Hjorth & Rosenfeldt

KI MINT VET
 A mű eredeti címe: Som man sår
Copyright © Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt, 2021
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2022
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Dobosi Beáta
ISBN 978-963-324-950-5 (papír)
ISBN 978-963-324-951-2 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2022-ben
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Havadi Krisztina
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Húzzátok fel őket
Húzzátok lassan
De húzzátok fel
Bosszúra éhezek
Egy kora reggelen
Született seggfej

(Kent: Seggfejek)
Mennyi ideje is ment el innen?
Évekkel ezelőtt. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. De pontosan hány
éve? Biztos kevesebb mint tíz. Nem számít. Amikor a busz
ablakán át megpillantotta a város ismerős sziluettjét, érezte, hogy
már nagyon régen.
Mit keresett most itt?
Miért jött vissza?
Miért is?
És ha tíz évvel ezelőtt, akkor mi van? Mit érdekli egyáltalán?
Nem is érdekelte. Teljesen hidegen hagyta, mi történt azzal a
huszonkilenc emberrel, akik három éven át össze voltak zárva.
Hogy mit csinálnak most, van-e családjuk, mi a munkájuk, hol
laknak.
Leszarta. Leszarta őket.
Elképzelni sem tudta, hogy bárkit érdekeljen az ő sorsa.
Egyiküknek sem jelentett semmit. Emlékeznek még rá egyáltalán?
Egyesek talán. Biztosan. Vagy elfelejtjük azokat, akiket
bántottunk? Csak addig léteznek, amíg kínozhatjuk őket, és
amikor már nem tudunk nekik szenvedést okozni, eltűnnek? Új
áldozatok kerülnek a régiek helyére?
Mit keresett itt?
Miért jött vissza?
Nem valami diadalmas visszatérés volt ez. Nem holmi felemelő
bosszú. Nem remélhette, hogy most majd csodálni fogják, vagy
jobban szeretik, mert időközben híres vagy sikeres lett. Nem az
lesz, hogy most majd jól megmutatja nekik. A rút kiskacsa nem
változott hattyúvá − csak egy öreg, megkérgesedett lelkű, rút
nagykacsa lett.
Hát akkor mégis mit keresett itt?
Miért jött vissza?
Talán csak meg akarja mutatni nekik, hogy él és virul, és vissza
mer jönni. Nem tudták megtörni. De tényleg nem? Ki tudja,
milyen élete lett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok? Jobb.
Kibírhatóbb.
A Hármak nélkül, akik arra sem méltatták, hogy idegeskedjenek
rajta. Levegőnek nézték. Semmibe vették.
A néma követők nélkül, akik olyan bizonytalanok voltak, és
annyira féltek attól, hogy az ő helyzetébe kerülnek, hogy inkább
homokba dugták a fejüket.
Macke és Philip nélkül.
Nem, ebbe nem mehetett bele. Most nem. Még nem. Kiverte a
fejéből a gondolatokat, a neveket, azt az estét. De ott lesznek,
emlékeztette magát. Találkozni fog velük. Ma este. A buliban,
vagy hogy hívják. Semmi esetre sem osztálytalálkozónak. Ahhoz
valamiféle osztályközösség is kellene. Ott lesznek.
Lehet, hogy mégis ezért jött vissza.
Az álom miatt.
A visszatérő álom miatt.
Először azon az éjszakán látta, amikor megkapta a meghívót.
Majd miután köszönettel elfogadta, egyre gyakrabban. Álmában
elégtételt vett. Kiállt magáért. Végre. Megkapták, amit
megérdemeltek. Néha olyan valóságos és eleven volt az álom,
hogy diadalittasan ébredt fel. De az érzés persze azonnal elmúlt,
amint felkelt, és visszatért a valóságba.
A busz elhaladt a Karlshamn feliratú tábla mellett. Visszajött
abba a városba, amelyet egykor elhagyott. Ahonnan elment.
Ahonnan elmenekült. Meggyőzte magát, hogy a gyomorgörcsöt,
amelyet eddig a dühnek és a szorongásnak tudott be, valójában
valami más okozza. Az eltökéltség. Az izgalom. A lassan feltámadó
gyűlölet, amelyet oly sokáig fojtott el magában − de ezúttal hagyja
megerősödni.
Ezért jött vissza.
Ezt fogja tenni.
Visszavág.
Kungsgatan.
Angelica Carlsson meg sem próbálta visszatartani az elégedett
mosolyt, amikor befordult az utcába. Voltak Karlshamnban
fényűzőbb villák, szebb házak és előkelőbb városrészek is, de alig
négy hónap alatt beköltözött egy nagy, háromszobás lakásba a
Kungsgatanon. Nem is rossz.
Százhúsz nappal azután, hogy először találkozott Nilsszel.
Százharminccal azután, hogy megismerkedett vele az egyik
társkereső oldalon, amelyet rendszeresen látogatott. Nils tizenhét
évvel volt idősebb nála. Kedves ember, elvált, a lánya már
kirepült a fészekből − a profilja alapján tökéletes. Pont az a típus,
akit Angelica keresett, de biztos persze nem lehetett benne. Csak
az ötödik vagy talán a hatodik randin jött rá, hogy megtalálta az
igazit. Lesütött szemmel, kissé félszegen megfogta a kezét, és azt
mondta: reméli, hogy a férfi akar még találkozni vele, mert ő
tényleg nagyon örülne, ha… több is lenne közöttük. Nils egy kicsit
zavartan felnevetett, és biztosan elhárító mozdulatot tett volna,
ha Angelica nem fogja a kezét.
– De mit akarsz tőlem?
Angelica ügyelt arra, hogy a feltörő öröm ne üljön ki az arcára;
inkább komolyan nézett rá, és azt mondta, hogy szamár.
Megkérdezte, miért becsüli le magát ennyire, miközben ilyen
nagyszerű ember. Ezért akar több időt tölteni vele. Aznap este
kéz a kézben mentek fel a férfihoz. Angelica akkor járt először a
kungsgatani lakásban.
Pár héttel később eljött az idő, hogy bevesse Dicket.
A teljesen agyatlan volt pasiját.
 Rosszkedvűen és kissé szétszórtan állított be Nilshez munka
után. A férfi persze észrevette, hogy valami nincs rendben, de
Angelica nem akart beszélni róla. Nem akarta belekeverni.
Mindaddig ki is tartott emellett, amíg úgy nem érezte, hogy Nils
mindjárt abbahagyja a faggatózást, és kérésének eleget téve
tényleg békén hagyja.
Ekkor vonakodva kitálalt.
Sötét éjszaka lett, mire a végére ért.
Elmondta, hogy még fiatal volt, és naiv, amikor megismerte
Dicket. Izgalmasnak találta nagyratörő, irreális elképzeléseit,
idétlen vicceit és gondtalan életét, de a vidám, elbűvölő felszín
mögött sötét, kontrollmániás belső lapult. Könnyek között
mesélte, hogy pár év után teherbe esett, de Dick egyáltalán nem
akarta a gyereket, és arra kényszerítette, hogy válasszon a kicsi
és közte, aztán az abortusz után néhány hónappal mégis dobta.
Nils átölelte, Angelica pedig letörölte a könnyeit, és hagyta, hogy
a férfi vigasztalja. Azt latolgatta, hogyan folytassa, de Nils a
segítségére sietett, és megkérdezte, miért épp most jutott az
eszébe az exe.
Történt valami? Jelentkezett?
Igen, igen, jelentkezett.
Pár éve újra megjelent az életében, mesélte Angelica. Megint
elkezdett körülötte legyeskedni. Azt mondta, hiányzik neki, már
bánja a történteket, és rájött, hogy óriási hibát követett el. Azóta
benőtt a feje lágya, és szeretné, ha újrakezdenék. Esküdözött és
könyörgött. Angelica meg bedőlt neki. Elhitte, hogy tényleg
megváltozott. És hogy most majd megadja neki azt a biztonságot,
amelyre vágyik.
Jól indult; nagyjából fél év után úgy döntöttek, hogy
összeköltöznek, és vettek egy közös lakást Göteborgban. De
néhány hónappal később Dick féltékeny, kontrollmániás énje újra
a felszínre tört. Ezúttal erőszakos is lett. Végül Angelicának
sikerült összeszednie a bátorságát, és szakított vele. Ezek után
soha többé nem tér vissza hozzá, ígérhet neki fűt-fát. Befejezte.
Vége. Csakhogy Dick még nem volt túl rajta, távolról sem.
Rendszeres időközönként felbukkant, rimánkodott,
fenyegetőzött, erősködött, egyszóval mindent megtett, hogy
megkeserítse Angelica életét. Most a göteborgi lakással és a
hitellel volt valami, ő nem is tudja pontosan, mi, mert lecsapta a
telefont, amikor Dick üvöltözni kezdett, és letiltotta a számát, de
azért sikerült felzaklatnia.
Ezért volt olyan rosszkedvű, amikor megjött, pedig boldognak
kellene lennie. Vele. Nilsszel.
Azon az éjszakán feküdtek le egymással először. Utána Angelica
csak zokogott a férfi karjában. Azt mondta, hogy boldog és hálás,
amiért megismerhette. Mellette úgy érzi, biztonságban van,
törődnek vele.
– Szívesen törődöm veled – suttogta Nils, és megsimogatta a
haját.
Angelica némán magához ölelte. Pont ezt akarta hallani.
A következő héten tulajdonképpen hozzáköltözött. Gyakrabban
ment fel a lakására, tovább maradt, felvitt egy-két váltás ruhát,
kapott egy polcot, egy fiókot, helyet a szekrényben. A férfi volt
nejének színét sem látta, a lányát pedig, noha tudott Angelica
létezéséről, úgy tűnt, nem zavarja, hogy az apjának van valakije;
nem beszéltek túl gyakran, legjobb esetben kéthetente felhívták
egymást. Amikor Angelica a lakásban volt, a lány sosem
mutatkozott, pedig alig kétórányira, Helsingborgban lakott.
Angelica megtette az utolsó lépéseket a kapu felé. Most már
kénytelen volt letörölni a képéről az elégedett vigyort. Nyugtalan,
rémült arckifejezést erőltetett magára. Eljött a következő lépés
ideje. Dick megint jelentkezett. Rendőrséggel és végrehajtóval
fenyegette, és Angelica még nem is tud mindent. Mert nem
értette pontosan, amit az az eszelős mondott, de arról hadovált
valamit, hogy eladja a göteborgi lakást, és Angelica tartozik neki.
Zaklatottan, feldúltan, könnyek között kell belépnie Nilshez,
mint aki vigaszra szorul, amit csak tőle kaphat meg. Szüksége van
rá. De nem lesz képes megnyugodni. Ma este nem. Dick
kétszázharmincötezer koronát követel tőle. Kurva sok pénz.
Honnan vegyen ennyit?
Idáig volt meg a terv, ezután rögtönöznie kell. A legjobb
esetben Nils önként és dalolva felajánlja, hogy ad kölcsön, anélkül
hogy kérdezősködne, és utánajárna a dolgoknak. Valószínűbb
azonban, hogy azt javasolja, fogadjanak ügyvédet, vagy tegyenek
feljelentést. Ezt viszont el kell kerülnie. Lassan, óvatosan abba az
irányba kell terelgetnie a férfit, hogy legyen ő a megmentője, aki
egyszer s mindenkorra megszabadítja ettől a rohadéktól. A
herceg a fehér lovon. Kölcsön: Nilsnek nem nagy ügy, neki
viszont életmentő.
Legalábbis addig, amíg nem áll elő újabb probléma, és nem lesz
szüksége még több pénzre.
Bedugta a kulcsot a zárba, lehunyta a szemét, és érezte, hogy
máris elerednek a könnyei. Basszus, de jól csinálja!
Gyakorlat teszi a mestert.
Amikor kinyitotta a szemét, már egy másodperc sem volt hátra
az életéből. A lövedék csaknem nyolcszáz méter per másodperces
sebességgel hagyta el a fegyver csövét. Több mint kétszer olyan
gyorsan, mint a hang, ezért aztán Angelica nem is hallotta a
dörrenést, mielőtt a golyó a halántékába fúródott, ő pedig holtan
esett össze az imádott Kungsgatanján.
Kerstin Neuman
Bernt Andersson
Angelica Carlsson
Philip Bergström
Aakif Salim Haddad
Lars Johansson
Ivan Botkin
Annie Linderberg
Peter Zetterberg
Milena Kovacs
A harmadik holttest. A harmadik gyilkosság.
Vanja vetett egy pillantást a mentőautóra, amely sietség nélkül
gördült be a lezárt területre a Kyrkogatanon, ahol máris
összeverődtek a bámészkodók a kék-fehér kordonszalag mögött.
Sokan a telefonjukkal fényképezték vagy filmezték a sárga-zöld
kocsit, amikor villogó és sziréna nélkül elindult a legközelebbi
hullaházzal rendelkező kórház felé. Vanja nem tudta, az hol van,
még nem ismerte ki magát a városban. Ursula viszont már járt
ott, hogy megnézze a két korábbi áldozat sérüléseit. Egyébként
csak annyit tudtak, amennyit a rendőrségi jelentésekben
olvastak, miután a helyi kollégák átadták nekik az ügyet.
Az első áldozatot, egy Kerstin Neuman nevű hatvannyolc éves
nőt lelőtték, amikor kiment a nagy út mentén álló
postaládájához. Ezen a nyomon nem igazán tudtak elindulni. Az
asszony egy félreeső helyen lakott egy kis tanyán, kilométerekre
a településtől. Vanja azt is olvasta, hogy nem ok nélkül élt azon az
isten háta mögötti helyen. Fenyegetéseket ugyan sosem kapott,
de Karlshamnban mindenki vagy majdnem mindenki ismerte.
Tudták, hogy mit okozott. Vétlenül, hiszen hivatalosan nem
ítélték el a buszbalesetért.
A második áldozatot Bernt Anderssonnak hívták, ötvenhárom
éves volt, de legalább tíz évvel idősebbnek nézett ki azon a képen,
amely ott lógott a táblájukon ideiglenes irodájukban, a néhány
saroknyira található rendőrségen. Kemény élete lehetett. Az évek
alatt mindentől függővé vált, amitől csak lehetett. Az utóbbi
időben elsősorban az alkoholtól – legalábbis azok szerint, akik
össze szoktak futni vele a lakhelyén, Asarumben. A helyi
rendőrségnek régi ismerőse volt: számtalan éjszakát töltött a
kijózanítóban, vitték már be rendbontásért, perelték be
drogbirtoklásért, de mindig megúszta pénzbírsággal. Lopás és az
alkalmi élettársai sérelmére elkövetett erőszak is szerepelt a
bűnlajstromán.
Ám sosem ítélték el.
Az egyik edzőgépen találták meg egy erdőszéli fitneszparkban,
három nappal Kerstin Neuman meggyilkolása után. Halálos lövést
kapott a halántékába. Mint kiderült, mindkét bűncselekményt
ugyanazzal a fegyverrel követték el.
Krista Kyllönennek, a körzeti rendőrkapitánynak ekkor sikerült
rábeszélnie felettesét a malmői déli régiónál, hogy vonják be a
királyi gyilkossági nyomozóhatóságot. Ami elég szokatlan volt, ha
egy nyomozás még csak szűk egy hete folyt. Az elkövető azonban
mindkét esetben orvlövész volt: tanúkat nem találtak, a
lövedékeken kívül semmilyen technikai bizonyíték nem állt a
rendelkezésükre, a tetthelyen nem bukkantak sem
töltényhüvelyre, sem keréknyomokra, és a településen felszerelt
csekély számú térfigyelő kamera felvételeinek sem vették sok
hasznát.
Nem volt nyom, amelyen elindulhattak volna, és segítségre volt
szükségük.
Azt állítani, hogy a helyiek rettegésben éltek, túlzás lett volna,
de három gyilkosság nyolc nap leforgása alatt kétségkívül
nyugtalanságot és félelmet kelt, és onnan már csak egy lépés a
düh. Vanja felsóhajtott. Valóságos rémálom lehet még ebből.
Ennek nem szabad megtörténnie. Minden szem rá szegeződött. Ez
volt az első nyomozása, amióta átvette a stafétát a királyi
gyilkossági nyomozóhatóságnál.
Amióta Torkel helyére lépett.
Végignézett az utcán, a következő kereszteződésben, a Södra
Fogdelyckegatannál felállított útzár felé. Nem tudta, mit jelent ez
az utcanév, vagy hogy jelent-e valamit egyáltalán. Inkább tűnt
kitalált szónak. Ott is gyülekeztek már a kíváncsiskodók, de nem
voltak olyan sokan, és kevesebben vették elő a telefonjukat is.
Messze álltak a tetthelytől, nehezen tudtak volna olyan képeket
készíteni, amelyeken nem csak egy átlagos kisvárosi utca látszik.
Ursulát talán lekaphatták volna, amint guggolva fényképezi az
áldozatot, akit a kabátja zsebében talált jogosítvány szerint
Angelica Carlssonnak hívtak, és harminckilenc éves volt.
– Vanja!
Megfordult, és látta, hogy Carlos tart felé. Április elején jártak,
a nap már lebukóban, de nem volt hideg, legalábbis annyira
biztosan nem, mint ahogy azt Carlos Rojasra nézve gondolta
volna az ember. A sapkáját lehúzta a fülére, bélelt kesztyűt viselt,
és sálat a vastag, elegáns tollkabátja alatt, amely – Vanja
tudomása szerint – kötött pulóvert, flanelinget és pólót is takart.
Biztosra vette, hogy jégeralsó is van rajta a márkás farmer alatt.
Carlos volt a csapat üdvöskéje. Először Uppsalában dolgoztak
együtt, amikor egy erőszaktevő után nyomoztak. Vanja
igyekezett kiverni a fejéből azokat a másfél évvel ezelőtti
októberi heteket. Hajszálon múlt, hogy nem esett ő is az elkövető
áldozatául. Rémes ügy volt, és az egyik legfurcsább, amelyben
részt vett, mindenesetre akkor ismerték meg Carlost. Amikor
Torkel kiszállt – kénytelen volt kiszállni, pontosított magában –, be
kellett venniük még valakit a csapatba, és a választásuk Carlosra
esett. Csapatjátékos volt, rátermett, szorgalmas és alapos. Vanja
értékelte ezeket a tulajdonságokat, főleg most, hogy minden
hozzájuk kerülő ügyért ő viselte a felelősséget. De Carlos folyton
fázott. Hőmérséklettől függetlenül.
– Mi van? – kérdezte tőle.
– Van odafent egy nő – mutatott a férfi a harangtoronyra,
amely kissé feljebb magasodott a dombon, az út túloldalán, egy
fekete kovácsoltvas kerítés mögött. – Azt mondja, hallotta a
lövést.
– Hallotta?
– Hallotta. Nem beszélsz vele?
 Vanja fontolóra vette. Beszéljen vele? Valószínűleg csak annyit
tud meg tőle, hogy hallott egy dörrenést. De akkor is ki kell
kérdeznie. Minden követ meg kell mozgatniuk.
Követte Carlost fel, a homokszínű kőtoronyhoz, amelyhez egy
templom is dukált volna, mégis magányosan állt a dombon, jó
messze a legközelebbi istenházától. A fűben nárcisz bimbózott. Itt
hamarabb tavaszodik, mint Stockholmban, gondolta Vanja, és úgy
érezte magát, mint egy vénasszony. Az apja szokott ilyeneket
mondani. Vagyis az egyik apja. Valdemar. Akiről valamikor azt
hitte, hogy mindig ott lesz neki, történjék bármi – mostanra
viszont, sok bonyodalom, hazugság és leleplezés után megszakadt
vele a kapcsolata.
Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Valdemar börtönbe
került.
Sebastian Bergman azonban, akitől éveken át próbált
megszabadulni, hébe-hóba jelentkezett. Az utóbbi időben
meglepő módon egészen normális viszonyt sikerült kialakítaniuk.
Érdekes fordulatokat hoz az élet. Ez az egész a lánya miatt volt.
Sebastian unokája miatt. Amanda júliusban tölti be a hármat.
Vanja elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és elfojtotta a
vágyakozást, amely azonnal jelentkezett, amint eszébe jutott
Amanda. És ez nem ment ritkaságszámba.
A nő egy barna kockás, gurulós bevásárlótáska mellett várt
rájuk. Ötvenes lehetett, rövid, cikcakkos frizurát viselt, amelyet
Vanja szerint maga vágott a fürdőszobatükör előtt. A ruhája
tiszta és rendes volt, bár kicsit kibolyhosodott. Egyik kezében egy
szemétszedő csipeszt tartott, és Vanja látta, hogy a szatyra félig
tele van fémdobozokkal meg műanyag flakonokkal.
Bemutatkozott neki, majd megkérte, hogy mondja el, amit tud.
– Már elmondtam neki – biccentett a nő Carlos felé. – Erre
jártam, mert esténként a fiatalok itt szoktak bandázni, és jó sok
dobozt szétdobálnak, és hallottam egy durranást.
Vanja magát átkozta. Carlosra kellett volna hagynia ezt az
egészet. Fontossági sorrend! Feladatkiosztás! Torkel ezeket olyan
jól csinálta!
– Egy durranást?
– Egy lövést.
– Meg tudja mondani, merről?
– Nem, mert a házak visszaverték.
Vanja körülnézett. Itt nem igazán voltak házak. Az utca elején
állt két hosszú faház, és úgy harminc méterre, ennek a
parkféleségnek a közepén emelkedett egy nagy, piros épület is,
amelyen a Gyülekezeti terem felirat ékeskedett nagy betűkkel, de
ezeket leszámítva csak a kétszintes kőház magasodott fenséges
magányában a Kungsgatanon. Ezek nem nagyon verhették vissza
a hangot.
– És nem látott senkit elszaladni?
– Nem.
– És valami más mozgást nem érzékelt? Vagy nem látott egy
autót?
– Nem, csak a durranást hallottam.
– Rendben. A kollégám felveszi az adatait. Ha úgy adódik, még
jelentkezünk. Köszönjük a segítséget!
Vanja elindult visszafelé. Körülnézett. Honnan jöhetett a lövés?
Az egyik házból a keresztutcában, amelynek sarkán lezárták az
utat? Elképzelhető. Vagy a parkból, ahonnan éppen kifelé tart? Ez
kevésbé valószínű. Mivel itt nem volt túl sok fa és bokor, amely
mögé el lehetne bújni, fényes nappal elég kockázatos lett volna.
Tulajdonképpen semmi értelme sem volt találgatásokba
bocsátkozni, mert fogalmuk sem volt, milyen szögből adták le a
lövést, és valószínűleg soha nem is fogják megtudni. Nem voltak
ugyanis tisztában azzal, hogy pontosan hol és hogyan állt
Angelica a halála pillanatában. A zárban volt egy kulcs, ami arra
utalt, hogy be akart menni a kék kapun. Ha még kívül volt, akkor
a lövésnek jobbról kellett érkeznie. A Södra Fogdelyckegatan
irányából…
Átküldjön valakit a kereszteződésnél álló sárga kőházakba,
ahonnan rá lehet látni a tetthelyre? Torkel mit tenne a helyében?
 Határozatlanul sétált le a dombról. Ekkor Billy lépett ki a kék
kapun, és sietős léptekkel indult el felé.
– Tudom, hová igyekezett.
Vanja rögtön tudta, hogy Angelica nem itt lakott, amint belépett
a második emeleti lakásba. Annyi helyen járt már az évek során,
áldozatok, hozzátartozók, tettesek otthonában, hogy most rögtön
az az érzése támadt, hogy itt nem élt nő. Nem tudta volna
pontosan megmagyarázni, miért, de a lakás valahogy túlságosan…
késznek tűnt. Mintha valaki besétált volna egy bútorboltba,
megvásárolt volna minden szükségeset, se többet, se kevesebbet,
és kész. Nem választott kiegészítőket, nem alakította otthonossá –
semmit sem tett hozzá, és semmit sem vett el belőle. Vanja úgy
vélte, egy nő sosem érné be ennyivel. Lehet, hogy előítéletes volt,
de szinte biztosra vette, hogy ez a lakás egy válás utáni gyors,
férfias megoldás.
A kanapén egy férfi ült, akit Billy információi szerint Nils
Fridmannak hívtak, és közel hatvanéves volt; a haja már őszült és
gyérült, és bézs chino nadrágot viselt kockás inggel. Előtte a
dohányzóasztal üveglapján egy érintetlen pohár víz, sápadt arcán
könnyek peregtek. Leengedett karral, görnyedten ült, úgy tűnt,
minden erejét felemészti, hogy ne roskadjon teljesen magába.
Vanja neki is bemutatkozott, és megkérdezte, feltehet-e néhány
kérdést. Nils bólintott, megköszörülte a torkát, és előszedett egy
textilzsebkendőt, amelyről Vanja azt hitte, hogy csak nyolcvan
felettiek használják. A férfi gyorsan letörölte a könnyeit, kifújta
az orrát, majd ismét a zsebébe gyűrte a zsebkendőt.
– Az áldozatot Angelica Carlssonnak hívták, jól tudom? –
kérdezte Vanja, miközben a szoba egyetlen foteljának szélére
ereszkedett.
– Igen.
 A férfi szeme a név hallatára megint könnybe lábadt, de nem
vette elő a zsebkendőjét.
– Magához jött, ugye?
Ez is inkább kijelentés volt, mint kérdés, de most is igenlő
választ kapott egy bólintás formájában.
– Itt lakott? Milyen viszonyban álltak?
Nils felzokogott, aztán nyelt párat, mintha biztos akarna lenni
benne, hogy a hangja nem hagyja cserben, majd Vanjára emelte
kivörösödött szemét.
– Együtt jártunk – felelte kásás hangon. – Félig-meddig itt
lakott.
– És hol lakott, amikor nem itt? – kérdezte Vanja, és a szeme
sarkából látta, hogy Billy elkezd jegyzetelni.
Nils nagy levegőt vett, de nem szólalt meg azonnal. A homlokát
ráncolva gondolkodott.
– Van… Van egy lakása Bräkne-Hoby mellett… Ronneby
környékén… Valahol arra.
– Sosem járt nála?
– Nem. Többnyire itt voltunk. Vagyis mindig, ha nem mentünk
el valahová.
Az utolsó szavakat lassan ejtette ki. Vanjának az az érzése
támadt, a férfi csak most csodálkozik rá, hogy sosem járt
Angelicánál, és azt sem tudja róla, hol lakott pontosan.
– És mióta jártak együtt?
– December végén ismerkedtünk meg egy társkereső oldalon.
– Vagyis majdnem négy hónapja.
– Igen.
– De maga sosem járt nála?
– Nem.
Vanja vetett egy gyors pillantást Billyre. Nils valószínűleg azért
nem ment el soha Angelicához, mert a nő nem akarta, ami
jelentheti azt is, hogy volt valami rejtegetnivalója, amiről Nils
semmi szín alatt sem szerezhetett tudomást.
– De tudja a címet?
 – Sajnos nem.
– Semmi baj, kiderítjük.
Vanja elhallgatott. A megtört férfit nézte, és arra gondolt, hogy
a következő kérdése még jobban meg fogja viselni. Előrehajolt, és
halkabban szólt hozzá.
– Van róla valami elképzelése, miért gyilkolták meg?
Nils csak megrázta a fejét, a szemét pedig valóban elfutották a
könnyek, mintha minden egyes alkalom, amikor Angelica halála
szóba kerül, újabb megrázkódtatást okozna neki. Megint elővette
a zsebkendőjét, megtörölte az arcát, kifújta az orrát, és eltette.
Vanja azon kapta magát, hogy azt latolgatja, nem dörzsöli-e bele
ilyenkor a szemébe a megszáradt taknyot. Elhessegette a
gondolatot. Fontosabb dolgokra kellett figyelnie.
– Ugyanaz lőtte le, mint a másik kettőt? – nyögte ki végül Nils.
– Elképzelhető – ismerte be Vanja. – Angelica sosem mondta,
hogy úgy érzi, veszélyben van, vagy figyelik? Nem említett valami
ilyesmit?
– Biztos az a Dick volt – felelte Nils elgondolkodva.
– Ki az a Dick?
– A volt barátja, akivel együtt élt Göteborgban, és aki azóta is
megkeserítette az életét.
– Hogyan?
– Állandóan hívogatta, és azt mondta, tartozik neki, a
rendőrséggel fenyegette, meg azzal, hogy ráküldi a végrehajtót.
Ilyenek.
Vanja újból Billyre pillantott, és amikor a kollégája a
telefonjával a kezében elindult kifelé, hogy kiderítsen valamit
erről a Dickről, tudta, hogy egyre gondolnak.
– Nem tudja a vezetéknevét? – fordult meg Billy a küszöbről.
– Nem. Mindig csak Dickként emlegette.
– Jól van. Köszönöm.
Vanja hallgatott egy darabig, és a fejét törte. Egy volt barát.
Nem jó jel. Sok nőt fenyegetnek, bántalmaznak vagy ölnek meg
hozzájuk közel álló férfiak. Túl sokat. Évről évre egyre többet.
 Egy féltékeny ex? Nem lehetetlen.
De ebben az esetben Dicknek kapcsolatban kellett lennie a
másik két áldozattal is. Vagy velük csak el akarta terelni a gyanút
az igazi célpontjáról, aki mindvégig Angelica volt? Amikor Vanja
végiggondolta ezt, hihetetlenül nyakatekertnek és valóságtól
elrugaszkodottnak érezte. Túl keveset tudtak. Főleg Angelicáról,
de úgy általában is. Tulajdonképpen semmit sem tudtak.
– Nem nyomasztotta vagy nyugtalanította valami más is?
– Nem. Mindig olyan jókedvű volt… Jóságos és kedves… – A férfi
hangja megbicsaklott, és ezúttal nem tudta visszatartani a feltörő
sírást.
Vanja egy gyors pillantást vetett rá, és arra gondolt, többet
aligha sikerül kiszednie belőle. Legalábbis egyelőre.
– Felhívhatunk valakit, hogy idejöjjön? – kérdezte végezetül,
miközben felállt a fotel széléről.
Legnagyobb megkönnyebbülésére Nils megrázta a fejét. Vanja a
lehető leghamarabb vissza akart menni az irodájukba a rendőrség
Erik Dahlbergsvägenen álló impozáns épületébe. Szüksége volt
egy kis magányra, hogy gondolkozzon, kidolgozzon egy
stratégiát, eldöntse, mi legyen a következő lépés, és hogyan
folytassák le a nyomozást. Most már az övé volt a felelősség. Most
először, és érezte is ennek a súlyát.
Már az is épp elég nagy baj volt, hogy három áldozatuk van.
Semmi szín alatt sem szerette volna, hogy legyen egy negyedik
is.
Annyira szánalmasak voltak. Mind. Rohadt szánalmasak!
Julia utálta, hogy ilyen könnyen visszatalálnak a régi szerepeikbe.
Gond nélkül, mintha mi sem történt volna, mintha megállt volna
az idő. Az átlagos, szorgalmas, jó kislányok, akiknek egyetemi
diplomájuk, jó munkájuk, karrierjük, családjuk és fenékig tejfel
életük van, egymás mellett szorongtak az asztal egyik végén. A
kocka vagy teljesen normális fiúkkal. A népszerű lányok és a
nagymenő srácok viszont kényelmesen elterpeszkedtek, minden
oxigént kiszívtak a teremből, ész nélkül vedeltek, és percenként
beszóltak valami ilyesmit: „és arra emlékeztek, amikor…”, aztán
következett valami aljasság, egy megalázó pillanat emléke az
asztal túlsó végén ülők valamelyikének címezve, aki merev
mosollyal vagy erőltetett nevetéssel válaszolt, mert nem akarta
elrontani a hangulatot. Mindenki tudta, hol a helye a mintegy
varázsütésre helyreálló, régi hierarchiában.
Macke volt a legrosszabb. Nyilván.
A 9/b királya.
Most sem hazudtolta meg magát. Kicsit meghízott, nagy mintás
inge megfeszült a hasán a zakó alatt, amely nem állt jól neki.
Helytelen táplálkozási szokások és sok pia, gondolta Julia. Amúgy
semmit sem változott. Göndör, vörösesszőke haja, széles, betört
orra, keskeny arca és az a csúnya bajsza. Kék szeme, amelyből
Julia emlékei szerint sosem sütött melegség vagy kedvesség.
Minden a régi.
Ugyanolyan hangos volt. Ugyanolyan idétlen.
A néma követők ugyanúgy féltek tőle, a Hármak pedig, akik túl
harsányan nevettek a poénjain, koccintottak vele, és néha-néha
az ölébe akartak ülni, ugyanúgy körülrajongták.
Julia pillantása Philipre vándorolt. Meglehetősen visszafogott
volt a vacsora alatt. Eredetileg Mackétól távolabb foglalt helyet,
de amikor a Király ezt felfedezte, kénytelen volt átülni hozzá.
– Fille! Baszd meg, Fille! Itt a helyed a kemény mag mellett!
Egy futó pillanatra úgy tűnt, mintha Philip tiltakozni készülne,
és a helyén maradna, de Macke nem tágított, és a Hármak vele
együtt skandálták: „Fille! Fille! Fille!”, egészen addig, amíg Philip
egy lemondó bólintással fel nem állt, és át nem ült hozzájuk, amit
nagy üdvrivalgás követett. Senki sem mondta, pedig mondhatták
is volna.
Hogy nem ülhet a lúzerekkel.
A Grundvik általános iskola lúzerjeivel.

Julia korán, az elsők között érkezett meg a szállodába. Belépett a

második emeleti nagyterembe, vagyis a „Bálterembe”, ahogy azt a
magas, kétszárnyú ajtó mellé felszerelt, fényesre polírozott
réztábla tudtul adta, amely ma este egyfajta gyülekezőhelyként
fog szolgálni. A tervek szerint itt ülnek, isznak, beszélgetnek,
amíg mindenki meg nem érkezik, és fel nem szolgálják a vacsorát
az étteremben. Julia még sosem járt itt. Tudta, hogy itt szokták
tartani a kilencedikesek évzáró bankettjét, de ő ezeken sosem
vett részt. A magas mennyezetről három nagy kristálycsillár
lógott, meg súlyos selyemfüggönyök a hatalmas ablakok és a
teraszra vezető óriási üvegajtók előtt, amelyekből a szálloda
építésekor még biztos szép kilátás nyílt, de most egy szintén
magas, jellegtelen irodaépületre néztek a konténereivel és a
szemeteskukáival amerikai filmek sikátoraira emlékeztető
keskeny utca túloldalán. A terem egyik felében egy kis színpad
állt, amelyet nyilván utólag építettek ide – és ezt meg sem
próbálták palástolni –, a sört, bort és gin-tonikot kínáló,
rögtönzött bár előtt pedig magas asztalok sorakoztak. Julia kért
egy gin-tonikot, majd beállt az egyik sarokba, és a helyiséget
pásztázta, amely kezdett megtelni, ahogy érkeztek a buli
résztvevői, többnyire kis, négy-öt fős csoportokban. Egy vagy két
taxival. Nyilván valahol máshol találkoztak. Juliától senki sem
kérdezte meg, hogy nem akar-e vele jönni. Kiment a mosdóba,
nem azért, mert kellett, hanem inkább azért, hogy csináljon
valamit.
Amikor belépett, Janet, a Hármak egyike a tükör előtt állt, és
éppen a nem kifejezetten szolid sminkjét igazgatta.
– Julia! – kiáltott fel ösztönösen azon az idegesítően magas és
vékony hangon, amely úgy tűnik, kötelező, amikor enyhén
spicces csajok összefutnak.
– Hm – felelte ő kurtán, és látta, hogy Janet azonnal rájött, hogy
hibázott, hiszen ő nem érdemel meg egy ilyen szívélyes és
harsány csajos üdvözlést.
– Pink a hajad – jegyezte meg Janet, miután tetőtől talpig
végigmérte.
– Tudom.
Szerinte nyilván ez volt az egyetlen dolog, amit érdemes szóvá
tenni. Eltette a rúzsát kis neszesszerébe, és szó nélkül távozott.
Amikor Julia visszatért a bálterembe, már a Hármak másik két
tagja is megérkezett, és a hangerő jelentős mértékben megnőtt.
Nem jöttek el olyan sokan, mint várta. Az osztály huszonkilenc
tanulójából csak tizenkilenc. Úgy látszott, a másik osztályban és
iskolában is hasonló a részvételi arány, úgyhogy összesen
nagyjából százharmincan lehettek.
Nem sokan szóltak hozzá. Akik meg próbálkoztak, azok hamar
ráuntak, mert ő nem kérdezett, és nem mutatott érdeklődést az
életük iránt. Nem azért jött, hogy régi kapcsolatokat elevenítsen
fel, vagy barátkozzon – hanem azért, hogy elmondja az igazat.
Hogy tönkretegye a hangulatot. Ez volt a specialitása. Többet
ivott, mint szokott. Azt hitte, ez segít, bátorságot meríthet belőle.
Mint álmában. Vagy… ott részeg volt egyáltalán? Tök mindegy.
Most az.
– Julia?
 A hang irányába fordult. Egy nála pár évvel fiatalabb fiú állt
előtte. Szőke haja kétoldalt kiborotválva, barna szeme kedvesen
csillogott, mosolya felfedte csálé metszőfogait. Pincérruhát viselt,
rajta pedig névtáblát. Rasmus. Ennek ellenére eltartott egy
pillanatig, mire Julia felismerte. Addigra a fiú már észrevette,
milyen bambán néz rá, és megszólalt:
– Én vagyok az, Rasmus. Grönwall.
– Igen, tudom. Először nem ismertelek meg, de most már…
– Igen, igen, rég volt.
– Itt dolgozol?
– Csak egy kis mellékesért. Amikor kell.
– És egyébként mit csinálsz? Egyetemre jársz?
– Nem, az ICA Maxiban vagyok kasszás… Még nem tudom, mit
akarok. És te mivel foglalkozol mostanság?
– Jogot hallgatok. Lundben. Ez az ötödik szemeszterem. – Úgy
döntött, akárki kérdezi az este folyamán, ezt fogja hazudni.
– Nem gondoltam volna, hogy eljössz.
– Én sem, de… Itt vagyok!
Rasmus nem kérdezett többet, csak bólintott, és körbenézett a
teremben, ahol a hangerő a bárlátogatások sűrűsödésével egy
ütemben nőtt.
– Jó sokan vannak – állapította meg. – Mennem kell dolgozni.
– Örülök, hogy láttalak – mondta Julia, és komolyan is gondolta.
– Én is. Majd biztos összefutunk még.
Azzal távozott. Julia figyelte, ahogy összeszedi a poharakat és
az üvegeket az útjába eső asztalokról. Rasmus Grönwall. Rebecca
öccse. Mikor is látta utoljára? Nyolc vagy kilenc éve, amikor…
tizennégy éves volt. Igen, valahogy így. Most már emlékezett. A
buszon találkoztak. Rasmus alig várta, hogy betöltse a tizenötöt,
és letehesse a kismotoros jogsit. A haverjai többsége tavaszi
gyerek volt, de neki őszig kellett várnia.
Ezt megelőzően úgy tizenegy éves korában látta őt. Rebecca
temetésén. Esetleg még utána is, de maximum egyszer-kétszer.
Rebecca halála után már nemigen volt miért átmennie hozzájuk.
 Gondolataiból egy öltönyös fiatalember zökkentette ki. Philip.
Akivel még nem állt készen a találkozásra. Egyelőre.
– Szia! – mondta Philip, és megállt pár méterre tőle.
Aztán hallgatott. A tömeget nézte, nem őt. Julia rásandított. Mit
akar? Minek jött ide?
– Hogy vagy?
– Jól.
Ennyi. Semmi „és te?”, „és veled mi van?”, vagy bármi hasonló,
amit érdeklődésként vagy a beszélgetés folytatására való
bátorításként lehetne értelmezni.
– Nem kérsz egy italt?
– Van.
– Ja.
Philip tett egy lépést, megállt, felé fordult; a pillantása komoly
volt, mintha nyomná valami a szívét. Úgy tűnt, mondani akar
valamit, mégsem tette. Elment.
Megszólalt egy csengő: a szálloda vagy a partiszervező cég
munkatársa köszöntötte őket, majd mindenkit betereltek az
étterembe. Nem volt ugyan ültetési rend, mégis volt. Macke és a
Hármak határozták meg. Nem csak Philip számára. Birtokba
vették az asztal egyik felét, majd kurta parancsszavakkal –
„Carl!”, „Gyere, Alva!”, „Milos, ide!” – népszerűség szerinti
csökkenő sorrendbe ültették a résztvevőket. Julia az asztal túlsó
végére került.
Az étellel nem volt különösebb gond. Bár nem volt elég meleg,
sem igazán finom. De nem számított, úgyis túl ideges volt ahhoz,
hogy egyen. Mindjárt. Mindjárt megtudják.
Úgy döntött, nem megy bele a játékba. Nem bújik bele a régi
szerepébe.
A beszélgetés az asztal innenső felén lomhán csordogált.
Mindenki tudott viselkedni, járt már egyetemi bulikban és
bálokon, vagy hogy hívják az ilyeneket, és képes volt udvariasan
csevegni. Ugyanakkor idegenek voltak, akikben csak egyvalami
volt közös: három éven át nap mint nap találkoztak, csakhogy
nem önszántukból, és a többség sosem vesztegetett rájuk
egyetlen gondolatot sem. Most meg itt ültek. Ennél rosszabb már
nem is lehetett volna.
Annyira szánalmasak voltak. Mind. Rohadt szánalmasak!
Julia az egész vacsora alatt hallgatott. Erőt gyűjtött. A
megfelelő alkalomra várt. Amikor a kiszolgálók bejöttek, hogy
újratöltsék a kávéscsészéket, felállt. Fontolóra vette, hogy
megkocogtassa-e az üres poharát a kiskanállal, de nem tette. Csak
hátratolta a székét, kihúzta magát, és némán állt ott. Látta, hogy
a közelében ülők összenéznek, majd kérdőn rápillantanak.
Beszédet készül tartani? Ki gondolta volna! Aztán valaki pisszegni
kezdett, és az asztal körül lassacskán mindenki elcsendesedett,
kivéve a másik végén terpeszkedő társaságot: Mackét, a
Hármakat meg még néhány embert, akiket egy estére befogadtak.
Philip rájuk szólt, mire Macke részegen ránézett, Philip pedig az
asztal másik vége felé biccentett. Julia irányába.
– Mi a fene! Csak nem szónokolni akarsz? – kiáltotta Macke, és
felemelte a poharát, amivel sikerült leöntenie mind magát, mind
Janetet. – Pofa be! Julia beszédet mond! Kussoljatok már!
Teljes csend most sem lett, Janet képtelen volt abbahagyni a
vihogást, Emma pedig hangosan suttogva próbálta elhallgattatni.
Macke mindkettőjükre rászólt, miközben üres, részeg tekintettel
meredt Juliára.
Aki némán várt. Olyan volt, mint álmában. És mégsem.
A hely, az arcok, a hangok, a szagok, minden más volt, de nem
ez volt a legrosszabb. Nem úgy érezte magát, mint álmában.
Egyáltalán nem. Látta Mackét, emlékezett a ködös pillantására, a
meleg, büdös leheletére, a fájdalomra, a megaláztatásra, de az
álmával ellentétben az emlék nem tüzelte fel. Nem adott neki
erőt.
Összezsugorodott tőle.
Félt. Elbizonytalanodott. Jelentéktelen lett.
– Most akkor mondasz is valamit? – ordította át Macke a fehér
terítővel fedett asztalon. – Vagy csak állsz ott, mint egy rakás
szerencsétlenség?
– Mondok is valamit… – kezdett bele Julia, miután csillapodott a
röhögés. – Méghozzá rólad.
Aztán megint elhallgatott. Janet tovább vihogott, néhányan
félrenéztek, és mindenki egyre kínosabbnak érezte a helyzetet.
Talán megsejtették, hová akar kilyukadni. A pletyka már tíz éve
terjedt.
– Na és mit mondasz rólam? – kérdezte Macke.
Csak képzelte, vagy tényleg máshogy csengett a hangja? Volt
benne valami fenyegető, mintha figyelmeztetni akarná, hogy
most túl messzire ment, és elrontotta az estéjét. Julia ettől még
jobban összezsugorodott.
– Akkor nyögjed már ki, vagy ülj le a seggedre, te csíra!
Julia egy árva szót sem bírt szólni, de leülni is képtelen volt.

Egyetlen szó nélkül hagyta el az éttermet. Hallotta, hogy Macke

utánakiált valamit, de azt nem, hogy mit. A fülében zúgott a vére.
A Hármak nevettek. Meg biztos még mások is. A nevetés elkísérte
a most már üres bálterembe, majd ki a szálloda oldalán végigfutó
teraszra. A nagy üvegajtó bezárult mögötte, ő pedig megtette azt
a pár lépést az alacsony fakorlátig. Alig kapott levegőt. Amikor
elővette a cigarettáját, látta, hogy remeg a keze. Rágyújtott, és
nagy sóhajjal kifújta a füstöt. Mekkora egy marha az ember! Mit
képzelt, ki ő? Mégis mi a csudát akart elérni? Eleredtek a könnyei.
Gyengesége újabb bizonyítéka. Dühösen letörölte őket a
kézfejével.
– Jól vagy?
Megpördült a tengelye körül. Rasmus állt mögötte, sötét szeme
tele gyengédséggel.
– Igen. Csak olyan… Olyan rohadt szánalmasak!
– Részegek.
– Nem azért. Ez az egész. Mi az istennek találkozunk? Nincs
bennünk semmi közös, ott folytatunk mindent, ahol tíz éve
abbahagytuk. Semmi sem változott. Senki sem lépett előre, senki
sem nőtt fel. Kurvára gyűlölöm ezt!
Ez igaz is volt, bár nem fedte a teljes igazságot. Saját magát is
utálta. Amiért megfutamodott. Amiért elvesztegetett egy
lehetőséget. Amiért hitte, hogy egyáltalán van lehetősége.
– Van egy cigid?
Julia a fiú felé nyújtotta a dobozt, aki kihalászott belőle egy
szálat, ő pedig adott neki tüzet. Rasmus a tenyerébe fogta a kezét,
hogy védje a lángot a széltől. Melegek voltak az ujjai. Furcsa volt
cigarettával látni. Milyen jóképű lett, hasított bele Juliába. Még
sosem gondolt rá így. Nem volt rá oka. Mindig Rebecca kisöccsét
látta benne, aki gyakran útban volt, és ha őszinte akar lenni,
iszonyú idegesítően viselkedett. Folyton velük akart lógni, nem
hagyta őket békén, és beárulta őket az anyukájuknak, ha rossz fát
tettek a tűzre.
– De akkor miért jöttél el? – kérdezte Rasmus, és szívott egy
nagy slukkot, majd kifújta a füstöt. – Gondolhattad volna, hogy ez
lesz.
– Mert volt egy tervem.
– Milyen terved?
Julia megrázta a fejét, a bosszúra, a visszavágásra, a
felemelkedésre vonatkozó gondolatai egyszeriben gyerekesnek
tűntek, naiv vágyálmoknak. Ennyi erővel egy unikornist vagy
Nobel-díjat is akarhatna.
– Semmilyen. Hülyeség volt.
A fiú ezúttal sem firtatta tovább a dolgot. Úgy tűnt, jó érzéke
van hozzá, mit nem akar a másik elmondani. Remek tulajdonság.
Némán dohányoztak a korlátnak támaszkodva. Julia felpillantott.
Csillagos volt az ég.
– Jól nézel ki.
– Tessék? – fordult a fiú felé.
Rosszul hallotta? Vagy csak szívatja? A pillantása nem erről
árulkodott.
 – Jól nézel ki. Menők a cuccaid, és tetszik a hajad. Úgy nézel ki,
mint a csaj a Scott Pilgrim a világ ellen című filmben.
– Nem ismerem.
– Eredetileg képregény volt. Olyan vagy, mint a csaj a filmben.
– Aha.
– Ja.
Csendben cigarettáztak tovább. Julia feloldódott. Rasmus
megnőtt és felnőtt, de mégiscsak ismerős volt, aki tudja, milyen,
és elfogadja ilyennek.
– És mi újság otthon? – kérdezte tőle.
Nem azért, hogy megtörje a csendet, hanem mert tényleg
kíváncsi volt rá.
– Semmi különös. – Rasmus beleszívott a cigarettába, majd
megvonta a vállát. – Anyám meg apám elvált, azt tudtad?
– Nem.
– Négy éve. Nem sikerült feldolgozniuk a nővérem halálát.
És neked sikerült?, kérdezte Julia gondolatban. Mert nekem sem.
– Kár! – mondta. – De minden oké velük?
– Apámnak van valakije. De ja, jól megvannak mindketten. Azt
hiszem.
– Üdvözlöm őket.
– Átadom. Meddig maradsz a városban?
– Nem tudom.
– Holnap még itt leszel?
– Lehet. Miért?
– Nem találkozunk?
Julia a szemébe nézett. Abba a kedves szempárba, amely tele
volt reménységgel. Pont olyan volt, ahogy emlékezett rá. Mint
amikor bejött Rebecca szobájába, megkérdezte, mit csinálnak, és
hogy ő is velük csinálhatja-e.
– De. Miért is ne?
Három méter. Legalább. De inkább több.
Vanja hátradőlt az irodaszéken, és egy pillanatig a lenyűgöző
belmagasságot csodálta. Kétségkívül nem dolgoztak még ennél
impozánsabb helyiségben. A stukkós mennyezet magas volt, a
falakat pedig medalionmintás tapéta borította a jó egyméteres
fehérre festett faburkolat felett. A széles ajtókereteket faragás
díszítette, a vastag fa ajtólapokon tükrök, a padlón parketta. Az
épületet nyilván más céllal építették, iskola, kórház vagy rendház
lehetett. Valami ilyesmi. Mert az fix, hogy senki se ölt volna ennyi
időt, munkát és pénzt egy rendőrségbe. Még a huszadik század
elején sem, amikor Vanja szerint az épületet emelték, plusz-
mínusz harminc év. Nem sokat tudott az építészetről, de ez biztos
régi volt.
Régi és otthonos.
Otthon érezték magukat itt.
Ami főleg Krista Kyllönen érdeme volt. Akarta, hogy segítsenek
neki, ami mindig megkönnyítette a dolgokat, és gondoskodott
róla, hogy érkezésük után ebben a tágas helyiségben helyezzék el
őket a nagy, sárga rendőrségi épület második emeletén. Krista a
negyvenes éveit taposta, egy fejjel magasabb volt Vanjánál, fekete
haját kontyban viselte. A szeme zöld volt, mindig mosolygott, és
edzettnek, már-már atletikusnak tűnt. Sebastian biztosan
megpróbálta volna lefektetni, gondolta Vanja. Amikor még újra meg
újra sikerült befészkelnie magát a nyomozócsoportba. Pár éve.
Utoljára Uppsalában. Most Ursulával járt. Azt azonban Vanja nem
tudta, hogy ez megakadályozta-e az apját abban, hogy továbbra is
nőket szedjen fel. Ursula elégedettnek tűnt, ő meg nem firtatta a
dolgot.
Krista készségesen teljesítette minden óhajukat, a
rendelkezésükre bocsátott két civil rendőrautót, megválaszolta az
összes kérdésüket, beavatta őket a nyomozásba, és elmondta, mit
tudnak eddig.
Ami azt illeti, elenyészően keveset.
Ami nem a karlshamni kollégák bűne volt, hiába ostorozta
Ursula szokás szerint a helyiek hiányos felkészültségét.
Remélhetőleg most, hogy ők is itt voltak, és saját maguk
helyszínelhettek, előrébb jutnak. Krista bemutatta őket a
kollégáinak, és az egyiküket, Sara Gavrilist jelölte ki a
kapcsolattartójuknak. Ha problémába ütköznek, őt kell
keresniük. Amennyiben Sara nem tud segíteni, tudni fogja, kihez
kell fordulni. Vanjának Thomas Haraldsson jutott az eszébe, aki
hasonló szerepet töltött be mellettük egy régi västeråsi
nyomozásban, és akinél tökkelütöttebb rendőrt még életében
nem látott. Érdekes módon sikerült az igazgatóságig vinnie a
Lövhagában, és újra keresztezték egymást az útjaik, amikor a
sorozatgyilkos, Edward Hinde után nyomoztak. Ezt követően
viszont hála istennek nem akadt dolga vele. Sara Gavrilis pedig,
szerencsére, a főnökéhez hasonlóan nagyon rátermettnek tűnt.
Vanja a monitorjára pillantott. Nem meglepő módon a
harmadik gyilkosság ügyét nagyon felfújta a sajtó. A blikkfangos
főcímek azt állították, hogy a karlshamniak rettegésben élnek,
Vanja pedig arra gondolt, hogy ha ez egyelőre még nem is igaz,
nem sok kell hozzá, hogy az legyen. A sajtó, a közösségi média és
a tény, hogy egy orvlövész garázdálkodik a városban, majd tesz
róla.
Carlos felkelt az ajtó melletti helyéről, és elindult felé.
Vanjának elég volt egy pillantást vetnie az arcára, hogy tudja,
nincsenek jó hírei.
– Hadd találjam ki! – mondta, amikor a fiatalember letette elé a
kinyomtatott oldalakat. – Tettek ellene feljelentést, nyomoztak is,
de sosem ítélték el.
– Pontosan – helyeselt Carlos. – Az elmúlt kilenc évben kétszer.
Házasságszédelgésért.
Vanja kiegyenesedett, és elkezdte átnézni az anyagot, bár
nagyjából tudta, mit fog találni benne. A nő férfiakat
környékezett meg, viszonyt kezdeményezett velük, és amikor
szakított vagy lelépett, vitte a vagyon egy részét is.
Az első férfi, aki feljelentést tett Trelleborgban, azt mondta,
hogy Angelica nagyjából hatszázezer koronát csalt ki tőle. Vanja
lapozott. A második feljelentő Växjőben élt, és a nő négy évvel
ezelőtt négyszázötvenezer koronával rövidítette meg. Összesen
tehát bő egymilliót kaszált. Kilenc év alatt. Valószínűleg volt más
bevételi forrása is, vagy nem minden áldozata jelentette fel.
Vélhetően az utóbbi. Sokan nem tudták túltenni magukat a
szégyenen. Ostobának érezték magukat, amiért lépre mentek, és
nem látták át a helyzetet. Képtelenek voltak feldolgozni a tényt,
hogy tulajdonképpen csak magukra vethetnek. Vanja tisztában
volt azzal, hogy nem kellene így érezniük, mégis, valahol
megértette őket. Valamiféle vészjelzőnek meg kellett volna
szólalnia a fejükben, amikor valaki, akit alig ismertek, nagy
összegű kölcsönt, kezességet vagy egy hirtelen felbukkanó
üzletbe befektetendő tőkét kért tőlük.
– Utálom ezt – mondta Carlos nyomatékosan. – Amikor
kihasználják mások jószívűségét.
– Hát ja, nem valami rokonszenves – értett egyet vele Vanja, és
a férfi hangjából kicsengő őszinte felháborodás hallatán örült,
hogy az imént megtartotta magának a véleményét.
– Megbocsáthatatlan, amikor bitcoint adnak el öregeknek, vagy
megkaparintják a számítógépüket, és lenullázzák a
bankszámlájukat. Gazemberek!
Vanja felpillantott. Carlos dühös megnyilvánulásától az a
benyomása támadt, hogy saját tapasztalatokról beszél, vagy egy
közeli ismerőséiről. De ez nem tartozott rá. Ha Carlos meg akarja
osztani vele, majd megosztja.
 – Jól van, köszi – mondta, és félretette a lapokat. – Nézz utána,
hogy nincs-e valami kapcsolat Angelica és a másik két áldozat
között!
– Mármint azonkívül, hogy mindhármuk ellen folyt nyomozás,
de felmentő ítélet született?
– Igen, azonkívül.
– Jó.
– Kösz.
Vanja megint hátradőlt a széken. Felsejlett egy lehetséges
indíték. A legrosszabb esetben valami önjelölt igazságosztóval
volt dolguk, egy önbíráskodóval, aki megbüntette azokat, akiket a
törvény futni hagyott. Őszintén remélte, hogy nem ez a helyzet.
Mert ha mégis, akkor a jóisten se tudja megmondani, hogy az
illető mikor és kire fog lecsapni legközelebb. Nem is képzelné az
ember, hány és hány feljelentést tesznek, hány és hány
nyomozást folytatnak le, de végül többnyire bizonyíték
hiányában vagy felmentő ítélet születik, vagy semmilyen.
Ez alól Karlshamn sem kivétel.
Billy lépett be a helyiségbe, és Vanja érezte, hogy a hangulat
egy fokkal jobb lesz.
– Remélem, jó híreket hozol – mosolygott rá, amikor a
fiatalember elindult felé.
– Mi számít jó hírnek?
– Hogy Dick mesterlövész-kiképzést kapott a hadseregben,
hosszú bűnlajstroma van, múlt héten vett egy vonatjegyet
Karlshamnba, és tudjuk, hol szállt meg.
– Ebben az esetben nem jó híreket hozok – mosolygott vissza rá
Billy. – Angelica ismeretségi körében nem találtam semmilyen
Dicket.
– Ne!
Bár különösebben nem lepődött meg, főleg azok után, amiket
az imént tudott meg Carlostól, mégis kissé csalódottnak érezte
magát.
 – És úgy látom, soha nem volt lakása Göteborgban – folytatta
Billy. – Sem Dickkel, sem mással.
– Élt egyáltalán ott?
– Ha igen, nem volt bejelentve.
– Carlos talált két feljelentést, amit házasságszédelgés miatt
tettek ellene – tájékoztatta Vanja, és az íróasztalán heverő
papírok felé biccentett. – Vagyis feltételezhetjük, hogy ezt a
Dicket úgy találta ki, hogy pénzt szedjen ki az új pasijából.
– Nils azt mondta, hogy az a Dick rendőrséggel és végrehajtóval
fenyegette… Klasszikus megoldás, hogy kölcsönhöz jusson az
ember.
– Egyetértek.
– De elmarasztaló ítélet nem született ellene? – kérdezte Billy,
és felvette a papírokat.
Vanja tudta, hogy az ő fejében is az önbíráskodás indítéka jár.
– Nem.
A fiatalember átfutotta az oldalakat, majd elgondolkodva
visszatette őket az íróasztalra.
– Min töprengsz? – érdeklődött Vanja.
– Mi van, ha valaki tényleg a saját kezébe vette az
igazságszolgáltatást? – vakarta meg Billy a borostás arcát. Carlos
felkelt, és közelebb jött, hogy hallja őket. – Biztosan vannak
ebben a városban olyanok is, akik nagyobb alávalóságot követtek
el, mint ezek hárman. A buszbalesetben persze emberek haltak
meg, de a másik kettőnek mi volt a bűne? Az egyiknek
bántalmazás és lopás, a másiknak meg csalás.
– Arra gondolsz, hogy van valami más közös is bennük? – szólt
közbe Carlos.
– Kell hogy legyen, nem?
– Akkor derítsük ki, mi az! – kiáltott fel Vanja, de hamar rájött,
hogy ezt könnyebb mondani, mint csinálni, noha a kollégái
komolyan rábólintottak, és visszatértek az íróasztalukhoz.
Vanja úgy döntött, hogy felhívja Ursulát, hátha talált valamit
Angelica lakásán. Felkapta a telefonját, de a hívógombot már nem
maradt ideje megnyomni, mert kopogtak az ajtófélfán.
– Elnézést a zavarásért, de látogatójuk érkezett.
Mindhárman az ajtó felé fordultak. Sara Gavrilis mögött egy
ötvenöt körüli férfi lépett be. Kopasz volt, acélkeretes
szemüveget, chino nadrágot, nyakig begombolt kockás ingén
pedig zakót viselt. Vanja kérdő pillantással fordult Sara felé, mert
feltételezte, hogy van valami oka annak, hogy felhozta a
vendéget, és nem a recepción várakoztatta.
– Herman Göransson polgármester – intett a férfi felé Sara. –
Vanja Lithner a királyi gyilkossági nyomozóhatóságtól, a
nyomozás vezetője.
Szuper, már csak ez kellett, gondolta Vanja, miközben mosolyogva
a férfihoz lépett, és kezet nyújtott. Néha tényleg nagyon
hiányzott neki Torkel.
Az ablakon besütött a kora tavaszi nap.
Meg kellene pucolnom, gondolta Sebastian, miközben az előtte ülő
nő megállás nélkül locsogott. Az elmúlt tizenöt percben is arról
volt szó, amiről mindig az utóbbi három hónapban: a rég
elpusztult macskájáról, Pyttsanról.
– Senkit sem érdekel, senki sem veszi komolyan. Néha úgy
érzem, szégyellnem kell a gyászomat.
Anna-Clara Wernersson a negyvenes éveiben járt, és el kellett
volna fogadnia, hogy a férje pár éve elhagyta, a lánya pedig
egyáltalán nem akarja tartani vele a kapcsolatot. De ha ő a döglött
macskájáról akar beszélni, hát beszéljen! Heti ezerötszáz
koronáért feketén Sebastian szívesen eljátssza, hogy
meghallgatja.
Kellett a pénz.
Az anyja örökségének már a fenekére vert, munkája nem volt,
előadásokat csak hébe-hóba tartott, és az előző könyve nem
fogyott olyan jól, mint remélte, ezért újra praktizálni kezdett.
Elhessegette az ablakpucolásra vonatkozó gondolatait, és
előrehajolt. Anna-Clarának kapnia kellett valamit az óradíjért.
Sebastian mélyen a szemébe nézett, és megadta neki azt a
figyelmet, amelyet soha senkitől sem kapott meg.
– Ne foglalkozzon másokkal, Anna-Clara! Csak saját magával.
Pyttsan fontos volt magának, ezért úgy gyászolja meg, ahogy
szeretné. Vitt virágot a sírjára, ahogy megbeszéltük?
Anna-Clara buzgón bólogatott.
– Azt csináltam, amit mondott.
 – Jól van. A gyász valós, be kell engednie. Egyesek nem tudják,
milyen elveszíteni egy szeretett állatot. Ezért fontos, hogy merjen
beszélni róla. Velem – folytatta, aztán hátradőlt, és megint az
ablakon kezdte törni a fejét: tényleg piszkos volt.
Anna-Clara tovább beszélt. Aranyos volt a maga törékeny
módján, és a régi Sebastian már sikeresen elcsábította volna.
De most már nem tett ilyet.
Nem lehetett. Gondolni sem akart rá.
Több mint három éve néhány emberpróbáló hónapig attól
rettegett, hogy az állandó szexuális kicsapongásai olyan
következményekkel járnak, amelyekre gondolni sem mert.
Uppsala után felhagyott a csajozással, és a viszonya Ursulával
komolyra fordult.
Megtalálta az egyensúlyt. Tényleg.
Ápolta a hozzá közel állókhoz fűződő kapcsolatát, nem tette
tönkre folyton, és nem kellett újra meg újra felépítenie.
A királyi gyilkossági nyomozóhatósághoz akkor sem térhetett
volna vissza, ha akar. Ezt Vanja világossá tette, amikor főnök lett,
és esély sem volt arra, hogy meggondolja magát. Nem is volt ez
baj. Határokra és bezárt ajtókra volt szüksége. Túl sokáig élt
korlátok nélkül, ez így nem mehetett tovább. Nem akarta. Meg
akart változni. Hitte, hogy sikerülni fog, mert megvolt a
legfontosabb, ami kellett hozzá: ismét volt miért élnie.
Amandáért. Vanja lányáért. Az unokájáért.
Megúszott egy katasztrófát, és azzal, hogy kimaradt Vanja
szakmai életéből, jobb lett a viszonya mind a lányával, mind az
unokájával. Nem volt igazi apa vagy nagypapa. Valami más volt.
Valami, ami egyre gyarapodott. Ami mindent megért, és amit
nem akart elrontani.
Voltak napok, amikor hiányzott neki a régi élete, legalábbis
szakmai téren, ezt be kellett ismernie. A királyi gyilkossági
nyomozóhatóság tagjaként szövevényes és nehéz gyilkossági
ügyek megoldásán dolgozhatott. A lakásán ülni és egy nővel az
elpusztult macskája miatt érzett gyászáról beszélgetni
tagadhatatlanul nem jelentett akkora kihívást, viszont sokkal
nyugodtabb és normálisabb munka volt.
Erre volt szüksége, hiába érezte a szíve mélyén, hogy
dögunalmas. Ahogy telt az idő, egyre inkább meggyőződésévé
vált, hogy jó úton jár. Rendszeresen elmehetett Amandáért az
óvodába, és elvihette a játszótérre. A vele töltött órákról sosem
mondott volna le.
Olyasmit csinált, amit régen elképzelhetetlennek tartott.
Viselkedett. Nem követett el semmi butaságot.
– Maga szerint igazam van? – szakította félbe Anna-Clara a
gondolatait.
Sebastiannak fogalma sem volt, miről beszél, de ez nem
akadályozta meg semmiben.
– Nincs olyan, hogy igaz vagy nem igaz. Ez a maga gyásza, és
úgy csinálja, ahogy magának jó – felelte. – Jövő hétre az lenne a
feladat, hogy megszabadul Pyttsan egy holmijától.
Látta, hogy a nő már a puszta gondolatba is belesápad.
Sebastian előredőlt, rászegezte a pillantását, és suttogóra fogta a
hangját.
– Menni fog, Anna-Clara! Meg tudja csinálni, mert maga erős
nő!

A piszkos ablakban állt, és nézte, ahogy Anna-Clara könnyű

léptekkel, a terápiás üléssel elégedetten eltűnik a Strandvägen
irányában. Mára nem volt több páciense. Ennek örült. Másnapra
Tim Cunninghammel volt időpontja, egy ausztrál üzletemberrel,
aki elveszítette a feleségét. Intelligens ember volt, jó
beszélőkével. Még csak egyszer találkoztak, de Sebastiannak az
volt a határozott érzése, hogy érdekes fickó, ami ritkaságszámba
ment. Járulékos haszon, hogy az angolját is csiszolhatta.
Úgy volt, hogy este együtt vacsoráznak Ursulával, de a királyi
gyilkossági nyomozóhatóság pár napja leutazott Karlshamnba.
Egy orvlövész ügyében nyomoztak. Sebastian ismert hasonló
eseteket az Egyesült Államokból, de Svédországban rendkívül
ritka volt az ilyesmi. Utánanézzen kicsit? Áttekintse pár régi
elkövető profilját? Csak úgy. Aztán majd elmeséli Ursulának, mire
jutott. Biztos érdekelni fogja. Azonnal el is vetette az ötletet. Az
lenne a vége, hogy belekeveredik a nyomozásba. Már nem az ő
dolga megoldani a bonyolult gyilkossági ügyeket. Hanem Vanjáé.
Aki rátermett volt, és sosem adta fel. Bár be nem vallaná, hogy
örökölt valamit az apjától, Sebastian magára ismert a
makacsságában. Vanja addig marad Karlshamnban, amíg fel nem
göngyölítik az ügyet. Vagyis szükség lesz valakire, aki besegít az
Amandával kapcsolatos tennivalókba.
Az órára pillantott, és úgy döntött, megebédel, mielőtt felhívja
Jonathant, és megkérdezi. Minél közelebb kerül az időpont,
amikor el kell menni a kislányért az óvodába, annál nagyobb a
valószínűsége annak, hogy Jonathan igent mond. Ezt
tapasztalatból tudta. Nem könnyű teljes munkaidőben dolgozó
kisgyerekes szülőknek lenni, főleg ha az egyikük elutazik.
Általában nagyra értékelik, ha valaki a megfelelő pillanatban
ajánlja fel a segítségét.

Jonathan örömmel igent mondott. El kellett intéznie egy

szállítmányt egy ügyfélnek, és nagyon stresszes volt. Hat körül
menne a lányáért. Vagyis Sebastian órákat tölthet Amandával, és
ez több volt, mint amit remélni mert.
A Napsugár óvoda a Tessinparken közelében helyezkedett el,
pár percnyire Vanja és Jonathan De Geersgatanon található
lakásától. Sebastianétól is gyalogos távolságra. Egy időben Vanja
és Jonathan egy sorházi lakást nézegetett Sollentunában, ami
aggodalommal töltötte el Sebastiant. Törte a fejét, hogyan
torpedózza meg a tervet, ha úgy döntenének, hogy megveszik, de
aztán rábukkantak erre a lakásra a De Geersgatanon, és minden
megoldódott.
Stockholm éppen a téli álmából ébredezett. A levegő még nem
melegedett fel, de már kisütött a nap. Sebastian igyekezett
élvezni a sétát, de már fél négy előtt pár perccel a Napsugár
óvodához ért.
– Sebastian! – kiáltotta Amanda vidáman, amikor
megpillantotta.
Sebastian szívét melengette, ahogy a kislány ragyogó mosollyal
szaladt felé. Miközben felöltöztette, az óvodai napjáról
beszélgettek. Festett egy képet vízfestékkel, és makarónit ebédelt.
Aztán elindultak Amanda kedvenc játszóterére. Imádott
csúszdázni, és Sebastian fáradságot nem kímélve kutatta fel a
legjobb csúszdákat az óvoda közelében. A kislány előtte
ugrándozott a kissé túl nagy piros overalljában. Ő meg tolta a
babakocsit. Bár Amanda nem szólította papának, ő annak érezte
magát. Vanja világosan az értésére adta, hogy a gyerek nagyapja
Valdemar. Sebastian pedig Sebastian. Az ok Sebastian
feltételezése szerint a Valdemarhoz fűződő bonyolult
kapcsolatában rejlett. Mélyen hallgatott, de titokban élvezettel
ízlelgette a szót: nagypapa.
A csúszdázások elején Amanda ragaszkodott hozzá, hogy ő a
csúszda végénél álljon, és elkapja, aztán egyre jobban
felbátorodott, és már mindent maga akart csinálni, amit
Sebastian nem mindig engedett meg neki. Külső szemlélő talán
úgy találta volna, hogy túlságosan félti a gyereket. De a külső
szemlélő nem tudta, amit ő tudott: hogy az ember bármikor
elveszítheti azt, aki a legfontosabb neki.
Megcsörrent a telefonja. Először nem akarta felvenni, de mivel
elképzelhető volt, hogy Jonathan hívja, előhalászta a készüléket,
és megnézte a kijelzőt. Ursula volt az. Fogadta a hívást, de közben
le sem vette a szemét Amandáról.
– Szia! Hát te vagy az?
– Igen. Minden rendben?
Ebből a rövid kérdésből is kihallotta, milyen fáradt a nő.
– Nagyon is. Kint vagyunk a játszón Amandával. És nálatok?
– Van egy új áldozat – felelte Ursula, és ezzel egyszeriben
kirántotta Sebastiant a maga kellemes valóságából.
 – Igen, olvastam… Még nem értetek el áttörést?
– Nem. Épp a nő lakásán vagyok.
Sebastian a játszadozó Amanda felé pillantott, aki vidáman
integetett neki, és határozottan érezte, hogy jó döntést hozott. Az
a sötét világ, amelyből Ursula telefonál, már nem vonzotta.
– És Vanja hogy viseli? Jól van? – kérdezte.
Aggódott a lányáért. Három áldozat egy hét alatt: tudta, milyen
nyomás nehezedik rá.
– Hát mély vízbe került, de szerintem ura a helyzetnek.
– Vigyázz rá, hogy ne őrölje fel! Mindig ő akar a legjobb lenni.
– Nem is tudom, kitől örökölhette.
– Ez az egyik jó tulajdonságom – próbálta elviccelni saját
aggodalmait. Úgy-ahogy be is vált. – Figyelj! Nekem mennem
kéne. Történt valami különös?
– Torkel jár a fejemben. Közeledik az évforduló. Igyekszem
hazaugrani, de ha nem…
– Szó sem lehet róla! – vágott a szavába Sebastian. – Én nem
megyek fel hozzá.
Ursula nem válaszolt azonnal, és Sebastian látta a lelki
szemeivel, ahogy dühében összeszorítja a fogát.
– Nem szeretném, ha egyedül lenne – mondta aztán.
– Ott vannak a volt feleségei, a lányai, meg gondolom, még egy
csomó ember, akit a barátjának nevezhet.
– És te egy vagy közülük.
– Igen és nem. Úgyhogy próbálj meg hazajönni…
Amanda leesett a létráról, és bár nyomban fürgén fel is pattant,
Sebastian kihasználta az alkalmat, hogy befejezze a beszélgetést.
Csalódást okozott Ursulának. De majd kiheveri.
Sebastian életében számtalan nő volt, de Ursula az egyetlen, aki
maradt is. Aki eléggé megértette ahhoz, hogy kitartson mellette.
Vagy aki eléggé hasonlított hozzá. Nem volt nagy szerelem, de
volt benne valami sajátos, ezt kénytelen volt beismerni. Ursulát
sokan nyersnek találták a környezetében. Már-már
érzéketlennek. Pont, mint őt. De vele ellentétben Ursulánál a zord
külső jó embert takart. Például egy bonyolult nyomozás kellős
közepén is Torkel hogyléte járt a fejében.
Ha szégyenkezős fajta lett volna, most biztos elszégyelli magát.
Lehet, hogy mégis fel kellene mennie Torkelhez? Jó barátok
voltak. Torkel kiállt mellette, megbocsátott neki, még segítette is.
De ez már régen történt, és ő nem volt olyan gondoskodó típus,
mint Ursula.
Sosem volt az. És sosem lesz az.
Hiába lett más ember. Mindennek van határa.
Javasolta Amandának, hogy vegyenek egy fagyit. Vanja ugyan
megtiltotta, hogy elkényeztesse a kislányt, de ő most
Karlshamnban tartózkodott, és megvolt a maga baja.
Ezt ki kellett használniuk.
Ideges volt. Ami nem vallott rá.
Egészséges önbizalma volt, és mindig arra törekedett, hogy ő
legyen a legjobb, ami évekig segített neki kordában tartani az
idegességet. Most azonban, ahogy Krista Kyllönennel együtt a
polgármestert hallgatta, aki az elmúlt egy hét lövöldözéseinek
ügyében sebtében összehívott sajtótájékoztató résztvevőit
köszöntötte, a furcsa érzést a gyomrában idegességként
azonosította.
– Mit csináljunk? – kérdezte Göransson, miután Vanja hellyel
kínálta fent az irodában, és mindketten visszautasították a kávét,
amellyel Sara megkínálta őket.
– Mivel mit csináljunk? – kérdezett vissza Vanja, és az íróasztal
szélére telepedett.
– Ezzel az egésszel – tárta szét a karját Göransson. – A kialakult
szituációval. Vezessünk be kijárási tilalmat, zárjuk be az
iskolákat, a boltokat és a munkahelyeket, vagy mihez kezdjünk?
Vanja alaposabban is szemügyre vette a férfit. Nyilvánvalóan
ivott, még apró izzadságcseppeket is látni vélt a homlokán, de azt
nem lehetett eldönteni, mitől tart jobban: a további
lövöldözésektől vagy a politikai nyomástól, hogy ebben a nehéz
helyzetben is erős vezetőnek mutatkozzon, miközben attól retteg,
hogy mi lesz, ha nem sikerül. Végtére is jövőre választások.
– Ezt nem a mi dolgunk eldönteni – felelte neki nyugodtan.
– De tanácsot azért adhat. Maga szerint mi lenne a helyes?
Vanja igyekezett kitalálni, hogy az emberekért aggódik-e
ennyire, vagy csak bűnbakot keres, arra az esetre, ha a bevezetett
intézkedések balul sülnének el, és nem váltanák ki a kívánt
hatást. Szerencsére Krista már kirendelte az egyenruhás
kollégákat az utcákra, és kiküldött egy rendőrségi buszt a térre,
ahol a lakosok feltehették a kérdéseiket, és elmondhatták az
aggodalmaikat. Az sosem baj, ha szem előtt vannak, még akkor
sem, ha a jelenlétük valószínűleg nem fogja elrettenteni a
lövöldözőt. Sokan voltak, de nem lehettek ott mindenütt.
Szóval mi is lenne a helyes?
A kijárási tilalom persze jó lenne: ha senki sem jár az utcákon,
akit le lehet lőni, nem halnának meg még többen, de
gyakorlatilag lehetetlen megvalósítani. Még akkor sem sikerült
teljes lezárást bevezetni, amikor a koronavírus-járvány a
legjobban tombolt. Csak ajánlásokat fogalmaztak meg. A szabad
mozgás jogát az alaptörvény is rögzíti, és Vanja szerint ezt
egyetlen helyi intézkedés sem írhatja felül. A döntést, hogy most
mit csináljanak Karlshamnban, az előtte ülő férfinak és a
munkatársainak kellett meghozniuk. Ő csak annyit tehetett, hogy
a lehető legtöbb információt bocsátja a rendelkezésükre.
Ami nem volt nehéz.
Semmijük sem volt. Nem tudtak semmit.
– Pillanatnyilag nincs sem nyomunk, sem gyanúsítottunk, és
semmi sem utal arra, hogy az elkövető nem fog több áldozatot
szedni.
– És arra utal valami, hogy több áldozatot fog szedni?
– Nem – válaszolta Vanja a fejét rázva. – Senki sem vállalta
magára, és senki sem mondta, hogy még többeket fog
meggyilkolni; de a tapasztalat azt mutatja, hogy folytatni fogja.
Látta Göranssonon, hogy nem éppen ezt akarta hallani. De ő
sem ezt akarta mondani. Hogy semmit sem tudnak, sötétben
tapogatóznak, csak találgatnak, reménykednek. Utálta ezt.
– Nem találtak semmi összefüggést? Véletlenszerűen
kiválasztott áldozatokról van szó, vagyis bárki lehet a következő?
Vanja elgondolkodott. Elárulja neki, mit gondol? Az egyetlen
lehetséges kapcsolódási pontot, amelyre rájöttek. Úgy döntött,
nem teszi. Ezzel úgysem mennek sokra, ami a lakosok
biztonságának megteremtését illeti, ráadásul nem is biztos, hogy
igazuk van.
– Nem tudjuk, mi az indíték – mondta, és megint megrázta a
fejét. – Még nem, de dolgozunk rajta.
– Van még valami, amit tudnom kell?
– Sajnos nincs. Bárcsak többet mondhatnék, de egyelőre eddig
jutottunk!
Göransson elégedettnek tűnt, tenyerével a combjára csapott,
jelezve, hogy a beszélgetésnek vége, és felállt. Vanja követte a
példáját, és kikísérte. A férfi a küszöbről visszafordult.
– Összehívok egy sajtótájékoztatót – közölte határozottan
bólogatva, mintha saját magát akarná meggyőzni döntése
helyességéről.
– Miért?
– Hogy tájékoztassuk az állampolgárokat, hogy maguk itt
vannak, és együttműködünk. Hogy tudják, mit teszünk, és hogy
komolyan vesszük az ügyet.
– Kételkedik ebben valaki?
– Az is jó lenne, ha cáfolnánk a közösségi oldalakon terjedő
pletykákat. Este hat megfelel? – kérdezte olyan hangsúllyal,
amely jelezte, hogy nem számít ellentmondásra.
– Persze – bólintott Vanja, aki tisztában volt vele, hogy ez az új
munkaköre része, és egyszer túl kell esnie a tűzkeresztségen.
Ráadásul nem is volt hülyeség.
Azok alapján, amiket olvasott, és amiket az utcákat járó
kollégák mondtak, a harmadik gyilkosság után megváltozott a
hangulat a városban. Most már mindenki elképzelhetőnek
tartotta, hogy még több áldozat lesz. Az, hogy a gyilkosságok
között rendkívül rövid idő telt el, még kézzelfoghatóbbá tette a
rettegést. A két sorozatgyilkossal, a Lézeremberrel és Peter
Mangsszal ellentétben, akiknél a bűncselekmények között
hónapok teltek el, ebben az esetben mindenkinek az volt az
érzése, hogy bármikor bármi megtörténhet. Ezért nem volt
hülyeség kiállni az emberek elé, tájékoztatni őket és válaszolni a
kérdéseikre – még ha csak annyit is, hogy nem tudnak válaszolni.

Vanja a faliórára nézett a rendőrség földszintjén található

helyiségben. Krista mondta, hogy itt tartják a sajtótájékoztatót. A
székeket négy sorban helyezték el, és többen érkeztek, mint
amire számított. Elsősorban persze a helyi sajtó munkatársai, de
két pletykalap és a nagy napilapok is küldtek tudósítót a
helyszínre. Három kamerát állítottak fel, az asztalon pedig,
amelynél neki majd helyet kell foglalnia, mikrofonok álltak az
SVT, az SR, a TV4 és a TT logójával. Torkel előszeretettel tartott
ülve sajtótájékoztatót, mert ezt természetesebbnek és
fesztelenebbnek érezte, így könnyebb volt nyugalmat sugároznia.
Bár Vanja a maga módján akarta vezetni a nyomozócsoportot,
ebben az esetben úgy érezte, megéri Torkelt utánozni.
Ideges volt. Ami nem vallott rá.
Amikor Göransson bemutatta az egybegyűlteknek, a falióra hat
óra hat percet mutatott. Nyilvánvaló volt, hogy a polgármester
neki szánja a munka nehezét. Miért ne tenné? Mindenki tőle
várta, hogy megválaszolja a kérdéseket, megoldja az ügyet, véget
vessen a rémálomnak.
Miközben az asztal felé tartott, amely mellett csupán egyetlen
szék állt, halkan megköszörülte a torkát. A helyiségben síri csend
honolt, amikor kihúzta a széket, és helyet foglalt. Megint
megköszörülte a torkát, és már bánta, hogy nem kért egy pohár
vizet. Végignézett az újságírókon, kettőt felismerni vélt, de nem
volt biztos benne. Idáig a háttérbe húzódott a
sajtótájékoztatókon, ha egyáltalán részt vett rajtuk. Ez most
megváltozott. Bemutatkozott, elmondta, honnan jött, és hogy a
második gyilkosság után hívták őket Karlshamnba, majd
felvázolta az ügy pillanatnyi állását.
Egy orvlövésszel van dolguk, aki 6,5×55 mm-es lövedéket
használ, vagyis vélhetően vadászfegyverrel lő.
 Hogy ne rekordrövidségű sajtótájékoztatót tartson, Vanja
részletesen beszámolt a helyszínekről és az időpontokról: mikor
riasztották őket, mikor értek ki, és mi fogadta őket. Zárásképpen
leszögezte, hogy a közösségi oldalakon terjedő összeesküvés-
elméletek és spekulációk pontosan azok, amik: összeesküvés-
elméletek és spekulációk.
A tájékoztató tíz percig tartott, és közben végig azon
gondolkodott, hogyan nyújthatná tovább, de semmi sem jutott
eszébe, ezért hagyta, hogy kérdezzenek. Kezek lendültek a
magasba, és Vanja egy nála valamivel fiatalabb nőre bökött, aki
leghátul ült, és mintás pólót viselt, a haját pedig kendő fedte.
– Nazrin Heidari, Expressen. Azt szeretném kérdezni, hogy azok
az emberek, akiket a bíróság felmentett, vagy akik ellen
megszüntették a nyomozást, fokozott veszélyben vannak-e?
– Miért lennének? – kérdezett vissza Vanja, miközben még
mindig mosolygott, de érezte, hogy a hangja védekezőn cseng.
– A három áldozatban csak egyvalami volt közös: a bíróság
felmentette őket, vagy megszüntették az ellenük folyó
nyomozást.
Vanja nem válaszolt azonnal. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a
frusztráció. Valaki szivárogtatott. Biztosan nem a királyi
gyilkossági nyomozóhatóságtól. Csak a helyiektől lehetett. Vagy
pedig ez a Nazrin nagyon rátermett, becsvágyó újságíró. Akármi
is a helyzet, igencsak bosszantó.
– Arról nem beszélhetek, hogy milyen kapcsolatot feltételezünk
az áldozatok között.
– Az a közös bennük, hogy megvádolták őket egy-egy
bűncselekménnyel.
Ez már nem is kérdés volt. A nő kihívóan nézett Vanjára.
Rábólint, vagy hazudik? Torkel szavai csengtek a fülébe: Tartsd
vissza az információt, kerüld meg a kérdéseket, beszélj mellé! De sose add
meg nekik azt az örömöt, hogy hazugságon kapjanak!
– Igen, felmerült a nevük különböző rendőrségi
nyomozásokban – ismerte be.
 – És felmentették őket.
– Igen – felelte Vanja kurtán.
Látta, hogy mindenki lázasan jegyzetel. Egyébként csend volt a
helyiségben, az újságírók feszülten figyeltek, egyetlen szót sem
akartak elszalasztani, akik pedig videóra vették a
sajtótájékoztatót, ellenőrizték, hogy a telefonjuk rendesen
működik-e.
– Vagyis valaki a saját kezébe vette az igazságszolgáltatást? –
kérdezte Nazrin.
– Természetesen ez is elképzelhető – vont vállat Vanja, és
remélte, hogy ezzel elveszi a dolog élét. – De minden lehetőséget
megvizsgálunk.
– Milyen lehetőségeket?
– A nyomozás érdekében ebbe most nem mehetek bele.
A nyelvébe harapott. Nem akarta a „nyomozás érdekében”
kifejezést használni. Sokszor igaz volt, de néha, mint például
most, csak annyit jelentett, hogy semmi sincs a kezükben, semmit
sem tudnak.
– Ha van más elképzelhető indíték, jó lenne, ha az emberek
tudnának róla, hogy ne féljenek ok nélkül.
– A nyomozás érdekében ebbe most nem mehetek bele.
– De van kapcsolat az áldozatok között, vagy véletlenszerűen
választották ki őket?
– Nem szeretnék találgatni.
– Nem kell találgatnia. Azt csak tudja, hogy abból indulnak-e ki,
hogy van kapcsolat közöttük, vagy abból, hogy nincs.
Vanja érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. Nem volt
ideje átgondolni, mely információkat ossza meg az újságírókkal,
ezért védekező állásba kényszerült, és üres frázisokat
pufogtatott.
– Tudom, de ebbe most nem mehetek bele.
– A nyomozás érdekében – jegyezte meg valaki félhangosan.
Vanja látta, hogy a többiek elmosolyodnak. A helyiség hátsó
felében halkan felnevettek. Az életben többet nem fogja a szájára
venni ezt a kifejezést. Nem akarta újra elkövetni ezt a hibát, már
így is épp eleget vétett. A helyzet menthetetlen volt. Az
önbíráskodás elmélete el fog terjedni, és igazsággá válik. És ez az
ő sara.
– Köszönöm, hogy eljöttek! Tájékoztatjuk magukat a
fejleményekről – fejezte be, majd hátratolta a székét, és felállt.
Ahogy kifelé lépdelt, csak úgy záporoztak rá a kérdések.

