Fordította

MATOLCSY KÁLMÁN

MICHAEL J. SULLIVAN KÖNYVEI

RIYRIA – A KEZDETEK
A Koronatorony
A Rózsa és Tövise
Dulgath halála

RIYRIA-KRÓNIKÁK GYŰJTEMÉNY
Kardtolvajok
A Birodalom felemelkedése
Novron örököse

AZ ELSŐ BIRODALOM LEGENDÁI

Mítoszok kora
Kardok kora
 Michael J. Sullivan: Age of Swords
Book Two of The Legends of the First Empire

Copyright © 2017 by Michael J. Sullivan

All rights reserved.

Borítófestmény: Marc Simonetti

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2021

Hungarian translation © Fumax Kft., 2021

Szerkesztő: Horváth Vivien

Korrektor: Friedrich Zoltán
Ebook: Hársfai László
Felelős kiadó: Németh Vladimir

További információ kiadványainkról és

kedvezményes vásárlási lehetőségek:
www.fumax.hu

Facebook-oldalunk:
www.facebook.com/fumaxkiado

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli

engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét
sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni.

ISBN 978 963 470 226 9

 Ezt a könyvet Tim Gerard Reynoldsnak,
Elan-regényeim mesélőjének ajánlom,
akinek előadásmódja életet lehel a puszta betűkbe,
hangot ad a képzeletemnek, és akinek tolmácsolásában
jobbnak tűnnek a történeteim, mint amilyenek.
Kösz, Tim, jövök neked még egy vacsorával;
igazán restellem, hogy megnevettettelek,
és ezzel megzavartam a stúdiómunkálatokat.
 A SZERZŐ JEGYZETE

Üdvözlet újra az Első Birodalom legendáinak lapjain!

Szeretném azzal kezdeni, hogy megköszönöm az új sorozat
meleg fogadtatását. Mindig kockázatos félretolni egy jól
bejáratott sorozatot azért, hogy az ember valami újat alkosson,
és bevallom, félve jelentettem meg a Mítoszok korát. Én nagyon
bírom az új szereplőket, és reméltem, hogy te, az olvasó is
csípni fogod őket, de addig, amíg az emberek kézbe nem veszik
az új könyveimet, sohasem lehetek biztos a kedvező
fogadtatásban. Nos, már hét hónappal vagyunk túl a
megjelenésen, és elmondhatom, hogy a Mítoszok kora több mint
tízezer recenziót és értékelést kapott a Goodreadsen, az
Audible-ön és az Amazonon. Ami még ennél is elképesztőbb,
hogy az olvasók kilencven százaléka 4 vagy 5 pontot adott rá, és
csak két százalékuk értékelte 1 vagy 2 pontosra. Nem is vágyom
ennél többre! Úgyhogy köszönöm nektek, az olvasóknak, hogy
eloszlattátok abbéli félelmeimet, hogy talán nem is vagyok
képes olyasmit írni, amiben nem szerepel Royce és Hadrian.
Ha már a szereplőknél tartunk, az egyik dolog, amit a
legjobban szeretek a Kardok korában, az, hogy többet láttat a
sorozat főszereplőiből. Az Első Birodalom legendái kezdettől
fogva olyan sorozatnak indult, amelynek karakterei egyformán
nagy figyelmet élveznek, de ha már az első könyvben
kikerekítettem volna a szereplőket, jelentősen lelassítottam
volna a cselekményt. A Mítoszok korára már így is sok feladat
hárult: bemutatta a két fő fajt (a rhunákat és a fhreyeket),
tisztázta a közöttük lévő kulturális különbségeket (előbbi
primitív, utóbbi fejlett), és egy önmagában is élvezhető
történetet mesélt el, miközben olyan további
cselekményszálakat fűzött össze, amelyek átszőnek majd egy
egész elbeszélésfolyamot, beleértve Malcolm és Nefron
kapcsolatát, illetve Trilost és az ő mesében játszott szerepét.
A Mítoszok korában röviden már találkozhattunk Gifforddel,
Roannal, Brinnel és Moyával, de a Kardok korából az is kiderül
majd, miért szeretem őket annyira, és hogy milyen különleges
részletekkel gazdagítják a történet egészét. Természetesen a
régi kedvencek is visszatérnek, név szerint Perszephoné, Raithe,
Malcolm, Arion, és persze Surit és Minnát sem hagyhattam ki.
Lehetőség lesz megismerkedni a dhergekkel, egy olyan fajjal,
amelyet nem láthatunk sokszor a Riyria-krónikákban. A
dhergek hazájába tett utazás fontos helyet foglal el ebben a
történetben, és nagy örömmel mutatom be az Elan legfőbb
fajait alkotó triumvirátus utolsó tagját.
Van még valami, amit szeretnék megemlíteni, mielőtt utadra
bocsátalak a mese rengetegébe. A Mítoszok korának szerzői
előszavában megemlítettem, hogy az egész sorozatot megírtam
már azt megelőzően, hogy az első könyvet leadtam volna a
kiadónak, és ez igaz is. Ám azt hiszem, rosszul fejezhettem ki
magam, és szeretnék tisztázni valamit. A megírtam és
befejeztem közötti különbségre gondolok, ami történetesen
igencsak széles szakadékot képez. A megírtam az összes könyvet
a következőt jelenti: elégedetten dőltem hátra az első vázlat
fölött. Csakhogy a befejeztem sokkal több ennél: szükségeltetik
hozzá a könyvek csiszolgatása, miután befutottak a vélemények
azoktól, akikben megbízom, például az alfa-olvasómtól, a béta-
olvasóimtól (ez általában tizenöt-húsz ember), az ügynökömtől
és az ügynökség más alkalmazottaitól, a szerkesztőmtől és a
kiadómtól. Ezt követően a sorozatszerkesztők, az
olvasószerkesztők és korrektorok kapnak lehetőséget arra, hogy
tovább simítgassák a kéziratot, és valami olyasmivé formálják,
amit egyedül nem lennék képes létrehozni. Ez a sok végső
simítás időbe telik, ami fontos tényező a kiadás ütemezésében.
 Szeretném elmondani, hogy a sorozat további részei esetében
megpróbáljuk lerövidíteni a könyvek megjelenései közötti időt.
Igen, az első és a második között egy év maradt ki, de ez azért
történt így, mert lényeges átalakításra volt szükség. Az a helyzet,
hogy amikor Robin (a feleségem és alfa-olvasóm) a sorozat
végére ért, kijelentette, hogy az első három könyv nagyon jó
állapotban van, a sorozat végén azonban akad néhány kétes
megoldás. Zűrzavarosnak találta a cselekmény bizonyos
pontjait, nem értett egyet néhány logikai összefüggéssel, de
legfőképpen úgy érezte, hogy elsiettem a lezárást. Mint az
esetek többségében, ezúttal is igaza volt.
Ezen aggasztó részletek kiigazítása végett egy évet töltöttem a
befejezés átalakításával, és a folyamat során a sorozat
ötkötetesről hatkötetesre dagadt. Az igazság az, hogy eredetileg
megpróbáltam – komoly irodalmi szakkifejezéssel élve –
egybepasszírozni két könyvet, pedig azon a ponton a történet
természetes szünetet igényelt. Miközben tehát ezzel
foglalatoskodtam, a Kardok kora érintetlenül csücsült. Amíg
nem végeztem a sorozat befejező kötetével, nem tudhattam,
milyen átalakításokra lesz szükség a Kardok korában, és mint
kiderült, itt-ott valóban csavarni kellett a cselekményen. Kár
lett volna kiadni, hogy aztán ne tudjam elvégezni rajta a kívánt
változtatásokat.
Végül az átdolgozott könyvet 2016 májusában adtam át
Robinnak, majd az év további részében a visszajelzéseken,
beledolgozott változtatásokon munkálkodtunk, miközben a
kézirat sorozat- és olvasószerkesztését végeztük, ami 2017
februárjáig tartott. Elképesztő végignézni, ahogyan egy kézirat
kész könyvvé alakul. Ha érdekel a folyamat, Robin éppen egy
Így készült a Kardok kora című, ingyenes e-bookon dolgozik,
amely betekintést nyújt a színfalak mögé. A Riyria – A kezdetek
harmadik könyvével (Dulgath halála) hasonlóképpen jártunk el,
és ha küldesz egy e-mailt a michael@michaelsullivan-
author.com-ra, te is kaphatsz egy példányt. Az e-mail tárgy
sorában tüntesd fel, hogy „Így készült…”, a könyvcímmel vagy -
címekkel együtt, amelyek érdekelnek, és kiküldjük őket neked.
Na jó, ígérem, hogy az utolsó dolog következik. Ha olvastad a
Mítoszok korának köszönetnyilvánításait, észrevehetted, hogy
megemlítem: szívesen hallok felőletek. Több száz levelet
kaptam már, amelyeknek nagy része bocsánatkéréssel kezd,
amiért háborgatni merészel. Ezeken mindig jót kacagok: mintha
bizony valaha is zavarhatna az, hogy az embereknek tetszenek
a könyveim. Annyira szeretem olvasni ezeket a leveleket, hogy
úgy döntöttem, ismét közlöm a felkérést. Tehát ha tetszik ez a
könyv (vagy akkor is, ha nem), nyugodtan írj rám a
michael@michaelsullivan-author.com címen. Érdeklődéssel
várom, milyen mondanivalód van számomra.
Ezzel el is érkeztünk az előszó végéhez. Most dőlj hátra,
módosítsd az e-book betűtípusát és hátterét, adott esetben
simítsd végig a papírt, és szívd be mélyen a nyomtatott kötet
nyomdafestékillatát. Ideje fejest ugrani! A Kardok kora a
kedvencem a sorozatból, és remélem, ugyanolyan nagy élményt
nyújt majd elolvasni a mesét, mint amilyet nekem nyújtott a
megírása.
 ELSŐ FEJEZET

A vihar
A legtöbben úgy hiszik, a Nagy Háború első csatája
Bőgázlónál esett kora tavasszal, pedig a legelső támadás
igazából egy nyári napon történt Rhen-dahlban.
BRIN KÖNYVE

Biztonságban vagyunk? – kiabált fel Perszephoné a nagy

tölgynek.
Magda az erdő legöregebb fája volt, hatalmas és fenséges.
Előtte állva Perszephoné úgy érezte, mintha egy óceánt vagy
egy hegyet szemlélne, és mindkettőtől nagyon aprónak érezte
magát. Amikor rájött, hogy kétszavas kérdése túl egyszerű, túl
homályos, hozzátette:
– Mit tehetek még, hogy megvédjem a népemet a fhreyektől?
Perszephoné a válaszra várt.
Feltámadt a szél, a fa megrázkódott, és letört egy jókora ága.
Perszephoné ijedtében félreugrott, amikor a vaskos főág
földet ért. Ha néhány ujjnyival közelebbre esik, ebből a
magasságból végezhetett volna a nővel. Az erdő
lombkoronájában fennakadt, törött ágakat „özvegycsinálóknak”
hívták. Mivel Perszephoné már elveszítette a férjét, a mellette
fekvő halott fadarab túlbuzgónak bizonyult.
– Mit akar ez jelenteni? – fordult Surihoz.
A fehér farkas mellett várakozó, fiatal látó a lehullott ágra
pillantott, és megvonta a vállát.
– Szerintem ez csak a szél. Úgy néz ki, vihar lesz.
 Magda tanácsa egyszer már megmentette Perszephoné népét.
Akkor a nő személyesen járult a nagy fa elé, és most újra
válaszokat keresve érkezett ide. Hónapok teltek el legutóbbi
látogatása óta, és az élet a Rhen-dahlban visszatért a
megszokott, kényelmes kerékvágásba. A két Miralyith pusztító
összecsapásának maradványait eltakarították, de Perszephoné
tudta, hogy a viszály ezzel nem ért véget. Számos kérdés
megválaszolatlanul maradt, és ezekre sem ember, sem fhrey
nem tudta a választ. Mégis…
Perszephoné a leesett faágat nézte. Nem jó jel, ha Magda
azzal kezdi a társalgást, hogy megpróbál összezúzni.
– Valami baj? – kérdezte Arion. A fhrey, aki még nem
sajátította el teljesen a nyelvüket, Suri és Minna oldalán nagy
érdeklődéssel figyelte a fejleményeket. Egy Padera horgolta zöld
sapkát viselt, amelynek mókás kinézete köznapibb megjelenést
biztosított a Miralyithnek: sokkal kevésbé látszott istennek, és
sokkal inkább embernek. Arion is eljött, hogy működés közben
lássa a jósdát, habár Perszephoné több társalgásra és kevesebb
történésre számított.
Suri felpillantott a fára.
– Nem tudom.
– Mit mond Magda? – kiabálta túl Perszephoné a szél egyre
erősödő vonítását.
Így kellett volna működnie. Perszephoné kérdéseket tett fel a
fának, a látó pedig tolmácsolta Magda válaszát, miután
figyelmesen végighallgatta a levelek és ágak zizegését. De Arion
helyesen érzékelte, hogy ezúttal valami gond van. Suri
zavarodott arccal állt ott: nem egyszerűen értetlenkedett,
hanem őszintén aggódott.
– Nem vagyok benne biztos – felelte a lány.
Perszephoné arrébb söpörte a szájába tévedt, vastag
hajtincset.
 – Miért nem? Talányokban válaszol, vagy rád sem hederít?
Suri arca bosszankodva rándult meg.
– Beszél hozzám, azzal nincsen gond, de olyan gyorsan, hogy
nem értem, amit mond. Igazából csak hebeg és habog. Sohasem
láttam még ilyennek. Egyre azt ismételgeti: „Fuss… fuss
sebesen… fuss messzire. A nyomodban vannak.”
– A nyomodban vannak? Kik? Hozzánk beszél egyáltalán? Ez
a válasz a kérdéseimre?
Suri a fejét csóválta, amitől rövid haja a homlokát díszítő
tetoválásokat verdeste.
– Nem. Már azelőtt is ezt hadarta, hogy bármit kérdeztél
volna. Azt hiszem, nem is hallott téged. Még abban sem vagyok
biztos, hogy Magda ismerné a fut szót. Most komolyan, honnan
tudhatná egy fa, hogy mi az?
– Azt akarod mondani, hogy a fa megháborodott?
Suri bólintott.
– Halálra van rémülve. Ennél még egy egérnek is több
mondanivalója volna. Most már nem is szavakat használ, csak
zajong. – Suri szemöldöke felugrott, az arca megfeszült, a
szemét összehúzta, az ajkát összeszorította.
– Mi a baj? – kérdezte Perszephoné.
– Nem túl kellemes, amikor egy fa sikolt.
A magas fű csapkodta Perszephoné lábszárát, a ruhája
ostorként verdesett és csattogott. Az ágakról lehullott
tölgylevelek olyan sűrűn kavarogtak, mint a hóförgeteg. Az
áthatolhatatlan lombtól Perszephoné nem láthatta az eget, de a
szél mindennél erősebben tombolt. Az ágak alól kilépve
rádöbbent, hogy a percekkel korábban még tiszta kék ég
mostanra viharos szürkébe fordult. Sötét fellegek tolultak
egymásba, és alkonyattá komorították a déli napsütést.
Valamiféle furcsa, zöld fény kísérteties, természetellenes
árnyalattal vont be mindent.
 – Mi történik? – lepődött meg Arion.
– Vakrémület lett úrrá a fán – válaszolta Suri.
– Talán visszatérünk a dahlba – javasolta Arion felfelé
fordított fejjel. – Igen?
Minna vonyítva közelebb húzódott Surihoz, és csaknem
felborította a lányt. A látó letérdelt, hogy megnyugtassa a
farkasát.
– Nincs rendjén, ugye, Minna?
Arion komoly arccal felhagyott a próbálkozással, és a rhuni
helyett visszaváltott a saját nyelvére.
– Vissza kell… – Vakító villanás és rémisztő dörrenés
szakította félbe.
Minna szűkölve leiramodott a domboldalon.
Perszephoné megtántorodott. Hiába próbálta szapora
pislogással eltüntetni az éles, fehér sáv képét a szeméből. Az
orra megtelt füstszaggal, bőrén lángok forróságát érezte.
Magda kigyulladt!
Arion a földön feküdt a fa lábánál, és mindkét kezét az ég felé
emelve védte magát. A Miralyith egyetlen szót kiáltott,
Perszephoné nem ismerte fel, mit, de valamiféle parancsszónak
hangzott. A vén tölgyet körülölelő lángok egy pukkanással
semmivé lettek, a helyükön borzasztó sziszegés és kegyetlen
fuvallat kavarta füst maradt. Magda középen kettéhasadva állt.
Borzalmas, elüszkösödött, élénkvörös szélű sebhely tátongott
rajta, amely minden széllökéssel nagyobbra tágult. A fák
csodálatos ősanyja halálos csapást szenvedett el az istenek
kezétől.
Perszephoné talpra segítette Ariont.
– Menekülnünk kell! – sürgette őket a fhrey.
– Micsoda? Miért?
Amaz megragadta Perszephoné karját, és húzni kezdte.
– Most azonnal!
 Perszephoné fejbőre csiklandott, miközben Arion lerángatta
a dombról, hogy a tisztásról a Sarló-erdő sötétlő árnyai felé
vonszolja. Suri és Minna már előttük jártak, és sebesen szedték
a lábukat.
Csatt!
Villám csapott a földbe valahol a hátuk mögött.
Csatt! Csatt!
Két újabb nyaláb hasított a levegőbe, olyan közel, hogy a nő
érezte a hőjét. Perszephoné és Arion fej fej mellett haladva
követték Surit és Minnát, akik a töviseken és tüskéken át
bevették magukat egyenesen az erdőségbe. Perszephoné
levegőért kapkodva hátrapillantott. Egy sor égésnyom füstölt
egyenes vonalban a tölgy és a jelenlegi helyük között.
Csatt!
Mindnyájan ugrottak egyet, mivel a hang közvetlenül a fejük
fölött dörrent. A fák odafent a vén tölgyhöz hasonlóan lángra
lobbantak. Az egyik otromba, az özvegycsinálók babérjaira törő
ág óriási fáklyaként zuhant alá.
– Kell fedezék – szólt Arion, és ismét megrántotta a nő kezét.
– A rol itt van a közelben! – kiáltotta Suri. – Erre! – A lány a
szökellő Minnával az oldalán bevetette magát a sűrűbe.
Lehet, hogy Perszephoné nem értett a fák nyelvén, de a
kínszenvedést felismerte. Az erdő sikoltott. Ágak roppantak,
törzsek nyögtek, és a rengeteg felrikoltott, ahogy a szél tépázta
nyári lombköntösét. Aztán új hang támadt, egy elsöprő erejű,
mindent elfojtó dübörgés, amely egyszerre szólt minden
irányból. Perszephoné először azt gondolta, záporeső lehet, de a
zaj túl erős volt, túl erőszakos. Jéglabdák szaggatták a leveleket
és ágakat. Ökölnyi lövedékek ostromolták a lombozatot, és
lepattantak az ágakról, fatörzsekről. Perszephoné feje fölé
emelt karral felsikoltott, ahogy két jókora jégdarab csapódott a
hátának. A gömbök jóformán csak súrolták a bőrét, de úgy
megcsípték, mint a nádpálca suhintása, és egy ökölcsapás
erejével bírtak.
Suri, aki előrébb járt, megtorpant egy függőleges sziklafal
előtt, és tenyérrel rácsapott a sima kőre. Perszephoné nagy
megkönnyebbülésére a kőfal egy része megnyílt, és láthatóvá
vált a sziklából szépen kivájt, apró helyiség. A látó beugrott,
nyomában a farkassal. Suri széles karlendítésekkel integetett az
ajtónyílásból, a biztonságos menedék felé sürgetve a két nőt.
Rhen-dahl törzsfője és a Miralyith együtt léptek át a küszöbön,
kissé lehajolva, nehogy beverjék a fejüket. Amikor már odabent
volt, Perszephoné megfordult, hogy végignézzen a pusztításon.
Csatt!
Újabb villám hasított keresztül az égen, és egy pillanatra
áttetsző, a napnál is fényesebb zöld árnyalatok ömlöttek végig a
lombokon.
Csatt!
Egy közeli nyárfa kigyulladt. A kettévágott fa szikra- és
lángözön közepette kidőlt. A szél felélesztette a csapások
keltette tüzet, és mindenfelé szétterítette a lángpoklot: jég, tűz,
szél és törmelék kavargott a levegőben. Perszephoné félig
elborzadva, félig lenyűgözve meredt a látványra.
Suri rácsapott a zárókőre, és a sziklakapu becsukódott.
Odakint a villámcsapások és a dübörgő jég lármája tovább
folytatódott, de már tompábban, biztonságos távolságban. A
futástól kifulladt társaság most jött rá, hogy jelentősebb
sérülések nélkül megúszták a dolgot, és a túlélők döbbent
meglepetésével néztek össze. Megkönnyebbülés ömlött végig
Perszephonén… de aztán rájött, hogy nincsenek egyedül.

Gifford sohasem nyerhetett futóversenyt. Ő maga viszonylag

későn ismerte fel ezt az tényt, noha a többiek már a születése
napján tudták róla. A bal lábában semmit sem érzett, nem tudta
ráterhelni a testsúlyát, és csak húzta maga után a végtagot. A
háta sem ért sokkal többet: súlyosan elferdült gerince a csípőjét
az egyik irányba húzta, a vállát a másikba. A legtöbben szánták
Giffordöt, néhányan pedig megvetették. Ő egyiket sem értette.
Roan kivételnek számított. Amit mindenki más veszett
ügynek tartott, azt a nő kihívásnak vette.
Mindketten Gifford kerekháza előtt voltak, ahol Roan éppen
egy fából és ónból kialakított alkalmatosságot erősített a férfi
lábára, szorosra húzva a bőrszíjakat. A fűben térdepelt Gifford
előtt munkakötényében, orrára szénfolt kenődött. Sötétbarna
haját rövid lófarokban fogta össze a feje tetején, amolyan
kakastaréjformán.
Az éles fém tucatnyi sebhelyet hagyott ügyes kis kezén.
Gifford meg akarta fogni, megcsókolni a vágásokat, elvenni a
fájdalmát. Egyszer már megpróbálta megérinteni a nő ujjait, de
nem vette ki jól magát a dolog. Roan elhúzódott, a szeme
elkerekedett a félelemtől, és iszonyat ült ki az arcára. Ugyanis
Roan nem szerette, ha megérintik, és Gifford tudta is ezt, csak
megfeledkezett magáról. A nő ijedelme nem csupán Giffordre
korlátozódott. Senkinek az érintését sem tűrte el.
Keményen megrántotta a bokaszíjat, és határozott
arckifejezéssel biccentett.
– Így jónak kell lennie. – Felállt, és jelképesen leporolta a
tenyerét. A hangja lelkesen, de komolyan zengett. – Készen
állsz?
Gifford válaszképpen a fazekasállványba kapaszkodva álló
helyzetbe húzta magát. A lábára erősített, botokból és
fémpántokból alkotott eszköz úgy nyikorgott, amikor a férfi
felemelkedett, mintha egy kicsiny ajtót nyitott volna ki valaki.
– Ráhelyezted a súlyod? Próbáld ki, hogy megtart-e.
Amikor Gifford rá akart támaszkodni a bal lábára, olyan volt,
mintha csak vízre dőlne. Persze a nő kedvéért szívesen arcra
bukott volna. Talán sikerül elgurulnia, és megnevettetheti
Roant. Ha két erős lábbal született volna, szívós lenne és
mozgékony, bohócként táncolva és forogva szórakoztatná. Talán
még meg is kacagtatná, ami csak ritkán sikerült. A nő ugyanis
még mindig rabszolgaként, a semminél is kevesebbként gondolt
önmagára. Gifford azt kívánta, bárcsak Roan is úgy tekintene
magára, ahogyan ő látta, csakhogy a sérült férfi rossz tükörnek
bizonyult, amely törött képet adott vissza.
Gifford megbillentette a csípőjét, és némi súlyt helyezett a
béna lábára. Nem borult fel. A combjára és a vádlijára tekert
szíjak erősen húzták, de a láb kitartott. Leesett az álla,
elkerekedett a szeme, mire Roan igazából elmosolyodott.
Marira, micsoda elképesztő látvány!
Gifford nem tudott ellenállni a mosolynak: kénytelen volt
visszavigyorogni. Egyenesen állt. Vagy legalábbis annyira
egyenesen, amennyire kicsavart háta engedte. A Roan tervezte
bűvös vértezettel úgy tűnt, megnyerheti az esélytelen csatát.
– Tegyél egy lépést – biztatta a nő, és kis kezét izgatottan
ökölbe szorította.
Gifford visszaterhelte a testsúlyát a jobb oldalára, majd
felemelte és előrelendítette a bal lábát. A pántok ismét
megnyikordultak. Tett egy lépést úgy, ahogyan a rendes
emberek szoktak naponta több ezerszer, ám ekkor a merevítő
összeomlott.
– Jaj, ne! – kapott a szájához Roan, amikor Gifford elzuhant,
és csak egy hajszál választotta el attól, hogy a reggeli napon
száradó, frissen mázolt edényekre essen.
Az arca és a füle belecsapódott a keményre szikkadt talajba,
amibe az egész feje beleremegett. Ám a büntetés legjava a
könyökének, kezének és csípőjének jutott. Roan bizonyára
fájdalmas esésnek látta, de Gifford tudta, hogyan kell esni.
Egész életében azt gyakorolta.
– Annyira, de annyira sajnálom! – Roan ismét térden állt, és
az oldalára gördülő férfi fölé hajolt. A nő mosolya eltűnt, és a
világból kiveszett egy kis napfény.
– Jól vagyok, semmi baj. Nem estem já az edényekje.
– Elhajlott a fém. – Roan a könnyeivel küszködve
végigfuttatta sérült kezét a vázon. – Az ón nem elég erős.
Sajnálom.
– Egy dajabig megtajtott – felelte a férfi, hogy felvidítsa. –
Csak így tovább. Egysze’ sikejülni fog. Biztos vagyok benne.
– Amikor jársz rajta, nagyobb erő feszíti a pántokat.
Számolnom kellett volna a megnövekedett súllyal, amikor a
másik lábad a levegőben van. – Többször megütötte a
halántékát, és az arca minden ütésre összerezzent. – Rá kellett
volna jönnöm. Rá kellett volna jönnöm. Hogyhogy nem jöttem
rá?
Gifford ösztönösen elkapta a csuklóját, hogy megakadályozza
az ütlegelést.
– Ne okold…
Roan felsikoltott, és rémülten hátralökte magát. Amikor
visszanyerte lélekjelenlétét, zavartan nézték egymást,
arckifejezésük mintha egymás tükörképe lett volna. A pillanat
kényelmetlenül hosszúra nyúlt, de végül Gifford mosolyt
erőltetett az arcára. Nem a legjobban sikerült mosolya volt, de
csak ennyire futotta.
A kényelmetlen hallgatást könnyítendő úgy tett, mintha mi
sem történt volna, és ott folytatta, ahol abbahagyták.
– Joan, nem tudhatsz mindent elője, amiko’ valami újba
fogsz. Legközelebb jobb lesz.
A nő kétszer rápislogott, aztán a tekintete elrévedt. A
levegőbe bámulva gondolkodott. Néha olyan erősen törte a
fejét, hogy szinte hallani lehetett a gondolatokat. Ismét
pislogott, majd visszatért a révedésből. Gifford asztalához
lépett, és felvett egy agyagedényt. A kényelmetlen pillanat úgy
illant el, mintha sohasem létezett volna.
– Ez egy új forma, ugye? – kérdezte. – Szerinted sokkal
nagyobb méretben is megtartaná az alakját? Ha valahogyan
sikerülne…
Gifford ferde mosolya őszinte ívbe húzódott.
– Lángész vagy, Joan! Még senki sem mondta neked?
A nő bólintott, és a kis kakastaréj megbillent a fején.
– Te már mondtad.
– Mejt igaz is.
Roan ismét zavarba jött, mint mindig, amikor Gifford bókolt
vagy bárki bármi szépet mondott neki. A jól ismert zavar
elillant, amikor Roan újra a merevítőre szegezte a tekintetét, és
felsóhajtott.
– Kell valami erősebb. Kőből nem lehet, fából nem lehet.
– Az agyagot nem javaslom – szólt Gifford, hátha ismét
megnevettetheti. – Báj gyönyöjű pántokat tudtam volna csinálni
neked.
– Biztos vagyok benne – felelte a nő teljes komolysággal.
Roan nem értette a viccet. A viccek többségét a váratlan vagy
elképesztő felvetések szülték, például hogy valaki agyagból
készítene merevítőpántot. De a nő agya nem így működött,
Roan semmit sem tartott túlzottan elképesztőnek, számára egy
gondolat sem tűnt őrültségnek.
– Majd kitalálok valamit – szögezte le, miközben lecsatolta a
merevítő keretet. – Valamit, amivel megedzhetem a fémet.
Mindig van jobb megoldás. Padera is ezt mondja, és mindig
igaza van.
Roannak jó oka volt nagyra tartani Padera véleményét. Nem
létezett olyasmi, amit Rhen-dahl legidősebb lakója ne látott
volna. A nézeteit nyíltan ki is fejtette, akár akarták a körülötte
állók, akár nem. Érthetetlen okokból Gifforddel mindig
különösen elutasítóan viselkedett.
Miközben Roan a szíjcsattal bíbelődött, feltámadt a szél, és
lefújta a férfi rongyait a fazekasasztalról. Két agyagkupa
felborult, és halk csörrenést hallatott. Nagy tömegben jelentek
meg a sűrű fellegek, eltakarták a kék eget és a ragyogó
napkorongot. A dahl körül munkálkodók sietve elindultak a
házuk felé.
– Vidd be a mosást! Vidd be a mosást! – ordított Viv Baker a
lányával.
A Killian fiúk csirkéket hajkurásztak, Bergin pedig szaladt,
hogy letakarja friss söradagját.
– Egy perccel ezelőtt még tökéletes napunk volt –
morgolódott, és úgy sandított fel az égboltra, mintha az bizony
hallhatná.
Egy újabb fuvallattól Gifford teljes edénykészlete
csörömpölve összekoccant. Két másik is felborult, félköröket
leírva gurultak végig az asztallapon. Termékeny napja volt,
mielőtt Roan megérkezett volna, de a nőt mindig szívesen
fogadta.
– Be kell vinnünk az edényeidet. – Roan megkétszerezett
erővel igyekezett levenni a keretet, de az egyik csat nem
engedett. – Túl szorosra húztam.
A szél egyre erősebben fújt. A csarnok lobogói éktelen zajjal
csattogtak a rohamban. A kút körül álló tűztálak erősen
próbálták életben tartani a lángot, de elvesztették a csatát, és
mindkettő kialudt.
– Ez nem jelent jót – mondta Gifford. – Eddig még csak
egyetlenegysze’ aludtak ki, és akko’ a csajnok teteje is leesett.
A zsúpfedél megrezzent kis kunyhóján, fű és agyag szóródott
az arcába és a karjára.
A csattal bajlódó Roan dühösen benyúlt az egyik zsebébe, és
kivette egy másik találmányát. Két kés volt az, amelyeket bőrrel
olyan szorosan kötözött össze, hogy egyszerre vágtak. Azok
segítségével hasította át a váz szíjait, megszabadítva tőle a
férfit.
– Így. Most már…
Villám csapott a csarnokba. Szilánkok, szikrák és fehér
füstpamacs előzte meg a dörrenést, amely olyan hangos volt,
hogy Gifford szinte érezte a zajt áthatolni a testén. Óriás rönkök
robbantak szét, a zsúpfedél pedig lángra kapott.
– Láttad…? – kezdte Gifford, amikor egy újabb villám találta
el a csarnok oldalát. – Azta!
Roannal együtt döbbenten bámulták, ahogy egy harmadik,
majd egy negyedik nyaláb is belecsapódik a rönképületbe.
Cobb, a disznópásztor és alkalmi kapuőr mozdult először.
Berginnel rohanva indult a kút felé, vízhordó tököket kapva fel
útközben. Ekkor egy újabb villám szilánkfelhővé robbantotta
szét a csörlőt, és mindketten a földre vetették magukat.
További villámok záporoztak a dahlon belül és kívül
egyaránt. Mindegyik sikolyokat, tüzet és füstöt szült. Roan és
Gifford körül az emberek az otthonukba rohantak. A galantiak,
a száműzött és a dahlba befogadott fhrey harcosok kiszaladtak
a sátraikból, és az égre emelték a tekintetüket. Ugyanolyan
riadtnak tűntek, mint bárki más, és ez legalább annyira zavarba
ejtő látvány volt, mint a katasztrofális vihar. Nem sokkal
azelőttig ugyanis a fhreyeket mindenki isteneknek tartotta.
Gelston, a birkapásztor szaladt feléjük. A villám éppen akkor
csapott be, amikor a farakás és Killianék félérett babágyása
között járt. Gifford nem sokat látott a kígyózó, vakító
ragyogáson kívül. Amikor visszanyerte a látását, Gelston a
földön hevert, haja lángolt. Bergin odafutott a férfihoz, és
leöntötte a fejét.
A fazekas odakiáltott Roannak:
 – El kell jutnunk a jaktájvejembe! Most jögtön!
A mankóját megragadva feltápászkodott.
– Roan! Gifford! – üvöltötte Raithe. Malcolmmal az oldalán,
teljes erejéből rohant feléjük. Raithe két kardot kötött: a törött
rézfegyvert a hátára csatolta, míg a szépen díszített fhrey penge
hüvely nélkül lógott az övéről. Malcolm egy lándzsát fogott két
marokra. – Nem láttátok Perszephonét?
Gifford a fejét rázta.
– Nem, de el kell jutnunk a vejembe!
Raithe bólintott.
– Szólok az embereknek. Malcolm, segíts nekik!
Az egykori rabszolga Gifford mellé lépett, a vállát a fazekas
karja alá támasztotta, és gyakorlatilag egymaga vitte a széles
raktárveremhez, miközben Roan követte őket. Az első aratásra
még egy hónapig nem került sor, ezért a verem csaknem üresen
állt. A vályogtéglával kibélelt falú üregben régi zöldségek,
gabona és szalma dohos szaga terjengett. A dahl több lakója
már odabent várakozott. Bakerék a lányukkal és két fiukkal a
hátsó falnál kuporogtak rettegő ábrázattal. Engleton és Wedon,
a szántóvető a nyitott ajtón át kémlelte az odakint dúló vihart.
Brin, akit a dahl újonnan nevezett ki a Szokások Őrzője
tisztségre, szintén jelen volt.
– Láttátok a szüleimet? Nincsenek itt – mondta reszketeg
hangon.
– Nem – felelte Roan.
Odakint folyamatosan dörgött és csattogott. Gifford
képzeletében éles villámnyalábok társultak a lármához. A
verem mélyéről nem láthatta az udvart, csak az égből egy apró
négyzetet.
– Megyek, és megkeresem őket – iramodott Brin a kijárat felé
egy őzsuta ruganyosságával. A sánta fazekassal szemben
Brinnek valódi esélye volt arra, hogy bárkit lehagyjon
futóversenyben, messze a dahl leggyorsabbjának számított. A
tizenöt éves lány minden vágtát megnyert a Nyárünnepeken, de
Gifford előre látta, mire készül, és elkapta a csuklóját.
– Eressz! – rángatta a karját Brin.
– Túl veszélyes!
– Nem érdekel! – Brin olyan erősen rántotta meg, hogy
elesett, de Gifford továbbra sem eresztette.
Gifford lába, még a jobbik lába sem volt jó semmire, az ajka
pedig lefittyedt az egyik oldalon, mivel nem tartották az izmok.
Ám mivel mindent a karjával és a kezével csinált, azok egy satu
szorítóerejével bírtak. A fazekast folyton háborgató Gavin és
Krier egyszer elkövették azt a hibát, hogy kihívták egy
kézszorítóversenyre. Kriert azzal alázta meg, hogy megríkatta,
és a fiú neve csak tetézte a szégyenét{1}. Gavin eltökélte, hogy
nem fog hasonló sorsra jutni, és mindkét kezével szállt
versenybe. Az első fiúnál Gifford visszafogta magát, de nem
látta okát ugyanígy tenni egy csalóval szemben. Eltörte Gavin
kisujját, valamint a második ujjperctől a csuklóig futó
csontokat.
Brinnek esélye sem volt kiszakítani magát.
Ősz, Fig, Killianék és Tressa bukdácsolt be az ajtónyíláson,
mindnyájan kimerülten és kifulladva. Heath Coswall és Bergin
nem sokkal utánuk érkeztek. Magukkal vonszolták az
eszméletlen Gelstont. A férfi haja szinte teljesen hiányzott, a
fejbőre vörös és fekete színű lett. Bergint sár és fűcsomók
borították, és tájékoztatta a többieket, hogy a csarnok úgy
lángol, akár egy szüreti máglya.
– Látta valaki a szüleimet? – próbálkozott Brin az újonnan
érkezőknél.
Senki sem látta őket.
Mintha a szél és a villámlás nem lett volna elég, eleredt a
jégeső. Alma nagyságú jégdarabok kopogtak odakint, amelyek
becsapódáskor tölcsér alakú lyukakat hagytak a fűben.
Egyre többen futottak a biztonságot adó veremhez, karjukkal
és kosaraikkal védve a fejüket, majd zokogva, egymáshoz bújva
húzódtak az üreg végébe. Brin figyelte az érkezőket, egyre csak
az általa várt arcokat keresve, de nem találta őket. Végül Nefron
és a galantiak is befutottak, pajzsukkal védve a fejüket. Moya,
Cobb és Habet is velük tartott.
– Engedj el! – könyörgött Brin, vergődött Gifford
engesztelhetetlen szorításában.
– Nem mehetsz ki! – figyelmeztette Moya vadul szétzilált
hajkoronával. – Ég a házatok. Semmi sincsen, ami…
Odakint a lárma úgy felerősödött, mint egy roppant vadállat
morgása. Mindenki az ajtónyíláson át nézte, ahogy az égbolt
egyre sötétebbre fordul, a szél pedig mindennél erősebben
süvölt. Bárminemű figyelmeztető jel nélkül a Baker család
kerekháza egyszer csak széthasadt. Először a zsúpfedél kapott
szárnyra, majd a fagerendák is leszakadtak, és végül a
rönkfalak is megadták magukat, a levegőbe emelkedve eltűntek
a semmiben. Még a vályogtéglákból rakott alap is szétszóródott.
Ezután egy porból és törmelékből álló forgószél elnyelt mindent
a raktárvermen kívül.
– Zárjátok be az ajtót! – rendelkezett Nefron. Grygor, az óriás
éppen akkor kezdte behúzni, amikor megérkezett Raithe.
– Látta valaki Perszephonét? – érdeklődött Raithe a tömeget
pásztázva.
– Nincs itt. Elment az erdőbe – felelte Moya.
Raithe közelebb lépett hozzá.
– Biztos vagy benne?
A fiatal nő bólintott.
– Suri, Arion és Seph együtt mentek el, hogy Magda tanácsát
kérjék.
– Az a vén tölgy egy domb tetején áll, egy nyílt tisztás közepén
– mormolta magában a férfi. Raithe úgy nézett ki, mint aki
menten rosszul lesz. Híresztelték, hogy a dureyai beleszeretett a
Rhen-dahl főnökébe, de mostanában sok szóbeszédről kiderült,
hogy semmi alapjuk sincs. Raithe arcát látva minden
bizonytalanság megszűnt. Ha Roan még mindig odakint lett
volna, Gifford is ugyanígy nézne ki.
Mindenki könnyes arccal, némán ült vagy térdepelt odabenn,
miközben a dübörgés erősödött. Most, hogy az óriási fhrey
őrizte az ajtót, Gifford elengedte Brin csuklóját, aki zokogva
rogyott össze. Az emberek reszkettek, nyüszítettek vagy a
mennyezetet bámulták, láthatólag azon tűnődve, mikor szakad
le vagy omlik be az is.
A fazekas Roan mellett állt, a tömeg összepréselte őket.
Érezte a nő testének melegét, valamint a faszén, az olaj és a füst
illatát – ezeket már régóta Roannal és mindenféle jóval
azonosította. Ha a tető beomlik, és ő meghal alatta, Gifford
megköszöni Marinak ezt a kedvességet.
A menedék alig volt több egy földbe vájt lyuknál, de mivel itt
tárolták a dahl élelmiszerkészletét, a vermet igen ellenállóra
építették. A legjobb anyagokat használták fel a megalkotásához:
a falak agyagból és kőből voltak, a mennyezetet pedig földbe
süllyesztett rönkoszlopok tartották. Gifford legtöbb munkája
ebbe az üregbe került. A hatalmas agyagurnák árpát, búzát és
rozst rejtettek. A tetejüket viasszal zárták le, hogy az egerek és a
nedvesség ne találjon utat a belsejükbe. A helyiség ezen kívül
bort, mézet, olajat, zöldségeket és mindenféle füstölt húsokat
tárolt. Az évnek ebben a szakában a legtöbb urna üresen állt, és
a verem alig tűnt többnek puszta lyuknál, habár az ellenállóbb
fajtából. A mennyezet azért így is rázkódott, az ajtó pedig
nyugtalanul zakatolt.
Csupán a keskeny réseken szűrődött be némi fény, ahol az
ajtó nem illeszkedett pontosan a keretébe. Ez a fehér
fényszilánk vadul villódzott.
– Minden jendben lesz – mondta Gifford Roannak. Suttogott,
mintha titkot árult volna el, amelyet egyedül csak a nővel akart
megosztani.
Körülöttük az emberek jajveszékeltek, és nem csak a nők és a
gyerekek. Gifford hallotta Heath Coswallt, Habetet és Filsont, a
lámpakészítőt nyíltan zokogni. Ám Roanból egy fia hang sem
jött. Nem hasonlított a többiekre, senkire sem hasonlított. Az
ajtó körüli fény megvilágította arcának körvonalát, és a nő még
csak ijedtnek sem látszott. Ehelyett elszántság ragyogott a
tekintetében. Ha nem áll többtucatnyi ember közötte és a
kijárat között, kétségtelenül feltépte volna az ajtót. Látni akarta,
mi folyik odakint. Mindent látni akart.
Óráknak tűnt, mire a jégverés elcsitult, de az eső tovább esett:
olykor zuhogott, máskor csepergett, de végül minduntalan
rákezdte. A szél üvöltése elhalkult. Még a mennydörgés is
elhallgatott. Végül az ajtó körüli fény felerősödött, és nem
pislákolt többé.
Nefron kitárta az ajtót, és kióvakodott. A következő
pillanatban intett a társainak, hogy kövessék.
Mindenki hunyorogva, a szemét árnyékolva nézett körül az
éles napsütésben. A csarnok egyik lobogója kirojtosodva feküdt
a földön. A rönkök és a nád mindenfelé szétszóródtak. Egyetlen
kerekház sem maradt épen. Ágak, levelek és összetört holttestek
hevertek a dahludvaron, és semmi sem moccant. Odafent az
égbolton felszakadoztak a felhők, megjelentek közöttük a kék
foltok.
– Vége? – kérdezte Heath Coswall a tömeg hátuljából.
Mintha csak válasz volna, hangos dörrenés hallatszott, és a
dahl főkapuja megremegett.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Moya mindenki helyett.
Újabb dörrenés, és a kapu meghajlott.
A rol, ahol meghúzták magukat, ugyanolyan volt, mint a vízesés
alatti rejtekhely, amelyet Suri hónapokkal azelőtt mutatott
Perszephonénak. Akkor egy ilyenben találtak menedéket egy
farkasfalka és egy Grimasz nevű gyilkos medve elől. A
terméskőből kifaragott helyiség körülbelül egy kerekház
méreteivel bírt, a sziklafalakat a mennyezet közelében különös
vésetek díszítették. Míg a vízesés alatti rol némileg nagyobb
lehetett, és négyszögletes volt, ezt itt tökéletes kör alakúra
alkották, és hat zömök oszlop állt benne, amelyek egy
agyagurna méretű ékkövet vettek körül. A padlóba ágyazott
állókristály zöld, természetellenes fényt bocsátott ki magából.
Hat súlyos pad állt a kő körül, mintha az lenne a tábortűz, a
helyiséget pedig mintha rémtörténetek meséléséhez építették
volna. Az ajtótól legtávolabbi kőpad előtt három alak
várakozott, akiket Perszephoné először alacsony embereknek
nézett. Mindegyikük egy méter magas lehetett, arcukat
megvilágította a kísérteties smaragdzöld fény. A nő
legszívesebben felvisított volna, és bizonyosan hátra is hőköl,
ha az emberkék arckifejezésén nem ül ugyanúgy döbbent
félelem.
– Sze… szervusztok – dadogta Perszephoné némileg zavartan
és levegőért kapva. – Bocsánat, hogy ajtóstul rontottunk a
házba. Kissé ijesztő odakint.
A háromból egy sem válaszolt.
A vállas, köpcös figurák nagy kezükkel, széles orrukkal,
mélyen ülő szemükkel és bozontos szemöldökükkel olyan
mozdulatlanul álltak, akár a szobrok. Fémgyűrűkből álló inget
viseltek, a közeli padon fém fejfedők sorakoztak. A zöld fény
visszaverődött a páncéljukról, amitől olybá tűnt, mintha
világítanának a sötétben.
 Dhergek.
Perszephoné találkozott a fajtájukkal korábban is. Több
karavánt is elkísért a Tirre-dahlba és a közeli Vernes
kikötővárosba, ahol a dhergek műhelyeket tartottak fenn. A
férjével, Reglannal kereskedtek is velük a Rhen-dahl nevében,
agancsokat, bőröket és cserepeket cseréltek ónra. A dhergek
korántsem számítottak olyan rémisztő népeknek, mint a
fhreyek, de még náluk is bizalmatlanabbak voltak.
A bal oldalon álló, hosszú, fehér szakállú dherg kardot viselt.
A jobb oldalinak szintén lógott egy az oldalán, szakálla szürke
színben játszott. A középen álló fickónál nem volt kard, és alig
pelyhedzett még a szakálla. Masszív csákányt tartott a hátára
szíjazva, a nyaka körül aranylánc.
– Ez a ti rolotok? – kérdezte Perszephoné.
A dhergek nem feleltek. Még csak rá sem néztek.
Mindhárman Arionra szegezték a tekintetüket, szemükben
gyűlölet és iszonyat keveréke ült.
– Nem bánjátok, ha meghúzzuk itt magunkat, míg elvonul a
vihar? – folytatta kitartóan a nő.
Továbbra sem kapott választ.
Perszephoné nem tudta, értenek-e egyáltalán rhuniul. Nem
minden dherg értett. Voltak olyan hagyományőrző csoportok,
amelyek kerülték a kívülállókat és az újdonságokat, az idegen
nyelveket is beleértve.
– Le kell ülnöm – szólt Arion, és a padok felé támolygott.
Közeledtére a dhergek közül kettő – a szakállasok – az ajtó
felé iszkoltak. Az egyikük rácsapott a nyitókőre, és az ajtó lassan
félrecsúszott. Amint a kőlap elindult, a kinti zörej rögvest
fülsiketítő lármává erősödött.
Nem jégverés hangja vagy tűz ropogása volt: ez a dörömbölés
hangosabban és mélyebbről jött. Akár a forgószél morgása.
Perszephoné egyszer már a saját szemével látta. Kislányként az
apja magasan a dahl fala fölé emelte, hogy szemtanúja
lehessen, amint egy kóbor isten ujja megvakarja Elan hátát.
Több mint egy kilométer távolságban a sebesen pörgő tölcsér
fákat szakított ki a helyükből. Perszephoné el sem tudta
képzelni, milyen volna nyúlnak vagy vakondnak lenni abban a
kataklizmában. Most megértette. Odakint a levelek, a füvek, a
föld, a kövek, a jégdarabok, az ágak és egész fatörzsek
oldalirányban repkedtek, csapódtak egymásba. Jókora, messze
hangzó reccsenés jött valahonnan a viharból – egy fatörzs tört
félbe. Amikor a levegő kiszökött a nyíláson, Perszephoné olyan
húzóerőt érzett, mintha egy roppant folyó akarná magával
sodorni.
Az ősz szakállú dherg is megérezte, és lecövekelt a küszöbön.
Kinézett a dühöngő viharra, majd vissza Arionra, mintha
próbálna döntésre jutni. Korbácsként csapkodó szakálla mögül
azt kiáltotta:
– Zárd be, zárd be!
A szürke szakállú rácsapott a kőre. Az ajtó megmozdult, és
visszagördült a helyére, mígnem a dübörgés ismét elhalkult
mögötte.
– Ez a te műved! – vádaskodott az ősz hajú dherg fhrey
nyelven, miközben gyilkos tekintetet lövellt Arionra, és kezével
az ajtóra bökött.
Amaz fáradtan megrázta a fejét, és a kőpadra rogyott.
– Nem én csinálom. Higgy nekem.
– Egy szavadat sem hiszem!
Arion megmozgatta az ujjait. Döbbenet és aggodalom
ráncolta a homlokát. Kezét a tarkójára tapasztotta.
– Minden rendben lesz. Visszajön – mutatott Suri a falak
tetejére rovott rúnákra. – A jelek. – Ugyanolyan jelek voltak,
mint amilyenek Arion kötésein megakadályozták a varázslást.
Arion lassan bólintott. Még mindig a homlokát ráncolta, de
megkönnyebbülés tükröződött az arcán. Mivel a dhergek
továbbra is haragosan meredtek rá, a rúnákra mutatva így
szólt:
– Ezeket ti véstétek ide, vagyis tudnotok kell, hogy nem én
tehetek az odakint történtekről.
Perszephoné még sohasem látott ilyen dhergeket. Azok,
akikkel gyerekként találkozott, nem viseltek fémet. A vernesi
kereskedők narancs- vagy vörös színű, kornyadt karimájú
nemezkalapokban és általában sárgára vagy kékre színezett,
hosszú tunikákban jártak. A déli vidékeken nem voltak
gyakoriak a fémek, és a dhergek szent ereklyékként gyűjtötték
őket mint varázslatuk alapvető hozzávalóit. Makacsul
alkudoztak a legapróbb óndarabokért is. De más fémeik még
annál is figyelemre méltóbbnak számítottak: a csodálatos
bronz, amelyből csorbíthatatlan fegyvereket lehetett
kovácsolni, no meg az arany és az ezüst, amelyek isteni fénnyel
ragyogtak. Perszephoné eltűnődött, vajon ez a három
valamiféle uralkodó, vagy egyéb nagy hatalmú tagja lehet-e a
dherg társadalomnak. Akárkik is voltak, hiba lett volna rossz
benyomást tenni rájuk. Vagy legalábbis meg kellett próbálni
megnyerni őket azután, hogy így berontottak az otthonukba.
– A nevem Perszephoné, a Rhen-dahl főnöke vagyok. – Úgy
gondolta, valakinek ideje elkezdenie az udvariaskodást. –
Bemutatom Ariont, a fhreyt. Ő pedig… – a látó felé intett – Suri.
Ó, és persze a farkasa, Minna, aki igazán kezes, és nem fog
bántani benneteket.
Talán azért, mert rájöttek, hogy Arion nem tud varázsolni,
vagy mert Perszephoné megszólította őket, a három dherg
végre tudomást vett a nőről. Nem kevésbé gyanakvóan, de
valamivel kevesebb félelemmel tekintettek rá.
– Nos hát… – folytatta a törzsfő, és felöltötte a lehető
legbarátságosabb mosolyát. – Ti kik volnátok?
 Mindnyájan Arionra pillantottak, majd a fehér szakállas így
szólt:
– Az én nevem Fagy, Nye földjéről. Ez itt Ár – csapott a
mellette álló vállára, amitől a szürke szakállú arca megrándult.
– Ez meg – mutatott a csákányosra, aki nyitáskor nem indult
meg a kijárat felé – Eső. A társaim nyilvánvalóan nem őrizték
jól az ajtót.
– Mi? És te mit csináltál? – szólt oda Ár Fagynak. – Miért
nekünk kell őrizni az ajtót?
– Éppen egy kavicsot vettem ki a csizmámból.
– Csak óvatosan, lehet, hogy az agyad volt az. Ha eldobod,
akkor… nos… most, hogy jobban belegondolok, valószínűleg
nem tűnne fel a különbség, úgyhogy csak rajta.
Fagy összevonta a szemöldökét.
– Örvendek a találkozásnak – hajolt meg szertartásosan
Perszephoné, amivel láthatólag meglepte a dhergeket.
– Honnan tudtatok a rolunkról? – kérdezte Fagy, de nem
nézett a nőre. – Ezek titkos helyek, biztonságos menedékek,
amelyeket csak a mieink ismernek.
– Suri látó, és egész életében a Sarló-erdőben élt. –
Perszephoné a lányra pillantott. – Ő vezetett ide minket.
A dherg gúnyosan elvigyorodott.
– Egész életében? Milyen hosszú is volt eddig az élete?
– Suri… hát… különleges. Sok rolt megtalált már. Igaz?
A lány éppen Minna nyakát paskolta, és szemlátomást ügyet
sem vetett a társalgásra.
– Suri? – bökte oldalba a látót Perszephoné.
– Mi az?
– Éppen azt mesélem nekik, hogy konyítasz a rolok
felderítéséhez. Meg tudnád magyarázni nekik, hogyan
csinálod?
Suri vállat vont.
 – Az üreges helyeknek más az érzete, mint a kőnek és
földnek. Szeretek rábukkanni arra a pontra, amely kinyitja az
ajtót. Bár Minna néha rám un, amikor túl sokáig tart. Nem igaz,
Minna?
– Csak a vihar elől menekültünk be ide – magyarázkodott
Perszephoné. – Nem gondoltuk, hogy tartózkodik itt bárki.
Remélem, nem bánjátok. Mint látjátok, a vihar… a vihar… – Egy
gondolat férkőzött be az elméjébe, aztán egy másik, és még
több. A kirakós darabjai a helyükre kerültek: a hirtelen támadt
vihar, Arion sürgetése és a megperzselt gyeprögök, amelyeket a
nyomukban hagytak.
Figyelmét a Miralyithre fordította, és fhrey nyelven azt
mondta neki:
– Arion, honnan tudtad?
A kopasz nő a padon ült, fejét a tenyerében nyugtatva.
– Micsodát?
– Sürgettél, hogy fussunk. És az a villámlás… az nem vaktában
csapkodott. Nem tudom, hogy lehet ez, de minket akart eltalálni,
ugye?
– Igen. – A fhrey felpillantott. A Suri magyarázatát követő
megkönnyebbülés elillant, és csak a megkínzott arckifejezés
maradt a helyén, miközben Arion a kötött sapkát dörzsölte a
fején.
– Így volt a háborúban is. – Fagy mintha a társaihoz szólt
volna, de fhrey nyelven beszélt. – Amikor a fhreyek támadásba
lendültek, a rolokban húztuk meg magunkat.
– Mit tudhatsz te a háborúról? – szegezte neki Arion. – Én is
fiatal voltam, de még emlékszem rá. Te nem. Csak történeteket
hallottál. A dhergek nem élnek olyan sokáig.
– Ne hívj engem dhergnek… te… te… elf! – Fagy keze a
kardjához vándorolt.
Arion szemöldöke felugrott az elf szóra.
 – Várjunk csak, várjunk csak – szólt közbe Perszephoné, majd
rhuniul folytatta. – Talán mindnyájunknak meg kellene
nyugodnunk egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy Arion senkit
sem akart megsérteni. A vihar túl veszélyes ahhoz, hogy
kimerészkedjünk, úgyhogy hozzuk ki ebből a legtöbbet. Nem
tudhatjuk, milyen sokáig leszünk még itt.
A fejük fölött az égzengés folytatódott, és a szél ugyanúgy
üvöltött tovább.
Perszephoné odalépett a padhoz, hogy leüljön Arion mellé.
Felidéződött benne a hátába csapódó jégdarab kellemetlen
emléke. Most először volt ideje megszemlélni a vágásokat a
kezén és lábán, amelyeket a tövisbozótban szerzett. A bal füle is
fájt, bár azt nem tudta, miért.
– Akár le is ülhetnétek – mondta a hármasnak.
Fagy és Ár egymásra nézett, aztán visszatértek a ragyogó zöld
ékkő túloldalára. Eső, aki azóta nézegette a rúnákat, hogy a
fhrey felhívta rájuk a figyelmüket, behúzódott az árnyékok
közé. A hátsó falnál állt, és felszegett állal tanulmányozta a
véseteket.
– Bocsásd meg a kérdésemet, de ha nem a dhe… akarom
mondani, Arion szava a helyes kifejezés rátok, akkor mi? Én
eddig csak ezt az egyet hallottam.
– A dherg fhrey szó, és azt jelenti, „alantas vakond”. Hogy
tetszene, ha mi rhunának neveznénk benneteket? – vetette oda
Fagy. – Ez is fhrey szó. Tudod, mit jelent, ugye? „Barbár,
primitív, durva.” Szereted, ha így hívnak?
Perszephoné eddig bele sem gondolt ebbe. Számára vagy a
Tíz Klán bármely tagja számára – akik közül néhányan a fhreyt
is beszélték – a rhuna hétköznapi kifejezésnek, egyszerű szónak
számított. Most, hogy az apró ember felhívta rá a figyelmét,
rájött, hogy sértés.
– Akkor hát minek nevezitek magatokat?
 – Belgriklungreiánoknak – felelte Fagy.
Perszephoné nagy levegőt vett.
– Valóban? Ez… ez elég bonyolultan hangzik. És mi járatban
vagytok a Sarló-erdőben? Nem emlékszem rá, hogy a fajtátok
valaha is elmerészkedett volna ennyire északra.
A három emberke feszengő pillantásokat váltott, végül Fagy
felmordult.
– Ahhoz neked semmi közöd.
Perszephonét kezdte fárasztani a megerőltető beszélgetés.
Úgy tűnt, még a semmitmondó csevej is felhergelte őket.
Odakint a zaj elcsitult, a vihar alábbhagyott, és már csak az
eső lármázott. A kopogás kellemes, megnyugtató, fenyegetéstől
mentes hanggá változott. Ezek szerint vége? Perszephoné
rádöbbent, hogy egyáltalán nem biztos benne, minek van vége.
Legalábbis nem volt róla pontos elképzelése.
Pedig olyan szépen indult a reggel. A tiszta égbolt és a
kényelmes tempójú séta az erdőben kikapcsolódást jelentett a
küszöbönálló háború okozta feszültségből. Alig néhány hónapja
a fhreyeket isteneknek, gyakorlatilag halhatatlanoknak hitték.
Aztán a dureyai Raithe megölt közülük egyet, és mindenre a
kétség árnya borult. Néhány hétre rá levágta Gryndalt, az addig
mindenhatónak hitt Miraliythet, és minden hitetlenkedés a
semmibe veszett. A fhreyek nem voltak többé istenek, de nagy
hatalmúak azért igen. A megtorlás bizonyosan nem váratott
magára sokáig. De Perszephoné hadseregre, nem villámokra
számított.
– Fáj a fejed? – szólította meg Suri a fhreyt, aki a halántékát
dörzsölte.
Arion alig láthatóan biccentett, majd felkelt. A mozdulatra
rémület hasított a két szakállas dhergbe, akik talpra ugrottak.
Amikor Arion leheveredett a padlóra, és a karjával eltakarta a
szemét, megnyugodtak.
 – Mi a baja az elfnek? – érdeklődött Ár.
– Ne állj szóba velük! – dörrent rá Fagy.
– Miért nevezed elfnek? – tudakolta Perszephoné.
– Számunkra az – felelte az apró ember. – Rémálom.
Perszephoné nem értette.
– De hát az elf fhrey szó!
– Nem sok értelme van a mi nyelvünkön gúnyolni őket. Mi
okunk lenne sértegetni valakit, ha nem tudja, hogy sértegetjük?
– Csakhogy nem ejtitek helyesen – helyesbített Arion. – Ylfe az,
és nem elf.
Perszephoné letérdepelt Arion mellé. A fhrey két kézzel
dörzsölte a szemét.
– Erős a fájdalom? – kérdezte.
– Igen.
– Van… – Perszephoné elhallgatott, mert megrázkódott a föld.
Mindenki aggódó pillantásokat váltott.
A föld ismét megrángott, amit tompa puffanás kísért.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Perszephoné.
Senki sem válaszolt.
A dhergek ismét talpon voltak, és mindhárman felfelé néztek.
Újabb, ezúttal hangosabb dübbenés rázta meg a rolt, por,
kőszilánkok, kavicsok záporoztak a mennyezetről, aztán
lepattantak az ékkőről. Perszephoné talpra ugrott, és
megközelítette Fagyot, aki Árral együtt ismét az ajtó felé hátrált.
– A háború idején a fhreynek sikerült valaha is behatolnia
ezekbe a rolokba?
A két dherg olyan mély aggodalommal tekintett egymásra,
hogy Perszephonénak nem volt szüksége válaszra.
– Hogyan jutottak be? – Újabb rengés. A kőmennyezet
megrepedt, és egy nagy szikladarab hullt alá, amit rögeső
követett. A résen át bekémlelt egy roppant méretű szem.
 M SODIK FEJEZET

Óriás gondok
Az első óriás, akit valaha láttam, barátságos volt, és szeretett
főzni. Talán a második is szeretett. Nem tudom, sohasem
kérdeztem. Nehéz kérdéseket feltenni úgy, hogy közben
sikoltozik az ember.
BRIN KÖNYVE

A hatalmas szem hátrébb húzódott, majd egy ököl hatolt be

azon, ami a rol tetejéből maradt. A cserzett bőrű kéz tízszerese
volt egy rendes emberének, és a durva bütykökre kemény sár
száradt. Perszephoné és a többiek szerteszaladtak, amikor
sziklák és földdarabok hulltak alá, majd szétrobbantak a
padlón. Egy újabb csapás, és a hatalmas kéz ismét áttört, ezúttal
akkora lyukat nyitva a tetőn, hogy azon egy bölény is átfért
volna.
Fagy és Ár értek elsőként az ajtóhoz.
– Arion! – kiáltott Perszephoné.
A fhrey még mindig a földön volt. Már felült, de ennél tovább
nem jutott.
Két jókora kéz csusszant be a nyíláson. Megragadták a lyuk
peremét, és leszakították a tetőt. Vakító napfény tört be,
amelyben egy óriás félreismerhetetlen körvonala sötétlett. A
hegynyi alak térdepelve, puszta kézzel ásott, miközben a
nyelvét a nagy igyekezetben kinn felejtette a szájából.
Félredobva egy maroknyi, gyökerekkel vastagon átszőtt erdei
földet, az óriás bedugta csontos arcát a nyíláson, és ismét
elzárta a fény útját. Úgy kukucskált befelé, mintha egy zsák
tartalmát vizsgálgatná. Az ékkő zöld ragyogása sokat rontott a
már egyébként is rémisztő arc látványán. A keskeny szempár
sziklaoromra hasonlító szemöldök alatt ült, és szinte dülledtnek
hatott a mániákus tekintettől. Az orra hegyfoka mellett két
oldalon árnyas sziklavölgyek húzódtak, és azok alatt
barlangszerű száj tátongott szabálytalan sorú, sírkő alakú
fogakkal.
– Banya-ni! – bömbölte a behemót, forró lehelete rothadt
hústól és szamócától bűzlött.
A fej hátrahúzódott, és az egyik nagy kéz becsapódott.
– Futás! – rikkantotta Perszephoné.
Fagy és Ár már meglógtak Surival és Minnával a nyomukban,
de Arionnak nem volt esélye. Az óriás utánanyúlt, amikor a
fhrey talpra evickélt. Amint a masszív marok összezárult, Eső
megpördült, és a csákánya hegyesebbik végét beleállította az
óriás öklébe. A kolosszus, kezét hátrarántva, elengedte a nőt.
Véres sebét dédelgetve, dühödten vicsorogva lenézett rájuk.
Perszephoné és Eső ezt a pillanatot használták ki, hogy
segítsenek Arionon, és éppen azelőtt ugrottak ki az ajtón, hogy
az óriás felállt és beletaposott volna a rolba. A föld
megremegett, és az ajtón porral kevert talajfelhő özönlött ki.
Odakint a fáknak hűlt helyük volt. Néhányat gyökerestül
téptek ki, másokat kettétörtek, csak széthasadt törzsek
maradtak belőlük. Szétroncsolt ágak, rönkök és levelek
hevertek kopasz foltban az erdő közepén.
Fagy és Ár átugráltak a kidőlt fákon, útban a sűrűbb erdőrész
felé. Suri és Minna megtorpantak egy kifordított hikoridió
törzsén, majd visszanéztek Perszephonéra, aki nagy
erőfeszítések árán talpra állt az összegubancolódott ágrengeteg
közepén. A többiekkel ellenben Arion nem menekült.
Mozdulatlanul, kinyújtott karral ült, a tekintete pedig dühtől
izzott.
Az óriás üvöltve próbálta kiszabadítani a lábát, amely
beszorult a rol helyén tátongó lyukba. Erőfeszítései ellenére
csak mélyebbre süppedt – először bokáig, majd lábszárközépig.
Végül a föld térdig elnyelte. Az óriás másik lába hasonló
nehézségbe ütközött, mintha a leborotvált erdőtalaj kátrányos
ingovánnyá változott volna.
– Arg rog! – kiáltott a harag és a félelem keverékével. Két
nagy kezét leeresztette, hátha fel tudja magát nyomni, de
szilárd talaj hiányában azokat is elnyelte a láp.
Lassan, de biztosan az erdőtalaj ágreccsenések és avarzörgés
kíséretében lehúzta az óriást. Derékig süppedt, majd vállig,
aztán amikor a gazdag, levelekkel teli talaj apránként elérte a
nyakát, Arion leeresztette a kezét, mire a süppedés megállt.
Ár vállon csapta Fagyot, és a fhreyre mutatott. Perszephoné
most először látta őket mosolyogni.
– Láttad ezt? – kérdezte Fagy.
Ár bólintott.
– Talán mégiscsak vissza lehet menni valahogyan.
Az óriás ekkor ordítani kezdett. Perszephoné számára
ismeretlen szavak hagyták el a száját, majd fhrey nyelven
kiáltott fel:
– Segítség!
– Beszéled a nyelvemet? – kérdezte Arion egy kidőlt juhar
törzsén ülve.
– Igen! Igen! – kiabálta az óriás.
– Szerencséd van. – Arion felkelt, és óvatosan, az orra elé
nézve átkelt a pusztítás helyszínén. Megtalálta a Padera által
készített sapkát, lehajolt érte, felvette, aztán sóhajtozva
nézegette a fejfedőt bemocskoló sarat és leveleket.
– Kíméld meg az életemet! – könyörgött az óriás. – Megadom
magam. Te győztél. Felhagyok vele.
 – Mi is az pontosan, amivel felhagysz?
A behemót habozott.
Arion ingerült szemöldökráncolás kíséretében emelte fel a
tekintetét a sapkáról, és az óriás mélyebbre csúszott. A talaj
most már az álláig ért.
– A megöléseddel, a megöléseddel! Azért küldtek minket, hogy
téged megöljünk.
Arion biccentett, miközben lesöpörte a földet és avart a
sapkáról. Aztán a mozdulat félbemaradt, és a nő töprengőn,
haraggal nézett fel az óriásra.
– Hogy érted azt, hogy minket?

A vastag gerendák elpattantak, és Rhen-dahl kapuja kivágódott.

Az elmúlt néhány hónapban Gifford sok furcsaságot látott
bejönni rajta: behozták egy törzsfő holttestét, azelőtt a fiáét;
aztán három fhrey csapat érkezett, amelyek közül kettő
mágikus ütközetet vívott a csarnok lépcsőjén; és persze ott volt
Raithe, az Istenölő. Gifford úgy gondolta, mindent látott már, de
a vihar által hátrahagyott romok között, a tárolóverem
ajtajában állva rájött, hogy tévedett. Ami ezen a délutánon
lépett be rajta, az minden képzeletét felülmúlta, még
pontosabban mondva: annak csak a képzeletében lett volna
szabad léteznie.
Óriások jöttek. Sok óriás.
Mindenki tudott a létezésükről, ahogy az istenekről, a
boszorkányokról, a goblinokról és a krimbálokról is tudott
mindenki. Rhen-dahl még vendégül is látott egyet, de az első
fhrey csapatot kísérő Grygor kellemes társaságnak bizonyult.
Szeretett főzni, és többnyire elvolt magában. Ezek most másféle
óriások voltak: dühödtek és vérszomjasak. Nagyobbak is, sokkal
nagyobbak, és mindenféle-fajta állat bőréből gyatrán összevarrt
harci kiltekben és mellényekben feszítettek.
A kapunál is magasabb lényeknek le kellett bukniuk a
mellvéd alatt. A lábfejük akkora volt, mint Gifford ágya, és fából
faragott pörölyök voltak náluk, amelyeket minden bizonnyal
egy-egy vastag ág fatörzsekbe illesztésével készítettek. Összesen
tizenketten voltak, és vicsorgó fogakkal, vérben forgó szemmel
törtek be a kapun. A pörölyeiket forgatva ütlegelték a zsúp- és
rönkházak már egyébként is kilapult maradványait.
Összezúzták a szélfútta romokat, és széttapostak egy kecskét,
amely megmenekült a vihartól, de elkövette azt a hibát, hogy
nem iszkolt el. Néhányan ráérősen felemelgették a
zsúpfedeleket, alájuk kukucskáltak, és végül az egyikük
észrevette Giffordöt.
Rhen-dahl túlélőinek nagy többsége még mindig a veremben
bujkált. Azok, akik már kimerészkedtek, mint Gifford és Roan,
láthatták, ahogy az óriás izgatottan felüvöltve éppen rájuk
mutogat. A többi tizenegy behemót megfordult, és a föld is
beleremegett, amint a csapat nekilódult. Látva, mi történt a
kecskével, csaknem mindenki felkiáltott, és rémülten hátrálni
kezdett.
Roan nem így tett. Földbe gyökerezett lábbal, iszonyattal
vegyes csodálattal bámulta őket.
A háta mögül a fhrey harcosok rohamra indultak a veremből.
Türelmetlenségükben nem várták meg, míg az óriások
odaérnek. Először az Eres nevezetű harcos támadott: két gerelyt
hajított el egyszerre. Az egyik átdöfte a legközelebbi óriás
torkát. Gifford úgy nézte, lógó melle és rövidebb szakálla
alapján nőstény grenmori lehet.
A másik dárda szemen kapta a nagyobb támadók egyikét, és
olyan mélyen beleállt, hogy csak a leghátsó része meredt ki a
szemgödörből. Az óriás megszédült, majd arccal előre a csarnok
maradványaira rogyott. Zuhanás közben a levegőbe röpítette az
egyik rönköt, és olyan erővel rengette meg a földet, hogy
Giffordnek meg kellett kapaszkodnia.
Shebek, a rövid, szőke hajú fhrey a dupla karddal egyenesen
a behatolókra rontott. Elfutott az első kettő mellett, és Gifford
először nem értette, miért, amíg a galanti ki nem választotta
közülük a legnagyobbat. Amikor elérte áldozatát, átfutott az
óriás lába között, és mindkét kardját beledöfte a szörnyeteg egy-
egy lábfejébe. A behemót mély, kitartott tülköléssel adott hangot
a haragjának és fájdalmának. A lárma egyre erősödött,
miközben az óriás előrefelé dőlt, és megpróbálta kiszabadítani
a lábát a csapdából. Mire a pengék kiugrottak a talajból, a lény
már elveszítette az egyensúlyát. Gifford ismét megtántorodott,
és csaknem fel is borult, amikor az óriás hatalmas robajjal
elvágódott. A nyúlként iramodó Shebek visszavette a fegyvereit,
és felszökkent az óriás hasára, át a mellkasára, majd mindkét
pengét beledöfte a nyakába.
A következő galanti, aki támadásba lendült, Anwir volt.
Előrántott egy megtöltött parittyát, körbeforgatta a feje fölött,
majd útnak indította a követ. A lövedék megtorpanásra
késztetett egy közepes méretű óriást, akit aztán Tekchin ért utol
hosszú, keskeny pengéjével. Lecsapta a lény kalapácsszerű
kezének három ujját, aztán mellbe szúrta a behemótot, utána
pedig, mielőtt kihúzta volna a kardot, egy félkört hasított bele.
Roan tett egy lépést előre. A szemében az a jól ismert
összpontosítás és kíváncsiság ült, egyfajta csodálat, amelyet
Gifford nehezen tudott értelmezni. Egyszer eltörte a bokáját,
amikor egy pillangót követve beleesett a Sarló-patakba. Gifford
el sem tudta képzelni, ezúttal mi kelthette fel a figyelmét, de a
fhreyek és az óriások csatája közepette ez aligha számított. Ha
túl messzire merészkedik, ha megpróbál Nefron elébe kerülni,
aki utolsó védőbástyaként beállt az óriások és a dahl népe közé,
akkor Gifford a csuklójánál fogva tartja vissza, ahogy Brinnel is
tette. Igen, a nő páni félelmében ütlegelni fogja, de szívesen
eltűri a fájdalmat, ha csak így mentheti meg az életét.
Kinyújtotta a kezét, de vissza is húzta, mert
megkönnyebbülésére a nő nem ment tovább. Roant nem az
óriások érdekelték: a szeme oda-vissza járt Anwir és Eres
között. Feszült figyelemmel bámulta, ahogy Anwir újabb követ
töltött a parittyába, Eres pedig újabb gerelyt hajított. Halkan azt
suttogta:
– Mindig van jobb megoldás.
Gifford meglepetésére Grygor csatlakozott a többi galantihoz
a testvérei elleni harcban. Úgy nézett ki, nem izgatta a
rokonság. Hatalmas kardját felemelte, és egyetlen suhintással
vágott le egy nála méretesebb óriást.
Vorath, az egyetlen szakállas fhrey – aki a rhunákat utánozva
növesztette meg az arcszőrzetét – egyik kezében láncos
buzogánnyal, másikban hajnalcsillaggal közelített. Körbe-körbe
pörgő fémhurrikánként vetette magát a küzdelembe. Az óriások
először nem is értették, mivel állnak szemben, míg Vorath fel
nem fedte a titkot, és össze nem törte először a térdüket, majd a
koponyájukat.
Egy kiáltással, amely egy Gifford számára érthetetlen parancs
is lehetett, az óriások elesett társaikat magukkal vonszolva
visszavonultak. A fhreyek nem avatkoztak közbe, még akkor
sem, amikor az egyik behemót a kút felé indult el, hogy magával
vigye bajtársa holttestét, amely Shebektől mindössze néhány
méterre feküdt.
Az óriások menekülésével Gifford megpillantott más
lakosokat is, akik nem érték el a raktárvermet, mégis túlélték a
vihart. A vén Mathias Hagger az árnyékszékeknél bujkált a
csarnok romjai mögött, ruházatát átáztatta a trágya. Arlina és
Gilroy, a három fiuk és Maureen lányuk az őrlőkő körül bújtak
össze a malom egykori épületében. Arlina arcát vér borította,
de máskülönben épnek tűnt. Nem mindenki járt ilyen
szerencsével. Mindenütt holttestek hevertek. Karok és lábak
lógtak ki a törmelék alól. A csata véget ért, de a halottakat még
számba kellett venni.
 HARMADIK FEJEZET

A tűz körül
Sohasem felejtem el a napot, amikor a szüleim meghaltak.
Tizenöt éves gyermek voltam, és a világom egy csapásra
véget ért. Aztán Perszephoné elvitt az otthonunkból, és én
megszűntem gyermeknek lenni.
BRIN KÖNYVE

Arion csukott szemmel, a hátán feküdt a Rhen-dahl falain belül

egy szűk területen, ahonnan épp a romokat takarították el.
Árnyék vetült az arcára, de nem akaródzott kinyitni a szemét. A
feje még mindig lüktetett, és a fájdalom elviselhetetlen volt.
– Próbáld ki ezt – szólt Suri.
Arion kinyitotta az egyik szemét. A rhuna látó egy gőzölgő
edénnyel állt felette. A lány mögött Padera, a vénasszony
várakozott. Ők ketten az utóbbi időben csapattá forrtak, és most
kezdetleges receptekből kotyvasztottak főzeteket, hogy
enyhítsék Arion kínját. Semmi sem használt. Tudva, hogy addig
úgysem hagyják békén, míg meg nem issza vagy a bőrébe nem
dörzsöli, amit hoztak neki, Arion felült, és elvette az edényt.
Csodával határos módon a törékeny, a dahlbéliek által Gifford-
kupának nevezett edény túlélte a támadást. Az íves kehely
ugyanannyira nem illett a sárból és rönkből épített földvárba,
mint maga Arion.
Suri kézmozdulata azt jelezte, hogy a főzetet meg kell inni.
Arion beleszimatolt az edénybe, és hátrahőkölt a bűztől.
– Biztos? – érdeklődött Arion.
 – Teljesen biztos – válaszolta a lány bátorító mosollyal.
A forró főzet íze keserű volt, ám korántsem olyan
visszataszító, mint a szaga. A folyadék fás utóízt hordozott. – Ez
most mi?
– Fehér fűz kérge.
– Jó a fejfájásra?
Suri bólintott.
– A legjobb.
Arion tudta, hogy a látó mismásol. Ha a főzet valóban a
legjobb, a társával azt választotta volna legelőször, pedig már
legalább a hatodik próbálkozásnál jártak. Ismét belekortyolt.
Továbbra sem lett jobb, de legalább a gőz jólesett. A vénasszony
nem beszélt fhreyül, úgyhogy Arion egy mosolyt magára
erőltetve odabiccentett neki. Padera mondott valami
érthetetlent, és savanyú arca még jobban elfacsarodott. Suri
megtanított néhány rhuni kifejezést Arionnak, miközben maga
is csiszolta fhreytudását, ám a nő szókincse még mindig csak
néhány száz szót tartalmazott, és Padera javarészt nem azokat
használta.
– Mit mondott?
– Nem érti, miért nem javul az állapotod.
– Akkor már ketten vagyunk.
Arion körülnézett, és megállapította, hogy nem sok változott,
amióta lefeküdt, talán csak a tömegsír, amelybe a vászonba
csomagolt holttesteket gondosan, egyenletes sorokba fektették.
Az épületek továbbra is letarolva álltak. Mindenütt rönköket,
gyékényt és házalapnak használt köveket látott szétszórva.
Fontolóra vette, hogy helyreállítja a falut – nem mintha tudta
volna, pontosan milyen volt azelőtt –, de nem vállalhatta a
kockázatot.
Aznap reggel, mielőtt útnak indult az erdőbe, azt hitte, végre
meggyógyult. A feje már napok óta nem fájt, de most ismét
olyan erősen lüktetett, hogy igen korainak tűnt a gyógyulásban
reménykedni.
Hónapokkal azelőtt, hogy megérkezett Rhen-dahlba, hogy
bíróság elé vigye Nefront, a dahl egyik lakója fejbe verte egy
kővel. Még mindig nem derítette ki, hogy ki tette, de nem is
számított. Csak az számított, hogy a Művészettel ápolt
kapcsolata teljesen megszakadt. A sérülés után még a legapróbb
bűbájra sem volt képes. A tudása akkor tért vissza, amikor
levették a kötést a fejéről. Kiderült, hogy Suri azt hitte, Arion a
dahlon fogja megbosszulni a támadást, ezért dherg rúnákat
festett a kötésre, amelyek megakadályozták a varázslást.
A Művészet visszatérésével Arion megküzdhetett Gryndallal,
de az összecsapás végére szinte alig látott a fájdalomtól.
Képtelen volt a saját lábán menni, és ágyba kellett fektetni. Nem
egyszerűen elaludt a csata után, hanem elájult. Amikor egy
teljes nappal később felébredt, rosszul lett, és érzelmileg
kiürült, de legalább visszatért hozzá a Művészet, vagy
legalábbis így hitte.
Amikor a Művészettel oltotta el a Magdát mardosó lángokat,
és foglyul ejtette az óriást, a fájdalom visszatért. Így hát hiába
érte el a Művészet forrását – használni már nem feltétlenül
tudta.
– Tehát ébren vagy. Helyes. – Nefron gázolt felé egy
nádtengeren át, amely korábban valakinek a háztetője lehetett.
A galanti vezér hetek óta először viselte a páncélját. A bronz
vakítóan ragyogott a késő délutáni napsütésben. A férfi az
ágyban fekvő fölébe magasodott. – Még mindig úgy hiszed, hogy
diplomáciával is megoldhatjuk a helyzetet? – szegezte a kérdést a
nőnek hangosan, erőszakosan. Harcolni akart, legalábbis
szavakkal. Ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen az Instarya
törzsbe népük harcosai tartoztak.
Suri és Padera gyorsan odébbálltak, Nefrontól azonban nem
lehetett ilyen könnyen megszabadulni.
A kín lesújtó hullámokban tört fel, amitől Arion látása
elhomályosodott, mintha valaki ököllel ütlegelné. Megdörzsölte
a homlokát, miközben arca fájdalmas arckifejezést öltött, és azt
remélte, hogy az Instarya érteni fogja a célzást, és békén hagyja.
Nem így lett.
Nefron a körülöttük elterülő pusztulásra mutatott.
– Gondolod, ez csak véletlen egybeesés? Egy csapat kóborló
grenmori elcsatangolt négyszáz kilométerre az otthonától?
Furcsa, hogy egy ekkora hordának sikerül elkerülnie az Instarya
őrjáratokat, miközben elsétáltak közvetlenül Alon Rhist mellett,
hogy puszta élvezetből ripityára törjék ezt a dahlt. Na és a vihar?
Talán az is véletlen lett volna?
– Nem, nem gondolom. – A szavak lassan, fáradtan gördültek
le Arion szájáról. A másiknak meg kellett értenie, milyen
nyomorultul érzi magát. Már csak a tisztesség is úgy kívánta,
hogy…
– Akkor mit is gondolsz pontosan?
Nem gondolt semmire. Éppen ez volt a lényeg. A gondolkodás
fájt. Persze hogy szándékos támadás volt, de ki lehetett a
célpont? A rhuna falu, bosszúból Gryndal haláláért? Nefron az
engedetlenség miatt? És nem lehetett nem észrevenni a
villámcsapások pontosságát. Vajon Mawyndule herceg
meggyőzte róla az apját, hogy ő, Arion veszélyt jelent rájuk
azért, amilyen szerepet vállalt a történetben?
– Azt gondolom, hogy nem most kellene megejtenünk ezt a
beszélgetést. Fáradt vagyok, fáj a fejem, és semmit sem akarok
jobban, mint pihenni.
– A tétovázásod már így is értékes időnkbe került. Hónapok
teltek el, miközben mi itt vesztegeltünk, és közben semmit sem
értünk el. – A romokra mutatott. – Itt is van az eredménye. A
háborút el kell vinnünk Lothian fane udvarába!
 – Háborút? – Most Arionon volt a sor, hogy hitetlenkedjen. –
Miféle háborút? Igen, Rhen-dahlt támadás érte, de ezért aztán
Lothian nem hibáztatható. Ez a dahl bújtat téged és a
galantiakat, ráadásul az egyik lakosa végzett Gryndal
miniszterrel. Ez egy egyszerű megtorlás volt. De hogy háború?
Most inkább elsimítani kéne az ügyet, nem olajat önteni a tűzre.
– Te tényleg ilyen naiv vagy? Ez nem csak erről a dahlról szól!
Elmondták neked egyáltalán, miért küldtek utánam? Hogy mit
követtem el?
– Igen. Megtámadtad Petragárt, Alon Rhist új vezetőjét.
– Kihúztam a nyakam a hurokból. Letartóztattak volna, amiért
megtagadtam a parancsukat, hogy pusztítsam el a rhuna
falvakat. Az összeset. Lothian el akarja törölni a rhunákat a föld
színéről. A fane igenis hadat üzent.
Arion emlékezett rá, hogy útban idefelé áthaladt néhány
kiégett romon, de csak most jött rá, hogyan tették a falvakat a
földdel egyenlővé, és miért.
– De hát nem üzenhetsz hadat Estramnadonnak! A saját
fajtádat ölnéd? Megszegnéd Ferrol törvényét? Nem akarhatod
magad kitiltatni a Phyréből. Az egész életedet
törvényenkívüliként leélni egy dolog, de még rágondolni is rossz,
hogy kizárjanak a túlvilágról!
– Nekem senkit sem kell megölnöm. Megtanítom a rhunákat
harcolni. Majd ők elvégzik. Raithe az élő bizonyíték rá. Csak
kiképzésre van szükségük.
– És azt hiszed, hogy néhány vívólecke után képesek lesznek
szembeszállni a teljes fane sereggel?
Nefron gúnyosan elmosolyodott, és a szemét forgatta, mintha
Arion egyszerre mondott volna valami szórakoztatót és
ízléstelent.
– A fane sereggel? Mit tud Lothian a háborúról? Mit tud a
Nidwalden túlpartján bárki is a harcról? Évszázadokon keresztül
mi, az Instarya védelmeztük őket. Ha a rhuna seregem képes lesz
elég nagy fenyegetést jelenteni, az Instarya többi tagja is
csatlakozik majd hozzánk.
– Tehát ez ennyire egyszerű.
– Legalább a testvéreim kimaradnak a viszályból. Nélkülük
pedig a fane nem tudhat a saját oldalán stratégákat, képzett
parancsnokokat, harcosokat, hadsereget, vagy bárkit, akinek van
némi fogalma a hadviselésről.
– Na és a Miralyith? Fenelyus egy személyben megfutamított
egy egész dherg sereget a madori csatában. A te nagy hatalmú
Instarya törzsed csak közönségnek kellett.
– Majd felhasználjuk a dherg rúnákat. Minden egyes pajzsra,
minden egyes sisakra rárójuk őket.
Arion meglepődött. Nefron jobban kidolgozta ezt az egészet,
mint gondolta. Ravasz terv, de hírszerzés hiányában, valamint az
ostobaság miatt tele van buktatókkal. Eszébe jutottak Fenelyus
szavai: Könnyebb elhinni a legelképesztőbb hazugságot, ha
alátámasztja a gyanúnkat, mint az azt megcáfoló,
legnyilvánvalóbb igazságot. Úgy tűnt, nem csak a Művészek
hajlamosak hazudni önmaguknak.
– A dherg rúnák nem nyerik meg helyetted a háborút –
pislogott Arion fájdalmában, amelytől még a szeme is könnybe
lábadt. – Korlátolt a gondolkodásod, mert elfogult vagy azzal
szemben, amit el akarsz érni, amiben hiszel. A rúnák csak a
viselőjüket védelmezik a Művészettől. Ha most végezni akarnék
veled, először a tűzhöz nyúlnék. Lángokat könnyű idézni, még
csak meg sem kell erőltetnem magam hozzá. Ez az első, amit a
kezdő Miralyithek megtanulnak, jól gondolom, hogy nem járnék
sikerrel, ugye? Ugyanis már régen bevonták a páncélod belsejét
védelmező jelekkel.
Nefron szemöldöke felszaladt, és a férfi meglepetéséből Arion
tudta, hogy beletalált.
 – Na de ha megnyitom a földet a talpad alatt? Vagy rád döntök
egy fát? Mi van, ha megváltoztatom egy folyó útját, hogy éppen a
sereged táborán folyjék keresztül? Egy nagy, erőteljes folyamét. A
Miralyith ötletes bagázs. Nem véletlenül hívjuk Művészetnek,
amit csinálunk. Tehát hogyan fogsz te és a rhuna hadsereged
kiállni egy csapat Miralyithtel, akik képesek egész Elant ellenetek
fordítani?
A lüktetés alábbhagyott Arion fejében. Talán használt a főzet.
Könnyebben gondolkodott.
– A nagy számok törvénye fog győzedelmeskedni. Tudod te,
mennyi rhuna van a földön? – kérdezte a harcos.
– Több ezer.
Nefron elmosolyodott, és a mosolyban éppannyi élvezet, mint
huncutság rejtőzött.
– Az Instarya egyik feladata, hogy kövessük nyomon a rhunák
népességszámát, ugyanúgy, ahogy a jószágokat, a grenmoriakat
és goblinokat is számontartjuk. Tízévenként népszámlálást
rendezünk. Amikor a lélekszámuk túlságosan megnő, viszályt
szítunk a Gula-rhunák és a Rhulyn-rhunák között, hogy
megritkítsuk a csordáikat.
– De hisz ez borzasztó!
Nefron a fejét rázta.
– Az lenne a borzasztó, ha hagynánk őket kedvükre
szaporodni. Néhány nemzedék alatt árvíz módjára lepnék el a
földet, és a fhrey és dherg nemzetek a végekre szorulva lassan
eltűnnének a semmiben. És nem mintha nem élveznék, hogy
egymás vérét onthatják. Még többet harcolnának, ha néha nem
állnánk közéjük. De éberebben kellett volna figyelnünk. Amikor
falvakban telepedtek le, még ha ilyen elmaradottakban is, mint ez
itt, a népességük hirtelen megugrott. Amikor még vándorló
életmódot éltek, a ragadozók, a goblinok és a grenmoriak, no
meg az éhínség egyensúlyban tartotta a számukat. Csakhogy
aztán megtanultak gazdálkodni.
– Mi tanítottuk meg nekik?
– Nem, ugyanabban az időben ismerték meg a réz és ón
használatát is, úgyhogy az az elképzelés, hogy a dhergek lehettek.
– A külső falnál kuporgó hármasra pillantott. Nem ültek elég
közel ahhoz, hogy hallják a társalgást, de Nefron undorodó
ábrázatán nem lehetett félreérteni a megvetést. Mindhárman
felkeltek, és odébbálltak.
– A dhergek mindenfélére megtanították a barbárokat, és a
rhunák csakhamar már magtárakat és épületeket emeltek.
Szétszóródtak, és letelepedtek. Aztán egyszer csak már több
ezren voltak, több tízezren, mostanra pedig… – A drámai hatás
kedvéért halkabban fejezte be: – Arion, mára több mint
egymillió rhuna él Elanban.
– Egymillió? – A nő biztosra vette, hogy rosszul hallotta, vagy
lelassult, sérült agya nem érti a viccet.
Mindössze ötvenezer fhrey létezett a világon, és a gondolat,
hogy a rhunák húsz az egyhez arányban túlszárnyalják őket
népesedésben, mélyen felkavarta.
– És ez egyre rosszabb lesz. Jövőre Estramnadon… mennyivel
is… tíz vagy húsz újszülöttel számolhat? Ez alatt az idő alatt a
rhunák huszonötezerrel.
– De hát… olyan gyorsan halnak. Úgy hallottam, még az egy
évszázados kort sem érik meg.
– Való igaz. Minden évben körülbelül tizenötezren halnak meg,
de így még mindig tízezerrel nő a népességük. Csak a következő
nemzedék kétszázezer új egyedet hozhat létre. Amikor nyúlhoz
hasonló, békés lényeknek véltük őket, nem jelentettek fenyegetést.
Most azonban… Nos, Raithe végzett Gryndallal, nem? A rhunák
egykoron halhatatlan isteneknek tartottak minket, de most, hogy
tudják, mi is vérzünk, sőt meghalunk, szerinted ölbe tett kézzel
fogják nézni, ahogy Lothian támadást intéz ellenük, vagy
fellázadnak?
Nefron elnézett a nő mellett, egyenesen a dahl lakosaira.
– A háború elkerülhetetlen, és vagy hagyjuk magunkat halálra
taposni, vagy megtanulunk felnyergelni és lovagolni. Én már
meghoztam a magam döntését. Javaslom, hogy te is tégy
ugyanígy.

A máglya tüze százévnyi civilizációt emésztett el egyetlen

éjszaka alatt. Attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett a Rhen-
dahlba, Raithe az emberiség legnagyobb teljesítményének
tartotta a helyet. Még sohasem látott ilyen gazdag és fényűző
világot. Minden család saját otthonban, fából épült
kerekházban élt. A tárolóverem elég mély volt ahhoz, hogy a
tartalma egész télen és még azon túl is kitartson. A földek
zöldelltek és bőségesen teremtek, mindenféle rangú és rendű
magvas fűfélékkel. Rhen-dahl lakosainak jutott sör, mézsör,
kenyér, hús és hal, zöld- és szárított fűszerek. És ezt a sok
kincset magas fal és masszív kapu védte. A kapu nyilván nem
bizonyult elég erősnek.
Már napnyugtára végeztek a holttestek elhantolásával –
máskülönben a szag előcsalogatta volna az erdei állatokat. A
védgyűrű hiányában mindenki úgy vélte, legjobb lesz a
szeretteiket a föld alatt tudni. Raithe egész nap keményen
dolgozott. A verejtékben és sárban úszó férfi örömmel látta,
hogy újra működik a kút. A dhergek, az apró termetű emberkék,
akik a visszatérő Perszephonéékkal érkeztek, edényt
kovácsoltak valamilyen fémből. Vödörnek nevezték, és jobban
működött, mint a falubéliek által korábban használt vízhordó
tökök. Raithe vizet locsolt a fejére, hagyta, hadd csorogjon végig
a haján, a mellkasán és sűrű, fekete szakállán.
A túlélők a csarnok romos alapjaira épített máglya körül
gyűltek össze. Hasadt rönkökkel, zsúppal, valamint összetört
életük egyéb szilánkjaival táplálták a tüzet. A galantiakat nem
számolva kevesebb mint háromszázan maradtak, pedig Raithe
érkezésekor még csaknem ezer ember élt Rhen-dahlban. A
pusztítást elnézve viszont azt várta, magasabb lesz a halottak
száma.
A legidősebb lakos, Padera átvészelte a támadást. Azt
állította, hogy a halott férjének valamiképpen köze volt a
megmeneküléséhez, de Raithét nem érdekelték a
magyarázatok. Éppen Brin szüleinek eltemetésével volt
elfoglalva, miközben a lány az arcát Perszephoné mellkasába
fúrva zokogott. Sok sírást látott aznap. Gelston, akiről Raithe
csak a minap derítette ki, hogy Delwin fivére és Brin
nagybátyja, még élt, túlélte a villámcsapást. Ennek ellenére nem
volt elég jó bőrben ahhoz, hogy vigasztalja az unokahúgát.
Egész nap alig szólt vagy moccant.
Néhány falubéli nem tartózkodott a dahlban a támadás
idején. Voltak, akik jól jártak azzal, hogy épp a földjükön
dolgoztak, fát vágtak vagy vadásztak az erdőben. Ha az óriások
éjszaka támadnak, a halottak száma magasabb lett volna. És a
galantiak nélkül talán egyáltalán senki sem éli túl az egészet. A
fhrey csapat megmentette őket, de látva, mi maradt a dahlból, a
megmentette mégsem volt helyénvaló kifejezés.
A kapu megsemmisülésével Rhen-dahl egyszerű dombbá, egy
vadon által körülölelt magaslattá változott. Sem a csarnok, sem
a kerekházak nem vészelték át a vihart. Több nemzedék
munkája lett semmivé egyetlen elátkozott nap alatt. Most
ugyanott tartottak, ahol annak idején az első klán, amely
legelőször állt meg ezen a helyen, és egy ehhez hasonló tüzet
rakott az erdő fáiból.
Ámde a veszteségek ellenére is volt minek örülni. A
fhreyekre többé nem gondoltak istenekként, de a Rhen-dahl
oltárán így is bőven maradt hely további hősöknek. Az óriások
talpa eltiporta a dahl lakosainak minden megmaradt
fenntartását a fhrey harcosokkal szemben. A tűz körül Rhen-
dahl férfilakossága vállvetve ült a galantiakkal, miközben sörrel
és mézsörrel koccintottak a halottak emlékére.
– Hát itt vagy! – szólította meg Malcolm, és mindkét kezében
egy-egy fakupát tartva közelített Raithe felé. – Nesze! Bergin a
legjobb söröshordóit nyitotta meg, hogy kellőképpen leróhassuk
tiszteletünket a halottak előtt. Gondoltam, neked is jól fog esni
egy korty.
– Köszönöm, de nem tudod, hol…?
Malcolm oldalra biccentett, és a másik megpillantotta a
feléjük tartó Perszephonét Nefron és Arion társaságában.
Rámosolygott az elhaladó nőre, de Perszephoné nem
viszonozta. Fáradtnak tűnt, vörös szemét kisírta. Sok arcon látta
ugyanezt a kifejezést a nap során. Kénytelen-kelletlen
elgondolkodott saját közönyösségén, és nem először. A
halálesetek nem igazán zaklatták fel. Úgy okoskodott, hogy
azért nem, mert nem ismerte jól Rhen népét, vagy talán a
pusztulás teljes jelentősége még nem jutott el a tudatáig. De még
elhunyt apja feletti gyásza sem érte utol, és úgy gyanította, talán
soha nem is fogja. Dureyai volt, és az igazsághoz hozzátartozott
az, hogy a népe nem nagyon tudott mit kezdeni a gyásszal és az
együttérzéssel. A halál hirtelen és megmagyarázhatatlan
jelenléte nem számított ismeretlennek azon a vidéken, ahol
csak a szenvedést tudhatták állandónak. A Dureya-klán tagjai
hamar, igen fiatalon megtanulták a leckét. Azt is tudták, hogy
mindent ki lehet bírni: még az életet is.
Raithe és Malcolm ülőhelyet keresett magának a máglya
körül, nem messze három dhergtől, akik a többiektől távolabb,
de még a fény körén belül foglaltak helyet. A harcos Malcolmra
pillantott, és biccentéssel jelezte neki a látogatók jelenlétét, de a
másik csak megvonta a vállát. A tűz körüli társalgás
elcsendesedett, amikor Nefron és Arion is csatlakozott.
Perszephoné nem ült le. Összekulcsolta a kezét, és nagy levegőt
vett.
– Sötét és gyászos napot éltünk meg – kezdte. – Szomorú és
felfoghatatlan napot, amelyen sok szeretett barátunk és
családtagunk odalett. – A tekintete Brinre tévedt. A könnytől és
portól még mindig maszatos arcú lány Moya és Roan között ült.
– Ma éjszaka tehát búcsúzunk, gyászolunk, és a múltra
emlékezünk. – Szünetet tartott, és felpillantott a csillagokra. –
De holnap új nap virrad. Előttünk áll a kérdés: mihez kezdünk
majd vele?
– Miért történt mindez? – kérdezte Hanson Killian. A fafaragó
keresztbe tett lábbal ült a felesége mellett, aki megmaradt
három gyereküket ölelte. Aznap délután Raithe egy sírverem
mélyén állt, Wedon gazda pedig úgy adogatta le neki a négy
másik Killian gyereket.
Nem hitte, hogy Hanson választ várna. Mindenkit ez a kérdés
foglalkoztatott, de ez jellemzett minden tragédiát: Miért pont az
én fiam? Miért éppen ma? Miért megint mi? A törzsek olyan
gyakorisággal szenvedtek el különböző veszteségeket, hogy a
kérdések legtöbbször inkább értelmetlen fohászoknak tűntek.
Legalábbis Dureyában így volt, és válasz persze sohasem
érkezett rájuk, legalábbis olyan nem, amelyet a halandók
megérthettek volna.
– Mert a fhreyek meg akarnak ölni minket – felelte
Perszephoné.
Az összegyűltek között volt, aki az italát kortyolgatta, mások
fészkelődtek a helyükön, mert éppen feléjük szállt a füst, de a
legtöbben ugyanazzal az üres tekintettel bámultak a semmibe
vagy a lángokba, amely egész este ült a szemükben. Csakhogy
ebben a pillanatban minden tekintet az új törzsfőre irányult.
Egy teljes percig csak a tűz ropogását lehetett hallani.
Senki sem magyarázta meg a korábban történtek részleteit,
Arion és Gryndal mágikus csatáját a csarnok előtt azon a napon,
amikor Raithe megölte a második fhreyt. A dahl minden lakosa
végignézte a viaskodást, de a szóváltás fhrey nyelven zajlott.
Csak Perszephoné, Suri és Malcolm értette jól a szavakat, és – a
galantiakat is beleértve – egyikük sem vállalkozott arra, hogy
tolmácsolja őket. Raithe az átlagnál többet értett belőlük. Nem
beszélte folyékonyan a nyelvet, de az apja eleget tanított neki
ahhoz, hogy megértse az elhangzottak egy részét, és nyilvánvaló
volt számára, hogy Gryndal halálával nem ér véget a viszály.
– A Konniger főnök első törzsi gyűlésén hallott híresztelések
igazak – folytatta a nő. – A fhreyek lerombolták Dureya és
Nadak dahljait, aztán Rhen is hasonló sorsra jutott. De most
már tudjuk, hogy a fhreyek nem istenek, és hogy nem bosszúból
teszik mindezt, nem Shegon, a Raithe által először megölt fhrey
halála miatt. A fane, a fhreyek vezére már évek óta tervezgeti,
hogy eltöröl minket a föld színéről. Félnek tőlünk, mert egyre
többen vagyunk, és mert képesek vagyunk ellenállni nekik, sőt
legyőzni őket.
Perszephoné ismét elhallgatott, hogy végignézzen az arcokon,
hogy az egybegyűltek megjegyzést fűzhessenek az
elhangzottakhoz. Senki sem szólt. Ropogott a tűz,
szikralobbanások röppentek az ég felé, és Perszephoné
folytatta.
– Közületek néhányan már tudjátok vagy rájöttetek, hogy
Nefron és a galantiak azért rejtőztek el nálunk, mert
megtagadták, hogy parancsra lemészároljanak minket. Arion
hasonlóképpen az életét kockáztatta a dahl védelmében,
Lothian fane varázslója ellen fordulva. Magatok is láthattátok,
mi történt. A fhrey uralkodó ezúttal óriásokat és vihart küldött.
De még élünk. Kitartunk. Biztosra veszem, hogy ezzel a
legutóbbi támadással nincsen még vége az erőszaknak. Igenis
vissza fognak térni, és legközelebb valószínűleg hadsereget
küldenek.
Raithe látta, ahogy a félelem visszatér az arcokra. Az
emberek azt hitték, a legrosszabbat élték át, amit csak az élet
eléjük vethetett. A rettegés és a kétségbeesés kettős árja a teljes
reményvesztettség felé rántotta őket.
– Csakhogy – emelte fel kissé a hangját Perszephoné – nem
vagyunk védtelenek. Mi, akik azelőtt sohasem jelentettünk
fenyegetést, a fhreyek legrosszabb rémálmává változtunk.
Amikor a többi dahl vesztének híre elért ide, a csarnokban
álltam, és előadtam nektek a megmenekülésünk tervét. Akkor
senki sem figyelt rám, de most meg kell hallgatnotok. –
Előrelépett egyet, a tűz fénye az arcán csillogott. – Már
küldöncöket szalasztottam a Menehan, Melen, Tirre, Warrik és
Gula klánhoz, megüzentem a főnökeiknek, hogy hívjanak össze
egy törzsi nagygyűlést Tirrében. A törzsfőkkel együtt háborús
tanácsot alakítunk, és kijelölünk egy közös keeragot, aki
vezethet minket.
– De hogyan harcolhatunk óriások és viharok ellen? – vetette
közbe Cobb.
Nefron felállt.
– Majd én megtanítalak rá benneteket. Sokan láthattátok az
óriások ellen vívott csatánkat. Tizenketten voltak hetünk ellen,
mégis győzedelmeskedtünk, egyetlen sérülés nélkül.
– Azért, mert fhreyek vagytok – mondta Filson, a
lámpakészítő.
– És vajon Gryndalt is egy fhrey ölte meg? – Nefron Raithéra
mutatott. – Már kettővel végzett a fajtámból, pedig nincsen
benne semmi különös. Azt az egyet leszámítva, hogy harcedzett.
Az én apám tanította harcolni az ő apját, ő pedig továbbadta a
tudását a fiának. Ezt én is megtehetem veletek. A fhrey és
rhuna közötti egyetlen különbség a kiképzésben, a
harceszközökben és a tapasztalatban rejlik. Én meg tudom adni
nektek ezeket. Az én galanti csapatom a világ legjobb
harcosaiból áll, és mindent megtanítanak nektek, amit csak
tudnak.
– De Gryndallal szemben még ti is tehetetlenek voltatok –
akadékoskodott Engleton. – Mennyi esélyünk volna a
varázslattal szemben?
Nefron ismét Raithéra bökött.
– Láttátok a jeleket Raithe pajzsán? Láttátok, amikor a fane
varázslója a dureyai ellen fordította a mágiáját? Semmi.
Egyáltalán semmi sem történt. Raithe sértetlen maradt, mert
megvédték a dhergek által réges-régen felfedezett jelek. Mi
ugyanezeket fogjuk használni ahhoz, hogy visszaverjük azok
hatalmát, akik a Művészethez folyamodnak ellenünk. Sokkal
többen vagytok. Védelmeznek a dherg rúnák. És Elan legjobb
harcosai fognak tanítani benneteket. Ha nem gondolnám, hogy
győzhettek, nem volnék itt. Én és a galantijaim már régen
továbbálltunk volna. – Nefron Perszephonéra mutatott. – A
törzsfőtök bölcsen beszélt. A fane nem áll meg, míg a teljes
fajtátokat ki nem irtja. De a háborút meg lehet nyerni, ha
hajlandók vagytok harcolni.
Visszaült, és ismét minden szempár Perszephonéra meredt.
– Reggel elkezdünk felkészülni arra, hogy elhagyjuk az
otthonunkat, és Tirrébe vándoroljunk. Már semmi sem tart itt
bennünket, és minél messzebb kerülünk Alon Rhisttől, annál
nagyobb biztonságban leszünk – tudatta az összegyűltekkel
Perszephoné. – Egy héten belül a Rhen-klán délnek indul.
 NEGYEDIK FEJEZET

Rapnagár
Amennyire én tudom, Suri volt az első közülünk, aki
használta a Művészetet. Biztosan nagyszerű érzés lehetett
varázsolni – kivéve, amikor nem.
BRIN KÖNYVE

