elég volt hozzá, hogy jött egy kocsi.
Billy beszélt Vanjával, amikor elindult innen, ezért elég
pontosan tudták, mikor hagyta el a nyaralót.
És ez volt a kényes pont.
A jelentés szerint a pár huszonkilenc perccel később bukkant
fel Annie Strauss házánál a Björnbärsstigenen.
01.01.37
Sara a björnbärsstigeni sorház előtt állt.
Gyorsan hajtott, de nem annyira, hogy felhívja magára a
figyelmet. Azt nem tudták, hogy Linde és Grönwall milyen
sebességgel jött ezen a szakaszon, de nem valószínű, hogy sokkal
lassabbak voltak nála. Ha ilyen tempóban hajtottak, akkor három
percük és tizenöt másodpercük volt, hogy kicsalják Botkint a
házból, és lelőjék. Szoros, de nem lehetetlen. Ha gyorsabbak
voltak nála, akkor akár négy vagy öt percet is eltölthettek a
nyaralónál. De ez még mindig elég szoros. Sarának azonban nem
az volt a dolga, hogy találgatásokba bocsátkozzon, hanem hogy
jelentést tegyen. Feljegyezte a számokat, lenullázta a stoppert,
megfordult, és nyugodt tempóban visszahajtott a rendőrségre.
Carlos az íróasztala mellett állt, és induláshoz készülődött. Billy
alig látta mostanában, nem is tudta, mivel foglalkozik, de hát ezek
ilyen napok voltak. Vanja például későn jött be, és korán ment el,
hogy délután eltölthessen pár órát Amandával, és éppen most ért
vissza az irodába. Carlos sörözni készült egy barátjával, tudta meg
Billy, amikor kihallgatta kollégája telefonbeszélgetését.
Újabban jobban odafigyelt rá, mi történik a környezetében.
Kedvtelen volt, és nyugtalan. Hansson látogatásától ideges lett.
Nem mintha rosszul ment volna a beszélgetés. Ellenkezőleg.
Megnézte, hogyan tudná bizonyítani, hogy Jennifer képei
hamisítványok, azt mondta, hogy megszerzett minden lehetséges
információt, és érdeklődést tanúsított a nyomozás iránt. Hansson
készséggel mesélt neki, de semmi olyat nem mondott, amit Billy
ne tudott volna. Jennifer holttestét egy tóba dobták, és az
elkövetés módja arra utal, hogy az illető értette a dolgát,
odafigyelt rá, hogy semmi se emelkedjen a felszínre, miután a test
bomlásnak indul, és megtelik gázokkal; ezért olyan emberek után
kutattak a nyilvántartásban, akik csináltak már ilyet. Billy
fellélegzett. Ha ez volt a legfontosabb, akkor nyilvánvalóan nem
volt forróbb nyomuk. Hansson nem az a rendőr volt, akinek
korszakalkotó ötletei támadnak, vagy túlórázik. Az új kolléga,
Gutestam azonban aggasztotta. Gyorsan utánanézett kicsit, és
nem nyugtatta meg, amit megtudott. Évfolyamelső, alapos,
becsvágyó, vérbeli ifjú titán. Más szóval egy új Vanja.
Ursula íróasztalán megszólalt a telefon. Billy már indult, hogy
felvegye, de Carlos megelőzte.
– Ursula telefonja, Carlos vagyok… Jó napot, Krista! Mindent
köszönünk, vagy ahogy mondani szokták…
Billy kissé közelebb húzódott. Csak egy Kristát ismert. Biztosan
udvariassági hívás volt, Karlshamnnak semmi köze sem volt
Jenniferhez, de jobban érezte magát tőle, hogy résen volt.
– Most éppen nincs bent. Átadhatok neki valami üzenetet? –
kérdezte Carlos, fülére szorítva a telefonkagylót.
Nyilván üzentek valamit Ursulának, mert Carlos magához
húzott egy Post-itet meg egy tollat.
– Nem, nem tudtam róla, de mondja csak!
Carlos jegyzetelni kezdett, és közben hümmögött olykor-
olykor. Pár perc után felegyenesedett, és letette a tollat.