A beüvegezett recepciós pult előtt várakozott, és nézte, ahogy az

emberek elhagyják a helyiséget. A gondolat akkor hasított belé,
amikor kijött: ő is tehet fel kérdéseket. Bár az távolról sem volt
biztos, hogy válaszokat is kap, de ha a rendőrségtől senki sem
szivárogtatott, akkor ez az újságírónő igen ügyesen ás elő
információkat, és vesz észre összefüggéseket. Egy kérdést megér,
döntötte el. Előrelépett, hogy felhívja magára a nő figyelmét,
amikor az kijött a szép, tikfa ajtón.
– Kérdezhetek valamit? – szólította meg, és jelezte, hogy
szeretne félrehúzódni a kíváncsi tekintetek elől. – Nazrim, ugye?
– Nazrin. N-nel, és nem m-mel.
– Nazrin. Elnézést.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy rasszista dolog arra
gondolni, hogy ez a név úgy cseng, mint egy orrspray neve. De
mindegy: úgy csengett, mint egy orrspray neve.
– Mit tud Angelica Carlssonról? – kérdezte.
Semmi oka nem volt rá, hogy ne térjen azonnal a tárgyra.
– Hogyhogy mit tudok?
Vanjának nem volt ideje stratégiát kidolgozni, ezért úgy
döntött, hogy tartja magát az igazsághoz, legalábbis egyelőre.
– Tudjuk, hogy kétszer feljelentették csalásért. Ismer esetleg
másokat is, akiket becsapott?
Nazrin oldalra billentette a fejét, és alaposan szemügyre vette.
Vanja látta rajta, hogy azt fontolgatja, hogyan kovácsolhatna
előnyt ebből a helyzetből.
 – És ha ismerek, miért érné meg nekem elmondani? – kérdezte
végül Nazrin.
– Hogyhogy miért érné meg? – játszotta Vanja az értetlent.
Nem árt, ha kipuhatolja, hogyan gondolkodik az ellenfele.
Torkel nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy a sajtó képviselőit ne
tekintse ellenfélnek vagy ellenségnek, de neki sem mindig volt
igaza.
– Kössünk egyezséget! – javasolta Nazrin. – Én mondok
magának neveket, akiktől Angelica pénzt csalt ki, maga pedig
kizárólagos jogot ad nekem bizonyos nyomozással kapcsolatos
információkra.
– Több nevet is tud?
– Igen. Még kettőt.
Vanja hallgatott, és mérlegelt. Mivel jár, ha megállapodik ezzel
a nővel? Hogyan fogja ez befolyásolni a sajtó többi képviselőjéhez
fűződő viszonyát? Törvényes ez egyáltalán? Túl keveset tudott
ezekről a dolgokról. Nem keverte olyan jól a kártyákat, mint
Torkel. Azt tudta, hogy a volt főnökének jó kapcsolata volt az
Expressen régi bűnügyi tudósítójával, Axel Weberrel. De őt
megölte az a bűnöző, aki után Uppsalában nyomoztak. Torkel
őszintén meggyászolta. Még a temetésére is elment.
Túl sok temetésen járt.
Vanjának arról is volt tudomása, hogy időnként kapott
információkat Webertől, de szigorúan védte a forrását. Vajon ő is
így csinálta?
Egy szabályos szerződés keretében?
Nem érezte helyesnek. A jelenlegi helyzetben nem.
Ráadásul, ha Nazrin ki tudta deríteni, kik estek még áldozatul
Angelicának, akkor az ő csapata hogy a francba ne tudná a
rendelkezésükre álló források segítségével?
– Nem ígérhetek kizárólagos jogot – szögezte le.
– Hát akkor sok szerencsét! Szóljon, ha meggondolta magát!
Azzal távozott. Vanja ellenállt a kísértésnek, hogy
utánakiáltson. Mit ért volna el vele? Nem kényszerítheti a nevek
kiadására, és esze ágában sem volt alkudozni. Kiment a recepció
mögötti ajtón, és elindult a második emeleti irodájuk felé, de
megtorpant, amikor pár lépcsőfokkal feljebb Herman Göranssont
pillantotta meg. Nem kellett ahhoz a testbeszéd szakértőjének
lennie, hogy lássa, mennyire fel van háborodva.
– Azt mondta, nincs elképzelésük az indítékról – mondta a férfi
ingerülten, amikor Vanja odaért hozzá.
– Nem tudjuk, hogy bosszúból cselekszik-e.
– De lehetséges.
– Igen, lehetséges.
– Értékeltem volna, ha ezt megosztja velem.
– Miért? – Vanja érezte, hogy valami elpattan benne, és a belső
hang, amely azt súgta neki, hogy tartson ki, beleveszett a
csalódottság és a frusztráció mindent elsöprő hullámába. – Miért,
mit akar csinálni? Megkér mindenkit, aki ellen valaha nyomozás
folyt, vagy akit felmentett a bíróság, hogy maradjon otthon? Ez a
terv? És mi lesz, ha a következő áldozat nem ebbe a kategóriába
tartozik? Mi lesz, ha kiáll, és azt mondja, hogy csak azok vannak
veszélyben, akiket egyszer már felmentettek, erre lelőnek egy
szerencsétlen apácát? Akkor hazugságon kapják. És ez egy
politikusnak sosem jó, nem igaz? Szóval még az is lehet, hogy
szívességet tettem magának. Igazán nincs mit. Szóra sem
érdemes!
Továbbindult, de két lépcsőfokkal feljebb megállt, és
visszafordult.
– Egyébként is én döntöm el, mely információkat adjuk ki, és
őszintén szólva teszek rá nagy ívben, hogy maga mit értékel, és
mit nem!
Választ sem várva szapora léptekkel felszaladt a másodikra.
Magában káromkodott, érezte, hogy könnyek égetik a szemét, de
nagyot nyelt, és visszatartotta őket. Így is elég rossz volt a
helyzet, már csak az hiányzik, hogy még el is sírja magát. Amikor
berobogott az irodába, Carlos felnézett a monitoráról.
– Hogy ment?
 Vanja olyan pillantást vetett rá, hogy a kollégájának a torkára
forrtak a szavak. Az íróasztalához szaladt, és elővette a telefonját.
Három nem fogadott hívás. Mind Jonathantól.
Az órára nézett. Amanda már lefeküdt. Elmulasztott
videócsetelni vele. Már megint. A dühöt és a csalódottságot
lelkiismeret-furdalás tetézte. Majd később felhívja Jonathant, és
megkérdezi, milyen napjuk volt. Képbe kerül a lánya életét
illetően. Kíváncsi volt, de várnia kellett. Attól félt, hogy sírva
fakad, ha megpillantja Jonathant, és a lányáról beszélget.
Kiment a folyosóra, majd be a vécébe. Pisilt, kezet mosott, és
megnézte magát a tükörben. Most már elég, basszus! Mindig ilyen
munkát szeretett volna, Svédország legjobb csapata dolgozik
neki, és van egy párja, aki nem csinál ügyet belőle, hogy időnként
nagyobb teher hárul rá. Az első sajtótájékoztatóját elszúrta. És
akkor mi van? Abba kell hagynia az önsajnálatot, és el kell
kezdenie dolgozni.
Amikor visszament, ott találta Ursulát, aki éppen a kabátját
vette le. Odalépett hozzá.
– Szia! Egész idáig a lakásban voltál?
– Nem, beugrottam a srácokhoz is, akik végigjárták a
Fogdelyckliggatant, vagy hogy hívják.
– És mit mondtak?
– Semmi sem utal arra, hogy a kereszteződésben álló házak
valamelyikéből adták le a lövést.
Vanja odalépett a falon lógó Karlshamn-térképhez, megkereste
a Kungsgatan és a Fogdelyckegatan kereszteződését, majd egy x-
et rajzolt a házakra.
– És ezekkel mi van? – kérdezte a Kungsgatanon az óratorony
mellett álló két hosszú épületre mutatva.
– Nem elképzelhetetlen. Amennyire tudom, üresek voltak, de a
holttest helyzete és a vérnyomok arra utalnak, hogy a lövés
jobbról jött.
– De honnan? – kérdezte Vanja, és megint a térkép felé fordult,
mintha az válaszolhatna neki. – A parkban bújt volna el az a
rohadék? Fényes nappal azért elég valószínűtlen.
– Vagy egy kocsiban.
– Senki sem látott autót elhajtani a helyszínről.
Vanja nagy levegőt vett, majd hangosan kifújta. Csak most
tudatosult benne, hogy milyen fáradt, de a nap még távolról sem
ért véget, ezért inkább bele sem gondolt. Egy kis kávé
kétségtelenül segítene koncentrálni.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte Ursulától, és elindult az ajtó felé.
– Persze. Miért ne?
– Gyere velem! És akkor beszélgethetünk közben.
Elhagyták az irodát, kiléptek a folyosóra, és jobbra fordultak a
konyha felé, amely egészen hátul, egy sarokban kapott helyet.
– Mit találtál a lakásban?
– Egy kis egyszobás kuckó. – Ursula megvonta a vállát, mintha
azt akarná mondani, hogy nincs sok mesélnivalója. –
Novemberben vette ki bútorozottan. A ruhákon meg a
piperecikkeken kívül semmi sem volt az övé.
– Kétszer jelentették fel házasságszédelgésért – mondta Vanja,
amikor beléptek a kis személyzeti konyhába, és odamentek a
kávégéphez.
– A fenébe! – kiáltott fel Ursula, és Vanja tudta, hogy ugyanarra
a következtetésre jutott, mint ők.
Az önbíráskodó tettes újra lesújthat. Betett egy csészét a gépbe,
és megnyomta a dupla eszpresszó gombját.
– Hallottam hírét, hogy sajtótájékoztatót tartottál – mondta
Ursula, és nekidőlt a pultnak, miközben a kávégép zúgva dolgozni
kezdett.
– És annak is, hogy sikerült?
– Azt hallottam, hogy mehetett volna jobban is.
Vanja halkan, örömtelenül felnevetett. Ez a megjegyzés
határozottan versenyben volt az év megállapítása címért. Megint
úrrá lett rajta a csalódottság. A jelek szerint korántsem olyan
könnyű túllépni a kudarcokon, mint hitte.
– Pocsék vagyok ebben a munkakörben.
 Nem volt jellemző rá, hogy hangot adjon a kétségeinek. De csak
ketten voltak a konyhában. Bármit mond vagy tesz, sosem
tudódik ki.
– Ez nem igaz, te is tudod – felelte Ursula tárgyilagosan.
– Jó, de Torkel jobb volt.
– Húsz éven át csinálta, szóval furcsa is lenne, ha nem…
Vanja rámosolygott, kivette a csészéjét, betett egy másikat
Ursulának, és oldalra lépett. Ursula a kapucsínót választotta,
majd Vanja felé fordult, amíg a gép dolgozott.
– Nem nyerhetsz mindig, Torkel sem nyert mindig. Csak
ügyesen palástolta a vereségeit.
Vanja hallotta, hogy egy árnyalatnyi szomorúság kúszik a
hangjába, mint mindig, ha Torkel került szóba.
– Beszéltél vele mostanában? Hogy van?
– Pár hete. Arra gondoltam, felmegyek hozzá, ha itt végeztünk.
Most lesz az évforduló.
Egy év.
Háromszázhatvanöt végtelen hosszúságú nap.
Torkel nem emlékezett mindre, távolról sem: összefolytak,
hosszabb-rövidebb szakaszokra töredeztek, főleg újév után; erről
az időszakról jobbára csak ködös emlékei maradtak. Néha egész
hetek teltek el úgy, mintha elnyelte volna őket egy fekete lyuk.
Egy üres, fekete lyuk. Mint az élete.
Szar év volt.
Sok szempontból. Minden szempontból. Mindenkinek.
De ez nem vigasztalta. Kicsit sem. A tudat, hogy másoknak is
nehéz volt, nem csillapította a szenvedést és a szomorúságot.
Néha annyira hiányzott, hogy az már fizikailag fájt. De tudta,
hogyan enyhítse a fájdalmat.
Volt már gödörben. Monica után. A megcsalás és a csúnya válás
után. Azon a szörnyű, sötét őszön. De akkor ott volt neki a
csapata, a barátai, akik segítettek átvészelni. Kiköszörülték a
csorbát, kiálltak mellette, támogatták, talpra segítették, kihúzták
a gödörből.
Most nem volt senkije.
Nem volt semmije.
Neki, akinek egy futó pillanatra megvolt mindene. Lise-Lotte.
Egy régi szerelem. A gimnáziumban két évig jártak. Aztán Torkel
bevonult katonának, Lise-Lotte pedig Linköpingben tanult
tovább, és túl nagy lett közöttük a földrajzi távolság. A lány
szakított. Ő kétségbeesett, dühös lett, és csalódott. De fiatal volt.
Túljutott rajta. Az élet ment tovább. Új kapcsolatok, házasságok,
gyerekek, válások.
 Aztán újra találkoztak.
Már évek óta nem vesztegetett rá egyetlen gondolatot sem,
amikor megint felbukkant az életében. Ulricehamnban. Amikor a
sajtó által csak celebgyilkosként emlegetett bűnöző után
nyomoztak. Mennyi ideje is már ennek? Több mint három éve.
Igen, júniusban lesz négy.
Pár hónap után összeköltöztek. A következő nyáron tartottak
egy kis esküvőt. Alig egy évvel azután, hogy ismét találkoztak.
Minden gyorsan történt. Mert annyira egyértelmű volt. Nem
maradt semmi kétség.
Torkel belevetette magát az új életébe, hagyta, hogy magába
szippantsa. Érezte, hogy jó lapokat kapott – nem mindenkinek
adatik meg egy új esély élete alkonyán. Sokaknak nem adatik
meg. Már ő is feladta, hogy újra szerelmes lesz. Hogy újra szeretni
fog. Hogy újra szeretni fogják. Volt két tönkrement házasság a
háta mögött, meg egy se veled, se nélküled viszony Ursulával. Bár
belé szerelmes volt. Csakhogy a szerelme nem talált viszonzásra.
Ursula most Sebastiannal járt. Pont Sebastiannal! De mit
számított. Már semmi sem számított. Szerette Lise-Lottét. Boldog
volt vele, úgy istenigazából. Hosszú idő óta először.
Újratöltötte a poharát whiskyvel, felkelt, kissé bizonytalan
léptekkel az ablakhoz ment, és kinézett. Tavasz. Szép stockholmi
nap. A nap vakítóan tűzött be a piszkos üvegen. Azt nem tudta,
hogy a levegő felmelegedett-e már, hogy igazi tavaszi napjuk van-
e. Nem volt kint. Se ma, se tegnap. Utoljára pár napja hagyta el a
lakást, amikor kénytelen volt feltölteni a készleteit.
Az ICA-ban és a Systembolagetben. Étel, alkohol.
Kiitta a poharát, visszament az asztalhoz, és újratöltötte. Vetett
egy pillantást a képernyőre. Panasz bejelentése az egészségügyi
felügyelet rendszerébe. Már majdnem kész volt vele. De ma nem
fejezi be. Ma biztos nem küldi el. Előbb még át kell olvasnia,
józanon. A gond az, hogy sosem józan, még reggel sem, amikor
felébred – néha a földön.
 De el kell küldenie. Az évforduló a küszöbön állt. Titokban attól
félt, hogy addigra halálra vedeli magát.
Magányosan az ágyában. Vagy a kanapén.
A pohárral a kezében átballagott a nappaliba. Ment a tévé.
Mindig ment, egész nap. Így napközben nem érezte magányosnak
magát, és gyakran a készülék előtt aludt el. Amikor meg sikerült
eljutnia az ágyáig, túl részeg volt ahhoz, hogy eszébe jusson
kikapcsolni. Leült a kanapéra. Egy hajtásra félig kiitta a poharát,
hátradőlt, és lehunyta a szemét.
Ma különösen nehéz napja volt.
Nyomasztotta a múlt. A sok emlék. Végre rászánta magát, hogy
panaszt tesz. Vizsgálatot kérvényez. Igen, ezt ki kell vizsgálni.
Büntetést kell kiszabni. Azért, amit tettek. Pontosabban: azért,
amit nem tettek.
Lise-Lotte megbetegedett. Tavaly tavasszal. Amikor sokan
mások is. Amikor mindenki attól félt, hogy megbetegszik. Amikor
mindenki megtanult két új szót.
A koronavírust és a Covid19-et.
Lise-Lotte megbetegedett a világjárványban.
Láza volt, és nehezen kapott levegőt. Fáradt és gyenge lett. Fájt
a hasa. De nem covidos volt. Letesztelték, és amikor az eredmény
negatív lett, hátrébb rangsorolták. Kiderült, hogy erre nincsenek
felkészülve. Nem annyira, amennyire hitték és feltételezték. A
kórházak térdre kényszerültek. Egyáltalán nem lehetett bejutni.
Torkel később megtudta, hogy ha úgynevezett CRP-tesztet
csinálnak, felfedezik a fertőzést, adnak neki antibiotikumot, és
túléli. De így csak akkor jutott be a túlzsúfolt sürgősségi
osztályra, amikor már késő volt.
Torkel egy harmadik új szót is megtanult. Szepszis.
Nem elég, hogy a panasz bejelentése arra kényszerítette, hogy
visszagondoljon azokra az eseményekre, amelyeket mindenáron
el akart felejteni, de a másik élete is a figyelmét követelte. A
tévében, amelyre eddig ügyet sem vetett, felhangzott egy ismerős
hang. Vanjáé. Sajtótájékoztatót tartott. Valahol Blekingében.
Torkel felhangosította a készüléket, és próbált összpontosítani.
Még az alkoholmámor ködén át is érzékelte, hogy a
sajtótájékoztató rosszul sikerült. Katasztrofálisan. Egy pillanatra
azt hitte, kárörömöt fog érezni, de nem érzett semmit.
Jó, ezek szerint az alkohol valóban úgy hatott, ahogy elvárta
tőle. A hírműsor egy néptelen utca képével folytatódott, és Torkel
ismét elveszítette az érdeklődését. Csak egy rövid bejátszás volt,
de ez emlékeztette rá, hogy már a munkája sincs meg. A helyét
Vanja vette át. Nem, ez így igazságtalan, nem vette át, megkapta.
A bíróságon történt incidens után. Torkel szerette a munkáját.
Még azt a részét is, amely Vanjának szemmel láthatólag egyelőre
nem ment valami jól. Kedvelte Axel Webert is, hasított belé a
gondolat. Úristen, eszébe sem jutott már… a temetése óta.
Ő is meghalt. Mindenki meghalt.
Miután kiürítette a poharát, nagy nehezen felkecmergett, és
kiment a konyhába. Körülnézett, és újra töltött magának. Rég
nem mosogatott el, takarított ki, tette rendbe a lakást. Roppant
elfoglalt volt – a napjait kitöltötte az önsajnálat és az önutálat.
Egyikért sem rajongott különösebben, de már csak egy óra, és
elég részeg lesz ahhoz, hogy az égvilágon semmit se érezzen, és
ráboruljon a sötét feledés. Ez után vágyakozott minden ébren
töltött pillanatában.
Az estéből éjszaka lett, az összejövetel a végéhez közeledett. Már
nem maradtak sokan. Őszintén szólva Julia nem is tudta, ő miért
nem ment még el. Azaz hogyne tudta volna. Inkább gubbasztott
itt egy sarokban, és nézte, ahogy a sok részeg azt képzeli, hogy jól
érzi magát a többiek társaságában, mint hogy hazamenjen a
lakásba, ahol a mostohaapja – vagyis a férfi, aki elvette az anyját,
és akire nem volt hajlandó apaként gondolni – a konyhaasztalnál
ül az egyik reménytelen projektje felett. Már elmúlt ötven, de
még mindig azt hitte, hogy majd megszedi magát valamelyik
haszontalan alkalmazásából, amelyet fejlesztett. Még egy ilyen
lúzert! Az anyja mindig lúzerek mellett kötött ki. De ez legalább
nem volt erőszakos.
Macke Janettel táncolt a parketten, és bár nem voltak sokan,
sikerült egy csomó embernek nekimennie, akik mindent
elkövettek, hogy elkerüljék csapdosó, izzadt karját. Senki sem
szólt rá, és senki sem kérdezte meg tőle, mégis mit művel.
A 9/b királya.
A DJ mindent megtett, hogy a bulizók megint tizenhat évesnek
érezzék magukat. Hoffmaestro & Chraát, Taio Cruzt és Duck
Sauce-t játszott. Tökéletes zenék egy ilyen szaros rendezvényhez.
Julia fogcsikorgatva végighallgatott egy Mr. Saxobeat-remixet, de
amikor a DJ ezt követően Chris Medinával akarta lassítani az
iramot, már nem bírta cérnával.
Megitta a gin-tonikját, és elhagyta a termet. Kisétált a teraszra,
ahol már nem frissnek és hűvösnek érezte a levegőt a csupasz
karján, hanem hidegnek. A lehető legmesszebb ment az ajtóktól,
hogy ne is hallja a What are Words című számot, majd elővette a
cigarettáját, és rágyújtott. Úgy döntött, elszív egy vagy két szálat,
aztán hazamegy. Lelép, alszik pár órát, és olyan gyorsan maga
mögött hagyja Karlshamnt, amilyen gyorsan csak tudja. Csakhogy
megígérte Rasmusnak, hogy találkoznak. Jól van, találkozik vele,
és utána olyan gyorsan maga mögött hagyja Karlshamnt, amilyen
gyorsan csak tudja.
Vihogást hallott, és rájött, hogy már nincs egyedül a teraszon.
Janet is kijött, a sarkában Mackéval.
Janet háttal a korlátnak támaszkodott, Macke pedig a sötét
hátsó utcát meg a rakpartot nézte. Julia a terasz másik végében
állt, a bálteremből kiáradó fény alig világította meg, mégis a
lehető leghátrébb húzódott, nehogy meglássák. Bár nem tűnt túl
valószínűnek, hogy Macke észreveszi. Csak Janetet látta.
– Kurva jól nézel ki – mondta akadozó nyelvvel. – Mint régen.
– Kösz.
– Megcsináltattad a melledet?
Janet kérdőn nézett rá, majd vetett egy gyors pillantást a
dekoltázsára, mintha nem értené, miből következtetett erre
Macke.
– Nem…
A fiatalember ellépett a korláttól, és Janet elé állt. Egészen
közel. A lány kissé bizonytalanul elmosolyodott, aztán
megpróbált elhúzódni. Egy Mackénál józanabb és figyelmesebb
ember valószínűleg értette volna a mozdulat jelentését. De ő a
korláthoz nyomta Janetet, hogy ne próbálkozhasson újra. Julia
érezte, hogy egyre nehezebben kap levegőt: pontosan tudta,
milyen érzés, amikor az a súlyos test ilyen közel van,
nekipréselődik. Tudta, milyen kicsinek érzi magát ilyenkor az
ember. Milyen tehetetlennek. Macke megfogta Janet állát, és
gyors, nyálas csókot nyomott a szájára.
– Nem is volt olyan rossz, ugye? – kérdezte részeg mosollyal.
– Macke… – tiltakozott Janet erőtlenül.
– Nem is volt olyan rossz – ismételte meg Macke, és megint a
szájára tapasztotta a száját.
 Julia a szállodából kiáradó halvány fényben is látta, hogy
megpróbálja az ajkai közé dugni a nyelvét. Az undor erőt adhatott
Janetnek, vagy Macke lazított a szorításán, mert a lánynak
sikerült ellöknie magától.
– Van barátom.
– De nincs itt, nem?
– Hagyd abba!
– Ne már! Buli van! Nem mondjuk el senkinek!
– De nem akarom.
– Ne csináld már!
Megfogta a csuklóját, és megpróbálta a lába közé húzni a kezét.
– Nem akarom! Fogd már fel!
Janet ellökte a karját, és taszított rajta egyet. Macke újra
elkapta a csuklóját, és ezúttal erősebben fogta.
– Akkor az mi volt bent?
Most már dühös volt a hangja. Biztosan a hideg kék szeme is az,
gondolta Julia, és igyekezett még jobban összehúzni magát a
sötétben. Egyszerre akarta és nem akarta, hogy felfedezzék.
Érezte, hogy nem számítana, és félt is tőle. Nem akart egy részeg,
dühös Macke céltáblájává válni. Volt már része benne, és akkor
Macke nem is volt mérges…
– Csak táncoltunk – bökte ki Janet.
– Táncoltunk, de hogy? – sziszegte Macke, és megint
megpróbálta az ágyékára húzni a lány kezét.
Julia látta, hogy Janet nagy levegőt vesz, enged a
fiatalembernek, majd előrehajol, mintha még meg is akarná
csókolni. Mackét teljesen felkészületlenül érte, amikor elrántotta
a kezét, és térddel ágyékon rúgta. Felüvöltött, Janet pedig fürgén
félreugrott. Berobogott a terembe, anélkül hogy visszanézett
vagy lassított volna.
A fénybe, a zenébe, a biztonságba.
Julia levegőt venni is alig mert, ahogy Mackét figyelte, aki
megmarkolta a korlátot, és a foga közt szitkozódott,
fenyegetőzött, majd felegyenesedett, és megpróbált széttett
lábbal tenni pár lépést. Felé. Megigazította a nadrágját a lába
között, felnyögött, és megtorpant.
– Csíra!
Mosolyogva közeledett. Julia lesütötte a szemét, és
megkísérelte kikerülni az épület falához lapulva, de Macke fürgén
oldalra lépett, és elállta az útját.
– Hova-hova?
Julia nem válaszolt. Lehet, hogy a hallgatás kevésbé hergeli fel,
mint a beszéd. Tett egy lépést a másik irányba, de nem volt elég
gyors. Macke megint elzárta az útját. Előrelépett, amivel Juliát
hátrálásra kényszerítette. Vissza a sötétbe.
– Várjál már! Csak dumálni akarok… Régen jóban voltunk…
Julia ordítani tudott volna: nem voltunk jóban,
megerőszakoltál! De egyetlen szót sem tudott kinyögni. Amikor
kinyitotta a száját, csak egy erőtlen, rekedt nyögés jött ki rajta,
amelyet Macke rögtön beléfojtott: olyan erővel tapasztotta a
szájára a tenyerét, hogy fájt. A másik kezével elkezdte felhúzni a
ruháját. Julia tiszta erejéből csépelte, és próbált kiszabadulni.
Macke villámgyorsan levette a kezét a szájáról, és lekevert neki
egy hatalmas pofont.
– Ha nem hagyod abba a cirkuszt, kurvára fog fájni!
Megint a szájára tapasztotta a tenyerét, és a falnak nyomta.
Juliának eleredtek a könnyei, amikor újra a ruhája alá nyúlt, és ő
megérezte a hideg éjszakai levegőt a hasán. Aztán benyúlt a
bugyijába.
– Macke!
A fiatalember megdermedt. Julia tisztán látta a sötét dühöt a
szemében.
– Mi az isten van már megint? – sziszegte a fogai között,
miközben a tenyere még mindig Julia csupasz hasán pihent, az
ujjai a bugyijában, készen arra, hogy még beljebb hatoljanak.
– Lelépünk. Milosnál afterezünk.
– Jó szórakozást!
 Philip tett pár bizonytalan lépést feléjük. Julia rápillantott
Macke válla felett. Lehet, hogy Philip a szájára tapadó kezet nem
látta, de a könnyeit egészen biztosan. Látnia kellett őket. Miként
azt is, ahogy a szemével segítségért könyörög. Tíz éve semmire
sem ment vele, nem tudta jobb belátásra bírni őket. De most,
kérlek, add, hogy most máshogy legyen…
– Gyere te is! – kérte Philip, ami adott Juliának egy szemernyi
reményt. – Húzzunk el innen!
– Nem megyek.
– Ne már, Macke… – folytatta Philip óvatosan, mintha egy
morgó pitbullt akarna lecsillapítani, és finoman Macke vállára
tette a kezét.
Ebben a pillanatban Macke megpördült a tengelye körül, és
behúzott neki egyet. Philip hátratántorodott, az orrához kapott,
és Julia látta, hogy az ujjai között kibuggyan a vér, végigcsorog a
csuklóján, rá a mandzsettájára.
– Menj a picsába!
Philip lassan leengedte a kezét, és a vért nézte, mintha nem
értené, hogy került oda. A szájáról az állára folyt, majd súlyos
cseppekben a terasz kövezetére csepegett. Aztán felpillantott
rájuk. Vagyis Juliára. Nem Mackéra. Juliára szegezte a pillantását.
Bocs, mondta a szeme. Bocs.
Majd otthagyta őket.
Alig páran maradtak. A táncparketten senki. A kisebb asztaloknál
ültek páran, iszogattak és beszélgettek, de a legtöbb vendég már
távozott, vagy szedelőzködött.
Rasmus végignézett a termen. Rózsaszín hajat sehol sem látott.
Kissé csalódott lett. A lány azt mondta, találkoznak másnap, de
merjen reménykedni, ha egyszer el sem köszönt tőle, mielőtt
hazament? A telefonszáma sem volt meg, és azt sem tudta, hogy
az anyja még mindig ott lakik-e, ahol régen. Ha nem, akkor soha
többé nem látja viszont. A gondolat legalább annyira
elszomorította, mint amennyire megörült neki, amikor
megpillantotta, mert – ahogy mondta is neki – nem igazán hitte,
hogy el fog jönni. De azért reménykedett benne. Ő volt az egyik
oka annak, hogy elvállalta ezt a pár órás feketemunkát. Meg az,
hogy kellett a pénz. Még egy fél óra, és hetvenöt korona üti a
markát. Kibírja. Főleg, ha az idő felében szünetet tart.
Odament az egyik sarokban álló bárasztalhoz, és a poharakat
meg üvegeket nézte, amelyeket valamelyik kollégája odahordott.
Az egyik habzóboros palack még félig tele volt. Megragadta a
nyakát, és elindult a terasz felé. Amikor ki akart lépni, félre
kellett ugrania, hogy ne ütközzön össze egy sráccal, aki kétrét
görnyedve viharzott be, és szemlátomást hiába próbálta
megakadályozni, hogy összevérezze a ruháját.
Rasmus utánanézett, majd kiment a teraszra. Hideg volt.
Beszívta a friss levegőt, és már-már arra számított, hogy
megpillantja a fehéren gomolygó leheletét, de annyira hideg
azért nem volt. A korlátnál belekortyolt a borba, és arra gondolt,
hogy jólesne elszívni egy cigarettát.
 Mint Juliával.
Már éppen be akart menni, hogy lejmoljon valakitől, amikor
egy hang ütötte meg a fülét: halk pityergés. Vagy inkább
nyöszörgés. Arra fordította a fejét. Basszus, valakik éppen
akcióztak. Jó nekik. Inkább nem zavarja őket. A nő megint
nyöszörgött.
Ne, ne…
Rasmus megtorpant. Nem ezt várná az ember egy ilyen
helyzetben. Tett pár lépést feléjük. Aztán majd mentegetőzhet, ha
perverz kukkolónak nézik. És ekkor megpillantotta. A pasi válla
felett. A rózsaszín hajat. És megint meghallotta, pedig a lány most
halkabban mondta, mintha imádkozna.
Ne, kérlek…
Erre már reagált. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Három
gyors lépéssel ott termett, és a súlyos palackkal fejbe vágta a
férfit, akinek csak a hátát látta. A test hangtalanul zuhant a
kövezetre, mintha csak valaki kihúzott volna egy csatlakozót.
Rasmus lihegve szorította az üveg nyakát, és először az
eszméletlen férfira, majd Juliára nézett. A lány sötét sminkje
elkenődött, és vérzett a szája széle. Amint Rasmus megpillantotta,
tudta, hogy nem tévedett. Hála istennek! Nem olyasvalakit ütött
le, aki csak kiosont smárolni egy csajjal. Látta, hogy Julia üres
tekintettel a támadójára néz. Aztán átlépte, és a nyakába ugrott.
Rasmus érezte, hogy remeg. Átölelte. A lehelete forró volt a hűvös
tavaszi éjszakában.
Nem tudta, meddig álltak így. Julia egyszer csak elvette tőle a
borosüveget. Tett egy lépést hátra, pár néma másodpercig a
szemébe nézett, és Rasmus esküdni mert volna, hogy látott egy
halvány mosolyt az arcán. Aztán elfordult, meglendítette a
palackot, majd tiszta erőből a földön fekvő férfi arcába vágott.
Valami megreccsent. Julia újra ütött. Ezúttal kifröccsent a vér. De
ő mintha észre sem vette volna. Csak ütött.
Újra meg újra meg újra.
Elképesztő volt ez a hely!
A királyi gyilkossági nyomozóhatóság már sok szállodában
megszállt az évek során, de sosem a legfényűzőbbekben, vagy ami
azt illeti, sosem fényűzőkben, végtére is adókoronákból fizették a
szállást, ezért mindig a praktikumot tartották szem előtt. A gyors
wifit, a segítőkész személyzetet, a rugalmas időpontban
felszolgált reggelit és a lehetőséget, hogy akkor is kaphassanak
valamit enni, ha sokáig dolgoznak. Ha ez adott volt, nem osztott,
nem szorzott, milyen a szoba, úgyis csak aludni jártak oda. Tízből
kilencszer Vanja meg sem figyelte, elvégre minden szálloda
egyforma. De most, miközben arra várt, hogy Billy visszajöjjön a
mosdóból, elgondolkodott.
Elgondolkodott, és kissé elcsodálkozott.
Igyekezett rájönni, mi lehetett az elképzelés.
Hogy gondolták ezeket a feketére lakkozott, modern
rattanfotelokat a teljesen átlagos iskolai menzaasztalok körül. Ezt
az üvegliftet, amely az előcsarnok közepén ereszkedett alá valami
kék csempével burkolt, de vizet és mindenféle növényzetet
nélkülöző medenceféleségbe. Ezeket a fehér falakat, amelyeket
világvárosok ismert épületeinek giccses képei ékesítettek. Ezt a
liliomokkal díszített, fehér zongorát a régimódi utcai gázlámpa
mellett, amely nyilván előkelőnek és stílusosnak akart hatni, de a
szomszédságában álló nagy, szürkészöld üzenőtábla, amelynek
leginkább egy állami nyugdíjasotthonban lett volna helye,
elrontotta a hangulatot. A fehér, modern recepció mellett
sorakozó nagy virágos babzsákfotelokat és a fém brosúraállványt,
amelyek egy nyolcvanas évekbeli munkanélküli hivatalt idéztek
fel. Olyan érzést keltett az egész, mintha a lakberendező – már ha
volt – skizofréniában szenvedett volna.
Billy visszajött, leült a szemben álló rattanfotelba, fogta a sörét,
és ivott pár kortyot.
– Na, megoldottad már az ügyet?
– Nem. Lenyűgözött a berendezés.
Billy körülnézett, és jelentőségteljesen bólintott.
– Igen, a zongora, a babzsákfotelok, a boltívek és a közhivatalok
diszkrét bája valóban hihetetlenül izgalmas.
Vanja rámosolygott. Többek között ez volt jó Billyben. Mindig
fel tudta vidítani. Csakhogy most nem igazán volt okuk
jókedvűnek lenni.
– Most komolyan, Billy – könyökölt Vanja az asztalra. – Mi az
istent művelünk mi itt?
– A lövöldözéses ügyben? Szerintem már megtettük, amit
tudtunk. Sajnos – felelte a fiatalember a vállát vonogatva. – Ez egy
reménytelen eset, kénytelenek vagyunk megvárni, hogy
hibázzon.
– A következő gyilkosságánál.
– Vagy hogy elkapják valami másért, és megtaláljuk nála a
fegyvert. Vagy hogy részegen eldicsekedjen egy haverjának, vagy
gyanakodni kezdjen rá az egyik szomszédja…
– Vagy megöljön még valakit.
– Jól van, jól van. Te tényleg félig üresnek látod a poharat.
– Bocs. Szar napom van.
– Szar melód van. Tudod, hogy bármiben segítek, amiben
tudok.
– Igen, kösz.
Vanja őszintén beszélt. Billy volt a kőszikla. Már maga sem
tudta, hányadszor állapítja meg, hogy nélküle nem vészelte volna
át az utóbbi hónapokat. Amikor Torkel elment, és ő vette át a
vezetést, Billy a jobbkezévé lépett elő. Mindenben támogatta és
segítette. Már a puszta gondolat is fájt, hogy néhány éve kis híján
tönkretette a kapcsolatukat. Mostanában megint összejártak
magánemberként. Vanja nem dúskált a barátokban. Mindig is
nehezen szerzett újakat, és még nehezebben tartotta meg a
régieket. Jonathan, miután többször is hallotta Billy nevét a
szájából, és rájött, mennyire fontos neki, találkozni akart vele.
Nem féltékenységből, ez nem volt jellemző egyikükre sem, hanem
mert érdekelte Vanja élete, és be nem vallottan segíteni akart
neki bővíteni és alakítani a csaknem nem létező társas
kapcsolatait.
Vanjának voltak kétségei.
Nem azért, mert azt hitte, hogy Jonathan és Billy nem jön ki jól.
Biztosra vette, hogy megkedvelik egymást. Hanem Billy felesége,
My miatt. Aki valamiféle boldogságcoach volt, és mostanában
azon fáradozott, hogy „kimaxolja az emberek potenciálját”, és
„növelje a jóllét, a harmónia és a nyugalom érzését bennük”.
Vanja meghívta őket magukhoz, pedig nem nagyon szokott ilyet
csinálni. Aztán jobban alakultak a dolgok, mint várta. Ami
önmagában nem sokat jelent, mivel katasztrófára számított.
Határozottan bírta Myt. Azt ugyan túlzás lett volna állítani, hogy
megszerette, de nem kapott pánikrohamot tőle, és azon törte a
fejét, miért mondta le korábban minden találkozójukat. Ráadásul
most már közös témájuk is volt.
A gyerekvállalás és a terhesség.
Billy és My ikrei júliusban születnek meg.
Vanja megesküdött magának, hogy sosem lesz olyan anya, aki
csak a gyerekéről tud beszélni, folyton vicces történeteket mesél
róla, a beszólásait idézgeti, és az adatvédelmi törvényt sértő
filmeket meg képeket tesz fel róla a közösségi oldalakra. Ez az
egész anyakultusz, amely olyan különlegesnek, egyedülállónak,
már-már misztikusnak állította be az anyaságot, és bűnnek
bélyegezte, ha valaki mást mondott vagy gondolt róla, teljesen
idegen volt neki. Szerette Amandát. Jobban, mint amennyire
lehetségesnek hitte, de voltak más dolgok is az életében, amelyek
fontosak voltak neki. De szívesebben nézegette az
ultrahangfelvételeket, és beszélgetett a striákról, mint hogy Carpe
diem!-féle bölcsességeket hallgasson.
Billyvel viszont újra egymásra találtak. Inkább voltak testvérek,
mint kollégák. Amanda Billy bácsinak szólította a fiatalembert, és
néhanapján ő ment érte az óvodába.
Vanja kiitta a sörét, és felállt a súlyos rattanfotelból.
– Felmegyek. Telefonálnom kell.
– Jonathannak?
– Is. Meg meg akarom kérdezni Sebastiant, hogy mit gondol
erről az ügyről.
– Hát az nem árt.
– Leszámítva, hogy tovább táplálom a már így is hatalmas
egóját azzal, hogy segítséget kérek tőle.
– Jó szakember.
– Rohadt jó! – mosolyodott el halványan Vanja. – Holnap
találkozunk!
– Igen. Üdvözlöm Sebastiant! Meg Jonathant is.
– Átadom. Jó éjt!
– Jó éjt!

Billy nézte, ahogy a lépcső felé megy. A szobáik az első emeleten

voltak, ezért nem kellett igénybe venniük a Las Vegast idéző
liftet. Hátradőlt a fotelban a sörével a kezében.
Vanja felhívja Sebastiant.
Azt mondogatta magának, hogy nincs ezzel semmi baj. Az
ügyről fognak beszélgetni, Sebastian elmondja, mit tud az
orvlövészekről, milyen embert keressenek. Vanja sosem kérné
meg, hogy szálljon be a nyomozásba, sosem hívná le
Karlshamnba. Billy nem akart vele találkozni. Mert Sebastian
tényleg jó volt. Egy mocskos disznó, de jó szakember: az emberi
psziché legsötétebb zugait is ismerte.
Azt is tudta, hogy Billy megölt egy macskát.
Megfojtotta. Az esküvője éjszakáján.
 Az azt követő hónapokban Sebastian szemmel tartotta. Azt
kérdezgette, hogy érzi magát, és arra célozgatott, hogy igénybe
kellene vennie az ő vagy egy másik szakember segítségét. De nem
szólt a macskáról sem Torkelnek, sem senki másnak a csapatból.
A dolgok mentek tovább a maguk útján. Billy váltig állította, hogy
kutya baja, és ura a helyzetnek. Sebastiannak nem kell aggódnia.
Csupán egy macska volt. Ennyi.
Sebastian csak ennyit tudott.
Azt nem, hogy Billy részegen megölte Jennifer Holmgrent, a
kollégáját és szeretőjét, és itt sem állt meg, hanem még négy
másik embert is meggyilkolt. Józanon, előre megfontolt
szándékkal.
Mert akarta.
Mert élvezte.
Sebastian az uppsalai erőszaktevő ügye óta – akiről egyébként
kiderült, hogy nő – nem dolgozott a csapattal, és csak futólag
találkoztak Lise-Lotte temetésén tavaly. Billy kerülte. Félt, hogy
Sebastian látja rajta.
Hogy nem állt meg.
Hogy ölt, és élvezte.
Körülnézett a nagy előcsarnokban. Három asztallal arrébb egy
kopasz, kissé túlsúlyos férfi ült a laptopjával. Az éjszakás
recepciós egy huszonöt körüli szőke nő volt, akinek a
szemöldöke, az orra és az ajka tele volt pirszinggel. A bárpult
mögött egy hasonló korú, unott férfi állt, aki minden figyelmét a
telefonjának szentelte. Billy elképzelte, milyen lenne a szemükbe
nézni a haláluk pillanatában. Föléjük hajolni, és érezni az utolsó
meleg leheletüket. Átélni a varázslatos pillanatot, amikor az élet
kihuny. A mámorító hatalmat és utána a teljes kielégülést –
amikor a vágy csillapodik, és a kígyó, amely addig a gyomrában
tekergett, követelőzött, csábította és győzködte, megnyugszik és
jóllakik végre.
Érezte, hogy merevedése lesz, közelebb húzta a fotelját az
asztalhoz, és elterelte a gondolatait.
 Ez már régen volt. Nem most. Azóta új emberré vált.
Újjászületett.
Az utolsó egy fiatalember volt, tavaly nyáron, Hudiksvallban.
Az eltűnése bejelentésekor tudta meg, hogy Sverker Frisknek
hívják. Nem a legutóbbi volt, hanem az utolsó. Ezt akkor még nem
tudta. Csak októberben jött rá, amikor My bejelentette, hogy
terhes.
Billy világosan megmondta neki, hogy nem akar gyereket, de
kiderült, hogy sok mindenről maga sem tudta, hogy akarja.
Például az összeköltözésről, a házasságról, a nyaralóvásárlásról.
Egyiket sem bánta meg, egyetlen pillanatig sem. Sok mindent
megbánt, de a Myvel közös életükben semmit. Amikor a felesége
közölte vele, hogy gyereket vár, olyan volt, mintha
megajándékozta volna. Esélyt adott neki, hogy továbblépjen.
Hogy örökre elhallgattassa a kígyót. Lehetőséget kapott rá, hogy
helyesen cselekedjen. Hogy az az ember legyen, aki lenni akar, aki
megérdemli Myt. Akkor és ott döntésre jutott. Soha többet.
Befejezi. Nem olyan apa akar lenni, aki gyilkol, nem kockáztatja
meg, hogy tönkretegye a gyerekei életét. Mert az első
ultrahangos vizsgálat kimutatta, hogy ikreik lesznek.
Múlt télen a kígyó megint mocorogni kezdett. Éhesen és
harciasan táplálékot követelt. Billy nyugtalan lett, ingerült,
rosszul aludt, rosszul érezte magát. A kígyó suttogott, és
követelőzött. Tudta. Tudta, hogyan érezhetné jobban magát.
Tudta, mit kellene tennie hozzá. De betartotta a fogadalmát. A
hetekből hónapok lettek, és elhallgattatta a kígyót. Úgy, hogy
Myre és a születendő gyerekeire gondolt. Arra, hogy milyen
életük lenne, ha elkapnák őt. Ha lelepleznék, kicsoda valójában.
Egy sorozatgyilkos. Kéjgyilkos.
Most már azt is megengedhette magának, hogy álmodozzon.
Mint például az imént a kopasz vendégről és a személyzetről.
Annyira biztosra vette, hogy életének az a korszaka már lezárult.
Újrakezdte.
Apa lesz.
Méghozzá tökéletes apa.
Sebastian már lefekvéshez készülődött, amikor megcsörrent a
telefon. Éjjel fél tizenegykor. Biztos történt valami.
– Szia! Nem zavarlak? – hallotta Vanja hangját.
Először megörült neki, aztán ideges lett, mert a lánya ritkán
hívta, és sosem ilyen későn.
– Dehogy zavarsz. Valami baj van? – kérdezte tőle.
– Nem tudom, hallottad-e hírét, de ma megöltek még valakit –
felelte Vanja fáradtan.
– Igen, láttam, és Ursula is hívott…
– A sajtótájékoztatót is láttad? – kérdezte Vanja, és most még
fáradtabbnak tűnt, ha ez lehetséges volt egyáltalán.
Sebastian habozott. Végigküzdötte magát az expressen.se-n, de
nem akart sót hinteni a sebre.
– Nem – hazudta. – Hogy ment?
Vanja felnevetett.
– Birkóztam meg már jobban is helyzetekkel, ha mondanak
ilyet. De túlélem. És tanulok belőle.
Sebastiant bizakodással töltötte el a lánya hozzáállása. Elég
vastag volt a bőre, de meg kellett tanulnia kezelni az ellenfeleit,
ha főnök akart maradni a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál.
– De nem ezért hívtalak – folytatta Vanja. – Találtunk egy
mintát, amit szeretnék megvitatni veled.
– Hallgatlak.
– Minden áldozat gyanúsított volt egy bűncselekményben,
feljelentették, de sosem ítélték el.
– Szóval szerinted valaki igazságot akar szolgáltatni?
 – Nincs semmi más közös az áldozatokban. Tudnál segíteni?
Hogyan gondolkodjunk? Milyen embertípust keressünk? Volt már
hasonló eseted?
Sebastian agya lázasan járt. Nagyon szeretett volna segíteni a
lányának, be akarta bizonyítani, hogy számíthat rá. Hogy
bármikor hívhatja, ha valamire szüksége van. De több adatra és
időre lett volna szüksége, hogy átgondolja az ügyet.
– Most így hirtelen semmi sem jut eszembe – ismerte be
kénytelen-kelletlen. – De abban igazatok lehet, hogy kell lennie
egy határozott indítéknak. Ahhoz minden túl gyorsan történt,
hogy kéjgyilkosságról vagy felindulásból elkövetett bűntettről
legyen szó.
– Ezt hogy érted?
– Három gyilkosság történt egy hét leforgása alatt, nem?
– Nyolc nap. Az első kettő között három nap telt el. A második
és a harmadik között meg öt.
– Nincs nyugalmi szakasz, ezért nem szexuális vágy vagy
fantázia hajtja. Vagy van indítéka, vagy komplett őrült, és ez
utóbbi esetben, a minta, amit felfedeztetek, merő véletlen. Ez a
legrosszabb forgatókönyv. Mert akkor csak abban
reménykedhettek, hogy hibázik a pasas.
– Pasas?
– Feltételezem. A fegyverválasztás miatt. Borzasztó kevés női
mesterlövész van.
– És ha nem komplett őrült?
– Akkor jó nyomon jársz. Miért pont ezt a hármat választotta?
Van bennük más közös is?
– Semmi mást nem találtunk.
– Mivel gyanúsították őket? Itt nem lehet valami összefüggés?
– Nem. Teljesen más bűntényekről van szó. A gondatlanságból
elkövetett emberöléstől a kábítószerrel való visszaélésen át
egészen a házasságszédelgésig.
– Szóval csak annyi közös van bennük, hogy felmentették őket.
 – Legalábbis jelenlegi tudásunk szerint. És a legtöbb
bűncselekmény régen történt.
– Akkor miért csak most csap le? – kérdezte Sebastian.
– Hát ez az. Valami most váltotta ki belőle, nem?
– Azt javaslom, hogy nézzetek utána alaposabban az első
áldozatnak. Az első általában különleges a tettes számára. Az
indítja el a lavinát. Ha van ok, azt általában ott kell keresni.
Hallotta, hogy Vanja nagyot sóhajt a vonal másik végén.
– Az első áldozat egy buszsofőr volt, aki balesetet okozott,
amiben hét kamasz meghalt, és sok megsérült. Egész
Karlshamnnal beszélnem kell.
– Nem vagy egyedül. Ott a csapatod meg a helyiek, akiket
kirendelhetsz.
– Nem lenne gond, ha nem arra menne rá a fél napom, hogy a
polgármesterrel, a sajtóval, a gyászolókkal meg a főnökeimmel
szívok…
Elhallgatott, mert nyilván érezte, hogy ez nagyon kifogásszagú.
És nem az a fajta volt, aki kifogások mögé bújik.
– Nem azért hívtalak, hogy panaszkodjak – mondta ismét
határozott hangon. – Csak meg akartam kérdezni, nem emlékszel-
e hasonló esetre.
Sebastian majdnem megsajnálta. Biztosan nagyon stresszes
volt, ha ilyen mondvacsinált okkal felhívta. Mintha az utolsó
szalmaszálba akarna belekapaszkodni.
– Bármikor kereshetsz. Átnézhetem az anyagot, ha szeretnél
egy külső véleményt.
Csend lett egy pillanatra. Lehet, hogy elvetette a sulykot, de
úgy érezte, muszáj felajánlania. Kötelessége elkapni az utolsó
szalmaszál után tapogatózó kezet. Nem gyakran adódott
lehetősége rá, hogy segítsen a lányának. Már a lélegzetvételén
hallotta, hogy el fogja fogadni az ajánlatot, mielőtt még
megszólalt volna.
– Jó, megkérem Ursulát, hogy vigye el neked. De van egy
feltételem – mondta.
 – Persze. Természetes.
Csak egy? Bármennyibe beleegyezett volna.
– Nem trappolsz bele a nyomozásba. Segítő leszel, nem
problémaforrás. Elég bajom van anélkül is, hogy azon kelljen
izgulnom, milyen hülyeséget csinálsz.
– Csak elolvasom, és szólok, ha találtam valamit – nyugtatgatta,
és tartózkodott attól, hogy rámutasson: ez két vagy inkább három
feltétel volt. – A kedvedért. Semmi másért.
– Semmi másért.
– Semmi másért – ismételte meg.
– És ez nem azt jelenti, hogy megint a nyomozócsoport tagja
vagy.
– Tudom.
– Akkor jó.
Mindketten hallgattak. Furcsa beszélgetés volt. A főnök és a
régi, külsős tanácsadó között. Ugyanakkor Sebastian szerette
volna azt hinni, hogy Vanja nem hívja fel, ha nem ő az apja.
– Egyébként délután találkoztam Amandával – mondta.
Jó ötletnek tűnt, hogy felhívja a lánya figyelmét arra, hogy
másként is a segítségére lehet.
– Tényleg? – kérdezte Vanja meglepetten, de nem mérgesen.
– Felhívtam Jonathant. Sok dolga volt, ezért én mentem
Amandáért. Voltunk a játszón, meg ettünk palacsintát.
– Nekem ma még nem volt időm beszélni vele – felelte Vanja
némi szomorúsággal a hangjában.
– Minden rendben van vele – vigasztalta Sebastian. – Csak egy
hét, vagy kicsit több. Tedd a dolgod, aztán gyere haza! Megoldjuk.
Szívesen besegítek. A ti feltételeitek szerint.
– Kösz.
Megint csend lett. Már nem volt mit mondaniuk egymásnak. De
egy szakmai és magánbeszélgetés már így is több volt, mint
amiben Sebastian valaha is reménykedni mert. Talán tanácsos
lenne azzal a témával befejezni, ami miatt a lánya hívta.
– Hát, ahogy már mondtam: kezdd a buszsofőrrel!
 – Akit fél Karlshamn utál.
– Azt nem mondtam, hogy egyszerű lesz, csak azt, hogy kezdd
vele.
– Már bánom, hogy kérdeztem – felelte Vanja fáradt hangon, de
Sebastian hallani vélte, hogy közben mosolyog.
Vanja korán kelt, hogy mindenképpen legyen ideje videócsetelni
Amandával és Jonathannal, mielőtt elindulnak óvodába és
munkába. Az ágyon ült a szállodai szobájában, és figyelte, ahogy a
lánya vidáman csacsogva megreggelizik. Borzasztóan hiányzott
neki a családi élet, amelyhez olyan gyorsan hozzászokott. A
munkája időnként nagy áldozatokat követelt, de meg sem fordult
a fejében, hogy feladja azt, amit mindig is akart, és amiben jó volt,
csak azért, mert anya lett. Persze néha belesajdult a szíve, de úgy
volt, ahogy Sebastian mondta.
Amandával minden rendben volt.
Megoldották.
Csakhogy ezt könnyű volt elfelejteni, amikor ennyire hiányzott.
Általában teljesen normális munkaidőben dolgoztak, Vanja el
tudta vinni az óvodába, és érte tudott menni. Néha azonban
belecseppentek egy időigényes nyomozásba az otthonuktól távol.
Mint most is. De hát tudta, mit vállal, amikor elfogadta ezt az
állást.
Így döntött. Mindig is ezt akarta.
Amikor a rendőrséghez ért, Carlos az épület előtt várta. Szokás
szerint makulátlan és valószínűleg piszok drága ruhában. Vanját
az sem lepte volna meg, ha az ő teljes ruhatára nem ért volna
annyit, mint a zakó, amelyet Carlos viselt. Ő oda sem figyelt rá,
mit vesz fel reggel. Farmert, egy régi, sárga, feliratos pólót, rá egy
zöld kapucnis pulóvert és bőrdzsekit. A lábán elnyűtt tornacipő.
Lehet, hogy adnia kellene a megjelenésére most, hogy főnök lett,
de Torkel sem öltönyben-nyakkendőben flangált.
– Felmész? – biccentett Carlos az ajtó felé.
 Ha volt is véleménye Vanja öltözködéséről – és Vanja mérget
vett volna rá, hogy volt –, egyetlen arcrándulással sem árulta el.
– Nem, indulhatunk – felelte, és beszállt a kocsiba.
Carlos beindította a motort, és keletnek fordult. Karlskrona
felé.

Bő egy óra múlva leparkoltak a Järnvägstorgeten álló,

meglehetősen jellegtelen, sárgásbarna, négyszintes épület előtt,
amelyen az ügyészség osztozott a rendőrséggel és a büntetés-
végrehajtással. Tage Hjalmarsson ügyész, aki az eljárást vezette
Kerstin Neuman ellen, még mindig itt dolgozott, és a recepción
várta őket. Idősebb, ősz férfi volt, pár évvel a nyugdíj előtt, és
miután üdvözölte meg kávéval kínálta a vendégeket, bevezette
őket a hatóság egyik apró, ablaktalan helyiségébe. Az asztal
közepén három mappa hevert.
– Amikor megtudtam, hogy Kerstin Neumant megölték,
sejtettem, hogy valaki át fog ugrani – mondta, és intett, hogy
foglaljanak helyet. – Ezért felhozattam az aktákat az irattárból.
Benne vannak a vizsgálati anyagok és a két felmentő ítélet is.
Eléjük tolta a mappákat. Vanja sejtette, mit tartalmaznak.
2010 nyarán Kerstin Neuman másodállásban buszsofőrként
dolgozott. Egy szerződéses járatot vezetett Karlshamnból
Skövdébe, ahol ifjúsági kézilabda-bajnokságot tartottak. A buszon
a fiú- és lányválogatott, az edzők, a csapat segítői és a kísérő
szülők utaztak. A fiúk megnyerték a csoportmérkőzéseket, és
egészen a döntőig meneteltek. A bajnokság után még ott
maradtak kicsit, ettek, ünnepeltek, ezért késő éjszaka indultak
csak vissza. Egy óra körül Jönköping magasságában a busz letért
az útról, és belecsúszott egy mély árokba.
Négy lány és három fiú meghalt, többen súlyosan megsérültek.
A balesetet kivizsgáló bizottság nem talált műszaki hibát, és
arra jutott, hogy az a legvalószínűbb, hogy a sofőr elaludt a
volánnál. De Neuman következetesen tagadta a vádakat, és azt
állította, hogy egy elé ugró jávorszarvas miatt veszítette el az
uralmat a jármű fölött, ám ezt sem féknyomok nem támasztották
alá, sem a helyszíni vizsgálat. Gondatlanságból elkövetett
emberölés, súlyos testi sértést okozó gondatlanság és közúti
veszélyeztetés miatt állították bíróság elé, de mind első, mind
másodfokon felmentették. Nem lehetett minden kétséget
kizáróan megállapítani, hogy elaludt.
– Emlékszik Kerstin Neumanra? – kérdezte Vanja, miközben
belelapozott az egyik előtte heverő mappába.
– Persze. Nem minden részletre, de a baleset az egész települést
megrázta, és sokan felháborodtak, amiért nem kapott büntetést.
Jó nagy cirkusz volt körülötte, a médiában és a nyilvánosság
köreiben is. Bár a cirkusz nem is jó szó. Inkább nevezném
tragédiának.
– És miért nem ítélték el? – kérdezte Carlos.
– Tudják, hogy megy ez – vonta meg a vállát könnyedén Tage. –
Be kellett volna bizonyítanom, hogy elaludt, de nem sikerült.
Kerstin végig tagadott. Következetesen. Ragaszkodott a szarvasos
meséjéhez.
– De maga szerint elaludt? – szólalt meg megint Vanja.
– Akkor így hittem, különben nem emeltem volna vádat.
– És most?
Tage komolyan nézett hol Vanjára, hol Carlosra.
– Nem tudom. Karlshamnban maradt, és váltig állította, hogy
ártatlan. Elképesztően makacs volt. Pedig kiközösítették, és ferde
szemmel néztek rá.
– Meg is fenyegették?
– Biztosan. Nagy árat fizetett. Bizonyos értelemben keményebb
büntetést vállalt magára, mint a feltételes szabadláb, amit kapott
volna. – A férfi összekulcsolta a kezét maga előtt az asztalon, és
megrázta a fejét. – Néha elgondolkodom rajta, nem lehet-e, hogy
igazat mondott, de nem tudom.
Csend lett egy kis időre. Kerstin Neuman sorsa tagadhatatlanul
tragikus volt. Az emberek többsége elköltözött volna, újrakezdi az
életét, megpróbál felépíteni megint mindent.
Ő
 De Kerstin nem. Ő maradt. Tapodtat sem hátrált.
Vanja arra gondolt, hogy bizonyos értelemben ez bámulatra
méltó.
– Nem gyanakszik senkire, akinek köze lehet a halálához? –
kérdezte Carlos.
– Átgondoltam, amikor hallottam a híreket, de nem – felelte
Tage megfontoltan.
– Senki sem tűnt fel a tárgyaláson? Senki sem fenyegette meg?
– A tárgyalás zárt ajtók mögött folyt. Túl veszélyes lett volna
nyilvánosan megtartani. – A férfi előredőlt, és komolyan nézett
rájuk. – Maguknak fogalmuk sincs, mennyire gyűlölték
szerencsétlent.

Amint visszaértek az irodájukba a karlshamni rendőrségre, Vanja

tájékoztatta Billyt az ügyésszel folytatott beszélgetésükről, és
átadta neki a három mappát. A fiatalember szokás szerint
azonnal meglátta a lehetőségeket, amint rendszerezésre,
osztályozásra és adatok összefésülésére került sor. Az ügyész által
a rendelkezésükre bocsátott információkból azonnal elkezdett
összeállítani egy adatbázist a busz utasairól, hogy aztán
összevesse a nyilvántartásokkal.
A karlshamniak már a királyi gyilkossági nyomozóhatóság
megérkezése előtt megkeresték a fegyvernyilvántartásban az
összes 6,5×55-ös kaliberű fegyvert Blekinge tartományban. Ez volt
az első dolguk Kerstin Neuman megölése után, és amikor
kiderítették, hogy a második gyilkosságnál is ugyanilyen fegyvert
használtak, még elszántabban kutattak. De ez volt az egyik
leggyakoribb kaliber Svédországban, és túl sok találatot kaptak
ahhoz, hogy elindulhassanak ezen a nyomon.
Most viszont szűkíthetik a találatokat.
Billy elsőként a felpereseket listázta ki, akik többnyire a
buszbalesetben elhunytak és megsérültek szülei voltak. Aztán
kibővítette a keresést a testvérekkel és a nagyszülőkkel. Amikor
összevetette az eredményt a karlshamni rendőrség
fegyvertalálataival, hét nevet kapott. Hét embert, aki közeli
kapcsolatban állt a buszszerencsétlenség áldozataival, és volt
engedélye 6,5×55-ös kaliberű fegyver tartására. Törvényesen és
nyilvántartásba véve. Ha azonban a gyilkosságok során illegális
fegyvert használtak, a világ összes nyilvántartása sem segíthet
rajtuk.
Ám ez mindenképpen jó kezdet volt.
Hatan a közelben laktak, őket könnyű lesz kihallgatni, ha Vanja
úgy dönt, hogy eljött az ideje.
Billy rákeresett a hét névre a bűnügyi nyilvántartásban is,
hátha talál róluk valami terhelőt, de csak kisebb közlekedési
kihágásokra bukkant.
A következő lépés az volt, hogy kapcsolatot keressen Bernt
Anderssonnal. Míg Kerstin Neuman meghúzta magát a tizenegy
éve történt tragédia után, Bernt mindig is tolvajéletet élt. Lesújtó
volt látni, hogy már gyerekkorában megindult lefelé a lejtőn.
Állami gondozásba vették, javítóintézetbe csukták, megjárt egy
sor nevelőotthont, de egyetlen intézkedéssel sem sikerült helyes
útra terelni. Bernt klasszikus szenvedélybeteg volt, és a
bűnlajstroma is ehhez illeszkedett.
A neve rengeteg nyomozásban és jegyzőkönyvben bukkant fel
különböző áldozatokkal és felperesekkel összefüggésben. Sok nő
feljelentette bántalmazásért és erőszakért, de az még az
élettörténeténél is szomorúbb volt, hogy sosem ítélték el. Talán
azért, mert a nők is a társadalom alsó rétegeiből kerültek ki, és
többnyire visszavonták a feljelentésüket; vagy talán azért, mert a
bíróság egész egyszerűen a védőügyvédjének hitt.
Az mindenesetre világos volt, mint a nap, hogy Bernt
Andersson temérdek ellenséget szerzett magának. Már csak az a
kérdés maradt, hogy volt-e közös ellensége Kerstin Neumannal.
Volt.
Billy odahívta Vanját az asztalához. Felé fordította a monitort,
amelyről egy ötven körüli férfi bámult rájuk egy igazolványról.
 – Sven Sjögren. Ugyanolyan fegyvere van, mint amilyennel a
gyilkosságokat elkövették, és sikerült összekötnöm az első két
áldozattal.
– Ez valami elképesztő! – hallatszott Vanja háta mögül, mert
Carlos is odaólálkodott hozzájuk.
– Ja, kurva jó vagyok! – helyeselt Billy, és nem tudta megállni,
hogy ne vigyorodjon el.
– És Angelica Carlssonnal mi a helyzet?
– Róla még nincs meg minden adat – mondta Billy, és Vanja
válla felett Carlosra pillantott.
– A bankok nem igazán csipkedik magukat – felelte Carlos. – De
az, amink van, arra enged következtetni, hogy az újságírónak
igaza volt. A tranzakciók azt mutatják, hogy nem csak attól a két
embertől csalt ki pénzt, aki feljelentette.
– Tudni akarom, hogy még kiktől – közölte Vanja határozottan,
mire Carlos egy bólintással a helyére ment. – Küldd át nekem
ennek a Sjögrennek az anyagát! – utasította Billyt, és az
íróasztalához sietett.
– Elment! – hallotta fél perc múlva a fiatalember hangját, és a
számítógépe is jelzett.
Megnyitotta a Billytől kapott fájlt.
Sven Sjögren negyvennyolc éves volt, a felesége, Emilia Sjögren
pedig negyvenkettő. A férfi gépkezelőként dolgozott egy helyi
építési vállalatnál, Emilia meg ápoló volt egy otthonban. Svennek
1998 óta volt vadászati engedélye, ezenkívül három fegyverre
fegyvertartási engedélye, az egyik pont a megfelelő kaliber. Egy
tararpsvägeni ingatlanba voltak bejelentkezve, alig tizenöt percre
Karlshamn belvárosától. Egyikük neve sem szerepelt a bűnügyi
nyilvántartásban.
De a Sjögren családnak nem volt könnyű élete.
A fiuk, Hjalmar volt az egyik kézilabdás, aki szerencsétlenül járt
a tizenegy éve történt buszbalesetben. A szülők néhány másik
áldozat rokonaival együtt polgári kártérítési eljárást indítottak
Kerstin Neuman ellen, de a tervük dugába dőlt. Biztos jó sokba
került.
És nem csak a fiukat érte tragédia.
A tizenhét éves lányuk, Alva pár hónapja túladagolásban
meghalt. Sven és Emilia egy január huszonhetedikén keltezett
rendőrségi jelentés szerint azt állította, hogy a lány Bernt
Anderssontól kapta a drogot, és azt akarták, hogy
gondatlanságból elkövetett emberölésért nyomozzanak a férfi
után. A vizsgálatot azonban megszüntették, amikor Bernt tagadta
a bűnösségét, és tanúk, illetve bizonyítékok hiányában nem
lehetett továbblépni.
Csak kettőjük szava állt szemben egymással.
Vanja felhívta Sara Gavrilist, és közölte vele, hogy beszélni
szeretne valakivel, aki többet tud Alva Sjögrenről. Hamarosan
kapcsoltak neki egy fiatal járőrt, Ewa Brändét, aki emlékezett a
családra. Alva fiatal, naiv kislány volt, rossz társaságba
keveredett, és sajnos drogokhoz nyúlt. Főleg marihuánát
fogyasztott, néha kokaint. Ewa és a kollégái többször hazavitték,
hogy kiemeljék a közösségből, amely rossz hatással volt rá. Úgy
látták, hogy a lány szüleivel és otthonával az égvilágon semmi
probléma sincs. Az anyja gondoskodónak tűnt, és Alva sem igazán
tiltakozott, amikor haza akarták vinni. De persze nem uralkodott
náluk túl fényes hangulat, hiszen még mindig gyászoltak.
– A fiuk miatt – szólt közbe Vanja.
– Hjalmar miatt, igen.
Alva helyzetét megvitatták szociális munkásokkal és a
hatóságokkal, de a kábítószer-fogyasztását nem ítélték annyira
komolynak, hogy intézkedéseket foganatosítsanak. Mindenkit
meglepett, amikor kiderült, hogy lőtte is magát.
– Lehet, hogy csak azért adagolta túl, mert nem volt
hozzászokva – zárta le a beszámolóját Ewa.
Vanja köszönetet mondott neki, hátradőlt a székén, és az
igazolványképen látható férfit nézte. Gyilkos lenne? A Sjögren
család nem fogadta túl jól a rendőrségi vizsgálat lezárását.
Többször is felhívták a nyomozásvezetőt, és közölték vele, hogy
nem törődnek bele még egyszer a hatóság tehetetlenségébe és
hozzá nem értésébe, de konkrét fenyegetés nem hangzott el.
Mindkét gyereküket elveszítették.
Alvát nem is olyan régen.
Lehet, hogy az ő halála váltotta ki ezt a gyilkosságsorozatot?
Kétségtelen, hogy csak közvetett bizonyítékok voltak a
kezükben, de mindkét gyereke elvesztése erős indítékot
jelenthetett az apának.
Beszélniük kell Sven Sjögrennel.
– Billy, vedd át a bankokat, Carlos velem jön! – kiáltotta Vanja,
felkapta a kabátját, és elhagyta a helyiséget.
A parkolóban belefutottak Ursulába, aki az egyik helyi
technikussal beszélgetett. Sajnos semmi újdonságról nem tudott
beszámolni. Járt a két hosszú háznál, az óratorony alatt, a
Kungsgatanon, hogy kiderítse, leadhatták-e onnan a halálos
lövést Angelicára, de csak azt sikerült alátámasztania, amit már
tudtak: semmi jele annak, hogy az orvlövész ott járt volna, és a
szög sem stimmel. De legalább kihúzhatják az épületeket a
térképen. Igaz, ez egy milliméterrel sem viszi közelebb őket a
gyilkoshoz.
– Lehet, hogy már meg is van. Gyere, a kocsiban mindent
elmondunk!
Tim Cunningham vele szemben ült.
Magas, sovány férfi volt, negyven és ötven között; nehéz volt
megállapítani a korát, ha nem kérdezett rá az ember. Sötétkék
öltönyt és nyakig gombolt inget viselt, de a nyakkendőjét ezúttal
otthon hagyta. Nyilván azt akarta jelezni, hogy már fesztelenül
érzi magát Sebastian társaságában. Jó kiállású volt, az a fajta,
akinek van ideje és pénze öltözködni és karbantartani a testét.
Az a multinacionális, globális típus.
Közgazdaságtant hallgatott egy hosszú nevű sydney-i
egyetemen, a gyakorlatot a McKinsey-nél végezte, utána pedig a
Unilevernél kapott munkát. Sebastiannak sejtelme sem volt,
mivel foglalkoznak ezek a cégek, de azt megértette, hogy nagy
vállalatok, Tim bejárta a világot, mindenhol vezető beosztást
töltött be, és szépen keresett.
Az angol volt a kulcs: Sebastian úgy érezte, hogy mindennek,
amit az ember kimond, plusznyomatékot ad. Minden
fontosabbnak tűnik tőle. Persze ez hülyeség, de azóta ez volt a
benyomása, hogy az FBI quanticói kiképzőközpontjában tanult a
nyolcvanas években. Mindezek tetejébe Tim még jó beszélő is
volt, meg eszes.
Sebastiannak eszébe sem jutottak a piszkos ablakai.
Jó érzés volt egy intelligens emberrel beszélgetni.
Azért kereste fel, mert az élete a feje tetejére állt. A felesége,
Claire hirtelen halála ripityára törte a világát, és Sebastian
segítségét kérte ahhoz, hogy talpra tudjon állni.
Claire és Tim az egyetemen találkozott, és még huszonévesen
házasságot kötött. Timnek a neje volt a biztos pont az életében, ő
volt a legjobb barátja. Sebastian gyanúja szerint az egyetlen igaz
barátja, amilyen gyökértelen életet éltek. Két éve költöztek
Svédországba, Brommában telepedtek le, és jól érezték magukat
itt.
– Claire még nálam is jobban szeretett mindig új helyre
költözni – mondta Tim mosolyogva, és tovább beszélt arról,
milyen fantasztikus ember volt a felesége.
Sebastiannak már az első találkozójukon feltűnt, hogy hajlamos
idealizálni a nejét és az oldalán töltött éveket.
Folyton a régi szép időkről mesélt.
Sohasem a későbbiekről. Sohasem a máról.
– El tudná mondani, hogyan halt meg? – kérdezte Sebastian.
Ideje volt rátérni arra, amiért itt voltak. A fájó pontra. Tim
elhallgatott, és összehúzta magát a fotelban.
– A fájdalmas dolgokról is beszélnünk kell – folytatta Sebastian.
– A seb sosem fog begyógyulni, ha nem tisztítja ki.
– Szép metafora – mondta Tim, és megpróbálkozott egy
mosollyal.
– Köszönöm. De sajnos nincs más módja.
Úgy tűnt, megérti. Összekulcsolta a kezét a térdén, és
megacélozta magát. Sebastian várt.
– Mondtam neki, hogy ne biciklivel menjen, mert sötét van –
kezdte Tim halkan. – Pont akkor értem haza, elvihette volna a
kocsit. De nem akarta. Azt mondta, szüksége van egy kis
mozgásra.
Elhallgatott, mire Sebastian bátorító pillantást vetett rá.
– Folytassa, kérem!
– Nem jött haza. Tíz körül aggódni kezdtem, és
körbetelefonáltam. Tizenegykor felhívtam a rendőrséget.
Elgázolták.
Megint csend. Kintről behallatszott egy teherautó
tolatáshangjelzőjének sípolása.
– Ennyi – mondta Tim. – Ennyi egy élet. A vétkes sofőrt sosem
találták meg.
 A teherautó odakint tovább tolatott. Tim lehorgasztotta a fejét,
és összekulcsolt kezét bámulta. Sebastiannak az az érzése támadt,
hogy magától nem fog többet mondani, ezért megtörte a csendet.
– Mit érez, amikor erről beszél?
– Dühöt – felelte Tim halkan. – Dühös vagyok.
– Mert a felesége meghalt?
– Azért is.
– És még miért?
Sebastian egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi nem hallotta a
kérdését, vagy egyszerűen csak nem szándékozik válaszolni rá, de
aztán Tim felemelte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett.
– Mert minden hazugság. Minden hazugság volt.
Sebastian rápillantott. Nem értette ezt a váratlan fordulatot.
Olyan volt, mintha közelednének ahhoz, ami bántotta Timet, ami
egészen mélyen bújt meg.
– Nem értem. Már másfél órája ül itt, és csak arról beszél,
milyen jó életük volt… – puhatolózott.
– Jó is volt. Amíg élt. De most magamra maradtam ezzel az
egésszel. A hazugságokkal, azzal, amit tett, amit tettünk.
– Nem követem, Tim – ismerte be Sebastian. – De a düh
normális reakció nehéz helyzetekben. Szerintem bizonyos
érzéseket még nem tett helyre magában. De pont ezért van itt.
– Tényleg? – kérdezte Tim, és futólag a szemébe nézett, majd
felállt, az ablakhoz ment, és kinézett a piszkos üvegen.
Sebastian várt. Nem volt ellenére. Régóta nem történt vele
ilyen izgalmas dolog.
– Magának is hazudtam – fordult meg Tim; a szemében
fájdalom. – Attól féltem, nem vállal, ha igazat mondok.
Sebastian előredőlt. Most már tényleg kíváncsi volt. Mire
gondol Tim?
– Miért ne vállaltam volna? Mit nem mondott el? – kérdezte.
Tim továbbra is némán szemlélte. A kíváncsisághoz
elviselhetetlen feszültség társult.
– Miért van itt? Nem a felesége miatt?
 – Neki is köze van hozzá. Mindennek köze van hozzá. Ahhoz,
amit csinált, és amire kényszerített engem. Kész őrültség az
egész.
– Hozzá vagyok szokva az őrültségekhez, ne féljen! – felelte
Sebastian.
Úgy tűnt, Tim átgondolja a lehetőségeit, finoman bólintott,
aztán megint leült, egészen a fotel szélére, és előrehajolt, mintha
meg akarná győzni valamiről, vagy rá akarná beszélni valamire.
Vagy mintha bármelyik percben el akarna menekülni.
– Amikor Claire meghalt, egy csomó minden a felszínre került…
Volt egy fiunk, Frank… Ő is meghalt.
– Aznap éjjel?
– Nem. Sosem beszéltünk róla. Claire nem akart, én meg
elfogadtam ezt. Éltük tovább az életünket, eltemettük a fájdalmat.
Azt tettük, amit tudtunk, és nem azt, amit kellett volna… Ezért
amikor Claire meghalt, olyan volt, mintha… a bánat, amit
korábban nem engedhettem meg magamnak, hirtelen rám ömlött
volna… – Könnybe lábadt a szeme, és néhány csepp végigcsorgott
az arcán. – Nem tudom, hogy fogom kibírni. Olyan mérges vagyok
rá… de közben meg gyászolom is… Őt és Franket. És próbálok
megbirkózni mindazzal, amit tettünk. De képtelen vagyok rá.
Halkan elsírta magát. Sebastian odanyújtotta neki a zsebkendős
dobozt, amely a fotelja melletti asztalon állt. Tim vett egyet, és
beletemette az arcát. Sebastian a tőle telhető legmélyebb
együttérzéssel folytatta.
– De még mindig nem értem, miért ne vállaltam volna el.
Tim hangosan kifújta az orrát, összegyűrte a zsebkendőt,
kihúzott egy másikat, és megtörölte az arcát. Szipogott, és nagy
levegőt vett, mintha erőt gyűjtene.
– Frank a thaiföldi cunamiban halt meg. Mint a maga lánya –
felelte végül. – Olyasvalakihez akartam járni, aki tudja, milyen
érzés…
Sebastian kővé dermedt. Akármire számított is, erre biztosan
nem. Pár pillanatig nem is tudta, hogyan reagáljon. A
legkézenfekvőbb a düh lett volna. Végül ezt választotta.
– Maga utánanézett az életemnek? Azért jött hozzám, mert én
is elveszítettem a gyermekemet a cunamiban? Mi az isten baja
van magának?
– Bocsásson meg! A rögeszmémmé vált, hogy olyasvalakit kell
keresnem, aki megérti, miről beszélek. Bocsásson meg!
– Az isten verje meg!
Timnek sikerült az, ami csak kevés páciensnek. Felbosszantotta.
Úgy érezte, mintha rátámadt volna. A férfi felállt, és megpróbálta
megnyugtatni.
– Nagyon rosszul kezeltük Frank halálát, nagyon-nagyon
rosszul… – Mintha azt hitte volna, hogy ha tovább beszél, az majd
megoldja a dolgokat. Tévedett. – Tudom, hogy hiba volt magához
jönni, de azt hittem, hogy maga majd segít. És még most is ezt
hiszem. Hogy tud segíteni. Hogy tudunk segíteni egymásnak –
mondta már-már esdeklőn.
– Nincs több találkozó – szögezte le Sebastian, majd felkelt, az
ajtóhoz ment, és kinyitotta. – Nem kell a pénze, csak húzzon
innen!

Miután Tim elment, Sebastian belesüppedt a foteljába. Úgy érezte

magát, mint akit összevertek. Mint aki egy kelepcéből mászott ki.
Közben meg bosszantotta, hogy hagyta magát felpiszkálni. Ennél
profibbnak kellene lennie. Felkelt, mert túl sok adrenalin
keringett a vérében, és túl sok gondolat a fejében ahhoz, hogy
veszteg tudjon maradni. Fel-alá rótta a helyiséget, bezárva érezte
magát. Tennie kellett valamit, hogy visszanyerje az egyensúlyát
és a nyugalmát. És nem ez volt a megfelelő hely.
A Grev Magnigatanon ösztönösen jobbra indult, mint amikor
Amandáért megy. De ez sem tűnt jó megoldásnak. Most nem
bírná ki, ha a két világa találkozna, ezért megfordult, és
legyalogolt a Strandvägenre. Úgy döntött, tesz egy hosszú sétát.
Az mindig segít.
A Tararpsvägenen álló lepusztult, kétemeletes eternitház előtt
egy nagyobbacska, bozontos, fehér kutya volt megkötve. A telken
még pár fészer és egy nagyobb, világospiros, pajtaszerű épület is
volt. A kert rendetlen volt: a pajta előtt építőanyagok és ponyvák
hevertek, valamint egy rozsdás, öreg járgány parkolt. Az udvaron
egy régebbi, piszkos fehér Toyota pick-up is állt, amely
működőképesnek tűnt. Vagyis van itthon valaki, gondolta Vanja,
amikor bekanyarodtak a ház elé. Úgy döntött, bejelentés nélkül
állítanak be, mert látni akarta, hogyan reagálnak Sjögrenék.
Nem akart időt hagyni nekik arra, hogy felkészüljenek a
rendőrséggel való találkozásra.
Gyakran semmi sem sült ki belőle, de az is előfordult már, hogy
valamiféle ösztönös megérzése támadt ilyenkor. Az évek alatt
megtanult egyre jobban bízni az intuícióiban.
Carlosszal rögtön a bejárati ajtóhoz mentek, Ursula pedig
körbejárta a fehér pick-upot. A bozontos kutya feléjük rohant,
amíg a lánca engedte, ugatott is, de nem tűnt agresszívnak. Vanja
odaköszönt neki. Az állat vidáman megnyalta a kezét. Közelről a
ház lakályosabb benyomást keltett, és a rövidebbik oldala mellett
volt egy konyhakert, amellyel valaki sokat dolgozhatott.
Felmentek a lépcsőn, majd Carlos határozottan becsengetett.
Kétszer. Ursula is csatlakozott hozzájuk, a kutyára ügyet sem
vetett. Carlos újból megnyomta a gombot. Egy idő után Emilia
Sjögren nyitott ajtót. Most hosszabb volt a haja, mint az
igazolványképen, és fáradtabbnak tűnt.
– Jó napot! A férje is itthon van? Beszélnünk kell magukkal –
mondta Vanja, és felmutatta az igazolványát.
 Carlos és Ursula is elővette a magáét, és megmutatta.
– Miről van szó? – kérdezte Emilia, miután gyanakvó pillantást
vetett az irataikra.
– A lányukról, Alváról – felelte Vanja röviden, miközben
szemügyre vette a nőt.
Emilia mintha összehúzta volna magát kissé, amikor
meghallotta a nevet. De a hangja erősebb és élesebb lett.
– Meghalt.
– Tudjuk.
– Fogadja részvétünket! – szólt közbe Carlos.
– Kösz – mondta Emilia, és mind a hanghordozása, mind a
pillantása arról tanúskodott, hogy ironikusnak fogta fel a
részvétnyilvánítást.
– Itthon van a férje? – ismételte meg Vanja a kérdést, hogy
visszatérjen jövetelük céljára.
– Nem akar találkozni magukkal.
– Nincs választása.
Emilia pár pillanatig méregette, mintha azt próbálná eldönteni,
hogy komolyan beszél-e, majd kitárta az ajtót.
– Jöjjenek be!
A ház nem volt annyira rendetlen. Talán kissé túl sok bútort és
dísztárgyat zsúfoltak bele, de azt a benyomást keltette, hogy a
lakói igyekeznek rendben tartani.
– Sven! Itt a rendőrség! – kiáltotta Emilia.
– Nem akarok beszélni velük! – hallatszott tompán egy
férfihang.
Emilia Vanja felé fordult, és vetett rá egy „én megmondtam”
pillantást. Vanja felvonta a szemöldökét, mint aki azt feleli: „és
kit érdekel?” Emilia felsóhajtott, és elvezette őket a konyha előtt
egy csukott ajtóhoz. Kinyitotta, majd oldalra lépett.
Sven melegítőnadrágban és piros piképólóban ült a kanapén
egy nagy képernyő előtt a besötétített tévészoba-szerűségben. Az
Eurosporton az angol focibajnokság egyik mérkőzése ment. A
helyiségben cigarettafüst érződött, a levegő áporodott volt.
Amikor beléptek, a férfi futólag rájuk pillantott, a tekintete tele
megvetéssel.
– Mit akarnak? – kérdezte, és a képernyőre függesztette a
szemét.
– Kerstin Neumanról és Bernt Anderssonról szeretnék
beszélgetni – felelte Vanja, és olyan alaposan szemügyre vette,
amennyire csak lehetett a sötét szobában.
– Miért? – érdeklődött a férfi, le sem véve a pillantását a
képernyőről.
Semmi árulkodó reakció a név hallatán. Vanja Emiliára nézett,
aki némán és kifejezéstelen arccal állt az ajtóban.
– Maga szerint miért?
Ezúttal nem kellett behatóan tanulmányoznia, hogy észrevegye
a hatást. Sven lendületesen felé fordult, és dühösen bámult rá.
– Amikor Hjalmar és Alva meghalt, akkor bezzeg nem jöttek!
Nem történt semmi! De most, hogy azok ketten végre megkapták,
amit megérdemeltek, itt nyomulnak!
Előrehajolt, és zaklatottan cigarettára gyújtott. A sokadikra, ha
az asztalon álló teli hamutartónak hinni lehetett. Tüntetőlegesen
Vanjára fújta a füstöt, majd visszatért a meccsnézéshez. Vanja és
Carlos futólag összepillantott, aztán a fiatalember tett pár lépést
előre, megállt Sven előtt, és eltakarta előle a Liverpool támadását.
– Hogyhogy megérdemelték?
– Maga szerint mégis hogy értette? – kiáltott fel váratlanul
Emilia. – Megölték a gyerekeinket!
Vanja odafordult felé, mert a hirtelen érzelemkitörés
felkeltette az érdeklődését. Eddig nem sok figyelmet szentelt
neki, hiszen Sebastian azt mondta, valószínűleg férfit keresnek,
de biztosra persze nem vehették. A nő tett egy lépést felé, és
vádlón rászegezte az ujját. A düh könnyei csorogtak az arcán.
– Hjalmart és Alvát leszarták, de most bezzeg nyomoznak! Most
bezzeg a nyakunkra jönnek! Mert megdöglöttek azok a
rohadékok!
 Sven felkelt a kanapéról. Termetes és izmos volt, olyan ember,
aki egész életében fizikai munkát végzett. Vanja hátrált, és
észrevétlenül a szolgálati fegyvere felé nyúlt. A hangulat a
helyiségben egyik percről a másikra megváltozott. Sven
megnyugtatóan intett, majd megkerülte a kanapét, odament a
feleségéhez, és átölelte. A nő szipogva fúrta az arcát a
piképólójába.
– És most menjenek el! – sziszegte halkan a férfi a foga között.
– Előbb szeretném megnézni a fegyvereit – közölte Ursula, mire
a házaspár úgy nézett rá, mintha elfelejtették volna, hogy ő is ott
van.
– Szó sem lehet róla.
– Nincs szükségünk hozzá házkutatási engedélyre, ha ez jár a
fejében – világosította fel Vanja. – Ilyen csak a tévében van.
A szobára csend telepedett, csak az Eurosport kommentátorának
hangját lehetett hallani, aki magánkívül dicsért egy remekbe
szabott szabadrúgást. Emilia vetett egy pillantást a férjére,
amelyet Vanja nem igazán tudott értelmezni, de úgy érezte, már
eleget tud a Sjögren házaspárról ahhoz, hogy bevigye őket.