Összetört testek hevertek egymásra omolva vagy egymás

mellett, hosszában. Több százan haltak meg, vagy talán több
ezren. Sok idegen, néhány ismerős; mások barátok voltak, de
pár olyasvalaki is, akit Suri a családjának nevezett. A borzalom
egyre csak gyűlt, ahogy a lány átkelt a viharban kidőlt fákkal
teleszórt erdőn. Korábban is látott már viharokat:
szélviharokat, jégverést, árvizeket és tüzeket, de azok mindig
Wogan akaratát hordozták – ez most nem.
És akkor ott volt Magda.
Suri és Minna haladt az élen a megtizedelt erdőségen
keresztül; gyorsan közlekedtek, de Arionnak sikerült lépést
tartani velük, vagyis a fejfájása bizonyára javult valamelyest.
Ruganyos, fiatalos kellemmel mozgott, ami ellentmondott
korábbi, öregségére tett célzásainak. Mindennek tűnt, csak
idősnek nem. Még kopaszon is, vagy talán éppen a hajkorona
hiánya miatt Suri a valaha látott legszebb lénynek tartotta a
fhreyt: ugyanolyan csodálatosnak, mint a magas tavon élő, nagy
testű hattyúkat, vagy a hóbaglyot, amely a hegy nyugati oldalán
telelt. Arionból ugyanaz a kiművelt elegancia és túlvilági
nyugalom áradt. A bőre is tökéletes volt: se egy pattanás, se egy
ránc, folt vagy sebhely. Legtöbbször nem is tűnt valóságosnak.
Nefron, a galantiak vezére szintén velük tartott. Ő már
korántsem volt ilyen szép, de hangtalansága kárpótolta ezt. Na
nem mintha sohasem szólt volna – habár egyikük sem csevegett
sokat a hegyláncon haladva –, inkább arról volt szó, hogy
egyáltalán semmilyen zajt sem hallatott. Többrétegnyi fémbe
öltözve és karddal, pajzzsal felszerelve is olyan némán kaptatott
fel az erdei lejtőn, mint egy kísértet. Suri büszke volt arra, hogy
zajtalanul tud átkelni a csalitoson, és Minnát sem mondhatta
éppen esetlennek, de a lány többször megtorpant, hogy
megnézze, követi-e még Nefron. Mindig ott volt, és mindig
közelebb, mint Suri sejtette.
Az emelkedő tetejéhez közelítve a látó lepillantott arra a
szent tisztásra, ahol az Erdő Nagyasszonya iránti tiszteletből
nem nőtt több fa. Amikor meglátta Magdát, megállt. Az ősöreg,
félbehasadt fa mezítelen volt, minden levele lehullt. Törzsének
egyik oldala megfeketedett, a másikon kérgét veszítve
szilánkosra hasadt. Egyik vastag, letört ága a földön hevert. Suri
csak állt ott a látványra meredve, és képtelen lett volna
megmoccanni. Minna melléje somfordált, orrával megbökdöste
a lány kezét, de ő nem tudta levenni a szemét az iszonyatról,
ami egykor az erdő legöregebb fája volt.
Fújt a szél, és csak fújt tovább.
Némaság.
Egy könnycsepp gördült végig Suri orcáján, majd még egy.
Minna ismét megbökdöste, és közben halkan nyüszített. A
farkasok legbölcsebbike tudta, hogy nem szabad ilyen
borzalmak felett elidőzni. Végül mindketten továbbálltak,
követve Ariont és Nefront, akik nem torpantak meg, hogy
leróják kegyeletüket.
– Ki van ott? – A hang a lejtő aljáról érkezett, és
végigvisszhangzott a bozótoson, ahol egy jókora fej kandikált ki
a földből. Fhrey nyelvre váltva hozzátette: – Azért jöttetek, hogy
végezzetek velem, ugye? – A föld fogságába zárt óriás biztosan
kiszagolta őket, hiszen arca éppen az ellenkező irányba fordult,
és nem lett volna képes teljesen körbefordítani a fejét. Suri nem
értett az óriásokhoz, nem tudta, éreznek-e illatokat, de az
biztos, hogy ők négyen kevesebb zajjal keltek át az erdőn, mint
egy lágy nyári szellő.
Nefron átvette a vezetést, és lemasírozott a letarolt
hegyoldalon, majd megállt a kolosszális orr előtt.
– Rapnagár, micsoda meglepetés… és amikor azt mondom,
„meglepetés”, úgy értem, hogy „egyáltalán nem lep meg a dolog”,
a „Rapnagár” alatt pedig azt értem, hogy „a tetlini ribanc fattya”!
Arion követte a fhrey harcost.
– Te ismered ezt a grenmorit?
Nefron bólintott, aztán egyik csizmáját feltámasztotta az
óriás orrnyergére, és közelebb hajolt a bal szeméhez.
– Sohasem lett volna szabad eljönnöd Hentlynből.
– Nem maradt élelem a hegyeinkben.
Nefron összevonta a szemöldökét, és kicsit jobban
ránehézkedett az óriás orrára.
– Na persze! Ki vele, ki küldött?
– Háljál disznóval! – mordult válaszképpen Rapnagár.
Nefron kivonta a kardját, és átdöfte vele a kolosszus bal
orrcimpáját, a földhöz tűzve ezzel a lebenyt. A grenmori
felordított.
Arion meglepetten hátrahőkölt.
– Mit művelsz?
– Válaszokat akarok kapni. – Nefron ugyanannyira szólt az
óriáshoz, mint Arionhoz.
– Tőlem aztán nem fogsz – sziszegte összeszorított fogai közül
Rapnagár. – Mesélj inkább te nekem! Sajnos nem láthattam a
saját szememmel a fivéreim által végzett rombolást. Hányat
öltünk meg? Grygor is köztük volt? Hogyan élhetted túl? Gyáván
elrejtőztél netán?
– A fivéreid még azelőtt távoztak erről a földről, hogy elérték
volna a dahl kapuját. Letapostak néhány virágot meg egy kecskét,
de ennyi volt.
– Hazudsz!
Nefron megforgatta a pengét, amitől az óriás ismét
felüvöltött.
– Hagyd abba! – kiáltott fel Arion, és közelebb lépett. – Ide
figyelj – szólt az óriáshoz –, a támadás meghiúsult. Ez már abból
is nyilvánvaló, hogy itt állunk előtted. Amikor meséltem
Nefronnak a szorult helyzetedről, ragaszkodott a kihallgatáshoz.
Te most csak a tudásodat adhatod a szabadságodért cserébe. Úgy
hiszem, igencsak érdekedben áll együttműködni.
Rapnagár nem válaszolt azonnal. Nagy szemével pislantott
kettőt, az ajka pedig egyszer balra, egyszer meg jobbra rándult.
Végül azt kérdezte:
– Nekem mi hasznom belőle?
– Mit szólsz a könnyű halálhoz és a rendes temetéshez? –
vetette oda Nefron. – Fültől fülig vágom a torkodat. Nagyon
gyorsan fogom csinálni, a Miralyith meg eltemet, hogy az állatok
ne lakmározzanak a testedből. Kivéve persze a férgeket.
– Nem elég jó. Beszélek, de cserébe el kell engednetek.
Nefron már azelőtt a fejét csóválta, hogy Rapnagár
befejezhette volna a mondatot.
– Ennyire azért nem vagyunk rád szorulva. A lényeget már így
is sejtem. A viharból nem volt nehéz kitalálni.
– Elárulhatom, mit terveznek legközelebb.
– Nem hiszem. Azt hitték, ez a támadás sikerrel jár majd.
Minden korábbi terv megváltozott.
– Akkor elárulhatom, ki ellen küldtek minket. Pontosan ki
ellen.
 Nefron egy pillanatra eltöprengett.
– Én is célpont voltam?
– Bólintanék, de egy kard van az orromban.
Nefron egy sebes rándítással kiszabadította a fegyverét, és az
óriás felmordult, az arca megrándult.
– Ki még? Más neveket is említettek?
A kolosszus a fejét rázta.
– Nem, nem. Semmit sem mondok, amíg meg nem ígéritek,
hogy elengedtek.
– Jó, mondd el, amit tudsz, aztán szabadon távozhatsz –
ajánlotta Nefron.
Rapnagár szeme megállapodott Arionon.
– Ő is rááll?
– Igen – felelte a Miralyith.
– Jó. Jól van. Arion Miralyith, Nefron az Instarya törzsből, és a
rönkerődítmény minden rhunája, kiváltképp a Raithe nevű, akit
Istenölőként is ismernek.
Arion homloka összeráncolódott a töprengéstől.
– Senki más?
Nefron kíváncsi pillantást vetett rá.
– Miért, kire számítottál?
– Rá. – Arion a látóra bökött, aki a lejtő oldaláról nézett le
rájuk. – Mawyndule nem beszélt az apjának Suriról. Vajon miért?
Ha Lothian elhatározta, hogy kiirtja a rhunákat, az csak azért
lehet, mert úgy hiszi, nem többek, mint puszta állatok. Ha tudná,
hogy értenek a Művészethez, az megváltoztathatná a véleményét.
A köztünk lévő hasonlóságok felismerése ellehetetlenítené az
egész faj kiirtását. Véget vetne a viszálynak, és mindkét oldalon
megannyi életet mentene meg. Suri léte bizonyítja, hogy a
rhunáknak és a fhreyeknek sokkal több közük van egymáshoz,
mint azt bárki is gondolta korábban.
Nefron a fejét rázta.
 – Rosszul gondolod. A Művészettel bánó rhunák még nagyobb
fenyegetést jelentenének. A hatalmon lévők az osztozkodást
akarják legkevésbé. Lothian nem egyenrangúaknak tartaná őket.
Ez csak még jobban megerősítené az elhatározásában.
– Nem értek egyet, és nálad jobban ismerem Lothiant.
– Nos, neked megvan a magad véleménye, ahogy nekem is a
magamé. Gondolom, sohasem fogjuk biztosra tudni, főleg most,
hogy a fane kiderítette, közöd volt Gryndal halálához.
– Nem ismeri a körülményeket. Csak a történet egyik oldalát
hallotta.
– Vagy úgy. Tehát te azt gondolod, hogy neked fog hinni a saját
fiával szemben? És mégis hogyan akarsz audienciát kérni tőle?
Pont annyi esélyed van bejutni a Talwarába, mint nekem.
Üdvözöllek a…
– Hé! – vágott közbe Rapnagár. – Nem feledkeztetek meg
valamiről? Engedjetek szabadon!
– Komolyan? – vigyorodott el gunyorosan Nefron. – Azt
hiszed, az életed mindössze három nevet ér? Ennél jobban kell
igyekezned.
– Mit akarsz még tudni?
– Nos, kezdheted azzal, hogy ki bérelt fel.
– Vertumusnak hívják, de egy Petragár nevű fickó nevében
beszélt.
– Vertumus elment Hentlynbe?
– Egyenesen a Yarholdba. Bezörgetett a kapun. Igazán mókás
volt.
– Nem egyedül ment.
– Nem. Sikar vigyázott rá.
– Sikar elégedettnek tűnt a feladatával?
– Sikar pont úgy festett, mint aki abban reménykedik,
rátaposunk Vertumusra. Csak azért nem tettük, mert Furgenrok
csapdát látott benne.
 – Furcsa – állapította meg Nefron.
– Bizony. Ezért hagytuk őket elmenni. Úgy gondoltuk, valami
trükkről van szó.
– Nem. – Az Instarya közelebb hajolt, és beletörölte a pengéjét
Rapnagár hajába. – Úgy értettem, furcsa, hogy Furgenrok képes
gondolkodni.
Arion tett még egy lépést előre, így már olyan közel állt az
óriáshoz, hogy megérinthette volna a fülét, ha úgy kívánja.
– Mit mondott ez a Vertumus? Mire kért benneteket pontosan?
– Azt mondta, hogy délen megannyi rhuna csorda vár minket,
akiket nyugodtan felfalhatunk, ha végzünk Arionnal, Nefronnal
és Raithével. Még azt is mondta, hogy Petragár a Rhist új ura
most, hogy Zefyron halott, és a fiából, Nefronból áruló lett. Azt is
megtudtuk, hogy az Instarya nem felügyeli már a tiltást, és hogy
bármennyi rhunát belakmározhatunk, ha szembetalálkozunk
velünk.
– Miralyithek is voltak veletek? – tudakolta Arion.
– Nem, még Vertumus sem került elő a csatában. De azt
mondták, lesz segítségünk. Hogy vihart küldenek, ami előkészíti a
terepet, és megmutatja, merrefelé kell mennünk. A villám kijelöli,
hol bujkáltok. A legtöbb a rhuna erődbe csapódott, de én
észrevettem a villámokat idefenn, és feljöttem, hogy körülnézzek.
– Milyen messziről képesek a Miralyithek vihart kavarni? –
érdeklődött Nefron a nőtől.
– Az attól függ. Ha a Valentryne Layartrent használják…
– A micsodát?
– Az egy terem Avemparthában, a toronyban a vízesés tetején,
éppen nyugatra a…
– Már láttam.
– Szóval a torony összegyűjti a zuhogó víz erejét, és egy
terembe irányítja azt. Nagyban javítja a termet használó Művész
képességeit. Kiválóan alkalmas például valaminek a
megtalálására. Ha együtt dolgoznak, egyesítik az erejüket, úgy
sejtem, egy Miralyithekhez hasonló csapat ránk támadhat ilyen
távolságból is. Lothiannak csak annyit kellene tennie, hogy
felmentést ad nekik Ferrol törvénye alól.
– Biztos vagyok benne, hogy ez történt – tűnődött Nefron a
szemöldökét ráncolva, az állát dörzsölgetve, szigorú tekintettel.
– Az a gyanúm, hogy általános feloldozást adott mindegyiküknek.
Valószínűleg vérdíj is van a fejünkön.
Arion arca aggodalmat tükrözött. A földet nézte a lábuk előtt,
megnyalta az ajkát, majd baljóslatú hangnemben így szólt:
– Megölhetnek minket, de mi nem végezhetünk velük.
Ezen az Instarya elmosolyodott.
– Nos, ez nem egészen így van. Csak nem történhet a saját
kezünk által. Amíg nem a mi kezünk lendíti a kardot, Ferrol
szemet huny a dolog felett.
– Mióta vagy te Umalyn pap?
– De hát így van, nem? Ha meggyőzlek arról, hogy vedd el egy
másik fhrey életét, Ferrol törvénye rád sújt le, nem rám. A tett
kapja a büntetést, nem a felbujtó.
– Ez elég számító és önző dolognak tűnik, ráadásul gyávának
is.
A harcos vállat vont.
– A szabályokat nem én hoztam, hanem Ferrol. Én személy
szerint inkább úgy gondolok erre, mint szövetségesek ügyére egy
közös ellenséggel szemben. Így sokkal jobban hangzik, nem
gondolod?
Arion felsóhajtott.
– Na mármost, ha nem merült fel több kérdés, megszabadítom
Rapnagár urat ettől az életnek nevezett szenvedéstől.
– Micsoda? – állt el Arion lélegzete. – Nem!
– Mi „nem”? – Nefron nem értette. – Nem merült fel több
kérdés?
 – Azt nem akarja, hogy végezz velem! – kiáltott fel Rapnagár.
– Te maradj ki ebből! – förmedt rá Nefron. – Ennek semmi köze
hozzád.
– Dehogyis nincs! Magad mondtad, hogy ha beszélek, életben
hagysz. És beszéltem is. Be kell tartanod az ígéretedet!
– Az óriásnak igaza van – értett egyet Arion. – Nem fogod
megölni. Megegyeztél vele. Tartsd be a szavadat!
– Látod, ez a különbség kettőnk között. Én gyakorlatias
vagyok, te meg eszményeket kergetsz, és hagyod, hogy azok
elhomályosítsák az ítélőképességedet. Téged nem ölhetlek meg…
Vagyis megölhetnélek, de komoly következményei lennének, ha
megszegném Ferrol törvényét… Csakhogy Rapnagárt minden
további nélkül megölhetem. És hidd el, meg is érdemli.
– Nem érdemlem meg, és megfogadtad, hogy nem teszed! –
kiáltott az óriás.
– Igaza van, tényleg megfogadtad.
Nefron a szemét forgatta.
– Dehogy fogadtam meg! Csak ígértem. A fogadalom egészen
más. Megígértem az apámnak, hogy elismerem Lothiant fane-
emnek, ha ő alulmarad a párbajban; Tekchinnek is megígértem,
hogy megkaphatja az utolsó darab kenyeret tegnap este,
magamnak meg, hogy többet nem iszom részegségig. Elég gyatra
vagyok az ígéreteim betartásában.
– Akkor… akkor… nos, én megfogadtam a nevedben! –
ellenkezett Arion.
Nefron a fejét rázta.
– Nem fogadtad.
– Valaki megfogadta! – ordított Rapnagár.
– Nem történt semmiféle fogadalom – szögezte le Nefron. –
Egyikünk sem fogadott meg semmit sem. Épphogy csak
beleegyeztünk, én pedig hajlandó vagyok megszegni az
egyezséget.
 – Én azonban nem – jelentette ki Arion.
– Jó – mutatott rá Nefron. – Akkor állj oda. Nyugodtan fordítsd
el a fejed.
– Szó sem lehet róla! Biztosítottam róla ezt a grenmorit, hogy
szabadon eresztjük, úgyhogy így is lesz! Most pedig tedd el a
kardodat, mielőtt megolvasztom azt a játékszert!
Nefron tétovázott. Arion felemelte a két kezét.
– Legyen. – Az Instarya visszaejtette a pengét a hüvelyébe. –
De hibát követsz el. Rapnagár, és hát igazából az összes grenmori
valóságos szörnyeteg. Grygor az egyetlen kivétel. Fordított
helyzetben Rapnagár éppen téged böffentene most fel.
– Suri – intette oda a látót a Művész. – Emlékszel, hogy
beszéltünk a képzésedről? Hát ma megkapod első gyakorlati
leckédet a Művészet dolgában. Ki fogod szabadítani ezt az óriást.
Suri még sohasem csinált többet tűzcsiholásnál és törött
csontok összeforrasztásánál, ezért az óriás kiszabadítása éppen
olyan valószerűtlennek tűnt, mint fákat visszatenni a helyükre
vagy Magdát feléleszteni. Ha az ilyesmi egyáltalán lehetséges,
biztosan nem pazarolja az erőt arra, hogy Rapnagárnak
segítsen.
Suri általában senkit sem gyűlölt, de az óriással kivételt
tudott volna tenni. A behemót elpusztította a rolt, az egyik
kedvencét, és a saját bevallása szerint is összedolgozott azokkal,
akik megölték Magdát és Suri többi barátját, köztük a gyönyörű,
fiatal juhart. Nemrégiben ismerkedett meg a kis csemetével, aki
most egy halom törmelék között hevert, egy méterrel a gyökere
fölött kettétörve. Suri meglepetéssel fogadta, hogy Wogan nem
végzett az óriással az éjszaka folyamán. Elképzelte, ahogy
rágcsálók vájják ki a szemét, és befúrják magukat a fejébe. Bár
a lány nem kedvelte kifejezetten Nefront, abban egyetértett
vele, miként kellene bánni az óriással.
– Ez el fog tartani egy darabig – mondta Arion az Instaryának.
– Nem akarom siettetni. Nyugodtan visszatérhetsz, ha szeretnél.
– Álmodni sem mernék arról, hogy most elmenjek. – A harcos
helyet foglalt egy újonnan kidőlt bükk testén. Suri nem ismerte
a bükköt, de úgy látta, életében kedves teremtés lehetett. –
Szeretném látni, hogyan tanít valaki varázslást, vagyis ezt az
úgynevezett Művészetet.
Arion vállat vont.
– Suri, mi, Miralyithek, „Művészetnek” nevezzük a világ
erejének használatát, mert ez egy alkotói folyamat. Bár vannak
alapvető kiindulási pontok, alapelvek és technikák, mint
bármilyen más művészi tevékenység esetében, ezek itt is
leginkább csak iránymutatók. Azért alkották őket, hogy a tanulók
könnyebben eligazodhassanak az elképzelések között, és legyen
honnan kiindulniuk. Ám azt hiszem, magad is felismered majd,
hogy nincsenek valódi szabályok azokon kívül, amelyeket
magadnak állítasz fel. Ezek némelyike a te döntésed formájában
mutatkozik meg; mások pedig adottak lesznek számodra,
egyszerűen abból fakadóan, aki vagy.
A lány feltételezte, hogy Arion hozzá beszél, és tisztán értette
a szavakat, de nehezére esett felfogni az értelmüket. Az elmúlt
hónapban a kopasz fhrey segítségével sokat javult a
nyelvtudása, de néhány szó jelentését még mindig találgatnia
kellett, Arion pedig gyorsan beszélt.
– Az a helyzet – folytatta a nő –, hogy mindenki képes
használni a Művészetet, ahogy rajzolni is tud mindenki, ám nem
minden rajzot tartunk műalkotásnak. Ugyanígy az emberek nap
mint nap kihasználják a természet erejét. Ilyen hétköznapi
varázslat például a beszéd. Valójában az idézés legalapvetőbb
formája. A hang, a hangfekvés és a hangszín természetes ereje
„varázslatos” módon továbbítja a gondolatokat az egyik
embertől a másikig. A mosolygás és a másik mosolyra késztetése
hasonló elven működik. Érted?
 Suri a fejét rázta.
– Amikor tüzet gyújtunk, mint ahogy te már tudsz is, alapvető
varázslatot viszünk véghez. Nefron is tud tüzet csinálni. A
súrlódás erejét használja fel, hogy hőt hozzon létre. A természet
erejének gyakorlottabb művelője fém és kő segítségével kelt
szikrákat, ami könnyebb és gyorsabb megoldás. És annak az
embernek, aki a súrlódással dolgozik, ez varázslatnak tűnhet,
pedig csak annyit jelent: „fogalmam sincsen, hogyan csináltad”.
Te persze ennél is jobb módszert ismersz a tűzgyújtásra.
Suri elmosolyodott, mert ezt ő is értette. Turát látta mindkét
megoldással tüzet csiholni, de olyannal sohasem, amilyennel
Suri képes volt.
– A te módszered, Suri, még ennél is elegánsabb, könnyebb és
gyorsabb. És számodra ez csak egy megoldás a sok közül a
tűzgyújtáshoz. De Nefronnak, aki nem érti a dolgot, varázslatnak
tűnik. – A galanti felé fordult. – Bocsáss meg, hogy veled
példálózom, de te döntöttél úgy, hogy maradsz.
– Semmi gond – felelte a férfi. – Érdeklődéssel figyelem,
ahogyan a felsőbbrendűség érzését neveled bele a tanítványodba
a lecke közben. Látom, hogy történik.
– Mi hogy történik?
– Az, hogy hogyan kezdtétek el istennek látni magatokat.
Arion hallgatott, a kétely árnya suhant át az arcán.
– Én ugyanezt fogom tenni, amikor a rhunákat tanítom majd
harcolni. Az önbizalom fontos, különösen a háborúban.
A Miralyith tétovázott még, aztán visszafordult Surihoz.
– Hol is tartottam? Ó, igen: van azért különbség azok között,
akik körberajzolnak vagy lemásolnak egy képet, amelyet valaki
más alkotott, és azok között, akik képesek létrehozni egy képet a
saját képzeletükből. A természetes, veleszületett vagy fiatal
korban kialakult tehetséggel bírók a Művészek. Ám a többieket,
akik a fa, a víz, az ásványok és a fémek fizikai alkotmányaira
támaszkodva tudnak csak varázsolni, „utánzóknak” vagy
„stilisztáknak” nevezzük. Suri, te valódi Művész vagy.
Suri ismét elmosolyodott, mert biztos volt benne, hogy bókot
hallott. Kedvelte Ariont. Nemcsak csoda szép volt, hanem
lenyűgöző is. Tura előkelőbb változatának tűnt: egy kedves,
megértő és bölcs tanítónak. Mindkettőjükből úgy csöpögött a
tudás, mint egy megtelt szivacsból. Nem lehetett úgy a
társaságukban lenni, hogy az ember ne tanult volna valamit.
– Művészként úgy fejlődhetsz, hogy megérted az elemek
egymásra hatásának alapjait, és hogy miként lehet előidézni
ezeket – magyarázta Arion. – Ez olyasmi, mint beszélni tanulni.
Úgy tanulunk meg beszélni, hogy felismerjük, mely hangok mit
jelentenek. Sok varázslat alapul a hangokon. A hang és a mozgás
olyan csomószerű fonatokat és kötéseket hozhat létre, mint
amilyet a zsinórjátékban látsz, amivel az időt szoktad múlatni.
Mintákba rendezik a természeti erők aspektusait, amelyeket
aztán a Művész felhasznál. Ha egy Művész ismeri a világ nyelvét,
valamint azt, hogy miként beszéljen használható mintákban,
akkor képes változást létrehozni. A világon minden kapcsolatban
van minden mással. Ha megérted ezeket a kapcsolódási utakat,
újakat hozhatsz létre. Ehhez el kell érned egy erőforrást. A
zsinórjátékban ezek az ujjaid. A való világban az erők az életben,
a hőben és a mozgásban rejlenek. Így használhatod a napfény, a
tűz, a víz mozgásának vagy magának az életnek az erejét. A
magok jó erőforrást jelentenek: a bennük rejlő életerő különösen
nagy hatalommal bír, ráadásul kényelmesen elfér a zsebedben
belőlük egy csomó. Persze itt, ebben az erdőben bőséges
kiaknázandó erőforrást találsz. Na most, többféle erőforrás
létezik: elementális, amely a leggyakoribb, és az elemek
mozgatásából fakad. A fa dörzsölése tüzet csihol, ha hőt adunk a
vízhez, gőz keletkezik. Vannak ennek alosztályai is, mint az
Időjárás-, a Víz-, a Tűzművészet, és így tovább. Aztán ott az
Életművészet és Látomásművészet, de ezekbe egyelőre nincs
értelme belemerülni. Ma a földdel fogunk kezdeni.
– A földdel? – kérdezett vissza Suri.
– Így van, a földdel. Lehet, hogy mozdulatlannak tűnik, de mint
a magokban, a földben is az élet ereje rejlik. A talaj adott erőt és
táplálékot ezeknek a hatalmas fáknak, és neked is erőt ad ahhoz,
hogy kiszabadítsd Rapnagárt. Azt már tudod, hogyan kell
megcsapolnod ezt az erőt. Minden alkalommal, amikor tüzet
csiholsz, ugyanezt teszed. Ugyanazt kell érezned: az elemi erő
bevonása olyan, mint amikor mély levegőt veszel, mint amikor
nekikészülsz a tapsnak. Azt akarom, hogy most tedd ugyanezt.
Hunyd le a szemed, az segít összpontosítani. Hallgasd a szelet,
érezd a lábad alatt a talajt. Nyúlj ki az érzékeiddel, és tapogatózz.
Érezd a földet Rapnagár körül. Képzeld azt, hogy a föld a tested
kivetülése. Mert az. A világon minden a része valami másnak.
Mindnyájan kapcsolódunk egymáshoz, hiszen hatunk egymásra.
Csak meg kell rántanod a megfelelő zsinórt, és úgy irányítani a
zsinegmintát, hogy a föld lecsússzon Rapnagárról.
Suri megpróbálta végrehajtani mindazt, amit Arion kért, de
nem nagyon járt sikerrel. Lehunyta a szemét, és elképzelte a
földet, látta a benne tekergő férgeket. Eddig egész könnyen
ment. A lábát is érezte a talajon, de nem volt biztos benne,
hogyan segíthet mindez.
Mintha megértené a nehézségeit, Arion így szólt:
– Próbálj meg dúdolni.
– Dúdolni?
– Igen.
– Mit dúdoljak?
– Semmit. Ne dallamot dúdolj, csak egyetlen, kitartott hangot.
Csak adj ki egy elnyújtott dünnyögést.
Suri így tett.
– Érzed a rezgést? Most változtass a hangon, és érezd a
különbséget. Ez segít elhelyezni magadat. Jó kiindulópont. Segít
rávezetni az elmédet arra, amit keresel. Most pedig keress egy
hasonló hangot magadon kívül ugyanúgy, mint amikor
magadhoz hívod a tüzet.
Suri dünnyögés közben érezte a rezgést a torkában, a
mellkasában és a fejében. A hangmagasság váltogatása szinte
csiklandozta. Arra gondolt, hogyan találta meg a tüzet. Suri
mindig azt gondolta, hogy a tűzszellemhez szólt, de talán
tényleg ő hívta magához az erőt, és beszívta, mint a levegőt.
Miközben dünnyögött, újabb rezgést érzett önmagán kívül.
Ismerősnek tűnt: tűz.
Suri szélesen elvigyorodott a felismeréstől. Milyen izgalmas
volt többet megtudni arról, amit évek óta csinált! Mint amikor
rájött, hogy lehetetlen úgy nyelni, hogy ne érintené meg a
nyelvével a szájpadlását!
Ugyanebben a pillanatban más hangokra, más rezgésekre is
figyelmes lett.
A hang és a mozgás olyan csomószerű fonatokat és kötéseket
hozhat létre, mint amilyet a zsinórjátékban látsz, amivel az időt
szoktad múlatni.
Ekkor Suri rájött: a rezgések olyanok, mint a zsinórok.
Megránthatta, megtekerhette őket. Gondolkodás nélkül
felemelte a kezét, és ugyanúgy mozgatta az ujjait, mintha a
zsinórjátékot játszaná. A mozdulatsor ismerős volt, és segített
egyensúlyozni, összpontosítani.
– Ez az – hallotta Ariont. – Alakítsd ki. Hozz létre egy mintát,
hogy lehúzd a földet.
Suri küszködött. Nem tudta, melyik zsinór mihez
kapcsolódik, és minél jobban összpontosított, annál több szálat
talált. Elárasztották a zsinórok. Ebben a játékban végtelen
számú szál vesz részt.
– Túl sok van. Nem tudom, melyiket…
 – Éppen rajta állsz – felelte a tanítója.
Suri ismét elvigyorodott. Ezúttal kissé ostobán, hiszen a
válasz annyira egyértelműnek látszott.
Talált egy húrt, egy nagyot, mélyen, amely sokkal
vaskosabbnak tűnt a többinél. Ez inkább kötélnek, mint
zsinórnak tűnt. Gondolkodás nélkül mélyebb hangfekvésben
dúdolt tovább, ujjait maga előtt mozgatta. A fülével hallotta a
hangot: enyhén sustorgott, amikor finoman meghajlította a
húrt.
– Ez az – mondta neki Arion. – Megtaláltad. Hurkold át, és
húzd szét.
Suri alácsúsztatta az ujjait, mintha csak a játékot játszaná,
aztán eltávolította egymástól a két kezét. Miközben így tett, akár
a játékban, a húr az ujjai köré csavarodott, és megfeszült.
– Suri, ne! – kiáltott fel Arion. – Állj! Állj!
Nem volt könnyű megállni. Ahogy a játékban, miután
körbehurkolta az egyik ujját, most is természetes ingert érzett
rá, hogy teljesen széthúzza a húrokat. Arra vágyott, hogy
befejezze a mintát, érezze a bütykeit húzó hurkokat. És minden
olyan gyorsan történt.
A sustorgásból recsegés lett, mintha fák törnének ketté.
– Suri!
Arion megragadta a kezét, mire a lány kinyitotta a szemét.
A Miralyith arcán borzadály ült. Suri a fejét forgatta, hogy
lássa, vajon mi okozhatja. Megrémült attól, hogy akarata
ellenére további fáknak árthatott, de azok úgy néztek ki, mint
addig. Ezt nem értette, hiszen tisztán hallotta a fatörzsek
roppanását.
– Mi a baj?
Arion semmit sem szólt, csak lehunyta a szemét, miközben
remegő kezét a szája elé kapta.
Suri Nefronra pillantott, aki még mindig a kidőlt bükk
törzsén ült, szája mosolyra húzódva.
– Az égvilágon semmi – felelte neki a férfi. – Csodálatos
munkát végeztél.
Suri csak ekkor vette észre Rapnagárt.
Az óriás feje mélyebbre süllyedt, csak a teteje látszott ki a
felszín alól, és úgy összeroppant, mint a tojáshéj. Suri nem
megnyitotta a földet. Összezárta.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Ötletes kis megoldások

Roan túlzás nélkül a legokosabb ember volt, akivel valaha
találkoztam. Nagy szerencsétlenségünkre ezt a tényt túl
sokáig nem ismertük fel. Nagy szerencsénkre még éppen
időben sikerült.
BRIN KÖNYVE

Perszephoné némileg rosszul mérte fel, mennyi időbe telik majd

útnak indítani a népét. Még ha Rhen-dahl nem pusztul el, akkor
is hetekig tartott volna kiüríteni a falut. Az embereknek
egyszerűen fogalmuk sem volt, hogyan költöztessenek el egy
ekkora települést. Több száz év telt el azóta, hogy a Rhen-klán
utoljára vándorolt, és nomád őseik módszerei már elvesztek. A
törzsfő azt latolgatta, hogy Brintől kér segítséget. A Szokások
Őrzőjeként Brin volt népük történelmének letéteményese, de a
lány jelenlegi állapotában nem tudott gondolkodni. Még ha
sikerült is volna kikérdezni, az elődeik egy sokkal másfélébb
világban éltek. Az ő létezésük egy szalmaszálon függött. El sem
tudták volna képzelni az eljövendő nemzedékek által
felhalmozott gazdagságot, ezért pedig nem segíthettek döntést
hozni arról, mit vigyenek magukkal a költözködők, és mit
hagyjanak hátra.
A feladatot tovább nehezítette a mindenkire rátelepedő
gyász. A napok legnagyobb részét Perszephoné azzal töltötte,
hogy noszogatta azokat, akik megrekedtek a törmelék
átválogatása közben. Azon a reggelen Elire, a molnárra bukkant
rá, aki azon ügyködött, hogy egy vállon vihető kosarat
szabadítson ki az otthona maradványai alól. Amikor meglátta a
lánya hajkötő szíját a romok között, lehajolt, felvette, aztán a
földre omlott. Perszephoné adott neki egy órát, hogy kizokogja
magát, de aztán kénytelen volt feladatot adni neki,
máskülönben a férfi egész nap a földön maradt volna.
– Hogy halad a dolog? – kérdezte Moya, aki odament a kútnál
álló törzsfőhöz.
– Lassan… szörnyen lassan. – Perszephoné éles pillantást
vetett a fiatal nőre. – Te összekészültél már?
Moya felöltötte hírhedt felháborodott arckifejezéseinek
egyikét, amely ezúttal leginkább a lebiggyesztett ajkakra épített.
– Lássuk csak… – Végignézett magán. – Ruhát viselek, és
megvan mindkét kezem-lábam is. Igen, összekészültem.
– Jó, akkor segíthetsz nekem ételt cipelni. El tudnád valakivel
hozni az egyik, gabonával teli cserépedényt?
– Hogyne, persze. És ha már itt tartunk, nem szeretnéd, ha a
molnár malomkövét is a vállamra kapnám? Seph, az az edény
legalább annyit nyom, mint egy jól megtermett férfi.
Természetesen igaza volt, és Perszephoné bólintott,
gondolatban újabb feladattal bővítve a már így is hosszú
listáját.
– Zsákokra lesz szükségünk, sok zsákra. Mindkét urna
tartalmát szétosztjuk tíz-tizenöt ember között. – Felsóhajtott. –
Még ha minden férfi, nő és gyermek cipel egy-egy jókora búzás
vagy árpás zsákot, akkor sem tudjuk magunkkal vinni a
veremben tárolt élelmiszer felét sem, pedig már csaknem
kiürült. És az idősekkel mi lesz? Nem kérhetem meg Paderát,
hogy súlyos zsákokkal meneteljen.
– A helyedben én nem félteném Paderát. Mindnyájunknál
szívósabb. Az a vénasszony minden bizonnyal úgy jön, hogy a
hóna alá csap egy-egy kecskét.
 – Kell találnunk valami megoldást arra, hogy mindent
elvigyünk. Mi lesz, ha Tirre nem enged be? Ha elreteszelve
maradnak a kapuk, ki tudja, meddig kell odakint táboroznunk,
és akkor abból fogunk élni, amit magunkkal vittünk. Ott
nincsen erdő, hogy vadásszunk benne. És mi lesz ősszel, amikor
kimarad az aratás? Mit fogunk enni télen? – Perszephoné
megfordult, észrevette a kutat, és ismét felsóhajtott. – Aztán ott
van a víz. Ismerek néhány kisebb patakot útközben, de a nyár
közepén lehet, hogy kiszáradtak. És nekünk sok vízre lesz
szükségünk.
Moya bólintott, majd a Rhen-dahl védelmező istenére
mutatott.
– És Marival mi lesz? Ő sem sokkal könnyebb.
– Ó, Elan szerelmére, majdnem elfelejtettem! – A törzsfő a
kőszobor felé fordult. – Nem hiszem, hogy jó ötlet volna éppen
most hátrahagyni az istenünket.
– Pontosan. – Moya a galantiak felé biccentett, akik a Bergin
sörével teli tucatnyi korsó körül csoportosultak. Már az edények
több mint fele kiürült, és felborítva feküdt. Az óriásokkal vívott
csata óta csak a győzelmüket ünnepelték. – Talán Grygor el
tudja vinni.
Együtt odamentek a csoporthoz.
– Aztán Shebek fogja magát, és egyenest odafut a
legnagyobbikhoz – mesélt éppen Vorath. A köpcös, gyér szakállú
fhrey a többiek előtt állt, és széles mozdulatokkal gesztikulált,
miközben kupájából rendre kilöttyent az ital.
– Csak meg akarta előzni a gerelyeimet – fűzte hozzá Eres.
– Kéne egy kis segítség a rakodáshoz – szólt oda nekik
Perszephoné összefont karral, és remélte, hogy elegendő
parancsnoki dölyffel. Nefront keresve körülnézett, de nem
találta, ami nem sokat segített az önbizalmán.
Egy pillanatra az összes fhrey végigmérte, aztán Shebek a
legelbűvölőbb mosolyát elővéve így szólt:
– De hisz segítünk. Keményen dolgozunk rajta, hogy
csökkentsük az elszállítandó sör súlyát!
Ezen mind kacagtak.
Perszephoné megvárta, míg lehiggadnak, aztán azt kérdezte:
– Hol van Nefron?
– Ma reggel elment a Miralyithtel meg azzal a látóval.
– Nagyszerű – mormolta az orra alatt a nő.
– Miért nem ülsz ide közénk?
– Sajnálom, várnak a falubeliek.
– Moya – szólt Tekchin –, te maradhatsz, nem? Fenntartottam
neked egy helyet az ölemben.
– Ott mindig sok a hely, mert vajmi kevés van, ami elfoglalná.
Tekchin szemöldöke felszaladt a homlokára, Shebek meg
olyan hangosan hahotázott, hogy leesett a félbetört rönkről,
amin helyet foglalt.
Moya ismét szólásra nyitotta a száját, de Perszephoné
megragadta a csuklóját, és elvonszolta.
– Miért csinálod mindig ezt? – szegezte neki. – Miért dühíted
őket?
– Ezek harcosok, Seph. – Moya elhúzta a kezét. – Azt hiszed,
hogy seggnyalással jó benyomást teszünk rájuk?
Perszephoné még akkor is a kérdésen töprengett, amikor
kiszúrta Raithét és Malcolmot közeledni a nemrégiben
letakarított keleti járdán.
– Hát itt vagy! – köszöntötte Raithe. – Olyan nehéz manapság
bárkit is megtalálni. – Mindkét férfi bőre gyöngyözött a
verejtéktől. Raithe a leigh morjából rögtönzött, derékövéről
lelógó batyuba gyűrte az ingét.
– Huszonhárom birkát szedtünk össze – jelentette Malcolm. –
A legtöbbjükre egy kis völgyben bukkantunk rá néhány
kilométerre északkeletre, azok igen békés jószágok voltak, de
egy maroknyit azért hajszolni kellett. Most Habet és Cobb
vigyáz rájuk.
– Nagyszerű! – dicsérte őket Perszephoné, és komolyan is
gondolta, bár a hangszínében korántsem az öröm csendült. A
szétszóródott nyáj összeterelésére fordított erőfeszítések arra
emlékeztették, hogy Gelston, a juhász alig él, Delwin pedig
halott. Aztán meg nem tudta nem eszébe idézni Sarah-t, a
barátnőjét, Brin anyját. Beharapta az ajkát, a foga között
beszívott egy kis levegőt, és továbbment, küszködve a feltörő
érzelmeivel.
Még olyan sok tennivalónk van!
A lába arra a területre vitte, amelyet szabaddá tettek a
készülődéshez. A tavaszi nyírásból származó gyapjú kötegekbe
kötve, halmokba rakva várta, hogy kártolják, megsodorják és
ruhává szőjék. Ha Sarah még itt volna… Perszephoné
összeszorította reszkető ajkát. Ahogy a könnyeivel küzdött,
észrevette a három dherget a gyapjúkötegek túloldalán. Úgy
feküdtek a bálák tetején, mintha óriási párnákba süppedtek
volna. Feltörtek az érzelmek. Választhatott a könnyek és a harag
között, és Perszephoné nem engedhette meg magának, hogy
gyengének tűnjék.
– Mit kerestek még mindig itt? – förmedt rájuk.
A dhergek felpattantak, de egy pillanat erejéig egyikük sem
szólt.
– Mi… csak… szeretnénk beszélni az Arion nevezetűvel, a
kopasz fhreyjel. Ugyanis van egy kis gondunk, miszerint…
– Arion most nincsen itt, és ha itt volna, akkor sem lenne
ideje felesleges kérdésekre. Ahogy nekem sincs. Nem látjátok,
milyen nagy munkában vagyunk?
Fagy válaszolni akart, de Perszephoné figyelmét elvonta
valami, amit az emberke válla fölött pillantott meg.
– Roan! – kiáltott oda. – Mari szerelmére, mégis mit művelsz?
 Roan régi kerekházából – amelyet eredetileg Iver, a fafaragó
épített – alig maradt több egy bedőlt sátornál, miután az egyik
óriás összetaposta. Az egyik cölöp még állt, és helyén tartott egy
keresztgerendát, ennyi pedig elegendő volt ahhoz, hogy a fiatal
nő hozzáférjen a szerszámaihoz és nyersanyagaihoz a
barlangszerű üregben. Roan most épp odakint szorgoskodott
Gifforddel. A férfi valamiféle nagy, fadoboznak látszó tárgyat
kalapált.
Lázas igyekezetük ellenére mindketten megtorpantak, és
bűnbánó tekintettel pillantottak rá.
– Roan – kezdte a törzsfő, majd megkerülve a gyapjút és a
dhergeket, elébük állt. – Azt hittem, érthetően beszéltem. Neked
lenne a legfontosabb összeszedned a holmidat. – Végigtekintett
a földön szétterített ráspolyokon, pörölyökön és fejszén. –
Sietnünk kell, hisz te is tudod! Miért bütykölsz még mindig…
– Joannak támadt egy ötlete, amikor a fojgóasztalomat
segített összekészíteni – mondta a fazekas.
– Roannak mindig támadnak új ötletei! – Perszephoné
csaknem sikoltott tehetetlenségében. – Most nincs időnk az ő
úgynevezett „ötleteire”! Össze kell készülnünk, és el kell
hagynunk a falut! Fogalmam sincs, mikorra várható a
következő támadás, de ha akkor még mindig itt vagyunk,
mindnyájan meghalunk. Ezt értitek? Nincs már kapunk, Roan!
Nincsen semmiféle védelmünk, a fhreyek pedig lassan, de
biztosan lerészegednek!
Gifford nagy fazekaskorongját a mellkasához szorítva Roan
elhátrált tönkretett otthona felé.
Gifford álló helyzetbe lökte magát, amennyire sikerült, és
Perszephoné felé sántikált.
– Ez az ötlet tényleg fontos – mondta neki olyan szigorú
hangon, amennyire csak beszédhibája engedte. A mankójára
nehézkedő, torz hátú és béna lábú férfi kétségbeejtően komikus
látványt nyújtott, de Perszephoné látta a szemében a jól ismert
tüzet.
Együtt megcsináljuk – mondta neki réges-régen, egy végzetes
napon Aria, amikor Perszephoné gyarlósága folytán
megszakadt a barátságuk. Újra látta gyermekkori barátja
tekintetének izzását, de ezúttal Aria fiának a szemében. Ettől
megtorpant, és Gifford mellett elnézve a remegő ajkú Roanra
vetette a pillantását.
Nem akartam felzaklatni. Nem akartam kiabálni. Csak hát
annyira… Perszephoné érezte, hogy újra feltörnek a könnyek.
– Jól van, bocsánat. Mondd el. Mi ez a nagyszerű ötlet?
Roan egy darabig csak nézett rá, aztán azt mondta:
– Nem, nekem kell bocsánatot kérnem. Nem… nem
gondoltam, hogy ilyen sokáig tart megcsinálni. Félbehagyjuk, és
összekészülünk. – A fiatal nő letette a fazekaskorongot, aztán
nekilátott felszedni a szerszámait, miközben könnyek csorogtak
végig az arcán.
– Meséld el az ötletedet, Roan – erősködött még
békülékenyebben a törzsfő.
A nő kihúzta magát, és letörölte az arcát. Giffordre pillantott,
aki bátorítóan biccentett. Roan végül odament, ahol a férfi
kalapált, és felvett egy hosszú rudat.
Ismét megtörölte az orcáját.
– Gifford elkeseredett, hogy a fazekaskorongot olyan nehéz
elköltöztetni. Nos, végül is kerek, úgyhogy arra gondoltam,
guríthatnánk is. Biztosan tudod, hogyan szoktuk a köveket
szállítani.
Perszephoné vállat vont.
– Hát, feltesszük őket egy talpra, amely alatt rönkök vannak,
aztán megtoljuk. Amikor az egyik rönk kiszabadul, felvesszük, a
többi elé rakjuk, aztán továbbtoljuk. Sok munka van a nehéz
rönkök mozgatásával, és a talpat is fáradságos végiggördíteni
rajtuk, de nézd csak…
A rudat a korong közepébe fúrt lyukba helyezte, és az
oldalára borította a vaskos, kerek követ. Megpördítette a rudat,
és a fazekaskorong könnyedén elfordult az ív mentén.
– Most képzelj el egy másik ugyanilyet, csak a rúd másik
végén. Aztán ha azt a nagy dobozt – a Gifford által sulykolt fára
mutatott – a rúd tetejére helyeznénk, akkor dolgokat
rakhatnánk bele.
– Mire célzol? Hogy búzával és árpával teli edényeket
tehetnénk a dobozba? Akár még nehezebb dolgokat is?
Roan bólintott.
– Csökken a súrlódás. Ahelyett, hogy a talp egész felülete egy
csomó rönköt érne, az egész súly csak két apró ponton ül. –
Roan megmutatta a helyet, ahol a rúd átment a korongokon. –
Csapokat ütök a két végébe, hogy a helyén maradjon. – Ekkor
elszomorodott. – De időbe telik elkészíteni a másik oldalt.
Gifford első asztalát is csaknem egy hétbe került kifaragni. Ám
ha mindent beleadok… nem alszom túl sokat, tudod… éjjel-
nappal dolgozhatnék rajta, és akkor…
– Kereket csinált – szólalt meg Fagy, és a három dherg jelent
meg a hátuk mögött.
– Egy fazekaskorongot tűzött egy rúd végére – intette le
Moya.
Fagy két bozontos szemöldöke összeszaladt, és az apró ember
olyan képet vágott, mintha viccet hallott volna.
– Ti azt sem tudjátok, mi az a kerék?
Csend.
A három dherg kacagott.
– Hűha! Szóval a nő nem csak alkotott egy kereket! – Fagy
újdonsült tisztelettel nézett Roanra. – Felfedezte a kereket!
Gondolom, ez az első kerék, amelyet a fajtátok készített.
Lenyűgöző, és egyben szomorú is. Amolyan csodálatra méltóan
szánalmas dolog.
– Ne mejészeld Joant szánalmasnak nevezni! – Gifford
szemében újraéledt a láng. – Jémesen okos!
Fagy szigorú pillantást vetett rá.
– A belgriklungreiánok már több száz éve használnak
kereket, legfőképpen a bányákban. Szekereket teszünk rá. A
nyomorék éppen szekeret készít. A mi kerekeink fémből
készülnek, a tengelyek is. Azt a rudat tengelynek hívják.
Többezernyi követ mozgatunk meg velük.
– Többezernyi követ? És hány belgirk… belgriklung… ó, a
Nagy Anya szerelmére! Biztosan van egyszerűbb kifejezés a
fajtátokra, ami nem olyan sértő, mint a dher… nos, az a fhrey
szó. Mit szólnátok a „belekhez”?
Mindhárman mogorván néztek.
– Nem a hasatokban élünk!
Perszephonénak fogalma sem volt, mit akar ezzel mondani a
dherg.
– Na és az „apró emberek” hogy hangzik? – kérdezte Roan.
Ár felszegte az orrát.
– Mi nem vagyunk emberek! És aprók sem vagyunk. Tökéletes
a méretünk. Inkább ti vagytok visszataszítóan magasak.
– De hát mégiscsak kicsik vagytok. A törp szóhoz mit
szólnátok? – javasolta Perszephoné. – Tudjátok, mint a
törpenyulak vagy a törpebúza. Azok is kicsik, de ugyanolyan
jók, mint a többi. A törpebúza még jobb is, mert ugyanakkora
területen bővebb termést ad. Az jó lesz?
A dhergek arca nem enyhült, de bólintottak.
– Jó. Tehát hány törp kell ezer kő elszállításához ezen az
úgynevezett szekéren?
– Vízszintes talajon? Egy is elég hozzá.
– Egy?
– Hát, először szükséges hozzá némi erő, mire az ember
beindítja, de aztán már nem kell olyan sok. Persze mi a
tengelyhez erősítjük a kerekeket, és megzsírozzuk a kerékagyat.
– Megzsírozzátok a kerékagyat? – Roan nagy érdeklődéssel
meredt az apró emberkére.
– Igen, azt a helyet, ahol a tengely a kerékkel találkozik.
Roan bólintott, és mosoly ébredt az ajkán.
– Fém nélkül – kezdte Perszephoné –, így, ahogy ő csinálja,
elbír ez a valami egy csomó gabonával megtöltött agyagurnát?
És néhány, vízzel meg sörrel telt korsót?
– Könnyedén – felelte Fagy. – De miért nem használtok
inkább hordókat? Azok sokkal könnyebbek.
– Mik azok a hordók? – kérdezte Roan és Perszephoné
egyszerre.
Fagy elkeseredetten felcsapta a kezét.
– Kezdem érteni, miért neveznek bennetek a fhreyek
rhunáknak. A hordó fémkarikákkal összefogott fapalánkokból
áll. Kisebb, mint a ti urnátok, de töredékét nyomja annak a sok
agyagnak.
– És az a… hogy is mondtad… kerék? Tudnátok segíteni
Roannak kifaragni néhányat, hogy építhessünk néhány olyan
szekeret?
– Nos, tudnánk… de gyorsabb lenne kivágni az egyik nagy fát
az erdőben, és lefűrészelni néhány korongot a törzsből.
– Fűrészelni? – nézett rá Roan.
Fagy a szemét forgatta.
– Édes jó Dróm! Ti tényleg ennyire elmaradottak vagytok?
Igen, a fűrészt a fa szeletelésére használják. Csinálhatnánk vele
néhány fakereket, meg dongákat a hordóknak.
– És mennyi időbe telne az? – kérdezte Perszephoné.
– Nos, nem olyan sokba, ha sikerül találnunk némi fémet.
Eső, mit gondolsz, fel tudnál ásni némi vasat?
A másik bólintott.
 – A felszínről már az összeset kitermelték errefelé, de odalent
van bőven.
– Van számotokra egy ajánlatom – szólt Perszephoné. – Ha
segítetek Roannak, megkérem Ariont, hogy hallgasson meg
benneteket. Áll az alku?
– Áll – bólintott Fagy.
– Mit szólsz, Roan? Akarsz a törpökkel együtt dolgozni, és
tanulni egyet s mást?
A könnyek visszatértek Roan szemébe. Lelkesen bólogatott,
Gifford pedig sugárzó mosollyal nézett rá.

Kevesebb mint három nap alatt a dhergek segítségével Roan hat

szekeret és több mint egy tucat hordót épített, amelyek
mindenkit lenyűgöztek. Amikor először töltötték meg őket
folyadékkal, szivárogtak, de később a fa megdagadt, a
fémgyűrűk pedig erősen tartották a dongákat, míg végül már
egyetlen csepp sem szabadult ki. Perszephoné nemcsak hogy a
tárolóveremben lévő összes gabonát fel tudta rakodni, hanem
még hat teljes hordónyi vizet is, ami biztosíthatta, hogy a Rhen-
dahl népe ne szomjazzon az úton, még akkor sem, ha a
patakmedreket csontszárazan találják a nyári hőségben.
A fűrész még ezeknél is nagyobb csoda volt. A segítségével
mindössze néhány óra alatt tucatnyi kerék készült: elég volt
felszeletelni az erdő peremén kivágott nagy fa törzsét.
Mulatságos látvány volt, ahogy a két dherg oda-vissza tologatta
a szerszámot – különösen azért, mert közben folyamatosan
vitáztak.
Amikor végeztek a feladattal, elérkezett az idő, hogy
Perszephoné betartsa az ígéretét, és közvetítőnek ajánlkozott.
Arion beleegyezését már elnyerte a meghallgatáshoz, és
tekintve, hogy a dhergek olyan segítőkésznek mutatkoztak, azt
akarta, hogy jól sikerüljön a találkozó. Mellesleg az emberkék
jobban beszélték a rhunit, mint a fhreyt, és nem akarta, hogy a
társalgásba esetlegesen becsúszó hibák árkokat ássanak a felek
közé, még mielőtt egyáltalán előadhatnák a kérésüket. A három
törpöt odavezette az Arion lakhelyéül szolgáló, falnak
támasztott sátorhoz.
– Jókor jövünk? – kérdezte Perszephoné fhrey nyelven.
– Soha jobbkor.
Perszephoné elégedett volt a dhergek viselkedésében beállt
változással. Az ellenségesség és a bizalmatlanság tovatűnt, és
belépés után mindhárman tisztelettudón meghajoltak.
– Mint már említettem, a törpök rengeteget segítettek. Így
sokkal könnyebben jutunk el Tirrébe. Van egy gondjuk, amit
szeretnének megbeszélni veled.
– Törpök?
– Igen, már így nevezzük őket. Ráérsz most, hogy meghallgasd
a kérdésüket?
– Persze, hogyne.
Perszephoné mosolygott, és hátralépett, Fagy pedig előrejött.
– Mi ketten Árral Nye-ból, egy Belgreigtől délre eső
városkából származunk. Esővel Neithben ismerkedtünk össze.
Perszephoné tolmácsolt:
– Ezek ketten egy tengeren túli városban élnek. – Fagyhoz
fordulva így szólt: – Neithről már hallottam. Az pontosan a Kék-
tenger túlpartján van, Tirrével szemben? Karik mellett, ha nem
tévedek.
– Igen, Karik egy kis kikötőváros, de Neith volt a
belgriklungreiánok első otthona. Mára nagyrészt kihalt.
Kevesen járnak már a hegyekbe. Állítólag kimerültek a bányák.
De Árral úgy gondoltuk, hogy találunk még némi kincset
odalent. Úgyhogy összeszedtünk egy csapatot, aztán
nekivágtunk. Így ismerkedtünk meg Esővel. – A fiatalabb dherg
felé bökött, és Eső ismét meghajolt. – Eső ugyanis vájár. Annak
is a legjobb. Ár és én építők vagyunk.
– Ha! – fortyant fel Ár. – Az egyikünk legalábbis.
Fagy összeszorította a fogát, szemöldöke felmeredő
bozontjából bámult fel a másikra.
– Mikor fogod már túltenni magad ezen? Nem az én hibám
volt, hogy eltört alattad az állvány. Mellesleg, még csak meg sem
sérültél.
– Akkor miért sántítok?
– Nem sántítasz!
Ár összefonta a karját.
– Nem is neked köszönhetem, annyi bizonyos.
– Agyalágyult vagy! – Fagy a fejét rázta, és bocsánatkérőn
mosolygott Arionra.
Mielőtt azonban folytathatta volna, Ár visszavágott.
– Igen? A te anyád meg összefeküdt az egész faluval!
– De hát testvérek vagyunk! – felelte Fagy.
Ár ekkor felé fordult. Gúnyos mosollyal az ajkán és a kezét
csípőre téve így szólt:
– Ez a válaszod mindenre, mi? Testvérek vagyunk. Nem
sántítasz. Engem nem Mariskának hívnak. A halak nem
repülnek. Mindig te akarod megmondani, hogyan állnak a
dolgok, ugye?
Fagy lehalkította a hangját, és Árhoz intézte a szavait:
– Ez nem a legmegfelelőbb pillanat. Be tudnád fogni azt a
lepcses szádat?
Fagy megragadta a fivére szakállát, és gyilkos pillantást vetett
rá. Ár ugyanilyen ádázul meredt vissza rá. Perszephoné most
először vette észre, hogy hasonló a szemük, ugyanolyan az
orruk, és az is biztos, hogy a haragos tekintetük is megegyezik.
Nem értette, hogyhogy eddig nem vette észre a rokonságot.
A saját viszályukkal elfoglalt dhergek észre sem vették, hogy
Arion egyre ingerültebb, úgyhogy Perszephoné megköszörülte a
torkát.
Fagy ijedtnek tűnt, és ismét meghajolt Arion felé, aztán
megismételte a mozdulatot a törzsfőnek is.
– Bocsánatot kérek ezért, felség.
Perszephoné folytatta a tolmácsolást:
– Lementek egy hegy gyomrába, hogy kincset találjanak.
– Valóban? Tehát ez azt jelenti, hogy ezek ketten
kincsvadászok?
– Hát…
– Mindegy is. Mit akarnak?
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha rátérnétek a tárgyra –
javasolta Perszephoné.
– Hogyne, hogyne – szabadkozott a dherg. – Mint már
mondtam, egy csapat részeként kutattuk Neith mélyét, a régi
helyek feltérképezetlen területeit. Esővel együtt nyolcan. Egy
sziklafolyosón jártunk, amikor meghallottuk. Megtörténik az
ilyesmi a mélységekben. Hall az ember dolgokat, érzi is őket, és
nincs olyan hely, amely mélyebbre vezetne, mint Neith.
Rettegés terült szét Fagy arcán.
– Hátulról támadt ránk. Egy alagút legvégében jártunk,
ahonnan nem lehetett sehová sem menekülni. Nem túlzok,
amikor azt mondom, féltettük az életünket. Meghaltunk volna.
Igazából meg is kellett volna halnunk. De Eső… nos… ekkor
nekifogott ásni. Senki sem ás úgy, mint ő. Ha egyszer
belelendül, olyan, mint egy vakond. Az óriás fittyet sem hányt
ránk, és őt vette üldözőbe. Mivelhogy a hangokat követik,
ugyebár. A társaság többi tagja szétszóródott. Könnyű eltévedni
odalent. A megmaradt hétből csak Ár és én jutottunk ki. Nem
gondoltuk, hogy valaha is újra látjuk Esőt. És nem is láttuk,
legalábbis sokáig. Aztán egy napon előkerült. Hónapokat töltött
a mélyben, a sötétben, és alig volt valamije. Senki sem tudja,
hogyan maradt életben. Nem beszél róla, mi meg nem
kérdezzük.
Perszephoné közbekérdezett:
– Ő is rokonotok?
– Nem, de szegről-végről örökbe fogadtuk. Árral együtt
Esőnek köszönhetjük az életünket, úgyhogy tartozunk neki.
Először kimenekítettük Neithből és egyáltalán Belgreigből. Az
egész vidékről elhoztuk, mert hát… nos… nem volt teljesen
törvényes, amit csináltunk. Hogy ugye a régi bányákban
kutakodtunk… Úgyhogy átkeltünk a Kék-tengeren, és északnak
vettük az irányt. Fogalmunk sem volt, hová tartunk, csak
utaztunk. Igazából leginkább menekültünk. De most itt
vagyunk, és miután láttuk, hogy mire képes a fhrey… – A törp
ismét a fivérére pillantott, majd Arionra. – Azt hiszem,
rájöttünk, hogyan tehetnénk jóvá a dolgokat, és miként
térhetnénk haza, már ha érted, mit akarok mondani.
Perszephoné a fejét rázta.
– Sajnálom, de elképzelésem sincs.
– Nem meglepő – jegyezte meg Ár. – A te néped még csak
most fedezte fel a kereket. Mégis mennyire lehettek értelmesek?
Fagy tarkón vágta a másikat, amire az ősz szakállú dherg
arca megrándult.
– Tiszteletet a hölgynek! Ő népének királynője. – Fagy hátat
fordított a fivérének. – Kérlek, bocsáss meg Fagynak, felség. Az
anyánk sohasem törődött vele, ez lesz abból, akit
elhanyagolnak.
– Szóval, mire van szükségetek? – kérdezte Perszephoné. –
Mármint ahhoz, hogy hazajussatok.
– Nos hát, az óriás hatalmas volt. Olyasmi, mint amekkorát
Arion néhány napja legyőzött. Még mindig odalent van, és nem
engedi vissza népünket a hazájába. Ha Arion el tudna jönni
Neithbe, hogy ellássa a baját, akkor már az sem lenne olyan
nagy baj, hogy tiltott helyeken kutakodtunk. Gronbach biztos,
hogy megkegyelmez nekünk. – Fagy reménykedve
elmosolyodott.
Perszephoné annyit mondott Arionnak:
– Tiltott területre mentek, és összetalálkoztak egy óriással.
Most nem térhetnek haza. Ha segítenél nekik megszabadulni tőle,
bűnbocsánatot nyerhetnének.
A fhrey a fejét rázta, és Fagy arcáról lehervadt a mosoly.
– Sajnálom. Megértem szorult helyzetüket, de azzal kell
foglalkoznom, hogyan akadályozhatom meg a háborút. Ha
sikerül, talán értük is tehetek valamit, de jelenleg nagyobb
gondjaim vannak.
Perszephoné Fagyhoz fordult.
– Sajnálom. Nagy segítség voltatok nekünk az elmúlt néhány
napban, de Arionra itt van szükség. Azon ügyködik, hogy
megakadályozza a rhunák és fhreyek között hamarosan kitörő
háborút. Szívesen látunk benneteket a Tirrébe vezető utunkon.
Dél felé sok testvéretek él, és talán találtok egy csapatot, amely
befogad titeket.
A három törp egyszerre meghajolt.
– Köszönjük az időtöket és a meghívást. – Sarkon fordultak, és
kimentek.

– Jól elrontottál mindent! – esett neki Ár Fagynak, amikor

visszaértek a gyapjúbálák közé. – Egy óriás? Most komolyan?
– Mi a bajod? Az is nagy, nem? – felelte Fagy.
– Most mitévők leszünk?
– Nem tudom. Ez az elf volt a legjobb esélyünk. Talán ha
meggyőzzük róla, hogy Balgargarath nagyobb fenyegetést
jelent, mint a háború, akkor segít.
Ár a fejét csóválta.
– Ahhoz először el kellene neki mondanod az igazat.
 HATODIK FEJEZET

A herceg
A fhreyek országát Erivánnak nevezik. A széles kiterjedésű
birodalom hatalmas városokat és számos erdei falut tudhat a
magáénak az ősöreg keleti erdőségekben. Fővárosa
Estramnadon; ott székel a fane, valamint a fia, Mawyndule.
BRIN KÖNYVE

Mawyndule biztos volt benne, hogy gyűlöli Vidárt. A

főtanácsnok öreg volt, és bűzlött, mint a megsavanyodott tej. Ha
jobban belegondolt, Mawyndule csaknem mindenkit gyűlölt, de
meg tudta különböztetni azokat, akiket valóban megvetett. Az
olyanok, mint Vidár, az áruló Arion, az Istenölő és Mawyndule
saját atyja is az utóbbi, a különösen gyűlöltek csoportjába
tartoztak. A világ többi személyét egyszerűen csak nem
kedvelte. Amint Mawyndule követte Vidárt az Aquila
tanácskozására használt, oszlopcsarnokos épület
márványlépcsőin, rájött, hogy Gryndal volt az egyetlen, akit
őszintén szeretett. Gryndalt, a legnagyszerűbb fhreyt megölte
Mawyndule árulóvá lett egykori tanítója, Arion. Habár az
Istenölő vágta le Gryndal fejét a nyakáról, Arion hibája, hogy
segített a rhunának olyan közel jutni áldozatához.
A nagytanács újdonsült, legfiatalabb tagjaként Mawyndule
azt a feladatot kapta, hogy segédkezzen Vidár főtanácsnoknak a
Miralyith törzs érdekeit képviselni az Aquilában. Mawyndule
feladata igen egyszerű volt. Semmit sem csinált. Csak a rangidős
tanácstagok szavazhattak vagy kaphattak szót az Aquilában, így
az ő szerepe a megfigyelésre korlátozódott. Tanulni jött ide, ami
azt jelentette, hogy Vidár lett a tanítója – nem egészen két
hónapon belül már a harmadik.
– Az Aquilát a 8901. évben alapították azon kitüntetett
fhreyek nyilvános és hivatalos gyülekezeteként, akik több mint
egy évszázadon keresztül támogatták Gylindora fane-t. – Vidár
megtorpant a lépcsőn, és visszafordult a segédje felé, hogy
történelemleckét tartson neki.
Mawyndule észrevette, hogy verejték csillámlik tanítójának
széles homlokán. Úgy tesz, mintha okítana, de ez a vén porhüvely
valójában csak elfáradt a lépcsőmászásban.
– Gylindora mindig kikérte a törzsek vezetőinek véleményét,
akik Nagytanácsaként szolgálták. A fane elmondása szerint az
volt a szerepük, hogy problémákat tárjanak elé, megoldási
javaslatokkal álljanak elő, és segédkezzenek a népünk
irányításának általános feladataiban. Abban az időben a fhrey
nemzet igen kicsiny volt, de Gylindora tudta, hogy egyszer
nagyobbá fog válni. Egyetlen személy nem remélhette, hogy
hatékonyan működtetheti az egész apparátust.
Azt hiszi, annyira okos, de ha azért állt meg, hogy kifújja
magát, akkor minek beszél közben annyit?
Mawyndule már feltette az egyik lábát a következő
lépcsőfokra, és azon tűnődött, mi történne, ha egyszerűen csak
továbbmenne – mindketten egyforma lila-fehér asicát viseltek,
és Mawyndule úgy hitte, ez az egyetlen követelménye annak,
hogy valaki belépjen a tanácsterem szintjére. Ehelyett azonban
csak topogott a lábfejével, hogy kimutassa türelmetlenségét.
Vidár, ez a bamba fajankó észre sem vette.
– Az Aquila gyülekezete a mai napig hat tanácstagot számlál a
fane-en kívül, de ő nem vesz részt gyakran a gyűléseken. A
tanácsnokoknak segédeik is vannak, olyanok, mint te magad.
Segédeik? Mawyndule apja úgy magyarázta ezt a fiatal
hercegnek, hogy ifjú tanácsnokként lesz jelen. Mivel Vidárral
párosították össze, Mawyndule úgy értelmezte, inkább arra kell
ügyelnie, nehogy az idősebb fhrey megszégyenüljön azzal, hogy
nyáladzik, vagy elfelejti a saját nevét.
Amíg Vidár mellett vagy, felejtsd el, hogy te vagy a herceg –
mondta neki az apja. – Tanulj tőle, mindnyájuktól. Ismerd meg
első kézből az Aquila működését. Mérhetetlen haszonnal jár majd
mindez a későbbiekben, amikor már te leszel a fane.
Mawyndule nem tudta, miért kellene odafigyelnie, tekintve,
hogy a fane-nek nem is volt kötelező tanácsot kérnie az
Aquilától. Azt kívánta, bárcsak abban az időben lehetett volna
ifjú tanácsnok, amikor Gryndal képviselte a Miralyith törzset az
Aquilában. Azon kevés főminiszter közé tartozott, akik ebben a
kettős szerepben tündököltek. Ha Gryndal alatt szolgált volna,
biztosan megtanulhatott volna egyet s mást. Sok mindent.
Vidár tovább locsogott.
– Imaly az Aquila Kurátora, ő elnököl, amikor a fane nincsen
jelen. Nilyndd létére jól vág az esze, és nem szabad megbízni
benne. Amennyiben a Kurátor már nem képes ellátni hivatala
feladatait, a Kürt Konzervátora új Kurátort nevez ki.
Mawyndulénak már rég elkalandozott a figyelme, ha ugyan
figyelt valaha is. Úgy vélte, nem az ő hibája: a vén fhrey olyan
monoton hangon beszélt, hogy az még egy rohanó folyót is
képes lett volna elaltatni. A herceg tekintete céltalanul
csapongott, akárcsak a gondolatai. Mivel sohasem érdekelték az
aquilai gyűlések, sohasem mászott még fel az Airenthenonba, a
tanácsterembe. Bár a lépcsősor nem vitt az erdő lombkoronája
fölé, azért innen is lenyűgöző látvány nyílt a fővárosra.
Estramnadon egy három hegy közé ékelődő völgyben feküdt: az
egyik hegy tetején állt az Airenthenon, a másikon a palota, a
harmadikon a Kert terült el. A hegyek lábánál a Shinara folyó
kígyózott hatalmas fák, otthonok és üzletek csoportjai között.
Több pontján hidak íveltek át fölötte, a legnagyobb a Florella
térhez közel, ahol kézművesek árulták a portékájukat.
Innen kitekintve Mawyndule apró, élénkzöld gyűrűnek látta
a Kertet, közepén egy nagy kőépülettel. Mindig „a világ
legszentebb helyeként” írták le neki. Őt nem igazán érdekelte a
Kert vagy a közepén lévő fal, amely egy jókora kupolát
támasztott. A falon csak egyetlen bejárat nyílt, és az az ajtó
állandóan zárva állt. Idefentről nem tűnt olyan szentségesnek.
Csak kicsinek.
Hamarosan ráunt a távlati képre, és figyelmét a közeli
szökőkút vonta magára, amelyet díszítőelemként emeltek a
márványlépcsőre. A hivalkodóan elegáns kialakítású kút
bugyogó medencéjének közepén a szobor egy szarvasbikát
ábrázolt, amely úgy hajtotta le a fejét, mintha inna. Csuklója
egyetlen mozdulatával és ujjai intésével Mawyndule
hárommaréknyi vízgömböt idézett a medence fölé. Megforgatta
őket a levegőben, mire a gömbök kör alakban kergették
egymást. Mennyivel könnyebb a Művészet segítségével! Az Áruló
ostoba módon arra kényszerített, hogy puszta kézzel
zsonglőrködjek, mint valami közönséges fhrey.
– Hagyd ezt abba! – csattant fel Vidár.
Mawyndule hagyta lehullni és a lépcsőn szétloccsanni a
gömböket. Néhány csepp fröccsent Vidár asicájának szegélyére,
mire az idős tanácsnok haragosan meredt az ifjúra.
– Nem játszani jöttünk, hercegem. És a termekben tilos
Művészettel élni, úgyhogy fékezd magad!
A fejére kellett volna ejtenem a gömböket.
– Nos, most térjünk vissza a témánkhoz. Az Aquila nem
uralkodik a nép felett, hiszen a fane abszolút hatalommal bír,
amelyet egyenesen Ferroltól kapott. Azonban ennek a nagyra
becsült testületnek fontos szerepe van abban, hogy eldöntse, ki
fújhat bele Gylindora Kürtjébe. Azt nem ők döntik el, kiből lesz
fane, hiszen az Ferrol előjoga. De azt meghatározhatják, ki
kapja meg a lehetőséget arra, hogy kihívja ellenfelét, és ezáltal
igen nagy hatalom van a kezükben.
Most először Vidárnak sikerült felkeltenie Mawyndule
érdeklődését.
– Hogyan folyik a kihívás? – kérdezte a herceg, és a rangidős
tanácstag ajkán felsőbbrendű mosoly jelent meg, mintha a vén
fhrey jutalmat kapott volna. Aztán Mawyndule rájött, hogy így
is történt. Hogy színleljen közönyt a herceg, hogyan mutassa,
hogy már minden fontos dolgot tud, ha egyszer kérdéseket tesz
fel? A vereség, saját meggondolatlan botlása felbosszantotta
Mawyndulét, Vidár apró mosolya pedig kárörvendő sértésnek
tűnt.
– Gylindora Kürtjét a Konzervátor őrzi, akinek biztonságban
kell tudnia azt, és csak akkor veheti elő, amikor a Kurátor
vezetésével megszületik a döntés, hogy ki fújhat bele.
Elméletileg bárkinek joga van a kihíváshoz, ha fhrey vér
csörgedezik az ereiben, de mivel ezt háromezer évente csak
egyetlen fhrey teheti meg, nagy felelősség kiválasztani, ki
legyen az. A kihívóknak az Aquilához kell folyamodniuk a
kéréssel. Aztán a tanács választ a jelentkezők közül, akik mind
megjelennek a tanács színe előtt, hogy meggyőzzék őket.
Mindez titokban zajlik. Addig senkinek sem fedik fel a
személyazonosságát, amíg a kiválasztott bele nem fúj a kürtbe.
Azok, akik nem kerülnek kiválasztásra, névtelenek maradnak,
és a döntési folyamatot, illetve az eljárás részleteit senkinek
sem kötik az orrára. Ez a hegy, amelyen az Airenthenon ül, adta
a tanácsunk nevét. Az aquila szó szerint annyit tesz, „a
kiválasztás helye”.
Lám, vége is a leckének – gondolta Mawyndule, amikor Vidár
végre újra kaptatni kezdett.
A herceg nem követte azonnal. A lépcsőn maradt, felnézett az
Airenthenon márványoszlopaira, és a jelentkezők során
töprengett. Az apját Zefyron, az Instarya vezetője hívta ki.
Addig a pillanatig Mawyndule azt feltételezte, hogy ő az
egyetlen kihívó.
Hol vannak a többiek? Hányan vannak? Kik azok? Gryndal az
Aquila rangidős tagjaként vajon tisztában volt a kilétükkel?
Mawyndule visszafordult, és kitekintett a városra. A lába
alatt a fhreyek életük ügyes-bajos dolgait intézték azon a
csodálatos nyári reggelen, és a herceg azon töprengett, vajon
hányan lehetnek közülük az ellenségei.

Mawyndulénak elmesélték az első és addigi egyetlen,

Airenthenonba tett látogatását. Nem emlékezett az alkalomra,
hiszen még kisgyermek korában történt. A tanácsterem nyitva
állt a nép előtt, de nem volt gyermekeknek való hely, és a
fhreyek világa szerint a herceg még csak nemrég lépett át a
felnőttkorba huszonötödik életévével. Mielőtt betette volna a
lábát az Aquilába, Mawyndule valami igazán csodálatosra
számított, de a megérkezése után nem igazán mondhatta, hogy
annyira lenyűgözve érezte volna magát.
A csarnok nem tűnt sem rendkívül nagynak, sem szokatlanul
pompázatosnak, sem pedig különösképpen lélegzetelállítónak.
A herceg úgy képzelte, hogy egyesek – akik nem a palotában
nőttek fel – éppenséggel lehet, hogy kivételesnek tartanák, de
Mawyndulénak csalódást okozott a tanácsterem. Alig volt több
egy egyszerű, gyéren díszített csarnoknál, leszámítva a
Gylindora fane-t és Caratacust ábrázoló irtózatos freskókat,
amelyeket a kupola belső oldalára festettek. Mindkét alak ajka
félmosolyra húzódott, úgy tekintettek le mindenkire
nyírfavesszőből font trónjukról. Gylindora nem volt szép. A
herceg nem értette, miért alkot valaki egy festményt úgy, hogy a
főalakját nem ábrázolja vonzónak. Azon tűnődött, élt-e még a
modell, amikor megfestették, és ha igen, vajon milyen sors várt
a művészre, miután az uralkodónő megpillantotta az
eredményt. Hírneves tanácsadóját, Caratacust sem lehetett
kifejezetten jóképűnek nevezni, ami elgondolkodtatta
Mawyndulét. Vajon akkoriban minden fhrey ocsmánynak
született?
A terem hátsó részét félkör alakúra építették, és három,
lépcsőzetesen elhelyezkedő padsort helyeztek el benne,
amelyeken húszan-harmincan fértek el. Mawyndule
meglepődött azon, hogy milyen szűk a tér, de az ülőhelyek
száma kíváncsivá is tette. Ha a testület csupán hat tanácsnokból
és hat ifjú segédjükből állt, miért volt szükség tizenkettőnél több
ülőhelyre? Mawyndule azon tűnődött, ki más lehet még jelen a
gyűléseken. Nem mindenki viselt lilát és fehéret, ami alapján
könnyedén azonosíthatta a rangidős és a fiatal tagokat. Talán
néhány tanácstag nagyobb személyzettel járt. Arra gondolt,
megkérdezi róla Vidárt, de eszébe jutott a legutóbbi kérdése
utáni önelégült félvigyor a vén fhrey képén, és nem volt
hajlandó a saját kárára szórakoztatni az aggastyánt.
A terem közepét egy nagy szék foglalta el. Mint az
Airenthenonban mindent, ezt is kőből faragták, de fényűző
arany párnákkal látták el. Biztosan itt ül az apja, amikor jelen
van. Ezúttal nem volt. Lothian fane még mindig Avempartha
tornyában tartózkodott. Mawyndulénak nem kötötték az orrára
az apja látogatásának célját. Talán Vidár megmondhatta volna,
de a herceg ismét ellenállt a kísértésnek, és nem kérdezte meg.
Egy idős asszony közeledett az arany párnás székhez, és leült.
Gylindora fane-hez hasonlóan ő is ronda volt: széles, lapos
arcán keskeny száj ült, vékony szálú, ritkás hajkoronája alatt
pedig kissé túl nagy szem kerekedett – egészen úgy festett, mint
egy dülledt szemű hal. Magas volt, tagbaszakadt, széles vállal és
férfias kézfejjel. A hercegnek nagyon nem tetszett, ezt már
messziről megállapíthatta. Furcsa volt, egyszerűen más. A
nőknek nem volna szabad ilyen keménykötésűeknek lenniük.
Túl rendíthetetlenül, túl fejedelmien ült ott. Nem lehetett fane,
még csak a rokonának sem mondhatta az uralkodót, mégis úgy
tekintett a gyülekező lila-fehér köpenyes tömegre, mint az
osztálya megérkezésére váró tanár. Mawyndulét fárasztották a
tanárok és tanítók. Ez a nő is annak nézett ki, és ez a hercegnek
a legkevésbé sem tetszett.
Vidár egy padhoz irányította, és helyet foglaltak rajta. A kő
hideg volt, és kemény, a hátpárna pedig túl merev, amitől
Mawyndulénak egyenesebben kellett ülnie, mint amihez
hozzászokott.
– Az ott a Kurátor? – kérdezte kelletlenül. Úgy vélte, ha
eltalálja, akkor legalább nem ad alkalmat Vidárnak a
basáskodásra, és megelőzi a gúnyos mosolyt.
Vidár még csak rá sem pillantott, úgy suttogta vissza:
– Igen, az ott Imaly fane. Viselkedj, ha a közelében vagy.
– Fane? – lepődött meg Mawyndule, és észre sem vette, hogy
megint kérdést intézett a tanítóhoz.
– Imaly egyenes ági leszármazottja Gylindora fane-nek. –
Vidár elhallgatott, aztán ránézett. – Ugye tudod, hogy Gylindora
volt az első fane?
Mawyndule olyan teátrálisan forgatta a szemét, amennyire
csak tudta.
– Persze hogy tudom – nyújtotta az első szavakat, hogy
hangot adjon bosszankodásának.
Vidár ekkor már megeresztett felé egy lenéző vigyort.
– Ezennel megnyitom Lothian korában az Aquila ötödik
gyűlését – szólt valaki mély hangon, és a herceg előredőlt
ültében, hogy letekintsen. Egy magas, vékony alak beszélt, a
kezében egy jókora bottal. – Ferrol urunk adjon nekünk
bölcsességet!
– Őmagasztossága, Lothian fane nem lesz köztünk a mai
napon, mivel még mindig Avemparthában intézkedik – vette át
a szót Imaly. Ülve maradt, és egyik lábát a másikon
kényelmesen átvetve beszélt a közönségéhez. A felül lévő
lábfeje lassan himbálózott az asicája ráncai között. – A fia
azonban jelen van, úgyhogy szeretném, ha köszöntenénk
legújabb tagunkat, Mawyndule herceget, a Miralyith ifjú
tanácsnokát.
Mindenki tapsolt, Imalyt is beleértve.
– Állj fel – szólt rá a hercegre szigorúan Vidár.
A herceg sietősen felpattant, annyira, hogy csaknem fejjel
előre átesett a korláton. Erre Vidár haragvó arcot vágott, és
megrázta a fejét.
Még egy ok, hogy gyűlöljelek – gondolta Mawyndule. A taps
ellenben tetszett neki. A kupola valamiképpen felerősítette a
huszon-egynéhány személy zaját, így a tapsvihart is, amelyet
kirobbanónak és kielégítőnek talált. Akaratán kívül teli szájjal
vigyorgott. Még sohasem tapsolták meg. A nép mindig tapsolt,
amikor az apjával volt, de őt magát sohasem éltették. A hang és
a sok mosolygó arc látványa úgy a fejébe szállt, ahogy azt még
sohasem tapasztalta.
A pillanat azonban túl hamar véget ért. A taps abbamaradt,
és Vidár megrángatta Mawyndule ruhaujját, mintha nem bízna
benne, hogy a herceg tudja, mikor kell helyet foglalni.
Ekkor minden szempár visszafordult a Kurátor felé – mind,
egyet kivéve.
Az illető a harmadik sorban ült, ahol a lila-fehér asicát
nélkülözők kaptak helyet. A fiatal és teljesen kopasz fejű női
Miralyith azután is hosszasan mosolygott rá, hogy a többiek
már visszafordították a figyelmüket Imaly felé. Mawyndule
elkapta a tekintetét, mert kényelmetlenül kezdte érezni magát.
Nem szokott hozzá, hogy bámulják; ahogy ahhoz sem, hogy
nyilvánosság előtt mutatkozzon. Élete nagy részét a Talwarában
töltötte, szolgálók társaságában, akik túl sebesen sürögtek-
forogtak ahhoz, hogy odafigyeljenek rá.
Először azt hitte, a lány vele egyidős, de aztán úgy gondolta,
valószínűleg idősebb lehet, hiszen csaknem mindenki idősebb
volt nála. Erivánban olyan ritkán született gyermek, hogy ilyen
alkalmakkor az egész város ünnepelt.
– …és ennek következményeképpen többletünk képződött
makkból és teából – mondta éppen Imaly, de Mawyndule nem
figyelt oda. Még mindig a harmadik sorban ülő lányon tűnődött.
Vajon még mindig engem néz? Az érzés bizonyosságot szült.
Furcsamód csaknem a bőrén érezte a fiatal Miralyith tekintetét,
mintha viszketett volna az arca, felforrósodott volna az orcája.
Oda kellett pillantania. Vetett rá egy meglehetősen szerény
pillantást.
A fiatal nő tényleg továbbra is őt nézte. Nagy, kerek szeme
olyan kedves volt, mint egy kismacskáé. És abban a pillanatban
beharapta az alsó ajkát, amitől különös érzés, egyfajta repdeső
könnyedség támadt a herceg gyomrában.
Mawyndule hümmögést hallott. Vidár szigorúan meredt rá,
két karját komoran összefűzte.
A herceg visszafordult a terem közepe és a szék felé, amelyen
mostanra már senki sem ült. Imaly lassú, megfontolt léptekkel
haladt nézőközönsége előtt.
– …attól tartok, nem – mondta, mintha éppen valakinek a
kérdésére válaszolt volna, és ez minden bizonnyal így is volt.
Mawyndule azzal a nemes szándékkal lépett be az
Airenthenonba, hogy nyitott füllel hallgatja végig a megvitatott
ügyeket, most azonban azon kapta magát, hogy a harmadik
sorban ülő lány körül forgó gondolatai minden egyebet
elnyomnak. Legalábbis addig, amíg Imaly azt nem mondta: – …
Gryndal, a néhai főminiszter.
A herceg felkapta a fejét, és a Kurátorra szegezte a tekintetét.
– A támadás a beszámolók szerint nem járt különösebb
sikerrel. A szemtanúk jelentése szerint sem Arionnak, sem
Nefronnak nem esett kutya baja sem. Ami az Istenölőt illeti,
láttak egy rhunát rézkarddal a hátán és fhrey karddal az
oldalán, úgyhogy azt gyanítom, neki sem esett bántódása.
Mawyndule, emlékeid szerint illik ez a leírás a Raithe nevezetű
rhunára? – szegezte a kérdést egyenesen a hercegnek. – Arra,
amelyik végzett Gryndallal.
– Igen – felelte, és nem tudta biztosan, hogy fel kell-e állnia
válaszadás közben.
Imaly egy pillanatra habozott, mintha más válaszra számított
volna a hercegtől. Végül tovább sétálva, kezét háta mögött
összekulcsolva folytatta.
– Végeztek a grenmoriakkal, csak néhányan menekültek meg.
A meglepetésszerű támadás és a vihar pusztítása ellenére a
galantiak nem zavarodtak össze. Ezt magam is előre
megjósoltam, amikor a támadás ellen szavaztam.
– Mi a következő lépés? – kérdezte Volhoric. Mawyndule az
ünnepi szertartásokról ismerte már a tanácsnokot. Az Umalyn
törzs vezetőjeként ő kapta a Kürt Konzervátora tisztséget,
minden vallásos eseményt ő celebrált. Annak ellenére, hogy
nem tartozott a Miralyith közé, a pap feje teljesen kopasz volt.
Mawyndule úgy döntött, hogy őt nem gyűlöli. Tetszett neki
Volhoric fanyar humora, és a pap csaknem mindenen
mosolygott. Ebben a pillanatban azonban nem tette. Senki sem
merészelt mosolyogni. – Ezért tartózkodik a fane még mindig
Avemparthában? Újabb csapásra kerül sor?
– Nem tudom – válaszolta nyersen Imaly. – A magasságos
fane nem osztotta meg velem ez irányú elképzeléseit. Talán a
fia többet tud mondani nekünk a dologról.
 Mawyndule ismét érezte, hogy megannyi szempár mered rá,
zavarában elvörösödött.
Vidár talpra ugrott.
– A fane fia megfigyelőként van jelen… egyelőre legalábbis.
De biztos vagyok benne, hogy a fane nem nyugszik, míg ezek a
lázadók meg nem ismerik Ferrol igazságát.
– Örvendetes hír – mosolygott kedvesen Mawynduléra a
Kurátor, majd visszafordult a rangidős tanácstaghoz. – Vidár,
törzsed legfőbb képviselőjeként felvilágosítanád a nagyra
becsült gyülekezetet, miként sikerülhetett egy primitív falunak
és egy maroknyi Instaryának visszaverni a nagy hatalmú
Miralyithek támadását?
– Meg kell, hogy mondjam, nem nagyon tetszik a hangnemed,
sem pedig a vádaskodásod – vágott vissza Vidár.
Imaly meglepetten felhúzta a szemöldökét. Az öreg válasza
egy leheletnyit túl hevesre sikerült ahhoz, hogy őszinte legyen.
– Megkérdezhetem, milyen hangnemre számítottál tőlem?
Még több csalódottság vagy meglepetés legyen benne talán?
Várjunk csak, az sem lesz jó, ugyebár. Tisztán emlékszem rá,
hogy azt mondtam, a támadás rossz ötlet. Úgyhogy a meglepetés
nem illene ide. Akkor mit szólsz a döbbenethez? Vagy az
elkeseredéshez. Elkeserít ugyanis, hogy azok, akik
ellenszegülnek a gyűlésünk tanácsainak, milyen könnyedén
színlelnek most sértődöttséget, amikor magyarázatot várunk
tőlük.
– A fane semmiféle magyarázattal sem tartozik a tetteiért
ennek a gyülekezetnek! – kiáltotta Vidár felháborodva.
Imaly halványan elmosolyodott.
– De hisz nem te vagy a fane. – Visszafordult a többi tag felé,
és széles mozdulattal széttárta a karját. – Vagy netán
távollétében te birtoklod ezt a címet, és Lothian mindössze
késlekedve küldi nekünk az örömhírt?
 Erre elfojtott nevetés hallatszott, leginkább a harmadik
sorból.
Imaly ocsmány arca, nagydarab, állatias teste és minden
kellemet nélkülöző mozgása ellenére Mawyndule kimondottan
élvezte látni, ahogy a Kurátor Vidárt becsmérli. És remélte,
hogy a harmadik sorban ülő lány is a kacagók között van.
A vén tanácsnok semmit sem szólt. Mereven állt, csontos keze
ökölbe szorult.
– Remélem, a fane nem szándékozik megismételni ezt a
gyatra próbálkozást – folytatta Imaly, miközben a tanácsnok
csak hallgatott. – Egyetlen megaláztatás mindenkinek elég
ahhoz, hogy tanulságot vonjon le belőle. Nem gondolod, Vidár?

A gyűlés további része túl unalmas volt ahhoz, hogy

Mawyndule odafigyeljen. Hallotta, amit mondtak, egy részét
még meg is értette, de amint megnyílt az Airenthenon kapuja,
azon nyomban elfelejtette az egészet. Amikor a napfény
beszabadult a kőbarlangba, Mawyndule úgy érezte, ismét kap
levegőt. A nagytanácsba való beválasztásának első izgalma
abba a rettegésbe fordult, hogy nem egészen egy hét múlva
ismét el kell jönnie. Nyomasztotta a gondolat.
Annak idején úgy képzelte, hogy az Aquila a világ
természetéről szóló, nagyszabású viták izgalmas helyszíne. Még
látta is önmagát, ahogy ékesszólóan arról vitázik, hogy a
Miralyitheket önálló és felsőbbrendű fajként kell elfogadni, akik
különállnak a fhrey népességtől, úgy, ahogy azt Gryndal hitte. A
logika és költészet erejével győzne meg mindenkit róla, hogy ez
a legészszerűbb út. Ehelyett lenyűgöző retorikájának első napi
egyenlege egyetlen szót tartalmazott: igen.
Az ajtónál álldogált, míg a jelenlévők, köztük Vidár,
kisoroltak az ajtón, és lementek a lépcsőn. Aquilai tanítójának
elment a kedve a további leckéktől, és Mawyndule épp csak
megpillantotta a rangidős tanácsnok köntösének szegélyét,
ahogy az kiosont a bejáraton.
A herceg felnézett a harmadik sorra, amely kiürült. A lány
már nem volt ott.
Felsóhajtott, elindult a kijárat felé, mire csaknem
beleütközött Imalyba. Szemtől szemben még nagyobbnak tűnt,
jó két hüvelykkel nőtt magasabbra, mint Mawyndule.
Gylindora fane is ilyen magas volt? Nem csoda, hogy a hét
törzs élére állt. Nem is, csak hat törzs – javította ki magát
gondolatban. – Akkoriban a Miralyith még nem létezett. Ők
később jöttek.
– Remélem, élvezted az első napodat a körünkben – szólította
meg Imaly kellemes, barátságos hangon, amely merőben
különbözött a gyülekezet előtt használt, dörgő, sztentori
hanghordozásától. – Nem mindig ilyen unalmas. Néha egészen
izgalmas. Szörnyen izgalmas! – Az utolsó szót úgy mondta,
mintha egy bizonyos mozzanatra utalna, mintha az nem is
annyira „izgalmas”, inkább „baljóslatú” lett volna. Nem fejtette
ki, mire céloz, úgy folytatta, mintha az ifjú úgyis tudná.
Mawyndule nem tudta, de tetszett neki, hogy Imaly nem
leereszkedően beszél vele, mint Vidár, nem úgy, mintha a
herceg agyalágyult volna vagy púp lenne a hátán. A nő úgy szólt
hozzá, mintha közös titkaik lennének, bár fogalma sem volt,
mik lehetnek azok.
– Ne hagyd, hogy Vidár tönkretegyen – figyelmeztette a
Kurátor. – Állj ki magadért. Talán fiatal vagy, de Lothian fiaként
nem kizárt, hogy a következő fane-t tisztelhetjük benned. Ezt ne
feledd, és azt se, hogy Vidár sem fogja soha elfeledni. –
Rávigyorgott.
Mawyndule úgy érezte, hogy a nő többet mond, mint
amennyi a szavaiból kiderült. Látta rajta, hogy ilyen alkat:
burkolt célozgatással közöl dolgokat, bonyolult nyelven,
amelyet ő talán nem is mindig ért majd, de lehet, hogy nem is
kell.
A herceg visszamosolygott, de rögvest összeszorította az
ajkát, és komor szemöldökráncolást erőltetett magára. Nem
akarta kedvelni a nagy, ocsmány, halszemű hölgyet. Ő nem volt
Miralyith. Nem volt egyenrangú. Valószínűleg inkább
ellenségnek számított, a hercegi törekvések kerékkötőjének.
Minek emlékeztette feleslegesen a nő, hogy ő lesz a következő
fane? És mit értett azalatt, hogy „nem kizárt”? Ehhez kétség sem
férhetett. Hiszen ő a herceg. És amikor az apja meghal – aki már
most öregnek számított –, igenis Mawyndule ül majd az
Erdőtrónon. Ennyit magától is tudott.
– Minden rendben lesz – biztosította a Kurátor. – Jövő héten
találkozunk. – Rákacsintott, és Mawyndulét megint elfogta az
érzés, hogy valamiféle rejtett jelentés búvik meg az utolsó
szavakban, mintha mondjuk a jövő hét sohasem érkezne el,
vagy Mawyndule nem éri meg, vagy talán a nő megvakul majd,
és nem láthatja a herceget. Kimerítőnek találta az Imalyval való
társalgást.
Bólintott, és kisétált az ajtón a legidősebb, leglassabb
tanácsnokok mögött haladva. Az agg, lilásfehér hullám leömlött
az Airenthenon lépcsőin. Néhányukat beszélgetésbe vonták az
odakint várakozó kisebb csoportok. Mawyndule a többséget
felismerte, de egyetlenegynek sem tudta a nevét. Ők persze
mind ismerték a herceget. Estramnadonban minden egyes
személy elhaladt a bölcsője mellett, vagy ellátogatott a
Talwarába az elmúlt években, hogy megtekinthesse az Erdőtrón
örökösét. Ők mind ismerték egymást, hiszen koruk több
évszázadra rúgott. Mawyndule olyan volt, akár egy facsemete
egy ősi rengetegben. Hercegként mégis ő uralkodik majd az
ország felett. Egyelőre azonban úgy érezte magát, mint egy
idegen, egy kívülálló, aki egy számára ismeretlen világot lát.
Egymagában leballagott a lépcsősoron a Florella tér ősöreg,
mintázatos kövezetére, ahol Művészek állították ki munkájuk
gyümölcsét: állatszobrokat, molyszárnyhoz hasonlóan törékeny
üvegplasztikákat és a széles határvidékről készült,
lélegzetelállító festményeket. A Lon-kút mellett egy sor tájkép
ragadta meg Mawyndule figyelmét, és odament, hogy
megszemléljen egy kivételesen nagy méretű darabot.
A festmény a lemenő nap fényében fürdőző Mador-hegy
drámai képét ábrázolta. Merész, szenvedélyes, érzelmileg
felkavaró kép volt – merő hazugság. A herceg állt már
ugyanazon a helyen, amelyen a művész. Kitekintett már a tájra,
és a hegycsúcs egyáltalában nem hasonlított a festményen
szereplőre. Nem voltak élénk narancsszínek és mélybordók,
sem pedig arany kontúrok a lankákon. És bár a jókora hegy
valóban lenyűgöző látványt nyújtott, azért annyira nem
számított nagynak. Nem is említve a felhőket, amelyek nem
kavarogtak ilyen drámaian. A művész mindent kicicomázott a
hatás kedvéért. A képet nézegetve Mawyndule arra gondolt, a
festő épp a céljával ellentétes hatást ért el. A csiricsáré színek és
az eltúlzott méretek lealacsonyították az igazságot,
ízléstelenséget ültettek a nagyszerűség helyére.
– Szervusz. – A lágy hang hallatán megfordult.
Az izmai megdermedtek, a lába pedig földbe gyökerezett.
Szemtől szemben állt a lánnyal a harmadik padsorból. A
Miralyith egy karnyújtásnyira várakozott, és közelről éppen
olyan szép volt, mint messziről. Még annál is szebb.
– Ez az enyém – mutatott a képre. – Tetszik?
Mawyndule bólintott, elméjével a torkában elakadt hangja
után kutatott.
– Igen… nagyon… ööö… igazán. Cso-csodálatos. Lenyűgöző…
igazán.
 A fiatal Miralyith mosolya szélesebb és sugárzóbb lett.
Mawyndule szíve vad vágtába kezdett. Érezte, ahogy
odabenn dübörög, és aggódott, hogy asicájának rétegein át is
látható-e.
– Igazából nem jártam ott – vallotta be a lány. – Más
festményekről vettem az ötleteket.
– Én jártam.
– Tudom. Így nézett ki? Mit gondolsz, eltaláltam?
– Teljesen. Jobb, mint az eredeti. Tökéletesebb nem is lehetne.
Javítottál a tökéletességen. Igazán. – A herceg próbálta nem
hallani, amit mond. Tudta, hogy összevissza zagyvál. Remegtek
az ujjai, és kiverte a veríték.
A lány újra elmosolyodott, amitől Mawyndule gyomra
megélénkült: olyan érzés támadt ébredt, mint amikor úszni
ment. Igazából több volt annál: émelygés lett úrrá rajta, de
annak lehetetlenül kellemes.
– Makareta vagyok.
– Én Mawyndule.
A másik röviden, könnyeden felkacagott.
– Persze hogy az vagy. Téged mindenki ismer. – A mosolya
lehervadt, és az aggodalom ráncai jelentek meg a homlokán. –
Nem lesz gond abból, ha beszélgetünk? Mármint szabad?
Mawyndule nem értette, mire gondol a másik.
– Nem szólítottalak volna meg, ha nem állsz meg a képemnél.
Azt hittem… – Makareta tekintete elködösült, és elfordult. –
Talán jobb, ha elhallgatok.
– Miért lenne gond, ha beszélgetünk?
Makareta felvonta a szemöldökét.
– Hiszen te a fane fia vagy, ráadásul az Aquila tanácsnoka,
fontos személy. Én… nos… én senki sem vagyok.
Mawyndule elképedt, hogy egy ilyen csodálatos lány, egy
Miralyith egy senkinek tartja magát, de az tetszett neki, hogy őt
magát túl fontos személynek hiszi ahhoz, hogy megszólíthassa.
– De hát te Miralyith vagy, nem?
Makareta bólintott.
– Akkor már hogy lehetnél egy senki?
– Nem vagyok fontos. Nem úgy, mint te. Én csak…
– Minden Miralyith fontos.
A lány ismét elmosolyodott. A herceg szerette
megmosolyogtatni, és annyira könnyen ment. Közelről
elbűvölőnek találta a teremtést. Kék szemét tiszta vizű
medencékhez, tüzes ékkövekhez vagy a végtelen égbolthoz
hasonlította volna, ha azok csak közel ilyen gyönyörűek lettek
volna.
– Úgy beszélsz, mint a barátaim – felelte Makareta. –
Egyfolytában arról értekeznek, hogy a Miralyithek Ferrol
kiválasztott népe. Áldottaknak neveznek bennünket. Mégis mi
másért adott volna Ferrol éppen nekünk ilyen képességeket?
Szidnak, amiért nehezen békélek meg a saját helyemmel,
születési előjogommal.
– A barátaid biztosan nagyon bölcsek.
– Sok velem egyidős Miralyith érzi így. Szeretnél
megismerkedni velük? Jövő héten, az újhold első éjjelén
találkozót tartunk a Rózsa-híd alatt, a város északi végében.
– A híd alatt? Miért éppen ott?
Makareta megállt, és körülnézett. Halkabban így szólt:
– Nem mindenkinek tetszik az, amiről beszélgetünk.
– Tényleg? Például miről van szó?
– Gyere el, és megtudod. – Egy pillanatra lesütötte a szemét,
aztán tekintetét visszaemelte a fiúra. – Ha másért nem, hát
azért, mert jó volna viszontlátni téged.
Mawyndule ezzel nem tudott vitába szállni. Közömbösen
rántotta meg a vállát, de a fejében már terveket szőtt, hogyan
fogja megkeresni a hidat.
 HETEDIK FEJEZET

A Tirrébe vezető út
Szóval támadt egy ötletem. Egy őrült ötletem, akkoriban
legalábbis így hittem. Fogalmam sem volt, hogy mit művelek.
Igazából senkinek sem. A kezdetekkor így volt, és talán
mindig így van a nagy dolgok születésénél.
BRIN KÖNYVE

Roan ellenőrizte a szekereket, ahogy minden reggel, délután és

éjjel tette azóta, hogy útnak indultak Rhen-dahlból. Bemászott
az összes széles szekéralj alá, és megvizsgálta a helyet, ahol a
tengely áthatolt a kerekeken, hogy meggyőződjön róla, nem
vetemedik-e. A hosszú farudakon mély, szálkás vájatok
keletkeztek, és a járművek súlya megtette a magáét, de egyelőre
kitartottak. Perszephoné rogyásig pakolta a szekereket. Az
összes gabona, a füstölt húsok, a vízzel és sörrel teli hordók, a
szerszámok, a fegyverek, a gyapjú és Mari kőszobra mind ott
döcögött a legelőkelőbb helyen. Roan imádkozott érte, hogy a
járművek kibírják az utat. Az ő hibája lesz, ha nem így történik.
Az idegeskedéstől nem bírt enni, aztán meg csak tántorgott,
hiszen egész nap üres gyomorral gyalogolt.
A kocsisor vesztegelt, készülőben volt a délebéd. Gyülekeztek
a kis csoportok. Roan nem számított társaságkedvelő embernek.
Élete nagy részét fogságban töltötte Iver kerekházában, aki nem
engedte ki, és megbüntette, ha szóba állt másokkal. Idejekorán
és nagy fájdalmak árán tanulta meg, hogy nem okos dolog
ellentmondani a fogvatartójának. Így hát miközben Roant a
világon csaknem minden érdekelte, az embereket elkerülte.
Most, hogy Iver meghalt, inkább megszokásból, mint
szükségszerűségből élt így, de a régi szokások biztonságot
jelentettek, a nő pedig mesterien tudott rejtőzködni a világ elől.
A törpöket azonban lenyűgözőnek találta. Több száz apró
gyűrűből készült fémingük például elképesztette. És mi mindent
tudtak! A Roan építette tárgyakat keréknek meg szekérnek
nevezték, ezzel szavakat társítva az ötleteihez, mintha már
előre tudták volna, mi rejlik a fejében. Az egyikük segített
megépíteni a tengelyeket, ami újabb szóval gazdagította a nő
szókincsét. Az emberke Esőnek nevezte magát. Ő hozott neki
rezet és ónt – erre sem gondolt még soha. Ezek segítségével,
valamint a törp javaslata alapján perselyt készítettek,
megerősített részeket a tengelyen, hogy megvédjék a farudakat
az elfűrészelődéstől.
A fűrészelés szintén új szónak számított, a rendkívüli
fémszerszám nevéből származott, amely olyan simán vágta át a
fát. Roan meg sem tudta számolni a megannyi ötletet, amelyet
ez az új kis eszköz juttatott az eszébe. Ha egy túlvilági üllővel
rendelkező isten lett volna, Roan többtucatnyi fűrészt kovácsolt
volna, de jelenleg még munkapadja sem volt. Semmije sem
maradt. Iver háza leomlott, és ami kikerült a romok alól, azt
mind hátrahagyták.
Ura már több mint egy éve meghalt, mégis jelen volt
körülötte. A ház, az eszközei folyton a férfira emlékeztették.
Most, hogy a ház semmivé lett, legalább a tárgyi kapcsolat
megszakadt. A múltját maga mögött hagyó Roan arra számított,
hogy érezni fog valamit: megkönnyebbülést, békét, reményt.
Csakhogy ezek egyikére sem talált rá. A világ ugyanaz maradt,
ami volt, azt leszámítva, hogy most már a munkapadja is
odalett.
– Na? – kérdezte Gifford.
 A gabonás szekér alól kipillantva Roan látta, hogy Gifford és
Eső térden állva kukucskálnak be rá, a szekér alá.
– Tovább gyengült, de egy napot biztosan kibír még. – A nő az
oldalára fordult, és visszagördült a napfényre. – Azt hittem, az a
néhány bukkanó a mai úton okvetlenül megrepesztette a
tengelyt, de rendben van. – Roan imádta kimondani, hogy
tengely. Tetszett neki, ahogyan a szó a nyelvén ült. – Mennyi
még az út Tirréig?
Gifford Esőre pillantott.
Az apró ember vállat vont, és kitekintett a nárciszokkal
pettyezett mezőkre.
– Nehéz itt felmérni a távolságokat. – Ugyanazzal a lassú,
idegenszerű kiejtéssel beszélt, mint a többi törp: dallamosan
gördülő, vastag hangzói elnyújtották és mordulásokba fojtották
a szavakat. A beszédhangja viszont magasabb volt, mint a
társaié, a szavakat rövidebben, precízebben ejtette náluk,
mintha nem volna ugyanannyi ideje a társalgásra, mint a
többieknek.
Roan pontosan értette, mire céloz. A széles kiterjedésű,
dimbes-dombos felföldeken kevés jellegzetes tájékozódási pont
akadt, és nehéz volt megítélni, milyen messze járnak az úti
céltól. Magas, végtelen fűtenger hullámzott mindenfelé, amelyet
csak facsoportok és keskeny patakok szakítottak meg néhol.
Már éppen bólintott volna, hogy egyetért, amikor Eső
hozzátette:
– A föld felett lehetetlen pontosan megítélni az irányokat.
Roan egy pillanatig értetlenül meredt rá. Kezével a szemét
árnyékolva felpillantott.
– A nap keleten kel, és nyugaton nyugszik. És ha a felkelő nap
jobb kéz felől esik, akkor északnak állunk, vagyis a hátunk
mögött van dél.
Eső ráhunyorgott.
 – Észak, dél, kelet, nyugat? Azok meg mire jók? – Ferdén
felfelé mutatott. – Ez milyen irány? – Az ellenkező irányba is
meglendítette a karját, a föld felé. – És ez? Nem kelet és nem
észak, ugye? És nem is egyszerűen felfelé vagy lefelé. Aztán meg
milyen messze van a messze? És milyen közel a közel? Mennyi
egy ujj hossza? És mennyi a távolság innentől a napig? A föld
alatt mindennek van értelme. Odalent szabályok vannak. A
szikla logikája. Idefent… – Bizalmatlanul hunyorított fel az égre.
– Idefent csak semmitmondó összevisszaság. Csak lég és szabad
tér, amelyet se megmérni, se meghatározni nem lehet.
Roan elgondolkodott ezen, és rájött, hogy a mértékek valóban
gondot jelentenek. Amikor feltette a kérdést, azt remélte, hogy a
törp azt válaszolja, „közel”, de mégis milyen közel lehetett az?
Pontos fogalmak nélkül nem remélhette, hogy meg tudja ítélni,
vajon a szekerek kibírják-e az utat. Már az, hogy eddig sikerült
eljönniük, valóságos csoda volt, ahogy Perszephoné nevezte.
A „csoda” az emberekre is vonatkozott, nem csak a
járművekre. Két nappal azután, hogy elindultak, a tömeg
csaknem hatszáz fősre duzzadt. Rhen-dahl sérültjeit a
legközelebb eső Rhen-faluban hagyták, Perszephoné pedig
minden településen arra buzdította a lakosokat, hogy
maradjanak az otthonukban, és várják a további utasításokat.
Ennek ellenére a menetoszlop minden egyes faluból további
tagokkal gyarapodva állt tovább. A menetoszlop szó jól leírja az
embertömeget: Padera megőrizte az egyetlen megmaradó
zászlót, amely annak idején a csarnok tetején lobogott, és a
tépett rongyot most Habet vitte egy hosszú bot végére tűzve.
A menetelők naponta csak kétszer álltak meg: egyszer
délebédre, aztán jóval naplemente után táborveréshez. Mint
mindig, Padera és Grygor vezényelte le a főzés folyamatát.
Aznap Raithe kölcsönkérte Roan baltáját, hogy kivágjon egy
közeli fát, ám Grygor türelmetlenségében a térdén roppantotta
el a rönköket tűzifának. A széles vállú Engleton és még ketten
keményen ástak, hogy előkészítsék a vermet a fának. Miután a
közelben kitűzte a Rhen-lobogót, Habet nekilátott meggyújtani a
rőzsét egy ívben megfeszülő botra erősített marhabőrrel. A
bőrcsík egy másik, függőleges bot köré tekeredett, amely
sebesen pörgött, ahogy a férfi előre-hátra mozgatta az ívelt ágat.
Ahol a függőleges bot a rönknek dörzsölődött, egy görcslyukban
elhelyezett gyapjú füstölni kezdett. Azok, akiknek semmi
tennivalójuk nem akadt, köré gyűlve figyelték Habetet, a klán
tüzének őrzőjét. Vagy talán csak tudták, hogy minél hamarabb
sikerül meggyújtania a gyapjút, annál hamarabb ehetnek.
Amikor Roan elégedetten nyugtázta, hogy a szekerek el
fognak jutni a következő táborhelyig, Gifforddel és Esővel a
nyomában elindult arrafelé, amerről nevetést hallottak. A
Habetet figyelő tömeg túloldalán egy másik csoport gyűlt össze,
és úgy tapsoltak, ujjongtak, mintha vásári mutatványosok
szórakoztatnák őket. A csapat közepén a galantiak foglaltak
helyet, akik körbeállták Moyát.
Roan először attól tartott, hogy a barátját éppen megbüntetik,
talán meg is verik, ahogy Iver tette ővele. Nem – gondolta mégis.
– Moya senkinek sem hagyná, hogy megverje. Tudhatta volna.
Amint Gifforddel közelebb értek, rájött, hogy a fiatal nőnek
kutya baja. A legkevésbé sem tűnt ijedtnek, együtt kacagott a
többiekkel. A kezében vékony kardot tartott.
– Talán jobb lenne, ha hátrébb állnál, és dobálással
próbálkoznál – tanácsolta neki épp a Tekchin nevű fhrey. Moya
előtt foglalt helyet, kezében egy jókora botot tartott, és
mindenkit nevetésre bírt azzal, ahogyan félreütötte Moya
vágásait.
– A fhjey most máj a nőket is kiképzi? – lepődött meg Gifford.
Roant megdöbbentette, hogy van bátorsága Moyának ilyen
sok ember – ilyen sok isten – elé kiállni félelem nélkül.
 Nem istenek – jutott eszébe már sokadjára. Folyamatosan
győzködnie kellett magát erről, ahogy arról is, hogy Iver már
halott. A saját szemével nézte végig, ahogyan a sírjába fektették,
még ő maga is utánadobott egy maroknyi földet. A temetésen
úgy látta, mintha a férfi sápadt, kékes orcája megrándult volna,
amikor egy rög eltalálta. Majdnem felsikoltott, de nem azért,
mert azt hitte, hogy volt rabszolgatartója életre kelt, hanem
mert halálra rémült a földdobálásért járó büntetéstől.
– Eres – szólt oda Tekchin a bajtársának –, hadd dobjon egyet
valamelyik gerelyeddel!
A rövid lándzsákkal harcoló fhrey szeme rémülten
elkerekedett.
Teckhin bosszankodó képet vágott, és a fejét csóválta.
– Azok fegyverek, nem holmi szent ereklyék, Ferrol
szerelmére! Hadd próbálja ki az egyiket!
Eres mogorván bámult vissza, de végül vonakodva odaintette
Moyát. Átnyújtotta neki az egyik lándzsát.
– Vállból dobd, és a karoddal kövesd a vállad vonalát –
magyarázta Eres. – Próbáld meg eltalálni azt a tuskót.
– A kiszáradt fát, vagy Tekchint? – vigyorgott kajánul Moya,
és ismét mindenki felnevetett, ezúttal hangosabban.
Moya valóságos csoda volt. Roan úgy elképedt, miközben
figyelte, mintha a barátnője valamiféle bömbölő tűzvész
közepén állna. Ő maga elképzelni sem tudta, hogy ilyen sok
szempár tapadjon rá, hát még azt, hogy a galantiak körében
parádézzon! Egytől egyig vigyorogtak, Moya pedig
visszavigyorgott rájuk. Közelebb állt ahhoz, hogy közéjük való
legyen, mint Roan ahhoz, hogy Moya váljék belőle.
Moya fogta a gerelyt, és elhajította, de a rövid dárda csak a
távolság felét tette meg.
Eres felvett egy botot, amelynek egyik végére kehelyszerű
bemélyedést vájtak.
 – Ez egy hajítóbot. Látod? – Fogott egy új gerelyt, és a végét a
vágatba illesztette. Aztán eldobta a gerelyt, amely most
gyorsabban és messzebbre röpült. A fegyver hangos
csattanással fúródott a tuskóba.
Moya úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Ezzel majd jobban fog neki menni – szólt Anwir, aki ekkor
bemutatta a parittyával történő kőhajítás technikáját. A hosszú
szíjakat a feje fölött pörgetve kilőtte a követ. Amikor Moya
próbálkozott vele, a kő messzebbre repült, mint a gerely, de
teljesen rossz irányban. Távoli koppanás, majd szitkozódás
hallatszott, és Moya ijedten összehúzta magát.
– Talán maradj a kardnál – javasolta Tekchin.
Roan a gerelyekre és a parittyára pillantott, majd a
tűzgyújtóra, Habetre gondolt. Mindig van jobb megoldás.
– Ennél még én is jobban tudok követ hajítani – jegyezte meg
Gifford.
– Moya is – felelte Roan. Ez felkeltette a fazekas és Eső
figyelmét.
– Hogy éjted ezt?
– Moya bármelyik kezébe fogja is, képes egy kővel ledobni
egy mókust a kőrisfa ágáról. Nem tudom, most miért tetteti,
hogy ennyire ügyetlen.
Gifford ránézett:
– Te csináltál máj ilyet? Hogy jossznak tettetted magadat
valamiben?
Roan felpillantott.
– Nekem nem kell tettetnem. Rossz is vagyok… mindenben.
A fazekas felnevetett.
– Joan, te viccet mondtál! Ez csodálatos!
A nő értetlenül nézett rá.
Gifford abbahagyta a nevetést. Az arckifejezése megváltozott:
bánat ömlött végig rajta. Roan ki nem állhatta, amikor ez
történt. Túl gyakran szomorította el Giffordöt. Sok mindenkit
elszomorított, de senkit sem olyan gyakran, sem olyan
mélységesen, mint a fazekast. A férfi úgy festett, mint aki
rögvest sírva fakad, Roannak viszont fogalma sem volt, hogy
miért. Ki nem állhatta, amikor nem tudott valamit, és törte a
fejét, válaszokat keresett. Biztosan van valami oka. Mindennek
van valami oka. Aztán rájött, mi az oka.
– Sajnálom.
– Semmi gond.
– Dehogynem, az én hibám. Ráadásul olyan gyönyörű is volt!
– Mijől beszélsz, Joan?
– Az amfora, amit készítettél… a nőalakkal, amiről azt
mondtad, engem ábrázol… összetört az óriások ostroma
közben. Magammal kellett volna vinnem a tárolóverembe,
amikor menekültünk. Sajnálom, hogy odalett. Ezért
szomorodtál el, igaz? Tudtam, hogy nem kellett volna nekem
adnod. Olyan csoda szép volt, és most miattam odalett.
Gifford a szájához kapta a kezét, és mindkét ajkát beharapta.
Előrehajolt, és Roan látta, amint a férfi két karja felemelkedik,
mintha meg akarná ölelni őt, akárcsak a múltkor.
Visszarettent.
Gifford megszakította a mozdulatot.
Aztán tényleg elsírta magát. Könnyek gördültek le az orcáján.
– Nem, Joan – suttogta. – Nem az amfojája gondoltam. És nem
éjdekel, hogy összetöjt. És ezejnyi másikat adnék neked, ha… ha
úgy gondolnám, hogy az segít.
Azzal otthagyta a nőt, otthagyott mindenkit, és mentében
szipogott. Roan hagyta, hadd menjen. Gifford egyedül akart
lenni. Nem szerette, ha sírni látják. Roan megértette. Ezt
nagyon is megértette.
Suri a mező kellős közepén feküdt, a magas fű himbálózott a
feje fölött. Méhek döngicséltek egyik virágról a másikra
röppenve. Ahhoz elég közel volt az emberekhez, hogy hallja az
ételosztást, de elég messze, hogy senki se botoljon belé. Érezte,
hogy Minna felkapja a fejét, és rájött, hogy valaki mégiscsak
rátalált. Nem volt nehéz kitalálni, kicsoda.
– Téged kerestelek – szólt Arion rhuniul.
– Én meg téged kerültelek – válaszolta a lány őszintén, és ez
nem csak azért volt igaz, mert a fhrey a kecskék közelében
utazott, amelyek halálra rémültek Minnától. Milyen ostoba
állatok! Ki ne szeretné Minnát?
– Nem a te hibád – vigasztalta Arion megnyugtató hangon.
– Igazad van – felelte Suri. – A tiéd.
Amikor közelebb ért, a fhrey árnyéka kitakarta a délutáni
napot, de Suri még mindig nem pillantott rá. Inkább lehunyta a
szemét.
– Igazad van. Tényleg az enyém – nyugtázta a fhrey.
– Azt akartad, hogy végezzek vele? – kérdezte Suri.
– Nem! – Arion annyira megdöbbent a kérdéstől, hogy
fhreyre váltott. – De… azt hiszem, fel kellett volna ismernem,
hogy nem tudod majd teljes szívedből szabadon engedni. A
Művészetet a természetben rejlő erők hajtják, és azok nem
kalapácshoz vagy fejszéhez hasonló eszközök… inkább olyanok,
mint a tűz vagy a szél. Ilyen szempontból pedig megvan a maguk
akarata. Olykor a Művészet úgy segédkezik nekünk, ahogyan
nem akarnánk, mint egy túlbuzgó barát. Össze kell hangolnunk
azt, amit akarunk, és azt, amiről azt hisszük, hogy akarjuk,
máskülönben a következmények… nos, tudod.
– Nem akartam megölni – mondta Suri. Úgy érezte, hangosan
is ki kell mondania, és nem csak azért, hogy Arion hallhassa.
– Hiszek neked. Ostobaság volt részemről ennyire bonyolult
bűbájt kérni tőled a taníttatásod korai szakaszában.
 – Nem akarok tanulni. Szeretek az lenni, aki vagyok.
– De hiszen sokkal több lehetnél. Olyan vagy, mint a hernyó,
amelyből pillangó lesz.
Suri összeráncolta a szemöldökét. Miért kellett pont a
pillangókat példának felhozni?
– Talán szeretek hernyó lenni. Mi a baj azzal, ha valaki lassan
araszol előre, és leveleket eszeget?
Arion felsóhajtott, majd ismét fhreyre váltott.
– Ezt te sem hiszed el. Most, hogy tudod… most, hogy láttad,
milyen… most, hogy megízlelted, többre szomjazol. Most, hogy
megérintetted a húrokat, már csak a repülésre tudsz gondolni.
Mind így vagyunk vele. Emlékszem még, milyen volt az első
alkalom. Csaknem ezer éve történt, de még mindig tisztán
előttem van. Sohasem éreztem annyira élőnek magamat, mint
amikor először érintettem meg a húrokat, amikor láttam, hogy
mi minden lehetséges… mintha másodszor is megszülettem
volna. Tényleg azt gondolod, hogy vannak hernyók, akik, miután
megtudják, hogy csodálatos, szárnyaló lényekké válhatnak, azt
mondják, „köszönöm, nem, nem nekem való, nem akarok annyira
repülni, nem akarok csoda szép lenni, és színes szárnyakon a nap
felé röppenni”?
– Talán ők nem mondják, de én igen.
Arion leült.
– De hát miért?
Suri mindössze azt kívánta, hogy a fhrey elmenjen.
– Miért nem akarsz pillangó lenni, Suri?
– Hosszú történet.
– Sok időnk van.
Suri felsóhajtott, hogy megértesse vele, nem akar erről
beszélgetni, de Arion nem tágított. Minna szintén várakozó
szemmel pillantott a barátjára. Minna imádta a történeteket.
Suri ismét nagyot sóhajtott, és fhreyül kezdett bele, mert nem
akarta újra elismételni az egészet.
– Egyszer találtam egy tökéletes szamócást. Imádom a
szamócát, és ezek nagyok voltak, érettek és csodálatosak.
Általában más állatok már előttem odaérnek, de ezúttal én
voltam az első. Tökéletesen egyedül. Olyan szerencsésnek
éreztem magam, amiért nem kellett osztozkodnom. Megettem
mindet, egyiket a másik után, két marokra tömtem őket a
számba. Olyan csodálatos volt! Vinnem kellett volna Turának is
belőle, de nem vittem. Felfaltam az összeset. Nagyon rosszul
lettem. A hasam csikart és görcsölt. Hazamentem, hogy Tura
segítségét kérjem, de nem volt ott. Órákig feküdtem, és
borzasztóan éreztem magam.
– Azt akarod mondani, hogy fájdalom lehet a vége, ha túl sok…
– Ne próbálj meg elém vágni! – csattant fel Suri. – Ennek
semmi köze a szamócához, csak amiatt tértem haza. – Várt, és
Arion hallgatott. – Tehát egész éjjel rosszul voltam. Kiabáltam
Turának, de nem jött, pedig a múltban mindig azonnal ott
termett. Másnap a keresésére indultam, és arccal lefelé találtam
rá a kertben.
– Azt akarod mondani…
Arionnak a torkán akadt a szó, amikor Suri a könyökére
támaszkodott, és mérgesen nézett rá.
– Szörnyen türelmetlen vagy! – fújt a lány. – Akarod, hogy
elmagyarázzam, vagy sem?
Arion eltúlzott mozdulatokkal becsukta a száját.
Suri összehúzta a szemöldökét, aztán folytatta.
– Tura meghalt, és egyedül maradtam. Egész életemben ő
vigyázott rám. Megmondta, hogy mit csináljak, mire vigyázzak.
Látó volt, én pedig a tanonca. Mindig így mondta. És azt is
mondta, hogy amikor végül meghal, én leszek a látó… csak én,
senki más. Az egész erdő az enyém lesz, és többé nem kell
betartanom a szabályokat, nem lesznek korlátok, senkinek sem
kell felelnem. Vágytam arra a napra, amikor végre a magam ura
lehetek. De aznap reggel letérdeltem Tura mellé, és kérleltem
Wogant, hogy ébressze fel. Hirtelen már nem akartam látó lenni.
Csakhogy… – Az elbeszélés félbeszakadt, és ekkor a lány
egyenesen Arion szemébe nézett. – Amikor már pillangó vagy,
lehetetlenség újra hernyónak lenni, akkor sem, ha akarsz. Ott
vannak a hátadon azok a szárnyak, és el kell repülnöd, és az élet
többé nem arról szól, hogy boldogan araszolsz és eszegetsz a
napsütötte faleveleken. Az élet valami egészen mássá változik.
Nem maradhatsz a Galagonya-völgyben a csobogó patak mellett.
El kell költöznöd, el kell hagynod az erdőt, amely az otthonod, el
kell hagynod mindent, amit ismersz és szeretsz. Valami mássá
kell válnod, és fel kell adnod mindent. Az ilyesminek mindig ára
van. És nem hiszem, hogy azok a szép szárnyak olcsók. Eddig
mindenért drágán fizettünk.
Egy darabig csak ültek, és nem szólaltak meg.
A nap melegen, már-már forrón sütött. A méhek nem
zavartatták magukat. Munkálkodtak, mint mindig, egyik
virágról a másikra röppenve, meghajlítva a száraikat a
súlyukkal. Amikor felreppentek, a virágszárak visszaugrottak,
és elbúcsúztak. Suri nem ismerte ezeket a méheket, legalábbis
nem hitte, hogy ismerné őket. Ahhoz már túl messze járt az
otthontól. A szellő kellemesen cirógatta, és biztosra vette, hogy
ez ugyanaz a fuvallat, amelyet az erdőből is ismert. Semmi sem
mondta ékesebben, hogy az ember szeretve van, mint a
verejtékező bőrt simogató szellő.
– Tudom, miért tetted – szólalt meg végül Suri.
– Mit?
A lány nem nézett a Miralyithre. A ködös nyári látóhatárt
kémlelte, ahol egyik domb a másik fölé emelkedett, míg végül
együtt halványkék hegyekké nem lettek.
– Hogy miért velem akartad kiszabadíttatni az óriást ahelyett,
hogy magad végezted volna el. A fejed miatt. Mert fáj a fejed,
amikor varázsolnod kell. Jó ideje nem csináltad, de eloltottad
Magdát, amikor lángolt. Azért kellett lefeküdnöd. És miután
foglyul ejtetted az óriást, alig tudtál járni. Aludtál, pedig még
csak a nap közepén jártunk. Azért akartad, hogy én szabadítsam
ki, hogy elkerüld a fájdalmat.
Suri nem tudta, mit akar válaszképpen hallani Ariontól, vagy
hogy egyáltalán akar-e hallani bármit. Azért közölte vele
mindezt, mert a tudás odabenn ragadt, és ki akart szabadulni.
Máskülönben úgy érezte volna, hogy titkol valamit, és titkolózni
olyan volt, mint menyétet tartani a házban. Egyáltalán nem
szeretnek odabent lenni, ásnak és kaparnak, hogy kijussanak. A
menyét szörnyű rendetlenséget csinál a házban, és a titok
ugyanezt teszi egy barátságban. Suri barátként, jó barátként
gondolt Arionra. Még csak nemrégen ismerték meg egymást, de
Suri már tudta, hogy Minna mellett a fhrey a legjobb barátja.
Amikor Arion percekig semmit sem mondott, Suri odafordult
felé. A fhrey előregörnyedve ült a fűben, a körülötte növő
vadvirágok lágyan simogatták. A napfény megvilágította a nő
arcát, és Suri csillámló ezüst sávokat vett észre mindkét
orcáján. A szemét lehunyva tartotta, a teste reszketett, de
egyetlen hang sem hagyta el a torkát.
Suri csak egyetlen pillanatra lepődött meg. Aztán megértette,
és odacsusszant a fhrey mellé. Karját Arion köré fonta, és
érezte, ahogy az közelebb húzódik.
– A te hibád sem volt – súgta neki a lány. – Wogan azt akarta,
hogy az óriás meghaljon. Azok után, amit a fivéreivel művelt az
erdőben, gondolom, az egész teremtés bosszúra szomjazott.
– Nem hiszek a bosszúban – suttogta könnyek között Arion,
miközben deréktájon megszorította Surit.
– Akkor lehet, hogy te vagy az egyetlen.
A lány ölelte, és érezte, hogy Arion reszket, majd megdermed,
majd ismét reszketni kezd. Sohasem ölelt még meg senkit
Minnát kivéve, és furcsa érzés volt. Éppenséggel nem
mondhatta rossznak, csak különösnek, mert nem értette
pontosan, mit is kellene csinálnia. Talán nem is számított. Csak
ott kellett lennie.
– Suri – kezdte Arion. – Félek.
– Mitől?
A fhrey nem felelt, így csak tovább ölelték egymást a délutáni
nyári napfényben a ringatózó virágok között.