– Rendben, megmondom neki, de jobb lenne, ha e-mailben is
átküldené. Tudja a címét? Rendben. Minden jót!
Letette a kagylót. Billy odalépett hozzá.
– Mi történt?
– Kyllönen volt Karlshamnból. Ursula megkérte, hogy
ellenőrizzen le valamit.
– Mit?
– Hogy hogyan jutottak el a tettesek Johanssontól Botkinhoz, és
onnan Strausshoz. Úgy tűnik, elég kevés volt rá az idejük. Átküldi
e-mailben is, ha érdekel.
A nap második hidegzuhanya. Mi a francot művel Ursula?
Semmi oka sem volt rá, hogy ellenőriztesse az utolsó gyilkosságok
időpontját, hacsak nem azt gyanította, hogy valami nem stimmel
az orosz halála körül. Billynek görcsbe rándult a gyomra.
Nem a kígyó volt, hanem valami más.
A félelem.
– Te maradsz még? Szólnál Ursulának? – kérdezte Carlos, és
bement a kis öltözőjükbe.
– Persze, tartom a frontot – felelte Billy, és igyekezett
fesztelenül beszélni.
Nem volt könnyű.
Megvárta, míg a melegen beöltözött Carlos búcsút int a
kesztyűs kezével, és kilép az üvegajtón, aztán Ursula
íróasztalához ment, és elolvasta a Post-itet. Csak az állt rajta, amit
Carlos már elmondott. Csupán annyi újdonság volt benne, hogy
Lindének és Grönwallnak nagyjából három–öt perce volt végezni
Botkinnal.
Vagyis lehetséges. Megcsinálható.
Nincs közvetlen veszélyben.
De miért érdekelte Ursulát az idő és az orosz halála? És miért
nem szólt neki? Lehet, hogy őt gyanúsítják? De kik? Carlos
semmit sem tudott, ez egyértelműen kiderült abból, ahogy a
hívást fogadta, és megosztotta vele az információkat. És Vanja?
Tudott erről? Vagy mi ez az egész egyáltalán?
Ursula íróasztalán semmit sem talált, ami útbaigazította volna.
Eljátszott a gondolattal, hogy belép a számítógépébe. Tudta a
jelszavát, ahogy mindenkiét. Megnézi a leveleit és a böngészési
előzményeit. De nem tette.
Nem szabad, hogy a félelem eluralkodjon rajta, és átvegye az
irányítást.
Olyankor hibázik az ember.
Kézben tartja a helyzetet, győzködte magát, miközben
visszament az íróasztalához. Ha tudnának valamit, ha
bizonyítékuk lenne, nem így járnának el. Valószínűleg az történt,
hogy Ursula átolvasta a karlshamni anyagokat, úgy vélte, hogy az
idővonallal valami gond van, és ellenőrzést kért. És most
megkapta. A tetteseknek volt elég idejük. Ügy lezárva.
De… ha Ursula úgy érezte, hogy valami nem stimmel, biztos
beszélt róla Sebastiannak. Ami nem jó. Sebastian tudott arról a
kicseszett macskáról. Ha szöget ütött a fejébe valami, biztos
vájkálni kezd.
Megint görcsbe rándult a gyomra.
Össze kell szednie magát!
Ez az egész csak az agya szüleménye. Jennifer holttestének
megtalálása kibillentette az egyensúlyából, és most mindenhol
rémeket lát. Ami érthető, de nem azt jelenti, hogy igaza is van.
Még ha azt feltételezték is, hogy az oroszt más tettes ölte meg,
nagyon messze jártak attól az elképzeléstől, hogy ő volt az. Bár
azt a gyilkosságot is ugyanazzal a fegyverrel követték el, és nem
sokan tudták, hol tartózkodik Botkin… Nem! Nem engedheti
szabadjára a fantáziáját. Vissza kell nyernie az önuralmát. Első
lépésben ki kell derítenie, hogy csak Ursula gyanakszik-e, vagy
Vanja is tudja, hogy kérdések merültek fel a karlshamni
nyomozás körül. Ki van ellene?