Vanja szólt a járőrnek, aki kijött Svenért és Emiliáért, hogy

különítsék el őket, nehogy összebeszéljenek. Azt is utasításba
adta, hogy csak a királyi gyilkossági nyomozóhatóság hallgathatja
ki a házaspárt. Fontolóra vette, felhívja-e az államügyészt, hogy
őrizetbe vettek két felettébb gyanús személyt, de ezt inkább
későbbre halasztotta. Időben szólni fog neki.
Visszament a házba, ahol Ursula megtalálta Sven
fegyverszekrényét, és elkezdte megvizsgálni a vadászpuskát.
Szépen karbantartották; nemrég tisztították meg, ami arra utalt,
hogy mostanában használták. Egy fiókban talált egy hozzá illő
drága távcsövet meg pár doboz lőszert is. Mindent
becsomagoltatott és felcímkéztetett, majd fogta a telefonját, és
kikeresett egy telefonszámot. Gunnar Nordwallét. Ezer éve együtt
dolgoztak Linköpingben, amikor az állami bűnügyi labort még
Állami Bűnügyi Labornak hívták. Aztán Ursula átkerült a királyi
gyilkossági nyomozóhatósághoz, Gunnar viszont maradt, és
felkapaszkodott a ranglétrán. Máig tartották a kapcsolatot. A férfi
vidáman szólt bele a telefonba, és az udvariassági körök után
megkérdezte, miben segíthet.
– Küldök neked egy vadászpuskát néhány tölténnyel, és a
lehető leghamarabb szükségem lenne egy összehasonlító
vizsgálatra – magyarázta Ursula.
– Karlshamnban vagy?
– Igen, és hetvenkét óránk van, hogy döntsünk a
letartóztatásról.
– Megoldom, csak küldd!
Míg Ursula elcsevegett egy kicsit a régi kollégájával, Vanja
körülnézett az emeleten, Carlos pedig a földszinten. Fent négy
helyiség volt, három háló és egy fürdő. A szülők szobája volt a
legnagyobb és a legrendetlenebb. Aranymintás zöld tapéta, egy
nagy, bevetetlen franciaágy a két oldalán egy-egy
éjjeliszekrénnyel, fekete komód, fotel, egy egyszerű íróasztal,
valamint egy hatalmas, sokajtós, fehér ruhásszekrény. Minden
elképzelhető helyen ruhák és mindenféle kacatok hevertek. A
fotelban, az íróasztalon, a komódon.
A szomszédos szoba minden bizonnyal Alváé volt. A fiókos
szekrényen álló illatgyertyák, a tükör kerete alá tűzött
polaroidképek és a nagy plüssmackó arról árulkodott, hogy ez
lányszoba.
Az ágyat szépen bevetették. Rend volt.
A következő szoba Hjalmaré lehetett. Itt is kitakarítottak, és
rendet raktak. Mintha megállt volna az idő: Eminem poszterei és
a kézicsapat fényképei egy évtizeddel ezelőttről maradtak itt.
Mindkét helyiség arra várt, hogy a lakójuk visszatérjen.
Hazatérjen.
A házat megtöltötte a veszteség és a gyász.
– Vanja! – kiáltott fel Carlos a földszintről, mire Vanja
elhessegette iménti gondolatait, és lement.
 A fiatalember egy kihúzott fiók mellett állt a konyhában, és egy
digitális fényképezőgépet tartott a kezében. A kijelzőn a legutóbb
készített felvételek.
– Nézd, kit fotóztak! A dátum szerint a meggyilkolása előtti
napon – mondta, amikor Vanja mellé lépett, és átadta neki a
gépet.
Vanja lassan lapozgatta a képeket. Mind Bernt Anderssont
ábrázolta. Távolról. Nyilvánvalóan titokban készültek.
– Lesz mit megmagyarázniuk.
Már nem arc volt.
Csak hús és vér, csont és bőr, mintha valaki, aki még sosem látott
arcot, megkapott volna minden alkotórészt, hogy megalkossa, de
aztán belefáradt, és csak vaktában összedobálta.
Vagy mintha valaki tucatszor belevágott volna egy súlyos
üvegpalackkal.
Amikor Julia felegyenesedett, és rápillantott, úgy nézett ki,
mint aki egy horrorfilmből csöppent ide. Ő meg nem tudta, mihez
kezdjen. Az agya képtelen volt feldolgozni az eseményeket. Pedig
nem is történtek gyorsan. Julia elképesztően módszeresen járt el:
minden alkalommal, amikor meglendítette az üveget, megállt, és
célzott.
Ő pedig meg sem próbálta megfékezni, nem kiáltott rá, nem
futott el.
Csak állt ott, és hagyta. Most is ezt csinálta. Teljesen üres volt a
feje. Látta a testet, a vért, Juliát, az üveget, de mintha nem
tartoztak volna együvé. Valahogy ennek az egésznek semmi köze
sem volt hozzá.
Elnézte a véres, rózsaszín hajú lányt, és beléhasított a gondolat,
hogy annyira nyugodt, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne. Valószerűtlennek tűnt. Sokat álmodozott Juliáról. De erről
sosem. Persze hogy nem. Ez beteg volt, teljesen beteg. Nem
történhetett meg.
Julia eldobta az üveget, átlépte a testet, és odament hozzá.
Véres arca egészen közel volt az övéhez, amikor kézen fogta.
Hidegek voltak az ujjai.
– Segítesz? – kérdezte suttogva, mire ő némán bólintott.
 Feltételezte, hogy Julia arra gondol: fel kell hívnia a
rendőrséget, el kell mondania, mi történt, be kell számolnia róla,
hogy a fickó megpróbálta megerőszakolni, tanúskodnia kell,
támogatnia, mellette állnia.
– Kocsival vagy?
Ezt nem értette. Mit akar a kocsival? A rendőrség majd kiszáll,
és beviszik. Ennek ellenére megint bólintott.
– Jó. El kell tüntetnünk, mielőtt meglátja valaki. – Julia
elengedte a kezét, megint átlépte a halottat, lehajolt, és megfogta
a lábát. – Segíts!
Ő is odament, és a hulla hóna alá nyúlt. Elfordította a fejét,
hogy ne kelljen látnia azt, ami egykor arc volt. Együttes erővel
sikerült átemelniük a holttestet a korláton. Amikor az súlyos
puffanással földet ért a sötét és néptelen hátsó utcán, arra
gondolt, hogy ha gyilkosságban való bűnrészességgel vádolják,
majd azt mondja, hogy sokkhatás alatt állt, és nem felelős azért,
amit tett.
De gondolhatja-e azt az ember, hogy sokkhatás alatt áll, ha sokkhatás
alatt áll?
Nem ért rá végiggondolni. Julia odalépett hozzá, véres tenyere
közé fogta az arcát, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen, és
mindaddig el sem engedte, amíg biztos nem lehetett benne, hogy
az osztatlan figyelmét élvezi.
– Rasmus! Mondom, mi lesz. Kihozod a blézeremet és egy vödör
vizet. Ha valaki kérdezi, hánytam a teraszon. Megértetted?
Megint csak bólintott. Hozza a blézert és a vizet, Julia hányt. A
lány a zsebébe nyúlt, és adott neki egy ruhatári bilétát.
– Fogd a blézeremet meg a vizet, és gyere vissza, amilyen
gyorsan csak tudsz!
– Értem – bólintott újfent. – Értem.
Aztán sarkon fordult, és elindult. Meglepte, hogy a lába
engedelmeskedik. A terem már majdnem teljesen kiürült. Senki
sem táncolt, az utolsó vendégek is szedelőzködtek már. Lesietett
a lépcsőn a ruhatárhoz, bocsánatot kért a tolakodásért, és
odaadta a bilétát egy lánynak, akit a legjobb tudomása szerint
Lisának hívtak. Közben észrevette, hogy véres lett, de Lisának a
jelek szerint nem tűnt fel. Hozta a sötét blézert, Rasmus
megköszönte, felment a lépcsőn, be a személyzeti helyiségekbe, a
takarítószekrényhez. Fogott egy vödröt, és teleengedte vízzel.
Miközben a terasz és Julia felé tartott, senki sem kérdezte meg,
mire kell a víz, és hová készül.
Amikor a hideg éjszakai levegő megcsapta, érezte, hogy
visszanyeri az önuralmát. A keze remegni kezdett, és egy kis víz
kilötyögött, de a gondolatai kitisztultak és rendszereződtek.
Valaki meg akarta erőszakolni Juliát. Ő leütötte. Julia pedig
megölte. Az erőszaktevőt. Aki bántotta őt. Megérdemelte.
Ez utóbbiban nem volt biztos, de könnyebb volt így felfogni.

Már tényleg nem lehetett arcnak nevezni.

Nem volt mibe becsavarniuk, ezért Rasmus ezt pillantotta meg
először, amikor felnyitotta a csomagtartót. Érdekes módon már
majdnem megszokta az arc nélküli ember látványát.
Macke. Marcus Rowell.
Régen a 9/b királya.
Julia útközben mesélt róla. Miután megmosakodott, a
lehetőségekhez mérten letakarította a terasz kövezetét, eljöttek a
szállodából, elhozták Rasmus kocsiját, és behajtottak a hátsó
utcába. A második emelet nyitott teraszajtaján még mindig zene
áradt ki, amikor együttes erővel betették a holttestet a
csomagtartóba.
A férfiét, aki nemi erőszakot követett el. Aki bántotta Juliát. Aki
megérdemelte a sorsát.
Lassan elhajtottak, végigmentek a Prinsgatanon, majd a
csatornát követték egészen a nyugati rakpartig. Rasmus ügyelt,
nehogy átlépje a megengedett sebességet, figyelt a gyalogosokra,
és elsőbbséget adott, ha kellett.
– Tudod, ki volt? – törte meg a csendet Julia.
– Nem.
 – Macke. Marcus Rowell. A 9/b királya. – Halk, örömtelen
nevetést hallatott, mire Rasmus vetett rá egy pillantást. A lány
felhúzta a lábát az anyósülésben, kinézett az oldalablakon, és a
körmét rágta. – Megerőszakolt egy buliban kilencedikben. Egy
másik sráccal együtt.
Rasmus némán hallgatta. Nem tudta, mit mondjon. De azt
tudta, hogy a csomagtartóban fekvő férfi tényleg bántotta Juliát.
Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy megérdemelte a sorsát.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte, amikor feltűntek az ipari
épületek és a kikötő kivilágított tartályai.
– Kitesszük.
– Hol?
– Ott, ahol senki sem talál rá.
Rasmus megállt, és gyorsan megvitatták, hol nem talál rá senki.
Arra jutottak, hogy a vízben. Beledobják a vízbe. Van valami
súlyos a kocsiban? Nincs. De találtak vasdarabokat, követ meg
betont a kikötő épületei mellett, és remélték, hogy ez elég lesz.
Amikor visszatértek az autóhoz, Julia elővette a telefonját, és
keresett egy térképet.
– Úgy nézem, az északi Långasjönhöz sok út vezet.
Huszonöt perccel később Rasmus megállt, égve hagyta a
fényszórót, hogy megvilágítsa a sötét, nyugodt vizet, ezért a kocsi
dühösen jelzett, amikor kiszállt. Aztán visszament kinyitni a
csomagtartót.
Már tényleg nem lehetett arcnak nevezni.
Érdekes módon már majdnem megszokta az arc nélküli ember
látványát. Lehajolt, és megragadta, és éppen ki akarta emelni,
amikor telefoncsörgés törte meg a csendet. Vetett egy gyors
pillantást Juliára, aki megrázta a fejét, aztán megint a
csomagtartóba nézett. A hang a holttest felől jött. Mozdulatlanul
megvárták, hogy a készülék elhallgasson, majd Rasmus
megkereste, és megnézte. Nem fogadott hívás. Fille.
– Basszus! A telefont le lehet nyomozni!
– Add ide!
 Rasmus odanyújtotta, Julia pedig lement vele a partra. A fehér
fényben Rasmus látta, ahogy elhajítja, hallotta a kis csobbanást,
amikor a készülék belepottyant a vízbe, majd elsüllyedt és eltűnt.
– És most? – kérdezte, amikor Julia visszament a kocsi mögötti
sötétségbe.
– Keresünk egy másik helyet.
Nem tudták a nevét. Huszonöt kilométerre volt onnan, ahol
megszabadultak a telefontól. Együtt kiemelték a holttestet, annyi
követ tömtek a zsebébe és a ruhája alá, amennyit csak tudtak,
majd a parton álló sziklákról beledobták a vízbe, ahol az elég
mélynek tűnt. Fél perc múlva már csak magányos buborékok
árulkodtak róla, hogy valami megzavarta a víz nyugalmát.
Visszamentek. Rasmus lecsukta a csomagtartót, és a kocsinak
dőlt. Nagyon fáradt volt. Teljesen kikészült. Biztos az adrenalin
miatt. Lehunyta a szemét, nagy levegőt vett, majd kinyitotta. Úgy
érezte, állva elalszik, ha nem nyitja ki. Julia odalépett hozzá.
– Kösz – mondta halkan.
Rasmus nem bírt válaszolni. Semmire sem volt képes,
egyenesen állni is alig.
– Tudom, hogy… undorító volt. Amit tettem. Sajnálom, hogy…
te is… Elborult az agyam.
Rasmus csak bólintott. Mit mondott volna? Mit mondhatott
volna?
Julia közelebb lépett, hozzásimult, megfogta mindkét kezét.
Rasmus nagy nehezen felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
– Hogy vagy? – kérdezte a lány, és megszorította a kezét.
– Jól.
Julia kissé oldalra billentette a fejét, és úgy nézett rá, mintha ki
akarná kémlelni, igazat mondott-e. Azután megölelte, a
mellkasára borult, és Rasmus érezte, hogy sírva fakad. Halkan,
csaknem némán. Magához szorította, a rózsaszín hajához nyomta
az arcát.
Valahol a túlsó parton egy szarvas bőgött. Egyébként teljes volt
a csend. Rasmus a sötét vízre pillantott. Fény sehol. Csak a
csillagok. Csak ők ketten. Összebújva. Senki más. Erről
álmodozott.
Igen, jól volt. Furcsa módon.
A séta nem segített. Semmi sem segített.
Az az átkozott Tim Cunningham!
Ő tehetett róla, hogy Sebastian megint dühös lett, és szorongott.
Eszébe jutott, hogy felhívja Ursulát. De mit mondjon neki? Nem
szedheti le a keresztvizet Timről anélkül, hogy magyarázkodni
kezdene, ahhoz pedig semmi kedve sem volt. Ursula tudta,
hogyan veszítette el Sabinét, de Sebastian sosem beszélt róla.
Senkivel.
Kiment a konyhába, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Mozdulatlanul
nézte, ahogy a kanna megtelik a fekete folyadékkal. Régen nők
felszedésével és értelmetlen szexszel csillapította a szorongását.
De ez már régen volt. Uppsala előtt.
Próbált nem gondolni rá, hogy a felelőtlen, önpusztító
viselkedése miatt fennállt a veszélye annak, hogy a gyerek, akit
Vanja a szíve alatt hordott, az övé. Bármilyen lehetetlenül
hangzik is ez. A szorongás az egész terhesség alatt végigkísérte,
és amikor Amanda megszületett, úgy döntött, csináltat egy
tesztet. Bár a kislány nagyon hasonlított Jonathanra, neki
biztosra kellett mennie. Titokban mintát vett tőle, és beküldte
egy cégnek, amely apasági vizsgálatokat hirdetett az interneten.
Azok a napok, amíg a válaszukra várt, rettenetesek voltak. De a
teszt negatív lett. Amanda Jonathané volt.
Nem tett tönkre mindent.
Ám ezt csupán a vak szerencsének köszönhette, ezért úgy
döntött, hogy alapjaiban változtatja meg az életét.
A várakozásait felülmúlóan jól ment: képes volt ellenállni az
önpusztító vágyaknak. Először meglepődött, majd büszkeség
töltötte el. Amanda leegyszerűsítette a dolgát. Ahogy az is, hogy
Vanja elfogadta a segítségét, és hogy tartós kapcsolatot alakított
ki Ursulával. Végül pedig, hogy folyton emlékeztette magát, mit
kockáztat, ha visszaesik.
Ugyanakkor, bár véget vetett önpusztító viselkedésének, nem
szüntette meg a kiváltó okot. Nem foglalkozott a mögöttes
tényezőkkel, ahogy azt mondani szokták, oly szépen. Nem
tisztította ki a sebet, amely továbbra sem hegedt be, és
elfertőződött.
Tovább mérgezte.
Kitöltötte a kávét egy csészébe, és bevitte a nappaliba.
Tim elindított benne valamit.
Ösztönösen, érzelmi alapon reagált. Ami talán érthető is, de
nem különösebben eredményes. A düh, a nyugtalanság és a
szomorúság elfogadása nem vezet sehová. Az intelligenciája volt
az erőssége. Az elemzőkészsége. Képes volt a megfelelő
kérdéseket feltenni, hogy a megfelelő válaszokat kapja.
Akkor miért lett ennyire dühös?
Miért is?
Mert Tim szóba hozta Sabinét. A hüllőagya átvette az
irányítást, úgy érezte, megsértették, kémkedtek utána. Pechjére
fogalma sem volt arról, mennyit tud Tim.
Valószínűleg csak Sabinéról tudott. Olyasvalakivel akart
beszélgetni, aki megérti, aki hasonló tapasztalatokkal
rendelkezik. Ehhez elég volt annyit tudnia, hogy Sebastian is
elveszítette a lányát. A Wikipédián is fent volt, hogyan halt meg
Sabine és Lily, ezért aztán nem is lehetett a magánéletébe való
vájkálásnak tekinteni.
De akkor miért lett ennyire dühös?
Mert Tim hazudott.
Tényleg hazudott? Tartott Sebastian reakciójától, ezért a
közelébe akart férkőzni, mielőtt elárulja az igazságot. Sebastian is
osztozott abban a nézetben – sőt, tulajdonképpen ez volt a
mottója –, hogy az nem hazugság, ha valaki nem mond el
mindent.
Vagyis akkor miért lett ennyire dühös?
Úgy érezte, már közeledik a válaszhoz.
Megértette Timet.
Magára ismert benne.
Basszus! Ő maga volt Tim.
Már majdnem tizenhét éve annak, hogy elveszítette Sabinét, de
Timhez és Claire-hez hasonlóan ő sem volt képes feldolgozni a
gyászt. Nem ugyanúgy fojtotta el, mint ők, de nem is dolgozta fel.
Fűvel-fával lefeküdt, mindenkit elmart maga mellől, újra meg
újra rosszul döntött.
Csakhogy ő egyedül volt.
Timnek azonban ott volt Claire. De valójában ugyanolyan
elszigetelt volt. Nem tudott mással beszélni. Mostanáig.
Sebastian hátradőlt a fotelban, és ivott egy korty kávét. Máris
jobban érezte magát. Irányítás. Elemzés. Megint önmaga volt.
Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Tim. Hogy tudunk segíteni
egymásnak. Sebastian újra belekortyolt a kávéba, és arra gondolt,
hogy megér egy próbát. Ha nem vezet sehová, ha nem nyer rajta
semmit, akkor lefújja. Akármi lesz is az eredmény, legalább keres
még egy kis pénzt.
Felkapta a telefonját, és kikereste Tim számát. Kicsöngött.
Sokszor. Aztán bekapcsolt a hangposta.
You have reached Tim Cunningham, please leave a message.[1]
Sebastian hátradőlt, és mosolygott magában.
– Vegyen egy lottót, mert szerencsés napja van. Adok magának
még egy esélyt.

[1] Tim Cunninghamet hívta. Kérem, hagyjon üzenetet.

Már pirkadt, amikor lefeküdtek.
Rasmus kellemesen meglepődött, amikor Julia megkérdezte,
aludhatna-e nála. Persze, de miért? Nem akart hazamenni az
anyjához, vele akart lenni. Hazafelé egy árva szót sem szóltak.
Úgy félúton Rasmus bekapcsolta a rádiót, de Julia kikapcsolta.
Csak akkor szólalt meg, amikor befordultak a szürkéskék
egyszintes családi ház előtti felhajtóra a Hagalundsvägenen.
– Kié a ház?
– Apámé. De nincs itthon, az új nőjénél van.
– Bírod?
– Nincs vele baj.
Kiszálltak, és bementek a házba. Julia levette a cipőjét, anélkül
hogy kioldotta volna, aztán megállt az ajtóban, és bebámult a
szemben nyíló nappaliba. Rasmus hirtelen az ő szemével látta a
helyiséget: régimódinak, lepusztultnak, elnyűttnek.
– Olyan, mint régen – mondta Julia, és ezzel alátámasztotta,
amit Rasmus gondolt, csak más szavakkal.
– Becca halála után nem sok minden változott. Miután a
nagyapám öngyilkos lett, apámat már semmi sem érdekelte.
Legnagyobb meglepetésére Julia jobbra fordult, a konyha felé.
– Kérsz valamit?
– Nem.
Végighúzta az ujját a konyhaasztalon, és megállt egy pár centis
zöld vonalnál, amelyről Rasmus nem is gondolta, hogy még
megvan.
– Ezt én csináltam. Kíváncsi voltam, hogy az alkoholos filcet
tényleg nem lehet-e lemosni.
 – Hát nem lehet.
– Azon az estén azt mondta, hogy nem jön velünk a Peace and
Love fesztiválra, mert a csapatnak szüksége van rá Skövdében.
Rasmus már majdnem elfelejtette. Becca abba akarta hagyni a
kézilabdázást. Túl sok időt emésztett fel, és szeretett volna mást
is csinálni, például együtt lógni Juliával és a barátnőikkel. A
szüleik nem csináltak nagy ügyet belőle. Ha nem akar játszani,
hát nem játszik. De azt már megígérte, hogy a skövdei nyári
tornán részt vesz, és az embernek állnia kell a szavát. Ezért abból
viszont nagy ügyet csináltak, hogy a bajnokság helyett a
fesztiválra akart menni. Kisebbfajta háború robbant ki. Könnyek,
káromkodás, ajtócsapdosás. De anya és apa hajthatatlan maradt.
Ígéret szép szó…
Rasmus gondolni sem bírt rá. Semmire sem volt képes. Csak le
akart feküdni.
– Fáradt vagyok – mondta, és nem fűzött megjegyzést Julia
fájdalmas emlékeihez.
Az egész éjszaka egy lázálomnak tűnt, amely esztelen
sebességgel vett őrültebbnél őrültebb fordulatokat. Lassítania
kellett. Aludnia kellett.
– Én is.
– Aludhatsz apám ágyában, áthúzom. Vagy a kanapén, ha
akarsz.
Becca szobájában is volt egy ágy, de azt nem ajánlotta fel.
– Veled akarok aludni.
Rasmus Julia felé fordult. Úgy érezte, látszik rajta, hogy a szíve
megdobban.
– Ha akarsz… – felelte, és örömmel állapította meg, hogy pont
olyan lezserül beszél, mint ahogy akart.
Elhaladtak Becca szobája előtt. Az ajtó csukva volt, és Julia
megállás nélkül ment végig a kis folyosón Rasmus szobájáig.
– Itt viszont történt egy s más.
Mikor járhatott itt utoljára? Több mint tíz éve. Rasmus már
nem emlékezett rá, akkor milyen volt a szoba, de biztos nem
ilyen. Szerencsére.
– Le kell zuhanyoznom.
– Tudod, hol a fürdő. A szekrényben találsz fogkefét. A
mosdókagyló fölött. Ha kell. Törülközőt meg alul. Mármint a
mosdókagyló alatt…
Julia rámosolygott, Rasmus pedig lesütötte a szemét, amikor a
lány elment mellette. Magát átkozta, amiért úgy hebegett-
habogott, mint egy nyeretlen kamasz valami amerikai
tinisorozatban. Amikor hallotta, hogy Julia megnyitja a csapot,
besietett a másik vécébe. Itt nem volt fogkefe, de fogkrém igen, a
vendégeknek, akik sosem jöttek. Nyomott egy kicsit az ujjára, és
pisilés közben a fogára dörzsölte. Kiköpte, megmosta az arcát, és
visszament a szobájába. Julia még mindig zuhanyozott. Levette a
nadrágját, a kapucnis pulóverét és a zokniját. A pólónál megállt.
Magán hagyja, ha egy ágyban alszanak? Nem lenne furcsa, ha
meztelen felsőtesttel feküdne itt, amikor Julia visszajön? Nem
vette le. Bemászott a takaró alá, és a falhoz lapult.
A tónál és a hazaúton, egészen pár perccel ezelőttig azt hitte,
hogy nyomban elalszik, amint a feje párnát ér, de már nem érezte
magát olyan fáradtnak. Ellenkezőleg: teljesen éberen feküdt ott,
és hallgatta, ahogy a fürdő ajtaja kinyílik és becsukódik. Julia egy
sötétkék fürdőlepedőbe csavarva jött be, letette a ruháit,
amelyeket a kezében hozott, odalépett az ágyhoz, ledobta a
törülközőt, és meztelenül bemászott mellé. Rasmus a falhoz
lapult, amennyire csak tudott, de Julia hozzásimult. Érezte a teste
melegét, vizes haját a vállán, beszívta a szappan és a sampon
illatát. A lány a hasára tette meleg kezét.
– Akarod? – kérdezte, majd lejjebb csúsztatta a kezét, és
megmarkolta félig már merev farkát, ami önmagában is elég
válasz volt.
– Aha – nyögte ki Rasmus, mire Julia megcsókolta.

Utána sokáig nem tudott elaludni. A teste, a feje, mindene üres

volt, teljesen kész volt. De meg akarta őrizni ezt a pillanatot.
Ő
 Ők ketten. Az ágyában.
Julia a karjaiban, a combja a combján, egyenletes lélegzése a
nyakában. Olyan régóta és olyan gyakran gondolt erre, vágyott
erre, hogy most képtelenségnek tűnt csak úgy álomba merülni.
Nem tarthat örökké.
– Ezt nem fogjuk megúszni, ugye? – kérdezte halkan, és
végighúzta az ujját Julia hajában.
A lány először nem válaszolt. Rasmus már azt hitte, elaludt, de
aztán meghallotta az álmos hangját.
– Valószínűleg nem.
Lehet, hogy nem ezt a választ remélte, de beérte ezzel. Ha Julia
vele van. Ha közel van hozzá, ha érezheti a teste melegét egyetlen
éjszakán, esetleg néhány éjszakán.
– Szerinted mikor jönnek a zsaruk?
– Valakinek biztosan hiányozni fog.
– Ki kellene takarítanunk a csomagtartót.
– Sok mindent kellene. De most aludjunk!
A lány felemelte a fejét, arcon csókolta Rasmust, a mellkasáról a
tarkójára csúsztatta a kezét, és a homlokának nyomta a homlokát.
– Évekig szerelmes voltam beléd… – mondta Rasmus, és
lehunyta a szemét.
– Tudom.

Reggeli. Vagy inkább villásreggeli. Már majdnem dél volt. Csak

pár órát aludtak. Először Rasmus ébredt fel. Nem akart
megmozdulni, ki akarta élvezni a helyzetet. Julia arra ébredt,
hogy ő nézi, ebben teljesen biztos volt. Bocsánatot kért, ha
megijesztette. A lány csak elmosolyodott, szájon csókolta, majd
megkérdezte, ő is éhes-e.
Most a zöld csíkos konyhaasztalnál ült, és lekvárt kent egy
pirítósra. A kávéfőzőből jött le a kávé. Rasmus nem kávézott, csak
egy pohár gyümölcslevet ivott.
– Miért vagy itt? – kérdezte Julia, és nagyot harapott a
pirítósba.
 – Hogyhogy?
– Miért nem költözöl el? Hány éves is vagy? Huszonkettő?
Huszonhárom?
– Nincs pénzem.
– Értem.
– Pár éve teljesen leégtem. Beszálltam egy üzletbe, aztán
kiderült, hogy a másik srác felvett egy csomó hitelt a nevemben,
és végrehajtást kértek ellenem.
– Mennyit vett fel?
– Valamivel többet, mint négyszázezer. De az
adósságrendezésnek köszönhetően öt év múlva megszabadulok
tőle. Még csak huszonhét leszek. Nem a világ.
– Biztos kurvára berágtál.
– Ja, de csak magamra vethetek. Nem voltam résen.
– Ezt akarják elhitetni velünk. Hogy csak magunkra vethetünk.
– Mármint kik?
– A szemétládák. A rohadékok. A Macke-félék, akikkel tele van
a világ. Mi meg bebeszéljük magunknak, hogy igazuk van, mert
mindig megússzák. Ha az ő hibájuk lett volna, biztos lebuknak, és
megbűnhődnek valahogy, hát nem?
– Ja, gondolom…
Nem akart a történteken rágódni. Az előző este emléke már
halványulni kezdett, mint egy rossz álom. Meglepte, hogy milyen
könnyű elfojtani, amit tettek, amiben bűnrészessé vált. A
konyhájukban reggeliztek. Juliával. Szexeltek. Erre akart
gondolni, nem pedig arra, aminek folytán idekerültek.
– A srácnak, aki csőbe húzott, nyilván jól megy sora. Szarik rád
– mondta Julia kemény hangon.
Ezek szerint még nem válthatnak témát. Rasmusnak fogalma
sem volt, mint megy sora Aakifnak, aki átverte, de azt biztosra
vette, hogy szarik rá. Malmőbe költözött, és valami új
vállalkozásba fogott. Úgy hírlik, szépen prosperál. Rasmus
megpróbálta kiverni a fejéből a gondolatot, de egyértelműen
igazságtalan dolog volt. Öt évig minimálbérből kell tengődnie, és
feketén kell melóznia, mint például tegnap is a szállodában, hogy
legyen egy kis pénze. Nem tud elköltözni itthonról, nem vehet
kocsit, nem utazhat, nem élhet.
– Tudod, mit? – hajolt át Julia az asztalon. – Vágj vissza! Verd
szét a képét egy üveggel! Jó érzés…
Felkelt, megkerülte az asztalt, és terpeszben az ölébe ült. Két
kezébe fogta az arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
Volt benne valami diadalmas, győzelemittas.
– Mindig ezt akarom érezni.
– Én is – felelte Rasmus, és teljesen biztos volt benne, hogy
ugyanazt érzik, csak más-más okból.
– Szerintem lehetséges.
Rasmus kérdő pillantást vetett rá, és remélte, hogy vissza akar
menni a szobájába.
– Van tollad meg papírod? Írunk egy listát.
– Nem gondoltad meg magad?
Ursula előre tudta a választ, de azért megkérdezte. Volt némi
esély rá, hogy… De kit akar becsapni? Sebastian Bergmannal
beszélt. A megbánás, az önzetlenség, mások előtérbe helyezése
nem kifejezetten az ő műfaja volt.
– Nem – hangzott a várt válasz.
– Torkelről van szó. Egy barátról, aki nehéz helyzetbe került.
– Egy volt kollégáról, aki szarban van – javította ki Sebastian.
– És ha megkérlek?
– Sosem kérnél ilyet.
– Kétségbeejtő tudsz lenni – mondta Ursula, és leült a kis
zsámolyra az ajtó előtt, hogy felvegye a cipőjét.
– Máskor meg elképesztően jó fej, ezzel ellensúlyozom.
Ursula válaszolni sem bírt. Tudta, mit vállal, amikor beengedte
Sebastian Bergmant az életébe. Ha egyszer alámerülne a saját
pszichéjében, valószínűleg arra jutna, hogy tárt karokkal fogadta,
sőt szándékosan kereste.
A turbulenciát. Bizonyos fokig a káoszt.
Egy „átlagos” kapcsolat vagy férfi semmit sem jelentett neki.
Ha nem volt bonyolult, hát azzá tette.
Menekült, manipulált, hűtlenkedett.
Széles volt a repertoár.
A kapcsolatuk Sebastiannal elég egyszerű volt mindkettőjük
mércéje szerint. Nem éltek együtt, csak jól érezték magukat, ha
találkoztak, amire csak akkor került sor, amikor mindketten úgy
akarták. Sebastian igazi rohadék tudott lenni, de intelligens volt,
vicces, leleményes és meglehetősen gondoskodó, ha lanyhult a
figyelme, és megengedett magának egy kis – ha nem is
boldogságot, de legalább – elégedettséget. Az utóbbi időben egyre
gyakrabban. Minél jobb volt a kapcsolata Vanjával és Amandával,
annál jobb volt a kedve.
Amikor úgy döntöttek, hogy felmelegítik a viszonyukat, a férfi
megígérte, hogy nem bújik ágyba fűvel-fával, és bár Ursula nem
vette készpénznek minden szavát – végtére is egyszer a
testvérével csalta meg –, tudta, hogy betartja az ígéretét. Az
uppsalai eset óta, amikor Sebastian utoljára volt a csapat tagja,
mintha elveszítette volna az érdeklődését a kicsapongások iránt.
Nyilván nem azért, mert hébe-hóba lefeküdtek. A szex elsősorban
nem fizikai szükséglet volt számára, nem az intimitás és a
közelség forrása. Egy űrt töltött be. Menekülés volt, a szorongás
és a fájdalom csillapításának egy módja.
Mint másoknak az alkohol. Például Torkelnek.
Felállt. Voltaképpen nem akarta, de muszáj volt megtennie.
Számtalan okból. Vanja nem igazán örült, hogy elmegy, amikor
már csak alig huszonnégy órájuk volt, hogy bizonyítékot
találjanak Sjögrenék ellen, de Ursula hajthatatlan maradt. Fontos
volt. Ez volt a helyes. Fontosabb, mint a nyomozás,
természetesen. Ez azonban nem jelentette azt, hogy várakozással
nézett elébe.
– Beugrom utána – mondta, és belebújt a kabátjába.
– Tudod már, hogy mikor?
– Az attól függ, mekkora szarban van.
– Hívj, ha elindultál!
– Van itthon borod?
– Van.
– Jó. Akkor majd találkozunk.
– Add át neki az üdvözletemet! – hallotta még, mielőtt
becsukódott volna mögötte az ajtó, de nem tudta eldönteni, hogy
Sebastian viccel-e.

Fájdalmas volt így látni.

Éveket öregedett pár hónap alatt, amit nem lehetett kizárólag az
alkoholnak betudni, a gyász is megtette a magáét. Ennek ellenére
iparkodott, látni lehetett. Lezuhanyozott, megborotválkozott,
tiszta ruhát vett. De ittas volt. Nem részeg, de egyértelműen ittas.
Aki nem ismeri, talán észre sem veszi, de neki, aki dolgozott vele,
lefeküdt vele, azonnal feltűnt. Ráadásul évekig élt Michaellel, aki
időnként nyakló nélkül vedelt.
– Mióta iszol? – kérdezte, amikor Torkel ajtót nyitott.
– Amióta fenn vagyok – felelte a férfi őszintén. Nyilván tudta,
hogy Ursulát nem szedheti rá. – De csak sört.
– Ha a jelenlétemben inni fogsz, azonnal lelépek.
– Jó.
Ursula kibújt a cipőjéből, és bement az állott levegőjű és
alkoholszagot árasztó lakásba. Torkel megpróbált kitakarítani és
rendet rakni, de a hanyatlás már túl régóta tartott ahhoz, hogy
egyetlen délelőtt alatt gátat lehessen vetni neki.
– Főztem kávét – tessékelte be Ursulát a konyhába.
– Van itthon kaja?
– Éhes vagy?
– Nem, miattad kérdezem. Ettél már?
– Nem valami sokat, nincs étvágyam. Ülj le!
Ursula szót fogadott, Torkel pedig levette a kávéfőzőt a
gáztűzhelyről, amelyről Ursula tudta, hogy az esküvő után
szereltették be. Lise-Lotte szeretett főzni. Torkel töltött a
csészékbe, amelyek már ki voltak készítve az asztalra egy tál
Ballerina keksszel együtt.
– Tej nincs – szabadkozott, miközben leült vele szembe.
– Nem baj.
Tudnia kellett, hogy Ursula tej nélkül issza. Az évek alatt
számtalan csésze eltérő minőségű kávét ittak már meg együtt.
Torkel belekortyolt a feketéjébe, majd letette a csészét, és
udvariasan a karlshamni nyomozás felől érdeklődött. Ursula
mindent elmondott neki, amiről úgy gondolta, hogy elmondhatja.
Torkel feltett még pár kérdést – Vanja hogylétét nem firtatta, és
Billyt sem hozta szóba –, és Ursula látta rajta, milyen fájdalmasan
érinti a dolog. Az egész életét ennek a munkának áldozta, amely
két válásához is hozzájárult, és mindent jelentett neki. És az élet
most nélküle ment tovább.
Mintha sosem lett volna ott.
Lecserélhető volt. Pótolható.
Végül kénytelenek voltak rátérni arra, amiért Ursula jött.
Lise-Lottéra. Az évfordulóra. A gyászra.
Ursula már hallotta a javát közvetlenül Lise-Lotte halála és
temetése után, azokon az estéken, amikor Torkel későig bent
maradt az irodában, amikor még megvolt a munkája. Most
azonban keserűség kúszott a hangjába, ami korábban nem volt
jellemző rá. Az egészségügyi ellátás miatt persze, de a régi
munkaadója és kollégái miatt is. Ursula hagyta, hogy annyit
beszéljen, amennyit csak szeretne, majd azt javasolta, hogy
sétáljanak egyet. Mikor járt kint utoljára?
Átmentek Långholmenre, balra fordultak, elhaladtak a régi
börtön előtt, majd leballagtak a vízhez, ahol már ott ringatóztak
az első csónakok. A túlsó parton, Reimersholmén megcsillant a
sápadt tavaszi nap a tíz szögletes ötemeletes ház ablaküvegein.
Torkel leült egy padra az egyik móló végében. Ursula mellé
telepedett. Legnagyobb meglepetésére a férfi egy kis
nejlonzacskót húzott elő a kabátja zsebéből, és kenyérdarabokat
kezdett a vízbe szórni. Kisvártatva megjelentek a kacsák. Ursula
nem tudta, mit mondhatna, ezért hallgatott. Lehunyta a szemét,
mert a fullasztó lakásban töltött két óra után jólesett a langyos
idő és a tiszta levegő.
– Hiányzol – mondta egyszer csak Torkel, ami durván
visszarántotta Ursulát a valóságba.
– Dehogy, Lise-Lotte hiányzik – felelte tárgyilagosan.
– Meg te is. Ha visszajössz hozzám, megjavulok.
– Ezt nem háríthatod rám, Torkel, nem hagyom. Ez zsarolás.
– Csak azt mondom, hogy szükségem van rád.
 – Dehát itt vagyok! – mondta Ursula, és finoman a karjára tette
a kezét. – Elmegyek veled az ülésekre, ha rászánod magad, és
segítek, ahogy csak tudok, de nem járok veled.
– Mert Sebastiannal jársz.
Nem lehetett nem kihallani a hangjából a keserűséget.
– Ha nem így lenne, akkor sem kezdenék veled. Mert ezt
egyikünk sem akarja igazán.
Torkel levegőt vett, hogy tiltakozzon, de aztán csak kifújta, és
egy szót sem szólt. Dobott még egy kis kenyeret a kacsáknak,
kihúzta magát, és a túlsó part gyér növényzetét nézte.
– Pont itt ültem. Szenteste. Nem volt hidegebb, mint most… Itt
ültem. Yvonne és a gyerekek felmentek a gävlei nyaralóba…
tudod, ahol Sebastian megdugta a testvérét évekkel ezelőtt
karácsonykor.
Ursula biztosra vette, hogy ezzel a jelentéktelen kis részlettel
meg akarta bántani, de lenyelte a keserű pirulát. Torkelnek
szüksége volt erre. Ha nem fajul el jobban a helyzet, hagyja a
csudába.
– Összeházasodtak. Christoffer és Yvonne. Tudtad?
– Igen, már mondtad.
– Na szóval, akkor rúgtak ki, szégyelltem magam… A régi
karácsonyok, amikor a gyerekek még kicsik voltak, sokkal jobbak
voltak. Csak én és Lise-Lotte. Délelőtt átjött Vilma és Elin. Lise-
Lotte főzött ebédet, kaptak ajándékot, aztán hazamentek Yvonne-
hoz és Christofferhez. Utána már csak magunk voltunk. És akkor
még hidegek voltak a telek, emlékszel? Havazott. Olyan szép volt.
– És Vilma meg Elin… – kezdte Ursula, hogy kiszakítsa Torkelt
az emlékei közül, és visszarángassa a valóságba.
– Mi van velük?
– Mit szólnak hozzá, hogy iszol?
Igazából nem akart ebbe belebonyolódni. Michaellel mindig
mindent elkövettek, hogy titkolják a férfi sötét időszakait,
természetesen főleg Bella kedvéért, de maguk miatt is.
Hazugságok, kifogások, ürügyek. A végén már úgy belejöttek,
hogy ők maguk is elhitték: nem is olyan súlyos a probléma. De ez
senkinek sem szolgálta a javát, a legkevésbé Mickéét.
– Kínosnak érzik, szégyellik. Néha úgy érzem, utálnak.
A válasz kegyetlenül őszinte volt. Ursula értékelte, bár szíven
ütötte.
– Nem téged utálnak, hanem a részegeskedést.
– Az gyakorlatilag ugyanaz, nem?
– Találkoztok?
– Néha. Ha tudom, hogy jönnek, összeszedem magam. Mint ma.
Ha váratlanul állítanak be, amit mostanában már nem nagyon
szoktak, nem nyitok ajtót.
Ursula végigsimította az alkarját, megfogta és megszorította a
kezét.
– Ne csináld ezt, Torkel! – kérte olyan meleg hangon, amilyen
csak telt tőle. – Ne csináld ezt velük! Magaddal. Menj el az
ülésekre! Kérj segítséget!
– Nem.
– Miért nem?
Felé fordult, és Ursula kis híján hátrahőkölt a szemében ülő
végtelen szomorúságtól.
– Nem akarok józan lenni. Szerintem nem bírnám ki.
Ursula tudta, mire gondol. Nem az volt a kérdés, hogyan hagyja
abba az ivást, hanem az, hogyan kezelje józanul a gyászt és a
hiányérzetet.
A férfi sietősen felállt, és a zsebébe gyömöszölte a már üres
nejlonzacskót.
– Vissza kell mennem. Köszönöm, hogy eljöttél.
– Maradhatok még, ha akarod – ajánlotta fel Ursula, miközben
ő is felállt.
– Nem, menj csak vissza! Most ott a helyed.
Ezzel Torkel sarkon fordult, és olyan szaporán indult az út felé,
hogy az egyértelművé tette: a továbbiakban nem óhajt társaságot.
Haza akart menni.
Inni. Felejteni. Gyászolni.
 Ursula figyelte, és bármilyen érzéketlen dolognak tűnt is,
nagyon vágyott rá, hogy ő is hazamenjen Sebastianhoz és a
borhoz.
A kihallgatóhelyiséget nem négy embernek tervezték.
Vanja és Carlos Sven Sjögrennel szemben ült, akinek – tekintettel
arra, milyen súlyos bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják –
volt egy kirendelt védőügyvédje: egy szikár, kimerültnek tűnő
férfi. Vanja nem vette a fáradságot, hogy megjegyezze a nevét.
Fogytán volt az ideje, alig hat órája maradt, hogy meggyőzze az
ügyészt: tartóztassa le a gyanúsítottakat. Különben kénytelenek
lesznek szélnek ereszteni őket. A labor megígérte, hogy sietnek a
ballisztikai vizsgálattal, de idáig még nem kaptak híreket tőlük.
Mivel Ursula még mindig Stockholmban tartózkodott, Vanja
Billyt bízta meg, hogy sürgesse meg őket. Természetesen
mélységesen elszomorította, ami Torkellel meg Lise-Lottéval
történt, de még mindig nem fért a fejébe, miért ez volt a
legfontosabb Ursulának. Mindenkinek áldozatokat kell hoznia.
Csak együtt oldhatják meg ezt az ügyet.
A két napja még oly ígéretesnek tűnő nyomozás a Sjögren
család után holtpontra jutott. Újra kihallgatták Emiliát.
Eredménytelenül. Bár Billy további lesifotókat talált a gépén
Bernt Anderssonról, a nő nem volt hajlandó válaszolni a
kérdéseikre. Ettől persze csak még gyanúsabbá vált, hogy titkol
valamit, de az ügyésznek ez nem lesz elég. Bizonyítékokra volt
szükségük, amelyek a gyilkosságokhoz kötik a nőt vagy a férjét –
vagy mindkettőjüket. Ilyesmivel viszont nem rendelkeztek.
Úgy döntöttek, tesznek még egy kísérletet, és nyomás alá
helyezik Svent. Ő fáradtabb és elcsigázottabb volt. A hosszú
kihallgatások és a cellában töltött éjszakák megviselték, és bár ő
sem ismert be semmit a korábbi kihallgatások alkalmával,
legalább szóba állt velük.
– Ezeket a képeket a felesége számítógépén találtuk – mondta
Carlos, és letette a felvételeket Sven elé az asztalra. – Abban a
fitneszparkban készültek, ahol aznap meggyilkolták.
Sven szórakozott pillantást vetett a képekre, aztán felnézett
Carlosra.
– Már mondtam, hogy ha rendesen végezték volna a
munkájukat, ezek a fotók nem is léteznének. A rendőrség azt
mondta, hogy nincs bizonyítékuk rá, hogy a fickó drogot árul.
– Szóval továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy csak bizonyítékot
akart találni ellene?
– Nem „ragaszkodom” semmihez, ez az igazság.
– Vagyis csak véletlen, hogy pont ezen a helyen ölték meg,
mindössze pár órával azután, hogy maga lefényképezte.
– Nem én fényképeztem le, hanem Emilia.
– Nem az a lényeg, ki készítette a képeket.
Sven lehunyta a szemét, és a hüvelyk- meg a mutatóujja közé
csippentette az orrnyergét, mintha kezdene megfájdulni a feje,
vagy igyekezne visszafogni magát. Aztán kinyitotta véreres
szemét, és Carlosra nézett.
– Igen, véletlen.
Vanja összeszorította a száját dühében. Svennel sem jutnak
egyről a kettőre. Semmi újat sem sikerül kideríteniük, folyton
ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, csak más megfogalmazásban,
és abban reménykednek, hogy a férfi egyszer más választ ad,
ellentmondásba keveredik, és elindulhatnak valamerre.
Új módszerre lenne szükségük.
Beismerő vallomásra lenne szükségük.
De idáig csak közvetett bizonyítékaik, feltételezéseik és
kétségeik voltak. Meg kell változtatniuk a stratégiájukat. Érzelmi
húrokat kell pengetniük, főleg, mivel a férfi teljesen kimerült.
Carlos karjára tette a kezét, mire a kollégája elhallgatott. Aztán
komolyan Sven szemébe nézett.
 – Van egy lányom. Amandának hívják. Hároméves.
– Aha – hümmögött Sven, aki érezhetően nem értette, miért
mondja most ezt.
Carlos pillantása elárulta, hogy Sven nincs egyedül
értetlenségével.
– Régen azt hittem, hogy tudom, mi a szeretet. Szerettem a
fiúimat, a szüleimet, a barátaimat, de amikor megszületett
Amanda… Soha életemben nem éreztem még ilyen szeretetet.
Tartott egy rövid szünetet. Úgy tűnt, Sven figyel. Vanja
melegen rámosolygott, és előrehajolt.
– A barátaim sokszor mondták, hogy mennyire szeretik a
gyereküket, de csak most értettem meg, mit jelent ez.
Vanja látni vélte, hogy a férfi finoman bólint. Nemcsak figyelt
rá, hanem sikerült közel férkőznie hozzá, már csak folytatnia
kellett.
– Ha valaki elvenné tőlem Amandát, és megúszná büntetés
nélkül… Azt hiszem, meg akarnám ölni. A külső máz vékony és
sérülékeny, és alatta mindnyájan primitív lények vagyunk.
Szemet szemért.
Ezúttal teljesen biztos volt benne. Sven egyetértően bólintott.
– Elnézést! Hová akar kilyukadni? – kérdezte az ügyvéd.
Vanja komor pillantást vetett rá, ami beléfojtotta a szót, aztán
megint minden figyelmét Svennek szentelte.
– A párom, Amanda apja a másik ember az életemben, akit
szeretek. Mi van, ha valaki őt is elveszi tőlem? És ez az illető is
megússza. Amanda gyilkosa szabadlábon mászkál. Jonathan
gyilkosa szintén szabadlábon mászkál. Pedig mindent elvettek
tőlem, amiért élni érdemes.
Legnagyobb meglepetésére a végére fátyolos lett a hangja.
Egyszer már elvettek tőle mindent. Az egész élete hazugságra
épült, és végül kénytelen volt szakítani azokkal, akiket a
legjobban szeretett. Annával és Valdemarral. A szüleivel.
Racionális ember volt, ritkán engedett meg magának érzelmeket,
de ez a történet megpendített egy húrt. Nyelt egyet, és még
bensőségesebb hangon folytatta.
– Maga szerint lenne olyan ember, aki ne értené meg, hogy
miért lőttem agyon az illetőket a szolgálati fegyveremmel? –
Hátradőlt, megint nyelt egyet, és kissé széttárta a karját. –
Elítélnének, végtére is nem lőhetünk le csak úgy embereket.
Megbüntetnének. Nem túl szigorúan, de azért mégis. Vannak
törvények, van igazságszolgáltatás, ami néha sajnos cserben hagy
minket…
Elhallgatott. Az asztalra támaszkodott, és leküzdötte a
késztetést, hogy Sven kezére tegye a kezét.
– De maga szerint lenne ember, aki ne értené meg, miért
tettem? Szerintem nem. – Suttogóra fogta a hangját. – Megértem
magát.
A helyiségben síri csend honolt. Csak a ventilátorok monoton
zúgását lehetett hallani. Vanja állta a férfi tekintetét. Igyekezett
megnyújtani az együvé tartozás pillanatát, igyekezett az az ember
lenni, akiben Sven megbízhat.
– Gondolja? – kérdezte halkan Sven pár másodperc múlva.
– Igen.
– Amióta Hjalmar meghalt, senki sem ért meg. Főleg a rendőrök
nem. – Vett egy nagy levegőt, és előreejtette a vállát, mintha
ellazulna. – De nem én öltem meg őket. És nem is Emilia.
Vanjának annyi ideje sem volt, hogy kigondolja, hogyan
reagáljon erre, mert kopogtak az ajtón, és Billy dugta be a fejét.
Bocsánatkérőn nézett rá, felmutatott egy papírlapot, és azt
tátogta: labor, ballisztika. Vanjának meg sem kellett néznie a
jelentést, olyan jól ismerte Billyt, hogy már a testbeszédéből és az
arckifejezéséből ki tudta olvasni.
Nincs egyezés.
Visszakerültek a startmezőre.
Az üvegajtók szétnyíltak, és az eső úgy szitált Philip arcába,
mintha valaki lespriccelte volna egy viráglocsolóval. Próbálta
védeni a kezében tartott papírtörlőt, amíg megtette a rövid utat a
hármas és a négyes kútoszlop közötti tartóig, amely már a tető
alatt volt. Szerette, ha van mit csinálnia. Minden alkalommal
örült, amikor autó érkezett, ki kellett cserélnie vagy fel kellett
töltenie valamit, de még akkor is, ha a vécét kellett kitakarítania.
Amikor nem tudta mivel lefoglalni magát, a gondolatai
elkalandoztak.
Julia körül forogtak. A szállodai este körül. Meg egy másik, több
mint tíz évvel ezelőtti este körül. Beszélni akart vele erről az
osztálytalálkozón. Szilárdan elhatározta, de aztán
elbátortalanodott, amikor meglátta.
Sok minden nem úgy alakult azon az estén, mint ahogy szerette
volna.
Sok minden elromlott.
Az volt a terv, hogy tartja a három lépés távolságot, főleg
Mackétól. Általában nehéz, már-már lehetetlen feladat volt, de
abban bízott, hogy a sok régi osztálytárs, elsősorban a lányok,
akiket Macke nem túl sűrűn látott, elterelik a figyelmét. És
teljesen megfeledkezik róla. Ő pedig megkörnyékezheti Juliát.
Bebizonyíthatja, hogy megváltozott, érett lett, felnőtt, és most
már tudja, hogy rosszat tett azon a sok-sok évvel ezelőtti estén.
Bocsánatot kér. És reménykedik a megbocsátásban.
De most már képtelenség.
Annyiszor tartott már önvizsgálatot, próbálva megérteni a
történteket. Pontosabban azt fájdalmas bizonysággal tudta, hogy
mi történt, csak azt nem, hogy miért. Hogy hagyhatta ott?
Mackéval? Amikor annyira nyilvánvaló volt, mi folyik. Amikor
Julia könnyes szeme egyenesen rá meredt. Beléfúródott. Időnként
azzal igyekezett csillapítani a bűntudatát, hogy elhitette magával:
úgysem tehetett volna semmit, Macke sosem tűrte volna el, hogy
közbeavatkozzon. Philip látta, mire képes, ha elborul az agya.
Hogy mennyire össze tud verni valakit. És amikor visszament a
szállodába? Még voltak ott emberek. Segítséget hívhatott volna. A
betört orra egyértelműen bizonyíthatta volna a helyzet
komolyságát. Lehet, hogy azok, akik ismerték Mackét, haboztak
volna, de volt ott személyzet is meg őrök.
De semmit sem tett. Senkinek sem szólt.
Csak besurrant a mosdóba, elállította a vérzést, kivette a
kabátját a ruhatárból, és lelépett. Miközben gyomorgörcse volt a
bűntudattól.
Ismerős érzés.
Azon a három évvel ezelőtti napon is ezt érezte, amikor
összefutott Tobiasszal a városban. Gyerekkorukban szomszédok
voltak, együtt játszottak, néha titokban, amikor Tobiasnak már
kínos volt, hogy még mindig játszik, főleg egy négy évvel
fiatalabb fiúval. Ezer éve nem látták egymást. Mit csinál
mostanság, mi szél hozta vissza Karlshamnba? Munkaügyben jött,
mint kiderült, valami konferenciára. Megbeszélték, hogy együtt
ebédelnek, mert jó lenne dumálgatni kicsit. A Fridolf sörözőben
találkoztak az Ågatanon. Először Tobias rendelt. Sütőben sült
céklát. Mostanság vegán volt. Philip szinte gépiesen szintén
vegán fogást kért, mert szabályos provokációnak érezte volna
Tobias bejelentése után húst rendelni, amelyre egyébként
vágyott.
Nekiláttak, és ártalmatlan témákról csevegtek: „Hogy megy
sorod mostanság?” Meg: „Emlékszel, amikor…?” Philip nem is
igen tudta, hogyan került szóba a felső tagozat meg a sok közös
ismerős, aztán egyszer csak elhangzott Julia neve. Látta, hogy
Tobias összeszorítja a száját, a pillantása csapongani kezd, és
kissé feszeng.
– Mi van? – kérdezte.
– Semmi.
– Ne már! Látom, hogy van valami. Rosszat szóltam?
– Nem, mármint… – Hezitált egy pillanatig, de aztán gyorsan
döntésre jutott. – Na jó. Juliáról van szó.
– Mi van vele?
Tobias rájött, hogy nem ússza meg. Aki á-t mond, mondjon b-t
is, még akkor is, ha nincs ínyére.
– Úgy beszélsz róla, mintha… Mintha mi sem történt volna.
– Mire gondolsz? Mi történt?
– Hát ha így, legyen így… Nem tudom, csak hallottam ezt-azt, és
nem… Tudod, mit? Felejtsd el! Nem szóltam.
De Philip nem akarta elfelejteni. Akkor nem. Most már bármit
megadott volna érte, bármire kész lett volna, hogy felejteni
tudjon, de akkor tudni akarta. Ragaszkodott hozzá. Kérlelte
Tobiast, még a hangját is megemelte kissé, míg végül gyerekkori
pajtása előrehajolt, és suttogva azt mondta, hogy pár
osztálytársnője Rebeccával kézilabdázott, azzal a lánnyal, aki
meghalt abban a buszbalesetben…
– Igen, igen, de mi köze ehhez Juliának?
– Rebecca azt mondta az egyiküknek, hogy… Mackéval
megerőszakoltátok egy buliban. Mármint Juliát…
Philip képtelen volt visszatartani a nevetést. Ez abszurd! Ezt
beszélték az emberek? Hogy ő megerőszakolt valakit? Be voltak
rúgva? Naná! Mindenki be volt rúgva minden buliban abban az
időben. Lefeküdt vele? Igen. Macke után. Nem különösebben
büszke rá, de hogy megerőszakolta volna?! Dehogy! Nem fogta le,
nem kényszerítette semmire. Julia nem adta jelét, hogy nem
akarja. Arra emlékezne. Ő nem az a fajta…
Ezek után a jó hangulatot már nem sikerült újra megteremteni,
ezért gyorsan befejezték az ebédet, és azóta nem is találkoztak.
Philip később azon kapta magát, hogy képtelen kiverni a fejéből
Tobias szavait, és amikor nagy nehezen felidézte azt a kevés
emléket, amelyet arról a buliról őrzött, kénytelen volt beismerni,
hogy Julia annak sem adta jelét, hogy akarja. Sőt. Eszébe jutott,
milyen rémes volt. Julia csak feküdt ott. Az a pár lány, akivel
korábban együtt volt, legalább élvezte. Mind csinált valamit:
színlelt, mozgott, megjátszotta a tapasztaltat, pedig egyik sem
volt az. Julia viszont semmit sem csinált. Csak nézett rá. Üres
szemmel – ahogy most arra is rájött.
Egyre biztosabb lett benne, hogy megerőszakolta.
Aztán jött az osztálytalálkozó.
Ami esélyt jelentett számára. Nem arra, hogy jóvátegye a
történteket, hogy is tehette volna? De beszélhetett volna róla,
megmagyarázhatta volna, vállalhatta volna végre a felelősséget.
Javíthatott volna valamicskét a helyzetén, ha ez egyáltalán
lehetséges.
Ehelyett azonban csak még jobban elrontott mindent.
Mackéról az osztálytalálkozó óta nem hallott. Örült neki. Arról
sem hallott, hogy feljelentették volna nemi erőszakért. Most egy
darabig biztos meghúzza magát. Lehet, hogy elment
Karlshamnból. Nem ez lett volna az első alkalom. Ha visszatér, és
újra felbukkan Philip életében, kénytelen lesz örökre
megszakítani vele minden kapcsolatot. Ezúttal tényleg. Nem
találkozhatnak többé.
Múlt héten kiderítette Julia telefonszámát, és felhívta. Ötször
is. De mindig letette, mielőtt Julia felvehette volna.
Mit mondhatott volna? Mit kellett volna mondania?
Egy bocsánatkérés édeskevés.
Erikának persze egy szót sem szólt. Azonnal lapátra tette volna.
Megundorodott volna tőle. Azt tudta, hogy Macke behúzott neki
egyet azon az estén. De azt nem, hogy miért. Nem tudta, hogy
hátat fordított. És azt sem tudta, mi történt tíz évvel ezelőtt.
Most mitévő legyen?
Folyton ez járt a fejében. Alig aludt, és korán kelt. Állandóan
őrlődött. Néha-néha sikerült elfojtania a gondolatokat, de ezek az
időszakok egyre ritkultak és rövidültek. Mégiscsak az lesz a
legjobb, ha felhívja Juliát. Vagy idővel majd elmúlik? Csak azért
volt, mert az osztálytalálkozón az történt, ami? Ha nem tesz
semmit, ha nem történik semmi, idővel elfelejtheti az egészet, és
úgy tehet, mintha meg sem történt volna?
Nem tudta. És most már sosem fogja megtudni.
Pont amikor beletette a papírtörlőt a szemetes feletti tartóba a
hármas és a négyes kútoszlop között, egy 6,5×55-ös kaliberű golyó
fúródott a fejébe közvetlenül a bal szeme felett, és azonnal
végzett vele.
Egy benzinkút.
Mielőtt még kitalálta volna, mi akar lenni, mivel szeretne
foglalkozni, Carlos egy benzinkúton dolgozott odahaza,
Varbergben. Többnyire éjjel. Az E6-os felhajtójánál, még abban az
időben, amikor a kutat Statoilnak hívták. Ahogy annak idején
valószínűleg ezt is, ahol most egy fiatalember feküdt holtan az
általuk felállított kis fehér sátor alatt. Carlos körülnézett. A kék-
fehér kordonszalag lobogott a tavaszi szélben. A kút környékét
nagy területen lezárták. Bár igazából mindegy volt, mert a többi
tetthelyhez hasonlóan itt sem tudták, honnan jött a lövés. Vanja
kissé távolabb a sajtóval beszélt. Néhányan – közöttük Nazrin
Heidari – már a nyomozóhatóság megérkezése előtt itt voltak, és
rögtön kérdésekkel árasztották el őket, ahogy kiszálltak a
kocsiból.
Találtak már összefüggést?
Mikor tartóztatnak le valakit?
Mi van a házaspárral, akit bevittek?
Nem lehet, hogy túl sok időt és energiát pazaroltak rájuk, miközben a
valódi tettes még nyilvánvalóan szabadlábon mászkál?
Tudják már, mi az indíték?
Vanja úgy döntött, beszél velük, hogy elejét vegye a
találgatásoknak, pletykáknak, nyilvánvaló képtelenségeknek.
Valószínűleg bosszút is akar állni a múltkor történtekért, gondolta
Carlos. Mindenesetre Vanja határozott léptekkel indult a kordon
felé.
Carlos nem irigyelte.
 Nem szívesen végezte volna ezt a munkát, vállalta volna ezt a
felelősséget.
Egész életében azt hallgatta – és talán joggal –, hogy ha kicsit
megerőltetné magát, sokra vihetné. De azt soha senki sem
kérdezte meg tőle, mire akarja vinni. Bejutott a rendőrtisztire,
elvégezte, és egykettőre nyomozó lett belőle. Szerette csinálni, a
kollégái kedvelték, tudta, hogy jól végzi a dolgát, amit az is
bizonyított, hogy bekerült a királyi gyilkossági
nyomozóhatóságba. Miért törjön magasabbra? Miért tegye ki
magát a sajtó nyomásának és a stressznek, miért vállalja a vezető
beosztással járó pluszterheket és felelősséget? Meg volt győződve
róla, hogy ha akarna, feljebb tudna kapaszkodni a ranglétrán, de
nem vonzotta a lehetőség. Számára fontosabb volt az egyensúly.
Hogy otthon lehet a párjával, versenyekre járhat a
repülőgépmodelljeivel, programokat csinálhat a családjával és a
barátaival. Már azt is elég nehezen viselte, hogy most napokat
kellett távol töltenie tőlük, amely napok könnyedén hetekké
nyúlhattak.
Egy negyvenes nő, akit beengedtek a kordonszalag mögé, felé
tartott. Carlos remélte, hogy az igazságügyi orvosszakértő az.
Összecsapta gyapjúkesztyűs kezét, és toporgott fényesre pucolt
bakancsában. Jeges szél süvített, és a nyílt terepen úgy érezte,
mintha egyszerre minden irányból fújna. A nő hozzálépett, és
széles malmői tájszólásban bemutatkozott. Valóra váltotta Carlos
minden reményét: valóban az orvosszakértő volt, aki meg fogja
vizsgálni a holttestet, és ehhez nem lesz szüksége Carlos
segítségére. Egy rövid tájékoztatás után, amelynek során
elmondta, mit csináltak (felállítottak egy sátrat), és mit nem (a
sátorverésen kívül minden más), elengedte.
Hálásan vonult be a benzinkút épületébe. Odabent egy fiatal
fiút talált, aki még húsz sem volt, és egy támla nélküli széken ült a
pult mögött, kávéval a kezében. Nem úgy tűnt, mintha
különösebben megrázták volna a történtek, de Carlos tudta, hogy
az ilyen eseményeket eltérően dolgozzák fel az emberek.
Előfordul, hogy a reakció csak órák, napok, hónapok múlva
jelentkezik.
– Helló! Carlos vagyok. Hol van Billy? – kérdezte, és körülnézett
a shopban. – A kollégám – tette hozzá.
– Az irodában – felelte a fiú, és maga mögé biccentett. – Kiveszi
a filmet a biztonsági kamerákból.
– Beszélt vele a történtekről?
– Pár szót… Főleg a kamerákról, meg arról, hogy láttam-e
valamit.
– És látott?
– Nem, semmit – válaszolta egy apró vállrándítás kíséretében. –
Philip papírtörlőt vitt ki – felemelte a kezét, és kimutatott a shop
ablakán arra a helyre, ahol az igazságügyi orvosszakértő, akinek
Carlos nem jegyezte meg a nevét, éppen eltűnt a kis fehér
sátorban. – Én a raktárban voltam.
– Vagyis nem hallotta a lövést, és nem látta, honnan jött?
A várakozásoknak megfelelően egy fejrázás volt a válasz. Carlos
érezte, hogy úrrá lesz rajta a rosszkedv. Hogy lehet lelőni négy
embert fényes nappal anélkül, hogy bárki látna vagy hallana
valamit? A tettesnek csak elképesztő szerencséje volt, vagy sokkal
jobban megtervezte a gyilkosságokat, mint hitték?
– Feljelentették Philipet valaha valamiért? Vagy felmentette a
bíróság?
– Nem tudom. Miért kérdezi?
– Elképzelni sem tudja, miért történt ez a kollégájával? –
érdeklődött Carlos, és figyelmen kívül hagyta a fiú kérdését.
– Alig ismertem. Csak két hete dolgozom itt.
Billy előjött a hátsó helyiségből, és nagyon elégedett képet
vágott. Carlos szerint sikerrel járt. Legalábbis eddig. Még nagyon
sok dolga lesz. Vanja őt jelölte ki a helyszínelés felelősévé, mert
Ursula Stockholmba ment meglátogatni a volt főnöküket. Vanja
úgy káromkodott, mint a vízfolyás, amikor rájött, hogy el kell
engedniük Sjögrenéket, és a kollégájuk rémes időzítését szapulta.
 Az ajtók kinyíltak, és Vanja arckifejezéséből ítélve a sajtóval
folytatott beszélgetése nem ment rosszabbul, mint legutóbb.
– Végeztél? – kérdezte azonnal, amint belépett.
Carlos vetett egy gyors pillantást a pult mögött ülő fiúra. Nem
úgy tűnt, mintha bármi többet ki lehetne szedni belőle.
– Igen. Nem régóta dolgoztak együtt, úgyhogy talán inkább a
vezetővel kellene beszélnünk.
– Majd Billy beszél vele – felelte Vanja a fiatalemberre
pillantva, aki némán bólintott. – Mi az élettárssal folytatjuk.
Carlos nem egészen értette, miért kellenek ehhez ketten, de
jobbnak látta, ha nem kérdez rá – nem akarta gyarapítani a trágár
szókincsét.
Erika Johansson a sokktól sápadtan és könnyekkel a szemében ült
ott. Előtte egy csésze tea állt, amelyről teljesen megfeledkezett.
Carlos és Vanja vele szemben foglalt helyet a tiszta és otthonos
kétszobás lakásban a Frälsegårsvägenen. Az új bútorok, Erika és
Philip mindent elborító fényképei, a bejárati ajtónál a kulcstartó
felett lógó, „szeretlek” feliratú táblácska, és minden egyéb a
lakásban arról tanúskodott, hogy közösen képzelték el a
jövőjüket.
Egészen a mai napig.
Most azonban a lakás a meghiúsult álmok otthonává vált.
– Mikor jön az édesanyja? – kérdezte Carlos.
Sosem fogja megszokni az ilyesfajta látogatásokat. Vagyis
inkább remélte, hogy nem fogja. A megszokásból ugyanis
könnyen közöny lehet. Érzéketlenség. Amíg nehezére esik
halálhírt hozni, van benne együttérzés. Ismert kollégákat, akik
egy kamasz meggyilkolását ugyanúgy fogadták, mint egy lopás
bejelentését.
Máshogy nem lehet elviselni, mondták.
De nem hagyhatják, hogy a munkájuk teljesen elnyelje őket.
Carlos nem ítélkezett. Az ember megteszi, amit a túlélésért kell;
de ha egyszer úgy érzi, ki kell iktatnia az érzelmeit, hogy képes
legyen elvégezni a munkáját, állást vált.
– Nemsokára. Úton van – felelte Erika szipogva. –
Karlskronában lakik.
– Közben feltennénk pár kérdést, ha nem bánja – mondta
Vanja, és olyan mozdulattal csapta fel a jegyzettömbjét, amely
jelezte: nem számít ellenkezésre.
 – Hogyan halt meg? – Erikának is voltak kérdései.
Amikor beengedte őket, Carlos csak annyit mondott, hogy
Philip sajnos meghalt. Azt nem, hogyan. És hol. Most Vanjára
sandított, aki alig észrevehetően bólintott. A sajtó úgyis
egykettőre világgá kürtöli, ha még nem tette meg, úgyhogy akár
ők is elárulhatják neki.
– Lelőtték.
Erika a szája elé kapta a kezét, mintha vissza akarna tartani egy
sikolyt, a szeme elkerekedett.
– Ugyanaz lőtte le, mint a többieket?
– A jelek erre utalnak.
– De miért? – kérdezte levegő után kapkodva.
Jogos kérdés, és nem ő volt az egyetlen, aki választ szeretett
volna kapni rá. Úton ide Carlos gyorsan rákeresett, de nem találta
nyomát, hogy Philip Bergströmöt feljelentették vagy bíróság elé
állították volna. Vanja finoman szólva is bosszús lett. Ha az
önbíráskodós elméletük is megdől, tényleg semmijük sem marad.
– Pont ebben szeretnénk a segítségét kérni – mondta Vanja, és
a jegyzettömbre tette a tollát. – Igaz, hogy Philipet sosem
jelentették fel és állították bíróság elé?
– Mármint miért? – kérdezte Erika őszinte csodálkozással.
– Akármiért. Az is lehet, hogy még régebben történt.
– Nem, nem volt semmi ilyen.
– És senki sem panaszkodott rá semmiért? A közösségi
médiában például?
Carlos tudta, mivel próbálkozik Vanja: elkeseredetten
igyekezett életben tartani az indítékról alkotott egyetlen
elméletüket. Erika azonban nem bizonyult nagy segítségnek.
– Nem, rendes ember volt… Képtelen vagyok elhinni… Még két
órája sincs, hogy idehaza készülődött. Most pedig nincs többé…
Elfutották a szemét a könnyek, próbálta visszatartani őket, de
kisvártatva sírásban tört ki. Carlos és Vanja némán ült; a
várakozáson kívül nem sok mindent tehettek. Erika élete jó
darabig ilyen lesz. Hullámokban fog rátörni.
 – Nem tudja, hogy Philip ismerte-e valamelyik korábbi
áldozatot? – kérdezte Carlos, és kirakta elé a fényképeket, amikor
a nő pár perccel később nagy levegőt vett, és kifújta az orrát.
Sikerült úrrá lennie az érzelmein.
– A buszsofőrt mindketten ismertük, ahogy Karlshamnban
mindenki. A másik kettőt viszont egyikünk sem. Épp a minap
beszéltük meg – válaszolta Erika, és a pulóvere ujjába törölte a
könnyeit.
– Voltak Philipnek ellenségei?
– Nem.
– Nem érezte veszélyben magát?
Erika megrázta a fejét.
– Nem változott meg valami az utóbbi időben?
A nő habozott egy pillanatig. Carlos és Vanja látta, hogy eszébe
jutott valami.
– Az osztálytalálkozó után…
– Milyen osztálytalálkozó?
– Tíz éve végezték el az általános iskolát, és két hete tartottak
egy bulit a szállodában. Utána kicsit nyugtalan lett. Visszahúzódó.
– Nem mondta, miért?
– Nem, egyáltalán nem akart beszélni róla. Mackéval történt
valami.
– Macke?
– Rowell. Egy igazi seggfej. Összevesztek a buliban. Philip vérző
orral jött haza. Rémesen nézett ki.
– Gyakran veszekedtek?
– Mackéval mindig csak a baj volt. De tettlegességig sosem
fajultak a dolgok. Legalábbis Philippel – válaszolta Erika.
– Mesélne egy kicsit erről a Mackéról? Marcus a teljes neve?
– Azt hiszem. Egy mocskos disznó. Előfordult, hogy teljesen
beállva toppant be. Pénzt kunyerált. Philip próbálta kerülni, de
nem tudott neki nemet mondani.
– Miért?
 – Macke begurult, ha nem találta itthon. Régen barátok voltak,
aztán eltávolodtak egymástól, de Philip nem tudta lerázni.
– És azt nem tudja, mi történt az osztálytalálkozón?
– Nem, nem akarta elmondani.
– Tudja, hol találjuk ezt a Mackét? – kérdezte Carlos.
– Azt hiszem, az anyjával él. De nem tudom.
Csengettek. Erika felkelt, és elindult ajtót nyitni. Még hallották,
hogy egy női hang azt mondja, „jaj, kicsikém”, majd Erika
vigasztalhatatlan sírásban tört ki, ami elnyomta anyja üdvözlését.
Carlos és Vanja felállt. Itt és most több kérdésre nem kapnak
választ.
Be kell érniük ennyivel.
A radaron megjelent Marcus „Macke” Rowell.
Billy felmásolta a Circle K biztonsági kameráinak felvételeit a
rendőrségi szerverre. Négy kamera volt a kúton, és a biztonság
kedvéért az elmúlt negyvennyolc órából származó filmeket
töltötte le. Sok anyagot kellett átnéznie, de elméletileg
korlátlanul igénybe vehette a karlshamni rendőrség
munkatársainak segítségét, és a Spectrum Software legújabb
mozgásdetektor programját is megvásárolta. Ez átnézi a filmeket,
és kiválogatja azokat a részeket, amelyeken mozgást érzékel. Így
harminc-ötven százalékkal kevesebb felvételt kell megnézniük.
Úgy tervezte, azonnal elkezdi, amint visszaér a rendőrségre, de
most a helyszínelésre kellett összpontosítania. Ursula biztos nem
dicséri meg, ha nem úgy csinálják, ahogy ő szereti. Már úton volt,
Billy beszélt vele, mielőtt felszállt a ronnebyi gépre az Arlandán,
pár órán belül itt lesz. Az igazságügyi orvosszakértő még mindig a
fehér sátorban dolgozott, és Billy mindenkinek az értésére adta,
hogy oda rajta kívül senkinek sincs belépése. Ursula elevenen
megnyúzza, ha egy helyi kétballábas beszennyezi az esetleges
bizonyítékokat.
Kirendelt néhány járőrt, hogy járják végig a benzinkúttal
szemben álló ház lakásait, és kérdezzék ki a földszinti étterem
dolgozóit, nem látott-e valaki valamit.
Ő telefonon beszélt a kút vezetőjével, akit végre sikerült
elérnie. A férfi megrendült, elszomorodott, de segítőkésznek
mutatkozott. Ám mint kiderült, nem tudott különösebben sokat
Philipről. Két éve dolgozott ott, sosem volt rá panasz, ő volt az
egyik legjobb alkalmazottja. Nagyjából ennyi. Semmi különös.
Kedves srác volt.
 Billy megköszönte a segítséget, és remélte, hogy Vanja meg
Carlos többet tud meg Philip barátnőjétől. Éppen be akart nézni
az igazságügyi orvosszakértőhöz, hogy megkérdezze, mi a
helyzet, amikor észrevette, hogy az egyik járőr felé tart.
– Egy lány azt kérdezi, elviheti-e az autóját. Ott áll a kordonon
belül. – A járőr a kút melletti parkolóra mutatott, ahol sok kocsi
állt. Néhány a kék-fehér rendőrségi szalagon belül. – El kell
mennie az anyjáért, és elég ideges.
– Melyik az? – kérdezte Billy.
– Az a rózsaszín hajú – felelte a rendőr, és egy huszonöt körüli
lányra mutatott, aki a lezárásnál várakozott, és a szája szélét
rágta.
Billy odament hozzá. A lány könyörgő pillantást vetett rá.
– Elnézést a zavarásért, de megígértem az anyámnak, hogy érte
megyek a kórházba, és most nem tudom, mit csináljak. Az a
kocsim – mutatott egy régebbi kék Volkswagen Passatra.
– Jöjjön vissza később! – felelte Billy kurtán és határozottan. –
Ez egy tetthely.
– De nagyon mérges lesz. Megígértem neki, hogy érte megyek.
– Sajnálom, de senkivel sem kivételezhetünk.
– Kérem! Csak most. Legyen szíves…
Billy megint az autóra pillantott, aztán a lányra.
– Mikor parkolt le?
– Ma hajnalban. Ott dolgozom, az óvodában, és csak azért
hozhattam el az anyám kocsiját, mert elmegyek érte. Kérem
szépen…
Talán a könyörgő pillantása, talán a rózsaszín haja miatt?
Mindenesetre Billy a járőrhöz fordult.
– Kísérje el a hölgyet, és segítsen neki kihozni a kocsit!
– Jaj, nagyon köszönöm! – mondta a lány, és Billy meg mert
volna esküdni rá, hogy még pukedlizett is.
– Nincs mit – mosolygott rá. – Az anyákkal nem lehet viccelni.
Követte a fiatal nőt a pillantásával, miközben a kocsijához ment
a járőrrel. Gyorsan előkapta a jegyzettömbjét, és felírta a
rendszámát. Ursula szerint olyan nincs, hogy túl sok
dokumentáció. Inkább feleslegesen, mint sehogy.
Billy megfordult, és elindult a fehér sátor felé. A rózsaszín hajú
lány rádudált, és vidáman integetett, amikor elhajtott mellette.
Billy visszaintett. Ahogy a nyomozásuk alakult, biztosra vette,
hogy ez a passatos nő lesz az egyetlen boldog ember, akit ma lát.
Jó érzés volt, hogy tudott segíteni neki.
Julia dudált és integetett a kedves rendőrnek, majd felhajtott az
E22-esre nyugati irányba. Rendszeresen a visszapillantó tükörbe
nézett, de nem látott senkit, aki követné. A biztonság kedvéért
Agerumnél befordult egy földútra, majd pár kilométert
mellékutakon tett meg. Csak Gammalstorp fehér templománál
lassított le, és amikor már biztos volt benne, hogy senki sem
követi és láthatja meg, hátraszólt:
– Most már előjöhetsz.
Hallotta a mozgást hátulról. A csomagtérrolót kiakasztották, és
az egy csattanással automatikusan feltekeredett a hátsó ülésbe
épített műanyag tokba. A visszapillantó tükörben megjelent
Rasmus. Úgy tűnt, elgémberedett, és fázik.
– Összefagytam, basszus! – mondta megborzongva.
Julia a szemébe nézett a tükörben.
– Szerencse, hogy ki tudtam imádkozni a kocsit. Ha pechünk
van, itt feküdhettél volna holnapig – felelte.
– Akkor biztos megfagyok. Kapcsold be a fűtést!
– Maximumon megy. Nem kell pisilni?
Rasmus elvigyorodott, és válasz helyett felemelt egy flakont,
amely félig volt sárga folyadékkal.
– Nem, de ezt ki kéne dobnunk.
– Elég lett volna egy nem is – grimaszolt Julia.
Rasmus letette a flakont, levette az egyik fejtámlát, és mereven,
nehézkesen átmászott a hátsó ülésre. Julia gyorsított az üres
úton. Rasmus előrehajolt, és megsimogatta a nyakát.
– Hiányoztál – mondta gyengéden.
– Te is. Lefilmezted?
 – Igen. És szerintem jobb lett, mint múltkor.
Julia várakozásteli örömmel pillantott rá, és lehúzódott az út
szélére. Megállt a padkán, majd hátrafordult.
– Ülj előre!
Rasmus mosolyogva kiszállt, és beült az anyósülésre. Julia
odahajolt, hozzásimult forró testével, és hosszan megcsókolta.
Annyira boldog volt, hogy rátalált. Valakire, aki annyira szerette,
hogy nem ítélkezett felette, és sosem csapná be. Aki valósággal
bálványozta őt. Jó érzés volt – és bár sosem tapasztalt még csak
hasonlót sem, pillanatok alatt hozzászokott.
Rasmus ráadásul ügyes kezű volt, amit Julia nem mondhatott el
magáról. Könnyedén átalakította az autót az igényeiknek
megfelelően. Fúrt két kis lyukat a fegyver csövének és az
irányzéknak a rendszámtábla mellé, aztán érme nagyságú
acéllemezkékkel takarta le, amelyeket pont olyan színűre
lakkozott, mint a kocsi. Félre lehetett hajtani őket, és tökéletesen
lefedték a lyukakat. Egy kis kamerát is beszerelt, amely
csatlakozott a telefonjához.
És mindezt őérte.
Még soha senki sem tett ennyit őérte.
Rasmus éreztette vele, hogy minden lehetséges.
Hogy minden barmot eltörölhetnek a föld színéről. Hogy
legyőzhetik a gonoszt.
Julia feltételezte, hogy a hatalom érzése a kulcs. Rasmus
hatalmat adott neki, felemelte, segített, hogy ura legyen az
életének. Szerette érte. Meg is mondta neki.
– Szeretlek.
Elmosolyodott, amikor látta, mennyire boldoggá tette ezzel.
– Tényleg?
– Még sosem szerettem ennyire senkit – felelte őszintén, és
megint megcsókolta, majd előrefordult, egyesbe tette a kocsit, és
gázt adott.
Az egyik kedvenc száma szólalt meg. Az I Want the World to Stop
Belle & Sebastiantól. Senki sem állíthatja meg őket.
A világ végéig is elmenne.
Sebastian egy darabig Vanja nyomozati anyagai felett ült.
Próbálta beleásni magát és átlátni, de végül abbahagyta, és
elkezdett vacsorát főzni. Ekkor hívta Ursula. Tudta, hogy a nő
kiakadt rá, amiért nem volt hajlandó elkísérni. Hát akadjon.
Inkább ez, mint hogy kiderüljön a valódi ok, amiért távol tartja
magát Torkeltől. Félt, hogy az a sok szarság, amelyre nincs
befolyása, elönti az agyát, pont most, amikor csaknem húsz év óta
először legalább megközelítőleg jól érzi magát.
Amúgy meg mire lett volna jó? Mit tehetett volna? Mit
mondhatott volna Sebastian Bergman olyasvalakinek, akinek egy
szerette elvesztése után tovább kell lépnie?
Torkel vedelt. Sebastian meg a legyet is megdugta volna
reptében.
Ugyanaz, csak pepitában.
– Dolgoznom kell – közölte Ursula, amikor Sebastian felvette a
telefont.
Újabb gyilkosság történt Karlshamnban. Ursula úton volt a
lakása felé, hogy gyorsan felvegye a táskáját, aztán egyenesen
indul a reptérre. Nem lehetett mit tenni. Szólította a kötelesség. A
régi Sebastian becsapottnak érezte volna magát, dühbe gurult
volna, és gyorsan felszedett volna valakit. De most büszkén
konstatálta, hogy úgy fogja fel, kapott egy lehetőséget, hogy
elmélyedjen a nyomozati anyagban, segítsen a lányának. Vagy
hogy felkészüljön a következő találkozóra Timmel. Alig vágta
zsebre a telefonját, amikor az újra megszólalt.
Jonathan.
Nem a legjobbkor. Be tudna segíteni Sebastian egy kicsit?
 Mi az hogy!