Miután az étkezés véget ért, Roan megkereste Brint. A lány a

fűben térdepelt, és egy gyűrött vászonrongyot tartott az ölében.
A szülei halála előtt Brin vidám volt, a boldogság örök forrása:
meleg tűzfény a hideg éjszakákon, hűs víz a kiszáradt ajkaknak,
sugárzó mosolya ugyanolyan fontos, mint a csarnok öröklángja.
Csakhogy az óriások támadása óta ezek egyikére sem
hasonlított. Roan mondani akart valamit, tenni valamit, csak
azt nem tudta, mit. Ha eltört egy tengely, Roan megjavította, de
nem tudta meggyógyítani Gifford lábát, és azzal is tisztában
volt, hogy Brint sem tudja meggyógyítani. Mindig volt jobb
megoldás, kivéve, amikor emberekről volt szó. Amikor az
emberek romlottak el, nem lehetett megjavítani őket.
– Ettél már? – kérdezte Roan.
– Nem vagyok éhes.
A nő leült mellé.
Bontották a tábort. Az emberek felvették kosaraikat, és
elindultak az emelkedőn. A föld, amit a tűztér kialakítására
ástak ki, most a lángok kioltására szolgált. Botokkal
felszerelkezett férfiak indultak kutyáik oldalán, hogy
összetereljék a birkákat és disznókat. A kószáló gyermekeikre
ráakadó szülők nekivágtak, hogy az apró lábak némi előnnyel
indulhassanak a hosszú úton. Gifford mindenkinél előbb indult
el, hiszen ő a legtöbb gyermeknél, sőt még Paderánál is
lassabbnak számított. Csak Brin, Roan és Malcolm maradt. A
volt rabszolga a fiatal nőkkel szemben ült, és a cipőjében
kotorászott valami után.
– Mi az? – mutatott Roan a gyolcscsíkokra Brin kezében.
– Ez… ez csak… – Brin nagy levegőt vett, és eldobta az
anyagot. – Nem is tudom. Nem tudom. Annyira ostoba vagyok. –
Zokogásban tört ki.
Roan csak nézte. Malcolm is felnézett. Gifforddel ellenben
Brint nem zavarta, ha mások sírni látják. Mintha észre sem
vette volna. Roan nem tudta, mitévő legyen, úgyhogy tette, amit
tudott, és nekilátott összeszedni a szétszórt gyolcsot. A csíkokon
jelölések álltak, apró képek követték egymást a csík egész
hosszán.
Brin lassan megnyugodott, de még mindig potyogtak a
könnyei. Legyintett, és megrázta a fejét.
– Kötések… ezek voltak Arion fején. Azt hittem… – A lány
beleharapott az ajkába, miközben megtörölte elkínzott szemét.
– Nem is tudom. Arra gondoltam, hogy ezek a jelek olyanok,
mint amilyeneket a falaimra festettem.
Roan bólintott. Az egyik tényleg úgy nézett ki, mint egy hegy,
a másik meg úgy, mint egy kar nélküli emberke.
– Nos, csak arra gondoltam… igazából azt találtam ki, hogy ha
egy kép egy pillanatot vagy egy gondolatot mutat be, akkor egy
képsor egy egész történetet mesélhet el. Nézd! – Brin a sarkával
gereblyélve szabaddá tett egy kis területet a földön. Aztán az
ujjával rajzolt egy kört, alatta egy vonallal. – Mondjuk, hogy ez
Perszephoné. Tudom, hogy nem hasonlít, de figyelj. – Brin
függőleges vonalat húzott. – Ez a vonal választja el azt az időt
ettől az időtől. – Melléfirkantott egy nagyobb kört, és fejet
rajzolt rá szemekkel. – Ez a nagy barna medve. – Végül Brin
ugyanazt a kört és vonalat rajzolta, mint az elején.
– Megint Perszephoné! – kiáltott fel izgatottan Roan.
Brin felpillantott.
– Igen! Pontosan! – Aztán a lány újabb elválasztóvonalat
húzott, és a fű előtt megmaradó üres helyre még egy
Perszephonét és egy másik medvét rajzolt, de az állat szeme
ezúttal két kis vonal lett kör helyett, és egy újabb vonal állt ki a
közepéből.
Roan hosszasan bámulta a képet. Mindeközben Brin se nem
szólt, se nem moccant.
– Megint Perszephoné… – motyogta a nő, és próbálta
kitalálni, mit lát. – A medve is… de most más, és ez a vonal… –
mutatta.
– Igen? – Brin hangjában feszültség lakozott.
– Majdnem úgy fest…
– Igen? – Brin közelebb araszolt.
– Úgy értem, egészen olyan, mint…
– Mint mi? Mint mi? – Brin behajlított térdén pattogott.
– Mintha egy lándzsa lenne az oldalában, és a medve… a
szeme le van csukva, vagyis a medve halottnak néz ki.
– Igen! – kiáltott fel a lány.
Roan a képeket tanulmányozta. Sorban rájuk mutatott, és azt
mondta:
– Perszephoné. Aztán a medve. Aztán Perszephoné találkozik
a medvével, és a medve meghal.
Felnézett, és meglátta, hogy Brin mosolyog.
– Hát megértetted!
– De Perszephoné nem lándzsával ölte meg a medvét.
– Nem számít. Egy gondolatot mutat be, nem a valóságot.
Érted?
Roan nem értette, nem teljesen, de majdnem. Amit azonban
tényleg értett, az Brin mosolya volt.
 – Túl nehéz volna képet rajzolni mindenről, de… – Brin
felvette a rúnával borított kötéseket – ha a gondolatokat ilyen
jelekké tudnám alakítani, akkor történeteket írnék az anyagra
úgy, ahogy Suri idefestette ezeket a jeleket. Maeve halálával
olyan sok minden elveszett. Sohasem volt alkalma mindent
elmesélni nekem. Próbáltam a részleteket másoktól
összegyűjteni, de különböző emberektől különböző
beszámolókat kapok. Ez viszont… nézd csak meg! – Brin fogta a
kötést, összegyűrte a kezében, megrángatta, mintha gyűlölte
volna a csíkokat, aztán ledobta. – Látod? Nem lehet ártani neki.
A jelek továbbra is ott vannak. Ha sikerül rájönnöm, hogyan
kell, lejegyezhetném az összes történetet, amelyet Maeve-től
tanultam, és amikor valaki tudni akar valamit, megnézhetnék
azután is, hogy én már nem leszek.
Roan nézte a földet és a belekarcolt rajzokat. Lenyűgözte az
ötlet. Amikor újra visszaemelte a tekintetét a lányra, ismét Brin
ujjai között látta a gyolcsot.
– Többé soha senki sem felejtené el őket. – Brin megtörölte a
szemét. – Anyát és apát, az otthonunkat, a közös életünket,
semmit sem. Ha sikerülne, sohasem merülnének feledésbe. És
az talán egy kicsit olyan lenne, mintha sohasem haltak volna
meg igazán… Ostobaságnak hangzik, ugye?
– Nem, egyáltalán nem. Szerintem inkább csodálatosan –
vélte Roan. – Még a fűrésznél is jobb, amit a kis emberek
készítettek. Jobb, mint a szekereim vagy a hordók. Könnyen
lehet, hogy ez a legelképesztőbb ötlet, amit valaha hallottam.
Roan csak nézte tovább a rongyokat csodálattal teli
pillantással, miközben Brin összegyűjtötte mindet, és elindult az
úton.
– Azt hiszem… – szólalt meg Malcolm, miközben visszadugta
a lábát a cipőjébe, aztán felállt. – Azt hiszem, most tanúi voltunk
annak, ahogy megváltozik a világ, és gyanítom, sohasem lesz
már ugyanolyan, mint azelőtt.
 NYOLCADIK FEJEZET

A kőisten szekere
Senki se mondja nekem, hogy nem Mari a legnagyobb az
istenek között. Láttam, ahogy előrerontott, és egyes-egyedül
harcolt értünk, és ahogy aztán leült, hogy nagylelkűen
megossza ételét és italát a legyőzöttekkel.
BRIN KÖNYVE

Perszephoné legelőször a sirályokat vette észre. A fehér

madarak rajokban köröztek, magányos rikoltásaik kórusban
szálltak az utazók felé. A dahl menekültjei öt teljes napja
indultak el Rhenből. Öt napja! Perszephoné alig hitte, és már-
már arra gyanakodott, hogy Tirre a Kék-tengerrel együtt
valamiképpen távolabbra került. Ez az út még sohasem nyúlt
ilyen hosszúra. Azon kevés alkalommal, amikor Reglannal járt
errefelé, csak két napig tartott. Persze akkor nem egy több száz
fős tömeggel, gyerekekkel és idősekkel vonultak.
Perszephonénak nem volt szíve keményebben hajszolni a
menetoszlopot. Ezúttal nem kereskedőútra indultak; megtört
családok, szülő nélkül maradt gyermekek és gyermektelenné
vált szülők gyászolták a szeretteiket. Az a sok ember egy
ismeretlen világba vándorolt épp, és az egész életükből
mindössze annyi maradt, amennyi egy batyuban elfért. A
legkevesebb, amit tehetett, hogy hagyja őket aludni, ad nekik
időt arra, hogy meleg ételt készítsenek maguknak, és
engedélyezi a pihenést, még ha ezzel meg is hosszabbítja a saját
szenvedését.
 Ma kiderül, milyen erős a klánok közti kötelék.
Tirre tudta, hogy érkeznek. Perszephoné futárokat szalasztott
az összes dahlba az óriások támadását követő napon, akik
értesítették a falvakat a történtekről. A küldöncök
pálcahúzással sorsolták ki, hogy melyikük menjen az északi
Gula törzsekhez, amelyek évszázadok óta az ellenségeiknek
számítottak. Aberdeenre, Montlake-re és Morganre, három
földművesre jutott a hálátlan feladat. Kettőnek a családja is
túlélte a támadást, komor biccentés után mégis útnak indultak,
anélkül hogy egy zokszó is elhagyta volna a szájukat a veszélyes
északi út miatt. Mind tudták, hogy talán nem térnek vissza élve,
mégis mentek. A családjukat Perszephoné gondjaira bízták, aki
mélységes bűntudattal vállalta a feladatot.
Nekem kellett volna mennem helyettük. Én adtam a parancsot,
és nekem kell a következmények után élni vagy halni, de még csak
pálcát sem húztam.
Tirre-dahl nagyobb település volt, mint Rhen-dahl,
kifinomultabb is. Míg Rhennek ott volt az erdő a fáival, a
gyümölcseivel és az állataival, Tirrének jutott a tenger. A vízben
több is akadt halaknál és sónál. A zöldeskék hullámokon túl
feküdt Belgreig, a dhergek hazája, és onnan bizony mindenféle
kincsek származtak. A dherg hatást nem lehetett nem
észrevenni: Tirre-dahlt kőből építették. Bár néhány épületet
vályogtéglákból alakítottak, a dahlt körülvevő fal szépen
egymásra rakott kőtömbökből épült, a kláncsarnok szintúgy.
Rhen-dahllal ellentétben itt a falu egy része az erődítésen kívül
esett.
Tirre-dahl vagyonának legjava a kikötő körüli
településrészben lakozott. Több száz téglaépület sorakozott
egymás fölött a vízparttól induló meredek lejtőn. Tirre lakói
Vernesnek nevezték el ezt a kikötőfalut, állítólag a „rakpart”-ot
jelentő dherg szó után.
 Amint Perszephoné menekültjei befordultak a sziklás part
felé lejtő kanyarba, eléjük tárult az egész dahl a faluval és a
horizontig nyújtózó tengerrel. A dahl népe is jól látta őket.
Nehéz is lett volna nem észrevenni a tárva-nyitva álló kapu felé
trappoló, több száz emberből álló menetoszlopot.
– Jól vagy? – kérdezte Raithe.
A férfi Perszephoné mellett menetelt, ahogy az út minden
egyes napján tette. Nem ő kérte erre a harcost. Szinte soha
semmit sem kért Raithétől. Nem érezte úgy, hogy megteheti.
Perszephoné a Rhen-klán vezetője volt, de Raithe Dureyából
származott, és annyi már bebizonyosodott, hogy a férfit senki
sem mondhatta szolgájának. Az Istenölő nagy értéket képviselt
egy fhreyek ellen hadba vonuló klánfőnök számára. Csakhogy
ennél még többet jelentett: Perszephoné jól érezte magát az
oldalán. A fhrey harcosokat leszámítva, akik még mindig
megrémítették, mindenki elvárt valamit Perszephonétól.
Raithének azonban senkire sem volt szüksége. Időnként,
amikor a jövő nem sok jóval kecsegtetett, a törzsfő bűnös
képzelgésekbe menekült, és arról álmodozott, hogy elszökik a
férfival. Elképzelte, amint leveti a felelősség béklyóját, és
Raithéval él tovább a férfi gondtalan világában. Persze mindez
csak önáltatás volt. A való világ nem így működött.
– Persze, nincs semmi gond – felelte Perszephoné, és látta
Raithén, hogy amaz nem ilyen válaszra számított. – Hamarosan
kiderül, kinek van nagyobb hatalma: Marinak, vagy
Eraphosznak.
– Eraphosznak?
– A Tirre-klán istenének.
A kapu nyitva állt, amikor megkezdték az ereszkedést.
Amikor Perszephoné már-már azt hitte, hogy minden jóra
fordul legalább az elkövetkező néhány napra, kürtszó ütötte
meg a fülét.
 Ez az a pillanat, amin az egész jövőnk múlik. Vajon hogyan
döntött Tirre?
Az első kürtszó elhalt, Perszephoné pedig visszatartotta a
lélegzetét. Elszorult a szíve, amikor meghallotta a másodikat és
a harmadikat. Nem volt kétséges, mit jelentenek. Egy kürtszó
üdvözlést jelentett, kettő lehetséges veszélyt, de három… a
három már fenyegetésre figyelmeztetett, és fegyverbe hívta a
lakosokat.
Meglepő módon a kapu mégsem zárult be, legalábbis először.
Az első lépéseket a falakon kívül tartózkodók tették meg.
Akárhová is készültek, akármivel is foglalkoztak éppen,
mindent otthagyva betódultak, és egymást lökdösve igyekeztek
a védelmező falakon belülre jutni, mielőtt a kapu bezárulhatott
volna.
Amitől Perszephoné a legjobban félt, valósággá vált: Tirre
nem fogadta őket.
Lipitet, a dahl főnökét sohasem tartotta különösebben bátor
férfinak. A dahl vagyona folytán gőgös és dölyfös fickó kevés
valódi fenyegetéssel találkozott. A gazdag emberek – főleg azok,
akik nem a saját erejükből tollasodtak meg – nem szerettek
kockáztatni, és nem létezett nagyobb kockázat annál, mint hogy
szembeszálljanak a fhreyekkel.
Tirre szempontjából a Rhen-klán olyan volt, mit a pestis, amit
nem akartak terjedni látni a partjaikon.
Amikor Perszephoné azt hitte, hogy ennél rosszabb nem
jöhet, sikolyt hallott.
A háta mögött a vezérszekér felért a dombtetőre, majd
elkezdett ereszkedni. A legtöbben hátulról tolták, csak Malcolm
és Cobb húzták elölről. A Tirrébe vezető út eddig viszonylag
egyenes terepen vezetett, ezért mindenki meglepetéssel fogadta,
amikor a szekér nekifogott lefelé gurulni a lejtőn, ráadásul
magától. Malcolm félreugrott, de Cobb túl lassúnak bizonyult. A
szekér meglódult, és a bal első kerék átgördült a férfin. Cobb
sikolyát a hátsó kerék szakította félbe. A hangzavar azonban
még korántsem ért véget. A szekér előtt állók páni félelemmel
figyelték a járművet, amelyet Cobb halála sem állított meg, még
csak le sem lassította. Ha bármi is változott, hát az, hogy egyre
gyorsabban száguldott.
Roan alkotmánya végigzörgött a szörnyűségesen sima úton,
és egyre gyorsult, míg végül már egy nekiiramodó nyulat is
lekörözött volna. A vizes-, búzás- és söröshordók közé szorult
Mari keményen döcögött a jármű hátuljában. Az isten
dühödtnek tűnt, miközben elrobogott az emberek mellett. A
roskatag kerekek meglehetősen kilazultak, de Roan találmánya
állta a sarat, és a szekér elképesztő sebességre tett szert.
Mindenki félreugrott az útjából, aki csak tudott, vagy balra,
vagy jobbra, néhányan azonban túl lassúak voltak. Raithe
félrerántotta Perszephonét, de egy férfi és a felesége a kerekek
alá került. A szekér végül elhagyta az emberek oszlopát, és
kemény, sebes tempóban tette meg az út hátralévő részét.
Dülöngélve, süvítve közelített egyenesen Tirre-dahl kapuja felé.
A nagykapun még mindig a későn érkezőket eresztették
befelé. Látva a szekeret, az emberek sikoltozva szétszaladtak.
Még az őrök is az életüket mentve iszkoltak, amikor felfogták,
hogy egy isten zörög feléjük. A szekér egészen élő dolognak
tűnt, valamiféle ingatag, dühödten rohamozó nagyvadnak. A
zsákoknak és az egyenetlen utcaköveknek csapódó jármű
ugrált, himbálózott, rázkódott, de nem tévedt le a pályájáról, és
nem lassított.
Végül telibe találta a kaput.
Hangos reccsenés hallatszott, mennydörgéshez hasonló. Az
egyik kerék szilánkok viharától kísérve leszakadt, a fakapu két
szárnya pedig kicsapódott. Az ütközéstől a jármű hátulja
felemelkedett, és az egész átfordult a levegőben, szétszórva a
gabonás- és söröshordókat a gereblyékkel, kapákkal,
rostálóvillákkal és ásókapákkal, no meg Mari istennel
egyetemben. Ami a kocsiból megmaradt, az a zűrzavar
felhőjében eltűnt Perszephoné szeme elől a kapu mögött.
Sikolyok, majd újabb csattanás követezett. Aztán minden
elcsendesült.

Az ezt követő dermedt csend még a sikolyoknál is rosszabb volt.

Odafenn az égen sirályok kiáltoztak, és nem voltak egyedül. A
Rhen-klán egy emberként zokogott: kik az elszabadult szekér
által letaroltakért, kik azért, mert tehetetlenek voltak. A
némaság a dahlon belülről jött, ahová Perszephoné nem látott
be. Semmit sem látva és hallva találgatta, miféle szörnyűséges
következménnyel járhatott a baleset, és amíg megtette az út
hátralévő részét, el sem tudta képzelni, mit fogja várni
odabenn.
Perszephoné megálljt parancsolt a többi szekérnek. Az egész
klánt türelemre intette, míg ő Raithéval és Malcolmmal bement
a dahlba. Hátrapillantott, és meglátta Roant, aki két karjával
magát ölelve Cobb holttestére meredt. Perszephoné beszélni
akart vele, azt mondani, hogy nem az ő hibája, de most nagyobb
válságot kellett elhárítania. Beszélnie kellett Lipittel, a Tirre-
klán törzsfőjével, hogy mentse, ami menthető.
A Tirre-dahl nagykapujának fél szárnya csaknem teljesen
leszakadt. Ferdén, kicsavarodva lógott a pánton. A belépő
Perszephoné szeme vért keresett, de nem talált. Senki sem
feküdt a földön. Senki sem tűnt sérültnek. A szekér szinte
megsemmisült a kapuval való találkozástól, ami megmaradt
belőle, az mind ripityára tört vagy elgurult. Az üres jármű az
oldalán hevert. Búza- és árpahalmok emelkedtek a hasadt
hordódongák között. A szerszámok szétszóródtak, ám csodával
határos módon a négy, sörrel teli hordó eldőlt, de sértetlen
maradt. Többvékányi borsó és bogyós gyümölcs röpült ki a
kosarakból. Mindennek a közepén, Tirre-dahl udvarának
középpontjában ott állt Mari szobra, érintetlenül.
A Tirre-klán népe az isten köré sereglett. Többen lehajtott
fejjel térdepeltek, és csak akkor néztek fel, amikor Perszephoné
a kísérőivel együtt belépett a kapun. A Tirre nép szemében
félelem ült. A csarnok kőlépcsőjén térdepelt Lipit törzsfő a
feleségével, Iffennel, valamint három fiukkal. Mindnyájan a
népükre jellemző puha, fehér lenvászon ruhát viseltek. Lipit
nyakát arany-, míg Iffenét ezüstperec ékesítette.
Perszephoné semmit sem mondott, csak átkelt a gabona
tengerén, és végül megállt Mari mellett. Azon tűnődött, miként
szabadkozzon a szerencsétlenség miatt, de nem talált szavakat.
Hogyan is kezdhetné elmagyarázni, mi történt, hogyan
kérhetne menedéket a katasztrófa után?
– Bocsássatok meg nekünk. – Lipit szólalt meg először, arcát a
belépő felé fordítva.
Perszephoné Raithéra, majd Malcolmra sandított, mert nem
volt biztos benne, jól hallotta-e. Válaszképpen mindkettőjük
felhúzta a szemöldökét.
– Rosszul tájékoztattak minket – folytatta Lipit, és gyilkos
pillantást vetett egy férfira, aki a földön térdepelt a lépcső alján.
– Calab azt bizonygatta, hogy Erephosz nagyobb hatalmú isten
Marinál, hogy a Rhen-klán gyenge, és hogy a népetek
koldusként érkezik majd, hogy tönkretegye az országunkat. –
Azzal leköpte a földön kuporgó embert, aki arcát még mindig a
porba nyomva reszketett és jajgatott.
Lipit a gabonából kiemelkedő Marira nézett.
– Istenetek nagy és bőkezű. – A törött kapura pillantott. – Vad
és hatalmas. Most már értem, miért gondoljátok, hogy a rhunák
megküzdhetnek a fhreyekkel. Az istenetek harcos isten.
Bocsássatok meg. Nem tudtuk.
Perszephoné eltűnődve bólogatott.
– És mi van a küldöncömmel?
– Itt van, a haja szála sem görbült. Tudatta velünk, hogy nagy
klángyűlést hívsz össze azért, hogy keeragot válasszunk
magunk közül, aki majd háborúba visz bennünket az északi
istenek ellen.
– És te mit gondolsz erről a dologról?
Lipit ismét kíméletlenül meredt a lépcső alján kuporgóra.
– Úgy véltük, rossz ötlet. – Látványosan összehúzta magát,
amikor Marira pillantott, ám az istennő semmit sem tett.
– És mit gondolsz most? – folytatta Perszephoné.
– Hogy elhamarkodottan döntöttünk.
Perszephoné együttérző arccal bólintott, és csak remélhette,
hogy kívülről nem látszik az őszintétlensége.
– Lipit főnök, Iffen úrnő, bemutatom Malcolmot, aki eddig a
hírhedt helyőrségben, az Alon Rhistben élt, és a dureyai Raithét,
más néven az Istenölőt.
Lipit odabólintott a harcosnak.
– Már hallottunk rólad.
– Ő az én Pajzsom.
– Méltó választás. Igazán becsületedre válik, hogy ilyen
hatalmas harcos áll melletted. Hadd fejezzem ki részvétemet
Reglan és a fiad, Mahn haláláért. Mindketten nagy és igaz
harcosok voltak.
– Köszönöm – bólintott Perszephoné. – Most pedig meg kell
kérdeznem, vajon szívesen látjátok-e a Rhen-klánt Tirrében.
Lipit a vele szemben álló istenszoborra pillantott.
– Hogyne, hogyne. A Rhen-klán népét az erdőben élő
testvéreinknek tekintjük.
– Ebben az esetben – mosolyodott el a nő – Mari áldása
szálljon erre a dahlra és országodra.
 Lipit válla láthatóan ellazult. Lehunyta a szemét, és nagy
levegőt vett. Az udvaron mindenki más is így tett, miközben
felálltak.
– Perszephoné, jó barátom, kérlek, kerülj beljebb! – mondta
Lipit már egészen más hangon, mint amit a nő jól ismert. –
Hozatok bort és sajtot.
– És a népem?
– Zsúfoltak az utcák. Megfelelne neked, ha odakint
táboroznának, az északi fal mellett?
Perszephoné várt, miközben Lipit az ajkát nyaldosta és a
verejtéket törölgette a homlokáról.
– Igen, persze – bólintott a nő, aztán odasúgta Raithénak és
Malcolmnak: – Kérlek, tudassátok a többiekkel, hogy
idejöhetnek, és lássanak neki, hogy… nos, gondoskodjanak a
dolgokról, míg én visszatérek.
Mindketten bólintottak, és elindultak visszafelé.

Mire ketten visszatértek, Cobb holttestét már gyolcsba tekerték,

és az egész családja ott zokogott fölötte. A szintén eltiport férj és
feleség után csak egy fiatal fiú maradt, ő borította be a testüket.
Ők hárman biztosan valamelyik külső faluban csatlakoztak a
menethez, mert senki sem ismerte őket. A tizennégy év körüli
fiú sovány volt, mint a kapanyél, egyik hajtincse felfelé állt.
Nem sírt. Még a szeme sem volt vörös. Az ajka nem remegett.
Kemény gyerek. Mint egy dureyai. Ugyanolyan sokat látott,
elhagyatott kinézete van.
Roan is ott állt a halottak között. Ő sem zokogott, de úgy
nézett ki, mint aki menten rosszul lesz.
Raithe nem remekelt a nyilvános beszédekben. Úgy általában
beszélni sem igen szeretett, de valakinek meg kellett tennie.
Mély levegőt vett, és kihúzta magát.
 – Perszephoné megkért, hogy tudassam mindenkivel, a Tirre-
klán szívesen látott vendégei vagyunk – szólt hangosan, és a
közelben állók feléje fordultak. A távolabb tartózkodók
közelebb jöttek, hogy jobban hallják. – Letáborozhatunk az
északi fal külső oldalán. – A holttestekre pillantott. – De
csinálnunk kell valamit a szekerekkel, hogy biztonságosan
lehozhassuk őket ide.
Roan állkapcsa megfeszült, és összeszorította a szemét,
mintha valaki megütötte volna. Amikor ismét kinyitotta, néma
szó kerekedett az ajkán: sajnálom. Egyetlen suttogás nem sok,
annyi hangot sem adott neki. Újra és újra elismételte, miközben
két karját lefeszítette maga mellé, a kezét pedig ritmikusan
ökölbe szorította, majd ellazította.
Raithe nem tudta, mit mondhatna még, és csak állt lesütött
szemmel.
Malcolm lépett előrébb.
– Meggyászoljuk azokat, akiket elveszítettünk ma, de az
áldozatuk révén mi, és talán a többi klán is, esélyt kapott a
túlélésre. Tirre-dahl azt tervezte, hogy bezárja előttünk a
kapuját, de Mari megmutatta nekik az egyesülésben rejlő
bölcsességet. Ezek az emberek nem haltak meg hiába. A haláluk
és Roan szekerei megmentették a Rhen-klánt. Rójuk le hát a
tiszteletünket előttük! – Tisztelettudón meghajtotta a fejét, és
elsuttogott egy néma fohászt.
– Hogyan tudjuk megjavítani a szekereket? – szólt csendesen
Roanhoz a harcos. – Úgy, hogy többé senki se… – habozott –
sérüljön meg.
– Nem Joan ölte meg azokat az embejeket – lépett közbe
Gifford. A sánta fazekas tett egy lépést előre, Raithe és Roan
közé állva.
Raithe gyakran látta kettejüket együtt étkezni, és úgy sejtette,
más értelemben is élvezik egymás társaságát, ám azt öt nap
alatt egyetlenegyszer sem látta, hogy megfognák egymás kezét.
– Én is tudom – felelte Raithe. – És Perszephoné is tudja. De
elég fontos, hogy…
– Senki sem tudhatja elője, mi fog töjténni egy új eszközzel –
folytatta Gifford, mint aki oda sem figyel a válaszra. – Amikoj
kavicsot dobunk egy tóba, nem tudhatjuk, hány helyen
fodjozódik majd a víz. Ha Joan nem segített volna, az összes
ételt és eszközt hátja kellett volna hagyni.
A harcos meg sem próbált közbeszólni. Gifford nem is őhozzá
beszélt, hanem a fiatal nőhöz.
– Ostobaság azt hinni, hogy Joan a hibás. Ha csinálok egy
kupát, és valaki olyan sietősen nyeli belőle az italt, hogy
megfullad, az tán az én felelősségem? Itt most ugyanaz a
helyzet. Teljesen ugyanaz. Úgyhogy ne hibáztasd Joant.
Gifford elhallgatott, és Raithe ismét a nőre sandított.
– Meg tudod javítani a szekereket úgy, hogy ne gördüljenek
olyan gyorsan?
Roan bólintott.
– Rendben.
A harcos vetett még egy pillantást a fiúra, aki elveszítette a
szüleit. Valami ismerősnek tűnt benne. Semmi nyilvánvaló nem
jutott eszébe, és nem akarta megzavarni a kölyök gyászát, de
úgy érezte, tudnia kell. Raithe egész életében így érezte magát;
mintha mindössze karnyújtásnyira lenne valamilyen fontos
igazságtól.
Kitartóan meredt a gyerekre.
Semmi.
Megrándította a vállát, és odébbállt.
 KILENCEDIK FEJEZET

A Rózsa-híd alatt
Mindig is lenyűgözött az a tény, hogy a fhreyek népe hét
törzsre oszlik, úgy, ahogy Rhulyn népe is hét klánban él. A
rhulyni klánok azonban vér és terület szerint különülnek el,
míg a fhreyeket osztályaik, foglalkozásaik és hatalmuk osztja
meg. Társadalmuk legalján áll a Gwydry, a munkások
osztálya, a legtetején pedig a Miralyith.
BRIN KÖNYVE

Mawyndule biztosra vette, hogy ha ő is ott lett volna

Avemparthában – vagy még jobb: ha az apja hagyja neki, hogy ő
vezesse a támadást –, mostanra az Instarya-beli Nefron, Arion,
az Áruló és a gyűlöletes kis falu összes rhunája már halott
volna. Ehelyett az apja ostoba módon Jeryddet bízta meg.
Félnótás Jerydd, ahogy nemrégiben elnevezte magában,
Avempartha keljeként székelt a toronyban. Mawyndule egyszer
találkozott vele: a herceg még sohasem látott ilyen öreg fhreyt.
Olyan öreg volt, hogy már a fejét sem kellett borotválnia, mert
már minden szál haja évekkel azelőtt kihullt. A helyén barna
foltok maradtak, amelyektől olyan pettyes volt, mint
háziállatként tartott baglya. Akár egy vén házaspár, a kel és a
bagoly olyan régóta együtt voltak már, hogy elkezdtek
hasonlítani egymásra: két ősöreg, pettyezett trotli. Egyik sem
tudott repülni.
Első találkozásukkor Mawyndule véletlenül megkedvelte
Jeryddet. Akkor ismerkedett meg az öreg kellel, amikor
Gryndallal a toronyban töltötték az éjszakát a Rhulynba vezető,
balszerencsés utazás alkalmával. Az agg fhrey a madarával
barátságosnak tűnt, még bölcsnek is. A herceg ma már mást
gondolt róla. Az az agyalágyult óriásokat küldött, hogy végezzék
el a Miralyith munkáját, rábízva ezzel magát az ősi torony
hatalmára, pedig legjobb lett volna személyesen intézni az
ügyet. Ráadásul ő és a cimborái kesztyűs kézzel bántak el az
árulókkal. Villámlás és jégverés? Mawyndule a fejét csóválta, ha
erre a hallatlan megoldásra gondolt. Jobb lett volna tüzet és
szelet küldeni. Fel kellett volna égetni az egész erdőt: minden
egyes épületet, fűszálat és fát. Füstölgő hamuvá kellett volna
változtatni Rhulyn egészét. A herceg nem állt volna meg itt:
földrengésekkel szaggatta volna szét a talajt, összetörve az
utakat, és leomlasztva a hegyeket. Mi szüksége volt a
Miralyithnek óriásokra? Meggyőződésből kellett volna
cselekedni, de ez az erény Gryndallal együtt lett semmivé.
Mawyndule minderre a Talwara tanácstermében ülve jött rá.
Nem engedték oda a nagy asztalhoz, ahol a főminiszter, a
titokmester, a fane és a Shahdi, az eriváni nemzetőrség
parancsnokai összegyűltek. Helyette egy kis padra kellett
leülnie a vizeskancsó és a poharak mellé. Nem azért jött, hogy
hozzászóljon a tanácskozáshoz, csak azért, hogy hallgassa.
Folyamatos taníttatása miatt kellett részt vennie rajta, hogy
lássa, miként uralkodik egy fane. Csakhogy a sarokba száműzve
mindössze annyit tudott meg, hogyan ne uralkodjon.
– Petragár azt jelentette, hogy ellenállást tapasztalt az Alon
Rhistben állomásozó Instarya részéről. Nem hajlandók
együttműködni – kezdte Kabbayn.
Az új főminiszter egy szánalmas senki volt Gryndalhoz
képest. Még csak nem is Miralyith! Habár láthatólag nem bánta,
hogy egy Miralyith szerepében tetszeleg díszes asicájával.
Mawyndule nem bírta felfogni, miért választott az apja pont egy
ilyen siralmas szélhámost a tisztségre.
– Együttműködni? – Lothian arcán egyszerre látszott
meglepetés és az, hogy jól szórakozik. – Hogy lehet ez egyáltalán
kérdés? Úgy tesznek, ahogy parancsolom. Elrendeltem, hogy
mostantól fogva Petragár a vezérük, így tiszteletben kell
tartaniuk a parancsait.
– Persze, persze – felelte Kabbayn visszakozva –, de nem
fogják teljes szívvel szolgálni.
– Mi szükség van a szívükre? – kérdezett vissza Lothian.
Kabbayn szólásra nyitotta a száját, de semmi sem jött ki, így
inkább becsukta.
– Mi másról tudtok még beszámolni? – tudakolta Lothian.
– Azt a hírt kaptam, hogy a rhunák gyülekeznek, magasságos
fane. – Vasek felhajtotta szürke köntösének ujját, de a csuklyáját
nem tolta hátra. A felhajtott ujjak alatt Mawyndule
égésnyomokat vett észre a csuklóján. A bőre ráncos és fonnyadt
volt, vörösebb, mint a többi testrészén. Mawyndule már a
látványtól is összerezzent. – Úgy tűnik, keeragot akarnak
választani.
– Keeragot?
– Azt hiszem, ők így hívják a saját fane-jüket. Egyetlen vezetőt
akarnak, aki közös lobogó alatt egyesíti a klánokat. Lehetséges,
hogy háborúra készülnek.
– Háborúra? – kuncogott a fane. – Ki ellen? Ellenünk, úgy
érted?
– Azt hiszem.
Az asztalnál többen is felnevettek, de leghangosabban az
Oroszlános hadtest parancsnoka kacagott, aki végül, amikor
már kapott levegőt, hozzátette:
– Micsoda pimaszság!
Vasek nem nevetett, nem is mosolygott.
– Nagyon sokan vannak, magasságos fane. És hírnököket
küldtek a Magaslándzsa-völgybe. Komollyá válhat a dolog, ha a
Gula-rhunák egyesülnek a déli Rhulyn klánokkal.
– Ez nem valószínű – felelte Lothian. – Megtanítottuk őket
gyűlölni, és arra képeztük ki őket, hogy egymást mészárolják. –
Elutasítóan legyintett. – Majd az Instarya újabb viszályt szít
köztük. Az eloltja a feléledő lángokat. A dolgok szépen le fognak
csillapodni.
Mawyndule nem fékezhette tovább a nyelvét. Kihagyták az
óriástámadás tervéből, vagyis A Büntetésből, ahogy az apja
nevezte, és ami végül senkit sem büntetett meg. Nem ülhetett
tovább ölbe tett kézzel, míg az ostobák összevissza zagyváltak.
Talpra ugrott, rácsapott a kis padra, amelyen egy érintetlen
kancsó volt, és így szólt:
– Lecsillapodnak? Halljátok ti, hogy miket beszéltek? Mind
egy szálig ki kell irtanunk őket!
– Mawyndule! – förmedt rá az apja. – Neked nem adtunk szót
ezeken a gyűléseken!
– Az Aquila tanácsnoka vagyok!
– Ifjú tanácsnoka, és mint azt már bizonyára te is észrevetted,
erre a tanácskozásra még a rangidős tanácstagok sem
hivatalosak.
– De hát szót kell kapnom! Egyedül annak van értelme, amit
én mondok, és ez ugyanaz, amit Gryndal is mondana…
– Gryndal főminiszter sincs itt – szólt közbe Vasek. – És senki
sem tudja, hogy ő mit mondott vagy nem mondott volna…
– Azért nincs itt, mert meggyilkolták! És ezért kell
mindegyiküknek meghalnia. Mindnek!
– Távozhatsz – szólt rá az apja élesen.
– De én…
– Kifelé! Most!
Mawyndule kiment, de mielőtt kilépett volna, felborította a
padot, összetörve ezzel a kancsót és a poharakat. Gyerekes
dolog, de hát a többiek is gyerekesen viselkedtek – és jólesett
összetörni valamit.

Mawyndule nem tervezett elmenni a Rózsa-hídhoz. Még akkor

is ezt mondogatta magának, amikor a fejét lehajtva belépett a
Kertbe, hogy elkerülje a Florella tér esti forgatagát. Így a város
északi oldalán bukkan majd elő, ahonnan könnyen elérheti a
hidat, ha esetleg mégiscsak meggondolja magát. Mindössze
annyit akart elérni, hogy minél messzebb kerüljön a Talwarától
és az apjától. Úgy gondolta, a fane keresni fogja a tanácskozás
után, és Mawyndule úgy döntött, hogy nem szeretné, ha az apja
rábukkanna.
Talán mégiscsak elmegyek. Nem bánnám, ha újra láthatnám
Makaretát. Már úgyis közel járok.
Mawyndule szeretett beszélgetni a lánnyal. Nem tűnt
lángésznek vagy ilyesmi, de valójában így még jobban is tetszett
neki. A hercegnél csaknem mindenki többet tudott, vagy
legalábbis úgy tettek, mert több évszázaddal idősebbek voltak
nála. Makareta viszont nem játszotta meg magát.
Tulajdonképpen ezáltal okosabbnak is tűnt, vagy legalábbis
őszintébbnek.
Miközben átkelt a Kerten, Mawyndule megszemlélte a hely
kialakítását. A kövek lehelyezését kissé túl tökéletesnek, a
cserjéket pedig túl rendezettnek találta. Feltételezte, hogy a cél
az volt, hogy megtévesszék a látogatókat a Kert időtálló
eredetével kapcsolatban. A történelem tanítása szerint
Gylindora fane és Caratacus tervezte, és az Eilywin törzs
alapítói építették a Kertet. Mawyndule azonban szívesen látta
volna természetesebbnek, más szóval rendezetlenebbnek és
ötletszerűbbnek.
Minél tovább tanulmányozta a környezetét, annál biztosabb
lett abban, hogy Gylindora mindent rosszul tervezett meg.
Egyébként is, mit tudott ő? Igen, ő volt az első fane, de nem volt
jelen, amikor az élet kialakult Elanon. Mawyndule meg volt
győződve róla, hogy az élet bölcsője teljes összevisszaságban
leledzett. Mindenki mindig rendet várt el, a szimmetriában és
az egyenlőségben hittek, de ilyesmi valójában nem létezik
erőszak alkalmazása nélkül. Az apja valószínűleg úgy érezte,
pártatlanul járt el, amikor kizavarta a fiát a tanácsteremből
ahelyett, hogy végighallgatta volna kivételesen hasznos
tanácsát. Ha az élet igazságos volna, az apja erényt látna fia
bölcsességében. Ráébredne erre, megbánná, amit tett, és győzne
az igazság. Így kerülne minden a helyére, de a világ nem így
működött. Tetszetős vagy tökéletes pedig szintén nem volt.
A Kapuhoz közelítve Mawyndule lelassított. Nem a pillanatot
akarta elnyújtani, nem is a hódolatát vagy a tiszteletét kifejezni
– azért tette, mert a Kapu megijesztette.
Mawyndule hallotta, hogy a gyerekek azzal ugratják egymást,
melyikük mer bekopogtatni a Kapun. Ez amolyan beavatási
szertartás volt. Ő azonban gyerekként nem ismert más
gyerekeket. Egyébként sem voltak sokan, és ebből arra
következtetett, hogy a beavatási mendemonda nem igaz. Ő
maga csak egyszer ment a Kapuhoz, a huszonötödik
születésnapján. Az Umalyn főpap a deszkákra nyomta a
tenyerét, és Ferrol fiának nyilvánította. A durva felület olyan
tapintású volt, mint egy halott fa. Nem, nem fa, inkább mint egy
halott személy. Most visszagondolva Mawyndule akkor úgy
érezte, mintha egy hulla arcát érintette volna meg, és
végigfutott a hideg a hátán.
Úgy mondták, a Kapu túloldalán a paradicsom rejlett, az a
hely, ahová halála után mindenki megtért. Mi történne, ha
kinyílna, épp akkor, amikor túl közel állok hozzá? Beszívna, mint
egy örvény? Meghalnék, miközben átlépem a küszöbét? Talán
nem is a paradicsom az. Talán valami más. Valami olyannyira
nem paradicsomi, hogy ajtó mögé kellett zárni.
Mawyndule eljutott a Kaput körbevevő kövezetig. A Kertet
úgy tervezték, hogy mindenki a középpontja felé haladjon,
úgyhogy ezt ő sem tudta teljesen elkerülni, de azért a körön
kívül maradva, a padok mögött kerülte meg a területet. A nap
már lement, csak halovány, szürke derengés maradt utána. A
félhomályban a Kapu még baljósabbnak nézett ki. Fiatal
korában Mawyndule rémálmokat látott arról, hogy egyedül van
éjnek idején ezen a helyen. Álmában valaki mindig kopogtatott.
Ahogy közelebb ért, rájött, hogy a hang a Kapu túloldaláról jön.
Erősen ellenállt annak, hogy kinyújtsa a kezét, de végül mindig
elveszítette a küzdelmet. Miközben felemelte a karját, végig
győzködte önmagát, hogy nem számít, hiszen a Kapu úgysem
nyílik meg. Természetesen tévedett. Mindig felriadt, mielőtt
megláthatta volna, miféle borzalom várja a túloldalon, és ettől
az egész talán még rosszabb volt.
Ahogy körbement, észrevett egy alakot az egyik padon.
Napközben ez nem lett volna szokatlan, de sötétedés után
kimondottan ijesztően hatott. A fickó koszos, barna, foltokkal és
szakadásokkal teli köntöst viselt. Sötét haja alatt szakáll árnya
feketéllett.
Nem Miralyith.
Az alak előredőlve ült, és a Kaput bámulta. Mawyndule nem
lassított, hanem továbbhaladt, és ellopózott mellette. A padon
ülő fickó fel sem nézett, egyetlen tagja sem rezdült.
A herceg úgy érezte, talán mégiscsak elmegy a Rózsa-hídhoz.
Kíváncsi volt rá, ki van jelen a találkozón. Talán egy csomó
tébolyodott, aki hátat fordított Ferrolnak, és a holdat imádja,
vagy valami hasonló őrültség. Azon tűnődött, hányan lesznek –
szerette volna, ha Makareta egyedül van. Akármennyire is
reménykedett ebben, tudta, hogy nem így lesz. Nem tűnt olyan
típusnak, mint aki egyedül álldogál egy híd alatt az éjszaka
közepén.
De hisz nem azt állapította már meg egyszer, hogy a lány
nem valami értelmes? Ami igazán fura, lévén, hogy Miralyith,
de Mawyndule arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet
minden tehetséges fhrey okos is. A legtalálékonyabbak is
lehettek kimondottan ostobák – ott volt például Arion.
Elképzelte, ahogy Makareta a sötétben várakozik, dörzsöli
fázó karját, erősen kémleli a sötétséget. Talán csak kitalálta az
egész történetet, hogy odacsalja őt valahová, ahol kettesben
lehetnek. Elképzelte, ahogy a lány szégyenlősen beismeri a
vonzódását. Kénytelen lesz bevallani az igazat, amikor
Mawyndule megérkezik, és senki más nem lesz ott.
Nem helytelen az, hogy én, egy senki kíséret nélkül, kettesben
vagyok a herceggel? – kérdezné.
Miközben kiosont a Kertből, azon kapta magát, hogy
vigyorog. Mire a folyó felé vezető, lejtős, keskeny mellékutcára
tért rá, sietősen szedte a lábát. Kis szerencsével haza sem megy
ma éjszaka. Tegye csak érte tűvé az apja a palotát, ha akarja.

Ha Mawyndulénak további bizonyítékra volt szükség arra, hogy

a világ igazságtalan, nem kellett messzebb mennie a Rózsa-
hídnál.
Makareta ugyanis nem volt egyedül.
Tizenöten-húszan gyülekeztek a Shinara folyón átívelő híd
alatt. Nyár közepén a víz meglehetősen alacsonyan állt, így
bőven akadt hely a lapos kövek között. A találkozó úgy festett,
mint valamilyen különös, késő éjszakai piknik. Többen hoztak
takarókat, amelyeket leterítették a kövekre. Gyümölcsös
kosarak, sajt és bor került elő rekeszszámra. Voltak, akik
körbeálltak, és fakupákból iszogattak. Minden jelenlévő sötét,
csuklyás köpönyeget hozott, bár kevesen viselték, a karjukra
vagy a vállukra vetve vitték a ruhadarabot. Talán az éjszaka
további részében hidegebbre számítottak. Mawyndule azon
tűnődött, vajon neki is kellett volna-e hoznia valami
melegebbet, de fullasztónak és párásnak érezte az éjjeli levegőt,
úgyhogy az asicáját is elegendőnek tartotta. Sőt azt kívánta,
bárcsak a rövid, lenvászon köntösét hozta volna, de hát a
tanácsgyűléshez öltözött fel, és nem volt ideje ruhát cserélni.
Holdfény híján a híd alatti tér homályba burkolózott, ám nem
volt sötét. A megvilágítást repkedő fényforrások adták:
különböző színű szikrázó labdák bukdácsoltak és lebegtek
buborékok módjára a levegőben. Látta már ezeket, általában a
Miralyithek rendezte ünnepélyeken. A fények visszaverődtek a
Shinara felszínéről és a híd alsó feléről. Az ív alatt mindent
beterített a furcsa, fentről lefelé ömlő világítás, amely karneváli
hangulatot teremtve végighullámzott a kő hídoszlopokon és a
jelenlévők arcán.
– Hát sikerült eljönnöd! – kiáltott fel Makareta, és egy kisebb
csoportból kiválva odaszaladt hozzá. Rajta volt a köpenye, de
úgy terítette a vállára, mint egy palástot. A kezében fakupát
tartott.
A lány megölelte.
Mawyndule megdermedt. Nem számított ölelésre, és fogalma
sem volt róla, mitévő legyen. Még sohasem ölelték meg. A
híresztelések szerint az anyák ölelgették a gyermekeiket, de azt
biztosra tudta, hogy az apák nem.
Amikor szétváltak, a kupa már a levegőben lebegett a lány
mellett. Makareta szégyenkező félmosollyal így szólt:
– Nem akartalak leönteni a borral. Milyen szép asica! Azért
egy kicsit meleg viselet ma estére.
– Hisz te vagy köpönyegben! – bukott ki a hercegből, és máris
megbánta a támadó hangnemet. Szerencsére a lány nem tűnt
sértődöttnek, sőt felkacagott.
– Mindnyájan viseljük. Aiden ötlete volt. Szerinte szükség van
valamire, ami jelképezi az összetartozásunkat, érted? Egy kicsit
buta választás. Mármint nyáron túl fülledt ruhadarab, télen
meg korántsem elég meleg, de minden gyűlésen hordanunk
kell. Nem mindenki veszi fel, de legalább magunkkal hozzuk.
Jobb, mint a tetoválás. Rinald azt akart. Úgy gondolta, az
bizonyítaná csak igazán az elkötelezettségünket. De nem
tudtunk megegyezni a mintában, és hogy hová kerüljön. Az
egészből egy nagy vita kerekedett, úgyhogy maradtunk a
köpenynél. Inga és Flynn készítette őket.
– Kézzel?
Makareta ismét kacagott.
– Dehogyis!
Mawyndule még mindig az ölelésen merengett. Utólag már
úgy érezte, jólesett neki. A lánynak orgonaillata volt, az arca
melegen simult a herceg nyakához, borotvált feje pedig az
állához. A szorítás, ahogy két karja körbefogta Mawyndule
hátát, szintén kellemes érzést nyújtott. Ha tudta volna előre, ha
nem éri meglepetésként, viszonozta volna a szorítást.
Tenyerével szívesen felfedte volna ama rejtélyt, hogy meddig
tart a ruházat, és hol kezdődik Makareta. Talán az éjszaka során
lesz még rá alkalma.
– Tessék, igyál egy kis bort – invitálta a lány, és a kupa a
herceg felé lebegett. – Igazán finom. Inga hozta. Sokkal jobb,
mint az a borzasztó lőre, ami Rinald szerint valami ritka évjárat
egy hírneves borásztól. Az senkinek sem ízlett. De ez kiváló,
kóstold meg!
Mawyndule elkapta a lebegő kupát, amely az egyik oldalon,
ahol egy kicsit túlcsordult, nedves volt. Nem kért belőle. Nem
igazán kedvelte a bort. Leginkább vizet ivott vagy almabort,
amikor annak jött el a szezonja. Nem szerette a bor és a mézsör
ízét, és azóta nem is nyúlt hozzájuk, hogy először kóstolta őket
tizenhárom esztendősen. Valamint soha senkivel sem ivott egy
kupából. Ő volt a herceg. Semmin sem kellett osztozkodnia,
most mégis elvette a lánytól az ivóedényt.
Belekukkantott, de csak sötét folyadékot látott. A perem fölött
Makareta nagy cicaszeme nézett rá várakozón. A kupát az
ajkához illesztve ivott belőle egy elenyészően kicsi kortyot.
Többnyire levegőt nyelt, de jutott egy kevés a borból is.
Gyümölcsös íz – gondolta magában. Édesebb volt, mint amire
emlékezett. Ivott egy második kortyot, ezúttal nagyobbat.
Meglepte: a bor könnyed volt, de se nem csípett, se nem
éreződött keserűnek.
Egy újabb korty után észrevette, hogy kopasz fejek tömege
veszi körül.
– Itt mindenki Miralyith?
– Hát persze – felelte a lány hirtelen támadt komolysággal. –
Nem-Mirák nem léphetnek be.
– Miért?
– Mert olyasmikről beszélgetünk, amiket mások úgysem
értenének.
– Például?
– Például arról, hogy a Miralyitheknek nem lenne szabad
hidak alatt bujkálniuk csak azért, mert ki akarják mondani az
igazságot. Jól mondom? – A beszélő egy magas termetű fhrey
volt, Mawyndulénél magasabb. A fiatal férfi két új kupával a
kezében közelített hozzájuk, és az egyiket átadta Makaretának.
– Ez itt Aiden – mutatta be a lány.
– És itt van körünkben a híres Mawyndule – vigyorgott
Aiden. – Makareta említette, van némi esély rá, hogy ellátogatsz
a mi szerény kis gyülekezetünkbe, de nem hittem neki. Ki hitt
volna? Hadd mondjam el, megtiszteltetés, hogy itt láthatunk.
Aiden idősebbnek tűnt a lánynál, de még fiatal volt, talán
ötszáz éves se; az biztos, hogy az első évezredében járt. Az
öregek ugyanis olyan porosan viselkedtek. Mawyndule
nemrégiben kezdte használni a poros szót az elavult modorú és
ízlésű személyekre, illetve a maradi gondolkodásmódra, mintha
az túl régóta állna a polcon ahhoz, hogy bármi haszna legyen. A
második évezredükben járók bár nem tűntek túl vénnek, úgy
mozogtak, beszéltek és viselkedtek, hogy az azonnal elárulta a
korukat. Ordított róluk, hogy öregek, mintha egy másik világból
származnának, egy leülepedett porral borított, ősi világból.
Aiden fiatal volt. Makareta szintén, ahogy mindenki más is, akit
eddig látott a híd alatt.
– És pontosan mit csináltok itt? Úgy értem, miért gyűltetek
össze? – érdeklődött Mawyndule körbepillantva.
A folyóhoz közel három szürke köpenyes éppen vízi
csatázott. Vízlabdákat csaltak elő az árból, ahogy ő is tette a
kútnál Vidárral, aztán egymásnak vetették őket. Mawyndule
korábban is látta már, hogy ünnepek alkalmával a Miralyithek
ezt a játékot játsszák. Mindig is jó mókának tűnt.
– Élvezzük a megfelelő személyek társaságát anélkül, hogy el
kellene viselnünk az ostobákat, alsóbbrendűeket, és azokat,
akik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék a különbséget – felelte
Aiden. – Jól mondom? – nézett körül, mire Makareta bólintott.
Aiden ajkán apró mosoly ült, amely beszéd közben sem
hervadt le. Valószínűleg színlelte. Mawyndule úgy hitte, a
legtöbb mosoly hamis. De talán Aidené valódi – a legtöbb
fiatalnak nem kellett tettetnie a mosolygást. Az is olyan poros
szokás volt. Talán Aiden egyenesen áhítatot érzett hercegének a
jelenléte miatt.
– Úgy hisszük, hamarosan egy új korszak virrad a
kultúránkra. Már csaknem tizenkétezer év telt el azóta, hogy
Estramnadont megalapították, hogy Gylindora fane és
Caratacus elvezetett bennünket erre a helyre, és lefektette a
társadalmunk alapjait. Tudtad, hogy Gylindora Nilyndd, vagyis
kézműves volt?
Ez teljesen hülyének néz engem?
– Persze hogy tudja – mondta Makareta annyi lenézéssel a
hangjában, hogy attól Mawyndule arcán felderült egy őszinte
mosoly.
Aiden egy pillanatra ingerültnek tűnt; talán zavarba jött,
amiért rendre utasították a hercege előtt.
– Na jó, de azt tudtátok, hogy kosarakat font?
Mawyndule örömmel látta, hogy Makareta ábrázata
ugyanúgy meglepetésről árulkodik.
– Aha! – kiáltott fel Aiden győzedelmesen. – Gondoltam. A
legtöbben nem tudják, pedig igaz. Ez volt a mestersége, folyami
sásból font kosarakat. El tudjátok képzelni? A fane! Közönséges
kosárfonó! Az élet nagyon más volt akkoriban. A társadalmunk
nagy része olyan időben alakult ki, amikor… nos… például még
a Művészet megjelenése előtt. Azt hiszem, mondanom sem kell,
hogy ha a Miralyith ott lett volna az alapító törzsek között, nem
Gylindorát választják első fane-nek. Jól mondom?
Mawyndule ráébredt, hogy bólogat, miközben újra
belekortyolt a borba. Első látásra nem tetszett neki Aiden. Nem
kedvelte azokat, akik magasabbak nála, ráadásul a fiatal fhrey
egyfolytában azt ismételgette, Jól mondom?, ami szörnyen
idegesítette. De leginkább az nem tetszett neki, hogy Aiden egy
kupa bort nyújtott át Makaretának. Talán semmi különöset sem
jelentett, talán csak barátok voltak, mindenesetre Mawyndulét
bosszantotta a dolog.
Mindazonáltal a Miralyithekkel kapcsolatos véleményével
nem tudott vitába szállni. Mindaz, amit Aiden mondott, olyan
ismerős volt számára, mintha ő gondolta volna. Maga is
hasonlókon töprengett hosszú évek óta. És bár arról tudott,
hogy Gylindora a Nilyndd törzs tagja volt, a kosárfonásról eddig
nem hallott. Szánalmasnak tartotta, de persze nem is számított
többre.
– Amit atyád tett az Instaryák vezetőjével a Carfreignben, az
mindent megváltoztatott. Megmutatta, hogy még a harcos törzs
sem remélheti, hogy kiáll ellenünk. És ahogy eljátszadozott
vele? Nagyszerű volt! Amikor Lothian végül megsemmisítette
Zefyront, mint valami játékszert, az olyan üzenetet küldött a
többi törzsnek, amelyet nem lehetett félreérteni. Most már
mind tudják az igazságot a Miralyithekről. Nemcsak erősebb
törzs vagyunk, hanem egy teljesen különálló nép. A létezés egy
magasabb szintje.
– Gryndal mindig azt mondogatta, hogy a Miralyithek az új
istenek – mondta erre Mawyndule.
Aiden elvigyorodott.
– És azt elmesélte Gryndal, hogy ő is tagja volt a
csoportunknak?
Mawyndule megdöbbent.
– Igazából ő volt az alapítónk. Egy valódi lángész volt. – Aiden
vigyora lehervadt, a helyét sápadt komorság foglalta el. – El sem
hiszem, hogy mi történt vele. Hogy így végezzenek vele…
ráadásul egy rhuna.
– Mawyndule is ott volt. Ugye, ott voltál? – kérdezte
Makareta.
A herceg bólintott, és legurította a maradék bort. Jó nagy
korty volt, és hirtelen még többet kívánt.
– Borzalmas lehetett – mondta együttérzőn Makareta, és a
távolság kisebb lett kettőjük között.
Mawyndule nem szerette, ha mások túl közel állnak, de
Makareta kivételt képezett. Az is tetszett a hercegnek, hogy
most közelebb állt hozzá, mint Aidenhez.
– Mindenki hallott róla, hogyan próbáltál végezni a rhunával.
Tüzet idéztél, ugye? – faggatta a lány.
 Mawyndule bólintott.
– Tökéletes választás – bólogatott Aiden. – Én ugyanezzel
próbálkoztam volna.
– Dehogy próbálkoztál volna – dorgálta meg Makareta. –
Egyikünk sem. Csak álltunk volna ostobán, kővé válva Gryndal
fejetlen testének látványától. Még gondolkodni sem tudtunk
volna, nemhogy cselekedni.
– Talán te tényleg nem, én viszont igen – vágott vissza Aiden
haragosan, és talán kissé sértődötten.
Mawyndule nem akart kárörvendeni, de erre mosolyognia
kellett.
– Nem hiszem, hogy tudhatod, mit tettél vagy nem tettél
volna – folytatta Makareta. – Legutoljára az arénában láttál
meghalni valakit, vagy még inkább azt, ahogy kivégeznek
valakit, és lefogadom, hogy az volt egyetlen alkalom. Az
Instaryák vezére nem volt Miralyith, nem volt közénk való, én
mégis zokogtam.
– Az te vagy – szólt vissza lefitymálón Aiden. – Én nem
sírtam. Inkább kacagtam.
Mawyndule se nem sírt, se nem kacagott. Miután látta, mit
tett az apja Zefyronnal, elrejtőzött az oldalkapu melletti
tartóoszlop mögé, és kiadta, ami a gyomrában volt. Nagyon
igyekezett nem gondolni a kihívásra, és eltaszította magától
Gryndal halálának emlékét. Megpróbálta kitörölni a vér és
mocsok együttes képét, főleg azt az iszonyatot, amikor a
főminiszter feje levált a testéről, és lepottyant. Olyan sok vér
ömlött mindenfelé… Még most is érezte a hányás ízét a nyelvén.
– Tehát te ilyen nagy hős vagy? – kérdezte Makareta Aidentől.
A fiatal fhrey savanyú képet vágott.
– Csak azt mondom, hogy a tűz jó választás volt. Ez minden.
– Nos, ezzel egyetértek – enyhült meg a lány. Elvette
Mawyndule üres kupáját, és a kezébe adta a sajátját.
 – Talán az volt – felelte a herceg. – Már sohasem tudjuk meg,
mert az Áruló megállított. – Többé nem volt hajlandó
kimondani Arion nevét. Régi tanítója örökre „az Áruló” marad.
Mindhárman viszolyogva rázták a fejüket. – Ribanc –
mondták egyszerre.
A tökéletes harmónia láttán elmosolyodtak, és abban a közös
pillanatban Mawyndule egynek érezte magát a
világmindenséggel. Minden a helyére került, úgy, ahogy addig
soha. Minden jónak és helyesnek tűnt. Ízlett neki a bor – az íze
is, az is, ahogy érezte magát tőle. A lebegő karneváli fények és a
vízzel játszadozó Miralyithek láttán csodálatosan érezte magát.
Tetszettek neki a mókás köntösök, a titkos társaság és a sötét híd
alatti hangulat. Még Aident is megkedvelte. De mindenekelőtt
Makareta tetszett neki. Nagyon is tetszett neki.
– Jó kis este ez! – lelkendezett, és belekortyolt a borba.
Meglepetéssel tapasztalta, hogy már az új kupa is csaknem
kiürült.
– Vagyis eljössz legközelebb is? – kérdezte a lány.
– Ha eljövök, kaphatok köpönyeget?
– Az csak a tagoknak jár. Szeretnél belépni?
Mawyndule szinte gondolkodás nélkül döntött. Min is
gondolkodott volna? Ezek voltak a legértelmesebb emberek,
akikkel valaha találkozott. Okosak, szívélyesek, és sokkal
inkább számítottak családnak, mint bármi, amit a Talwarában
tapasztalt. Aztán persze ott volt Makareta is. Mawyndule
lenyalta a bort a szájáról, és azon tűnődött, milyen érzés volna
megcsókolni.
– Szeretnék – felelte. – Ti vagytok a nekem való társaság.
 TIZEDIK FEJEZET

Valami, amiben hinni lehet

Egyidősek voltunk, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam
volna Tirrében. Mesélték, hogy akkoriban alig volt több, mint
egy állat; egy elhagyatott fiú, aki az árnyékok között és a
magas fűben rejtőzve élte túl a támadásokat. Senki sem
gondolta volna, mivé növi ki magát. Én legalábbis biztosan
nem.
BRIN KÖNYVE

A sátor még mindig beázott.

Raithe figyelte, hogyan csöppen le a víz az elnehezült gyapjúról,
amelyen három, vízzel teli medence alakult ki. Mindegyik
csöpögött. Nem panaszkodott, épp ellenkezőleg. Elképedt azon,
hogy a kifeszített anyag többé-kevésbé szárazon tartja a lefedett
területet, még a négy napja tartó folyamatos esőzés mellett is.
A Rhen-klán a Tirre-dahl északi falánál telepedett le. A falut
körbeölelő kőfal menedéket nyújtott a szél elől, amely vég
nélkül fújt a tenger irányából. A nyílt mező bőséges helyet
biztosított a kényelmes táborozáshoz. Miután a falubeliek
kirakodták a szekereket, tűzvermeket ástak, elrendezték a
készleteket. A vizet Tirre kútjából nyerték, ami eleinte
feszültséghez vezetett a helyi lakókkal, akik ragaszkodtak
hozzá, hogy a jövevények mindennap várják meg, amíg ők
végeznek. Ennek ellenére elég jól sikerült a letelepedés –
egészen addig, míg el nem eredt az eső.
A felhőszakadás megnehezítette a nappalokat, és
nyomorúságossá tette az éjszakákat. A siralmas körülmények
között a bosszankodás haraghoz és széthúzáshoz vezetett. Egyre
gyakoribb lett a panaszkodás, az emberek már bánták, hogy
törzsfőnek választották Perszephonét, ahogy azt is, hogy útra
keltek Rhen-dahlból. Miután meghallotta ezt, Raithe mindig a
nő mellett maradt, és útközben egyik kezét mindig a kardján
tartotta.
Így fog véget érni. Így hullik szét minden – gondolta keserűen.
– Nem háborútól vagy a nagy hatalmú fhreyek varázslatától,
hanem az esőtől.
Aztán Roan nekilátott szétbontani a gyapjút.
Évszázadokon át a vadászok állatbőrökből készítették a
kunyhóikat, de abból nem sok akadt a dahlban. Gyapjújuk
azonban volt bőséggel. Roan módosított az elképzelésen, és
Perszephoné parancsára már egy kisebb hadsereg leste a lány
útmutatásait. A lándzsákat oszlopoknak használva egy sor
feszes sátorponyvát állítottak fel a fal mentén. Amikor elfogyott
a lándzsa, a nő szétszereltette a szekereket. A legnagyobb
fortély abban rejlett, hogy a megfelelő szögben beállított
anyagokról lecsorgott a víz. Csakhamar keskeny sátortornác
húzódott a fal előtt, amely alatt mindenki alhatott és főzhetett,
attól függően, hogyan váltották egymást az emberek. Most, hogy
néhány órára kikerülhettek az esőből, hogy egyenek valami
meleget és pihenjenek egy kicsit, a lázadó hangulat elcsitult.
Raithe már előre félt, mit hoz majd a tél, bár esze ágában sem
volt itt megvárni a hóesést.
– Megnézhetem? – szólította meg Ár, a harcos kardjára
mutatva.
Raithe lehajtott fejjel bújt be a gyapjúsátor alá Padera
főzőverménél, hogy elfogyassza délebédjét. Rossz pillanatot
választott, ugyanis a három dherg már ott tolongott. Nem
értette, miért maradnak. Mindig láb alatt voltak, folyton
alkalmatlankodtak.
– Minek?
Ár megrántotta a vállát.
– Furcsa egy magadfajtát bronzkarddal látni. Azt hittem, a
fajtád még mindig kőhegyű lándzsákat használ.
Raithének nem tetszett a hangnem.
– A te fajtád meg csak simán furcsa.
Ár rekedten fújt egyet, bosszús képet vágva összefűzte két
apró karját.
Raithe kivette a kardot az övéből.
A dherg összerezzent.
– Nyugi. Hisz látni akartad.
– Látni, de nem a bőrömön érezni.
A harcos megfordította a fegyvert, hogy markolatgombbal
nyújtsa a törp felé. Ár habozott, aztán elvette a kardot.
Feltartotta a fény felé, és az élét kezdte tanulmányozni.
– Attól az elftől vetted el, akit megöltél?
– Elftől?
– Elftől, fhreytől, egyre megy. Csak az elfet jobban gyűlölik. –
Újra a pengére mutatott. – Szóval tőle szerezted?
Raithe bólintott.
– Elf kovácsolta bronz. – A dherg továbbra is elégedetlenkedő
képet vágott, és úgy csóválta a fejét, mintha megsértették volna
valamivel.
– Sohasem volt ilyen jó fegyverem. Mi a bajod vele?
A dherg visszanyújtotta a kardot.
– Érzed, milyen könnyű?
– Igen, ettől olyan jó.
Ár a szemét forgatta.
– Ez a lustaság műve. Nézd meg a pengét! Látod a színét?
Csaknem fehér.
– És miért baj az? – érdeklődött Raithe. Meg volt győződve
róla, hogy Ár mindenáron hibát akar találni a tökéletes
fegyverben.
– A bronz a réz és az ón ötvözéséből születik. Az ónt
alacsonyabb hőmérsékleten olvasztjuk, így könnyebb
cseppfolyósítani, mint a rezet. Ebben a kardban túl sok az ón.
Ezért ilyen világos a színe, és kicsi a súlya. Ha több réz volna
benne, aranyosabb színt kapott volna, és erősebb lenne. A réz…
a jó réz… azonban ritka. Nem igazán lehet jó bronzkardot
készíteni nélküle, meg aztán a rezet hasznosabb célra is lehet
fordítani, ha rábukkan az ember. Például fekete bronzból
készülnek a legfigyelemreméltóbb szobrok. A rezet arannyal és
ezüsttel keverik. – A kardra bökött, amely már visszakerült
Raithe övébe. – Az ott nem kard. Nem igazi kard. Csak olcsó
csecsebecse.
– Nos, azért elég könnyedén átvágta ezt. – Raithe kirántotta
az apja pengéjének törött végét, amelyet a hátán lévő
hüvelyben hordott.
Ár megvizsgálta.
– Ezt meg honnan szerezted?
– A családomban öröklődik nemzedékről nemzedékre.
Állítólag egy dherg készítette.
Ár összevonta a szemöldökét.
– Belgriklungreián, ha megkérhetlek.
Raithe gunyorosan elvigyorodott.
– Ez most egy szó, vagy böfögtél?
– Az a helyzet, hogy ezt nem a népem készítette. Mi nem
csinálunk rézkardot az elf betörés, a háború óta. Különben sem
készítene senki sem ilyen hosszú kardot rézből, mert túl
gyenge. De, gondolom, ezt már magadtól is tudod.
Nem lepte meg Raithét, hogy családi öröksége, a tárgy,
amelyet az apja jobban szeretett a feleségénél, a lányánál és az
összes fiánál együttvéve, valójában értéktelen. Arra számított,
hogy Ár visszalöki neki a fél kardot, de az tovább forgatta a
markolatot apró kezében. A dherg megnyalta a fémet, és
csodálkozás terült szét az arcán.
– Mi az?
– Ez réz.
– Ehhez meg kellett nyalnod? Persze hogy réz.
– Úgy értem, tiszta réz. Elsőre azt mondanám, úgy… – Megint
megnyalta. – …kilencvenöt-kilencvennyolc százalékos lehet. –
Ár úgy nézett fel rá, mintha ez jelentene bármit is. – Már
említettem neked, hogy a réz igen ritka fém. A legtöbbet
kibányászták a háború alatt. A tiszta réz manapság értékesebb,
mint az arany. Nem vagyok kardkovács, de egy ügyes mester
kezében, leolvasztva ebből a kardból jó néhány kiváló fegyver
születne. Sokkal jobbak, mint az az elf csecsebecse, amivel
felszerelted magad.
Ár visszaadta a törött kardvéget. Addigra az ételért sorban
állók továbbhaladtak. A dherg is beállt, és Raithe ott maradt
kettesben a gondolataival. Az apja talán nem is tévedett akkorát
azzal, hogy hitt a penge értékességében.

Nem sokkal azután, hogy a harcos befejezte az evést, az eső

kezdett elállni, legalábbis pillanatnyi szünetet tartott.
Perszephoné kimerészkedett a gyapjú alól, és a férfi figyelte,
ahogy tesz néhány óvatos lépést a barna pocsolyák között. A nő
megállt, felsandított, aztán elhúzta a száját, ugyanis a felhők
még nem adták fel teljesen. Megtörölte az arcát, kitartotta
mindkét tenyerét, majd nekivágott a nyílt terepnek a táboron
keresztül.
Raithe, aki épp egy nyúlprémet tisztított, betömte a szőrt a
leigh morjának fodrai közé, és a nő után kocogott. Perszephoné
nem ment messzire, követte a falat a főkapuhoz, amelyet még
nem javítottak meg teljesen, hiszen az eső félbeszakította a
munkálatokat.
– Mégis hová mész? – kérdezte a férfi.
Perszephoné kihívó pillantást vetett rá.
– Egy Pajzs nem szokta megkérdőjelezni a törzsfőnöke tetteit.
– Egy főnök sem szokott elszaladni a Pajzsa nélkül, mégis
gyakran megteszed. Megpróbálsz megszabadulni tőlem?
– Nem erről van szó – rázta a fejét a másik. – Szeretem, ha a
közelemben vagy. Csak járni akartam egyet. Ráuntam, hogy a
gyapjúsátor foglya vagyok. Mindenesetre jó, hogy itt vagy.
Beszélnünk kell.
– Valóban? – Raithe felhúzta az egyik szemöldökét.
– Igen, de várhat. Gyere, sétáljunk együtt. El kell
szabadulnom ettől az egésztől. Voltál már odalent az óceánnál?
– Láttam a domb tetejéről, amikor megérkeztünk.
A nő felkacagott, és a nevetés már csaknem gondtalannak
hangzott. Csaknem.
– Az nem ugyanaz. Odafentről nem látni, hogy él. –
Kinyújtotta a kezét, és megfogta a harcosét. – Gyere, hadd
mutassalak be.
Levezette egy nedves sziklák között kanyargó, keskeny
ösvényen egészen a hínárral teleszórt, homokos partig. Távolról
a növények egy óriás kitépett és lehullott hajtincseinek néztek
ki. A fövenyen túl a tenger tompa kékesszürke volt, és a
végtelenségig húzódott. A parttól nem messze hullámok
görögtek. Először sötét és fodrozódó, kék vonalként, amely
lassan közeledett feléjük, majd ezek a fodrok felágaskodtak,
mint egy állat kitátott, fehér fogakat villantó pofája, hogy
elképesztő dühvel csapódjanak be. Hab fröcskölt és futott fel a
fövenyre, a sirályok lába után kapkodva.
– Hatalmas… – tekintett ki Raithe a végtelen víztömegre.
A nő bólintott.
 – Állítólag az óceánok sohasem érnek véget, örökké lehetne
hajózni rajtuk. Ez itt csak egy szűk szoros. – A látóhatárra
mutatott. – Arrafelé van Karik és Neith, de ha körbehajóznád
Belgreig partvonalát, megérkeznél a végtelen Kék-tengerre.
– Mi hozza létre ezeket a nagy hullámokat? – kérdezte a férfi,
és arra gondolt, csak valami sziklatömb nagyságú lény
gerjeszthet ilyesmit.
– A tenger istene, Eraphosz. Tirre-dahl népe úgy hiszi,
valahonnan odakintről pancsol. Nincs ugyanolyan kapcsolatuk
az istenükkel, mint nekünk Marival. Ahelyett, hogy az áldására
várnának, a büntetésétől rettegnek. Nem egy roppant vihar
tarolta már le tengermelléki otthonukat. A viharokat Eraphosz
haragjának nevezik, és csak miután elvonul, határozzák meg,
milyen vétség okozta a pusztítást.
A vizet és a lehengerlő erejű hullámokat nézve Raithe azon
tűnődött, hogy ha Eraphosz valóban létezik, sokkalta
nagyobbnak kell lennie a legnagyobb óriásoknál, és sokkalta
nagyobb hatalmúnak a fhreyeknél. Amióta megtudta, hogy a
fhreyek halandók, már nem volt biztos benne, hogy léteznek
valódi istenek.
– Ijesztően szépséges.
A nő bólintott.
– Az. Ráadásul innen származunk. Az összes rhuna. El tudod
képzelni, milyen lehetett? Úgy értem, amikor az odeoni Gath azt
mondta az embereknek, hogy szálljanak lebegő fadarabokra, és
sodródjanak ki ebbe a végtelen semmibe… Nem tudom, miként
sikerült meggyőznie őket. Biztosan úgy hitte, csakis így
mentheti meg a népünket. Nem tudhatta, hol ér partot, vagy
milyen sokáig tart, vagy hogy egyáltalán lesz-e másik part.
Mindenkinek az életét kockára tette abban a reményben, hogy
rábukkan valamire, amiről nem is tudta, létezik-e.
Egy darabig semmit sem szóltak, mindketten elvesztek a
gondolataikban. Végül a nő azt mondta:
– Tegnap éjjel megérkezett Tegan a Warrik-klánból és a
meleni Harkon.
– Hallottam.
– Ők az utolsók. Összegyűlt minden Rhulyn törzsfőnök. Arra
nem nagyon számítottam, hogy a Gula főnökök is előkerülnek,
de azt kívánom, bárcsak eljöttek volna. Holnap megkezdjük a
tanácskozást.
– Azt is hallottam.
– Száz év után… vagy valószínűleg még régebb óta… ez az
első alkalom, hogy az összes törzsfő együtt lesz.
– Nem az összes – vetette ellen Raithe. – Walon és Eten
halottak.
– A Nadakok főnöke most egy Alward nevezetű fickó. Az
egész klán mindössze ötven vagy hatvan főt számlál, azok is
többnyire férfiak. A fal keleti végénél táboroznak.
– És Dureya?
Perszephoné egy pillanatra a lábát nézte.
– Éppen erről akartam beszélni veled. A többi főnököt is
megkérdeztem, és mind ugyanazt mondták. Nem volt több
túlélő… Még a legfélreesőbb faluból sem. Most úgy tűnik, hogy
egyedül te maradtál a Dureya-klánból.
– Milyen szerencsés vagyok! – felelte a férfi, harapósabban,
mint tervezte. Nem Perszephoné tehetett róla, hogy a fhreyek
kiirtották az egész törzsét.
– Bizonyos értelemben tényleg szerencsés vagy. A többi főnök
szemében te vagy Dureya törzsfője.
– Ez mit jelent pontosan?
– Azt jelenti, hogy meghallgatják a mondanivalódat, és a
szavazatod is számít a keeragválasztásban. Valamint azt jelenti,
hogy többé nem lehetsz a Pajzsom. Úgyhogy ezennel
hivatalosan elbocsátalak a szolgálatomból. Ha egyszerre két
szereped volna, a többiek azt hihetnék, befolyásolom a
döntésedet. Mellesleg sohasem illett hozzád ez a feladat. Neked
senki sem parancsolhat.
– Nem lehetek főnök, ha nincsen klánom.
– Nem tudjuk biztosra, hogy minden dureyai halott-e.
Mostantól egy hónapra vagy egy évre új túlélők bukkanhatnak
fel, és nekik szükségük lesz egy vezetőre.
Perszephoné felsóhajtott, és beletúrt a hajába. Az nedves volt
a ködtől és a tengeri permettől. A pára ékszerként csillogó
cseppeket hagyott a homokon. A nő nyirkos orcája csillámlott a
szűrt napfényben. A víz felé fordulva állt, a szűnni nem tudó
szél lobogtatta a ruháját.
Raithe próbálta visszanyelni, amit mondani készült, de nem
volt képes rá.
– Perszephoné… meg kell kérdeznem valamit. Olyan sok
minden történt azóta, hogy… Csak azt akarom mondani, hogy
nem gondoltad meg magadat? Még mindig elmehetnénk.
– Avrlynba? – A bánat még mélyebbé vált a nő szemében. –
Hát még mindig ezen jár az eszed?
– Csak hallgass végig. Azelőtt a családod miatt akartál
maradni: Sarah, Brin, Moya, Padera, Gifford és Roan miatt. Volt
otthonod, amiért harcolhattál, és Konniger alkalmatlansága
mindenki jövőjére fenyegetést jelentett. De a falud elpusztult,
csakúgy, mint az enyém. Avrlynban felépíthetnénk valami újat.
Valamit, ami jó és tartós. Megtetted, amit a néped megkívánt.
Meggyőzted a főnököket, hogy fogjanak össze, és válasszanak
keeragot. Nefron beleegyezett, hogy kiképzi a sereget. Te
elvégezted a feladatodat. Most hadd végezzék mások is a
sajátjukat.
A nő válaszra nyitotta a száját, de a harcos félbeszakította.
– Nem azt mondom, hogy csak ketten menjünk. Nem kérlek
arra, hogy hátrahagyd a szeretteidet. Hozhatsz, akit csak
akarsz. Mindnyájan mehetünk, még Malcolm és Suri is. Ha most
útnak indulunk, lesz időnk menedéket építeni, mielőtt
megérkezik a hó. Ételnek ott van a sok vad, a folyók tele vannak
hallal. Kiválasztottam a tökéletes helyet. Az Urum folyóra néző
sziklát, kovatörmelékkel. Tökéletes.
Perszephoné sokáig bámult rá. Az arckifejezése először
értetlenséget, majd zaklatottságot tükrözött.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Nem mehetek el. Nem csak
egy maroknyi emberért vagyok felelős. Rhen egésze számít
rám.
– Többé már nem. – Raithe a dahl felé intett. – Ha
megválasztják a keeragot, az ő feladata lesz biztonságban tudni
az embereket. Nem a tiéd. Te megtetted a magadét. Végeztél.
– Nem végeztem… és te sem. Ez az egész nem ér véget a
keeragválasztással. Törzsfők vagyunk, népünk vezetői.
– Nekem. Nincs. Népem. Magad mondtad. Csak egymagam
vagyok, és engem nem érdekel, hogy keerag legyek. Nézd, te az
egész életedet a Rhen-dahlban élted le, így védve voltál a Gula-
Rhulyn háborúktól. Fogalmad sincs, mi következik. És tudod,
mit? Nekem sincs, de nálad mégis jobban sejtem, mire
számíthatunk. Ha harcolunk, meghalunk. De ha elmegyünk,
akkor van esélyünk életben maradni. És ha életben maradunk,
akkor talán tehetünk valami jót. Talán felépíthetünk valamit,
ami ellenáll a fhreyeknek, ha másért nem, hát azért, mert nem
fogják tudni, hogy létezik.
Perszephoné az égnek emelte a kezét.
– Igazad van. Semmit sem tudok a háborúról. De hadd
mondjam el neked, hogy én miben hiszek. Abban hiszek, hogy
ha elfutsz a felelősség elől, az öngyűlöletet és kétségbeesést szül.
Abban hiszek, hogy az emberek képesek arra, hogy
felülkerekedjenek bármilyen helyzeten, és meg is teszik. Akár
egyetlen ember is hihetetlen változást hozhat. Csak vezetőkre
van szükségük, akik hisznek bennük, mert ez a hit reményt
szül. A reménnyel pedig az emberek figyelemre méltó,
elképesztő dolgokra képesek. Ha a remény és a kétségbeesés
közül kell választanom, én a reményt választom.
– Az alaptalan remény őrültség.
– Nekem van alapom rá, hogy reménykedjek. Hiszek
magunkban. Hiszek abban, hogy győzhetünk, ha bátrak
vagyunk, ha elkötelezettek vagyunk. Hiszek benne, hogy az
emberek bármire képesek, ha minden erejüket összeszedik.
– Akkor te a lehetetlenben hiszel.
– Én inkább álmoknak hívom őket. Lehet, hogy tényleg csak
ennyik, de attól még nem éri meg hinni bennük? – Perszephoné
mély levegőt vett. – Ha menni akarsz, hát menj. De én itt
maradok. Azt mondod, nincsen néped? Na, hát akkor nyisd ki a
szemed! Ebben mind együtt vagyunk. Mind ugyanaz a nép
vagyunk. Ez nem Dureyáról vagy Nadakról vagy Rhenről szól.
Mindnyájunk életéért küzdünk. Talán kevesebbet kellene
magadra gondolnod, és többet másokra.
Azzal megragadta a szoknyája szegélyét, és elindult visszafelé
a parton.

Raithe szeme előtt egyetlen cél lebegett, miközben visszafelé

trappolt az őrhelyére, a gyapjú alá: Elmegyek. Csak az időmet
vesztegettem azzal, hogy Tirrébe jöttem. Perszephoné sohasem
fog elmenni. Fenéket törődik ő velem! Inkább meghalna egy
hiábavaló háborúban, mint hogy új életet kezdjen, és boldog
legyen.
Nem kellett neki Perszephoné. Egyedül is megy, ha kell.
Mindig más emberekkel volt a gond. Az apja átrángatta a folyó
túlpartjára, és megölette magát. A klánja rossz hírneve miatt
azóta tartják gonosztevőnek, hogy megszületett. Mindenki
mindig csak bánatot okozott neki.
Jobb lesz nekem nélküle. Minek is maradtam ilyen sokáig?
Mire befordult a sarkon, és elérte a kicsiny zugot, ahol
Malcolmmal a holmijukat tárolták, újra eleredt az eső. Malcolm
lándzsája a kőfalnak támasztva állt Bergin sörfőző felszerelése
és a lánya fekvőhelye mellett. Mivel nem volt dureyai, Malcolm
nem érezte úgy, hogy mindenhová magával kellene vinnie a
lándzsáját.
Az eső keményen kopogott a gyapjún a feje fölött, miközben
letérdelt, hogy megragadja a nagy batyut, amelyet még
Paderától kapott. Roan megmutatta az öregasszonynak, hogyan
fűzzön bele egy zsinórt, amellyel összehúzhatta a zsák száját.
Egy rántással szétnyitotta a batyut, és nekilátott beletömni a
holmiját: fél tucat kovát, három kést, a Dureyában készült
szekercét, és egy apró kalapácsot, amelyet Roantól kapott
ajándékba az addig használt sima kő helyett. Belekerült még a
tű és a fonál, amelyeket Moyától szerzett, a Moya szőtte
takaróval együtt. Végül bedobta az edényt, amelyet Gifford
készített. Felállt, a hátára csapta a bárányhólyagból készült
vizestömlőt, szintén Roan ajándékát.
Hogy lett ennyi cuccom?
Mielőtt Rhen-dahlba jött volna, csupán maroknyi holmija
volt. Mostanra olyan sok mindent összeszedett, hogy batyura
volt szüksége. Igazából épp egyvalami nem hiányzott: a
felesleges túlsúly. A karját hátrahajtva kivette a rézkardot, és a
földre lökte. Talán a dhergnek még jól jöhet. Neki már semmit
sem ér. Többé nem.
– Indulsz valahová? – kérdezte Malcolm.
– Elmegyek – felelte Raithe anélkül, hogy megfordult volna.
Egyik kézzel fogta a zsákot, míg a másikkal keresgélte mindazt,
ami elkerülhette a figyelmét.
– Sürgősnek tűnik. Történt valami?
 – Igen, magamhoz tértem. Eszembe jutott, hogy dureyai
vagyok, és hogy a világ ellenem van. – Raithe felkapott egy botot
egy rátekert gyapjúszállal, és azt is bedugta a batyuba.
– Ki van ellened?
Raithe megfordult, és meglátta, hogy Malcolm nincs egyedül.
A volt rabszolga a ponyva pereme alatt állt, karját egy
mezítlábas fiú vállán tartva, aki kőkést szorított a jobb kezében,
és egy fafaragványt a balban. Bár mindketten vizesek voltak, a
legény teljesen bőrig ázott. Haja és rongyos inge sápadt, nedves
bőréhez tapadt, a bordái kilátszottak kötélből készült nadrágöve
felett. A szeme alatt sötét árnyékok ültek, mintha hetek óta egy
percet sem aludt volna.
– Titok netán? – Malcolm egy takaróért nyúlt, hogy
megszárogassa magát. Miután végzett, odanyújtotta fiatal
társának, ám a fiú rá sem hederített, csak állt ott várakozva,
miközben a víz végigcsorgott az arcán. Raithe felismerte a
gyereket. Ugyanaz a fiú volt, akinek a szülei az elszabadult
szekér alatt lelték halálukat.
A harcos a homlokát ráncolta.
– Mi? Dehogyis. Perszephonéra céloztam.
– Úgy sejtem, akkor nem fog veled tartani.
– Jól sejted. – Belenyúlt a zsákba, és megigazította az élesebb
tárgyakat, hogy ne szúrják, amikor a batyut viszi. – Kiderült
róla, hogy szívesebben marad itt és hal meg, mint hogy velem
legyen. De hát számíthattam volna erre. Úgy értem, végül is
dureyai vagyok. – Raithe a legényre bökött. – Emlékezz erre, fiú.
Most azt hiszed, hogy az életed borzalmas, de lehetne rosszabb.
Lehetnél dureyai is.
A fiú kihúzta magát.
– Dureyai vagyok.
Raithe keze megállt a zsákban.
– De hát a szüleid… ők nem néztek ki… az öltözékük alapján…
 – Nem a szüleim voltak. – A fiú letörölte az arcáról az
esőcseppeket az ingujjával.
Ez volt tehát, amit Raithe észrevett aznap, amikor a szekér
elszabadult. A különös, ismerős érzés, ami feltűnt neki. A
Dureya-klánba tartozók másként mozogtak, másként beszéltek.
– Kik voltak?
A legény vállat vont.
– Földművesek az egyik Rhen-faluból. A férfit Lonnak, a nőt
meg Ritának hívták. Ételt adtak, és megengedték, hogy a
házukban aludjak.
– Akkor hát hol vannak a szüleid?
– Halottak. – Ez az egy szó, és az a közömbösség, amivel a fiú
kimondta, minden kétséget elsöpört.
– Tényleg dureyai vagy.
A fiú dacos pillantást vetett rá.
– Na és?
Nem is lehetett volna igazabb szót szólni. A kölyök a klánból
való volt. Legalább ketten éltek.
– Én Klempfalvából származom, a nyugati oldalról.
– Keleti oldal – felelte a gyerek. – A helynek nincs neve, csak
három család élt ott. A fhreyek mindenkit megöltek.
– Úgy hallom, nem végeztek. – Raithe Malcolmra pillantott. –
Indulok. Te is jössz?
– Tényleg azt hiszed, hogy Perszephoné azért nem ment
veled, mert dureyai vagy?
– Nem tudom, talán. Persze. Miért ne? Miért lenne ő más,
mint a többiek?
– Miért vagy ilyen dühös?
– Nem vagyok dühös! Miből gondolod, hogy dühös vagyok? –
Raithe olyan erősen rántotta meg a zsák húzózsinórját, hogy
elszakadt. A kezében tartott szakadt bőrdarabra nézett, és
komoran ráncolta a szemöldökét. – Csak… – Felsóhajtott. – Meg
akartam menteni az életét. A fhreyek ellen nem győzhetünk, de
ő nem hallgat az észérvekre. Itt mindenki meg fog halni. – A
fiúra pillantott. – Sajnálom, kölök, de igaz. Perszephoné azt
hiszi, hogy az elszántság elég. Ez a különbség a rheni és a
dureyai gondolkodásmód között. – Raithe oda-vissza ingatta az
ujját önmaga és a fiú között. – Mi tudjuk, hogy is van ez. Nem
elég hinni valamiben, és a szerencse sem szegődik mellénk.
Csak balszerencse létezik. És míg a katasztrófák
mindennaposak, csodák nincsenek. Akarod tudni, miért? Mert
az istenek gyűlölnek minket, és minden lehetőséget
megragadnak, hogy ennek bizonyságát adják.
– Szóval csak így elmész? – kérdezte Malcolm.
– Így terveztem. – Raithe átvetette a batyu szíját a vállán, és
megigazította. – Ha te is jössz, hozd a lándzsád. Szükséged lesz
rá. A kölyök is jöhet, ha nem nyávog, meg ilyenek.
– Gyáva vagy – szólalt meg a fiú.
Raithe jeges tekintetet meresztett a gyerekre.
– Minek neveztél?
Ha Perszephoné vagy akár Malcolm jegyezte volna meg
ugyanezt, a harcos elengedte volna a füle mellett, de a fiú
dureyai volt, és meg kellett ismernie a szavai következményeit.
Közös szülőhazájuk kietlen vidékein nem létezett ennél
nagyobb sértés. Ha valaki ezzel vádolt egy másikat, ott mindig
vér folyt. A kölyök is tudta ezt, és készenlétben tartotta a kést.
– A szád olyan ígéreteket mond, amiket a tested nem tud
betartani, fiú.
A másik dureyai nem hátrált meg. Lábujjára helyezte a
testsúlyát, és a jobb lábát egészen enyhén hátratolta. Tudta,
hogyan kell harcolni, ami nem is meglepő egy dureyaitól. Az
ilyesmit ugyanolyan korán tanulták, mint járni és beszélni.
– Menekülsz a fhreyek elől, akik végeztek a népünkkel.
Minek neveznéd ezt? Nem vagyok törzsfő, még csak kardom
sincsen, de én megölöm őket – folytatta a legény hűvösen és
kimérten. – Mindet. Minden egyes fhreyt, amíg csak egy is
marad, ugyanúgy, ahogyan ők tették velünk. Tartozom ennyivel
a családomnak és a klánomnak. És te is tartozol.
– Az én népem halott, ahogy a tiéd is.
– Ez így igaz – felelte a gyerek. – Hát nem hallod őket? Hogy
engedheted el a füled mellett a kiáltásaikat, amelyek a Phyre
vermeiből visszhangoznak fel? Hát ennyire süket vagy? – A
fiúnak még ahhoz is volt bátorsága, hogy tegyen egy lépést
előre. – Végignéztem, ahogy megölik az apámat, és amikor az
anyám a holttestére borulva zokogott, az egyik… az egyik… –
Összeszorította az ajkát, egy pillanatra megfeszítette az állát, és
az orrán át szívta be a levegőt, addig, amíg az orrlyukai el nem
kerekedtek a rövid szusszanásoktól. – Megölöm mindegyiket.
Nem jöttek könnyek, és a hangja sem bicsaklott meg a fiúnak.
Raithe elmosolyodott. A dureyaiakat nem lehetett a
legokosabbaknak nevezni, sem a legszebbeknek, és az is
bizonyos, hogy nem voltak a leggazdagabbak, de harciasság
dolgában kimagaslóan teljesítettek. Ők voltak a gránit a sok
homokkő között. Ennek ellenére a gyerek bolondságot beszélt.
– Ha megpróbálsz harcolni, megölnek. Levágnak, mint
mindenki mást.
A fiú a fejét rázta.
– Éjszaka odalopózom, és…
– Nem megoldás. Azok a hegyes fülek minden neszt
meghallanak. Nem tudsz meglepetésszerűen rájuk támadni. És
sokkal jobban látnak a sötétben, mint te. A harcban pedig
ügyesebbek, mint az emberek.
– Nálad nem. Te vagy az Istenölő. – Malcolmra bökött. – Ő ezt
mondta.
– Szerencsém volt.
– Csak balszerencse létezik. Magad mondtad.
 Ha más nem is, a fiú legalább figyelt. Kezdte megkedvelni a
kölyköt.
– Megtaníthatnál rá – folytatta a legény. – Fhreyt ölni, úgy,
ahogy te csináltad.
Raithe a fejét csóválta.
– Én elmegyek, te pedig, úgy tűnik, hogy maradni akarsz a
háborúra.
– Meg kell tanítanod.
– Nem kell csinálnom semmit. Többé már nem.
– A klán főnökének feladata megtanítani a fiatal férfiakat
harcolni. Ez a dureyai törvény.
– Nem vagyok főnök. – A harcos elgondolkodott. – Nem is
mondtam, hogy törzsfő lennék. – Malcolmra pillantott, aki
vállat vont.
– Akkor meg ki az? – A fiú nem tágított. – A holnapi
tanácskozáson ki képviseli majd Dureyát?
– Nincsen már Dureya.
A gyerek arcán a döbbenet és a csalódottság meggyőző
keveréke jelent meg. Malcolmra mutatott.
– Ő itt azt mondta nekem, hogy te vagy az Istenölő, és
taníthatsz. – Undorodva rázta a fejét. – De csak annyit tanultam
tőled, hogyan kell elfutni a harc elől, fittyet hányni a klánod
panaszaira, és megszegni a törvényeket. – A kölyök összevonta
a szemöldökét. – Ki tudja? Lehet, hogy az Istenölő címet sem
érdemled meg, de egy dologban biztos vagyok: nem vagy
dureyai.
Raithe gyűlölte a népét. Gonoszak voltak, durvák és
kegyetlenek. Elan jobb hely lett volna a dureyaiak nélkül.
Ennek ellenére fájt, amit a gyerek mondott. A harcos maga sem
tudta, miért. Pont annyi értelme volt, mint hogy az apja az
életét adta egy rézkardért.
Büszkeség. A gondolat akkor ütött szöget a fejébe, amikor a
kölyökre nézett. Hány vele egykorú fiú veszíthette el a családját,
az egész faluját? Mégsem jött ide egy sem, hogy megmondja a
magáét az Istenölőnek. Ehhez merészség kellett. Ostobaság is,
annyi bizonyos, de legfőképpen merészség. Honnan jött ez az
erő? Raithe büszke volt a kölyökre, és büszkeséget érzett a klán
iránt is, amely megszült és kinevelt egy ilyen embert.
Méltóságon kívül semmi más nem kapott az apjától, a népétől,
és ez a fiú most minden méltóságát lerántotta őróla.
Akármilyen nagy botorságnak is gondolta, Raithe nem
tagadhatta, hogy számít az ilyesmi. Mi értelme van túlélni, ha
mindent fel kell adnom ahhoz, hogy éljek?
A sors fanyar tréfája szinte fájt.
Raithe felkapta a törött rézkardot. Amint ezt tette, a legény
hátrább tolta a lábát, és behajlította a térdét. A harcos a fejét
csóválta.
– Nyugalom. Ezt a párbajt már elveszítettem, de nem ellened.
– A rézre pillantott, nagyot sóhajtott, és visszatette a hátán
hordott hüvelybe.
– Hol találtad? – kérdezte Malcolmot.
– Kint, a mezőn. A galanti kiképzést figyelte. Olyan vékony,
hogy attól féltem, nem éri meg a reggelt. És mivel mi ketten
amolyan csodabogarak vagyunk, gondoltam, köztünk jó helye
lesz.
– Mikor ettél utoljára, kölyök? – kérdezte Raithe.
A fiú nem válaszolt.
A harcos felnevetett.
– Emlékszel mindenre, amit valaha mondtam, de arra nem,
hogy mikor ettél utoljára. Most vagy makacskodsz, vagy tényleg
nagyon régen lehetett. Úgy sejtem, a kettő egyszerre igaz.
– Van egy kis maradék köményes pogácsám – ajánlkozott
Malcolm, és nekilátott turkálni a fal mellé rakott
batyuhalomban.
 – Maradék? – nézett rá Raithe.
– Úgy értve, hogy nem ettem meg mind.
A harcos értetlenül meredt rá.
– Mióta nem tudsz te befejezni egy étkezést?
– Sokáig egy nélkülözést nem ismerő helyen éltem, de amióta
veled vagyok, felvettem néhány rossz szokást. Most már én is
félreteszem az ételt ínségesebb időkre. – A volt rabszolga
előrántott egy vékony vászonbatyut, amelybe a köményes
pogácsa letört darabjai voltak csomagolva. Odatartotta a fiúnak.
Az meg sem moccant. Alig lélegzett, úgy nézett a férfi
kinyújtott kezére.
– Na, vedd csak el!
– Minek? – kérdezte a gyerek.
Malcolm felhúzta a szemöldökét.
– Hogy megedd. Ti, dureyaiak tényleg nem vagytok valami
okosak.
– Nem így érti – magyarázta Raithe. – Cserére számít. Ide
hallgass, kölyök. Mi ugyanabból a klánból vagyunk, tehát egy
családnak számítunk. Felelősséggel tartozom érted. Ez így
működik.
– Sohasem működött így – ellenkezett a fiú. Még mindig a
süteményt vizslatta. A nyelve végigfutott az ajkán, de a keze
nem moccant. – Az ételt senki sem adja ingyen. Én semmit sem
adhatok cserébe, szóval mi lesz a feladatom?
Raithe egy pillanatra elgondolkodott.
– Nos, ha magamra vállalom a dureyai főnökséggel járó óriási
kötelezettséget, szükségem lesz egy Pajzsra.
A fiú pillantása lecsusszant az ételről, és megtalálta a
harcosét. A sötét, beesett szemek összeszűkültek az
értetlenségtől.
– Azt hittem, hogy elmész. Nem tartok veled, ha ebben
mesterkedsz. Maradok harcolni, és ha nem tanítasz, akkor…
 – Fogd már be végre, maradok! Úgy tűnik, tisztelnem kell a
hagyományt, és van egy szörnyen piszkos és szörnyen éhes, de
meglepően bátor klánom, akit vezetnem kell. – A kölyök
szemébe nézett. – Nem mondom, hogy te vagy a legmegfelelőbb
ember a feladatra, mert nem vagy az. Őszintén, sokkal
hatékonyabb lennél, ha igazi pajzsként magam elé tartanálak,
de jelenleg nincs jobb lehetőségem.
– És vele mi van? – A fiú a fejével Malcolm felé biccentett. –
Miért nem ő a Pajzsod?
– Ő nem dureyai, bár erre már, gondolom, rájöttél.
– Azt gyanítom, a szokatlanul csinos fizimiskámra utalsz.
Nemde?
Raithe rá sem hederített Malcolmra, és folytatta:
– Én csak téged fogadhatlak fel. És azt hiszem, hogy ha eszel
végre egy falatot, még a végén lehet is belőled valami. Egyetlen
előnyöd van: hogy Dureyában születtél, és a dureyaiak olyanok,
mint a kovakő. Ha valaki üt vagy meg akar törni minket, mi
csak egyre élesebbek leszünk. Úgyhogy ételt és szállást ajánlok
cserébe azért, hogy a Pajzsomként szolgálsz.
– Ez azt jelenti, hogy kitanítasz? Mi értelme a Pajzsnak, ha
nem tud harcolni?
Raithe felsóhajtott.
– Igen, kitanítalak. Nem akarok több törvényt megszegni,
amiért később meg kell büntetnem magamat.
A fiú tekintete ismét a pogácsára siklott. A kését az övébe
dugta, és kinyújtotta a kezét, ám nem Malcolm, hanem Raithe
felé. Kezet ráztak. A fiú szorítása erős volt.
– Rendben – mondta.
Elvette a süteményt, és pillanatok alatt az utolsó morzsáig
befalta.
– Na, így kell enni! – nyugtázta a harcos Malcolmnak. Aztán a
fiútól megkérdezte: – Mi a neved?
 A kölyök még az ujjait nyalogatta, amivel több föld jutott a
szájába, mint morzsa.
– A régit kell használnom, vagy választhatok újat is?
– Nekem mindegy. Csak tudni akarom, mit kell kiabálnom, ha
akarok tőled valamit.
– Akkor hívj Fhreyhyndiának.
– Nem foglak így hívni.
– Ez egy fhrey szó – magyarázta a fiú.
– Tudom. – Raithe nem pontosan tudta, mit jelent, de Nefron
sokszor kimondta, általában amikor őfeléje mutogatott,
úgyhogy bizonyára azt jelentette, „ronda” vagy „kétbalkezes”. –
Azt hittem, te gyűlölöd a fhreyeket.
– Tudod, mit jelent? – szólt közbe Malcolm.
– Az mindegy. Alig lehet kimondani.
– Azt jelenti, „fhreyek gyilkosa” – tolmácsolta a volt
rabszolga.
A fiú bólintott.
– Ezt a nevet akarom, mert ez leszek én. A valaha élt
legnagyobb harcos leszek, és mind egy szálig megölöm őket.
Raithe mosolyra húzta a száját. Tetszik nekem ez a kölyök!
Még egyetlen pehely sem nőtt az állán, de máris készen állt egy
egész faj ellen fegyverbe kelni.
– Ilyen neved nem lehet.
– Miért nem?
– Mert sértené a galantiakat, és nekem Pajzs kell, nem
céltábla. Válassz valami mást. Valami egyszerűt, amibe nem
törik bele a nyelvem.
A fiú mogorván nézett, de engedett.
– Végül is, hívhatsz Teshnek.
– Teshnek? Tetszik. Az egy jó dureyai név.
– Nekem a Fhreyhyndia tetszik – morgolódott az egyszálbél
gyerek.
 – Kár. Mert Tesh leszel. Vita lezárva – jelentette ki Raithe
leghitelesebb törzsfői hangján, amely, úgy érezte, minden
tekintélyt nélkülözött. – Különben meg miért választottad
éppen a Tesht?
A fiú megrántotta a vállát.
– Az anyám így nevezett el.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A gyapjú alatt
Mint a szavak nagy kedvelője örömömet lelem a tudatban,
hogy jelen voltam, amikor „a gyapjú alatt” kifejezés
megszületett, még akkor is, ha manapság már senkinek sincs
fogalma arról, honnan származik valójában.
BRIN KÖNYVE

Nagy sokára elállt az eső, és Rhen népe kitódult a

gyapjúponyvák alól, hogy a sáros, de napsütötte mezőn
sütkérezzen. Néhány óra leforgása alatt a világ szinte visszatért
a megszokott kerékvágásba, és az emberek folytatták
mindennapos feladataikat. Moya visszament a rokka mellé,
Bruce a faragványaihoz, Riggles a bőrökhöz. A birkákat és a
disznókat kihajtották legelni. Egyedül annyi volt a különbség,
hogy az állatokat most olyan, földjeiktől megfosztott
gazdálkodók terelték, akik pásztoraikat vesztett állatokra
vigyáztak.
– Az túl nagy lesz – szólt Gifford Roannak, és közelebb
sántikált a mankójával.
A nő felnézett, egyik kezével kitakarta a tűző napot, amely a
hosszú rejtőzködés után végre megjelent az égen. Gifford
megállt a nő fölött. Sötét sziluett volt félbehajtott leigh
morjában, amelyet nyári módi szerint a térde fölé húzva viselt.
– Azzal nem fogsz tudni tüzet gyújtani – folytatta a fazekas.
Roan lenézett az ívelt botra és a ráfeszített húrra.
– Kicsinek kell lennie – kuncogott Gifford. – Ez olyan nagy,
mint te vagy.
A nő a fejét rázta.
– Nem, pont ekkora kell. Mondjuk, éppenséggel lehetne
keskenyebb… Még csak most kísérletezem ki.
Egy ujjal megpendítette a húrt, és hallgatta a mély, rekedt
pendülést.
– Szóval ez nem tűzgyújtáshoz lesz? – érdeklődött Gifford.
– Nem – felelte a nő. Letette a botot, és Giffordre sandított. A
fazekas nem kérdezte, honnan szerezte a fát, és azon tűnődött,
vajon sejti-e. Gifford általában jól ráérzett a dolgokra.
A szekereken a kevés hely miatt Roan csak néhány dolgot
hozhatott el Rhenből, de ez különleges fontosságú volt. Hallott
az öreg tölgyet félbehasító villámcsapásról, és személyesen
kellett megszemlélnie a szokatlan látványt. Magdát éppen úgy
találta félbeszakadva, ahogy a beszámolók említették. A törzse
szálkásra repedt, és egy hosszú szilánk egyenesen felfelé állt.
Csak a hegye üszkösödött el, a többi tökéletesen megfelelt. Roan
kivette a botot a fa feltárt szívéből, és csak annyi volt a terve,
hogy hazaviszi Magda egy részét. Mostanra pontosan ez a
fadarab felelt meg a legjobban a céljának.
– Akko’ meg mije akajod használni?
– Dolgok messzire hajítására.
Gifford tekintete a nőről a botra siklott, de egyebet nem
kérdezett.
– Te mivel foglalatoskodtál? Megint kupákat készítesz? –
érdeklődött Roan, tudván, hogy a fazekasnak csaknem minden
kemény munkája kárba veszett. – Tegnap Moya és Brin lement
a tenger melletti faluba. Azt mesélték, egy csomó ember
mindenfélét cserélget egy piacnak nevezett helyen. Elmondásuk
szerint ocsmány cserépedényeket készítenek errefelé…
vastagokat és egyenetleneket. Mindenki a körkörös felrakást
alkalmazza. Még csak nem is hallottak arról, hogy pörgetni is
lehet az agyagot.
– Ez azéjt van, mejt nincs egy Joanjuk, aki fojgókojongot
készít nekik. – Gifford szélesen elvigyorodott; a jó vigyorával.
– Mázat sem használnak. Csak kikenik az edények belsejét
kátránnyal. Lefogadom, hogy mindennek szurokíze van tőle.
Biztosan odalennének a dolgaidért. Elcserélhetnéd valamire az
edényeidet.
– És mit kéjnék csejébe?
– Ételt, bort, fémet, sót. Nagyon sok só van errefelé… Ja, és
persze posztót. Van nekik egy úgynevezett lenvászon anyaguk
is. Igazán könnyű, kiváló lenne meleg időben. Különböző
színekre festik. Moya kinézett magának egy lila ruhát. Lehetne
saját standod is, egy asztalféle, ahol a holmidat árusítod. Brin
szerint a piac tömve van emberekkel, akik végigmennek rajta,
és alkudoznak. Imádnának téged!
– Talán használhatnánk közösen ugyanazt az asztalt –
mutatott Gifford a fal tövébe. – Azok a nagy faedények
elképesztően jól sikejültek.
Roan hunyorított. Általában megértette, amit a férfi közölni
akart. Gifford nem tudta kimondani a „r” hangot, és az ebből
eredő kényelmetlenség miatt bizonyos szavakat került. Néha
azonban túlzott találékonysággal helyettesítette őket. Roan
tudta, hogy a barátját feszélyezi a beszéd, úgyhogy amikor csak
lehetett, magától silabizálta ki a Gifford-nyelvet, de ezúttal rá
kellett kérdeznie.
– A hordókra gondolsz?
– Hojdónak nevezted el őket? – Gifford hangja sértettséget
sejtetett. Leejtette a nőről a pillantását.
– Nem, ezt a hibát egyszer már elkövettem – magyarázkodott
Roan. Szemöldökét ráncolva a mankóra pillantott, amit
eredetileg „járóbotnak” keresztelt. – Eső hívta őket hordóknak.
Az apró embereknek mindenféle dologra van szavuk.
 – Te minek nevezted volna őket? Gondolom, nem
faedényeknek.
– Nem.
– Hát akkor?
– Valószínűleg dobnak.
– Miért?
Roan vállat vont.
– Az rövid. És nincs benne „r”.
Gifford mosolyra húzta a száját. Egy pillanatra a mezőre
emelte a tekintetét, majd így szólt:
– Mit gondolsz, elég sokáig majadunk ahhoz, hogy építsek egy
kemencét?
Roan vállat vont.
– Nem került sok időbe építeni egyet. Majd én segítek.
Gifford bólintott.
– A mázhoz is kell majd valami.
– Van itt egy homokos part meg tengeri só. Láttam
sziklaszirteket is. Kis szerencsével még valami fémet is találunk.
Délután elmehetünk körülnézni. – Roan az íjra nézett. –
Érdekel, meg lehet-e ezt erősíteni egy kis ónnal.
– Hogyan működik?
– Hadd mutassam meg! – A feltaláló kivette a gerelyt az
egymásra dobált botok közül.
Giffordnek csaknem kiesett a szeme a csodálkozástól.
– Az a galanti egyik gejelye!
Roan bólintott.
– Kölcsönvettem.
– Ő is tudja? Ő adta oda?
Roan elgondolkodott. Nem kérdezte meg, de az Eres nevű ott
volt, amikor elvette. A fhrey nem tiltakozott, úgyhogy talán nem
bánta. Így visszagondolva a nő már nem volt olyan biztos
benne, hogy észrevette-e egyáltalán.
 Roan válla megrándult.
– Nem. Lehet, hogy nem vette észre. Na, most fogd meg egy
kicsit. – Odanyújtotta a fegyvert. – Érzed, hogy van egy
súlypontja?
Gifford nem vette el, de közelebb csoszogott. Ideges
pillantással azt suttogta:
– Joan, te… te… elvetted a fhjey fegyvejét?
Gifford sohasem használta önszántából a fhrey szót, hacsak
nem volt különösen fontos. A nő nem értette, miért éppen most
mondta ki, de kezdte aggasztani a dolog.
– Igen, tanulmányoznom kellett.
– Mióta van nálad?
Újabb vállrándítás.
– Néhány napja.
– Napja?!
– Mi a baj?
Gifford elvette tőle a rövid lándzsát.
– Majd én megoldom.
– Mit?
– Nem pjobléma.
Probléma? Giffordöt tényleg felzaklatta valami!
A fazekas olyan ember volt, aki rezzenéstelen arccal tűrte,
hogy méhek szálljanak rá, a tó legmélyebb részéig is beúszott,
és ellentmondott a törzsfőnek a klángyűlésen. Roan nem ismert
nála bátrabb embert, úgyhogy a fazekas rémülete a nőt is
megijesztette.
– Mit akarsz csinálni?
– Mondtam, hogy semmi gond, Joan. Csak visszaadom. –
Gifford elmosolyodott, de nem a jó mosolyával. Sokféle mosolyt
használt, és a nő már mindet ismerte. Amikor Roan önmagát
szidta, akkor a fazekas a szomorú mosolyát vette elő. A fiatal nő
sohasem értette, miért. A vidám vigyort gyakran álarcnak
használta, hogy elrejtőzhessen mögé. Aztán ott volt a merev,
kivillantott fogú vicsorgás, ami általában azt jelentette, hogy
nem ért valamit, és ezt általában egy vagy két lassú bólintás
kísérte. A jó mosolyt ritkán látta. Roan azt szerette a legjobban.
– Jaj, majdnem elfelejtettem. Bjin szejetne beszélni veled.
– Hol van?
– Még mindig a gyapjú alatt kuksol.
Roan bólintott.
– Az óriástámadás óta gyapjú alatt van.
Gifford egy pillanatig értetlenül pillantott rá. Végül így felelt:
– Igen, azt hiszem, igazad van. Sokan jó ideje gyapjú alatt
kuksolunk.

Gifford a galantiak tábora felé sántikált. Egyik kezében az

Erestől lopott gerelyt vitte, a másikkal a mankóját szorította. A
harcosok az erőt és a szépséget tisztelték, de ő egyikkel sem bírt.
Évekig abba a reménybe kapaszkodott, hogy a dolgok
megváltozhatnak. Úgy hitte, ha elég erősen és elég sokáig
próbálkozik, akkor a puszta akarat révén kiegyenesedhet, két
lábon járhat, de ez sohasem történt meg.
Csakhogy nem is a lába vagy a háta volt a legrosszabb.
Giffordöt fél arccal verte meg a sors. Minden része a helyén
volt, de a rossz lábához hasonlóan az arca egyik oldalának nem
tudta hasznát venni. A bal oldala renyhén csüggött és nem
mozgott, ami a látást nehézzé, a beszédet pedig kínszenvedéssé
tette.
De még az arcánál is volt rosszabb.
Nyolcéves korában Gavin Killian elkeresztelte „goblinnak”,
Myrtis, a sörfőző lánya pedig „töröttnek”. A kettő közül Gifford
a goblint részesítette előnyben – akkoriban ugyanis éppen bele
volt habarodva Myrtisbe. Amíg fel nem nőtt, mindenkitől kapott
valami gúnynevet. Az évek során a nevek elkoptak, és bár az
emberek továbbra is töröttnek tartották, senki sem mondta a
szemébe.
De még csak nem is a csúfolódás volt a legrosszabb.
A „reggeli mosakodás” volt mindig is a legrosszabb. Nehezen
tudott parancsolni a hólyagjának. Szerencsére a balesetek nagy
része éjszaka történt. Gyakran ébredt átázott ágyban,
megalázottan és szégyenkezve. Mint a többi hányattatással,
ezzel is megtanult együtt élni, kitartani. Keveset ivott, éjszaka
sohasem, és egyedül tért nyugovóra, amit sajnos egyszerűbben
oldott meg, mint szerette volna. Annyira azért nem volt törött.
Habár Gifford életútja másokénál keskenyebb és sziklásabb
volt, tövisbozótokkal tarkítva, mindig talált megoldást. Neki
semmi sem jött könnyen, de nem volt hajlandó áldozatnak látni
magát. Csak amikor Roanra nézett, akkor értette meg, mi a
legrosszabb saját magában: hogy az egyetlen dolog, amit mindig
is a legjobban szeretett volna, az a gyönge teste miatt örökre
elérhetetlen maradt, és ezt a helyzetet soha semmilyen derűlátó
gondolkodás nem változtathatta meg.
Gifford szerette volna kihúzni magát, beismerni a tévedést,
és hősként megvédeni Roant. Ehelyett azonban úgy határozott,
hogy megteszi, ami tőle telik, és azzal fog boldogulni, amiben jó.
Amiben talán mindenki másnál jobb.