Belesett az ablakon, és látta, hogy Vanja elmélyülten dolgozik,
aztán kiment a konyhába, és töltött két csésze kávét. Bekopogott
Vanjához, majd fesztelen mosollyal belépett.
– Nem zavarok?
– Nem, dehogy! – mondta Vanja, nyújtózkodott egyet, és
fáradtan megdörzsölte a szemét. – Nem értem, Torkel mikor
végezte el ezt a sok papírmunkát, egy örökkévalóságig tart.
– Nem volt élete – felelte Billy, és letette az egyik csészét az
íróasztalra, majd helyet foglalt az egyik kanapén.
Azon gondolkodott, hogy valami baráti, családi témával
vezesse-e be a dolgot, vagy térjen rögtön a lényegre. Ez utóbbi
mellett döntött.
– Pont most hallottam, hogy Ursula megkérte a
karlshamniakat, hogy ellenőrizzék le az utolsó gyilkosságok
időpontját. Lemaradtam valamiről?
Vanja reakciója mindent elmondott, amit tudnia kellett.
Nagyon jól ismerte, tudta róla, hogy nem valami nagy színészi
tehetség, és bár képes volt elég hihetően eljátszani a tudatlant,
ilyen meglepetést aligha lett volna képes színlelni.
– Nem. Mit csinált?
– Nem tudom pontosan. Krista telefonált, és azt mondta, hogy
ellenőrizték, hogyan jutottak el a tettesek Johanssontól
Botkinhoz, majd Srausshoz.
Vanja kérdő pillantást vetett rá. Világos volt, mint a nap, hogy
fogalma sincs róla, miről beszél Billy.
Szóval egyedül Ursula. Meg talán Sebastian.
– Nem én kértem rá – mondta Vanja.
– Csak azt akartam tudni, segíthetek-e valamiben.
Vanja elnézett mellette, ki az ablakon az egyterű iroda felé,
ahol Ursula éppen most tért vissza a helyére. Vanja felkelt,
kiment, Billy meg követte, és rézsút a háta mögött állt meg.
– Ellenőriztetted Kyllönennel az időket? – kérdezte kertelés
nélkül.
– Igen. A jelentésnek az a része elég sovány volt. Csak még
egyszer rá akartam nézni.
Nem tűnt hazugságnak. Átolvasta az anyagokat, úgy vélte, hogy
az idővonallal valami gond van, és ellenőrzést kért. Pont, ahogy
Billy gondolta. Feleslegesen izgatta fel magát.
– Szeretném, ha a jövőben tudnék az ilyenekről. Nagyon
kaotikus lesz, ha mindenki külön kis nyomozásokat folytat. Mit
akartál kideríteni?
– Hogy Lindének és Grönwallnak volt-e ideje az utolsó két
gyilkosságra, mielőtt megjelentek Straussnál.
– Tudjuk, hogy volt. És ugyanazt a fegyvert használták
mindenhol.
– Csak biztosra akartam menni…
És ott volt! Valami a hangjában. A félbehagyott mondatban.
Valami hamis. Nem az volt az ok, hogy túl soványnak érezte a
jelentés azon részét. Gyanakodott valamire. Rá gyanakodott. A
nyugalom, amelyet pár másodperce még érzett, irányíthatatlan,
fortyogó dühnek adta át a helyét.
Ursula meg az a rohadék Sebastian tönkreteheti az életét!
Pár másodpercre szó szerint minden elsötétült a szeme előtt.
Lüktetett a halántéka. Amikor magához tért, látta, hogy Ursula őt
nézi. Egy futó pillanatra találkozott a tekintetük, majd Billy
félrenézett, elnézést kért, és visszament az íróasztalához.
Megtudta, amit kellett.
Vanjának fogalma sem volt semmiről. Ursula gyanakodott.
Sebastian pedig ott bujkált a háttérben.
A játék elkezdődött.
Eredetileg nem akartak találkozni, de kilenc körül Ursula felhívta,
hogy átmehet-e. Azt mondta, nem fogad el nemleges választ. Ők
kezdték ezt az egészet Torkellel, és most ezért nem tud lazítani,
nem akar egyedül lenni, és tényleg nagyon aggodalmasnak meg
szomorúnak tűnt, amikor belépett, és levette a kabátját.