Miközben az ajtóhoz ment, azon kapta magát, hogy fülig ér a

szája. A végén még megijeszti Amandát, mert úgy fest, mint egy
őrült bohóc. De nem tehetett róla. Kinyitotta az ajtót, és rögtön
kapott egy nagy ölelést, amitől még szélesebb lett a mosolya, ha
ez egyáltalán lehetséges volt. Jonathan beterelte a rosszcsontot az
előszobába, és lepakolta a holmiját, amiből annyi volt, mintha a
kislány hozzáköltözne. Sebastian levette a gyerekről a kabátot.
– Remek, hogy tudsz segíteni – mondta Jonathan kicsit
kifulladva.
– Nálam jobban senki sem örül – vallotta meg Sebastian
őszintén.
– Minden összejött. A szokásos bébiszitter, az anyám, minden a
feje tetejére állt.
– Semmi gond – felelte Sebastian, és lehajolt, hogy kioldja
Amanda cipőjét, miközben apró szúrást érzett a mellkasában,
amiért van egy „szokásos bébiszitter”. Miért van „szokásos
bébiszitterük”? Jonathan anyját még értette, de ő szinte a
szomszédjukban lakik, mindig itthon van, mindig józan. Akkor
minek egy „szokásos bébiszitter”? A válasz: mert Vanja így
akarta. Függetlenséget akart, talán némi hatalmat: én döntöm el,
mikor és hányszor találkozol a lányommal.
– Vanja tudja, hogy Amanda itt alszik? – kérdezte, amikor
felegyenesedett.
– Az ő ötlete volt, hogy kérjelek meg.
– Tényleg? – Mennyi leplezetlen örömöt zsúfolt bele ebbe a
rövid szóba!
– Fél hét-hét körül szokott lefeküdni. Minden ebben van, ami
éjszakára kell – mondta Jonathan, és megpaskolta az egyik táskát.
– Mindig nagyon határozott elképzelései vannak, milyen
pizsamát, pelenkát, cumit, plüssállatot szeretne.
– Megoldjuk, ugye, kicsim? – nézett Sebastian Amandára, aki
komolyan bólintott, felkapta a fekete táskát, és magához ölelte.
 – Tiszta ruha, bébiétel, cumisüveg és minden más, amire
szükség lehet, ebben van – mutatott Jonathan a nagyobbik
táskára.
– Rendben.
– Mennem kell. Kapok egy ölelést? – Leguggolt, Amanda pedig
hozzábújt. – Hívj vagy írj, ha van valami! Engem vagy Vanját.
– Megoldom. Megleszünk mi ketten. Ugye?
Amikor befejezték az ölelkezést, Sebastian felvette Amandát.
– Holnap megyek érte az óvodába.
– Szia! Integetünk apának?
Amanda integetett, és pár „ja, és még valami” után
Sebastiannak végre sikerült bezárnia az ajtót.
– Hát ketten maradtunk. Mit szeretnél csinálni?
– Süssünk!
– Süssünk? Ne olvassunk inkább? Vagy menjünk ki a játszóra?
– Süssünk!
– Jól van, de magadra vess! – mondta, és elindultak a konyha
felé.
Ma este mindenképpen felhívja őket.
Több okból is. A héten már kétszer kihagyta, és ma este Amanda
Sebastiannál alszik. Természetesen tökéletesen megbízott benne,
különben nem engedte volna hozzá a lányát, de ez lesz az első
éjszaka, amelyet Amanda idegen helyen tölt. Biztos nem lesz
gond, de nagyon határozott és néha szeszélyes kis hároméves
volt. Ami izgalmas ötletnek tűnt, amikor a papa felvetette, nem
feltétlenül volt izgalmas, amikor sor került rá.
Az órára pillantott. Még nincs itt a lefekvés ideje, de Ursula már
úton van, és ha megérkezik, átveszik az ügyet, ami igencsak
elhúzódhat, és újabb, éjszakába nyúló feladatokat
eredményezhet. Jobb, ha most hívja fel őket.
Fogta a telefonját, és kiment a folyosóra. Éhesnek érezte magát.
Mikor evett utoljára? Jó ideje. Egymást érték a bajok. Sjögrenék, a
negyedik gyilkosság, a nem létező indíték, Ursula stockholmi útja,
a sajtó, a tévé, valamint a közösségi média, amely mindent
elkövetett, hogy pánikhangulatot keltsen. És még csak meg sem
kellett erőltetniük magukat, ha őszinte akart lenni. Szinte
tapintani lehetett a városban a növekvő feszültséget.
Ráfért már valami jó dolog.
Amanda.
Felhívta Sebastiant. Eltartott egy darabig, mire a férfi felvette,
és Vanja képtelen volt elfojtani meglepett nevetését, amikor
megpillantotta. Az arca tiszta fehér volt, mintha A sebhelyes arcú
azon jelenetét készülne eljátszani, amelyben Al Pacino alámerül
egy hegynyi kokainban.
– Mit csináltok?
 – Sütünk.
– Sütünk! – visszhangozta egy vékony hangocska vidáman.
– És mit?
– Süteményt – mondta a hang.
– Saját recept, hozzáférése van a teljes spájzhoz.
– Életveszélyesnek hangzik.
– Lehet, hogy kicsit sok édes csiliszósz került a kevert tésztába,
de szerintem a csigatészta majd felszívja – felelte Sebastian
mosolyogva, és arcát az alkarjába törölte.
Vanjának kicsordult a könnye. Szabályosan hallotta, ahogy
Amanda pukkadozik a nevetéstől, amiért azt művelhet a
konyhában, amit csak akar. Szeretett volna ő is ott lenni, és velük
sütni meg kacagni.
– Mi újság? – kérdezte Sebastian. Suttogóra fogta a hangját, és
elfordult Amandától. – Ursula mondta…
– Nem akarok erről beszélni – szakította félbe Vanja. – Ha
pechünk van, véletlenül választja ki az áldozatait, és akkor itt
leszünk nyár közepéig.
– Anya! – hallatszott a háttérből, és Vanja azonnal tudta
értelmezni a hanglejtést: a kislány valamit mutatni akar.
– Majd később megbeszéljük. Most add Amandát!
Sebastian így is tett, és Vanjának a szívét melengette, hogy
ilyen boldognak látja a lányát az apjával. Amanda azonnal
csacsogni kezdett, és kissé zavarosan elmesélte a napjukat. Vanja
olykor-olykor közbekérdezett, de többnyire hagyta, hogy a lánya
kiélje a mesélőkedvét. Amikor a szóáradat elapadt, megkérdezte,
mit fognak csinálni ezután, mire meghallgathatta a Sebastianhoz
áthozott játékok részletes listáját.
– És fürödni is fogsz – jelentette ki Sebastian a háttérben.
– És fürödni is fogok – ismételte meg Amanda.
– Jól hangzik.
– Mikor jössz haza?
Ezt a kérdést minden alkalommal feltette, pedig Vanja nem
szerette hallani. A válasz mindig ugyanaz volt.
 – Amint tudok.
– Hát jó. Szia!
– Hiányzol, kicsim!
Vanja közeledő lépteket hallott a folyosó kövezetén, és
megfordult. Ursula tartott az irodájuk felé. Integetett, Vanja
pedig viszonozta.
– Most mennem kell, szívem.
A buborék kipukkadt. Szívesen maradt volna még a konyhapult
mellett, miközben Amanda és Sebastian süt, elkísérte volna őket a
fürdőbe, felolvasott volna egy mesét, és figyelte volna, ahogy a
lányát elnyomja az álom. De a valóság közbeszólt – és a valóság az
volt, hogy háromnaponta agyonlőttek valakit, és mindenki tőle
várta, hogy véget vessen ennek a rémálomnak.
– Mi volt Torkelnél? – kérdezte Billy, amikor Ursula belépett az
irodába, és elindult az íróasztala felé.
– Semmi jó – felelte a nő, miközben kibújt a kabátjából. – Az
égvilágon semmi jó.
– Van egy negyedik áldozatunk – szólt közbe Vanja az ajtóból,
és a hangjában bujkáló bosszúságot és idegességet nem lehetett
nem észrevenni.
– Tudom, azért jöttem ide egyenesen – mondta Ursula
nyugodtan.
Nem volt hajlandó bűntudatot érezni vagy bocsánatot kérni
azért, hogy támogatja egy régi barátját a nehéz időkben, még
akkor sem, ha az illető nem értékelte a gesztust, és nem is akarta
látni őt. A táblához ment, amelyre felkerült egy újabb fénykép,
amióta legutóbb itt járt. Egy fiatalemberé. Fekete haja oldalt
precízen elválasztva, mosolya fesztelen, a lencsére szegeződő
szeme bizakodva néz a soha meg nem valósuló jövőbe.
– Gondolom, ő az – mondta, és könnyedén a képre bökött.
– Philip Bergström.
Carlos néhány összetűzött A/4-est nyújtott neki. Ursula
odalépett hozzá, és elvette tőle a papírokat.
– És kiderül ebből valami? – kérdezte, miközben gyorsan
átfutotta a meglehetősen sovány anyagot.
– Az, hogy az önbíráskodós elméletünk nem áll meg – felelte
Carlos némi fáradtsággal a hangjában. – Se rendőrségi feljelentés,
se felmentő ítélet.
– Vagyis a tettes véletlenszerűen választja ki az áldozatokat? –
kérdezte Ursula, aki egyszeriben jobban meg tudta érteni Vanja
feszültségét.
Az egyetlen indíték, amelyet ki tudtak sütni, megdőlt.
Visszakerültek a startmezőre.
– A legrosszabb esetben igen. A legjobb esetben viszont
másfajta összefüggés van közöttük – válaszolta Billy, és feltette
egy Philippel egykorú fiatalember fotóját a táblára: göndör haj,
széles orr, amely egyszer nyilván betört, bajusz a feltűnően
vékony száj felett. Ursula már az arcán látta, hogy ez a fickó
Philip rosszabb kiadása. – Marcus „Macke” Rowell.
– Aha, és azért érdekes, mert…
– Most vizsgáljuk. Billy és Carlos éppen végzett – mondta Vanja,
és a táblához lépett. – Csak rád vártunk.
Megint azt tette szóvá, hogy elment? Ursula tudta, hogy a
távolléte megnehezítette a dolgukat, végtére is csak négyen
vannak, és mindenkire szükség van. Azzal is tisztában volt, hogy
Vanjára nagy nyomás nehezedik, amely inkább fakad a saját
magával szemben támasztott elvárásokból, mint a külső
követelményekből, de ettől persze még nem lett könnyebb neki.
Ezért úgy döntött, ezúttal sem szól vissza.
– Kedves tőletek, hogy megvártatok – mondta, és sikerült
elegendő elismerést zsúfolnia a hangjába.
Vanja Carlos felé fordult, aki megköszörülte a torkát, miközben
felállt, és belelapozott egy másik, kissé vastagabb papírkötegbe,
amelyet az íróasztaláról vett fel.
– Marcus „Macke” Rowell huszonhat éves, és régi ismerőse a
helyi rendőrségnek. Közlekedési kihágások, kábítószer-birtoklás,
testi sértés, betörés, lopás, szexuális zaklatás, és a lista még
hosszan folytatható.
– Azt hiszem, Philip barátnője „mocskos disznónak” nevezte –
jegyezte meg Vanja.
– Hát nem egy kedves ember, az egyszer biztos – értett egyet
vele Carlos. – Kétszer ült. Először hat hónapot, másodszor egy év
két hónapot. Kapott egy csomó pénzbírságot, és volt feltételes
szabadlábon is.
 Ursula a hallottakat emésztgette. Tudta, hogy az emberre nincs
ráírva, hogy bűnöző, mégis gond nélkül el tudta hinni a képen
látható férfiról, hogy mindazt elkövette, amit Carlos az imént
felsorolt. Bűncselekményeket, amelyekért elítélték és
megbüntették.
– De nem halt meg – mondta.
– Legalábbis nem tudunk róla. Mindenesetre eltűnt.
– És a négy áldozat közül hárommal kapcsolatban állt.
Vagyis egy lehetséges elkövető. Ursula érdeklődve húzta ki
magát, amikor Vanja átvette a szót a táblánál, amelyen
lehangolóan sorakozott a négy áldozat fotója. Kerstin Neuman
képére mutatott.
– Beszéltünk Rowell anyjával, akivel él. Az apja kézilabdaedző
volt, és ő is rajta volt a karambolozó buszon. Súlyosan megsérült,
és miután meggyógyult, elhagyta a családját, hogy „megtalálja
önmagát, vagy jobb ember legyen, vagy valami hasonló szarság”,
idézet vége. Marcus Rowell sokszor hangoztatta, hogy az apja
megkattant a baleset után.
– És ezért Neumant hibáztatja?
– Ez nem világos, de mindenképpen van kapcsolat.
Vanja most Bernt Anderssonra mutatott, és Carlosra szegezte a
pillantását, aki megint a papírjait bújta.
– Igen, igen, Andersson. Többször feljelentették egymást
Rowell-lel. Lopásért, testi sértésért, fenyegetésért. Mindketten
drogos körökben mozogtak, adtak-vettek, folyton hadilábon
álltak egymással.
– Hadilábon álltak? – ismételte meg Ursula mosolyogva.
Carlos kérdőn pillantott fel a papírjaiból.
– Igen, miért?
– Semmi, csak utoljára még a színes film feltalálása előtt
hallottam ezt a kifejezést. De bocs, folytasd csak!
– Mi? Ti nem használjátok a „hadilábon áll”-t? – kérdezte
Carlos Vanjára és Billyre pillantva, akik lassan megrázták a
fejüket. – Én igen. Odahaza mi használjuk.
 – Örülök neki, de most folytasd, kérlek! – mondta Vanja szintén
mosolyogva, ami melegséggel töltötte el Ursulát: rég nem látta
már vidámnak.
– Rowell és Angelica Carlsson között nem találtunk kapcsolatot.
– Ellenben találtunk nyolc nagy összegű átutalást, amik
Angelica számlájára érkeztek az elmúlt tíz évben – szólt közbe
Billy. – Ráállítottam a helyieket, és ötükkel beszéltek.
– És mit mondtak?
– A többségük beismerte, hogy becsapták, de van, aki kitart
amellett, hogy ajándék volt, amit önként adott.
– És mi van a másik hárommal?
– Úgy fest, az a pénz különböző adásvételekből folyt be. Egy
erdő délen, egy lidingői lakás, egy dalarnai mezőgazdasági
földterület. A tulajdonosok közül az egyik már meghalt, a másik
demens, és nem tudjuk kihallgatni, a harmadikat pedig nem
ismerjük. Szóval nem tudjuk, hogyan tette rá Angelica a kezét
ezekre a pénzekre.
– És nincs valami kapcsolat Rowell meg a három tulajdonos
között?
– Nincs, vagyis mi még nem találtunk.
Vanja visszavette a szót, és Philip fényképére mutatott.
– A legutóbbi és remélhetőleg utolsó áldozattal viszont
egyértelmű a kapcsolat. Barátok voltak. Úgy tűnik, Philip félt
Rowelltől, aki megverte egy osztálytalálkozón két hete.
– És aztán Rowell eltűnt – vetette közbe Carlos. – A két héttel
ezelőtti buli óta senki sem látta.
– Vagyis két hete nincs meg?
– Így van, de csak egy hete jelentették be – pontosított Carlos. –
Időnként el szokott tűnni a színről, ezért sem az anyja, sem a
munkatársai nem aggódtak különösebben.
– És keresték? A rendőrség vagy a Missing People?
– Nem úgy tűnik. Elég rosszul hangzik, de a többség inkább
megkönnyebbült, hogy eltűnt.
 – És most azt feltételezzük, hogy ő lövöldözik emberekre –
mondta Ursula, hogy röviden összefoglalja a hallottakat, és lássa,
vajon a többiek is ugyanerre a következtetésre jutottak-e.
– Azt tudjuk, hogy nagyon erőszakos ember – állapította meg
Billy a vállát vonogatva, amivel alátámasztotta a kijelentést.
– És azt tudjuk, hogy tud-e lőni?
– Nem kapott katonai kiképzést, de vidéken lakik. Ha
megbocsátjátok az előítéletességemet, én nem tartom kizártnak,
hogy tud fegyverrel bánni.
– De engedélye nincs rá – pontosított Carlos ismét. – Fegyver
sincs nyilvántartva a nevén, van viszont egy régi feljelentés,
miszerint illegálisan fegyvert tart.
– Ránéztem a telefonjára – mondta Billy, és a falon lógó térkép
felé fordult. – Utoljára ehhez az adótoronyhoz csatlakozott. – Egy
kis piros rajzszöget szúrt a 29-es út mellé, bő tíz kilométerre a
várostól. – A jel három óra tizenhatkor szűnt meg a buli
éjszakáján.
– Az autója még mindig az anyja házánál áll – szúrta közbe
Carlos.
– Lehet, hogy elvitte valaki – jegyezte meg Vanja, miközben a
térképet és a rajzszöget tanulmányozta. – Vagy ellopott egy
kocsit, vagy taxiba ült. Ennek már utánanéztünk?
– Még nem.
– Nem lehet, hogy ő az első áldozat? – A beálló csendből Ursula
rájött, hogy erre még senki sem gondolt. – A gyilkosa vitte oda,
aki aztán összetörte vagy csak kikapcsolta a telefonját?
Látta a kollégáin, hogy igyekeznek a fejükben összeálló
kirakóshoz illeszteni a tőle kapott képkockát.
– Ebben az esetben teljesen megváltoztatta a módszerét, és
elkezdte fényes nappal leszedni az áldozatait – mondta Billy, aki
elsőként szúrta ki az oda nem illő részletet.
– Ez valóban ellene szól – ismerte be Ursula.
– Rowell hajnali három után elhagyta Karlshamnt, a telefonja
eltűnt, és azóta senki sem látta. Ennyi biztos – szögezte le Vanja,
és a kollégái felé fordult. – Egy héttel később pedig valaki
elkezdett embereket lepuffantani.
Mindenki bólogatott: minden szava igaz volt. Az korántsem
biztos, hogy a két igaz kijelentés között van kapcsolat, de ahhoz azért
elég, hogy továbbinduljunk ezen a nyomon, gondolta Ursula.
– Minden lehetőséget nyitva hagyunk, de szeretném, ha
megtalálnánk Rowellt. Köröztessük! – adta ki az utasítást Vanja,
aki nyilván ugyanarra jutott, mint Ursula. – Van még valami?
– Elkezdtem átvizsgálni Philip Bergström telefonját – felelte
Carlos. – Többnyire a telefonkönyvében szereplő emberekkel
beszélt, rajtuk kívül csak ügyfélszolgálatokkal, cégekkel és
hatóságokkal. Egyetlen szám lóg ki a sorból.
Kivett egy lapot a kezében tartott kötegből, letépett belőle egy
darabot, fogott egy tollat, és gyorsan feljegyzett valamit. Majd a
táblára tűzte.
– 070–1740633. Egy bizonyos Julia Linde száma. – Szünetet
tartott, és a többiekre nézett. – Aki szintén részt vett az
osztálytalálkozón.
– Mikor hívta Philip?
– A buli utáni napon. Háromszor is. Aztán másnap megint, és
három nap múlva megint. Julia egyszer sem vette fel.
– Korábban nem kereste?
– Nem. Ezen az öt híváson kívül soha.
Vanja megint a táblához lépett, és a letépett papírdarabra
firkantott telefonszámot tanulmányozta, mintha így rá tudna
jönni a titok nyitjára.
– Nézzünk utána kicsit ennek az osztálytalálkozónak!
Nagyon úgy tűnt, hogy nem Marcus Rowell volt az egyetlen,
akinek nyoma veszett azon az estén.
Carlos hátradőlt, és körülnézett az irodában: a kollégái
belemerültek a munkába. Tulajdonképpen semmi oka sem volt rá,
hogy megzavarja őket, amíg nem tud meg többet. Végiggondolta,
amit csinált, ahová eljutott, és amit még ki kellett derítenie.
Julia Linde. Huszonhét éves. Karlshamnban született, és az
anyja még mindig itt élt. A Grundvik általános iskolába járt, majd
esztétika tagozaton folytatta a tanulmányait a Vägga
Gimnáziumban, és amint leérettségizett, elköltözött. A következő
években kissé nehezebb volt követni. Még mindig az anyjához
volt bejelentkezve, pedig már régóta nem ott lakott. Nem posztolt
túl gyakran a közösségi oldalakon. A Facebookon fenn volt ugyan,
de négy éve nem frissítette az állapotát. Más oldalakat is csak
szórványosan látogatott. Két éve tervező grafikusnak és
formatervezőnek kezdett tanulni a jönköpingi Södra
Vätterbygdens népfőiskolán.
Carlos többször is hívta, a lány azonban nem vette fel, ezért
küldött neki egy üzenetet, és megkérte, hogy hívja vissza. De ez
sem történt meg. Úgy látta, nincs másik telefon-előfizetése.
Kis időre félretette a problémát, és Marcus Rowell-lel kezdett el
foglalkozni. Felhívta a Találkozó Rt.-t, amely a szállodai bulit
szervezte, és elkérte tőlük a vendéglistát. Ha szerencséjük van,
találnak rajta olyan nevet, amely előreviszi őket. A cég honlapján
arra biztatták ügyfeleiket, hogy használják a #talalkozo21
hashtaget a rendezvényeikről szóló bejegyzésekben, ezért Carlos
belépett az Instagramra, és elkezdte átnézni a végtelen
mennyiségű posztot. De nem tartott sokáig, és máris belefutott
egy ismerős névbe. Rowell. Egy csomó fényképet feltöltött. Úgy
tűnt, szeret a gomb lenyomásának pillanatában beleugrani a
képbe. Nem ezt hívják fotóbombának? Carlos nem tudta. Nem
volt gyereke, és túl sok fiatal sem a közvetlen környezetében.
Persze megkérdezhette volna Billyt, aki biztosan tudja. Csak úgy
szívta magába az új technológiával, számítástechnikával,
közösségi oldalakkal kapcsolatos információkat. Meg a rappel
kapcsolatosakat. Vagy a hiphoppal kapcsolatosakat. Carlost
teljesen hidegen hagyta az a zene, amely unos-untalan
kiszűrődött kollégája fülhallgatójából.
Az utolsó képet, amelyen Rowell is rajta volt, egy óra harmincöt
perckor töltötték fel, vagyis posztolták, ahogy mondani szokás.
Tánc közben kapták le, két karja a levegőben, mint egy szélmalom
vitorlái. Az nem látszott, kivel táncolt, vagy volt-e táncpartnere
egyáltalán. A háttérben egy rózsaszín hajú lány ült egy széken.
Magányosan, és nem úgy nézett ki, mint aki jól szórakozik. Ez
másfél órával azelőtt történt, hogy Rowell telefonját kikapcsolták
az erdőben. Mit csinálhatott a két időpont között? Erről a képek
semmit sem árultak el, de most már legalább azt tudták, milyen
ruhát viselt az eltűnésekor. Nagy mintás vöröseslila inget,
sötétkék zakót, farmert és piros tornacipőt.
Készített egy képernyőfotót, majd ránézett az üzeneteire, bár
tudta, hogy nem kapott semmit. Az órára pillantott, és látta, hogy
már késő van, de még nem túl késő. Szerette volna elérni Julia
Lindét, és megtudni, miért hívta Philip Bergström ötször is a buli
után. Valószínűleg olyasmiről lehetett szó, ami ott történt. Lehet,
hogy a lány dühös lett rá, ezért nem vette fel a telefont? Talán
összemelegedtek, és a fickó többet akart, mint a lány? Ezért nézte
levegőnek, és öt nem fogadott hívás után a srácnak is leesett a
tantusz? Bárhogy történt is, jó lett volna kideríteni, hogy pontot
tehessen ennek az ügynek végére, és fontosabb feladatokkal
foglalkozhasson.
 Fél óra múlva azonban már Julia Linde számított a „fontosabb
feladatnak”.
Carlosnak sikerült utolérnie az egyik főiskolai csoporttársát,
aki már két hete nem látta Juliát.
– Azóta, hogy elment arra az osztálytalálkozóra.
– Karlshamnba? – kérdezte Carlos, pedig nemigen lehetett szó
másról.
– Igen, onnan származik.
Vagyis az osztálytalálkozó után már nem ment vissza. Nagyon
úgy tűnt, hogy nem Marcus Rowell volt az egyetlen, akinek
nyoma veszett. Carlos gyorsan rákeresett Juliára a
nyilvántartásban. Nem jelentették be az eltűnését.
Hátradőlt, és körülnézett. Tulajdonképpen semmi oka sem volt
rá, hogy megzavarja a kollégáit, amíg nem tud meg többet.
Megkereste Julia anyjának lakcímét. Egy kőhajításnyira volt. Tíz
perc tempós séta. Megint az órára pillantott. Későre járt, talán túl
későre is, de nagyon szerette volna tudni.
– Elugrom valahová – mondta, és már bújt is bele a kabátjába.
Vanja felpillantott a munkájából.
– Visszamész a szállodába?
– Majd csak később. Utánanézek valaminek ezzel a Lindével
kapcsolatban.
– Jó. Akkor majd találkozunk.

Nyolc perc alatt odaért a Källvägenen álló, rendezett, beüvegezett

erkélyes, drapp, háromlakásos társasházhoz. Felment a lépcsőn,
megnyomta a narancssárgán világító villanykapcsolót, és az ajtó
mellé kifüggesztett táblát szemügyre véve megállapította, hogy jó
helyen jár. Harmadik emelet.
Fellépcsőzött, és becsengetett a lakásba, amelynek ajtaján a
Linde név mellett egy másik is szerepelt. Miközben arra várt,
hogy beengedjék, elővette az igazolványát.
Kinyílt az ajtó. De nem az állt mögötte, akire számított. Nagyon
nem.
 Annyira meglepődött, hogy egy hang sem jött ki a torkán.
– Igen? – kérdezte a rózsaszín hajú fiatal nő a résnyire nyitott
ajtó mögül, miközben még mindig a kilincset szorongatta.
– Maga Julia Linde.
– Igen. És maga?
– Carlos Rojas a királyi gyilkossági nyomozóhatóságtól. –
Megmutatta az igazolványát, és látni vélte, hogy a lány
összerezzen. Ami nem volt szokatlan. A királyi gyilkossági
nyomozóhatóság felbukkanása azt jelentette, hogy valaki
meghalt. Sosem volt kellemes látogatás. – Bemehetek?
Julia félrehúzódott, Carlos pedig belépett az előszobába, és
becsukta maga mögött az ajtót. A lány a falnak dőlt, karba fonta a
kezét, amiből egyértelműen látszott, hogy nem szeretné beljebb
invitálni.
– Ki az? – hallatszott egy férfihang a lakásból.
– A rendőrség – kiáltotta Julia, és Carlos kisvártatva közeledő
lépteket hallott, majd megpillantott egy melegítőnadrágos,
gyapjúpulóveres, papucsos, ötvenes férfit. Nyugtalan
arckifejezéssel kérdezte:
– Mi történt?
– Csak szeretnék váltani pár szót Juliával.
– Miről?
– Te vagy Julia? – kérdezte a lány olyan éles hangon, hogy a
papucsos férfi szabályosan összezsugorodott. – Tűnés!
A férfi egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt. Julia ismét
Carlosnak szentelte a figyelmét. Az arcáról semmit sem lehetett
leolvasni. Nem volt se kíváncsi, se ideges, mint mások, akiket késő
este keres fel a rendőrség. Valami más ült ki rá, valami fürkésző,
már-már agresszív.
– Jól van. Miről van szó?
– Mennyire ismeri Philip Bergströmöt?
– Ezért jött ide? Mert lelőtték?
– Igen. Ismerte?
Julia megvonta a vállát.
 – Egy osztályba jártunk felsőben. Pár hete együtt buliztunk.
– És nem történt ott valami maguk között?
– Nem, semmi. Miért?
– Utána felhívta magát.
– Tényleg?
– Ötször. De maga nem vette fel.
Julia lassan bólintott, mintha Carlos épp most adta volna a
kezébe egy rejtély megoldását, amelyen már egy ideje törte a
fejét.
– Ezek szerint ő volt. Ismeretlen számról érkező hívásokat nem
fogadok. Írjanak üzenetet.
– És maga szerint mit akart?
– Nem tudom. Nem üzent.
– Nem történt valami azon a bulin, ami miatt beszélni
akarhatott magával?
– Nem… Vagyis hát megverték. Macke. Marcus Rowell.
– De miért magát hívta ez ügyben?
– Mert láttam. Lehet, hogy tanúra volt szüksége, vagy ilyesmi.
Nem tudom. Nem tett feljelentést?
– Nem.
– Jellemző. Mindig is egy gyáva nyúl volt. Macke kis csicskája.
– És Marcus Rowellt látta a buli óta?
– Hála istennek nem. Egy seggfej.
A hangjába keserű düh férkőzött. Egyértelmű volt, milyen
érzésekkel viseltetik Rowell iránt. Ami nem is volt meglepő, a
fickót nyilvánvalóan nehéz volt kedvelni. Mintha még az anyja is
félt volna tőle. Carlos hallgatott. A beszélgetés idáig nagyjából a
várakozásainak megfelelően alakult. Még pár kérdés, aztán
fontosabb feladatoknak szentelheti magát.
– Felhívtam a főiskolát. Nem tudták, hogy itthon marad –
mondta, és becsukta a kis spirálos jegyzettömböt, amelybe írt.
– Nem, nem szóltam nekik.
– De miért maradt itthon?
 Julia szélesen elmosolyodott, és a frufruja alól Carlosra lesett.
Furcsán nézett. Mintha tudna valamit, amit Carlos nem, vagy
mintha próbára akarná tenni őt. Lelki szemei előtt Jack Nicholson
képe jelent meg a Ragyogásból. Carlos egy pillanatig úgy érezte,
hogy Julia fenyegetést jelent rá, de aztán a lány kihúzta magát, és
felcsillant a szeme.
– Megismerkedtem valakivel.
– A buliban?
– Másnap. Az afterpartin. Tudja, az embernek zsírra és szexre
van szüksége, ha másnapos.
Nem tudta. Nem ivott, és a barátnője szexuális étvágya sem
nőtt az alkoholfogyasztással járó bulik és vacsorák után. De hát
Julia huszonhét éves volt. Ők meg negyven.
– Van még valami?
– Ha lesz, majd jelentkezem. Maga is hívhat, ha eszébe jut
valami.
Elővett egy névjegykártyát a pénztárcájából, és odaadta neki. A
lány elvette, és a farmerja farzsebébe csúsztatta, anélkül hogy
megnézte volna.
– Köszönöm, hogy szánt rám időt – mondta Carlos. Kinyitotta
az ajtót, és kilépett a lépcsőházba, ahol már lekapcsolódott a
világítás.
– Nincs mit – felelte Julia, majd becsukta és kulcsra zárta
mögötte az ajtót.
Carlos felkapcsolta a villanyt, és elindult lefelé. Amikor
kinyitotta a kaput, már a másnapi dolgai jártak a fejében. Új
feladatokkal fog foglalkozni. A legfontosabb, hogy rájöjjenek, mi
az indíték, és kapcsolatot találjanak az áldozatok között. Mert
meggyőződése volt, hogy van kapcsolat.
Amikor végigsétált a Källvägenen, magában már a nyomozás
szempontjából érdektelennek nyilvánította az imént látott
rózsaszín hajú lányt. Nem fordult hátra, ezért nem is látta, hogy a
lány az ablakból addig követi a pillantásával, amíg el nem tűnik a
látómezejéből.
Rasmus beállt a garázsba, hogy a kíváncsi pillantások elől rejtve
bütykölhesse meg az autót. Felnyitotta a csomagtartót.
Beleragasztott egy puha habszivacsot, aztán várta, hogy
megszáradjon. Letette a ragasztópisztolyt a munkapadra, és
elégedett képet vágott. Így kicsit kényelmesebb lesz odabent, és
főleg melegebb.
Elővette a pokróc alá rejtett fegyvert. Igazából nem kellett
megtisztítani, hiszen csak egyetlen lövést adott le vele, de volt
valami megnyugtató ebben a tevékenységben. Összpontosítás és
elmélkedés, mondogatta a nagyapja. Aki mindent megtanított
neki a fegyverekről, amit tudott.
Sok mindent megtanított neki.
Bizonyos fokig a nagyapja a legjobb barátja volt, főleg, miután
Becca meghalt, és a család elkezdett széthullani. Mielőtt az a
ribanc elvette tőle élete értelmét.
Kivette a zárdugattyút, rátett egy pamutrongyot a
tisztítópálcára, és már éppen a csőbe dugta volna, amikor
kopogtak a garázsajtón.
Erőteljesen.
Ijedtében összerezzent. Gyorsan beletekerte a puskát a
pokrócba, és az asztal alá dugta. Megint kopogtak. Még vadabbul,
és még hosszabban. Valaki nagyon nem akart várni.
– Megyek! – kiáltotta idegesen, és lecsapta a csomagtartó
fedelét.
Körülnézett, hogy el kell-e tüntetnie még valamit.
– Én vagyok az.
 Amikor meghallotta a hangot, megnyugodott, az ajtóhoz
szaladt, és kinyitotta. Julia volt az, egy akkora táskával, amely túl
nagy volt ahhoz, hogy ne keltsen gyanakvást. A lány idegesen
körülnézett, mielőtt belépett a garázsba, és becsukta az ajtót
maga mögött. Történt valami.
– Van itthon valaki? – kérdezte.
– Nincs.
Rasmus apja az új nőjénél volt, ami neki tökéletesen megfelelt,
mert így nyugodtan ügyködhetett a kocsin. Nem mintha az apja
túl sokat kérdezgette volna…
– Járt nálunk a rendőrség.
Rasmus ereiben meghűlt a vér, a pulzusa vágtázni kezdett, a
gyomra görcsbe rándult. Miről beszél ez? A rendőrség?
– Mikor? És miért?
– Az előbb. Azt kérdezték, miért hívogat engem Philip.
– Hívogatott? Mikor?
– A buli után. Ötször, de én nem vettem fel.
– Tudnak mást is? – kérdezte Rasmus, és először érezte úgy,
hogy meginog a lába alatt a talaj.
Eddig ment minden, mint a karikacsapás. Volt egy listájuk a
Macke Rowell-félékről, akik megérdemelték a büntetést.
Meghozták az ítéletet. Ő és Julia. Együtt.
Julia mellett legyőzhetetlennek érezte magát. Pedig a szíve
mélyén tudta, hogy üldözni fogják őket. A rendőrség hatalmas
erőket mozgósított, és előbb-utóbb a látókörükbe fognak kerülni.
Ezek szerint inkább előbb, mint utóbb.
– Nem tudom. De tudják a nevem, úgyhogy nem maradhatok
otthon.
– Tudod, hogy ide bármikor jöhetsz.
– De ha rám bukkannak, megtalálnak téged is. Lehet, hogy nem
ma, de valamikor igen. El kell tűnnünk.
Közelebb lépett hozzá, és megfogta a karját. Rasmus érezte a
füstszagú leheletét. Amitől szokás szerint remegni kezdett a
térde. Olyan szép volt!
 – Nem állíthatnak meg minket! – mondta Julia.
Nem, semmi sem állíthatja meg őket. Örökre együtt lesznek.
Rasmus a világ végére is követni fogja. Akármit csinál a pulzusa és
a gyomra. Már nem volt visszaút. Ketten a világ ellen.
– Tudom, hová mehetnénk – jelentette ki határozottan.

Bepakoltak a kocsiba. Lehozták a hálózsákokat és a használaton

kívüli rezsót a padlásról. Kirámolták az összes tésztát és
konzervet a spájzból. Elraktak minden gyertyát és lőszert, amit
csak találtak. A félelem és a nyugtalanság hamarosan az új kezdet
érzésének adta át a helyét. A nagy kaland kezdetének.
Pakolás közben Rasmus elmondta, hová mennek. A kis nyári
lakba, amelyet a nagyapja úgy szeretett. A házikó egy kis
tisztáson áll az erdő közepén, odafent, Högahultben. Az a nő
kicsalta a nagyapjától. Kihasználta, hogy magányos volt, és kissé
zavart. Senki sem tehetett semmit. Az erdészeti társaság, akinek
aztán a nő eladta, birtokba vette a területet. Imádott nagyapja
ezért dobta el magától az életet.
De a ház még állt.
Pár éve járt ott. Elhagyatott volt. Ellopták, aztán átengedték az
enyészetnek. Csak a hozzá tartozó erdőt akarták.
Írt egy üzenetet az apjának, hogy ne aggódjon. Elmentem
kempingezni. Telefonon elérsz. Elővette a spórolt pénzét az ágy alatti
rejtekhelyéről. Nem tarthatta a bankban a keresetét, nem lehetett
bankkártyája. Minden, ami a minimálbéren felül befolyt, ment a
végrehajtóhoz.
Aztán beült a volánhoz, és elindultak. Erősnek érezte magát.
Már nem az a fiú volt, aki adósságrendezésre vár. Aki nem élheti
az életét. Élt. Juliával élt.
Kijutottak a főútra. Rasmus jobbra akart kanyarodni, de Julia
megfogta a kormányt markoló kezét.
– Még el kell intéznünk valamit, mielőtt kimegyünk a
nyaralóhoz – mondta határozottan.
 – Nincs sok időnk, ha sötétedés előtt oda akarunk érni –
tiltakozott Rasmus, de látta, hogy a lány szemében elszántság
csillog.
– Malmőbe megyünk. Elintézzük a következőt – jelentette ki.
– Nem tervezzük meg alaposabban? – próbálkozott Rasmus, de
még mielőtt befejezte volna a mondatot, tudta, hogy Julia
keresztülviszi az akaratát.
Mindig keresztülvitte.
Sötét hajú fejecske a párnán. Hüvelykujj a szájban. Plüssnyúl a
pizsamás karocska alatt, mely pizsamán egyébként hat különböző
fejfedőt viselő kutya pózol. Amandának olyan sokszor kellett
elismételnie a tévésorozat címét, mire Sebastian végre
megértette, hogy a kislány már-már dühbe gurult. Mancs őrjárat.
De amikor kimondta, az inkább hangzott „macsőjájatnak” vagy
„manytyőjájatnak”. Az sem volt egyszerűbb, amikor a hat kutya
nevét akarta megtanítani neki. Chase, Zuma, Rocky, valami M
betűs, és még kettő. Sebastian remélte, hogy nem kérdezi ki a
reggelinél.
Csinálnia kellene valamit. Nem csak itt ücsörögni a sötétben és
hallgatni a nyugodt, egyenletes lélegzetvételt.
Lett volna mit. A konyha még mindig úgy festett, mintha
bomba robbant volna. Egészen tűrhetően elpakoltak együtt, de
aztán Amanda megunta, és úgy gondolta, vannak a rendrakásnál
fontosabb dolgok is. Ébren volt még pár órát, mialatt
Sebastiannak vigyáznia kellett rá. A sütemény, amelyet végül
csak beraktak a sütőbe, pillanatok alatt összezsugorodott,
kilapult, és kőkemény lett. Természetesen ehetetlen volt, ami
meglepte Amandát, amikor megpróbált beleharapni.
Sebastiant elöntötte a gyengédség érzése, egyszersmind
valamiféle szomorúság. Mennyi mindent meg kell még tanulnia
és értenie ennek a kislánynak, hogy egy nap elfoglalhassa a helyét
a felnőttek világában! Annyi álom, felhőtlen öröm, spontaneitás
és felfedezőkedv megy majd veszendőbe és feledésbe, hogy átadja
a helyét a felelősségnek, a logikának és a következetességnek! A
gyerekkor múlékony ajándék. Az érzést, hogy minden lehetséges,
és hogy a világ egyetlen hatalmas, feltérképezetlen játszótér,
nehéz összeegyeztetni azokkal a követelményekkel, amelyeket a
felnőttek világa támaszt az emberrel szemben.
De addig még sok-sok év telik el. Bár az idő tényleg repül.
Közhelyes, ám ettől még nem kevésbé igaz. Jövőre Amanda
idősebb lesz, mint amennyi Sabine volt, gondolta Sebastian. Hát
miért ne nézné alvás közben, ha jólesik?
Lily és Sabine.
Az ő esetükben nem repült az idő.
Lassan tizenhét éve, hogy az élete romba dőlt. Néha úgy érezte,
mintha egy örökkévalóság óta élne magányosan, sötétben.
Mintha ez a sok ezer nap egyetlen hosszú, fojtogató gyásszá
folyna össze, mintha lehetetlen lenne megkülönböztetni őket
egymástól, mert a futó szexuális kalandjai sosem nyújtottak
élvezetet vagy kielégülést, csak az elfojtás eszközéül szolgáltak,
hogy a felszínen tudjon maradni, hogy levegőt kapjon.
Annak a napnak az emléke sosem tágított mellőle, és annyira
eleven volt, mintha csak tegnap történt volna. A délelőtt a
szállodában. A séta a strandra. Az ő nagy hüvelykujja, amely
önkéntelenül a kis fémgyűrűt simogatta Sabine mutatóujján. Egy
pillangó. Egy zsúfolt piacon vette pár nappal korábban. Sabine
imádta. Le sem akarta venni. A strandra vezető út utolsó
szakaszán a nyakában vitte a kislányt. Aki a kis kezét Sebastian
borostás arcára tette. Gyöngyözőn felnevetett, amikor Sebastian
úgy tett, mintha megbotlana…
Elég!
Felkelt, és odament az ágyhoz. Megigazította a takarót, betűrte
oldalt, pedig semmi szükség sem volt rá. Eszébe jutott, hogy
évekkel ezelőtt Vanja egyszer itt aludt, ebben a szobában. Akkor
még nem tudta, hogy a lánya. Sebastian akkor is itt ült, és őt
nézte álmában, ami persze sokkal hátborzongatóbb volt, és bizarr
is – mert fogalma sem volt, mit mond neki, ha véletlenül felébred.
Akkor sikerült kimagyaráznia magát, hála az éjjeliszekrényre tett
pohár víznek.
 Azon a régi estén Sebastian nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy nyomjon egy puszit az alvó homlokára, mielőtt kimegy.
Most nem is küzdött ellene. Amanda megizzadt egy kicsit
álmában, de a fürdéstől még jó illata volt.
Kiment a szobából, résnyire nyitva hagyta az ajtót, és nem
kapcsolta le a villanyt kint. Hogy a kislány tudja, hová kell
mennie, ha felébredt. Vagy hogy átkiálthasson neki. Sebastiannak
az volt az érzése, hogy nem fog mélyen aludni.
Az előszobában a fogashoz lépett, ahol a kabátja lógott. Kivette
a kis dobozt a zsebéből, és felnyitotta. A kék párnácskán egy
gyűrű pihent.
Egy pillangó.
Pár hónapja pillantotta meg egy ékszerész kirakatában. Kecses
ezüstszárny, rajta kis piros kövek, valószínűleg üvegből. A test
kék kő, vagyis üvegdarab, rajta két ezüstcsáp. Nem pont
ugyanolyan, de hasonlított ahhoz, amelyet Sabine úgy szeretett.
Hirtelen ötlettől vezérelve vette meg. Arra gondolt, Amanda
örülni fog az ajándéknak, de amikor hazaért, és átgondolta, inába
szállt a bátorsága.
Nem lenne furcsa? Beteges és kissé ijesztő?
Nem tudta eldönteni, de kellemetlenül érezte magát, ahányszor
át akarta adni, ezért inkább a zsebében hagyta.
Mostanáig.
Bevitte a rendetlen konyhába, és letette az ablakpárkányra, az
egyetlen olyan helyre, amelyet nem borítottak el a sütési
hozzávalók.
Holnap odaadja neki.
Biztosra vette, hogy a kislány imádni fogja.
Egyedül maradt.
Nem bánta. Gyakran megesett, hogy kifejezetten vágyott a
magányra. Egy csésze kávé a konyhai automatából, és máris
készen állt a folytatásra.
A kamerák felvételei negyvennyolc órát öleltek fel. A
benzinkútra behajtó és onnan távozó autók rendszámának
ellenőrzését különböző nyilvántartásokban kiosztotta másokra.
Igazából nem hitte, hogy ez eredményre vezet, de mindenképpen
meg kellett nézni.
Az orvlövész, akit kerestek, gyors volt.
Három napig tartott újabb áldozatot találnia.
Ha véletlenszerűen választott volna, akkor több embert is
lelőhetett volna egyetlen nap leforgása alatt. Tizenhárom éve,
január huszonharmadikán a Lézerember például három embert is
meglőtt két helyszínen. Billynek az volt az érzése, hogy kapcsolat
van a négy áldozat között. Végtére is egy mesterlövészről volt
szó, nem arról, hogy valaki lelassított egy autóval, leengedte az
ablakot, és elsütött egy pisztolyt, vagy vaktában belőtt egy
ablakon. Úgy vélte, hogy a gyilkosságok közötti időt a tettes a
következő áldozata utáni kémkedésre és a legjobb hely
kiválasztására használja fel. Elbújik. Lesben áll. Vár. Egy
meghatározott céllal. Abban is meglehetősen biztos volt, hogy egy
ilyen alapos ember mindig résen van, és figyel arra, hogy
egyetlen kamera se örökítse meg a tetthelyen.
Visszatekerte a filmet ahhoz a jelenethez, amikor az üvegajtó
kinyílik, és Philip kilép a shopból egy tekercs papírtörlővel a
kezében. Aztán a hóna alá vágja, hogy védje a szakadó esőtől, és
elsiet az épülethez legközelebb álló kútoszlopok mellett. Billy
belekortyolt a kávéjába, és figyelte, ahogy Philip leveszi a
műanyag tartó fedelét, kiemeli az üres gurigát, és beteszi az új
tekercset. Közelebb hajolt a monitorhoz. Amint a papírtörlő a
helyére kerül, Philip feje jobb oldalra csapódik, ahogy a golyó
halántékon találja. Aztán elvágódik, elterül a földön, és többé
nem mozdul. Azonnal meghalt.
Billy megállította a lejátszást, és visszatekerte a filmet oda, ahol
a fiatalember betette a tartóba a papírtörlőt. Kimerevítette a
képet. Elővette a benzinkút helyszínrajzát, valamint az ott készült
fényképeket. Kiválasztott egy légi felvételt, amelyen látszott a
környék jó nagy része, és egy szemből készült fotót. A monitorra
pillantott, és egy iksszel megjelölte a helyszínrajzon, hol állt
Philip. Ekkor megszólalt a telefonja. A homlokát ráncolva vette
elő. Ilyen későn nem szokták hívni, ezért is szeretett ilyenkor
dolgozni. Nagyon ritkán zavarták meg. Megnézte a kijelzőt, és
csodálkozásába nyugtalanság vegyült. My határozottan nem
szokta ilyen későn hívni.
– Szia! Történt valami?
– Szia! Nem. Miért?
– Későre jár.
– Munka után aludtam egy kicsit a kanapén, úgyhogy elég
kipihent vagyok. Mit csinálsz?
– Dolgozom.
– És hogy megy?
– Nem valami jól.
– Mi van Vanjával?
– Nincs valami jó bőrben. Nem tudja kordában tartani a
„jókislány-komplexusát”.
– Bármikor hívhat, ha tudok valamiben segíteni neki.
Szerinte a munkád egy vicc, gondolta Billy. Bár Vanja sosem
mondott ilyet, nem is volt rá szükség. Ismerte a kollégáját, tudta,
mit gondol az önsegítő könyvekről, a boldogságcoachokról, a
motivációs szónokokról. Utálta őket. De My esetében erőt vett
magán.
Azért elég döcögősen indult az egész: Vanja úgy vélte, My
megjelenése rossz hatással van kettőjük kapcsolatára, éket ver
közéjük. Lehet, hogy volt benne valami, de a végső csapást, amely
elszakította őket egymástól, Vanja mérte a barátságukra. Ez
azonban már a múlté volt. Remek kis párost alkottak megint,
sokkal jobban együtt tudtak működni, mint valaha, és a két nő
viszonya is fesztelen volt. Billy néha azt képzelte, hogy Vanja még
meg is kedvelte Myt. Emberileg. Ugyanakkor továbbra is azt
gondolta, hogy amivel My foglalkozik, voltaképpen csalás.
– Megmondom neki – felelte, mert esze ágában sem volt
elárulni, mi jár a fejében.
Ebben jó volt. Sosem engedte, hogy a gondolatai és az érzései
napvilágra kerüljenek.
– Jó… Figyelj, gondolkodtam valamin.
Hát persze. Rendszerint így indultak a beszélgetéseik.
Többnyire olyasvalami követte, ami Billynek eszébe sem jutott.
Feltételezte, hogy ma este sem lesz másként, ezért csak
hümmögött válaszul.
– Ühüm.
– Itthon akarok szülni.
– De miért?
– Meghittebbnek érezném a megszokott környezetben,
nyugodtabb lennék. A kórház olyan… stresszes.
– Viszont sokkal jobb, ha valami baj van.
– Egészséges vagyok, betartok minden szabályt és előírást…
– Számít, hogy én mit gondolok?
Általában megfogalmazott pár ellenvetést és kétséget,
amelyekre Mynek mindig megvoltak a megfelelő statisztikai
adatai, ellenérvei és frappáns válaszai, de most folytatni szerette
volna a munkáját, ezért átugrotta ezt a szakaszt.
– Persze hogy számít!
Lefordítva: kicsit sem.
 – Én elkerülhető kockázatnak tartom.
– Nem kell most eldöntenünk, még van idő. Majd meglátjuk,
mit gondolunk, ha már közeledik az idő.
Billy tudta, mit fog gondolni. Azt, hogy otthon szülni
elkerülhető kockázat, ha egyszer vannak kórházak megfelelő
felszereléssel és személyzettel arra, hogy minden elképzelhető
helyzetet kezeljenek. De azt is tudta, hogy fel kell készülniük az
ikerszülésre a nappalijukban.
Hátradőlt a széken, és behunyta a szemét. Néha, amikor azon
bosszankodott magában, mennyi mindenben dönt My, mennyi
mindent kezdeményez és irányít, egy kis hang azt kérdezte a
fejében, milyen lenne az élete nélküle. Vajon jobb sora lenne-e
nőtlenül és gyermektelenül, a risteni nyaraló nélkül, egy kis
agglegénylakásban? A válasz mindig nemleges volt, és egyvalamit
sosem kellett megkérdeznie magától: szereti Myt?
– Jól van, majd megbeszéljük, ha hazamentem.
– És az mikor lesz? Hiányzol!
– Te is hiányzol, de ez eltart még egy darabig.
– Mit csinálsz éppen?
– Dolgozom, már mondtam.
– Jó, de min? Valami izgalmas feladaton?
Billy a filmre pillantott, amelyen nagyjából két másodperccel
azután, hogy ő megnyomja a lejátszás gombját, Philip Bergström
golyót kap a fejébe.
– Egy benzinkút biztonsági kameráinak felvételeit nézem át.
– Ez elég unalmasnak hangzik.
– Mert unalmas is – hazudta.
– Folytasd csak, én lefekszem. Csak azt akartam elmondani,
hogy itthon akarok szülni.
– Majd megbeszéljük, amikor hazamentem. Szép álmokat!
– Puszi! Szeretlek!
– Én is.
Letette. Gyorsan elterelte a gondolatait arról, milyen ostobaság
a biztonságot, szakértelmet és technikát az otthon meghittségére
és nyugalmára cserélni. A munkára összpontosított, meg az ikszre
a helyszínrajzon. Tanulmányozta a képet a monitoron,
meghatározta, merre nézett Philip, aztán fogta a légi felvételt, és
húzott egy vonalat az iksztől balra. Megint a képernyőre
pillantott, és húzott még egy vonalat, amely a legélesebb szöget
jelölte, ahonnan a lövés jöhetett. Ha ezen kívül adták volna le,
homlokon találja Philipet.
Szemügyre vette a két vonal közötti területet, amely egyre
szélesebb lett a benzinkúttól távolodva. A vonalak közrezárták a
nagy parkoló egy részét, az utat, valamint néhány boltot és
irodát. A terület elég nagy része esett az általuk kihúzott
kordonszalagon belülre, de a nagyja kívül volt rajta. Viszont
megvolt az irány. Ez is valami.
Felkelt, és kitűzte a képet a táblára. Amikor visszament az
asztalához, pillantása a monitorra esett. Elgondolkodott.
Megetethetné a kígyót, amely hónapok óta nyugton volt. Ez
teljesen más tészta, gondolta. Ezt az embert valaki más ölte meg.
Ami óriási különbség. De szerencsés esetben mégis kielégíthetné
a kígyót.
Gyorsan leült. Amikor elkezdett ráközelíteni Philip arcára, úrrá
lett rajta a várakozás izgalma. Persze jól tudta, hogy ettől a kép
nem lesz tisztább, sem részletgazdagabb. Ez csak a filmekben és a
tévében működött. Valójában pont fordítva volt: egy kis
felbontású kép annál pixelesebb lett, minél jobban kinagyították.
De ez a film szokatlanul jó minőségű volt ahhoz képest, hogy egy
biztonsági kamera készítette. Azért nem 4K-felbontású, nem is
HD, de abban reménykedett, hogy az ő igényeinek megfelel.
Kinagyította hát, ám azonnal látta, hogy nem válik be. Azért
elindította. A homályosan látszó fej jobbra csapódott, aztán eltűnt
a képből.
Billy csalódottan kattintott a szünet gombra, majd hátradőlt.
Philip szemét egyáltalán nem lehetett látni. Nagy valószínűség
szerint azonnal meghalt, nem haldoklott olyan lassan és hosszan,
mint az ő áldozatai, akiknél közelről megfigyelhette, ahogy az
élet kihuny – de akkor is, kellett lennie egy pillanatnak, amikor
átlép a létből a halálba, amikor az élet elhagyja a testét.
Ezt akarta látni, ezt akarta átélni.
Ezt a pillanatot.
Csakhogy a kép nem volt elég éles. Kudarcot vallott. És a kígyó
lassan mozgolódni kezdett. Billy gondolatai Sverker Frisk és a
tavalyi hudiksvalli nyár felé kalandoztak. Ott volt ideje bőven.
Olyan könnyű lenne megismételni…
Nem! Nem! Nem!
Gyereke fog születni, apa lesz, és az a férfi, akinek My hiszi.
Szerető. Társ.
Ideges mozdulatokkal kikapcsolta a gépet, és elhagyta az
irodát. Egész úton a szálloda felé magát átkozta az ötletért.
Lefekszik. Alszik. Holnap reggel visszamegy. Dolgozik. A
kollégáival. Felhívja a terhes feleségét.
Van egy élete. Egy jó élete.
És senki, még ő maga sem teheti tönkre.
Amikor Amanda reggel fél hatkor felébredt, Sebastian már több
mint egy órája ült a sötét konyhában. A szemközti ablakokat és
lakásokat nézte, de nem látta őket. A kis pillangós gyűrű dobozát
szorongatta.
Teljesen felkészületlenül érte.
A konyha kitakarítása után pár órán át Vanja nyomozati
anyagaival foglalkozott, és néhányszor bement Amandához. Nem
mintha nyugtalanul aludt vagy felébredt volna. Csak rá akart
nézni, mert megtehette. Tizenegy körül lefeküdt, mert a kislány
pacsirta volt. Tudta, hogy ritkaságszámba megy, ha nem kel fel
hat előtt. Többnyire már hajnali fél öt és öt között áttotyogott
Vanja és Jonathan hálószobájába, és felkeltette őket. Amikor
lekapcsolta az olvasólámpát, az járt a fejében, milyen remek
napja volt. Ami meglepte. Részben azért, mert sosem engedett
meg magának ilyen érzelgősen hálás gondolatokat, részben pedig
azért, mert már időtlen idők óta nem volt oka rá, hogy egy napot
remeknek tartson.
Teljesen felkészületlenül érte.
Az álom.
Régóta nem álmodta, és a szíve mélyén már azt remélte, hogy
nem is fogja. Mégis visszatért, bár nem egészen úgy.
Megváltozott, mutálódott a tudattalanjában.
Már az elején látta, hogy nem olyan, mint máskor. Kéz a kézben
elhagyták a szállodát, és elindultak a strand felé. Ő és a lánya. De
közben tudta, hogy ez csak álom. Máskor ott volt, átélte, minden
fájdalmas részletével együtt, érzett minden illatot, hallott
minden hangot, mintha először álmodná. A hullám
meglepetésként érte. A pánik, a fájdalom és a gyász valóságos
volt, amikor felébredt. Minden reggel újra meg újra elveszítette
Sabinét.
De ezúttal tudta, hogy álmodik. Félig-meddig kívülről látta
magukat, ahogy elhagyják a szállodát, és kéz a kézben sétálnak a
strand felé. Mint egy filmben. Érezte a pillangós gyűrű vékony
fémkarikáját a hüvelykujja alatt. Amikor Sabine elfáradt, a
nyakába vette őt, és mentek tovább a partra, ahol a víz furcsán
visszahúzódott. Most már tudta, miért. Tudta, mit jelez, de csak
ment tovább.
Sabine meglátott egy kislányt, aki egy világoskék, felfújható
delfinnel játszott.
– Én is szeretnék egy olyat, apu! – mutatott rá.
Sebastian tudta, hogy ez az utolsó mondata, amelyre emlékszik.
Lehet, hogy fürdés közben beszélgettek és nevettek, mielőtt a
hatalmas vízfal lecsapott rájuk, de nem emlékezett a részletekre.
Ereje volt a napnak, pedig kissé felhős volt az ég, és ő örült,
hogy nem felejtette el naptejjel bekenni Sabinét. Érezte az illatát,
amikor felemelte a karját, hogy levegye a nyakából, mielőtt
befutnának a hatalmas, meleg tengerbe.
De nem volt ott.
Kapálózott egy darabig a feje felett, ahol a gyereknek lennie
kellett volna. Pár másodperce még ott volt. Hová tűnhetett? Ez
csak egy álom, mondta magának. De mégis hová lett?
Körbefordult. A strand tele volt emberekkel, sok gyerek is volt ott
a szüleivel, de Sabine sehol. Bár tudta, hogy egy álomban minden
megtörténhet, nem értette. Már régóta nem jelentkezett, de egy
időben évekig ezt álmodta minden éjszaka. Verítékben fürödve
ébredt fel, és a jobb kezét olyan erővel szorította ökölbe, hogy a
körme a tenyerébe vájódott.
Ez nem lehet!
Bele kell menniük a vízbe. Játszaniuk kell, át kell élniük azt a
csodás apa-lánya pillanatot, amelyre még ennyi év után is
emlékszik, és amely annyira hiányzik neki, hogy az már fáj. Aztán
megérkezik a hullám. Több méter magas, könyörületet nem
ismerő vízfal. Elkapja Sabinét. Szorítja a kezét az örvénylő
káoszban, amely szó szerint elsepri őket. Csupán egyetlen tiszta
gondolat van a fejében: nem szabad elengednie. Sosem szabad
elengednie.
Elengedte. És felébredt.
Így volt, így kellett véget érnie. Mindig így ért véget. Sosem
látta magát a strandon, ahogy őt keresi. De most igen. Csakhogy
Sabine eltűnt.
Még a fürdés előtt. Még a hullám előtt. Még mielőtt ő elengedte
volna.
Körbefordult. Sehol sem látta.
– Sabine! – kiáltotta.
Senki sem reagált a strandolók közül. Pillantásra sem
méltatták. Érdekes lett volna, ha ez nem egy álom.
– Sabine! – kiáltotta megint, ezúttal hangosabban.
Elborította a vakrémület. Mi történt? Hová lett? Mi van, ha baj
érte? Tudta, hogy perceken belül örökre elveszíti, tudta, hogy
össze fog omlani, és sosem lesz ép újra.
De nem így. Nem így!
Teljesen pánikba esett. Ismét a kislány nevét kiáltotta, szapora
léptekkel gázolt a meleg homokban. Megállított egy kék
fürdőnadrágos, napszemüveges férfit, akinek egy törülköző volt a
vállára vetve. Megkérdezte, nem látta-e Sabinét, a lányát. Leírta a
külsejét, a ruháját, még a gyűrűjét is megemlítette. A férfi nem
válaszolt, még a fejét sem rázta meg, csak ment tovább. Sebastian
futásnak eredt.
– Sabine!
Megállt, és megint körülnézett. Beárnyékolta a szemét,
végigpásztázta a strandot és a vizet, amely még mindig nyugodt
volt, és visszahúzódott. A sírás kerülgette, érezte, hogy mindjárt
elveszíti a lélekjelenlétét, és eszelősen ordítozni kezd. Elveszítette
a lányát.
Aztán meglátta őt.
 Nem értette. Neki nem kellene itt lennie. Nem lehetne itt. Azt
hitte, csak képzelődik, a tudattalanja megtréfálja, de aztán rájött,
hogy álmodik, és végig a tudattalanja irányította. Semmit sem
tehet ellene. Végigfutott a meleg homokon, és megállt a kislány
előtt.
– Amanda! Te mit keresel itt?
A gyerek üres, szenvtelen pillantással nézett fel rá, és egy szót
sem szólt.
– El kell mennünk innen, szívem, jön egy hullám.
Felvette, a csípőjére ültette, majd fájdalom hasított a combjába.
Mintha beléböktek volna öt hegyes kis tűt. Lenézett. Sabine állt
mellette, és a lábába mélyesztette a körmeit.
De nem az a Sabine volt, akit lehozott a strandra.
A tincsei az arcába tapadtak, a homlokán egy nagy sebből vér
csorgott, és ő valahonnan tudta, hogy megütötte magát a
trambulinban, amikor a víz átsodorta a szálloda területén. A teste
felpuffadt, a bőre felrepedt és felpuhult, olyan sokat feküdt a
vízben és a napon.
A szeme véreres volt.
A pillantása rideg. Szemrehányó. Vádló.
Lecseréltél.
Ekkor felriadt. Ült az ágyában, és biztos volt benne, hogy
kiabált álmában. A lélegzete akadozott, a pulzusa pedig úgy
száguldott, hogy azt hitte, stroke-ot kap. Az álom nem engedte el,
ott lebegett felette, minden érzékszervével, teste minden
pórusával érezte. Mintha valós lény lenne. Az ágy szélére
csúszott, tenyerét a combjára fektette, fejét lehorgasztotta.
Lassan visszanyerte az uralmat lélegzése felett. Hallgatózott. Az
egész lakásban csend honolt. Ha kiabált is, nem ébresztette fel
Amandát. Végül felállt, nadrágot és inget vett, aztán kiment a
konyhába. A sötétben is látta a kis dobozt az ablakpárkányon.
Ez volt az? A sátán gyűrűje?
Az ablakhoz ment, felvette a dobozt, kihúzott egy széket, leült,
és ott maradt. A pillangós gyűrű dobozával a kezében.
 Aztán apró, puha lépteket hallott közeledni, és visszazökkent a
valóságba. Képtelen volt nem mosolyogni, amikor megpillantotta
az álomittas Amandát belépni a konyhába a kutyás pizsamájában,
a plüssnyúllal a kezében. Hátrasimította alvástól kócos haját az
arcából, majd kihúzott egy széket, és leült vele szemben.
– Szia, szívem! Jól aludtál? – kérdezte Sebastian, és nadrágja
zsebébe süllyesztette azt a nyomorult dobozt.
– Kérek reggelit.
– És mit kérsz?
– Pirítóst és kakaót.
– Kiegyensúlyozott étrendre vall – kelt fel Sebastian.
Már a gyerek puszta látványától is jobb lett minden. Az iránta
érzett szeretet volt az őserő, amely annyira eltöltötte, hogy
elnyomott minden kellemetlen érzést. Majdnem mindet. De a
bűntudat még mindig bántotta, azt nem lehetett elfojtani.
Viszont nem fog elrontani semmit. Megreggeliznek, beszélgetnek,
összekészülődnek, és elmennek az óvodába. Ez az a reggel,
amelyet annyira várt. Semmi sem ronthatja el.
És azután? Fogalma sem volt.
A hívás korán reggel érkezett.
Vanja rosszul aludt, felkelés után lement reggelizni, de csak egy
kávét ivott, hogy felébredjen. Anders Lövgren felügyelő hívta a
malmői rendőrségtől. Vanja futólag ismerte. Egy vezetői
képzésen találkoztak pár hónapja. Daliás ember volt, aki
határozott benyomást keltett, ennyire emlékezett belőle.
– Bocsásson meg, hogy ilyen korán hívom, de lövöldözés volt
Malmőben, ami hasonlít a maguk ügyére – mondta széles skånei
tájszólásban.
Vanja fáradtságát mintha elfújták volna.
– Mikor?
– Ma hajnalban. Egyetlen fejlövéssel végeztek a férfival, amikor
kilépett a háza ajtaján. Nem úgy tűnik, mintha bandaleszámolás
lett volna.
– És miből gondolja, hogy a mi emberünk volt?
– Rákerestünk: Aakif Salim Haddad, két éve költözött ide, de
Karlshamnban született és nőtt fel. Ezért gondoltam, hogy
jelentkezem magánál.
– Tudják, milyen kaliberű volt a fegyver?
– Nem. A technikusok a helyszínen vannak. Eltart egy darabig.
Átküldöm a jelentést, ha megkapom.
Vanja elgondolkodott. Nem akart várni. Ha kiderül, hogy
ugyanarról a tettesről van szó, fontos, hogy a királyi gyilkossági
nyomozóhatóság ott legyen a helyszínen.
Ez az ő tetthelyük. Az ő nyomozásuk.
Fontos, hogy senki se mondhassa, hogy nem követtek el
mindent, ami hatalmukban állt. Felállt, és elindult a kijárat felé.
 – Odamegyünk. Küldje át sms-ben a címet!
– Rendben. Minden mást is átküldök, hogy útközben
átolvashassa.

Villogóval mentek végig. Vanja vezetett, Ursula pedig az

anyósülésen tanulmányozta a nyúlfarknyi anyagot, amelyet
Lövgren küldött. Az áldozat, a harmincegy éves Aakif Salim
Haddad Karlshamnban született és nőtt fel. Autószerelő volt saját
műhellyel. Átvészelt pár csődöt, jelentették már fel könyvelési és
hitelcsalásért, elítélni viszont sosem ítélték el. Amikor kora
reggel kilépett a hylliéi Lergöksgatanon található házából, fejbe
lőtték. Szemtanú nem volt, de a környéken élők közül sokan
hallottak egy lövést vagy egy nagy durranást. Semmi mást. Nem
hallottak elhajtani autót. Nem láttak elszaladni senkit.
Vanja megkérte Billyt, hogy keressen rá Haddadra az általa
készített, gyors ütemben növekvő adatbázisban, hátha felbukkan
valahol a neve. Vegye bele Macke Rowellt is, mert vele
kapcsolatban Vanjának rossz érzése volt. Gyilkos vagy áldozat, de
nyakig benne volt ebben az egészben, annyi szent.
– Tudod, ki az igazságügyi orvosszakértő? – zökkentette ki
Ursula a gondolataiból.
Már átnézte az anyagot, amelyet kaptak. Vanja megrázta a
fejét.
– Lövgren nem említette, én meg elfelejtettem megkérdezni.
– Csak szólni akartam neki, hogy ha tényleg a mi emberünk
volt, szeretném minél hamarabb átvenni az ügyet.
– Ezért vagy itt – felelte Vanja őszintén.
– És te miért vagy itt?
Vanja egy pillanatra elszakította a tekintetét az útról, és
ingerülten nézett rá.
– Elkíséred Carlost pár aktáért, elmész vele kihallgatni Philip
barátnőjét – folytatta Ursula. – Nem lehetsz ott mindig
mindenhol. Oszd ki a feladatokat!
 Vanja nem válaszolt. A gázpedálra taposott, és megelőzött egy
sort. Ursula aggodalmas arccal nézte. Az utóbbi napokban Vanja
egyre elkeseredettebb és feszültebb lett. Ami nem is volt csoda. Ez
volt a tűzkeresztsége főnökként, és Ursula tudta: bántja, hogy
szélnek kellett ereszteniük Sjögrenéket. De nem követtek el hibát,
amikor foglalkoztak velük. A nyilvántartások összevetésekor
egyedül az ő nevük merült fel, ráadásul volt megfelelő kaliberű
fegyverük.
– A kudarcokat és a visszalépéseket nem szabad személyesnek
venni. Azért kaptad meg ezt a munkát, mert jó vagy. Ezt ne
felejtsd el! Ahogy azt se, hogy van egy jó csapatod, ami támogat.
Vanja hálásan pillantott rá.
– Köszönöm! Nem is tudod, mekkora szükségem volt erre.
– Azért mondtam.
Egyébként feszült arcvonásai halvány mosolyban oldódtak fel.
– És komolyan is gondolom – folytatta Ursula. – Nagyszerű
nyomozó vagy, akiből nagyszerű főnök lesz. Ha nem égsz ki, és ha
megbízol bennünk.
– Megbízom bennetek, nem erről van szó, hanem…
– Csak az van megcsinálva, amit az ember maga csinál meg.
– Ez az életfilozófiám.
Némán folytatták útjukat. Ursula kiderítette az orvosszakértő
nevét, de csak egy üzenetrögzítőig jutott. Hagyott egy rövid
üzenetet, amelyben közölte: fontos lenne, hogy még a tetthelyen
szemügyre vehesse a holttestet. A valóság jelentette a legnagyobb
segítséget. A rekonstrukciók vagy mások beszámolói csak
értelmezések és vélemények voltak, ezért félrevezethették. Senki
sem tud teljesen objektív maradni, és ő a saját nézőpontjából
akarta látni a dolgokat.
Megint Vanjára sandított. Most kissé nyugodtabbnak tűnt.
Lassított is. Ursula fontolóra vette, mondjon-e neki még valamit.
Amikor tegnap hallotta Amandával beszélni, a saját feszült
viszonya jutott eszébe a lányával, Bellával.
 – Hallottam, amikor tegnap Amandával beszéltél – mondta.
Felveti a témát, most, hogy ilyen őszintén tudnak társalogni,
aztán ha rosszul sül el, soha többé nem hozakodik elő vele. – Úgy
megnőtt!
– Ugye?
– Nem ugrasz haza hozzá?
Vanja kérdő pillantást vetett rá: hová akar kilyukadni?
– Miért?
– Úgy tűnik, nagyon hiányzik neked.
– Persze hogy hiányzik!
Nyilvánvalóan még mindig nem értette, miért beszélgetnek a
lányáról.
– Amikor hallottalak, Bella jutott eszembe. Hogy hányszor és
hányszor nem voltam mellette, amit utólag már bánok –
magyarázta Ursula.
– Csak pár hétről van szó évente. Túléli.
– Ne miatta ugorj haza! Hanem magad miatt.
– Nem értelek.
Persze, ő sem értette saját magát. Már megbánta, hogy szóba
hozta a dolgot. Csak jó tanácsot akart adni, meg akarta
akadályozni, hogy Vanja elkövesse ugyanazt a hibát, mint ő, de
lehetett volna okosabb is.
– Csak azt akartam mondani, hogy meg kell találnod az
egyensúlyt. Amiről már beszéltünk. Nagyon fontos.
– Hiányzik, de ott van neki Jonathan. Nem érzem rossz anyának
magam.
Ursula bólintott. Erről van szó. Ez a különbség.
Ő rossz anyának érezte magát, mert rossz anya is volt. Sokat
volt távol, többet, mint amennyit a munkája miatt muszáj lett
volna, és akkor sem volt igazán jelen, amikor otthon
tartózkodott. Nemigen érdekelte Bella és az élete. Időnként még
el is költözött, Mickére hagyta, aki akkoriban már ivott.
De Vanja nem ő volt, és Amanda nem Bella.
 Náluk nem kell úgy végződnie, ahogy az ő és Bella esetében
végződött.
– Igazad van. Nem akarok beleszólni. Én vagyok az utolsó
ember, akinek joga van szülői tanácsokat osztogatni.
– Értékelem, hogy törődsz velem… Egyébként hogy van Bella?
– Nem tudom. Pont ezért nem kellene rám hallgatnod.
Ursulának az volt az érzése, hogy Vanja mindjárt vigasztaló
közhelyekkel hozakodik elő – „biztosan nem olyan vészes, mint
ahogy gondolod” –, de aztán a legnagyobb örömére némán hajtott
tovább.

Amikor kiszálltak a kocsiból a Lergöksgatanon a lapos, sárga

téglás és színes fadíszítéses sorházak előtt, Anders Lövgren már
várta őket. A lezárt terület kisebb volt, mint amekkorának Ursula
szerint lennie kellett volna, amit rögtön szóvá is tett.
– Ha átveszik az ügyet, akkora területet zárnak le, amekkorát
csak akarnak – felelte a férfi, anélkül hogy hagyta volna magát
provokálni, és követte őket a tetthelyre.
– Hol a holttest? – kérdezte Ursula, amikor a bejárat előtti kis
pázsithoz közeledtek.
A háznak cseresznyepiros ajtaja volt, és ehhez illő fapaneljei,
három sorban a tető és a nagy ablakok között.
– Az orvosszakértő már végzett, és elvitte.
– Álljunk meg egy szóra! Tudták, hogy jövünk, és hagytam neki
üzenetet, mégis elvitte a holttestet? Most mi a bánatot csináljak?
Nézegessem a vértócsákat?
Anders nyugodt pillantást vetett rá. Jól megtermett és higgadt
ember volt, pont, ahogy Vanja emlékezett rá. Ő maga egy szót
sem szólt, csak figyelt. Ez Ursula háborúja, harcolja meg ő maga.
– Jól van, két… nem, három dolog – mondta a férfi, és felemelte
három ujját Ursula orra előtt. – Egy: ez egyelőre a mi tetthelyünk
és a mi nyomozásunk. Kettő: az igazságügyi orvosszakértőnek
jobb dolga is akadt, mint lehallgatni az üzenetrögzítőjét. Miért
nem engem hívott, ha olyan fontos volt? Három: ne játssza itt
nekem a menő stockholmit, aki idejön, és kioktatja a vidéki
suttyókat! Maguk jobbak ennél.
Ursula pillantásra sem méltatta, hanem Vanjához fordult.
– Bemegyek a hullaházba, majd megbeszéljük, hogyan megyünk
vissza.
Ezzel távozott.
– Bájos – jegyezte meg Anders, aztán összefoglalta, mire
jutottak eddig.
Egy újságkihordó látott elhajtani egy sötét autót röviddel a
gyilkosság után, de sem a márkáját, sem a modelljét nem jegyezte
meg. Most ellenőrzik a környéken működő térfigyelő kamerák
felvételeit. Próbálnak beszélni Emma Spjuttel, Haddad
barátnőjével is, aki aludt, amikor a párja elindult otthonról.
– Van néhány nevem, és szeretném tudni, nem ismerős-e neki
valamelyik – mondta Vanja a házba lépve.
Ezzel sem mentek semmire. Emma sosem hallott a Vanja
listáján szereplő nevekről, még Kerstin Neumanról sem. Nem
karlshamni volt. Ennél többet nem is tudtak kihúzni belőle,
minden kérdésre csak a fejét rázta, szemmel láthatólag sokkos
állapotban volt. Ezért aztán rövidre is fogták a kérdezősködést.
Amikor Vanja kiment az utcára, és éppen azon gondolkodott,
mihez kezdjen, megszólalt a telefonja. Ursula volt az. Közölte,
hogy át kell venniük a nyomozást.
A kaliber stimmelt. Minden stimmelt.
Van egy ötödik áldozatuk.
Rasmus ügyelt arra, hogy egész úton betartsa a megengedett
sebességet. Julia elaludt, de aztán felébredt, amikor lelassított, és
lekanyarodott a táblánál, amely azt jelezte, hogy már csak három
kilométerre járnak Högahulttől. A lány álomittasan és kissé
zavarodottan körülnézett, Rasmus pedig megkérdezte tőle, nem
akar-e reggelizni. Vett gyümölcslevet és szendvicset, amikor
tankolt. A hátsó ülésen van. Julia evett, miközben a tovahúzó
erdőt és mezőket nézte.
Egy idő után befordultak egy erdei útra, amelyet benőtt a
növényzet. Csak az talált rá, aki tudta, hogy itt van. Egy rozoga
kis pajtához vezetett. Az alvázhoz hozzáért a fű és a gaz,
Rasmusnak pedig ügyesen kellett kormányoznia, hogy elkerülje a
kiálló köveket és a mély gödröket, amelyeket a súlyos
munkagépek hagytak maguk után réges-régen. Az egyszerű,
vörös pajta rosszabb állapotban volt, mint ahogy emlékezett rá,
de még állt. Szerencsére. Nem volt B tervük az autó elrejtésére.
Rasmus kiszállt, és kinyitotta a nagy kétszárnyú ajtót, amelynek
rozsdás vaszsanérjai hangosan tiltakoztak, majd behajtott a
Passattal.
– Többször kell fordulnunk – mondta, és kivette a fegyvert meg
a legszükségesebbeket egy szürke ponyvával együtt, amelyet
közösen ráterítettek a kocsira.
Kimentek, becsukták a nagy ajtókat, és hátráltak pár lépést. Az
erdei útról lehetetlenség volt észrevenni. Julia büszkén pillantott
rá.
– Tökéletes.
 – Kösz. Már csak pár kilométer – mondta, és az erdőre
mutatott.
Felszedtek annyi csomagot, amennyit elbírtak, és Rasmus
mutatta az utat. Föld, moha és tavalyi levelek szagát érezték.
Mindenütt madarak csiviteltek, és néha zörgést hallottak a
páfrányok meg a bokrok közül. A nap átsütött az éppen rügyező
fák ágai között, de azért hűvös volt.
Ezt az erdőt csalták ki a nagyapjától.
Ezt az erdőt, amelyet gyerek- és kamaszkorában úgy szeretett.
Ahogy ott bandukolt Julia előtt, hirtelen rájött, milyen fontos
ez neki. Idekint nőtt fel. És még mindig növekedésben volt.
Egyenesebb háttal, magabiztosabban kezdett lépdelni. Már nem
az a fiú volt, akivel Julia pár hete találkozott a buliban. Más ember
lett. Valaki.
Julia partnere, párja, szeretője, cinkosa.
A mindene, ahogy Julia is a mindene volt neki.
Gyakorlottan átvezette a lányt egy patakon, majd fel egy
dombra. Itt nem voltak ösvények, semmi, amit követhettek volna.
Csak fák. De Rasmus ismerte az utat: egyre mélyebben hatoltak a
rengetegbe. Egy idő után megállt egy domboldalon, és megkérte
Juliát, hogy lépjen mellé. Előttük egy magas, sárga fűvel borított
tisztás terült el, amelyet itt-ott bokrok tarkítottak. A túloldalán,
félig a növényzet takarásában egy vörös kunyhó húzódott meg,
amelynek sarkait fehérre festették. Amikor odaértek, látták, hogy
meglepően jó állapotban van, ahhoz képest, hogy évekig
elhagyatottan állt. Csak egy ablaknak tört be az egyik üvegtáblája.
A tisztás felőli oldalon, ahol az eső és a szél érte, a festék már
pergett le a falakról. A fű egészen a tetejéig ért, a kémény
nyugtalanítóan megdőlt.
– Na, tetszik? – kérdezte Rasmus várakozón.
– Imádom!
Lenyomták a kilincset. Az ajtó zárva volt. Rasmusnak nem volt
kulcsa, ezért a betört ablakhoz ment, bedugta a kezét, elhúzta a
reteszt, és bemászott. Pár pillanattal később belülről kinyitotta az
ajtót.
– Isten hozott! – mondta kissé színpadiasan, és beengedte
Juliát.
Odabent mindent ellepett a por, az ablakpárkányok tele döglött
legyekkel, a törött ablakon a szél befújta a leveleket és a koszt –
valahogy mégis hívogató volt. A nappaliban rusztikus fabútorok a
kandalló előtt, mellette egyszerű konyha fafűtésű tűzhellyel,
jobbra pedig egy kis hálószoba. Szerény és régimódi, de nem tűnt
elhagyatottnak. Mintha valaki éppen csak elszaladt volna
itthonról, de aztán sosem tért vissza.
– Olyan, mint ahogy emlékszel rá? – kérdezte Julia.
– Igen. Attól féltem, lebontották. Neked hogy tetszik?
Azt szerette volna, ha Julia éppen annyira odavan érte, mint ő.
– Már most a magunkénak érzem – felelte a lány, és hozzábújt.
– Tudod, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben?
Rasmus mindig könnyekig hatódott, amikor Julia szerelmet
vallott neki. Nem sok szeretetet kapott Becca halála után.
Akkoriban minden megváltozott; hűvösebb, csendesebb,
magányosabb lett.
– Az én életemben meg te – felelte elhaló hangon, és a lány
szájára tapasztotta a száját.
Julia hevesen viszonozta a csókját.
A padlón szeretkeztek.
Utána, amikor egymást átölelve hevertek ott, Rasmusnak
feltűnt, milyen csend van. Csak a lélegzetvételüket és a szél halk
fütyülését lehetett hallani a fák között. Mintha ők lennének az
egyedüli emberek a világon.
– Bárcsak mindig így maradna! – mondta.
– Én is ezt kívánom.
– De dolgunk van – könyökölt fel Rasmus. – Ide kell hoznunk a
maradék cuccot, és be kell rendezkednünk, még mielőtt
besötétedik. Itt tényleg vaksötét lesz.
– Szeretem a sötétet – felelte Julia komolyan.
Pár órával később beüzemelték a kézi pumpát a kissé távolabb
álló kúton. Eltartott egy darabig, de végül elkezdett folyni a
hideg, kicsit sárgás víz, amelynek azonban jó szaga és íze volt.
Úgy vélték, nyugodtan fogyaszthatják. Begyújtottak a kandallóba.
Először visszajött a füst, de aztán Rasmus kinyitotta a kéményben
a füstelzárót. A fáskamrában találtak tűzifát, nem valami sokat,
de pár napra elegendőt. Julia tésztát főzött, amelyet ketchuppal
fogyasztottak el.
Aztán elkezdtek tervezgetni. A rendőrök már tudták Julia
nevét. Eddig csak annyit tártak fel, hogy az egyik áldozat felhívta,
viszont ezen a nyomon eljuthatnak Mackéhoz, aki eltűnt, és az
osztálytalálkozóhoz. Aztán visszatérhetnek a lányhoz.
Furcsállhatják, hogy nem találják otthon, és senki sem tudja, hová
lett. Ebből vajon arra következtetnek, hogy bűnös? Ez ellen
semmit sem tehettek. Ami történt, megtörtént. Most arra kellett
összpontosítaniuk, hogy gyorsan kipipálhassák listájuk többi
tételét.
Melegebb ruhákat és élelmiszert kellett szerezniük. Zseblámpát
meg gyufát, és a konyhából is hiányoztak alapvető fontosságú
dolgok, valamint a betört ablakra is tenniük kellett valamit. Julia
azt akarta, hogy a biztonság kedvéért lopjanak új rendszámtáblát,
hátha a rendőrök kiszagolták, milyen kocsijuk van. A
telefonjaikat csak akkor tudják lenyomozni, ha be vannak
kapcsolva, ezért kikapcsolták őket, mielőtt Malmőbe mentek, és
úgy is hagyták.
Úgy döntöttek, a nappaliban ágyaznak meg. Kihozták a hideg,
nyirkos matracokat a hálószobából, letették őket a tűz elé, és
rájuk dobták a hálózsákjaikat. Jobb, ha a tűznél alszanak, az
éjszaka hideg lehet, főleg betört ablak mellett.
Amikor végeztek, Julia összekuporodott a nagy, egyszerű
kanapén, amely a falnál állt.
– Meg akarok tanulni lőni.
 Rasmus a lány felé fordult, és látta, hogy a fekete
fegyvertáskában megbújó puskát nézi.
– Meg tudsz tanítani?
– Megpróbálhatom – felelte Rasmus, majd odalépett a táskához,
és rutinos mozdulattal elővette a puskát.
Odaadta Juliának.
– Nyolcévesen lőttem először. Nagyapa tanított meg. Azt
mondta, a jó mesterlövész titka, hogy a fegyvert önmaga
meghosszabbításának képzeli. Nem fél tőle, nem tiszteli, csak arra
gondol, mire képes.
– Jó fej lehetett a nagypapád.
– Az volt. Nagyon hiányzik.
Julia a fegyvert forgatta, a vállához emelte, és kicélzott az
ablakon.
– Szóval akkor ez most az én meghosszabbításom – jegyezte
meg, aztán leengedte a puskát, és Rasmusra mosolygott.
A rendőrségen kívül senki sem jött rá az összefüggésre. Egyelőre.
Ennek oka meglehetősen tragikus volt: a halálos kimenetelű
lövöldözések már nem mennek ritkaságszámba az ország
nagyobb városaiban, és ha az áldozatot Aakif Salim Haddadnak
hívják, az újságírók és a Twitter-felhasználók azonnal
bandaháborút sejtenek a háttérben, és igyekeznek bebizonyítani,
hogy ez is csak egy újabb halálba torkolló alvilági üzlet volt.
Médiaroham előtti csend.
Vanja meg volt győződve róla, hogy nem tart sokáig. A
legvalószínűbb, hogy valaki a malmői rendőrségről
kiszivárogtatja, hogy a királyi gyilkossági nyomozóhatóság is
érdeklődik az eset iránt, és akkor már nemcsak egy ötödik
áldozatuk lesz, hanem egy helyét változtató orvlövészük is, aki
bárhol felbukkanhat, és bárkivel végezhet. Az sem sokat javított a
helyzeten, hogy minden áldozat ugyanabból a városból
származott. Mindenki, aki karlshamni kötődésű, potenciális
áldozatnak érezhette magát, és ha Vanja jól ismerte a
pletykalapokat, ez túl jó sztori volt ahhoz, hogy kihagyják. Arra
gondolt, amikor Torkellel a sajtóhoz fűződő kapcsolatukról
vitatkoztak: magától értetődőnek vették, hogy a nyilvánosságnak
joga van a tájékoztatáshoz, de a média a bonyolult
összefüggéseket gyakran leegyszerűsítette, a tragédiákat felfújta,
és a szükségesnél több gyanakvást és bizonytalanságot keltett.
Nem híreket adnak el, hanem félelmet.
De mivel sem az indítékot, sem az áldozatok közötti kapcsolatot
nem szellőztethette meg, semmit sem tehetett ez ellen. Jelenleg
csak annyit tudtak, hogy minden áldozat ugyanabból a városból
származik – még mindig ott él, vagy már elköltözött –, vagyis
minden karlshamni kötődésű potenciális áldozat.
Jelenleg.
Remélhetőleg ez majd megváltozik. Hamarosan.
– Jó, mondjátok, hogy találtatok valamit! – kezdte, amikor
Ursula társaságában bevonult az irodába, ahol Billy és Carlos az
íróasztalánál ült.
Előre tudta, hogy nemleges választ fog kapni, mert ha
felfedeztek volna valamit, ami legalább nyomokban hasonlít egy
áttörésre, felhívták volna. A székére dobta a kabátját, és a
kollégáira nézett. Carlos vetett egy pillantást Billyre, mintha az ő
feladata lenne a rossz hírek átadása.
– Először is Macke Rowell: semmi sem utal arra, hogy ismerte
volna Aakif Salim Haddadot.
– És a másik négy? Ők sem ismerték?
– Semmilyen kapcsolatot nem találtam – vette át a szót Carlos.
– Csak annyi, hogy őt is feljelentették és felmentették.
– Pont, mint a többieket, Bergström kivételével – állapította
meg Vanja, majd a táblához ment, és szemügyre vette a jóvágású,
jól fésült fiatalember képét. – Lehet, hogy csak átsiklottunk
felette, és ő is elkövetett valami aljasságot, és mégiscsak
önbíráskodásról van szó.
Ő maga is hallotta, milyen fáradtan és csüggedten beszél.
– Nekem eléggé nehezemre esik elhinni, hogy Rowell akarja
megbüntetni az embereket a bűneikért – jegyezte meg Billy.
– Már ha nem ellene követték el őket – szólt közbe Carlos.
– De még azt sem zárhatjuk ki, hogy ő volt az első áldozat –
mondta Ursula újra.
– Ha így van, más nézőpontból kell néznünk az egészet – felelte
Vanja kedvetlenül. – Sebastian szerint az első gyilkosságnak
lehetett személyes indítéka. Ez meg mi? – mutatott egy fotóra,
amely Marcus Rowell képe alá volt kitűzve.
– Ez az utolsó kép Rowellről – válaszolta Carlos. – A szállodában
készült másfél órával azelőtt, hogy a telefonja eltűnt.
 – Hol szerezted? – kérdezte Billy, és a táblához lépett.
– Az Instagramról – felelte Carlos, és Vanja meglepetten
tapasztalta, hogy volt valami büszkeség abban, ahogy ezt a két
szót kiejtette.
– Mi a fene… – Billy közelebb hajolt, és alaposabban is
szemügyre vette a felvételt.
– Mi az?
– Ez ő! A háttérben. A rózsaszín hajú lány!
– Mármint ki?
Billy nem válaszolt azonnal. Átment a tábla másik oldalára,
ahová a benzinkútról készült légi felvételt tűzte ki,
tanulmányozta, majd a többiek felé fordult.
– Ott volt a benzinkúton, és el akarta vinni a kocsiját, miután
Bergströmöt lelőtték. Itt parkolt. – Megmutatta a képen a helyet,
amely pont a lövés lehetséges szögét jelölő két vonal közé esett.
– Julia Linde – közölte Carlos. – Őt hívta Bergström ötször az
osztálytalálkozó után. Tegnap beszéltem vele.
– Emlékszel rá, milyen kocsija van? – kérdezte Vanja.
Szinte tapintani lehetett a hangjában megbújó várakozást.
– Igen, egy sötétkék Passat. – Billy visszasietett az
íróasztalához, és felkapta a kis jegyzettömbjét. Vanja odalépett
mögé, miközben lapozgatott. – BRY 332.
Carlos is visszaszaladt a helyére, és beírta a rendszámot a
gépébe.
– Nem az övé. Egy bizonyos Tomas Grönwall nevére van
bejegyezve. Hagalundsvägen, Karlshamn.
– Grönwall – motyogta Billy maga elé. – Grönwall – ismételte
meg, majd visszament a táblához, és átfutotta a több mint
harminc nevet tartalmazó listát, amely Kerstin Neuman neve
mellett lógott.
– Rebecca Grönwall a buszbalesetben halt meg. Tizenöt éves
volt.
– A lánya lett volna?
 – És a többi áldozat? – türelmetlenkedett Vanja. – Nem
hozhatók valahogyan kapcsolatba Grönwall-lal?
Pár percig csak a billentyűk kopogását lehetett hallani a
helyiségben.
– Haddadot feljelentették, mert pénzt vett fel Grönwall fiának
nevében – jelentette be Carlos, miután gyorsan megkereste a régi
rendőrségi feljelentést az interneten.
– Remek. Más valami?
– Rebecca Grönwall és Philip Bergström egy osztályba járt –
szólalt meg Ursula.
– És az osztálytalálkozó után hívta fel Bergström Juliát, aki
elvitte Grönwall kocsiját a kútról – folytatta Carlos, és a tábla felé
biccentett. – De miért?
– Biztos Grönwall apuka kérte meg rá – vetette fel Vanja.
– Nekem azt hazudta, hogy az autó az anyjáé – mondta Billy,
miután megnézte a jegyzettömbjét.
– Vagyis tudta, hogy a kocsi zűrös?
– Fogalmam sincs, de hazudott.
– Tudjuk, hogy ismerik-e egymást?
– Linde is Rebecca Grönwall és Bergström osztálytársa volt –
közölte Ursula.
– Fura volt, amikor beszéltünk – mesélte Carlos elgondolkodva.
– Olyan érzésem volt, mintha… tudna valamit, vagy ki akarná
szedni belőlem, én mit tudok.
– Ez elég légből kapott, de… – vélte Billy, és a benzinkútról
készült légi felvételre tette az ujját. – Lehet, hogy azért vitte el a
kocsit, mert a gyilkos abban lapult? Onnan adta le a lövést? Ezért
nem láttak senkit sem távozni a tetthelyről?
Mindenki hallgatott, és próbálta átgondolni az új elméletet.
Légből kapott volt, ahogy Billy mondta, de nem lehetetlen. Az
Egyesült Államokban előfordulnak parkoló autóban rejtőzködő
orvlövészek.
– És a Kungsgatanon nem láttak egy kék Passatot parkolni? –
kérdezte Vanja, és körülnézett.
 Vállvonogatást és bizonytalan pillantásokat kapott válaszul.
– Én nem emlékszem – törte meg a csendet Ursula. – De van egy
csomó képünk…
– Akkor a következőt fogjuk csinálni – jutott döntésre Vanja, és
ezzel visszavette az irányítást –: Behozzuk őket annak alapján,
ami a kezünkben van. Megkérdezem Kristát, hány ember áll a
rendelkezésünkre, legrosszabb esetben megvárjuk a más
körzetekből érkező erősítést. Már öt embert megöltek, nem
kockáztathatunk.
Mindenki bólintott, Vanja pedig elhagyta a helyiséget. Billy
visszaült a gépe elé, és nemsokára zümmögni kezdett a nyomtató.
Felkelt, odament, kivette belőle a papírokat, és kitűzte a táblára
Tomas Grönwall és Julia Linde igazolványképét.
– Remélem, a kocsiban találunk nyomokat, és nem járunk úgy
velük, mint Sjögrenékkel – jegyezte meg, majd aggodalmas arccal
hátrált egy lépést.
– A csaj elhozta a pasas kocsiját egy gyilkosság helyszínéről –
felelte Carlos.
– Annak ezer oka lehet. Csak két áldozathoz tudjuk kötni a
fickót.
– A csajt meg még egy harmadikhoz is, Bergströmhöz –
mutatott rá Ursula.
– Ha nem vagyunk túl szigorúak. De Bernthez és Angelicához
nem vezet nyom.
– Még.
– Remélem, nem tévedünk – mondta Billy, és Ursula felé
fordult. – Több okból is, de nem utolsósorban azért, mert Vanja
kiakad, ha megint bakot lövünk. Van egyáltalán valamelyiknek
fegyvertartási engedélye?
– Mindjárt megnézem – ajánlkozott Carlos, de megtenni már
nem volt ideje, mert ekkor pittyent egyet a számítógépe.
Megnyitotta az imént kapott fájlt.
– Ezt nézzétek! – kiáltott fel, és a kollégáira pillantott, akik
odasiettek hozzá. – Rákerestem a Passat rendszámára a
forgalomfigyelő és térfigyelő kamerák felvételein. Ez ma reggel
készült Malmőben.
Billy és Ursula előrehajolt, hogy jobban lássa a fekete-fehér
képet, amelynek azért elég jó volt a felbontása, hogy felismerjék a
fiatal nőt a volánnál: Julia Linde.
– És ki az a fickó? – kérdezte Billy.
– Biztos nem Tomas Grönwall – állapította meg Ursula. – De
szerintem megtaláltuk az orvlövészünket.
Lisa Ohlsson nem szerette a sötétet.
Miután tizenkét évesen megkapta a búvárigazolványát, éjszakai
merülésre ment az anyjával, aki már több mint kilencszáz
merülésen volt túl. Önbizalommal telve várta a kora őszi éjszakát.
A szokatlanul meleg és napos nyár után a víz még langyos volt.
Elég volt egy nedves búvárruha. Feltölteni a mellényt levegővel,
beugrani a mólóról, kiúszni kicsit. Csutora a szájba, kiengedni a
mellényből a levegőt, lassan lesüllyedni. Már pár méter után
érezte, hogy ez nem lesz jó. Pedig szeretett merülni, élvezte a
súlytalanság érzését, amelyet a tökéletes egyensúlyi állapot
nyújtott a néma univerzumban.
De ez most más érzés volt. Rossz érzés.
Valami ősi, ösztönös rettegés fogta el, amelynek semmi köze
nem volt a racionális gondolkodáshoz. Biztos így érezte magát a
kőkori ember is éjszaka, gondolta, amikor félt az ismeretlentől, és attól,
ami benne rejtőzik. A sötétségtől való félelmet a felszínen
megtanulta legyőzni, de a búvárlámpa gyenge fénye nem tudta
elűzni. Képtelen volt kordában tartani a lélegzését, nem sikerült
egy helyben lebegnie, se nem süllyedve, se nem merülve, és
amikor megnézte a mélységmérőjét, rájött, hogy tájékozódási
pontok híján már nem is abban a mélységben jár, mint hitte. Pár
pillanatig fogalma sem volt, hogy lefelé vagy felfelé úszott-e.
Minden fekete volt. Alig negyedóra telt el, amikor jelezte az
anyjának, hogy inkább fel akar menni. Azóta soha nem merült
éjszaka, és nem is állt szándékában.
Amikor évekkel azelőtt eldöntötték, hogy búvárkodni fog,
jobban mondva: amikor évekkel azelőtt kihisztizte, hogy
búvárkodhasson, elhatározták, hogy nem az édesanyja fogja
tanítani, hanem valaki más. Az anyja majd segít neki az
elméletben, táblázatokban, számításokban, gyakorlati tanácsokat
ad, és válaszol a felmerülő kérdéseire. Évekig utazgatott a
világban, és búvároktatóként kereste a kenyerét. Az iskola, a
munka és a felnőtt élet előtt. Lisa előtt. Mégis egyetértettek
abban, hogy Lisát másvalakinek kell tanítania. Olyasvalakinek,
akivel kiegyensúlyozottabb a kapcsolata.
Most kilenc méter mélyen térdelt a bója rögzítőkötelénél, és
arra várt, hogy Dagge, az oktatója visszajöjjön. A tanfolyamnak,
amelyet ma várhatóan lezár, Kutatás és felfedezés volt a címe, és ez
volt a négy merülésből az utolsó. Egy tóban. Lisa a tavakat sem
szerette. Előnyben részesítette a tengert. Jobban lehetett látni, a
víz tisztább volt, a fenékről kevesebb üledék kavarodott fel, és
több volt a fény. A felhős napok kilenc méter mélyen egy tóban az
egyetlen éjszakai merülésére emlékeztették. Amit el akart
felejteni. Ráadásul ezúttal száraz ruhában volt. Igaz, ez melegebb
volt, de nehezebb volt beállítani benne a semleges lebegést.
Lehunyta a szemét, kényszerítette magát, hogy mélyen és
egyenletesen lélegezzen, ahogy tanulta, hogy kissé elemelkedjen
a talajtól, aztán visszasüllyedjen, amikor kifújja a levegőt. Mint
egy ringó horgászúszó.
Aztán megpillantotta Dagge lámpájának fényét, és elernyedtek
az izmai. Nem jó jel. Mert azt jelenti, hogy idáig megfeszítette
őket. Uralkodnia kell az érzésein. Nem nehéz. Ha a nyaraló előtt
próbálná a tengerben, egy pillanatig sem kételkedne benne, hogy
megoldja. De itt…
Dagge odaért, és jelekkel megkérdezte, hogy minden rendben
van-e, ő pedig igennel válaszolt. Dagge elővette az írótáblát, Lisa
pedig világított neki.
Tíz uszonycsapás, aztán kilencven fokkal jobbra. Újabb tizenkét
uszonycsapás, aztán kilencven fokkal balra, majd négy
uszonycsapás. Ott lesz a fehér doboz, amelyet Lisának vissza kell
hoznia. Dagge rábökött, és megkérdezte, érti-e. Értette. Az oktató
eltette az írótáblát, megmutatta neki az irányt, fél kézzel a
kötélbe kapaszkodott, és odaadta neki a búvárorsót.
Lisa megnézte a karjára rögzített iránytűt, és úszni kezdett,
egyik kezében az orsóval, a másikban a lámpával.
Egy, kettő, három… Számolta az uszonycsapásokat, miközben
nyugodtan úszott a sötét vízben. Megnézte a mélységmérőt:
majdnem egy métert emelkedett ezen a rövid szakaszon. Átkozta
magában a száraz ruhát, kiengedett egy kis levegőt, és folytatta
az útját.
Négy, öt, hat… Most megfelelő mélységben volt. Ahol
várakozott, homokos volt a talaj, de minél távolabb úszott, annál
iszaposabb lett. Pontosan tudta, milyen érzés belelépni és
belesüppedni. Mintha a fekete iszap soha többé nem akarná
elereszteni. Mintha egy élőlény lenne, amely el akarja nyelni őt.
Gusztustalan. A tengerfenék sosem ilyen. Utálta a tavakat.
Hét, nyolc, kilenc, tíz… Vetett egy pillantást az iránytűre, majd
élesen jobbra fordult. Fogást váltott az orsón, és ellenőrizte, hogy
a vékony vezetőkötél rendesen tekeredik-e le. Megint számolni
kezdett.
Egy, kettő, három, négy… Újból ellenőrizte az iránytűt és a
mélységmérőt. Megint felemelkedett, és kissé eltért az iránytól,
de nem akart több levegőt kiengedni a ruhából, ezért tett pár erős
uszonycsapást lefelé, és ügyelt rá, hogy ne a lába legyen a
legmagasabban, mert akkor odaáramlik a ruhában lévő levegő, és
ő fejjel lefelé fordul. Folytatta a számolást.
Öt, hat, hét… Hány uszonycsapással merült lejjebb az előbb?
Lehet, hogy ez már a nyolc, kilenc, tíz? Tizenkettőt kell
megtennie, aztán balra fordulni. Elképzelhető, hogy eggyel-
kettővel elszámolta magát, de nem dől össze a világ, ha nem
pontosan a dobozhoz érkezik. Tudta, hogyan kell módszeresen
átkutatni a fenék egy darabkáját. Megtalálja.
Tizenegy, tizenkettő… Most balra, aztán egy, kettő, három,
négy… Itt kellett volna lennie, csakhogy nem volt ott. Megállt,
óvatosan letette a békatalpakat a talajra, hogy ne kavarjon fel túl
sok iszapot maga körül, és körbevilágított. A fénypászma semmi
fehéret nem világított meg. Fejben még egyszer végigvette az
útvonalat. A legvalószínűbb, hogy a második szakaszon túlment,
és a doboz tőle jobbra van. Ott kezdi. Elrugaszkodott a talajtól,
meghatározta az irányt, és figyelt rá, hogy a vezetőkötél ne
gabalyodjon bele a felszerelésbe. Aztán úszni kezdett. Nyugodt
csapásokkal, és közben ide-oda pásztázott a lámpájával.
Egy, kettő, három, négy, öt… Ennél többet valószínűleg nem
tévedett. Kilencven fokban jobbra fordult, és megismételte az
egészet. Egy, kettő, három, négy, öt. A fény a halott, csaknem
teljesen fekete medret pásztázta. Azóta nem látott élőlényt, hogy
beleugrott a vízbe a búvárhajóról. Többnyire legalább egy
nyomorult sügért vagy keszeget látni lehetett, de ez a tó teljesen
élettelen volt. Sem növények, sem állatok. Csak ő és a sötétség.
Megint elfordult.
Egy, kettő, három… Végre!
A fény a környezeténél lényegesen világosabb tárgyra esett.
Nem igazán volt fehér, de biztosan ezt kereste. Felveszi,
visszamegy a bójához meg Daggéhoz, és ezzel elvégzett még egy
tanfolyamot. A negyediket. Végtére is még csak tizenöt éves. Nem
rossz.
Erősebb uszonycsapásokra váltott, miközben folyamatosan a
célpontjára világított. Aztán megállt. Valami nem volt rendjén.
Szögletesnek kellett volna lennie. Kicsit több mint hússzor húsz
centisnek. Ez meg kereknek tűnt. Vagy inkább oválisnak. Már
akkor tudta, mit talált, mielőtt odaért volna. Mégis odaúszott, és
felvette.
Egy koponya. Félig az iszapba süllyedve. Bordák. Egy ember
maradványai.
Basszus, de utálta a tavakat!
Megint a fogadószobában voltak.
Tim azt javasolta, hogy a városban találkozzanak, de Sebastian
ragaszkodott a Grev Magnigatanon található lakáshoz. Ez adott
neki egy kis helyzeti előnyt, amire szüksége is volt.
– Miért gondolta meg magát? – kérdezte Tim, miután leült az
egyik fotelba.
– Adni akarok magának még egy esélyt.
– Azt hittem, maga nem az a fajta, aki második esélyt ad.
A válasz és a sanda mosoly eszébe juttatta Sebastiannak, miért
szeretett annyira Timmel beszélgetni. Okos volt. Talán még az
igazságra is rászolgált.
– Arra gondoltam, amit múltkor mondott. Hogy segíthetnénk
egymásnak.
– Vagyis már nem a terapeutám?
Sebastian nem válaszolt azonnal. Miután elhatározta, hogy újra
találkozik Timmel, azon töprengett, helyes döntést hozott-e. Ha a
gyakorló pszichológusok szabályzatát nézi, amely egészen
biztosan létezett, akkor nem. Átkozottul nem, mert az újbóli
találkozások célja teljes mértékben önző volt. Hasznot akart
húzni a helyzetből. Ki akarta használni, ha úgy tetszik. Hogy
mennyire sikerül, az a jövő zenéje.
– Ha nem akar, nem kell fizetnie – mondta pár másodperc
hallgatás után, amivel persze nem válaszolta meg Tim kérdését.
– A pénz nem számít – felelte Tim. – Csak azt szeretném tudni,
kivel beszélek.
Sebastian megint elgondolkodott. Ki ő? Azt könnyebb volt
meghatározni, hogy Tim kicsoda. Remélhetőleg a megoldás egy
problémára. Az álom visszatért, ráadásul több bűntudatot és
szorongást keltett benne, mint régen. Az álom és Tim
felbukkanása miatt volt itt. Ezért akart olyasmit tenni, amit még
sosem.
Beszélni róla.
Olyasvalakivel beszélni, akinek semmit sem kell elmagyaráznia,
aki átélte ugyanazt, mint ő, aki hasonlóan kezeli a traumát és a
veszteséget. Aki nem engedi meg magának, hogy gyászoljon.
Ráadásul vele nem kell kapcsolatot kiépítenie a jövőre nézve. Azt
mondta, ritkán marad egy helyen három évnél tovább, és már két
éve élt Stockholmban. Hamarosan elköltözik.
– Mondjuk úgy, hogy beszélgetőtársak vagyunk – szólalt meg
Sebastian. – Két ember, aki megosztja egymással a hasonló
problémáit.
– De akkor magának is beszélnie kell. Csak hogy tudja.
Különben nem lesz beszélgetés – szögezte le Tim színlelt
komolysággal.
– Jogos. Mit akar tudni?
– Hány éves volt Sabine, amikor elveszítette?
– Három és fél. És Frank?
– Négy. Már két éve Thaiföldön dolgoztam, amikor történt.
Karácsonykor mindig hazamentünk Sydney-be, de abban az
évben Claire maradni akart. Egyszerűen szeretett volna
ünnepelni a parton. Csak mi hárman.
– Nálunk is Lily ötlete volt, hogy Thaiföldön karácsonyozzunk –
mondta Sebastian, és rögtön érezte, hogy mégsem volt teljesen
rossz döntés olyasvalakivel beszélgetni, aki nem fog
szörnyülködni, szánakozni vagy a fejét félrebillentve
megpróbálni megérteni azt… amiről fogalma sem lehet.
– Kivettünk egy bungalót közvetlenül a parton – folytatta Tim.
– Tudja, olyan helyen, ahol az ember a következő életében élni
akar. Frank kint játszott, miközben mi leszedtük az asztalt a
reggeli után.
 Sebastian csak bólintott. Többet mondania sem kellett. Nem
volt szükség részletekre. Mindketten tudták, mi történt ezután.
Tizenhét évnyi szenvedés vette kezdetét.
– Mi fürödtünk Sabinéval – hallotta meg Sebastian a saját
hangját. – Lily elment futni, mi meg lesétáltunk a strandra. Aztán
hirtelen mindenhol víz volt. Fogtam a kezét… aztán kicsúszott a
kezemből.
Akaratlanul ökölbe szorította a jobb kezét, és kipislogta a
szeméből a könnyeket. Ez túl sok és túl gyors volt. Vissza kellett
vennie.
– Maga szerint Claire miért nem akart beszélni Frankről? –
kérdezte, hogy elterelje a szót magáról.
Úgy tűnt, Timnek nincs ellenvetése; hátradőlt a fotelban, és
elgondolkodott.
– Nem tudom – felelte végül. – Egyszerűen nem bírt. Könnyebb
volt elhitetnie magával, hogy sosem létezett, mint beismerni,
hogy elveszítette. – Kérdő pillantást vetett Sebastianra. – Furcsán
hangzik?
– Mindenki másképp kezeli a traumát. Neki ez volt a módszere.
– De engem is rákényszerített – mondta Tim szomorúan. –
Belekényszerített egy élethazugságba, ami teljesen kilúgozott.
Észre sem vettem, mennyire üres vagyok, amíg meg nem halt, és
meg nem engedtem magamnak, hogy érezzek valamit.
Kilúgozott. Sebastiannak sosem jutott eszébe, hogy így írja le a
helyzetet, de tökéletesen jellemezte a közérzetét.
– Beszélt róla valakivel? – kérdezte Tim. – Úgy őszintén.
Sebastian érezte, hogy meginog. Az egy dolog, hogy kimondja,
hogy elmond annyit, amennyit jónak lát. Az meg egy másik dolog,
hogy kikérdezik. Kivallatják.
– Miért kérdezi? – ment át védekezésbe.
– Mert az az érzésem, hogy nem beszélt róla senkivel – felelte
Tim fesztelen társalgási hangnemben. – Eddig.
– Sokan tudják, hogy mi történt.
– Lilyvel és Sabinéval?
 – Igen.
– És azt, hogy magával mi történt?
– Azt nem.
– És maga hogy kezelte?
– Sehogy – válaszolta Sebastian őszintén. És bár évek óta
tisztában volt ezzel, most, hogy ki is mondta, megérezte az
igazság súlyát. – Ebben hasonlítok Claire-re.
– Nem tudom, maga hogy van vele, de én nagyon hálás vagyok
ezért a beszélgetésért – mondta Tim, előrehajolt, és mélyen a
szemébe nézett.
– Én is – hallotta Sebastian a saját hangját, és rájött, hogy
ezúttal sem hazudott.