Roan két gabonás véka közé bújva talált rá Brinre. A lány a

falnak vetette a hátát, és az ölében egy lapos, szürke követ
tartott; palát, vagy talán agyagpalát.
– Roan – nézett fel a lány –, segítened kell.
– Jó. – Roan arra számított, hogy a másiknak több festékre
lesz szüksége. Általában ezért fordult hozzá. Talán egy
festménynek akar nekikezdeni a dahl falán.
 – Nézd meg ezt, és mondd meg, mit jelent. – Brin odatartotta
a követ, amelyen mészfehér jelek sorakoztak. – Azokat ne nézd,
amiket kihúztam. Azokat elrontottam.
– Mondjam meg, hogy mit jelentenek?
– Igen. Hogy mi az üzenet. Úgy hiszem, végre sikerült
eltalálnom. Sok próbálkozásba került.
Roan letérdelt a lány mellé, benyomakodott a két véka közé,
és nekilátott tanulmányozni a Brin rajzolta ábrákat. Többnyire
vonalakból és körökből álltak. Négy úgy festett, mintha felhők
lennének, alattuk rövid vonalakkal. Az ötödik valami szőrös
labdacs volt vonalak nélkül, a hatodik egy kör, amelyből
vonalak nyúltak ki minden irányba. A képek igen szépre
sikerültek, és Roan csodálta Brin művészi tehetségét.
– Ez gyönyörű!
– Nem az a lényeg. Tudni akarom, érted-e. Ki tudod venni,
mit akarok mondani vele?
A nő bólintott.
– Ne csak bólints, hanem mondd el. Mit jelent?
– Négy napig esett, aztán a nap kibújt a felhők mögül.
Brin álla leesett, és széles mosoly telepedett az arcára.
– Igen! Pontosan! Tökéletes! Ez csodálatos! Tucatnyi szót
megértettél mindössze hat rajzból! – Brin kinyújtotta a karját, és
megölelte a beszélgetőtársát.
Roan éles levegőt vett, és megdermedt. A válla a nyakáig
begörcsölt, a keze ökölbe szorult, a foga összecsattant. Reszketni
kezdett.
Brin eleresztette.
– Sajnálom, sajnálom! Úgy sajnálom… én csak… csak olyan
boldog vagyok. Jól vagy?
Roan a légzésére összpontosított. A levegő beszívására és
kifújására. Próbálta visszafojtani a könnyeket, de azok
legördültek az orcáján, először a bal oldalon, majd a jobbon is.
Mindig a bal szeméből indult először, és sohasem értette, miért.
Talán a szemgödre azon az oldalon nem olyan mély.
Roan elfojtott, tompa dörömbölést hallott, amely mintha
távolról jött volna. Mély dörrenések ismétlődtek újra és újra.
Aztán az is feltűnt neki, hogy Brin kiabál.
Brin? Miért kiáltozik? Jól van?
– Hagyd abba! – kiáltotta a lány. – Roan, Roan! Hagyd abba,
hagyd abba!
A nő lepillantott, és meglátta, hogy öklével a saját combját
veri. Nagyon erősen ütlegelte, mégis csak távolról érezte a
fájdalmat.
– Ó, áldott jó Mari! Roan… – Brin is zokogott. – Annyira, de
annyira sajnálom!
Roan abbahagyta az önkínzást, és figyelmét visszafordította a
légzésére. Iver halott. Halott. Halott. A légzése lelassult. A
könnyek elálltak. Letörölte őket, és Brinre pillantott.
– Jól vagy? – kérdezte tőle.
Brin nem hitt a fülének.
– Persze hogy jól. Hívjam ide Giffordöt?
Roan a fejét rázta.
– Már jól vagyok, tényleg. Sajnálom, hogy… olyan vagyok,
amilyen.
Brin semmit sem felelt. Mindkét kezét a szája előtt tartotta.
Ijedtnek tűnt, mintha Roan valami iszonytató teremtmény
volna.
Roan legszívesebben bekúszott volna egy árokba, és
eltemette volna magát. Ilyenkor annak idején mindig visszatért
Iver házába, összegömbölyödött a szőnyegén, aztán elbújt a
takaró alá. De az a ház megsemmisült, és fogalma sem volt,
hová lett a takaró: minden egyébbel együtt odaveszett a
viharban. Csak azt tudta, hogy itt, ahol Brin elszörnyedve
mered rá, nem maradhat.
 – Sajnálom – mondta ismét, és kimenekült a gyapjú alól.
Útközben észrevette, hogy az emberek a fal mellett mind a
fhrey tábor irányába kémlelnek. A galantiak a sátraktól
messzebb, a keleti oldalhoz közel táboroztak le. Valami
felbolydulás volt arrafelé, és az emberek felfigyeltek rá.
– Mi történt? – kérdezte a napon ülve varrogató Tressát Viv
Baker.
– Szerintem a nyomorék csinált valamit, amit nem kellett
volna.
Roan futásnak eredt. Szélsebesen haladt a galanti tábor felé.
A fhreyek körben álltak. Gifford a közepén feküdt, felpuffadt
arcán hasadások és vér. Az egyik szeme már feldagadt, és
összezárult. Vér csordogált az orrából és a szájából.
Összegömbölyödve feküdt, köhögött és köpködött. Egy utolsó
rúgást követően a galantiak hátrahúzódtak.
Roannak földbe gyökerezett a lába, nem volt képes közelebb
menni. Könnycsepp csordult ki a szeméből, lesiklott az orcáján.
Iver meghalt, de Roan továbbra is a fejében hallotta a férfi
hangját: Megölted az anyádat, Roan. Egész életedben csak kolonc
voltál a nyakamon, és átok leszel mindenkinek, aki jót akar
neked. Ez vagy te, Roan! Jól hallottad, egy gonosz átok vagy, és
megérdemled, amit most fogsz kapni tőlem…

– Mégis mire számítottál? – kérdezte Moyát a vén Padera. Az

öregasszony egy gyapjúhalom közepén ücsörgött a ponyva alatt,
és olyan sebességgel kártolta a gyapjút, mintha pók volna
felhőszerű hálója közepén. Nem nézett fel. Egyébként sem sokat
látott a szemének nevezett résen keresztül. Moyát
mindazonáltal idegesítette, hogy az öregasszony mindig meg
tudta mondani, mikor lép be hozzá, mintha előre kiszagolta
volna.
 – Hogy? Mi? Próbálj meg értelmesen beszélni, vénasszony! –
felelte Moya, miközben bebújt a gyapjúponyva alá, és levetette
magát a földre, ahol már teljesen lelapította a füvet. – Vagy már
megint magadban motyogsz?
– Nem motyogok magamban. Habár ideje lenne. Kettő és még
két fél kutyafülével szórakoztatóbb vagyok, mint bárki, akit
ismerek.
– Az összesen három kutyafüle. Akármi is legyen az a
kutyafüle.
– Csak engem igazolsz, kedvesem.
Moya kitöltött magának egy kupa vizet. Megitta a felét, a
másik felét meg a fejére öntötte, hagyta, hogy lecsorogjon a
nyakán, majd átáztassa a ruhája vállát. Felsóhajtott.
– Nem is tudom, minek fáradt annyit Roan, hogy felállítsa
ezeket a sátrakat, ha te úgyis folyton eláztatod magad – korholta
az öregasszony.
– Meleg van. És párás a levegő. Bárcsak tudnám, hová dugta
Bergin a sörét! – Moya visszahanyatlott, kezében az üres
kupával a hátát a hűvös kőfalnak vetette. A szél mozgatta a
gyapjút, de ő nem érzett enyhülést.
Padera tovább csattogott. A hang idegesítette Moyát.
– Jól van, te győztél! Mire kellett volna számítanom?
Padera kinyitotta az egyik szemét, és rászegezte.
– Azok ott katonaemberek. Az erőszak nyelvét beszélik.
– Nem emberek – ellenkezett Moya. – Hanem fhreyek.
– A kettő nem áll olyan messze egymástól.
– Aztán mit tudsz te minderről? Hogyan tudsz te mindig
mindent? Ott sem voltál.
– Bárcsak ezt te is elmondhatnád magadról.
– Fogd be, te vén boszorka! – Moya lecsapta a kupát, és
elfordította a fejét.
Tekchin kardforgatásra tanította. Mindennap elment a
galantiak táborához vívóleckét venni tőle. A harcos gyakran
mögé állt, és mellkasát a nő hátának nyomva irányította a
mozdulatait. Amikor megálltak, Moya érezte a férfi sebes
szívverését.
Mindenki halálosan félt a fhreyektől, de Moya gyakran töltött
időt a körükben. Elfogadták. Tetszett neki, hogy a fhreyek
szívesen látják, hogy rámosolyognak, mintha közülük való
lenne, egy galanti újonc. Mind kedvelték, a legjobban Tekchin.
És neki is tetszett a harcos, aki annyira más volt, mint a többi
férfi az életében: erőszakos, vicces, okos és magabiztos. A fhrey
kinézete sem volt éppen elhanyagolható szempont. Nem
mondhatta kifejezetten jóképűnek, mint a többi fhreyt.
Sebhelye, cserzett bőre és durva tenyere viharvertté tette
külsejét.
Moya akkor is ott volt, amikor megjelent Gifford, a kezében
Eres gerelyével.
A fazekas mindig olyanokat tett, amiket nem kellett volna.
Heccelte az embereket, és megszegte a szabályokat. Moya
olykor úgy érezte, Gifford csak arra használja a testi
gyengeségét, hogy mások fölé kerekedjen, hiszen tudvalevő volt,
hogy senki sem fog kiállni ellene, mert akkor rásütik az illetőre,
hogy készakarva erőszakoskodik a gyengébbel. Ezúttal azonban
túl messzire ment. Olyasvalakit heccelt, akit nem érdekelt, mit
gondolnak mások.
Mielőtt a fazekas bármit szólhatott volna, Eres nekiugrott.
Egyik kezébe kapta a fegyverét, Giffordöt meg a másikba.
Egyetlen rémisztő pillanatra azt hitte, menten keresztüldöfi
Gifford torz kis testét. Ehelyett torkon ragadta a férfit,
miközben óvatosan letette a fegyverét.
– Sajnálo… om – hörögte Gifford. – Csak meg akajtam nézni.
Amikor a verés elkezdődött, Moya megkönnyebbülten látta,
hogy Eres az öklét használja. Hús püfölése hallatszott, és Gifford
mindössze egyszer kiáltott fel, mert később már nem kapott
elég levegőt, hogy hang jöjjön ki a torkán. Összegömbölyödve
tűrte a fhrey rúgásait, levegőért kapkodva ölelte magát,
miközben potyogtak a könnyei.
A többi galanti futó érdeklődéssel figyelte az eseményeket.
Moya elborzadva nézte, mi történik. Most először érezte úgy,
hogy nincs bátorsága felszólalni vagy akár csak megmoccanni.
Némán figyelte, ahogy Giffordöt elverik. Segítenem kellett volna
neki. Ha megkérem Erest, hogy hagyja, talán megtette volna.
Miért nem szóltam?
A gyapjú alatt, miközben Padera tekintete rászegeződött,
sírva fakadt.
– De hát nyomorék, Mari szerelmére! Nem kellett volna… –
Moya elharapta a többit, és keservesen összepréselte a száját.
– Az embereknek sohasem kell gonoszul viselkedniük – fűzte
hozzá a vénasszony.
– Giffordnek tudnia kellett volna! A fhreyek úgy bánnak a
fegyvereikkel, mintha a gyermekeik lennének. Még nevet is
adnak nekik, a Mari mindenit! Láttam, hogyan óvják őket, és
Eres közülük a legrosszabb. Giffordnek nem lett volna szabad
elvennie. Meg sem kellett volna érintenie.
– Nem Gifford vette el a kis lándzsát.
Moya az öregasszonyra meredt, és a fejét rázta.
– Szóval azt hiszed, te vénség, hogy mindent tudsz, mi?
Gifford odajött, és bevallotta, mit tett. Különben is gerely, nem
lándzsa.
Padera ismét rásandított. Egyetlen pillantása elég volt, hogy
Moya kicsinek érezze magát.
– Hazudott.
A fiatal nő felnevetett.
– Úgy, tehát most már az emberek szívébe is belelátsz?
Ismered a legféltettebb titkaikat?
 Padera nem felelt, csak folytatta a kártolást. Olyan
magabiztosság áradt belőle, hogy még vitáznia sem kellett.
– Gifford vette el a gerelyt. Nála volt. Láttam, ahogy
visszahozza. Akkor meg miként lehetséges, hogy… – Ekkor
megértette, mi történt, és a felfedezés olyan erővel hatott rá,
mintha kőfalnak szaladt volna. A szívét a torkában érezte. – Ó,
Mindenek Ősanyja! Roan volt. Ő vette el!
Padera bólintott, Moyát pedig a rosszullét kerülgette.
Biztosan csak ki akarta deríteni, hogyan működik.
Valószínűleg még Eresnél is jobban vigyázott rá. Roan persze
nem kérhetett engedélyt rá. Nem merészelt volna szóba
elegyedni egy fhreyjel, és amikor töprengett valamin, minden
másról megfeledkezett.
Gifford biztosan meglátta nála a fegyvert. Előre tudta, hogy
mi lesz a következménye, ha visszahozza.
Megállíthattam volna. Legalábbis meg kellett volna
próbálnom.
Gifford a barátja volt, mégsem segített neki. Csak állt, és
nézte, ahogyan összeverik azért, mert ő viszont igenis megvédte
a barátját. Kész volt kiállni egy galantival valakiért, aki fontos
volt neki. Csakhogy Moya nem mondhatta el magáról ugyanezt.
Ki a valódi nyomorék?
Aztán egy még ennél is rosszabb gondolat férkőzött be a
fejébe: Gifford még csak nem is fog rá haragudni, amiért nem
segített – ugyanis pontosan erre számított.
Moya gyomra görcsbe rándult. Annyira gyűlölte magát, hogy
a fájdalmat a testében érezte. A kínja az arcára lehetett írva,
mert Padera hozzátette:
– Ne érezd magad rosszul. Nem engem vagy téged vertek el.
Gifford hozzá van szokva a fájdalomhoz.
 TIZENKE EDIK FEJEZET

A tirrei nagytanács
A híres tirrei nagytanács, amelyről mindenki olyan elismerőn
szól, valójában nem volt olyan nagyszerű. A törzsfők nem
beszéltek ékesszólóan, egyikük sem számított lángésznek
vagy önzetlen hősnek. És nem aranyasztalnál ültek. Az
emberi történelem folyását megváltoztató esemény
mindössze néhány körben ülő, ostoba, hiú férfi találkozása
volt.
BRIN KÖNYVE

Verőfényes, meleg nap köszöntött Tirrére, úgyhogy a törzsfők

tanácskozását a dahl nyílt udvarán tartották. Rhennel
ellentétben Tirre lakosai nem a csarnok közelében éltek. A
halászok, kézművesek és kereskedők már réges-régen
leköltöztek a dombról Vernes falvába, hogy megkíméljék
magukat a mindennapos sétától. Csak a főnök, a családja és a
kiszolgálók maradtak a kerekházban, amely sokkal nagyobb
volt, mint amelyikben annak idején Perszephoné élt. Mivel más
épületek nem foglalták a helyet, a letaposott fűvel és csupasz
földdel borított, nyílt udvar üresen maradt, ami egyszerre tette
fenségessé és lehangolóvá.
Hét szék állt körberakva a kláncsarnok előtt. Lipit szolgálói
mézsörrel töltött korsókat hoztak fel a pincevermekből. Az ital
visszautasítása sértő lett volna a vendéglátójuk számára,
Perszephoné azonban eszénél akart lenni, úgyhogy csak
egyetlen kortyot tervezett inni. Csaknem meggondolta magát,
amikor kiderült, hogy a mézsör nemcsak jó, hanem hideg is.
Rhulyn mind a hét törzsfője jelen volt. Perszephoné mindet
ismerte, kivéve Alwardot, a Nadak-klán új vezetőjét. A vézna,
csont és bőr, zsíros hajú férfi a népe barna-sárga mintás
ruházatának rongyos változatát viselte. Lipit Perszephonét
ültette a jobbjára – hiszen a tanácskozást ő hívta össze –, a nő
másik oldalára meg Raithét, talán azért, mert ők együtt
érkeztek. Perszephoné meglepve látta a körükben a harcost, és
remélte, hogy a jelenléte azt jelzi, meggondolta magát. Talán
mégiscsak sikerült értelmet vernie abba a kemény dureyai
fejébe.
A tanácson kívül mások is álldogáltak az udvaron: a törzsek
elöljárói, Pajzsai és a Szokások Őrzői. A meleni Harkon hat
embert hozott magával, köztük egy férfit, aki csaknem olyan
idősnek nézett ki, mint Padera. Perszephonénak ott volt Brin és
Nefron. A lány egy vékony paladarabbal érkezett, de hogy mire
akarta használni, rejtély volt. Nefron érkezése ugyanennyire
meglepte Perszephonét. Nem kérte meg a fhreyt, hogy vegyen
részt a gyűlésen, de tekintve, hogy arra készült, segédkezik egy
háborúban a saját népe ellen, helyénvalónak találta a dolgot. A
többi főnök értetlenül fogadta a jelenlétét.
Raithe mögött mindössze Malcolm és egy ismeretlen fiatal fiú
sorakozott fel.
– Nos, lássunk neki! – bömbölte a warriki Tegan. – Ki lesz a
keerag? Talán te, Lipit? Ezért rángattál ide minket? – tette hozzá
dagályos gúnnyal.
A vendéglátójuk kihúzta magát, és mogorván ráncolta a
szemöldökét. Az alkalomhoz illőn kiöltözött, ezüst fülkarikákat
és arany karpereceket vett fel.
– Arra célzol, hogy alkalmatlan lennék?
– Mivel ezt kérdezed, te biztosan így gondolod.
– És szerinted ki volna jobb választás? – vetette oda Lipit. –
Esetleg te?
– Hogyne. Miért jöttem volna el idáig? Azért vagyok itt, hogy
a fejemre tegyem az egyesült klánok koronáját.
Meleni Harkon teli torokból felkacagott, mezítelen combját
hangosan csapkodta.
– Mi, többiek pedig azért jöttünk el ilyen messzire, hogy
gondoskodjunk az ellenkezőjéről!
Ez hahotát váltott ki az egybegyűltekből. Perszephoné csak
mosolygott.
– Én nem támogatom Lipit keeragságát – jelentette ki Tegan,
nagy öklével a székének karfájára csapva. Nem volt magas
ember, de széles válla, erős karja és hatalmas kézfeje volt.
Öklének dörrenése félbeszakította a nevetést.
– Én sem – csatlakozott Krugen. A Menahan-klán főnöke a
köntöse igazgatásával hangsúlyozta kéretlen szavazatát. Csak
Krugen viselt ilyet, egy gazdag, festett kelméből készült holmit,
amelyre hozzáértő kezek mintákat hímeztek. Szinte
esztelenségnek tűnt ennyi fényűző kelmét áldozni egyetlen
ember felöltöztetésére.
– Úgy hiszem, előreszaladtunk – szólt Lipit élesen, talán
válaszképpen a gyorsan érkező, felesleges szemrehányásokra. –
Talán meg kellene hallgatnunk Perszephonét. Végül is ő hívta
össze a gyűlést.
Perszephoné hitetlenkedést látott az egybegyűltek arcán. Az
ő szemükben mindig is csak Reglan felesége maradt.
– Tényleg ő? – kételkedett Tegan, továbbra is Lipithez szólva.
– Azt hittem, a küldöncök innen valók.
Harkon karba öltötte a kezét, és mogorva képet vágott.
– Nagytanács, amelyet egy törzsfő özvegye hív össze, háború
a fhreyek ellen… Ez valami tréfa akar lenni, Lipit?
– Nem, csak ha te tréfásnak tartod több ezer férfi, nő és
gyermek halálát – válaszolta Perszephoné. – Nos? Úgy érzi
bármelyikőtök is, hogy Dureya, Nadak és most Rhen pusztulása
vicces? Talán másként fogjátok látni, ha a saját dahlotok is
hasonló sorsra jut.
Senki sem felelt. A mosolyok és a kérkedések kényelmetlen
fészkelődésbe és félszeg pillantásokba fulladtak. Perszephoné
megragadta a figyelmüket, és nem volt hajlandó elereszteni.
Felállt.
– A fhreyek hadat üzentek nekünk. Azok, akiket egykor
jóságos isteneknek gondoltunk, felfedték, hogy valójában ádáz
ellenségeink. Figyelmeztetés és minden kiváltó ok nélkül
megtámadták és eltörölték a föld színéről két klánunkat, aztán
csaknem egy harmadikat is.
– Én úgy hallottam, hogy valaki közülünk végzett az egyik
emberükkel. – Tegan Raithéra emelte a tekintetét.
– Egy ember megölt egy fhreyt – szólalt fel Raithe –, mert az a
fhrey végzett az ő apjával.
– És azok az emberek állítólag ott kíváncsiskodtak, ahol nem
lett volna szabad nekik – folytatta Tegan. – Átkeltek a folyón. Ez
olyasmi, aminek a törzsfők együttes ígérete szerint nem lett
volna szabad megtörténnie.
– Tehát ez az egész a te hibád? – meredt Raithéra metsző
pillantással Alward.
– Nem a birtokháborítás és a gyilkosság fordította ellenünk a
fhreyeket – tiltakozott Perszephoné. – Tényleg azt hiszitek, hogy
csak azért visznek véghez ilyen mérvű pusztítást, mert
elveszítették egyvalakit maguk közül? Lenne annak bármi
értelme?
– Talán én tisztázhatok egy s mást – szólalt fel Nefron. –
Mondhatok valamit? – Kilépett Perszephoné széke mögül, és
besétált egyenesen a székek gyűrűjébe. Senki sem moccant vagy
szólalt meg. A galanti hosszú aranyhaja végigömlött a vállán.
Makulátlan, sértetlen arca tökéletes teret biztosított szikrázó
kék szemének. A reggeli fény kiemelte páncélzatának sárgás
fémjét.
Nefron nem várta meg az engedélyt a felszólalásra.
– A nevem Nefron, és az Instarya törzs vezére vagyok, a
hírneves galantiak parancsnoka, valamint Alon Rhist törvényes
ura. Tanúsítom, amit Perszephoné úrnő állít. Nem egyetlen
haláleset zúdította népeitekre ezt az átkot. Shegon halálát
csupán ürügyként használták. A fhreyek már régóta tervezik,
hogy eltüntetik a rhunákat Elanból, és hadjáratuk, ím, most
kezdetét vette. – Miközben beszélt, lassan körbefordult, és
belenézett minden egyes törzsfő szemébe. – A fane-ünk úgy
ítélte meg, hogy fajtátok túl népessé vált. Létszámotok
fenyegetést jelent rá. Sikeretek ezen a földön, a puszta
létezésetek az oka e balsorsnak. A fane fél a rhunák csillagok
sokaságát is meghaladó, egyre duzzadó tömegétől, és azt akarja,
hogy eltűnjetek. Mindnyájan.
Elhallgatott, de maradt a kör közepén.
– Ha ez igaz… – Tegan volt az, aki először megtalálta a
hangját, bár nem úgy szólt, mint eddig. Hiányzott belőle a
korábbi karcos zengés. – Akkor mit keres itt Alon Rhist ura?
Egyezkedni jöttél, vagy megadni magad?
– Teganhoz, a Warrik-klán főnökéhez van szerencsém? A te
néped a legnagyobb jádekereskedő a Galesh keleti hegyeitől a
Galeannon folyó nyugati partjáig. Hallottam róla, hogy a klánod
tagjai nagyhangú iszákosok, de arról fogalmam sem volt, hogy
klánotokban ilyen bölcsesség lakozik, ugyanis ez egy nagyon jó
kérdés. – Nefron megállt, hogy várassa őket. Hadd higgyék,
hogy talán sohasem válaszolja meg a kérdést. – Bár valóban én
vagyok Alon Rhist törvényes ura, sajnálatos módon a népem
több tagja, köztük a fane, nem osztja ezt a nézetet. Száműztek,
amiért ellenálltam a parancsnak, és nem mészároltam le rhuna
nőket és gyermekeket. Nem tudtam megakadályozni bajtársaim
tetteit Dureyában és Nadakban, de a csapatommal épp idejében
értük el Rhent ahhoz, hogy megóvjuk a teljes pusztulástól.
Védelmeztük a dahlt először a saját népünkkel, majd egy csapat
grenmori óriással szemben. – Az óriás szó visszhangja suttogva
végigszaladt az egybegyűlt törzsfők körén. – Ma azért állok itt
előttetek, hogy megerősítsem: háború vár rátok a fajtám ellen.
Az istenem, Ferrol tiltja, hogy fhreyt öljek, ezért nem tudom
megvívni helyettetek ezt a háborút. Ezt a küzdelmet
magatoknak kell megnyernetek, de nem kell egyedül mennetek
a csatamezőre.
– Az emberek nem harcolhatnak istenek ellen – tiltakozott
Lipit, és már a felvetéstől iszonyat ült ki az arcára.
– Miért nem? – szegezte neki a kérdést Nefron.
– Mindnyájunkat halálra sújtanak.
– Ha nem harcoltok, akkor is megölnek.
– De hát… – Lipit nem tudott tovább farkasszemet nézni
Nefronnal, és habogott kezdett. – Az emberek nem ölhetnek
isteneket.
– Ez az ember itt – mutatott Nefron Raithéra – maga az
Istenölő. Megölt kettőt a népem tagjai közül. Az egyikük olyan
nagy hatalmú volt, hogy villámokat csalt le az égből,
varázslatával felszaggatta a földet. Azt a fhreyt, Gryndalt úgy
ismertük, mint népünk egyik leghatalmasabb Miralyithjét.
Nektek bizonyára istenszerűnek tűnhetett, ámde egy rhuna… ez
a rhuna itt… végzett vele.
Nefron egyik lábáról a másikra helyezkedve ismét
körbefordult, és ezúttal ráemelte a pillantását azokra is, akik a
székek mögött gyülekeztek. A hangja elért az udvar minden
szegletébe.
– Harcolni fogtok. Nincs más választásotok. A másik
lehetőség a halál… a rhunák halála, mindenütt. Harcolhattok
külön, és akkor magányosan fogtok meghalni, vagy
egyesülhettek, és kihasználhatjátok méretes haderőtöket. Azzá
válhattok, amitől a fane tart. Megtanítalak benneteket arra,
hogyan győzhettek a fajtám ellen, megmutatom, hogyan
kerekedjetek felül. És ki kell neveznetek egy közös vezetőt.
Tudom, hogy a szokásaitok szerint a legnagyobbat és
legerősebbet kell választani, aki a leginkább képes csatába vinni
a népét. De ne korlátozzátok be így a döntéseteket! Ezt a
háborút nem egy ember szekercéje, lándzsája vagy vitézsége
fogja megnyerni. Mi van, ha elesik a harcban? A klánok
felaprózódhatnak, a szövetség meginoghat… és ezt a háborút
nem veszíthetitek el. Nem lesz második lehetőség, nem lesz
béketárgyalás. Vezetésre termett embert kell választanotok,
olyasvalakit, aki nem ragad le a kicsinyes viszálykodásnál,
amely a múlt sérelmei mentén megosztana benneteket. Ennek a
személynek még csak nem is kell veletek tartania a
csatamezőre, sem kardcsapásokkal visszavernie az ellent. A
kijelölt személy az egység jelképe lesz, aki értelemmel,
bölcsességgel és stratégiával vezet. Olyasvalakit keressetek, aki
az önző viták felett áll. Valakit, akiben megbízhattok. Akiben
nem fogtok kételkedni. Aki meg tudja nyerni nektek ezt a
háborút.
Nefron nem fordult tovább, hanem várakozón állt előttük.
Senki sem beszélt.
Mindegyikükre rápillantott. Amikor Perszephonéhoz
érkezett, a nő türelmetlenséget látott a fhrey szemében.
Odafenn az égen felrikoltott egy sirály. A csarnoktól nem
messze egy kapu nyikorgott gyenge sarokvasán.
Nefron felsóhajtott, és csalódottság ült a türelmetlenség
helyére. Rácsapott a combjára.
– Akárhány isten is van, mind adjon nektek bölcsességet a
döntésetekhez.
Azzal a fhrey faképnél hagyta őket.
Az első klántalálkozó több száz esztendeje esett meg Tirrében.
Nefron beszédét követően a gyűlést elnapolták, hogy a főnökök
kikérhessék tanácsadóik véleményét, és eltöprenghessenek a
hallottakon.
Másnap reggel újra összejöttek. Mindegyikük ugyanabban a
székben ült, mint azelőtt. Tegan indított a saját beszédével. A
hangja kevésbé dagályosan, kevésbé gőgösen zengett. Ezúttal
arról szólt, hogy az ellenséggel kell megküzdeniük. Reglan
mindig is úgy vélte, hogy Tegan a főnökök legokosabbika, és
Perszephoné is tanúsíthatta ezt, látva, hogy a férfi gondosan
kerüli a fhrey és isten szavakat.
Utána Harkon szólalt fel, és nagyjából ugyanazt mondta, de
hozzátette, hogy a klánok egyesítése alapvető fontosságú.
Krugen megismételte a társai szavait, és javaslatot tett a
lehetséges keeragok jegyzékének összeállítására. Ebbe mind
beleegyeztek, majd a második gyűlés is véget ért, hogy a
főnökök tárgyalhassanak a tanácsadóikkal a felmerülő
nevekről.
Perszephoné azt fontolgatta, hogy meglátogatja Raithét. A
harcos és Malcolm Berginnél, annak lányánál, Myrtisnél és
Filsonnál, a lámpásnál talált szállást. A tanácskozáson kívül
sehol sem futott össze a férfival az óta az este óta a
tengerparton, és ez valószínűleg így volt a legjobb. Olykor
könnyen megfeledkezett arról, milyen fiatal Raithe.
Perszephoné pedig igazságtalanul viselkedett vele. Évtizedeket
töltött egy törzsfő feleségeként. Hozzászokott, hogy gondját kell
viselnie a klánjának. Raithe azonban még nem ismerte a mások
iránti felelősség érzését. Még csak apának sem mondhatta
magát.
Kedvelte a férfit, tisztelte is, de a harcos többet akart tőle,
mint amennyit Perszephoné adni tudott volna neki. Szíve
mélyén még mindig Reglan hitvese volt. Férje emlékét
elhomályosította annak árulása és gyávasága, de még mai napig
élete részének tartotta. Álmaiban még mindig találkozott
Reglannal, férje hódolatát pedig minden alkalommal eszébe
juttatta a tőle kapott réz melltű, amikor csak összetűzte a
breckon morját. Még a fülébe csengett a férfi hangja, érezte a
haja illatát. Bizonyos értelemben a férje még mindig élt, csak
valahol messze, és Perszephoné elképzelni sem tudta, hogy más
férfival legyen. A gondolat kacagtató volt, de Raithe nem így
látta. A férfiak más szemmel tekintettek a világra, különösen a
fiatal férfiak. Talán jobb volt távolságot tartani, Raithe
érdekében ugyanúgy, mint a sajátjában. Ami mondanivalója
volt, azt Perszephoné elmondhatta a következő tanácsülésen is.

A harmadik gyűlés ugyanazokban a székekben kezdődött, és

Perszephoné már azon morfondírozott, vajon a szolgák minden
reggel kikészítik-e őket az eredeti helyükre, vagy egyszerűen
csak az udvaron hagyják egész éjszakára.
A találkozót szokás szerint Tegan indította.
– Szeretnék azzal nyitni, hogy a legmegfelelőbb embert
javasoljam a feladatra: magamat – mondta, miközben kihúzta
magát, és tenyerét egy nemes, mégis szerény mozdulattal a
mellkasára fektette.
Perszephoné ellenkező hangokra számított, de senki még
csak nem is köhintett. A többi törzsfő türelmesen ült, hallgatta a
beszélőt.
– Én vagyok Tegan, a Warrik-klán főnöke, Kő Egan fia, aki
Hagen fia, aki Gan fia. A családfám visszavezet egészen a
Fenyőzugi Branig, Odeoni Gath Pajzsáig, aki levágta Orrt, a
félszemű sárkányt Wailing partjainál. Hősök vére csörgedezik
az ereimben, a vérvonalamhoz nem férhet kétség. Warrik nagy
és kíméletlen ország több száz képzett dárdással. – Kitartotta a
saját lándzsáját, egy szép, harcedzett fegyvert gyönyörű
jádeheggyel. – Ezekhez a hegyekhez mi bányásszuk a követ a
hegyeinkben, a népemnek pedig sohasem kell húsban
szűkölködnie.
Tegan tovább ecsetelte a Warrik-klán érdemeit, valamint a
saját, csatákban tanúsított vitézségét, felhozva példának egy
párbajt, amely során túljárt a nála fiatalabb, nagyobb termetű
és gyorsabb vetélytársa eszén. Sokáig beszélt, mielőtt végül
helyet foglalt volna. Vigyorral az arcán tette ezt, mintha
mindenkinek őt kellene éljeneznie, és azon nyomban keeragnak
választania.
Nem tették.
Ehelyett Harkon is felállt, és így szólt:
– Jól beszéltél, Tegan. Vérvonalad és képességeid valóban
kivételesek, és azt hiszem, jó Pajzs leszel, amikor engem
választanak majd keeragnak. – Harkon ezután rátért, hogy
miért kellene neki vezetnie a klánokat. Elmondta, hogy egyenes
ági leszármazottja Melennek, a klánja alapítójának, aki a
legenda szerint óriás volt, és aki egy kitépett tölgyfa törzsével
ölt meg egy hadseregre való goblint.
Perszephoné már meg sem lepődött, amikor Krugen is
felugrott, és önmagát jelölte. Ezért nem panaszkodott senki sem
Tegan ötlete miatt. Mindnyájan ugyanezt tervezték, és véghez is
vitték a tervüket. Alward következett, aki annak ellenére, hogy
nemrég lett törzsfő, furcsamód visszavezette a származását egy
félisteni hősig, aki segédkezett Rasrának, a Nadak-klán
védőistenének legyőzni az északi szelet.
Egymás után álltak fel, és amikor Lipitre került a sor, a
törzsfő a tanácselnöki szerepét kihasználva bemutatóval
kívánta lenyűgözni a többieket. Egy csettintésére több száz
férfiból álló hadtest került elő és vette körül a székeket.
Mindegyikük magas volt, és félmeztelen, így jól látszottak szikár
izmaik. A kezükben nagy fapajzsokat és míves lándzsákat
tartottak. Arcukat fehér és vörös csíkokkal festették be, hogy
vérszomjasabbnak tűnjenek. Lipit kézjelére a harcosok
ütemesen kezdték a pajzsukhoz verni a lándzsájukat, közben
ábrázatukat az égnek emelve, teli torokból bömböltek. A
következő kézjelre elhallgattak.
Ezután Perszephoné következett, de a többi főnök szeme
átsiklott rajta, és megállapodott Raithén.
Perszephoné felállt.
Ezzel kérdő tekinteteket vont magára. Egy pillanatra
fontolóra vette, hogy önmagát jelöli, csak azért, hogy lássa az
arcukat, és hogy kiderüljön, neki is megadnák-e ugyanazt a
tiszteletet, amit egymás iránt tanúsítottak. Ám a többiekkel
ellentétben ő nem áhítozott ilyen babérokra. Nem akart keerag
lenni. Meg akarta nyerni a háborút.
– Keeragnak jelölöm… a dureyai Raithét. – Egyszerűen
mondta, mindennemű színpadiasság nélkül, nem törődve azzal,
hogy elmesélje, ki volt a harcos apja vagy nagyapja, vagy milyen
legendás őstől származhatott. Egyszerűen rámutatott. – Tudja,
hogyan lehet megölni őket. Ő az egyetlen, aki bizonyította, hogy
képes rá. Ezt senki más sem állíthatja magáról. És nekünk
pontosan ez kell. A klánja nincs többé, vagyis senkivel
sincsenek békepaktumai vagy szövetségei, amelyek
féltékenységet szülhetnek. Ezért pedig igazságos és pártatlan
vezető lehet. De legfőképpen: míg ti talán hősök és legendák
leszármazottai vagytok, ő maga hős és legenda.
Visszaült, ölében összekulcsolta a kezét, és várt.
Mind újra Raithéra néztek. A többi jelöléssel ellentétben
Perszephoné ezután a meglepetés és a helyeslés árnyát látta a
szemükben. Krugen és Alward – akár tudatában voltak, akár
nem – már bólogattak.
– Habár nagyra becsülöm Perszephoné belém fektetett
bizalmát – szólt Raithe –, van egy kis gond. Én nem vállalom a
keerag tisztségét.
A törzsfők nem értették.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Lipit.
Harkon is csatlakozott hozzá:
– A keeragságnál nagyobb megtiszteltetés nem érhet egy
férfit. Teljes hatalommal jár. A te szavad lesz a törvény az
összes klánban.
– Nekem ez nem kell – felelte a harcos.
– Azt hittem, fel akarsz építeni valamit – mondta
Perszephoné. – Most elérkezett a lehetőség, hogy felépíts egy
nemzetet.
– A háborúk semmit sem építenek.
– Tudod, hogy egyedül te vagy alkalmas erre a feladatra –
ellenkezett a nő. – Hisz te vagy az Istenölő, és ez nem csak azt
jelenti, hogy végeztél egy fhreyjel. Leszámoltál azzal az
elképzeléssel is, hogy istenek lennének. Az első nagy csatát már
meg is nyerted, ráadásul egyes-egyedül. Már csupán a
létezéseddel is reményt adsz nekünk, többieknek. Reményt,
hogy túlélhetjük, hogy tényleg megnyerhetjük ezt a háborút. Ki
más mondhatja el magáról ugyanezt?
– Éppen ezért nem vállalom. – Raithe végighúzta a kezét az
arcán. Tekintetét a kör közepére, a talajra szegezte. – Nem fogok
hamis reményeket kelteni. Nem akarok én lenni az, akit
mindenki átkoz majd, amikor elbukunk.
– Elbukunk? – meredt rá értetlenül Tegan. – Azt mondod,
nem hiszel abban, hogy győzünk?
– Pontosan ezt mondom. – Raithe egyenesen a férfira nézett.
– Ha a Rhen-dahlt nem óriások támadják meg, hanem fhreyek,
Nefron és a galantiak nem állították volna meg őket. Nem
harcolnak a saját fajtájuk ellen.
– De Nefron megtaníthat bennünket… – kezdte Perszephoné.
– Mire? – Raithe előhúzta a törött rézkardot, és feltartotta. –
Ez az apám kardja volt. Fémből készült fegyver, amelyet
minden dureyai harcos irigyelt tőle. Mégis, amikor
megküzdöttem Shegonnal, úgy vágta ketté, mintha száraz faág
lett volna. Igen, megöltem Shegont. Megöltem egy fhreyt, de
csak úgy, hogy ő közben eszméletlenül feküdt, mert Malcolm
hátulról leütötte egy kővel. – Szünetet tartott, hogy
megemészthessék a hallottakat. – Igazatok van. Egyedül én
öltem istent, és nekem is csak azért sikerült, mert öntudatlanul
hevert a földön.
– És Gryndal? – ellenkezett Perszephoné. – Ő még Miralyith is
volt, a Művészet ismerője. Mégis megölted. Ő nem volt
eszméletlen.
– És gondolod, hogy sikerülhetett volna legyőznöm, ha
nincsen nálam Shegon kardja? Vagy ha Arion nem segít?
Amikor a fhreyek nem láttak bennünk fenyegetést, közelebb
engedtek magukhoz, de ez az előnyünk már elveszett. Most már
résen lesznek, és nem fognak alábecsülni minket.
Perszephoné szeme ide-oda cikázott, miközben lázasan
gondolkodott.
– Nefronnal is megküzdöttél Rhen-dahl kapujánál.
Kardpárbajban verted meg. Szerintem túl szerényen nyilatkozol
a képességeidről.
A férfi beleegyezőn bólintott.
– Valóban megküzdöttünk, kard kard ellen. Én Shegon
kardjával vívtam, és anélkül otthagytam volna a fogamat. A
hadseregünk katonái milyen fegyvereket fognak forgatni?
Vajon a kőlándzsák győzhetnek a fhreyek bronzkardjai ellen? –
Raithe felkelt. Kivonta Shegon pengéjét, és elindult Lipit felé.
Két katona odalépett, hogy megállítsák. Raithe lemetszette
mindkettő lándzsájának hegyét.
A két férfi elhátrált. Mások is odaszaladtak, de Raithe
megfordult, és az udvar közepére masírozott, a vastag
faoszlophoz, amely tetején a központi lobogó repdesett.
Suhintott egyet, és szálirányban mélyen belehasított az
oszlopba, majd otthagyta a fegyvert beékelődve, és
visszafordult a székek felé.
– Amikor ideérnek, ennél jobb kardokkal kell
szembeszállnotok velük. Talán Nefron tényleg meg tudja
tanítani az embereket harcolni, de mit ér a kiképzés, ha csak
botokkal és kövekkel vagyunk felszerelve, ők pedig ilyenekkel
jönnek ellenünk? Igen, láttunk már fhreyt meghalni, de csak
kettőt. Ez bizonyítja, hogy nem istenek, de ennyi erővel akár
azok is lehetnének. Ezt a háborút már most elveszítettük. Hát
nem értitek? Ez a háború megnyerhetetlen. Ezért nem lehetek a
keeragotok. Olyasvalaki kellene nektek, aki még nálatok is
őrültebb, én viszont nem vagyok futóbolond.
Raithe távozott az udvarról, és otthagyta őket, ahogy a
beragadt kardot nézték.

Perszephoné kereste a gyűlés után, de a férfi nem volt a gyapjú

alatt, és a fal körül sem találta. Lement a faluba, hátha ott húzta
meg magát, de ott sem járt szerencsével. Beszélnie kellett vele,
meg kellett győznie, bár azt még nem tudta, mivel. Minden,
amit Raithe mondott, igaz volt. Egyelőre sokkal többen vannak,
mint a fhreyek, de meddig? Ha a fegyvereik ilyen könnyen
eltörnek, mint Lipit lándzsásaié, akkor a győzelemhez csodára
lenne szükségük.
Amikor leszállt az éj, félbehagyta a keresést, és már örült,
hogy nem talált rá. Mit mondanék neki? Mit is mondhatnék?
Másnap ismét eleredt az eső, úgyhogy a negyedik főnöki
gyűlést elhalasztották. Amikor a következő reggelen újra
összegyűlt a nagytanács, a csarnokban folytatták a tárgyalást a
visszatérő záporok miatt. Raithe nem volt jelen. Perszephoné
először attól tartott, hogy a férfi talán elment, de Malcolm
megnyugtatta, hogy még Tirrében van, és egy fiatal fiút tanít
verekedni. A csarnok szűkössége folytán a törzsfőkön kívül nem
sokan jöttek el. Alward egyedül érkezett, Harkon úgyszintén.
Tegant csak a Pajzsa kísérte, akinek a nevét Perszephoné Oznak
hallotta. Perszephonéhoz Brinen kívül senki más nem
csatlakozott.
– Méltatlan így bánni egy ilyen szép karddal – szólt Alward,
aki az ajtóban állt, és az esőt nézte. A párás szellő fellibbentette
az ingét, ami felfedte, hogy a férfi soványabb, mint Perszephoné
eredetileg gondolta. A törzsfők mindig jól étkeztek, de Alward
csak nemrég nyerte el a vezéri címet. – Miért nem húzta ki
senki?
– Menj csak! – biztatta Tegan. – Senki sem fog
megakadályozni.
Nadak főnöke visszatért a székébe, és szembefordult a
többiekkel.
– Mi lesz most?
– Nefron jól beszélt – vélte Tegan. – Harcolnunk kell.
– Raithénak is igaza van – felelte Krugen. – Már veszítettünk.
– Talán visszamehetnénk – ajánlotta Alward.
– Vissza?
– A tengerentúlra. Nem szállhatnánk hajóra? Irány a víz, és
megmenekülünk ettől az egésztől. Nem onnan jöttünk egyszer?
Nem mehetünk egyszerűen haza? – Alward Brinre nézett. – Te
vagy Rhen Őrzője, ugye? Mit mondanak erről a Szokások?
Mindenki a lány felé fordult, aki döbbentnek tűnt, hogy neki
kell beszélnie.
– Nos?
 Brin Perszephonéra sandított.
– Mondd el nekik – biztatta a nő. – Mondd el, amit tudsz. Erre
való az Őrző.
– Valóban egy tengerről jöttünk – kezdte a mesét Brin. – De
azt senki sem tudja igazán, hogy melyikről. Talán ez volt az,
talán egy másik. Csakhogy ez mindegy. Nincs hová visszatérni.
A régi világ elsüllyedt. Ezért kellett elmenekülnünk. Ezért
utaztunk idáig. Ha kihajózunk, lepottyanhatunk a világ
peremén.
– Na és Karik? – kérdezte Alward. – A dhergek városa sincs
túl messze, nem?
Lipit ellenkezve csóválta a fejét.
– Az igaz, hogy Tirrében mi kereskedünk a dhergekkel, de
nem látnának szívesen minket. Mivel senkiben sem bíznak, azt
feltételeznék, hogy meg akarjuk szállni az országukat. Egy
háború bőven elég.
Alward elkomorodott. Összefonta a karját, és belesüppedt a
székébe.
– Az egész olyan reménytelen – panaszkodott Krugen.
Előredőlt, könyökét a térdén, állát a kézfején nyugtatta. – Talán
ahelyett, hogy keeragot választanánk magunk közül, először azt
kellene eldöntenünk, melyik istenhez imádkozzunk. És hadd
bocsássam előre: ne Mehan legyen az. Mostanság nem volt
kegyes hozzánk. Süket füleket fordított a népe felé, és ez… – Az
ajtónyílás felé lendítette a karját. – Ez csak megerősíti, hogy
elhagyott minket.
– Nem szívesen javaslom Krunt – csatlakozott Harken. – A
búzában otthon van, meg segít a betegeken, de nem egy harcos
isten.
– Én magam kihirdettem volna Eraphosz mindenható
hatalmát – kezdte Lipit –, de… – Perszephonéra pillantott. – Az ő
istene nagyobb. Bezárt kapukkal vártuk a rhenieket, de Mari
leszakította a kapuszárnyakat. Aztán berepült, és ajándékot
hozott: ételt, italt, szerszámokat és prémeket. Rhen istennője
nagy hatalmú, bőkezű istenség.
A törzsfők mind Perszephonéra néztek.
– Igaz ez? – firtatta Alward.
A nő kitekintett a nyitott ajtón az esőtől iszamós és fekete
kőszoborra.
– Amikor hozzá imádkozunk, én mindig úgy éreztem, hogy
figyel.
– Akkor talán ez a megoldás – élénkült fel Lipit. –
Imádkozzunk Marihoz, hogy megmutassa a kiutat!
Imádkozzunk a válaszért!
– Én hoztam magammal egy páratlan értékű disznót – szólt
Krugen. – Holnap feláldozom neki.
– Mind áldozunk neki – értett egyet Tegan. – Feláldozzuk neki
a legszebb kincseinket, és hűséget fogadunk, cserébe azért, hogy
megmentsen bennünket. Talán küld valakit, aki kihúzza azt a
kardot az oszlopból. És akkor az istennő majd többezernyi
karddal szolgál. Több tízezernyivel! Annyival, amennyi elég
felfegyverezni minden harcképes embert! Aztán… Nefron
kiképzésével és Mari kardjaival… lesz esélyünk. – Azt kérdezte,
részben saját magától: – Gondoljátok, hogy sikerülhet?
Lipit meglepett, szinte riadt ábrázattal meredt ki az ajtón.
– Mi az? – vette észre Tegan.
– Éppen oda néz. – Lipit Mari szobrára mutatott. – Az
oszlopba vájt kardot nézi. Ez egy jel! Ha megtagadunk minden
más istent Mari javára, rátermett keeragot és kardokat küld
nekünk!
A kard Raithéé volt. Ezt mindenki tudta. Jól ismerték a férfi
hírét is. Isteneket ölt. Az a penge az oszlopban marad, amíg
maga Raithe el nem jön, és vissza nem veszi. Perszephoné azt
gyanította, Lipitnek ugyanez jár a fejében, de egyikőjük sem
szólt egy szót sem.

– Mit gondolsz? – szegezte a kérdést Brin a törzsfőjének,

miközben elhagyták a tanácsot. A lány még mindig a
mellkasához szorította a paladarabot.
– Pontosan miről is?
– Ha mi… úgy értem, szerinted Mari tényleg megsegít
minket?
Perszephoné megtorpant az udvar közepén Raithe kardja
mellett; a markolatgombról csöpögött az eső, amely időközben
lagymatag csepergéssé szelídült.
– Mindig van remény.
A többi főnök a csarnokban töltötte az éjszakát. Perszephoné
nem szeretett volna a férfiakkal nyugovóra térni. A népe
körében volt a helye. De nem kételkedett benne, hogy a főnökök
ivással és társalgással töltötték az éjszakáikat. Szövetségek
születtek, kereskedelmi megállapodások köttettek abban a sötét,
levegőtlen sírboltban. A híresztelések szerint Harkon és Krugen
már megegyeztek, hogy gyapjút cserélnek borostyánra, és a
legutóbbi gyűlés alatt már egymás mellett ültek. Perszephoné és
Rhen még az eddiginél is jobban meggyengült és elszigetelődött.
Rossz vezetőnek bizonyult, aminek a népe itta meg a levét. De
mit számított néhány kereskedelmi megállapodás, ha nem
találnak módot arra, hogy megküzdjenek a fhreyjel?
Perszephoné nehéz léptekkel baktatott ki a kapun Brin
oldalán. A nyaka és háta már fájt azoktól a merev székektől, és
kínozta az éhség. Lipit felszolgáltatott némi ételt a nap közepén,
de nem bírt enni. Az idegeskedés elvette az étvágyát. Éhesen,
elmacskásodva, fájó tagokkal indultak el az ösvényen, amely
körbevezetett a fal körül.
– Fenség.
 Brin és Perszephoné megpördültek. Fagy és Ár kocogtak az
ösvényen a hátuk mögött.
– Ezek még mindig itt vannak? – súgta Brin.
Perszephoné vállat vont.
– Csak egy szóra, fenség – kérlelte Fagy kifulladva.
A két dherg még mindig a fémpáncélját viselte, széles övvel
és térdig érő csizmával. Vértjük összefűzött láncszemei
csilingeltek, ahogy gyorsítottak, hogy utolérjék a törzsfőt.
– És mi az, hogy „fenség”? – súgta megint Brin.
Perszephoné ismét csak vállat vont.
– Most, hogy túl vagy a klángyűléseken, a segítségedet
kérnénk, hogy megközelíthessük Ariont. Neith csupán egy rövid
hajóútra van innen. Az elf csak néhány napig lesz távol. El sem
tudom mondani, milyen fontos lenne a segítsége.
– Sajnálom – felelte nekik Perszephoné. – Megvannak a saját
gondjaink. Éppen a küszöbén állunk egy…
A nap kidugta az arcát az esőfelhők közül, és a lenyugodni
készülő korong utolsó sugarai megcsillantak a dherg láncingén.
Perszephoné szeme összehúzott szemmel figyelte a csillámló
szemeket, majd a hüvelyükbe dugott kardokra tévedt a
tekintete. Megbökte Brint, és odamutatott.
A lány, először úgy tűnt, nem érti. Aztán a szeme
elkerekedett, és bólogatni kezdett.
– Persze! Számos történet szól arról, hogy fegyvereket
készítenek. Ráadásul jókat.
Fagy felemelte a hangját.
– A belgriklungreiánok kovácsolják a legjobb fegyvereket
Elanban! Kizárólagosan birtokoljuk a fémötvözetek titkait, és
valóságos műalkotásokat hoztunk létre belőlük már
nemzedékekkel azelőtt, hogy a te fajtád egyáltalán betette volna
a lábát Rhulynba.
– Olyan jókat, mint a fhrey fegyverek? – szegezte neki
Perszephoné.
Mindkét dherg egyszerre köpött ki.
– Mindent, amit az elfek tudnak, azt a mi népünktől tanulták
– bizonygatta Fagy.
– Úgy érted, lopták – helyesbített Ár.
– Láttátok már Raithe kardját?
– Melyiket? – érdeklődött Ár.
– A fhrey pengét. Tudtok annál jobbat csinálni?
– Nos, hát… – Fagy a társára lesett. – Én személy szerint nem.
Ár és én nem vagyunk fegyverkovácsok. Mondtam már, építők
vagyunk. Falakban, oszlopokban és hidakban utazunk. Kell egy
erődítmény? Az megoldható. Eső meg vájár. Ha alagútra van
szükség, azt a belgriklungreiánt ajánlom jó szívvel. A
kohászathoz és a kardkészítéshez viszont egyikünk sem ért.
Azok féltve őrzött titkok.
– De a néped képes jó kardokat kovácsolni, ugye?
Mindkét dherg elképedve meredt Perszephonéra.
– Hát persze hogy képes! – jelentette ki Ár.
– És hányat lehetne készíteni?
– Hogy érted?
– Ha a néped hajlandó volna rá. Hány kardot tudnának
kovácsolni?
– Ha a te néped hajlandóságot érezne rá, hány veknit tudna
sütni?
Perszephoné elmosolyodott.
– Többezernyi veknit nagyon rövid idő alatt. Azt akarod
mondani, hogy nálatok ugyanez a helyzet a kardokkal?
– Ha akarnánk, bizonyosan így lenne. Valaha nagyon jól ment
nekünk az ilyesmi. Még Mideon király idejében Drumindor
kohói ezer meg ezer kardot ontottak magukból az elfek elleni
háborúhoz. És mindegyik jobb szerszám volt, mint az, amit
Raithe visel.
 Perszephoné széles vigyorral nézett Brinre, aki
visszamosolygott rá.
– Az az óriás, akiről beszéltél… – folytatta Perszephoné. –
Mennyit ér meg nektek, hogy elintézzétek? Ha meggyőzöm a
barátomat, Ariont, hogy legyen a segítségetekre, ti rávennétek a
fegyverkovács barátaitokat, hogy ők is segítsenek nekünk?
Fagy és Ár meglepett pillantást váltottak. Végül Fagy így szólt:
– Őszintén mondom, Gronbach végtelenül hálás volna, ha
megszabadulhatna az… ööö… az óriásról, amelyről szó esett. A
nevében semmit sem ígérhetek, de úgy hiszem, összehozhatlak
vele, hogy előadhasd neki az ajánlatodat. Az megfelelne?
Megfelelne. A szó szörnyen gyengének és erőtlennek tűnt,
főként ahhoz képest, hogy egy egész faj jövője állt vagy bukott
ezen.
– Igen – felelte a nő. – Leköteleznél.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Átkelés a hídon
Minden élet egy utazás, tele keresztutakkal. És vannak benne
hidak is, a legfélelmetesebb választások, amelyek összekötik
azt, ami mindig is volt, azzal, ami ezután örökre lesz. Ha
valaki rálel a bátorságra vagy az ostobaságra, hogy átkeljen
egy ilyen hídon, az mindent megváltoztat. Az én életemben ez
a döntés egy valódi hídon következett el, amelyen át követtem
Perszephonét a vernesi kikötőbe.
BRIN KÖNYVE

– Most épp arra gondolsz, ugye? – kérdezte Arion. – Hogy milyen

volt megérinteni a teremtés húrjait.
A látó és a farkasa a nyílt mezőn üldögéltek, miután
kiszabadultak a gyapjúponyva alól. Suri kezén ott volt a
zsinórjáték. Már jó ideje az ujjain tartotta, miközben csak
bámult maga elé. Számtalanszor megcsinálta már ugyanazt a
mintát, több száz megoldást tudott arra, hogyan lehet a húrokat
úgy átrendezni, hogy abból további, különböző számú és alakú
mintázatok jöjjenek ki, de meg sem mozdította az ujjait.
Suri elengedte a kérdést a füle mellett, mire Arion melléje ült.
Nedves bőrének óceánszaga volt.
– Beleestél a tengerbe? – rémült meg a lány.
– Megfürödtem. Neked is ki kellene próbálnod. De nem lettem
olyan tiszta, mint szerettem volna. Még mindig piszkosnak érzem
magam.
– Nyilván. Mert ilyen fura vagy.
 – Nem úgy értem. Azt hiszem, a só teszi. Tele van vele a víz.
Szörnyen kiszárítja a bőrt. Azért jól is esik. A hullámok
tetszenének neked. Felkapnak, és magukkal rántanak. Olyan,
mint a repülés.
Suri önelégülten rávigyorgott. Arion napok óta pillangókat
emlegetett.
– Esett az eső. Vagy már elfelejtetted? Az még az óceánnál is
jobb. Nincs benne só.
– Mégsem nézel ki tisztábbnak tőle. Jobb szagod sem lett.
Suri elgondolkodva nézett végig magán. Napokig esett
folyamatosan, mialatt ő Minnával felderítette az apály után
maradt pocsolyákat a sziklás parton, valamint a Tirre körüli
szélfútta mezőket, most mégsem volt rajta egyetlen koszfolt sem
– a lábfejétől eltekintve, hiszen azzal nem kerülhette el a sarat.
Nem látta értelmét a megjegyzésnek, ezért inkább az ujjai
között feszülő zsinórra összpontosított. Még mindig nem
döntötte el, mi legyen a következő lépés.
Arion tekintetétől zavarba jött.
– Mi van? – csattant fel rhuniul.
– Pontosan ez a baj ezzel a játékkal – felelt Arion. – És ez az
oka, hogy csak kezdők játsszák. Azután, hogy megérintettél egy
valódi húrt, a zsinór már csak egy egyszerű zsinór. Rájössz, hogy
sokkal több mintát lehet alkotni. Sőt, felismered, hogy a
természet húrjaihoz képest ez csak egy játékszer. A Művészetben
végtelen számú lehetőség rejlik. A világon minden ugyanabból az
anyagból lett szőve, mindent ugyanaz köt össze, és minden egyes
megélt pillanat új kapcsolatot, változásokat hoz létre az élet ezen
elképzelhetetlenül összetett hálózatában. Egyes szálakat nem
lehet megmozdítani, másokat igen. Néhány, amely először nem
tűnik megváltoztathatónak, a megfelelő feltételek mellett annak
bizonyul. Ha a szálakat már egymás mellé rendezted, akkor meg
lehet pendíteni a húrokat, és el lehet játszani a zenéjüket. A
különböző hangokból pedig egy nyelv válik ki, a teremtés és
minden dolgok építőanyagának a nyelve. Időnként a Művész úgy
érzi, minden lehetséges volna, ha sikerülne megérteni az összes
bonyolult összefüggést. – Arion végigsimított Minna bundáján. A
farkas kinyitotta a szemét, de nem vette a fáradságot, hogy a
fejét is felemelje. – Neked megvan hozzá a tehetséged, hogy
betekints a fátyol mögé, hogy megértsd a világ alkotmányának
szerkezetét és működését, ráadásul a képességed is, hogy mindezt
a saját céljaidnak megfelelően alakítsd. Persze te magad is része
vagy ennek a szőttesnek. Te is a hálóban létezel. Te alkotod a
hálót.
– Ezek szerint pók vagyok?
Arion megrázta a fejét.
– Nem te szövöd a hálót. Ahogyan most is, mindig egy
hurokkal indítasz. A Művészek semmi újat nem tudnak teremteni,
csak új kötéseket hoznak létre a már létező dolgok között.
Ugyanakkor mi is részei vagyunk a létezőnek, úgyhogy mi
magunk vagyunk a háló, egyéni szálak saját zsinórmintánkban.
Amikor megváltoztatod ebben a játékban a mintákat,
megváltoztatod magad körül a világot, és mivel te is a világ része
vagy, egyúttal magadat is megváltoztatod. Ha ezt megérted,
akkor megérted az igazságot. A zsinór, amelyet hurkolsz,
valójában te magad vagy, és a megalkotott minta a saját életed.
– Minél többet beszélsz a Művészetről, annál kevésbé tetszik.
Arion elmosolyodott.
– Mondd meg az igazat! Mielőtt leültem ide, azon
gondolkodtál, hogy szeretett zsinórjátékod már közel sem olyan
szórakoztató, mint régebben volt, igaz?
– Már nem is szeretjük Ariont, ugye, Minna?
A farkas az oldalára feküdt, hosszú nyelvét a földre lógatva
lihegett.
Suri mogorva arcot vágott.
 – Tönkretetted a játékomat, és nézd meg, mit csináltál
Minnával! Menj, és keress valaki mást, akit…
A sötétből Perszephoné bukkant fel, nyomában Brinnel és az
apró emberekkel, akik csörögve közlekedtek.
– Bocsánat – szólította meg őket a nő. – Nem akarok zavarni.
– Kérlek, zavarj – bólogatott Suri.
Perszephoné ezt nem értette, de végül folytatta:
– Arionnal kell beszélnem.
– Miről? – nézett fel a fhrey.
Perszephoné meglepve tekintett a Miralyithre.
– Milyen gyorsan tanulod a nyelvünket!
– Dehogy tanulja gyorsan – ellenkezett Suri. – Ha valami
fontosról van szó, fhreyül beszéljetek. Az a rossz szokása, hogy
bólogat, mintha mindent értene. Egy órán keresztül csacsog
neki az ember, ő meg bólogat és bólogat, meg végig mosolyog,
de egyetlen kukkot sem ért belőle. Nézd, most is azt csinálja.
Van bármi fogalmad arról, amit az imént mondtam?
Arion beharapta az ajkát.
– Rólam beszéltél – minden szót óvatosan, gondosan formált.
– Valami rosszat, valami… – Dühbe gurult, és fhreyül fejezte be:
– …sértőt.
– Talán tényleg kezdesz jobban beszélni – vágott vissza a lány.
– Maradunk a fhreynél – jelentette ki Perszephoné. – Tudod,
miért gyűltünk össze a dahlcsarnokban?
Arion bólintott.
– A többi rhuna főnökkel vezetőt választotok. Háborúra
készültök.
Perszephoné biccentett.
– Csakhogy nem megy valami jól.
– Nem tudjátok eldönteni, hogy ki legyen az?
– Ez csak az egyik baj. Hadi felszerelésre van szükségünk.
Fegyverekre. Azok nélkül a harcosainkat… hogy is mondják? –
Szeletelő mozdulatokat tett a nyaka előtt.
– Megölik? – próbálkozott Suri.
– Lemészárolják? – ötletelt Arion.
Perszephoné bólintott, és a fhreyre bökött.
– És ők fogják szállítani a fegyvereket? – mutatott Arion az
apró emberekre, akik némán álltak Perszephoné mögött.
Mindhárman ott voltak. A két hosszú szakállú csendben figyelte
a beszélgetést, míg Eső, a csákányos letérdelt Minna mellé, hogy
simogassa.
– Ez a terv. Persze cserébe kérnek egy szívességet.
– Ez Nefron ötlete?
– Nem. Igazából Raithe adta az ötletet. Nem hajlandó vállalni a
keerag tisztségét, mert jobb fegyverek nélkül nincs esélyünk.
– Igaza van. Ez a háború nem megvalósítható. Nekem jobb
ötletem van. Egy észszerűbb megoldás, amellyel elsimítható a
népeink közti nézeteltérés.
– Nem megvalósítható? Nézeteltérés? Elsimítható? – A nő
szemöldöke egyre magasabbra ugrott, és csípőre tette a kezét. –
Több ezer embert lemészároltak! Úgy hiszem, ez kicsivel több,
mint holmi „népeink közti nézeteltérés”. Nem hiszem, hogy lenne
észszerű…
– Akkor mi lenne észszerű? További ezrekkel végezni? Mire
lesz az jó? Ferrol szerelmére, miért akarnék én… vagy bárki más
segédkezni ebben? Találnunk kell egy megoldást arra, hogyan
élhetünk egymás mellett békében. A háborúskodás nem segít.
– És mégis mi segít? – kérdezte Perszephoné, kezét ingerülten
az égnek emelte.
– Ő – válaszolta Arion rhuniul, és Surira mutatott.
A lány csak felületesen hallgatta a beszélgetést. Jobban
érdekelte, hogy az Eső nevű emberkét összeismertesse
Minnával. A törp odatérdelt Brinhez, és együtt felfedezték, amit
Suri már évek óta tudott: hogy Minna imádja, ha a füle tövét
vakargatják. Ezt az utolsó néhány mondatot azonban nem tudta
nem meghallani.
– Én? – lepődött meg.
Arion bólintott.
– Az én népem úgy hiszi, hogy a rhunák állati sorban élő,
tudatlan vadak. Nem éreznek bűntudatot, amiért leölik a
fajtátokat. Ahogyan ti sem tartjátok helytelennek egy szarvas
levadászását. Tudom, mert én ugyanígy vélekedtem, mielőtt
megismerkedtem veletek. Be kell bizonyítanunk a fane-nek… az
összes fhreynek, hogy megérdemlitek az életet, a tiszteletet, a
méltóságot és a szuverenitást. Ha megértik, hogy hasonlóbbak
vagyunk, mint gondolták, be fogják látni a hibájukat. –
Visszafordult Perszephonéhoz. – Te szeretnéd megmenteni a
népedet, és én is, de nem a sajátom rovására. Mindkét faj élhet
egymás mellett békében, és ennek a kulcsa Suri. Nem fhrey, mégis
képes használni a Művészetet, még tanítás nélkül is. Nem vagyok
benne biztos, érted-e, micsoda elképesztő felfedezés ez. A
Művészek, a valódi Művészek még fhrey körökben sem
számítanak gyakorinak. Ha a fane láthatná, hogy a rhunák is
képesek használni a Művészetet, azzal bebizonyosodna, hogy
kevesebb dologban különbözünk, mint amennyi közös van
bennünk.
– Szóval ezért sürgettél annyira – mondta Suri.
Arion a homlokát ráncolta.
– Különleges vagy, Suri. Ezt úgy érzem rajtad, ahogy az
évszakok változását érzem. Nem pusztán arról van szó, hogy
értesz a Művészethez. Te magad vagy kivételes. Biztosra veszem,
hogy te vagy mindennek a kulcsa. Be kell bizonyítanod a fane-
nek, hogy a rhunák éppolyan csodálatosak és fontosak, mint a
fhreyek, és pont annyira megérdemlik az életet is. Ha ez
sikerülne, belátnák a tévedésüket, és megmásítanák a döntésüket.
De ez csakis akkor lehetséges, ha elfogadod azt, aki vagy. Csak
akkor változtathatod meg a világot.
Perszephoné sokáig nem szólt semmit. Az arca eltorzult a
mély töprengéstől. Végül azt mondta:
– Bárcsak ilyen könnyű lenne, de a valóság az, hogy a népem
védtelen. Amíg nem tudjuk megvédeni magunkat, tehetetlenek
vagyunk. A fegyverek alapvető fontosságúak a túlélésünkhöz.
Suri, te mit gondolsz?
– Azt gondolom, hogy a nyárnak tovább kellene tartania, mint
a télnek. Azt, hogy a pitypangbor korántsem olyan finom, mint
ahogy azt Tura mondta. Azt gondolom, hogy Minna a legbölcsebb
minden farkas közül, és több hibát is talál Arion tervében. Ugye,
Minna?
– Például? – kérdezte Arion.
– Először is, én nem vagyok Művész. Igen, tudok tüzet csiholni,
de nem hiszem, hogy az annyira különleges, és a fane sem fogja
annak tartani. Az egyetlen alkalom, amikor varázsoltam,
katasztrófával végződött. Emlékszel? Az az óriás az életével
fizetett a tévedésemért.
– Te ölted meg az óriást? Azt, amelyik megtámadta a rolt? –
Fagy döbbenetét nem lehetett félreérteni.
Suri ugyanennyire meglepődött, ugyanis fogalma sem volt,
hogy a dherg ért annyit fhreyül, hogy kövesse a beszélgetést.
– Igen, de épp kiszabadítani akartam. – A lány
visszafordította a figyelmét Arion felé, és folytatta: – Másodszor
pedig nem valószínű, hogy találkozhatok a fane-nel, igaz?
Óriásokat és villámokat küldött, hogy megöljön téged, úgyhogy
valószínűleg egyáltalán nem térhetsz haza, nemhogy még engem
is magaddal ráncigálj.
– Határozottan igaz, hogy sokkal nehezebb lesz, mint annak
idején. Ha Gryndal nem halt volna meg, könnyebb lenne, de
mostanra a dolgok bonyolultabbak lettek.
– Közbeszólhatok? – kérdezte Fagy udvariasan.
 Suri kíváncsian pillantott rá. A szeme körüli tetoválások
megmozdultak, ahogy a homlokát ráncolta.
– Máris közbeszóltál.
– Mondhatok valami mást is?
Suri felsóhajtott, és a farkasra sandított.
– Ha így folytatja, elég sokáig itt leszünk, igaz, Minna?
– Csak azon tűnődtem, hogy ha te is képes vagy végezni egy
óriással, akkor talán őrá nincs is szükségünk. – Fejével Arion
felé biccentett.
– Miért akarnál végezni egy óriással? – kérdezte Suri.
– Van egy Neith városában, és miatta nem térhetünk vissza az
otthonunkba. A törzsfőd pedig belgriklungreián fegyvereket
akar cserébe azért, hogy segítsen megszabadulni tőle.
– Épp most mondtam, hogy baleset volt – magyarázta Suri.
– Egy második baleset tökéletesen megfelel – mosolygott Fagy.
– Senkinek sem kell megölnie senkit – szögezte le Arion,
aztán visszaváltott fhreyre. – Miért kell mindenkinek ilyen
erőszakos megoldásokhoz folyamodnia, mint a halál és a
háború? Tucatnyi más módszer is van arra, hogy szót értsünk
egy óriással, és egyikhez sem kell meghalnia.
– Biztosan másként vélekednél, ha ismernéd – mondta Fagy.
– Mert te nem vagy Művész. Minket arra képeznek, hogy
találékonyan gondolkodjunk.
– Suri – szólította meg Perszephoné –, tényleg nagy szükség
van a segítségedre. Igazán fontos.
– Megteszem, ami tőlem telik, de a hernyók nem sok
mindenben tudnak segíteni.
– Mi? – A nő ugyanannyira nem értette, mint a többiek.
Arion legyintett.
– Így adja tudtunkra, hogy nem alkalmas a feladatra, pedig
nagyon is az. Mi lenne, ha Surival elmennénk Neithbe, és
elrendeznénk ezt az óriást… elrendeznénk, nem megölnénk!
Rapnagár veszte véletlen volt. Mindkettőnknek vezekelnünk kell
miatta. Nem kellett volna olyan bonyolult varázslatot kérnem
Suritól, amilyenre még nem volt felkészülve. Ha megfelelően
kitanítom, nemcsak hogy képes lesz megszabadítani Neithet az
óriástól, de még a fane-nek is bebizonyítja, hogy valódi Művész.
Perszephoné megkapja a fegyvereit, és a rhunák nem maradnak
védelem nélkül. És bármennyire elkeserít, most már megértem,
hogy a népeink között a harc elkerülhetetlen. Ki kell vívnotok a
tiszteletünket. És ha úgy érzitek, hogy sikerülhet megnyerni egy-
két csatát, a fane sokkal szívesebben keres majd békés megoldást.
Akkor majd mindenki üdvözölni fogja a Suri által elhozott békét.
– Szünetet tartott, majd egyenesen a lányra nézett. – Ámde…
meg kell engedned, hogy tanítsalak. Nincs több ellenállás. Nincs
több csatározás. Érzéked a Művészethez túlmutat a vágyadon,
hogy olyan maradj, amilyen most vagy. Ki kell tárnod a
szárnyadat a rhunák és a fhreyek kedvéért egyaránt!
– És én is veletek megyek – csatlakozott Perszephoné. – Hogy
tárgyaljak a fegyverekről. Ha nem tudunk megegyezésre jutni,
akkor senki sem tesz semmit. Rendben?
– Rendben – egyezett bele Fagy. – De azt hiszem, hogy amikor
meglátjátok az óriást, ráébredtek majd, hogy a halála az egyetlen
megoldás.
– Az legyen az én gondom – mondta Arion. – Mint mondottam,
a Miralyitheket arra tanítják, hogy legyenek kreatívak. Biztos
vagyok benne, hogy az az óriás éppannyira nem szeret a hegyetek
gyomrába bezárva élni, mint amennyire ti nehezteltek az ottléte
miatt. Összezsugoríthatnám egér méretűre, majd zsákba téve
hazaküldhetném a hazájába.
– Na jó, de…
– Addig szállj ki, míg nyerésre állsz. Jön, és ez a fontos – szólt
rá Perszephoné a törpre.
Fagy bólintott.
 Suri lenézett Minnára, a farkas pedig vissza rá.
– Akkor is szeretni fogsz, ha már pillangóvá változtam,
Minna?
A farkas felemelte a fejét, és megnyalta a lány kezét.
– Akkor hát megegyeztünk – állapította meg Perszephoné.
– Miben egyeztetek meg? – kérdezte Brin. – Miről van szó?
Hogyan legyek Őrző, ha olyan nyelven társalogtok, amit nem
értek?
– Talán meg kellene tanulnod fhreyül – tanácsolta
Perszephoné. – Gyere, mindent elmesélek, amíg
összeszedelőzködöm.
– Szedelőzködsz? Mész valahová?

Az eső megzavarta a gyapjú alatti életet.

A talaj azután is puha maradt, hogy az eső elállt. A letaposott
fű sáros ingovánnyá változott, ami komoly gondot jelentett,
hiszen az oszlopok nem akartak megmaradni benne. Bármilyen
nehéz tárgy mozgatása elképzelhetetlen küszködéssel járt. A
kialakult ösvények helyett az emberek új, szilárd talajt kerestek,
és a magasabban fekvő helyek lettek az előkelőség új fokmérői.
Sekély tavacska gyűlt a fal felénél elterülő, mélyebb
medencébe. A Nagy Pocsolya, ahogy elnevezték, számos
táborozót száműzött átmeneti otthonából, és Kelet- és Nyugat-
Pocsolyára osztotta a tábort. A magasabb lankán fekvő Nyugat-
Pocsolya vonzóbb hely lett; Habet ide építette Perszephoné
magánlakosztályát. Bántotta, hogy a törzsfője a földön ül
mindenki mással együtt, ezért rábeszélte Wedon gazdát és
Bruce Bakert, hogy segítsenek felállítani egy kétszobás sátrat,
amelyben elhelyezték az első trónt, az egyetlen tárgyat, amelyet
Habetnek sikerült megmenekíteni a lerombolt csarnokból.
Perszephoné sohasem használta.
 Kelet-Pocsolyában maradt az egymásra rakott kosarak, az
összekötegelt szerszámok és a további esőzéstől tartó emberek
között. Nem készakarva választotta ezt, nem volt mögötte
politikai kinyilatkoztatás. Perszephoné azért telepedett le Kelet-
Pocsolyában, mert Brin, Moya, Padera és Roan is ott laktak.
Nem szándékozott elhagyni őket. Legalábbis addig az éjszakáig
nem.
– Hová mész? – kiáltott rá Moya, miközben a törzsfő
készülődött.
– A szoros túlpartjára, Belgreigbe. – Perszephoné betömött
egy pokrócot a zsákjába. – Ha Arion és Suri elintézik a
dhergeknek azt az óriást, akkor megkapom a fegyvereimet a
háborúhoz. – Paderához fordult. – Szerinted hideg lesz? Vigyem
a breckon moromat? – Még sohasem járt Belgreigben. Még az is
lehet, hogy havazik arrafelé.
– Jobb félni, mint megijedni – felelte Padera a gyapjúpárnáján
ülve, miközben éppen valami zsáknak kinéző dolgot varrt
össze.
– Ki más megy még? – érdeklődött Moya.
– Senki. Persze a törpöket kivéve.
– Csak ti hárman meg a tökmagok? – kérdezte Moya olyan
hangsúllyal, ami azt sejtette, hogy Perszephoné megőrült. – Mi
van Raithéval? – lökte oda Malcolmnak, aki éppen egy vizes
tömlőt töltött meg egy nagy hordóból.
– Nekem semmit sem mondott – válaszolta a volt rabszolga. –
Ő tudja? Én most hallom először. – Perszephonéhoz fordult. –
Akarod, hogy én…
– Nem – vágta rá gyorsan a nő.
Mindenki döbbenten nézett rá.
– De hát ő a Pajzsod! Mennie kell – ellenkezett Moya.
– Már nem a Pajzsom.
– Hogyhogy? Mi történt? – A fiatal nő a csípőjére tette a két
kezét, és szinte kiköpött mása lett Perszephoné anyjának. A
hasonlóság tökéletes lett volna, ha Moya nem visel rövid kardot
az oldalán. Tekchintől kapta ajándékba. – Hogyan lehetséges…
– Törzsfőként nem lehet többé a Pajzsom, így a tanácsgyűlés
előtt elbocsátottam a szolgálatomból. És megtiltom nektek, hogy
szóljatok neki! Még a végén velem akar tartani vagy utánam
jön. Neki itt kell maradnia, mert ő lesz a keerag. Ehhez pedig el
kell mennie a tanácskozásokra, hogy a többi törzsfő meg tudja
győzni.
– Neked nem kell ugyanúgy jelen lenned? Te hívtad össze a
nagytanácsot. Nem futhatsz el a kellős közepén!
– A döntéseket Tegan, Harkon, Lipit és Krugen fogja
meghozni, azok a főnökök, akiknek még van törzsük. Raithe
népe már csaknem teljesen kihalt, és még így is több
beleszólása van, mint nekem. Ő az Istenölő, én meg csak egy
törzsfő özvegye. A szavaimnak körülbelül annyi súlyuk van,
mint az esőcseppeknek. De ha sikerül fegyverekkel visszatérni,
jó fegyverekkel, talán Raithe meggondolja magát a keeragsággal
kapcsolatban. Ha pedig így tesz, úgy hiszem, a többiek hűséget
fogadnak majd neki.
– Na és Brin? – szólt közbe Malcolm. – Őt is elviszed, ugye?
– Nem, én…
– De hát ez egy nagyszerű lehetőségnek tűnik! Nem hiszem,
hogy valaha bárki is… úgy értem, az emberek közül bárki
betette volna a lábát Belgreigbe. Ott kell lennie, hogy
emlékezhessen rá!
Brin arca felvillanyozódott.
– Maradnia kell – szögezte le Perszephoné a lányra bökve. –
Látnia kell a keeragválasztást. Az sokkal jelentősebb esemény.
– De hát arra ott van a többi Őrző – vitatkozott a lány. – Tőlük
is megtudhatom, mi történt, amikor visszatérek.
Perszephoné nézte a lányt, akinek a szeme megtelt
lelkesedéssel. Lemondóan felsóhajtott.
– Na jó, legyen.
Brin felpattant, megragadta a saját zsákját, és nekiállt
belegyömöszölni a holmiját. A palákból is összeszedett egy
köteggel.
– Ugye nem akarod azokat is hozni?
Brin úgy tekintett le a kőtáblákra, mintha hőn szeretett
kiskutyái volnának.
– Ezekre jelzek.
– Mit csinálsz?
– Rájuk rajzolom az emlékeket. Segítenek pontosan
visszaemlékezni. Roan érti őket. Mások is megérthetik. Amikor
eljön az idő, hogy új Őrzőt tanítsak be, elég lesz rápillantania
ezekre a táblákra, és mindent tudni fog. Mészkövet használtam
a jelzéshez, de az túl hamar elkenődik. Most inkább mély
karcolásokat ejtek a kövön.
– Nehéznek tűnnek.
– Nem gond.
Perszephoné már befejezte a pakolást. Moya megvető
pillantással jutalmazta.
– Mi lesz a Pajzsoddal? Ha elküldted Raithét, ki lesz helyette?
– Senki. Nem kell Pajzs.
– Seph, egy idegen országba készülsz, hogy szembeszállj egy
óriással… Védelemre lesz szükséged. Mari szerelmére, egy egész
hadsereget kellene magaddal vinned!
Perszephoné dühösen összeráncolta a szemöldökét. Moya
kezdett tényleg egészen úgy beszélni, mint az anyja, és ez
egyszerre bosszantotta és igézte meg, ráadásul ettől még jobban
hiányoztak neki a szülei.
– Arionnal megyünk. Ő többet ér, mint ötven keménykötésű
férfi.
– De hát fhrey.
 – Na és?
– Nem bízom benne, hogy meg tud védeni téged.
– Moya, hajóval utazunk a dhergek vendégeiként egy
városba, ahol Brin és én valószínűleg egy vendégcsarnokban
töltjük majd az időnket semmittevéssel, míg Arion és Suri
elintézik ezt az óriást. Brinnek biztosan lesz ott sok érdekes
látnivaló – folytatta Perszephoné –, de én valószínűleg a
zokogásig fogom unni magamat.
Moyán nem látszott, hogy megenyhült volna.
– Mi az? – kérdezte a klánfőnök. – Mit akarsz tőlem, Moya?
A fiatal nő a combjára csapott.
– Nincs más megoldás. Én is veled megyek.
– Vele mész? – Roan most először szólalt meg, és hangjában
aggodalom csengett.
– Ne gyerekeskedj, Moya! – legyintett Perszephoné.
– Azt hiszed, nem tudlak megvédeni? – Moya kivonta a
csípőjén ülő kardot, és feltartotta. – Tekchin tanítgat egy ideje.
Azt mondja, gyorsan tanulok. És mindenkit lenyűgöztem.
– Biztos vagy benne, hogy a harci képességeidet dicsérték,
kedvesem? – szólt oda Padera.
Moya megpördült.
– Ez meg mit akar jelenteni?
Senki sem mert válaszolni, de Brin és Perszephoné elfojtott
egy kacajt.
Moya arca haragossá vált, aztán suhintott egyet a fegyverrel.
Megpördült, és bemutatott egy káprázatos, lefelé irányuló
vágást, amely után sebesen bukfencezett egyezet. Talpra ugorva
újabb suhintással folytatta, majd a penge alig néhány ujjnyira
állt meg Perszephoné torkától, és ott lebegett fenyegetően.
A törzsfő hátraugrott, csaknem elesett.
Ezután már senkinek sem volt kedve kacagni.
Moya visszacsapta a kardot a hüvelyébe.
 – Veled megyek.
– Jó – nyögte Perszephoné.
– És Roan is – tette hozzá a fiatal nő.
Malcolm, aki a földön épp egy kötéllel és egy bottal babrált,
döbbenten kapta fel a fejét.
– Micsoda? Nem! – tiltakozott Perszephoné. – Kezdesz
túlzásokba esni!
– Nem hagyhatjuk itt egyedül.
– Moya – kezdte szigorúan a törzsfő. Moya jót akart, de néha
gyerekként kezelte Roant. – Semmi baja sem lesz. Nincs
egyedül. Itt van neki Padera, Gifford és…
Roanból kiszökött egy alig hallható nyüszítésféle.
– Mi a baj, Roan? – lepődött meg a főnök.
– Elvettem a fhreytől az egyik olyan kis lándzsát – felelte
Roan suttogásnál alig leheletnyivel hangosabban. – Csak meg
akartam nézni, tanulmányozni, kideríteni, hová esik a súlya.
Nem gondoltam bele, hogy…
– Roan?
Moya felelt helyette.
– Gifford megtudta, és ő vitte vissza. Azt mondta nekik, hogy
ő vette kölcsön. Véresre verték.
Perszephoné az arcához kapta a kezét, és már ki is lőtt
arrafelé, amerre általában Gifford aludt.
– Nincs ott – mondta Padera, miközben elkapta a csuklóját.
– Hol van? Hogy van? Helyrejön?
Az öregasszony lassan, az erőfeszítéstől nyögve
feltápászkodott, és úgy intett a kezével, mintha a kérdés
válaszra sem volna érdemes.
– Gifford olyan, mint egy teknős. Nem fut valami gyorsan, de
azt a kemény páncélt nem lehet összetörni. Nyugat-Pocsolyában
pihen abban a trónteremben, amit Habet neked épített, a
pompa és bőség ölén, én mondom neked.
 Perszephoné Moyáról Roanra pillantott, aztán Malcolmra
tévedt a tekintete.
– Senki sincsen vele?
– Pillanatnyilag nem sok minden kell neki a pihenésen kívül –
folytatta Padera. – Ezért nem akarom, hogy odamenj, és
felzaklasd.
A törzsfő bólintott, és visszafordult Roanhoz, aki leült a
földre, és előre-hátra dülöngélt.
Moya mellételepedett.
– Egyre csak arra gondolok, hogy mi lett volna, ha Gifford
nincs ott. Ha Roan viszi vissza azt a gerelyt.
– Nem bántanának egy nőt, vagy igen? – tűnődött hangosan
Perszephoné.
Moya tekintetében túl sok kérdés lakozott.
– Szeretném azt hinni, hogy nem, de lám, mit műveltek egy
nyomorékkal. Lehet, hogy nekik nem sokkal vagyunk jobbak az
állatoknál, inkább csak amolyan majdnem-személyek. És a
majdnem-személyekkel ugyebár nem kell ugyanúgy bánni, mint
a valódi személyekkel.
Perszephoné Roanra pillantott, aki már visszatért a
feladatához. Az ölében fekvő hosszú bot végéhez kötözte a
kötelet. Vajon Iver is így tekintett rá? Majdnem-személyként?
Hogyan lehetett ennyire kegyetlen? Elképzelte, ahogy Roant
összeverik a fhreyek, ők is azért, mert csak majdnem-személy.
– Ne rakj oda túl sok mindent, Roan. Nem leszünk sokáig.

Vernes falvát teraszosan alakították ki, amelyek lépcsőzetesen

ereszkedtek a sziklás domboldalon a dahltól a kikötőig. Egy
nyalánkságra emlékeztette Perszephonét, amelyet Padera
készített Reglan ötvenedik születésnapjára. Erdei bogyók és
magvak helyett ezeket a rétegeket üzletekkel és házakkal
díszítették. Általában vályogtéglából építették őket, többjük
meglepő módon kétszintes volt. Az egymáshoz közel épült
rétegek szűk utcákat és még azoknál is szűkebb sikátorokat
hoztak létre, így a társaságnak egyes sorban kellett
végighaladnia rajtuk. Fagy, Ár és Eső vezette a menetet, mintha
vadászkopók volnának.
Hajnalban indultak, részben azért, mert Perszephoné félt,
hogy a tanács feloszlik, ha nem egyeznek meg a vezető
személyében, úgyhogy sietniük kellett. Továbbá azért is
aggódott, nehogy elszálljon a saját bátorsága, ha túl sok ideje
marad gondolkodni a döntésen. Ám az indulásuk időpontját
leginkább egy dherg kereskedőhajó indulása határozta meg.
Fagynak és Árnak sikerült helyet szerezni a hajón, amely a
rakodás befejeztével azonnal kifut a nyílt vízre. Úgy alakult,
hogy a rakodás egész éjszaka eltartott.
Összesen tízen voltak, Minnát és a három dherget is
beleértve. Perszephoné még mindig törpöknek szólította őket,
mert már a reményét is feladta annak, hogy képes legyen
kiejteni a hosszabb változatot. A törp korántsem zavarta őket
annyira, mint a dherg, és a nő kifejezésének megvolt az előnye,
hogy némileg hasonlóképpen hangzott. Számos alkalommal
kicsúszott a száján a dherg, de rögvest helyesbített. Látta, hogy
az apró termetű fickók minden tévedésre összerezzennek,
azonban hálásak is voltak neki a próbálkozásért. A többiek úgy
kerülték el a kényes helyzetet, hogy egyáltalán nem álltak szóba
velük.
Fagy ment legelöl, és Ár zárta a sort, miközben ugyanannyi
útirányt kiabált, mint ahány káromkodást hallatott. Ezen az
éjjeli órán az utcák üresek voltak, és jó iramban haladtak a
keskeny utcácskákon, szűk lépcsősorokon.
Egy sor nagyobb, tengeri sótól kifehéredett épületet elhagyva
elérték a fából épült mólót, ahonnan három hajót pillantottak
meg. Perszephoné eddig csak csónakkal utazott, olyannal,
amilyenből a Kies-tavon halásztak, és a két halász a feje fölé
tartva gyalog szállíthatott. A vernesi hajók három kerekháznál
is hosszabbak voltak, orrukat pedig úgy alakították ki, hogy
állatpofát ábrázoljon. A közepükön hosszú oszlop állt, azon
keresztben egy másik, feleolyan hosszú rúd vászonba burkolva.
Perszephonéban kételyek ébredtek. Olyannyira a kardok
megszerzésére összpontosított, hogy nem is törődött az előtte
álló út veszélyeivel, sem azzal, hogy mit kell majd elszenvednie
alatta. Kitekintett a nyílt horizontra, amely most még
végtelenebbnek tűnt.
Mi lehet odakint?
Még azt sem lehetett látni, hol válik el az ég a víztől.
Mi lesz, ha keresztezzük a tengerben úszkáló Eraphosz útját?
Mi lesz, ha eltévedünk a sötétben, és nem kötünk ki Belgreigben?
Vajon lezuhanhatunk a világ peremén, ahogy arra Brin
figyelmeztetett?
A rhunák sohasem keltek át a tengeren, többé már nem. Az
ismeretlenbe vitte a társait, és ő távolról sem nevezhette magát
Gathnak. Még csak Reglannak sem.
Megálltak a kikötőben, míg Fagy és Ár szóba elegyedett egy
dherggel. A fickó ezüstkarikát viselt az orrában, pontosan olyat,
mint a két fülében. Ajkán kellemetlen vigyor ült. Dherg nyelven
beszéltek, és a társalgás cseppet sem hangzott barátságosnak
vagy akár udvariasnak.
A végtelen víztömeg felé fordulva Perszephoné arra gondolt,
hogy mégiscsak el kellett volna hívnia Raithét, vagy legalább
Malcolmot, a Killian fivéreket, Tope Highlandet a fiaival, vagy…
nos, igazából mindenkit. Nyilvánvalóan nem gondolta át a
dolgot.
Mély levegőt vett.
– Mi a baj? – kérdezte Brin.
 – Semmi – biztosította róla Perszephoné, habár önmagát nem
sikerült meggyőznie.
Moya amolyan „én megmondtam” tekintetet villantott rá,
vagy talán csak ő is megrémült. Perszephoné azzal nyugtatta
magát, hogy csupán haragszik. Ha Moya is megijedt, akkor nagy
bajban voltak.
Az egyik hajó mellett ácsorogtak, amelyen nagy volt a
nyüzsgés. A fedélzeten mindenki dhergnek nézett ki, de
Faggyal, Árral és Esővel ellenben nem viseltek fémruhát. A
legtöbben félmeztelenül vagy egyszerű mellényben és ujjatlan
tunikában sürgölődtek. Egy fahíd kötötte a hajót a mólóhoz,
amely zötykölődött és zörgött a hullámok mozgásától.
– Még nem késő – súgta Moya. – Még visszamehetünk.
– És aztán mi lesz? – sziszegte vissza Perszephoné.
A fiatal nő, Marinak hála, nem felelt. Ha bármilyen választ is
ad, legyen az akármilyen képtelen, Perszephoné talán feladja.
Nem akart felszállni a hajóra és kifutni a végtelen semmibe.
Szinte elfogadhatatlannak tűnt a gondolat, hogy csupán a
dhergeken múlik, milyen szerencsével viszik át oda és hozzák
vissza őket. De a legijesztőbb az volt, hogy Surira bízták egy
óriás legyőzését. Arionnak igaza van, a fiatal látó még nem állt
készen, amikor elbánt Rapnagárral. Vajon Arion képes lesz
időben felkészíteni? És ha nem, vajon a fhrey átveszi a feladatát?
Igen, a fhrey ellenezte az óriás megölésének ötletét, de ugye
megvédi önmagát és a társaságot, ha arra lesz szükség? Hirtelen
Perszephoné egyik terve sem tűnt túl épeszűnek vagy
biztonságosnak.
A dhergek egyezkedése hosszabb ideig tartott, mint amire a
nő számított, de végül Fagy és Ár odaintett nekik, hogy jöjjenek
fel a pallóhídon a hánykolódó járműre. Egy pillanatra
mindenki, még Arion is habozott.
– Minden rendben van, tisztáztuk a dolgot Csorbával –
mondta Fagy.
Perszephoné nem volt nyugodt.
– Lipit szerint a rhunákat nem látják szívesen Karikban, és a
fajtátok hadüzenetnek veheti a jelenlétünket. Biztos, hogy ez
nem fog gondot okozni?
– Lehet, hogy okozott volna, ha többen vagytok. De hogy
tekinthetnének fenyegetésnek egy maroknyi nőt és két lányt?
– Akkor miért tartott ilyen sokáig meggyőzni ezt a Csorba
nevű fickót? Úgy nézett ki, hogy eléggé bosszantotta valami. Mi
volt az?
– A rakomány.
– Minna vagy én? – kérdezte szépen, bár kissé akadozva
rhuniul Arion.
– Hosszú háború volt. – Ár csak ennyit felelt.
– És régen is volt. – A vaskos hangzók és az elharapott
szótagok ellenére Arion helytelenítő hangnemét nem lehetett
félreérteni.
A törp a szemöldökét ráncolta.
– A vereség keserű szájízt hagy maga után, amely sokáig
megmarad, még azután is, hogy a győzelem édes íze elillan.
Arion bólintott.
– Jól mondod.
– Menjünk. – Fagy átsietett az egyenetlen hídon. Eső, aki alig
szólt néhány szót, követte, közvetlenül a nyomában Árral.
Senki sem ment utánuk. Mind Perszephonéra néztek.
A nő elindult a pallón, és hirtelen jobban hiányzott neki
Reglan, mint addig hetek óta bármikor is. Ha most itt lenne,
megmondaná neki, milyen ostobán viselkedik. Lehordaná, hogy
az egész ötlet túl kockázatos, túl furcsa. Perszephoné erősködne,
a férje pedig megfogná a kezét, és hagyná, hogy a nő addig
szorítsa, amíg a félelem el nem múlik. Most a hajóra pillantva a
kezét mindössze hidegnek és üresnek érezte.
 Mindenki őrá várt.
Csak egy erdőjárókból, pásztorokból és vadászokból álló
kisebb klán főnökének özvegye volt, de ha ő nem megy át azon
a hídon, a társai közül senki sem fog. Még a Miralyith sem.
Együtt megcsináljuk – hallotta a barátja, Aria hangját.
Megfogta a legközelebb eső kezet, amelyet talált, Brinét,
erősen megszorította, és várta, hogy a félelem elmúljon. Nem
múlt, de attól még átkelt a hídon.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A rémálom
Sok hazugság elhangzik háború idején, de előtte még több.
Így kezdődnek a háborúk.
BRIN KÖNYVE

A kancsót és a poharakat, amelyeket Mawyndule összetört a

tanácsteremben, kicserélték. Pontosan ugyanúgy néztek ki,
mint az elődeik, és a herceg azon morfondírozott, vajon az apja
a Művészetet alkalmazta-e, ahogy annak idején az Áruló is tette,
hogy összeillessze a darabokat. Sajnálatos módon a Művészet
nem volt alkalmas arra, hogy az apja hozzáállását – poros
hozzáállását – értelmesebbé varázsolja. Egy hét telt el
Mawyndule kitörése óta, és az apja egyetlen szót sem szólt. Sem
kioktatás, sem kiabálás, sem bárminemű büntetés nem
következett. A válaszlépés hiánya nem lepte meg Mawyndulét:
az apja gyengesége kiütközött, akár a saját fiával, akár Gryndal
gyilkosaival kellett volna szembeszállni. A fane gyenge volt, és
kész. Mindenki dicsérte Lothiannek a carfreigni összecsapásban
nyújtott teljesítményét, de Mawyndule még emlékezett rá,
hogyan bánt el Gryndal a rhunákkal a határon: ujjainak
egyetlen rezdülésére öt rhuna lelte a halálát vérfelhő közepette.
Ő azzal nagyobb hatást ért el. Az apja egyszerűen nem értette
az ilyesmit.
Mint korábban is, Mawyndule mélyen a székébe süppedt, míg
az apja tanácsadói a nagyasztal körül foglaltak helyet. Éppen
arról tanácskoztak, hogy… nos, Mawyndulénak halvány gőze
sem volt róla, miről zagyváltak. Épp azon ügyeskedett, hogy
teljesen kizárja őket.
Egy légy jutott be a terembe, és leszállt a Miralyith zászlóra,
amely magasan lógott a falon. Mawyndule foglyul ejtette a
Művészet segítségével, és a lobogó anyagára dermesztette az
apró teremtményt. Azon tűnődött, vajon gondolkodik-e a légy.
Tudott gondolkodni? Volt istenképzete? Vajon éppen azon
tanakodott, hogy megsértett-e egy istenséget? Ha élni hagyja, a
légy talán hazatér, és elmeséli rovartársainak a különös
élményt. Biztosan úgy érezné, hogy valamiféle jelentős sorsot
szánt neki az istenség. Mi mást gondolhatott volna? Azt egész
biztosan nem foghatta fel, hogy egy tanácsülésen ragadt herceg
ejtette foglyul puszta unalomból. A dolgok nem véletlenül
történnek. A légynek ezt kell hinnie, máskülönben elveti
minden abbéli hitét, hogy ő áll a világegyetem középpontjában.
Szánalomból – és mert Mawyndule kedvesnek érezte magát,
nem akarta, hogy a légy és a fivérei valaha is szembesüljenek
vele, milyen jelentéktelenek is valójában – összepréselte a két
ujjbegyét. A terem másik végén, három méter magasan az apró
légy dicső, ám minden jelentőséget nélkülöző halált halt.
– …megölni az orgyilkosokat…
Az orgyilkosok szó hallatán Mawyndule hegyezni kezdte a
fülét. Amikor legutóbb odafigyelt, Kabbayn éppen arról
hadovált, hogy a Gwydry további esőzést kér a nehezen fejlődő
termények érdekében, az Eilywin pedig ezzel ellentétesen tiszta
égboltot, hogy sikerüljön időben, a nyár közepéig befejezni
Ferrol új templomát. Az utóbbi kérést az Umalyn is támogatta,
míg az előző, ahogy Kabbayn fogalmazott: olyasmi, ami nélkül
nem lehet meglenni. A vita monoton hangon zajlott. Mawyndule
szinte biztosra vette, hogy a sok téma között megtárgyalták a
bevételek kérdését is, de mindig becsukta a fülét, ha
pénzügyekről esett szó. Meggyőződése szerint semmi sem volt
annál unalmasabb. Az orgyilkosoknak azonban köze sem
lehetett a pénzügyekhez, hacsak az apja nem akart felbérelni
valakit, hogy végezzen Nefronnal és az Árulóval. Akárhogy is,
csupa fül volt.
– …éppen te, magasságos fane – fejezte be éppen a
mondandóját Vasek.
– Mennyire biztos ez? – kérdezte az apja.
– Igen bizonyos, ó, fane – felelte a tanácsnok. – Még
nyomozok az ügyben, de megbízható forrásból tájékozódtam.
A rhunák orgyilkosokat fogadtak fel, hogy meggyilkolják az
apámat?
Mawyndule a légy családjára gondolt, akik talán gyilkost
küldenek a nyakára. Mindkét dolog egyformán
valószínűtlennek látszott.
– Nem hiszem el. Ez biztosan valami tévedés, egy ostoba
tréfa. Fhrey nem öl fhreyt.
Nem, nem rhunák. Ezek szerint a fenyegetés országon belülről
érkezik?
– Ha igazolva érzik magukat a hitükben, akkor ölhetnek.
Nagy a nyugtalanság most a Miralyith-örökséggel kapcsolatban.
A többi törzs fél, hogy Ferrol törvénye felfüggesztésre kerülhet,
és a kürt megtagadtatik, vagy a kihívás joga érvényét veszíti, ha
a küzdelem végkimenetele nyilvánvaló.
Lothian felnevetett.
– Komolyan? Ezek a csoportok máris a következő párbaj
miatt aggódnak? Az Uli Vermarig van még háromezer év.
– Nos, magasságos fane… – Vasek tétovázott, ábrázatán
zavart, feszengő kifejezés ült. – Háromezer év vagy a halálod. És
már magad sem vagy olyan fiatal.
Lothian először haragra gerjedt, de aztán sóhajtott.
– Az anyám túl sokáig élt. – Mawynduléra pillantott. – De ne
is reménykedj. Van még legalább ezer jó évem.
 – Az alárendelt törzsek éppen a Miralyithek folytatódó
uralmától tartanak.
– Ha ez a helyzet, egy esetleges merénylet nem old meg
semmit – replikázott az apja. – Még ha sikerrel is járnak,
Mawyndule ül az Erdőtrónra, és még az ő halovány művészi
képességeivel is könnyedén megveri bármely törzs legjobb
bajnokát. Így is, úgy is egy Miralyith fog uralkodni felettük.
Halovány képességeimmel?
– A merényletet talán elrettentésnek szánják – töprengett
hangosan Vasek. – Mi van, ha minden, az Erdőtrónt elfoglaló
Miralyithet megölnek? A Miralyithek elállnának további társaik
felterjesztésétől, és átadnák a terepet a többieknek? A kürt
szavatolja, hogy minden kihívást igazságos küzdelem kövessen,
de egy méregpohár? Egy kés a jelentkező hátába? Ezeket még
egy Miralyith sem nagyon élheti túl.
– És képesek ilyesmire, tudván, hogy Ferrol kiveti őket? Hogy
száműzetnek a túlvilágról és a fhrey társadalomból egyaránt?
Mindenkitől elszigetelődnének, még a saját őseiktől is.
– Mint mondottam, ha valaki úgy érzi, hogy megéri ilyen
áldozatot hozni, vagy hogy nincs más út, akkor igenis
elképzelhető.
– Azt állítod, hogy a többi törzs az apám meggyilkolását
tervezi? – szólt közbe Mawyndule.
Mindenki odafordult. Mindnyájuk arcán ugyanaz a
meglepetés, mintha egyikőjük sem emlékezett volna rá, hogy a
herceg is jelen van.
– Semmit sem tudunk biztosan, hercegem – szólt Vasek,
szokatlan együttérzéssel a hangjában.
A titokmester nyilván azt feltételezte, hogy Mawyndule
aggódik az apja jóllétéért. A herceg megkérdőjelezte, hogy bölcs
döntés volt-e odaítélni a vénembernek a címét.
– Nem kell aggódnod – biztosította Lothian. – A törzsek
semmit sem tudnak a Művészetről. Ha tudnának, nem is
álmodoznának ilyesmiről. A Talwarát jól őrizzük.
– A fane ételét egy Miralyith tisztítja – magyarázta Vasek. –
Minden ajtót és ablakot a Művészet segítségével zárunk le
éjszakánként, és csak az itt lakók léphetnek be a falak közé.
Mellesleg reményeim szerint hamarosan a végére járok
ezeknek a híreszteléseknek, és akkor kiiktathatjuk a felelősöket.
– Fane-em – Vidár kért szót. A gyűlés vége felé ért oda, ahogy
szokott. Érkezésének egyedüli oka az volt, hogy megtudja, él-e a
fane bármilyen iránymutatással az Aquila felé. – A gyűlés
hamarosan összeül, és a fiad, valamint jómagam…
– Hogyne, hogyne – legyintett feléjük Lothian. – Menjetek,
menjetek.
– Ha szabadna, magasságos fane. – Vasek feltartotta a kezét,
hogy megállítsa őket. – Amennyiben kiderül, hogy ezek a
pletykák igazak, a legbiztonságosabb és legegyszerűbb
megoldás az volna, ha elaltatnánk a félelmet, amely ilyesféle
tetthez vezetne. Vidár továbbra is biztosítsa a többi törzset
arról, hogy van szavuk az Aquilában, és hogy senki sem tervezi
megváltoztatni ezt. Talán segít enyhíteni a feszültséget, amíg
többet is megtudok.
A fane beleegyezőn bólintott.
– Megteszem, ami tőlem telik, mint mindig, fane-em –
hajbókolt Vidár Lothiannak.
Aztán anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vetett volna
bárkire, Vidár távozott, Mawyndule pedig kénytelen-kelletlen
utánasietett.

Mawyndule második aquilai tanácskozása még az elsőnél is

unalmasabb volt, talán minden létező dolognál fárasztóbb.
Makareta nem volt jelen. A herceg addig forgatta a fejét, amíg
Vidár szigorú pillantást nem lövellt feléje. A megbeszélésen
nem a lehetséges merényletről esett szó, hanem a teamezők
lecsapolásáról. Egy ponton Vidár belerúgott Mawyndule lábába,
hogy felébressze, de akárhogy küzdött a herceg, nem sikerült
nyitva tartania a szemét, sem megtartania a fejét. A második
rúgás keményebb volt, mint az első. A harmadikra felkiáltott.
Mawyndule éppen egy rémálomban bolyongott, amelyben a
merénylő a Talwara egy ismeretlen részében lopakodott utána,
ami azért is tűnt furcsának, mert a herceg a palota minden
zugát ismerte. A gyilkos már végzett az apjával, és végtelen
folyosókon át üldözte őt. Mészárosa óriási árnyék volt, amely
hirtelen ugrott elé. Mawyndule sikoltani próbált, de nem tudott.
A Művészethez folyamodott volna, de semmi sem történt. Végül
a futást választotta, ám a gyilkos elkapta a lábát, és addig
szorította, míg fájni nem kezdett neki.
Amikor felébredt, nem is annyira Vidár rugdosásának a
fájdalma, hanem a rémálom borzalma késztette kiáltásra.
Akármi váltotta is ki, katasztrofális következménnyel járt. A
teremben minden tevékenység félbeszakadt, a jelenlévők
döbbenten pillantottak rá. Vidár tűnt a leginkább meglepettnek,
ugyanis leesett állal, elkerekedett szemmel hőkölt hátra.
– Figyelj már oda, te kis hülye! – csattant fel.
Talán Vidár nem akarta hangosan mondani, amit gondolt, de
a szidás kétségkívül minden fülhöz eljutott a teremben. A
herceg szerencsétlenségére egy elragadó, macskaszemű
Miralyith is hallotta az első sorban. Makareta nyilván túl későn
érkezett ahhoz, hogy ébren tartsa Mawyndulét, de éppen
időben ahhoz, hogy tanúja legyen a legmegalázóbb élményének
azóta, hogy az Áruló megakadályozta az Istenölő kivégzésében.
Mawyndule fenyítése ezzel még nem ért véget. Miután az
Aquila ülését berekesztették, Vidár tovább korholta. Már sokkal
csendesebben tette, de addigra Mawyndulét nem is a hangerő
foglalkoztatta, hanem a sebesség. El akarta csípni Makaretát
kifelé menet, hogy megkérdezze, elmehetnének-e valahová a
gyűlés előtt. Azt remélte, a lány elárulja neki, hogy hol lakik.
Ehelyett Mawyndule foglyul esett, és egy másodrendű Miralyith
hegyi beszédét kellett hallgatnia.
– Az apád is hallani fog erről, de az legyen a legkisebb bajod –
mondta Vidár, és a herceg rádöbbent, ki volt az árnyék az
álmában: a rangidős tanácsnok ijesztőbb változata agyarakkal
és karmokkal. – Nemcsak a saját hírnevedet szennyezted be
ebben a nagytiszteletű testületben, hanem az enyémet is. –
Vidár közelebb lépett, és lehalkította a hangját. – Ide hallgass, te
kis szarcsimbók, lehet, hogy az apádat nem érdekli, milyen
benyomást keltesz, de én nem vagyok hajlandó többé eltűrni a
viselkedésedet! Amíg ebben a teremben vagy, azt csinálod, amit
mondok, és az azt jelenti, hogy odafigyelsz, és viselkedsz!
Mawyndule elképedt, de annyira azért nem, hogy alárendelje
magát egy alacsonyabb rangú Miralyithnek. Elvégre herceg
volt.
– Miért kellene szót fogadnom?
Ekkor Vidár elmosolyodott, és ebben a pillanatban valóban
úgy nézett ki, mint a rémalak az álmából.
– A politika miatt, fiam. Lehet, hogy Lothian fia vagy, de hidd
el nekem, tönkretehetlek. Elérem, hogy ebben a városban
mindenki meggyűlöljön, a saját apádat is beleértve.
– Én pedig, amikor fane-né választanak, kivégeztetlek.
– Kétezer-hétszáz éves vagyok, fiacskám. Nem fogok olyan
sokáig élni, hogy megadjam neked azt az örömöt. Te azonban
egész hosszú életed során bemocskolt hírnévvel fogsz létezni.
Erre gondolj legközelebb, amikor a cselekedeteiddel bolondot
csinálsz belőlem.
Mawyndule nem készakarva hozott szégyent a rangidős
tanácstagra, de abban a pillanatban örült neki, hogy Vidár így
hiszi. A vén idióta távozott, és otthagyta a herceget Caratacus és
Gylindora, a kosárszövő nagy kupolája alatt.
Amikor megfordult, hogy elinduljon, rájött, hogy nincsen
teljesen egyedül. Imaly még mindig a középen lévő székben ült,
és őt nézte. Vén halszeme émelyítőn tapadt a hercegre.
– Ez nem ment valami jól – mondta a nő, összekulcsolt kezét
az ölében tartva. Nem emelte fel a hangját, de a kupola úgy
felerősítette a szavait, mintha hangosító varázslattal élő
Miralyith lett volna.
Mawyndule a fejét csóválta.
– Vidár egy szamár – folytatta a nő olyan egyszerűen, hogy a
herceg megütközött rajta. – Néhányan azért törekszenek ezekre
a tanácsnoki pozíciókra, hogy jobban szolgálhassák
fhreytársaikat. Egyesek elhivatásuknak, mások
kötelességtudatuknak engedelmeskednek. A Vidárhoz hasonlók
általában a feladattal együtt járó tekintélyért és tiszteletért
csinálják. Vidár mindössze azt nem érti, hogy a tisztelet nem a
rang, még csak nem is a teljesítmény velejárója. A tiszteletet ki
kell érdemelni, újból és újból, és minden egyes újonnan
megismert személynél ki kell vívni. Vidár sohasem tanulta meg
ezt a leckét, következésképpen sohasem kapta meg a hőn
vágyott elismerést, még egy magadfajta növendéktől sem.
Mardossa belülről az érzés, hogy másoknak hajbókolniuk
kellene előtte, pedig csak nevetnek rajta.
– Nem azért csináltam, hogy kinevettessem. Csak elaludtam,
és rémálmom volt.
– Nem számít. Az ő fejében készakarva csináltad, és szerinte
egész életében mindenki csak rajta nevet. Természetesen nem
így van, ahogyan te sem akartad szándékosan zavarba hozni.
De, mint mi mindnyájan, ő is csak azt látja, amit látni akar, és
kétezer-hétszáz év után vannak bizonyos elvárásai.
Imaly felkelt, és közelebb lépett. Menet közben felpillantott a
galériára Mawyndule feje fölött. A herceg megpördült, arra
gondolva, hátha Makareta még ott van vagy esetleg visszajött,
de a sorok üresen álltak.
Imaly rámosolygott.
– Mawyndule – kezdte lágyan, kedvesen. – Te még fiatal vagy.
Tudom, hogy te másként gondolod, de igazából még nagyon is
gyermek vagy. Ne értsd félre, amit mondani készülök. Ez nem
rólad szól. Úgy hiszem, ezer év alatt senkit sem szabadna
gardedám nélkül kiengedni az utcára. – Kuncogott. – Jobban
oda kell figyelnünk rád. Te vagy a herceg. Te öröklöd az
Erdőtrónt, és ha túléled a kihívást, fane leszel. Sokan vannak,
akik szeretnék a saját céljaikra fordítani a hatalmat, amely egy
napon a kezedben lesz.
– Úgy tűnik, Vidár nem tartozik közéjük.
– Mint mondtam, Vidár egy szamár, de ő legalább csak
szamár.
A fiatal fhrey vigyora kiszélesedett. Tetszett neki, amikor
Imaly a vénséget szapulta.
– Vannak nála sokkal nagyravágyóbb, sokkal aljasabb
figurák. Soha ne feledd, hogy akiket látsz, korántsem olyan
veszedelmesek, mint akiket nem látsz.
Még egyszer felpillantott a galériára, aztán kiment.
Mawyndule egyedül maradt Caratacus és Gylindora merev
tekintete alatt.

Korán érkezett a Rózsa-híd alá, és leült egy nagy kőre a parton,

ahol a híd íve a földdel találkozott. Tetszett neki a magaslaton:
úgy ült ott, akár egy sólyom a szirt peremén. A szürkületi
fényben letekintett a Shinara hömpölygő vizére.
Ritkán töltött időt egymagában. Fiatal korában egy egész
személyzet leste a kívánságait: szobalányok, dadák, szakácsok,
csepűrágók. Minél idősebb lett, a számuk annál jobban
csökkent, de tanítója még ma is lett volna, ha a legutóbbi nem
adta volna árulásra a fejét, és Gryndal meg nem hal. Azt várta,
hogy az apja kijelöl majd neki egy új oktatót, de eddig még nem
került rá sor. A tanító nélküli élet tökéletesen megfelelt
Mawyndulénak. Sohasem szerette a leckéket, élvezte a
szabadidőt: magában lehetett, gondolkozhatott és élhetett.
Megsárgult falevelet vitt a folyó sodra. Úgy bukdácsolt és
pörgött a hullámokon, mint egy apró hajó, és szinte súlytalanul
csusszant át a víz fodrain. Mawyndule úgy érezte, valamilyen
nagyobb igazság rejtőzik abban az egyébiránt jelentéktelen
levélben, talán éppen azért, mert olyan jelentéktelen volt.
Mindenki tudta, hogy a hegyek és az égbolt fenségesek és
megszemlélésre érdemesek, de senki sem törődött egy egyszerű
falevéllel. Pedig valódi szépség rejtőzött a falevélben, egyfajta
szerény tisztaság. Milliószám szakadtak le az otthonukról, és a
szél szétszórta őket, ám mindegyik – mint ez itt, amelyik a
folyóvíz hátán ringatózott – egyedi volt, útja másfelé vezetett,
mint az összes többinek. Micsoda kalandokban van része: a
hullámok lovasaként éppen ismeretlen országok felé halad.
További leveleket is észrevett, némelyik zöldebb volt, mint a
többi, és ezek szintén lefelé tartottak a folyón. Mawyndule
nézte, ahogyan elhaladnak előtte, ő pedig bölcsebbnek, mélyebb
gondolkodásúnak érezte magát másoknál, mert csak ő becsülte
igazán egy folyóárban szánkázó levél értékét.
Sötétedés után elkezdtek odaszállingózni a tagok. Éppen ez
volt a lényeg. A gyűlésnek titkosnak kellett lennie. Először nem
értette teljesen, de mostanra már látta értelmét a dolognak. A
többi törzs gyanakodott a Miralyithekre, és ürügyeket kerestek
arra, hogy fellázadhassanak. Ha ilyen sok Miralyith gyűlik össze
nyilvánosan, azt mások fenyegetésként értelmezhetik.
Először senkit sem ismert fel, csak névtelen arcokat látott,
akik boros rekeszeket hoztak, és takarókat terítettek ki. Sokan
kosarakkal és étellel érkeztek. Mawyndule a helyén maradt.
Kevesen vették észre őt, ám amikor mégis megtörtént,
mosolygott, ők pedig visszamosolyogtak. A legtöbben csak
üldögéltek, halkan társalogtak maguk között, és egy röpke
pillanatra Mawyndule olyannak látta őket, mint a faleveleket a
folyón: mind egyediek voltak, mind erőteljes áramlatok között
haladtak, amelyeket nem remélhettek irányítani. És ebben a
pillanatban felismerte, hogy ha mindez igaz, akkor minden
bizonnyal ő maga is falevél.
A gondolat Makareta érkezésével semmivé lett.
Nem Aidennel jött, ahogyan azt a herceg várta. Két másikkal
volt, akiket Mawyndule nem ismert. Talán az előző héten már
látta őket, de az emlékei nagy részét arról az éjszakáról köd
borította. Amikor a lány észrevette, elmosolyodott. Mawyndule
remélte, hogy Makareta feljön az ő kőpárkányára, remélte, hogy
egészen magának tudhatja a lányt, de a fiatal Miralyith
megpördült a bal sarkán, és integetett neki, hogy jöjjön le. Mire
engedelmeskedett, a lány már készenlétben tartott neki egy
kupa bort.
– Visszajöttél – mondta Makareta szédült, gyermeki
ugrabugrálással, ami boldoggá tette a herceget.
– Megígértem.
– Orlene, Tandur, bemutatom Mawyndulét, Lothian fane fiát.
Orlene idősebb és magasabb volt Makaretánál. A fiatal női
Miralyith tényleg felvette a köpönyegét és feltette a kapucnit,
ami titokzatos megjelenést kölcsönzött neki. Tandur az egyik
karjára dobva vitte a köpenyét, és míg a fejét Miralyith módra
kopaszra nyírta, csinosra igazított szakáll ült az állán és az alsó
ajka alatt.
– Láttalak ma az Airenthenonban – kezdte Makareta.
Mawyndule gyomra összerándult, mert arra számított, hogy
a lány megjegyzést tesz rá, amiért elaludt, amiért felkiáltott,
vagy mert Vidár leszidta, de Makareta nem folytatta. A herceg
nem is értette, miért nem hagyta annyiban, belül azt mondta
magának, ejtse a témát, de rájött, hogy szívesen beszélne róla.
– Az az egész tanácskozás a mezők öntözéséről halálra
untatott – forgatta a szemét. – Egyszerűen nem bírtam nyitva
tartani a szememet.
– Tényleg unalmas volt – értett egyet a lány.
– Vidár meg belém rúgott. Ezért kiáltottam fel.
– Beléd rúgott? – A Makareta hangjában hallott
szörnyülködéstől Mawyndulénak mosolyognia kellett. – Szó
szerint beléd rúgott?
Mawyndule bólintott, és belekortyolt az italába, ami még
annál is jobban ízlett neki, mint amit az elmúlt héten ittak.
– Akkor nem csoda, hogy kiabáltál. És aztán még volt képe
lehordani téged! – Felháborodottnak tűnt.
– Egyfolytában így viselkedik velem. Azután pedig
megfenyegetett.
– Micsoda? – tört ki a lányból, és egyébként is hatalmas szeme
még nagyobbra kerekedett.
Ez megragadta a körülöttük állók figyelmét, akik odajöttek
hallgatózni. Köztük volt Aiden, akit Mawyndule nem látott
megérkezni, de ő is beállt a kis körükbe, ami egykettőre a gyűlés
központi eseményévé nőtte ki magát.
– Makareta – szólt Aiden. – Miről van szó?
A lány az egyik kezét csípőre téve Mawynduléra mutatott.
– Vidár belerúgott a hercegbe, megalázta az egész Aquila
előtt, aztán pedig megfenyegette.
– Micsoda? – képedt el Aiden.
– Ott voltam az elején – folytatta Makareta. – Hallottam,
vagyis hát mindenki hallotta, ahogy lehülyézi Mawyndulét.
Hihetetlen, nem?
 – Lehülyézte? Az Aquilában?
Makareta olyan vadul bólogatott, hogy még a borát is
kilöttyintette.
Egyre többen gyűltek oda. A herceg arcokat látott az arcok
mögött. Mind őt nézték, mind úgy helyezkedtek, hogy hallják a
részleteket.
– Megígérte, hogy tönkreteszi a jó hírnevemet. Gondolom,
mindenféle kapcsolatai vannak, meg ilyenek.
– De hát te vagy a herceg! – kiáltott fel Aiden ugyanolyan
sértett hangon, mint előtte Makareta. – Ez borzasztó! Jól
mondom?
– Jól – csatlakozott Orlene is. – Egyenesen felháborító!
– Az a helyzet – szólt Tandur –, hogy Vidár csak a helyet fogja
a tanácsban. Nem arról volt szó, hogy ő lesz a Miralyith törzs
képviselője. Segédként került be, hogy vizet hozzon, ha Gryndal
megszomjazik. De most…
– Egyetértek Orlene-nel – jelentette ki Makareta. – Ez nem
helyes. Fogalma sincs róla, mit művel. A múlt héten is bolondot
csinált magából, és megint Imaly malmára hajtotta a vizet.
Mawyndule belekortyolt a borba, miközben a körülötte állók
hangot adtak a herceg megalázása feletti haragjuknak.
Makareta ismét közelebb került, olyan közel, hogy Mawyndule
keze súrolta a lány asicáját.
– Ami igazán dühít – rázta az öklét Aiden, és a kézrázás
először túlzottan teátrálisnak tűnt –, az az, hogy Mawyndule
Gryndal tanítványa volt, úgyhogy neki kellene átvennie a helyét
az Aquilában. Neki kellene rangidős tanácsnoknak lennie, nem
Vidárnak. Jól mondom?
A herceg nem volt benne biztos, hogy Aiden valóban ingerült,
vagy csak szerepet játszik. Olyan fickónak tűnt, aki színleli az
érzelmeket, csak azért, hogy jobb színben tüntesse fel magát.
– Vidár csak élemedett kora révén kapta meg a helyet. Ez az
időzítés átka és a politika megcsúfolása. A fane nem akar olyan
színben feltűnni, mintha a fiát részesítené előnyben, ezért
kénytelen volt egy ütődött vénembert kinevezni a Miralyithek
képviselőjének.
– Tennünk kellene valamit – szólt Tandur, miközben Aidenre
nézett.
Mintha bármelyikük is tehetett volna bármit. Mawyndule
titokban belekuncogott a boroskupájába. Tényleg azt hitték,
hogy egy percig is elviselné a megaláztatást, ha tehetne valamit
az ügyben?
– Hogy érted? – érdeklődött Orlene. – Mit tehetnénk?
Gratulálok, Orlene! Megnyerted a fődíjat, amiért kimondtad a
nyilvánvaló igazságot.
– Mit tehetnénk? – nevetett Aiden. – Mit nem tehetünk?
Miralyithek vagyunk!
Mawyndule kezdte azt hinni, hogy a fiatalembernek
mindenre ez a válasza. Talán Erivánnak egy olyan részén élt,
valami félreeső városban vagy faluban, ahol a népek
behódoltak a Művészet előtt. Az biztos, hogy nem a Talwarában
nevelkedett.
– És ezek a találkozók mire jók, ha nem arra, hogy tegyünk
valamit? Minden héten idejövünk, és a Miralyithek
felsőbbrendűségéről beszélgetünk. Tán csak üres szavak ezek?
Csak borozunk és panaszkodunk?
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Makareta.
– Eljött a lehetőség, hogy tegyünk valamit. Úgy értem, igazán
tegyünk valamit. Jól mondom?
Mawyndule ismét felkacagott, de észrevette, hogy a
tömegben többen is szúrós, komoly tekintettel bólogatnak.
Makareta is bólintott.
– Mire gondolsz pontosan?
– Mawyndule az örökös. Nemcsak az Erdőtrón, hanem
Gryndal aquilai helye is őt illeti. Vidár pedig megbecsteleníti
mindazt, ami nekünk szent. Azt sem tudja, mit művel. Azonnal
megalkuszik, mert nem vallja ugyanazokat az értékeket, mint
mi. Az igaz Miralyithek értékeit. – Aiden hangja egyre erősebbé
vált, új ritmust kapott. Miközben beszélt, többször is a levegőbe
nyújtotta az öklét, vagy egy láthatatlan ellenség felé bökött az
ujjával. – Azon munkálkodik, hogy kisebbítsen minket, hogy
kiengesztelje az alacsonyabb rendű törzseket, holott arról
kellene meggyőznie mindenkit, hogy a Miralyithek uralta világ
elkerülhetetlen, és hogy jobban tennék, ha behódolnának.
– Ahelyett, hogy azt sulykolná, minden Miralyithet istennek
kell tekinteni – Tandur is felemelte az ujját, és az égbolt felé
mutatott, vagy legalábbis a híd alja felé. – Csak megerősíti a
többieket abban a hitben, hogy a fhreyek velük egyenlők.
Megbízatása az Aquilában csak hátráltatja a haladást!
Mawyndule mindenhonnan egyetértő kiáltásokat hallott.
Néhányan ugráltak, toporogtak az izgalomtól. Az ideges
energiát be lehetett tudni akár a bornak is. A gyűlések végére
mindenki egy kicsit megszédült.
– De mit tehetnénk? – kérdezte valaki, akit Mawyndule nem
is látott az őt és Makaretát egymáshoz egyre közelebb préselő,
növekvő tömegtől.
– Le kell váltanunk – felelte Aiden. – Jól mondom?
Minden fej bólogatott, és egyetértő mormogás hallatszott.
– Gondoljatok csak bele! – folytatta. – Ha már lecseréltük
Vidárt Mawynduléra, nekünk, Szürkeköpenyeseknek közvetlen
beleszólásunk lesz a nagytanács döntéseibe! És hatalmunk
ahhoz, hogy megerősítsük a pozíciónkat!
A többiek éljeneztek, és ebben a pillanatban Mawyndule
megérezte Makareta kezét a kezén.
– Tessék – mondta a lány, és átadott neki egy köpenyt. – Most
már közénk tartozol.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Karik
Kevés kivételtől eltekintve nem táplálok különösebb
szeretetet a dhergek iránt. Csalárdak, mohók és kegyetlenek;
ők testesítik meg az elképzelhető legrosszabb
tulajdonságokat. Ám van egy dherg, aki annyira hitvány,
hogy kitűnik vele mind közül. Olvass tovább… ez még csak a
kezdet.
BRIN KÖNYVE

A morajlás abbamaradt. A hajó már nem rángatózott szabályos

időközönként, amiért Perszephoné óriási hálát érzett. A
hajókorlát felett kipillantva látta, ahogy az evezők csontos
szárnyakként emelkednek a levegőbe. Tengervíztől csöpögtek,
amely permetté alakulva kicsapódott a szélbe. A tizenkét törp
méretű matróz behúzta a rudakat, végigcsúsztatták őket apró
ölükön, és a markolatokat bőrszíjakkal rögzítették. Hat nagy,
mocskos fémedény és még öt kisebb lógott kampókról, ott
kolompoltak a hajóderékon. A két gigászi kormánylapátot
egyazon törp kezelte, aki egy sámlin ülve mindkét
kormányrudat a hóna alatt tartotta. Perszephoné nagyjából
mindent megszámolt a hajón, ami kisebbnek bizonyult, mint
amilyennek eredetileg képzelte, de hát minden tér zsúfolttá
válik, ha az ember foglyul esik benne.
Most, hogy a lapátokat bevonták, kibontották a keresztrúdra
feltekert vásznat, amely addig lobogott és csattogott, míg a
tengerészek sietve le nem rögzítették.
 – Elképesztő – álmélkodott Roan, miközben felnézett a
vitorlára. Amióta a fedélzetre értek, percenként szaladt ki a
száján a szó. Lenyűgözte, ahogy a hajót kormányozzák, ahogy
az átfúrja magát a hullámokon, ahogy a törpök hajtják a
rudakkal, és ahogy egyszerre húzzák, miközben énekléssel
tartják az ütemet. Úgy tűnt, még az is lebilincselte, hogy a hajó
fenn marad a vízen – mintha a nő, aki feltalálta a kereket, a
zsebet, a függőágyat, a fazekaskorongot és a rézfejszét, nem
tudná, hogy a fa úszik a vízen. Ha Perszephoné őszinte akart
lenni, ő maga is kételkedett azok után, hogy végignézte, amint
berakodnak huszonhárom hordót és harminckét rekeszt,
amelyek mindegyike igen nehéznek tűnt. – A szél tol minket
előre a vízfelszínen!
Perszephonét nem érdekelték a részletek, csak jussanak el
oda, ahová indultak, méghozzá hamar. A hánykolódás és a
hintázás után már bánta, hogy reggel kétszer is szedett a dherg
zabkásából. Ami lefelé menet jólesett, bizonyosan keserűbb lesz
felfelé jövet. Arion még nála is rosszabbul nézett ki: a sápadt,
nyögdécselő fhrey összegömbölyödve, lábát átölelve ült, kopasz
feje jobbra-balra billegett a térdén.
A dhergek a hordók és a rekeszek mellett szállásolták el őket,
hogy ne legyenek láb alatt, a hajónak abban a részében, amely a
legjobban süllyedt és emelkedett. Perszephoné biztosra vette,
hogy ez nem a véletlen műve. A tengerészek nem kedvelték
őket, Ariont pedig egyenesen gyűlölték. Nem mondták ki, de
épp ez volt a probléma egyik fele. Senkivel sem álltak szóba
Fagyot és Árt kivéve, és velük is csak a dhergek nyelvén. Először
Perszephoné azt hitte, hogy semmilyen más nyelvet nem
beszélnek, de aztán rajtakapta őket, ahogy csúfondárosan
vigyorognak, amikor Moya megjegyzést tett az egyik matróz
zabkásával lecsepegtetett szakállára. A következő pillanatban a
malacképű törp letörölte a szőrzetét.
 Fagy és Ár szintén visszaváltott a törpök nyelvére, és úgy
morogtak, mintha mindent átkoznának, ami csak él és mozog.
– Ó, Nagy Anya! – kiáltott fel Brin. A lány Arion régi kötéseit
tanulmányozta, azokat, amelyeken a mágikus jelek sorakoztak.
Ariont kivéve mindenki várakozón pillantott oda.
Ám ahelyett, hogy Brin magyarázatot adott volna a
felkiáltására, felvésett néhány jelet az egyik, magával hozott
palára.
– Mi az? – érdeklődött Moya, aki a hátát egy hordónak vetve,
lábát pokrócba bugyolálva ült. A nyílt vízen a reggeli szél még a
nyár derekán is hidegen fújt. – Most jöttél rá, hogy elfelejtetted
otthon kioltani a tábortüzet? – kuncogott a nő.
Moyát még idekint, még egy ilyen pillanatban sem hagyja el a
jó kedélye, Mari áldja meg érte!
Brin feltartotta a gyolcsszalagokat.
– Ezek nem egyszerűen varázsjelek vagy képek. Ezek
vésetjelek.
Senki sem értette, miért olyan jelentős dolog ez, bár Roan
természetesen érdeklődőnek tűnt. Hisz őt a jégcsapok alakja és
a pitypangpihe repülése is lenyűgözte.
– Vésetjelek – ismételte, mintha azzal, hogy nagyobb
hangsúllyal ejti a szót, a társai rögvest megértenék. – Olyasmi,
amivel én is próbálkozom. – Vésőkövével megkopogtatta a
palát.
Roan közelebb araszolt.
– Jelentenek valamit?
– Igen! Szavak. Üzenetet hordoznak. Biztos vagyok benne.
– Mit mondanak?
Felhő ült Brin arcára.
– Nem tudom.
– Akkor honnan veszed, hogy szavak? – Moya betakarta a
bokáját a pokróccal.
 – Onnan, ahogy megrajzolták őket: ismétlődnek a minták. Én
is ilyesmit akartam létrehozni. Valaki már megcsinálta előttem.
– Egy körre mutatott, amelyen egy vonal haladt át. – Ez a jel
mindig ez előtt a négyzet előtt áll.
Mindenki értetlenül nézett rá.
– Jó, jó, figyeljetek! – Felfordította a paláját, és elővett egy
darab mészkövet. – Egy ideje már próbálok kitalálni egy
módszert a történetek lejegyzésére, hogy az Őrzők időtállóan
tudjanak emlékezni az eseményekre. Először megpróbáltam
apró képeket rajzolni a dolgokról, mint a rhen-dahli házunk
falán, de úgy örökké tartana lejegyezni egy történetet, a neveket
pedig nem is lehet. Ez akasztott meg: a nevek. Hogyan tudnék
lerajzolni egy nevet? Egy név csak hangokból áll. De mi van
akkor, ha egy-egy vésetjel egy-egy hangot jelöl? – Nekiállt
rajzolni a palára. – Ha ez a kör jelöli a br, ez a négyzet meg az in
hangot, akkor együtt – mindkettőt aláhúzta – kiadják a Brin
nevet! Értitek? Csak annyi a dolgom, hogy minden hangnak
csinálok egy jelet. Kiderült, hogy nincs olyan sok belőlük. Ezzel
foglalkoztam, és emiatt megjelentek az ismétlődések, éppen úgy,
ahogyan ezen az anyagon. Persze nem ugyanazokat a jeleket
használták, mint én, de ugyanaz a lényegük. Valaki más már
megvalósította azt, amivel én is próbálkozom. – Bizonyítékként
feltartotta a kötéseket.
Perszephoné Fagyhoz fordult, aki mereven karba tett kézzel
ült, és a vizet nézte, mintha nem is figyelne.
– Igaz ez? Ezeket a jeleket a rolban találtuk. Ezek a te néped
jelei. Érted a jelentésüket? – faggatta Perszephoné a törpöt.
Fagy fintorogva fordult oda, mintha a nő azt kérte volna tőle,
hogy a nyelvével mossa meg a lábát.
– Az orinfárról kérdezel? – szólalt meg a társa helyett Eső.
– Így hívjátok ezeket a jeleket?
Fagy bólintott.
 – Ellenállnak a varázslatnak.
– De mit jelentenek? – Brin felült a térdére, és hagyta, hogy a
pokróca leessen, miközben előrehajolt.
Fagy vállat vont.
– Semmit sem jelentenek. Ezek csak jelek. Ezeket használjuk
számolásra is. Meg mérésre, meg hogy emlékezzünk rá, ki kinek
tartozik. De az orinfárt úgy tanuljuk meg, hogy bemagoljuk.
Mideon király kapta a jeleket a fhrey háborúk vége felé. Az
ajándék túl későn érkezett, így nem segíthetett. Addigra már az
elfkirálynő térdre kényszerített minket.
Arion abbahagyta a feje forgatását. Kinyitotta az egyik
szemét, és kínnal telt suttogással megkérdezte:
– Ki ad nektek?
Fagy eltűnődött, aztán Árra sandított.
– Ne rám nézz – morogta a másik törp. – Te vagy az öregebb
kettőnk közül.
– Három perccel!
– Dí, da, dí, dó, dá dá drom – motyogta Brin, miközben a
kötésekkel szemezett. – Dí, da, dí, dó, dí, dí, dí. Dí, dí, dó, dá dá,
dí. Dí, dí, dó, dá, drom, dí, dí.
– Mit művelsz? – kíváncsiskodott Roan.
– A jelek ismétlődnek, és a vésetjelek ezt a mintát adnák ki,
ha hangok volnának… vagy valami ilyesmit.
Arion teljesen felemelte a fejét, és mindkét szemét kinyitotta.
Suri is felnézett. Mindketten Brinre meredtek.
– Mi van? – nézett vissza a lány.
– Csináld újra! – utasította Arion.
Brin elismételte a hangokat, és a fhrey szeme elkerekedett.
– Mi az? – érdeklődött Perszephoné is.
– Sheen hath wee hove bragen groom – énekelte Arion. – Sheen
hath wee hove reen, breen, froom. Sheen ahwee, hach elochments
hee. Sheen shwee hath grooms fram thee. Ez az az ige, amellyel
megtörtem Mawyndule hatalmát a dahlod népe felett! A
Miralyithek ezt hívják lohasztónak. Elvágja a Művész erejét a
forrástól. – Perszephonéra pillantott, és hozzátette: – Mintha
elgáncsolnánk valakit, aki éppen futni próbál. Megszakítjuk a
kapcsolatát a földdel. – Mindezt fhreyül mondta, és Perszephoné
a legjobb tudása szerint tolmácsolta a többieknek. Csak azokat a
zagyvaságokat hagyta ki, amelyek semmilyen általa ismert
nyelvre nem hasonlítottak.
– Tehát ezek a jelek alkotják a fhreyek nyelvét? – kérdezte
Brin.
Arion megrázta a fejét.
– Ez a Teremtés Nyelve.
– Ez a madárdal – csatlakozott Suri. – A szél susogása, az eső
és folyók locsogása, a szárnyak csapkodása, a fű surrogása. A
fák beszéde. – Az utolsó mondatot úgy mondta, hogy közben
kíméletlenül Perszephonéra meredt.
– Amiről beszélsz, a hangoknak ez a fajta lejegyzése… – Arion
habozott. – Mi eer-haashnak nevezzük.
– Í… rráss – próbálkozott Brin.
– Olyasmi. Hasznos arra, hogy rövid üzenetet messzire
küldjünk madarakkal.
Brin szeme elkerekedett.
– Ilyet is tudtok? És ezt is megérted?
Átadta neki a kötéseket, amelyek egykor a fhrey feje köré
voltak tekerve. Arion tanulmányozta a jeleket egy darabig,
aztán összevonta a szemöldökét.
– Nem szavak. Nem fhrey szavak. De a hangok, amiket
mondtál, a minta, a ritmus… az Művészet. Sosem tudtam, hogy
le lehet festeni. De a tiltó bűbájt leíró jeleknek van értelmük,
hiszen a kötés pontosan azt tette velem.
– A hangoknak van jelentésük? – feszegette a kérdést Brin. –
Olyanok, mint a szavak? Le lehet őket fordítani?
 Arion és Suri egyszerre bólintottak.
– Persze, biztosan le lehet. Elvége gondolatok. – A Miralyith
fhreyül szólt Surihoz, és megkérdezte néhány szó kiejtését.
Aztán halkan elénekelte a bűbájt ugyanazzal a ritmussal, csak
rhuna szavakat használva:

Zárom rejtett erő útját,

Kövek, állat, virág útját,
Zárom mind az elemeket –
Erejük ne legyen veled.