– Ettél már? – kérdezte Sebastian, amikor beljebb mentek a
lakásba.
– Egy szendvicset, meg ittam egy pohár bort.
– És kérsz még valamit?
Tudta a választ a kérdésre, úgyhogy bevitt egy pohár
Chardonnay-t a nappaliba, ahol Ursula letelepedett. Sebastian
leült mellé a kanapéra. A nő belekortyolt a borba, elgondolkodott,
majd a zsebéből előhúzott egy összehajtogatott Post-itet, és
átnyújtotta neki.
– Miért gondoltad meg magad? – kérdezte Sebastian, miután
széthajtogatta a lapot, és meglátta rajta az e-mail-címet meg a tíz
karakterből álló jelszót.
– Felhívtam Kyllönent, ellenőriztettem vele, hogy a tetteseknek
volt-e idejük megölni Botkint.
– Botkin az a karlshamni orosz?
– Végig éreztem, hogy itt nem stimmel valami – ismerte be
Ursula.
Aztán elmesélte, hogy Billy ment el az oroszért, és állítólag
követték őket. Miután beszélt Sebastiannal meg Torkellel, rájött,
hogyan lehetett Billy a gyilkos.
– De nem ugyanazzal a puskával lőtték le, mint a többieket? –
kérdezte Sebastian, akinek nem állt össze a kép.
– Ami a tettesek kocsijában volt. Billy pedig mellette parkolt.
Sokkal előbb ért oda, mint a többiek – foglalta össze Ursula. –
Szóval felhívtam Kyllönent.
– És mit mondott? – kérdezte Sebastian, noha ezúttal is biztos
volt a válaszban.
– Lehetséges, hogy Lindének és Grönwallnak volt elég ideje
lelőni…
És itt kellett jönnie egy nagy „de”-nek, amelyet ki sem kellett
volna mondani. Sebastian mégis megtette.
– …de nem valószínű.
Ursula megint belekortyolt a borába, komolyan pillantott rá,
majd megrázta a fejét.
– Nem valószínű.
A szeme megtelt könnyel. Sebastian nem emlékezett rá, hogy
látta volna valaha sírni. Még akkor sem, amikor csúnyán
megbántotta.
– Tudod, mit jelent, ha igazad van?
– Hogy én vagyok a legjobb – igyekezett viccel elütni, de látta,
hogy a nő cseppet sem értékeli a próbálkozást. – Bocsánat…
– Tizenöt éven át dolgoztunk együtt. Ott voltunk az esküvőjén.
My terhes. Mármint… Billyről van szó!
– De beteg. – Sebastian látta, hogy ez nem elégséges, se
magyarázatnak, se vigasznak. Távolról sem. – Gondolj rá úgy,
mintha… demens lenne! Már nem az, aki volt, és nem tehet róla.
– Mi történt vele?
Ezt persze Sebastian sem tudta biztosan, de előadta az
elméletét. Hindéről és Cederkvistről, az egészségtelen
kapcsolatról, a kényszer kialakulásáról, a működőképesség
megőrzésének szükségességéről.
– Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni! – jelentette ki Ursula
határozottan. – De amikor ma ránéztem, miután megtudta, hogy
beszéltem Kyllönennel…
– Tudja, hogy nyomozunk utána? – szakította félbe Sebastian,
és csomóba ugrott a gyomra.
Nem azért, mert úgy gondolta, hogy Billy fenyegetést jelent
rájuk, ennyire nem volt eszelős, hanem mert most mindent át fog
gondolni, és ha van is valahol valami bizonyíték ellene, meg fogja
semmisíteni. Ha tud a dologról, kisebb lesz az esélye annak, hogy
sikerül elkapniuk.