A szokásos ötvenöt percből több mint két óra lett. Úgy

beszélgettek, ahogy Sebastian még soha senkivel. Lilyvel persze
igen, még régen, de azóta nem. Nem gondolkodott sokat a
válaszain, csak úgy kimondta őket. Ahogy a kérdéseit is. Sok
közös volt bennük. És valamilyen okból kifolyólag Timmel
könnyű volt beszélni a témáról.
– Mutatni szeretnék valamit – mondta Tim, miután Sebastian
kiment egy üveg ásványvízért és két pohárért.
– Mit? – kérdezte, és töltött a vendégének.
– Nem itt van. El kell mennünk.
– Hová?
– Jöjjön! Megmutatom.
Tim letette a poharát, felállt, és elindult az ajtó felé. Sebastian
teljes nyugalomban ivott pár kortyot. Nem volt kifogása a titkok
ellen, amíg azok az ő titkai voltak. A meglepetéseket viszont
sosem szerette. De bármit akar is mutatni neki Tim, ha ez
meghosszabbítja a már együtt töltött két órát, megéri.
Bólintott, és elindult.
– Tényleg még sosem járt itt?
Sebastian megrázta a fejét, miközben kifelé indultak a parkolóból.
Mélyen a kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, és érezte, hogy
önkéntelenül felhúzza a vállát. Nem, még sosem járt itt, és az
emlékmű felé tett minden egyes lépéssel hevesebben átkozta
magát, amiért belement ebbe a kiruccanásba. Az érzés, amely a
fogadószobájában a hatalmába kerítette, azonnal elillant, amint
kiléptek a lakásból. Csak akkor és ott létezett, tökéletes
körülmények között. Egy buborékban. A valóságban nem maradt
életben. Amikor megpillantotta az emlékmű fűvel és kora tavaszi
virágokkal benőtt, legömbölyített, hosszú, földből épített
csigavonalát, megtorpant.
– Nem akarom.
– De olyan szép!
– Biztos, de akkor sem akarom.
A cunami emlékműve. Hogy a fenébe mehetett bele ebbe? Egy
ideje már nem gondolt mindennap 2004 karácsonyára. A sebek,
amelyeket a gyász és a veszteség okozott, már egy ideje elkezdtek
begyógyulni. Végre úgy érezte, hogy ki fogja tudni heverni. Aztán
meg idejön erre az emlékhelyre.
Órákkal a kicseszett álom után.
Tim odalépett közvetlenül elé, hogy Sebastian kénytelen legyen
a szemébe nézni.
– A dombok egy spirált alkotnak. A természetben mindenütt
találkozhatunk hasonló alakzatokkal, a galaxisoktól kezdve
egészen a csigaházig. Fibonacci-spirálnak hívják őket.
– Lenyűgöző. Most már visszamehetünk?
 – Az emlékmű azt az energiát jelképezi, amely akkor jön létre,
amikor a természet erői szabadon tombolnak – folytatta Tim
zavartalanul, elengedve a füle mellett Sebastian kérdését. – De
ugyanígy szimbolizálják a természet gyógyító és helyreállító
erejét.
– Itt dolgozik? Jutalékot kap minden szerencsétlen után, akit
iderángat?
Tim tekintetében nyoma sem volt bosszúságnak, csak elnézően
mosolygott.
– A művészet magáért beszél, de jobban értékeljük, ha tudunk
róla valamit.
– Köszönöm a leckét, de már el is felejtettem az egészet.
Flabuccino-valami…
– Nézze meg! – lépett oldalra Tim. – Ez nem egy mauzóleum,
hanem egy eleven hely, és szeretnék mutatni valamit.
Sebastian kelletlenül a lágyan ívelt, zöld dombokra nézett, ahol
vidáman ricsajoztak a gyerekek. Itt-ott kis társaságok telepedtek
le, beszélgettek, kávéztak, vagy csak hanyatt dőltek, és élvezték
az áprilisi nap melegét. Sokan fényképezkedtek a dombokon
belül, mások az emlékművet körülvevő és átszelő sétányokon
ballagtak.
Sebastian Sabinéra gondolt.
Persze hogy Sabinéra gondolt.
Lilyre is, de főleg Sabinéra.
Az álomra. Tudta, hogy este félni fog lefeküdni. Rettegni fog
behunyni a szemét. Még mindig érezte a combjába vájódó éles kis
körmöket, látta a felrepedezett bőrt és a vádló pillantást. Ennél az
a kicseszett emlékmű sem lehet rosszabb, amelyet Tim meg akar
mutatni neki.
– Ha magával megyek, megkímél a marketingdumától?
– Eskü.
Sebastian továbbment, de közben úgy érezte, meg fogja még ezt
bánni. Beléptek a dombok közé, és elindultak az emlékmű közepe
felé. Sebastian szíve szaporábban kezdett verni, légzése
elnehezült, és uralkodnia kellett magán, hogy ne forduljon
sarkon, és ne fusson el. Szép hely volt, ezt be kellett ismernie. A
dagadó, zöld hullámok középről futottak kifelé. Ha más céllal
emelték volna, nyilván jobban értékeli.
Elérték a közepét, és megálltak egy nagy kőnél, amelybe nevek
voltak vésve. Sok-sok név. Azokéi, akik meghaltak, feltételezte
Sebastian. Nem tudta, hogy Lily és Sabine is fel van-e írva, vagy
hogy kérvényezni kell-e a feltüntetésüket. Lily nem svéd
állampolgár volt, Sabine viszont igen. Neki itt kellene lennie
valahol. De ezt nem is kellett tudnia, nem számított. Tim biztosan
tisztában volt vele, kik kerültek fel a kőre, miért és hogyan,
Sebastian azonban beérte annyival, hogy állta a szavát, és
hallgatott.
A kő mellett néhány égő gyertyát és virágcsokrokat látott a
földön. A hely különös módon a nyugalom és tisztelet érzését
sugározta, annak ellenére, hogy zajlott körülötte az élet.
Sebastian körülnézett, felfedezett egy padot, odament, és leült.
Tim letelepedett mellé.
– Múlt éjjel róla álmodtam. Sabinéról – hallotta döbbenten saját
hangját. Az is meglepte, hogy kimondta, és az is, milyen jó érzés
volt. – Azzal vádolt, hogy lecseréltem.
– Kire?
– Amandára. Az unokámra. Ő is benne volt az álmomban.
– Van egy felnőtt gyereke? – kérdezte Tim, és csodálkozva dőlt
előre.
– Egy lányom. Pár éve szereztem tudomást róla, de ez hosszú
történet…
– És milyen? Milyen érzés, ha valakinek egyszeriben lesz egy
felnőtt lánya.
Sebastian nem válaszolt azonnal. Körülnézett, szemügyre vette
a helyet. Ha máshol és mással lett volna, lakatot tesz a szájára. De
ezen a padon, annak a katasztrófának az emlékművénél, amely
mindkettőjüket sújtotta, Tim őszinte érdeklődésében volt valami,
ami arra késztette, hogy folytassa.
 – Elég döcögősen indult – ismerte be egy könnyed
vállrándítással. – De pár éve fegyverszünetet kötöttünk, amiből
még akár tartós béke is lehet.
– De miért volt döcögős?
– A szülei egész életében hazudtak neki, és őszintén szólva én
sem vagyok a világ legjobb apukája.
– És hasonlítanak? A felnőtt lánya és Sabine.
– Vanjának hívják – világosította fel Sebastian, de aztán
elhallgatott.
Erre még sosem mert gondolni. Nehéz is volt megmondani.
Vanját nem látta gyerekként, Sabinét pedig felnőttként.
– Nem tudom – felelte aztán őszintén. – Vanjában látom saját
magamat, de… Nem tudom.
– Sajnálom, hogy bünteti magát, amiért szereti Amandát.
Sebastian legnagyobb meglepetésére – és ha őszinte akart
lenni, bosszúságára – Tim vigasztalóan az alkarjára tette a kezét.
Ezt kevesektől tűrte el, ha eltűrte egyáltalán valakitől, egy olyan
férfitól viszont biztosan nem, akit csak pár napja ismer. Ezzel a
tolakodó bizalmaskodással nem megy semmire.
– Mit tudhatja maga? – kérdezte, és nem éppen finoman
elhúzta a karját. – Magának ott volt a felesége, együtt maradtak,
de sosem lett második gyerekük, szóval honnan is tudhatná,
mekkora bűntudatot kelt, ha lecserél valakit.
– Maga sem tudja, én milyen terhet cipelek.
A hangja meglepően éles volt. Sebastian vetett rá egy pillantást.
A szemében leplezetlen szomorúság csillogott, és még valami.
Súlyos komolyság, amiért Sebastian nem is igazán akarta tudni,
mire céloz. Legalábbis nem itt és nem most. Legközelebb talán
majd felgombolyítják ezt a fonalat is, de az az érzése támadt, hogy
csak ez a hely és ezek a körülmények vették rá Timet, hogy
résnyire nyisson egy ajtót, amelyet Sebastian sejtése szerint
régóta bezárva tart. Távolról sem biztos, hogy hajlandó lesz
visszatérni erre a témára a fogadószobában.
 – Megyünk? – kérdezte Tim, és felállt, hogy jelezze: elszállt a
pillanat.
Sebastian követte a példáját.
Némán mentek vissza az autóhoz.
Bár nagyon várta már, hogy áttörést érjenek el, amikor
megtörtént, stresszes lett. Most semmi sem sikerülhetett félre.
Volt két gyanúsítottjuk, akikről tudták, hogy fegyverük van, és
nem rettentek vissza a gyilkolástól.
Vanja mindenkit a rendőrség legnagyobb tárgyalójába hívott,
kivéve Ursulát, akit megkért, hogy állítson össze két
technikuscsapatot a látókörükbe került két lakás átkutatására.
Utasítást adott rá, hogy mindenkin legyen golyóálló mellény, és
vegyenek magukhoz MP5-ösöket. A déli rendőrségi régió
főkapitánya négy egyenruhás járőrt küldött erősítésként. Több
embert is felajánlott, de Vanja nem akart túl nagy csapatot. Minél
többen vesznek részt az akcióban, annál nagyobb az esélye annak,
hogy valaki egyéni döntést hoz, félreért valamit, vagy hibát követ
el.
Ezt is Torkeltől tanulta.
A minőség fontosabb a mennyiségnél.
Kiállt a behívott egyenruhások elé, miközben Billy kivetítette a
pár fekete-fehér igazolványképét a falra. Mindenkit letaglózott,
milyen fiatalok. Vanja egyre azon töprengett, vajon miért siklott
ki ennyire az életük. Mi történhetett? Az ember nem lő le öt
másikat kevesebb mint két hét alatt csak úgy. De erre a kérdésre
majd később kapnak választ. Most a lehető leghamarabb meg
kellett állítaniuk őket.
– Azt feltételezzük, hogy Rasmus Grönwall az orvlövész.
Huszonkét éves. Julia Linde huszonhét. Közeli barátnője volt
Rebecca Grönwallnak, Rasmus nővérének, aki a 2011-es
buszbalesetben vesztette életét. Alsó tagozat óta ismerték
egymást. Linde a jönköpingi főiskolán tanul, de két hete nem
látták ott.
Odabiccentett Billynek, aki kivetítette Karlshamn térképét a
falra. Vanja arrafelé fordult, és mutogatott, miközben beszélt.
– Úgy tudjuk, Linde az anyjánál lakik a Källvägenen. Grönwall
pedig az apjával él a Hagalundsvägenen. Abban reménykedünk,
hogy el tudjuk fogni őket ott. Csak nyugodtan és minden felhajtás
nélkül. Nem akarok lövöldözést és erőszakot. Ez nem a
vadnyugat.
Szemlátomást mindenki megértette. Az egyenruhások
összeszedettnek tűntek. Vanja direkt kérte, hogy idősebb
kollégákat küldjenek, akik egy ideje már a testületnél szolgálnak.
– Köröztetünk egy 2004-es kék Passatot, a rendszáma BRY 332.
Ezt használják az elkövetők. Úgyhogy tartsák nyitva a szemüket,
hátha valahol meglátják.
Billy képet váltott. Vanját eltöltötte a remény. Egy lépéssel
előrébb jártak. A pár nem tudhatta, milyen közel jutottak
hozzájuk: hogy azonosították mindkettőjüket és az autójukat.
– Még valami. Kivetítenéd megint az első képet? – kérte Billyt,
mire újra megjelent a pár igazolványfotója a háta mögötti falon. –
Ezek a képek néhány évvel ezelőtt készültek. Lindének most
rózsaszín a haja.
Aztán két csoportra osztotta az egyenruhásokat.
Az egyik Carlos parancsnoksága alatt a Källvägenre ment, Billy,
Vanja és a többiek pedig Rasmusékhoz. Az volt a terv, hogy
mindkét helyen egyszerre csapnak le. Ursula két csapata addig
készenlétben áll, megvárják a zöld jelzést, majd átkutatják a két
lakóhelyet technikai bizonyítékok után.
Jó terv volt.
Már csak annyi kellett, hogy működjön.
Vanja és Billy a hagalundsvägeni egyszintes családi ház közelében
várakozott, és figyelt. Az egyik helyiségből, amely minden
bizonnyal a konyha volt, fény szűrődött ki. Odabent egy
középkorú férfi tett-vett. A felhajtón egy régebbi, fehér Volvo
parkolt. Egy gyors keresésből megtudták, hogy a Passathoz
hasonlóan ez is Tomas Grönwall nevén van. Vagyis valószínűleg ő
tartózkodott otthon. Volt azonban egy garázs is, ahol a Passat
állhatott, úgyhogy nem lehetett kizárni, hogy Rasmust is a
házban találják.
Vanja két rendőrt állított a felhajtóhoz, hogy szemmel tartsák a
kocsit és a garázst, másik kettőt pedig a ház mögé küldött, arra az
esetre, ha van hátsó ajtó.
– Megvagyunk? – kérdezte a rádión.
– A helyünkön vagyunk. Ha jelt adsz, kezdjük – felelte Carlos.
– Most! – utasította őket Vanja, és elindult a ház felé.
Úgy döntött, nem erőszakkal hatolnak be. Mivel az apa volt
otthon, inkább becsengetett. Többször gyors egymásutánban.
Végül az a férfi nyitott ajtót, akit láttak az ablakon át. A kezét
törölgette egy konyharuhába, aztán összerezzent, és elsápadt,
amikor megpillantotta a géppisztolyos kollégákat. Vanja
megmutatta neki az igazolványát.
– Rasmus Grönwall itthon van? – kérdezte, és belesett az
előszobába, miközben a férfi arca még fehérebb lett, már ha ez
lehetséges volt egyáltalán.
– Nincs. Mi történt? – érdeklődött idegesen az ember, akiben
Vanja most már határozottan felismerte Tomas Grönwallt.
– Ő használja azt a 2004-es kék Passatot, ami a maga tulajdona?
 – Igen, mivel… nem lehet semmije, az én nevemen van. Történt
vele valamit?
– Bemehetünk? – kérdezte Vanja, és benyomakodott mellette
az előszobába. Úgy tűnt, Tomas tiltakozni készül. –
Mindenképpen bejövünk, ha akarja, ha nem. Csak udvarias
akartam lenni, azért kérdeztem – magyarázta neki Vanja, és
folytatta az útját.
Tomas beadta a derekát, félreállt, és beengedte a többieket.
Vanja bólintására szétszóródtak a házban. Tomas hozzálépett,
aggodalmasan és dühösen pillantva a rendőrök után.
– Mondja már el, mi történt! – követelte. – Mit keresnek?
– Beszélnünk kell a fiával, mert a Passatja feltűnt egy bűntény
helyszínén.
– Mi? Milyen bűntény helyszínén?
Kicsit megkönnyebbült, hogy a fiát nem érte baj, de látszott
rajta, hogy még mindig fogalma sincs, mit keresnek ott. Amit meg
lehetett érteni, de Vanjának esze ágában sem volt felvilágosítani.
Legalábbis egyelőre.
– Ismer egy bizonyos Julia Lindét? – kérdezte.
– Ööö… igen… Rebecca legjobb barátnője volt. Rebecca a
lányom, aki…
– Tudjuk, ki – szakította félbe Vanja.
– Juliát ezer éve nem láttam… Nem értem…
– Látták Rasmusszal. Van valami elképzelése, hol lehetnek?
– Nincs. Hagyott egy üzenetet, hogy elment kempingezni.
Hívtam, de ki van kapcsolva a telefonja.
Az egyik egyenruhás rendőr visszatért, megrázta a fejét, és
megállt Vanja mellett, aki Billyhez fordult.
– Hívd fel Ursulát, és mondd meg, hogy jöhetnek! – Megint
Tomasra pillantott. – Ha segíteni akar a fiának, elárulja, maga
szerint hol lehet.
– Mibe keveredett?
Vanja a férfit méricskélte, és próbált helyes döntést hozni.
Vajon készségesebben együttműködik, ha megosztja vele, mivel
gyanúsítják Rasmust? Úgy döntött, igazat mond.
– Gyilkossági ügyben nyomozunk.
Tomas felnevetett, mintha teljes képtelenségnek tartaná az
egészet, és láthatólag megnyugodott. Helyes döntés volt, gondolta
Vanja. Segíteni fog, már csak azért is, hogy bebizonyítsa,
tévedünk.
– Ha tényleg kempingezni ment, csak egyetlen helyet tudok
elképzelni. A högahulti erdőt.
– Miért?
– Az apámé volt, van ott egy kis ház, ahol Rasmus sokszor
megfordult. Mielőtt az a nő kicsalta az apámtól.
Billy, aki éppen befejezte a telefonálást Ursulával, megperdült,
és Tomasra szegezte a tekintetét.
– Álljunk meg egy szóra! Csak nem Tage Andersson volt az
apja?
– De. Felvettem a nejem nevét, amikor összeházasodtunk.
Billy hevesen lapozgatott a jegyzettömbjében, amíg meg nem
találta, amit keresett, aztán Vanjához fordult.
– Ez az az erdő, amit Angelica Carlsson eladott egy erdészeti
társaságnak. Előtte Tage Anderssoné volt.
– Aztán végzett magával – közölte Tomas tárgyilagosan. – Nem
akart az erdeje és a nyaralója nélkül élni.
Most már Angelica is beleillett a képbe. A legkisebb kétséget is
elfújták: jó nyomon jártak.
Rasmus és Julia volt az.
Tudták, kiket keresnek, és remélhetőleg azt is, hol találják őket.
Rasmus kitett pár régi üveget egy domb elé.
Julia azon gondolkodott, képes lesz-e valaha többre, mint csak
nézni őket. Egy örökkévalóságig tartott, mire végigvettek minden
tudnivalót a fegyverről és működéséről.
Zárszerkezet, biztosító, lövedék betöltése, forgó tolózár
elhúzása és visszatolása.
Arra kérte Rasmust, hogy tanítsa meg lőni, erre beültette az
iskolapadba.
– Jó, de meddig csináljuk még ezt?
– A fegyver olyan, mint bármelyik műszer vagy gép –
magyarázta Rasmus komolyan. – Ha meg akarod tanulni
használni, ismerned kell a működését.
– Ezt a nagyapád mondta?
– Igen.
– De tudom, hogy működik. Golyó be, célzás, ravasz, golyó ki.
Nem az olimpián akarok indulni, csak meg szeretnék tanulni lőni.
– Jól van – felelte a fiú kissé bosszúsan.
Julia látta rajta, hogy dühíti, amiért nem értékeli eléggé a
nagyapja bölcsességeit.
Rasmus feltette a fegyverre a távcsövet, majd a kezébe nyomta.
Milyen nehéz volt! Nem is annyira maga a puska, hanem tartani,
felfegyverezve lenni. A hatalom, a képesség, a lehetőség, hogy
visszavághat, hogy kiállhat magáért. Bárcsak akkor is képes lett
volna rá, amikor fiatalabb és gyengébb volt. Egy sor rossz
dologtól megkímélhette volna magát. Ugyanakkor tudta, hogy
nem gondolkodhat így. Annak is örülnie kell, hogy
helyrehozhatja azt, amit nem tudott megakadályozni.
 – Töltsd csőre! – utasította Rasmus, ő pedig megtette, a saját
megítélése szerint gyakorlott, gyors mozdulatokkal. – Először
fekve csináljuk, úgy könnyebb – jelentette ki Rasmus, és Julia
megint csak követte az utasítását.
Lefeküdt a gazba, a földre könyökölt, a puskatust a vállának
támasztotta, és belenézett a távcsőbe.
– Próbálj a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni! – folytatta
Rasmus, miközben letérdelt mellé. – Célozz, és lélegezz
nyugodtan! Húzd az elsütőbillentyűt, ne rántsd, amikor kifújod a
levegőt!
Julia a legnagyobb barna palackra célzott, és igyekezett olyan
nyugodtan lélegezni, ahogy csak telt tőle, de minden egyes
alkalommal, amikor beszívta a levegőt, a fegyver elmozdult, és
elveszítette az üveget a távcsőben. Pár pillanatra behunyta a
szemét, azután nagy levegőt vett, összeszedte magát, és a
palackra koncentrált. Beszívta a levegőt. Amikor kifújta,
megvárta, hogy az üveg a célkeresztbe kerüljön, aztán meghúzta
a ravaszt.
A lövés visszhangot vert a fák között. A madarak riadtan
rebbentek fel.
Durr! Julia csalódott képpel dörzsölgette a vállát. A fegyver
nagyobbat rúgott vissza, mint várta. A puskatus annyira
megütötte, hogy biztosan be fog lilulni.
– Miért nem találtam el? – kérdezte kedvtelenül.
– Mert most lőttél először.
– És hányszor kell ahhoz, hogy sikerüljön?
– Hát az attól függ. De próbáld meg még egyszer! Az egész
testedet megfeszítetted, amikor elsütötted a fegyvert, pedig csak
az ujjadat kell, minden más testrészed maradjon mozdulatlan.
Julia újabb lövedéket töltött be a töltényűrbe, és felvette a
megfelelő testtartást. Ki akart próbálni valamit. Belenézett a
távcsőbe, és elképzelte, hogy Macke Rowell ott ül a dombon. A
9/b királya. Vagy legyen inkább Lars Johansson! És ez a főpróba.
Julia abban reménykedett, hogy hamarosan elég jól fog bánni a
fegyverrel ahhoz, hogy ő kaphassa el. Szerette megnézni a
filmeket, amelyeket Rasmus készített a kocsiból, többször egymás
után lejátszotta őket, de sokkal szívesebben végzett volna saját
kezűleg Bernttel és Philippel. Szemet szemért. Mindegyikük
elpusztított benne valamit, és olyasvalakivé tette, aki nem akart
lenni.
De most újra a kezébe veszi az életét.
Apránként. Lövésről lövésre.
Igen, Lars Johansson lesz az. Lars Johansson az ő… Elhessegette
a gondolatot. Figyelem. Összpontosítás. Nyugodt lélegzés, csak az
ujja mozdul.
Meghúzta a ravaszt. A durranás és az eltörő üveg csörömpölése
összeolvadt, eggyé lett.
– Basszus! – kiáltott fel lenyűgözve Rasmus.
Julia testét elöntötte a melegség. Meg tudja csinálni. Már
másodikra eltalálta. Egy kis üveget. Johansson meg nagy. Újabb
töltényt töltött a csőbe.
Igen, meg tudja csinálni.
Vanja maga köré gyűjtötte a kivezényelt rendőröket a halahulti
parkolóban, alig tízpercnyi autóútra attól a helytől, ahol
reményei szerint megtalálják Lindét és Grönwallt. Úton volt egy
kutyás rendőr is, de majd csak jó fél óra múlva fog megérkezni,
lehet, hogy több. Nem szándékozott megvárni, a rajtaütéshez
nem volt szüksége rá. Majd utánuk megy.
Billy beszélt az erdészeti társasággal, és minden részletet
megtudott Tage Andersson egykori erdejéről. Bejelölte egy nagy
térképen, amelyet az egyik autó motorháztetejére terített ki, és
most mind köré sereglettek.
– Andersson birtoka ötven hektár volt, de mint látják, az erdő
lényegesen nagyobb. A ház itt áll – mondta, és egy kis fekete
négyszögre mutatott a térképen. – Valószínűleg ott tartózkodnak.
Az erdészeti társaság szerint üres, amióta megvették.
Vanja előrehajolt, és átvette a szót.
– Kérek egy csapatot az erdő szélére, egyet pedig erre a
tisztásra. Őket én vezetem, az erdei csapat Billyé. Két-két kocsival
megyünk. Mi itt parkolunk le, Billyék pedig itt. – Beszéd közben a
térképen mutogatott, aztán felegyenesedett, és kibővített
csapatára nézett. – Nagyjából egyszerre kell a nyaralóhoz érnünk.
Ha nem sikerül, rádión tartjuk a kapcsolatot. Mindenki vár, amíg
jelt nem adok.
Ehhez nem volt mit hozzáfűzni. Bepattantak a kocsikba, és már
indultak is.

Miközben átvágtak az erdőn, Carlos elmondta, mit tudott meg

Julia anyjától. Bernt Andersson, a kettes számú áldozat
Lindéékkel élt, valamivel több, mint három éven át Julia
„mostohaapja” volt, nyolcéves korától. Az asszony kertelés nélkül
bevallotta, hogy pillanatnyilag absztinens alkoholista, és kis ideig
drogokkal is élt. A kapcsolata Bernttel elég viharos és romboló
volt, veszekedések, gyűlölködés, bántalmazás és túlkapások
jellemezték. Váltig állította, hogy a fickó Juliához egy ujjal sem
ért hozzá, de nyilván rettenetes gyerekkora lehetett egy iszákos
anya és egy erőszakos férfi mellett, aki bármikor dührohamot
kaphatott, és szétverhette a lakást, vagy ami azt illeti, az anyja
fejét. Néha, amikor a szomszédok megelégelték az ordítozást,
kiszállt hozzájuk a rendőrség, de a nő sosem jelentette fel
Berntet. Később jött rá, hogy Julia ezekben az években próbált
láthatatlan lenni, és folyton rettegett, hogy olyat tesz, amivel
kivívja Bernt haragját. Akkoriban azonban ezt nem érzékelte, hisz
Bernt mellett még többet ivott, és a férfi a drogok kipróbálására
is rávette. Úgy fogalmazott, hogy amikor összejött vele, ivott,
amikor lapátra tette, már drogozott. Mert végül csak sikerült
kitennie a szűrét. Amikor Julia kamaszodni kezdett, és Bernt nem
éppen atyai érdeklődést tanúsított iránta, az asszony belátta,
hogy ez így nem mehet tovább. Mindennek van határa, és neki
meg kell védenie a lányát. Tisztában volt vele, hogy nem elég
erélyes, és meglehetősen elkésett, de ezen már nem tudott
változtatni.
Vanja egy darabig némán hallgatta Carlos beszámolóját. A
gyilkosságok indítéka egyre inkább kikristályosodott. Rasmus és
Julia olyanokra vadásztak, akik valamilyen módon ártottak nekik.
Kerstin, Bernt, Angelica, Aakif.
Hogy Philip Bergström miként került a képbe, még nem tudták,
de nyugodt szívvel feltételezhették, hogy ő is ártott
valamelyiküknek.
Carlos felajánlotta, hogy majd ő nézi a térképet és a GPS-t, és
Vanja hálásan át is engedte neki ezt a feladatot. Egész
gyakorlottan vezette a csapatot az erdőben – Vanja ki se nézte
volna belőle, talán mert a drága ruhái nem vallottak valami nagy
erdőjáróra.
Nagyon nagy ez az erdő!
Készenlétben állt egy helikopter is, amely ha kell, húsz percen
belül a helyszínre ér, ami komoly előny. Viszont mi van, ha a
fiatalok felfigyelnek a rotorok zúgására? Vanja ezért határozott
úgy, hogy még vár a bevetésével. Most azonban, hogy rájött,
milyen könnyen meglóghat előlük a párocska ebben a
rengetegben, megbánta. Mindegy, most már ez van. Majd
ügyelnek rá, hogy ne lógjanak meg.
Billy jelentkezett a rádión, és tájékoztatta őket, hogy a vártnál
nehezebb arrafelé a terep, ezért pár perccel később érnek oda.
Ebben a pillanatban Carlos megtorpant, leguggolt, és intett,
hogy kövessék a példáját. Vanja odaosont hozzá, és együtt
kúsztak fel egy kis domb tetejére. Egy megsárgult fűvel borított
tisztás terült el előttük. A túlsó oldalán már látni lehetett a kis
nyaralót. Füstölt a kémény. Vanja izgalommal vegyes
megkönnyebbülést érzett. A házat lakták. Biztos, hogy ők azok.
Nagyon közel jártak.
Bekúszott a tisztásra, és felhívta Billyt. Pár percnyire jártak
tőlük. Vanja összegyűjtötte az embereit, és két csapatra osztotta
őket. Az egyik csapatot jobbra küldte, a másikat balra. A tisztást
két oldalról kell megkerülniük, a fák takarásában, mert a nyílt
terepen könnyen észrevehetik őket. Így továbbra is minden
oldalról szemmel tudják tartani a házat, kivéve hátulról, de az
Billyék dolga.
Carlos elindult az egyik csapattal, Vanja pedig a másikkal.
Amikor már majdnem odaértek, Billy szólt, hogy a helyükön
vannak. Vanja megkérte őket, hogy várjanak, mert szükségük van
pár percre, hogy felkészüljenek. Vetett egy pillantást Carlos
csapatára: már majdnem ott voltak.
Kiürítette elméjét, és megtette az utolsó métereket. A ház már
nagyon közel volt. Mindenki a helyén, és csak az ő jelére várnak.
Előhúzta a pisztolyát.
 Nem árt felkészülni a legrosszabbra.

Rasmus hallotta meg.

Julia lőgyakorlata után visszamentek az autóhoz lőszerért és az
utolsó csomagokért. Éppen a környéket keresztbe-kasul átszelő
földutak egyikén készültek átkelni, amikor egy lassan haladó
kocsi motorjának tompa berregésére figyelt fel. Intett Juliának,
hogy álljon meg, és behúzódtak a fák közé.
Egy rendőrautó. Egy Volkswagen Amarok, az ajtaján nagybetűs
Rendőrség felirattal, hátul meg egy kutya feje valami
babérkoszorúszerűséggel. Egy kutyás járőr? A kocsi lassan
hajtott, mintha keresne valamit. Rasmus követte a pillantásával,
amíg el nem tűnt a kanyarban. Megfagyott az ereiben a vér.
Milyen közel jutottak hozzájuk! És milyen hamar!
Persze fennállt a lehetőség, hogy más ügyben jöttek: lehet,
hogy valaki eltévedt, és kutyával keresték. De ez nem tűnt túl
valószínűnek, legalábbis nem fogadott volna rá.
– Eltalálsz a pajtához? – kérdezte Juliát, és elővette a
slusszkulcsot.
– Azt hiszem. És te mit csinálsz?
– Meg kell néznem valamit. Ott találkozunk.
Odaadta neki a kulcsot, és futásnak eredt. Julia utánakiáltott, de
ő nem állt meg. Berohant az erdőbe a nyaraló irányába. Nem
értette. Hogy jöttek rá a kilétükre? Hogy találták meg a
búvóhelyüket?
Biztos beszéltek az anyjával vagy az apjával.
A szülei eltávolodtak egymástól. Egy idő után megszűntek
család lenni: csupán három ember, akik egy fedél alatt laknak.
Aztán két fedél alatt. Képtelenek voltak közel kerülni egymáshoz,
támogatni, meggyógyítani egymást. De több fájdalmat már nem
akart okozni nekik. Hirtelen nem is tudta, hogyan képzelte ezt az
egészet. Miért nem gondolkodott?! Csak cselekedett – fűtötte a
Julia iránti szerelme, meg az érzés, hogy nem fogoly többé a
tehetetlenség légüres terében, és végre tehet valamit az őt ért
igazságtalanságok ellen.
Őszintén szólva sosem hitte komolyan, hogy elkaphatják őket.
Megszorította a fegyvert, és megszaporázta a lépteit, aztán már
ina szakadtából futott. Csak a kis dombnál lassított le. Kifulladva
kuporodott le a tetején. Előtte ott feküdt a tisztás és a nyaraló,
amelyhez fekete ruhás, fegyveres alakok közeledtek.

Billy lépett be elsőként. Kibiztosított fegyverrel. Mögötte két

egyenruhás felemelt MP5-össel. Aztán Vanja. Pár lépés után
megállt, és leengedte a pisztolyát. A ház üres volt. De járt itt
valaki, méghozzá nem is olyan régen. A parázs még izzott, az
asztalon egy fazék tészta állt, a padlón pedig két hálózsák hevert
kiterítve.
Vanja dühösen káromkodott, kiment, és felhívta a kutyás járőrt
a rádión. Az állatok sok friss nyomot találhatnak itt. A gazdájuk
szabadkozott: eltévedt, és egy ideje már körbe-körbejár. Vanja
megint káromkodott. Megbeszélt vele egy könnyen megtalálható
helyet, és leküldött érte valakit. A lehető leghamarabb el kellett
kezdeniük a nyomkeresést. Linde és Grönwall nem járhatott
messze.
– Vanja!
Billy kinézett az ajtón, és magához intette.
– Ha eddig nem lettünk volna biztosak benne, akkor… –
mondta, és átnyújtott egy spirálfüzetből kitépett lapot, amelyet
már beletett a bizonyítékok tárolására szolgáló nejlontasakba.
Vanja elvette, és megnézte.

Kerstin Neuman
Bernt Andersson
Angelica Carlsson
Philip Bergström
Aakif Salim Haddad
Lars Johansson
 Ivan Botkin
Annie Linderberg
Peter Zetterberg
Milena Kovacs

Öt név áthúzva. Öt nem.

Még csak a felénél jártak.

Rasmus fáradtan és kifulladva ért a pajtához.

Julia levette a kocsiról a ponyvát, és kitolatott. Szemmel
láthatóan megkönnyebbült, amikor megpillantotta, és elészaladt.
– Megtaláltak minket? – kérdezte.
– Még sosem láttam ennyi rendőrt egy helyen – bólintott
Rasmus.
– Akkor húzzunk innen!
Elindult a kocsi irányába, de megtorpant, amikor észrevette,
hogy Rasmus nem követi. Visszafordult felé.
– Gyere már, el kell tűnnünk!
Rasmus szomorúan nézett rá, és megrázta a fejét.
– Nem fogjuk megúszni – mondta elkeseredetten. – Tudják, kik
vagyunk, és milyen autót használunk. Mindenki minket keres.
– Attól, hogy keresnek, még nem biztos, hogy meg is találnak.
Rasmus nem mozdult. Még mindig csüggedt és bizonytalan
volt. Julia odament hozzá.
– Most nem adhatjuk fel.
– De mit csináljunk? Hová menjünk?
Szinte könyörgött a pillantása. Megfogalmazta a problémát, és
abban bízott, hogy a lány majd megoldja.
– Folytatnunk kell! Végig kell mennünk a listánkon. Mit érdekli
a zsarukat, hogy ötöt, hetet vagy tízet teszünk-e el láb alól?
Ugyanaz a büntetés jár érte. De nem érdekel. Ha félúton
meghátrálunk, az olyan, mintha hagynánk őket nyerni. Semmit
sem ér, amit eddig tettünk, ha a fele megússza.
 Gyengéden szájon csókolta, megölelte, magához szorította, a
nyakába szuszogott.
– Tudjuk, hol lakik a következő – súgta a fülébe. – A Lars
Johansson tucatnév, hiába bukkannak rá a listára… Attól, hogy
keresik, még nem biztos, hogy meg is találják.
Rasmus érezte a teste melegét. Volt valami abban, amit
mondott. Az ember nem hagy félbe dolgokat. Betartja az ígéretét.
Ezt a fejébe verték a szülei. Rebecca is ezért volt azon a buszon.
Lassan bólintott, mire Julia még erősebben ölelte magához.
Aztán megint elindult a kocsi felé, és Rasmus ezúttal követte.

Azonnal munkához láttak.

Vanja felhívta Krista Kyllönent. Átküldte neki a listát. Azokat,
akiknek a neve nincs áthúzva, haladéktalanul azonosítani kell, és
meg kell találni. Könnyen lehet, hogy Linde és Grönwall azért
nem volt a nyaralóban, mert már a következő áldozatára lesett.
Ezért az volt a legfontosabb, hogy kiderítsék, ki az a Lars
Johansson. Kyllönen megígérte, hogy annyi embert állít rá az
ügyre, amennyit csak tud, rögtön elkezdi, és jelentkezik, amint
sikerül azonosítani valakit.
Közben megérkezett a kutyás járőr. Egyedül kellett
boldogulnia. Vanja csak annyit mondott neki, hogy a nyaralóban
ketten tartózkodtak, és meg akarja találni őket.
Aztán zavarodottan és határozatlanul megtorpant. Rengeteg
változót kellett figyelembe vennie. A kérdés csak az volt, hogy
mivel tesz jót.
A kutyák azonnal szagot fogtak, és a gazdájukkal együtt
megindultak a tisztáson, orrukat a földre nyomva. Akárhol lesz is
Vanja, megkapja a járőr jelentését. És elfogják az erdőben bujkáló
tetteseket.
Gyorsan meg kellett kezdeniük a nyaralóban a helyszínelést, de
addig nem akarta idehívni a technikusokat, amíg nem tudják,
hogy Lindének és Grönwallnak szándékában áll-e visszatérni.
Ez volt a legkényesebb pont.
 Mivel tesz jót?
Várjanak itt, és reménykedjenek, hogy visszatérnek? Vagy
menjenek be Karslhamnba, kutassák fel és figyelmeztessék a
lehetséges áldozatokat? Megszólalt a telefonja. Kyllönen volt az.
– Megtaláltuk Milena Kovacsot – közölte, amint Vanja felvette.
– Stenungsundben él. Megkértük a helyieket, hogy a biztonság
kedvéért küldjenek ki hozzá egy járőrt.
– Ő az utolsó a listán, és elég messze lakik. Viszonylag
biztonságban van – felelte Vanja, és kissé megnyugodott. Egy már
megvan, maradt négy. – Mi a helyzet Johanssonnal?
– Karlshamnban huszonnyolc van, a megyében
háromszáztizenhét, az egész országban pedig… – Nem fejezte be a
mondatot.
– Koncentráljanak a huszonnyolc karlshamnira! – utasította
Vanja.
– Nem küldhetünk ki valakit mindegyikhez.
– Próbálja szűkíteni a kört! Húzza ki azokat, akik túl fiatalok,
akik nemrég költöztek ide, mit tudom én… És kérdezze meg
Tomas Grönwallt, nem ismer-e ilyen nevű embert!
– Már megkérdeztem – válaszolta Kyllönen. Vanját megint
lenyűgözte a hatékonysága és a szakértelme. – Nem ismer.
– Akkor biztos Linde ellensége. Az ő anyjával is beszélt?
– Próbáltam, de nem értem el.
– Bemegyek – jutott döntésre Vanja. – Folyamatosan
tájékoztasson!
Miután bontotta a vonalat, körülnézett, és azon gondolkodott,
jó döntést hozott-e. Igen. Magához intette a legidősebb helyi
rendőrt, és utasította, hogy maradjanak ott, hátha a tettesek
visszajönnek. Carlos, Billy és ő bemegy Karlshamnba.

Amikor már majdnem beértek a városba, Kyllönen megint hívta.

Szabadkozott, amiért félreértés történt. Két munkatársa azt hitte,
hogy a másikuk kutat Botkin után, de egyikük sem tette. Viszont
már meg is találták. Egész Svédországban csak egy van. Nem
messze a városközponttól lakik.
Vanja megkérte, hogy hívja fel Billyt. Másik kocsival ment, és
biztosan gyorsabban vezetett Carlosnál, ezért már közelebb
járhat, ha nem ért még oda. Egykettőre Botkinnál lesz.
– És mi van a többiekkel? Johanssonnal, Zetterbergjel és
Linderbergjel?
– Johanssonból és Zetterbergből túl sok van, Linderbergből meg
egy se.
– Mármint Karlshamnban?
– Sehol. Legalábbis egyikük sem Annie.
Vanja gyorsan végiggondolta, mit jelenthet ez. Meghalt?
Külföldre költözött? Nevet változtatott?
– Folytassák a keresést! De Johansson az egyes számú.
A kocsiban ültek, és a kis halványsárga sorházat nézték, amely
egy látszólag álmos környéken állt a központ közelében. Minden
békés és nyugodt volt. Se rendőrök, se közeledő szirénák, se a
házat szemmel tartó megfigyelőkocsi. Lehet, hogy a rendőrök
már jártak itt, és biztos helyre vitték Lars Johanssont? De akkor
miért nem próbálták meg elkapni őket itt? A kék Passat egy ideje
már a nyílt utcán állt a sorház előtt. A felhajtón egy jól
karbantartott és tisztára mosott fehér Audi állt, amelyről tudták,
hogy Larsé. Azt viszont nem tudták, hogy a férfi otthon van-e.
– És most? – kérdezte Julia.
– Nem tudom. Ha itthon van, ki kell csalnunk.
Nem volt túl sok idejük. Sok Lars Johansson volt, de a rendőrség
előbb-utóbb megtalálja az igazit. Julia hirtelen megpillantott
valakit az ablak mögött.
– Van itthon valaki.
– De vajon ő?
– Nem láttam, de egyedül él, ez az ő kocsija, és…
– Jó, akkor csináljuk. Készen állsz?
Julia bólintott, Rasmus leengedte az anyósülés melletti ablakot,
majd mindketten kiszálltak. A fiú lassan átkelt az úton a felhajtó
felé, Julia pedig összekuporodott a hátsó ülésen, elővette a
puskát, és elhelyezkedett. A fegyvert az első ülés háttámlájára
támasztotta, és keresett egy kényelmes testhelyzetet. A távcsövön
át látta, ahogy Rasmus az Audihoz ér, majd egy pillanatra felé
fordul, aztán felugrik a motorháztetőre. Julia a csukott bejárati
ajtóra célzott, miközben Rasmus elkezdett ugrálni az Audin. Fel-
le. Az autóriasztó fülsértő visítása visszhangot vert a házak
között, de ki lehetett hallani belőle a bakancs kopogását a
fémlemezen. A kocsi indexe dühösen villogott. Rasmus folytatta
az ugrálást, félelmet nem ismerve, ami tetszett Juliának. Már
semmi sem tarthatta vissza.
Fantasztikus ember volt, és az övé!
Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, és egy férfi rontott ki, akit
Julia felismert: Lars Johansson. Hatalmas, akár egy vízibivaly.
Dühösen indult az autója felé.
– Mi az istent művel? – bődült el.
Rasmus abbahagyta az ugrálást, de nem szállt le a
motorháztetőről. Lars megállt a kocsitól pár méterre.
– Szálljon le a kocsimról, a kurva életbe!
Julia kifújta a levegőt, és meghúzta a ravaszt. Rögtön tudta,
hogy nem csak az ujja mozdult meg. Túlságosan igyekezett, és
egész testét megfeszítette a lövés pillanatában.
Igen. A durranás még a fülében visszhangzott, amikor látta,
hogy a golyó bal vállon találja Lars Johanssont. A férfi felüvöltött,
és hátratántorodott. A vállához kapott. Amikor visszanyerte az
egyensúlyát, megfordult, és értetlenül bámult a kocsi felé. Megint
felordított.
– Lőj! Lőj! – kiáltotta Rasmus, és leugrott a motorháztetőről.
Julia gyorsan újratöltött a szűk helyen. Az üres töltényhüvely
kiesett, a következő lövedék a csőbe csúszott. Lars szemlátomást
rájött, mi készül, és botladozva megindult a ház felé. Julia minden
idegszálával összpontosítva követte a távcsővel. Ez volt az utolsó
esélye.
Lazíts, fújd ki a levegőt, húzd meg a ravaszt.
Lars már majdnem elérte az ajtót, amikor Julia elsütötte a
fegyvert. Telitalálat. A falat és az ajtót beborította a vér és az
agyvelő, amikor a golyó Lars tarkójába hatolt, és az arcán át
távozott. Súlyosan zuhant a földre, mint egy hatalmas zsák. Julia
leengedte a puskát, és az adrenalintól reszketve nézte a felhajtón
heverő nagy, élettelen testet, amely pár másodperccel ezelőtt
még Lars Johansson volt. Rasmus elérte az autót, vetett egy
pillantást a holttestre, aztán beugrott a vezetőülésre. Az utasteret
betöltötte a lőporszag, amikor beindította a motort, és elhajtott.
– Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megtanulod – mondta,
és ránézett a visszapillantó tükörben.
– Ha nagyon akarsz valamit, sikerülni is fog – felelte Julia a
felajzottságtól csillogó szemmel. Előrehajolt, és átölelte a fiút
hátulról. – És jó tanárom volt.
– Jöjjön az orosz? – kérdezte Rasmus, amikor befordultak a
következő utcába, és lelassított.
– Ne. Elég ritka neve van, már biztos megtalálták. Hagyjuk a
picsába a sorrendet, kapjuk el, akit tudunk.
Csak előítéletességből gondolta vajon? Vagy már akkor látta,
hogy viszonylag gazdag keleti származású emberek laknak ebben
a házban – vagy inkább villában –, amikor áthaladt a nagy telekre
vezető felhajtót őrző két hatalmas kőoroszlán között? Billy
becslése szerint legalább kétszázötven négyzetméteres volt,
valószínűleg több. Két emelet és óriási ablakok, amelyeken a
vékony, fehér függönyöknek köszönhetően nem lehetett belátni.
A roppant faajtó mellett két vaskos oszlop tartotta a bejárat fölé
kinyúló erkélyt. Mivel az erkély mérete nem indokolta ezt az erős
alátámasztást, az egész hivalkodónak tűnt. És vélhetően ez is volt
a szándék. A medence, a pezsgőfürdő és a felhajtón parkoló két
Tesla csak erősítette ezt az érzést.
Billy vetett egy utolsó pillantást a telefonjára, majd kiszállt.
Ivan Botkin. Negyvenkét éves.
Tizenhat éve jött Svédországba, az első időben műtrágyával és
más mezőgazdasági termékekkel kereskedett. Kezdetben
importálta őket, majd saját gyárat alapított. A jelek szerint jól
ment neki. A parton lakott, abban a városrészben, amely a villák
nagysága és a tengerre nyíló kilátás alapján Billy szerint
Karlshamn gazdagnegyede lehetett. Bő tíz percre a központtól,
ami neki alig hat volt.
Idetelefonált, és röviden elmondta, miről van szó: Botkin
veszélyben van, a házban kellene maradnia, távol az ablakoktól,
és senkinek sem szabad ajtót nyitnia, kivéve neki, ő pedig
telefonál majd, ha ideért. Így is tett, miközben a villa felé lépdelt.
Botkin első kicsengésre felvette.
– Igen, tessék?
 – Jó napot! Billy Rosén vagyok, a királyi gyilkossági
nyomozóhatóságtól. Megérkeztem.
– Rendben.
– Megtenné, hogy beenged?
– Előbb mutassa fel az igazolványát!
– Jó.
Olyan csend lett a vonalban, mintha a férfi letette volna. Billy a
nehéz faajtóhoz lépett, és megmutatta az igazolványát a jobb
oldalra felszerelt kamerának. Botkin nyilván elégedett volt a
látvánnyal, mert azonnal ajtót nyitott. Billy azonban nem jutott
be. Botkin ugyanis kijött, és becsukta maga mögött az ajtót, majd
kérdő pillantást vetett rá.
– Miről van szó? Azt mondta, veszélyben vagyok. De hát ki akar
ártani nekem?
– Biztosan hallott már az orvlövészről.
Nem is kérdés: mindenki hallott róla, főleg, aki Karlshamnban
lakik. Botkin a várakozásoknak megfelelően bólintott.
– Találtunk egy névlistát – folytatta Billy. – Öt ember már
meghalt közülük, és maga is szerepel rajta.
Lehet, hogy a férfi meglepődött, vagy aggódni kezdett,
mindenesetre nem adta jelét.
– És tudják már, ki az?
– Valószínűleg, de szeretném, ha bejönne velem a rendőrségre,
amíg el nem fogjuk őket.
– Őket? Nem csak egy emberről van szó?
Billy azon gondolkodott, nem szólta-e el magát, de aztán arra
jutott, hogy nem számít, mit tud Botkin. Ha belátható időn belül
nem sikerül elkapniuk Lindét és Grönwallt, úgyis nyilvánosságra
hozzák a nevüket és a képüket, hogy a köz segítségét kérjék. Túl
veszélyesek voltak ahhoz, hogy megőrizzék a névtelenségüket, és
védjék a személyes adataikat.
– Igen, elképzelhető, hogy többen vannak – ismerte be.
– De ha tudják, hogy kik azok, miért nem fogják el őket? –
kérdezte Botkin, és fölényesen karba fonta a kezét.
 Milyen hülye kérdés ez? Attól, hogy tudják, kik azok, és keresik
őket, még nem tudják, hol vannak.
– Meg fogjuk tenni – felelte Billy szűkszavúan.
– Hát úgy nem, ha itt ácsorog.
Jól hallotta? Botkin kiválóan beszélt svédül, szinte akcentus
nélkül, ezért szó sem lehetett szerencsétlen, hibás
megfogalmazásról. Tényleg azért bírálta Billyt, mert megpróbálja
megakadályozni, hogy golyót kapjon a fejébe?
– Sokan dolgozunk az ügyön – felelte, de képtelen volt leplezni
a bosszúságát. – Néhányan éppen azon vagyunk, hogy
biztonságba helyezzük a lehetséges áldozatokat.
Botkin tetőtől talpig végigmérte, miközben apró mosoly bujkált
a szája szegletében, mintha azt latolgatná, vajon Billy képes lesz-e
megvédeni őt.
– Kösz, de tudok vigyázni magamra – mondta.
– Akkor is, ha több száz méterről távcsöves puskával magára
lőnek? – kérdezte Billy, bár fogalma sem volt róla, milyen
távolságból adták le a lövéseket.
– Vezényeljenek ki rendőröket, kerítsék be a házat, védjenek
meg az otthonomban!
– Nem az imént mondta, hogy inkább az elkövetőket kellene
keresnünk?
Összenéztek. Botkin tekintetében volt valami keménység és
hidegség, amitől Billynek az az érzése támadt, hogy nem
különösebben gyakran szoktak ellentmondani neki. De nem
nézett félre. Egyre ellenszenvesebb lett neki ez a fickó.
– Nem fogok egy kicseszett cellában kuksolni! – jelentette ki
Botkin végül.
– Van más hely, ahová elmehet? – kérdezte Billy. – Egy ház, ami
nem a magáé, és nem lehet magához kötni?
– Felfogtam. Nem vagyok hülye.
Hát ez attól függ, mit értünk „hülye” alatt, gondolta Billy, de egy
szót sem szólt.
 – Adjon tíz percet! – mondta Botkin, azzal sarkon fordult, és
bement a villába.

Tizenhét perc múlva jött ki megint. Egy sporttáskát hozott

magával, amelyet bedobott Billy kocsijának hátsó ülésére, mielőtt
elfoglalta volna az anyósülést.
– Jól van. Mehetünk.
– De hová?
– Át a városon, aztán majd mondom.
Billy beindította az autót, és kitolatott az útra. Megszólalt a
Classic Hip Hop Mix a Spotifyról, és felhangosította, amikor
elkezdődött a Gravel Pit című szám.
– Szabad akaratából hallgatja ezt? – kérdezte Botkin egy perc
múlva.
– Igen, miért?
A férfi nem válaszolt, csak előrehajolt, és kikapcsolta a zenét.
Billy az ajkába harapott. Visszakapcsolni elég gyerekes dolog lett
volna, odáig nem süllyed le. Jobb, ha rá se rándít, elviszi Botkint,
ahová akarja, utána remélhetőleg soha többé az életben nem kell
látnia. Pár perc múlva baloldalt egy tengeröböl tűnt fel, és a vízen
megcsillanó éles napfény azt a benyomást keltette, hogy odakint
melegebb van, mint amilyen a valóságban volt. Billy felvette a
napszemüvegét a két ülés közül, és az orrára biggyesztette.
Eljátszott a gondolattal, hogy megkérdezi Botkintól, ez nem
zavarja-e, vagy inkább vegye le, de ellenállt a kísértésnek. Inkább
azt kérdezte:
– Mond magának valamit a Julia Linde és a Rasmus Grönwall
név?
– Ők az elkövetők?
– Mond magának valamit ez a két név? – ismételte meg Billy.
– Grönwall… Emlékszem egy Grönwallra.
– Honnan?
Legszívesebben azt kérdezte volna, mit ártott Rasmusnak, mert
nagyon úgy tűnt, hogy az indíték a bosszú, de az orosz nyilván
nem szerette az ilyesféle vádaskodásokat, ezért inkább semleges,
professzionális hangot ütött meg vele.
– Azt nem fogom magának elárulni.
– Miért?
– Mert még nem évült el.
Billy pár pillanatra elfordította a tekintetét az útról, és az
utasára sandított, hogy lássa, viccel-e, de az arckifejezése nem
erre utalt. Komolyan nézett maga elé.
Billy gyorsított.
Beértek Karlshamnba, felhajtottak az E22-esre nyugati irányba,
és innentől kezdve Botkin utasításai az „egyenesen”-ben meg a
„menjen tovább”-ban merültek ki, amíg el nem érték a pukaviki
csomópontot, ahol Billynek jobbra kellett fordulnia. Aztán a 15-ös
főúton haladtak egy darabig, majd letértek balra, és kis utakon
mentek tovább, ami felébresztette a Billyben szunnyadó ralist, de
kénytelen volt ugyancsak lassan hajtani. A meglepően sűrű erdőt
itt-ott tisztások törték meg, és Billynek már a nyelvén volt a
kérdés, hogy messze vannak-e még, amikor feltűnt egy
házcsoport, amely szemlátomást egy települést alkotott: az
Axeltorp nevű falut.
– Itt jobbra, a második kereszteződésnél pedig balra – szólalt
meg Botkin, és Billynek az az érzése támadt, hogy már közel
járnak.
Így is volt. Pár perc múlva megálltak egy kis piros nyaralónál,
amely tizenvalahány méterre emelkedett egy tótól.
– Kié a ház? – kérdezte Billy, amikor leállította a motort, és
felpillantott a jelentéktelen épületre.
– Nem az enyém – felelte Botkin, kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
Nyilvánvalóan tartotta magát ahhoz, hogy a lehető
legkevesebbet árulja el. Kivette a sporttáskáját a hátsó ülésről.
– Nem kell kiszállnia – mondta, amikor észrevette, hogy Billy
kikapcsolta a biztonsági övét. – Elmehet, innentől boldogulok.
– Csakhogy ez nem így működik.
 – Nem utasíthatom vissza a rendőri védelmet, ha akarom? –
kérdezte Botkin.
– De igen…
– Hát akkor – mondta, azzal bevágta az ajtót, a vállára vetette a
táskát, és elindult a ház felé.
Billy nézte, ahogy befordul a sarkon. A kulcs bizonyára egy
rejtekhelyen lapult az épület mögött, mert pár másodperc múlva
az orosz ismét megjelent, szapora léptekkel felment a lépcsőn a
fehér bejárati ajtóhoz, kinyitotta, és belépett.
Köszönöm a segítséget, gondolta Billy, beindította a motort, és
bekapcsolta a zenét. Kihajtott a telekről, és elindult visszafelé a
kis földúton, miközben kikereste Vanja számát. Azonnal felvette.
– Szia! Átköltöztettem Botkint, de nem akarja, hogy őrizzük.
Most mit csináljak?
– Megtaláltuk Zetterbergt. Oda tudsz menni? – kérdezte Vanja,
és Billy hallotta a hangján, milyen ideges.
– Hová?
– Växjőbe.
– Nincsenek ott kollégák? – érdeklődött Billy, miközben
lehúzódott az út szélére, és beírta a GPS-be Växjőt.
– Ha történik vele valami, és kiderül, hogy mi végig tudtuk,
hogy veszélyben van, szerinted kit vesznek elő?
– A växjőieket, akiknek meg kellett volna védeniük – felelte
Billy, de előre tudta, mit fog erre mondani Vanja.
– Ez nem így működik – felelte.
Billy szerint így működött. De ha Vanja azt akarja, hogy
Växjőbe menjen, akkor Växjőbe megy, még akkor is, ha másfél
órát kell autóznia. Ennyi. Vanjának nélküle is volt elég baja.
– Jó, máris indulok.
– Kösz.
– Nem kell megköszönnöd. Csak ne felejts el néha levegőt
venni! Megoldod. Elkapjuk őket.
– Most le kell tennem. Valaki keres. Kyllönen mindent tud
Zetterbergről, hívd fel!
 – Persze, és ne felejts el…
Vanja már letette. Billy kihajtott az útra, felhangosította a
zenét, és kötött magával egy fogadást, hogy hetven perc alatt
odaér.
– Basszus!
Ez az egyetlen szó tökéletesen összefoglalta a helyzetet.
– Basszus!
Jó érzés volt kimondani.
– Basszus!
Vanja szemügyre vette magát a tükörben. Legnagyobb örömére
nem tűnt annyira fáradtnak és levertnek, mint ahogy érezte
magát. Inkább harciasnak.
Nem sikerült megvédeniük Lars Johanssont. Most tudta meg,
hogy agyonlőtték a háza előtt. Az első tanúvallomások szerint egy
vékony fiatalember ugrálni kezdett a kocsiján, hogy beinduljon a
riasztó, és ezzel kicsalja az áldozatot. Az úton parkoló kék autóból
két lövést adtak le rá, aztán a fiatalember beugrott a járműbe, és
elhajtottak.
Hideg vízzel megmosta, majd megtörölte az arcát, és újra a
tükörbe pillantott. Nem bujkálhat örökké a vécében. Nagyobb
fordulatszámra kell kapcsolniuk, akármit jelent is ez. Országos
riasztást adtak ki, Dél-Svédország minden rendőre megkapta a
tettesek és az autójuk fotóját. A következő lépés, hogy a sajtónak
is kiadják, de úgy döntött, ezzel még vár.
Miközben az iroda felé tartott, felhívta a nyaralónál hagyott
csapatot, és figyelmeztette őket, hogy legyenek nagyon óvatosak.
Elképzelhető, hogy a tettesek az újabb gyilkosság után
visszamennek oda.
A kutyás járőr jelentést tett, de sok köszönet nem volt benne. A
kutyák elvezették egy régi pajtához, amelynek az ajtaja tárva-
nyitva állt, és a földön egy ponyva hevert. Ez is arra utalt, hogy az
elkövetők visszatérhetnek, hogy elrejtsék a kocsijukat. Ezért
elrendelte, hogy figyeljék a pajtát.
Leült az íróasztalához.
Egyedül volt a helyiségben.
Billy Växjőbe tartott, Ursulát lefoglalta a technikusokból álló
csapata – csak az isten a megmondhatója, lesz-e mit
megvizsgálniuk –, Carlosnak pedig sikerült utolérnie Julia anyját,
ezért elment a Källvägenre. Úgy tűnt, a nő félreértette, amit
mondtak neki, és azt hitte, hogy el kell mennie a lakásából, és ott
kell hagyni a telefonját.
Az asztalon az áldozatok listája hevert előtte. Fogott egy tollat,
és áthúzta Lars Johansson nevét.
Még négyen voltak hátra.
Botkint és Kovacsot biztonságba helyezték. Billy úton volt,
hogy átvegye Zetterberg őrzését. Már csak Annie Linderberg
miatt aggódott, aki a lista nyolcadik helyét foglalta el. Egyszerűen
nem lelték nyomát. Svédországban nem volt egyetlen Annie
Linderberg sem. Találtak két Annát, de egyiküket sem becézték
Annie-nak. Az valószínűtlen volt, hogy Linde és Grönwall rossz
nevet jegyzett fel, hisz végig nagyon alaposnak és módszeresnek
tűntek, de a biztonság kedvéért beszéltek az Annákkal.
Egyiküknek sem volt karlshamni kötődése, és még sosem
hallották sem a Julia Linde, sem a Rasmus Grönwall nevet.
Rasmus apja sem tudta, kiről lehet szó.
De akkor is meg kellett találniuk.
Megszólalt a telefonja. Szinte félt felvenni, mert az utóbbi
időben csak rossz híreket kapott. De Carlos talán kivétel lesz.
– Igen? – szólt bele kurtán és türelmetlenül.
– Itt Carlos – felelte a kollégája.
– Tudom – mondta Vanja, amikor rájött, hogy a férfi valamiféle
reakciót vár.
– Lindééknél vagyok.
– Ezt is tudom – biztosította róla Vanja, és remélte, hogy a
hangneme visszatartja a munkatársát attól, hogy további
nyilvánvaló és jelentéktelen információkat osszon meg vele. –
Miért hívtál?
– Julia egész életében naplót vezetett, és írt Annie
Linderbergről is.
Annie Strauss a kávéfőző mellett állt, és azt fontolgatta, megigya-
e az utolsó kortyot. Így sem, úgy sem tud megnyugodni. Éppen túl
volt az utolsó megmérettetésen, csak nem tudta, hogy sikerült.
Egész életében ebben az iskolában dolgozott, és nem az a fajta
volt, aki azt hajtogatja, hogy régen minden jobb volt, de ami a
munkahelyét illeti…
Istenem, mennyivel jobb volt régen!
Éppen felmérést és értékelést végeztek, hogy mennyire felel
meg az iskola és a tanári kar az előírásoknak, mennyire férnek
bele a büdzsébe, mennyire tartják szem előtt az alapvető
értékeket. Az eredményeik ugyanis romlottak. A diákok hiányos
tudásáról senki sem volt hajlandó beszélni. Tudta, miért. A
gyerekek már nem tanulók, hanem ügyfelek voltak, és a tanárok
munkaidejének fele azzal ment el, hogy a felháborodott szülőkkel
tárgyaljanak, akik szerint a gyerekük igazságtalanul rossz
jegyeket kap, nem figyelnek rá eléggé, nem támogatják kellő
mértékben, megsértették, vagy – isten ments! –
megfegyelmezték, és kiküldték a tanteremből. A magániskolák
rendszere, a tandíj és a verseny, hogy minél jobb jegyeket
adjanak, katasztrófához vezetett. Ritkán találkozott ilyen szintű
hozzá nem értéssel, mint az oktatásügyben tevékenykedő
politikusok esetében.
Éppen a bögréjébe töltötte az utolsó korty kávét, amikor valaki
türelmetlenül csengetni kezdett. Megszakítás nélkül, mintha csak
rátámaszkodott volna a gombra. Annie fürgén a lépcső felé
indult.
– Jövök már! Atyaég! – kiáltotta félúton.
 Biztosan meghallották, mert a csengetés abbamaradt.
Elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót, amennyire a
biztonsági lánc engedte. Az alacsonyan álló tavaszi nap egy
pillanatra elvakította. Egy hangot hallott.
– Vanja Lithner vagyok, a rendőrségtől. Régebben Annie
Linderbergnek hívták?
Amikor a szeme hozzászokott az éles fényhez, egy szőke nőt
pillantott meg, aki egy rendőrigazolványt tartott elé; két
egyenruhás állt mellette. Meghűlt az ereiben a vér. A rendőrség?
Mi történt?
– Igen, az a lánykori nevem. Miről van szó?
– Kinyitná az ajtót? Beszélnünk kell magával.
– Miről?
– Nem mehetnénk be?
– Szeretném még egyszer megnézni az igazolványát – mondta
Annie.
Annyi esetről lehet olvasni, amikor emberek különböző trükkös
módszerekkel jutnak be idősebbekhez, nem lehet eléggé
óvatosnak lenni. A szőke nő megint megmutatta az igazolványát,
és Annie némi bosszúságot vélt kiolvasni a mozdulataiból.
Előrehajolt, megnézte az adatokat, aztán behajtotta az ajtót, hogy
ki tudja akasztani a biztonsági láncot, majd beengedte őket.

Vanja megkérte a két egyenruhás kollégát, hogy kint várakozzon.

Aztán belépett a sötét, ablaktalan előszobába. A kalaptartó alatt
zömében téli ruhák lógtak a vállfákon. Alattuk cipők katonás
sorban. Jobbra egy falépcső vezetett fel az emeletre.
– Egyedül van itthon? – kérdezte Vanja, miután tett pár lépést,
és körülnézett.
– Igen. Miről van szó? – tudakolta Annie, és egy apró, kevés
bútorral berendezett nappaliba tessékelte be.
A helyiség tiszta, mutatós és praktikus volt, olyan emberre
vallott, aki ad a környezetére.
 – Maga volt Julia Linde osztályfőnöke? Tizenhat-tizenhét éve a
Grundvik általános iskolában.
Annie-t kissé meglepte a kérdés, de elgondolkodott rajta.
– Julia Linde…
– Harmadikban megbukott. Nem a kis barátaival kezdte meg a
középső tagozatot.
Annie mosolyogva bólintott, szemmel láthatólag eszébe jutott.
– Igen, igen, Julia… Nagyon nem érezte jól magát a bőrében. Túl
sokat hiányzott, és otthon sem voltak rendben a dolgok,
emlékszem. – Olyan arccal nézett látogatójára, mintha annak
véleményt kellene formálnia az ő tizenhat évvel ezelőtti
döntéséről. – Szerintem jót tett neki. Néha fontos, hogy a
felnőttek kézbe vegyék a dolgokat. De mi van vele?
– Úgy gondoljuk, hogy ő az az orvlövész, akiről már biztos
hallott. És maga is veszélyben van.
– Micsoda? De hát miért? Azért, ami tizenhat éve történt?
– Attól tartok.
Annie zavarodottan rázta a fejét. Nyilván nem tudta elhinni.
Hátrált kicsit, mintha távolságot akarna tartani Vanjától és az
elgondolásától. Pont az ablak elé lépett, amit Vanja nagyon nem
szeretett volna. Ezért finoman, de határozottan megfogta a nő
karját, hogy elhúzza onnan, közben ösztönösen kipillantott, és
megdermedt. Az utcán egy kék autó közeledett lassan.
Csigatempóban. Már azt is látta, hogy egy Passat az. Amikor elég
közel ért, el tudta olvasni a rendszámát: BRY 332.
Miközben a rádiója után tapogatózott, a kocsi megállt. Tisztán
látta, hogy Rasmus felnéz a házra, aztán gázt ad.
A rendőrök.
Biztos észrevette őket.
– Maradjon itt! – utasította Annie-t, és elővette a rádióját,
miközben futásnak eredt a bejárati ajtó felé. – Minden egységnek!
Linde és Grönwall a Björnbärsstigenen hajt végig a kék Passattal.
Ismétlem: Linde és Grönwall a Björnbärsstigenen hajt végig a kék
Passattal.
 Kiért, lerohant a felhajtón, és még épp látta, ahogy az autó
befordul a sarkon. Nem tudta az utca nevét, és nem tudta
meghatározni az égtájat. A rendőrök már a kocsijuk felé futottak.
– Az egyikük maradjon Annie-val! – kiáltotta oda nekik, mielőtt
bepattant az autójába, és beindította a motort.
Közel vannak. És nem fogja hagyni, hogy meglógjanak.
Rasmus annyira felgyorsított, amennyire csak mert és tudott.
Végigszáguldottak a kis kertvárosi utcákon. Julia hátranézett.
Még mindig semmi, de valószínűleg csak idő kérdése. A
mellékutcák, amelyek mellett elhajtottak, többnyire zsákutcák
voltak, ezért nem volt más választásuk, mint egyenesen előre.
– Bassza meg! – kiáltott fel Julia, mire Rasmus belenézett a
visszapillantó tükörbe.
Két kék villogós jármű bukkant fel mögöttük. Egyvalami biztos
volt. Gyorsan el kell tűnniük innen. A gázra lépett. A kertvárosból
csak egy kiút volt. A Hagalundsvägennél balra kell kanyarodniuk.
Így valószínűleg le tudja rázni őket.

A rendőrségi rádióban parancsszavak, kiáltások és különböző

hangok keveredtek. Minden irányból járőrök tartottak feléjük.
Vanja érezte, hogy döntést kell hoznia. Ő volt a legközelebb a
menekülő Passathoz, de közvetlenül mögötte jött egy járőrkocsi.
Engedje át nekik az üldözést? Álljon meg, és Kyllönennel meg a
helyiekkel együtt irányítsa az akciót, ahelyett hogy személyesen
is részt venne benne?
Nem tetszett neki a gondolat.
Hogy pont most engedje el őket, amikor már ilyen közel jár
hozzájuk.
Látta, ahogy a Passat egy jól kiszámított kifarolással balra
fordul, aztán eltűnt a látóteréből. Rasmus ügyes sofőr volt,
ráadásul ismerte ezeket az utcákat. Ez volt a szülővárosa.
Vanjának nehéz lesz követnie.
 – Balra fordult a Hagalundsvägenen, nyugati irányba – mondta
a rádióban az egyik rendőr a mögötte lévő kocsiból.
Más autókból más utcanevek hangzottak el, lehetséges
útvonalak és ötletek, hogyan tudnák feltartóztatni őket. Vanja
hálás volt a helyieknek. Csak jusson eszébe legközelebb, amikor
Ursula rajtuk köszörüli a nyelvét.
Bekanyarodott a Hagalundsvägenre, és közben felhívta
Kyllönent a rádión, hogy megkérje, irányítsa az akciót a
rendőrségről. Teljesen feleslegesen. Krista már a helyén volt, és
Gavrilisszel együtt elkezdték összehangolni a különböző
egységeket. Ha az üldözésben részt vevő járőrök iránt hálát
érzett, akkor azt már nem is tudta, mit érez Kyllönen és Gavrilis
iránt. Még sosem találkozott ilyen rátermett kollégákkal, amióta
a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál dolgozik.
– A 6519-es kocsi maga mögött van, és folyamatosan tájékoztat
minket. Mindent kézben tartunk – biztosította Kyllönen.
Lemaradt kissé az üldözött járműtől, önkéntelenül lassíthatott,
amikor Kyllönennel beszélt. A gázra lépett. A kék Passat
bekanyarodott jobbra egy kis utcába, és megint eltűnt a
látómezejéből.
– Befordult a Varggatanra – mondták a rendőrök a mögötte
haladó autóból.
A 6125-ös kocsi azt felelte, hogy a közelben van, a
Blåvingevägen nevű úton hajt északra. Percek alatt ideér.
Egyre többen lettek, és mind közelebb kerültek hozzájuk.
Kis szerencsével sikerül bekeríteniük őket.

A Varggatan a szélesebb Länsmansvägenbe torkollott. Azon

gyorsabban hajthattak.
– És most mit csinálunk? – kérdezte Rasmus, miközben hol az
utat, hol a visszapillantó tükröt nézte.
– El kell tűnnünk. És el kell rejtenünk a kocsit.
– És aztán?
 Olvasta valahol, hogy rejtőzködni borzasztó nehéz. Főleg, ha
valaki után olyan nagy erőkkel kutatnak, mint utánuk. És ha
valakinek nincs pénze, se rejtekhelye, se kapcsolatai, se segítsége.
– Azt majd később kitaláljuk – jelentette ki Julia. – Most csak
tűnjünk el.
Rasmus kifordult a Länsmansvägenre egy másik kocsi elé,
amely kénytelen volt nagyot fékezni. A jármű rádudált, de ő rá se
hederített. Gyorsított.
A legjobb lenne, ha elérnék az E22-est. Leráznák az üldözőiket,
kis utakon mennének tovább, megszabadulnának a kocsitól, és
gyalogosan folytatnák.
Ekkor megpillantott egy villogó kék fényt maga előtt, bal kéz
felől egy keresztutcában. Egy rendőrautó, amely mindjárt
bekanyarodik a Länsmansvägenre. Eléjük.
Ez cseppet sem volt az ínyére.
Tövig nyomta a gázpedált.

Vanja balra fordult a Länsmansvägenen, de szem elől vesztette

őket. A többiek viszont nem.
– Látjuk őket, most hagyták el a Länsmansvägen és a
Blåvingevägen kereszteződését. Pont mögéjük kanyarodtunk be –
mondta egy női hang a rádióban.
Vanja ösztönösen gyorsított. A kék fény és a sziréna megtette a
hatását: az autók gyorsan és készségesen lehúzódtak előlük. Már
három rendőrautó üldözte a párt, de jó lenne, ha valaki eléjük
tudna kerülni. Rasmus önként nem fog megállni. Krista éppen azt
próbálta megállapítani, hol zárhatnák le az utat.
Egyre több járőr jelentkezett be.
A legközelebbi városokból is úton volt már az erősítés.
El fogják kapni őket.

A harmadik rendőrautó csak pár méterrel volt mögöttük. Még

éppen sikerült áthajtaniuk a kereszteződésen, mielőtt elállhatta
volna az útjukat. De sokra nem mentek vele. Olyan közel volt
hozzájuk, hogy képtelenség volt lerázni. Gyorsabban már aligha
mehettek. Már így is szlalomozniuk kellett az autók között.
Egyszer-kétszer hajszálon múlt, hogy megúszták a karambolt.
Julia némán nézte az üldözőiket. Aztán kikapcsolta a biztonsági
övét, és hátra akart mászni. A puskáért. Rasmus felemelte az
egyik karját, és megállította.
– Mit művelsz?
– Szerinted?
– Rendőrökre nem lövünk.
– Csak rájuk ijesztünk.
– Nem.
Pár pillanatig úgy tűnt, a lány elengedi a füle mellett, amit
Rasmus mondott, de aztán visszaült az ülésbe.
Közeledtek a Sölvesborgsvägenhez. A lámpa zöld volt. Rasmus
jobbra akart fordulni, hogy felhajtson az E22-esre. Ez tűnt a
legjobb lehetőségnek.
Már csak huszonvalahány méterre voltak a kereszteződéstől,
amikor a lámpa pirosra váltott. Az autók fékeztek. A féklámpák
vörös fénye áthatolhatatlan falnak tűnt. Rasmus balra rántotta a
kormányt, és áttért a szembejövő sávba.

Vanja látta a piros lámpát és a szembejövő sávba áttérő kék autót.