– Ilyen sok minden van a gyolcsra jegyezve? – esett ámulatba

Moya.
– Még ennél több is – nyugtázta Brin. Ujjával követte a jeleket,
miközben Arion énekelt. – Itt folytatódik. – Az ölére fektette a
kötéseket. – Tehát a fhreyek képesek ezzel az írással szavakat
jegyezni a vászonra?
– Néhányan igen.
– És történeteket is… ööö, írnak?
– Történeteket? – Arion megrázta a fejét. – Nem, amennyire
én tudom, a jelzések egyszerű dolgok, és korlátozott számú
szóból állnak. Erivánban azokat, akik az eer-haashsal
foglalkoznak, eer-nochoknak nevezzük. A jelek segítségével… –
A Miralyith habozott, suttogva értekezett Surival, aztán
folytatta: – Jegyzékeket írnak, egyszerű utasításokat adnak ki, és
rövid jelentéseket küldenek. Hosszú időbe telik megtanulni, és
kevesen értik a jeleket. Nem volna értelme történeteket
lejegyezni.
Brin többet is meg akart tudni a Miralyithtől, de Arionon
kiütköztek a fáradtság jelei. Úgy facsarodott össze az arca, mint
aki menten elokádja magát, aztán felnyögött, majd visszaejtette
a fejét. A hajó folytatta a hánykolódást a hullámok hátán, amitől
Arion halkan hörgött.
– Mennyi még az út? – kérdezte Perszephoné.
– Sötétedés előtt megérkezünk – válaszolta Fagy.
– Köszönöm, Ferrol – suttogta Arion háromszor a térdének.
– Hol van a láncingetek? – szólt Moya a dhergekhez.
Fagy már nem viselte a fémruháját. Egyikükön sem volt
láncing. Azonnal levették őket, amint feljöttek a fedélzetre.
Tekintve, hogy milyen súlyosnak néztek ki, Perszephoné arra
gyanakodott, hogy a törpök el akarták kerülni a vízbe fúlást, ha
esetleg lepottyannának a fedélzetről.
Fagy zsémbesen morgott valamit az orra alatt.
– Azzal fizettünk az útért – felelte ismét Eső a másik helyett.
Éppen a csákánya fejének laposabb oldalával foglalatoskodott.
Borotvaélesre fente a baltaélt.
– Ilyen sokba került, hogy átvigyenek Neithbe? – érdeklődött
Perszephoné.
– Vele együtt igen – bólintott Ár Arion felé.
– A többiek sem voltak éppen olcsók – jegyezte meg Fagy. – Ez
a Csorba egy vérbeli csirkefogó.
A hajó egy pillanatra sem szűnt meg a hullámokon
bukdácsolni, és Perszephoné új dolgok után nézett, amelyeket
megszámolhatott. Bármi megtette, ha elterelte vele a figyelmét
a gyomráról. A pillantása Roanon állapodott meg, aki egy
zsineget tekert fel hosszú botja közepére. A törzsfő feltételezte,
hogy vándorbotnak akarja használni, hiszen a fadarab csaknem
olyan hosszú volt, mint ő maga. De Roan úgy faragta, hogy
mindkét vége lapított lett, kivéve középen, ahová a zsineget
tekerte.
– Mi ez, Roan? – kérdezte a fiatal nőt.
– Ív. Olyan, mint amikkel tüzet szoktunk gyújtani, csak ez
nem az.
– Nem mi?
 – Nem tűzgyújtó.
– He?
Roan elgondolkodott.
– A kerék ötlete onnan jött, hogy megláttam Gifford
fazekasasztalát. Az ív ötlete pedig onnan, hogy megfigyeltem
Habetet, miközben tüzet csiholt.
– De mégsem tűzgyújtásra lesz?
– Nem.
– Akkor meg mire, Roan? – kérdezte Moya némi
ingerültséggel a hangjában.
– Elhajítani dolgokat.
– Például mit?
– Emlékszel, amikor azzal a rövid lándzsával próbálkoztál, de
nem ment túl messzire? – Roan felvette az egyik rövid botot,
amit a zsákjában hozott el. Mind egyenesek voltak.
Perszephoné azon tűnődött, vajon hogyan érte el a nő, hogy
ilyen egyformák legyenek.
– Aha – bólintott Moya.
Roan kivett egy vastagabb húrt, felkötözte a hosszú bot egyik
végére, aztán a botot meghajlítva a húrt a másik végére is
ráhurkolta. Egy ujjal megpendítette a feszes ideget, hallgatta,
ahogy zeng a rezgéstől.
A többiek nézték, ahogy feláll, felteszi a szerszámra kis botot,
amelynek a végén bevésés volt, majd hátrahúzza a húrt. A víz
irányába mutatott a bottal, és elengedte. A húr nagyot pendült,
és az erő elrepítette a botot. Szemet bántó sebességgel repült el,
aztán oldalirányba pörögve belehullt a tengerbe.
A matrózok dühösen meredtek a csapatra, Csorba, az
orrkarikás törp pedig odacsattogott a fedélzeten Fagyhoz és
Árhoz, és nekiállt ordítozni velük.
– Ezt többet ne csináld! – figyelmeztette a nőt Fagy, miután
Csorba elment. – Nem szeretik a varázslást.
 – Ez nem varázslás! – ellenkezett Roan.
A két törp hitetlenkedve nézett össze.
– Minek nevezed, amikor egy magadfajta erőtlen teremtés
ilyen messzire tud hajítani egy botot?
Roan vállat vont, és csak annyit mondott önmaga
védelmében:
– Messzebbre is fog menni, ha lesúlyozom az elejét egy kő-
vagy fémheggyel, úgy, ahogy a gerely súlya oszlik el. Sokkal
messzebbre. És egyenesebben.
Moya a vizet nézte ott, ahol a bot eltűnt.
– Ha teszel rá hegyet, úgy, mint egy gerelyre, és eléred, hogy
egyenesen repüljön… – Hirtelen visszafordult Roan felé, és nem
fejezte be a mondatot, de különös kifejezés ült az arcán, mintha
egyszerre volna izgatott és halálosan rémült.

Belgreiget a lemenő nap fényében, szélfútta esőfüggönyön

keresztül pillantották meg. Szürke, egyenetlen vonal húzódott a
látóhatáron, amely minden perccel egyre magasabb és sötétebb
lett. A táj még így, sok kilométernyi távolságból sem tűnt
barátságosabbnak, mint a matrózok, és amint a nap lebukott a
tengerbe, a vidék csipkézett fogakkal teli, fekete sziluetté
változott.
Perszephoné az eső áztatta fedélzeten állt, és a megannyi
kötél egyikébe kapaszkodott, nehogy orra bukjon, mert a hajó
vadabbul ugrált, mint eddig valaha. A társaság átázott, esőtől
csöpögő tagjai a kezükben tartották a zsákjaikat és a
pokrócaikat, mivel már alig várták, hogy megszabadulhassanak
a hajóról, de közben egyáltalán nem voltak biztosak benne,
hogy szívesen lecserélik a hajóorr melletti nyomorúságos
helyüket a sziklás partra.
Hogyan fogunk kilencen visszahozni annyi kardot, ami több
ezer harcosnak elég? Nem, nem is kilencen. Csak hatan. Fagy, Ár
és Eső nem fognak visszatérni velünk. Miért is tennék?
A szürke esővel keveredő, szüntelenül hömpölygő, sötét
hullámokon túli világ nem tűnt valami hívogatónak. Villám
cikázott az égen, és az ágas-bogas cikcakkvonal éles
ragyogásában az egész táj a szemük elé tárult. Abban a
hullafehér sápadtságban Perszephoné megpillantotta a
lehetetlent. A magasba törő szirtekkel tarkított, sziklás part
valójában egy kőből kifaragott város volt kőtornyokkal,
kőcsúcsokkal, kőkapukkal, és mindezt több emelet magasságú
fal vette körül. Ám amint a monumentális város előtűnt a
sötétből, Perszephoné még abból a távolságból is meglátott
valamit az árnyékba boruló hátterében. A villanáskor
monolitokat vett észre, amelyek hegyfok létükre túl
egyenesnek, túl szimmetrikusnak tűntek, de ahhoz túl
kolosszálisnak, hogy bármi mások lehessenek.
Ez a törpök földje?
Mennydörgés robajlott a fejük fölött, odalent pedig a
hullámok fehéren csapódtak a hullámtörő köveknek. A város
falának tetején pengékből épült korlát húzódott. Az esővizet a
sarkokról okádták a vízben a faragott kőszörnyek. Nem túl
barátságos hely. Nem egy vendégszerető város. Ez a fal egy
várfal, egy erődítmény, az ősi idők emléke, olyan időké, amikor a
dherg és a fhrey háborúzott egymással. Perszephoné szinte
sóbálvánnyá vált az óriás építményeket és a dhergek katonai
erejét látva.
Ez a nép veszítette el a háborút? Érezte, ahogy úrrá lesz rajta
a kétségbeesés. Ha így van, Rhulynnak mennyi esélye lehet?
Perszephoné megfordult, és végigpásztázta a sötét, üres tengert
a hátuk mögött. Egyáltalán hogyan fogunk hazajutni? A törpök a
fémingeiket adták az útért cserébe. Mi mit tudunk elcserélni?
Perszephoné a szükségesnél keményebben szorította meg a
kötelet.
A vitorlát bevonták, és a matrózok a város alapjánál fekvő
kikötőhöz eveztek. Az evezők felemelkedtek, majd tompa
koppanások, dörrenések és szitkok kíséretében a hajót
behúzták, és kikötötték. A jármű oldala a mólóhoz erősített
hordósornak ütődött, amitől mindenki elvesztette az
egyensúlyát. A ledobott köteleket a kikötőbakokra csavarták, és
pallóhíd ereszkedett a szakadék fölé.
– Gyerünk! – intett Fagy, és megindult a billegő hajóhídon. Ár
és Eső szorosan követte.
Perszephoné összeszedte a többieket, és Moyát küldte
először. Ő maga utoljára ment, és megszámolta a fejeket, hogy
megbizonyosodjon róla, mindenki biztonságosan átért-e. A
hosszú pallóhíd ugrált, ahogy végighaladtak rajta.
– Roan! – kiáltott Perszephoné.
A városfalak igézetében a fiatal nő felfelé, és nem a lába elé
nézett. Szerencsére a kiáltásra mozdulatlanná dermedt. Még
egy lépés, és egyenesen a kikötő vizébe bukott volna.
Perszephoné haragosan meredt rá, mire Roan a fejét félénken
lehajtva visszatáncolt a palánk közepére.
Az egész sor megállt, és a nők mindegyike hátranézett.
– Most komolyan! – Moya csak ennyit mondott, aztán
folytatta az útját.
Amikor szilárd talajt értek, Perszephoné engedélyezett
magának egy gyors pillantást felfelé. A város kőfala olyan
egyenesen és magasan emelkedett, hogy teljesen hátra kellett
hajtania a fejét, hogy láthassa a tetejét. Magasabb volt, mint
Alon Rhist falai, és a tornyok mintha egy álomból kerültek
volna ide. Nem – gondolta magában. – Az álmokat nem sötét
kőből építik, és nem koronázzák csipkés fogakkal. Ez a rémálmok
hona.
Egybegyűlve álldogáltak egy tucatnyi visszataszító,
zsákokkal, ládákkal körülvett kockaépület labirintusában
elrejtett, sokcölöpös mólón.
– Szóval ez lenne Neith? – kezdte Perszephoné.
– Nem – felelte Fagy. – Ez itt Karik, a kikötőváros. Neith ezen
túl fekszik.
– Ezen túl? – kérdezte Brin. – Ez egy hegy, nem?
Fagy arcán ritkán látott mosoly jelent meg.
– Amit láttatok, az csak a város bejárata. Neith odabenn terül
el. – Az utolsó szavakat úgy ejtette, mintha különleges jelentést
hordoznának. – Maradjatok együtt. Ár, te mész hátvédnek,
gondoskodj róla, hogy ne kóboroljanak el. Fenyegess meg
mindenkit, aki túl közel merészkedik.
– Miért merész… – kezdte Perszephoné.
– Jól van, mozogjunk! – vezényelt Fagy, és elindultak az
épületek között. – Egyes sorban. Jobbra tarts. Jobbra tarts!
A legutolsó kiáltás értelme csakhamar nyilvánvalóvá vált,
ugyanis egy csapat törp zörgött feléjük rémisztő sebességgel
haladó, üres taligákkal.
– Szekerek! – ámult Roan.
Az első szekértoló anélkül nyomult el mellettük, hogy rájuk
nézett volna. A második odapillantott, és Perszephoné hallotta,
hogy az apró emberkének eláll a lélegzete. A harmadik le is
cövekelt, szája döbbenetében tátva maradt.
– Gyorsan! – vezényelt Fagy, és futásnak eredt.
Mindnyájan futólépésre váltottak, hogy tartsák a tempót, és
hamarosan elérkeztek egy kétszárnyú, lándzsafej alakú ajtóhoz.
Fagy feltépte az ajtót, amely mögött feltűnt egy hosszú
oszlopsor: egy támoszlopokkal és gyámkarokkal megerősített
aknafolyosó, amely mélyen a hegyszirt gyomrába vezetett. A
félhomályos belső tér barna zsákok, világos fenyőládák és
kétkerekű taligák valóságos kincseskamrája volt. Mindent
ugyanaz a zöldes derengés világított meg, amire Perszephoné a
rolokból emlékezett.
Fagy sietve vezette őket a búza-, árpa- és rozskévék mellett
egy kőlépcsőhöz. Egyetlen szó nélkül felmentek. A törzsfő és Ár
zárták a sort, közben szemmel tartották a többieket. Mindenki
vacogott a hűvösben, a falakon csöpögött a nedvesség.
Legalább itt nem fúj a szél. Ezért hálásak lehetünk Marinak.
Perszephoné szükségét érezte, hogy a dolog derűs oldalára
összpontosítson, nehogy eluralkodjon rajta a páni félelem.
Valami nem stimmelt. Nem tetszett neki, ahogy a taligát toló
törp eltátotta a száját, sem pedig a sietség, amellyel Fagy
hajtotta őket egyre tovább. A futás sohasem számított biztató
jelnek.
Amikor megálltak a következő ajtón túli lépcsőfordulón,
Minna kihasználta a lehetőséget, hogy kirázza a vizet a
bundájából. Ez ötletet adott Perszephonénak, úgyhogy hátul
összefogta a haját, és kicsavarta belőle a nedvességet. Ár,
akinek a szakálla folyamatosan csöpögött, odaszaladt, hogy
rátolja a reteszt a mögöttük bezáródó ajtóra. Amikor ez
megtörtént, Fagy folytatta a kapaszkodást.
Moya aggódva pillantott hátra az elreteszelt ajtóra, azután
Perszephonéra. A nő válaszképpen mindössze a vállát tudta
megvonni.
Roan visszatért az álmélkodáshoz. A falba ültetett, világító
ékköveket vizslatta, és legalább egyszer meg is tapogatta őket.
Arion nehézkesen, egyik kezét a szájára tapasztva támolygott
előre, bőrének színe a hó árnyalatára emlékeztetett. Brin
szemhéja le-lecsukódott a kimerültségtől. Suri homlokát
ráncolva meredt a falakra, ahogy máskor is szokott.
Kapaszkodás közben elhaladtak egy nagy farekeszekkel,
aztán egy fahordókkal telerakott terem mellett. Amikor ismét
elérték a lépcsőfordulót, megálltak, hogy elreteszeljék az ajtót.
– Miért zárod le az ajtókat? – kérdezte Perszephoné.
 Ár bosszankodva nézett rá.
– Nincs időm megmagyarázni. Sietünk.
– Miért kell sietnünk?
A törp Fagyra tekintett, aki nem túl meggyőző mosolyt
villantott, és hozzátette:
– Mint azt a fivérem mondta, nincs idő magyarázkodni.
Haladjunk!
A sietős lépcsőmászástól a maradék hidegérzet is elillant.
Mire felértek a lépcső tetejére, már senki sem borzongott,
Perszephoné pedig egyenesen kimelegedett. Átmentek egy
újabb ajtón, ezúttal egy nagyobb csarnokba jutottak, amelyből
még több folyosó nyílt. A sarkokban fapadok és apró asztalok
képeztek gyülekezőhelyeket, a mennyezetről hosszú zászlók
lógtak, éppolyan méretben, mint amilyen a hajójuk vitorlája
volt, azzal a különbséggel, hogy ezeket élénkzöldre és
aranyszínűre festették. Perszephoné látott már ilyen színű
festett kelméket Alon Rhistben, de fogalma sem volt, hogyan
készítik őket.
Fagy kitartotta egyik kezét, amivel némán megakasztotta a
csapatot, nehogy belépjenek a nagyterembe. A következő
pillanatban Perszephoné kövön kopogó sarkak visszhangját
hallotta. Vártak, amíg elült a zaj.
– Miért bujkálunk? – kíváncsiskodott ismét a törzsfő.
Fagy nem válaszolt. Amikor tiszta lett a levegő, egy
folyosóhoz vezette a csapatot.
Ár otthagyta a helyét a menet végén, hogy rövid tanácskozást
tartson Faggyal.
Moya ismét felhúzott szemöldökkel pillantott hátra.
Perszephoné a fejét rázva előremasírozott, hogy beszéljen a
két törppel.
Fagy éppen a fejét csóválta a fivérére nézve, amikor a nő
odaért. Dherg nyelven beszéltek, suttogva és sietősen.
 – Nem megyünk tovább, amíg el nem magyarázzátok, mi
folyik itt – jelentette ki Perszephoné.
– Meg kell találnunk Gronbachot – válaszolta Fagy rhuniul.
Ár mondott neki valamit dherg nyelven, és felmutatott egy
másik, sokkal szélesebb és sokkal fényűzőbb lépcsősorra, amely
jobb kéz felől tekeredett.
Fagy fogát mutatva vicsorgott, közben egyik csizmájával
dobbantott a kövön. A hang visszaverődött a kemény falakról.
Ezután szintén dherg nyelven replikázott a fivérének.
– Mi folyik itt? – kérdezte ismét Perszephoné követelőzőn.
Fagy rá sem hederített, csak folytatta a vitát dhergül.
A törzsfő megkereste Esőt. A törp összefont karral állt Moya
mellett, és ugyanúgy várakozott, mint a többiek.
– Miről beszélnek?
Eső a vitázókra sandított.
– Gronbachot keresik, de ő odafenn van a Rostwellben, és épp
vacsorázik. Úgyhogy most megpróbálunk búvóhelyet keresni,
amíg Gronbach nem végez. Rosszkedve lesz, ha megzavarjuk,
de nem akarjuk, hogy elkapjanak, mielőtt beszélni tudnánk
vele.
– Hogy elkapjanak? Ki kapjon el? Miért kapnának el? Fagy azt
állította, egy kis csapat nő nem fog gondot jelenteni. Igazat
beszélt, vagy csak reménykedett?
A menet vége felől egy sikkantás hallatszott, és Perszephoné
épp időben fordult oda ahhoz, hogy lássa, amint egy pufók
dherg kiejt a kezéből egy tálcányi fatányért. Az edények
szörnyű csattanással érkeztek a kőre, majd bukfencezve,
pörögve szóródtak szét a padlón. Az ezüsttálca hangosan
zengett, a lárma végigvisszhangzott a keményre vésett falakról.
Aztán a kövér kis törp felordított. Még akkor is
torkaszakadtából ordított, amikor a széles lépcsősoron iszkolt
felfelé. Perszephoné nem hitte, hogy ez ígéretes fejlemény
volna. Nyilvánvalónak látszott, hogy Fagy elfelejtett megosztani
velük egy-két fontos részletet.
Hátranézett a két törpfivérre. Egyikük sem moccant, egyikük
sem szólt. Földbe gyökerezett lábbal figyelték a halálra rémült
törp menekülését.
– Mit tegyünk? – kérdezte Perszephoné.
Fagy hátranézett rá, és arca sápadt volt.
– Ne haljatok meg. Azzal mindent elrontanátok.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Már hűlt helye van

A látása megromlott, a hallása sem volt a régi, és egyetlen
fog sem maradt a szájában, de az a vénasszony mindent
tudott.
BRIN KÖNYVE

– Elmegyünk a holnapi gyűlésre? – kérdezte Malcolm, aki a

Rhenből elhozott, felhasogatott rönkök tetején ült. Kimenekült a
mindenütt csordogáló vízből, amely a tábornak épp abban a
sarkában tört utat magának.
– Nem – válaszolta Raithe egy makacs gyerek
akaratosságával.
– Akkor már hármat hagyunk ki egymás után. Csalódást
okozol a klánodnak, törzsfőm.
Ezt már mosollyal a száján tette hozzá, miközben Tesh felé
fordult, aki éppen egy kis fadarabból faragott egy távolról
teknősre emlékeztető figurát.
Az eső visszatért, és Raithének félbe kellett szakítania a fiú
okítását. Ők ketten a napjaik nagy részét a tengerparton
töltötték, ahol mindenfélét átvettek a megfelelő lábtartástól
kezdve a helyes esésig. Sikerült kardra és lándzsára hasonlító
uszadék fákat találnia. Mint kiderült, a kölyök nemcsak gyorsan
tanult, hanem már eleve sokat tudott. Kétszer sikerült
elgáncsolnia és néhányszor a homokba löknie a nála nagyobb
férfit. Amikor Raithe ellustult vagy alábecsülte a gyereket, kék
foltokat kapott büntetésként. Az eső miatt azonban most nem
volt sok értelme vívni, túl rosszul láttak, és túl nehéz volt benne
gondolkodni. Megengedhettek maguknak egy nap pihenést.
Így Raithe és Tesh beült a gyapjú alá Malcolmmal. Hárman
birtokoltak egy száraz fűvel borított szigetet, de Raithe nem
tudta, meddig tarthatják meg a helyüket. A fejük fölött egyre
fenyegetőbben nehezült el a gyapjú. A közepe csöpögött –
egyelőre lassan, de folyamatosan. Malcolm alátett egy faedényt,
hogy felfogja a vizet, de gyakran kellett kiüríteni, ami azt
jelentette, hogy vagy felváltva aludtak, vagy átázva ébredtek. De
nem csak ez aggasztotta Raithét. A csöpögés nem volt képes
ellensúlyozni a lezúduló esőt. A fejük fölötti tavacska baljós
tempóban növekedett.
Malcolm két kézzel tartotta fül nélküli kupáját, abból
iszogatott. Raithe nem tudta, mi lehet a kupában, és nem is
szándékozott kideríteni. Nem volt szomjas, és bár reggel óta
nem evett, éhesnek sem érezte magát. Leginkább csak
fáradtnak, pedig aznap semmi olyat nem csinált, ami
magyarázhatta volna a kimerültséget. Amikor nem Teshsel
foglalkozott, nem maradt munkája vagy kötelezettsége azon
kívül, hogy törzsfői feladatokat látott el egyetlen emberért.
Feldarabolta a kevés tűzifájukat a tűzhöz, és visszavarrta az
ingének egy kifeslett szálát, de egyik sem tartott tovább néhány
percnél. Az idő legnagyobb részét azzal töltötte, hogy az esőben
ácsorgott. A folytonos kopogás, pattogás és csöpögés minden
erejét és tettvágyát kiölte belőle. A semmittevés megszülte a
maga unalmát. Aludni akart, de nem tudott, és felszakadt belőle
egy sóhaj.
– Megértem – Malcolm belekortyolt a kupájába, és bólogatott.
– Valóban kimerítő itt ülni egész nap, és azt figyelni, hogyan
ráncosodnak az ujjaid. – Egyik kezével elengedte az edényt, és
nekilátott tanulmányozni a kézfejét. – Lenyűgöző, nem is
beszélve arról, milyen fontos.
 – Talán holnap eláll az eső. Akkor Teshsel visszamehetünk
edzeni.
– És ha mégsem? A következő napot is azzal töltöd majd, hogy
merengve bámulod a mezőt? Végül is, ha te nem csinálod,
valakinek azt is kell. És lényegesen jobb választás, mint
klánokat irányítani.
– Nem akarok keerag lenni.
– Egyesek szerint éppen e miatt az ellenérzés miatt kellene
vállalnod a feladatot.
Raithe bosszús pillantást vetett rá.
Malcolm ártatlanságot színlelve mosolygott, majd a
kölyökhöz fordult.
– Adott ma már enni?
A fiú a fejét rázta, és Malcolm döbbent arcot vágott.
– Semmit sem találtunk – magyarázta Raithe. – Tudd meg,
hogy egyáltalán nem kell mindennap enni. A kölyöknek semmi
baja. Dureyai. Mifelénk nem kényeztetik a gyerekeket. Vagy
megtanulnak egyedül túlélni, vagy nem. Ilyen egyszerű.
Malcolm bólintott.
– Ez megmagyarázza, miért csak ti ketten maradtatok.
– Mert te mit csináltál ma, Vállalkozó Kedvű Tettre Kész
uraság? – vágott vissza a harcos.
– A birkáknál segédkeztem. A nyáj ismét betévedt a
gabonába. Kisebb csetepatéba keveredtünk a helyi
földművesekkel.
– Csetepatéba?
– Lökdösődtünk.
– Ki nyert?
A férfi a háta mögötti falnak támasztott lándzsára mutatott.
– Narsirabad.
– Ledöftél valakit? – képedt el Raithe.
– Dehogyis! – nézett rá elborzadva a másik.
 – De megfenyegetted, hogy ledöföd?
– Hát… talán egy kicsit. – Malcolm egy bottal megmozgatta a
parazsat. – Gelstont is meglátogattam.
Annak ellenére, hogy már több mint egy hónapja élt együtt a
Rhen-dahliakkal, Raithe kevés embert ismert látásból, és még
kevesebbet névről. Gelston kirítt a tömegből. Brin nagybátyja
túlélt egy villámcsapást. Míg a dahl legtöbb sérültjét otthagyták
az első kis faluban, Gelston követte az embertömeget délre.
– Hogy érzi magát?
– Már jár és beszél, de még mindig komoly fájdalmai vannak.
A hátára és a fejére panaszkodik, cseng a füle, és nem tud
aludni.
– Az emberek azt mondják, megáldották az istenek – felelte
Raithe.
– Ő nem hiszem, hogy így érezné – felelte Malcolm. – Továbbá
azt sem hiszem, hogy újra készen állna a pásztorkodásra.
Raithe a fejét csóválva hátradőlt. Megtámaszkodott a kezén,
és kinyújtotta a lábát, amitől a lábfeje kiért az esőbe. A kivételes
testmagasságnak megvoltak a maga hátrányai.
– Látod, már megint kezded. Kényezteted az embereket. Egy
kis fájdalom és fejfájás még nem ok arra, hogy az ember ne
végezze el a munkáját. A birkái háborút szíthatnak. Vissza kell
térnie a feladatához.
Malcolm ismét bólintott.
– Biztosan ő is egyetértene veled… ha tudná, hogy vannak
birkái.
– Ezt hogy érted?
– A fájdalmon meg a hátán végigfutó, szokatlan, vörös
páfrányra hasonlító sérülése mellett nehezen emlékszik
dolgokra. Néztem, ahogy megtölt egy edényt vízzel, megmossa
az arcát, kiönti a vizet, aztán néhány perccel később elölről
kezdi az egészet, mert fogalma sem volt róla, hogy már egyszer
végigcsinálta. Olykor emlékszik a birkákra, máskor még a
kutyáinak a nevét is elfelejti. Van úgy, hogy teljesen
kifejezéstelen arccal mered maga elé. Gondolom, az istenek
áldása mindenkinél máshogy mutatkozik meg.

– El kell ma menned a tanácskozásra – mondta Nefron.

A fölé magasodó fhrey frissen borotválva kevésbé nyújtott
ijesztő hatást; a sima áll mindig kisfiús kinézetet kölcsönzött
neki.
Raithe épp álmosan mosakodott az egyik tiszta pocsolyában,
a Dureya-klán gyapjútetejű alkalmatossága melletti mezőn.
Éjszaka sikerült egészen jól aludnia, száraz gyepen ébredt, még
parázsló tűz mellett.
Leigh morja sarkával tisztára törölte a szemét.
– Nekem semmit sem kell csinálnom. Törzsfő vagyok. – Ezt
egyfajta viccnek szánta. Senki sem volt nála kevésbé alkalmas a
tisztségre.
Nefron úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna Raithe
válaszát.
– Ma a csarnokban tartják a tanácskozást. Nélküled nem
jutok be. – A fhrey maga is rájöhetett, mennyire képtelenül
hangzik ez, mert hozzátette: – Úgy értem, anélkül, hogy
zavargást okoznék. Nem akarok kellemetlenkedni, legalábbis
most nem. Lehetek a kíséreted tagja, Perszephonéval is így
jutottam be, de ehhez neked is ott kell lenned.
– Miért nem tudsz most is Perszephonéhoz csapódni?
– Ő elment.
– Elment? Hogy érted azt, hogy elment? Hová ment?
– Nem tudom, és nem is érdekel. A lényeg az, hogy miatta
kihagytam a tegnapi napot, és nem akarok még egy gyűlésről
hiányozni. A helyzet túl válságos ahhoz, hogy…
 Raithe nem várta meg a mondat végét. Nefron nem tudott
választ adni a kérdéseire.
Elindult a fal mellett, egyre gyorsabban haladt. Mire a Nagy
Pocsolyához ért, már csaknem futott. Tétovázás nélkül
belegázolt, mire a másik partot elérte, már térdig járt benne.
Amikor hátranézett, látta, hogy Nefron követi, de a fhrey
megkerülte a vizet.
– Hol van? – esett neki Raithe Paderának, aki már ébren volt,
és szorgosan pörgette a rokkát. Mellette egy halom összesodrott
fonál hevert. A vénasszony egyedül volt. A férfi nem tudta
pontosan, hányan alszanak a gyapjú ezen része alatt, de
Perszephonéra, Brinre, Moyára emlékezett. Úgy gondolta, Roan
is velük lakhat – az biztos, hogy volt hozzá elég hely –, ám az
öregasszonyon kívül senki sem volt a helyiségben.
– Neked is jó reggelt.
– Hol van Perszephoné?
– Miért engem kérdezel?
– Mert te mindent tudsz.
Az öregasszony elmosolyodott ezen.
– Nos? – erősködött Raithe.
– Tegnapelőtt mentek el. Kicsit lassan értél ide. Nem vagy
belé véletlenül szerelmes?
Raithe döbbenten meresztette a szemét.
– Ugyan, kérlek! – A vénasszony mosolya vigyorba
szélesedett. – Épp most mondtad, hogy mindent tudok. Akkor
meg ne nézz ilyen meglepetten, ha kiderül, hogy igaz.
– De hát… mindegy. – Raithe nem hagyta, hogy eltérítsék a
céljától. – Hogy érted azt, hogy elmentek? Kivel? És hová
mentek?
– Megígértem Perszephonénak, hogy nem árulom el.
– Padera, el kell mondanod!
– Tényleg szereted, igaz? Nem hiszem, hogy Perszephoné
teljesen megértené. Ő meggondolatlan fiatalembernek lát téged,
pedig te dureyai vagy. A fajtád hamarabb felnő, mint nálunk
szokás. Kétlem, hogy valaha is átgondolta volna, hogy miért őt
választottad Moya helyett. Az emberek néha olyan vakok
tudnak lenni.
– A vaksággal tudok mit kezdeni, a némasággal azonban nem.
Elmondod végre?
Padera egy pillanatra eltűnődött, száját összepréselte, és
mindkét szemét lehunyta. Úgy nézett ki, mint egy tök, amelyet
szüret után hagytak megfonnyadni.
– Nos, most már senkinek sem árthat, ha elmondom.
Belgreigbe mentek, a dhergek földjére. Moya, Suri, Brin, Roan
és az a fhrey hölgy. Mindnyájan. Perszephoné azt mondta, azért
nem akarsz harcolni, mert a rhuna fegyverek haszontalanok,
úgyhogy szerez jobbakat a törpöktől.
– Azt meg hogyan sikerült elérnie? – kérdezte Nefron. Épp az
imént érkezett a kis tó körüli útjáról, de valahogy úgy tűnt,
mintha az egész beszélgetést hallotta volna. – A dhergek a saját
fajtájukon kívül senkit sem engednek partra szállni
Belgreigben. Elég érzékenyek erre. A Miralyithekkel
kapcsolatban pedig különösen kényesek. Ha Arion is velük van,
azonnal végeznek velük, amint meglátják őket.
– Kétlem. A dhergek hívták meg őket – felelte Padera. – Nem
tudom pontosan elismételni azt a rengeteg szócséplést, de a
lényeg az, hogy Perszephoné megpróbál dhergek által kovácsolt
fegyvereket szerezni a háborúhoz. Cserébe Arion és Suri
valamilyen szolgálatot tesznek a törpöknek. Azt hiszem, meg
kell szabadítani őket egy óriástól.
– Érdekes – bólogatott Nefron. – Én azt terveztem, hogy
visszafoglalom Alon Rhistet, és kifosztjuk a fegyvertárat, de ha
beválik a terve, az talán még jobb is.
– Ez azt jelenti, hogy nem esik bántódásuk? – kérdezte Raithe.
– Mivel meghívásra mentek?
Nefron megvonta a vállát.
– A dhergek híresen megbízhatatlanok. A csalárdság az
anyanyelvük és az önzőség a hitvallásuk, úgyhogy másoktól
sem számítanak egyébre. Azért robbantottak ki háborút a
népemmel, mert azt hitték, elrejtettünk valami gyümölcsöt, ami
örök életet ad. Amikor tudattuk velük, hogy ilyen nem létezik,
megvádoltak minket, hogy hazudunk, mert ők ezt tették volna.
Mindenre képesek, hogy megszerezzék, amit akarnak. Én
személy szerint sohasem kötnék üzletet velük, de ez jó alkunak
tűnik. Ha Perszephoné sikerrel jár, az előttünk álló út sokkal
könnyebb lesz.
– És ha elbukik? – kérdezte Raithe.
Nefron ismét vállat vont.
– Ezért olyan jó ez az alku. Még ha meg is hal, mi semmi
értékeset nem veszítünk.
Raithe most először bánta, hogy Shegon kardját az udvar
oszlopában hagyta.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Gronbach
Furcsa, milyen megtévesztő lehet az első benyomás. Amikor
először találkoztam Gronbachhal, nem tetszett nekem a
fickó. Egy hétbe került, hogy végleg meggyűlöljem azt a
csalárdság hátsó fertályán kelt, gennyedző pattanást, azt a
szakállas hazugot, azt a törpöt!
BRIN KÖNYVE

Egyszer régen Suri elkövette azt a hibát, hogy egy bottal levert
egy darázsfészket. Nyolcéves lehetett, és nem tudta, mit talált. A
juharágról csüngő valami úgy nézett ki, mint egy különös
gyümölcs vagy egy szokatlan kinézetű, óriási, sárszínű hagyma.
Ez még azelőtt volt, hogy megismerte volna Minnát, aki
biztosan figyelmeztette volna, hogy ne csapjon rá a különös,
szürke pöfetegre a fűzfaággal. Ugyanis mindig Minna volt a
bölcsebb kettőjük közül.
Emlékezete szerint jól elpáholta a fészket, elég kíméletlenül
ahhoz, hogy az leszakadjon a fáról. Az egész gömb a lába elé
esett, épp, ahogy Suri remélte. Azt tervezte, hogy felvágja, és
megnézi, miféle nyalánkság rejtőzik a belsejében. Imádta az
almát és a szamócát, ez pedig mindkettőnél sokkal nagyobb
volt. És bár a titokzatos gyümölcs kívülről nem látszott túl
ínycsiklandónak, ez nem jelentette azt, hogy belül nem lehetett
ízletes. A dió is tökéletesen példázta ezt az igazságot.
Amint a kerek valami végigpattogott a földön, Suri észrevette,
hogy szokatlanul sok zümmögő rovar árad ki belőle, amitől
csalódottá vált. Ennyi rovarral a belsejében a gyümölcs már
biztosan megrohadt. De kíváncsi volt, mi lehet még odabenn,
ezért másodjára is alaposan elnáspángolta a gömböt.
Hullámként zúdult ki a belsejéből minden: a baljós felhő
haragos, gyűlölködő, csaknem sziszegő zümmögést hallatott.
Suri már nyolcévesen is felismerte, ha valami veszélyes. Hat
évvel később, az apró emberkék földjén ugyanezt a félelmet
érezte. A többiekkel a széles lépcső alján állva a lány kövön
tapodó csizmák dörgését hallotta: egy dherghorda nagy
lármával sietett lefelé. Csak remélhette, hogy ez a találkozás
nem lesz olyan fájdalmas.
A darazsakkal ellentétben a dhergek tömege lefékezett,
amikor meglátták Surit és a társait. Körülbelül ötvenen lehettek,
többségük hosszú szakállú fickó. Rikító kék, narancs-, vörös és
sárga színű ruhákat viseltek. Az egyikük az összes színt
rázsúfolta hosszában csíkos harisnyájára és kockás tunikájára,
amiről Surinak az a madár jutott eszébe, amely tavasszal
látogatott el a Sarló-erdőbe. Minna egyetértett a lánnyal abban,
hogy ez a madár túlságosan is ki akar tűnni a tömegből.
Az egész csapat mozdulatlanul állt, és őket nézte. Az arcokon
döbbenet, félelem és harag keveréke ült. Egyszer csak az egyik
dherg előrelépett. Neki volt a legméretesebb, legfehérebb
szakálla, és hosszú, sárga inget viselt sötétkék mellénnyel.
– Legott! – kiáltott fel, a szemét Fagyra meresztve. Vagy Árra?
Suri nehezen különböztette meg kettőjüket.
Fagy megszólalt, gyorsan beszélt azon az akadozó nyelven,
amely Surit a kutyaugatásra emlékeztette. Akármit is mondott a
törp, a lépcsőn állók arckifejezése jottányit sem változott. Az
apró emberkék egyike, egy sötétpiros inges, rövid, barna
szakállú fickó lassan lejött a lépcsőn, majd hátát mindig a
falnak fordítva körbejárt a teremben, mintha egy magas
sziklaperem szélén egyensúlyozna. Amikor átjutott a túloldalra,
eliramodott az egyik folyosón.
Fagy szavait éles replikák követték, és ekkor mind Fagy, mind
Ár hangos veszekedésbe kezdett a csapattal. Suri egy szót sem
értett, csak olykor egy-egy elejtett elfet és rhunát, valamint azt is
kihallotta, hogy Fagy megemlíti Perszephoné nevét.
Perszephoné is próbálta követni a szóváltást, közben
tanácstalan, ám aggódó pillantással tekintgetett hátra a
többiekre. Ezzel azt jelezte, hogy „fogalmam sincs”, és
„remélem, minden rendben lesz”. Legalábbis Suri így
értelmezte a törzsfő összevont szemöldökének néma üzeneteit.
Minna is gyakran vágott ilyen képet.
Valahonnan messziről lárma ütötte meg a fülüket. Még több
szakállas emberke ömlött be a folyosókról, akik körbevették
Surit és társait. Az újonnan érkezettek hosszú botokat tartottak
a kezükben, amelyek csúcsára szekercefejeket és szürke
fémhegyeket illesztettek. Páncéljuk ugyanebből az anyagból
készült, arcukat pedig sisak takarta.
– Ne tégy semmit – intette a lányt Arion fhreyül.
Suri nem értette, mit is tehetne, és miért nem kellene azt
tennie, akármi is legyen az.
A fémsisakosok a hegyes lándzsákkal nekiálltak mindenkit az
egyik oldalsó alagút felé szorítani. Suri és Arion álltak leghátul,
úgyhogy a hátraarccal a sor elejére kerültek. Ők vezették tehát a
menetet végig egy hosszú folyosón, le egy lépcsősoron, majd a
sarkon túl egy újabb lépcsőn lefelé. Végül megálltak egy fémajtó
előtt. Az egyik emberke előrenyomult, aztán betessékelte őket.
Suri lecövekelt. Odabenn koromsötét volt. Sem ablak, sem
egyéb fényforrás nem fedte fel a hely természetét, és nem
tetszett neki, hogy arra kérik – arra utasítják –, hogy lépjen be.
Minna sem moccant. Mindketten úgy tettek, mintha nem látnák,
hogy a kis ember a karját lengeti, mutogatva, hogy menjenek
be. Hátulról fenyegető kiáltás érkezett. Suri továbbra sem adta
be a derekát.
Arion megkerülte a farkast, megfogta Suri kezét, és behúzta a
lányt a helyiségbe.
Hátul a többiek is becsoszogtak, és az ajtó bezárult mögöttük.
Suri hallotta és érezte is a csattanást, amitől megborzongott.
Nem szerette a szűk helyeket, ahonnan nem tudott
kiszabadulni. A rolokat is csak azért viselte el, mert tudta,
hogyan kell kinyitni az ajtókat, de amikor első alkalommal
záródott rá egy, páni félelmében a kőpadlóra vetette magát. Ha
Tura nincsen ott vele, és nem mutatja meg, hogyan kell kinyitni
az ajtót, nem is tudta volna, mitévő legyen. Most, a sötétben
állva Arion kezét fogta, és úgy szorította, mintha csupán az az öt
ujj kötné a világhoz.
Zöld derengés áradt be a folyosóról az ajtókeret szálkavékony
repedésein, és a körben állók arca csak közvetlen közelről
látszott. Minden egyéb eltűnt a feketeségben, a padlót és a falat
is beleértve. Suri megpróbálta elképzelni, hogy egy gigászi
térben, egy hatalmas barlangban vannak. Meggyőzte magát
arról, hogy az ajtó igazából nincs is elreteszelve, bár hallotta a
fém csikordulását. Az a hang bármi lehetett – mondta magának.
Ennek ellenére nehezen kapott levegőt.
– Mi történik? – szólalt meg Moya.
– Nem tudom – felelte Perszephoné. – Mind itt vagyunk? Egy
kukkot sem látok.
– Suri – jött Arion hangja a sötétségből. – Gyújts fényt.
– Nem tudom, hogyan kell.
– Meg kell keresned a szálakat, amelyek fényt szülnek.
Biztosan láttad őket, amikor az óriást akartad kiszabadítani.
A lány tudta, miről beszél a tanítója, ugyanakkor mégsem.
Turával is voltak hasonló élményei. A vén látó olyanokat
mondott neki, hogy „menj le a zöldséges pincébe, és hozz fel egy
kosárnyi gyékénybuzogányt”. Tura úgy mondta neki ezt, mintha
Suri nap mint nap gyékényt hozna, és bármit is tudna a
kosárról. Természetesen nem tudott. Tudta, hol van a pince,
mik azok a buzogányok, és tökéletesen értette a kosár szót, de a
pincében sohasem tartottak gyékényt. Nem volt könnyű
kitalálni, mit keres Tura valójában. Most Arion is ezt kérte tőle;
keressen meg valamit, amit elvileg könnyű fellelni, mégsem az.
Amikor legutóbb ilyesmire kérte a Miralyith, a lány véletlenül
megölte Rapnagárt, ráadásul akkor odakint tartózkodott a
szabadban. Mellesleg a Művészethez el kellett volna engednie
Arion kezét.
– Nem tudok.
– Semmi baj, Suri – nyugtatta meg Perszephoné. – Roan, itt
vagy?
– Igen.
– Brin?
– Én is.
– Fagy?
Nem jött válasz.
– Ár? Eső?
A törpök nem válaszoltak.
Suri megszólalt:
– Minna itt van.
– Hála legyen a Nagy Anyának érte! – horkantott Moya, mire
Perszephoné nagyot sóhajtott.
– Mi történik? – kérdezte ezúttal Brin.
– Minket most… – kezdett bele Arion, de rövid szünet után
fhrey nyelvre váltott. – Hogy mondjuk, hogy fogságban vagyunk
valamilyen bűntettért?
Perszephoné tolmácsolt:
– Letartóztattak? Honnan tudod?
– A dherg nyelv nyomokban hasonlít az ősi fhreyre. Nem
értettem mindent, de ennyi is elég volt.
 – Miért tartóztattak le minket? – Ismét Brin kíváncsiskodott. –
Mi rosszat tettünk?
Mivel a fhrey állt legközelebb Surihoz, a lány az ő arcát
láthatta a legjobban, de a halovány derengésben Arion ábrázata
kísérteties zöldben játszott. A Miralyith összehúzta
szemöldökét, látszott, hogy a megfelelő szavakon töri a fejét. A
lány jól ismerte: Arion nem szeretett hibázni.
Sok idő múltán a fhrey így szólt:
– A dhergek nem… nem engedik másoknak… hogy
belépjenek Belgreigbe. Ez nagy… ööö… Ez igen nagy gond.
Suri egyre szaporábban szedte a levegőt, Arion kezét is
szorosabban fogta. Nagy barlang. Nyitott ajtó. Nincs is ajtó. Nem
akart sikoltozni. A sikoltozás még sohasem segített. Turával a
rolban is sikoltozott.
A zárva az jó. Azzal, hogy zárva, lehet mit kezdeni. Ha a
mögötte lévő ajtó zárva, akkor bármikor kinyithatta, amikor
csak akarta.
– Ha tilos ide belépni, akkor miért kért meg minket Fagy,
hogy tartsunk vele? – töprengett Perszephoné.
– Nem tudom. – Arion lassabban, megfontoltabban beszélt. –
Szerintem ők hárman követtek el valami rosszat. Valami
nagyon rosszat.
– Az óriás… Ugye?
– Úgy vélem.
– Akkor vajon hagyni fogják, hogy elintézzük?
– Ők most beszél… beszélnek, azt hiszem. Úgyhogy várunk.
De a dolog jó nekünk.
Suri hallotta, hogy az ajtó megzördül a keretében.
– Foglyul ejtettek minket egy teremben – ellenkezett Moya. –
Már hogyan lenne ez jó nekünk?
Nem ejtettek foglyul! Nem vagyunk foglyok! Még ha az ajtót be
is zárták, Arion ki tudja szakítani a helyéből. Nem vagyok fogoly!
 – Aki beteszi a lábát a dherg földre, annak halál jár – tudatta
velük Arion. – Bezárt terem jobb, nem?
Hosszú hallgatás következett, aztán Moya azt felelte:
– Kétségkívül.
Suri nem nagyon kapott levegőt annak ellenére, hogy sűrűn
zihált. A belégzések rövidre sikerültek, inkább csak szuszogott,
mint lélegzett.
– Mi történik, ha nem tudnak megegyezni? – kérdezte Brin. –
Megölnek minket?
– Arion? – szólította meg Perszephoné. – Ha így alakulna a
helyzet, ugye teszel valamit?
Arion habozott.
– Majd Suri.
Holtra vált arcok fordultak a látó felé. A lány megrázta a
fejét, még az sem érdekelte, hogy látja-e valaki.
– Képes vagy rá, ha hagyod magadnak – mondta neki Arion
fhreyül. – Megvan hozzá a képességed. Több veleszületett
tehetséged van hozzá, mint bármelyik eddigi tanítványomnak.
Csak tapasztalatra van szükséged. Ha megpróbálnád, sikerülne
kifordítani ezt az ajtót a sarkából vagy porrá zúzni a falakat
körülöttünk.
A látó Arion szellemsápadt arcát nézte. Vajon mitől ilyen
biztos benne?
– Suri, ha akarnád, egy kilométeres körzetben minden dherget
elaltathatnál. Aztán elköthetnénk egy hajót, azt, amelyik csak
tetszik, és kedvező szelet idézhetnénk, hogy hazavigyen minket,
majd az idefelé vezető út töredéke alatt otthon lehetnénk. Te
képes lennél minderre… és képes is leszel… csak ki kell tárnod a
szárnyadat, és elhatároznod, hogy elérkezett az idő a repüléshez.
– Arion elhallgatott, majd halkabban, kedvesebben hozzátette: –
Suri, amikor majd te is úgy akarod, hegyeket fogsz tudni
megmozgatni.
 – Nem akarok hegyeket megmozgatni – ellenkezett Suri, de a
fejében közben ezt válaszolta: Azért azt a hülye ajtót jó volna
kinyitni.
– Tudom. – Talán csak a félhomály tette, de Arion ekkor
nagyon szomorúnak tűnt, mintha menten elsírná magát. –
Ebben Fenelyusra emlékeztetsz. Ő sem kért a képességéből. És
úgy hitte, éppen ezért kapta. Mert ő ellen tudott állni a Művészet
csábításának, a megszállottságnak, amit a húrok érintése okoz.
Ritka erő az, ha valaki szántszándékkal kerüli a hatalmat.
Gylindora fane-ben megvolt, Fenelyusban is, és úgy hiszem, hogy
benned is.
– Nem tudom, ők kicsodák.
Arion megrázta a fejét.
– Nem számít. Amikor eljön az ideje, csodálatosan szép
pillangó leszel.
– Én már annak is örülnék, ha csak ki tudná nyitni ezt az ajtót
– döngette meg a fát Moya.
Suri behúzta a nyakát a hang hallatán.
– De… de… ha Suri mégsem menthet meg minket – kezdte
Perszephoné –, akkor te megteszed, ugye, Arion?
A fhrey sokáig gondolkodott, ám amikor végül megszólalt,
komolyan, ünnepélyesen szólt, mintha fogadalmat tenne:
– Igen. A kedvedért.

Perszephoné később visszagondolva rájött, hogy nem is kellett

olyan sokáig várniuk. Csak akkor tűnt soknak.
Az apró helyiség sötétjében – ahol szembesültek bizonytalan
sorsukkal – a másodpercek napokká nyúltak. Szabadulásukkor
Perszephoné úgy becsülte, csak néhány percre, legfeljebb egy
órára voltak bezárva. Amikor az emberkék eljöttek értük, már
másféleképpen bántak velük. Nem kiabáltak velük, és nem
döfködték őket lándzsákkal. Ehelyett egy vörös szakállú,
kivételesen kövér, földig érő, élénk mentazöld kaftánt viselő
dherg kérte reszkető hangon, hogy legyenek szívesek követni őt.
Minden oldalról közrefogták a csapatot, de már nem
ugyanazok az arctalan, szürke páncélos katonák. A helyükre jól
öltözött törpök kerültek – akik mindenesetre egytől egyig kardot
viseltek a derékövükön.
Perszephonét és a többieket annyi folyosón vezették végig,
hogy a végére a törzsfő már nem is tudta követni, merrefelé
járnak; nem mintha lett volna bármi fogalma arról, merrefelé
juthat el a hajóhoz, olyan fejvesztett rohanásban hagyták ott a
kikötőt. Arra számított, hogy valamiféle trónterembe fogják
vinni, hasonlóba, mint amilyen az Alon Rhist-i nagy, kupolás
csarnok. Ám helyette egy apró dolgozószobába vitték, ahol Fagy,
Ár és Eső már vártak rá.
A helyiséget nem lehetett tágasnak nevezni, de elég szék állt
benne ahhoz, hogy mindenki leülhessen. A társaság előtt egy
mívesen faragott, állatpofát mintázó kandalló ropogott, és
meleg, kellemes fénnyel töltötte meg a helyiséget. A tűzhely
jobb oldalán robusztus, praktikus asztal állt, amelyen
különböző szerszámok hevertek: fémreszelékek, régi, olajos és
elnyűtt fából készült dobozok, mindenféle fém limlomok. Az
asztal felületét mély karcolások rondították. A szoba egyik
szélén egy halom nedves rongy hevert, míg a másik oldalon egy
fémvödör állt a padlón valami sárga folyadékkal megtöltve.
Talán onnan jött az a fanyar, gyantás illat is, amely betöltötte a
helyiséget.
A kandalló falán végeláthatatlanul sorakoztak a polcok,
csiszolt fehér márványfogantyúkkal ellátott, apró fiókok. A bal
oldali falra nagy méretű, ám rendkívül vékonyra cserzett állati
bőrt szegeltek, amelyre egy különös képet festettek. Nem olyan
szépet, mint amilyenekkel Brin díszítette az otthonát. Ez az
aprólékos részletességgel kidolgozott ábra több száz, gyűrűkben
összekapcsolódó vonalat tartalmazott, mint egy nagyon nagy,
kivágott fa tönkje. Kilenc négyzetes üveglappal ellátott ablak
nyílt a jobb oldalon. Üveg. Perszephoné csak Alon Rhistben
látott ilyet, és nem hitte, hogy a többiek valaha is találkoztak
hasonlóval, persze Ariont kivéve. Az odakint uralkodó sötétség
miatt az átlátszó anyag most csupán a riadt arcok tragikus képét
vetítette vissza.
– Kérlek, foglaljatok helyet – mutatott a vörös szakállú dherg
a székekre, amikor a szoba ajtaja kívülről bezárult. A kísérőik
átkeltek a termen, és várták, hogy a foglyok
engedelmeskedjenek. Végül az asztal mögött a rozoga széken
ülő törp megszólalt.
– A nevem Gronbach Eyck Prigmoore. Karik polgármestere és
iparosmestere vagyok – mondta erős dherg akcentussal. A
legtöbb hangot a torka mélyén képezte, és csak utána köpte őket
fel, ami kemény élt kölcsönzött a szavaknak. – Úgy értesültem,
ezek hárman invitáltak benneteket ide. Igaz ez?
Mindnyájan Perszephonéra néztek, még Arion is.
– Igaz – felelte a nő. – Úgy hallottuk, hogy gondotok akadt egy
óriással, és azért jöttünk, hogy megszabadítsunk tőle titeket,
fegyverekért cserébe.
– Miféle fegyverekről beszélünk?
Perszephoné rájött, hogy nem gondolta végig, mi volna a
legmegfelelőbb. A népe mindig is lándzsákat és szekercéket
használt, de talán kardokkal és pajzsokkal többre mennek.
Fagyra pillantott, aki a kis fiókokkal szemben ült, és éppolyan
idegesnek tűnt, mint amilyennek a nő érezte magát.
– Kardokról – határozta el magát. – Amelyekkel ki lehet állni
a fhreyek ellen.
Gronbach észrevette a lapos pillantásokat, majd összehúzott
szemöldökkel tekintett Fagyra és Árra.
 – Miért?
– Háborúba kezdünk ellenük.
Gronbach szeme elkerekedett, és azonnal Arionra nézett.
– Ez nagyon különös… nagyon, nagyon különös. – Egy
darabka fényes, szürke, L alakban meghajlított fémdarabbal
babrált. Oda-vissza forgatta az ujjai között. – Mi egyezséget
kötöttünk a fhreyekkel. Ezt biztosan ti is tudjátok. Szigorú,
erősen korlátozó jellegű egyezséget.
– Az egyezség megtiltja, hogy fegyverekkel kereskedjetek? –
kérdezett vissza Perszephoné.
A dherg felnézett.
– Nem egészen, de biztosra veszem, hogy csupán azért nem,
mert soha senki sem gondolta volna, hogy… Egyszerűen nem
hiszem, hogy… Igazán különös. – Ismét Arionra pillantott,
ezúttal gyanakvóan. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha
hazaküldenénk benneteket, és úgy tennénk, mintha ez az egész
sohasem történt volna meg.
– Azt nem teheted – bukott ki Fagyból, és Perszephoné úgy
érezte, sok minden elhangozhatott itt, mialatt ők a másik
terembe zárva várakoztak.
– Ők az egyetlen esélyünk – tette hozzá Fagy halkabban, de
nem kevésbé kétségbeesetten.
– Nincs okunk azt hinni, hogy bármit is tehetnek – válaszolta
Gronbach.
– Gondolod, feltettük volna a nyakunkat erre az útra, ha nem
hinnénk azt? Ha nem volnánk biztosak benne? – Ár Arionra
bökött. – Ez egy Miralyith, amilyen Fenelyus is. Láttuk, ahogy
megnyitja a földet, hogy eltemessen egy óriást. – Surira bökött. –
Ez meg itt a segédje, és megölte ugyanazt az óriást. Ha valaki
tehet valamit, akkor ők azok.
– Meg kell engedned, hogy megpróbálják – csatlakozott ismét
Fagy. Félszegen nézett végig mindnyájukon, és hozzátette: –
Most már egyikünknek sincsen más választása.
– Miattatok nincs! – kiáltotta Gronbach. – Mert nem bírtátok
békén hagyni! Hatezer évig raboskodott. Háromszáz legbátrabb
harcosunk adta az életét, hogy foglyul ejtse, ti meg… – Még
többet is mondott volna, de inkább lakatot tett a szájára, és vett
néhány mély lélegzetet.
Visszafordult Arion felé.
– A te fajtád és az enyém nem kedveli egymást. Egy vértenger
választ el minket egymástól. A törvény egyértelműen fogalmaz.
Ha szabadon engedlek szent városunkban, Neithben, akkor
engem Drumindor tüzébe vetnek, ahogyan ezt a hármat is.
– De hát nem te parancsolsz a népednek? – csodálkozott
Perszephoné.
Gronbach felhúzta a szemöldökét.
– Persze hogy nem. Mondtam, hogy én csak Karik
polgármestere vagyok.
– Akkor nem a néped vezetőjével kellene tárgyalnunk? – A nő
Fagyhoz intézte a kérdést, aki sebesen megrázta a fejét.
– Nincsen már királyunk – törte meg Eső a beálló csendet. –
Mideon volt az utolsó belgriklungreián uralkodó. Amikor a
lánya, Beatrice meghalt, vele együtt kihalt a vérvonal és a
királyi cím is.
– Akkor meg ki a vezéretek?
Gronbach egy pillanatra nem is tudta, hogyan válaszoljon.
– Nos… hát, senki.
– Minden városnak és falunak van polgármestere és
közgyűlése – magyarázta Eső.
– Éppen ez az egyik dolog, amit helyrehozni reméltünk –
lépett előre Fagy. – Vissza kell szereznünk a Kőtrónt,
megkoronázni egy új királyt, és helyreállítani a királyságot,
hogy a népünk újra dicső lehessen. Az uralkodó hiánya
megosztotta, viszálykodásra kárhoztatta a népünket, túl sok
apró-cseprő vita dúl közöttünk. Minden falunak megvannak a
saját szokásai. Még egy szekeret sem lehet eltolni Hársudvarból
Drumindorba, mert közben megváltozik az út szélessége. Így
hogy lehet bármit is elérni? Mostanra nem vagyunk különbek a
rhunáknál, és ez rányomja a bélyegét a mesterségeinkre is.
Lassan elfelejtjük a régi módszereket, mert a szerszámokat és
leírásokat maga alá temette a hegy.
Perszephoné egyenesen Gronbachhoz szólt.
– Szóval, ha te vagy a vezető… ezen a helyen legalábbis…
akkor tárgyalhatunk, nem? Ha senki sincs, aki ellenezhetné,
akkor…
– Nem hallottad, amit mondtam? – kiáltott fel a törp. –
Mindenki ellenezné! A csőcselék összegyűlne, és elvinnének
Drumindor tüzéhez, és nekik nem okozna gondot a szabálytalan
úton közlekedni!
Gronbach gyilkos dühvel meredt Fagyra, aztán a szakállát
kezdte simogatni, közben a szeme jobbra-balra járt. Szuszogott,
nyögött, aztán végül felsóhajtott.
– Habár… – kezdte. Összeszorította az állkapcsát, szája széle
legörbült. – Ha semmit sem teszünk, akkor meg…
Felkelt, és odament a falon függő ábrához.
– Balgargarath két napja elérkezett a Nagy Üllőhöz. –
Megkopogtatta a rajzot. – Visszhang és Khem csapatokat
vezettek oda, hogy lezárják a Rol Berg-i Nagykaput. – Ismét
megbökdöste az állatbőrt, ezúttal egy másik helyen. – Az
erőfeszítéseik semmit sem értek. Már nincs sok időnk. Khem
úgy számolja, három hetünk maradt.
– Kettő – mondta Eső meggyőződéssel.
– Kettő? – nézett rá Gronbach bizonytalanul.
Fagy és Ár is bólintott.
– Ha Eső azt mondja, két hét – magyarázta Fagy –, akkor az
két hét.
 Gronbach leeresztette a vállát, a karját ernyedten lógatta, a
fejét lehajtotta.
– Végünk van.
– Gronbach – folytatta Fagy. – Ha ez beválik, egész Neith újra
megnyílik. Végre hazatérhetünk.
– De ha nem…
– Akkor úgyis halott leszel, hacsak el nem vonszolnak
Drumindorba. Ők a legjobb esélyünk – mutatott Perszephoné
csapatára. – Talán az egyetlen esélyünk. Van velük egy
Miralyith. Amikor Fenelyus létrehozta Mador hegyét,
összezúzta a teljes tizedik és tizenkettedik zászlóaljat!
Balgargarath megsemmisül.
Gronbach, úgy látszott, kezd hajlani a megoldásra.
– De fizetség nélkül semmit sem teszünk. A fegyverek nélkül
– tette hozzá Perszephoné.
Karik polgármestere ránézett, majd bánatosan felnevetett.
– Ha képesek vagytok erre, a belgriklungreián nemzet
adományoz… adományoz nektek tíz bronzkardot.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – fakadt ki Moya. – Tízet?
Úgy hallom, ez az óriás veszélyt jelent az egész kultúrátokra, te
meg tíz kardot ígérsz? Felejtsd el! Küldj haza minket, ahogy
eredetileg akartál. Intézzétek el magatok ezt a Balgargarathot…
– Moya, kérlek! – Perszephoné pillantása azt üzente, „majd én
megoldom”. Moya saját szemforgatásával felelt rá. A figyelmét
Gronbachra fordítva Perszephoné így szólt: – Tízezer
bronzpengét akarok.
– Tízezret? – Gronbach szeme elkerekedett. – Abból nem lesz
semmi.
Perszephoné megfeszítette az állkapcsát, és csak némán
bámult rá.
– Felajánlok száz kardot – mondta a törp.
– Ezret – követelőzött Perszephoné. – Még így is kilencezerrel
kevesebb, mint amennyiért jöttem.
– Lehet, de attól még nevetséges szám. Nem tudok
kikovácsolni ezer kardot. Még nyersanyagom sincs hozzá.
– És az ott? – kérdezte Arion a szürke fémre mutatva,
amellyel a törp játszadozott.
Gronbach lenézett a kezére.
– Ez? Ez… – habozott, majd az egyik fiókba rejtette a darabot.
– Ez semmi.
– Ugyanebből a fémből vannak a fegyvereitek, nem?
– Ahhoz neked semmi közöd!
Perszephoné értette a kérdés lényegét.
– Persze. Ti ezt a szürke fémet használjátok, vagyis biztosan
rengeteg van belőle. Ezer darab ilyen fegyvert akarunk.
– Az ajánlatom száz bronzkard – szögezte le Gronbach.
– Akkor intézzétek el az óriást egyedül – replikázott a törzsfő.
– Nem vívhatok háborút száz fegyverrel, mindegy, miből
készülnek. Adj ezer olyan fegyvert, amilyet a népetek használ,
vagy engedj utunkra.
A törp megrángatta a szakállát, aztán Fagyra, Árra és Esőre
pillantott, akik bátorítóan bólintottak.
– Jól van, rendben. Egyezer fegyver, de a fhreyeknek nem
árulhatjátok el, honnan szereztétek őket. Tudni fogják, hogy
belgriklungreián fegyverek, de azt nem kell feltétlenül tudniuk,
hogy én adtam őket. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk – állt fel Perszephoné. – Megszabadítunk
ettől az óriástól, te pedig adsz nekünk ezer, szürke fémből
készült kardot.
– Óriástól… – Gronbach tétovázva pillantott rá. – Ugye tudod,
hogy Balgargarath nem óriás?
– Ők azt mondták… – mutatott a nő Árra.
– Állati nagy, úgyhogy lényegében igaz a dolog, de mégsem
grenmori.
– Akkor meg mi? – kérdezte Arion.
– Balgargarath egy démon.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kard- és Pajzs-választás
Mindig is imádtam a mesék hőseit. Fogalmam sem volt arról,
hogy a közvetlen környezetemben élnek.
BRIN KÖNYVE

Közeledett a hajnal, szinte észrevétlenül lopakodott be a

helyiségbe. Perszephoné egy ágyon összegömbölyödve feküdt
egy kis szobában, egy csodálatra méltó, kilencüvegű ablakkal
szemben. Démonokon járt az esze.
Most, hogy sikerült kiharcolni a megállapodást, Gronbach
szép csöndben elrendezte, hogy a fogdánál valamivel
elfogadhatóbb szobákban szállásolják el őket. Az övé nem volt
messze a hatalmas kandallóval ellátott teremtől, és úgy érezte,
Gronbach pontosan ezért választotta neki ezt a helyet. A törp
idegesnek tűnt a gondolattól, hogy a jövevények szabadon
kóborolhatnak a folyosókon, ezért felajánlotta, hogy a
szobáikba vitet nekik mindent, amire csak szükségük van. A nő
semmit sem kért. Egyikük sem. Jó lett volna egy kis meleg étel,
mondjuk árpaleves, de aznap éjszaka már azzal is
megelégedett, hogy megegyeztek a dherggel. Nem is jutott
eszébe ételt kérni, amíg már túl késő nem volt hozzá.
Az ablak jelenléte arra utalt, hogy a szobának kívülre néző
fala van, az alagutak ürességéből és a némaságból pedig arra
lehetett következtetni, hogy Kariknak ezen a részén nem
tartózkodnak lakosok. Talán miattuk küldték el őket, mert
Gronbach nem akarta kockáztatni, hogy valaki megpillantsa a
kitiltott rhunákat és a gyűlölt fhreyt az épületben. Perszephoné
személy szerint inkább ennél a magyarázatnál maradt, azaz
hogy Gronbach a bűnös szövetséget titkolja, és nem annál, hogy
azért ilyen üres a ház, mert a dherg városnak ez a része
valamilyen vészkiürítés alatt áll.
Akkor úgyis halott leszel, hacsak el nem vonszolnak
Drumindorba.
Azon tűnődött, vajon Fagy csak a hatás kedvéért túlzott-e.
Háromszáz legbátrabb harcosunk adta az életét, hogy foglyul
ejtse.
Amikor megtudta, hogy Balgargarath nem is óriás, hanem
démon, kissé meglepődött. Suri és Arion vajon el tud bánni
valamivel, ami ennyi életet követelt már? Mivel a saját szemével
látta annak idején Arion és Gryndal végső csatáját, Perszephoné
kétszeres dherg túlerő ellenében is a Miralyithre fogadott volna
egy csetepatéban. És persze ha Arionnak kétségei lennének,
biztosan szólt volna valamit, amikor kikísérték őket.
Perszephoné nem aludt. Egyedül volt a szobában, és bár az
ágy kissé rövid volt, azért kényelmesnek találta. Ennek ellenére
órákig feküdt a takaróján a sötétben, mert még a pokrócot sem
akarta összegyűrni. Nem érezte úgy, hogy szívesen látnák, és a
legrosszabbtól félt. Az ajtó bármelyik pillanatban kinyílhat, őt
pedig elrángathatják, hogy a lángok közé vessék
Drumindorban. Akárhol is volt az.
A dhergek földjét egyáltalán nem ilyennek képzelte. Az élénk
színű ruhák és az apró termetű népek miatt kedves kis világot
várt apró házikókkal egy álmos tengerparton. Ezt a kőből épült,
szürke birodalmat mindennek mondhatta, csak elbűvölőnek és
fényesnek nem.
Egyszer-kétszer elnyomhatta az álom. De ha el is aludt, csak
felületesen sikerült, a tudata úgy pattogott végig az álom képein,
mint egy kacsázáskor elhajított, lapos kavics. Végül felült,
lehúzta a felső pokrócot az ágyról, és maga köré tekerte, hogy
védje a hideg ellen. A nyakáig húzta a takarót, közben az ablak
lassan világosodó üvegét nézte. A gondolatai ismét visszatértek
a démonokhoz.
Perszephonénak fogalma sem volt róla, mi az a démon,
legalábbis nem igazán. Hallott már meséket, de a mesék mindig
hanyagolták a részleteket. Abban azonban egyetértettek, hogy a
démonok gonoszak és erősek. Perszephoné kisebb,
rosszindulatú istenségeknek képzelte őket: terményt tönkretevő
viharoknak, gyilkos hidegnek, és betegségnek, amely lázat
hozott a dahlra. Egyszer úgy hitte, hogy a Grimasz nevezetű
barna medve is démon volt, de arról kiderült, hogy csak egy
oktalan állat. Gronbach Balgargarathnak nevezte a helyi
démont; a név egyáltalán nem hangzott barátságosnak.
Az ablakon beszűrődő fény gyenge maradt, ám ahhoz épp
elég, hogy eltüntesse a nő tükörképét az üvegben, és
megmutassa a kvártély berendezését. Kicsiny, de egy apró
férfinak vagy nőnek megfelelő méretű sámli állt a
Gronbachéhoz hasonló íróasztal mellett, amely üres volt, de
ugyanannyira ütött-kopott. Az egyik oldalára egy eszközt
szereltek. A fémből készült szerszám széttárt pofával bírt, és
egy csavart résszel, amellyel, úgy tűnt, össze lehetett zárni a
fémpofát, hogy a fogak közé illesztett tárgyat összeszorítsa.
Különbözőféle kalapácsok sorakoztak a falon az asztal mögött,
két-két faszegre akasztva.
Roan odáig lenne ezért a helyért – gondolta a nő –, bár nem
tartana benne ilyen nagy rendet.
Óvatos kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Bújj be – mondta hirtelen támadt éberséggel Perszephoné,
mert fogalma sem volt, kit hívott be magához.
Megkönnyebbülve látta, hogy csak Brin az. A beóvakodó lány
szintén pokrócba burkolózott, amelynek a végét maga mögött
húzta a földön.
– Felébresztettelek?
Perszephoné a fejét csóválta.
– Nehezemre esik az alvás.
– Nekem is. – A lány megállt az ajtó előtt, és egyik meztelen
talpáról a másikra helyezte a testsúlyát.
– Na gyere! – A törzsfő lentebb húzódott az ágyon, és
megpaskolta a matracot. – Fel az ágyra! Jéghideg az a padló.
Brin odatotyogott, felugrott, aztán a lábfejére ült. Szétnyitotta
a pokrócot, majd ismét összezárta, még szorosabban maga köré
tekerve az anyagot, miközben elhelyezkedett, akár egy madár a
fészkében.
– Még nyár van, nem?
– A kő elszívja a meleget, és az ablakon bejön a huzat.
– Nocsak! Neked üvegablakod is van! – Brin csodálkozó kis
mosollyal nézett a szoba másik végében lévő kilenc, egyre több
fényt beeresztő négyzetre.
– Neked nincs?
Perszephoné félresöpört egy kósza tincset a lány arcából.
Hányszor néztem, ahogy Sarah ugyanezt csinálja, miközben azt
gondoltam, hogy kár a fáradságért…
Brin megrázta a fejét, semmivé téve ezzel Perszephoné
erőfeszítéseit. A törzsfő ismét elsimította a tincset.
– Moyával és Roannal aludtam. Moya horkol. Tudtad?
– Sajnos igen.
Miközben üldögéltek, némán figyelték, ahogy a hajnali
fényben homályos alakok rajzolódnak ki az üvegtáblák mögött.
A kísérteties formák csak részben fedték fel magukat, és
Perszephoné idővel rájött, hogy a rájuk boruló tompa fátyol
nem más, mint ködpára. Már alig várta, hogy lássa, milyen ez az
új világ, de csalódnia kellet, mert a hőmérséklet nem
emelkedett elég magasra ahhoz, hogy felszámolja a ködöt.
Legjobb tudomása szerint ők voltak az első rhunák, akik
átkeltek a Kék-tengeren. Belgreig valamelyest mitikus helynek
számított: a dhergek honát, a valaha hatalmas birodalmat
térdre kényszerítették a fhreyek egy eposzba illő háborút
követően. Nem lehetett olyan kietlen, mint amilyennek eddig
tűnt.
– Mire emlékszel abból, amit Maeve mesélt neked a
démonokról? – kérdezte a lányt.
Brin elkerekedő, gyermekien ártatlan szemmel pillantott rá.
Tekintete végül megváltozott. Perszephoné látta az átmenetet,
ahogyan a kislány elhalványul, a bölcsesség pedig megcsillan. A
legenda úgy tartotta, hogy a Szokások Őrzői nem csupán az
emlékezetükbe vésik a történeteket, hanem megöröklik a
korábbi Őrzők lelkét is. Perszephoné megkérdezte Maeve-től,
hogy igaz lehet-e mindez, de a néhai Őrző sohasem válaszolt.
Most Brin szemébe nézve ismét eltűnődött ezen. Talán
mindnyájan odabenn voltak, húsz-egynéhány ős egészen a
legelső napokig visszamenően, egy egész szellemtanács, akik
előrenyomultak, amikor a törzsfő kérdést tett fel az Őrzőjének.
Brin úgy festett, mintha olyan hangokra figyelne, amelyeket
csak ő hall.
– A természet szellemeivel szemben a démonok ugyanonnan
származnak, mint az istenek – kezdte Brin. Beszéd közben az
íróasztalra meredt, mintha egy másik helyet látna a szobán túl.
– Nagy hatalmú lények ők, akik asszonyokat csábítottak el, és
óriásokat nemzettek. Az istenekre irigykedő démonok abban
mesterkedtek, hogy riválisaik minden munkáját elpusztítsák.
Ők a tűz és a jég, a sötétség és a kétségbeesés, a fájdalom és a
kín. Ezek az értelmes, agyafúrt és gonosz lények képesek alakot
váltani. Megjelenhetnek állatokként, lángokként, forgószélként,
vagy akár ember alakban. Igazi valójukban ocsmány szörnyek,
akik képesek gyönyörűnek látszani, és így arra csábítani az
embereket, hogy jobbik természetük ellenében cselekedjenek. A
céljuk mindig az, hogy elárulják, elpusztítsák és tönkretegyék
méltatlan riválisaikat, az istenek gyermekeit.
Brin elhallgatott. Pislogott egyet, majd felnézett. Újra feltűnt a
kislányos arc.
– Félsz, ugye?
– Ha eddig nem féltem, most már bizonyosan. – Perszephoné
ismét félresimította a lány haját.
Brin bólintott. Nagyot nyelt, és úgy nézett le az ágyra, mintha
menten rosszul lenne.
– Nézd – kezdte Perszephoné –, nincs értelme
mindnyájunknak menni. Csak Surinak és Arionnak kell részt
vennie ebben. – Egy pillanatra elgondolkodott. – És
természetesen nekem is ott kell lennem.
– Neked miért?
– Én vagyok a törzsfő. Miféle vezető az, aki nem viszi csatába
a csapatait? – Keményen összeszorított szájjal bólintott,
leginkább önmagának. Reglan a legtöbb csatáját azelőtt vívta
meg, hogy összeházasodtak volna, sőt mielőtt ő megszületett
volna. De egyszer volt egy összetűzése Nadakkal, amelyre még
Perszephoné is emlékezett. Reglan fogta a lándzsáját és a
pajzsát, aztán több mint hatvan, harci festésben virító embere
élén kimasírozott a kapun. Negyvenhárman tértek vissza,
Nadak pedig soha többé nem vonta kétségbe Rhen tekintélyét.
Állítólag Reglan vezette a rohamot, és lándzsájának mesteri
döfésével ő ölte meg az első férfit. A történetet sokszor
elmesélték a csarnokban. Perszephonénak sohasem jutott
eszébe megkérdezni a férjét, félt-e a csata előtti éjszakán.
Akkoriban friss házasok voltak, és Reglan még nem jött rá, hogy
a hitvese komolyabb társalgásra is alkalmas. Ám Perszephoné
úgy emlékezett, a férje a Nagyteremben maradt azután is, hogy
a többi férfi elment. Későn jött ágyba, de felébresztette.
Megcsókolta a homlokát – igen, erre jól emlékezett. Akkor
meglehetősen furcsának tartotta a dolgot. Most már nem tűnt
annyira különösnek.
Újabb kopogás hallatszott. Mielőtt Perszephoné bármit
mondhatott volna, Moya lépett be Roannal a sarkában.
– Miért van ilyen hideg?
– A kő elszívja a meleget – tudatta vele Brin.
– Tényleg szívás – morgolódott Moya.
– Seph itt fog hagyni minket, elmegy Arionnal és Surival –
jelentette be Brin.
– A Tetlin ragyás seggét megy! – felelte Moya, és a lány
felkacagott.
Perszephoné szemöldökráncolását látva bűnbánó pillantással
elhallgatott.
– Brin jól mondja. Ti mind itt maradtok – szögezte le a
törzsfő.
– Én biztosan nem. – Moya szavaiban ezúttal semmiféle
tréfálkozás nem rejlett. Sem hősködés. Komolyan beszélt. – Én
oda megyek, ahová te mész. Különösen akkor, ha egy démonnal
kell szembenézned, jelentsen ez akármit.
A fiatal nő keze kis kardjának markolatára csusszant. A
fegyver állandóan az oldalán lógott egy vastag bőrövhöz
erősítve, amely Perszephoné szerint kihívó szögben lógott a
csípőjéről. Moya egy gabonás zsákot is felvehetett volna, akkor
is vonzó marad, de a mélyen lelógó öv felhívta a figyelmet a
csípőjére, a nem helyénvaló fegyver pedig kihangsúlyozta
zabolázatlan természetét. Egy ilyen nő bármilyen férfit
felkavarna. Perszephoné véleménye szerint épp ez volt a
lényeg: Moya szerette megszegni a szabályokat, lázadni és
csábítani. A fhreyekkel is azért játszadozott, mert tabukat akart
döntögetni, hódításra vágyott, és a kardot is trófeaként viselte.
– Nem hiszem, hogy egy kard segíthet egy démonnal szemben
– vetette ellen Perszephoné. – Nincs értelme az életedet
kockáztatni.
– Na és neked? Neked még kardod sincs. Te minek mész?
– Törzsfőként ez a feladatom.
– Az én feladatom meg az, hogy Pajzsként védjem a főnököt.
– Pajzsként? Ki mondta, hogy Pajzs vagy?
– Azért vagyok itt, hogy megvédjelek, és egyedül nekem van
fegyverem. – Látványosan körbeforgatta a fejét. – Látsz mást is,
aki vállalná a tisztséget?
Perszephonét kezdte fárasztani a komédia. Moya
nevetségesen viselkedett.
– Nem lehetsz Pajzs, Moya. Nő vagy, és még annak is kis
termetű. Mégis hogy akarsz megvédeni? Ez nem játék.
Meghalhat valaki. Kérlek, most az egyszer viselkedj
komolyabban!
Moya úgy nézett ki, mintha arcul csapták volna. Aztán
összeszorította az állkapcsát, és összehúzta a szemét.
– Te is nő vagy, Seph. Hallottad tőlem egyszer is, hogy nem
vagy törzsfőnek való?
– Az nem ugyanaz, és ezt te is tudod.
– Miért nem?
– Mert én nem tettetem, hogy valami más volnék, mint ami
valójában vagyok.
Moya keze lecsúszott a kardjának markolatáról, renyhén
lógott mellette. Egy hosszú pillanatig némán meredt a
barátnőjére, és az ajkát összehúzva mély levegőket vett, majd
lassan bólogatni kezdett.
– Na jó. Persze, nem én vagyok a világ legjobb harcosa.
Igazad van. Hogy is lehetnék? Még csak néhány hete gyakorlok,
ráadásul nő is vagyok. És azt ugyebár mindenki tudja, hogy a
nők nem tudnak harcolni.
Perszephoné nem felelt.
 – Igen – bólogatott Moya, aki a hallgatást válasznak vette. –
Szóval azt mondod, hogy… hogy… semmire sem vagyok jó.
– Én nem ezt…
– De igen, ezt. Nem biztos, hogy pontosan így értetted, és
sohasem mondanád ki ezekkel a szavakkal, mert te túl kedves
vagy, de ez a lényeg. – Lesütötte a szemét. – Azt hiszed, nem
tudom? Azt hiszed, nem hallom, mit beszélnek rólam az
emberek? De, hallom. Ezért nem ellenkezett senki, amikor
Konniger összeházasított Csonkkal. Mert az egész dahl azt
gondolja, hogy valami ringyó vagyok.
– Soha senki se mondta…
– Nem is kell mondaniuk! – Moya felszegte a fejét, a tekintete
üvegessé vált, alsó ajka pedig remegett. Egy könnycsepp szaladt
végig az orcáján. A nő dühödten letörölte. – De tudod, mit,
Seph? Igazad van. Nem vagyok férfi. Nem vagyok két méter
magas, és nem tudlak fél kézzel felemelni. Őszintén, nem is
tudom… ha valaha odáig fajulna a dolog… vajon képes lennék-e
megölni valakit. De egyvalamit tudok… – Szünetet tartott, és
szipogott. – Az életemet adnám érted, Seph. Kard, lándzsa vagy
egy démon kitátott pofája elé vetném magam, hogy
megvédjelek. És nem gondolkodnék rajta, mert mint azt
mindannyian tudjuk, nem vagyok képes a gondolkodásra. Nem
vagyok lángész, mint Roan, sem Őrző, mint Brin. Nem vagyok
látó, sem varázsló. Csak annyit tudok, csak arra vagyok jó, hogy
közéd és a veszély közé álljak. De hát nem ez a Pajzs feladata?
Egy pajzs feladata? Lehet, hogy nem tudok úgy vívni, mint
Raithe, és talán még annyira sem tudok birkózni, mint Habet,
de a fenébe is, Seph, senki sem harcolna nálam keményebben
azért, hogy megvédjen! Senki!
Eddigre már könnyek csorogtak az arcán, ám Perszephoné
saját könnyei is megeredtek, hogy vetekedjenek velük. Briné
szintúgy. Csak Roan arca maradt száraz. Az asztal és a
kalapácsos fal körül bóklászott.
Perszephoné leugrott az ágyról, megölelte Moyát, magához
megszorította.
– Sajnálom. Igazad van. Te vagy a Pajzsom.
– Én is jövök – jelentette ki két szipogás között Brin. – Én
vagyok az Őrző. A saját szememmel kell látnom a dolgokat,
mint a tanácskozásokon. Hiszen ezért jöttem, nem?
A nő szigorú pillantást vetett rá, de bólintott.
Roan épp kétrét görnyedve nyitogatta az asztal fiókjait, és a
tartalmuk között turkált.
Moya odament hozzá, és nagy csattanással betolta az egyik
fiókot.
– Jó édes Mari, Roant nem hagyhatjuk itt egyedül! Ha egy pár
cipőt bíznék Gronbachra, még arról sem remélhetném, hogy
valaha is viszontlátom. Van valami hamisság, sunyiság abban a
dhergben.
– Akkor, gondolom, mindenki jön – vonta le a következtetést
Perszephoné. – Hacsak Minna nem maradna szívesebben itt.
– Kétlem – vélte Moya. – Az a farkas teljesen hibbant.

Suri az ablaknál állt, és a mindent beborító reggeli köd

fehérségét bámulta. Nem szeretett odabent lenni. Az apró
emberek szobája jobb volt, mint a rhen-dahli, halott fákból
épített kunyhó, és most az ajtót sem reteszelték el. Ez nem
ártott. Amikor ellenőrizte, sikerült résnyire nyitva hagynia, de
hiányzott neki a nap és a szél. Minna ugyanígy érzett. A farkas a
fejét a mellső mancsa közé téve kushadt, miközben
reménytelen szemmel nézett rá, mintha azt kérdezné: Tényleg
végig akarod csinálni? Suri nem tudott mit válaszolni, ezért csak
nézett kifelé az ablakon, hogy ne kelljen beszélgetnie. Minna
tudta, mit csinál a lány. Mindig jól tudta, és Suri érezte, hogy a
farkastekintet a hátába fúródik.
Olyan sok minden megváltozott – és kevés dolog lett jobb.
Tavaly ilyenkor valószínűleg a kék tóban úszkált, ahol sólymok
szárnyaltak, vagy a hátán feküdt egy rejtett mező vadvirágai
között. A nyárközép volt a legjobb. Minnával imádtak
felderítőútra menni a Sarló-erdőbe, és felhőket elnevezni,
miközben fűszálakat rágcsáltak.
Most viszont egy rideg, sötét szobában voltak, messze-messze
az otthonuktól. Suri próbált úgy tenni, mintha mindez egy
kaland volna, egy sohasem látott, nagyszerű kaland. Ezt a részét
igaznak is találta, csakhogy ahogy az a növények esetében is
lenni szokott: jobbra-balra hajladozni a szellőben és tövestül
kiszakadni két merőben eltérő dolgot jelentett. Suri úgy érezte,
elszakadt az otthonától, és már maga sem tudta, miért állt rá az
utazásra. Sajnálta Perszephonét, és haragudott Arionra. Vissza
akart vágni valahogy. De ennél többről is szó volt.
Miért maradtam? Miért nem hagytam ott a dahlt azután, hogy
minden lecsillapodott? Azt tervezte, miután végeznek Barna
Grimasszal, visszamegy a Galagonya-völgybe. Semmi értelme
nem volt maradnia.
A dhergek hideg szobájában ülve elképzelte, ahogy a dahlból
visszasétál az otthonába, a szamócabokrokon túlra, át a kis
patakon. Ő a négy követ használná az átkeléshez, Minna nem. A
túlparton elhaladna a leégett domb mellett. Addigra fű és
virágok nőnének a területen, amelyek eltakarják a körnek az
égésnyomait, ahol Suri végső búcsút vett Turától. Még ha az
erdő el is törölné a bizonyítékokat, Suri emlékezne. A
Galagonya-völgy – gyermekkorának boldog helyszíne – üresen
áll. A fák még ott vannak, ahogy a tó, a rét, a madarak és a
méhek is… a szíve azonban már hamuvá égett.
Mert az otthonom nem ott van, ahol hagytam.
Turára mindig csak „a vénasszony”-ként gondolt. Régen Suri
még gyűlölte is; egy hetet töltött egyedül az erdőben puszta
dacból, függetlensége kifejezése gyanánt. A vénasszony nem
volt az anyja, és semmi joga nem volt ahhoz, hogy követelőzzön.
A lány úgy hitte, az erdő jobb hely lesz, ha Tura elmegy. Azt
azonban sohasem gondolta volna, hogy a vénasszony egyszer
csak ilyen váratlanul fog távozni. Arra sem számított, hogy
ekkora nagy űrt hagy majd maga után. Suri otthona mára csak
egy egyszerű hely maradt. Kétségtelenül szép hely, ahol az
egykor gondtalan lány kacaja és a vénasszony szívélyes
gondoskodása kísértett, de nem több annál. Az űr még mindig
sajgott, de Suri nem kis meglepetésére felfedezte, hogy amikor
Perszephonéval és Arionnal töltötte az idejét, a fájdalom
enyhült. Idegenek voltak – a legidegenebb Arion –, de hát Tura
meg csak egy vénasszony. Furcsa, hogy a dolgok, amelyeknek
nem kellett volna számítaniuk, valójában milyen fontosak
voltak, és hogy az olyan állandó dolgok, mint az otthon, milyen
könnyen megváltozhattak.
Arion nem sokkal azután ébredt, hogy az ablakon beáradó
fény elérte az ágyát. Mély, szabályos légzése elcsendesült.
Megmoccant, elfordította a fejét, és végül kinyitotta a szemét.
Surira hunyorgott, aztán könyökére támaszkodva megdörzsölte
az arcát. Percekig úgy maradt, miközben a padlót nézte.
– Hogyan érzed magad? – kérdezte a lány rhuniul, hogy
segítse a tanulási folyamatot.
A fhrey megbiccentette a fejét.
– Nagyon jobban. A hajó és én nem jó együtt. Félek a
visszaúttól.
Suri úgy érezte, túl korán van még ahhoz, hogy kijavítsa a
hibákat, ezért csak kinézett az ablakon.
Arion felült, és két párnát tömött a háta mögé. Fhrey nyelvre
váltva megkérdezte:
– Gyakoroltad a gyűjtőéneket? Az ujjmozdulatokat?
 – Azt mondtad, azok nem szükségesek.
– Igaz, de attól még segítenek. Néha nehéz összpontosítani.
Amikor olyan sok lehetőség áll az ember előtt, nehéz választani.
Az énekek segítenek egyensúlyban tartani magad, áttörni a
zűrzavaron, és a gondolataidat a feladatodra fordítani.
– Nem az összpontosítással volt gondom. Az jól ment. Az a
rész könnyű volt.
– Pedig ezúttal lehet, hogy szükség lesz rá.
Suri nem felelt. Kitekintett a ködre, amely végre elkezdett
ritkulni. Azt remélte, hogy láthat fákat, de a szürke formák a
felhőben ahhoz túl egyenesnek, élesnek és szögletesnek tűntek.
– Gyakorolnod kellene – javasolta Arion rhuniul, talán mert
képmutatás lett volna más nyelvet használni.
– Félek. Azt hittem, foglyul ejtünk és elköltöztetünk egy
óriást, de Gronbach szerint ez egy démon. Mihez kezdünk egy
démonnal? Meg kell majd ölni, ahogy az apró emberkék
mondják? Össze kell roppantanom, mint Rapnagárt? És mi lesz,
ha megint elrontom? Mi lesz, ha Perszephonét, téged vagy
Minnát roppantalak össze?
Minna szűkölve, félrefordított fejjel nézett Surira. A lány
megvakarta a füle tövét.
– Nem hiszem, hogy démon – nyugtatta Arion. – Nem hiszem,
hogy léteznek démonok. De ez csak eggyel több ok arra, hogy
gyakorolj. Ferrol tudja, mivel fogjuk szembetalálni magunkat. A
törpök elmondása alapján elég komoly a helyzet. Ám biztos
vagyok abban, hogy találunk valami megoldást erre a
problémára anélkül, hogy ölnünk kellene. Az csak az utolsó
eszközünk. Ez az, amit a Nefron-félék nem értenek. Az Instarya
első ösztöne az „ölj és pusztíts”. De igenis léteznek jobb
megoldások. Mindketten rosszul érezzük magunkat Rapnagár
miatt. Ha sikerülne Balgargarathot ölés nélkül elintézni, talán
enyhül a bűntudatunk.
 Suri valóban bűnösnek érezte magát. Eredetileg Ariont
hibáztatta az óriás haláláért, és haragudott rá, mert a fhrey
azelőtt kérte ilyesmire, hogy felkészült volna rá. Egy ideig még
Rapnagárt is megpróbálta hibáztatni. Ő, és azok, akik
felfogadták, lángra gyújtották az erdőt, amitől a fák olyan
hangosan sikoltottak, hogy Suri szíve csaknem beleszakadt.
Miféle lény tesz ilyesmit? Hát nem halált érdemelt az általa
okozott halálért és kínért cserébe? Gyűlölte az óriást. Gonosz
volt, el kellett pusztulnia. Ám azután… már nem így érezte.
Azután gyűlölte önmagát, és még csak azt sem tudta, miért.
Semmi értelme nem volt az egésznek, vagy talán csak Suri nem
akart értelmet találni benne. Leginkább csak megpróbálta
elhessegetni a gondolatot.
– Csak nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek rá. – A látó
felnézett a fhreyre. – Ha nem sikerül, akkor te fogod…? –
Elhallgatott, amikor meglátta a félelmet Arion arcán.
Emlékezett, hogyan pillantott rá a Miralyith a sötét cellában:
arca halálos rettegést tükrözött a zöld derengésben. Most már
végre tudta, hogy miért.
– Meghalsz, ha megteszed – mondta ki hangosan, és rögtön
rájött, hogy igaz. – Minden alkalommal, amikor varázsolsz,
fájdalmaid vannak. Egyre rosszabb, igaz? Ezért félsz. Úgy
gondolod, akármi is a bajod, legközelebb, vagy nem sokkal utána
már nem lesz orvosolható. Ezért kell tanítanod engem. Mert te
már nem használhatod többé a Művészetet.
– Talán – felelte Arion. – Magam sem tudom. De abban igazad
van, hogy romlik az állapotom. – Felült, átkarolta a térdét, aztán
a lábujjait bámulta, de a tekintete valahova távolabbra révedt. –
Legutóbb olyan rossz volt, hogy azt hittem, meghalok. A fejem
meg… – Küszködve kereste a szót. – Mintha el lenne dugaszolva.
Mintha a képesség foglyul esett volna… csak telik, gyűlik, és fáj.
Úgy érzem, egyszer… – Robbanó mozdulatot tett az ujjaival, és
mókás pfff hangot adott, mintha egy hibás sípot utánozna. –
Talán idővel meggyógyul. Talán.
Suri letekintett a saját kezére. Mély szomorúság öntötte el a
szívét.
– Attól tartok, hogy őszintén meg akartam ölni Rapnagárt.
Haragudtam… gyűlöltem azért, amit ő és a társai tettek. De nem
terveltem ki előre. Nem akartam… nem is tudom. Egyszerűen
csak megtörtént.
– A képesség az akaratodra hallgat, de igen, annak valóban
saját akaratnak kell lennie. Haragos voltál, sértett, ijedt, és nem
tudtad, mitévő légy. Nehéz dolog uralni az érzéseket és
érzelmeket.
Suri bólintott.
– Ennek ellenére rosszul érzem magamat, még akkor is, ha
Rapnagár végezni akart velünk.
Arion együttérzőn ráncolta a homlokát.
– Mit gondolsz, miért érzed így? – Úgy kérdezte ezt, mintha
már tisztában lenne a válasszal.
– Nem is tudom. – Suri azt remélte, Arion majd megmondja
neki.
– Talán a Művészet próbál közölni veled valamit.
– Azt akarod mondani, hogy Rapnagár nem volt gonosz?
– Azt akarom mondani, hogy talán csak a szükségtelen ölés a
gonoszság.
Suri továbbra is a kezét bámulta. Ez a gondolat egyáltalán
nem tetszett neki. Hiszen Rapnagárt sem volt szükséges
megölni.
– De mi van… mi van, ha újra megtörténik? Fagy szerint ha
találkozunk Balgargarathtal, akkor majd végezni akarunk vele.
Én semmit sem akarok megölni. De ha valóban démon, és
haragszom vagy félek… lehet, hogy újra megteszem. És nem
akarom. Rettegek… rettegek tőle, mit fogok tenni, és mit nem.
 – Tudom. – Arion odahajolt hozzá. – De megígérem, hogy a
gyakorlás jól fog jönni. A bukástól való félelemmel úgy tudunk a
legeredményesebben szembenézni, ha sikerélményt keresünk.
Szóval hagyod, hogy azt tegyem, amivel segíthetek? Hagyod, hogy
tanítsalak?
Suri visszafordult a keze felé, majd bólintott.
– Jól van. Mondd el még egyszer, hogyan kell azt a dolgot
csinálni az ujjaimmal, meg azt az éneket, amit említettél.

Pompás reggelit szolgáltak fel nekik egy félreeső

lakomázóteremben, ahol magukban ettek. A sámlikat
alacsonynak találták, de az étel jólesett nekik. Sonka, kolbász,
zabkása, kenyér, gyümölcs, tojás: Perszephoné még sohasem
látott ilyen gazdag felhozatalt.
A csoport alig nyúlt hozzá. Erőnek erejével lenyelt némi
hússzaftba mártott kenyeret. Csak ennyit sikerült. A feszültség
és az étel nem számítottak jó útitársaknak. Fagy, Ár és Eső az
erre a célra otthagyott bőrtáskákba csomagolták a maradékot.
Azt mondták, vízre nem lesz gondjuk: Neithben megannyi tiszta
vizű forrás található, meg valami vízvezetéknek nevezett dolog
is.
Egy arzenálnyi csodálatos fegyver közül választhattak.
Perszephoné egy részükkel még sohasem találkozott, ezért a
törpök elmondták neki a nevüket: alabárdok, pikák, háromágú
szigonyok, buzogányok, cséphadarók. Mindet ugyanabból a
szürke fémből öntötték, és ezüstös csillogásúra csiszolták őket.
A fegyverek sorát nézve Perszephoné elképedt. Micsoda
ütőképesség! Hogyan veszíthették el a háborút? Úgy képzelte,
hogy egy ilyen csodákkal felszerelt hadsereg legyőzhetetlen
volna. Hatfős csapatával kapcsolatban azonban már voltak
kétségei, legyenek akármilyen jól felfegyverkezve.
 Perszephoné kiválasztott egy pajzsot, amelyet a hátára
vethetett, és komolyan elgondolkodott egy lándzsán, de rájött,
hogy fölöslegesen cipelné a hosszú rudat, úgyhogy egy
Moyáéhoz hasonló rövid kard mellett döntött. Brinnél a palái és
a jelzőeszközei mellett, valamint Roannál a botjai és a kötelei
mellett nem sok mindennek maradt hely néhány apró pengén
kívül, amelyek igazából hosszú tőrök lehettek. Arion és Suri
semmit sem tett oda, csak ételt és derékaljat. Moya elvett egy
nagy ezüstpajzsot, egy tőrt, amelyet az öve másik oldalára
akasztott, és egy gonosz kinézetű lándzsát hosszú pengeéllel, a
lándzsahegy tövénél fűrészfogas szakállal. Felpróbált egy
sólyomcsőr alakúra kiképzett, fényes sisakot is – a csőr volt az
orrvédő –, de méretben nem illett hozzá. Egyetlen vért sem
ment fel rájuk.
Leterhelve, törpkísérettel, csörömpölve mentek ki a nyugodt,
hűvös reggeli levegőre. Gronbach velük tartott egy másik,
rendkívül ideges, élénksárgába és narancsszínbe öltözött dherg
társaságában, aki a szakállába kötött csomókat és bogokat
babrálta. Bizonyára magasabb ponton léptek ki a városból, mint
amilyenen bementek, ugyanis a kikötő mélyen alattuk terült el.
Karik szívében álltak, egy város terén, amelyen állt egy kőkút,
körben pedig üzletek és lakóházak sorakoztak.
Perszephoné kevés lakost látott, de most először
megpillantott néhány dherg nőt. A legenda úgy tartotta, hogy
meg sem lehet különböztetni őket a férfiaktól, és még a
szakálluk is ugyanolyan, Perszephoné viszont igazából egész
csinosnak találta őket. A szakállat egytől egyig nélkülöző – és
szinte babaszerűen apró termetű – dherg hölgyeknek csinos kis
orruk, nagy kerek szemük és még kerekebb, gödröcskés orcájuk
volt.
Az állatkarámok üresen álltak, mindössze néhány lámpás
világított a félhomályban. Csupán a sirályok magányos
rikoltásai és a szirteket ostromló hullámok harsogták túl
Perszephoné gyors lélegzetvételét. Szinte maguk voltak egy
állítólag forgalmas városban. Talán Gronbach elrendelte, hogy a
helyiek maradjanak otthon, hogy a rhunák meg a fhrey
titokban átvonulhassanak, de a karámokat vajon minek
ürítették ki?
– Azon az úton felfelé – mutatott Gronbach a hegyek irányába
– találjátok Esbol Berg kapuját.
Perszephoné felnézett a meredeken emelkedő mellékútra,
amely két árnyszerű monolithoz vezetett. Ezeket még mindig
javarészt köd borította, bár először azt gondolta róluk, hogy
felhők. Olyan magasan, mint a két roppant méretű, emberi
magasságot jóval meghaladó üllő, csak felhők lehettek. A két
gigászi oszlop oldala azonban függőlegesen lejtett, és jobban
megnézve az út egyenesen közéjük, egy magas, keskeny
kapuhoz vitt.
– Nem egyedül megyünk – felelte Perszephoné, de maga sem
tudta biztosan, kérdés vagy állítás hagyja el a száját.
– Persze hogy nem. Fagy és Ár majd mutatja az utat.
Fagy felhorkantott, és megrángatta a szakállát, Perszephoné
pedig eltűnődött, vajon a gesztus jelent-e valamit a dhergek
között.
– Nem értem, miért kell mindkettőnknek menni – kezdte
Fagy.
Ár gúnyosan elvigyorodott.
– Igaz is. Legutóbb sem mentem sokra veled.
– Na és én veled?
– Bátran harcoltam.
Fagy szeme elkerekedett.
– Nem kéne ilyen kora reggel annyit innod. Elrohasztja az
agyadat. – Perszephonéhoz fordult. – Elvezetünk
Balgargarathhoz. Azután már minden rajtatok múlik. –
Szünetet tartott, és hátrafordulva Esőre pillantott, aki mögötte
állt. – Tőled senkinek sincs joga azt kérni, hogy…
– Megyek – szögezte le a törp.
– Nem kell neked is…
– Megyek.
– Megint az álom? – így a másik.
Eső bólintott.
– Az csak álom – biztatta Fagy, de Eső nem tágított.
Fagy a fivérére nézett, és vállat vont.
– Szabadítsatok meg minket Balgargarathtól – búcsúzott
Gronbach –, hogy véget vessetek többnemzedéknyi rettegésnek,
és visszakapjuk rég elveszett örökségünket. Neith volt az első
otthonunk. Elveszett királyunk székesfővárosa. Dróm
gyermekei ebből a hegyből vájták ki lakóhelyüket, és leghőbb
vágyunk, hogy visszatérhessünk ide.
Gronbach előrelépett, és megfogta Perszephoné kezét. Még
Arionra is odasandított.
– Ha ezt megteszitek nekünk, többet is nyertek, mint a
fegyvereket, amelyekért úgy alkudoztál. Segítetek a
belgriklungreiánoknak hazatérni a hazájukba, és azzal
szorosabbra fűzitek a népeink közti köteléket. – Visszafordította
a figyelmét a három törpre. – Ha segédkeztek ebben, elnyeritek
népetek megbocsátását, és minden kihágásotokat elfelejtjük
nektek. – Ezután felnézett a tisztuló égre. – Segíts nekik, Dróm,
világ sarokköve, szívünk sziklája! Vezesd ezeket a
megmentőket, és áldd meg őket útjukon!
Azzal Gronbach hátat fordított, Fagy, Ár és Eső pedig
elindultak az elhagyatott úton.
– Tévedés voltál, ha nem tudnád – szólt oda Ár Fagynak,
miközben az úton baktattak. – Anyánk nem tervezett megszülni
téged.
Fagy megrázta a fejét.
– Ikrek vagyunk, te agyalágyult.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Neith
Utólag visszatekintve örülök, hogy fiatal voltam. A
fiatalságnak nincsen veszélyérzete.
BRIN KÖNYVE

Aki nem a saját szemével látta Neith városát, talán el sem hitte
volna, de Perszephoné még így is alig hitte el, amit látott. Ha
valamikor a jövőben megkérdezik tőle, milyenek voltak az
Esbol Berg-kapu ikertornyai, úgy képzelte, azt feleli majd:
hatalmasak voltak, vagy nem is, a hatalmasnál is nagyobbak,
nagyobbak, mint a legnagyobb dolog, amelyet bárki el tud
képzelni, és még legalább háromszor akkorák. És a szavak még
akkor sem lennének elegendők a küklopszi méretek leírására.
Karik, a kikötőváros olyan hatalmas volt, hogy inkább óriások,
mint törpök lakhelyének látszott, ám még az is apró
halászfalunak tűnt Neith mellett. Neith az istenek hona volt,
nem az ember méretű fhreyeké. Ez irdatlan, monumentális
istenségek lakóhelye lehetett: a napé, a holdé, az északi, a déli
és a nyugati szeleké – de a keleti szélé semmiképpen. A keleti
szél egyszerűen nem volt elég nagy hozzá.
Az út a kapu felé alig telt egy órába, de mivel hegynek felfelé
mentek, hosszabbnak tűnt. Nem mintha Perszephoné rohant
volna, és senki máson sem látszott, hogy sürgősen oda akarna
érni. Most az egyszer Arion haladt a társaság élén. Nem ő
lépkedett gyorsabban, mint azelőtt – mindenki más mozgott
lassabban.
 – Elképesztően jól haladsz a nyelvünkkel – mondta
Perszephoné a Miralyithnek, amikor beérte, hogy együtt
haladhassanak. – Évekbe került, mire társalogni tudtam
fhreyül, te meg alig egy hónap alatt megtanultál rhuniul.
– A rhuni nem… – Habozott. – Nem bonyolult nyelv. Sok szó
hasonlít. Például a fyl és a föld, a dahl és a fal, és sok egyéb dolog
szinte ugyanaz. Persze az sem elhanyagolható, hogy csaknem
ezer évet töltöttem hangok tanulmányozásával.
– Ezer évet? – Perszephoné hátán végigfutott a hideg. A
vallomás olyannyira megdöbbentette, hogy a következő szavak
önkéntelenül csúsztak ki a száján: – Úgy értem, nem tűnsz…
nem úgy mozogsz, mintha…
– Milyen kedves vagy! – mosolygott Arion kedvesen. –
Pontosan kétezer éves és kétszázhuszonöt napos vagyok. –
Elgondolkodott. – Nem is, kétszázhuszonnégy.
Kétezer éves!
– Ez idősnek számít a fhreyeknél?
– Határozottan nem számít ifjúnak – válaszolt a Miralyith. –
Néhányan háromezer évig is élnek, bár nem sokan.
– Olyan fiatalnak látszol.
– A kopaszságom miatt – felelte Arion, és úgy nézett fel,
mintha látná a saját fejbőrét. – Ha megnöveszteném a hajamat,
fehér volna.
– Miért nem növeszted meg? Nefronnak és a többi fhreynek
van haja.
– A kócok és a gubancok gátolják az erők működésbe lépését
és a Művészet használatát. Még a ruhánk is, amit asicának
nevezünk… csupán egy tóga. Nincsenek rajta zsinórok vagy… –
Zavartnak látszott. – Hogy van a gomb? – kérdezte fhreyül.
Perszephoné értetlenül nézett vissza rá.
– Mi az a gomb?
Arion szólásra nyitotta a száját, de rögtön be is csukta.
 – Olyan eszköz, amely összehúzva tartja a ruhadarabok
oldalait. Nem-Miralyithek számára igen hasznos holmik –
mosolygott.
– Nem ártana beszélned róla Roannak. Nemrégiben feltalálta
a zsebet.
– Mi az a zseb?
Perszephoné már épp nekifogott volna elmagyarázni, de
végül csak a fejét csóválta.
– Hagyjuk. Majd ő megmutatja.
Némán haladtak tovább, a mászás megnehezítette a
társalgást. Ahogy közeledtek, Esbol Berg – a roppant tornyok és
Neith kapuja – egyre fenyegetőbben magasodott föléjük. A köd
visszahúzódott, bár a nap nem tudta átverekedni magát a
felhőkön, így az égbolt tompa szürke maradt. A nagy Esbol
Berget nem építették, hanem a természet vájta ki egy szédítő
magasságú sziklafalból, amely maga is egy masszív hegy
meredek oldalából, egy fenséges bércből szakadt ki. A törpök
oszlopokat, támpilléreket, oszlopfőket és talapzatokat faragtak
ki a kőszálból. Bár a kapu csupán nyolc-tíz méter széles volt,
nyolc egymásra rakott kerekház magasságával vetekedett. A két
állított, szilánk alakú kapuszárny szintén lehetetlenül magas
volt. Perszephoné örömmel látta, hogy nyitva állnak. Ha zárva
vannak, együttes erővel sem tudták volna megmozdítani azokat
a gigantikus kőlapokat. Ennek ellenére nem értette a dolgot.
– Miért áll nyitva a kapu? – fordult hátra a három törphöz,
akik a csapat végén haladtak vagy rövidebb lábuk miatt, vagy
azért, mert jobban tudták, mi vár rájuk odaát. Perszephoné
remélte, hogy az előbbi.
Mindhárman különös tekintettel néztek rá.
– A kapu – mutatta. – Ha féltek, hogy ez a démon megszökik,
miért hagyjátok nyitva a kaput?
Derengeni kezdett nekik valami, majd meglepett
pillantásokat váltottak.
– Nem lenne értelme bezárni a kaput – felelte Ár. – Csak
vörös posztó volna egy rohamozó őstulok előtt.
Perszephoné Arionra nézett, de a fhrey olyan vidáman
menetelt tovább, mintha az égvilágon semmi gondja sem lenne.
– Ha ez a kapu sem tudja bent tartani, mivel ejtettétek
foglyul? – kérdezte Árt.
– Nincs olyan ketrec Elanban, amely foglyul ejthetné a
bestiát, kivéve talán azt, amelyikből kiszabadult, de az már
tönkrement.
Fagy hozzátette:
– Nincs olyan általunk épített kapu, amely visszatarthatná.
– Akkor meg miként ejtettétek rabul több ezer évig?
– Nem ejtettük – mondta Fagy. – Összezavartuk.
– És eltévedt – fejezte be Ár.
– Az őseink nemzedékeket töltöttek azzal, hogy alagutakat
ástak ebbe a hegybe és lefelé, a föld szívébe – magyarázta Fagy.
– Ha nem tudnátok, több minden van odalent, mint idefenn.
Vízóceánokat találtunk, olvadt kőzettengereket,
kristálybarlangokat, sókamrákat és fémfolyókat, olyan
csodákat, amelyeket el sem tudtok képzelni, legendába illő
csuda dolgokat. A lábunk alatt egy másik világ terül el, és a
légióink oda csalták le Balgargarathot. Ugyanis érzékeli a
mozgást. A démon olyan, mint egy hálójában csücsülő pók. Érzi
a kő rezgését, és azt követi. A hősök elvezették Balgargarathot
Elan mélyére, míg mások koppintókat, csöpögő vízzel működő,
elmés szerkezeteket helyeztek el az alagutakban, amelyek
kalapácsok hangját utánozzák. A koppintókat úgy állították be,
hogy amint Balgargarath megközelített egyet, rögtön egy másik
keltette fel a figyelmét. Amikor foglyul esett a klikk-klakkok
rendszerében, Neithet tiltott hellyé nyilvánították, nehogy bárki
is megzavarja Balgargarath örök útját.
 – Mi történt a hősökkel?
– Mit gondolsz, miért hívjuk őket hősöknek?
Az ösvény egyre meredekebbé vált, ahogy közeledtek.
Mögöttük a látómező kiszélesedett, és a fogyatkozó pára addigra
már csak a tengerparton maradt meg. Karik kikötője nagyobb
volt, mint Perszephoné gondolta: olyan utcák futottak szét és
keresztezték egymást, amelyeket nem is látott, amikor ott álltak.
A város méretes félkört írt le, és egy öblöcskét ölelt körül. Az
öbölben számtalan hajó vesztegelt a hosszú mólók mellett. Ha
egyenesen kitekintett a tengerre, egy vékony földsávot látott a
tengeren túl. Rhulyn. Olyan messze volt innen, ám azzal, hogy
Perszephoné megpillantotta, és emlékeztette magát a létezésére,
máris jobban érezte magát.
Perszephoné és Arion megállt Neith bejárata előtt, hogy
bevárja a többieket. A törzsfő érezte, hogy a föld remeg. Por,
földrögök, kavicsok és lehasadt kőszilánkok hulltak mindenfelé,
mint a jégeső. A vándorok bevetették magukat a bejárat
kőpereme alá.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Moya.
– Balgargarath – felelte Eső.
– Tudja, hogy itt vagyunk? Értünk jön? – A nő a kardjáért
nyúlt.
Eső letérdelt, és fülét a kőpadlóra tapasztotta.
– Mit… – kezdte Perszephoné, de Fagy feltartott kézzel
elhallgattatta.
Egy-két perc múlva az óriási csákányt cipelő, csendes
emberke felállt, és megrázta a fejét.
– Nem tud rólunk. Csak felfelé küzdi magát. Azóta, hogy
kivezettük a koppintók labirintusából, módszeresen
megsemmisíti őket. Úgy hiszem, már csak néhány maradt.
Vagyis nincs sok időnk.
– Nem hiszem, hogy innen fentről bármit is tehetnétek. Ugye?
– nézett Fagy reménykedve Surira és Arionra.
Azok a fejüket csóválták, majd a fhrey hozzátette:
– Semmi hasznosat.
Fagy felsóhajtott.
– Akkor irány befelé. Ó, és óvatosan lépjetek!