– Annyit biztosan tud, hogy utánajártam a Botkin-
gyilkosságnak – felelte Ursula. – De a pillantása…
Nem fejezte be a mondatot, és Sebastian látta, hogy
megborzong. Nehéz, csaknem lehetetlen elhinni, hogy egy ember,
akinek nagy vonalakban ismerni véljük az életét, valójában
teljesen másvalaki. Ezek a tények ellentmondanak az
érzelmeknek, és a tények az ilyen meccseket nyerik meg a
legnehezebben.
– Szerintem igazad lehet, de remélem, hogy nincs – mondta
Ursula, és ezzel lényegében megfogalmazta azt, ami Sebastian
fejében járt.
– Én is – felelte ő őszintén.
– Ezért adtam oda a bejelentkezési adatokat – folytatta a nő a
papírlapra pillantva, amelyet Sebastian a dohányzóasztalra tett. –
Hoztam egy laptopot is a rendőrségről, hogy utánanézzetek
mindennek, és kiderítsétek, hogy mégsem ő volt.
Sebastian felvette a papírt az asztalról, és zsebre vágta. Ezek
után nem sok megbeszélnivalójuk akadt az üggyel kapcsolatban.
Sebastian Ursula félig üres pohara felé biccentett.
– Kérsz még, és itt maradsz éjszakára?
Mindkét kérdésre igen volt a válasz.
A nő mélyen aludt.
Felé fordulva, kissé elnyílt szájjal, halkan horkolt. Nem mintha
számított volna, attól még tudott volna aludni.
Csak annyi minden járt a fejében.
Felhívta Torkelt, aki várakozásteljesen, csaknem örömmel
fogadta a hírt, hogy megkapták Ursulától azt, amire szükségük
van a folytatáshoz, és úgy döntöttek, hogy másnap reggel
találkoznak. Tény, hogy Sebastian is örült, hogy ez az egész Billy-
ügy napvilágra került. Persze volt benne némi bűntudat, amellyel
meg kellett birkóznia, de ez semmi sem volt ahhoz képest,
amellyel reggelente álmából ébredt.
A „lecseréltél” szónak minden éjjel ugyanolyan hatása volt rá.
Túl nagyra vágyott?
Mohó lett, és azt gondolta, mindent megkaphat?
Nem gyógyulhat meg úgy, hogy ne legyenek rajta hegek, valami
mindenképpen visszamarad. A hiány, amely örökre emlékezteti
rá, hogy soha nem fogja visszakapni, soha nem fogja újra
kiérdemelni azt, amije egykor volt.
Persze hülyeség. Mintha fel kellene áldoznia valamit azért,
hogy megkapjon másvalamit. Nem volt Sabine, aki üldözte, nem
volt Lily, csak ő volt, a bűntudatával, amelyet nyilván soha nem
fog tudni egészen kiheverni.
De néhány éve már jól mentek a dolgai. Mi változott meg most?
Az Amanda iránt érzett szeretete napról napra erősödött,
ahogy az Ursula iránti érzelmei is.
Boldog volt. Vele.
Ez volt az újdonság. Hogy beismerte magának. Hogy most
először látott maga előtt olyan jövőt, amelyben boldog lehet egy
másik nővel, de nem érdemelte meg, nem engedhette meg
magának.
Az éjszakánként látott álom magáért beszélt.
Sikerült kikászálódnia a fájdalom és a gyász mocsarából,
amelyben évek óta vergődött, sikerült felemelkednie. De most
megint belesüppedni készült, és meg kellett szabadulnia a
holtsúlytól, hogy a felszínen maradhasson.
Amandáról soha nem fog lemondani. Elképzelhetetlen. Az
iránta érzett szeretete állandó volt, elidegeníthetetlen. Még a
halott lányával sem volt hajlandó tárgyalni róla.
És akkor megtarthatja Amandát, ha senki sem veszi át Lily
helyét? A magányos élet volt az az ár, amelyet meg kellett
fizetnie, hogy szerethesse az unokáját?
Az oldalára fordult, és a nyugodtan alvó Ursulát nézte.
Óvatosan az arcára tette a kezét. Őrült gondolatok éjnek évadján.
Elhessegette őket. Valami egyszerűbb és konkrétabb dolgon
kellene töprengenie. Például azon, hogy a volt kollégája megölt-e
legalább két embert.