A kocsik villogtak, és felhajtottak az úttest melletti fűre és
járdára, hogy kitérjenek előle. Grönwall nagy kockázatot vállalt,
és Vanja érezte, hogy már közel jár hozzá, hogy közveszélyes
legyen. Az autós üldözésre számtalan szabály vonatkozik, és
helyenként nehezen értelmezhetőek, de a közveszélyről szóló
rész világos, mint a nap. Abba kellene hagyniuk az üldözést, vagy
le kellene maradniuk, de ő semmi esetre sem akarta elveszíteni
őket.
Ez a gondolat nyilván mások fejében is megfordult.
– Veszélyesen vezet. Leálljunk? – kérdezte valaki a rádión.
– Ne! Csak növeljük a távolságot!
Ez az ő nyomozása. Az ő döntése.
Közeledtek a kereszteződéshez. Az út előttük éppen üres volt, de
egy teherautó jobbról befordulni készült velük szembe. Már
megkezdte a manővert, és ezzel a sebességgel nehéz lesz úgy
bekanyarodniuk, hogy ne ütközzenek össze vele.
Kockáztatniuk kellett. Rasmus fékezett, és félrerántotta a
kormányt, de közben a szeme sarkából megpillantott egy
járművet, amely gyorsan közeledett balról. A Passat abroncsai
csikorogtak, az autó csaknem száznyolcvan fokban kifarolt, és
egy pillanatig úgy tűnt, hogy irányíthatatlanul pörögni kezd, de
az első kerekek tapadása elég volt ahhoz, hogy ez mégse
történjen meg. A hátulja ennek ellenére a teherautónak
csapódott. A balról érkező kocsi fékezett, és kitért, majd
egyenesen belerohant a teherautóba.
Jó nagy csattanás volt. Az úton üveg-, fém- és műanyag darabok
repkedtek, miközben Rasmus egyenesbe hozta a Passatot. A gázra
lépett, és a kocsi azonnal gyorsulni kezdett. A teherautó csak
behorpasztotta. Folytatták útjukat északnak.

Vanja és a többiek óvatosan hajtottak át a baleset helyszínén.

– Mi megállunk – szólt az előtte lévő autóban ülő kolléga, és
még mindig villogó kék fénnyel lefékezett a kereszteződés
közepén.
Az anyósülésen utazó kolléganő már ki is szállt, és elindult a
szerencsétlenül járt járművek felé.
Vanja lassan továbbhajtott. Vetett egy pillantást a karambolos
kocsi utasterébe. Egy kábult férfit látott, aki be volt kötve, a
légzsákok kinyíltak. Rendbe jön. De az üldözés valóban
közveszélyes volt. Vanja azt az utasítást adta, hogy folytassák, de
maradjanak le, ne kényszerítsék a menekülőket semmire.
– Fennáll a veszélye, hogy akkor elveszítjük őket – mondta egy
ismeretlen hang.
– Még mindig jobb, mintha még több ártatlan sérül meg –
felelte Vanja.
 Ami igaz is volt, de nagyon zavarta a gondolat, hogy Linde és
Grönwall esetleg kereket old. Amikor már ilyen közel jártak
hozzájuk!
– Hol van már az a helikopter? – kérdezte Kyllönentől
türelmetlenül.
– Egy balesetnél. Egy tartálykocsi ütközött egy elővárosi
vonattal.
– De ez az ügy fontosabb – szögezte le Vanja.
– Mondtam nekik.
Vanja hangosan káromkodott, amikor átért a kereszteződésen,
és gyorsított.
– Az E22-esre akar felhajtani nyugati irányba. Látom a
felhajtón.
– Én keleti irányból jövök az E22-esen. Nemsokára találkoznom
kell vele – hallotta meg hirtelen Carlos hangját a rádióban.
– Két járőr közeledik a másik irányból – jelentette Kyllönen. –
Björkenäs után lezárjuk az utat.
Vanjában újra feltámadt a remény.
Lehet, hogy még nem késő.

Felhajtottak az E22-esre, és Rasmus százharminc kilométer per

órás sebességre gyorsított. A motor bőgött, de az autó szépen
engedelmeskedett. Julia megint hátranézett, a rendőröket
kereste. Még nem érték utol őket. Legalábbis kék villogós
járműveket nem látott.
– Leráztuk őket? – kérdezte, és előrefordult.
Rasmus gyorsan a visszapillantó tükörbe nézett, majd
megvonta a vállát.
– Lemaradtak, de meg fognak találni minket.
Ezért kellett kisebb utakra rátérniük és találniuk egy
rejtekhelyet. De el akart távolodni Karlshamntól.
Száznegyvenre, majd százötvenre gyorsított.
– Nem jogot tanulok Lundben – szólalt meg Julia váratlanul.
– Tudom. A jönköpingi népfőiskolára jársz.
 Érzékelte, hogy a lány felé fordul. Nem vette le a szemét az
útról, de biztosan tudta, hogy Julia mosolyog.
– Te kémkedsz utánam?
– Csak figyelek… – mondta Rasmus, és érezte, hogy elpirul, mint
akit rajtakaptak.
Nem akarta elárulni a lánynak, hogy évek óta figyelemmel
kíséri az életét.
– Ez cuki – felelte Julia, és a combjára tette a kezét. – Örülök,
hogy elmentem arra az osztálytalálkozóra. Pedig amikor
megkaptam a meghívót, arra gondoltam, hogy egy fenét fogok.
– Akkor miért mentél el mégis?
– Először azért nem akartam menni, mert tudtam, hogy Macke
és Philip is ott lesz. De aztán rájöttem, hogy pont ezért kell ott
lennem. Hogy leleplezzem őket. Hogy mindenkinek elmondjam.
Hogy elrontsam a hangulatot.
– És megtetted?
– Nem, nem mertem. Utáltam érte magamat… De jobb is így –
mondta, miközben közelebb húzódott Rasmushoz, és a vállára
hajtotta a fejét.
Pár pillanatra úgy érezték, nem a rendőrök elől menekülnek
egy körözött autóban. A hátsó ülésen nem hever puska, és nincs
semmilyen lista meggyilkolandó emberek nevével.
Csak egy fiatal szerelmespár voltak, akik elutaztak valahová.
Egy kék villogó a szembejövő oldalon visszarántotta Rasmust a
valóságba.
– Nem mehetünk tovább forgalmas utakon. – Fél kézzel
elengedte a kormányt, és megfogta Julia kezét. – Ha elkapnak,
soha többé nem lehetünk együtt.
– Akkor ne hagyjuk, hogy elkapjanak.

Carlos Vanja utasítását követve távolságot tartott. Civil autóval

könnyebb volt. Követte őket, és folyamatosan jelentette a
helyzetüket. Azonnal eljött Julia anyjától, amint megtudta, hogy a
tettesek felbukkantak Annie Strauss háza előtt. Nem volt értelme
ott maradnia. Úton az események sűrűje felé felhívta Billyt.
Kollégája kikapcsolta a rendőrségi rádiót, és zenét hallgatott,
miközben Växjőbe igyekezett, ezért fogalma sem volt róla, mi
folyik. Amikor megtudta, bekapcsolta a rádiót, és szólt, hogy
azonnal visszafordul. Akkor hajtott át Olofströmön, úgyhogy
húsz-huszonöt percnyire lehetett.
A kék autó a belső sávban hajtott, sebesen húzott el a többi
kocsi mellett. Rasmus gyorsan vezetett. Carlos remélte, hogy ez
az eszelős hajsza jó véget ér. Mindenkinek. Nem tudta kiverni a
fejéből Julia naplóit.
Nyolcévesen kezdett naplót írni. Másodikba járt, és Bernt akkor
költözött hozzájuk. Ezért kezdett bele? Mert ki kellett adnia
magából az érzelmeket, mielőtt megfojtják? Az ivászatok, a
veszekedések, az anyja bántalmazása. Az állandó félelem azon a
helyen, amelynek biztos pontnak kellett volna lennie az életében.
Olvasott az iskolai problémáiról is. A bizonytalanságról. A
kirekesztettségről. A szomorúságról, amiért soha nem mehetett
el sehová, soha semmire sem volt pénze, senki sem segített neki a
leckében, egyre jobban lemaradt, elveszítette a kedvét, és
kételkedett magában. Többször írta, hogy butának tartja magát.
Szörnyű élményekről, lelki bánatról, gyűlöletről és
öngyűlöletről számolt be.
Egyetlen jó dolog volt az életében: Rebecca Grönwall és a
családja. Az otthonuk menedékhelyet jelentett számára, ahol
gyerek lehetett. A naplók tanúsága szerint a családi problémáit
elhallgatta előlük. Mert szégyellte. Csak Rebecca tudott róluk.
A gyöngybetűkkel teleírt oldalak olvastán Carlos egy
mélységesen boldogtalan, sebzett kislányt ismert meg. De még
mindig nem értette pontosan, mi történhetett. Tizenkét éves
koráig jutott. Az anyja akkor rúgta ki Berntet, de a kis Julia még
mindig elkeseredett, szomorú, már-már erőtlen volt. Carlos nem
úgy érezte, mintha különösebben bosszúra szomjazna. Lehet,
hogy a megtorlás gondolata csak később, idősebb korában
érlelődött meg benne?
 Talán akkor, amikor találkozott Rasmusszal. Róla nem tudott
valami sokat, de az apja azt mondta, hogy a nővére halála után
fordultak rosszra a dolgai. Lehet, hogy a Kerstin Neuman elleni
közös gyűlöletük indította el a lavinát?
Külön-külön is megtették volna? Carlos kételkedett benne. Egy
magányos ember nem erős. Kettő viszont már az.
Kizökkent a gondolataiból, amikor a Passat rögtön egy előzés
után lehajtott a 15-ös útra.
Carlos jelentést tett, és követte őket.

Jobban érezték magukat, amikor lehajtottak az autópályáról.

Kisebb utak, kezelhető helyzetek, gyors eltűnés.
Amikor Rasmusnak lehetősége nyílt egy még kisebb útra
bekanyarodni, élt vele. Näsum felé. Bő tíz méter után az út
elágazott. Megállt. Nem igazán tetszett neki ez a hely, de úgy
tűnt, jobbra sűrűbb az erdő.
Az erdő pedig jó. Szerette az erdőt. Mindig is szerette.
Már éppen rá akart térni a Södra Värhultsvägen nevű útra,
amikor egy fehér Audi tűnt fel a visszapillantó tükörben. A sofőr
lefékezett, amikor észrevette az álló autót. Rasmus emlékezni vélt
rá, hogy ezt a kocsit látta maguk mögött az E22-esen is.
Ugyanolyan gyorsan hajtott, mint ő. Tartotta a távolságot.
Lehet, hogy egy civil rendőrautó?
Hát persze hogy az!
Rasmus padlógázzal indult el jobbra. Egy magányos autó, egy
magányos rendőr. Az erdő elrejti őket a szeme elől. Juliának
feltűnt a villámgyors indulás, kérdőn Rasmusra pillantott, majd
hátranézett, és meglátta a kocsit.
– A zsaruk?
– Gondolom.
Rasmus a visszapillantó tükörben látta, hogy az Audi biztos
távolból követi, mintha nem akarná, hogy hülyeséget csináljanak.
De már késő volt. Gyorsított. Felhajtott egy kis dombra, és a
dombtető mögött pár másodpercre eltűnt a rendőr látóteréből. Be
akart fordulni jobbra egy kis útra. Egy igazi hajtűkanyart kellett
bevennie. De muszáj volt, el kellett tűnniük. Remélte, hogy az
Audi majd egyenesen megy tovább.
Legalábbis ez volt a terv.
Az utolsó esély.
De túl gyorsan kanyarodott. A kerekek elveszítették a tapadást,
a kocsi belecsúszott az árokba, és a már amúgy is sérült hátsó rész
nagy csattanással egy kőnek ütközött. Rasmus egyesbe kapcsolt,
és visszatért az útra. Rögtön látta, hogy így nem jutnak messzire.
A hátsó kerék defektes lett, és úgy tűnt, hogy a behorpadt
sárvédő is nekinyomódott. Padlógázzal próbált eltűnni az Audi
elől, amely minden percben felbukkanhatott. Ráadásul társaságot
is kapott. Rasmus hallotta a közeledő szirénákat.
– El kell húznunk innen! El kell tűnnünk! – ordította oda
Juliának, és feltépte az ajtót.
Julia is kiugrott, és mindketten futásnak eredtek az út
túloldalán sötétlő rengeteg felé. Aztán a lány megtorpant, és
megfordult.
– A puska!
Megfeledkeztek róla. De a fehér Audi már csak pár méterre volt
a Passattól. Elkéstek. Rasmus elkapta Julia kezét, és behúzta
magával a lányt a védelmező erdőbe.

Carlos kiszállt a kocsiból, és felkapta a golyóálló mellényét. Látta,

hogy Linde és Grönwall megfordul, és futásnak ered. Amikor
odaért, egy helyben álltak, és rá bámultak. Vagy a kocsijukra. Ez
elég rendesen megsínylette az üldözést. Carlos belesett az
oldalablakán, és megpillantotta a puskát a hátsó ülésen. Ennek
megörült. Így lényegesen kisebb lesz a veszély. Mindenkinek.
Miközben a pár után eredt, felhívta Vanját a rádión.
– Gyalog menekülnek, és valószínűleg fegyvertelenek. A puskát
a kocsiban hagyták. Követem őket.
Megszaporázta a lépteit, hogy ne veszítse őket szem elől. Örült,
hogy kora tavasz van, a fák ágai még szinte csupaszok, mert így
meg-megpillantotta a menekülőket közöttük.
A rádióból hallotta, ahogy Vanja megszervezi a további
üldözést.

A helyszínen és a környékén négy járőr tartózkodott. A

Skinsagylet természetvédelmi területen, ahogy Vanja megtudta.
A kutyás rendőrök is úton voltak. Carlosnak köszönhetően, aki
észrevétlenül tudta követni őket, és végig jelentette a
helyzetüket, most sokan elég közel voltak hozzájuk, és még
többen igyekeztek feléjük. Izzottak a vonalak. Minden okuk
megvolt a reménykedésre, vesztegetni való idejük azonban egy
perc se. Carlos szerint egyenesen nyugatra tartottak, Vanja pedig
próbálta harapófogóba zárni őket.
A rendőrök kettesével indultak útnak golyóálló mellényben és
MP5-ösökkel felfegyverkezve. Vanja fontolóra vette, hogy vigyék-
e a géppisztolyokat, főleg, mivel Carlos szerint az elkövetők
fegyvertelenek, de aztán úgy döntött, hogy vigyék. Nem lehettek
biztosak benne, hogy a tetteseknek nincs több puskájuk, és hát
kutyaszorítóban voltak. El voltak keseredve.
Hallotta a rádióból, hogy Carlos a legjobb tudása szerint
megadja a helyet és az irányt. Legutóbb azt mondta, hogy még
mindig nyugatra tartanak, de most kissé letértek, és az út
meredeken felfelé vezet. Egy dombra.
– Lehet, hogy a kilátóhely – mondta a Vanja mellett futó
kolléga.
– Tessék?
– Lehet, hogy a kilátóhely felé tartanak. Csak ott van igazán
meredek emelkedő…
– Tudja, hol van?
– Igen.
Egyetlen szó nélkül futottak tovább.

Julia teljesen kifulladt. Nem emlékezett rá, mikor futott utoljára

ilyen sokat és ilyen gyorsan. Az adrenalin segített, de a terep
egyre meredekebb lett. Fájt a lába. Hátranézett. A fehér audis
fickó még mindig a nyomukban volt. Rasmus hirtelen
megcsúszott, és elesett. A következő másodpercben felüvöltött.
Beverte a térdét egy kiálló kőbe. Ezt a pechet! A fiú
összeszorította a fogát fájdalmában, és próbált talpra állni. Julia
segített neki. Látta, hogy a nadrágját átáztatta a vér.
– Bocs… – mondta Rasmus, és felnyögött, amikor a lábára
nehezedett.
– Gyere, tovább kell mennünk! – noszogatta Julia, és megfogta a
karját.
– Igen…
Folytatták az útjukat felfelé. Rasmus bicegett, és grimaszolt, de
Julia remélte, hogy ha mozgatja a lábát, elmúlik a fájdalom.
„Kitornázza.”
– Mindjárt felérünk – mondta neki reménykedve.
Ez mégiscsak Blekinge. Itt nincsenek hegyek. A tartomány
legmagasabb pontja száznyolcvan méterrel nyúlik a tengerszint
fölé. Olyan érzés volt, mintha pont arra akarnának
felkapaszkodni. Julia megint hátranézett. Távolabb több alakot
látott közeledni a fák között. Fekete ruhás embereket. Fegyverrel.
Csak képzelte, vagy tényleg kutyaugatást hallott?
A karjánál fogva húzta Rasmust, próbálta gyorsabb tempóra
ösztökélni. Közeledtek a dombtetőhöz. Hogy mögötte mi van, azt
nem tudta.
Remélhetőleg egy lejtő.
Vagy legalább egy fennsík.
Egyik sem, mint kiderült.
Vagyis hogy egy kis fennsík várta őket, amikor felértek, még
húsz méter széles se, a végében egy alacsony léckerítéssel. Azon
túl pedig egy szakadék. Nagyjából negyven méter mély. A jég
vájhatta ki, az alján hatalmas kövek és kidőlt fák.
– Valahol véget kell érnie – biccentett Rasmus a kerítés felé.
Bicegve elindult, de Julia utánament, megfogta a kezét, és
megállította.
 – Nem! Itt maradunk.
Rasmus kérdő pillantást vetett rá. Julia a kerítéshez vezette.
Némán megálltak. Banálisan szép volt. Sokkal messzebbre el
lehetett látni, mint Julia gondolta. Az erdő itt-ott szétnyílt, egy
kis tó, egy út, pár ház törte meg. Az egyik irányban a tenger
csillogott a sápadt délutáni nap fényében.
– Egész rohadt életemben így éreztem magam – mondta Julia. –
Mintha egy szakadék szélén állnék. – Feltette az egyik lábát a
kerítésre, és átmászott rajta. – De most legalább már nem vagyok
egyedül.
Rasmus gondolkodás, de nem minden nehézség nélkül követte.
Átmászott a túloldalra. Miért is ne? Mindenhová követni akarta.
Vele bármire kész lett volna… Ő húzta meg a ravaszt, de olyan
érzés volt, mintha Julia tette volna.
Ő volt minden.
Nehéz elmagyarázni. Macke után egyre könnyebb lett. Julia
könnyítette meg. Lehetővé tette a lehetetlent.
Ő volt minden.
– Julia! Rasmus!
A hang felé fordultak. Egy szőke, golyóálló mellényes nőt láttak
pisztollyal a kezében. Mögötte egy géppisztolyos férfi állt, meg az
audis. Úgy tűnt, ő fegyvertelen.
– Másszanak vissza! – mondta a nő egyszerre határozott és
könyörgő hangon.
Eltette a pisztolyát, és intett a társának, hogy engedje le a
géppisztolyt, amit a férfi meg is tett.
A nő feléjük lépett, és a kezét nyújtotta.
– Másszanak vissza! A végén még bajuk esik. Beszéljük meg!
Rasmus hallotta, hogy Julia felnevet. Aztán a lány átölelte.
Megingott a hirtelen mozdulattól, amikor hozzásimult.
Veszélyesen közel álltak a peremhez. Odalent kövek.
– Vigyázzanak! – szólt rájuk a nő.
Julia felemelte a fejét, és Rasmusra nézett.
– Szeretsz?
 – Te is tudod. Mindig szerettelek.
A nő tovább beszélt, de Rasmus már nem figyelt rá. Csak Juliát
látta. A szemébe nézett. Belelátott. Hirtelen megint ott voltak.
Abban a világban, ahol nincsenek fegyveres rendőrök körülöttük,
ahol nem ugatnak kutyák, és egyetlen szőke, golyóálló mellényes
nő sem akarja rábeszélni őket, hogy másszanak vissza, hogy aztán
börtönbe zárja őket. Hogy elszakítsa őket egymástól.
Csak egy fiatal pár voltak, akik egymást ölelték egy szikla
tetején, ahonnan banálisan szép kilátás nyílt. Minden tökéletes
volt.
– Azt hiszem, én nem akarom – mondta halkan.
– Dehogynem. Akarod – felelte Julia, majd szájon csókolta,
erősen magához szorította, és dőlni kezdett a szakadék felé.
Aztán zuhantak.
Pont, amikor Billy padlógázzal befordult a Skinsagylet
természetvédelmi terület Norra Värhultsvägen nevű útjára,
mondták a rádióban, hogy a párnak nincs esélye elmenekülni. Egy
rövid „elkaptuk őket” hangzott el Carlos szájából. Billynek
fogalma sem volt, hol vagy hogyan, de ha ez a hatalmas erdő
mind a természetvédelmi területhez tartozik, akkor jó nagy
szerencséjük volt. Ideje volt már.
Nem volt nehéz rájönni, hol ért véget az autós üldözés. A kék
Passat lapos kerékkel és horpadt karosszériával állt az út egyik
szélén, Carlos és Vanja autója a másikon két járőrkocsi
társaságában. Billy leparkolt a Passat mögött, kiszállt,
körülnézett, és hallgatózott, de se nem látott, se nem hallott
semmit. Odasétált a Passathoz, és szemügyre vette a károkat.
Nyilván túl nagy sebességgel vett be egy éles kanyart. Világos,
mint a nap. Belesett az utastérbe, és megpillantotta a puskát a
hátsó ülésen. Ez fontos bizonyíték lesz a pár ellen, ha nem a
legfontosabb, ezért jobb is, ha a gondjaiba veszi. Úgy tűnt, a
kollégái urai a helyzetnek az erdőben, nincs rá szükségük, és ha
esetleg Carlos elhamarkodottan jelentette ki, hogy „elkapták
őket”, még jó is, ha valaki a kocsinál van, hátha Linde és Grönwall
visszajön a fegyverért. Éppen elindult a saját autója felé, hogy
hozzon egy kesztyűt meg valamit, amibe beleteheti a puskát,
amikor recsegni kezdett a rádió.
Leugrottak. Bassza meg, leugrottak!
Billy megtorpant. Legalább annyira megijesztette a Vanja
hangjából kicsengő rémület, mint maga az információ. Felkapta a
rádiót.
 – Vanja! Mi történt?
– Leugrottak a szikláról… – Úgy mondta, mint aki saját magát
győzködi, hogy a dolog valóban megtörtént. – Meghaltak.
– Biztos?
– Le kell mennünk, de… itt csak… sziklák vannak, és nagyon
mély…
– A rohadt életbe! Vanja…
A kígyó a gyomrában hirtelen felébredt, és éhesen mocorogni
kezdett, mintha a tudattalanja már azelőtt tisztában lett volna a
lehetőségeivel, hogy az agya végig tudta volna gondolni.
Leengedte a rádiót, és a kék autó felé fordult. A puska a hátsó
ülésen hevert. A kígyó oda akarta küldeni, most már tudta.
Kapott egy lehetőséget.
A tökéletes bűntény.
A kígyó azt súgta, menni fog, mennie kell. Csábította, biztatta.
Persze át kellett gondolnia, de gyorsan. Mindennek gyorsan
kellett történnie.
– Szerinted meddig tart? – kérdezte Vanjától, miközben
odament a kocsijához, és elővett egy vékony pamutkesztyűt a
csomagtartóból.
– Nem tudom. Meredek és köves… Hol jársz?
Utolsó esély. Ha őszintén válaszol, elvágja maga előtt az utat. A
kígyó éhes marad, kénytelen lesz tovább tűrni, nem elégül ki.
Ahogy azt meg is fogadta. Megígérte Mynek és a születendő
gyerekeinek, habár ők nem tudtak róla.
Igazat kellett mondania. De hazudni akart. Nem, nem is akart.
Kénytelen volt.
– Dugóba kerültem – közölte kellőképpen ingerült hangon. –
Ott vagyok, úgy…
Gyors fejszámolás. Legfeljebb tíz perc oda és tíz vissza, fél óra
elég lesz.
– …harminc-harmincöt perc múlva.
– Jó, majd beszélünk.
 – Sajnálom, hogy így alakult – mondta, és sikerült elég
együttérzőnek mutatkoznia, bár a gondolatai már máshol jártak.
– Vigyázzatok magatokra!
Eltette a rádiót, kinyitotta a Passat hátsó ajtaját, megállt, és
körülnézett. A környék néptelen és csendes volt, amikor behajolt
a kocsiba, magához vette a puskát, becsukta az ajtót, és szapora
léptekkel visszament az autójához. Óvatosan az anyósülés elé
tette a fegyvert. Alig kapott levegőt az izgalomtól. A kígyó
tekergett a gyomrában, és már az elkövetkezendők gondolatára is
erekciója lett.
Izgatott mosollyal indította be a motort, megfordult a keskeny
úton, és nagy sebességgel elhajtott abba az irányba, amerről jött.

Drögsperydsvägen, aztán balra a 116-osra, majd kicsit több, mint

öt kilométer.
Billy az órára pillantott a műszerfalon, bő öt perc múlva kiér a
természetvédelmi területről. Aztán még pár perc, és megérkezik.
Idáig minden a finoman szólva is rögtönzött terv szerint alakult.
De egyvalami még kérdéses volt.
Hogyan fogja kicsalni a házból?
Fel nem hívhatja, mert az lesz az első dolguk, hogy megnézik a
telefonját, miután megtalálják. Kopogjon be? Hatoljon be
erőszakkal a házba? Ez beválna, ha pisztolya lenne, de a puska
távoli lövésekhez lett kitalálva, ráadásul Linde és Grönwall sosem
ment közel az áldozataihoz, nem zárt térben végeztek velük, és
kénytelen lesz követni az ő eljárásmódjukat, ha sikerrel akar
járni.
Amikor befordult a keskeny kis erdei útra, döntésre jutott.
A lehető legbeljebb hajtott a fűvel benőtt beállón a kis piros
nyaraló előtt, majd mintegy véletlenül megnyomta a dudát,
mielőtt kiszállt, és jó hangosan bevágta az ajtót maga mögött.
Botkinnak meg kellett hallania. Ki kell néznie az ablakon, fel kell
ismernie a kocsit és Billyt, aki magához szorított puskával siet a
fák között, a háztól délre elterülő tó felé.
 Így is történt. Hallotta, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és Botkin
utánakiált:
– Hahó! Mit keres itt?
Billy vetett egy pillantást a háta mögé, és látta, hogy Botkin
pont az ajtó előtt áll. Válasz és lassítás nélkül továbbment. Botkin
megint kiabált neki, ezúttal még ingerültebben.
– Mi az istent művel?
Billy biztosra vette, hogy az orosz nem az a fajta, aki fejcsóválva
annyiban hagyja a dolgot, és bemegy a házba, hogy folytassa, amit
éppen csinált. És valóban. Amikor beért egy szikla mögé, és
gyakorlott mozdulatokkal a házra szegezte a fegyvert, látta, hogy
Botkin lejön a lépcsőn, és elindul felé.
Következő döntés. Minden korábbi áldozatot fejbe lőttek.
Hatásos és gyors, de akkor elmulasztja azt a varázslatos
pillanatot, amikor a halál beáll. A másodpercnek azt a tört részét,
amikor a szemben kihuny az élet, és őt eltölti a hatalom
mámorító érzése, amelyből még sokáig táplálkozhat. Botkin bő tíz
méterre az erdőtől megállt.
– A jó kurva életbe…
Billy döntésre jutott. Az hihető, hogy a párocska sietett, és most
először nem túl biztos kézzel sütötte el a fegyvert. Lassan kifújta
a levegőt, és meghúzta a ravaszt. A golyó Botkin nyakának egyik
oldalát érte. Billy a távcsövön át látta, ahogy a vér kispriccel a
férfi sebre tapasztott ujjai közül. Amikor térdre rogyott a fűben,
Billy felállt, kilépett a fák közül, és odasétált hozzá.
Botkin az oldalán feküdt, a föld piroslott a vértől alatta. Amikor
pár méterre tőle leguggolt, Billy hallotta, ahogy hörögve kapkod
levegő után. A többi áldozata a halál közeledtét megérezve
könyörgőn pillantott rá, de Botkinból csak dacos düh sütött. A
végsőkig dacolt vele. Billy a szemébe nézett, nem is pislogott. A
vér elkezdett lassabban bugyogni, a férfi légzése még kapkodóbb
és felszínesebb lett, a keze lecsúszott, és láthatóvá tette a
roncsolódott nyakat. Billy a sebre pillantva megállapította, hogy
terveinek megfelelően a nyaki ütőeret lőtte szét, ami azt
jelentette, hogy Botkinnak már nincs sok hátra. Tartani tudja az
ütemtervet. Megint a szemére koncentrált. Nem szabad
elszalasztania a pillanatot. Botkin már alig lélegzett, a hörgés
abbamaradt. Billy előrehajolt, a várakozás izgalma elektromos
áramként futott végig a testén, és olyan feszült volt, hogy alig bírt
veszteg maradni. Legnagyobb örömére Botkin nem fordította el
róla a tekintetét, nem akarta megadni neki azt az élvezetet, hogy
félrenéz.
Ekkor megtörtént.
Az utolsó lélegzetvétel.
Egyetlen halk szisszenés. A következő pillanatban a sötét szem
lecsukódott, és Billyt elöntötte az a mindent elsöprő érzés,
amelyet sehogy máshogy, sehol máshol nem érzett. Mintha a
Botkint elhagyó élet egyenesen beléköltözött volna, és pár
lélegzetelállító másodpercig kétszer annyit élt volna. Minden
élesebb és tisztább lett, miközben eltöltötte a nyugalom, egyesült
magával a létezéssel – épp ez volt, ami úgy hiányzott neki, ami
arra kényszerítette, hogy újra meg újra megtegye, hogy újra meg
újra öljön.
De ez már a múlt. Ez volt az utolsó alkalom. A legeslegutolsó.
Felállt, érezte, hogy remeg az adrenalintól, de ettől kitisztultak
a gondolatai. Vissza kellett mennie. Vetett még egy gyors
pillantást a holttestre és a környékre. Nem ért Botkinhoz, nem
hagyott a helyszínen DNS-t vagy szövetszálat, semmit. Az
abroncsnyomok és a lábnyomok miatt nem kellett aggódnia. Nem
volt titok, hogy járt itt, ezt nem kellett rejtegetnie.
Nem tudta megállni, és az autója felé tartva győzedelmesen
felkiáltott. Hangja a tó felett visszhangzott.

Ezúttal más látvány fogadta.

Billy két mentőautó mellett is elhajtott a Södra Värhultsvägenen,
mielőtt befordult volna a Norra Värhultsvägenre. Nyilván csak
ennyire tudták megközelíteni a sziklát, amelyről Linde és
Grönwall leugrott. Mivel még itt voltak, valószínűleg egyelőre
nem tudták felhozni a holttesteket, ami azt jelentette, hogy lesz
ideje visszatenni a puskát a pár kocsijába, még mielőtt Vanja,
Carlos és a többiek visszatérnek. Amikor közelebb ért a parkoló
Passathoz, belátta, hogy azért ennyire nem lesz könnyű dolga. Az
utat már elkordonozták, időközben érkezett még két rendőrautó,
és egy egyenruhás kolléga megállította. Gyorsan beljebb tolta a
puskát az anyósülés alá, hogy a lehető legkevésbé látsszon, majd
leengedte az ablakot, és mosolyogva pillantott a közeledő
rendőrre.
– Jó napot! Billy Rosén, a királyi gyilkossági nyomozóhatóságtól
– mondta, és felmutatta igazolványát.
A fiatalember alaposan szemügyre vette, Billyre pillantott,
majd az utat elzáró kék-fehér szalaghoz ment, és felemelte.
– Köszönöm! – szólt ki neki Billy, miközben lassan begördült a
lezárt területre, majd leparkolt a kék Passat mellett.
Felvette a vékony pamutkesztyűt, majd kiszállt, és körülnézett.
A kolléga, aki beengedte, a szalagot igazgatta, két másik úgy
tizenöt méternyire tőle, a másik kordonnál csevegett. Egy nő, akit
látott már a rendőrségen, Carlos kocsija mellett járkált fel-alá, és
telefonált. Integetett Billynek, amikor megpillantotta, aztán
elsétált az erdő felé.
Menni fog.
Billy megkerülte a kocsit, kinyitotta az utasoldali ajtót,
behajolt, és megfogta a puskát. Felegyenesedett, de a fegyvert
még nem vette ki. Előbb megbizonyosodott arról, hogy a kollégái
nem jöttek közelebb. Aztán Grönwallék autója felé fordult,
gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót, és anélkül hogy lehajolt volna,
áttette a fegyvert. Levette a kesztyűt, és zsebre vágta. A
legnehezebb részén túl volt. Ha a helyszínen tartózkodó kollégák
már átnézték a Passatot, és nem látták benne a jól észrevehető
helyen heverő puskát, rögtönöznie kell. Jobb, ha ezt kideríti.
Nyugodt tempóban visszament a kollégához, aki beengedte a
lezárt területre.
– Mióta vannak itt? – kérdezte fesztelenül.
 – Úgy negyedórája.
– Megnézték már a kocsit? – biccentett az autók felé.
– Nem, a főnöke… Hogy is hívják?
– Vanjának.
– Igen, ő! Azt mondta, hogy majd maguk közül nézi át valaki.
Valami… Ursula… Az lehet?
– Igen, lehet. Köszönöm.
Barátságosan a kollégára mosolygott, és visszatért a parkoló
járművekhez. Beült a vezetőülésre, fogta a rendőrségi rádiót,
lehunyta a szemét, összegyűjtötte az erejét, és igyekezett
elcsitítani a kitörő örömöt, amely hullámokban árasztotta el.
Aztán felhívta Vanját a rádión.
– Itt vagyok a kocsiknál. Mit csináljak?
– Semmit. Mindjárt ott leszünk mi is.
Alig két perc volt. Már ez a pár szó, amelyet Vanja a rádióban
mondott, elárulta, hogy kimerült és rosszkedvű, Billy mégis
meglepődött, amikor meglátta kilépni az erdőből. Úgy nézett ki,
mint aki menten elsírja magát, már ha nem sírt eddig. A
fiatalember eléjük ment, és megállt Vanja előtt. Nem sok mindent
lehetett mondani. Csak az ölelését tudta felajánlani, amelyet
Vanja hálásan elfogadott.
Elégedettek lehettek.
Gyorsan és hatékonyan dolgoztak.
Carlos továbbolvasta Julia naplóit, és megtalálta bennük Philip
Bergströmöt és Macke Rowellt is. Szexuálisan bántalmazták Juliát
egy buliban kilencedikben. Megerőszakolták. Amikor átkutatták
Rasmus kocsiját, Ursula vérnyomokat talált a csomagtartóban,
amelyek a gyorsteszt alapján Rowelltől származtak, vagyis nagy
valószínűséggel ő is halott volt.
Az első áldozat.
Az osztálytalálkozó éjszakáján.
A listán nem szerepelt, úgyhogy ezt a gyilkosságot vélhetően
nem tervezték el előre.
Mivel tudták, melyik adótoronyhoz csatlakozott Rowell
telefonja utoljára, a helyiek megkezdhették a terület átfésülését
hullakereső kutyákkal.
Vagy megtalálják a holttestet, vagy nem.
Lars Johansson neve is szerepelt a naplókban, de csak annyit
tudtak meg róla, hogy Julia nála volt nyári munkán pár hétig,
amikor másodikos gimnazista lett. Azt nem tudták, mi történt
közöttük, amiért Julia úgy gondolta, a férfi megérdemli a halált.
De mindegy is volt.
Megvolt a gyilkos fegyver, voltak bizonyítékaik, és tudták, mi
hajtotta őket.
Arra sem lehetett panasz, hogy mennyi idő alatt oldották meg
az esetet a Karlshamnba való megérkezésük után. A helyiségben
mégis nyomott hangulat uralkodott, mintha nem is derítettek
volna fel semmit, hanem kudarcot vallottak volna.
 Bizonyos fokig így is volt.
Julia Linde és Rasmus Grönwall meghalt. Túlontúl fiatalon. Ezt
csak tragédiának lehetett felfogni. Biztos sokan nem értettek
volna egyet ebben, és azt mondták volna, hogy jobb is. Így
legalább a két fiatal gyilkos nem ró olyan terheket a
társadalomra, mint a bírósági eljárás és börtönbüntetés magas
költségei. Mások a rendőrséget okolták volna, amiért mintegy a
halálba üldözték őket.
Persze az sem volt szerencsés, hogy a fiatal párnak sikerült öt
embert lelőnie, mielőtt a királyi gyilkossági nyomozóhatóság
rájött volna a kilétükre, utána pedig még egyet. Az azonban, hogy
a hetedik áldozatot azt követően ölték meg, hogy a királyi
gyilkossági nyomozóhatóság biztonságosnak ítélt helyre
költöztette, tényleg nagyon rosszul vette ki magát, és
beárnyékolta az egész munkájukat.
– De hogy a fenébe találták meg?
– Nem lehet, hogy rájöttek, hogy csak oda mehetett? –
próbálkozott Carlos pár másodpercnyi gondolkodási szünet után.
– De hogyan? Nem az övé volt a ház – vetette ellene Billy. –
Legalábbis nekem ezt mondta.
– Tényleg nem az övé volt – támasztotta alá Vanja. – Az egyik
alkalmazottjáé. A neje szerint Botkin csak egyszer járt ott.
Megint elhallgattak, és hihető magyarázatot kerestek. Végül
Ursula Billy felé fordult.
– Nem vádaskodni akarok, de… nem követtek benneteket?
– Már hogy követtek volna?
– Ha Johansson megölése után rögtön Botkinhoz indultak,
téged már ott találtak, és követhettek titeket, amikor elmentetek
ahhoz a házhoz.
Vanja Billyre pillantott. Mindketten nagyon remélték, hogy
nem ez történt. Bár választ adna Vanja kérdésére, nem örült
volna, ha Billy ilyen végzetes hibát követett volna el. A
fiatalember némán, lesütött szemmel ült, amitől Vanjának az az
érzése támadt, hogy Ursulának talán igaza van. De biztosan
kellett tudnia.
– Elképzelhető? – kérdezte határozottan, inkább főnökként,
mint barátként.
Billy nagyot sóhajtott, tekintetét még mindig a földre szegezve.
– Lehet… Nem figyeltem annyira a visszapillantó tükröt.
– Basszus! Basszus! Basszus! – Vanja tett pár dühös lépést a
helyiségben, keresett valamit, amibe belerúghat, de nem talált
semmit. – Basszus! – mondta inkább még egyszer.
– Eszembe sem jutott, hogy követhetnek – szabadkozott Billy.
Vanja megállt, vett egy nagy levegőt, és türtőztette magát.
Kicsit furcsállotta, hogy Billy ilyen gyorsan beismer egy ekkora
baklövést, és magára vállalja a felelősséget. Meg sem próbált más
magyarázatot találni. De azt feltételezte, hogy miatta csinálja.
Hogy ő jobban érezze magát. Hogy legalább részben átvegye tőle
a felelősséget.

Csakhogy nem igazán érezte jobban magát, ahogy ott gubbasztott

az irodaszékén, és figyelte, ahogy Carlos leszed a falról és helyes
kis kupacokba rendez mindent. Pár óra múlva egy hazafelé tartó
repülőgépen fognak ülni. Ma éjjel beoson Amanda szobájába,
belekuporodik a kis gyerekágyba, és átöleli a lányát. Holnap
reggel együtt ébred Jonathannal, reggelit készít hármuknak, és
elviszi Amandát az óvodába.
Ezek a fontos dolgok az életben.
Ezek jelentenek valamit.
De ezek sem űzték el a borús gondolatait. Túlságosan fontos
volt neki, hogy eredményeket produkáljon, és hogy mindig a
legjobb legyen. Nem bírta kiverni a fejéből, hogy az első
nyomozás, amelyben vezetőként vett részt, kudarcba fulladt. Mit
is mondott Ursula? Torkel is vallott kudarcot, de ő ügyesebben
palástolta. Abból a kevésből, amit az interneten olvasott, arra
következtetett, hogy ezt képtelenség lenne palástolni. Éppen azt
fontolgatta, hogy befejezi az önsajnálatot, és elkezd pakolni,
amikor Billy lépett be a helyiségbe, adott neki egy csésze kávét,
kihúzott egy széket, leült, és vigasztalón átkarolta a vállát.
– Engedd el!
– Ismersz.
– Igen. De most komolyan, szerinted meddig fogod tudni
csinálni ezt a munkát, ha ezt kudarcnak fogod fel?
Amikor Vanja viszonozta nyílt, tiszta pillantását, törődést és
vigaszt látott a szemében. Mielőtt Torkel kénytelen volt itt
hagyni a királyi gyilkossági nyomozóhatóságot, többször is
elmondta, hogy azt szeretné, ha Vanja lenne az utóda. Régóta ezt
akarta. Hogy meddig fogja bírni, azt nem tudta. Tisztában volt
vele, hogy lesznek jobb napok, és lesznek lényegesen rosszabbak
is, de ebben a pillanatban meg volt győződve róla, hogy csak
addig tudja csinálni, amíg Billy mellette van. Amandát és
Jonathant leszámítva ő volt a legfontosabb ember az életében.
Fáradtan hajtotta a fejét Billy vállára.
– Csak jobban is csinálhattuk volna.
– Alig egy hét alatt megoldottuk.
– Igen, de meghaltak…
– Önként. Olyan, mint egy kicseszett Bonnie és Clyde-történet.
Botkin halála persze szerencsétlen és szükségtelen volt, de az én
hibám. Ne ostorozd magad!
– Jól hangzik – mosolyodott el Vanja. – Csakhogy ez az én
csapatom, az én felelősségem.
– Túl szigorú vagy magaddal – jelentette ki a fiatalember, és
felállt.
Igaza volt. Vanja is tudta. Mindenki tudta. De tudni és tenni
ellene két külön dolog.
– Ha szeretnél még ücsörögni, összepakolhatom a cuccaidat –
ajánlotta fel Billy Vanja íróasztala felé biccentve.
Vanja felnézett rá. Alig tudta elhinni, hogy ugyanolyan hosszú
és rémes napjuk volt. Arra számított, hogy Botkin halála jobban
megviseli a fiatalembert. Mert megakadályozhatták volna. De
emlékeztette magát, hogy Billy képes továbblépni és maga
mögött hagyni az ilyen tragikus eseményeket. Kétszer is
kénytelen volt embert ölni szolgálatteljesítés közben, és mindkét
alkalommal jól kezelte a helyzetet. Persze megrendült, de
elfogadta a professzionális segítséget, nem hagyta, hogy az
érzései eluralkodjanak rajta, pedig könnyen megtörténhetett
volna. Most viszont úgy tűnt, nemcsak hogy hidegen hagyja a
dolog, hanem egyenesen túlcsordul az energiától.
– Szedsz valamit, vagy mi van? – viccelődött vele.
– Veled ellentétben én azt gondolom, hogy jó munkát
végeztünk, és nagyon szeretnék már hazamenni.
– Én is – felelte Vanja, aztán felállt, és barátian a fiatalember
vállába bokszolt. – Te vagy a legjobb, ugye tudod?
– Ja, rohadt jó vagyok.
Billy és Ursula tartotta a frontot.
Vanja éppen elszaladt Amandáért. Amióta visszatértek
Stockholmba, igyekezett ő hozni-vinni a kislányt, amit mind Billy,
mind Ursula készséggel támogatott. Vanja képtelen volt
megemészteni a kudarcot, még mindig nagyon nyomasztotta,
miközben egy izgő-mozgó, kíváncsi hároméves minden figyelmét
lekötötte.
Nehéz négy nap volt. Rosmarie Fredriksson, a Nemzeti Operatív
Osztály vezetője, amely alá a királyi gyilkossági nyomozóhatóság
is tartozott, jelentéseket és magyarázatokat követelt, tényeket,
amelyek alátámasztják, hogy nem cselekedhettek volna másként,
és az eset nem végződhetett volna máshogy. Billy szerint a saját
érdekében. Rosmarie inkább volt politikus, mint rendőr, a sikert
boldogan vállalta, de a kudarcok felelősségét elhárította. Vanja
minden tőle telhetőt elkövetett, de az elődjéhez hasonlították, és
úgy érezte, Torkel árnyékában kell boldogulnia. Minden perc,
amelyet Amandával és a családjával tölthetett, tiszta nyereség
volt.
Gyerek és család. Nemsokára neki is lesz.
Amikor belépett a vasastani lakásukba, úgy látta, mintha My
egy hét alatt a normál mérete kétszeresére nőtt volna. A felesége
megölelte és megcsókolta, és nem lehetett nem észrevenni rajta,
mennyire örül a viszontlátásnak. Pár év múlva két gyerek is
szalad majd elé vidám „apa! apa!” kiáltásokkal, amikor hazaér.
Ilyen ember lesz.
Ilyen életet fog élni.
 Ettek egy kései vacsorát, My már a másodikat. Bármikor
bármiből bármennyit el tudott fogyasztani. Mintha az ikrek
közvetlenül a gyomrához csatlakoztak volna. Bár mindennap
telefonáltak, amíg Billy nem volt itthon, sok megbeszélnivalójuk
akadt. A szülés helyének kérdését kerülték. Miután leszedték az
asztalt, lefeküdtek. Nem szexeltek, csak átölelték egymást. Billy
keze My hasán pihent, és néha érezte a rugdosást. Boldoggá tette.
Az esetről beszélgettek. Myt érdekelte Julia és Rasmus, többet
akart hallani róluk. Billy elmondta, amit tudott.
– Szörnyű és olyan szomorú! – összegezte My, amikor a
fiatalember befejezte.
– Súlyos büntetést kaptak volna – mondta Billy. –
Életfogytiglant. Valószínűleg határozatlan idejűt. Inkább a halált
választották, mint hogy elszakadjanak egymástól.
My úgy fordult, hogy Billyre nézhessen.
– Te most egy kettős öngyilkosságot próbálsz meg
romantikusnak beállítani?
– Nem… Vagyis lehet. Van valami az olyan szerelemben, amiért
az ember kész meghalni.
– Lehet…
– Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
– Ez most elég ijesztően hangzott – mosolyodott el My.
– Csak azt próbáltam elég ügyetlenül megfogalmazni, hogy
szeretlek – felelte Billy.
– Én is szeretlek.
A kígyó békés volt, az ikrek rugdaltak, My szerette őt.
Ez az új élete.

Billyt visszarántotta a valóságba, amikor kopogtak az egyterű

iroda üvegajtaján. Megfordult, és látta, hogy Roger Hansson és
egy fekete hajú nő, akit nem ismert fel, belép, és elindul felé.
Ursulára pillantott, aki a szemét forgatta, amikor észrevette a
látogatókat.
 – Üdv a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnak! – köszönt
Hansson nagy hangon.
Mindig hangos volt, és úgy tett, mintha jobban ismerné az
embert, mint valójában. Billy elmélete szerint azért, mert már
sokszor megpróbált bekerülni közéjük.
– Üdv, Hansson! Mi vitt rá, hogy felgyere két emeletet?
– Ismeritek Lenát? – kérdezte válasz helyett a férfi.
– Nem. Jó napot! Billy vagyok. Ő pedig Ursula – biccentett Billy
a kollégája felé, aki intésre emelte a kezét az íróasztala mögött.
– Lena Gutestam – mondta a nő Hansson oldalán. – Pár hete
tértem vissza a gyilkosságiakhoz.
– És miben lehetünk a segítségére? – érdeklődött Billy.
– Jennifer Holmgrenről van szó. Emlékeznek rá?
Billynek erőt kellett vennie magán, hogy uralkodni tudjon az
arcizmain. Jennifer Holmgren. Rég nem hallotta ezt a nevet, és
abban reménykedett, hogy soha nem is fogja. Volt egy futó
kalandjuk, és részegen véletlenül megölte, majd időt és energiát
nem kímélve úgy állította be, mintha a lány vízbe fulladt volna
egy magányos, franciaországi búvárkodás során.
Sikerült is. De nyilván csak eddig. Vagy nem?
Többet kellett megtudnia, még akkor is, ha közben a
legrosszabbtól tartott.
– Igen, Jennifer, Sigtunából. Dolgozott velünk.
– Megtalálták a holttestét, és az ügy hozzánk került – mondta
Hansson.
– Franciaországban? – kérdezte Billy, mert mindenki abban a
hitben volt, hogy a lány ott halt meg.
Hansson megrázta a fejét.
– Az Erken-tóban, Norrtälje mellett. Egy hobbibúvár akadt rá.
– Beledobták. És profi munka volt. Ezért azt feltételezzük, hogy
meggyilkolták – tette hozzá Gutestam.
Billy némán bólintott, és abban bízott, hogy a hallgatása
döbbenetről és elszörnyedésről árulkodik. Végiggondolta, mit tett
azon a nyári reggelen és az azt követő napon. A test több mint
négy évet töltött a vízben. Ráadásul minden tudását latba vetette,
amikor elsüllyesztette a holttestet, és utána, amikor átnézte
Jennifer lakását, úgyhogy biztosan nem találnak bizonyítékot
ellene. De nyomozni fognak. Hansson rátermett volt, csak lusta,
az új kollégája viszont ébernek és alaposnak tűnt. Veszélyes
kombináció.
– Úristen! Ez borzasztó! – kiáltott fel Ursula, és odament
hozzájuk.
– Igen, rettenetes – helyeselt Billy, és sikerült még
aggodalmasabb képet vágnia. – Bírtam őt, munkán kívül is
lógtunk együtt.
– Beszéltünk az apjával – közölte Gutestam. – Ő mondta, hogy
segített neki kideríteni, hogy Jennifer posztjait manipulálták a
közösségi oldalakon.
Egymást kergették a gondolatai. Minden áldozata közül
Jennifert volt a legkönnyebb hozzá kötni. Nem szabad hibáznia.
Őszintének kell lennie, a lehető legtöbbet el kell mondania az
igazságból, elkötelezett rendőrnek és kollégának kell
mutatkoznia. A legjobb esetben így közelebb kerülhet a
nyomozáshoz is, és láthatja, merre haladnak. Talán még a
szolgálatait is felajánlhatná, most, hogy a királyi gyilkossági
nyomozóhatóságnál nincs annyi munka.
– Így van – mondta. – Connynak az volt a benyomása, hogy
valami nincs rendjén, és igaza is lett. Nyomozás indult, segítséget
kértek Torkeltől, de azóta nem hallottam az ügyről.
– Sehová sem vezetett – felelte Gutestam. – Se holttest, se
gyanúsított, se nyom. De most újra megnyitottuk az ügyet.
– És lenne pár kérdésünk magához, ha ráér – fűzte hozzá
Hansson.
– Miről?
– Főleg arról, hogy ki tud-e deríteni még valamit a manipulált
képekről. Sok más nyomunk nincs, ha őszinte akarok lenni.
– Persze, szívesen segítek – válaszolta Billy, és a tárgyalóterem
felé intett, amelyet mindnyájan csak Szobának hívtak.
Nem akarta Ursula füle hallatára lefolytatni ezt a beszélgetést.
Tulajdonképpen egyáltalán nem akarta lefolytatni.
Csakhogy nem volt más választása.
Az álom visszatért.
Pont, ahogy számított is rá.
Kérlelhetetlenül, könyörtelenül.
Ott állt a strandon karácsony másnapján Amandával a karjában,
és a lánya halott szemébe nézett, látta benne a gyűlöletet, a
gyászt és a csalódottságot, miközben Sabine azzal vádolta, hogy
lecserélte őt.
Csupán egyetlen éjszaka tudott zavartalanul aludni. Amikor
Ursula hazajött Karlshamnból, és nála maradt. Ettek egy kései
vacsorát, és Sebastian a nyomozásról kérdezősködött, de
leginkább az érdekelte, hogyan boldogul Vanja, hogy érzi magát,
mi újság vele. Mindent megtudott. Amikor Ursula felvázolta az
ügyet, tudta, hogy ez érdekelte volna. Az indíték, a hajtóerő, a két
tettes kapcsolatának dinamikája és hatalmi viszonyai. Meg tudta
volna akadályozni az öngyilkosságukat? Valószínűleg nem. Jó
eséllyel nem lett volna fent a sziklán az erdőben, de ha… Talán.
De ezt nem fogja elárulni Vanjának. Megtudta ugyanis, hogy a
lánya rosszul viselte a történteket, kudarcnak fogta fel. Nem hívta
fel, nem jelentkezett nála, nem akart tolakodni. Ursula szerint
Vanja most annyi időt tölt Amandával, amennyit csak tud a
munka mellett.
Vacsora után szeretkeztek, egymást átölelve aludtak el, és
Sebastian legnagyobb meglepetésére Ursula másnap reggel kilenc
után ébresztette. Csakhogy ez volt a kivétel. Az álom már
következő éjjel visszatért.
Ugyanolyan kérlelhetetlenül és könyörtelenül.
Egy apró, de nem jelentéktelen különbséggel.
Miután fel-alá mászkált a lakásban, és megpróbálta egy sétával
elterelni a gondolatait, felhívta Ursulát, és megkérdezte, van-e
ideje és kedve vele ebédelni.
Volt. Hol találkozzanak? Sebastiannak volt egy ötlete.
Látta rajta, mennyire meglepődik, amikor rájön, hová tartanak.
– Jártál már itt? – kérdezte tőle, amikor Ursula leparkolta az
autót.
– Nem. Te?
– Egyszer. Tim, az egyik ügyfelem vagy páciensem, vagy hogy
hívják mostanában, elcipelt ide.
Kiszálltak a kocsiból, és elindultak a zölden hullámzó emlékmű
felé. Sebastian kezében egy zacskó szendvicsekkel és kávéval az
Espresso House-ból. Megbánta, hogy idejöttek? Belegondolt, és
arra jutott, hogy nem. Meg kellett nyílnia, meg kellett értenie a
dolgokat. Döntést kellett hoznia a jövőjéről. És ezt csak Ursulával
tudta és akarta megtenni.
– Szép itt – mondta Ursula, amikor bementek a dombok közé az
emlékmű közepe felé.
– Igen.
Már most zöldebb, mint alig pár hete, gondolta Sebastian.
Határozottan több a virág. A nevekkel telerótt emlékkőnél is.
Ursula előrehajolt, és megnézte közelebbről.
– Sabine és Lily is rajta van?
– Nem tudom. Sabine lehet, de Lily nem svéd volt. Igazából
fogalmam sincs.
Ursula a kezébe csúsztatta a kezét. Sebastian hagyta, bár az volt
a véleménye, hogy csak kisgyerekek fogják egymás kezét, hogy ne
veszítsék el a másikat. Pár percig így álltak. Némán. Sebastian
egész biztos volt benne, hogy Ursula arra vár, tegyen valamit.
Végtére is ő akart idejönni.
A cunami emlékművéhez. Ez az ő hazai pályája.
Leült ugyanarra a padra, amelyen Timmel is ültek. Elővette a
szendvicseket a zacskóból. Az övében brie és szalámi, Ursuláéban
hummusz. Két kapucsínó. Szó nélkül ettek. Sebastian körülnézett.
Fény, virágok, a kő, emberek. Akár bele is kezdhet. Túleshet rajta.
– Régen mindig Sabinéról álmodtam – törte meg a kellemes
csendet. – Minden éjjel ugyanazt. A strandon fürödtünk. Fogtam a
kezét, amikor jött a hullám, pont, ahogy a valóságban is. Nem
akartam elengedni. Amikor felébredtem, olyan erővel szorítottam
ökölbe a kezem, hogy görcsölt.
Ez volt a rövid változat, de szemlátomást ennyi is elég volt.
Ursula közelebb húzódott hozzá, és a combjára tette a kezét.
Vigasztalás és együttérzés kezdő tanfolyamának anyaga. Testi
kapcsolat és figyelem.
– Aztán elmúlt. Uppsala után. Amikor elkezdtünk találkozgatni,
és megszületett Amanda. Egyszerűen eltűnt.
– Akkor jó.
– De most visszatért. Csak máshogy.
Elmesélte. Ezúttal részletesebben. Az új álmot, jobban mondva
rémálmot. Strand, napsütés, Amanda, a combjába vájódó körmök,
a lánya hideg pillantása.
Lecseréltél.
– Dehogy cserélted le! Csak továbbléptél – mondta Ursula
halkan, amikor befejezte.
Sebastian megvonta a vállát. Így persze jobban hangzik, de mi a
különbség?
– Ez nagyon mélyen van, ugye? – kérdezte Ursula, miközben
megszorította a kezét, felé fordult, és kényszerítette, hogy a
szemébe nézzen. – Egyszer azt mondtad, hogy nem érdemled meg
a boldogságot.
A konyhájában történt, évekkel ezelőtt. Ursula részeg volt,
Sebastian szomorú. Alig emlékezett rá, hogy ezt mondta, de a nő
nyilván igen. Mert a zord külseje igenis jó embert takart.
– Bűntudat. Először azért, mert nem tudtad megmenteni, most
meg azért, mert boldog vagy nélküle. – A nevekkel telerótt kő felé
intett. – Szerinted az ő hozzátartozóik is azt gondolják, hogy nem
érdemlik meg a boldogságot?
 – Nem számít, mit gondolnak mások.
– Ha te vagy az egyetlen, aki eltérően látja, akkor talán mégis.
Sebastian nem válaszolt. Ursulának igaza volt. Nem engedte
meg magának, hogy boldog legyen, nem érdemelte meg. De ha
jobban belegondolt, most boldog volt. Vanjával és Amandával, az
életével. Ursulával.
És pont ez volt a gond. Ez nehezítette meg. Sok mindent
elmondott, de nem mindent.
Az új álomról.
Az apró, de nem jelentéktelen különbségről.
Úgy kezdődött, mint máskor. Eljöttek a szállodából Sabinéval, a
hüvelykujjával érezte a vékony kis pillangós gyűrűt. Látták a
kislányt a felfújható delfinnel.
– Én is szeretnék egy olyat, apu!
Napsütés, meleg, a naptej illata. Aztán Sabine hirtelen már nem
volt ott. Eltűnt. Sabine, kiáltotta Sebastian. Elborította a
vakrémület. Ekkor megpillantotta Amandát. A csípőjén tartotta,
és fájdalmat érzett. A hegyes kis körmök a combjába vájódtak.
Látta a hideg, szemrehányó, vádló tekintetet.
Lecseréltél.
A különbség az volt, hogy nem ébredt fel ezen a ponton. Az
álom folytatódott. Még mindig ott volt a strandon. Amandával a
karjában próbált elhátrálni Sabinétól, de a kislány követte. Nem
látta, hogy mozogna, hogy lépne, egyszerűen csak mindig ott volt.
Mellette. Egész végig.
Érezte, hogy figyelik. Megfordult, és úgy húsz méterre egy
elmosódott alakot vett észre. Furcsállotta, hogy nem éles a kép.
Körülötte és mögötte minden az volt. Annyit azért látott, hogy az
illető nő. Úgy tűnt, edzőruhát visel. Tett felé pár lépést, de a nő
nem került közelebb, és továbbra is homályos volt. Ennek
ellenére Sebastian tudta, ki az.
Egyértelműen ő volt. Ki más? Lily.
Odakiáltott neki, hogy vigye innen Sabinét. De Lily nem
moccant. Sebastiant még álmában is meglepte, hogy a felesége
elnevette magát. Hangosan, szívből jövő nevetéssel. Sabine még
mélyebben vájta a combjába a körmeit, de ő nem állt meg.
Amandára nézett, és megnyugodott, megkönnyebbült, jobban
felmelegedett, mint ahogy a nap felmelegíthetné. Boldog
nevetésben tört ki.
Lilyre nézett, a szemében a boldogság könnyei, mire a nő
összezsugorodott, és eltűnt a homokban. Minél jobban nevetett
Sebastian, Lily annál kisebb lett. Képtelen volt abbahagyni, de
nem is akarta.
Lily kisvártatva eltűnt. Eggyé lett a földdel.
Mintha soha nem is létezett volna.
Sabine körmei még mélyebben fúródtak a combjába.
Ekkor ébredt fel. Zaklatottan, kábán és már-már mérgesen,
amiért a tudattalanja ilyen pontos ecsetvonásokkal festette meg
ezt a képet. És ilyen részletgazdagon.
Nevetett, és boldog volt – Lily meg eltűnt.
Ugyan már! Ez borzasztóan átlátszó. Finoman szólva is banális
és triviális. De ettől függetlenül… Ezt álmodta, és ez elárulta, mit
érez a lelke mélyén. Mi a valós helyzet. Most már rajta áll, hogy
tegyen valamit.
Az új álom mégis meglepte. Lily halálában sosem érezte
bűnösnek magát. Meggyászolta, persze, sokáig és nagyon, de a
felesége futni ment, nem vele volt. Nem menthette meg. Túl
messze volt ahhoz, hogy megfogja, vagy ami azt illeti, elengedje a
kezét. De Sabinéhoz tartozott. Ők voltak a családja. Ők hárman. És
most Lilyt is lecserélte. Ursulára.
Felállt a padról, és egy szemetesbe dobta az ebédje maradékát.
– Nagyon örülök, hogy elhoztál ide – mondta Ursula, amikor
Sebastian visszatért.
– Miért?
– Mert sokat jelent nekem, hogy elmondtál magadról valami
személyeset.
– Nem mondtam el mindent – felelte Sebastian őszintén.
 – Senki sem mond el mindent – kelt fel Ursula. – Legalábbis
nem egyszerre.

Úgy döntöttek, sétálnak egyet Djurgården szigetén. Ursula

belekarolt Sebastianba, és szorosan mellette lépdelt.
Sebastiannak tetszett. Elégedett volt ezzel a nappal, elégedett volt
magával. Helyes döntés volt megnyílni Ursulának. Meg kellett
tennie. Egy lépés előre.
– Nem baj, ha munkáról beszélek? – kérdezte Ursula, és ezzel
kizökkentette Sebastiant a gondolataiból.
– Dehogy, miért lenne baj?
– Csak azt hittem… máson akarsz gondolkodni.
– Jaj, nem. Mondd csak!
– Ma feljött két kolléga a gyilkosságiaktól. Megtalálták Jennifer
holttestét. Holmgrenét, emlékszel rá?
Emlékezett. Amint meghallotta a nevet, rögtön Billy jutott az
eszébe.
– Jämtlandban dolgozott velünk – folytatta Ursula, aki nyilván
azt hitte, Sebastian azért hallgat, mert az emlékezetében kutat. –
Megölték, és egy tóba dobták.
– Basszus! – nyögte ki Sebastian, miközben a gondolatai Edward
Hinde, Charles Cederkvist, Billy esküvője és egy halvány
emlékkép körül forogtak, miszerint Jennifer eltűnésének nyarán
volt egy hét, amikor My azt hitte, Billy dolgozik, Torkel pedig azt,
hogy nyaral Myvel.
– Mennem kell – szakította félbe a gondolatmenetét újra
Ursula. – Találkozunk este?
– Nem, dolgom van.
– Jó – mondta a nő, és megint belekarolt.
Okosabb volt annál, mintsem hogy kérdezzen. Ha megteszi,
Sebastian úgyis csak hazugsággal szúrja ki a szemét. Azt mégsem
mondhatta, hogy a nap hátralévő részét annak kiderítésével
szándékozik tölteni, hogy Ursula egyik legközelebbi munkatársa
gyilkos-e.
A nagy lakást rótta.
Szobáról szobára, miközben vadul járt az agya. Szerette, ha igaza
van, de most azt remélte, téved. Verje ki a fejéből ezt az egészet?
Csábító gondolat volt. Hadd menjen a nyomozás a maga útján, és
Ursulán keresztül vegyen részt benne? Érje be ennyivel? Fojtsa el,
felejtse el, amit tudni vél? Nagyon csábító.
Ha Billy ölte meg Jennifert…
Sebastian tudta.
Látta, hogy a kollégája nem természetesen reagált, amikor
lelőtte Hindét és Cederkvistet. Amikor megölte azt a macskát az
esküvője napján. Sejtette, hogy Billy finoman szólva
egészségtelen módon kapcsolta össze a hatalmat, a gyilkosságot
és az élvezetet. Még mondta is neki, hogy az állatok nem fogják
örökké kielégíteni az újra meg újra feltámadó vágyat.
De nem tett semmit. Csak beszélt párszor Billyvel, aki
meggyőzte, hogy ura a helyzetnek, hogy befejezte, hogy soha
többé nem tesz ilyet. A macskát pillanatnyi késztetés hatására
ölte meg, csak egy kísérlet volt, amely megmutatta, hogy jó úton
jár ahhoz, hogy pokolra jusson. Egy vészcsengő.
De Billynek ott van My, az élete, a karrierje.
Ezeket nem tudja és nem is akarja kockára tenni.
Sebastian tényleg hitt neki, vagy csak hinni akart? Mert ez volt
az egyszerűbb. Mert attól félt, mit szól Vanja, ha nyomozást
kezdeményez Billy ellen, esetleg még át is helyezteti. És most mit
szólna, ha tudná, mitől tart? Nem számít, győzködte magát. Nem
engedheti csak úgy el. Most nem. Amikor egy régi kollégájuk
holttestét egy tóból halászták ki.
 Kényszerítette magát, hogy leüljön a székre a
dolgozószobájában. Magához húzott egy jegyzettömböt. Eljátszott
az ötlettel, hogy beavatja Ursulát, mert szüksége volt valakire,
akivel rendszerezheti a gondolatait. De nem állhatott elő neki egy
ilyen rémes váddal az egyik legközelebbi munkatársával
kapcsolatban, ha nem biztos a dolgában. Még csak gyanúnak sem
nevezhette, inkább volt… megérzés. Ennél többre volt szüksége.
Valamire, ami legalább részben alátámasztja az elméletét.
Valamire, ami arra utal, hogy sajnos jó nyomon jár. Valamire
vagy valakire. Billy közelébe férkőzni nem lenne egyszerű, de volt
valaki, aki rengeteget tudott Jenniferről és az eltűnéséről.
Egy kis internetes keresgélés után már volt is egy telefonszáma.
– Jó napot kívánok! Sebastian Bergman vagyok, a lánya
kollégája voltam, amikor a királyi gyilkossági
nyomozóhatóságnak dolgozott – mutatkozott be, amikor Conny
Holmgren néhány kicsengés után felvette. – Pont most hallottam,
mi történt Jenniferrel, és szeretném kifejezni a részvétemet.
– Köszönöm.
– Nagyon örülök, hogy együtt dolgozhattam vele, remek kolléga
volt.
– Borzasztó büszke volt rá, hogy együttműködhetett magukkal.
Jelentkezni is akart a csoporthoz – mondta Conny.
Összeszedettnek tűnt, egyáltalán nem volt szomorú.
– Tárt karokkal fogadtuk volna. – Sebastian hallgatott pár
pillanatig, mielőtt témát váltott. – Hogy érzi magát?
– Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam,
megkönnyebbültem. Éreztem, hogy meghalt, és most már tudom
is. Végre bizonyosságot kaptam.
– Mit mond a rendőrség?
– Hogy mit mondanak? Legalább elkezdtek foglalkozni az
üggyel. Már ideje volt. De hogy mit csinálnak, azt maga jobban
tudja nálam.
– Már nem dolgozom a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál.
Otthagytam a rendőrséget, csak besegítek, ha megkérnek rá, és
ha tudok.
– A lányom megölése ügyében is? – kérdezte Conny.
– Mindenki meg akarja oldani az ügyet. Én profilozó vagyok,
ezért minden, amit Jenniferről el tud mondani, segíthet
kideríteni, ki ölte meg – mondta Sebastian, és örült, hogy sikerült
a megfelelő irányba terelnie a beszélgetést. – Már ha szeretne
mesélni róla, természetesen.
Szeretett volna. Mintha megnyílt volna egy zsilip. Conny egy
két lábon járó lexikon volt, mindenre emlékezett, minden egyes
dátumra, minden egyes részletre. Sebastian látta a lelki szemei
előtt, ahogy egy fal előtt ül, amelyen ott lóg minden adat,
jelentés, fénykép, újságkivágás keresztbe-kasul fonalakkal
összekötve. Mint egy megszállott magándetektív. De nem
gyártott elméleteket magának arról, hogy mi történhetett.
Csak és kizárólag a tényekre szorítkozott. És Sebastiannak pont
erre volt szüksége.
Miközben beszélgettek, jegyzetelt.

Június 20. után senki sem látta Jennifert.

Csak sms-ben és Messengeren tartotta a kapcsolatot az
emberekkel, nem telefonált (ami arra utal, hogy ekkor ölték
meg).
Valaki még egy hónapon keresztül életben tartotta a
közösségi oldalakon.
Azt a kevés képet, amelyen szerepel, manipulálták.
A telefonja július elején tűnt el (ekkor felhagyott a képek
posztolásával is).
Bő egy hét múlva lett új telefonja. Július 17. és 21. között
Franciaországban használta. Továbbra sem telefonált, csak
üzeneteket írt.
Július 21. után minden tevékenységével felhagyott. Nem
telefonált, nem volt jelen a közösségi oldalakon, nem
használta a bankkártyáját.
 Mindent kártyával fizetett, de senki sem látta. Sem a
szállodában, sem a buszon, sem az éttermekben.
A francia rendőrség egy barlangrendszernél találta meg a
ruháját és a jogosítványát október 13-án. Azt feltételezték,
hogy merülés közben baleset érte, és meghalt.
De igazából az Erken-tóba dobták Norrtälje mellett.

A beszélgetés után Sebastian egy darabig némán ült, és

igyekezett összeszedni magát. A feljegyzéseit olvasgatta. Jennifer
június 20-án halt meg, ezt le merte volna fogadni. De az adatok
semmit sem mondanak neki, ha nem veti őket egybe azzal, amit
tud vagy tudni vél Billyről. Ezért kiegészítette a listáját azokkal az
információkkal és kérdésekkel, amelyek nem Connytól
származtak. Új oszlopot nyitott Billy címmel.

A június 20-ai hétre nincs alibije.

Tudja, hogyan kell képeket manipulálni, és tudja használni
a közösségi oldalakat.
Félrelépett valakivel. (Lehet, hogy Jenniferrel.)
Hol volt azon a júliusi héten, amikor Jennifer telefonja
eltűnt? Családi nyaraláson? Nem posztolt róla?
Hol volt, amikor Jennifer „Franciaországban tartózkodott”?
A pszichológiai profilja.

Beszélnie kellett minderről valakivel, aki továbbviheti az ügyet.

Csak az a kérdés, kivel. Kézenfekvő lett volna olyasvalakivel
felvenni a kapcsolatot, aki részt vesz a Jennifer ügyében folyó
nyomozásban. De hát az ő listáján nem szerepeltek közvetlen
bizonyítékok, csak közvetettek.
Mihez kezdenének ezzel? Mihez kezdhetnének ezzel?
Nem mennének vele valami sokra.
 A legrosszabb esetben Billy kiszagolná, hogy a nyomában
vannak. Sebastian a fejét törte. Azt már megállapította, hogy
ilyen vádakkal nem állhat elő a királyi gyilkossági
nyomozóhatóság valamelyik munkatársának. Ursulának biztosan
nem. Vanjának még kevésbé. Kitűnő rendőr volt, de amilyen
bonyolult a viszonyuk, úgysem hitt volna neki.
Ki maradt még?
– Szia! Meghívsz egy kávéra?
Sebastian felemelte a zacskót a fahéjas tekercsekkel, amelyeket a
7-Elevenben vett. Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy Torkel
bevágja az orra előtt az ajtót, de aztán oldalra lépett. Sebastian
nem fárasztotta magát a cipője levételével, a lakás nem volt
kifejezetten tiszta. Követte Torkelt a konyhába.
– Mit keresel itt? – kérdezte Torkel, miközben kihúzott egy
fiókot, és elővett egy nejlonzacskót.
– Mi újság? – érdeklődött Sebastian, és igyekezett
megállapítani, mennyire részeg Torkel, és van-e értelme előadnia
jövetele célját.
– Miért érdekel? – dünnyögte a férfi, és elkezdte bepakolni a
pulton álló sörösdobozokat a nejlonzacskóba, mintha valami buli
után takarítana, és nem az előrehaladott alkoholizmusát próbálná
rejtegetni valahogy.
– Nem nagyon kerestelek, ez igaz – ismerte be Sebastian, és
kérdés nélkül kinyitotta az ablakot.
A konyhában szesz, kosz és magány szaga terjengett.
– Meghalt a feleségem. Azt hittem, hogy ha valaki, hát te
megérted.
– Lehet, hogy ezért nem jelentkeztem. Rosszul kezelem a
gyászt. A sajátomat is, és másokét is.
– Vagy ezzel a pszichológusdumával akarod palástolni, hogy
egy seggfej vagy.
– A kettő nem zárja ki egymást.
A nejlonzacskó megtelt, Torkel letette a földre, a zacskó
felborult, és három doboz kigurult. Nem adta jelét, hogy fel
akarná venni őket. Sebastian ránézett. A haja ápolatlan,
lesoványodott arcán többnapos fehér borosta, a foltos ruhák
lógtak rajta. A megjelenésére a szánalmas szó volt a
legmegfelelőbb. Kínosan szánalmas.
– Mennyit ittál ma? – kérdezte.
Torkel véreres szemmel és homályos tekintettel fordult felé.
Egészen biztosan ivott, talán ittas is, de nem teljesen részeg.
– Nem ismerek nálad nagyobb szemétládát – mondta Torkel,
miközben enyhén remegő ujjal rámutatott.
– Ez valószínűleg igaz.
– És tiéd Ursula, boldog vagy, ami kurvára nem igazságos.
Sebastian kilépett az ablakon beáramló friss léghuzatból. Nehéz
volt Torkel szemébe néznie, amely emlékei szerint mindig éber
volt, érdeklődő és élettel teli. Tényleg gyorsan haladt a lejtőn
lefelé.
– Mindketten tudjuk, hogy Ursula senkié, és fogalmad sincs,
mennyire boldog vagyok, de igen, ez igazságtalan. – Egészen
közel lépett hozzá, hogy a vállára tudja tenni a kezét, ha akarja. –
Sajnálom, hogy meghalt, Torkel. Szar barát vagyok, de tudom,
min mész keresztül, és együttérzek veled.
Torkel félrenézett. Bólintott egyet, megszívta az orrát, de nem
lehetett tudni, hogy az általános rossz állapota miatt, vagy csak a
hirtelen mozdulattól.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte, és tett egy látszólag tanácstalan
lépést oldalra, mintha távolságot akarna tartani, legalábbis
fizikailag.
– Azt hiszem, Billy ölte meg Jennifer Holmgrent.
Torkel megint felé fordult, és úgy tűnt, mintha a meglepetés
kijózanította volna kissé. Kinyitotta a száját, de nem találta a
szavakat.
– Nos? – kérdezte Sebastian. – Meghívsz egy kávéra?

Torkel félretolta Sebastian listáját, és levette az

olvasószemüvegét. Tényleg sikerült összeszednie magát. Hogy ez
a csaknem ihatatlan, erős kávénak volt-e köszönhető, vagy
Sebastian feltételezésének, azt nem lehetett megmondani, de
alkoholszagú leheletét, csöves kinézetét és tágas lakása
gyalázatos állapotát leszámítva majdnem olyan volt, mint régen.
– Ezek csak közvetett bizonyítékok.
– Tudom.
– És miért mutattad meg őket nekem?
– Ez egy teljesen eszement elmélet. Mindig kiváló rendőr voltál,
és jó, ha mellettem vagy, amikor továbblépek.
– Az „eszement” közelében sincs az igazságnak. Billy… én
vettem fel. Minden áldott nap találkoztam vele tizenöt éven át.
– Mire emlékszel ebből a júliusi hétből? – mutatott Sebastian a
listára. – Amikor azt hitted, nyaral, My meg azt hitte, hogy
dolgozik?
– Amikor Jennifer eltűnt.
Torkel a szemüvege szárát rágta, miközben gondolkodott.
Sebastian azt mérlegelte, vajon mennyi emlékét sikerült már
elinnia. Mennyire gyors ez a folyamat? Még csak pár hónapja van
a gödörben. Kár lenne, ha így folytatná. Torkel nagyon éles
elméjű volt.
– Semmi különösre – felelte Torkel a fejét rázva. – Ahogy
mondtad is, azt hittem, szabin van.
– És amikor ősszel újra dolgozni kezdtetek, nem változott meg?
– Te is találkoztál vele Uppsalában. Olyan volt, mint máskor,
nem?
Igen, találkozott vele, és ez jobban megrémítette, mint amit
hajlandó lett volna beismerni. Ha Billy tényleg megtette, amit ő
feltételezett, képes volt százszázalékosan palástolni. Nem bogaras
remete, van munkája, családja, vannak társas kapcsolatai. Az,
hogy meg tudta őrizni a látszatot, nem mutatott félelmet,
idegességet vagy bármi mást, arra utal, hogy pszichopata, aki
képes kontrollálni az impulzusait és betartani a társas érintkezés
szabályait.
Vagyis nagyon-nagyon veszélyes.
 – Mit gondolsz róla?
– Hát ezért jöttél ide? – kérdezte Torkel sanda mosollyal,
mintha rajtakapta volna Sebastiant. – Rossz volt a lelkiismereted,
mert akkor szartál rám, és azt hitted, jobban fogom érezni
magam, ha most rákenhetek valamit?
– A rossz lelkiismeret nem az én műfajom.
Torkel szemügyre vette, de Sebastian már túl sok mindenben
hazudott túl sok embernek, ezért nem lehetett leolvasni az
arcáról, hogy őszintén beszél-e. Őszintén beszélt. Nem volt rossz
a lelkiismerete.
Sem most, sem máskor.
De bizonyos fokig együttérzett Torkellel, és remélte, hogy ez
látszik is rajta.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem keserített el, amit
Billy tett akkor – mondta Torkel, és összeszorította a száját. –
Csak ide kellett volna adnia a pisztolyt, és egy szót sem szólni
Vanjának.
– Talpra tudtál volna állni?
Torkel rosszalló pillantást vetett rá. Sebastian is tudta, hogy
hangzott ez. Megkérdőjelezte, már-már lekezelte.
– Tapasztalatból beszélek – folytatta, hogy elvegye a dolog élét.
– Sok figyelmeztetést kaptam, sok embert megbántottam, és
egyre csak folytattam. A gyászt és az elkeseredést nehéz kezelni.
– Semmi értelme találgatni, most már ez van – szögezte le
Torkel egy vállrántással. Nyilván nem akart tovább a bíróságon
történt incidensről beszélni. Hogy még inkább hangsúlyozza, újra
feltette a szemüvegét, és Sebastian listájára bökött. – Mit értesz
az alatt, hogy Billy „pszichológiai profilja”?
– Szeret ölni.
– Honnan tudod?
– Láttam, hogy megfojtott egy macskát az esküvője éjszakáján.
Látta Torkelen, hogy bár sok vad elmélettel szolgált neki az
érkezése óta, és csak remélni tudta, hogy elhiszi vagy legalábbis
komolyan veszi őket, ez akkora őrültség volt, hogy most azon töri
a fejét, nem csak szívatja-e.
– Megfojtott egy macskát?
– Igen, és élvezte. Az az elméletem, hogy történt valami, amikor
lelőtte Hindét és Cederkvistet. Valamiért egészségtelen
kapcsolatba hozta az erőszakot és az élvezetet, vagy inkább az
erőszakot és a hatalmat, ami…
– Láttad, hogy megfojtott egy macskát? – szakította félbe
Torkel, mintha egy szót sem hallott volna a magyarázatából.
– Igen.
– Az esküvőjén?
– Igen.
– És nem szóltál?
Témánál voltak. Sebastiannak azóta ez motoszkált a fejében,
hogy Ursula mesélt neki Jenniferről. Mi lett volna, ha szól
Torkelnek, ha a főnökhöz fordul? Arra jutott, hogy igazából nem
számít. Vizsgálatot indítottak volna Billy ellen, talán át is
helyezik, intézkedéseket foganatosítanak, de akkor is megölhette
volna Jennifert. Vagy valaki mást. Csak akkor lehetett volna
megakadályozni, ha korlátozzák a szabad mozgásában,
megfigyelik, vagy bezárják, de ehhez egy macska megfojtása nem
lett volna elég indok.
Legalábbis ezt beszélte be magának.
A másik lehetőségbe még belegondolni sem volt képes: hogy
egy beszélgetés Torkellel megváltoztatta volna az események
menetét, és megmentette volna Jennifer életét. De ez sem
számított, ezek csak feltételezések, gondolatjátékok voltak.
Sosem tudja meg, mi lett volna, ha…
– Nem, nem szóltam.
– Mert sakkban akartad tartani.
– Nem. Többször is beszéltem vele erről, rajta tartottam a
szemem, és úgy tűnt, hogy ura a helyzetnek. Tudatában volt
annak, amit tett, és…
 – Sakkban akartad tartani – szakította félbe Torkel megint. –
Vagy épp csak annyit tettél, hogy elhitethesd magaddal, eleget
tettél.
Sebastian meglepetten pillantott rá. Torkel most állta a
tekintetét. Lehet, hogy közelebb álltak egymáshoz régen, mint
gondolta, vagy mint ahogy emlékezett rá? Torkel nyilvánvalóan
úgy ismerte, mint a tenyerét.
– Igen, ebben van valami… – ismerte be.
– Mekkora egy marha vagy te!
– Sokszor igen.
– Hihetetlen, hogy Ursula téged választott.
Megint a régi nóta. Fárasztó volt, de nem váratlan. Nem kellett
az emberi kapcsolatok szakértőjének lenni ahhoz, hogy az ember
rájöjjön, Torkel többet látott bele Ursulához fűződő különös
kapcsolatába. Közben meg boldog volt Lise-Lottéval. Már-már
felhőtlenül boldog. Inkább nosztalgikus vágyakozásból
akadhatott fenn Ursula választásán, mert visszasírta azokat az
időket. Bár bonyolultak voltak, elviselhetők. Sebastian meg tudta
érteni, de annak is volt határa, hányszor képes ezt békésen
végighallgatni. Torkel szavaival élve: most már ez van. Ideje
lezárni a témát.
– Tényleg furcsa, főleg, mivel az utóbbi időben te kész
főnyeremény vagy.
Torkel sötét pillantást vetett rá olvasószemüvege kerete felett.
Lehet, hogy Sebastian elvetette a sulykot? És most Torkel
kidobja? Elég nagy butaság lett volna részéről; komolyan
gondolta, hogy jó lenne, ha régi kollégája mellette állna ebben az
ügyben. Torkel felmordult, és Sebastian esküdni mert volna rá,
hogy rosszul látta, amikor egy apró mosolyt vélt felfedezni
borostás arcán. Minden bizonnyal csak egy kósza izomrándulás
volt. Vagy a józanodás jele…
– Na, mit mondasz? Hogyan tovább? Segítesz? – kérdezte
Sebastian, hogy újra jövetele okára terelje a beszélgetést.
 Torkel felkelt a székről, nyújtózott egyet, majd tett pár ideges
lépést a konyhában. Határozatlanul.
– Komolyan gondolod, hogy ő tette? – torpant meg.
– Szerintem képes rá.
– De ez nem az a Billy, akit én ismerek.
– Nem, és nem is az a Billy, akit ő maga ismer.
Torkel az ablakhoz lépett, és kipillantott. Sebastian várt. Torkel
elég hosszú ideig volt rendőr ahhoz, hogy tudja: amit Sebastian
mutatott neki, az legalább a nyomozás folytatásához elég. De Billy
főnöke és kollégája vagy talán a barátja is volt évekig. Sokan, akik
megtapasztalták, hogy egy hozzájuk közel álló ember kettős
életet él, soha, még az illető elítélése és vallomása után sem
voltak képesek elhinni, hogy ez igaz.
– Át kell néznünk a Jennifer ügyében folytatott nyomozás
anyagait. Az eltűnéséről és a meggyilkolásáról szólókat is –
jelentette ki Torkel, majd felvette a csészéjét az asztalról, és
újratöltötte. – Ha igazad van, és tényleg ez történt, amíg nekem
dolgozott, tudnom kell.
Sebastian fellélegzett. Nemcsak azért, mert a rendőr
felülkerekedett Torkelben, amikor meghozta a döntést, hanem
azért is, mert többes számban beszélt. Tevőlegesen is segíteni
akart neki.
– Hozzáférsz? A nyomozati anyagokhoz.
– Szerinted? – kérdezte Torkel, és úgy nézett rá, mintha
megbolondult volna.
– És tudsz valakit, aki segíthet?
– Nem igazán. Senki sem kockáztatná a karrierjét azért, hogy
segítsen egy gátlástalan szexuális ragadozónak meg egy
bosszúszomjas alkesznek.
– Ez most komoly?
– A többség mostanában ilyennek lát minket.
Sebastian kénytelen volt elismerni, hogy Torkelnek
valószínűleg igaza van. Ki adna át ítélőképessége birtokában egy
folyó nyomozást két civilnek? Senki. Még ha a két civil korábban
a rendőrségnek dolgozott is.
Vagy talán egyvalaki mégis. Talán.
Remélte, hogy nem kell ehhez folyamodniuk. Legalábbis
egyelőre. Túlságosan sokat adott a róla kialakított véleményére,
és túlságosan közel állt hozzá mindenféle értelemben. Ráadásul
munkatársat sem optimálisan választott.
– Lehet, hogy van valaki – mondta végül.
Torkel a konyhapultnál állva felé fordult, és Sebastian rögtön
látta rajta, hogy kitalálta a gondolatát.
– Legalább megpróbálhatnánk – erősködött.
Torkel ivott egy korty kávét, és úgy tűnt, mérlegeli a
lehetőséget. Sebastian éppen azt akarta mondani, hogy nem
muszáj vele tartania, amikor Torkel letette a csészét a pultra.
– Adj egy órát, hogy kicsinosítsam magam!
Nem tetszett neki az arc, amely visszabámult rá.
Mintha az övé lett volna, de nem lehetett egyszerre jól táplált és
lesoványodott. Öregebbnek nézett ki, mint amilyennek érezte
magát, ami sokat mondott. Remélhetőleg javul a helyzet, ha
megszabadul a szürke, öregemberes borostájától. Kinyomta a
borotvahabot, és az arcára kente. Megállt, és a tükörbe
vigyorgott. A fehér habtól még sárgábbnak tűntek a fogai. Az ínye
több helyen begyulladt. Ez lenne a következő? Hogy elveszíti a
fogait? Felvette a borotvát a mosdókagyló széléről, és nekilátott.
A zuhany alatt Sebastian látogatásán gondolkodott. Amikor
meglátta a fahéjas tekerccsel a kezében, először ösztönösen rá
akarta vágni az ajtót.
Sebastianra és életének erre a részére.
De most már nem bánta, hogy nem tette. Az persze borzasztó
lett volna, ha igaz lenne, ami után nyomoznak. Valóságos
katasztrófa. Neki, a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnak,
mindenkinek. Abban reménykedett, hogy kiderül: Sebastian
téved. De motoszkált benne egy egyre erősödő érzés: ma végre
csinál valamit. Rég volt ilyen utoljára.
Talán tavaly ősszel.
Nehéz volt.
Miután Lise-Lotte meghalt, egy darabig szabadságon volt, de
nagyon hamar visszatért a királyi gyilkossági
nyomozóhatósághoz. Rengeteget dolgozott, túlórázott, igyekezett
kitölteni a sötét űrt, amelyet Lise-Lotte hagyott maga után. De a
munka nem volt elég. Amikor nyár végén megkapták azt a
hudiksvalli ügyet, már napi szinten ivott. Reggel kezdte.
Megelőző célzattal: hogy tompítsa a fájdalmat és a szorongást,
amelyről tudta, hogy menetrend szerint érkezik.
És bevált. Cselekvőképes maradt tőle.
Tette a dolgát. Nem lehetetlen, hogy néha látták rajta, de
igazából nem hitte. Legalábbis nem annyiszor, hogy bárki gyanút
fogjon. Jól tudott pókerarcot vágni, és mindig volt nála mentolos
cukorka.
Hétvégén képes volt húsz órán át inni egyhuzamban.
Emlékezett az első alkalomra, amikor az ágyába hányt. Intő jel
volt, utána csaknem egy hétre felhagyott a vedeléssel.
Aztán újrakezdte. Többet, gyakrabban, tovább.
De valahogy azért elvégezte a munkáját. Ursula egyszer
félrevonta, a közérzete felől érdeklődött, és azt mondta, hogy
pocsékul fest. Hát persze hogy pocsékul festett. Lise-Lotte
meghalt. Ebben maradtak.
Amikor az ősz átment télbe, elkezdett apróbb hibákat
elkövetni. Semmi komolyat, és többnyire ügyesen titkolta. A
csapata észrevette, hogy nem mindig áll a helyzet magaslatán, de
feltételezték, hogy a tavaszi események miatt. Nem gyanakodtak
alkoholra. Ő pedig folytathatta a kettős életét. Nappal főnök, éjjel
és hétvégén pedig alkoholista. Persze ez hosszabb távon
tarthatatlan volt. A főnök apránként a háttérbe szorult, és
felülkerekedett az alkoholista.
De bevált.
December első hetéig.
Hétfő. Sötét, hideg, pokoli. Reggel legurított pár sört. Gyengébb
fajtát, és csak azért, hogy visszanyerje testi-lelki egyensúlyát.
Remegett kicsit a hétvégi ivászat után, amikor felébredt. Időben
ért a Billyvel megbeszélt találkozóra a városháza előtti
metrófeljáróba. Tanúskodniuk kellett a kerületi bíróságon. Egy
bűnbanda ügyében folyt nyomozás, amelyben sok érintett volt, és
az eset végre ítélőszék elé került. A vizsgálat rettentő átfogó volt,
és mivel a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnak éppen nem volt
saját esete, Billy segített az sms-ek helyreállításában, a
csetbeszélgetések dekódolásában, valamint annak kiderítésében,
hogy melyik adótoronyhoz csatlakoztak a gyanúsítottak
telefonjai. Torkel a felelős nyomozóval együtt hallgatta ki az
egyik tettest, akinek most bíróság elé kellett állnia.
Ő és Billy. Aki után most titokban nyomozott, hogy kiderítse,
megölte-e az egyik kollégájukat, és aztán megszabadult-e a
holttestétől. Kész agyrém volt. Akkor még csak Billy volt. Egy
rátermett, jó műszaki érzékkel rendelkező rendőr, akivel könnyű
kijönni, és akit szerettek a csapatban.
Bementek a patinás fémajtón a pompás épületbe, elhaladtak a
kétszárnyú üvegajtó előtt, levették a kabátjukat, a biztonsági
ellenőrzésnél a szürke műanyag tálcába rakták a zsebükből a
kulcsokat, pénztárcát, telefont, Torkel a szolgálati fegyverét is,
majd átmentek a fémdetektor kapun. Billy kérdőn rápillantott.
– Hoztál fegyvert?
– Igen.
– Nem otthonról jössz?
– Elfelejtettem kitenni tegnap este – felelte Torkel egy
vállrándítással.
Továbbmentek a fényűző épület boltíves mennyezete alatt.
Lépteik visszhangot vertek a kőpadlón. Az elektronikus
tájékoztatótábla jelezte, hogy a tárgyalásukat negyvenöt perccel
elhalasztották. Úgy döntöttek, isznak egy csésze kávét, és leültek
egy-egy fotelba a belső udvarban található Glasade Gården nevű
kávézóban.
Negyedóra múlva Torkel elnézést kért, ki kellett mennie a
mosdóba. Az ivászat miatt rosszalkodott a gyomra. A belei
hónapok óta nem voltak rendben. Kivette a tokból és letette a
pisztolyát a törülközőtartóra, majd leült. Pár másodpercig
viaskodott magával, aztán benyúlt a zakója belső zsebébe, és
előhúzta a kis műanyag flakont. Öt centiliter. Pont elég ahhoz,
hogy magánál legyen a bírósági tárgyalás alatt. Letekerte a
kupakot, és lehúzta az italt. Visszadugta a flakont a belső zsebébe,
bekapott egy rágót, és távozott.
 Amikor visszaért, Billy felpattant.
– Én is kiszaladok. Vigyázol a cuccaimra?
Torkel bólintott, és helyet foglalt. Körülnézett. Az egyik
sarokasztalon egy kisebb kupac hetilap hevert. Odament, és
elvette a legfelsőt. Tara. Már a főcímek olvastán tudta, hogy nem
tartozik a célcsoportba. Mégis az asztalukhoz vitte, és
szórakozottan belelapozott. Inkább érezte, mintsem látta, hogy
Billy visszajött. Finoman szólva is dühös volt.
– A fenébe is, Torkel! – sziszegte, mielőtt még Torkel
megkérdezhette volna, mi van.
– Mi történt?
Billy lefelé biccentett, és Torkel a kezére nézett, amelyet
szorosan a teste előtt tartott. Benne az ő szolgálati fegyvere.
– A vécében találtam – magyarázta Billy teljesen
szükségtelenül, és leült.
Körülnézett a helyiségben, majd átadta a pisztolyt Torkelnek az
asztal alatt.
– A francba, Torkel!
Tényleg jó nagy hülyeséget csinált. Baj is lehetett volna belőle,
de nem lett. Mindössze egy sajnálatos hiba, amelyről csak ők
ketten tudtak. Majd megoldódik.
De akkor még nem is sejtette, hogy Billy el akarja mondani
Vanjának. Ami nem is volt meglepő, hiszen olyan közel álltak
egymáshoz, mintha férj és feleség lennének. Ha még szorosabbá
vált volna a kapcsolatuk, lassan elkezdték volna befejezni egymás
mondatait. És persze Billy elmondta Vanjának, hogy a főnökük a
kerületi bíróság vécéjében felejtette a szolgálati fegyverét.
Ami igazi lavinát indított el, és kiderült, hogy Torkel nem is
titkolta olyan jól az alkoholizmusát, mint hitte. Dühös lett,
védekezésbe ment át, és vádaskodni kezdett. Tudták, hogy bajban
van, mégis tojástáncot jártak körülötte? Miért nem próbáltak
meg segíteni neki, amikor látták, hogy milyen súlyos az állapota?
Kiderült, hogy többször is próbáltak. Nem ültették ugyan le a
kanapéra az irodájában, hogy a szemébe mondják, alkoholista, de
több ízben is az értésére adták, hogy beszélnie kellene valakivel,
segítséget kellene kérnie, haza kellene mennie pihenni, továbbá
rendszeresen szembesítették a hibáival, és azt is gyakran
kérdezgették, hogy érzi magát. És a megbeszélések előtt mindig
rágóval kínálták.
Vanja helyesen járt el. Először tájékoztatta Torkelt, mire
készül, majd elmondta a főnökeiknek, hogy mi történt, és beszélt
az alkoholfogyasztásáról. Rosmarie Fredriksson, akit Torkel
általában nem tartott valami sokra, meglepően jól kezelte az
ügyet. Nem szabadságolta, nem küldte elvonókúrára, és nem is
helyezte át, hanem megegyezett vele, hogy korkedvezményes
nyugdíjba vonul, méghozzá remek feltételekkel. Kívülről nézve
egy idősödő férfi volt, aki a felesége tragikus halála után lezárta
hosszú és sikeres karrierjét.
A valóságban azonban kirúgták, ami megnyitotta az utat a
nyakló nélküli vedelés előtt.
De ma csak pár doboz sört volt ideje legurítani, mielőtt
Sebastian beállított. Egész pontosan ötöt. Lezuhanyzott,
megborotválkozott, és útnak indult, hogy emberekkel
találkozzon. Ursulával. Még mindig nem tetszett neki az arc,
amely visszabámult rá a tükörből, de már nem is emlékezett rá,
mikor érezte magát ennyire jól.
Csodás érzés, futott át Torkel fején, amikor Sebastiannal beléptek a
nagy, üveg lengőajtón. Itt lenni, visszatérni. Csakhogy már nem
húzhatta le a kártyáját a forgósorompónál, és nem mehetett
tovább a liftek felé, majd fel az irodájába. Megállt, és körülnézett
az épületben, amely oly sokáig volt a második otthona.
Nem számított rá, hogy valaha visszatér ide.
Csak most érezte, mennyire hiányzik. Nem maga a hely, hanem
az érzés, hogy tartozik valahová. Hogy van egy feladata. Csupán
most jött rá, hogy nyilván ezért ugrott azonnal, amikor
meghallotta Sebastian esztelen elméletét. Mert elkeseredetten
vágyott rá, hogy tartozzon valahová, hogy a része legyen
valaminek.
Nem volt ideje tovább töprengeni az indítékain. A
forgósorompó túlsó oldalán Ursula lépett ki a liftből, és indult
feléjük. Torkel üdvözlésre emelte a kezét, annyira megörült, hogy
látja. Ursula viszont megtorpant, amikor megpillantotta őt,
Sebastian nyilván nem árulta el neki a telefonban, hogy nem
egyedül jön. A nő egy pillanatig mintha azt latolgatta volna, hogy
sarkon forduljon-e, de aztán egyszerre meglepett és kétkedő
arckifejezéssel folytatta az útját.
És azt még nem is tudta, mit akarnak mondani neki.