Suri felkészült a harcra, amelyet talán önmaga ellen kellett

megvívnia. Neith bejárata nyitva állt, és nem tűnt túl
könnyűnek bezárni. Ezt jónak ítélte. Ha ki tudok jutni, akkor
semmi baj. Arra számított, hogy sötétséget talál odabenn. A
barlangok általában sötétek voltak. Ez a barlang nagyobb és
különlegesebb volt az összes többinél, úgyhogy arra számított,
sötétebb is lesz, bár azt már nem tudta, miként volna ez
lehetséges. Végül is a sötét az csak sötét. Akárhogy is, Suri nem
lelkesedett különösebben a barlangokért. Nem szerette azokat a
helyeket, amelyek falak közé zárták. Bár a sziklaüregekre
legalább nem építettek ajtókat úgy, mint a házakra. Igazából az
ajtókat gyűlölte leginkább: a bezárhatókat.
Átmentek az előcsarnokon, amely egyenesen egy roppant
falhoz vezetett. A kiábrándító sziklakő helyett valami
pompázatosabbat várt. Ez a barlang még Grimasz üregének
méretét sem közelítette meg. De volt egy szép kép a falra festve:
emberek álltak sorban, amely egy épülethez és egy hegyhez
vezetett. Sok színnel alkották meg az ábrát, és Suri szerette a
színes képeket. Minnával alaposan megbámulták, és közben
csaknem szem elől tévesztették Fagyot, aki balra indult, míg Ár
jobbra kanyarodott. Mindketten eltűntek egy-egy kis méretű
nyílásban. Nem csak Suri nem értette. A legtöbben Fagyot
követték, ám a túloldalon kiderült, mindkét nyílás a fal mögé
vezetett. A követ megkerülve a látó felfedezte, mekkorát
tévedett a barlang méretét, a sötétséget, de legfőképpen a
pompát illetően.
A hegy belsejében egy hatalmas csarnok nyílt, amelyet a kőbe
vájt tárnákon beszűrődő napsugarak világítottak meg. A fény
csiszolt felületekre, vízzel teli medencékre és egyéb tükröződő
anyagokra esett, mígnem az egész roppant csarnok úgy megtelt
fénnyel, mintha valamiféle varázslat okozná.
– Lenyűgöző! – motyogta Arion, aki odaállt Suri mellé. – Nem
is tudtam, hogy ilyesmiket képesek alkotni.
A terem nem akart véget érni. A fenséges csarnok
oszlopsorként folytatódott, amelynek mindkét oldaláról további
fénypászmák törtek be. Óriási kosokat ábrázoló szobrok
ágaskodtak, hogy felökleljék egymást a főhajóban, amelynek
padlóját csillámló ezüsttel rakták ki, és aranyberakásokkal
díszítették. A fal minden hüvelyknyi felületét, még a magas,
boltíves mennyezetet is díszítőmotívumok borították, leginkább
négyzetekből és körökből álló minták. A sarló-erdei rolokban
található kőpillérek gigászi változatai tornyosultak föléjük
magasabban és egyenesebben, mint az erdő fái. Balra és jobbra
vékony vízfüggönyök ömlöttek a falakon, mintha csillámló
fátylak lennének, és csobogva érkeztek a megannyi
megvilágított medence egyikébe.
Suri kénytelen volt beismerni, hogy más barlangokkal
összehasonlítva ebben lenni sokkal kellemesebb élmény volt. A
széles tér és a természetes fény olyan érzést keltett, mintha egy
sűrű lombkoronájú erdőben sétálna, és nem a föld alatt. A
sziklaüregekben rendszerint beléhasító félelmet itt nem érezte.
A csoport szétszóródott. Bementek a szobrok és kutak közé,
inkább kóborolva, mint céltudatosan haladva tették meg a
távolságot a csarnok végéig. Suri hamarosan ajtókat és
nyílásokat vett észre mindkét oldalon, valamint lépcsőket,
amelyek erkélyekhez és további ajtókhoz vezettek. Ár és Eső
vették át a vezetést, és most egyenesen arrafelé tartottak, ami
eredeti úti céljuk lehetett: egy jókora, egyszerre lefelé és felfelé
tartó lépcsősorhoz. A pompa és a gigászi méretek hiányából
egyértelműen látszott, hogy a felfelé tartó lépcsők eltörpülnek
fontosságban a lefelé tartók mellett. Neith városa a mélyben
terült el.
Átmentek két törp óriási szobra között, akik a mennyezetet
tartották a lefelé tartó lépcsősor két oldalán, és megkezdték az
ereszkedést.
Suri elidőzött a lépcső tetején, és visszatekintett arrafelé,
amerről érkeztek. Szél fújt abból a nyílásból, amely beengedte a
fényt, gyászos hangot keltve. Éles, csattogó zaj zavarta meg a
szél siratóénekét, és Suri felpillantva egy árnyat vett észre a
plafon közelében. Egy madár találta meg az egyik tárnát, és egy
párkányra fészkelt. Fehér pottyantások és néhány elszórt toll
hevert a padlón. Odament, lehajolt, és felvette az egyik fehér
végű, barna csíkos madártollat. Héják! Végigfuttatta ujját a toll
külső élén. Suri jó pár héját ismert, mindegyiküket jó barátnak
tartotta. A tollak mindig szerencsét hoztak. Elrakott néhányat a
derekán viselt erszénybe.
Fagy, aki a csapat végén bandukolt, megállt a lány mellett.
– A hosszú évszázadok során mindenféle behatoló
megtelepedett itt.
A látó Minnára sandított, és a farkas egyértelműen ugyanarra
gondolt, mint ő: vajon a törp csupán a madarakról beszél? Suri
nem hitte, ahogy Minna sem.
Nekivágtak a lépcsőnek.
Csak mentek és mentek lefelé, és még tovább lefelé, közben
sokemeletnyi, kőből faragott pompa mellett haladtak el. A
hetedik vagy talán a nyolcadik lépcsősornál a napfényt újfajta
fényforrás váltotta fel. A falakba ágyazott ékkövek ismerős zöld
fényt bocsátottak ki, de egy alkalommal egy kék darab is feltűnt.
Minnának jobban tetszett a kék szín, Surinak viszont mindegy
volt.
Óráknak tűnt az út, már rég nem számolta, hány emeletnyit
ereszkedtek – nem mintha próbálta volna számon tartani. Suri
nem hitt a számolásban. Roan annál inkább. Roan biztosan
tudta, hány lépcsőfokon tapostak már. Roan valószínűleg még
azokat a lépéseket is megszámolta, amelyeket a Rhen-dahl óta
megtettek.
Suri gyomra épp korogni kezdett, amikor törpök megálljt
vezényeltek.
– Éjszakára letáborozunk itt – jelentette ki Fagy. Most először
szólalt meg valaki azóta, hogy a törp és Suri megvitatták a héja
esetét. Arion önmagának szóló megjegyzésétől eltekintve senki
sem szólt egy szót sem azóta, hogy beléptek a hegy gyomrába.
Még Fagy is halkan tette meg a bejelentését, mintha tolvajok
volnának egy gondosan őrzött lakóházban.
Letették a terhüket, és összegyűltek a kőpadlón egy a falban
ülő ékkő zöld fénye alatt. Két nagy urna vette őket közre, és az
ékkő alatt, középen egy három panelből álló, vésővel faragott
kép függött. Az első panelen egy törp látszott, aki egy üllőn
kalapált. A középső ugyanazt a törpöt ábrázolta, amint magasra
tartott egy fénygömböt. A harmadikon az látszott, ahogy a törp
eldobja a gömböt.
Brint annyira lebilincselte a kép, hogy csak állt minden
holmijával a hátán, és bámulta. Sokáig ott maradt, még azután
is, hogy mindenki más letelepedett.
– Nincsen fa – szólt Perszephoné körülnézve. – Semmiből sem
tudunk tüzet rakni, hogy megmelegítsük az ételünket.
Fagy kivett öt fekete követ a csomagjából, és gúlába rakta
őket a földön.
– Ezek majd égnek.
Ár elővett két másik követ, és míg Fagy posztót és gyapotpihét
rakott a halomra, a fivére nekiállt összeütögetni a köveit, hogy
szikrákat csiholjon.
A koppanások messzire visszhangoztak, és Ár keze megállt. A
törp félénken nézett körül. Mindnyájan a sötétségbe bámultak,
várták, bekövetkezik-e valami szörnyűség. Semmi sem történt.
– Lehet, hagynod kellene, hogy Suri csinálja – tanácsolta
Arion.
– Hogy mit csináljon? – kérdezte Ár.
Arion nem felelt, mindössze a lányra pillantott.
A látó kislány kora óta gyújtott tüzeket, és sohasem
tulajdonított neki nagy jelentőséget. A tűzszellemet megkérni,
hogy égesse meg a fát, nem volt sokkal szokatlanabb, mint
amikor Tura megkérte őt, hogy hozzon vizet a patakról, de
mostanra persze már többet tudott ennél. A tűzgyújtásnak
semmi köze nem volt a tűzszellemhez. Suri tudtán kívül
megpendített egy húrt, és ezzel belekontárkodott a körülötte
rejlő, láthatatlan erőkbe. Most, mélyen a föld alatt gubbasztva
kevés melegséget talált, amiből meríthetett volna. A kövek
hidegek voltak, a nap túl messze szárnyalt. Érezte a lehetőséget
a törpök által hozott fekete kövekben, de az nem volt elég. Csak
a körülötte ülő emberekben talált bármi erőforrást.
Arion bólintott.
– Nem fog fájni. Csak egy kicsi kell.
Suri, aki egymillió tüzet csiholt már, és egyszer egy medvét is
lángra gyújtott, most tétovázott. Arion szerint senki sem
sérülhetett meg, a lány mégis félt. Végül is a fhrey arra sem
számított, hogy Suri kivégzi Rapnagárt. Az őt körülvevő arcokon
végignézve rájött, talán most először, hogy törődött ezekkel az
emberekkel. A barátságok észrevétlenül lopakodtak a szívébe,
anélkül váltak fontossá, hogy észrevette volna. Beleborzongott a
gondolatba, hogy esetleg túl sok hőt vegyen el, és véletlenségből
megölje valamelyiküket – akár csak a törpöket is, akiket a
legkevésbé kedvelt. És ha elveszi Arion életét? Suri magának is
nehezen ismerte be, de a fhrey beköltözött a szívének azon
részébe, amely Tura után üresen maradt. Ők ketten oly sok
mindenben hasonlítottak egymásra, annak ellenére, hogy több
dologban viszont teljesen különböztek.
– Meg tudod csinálni – biztatta Arion. – Tudom, hogy félsz, de
meg kell próbálnod. Csak nyugodtan. Van időd. Óvatosan, lassan
csináld. Minden rendben lesz.
Mindenki őt nézte, amitől a lány feszélyezve érezte magát.
Túl nagy lett a nyomás.
– Nem… most nem tudom. – Látta Arion arcán a
helytelenítést, ami elszomorította, de megölni a barátját még
rosszabb lett volna.
A fhrey felsóhajtott.
– Nem veszélyes, de… – Feltartotta a kezét a türelmes
lemondás mozdulatával. – Nem foglak kényszeríteni.
Mindketten tudjuk, hogy az nem vezet jóra. Majd akkor
csinálod, ha készen állsz rá.
– Akkor tehát nem lesz tűz? – kérdezte Moya.
Roan levette az íját és az egyik vesszőt, amelyre még nem
illesztett kőhegyet, és öt percen belül elérte, hogy a kupac
füstölni kezdjen annyira, hogy amikor Fagy ráfújt, előszökkent
belőle a láng.
– Köszönöm, házi varázslónk! – hálálkodott Moya.
Roan semmit sem szólt, csak nekilátott visszarendezni a
holmiját.
– Ez kicsoda? – kérdezte Brin, aki még mindig a
felszerelésével megrakva álldogált, és a háta mögötti képre
mutatott.
– Az ott Dróm – felelte Fagy. – Minden reggel kikovácsolja a
napot, aztán feldobja nyugati irányba, aztán az addig repül, míg
ki nem hűl, ki nem huny, és le nem hull. Majd egy kis pihenő
után az isten újra végigcsinálja ugyanezt.
 – Nevetséges – szólt Roan halkan anélkül, hogy a szemét
levette volna a vesszőiről. – Semmi értelme. Minek csinálná ezt
bárki is?
– Hogy létrehozza a napokat – felelte Fagy, némi
ingerültséggel a hangjában.
Roan felnézett, és behúzta a nyakát.
– Hangosan kimondtam?
– Fagy, mennyit kell még mennünk? – váltott témát
Perszephoné.
A törpfivérek egymásra néztek, a szemükkel kérdezték
egymást. Mindkettő vállat vont, és Esőhöz fordultak.
– Az attól függ. Balgargarath sosem marad egy helyben. A
kifelé vezető utat keresi.
– Oda megyünk, ahol először belebotlottunk. – A fehér
szakállú úgy beszélt, mintha mindezt az imént döntötte volna
el.
– Okos gondolat – dicsérte vigyorogva Ár. – Múltkor is
majdnem otthagytuk a fogunkat. Mindképpen csináljuk
ugyanazt.
A fivére rávicsorgott.
– Van jobb ötleted?
– Mint meghalni? Most hirtelen az életben maradás jut
eszembe.
– Miért vagy ilyen kiállhatatlan? Miért vagy minden ellen,
amit mondok?
– Kiállhatatlan? Én ugyan nem vagyok kiállhatatlan. De ha az
volnék, az miattad lenne. Amikor nem vagy velem, egészen
fejedelmi életem van. – Ár egyre jobban belelovalta magát. –
Mindenkiből a legrosszabbat hozod ki. Vegyük például Esőt.
Törvénytisztelő, szavahihető, őszinte legény volt. Most pedig
nézd meg, mi lett belőle! Egy bűnöző! A legjobb, amire
számíthat, az, hogy újra megvívhat egy démonnal. És mégis
mennyi esélyünk van arra, hogy másodjára is elkerüljük a
sorsunkat? Mindent tönkreteszel, amihez csak hozzányúlsz.
Valahol az árnyékok között, ahová nem ért el az ékkő
derengése, megkoccant egy kő.
Minden fej arrafelé fordult.
– Ez mi volt? – kérdezte Moya suttogva, miközben a
feketeséget kémlelte.
Egy darabig senki sem válaszolt.
– Nos? – erősködött Moya, ezúttal a törpökre tekintve.
Fagy a szemöldökét ráncolta.
– Honnan tudjam? Biztos valami állat. Mint azt a látónak is
megmondtam, ennyi évszázad után mindenféle szerzet
beköltözhetett ide… leginkább patkányok és mókusok.
– Patkánynál kicsit nagyobbnak hangzott – mondta a nő
vádaskodva, és felvette a pajzsot, amit a fölre fektetett le.
– Mit művelsz, Moya? – hökkent meg Perszephoné.
– Megyek, és körülnézek.
– Moya, én nem hiszem, hogy…
– Hogyan fogunk így aludni? Hogyan pihenhetünk
szemhunyásnyit is anélkül, hogy tudnánk, mi volt ez a hang?
Csak odamegyek, és megnézem. Ha patkányok, akkor semmi
baj.
– És ha nem?
Moya felvette a lándzsáját is.
– Hogy akarsz látni egyáltalán? Arrafele sötét van.
Eső odalépett a ragyogó ékkőhöz, és a csákányán aprót
mozdítva lehasított egy szilánkot. Odaadta Moyának. A törp
tenyerében világító apró korong körülbelül egy kacsázókő
alakjával és méretével bírt.
– Ha marokra fogod, felerősödik a ragyogása.
Moya bólintott, a pajzsot a hátára vetette, és elvette a követ.
Perszephoné felsóhajtott, és talpra állt, miközben kivonta a
kardját.
– Add ide nekem azt a fényt, és fogd meg a pajzsodat. – Ketten
elindultak a hang irányába, egyenesen a sötétbe.

– Akármi is ez, most már jobban teszi, ha retteg – suttogta Moya.

– Egy fhreyek tanította harcos és egy hírhedt barna medve
gyilkosa jár a nyomában.
Perszephoné ahhoz is túlságosan félt, hogy megszólaljon.
Nem táplált tévképzeteket a harci képességeit illetően. Barna
Grimasszal vívott csatáját eltúlozták. A Raithe és Malcolm által
elhintett, túlzó legendát pedig addig mesélték az emberek, míg
végül a szikrából erdőtűz lett. El akarták hinni, hogy a
törzsfőjük bátor és rátermett. Perszephoné azon tűnődött, vajon
Moya érdeklődése a harcművészetek iránt nem Perszephoné
saját hőstettének híréből táplálkozott-e.
Talán ha Moya ott lett volna, és látja, milyen szánalmasan
ütöttem-vertem a fogságba esett medvét egy pajzzsal, miközben
ordítottam a rettegéstől, újdonsült Pajzsom nem játszana olyan
nagy kedvvel vívóbajnokot. Elég volt egy pillanat erejéig a vérre
és a karmokra gondolnia, és Perszephoné gyomra máris
felkapaszkodott a torkába.
Már nem emlékezett, milyen érzés volt a pajzsot fogni, de a
kezében tartott kardot most nehéznek érezte. Azt kívánta,
bárcsak kisebb, vagyis könnyebb volna, miközben arra is
vágyott, hogy hosszabb legyen, és messzebbre elérjen.
Túl szorosan fogom? Túl alacsonyan tartom? Ki kellene
nyújtanom az egészet? Igen, a legjobb lesz kinyújtani.
Szidta magát, amiért nem figyelt jobban, amikor Reglan
fegyvert vett elő, de mi szüksége lett volna arra nőként, hogy
értsen a férfiak dolgához?
És most mégis itt vagyok: miért nem küldtem inkább
valamelyik dherget magam helyett? – A válasz szinte
beléhasított. – Mert én vagyok a főnök: vagy valódi törzsfő
vagyok, vagy csak tettetem.
A kijelentés hangosan zengett a fejében, de egy másik hang
azt suttogta: Most tényleg nagyon ostobán viselkedsz! Csak a
büszkeség beszél belőled. Meg fogod öletni magad, és talán
mindenki mást is annak az ostoba becsvágyadnak köszönhetően.
Nem értesz úgy a harchoz, mint egy férfi, de a hibáinkat elég
gyorsan a magadévá tetted!
Ismerős hang volt, és döbbenten vette tudomásul, milyen
sokáig tartott felismerni Reglan szavait. Igazából nem Reglan
beszélt, a férje sohasem mondott neki még csak hasonlót sem.
De a fejében ugyanazt a rekedt, ellentmondást nem tűrő hangot
hallotta, amelyhez Reglan viták alkalmával folyamodott, amikor
elege lett és feldühödött: az „ebből elég legyen” hangszínt.
Miért hallom hirtelen megint Reglan hangját? Csak nem azért,
mert hamarosan újra találkozni fogunk?
Lassan lépkedtek. Virtuskodása ellenére Moya sem sietett
túlzottan, és Perszephoné azon tanakodott, vajon a barátja
bánja-e már a döntését most, hogy egyedül maradtak a
sötétben. A nő bátorságát dicsérte, hogy elöl ment, ahogy egy
tökéletes Pajzsnak kell. Perszephoné magasra tartotta a világító
követ, előre-hátra mozgatta, hogy megvilágítsa vele Moya útját.
Asztalok és székek rajzolódtak ki a sötétben, kísértetiesen
hétköznapinak tűntek. Perszephoné felkavarónak találta a rég
halott személyek használati tárgyait.
Valaki tán éppen itt halt meg? Holttesteket, csontokat is fogunk
találni?
Perszephoné abban a pillanatban irányította oda a kő
ragyogását, amikor meghallotta Moya suttogását:
– Ott!
A fény egy patkánynak látszó állatra esett. Mindketten
letaglózva álltak. A teremtmény testének egészét mintha sávos
vértezet borította volna, a farkát is beleértve.
– Még a patkányaik is páncélt hordanak! – álmélkodott Moya.
Leeresztette a vállát, és a lándzsa vége megpihent a földön. –
Tehát a törpnek igaza volt. Csak egy állat.
– De Moya, hiszen ez halott. – Perszephoné lejjebb eresztette
a fényt. A sötét vértócsa feketének látszott a zöld derengésben.
A fejet összeroppantotta valami, mintha megrágcsálták volna.
– Szerencsénk van, nem kell megverekednünk vele. Még azt
sem igen tudom, hol szúrnám meg ezt a valamit.
– Moya, ez már döglött… nemrég döglött meg. Mi végezhetett
vele?
– Valószínűleg leesett, látod? – mutatott felfelé a fiatal nő. –
Ezt a hangot hallottuk. A páncélos harci patkány lezuhant
onnan, a magasból. Gondolom, a páncél miatt csak így tudnak
meghalni.
Moya szemlátomást elégedetten visszaindult. Perszephoné
nem érezte magát meggyőzve.
Milyen gyakran pusztulnak el a patkányok zuhanás
következtében?
Körbevilágított a fénnyel settenkedő gyilkosokat keresve, de
semmit sem talált. Felnézett, és észrevette a párkányt, amelyet
Moya mutatott. Ami az előbb még puszta sötétség volt, az
megmoccant, és Perszephoné egy vörösen izzó szempárt
pillantott meg. A vörös szemű valami ember méretű volt, de
nem ember. Nem is fhrey vagy dherg, sem goblin. Vézna volt és
nyakigláb, túl hosszú végtagokkal, bizarr módon kicsavart
testtel. Na és azok a szemek!
Éppúgy néz le rám, ahogyan én nézek fel őrá!
– Moya! – Perszephoné odarohant a barátjához, és
megragadta a fiatal nő könyökét. – A patkány nem balesetben
pusztult el! Lelökték arról a párkányról!
 Moya kacagott.
– Most meg azt mondod, hogy a patkányt meggyilkolták?
Vigyázz, Seph, ez elég komoly vád…
– Komolyan beszélek! Láttam valamit odafent.
Amikor meghallotta a félelmet a törzsfő hangjában, Moya
összehúzta a szemét. Felpillantott, és tett egy lépést arrafelé,
amerre a patkány feküdt.
– Ne! – mondta Perszephoné. Még mindig szorította Moya
karját, és a tábor felé kezdte húzni. – Menjünk tovább.
– Várj, mit láttál?
– Valamit.
– Valamit?
– Sötét van.
– Nálad van a fény.
– Csak menjünk vissza. Majd elmondom, amikor odaérünk a
többiekhez.
Perszephoné úgy hitte, a világ minden fénye sem tudná
jobban felfedni azt a jelenést. Nem lett volna képes
megmagyarázni, honnan tudja ezt, egyszerűen csak biztos volt
benne. Az izzó szemű valami láttán ürességet és hideget érzett.
Ilyesmi még akkor sem történt vele, amikor szemtől szembe
került a medvével. Ez most valami egészen más volt, valami
iszonytató, és csupán néhány emeletnyire a fejük fölött.
Azért vetette le a patkányt, hogy megölje? Hogy összetörje a
páncélját, ahogy a madarak teszik a rákokkal? Vagy esetleg
megpróbál elcsalni minket, kisebb csoportokra szétválasztani?
Lehet, hogy éppen most lopakodik lefelé? Vagy fut, hogy értesítse
a társait? Mennyi időnk van, mielőtt ideérnek?
– Állat, növény vagy kőzet? – kérdezte Moya, amikor
visszaértek a tábortűz fényébe.
– Mi? – figyelt fel Fagy.
Moya kiszabadította a karját a törzsfő kezéből.
 – Perszephoné látott valamit, és nem akarja elmondani, mi
volt az.
– Láttad, mi okozta a furcsa zajt? – kíváncsiskodott Brin.
– Egy patkány volt – felelte Moya. – Fura szerzet, páncélban.
Harci patkány.
– Kilencöves szőrös tatunak nevezzük őket – tudatta vele Ár.
– A ti nyelvetekben nincsenek rövidebb szavak? –
morgolódott Moya. – Még egy egyszerű párbeszéd is órákig
tarthat.
– Azt hittem, nem tudod, mit látott Seph – értetlenkedett Brin.
Moya a fejét csóválta.
– Valami mást látott. Valamit a fejünk fölött, egy másik
szinten.
– Mi volt az? – érdeklődött a lány.
– Fogalmam sincs. – Perszephoné csak most vette észre, hogy
még mindig a kezében a kardja. Küszködve próbálta a hegyét
beilleszteni a hüvelybe. – Egy párkányon állt felettem, és engem
nézett. Éppen a harci patkány fölött. Először nem is vettem
észre. Csak annyit láttam, hogy… nem is tudom… hogy egy
vézna árnyék támaszkodik a korláton.
– Egy belgriklungreián? – kérdezte Fagy.
– Nem. És nem is ember vagy állat. Fényes vörös szeme volt.
Lehetett a démon? Ez a Balgargarath?
– Nem – felelte egyszerre a három törp.
– Úgy látszik, biztosak vagytok a dologban – mondta Moya.
– Ha Balgargarathot láttátok volna, most nem itt
tanakodnátok azon, hogy Balgargarath volt-e – magyarázta
Fagy.
– Hát akkor mi volt? – faggatózott tovább Moya.
– Nem tudnám megmondani – válaszolta Perszephoné.
– Hiányzott a patkány arca? – Suri keresztbe tett lábbal ült a
ragyogó kő előtt, mintha egy tábortűz fényénél próbálna
melegedni.
Mindenki felé fordult.
– Neked aztán tényleg furán jár az eszed, igaz-e? –
csodálkozott Fagy.
– Nem, jól mondja – védte meg Perszephoné. – Úgy nézett ki,
mintha valami megrágta volna a harci patkányt.
– Szóval akkor raóitok is vannak – fordult a törpök felé a látó.
– Raóink? – Fagy a szakállát ráncigálta.
Suri felnézett.
– Gonosz szellemek, amelyek bele tudnak bújni a rég
elveszett emberek bőrébe. Azt azonban nem tudtam, hogy a ti
fajtátok is át tud változni raóvá.
– Mit csinálnak ezek a raók? – kérdezte Fagy.
– Sok mindent. Nem igazán tudom. De először az arcokat
eszik meg. Mindig az arcokat. És csontokból építenek fészket,
aztán úgy alszanak benne, mintha ágyban lennének. És addig
nem tudnak visszabújni, míg nem tettek további csontokat a
halom tetejére.
– Vagyis ártalmasak? – kérdezte Moya.
Suri bólintott.
– A Sarlóban ólálkodott egy raó a Nagy Éhínség utáni évben.
Tura elintézte.
– Mit csinált vele? – Moya helyet foglalt, és arrafelé nézett,
ahonnan Perszephonéval érkezett.
– Foglyul ejtette egy üreges tölgyben.
– Errefelé nem sok tölgy van – mutatott rá Brin.
– Meg lehet ölni őket? – kérdezte Fagy.
– Minden bizonnyal. Bár, ha jobban belegondolok…
– Igen? – türelmetlenkedett Moya.
– Sosem értettem, miért ejtette foglyul Tura ahelyett, hogy
végzett volna vele. Mindennap ellenőrizte a fát, még évekkel
később is. Egyszer, amikor rácsapott a fatörzsre, esküdni
mertem volna, hogy sziszegést hallok.
– És veszélyesek? – Moya erősen szorította a lándzsáját és a
pajzsát.
– Nem hallottad, amikor azt mondta, hogy lerágják az ember
arcát? – dorgálta Brin. – Igen, a raóktól határozottan félni kell.
Maeve mesélt róla, hogyan taroltak le egész területeket.
Mindent szeretnek, aminek van arca, de az emberek a
kedvenceik. Egész falvaknak kellett elköltözniük, vagy csak
egyszerűen elnéptelenedtek.
– Igaz ez, Suri? Tényleg ilyen veszedelmesek? – szegezte a
látónak a kérdést Moya.
Amaz vállat vont.
– Én magam sohasem láttam a raót. Tura rám parancsolt,
hogy maradjak otthon, míg elintéz valamit, ahogy ő mondta.
Ilyen furcsán fogalmazta meg a dolgokat: elintéz valamit,
felébreszti a napot, esőt hoz. Még csak távolról sem
hasonlítottak arra, aminek hangoztak. Az ember nem akarta
látni, ahogy Tura elhozza az esőt.
– Ugyanakkor – vette át a szót Moya – Tura csak egy
öregasszony volt. Mint Padera, nem? Mennyire lehet veszélyes
egy teremtmény, ha még Tura is el tudott bánni vele?
Suri erre elmosolyodott. Az arca felragyogott, mintha másik
helyen, másik időben járna, és egy titkot osztana meg valakivel,
akit egyikük sem látott.
– Láttam, ahogy az a vénasszony elzavar egy éhes medvét egy
levadászott szarvastól a puszta haragjával és a szavaival. Le
tudott csillapítani egy egész rajnyi feldühödött méhet, és arrébb
tessékelte a hangyákat, ha zavarták az emberek étkezését.
Padera is képes ilyesmire? Vagy talán te az vagy? Tura csaknem
egész életét egyedül élte le az erdőben. Az előtt a nap előtt egy
karcolást sem láttam rajta soha. Aztán órákkal később
kimerülten tért vissza, a köpenye rojtokban lógott, és mély
vágások borították a karját és az arcát. Hónapokba tellett, mire
meggyógyult, és a halvány sebhelyek azután is megmaradtak. –
Suri felemelte a fejét. – Nem tudom biztosan, mert nem láttam a
saját szememmel, de ha a véleményemet kérdezitek, a raók
nagyon veszélyesek.
– Gondolod, hogy ránk támad? – kérdezte Perszephoné.
Suri vállat vont.
– A raónak ennie kell, mielőtt nyugovóra térne. Úgyhogy
szerintem attól függ, milyen éhes, és milyen könnyen talál
magának ilyen harcipatkány-féléket.
 HUSZADIK FEJEZET

Árulás
A Miralyithek egykoron isteneknek tartották magukat.
Gyakran eltűnődöm azon, vajon mit gondoltak erről az
istenek.
BRIN KÖNYVE

Mawyndule elrejtette a szürke köpönyeget. Maga sem tudta

volna megmondani, miért. Csak egy jellegtelen rongydarab volt,
mégis a ládája fenekére temette. Gyakran gondolt rá, és végül
engedett neki. Miután egy szék segítségével eltorlaszolta az
ajtaját, kihalászta a köpenyt, és felvette. Inga és Flynn nem
számított valami jó szabónak. A szegések egyenetlenek lettek, a
laza öltések több helyen összegubancolódtak. Az anyaga is
hitványabb volt, mint amilyet Mawyndule valaha is viselt.
Igazából ocsmány ruhadarab volt, és amint felvette, rögtön
ostobán érezte magát. Ám valami mást is érzett. Feltette a
csuklyát, és megcsapta egy visszhang, az izgalom emléke arról
az éjszakáról, amikor mindenki őt éljenezte, és amikor
Makareta megfogta a kezét.
Megrázkódott az ajtó, és Mawyndule szíve kis híján megszűnt
dobogni. Csak állt kővé dermedve. Rajtakaptak! Vasek és a
titkos őrsége azért jött, hogy elvonszolják!
– Maw! Mi folyik odabenn? – kérdezte egy szigorú hang. Az
apja még Vaseknél is rosszabb volt. – Maw, mi van az ajtó előtt?
A herceg letépte magáról a köpönyeget, ám a csuklya egy
pillanatra beleakadt a fejébe. Végül bevágta a ládába, és éppen
akkor csapta le a fedelét, amikor az apja benyomult a
helyiségbe. Lothian arcán zaklatott kifejezés ült. Zaklatottabb,
mint általában.
– Miért van itt ez a szék?
– Ööö… csak… csak úgy odatettem. Egy pillanatra félre kellett
tolnom az útból.
– Félretoltad az útból? Pont hogy most van útban. – Az apja
ellenségesen meredt a székre, arrébb tette, aztán bezárta maga
mögött az ajtót.
Mawyndule még így, zavarában is furcsállta az apja
megjelenését a magánlakosztályában. Az idejét sem tudta,
mikor történt utoljára ilyesmi. Még egy évvel korábban sem,
amikor egy súlyos betegség folytán a herceg két teljes hétig az
ágyat nyomta. Az ősz hajú orvos mindennap eljött, és olyan
aggodalmas arcot vágott, hogy Mawyndule meg volt győződve
róla, Lothian a halálán van. Ám az apja sohasem nyitott be,
hogy megnézze, él-e még a fia.
És akkor sem látogatta meg, amikor Mawyndule megbukott
az Estramnadoni Akadémia első alkalmassági vizsgáján. Treya
figyelmesen virágokat vitt a szobába, felrázta a párnáit, és
rászólt a többi szolgálóra: „Csitt, ti balgák! Gondoljatok a
hercegre. Mi lesz belőle, ha nem megy át a Shahasán?” Még
akkor sem jött el hozzá az apja. Igazából eddig a pillanatig nem
is volt benne biztos, hogy az apja tudja egyáltalán, merre van a
fia lakosztálya. Igen, az apja látogatása különösnek tűnt, de ami
igazán aggasztotta Mawyndulét, az az volt, hogy Lothian
becsukta maga mögött az ajtót. Akármilyen célja is volt a
látogatásának, négyszemközt akarta elmondani.
– Hogy vagy? – kérdezte Lothian. A kérdés felületesen,
félszegen és sután hangzott. A herceg szavai ugyanígy
nélkülöztek minden melegséget, amikor Makaretával beszélt.
– Jól – felelte, és elhátrált a ládától.
 Nem lehet, hogy a köpönyeg miatt jött… vagy mégis? Mi
másért? Biztos, hogy amiatt.
– Vasek szerint nagyon magadnak való vagy.
Igen. A köpönyeg miatt. Vasek követtetett, vagy a
Szürkeköpenyesek egyik tagja besúgó. Valószínűleg Aiden az,
ugye?
– Szerintem az nem baj – folytatta Lothian, és elgondolkodva
bólogatott hozzá. – Az a legjobb, ha távolságot tartasz. Nem
szabad túlzottan összemelegedned azokkal, akik felett egy
napon uralkodni fogsz. – A fane átkelt a szobán, és az egyik
ablakhoz lépett, amelyen át kinézett a tájra. – Pontosan ez a baj
az uralkodással… úgy általában a vezetéssel, de legfőképpen a
fane tisztséggel. Nem szabad szoros kapcsolatokat ápolnod.
Sohasem tudhatod, hogy milyen intézkedésre lesz szükség.
Mawyndule érezte, ahogy kihagy a szíve, amikor az apja
megállt az ágy végénél, kezét az ágyoszlopra helyezte, majd
kezét le-fel csúsztatva, tűnődve tapogatta a fát.
Megpróbálja megmagyarázni, hogy miért kell bezárnia. Hogy
nagyon sajnálja, de a nép érdekében cselekszik.
Mawyndule egy lépést sem moccant azóta, hogy ellépett a
ládától. A szoba közepén maradt a szép gyapjúszőnyegen,
amelyet Treyától kapott a huszadik születésnapjára.
Tömlöcbe vet. Mást nem tehet. Azzal még megbirkózom
valahogy. Végül is, mi változna? Talán másoknak gondot
jelentene, de én az egész életemet ebben a szobában éltem le.
Megbirkózom a fogsággal.
– Az anyád… meséltem már neked az anyádról?
Mawyndule gyorsan felelt, mintha az apja épp leckéztetné.
– Azt mondtad, úgy nézett ki, mint az a festmény Ghika fane-
ről, amely az első dolgozószobában függ.
– Hm? – nézett fel a fane, mintha már el is felejtette volna,
mit kérdezett. – Ja, igen. Igen, így van. Egy az egyben. Teljesen
olyan volt. A haja rövidebb volt… – Az apja elhallgatott. A keze
megállt az ágyoszlopon.
– Él még? – kérdezte Mawyndule, hátha megtörheti a súlyos
hallgatást, de azt sem akarta, hogy az apja túl hamar rátérjen a
lényegre. Ezek voltak a tudatlanság utolsó édes pillanatai, a
gyönyörű naplemente, amely elválasztotta a kétséget a biztos
jövőtől, és Mawyndule a lehető leghosszabbra akarta nyújtani
ezt a percet.
A fane ellökte magát az ágytól, visszament a székhez és az
ajtóhoz.
– Ó, igen, nem kétséges, hogy él – mondta olyan hangon,
amely folytatást sugallt, de ismét elhallgatott.
Miért kalandozik el folyton? Nem mintha sietnék, de miért
nyújtja a végtelenségig? Csak tömlöcbe vet, vagy valami annál is
rosszabbat tesz? A herceg fejében felvillant Gryndal fejének
képe, amint lerepül a nyakáról, meg az Instarya vezér halála a
Carfreign arénában. Én vagyok a fia, a herceg. Nem tenné… az
nem lehet…
Lothian elérte a széket, megállt, lenézett rá, aztán hirtelen
elhatározással visszafordult.
Most következik a végső csapás. Erre készült eddig.
– Nem akarom, hogy elmenj ma az Aquilába. Szólni fogok a
tanácshoz, és nem szeretném, ha te is ott lennél.
– Ezt úgy értsem, hogy házi őrizetben vagyok? – Mawyndule
minden izma megfeszült. Felkészült rá, hogy zokogás nélkül
fogadja a hírt.
Az apja arckifejezése akkor sem lehetett volna értetlenebb,
ha Mawyndule épp bevallotta volna magáról, hogy álruhába
bújt hópehely.
– Micsoda? Dehogyis! Honnan veszed ezt? Csak nem akarom,
hogy elmenj ma az Airenthenonba. Kellemetlen ügyről lesz szó,
és nem szeretném, hogy részed legyen benne.
 Miről beszél ez?
– A fiam vagy, és az Erdőtrón örököse. Ismerlek. Közbe
akarsz majd avatkozni. Jártatni fogod a szádat, és botrányt
csinálsz. Ezek a kifakadások a palotában sem ildomosak, de az
Airenthenonban az ilyen viselkedés még komolyabb
következményekkel jár. Ezt az örömöt nem akarom megadni
Imalynak.
– Mi köze van ehhez Imalynak?
– Semmi, de attól függetlenül az évszázad híre lenne. Csinálj,
amit akarsz, csak maradj távol a tanácsteremtől. Megteszed ezt
nekem?
Mawyndule teste még mindig belefeszült a várakozásba.
Mivel most már semmit sem értett, erőt vett magán, és azt
felelte:
– Persze.
– Jól van. – Lothian megkerülte a széket. – És ne tegyél
bútorokat olyan helyekre, ahol mások belebotlanak.
Nem büntet meg. Semmit sem tud a köpönyegről, a
találkozókról. A rémület megkönnyebbüléssé oszlott, amelynek
a helyét azonnal önelégültség foglalta el. Honnan is tudná?
Túljártam az eszén, Vasekén, mindnyájukén. Ahogy a herceg
elméje kiolvadt a riadalom jegéből, belefészkelte magát a
kíváncsiság.
– Apám? – A szó úgy hagyta el a száját, mint egy gyakorlás
híján rosszul lejátszott zenei hang. Ezúttal Mawyndulén volt a
sor, hogy esetlenül viselkedjen.
A fane ennek ellenére megállt.
– Mivel nem leszek ott, legalább megosztanád velem a
háborúra vonatkozó terveidet? Megkímélnél a szégyentől, hogy
egyedül én nem tudok róluk?
– Miféle háborúról beszélsz?
Miféle háborúról beszélek? Az apján talán erőt vett az időskori
elmegyengeség? Vagy azt gondolta, hogy Mawyndule túl fiatal
ahhoz, hogy ilyen értesüléseket osszon meg vele?
– Nem a Rhulyn leigázására vonatkozó terveidet akarod
elővezetni az Aquilában? Csak szeretném tudni, hogy mit fogsz
mondani.
Lothian elmosolyodott, különös, ismeretlen mosollyal, amely
egyáltalán nem volt rosszmájú, sem leereszkedő. Egy csepp
szarkazmus sem lakozott benne, inkább amolyan
büszkeségféle.
– Fiatal vagy, és még nagyon sokat kell tanulnod. Fogalmad
sincs arról, hogy működik a világ, ugye? Nem lesz háború. Az
óriások már végrehajtották a büntetést. Fel kell szítanunk a
klánok közti viszályt, hogy csökkentsük a rhuna népességet, de
nincs értelme ezen kívül bármi egyebet tenni.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy talán a grenmoriak nem voltak
maradéktalanul sikeresek, de az üzenetet átadták. A falu
elnéptelenedett.
– De hát Gryndal gyilkosa még életben van! Arion szintúgy…
és Nefron!
– Igen, nagyon sokan életben vannak, téged is beleértve.
Mawyndule nem értette, ez mit akar jelenteni, vagy hogy
miért említi az apja őt is a bűnözőkkel egy napon. Az öreg talán
tényleg kezdte elveszíteni az eszét.
– Támadnunk kell, és eltörölni őket Elan színéről!
– Kiket?
Kiket? Mawyndule testileg és lelkileg is pislogott, mert nem
hitt a fülének. Ezt most direkt csinálja?
– A rhunákat! Ki kell irtani őket, mind egy szálig.
– Miért?
A herceg döbbenten meredt az apjára.
– Megölték Gryndalt! – Az ingerültségtől egyre hangosabban
beszélt. Talán ha jobban ordít, az apja végre megérti. – Meg kell
büntetni őket! Nem hagyhatod, hogy megússzák!
Lothian arca ellágyult.
– Nem irtod ki a teljes nyájat csak azért, mert az egyik kecske
szétrágott egy régi csizmát. A grenmoriakkal üzenetet küldtünk.
Rhen-dahl nincs többé. Megértik, hogy a dacolás áldozattal jár,
akármilyen jogszerűnek is tartják. Arion biztosan érti már,
mennyire dühös vagyok rá. Meglehet, hogy tovább is kell még
lépnünk az ügyben, de egyelőre hagyom a saját levében főni.
Csizma?! Tényleg egy régi csizmához hasonlította Gryndalt?
– De hát Vasek szerint a rhunák háborúhoz készülődnek!
Lothian ismét mosolygott.
– Tehát figyeltél. Helyes, de egyvalamit nem értesz: a rhunák
nem méltó ellenfeleink. Inkább olyanok, mint az őzek vagy a
szarvasok. És ostobaság volna háborúba menni oktalan állatok
ellen. Nincsenek fegyvereik, és a Művészethez sem férnek
hozzá. Egyedül attól tarthatunk, hogy elárasztanak bennünket,
éppen ezért kell csökkenteni a létszámukat.
Mawyndule fortyogott a dühtől. Olyan harag érlelődött
benne, hogy csaknem beszámolt az apjának arról a rhunáról,
aki ellenállt Gryndal varázslatának. Elbeszéléséből eddig
szándékosan hagyta ki ezt a részt, mivel az Áruló eltökélte, hogy
a fane tudtára adja a lány létezését, és nem akart Arion kezére
játszani. Mawyndule titkos kötelességének tekintette, hogy
meghiúsítsa a nő minden próbálkozását.
Nem értette, az apja miért viselkedik ilyen nevetségesen, de
persze Lothian akkor nem volt jelen. Nem tapasztalhatta meg
személyesen Arion pimaszságát, és nem láthatta, ahogy az a
mocskos rhuna lemetszi Gryndal fejét. Az apja nem látta a vért,
nem hallotta, milyen hangot adott a fűre hulló fej – azt a
kísértetiesen tompa, lehetetlenül hétköznapi koppanást. Nem
volt értelme vitázni az apjával. Nem értette, nem is érthette.
 Ekkor valami szöget ütött a fejébe:
– Akkor miért szólsz az Aquilához, ha nem a háború
ügyében?
– Valami sokkal fontosabb történt. Semmi köze hozzád. – Az
apja ismét felvillantotta az iménti mosolyát.
Miután Lothian kiment, Mawyndule a csukott ajtóra meredt,
és azon tűnődött, minek volt az imént szem- és fültanúja. Ám az
még ennél is jobban foglalkoztatta, hogy ezek után mitévő
legyen.

Az Aquilából kitiltott Mawyndulénak semmi dolga sem akadt.

Az életének több mint felét azzal töltötte, hogy azon a széken
ült, amelyre az apja az imént panaszkodott, vagy az azzal
szomszédos ágyon heverészett. Nem mondhatta magát egy
kirándulós típusnak sem, és sohasem végzett testedzést, nem
komponált zenei darabot, habár az Áruló gyakran biztatta
ilyesmire. A festést is javasolta neki. A herceg kipróbálta, de
ideges lett tőle. Amióta azonban Makaretával találkozott,
komolyan fontolgatta, hogy újra belefog. Úgy gondolta,
készíthetne néhány képet, aztán elhívhatná a lányt a
magánlakosztályába, hogy megmutassa neki, kikérje a tanácsát,
mint egyik művész a másiktól. Ha sikerülne elérnie, hogy
Makareta meglátogassa, még a festést is elviselné. Úgy képzelte,
hogy ha a lány is ott volna, ő maga, Mawyndule sohasem
akarna többé kilépni az ajtón.
Aznapra azonban csak a szék maradt neki meg a lámpa, a
szekrény és az ágy: micsoda gyatra társaság egy ilyen szép nyári
napon! Elhatározta, hogy kimegy a városba. Talán
bevásárolhatna festékből a zöldúti piacon. Még fel is állíthatna
valahol egy állványt, hogy nekiugorjon újdonsült időtöltésének.
Mindössze az volt a baj, hogy azt tervezte, este elmegy a
Szürkeköpenyesek találkozójára. Nem akart külön ezért
hazajönni, de a köpönyeget sem akarta magával hurcolni
mindenhová. Mi lenne, ha valaki meglátná?
Hisz csak egy köpeny.
Kivett egy táskát a szekrényéből, és belegyűrte a ruhaneműt.
Mennyi macera! Minek köpenyt viselni?
A táskát a vállára dobta, és elindult. A völgy másik oldalán, a
magas dombon meglátta az Airenthenont, és röviden
eltűnődött, mi történhet épp odabenn. Lothian rosszul ismerte a
fiát. Mawyndule felélénkült az eltiltástól. Elhatározta, hogy az
Airenthenon közelébe sem megy, és úgy döntött, inkább átvág a
Kerten. A kellemes sétával közelebb jut a Rózsa-hídhoz. A
találkozóhoz túlságosan korán érkezne, de addig kacsázhatna a
vízen, bele is gázolhat, ha nagyon melege van. Még csak most
lépett ki a napsütésbe, de máris kellemetlennek találta a
meleget.
Miért van az, hogy Ferrol egyszer felhevíti, másszor meg lehűti
a világot?
Ha Mawyndule alkotta volna meg a világot, tökéletes lenne. A
hőmérséklet egész évben, nappal és éjszaka is tartaná magát.
Nem lenne szükség kabátra vagy köpönyegre, talán csak a titkos
társaságok jelképeként. Mawyndule menet közben a fejét
csóválta, miközben ezen töprengett. Milyen ostoba viselet a
köpönyeg! Inkább a gyűrűt kellett volna választaniuk. Az eszébe
véste, hogy a gyűlésen felhozza a kérdést. Biztosra vette, ahogy
a gyűrű jó ötlet. Makaretának is tetszene.
A fickó ismét ott volt a padon, még mindig a piszkos
ruhájában, és még mindig a Kaput bámulta.
Olykor-olykor sokan méláztak a Kapu előtt, legfőként az
Umalynok. Ferrol papjai órákig ültek és révedtek itt.
Ünnepnapokon csapatostul jöttek, mint a költöző madarak,
imádkoztak, kiürítették az elméjüket, vagy útbaigazításért
esedeztek. De talán csak bambultak, és azt tervezgették, hogy
mit egyenek estebédre. Az is lehet, hogy valaki után
vágyakoztak, vagy bosszút forraltak egy paptársuk ellen. Az
Umalynok szerettek ájtatosnak mutatkozni, de Mawyndule
szerint legbelül mindenki önző. A papok pedig valószínűleg
csaknem mindenki másnál önzőbbek.
Vajon lehetséges, hogy az anyja pap? Abból kiindulva, hogy
Lothian szerint még él, megpróbálta elképzelni, ki lehet. Miért
nem csodálkozott senki azon, hogy elhagyta a fiát? Ferrol tán
nem helytelenítette az efféle viselkedést? Lehet, hogy tényleg
pap; az egyházi vezetők azt csináltak, amit csak akartak,
ráadásul ők hozták a mások által követendő szabályokat is. Ha
nem lehetett volna fane, Mawyndule azt kívánta, bárcsak
Umalyn lehetne.
– Korán jöttél – szólította meg a padon ülő, ápolatlan nem-
Miralyith. A szemét nem vette le a Kapuról, fel sem nézett.
– Hozzám beszélsz?
– Mert szerinted ahhoz a hülye ajtóhoz?
Hülye ajtóhoz?
Mawyndule még sohasem hallotta, hogy bárki bárhol ilyen
szentségtörő szavakkal élt volna, hát még itt a Kertben,
egyenesen a Kapu előtt! Döbbenetére felháborodást érzett
valami olyasmivel kapcsolatban, ami egyébként sosem
érdekelte, ám egyúttal le is nyűgözte, amit hallott.
– Hát… – hebegett.
– Nem akarnak ma bemocskolni az Airenthenon ügyeivel,
mi? Makulátlanul tisztának kell maradnod, ugye? Nem
hagyhatják, hogy ilyen szégyenfolt essen rajtad.
– Szégyenfolt? Miről beszélsz? Ismerjük egymást?
Mawyndule biztosra vette, hogy még sohasem találkoztak, de
ezt udvariasan akarta a férfi tudtára adni.
– Hamarosan te is megtudod. Majd a lány elmeséli, amikor
odaérsz a gyűlésre.
– Miféle gyűlésre? És milyen lány? – Nagyon jól tudta, milyen
gyűlésről és milyen lányról beszél a másik, de az nem lehetett,
hogy ez a nyomorult alak a padon tudott bármelyikről is.
A fickó nem válaszolt, csak felkacagott.
– Jó, rendben. Színlelj, ha úgy tetszik. Nem fogom
kipukkantani ártatlanságod buborékját. Bár igazából nagy kár.
Mawyndule nem volt benne biztos, de úgy érezte, hogy az
illető épp sértegeti őt. Kihúzta magát, összefonta és a
mellkasához szorította a karját, majd kivételesen rosszalló
képet vágott. A titokzatos férfi a padon észre sem vette. Még
mindig nem szakította el a tekintetét a Kaputól.
– Én vagyok a herceg! – jelentette be Mawyndule végül,
amikor fájdalmasan egyértelművé vált, hogy a fickó nem fog
odafordulni.
– Tudom – felelte a férfi.
Mawyndule várt néhány percet, mert hosszabb válaszra
számított.
Csend.
Úgy döntött, elnézi a felségsértést – ha egyáltalán sértés volt
–, hiszen mi mást várhatott volna egy istenkáromlótól, aki még
a szent Kaput sem tiszteli?
– Mi a nagy kár?
– Majd túlteszed magad rajta. Ellenálló fajta vagy. Gazdag,
sötét táptalaj. Érzem rajtad a termékenységet. Csodálatosan
keserű gyümölcsöt hozol majd. Amikor megérik, leszüreteled,
kipréseled, és jó bort készítesz belőle. Elteszed majd, hagyod
érlelődni. A minőséghez idő kell, és te leszel a legtürelmesebb.
– Te meg miről beszélsz?
– A gyűlöletről. Néhányan túltöltekeznek vele, és
szétpukkadnak. Ha túlélik, továbbmennek. Másokból hosszú
évek alatt elcsöpög, mint egy lyukas vödörből. Ők egy napon
rájönnek, hogy a vödör kiürült, és már maguk sem emlékeznek
rá, mi volt benne a kezdet kezdetén. Megint mások fegyvert
kovácsolnak belőle, és odáig is elmennek, hogy odaadják
másoknak ocsmány, kéretlen ajándékként, amelyet erényes
örökségnek álcáznak.
Mawyndule nem felelt, mert ahhoz túlzottan el volt képedve.
Ki ez az alak?
A padon ülő fickó folytatta, miközben továbbra is a Kaput
nézte:
– Te nem olyan vagy, mint azok. Más vagy. Mint már
említettem, a gyűlöletet jóféle bornak tartod, úgy hiszed, idővel
egyre jobb lesz, sohasem romlik meg. De hát a gyűlölettel épp ez
a helyzet: megavasodik, és végül méreggé válik, ha túl sokáig áll
a palackban. A gyűlölet átrágja magát bármilyen edényen,
beszivárog a lélek talajvizébe. A bosszúnak sohasem elég, ha
kiadod magadból, mert csak újra felhabzik benned. Amire
azonban nem ébredsz rá, mert nem láthatod, az az, hogy
addigra már csak a gyűlölet maradt. Nem benned fog élni,
hanem te magad leszel azzá. Amikor elfogyasztod azt a bort,
már sohasem szabadulsz meg tőle. Nem tudod kiokádni vagy
kiköpni. Olyan lehetetlen, mint önmagad elől elmenekülni.
Ekkor végül odafordult Mawynduléhoz.
– Hát erre mondtam, hogy nagy kár.

Mawyndule nem hitte, hogy valaha is szedte volna a lábát

gyorsabban és messzebbre annál, mint azon a napon, mégsem
jutott sehová. Arra sem emlékezett, hogy merre járt. Csak ment,
és még azt is alig vette észre, hogy elhaladt a zöldúti piac
mellett. Úgy rémlett neki, hogy akart venni valamit, de lassítás
nélkül folytatta az útját. A folyamatos mozgás segített, nehogy a
gondolatai elkalandozzanak, és visszatérjenek ahhoz a
nyomorulthoz a Kertben, és a vele folytatott beszélgetéshez.
Nem beszélgetés volt – emlékeztette magát –, inkább valami
lázálom. Semmi értelme az egésznek. Először az apám, most meg
ez a fura idegen…
Amikor végre beesteledett, örült, hogy maga mögött tudhatja
a különös napot. Habár korán indult, és semmi tennivalója sem
akadt, későn érkezett a Rózsa-hídhoz. Néhány méterre a hídtól
megtorpant, mert meglepődött az összegyűlt tömegen.
Általában legfeljebb csak húsz személyt talált ott, máskor
mindössze nyolcat. Ezen az estén negyvenet, ötvenet is látott.
Fényesen lángolt egy máglya, a kipattanó szikrák rajokban
kavarogva szálltak a híd felé. Sötét alakok táncoltak a bűvös tűz
körül, amely változtatta a színét, és háromszor olyan magasra
csapott, mint egy felnőtt fhrey. Nevetés, énekszó, dobok üteme
és fuvolaszó szállt a szélben, bár láthatólag senki sem játszott
hangszeren. A szokásos lebegő fények is jelen voltak, de ezúttal
vadul röpködtek, mint holmi kerge szentjánosbogarak.
Mawyndule füttyögést és kiáltásokat hallott, és amikor közelebb
ért, meglátta, hogy még a folyó vize is felágaskodik és ugrál a
zene ritmusára. Titkos társasága tagjainak teljesen elment az
eszük!
Mawyndule tétovázva közelített, közben ismerős arcokat
keresett a tömegben. Mindenki a szürke köpönyeget viselte, de
a legtöbbjüket még sohasem látta.
Miért nem mehet legalább egyvalami a megszokott
kerékvágásban?
A herceg már épp azon volt, hogy faképnél hagyja őket, és
egyszerűen hazamenjen, összegömbölyödjön az ágyában, és
selyemtakarókkal fojtsa le a nap eseményeit, de ekkor
rábukkant Makareta.
– Hol bujkáltál? – kérdezte. Hangosabban szólt, mint máskor.
Odarohant, és tétovázás nélkül szorosan átölelte a herceget.
Mawyndule ismét túl döbbent volt ahhoz, hogy gondolkodni
tudjon. Zavarta a felfordulás. A lánynak borillata volt. –
Gratulálok, fenség!
– Mi? – kérdezte nem túl ékesszólón a herceg.
A lány kedvesen elmosolyodott, elég kedvesen ahhoz, hogy
Mawyndule minden ellenállása felolvadjon. Az az arc! Az a
szempár! Makareta szeme kissé üvegesen tekintett rá, az
orcáján pír ült, kicsit szédelgett. Ha a herceg is olyan sok bort
ivott volna, mint Makareta, talán megpróbálja megcsókolni a
lányt, és igen kétséges, hogy amaz tiltakozott volna. Sajnos
azonban Mawyndule mindig túl sokat gondolkodott. Ez volt a
büntetése a késésért. Talán mások is érkeztek késve, de őket
sosem vette észre, addigra mindig elveszett a társalgásban és a
boroskupák tömkelegében – nem is beszélve a lány tekintetéről.
– Gratulálok! – jelent meg Aiden, amolyan idősebb testvéri
vigyorral az arcán. – Most értél ide?
– Miért gratulál nekem mindenki?
– Miért? – Aiden szemlátomást nem értette a kérdést, és
Makaretára pillantott.
A lány csak vállat vont, és Mawynduléhoz fordult.
– Szerintem nem… úgy értem… nem jártál ma az
Airenthenonban, ugye? Mawyn, tudod egyáltalán, mi történt?
Mawyn? Ez új. Nem is tudom, tetszik-e.
– Az apám nem akarta, hogy elmenjek ma. Miért? Mi történt?
– Hihetetlen, hogy te vagy a legutolsó, aki megtudja! Jól
mondom? – kiáltotta Aiden, és keményen a herceg hátára
csapott.
Itt mindenki részeg? Én is így viselkedem, amikor iszom?
Mawyndule egészen biztosra vette, hogy nem.
– Mit kell megtudnom?
– Vidárt bűnösnek találták felségárulás vádjában – közölte
vele Makareta. – Atyád az egész Aquila előtt szembesítette a
tettével. Vidár ugyanis merénylő, és a fane megölését
tervezgette!
– Vidár? – Egy pillanatra Mawyndule azt hitte, talán létezik
egy másik Vidár is, a vénembernek valami gonosz változata.
Még a rémálmában őt üldöző árny emléke sem illett a poros
vénember valóságához, aki még ahhoz sem tűnt elég erősnek és
értelmesnek, hogy élelmet szerezzen magának. Vidár
agyalágyult volt, nem felségáruló.
– Ezzel most te lettél az új rangidős tanácsnok, te vénség! –
folytatta Aiden a herceg vállát ütögetve, ezúttal még
keményebben, aztán azzal zárta, hogy megragadta, és kicsit
megrázta. – Sikerült! Te lehetsz a szócsövünk! Végre minket is
meghallanak majd!
Mawyndule érezte, ahogy az egybegyűltek köré nyomulnak.
Falka – jutott eszébe, de hogy miféle falka, arról fogalma sem
volt, arról sem, hogy egyáltalán honnan jött a gondolat.
Mawyndule sohasem tartott kutyát, és farkast is csak egyszer
látott. Ennek ellenére falkának tűntek: melegszívű, izgatott
családnak.
Néhányan vigyorogtak, és egyikük boroskupát nyomott a
kezébe.
– Az Aquila új rangidős tanácsnokára! – kiáltotta Aiden, és
azzal mindenki felemelte a poharát, majd meghúzta.
– Olyan büszke vagyok rád! – áradozott Makareta, aki
nekidőlt, és az övének koccintotta a kupáját.
– Miért? Mit csináltam?
– Azért, amit csinálni fogsz.
Megszorította a fiú kezét. Az övé forró volt, és a tenyerük
köze bepárásodott. A titkos érintéstől, amely a többiek szeme
elől rejtve maradt, Mawyndule izgatott lett. Nagyot kortyolt a
kupájából.
Aiden égnek emelte az övét.
 – Az első győzelmünkre!
A többiek egy emberként visszhangozták:
– Az első győzelmünkre!
Ittak. Mawyndule nem.
– Várjunk csak! Hogy értitek, hogy az első győzelmetekre? –
kérdezte.
– Csak nem hiszed el, hogy Vidár valóban áruló, ugye? –
mondta neki Aiden egy huncut mosoly és kacsintás kíséretében.
Mawyndule először azt hitte, ez egy valódi kérdés. Még a
száját is nyitotta, hogy válaszoljon, de megállt.
– Várjunk csak. Azt mondod, hogy Vidár ártatlan?
– Szerintem biztosan mesterkedett valamiben, de most már
mindegy – felelt neki Flynn. – Az atyád meg van győződve a
bűnösségéről. Lothian bezáratta, és a volt tanácstag jelenleg az
ítéletre vár.
– És téged nevezett ki a helyére – mondta Makareta
csodálattal.
Újra a kezén érezte a lány kezét. El akarta engedni, de az
udvariatlanság lett volna. Gondolkodnia kellett, és Makareta
közelsége összezavarta.
– De ha nem Vidár a merénylő, akkor a valódi gyilkos még
szabadlábon ólálkodik valahol.
Erre a többiek nagyot nevettek.
– Soha nem is volt merénylő – mondta neki Aiden.
– Nem, tévedsz. Volt… vagyis inkább van valaki – erősködött
Mawyndule. – A titokmester néhány hete értesült az
összeesküvésről.
A fejüket rázták, még Makareta is.
– Vasek egy elmeroggyant – mondta Aiden. – És a kémeit
rémesen könnyű átejteni.
– Aiden ötlete volt – folytatta a lány.
– Bizony. Vasek mindig összeesküvők után kutat, úgyhogy
teljesítettük a kívánságát. Te pedig megmutattad nekünk a
célpontot – mondta Mawyndulénak. – Most, hogy
megszabadultunk Vidártól, a mi emberünk foglalhatja el a
helyét.
– Tehát az összeesküvés híre csak félrevezetés volt?
– Igen. Mi terjesztettük el a pletykát. Csak pont annyi nyomot
hagytunk, hogy Vasek nyáladzva rájuk vesse magát.
Ezen többen felnevettek.
Mawyndule nem tudta, mit gondoljon az egészről. Az biztos,
hogy ki nem állhatta Vidárt, de nem tűnt helyesnek, hogy
hagyják olyasvalamiért bűnhődni, amiben ártatlan. A borát
ízlelgetve próbálta a helyükre illeszteni a részleteket.
– Vasek is csak azért ül a helyén, hogy a pénzt pocsékolja.
Hogy is lenne képes egy Asendwayr bármi értelmesre? Nem
értem, miért őt választotta az atyád egy Miralyith helyett. És ha
Vidár valóban merénylő volna? Vasek ha akarná, sem tudná
megvédeni a fane-t egy Miralyithtől. – Aiden hangosan beszélt,
jutalmul pedig nevetést kapott a tömegtől. – Jól mondom?
Mindnyájan éljeneztek, és a legközelebb állók hátba
veregették a fiatal férfit.
– Nem is tudom… én azért úgy gondolom, Vaseknek volt
néhány értelmes ötlete – tiltakozott Mawyndule.
– Vaseknek? Értelmes ötlete? Szerintem ez a két dolog kizárja
egymást. Mit tett valaha is, amivel bizonyította volna, hogy
kicsit is okos?
– Nos, például Miralyithekkel őrizteti a palotát. Minden
ablakot és ajtót a Művészet segítségével biztosítanak.
Aiden szólásra nyitott a száját, de Mawyndule leállította.
– És csak azok léphetnek be a Talwara területére, akik ott
laknak.
Tessék! Ez majd elgondolkodtatja Aident. Azt hiszi, hogy rajta
kívül mindenki hülye, de ő sem olyan nagyokos ám. Ki fogja
titokban Makareta kezét? Kit neveztek ki rangidős
tanácsnoknak? Engem, ugyebár. Jól mondom? A
gondolatmenetre mosoly terült szét Mawyndule arcán.
– A fane-t ettől függetlenül még megmérgezhették volna –
érvelt Flynn.
– Nem. Az sem megoldás. – Mawyndule mosolya vigyorrá
érlelődött. – A Miralyithek az ételt is megtisztítják. Úgyhogy a
fane hiába nem Miralyith, akkor is tudja, hogyan vegye
hasznukat.
Mindenki Mawynduléra nézett, és elgondolkodva bólogatott.
Jól érezte magát, mintha egy remekbe szabott kardcsapást
kivitelezett volna párbaj közben. Sohasem fogott még a kezében
kardot, de elképzelte, milyen izgalommal járhat elfogni az
ellenfél pengéjét a halálos döfés előtti utolsó pillanatban,
félreütni, majd saját ellencsapással támadni. Most az egyszer
minden kérdésre tudott felelni, és tökéletes válaszokat adott,
hölgyével az oldalán. A sebes riposztoktól egészen megszédült,
és győzedelmes hangulatban gurította le a maradék borát.
– Nagyszerű rangidős tanácsnok leszel – mondta Makareta
hódolattal. – Kit fogsz magad mellé venni?
Mawyndule nem is tudta, hogy ezt ő döntheti el.
– Az apám biztosan talál valakit.
– Az ifjú tanácsnok kiválasztása a rangidős tag előjoga.
– Valóban? Ezt nem tudtam.
– Egy perccel ezelőttig azt sem tudtad, hogy rangidős
tanácstag lettél, úgyhogy ne hibáztasd magad. De mit gondolsz,
kit választanál?
– Bárkit választhatok?
– Igen, de azért azt nem akarnánk, hogy egy másik törzsből
legyen valaki a címed várományosa – figyelmeztette Aiden.
– Azt hiszem, az Aquila törvényei tiltják is ezt – tette hozzá
Inga.
 – Így igaz – erősítette meg Makareta. – Azokat a szabályokat
pedig az Első Határozatképes Tanács hozta. Ezt leszámítva
bárki lehet.
– Sokat tudsz az Aquiláról, ugye? – fordult hozzá Mawyndule.
– Gyakran járok ott. Már találkoztunk. Azt hiszem, az elmúlt
évszázad minden gyűlését láttam.
Ilyen öreg lenne? Ennek ellenére azért nem volt túl öreg.
Valószínűleg még alig több száznál, és a herceg nem vetette meg
a kor, a tapasztalat és a tudás értéket, amelynek ő maga nem
volt birtokában.
– Szóval tudod már, hogy kit választasz magad mellé?
– Igen, azt hiszem, tudom.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Az arcrabló
A legrosszabb rémálmok azok, amelyekből nem lehet
felébredni, mert valóságosak.
BRIN KÖNYVE

Ha nincs Minna, sohasem derül ki, hogy Brint elvitték.

A farkas ébresztette fel őket a vonyításával, és abban a futó
pillanatban Perszephoné észrevette a lányt. Épp elrángatta
valaki: egy sápadt kéz tapadt a szájára, a sarka erőtlenül
rugdalta a kérlelhetetlen követ. Ezután már el is tűnt, elveszett
a sötétségben.
– Brin! – kiáltott fel a nő.
Felkapta maga mellől a ragyogó szilánkot, talpra ugrott, és a
nyomába eredt. Eszébe sem jutott pajzsot ragadni, és
gondolatban Marinak hálálkodott, amiért kardövét magán
hagyva és a tokjába dugott karddal együtt tért nyugovóra. Nem
is emlékezett rá, hogy elaludt. Sokáig ült éberen, és a többieket
őrizte, ha esetleg a raó közel merészkedne. Csupán
elővigyázatosságból tette ezt, nem gondolta, hogy a rém tényleg
ilyesmivel próbálkozna. A farkassal együtt tízen voltak, és velük
szemben csak egyetlen raó, legalábbis ő csak ennyit látott.
Először őrségváltásokat tervezett, de végül úgy döntött, az alvás
fontosabb.
Micsoda felelőtlenség volt!
Egy idő után semmi ismerőset nem látott, ezért lefékezett, és
csak állt egy helyben a sakktáblamintájú padló fekete-fehér
négyzetein. Teljesen eltévedt.
Ez nem lehet igaz!
– Brin! – kiáltotta, és a hangja végigvisszhangzott a hatalmas
csarnokban.
Nem jött válasz.
Szentséges Mari! Kérlek, ne!
Körbefordult a fényforrással, és fél tucat folyosót és boltíves
átjárót látott. Brin bármelyikben eltűnhetett. Vajon mennyi
ideje lehet rá, hogy megtalálja?
A fejében újra hallotta Brin hangját. Nem hallottad, amikor
azt mondta, lerágják az ember arcát?
Futólépés hangjai közeledtek, és Moya rohant be
Perszephoné kövének fényébe.
– Hol van? – kiáltotta a fegyveres nő tágra nyílt szemmel,
erősen zihálva.
– Nem tudom! Nem tudom! – rikoltotta vissza Perszephoné,
és tovább pásztázott a világító kővel. Eső utasítása szerint fogta
az ujjai között.
Észrevett egy fénypontot a tábor irányában. Eső újabb
szilánkot tört magának, és szintén a lány keresésére indult.
– Meg kell találnunk! – Moya már csaknem visított.
– Én is tudom! Nem gondolod, hogy tudom? – Perszephoné
belesett minden folyosóra, hátha talál valami nyomot, valami
jelét annak, merre tűnt el Brin. Semmit sem lelt. Talán ha több
fényük van, rábukkanhattak volna egy árulkodó jelre, például
lábnyomokra a porban, de Perszephoné semmi ilyesmit nem
látott.
– Minna majd megtalálja – nyugtatta őket Suri, aki
futólépésben érkezett az állattal az oldalán. – Nem igaz, Minna?
A farkas felborzolta a szőrét, és ijesztően vicsorította a fogát.
Még csak nem is nézett a folyosókra. Minna a lépcsőre
acsarkodott.
 – Lefelé mentek – tudatta velük Suri.
Perszephonénak egyéb se kellett. Újra futásnak eredt. Mind
szaladtak. A farkas lehagyta mindnyájukat, körmeivel a kövön
kapart, ahogy leszáguldott a lépcsőn, és közben éles hangon
csaholt. Perszephoné még emlékezett rá, amikor farkasok űzték
az erdőben, de ezúttal ő űzött, ő is a falka tagja volt.
Három-négy lépcsőfokonként ugrált lefelé. Moya mellette
maradt a lándzsájával, a pajzsnak azonban Perszephoné semmi
nyomát nem látta.
Minna nem torpant meg a lépcső alján, hanem folytatta az
útját a következő lépcsősoron, és a rá következőn, mígnem a
törzsfő már nem számolta tovább az emeleteket. Végül elérték a
lépcső legalját, ahol a farkas nekivágott a sötétségnek. Suri, aki
egy őz fürgeségével és ruganyosságával mozgott, a nyomában
maradt. Perszephoné és Moya követték őket. Eközben valahol
mögöttük Roan, Arion és a törpök is megérkeztek hátvédnek.
Perszephoné csaknem átbukott egy törmelékhalmon,
Moyának is épphogy sikerült átugornia egy felborított
fémrudat, ami valamiféle lámpásnak tűnt. Mindenfelé romok
hevertek: törött kő, ledőlt oszlopok, leomlott boltívek.
Valahonnan elölről még hallották Minna csaholását, de aztán a
farkas ugatása vonításba, majd fenyegető morgásba csapott át.
– Elkapta – jelentette be Suri.
Néhány hosszú lépés után Perszephoné meg is pillantotta a
farkast. Minna a padlóhoz közel tartotta a testsúlyát, ugrásra
készen. Előtte ott állt a raó, a karjában Brinnel, egyik hosszú
kezét még mindig a lány szájára tapasztva. Perszephoné
arrafelé irányította a fényt, és most először látta rendesen a
teremtményt. Sápadt volt, mint a döglött hal hasa, hórihorgas és
vézna. A karja a padlóig ért anélkül, hogy meghajlította volna a
hátát. Groteszk fejéről hosszú, vékony szálak lógtak, és a tincsek
csaknem az egész testét betakarták, mint valami hártyavékony
köpönyeg. Suri elmondásával egyezően a rém karomszerű
ujjain ébenfekete, hegyes körmök meredeztek, és amikor
rásziszegett Minnára, Perszephoné sárga fogakat és vérző ínyt
vett észre.
Brin még viaskodott, de az izmos karok kibillentették az
egyensúlyából. Elfojtott kiáltások és kivehetetlen sikolyok
hallatszódtak a raó tenyere alól. A lény nem menekült tovább,
és a szilánk fényénél az is kiderült, hogy miért nem: a raó
mögött hiányzott a padló. A sima márvány padlólapok hat
méterrel odébb folytatódtak, de a kettő között csupán egy
szakadék sötétsége ásított. A padló a terem egész szélességében
lehullt, így a raó foglyul esett a roppant üreg egyik peremén.
Suri lefékezett, és leguggolt Minna mellé, majd várakozón
hátrapillantott. Mellette Moya mindkét kézzel keményen
megragadta a lándzsáját, Perszephoné pedig kardot rántott,
ezúttal félelem, tétovázás nélkül. Felkészült rá, hogy megöli azt
a valamit, amiért egy ujjal is hozzáért Brinhez.
Aztán mindenki szeme láttára a raó áthajította Brint a
peremen.
A lány felsikoltott. Perszephoné elszörnyedve nézte Brin
kapálózó karját és lábát, ahogy zuhant lefelé a sötétségbe. A
sikoly eltartott még egy darabig, aztán borzasztó hirtelenséggel
megszakadt.
Perszephoné kővé dermedt, Moya szintén. Nem hittek a
szemüknek. Perszephoné úgy érezte, mintha a lélegzetét lopták
volna el, és képtelen lenne újat venni. A lény tett néhány lépést
feléjük, aztán megfordult, és futólépésből átvetette magát a
résen. Éppen hogy sikerült elkapnia a karmával a túlsó
peremet. Egy röpke pillanatig ott függött, majd felhúzta magát.
Perszephoné előreiramodott. Térdre esett a padlón, majd a
peremig elkúszva lenézett. Még a fényforrást lefelé irányítva is
csak sötétséget látott odalenn.
 – Brin!
– Ó, édes jó Mari! – kiáltott fel Moya.
Odaértek a többiek is. Eső csatlakozott a fényével, hátha
megvilágíthatja az odalent kibontakozó tragédiát.
– Hol van Brin? – kérdezte Roan.
Perszephoné nem jutott szóhoz.
– Mit művel ez? – tűnődött hangosan Arion, aki a szakadék
túloldalán lévő lényt nézte. A raó megmászott egy megdőlt
oszlopot.
A romos csarnokon végigsöpört a teljes zűrzavar. A
mennyezet egyes részei leomlottak, a terhüktől megszabadult
oszlopok a talapzataikon álltak. A raó az egyik ilyen szabad
oszlopra ugrott fel, és onnan folytatta a kapaszkodást. A tetejére
érve megtámasztotta magát a közeli falrészen és a megmaradt
mennyezeten, aztán a lábával nyomni kezdte.
Az oszlop megmozdult. Alig észrevehetően, de enyhén
megingott. Felismerés derengett Perszephoné elméjében. A
padlón tátongó lyuk hosszú volt és keskeny, mérete éppen
megegyezett egy kidőlt oszlop alakjával. A raó egy ilyen pillérrel
célozta meg őket. Ha elvéti, a roppant kőhengernek akkor is
sikerülhet beszakítania a megmaradt padlót.
– Segítség! – szivárgott fel Brin halovány hangja a feneketlen
mélységből. – Segítsetek!
– Brin? – Perszephoné lenézett, és továbbra sem látott
semmit. – Jól vagy?
Várt. Mind vártak. Nem jött válasz.
A rés túloldalán a raó újabb hüvelyknyivel mozdította el az
oszlopot. Moya szemében dühödt tűz ébredt, és elhátrált, hogy
legyen elegendő helye. Perszephoné hirtelen azt hitte, hogy a
barátnője át akarja vetni magát a szakadék felett, ahogy a raó
tette. Nem sikerülhetne neki. Ember nem tudott olyan nagyot
ugrani. Még a raónak is alig jött össze. Csakhogy Moya nem
ugrani készült. Elrohant a peremig, és amikor elérte, elröpítette
a lándzsáját. Csodálatos hajítás volt: a fegyver egyenesen és
messzire szállt, ám a dobás rövidre sikerült, és a lándzsa az
oszlop aljánál ért földet. A mozgás és a zaj felkeltette a rém
figyelmét. Elvigyorodott, és még egyszer nekiveselkedett. Az
oszlop megbillent.
– Mennünk kell! – figyelmeztette őket Fagy.
– Most az egyszer igazat adok a fivéremnek – bólogatott Ár, és
sebesen elhátrált.
– Nem hagyjuk itt Brint! – szögezte le Perszephoné. Majd
lekiáltott a mélységbe: – Tarts ki, Brin!
Moya ökölbe szorított kézzel álldogált a peremen, és gyilkos
dühvel meredt a lényre.
– Tetlini ribanc fattya! Te mocskos… – Hirtelen megpördült a
sarkán. – Roan! Roan, készítsd a botod!
A feltaláló egy bólintással ledobta a holmiját, és előhúzta a
vesszőket. Csak ő és Arion szedték össze a felszerelésüket az
üldözés előtt. Még a törpök is ott felejtették a sajátjukat, bár Eső
most is a hátára erősítve hordta a csákányát. Minden bizonnyal
azzal aludt, ugyanúgy, mint Perszephoné a kardjával.
– Suri! – Arion odament, ahol a látó térdepelt. – Te véget
vethetsz ennek.
A lány szorosan ölelte Minnát, és halálra vált arccal nézett fel
a fhreyre.
– Meg kell próbálnod! – tért át fhrey nyelvre a Miralyith, de a
szavai továbbra is egyenletesen, nyugodtan zengtek.
Suri csak még szorosabban ölelte a farkast.
Roan néhány pillanaton belül felhúrozta az ívelt botját.
Moya átvette.
– Hogyan kell? Ráteszem a kis gerelyt a húrra, és
hátrahúzom, igaz?
Roan bólintott.
 Moya feltette a vesszőt. Megfeszítette a húrt, megcélozta a
raót, és eleresztette az ínt. A kicsiny lándzsa elrepült, de még
annyira sem jutott messzire, mint a Moya által először eldobott
fegyver.
– Hátrább kell húznod, az arcodig, és aztán elengedni –
magyarázta a feltaláló, és odanyújtott neki egy másik kőhegyű
vesszőt. – Ne aggódj, az ív nem fog eltörni. Elég erős.
Moya úgy tett, ahogy a másik mondta, és a nagy, ívelt bot
belenyögött a terhelésbe. Ezúttal a vessző szemvillanásnál is
sebesebben vágódott ki belőle. Átrepült a szakadék fölött, és
közel ért az oszlopot rugdosó raóhoz, olyan közel, hogy a
teremtmény rémülten kapta fel a fejét, de aztán a vessző lapos
pörgésbe kezdett, és letért a pályájáról, majd lepattant a túlsó
falról.
– Nem repül egyenesen! – esett kétségbe Moya.
– Azt hittem, hogy most már fog – védekezett Roan.
– Hát a jelek szerint mégsem!
– Suri – kezdte Arion határozottabban. – Csinálnod kell
valamit!
– Ez az egész egy hiba volt – rázta a fejét a lány. – Nem kellett
volna eljönnöm. Nem vagyok Művész. Semmire sem vagyok
képes. Én… én… még azt sem értem, hogy szerinted mit kellene
tennem. Az ott nem egy óriás. Az egy oszlop és egy raó, és nincs
föld, ami elnyelné.
– Megtarthatod az oszlopot. – Arion hangja meglepően
nyugodtan csengett, tompán, ami bosszantotta Perszephonét.
Mintha a Miralyith tagadta volna, hogy veszélyben vannak. –
Megbéníthatod a lényt, vagy meg is ölheted. Használd az éneket,
találd meg az egyensúlyodat. Képes vagy…
Suri felállt, lehunyta a szemét, és összeráncolta a homlokát.
Jobbra-balra biccentette a fejét.
– Nem vagyok biztos benne, mit kell csinálni. Olyan sok
lehetőség van, és olyan kevés forrás, amiből meríthetek.
– Kell egy fék a végére – szólalt meg Roan a következő vesszőt
maga elő tartva. – Valami, ami elfogja a levegőt, és előrefelé
irányítja a kőhegyet.
– Mégis mi, Roan? Mégis mi? – Moya sebes mozdulatokkal
integetett a nő arca előtt, válaszért könyörögve. – Gondolkozz, a
fene vigyen el! Gondolkozz!
Perszephoné nem tehetett mást, csak tehetetlenül figyelte az
eseményeket. A zaklatott és zavarodott Suri talpon maradt.
Roan a zsákjában kutatott páni félelmében, Moya pedig őt
hajszolta, kezében még mindig az ívelt bottal. A törpök
hátrafelé, a lépcső felé araszoltak.
Perszephoné ismét lekiáltott Brinnek, de az továbbra sem
felelt. Hogyan élhette túl azt a zuhanást?
A törzsfő azt gondolta, hogy a belgreigi út egyszerű lesz, egy
hajókirándulás, aztán meg egy délutáni séta valahova, ahol az
óriás foglyul esett. Suri és Arion tesznek valami csodálatosat,
aztán mindnyájan hazaindulnak, kardokkal és talán pajzsokkal
megrakodva. Még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy
meggyőzi a dhergeket, szövetkezzenek velük a háborúban. Ha
mindez megtörtént volna, előrelendítette volna a közös ügyet,
elért volna valamit.
A túloldalon a raónak sikerült az oszlopot a legmeredekebb
szögig tolni. A lény fürgén leugrott a padlóra, miközben a
mamutméretű oszlop levált a talapzatáról, és megkezdte
elkerülhetetlen zuhanását. A kőóriás azonban nem jó irányba
zuhant. Látszott, hogy nem fogja eltalálni őket. Bal oldalon ér
majd földet, közelebb a lépcsőhöz, és éppen csak, de elkerüli a
törpöket.
Abban a visszavonhatatlan pillanatban, amikor az oszlop
lezuhant, Perszephoné rájött, hogy sohasem lett volna szabad
engednie a többieknek, hogy vele tartsanak. Törzsfőként meg
kellett volna parancsolnia Moyának, Roannak és Brinnek, hogy
maradjanak otthon. Az egész az ő hibája volt, az ő tévedése, de
az istenek nem csupán a felelősre szabják ki a büntetést.
Szerencsére csak egy jelentéktelen lázadókból álló csapat
voltak: egy tapasztalatlan törzsfő, egy tizenéves Őrző, egy
félszeg rabszolga, egy rakoncátlan szépség, egy őrült látó és egy
száműzött fhrey. Azon tűnődött, vajon feltűnik-e majd
valakinek, hogy eltűntek. Marinak legyen hála, legalább Raithét
nem hoztam magammal.
Az oszlop lezuhant, és félbevágta a padlót közvetlenül a
lépcső előtt. Perszephoné érezte, ahogy a föld eltűnik a lába
alól, és mindenki mással együtt aláhullt a sötétségbe.

Még élek. Ez volt az első gondolat, ami átvillant Perszephoné

agyán.
A második az volt, hogy süllyed.
Még mindig a kezében tartotta Eső ékkőszilánkját, ami arra jó
volt, hogy összpontosíthatott a fényére, válaszokat azonban
nem adott. Ragyogása semmit sem fedett fel, csak egy fénypont
volt a sötét űrben. Annyit azért felismert, hogy valamiféle víz
alá került. Érezte, hogy a teste felemelkedik, aztán addig
rugdosott és evezett, míg a feje át nem tört a felszínen. Amint ez
sikerült, fájdalmat érzett: a homlokával kőnek ütközött. A
ragyogó szilánk nyilvánvalóvá tette, hogy alacsony mennyezet
alatt esett foglyul. A vízfelszín és a kő között kevesebb mint
egyhüvelyknyi távolság maradt, épp csak elég ahhoz, hogy
kidugja az orrát és a száját levegőért.
Épp most estem lefelé. Akkor meg hogyan lehetek egy
mennyezet alatt?
A válasz csakhamar egyértelművé vált. Levegő után
kapkodva érezte, hogy a sziklakő elsodródik az ujjbegyétől. Erős
áramlat szorításába került, amely sebesen sodorta a tömör,
alacsony kőmennyezet alatt.
Morton Whipple!
Perszephonénak évtizedek óta nem jutott eszébe a fiú, de
most semmi másra sem tudott gondolni. A hidegben és sötétben
megjelent előtte Morton arca – olyan tisztán látta, mint aznap a
tónál.
A Whipple család két földet művelt az erdő közelében, lenn a
völgyben, egy nyírfaliget mellett. Hat gyermekük született,
egyikük sem érte meg a felnőttkort. De akkoriban ketten még
éltek közülük, Morton és Allison.
Aria, Sarah és a Whipple család Perszephonéval tartottak a
Kies-tóhoz egy meleg téli napon. A havazás elállt, és a
jéghalászok azt a hírt hozták, hogy vannak foltok, ahol a szél
tisztára söpörte a tó felszínét. A kis csapat a fejébe vette, hogy
csúszkálni fognak. Amikor odaértek, kiderült, hogy a hír igaz. A
befagyott tó jeges felszíne többnyire hómentes volt, és olyan
sima, mint a vajkrém. Futkároztak és csúszkáltak rajta,
bukfenceztek és lökdösődtek, beletaszítva egymást a nedves
hókupacokba.
Hamarosan bőrig áztak a verejtéktől és az olvadt jégtől.
Morton büszke ordítást hallatott, öklével megverte a mellkasát,
és futásnak eredt, hogy túltegyen Aria leghosszabb csúszásán.
Sajnos tévedésből rossz irányba indult. Valószínűleg nem is
gondolta, hogy olyan messzire jut – egyikük sem gondolta –, és a
gyerekek borzalommal eltelve nézték, ahogy Morton Whipple
egyenesen belecsusszan egy halászok vágta lékbe. Alig hallható
csobbanással tűnt el a szemük elől.
A jég felszíne üveges volt a napsütés melegétől. Perszephoné
látta alatta Morton arcát, aki felfelé nézett, és elfehéredő ujjait a
jégnek nyomta. Allison Whipple, aki két évvel később maga is a
Fehértölgy folyó sodrába veszett, két kézzel ütlegelte a felszínt,
hátha feltörheti. A négyujjnyi vastag fagyott tófelszín azonban
nem engedett apró öklének. Morton szája nyitva volt.
Perszephoné jól emlékezett erre. Akkor nem értette, miért.
Később rájött, hogy a víz és a jég közé beszorult egy vékony
légréteg, és abból nyert levegőt. Ráadásul sodródott. A tavat
patakok táplálták, amelyek a hegyekből csörgedeztek lefelé, és a
víz a tó déli végén lépett ki a Fehértölgy folyóba. Nyáron
lehetett érezni az árt, tavasszal veszélyes volt, télen pedig
halálos. Természetesen télen senki sem ment úszni, azelőtt sem,
hogy Morton Whipple beleesett volna a lékbe.
Perszephoné a rá következő hónapokban folyton maga előtt
látta, ahogy Morton arca tekint fel rá az üveges fátyol mögül, és
a rémálmok tavasszal is visszatértek, amikor a vadászok
megtalálták a maradványait a vízmosásban. Perszephoné
álmaiban helyet cseréltek, ő nyomta orcáját a hideg felületnek,
és ő szívta be halszerű ajkakkal a levegőt, miközben a sodrás
magával ragadta. Aria és Sarah előtte szaladtak, ablakot
kapartak a hóba, hogy láthassák elsodródni Perszephonét,
aztán ismét elfutottak, hogy megismételjék a folyamatot.
Közben Perszephoné végig hallotta Allison apró, egyre véresebb
öklének kopogását a jégen.
A rémálom tehát most valóra vált, de ahelyett, hogy jég alatt
esett volna foglyul, Perszephoné tömör kő alatt sodródott.
Allison nem volt ott, ahogy Aria és Sarah sem. Már mind
meghaltak. Talán mindenki más is. Amennyire Perszephoné
meg tudta ítélni, egyedül maradt.
Kétségbeesett ujjai repedéseket, kiálló éleket kerestek,
amelyekkel megakadályozhatná a sodródást, de a víz simára
csiszolta a szikla falát, így nem volt miben megkapaszkodni.
Még ha sikerült is volna megállítania a sodródást, akkor sem
tudta, mire ment volna vele. Csak abban reménykedhetett, hogy
az áramlás valami ennél jobb helyre viszi, valahová, ahol
kimászhat a vízből.
Mint az a rémálmokban szokott lenni, a dolgok nem javultak,
hanem csak még rosszabbra fordultak.
A szikla és a víz közötti kis rés eltűnt. A halálra rémült
Perszephoné a víz alá kényszerült. A sodrás egyre húzta
magával, és azért imádkozott, hogy a rés visszatérjen. Nem tért.
Ehelyett az örvény lejjebb rántotta. Egyre mélyebbre és
mélyebbre szippantotta, rángatta, dobálta és fojtogatta valami.
Amikor már azt hitte, biztos, hogy menten megfullad, ismét
felbukkant. A mennyezet még mindig ott volt, de ezúttal
nagyobb, egy egész emberfejnyi rést talált.
Köszönöm, Mari! Köszönöm, Mari! Köszönöm, Mari!
Perszephoné a vízfelszínen bukdácsolt, egyik kezével még
mindig a világító követ szorítva, a másikkal a sikamlós
sziklamennyezeten tapogatózva. Sebesebben sodródott, egyre
gyorsabban. A szikla úgy repült el fölötte, hogy az ujjai
elzsibbadtak tőle. Maga elé tartotta a szilánkot, hátha sikerül
megpillantania a lelógó sziklanyelveket, hogy lebukhasson
előlük.
Érezte, amint ismét esni kezd, ezúttal a levegőben.
Másodpercekig zuhant. Csaknem felsikoltott, de sikerült
visszafojtania, mert tudta, hogy valószínűleg ismét vízbe
csobban.
A várakozása valósággá vált, amikor újabb vízzel teli
medencébe csapódott. Veszett kapálózással úszott a sodrással
merőleges irányban. Csak abban reménykedhetett, hogy
szárazat talál, ahol kiszállhat a vízből. Amikor már végképp
minden ereje elhagyta volna, amikor a reménytelenség
újjáéledt a szívében, valami elkapta a csuklóját.
Perszephoné rángatta a kezét, de nem tudta kiszabadítani.
Akkor már valóban felsikoltott.
– Semmi baj! Én vagyok az!
 Felemelte a fényt, és megpillantotta Brin arcát.
– Brin!
A lány kihúzta Perszephonét egy kőpárkányra. Amint
mindketten kikászálódtak a vízből, Perszephoné mindkét
karjával átölelte a lányt, és erősen megszorította.
– Ó, Brin! Hisz semmi bajod!
A lány reszketett. A levegő idelent hidegebb volt, és
mindketten bőrig áztak. Perszephoné megvizslatta a lányt a
fénylőkő segítségével, és talált egy vérző vágást a feje tetején.
– Megsérültél!
– Te is – felelte Brin. Megérintette Perszephoné homlokát.
Véres lett az ujja.
Kiáltás hasított a víz zúgásába. Perszephoné az ujjai közé
fogta az ékkövet, és körbekémlelt. Apró, keskeny
sziklacsarnokban voltak, amelyet a föld alatti folyó vájt ki
magának. A fekete, víz csiszolta kőben hullámzó minták és
örvény fúrta lyukak sorakoztak. A terem egyik végén vízesés
zengett, amely a mennyezetből egy lyukon át ömlött alá, míg a
terem másik vége leeresztőnyílássá szűkült össze. A tó felszínét
kémlelő Perszephoné két fel-felbukkanó fejre lett figyelmes.
– Fogd ezt! – Brin kezébe nyomta a világító követ, és
visszagázolt a medencébe, hogy segítsen Moyának és Roannak
kitalálni a partra.
Eközben Arion, Suri és Minna is becsobbantak, nem sokkal
később pedig a három törp, egyik a másik után. Egymás kezét
megfogva láncot alkottak, és biztonságban kihalásztak
mindenkit a medencéből fel a kőre.
Néhány percig senki sem szólalt meg. Nehezen is tudtak
volna, hiszen köhögtek, köpködtek, és zihálva kapkodtak levegő
után. Akár a félelemtől, akár a hidegtől, de mindenki reszketett,
mint a nyárfalevél.
– El sem hiszem, hogy ezt túléltük – kezdte Moya. Még mindig
erősen pihegett, a fejét lehajtotta, hajából csöpögött a víz.
Brin bólintott.
– Körülbelül ötször hittem azt, hogy már halott vagyok.
Legelőször amikor az a valami felriasztott. A raó volt az, ugye?
A többiek Suri válaszára vártak, de a lány hallgatott. A látó a
többiektől távolabb állt, és a vízesés felé fordult.
– Igen – felelte helyette Perszephoné. – Úgy hisszük.
Brin megborzongott.
– Más is beverte a fejét a sziklába? – kérdezte Moya, és
nyögések kórusa válaszolt.
– Miért nem csináltál valamit? – kérdezte a fhreyt Ár, és a
fivére mellett ülő Fagy bólogatni kezdett. – Megállíthattad volna
azt a lényt. Egy pillanat alatt megölhetted volna. Csaknem mind
meghaltunk! Miért nem fékezted meg?
– Az a raó vagy akármi is volt, semmi Balgargarathhoz
képest. Az a démon… nem tudom elmagyarázni másként, csak
úgy, hogy a raó apró bogár hozzá képest. Majdnem meghaltunk,
te meg csak álltál ott! – kiabált Fagy, a szakálla felmeredt a
dühtől.
Arion csak ránézett, de nem méltatta válaszra.
– Miralyith vagy – folytatta a törp hitetlenkedve. – Láttuk,
hogy mire vagy képes. Mi történt? Miért nem vetetted be a
képességedet, azt az úgynevezett Művészetet?
Arion elfordította a fejét, miközben a víz bömbölve rohant
sziklamedrében.
– Válaszolj! – kiáltotta Fagy.
– Azt akarta, hogy én csináljam – szólalt meg Suri.
Mindenki felé fordult.
A törpök elmorfondíroztak ezen, majd Ár Surihoz intézte a
szavait.
– Akkor te miért nem csináltál valamit?
Arion fhrey nyelven felelt helyette:
 – Mert még tanulja, és ez ugyebár nem éppen gyakorlópálya
volt. Az ember nem ébred csak úgy egyik nap, hogy már hegyeket
tud mozgatni.
– Tényleg azt hiszed, hogy akkor van itt az ideje a
tanítgatásnak, amikor egy rémalak meg akar ölni minket? –
bömbölte Fagy. – Ha tanítani akarod a lányt, az rendben van! De
amikor az életünk forog kockán, akkor neked kell kézbe venned a
dolgot!
– Gyakorolnia kell. A Művészetre ritkán van szükség olyankor,
amikor minden nyugodt és békés. Veszély idején, amikor gyorsan
kell gondolkodni és cselekedni, akkor a legalkalmasabbak a
körülmények a gyakorláshoz. Felsrófolja az érzelmeket, és erőt
ad. A nyomás segíti a folyamatot. A Művészetről van szó, nem
holmi kardkovácsolásról vagy csizmakészítésről!
– Ahhoz is sok gyakorlás kell, hogy valaki rendes kardot tudjon
kovácsolni – vitatkozott Fagy.
– Természetesen. Akkor meg mit gondolsz, mennyi időbe telik
megérteni a teremtés ritmusait és mintázatait? Nagy része
ösztönös, de még annál is nagyobb része nem. És nincs hozzá
követendő recept, nincs lépésről lépésre elvégzendő eljárás, ami
mindig ugyanazt az eredményt hozza. Csak gyakorlással lehet
elsajátítani, kideríteni, hogy ki mire képes, és hogyan képes rá. Mi
biztonságos, és mi jár veszélyekkel. Mit lehet megváltoztatni, és
mi az, ami megöl. Azt hiszitek, Suri kevésbé alkalmas a feladatra,
mint én, de nem ismeritek a Művészet természetét, és Suriban
sem látjátok a lehetőséget. Higgyétek el nekem, hogy ha ez a
Balgargarath tényleg olyan aljas, ahogy egyre csak leírjátok,
akkor Surinak kell szembenéznie vele, és nem nekem.
Arion megrázkódott, és a lányhoz fordult. Rhunira
visszaváltva azt mondta:
– Fázom és vizes vagyok, és belefáradtam, hogy a
módszereimet magyarázzam. Suri, kérlek, kezdj valamit a
hideggel és a vízzel.
– Semmink sincs, amit elégethetnénk – tiltakozott Roan. – És
még ha volna is valami, minden átázott.
– És? – Arion Surihoz fordult.
A látó bólintott.
Felemelte a kezét, mintha húrjátékot játszana, csak zsineg
nélkül. Motyogni kezdett, aztán dünnyögött. Az ujjai
játszadoztak, táncoltak a levegőben. Aztán elhallgatott, és
amikor már Perszephoné azt hitte, valami baj van, Suri tapsolt
egyet, és megjelent egy láng. Nem tábortűz, csak egyetlen apró,
emberforma lángnyelv, amely a kövön táncolt.
– Ide – mutatott Arion a sziklaperem közepére. – Hozd ide.
Az apró, szikrákat köpködő, narancsszín és sárga
lángnyelvecske ugrálva, táncolva a perem közepére penderült.
A közelben mindenki hátrahőkölt. Moya megbotlott, és csaknem
beleesett a medencébe nagy sietségében, hogy távolabb tudja
magát. Még Minna is megmorogta a táncoló lángnyelvet.
– Most pedig – folytatta Arion – tedd nagyobbá!
Suri tekintete a tűzre irányult, és suttogott valamit, miközben
ökölbe szorította a kezét. Lassan a lángból kettő, majd három
lett. Szikrákat köpve szétterjedtek. Hamarosan olyan volt, mint
bármelyik tábortűz, leszámítva, hogy ez, úgy tűnt, semmit sem
éget el. Hőt azért adott, és a társaság félelme alábbhagyott
valamelyest, ahogy a meleg és ismerős fény köré gyűltek.
A tűz tovább égett, és Suri dünnyögése hangszínt váltott.
Kitartotta a két kezét, először az egyik irányba, majd a másikba.
Amikor készen lett, Perszephoné ámulva vette észre, hogy már
nincsen átázva. A feje tetejétől a lábbelijéig mindene olyan
száraz volt, mint amikor útnak indult. A döbbent ábrázatokból
ítélve, nem is beszélve a száraz hajakról, bundáról és
szakállakról, nem volt vele egyedül.
Arion elégedett bólintására Suri félénken elmosolyodott.
 – Jó. Nagyon jó.

Perszephoné a medence szélén ült a lapos sziklán. Hátát a

kőfalnak támasztotta. Jó ülőhelyet talált, Suri tábortüzétől pedig
elég meleg lett ahhoz, hogy kényelmesen érezze magát. A
lángok fényénél a barlang kisebbnek bizonyult, mint
amilyennek először gondolta. Egy mindössze a víz által kivájt
sziklaüregben tartózkodtak, egyszerre valahol és sehol, mélyen
a föld alatt, elvágva a fény világától. Átfutott az agyán, hogy ő és
a többiek halottak, pedig valahogy pont ilyennek képzelte el a
halált: sötétnek, keménynek és hidegnek.
A bátor harcosok lelke egy Alysin nevű helyre költözött, egy
meleggel és szépséggel teli, zöld mezőre. A többieknek Rel
jutott, ha erényes életet éltek, és Nifrel – szó szerint: Rel alatt –,
amennyiben nem. Phyre mindhárom birodalma a föld alatt
rejtőzött, mélyen Elan gyomrában. Akár meghaltak, akár nem,
Perszephoné nem igazán hitte, hogy máshol lehetnének. Úgy
okoskodott, akár meghívásra sétáltak be a főkapun, akár
véletlenül csusszantak át egy őrizetlen résen, az eredmény
ugyanaz. Maradniuk kell, de vajon mihez kezd az, aki meghalt?
A kérdés furcsának tűnhetett az élők számára, de a halottaknak
különös jelentőséget hordozott. Azt kívánta, bár több kérdést
tett volna fel ezzel kapcsolatban, amikor még élt. Nem gondolta,
hogy a halál ilyen bonyolult.
Néhány órával később – habár nehéz volt megsaccolni az
időt, már ha létezett még idő egyáltalán – páran az alvásba
menekültek. Brin nem akart aludni, még Perszephoné azon
győzködése ellenére sem, miszerint személyesen fog őrködni
felette. A törzsfő most is maga előtt látta az elvonszolt lány
képét, azt a szájára tapasztott, sápadt kezet. Nem tudta, fog-e
még valaha békés álom jönni a szemükre.
 Suri letette magát egy félreeső helyen, és halkan beszélgetett
Arionnal. Moya, Eső és Ár felmásztak a sziklán egy magasabb
peremre, hogy lássák, van-e valahol útvonal a szárazon is,
amelyen elindulhatnának. Perszephoné hallotta, ahogy kis
földcsuszamlásokat okoznak, amelyeket Ár morgása és Moya
szitkai kísértek. Amennyire meg tudta ítélni, Eső soha
semmilyen hangot nem adott ki.
– Szerinted halottak vagyunk? – kérdezte Perszephoné
Fagytól.
A fehér szakállú törp a tűz mellett ült, lábát a lángok felé
nyújtotta, a hátát a sziklafalnak támasztotta. Töprengőn
felhúzta az egyik szemöldökét, és kuncogott.
– Azért nevetsz, mert azok vagyunk, vagy mert nem?
– Még mindig nagyon is élünk.
Perszephoné nem tudta, elfogadja-e tényként a törp
megállapítását, de a szavai meggyőződésről árulkodtak. Be
kellett látnia, hogy nem érzi halottnak magát, habár fogalma
sem volt, pontosan milyen érzés lett volna halottnak lenni.
– Akkor meg hol vagyunk?
– Fogalmam sincs. Mi egész biztosan nem jártunk még
errefelé. Mindenesetre eléggé mélyen lehetünk. Sokáig
zuhantunk.
– Nem tűnt olyan hosszúnak.
– Nem csak a két zuhanásról beszélek az elején és a végén –
magyarázta a törp. – Az egész utazás abban a sziklacsatornában
határozottan lefelé tartott. Talán fél kilométer, talán
háromnegyed. Eső biztosan jobban tudja. Ő a vájár. Ha tudni
akarod, hogyan kell házat vagy erődöt építeni, én vagyok rá a
legmegfelelőbb belgriklungreián. Ha csatorna- vagy
kútépítésről van szó, arra ott van Ár. Ha a kőről akarsz többet
megtudni, a sötétségről, Neith járatairól, Esővel kell beszélned.
Ő pontosan meg fogja tudni mondani, merre járunk. Őszintén
szólva nem vagyok rossz kőműves, bár a fivérem igazából jobb
nálam… Ne merészeld továbbadni neki, hogy mit mondtam! De
Eső… Eső egészen különleges. Még a legnagyobb hírű vájárok
között is legendának számít.
– Ezért hordja azt az aranyperecet?
Fagy bólintott.
– A hársudvari verseny nagydíja nyolc évvel ezelőttről. Egész
Belgreig ott volt, és Esőé lett a győztesnek járó dicsőség.
Elképesztő a fickó. Még álmában is ás. Ezért van itt, ezért lett
vájár. Egyfolytában erről a leányról álmodik, aki a sötétben őt
szólítja, mondván, hogy a világ gyomrában van, és Esőnek le
kell jönnie megkeresni. A segítségét kéri, vagy valami ilyesmi.
Kislegény kora óta álmodja ezt. Neith pedig Elan legmélyebben
fekvő helye, ezért kapva kapott az alkalmon, hogy csatlakozzon
hozzám és Árhoz, de azt hiszem, bizonyos dolgok
megtalálásához még Neith sem vezet elég mélyre. Annak
ellenére, hogy nem találja az álombéli leányzót, hidd el, Eső
tudni fogja, hogy merre járunk.
– Az jó, ugyanis nincsen túl sok élelmünk. Majdnem minden
batyunk odafenn maradt.
– A raó bizonyára épp a mazsoláimat majszolja. – Fagy
mogorván összevonta a szemöldökét, és fészkelődve átvetette az
egyik bokáját a másikon. – Örülhetek, hogy a csizmámban
aludtam.
– Fagy… – Perszephoné nem tudta, hogyan kérdezze meg.
– Mi az?
– Félsz?
– Mitől?
Perszephonén volt a sor, hogy nevessen, még ha a helyzet
nem is volt vidám.
– Én nem látok innen kifelé vezető utat.
Fagy elutasítóan fújt egyet.
 – Hadd kérdezzek én is valamit! Megijednél, ha a csarnokod
padlóján keresztül beesnél a pincébe?
– Hát, nem, de…
– Ez ugyanaz. Neith az otthonunk. Itt tanultunk meg ásni,
fémeket megmunkálni és ékköveket csiszolni. Itt lettünk
belgriklungreiánok. Tudod, azt mondják, egykor olyan magasak
voltunk, mint ti, de mivel olyan sokáig éltünk a mély
alagutakban, Dróm kisebb mérettel ajándékozott meg minket,
hogy könnyebben közlekedjünk. A felszínen ti, magas népek azt
hiszitek, annyira előnyös helyzetben vagytok. Majd meglátjátok.
Idelent a kisebb testmagasság hasznosabb. Én nem félek. Ez az
otthonom.
– De nincs kiút, és nagyon kevés élelmünk maradt.
– Élelem? Van itt élelem dögivel, csak nem felszíni fajta. Bár
hozzáteszem, nem vagyok valami nagy híve a hagyományos
föld alatti ínyencségeknek.
Perszephonénak eszébe jutottak a pletykák arról, hogy a
dhergek követ esznek. Remélte, hogy Fagy nem erre gondol.
– Mi számít hagyományos ételnek?
– Barlangi bogarak, ezerlábúak, ászkák, tücskök, pókok,
szalamandrák és barlangi halak. És persze a százlábúak.
– Százlábúak?
Fagy sebesen bólogatott.
– Idelent olyan nagyra is megnőnek, hogy egyesek már látták,
ahogy denevérből lakmároznak.
A nő elfintorodott.
– Örökké elélhetnénk idelent, ha úgy döntenénk.
Miféle élet vagy túlvilági élet volna az? A sötét fogságában,
százlábúakat rágcsálva. Talán nem is Relben jártak. Talán az
istenek úgy határoztak, hogy Perszephoné nem méltó rá. Talán
Nifrelben voltak. Lehet, hogy ez a büntetésem.
– Csak egyvalamitől félek, Balgargarathtól – folytatta Fagy. –
Minél mélyebbre megyünk, annál közelebb kerülünk hozzá.
Gyanítom, hogy a víz felfogta a kapálózásunk nagy részét, de
most már kétségtelenül közel járunk. És a Miralyithben sem
vagyok már olyan biztos.
– Tisztán hallak – szólt oda Arion a kőperem másik végéről.
Fagy bosszankodva összehúzta a szemöldökét.
– Átok essen a fülükbe!
A súrlódó zajok felerősödtek a hátuk mögött.
– Nos? – kérdezte Fagy. – Hogy néz ki a dolog?
– Odafent semmi sincs – felelte csüggedten Moya. – Csak még
több tömör szikla.
– A hölgy tudni szeretné, hol járunk, Eső – mutatott Fagy
Perszephonéra. – Úgy gondolja, hogy fogságba estünk itt.
A törpök legkisebbike, aki a legnagyobb csákányt hordozta,
lenézett a nőre. A szeme egy kicsit elkerekedett, és mosoly
árnyéka suhant át az ajkán. Az enyhe ívet könnyebb volt
észrevenni a ritkább szakáll alatt. Megrázta a fejét.
– Nem estünk.
– Meg tudod mondani, merre vagyunk?
A törp vállat vont.
– Mélyen, a Rol Berg alatt. – A sziklamennyezetre mutatott. –
Odafent van a Nagy Üst. Úgy nézem, mindössze néhány kiadós
csapás, és át tudnék törni. Persze ha így tennék, megfulladnánk.
– Ismét felfelé, de jobbra bökött. – Arrafelé a Mély Tárnába
jutnánk… amit normál esetben mindenki használ ahhoz, hogy
idáig eljusson, csakhogy…
– Csakhogy mélyebben vagyunk, mint a tárna, ugye? –
kérdezte Ár.
Eső bólintott.
– Amikor Balgargarathtal bújócskáztál, lejöttél valaha is ilyen
mélyre? – kérdezte Perszephoné.
– Nem pont itt, de közel jártam.
 – És hozzá közel járunk? – kérdezte Ár.
Hozzá? – tanakodott magában Perszephoné. – Mihez?
Eső felnézett a mellettük emelkedő szirtre, és bólintott.
– Arrafelé van a Sötét Elágazás. Van egy repedés, amit meg
tudnék nyitni, és azon átnyomakodhatnánk. Azon túl
közvetlenül az Agave kezdődik.
Perszephoné egészen az utolsó szóig azt hitte, hogy a „hozzá”
a démonra utal, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy ilyen
közel vannak hozzá. De amikor Eső kimondta, hogy Agave, a
három dherg sohasem látott komolysággal nézett össze.
Talán olyasmi idelent, ami még Balgargarathnál is rosszabb?
– Mi az az Agave?
A hármas rá se hederített. Fagy felkelt, és csatlakozott a
másik kettőhöz, akik félrevonultak. Szoros kört alkottak, szinte
a fejük is összeért, és halkan társalogtak maguk között. A nő
nem hitte, hogy titkolózni akartak, hiszen akkor a saját
nyelvüket használták volna.
– Az ásás felkelti a démon figyelmét – tiltakozott Fagy.
– De hát azért jöttünk idáig – felelte Ár.
– Csak arra nem számítottam, hogy ilyen mélységben kell
megküzdenünk vele.
– Számít az? Csak az a kérdés, hogy a fhrey megöli-e, ha
ideér.
– De hát ilyen közel az Agavéhez…
– Mi az az Agave? – kérdezte ismét Perszephoné, ezúttal
nyomatékosabban.
Mindhárman bosszankodva meredtek rá.
– A kamra – válaszolta Fagy.
– A kamra? – kérdezett vissza Moya.
Mindhárman bólintottak, majd Fagy azt mondta:
– A Nagy Öreg kamrája. – Egyfajta kinyilatkoztatásként ejtette
a szavakat.
 – A Nagy Öregé? – ismételte Perszephoné. – Kifejtenéd?
Fagy és Ár felsóhajtott. Aztán a fehér szakállú egy intéssel
átadta a szót a fivérének, mire Ár nagyot sóhajtva leejtette a
vállát.
– Az őseink nem elégedtek meg a várossal, amelyet a Kupola-
hegybe vájtak. Addig fúrtak lefelé, míg megtalálták az Agavét,
egy sima, fekete kőfallal körülvett üreget. Olyan mélyen
bukkantak rá, hogy néhányan úgy hitték, már elérték a világ
fenekét, de volt valaki a kőfal túloldalán. Hallották őt, és
beszélni is tudtak vele.
– Az meg hogy lehet? – csodálkozott Perszephoné.
– Senki sem tudja. Talán a mi fajunkból való volt, vagy egy
fhrey, de akár rhuna is lehetett. Bár a ti fajtátok akkoriban még
nem jelent meg Elan színén. Elmesélte, hogy fogoly, és azt kérte,
hogy szabadítsák ki. Az őseink érthető okokból tétováztak.
Miféle lény lehet ilyen mélyen a föld alá bebörtönözve? Ki zárta
be oda? Hogyan? Miért?
Moya leült, és lebilincselve hallgatta a törpöt. A perem
túloldalán Arion és Suri is fülelt. Brin úgyszintén, de ez nem
lepte meg a törzsfőt.
Ár folytatta:
– Azt állította, hogy öregebb az isteneknél. Öregebb, mint
Dróm és Ferrol.
Arion köhintett.
– Állítólag igaztalanul börtönözték be, és minden fortélyt
bevetett, hogy kiszabaduljon, hogy meggyőzze az őseinket, hogy
eresszék ki. Ajándékokat ígért, végül pedig az eleinknek
megesett a szívük a Nagy Öregen, és szabadon engedték. A
nagylelkűségükért cserébe a Nagy Öreg rájuk szabadította
Balgargarathot, a démont.
– Úgy hitték, hogy a Nagy Öreg valami különösen értékes
dolgot őriz – folytatta Ár. – Hogy az Agavéban kincs rejlik. Így
hát miután a lakója távozott, az őseink természetesen benéztek
a kamrába. Odabenn megtalálták Balgargarathot. Százakat
mészárolt le, és…
– A többit már hallották Gronbachtól – állította le Fagy.
Perszephoné egyik törpről a másikra nézett.
– Ti az Agavéhoz akartatok eljutni! A kincset kerestétek! Ha
nem tettétek volna, Balgargarath még mindig boldogan követné
a koppintók hangját!
– Nem számítottunk rá, hogy még mindig idelent van.
Hatezer év telt el azóta! – fakadt ki Fagy. – Hatezer! Biztosra
vettük, hogy ennyi idő alatt már meghalt. Semmi sem él ilyen
sokáig, még a fák, még a fhreyek sem. Komolyan azt hittük,
hogy ha Balgargarath nem csupán valami mítosz, akkor már
réges-régen elpusztult. Meg voltunk győződve róla, hogy a
Neithre vonatkozó tiltás nem több, mint babonaság. Vissza
akartuk vezetni ide a népünket, visszavenni az örökségünket,
ami születésünknél fogva minket illetett, újra felfedezni a
múltunkat.
Perszephoné arca elsötétedett.
– Először egy óriással, aztán egy démonnal, most meg egy ősi
ördöggel kell szembenéznünk, aki vénebb, mint az istenek?
Ár először a fivérére, aztán Perszephonéra pillantott.
– Jó, hát kihagytunk néhány részletet.
– Néhány igencsak fontos részletet – hangsúlyozta Moya.
– Van még bármi, amiről tudnunk kellene? – kérdezte a
törzsfő.
– Nem, csak ennyi – felelte Fagy. – A védelmünkre legyen
mondva, a lényeget már az elején elmeséltük: nagy, és meg kell
halnia. Az ő ötletük volt, hogy öldöklés nélkül is el lehet intézni
a dolgot – mutatott Arionra és Surira.
– És meg tud… Úgy értem, meg tud halni?
– Egy Miralyith hozta létre a Mador-hegyet, és elpusztított
több tízezer belgriklungreiánt. Egy ilyen hatalom biztosan
képes legyőzni Balgargarathot.
Perszephoné nyomorultul rázta a fejét.
– Ez az egész túl sok. Még meg sem pillantottuk, és már így is
kész csoda, hogy életben vagyunk. Nem, ez az egész túl
veszélyes. Nem tudtuk, mit vállaltunk. Vissza kell térnünk. Ez
nem a mi harcunk, nem kérhetem arra Ariont és Surit, hogy…
– De igen, a ti harcotok is – hangsúlyozta Fagy. – Mit gondolsz,
mi történik majd, amikor Balgargarath elszabadul Neithből?
Először természetesen Belgreiget tizedeli meg, de aztán mi lesz?
Gondolod, hogy az a keskeny szoros megállítja? Amikor a Sarló-
erdőben ránk találtál, északnak menekültünk, és azon
tűnődtünk, milyen messzire kell futnunk, hogy elég messze
kerüljünk. Balgargarath maga a színtiszta gonoszság, a
közömbös sötétség. Létezésének egyetlen célja az élet
elpusztítása: a mi életünké, a tiéteké, a fhreyé. Neki mindegy. És
ha hatezer év alatt egyszer sem állt le, akkor már sohasem fog.
Perszephoné Arionra pillantott, aki lehunyta a szemét, és
megrázta a fejét.
– Nézd – folytatta Fagy –, Eső vissza tud vinni minket a
felszínre, de vájnunk kell. Az oda fogja vonzani a démont, és
mielőtt kijutnánk, Balgargarath utolér minket. Úgy tűnik, vagy
itt vívunk meg vele, vagy megvárjuk, míg átér az öböl
túloldalára, és benéz Tirrébe meg Estramnadonba. Nekem az a
véleményem, hogy itt volna a legjobb pontot tenni a dolog
végére.
Perszephoné Esőhöz fordult.
– Melyik a leggyorsabb út kifelé?
A törp a szirtre biccentett.
– Annak a kőnek a túloldalán vezet.
Perszephoné úgy hunyorított a törpre, mintha Paderát
utánozná.
 – És át tudod vágni magad rajta?
A vájár bólintott.
– Igen, de az biztos, hogy felkelti a démon figyelmét.
– Úgy tűnik, ez többé nem jelent gondot – értett egyet Arion.
A fhrey Suri karjára tette a kezét, és azt mondta: – Először el kell
töltenem egy kis időt Surival. Mindenki egyen valamit, aztán
aludjatok egyet.
Roan bólintott, benyúlt a zsákjába, és elővette az ellátmány
maradékát, amit a dhergek küldtek le velük.
– Egy utolsó vacsora? – kérdezte Moya.
Arion rámosolygott.
– Reméljük, hogy nem.
 HUSZONKE EDIK FEJEZET

Az Agave
Azt, amit az Agavéban találtunk, mi is csak nehezen hittük el.
Ugyanis arra leltünk rá, hogy kiknek kell lennünk.
BRIN KÖNYVE

Suri nem igazán tudta, hogy érezze magát. A riadalom csak egy
volt a sok érzelem közül. Csapdába esett, ami általában páni
félelmet vont maga után, de a bebörtönzése körülményeiről
nem volt pontos képe. Nem érezte magát sarokba szorítva. Nem
állt közötte és a felszín között ajtó vagy tetőgerenda, és úgy
érezte, találna kifelé vezető utat, ha a végszükség úgy hozná.
Minnával már korábban is derítettek fel barlangokat. Ez is az
volt. Ám a friss levegő és a napfény hiánya felkavarta. A
múltban túl hetykén, túl magabiztosan, túl függetlenül
viselkedett. Tura nemegyszer vádolta mindhárommal. De hát
miért is ne lett volna olyan? Magától rátalált a rolokra,
megmászott bármilyen fát, és különlegesnek kellett lennie
ahhoz is, hogy egy farkas így szeresse. Egy Minnához hasonló
bölcs és csodálatos teremtmény nem adná magát oda
akárkinek. De amikor a raó elragadta Brint, Surit kétségek és
tanácstalanság kezdte kínozni. Olyan fát talált, amelyet nem
tudott megmászni. Olyan magasságba kapaszkodott, ami
megrémisztette.
Arionnal a víz mellé mentek, hogy négyszemközt
beszélhessenek.
– Hogyan csináljam? – kérdezte fhreyül a Miralyithet, mert
meg akarta adni Arionnak a lehetőséget, hogy pontosan
fogalmazzon.
A fhrey válasza megdöbbentette:
– Nem tudom.
– Ezt hogy érted? Hogyhogy nem tudod?
Arion megrántotta a vállát, és Suri nem tudta, zavarta-e már
jobban valaha ez a mozdulat.
– Minden attól függ. Mindent a helyzet alakít. Nem vagyok
harcművész, de kétlem, hogy egy harcos el tudná magyarázni,
miként kell megnyerni a következő csatát, hogy pontosan mit kell
tenni hozzá… A stratégiát meg lehet tervezni, de a taktika már a
környezeten múlik, és azon, hogy mit tesz az ellenfél. A te
ellenfeledet még nem láttuk. Azt sem tudjuk, mi az.
– Megnyitni a talajt, és eltemetni… ez vajon jó taktika lenne?
Arion eltöprengett, és bólintott.
– Azt hiszem. Igen, ez lehet egyfajta terv, de ne támaszkodj rá
túlzottan. Az összecsapások kiszámíthatatlanok. – Arion
leplezetlen őszinteséggel nézett a lány szemébe. – Suri, te
rendkívül kreatív vagy, ebben rejlik a képességed ereje. Ebben
rejlik minden Művész ereje. Tanulj meg bízni az ösztöneidben.
– De vannak bizonyos módszerek, igaz? – A lány felemelte a
karját, és kinyújtotta az ujjait. Úgy tett, mintha zsinór lenne
köréjük fonva, és végrehajtotta a bölcső kezdő nyitását. –
Dolgok, amiket megtaníthatsz nekem. Létező minták.
Arion bólogatott.
– Igaz, őseim az évszázadok során több száz mintát dolgoztak
ki és csiszoltak a tökéletességig. Neked azonban nincs időd
megismerni ezeket a gyorsított megoldásokat, és valószínűleg
egyébként sem segítenének.
– Akkor mégis hogyan…?
A fhrey feltartotta egyik tenyerét.
– Ki tanította meg neked azokat a zsinórmintákat?
 Suri elgondolkodott. Először Tura mutatta meg neki a játékot,
de ő csak azt tanította meg neki, hogyan hozza létre a bölcsőt és
a gyémántfonatot. Vállat vont.
– Magamtól jöttem rá.
– Pontosan. A Művészet ugyanilyen. Három különböző
módszert is mutathatnék arra, hogyan lehet ezt a tavacskát jéggé
fagyasztani, és ha magadra lennél utalva, talán rábukkannál egy
negyedikre is, amely jobban illik hozzád. Például vegyük a tüzet,
amelyet nemrég gyújtottál. Igazán egyszerű minta, ugye?
Bevonzod a hőt, egy pontba gyűjtöd, aztán útjára ereszted. De
mégsem volt olyan könnyű, igaz?
Suri a fejét csóválta.
– Nem volt fám, olajam, sem bármi másom, amit
meggyújthattam volna.
– Pontosan. Olyan források, amelyekre támaszkodhattál a
múltban. Tehát hogyan csináltad?
– A vízzel. – A medence túloldalára mutatott. – A lezúduló
vízzel. Erő rejlik a mozgásában.
– És ezért megváltoztattad a fonatot, hogy abból a forrásból
nyerd ki az erőt. Ez a változékony része a dolognak. A helyzethez
idomítottad a módszert, és nem kellett, hogy én elmagyarázzam a
fonat megváltoztatásának módját. De nem csak ennyit csináltál,
ugye? Szárítottál már meg átázott ruhákat egy pillanat alatt?
– Nem – ismerte be Suri.
– És azt sem én tanítottam, ugye? Pontosan hogyan csináltad?
– Rapnagárra gondoltam, amikor éreztem körülötte a földet.
Ugyanezt tettem a vízzel: láttam a ruhában, a hajtincsek között,
és kivontam. Elválasztottam mindentől, amihez hozzátapadt.
– Kiváló megközelítés. És most már azt is tudod, hogy
alkothatsz saját fonatokat. Megtanulni ezt… azt, hogy mindig
tanulhatsz valami újat… hogy mindig taníthatsz magadnak
valamit… részben ez tesz minket Művészekké. Ez a legfontosabb
jellemzőnk. Néhányan sohasem képesek megtanulni. Csak azt
ismétlik, amit tanítottak nekik, de az nem valódi Művészet. A
Művészet maga az alkotás, és én már láttam, hogy te képes vagy
újat alkotni.
Arion ekkor szünetet tartott, és halvány mosoly futott át az
ajkán.
– De még ennél is többet tettél, és talán te magad sem tudod,
mit. Valamit, ami bizonyítja, hogy nagy dolgokra vagy hivatott.
Tudod, mi volt az?
Suri törte a fejét, de nem jött rá, mire céloz Arion. A víz
kivonása újdonság volt, noha ezt Arion már említette, és
különben is, mi értelme volna kiszárítani Balgargarathot,
amikor támad? Ha Suri tett is valami egyebet, fogalma sem volt,
hogy mit. Felsülve csak a fejét csóválta.
– Amikor kivetted a vizet, mit csinált a tűz?
– Mit csinált? Semmi sem csinált.
– Pontosan. Sikerült két bűbájt egyszerre megtartanod,
ráadásul olyan könnyedséggel, hogy észre sem vetted. Most is azt
csinálod: beszélgetsz velem, miközben a tűz tovább lobog. Nem
kell összpontosítanod, még csak nem is küszködsz, hogy
mindkettőt egyszerre csináld. Pedig tudom, milyen nehéz. A
népem körében én magam híres vagyok arról, hogy több bűbájt
igézek egyszerre. Fenelyus ezért nevezett Cenzlyornak, ami
annyit tesz, „sebes észjárású”. Évekig okítottam rá a
tanítványaimat, de néhányan egyszerűen nem képesek rá. Te
pedig ösztönösen zsonglőrködsz egyszerre több fonattal.
Egyszerűen lenyűgöző.
Suri nem tartotta annak. Mint azt Arion is kifejtette, nem
kellett hozzá összpontosítani. De örült annak, hogy Arion
elégedett.
– Van bármi, amit meg tudsz tanítani, és hasznos lehet majd a
harcban?
 A fhrey bólintott.
– Épp most tanítottam meg. Rámutattam, hogy micsoda
képességek birtokában vagy, és szemléltettem, hogy magadtól is
rátalálsz a válaszokra. Ám van néhány alapvető minta, valamint
néhány szörnyen erős és összetett fonat, amelyeket nemzedékek
óta továbbadunk a többieknek. Évszázadok óta tanítom őket, és a
gyengébb Miralyitheknek évekbe, akár évtizedekbe telik
megtanulni őket. De hogy őszinte legyek, Suri, így lehet a
legnehezebben megtanulni a Művészetet. A legkönnyebb módja
az, ha rátalálsz a benned rejlő ösvényre. Akkor aztán bármit
megtehetsz, magadat taníthatod. Kalauzként elvezethetlek a
nekem tetsző megoldások felé, de a saját utadat kell járnod, mert
nincs két Művész, aki ugyanazt az ösvényt tapossa. A Művészek
alkotnak. Ezt jelenti, ha valaki Művész. A saját út megalkotása a
feladatának része.
Surit egyáltalán nem vidította fel a válasz. Ha találkoznak
Balgargarathtal, jó lett volna két egyszerű trükknél többet is
ismerni, erre a segítője azzal támogatta, hogy „tedd meg, amit
tudsz”. Igaznak tűnt, magabiztosságot azonban nem nyert
belőle.
– Biztos vagy benne? – kérdezte rhuniul.
Arion szomorú, mégis reménykedő mosollyal felelt:
– Teljes mértékben. – Majd hozzátette: – Neked mindenekelőtt
sok önbizalomra van szükséged. Minél többet csinálod, annál
jobban fog menni, és annál biztosabb leszel a dolgodban. Az én
tapasztalatom segíthet elkerülni a kelepcéket és a zsákutcákat.
Ez felgyorsítja a fejlődésedet, de a munkát neked kell
belefektetned. A legjobb tanácsom az, hogy sohase feledd a
kiegyensúlyozó éneket. Az segít lecsillapítani az elmédet,
tisztábban gondolkodni, összpontosítani a gondolataidat,
rátalálni a húrokra.
– De honnan tudom majd, hogy melyiket kell megérintenem?
 – Hogyan tanultad meg, hogy a víz alatt vissza kell tartani a
levegőt? Mondta valaki?
Suri nem tudott előállni a válasszal. Ebbe még sohasem
gondolt bele.
– A Mesterség elsajátításához idő és gyakorlás kell – folytatta
Arion.
– Nekem egyik sincsen!
– Nem lesz semmi gond. Csak félsz. Ez a te legnagyobb bajod.
Megérintetted a húrokat, ismered az érzést. Érted, micsoda óriási
hatalom lakozik bennük, és azt is láttad, mire képes ez az erő.
Attól félsz, hogy a Művészet használatával ártani fogsz
valakinek, akit szeretsz. A félelem tart vissza, és ezt a félelmet
kell leküzdened, hogy széttárhasd a szárnyaidat. Utána nemcsak
repülni fogsz, hanem egyenesen szárnyalni.
Arion két feltartott kezével nyugtatta a lányt.
– Segítek neked. Amíg a többiek pihennek, mi együtt
felfedezzük a húrokat. Azt gyanítom, hogy már most
mindegyikről többet tudsz, mint azt sejted. Estramnadonban
felmérik a fhreyek művészi képességeit. Aztán beiratkoznak egy
iskolába, ahol megtanulják feléleszteni korábban tetszhalott
kapcsolatukat a világ erőivel. – Arion a kezébe vette Suri kezét. –
Figyeltelek, Suri, te született Művész vagy. Neked erőfeszítés
nélkül jobban megy, mint nekem sokévnyi képzés után.
Gondolkodás nélkül gyújtottál tüzet. Születésed óta nagyobb
harmóniában vagy a természeti világgal, mint én még kétezer
évnyi gyakorlás után valaha is lehetek. Természetes közvetítő
vagy. Mindössze uralnod kell az énednek ezt a részét. Suri, te
tényleg egy bábjában ragadt hernyó vagy, aki hamarosan
pillangóvá változik. A félelem az egyetlen igazi akadály, ami az
utadban áll. És van még valami, amit meg akarok tanítani neked,
mielőtt Eső vájni kezdene.
– Mit?
 – Hogy miként férj hozzá a körülötted lévők életerejéhez. Most
a lezúduló vizet használtad forrásként, de ez nem mindig válik
be. Az első pihenőhelyünkön nem volt víz, leszámítva azt, ami
mindnyájunkban jelen volt. Akkor még féltél. Féltél, hogy túl sok
erőt veszel ki belőlünk, és valaki megsérül. Most ezt is gyakorolni
fogjuk. Arra az esetre, ha szükség volna rá. Ha rájössz, hogy
képes vagy megcsinálni anélkül, hogy kárt tégy másokban,
elmúlik a félelem.
Arion sarkon fordult, és a tábor felé indult.
– Gyere, itt hideg van. Gyakorolni ott is lehet, ahol melegebb a
levegő.
A többiek már elfogyasztották az elemózsiájukat, bár nem
ehettek sokat abból ítélve, hogy mennyi minden megmaradt.
Suri nem érzett éhséget, és nem is hitte, hogy képes volna enni.
Míg a többiek leheveredtek a derékaljukra aludni, vagy
legalábbis hogy megpróbálják, Arion segített a lánynak
gyakorolni.
Tura mindig arra tanította, hogy a köveknek lelkük van, hogy
élőlények, de amikor Suri végigkutatta a körülötte elterülő
sziklát, semmit sem érzett, csak ürességet. A vízesés erőforrást
jelentett, de a kő, ez az ősi, mélyen ülő sziklakő halott volt.
Erővel kellett megpengetnie a húrokat ahhoz, hogy változást
idézzen elő, de a követ hiába is használta volna. Gondosan,
finoman kiterjesztette a figyelmét a többiek, társai és barátai
felé.
Az életerejük segítségével már hozzáfért a húrokhoz, és
átnyúlt a fátylon, hogy megérintse őket. Azonnal megérezte a
mélyebben ülőket: a vastagabb, csillámló köteleket. Arion már
figyelmeztette rájuk. Az istenek eszközeiként ezek a dúcok és
oszlopok alkották a létezés építményét. Zenéjük fülsiketítő
lármát okozott, erejük a világ mélyéből származott, és egészen a
mennyekig ért. Fényt és hőt árasztottak, és szinte könyörögtek
azért, hogy valaki játsszon rajtuk, hogy kiáraszthassák a
zenéjüket – ugyanakkor nagy erő is szükségeltetett ahhoz, hogy
játszani lehessen rajtuk.
Suri elfordult, és a legkisebb zsinórokra, a vékony húrokra
összpontosított. Arionnak igaza lett: ismerősnek tűntek. Ismerte
a hangot, amit kiadnak majd, hogy milyen zene szólal meg
kettőn vagy egyszerre többön, és tudta, hogy az miképpen
változtatja meg a világot. Végtelen számú lehetőség állt
rendelkezésére. Több száz megoldás akadt a tűzgyújtásra, bár
csak néhánynak lett volna értelme, és az általa választott út
bizonyult a leghatékonyabbnak. Ennek ellenére észrevett más
mintákat is, amelyek talán még annál is… kecsesebbek voltak
talán?
A körülötte lévő szikla egy egész kötegnyi húr képében jelent
meg. Összegyűrhette, összetörhette, széthasogathatta volna.
Megtalálta, amit keresett, és fejben végigkövetett egy fonási
gyakorlatot, amelyet ha elvégzett volna, megnyitotta volna a
földet ugyanúgy, ahogy Arion tette Rapnagár lába alatt. Most,
hogy rátalált, jobban érezte magát. Eltette a tudást későbbre, és
örült, hogy végre látja, mit kell tennie, és hogyan fogja azt
véghez vinni.
Kinyitotta a szemét. A legtöbben aludtak, de Brin és
Perszephoné kíváncsi pillantással méregették.
– Mi az?
– Énekeltél – felelte Brin.

Perszephoné biccentésére Eső elővette a nagy csákányt a hátán

lévő tokból. Az eszköz szörnyen nehéznek tűnt, de a törp
könnyedén kezelte. Úgy bánt vele, mint az anyák a
csecsemőjükkel. Amikor látta, hogyan készül neki a munkának,
Perszephoné már tudta, hogy hamarosan teljesebb képet fog
kapni Esőről.
A vájár köré gyűltek azon a helyen, ahol a szirt kőzete
végigrepedt, ahol a jobb oldali réteg nem illeszkedett teljesen a
bal oldalihoz. Perszephoné sohasem vette volna észre, de,
gondolta, Esőnek van szeme az ilyesmihez. Fogalma sem volt
róla, mi fog történni. Úgy kellett tennie, mintha egyáltalán nem
rettegne. Brin, Roan, még Moya is őt figyelte. Talán a félelem
nyomait keresték. Akárhogy is érezte magát, Perszephonénak
nyugodtnak és összeszedettnek kellett maradnia. Arion persze
mesterien művelte ugyanezt. A fhrey arcvonásai teljesen
kisimultak voltak, de bizonyára csak színlelte a belső békét.
Még Minna is lihegve járkált fel-alá.
Eső várakozva, ünnepélyesen nézett a válla fölött a törzsfőre.
– Csináld – utasította a nő.
Egy nagy, félkörívű lendítéssel a vájár a sziklába csapta a
jókora csákány hegyét. A szerszám valamiféle varázslatára,
vagy azért, mert Eső ennyire szakértő módon választotta ki a
csapás helyét, a tömörnek tűnő fal széttört. Hatalmas darabok
hulltak le, mintha a törp mindössze napégette agyagon fúrná át
magát. A töredékek nagy szilánkokban hasadtak le, a földnek
csapódtak, és néhányuk akkora erővel vált le, hogy pattogva a
tóba csobbant. Az egész folyamat olyan kevés időt vett igénybe,
hogy amikor Eső megállt, a törzsfő meg volt győződve arról,
hogy csak kifújja magát, ám a törp megfordította a szerszámát,
és betolta a csákány nyelét a hüvelybe.
Félreállt, hogy megnézhessék a munkáját. Perszephoné
nyílást látott a sziklában, egy fűrészes szélű hasadékot, amelyen
éppen hogy át tudtak kelni.
Eső elővette a fénylőkövét, és azt kérdezte:
– Menjek előre?
– Kérlek – felelte Perszephoné.
Egyesével bemásztak a fekete nyílásba, mindenki vakon,
érzés alapján követte az előtte lévőt. A törpöknek könnyebben
ment. Apró termetük mintha pont az ilyen utakhoz alakult
volna. Eső még nagy csákányával is egy vadászgörény
fürgeségével haladt a szoros hasadékban. Enyhén felfelé, majd
lefelé tartottak. A járat egyre szűkebb és szűkebb lett, majd egy
nagy lélegzetvétellel Perszephoné átnyomakodott egy nagyobb
sziklacsarnokba. Dherg kéz alkotta folyosóra számított; nem
feltétlenül a város főbejárata mögött talált, boltíves termekre,
inkább azok kisebb, a Sarló-erdő roljaira emlékeztető
változatára. Mint kiderült, Neithet is elhagyták már: mélyebben
jártak, mint az ősi város. És ahogy Rhen-dahl határán túl is sűrű
erdőség és tüskebokrok nőttek, úgy itt is a vadonba jutottak.
Perszephonét lelógó, csepegő kőtüskékkel díszített, fogazott
mennyezet látványa fogadta. A gyűrött sziklakő egyenetlen,
ferde falakat alkotott. Egy másik, természetesen kialakult,
ezúttal nagyobb és töredezett partvonalú tó a csobbanások és
csöppenések magányos zenéjét játszotta: a fejük feletti, meszes
agyarakról kőszínű nyál csöpögött és hagyott elegáns gyűrűket
az egyébiránt tükörsima felszínen. Odalent, a barlang fenekén
kígyózott valami, ami szarvaspaták döngölte csapásnak tetszett.
Perszephoné azt gyanította, kiszáradt föld alatti patakmeder
lehet. Mindezt a foszforeszkáló zuzmók fényénél látta,
amelyeknek kékes derengése az egész üreget valamiféle
különös tündérországgá változtatta. Neith dherg csarnokai
minden pompájuk ellenére sem érhettek fel ennek a
természetes barlangnak a hamisítatlan fenségességéhez, ám
Neith nem is váltott ki a szemlélőiből ilyen színtiszta,
rettegéssel teli ámulatot. A világ, amelyben találták magukat,
többé már nem a mértékek és súlyok megzabolázott birodalma
volt.
Egy meredek lejtőn követték Esőt lefelé az ösvényhez.
Perszephoné jobbra és balra tekintve hosszú, kacskaringós utat
látott, amely beleveszett a sötétbe.
– Melyik irányba? – suttogta halkan Fagy. A hely néma
tiszteletet követelt.
Eső bal felé biccentett.
– Milyen messze van? – suttogta még halkabban Ár.
– Talán úgy száz lépés.
A törpök szemöldöke felszaladt. A válasz meghökkentette
őket.
– Olyan, mintha a világ legmélyebb fenekén járnánk. – Moya
felfelé tekergette a nyakát, és tágra nyílt szemmel kémlelte a
fogazott mennyezetet.
– Nem, ez még nem a feneke – felelte Eső, és Perszephoné hitt
neki. Abban a pillanatban Perszephoné bármit elhitt volna,
amit a törp mond neki.
Brin érkezett utoljára az ösvényre. A főnöknek nem tetszett a
lány sápadt orcája és beesett szeme.
– Jól vagy?
Brin bólintott.
Perszephoné nem hitt neki. Brin, az egykoron felszabadult
lány Rhen-dahlból elveszítette a szüleit, az otthonát, és csaknem
az életét is, amikor egy rémálmokba illő lény majdnem
felzabálta az arcánál kezdve. Brin nem volt jól. Azt egyikük sem
mondhatta el magáról. De a többiekhez hasonlóan a lány is csak
haladt tovább, nyomult előre, közben egyetlen zokszó sem
hagyta el az ajkát.
Most, hogy jobban belegondolt, Perszephoné rájött, hogy
egyikük sem panaszkodott. Megküzdöttek a tengeribetegséggel
egy ellenséges dhergekkel teli hajón, farkasszemet néztek a
tömlöccel Karikban, önként vállalkoztak rá, hogy
megverekedjenek egy démonnal, és csaknem megfulladtak,
amikor lezuhantak olyan mélységekbe vezető réseken át, hogy
kétségesnek tűnt, kijutnak-e valaha. De egyetlen tiltakozás sem
hangzott el. Senki sem nyafogott, senki sem morgolódott, nem
hüppögött.
A férfiak kemények, mint a kő, de még a kő is elrepedhet. A
nők inkább olyanok, mint a víz – gondolta Perszephoné. Életet
adtak és gondoztak, és ádáz elkötelezettségükben a
legkeményebb gránitot is képesek voltak megformálni. Mindig
is úgy érezte, hogy a Rhen-dahl asszonyait kemény fából
faragták, tartósabból és ellenállóbból, mint a férfiakat. Ők
indultak tovább, ők szedték össze a darabokat, ha a csata
győzelemmel ért véget, vagy éppen elveszett. Ahogy Roant,
Moyát, Surit és Brint figyelte a patakmederben, Perszephoné
keble dagadt a büszkeségtől.
Eső végigvezette őket egy ösvényen, és amikor az út
szétágazott, megállt. Perszephoné ott látta először nyomát a
dhergek tevékenységének. Keskeny lépcső vezetett lefelé egy
rövid ösvényhez, amely egy széles falnál ért véget. A sziklafalon
girbegurba repedés futott a mennyezettől a kőpadlóig. A nagy
hasadás meglehetősen nyugtalanította Perszephonét, de az
érzést nem tudta volna szavakba önteni. Csupán egy repedést
látott, az mégis baljóslatúnak tetszett. Valami ősi ösztön
riasztotta el tőle. Minél tovább szemezett vele, annál inkább
érezte természetellenes voltát. A rés a kőben nem is repedés
volt, hanem inkább szakadás: itt szakadt ketté a világ.
– Ez az Agave – mondta Eső a hasadékra mutatva.
Fagy és Ár lenyűgözve bámulták a sötétlő bejáratot.
– Olyan közel van… – mondta Fagy izgatottan.
– Eső, érzed Balgargarathot? Érzed most a közelségét?
A törp a földre tapasztotta a fülét, aztán a fejét csóválva
felkelt.
– Kérlek – könyörgött Fagy. – Látnom kell, mi van odabenn.
Ilyen közel járni, aztán elfordulni tőle… Biztosan bánni fogom
egész életemben. Ti folytathatjátok az utat, de én nem mehetek.
Még nem.
Perszephoné kíváncsiságát is felkeltette a hely. Roan, Moya,
különösen Brin szintén az Agavét nézte, majd Perszephonéra
pillantottak, aztán vissza a hasadékra. Mind ugyanarra
gondoltak. Ők is tudni akarták, mi van odabent.
A törzsfőjük bólintott, Eső pedig balra vezette őket az
ösvényen.
Amikor elérték a repedést, a vájár feltartotta a ragyogó követ,
és felkínálta azoknak, akik be akarnak lépni. Perszephoné
meglepetésére sem Fagy, sem Ár nem vette el. A két törp
habozott, és a kétségnek abban a pillanatában Moya odalépett,
elvette a fénylőkövet, és azzal bement. A többiek követték.
Az izgatott várakozás ellenére az Agave belső tere nem volt
más, mint egy kisebbfajta sziklaüreg. Az egyenetlen padlót
felbontották itt-ott, ahol ásatások folytak. A kivájt kőzetet a
barlang közepére hordták. A kő egy részéből valaki bútorzatot
épített: egy széket és egy asztalt. Vékonyabb kőlapokból több
méter magas tornyot is emelt.
A barlang folytatódott a sötétben, de Perszephoné nem látta,
meddig tart.
– Az egész hely üres – jelentette ki Moya.
A három dherg nekilátott felderíteni Eső fénylőkövével a
mélységet. Perszephoné figyelte a bukdácsoló fényüket. Olyan
messzire elmentek, amennyire csak tudtak, ami igazából nem is
bizonyult olyan nagy távnak.
– Az nem lehet, hogy csak ennyi – hallotta Fagy hangját.
Brin fogta Perszephoné fényét, és a toronyba rakott
kőlapokat tanulmányozta. Felnyúlt a tetejére, és levett
néhányat. Perszephoné remélte, hogy nem borítja az egészet
magára.
Távolabbról, a barlang vége felől koccanó hangot hallott. A
törpök ügyködtek valamit. Eső a csákányát lengette, nyögött az
erőfeszítéstől, aztán bosszankodva felmordult.
Moya a nyílás irányába intett.
– Gondolod, hogy az csinálta ezt a lyukat? Balgargarath?
A törzsfő hátrafordult. A zuzmók odakintről elegendő fényt
adtak ahhoz, hogy kiemeljék a nagy repedés – a nagy szakadás –
szélét.
Perszephoné vállat vont.
– Téged aztán hiába kérdez az ember, ha tudni akar valamit,
igaz? – Moya hangjába játékosság vegyült, szemrehányásnak
nyomát sem érezte rajta. Barátja még úgy is képes volt
komolytalankodni, hogy foglyul esett a föld alatt, miközben egy
hatezer éves démon járt a nyomukban, és ez végtelenül
megnyugtatta a törzsfőjét.
– Válaszokat akarsz? Beszélj Roannal. Én csak a remek koszt
miatt vagyok itt.
A felelet mosolyt csalt Moya szájára, de utána a homlokát
ráncolta.
– Roanról jut eszembe… – Idegesen nézett körül.
Perszephoné is körbekémlelt. A fiatal nőt a kószáló törpökkel
szemközti falnál találta meg.
– Roan! – kiáltott utána Moya, és széles mozdulattal intett,
hogy odahívja magához a feltalálót.
– Nem kell így a sarkában lenned – szólt rá Perszephoné. –
Felnőtt nő.
– Tudod, milyen. Nem akarom, hogy eltévedjen nekem
idelent.
– Eltévedjen? Ő? Kérlek, világosíts fel, hol is vagyunk
pontosan?
Moya bosszúsan nézett.
– Tudod, hogy értem. Mi van, ha van egy másik… – Brinre
bökött. – Egy másik olyan izé is valahol odakint? Vagy ha
ugyanaz követett minket? El tudod képzelni, ahogy Roant
ragadja el?
Perszephoné erre valóban nem gondolt. Akármilyen szörnyű
is volt látni, hogy mi lett Brinnel, lehetett volna rosszabb
végkimenetele a dolognak. Kicsivel határozottabban utánozta
Moya mozdulatát.
– Roan, ide! Gyere, dolgozz kicsit azon a lándzsavetőn. Bejön
itt elég fény a nyílásból.
Roan bólintott, majd visszatért hozzájuk. Letelepedett, és
kibontotta a batyuját.
Arion is csatlakozott hozzájuk Surival és Minnával, miközben
a három törp, akiknek helyét a vándorló fénylőkő jelezte,
folytatta a kutatást. A látó és a farkas lehuppant a padlóra,
Arion viszont talpon maradt. Suri megborzolta a szőrt a farkas
fején és nyakán, aztán az állatot párnaként használva ráfeküdt.
Minna, úgy tűnt, nem bánta. A lány köré gömbölyödött, és a
fejét Suri vállán nyugtatta úgy, hogy az orruk összeért. Arion
békéje mostanra elszállt. Perszephoné két barázdát vett észre a
szeme között, amely kopasz feje miatt még feltűnőbb volt.
– Valami baj van? – kérdezte tőle.
– Mennünk kellene – felelte a fhrey.
– Miért?
– A falak – nézett körül a belső térben Arion.
– Mi van velük? – csatlakozott Moya.
Suri felemelte a fejét, és bólintott.
– Ez a hely holt terület.
– Holt terület?
– Mint a rolok – magyarázta Suri. – Nos… – Töprengőn
pillantott körbe, aztán kérdő pillantást szegezett a fhreyre. –
Nem egészen úgy, igaz? Más, de valahogy mégis ugyanúgy.
Arion bólintott, a többiek azonban egy kukkot sem értettek.
– A Művészetnek erő kell – magyarázta a Miralyith. – A nap, a
fák, a növények, az állatok, a szél, az eső, meg az áramlatok is
mind-mind… – A megfelelő rhuni szót kereste.
– Erőt adnak a varázsláshoz – fejezte be helyette Suri.
– Itt egyik sincs – folytatta Arion.
– Tehát az Agavén belül nem lehet bűbájt alkalmazni? –
összegezte Moya.
A másik kettő egyszerre bólintott.
– Akkor nem ez a legjobb hely hozzá, hogy összecsapjunk
Balgargarathtal – szögezte le a harcos.
– Létezik egyáltalán arra alkalmas hely? – kérdezte
Perszephoné.
– Odakint – mutatott a szakadáson túlra Arion. – A tó mellett,
ott vannak források. Nem sok, de odafentről vízcseppek
hullanak, és ott vannak a zuzmók is. Kevés, de legalább valami.
– Azonnal indulunk, amint visszatérnek – intett a törzsfő a
fejével arrafelé, amerre a törpök eltűntek.
Brinen és Roanon kívül mindenki a fénylőkő lassú útját
figyelte. Megállt. Bizonyára megvitattak valamit. Brin még
mindig a gondosan feltornyozott halmot szedegette le, Roan
pedig a kis lándzsákat tanulmányozta. Perszephoné furcsának
találta, hogyan lehetnek ilyen maguknak valók még egy efféle
helyen is. Mint a gyerekek – gondolta.
– Kell valami, aminek alákaphat a szél, valami könnyű –
motyogta Roan. – Valami, ami segít neki repülni. – Szokása
szerint hangosan beszélt magában, a többiek pedig szokás
szerint oda se hederítettek rá. Suri viszont odanézett.
– Például egy madártoll? – ötletelt a látó.
Roan szeme felcsillant.
– Madártoll, igen! A madártoll tökéletesen megfelelne.
A lány benyúlt a zsákjába, és kivett belőle egy maroknyi
héjatollat. Roan elvigyorodott.
– Nagyszerű!
Végül az orrukat lógatva, lassú léptekkel megérkezett Fagy és
Ár is. Fagy erősen tépkedte a szakállát, Ár pedig lefelé nézett, és
úgy festett, mint aki rögvest sírva fakad.
– Itt semmi sincs – nyögte Fagy elcsigázottan. – A barlang
folytatódik valameddig, de aztán… – A törp tanácstalan
tekintettel elhallgatott.
– Aztán mi? – Perszephoné nem értette.
– Vége szakad – fejezte be Ár. – Vagy hát olyasmi. Van ott egy
nyílás, de nem jutunk át.
– Eső nekiállt vájkálni, de semmi sem történt. Ott maradt
kicsit, hátha rájön a nyitjára. Olyan… olyan, mintha itt véget
érne a világ.
– Ennyi erőfeszítés, ennyi kockázat, és mind hiába! –
nyüszített Ár. – Nincs itt semmiféle kincs!
– De igen, van – jelentette ki Brin. Sikerült csaknem a fél
tornyot szétszednie, gondosan rakosgatta a kőlapokat a földön,
ahol a fénylőkő derengése mellett vizsgálgatta őket. – Ez az. Ez a
kincs.
A törpök nem pusztán hitetlenkedve pillantottak rá – olyan
szemeket meresztettek, mintha egy temetésen sütött volna el
egy viccet.
– Azok csak kőlapok – tiltakozott Moya.
– Nem azok – felelte a lány. – Ezek vésett kőtáblák. Mint
amiket én is csináltam. – Feltartotta az egyiket, és úgy helyezte
el alatta az ékkövet, hogy jól lássák a vésett jelöléseket a
felszínen. – Ezek itt szavak. Ez egy történet. Ugyanazon a
nyelven jegyezték le, mint a rol véseteket. És… – Izgatottan
nézett fel. – Úgy hiszem, valamit megértettem belőlük.
A törpök, akik egy pillanatra sem hagyták el mogorva
arckifejezésüket, undorral rázták a fejüket.
Mire számítottak? – gondolta Perszephoné. – Aranyra,
gyémántra? Hát annyi bizonyos, hogy nem vésett kőlapokra.
– Mi van rájuk vésve? – kérdezte Roan, aki már azon
munkálkodott, hogy tollakat illesszen kis lándzsáira. Bemetszést
ejtett a vesszőn, és belecsúsztatta a legegyenesebb tollakat.
– Épp erre próbálok rájönni. – Brin csupa mosoly volt. Az első
táblára mutatott. – Ez itt a kulcs.
Ez felkeltette Fagy és Ár figyelmét is.
– Milyen kulcs? – kérdezte a szürke szakállú.
– Ehhez a nyelvhez, amin most is beszélünk. Ezek a jelek
elvont gondolatokat mutatnak meg. Az első tábla arra való,
hogy megértsük a többit. Értitek? Akárki is készítette ezeket, azt
akarta, hogy az utána következők is megértsék. Üzenni akart.
Brin elhallgatott, aztán, látva az üres tekinteteket,
felsóhajtott.
– Akárkit is zártak be ide, üzenetet hagyott, amelyet hallok
ezeknek a tábláknak a segítségével. Értitek már?
Fagy Roanra pillantott, majd Arionra, Brinre, és végül
Perszephonéra.
– Ti mind boszorkányok vagytok?
– Ez nem varázslat – tiltakozott Brin.
– Kőlapok segítségével hallod a hangját valakinek, aki több
ezer éve járt itt. Te minek neveznéd ezt? – kérdezte Ár.
A lány már majdnem válaszolt, de Arion félbeszakította.
– Hagyd, a magyarázatokkal csak az időt vesztegetjük.
Fogadd el nekik. Varázslat.
Az Őrző úgy nézett ki, mintha legszívesebben vitába szállna,
de aztán valami szöget ütött a fejébe. Arionnal gyorsan
megtárgyalták a felfedezést, amitől a lány szeme tágra nyílt.
Perszephonét marta az irigység. A lány megtudott valami
kozmikus jelentőségű igazságot, ritka bepillantást nyert az
istenek csodálatos világába, és a megértésnek egy olyan
túlvilági ajándékát kapta meg, amelyet nem hétköznapi
halandóknak szántak.
– Az, aki itt járt – kezdte Fagy – egy Ősi volt. Az istenek előtti
időből. – Úgy nyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a
táblákat, de visszahúzta az ujjait. – Azt állítod, hogy ezeken ott
vannak a szavai?
Brin lenézett a kezében tartott kőlapra, és bólintott.
– Úgy hiszem.
– Mi van rájuk vésve? – érdeklődött Perszephoné.
– Még mindig nem értek minden részletet, de azt hiszem, a
világ teremtéséről szól. Drómról beszél, meg Ferrolról, és… –
Perszephonéra mosolygott – és Mariról.
– Mariról? A mi Marinkról?
– Azt hiszem.
– Na és az ott? – Suri az asztalra bökött.
A látó és Brin odaléptek.
– Gondolom, itt vésett a Nagy Öreg.
A dhergek, akiket lesújtott a csalódás, leültek a kőpadlóra.
Moya kihasználta a szünetet, és ledőlt pihenni.
Gondolatban mindenki valahol máshol járt, ezért csak
Perszephoné vette észre, hogy Minna felkapja a fejét a padlóról,
és a bejáratot kémleli. A következő pillanatban Arion
ugyanabba az irányba fordította a tekintetét.
– Suri – suttogta a fhrey.
Minna morogni kezdett.
– Suri, itt az idő.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

A Gula-rhunák
Ha minden csillag lehullott volna az égről, és három
csoportba gyűlik, az megtévesztésig hasonlított volna a Gula-
rhunák érkezésére. Legalábbis nekem így mesélték.
BRIN KÖNYVE

Az eső elállt, és a főnökök találkozóját ismét a szabadban

tartották meg. Raithe is visszatért háromfősre duzzadt
kíséretével: a széke mögött állt Malcolm mint legfőbb
tanácsadója, a Tesh nevezetű fiú a Pajzsaként, valamint Nefron,
akinek szerepét hivatalos külügyi tanácsadóként magyarázták.
Négyen képviselünk egy kétfős klánt. Raithe a fiúra nézett, aki
rongyos ruháját derékban összehúzta sovány testén. Vagy
inkább másfél főst.
Nem tervezte, hogy visszatérjen a haditanácsba. Fogalma
sem volt, mihez kezd majd drámai kilépője után. Akkor búcsút
mondott a politikának, és többé nem szándékozott foglalkozni a
keeragválasztással. A mondanivalója nagy részét egyébként is
Perszephonénak címezte, a nő pedig már ott se volt.
Belgreigbe mentek, a dhergek földjére… Ha Arion is velük van,
végeznek velük, amint meglátják őket.
Raithe lopva az üres székre pillantott, amelyen
Perszephonénak kellett volna ülnie. A többi törzsfő egy szóval
sem kérdezte, hol marad.
Perszephoné még csak néhány napja indult útnak. Raithe
nem tudta, mennyi időbe telik átkelni a Kék-tengeren. A
menekülteknek Rhen-dahlból Tirrébe eljutni csaknem egy hétig
tartott. Egy tengeri átkelés annál is nagyobb feladatnak tűnt.
Perszephoné azt mondta, azért nem akarsz harcolni, mert a
rhuna fegyverek haszontalanok, úgyhogy megy jobbakat szerezni
a törpöktől.
A fhreyek elleni háború gondolata esztelenségnek hangzott,
úgy, ahogy volt. Egyetlen rhulyni klán sem adta át magát olyan
teljességgel a háborúzásnak, mint a Dureya, és az egész törzsből
csupán ketten maradtak Teshsel. Beszédes tény ez azok
számára, akik a háború magasztossága iránt érdeklődnek. Ha
az apja nem olyan makacs, és átadja a fegyverét Shegonnak
aznap a folyó mellett, Raithénak még csak Tirrében sem kellene
lennie. Eloldaloghattak volna a folyótól, aztán később
visszatértek volna, miután Shegon, Malcolm és a másik
rabszolga elment. Ehelyett az apja harcolt, meghalt, Raithe
pedig nincstelenné vált.
A körben ülő férfiakra pillantott. Mind azt tervezték, hogy
harcolni fognak, háborúba mennek. Raithe nem számított
lángésznek, de még ő is tisztán látta, mi lesz a vállalkozás
eredménye. Okosabb lett volna nyomtalanul eltűnni,
továbbállni. Az összecsapás zűrzavarában a fhreyek úgysem
figyelnék a határvidéket. Könnyű lenne átkelni a Bern és az
Urum folyón, aztán örökre felszívódni a vadban bővelkedő,
gazdag mezőkön. Mégis…
Lopva Teshre nézett, majd az üres székre, és eltűnődött,
merre járhat a nő.
– Összezúztam apád harcosait Zöldfoknál! – mondta éppen
Tegan fennhangon Harkonnak, akinek az arca egyre vörösebb
színben játszott egy sértés miatt, amiről Raithe lemaradt.
– Ott se voltál! – kiáltott vissza neki Harkon. –
Hosszúkalapács Sile vezette azt a támadást!
– Az én parancsomra! – ordított Tegan. – Az én
bölcsességemnek köszönhető, hogy…
– Hogy meghaltak a legjobb és legragyogóbb harcosaid?
Lipit felpattant.
– Ez az egész csak haszontalan badarság! Egyértelmű, hogy ki
a leginkább keeragnak való. – Raithéra meredt.
– De hát ő nem hajlandó elvállalni – tiltakozott Krugen. – Még
mindig visszautasítod a címet, nem?
Raithe bólintott.
– Na látjátok! Ahelyett, hogy civakodnánk, próbáljuk inkább
meggyőzni, hogy szolgáljon. – Lipit ingerülten toppantott a
lábával. – Raithénak kell a keeragnak lennie. Egyedül ő
alkalmas rá.
– Nem csak ő – szólt Nefron a szék háta mögül. Most először
szólalt fel az első gyűlés óta, és újra belépett a székek gyűrűjébe.
– Van egy még rátermettebb, még harcedzettebb személy is.
Valaki, aki sokszor vitt már harcosokat csatába. Valaki, aki nem
ismeri a vereséget. Valaki, akinek betekintése van a fhreyek
titkaiba, erősségeikbe és gyengeségeikbe, és aki már ki is eszelt
egy tökéletes tervet a legyőzésükre.
Ez felkeltette a törzsfők figyelmét, mind előredőltek.
– És ki ez a titokzatos megmentő? – kérdezte Tegan.
– Én – felelte Nefron. – Biztosíthatlak benneteket, hogy nem
találtok jobb hadvezért, aki megtörhetné Estramnadon
hatalmát. Születésem óta arra képeztek ki, hogy harcedzett
katonákat vezessek. Az apám Alon Rhist, Avrlyn bevehetetlen
erődjének kapitánya volt. Csatáztam már óriások, goblinok,
boszorkányok és sárkányok ellen. A nevem és a galantijaim
legendaszámba mennek a népem körében. Kiképezhetlek
benneteket, megtaníthatom az embereiteket úgy bánni a
lándzsával és a gerellyel, ahogy mi tesszük, alakzatokba
fejlődni, csapatostul forogni és hátraarcot csinálni.
Megmutatom, hogyan fordítsátok előnyötökre a terepet, hogy
ott és akkor küzdjetek meg az ellennel, ahol és amikor ti
akartok. Megtanítom, hogyan kell összezavarni, megosztani
őket, és uralkodni rajtuk. Ismerek minden gyenge pontot,
minden hátsó kaput, amit be lehet törni.
Tegan szólásra nyitotta a száját, de Nefron szünet nélkül
folytatta.
– Tudom, nem értitek, hogy miért tennék ilyesmit. Hogy
miért fordulnék a saját fajtám ellen. A válasz az, hogy nem
fordulok. Az estramnadoniak, a fane és a cimborái semmiben
sem hasonlítanak az Instaryára. Még csak nem is fhreyek.
Elcsábította őket, átvette fölöttük az irányítást a varázslat,
amely méregként hat a népemre. Nincs más mód rá, hogy
megszabadítsam a nemzetemet ettől a mérgezéstől… csak az, ha
kivágom. Az apám megpróbálta. Megküzdött azért, hogy a
fhreyek vezetője lehessen, szemtől szemben megvívott az
uralkodó fane-nel, és meghalt. Nem azért, mert gyengébb volt,
hanem azért, mert a fane olyasvalamiben csalt, aminek
becsületes párbajnak kellett volna lennie. Én azonban átviszlek
benneteket a Nidwaldenen, és együtt elfoglaljuk Estramnadont.
– Na és az a törvény, amely tiltja, hogy a saját fajtád vérét
vedd?
– Igaz, hogy nem lehetek az élvonalban, fegyverrel a kézben,
de nektek nem is erre kellek. Nektek olyasvalakire van
szükségetek, aki amilyen jó harcos, olyan jó tervező is. A
hadvezérnek nem kell kint lennie a csatamezőn. A legjobb, ha
olyasvalakit választotok, aki képes nagy dolgokat elérni, aki
bízik önmagában és a katonáiban, egy stratégát, aki látja, mit
kell tenni, és képes egy tervet mozgásba hozni és végrehajtani.
Mindennél fontosabb azonban, hogy a vezér meggyőződése
szerint képes legyen mindent feláldozni a siker érdekében.
– De hát fhreyt nem választhatunk keeragnak! – ellenkezett
Lipit.
 – Dehogynem! Gondoljatok csak bele. Fhreyként kívül állok a
kicsinyes politikai csatározásokon, amelyek itt mindenki mást
besároznak. Nincsenek régi ügyeink, nincsenek személyes
ellentéteink. Én igazságos döntéseket fogok hozni, ráadásul
előítéletek nélkül, amit egyikőtök sem mondhat el magáról. A
pártatlanságom csak egy újabb ok, amiért tökéletes vagyok a
szerepre.
– Nem érted a lényeget – mondta Harkon. – Nem lehet fhrey
keeragunk.
Nefron a combjára csapott, és megpördült.
– Tudom, hogy szokatlan dolog volna, de ha tényleg meg
akarjátok nyerni ezt a háborút… ha tovább akartok létezni,
akkor félre kell tennetek a szánalmas kis előítéleteket, és
elfogadni, hogy én vagyok a legalkalmasabb a feladatra.
– Nefron uraság – szólt Lipit –, az ajánlatod igazán…
lenyűgöző, és nagy köszönet illet érte. – Körbenézett, és Harkon
meg Krugen bólintottak. – Csakhogy a keeragságod lehetetlen.
– Hogyhogy lehetetlen? – A fhrey feltartotta a kezét. – Csak
kinyilvánítjátok, hogy keerag vagyok, és kész. Ez nem tűnik
olyan bonyolultnak.
– Uram, amit nem értesz, az az, hogy amiként a ti
törvényeitek megtiltják egy másik fhrey megölését, a mieink
megkövetelik, hogy a keerag a Tíz Klán egyikéből származzon.
Fhrey ezért nem lehet keerag. Az, hogy ezt nem tudod, csak még
jobban mutatja, hogy nem tartozol közénk, és azt is elárulja,
miért vagy alapvetően alkalmatlan a feladatra.
Nefron némán állt, az állkapcsát szorosan összezárta. Nehéz
volt leolvasni az arcáról, mit gondol, de Raithe biztos volt
benne, hogy fortyog a dühtől. Mindenesetre jól leplezte, és
egyetlen szó nélkül odébbállt.
Amikor elment, kürtszó hangzott fel. Három metsző és átható
rikkantás szállt a reggeli levegőben. A körben ülők mind a
falakra néztek, ahol egy férfi a karját lengette.
– Mi az? – kiáltott oda neki Lipit.
– Jönnek! – kiáltotta az őrszem.
– A fhreyek? – Lipit tekintete félelemről árulkodott.
– Nem! A gulák!

– Azt hiszem, ez válaszol a kérdésre, miszerint megkapták-e az

üzenetet – mondta Raithe, amikor a többi törzsfővel együtt
felért a fal tetejére. Egy horda gyülekezett a dombtetőn, és még
többen érkeztek a távolabbi emelkedőkre. Ha az egész vidék
megtelt Gula-rhunákkal – márpedig semmi sem utalt ennek az
ellenkezőjére –, akkor több ezren lehettek.
Ebből a távolságból nem is tűntek embereknek, csupán apró
teremtményeknek, egy hangyahadseregnek. Az emberraj úgy
zúdult le a magasan fekvő vidékekről és áradt be a völgy szűkre
szabott száján, akár egy sötét víztömeg. Olyan népes sereggel
érkeztek, hogy valamiféle nagy áradásnak tűntek, özönvíznek,
amely gond nélkül elsöpör mindent.
– Nem küldhettek volna követeket? – kérdezte viszolyogva
Tegan. A warriki törzsfő gőgösen beszélt, de félelem bujkált a
hangjában.
– Elhozták mindhárom klánt – vette észre Raithe a magas
oszlopokon tartott, háromszínű lobogókat. – Erling, Strom és
Dunn. Mind itt vannak. – Aztán száraz kacajjal, egy fejcsóválás
kíséretében hozzátette: – Udgar és a zászlóvivői jönnek legelöl.
Semmi sem változik.
– Jól ismered őket? – kérdezte Lipit. Vendéglátójuk egyik
kezét a korláton tartotta, közben a másikkal verejtékező
homlokát törölgette. A nyári nap melegen sütött, de nem
ennyire.
Raithe vállat vont.
 – Én magam még nem szálltam szembe a gulákkal, de a
fivéreim másról sem beszéltek. Ebből állt a családom fő
foglalkozása. Mint a legtöbb dureyainak… egykor legalábbis –
javította ki magát. Ez a szó – egykor – túlzottan véglegesnek
hangzott, mintha meggyújtaná a máglyát a népe alatt. Rátalált
Teshre, úgyhogy lehettek még mások is. Vékony határvonal
választotta el az elfogadást a teljes lemondástól.
– Neked kellene beszélni velük – ajánlotta buzgón Lipit. A
másik keze is csatlakozott az elsőhöz, hogy kitörölje a verejtéket
a szeméből.
– Miért nekem? Ez a te dahlod.
– Nem ismerem a Gula-rhunákat. Egyikünk sem ismeri őket.
A többi főnök bólogató fejének és reménykedő arcának sorát
látta maga előtt.
Raithe apja nem tartotta sokra a törzsfőket, a déli klánok
vezetőit pedig még annál is kevesebbre. Gyapjúból
gazdagszanak meg, és mint minden birka, félnek a nyírástól –
mondogatta. Raithe akkoriban úgy hitte, hogy az apja minden
más dureyaihoz hasonlóan féltékeny a déliekre. Sok mindent
lehetett irigyelni tőlük, hiszen mindenük megvolt – kivéve talán
a bátorságot.
– Igaza van. – Tegan lépett előre, és átkarolt Raithe vállát. Ezt
bizonyára atyáskodó mozdulatnak szánta, vagy legalábbis
olyasminek, amit Warrikban és Tirrében annak tartottak.
Tegannak fogalma sem lehetett arról, milyen mozdulatokkal
fordultak a dureyai apák a fiaikhoz. Az ölelgetés nem szerepelt
közöttük. – Ez a nagytanács veszélyes dolog. – Kitekintett a
köréjük gyűlő hadseregre. – Óvatosnak kell lennünk. A
legkisebb tévedés, és az egész katasztrófába torkollhat.
Raithe felnevetett.
A többiek döbbent pillantásokat szegeztek rá, de nem tudta
abbahagyni. A sors fintorát nehéz volt komoly arccal tűrni.
Valahol több tízezer dureyai lelke is együtt kacagott vele.
– Azt akarjátok, hogy egy dureyai beszéljen a nevetekben,
mert nem akartok bajt?
Tegan visszavette a karját, és olyan haragos képet vágott,
hogy még a fogát is kivicsorította. Raithe ezt a fajta atyai
viselkedést sokkal jobban értette.
– Kit javasolsz hát? – faggatta Tegan feddő hangon, egy másik
dureyai hagyománynak hódolva. Kezdett ráérezni, milyen
hangot kell megütnie, ha dureyai gondoskodást akar színlelni.
Már csak egy kemény pofon hiányzott hozzá.
– Lipitet? – válaszolt a saját kérdésére. – Ez itt valóban az ő
hazája, de bocsáss meg, nemes vendéglátónk, te túlzottan
civilizált vagy, hogy szóba állj azokkal ott. Ha a Gula-rhunák
megérzik a gyengeséget, még a végén rájönnek, hogy kiváló
alkalom kínálkozik beszerezni egy tengermelléki téli szállást.
Lipit szeme elkerekedett, és csóválni kezdte a fejét.
– Jaj, nem! Nem, az nem lenne jó.
– Valóban nem – értett egyet Tegan. – És ha Harkon menne?
Melen híres a költőiről és zenészeiről, és ha a gulákat meg
lehetne nyerni egy balladával, elsőként taszítanám ki a mezőre.
Ami Krugent illeti, ő… ő például megpróbálhatná lefizetni őket,
de lehetetlen egy tolvajt olyan ékszerekkel meggyőzni,
amelyeket úgyis ellophat.
– Igazat beszélsz – dörzsölte a gyűrűit Krugen. – Úgysem
ajánlhatnék nekik semmit, amivel megbékíthetem őket.
– Akkor marad Alward – folytatta Tegan, és a kezét Nadak új
vezére felé nyújtotta. Mind a sovány, rongyos fickó felé
fordultak, aki csak pislogott rájuk, miközben a szája elképedten,
riadtan kerekedett el. – Talán mégsem – gondolta meg magát
Tegan.
– Te azonban alkalmasnak tűnsz – mondta neki Raithe. – Még
okos is vagy.
 – Igazad van, agyafúrt vagyok, ahhoz eléggé, hogy tudjam,
nem vagyok jó ilyesmire. A mai napig még Gula-rhunát sem
láttam soha. Lehet, hogy a tudatlanságom lesz a végzetünk, de
ha bármit tudok ezekről az északiakról, az az, hogy született
harcosok, és hogy egy harcos legjobban csak egy másik harcost
tisztel.
Raithe kihúzta magát a warriki főnök előtt. Rezzenéstelen
tekintetével szinte átszúrta Tegant.
– Nem én vagyok a keerag.
Tegan sóhajtott.
– Nem érdekel. Most nem. Nézz csak oda! – A dombokat
elárasztó hangyasereg felé intett. – Nem kell keeragnak lenned,
de ha nem sikerül lebeszélned őket Tirre falainak ostromáról,
akkor már sohasem lesz szükségünk keeragra.
Ennek hallatán Lipit száját halk nyögés hagyta el. A törzsfő
mostanra már az ingujjával törölgette a homlokát.
A dureyai még egyszer megnézte a közeledő horda fölé emelt
három lobogót: Erling, Strom és Dunn. Íme a három Gula-klán,
a folytonos háborúzás kegyetlen fiai. Több közös volt bennük és
Raithéban, mint ezekben itt a falon. Tegan pont ezt ecsetelte, de
Raithe azon tűnődött, vajon a warriki főnök tudja-e, mennyire
igaza van.
– Ám legyen. Kimegyek, de szeretném felhívni a figyelmedet,
hogy a te ötleted volt. Akármi is történjék, az a te hibád lesz,
nem az enyém.
– Mi lehet rosszabb annál, hogy megtámadnak? – kérdezte
Tegan, mire Lipit ismét felnyüszített.
Raithe vállat vont.
– Ki tudja. Viszont találkoztam egyszer egy Shegon nevezetű
fhreyjel, és nézzétek meg, hol tartunk most.
Erre Tegan felhúzta a szemöldökét, és bólintott.
– Igazad van. Veled megyek.
A délután közepén Raithe felment a dombra a dús réti fűben. A
derékmagasságú hajtások zöld tetejükkel és szalmabarna
szárukkal már felmagzottak. A mező egészét lelapította a
nyugat felől fáradhatatlan fújó óceáni szél. Ígéretéhez híven
Tegan elkísérte a harcost. Malcolm is velük tartott Tesh oldalán,
aki pont olyan rendkívüli komolysággal teljesítette pajzsi
szolgálatait, mint egy kisfiú, aki megkapta első felnőttfeladatát.
Egyikük sem viselt fegyvert. Raithe döntött így. Az apja annak
idején beszélt a háborúzó felek fegyverszüneti
tanácskozásairól, és arról, hogy a fegyvereket mindig
hátrahagyták, hogy jelezzék békés szándékukat. Remélte, hogy
ezt a gyakorlatot itt is tiszteletben tartják, és nem csak
Herkimer meséiben élt.
Felgyalogoltak egy kis domborulat tetejére félúton Tirre falai
és a gula horda tábora között. Aztán csak vártak ott négyen a
szélfútta buckán.
A Gula-rhunák szétszóródtak a magaslatokon, elfoglalták az
összes fontosabb dombot félkörben Tirre-dahl körül. Raithe fém
csörgését és fa kopogtatását hallotta, parancsszavakat a gulák
fura nyelvjárásában, na meg nevetést. A gulák mély, szívből
jövő, ordító és huhogó röhögéssel nevettek: nem voltak őrültek,
de nap mint nap farkasszemet néztek a halállal. A kacajok
olykor mégis túl sokáig tartottak, és Raithe úgy sejtette, egy-két
gula, vagy talán több is, éppen olyan, mint a legidősebb bátyja.
Heimnek a szívéhez nőtt a gyilkolás. Hegel és Didian azt
mesélték, hogy elkezdett az ellenfelei vérében fürödni. Heim
elmondása szerint ettől erősebb lett, de az apja állította, hogy
legidősebb fiának kéjes örömet okoz az ölés. Heim mindig úgy
érezte, hogy a vérengzés túl hamar véget ér. Lehet, hogy ez
cseppet sem volt furcsa az olyan férfiaknál, akik megszokták,
hogy fejjel mennek a lándzsafalnak. Az apja nem tiltotta meg
Heimnek ezt a fura szokását, és Raithe tudomása szerint nem is
szidta le érte a fiát. Herkimer talán szokatlannak tartotta a
dolgot, de ami rendes ügymenetnek számított a katonák
életében, az elborzasztotta volna a Wedon gazdához és Heath
Coswallhoz hasonlókat. Raithe újból belegondolt, vajon volt-e
bármi fogalmuk arról, mibe rángatják bele őket Perszephoné
uszító beszédei.
A Gula-rhunák megváratták őket.
A nap már átjutott a delelőn, és nyugat felé csusszant. A
sugarak által vetett árnyékok elnyújtották a dahlt, mintha
olvadna. Tengeri madarak árnyéka rajzolt köröket a fűre.
Méhek zümmögtek, fújt a szél, sirályok rikoltoztak.
– Talán nem tudják, hogy itt vagyunk – tűnődött Malcolm.
– Tudják – felelte Raithe.
– Honnan tudod ilyen biztosan? – csodálkozott Tegan.
Bár magasra éppen nem nőtt, Tegan nagydarab volt, úgy
festett, mint egy kő, amely súlyosabb, mint azt mérete sugallja.
Mindene sötét volt: sötét bőr, sötét haj, fekete szem, még göndör
fekete szakálla is csak nemrég kezdett őszbe fordulni. Ha egy
fejjel alacsonyabb, dhergnek is elment volna.
– Minden dombon megvetették a lábukat, ezt az egyet kivéve
– válaszolt Raithe a kérdésre.
– Dombnak azért nem mondanám – hangsúlyozta Malcolm.
– Ez van legközelebb a dahlhoz. – Raithe kitekintett a gula
hordára. – Azért nem foglalták el, mert pontosan erre a célra
szánták.
– Olyanok, mint a sáskák, nem? – vélte Malcolm.
Tesh felemelte a karját, és az ellenség felé mutatott.
A szemükkel követték az irányt, és látták, ahogy egy
háromfős csapat kiválik a sokaságból, és feléjük indulnak.
Mindössze egy felhajtott és vállban megtűzött leigh mort
viseltek, hárman három különböző színben és mintával. Raithét
jobban érdekelte az, hogy mi nincsen rajtuk: festék és pajzs.
Egyik sem hozott lándzsát vagy baltát. Raithe apjának igaza lett.
Az öreg sokkal bölcsebbnek mutatkozott a halálban, mint
amilyennek életében valaha is tűnt.
Ha Raithe nem találkozott volna már Grygorral és kevésbé
szívélyes rokonaival, óriásként írta volna le a legelöl haladó
férfit. Nemcsak hogy magas volt – mert legalább egy fejjel
Raithe fölé tornyosult –, de még a kinézete alapján is
grenmorinak mondta volna. Vörös haja kusza és összetapadt
tincsekben lógott a szemébe, és még vadabb szakállban
folytatódott minden átmenet nélkül. Bozontos szemöldöke vad
szempárt árnyékolt. Vállát, karját és kézfejét sűrű szőr fedte,
amely inkább állatias bundának nézett ki. Az arcát ocsmány
sebhely szántotta végig, amely a bal orcájától az álla jobb
oldaláig ért. A sérülésben elveszett az orra alsó része is, ami
hátborzongató kinézetet kölcsönzött neki. Egy másik sebesülés
hosszú vágást hagyott a mellkasán a vállától a mellbimbójáig, és
a vonal mellett lyukak sorakoztak, ahol valaha összeöltötték a
sebet.
Társai kisebbek, de ugyanolyan sebhelyesek voltak. A jobb
oldalinak hiányzott a fél szeme, a bal oldalinak az egyik keze. A
helyén rézből vert tüske díszelgett.
Raithe sohasem tartotta magát igazán műveltnek, élete nagy
részét egy veremkunyhóban élte le, és a trágyatűz füstjét szívta,
de a gulákkal összehasonlítva kimondottan civilizáltnak érezte
magát.
– Udgar vagyok, Holt fia, az Erling-klán törzsfője – jelentette
be a vörös hajú, hangjában a favágás minden zeneiségével. –
Meghívót kaptunk az itt tartandó tanácskozásra.
– Siegel vagyok, Siegmar fia, a Dunn-klán főnöke – mondta a
sápadt, üres szemgödrű fickó. Most, hogy közelebb álltak
egymáshoz, Raithe észrevette, hogy kígyótetoválás tekereg a
férfi jobb alkarján. A kígyót szépen kivitelezték az égési sebek
dacára, amelyek az ábra középső tengelyénél éktelenkedtek. –
Úgy hírlik, hogy ez a tanács választ keeragot az összes törzs
élére.
– Az én nevem Wortman, Rothwell fia, a Strom-klán főnöke –
kezdte a tüskekezű, aki különösen halkan beszélt. – Ez a keerag
állítólag… hadat üzen a fhreyeknek.
Mind tisztelettudón bólintottak.
– Ez a terv. Én Raithe vagyok, Herkimer fia, a Dureya-klán
főnöke. – Raithe igazából még sohasem járt fegyverszüneti
tárgyaláson, és fogalma sem volt róla, vannak-e szertartásos
szokások, például karon kell-e fogni a másikat vagy köpködni,
de mivel azok sem tettek ilyesmit, ő sem próbálkozott vele.
Először azt hitte, hogy elrontott valamit, hogy esetleg tennie
kellett volna valamilyen gesztust, például dicsérni az isteneket,
vagy hasonló, számára ismeretlen dolgot. Mindhárman gyilkos
dühvel meredtek rá, és vicsorogva léptek hátra.
Siegel olyasmiért nyúlkált, amit nem talált a derekán.
Wortman megrezzent. Még a vörös hajú óriás arca is
megrándult.
– Herkimer fia? – fakadt ki Udgar, és Raithére bökött az
ujjával. – Az lehetetlen! A Rézkard minden fia halott. Didant én
magam vágtam le Klem mezején!
– Te ölted meg a fivéremet? – kérdezte Raithe.
Mellette Tegan megfeszítette az izmait, a szeme elkerekedett.
Udgar az arcán látható sebhelyre mutatott.
– Ezt Didantól kaptam, mielőtt lecsaptam volna a fejét a
nyakáról.
– A Rézkard vitte el a kezemet – morogta Wortman
összeszorított fogakkal.
Micsoda szép kis örökséget hagyott rám a családom! –
gondolta Raithe. Siegelre pillantott.
– És a te szemedet vajon az apám, esetleg Hegel vagy Heim
tolta ki?
– Nem. – A fickó felső ajka olyasmibe csavarodott, amit akár
mosolynak is lehetett nevezni. – Azt a feleségem csinálta egy
gereblyével, míg aludtam. De harmincnyolcadmagammal
megöltem Heimet a magaslándzsai Eckfordnál.
– Tehát a Rézkardnak volt még egy fia – tanulmányozta a
harcost Udgar. – Elrejtett téged. Biztos te vagy a kedvence!
Raithe ajkán végigfutott egy mosoly, de a nevetést elfojtotta.
Hogyne, az apám bálványozott, biztos.
Udgar a vigyort igennek vette, és bólintott:
– Miért küldött ide? Hogy találkozz velünk?
– Nem ő küldött. Az apám halott.
A három gula összevigyorgott.
– Ki végzett vele?
– Egy Shegon nevezetű fhrey.
A szemük elkerekedett, majd összehúzódott.
– Te vagy az Istenölő – jött rá Udgar, aztán Siegelre nézett.
Az bólintott.
– Az Istenölő a Rézkard kedvenc fia. A titkos kincse.
Így van. Herkimer itt hagyott, hogy haljak éhen a feleségével és
a lányával együtt, mert mi voltunk a kincsei.
– Tehát te vagy a keerag, aki háborúba akar vinni minket az
istenek ellen? – értelmezte Wortman. – Annak a kutyának a fia,
aki ellopta a kezemet?
– Nem én vagyok a keerag. – Raithe jobbra fordult. –
Bemutatom Tegant, a Warrik-klán főnökét. Ő majd…
– Hol vannak a harcosaitok? – szakította félbe Udgar, és
körülnézett.
– Az épületekben rejtőztek el? – kérdezte Siegel.
– Hajókon? – találgatott Wortman a part felé bökve.
 – Valahogy mögénk kerültek – bámult Udgar a hegyekre. –
Biztosan az a terv, hogy beszorítanak a tengerhez. Tudhattuk
volna! – acsarkodott Raithéra. – Az apád nem halott. Mögöttünk
van, és támadni készül!
Udgar kiköpött, aztán felvonított, akár egy vadállat. Ökölbe
szorította nagy kezét, és egyiket a dureyaira emelte.
– Nem fogjuk könnyen adni magunkat! Magunkkal viszünk
téged is, a Mynoganok engem úgy segéljenek!
– Semmi ilyesmiről nincs szó! Tényleg meg vagytok hívva a
nagytanácsba.
– Aha! Halljátok ezt? – kiáltott fel Siegel. – Ez az aljas tervük!
Elvisznek a dahlba, és elvágják a torkunkat!
A három törzsfő hátrálni kezdett.
– Nem, nem! Nem erről van szó. Igazat beszélek – biztosította
őket Raithe.
– Amikor újra összeakadunk, megnyuvasztalak, Rézkard fia!
És biztosra veheted, hogy találkozunk még! – fogadkozott
Udgar.
Raithe és Tegan nézte, ahogy a gula vezérek visszatérnek
rajzó hadtesteikhez, és hamarosan kürtszó hallatszott.
Tegan odafordult.
– Igazad volt, Lipit jobb választás lett volna.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Balgargarath
Bizonyos dolgok egészen addig elképzelhetetlenek, amíg nem
a saját szemünkkel látjuk őket, és talán még akkor sem
hiszünk nekik. A szerelem ilyen, csakúgy, mint a halál.
Kétségtelen, hogy Balgargarath is a lehetetlenségek
képviselője volt, de hát a névből ezt már sejtenünk kellett
volna. Amikor valami úgy hangzik, mintha egy óriás épp egy
törpöt öklendezne fel, akkor nem szabad napsütésre és
százszorszépekre gondolni.
BRIN KÖNYVE

Valami közeleg.
Perszephoné semmit sem hallott, de tudta, mi történik. Egy
természeti erő tartott feléjük, és a nő úgy érezte meg, mint a
közeledő vihart.
Arion megfogta Suri kezét, és azt mondta:
– Ki kell mennünk a medencéhez. Mindnyájunknak. Lehet,
hogy a ti erőtökre is szüksége lesz. – A fhrey nyugodtnak tűnt,
félelemnek nyoma sem volt rajta. Ettől Perszephoné is jobban
érezte magát. A törzsfő a Miralyithhez mérte magát: amíg
Arionon nem látszottak az aggodalom jelei, Perszephoné
reménykedhetett.
Kérdés vagy szó nélkül követték a fhreyt. Valahogyan
mindenki megértette, hogy elérkezett a végső pillanat, ami
meghitt csendet igényelt. Mire visszatértek a barlangba,
Perszephoné már hallotta. A hang messziről jött, valahonnan a
messzeségből. Halk volt, de felkeltette a figyelmét: egyfajta éles
visítás, akár egy gyermek kétségbeesett jajveszékelése vagy a
szétszakadó sziklakő lármája.
Átmentek a kéken derengő terembe, Arion és Suri pedig
elfoglalta a helyét a víz mellett. A korábban üvegnek tetsző
vízfelszín most minden nyugalmát elveszítve reszketett. Gyűrűk
terjedtek a széléig, aztán visszapattantak, újra a középpont felé
haladva.
– Mindenki hátra! – kiabálta túl Arion a zajt. Hangja elveszett
a hatalmas térben. – Adjatok nekünk helyet!
– Mi miért vagyunk itt? – kérdezte Ár. – Mit kéne tennünk?
– Csak álljatok oda!
A lárma olyan hangos lett, hogy Perszephoné a csontjaiban
érezte a szétrepedő kő sikolyát. A fejük fölött a cseppkövek
szélcsengőként csengtek. Az egyik leesett, és ripityára tört az
ösvényen. Két másik is levált, és olyan kíméletlen erővel
roppantak szét, hogy Perszephoné és a többiek felugrottak álltó
helyükben.
Aztán a barlang hátsó fala robbant ki a helyéből. Kövek
záporoztak rájuk. Az érkezés ereje hátrafújta Perszephoné
haját, és kavicsokkal szóra meg a nőt. A baljósan kavargó
porból egy kecskééhez hasonlatos, de annál méretesebb pata
dobbantott a földön akkorát, hogy a várakozók megtántorodtak.
A por leülepedett, és abban a kísérteties kék ragyogásban
Perszephoné végre megpillantotta Balgargarathot. A démon
alul egy óriási kecskére hasonlított patás lábakkal és bozontos
szőrzettel. Felsőteste egy erős férfié volt, de a feje olyan
képtelenül ocsmány, hogy a nő alig hitte el, amit lát.
Balgargarath fonnyadt bőre rákeményedett a húsra és a
csontra, ahogyan a szemfedél feszül egy hullán. Két csavart és
ívelt szarva kétoldalt, egyenesen a koponyájából meredezett,
kitágult cimpájú, disznószerű orra két apró, sárga szemet
választott el egymástól. Hatalmas száját kitátotta, és a nyáladzó
íny mögött többsornyi hegyes fog éktelenkedett.
A behemót megtorpant, és sárga malacszemét rájuk szegezte.
Aztán teljes méretére kihúzva magát, de úgy, hogy szarva a
mennyezetet kaparta, Balgargarath fülsiketítő ordításba
kezdett. Két további cseppkő hullt le, de ha összetörtükben
adtak is bármi hangot, Perszephoné nem hallotta a bömbölés
mellett.
A törzsfő megdermedt: nem tudatosan, nem is holmi
varázsütésre, egyszerűen csak nem bírt megmozdulni. Testének
minden izmát megbénította a rettegés. Még lélegezni is
elfelejtett. Hogyan képzelhettem valaha is, hogy a fhreyek
istenek, miközben ilyesmi létezhet a világban? Természetesen ki
álmodhatott volna arról, hogy ilyesmi létezik? A démon
kifejezés nem írta le híven a förmedvényt. Talán egyáltalán
nem létezett szó, amellyel jellemezni lehetett volna. Ez maga
volt az a rémálom, amelyből a többi rémálom sikoltozva riadt
fel.
– Használd a mozgást, használd a port, használd a hang
rezgését! – kiáltotta Arion a mellette álló Surinak. Megelőzték a
többieket: két apró rovar egy szarvakkal rendelkező hegy patái
előtt.
Suri énekelt, énekelt Balgargarathnak! Perszephoné tudta,
hogyan működik a dolog, annyit értett, hogy valahogyan az
énekhangok megszólaltatásával lehet varázslatot idézni, azt
azonban nem értette, miként állhat valaki egy ilyen
teremtmény előtt úgy, hogy közben énekel. Még Minna is
hátrább húzódott néhány lépésnyire felborzolt szőrrel, agyarait
mutatva.
Suri azonban csak dúdolt. Hasonló dallamot, mint amit már
előadott egyszer, csak ezúttal hangosabban, és úgy hajlítgatta a
ritmust és a dallamot, ahogyan mások a zeneszerszámot
hangolják. A disznószemek némi nehézség árán megtalálták a
két kis hangyát, és a behemót tett egy lépést előre. A föld
belerázkódott a mozgásba. Perszephoné érezte a rezgést,
észlelte az erősebb fodrozódást a medencében. A masszív paták
kapartak, majd lelassultak. A bestia ismét felordított, és ekkor
Perszephoné észrevette: Balgargarath süllyedt.
A kő mintha szétolvadt volna a démon lábánál, kátránnyá
változott, mint a föld Arion ügyködése révén, amikor foglyul
ejtette Rapnagárt. Ez most drámaibb látványt nyújtott: a nyúlós
kőzet lassan bugyborgott, és a tehetetlen áldozat lassan süppedt
alább és alább. A behemót dühében és csalódottságában
bömbölt, közben karmaival erősen kapaszkodott, hogy kintebb
húzza magát.
– Most! – vezényelt Arion.
Suri karja kicsapódott két oldalra, maga előtt tapsolt egyet.
Ezzel egy időben a barlang túlsó végén a falak utánozták a
mozdulatot. Perszephoné nem hitt a szemének. A bérc méretű,
tömör sziklafalak egymás felé rohantak. A következő
pillanatban – akár további varázslat révén, akár az elmozduló
falak következményeképpen – a mennyezet leroskadt a
mészkőfogakkal együtt. Mindenki futásnak eredt, iszkolt felfelé
az Agave irányába, közben porfelhő és apró kövek zápora
hullott rájuk.
– Megcsináltad! – dicsérte a látót Arion. – Tudtam, hogy
menni fog! Ez… – Lelassított, és megpördült. Lassan megrázta a
fejét, arcára hitetlenkedés ült ki.
Perszephoné sohasem értette, mit jelent, amikor az emberek
azt mondják, „úgy érzem magam, mintha valaki a síromon
járkálna”. Nem volt értelme, hiszen hogyan lehetne sírja
olyasvalakinek, aki még él? De most Arion arcára rémület ült ki,
Perszephonénak pedig elszorult a szíve. Minden szőrszála az
égnek állt, és átlátta a szólás értelmét.
 – Lehetetlen – rebegte Arion.
– Mi történik? – kérdezte Perszephoné.
A fhrey döbbenten meresztette a szemét a beomlott
barlangra.
– Még él… csakhogy… mégsem. Egyáltalán nem él. Sohasem
élt. Azt hiszem… Azt hiszem… – A Miralyith arcából kifutott
minden szín. – Ó, szentséges Ferrol, az lehetetlen!
– Mi a lehetetlen? – faggatózott a törzsfő, noha már tudta a
választ. Arion szavai nyilvánvalók voltak. Több mint egy
kilométer mélyen jártak egy hegy gyomra alá temetve, egy
idegen tengeren túl, és az egyetlen személy, aki megmenthette
volna őket, visszaváltott fhrey nyelvre, annyira megrémült.
Brin, Roan és Moya semmit sem értett az egészből.
Perszephonétól várták a válaszokat. Ő viszont nem tudott
szolgálni velük.
A törpök hallották, és meg is értették.
– De hát te Miralyith vagy! – szólt oda Fagy mélységes
elképedéssel.
– A Miralyithek csak arra jók, hogy belgriklungreiánokat
öljenek! – csattant fel Ár. – Most sikerült neki még hármat
eltenni láb alól!
– Mi van? – kapkodta a fejét Moya. – Mi történik?
– Nem halt meg – tájékoztatta Perszephoné.
– Hogy érted azt, hogy nem halt meg? – Moya az egyik kezét a
csípőjén tartotta, a másikkal pedig határozottan a törmelékre
mutatott. – Suri három oldalról is porrá törte a csontját, aztán
eltemette. Miből gondolod, hogy nem halt meg? – Dühösnek
hangzott. Mindenki máshoz hasonlóan hinni akart a sikerben.
Aztán megérezték a remegést.
Moya a szemét forgatta.
– Ó, hogy a tetlini banya rohassza meg! Ezt. Nem. Hiszem. El!
Moya odakiáltott Roannak, Perszephoné pedig elkapta Brin
kezét, aztán mind a négyen visszavonulót fújtak, és a három
törp után eredtek az ösvényen.
– Mit csináljak? – kérdezte a látó bátortalanul Ariontól.
Perszephoné bonyolult bűbájos magyarázatra számított, az
erők összegyűjtéséről, összpontosításáról, megidézéséről és
harmonizálásáról. Ehelyett Arion annyit kiáltott:
– Fuss!
Brin maga után húzta, csaknem rángatta Perszephonét.
Együtt bevetették magukat az Agavéba. Odabenn megálltak,
hogy kifújják magukat.
Vajon követni fog minket? Át tudja szuszakolni magát a
bejáraton? Persze hogy át! Hisz innen szabadult ki!
– Mitévők legyünk? – Brin hangja úgy reszketett, mintha
éppen fagyos hideg ellen küzdene.
Perszephonénak két zihálás között sikerült kinyögnie:
– Nem tudom, hogy tehetünk-e bármit is.
Moya követte Roant az Agavéba, majd a nyílásnál
visszafordulva kardot rántott. Akármilyen értelmetlennek tűnt,
a törzsfőnöke csodálta ezért. Erősen zihálva maga is kivonta a
saját fegyverét, és odaállt Moya mellé. Arcán végigcsorgó
könnyekkel Brin nagyot nyelt, és előhúzta a pengéjét. Roan a
saját derekára pillantott, és szemlátomást meglepődött, hogy ő
is kardot visel. Kihúzta a hüvelyéből.
– Felfelé tartsátok a hegyét, és emeljétek a karotokat valahogy
így – szemléltette Moya a fegyvert az arca elé tartva.
Derékszögben, a testéhez közel tartotta a karját, a hegyet pedig
előrefelé billentette.
– Komolyan azt gondolod, hogy ez ér valamit? – kérdezte
Perszephoné, de azért utánozta a mozdulatot.
– Ha tényleg kénytelenek leszünk használni, akkor legalább
használjuk jól.
A törzsfő bólintott.
 – Persze… hogyne… van benne valami. – Idegességében és
félelemében dadogott, de mit számított ez? Mit számított
innentől kezdve bármi is?
– Toljátok előre a bal lábatokat! – kiáltotta Moya. – És amikor
az a valami támad, lendítsétek előre a jobbat, miközben
suhintotok vagy döftök.
– Melyik legyen? Suhintsak, vagy döfjek? – kérdezte Roan.
Moya nagyot nyelt.
– Ööö, nem tudom. Gondolom, amelyik jobbnak tűnik az
adott pillanatban. Csak próbáld eltalálni!
– Ez a fém elképesztő! – Roan a kezében tartott fegyvert
csodálta.
– Ne most, Roan! Összpontosíts!
Suri, Minna és Arion bemenekültek a nyíláson, és csaknem
összeütköztek a fegyveresekkel. Perszephoné önkéntelenül is
észrevette, hogy Arion ismét a fejét dörzsöli.
– Hol van? – kérdezte Moya.
– Még mindig a törmelék alatt – felelte Suri.
A fhrey a kardokra pillantott.
– Azokkal meg mit akartok csinálni?
– Amit csak tudunk. – Moya ellenségesen meredt a
Miralyithre. Harcias kedvében volt.
Arion mindössze bólintott.
– Miért nem csinálsz valamit? – támadt neki a fhreynek Fagy.
– Az erdőben meg sem kottyant. Ne a lányra hagyatkozz! Nem
tudja, mit csinál. Neked kell befejezned!
– Ezért nem működött? – nézett a tanítójára Suri.
Kétségbeesés és bűntudat váltakozott az ábrázatán. – Azért van
ez, mert én…
– Nem a te hibád. Én sem tudtam volna végezni vele.
Balgargarathot nem lehet megölni, mert nem él. – A fhrey az
utolsó szót már úgy mondta, hogy közben szinte felnyársalta a
szemével a törpöket.
Visszafordult Surihoz.
– Nem érezted? Nem láttad?
– Fényesnek nézett ki… Mintha… nem is tudom. Majdnem
olyannak, mint… egy húr.
– Azért, mert az. Nem szilárd, nem természetes, de nem is
megalkották, mindössze formába öntötték. Saját éneke van, saját
mintája. Maga a Művészet fizikai formába öntve. Még sohasem
láttam ilyesmit. Lehetetlennek tartottam, de megpróbáltam
megtaszítani, és semmi sem történt, mintha ott sem volna. Akár a
füst.
Rhunira váltott, és folytatta:
– Sem te, sem én nem tudunk ártani neki. – A kivont
kardokra nézett. – Nem hiszem, hogy bárkinek is sikerülhet.
– Akkor vége. – Fagy álla leesett, és a két karját leejtette az
oldala mellé.
– Északnak kellett volna mennünk, amikor még Rhulynban
voltunk. – Ár két oldalról fogta a saját fejét.
– Még nincs vége. – Arion a törpökre pillantott. – Zárjátok le a
nyílást.
– Az semmire sem lesz jó. Itt törékeny a kőzet. Nem fogja
megállítani ezt a valamit – tiltakozott a fehér szakállú.
– Majd én segítek – ígérte a fhrey.
– De hát azt mondtad, nem tudsz ártani neki – csodálkozott
Perszephoné.
– Azt nem is, de valószínűleg le tudom lassítani. Vagy akár
megfékezni. – Ökölbe szorította mindkét kezét, és összeütötte a
bütykeit. – A Művészet nem működik önmaga ellen, értitek?
Szóval Balgargarath ellen semmit sem tehetek. Remélem, ez oda-
vissza működik. Csak kell valami akadály kettőnk közé.
Mind érezték, ahogy megremeg a föld. Kinéztek a nyíláson a
távoli kék fényre, azaz arra, ami a barlangból megmaradt.
 – És siessetek! – sürgette a törpöket Arion. – Kezd
kiszabadulni.
Dicsekvésükhöz híven Fagy és Ár valóban kiváló építőknek
bizonyultak. A törmelékben talált kőből, és abból, amit Eső
feltört nekik, gyorsan szoros kőfalat állítottak a repedésbe.
Miközben dolgoztak, a remegések egyre erősödtek, és egyre
gyakoribbak lettek. Nem sokkal azután, hogy az utolsó darabok
is a helyükre kerültek, hallották, hogy Balgargarath áttör a
leomlott törmelékhegy felszínén.
Arion ezúttal nem várt Surira. Nekifogott dúdolni a saját kis
énekét.
– Mit csinálsz? – kérdezte Suri aggódó arccal. Perszephoné
nem értette, miért nyugtalankodik a lány.
– Semmi gond, ez nem olyan nagy feladat. – Dacára annak,
amit mondott, Arion lassan leült a földre.
A következő pillanatban a bestia elérte a bejáratot.
Mindnyájan érezték a remegést, ahogy nekicsapódott a
kőhalomnak. Arion hátratántorodott a lökéstől. A torlasz
enyhén megmoccant, de tartotta magát. Újabb rengés rázta meg
a kamrát, aztán még kettő. Az utóbbiak alatt a kövek egyáltalán
nem moccantak meg.
Suri leguggolt a tanítója mellé, de a fhrey egy legyintéssel
elküldte.
– Semmi gond – mondta.
– Tehát kitart? – Moya körbepillantott. – Akkor biztonságban
vagyunk! Legalábbis amíg idebent maradunk, ugye?
– Mennyi idő, mire elfárad, és továbbáll? – kérdezte
Perszephoné a törpöktől.
– Nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténik – felelte Suri. A
látó arcát gyászos kifejezés torzította el. – Arionnak igaza van.
Ez a dolog nem él, valamiféle varázslatból van. Sohasem fog
elmenni. Az örökkévalóságig fog küzdeni, hogy átjusson azokon
a köveken.
– Marinak legyen hála! – felelte Moya. – Akkor nincsen
semmi gond.
– Nincsen elég élelmünk és vizünk, hogy kitartsunk az
örökkévalóságig – hívta fel a figyelmét Roan.
E tény valóságosságát mind jól tudták, és miközben
körbeálltak, elkínzott arccal, tétova szemmel révedtek a sivár
jövőbe. Perszephoné megint úgy érezte, hogy valaki járkál a
sírján… és ezúttal pontosan a feje fölött.

Vércsepp gördült le Arion orrából. A fhrey észre sem vette, míg

a csepp a felső ajkán nem koppant. Letörölte, és a vér rózsaszín
foltot hagyott a bőrén.
– Belehalsz – szólt Suri. – Túl sok erő kell a visszaveréséhez.
Arion az ujjain elkent vért nézte. Reszketett a keze.
– Hadd csináljam én! – kérte a látó. – Mutasd meg, hogy mit
tegyek!
A fhrey a fejét rázta.
– Nehezebb, mint amilyennek tűnik. Balgargarath furfangos
varázslatból áll. Már nem csupán ütlegeli a falat, hanem réseket
is keres… megpróbálja szétfeszegetni a barikádot. Folyamatos
figyelmet igényel. Mozgatnom kell a pajzsot, nehogy átszakítsa.
Nem könnyű. Mondtam neked, hogy a kiképzésem részeként meg
kellett tanulnom megosztani a gondolataimat kettő vagy akár
három egyidejű bűbáj között. Én ebben vagyok jó, és ami nekem
csupán kis erőfeszítésbe kerül, neked nehéznek bizonyulhat. –
Megengedett magának egy kis mosolyt. – Furcsa. Mielőtt
elmentem Estramnadonból, éppen a hercegnek próbáltam
megtanítani, hogyan ossza meg a gondolatait, hogyan csináljon
egyszerre több dolgot. Milyen régen volt már… – Arion arcán
olyan szomorúság jelent meg, hogy Suri szíve csaknem
beléhasadt. – És szörnyű rendetlenségben hagytam ott az
otthonomat. Meg voltam róla győződve, hogy hamar elintézem
Nefron ügyét, és majd kitakarítok, amikor hazaérek.
Bár Arion bizonygatta, hogy nem az ő hibája, Suri tudta, hogy
ez nem igaz. A bűntudat csaknem felemésztette. Nem sikerült
legyőznie a szörnyet, és mindenkit cserben hagyott. Nem –
ennél nagyobb szörnyűséget művelt: lassú halálra kárhoztatta
őket. Ez nem olyan, mint elfelejteni a tűzifát, vagy nem hagyni
másnak a szamócából.
Minna bizonyára tudta, hogy érzi magát a gazdája, mert
odajött, és a fejét a látó ölébe tette. Micsoda jó és okos farkas!
Minna mindig meg tudta vigasztalni Surit, de ezúttal még neki
sem sikerült felderítenie a lányt.
– Milyen sokáig tudod a helyén tartani azt a pajzsot?
– Nem tudom biztosan. – Arion várt néhány percet, majd így
folytatta: – Mesélj a halálról.
– Micsoda?
– Mi olyan sokáig élünk, hogy a halál ritkaságszámba megy.
Ám mivel te rövid életű vagy, bizonyára sokszor találkoztál vele.
Jól gondolom? Visszataszító dolog? Gryndal és Zefyron halála
egyaránt erőszakos és borzasztó volt. Mindig ilyen iszonyú,
viszolyogtató?
Suri a rhen-dahliakra gondolt, Magdára és a többi fára, aztán
az állatokra, például Barna Grimaszra és Kormosra, a farkasra.
De leginkább Tura és Maeve járt a fejében. Amikor Tura
meghalt, Suri nem volt mellette. A kertben talált rá: arccal lefelé
feküdt a frissen felásott talajban. De Maeve-vel ott volt.
Megérintette, beszélt hozzá, miközben eltávozott.
– Nem hiszem – mondta neki Suri, és megpróbált
visszaemlékezni arra a napra. Az öregasszony csak lehunyta a
szemét, és széles mosollyal az ajkán meghalt. – Egészen olyan,
mint az alvás, csak sohasem ébred fel az ember.
 Arion bólintott.
– Az alvás nem is hangzik olyan rosszul. Szeretek aludni.
Bárcsak most is aludhatnék! – A fhrey megfogta Suri kezét. A
Miralyithnek hosszú, finom ujjai voltak. Körbefonták és
megszorították a lányét. – Ne feledd, ez az egész nem a te hibád.
Az enyém. A Művészetnek, mint oly sok mindennek, van jó és
rossz arca. Semmi sem lehet teljesen jó. Az lehetetlen. A teremtés
mindennek életet ad, derűnek és gyásznak, vagy, ahogy mi
gondolunk rájuk, jónak és gonosznak. Mivel az maga az élet, a
teremtés ereje létezni akar. A legnagyobb baj a Művészettel az,
hogy képes elcsábítani, azt duruzsolni a füledbe, amit hallani
akarsz. Könnyebb elhinni a legelképesztőbb hazugságot, amely
igazolja a gyanúnkat, mint a legnyilvánvalóbb igazságot, amely
megcáfolná azt. Ezt még Fenelyustól tanultam. Önhittség…
oktalan önhittség. Hatalommal jár, és a Művészet maga a
hatalom. Én azt hittem… úgy hittem, még ha te nem is tudod
legyőzni ezt a Balgargarathot, akkor majd én képes leszek rá.
Sohasem kételkedtem benne, egyetlen pillanatra sem. Ugyanazt a
hibát követtem el, amiért valaha elítéltem Gryndalt: én is úgy
hittem, hogy isten vagyok. Pedig nem vagyok. – Remegett az ajka.
– Ha nem lettem volna ilyen magabiztos, azt javasoltam volna,
hogy kövessük az ösvényt a felszínre, amint megérkeztünk abba a
terembe odakint. Nem hagytam volna, hogy késlekedjünk. És
talán nem sikerült volna kijutnunk, de akkor lett volna esélyünk.
Most… Most azonban… Annyira nagyon sajnálom, Suri.
Arion zokogni kezdett.
A föld megremegett. A repedésbe illesztett kövek hangosan
rázkódtak, és odabentről hallották, ahogyan a bestia
mennydörgésszerű robajjal veti neki magát az akadálynak.
Arion összeszorította a fogát.
– Látod? – törölgette a szemét. Újabb vércsepp gördült ki az
orrából. – Egyre azt keresi, hol juthatna be.
Fagy, Ár és Eső hortyogott.
Roan mindig is szerette a tűz pattogását, a nevetés és a mély
horkolás hangját. Iver mélyen, torokból horkolt, amikor
részegen jött haza, és a hátán aludt. Amikor a hortyogás
abbamaradt, akkor kezdett Roan aggódni. Olyankor ugyanis
Iver felköhögött, kigördült az ágyból, és kiköpött. Onnantól
pedig egészen addig, amíg Iver vissza nem aludt, Roannak
készültségben kellett lennie. Ezért a nő szeretett későig fenn
maradni vagy korán ébredni. Olyan nagy kár lett volna alvással
tölteni életének kevéske biztonságos percét.
Moya is hortyogott. Ránézésre a legtöbben nem gondolták
volna róla, de így volt. Roan azon tűnődött, hogy vajon ő maga
horkol-e, és hogy milyen hangja lehet, és mi okozhatja. Az
emberek általában olyankor hortyogtak, amikor kimerülten a
hátukra feküdtek, és a szájuk nyitva volt. Roan nem aludt túl
mélyen, és jobb szeretett az oldalán aludni, de eltöltött egy hetet
a hátán fekve, hogy horkoláson kapja magát. Sohasem sikerült.
Vagy nem ébredt fel a hangra, vagy egyáltalán nem horkolt.
A három dherg, akiket Perszephoné törpöknek nevezett, de
akikre Roan apró emberkékként gondolt, határozottan
horkoltak. A Rhen-dahl kürtje sem szólt sokkal hangosabban
náluk, és a nő nem értette, hogy tudnak aludni a saját maguk
csapta lármában. Ám kiváltképp az keltette fel az érdeklődését –
még a szokásos, horkolással kapcsolatos érdeklődésén túl is –,
hogy az emberkék horkolásának különleges mintázata volt.
Mindegyikük ugyanazt a hangot ismételgette, ugyanazokkal a
szünetekkel, ugyanazzal a belégzéssel, majd ugyanazzal a
fülrepesztően recsegő zajjal. Ezt hallgatta elmélyülten, mert az
elméje ismétlődő hangokra állt rá a legkönnyebben, és mert
szokása volt ismerős eseményekhez visszatérni, amikor meg
kellett oldania egy problémát. Sok jó ötlete támadt így. A
vízfelszínen forgó levél képe adott ötletet Gifford
fazekaskorongjához, a korong maga pedig a kerékhez. Roan
ezúttal valami megfoghatatlanabbat próbált megragadni: hogy
hogyan lehet lerajzolni a beszédet.
Ami Brin rögeszméjének indult, az talányként fészkelte be
magát Roan elméjébe, aki a földön ülve bámulta a kőasztalt.
Ebből a szögből látta az alsó oldalát is, és észrevette, hogy ki van
vájva, és hogy szilánkok pattantak le belőle. Töprengő
arckifejezésére többen is felfigyeltek.
– Hagyd – suttogta Moya Perszephonénak. – Mindig ezt
csinálja, és hidd el nekem, most épp erre van szükségünk.
Roan rájuk sem hederített, csak bámulta az asztalt. Amikor
összpontosítani akart, a haját rágta. Amikor az sem volt elég,
addig húzta, hogy az már fájt. Ezúttal odáig is elment, hogy
áthajtotta, növéssel ellenkező irányba erőltette a tincseket. A
fájdalom növelésével jobban tudott koncentrálni, ezzel
világéletében így volt. Roannak olyankor támadtak a legjobb
ötletei, amikor Iver megverte. A legrosszabb pillanatokban az
elméje megtanulta kizárni a világot. Ivert, a házat, a fájdalmat,
a félelmet: mind eltűnt a háttérködben, miközben a gondolatai
egy pontban egyesültek. Amikor így összpontosított, bármit
képes lett volna elviselni, és gyakran zseniális megoldásokra
jutott.
Az apró emberkék hortyognak. Nem, nem a hortyogás a
fontos. Hanem a szünetek a hangok között.
A szünetek egybeestek a légzésükkel. Belégzés, hortyogás,
belégzés, hortyogás – ezekből pedig egy minta alakult ki. Az
emberek beszéd közben is ezt csinálták, de nem mindig csak a
lélegzés miatt, pontosabban a legkevésbé a lélegzés miatt. A
szünetek a szavak előtt és után álltak, az új gondolatok után
nagyobb szünetek következtek. A szavak lerajzolásánál a hang
hiánya megfelel a rajz hiányának. Az üres helyek a rajzok
között ezeket a szüneteket jelölték. A szavakat szünetek
választották el egymástól. Új sor – új gondolat. Ami nincs ott, az
csaknem olyan fontos, mint az, ami igen.
Brin már megfejtette mindezt. A lány jelképíró rendszere is
figyelembe vette ezt az egyszerűen zseniális elképzelést.
Minden jel egy hang. Egy sornyi jel egy szó. A szünetek
elválasztják egyiket a másiktól. Az elméletet használva Brin
nekilátott lefordítani a táblákon szereplő jeleket. Mindez
rendben is volt, no de a horkolás?
Na és az asztal? Merthogy…
– Ez nem is egy asztal – motyogta magában Roan.
Perszephoné, aki még mindig a kőszékben ülve nézte a fiatal
nőt, megkérdezte:
– Nem? Akkor mi?
– Ez is egy kőtábla. Jeleket látok az alján.
Moya és Perszephoné lehajoltak, hogy megnézzék.
– Azért állították fel így, hogy könnyebb legyen rajta dolgozni
– magyarázta Roan. – Egyszerűbb, ha elé ülsz, és becsúsztatod
alá a lábadat. Gondolom, nehéz bevésni ezeket a jeleket, annál
is inkább, ha az ember kénytelen térden állva görnyedni. Mivel
ezt az egyet támasztotta fel, ez lehetett a legutolsó, amin
dolgozott.
– Miért van fejjel lefelé? – tűnődött Perszephoné.
Roan megvonta a vállát.
– Talán hogy a hátoldalon folytassa, vagy… hogy elrejtse, ami
ott található.
Moya és Brin megfordították a követ. Csaknem az Agave
egész fala agyagpalából volt, egy sárból kialakult, réteges
kőzetből, amely könnyen tört, és meglepően vékony lapokra
vált szét. A kőlapok mind olyan szélesek lehettek, mint Moya
hüvelykje, és nem is voltak olyan borzasztóan nehezek. Az
anyag puhasága révén a jeleket kaparni is lehetett vésés helyett.
Amikor a kő megfordult, Moya és Perszephoné csalódottan
pillantottak rá. Brin odahagyta a rakást, amelyen dolgozott, és a
fénylőkövet feltartva megvizsgálta a jeleket.
– Nem értem – jelentette ki erős szemöldökráncolással.
Finoman végigfuttatta az ujjait az írásjeleken. – Sok szót
kiderítettem már a kulcs és az orinfár segítségével. Néhány
kifejezést is, de ezen… – Brin mogorván nézte a táblát. – Ezen
semmit sem ismerek fel. – Szünetet tartott. – Vagyis persze hogy
felismerem őket, úgy értem, a jelek ugyanazok, de a szavakat
nem értem.
Roan bólintott, és ekkor világossá vált minden. Az ilyen
pillanatokban mintha egy fényvillanás terítette volna be
teljesen az elméjét. Az egész világra fény derült, tisztán látta az
egészet a legutolsó homokszem rendeltetéséig. Aztán a fény
kihunyt, ő pedig mindössze az elméjébe égett képet vitte
magával.
Roan a horkoló törpökre bökött.
– Érted, mit mondanak?
Brin meglepetten nézett rá.
– Horkolnak, Roan. Semmit sem mondanak.
– De a szájuk kinyílik, és hangokat adnak ki.
– Ezek a hangok nem szavak. Csak hangok.
– Pontosan – folytatta a feltaláló. – Mi van, ha ezen az
asztaltáblán is csak ennyi áll? Csak hangok.
– Nem értem. – Brin odahajolt az asztalhoz, és a vésett
felületet nézte.
– Én értem – szólalt meg Suri. A látó, aki eddig Minnát
simogatta a földön, felkelt, és odament a kőtáblához. – Meséld
el, mit mond.
– Nem mond semmit – kötötte az ebet a karóhoz Brin.
– De érted a jeleket?
 A lány bólintott.
– És hangokat adnak ki?
– Persze, de nem szavakat.
– Mutasd meg. Mintha horkolnál – kérte Roan.
– Mi van? – Brin annyira összezavarodott, hogy már semmit
sem értett.
– Add ki a hangokat!
Brin vállat vont.
Lenézett a kőfelületre.
– Nem ismerem mindet. Elég sokat csak feltételeztem,
úgyhogy biztosan hibásak… – Az ujját a kőre tette, hogy jelölje,
hol jár, majd balról jobbra húzta a jelek fölött, miközben a
hangokat kerekítette.
Suri máris a fejét csóválta, pedig Brin még csak a harmadik
sornál járt.
– Ez így nem jó.
– Hogy érted, hogy nem jó? Mi nem jó? Honnan tudod, hogy
nem jó?
A látó megrántotta a vállát.
– Egyszerűen csak rossz.
– Fentről lefelé olvasd – javasolta Roan.
– De a táblákról úgy tanultam, hogy a szavakat balról jobbra
kell olvasni, sorban.
– Azért próbáld csak meg.
A lány újra hangokat adott ki, és most lefelé húzta az ujját a
kőtáblán.
Suri újra csak a fejét rázta.
– Haladj jobbról balra – próbálkozott Roan.
– Nem értem – vallotta be Brin. – Mit csinálunk egyáltalán?
– Olvasd jobbról balra. – Amikor felcsendültek a hangok, Suri
szeme elkerekedett, és mosoly terült szét az arcán.
Suri hallgatta, ahogy Brin elkezdi képezni a hangokat, ezúttal
jobbról balra futtatva az ujját. A hangok elnyújtva, esetlenül
szólaltak meg, mintha valaki olyan dalt énekelne, amelyet nem
ismer, olyan nyelven, amellyel hadilábon áll, a lány mégis
meghallotta. Akármilyen torzul is szólt, a dallam jelen volt.
Arion is felismerte.
– Ez egy fonat – szólt a terem másik végéből.
– Milyen fonat? – kérdezte Brin. – Úgy érted, varázsige? Tehát
ha ezt befejezem, akkor valami varázslatos fog történni?
– Nem – szólt Arion. – Neked nincsen varázserőd.
– Te csak mintákat alkotsz zsinórral az ujjaid között – szólt
Suri, mert most értette meg, hogyan illeszkedik a részlet. – Ha
Művész lennél, és valamilyen forrásból vennéd az erődet,
valódi húrokat fonhatnál, a teremtés húrjait: megalkothatnád a
világ zenéjét, és meg is változtathatnád a dallamát.
– Igen – bólintott Arion. – Pontosan.
– És hogyan segít ez rajtunk? – kíváncsiskodott Moya. – Segít
egyáltalán?
– Ez az utolsó dolog, amin a Nagy Öreg dolgozott, mielőtt
elhagyta ezt a helyet – felelte Roan.
– Csodálatos, Roan – replikázott a barátnője. – De mi
hasznunk van belőle?
– Ez egy varázsige – jelentette ki Roan.
– Micsoda?
– Nem egyszerű varázsige – hangsúlyozta Suri. – Ez a
fonatminta alkotta meg a Balgargarathot.
Suri azonnal felismerte, hogy micsoda, amint meghallotta az
elnyújtott hangokat Brin szájából. A kőbe vésett jelek olyanok
voltak, mint egy húrjáték állomásai, és szinte maga előtt látta a
folyamatot: a lépéseket és a mintát egyaránt. Az alkotója előre
kidolgozta az egész módszert, miközben a varázskísérletre
készült, ezzel pedig ösvényt hagyott hátra maga mögött,
térképet, amely a teremtés húrjaihoz vezetett. A látó kezdőnek
számított, ám ahhoz már eleget tudott, hogy megértse, akárki is
hozta létre ezt, legalább egy kicsit őrült volt, de még
valószínűbb, hogy teljesen elmentek neki otthonról.
Az egyre lejjebb és lejjebb csavarodó minta arra engedett
következtetni, hogy az alkotója az óriás húrokon játszott, a
mélységben megbúvó, tömbszerű alapköteleken. Amikor a lány
megölte Rapnagárt, amikor megérintette azokat a húrokat, úgy
észlelte a zuhanást, ahogy más a huzatot vagy egy suttogást. A
szakadék, amilyen ellenállhatatlan volt, olyan nyugtalanító is.
Mi van odalent? A kérdés azóta foglalkoztatta.
Most, hogy tudod… most, hogy láttad, milyen… most, hogy
megízlelted, többre szomjazol. Most, hogy megérintetted a
húrokat, már csak a repülésre tudsz gondolni.
Arionnak igaza lett. Látta, érintette, és a lehetőségek nem
hagyták nyugodni. Úgy érezte magát, mintha egész életét egy
dombocskán töltötte volna elégedetten és boldogan, aztán egy
nap megpillantotta az igazságot; hogy a domb valójában egy
hatalmas szörnyeteg háta. Ezek után nem könnyű békésen
aludni. Most, hogy tudott a húrokról, és rájött, hogy
megváltoztathatja a világot, nem hagyhatta figyelmen kívül
őket. Kijött egy szál az ingéből, és majd meghalt, hogy
meghúzhassa – ha másért nem, hát azért, hogy a húzás iránti
vágy elmúljon, hogy ne vonja el szüntelenül a figyelmét.
Ha csak a vékony, magas húrok lettek volna, talán az egészet
kiverte volna a fejéből. Tüzet a magas húrok pengetésével is
lehetett csiholni, és azt már évek óta művelte. Most a feneketlen
mélység vonzotta. Az ásító üreg, amelyből a nagy húrok nőttek
ki, a tartóoszlopok, a világ alapjai. Ennek az erdőnek a gyökerei
fogták össze a mindenséget.
 Milyen volna megpendíteni az egyiket? Milyen hangja lenne?
És mi történne, ha sikerülne?
A Balgargarathot megalkotó személy megérintette ezeket a
mély húrokat. Simogatásukkal pedig létrehozott egy
szörnyeteget.
Suri a lezárt hasadék felé fordult. A Művészet útján
belekémlelt a világ természetébe, és érezte a teremtményt a
feltornyozott kövek túloldalán. Egy gigászi fénytömeget. A
színtiszta erőt. Ezzel szemben Arion köveket bevonó, vékony
pajzsa – a bűbáj, amely megakadályozta, hogy Balgargarath
bejusson – olyannak tetszett, mint egy befagyott tó felszínén
megcsillanó, tompa holdfény. Csupán erre a vékony mázra volt
szükség, de Suri úgy sejtette, Arion nem is volna képes ennél
többre.
– Hogy csinálta? – töprengett fennhangon a látó. A szavakat
különösebben senkinek sem címezte, csak úgy kibuktak belőle.
– Hogyan csinált kicsoda micsodát? – kérdezett vissza Moya.
Suri meglepetten nézett fel.
– Mi?
– Azt kérdezted…
– Hát csak azon töprengtem, hogy… a Nagy Öreg, ha itt volt
foglyul ejtve, hogyan alkotta meg Balgargarathot? Honnan vette
az erőt?
Arion feje elfordult a bejárattól.
– Egy ilyen vállalkozáshoz gigászi forrás szükségeltetik.
– Ha rábukkannál erre a forrásra – figyelt fel Perszephoné is
–, ki tudnál juttatni innen minket?
Arion bólintott.
– Egy ilyen erős forrással Suri ezt az egész hegyet fel tudná
emelni, és félre tudná hajítani.
– Na és te? – folytatta Perszephoné. – Tudom, hogy tanítani
próbálod a lányt, de ahogy a törpök mondták, szerintem ez már
nem a leckék ideje. Az életünk forog kockán.
– Nem képes rá – válaszolta a nő helyett Suri. – A
fejsérülése… a dahlban, amikor Malcolm fejbe vágta a kővel.
Minden alkalommal, amikor a Művészethez folyamodik,
fájdalmai vannak. Még a bejárat őrzése is kiveszi minden
erejét. Ha ilyen óriási feladatra vállalkozna, azzal megölné
magát.
Perszephoné szemén látszott, hogy most értette meg.
– Szóval ezért hagytál mindent Surira! Ezért nem fékezted
meg a démont!
– Ezért támaszkodom Surira, de még ha nem volnék sérült,
akkor sem tudnám megfékezni. Senki sem képes rá.
– Várjunk csak! – akadékoskodott a törzsfő. – De hiszen most
is megakadályozod, hogy az a bestia betörjön. Milyen forrást
használsz?
Arion bűntudattal nézett rá.
– Téged.
– Engem?
– Mindnyájatokat. Fáradsz? Azért van, mert éppen ellopom
az erődet. De leginkább az övékét. – Arion a fejével a törpök felé
intett, akik még mindig hortyogtak. Elmosolyodott. – Legalább
addig sem vitatkoznak.
– De nem fog az végül…
Arion bólintott.
– Mennyi idő múlva?
A fhrey megpróbált biztatóan mosolyogni.
– Ne aggódj. – Megtörölte az orrát. – Én hamarabb fogok
meghalni, mint te. – Nyelt egyet, majd hunyorgott, aztán a fiatal
látóra emelte a tekintetét. – Azt hiszem, meg kell tanítanom
neked is.
– Mindig van jobb megoldás – mormolta Roan.
Suri a feltalálóra nézett, az meg úgy állt és tekintett vissza rá,
mintha mást is akarna mondani, csak nem tud. Vagy talán csak
nem tudja, hogy mi következzen.
Suri úgy látta, hogy egy hármas útelágazásnál vannak. A
gond csak az volt, hogy mindhárom ösvény ugyanarra az
ocsmány helyre vezetett. Arionnak nem sikerül visszatartania a
démont, és mind meghalnak. Szomjan és éhen halnak. Vagy
Suri átvállalja a feladatot Ariontól, és előbb-utóbb kiszívja
mindegyikük erejét. Aztán elfogy a forrás, Balgargarath betör,
és megöli őt is.
Roan jól látta a helyzetet. Kellett, hogy legyen jobb megoldás.
Odafordult Brinhez.
– Tanítsd meg, hogyan kell elénekelni azt, amit a kőtáblára
véstek.
– Suri – figyelmeztette Arion. – Nincs hozzá elég erő.
– Az, aki Balgargarathot megalkotta, itt elegendőre lelt. Csak
annyi a dolgom, hogy rájöjjek, hol rejtőzik. – Ismét Brinhez
fordult. – Taníts!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Makareta
Az emberek úgy gondolják, az ellenségüknek könnyebb dolga
van. Úgy hiszik, hogy az ellenfél terve mindig pontosan a terv
szerint alakul, miközben a sajátjuk elé folyamatosan
akadályok gördülnek. Kacagtató elképzelés, főleg mivel
senkinek sem lehet ellensége anélkül, hogy maga is azzá
válna.
BRIN KÖNYVE

Amint Mawyndule és Makareta együtt besétáltak az

Airenthenonba, a herceg tudta, hogy ez lesz életük
legjelentősebb pillanata. Hiába volt ő a trónörökös, élete addig
csupa csalódás volt. Sohasem csinált semmi említésre méltót, és
egyetlen balul sikerült rhulyni utazását leszámítva sehol sem
járt. Nem tiltották törvények, hogy elhagyja a palotát, de
nehezteltek rá, amikor mégis megtette.
Az apja ritkán tette ki a lábát a Talwarából. Mindig a nép
járult a fane színe elé. A havi rendszerességű látogatások Ferrol
templomába elfogadhatók voltak, de a piacon már nem lehetett
vegyülni. Mawyndule élete tükörképe lett az apjáénak, és
napjainak nagy részét a szobájában töltötte. Mindenki azt hitte,
hogy elmélkedik, a Művészet útjait fürkészi. Ezzel is foglalkozott
persze, de leginkább semmittevéssel töltötte az idejét. Órákig
hevert az ágyán, és ábrándozott, ami valódi kihívást jelentett,
lévén, hogy alig voltak élményei, amelyekből meríthetett volna.
Légvárai az elmúlt hetekben kézzelfoghatóbb formát öltöttek,
de ezen a napon – ezen a dicsőséges délutánon – valósággá is
váltak.
Annak idején Gryndal volt a Miralyithek rangidős
tanácsnoka, és Mawyndule évekig vágyakozott arra, hogy hőse
nyomdokaiba léphessen. Ám zsarnoki tanítója, Vidár mellett
meggyűlölte az unalmas tanácsüléseket. Csakhogy azon a
napon, éppúgy, mint csodálatos ábrándjaiban, Vidár sehol sem
volt. Felségárulásért elítélt mesterét tömlöcbe vágták. A helyén
Mawyndule lépkedett, oldalán a gyönyörű Makaretával. Az apja
nem kérdőjelezte meg a lány kinevezését. Vidár bebörtönzése
teljesen lefoglalta a fane-t, így nem is nagyon érdekelte, kit
választ a fia. Most az egyszer végre minden ment a maga útján.
A régi dolgokat eltörölték, és kezdetét vette valami új. Igen, ez
egy új élet, egy jobb élet kezdete volt. Mawyndule elképzelte,
hogy először lép be az Airenthenon kapuján. Az biztos, hogy az
érzés olyan volt.
Csak amikor elfoglalták a helyüket, amikor beült a rangidős
tanácsnok ülésébe, akkor rohanta meg a bűntudat.
Csak nem hiszed el, hogy Vidár valóban áruló, ugye?
Mawyndule kerülte a Vidár sorsát érintő kérdéseket, főként
mert nem akart tudni arról, milyen büntetést tervezett az apja,
de részben abbéli aggályából is, hogy Lothian vagy Vasek
esetleg gyanakodni kezdenének. A fane már így is árgus
szemmel figyelte a fiát. Vasek szerint nagyon magadnak való
vagy. De a Szürkeköpenyesekről nem volt tudomásuk.
Mi van, ha mégis tudnak róluk? Ha Vasek rájön, hogy Vidár
valójában mégsem áruló? Vagy ami még rosszabb: kideríti, hogy
tudtam róla, de nem szóltam? Biztos, hogy bajba kerül, és úgy
érezte, az szörnyen igazságtalan volna. Végül is ő semmit sem
tett. Még Vidárnál is ártatlanabb volt, aki végeredményben
megérdemelte a büntetését. És mégis mit tehettem volna?
Mindent elmondtam volna az apámnak? Akkor Makaretát és
Aident börtönbe vetik, talán ki is végzik. Nem hagyhatta, hogy
ilyesmi történjen, a lánnyal nem.
Az egész ügy a múlté volt. Nem is értette, miért rágódik rajta
még mindig. Ő már meghozta a döntését, és az jó döntés volt.
Vidár kivénhedt, Mawyndule és Makareta előtt azonban még ott
állt az egész élet. Ha valakit fel kellett áldozni, hát legyen az a
poros, megsavanyodott vénség.
A beszélő a botjával koppantott a járólapon, és megnyitotta
az Aquila ülését.
Hemon, a Gwydry rangidős tanácsnoka szólalt fel először, és
az elégtelen indigótermésről beszélt, ami a kék festék
hiányához vezetett. Mawyndule az első néhány mondat után
elveszítette a fonalat, és inkább Makareta combjára
összpontosított. Meleg nyári nap volt, és a lány rövid asicát
viselt. A padon ülve az öltözék szegélye felcsúszott jó pár
ujjnyival a térde fölé. A jobb combja hozzáért a balhoz, a
csupasz bőr csupasz bőrhöz simult. Makareta, úgy tűnt, nem is
vette észre, de a hercegnek olyan érzés volt, mintha lelépett
volna egy meredek széléről. A gyomra összeszorult, és valahol a
torka körül lebegett. Nehezére esett a légzés. Izgalmában ökölbe
szorította a kezét. Lehunyta a szemét, hogy nyugalmat
erőltessen magára, ám csak annyit ért el, hogy véletlenszerű
képek cikáztak a szeme előtt kettejük elképzelt együttlétéről.
Arion, az Áruló sokszor mondogatta, hogy Mawyndulénak jó
a képzelőereje, ami nagy előnyt jelentett a Művészet
szempontjából, de bizony kínszenvedéssel is járt. A herceg nem
tudta leállítani a képzelgéseket. Látta önmagát és a lányt együtt
az ágyban, azon a csendes helyen, ahol mindig egyedül
tartózkodott, és Makareta jelenléte paradicsomot varázsolt a
börtönéből. Elképzelte, ahogy egymás mellett fekszenek,
szemben egymással, és beszélgetnek. A lány a rövid asicáját
viselte, meztelen combja közel volt az övéhez, ő pedig a kezét
kinyújtva megérintette Makareta sima bőrét. A lány ekkor
elégedetten felsóhajtott, és az a sóhaj egyértelmű felhívást
jelentett.
Mawyndule kinyitotta a szemét, az ajkába harapott, és erősen
küzdött, hogy csillapítsa a szívverését, és lelassítsa a légzését.
Ábrándjai sohasem voltak még ilyen erőteljesek, de nem is
álltak még ilyen közel ahhoz, hogy valóra váljanak. Azt már
elhatározta, hogy Makareta tudtára adja érzéseit. Azt tervezte,
hogy a gyűlés után lesétál vele a folyó mellé, a keleti tisztásra.
Ha a lány tiltakozik, követelni fogja. Most már megtehette,
hiszen rangidős tanácsnok lett, Makareta pedig csupán ifjú
tanácsnok volt. A víz mellett volt egy pad, és a csodás kilátás
ellenére kevesen jártak arra. Kettesben lesznek.
Azon tanakodott, hogy vajon megkérdezze-e a lányt, vagy szó
nélkül megcsókolja. Ha kérdezgeti, még a végén összeakad a
nyelve, de egy csókot hogyan lehetne elrontani? Azután pedig
már mi szükség volna szavakra? Makareta talán pofon vágja,
azt gondolván, hogy túlzottan tolakodó, elbizakodott. Csakhogy
ő a herceg, az Erdőtrón örököse, és az uralkodó törzs rangidős
tanácsnoka az Aquilában: magabiztosnak és erősnek kell
lennie. Ha engedélyt kér, azzal gyengének tűnhet, és csalódást
okoz a lánynak. Nem hangozna valami romantikusan vagy
tüzesen, ha kínzó részletességgel elmagyarázná, hogy légzési
nehézségei támadtak a lány csupasz combja láttán.
Csak bámult és bámult. A lány lába gyönyörű volt. Tökéletes.
Nem túl vastag, nem is túl vékony, makulátlan, egyetlen szeplő
vagy pörsenés nélkül. Megérinteni olyan volna…
Még akkor is Makareta lábát bámulta, amikor ifjú tanácsnoka
felállt.
– Szeretnék benyújtani egy javaslatot, miszerint mostantól az
Aquila oszoljon két házra. – Makareta tisztán és érthetően
beszélt. – Egy felsőházra, amely teljesen Miralyithekből áll, és
egy alsóházra, amelyben a többi törzs képviselteti magát, és
amelyet egy Miralyith ügyintéző felügyel. Az alsóház
javaslatokat nyújthat be a felsőháznak, amelynek feladata lesz
megvitatni, hogy azok továbbításra kerüljenek-e a fane felé.
Emellett a felsőház saját tanácsokat is adhat vezérünknek. Így
az alsóbbrendű törzsek megtarthatják képviseletüket a
kormányzásban, de többé nem hátráltatják társadalmunk
fejlődését.
Amikor Makareta elhallgatott, az Airenthenonra csend
telepedett. Mindenki hitetlenkedve nézett először rá, aztán
Mawynduléra.
A herceg dermedten ült. Fel sem tudta fogni, hogy mi történt.
Álmodni sem mert arról, hogy ilyen kihívó javaslatot tegyen az
első napján. Makareta nem vitatta meg vele, mire készül. Mit
képzelt magáról? Csak úgy felállt, és felszólalt!
– Tisztelt tanácsnokok – kezdte Imaly, és beállt a körben
elfoglalt központi helyére. Kinyújtotta feléjük a karját. – Hadd
mutassam be a Miralyithek új és szemlátomást igen lelkes ifjú
tanácsnokát. Makareta nem ismeri feladata mibenlétét, hisz
még azt sem tudja, hogy az ifjú tanácsnokoknak nincsen
felszólalási joguk az Aquilában.
– Ismerem a régi szabályokat, Imaly. Te nem ismered az
újakat.
Imaly Mawynduléra nézett, aztán vissza Makaretára, és
felsóhajtott.
– Csak nevetségessé teszed magad, kedvesem. Arról nem is
beszélve, hogy szégyent hozol a rangidős tanácsnokodra és a
törzsedre. Mégis remélem, hogy tanulsz majd ebből a kínos
helyzetből.
– Mivel te magad a Nilynddből származol, Imaly, inkább
neked kell megismerned a helyedet ebben az új rendben. Jobb
volna, ha csendben maradnál, és figyelmeznél a
feljebbvalóidra.
A többi tanácsnoknak elakadt a lélegzete.
Imaly felhúzta a szemöldökét. Egyenesen a hercegre nézett,
és így szólt:
– Mawyndule, mint rangidős tanácsnok, megkérlek, hogy tégy
szájkosarat az ölebedre, vagy kénytelen leszek mindkettőtöket
rendreutasítani!
Mawyndule kicsire húzta össze magát zavarában, és ha
kapott volna még egy percet, leállítja Makaretát. Megmondta
volna neki, hogy üljön le, és fogja be a száját. Csakhogy az az
egy perc sohasem érkezett el.
– Öleb? – kiáltott fel a lány. A kezével tett egy mozdulatot,
amelyet Mawyndule felismert, de amelyről nem hitte, hogy
valaha is itt fogja látni. Sohasem folyamodtak a Művészethez az
Airenthenonban, még Gryndal sem…
Imaly átrepült a termen, és nekicsapódott a távolabbi falnak,
ahol a földre zuhant.
– Hogy merészelsz ilyen tiszteletlenül szólni egy
Miralyithhez?
– Makareta! – kiáltott fel döbbenten a herceg.
A lány rá sem hederített, helyette az egybegyűlt tanács felé
fordult.
– Az egyenlőség napjainak ezennel vége. Mi, Miralyithek
különbek vagyunk nálatok. Ezt a tényt semmi sem ingathatja
meg, olyan állandó, mint a nap járása. Az istenek egy másik
síkon léteznek, és mi most már közéjük tartozunk. Fejet fogtok
hajtani előttünk, vagy szájkosarat kaptok, mint a rossz
magaviseletű állatok.
– Makareta, ülj le! – suttogta a herceg, miközben világossá
vált számára, hogy a dolgok túlmentek azon a határon, ahol a
másik csak úgy helyet foglal.
A terem túlsó végében Imaly még mindig a földön feküdt.
Ferrolnak hála, még mozgott. Életben maradt.
A csarnokban dühödt kiáltások harsantak.
– Hogy merészeled! – rikoltotta az Asendwayr Cintra.
– Gyalázat! – csattant fel Volhoric.
Mawyndule nem találta a helyét. Két kapkodó lélegzetvétel
között csodálatos ábrándja a legocsmányabb rémálomba
fordult. Az átmenet főbe kólintotta, nem értette, mi történik,
még a gondolkodás is lehetetlennek tűnt. A tanácsnokok,
rangidősek és ifjak egyaránt – a szokásosnál népesebb számú
hallgatósággal együtt – talpra ugrottak, a padlón dobogtak, és
kiabáltak. A galérián valakik ütemesen azt kántálták, hogy
„Miralyith, Miralyith!”.
Mi folyik itt?
– A mai egy új kezdet napja! – folytatta Makareta, és a
Művészet erejével felhangosította a szavait, amelyek
végigdübörögtek a termen. – Ma a Miralyithek elfoglalják a
nekik kijáró helyet az istenek között.
– A fane nem fogja engedni ezt! Ez… ez… ez… – kiáltotta
Nanagal, aki szavakat sem talált, hogy kifejezze a
felháborodását.
– Az új fane itt ül mellettem – tette a kezét Makareta a herceg
vállára. Az érintés most az egyszer nem okozott élvezetet. – És ő
is egyetért velem.
– Miről beszélsz? – lepődött meg Mawyndule. – Nem én
vagyok a fane.
A lány felé fordult, és elmosolyodott.
– Néhány percen belül az leszel.
– Nem értem. Mi folyik itt? Miért csinálod mindezt?
– Magunkért teszem. – A lány megérintette az arcát. – Minden
Miralyithért, és érted.
– Na jó, álljon meg a menet! Mit teszel te értem?
– Az egész a te ötleted volt. Lángész vagy!
 Talán csak álmodott. Ez az egész nem lehetett valóság. Hát
nem ez van mindig? A rémálmok szép kis álomként indulnak,
aztán mielőtt az ember feleszmélne, Imaly átrepül a termen, és
a világ szétesik.
– Figyelj, kérlek, semmit sem értek!
Makareta kacagott. Egy másik helyen, egy másik időben – a
hálótermében talán – a herceg elragadónak találta volna ezt a
nevetést, de a feldühödött csőcselékkel körülvéve a lány
egyszerűen őrültnek tűnt.
– Magyarázd meg, mi folyik itt! – Mawyndule túlkiabálta az
erősödő lármát.
A lány bólintott.
– Mi csak valóra váltjuk a javaslatodat. Vagyis hát nem
pontosan úgy, de a lépéseket a te ötleteid sugallták.
A tanácsnokok egymást lökdösve menekültek volna az
Airenthenonból, de az ajtókat zárva találták. Valaki eldobott egy
agyagedényt, amely összetört a lépcső melletti falon. A
díszőrség, amelynek feladatát Mawyndule addig a világ
legunalmasabb munkájának tartotta, megpróbálta
helyreállítani a rendet, de a lány ugyanúgy félrelökte őket is,
ahogy Imalyt.
– Makareta, kérlek! Magyarázd meg! – könyörgött a fiú.
– Te mesélted nekünk, hogy Vasek óvintézkedéseket tett a
merényletek vagy akár a Talwarát érő nagyszabású támadások
megelőzésére. Az nagy segítség volt. Aidennel terveket szőttünk
mindkettőre, de te mentetted meg a helyzetet. A megoldás
pofonegyszerű lett, amint rámutattál a hibáinkra.
A tanácsnokok az ajtón dörömböltek. A galérián tucatnyi
néző üvöltve röhögött. Mawyndule felismerte közöttük Ingát és
Flynnt.
– Miféle megoldás?
– Túl kockázatos a palotájában végezni a fane-nel. De a
váratlanra, a zűrzavarra nem készülhet fel. Még Vasek sem
láthatta előre, hogy ide fogjuk csalni.
Végezni a fane-nel? Végezni az apámmal?
Értetlenül meredt Makaretára, és az elméje nem tudta magát
túltenni ezeken a szavakon.
A lány észrevehetett valamit a herceg arcán, mert az
ábrázata megenyhült, és szomorú mosoly jelent meg rajta.
– Ugye megérted, hogy az apádnak meg kell halnia?
Gyengekezű. Tudom, hogy nem az ő hibája, de nem várhatunk a
természetes halálára. Az túl sokáig tartana. Mindössze annyi a
bűne, hogy ő is saját korának szülötte, akkor nevelkedett,
amikor a törzseket még egyenlőnek tekintették. De annak a
kornak már vége, és nem várhatunk addig, míg a trón rád száll.
Ez a nemzedék… a mi nemzedékünk megéri a Miralyithek
felemelkedését, és a világ egy nagyon másféle… egy sokkal jobb
hely lesz.
– Makareta, kérlek. Ezt nem tehetitek.
A lány megint felkacagott.
– Ne aggódj! Minden rendben lesz. Nem kell tartanunk Ferrol
haragjától. A Miralyitheknek nem. Egy isten törvényei nem
vonatkoznak más istenekre. És most már mi is azok vagyunk.
Tudom, hogy egyelőre nem érzed úgy, de várj csak, amíg már
hódolóink is lesznek. Akkor majd mindent megértesz.
Hódolóink?
Mawyndulénak többé nem száguldoztak a gondolatai. Az
agya lefagyott, és a herceg visszaült.
– Jön a fane! – kiáltott valaki a galériáról. Mawyndule úgy
hallotta, Aiden volt az.
– Mennem kell – közölte Makareta. Aztán megállt,
megpördült a bal sarkán, és lehajolt, hogy megpaskolja a herceg
kezét. – Megértjük, ha nem akarsz részt venni abban, ami most
következik.
 Azzal otthagyta a padon, a kupola alatt, amelyről Gylindora
fane és Caratacus tekintett le rá.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A kihívás
A Gula-rhunák sokban hasonlítanak a csörgőkígyókra.
Szeretnek a napon sütkérezni, és nagy lármát csapnak
támadás előtt. A különbség csak annyi, hogy a gulák
nagyobbak, kegyetlenebbek, és hogy a kígyóval néha azért
szót lehet érteni.
BRIN KÖNYVE

– Most mi lesz? – kérdezte Malcolm, miközben felmászott a

létrára, ami nyikorgott a súlya alatt.
– Bárcsak ne ezt kérdezgetné mindenki! – felelte Raithe. A fal
tetejének dőlt, és könyökét a kőlapon nyugtatta, amely mindig
abba az irányba billent, ahova épp nagyobb súlyt helyezett. –
Nem én vagyok a keerag.
– Dureyai vagy. Akik békeidőben bajkeverők, zavaros
időkben hősökké válnak.
– Nem vagyok hős.
Malcolm vállat vont, és a fal fölött elnézett észak felé.
– Kár. Mert úgy néz ki, hogy szükségünk lenne egyre.
A sötétben a Gula-rhunák tábortüzei beterítették a dombokat,
és az egész vidék úgy festett, mintha egy szentjánosbogárraj
szállta volna meg. És az északiak imádták a dobokat. Raithe
apja és fivérei minden meséjüket a dobokkal kezdték. A gulák
dobütemére ébredtünk; a csata előtti éjszakán dobok ritmusára
aludtunk; harci dobjaik lármájától kísérve mentünk csatába.
Raithe sohasem harcolt ellenük. Ellentétben azzal, amit
Udgar gondolt róla, Raithe egyszerűen túl fiatal volt hozzá. A
legközelebbi alkalommal, amikor a fhreyek csapatokat
szerveztek volna, ő is elment volna a Magaslándzsába, de az a
pillanat sohasem érkezett el. Raithe összes harctéri tapasztalata
mindössze onnan jött, hogy sokat verekedett a fivéreivel és más
dureyaiakkal. Ez jó kiképzést adott, tekintve, hogy hazájában
túl kevés volt az élelem, és túl sok a lándzsa. Ez a háború
azonban más lesz. Nem tudta pontosan, miben, csak a
zsigereiben érezte – na és a történetekből következtette.
– Gondolod, hogy ugyanazok dobolnak? – kérdezte Malcolm.
– Mármint váltják egymást a dobosok? Váltaniuk kell, nem?
Ugyanazok az emberek nem verhetik a dobokat egész éjszaka
változatlan erővel.
– Komolyan mondom, néha elképeszt, hogyan működik az
elméd.
– Miért? Szerintem ezt egy teljesen észszerű kérdés. Hiszen a
dobolásnak sosincs vége.
Raithe felsóhajtott.
– Legalább Perszephoné nincs itt.
– Visszajön. – A mondatból olyan meggyőződés áradt, hogy
Raithe már arra gondolt, Malcolm hallott valami hírt a
dhergekkel folytatott tárgyalások kimeneteléről.
– Ha van egy kis esze, távol marad.
A társa ugyanazzal a magabiztossággal rázta a fejét. Ilyenkor
a fhreyekre hasonlított.
– Perszephoné a népéért él. Az ember azt hinné, hogy ezt
mostanra már megértetted. Mindennél többet jelentenek neki,
ezért sohasem fogja cserben hagyni őket. Sem a háborútól való
félelem miatt, sem egy férfi szerelméért. Igazából ez elég
tragikus. Ti ketten olyanok vagytok, mint a régi mesék balsorsú
szeretői.
Raithe savanyú pillantással jutalmazta.
 – Semmit sem tudsz rólam, úgyhogy ne tégy úgy, mintha
ismernél. Te a kiváltságosok életet élted Alon Rhistben, mint egy
elkényeztetett mopszli. Én meg…
– Dureyában nőttél fel, tudom. Egy kopár, szélfútta, gyér
fűvel borított sziklás fennsíkon, ahol kevés volt az élelem, az
emberi érzés pedig még annál is kevesebb. Gyűlölted az apádat,
miközben valahogy mégiscsak sikerült megingathatatlan
tisztelettel tekintened rá. Gyűlölted a három bátyádat is, és úgy
sejtem, a klán többi tagjáért sem repesett különösebben a
szíved. Egyedül az anyádat és a nővéredet szeretted, most meg
Perszephonét. Azt hiszem, azért rabolta el a szívedet olyan
hirtelen és olyan visszavonhatatlanul, mert a nővéredre vagy az
édesanyádra emlékeztet… talán mindkettőre. – Malcolm két
kézzel fogta a lándzsáját, Narsirabadot, a hegyével felfelé,
mintha vajat akarna köpülni vele. Egyik férfi sem nézett a
másikra, mindketten a tábortüzek sokaságát bámulták. – Még
sohasem mesélted, hogyan haltak meg.
– Nem is tervezem.
– Ott voltál, igaz? Ők meghaltak, te viszont túlélted. Igen
nyomasztó lehetett. Ez is illeszkedik a régi mesék sorába.
Gondolom, azóta is gyötör a bűntudat.
Az egykori rabszolgának volt ez szörnyű szokása, hogy
Raithét dühítette a társalgásával. A harcos még sohasem ismert
olyat, aki annyit hablatyolt volna, mint Malcolm.
– Beszélj valami másról.
– Csak azt akarom tudatosítani benned, hogy te valamiféle
második esélynek tekinted Perszephonét. Ezért könyörögsz
neki, hogy szökjön el veled. Hogy megmenthesd, mert az
anyádat és a nővéredet nem tudtad.
– Úgy tűnik, erre nem lesz esélyem.
– Mondtam már, visszajön – bizonygatta Malcolm.
– Nos, ha valóban így lesz, remélem, akkor teszi, amikor
ennek az egésznek már vége. Ugyanis tudnod kell, hogy ezek
megölnek minket.
A másik egy darabig semmit sem szólt, aztán fogást váltott a
lándzsáján, és nagyot sóhajtott.
– Eddig még nem támadtak.
– De fognak.
– A törzsfők már útnak indították a küldönceiket. Érkezik a
segítség.
– Nem érnek ide időben.
Malcolm koppantott egyet a lándzsa végével a kövön.
– Azért ilyen átkozottul derűlátó ne legyél.
Raithe ránézett. Egymásra vigyorogtak, és a mosoly egy rész
gúnyból, két rész fegyverszünetből állt.
– Mi van, ha történt vele valami? – tűnődött Raithe.
– Úgy érted, mint amikor körbeveszi az embert több ezer
feldühödött harcos? Valami ilyesmi borzalomra gondoltál?
– Igen, ilyesmire.
– Akárhol is van, nem hiszem, hogy neki rosszabb lenne, mint
nekünk itt.
Raithe bólintott.
– Ez is igaz.
– És jó érzés? A tudat, hogy éppen időben zavartad el ahhoz,
hogy kimaradjon ebből a mulatságból? – Malcolm arcán
hamiskás kifejezés jelent meg, mintha éppen most hajtott volna
végre valami bűvészmutatványt.
– Igazából jó.
– Akkor válaszolsz végre a kérdésemre? Mitévők leszünk
most?
Raithe biccentett.
– Várunk.
Gifford a sötétben araszolt a fal mellett, és jobb kezével
tapogatta az egymásra rakott köveket. Azon tűnődött, Tirre
népe honnan szerzett ennyi követ, és mennyi időbe telt
egymásra rakniuk őket. A másik kezét a mellére tapasztva
tartotta, széttárt ujjakkal, mintha éppen felesküdne valamire.
Furamód a bordái kevésbé fájtak, amikor befelé nyomta őket.
Csak a légzés okozott nyilallásokat, apró tőrdöféseket, amelyek
kényszerítették, hogy még több levegőt szívjon be, amitől aztán
újabb kínokat kellett kiállnia. Általában hitt a szállóigében,
miszerint ha fáj, amikor csinálod, ne csináld, de ha valaha is volt
kivétel a szabály alól, ez annak számított.
– Hová, hová? – Padera hangja a sötétségből szólt, mint
valami lidércé. A vén gazdasszony hamarabb tért vissza a
táborba, mint várta. Gifford sohasem tudta megállapítani, hogy
a vénség fiatalos lendületét bizonyítja, vagy az ő görbe hátának
gyengeségét, hogy Padera méltó ellenfele lett a világ leglassabb
százméteres futásában. – Fáj a lélegzetvétel, ugye? Még legalább
egy hétig nem lenne szabad talpon lenned.
– A jájóbotomat kejesem – felelte Gifford.
Padera a félhomályból kitotyogott a fal mellett futó ösvényre.
Az elmúlt néhány héten ez az ösvény lett a Rhen-klán fő
közlekedési útvonala. A gyalogút nagy része a gyapjú alatt
húzódott, de ez a szakasz éppen Kelet- és Nyugat-Pocsolya
között feküdt, így amolyan senki földje lett.
Az ősöreg asszonyság gyapjúbálát vitt a hátán. Gifford
szintén, ő is kétrét görnyedt: úgy festettek, mint két, éjjeli
találkára siető, ocsmány troll.
– A járóbotodat? A botot keresed, vagy azt, aki készítette? Az
utóbbi nincs itt.
– Hogy éjted, hogy nincs itt?
– Átkeltek a tengeren a dhergek országába.
– Joan elment? – Rá kellett kérdeznie, hiszen a vénasszony
sületlenségeket beszélt. Azt éppenséggel nem bánta, ha az
aggkori elhülyülés versenyét a vénasszony nyeri. – Joan tengejje
kelt?
Padera bólintott.
– Szóval semmi okod rá, hogy idekint táncikálj, ahol nincs
keresnivalód.
Táncikálj? Talán Padera már most megnyerhette volna a
versenyt.
– Miből gondolod, hogy Joan elment bájhová is?
A vénség rászegezte híres hunyorító pillantását – így tudatta
a fazekassal, hogy nem örül neki, ha kételkednek a szavában.
Az istenekével vetekedő tudás megkérdőjelezése istenekével
vetekedő haragot vont maga után.
– Perszephoné elment a három dherggel, hogy fegyvereket
szerezzenek a népüktől, és Moya vele tartott, hogy megvédje. Ő
pedig magával vitte Roant, nehogy valami újabb kalamajkába
keveredjen.
Padera cuppantott egyet fonnyadt ajkával, megszemlélte a
fazekas bordakosarára tapasztott kezét, aztán azt mondta:
– Mi a terved? Lesántikálsz a kikötőhöz, és közben
reménykedsz abban, hogy nem fogsz útközben elájulni? Aztán
felverekszed magadat egy dherg hajóra? Kényszeríted a
kapitányt, hogy vigyen el Karikba, ahol szaglás alapján
rátalálsz? Vagy nem is, a szerelem, az fog vezérelni. Igen, az
bizony. Valahogy a szerelem fogja vezetni kacska lábadat, és
rátalálsz. Persze hogy rá, hisz a világ így pontosan működik,
ugye? Valami veremben lesz, és egy vadállat készül majd
rávetni magát. Halálra vered a bestiát a mankóddal, feltéve, ha
leszek olyan kedves, hogy idehozzam neked. Dehogy hozom. De
te majd megmented. Aztán a karodba kapod, felemeled azzal a
hátnak nem nevezhető összenyomorított valamivel, és
hazatérsz, nyilvánvalóan úgy, hogy gyalogosan kelsz át a tenger
színén.
Amikor a fhrey eszméletlenre verte, az sem fájt ennyire, mint
a vénasszony szavai. Gifford tétovázott, aztán nagy levegőt vett,
és hagyta, hogy a fájdalom végigjárja. Most az egyszer jólesett.
– Miéjt gyűlölsz engem? – kérdezte a vénségtől. – Mindig
mindenkivel kedves vagy, kivéve engem. A klán minden
tagjának anyja helyett is anyja vagy. Miéjt… – A hangja
megbicsaklott, úgyhogy megállt, és újabb levegőt vett. – Miéjt
kell ilyen banyának lenned velem?
A vénasszony keményen fürkészte mindkét szemével.
Mindkét szemével. Ilyen még nemigen volt. Úgy összepréselte az
ajkát, mint egy rosszul összetekert szőnyeget, komor
szemöldöke soha nem látott mélységekbe süllyedt. Gifford nem
nevezhette éppen vidámnak az arcot. Barátságosnak sem.
Padera nagyon lassan belekezdett:
– Ismered a születésed történetét, ugye?
A férfi bólintott.
– Az anyám belehalt abba, hogy a világja hozott.
– Így van. Aria… – Padera a száját rágcsálta, és nehéz szívvel
sóhajtott. – Bátor volt. Mindig is az volt. Az emberek úgy
beszélnek róla, mintha ismerték volna, pedig nem ismerték.
Kevesen ismertük. Mostanra én maradtam az egyetlen, aki még
emlékszik.
– Emlékszel? De mije?
A vénasszony igazgatta az ajkát, mert az elkezdett remegni.
– Tudta. – Padera felegyenesedett, és nekidöntötte a hátát
Tirre-dahl falának, könnyítve a terhén, vagy csak azért, hogy
állva tudja elmondani a szavakat, amelyeknek a súlya túl nagy
erővel nehezedett a vállára. – Nem ritka, hogy az ifjú anyák
látóasszonyhoz mennek, hogy kikérdezzék a szívük alatt
hordott gyermek jövőjéről. Amikor Tura elvetette a csontokat, a
legtöbb jóslat az volt, amit az emberek várnak: A lányod
gyönyörű lesz, és jó házasságban fog élni; a fiadból nagy vadász
válik. Habár néhány jóslat meglepő tudott lenni. Amit az
anyádnak mondott, ilyen meglepő volt. Hogy nagy dolgokra
vagy hivatott, de meg kell fizetni az árát. Az ár pedig Aria élete.
Gifford szeme elkerekedett.
– Igen, tudta. – A vénasszony keményen beszívta az ajkát, de
még úgy is remegett. – Véget vethetett volna neki. Neked.
Csakhogy a te anyád… ő… – A vén ajkak ismét összegyűrődtek,
reszkettek, nyammogtak. – Szerettük Ariát, az egész dahl
szerette, mert különleges volt. Mindenki tisztában volt ezzel.
Okosabb volt, kedvesebb, bátrabb, és mindent összevéve: jobb
nálunk. Féltékenyen szerettük. – Padera mély levegőt vett. – De
amikor te kibújtál, azt nem bírta elviselni. Aria feláldozott
mindent érted, mert te… te…
– Mi? Mit mondott rólam a látóasszony?
Padera rásandított. Visszatért a félszemű pillantáshoz, de az a
fél tekintet át tudta volna fúrni a követ is.
– Azt mondta, hogy gyorsabban és messzebbre futsz majd,
mint addig bárki, és hogy a népünk sorsa fog múlni azon, hogy
megnyered-e azt a versenyt.
Gifford úgy érezte, mintha a vénasszony megütötte volna.
Mintha nemcsak úgy meglegyintette, hanem jól gyomron
öklözte volna. Tehát valóban megölte a saját anyját.
– Amikor láttuk, hogy ferde a hátad és aszott a lábad, már
tudtuk, hogy Tura tévedett. Az apád nem akarta elfogadni, hogy
Aria a semmiért halt meg, és a gondodat viselte. Talán magával
is elhitette, hogy alakulni fogsz még, mert nem bírta elviselni az
igazságot. Aztán belehalt a bánatba. Úgyhogy én neveltelek fel.
– Dehogy neveltél.
– Nem-e? – Padera gonosz vigyort lövellt felé, amely nem tűnt
teljesen egészségesnek. – Pokollá tettem az életedet, ahol csak
tudtam. Amikor hatéves lettél, mit gondolsz, ki dühítette azokat
a fiúkat addig, míg végül megdobáltak kövekkel? Mit gondolsz,
ki szorgalmazta, hogy verjenek véresre, amikor tizenkettő
lettél? Ki súgta a fülükbe az ötletet, hogy nevezzenek
„goblinnak”? És ki gondoskodott róla, hogy Myrtis
meggyűlöljön?
Gifford nem hitt a fülének. Padera, Rhen legszívélyesebb
vénasszonya, aki süteményt készített a gyerekeknek, és aki
önzetlenül ápolta a betegeket, valójában a tetlini banya volt
álruhában! Habár, ahogy jobban belegondolt, Padera ezt
sohasem leplezte annyira.
– Miéjt tetted? Büntetésből? Bosszúból? Egész életemben
gonoszul bántál velem, mejt az anyám nem akajt megölni
engem csejébe azéjt, hogy élhessen?
– Ne légy ostoba! Persze hogy nem! – A vénasszony mogorva
képet vágott, és mivel a fizimiskája mindenkiénél alkalmasabb
volt rá, igen jól csinálta.
– Akkor meg miéjt?
– Tura halott. Az anyád halott, és az apád is. Mindenki, aki
tudott arról a jóslatról, már rég meghalt. Mindenki egy
nyomoréknak lát téged, aki szép edényeket készít. De én még
emlékszem az ígéretre, amit Tura tett Ariának. Lehet, hogy egy
vén bolond vagyok, de még hiszek benne. Kénytelen vagyok. Az
anyád különleges volt, és állítólag te is különleges vagy. És
Mindenek Ősanyjára mondom, hogy vagy azzá is leszel, vagy
belehalsz! Eljön a nap, amikor versenyt kell futnod. És azzal
nem nyered meg, ha gyenge vagy. Jó párszor elintéztem, hogy
megverjenek, úgyhogy el fogod tudni viselni a fájdalmat. És
harcolni is megtanítottalak. Harcolni, amikor körülötted már
mindenki meghátrál. Megtanítottalak a lehetetlenre törni, mert
neked a lehetetlent kell majd végrehajtanod. Az
elképzelhetetlent kell elérned, Gifford. Egy napon mindenkinél
gyorsabban és messzebb kell futnod, mert csak ez az egy dolog
mentheti meg a népünket. Ezért adta az életét az anyád, és nem
hagyom, hogy a halála hiábavaló legyen.
Padera megrántotta a terhét, hogy az a háta közepére
kerüljön, azzal megfordult, és odébbállt.
Gifford alig bírt megállni a lábán. Nekidőlt a falnak, és a
sötétségbe bámult. Félúton járt Kelet- és Nyugat-Pocsolya között,
és olyan elveszettnek érezte magát, mintha a legsötétebb
rengetegben kóborolna. A víz túlpartján látta a dombokon
szétszóródott Gula-rhunák fényeit. Háború közelgett. Mivel a
falakon kívül éltek, ő és a többi rheni fog legelőször meghalni.
Aznap éjjel csak annyit akart, hogy megtalálja Roant, és
elmondja neki, hogy jobban van. Tudta, hogy a nő felzaklatja
magát, hogy önmagát okolja a verésért. Gifford nem akart úgy
meghalni, hogy nem oldozza fel a bűn alól, amit el sem követett.
És a saját lelkiismeretén is könnyíteni akart, amiért bánatot
okozott neki, amiért nem volt elég erős ahhoz, hogy elviselje a
verést. Vissza akart térni, és elmagyarázni, hogy minden
rendben van, hogy a saját akaratából ment, és hogy Roan
semmiről sem tehet.
Végül azonban úgy alakult, hogy messzire került a tiszta
lelkiismerettől és a feloldozástól.
Gifford a falnak támasztotta a hátát, és hagyta magát
lecsúszni, míg végül a földön kuporgott.
– Annyija sajnálom – súgta bele az éjszakába, mert a
szeretteinek nem mondhatta.