– Szóval Billy megölte Jennifert – foglalta össze Ursula halkan,

előredőlve, miután elmondták neki, amit akartak.
Egy belső asztalnál ültek a kávézó földszintjén, mindegyikük
előtt egy csésze érintetlen kávé. A kétkedés szó nem írta le elég
jól Ursula arckifejezését. Úgy nézett rájuk, mintha
mindkettőjüknek elment volna az esze. Sebastian is hallotta, hogy
hangzik ez az egész hangosan kimondva. Ursulának időre lesz
szüksége, hogy egyáltalán mérlegelje, segítsen-e nekik.
– Nem tudom – mondta Sebastian, hogy elvegye az
elhangzottak élét. – De igen, lehet… Persze az is lehet, hogy
semmi köze hozzá, de nagy segítséget jelentene, ha
megnézhetnénk az eltűnés és a gyilkosság ügyében folytatott
nyomozás anyagait.
– De abban egyetértesz, hogy Billy képes lett volna életben
tartani a közösségi oldalakon? – szólt közbe Torkel.
– Igen, de még sokan mások is. Honnan szeditek ezt az egészet
egyáltalán? Mi ütött belétek?
Akaratlanul is megemelte a hangját, mire Sebastian a karjára
tette a kezét, de a nő lerázta.
– Most mondtuk…
– Haragszol Billyre – vágta Ursula Torkel fejéhez.
– Annyira azért nem, hogy ilyesmivel vádoljam.
Ursula hallgatott, hátradőlt, és egyikükről a másikukra nézett.
Sebastian biztosra vette, hogy az elméletük gyenge pontjait
keresi, ahogy ő maga is tenné a helyében.
– Segített Jennifer apjának! – közölte végül a nő egy szikrányi
diadalmassággal a hangjában. – Ő bizonyította be, hogy
manipulálták a képeket! Miért tette volna, ha bűnös?
– Mert nem volt más választása. Beszéltem Connyval, nem az a
fajta, aki feladja. Ha Billy nem segített volna neki, máshoz fordul.
És azzal, hogy Billy vállalta a feladatot, az ellenőrzése alatt
tarthatta a dolgot.
Látta Ursulán, hogy nincs meggyőzve. Még mindig
esztelenségnek hangzott ez az egész. Hogy az egyik társuk képes
lenne átlépni a határt.
– Megölt egy macskát – mondta halkan Torkel. – Az esküvője
éjszakáján. Sebastian látta.
Sebastian felnyögött. Ez sem hangzott kevésbé őrültségnek.
Ursula rábámult, ami alátámasztotta az előbbi gondolatát.
 – Láttad, ahogy megölt egy macskát? – kérdezte lassan, mintha
félreértéstől tartana.
– Igen, láttam, hogy megölt egy macskát, de nem szóltam róla.
Sem Torkelnek, sem neked, sem senki másnak. Szólnom kellett
volna, de nem szóltam. Ez van.
Ursula még mindig őt bámulta, és Sebastiannak az az érzése
támadt, hogy még nem végeztek ezzel a témával. Távolról sem.
– Ha csak egy pillantást vethetnénk a nyomozati anyagokra –
terelte vissza Torkel a beszélgetést a megfelelő mederbe. – Biztos
találnánk valamit, ami alapján elvethetnénk ezt az elméletet. Mi
sem szeretnénk, hogy igazunk legyen.
Ursula hátradőlt, karba fonta a kezét, és összeszorította a
száját. Sebastian látta rajta, hogy már döntésre jutott.
– Sajnálom, de nem segíthetek. Kirúghatnak érte. Ahogy
titeket.
– Én gyakorlatilag nem voltam alkalmazott, csak ő – jegyezte
meg Sebastian Torkel felé intve, hogy oldja a hangulatot.
Rossz ötlet volt, nem értékelték. Ursula hátratolta a székét, és
felállt. Sebastian tett egy utolsó kísérletet.
– Ismersz minket. Nem vagyok ennyire őrült, Torkel pedig nem
ennyire bosszúálló. Átkozottul jó rendőr. Mindketten átkozottul
jók vagyunk.
– Akkor beszéljetek Hanssonnal. Egy szavatokba kerül.
– De nincs elég bizonyíték a kezünkben – jelentette ki Torkel
tárgyilagosan.
– Hát tőlem akkor sem kaptok semmit – szögezte le Ursula, és
távozott.
Sebastian fontolóra vette, hogy utánakiáltson, hogy
megkérdezze, azért találkoznak-e este, de ezzel valószínűleg sem
Ursulánál, sem Torkelnél nem szerzett volna jó pontokat. Nagy
lendülettel hátradőlt a székén.
Basszus, hogy utálta ezt!
Basszus, hogy utálta ezt!
Eddig csak homályos megérzés volt, futó gondolat az agya
legeldugottabb zugában, hogy valami nem stimmel, de olyan
zavaros, hogy valahányszor megpróbálta végiggondolni,
elenyészett, megfoghatatlanná vált. Sebastian és Torkel
látogatása után azonban már meg tudta ragadni. Sőt, kénytelen
volt megragadni.
Ursula vetett egy pillantást a számítógépét bújó Billy felé. A
fiatalember nyilván magán érezte a tekintetét, mert bizonytalan
mosollyal felé fordult.
– Mi van?
– Jenniferre gondoltam – felelte Ursula, és igazat mondott.
– Igen, kész őrület ez az egész.
– Hogy bírod? Elég jóban voltatok.
Billy hátrébb tolta a székét az íróasztalától, hátradőlt, és
megrántotta a vállát.
– Azt hittem, vízbe fulladt Franciaországban négy évvel ezelőtt,
úgyhogy már túl vagyok a gyászon…
– De most kiderült, hogy megölték.
– Igen, de ettől csak… dühös lettem arra, aki ezt tette vele. Az
nem változott, hogy hiányzik, és sajnálom.
– Mit mondott Hansson?
– Nem valami sokat. – Billy megint vállat vont. – Azt akarta
tudni, hogy ki lehet-e deríteni még valamit a manipulált
bejegyzésekről.
– És ki lehet?
– Nem, legalábbis én nem tudok.
 És Hansson kénytelen volt beérni ezzel. Nem ment tovább ezen
a nyomon, nem kért másodvéleményt senkitől. És ki miatt
gondolkodott így? Sebastian és Torkel miatt.
Basszus, hogy utálta ezt!
– Majd meglátjuk, hogy bevonnak-e minket még jobban – zárta
le a beszélgetést, visszafordult a monitora felé, és ismét az Ivan
Botkin ügyében folyó nyomozásnak szentelte a figyelmét.
Ez az anyag sokkal soványabb volt, mint a többi áldozaté.
Amikor megállapították, hogy itt is ugyanazt a fegyvert
használták, arra következtettek, hogy Linde és Grönwall végzett
vele. De Ursulának végig rossz érzése volt, mintha kavics ment
volna a cipőjébe. Billy nem vette észre, hogy követik. Linde és
Grönwall véletlenül pont időben ért oda, hogy meglássa őket,
amikor elindulnak a nyaralóba. Az apró, de nem jelentéktelen
különbség, hogy Botkint nyakon lőtték, és nem fejbe. Lehet, hogy
a lövész tőle szokatlan módon ezúttal rosszul célzott, de lehet,
hogy…
Egyetlen pillanatra sem hitte, hogy Billy belekeveredett, csak
érezte, hogy Botkin megölése körül vannak zavaró apróságok, de
most Sebastian szavai csengtek a fülébe a hatalom és a gyilkosság
kapcsolatáról. Botkin a vérveszteségbe halt bele. A főbe lőtt
áldozatokhoz képest hosszú és fájdalmas haláltusát vívott. De ha
a fiatal pár lőtte le, miért nem adtak le rá még egy lövést
közvetlen közelről, amikor védtelenül feküdt a földön? Hogy
teljesen biztosak lehessenek benne, hogy meghalt, mielőtt
távoznak. Sietniük kellett. Annie Strausshoz, lánykori nevén
Lindberghez.
Sebastiannak igaza volt. Mindketten átkozottul jók Torkellel.
Ha gyanakodtak, akármilyen őrültségnek hangzott is a gyanújuk,
nem lehetett csak úgy leseperni az asztalról. Valahol érezte, hogy
valami nincs rendjén, és ha Billy szemüvegén át nézte az anyagot,
amire Sebastian és Torkel kényszerítette, fikarcnyit sem lett
nyugodtabb.
 Ráadásul az igazságügyi orvosszakértő jelentését leszámítva a
nyomozati anyag kizárólag Billy beszámolóján alapult. Elment
Botkinért, egyenesen a nyaralóba vitte, kitette, és éppen Växjőbe
tartott, amikor Carlos szólt neki, hogy a tetteseket üldözik. Nem
voltak megadva időpontok, nem volt más tanú, és Ursula azt is
megállapította, hogy nem is próbáltak felkutatni esetleges
tanúkat.
Megkereste Karlshamnt a Google Mapsen, és beírta Lars
Johansson kolleviksvägeni címét. Azt pontosan tudták, hogy
Johanssont mikor lőtték le, és Billy megmondta, mikor vette fel
Botkint a házánál. Lindének és Grönwallnak kevesebb mint tíz
perc alatt kellett odaérnie. A Google szerint lehetséges volt,
Johansson és Botkin tartózkodási helye nyolcpercnyi autóútra
volt egymástól. Billy Axeltorpba vitte Botkint a nyaralóba. Ursula
éppen be akarta írni ennek a címét, amikor rádöbbent, hogy van
egy sokkal jobb módszer is. Felkapta a telefonját, aztán
megdermedt.
Mit művel? Mire készül?
Eszébe jutottak Torkel szavai: azért akarnak a végére járni,
hogy elvethessék az elméletet. Hogy feketén-fehéren
bebizonyíthassák a tévedésüket. Hogy a lehetetlen tényleg
lehetetlen.
Kiment a konyhába, és felhívta Krista Kyllönent Karlshamnban.
Basszus, hogy utálta ezt!
00.00.00
Sara Gavrilis a Kolleviksvägenről indult.
Abba az irányba állt a kocsival, amelybe a tanúvallomások szerint
a kék Passat is, amikor leadták a lövéseket Johanssonra.
Megnyitotta a stoppert. Stockholm nyilván ki akarja egészíteni a
nyomozati anyagot az időpontokkal, amikor a fiatalok az egyes
helyszínekre értek.
Azt nem tudta, miért, és nem is kérdezte.
Lehet, hogy Kyllönen tudta.
De az volt a sejtése, hogy valaki kétségbe vonta, hogy a tettesek
képesek lehettek-e az utolsó két gyilkosság elkövetésére úgy,
hogy időben Annie Strauss otthonához érhessenek, ahol látták
őket. Ez lehetett az oka. Sara is elgondolkodott rajta, hogyan
csinálhatták, amikor megtudta, hogy az orosz is meghalt.
Az első szakaszt tíz percen belül kell megtennie. A GPS szerint
nem lesz gond. Úgy döntött, hogy nagyjából betartja a
sebességhatárokat, legfeljebb tíz kilométer per órával lépi át.
Joggal feltételezte, hogy Grönwall és Linde nem akarta, hogy
gyorshajtásért elkapják őket, vagy hogy agresszív vezetésért
felfigyeljenek rájuk, ugyanakkor idegesek is lehettek.
Elfordította a slusszkulcsot, elindította a stoppert, és a
legrövidebb úton Ivan Botkin házához hajtott.

00.07.45
Hét perccel és negyvenöt másodperccel később Botkin
luxusvillája előtt állt. Ha a párocska is ezzel a sebességgel jött, két
percük volt kifigyelni Billyt meg Botkint, és elhatározni, hogy
követik őket. Ha szigorúan betartották a sebességhatárokat,
akkor is időben voltak. Sara megfordult, hogy folytassa az útját.
Innen Billy egyenesen az axeltorpi nyaralóhoz hajtott. Az elmélet
szerint a fiatalok követték. De nem az odaút volt az érdekes,
hanem a visszaút Karlshamnba, Annie Strausshoz. Azt tudták,
hogy Billy mikor tette ki Botkint, de minden időpontot
ellenőrizni akartak, ezért Sara ismét elindította a stoppert,
kihajtott a villanegyedből, és elindult vissza Karlshamn felé.

00.35.52
Az úton Axeltorp felé jól haladt.
Igyekezett tartani azt a sebességet, amelyet Billy megadott. A
jelentésben a fiatalember azt írta, hogy húsz-huszonöt kilométer
per órával lépte túl a megengedett határt az E22-esen, a kisebb
utakon pedig annyira, amennyire az út minősége megengedte.
Sara bekanyarodott a vörös házikó elé, ahol a kék-fehér
rendőrségi szalag maradványai még mindig ott lengedeztek a
langyos szellőben. Megállította a stoppert, kiszállt a kocsiból, és
körülnézett. Botkint a füvön találták meg a háztól nem messze.
Körös-körül erdő. Sara megállapította, hogy a pár rengeteg
rejtekhely közül válogathatott. Bárhonnan leadhatták a lövést. A
kérdés csak az volt, hogyan csalták ki a házból, de lehet, hogy az
is elég volt hozzá, hogy jött egy kocsi.
Billy beszélt Vanjával, amikor elindult innen, ezért elég
pontosan tudták, mikor hagyta el a nyaralót.
És ez volt a kényes pont.
A jelentés szerint a pár huszonkilenc perccel később bukkant
fel Annie Strauss házánál a Björnbärsstigenen.

01.01.37
Sara a björnbärsstigeni sorház előtt állt.
Gyorsan hajtott, de nem annyira, hogy felhívja magára a
figyelmet. Azt nem tudták, hogy Linde és Grönwall milyen
sebességgel jött ezen a szakaszon, de nem valószínű, hogy sokkal
lassabbak voltak nála. Ha ilyen tempóban hajtottak, akkor három
percük és tizenöt másodpercük volt, hogy kicsalják Botkint a
házból, és lelőjék. Szoros, de nem lehetetlen. Ha gyorsabbak
voltak nála, akkor akár négy vagy öt percet is eltölthettek a
nyaralónál. De ez még mindig elég szoros. Sarának azonban nem
az volt a dolga, hogy találgatásokba bocsátkozzon, hanem hogy
jelentést tegyen. Feljegyezte a számokat, lenullázta a stoppert,
megfordult, és nyugodt tempóban visszahajtott a rendőrségre.
Carlos az íróasztala mellett állt, és induláshoz készülődött. Billy
alig látta mostanában, nem is tudta, mivel foglalkozik, de hát ezek
ilyen napok voltak. Vanja például későn jött be, és korán ment el,
hogy délután eltölthessen pár órát Amandával, és éppen most ért
vissza az irodába. Carlos sörözni készült egy barátjával, tudta meg
Billy, amikor kihallgatta kollégája telefonbeszélgetését.
Újabban jobban odafigyelt rá, mi történik a környezetében.
Kedvtelen volt, és nyugtalan. Hansson látogatásától ideges lett.
Nem mintha rosszul ment volna a beszélgetés. Ellenkezőleg.
Megnézte, hogyan tudná bizonyítani, hogy Jennifer képei
hamisítványok, azt mondta, hogy megszerzett minden lehetséges
információt, és érdeklődést tanúsított a nyomozás iránt. Hansson
készséggel mesélt neki, de semmi olyat nem mondott, amit Billy
ne tudott volna. Jennifer holttestét egy tóba dobták, és az
elkövetés módja arra utal, hogy az illető értette a dolgát,
odafigyelt rá, hogy semmi se emelkedjen a felszínre, miután a test
bomlásnak indul, és megtelik gázokkal; ezért olyan emberek után
kutattak a nyilvántartásban, akik csináltak már ilyet. Billy
fellélegzett. Ha ez volt a legfontosabb, akkor nyilvánvalóan nem
volt forróbb nyomuk. Hansson nem az a rendőr volt, akinek
korszakalkotó ötletei támadnak, vagy túlórázik. Az új kolléga,
Gutestam azonban aggasztotta. Gyorsan utánanézett kicsit, és
nem nyugtatta meg, amit megtudott. Évfolyamelső, alapos,
becsvágyó, vérbeli ifjú titán. Más szóval egy új Vanja.
Ursula íróasztalán megszólalt a telefon. Billy már indult, hogy
felvegye, de Carlos megelőzte.
 – Ursula telefonja, Carlos vagyok… Jó napot, Krista! Mindent
köszönünk, vagy ahogy mondani szokták…
Billy kissé közelebb húzódott. Csak egy Kristát ismert. Biztosan
udvariassági hívás volt, Karlshamnnak semmi köze sem volt
Jenniferhez, de jobban érezte magát tőle, hogy résen volt.
– Most éppen nincs bent. Átadhatok neki valami üzenetet? –
kérdezte Carlos, fülére szorítva a telefonkagylót.
Nyilván üzentek valamit Ursulának, mert Carlos magához
húzott egy Post-itet meg egy tollat.
– Nem, nem tudtam róla, de mondja csak!
Carlos jegyzetelni kezdett, és közben hümmögött olykor-
olykor. Pár perc után felegyenesedett, és letette a tollat.
– Rendben, megmondom neki, de jobb lenne, ha e-mailben is
átküldené. Tudja a címét? Rendben. Minden jót!
Letette a kagylót. Billy odalépett hozzá.
– Mi történt?
– Kyllönen volt Karlshamnból. Ursula megkérte, hogy
ellenőrizzen le valamit.
– Mit?
– Hogy hogyan jutottak el a tettesek Johanssontól Botkinhoz, és
onnan Strausshoz. Úgy tűnik, elég kevés volt rá az idejük. Átküldi
e-mailben is, ha érdekel.
A nap második hidegzuhanya. Mi a francot művel Ursula?
Semmi oka sem volt rá, hogy ellenőriztesse az utolsó gyilkosságok
időpontját, hacsak nem azt gyanította, hogy valami nem stimmel
az orosz halála körül. Billynek görcsbe rándult a gyomra.
Nem a kígyó volt, hanem valami más.
A félelem.
– Te maradsz még? Szólnál Ursulának? – kérdezte Carlos, és
bement a kis öltözőjükbe.
– Persze, tartom a frontot – felelte Billy, és igyekezett
fesztelenül beszélni.
Nem volt könnyű.
 Megvárta, míg a melegen beöltözött Carlos búcsút int a
kesztyűs kezével, és kilép az üvegajtón, aztán Ursula
íróasztalához ment, és elolvasta a Post-itet. Csak az állt rajta, amit
Carlos már elmondott. Csupán annyi újdonság volt benne, hogy
Lindének és Grönwallnak nagyjából három–öt perce volt végezni
Botkinnal.
Vagyis lehetséges. Megcsinálható.
Nincs közvetlen veszélyben.
De miért érdekelte Ursulát az idő és az orosz halála? És miért
nem szólt neki? Lehet, hogy őt gyanúsítják? De kik? Carlos
semmit sem tudott, ez egyértelműen kiderült abból, ahogy a
hívást fogadta, és megosztotta vele az információkat. És Vanja?
Tudott erről? Vagy mi ez az egész egyáltalán?
Ursula íróasztalán semmit sem talált, ami útbaigazította volna.
Eljátszott a gondolattal, hogy belép a számítógépébe. Tudta a
jelszavát, ahogy mindenkiét. Megnézi a leveleit és a böngészési
előzményeit. De nem tette.
Nem szabad, hogy a félelem eluralkodjon rajta, és átvegye az
irányítást.
Olyankor hibázik az ember.
Kézben tartja a helyzetet, győzködte magát, miközben
visszament az íróasztalához. Ha tudnának valamit, ha
bizonyítékuk lenne, nem így járnának el. Valószínűleg az történt,
hogy Ursula átolvasta a karlshamni anyagokat, úgy vélte, hogy az
idővonallal valami gond van, és ellenőrzést kért. És most
megkapta. A tetteseknek volt elég idejük. Ügy lezárva.
De… ha Ursula úgy érezte, hogy valami nem stimmel, biztos
beszélt róla Sebastiannak. Ami nem jó. Sebastian tudott arról a
kicseszett macskáról. Ha szöget ütött a fejébe valami, biztos
vájkálni kezd.
Megint görcsbe rándult a gyomra.
Össze kell szednie magát!
Ez az egész csak az agya szüleménye. Jennifer holttestének
megtalálása kibillentette az egyensúlyából, és most mindenhol
rémeket lát. Ami érthető, de nem azt jelenti, hogy igaza is van.
Még ha azt feltételezték is, hogy az oroszt más tettes ölte meg,
nagyon messze jártak attól az elképzeléstől, hogy ő volt az. Bár
azt a gyilkosságot is ugyanazzal a fegyverrel követték el, és nem
sokan tudták, hol tartózkodik Botkin… Nem! Nem engedheti
szabadjára a fantáziáját. Vissza kell nyernie az önuralmát. Első
lépésben ki kell derítenie, hogy csak Ursula gyanakszik-e, vagy
Vanja is tudja, hogy kérdések merültek fel a karlshamni
nyomozás körül. Ki van ellene?
Belesett az ablakon, és látta, hogy Vanja elmélyülten dolgozik,
aztán kiment a konyhába, és töltött két csésze kávét. Bekopogott
Vanjához, majd fesztelen mosollyal belépett.
– Nem zavarok?
– Nem, dehogy! – mondta Vanja, nyújtózkodott egyet, és
fáradtan megdörzsölte a szemét. – Nem értem, Torkel mikor
végezte el ezt a sok papírmunkát, egy örökkévalóságig tart.
– Nem volt élete – felelte Billy, és letette az egyik csészét az
íróasztalra, majd helyet foglalt az egyik kanapén.
Azon gondolkodott, hogy valami baráti, családi témával
vezesse-e be a dolgot, vagy térjen rögtön a lényegre. Ez utóbbi
mellett döntött.
– Pont most hallottam, hogy Ursula megkérte a
karlshamniakat, hogy ellenőrizzék le az utolsó gyilkosságok
időpontját. Lemaradtam valamiről?
Vanja reakciója mindent elmondott, amit tudnia kellett.
Nagyon jól ismerte, tudta róla, hogy nem valami nagy színészi
tehetség, és bár képes volt elég hihetően eljátszani a tudatlant,
ilyen meglepetést aligha lett volna képes színlelni.
– Nem. Mit csinált?
– Nem tudom pontosan. Krista telefonált, és azt mondta, hogy
ellenőrizték, hogyan jutottak el a tettesek Johanssontól
Botkinhoz, majd Srausshoz.
Vanja kérdő pillantást vetett rá. Világos volt, mint a nap, hogy
fogalma sincs róla, miről beszél Billy.
 Szóval egyedül Ursula. Meg talán Sebastian.
– Nem én kértem rá – mondta Vanja.
– Csak azt akartam tudni, segíthetek-e valamiben.
Vanja elnézett mellette, ki az ablakon az egyterű iroda felé,
ahol Ursula éppen most tért vissza a helyére. Vanja felkelt,
kiment, Billy meg követte, és rézsút a háta mögött állt meg.
– Ellenőriztetted Kyllönennel az időket? – kérdezte kertelés
nélkül.
– Igen. A jelentésnek az a része elég sovány volt. Csak még
egyszer rá akartam nézni.
Nem tűnt hazugságnak. Átolvasta az anyagokat, úgy vélte, hogy
az idővonallal valami gond van, és ellenőrzést kért. Pont, ahogy
Billy gondolta. Feleslegesen izgatta fel magát.
– Szeretném, ha a jövőben tudnék az ilyenekről. Nagyon
kaotikus lesz, ha mindenki külön kis nyomozásokat folytat. Mit
akartál kideríteni?
– Hogy Lindének és Grönwallnak volt-e ideje az utolsó két
gyilkosságra, mielőtt megjelentek Straussnál.
– Tudjuk, hogy volt. És ugyanazt a fegyvert használták
mindenhol.
– Csak biztosra akartam menni…
És ott volt! Valami a hangjában. A félbehagyott mondatban.
Valami hamis. Nem az volt az ok, hogy túl soványnak érezte a
jelentés azon részét. Gyanakodott valamire. Rá gyanakodott. A
nyugalom, amelyet pár másodperce még érzett, irányíthatatlan,
fortyogó dühnek adta át a helyét.
Ursula meg az a rohadék Sebastian tönkreteheti az életét!
Pár másodpercre szó szerint minden elsötétült a szeme előtt.
Lüktetett a halántéka. Amikor magához tért, látta, hogy Ursula őt
nézi. Egy futó pillanatra találkozott a tekintetük, majd Billy
félrenézett, elnézést kért, és visszament az íróasztalához.
Megtudta, amit kellett.
Vanjának fogalma sem volt semmiről. Ursula gyanakodott.
Sebastian pedig ott bujkált a háttérben.
A játék elkezdődött.
Eredetileg nem akartak találkozni, de kilenc körül Ursula felhívta,
hogy átmehet-e. Azt mondta, nem fogad el nemleges választ. Ők
kezdték ezt az egészet Torkellel, és most ezért nem tud lazítani,
nem akar egyedül lenni, és tényleg nagyon aggodalmasnak meg
szomorúnak tűnt, amikor belépett, és levette a kabátját.
– Ettél már? – kérdezte Sebastian, amikor beljebb mentek a
lakásba.
– Egy szendvicset, meg ittam egy pohár bort.
– És kérsz még valamit?
Tudta a választ a kérdésre, úgyhogy bevitt egy pohár
Chardonnay-t a nappaliba, ahol Ursula letelepedett. Sebastian
leült mellé a kanapéra. A nő belekortyolt a borba, elgondolkodott,
majd a zsebéből előhúzott egy összehajtogatott Post-itet, és
átnyújtotta neki.
– Miért gondoltad meg magad? – kérdezte Sebastian, miután
széthajtogatta a lapot, és meglátta rajta az e-mail-címet meg a tíz
karakterből álló jelszót.
– Felhívtam Kyllönent, ellenőriztettem vele, hogy a tetteseknek
volt-e idejük megölni Botkint.
– Botkin az a karlshamni orosz?
– Végig éreztem, hogy itt nem stimmel valami – ismerte be
Ursula.
Aztán elmesélte, hogy Billy ment el az oroszért, és állítólag
követték őket. Miután beszélt Sebastiannal meg Torkellel, rájött,
hogyan lehetett Billy a gyilkos.
– De nem ugyanazzal a puskával lőtték le, mint a többieket? –
kérdezte Sebastian, akinek nem állt össze a kép.
 – Ami a tettesek kocsijában volt. Billy pedig mellette parkolt.
Sokkal előbb ért oda, mint a többiek – foglalta össze Ursula. –
Szóval felhívtam Kyllönent.
– És mit mondott? – kérdezte Sebastian, noha ezúttal is biztos
volt a válaszban.
– Lehetséges, hogy Lindének és Grönwallnak volt elég ideje
lelőni…
És itt kellett jönnie egy nagy „de”-nek, amelyet ki sem kellett
volna mondani. Sebastian mégis megtette.
– …de nem valószínű.
Ursula megint belekortyolt a borába, komolyan pillantott rá,
majd megrázta a fejét.
– Nem valószínű.
A szeme megtelt könnyel. Sebastian nem emlékezett rá, hogy
látta volna valaha sírni. Még akkor sem, amikor csúnyán
megbántotta.
– Tudod, mit jelent, ha igazad van?
– Hogy én vagyok a legjobb – igyekezett viccel elütni, de látta,
hogy a nő cseppet sem értékeli a próbálkozást. – Bocsánat…
– Tizenöt éven át dolgoztunk együtt. Ott voltunk az esküvőjén.
My terhes. Mármint… Billyről van szó!
– De beteg. – Sebastian látta, hogy ez nem elégséges, se
magyarázatnak, se vigasznak. Távolról sem. – Gondolj rá úgy,
mintha… demens lenne! Már nem az, aki volt, és nem tehet róla.
– Mi történt vele?
Ezt persze Sebastian sem tudta biztosan, de előadta az
elméletét. Hindéről és Cederkvistről, az egészségtelen
kapcsolatról, a kényszer kialakulásáról, a működőképesség
megőrzésének szükségességéről.
– Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni! – jelentette ki Ursula
határozottan. – De amikor ma ránéztem, miután megtudta, hogy
beszéltem Kyllönennel…
– Tudja, hogy nyomozunk utána? – szakította félbe Sebastian,
és csomóba ugrott a gyomra.
 Nem azért, mert úgy gondolta, hogy Billy fenyegetést jelent
rájuk, ennyire nem volt eszelős, hanem mert most mindent át fog
gondolni, és ha van is valahol valami bizonyíték ellene, meg fogja
semmisíteni. Ha tud a dologról, kisebb lesz az esélye annak, hogy
sikerül elkapniuk.
– Annyit biztosan tud, hogy utánajártam a Botkin-
gyilkosságnak – felelte Ursula. – De a pillantása…
Nem fejezte be a mondatot, és Sebastian látta, hogy
megborzong. Nehéz, csaknem lehetetlen elhinni, hogy egy ember,
akinek nagy vonalakban ismerni véljük az életét, valójában
teljesen másvalaki. Ezek a tények ellentmondanak az
érzelmeknek, és a tények az ilyen meccseket nyerik meg a
legnehezebben.
– Szerintem igazad lehet, de remélem, hogy nincs – mondta
Ursula, és ezzel lényegében megfogalmazta azt, ami Sebastian
fejében járt.
– Én is – felelte ő őszintén.
– Ezért adtam oda a bejelentkezési adatokat – folytatta a nő a
papírlapra pillantva, amelyet Sebastian a dohányzóasztalra tett. –
Hoztam egy laptopot is a rendőrségről, hogy utánanézzetek
mindennek, és kiderítsétek, hogy mégsem ő volt.
Sebastian felvette a papírt az asztalról, és zsebre vágta. Ezek
után nem sok megbeszélnivalójuk akadt az üggyel kapcsolatban.
Sebastian Ursula félig üres pohara felé biccentett.
– Kérsz még, és itt maradsz éjszakára?
Mindkét kérdésre igen volt a válasz.

A nő mélyen aludt.
Felé fordulva, kissé elnyílt szájjal, halkan horkolt. Nem mintha
számított volna, attól még tudott volna aludni.
Csak annyi minden járt a fejében.
Felhívta Torkelt, aki várakozásteljesen, csaknem örömmel
fogadta a hírt, hogy megkapták Ursulától azt, amire szükségük
van a folytatáshoz, és úgy döntöttek, hogy másnap reggel
találkoznak. Tény, hogy Sebastian is örült, hogy ez az egész Billy-
ügy napvilágra került. Persze volt benne némi bűntudat, amellyel
meg kellett birkóznia, de ez semmi sem volt ahhoz képest,
amellyel reggelente álmából ébredt.
A „lecseréltél” szónak minden éjjel ugyanolyan hatása volt rá.
Túl nagyra vágyott?
Mohó lett, és azt gondolta, mindent megkaphat?
Nem gyógyulhat meg úgy, hogy ne legyenek rajta hegek, valami
mindenképpen visszamarad. A hiány, amely örökre emlékezteti
rá, hogy soha nem fogja visszakapni, soha nem fogja újra
kiérdemelni azt, amije egykor volt.
Persze hülyeség. Mintha fel kellene áldoznia valamit azért,
hogy megkapjon másvalamit. Nem volt Sabine, aki üldözte, nem
volt Lily, csak ő volt, a bűntudatával, amelyet nyilván soha nem
fog tudni egészen kiheverni.
De néhány éve már jól mentek a dolgai. Mi változott meg most?
Az Amanda iránt érzett szeretete napról napra erősödött,
ahogy az Ursula iránti érzelmei is.
Boldog volt. Vele.
Ez volt az újdonság. Hogy beismerte magának. Hogy most
először látott maga előtt olyan jövőt, amelyben boldog lehet egy
másik nővel, de nem érdemelte meg, nem engedhette meg
magának.
Az éjszakánként látott álom magáért beszélt.
Sikerült kikászálódnia a fájdalom és a gyász mocsarából,
amelyben évek óta vergődött, sikerült felemelkednie. De most
megint belesüppedni készült, és meg kellett szabadulnia a
holtsúlytól, hogy a felszínen maradhasson.
Amandáról soha nem fog lemondani. Elképzelhetetlen. Az
iránta érzett szeretete állandó volt, elidegeníthetetlen. Még a
halott lányával sem volt hajlandó tárgyalni róla.
És akkor megtarthatja Amandát, ha senki sem veszi át Lily
helyét? A magányos élet volt az az ár, amelyet meg kellett
fizetnie, hogy szerethesse az unokáját?
 Az oldalára fordult, és a nyugodtan alvó Ursulát nézte.
Óvatosan az arcára tette a kezét. Őrült gondolatok éjnek évadján.
Elhessegette őket. Valami egyszerűbb és konkrétabb dolgon
kellene töprengenie. Például azon, hogy a volt kollégája megölt-e
legalább két embert.

Torkel már a második csengetésre ajtót nyitott. Ez jó jel volt.

Sebastian belépett, levette a kabátját, és bement a konyhába. A
lakás most nem tűnt annyira rendetlennek. Torkel erőt vett
magán, és legalább a kupleráj javát felszámolta. A konyha már-
már hangulatos volt. A mosogató üres és tiszta. A letörölgetett
pulton Torkel laptopja állt felnyitva, és a frissen főzött kávé illata
elnyomta a kosz és az alkohol szagát.
– Takarítottál?
– Igen, szántam rá pár órát, amikor tegnap hazajöttem.
– Ez a jó abban, ha teljesen lecsúszik az ember: nem kell sok
hozzá, hogy minden lényegesen jobbnak tűnjön – mondta
Sebastian, és kihúzott egy széket. – Ittál már ma?
– Csak egy sört.
Torkel kitöltötte a kávét, és leült mellé. Sebastian ivott egy
kortyot. Ma még a kávé is jobbnak tűnt. Biztos azért, mert Torkel
nem tévesztette el a számolást, hány kanállal tesz bele. Sebastian
elmesélte, mit tudott meg Ursulától előző nap. Ivan Botkinról; a
gyanakvásról, amelyet sikerült felébreszteniük benne; az okról,
amiért most itt ülnek Ursula bejelentkezési adataival és a
rendőrségről származó számítógéppel. Torkel fogta a gépet.
Sebastian közelebb csúszott hozzá, hogy rendesen lássa a
monitort, miközben Torkel gyakorlottan bejelentkezett a
rendszerbe, keresni kezdett, majd egykettőre megtalálta a
Jennifer ügyében folytatott nyomozás anyagait.
Jól írták meg, látszott rajta, hogy Jennifer a kollégájuk volt. Az
első nyomozók, akik még egy eltűnési ügyben folytattak
vizsgálatot, tényleg minden követ megmozgattak. Megszerezték a
bankkártyaadatokat, feljegyezték a közösségi oldalakra való
bejelentkezéseket, beszéltek a szomszédokkal, barátokkal,
kollégákkal. Szorosan együttműködtek a francia rendőrséggel,
amely szintén igen alapos munkát végzett. Többször is
búvárokkal kutattatták át a barlangrendszert, ahol Jennifer
holmiját megtalálták, és felkeresték a szállodát meg az
élelmiszerboltokat, ahol a lány kártyáját használták. Senki sem
emlékezett egy ilyen megjelenésű svéd nőre.
Minél többet olvastak, annál inkább ráeszméltek, milyen
gondosan megtervezték Jennifer kitalált franciaországi útját.
Egyetlen olyan helyen sem fordult meg, ahová kamerákat
szereltek fel, csak önkiszolgáló szállodában járt, ahová egy
automatán lehetett bejelentkezni. Nem vett fel pénzt, nem
keresett fel éttermeket, csak házhoz rendelt ételt. Valaki mindent
elkövetett, hogy úgy nézzen ki, mintha külföldön járt volna,
miközben valójában az Erken-tó mélyén feküdt.
Az igazságügyi orvosszakértő előzetes jelentésével folytatták.
A lágy szövetek már lebomlottak, csak a csontváz maradt meg.
A tó kémhatása, a megtalálási hely mélysége és az állandóan
alacsony hőmérséklet alapján arra lehetett következtetni, hogy a
holttest már legalább két éve volt vízben. A kéztőcsontokon apró
törések nyomai látszottak. Sebastian és Torkel kénytelen volt a
Google-t segítségül hívni. Kiderült, hogy nyolc kis csontról van
szó, amelyek a csuklóban találhatóak. Az orvosszakértő szerint ez
arra utalhat, hogy Jennifer keze a halál beálltakor meg volt
kötözve. Ebben az esetben a lány keményen küzdött, hogy
kiszabaduljon. A halál okát nem lehetett megállapítani, de a külső
erőszakot, amely zúzódások kialakulásához vezetett volna, ki
lehetett zárni. A csontokon nem látszott szúrás vagy lövés nyoma.
A legfrissebb anyagok már az új nyomozóktól, Hanssontól és
Gutestamtól származtak, és az előző napra voltak keltezve.
Beszéltek Billyvel a manipulált képekről, és megtudták, hogy ezen
a szálon nem jutnak tovább, valamint egybevetették a holttest
elsüllyesztésének módját más bűncselekményeknél alkalmazott
módszerekkel, de ez idáig eredmény nélkül.
 Egy szó, mint száz, a csukló sérülésein kívül nem olvastak túl
sok újdonságot. Kínzás vagy eldurvult nemi aktus? Mindkettő
lehetséges volt. Sebastian könnyen el tudta képzelni, hogy Billy
ilyesfajta dominanciajátékokban leli élvezetét.
Dominancia, irányítás, hatalom.
Kizökkent az eszmefuttatásából, amikor Torkel felállt, és
elkezdett fel-alá járkálni, mintha össze akarná szedni a
gondolatait. Bármire készült is, Sebastiannak az az érzése támadt,
hogy nem fog örülni neki.
– Szerintem… – kezdte Torkel habozva. – Négy éve megölte
Jennifert. Most meg az oroszt. Te vagy a pszichológus, de már én
is nyomoztam jó pár sorozatgyilkos után. Ha tényleg az, akinek
hiszed, akkor vannak még más áldozatok is.
Sebastian szóhoz sem jutott. Ő idáig nem ment el, nem mert
elmenni. Érthető okokból. Már a Jennifer-ügy is épp elég
nyomasztó volt, a Botkin-féle nem kevésbé, de hogy még több
áldozat legyen… Tudta, hogy valami baj van Billyvel, de nem tett
semmit. És lehet, hogy emiatt többen is meghaltak? Már eddig is
roppant bűn terhét viselte.
Torkel megint leült a számítógép elé, bezárta a nyomozati
anyagokat, és új keresést indított.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Sebastian.
– Eltűnt személyeket keresek.
Sebastian értetlenül nézett rá.
– Billy rendőr. Tudja, hogy holttest nélkül csaknem lehetetlen
elmarasztaló ítéletet hozni. Vagy akár csak bíróság elé állítani
valakit.
Torkel ujjai gyorsan jártak a billentyűzeten. Most volt benne
valami keménység, valami intenzív. Majdnem olyan volt, mint
régen. Ha valaki ebben a pillanatban látta volna először, meg nem
mondta volna, hogy masszív alkoholista. Lefuttatott egy
lekérdezést az adatbázisban.
– Ha többeket is megölt, akkor azoknak bejelentették az
eltűnését. De nem találták meg őket – magyarázta.
 Sebastian csak bólintott. Svédországban évi szinten több ember
eltűnését jelentették be, mint azt az ember gondolná, ám a zömük
megkerült, és a legtöbben élve. Páran öngyilkosok lettek, és csak
kevesen estek bűncselekmény áldozatául. Azoknak az
eltűnteknek, akiknek sosem akadtak a nyomára, csekély volt a
száma. Ha kivonjuk belőle azokat, akiknek feltehetően jó okuk
volt köddé válni, még csekélyebb. Torkel hátradőlt. A képernyőn
harmincvalahány név sorakozott. Több mint harminc ember tűnt
el az elmúlt négy évben nyom nélkül.
Sebastian előrehajolt, és elhallgattatta a halk hangot, amely azt
súgta neki, hogy közvetett módon felelős azért, ha ezek közül az
emberek közül valaki meghalt. Ezzel pillanatnyilag semmit sem
tudott kezdeni. A legfontosabb most az volt, hogy
megakadályozzák, hogy Billy még valakinek ártson. De hol
kezdjék? Csak neveik voltak: nők és férfiak, különböző korúak, az
ország különböző szegleteiből. Hogyan köthetnék őket Billyhez?
– Ez meg mi? – kérdezte, és az egyik névre mutatott a listán.
Hugo Sahlén, tizenhét éves, eltűnt Uppsalában, 2017. november
3-án.
– Mi van vele? – kérdezett vissza Torkel.
– Nem akkor voltunk mi is ott?
Sebastian teljesen biztos volt az igazában. Az a nyomozás és
azok az október végi, november eleji napok örökre az
emlékezetébe vésődtek. Torkel megint felállt, kiment a konyhából
egy pillanatra, majd egy naptárral tért vissza. Megkereste a
megfelelő dátumot, és bólintott.
– Az volt az utolsó napunk ott.
Sebastian rápillantott, de egy szót sem kellett szólnia. Egy
próbát megért. Torkel megint kiment, és újabb naptárakkal tért
vissza.
2018, 2019, 2020.
Negyedórával később mindketten hátradőltek. Torkel, ha nem
is elégedettnek, de mindenképpen energikusnak és lelkesnek
tűnt. Sebastian mindent megadott volna érte, hogy
visszaforgathassa az idő kerekét Billy esküvőjének éjszakájáig. Az
utána következő hétfőig. Akkor szólna Torkelnek, elmondaná
neki, mit látott, azt is, hogy az mit jelenthet, és jelezné, hogy
tenniük kell valamit… Mert így valószínűleg meg tudtak volna
állítani egy sorozatgyilkost. Valószínűleg meg tudtak volna
menteni négy embert, akiknek a neve ott sorakozott előttük a
monitoron. Mind a négyen olyan napokon tűntek el, amikor a
királyi gyilkossági nyomozóhatóság lezárt egy nyomozást
valamelyik városban, és hazatért Stockholmba. Egyiküket sem
találták meg.

Hugo Sahlén, 17 éves, Uppsala, 2017. november

Tina Svensson, 52 éves, Borås, 2018. szeptember
Katarina Holmkvist, 33 éves, Falun, 2019. május
Sverker Frisk, 45 éves, Hudiksvall, 2020. augusztus

Bizonyítékuk továbbra sem volt, de Ursula és nem utolsósorban

Sebastian abbéli reménye, hogy tévednek Billyvel kapcsolatban,
egyre kevésbé tűnt megalapozottnak.
– Ráérsz egy percre?
Carlos felnézett a munkájából. Ursula kabátban állt az íróasztala
mellett.
– Persze. Mi történt?
– Velem jönnél? De öltözz fel, mindig fázol.
Carlos a homlokát ráncolva tette, amit mondtak neki.
Nyilvánvaló volt, hogy Ursula nem fogja elárulni, miről van szó.
Itt és most nem. Kiment az öltözőbe, és felvette a bélelt kabátját a
V nyakú Finch-Hatton kasmírpulóverére. Sapka, sál, kesztyű, és
már készen is volt. Követte Ursulát ki az irodából, be a liftbe.
– Hová megyünk? – érdeklődött, amikor a nő megnyomta a
földszint gombját.
– El.
Carlos elhallgatott. Az alatt a viszonylag rövid idő alatt, amióta
Ursulát ismerte, rájött, hogy a csevegés nem az ő műfaja, és csak
a legszükségesebb információkat osztja meg. Lehet, hogy
Kyllönen telefonhívásáról van szó? Vanja nem repesett az
örömtől, amikor megtudta. Az önálló kezdeményezések
szemlátomást nemkívánatos jelenségek voltak. Ezt jó lesz az
eszébe vésnie a jövőre nézve. Lehet, hogy Ursula folytatta a kis
magánnyomozását a karlshamni ügyben? Carlos nem volt biztos
benne, hogy akar-e tudni róla. Semmi kedve sem volt
belekeveredni Vanja és Ursula konfliktusába.
Kiléptek a liftből, átmentek a forgósorompón, ki a kijáraton,
majd megérkeztek a polhelmsgatani nagy üvegtető alá. Carlos
begombolta kabátja felső gombját, amikor megcsapta a
Kronobergparken felől fújó langyos szél. Balra fordultak, és
szapora léptekkel folytatták az útjukat. Úgy száz méter után
Ursula kinyitott egy zöld faajtót, lementek egy félemeletnyit, és
egy sötét faasztalokkal berendezett, narancssárga helyiségben
találták magukat. A belső sarokban két férfi ült, akiket Carlos
azonnal felismert. Torkel Höglund és Sebastian Bergman. Pár éve
együtt dolgoztak Uppsalában. Torkel múlt télen vonult nyugdíjba,
Sebastian pedig Vanja apja volt, ha jól értette. Teljesen
reménytelen figura, már amennyiben hinni lehet a pletykáknak –
amelyek arról is szóltak, hogy most Ursulával jár.
– Kérsz valamit? – biccentett Ursula a kávéspult felé.
– Egy kapucsínót.
– Ülj le, hozom!
Carlos kibontotta a sálját, és levette a sapkáját, miközben az
asztal felé lépdelt.
– Szia! Jó, hogy eljöttél! – üdvözölte Torkel. – Rég láttalak.
– Igen. Hogy vagy? – kérdezte Carlos, majd kihúzott egy széket,
és leült.
– Mondta Ursula, miért hívtunk ide? – érdeklődött Sebastian,
mielőtt Torkel válaszolhatott volna.
Nyilván át akarta ugrani az üdvözlést és a csevegést.
– Nem.
A két férfi egymásra pillantott, mintha azt akarnák tisztázni, ki
kezdje.
– Ami itt elhangzik, annak négyünk között kell maradnia –
mondta Torkel halkan.
– Jól van…
– Emlékszel egy bizonyos Hugo Sahlénra?
– Igen. Egy fiatal srác, aki eltűnt Uppsalában, amíg ott
dolgoztatok.
– Te voltál a nyomozás felelőse.
– Igen.
– Elolvastuk az anyagokat. Nem emlékszel valamire, ami
kimaradt belőlük?
– Mint például?
 Carlos elkerekedett szemmel nézett egyikükről a másikukra,
meg sem próbálva titkolni az értetlenségét.
– Egy elgondolás, egy sehová sem vezető nyom, ami akkor nem
tűnt fontosnak.
– Nem. Minden benne van az aktában. Tudom, hogy nem valami
sok, de egy fiatal srác, aki szorgalmas, és jó családból származik,
egyszer csak fogja a biciklijét, és eltűnik… De miért beszélünk
erről?
Az urak megint összepillantottak, és most nyilván Sebastianon
volt a sor.
– Más. Karlshamn. Múlt héten.
– Igen?
– Láttad, mi lett a fiatalok puskájával?
– A kocsiban hagyták, amikor elfutottak… Nem értem.
Begyűjtöttük, mert bizonyítéknak számít.
– Ki gyűjtötte be?
– Billy.
– Vagyis a kocsijuk közelében járt?
– Igen. Mellette parkolt le… Miről van szó?
– Úgy hisszük, hogy Billy lőtte le Botkint – jelentette be Ursula,
és letett egy csészét, amelyben a tejhabba egy tökéletes kis levelet
rajzoltak.
Carlos lefogadta volna, hogy rosszul hall. Ez az egész teljes…
– Őrültség, tudjuk. De erős közvetett bizonyítékaink vannak.
– De miért? Miért lőtte volna le Botkint?
– Csak úgy – jelentette ki Sebastian. – És nem ő volt az első.
– Komolyan beszéltek?
Nem beszélhetnek komolyan. Carlos kedvelte Billyt. Nagyon is.
Az egyik legjobb kollégának tartotta, akivel valaha dolgozott.
Ursula felé fordult, aki nem adta jelét, hogy csak ugratnák. Ez
valami teszt? Biztos valami ilyesmi lesz. Bármi, de nem komoly.
– Ezért kérted meg Kyllönent, hogy ellenőrizze az időket?
– Igen.
 Gondolkodnia kellett. Rendet tenni a fejében. Nyilvánvalóan
komolyan beszéltek. A királyi gyilkossági nyomozóhatóság volt
főnökével, Svédország legnevesebb kriminálpszichológusával és
profilozójával, valamint az ország legjobb törvényszéki
szakértőjével ült egy asztalnál. Ha ők azt hitték, hogy Billy súlyos
bűncselekményt követett el, akkor azt nem lehetett csak úgy
szőnyeg alá seperni.
A gondolat a semmiből jött. Egy emlék, amely az agya
legeldugottabb zugában motoszkált, és csak a megfelelő ingerre
várt, hogy testet ölthessen.
Botkin, az idők és Billy.
Vagyis csak az idők és Billy.
– Elnézést – mondta hátratolva a székét, és a hirtelen
mozdulattól úgy beverte a combját az asztalba, hogy a kávé
kilöttyent. – Telefonálnom kell egyet.
– De ez a dolog köztünk marad – emlékeztette Sebastian,
amikor elindult.
Carlos kiment az utcára, és rögtön fázni kezdett, mert minden
meleg ruháját a kávézóban felejtette. Ügyet sem vetett rá,
elővette a telefonját, és megkereste Kyllönen számát. A nő
azonnal felvette. Carlos bemutatkozott, mire Kyllönen jókedvűen
megjegyezte, milyen sűrűn beszélnek mostanában.
– Hiányzunk?
– Nem, vagyis de. Segítségre van szükségem.
– Persze. Miről van szó?
– Tudja, mikor ugrott le a szikláról Linde és Grönwall. Volt
akkor forgalmi fennakadás a 15-ös úton vagy a 116-oson
Olofströmtől délre?
– Nem tudom, utána kell néznem.
– Köszönöm. Várok.
A vonalban csend lett. Carlos tett pár lépést a járdán. Most,
hogy eszébe jutott, nem tudott szabadulni a gondolattól,
mennyire furcsállotta, hogy a fiatalok öngyilkossága után Vanja
azt mondta, hogy Billy csak bő fél óra múlva ér a Skinsagylet
természetvédelmi területhez. Épp akkor hajtott át Olofströmön,
amikor ő beszélt vele. És az legfeljebb tíz percre volt onnan.
– Itt van? – kérdezte Kyllönen.
– Igen, persze.
– Sem a 15-ösön, sem a 116-oson nem volt forgalmi fennakadás
abban az időpontban.
– Biztos? – kérdezte Carlos, nem is azért, mert nem bízott a
nőben, inkább csak saját magát akarta meggyőzni.
Még egyszer hallani akarta.
– Teljesen.
– Jó, köszönöm a segítséget. Lehet, hogy még beszélünk.
– Tudják, hol érnek el.
Carlos befejezte a hívást, és egy darabig maga elé meredve
gondolkodott. Aztán megborzongott, és nem csak a hideg miatt.
Visszament a kávézóba, és leült a sarokban álló asztalhoz.
– Mit akartok, mit csináljak?
Carlos igyekezett nem gondolni arra, hogy miért.
Hogy miért van Uppsalában.
Hogy miért ül a régi munkahelye étkezőjében, és beszél Lennyvel
egy hároméves eltűnési ügyről.
Hogy miért nyomtatta ki az előtte heverő nyomozati anyagot.
A legfelső lapról Hugo Sahlén mosolygott rá. Egy iskolai
fénykép volt a felső tagozat utolsó évéből. A fiú feje az iskolai
fotókra jellemző tartásban a kék háttér előtt. Fekete kapucnis
pulóver, fekete, egyenes szálú haj, az egyik szeme felett pirszing,
az állán gyér szakáll. Keménynek nézett ki, de Carlos a nyomozati
anyagból tudta, hogy kedves, kissé magányos fiú volt, aki a kevés
barátjával jobbára a fejhallgatóján keresztül beszélt, amikor
online játékokat játszottak, és nem a való életben.
Vagyis IRL, ahogy Billy szokta mondani.
Az az istenverte Billy!
Nem akart arra gondolni, miért van itt.
Hugo Sahlén. 2017 novemberének egy délutánján tűnt el. Fogta
a biciklijét, és azt mondta, hogy átmegy Liamhoz, az egyik
barátjához. Ekkor látták utoljára. Pár térfigyelő kamera Uppsala
külvárosában rögzítette, ahogy keletre teker, de aztán… Semmi.
Liamnak fogalma sem volt, hová tűnhetett. Nem beszéltek meg
találkozót arra a napra.
– De miért bolygatod most ezt az eltűnési ügyet? – kérdezte
Lenny, és beleharapott a májkrémes szendvicsébe.
Carlos elgondolkodott, pedig számított a kérdésre. Nem
lehetett megúszni. Viszont őszintén megválaszolni sem lehetett.
– Mert köze lehet egy másik esethez, amin dolgozom.
 – És milyen a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál? –
kérdezte Lenny, és a tenyerébe böffentett.
Carlost megcsapta a májkrém szaga. Utálta a májkrémet. Az
ízét, a szagát, az állagát. Otthonról teljesen száműzte.
– Jó. Szeretem.
Pillanatnyi csend állt be. Ezenkívül nem nagyon volt mit
mondani. Lennyvel nem voltak barátok. Kollégák voltak, akik
hébe-hóba együtt dolgoztak, de nem több. Nem álltak olyan közel
egymáshoz, hogy családról, utazásokról vagy szabadidős
programokról beszélgessenek. Lenny nyilván ugyanígy gondolta,
mert megint beleharapott a szendvicsébe, és az asztalon heverő
iratra mutatott.
– Milyen ügyben bukkant fel a srác? – kérdezte két falat között.
A szag újra meg újra megcsapta Carlost, és uralkodnia kellett
magán, hogy ne fintorogjon.
– Azt sajnos nem mondhatom meg.
– Mert most már a nagyfiúkkal játszol – ugratta Lenny.
Carlos Sebastianra, Torkelre és Ursulára gondolt, akikkel
dolgozott, legalábbis pillanatnyilag.
– Igen, a nagyfiúkkal játszom – mondta őszintén.
– És tőlem mit szeretnél?
– Csak ötletelni szeretnék veled kicsit, hátha emlékszel
valamire, ami nem került be az aktába… – A kinyitott mappára
tette a kezét. – Egy érzésre, gondolatra, amit akkor nem
tartottunk fontosnak, de aminek talán utána lehetne járni.
Lenny megtörölte a száját egy szalvétával.
– Szerintem megtettük, amit tudtunk.
– Persze. Nem hibát keresek, hanem… Nem tudom, mit keresek.
Valamit.
– Ez eléggé úgy hangzik, mintha el lennél keseredve.
– Mert kicsit el is vagyok keseredve – ismerte be Carlos.
Látta, hogy a kollégája figyelmes lesz valamire, ami a háta
mögött történik, és egy pillanatra várakozó mosolyt vélt
felfedezni az arcán.
 – Úgy látom, másoknak is a fülébe jutott, hogy itt vagy.
Carlos megfordult a széken. Anne-Lie Ulander jött felé, és
elmosolyodott, amikor összenéztek, de az arca hideg maradt.
Ennél kevésbé már nem is lehetett volna szívélyes az a mosoly.
– Szia! Hallottam, hogy itt vagy, és gondoltam, köszönök –
mondta, amikor az asztalukhoz ért.
– Remek. Szia! Hogy vagy?
– Megvagyok.
Carlos tudta, hogy többről van szó, mint udvariassági
csevegésről. Nyílt titok volt, hogy Anne-Lie szeretett volna
bekerülni a királyi gyilkossági nyomozóhatóságba. Leginkább a
főnöki székbe. Már akkor fájt a foga Torkel állására, amikor
együtt dolgoztak Uppsalában. Aztán Torkel nyugdíjba vonult, a
helyét pedig Vanja örökölte meg… Aki alkalmazta Carlost… Ezt a
békát Anne-Lie nem tudta lenyelni.
– Mi szél hozott? – A nő vetett egy pillantást az asztalon heverő
papírokra. – Az ott Hugo Sahlén?
– Igen.
– Miért érdekel benneteket?
Megint a miért. Lenny jól vette a titkolózását. Anne-Lie viszont
azt fogja hinni, hogy csak fontoskodik. Nem mintha számított
volna…
– Az eltűnése kapcsolatban állhat egy másik üggyel.
Keményen mondta, hogy elejét vegye a további
kérdezősködésnek. Volt viszont más, amiről beszélhettek. Anne-
Lie-t jobban ismerte, vele nem lett volna furcsa a családról
beszélgetni. De mielőtt még felidézhette volna, amit a férjéről és a
gyerekeiről tud, a nő az ajtó felé intett.
– Most sietek… De jó volt látni! Remélem, minden rendben.
– Persze.
– Gondolom.
Azzal távozott. Carlos utánanézett, és kicsit megesett rajta a
szíve. Úgy döntött, elhívja kávézni, ha itt végzett.
 – Amíg te a mi Kicsi Kincsünkkel csacsogtál, nekem eszembe
jutott valami – közölte Lenny.
– Mi?
– Emlékszel Liamra?
– Igen, igen.
– Amikor beszéltünk vele, az volt az érzésem, hogy valami nem
stimmel vele…
– Nem csak ideges volt?
– Most akkor akarod, hogy segítsek, vagy nem?
– Bocs…
– Pár hónappal később elkapták kábszerbirtoklásért,
marihuána volt a hátizsákjában, és arra gondoltam, ezért volt
olyan feszült, amikor náluk jártunk. Tulajdonképpen a vízipipáján
csücsültünk.
– Igen…
– De mi van, ha nem ezért volt? Mi van, ha valami más miatt
idegeskedett?
– Mi miatt?
– Tudja a fene! Azt mondtad, keresel valamit, hát ez valami.
Carlos bólintott, és összeszedte a papírjait. Szerinte ez nem
valami volt. Hanem semmi.
Carlos a kocsiban ült a kilencemeletes épület előtt, amely évekig a
munkahelye volt. Mi a következő lépés? Erős kísértést érzett arra,
hogy hazamenjen, és tegyen az egészre nagy ívben. Ez túlságosan
nagy falat volt neki, ez az egész… totális őrültség. Tegyük fel,
hogy Sebastiannak, Torkelnek és Ursulának igaza van, és valóban
Billy követte el ezt a szörnyű bűncselekményt.
Mi következik ebből?
Megmarad még egyáltalán a királyi gyilkossági
nyomozóhatóság?
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Torkel már nyugdíjba
vonult, mert neki igenis volt veszítenivalója. Vezető beosztású
rendőr volt, aki évekig alkalmazott egy sorozatgyilkost. Még ha
ezt nem is lehetne felróni neki, hiszen nem vett észre semmit,
aligha maradhatna a helyén. Amikor állami szervek bizonyulnak
inkompetensnek, vagy követnek el égbekiáltó hibát, a szokásos
forgatókönyv szerint kell egy bűnbak, akit feláldoznak a
nyilvános oltáron. Lehet, hogy Vanja sem viszi el szárazon. Lehet,
hogy Rosmarie Fredriksson feloszlatja a jelenlegi csapatot, és újat
hoz létre. Ahogy azt az itt eltöltött rövid ideje alatt megtudta,
nincs kebelbarátságban a királyi gyilkossági nyomozóhatósággal.
De talán Anne-Lie esélyt kap.
Elébeszaladt az eseményeknek. Idáig csak közvetett
bizonyítékaik voltak, amelyek ugyan elég nagy súllyal estek latba,
de nem igazoltak semmit. Ezért volt most Uppsalában. De mihez
kezdjen? Mitévő legyen? Fogalma sem volt.
Lemondó sóhajjal beindította a kocsit, és kihajtott a
Svartbäcksgatanra.
 El kellett indulnia valami nyomon.
El kellett indulnia a Liam-nyomon.

– A fűrészárunál – mondta a férfi, akit a mellén viselt névtábla

szerint Mirónak hívtak, és a nagy barkácsáruház túlsó vége felé
mutatott.
Carlos megköszönte, és átvágott a nagy helyiségen. Megnézte a
szerszámokat, a festékeket, a szerelvényeket, a szegőléceket, a
csavarokat, a csöveket, meg minden mást, amiről elképzelni sem
tudta, hogy valaha használni fogja. Nem volt egy ezermester.
Biztos ügyesebb lehetett volna, ha kicsit is érdekli a dolog, de már
a lakásfelújítás gondolatától is úrrá lett rajta a csüggedés.
Amikor megérkezett a fűrészáruhoz, azonnal megpillantotta
Liamot. Semmit sem változott. Jó, egy kicsit: valamelyest
megerősödött, férfiasabb lett, már inkább volt fiatalember, mint
fiú.
– Jó napot! Emlékszik rám? – kérdezte Carlos, amikor odaért
hozzá.
Liamnak kutatnia kellett egy kicsit az emlékezetében, de elég
hamar eszébe jutott.
– Maga rendőr.
– Így van. Akkor találkoztunk, amikor Hugo eltűnt.
– Megtalálták?
Carlos egész meghatódott, amikor látta, hogy megörült Liam a
gondolatnak. Kár, hogy ki kellett ábrándítania.
– Sajnos nem. Válthatnánk pár szót?
– Most?
– Jó lenne.
Liam a pénztárhoz slattyogott, mondott valamit az ott álló
nőnek, Carlosra mutatott, mire a nő bólintott. Aztán intett neki,
hogy kövesse, és kimentek a kertészeti részlegre, ahol senki
figyelmét sem kerülhette el, hogy itt az ideje a vetésnek,
ültetésnek, trágyázásnak. Liam a kerti bútorokhoz vezette, és
mindketten helyet foglaltak egy-egy műanyag széken. A
fiatalember az ínyéhez tett egy zacskó snüsszt, és karba font
kézzel hátradőlt.
– Hogy van? – kérdezte Carlos, hogy megtörje a jeget.
– Jól. Miért?
Védekező magatartás. Carlos amúgy sem táplált vérmes
reményeket a beszélgetéssel kapcsolatban, de ha Liam ilyen
kelletlen marad, kész időpocsékolás az egész.
– Csak beszélni szeretnék magával. Ez nem kihallgatás, senki
sem gyanúsítja semmivel, és egyedül Hugo eltűnése érdekel.
Semmi más.
A kis beszéd elérte a kívánt hatást, Liam leengedte a vállát, és
ellazult kissé.
– Nem jutott eszébe valami vele kapcsolatban a legutóbbi
találkozásunk óta?
– Például?
– Valami.
Már megint. Úgy látszik, mostanában be kell érnie ezzel a
„valamivel”. Ez egyértelműen kifejezte, milyen kevés nyomuk
van.
– Próbálok nem túl sokat gondolni rá – felelte Liam csendesen.
– Hiányzik, ugye?
A fiatalember csak bólintott, mintha attól tartana, hogy
elcsuklik a hangja, ha megszólal.
– Akkor a tárgyra térek – mondta Carlos, és kissé közelebb
húzta a székét. – Az egyik kollégám szerint maga kicsit idegesnek
tűnt, amikor legutóbb találkoztak. Aztán lebukott a fűvel, és ő azt
hitte, ezért…
– Már befejeztem.
– Mondom, hogy ez nem érdekel. De ez jó hír. A füvezés szar.
Liam halványan elmosolyodott, Carlos meg rájött, hogy ez úgy
hangzott, mint valami bölcs szlogen egy nyolcvanas évekbeli
pólón.
– De a fű miatt volt ideges? Vagy valami más miatt, amit nem
akart vagy nem tudott elmondani?
 Carlos azonnal kiszúrta, hogy ez telitalálat. Liam fészkelődni
kezdett a széken, az alsó ajkába harapott, pillantása csapongott.
Carlos közelebb hajolt.
– Liam… Kérem!
A fiatalember jól láthatóan feszengett, kipillantott a parkolóra,
és nehezen szedte a levegőt. Aztán döntésre jutott, és kihúzta
magát.
– A zsaruk egyszer az apja melóhelyéről figyeltek meg egy kupit
az út túloldalán.
Sahlén Állatorvosi Rendelője a Norrforsgatanon. Hát persze.
Carlos eddig nem jött rá a kapcsolatra. Amikor a sorozatos nemi
erőszak ügyében nyomoztak, nem találkozott Hugo apjával, a fia
eltűnése után pedig vagy az otthonukban, vagy a rendőrségen
beszélt vele. Káromkodott magában. Ha ez feltűnt volna nekik,
nyilván utánajárnak, van-e valami köze a bordély közelségének a
fiú eltűnéséhez.
– Hugo megtudta, hogy kupleráj van a szomszédban, és…
lefotózta a kijövőket, majd a rendszámuk alapján kiderítette,
kicsodák.
– Pénzt zsarolt ki tőlük?
– Nem sokat – válaszolta Hugo. – Csak pár ezret. Hogy
vehessünk valami menő cuccot.
– És nem lett baja belőle? Nem fenyegette meg valaki?
Liam hallgatott. Carlos érezte, hogy jó nyomon jár.
– Liam…
– Utoljára… Éppen ötezer koronáért ment, amikor eltűnt.
– Miért követelt ilyen sokat? – kérdezte Carlos, pedig biztosra
vette, hogy tudja a választ.
– Mert a fickó zsaru volt. Úgy gondoltuk, neki több a
veszítenivalója.
– Láttad a képeket? – érdeklődött Carlos, és erőt kellett vennie
magán, hogy veszteg tudjon maradni.
– Csak egy kép volt. Hugo kinyomtatta, és postán küldte el.
Aztán törölte, hogy ne legyen bizonyíték a telóján.
– De láttad a rendőrt a képen?
– Nem, nem tudom, ki volt az.
Carlos viszont tudta.
– Igen, emlékszem rá.
Stella Simonsson áttolta a képet az asztalon. Rácseppent egy kis
kávé. Carlos felvette, letörölte a vékony szalvétával, amely a
süteménye alatt volt.
Alig ismert rá a nőre, amikor belépett a kávézóba. A rövid,
fekete hajnak, a szemceruzának és az égővörös rúzsnak nyoma
sem maradt. Most szőke volt – és úgy tűnt, ez a természetes
hajszíne –, a sminkje pedig szolid. A bőrdzsekit és a térdig érő
csizmát kötött pulóverre és bokacsizmára cserélte. Amikor Carlos
megkérdezte, találkozhatnának-e, ezt a vaksalagatani kávézót
javasolta a munkahelye közelében. Carlos azon tanakodott
magában, vajon érzéketlenségnek minősül-e megkérdezni, hogy
még mindig prostituált-e, vagyis szexmunkás, ahogy a nő
fogalmazott a legutóbbi találkozásuk alkalmával. Teljesen nyíltan
beszélt a munkájáról, kicsit sem szégyenkezett, Carlos mégis úgy
döntött, nem teszi fel a kérdést.
– Ő is azon a nemierőszak-ügyön dolgozott, amiben segítettem
maguknak pár éve. A kollégája. Stockholmból.
– Máshol nem találkozott vele? – kérdezte Carlos, miközben
visszatette Billy fényképét az irattáskájába.
Stella mosolya elárulta, hogy jót mulat a dolgon.
– Arra kíváncsi, hogy lefeküdtem-e vele?
– Lefeküdt vele?
– Igen, egyszer járt nálam.
Carlos képtelen volt palástolni a meglepődését. Arra
emlékezett, hogy Stella nem az a mellébeszélős fajta, de az
biztosan nem tesz különösebben jót az üzletnek, ha ilyen
könnyedén kiadja az ügyfeleit. Vagy a volt ügyfeleit.
– Nem túl diszkrét…
– Miért kellene annak lennem? – vonta meg a vállát. – Egy
gyilkossági ügyön dolgozó, civil ruhás rendőr kérdez róla, ezért
azt feltételezem, hogy rosszabb dolog is szárad a lelkén, mint
hogy fizetett a szexért.
– Mit csinált, amikor találkoztak? Erre is válaszol?
– Fontos a nyomozás szempontjából, vagy csak kíváncsi?
Megint az a játékos mosoly. Carlosnak az volt a nagyon
határozott érzése, hogy a nőt szórakoztatja a helyzet.
– Mi a különbség?
Kihívóan nézett rá. Ő is tud játszani, ha kell.
– Maga szerint mit csinált?
– Valamiféle dominanciáról szóló játékot játszott.
– Hm.
– Ő volt a domináns, maga az alávetett. Jobban élvezte azt, hogy
az övé az irányítás, mint magát a szexet.
Okos és bennfentes. Valójában azonban csak Sebastian
Bergman szavait ismételte el abból a pszichológiai profilból,
amelyet Billyről állított fel.
Stella felnevetett, hátrasimított egy szőke tincset, amely az
arcába hullt, és sokatmondó mosolyt villantott rá.
– Egek! Maga is szexelt vele? Meleg, mi?
Carlos megengedett magának egy széles mosolyt.
– A Norrforsgatanon találkoztak? – kérdezte, és kiitta kihűlő
kávéja maradékát.
– Többször is.
Carlos felvette az irattáskáját a földről, és hátratolta a székét.
Megkapta, amire szüksége volt. Persze ez még mindig nem
konkrét bizonyíték, de a közvetett bizonyítékok egyre inkább
felhalmozódtak, és ha megfelelően sok van belőlük, az már elég.
– Ez minden, köszönöm – mondta, és felkelt.
– Nem akarja tudni?
 Carlos megállt. Képtelen volt visszatartani egy újabb sanda
mosolyt. Be kellett ismernie, hogy tetszik neki a nő enyhén
kihívó, laza stílusa.
– Mit?
– Tudja azt maga.
– Még mindig azt csinálja?
Most a nőn volt a sor, hogy somolyogjon.
– Kösz a kávét!
A körülményekhez képest Carlos szokatlanul könnyű léptekkel
sétált ki a kávézóból, és indult el a kocsija felé. De a valóság
hamarosan utolérte. A legnehezebb még tagadhatatlanul előtte
állt.
El kellett mondania mindezt a főnökének.
Aki egyben Billy legjobb barátja is volt.
Carlos és Ursula alig lépett be az irodájába, Vanja máris látta
rajtuk, hogy tudják, nem fog tetszeni neki a mondanivalójuk.
És igazuk is lett.
– Hol van Billy? – kérdezett vissza Ursula, amikor Vanja az iránt
érdeklődött, hogy mit akarnak, Carlos pedig becsukta maguk után
az ajtót.
– Valami dolga van otthon, később jön be. Miért?
Erre sem válaszoltak, csak egymásra pillantottak, és azt
javasolták, hogy üljenek le a kanapékra, amelyeket Vanja
Torkeltől örökölt, mint minden mást a helyiségben. Pár
fényképet, cserepes növényt és egy asztali lámpát leszámítva,
amelyet azért hozott, hogy ne kelljen folyton a mennyezeti
világítást felkapcsolnia munka közben, az iroda pont úgy nézett
ki, ahogy Torkel annak idején hagyta. Kellemes volt, Vanja
mindig is szívesen tartózkodott itt, és tudta, mennyire szerette a
volt főnöke, ezért nem volt szíve átrendezni.
– Mit akartok? – tért rögtön a tárgyra, miután helyet foglaltak a
kanapékon, mert szeretett volna már túl lenni ezen az egészen.
– Nem fogsz örülni annak, ami most jön…
– Sőt, nem is fogsz hinni nekünk – szúrta közbe Carlos.
– De mindketten átgondoltunk minden kétséget, és azt
szeretnénk, ha végighallgatnál minket.
– Miről van szó? – kérdezte Vanja megint, idegesen hajolva
előre.
Nagyon komolynak tűnt a dolog. De hogy nem fog hinni nekik?
Kevés emberben bízott meg jobban.
Elmondták.
 Vanja nem hitt nekik.
Mi több, komolyan azt hitte, hogy megőrültek. Vagy a
bolondját járatják vele, és ez csak valami rossz vicc. De egyik
alternatívától sem lett jobb kedve.
Szörnyű dolgokkal vádolták Billyt, az ő Billyjét. Felfoghatatlan
dolgokkal.
– Mi a francokat hordtok itt össze? – Nem lehetett nem
kihallani a hangjából a dühöt és a csalódottságot. – Ez valami
szívatás, vagy mi?
– Végighallgatnál minket? – kérdezte Ursula.
– Nem, nem hallgatlak végig benneteket!
Vanja felkelt, hogy jelezze, a beszélgetésnek vége. Aztán az
íróasztalához ment, és helyet foglalt. Ursula és Carlos nem
moccant.
– Elmehettek – közölte, és az ajtó felé biccentett.
Túl mérges volt ahhoz, hogy a szemükbe nézzen. Mi ütött
ezekbe? Mintha azzal álltak volna elő, hogy a Föld lapos, a világot
földönkívüli gyíkok uralják, és minden vakcinában chip van, hogy
Bill Gates így irányíthassa az embereket. És ez a három állítás
még értelmesnek is tűnt ahhoz képest, amit mondtak.
Ursula és Carlos továbbra sem moccant.
– Most komolyan, mi a fenét akartok?
– Hogy hallgass végig minket – próbálkozott újra Ursula.
– Szó sem lehet róla – szögezte le Vanja utoljára, és megint
felállt.
Ha a kollégái nem mennek ki, akkor majd ő. Bár ez az ő irodája
volt, egy másodperccel sem óhajtott tovább egy légtérben
tartózkodni velük.
– Akkor Rosmarie-hoz megyünk, és ha ő a tettek mezejére lép,
ami be fog következni, fogalmad sem lesz, mi történik. És ez az
egész komolyan ártani fog a királyi gyilkossági
nyomozóhatóságnak.
Vanja megállt. Nyilvánvalóan komolyan beszélnek. Ha
Rosmarie Fredrikssonhoz mennek az őrült ötletükkel, akkor
egyértelmű lesz, hogy Vanja elveszítette az irányítást a csapata
háromnegyed része felett.
Dühösen összeszorította a száját, leült velük szemben,
hátradőlt, és tüntetően karba fonta a kezét.
– Jól van, figyelek – mondta, és elégedettséggel vegyes
szomorúság töltötte el, amiért ki kell majd rúgnia őket.
Aztán belekezdtek. Az orra alá dugtak egy mappát, de főleg
szóban magyarázták el a dolgokat.
Hinde és Cederkvist.
Igen… Billy meglepően jól viselte a halálukat, ez őt is
gondolkodóba ejtette.
De… mindenki máshogy reagál.
Jennifer Holmgren.
Igen… Vanja Jenniferre gyanakodott, amikor Billy elárulta neki,
hogy félrelépett.
De… ez nem jelenti azt, hogy meg is ölte őt, és egy tóba dobta a
holttestét.
Igen… ha valaki képes volt életben tartani őt a közösségi
oldalakon, akkor Billy biztosan.
De… nem ő az egyetlen, aki megtehette, ott az a sok kocka, a
kényszerű társtalanságban élő emberek, akik egész életüket a
képernyő előtt töltik, és ők még jobbak is ebben Billynél.
Ivan Botkin.
Igen… mindennek másodpercre pontosan egybe kellett vágnia,
hogy Lindének és Grönwallnak legyen ideje lelőni.
De… Ursula maga mondta, hogy lehetséges, és ez az
„észszerűség határain belül” van, amely szófordulatot a bíróság
előszeretettel használja, amikor elítél valakit.
Az eltűnt személyek.
Igen… érdekes egybeesés, hogy pont a királyi gyilkossági
nyomozóhatóság utolsó munkanapjain tűntek el egy-egy
városban.
De… nincs holttest és technikai bizonyíték, úgyhogy ez ennyi,
és nem több: érdekes egybeesés.
 Hugo Sahlén és Stella Simonsson.
Igen… a srác zsarolt egy rendőrt, aki fizetett a szexért, és
Simonsson állítása, miszerint Billy az ügyfele volt, elég nagy
súllyal esik latba.
De… nem tudhatják biztosan, kivel találkozott Hugo, Simonsson
pedig nem volt elragadtatva a királyi gyilkossági nyomozóhatóság
megjelenésétől, ezért lehet, hogy csak vissza akart vágni,
besározva egyiküket.
És igen… Rosmarie biztosan a tettek mezejére lépne az akta
láttán. Egy pillanatig sem tétovázna. Vanjának már a vezetői szék
elfoglalása óta az volt az érzése, hogy Rosmarie újabb
átszervezést forgat a fejében, és a királyi gyilkossági
nyomozóhatóság fenntartása nem szerepel a tervei között.
Legalábbis a jelenlegi formájában. A jelenlegi főnökével.
Amikor Carlos és Ursula befejezte, Vanja csak némán ült ott.
Mit mondjon? Mit mondhatna? Ursula kifejtette: tudja, hogy
elképesztően sok mindent zúdítottak rá, és meg kell emésztenie a
hallottakat. Úgy vélte, jobb, ha másnap visszatérnek az ügyre.
Vanja bármikor hívhatja, ha úgy érzi.
Nem fogja felhívni. Gondolkodni fog.
Azzal a kollégák távoztak, és otthagyták az anyagot, amelyet
összeállítottak. Torkellel és Sebastiannal közösen, vette észre
Vanja. Hát persze hogy Sebastian keze is benne volt! Mindenben
benne volt, vagy mindenért közvetlenül felelős volt, ami az
utóbbi években balul sült el, problémás volt, vagy romba dőlt az
életében. Persze hogy itt is felbukkan a neve.
De… Sebastian kiváló szakember volt. Ezt senki sem vonta
kétségbe. Reménytelen, de briliáns. És imádta Amandát. Ezt
sosem tenné kockára azzal, hogy összetűzésbe keveredik vele.
Tudta, mit jelent Vanjának Billy. Úgyhogy biztosan meg volt
győződve róla, hogy ami az aktában áll, igaz.
Vanja viszont nem volt meggyőződve róla. Távolról sem.
Ez volt a legrövidebb idő alatt megtett leghosszabb érzelmi
utazás egész életében. Onnan, hogy kész lett volna kirúgni
Ursulát és Carlost, amiért aljas hazugságokat terjesztenek a
legjobb barátjáról, eljutott odáig, hogy elgondolkodjon rajta, nem
lehet-e mégis egy csipetnyi igazság az állításaikban.
Igen… meggyőző közvetett bizonyítékok voltak.
De… Billyről volt szó. Elképzelhetetlen ez az egész.
Vagy…
Igen… elképzelhetetlen.
De… nincs de.
Az álom.
A két kislány a strandon. Lily a háttérben lassan eltűnik,
elenyészik. A boldogsággal együtt növekvő fájdalom.

De még az is jobb volt, mint ez az újonnan megjelent bűntudat.

Miután Torkellel sikerült összefüggést találniuk négy eltűnt

személy és a királyi gyilkossági nyomozóhatóság között, képeket
kerestek az illetőkről az útlevél-nyilvántartásban. A nevek arcot
kaptak. És ettől még rosszabb lett minden, már ha ez lehetséges
egyáltalán.
Egy gimnazista, egy ápolónő, egy jogász és egy ügyvezetői
asszisztens.
Akikért aggódtak a családtagjaik, barátaik, kollégáik, akiket
gyászoltak. Akiknek terveik és álmaik voltak. Életük – amelyet
egy sorozatgyilkos elvett tőlük. Egy sorozatgyilkos, akinek a
megszületésénél Sebastian bábáskodott. Ez nem igaz, győzködte
magát. De nem tett meg mindent, amit tudott volna, hogy
megállítsa. Ez viszont igaz volt, nem lehetett szemet hunyni
felette. Ahogy afelett sem, hogy amit csinál, az vegytiszta
szőrszálhasogatás. Mindent egybevetve az ő hibája. Ha az első
perctől helyesen cselekszik, ahogy minden épeszű ember tette
volna, akkor valószínűleg Jennifer még élne, ahogy az a négy
másik és Botkin is.
Mindez szinte elviselhetetlen teherként nehezedett rá.
 Csak úgy könnyíthet valamicskét a lelkiismeretén, ha ő kapja el
Billyt. Leleplezi és elítélteti. Hosszú időre, talán élete végéig rács
mögé dugja.
A legrosszabb az volt, hogy nem találtak ellene semmit. Közben
pedig rengeteg minden volt a kezükben. De ha megtanult valamit
a rendőrségnél töltött évek alatt, akkor az az volt, hogy tudni
valamit és bebizonyítani valamit, két külön dolog. Svédország
minden rendőrségének voltak olyan ügyei, amelyek felderített
esetnek számítottak, más szóval tudták, ki követte el a
bűncselekményt, de képtelenek voltak rábizonyítani. És
valószínűleg ez is egy ilyen lesz.
Semmit sem tehettek.
A frusztráció úgy járta át a testét, mint valami méreg, és
képtelen volt veszteg maradni. Fel-alá járkált. Bármit megadott
volna, ha Billyvel ülhetne egy kihallgatóban, és magukra zárhatná
az ajtót. Ki sem menne addig, amíg a fiatalember mindent be nem
vall. Ha elég ideje lenne, előbb-utóbb megtörné, ezt biztosra
vette. Csakhogy ez nem fog megtörténni. Billynek csupán annyit
kell tennie, hogy beül a csónakba, minden kérdést ügyesen elhárít
– vagy megfelelő magyarázattal, vagy totális értetlenséggel –, és
egyetlen haja szála sem görbül.
Sebastian megdermedt. Igen ám, de a csónakban nehezebb ülni,
ha inog. Ha valaki megingatja… Beléhasított a gondolat, hogy
egész eddig rosszul közelített a problémához. Rendőrökkel
dolgozott. És a rendőrök kénytelenek bizonyos szabályokat
betartani. Sebastian azonban nem volt rendőr. Ő megszegheti a
szabályokat. Ez volt az egyik fő erőssége.
Ő megingathatja a csónakot.

Bő negyvenöt perces séta volt, de nem bánta. Át kellett gondolnia

a lehetőségeket. Szüksége volt egy hevenyészett tervre, amely
alapján rögtönözhet. Arra gondolt, hogy kicsit túlöltözött. A
télikabát nem kellett volna, jól beleizzadt. Lassított, végül is nem
időre ment. Ellenkezőleg. Pont ez volt a lényeg.
 Majdnem egy órával azután, hogy elindult otthonról, megállt a
háromemeletes, sárga, sätertäppani ház előtt. Még sosem járt a
városnak ebben a részében. Halványan rémlett neki, hogy Ellinor
Bergkvist is errefelé lakott. Újabb ok arra, hogy felhagyjon a
partnerek gyors váltogatásával. Az egyéjszakásnak tervezett
kalandból őrült kémkedés lett, és amikor kidobta a nőt, az
visszatért, és meglőtte Ursulát. Most a Lövhagában ült.
Remélhetőleg örökre ott is marad. Sebastian elhessegette ezeket a
gondolatokat. Arra összpontosított, ami előtte állt. Elővette a
telefonját, és megkereste a számot, amelyet indulás előtt
elmentett. A nő a harmadik kicsengés után vette fel.
– Igen? Tessék! My vagyok.
– Jó napot! Itt Sebastian Bergman. A pszichológus, aki Billyvel
dolgozott a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál, találkoztunk
egyszer Torkeléknél…
– Jaj, igen! Jó napot! Emlékszem.
– Itt állok a ház előtt, és azt szeretném kérdezni, felmehetnék-e
– folytatta Sebastian, és felpillantott az ablakokra.
Fogalma sem volt, melyik Billyéké.
– Billy nincs itthon – mondta a fiatal nő, és volt valami a
hangjában, ami azt sugallta, hogy a férje sajnálni fogja, hogy
elszalasztotta Sebastian látogatását.
Ha tudná…
– Annál jobb – felelte Sebastian reményei szerint ragályos
jókedvvel. – Igazából magával akarok beszélni.
– De miért? Csak nem történt valami?
– Nem, nem, semmi. Beengedne?
Egy kis ideig csend volt a vonalban.
– De miről van szó? – hallatszott aztán.
– Billyről – ismerte be Sebastian, és bízott benne, hogy ez
kellőképpen felkelti a nő kíváncsiságát ahhoz, hogy beengedje. –
De ez nem telefontéma.
Újabb csend. Hallotta My lélegzését. Rájött, hogy teljes őrültség
ez az egész. Ha végiggondolta a rövid beszélgetésüket, be kellett
látnia, hogy ő sem engedné be saját magát.
– 3612 a kód. Harmadik emelet.
Azzal My letette. Sebastian bepötyögte a kódot a
kaputelefonon, majd belépett. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Nem számított rá, hogy Vanja még bent lesz.
A nap nagy részét a terhes feleségével töltötte. Sokáig aludtak.
Tegnap este nehezen jött álom a szemére. Ideges lett, miután
felfedezte, hogy Ursula ellenőriztette az időket a
karlshamniakkal, mert gyanús lett neki valami.
Ő lett gyanús.
Ébren feküdt a nyugodtan szuszogó My mellett, és átgondolt
mindent. Hogy mit tudhatnak, mit hihetnek, és mit sejthetnek.
Hogy mit tudnak bizonyítani. Jennifer holttestének megtalálása
óriási csapás volt, de arra mérget vett volna, hogy nincs olyan
technikai bizonyíték, amely elvezetne hozzá. Miután mindent
átrágott, arra jutott, hogy biztosan nem tudnak továbblépni.
Rendőrként gondolkodott, rendőrként cselekedett. Tisztában volt
azzal, hogy mi buktathatja le, és elkerülte a csapdákat. A kígyó
tüzelte, és követelőzött, de sosem uralkodtak el rajta az érzelmei.
Csak a halál pillanatában persze, de az más. Ha most nem csinál
semmi butaságot, nem követ el meggondolatlanságot, nem lesz
baj. Nem szabad kezdeményeznie, csak arra reagálhat, amire
feltétlenül szükséges, nem cselekedhet.
Beül a csónakba.
A legrosszabb esetben kénytelen lesz bevallani a félrelépését,
hogy megmagyarázza azt a hetet Szent Iván éje után, de
valószínűleg még erre sem lesz szükség. Nem lehet lenyomozni,
ezt le merte volna fogadni.
Három körül elégedetten és immár sokkal nyugodtabban
elaludt. Tízkor ébredt fel. Myt a konyhában találta, hátulról
átölelte, a nagy hasára tette a kezét, és azt javasolta, hogy
szexeljenek a zuhany alatt. Szexeltek a zuhany alatt. Aztán tett
egy sétát a Karlberg kastélyparkba, és úton hazafelé a
Rörstrandsgatan egyik éttermében megebédelt.
Remek nap volt. És még sok ilyen várt rá.
Rá és az ő kis családjára.
A délutánt együtt töltötték otthon. Olykor-olykor eszébe jutott
a királyi gyilkossági nyomozóhatóság, Ursula, és amit
Sebastiannal csináltak, és ilyenkor megint úrrá lett rajta a kínzó
nyugtalanság. Végül úgy döntött, beugrik az irodába. Csak úgy.
Hogy megnézze, mi a helyzet. Vanja biztos minden csapattag
számára elérhetővé tette Kyllönen jelentését.
A lépcsőn ment fel, kettesével szedte a fokokat, mint egy
átlagos napon. Meglepően nyugodtan, ahhoz képest, ami
körülötte zajlott. Mintha az események szélén állna, úgy érezte,
hogy Ursula és Sebastian tőle távol folytatja reménytelen
mesterkedéseit, és nem olyan ostobák, hogy a közelébe
merészkedjenek. Neki, Vanjának… bárkinek.
Az egyterű iroda üres volt. Sem Carlos, sem Ursula nem ült a
helyén. Kár, már várta, hogy találkozzon a kolléganőjével. Meg
sem kellett volna játszania a közönyt – mert közönyös volt.
Amikor az íróasztalához ért, vetett egy pillantást Vanja irodája
felé.

Nem számított rá, hogy Billy bejön.

A számítógép előtt ült, és dolgozni próbált. Volt mit. Rosmarie

„kiegészítő információkat” kért, ami csak más megfogalmazása
annak, hogy még több papírt és jelentést akar, amelyek igazolják,
hogy Vanja jól végezte a dolgát, ha esetleg Karlshamn fenéken
akarná billenteni. Pedig pillanatnyilag nem így tűnt. Sok anyaguk
volt a fiatalokról és a tragikus sorsukról, főleg Juliáról, akinek a
története tökéletesen beleillett a mai világba: az áldozat, aki kiáll
magáért, és visszavág. Azt a tényt, hogy egy rendőri védelem alatt
álló személyt is lelőttek, és nem tudtak megakadályozni egy
kettős öngyilkosságot, nem hangsúlyozta túl, így az első
nyomozása, amelyért felelős volt, egyre inkább kezdett
sikertörténetnek tűnni.
Kész szerencse, volt gondja enélkül is. Sokkal nagyobb, mint
egy szakmai megrovás kockázata. Billy, aki olyan jól ismerte,
talán még Jonathannál is jobban. Billy, a sosem volt testvér. Mást
sem akart, csak kikérni magának Ursula és Carlos
gyanúsítgatásait, maga mögött hagyni ezt az egészet, esetleg
fontolóra venni egy fegyelmi eljárást, de közben folyton-folyvást
az járt az eszében, amit mondtak. Ha eltekintett attól, hogy kiről
van szó – ami persze lehetetlen volt –, akkor be kellett látnia,
hogy szolgálati vétség lenne nem tovább nyomozni ilyen
határozott és rendszerezett közvetett bizonyítékok alapján. De
elgondolni sem volt képes, hogyan. Emlékei szerint utoljára akkor
lepte meg a valószínűtlenségnek ez az érzése, amikor Sebastian
közölte vele, hogy ő az apja.
Azt is megoldotta.
Meg kell oldania ezt is.
Mindenekelőtt azonban bizonyosságot akart. Pár éve törés
következett be a kapcsolatukban Billyvel. Hát akkor mi történne,
ha a fiatalember megtudná, hogy sorozatgyilkosnak hiszi, aztán
meg kiderülne, hogy nem az?
Egyszóval többet kellett megtudnia.
Mozgásra figyelt fel az egyterű irodában. Billy. Nem számított
rá, hogy bejön. Amikor megpillantotta, érezte, hogy összeugrik a
gyomra. Jobb, ha túlesik rajta.
– Billy!
A fiatalember beintegetett neki az ablakon, majd elindult felé.
Vanja nagy levegőt vett, lassan kifújta, és végigsimított az
íróasztalán heverő kupac tetejére tett fényképen. Rég nem
történt vele ilyen szörnyűség, mégis képes volt meleg mosollyal
fogadni a belépő Billyt.
– Szia! Nem gondoltam, hogy látlak még ma.
 – Egy kicsit Myvel voltam. Azt hittem, jól állunk az üggyel.
Vagy történt valami?
– Nem, csak Rosmarie. De hát ő folyton cseszeget – biccentett
Vanja mosolyogva a képernyő felé.
– Szólj, ha tehetek valamit! – ajánlkozott Billy, majd tett pár
lépést felé, és megpillantotta a fotót.
Vanja látni vélte rajta, hogy felismeri, de nem tudta, jól
értelmezi-e az arckifejezését.
– Ez meg ki? – kérdezte Billy teljesen szenvtelen hangon.
– Hugo Sahlén, egy uppsalai srác. Anne-Lie Ulander. Emlékszel?
– Igen.
– Hívott, hogy nem tudnánk-e besegíteni.
– Mibe? – érdeklődött Billy, és felvette a képet.
Vanja figyelmesen nézte.
– Egy régi eltűnési ügybe. Carlos ezen dolgozott, mielőtt átjött
hozzánk… Nem ismered fel a srácot?
– Mi? Nem. Hogy ismerném fel?
Vanja ereiben meghűlt a vér. Érezte, hogy megtelik a szeme
könnyel. Gyorsan kipislogta. Éveken át az a hír járta róla, hogy
verhetetlen a kihallgatásokon. Torkel sokszor mondta, hogy
olyan, mint egy két lábon járó hazugságvizsgáló. Sosem tudta
megmagyarázni. Egy apró változás, egy szokatlan tónus az
emberek hangjában, akik igyekeznek hétköznapi hangnemben
hazudni. Billy mindenki másnál jobban ismerte, de még ő sem
tudta rászedni.
– Csak úgy tűnt, mintha felismerted volna – rántotta meg a
vállát Vanja, és örömmel állapította meg, hogy sikerült rendes
hangon megszólalnia.
– Nem. De sikíts, ha Carlosnak segítségre van szüksége! – tette
le a képet a fiatalember.
Hogy figyelemmel kísérhesd a nyomozást, gondolta Vanja önmaga
legnagyobb meglepetésére. Billy felismerte a fiút, és hazudott
neki. Ez még nem jelenti azt, hogy bűnös, de így nem vetheti el
Ursula és Carlos elméletét, nem dobhatja a szemetesbe a kis
magánnyomozásuk eredményeit.
Folytatnia kell.
A kérdés csak az, hogyan, és kihez jut el a végén.
Nem gyakran érezte ezt, de hirtelen azon kapta magát, hogy
szeretne Sebastiannal beszélni. Minden hibája és hiányossága
ellenére ő volt az egyetlen, aki valamiféle fényt hozhatott ebbe a
sötétségbe.
– Akartál valamit? Különben csinálnám a dolgom – intett Billy
az egyterű iroda felé.
– Ja, nem, csak köszönni akartam…
– Hozok egy csésze kávét. Te is kérsz?
– Nem, kösz. Már nem maradok sokáig.
Billy kicsit túl gyorsan mosolygott rá, majd kiment. Vanja
utánanézett. Aztán a képernyő felé fordult, bár tisztában volt
azzal, hogy a Rosmarie-nak írandó jelentésből ezen az estén már
úgysem lesz semmi.
Olyan érzés volt, mintha fejjel előre zuhanna.
Sehol semmi, amibe belekapaszkodhat. Csak azt érezte, hogy az
egész élete széthullani készül. Vanja még körülbelül negyedórát
volt bent az irodában, aztán azt mondta:
– Szia! Holnap találkozunk.
Mintha minden olyan lenne, mint máskor. De nem így volt.
Távolról sem. Lehet, hogy akkor még semmiről sem tudott,
amikor Ursula ellenőriztette az időket Kyllönennel, de most már
igen.
Hugo Sahlén. Az íróasztalán.
Kizárt, hogy véletlen legyen.
Hülyeséget csinált, amikor megkérdezte, ki ez? Amikor
érdeklődést tanúsított? Figyelmen kívül kellett volna hagynia,
hogy az egyik áldozata képe ott hever a főnöke íróasztalán?
Valószínűleg jobban tette volna. Szóval itt tartanak.
Abban biztos volt, hogy Hugo holttestét nem találták meg.
Pillanatnyi késztetés hatására gyilkolta meg Fiby erdejében.
Nyilván egy csomó technikai bizonyítékot hagyott hátra. Ha
megtalálták volna a hullát, eltitkolnák előle, hogy a nyomában
vannak.
Vagyis csak kóstolgatják. Fel akarják dühíteni.
Hogy hibázzon.
Most már mindenki ellene volt. Kivéve Myt.
Nem bírt tovább az irodában ülni. Haza kellett mennie. A nagy
pocakra tenni a kezét, érezni a gyerekei rugdosását. Le kellett
horgonyoznia. Arra kellett gondolnia, mennyi minden forog
kockán. Ez segít majd összpontosítani, elemezni a helyzetet,
tisztábban látni.
Kikapcsolta a számítógépet, felkapta a kabátját, és elindult
haza. Miután kilépett a világos tavaszi estébe, a friss levegő és a
tempós séta eloszlatta a legborúsabb gondolatait. A legjobb
esetben is csak gyanakodtak. Csak nyugodtan kell ülnie a
csónakban. Kivárni, amíg elmúlik.
Lehet, hogy nyomozást indítanak, kérdőre vonják, talán a
királyi gyilkossági nyomozóhatóságból is kiteszik. De az még nem
a világ vége! Az a régi élete. Az új, a tökéletes élet Vasastanban
várja, a sätertäppani ház harmadik emeleti lakásában, amelynek
My annyira örült, amikor megvették. Százegyezer-háromszáz
koronáért négyzetméterét. Szemtelen ár, de My ezt akarta. Azt
mondta, itt boldogok lesznek, ő meg hitt neki. Eddig még minden
ötlete és döntése jobbá tette az életét.
Felszaladt a szép, piros szőnyeggel borított lépcsőkön, és
bedugta a kulcsot a zárba.
– Hahó! – kiáltott be, miközben lerúgta a cipőjét, és
felakasztotta a kabátját.
Nem kapott választ. Lehet, hogy My elment itthonról?
Valamelyik barátnőjéhez? A nappali felé lépkedve elővette a
telefonját, hogy írjon neki egy üzenetet, de aztán megdermedt.
My a kanapén ült. Az egyik díszpárnát ölelgette. A pillantása
megijesztette Billyt. Történt valami. Valami rossz, nagyon rossz…
– Mi van? Jól vagy? A kicsikkel van valami? – kérdezte gyors
egymásutánban, és a kanapéhoz lépett.
My megrázta a fejét. Billy észrevette, hogy elhúzódott kissé,
amikor leült mellé, de nem vesztegetett rá több gondolatot.
– Rosszul nézel ki. Mi történt? Mondd már, mi van!
– Itt járt Sebastian Bergman – mondta a fiatal nő halkan, és
Billy látta, ahogy egy magányos könnycsepp gördül végig az
arcán.
Éktelen dühre gerjedt. Még azt sem tudta, Sebastian mit csinált,
mit mondott, de már az felbőszítette, hogy megríkatta Myt.
 – Mit keresett itt? Mit akart?
– Mesélt Jenniferről.
Hát persze. A mocskos disznó! Már csak az a kérdés, hogy mit
mesélt. Ártatlan kérdéseket tett fel, vagy előadta, mivel
gyanúsítják? Végtére is Sebastian Bergmanról volt szó, aki
bármire képes. My viselkedése arra utalt, hogy nem csak
kíváncsian puhatolózott egy csésze kávé mellett.
– És mit mesélt róla? – kérdezte, miközben játszotta az
értetlent, és igyekezett nem dühösen beszélni.
– Az eltűnése utáni hétről volt szó.
Billy némán ült. Tudta, mi következik, de továbbra is adta az
ártatlant.
– Amikor azt hittem, hogy dolgozol, a királyi gyilkossági
nyomozóhatóság meg azt, hogy szabin vagy.
– Szívem… – kezdte, és azt kívánta, bárcsak valami jobbat talált
volna ki a munkánál, de ezen már nem lehetett változtatni. –
Dolgoztam. Rengeteg melónk volt a celebgyilkos ügye után. Te is
tudod.
– És a királyi gyilkossági nyomozóhatóság miért nem tudta?
– Fogalmam sincs. Valami hiba csúszott a szabadság-
nyilvántartásba, vagy mit tudom én. Stockholmban voltam, és
dolgoztam.
– És azon a nyáron július közepén? Tizenhetedikétől
huszonegyedikéig. Akkor hol voltál?
Billy halkan felsóhajtott, mintha kezdene belefáradni. Egy ideig
még ezt játssza, aztán jön a bosszankodás. Ellentámadásba megy
át. A rossz lelkiismeretre apellál.
– Akkor is dolgoztam. Helsingborgban, Ulricehamnban,
ellenőriztem és lezártam a nyomozati anyagokat. – Értetlenül
rázta a fejét, és kissé kihúzta magát a kanapén. – Mi ez az egész,
szívem?
– Sebastian Bergman azt mondta, ellenőrizték, nincs-e közöd
Jennifer eltűnéséhez.
 Nem csoda, hogy itt sír a párnát ölelgetve. Sebastian biztos
nagyon meggyőző volt, nyugodt és tárgyilagos. Bizalomgerjesztő
és kellőképpen együttérző. Billy egy pillanatig sem kételkedett
benne, hogy My szereti. Nincs oka rá, hogy bármit is elhiggyen
Sebastiannak, de a volt kollégájának mégis sikerült elvetnie a
kétség magvait. Eljött a sértettség ideje. Megbántódik. Széttárta a
karját, és felállt.
– Nem tűnt el, hanem meghalt. Te sem hiszed, hogy én öltem
meg.
– Persze hogy nem…
– Én ezt nem értem! – vágott a szavába most már meglehetősen
ingerülten. – Komolyan nem értem, mi az istent művel Sebastian!
Elképzelésem sincs, honnan szedte ezt, azt meg végképp fel nem
foghatom, te miért hiszel el ilyen hülyeségeket.
– Nem hittem el…
– De azért kivallattál. Nem azt mondtad, hogy „Szia! Képzeld,
itt volt Sebastian! Te, ez teljesen meg van húzatva!”
– De miért jött ide, és vádolt ilyesmivel?
– Most mondom! Mert teljesen meg van húzatva!
– Ki az a Stella?
A név teljesen felkészületlenül érte. Főleg My szájából. A múltja
része volt, amelyet igyekezett elfelejteni a jövőben, amelyet
éppen most próbált valóra váltani. Önkéntelenül megdermedt pár
másodpercre, és egy szó sem jött ki a száján.
– Nem tudom – mondta aztán.
– Stella Simonsson.
– Nem tudom, ki az!
– Jól van.
– Ki?
– Mindegy.
– Nyilván nem mindegy.
– De mindegy! – My felé fordult, már felszáradtak a könnyei.
Valami másnak adták át a helyüket. Elszántságnak? Talán inkább
megbánásnak. – Bocs, csak olyan… meggyőző volt, és mindent
tudott arról a hétről, amikor én a nyugati parton voltam, te meg
nem…
– Tudom, tudom – mondta Billy, és visszaült mellé a kanapéra.
– De gondolj csak bele! Te jobban ismersz engem, mint bárki más.
Nem hiheted el komolyan, hogy közöm van Jennifer halálához!
– De akkor Sebastian miért hiszi ezt? Honnan veszi?
– Öreg, magányos, megkeseredett ember, aki túlságosan ráér.
Lehet, hogy azt vette a fejébe, hogy Torkel miattam veszítette el a
munkáját… mit tudom én! – Megfogta My kezét. A felesége nem
adta jelét, hogy el akarná húzni. – Majd beszélek vele.
My némán ült, és elgondolkodva harapdálta az alsó ajkát. Úgy
tűnt, még mindig zaklatott, és próbálja feldolgozni a hallottakat.
Billy nem hagyhatta túl sokat töprengeni, mert az csak még több
kérdéshez vezetett volna. Megszorította a kezét.
– Szeretlek. És sosem hazudnék neked.
Olyan elképesztően őszintének hangzott, hogy ő is majdnem
elhitte.
My egy szemhunyásnyit sem aludt.
Hinni akart a férjének. Hitt is neki. Rettenetes lett volna, ha nem
hisz. A másik lehetőség… őrültség. Agyrém. Úgy volt, ahogy Billy
mondta. Olyan jól ismerte! Néha arra gondolt: jobban, mint saját
magát. Mégsem tudta kiverni a fejéből Sebastian látogatását. Billy
sokat mesélt már róla az évek alatt. Elég ellenszenves figurának
tűnt. Önzőnek, érzéketlennek, kicsit még háborodottnak is. Akkor
meg minek foglalkozzon a kijelentéseivel egyetlen percet is?
Azért, mert benne is felmerült – még ha nem szívesen ismeri is
be –, hogy Billy és Jennifer között több lehetett barátságnál. Nem
tudott semmi konkrétumot, inkább csak egy kínzó gyanúja volt.
Nem volt féltékeny típus, de Sebastian azt mondta, hogy szerinte
is viszonyuk volt. Megerősítette a gyanúját. De hogy Billy
belekeveredett volna Jennifer megölésébe? Őrültség.
Ugyanakkor meg Stella Simonssonnal kapcsolatban hazudott.
Arról a prostituáltról, akiről Sebastian szintén mesélt. Minden
másban őszintének tűnt az esti beszélgetésük folyamán.
Kivéve, amikor Stelláról kérdezte.
Akkor hazudott.
Reggel különös légkör uralkodott, de újra megbeszélték a
dolgokat. Billy megesküdött, hogy ártatlan, My állította, hogy
hisz neki, de Sebastian látogatása kikészítette. Billy megismételte,
hogy majd beszél vele. My bocsánatot kért. Billy is, amiért dühbe
gurult, és megállapodtak, hogy elfelejtik ezt az egészet.
Amikor Billy elment dolgozni, My megnyitotta a banki
alkalmazást, bejelentkezett, és megnézte a számlatörténetet. A
négy évvel ezelőtti júliust. Akkor már házasok voltak, és közös
számlájuk volt. Megkereste a tizenhetedikétől huszonegyedikéig
tartó időszakot. Billy nem vett fel pénzt, nem vásárolt, nem
használta a kártyáját. Sem Helsingborgban, sem Ulricehamnban.
Tizenhatodikán volt viszont egy szokatlanul nagy összegű felvét.
Euróban. Mintha pár napra előre tervezett volna. Ötre vagy
esetleg hatra. Egyedül Franciaországban…
Bezárta az alkalmazást, és csak ült a telefonnal a kezében. A
fejében egymást kergették a gondolatok. Többet kellett
megtudnia, mindent meg kellett tudnia, hogy tényleg képes
legyen elfelejteni ezt az egészet. És pontosan tudta, ki segíthet
ebben.

A kungsholmeni rendőrség bejárata előtt várt a kocsiban. Amikor

Vanja kilépett az üvegajtón, kiszállt, és odaintegetett neki. Vanja
meglepett mosollyal kelt át az úton.
– Szia! Micsoda meglepetés!
Tényleg az volt. Idáig csak Billy és Jonathan társaságában
találkoztak. My nem emlékezett rá, hogy valaha csináltak volna
valamit kettesben.
– Beszélnem kell veled.
– Persze… Iszunk egy kávét? – kérdezte Vanja, és
hüvelykujjával a rendőrség épületére bökött a válla felett.
– Nem ülünk inkább be a kocsiba?
Vanja kicsit elcsodálkozott, de aztán átment az autó másik
oldalára.
– Sebastian meglátogatott tegnap – kezdte My, amint Vanja
becsukta maga után az ajtót.
– Igen – mondta várakozón.
My azonnal látta rajta, hogy tudja, miért. Nem egy
megkeseredett, magányos ember különös magánakciójáról volt
szó. Többen is benne voltak. Vanja például.
– Szörnyű dolgokat mondott Billyről… De gondolom, ez nem
újdonság neked.
 Látta, hogy Vanja habozik. Valószínűleg átgondolta, mi lenne a
legmegfelelőbb reakció, mit mondhat el, és mit nem. A
rendőrfőnök viaskodott a baráttal.
– Nem, nem újdonság – felelte végül.
– Hát akkor…
My alig kapott levegőt. Nem erre számított. Azt akarta, hogy
megnyugtassák: Sebastian rossz nyomon jár, nincs miért aggódni.
De látszott Vanján, hogy nagyon is van.
– Igaz? Mert ez… ez… nem lehet!
Érezte, ahogy elöntik a szemét a könnyek, és előhalászott egy
csomag papír zsebkendőt a két ülés közötti tartóból. Vanja
odafordult felé.
– Nem tudjuk, mi igaz… Nyomozunk.
– Dolgozott. Dolgozott azon a héten Szent Iván éje után –
folytatta My, mintha meg se hallotta volna Vanját.
– Nem dolgozott. Ellenőriztem a bejelentkezéseket, a
belépőkártyája adatait, a szolgálati nyilvántartást, a
bérpapírokat. Nem szerepel sehol. Nem itt volt. Sajnálom.
– És júliusban?
– Még nem kérdeztük meg tőle, de úgy állította be, mintha
veled lett volna.
My érezte, hogy a pánik határán áll. Egyre felszínesebbé vált a
légzése. Ráadta a gyújtást, hogy le tudja engedni az ablakot,
kapjon levegőt, és úrrá legyen a lélegzése felett. Vanja finoman a
kezére tette a kezét.
– Nagyon-nagyon alaposan utána fogok nézni mindennek. Én
sem akarom elhinni, te is tudod. De végeznem kell a munkámat.
My bólintott, miközben még mindig levegőért küzdött.
Behunyta a szemét, és érezte, ahogy az ikrek rugdalóznak.
Hirtelen elfogta a rosszullét.
– Mihez fogok kezdeni? – kérdezte kétségbeesetten. –
Gyerekeink lesznek. Mihez fogok kezdeni?
– Lehet, hogy nem lesz baj. Még nem tudjuk, My. Nyomozunk,
de nem tudunk semmit biztosan.
 – De azt hiszitek…
A telefon csengése szakította félbe. Kivette a zsebéből, majd
megnézte a kijelzőt.
– Ő az – suttogta, mintha Billy meghallhatná, pedig még nem is
vette fel.
– Hagyd csörögni!
My a készülékre pillantott. Vanja biztos jó tanácsot adott, de ha
nem veszi fel, az olyan, mintha már feladta volna. Mintha
beismerné, hogy veszített. És ő utált veszíteni. Vett egy nagy
levegőt, és fogadta a hívást.
– Szia! – köszönt bele, és úgy érezte, olyan a hangja, mint
máskor.
– Szia! Mit csinálsz?
Billynek is olyan volt a hangja, mint máskor. A férje. Az ő
Billyje. A gyermekei apja.
– Semmi különöset.
– Utcán vagy?
A leengedett ablak előtt pont két autó húzott el, persze hogy
úgy hangzott, mintha az utcán lenne.
– Igen. Az ICA-ba megyek, be kell vásárolnom.
– Csak szólni akartam, hogy ma tovább maradok bent.
– Jó. Meddig?
– Nem tudom. Nyolcig, esetleg kilencig.
– Jó, akkor majd jössz. Teszek félre neked vacsorát.
– Klassz. Otthon találkozunk. Puszi!
– Puszi!

Billy bontotta a vonalat, eltette a telefonját, és vetett még egy

pillantást az út túloldalán parkoló autóra. Felismerte. Ketten
ültek benne. Ki tudta találni, kik, de csak akkor bizonyosodott
meg róla, amikor kiszálltak. Vanja megkerülte a kocsit, és átölelte
Myt. Billy nem emlékezett rá, hogy meg szokták ölelni egymást.
Nem vallott Vanjára. Elég közel kerülhettek egymáshoz. Vagy My
vigaszra szorult.
Ő
 Vanja átkelt az úton, és belépett a rendőrség épületébe. Ő nem
megy be. Most nem. Soha többé. Vége volt. Mindent elveszített. A
falhoz lapult, amikor My beindította a motort, és elhajtott. Látta,
ahogy eltűnik a Hantverkargatan irányában.
Mindenki ellene volt. Mindenki.
És pontosan tudta, kinek a műve ez.
Anna-Clara szemben ült vele.
Az előbb még sírt, de már megnyugodott. A lánya nem volt
hajlandó vele ünnepelni valami piros betűs napot, ezért most
csalódottnak érezte magát. Vagy valami ilyesmi. Sebastian egy
ideje már nem figyelt. A nő tovább beszélt, de ő csak a töredékét
fogta fel az elhangzottaknak, ahhoz viszont épp eleget, hogy a
megfelelő helyeken hümmögjön, és hébe-hóba közbeszúrjon egy
általános kérdést.
A saját világában járt.
Ahol minden Billy körül forgott.
Ursula szerint Vanja már ma délután Rosmarie Fredriksson elé
szándékozik vinni az ügyet. My több ponton is megerősítette a
gyanúját. Vagyis Sebastian látogatása eredményes volt, de közben
megsajnálta a fiatal nőt. Keményen járt el, elmondta neki az
igazságot, amire ő nem volt felkészülve, úgyszólván porig
rombolta az életét. De egy sorozatgyilkossal kötött házasságnak
ára van, és meg kellett állítaniuk Billyt.
Nagy akció előtt álltak. A négy eltűnési ügyből egyszeriben
gyilkossági nyomozás lesz. Több emberre és nagyobb
erőfeszítésekre lesz szükség országszerte. Ami azt is jelenti, hogy
az ő szerepe az ügyben eltörpül. Miután Rosmarie megtudja, el
fogja venni Vanjától. Ha jól ismeri a nőt, úgy fog előremenni,
mint egy buldózer. Az ország legtekintélyesebb
nyomozócsoportjának soraiba egy gyilkos férkőzött. A sajtó, a
vezetőség és a politikusok azt fogják követelni, hogy járjanak a
végére ennek a botránynak. Hosszú távon az egész királyi
gyilkossági nyomozóhatóság léte veszélybe kerül. Az
együttműködési hajlandóság bizonyításának érdekében politikai
lépéseket kell tenni. Vanja azt mondta, hogy átszervezésre
számít.
– Figyel?
Anna-Clara előrehajolt, és rászegezte a tekintetét. A szemében
csalódottság csillogott. Sebastian tényleg hosszú időre a
gondolataiba veszett. Lehet, hogy a nő közben kérdezett valamit?
Kikérte a véleményét?
– Persze hogy figyelek – felelte neki, és testhelyzetet
változtatott.
– De egy szót sem szól.
– Tudja, miért? – kérdezte Sebastian, és előredőlt, mintha egy
titkot készülne leleplezni. – Mert szerintem maga rengeteg
emberrel tud beszélgetni, rengetegen osztják meg magával a
véleményüket, de senki sem hallgatja meg igazán, amit mondani
akar.
Hátradőlt. Ha ez beválik, már-már etikátlan lenne pénzt
elfogadni tőle. Már-már. Látta, hogy a nő finoman bólint, és
éppen mondani akar valamit, amikor Sebastian telefonja rezegni
kezdett a zsebében. Általában kikapcsolta, ha páciens volt nála,
de az utóbbi napok történéseinek ismeretében most csak rezgésre
állította. Elnézést kért, és elővette a készüléket.
– Ezt muszáj felvennem – mondta, amikor megpillantotta a
nevet a kijelzőn, majd felállt.
A telefon tovább rezgett a kezében, miközben magára hagyta az
elképedt Anna-Clarát, és átment a nappaliba.
– Billy! – szólt bele, miután becsukta maga mögött az ajtót.
Először csend volt. Behallatszott a forgalom és a város zaja,
vagyis a fiatalember nem tette le, csak nem szólt semmit.
– Billy… – próbálkozott Sebastian újra.
– Beszéltél Myvel – mondta a fiatalember, és a hangjában volt
valami vészjósló komolyság, amitől Sebastiant kirázta a hideg. –
Felhasználtad ellenem. Már nincs veszítenivalóm. Neked viszont
van.
 – Billy… – futott neki Sebastian harmadszor is, de a fiatalember
azonnal félbeszakította.
– Valaki, akit szeretsz, meg fog halni. És a vére a te kezeden fog
száradni.
Aztán csend lett.
Billy eltűnt a vonalból.
Sebastian a telefont szorongatta, és érezte, ahogy elborítja a
jeges rémület.
Amanda.
Biztos Amandára gondolt.
Kirohant az előszobába, belelépett egy cipőbe, miközben
lerántott egy kabátot a fogasról. Feltépte az ajtót, majd bevágta
maga után. Átvillant az agyán, hogy Anna-Clara a lakásban
maradt, de erre most nem volt ideje. Miközben leszaladt a
lépcsőn, megint elővette a telefonját.
– Billy hívott! Szerintem el akarja kapni Amandát! – ordította
bele, amikor Vanja felvette. – Óvodában van?
– Mi? Miről beszélsz? – kérdezte a lánya természetesen teljesen
értetlenül.
Sebastian kilökte a kaput, kilépett a napfényes utcára, és
rögtön jobbra fordult. Megint futásnak eredt.
– Tudja, hogy beszéltetek Myvel, el van keseredve – magyarázta
egyre jobban lihegve. – Szerintem el akarja kapni Amandát. Vagy
téged…
– De miért…
– Kit érdekel? Hívd fel az óvodát! Tudd meg, hogy ott van-e, és
szólj, hogy ne adják ki senkinek. Úton vagyok! Ne találkozz
Billyvel!
Letette, mert nem tudott egyszerre futni és beszélni. Futni is
alig tudott, rémes volt a kondíciója, már pár száz méter után
égett a mellkasa. De erőt vett magán. Még életében nem futott
ilyen gyorsan.
– Ahogy már Vanjának is mondtam telefonban, körülbelül fél
órája elvitte a nagybátyja, Billy.
Sebastian csak bámult a Napsugár óvoda igazgatónőjére. Még
mindig úgy lihegett, mintha lefutott volna egy maratont.
Megszólalni sem tudott, amikor megérkezett. A kimerültségtől
alig állt a lábán.
– Hogy engedhették el csak úgy? – kérdezte teljes pánikban,
amitől dühösen csengett a hangja.
Ez nem lehet igaz! Nem szabad igaznak lennie. Az igazgatónő
hátrált egy lépést.
– Nem csak úgy elengedtük. Billy Rosén rajta van azok listáján,
akiknek kiadhatjuk. Ahogy maga is.
– Nem mondta, hová viszi? – kérdezte végső elkeseredésében.
– Nem.
Harminc perc előnyük volt, és kocsival voltak. Bárhol lehettek.
Sosem fogja megtalálni Amandát. Minden ereje elhagyta.
Leroskadt a padra, amely azt a határt jelölte, ameddig még be
szabad menni cipővel. Aztán csak ült ott a gyerekoverallok és -
bakancsok között.
Érezte, hogy ezt nem éli túl.
Ha elveszít még egy gyereket.
– Segíthetünk valamit? Felhívjunk valakit? – kérdezte
aggodalmasan az igazgatónő, aki nyilvánvalóan kényelmetlenül
érezte magát a helyzetben.
Sebastian elhessegette. Csorogtak a könnyei, miközben elővette
a telefonját. Mindent meg kellett próbálnia. Sokáig kicsörgött.
Vedd fel, kérlek, vedd fel, hajtogatta magában. Már majdnem
feladta, amikor Billy végül beleszólt. Már nem hallatszott
háttérzaj. Teljes volt a csend. Ez most jó vagy rossz?
– Billy, ne bántsd, könyörögve kérlek! Én rászolgáltam, de
Amanda és Vanja nem. Kérlek…
Most máshogy volt csend. Billy letette. Sebastian már éppen
vissza akarta hívni, amikor csipogott a készülék.
Üzenet. Billytől. Egy kép.
Sebastian a telefonra bámult. Tudta, hogy meg kell nyitnia a
fájlt, de mi van, ha… mi van, ha valóra válik a legrosszabb
rémálma? Mi van, ha Amanda az? Holtan. Megbűnhődött az ő
bűnéért. Azt nem bírja ki. De tudnia kellett. Remegő kézzel
megnyitotta a képet. Eltartott pár másodpercig, mire megértette,
mit lát. Felugrott, és rohanvást elhagyta az óvodát.
Ursula egy mappába rendezte a jegyzeteket és a laborjelentések
fénymásolatait. A törvényszéki orvostani intézetben tett
látogatása során csak egyetlen új dokumentumot szerzett: egy
röntgenfelvételt. Kért egy mélyröntgent a nyakcsigolyákról, és a
hármason, valamint a négyesen fojtogatás határozott nyomai
látszottak. Ez áttörés volt. Gyilkosságra utalt. Jennifert
megfojtották.
Amikor a kollégáival valami perdöntő dolgot fedeznek fel,
rendszerint elégedettséget szokott érezni. Gyakran ez vezetett
elmarasztaló ítélethez. De most csak üresnek és szomorúnak
érezte magát. Minden, ami alátámasztotta az elméletüket,
tragédiát jelentett. Minden érintett számára.
Leadta látogatói kártyáját a recepción, és elindult a kijárat felé.
Nem kellett volna bejönnie, el is küldethette volna magának a
képet, de meg akarta nézni Jennifert. Mégiscsak a kollégájuk volt.
Nem működtek szorosan együtt, és nem is túl sokáig, de Ursula
kedvelte. Egy kolléga, akit a csapatuk egyik tagja megölt.
A nagy üvegajtók kinyíltak, és ő elindult a parkoló felé. Szép
nap volt. Az időjárás szöges ellentétben állt a hangulatával. Az
autója mellett megtorpant, és a melengető nap felé fordította az
arcát.
Csipogott a telefonja. Egy üzenet. Torkeltől.
Drága Ursula! Nem bírom tovább. Mindennek vége. Ne haragudj!
Ursula a szavakra meredt, és próbálta megérteni őket. Amikor
találkoztak, úgy tűnt, Torkel jobb bőrben van. Ursulának az volt
az érzése, hogy a Billy-féle nyomozás jót tett neki. Sebastian is azt
mondta, hogy mintha a régi Torkelt látta volna. Határozottan
kevesebbet ivott.
Mi történt hirtelen? Mitől omlott össze megint?
Attól, hogy már nem vehet részt a nyomozásban? Hiszen ez
vitte rá, hogy kevesebbet igyon. Ez kötötte le a figyelmét. Ez adott
neki célt, valamint okot, hogy felkeljen reggel.
Felhívta, de rögtön bekapcsolt a hangposta. Beléhasított a
gondolat, hogy ez csak egy elkeseredett próbálkozás arra, hogy
felhívja magára a figyelmet, és visszaszerezze őt. Nem volt büszke
rá, hogy ilyenek járnak a fejében. És Torkel túl fontos volt neki
ahhoz, hogy kockázatot vállaljon.
Beült a kocsiba, elfordította a slusszkulcsot, és elindult
Södermalm felé.
Sebastian megint futott.
Ügyet sem vetett égő tüdejére, elnehezülő lábára. Mindent
beleadott. Patakokban folyt róla az izzadság. Látta maga előtt a
képet, amelyen Amanda egy kerek asztalnál ül egy pohár
gyümölcslé és egy nagy péksütemény előtt. Belemosolygott a
lencsébe. Sebastian tudta, hol készült. Sokszor jártak már ott
Amandával. A Kringlan pékségben a Linnégatanon.
Már látta is a fekete-fehér csíkos napellenzőt. Olyan közel volt…
Lassított. Pár méterre az ajtótól kénytelen volt megállni, és fél
kézzel a falnak támaszkodni. Nem lihegett, hiperventilált.
Előrehajolt, a szeme előtt fekete foltok táncoltak. Vett pár mély
lélegzetet, és felegyenesedett. Továbbment. Kivörösödve,
izzadtan és kifulladva lökte be az ajtót.
Amanda egyedül ült a bejárathoz legközelebb eső asztalnál két
nagy, bekeretezett, fekete-fehér fénykép alatt. Kissé
rosszkedvűnek tűnt, de felragyogott az arca, amikor
megpillantotta őt.
– Sebastian! – kiáltotta vidáman, lecsúszott a székről, és
elészaladt.
Sebastian lerogyott a legközelebbi székre. Teljesen kivolt, de
mérhetetlenül megkönnyebbült. A sírás szélén állt.
Itt volt. És jól volt.
Megölelte a kislányt, a nyakába fúrta a fejét, és az az érzése
támadt, hogy soha többé nem lesz képes elengedni.
– Ismeri? – hallott egy hangot, mire felnézett.
Egy fiatal nő állt előttük. A kötényén névtábla. Lucinda.
Munkatárs.
 – Az unokám – felelte Sebastian még mindig lihegve.
Elengedte a gyereket, és remegő lábbal felállt.
– Ismered a bácsit? – kérdezte Lucinda Amandától.
– Igen. Sebastian.
Lucinda beérte ennyivel, és megint Sebastianhoz fordult.
– Már kezdtünk aggódni. Egyedül ücsörgött itt egy ideje.
Amanda megunta a felnőttek beszélgetését, és visszament az
asztalhoz. Sebastian le sem vette róla a szemét.
– A srác, akivel jött, azt mondta, el kell intéznie valamit, és
megkért, hogy figyeljek rá, de nem jött vissza.
– Most már itt vagyok, minden rendben – mondta Sebastian a
lehető legmeggyőzőbben. – Köszönjük a segítséget.
Odament az asztalhoz, és leült Amandával szemben, aki éppen
beleharapni készült egy csokoládés süteménybe. Nem abba a
péksüteménybe, amelyet Sebastian a képen látott. Feltételezte,
hogy Lucinda ezzel kenyerezte le, amikor a várakozás kezdett túl
hosszúra nyúlni.
– Billy bácsi elment – jelentette ki Amanda teli szájjal.
Sebastian csak bólintott, mert nem szándékozott elárulni, mit
is gondol Billyről.
– Igen, de ideküldött engem – felelte egy meleg mosollyal, majd
elővette a telefonját, és felhívta Vanját.
A lánya az első kicsengésre felvette.
– Megtaláltam. – Sebastian megkönnyebbült kiáltást hallott,
aztán sírást, ezért folytatta a nyugtatgatást. – Egy pékségben
hagyta, küldött róla képet. Itt ült, és várt. – Amanda felé nyújtotta
a telefont. – Anyukád az.
Amanda elvette a készüléket, és mesélni kezdett: kapott két
péksütit, Billy elment, de jött Sebastian. Sebastian a falnak dőlve
hallgatta, ahogy vidáman csacsog. Lehunyta a szemét. Az
adrenalin még mindig az ereiben száguldott, de már kezdte
érezni a teljes kimerültséget. Azon tanakodott, miért csinálta ezt
Billy. Mi lehetett a célja? Hatalomfitogtatás? Rá akart ijeszteni?
Ez esetben sikerrel járt.
 Kinyitotta a szemét, és a pillantása az asztalra esett. Lassan
kiegyenesedett. Amanda üres pohara mellett egy kis doboz
hevert. Egy gyógyszer doboza. Mellette a levelek, amelyekből
kinyomták a tablettákat. Waran, 2,5 mg. Sebastiannak fogalma
sem volt, milyen gyógyszer ez, de semmi jót nem jelentett. Pár
pillanatig csak ült, és semmit sem látó szemmel bámult maga elé.
Mi lehet Billy terve? Azért csalta ide, hogy végignézze Amanda
halálát?
Elborította a pánik, ahogy a gyógyszerlevelekre, a pohárra és a
csokoládés szájú kislányra pillantott, aki még mindig Vanjával
beszélt.
– Hívjon mentőt! – ordította oda Lucindának.
Ursula talált szabad parkolót a Bergsunds strandon, és gyors
léptekkel elindult Torkel házának kapuja felé. Egész úton
próbálta hívni, de mindig a hangposta kapcsolt be. Aggódott. Az
üzenet lényegében egy segélykiáltás volt, és az ember nem azért
kér segítséget, hogy aztán ellehetetlenítse, hogy segítsenek neki.
De akkor miért nem veszi fel?
Beütötte a kapukódot, majd szapora léptekkel felment a
lépcsőn. Becsengetett. Várt egy kicsit a néma lépcsőházban. Senki
sem nyitott ajtót. Nem hallott zajokat bentről, se motoszkálást.
Megint becsengetett. Ezúttal hosszabban, erőszakosabban. Még
mindig semmi. Nőttön-nőtt a nyugtalansága. Akkoriban, amikor
lefeküdtek egymással, nem akart kulcsot, de most bármit
megadott volna érte. Lenyomta a kilincset. Legnagyobb
meglepetésére az ajtó nem volt bezárva. A lakás sötét volt, a
redőnyök leengedve. Belépett az előszobába, és felkapcsolta a
villanyt. Rögtön észrevette, hogy Torkel kitakarított valamelyest.
– Torkel! – kiáltott be a sötétségbe. A konyhából tompa
koppanásfélét hallott. – Torkel?
Nem kapott választ, de újabb koppanás hallatszott. Mintha
valami egy fémhez ütődött volna. A lelki szemeivel látta, hogy
Torkel felakasztotta magát, és most rugdos maga körül, hogy ne
fulladjon meg. Vagy rohamot kapott, vagy túladagolt valamit… A
konyha felé sietett. Ott is pont olyan sötét volt, mint a többi
helyiségben. Megállt az ajtóban, és rögtön látta, honnan jönnek a
koppanások. Torkel a nagy gáztűzhely előtt ült a földön. A keze a
feje felett az öntöttvas rácshoz kötve gyorskötözővel. A száján
szigetelőszalag. Amikor megpillantotta őt, igyekezett hangokat
kiadni, és fejét a tűzhelyhez verdeste. A szemében vakrémület.
Ursula ebben a pillanatban értette meg, hogy figyelmeztetni
próbálja. Ekkor mintha valaki közeledett volna hozzá hátulról.
Meg akart fordulni, de már csak azt érzékelte, hogy valami a feje
felé lendül.
Aztán szikrázó fájdalmat érzett.
Aztán semmit.
A mentők alig tíz perc alatt kiértek.
Villogóval és szirénával száguldottak az Astrid Lindgren
gyerekkórház felé. Amandának nagyon tetszett. Lehetetlen volt
rávenni, hogy lefeküdjön, amikor ennyi látni- és tennivaló van.
Végül egy plüssmackóval sikerült megvesztegetni, hogy legalább
addig maradjon nyugton, amíg a mentőápoló, aki telefonos
összeköttetésben állt a kórház egyik sürgősségi orvosával,
megméri a vérnyomását.
– Mennyi Warant vett be? – kérdezte a nő a kislány fölé hajolva.
– Nem tudom. Egy levelet, vagy kettőt.
– Mikor?
– Azt sem tudom. Úgy egy fél órája. Körülbelül.
A mentős zavartan pillantott rá.
– Nem voltam ott – magyarázta Sebastian idegesen.
Tudta, hogy úgy tűnik, mintha nem vigyázott volna a gyerekre.
De nem érdekelte. Azt hisznek, amit akarnak, nem szándékozott
magyarázkodni.
– Mi az a Waran? Milyen hatása van? – kérdezte aggódva,
amikor Amanda egy időre lefoglalta magát a mackóval. – Meg
tudják menteni, ugye?
– Erős véralvadásgátló, amit szívbetegeknek adnak.
– És milyen hatása van?
– A túladagolás belső vérzéshez vezethet, és mivel a vér nem
alvad meg…
– De meg tudják akadályozni, nem? Kimossák a gyomrát…
Semlegesítik. Rendben lesz.
Ez nem kérdés volt. Könyörgés. Elkeseredett könyörgés.
 – Megtesszük, ami tőlünk telik.
A mentős elfordult, és tovább beszélt a kórházzal. Sebastian
nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a nő voltaképpen azt
mondta: „Nem, nem lesz rendben.”
Amandához fordult, aki elégedetten mosolygott. Sebastiannak
majd megszakadt a szíve. Sabine is mosolygott, pont, mielőtt
örökre elszakították tőle.
Nem történhet meg megint. Édes, drága, jó istenem, ne hagyd
megint megtörténni!
– Gyere, ülj az ölembe! – mondta, és kitárta a karját a gyerek
felé.
– Nem.
– Ha az ölembe ülsz, elmegyünk a játékboltba, és választhatsz
valamit.
Amanda arca felragyogott, és odament hozzá. Sebastian a
karjába zárta, lehunyta a szemét, amely azonnal megtelt könnyel.
Hasogatott a feje. Minden ködös volt.
Rájött, hogy kivonszolták a konyhából, leültették egy székre, és
emlékezni vélt rá, hogy megpróbált felállni, de a lába nem
engedelmeskedett. A gyorskötöző fájdalmasan feszült meg a
karján és a lábán, amikor meghúzták. Belevájódott a bőrébe.
Minden homályos és elmosódott volt körülötte. Aztán valami
hideget érzett az arcán és a fején. Nagyon hideget. Lassan
visszanyerte az érzékelését, és pislantott párat. A feje sajgott, de a
hideg enyhítette a fájdalmat. Tett egy tétova kísérletet, hogy
kiszabaduljon, pedig tudta, hogy lehetetlen. Egy karosszékben ült
megkötözve Torkel dolgozószobájában. Az enyhülést adó hideg
megszűnt, Billy lépett elé, és letette a konyharuhába bugyolált
jeget Torkel íróasztalára.
– Sajnálom, Ursula – mondta lehorgasztott fejjel és a szőnyegre
szegezett pillantással.
– Mit művelsz? – nyögte ki Ursula.
Úgy tűnt, Billyre hatással van a hangja. Körülnézett, felkapta a
konyharuhát, mire a jégkockák zörögve a földre potyogtak, majd
hozzálépett, és a szájába tömte a rongyot. Aztán fogott egy
tekercs szigetelőszalagot, és többször a feje köré tekerte.
Amikor végzett, hátralépett, és az íróasztalnak támaszkodott,
de továbbra sem nézett rá.
– Sebastian tehet mindenről.
Ursula tompán hörgött.
– Nem a te személyed ellen irányul. Felhívtam, és megmondtam
neki, hogy meg fogok ölni valakit, akit szeret. Ki mint vet, úgy
arat.
Torkel minden szót hallott a szomszédos helyiségből.
Billy meg akarta ölni Ursulát. Tényleg megőrült.
Magát átkozta, amiért ajtót nyitott anélkül, hogy belenézett volna
a kukucskálóba. Billynek nem okozott gondot lebirkóznia. Elvette
a telefonját, és elküldte azt az üzenetet Ursulának, hogy idecsalja.
Aztán csak várta, hogy megérkezzen…
Elhessegette a sötét gondolatokat. Ki kellett szabadulnia. De
hogy az ördögbe csinálja? Billy alapos volt. Torkel biztosra vette,
hogy nem most kötözött meg először valakit. Rángatta és tépte a
gyorskötözőt, de eredménytelenül. Nem fog elszakadni. Ráadásul
ülő testhelyzetben nem tudta beleadni minden erejét. A földön
ült, a keze a feje felett, a lába kinyújtva. Sehol sem tudta
kitámasztani magát. A válla már most fájt a több mint egyórás
természetellenes tartástól. A gáztűzhely sem fog engedni.
Masszív darab volt. Lise-Lotte választotta. Szeretett főzni.
Valami éles tárgyra lesz szüksége. Lehet, hogy a konyhapulton,
a feje felett talál valamit? Bár kicsit rendet rakott, elképzelhető,
hogy ott maradt egy kés. Elfordította a fejét, és megpróbált
fellesni a pultra. Nem tudott. És ha lenne is ott valami, hogy érné
el? Oldalra csúszhat, de ahhoz, hogy elérje, magasra kellene
nyúlnia. Már ha van egyáltalán valami a tűzhely mellett. Nem
voltak valami jó lapjai, de más nem jutott eszébe. Az elképzelhető
volt, hogy fel tudja húzni a lábát, és guggoló testhelyzetbe tudja
tornázni magát. Aztán felnyomhatná magát. Messzebbre
elérhetne. Behajlította a térdét, és felemelte a fenekét a földről.
Próbált felguggolni.
Borzasztóan nehéz volt.
Iszonyúan fájt, amikor a feje felett megkötözött karjával
felhúzta magát. Az sem segített, hogy a műanyag szőnyeg folyton
elcsúszott, amikor megpróbált az összekötözött lábával
elrugaszkodni. Négy izzasztó kísérlet után még mindig
ugyanazon a helyen ült, csak sokkal fáradtabban.
De muszáj volt megcsinálnia.
A mentő megérkezett az Astrid Lindgren gyerekkórházba. Már
várták őket, és gyorsan betolták Amandát a vizsgálóba. Vért
vettek tőle, hiába tiltakozott sírva, megint megmérték a
vérnyomását, gyorsan és hatékonyan dolgoztak. A kislány még
mindig eleven volt. A tűszúrást leszámítva izgalmas kalandnak
fogta fel az egészet.
Mintha a tengerben fürdene az apukájával.
Befutott Vanja és Jonathan is. Rögtön odaszaladtak hozzá.
Amanda rettentően örült nekik, felállt az ágyra, és kinyújtotta a
karját feléjük. Mindketten megölelték. Vanja Sebastian szemébe
nézett a lánya válla felett.
A szeme kivörösödött a sírástól, halálos félelem és kétségbeesés
tükröződött benne.
Az ágy mellett ültek, és játszottak a gyerekkel egy darabig.
Sebastian a háttérbe húzódott. Pont olyan tehetetlennek érezte
magát, mint annak idején a vízfal előtt. Aztán Jonathan elkezdett
egy mesét felolvasni Amandának, Vanja pedig intett neki, hogy
menjenek ki a folyosóra.
– Úgy tűnik, jól van. Olyan eleven.
– Igen…
Sebastian nem akarta elárulni neki, mit mondott a nővér, aki
aktív szenet adott Amandának. Hogy beletelhet egy kis időbe,
mire a tünetek jelentkeznek.
– Mi a fene folyik itt, Sebastian? – kérdezte Vanja, aki nem
tudta tovább visszatartani a könnyeit.
Sebastian látta rajta, milyen elveszett. Az egy dolog, hogy a
kollégájáról és barátjáról kiderült, hogy gyilkos, de hogy
megmérgezte a lányát, hogy esetleg elveszítheti Amandát, az
felfoghatatlan volt. És Sebastian sehogyan sem tudott segíteni
neki.
– Nem tudom. Felhívott, és azt mondta, megöl valakit, akit
szeretek.
– Miért? Ő is szereti Amandát.
– Mert meglátogattam Myt.
– Ez nem… – Nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét.
– De ezzel többet árt nekem, mint neked.
– Nem hinném, hogy így gondolkodik. Tudja, mit jelent nekem
Amanda.
Vanja tett pár lépést a halványzöld folyosón, szipogott, és
megint megrázta a fejét, mintha feladta volna, hogy megértse a
helyzetet.
– Mondtak valamit? – kérdezte, és a kórterem felé pillantott.
Sebastian értette, mire gondol.
– Mindent megtesznek, amit tudnak.
Vanja megint elsírta magát, Sebastian pedig odament hozzá, és
megölelte. Vanja hagyta. Levegő után kapkodva,
vigasztalhatatlanul zokogott a vállán. Léptek közeledtek, egy
fehér köpenyes nő jött feléjük. Vanja kibontakozott az ölelésből,
és letörölte könnyeit a kézfejével.
– Amina Rajez vagyok, orvos – mondta a nő, amikor odaért
hozzájuk. – Biztos, hogy Amanda Warant vett be?
Vanja értetlenül bámult rá, aztán meg Sebastianra.
– Ez volt a dobozra írva.
– Azért kérdezem, mert nem találtuk nyomát a vérében. Pedig
meg kellett volna találnunk, ha tényleg bevette. Főleg ebben a
mennyiségben.
– Mi? Mit jelent ez?
– Nem látjuk jelét annak, hogy bármivel megmérgezték volna,
és a Warant határozottan kizárhatjuk.
– Tényleg?
 Mintha mázsás kő esett volna le Vanja szívéről. Megint
eleredtek a könnyei, de ezúttal mosolygott közben.
– Bent tartjuk megfigyelésre – folytatta az orvos
megnyugtatóan. – De ahogy már mondtam, a vérvizsgálat alapján
teljesen egészséges.
Sebastian széket keresve körülnézett. Le kellett ülnie. Ahogy
kiment belőle a feszültség, alig bírta el a lába. Talált is egyet, és
lerogyott rá. Előredőlt, a térdére hajtotta a fejét. Úgy érezte,
menten elájul. Érzékelte, hogy Vanja odalép hozzá, ezért lassan
felegyenesedett.
– Nem szólsz Jonathannak?
– De. Csak nem értem. Elhozta Amandát az óvodából, elküldte a
képet, hagyta, hogy megtaláljuk a gyógyszeresdoboz
társaságában. Mi a fenét művel?
– Olyan, mintha le akarna foglalni minket.
– Miért?
Sebastian látta rajta, hogy már tudja is a választ saját
kérdésére. Komolyan nézett.
– Azt mondta, hogy megöl valakit, akit szeretsz?
– Igen. Úgyhogy neked és Amandának védelemre lesz
szükségetek, amíg meg nem találjuk.
– És mi van Ursulával?
– Az volt a tökéletes bűncselekmény. Mármint Botkin.
Billy eltűnt egy időre. Amikor visszatért, volt nála egy színes sál.
Hacsak nem úgy hozta magával, biztos Lise-Lottéé.
– Vagyis lett volna, ha nem találják meg Jennifert. Ha Sebastian
nem kezd el kombinálni.
Ursula látta, ahogy elkezdi szórakozottan a kezére tekerni a
sálat. Szép komótosan. A tekintetével követte, de a fiatalember
csak hébe-hóba vetett rá egy pillantást.
– Sosem kaptatok volna el. Botkin volt az utolsó. Megfogadtam,
hogy abbahagyom.
Odalépett Ursulához, aki megpróbált elhúzódni, de a
fiatalember a nyakába vetette a puha szövetet. Kétszer
körbetekerte, hátrált egy lépést, majd meghúzta. Ennyi is elég
volt ahhoz, hogy Ursula nehezebben kapjon levegőt.
– Myt választottam. Az ikreket. A családot. Én akartam a
legjobb férj és apa lenni. Be akartam fejezni, mert nem akartam
kockára tenni a családomat.
Erőteljesen meghúzta a sálat.
– Mégis elveszítettem.
Most először nézett rá – a pillantásában gyengédség és izgalom
furcsa, ijesztő keveréke.
– Sajnálom – mondta, és húzni kezdte a sálat.
Erősen.
Ursula érezte, hogy nem kap levegőt. Rettenetesen fájt. Az
egész teste megfeszült, akár egy acélrugó. Hánykolódott, a
kötelékeit tépte, tiszta erőből próbált kiszabadulni. Nem ment
vele semmire. Billy még erősebben húzta a sálat. Ursula érezte,
hogy elborítja a pánik. A szövet egyre mélyebben vágódott a
nyakába. A füle zúgott, a feje lüktetett. Mégis meghallotta, hogy
valahol csörög egy telefon.
Csak csörög és csörög.
Elhomályosult a látása. Billy az arcába hajolt. Pillantásából
eltűnt a gyengédség, csak az izgalom maradt. A várakozás. A
telefon újra megszólalt.
Csak csörgött és csörgött.
Billy hirtelen elengedte a sálat, és amint enyhült a szorítás,
Ursula újra levegőhöz jutott. Mohón beszívta; oxigénre szomjazó
tüdeje sajgott, de mivel csak az orra volt szabad, képtelen volt
elegendőhöz jutni. Egész teste remegett az erőlködéstől. Ködösen
látta, ahogy Billy bosszúsan felveszi a telefonját, kinyomja a
hívást, majd kikapcsolja a készüléket.
– Sebastian volt – mondta. – Most már tudja, kit, de nem tudja,
hol.

Torkel hallotta, mi folyik a szomszédos helyiségben. Nem volt sok

ideje. Némán káromkodott. Ha elkeseredett anyák képesek
autókat felemelni, hogy megmentsék a gyereküket, akkor
basszus, ő is fel tud annyira emelkedni, hogy maga alá húzza a
lábát.
Sikerült egy elég jó, bár szörnyen fájdalmas fogást találnia a
gáztűzhely rácsán, megacélozta magát, és tiszta erőből
húzódzkodni kezdett. Sajgott a keze. A karja és a könyöke
úgyszintén. De ezúttal sikerült maga alá húznia a lábát.
Megpihent egy kicsit a sarkán ülve, hogy a kezébe és a karjába
visszatérjen az erő, de nem sokáig. Már feladta azt a tervét, hogy
szerez egy kést. Mindene fájt, amikor megpróbálta kinyújtani a
lábát. Az öntöttvas rács engedett valamelyest. A gázrózsa
tisztításához egészen fel kellett hajtani. Sikerült megtartania az
egyensúlyát. Oldalra billentette a fejét, érezte a halántékán az
egyik tekerőgombot.
B terv. Az egyetlen esélye.
A kígyó felébredt.
Tekergőzött, sziszegett, parancsolgatott és követelőzött. Ő mégis
sokáig habozott. Végig a gyűlölet és a veszteség tudata hajtotta,
de amikor Ursula ott ült előtte, megingott.
Olyan régóta ismerték egymást. Bár a magánéletükben nem
jártak össze, barátok voltak. Billy helyettesítette, amikor Ursula
megbetegedett. És a nő elégedett volt vele. Jólesett neki a
dicsérete. Ursula fontos volt neki.
Sebastian viszont…
Sebastian nem volt fontos. Nem volt a barátja. Sebastian
tönkretette az életét. Megérdemelte, amit kapni fog. A felesége és
a lánya halála után összeroppant. És ha most még ezért is felelős
lesz, azt nem bírja ki.
A kígyó lassan felébredt.
Billy ledobta a telefont, és visszament Ursulához. A nő
elgyötörten nézett rá, amikor megfogta a sál két végét, a keze
köré tekerte, hogy még erősebben tudja fogni, majd húzni kezdte.
Ezúttal határozottabban.
Ursula tompán, csúnyán hörgött. A teste reszketett. Billy
közelebb hajolt, és mélyen a szemébe nézett. A lélegzése
elnehezült, és merevedése lett. A kígyó hánykolódott. Eltöltötte a
hatalom érzése.

Torkel hallotta, hogy Ursula az életéért küzd.

A tekerőgombnak nyomta a fejét, hogy meggyújtsa a lángot.
Próbálta a füle és a feje közé csúsztatni a gombot, felhúzta a
vállát, elfordult, amennyire csak bírt, és hirtelen meghallotta a
kis lobbanást, ahogy a láng meggyulladt. Remélte, hogy elég
meleg lesz ahhoz, hogy megolvassza a gyorskötözőt.
Meleg lett, de nem eléggé.
A gyorskötöző túl messze volt, a láng túl kicsi.
A szomszédos helyiségben Ursula hangja halkult. Torkel egy
nagy nyögés kíséretében megint oldalra döntötte a fejét, és
ugyanazzal a módszerrel feltekerte a lángot. A kék lángnyelv az
ujjait nyalogatta, de a gyorskötöző még mindig túl messze volt
tőle. Bele kell tennie a kezét a tűzbe. Minden akaraterejét latba
vetve ellökte magát a padlótól, hogy a lehető legmagasabbra
emelkedjen, megemelte a rácsot, és a lángba tette a kezét.
Azonnal fájdalom hasított belé, olyan erős, hogy attól félt, elájul.
A konyhát égett szőr, bőr és hús szaga töltötte meg. Próbált nem
ordítani, de képtelen volt visszatartani. Olyan hangosan üvöltött,
ahogy csak a torkán kifért. Mivel be volt tömve a szája, csak
tompán hallatszott – de hallatszott.

Billy hallotta a lármát a konyhában.

Olyan közel járt már… De a hangok zavarták. Próbálta kizárni
őket, a kígyó azonban elégedetlen volt. Így nem lesz annyira
kielégítő, mint kellene. Billy bosszúsan felüvöltött, és elengedte a
sálat. Mindjárt befejezi, de előbb Torkelről kell gondoskodnia.
Lődd le, suttogta a kígyó. Hagyd elvérezni! Mint Botkint…
Billy előhúzta szolgálati fegyverét a tokból, és kiment a
dolgozószobából. Amint kilépett az előszobába, megcsapta az
égett hús és szőr szaga. Elindult a konyha felé. Ég a gáz? Torkelt
sehol sem látta. Megtorpant közvetlenül az ajtó előtt. Itt meg mi
történt?
A következő másodpercben arcon találta egy serpenyő, amitől
hátratántorodott. Torkel tűnt fel az ajtóban. Billy reflexből
meghúzta a ravaszt. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, látta,
hogy a golyó hason találta Torkelt. De nem döntötte le a lábáról.
A szemében düh izzott, a még mindig a súlyos öntöttvas
serpenyőt szorongató kezéből csak véres, fekete massza maradt.
Felé lépett. Billy kipislogta a szeméből a felrepedt szemöldökéből
folyó vért, és megint tüzelt. Biztos volt benne, hogy talált, alig pár
méter választotta el őket egymástól, de Torkel tovább jött felé.
Billy a fejére célzott, de harmadszorra már nem sikerült elsütnie
a fegyvert, mert Torkel pofon vágta a serpenyővel. Billy hallotta,
hogy eltörik az arccsontja és az állkapcsa. Csengett a füle, amikor
összeesett.
Torkel újból meglendítette a serpenyőt.
Az utcát és a ház bejáratát egy sereg kék villogós mentő és
rendőrautó zárta el. Sebastian az első járőr után negyedórával
érkezett, de kénytelen volt a kordon mögött várni. A helyszínen
tartózkodó rendőrök viszont nem voltak hajlandók beengedni.
Éppen akkor tették be a látszólag eszméletlen, megbilincselt
Billyt hordágyon az egyik mentőbe, amikor ideért.
Kisvártatva kihozták Torkelt is. Ő magánál volt, de infúziót
kapott, és mindkét kezén nagy fehér kötést viselt. Úgy tűnt,
fájdalmai vannak. Minden kis döccenőnél felnyögött. Lehet, hogy
más sérülései is voltak, amelyeket Sebastian a takaró miatt nem
látott. Szemlátomást nagyon rossz bőrben volt.
Mi a fene történhetett odabent?
Azt tudta, hogy lövöldözést jelentettek, de a helyszínen
tartózkodó rendőrök ugyanúgy nem voltak hajlandók
felvilágosítani a lakásban lejátszódott eseményekről, mint ahogy
nem akarták beengedni. Ezért kénytelen volt aggódva végignézni,
ahogy óvatosan betolták Torkelt a mentőautóba.
Ekkor megpillantotta Ursulát. Egy egyenruhás rendőr vezette
ki az ajtón, mire Sebastian fellélegzett. Ez a nap aztán tényleg
fordulatos volt. Idegesség, megkönnyebbülés, félelem és öröm
váltogatta egymást. Először Amanda, most meg Ursula.
– Ursula! – kiáltotta, mire a nő felé nézett, eltolta magától a
segítő kezeket, és lassan odament hozzá.
Amikor közelebb ért, Sebastian észrevette a vörös foltokat a
nyakán, és a csúnya mély sebet, amelyből vér szivárgott. Ursula
nagyon elkínzottnak tűnt. De életben volt.
– Ursula… – Nem tudta, mit mondhatna.
 Legszívesebben megölelte volna, de a nő túl távol állt meg a
kordon mögött.
– Igaz? – kérdezte rekedt, elcsukló hangon.
Sebastian nem értette. Mi igaz? Billyre gondol? De hát ő is
tudja, hogy minden…
– Felhívott? – folytatta Ursula, és Sebastian ekkor sajnos
megértette. – Azzal fenyegetett, hogy megöl valakit, akit
szeretsz?
– Ursula…
– És neked eszedbe sem jutott figyelmeztetni engem?
– Azt hittem, Amandára gondol. Vagy Vanjára.
– Akiket szeretsz.
– Ők a… családom.
Tisztában volt vele, milyen hülyén cseng ez. Fontolóra vette,
hogy ne tegye-e hozzá, hogy alapvetően igaza is volt. Billy először
Amandát nézte ki magának… De ez üres kifogásnak hangzott
volna. Ezért inkább hallgatott. Ursula ránézett.
Nem tűnt se mérgesnek, se szomorúnak, se felháborodottnak.
Csak végtelenül fáradtnak.
Sarkon fordult, és elindult visszafelé.
– Ursula… – próbálkozott Sebastian, de a nő nem állt meg, nem
fordult hátra.
Nézte, ahogy Torkelt beteszik a mentőbe, és felkészülnek az
indulásra.
– Várjanak! Vele megyek! – kiáltotta érdes hangon.
Besegítették a mentőbe, ő pedig leült Torkel mellé.
Sebastian üres tekintettel bámult utána, és Ursula egy
pillanatra a szemébe nézett, mielőtt az ajtó bezárult és a kocsi
elhajtott volna.
Ideje lenne megválni a franciaágytól?
Minek tartsa meg? Még Lilyvel vették. Húsz éve. Valószínűtlen,
hogy még egyszer az életben szüksége lesz egy száznyolcvan centi
széles ágyra. Nem szándékozik visszatérni a régi életmódjához.
Az uppsalai események még mindig visszatartották a szexuális
kicsapongásoktól, és ha a várakozások ellenére mégis belemenne
egy alkalmi együttlétbe, egész biztos játszhat idegenben is.
Ursula sosem fog visszajönni hozzá.
Nem azért, mert romantikus Valentin-napi szerelmet várt vagy
követelt volna, hanem azért, mert Sebastiannak eszébe sem
jutott, amikor Billy a szeretteit fenyegette. És ezek szerint nem
jelentett Sebastiannak semmit. Ez túl sok volt neki. Joggal.
Elemezte magában a történteket, csűrte-csavarta, és arra jutott,
hogy nem volt valami megfontolt. Azt nem furcsállotta, hogy az
első gondolata Amanda volt, amikor tudomást szerzett a
veszélyről. Billy tudta, mit jelentett számára Sabine elvesztése.
Ha komolyan ártani akar neki, márpedig akart, akkor egy
gyereket kell elvennie tőle.
Az unokáját vagy a lányát.
Amandát vagy Vanját.
De hogy fel sem hívta Ursulát, hogy figyelmeztesse, mi készül,
hogy óvatosságra intse… És ha megtette volna? Akkor nem megy
el Torkelhez?
Ezt a kérdést nem lehetett megválaszolni, és nem is volt fontos.
Nem hívta fel, Ursula pedig odament.
Az volt a fontos, hogy miért. Bár a „szeretni” nagy szó, Ursula
mindenképpen sokat jelentett neki. Törődött vele, boldog volt
vele. Ez a kulcs. Valahogy sikerült bebeszélnie magának, hogy
ehhez nincs joga.
A képzettségének, tudásának és tapasztalatainak köszönhetően
tisztában volt vele, mi játszódott le az agyában. Hogyan
racionalizált, egyszerűsített, hogyan kreált ok-okozati
összefüggéseket. Másoknak tudott volna segíteni, hogy kiverjék a
fejükből ezeket a gondolatokat, máshogy döntsenek, jól
döntsenek. De mi másról szólt az élete elmúlt tizenhét éve, ha
nem a rossz döntésekről?
Most kénytelen lesz együtt élni egy újabbal.
Egyetlen reménysugara maradt. Vanja kizárólag Billyt okolta a
történtekért, és nem őt. Ez is valami.
Aludni akart. Még csak délután volt, de meg akart szabadulni a
gondolataitól. Meg akarta nézni a tudattalanja matiné-előadását.
Semmiben sem reménykedett. Éppen lehunyta a szemét, és
próbált ellazulni, amikor csengettek.
Ó, basszus, tudta, ki az. Elfelejtette felhívni és lemondani a
találkozót. Felkelt, kiment az előszobába, és ajtót nyitott.
– Helló! Hogy van? – kérdezte Tim, és be akart lépni, de
Sebastian megállította.
– Ne haragudjon, de elfelejtettem felhívni! Ma nem alkalmas.
– Mi? Ne!
– De. Sajnálom. Egyeztessünk egy másik időpontot!
– De feltétlenül beszélnem kell magával – mondta Tim, és
Sebastian csak ekkor vette észre, milyen izgatott.
Mintha elektromossággal lenne feltöltve, amelyet
mindenképpen le kell vezetnie.
– Ma nem jó.
– Döntöttem. Nem várhatok tovább.
Ez kétségtelenül ígéretesnek hangzott, de nem eléggé. Aludni
akart. Álomtalanul. Felejteni.
– Márpedig muszáj lesz – felelte, és becsukta az ajtót.
Tim ott állt még egy darabig, és a csukott ajtót bámulta. Azon
gondolkodott, becsengessen-e újból. Kényszerítse-e magát erre a
beszélgetésre, amelynek elhatározása szerint ma le kellett
zajlania. Képtelen volt tovább cipelni a terhet. Mindent vagy
semmit. Valószínűleg az utóbbi.
De már elég jól ismerte Sebastiant ahhoz, hogy tudja: nem
kényszerítheti semmire. És teljesen nyilvánvalóan nem akart
találkozni vele.
A gyomra összerándult az idegességtől és a félelemtől, ahogy
elindult lefelé a lépcsőn. Napokig gondolkodott, gyötrődött,
próbálta kitalálni, melyik lesz a legmegfelelőbb alkalom, rájött,
hogy nincs megfelelő alkalom, még csak jó alkalom sem, csupa
rossz alkalom van. Erőt gyűjtött, és úgy döntött, ma elmondja.
Még terve is volt. Az emlékműnél folytatott beszélgetésükhöz
akarta kötni, a hiányról, valamint a továbblépés és a helyettesítés
problémájáról akart értekezni.
Nem mintha számított volna, hogyan vezeti be a vallomását.
Vagy az, hogy helyre akarja hozni a dolgokat. Pillanatok alatt
kiderült volna, hogy hazudott. Olyan nagy és súlyos hazugság volt
ez, hogy attól tartott, Sebastian szó szerint nekiesik. Meg is
érdemelte volna. Mindent megérdemel, ami történni fog.
Sokáig tartott megtalálni. Amikor végre rálelt, az a probléma is
megoldódott, hogyan férkőzzön a közelébe, mert megtudta, hogy
gyakorló pszichológus, fogad pácienseket. Hiszen éppen ezért
fektetett akkora energiákat abba, hogy felkutassa.
Beszélnie kellett. Segítségre volt szüksége. Feloldozásra.
Azért nem minden volt hazugság. Tényleg házasok voltak
Claire-rel, aki meghalt. Nem egy brommai cserbenhagyásos
gázolásban, hanem pár éve Rómában. Ekkor vágott bele abba a
fáradságos munkába, amelynek végeredményeképpen végül
megtalálta Sebastiant.
Az sem volt hazugság, hogy 2004 karácsonyán Thaiföldön
jártak. Egy egyszerű bungalóban szálltak meg, közvetlenül a
Ő
parton. Ő, Claire és az egy szem gyermekük. Évekig próbálkoztak.
Sok pénz, szomorúság és reményvesztés után Claire végül teherbe
esett. És kihordta a babát.
Egy gyerek. Az ő gyerekük.
Csak éppen nem Frank. Fiuk sosem volt. Cathrine, Claire anyja
után. Az ő Cathyje. 2004 karácsonyán három és fél éves volt.
Balra fordult a Storgatanon, és megtette azt a pár métert a
következő kereszteződésnél található kávézóig, ahol
megbeszélésük szerint a lány várta. Megszólalt a kis csengő,
amikor belökte az ajtót. Körülnézett a helyiségben. A legtávolabbi
sarokban ült, egy könyvet olvasott, előtte egy kávéscsésze és egy
üres kistányér. Amikor megpillantotta a férfit, kérdő tekintettel
letette a könyvet.
– Azt hittem, írsz – mondta, amikor Tim odaért, és levette a
kabátját.
– Lemondta – felelte, és leült.
– De miért?
– Nem volt alkalmas, én meg nem kérdeztem, miért.
– De hát nem volt lebeszélve?
– De, mégis át akarta tenni máskorra.
– Hát jó. Kérsz valamit? – kérdezte a lány, és a pult felé
pillantott. – Vagy menjünk?
– Azt hiszem, iszom egy kávét, meg eszem egy szendvicset –
felelte Tim, bár nem volt éhes.
Csak ücsörögni akart még itt egy kicsit. Semleges terepen. Ha
visszatérnek a brommai családi házba, az csak a kudarcára fogja
emlékeztetni. Persze ennyi év után egy-két nap ide vagy oda nem
számított, de nem volt biztos benne, hogy képes lesz még egyszer
elég bátorságot összegyűjteni. Ma is alig sikerült.
– Hozom. Maradj csak! – mondta a lány, s már fel is állt, és
elindult a pult felé.
Cathy. A lánya. Most töltötte be a húszat.
Csodálatos teremtés. Okos, kíváncsi és művelt. Nagylelkű, nyílt,
igazi társasági ember. Könnyen barátkozik. Kész szerencse,
hiszen egész életében a világot járta.
Legalábbis három és fél éves kora óta.
Néha, főleg kiskamasz korában azt kérdezgette, mi értelme
barátokat szerezni, ha úgyis meg kell válnia tőlük előbb-utóbb, de
ez a korszaka is elmúlt. Most már szeretett új helyeket felfedezni,
új országokban élni, új városokat megismerni.
Nem emlékezett rá, hogy járt már Stockholmban.
Nem emlékezett 2004 karácsonyára.
Gyönyörű reggel volt.
Kicsit felhős, de meleg és szép. A karácsony az év azon ritka
napjai közé tartozott, amikor senki sem telefonált, e-mailezett,
üzent. Amikor teljesen szabad lehetett. Minden percét kiélvezte.
Korán felébredt, óra nélkül, fürdőnadrágot húzott, és megtette
azt a néhány lépést a vízig. Úszott és kikapcsolódott, mielőtt
visszament reggelit készíteni.
A reggelből délelőtt lett, de a nap még mindig lustán
csordogált. Nem voltak kötelességek, sehová sem kellett menni,
semmit sem kellett csinálni.
Szabadok voltak. Együtt. A kis családjával.
Egy fotelban olvasott a tengerre néző teraszukon. Cathy
odalent játszott az előző este kapott karácsonyi ajándékaival. Egy
csomó strandjátékkal. Az ásóval, gereblyével, vödörrel,
homokozóformákkal és a kis vízkerékkel, amelyet gondosan
megpakolt a finom szemcséjű homokkal.
– Lemehetsz vízért, ha akarsz – mondta neki, miután figyelte a
játékot egy darabig.
Cathy felpillantott rá.
– Oda – mutatott a tengerre. – Vidd a vödrödet!
A kislány felkelt, fogta a katicás vödröt, és eltipegett. Volt víz a
bungalóban is, de nem tűnt veszélyesnek leengedni. Egész úton
szemmel tarthatta. Sima, fehér strand. Amikor odaér, ő felkel, és
utánaindul. Visszafelé találkoznak. Segít neki hozni a vödröt. Az
nem baj, ha apránként önállóságot tanul. Tudta, hogy néha
túlságosan is oltalmazzák őt Claire-rel.
 Cathy meglepően fürgén szedte a rövid lábacskáit.
Elmosolyodott, ahogy figyelte, hogy az ellenzős sapkával a fején, a
vödröt lóbálva totyog.
Amikor a hullám lecsapott, már túl messze járt ahhoz, hogy
neki esélye legyen odaérni. De megpróbálta. Életében nem futott
még olyan gyorsan, mint amikor rájött, mi készül, de túl távol
volt. Még látta, hogy a víz elmossa Cathyt, mielőtt őt is elérte
volna.
Valahogy sikerült a felszínen maradnia; a víz az egyik
szállodáig sodorta, amely a pálmák és a bokrok mögött
magasodott. Megkapaszkodott egy lépcsőben, görcsösen tartotta
magát, aztán lassan sikerült felállnia. Megmenekült.
Amikor a víz már nem zúgott, csak lassan hömpölygött az
utcákon, a házak között, a játszótereken és a parkolókban,
nekivágott a keresésnek. Törmelék és káosz. Mindenütt. A
nevüket kiáltozta. Claire! Cathy! A hangja elvegyült más neveket
kiáltozó hangokkal, amelyek az ég felé szálltak. Folytatta,
átverekedte magát az üdülőparadicsom romjai között. Mindenhol
embereket látott teljes apátiában és sokkos állapotban kucorogni,
a szeretteiket keresni, kiabálni, segítségért rimánkodni, sírni,
sürögni-forogni, romokat eltakarítani, segíteni egymásnak, tenni
valamit ott, ahol már nem volt mit tenni.
Végül megtalálta Claire-t. Végighorzsolta az arcát, és a vér
lecsorgott a tunikájára, amely már inkább volt vörös, mint fehér.
Az egész testét sebek borították. A bal karja eltörött, de mintha
észre sem vette volna. Sokkal komolyabb sérülések kellettek
volna ahhoz, hogy felhagyjon a kereséssel.
Mert keresett. Órákig. Fáradhatatlanul. Minden szembejövőt
megkérdezett, de nem kapott választ. Hallott egy
találkozóhelyről, és odament. De Cathynek nyomát sem látta.
Megint nekiindultak. Claire megpróbálta kitalálni, merre
húzódott vissza a víz, merre sodorhatta el a lányukat. Autók,
épületek törmelékei, oszlopok, fák, sár és homok.
Ezek állták az útjukat.
 Ezekben lehetett fennakadni, ezek alá lehetett beszorulni.
Claire folytatta. Órákig. Fáradhatatlanul.
Végül, amikor a sötétség ellehetetlenítette a további kutatást,
megtalálták. Egy thaiföldi nő karjában, aki az egyik szálloda
emeletén járt körbe, amely mellett elhaladtak. Úgy egy
kilométerre, esetleg kicsit messzebb a bungalójuktól. A thai nő a
külföldi turistákat kérdezgette az anyanyelvén. Üres, sokkos
tekintetek meredtek rá, és mindenki a fejét rázta.
Claire odarohant. Zokogva elvette a nőtől a lányát, miközben a
nevét ismételgette.
Cathy, drága Cathy…
Majdnem elejtette, amikor a nő elengedte. A bal karja nem
engedelmeskedett. De végre megvolt. Visszakapták őt. Csoda
történt. Claire véres arcán könnyek csorogtak, sírva nevetett.
Ránézett, miközben a kislány átölelte a nyakát. Nincsenek szavak,
amelyek leírnák a sérült arcára kiülő érzelmeket, de leginkább
olyan boldogság volt, amilyet nemigen látni.
Ő ekkor követte el az első hibát. A sok közül. Megtette az első
lépést a tizenhét évnyi hazugság felé, amely lassacskán
felemésztette. Úgy tett, mintha nem venné észre a Claire
pillantásában megcsillanó őrületet. Ügyet sem vetett rá, hogy
akkor és ott egyetlen pillanatra tudta, hogy Claire is tudja, de
soha, soha nem fogja beismerni.
Hogy a kislány a karjában nem Cathy.

– És mikor találkoztok legközelebb ezzel a Sebastiannal? –

kérdezte a lány, amikor letett elé egy csésze americanót meg egy
sonkás-sajtos szendvicset, és leült.
– Nem tudom. Gondolom, majd hív.
– Akkor is elkísérjelek?
– Igen, nagyon szeretném, ha találkozna veled.
– De miért?
– Hosszú történet…
 És mindent tönkre fog tenni, de muszáj, tette még hozzá
gondolatban, és aggodalmas arccal nézett a lányra, akit Claire-rel
felneveltek, akit a lányaként szeretett, ahogy ott ült, és
szórakozottan babrálta a kis pillangós gyűrűt, amelyet akkor is
viselt, amikor rátaláltak, és amely most egy vékony láncon lógott
a nyakában.
Hogy történhetett ez meg?, tűnődött Thomas Haraldsson az
íróasztalánál ülve a szűkös kis helyiségben, amely semmilyen
módon nem fejezte ki a főnöki pozícióját.
Hogy történhetett ez meg?
Néhány évvel ezelőtt még minden más volt. Minden jó volt. A
karrierje felfelé ívelt, egyenruhás rendőrből nyomozó, a Lövhaga
intézet, Svédország legnagyobb igazságügyi elmegyógyító
büntetés-végrehajtási intézetének igazgatója lett. Férj és apa volt,
a kis Ingrid-Marie apja, akinek ültetett egy almafát a kertben.
Olyan élete volt, amilyenről álmodott.
Aztán közbejött valami. Jobban mondva: valaki. Edward
Hindének sikerült megszöknie az intézetből. Az ő segítségével,
ezt Haraldsson kénytelen volt beismerni. Kockáztatott, le akarta
nyűgözni vagy inkább le akarta körözni a királyi gyilkossági
nyomozóhatóságot, nem is emlékezett már rá pontosan, de lépre
csalták, az exfeleségét elrabolták, a mentősöket megölték.
Címlapokra került, nyomoztak, intézkedtek. Nem lehetett
bizonyítani, hogy ő is belekeveredett, de a Lövhagában
hamarosan átszervezésre került sor. Ki akarták próbálni a kettős
vezetést.
Az egyik főnök a napi működést és a személyzetet irányította,
koncepcióterveket készített, kapcsolatot tartott a büntetés-
végrehajtással.
A másik, Haraldsson az adminisztrációért felelt. Döntést
egyáltalán nem hozott, csak nyomtatott, küldözgetett,
dokumentációt állított össze, másolt, archivált, és hébe-hóba
odabiggyesztette a nevét az igazi főnöké mellé, hogy fenntartsák
a kettős vezetés látszatát.
Mint most, amikor aláírta a feltételes szabadlábra helyezésről
szóló döntést. Átfutotta az iratot, aláfirkantotta, és rányomta a
dátumbélyegzőt. Ennyi. Május elsejétől Ellinor Bergkvist többé-
kevésbé szabad ember lesz.