Nefron Shebekkel az oldalán lépett a kláncsarnokba. Nem volt

joga ott lenni, de Raithe látta az arcán, hogy nem lehet útját
állni, és Lipit emberei sem fognak ilyesmivel próbálkozni. A
galantiak vezére átvágott a termen, és a tanács elé állt. Az
egybegyűltek ismét a kör alakban lerakott székekben ültek, de
egy szék üresen maradt.
– Mi történik? – kezdte a fhrey fennhangon. – Mit mondott a
gula küldönc?
– A Gula-rhunák Udgart választják észak keeragjának – felelt
Tegan. – Udgar párbajra hívja a déli klánok keeragját, és a
győztes lesz a Tíz Klán vezére.
– Tehát nem támadnak? – kérdezte meglepődve Nefron.
Tegan a fejét csóválta.
– Talán rájöttek, hogy a viszálykodás csak gyengítené a
haderőnket, és úgy kevesebb esélyünk volna szembeszállni a
népeddel. Úgy látszik, hogy a gulák jobban bíznak a
győzelmünkben, mint mi, de Raithét nem fogadják el
keeragnak. A kihívás révén akarnak gondoskodni arról, hogy
soha ne is legyen az. Úgy látszik, gyűlölik őt… és az egész
családját.
Nefron összenézett a dureyaival.
– Arra számítanak, hogy odaküldjük Raithét, mert biztosra
veszik, hogy Udgar végez vele.
– Sikerülne is neki. Udgar ölte meg a bátyámat – mondta a
harcos. – Pedig Didan nagyobb és harcedzettebb is volt nálam.
– És mit feleltetek nekik? – érdeklődött Nefron.
– Két napot kértünk, hogy kiválasszuk a bajnokunkat, aztán
küldöncöket szalasztottunk a legközelebbi Rhulyn falvakba –
válaszolta Lipit.
– És mi lesz két nap múlva?
– Éppen ezt próbáljuk eldönteni. – Tegan összefonta a karját.
– Nincs elég katonánk, hogy komoly fenyegetést jelentsünk. A
Gula-rhunák közel húszezren vonultak fel. Húszezren! Ki
gondolta, hogy ilyen sokan vannak?
– Én tudtam – felelte Nefron. – És az itt lévők száma csak
töredéke azokénak, akik még mindig a Magaslándzsa-völgyben
várakoznak.
 Tegan a homlokát ráncolta.
– És azt is tudtad, hogy ekkora számban jönnek a gyűlésre?
Lipitnek csak háromszáz harcosa van. Rhen mindössze kétszáz
épkézláb emberrel érkezett. A közeli falvakból talán
felduzzaszthatjuk a haderőnket úgy négy-ötszáz harcossal.
Vannak falak, de nem mindenki fér be a dahlba. És az is késő,
mire a futárok visszaérnek, feltéve, hogy egyáltalán átjutnak.
– Azt mondom, fogadjuk el a kihívást – javasolta Harkon. –
Talán így minden gondunk megoldódik. A régi megoldások a
legjobbak.
– Igen, hagyjuk, hogy az istenek döntsenek – helyeselt Lipit.
– Csak az a baj, hogy Raithénak meggyőződése, hogy nem
győzedelmeskedhet – tette hozzá Tegan.
– Majd én harcolok helyette – ajánlkozott Nefron.
– Már mondtuk, hogy ez lehetetlen. Egy fhrey nem lehet
keerag – mondta erre Tegan.
– Nem érdekelnek az ostoba törvényeitek! – fortyant fel a
galanti vezér. A levegőbe lendítette a két kezét, és nekifogott
körbe-körbe járkálni a csarnokban. – Ez háború! Háború a
népem ellen, amely a haderőt kivéve minden tekintetben
túlszárnyal benneteket. Ez nem holmi buta, klánon belüli
csetepaté, vagy valami játék. Ha veszítünk, mindent
elveszítünk. Nincs idő balgaságokra! A fhreyek a legjobbak a
világon. Estramnadon csak azért fizettet sarcot a dhergekkel,
mert a fhreyek vannak olyan nagyvonalúak, hogy nem irtják ki
őket. A goblinokat az üregeikben tartják, az óriásokat a
barlangjaikban. Mégis mennyi esélyetek lenne nélkülem?
Végighúzta egyik kezét az arcán, és megkísérelt lehiggadni.
Vett egy nagy levegőt, kifújta, aztán megint mélyet lélegzett.
– A világon senkinek sincs nagyobb hatalma annál, aki az
Erdőtrónon ül. Mégis győzhetünk, mégpedig két okból. Először
is azért, mert a fane nem számít arra, hogy a birkák háborúzni
fognak. Másodszor pedig mert itt vagyok én. Én megtaníthatom
a katonáitokat harcolni, és győzelemre vihetem a sereget.
Nélkülem, a vezetésem nélkül mindnyájan odavesztek.
– Nefron uram – szólt közbe Tegan –, még ha igaz is mindaz,
amit mondasz, vedd figyelembe a mi álláspontunkat is. Hogyan
választhatnánk magunknak fhrey uralkodót, ha közben az
életünket kockáztatjuk azért, hogy ledobjuk a fhrey igát?
Egyáltalán hogyan magyaráznánk el mindezt a népünknek?
Attól tartok, hogy minden jó szándékod ellenére a szereped
nem lehet több egy nagyra becsült tanácsadóénál.
Nefron összeszorította a fogát, de nem mondott semmit.
– És ezzel visszatértünk a korábbi kérdéshez, azaz hogy ki
álljon ki párbajozni – folytatta Tegan, és végignézett a törzsfők
körén. – Az egyikünknek elő kell lépnie.
A rhulyni főnökök némán vizslatták egymást. Napok óta
semmit sem csináltak, mégis kimerültnek látszottak: árnyék ült
a szemek alatt, a vállak lógtak, az arcokat tompaság borította.
Az aggodalom és a félelem már azelőtt legyűrte őket, hogy a
csata egyáltalán elkezdődhetett volna. Ennek ellenére mind
fegyverben voltak. A legtöbben az övükbe dugott tőrt viseltek,
de Tegan széke mellett ott állt a baltája, Harkon pedig az ajtó
mellé támasztotta a lándzsáját. Senki sem bízott abban, hogy a
Gula-rhunák állják a szavukat, és nem fognak bejelentés nélkül
támadni.
Alward felállt, és szólni készült.
– Olyan borzasztó lenne, ha gula keeragunk volna?
– A gulák kíméletlen népek – mondta Raithe –, akik mindig is
gyűlölték a Rhulyn-rhunákat. Ha valamilyen csoda folytán
sikerülne megverni a fhreyeket, akkor a gulák alatt az élet még
annál sokkal rosszabb volna, mint amilyen most.
– És te mégis erre kárhoztatsz minket azzal, hogy nem vagy
hajlandó harcolni.
 – Én semmire sem kárhoztatlak benneteket. Csak egy tényt
közöltem. Nem tudom megverni Udgart. Ha győzelmet akartok,
nem én vagyok az emberetek. Kénytelenek lesztek valaki mást
választani.
A törzsfők egymásra tekintgettek. Lemondás költözött az
arcokra, az elkerülhetetlen vereség üres, örömtelen belátása.
Krugen úgy nézett le előkelő köntösére és kezére, mintha
hamarosan mindkettőtől búcsúznia kellene.
A gazdag törzsfő felröffent, mert nevetni nem volt kedve.
– Van itt bárki, aki őszintén úgy hiszi, hogy meg tudná verni
Udgart?
Sokáig senki sem szólt. A vezérek arcról arcra járatták a
pillantásukat, de végül mindnyájan lesütötték a szemüket.
Tegan kiült a széke peremére. A törzsfő egykorú lehetett
Raithe apjával.
– Neked kell megtenni – szólt Raithéhoz ellentmondást nem
tűrő hangon. – Nincs más megoldás.
– A Gula-rhunák csatában ügyesebbek és tapasztaltabbak a
dureyaiaknál – ellenkezett Raithe. – Udgar vitéz harcosnak
tűnik. Több ütközetet látott már, mint én, és ha a fivéremmel is
ő végzett, akkor tényleg kevés esélyem van.
– Ez talán igaz, de a kevés még mindig több, mint a semmi.
Mellesleg meg kell bosszulnod a fivéredet.
– Gyűlöltem a fivéreimet – sóhajtott fel Raithe. – Három éve
halottak, de még mindig az életemre törnek.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Szemtől szemben a démonnal

Az ember sohasem tudhatja, mire képes, addig, amíg már
olyan kétségbeesett nem lesz, hogy bármit megróbálna.
Aztán vagy megelégedésére szolgál az eredmény, vagy
csalódást okoz, de kivétel nélkül mindig meglepetéssel jár.
BRIN KÖNYVE

Roan felébredt a feketeségben, és azon tanakodott, hol lehet.

Általában látta a kihűlő szén narancs izzását a kerekház
közepén, de ezúttal sötét volt. Iver sem horkolt. Mindig
megrémült, amikor némaságra ébredt. Ez azt jelentette, hogy a
rémálmok egészen a valóságig követték. Rémálom, nem
rémálmok – helyesbített. Roannak csak egy rémálma volt.
Hangot hallott, valamiféle mozgást. Felkészült: visszatartotta
a lélegzetét, és oldalra nézett. Nem Iver volt az. A zöld
derengésben Perszephonét látta, valamint Moyát és Ariont a
sziklacsarnok közepén. Hirtelen mindenre emlékezett. Nem
otthon volt, hanem egy kősírban raboskodott kilométer mélyen
a világ alatt, víz nélkül, alig valamicske élelemmel, és odakint
épp egy démon igyekezett áttörni a torlaszon, hogy végezzen
mindnyájukkal. Köszönöm, Mari! Köszönöm!
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megnyugodott.
Az apró emberkék szintén ébren voltak már, és néhány
méterre üldögéltek Perszephonétól meg a többiektől. A kétszer
három alak olyannak tetszett, akár két külön garnitúra. A
nagyobbik fénylőkő a földön hevert a két csoport között. Roan
észrevette a másik fényét kicsit távolabb, az asztal és a kőtáblák
körül. Úgy vélte, ott lesz Brin, Suri és Minna.
Roan furcsának találta, hogy elnyomta az álom. Nem
tervezett aludni, még arra sem emlékezett, hogy lefeküdt volna,
vagy lehunyta volna a szemét. Leginkább azonban nem rá
magára vallott, hogy ilyen mély álomba zuhanjon. Az éjszakák
nagy részét végigforgolódta. A részeges Iver általában csak
összeesett, aztán ájultan hevert. Mint azt Roan már
kitapasztalta, Moya egészen délelőttig hortyogott, még télen is,
amikor hosszúra nyúltak az éjszakák. Amikor Roannak
egyáltalán sikerült elaludnia, akkor is csupán három-négy órát
volt képes. A legkisebb hangra is felébredt, és ha felkelt, teljesen
kiment az álom a szeméből, így nem is remélhette, hogy újra
elszenderedik. Különösnek találta, hogy még mindig fáradt,
szédeleg, gyenge, és a homályosan lát.
Talán beteg vagyok.
Roan ritkán betegedett meg, de amikor igen, borzalmasan
érezte magát. Visszagondolt az utolsó alkalomra, és túl későn
jött rá, hogy nem kellett volna.
Gifford.
Látta a férfi arcát a sötétben. Úgy mosolygott rá, ahogy
mindig is tette, azzal a féloldalas vigyorral, ami miatt a fiúk
goblinnak gúnyolták. Amikor ágynak esett a lázzal, Gifford
hozott neki levest. Talán a legjobb főzet volt, amit valaha
kóstolt, ami azt jelentette, hogy a fazekas nem egyedül
készítette. Gifford sok mindenhez értett, de nem számított
különösebben jó szakácsnak, és ilyen csodálatos levest csakis
egyvalaki főzhetett. Tehát Padera segítségét kérte. Pedig Gifford
sohasem látogatta meg a vénasszonyt. Nem jöttek ki egymással,
amit Roan mindig különösnek talált, ugyanis a világ két
legelőzékenyebb emberének tartotta őket.
Gifford mindig ezt csinálta: feláldozta magát Roanért. A
legszebb edényeit adta neki. Egyszer, amikor mézet akart
szerezni a nő születésnapjára, csaknem halálra szurkálták a
méhek. Amikor rézért ment a folyó melletti vermekbe Roan
kedvéért, az nem csak kínnal járt a lába miatt, veszélyes is volt.
A nő azt kívánta, bárcsak Gifford ne ment volna. Akármilyen
kedves dolognak is tartotta, bűntudatot ébresztett Roanban. A
betegeskedésben mindig az a tudat volt a legrosszabb, hogy
mennyit fog szenvedni miatta Gifford.
Gifford most a gyapjú alatt fekszik összetörve és véresen
énmiattam, mert nem tudtam abbahagyni a gondolkodást. És
mégsem használtam a fejemet. Sohasem használta a fejét úgy,
ahogy kellett volna. A Perszephoné-félék mindig sokkal jobban
tudtak érveket sorakoztatni. Mások nemcsak azt értették, mit
kell tenniük, hanem azt is, hogy miként és mikor tegyék.
Roannak egyfolytában gondja akadt az ilyesmivel. Moya szerint
nem ez ő hibája, hisz Roan nem élt szokványos életet, de Roan
azzal is tisztában volt, hogy mások, jó emberek mentegetőztek,
túl gyakran mentegetőztek az ő nevében.
Gifford nem tett ilyen engedményeket; nem volt hajlandó a
nő hibáira és kudarcaira figyelni. Pedig mindkettőből akadt
bőven: például amikor a lábmerevítőtől Gifford a földön kötött
ki, vagy amikor a lándzsavető haszontalannak bizonyult.
Gifford csak a jót látta benne, és éppen ez volt a baj. Azért
verték meg, mert nem tűnt fel neki, amit mindenki más
világosan látott.
Semmi sem vagy, Roan. – Iver hangja mindig mélyen a
torkából jött, úgy, ahogy a legtöbb ember csak kora reggel
beszél. – Ezt jelenti a Roan… „semmi”. Ezért választotta az anyád
ezt a nevet. Tudta, hogy sohasem leszel jó semmire. Csak púp
voltál a hátán, és most púp vagy az én hátamon, és rontást hozol
mindenkire, aki kicsit is törődik veled. Ez vagy igazából, Roan:
teher és átok.
 Roan annak idején úgy tett, mintha mindez nem volna igaz,
de mégis hogy hihette ezt, amikor annyi bizonyíték mutatott az
ellenkezőjére? Ami Gifforddel történt, az a napnál is
világosabban alátámasztotta ezt. Még mindig maga előtt látta a
férfi véres, összevert arcát.
Rontást hozol mindenkire, aki kicsit is törődik veled.
– Roan! – Brin körvonalai kitakarták a kicsiny kőből kiáradó
fényt. – Ébren vagy?
A feltaláló bólintott, aztán rájött, hogy bólogatni a sötétben
ostobaság, úgyhogy hangosan is válaszolt:
– Igen.
– Akkor jó. Már korábban is jártam itt, csak nem akartalak
felébreszteni. Még úgysem készültem el teljesen.
– Korábban? Mennyit aludtam?
– Nem tudom. De elég sokat. Eleget ahhoz, hogy én közben
megfejtsek jó pár táblát. Azt hiszem, tudom, mi történt. El
fogom mondani mindenkinek, és azt akarom, hogy te is halld.
– Rendben.
Roan felült, és a tenyerével megdörzsölte az arcát, hátha
sikerül messzire űzni a bágyadtságot. A kőpadló elszívta a
testmelegét, didergett. Amikor az arcával megvolt, a karját és
combját is végigdörzsölte. Miután kicsit felmelegedett, felállt, és
odament a többiekhez. Egész testét nehéznek érezte, mintha
meghízott volna, és megkönnyebbülten huppant le Moya és
Perszephoné közé, akik erőtlenül rámosolyogtak.
Arion nem nézett fel. Továbbra is a kővel berakott repedéssel
szemezett. A kopasz fhrey görnyedten, keresztbe tett lábbal ült,
keze az ölében, szeme lehunyva, mintha csak szenderegne.
Összefont bokája előtt közvetlenül sötét foltok színezték a
padlót, ahol az orrából a kőre csepegett a vér. Mind
kimerültnek tűntek. Perszephoné és Moya szeme alatt fekete
karikák ültek, és úgy néztek ki, mintha még az ülés is
nehezükre esne.
– Jól aludtál? – érdeklődött Moya.
Roan végiggondolta a választ, aztán a fejét rázta.
– Még mindig fáradt vagyok.
– Igen, azt hiszem, Arionnak még több erőre volt szüksége,
hogy bezárva tartsa a bejáratot – válaszolta Perszephoné.
– Talán elaltat, amikor eljön majd az idő. Úgy lehet, hogy
könnyebb lesz – tette hozzá Moya.
– Nincs értelme ilyesmire gondolni – figyelmeztette a
barátnőjét Perszephoné. De Roan maga sem tudta, vajon a
törzsfő elhiszi-e a saját szavait.
Brin odajött, kezében az egyik kőtáblával.
– Hadd meséljem el, hogy mit találtam. – A lány a padlóra
helyezte a követ a lába elé, és lehuppant Roan mellé.
– És Suri? – kérdezte a klánfőnök.
– Ő már ismeri a történetet.
– Hol van?
– Épp megtanulja a tábla szövegét. – A zöld fényben Roan
Brin szeme körül is sötét karikákat látott. A lány általában
kerek arca most megnyúlt, ám ennek dacára izgatottnak tűnt,
amiért megoszthatja velük a felfedezését, és elárulhat egy titkot.
– Szóval tanulmányoztam a táblákat, olyan alaposan,
amennyire csak tőlem tellett. Sok szót még mindig nem értek.
Fordított sorban vannak, ami azt jelenti, hogy az első tábla van
legalul, a legkésőbb megalkotott véset legfelül. Úgyhogy
visszafelé kezdtem a történetet.
– A történetet? – csodálkozott Perszephoné.
– A kőtáblák arról szólnak, akit bebörtönöztek ide.
– A Nagy Öregről? – kérdezte Moya.
– Csakhogy ő nem így nevezte magát. Ha jól értettem, úgy
hívták, Három. A saját fivére végzett vele, azt hiszem. Egy nő
miatt vesztek össze. Mindketten beleszerettek valakibe, aki…
valódi volt? Valami ilyesmi. Egy csomó minden van még erről a
nőről, amit átugrottam, de…
– Megölték? – döbbent meg Moya. – Hogy lehet itt, miközben
halott is? Ennek semmi értelme.
– Igen, tudom. – Brin zavarodott arcot vágott, és vállat vont. –
Mindenesetre hallgassátok. Szóval ez a Három nevezetű, a Nagy
Öreg foglyul esett. Valahogy úgy, ahogy mi. Nem tudott
kiszabadulni.
– De végül kiszabadult – mutatott rá Roan.
Brin bólintott.
– A törpök szabadították ki. A táblák tanúsága szerint Három
meghallotta a kalapácsaik zaját, és segítségért kiáltott. Azok
közelebb jöttek, ám nem akarták kinyitni a börtönét.
Könyörgött nekik, de féltek tőle. Azt hitték róla, hogy Überlin.
– Az meg kicsoda? – kérdezte Moya.
Brin újra csak vállat vont.
– Gondolom, valami gonosz alak.
– A Nagy Gonosz – bólogatott Ár. – Az ősi tanok mesélnek egy
lényről, aki elhozta a gonoszságot a világba. Überlin nagy
ellensége mindennek és mindenkinek.
Brin bólintott.
– Valóban az. Tehát úgy tűnik, Három nagy tudással bírt, és
felkínált a törpöknek valami nagy erejű ajándékot, ha
kieresztik. Megtudta, hogy kőszerszámokat használnak, ezért
felajánlotta, hogy elárulja nekik egy réz nevezetű fém titkait.
– Várjunk csak – szólt közbe Moya. – A törpök nem ismerték a
rezet? Roan nem abból készítette a baltáját? – Roanra nézett, aki
bólintott.
– Ez nagyon régen történt – magyarázta Brin.
– Az emberek akkor még nem is léteztek – tisztázta Ár.
– Dehogyisnem. Léteztünk bizony – ellenkezett Brin. – Láttam
utalásokat a Három Népre.
 – A mire?
– Ferrol gyermekeire, Dróm gyermekeire és Mari
gyermekeire.
Perszephoné elmosolyodott, amikor Brin kimondta az utolsó
nevet.
Brin visszamosolygott.
– Van egy olyan érzésem, hogy ennél több is rejlik még
azokon a táblákon, amelyekre még nem jutott időm. Olyan sok
van belőlük! Évtizedekbe telhetett televésni őket.
– Hányat sikerült megfejtened? Hányon jutottál már túl? –
érdeklődött a törzsfő.
– Még csak kettőn. És segítettem Surinak kiókumlálni az
asztaltáblát.
– Szóval térjünk vissza a történethez… – Moya ásított, aztán
Arionra pillantott. – Azt mondtad, hogy aki itt raboskodott,
kiszabadíttatta magát a törpökkel, és…?
– Igen – folytatta Brin. – A törpök ki akarták próbálni az
ajándékot, és hosszú időre eltűntek. Amikor visszatértek,
panaszkodtak, hogy nem tudják használni a fémet, mert a réz
túl gyenge.
Roan bólintott.
– Igaz. Nem sok mindent lehet kihozni belőle.
– Így hát Három egy jobb ajándékkal kecsegtette őket, a
bronzkészítés titkával. A dhergek újra elmentek. Aztán azzal
tértek vissza, hogy a réz túl ritka, így az ajándék értéktelen.
– A bronz rézből készül? – kérdezte Roan izgatottan.
– És ónból, mint kiderült. Itt van leírva a módszer. – A
kettőjük között heverő táblára mutatott. – Értitek már, hogy
miért akartam, hogy halljátok mindezt?
Roan általában is szerette Brin meséit, de kénytelen volt
beismerni, hogy ez a mostani különösen érdekes.
– A bronz nem volt elég jó? – sandított a törpökre
Perszephoné fanyar mosollyal.
– Mi nem voltunk ott – emlékeztette Fagy.
– Tehát… – folytatta Brin. – Háromnak erősen fogyatkozott a
türelme, mert úgy érezte, a törpök kihasználják.
– Tudom, milyen érzés – mondta Moya, a törzsfő pedig vele
bólogatott. Fagy és Ár csak a szemöldöküket ráncolták.
– De felajánlott nekik még egy utolsó ajándékot, ha
megesküsznek rá, hogy elengedik. Aztán megosztotta velük egy
új fém titkát, amit úgy nevezett, vhash.
– Vas – helyesbített Fagy.
– Vas? – nézett rá Brin elgondolkodva.
– Ez is szerepel benne? – meredt Roan a Brin előtt a földön
lévő, lapos kőre, és bátortalanul megérintette a jeleket a
felszínén. – Hogy miként kell előállítani?
Brin bólintott.
– Csakúgy, mint a bronz leírása. Azt hiszem, az a szürke fém
lehet, amit láttunk.
– Boldog születésnapot, Roan! – szólalt meg Moya.
A feltaláló összezavarodva nézett rá. Nem volt születésnapja.
Legalábbis nem hitte. Az anyja, Reanna meghalt, amikor Roan
még csak tizenegy éves volt, de soha egyszer sem ünnepelte a
lánya születésének napját, amit Iver szerint „élete legrosszabb
napjának” nevezhetett.
– Szóval… a törpök ismét otthagyták. Nagyon hosszú időre.
Aztán amikor visszatértek, még mindig nem elégedtek meg
azzal, amit kaptak. Többet akartak. Három akkor a
halhatatlanság titkát ígérte nekik, amit az Első Fa gyümölcsének
elfogyasztásával lehetett elérni. Azt mondta, hogy van nála egy
mag, amelyet elültetve annyi gyümölcsük lehet, amennyit csak
akarnak. Ezt igazán okosan kieszelte, mert a többi ajándék
csupán tudást foglalt magában, ám a mag tárgyi dolog, ezért egy
apró lyukat kellett vágniuk a kőbe ahhoz, hogy átadhassa nekik.
Addigra Három már tudta, hogy olyasmivel kecsegteti a
törpöket, aminek nem állhattak ellen.
Fagy és Ár elégedetlenül szuszogtak és morogtak.
– Ez az egész egy nagy vödör iszap!
Brin úgy tett, mintha nem hallaná.
– Csak az az apró lyuk kellett a Háromnak ahhoz, hogy
kijusson. Csakhogy addigra már annyira meggyűlölte a törpöket
a mohóságukért és álnokságukért, hogy elképzelni sem bírta,
hogy megszerezzék a kincset, a táblákat és az azokon álló
bölcsességeket. Úgyhogy elhatározta, hogy megteremti
Balgargarathot, bár ő nem így nevezte a szörnyet.
– A Balgargarath a mi szavunk – tisztázta Ár.
– Három egy másik szót használt.
– Remélem, rövidebbet – jegyezte meg Moya.
Brin a fejét rázta.
– Sajnos nem. És esélyem sincsen kiejteni. Úgy is említette a
teremtményt, mint Ami Csaknem Életben Van. Úgy tervezte meg
az őrszemet, hogy örökké éljen, és ne engedje a törpöket a
kőtáblákhoz. Hosszú gyeplőre fogta, hogy szabadon
kószálhasson egész Neithben, és engedélyt adott neki arra, hogy
megbüntesse az oda belépő törpöket.
– Vagy úgy! – csattant fel Fagy. – Szóval ő átkoz meg minket?
Azt állítja, hogy a mi hibánk?
Moya csak a fejét csóválta.
– Te magad mesélted, hogy kincsek után kutakodva jutottak
el ide. Úgy látszik, a szokásaitok jottányit sem változtak.
– Mindketten maradjatok csendben! – emelte fel a hangját
Perszephoné. – Folytasd, Brin!
– Három megtiltotta a teremtményének, hogy elhagyja ezt a
hegyet, nehogy átokként elszabaduljon a világban.
– Várjunk csak! – figyelt fel Fagy. – Micsoda? Nem léphet ki
Neithből?
 – A kőtábla szerint nem.
– Nos, az is valami – vélte Perszephoné. – Legalább attól nem
kell félnünk, hogy a mi partjainkig is eljut.
– Mi történt azután? – kíváncsiskodott Moya.
Brin felhúzta a vállát.
– Csak ennyi állt rajta. Ezt a kőtáblát sohasem fejezte be.
Gondolom, mert aztán kiszabadult. Az áldozatáról beszélt,
arról, hogy megszökik, és hogy megalkotja Balgargarathot.
– Hogyan jutott ki? – kérdezte a törzsfő.
– Gondolom, a törpök visszatértek, és vágtak egy kis lyukat a
kőbe.
– És annyi elég volt?
– Olybá tűnik.

– Arion hívat – jelezte Brin a látónak, aki még egyszer, utoljára

átismételte a varázsigét. – Azt hiszem… – Brin visszaült a
kőtáblatorony mögé. – Azt hiszem, nem lesz időm
áttanulmányozni mindet.
Az arcán olyan szomorúság látszódott, amilyet Suri még nem
sokszor látott rajta.
Az ifjú misztikus együttérzően Brinre mosolygott, aztán
Minnával odasétáltak a kőterem másik végébe, Arionhoz.
A fhrey órák óta meg sem moccant, és nem nézett ki valami
jól. A bőre csaknem elszürkült, nehezen lélegzett, és mindkét
orrlyukából vércsík csordogált.
– Már nem sokáig bírom, Suri.
– Vegyem át?
– Nem lenne értelme. Betanultad a bűbájt a tábláról? Ha
volna forrásod, gondolod, hogy el tudnád mondani?
– Talán. Csakhogy… – Suri borzasztóan érezte magát. Amióta
eljött Tirréből, mindenben kudarcot vallott. Pedig nem szeretett
csalódást okozni Arionnak. Turán és a fhreyen kívül senki sem
ösztökélte arra, hogy valami több legyen annál, mint ami. Senki
más nem hitt benne. Anélkül, hogy észrevette volna, Arion vette
át Tura helyét: tanítóként, szülőként, barátként. És Suri rájött,
hogy a kedvében akar járni. Azt akarja, hogy a Miralyith büszke
legyen rá, be akarja bizonyítani, hogy érdemes Arion belé vetett
hitére. De eleddig semmiben sem tudott remekelni. – Nem
találok forrást. Olyan erőset nem, amellyel elérhetném a mély
húrokat.
– Tudom.
– Sajnálom – nyögte Suri. – Talán vannak hernyók, akik
sohasem változnak pillangóvá.
– Nem, nem erről van szó – felelte Arion. – Repülni fogsz, de
előtte meg kell fizetned az árát. Ebben nem tévedtél.
– Miféle árat? Miről beszélsz?
Arion fhrey nyelvre váltott, mint mindig, amikor valami
fontosat akart mondani.
– Eszembe jutott egy forrás, ráadásul nagy erejű. Ugyanis
minden élet egyedi erőt fejleszt. Olyan erőt, amelyhez vissza lehet
nyúlni, ahogy én is teszem most. És az érzelmek felerősítik ezt az
energiát. A félelem, a gyűlölet, a kínszenvedés… Ezek az érzések
mind olyanok, mintha parazsat fújnánk vagy fújtatót
működtetnék. Forróbban izzik tőlük, magasabbra csap a láng.
Azt hiszem, a halál is hasonló hatással járhat. Zefyron halálakor
például nagy erő kicsapódását éreztem, és ugyanazt vettem észre,
amikor Gryndal bevégezte. Talán amikor a lélek kiszabadítja
magát a testből, valamiféle robbanás történik. Azt gyanítom,
hogy ha az illető halála egyben áldozat is, főleg, ha sokan
szerették azt a személyt, akkor az összeadódó erő óriási
méreteket ölthet. Rövid ideig tart, ám talán elegendő ahhoz, hogy
megmozgassa a mély húrokat. – Arion elkapta Suri kezét. – Én
neked tudom adni ezt az erőt.
 Suri máris a fejét rázta.
– Meg kell ölnöd, és…
– Nem.
– Suri, hallgass meg!
– Nem! Nem tehetem.
– Végeznék magammal is, csak az nem volna annyira
erőteljes… az általad észlelt érzelem inkább csak valamiféle
gyász volna. De ha te oltod ki az életemet, ha a kezed által veszek
el, akkor…
– Nem fogok ilyet tenni. Nem megy.
– Pedig meg kell tenned, különben mindenki meghal.
– Még a végén elrontok valamit! Lehet, hogy… Nem, várj csak!
– A lány arca felragyogott a boldogságtól. – Te fogod megtenni!
Te ölsz meg engem!
Arion a fejére mutatott.
– Már az akadályt is alig bírom tartani. Nem élném túl, ha
belenyúlnék a mély húrokba. Mellesleg te vagy a fontosabb
kettőnk közül, nem én, vagy már elfelejtetted? A léted
kulcsfontosságú a népeink megmentéséhez. Te békét és megértést
hozhatsz nekik. Ezért jöttem el ide. És ha a halálom által te
kivételes képességű Művésszé változhatsz, akkor elenyésző az ár,
amit fizetni kell érte.
– Nem ölhetlek meg.
– Pedig ezt kell tenned.
Suri egyre makacsabbul rázta a fejét.
– Szinte már most is halott vagy. Mégis mennyi erőt
szabadítana ez fel?
– Pontosan annyit, amennyire te törődsz velem. – Arion
belenézett a lány könnyekkel megtelő szemébe. – Mit gondolsz,
annyi elég lesz?
A lány reszketni kezdett. Túl halkan beszélgettek ahhoz, hogy
a többiek is hallják, de Minna felfigyelt rájuk. Közelebb jött, és
az orrával megbökte Surit.
– Mit akarsz tőlem? Vágjam el a torkodat? – A szavak
darabosan jöttek, a lány állkapcsa rázkódott, az ajka remegett.
– Az is megteszi.
– Nem, nem teszi meg! Nem, nem! – Suri vett egy lassú,
nehézkes lélegzetet. – Te olyan vagy… Olyan vagy nekem…
Hogyan tudnék…?
– Tudom. – Arion megpaskolta a kezét. – Pontosan ezért kell,
hogy én legyek az, érted már? Te vagy az egyetlen, aki képes
létrehozni a bűbájt, úgyhogy az áldozatnak olyasvalakinek kell
lennie, akihez teljes szívedből ragaszkodsz, és mi ketten nagyon
közel kerültünk egymáshoz, nem igaz? A halálom áldozathozatal
lesz. A saját érzelmeid robbanása tüzeli majd a varázslatot, és a
rá következő bánat képessé tesz arra, hogy játssz a mély
húrokon. Biztosan ő is így csinálta. A Nagy Öreg feláldozott
valamit, valami szívének nagyon kedveset. Neked is ezt kell
tenned, Suri! Ölj meg, fogd az erőt, és alkosd meg a saját
Balgargarathodat. Helyetted fog harcolni, és addig ti
kimenekültök a felszínre.
Suri két kézzel szorította Minnát. Hullott a könnye, mint a
záporeső, semmit sem tehetett ellene.
– Gyerünk! – sürgette Arion. – Tedd meg most. Ha tovább
vársz, csak neked lesz rosszabb.
Ez hazugság volt, még csak értelmet sem nagyon lehetett
találni benne. Ha Arion igazat mondott, akkor a folyamat
elnyújtása csak felfokozza az érzelmeket, és még nagyobb erőt
fejleszt. Suri látta a sürgetés valódi okát a nő arcán, abban a
könnyektől tompa, égkék szempárban, a remegő ajkakon. Minél
tovább várok, annál nehezebb neki. Halálra van rémülve, és nem
tudja, lesz-e elég bátorsága végigcsinálni. Azt hiszi, ha elég
gyorsan végzek vele, nem lesz ideje meggondolnia magát, és
megállítani a kezemet. Arion nem értette a halált. Fhreyként
teljesen idegen volt tőle, de Miralyithként nem létezhetett annál
nagyobb borzalom.
– Csak keríts egy tőrt, és ölj meg.
– De nem vagyok rá képes.
– Suri. – A tanítója komoly hangot ütött meg, és rhuniul
folytatta: – Meg kell tenned.
– Nem! Kell, hogy legyen más megoldás!
– Suri, ide figyelj! Most nem tüzet gyújtasz vagy földrengést
szítasz. Létrehozni egy teremtményt olyasvalami, amiről én még
sohasem hallottam. Nem is hittem, hogy lehetséges.
Elképzelhetetlen méretű erő kell hozzá. Ahhoz, hogy megalkoss
egy tőled független lényt, nem lesz elég futólag megérinteni a
mély húrokat. Keményen kell zongoráznod rajtuk, hangosan és
világrengető erővel kell tépned őket. Az ilyesmihez gigászi erő
kell, és azt nem nyerheted ki pusztán a víz mozgásából. Gondolj
csak bele! Balgargarath önfenntartó! Még Avempartha sem képes
ilyesmire. Ennek egyszerre kell belülről és kívülről jönnie. Az
általad elszenvedett kín fogja lehetővé tenni. Nem lehet más,
csakis te, és nem lehet máskor, csakis most. Keríts egy tőrt, Suri,
és változz pillangóvá, ahogy a sorsod diktálja!
Suri csak meredt rá. Egész testében reszketett.
– Csináld! – parancsolta Arion. – Már nem tudom sokáig
tartani.
A lány lassan felállt, és erőnek erejével tett néhány lépést.
Brin felé indult, a fénytől távol, hogy senki se láthassa az arcát.
Brin levette a kardövét. A dhergektől kapott penge a földön
feküdt az asztal mellett. Suri felvette, és a fegyvert magához
szorítva visszaóvakodott a sötétben. Nemcsak hogy remegett –
az egész teste megállíthatatlanul reszketett a kíntól, félelemtől
és rettegéstől. Fázott. Megtörölte a szemét, és leült egyedül a
feketeségben, hogy végiggondolja a dolgot. Maga mellé fektette
a fegyvert, és arcát a kezébe temette.
 Nem tudom megtenni. Nem tudom! De hogy hagyhatnám
megint cserben?
Suri mindössze annyit akart, hogy visszatérhessen: vissza a
Galagonya-völgybe, kis otthonába. Sohasem kellett volna Rhen-
dahlba jönnie, sohasem lett volna szabad szóba elegyednie
Perszephonéval, sohasem kellett volna legördítenie azt a sok
szörnyű követ a hegyoldalon. Csendben maradhatott volna,
boldogan és elégedetten. Boldogan és…
Zokogott.
Kell, hogy legyen más mód. Ó, édes jó Ősanya, kell, hogy legyen
más megoldás!
Ahogy ott ült a sötétségben, enyhén ringatózva, és keresve a
bátorságot, hogy felvegye a kardot, újra megérezte Minnát. A
farkas Suri ölébe tette a fejét, a látó megszorította, aztán
beletemette az arcát Minna puha, vigasztaló bundájába.

Perszephoné megint csaknem elaludt.

Akármit is művelt Arion, kimerítette. Már a földön ülés is olyan
fárasztó lett, mintha lépcsőt mászott volna. Nehéznek érezte a
testét. Az apja úgy mondta volna, hogy holtfáradt volt, az anyja
meg úgy, hogy teljesen kikészült. Perszephoné egészen biztosra
vette, hogy ő mindkettő egyszerre. Az idejét sem tudta, mikor
érezte magát ennyire kimerültnek. A sötét csendesség csak
rontott a helyzeten. Minden azt szorgalmazta, hogy adja fel.
Aztán hirtelen a fáradtság semmivé lett.
Valami roppant, valami eltört. A hang nem odakintről jött,
vagyis a barikád még kitartott. Perszephonénak fogalma sem
volt, hogy mi történhetett, csak azt érezte, hogy lehull róla a
teher. Abban a pillanatban könnyűnek és ébernek érezte magát,
ereje teljében, mintha ismét serdülő volna. A kábultság
semmivé lett, a bódulat, amelybe ki tudja, mióta, de egyre
mélyebbre süppedt, egyszerűen köddé vált.
Éppen időben a végjátékhoz. A gondolat gunyoros – majdnem
tébolyult – kacagással tolult az agyába, ahogy meghallotta, majd
meglátta, hogy a bejáratot eltorlaszoló, roppant kövek
szétrepülnek. Szikladarabok pattogtak végig a padlón kopogva,
szétaprózódva, és a barlangi zuzmó kék fénye belebegett a
poron és törmeléken keresztül. Egy kirepülő kődarab
nyomában, amely kényelmetlenül közel jött, Perszephoné
észrevette Ariont, akit épp csak elkerült a kőtömb. A fhrey
látványa minden szónál ékesebben beszélt. Arion elterülve
feküdt a barlang kőtalaján.
Elérkezett hát a vég.
Valahogyan több figyelmeztetésre számított. Úgy gondolta,
Arion igazán bejelenthette volna, hogy vége, vagy riaszthatta
volna őket. Nem értette, miért nem tette. A Miralyith adhatott
volna nekik időt rá, hogy elbúcsúzzanak vagy imádkozzanak.
Talán csak nem volt képes tovább kitartani. Vagy lehet, hogy a
teremtmény művelt valami váratlant. A törzsfő furcsának
találta, hogy élete utolsó néhány percében volt ideje és elegendő
átérzése megsajnálni a fhreyt. Még egy kis lelkifurdalás is
belenyilallt, amiért belerángatta a Miralyithet – és
mindnyájukat – ebbe az egészbe.
Balgargarath betört a barlangba, és nagyokat hörögve
átpréselte magát a hasadékon. A démon semmit sem változott.
A két szarv továbbra is úgy csavarodott, mint a csomózott kötél,
és az ocsmány pofát éles fogak és apró, őrült szemek uralták.
Ez a halál valódi arca. Vajon mindenki azt látja, amit most én,
legalábbis valami hasonlót, amikor meghal?
– Seph, gyere mögém! – rángatta oda Moya. A nő még ebben a
pillanatban is szilárdan kitartott pajzsi szerepe mellett.
Perszephoné úgy érezte, Balgargarathtal szembekerülve egy
Pajzs sem állta volna a sarat olyan vitézül, mint Moya. Csonk
semmiképp sem maradt volna Konniger mellett, és Konniger
azon nyomban elhúzott volna Reglan mellől. Moya azonban élő
pajzzsá alakult át: a nő, aki korábban a szépségéről híresült el,
most elszánta magát, hogy megvédi a törzsfőjét egy hatméteres,
kecskelábú démontól. Bizony, nem csak férfikebelben doboghat
vitéz szív!
A Szentséges Ősanyára, hogy szeretlek téged, Moya!
A nagy bestia átfurakodott a nyíláson. Balgargarath kihúzta
magát, és olyan hangosan bömbölt, hogy Perszephoné
önkéntelenül is befogta a fülét. Aztán ő is kivonta a pengéjét. A
tetlini banyára is, miért ne tenném?
Meg kell hagyni, Fagy, Ár és Eső sem volt rest felsorakozni az
ostromlottak oldalán. Az első kettő kardot rántott, Eső pedig a
csákányát lóbálta. Vállvetve álltak, a két apró termetű nő és
három még apróbb törp. Véletlenszerűségből vagy talán a
gondviselés akaratából mind teljes összhangban emelték a
fegyvereiket, mintha évek óta együtt gyakorolnának.
Meg fogok halni. A gondolat hosszan visszhangzott
Perszephoné agyában. Egyetlen jól irányzott taposás elég
azoktól a patáktól, és legalább ketten fognak odaveszni. Halálra
kellett volna rémülnie, ám az elméjében különböző érzelmek
illékony keveréke örvénylett, és a félelem nem szerepelt
közöttük. Nem félek. Még kicsit sem. Különösnek találta a dolgot,
pedig az igazság az volt, hogy amikor minden remény elszállt, a
félelemnek nem maradt hely. A gonosz külsejű hegyre
feltekintve, amelyet még egy Miralyith varázsló sem fékezhetett
meg, Perszephoné jottányi reménységet sem táplált többé.
Leginkább kirobbanó örömöt érzett. Sohasem volt még annyi
életereje, mint ebben a pillanatban. Az Arion által rábocsátott
félélet mocsarából kirántva olyan életkedvre talált, amilyenhez
foghatót még sohasem ismert: a szíve dübörgött, a mellkasa
zihált. Érezte minden egyes ujjának helyét a kard markolatán,
megfigyelte, hogyan fekszik a tenyerében a fegyver. Megcsapta
a hideg, nedves levegő illata, és fülébe csengett az utolsó
néhány meglazított kődarab zaja, amint lassan megállapodtak a
sziklapadlón.
Balgargarath patás lábával tett egy lépést előre. Perszephoné
és Moya a hátul lévő lábukra helyezték a testsúlyt, és
felkészültek a rohamra. Ekkor Perszephoné mögül fülsiketítő
bömbölés törte meg a csendet.
Mindössze a két fénylőkő világította be a teret, no meg a kék
zuzmó a túlsó sziklacsarnokból. A bömbölés a barlang sötét
mélyéről jött. Nem emberi lárma volt. Valami gigászi méretű
dolog moccant meg a feketeségben.
Most már ketten vannak?
Balgargarath tett még egy lépést, de nem kellett volna,
ugyanis egy roppant méretű árnyék csapódott ki a sötétből, és
iszonytató erővel vágódott neki a démonnak. Együtt
beleütköztek a nyílás melletti falba, újabb repedést idézve a
sziklára, majd szétváltak.
Perszephoné felkapta a fénylőkövet, és az ujjai közé zárta,
hogy fénysugarat hozzon létre. Balgargarath egy másik óriással
nézett farkasszemet, ám ez négy lábon állt, és hosszú nyaka,
farka, karmai és bőrszerű szárnya egyaránt ismerősnek tűnt.
– Egy sárkány? – hökkent meg Moya. – Honnan került ide egy
sárkány?
A törzsfő Arionra pillantott. A fhrey még mindig a földön
feküdt, és egészen halottnak nézett ki.
– Fogalmam sincsen, de… de… azt hiszem, a mi oldalunkon
áll.
Moya fanyar mosollyal válaszolt.
A két titán ismét egymásnak ment. Ezúttal a sárkány a mellső
és hátsó karmaival sértette végig az ellenfelét, miközben a
hosszú pofájában sorakozó agyarakkal oda-odaharapott.
Balgargarath a patáival rugdalta a sárkányt. Az ütlegek
puffanásai sértették Perszephoné fülét. Balgargarath nyakon
kapta a sárkányt, és a túlsó falnak csapta, újabb repedéseket
létrehozva az eddig áthatolhatatlannak gondolt kövön.
– Brin! – sikoltotta Suri.
Nem kiáltás volt, nem rikoltás, hanem egy velőtrázó sikoly.
Perszephoné még sohasem hallott ilyesmit a látó torkából.
Moya egyfolytában sikoltozott, Brin is, Suri azonban soha.
Általában semmi sem zavarhatta meg a misztikus leány
nyugalmát.
A sötétségből Suri tartott feléjük. Tetőtől talpig vér borította.
– Édes jó Mari! – lehelte Perszephoné.
A lány arcából minden szín kifutott. Zokogott, egész testében
rázkódott, levegőért kapkodott.
– Brint akarom! Brint akarom. Akarom, most!
A bejárat mellett újabb szörnyű roppanás visszhangzott,
amelyet soha nem hallott üvöltések követtek.
A következő másodpercben megjelent Brin. A sötétségből vált
ki és lépett be a Perszephoné kezéből kiáradó, kísérteties
derengésbe.
– Mi a baj? Mi…
– A név! – kiáltott oda neki Suri. – Be kell vésni a nevet!
– Milyen nevet? – kérdezte Brin, és a szemében borzalom
csillogott, ahogy a látóra nézett. – Suri, mi történt? Honnan…
honnan ez a rengeteg vér?
– Nem az enyém. Nem az én vérem. – Suri hangja reszketett,
és alig hasonlított önmagára.
A látó minden porcikája remegett, a feje rángatózott, és
szaggatott ritmusban, zaklatottan lélegzett.
Bumm!
A kamra megrázkódott, és Surin kívül mindenki felugrott
ijedtében. Fentről apró kőszilánkok hulltak, a záporeső
zenéjével szóródtak szét a földön.
– Brin – nyomult közelebb a látó, míg a két lány már szinte az
orrát is összeérinthette volna. A hangja mégis valahol az ordítás
határán táncolt. – Kardra kell vésni Balgargarath nevét!
– Kardra? – kérdezte Brin kifulladva, rémülten.
Kétségbeesetten pillantott Perszephonéra. – Én… én nem
tudom, hogyan kell leírni, hogy Balgargarath.
– Nem Balgargarathot! A szörny valódi nevét, amely a
kőtáblán áll. Csak le kell másolnod! Másold le! – Suri a
kőlapokra mutatott. – Ismételd meg egy kardon, amit a kőtáblán
látsz! Csak csináld! Gyorsan, csináld!
A látó tovább sikoltozta, hogy „csináld”, újra és újra, és
vérben ázó kezét maga elé tartotta, széttárt ujjait eszeveszetten
rázta.
Brin halálra volt rémülve.
– Suri, elég! – utasította Perszephoné. Gyorsan a barlang
elejében dulakodó bestiák irányába sandított. Azok semmivel
sem törődve folytatták a harcot. – Mondd el, miért! Miért
fontos? És honnan jött a sárkány?
Suri ökölbe szorította a kezét, majd elernyesztette, majd újra,
gyors egymásutánban. Próbált megszólalni, de nem jött ki hang
a torkán.
– Suri! – Perszephoné megragadta a vállánál. – Nyugodj meg!
Nyugodj meg, és mondd el, hogy mi történt.
– Én csináltam a sárkányt. – A lány gondosan formálta a
szavakat, mintha mindegyiket nagy erőfeszítésébe került volna
kinyögni. – A kőtáblán talált varázslattal. Amikor kész lettem,
rájöttem, hogy kell neki egy név. Mindennek van neve. Ez a
titok nyitja. A név az illeszték, ami összeköt vagy szétválaszt.
Balgargarathnak van neve, és Brin tudja, mi az. A Nagy Öreg
belevéste a kőtáblába. Azzal kötötte ide.
Suri idegesen rázkódott. Nem tudott megállni egy helyben.
Lábujjhegyre emelkedett, majd visszahullt.
– Bárcsak tudtam volna! Ha rájöttem volna, hogy a kötést el is
lehet tépni. Akkor nem kellett volna… nem kellett volna… Nem,
nem, ha nem teszem meg, sohasem derül ki az igazság… Nem
derült volna ki a név fontossága, és hogy mire képes.
– Suri, ennek az egésznek semmi értelme…
– A név az öltés! A varrat! Nem értitek?! – kiabálta a lány
kétségbeesetten. – A… a… csomó a fonatban! A pont, ami
egyben tartja. Ami megakadályozza, hogy szétbomoljon. Ha
megdöföd Balgargarathot a nevével, megszűnik létezni!
– Azaz megölöd?
– Igen! Igen! Igen!
Moya egy figyelemre méltóan kecses mozdulattal
megfordította a kardját. Odatartotta a markolatot Brinnek.
– Vésd a pengémre! Majd én megdöföm.
A hasadék felől rekedt rikoltás, majd bömbölés hallatszott.
Perszephoné odalesett, de a behemótok a sötétben küzdöttek.
– Nem győzhet – zokogta Suri. A könnyek tiszta sávokat
húztak vérfoltos arcán. – Sietnetek kell.
– Hogyan véshetek egy kardra? – kérdezte Brin, és vadul
forgatta a fejét, hátha valamelyiküktől megkapja a választ.
– Karcold bele – javasolta Moya.
– Mivel?
– Nem tudom. – A Pajzs a törpökre pillantott. – Nektek
vannak szerszámaitok, ugye? Fémszerszámok.
Fagy a fejét rázta.
– A pengéitek túl kemények. Bármit is belekarcolni belekerül
vagy… – a dulakodás lármája felé fordította a fejét – Több ideig
tartana, mint amennyink valószínűleg adatott. És akkor is
kellene néhány gravírozószerszám, ami egyikünknél sincs. –
Körülnézett. – Itt semmi sincs, amivel ki lehetne maratni azokat
a pengéket.
 Roan néma alakja araszolt feléjük. A sötétből lépett ki
közéjük. Senki sem akart egyedül lenni, míg a sárkány és
Balgargarath egymással küzd.
– Mindenképpen kardnak kell lennie? – kérdezte Roan a
suttogásnál alig hangosabban.
– Igen! Át kell szúrnia a démon bőrét.
– De fontos, hogy karddal szúrjuk meg? Nem lehet valami
más, amin szerepel a neve?
– Mindegy. Mindegy. Csak a név a fontos. Csak a név… át kell
hatolnia… be kell jutnia.
– Min töröd a fejed, Roan? – kérdezte Moya.
– A kis lándzsáim fából vannak. Könnyű volna rájuk vésni
bármit.
– Be fognak válni? – Perszephoné kissé lehajolt, hogy
belenézzen a feltaláló rémült szemébe. – Megjavítottad őket?
Most már be fognak válni?
Roan bólintott.
– Úgy hiszem. Talán.
– Most talán, vagy biztos, Roan? – kiáltott Moya, és a fiatal nő
ijedtében ugrott egyet.
– Nyugalom, Moya! – csattant fel a törzsfő.
– Be… be… kellene válniuk. Tollat is tettem kettőre, de még
nem próbáltam ki őket. Nem nagyon volt alkalmam.
– Vagyis fogalmad sincs – toppantott harciasan a Pajzs.
– Moya, hallgass! – sziszegte Perszephoné összeszorított
fogakkal.
A törzsfő közelebb lépett Roanhoz, vigyázva, nehogy
megérintse, de elég közel ahhoz, hogy a lány ne tudja
elfordítani az arcát.
– Nézz rám, Roan! Nézz a szemembe. Te mit gondolsz, be
fognak válni?
Roan egy pillanatra elgondolkodott.
 – Igen.
Perszephoné elfordult.
– Én hiszek neki.
– Hogyan csináljam? – szólalt meg Brin. – Hogyan kerüljenek
a jelek egy lándzsára?
– Ráfesthetnéd őket a vérrel, ami Suriról csepeg – javasolta
Moya.
Perszephoné először azt hitte, Moya valami beteges viccet
akar elsütni, de egy pillantás az arcára elég volt ahhoz, hogy
tudja, a barátja komolyan beszél.
Azonban a látó erősen megrázta a fejét.
– Nem lesz jó. Elkenődik. Tökéletesnek kell maradnia, míg be
nem döfődik.
Újabb ordítás jött a kamra elejéből. Az ezt követő dörrenés
már közelebbről hallatszott, és Perszephoné odairányította a
fénylőkövet. A pászma a sárkányra esett, amely a hátán feküdt,
nem messze a terem közepétől. A szörnyeteg megtántorodott, és
csaknem Arionon ért földet, aki az óriások szüntelen
viaskodása ellenére továbbra is ugyanazon a helyen hevert.
– Moya – adta a nő kezébe Perszephoné a ragyogó szilánkot. –
Vidd magaddal Fagyot, Árt és Esőt, és húzzátok el onnan Ariont!
Vigyétek az asztalhoz. Roan, találd ki, hogyan tudná Brin
megvésni az egyik kis lándzsa nyelét. Vágjátok vagy égessétek
rá, mindegy, csak váljon be. Brin, nálad van a másik fénylő
szilánk, keresd meg vele a táblát, amin a név szerepel.
Mindenki szaladt, hogy teljesítse a feladatát. Mindenki,
Perszephonét és Surit kivéve.
A látó addigra már térdre rogyott. Az arcát a tenyerébe
temette, és még több vért kent szét anélkül, hogy észrevette
volna. Előre-hátra ringatózott, és rázkódott a zokogástól.
– Suri? – Perszephoné halkan kezdte, és a kezébe vette a lány
kezét. – Suri, mi történt? Kinek a vére ez?
 – Megöltem – sírta a látó. – Megöltem. Megöltem. Szerettem,
és megöltem. Arion azt mondta, ez az egyetlen módja, hogy
elérjem a mély húrokat. És tényleg így volt, én pedig megtettem.
A nő rettenettel teli pillantást vetett a fhreyre. Moya és a
törpök éppen akkor térdepeltek le a Miralyith mellé.
Perszephoné szorosan átölelte Surit, és vele együtt
ringatózott. A misztikus szintén ölelte és szorította, a nő keblébe
temetve az arcát. Zokogott és jajveszékelt, és egész testében
vadul reszketett.
Aztán lecsillapodott, és nagy levegőt vett.
– Meg kellett… – Az arcát még mindig nem vette el, a hangja
tompán hallatszott. – Áldozatnak kellett lennie. Ezt mondta
Arion. Én… én… – A szavak újra zokogásba fulladtak.
A Pajzs futva jött visszafelé, és a kő derengésében keresni
kezdte őket.
– Ide!
Moya erősen zihálva szaladt oda.
– A sárkány már nincs olyan jó bőrben, mint korábban.
Balgargarath úgy hajigálta, mint egy kosár avart. Remélem,
beválik ez a név dolog.
– Mi van Arionnal? – Perszephoné belül felkészült a
legrosszabbra.
– Nem igazán tudom. Gyenge, nagyon gyenge. Elájult, de úgy
hiszem, túléli. Csak szörnyen kimerült. Kifulladt. A törpök a
vállukon viszik. – Moya elhallgatott, és lenézett a lányra. – Hogy
van?
– Rosszul.
– Mi történt vele? Honnan van ez a rengeteg vér?
Suri a szavakat hallva megrándult.
– Szeretett engem. Szeretett engem, és én is szerettem őt.
Szerettem, és megöltem.
Moya összehúzta a szemét. Aztán döbbenten nézett körül.
Perszephonéra vetve a pillantását, néma ajkával egyetlen szót
formázott: Ne!
A nő bólintott.
– Ő volt a legjobb barátom – zokogta a lány. – A nővérem. És
most nincs többé.

Suri tüzet gyújtott, és mindenki belelógatta fémfegyvereit,

amitől a pengék felhevültek. Brin a földön feküdt, az egyik
oldalon a táblákkal, a másikon a falándzsákkal. Gyolcsba
burkolt keze jeleket égetett a lándzsanyelekbe. Aprólékos
munka volt, vigyázni kellett, nehogy lángra lobbanjon a fa.
– Marinak legyen hála, hogy a név egysoros. – A nyelvét a
fogai közé dugva befejezte az utolsó vésetet.
Roan elvette a nyelet, és összevetette a mintát a kőtáblán
látottal. Aztán végigfuttatta egy ujját a négy madártollon,
amelyeket a gerely végére illesztett.
Mielőtt a feltaláló jóváhagyólag bólinthatott volna, Brin
máris nekilátott a következő nyélnek.
A tűz ragyogó fényénél és a fenylőkövek kísérteties
derengésénél tisztán látszott a két behemót harca. A repedésnél
csatáztak. Balgargarath kívül rekedt, és a sárkány őrizte a
bejáratot. A démon ostroma kíméletlen volt, a sárkány két
alkalommal is visszakényszerült az Agavéba, de minduntalan
sikerült neki kitoloncolni Balgargarathot.
Korábban Perszephoné azt hitte, hogy a két bestia agyatlan
szörnyeteg, és csak a másik elpusztítása éltette őket. Ám afelől
nem lehetett kétség, hogy a hüllő minden erejével az Agave
átmeneti lakóit védelmezte. Lehetetlen volt nem észrevenni az
ismerős mozdulatot, amikor a sárkány lehajtotta a fejét, és
behúzta a vállát. Ilyenkor a nagy bestia szárnya felemelkedett
kissé, mintha felborzolt szőr volna, aztán morgott, majd az
ellenfelének vetődött. Egyszer, amikor Balgargarath túl közel
jött, a sárkány felrepült, és a négy végtagjának karmait a
kecskelábú szörnyetegbe mélyesztette, miközben beleharapott a
szarvas teremtmény tarkójába. Amikor erősen megragadta, a
szárnyának jókora csapásaival elvonszolta a démont, aztán újra
kihajította a résen. Ám hiába a dulakodás, a sok csapás és
harapás, a démonon nem mutatkoztak sebek, és gyengébbnek
sem látszott.
A sárkány már egészen más történet volt.
Mire Brin befejezte a jelek felmarását az első lándzsára, a
hatalmas hüllő már a jobb oldalára nehezedett, egyik szárnya
kókadtabban csüngött, mint a másik.
A fonat talán elpusztíthatatlan, de azért ki tud rojtosodni.
– Csak ennyi lándzsánk van? – kérdezte Perszephoné.
– Igen – felelte Roan.
A fagerelyeket is beleértve Roan csinos kis halmokba rakott
mindent, amit cipelt. Perszephoné észrevett egy növényi
zsinegből tekert gombócot, egy másikat sodrott gyapjúfonálból,
és két apró, kiélezett és bőrszíjakkal összefogott késpengét,
amelyeket Roan nyíróknak nevezett. Mellettük ott hevert
többcsíknyi lenyúzott fűzfakéreg, amiből a lázra való főzetet
készítették; egy csonttű; három falevél – egy tölgy- és két
juharlevél –; egy marékra való összefonnyadt bogyó; egy kalap,
ami sohasem látta Roan fejét; három kerek kő; egy
megfeketedett széndarab; egy rövid bot az egyik végén
megégetve, a másikon leütve; és egy rendkívül gyönyörű mázas
agyagkupa, mindkét oldalán előkelően ívelő füllel. Azt a rejtélyt,
hogy miként nem tört még el, egy másik napon kellett
megfejteni, feltéve, hogy Perszephoné megér egy másik napot.
A hat kis lándzsából négynek volt tolla, és ezek közül
kettőnek a vésése is elkészült. A maradék kettőn semmiféle
munkálkodás nem látszott: kicsiny, egyszerű, kőhegyű gerelyek
voltak. A törpök Perszephoné és Moya mellett álltak, és
szemükkel a terem másik végében dúló csatát követték, míg a
magába roskadt Suri a fhreyjel maradt. Arion feje a látó ölében
nyugodott. Még lélegzett, de ezen kívül semmilyen más jelét
nem adta az életnek.
Balgargarath egy kegyetlen csapással félrelökte a sárkányt, és
újra betoppant a sziklakamrába. Mindenki összerezzent, Fagy
meg Ár pedig úgy hátratántorodtak, hogy csaknem elestek. A
démonnak csak két óriási lépést sikerült megtennie, mert a
hüllő újra rávetette magát. Fogak martak a kecskebokákba, és a
sárkány visszarántotta a démont a nyílás felé, mintha egy
rongydarabbal játszó kutya lenne.
– Lehet, hogy sietnünk kéne – jegyezte meg Perszephoné. –
Brin, mennyi idő még?
– Mindjárt kész.
– Suri. – A törzsfő a látóhoz fordult. – Ha ez mégsem válik be,
akkor menekülnünk kell. Gondolod, hogy sikerülne… lehetséges
beszélni… rá tudod venni Minnát, hogy terelje el Balgargarathot
a bejárattól?
A név említésére újabb könnyek csordultak ki Suri szeméből,
de összeszedte magát. A fejét csóválta.
– Talán. Nem tudom. Megpróbálhatom.
Perszephoné bólintott, aztán felkapta Roan mellől a két
tollazatlan vesszőt, és átadta őket Moyának, aki addigra már
felhúrozta a hajítóbotot.
– Tessék, úgy látszik, tollazattal csak négyet kapsz, úgyhogy
addig ezekkel gyakorolj.
Nem volt kérdés, hogy Moya fog lőni. Ő számított a
legedzettebbnek közülük, és egyébként is, az ívelt bot túl
magasnak bizonyult a törpöknek, a kifeszítésére pedig rövid
karjuk nem volt alkalmas. Továbbá egyedül Moya mutathatott
fel némi gyakorlatot a fegyver használatában.
 A harcias nő bólintott. Az első gerelyt feltéve egészen
hátrahúzta az ínt a mellkasa előtt. Elégedetlen arcot vágott,
máshová helyezte a vesszőt a húron, és újra végigcsinálta a
folyamatot. A lándzsa hegye azon a hüvelykjén nyugodott,
amelyik az ívelt botot tartotta.
– Adjátok azt a széndarabot!
Moya elvette, és megjelölte az ínt ott, ahová a gerelynek esnie
kellett ahhoz, hogy kihúzva is egyenes maradjon. Aztán ellökte
a szenet, visszaillesztette a kicsiny lándzsát, feszített, és
megcélozta Balgargarathot.
– Ne! – kiáltott fel élesen Perszephoné. – Még ne! Valami mást
lőj. Nem akarom, hogy tudja.
– Ezt most komoly?
– Fogalmunk sincs róla, mennyire intelligens. Ne
figyelmeztessük előre.
A Pajzs bólintott, és addig feszítette az ínt, míg már a karja is
remegett. Megcélzott három nagy követ az Agave végében, és
elengedte a húrt. Mint arra számítani lehetett, a kis lándzsa
bizonytalanul repült, oldalra fordult, lelassított, és még azelőtt
lehullt, hogy szem elől veszítették volna. Moya megvizslatta az
ínt kihúzó ujjait, és megnyalta őket. Az ívbotot tartó kezét is
megnézte, aztán a markát feljebb csúsztatta a fán. Fogta a
második tollazatlan vesszőt, és ismét tett egy próbát. A kis
lándzsa ugyanolyan kacskaringósan szállt, de Moya azt
dünnyögte:
– Jobb.
Hatalmas dörrenés rázta meg a földet. Balgargarath
nekivágta a sárkányt a sziklatalajnak, és ujjait a hüllő nyaka
köré fonva leszorította ellenfelét. A sárkány élesen rikoltozott,
miközben hátsó lábával kapálózott. A hangra Suri a tenyerébe
temette az arcát.
– Amikor a sárkány így a földre lapul, semmi sincs Moya
lövésének útjában – jegyezte meg Fagy.
– Mennyi idő még, Brin? – aggodalmaskodott Perszephoné.
– Mindjárt kész vagyok ezzel a sorral is!
– Seph? – fordult oda kérdő tekintettel a Pajzs.
Perszephoné bólintott.
– Csináld. Lődd meg!
Moya nagy levegőt vett, Roanra pillantott, és azt mondta:
– Kell egy olyan vésett nyél.
Roan átadott egy négy tollal és egy sor égetett jelzéssel
ellátott vesszőt. Moya óvatosan átvette, majd óvatosan a húrra
illesztette a rovátkát.
– Nem kellene közelebb mennie? – aggódott Perszephoné.
– Ha a lándzsa egyenesen repül, akkor nem – felelte a
feltaláló.
Brinen és Surin kívül mindenki figyelemmel kísérte, ahogyan
Moya megfeszíti a hátát, és hátrahúzza az ínt. Egy sustorgó
pattanással a húr megvillant, és a vessző kirepült. Örömkiáltást
hallattak, amikor látták, hogy a kis lándzsa gyorsan és messzire,
és legfőképpen egyenesen száll. Olyannyira egyenesen repült,
hogy elment mind a sárkány, mind Balgargarath mellett, ki a
résen.
– A Tetlin seggét! – kiáltott fel Moya.
Perszephoné nem tudta, hogy az egybehangzó kiáltás, vagy
az enyhén célt tévesztett vessző keltette-e fel Balgargarath
figyelmét, de szörnyeteg felemelte ocsmány fejét a letepert
sárkány fölül, és feléjük fordult. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy a bestia Moyát vizslatja.
– Közel volt – vélte Perszephoné. A remény visszatért, és
azzal együtt a félelem is. – Próbáld újra!
– Nem az én hibám. Az a mocskos vessző letért a célról! –
Moya hangja erősen remegett. – Az utolsó pillanatban éreztem
egy rúgást.
 Balgargarath tovább bámult, aztán lépett egyet feléjük.
Moya kinyújtotta a kezét, aztán sebesen nyitogatta a markát.
– Roan! Adj egy… ööö… ööö… kell egy másik! Egy másik olyan
égetett nyél. Adj egy új nyél-vesszőt! Siess!
A feltaláló átadta a vesszőt, és nézte, ahogy Moya reszketeg
kézzel alig tudja elhelyezni az ínon. Célzott és lőtt. A tollas
vessző megint egyenesen szállt, de aztán elvétette a célt, és
kiment a nyíláson.
– A tetlini ribancfurdaló fattyát! – ordította Moya.
– A repedésbe már nagyon jól lősz – vélte Perszephoné.
– Nem az én hibám! – kiáltotta a barátnője. – Ennek
tökéletesnek kellett volna lennie! Pont a célra tartottam!
– Megint rúgott egyet? – firtatta Roan.
– Igen.
Perszephoné a démont leste. Balgargarath kitekintett a
nyitott résen. Amikor visszafordult, minden figyelmét Moyára
fordította, és felordított.
– Mindenek Ősanyja! – sikkantott Perszephoné, amikor a
démon elengedte a sárkányt, és rohamra lendült.
– Kell még egy vessző! Még egy olyan nyél! Egy nyél, egy nyél!
– kiabálta Moya.
Perszephoné átadta az utolsó megjelölt vesszőt.
– Ne! – Roan kikapta a kezéből.
A barlang megrázkódott. Balgargarath belevágta a patáit a
padlóba, és vájatokat hagyott benne, miközben sziklaszilánkok
repültek szerteszét. A szörnyeteg közelebb ért, és csak néhány
lépésnyire járt, amikor a sárkány a farka suhintásával leverte a
lábáról.
– Roan, mit művelsz? – kiáltotta Moya. – Szükségem van rá!
Azonnal!
Roan rá sem hederített a követelőzésre, és letépte az egyik
tollat.
 – Úgy tedd fel, hogy a hiányzó tollas oldal szemben legyen az
ívbottal.
Perszephoné abban sem volt biztos, hogy a kétségbeesett és
feldühödött Moya hallotta-e.
Balgargarath lerúgta magáról a sárkányt, és talpra állt.
Moya kihúzta az ínt, és elrepítette a vesszőt. Ezúttal a lövedék
nem reszketett, nem ugrált. A gerely tökéletes pontossággal,
enyhe ívvel szállt, amire Moya külön figyelt. Végül a démon
mellkasának kellős közepébe csapódott. Nem is lehetett volna
szebb találat.
– Igen! – kiáltott fel a törzsfő.
A bestia lenézett a hullaszerű bőréből kiálló vesszőre.
– Nem kéne halottnak lennie? – kérdezte Fagy szinte
rimánkodva.
Suri zavartan nézett fel.
Roan tudta a választ.
– Nem ment elég mélyre. Nincs benne az egész név.
– Kell egy másik! – sürgette őket Moya. – Kell még egy nyél!
– Mindjárt kész! – felelte Brin.
– Nem! – intette le Roan. – Kezdd újra a másik oldalon. A jelek
legyenek közelebb a hegyhez.
– Nincs időnk! – kiabált Moya.
Igazat beszélt. Balgargarath letörte a vesszőt a mellkasáról, és
iszonytató hörgéssel rohamra lendült.
– Majd jobban kifeszítem! Add a nyilat!
Brin Perszephoné tekintetét kereste.
– Csináld!
Moya elvette a nyél-vesszőt, és az ívre tette.
– A francba! – A szájához illesztette a tollazatot, azzal letépett
egyet a négy közül.
Eső két kézzel meglendítette a csákányát, és a rohamozó
démon felé hajította a szerszámot. A csákány háromszor
megpördült a levegőben, de a hegye lepattant Balgargarath
lábáról. A sárkány újra támadásba lendült, viszont elvétette az
ugrást.
A föld megrázkódott a gigantikus, csavart szarvú szörnyeteg
utolsó néhány lépésétől, és a disznószemű, hegyes fogú,
hagymafejű, elképesztő sebességgel száguldó rém alatt
megrepedt a kő. Semmi sem állíthatta meg. A lendülettől
Balgargarath áttiport a csoporton, még a hátuk mögötti falon is.
Moya feltette a nyél-vesszőt, és addig feszítette, míg a vessző
rovátkált vége már a fülénél járt.
Abban a pillanatban, hogy a nyíl kirepült volna, Perszephoné
látta, ahogy Moya egyedül áll az óriás útjában. Tökéletes
látvány volt: Moya nem remegett, arcizma sem rezzent, nem
vetette földre magát, pedig egy rettentő monstrum száguldott
felé. Perszephoné igazi hősnek látta. És amint a nő eleresztette
a feszülő ínt, a törzsfője sugárzott a büszkeségtől.
Micsoda remek Pajzs!
A nyíl útja egészen lerövidült, mire Moya kilőtte.
Balgargarath méretét figyelembe véve nem véthette el a célt.
Perszephoné nem látta a becsapódást, mert abban a pillanatban
mindnyájan hátraestek. A masszív széllökés letépte a perecet
Perszephoné nyakáról, és szétszórta a kőtáblákat. A kőasztal
felborult. A robbanásszerű erő minden kardjukat, csomagjukat,
fénylőkövüket és Roan minden földi tulajdonát a falaknak lökte,
majd a Suri gyújtotta tűz kialudt.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Lépcső Általi Halál

Hány könnyet kell ejtenünk? Milyen hangosan zokogjunk?
Hányszor kell búcsút vennünk, hogy a halottak meghallják
bánatos szavunk?
BRIN KÖNYVE

A sötétből Fagy azt kérdezte:

– Él még valaki rajtam kívül?
Perszephoné fülét köhögés ütötte meg, amely igencsak úgy
hangzott, mintha Brintől jönne.
– Tőlem egyelőre nem szabadulsz – felelte Ár. – Eső?
– Mi van? – szólt vissza a trió harmadik tagja.
– Semmi.
– Moya? Moya! – kiáltozott Perszephoné.
– Még megvagyok – felelte a nő zihálva. – Most aztán tényleg
elkaptam, ugye?
– Roan? Brin? Suri? – szólongatta társait a törzsfő, ők pedig
egyenként azt válaszolták, megúszták, akármi is történt.
Egyedül Arion nem felelt, de Suri megállapította, hogy nincsen
rosszabbul, mint addig.
Perszephoné kiszúrta a fénylőkő tompa derengését a
törmelék alatt, és odakúszott hozzá. Szétsöpörte a köveket, majd
feltartotta a szilánkot. A kamra még megvolt, a padlón üszkös
folt jelezte, hogy Balgargarath valaha ott járt. Attól a ponttól
kiindulva, sugárirányban elkent koromnyomok futottak szét a
sziklán. A helyiségben minden egyéb a külső falaknak
csapódott, a túlélőket is beleértve.
Perszephoné arra figyelt fel, hogy lüktet a feje. Megtapogatta
a koponyáját, és hátul egy dudort érzett. Biztosan beütötte a
fejét a padlóba vagy a falba, de nem emlékezett rá.
– Suri, gyújts tüzet, kérlek.
Rövid szünetet követően halk duruzsolás hallatszott, majd
egy taps, és megjelent a ragyogó láng. A fényforrás bevilágította
a barlangot. Minden, ami a sziklaüreg közepén volt, szétrepült:
egyenlő távolságba attól a középponttól, amely Balgargarath
egykori jelenlétét mutatta. Brin csúnya vágást szerzett a
homlokára, amelyből a vér egyenesen a szemébe csorgott.
Moya, aki még mindig az ívbotot szorongatta, kapott egy
karmolást az orcájára, és vérzett az ökle, mintha ökölharcból
keveredett volna ki. A három törp és Roan kisebb karcolásokkal
megúszták. Mivel Suri és Arion messzebb, a fal mellett
tartózkodtak, rajtuk nem látszottak sérülések. Perszephoné
azonban tudta, hogy a látszat csal.
A sárkány is ott volt még. Suri tüzének fényénél háromszor
körbefordult, majd lefeküdt. A roppant bestia körülölelte magát
kígyószerű farkával, fejét két nagy mancsa közé tette. Nyitott
szeme megtalálta Surit.
– Megcsináltad – fordult Fagy Moyához. – Megölted
Balgargarathot!
Szavai hitetlenkedést tükröztek, amelyben dhergtársai
szintén osztoztak.
– Az a lény hatezer éven át nem engedett minket hozzáférni
szent termeinkhez, legelső és legősibb otthonunkhoz. Harcosok,
nagy hősök és királyok küzdöttek ellene varázskardokkal,
páncélba öltözve, és úgy haltak meg, hogy nem sikerült
elérniük, amit egy maroknyi boszorkánycsapatnak egy bottal és
egy zsineggel igen.
Moya lehajolt, hogy felvegye az egyik gyakorlóvesszőt, amely
a többi holmival együtt az Agave peremén feküdt.
– Biztos, hogy sértegetni akarsz, amíg ez a kezemben van?
Ár lépett egyet hátrafelé, és feltartotta a kezét.
– Úgy értettem, hogy jó boszorkánycsapat, természetesen.
Csodás, csodás boszorkánycsapat. A boszorkányoknak nem kell
feltétlenül rossznak lenniük, nem igaz?
Moya egy pillanatig farkasszemet nézett a törppel, aztán
összehúzta az ajkát, és bólintott.
– Na jó.
Perszephoné letérdelt Suri és Arion mellé.
– Hogy van?
A fhrey jobban festett, mint korábban. Visszatért némi szín
az arcába, és a vérzés is elállt, csupán a felső ajkán maradt egy
árulkodó, alvadt vérnyom. Lehunyt szemmel, könnyebben
lélegzett. Suri az ölébe húzta Arion kopasz fejét, és lágyan
simogatta, majdnem úgy, ahogy annak idején Minnát
dédelgette.
– Túl sokáig vártam – sóhajtott nehézkesen. – Túl sokáig
vártam, és most mindketten… – Megrázta a fejét, és nem fejezte
be a mondatot.
Perszephoné megragadta a kezét, és erősen megszorította.
– Megmentettél minket. Ugye tudod? Nélküled most mind
halottak lennénk.
– Ő mentett meg minket… – Suri a terem túlsó végében fekvő
sárkányra nézett. Keze a szája elé tévedt.
– Igen – értett egyet a törzsfő. – Természetesen igazad van, de
te is közrejátszottál benne. Ezt sose felejtsd el.
A látónak nehezére esett a lélegzetvétel.
– Tudod, most jut eszembe – folytatta Perszephoné –, hogy
láttam már fehér farkast nekimenni egy másik, nála nagyobb és
kegyetlenebb farkasnak, mert az bántani akart téged.
Szerintem, Suri… Szerintem ha elmagyarázhattad volna neki,
mire készülsz, Minna egyetértett volna. Nagyon bölcs farkas
volt.
Suri sírva fakadt.

Elfogyasztották kevéske megmaradt élelmüket, és felkészültek

rá, hogy elhagyják a barlangot, amely menedéket adott nekik
már…
Suri maga sem tudta, mióta.
Nem is érdekelte.
A többiek az Arion eszméletlenségéből fakadó
körülményekkel küszködtek. Az apró emberkék azt javasolták,
hogy hagyják ott a fhreyt, és majd jöjjenek vissza érte
erősítéssel. Brin felajánlotta, hogy vele marad. Több időt akart
eltölteni a kőtáblákkal. Perszephoné azonban hallani sem akart
róla.
– Senki sem marad. Senkit sem hagyunk magára.
Suri csak ült a sötétben, és nézte, ahogy a társai csomagolnak.
Perszephoné és Roan batyukba szedték és halmokba hordták a
holmijukat. Brin a kőtáblákkal küzdött, de mivel nehezek
voltak, csak néhányat vihetett magával. Moya összegyűjtötte a
nyilakat, és az ívbottal gyakorolt, miközben a három apró
emberből kettő azon ügyködött, hogy hordágyat eszkábáljon
Arionnak Perszephoné breckon morjából. Eső megtalálta a
csákányát, és kiment, hogy utat vágjon a lépcsőhöz, amelyre a
törpök csak Lépcső Általi Halál néven utaltak.
Suri a sötétből, egy félreeső sarokból nézte a sürgés-forgást,
egy farkas holttestének társaságában. Miután látta, hogy a lány
leül a mozdulatlan alak mellé, a sárkány kiment az Agavéból a
zuzmókkal borított barlangfalak közé.
– Sajnálom – kezdte a látó.
Minden áldott nap beszélt Minnával egészen azóta, hogy a
fehér farkas belépett az életébe. Végeérhetetlen társalgásokat
folytattak a csillagokról és a méhek röptéről, most mégsem
jutott jobb az eszébe. Nem jött több szó, a torka elszorult.
Ujjaival végigsimította a jól ismert bundát.
– Sajnálom – ismételte meg.
A keze megtalálta Minna mancsát. Legjobb barátja mellette
feküdt, és Suri a sötétben azt képzelte, hogy a farkas csak
szendereg. A mancs azonban renyhe volt. Nővére, társa a
számtalan kalandban ezúttal nem csupán aludt. Minna elment.
– Sajnálom – suttogta Suri, és a hüvelykjével végigsimított
Minna lábán.
Vele maradt a sötétben, amíg Perszephoné nem szólt, hogy
indulnak.
A lány ekkor felállt, és felemelte mindkét kezét. A két
tenyerét összetapasztotta, és lassan, kör alakban egymáshoz
dörzsölte őket, majd egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatta.
– Szeretlek, Minna. Mindig is szeretni foglak.
A barlang csendjében a hangos taps felkeltette a többiek
figyelmét, és odafordultak. Tűz lobogását látták ott, ahol egykor
a legbölcsebb farkas feküdt.

A Lépcső Általi Halál pontosan olyan volt, amilyennek

képzelték: kiszögellő kőkockák véget nem érő sorozata. Surinak,
aki már hozzászokott, hogy lépcsőzetes vízeséseken ügessen fel,
minden gond nélkül kellett volna felkaptatni rajta, de most
fáradtnak érezte magát. Nem is – inkább kimerültnek, mintha
egy része, egy fontos része teljesen kiürült volna. A többieknek
gyakran meg kellett állniuk pihenni, egy alkalommal el is
aludtak. Suri alattuk ült a sötétben, apró labdává gömbölyödve.
Szörnyen fázott Minna nélkül. Lehajtotta a fejét, és lehunyta a
szemét.
 – Óvatosnak kell lenned – mondta Tura. Az öregasszony az
otthonuk padlóján kuporgott, épp az érett bogyókat válogatta
szét a zöldektől. – Az egy farkaskölyök.
– Aranyos – felelte Suri.
– Most még az.
– Te sem hagytál ott engem az erdőben. – Suri megpróbált
elcsenni egy bogyót, és kapott egyet a kezére.
– Az más volt.
– Hogyhogy?
– Egy napon, hamarosan többet fog nyomni nálad, gyorsabban
és tovább fog futni, és olyan fogai és állkapcsa lesz, amellyel el
tudja tépni a húst, mivel semmi mást nem fog enni. Minnának
akkor már nem lesz rád szüksége, csak a terhére leszel.
Suri a fekete orrú, kunkori farkú, fehér szőrgombócra nézett.
– Minna sohasem bántana engem.
– Vadállat. A szél szavát hallgatja, és Wogan akaratát követi.
Ha a helyzet úgy kívánja, megvadulhat.
– Miféle helyzet? – kíváncsiskodott Suri.
Tura vállat vont.
– Amikor élet-halál múlik rajta. Ha egy hideg télen netán
éhezni kényszerültök, lehet, hogy mindössze egy ízletes nyulat lát
majd benned.
Suri elhúzta a száját, miközben az apró kölyökkel játszott,
amelynek hegyes kis fogai addig rángatták az erszényét, hogy a
kislány elveszítette az egyensúlyát, és felborult.
– Minna sohasem bántana engem, még akkor sem.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy szeret engem, és én is szeretem őt.
– Talán. De ha én éheznék… ha te és én a halálunkon lennénk…
azt hiszem, nekem megfordulna a fejemben, hogy megkóstolom a
farkashús ízét.
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy Minna jobb nálad. Hallod ezt,
Minna? Te bölcsebb vagy, mint a vén Tura. Valószínűleg te vagy a
legbölcsebb farkas mind közül.
Suri újra megpróbálkozott vele, és ezúttal sikerült ellopnia egy
bogyót. Bedobta a szájába, még mielőtt Tura megakadályozhatta
volna. A vénasszony mogorván nézett rá.
A kislány vigyorogva rágott, de a bogyó a zöldek közül való
volt. Keserű ízt érzett.
Arra ébredt, hogy elaludta a nyakát, elmacskásodott a lába,
és kínzó üresség kong a bensőjében. A csodálatos álom széttört,
és az örömnek csak a nyomai maradtak, de azok is egykettőre
feloldódtak a valóság savában. A többiek már szedelőzködtek,
és a lány csatlakozott hozzájuk, miközben ezernyi tű szurkálta
elgémberedett lábát.
Ekkor hallotta meg az ismerős hangot: a lihegést.
Suri sebesen körülnézett, de a fénylőkövek a sor elején
haladtak, és csak feketeséget látott. Erőltette a szemét, de semmi
sem rajzolódott ki a félhomályból.
– Minna? – suttogta.
Nem jött válasz. Még a lihegés is abbamaradt.
Várt, amíg a többiek már messzebb járnak. Azt akarta, hogy
igaz legyen. Eszébe jutottak az álom villanásai. A padlón
hentergő farkas látványa.
– Minna? – szólt hangosabban.
Csak a csend válaszolt.
– Hiányzol – szólt a lány. Aztán megfordult, és követte a
társait.
Mire elérték a lépcső tetejét, Suri is teljesen kimerült, pedig
még messze jártak attól, hogy kijussanak. A napfény helyett
Neith városának egyik nagy csarnokába értek. Suri lába
lüktetett, és úgy feszült, hogy azt hitte, menten szétpattan.
Ledőlt a többiekkel együtt. A hideg kő jólesett forró hátának.
– Még csak itt járunk? – nyögte elkínzottan Moya.
 A fejét felfelé fordítva Suri észrevette, hogy a csarnok
némileg ismerősnek tetszik. Oszlopok sorakoztak a nyílt térben,
kivéve egy részen, ahol a padló egy széles szakasza beomlott.
– Ez az a hely…? – lepődött meg Perszephoné.
– Ahol lezuhantunk – értett egyet Moya. – Még előttünk van
az a sok széles lépcső.
– Tényleg nincsen több élelmünk? – kérdezte Brin.
– Már a víznek is örülnék – felelte a harcos nő. – Úgy izzadok,
mint egy patkány a macska szájában.
– A felettünk lévő szinten lesz víz – tudatta velük Eső.
– Akkor amondó vagyok, igyekezzünk felfelé, igyunk egyet, és
ott pihenjünk meg, mielőtt továbbmegyünk – vezényelt a
törzsfő.
– Legyen így – egyezett bele Moya, de nem sietett felállni.
Ennek ellenére csakhamar mindenki átkelt a felfelé vezető
lépcsősorhoz a látót kivéve, aki ülve maradt. Várt, és a hátuk
mögötti sötét nyílást kémlelte, amerről érkeztek.
– Jól vagy? – szólt hátra Perszephoné.
– Nem.
– Igazad van, buta kérdés volt. Ne haragudj. – A törzsfő
visszajött hozzá. Felhúzott térddel, együttérző mosollyal leült a
lány mellé. – Amikor a férjem, Reglan meghalt, még alig telt el
pár nap a legutolsó fiam halála óta. – Visszaemlékezés közben a
fejét csóválta. – Azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok a
világban. Ürességet éreztem. Dühöt. Igazából temérdek dühöt,
meg gyűlöletet. Bőven volt bennem gyűlölet. Gyűlöltem a
világot, önmagamat, még Reglant is, amiért meghalt, mintha
csak azért tette volna, hogy engem bántson vele.
Perszephoné vigasztalni próbálta Surit, de ezzel nem segített.
Az ő gyásza semmiben sem hasonlított Suriéra. Minna nem csak
egyszerűen meghalt. A legjobb barátja végzett vele.
– Hagyjalak magadra? – kérdezte a nő.
 A lány bólintott, habár ebben sem volt teljesen biztos. Nem
volt kedve beszélni, más szavait hallgatni, de a csendtől sem lett
jobb. Semmitől sem lett jobb.
– Jól van. – Perszephoné elindult, majd hátrafordult. – Tessék
– nyújtotta oda a fénylőkövet. – A kútnál leszünk, a következő
lépcsőforduló után. Ne maradj sokáig. Aggódni fogok.
Suri hallgatta Perszephoné súrlódó lépteit, míg el nem
halkultak, és végül teljesen egyedül maradt.
Letette a fénylőkövet, átkarolta a térdét, és nézte, ahogy a
többiek, akiknek a haladását bukdácsoló fényük jelezte,
felmásznak a lépcsőn, és eltűnnek szem elől.
Aztán csak várt.
Csak a képzeletem játszott velem. Semmi más.
Annyira mozdulatlanul ült, amennyire csak tudott, és
hallgatózott. Olyan furcsa volt egyedül lenni abban a néma
feketeségben. Hegyezte a fülét, de egyetlen nyikorgás, egyetlen
rágcsáló neszezése, sőt a láthatatlan vízmedencék csepegése
sem zavarta meg a csendet. Suri felsóhajtott, és felállt. Félúton
mozdulatlanná dermedt.
Lihegés.
A hang közelről jött, nagyon közelről. Pont a háta mögül.
Minna?
Suri már csaknem megfordult, de mielőtt sikerülhetett volna,
egy jéghideg, nyirkos tenyér tapadt a szájára.

Perszephoné lassan kezdte felismerni, merre járnak, és rájött,

hogy hamarosan kijutnak.
Az út legnehezebb részén már túl voltak. Már a fenti világ
kérdésein tűnődött: Választottak végül keeragot? Raithe lett az?
Biztosan ő lett, ki más lehetne? Nyilván nem az a lottyadt hímtag
Lipit vagy az ijedős Alward. De talán Raithe megingathatatlan
maradt elhatározásában, vagy egyszerűen odébbállt,
Malcolmmal együtt elment a Bern túlpartján kiválasztott
dombra, hogy új életet kezdjen. Talán a törzsfők feladták.
Feloszlatták a Tirrei Tanácsot, szétváltak útjaik, megoldatlanul
hagyták az ügyet? Vagy talán a fhreyek támadtak hamarabb,
mint vártuk? Ez az utolsó lehetőség az összes többinél jobban
megrémítette. Bár meglepetten észlelte, hogy csaknem
ugyanennyire megijeszti az az eshetőség is, hogy talán soha
nem látja viszont Raithét. Most, hogy már hazafelé tartott,
félelem és aggodalom mart belé; hogy túl késő, hogy túl sokáig
időzött itt. A sötétből arcok meredtek rá: Padera mogorva
fonnyadtdinnye-képe, Gifford féloldalas mosolya, Habet kisfiús
vigyora, Tressa homlokráncolása. Mi van, ha a fhreyek
mindnyájukkal végeztek, míg ő odavolt?
– Hol van Suri? – kérdezte Brin.
Egy kőkút mellett bevárták egymást. A Brin régi
kerekházával megegyező méretű kút medencéje olyan volt,
akár egy sekély levesestál, amelyet félig a padlóba
süllyesztettek. A közepén három, egymásnak háttal álló törp
szobra díszelgett, bár törpnek aligha lehetett őket nevezni,
lévén, hogy legalább két és fél méter magasak voltak.
Mindhármuk lábánál volt egy félig megdöntött vödör, amelyből
víz ömlött a medencébe. Amikor Perszephoné odaért, a többiek
már a szomjukat oltották, és néhányan, például Moya is, az
arcát és a nyakát locsolta a vízzel.
– Eggyel lentebb – felelte Perszephoné. – Egyedül akart
maradni. Hamarosan utánunk jön.
– Nem tudom, mire a nagy felhajtás. – Ár becsmérlő hangot
hallatott. – Csak egy állat volt.
Perszephoné feléje pördült.
– Meg ne halljam ezt még egyszer! Soha többé, hallod? –
Haragos szemeket meresztett a társaira. – Senkitől sem!
 – Az biztos, hogy az életetekkel játszotok – bólogatott Moya. –
Ha Suri meghallja, csak egy zsíros koromfolt marad belőletek.
– Nem erről van szó. – Perszephoné lehalkította a hangját, de
a hangszíne nem változott. Ha lehet, még jobban
belemelegedett, a szavai még megsemmisítőbben hangoztak. –
Az a farkas… Minna mindennél többet jelentett a lánynak. – A
törzsfő pillantása szinte felnyársalta a társait. – Ha csak ketten
lettek volna odalent, és Minnával beszorulnak abba barlangba,
még mindig ott lennének. Suri értünk áldozta fel Minnát, és ezt
sohasem szabad megbánnia, értitek? Egyetlen percre sem,
különben Mari engem úgy segéljen… – Addig fixírozta őket, míg
biccentést nem kapott mindenkitől, Ariont kivéve, aki
eszméletlenül feküdt a hordágyán, ami igencsak hasonlított
Roan függőágyaira. Aztán vezetőjük nagy levegőt vett, és
lecsillapodott. Megrángatta a vállát. – Különben meg Moyának
is igaza van.
Visszafordította a fejét a lépcső felé. A fénylőkő odalentről
nem biztosított elég derengést, hogy jól lásson.
– Suri gyakran megfeledkezik az időről – kezdte Moya. – Az ő
esetében a hamarosan egy perctől egy hónapig bármit jelenthet.
– Adjunk neki még egy kis időt – javasolta Perszephoné.
Néhány percet követően leszólt.
– Suri?
Csend.
Felkelt, és odasétált a felső lépcsőfokhoz.
– Suri, most már tovább kell mennünk.
Továbbra is csend volt, de meglátta a fénylőkövet ott, ahol
hagyta. Félelem markolt a gyomrába, miközben leereszkedett a
lépcsőn. Ahogy közelebb ért, a szeme pontosan azt igazolta,
amit a szívével már régen tudott. Az ékkő ott ragyogott, viszont
Suri sehol sem volt. Perszephoné felvette a szilánkot,
körbevilágított vele, de semmit sem talált.
 – Suri! – kiáltotta. A hangja végigvisszhangzott a csarnokon. –
Suri, hallasz engem?
A hangjában lakozó páni félelmet hallva a többiek is lejöttek.
Amikor odaértek hozzá, Moya már előhúzta a kardját, Brin és
Roan úgyszintén.
– Suri! – kiáltotta újra Perszephoné, és ő is kivonta a saját
fegyverét. – Suri, hol vagy?
A törzsfő hangja visszapattant a semmiből, aztán…
– Elveszítettél még egy kicsinyt? – A sötétből hallatszó hang
torz rhuniul beszélt. Hűvös, hátborzongató hang volt, reszelős
és sipító egyszerre, gúnyos dallammal. – Most már a miénk. A
sötétben van a kicsiny, ahol nem találtok ránk. A kutyátoknak
vége, így nem tudjátok megtalálni, merre rejtőzünk.
A testetlen hang igazat beszélt. Perszephoné erősen
küszködött, hogy megállapítsa, honnan jön a beszéd, de a
szavak egyszerre visszhangoztak mindenhonnan és sehonnan.
– Suri tud varázsolni – súgta neki Moya. – Meg tudja védeni
magát, ugye?
Brin meghallotta, és rettegve nézett rájuk.
– Hangokat kell adnia. Énekelnie kell. Meg az ujjait mozgatni.
Ez a valami viszont betapasztja a szádat és lefogja a csuklódat a
hosszú, nyirkos ujjaival, és hallatlanul erős a szorítása. Nem
tudod lerázni magadról.
Perszephoné tett egy lépést, de maga sem tudta, merrefelé
mehetne. A kőpadló minden irányban sötétségbe veszett, a
támoszlopok erdejébe, amelyeknek oszlopfői szintén eltűntek a
félhomályban.
– Olyan szép kis arca van! – incselkedett a hang.
– Ó, édes Mari! – reszketett Brin.
– Suri! – rikoltotta a törzsfő.
A visszhangtól eltekintve mindössze egy förtelmes kis kacaj
jött válaszul.
 Perszephoné végignézett a társain, de senki sem tudta,
mitévők legyenek, és idejük sem volt, hogy kitalálják.
– Engedd el! Engedd el, vagy neked annyi! Már
Balgargarathtal is végeztünk.
Újabb jegesen borzongató kacaj hallatszott.
– Apró legyek vagytok a hálómban. Kicsinyek, akiket
lenyelhetek. Gyertek csak, és keressetek! Gyertek ide a sötétbe,
és keressétek meg… – A hang elhallgatott.
Vártak.
Ekkor fuvallat támadt, olyan erősen fújt, hogy
Perszephonénak meg kellett vetnie a lábát.
Odalentről ritmikus csapkodás hallatszott:
Fromp. Fromp. Fromp.
Ezt egy éles reccsenés követte, amely leverte őket a lábukról.
Perszephoné elesett, és a kardja a fénylőkővel együtt
csörömpölve gurult végig a padlón. Kavicszáport érzett, és
fülsiketítő bömbölést hallott. Ismerte az ordítást. Az Agavéban
raboskodva újra és újra hallotta, míg már fájt tőle a füle. Aztán
jött egy sikoly, egy magas, reszelős, gurgulázó sikoly. Ezt
pattanások és reccsenések követték, mintha valaki törékeny
faágakon járkált volna egy hideg téli napon. A sikoly
elhallgatott. A szárnycsapások megszűntek.
Perszephonéban maradt annyi lélekjelenlét, hogy felmarja a
fénylőkövet. Az ujjai közé szorítva végigpásztázta a területet. A
hatalmas terem másik végében a fény egy földön nyugvó
sárkányra vetült. A bestia a farkát maga köré hajtva, felemelt
fejjel várt. Mindnyájan odafutottak, míg meg nem pillantották
Surit. A sárkány mellett állt, és a teremtmény hatalmas
orrnyergét simogatta.
– Jó kislány – dicsérte a lány. – Micsoda jó kislány vagy!
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Utórengés
Az estramnadoni zavargások magját már jóval Bőgázló előtt
elültették. Úgy hallottam, hogy épp az első valódi csatánk
előtt érlelték meg és aratták le a gyümölcsét.
BRIN KÖNYVE

Mawyndule meghökkenve állt az Airenthenon hatalmas, festett

kupolája alatt. Odakintről robbanások hallatszottak. A herceg
nem volt egyedül. A falak mellett, körös-körül ott kuporgott az
Aquila többi rettegő tagja. A galéria már kiürült. A fenti
nézőhelyeket megtöltő Miralyithek csatlakoztak a kint várakozó
Szürkeköpenyesekhez. Odakint, az Airenthenon lépcsőin
ütközet dúlt.
Megtervezték.
A Szürkeköpenyesek éppen a fane meggyilkolásán
fáradoztak.
Makareta kitervelte, hogy végez az apámmal.
Mawyndule még mindig nem tudta felfogni, miként lehet
bármi is valóság ebből az egészből. Zokogás ütötte meg a fülét.
A Gwydry törzsbe tartozó Hemon az egyik kőpad alatt
rejtőzködött, és színtiszta borzalommal meredt vissza rá.
Mindnyájan elszörnyedve tekintettek a hercegre. Még Imaly is
aggodalmas arccal vizslatta a hátát a falnak vetve, ahová
Makareta minden jó ízlést mellőzve taszította. Az Aquila
Kurátora finoman fogta az egyik karját, a homlokát vérfolt
szennyezte. Csak lehorzsolta a bőrt, de akkor is borzasztóan
festett. Mawyndule nem sok sérülést látott még. A vér zavarta,
ráadásul újra eszébe jutott Gryndal lefejezése.
Most vajon az apámmal is ez történik?
A herceg elindult az ajtó felé.
Két teljes lépést sikerült megtennie, mielőtt az épület
rázkódni kezdett volna. Mawyndule támolygott a hullámzó,
dülöngélő, rengő padlón. Vakolat- és faldarabok szakadtak le a
mennyezetről, nagy fehér felhők közepette zuhantak a
márványpadlóra. Az oszlopsort alkotó bordázott kövek
megmoccantak, kimozdultak a helyükből, és maga a kupola is
megcsusszant. Egyre nagyobb darabok váltak le a
mennyezetről, és halálos jégverésként robbantak a padlón.
Az egyik tanácsnok felsikoltott, amikor a galéria egy része
beszakadt. Mawyndule először azt hitte, hogy eltalálta a
törmelék, de csak egy háromlábú tűztál nyomódott össze.
Mawyndule magánkívül volt a rémülettől.
Körülötte mindenhol zokogás, hangzavar és vér. Nem értette,
mi történik, de nem is akarta megérteni. Csak a Talwarában
akart lenni, a szobájában, az ágyában, ahová Treya almalét és
pitét hoz neki.
Amikor a mennyezet egyre jobban széttöredezett, arra
gondolt, hogy menekülőre fogja, de túlságosan félt ahhoz, hogy
megmozduljon.
Ki kell jutnom, mielőtt…
Újabb méretes kő ütközött a padlónak, és mindössze egy
méterre tőle szétrobbant. Törmelékdarabkák szóródtak a
bőrére.
Halálra rémülve attól, hogy esetleg egy újabb kőtömb tart
lefelé, cselekedett. Beszívta az erőt, aztán nagyot lökött. Érezte
maga körül az épületet, úgyhogy megragadta, megfogott
minden oszlopot és követ, aztán csak tartotta, védőhálót szőtt
minden egyes tégla és minden egyes kavics köré. Az a temérdek
márvány mind a saját pajzsa lett, és nem hagyta, hogy
kicsússzon a markából.
Odakint a világ a rémület birodalmává változott, és megtelt
sikolyokkal.
Idebent Mawyndule tartotta a tetőt, hátha átvészelheti a
vihart anélkül, hogy látnia kellene, milyen.

Az Airenthenon külső falát égésnyomok borították. A keleti

oldalon eltűntek a lépcsők, semmi sem maradt belőlük. Egy ősi
fát – a vén, szent fák egyikét, amelyek Gylindora fane kora óta
nyújtottak árnyékot a térnek – félbevágtak. A határozott vonal
mentén elvágott szilfa lombkoronája és törött ágai a piaci
bódékon hevert.
Az Airenthenon ajtaja előtt, a lépcsőn állva Mawyndule vérre
számított – sok vérre. Groteszk, vörös foltok tarkították a
piacteret, de az csak festék volt. A Miralyithek között dúló
háború nagy mészárlással, de kis vérontással járt.
A királyi gárda egy tagja talált rá Mawynduléra a csata után,
és tájékoztatta róla, hogy az apja megmenekült. A fane és
csapatai végigűzték a lázadókat a város utcáin. A távolból a
herceg még hallotta a kiáltásokat.
– Mit fogsz mondani atyádnak, amikor visszatér? –
érdeklődött Imaly. A Kurátor mellette állt, és mindketten a
megváltozott tájat pásztázták.
– Hogy nem volt közöm a dologhoz. – A nő felé fordult. –
Ugyanis tényleg nem volt.
– Ó, én hiszek neked, és biztos vagyok benne, hogy ő is fog.
Imaly még mindig sérült karját dédelgette, a másik kezével a
hasa elé szorította. Arca megrándult a fájdalomtól, és a herceg
észrevette, hogy a Kurátor sántít a jobb lábára. Az idős nő
lassan lépkedett lefelé azon, ami a nyugati lépcsősorból maradt,
mindig a bal lábával vette a soron következő lépcsőfokot.
Mawyndule megfogta a jobbik karját, hogy támogassa.
Megálltak az első lépcsőpihenőn, ahol a kút csodával határos
módon továbbra is köpte a vizet, habár a szarvas felső része
hiányzott, és csupán négy vézna láb maradt belőle. Mawyndule
kihasználta a pillanatot, és visszatekintett az Airenthenonra.
Most először vette észre a felszínt kettéválasztó repedést, amely
riasztó sebhelyet hagyott az ősi oromzaton.
– Sokkal rosszabb is lehetne, ha te nem vagy ott – hálálkodott
Imaly, miközben a fején lévő karcolásból továbbra is szivárgott
a vér, amely lecsöpögött a halántékára. A haja is beleragadt, úgy
összeszáradt vele, mint a ragasztó. Mawyndule szemében Imaly
az ősi rend élő megtestesítője volt: mindkettőt támadás érte, és
mindkettő megsérült.
– Én semmit sem tettem.
– Még mindig áll, nem? – Megfordult, és hátranézett, aztán
bólintott. – Igen, az Airenthenon még mindig áll, attól a
repedéstől függetlenül is. Nem hiszem, hogy a te segítséged
nélkül fennmaradhatott volna. Az a sok rázkódás, az az
ostrom… Nem, azt hiszem, megsemmisült volna.
– Nem azért csináltam, hogy megőrizzem az Airenthenont. –
Jólesett hangosan kimondani. – Még csak nem is azért, hogy
megóvjalak téged vagy bárki mást. – Lesütötte a szemét. –
Bárcsak így lett volna! Bárcsak azt mondhatnám, hogy
valamiféle nemes indíttatásból tettem, hogy megvédjem az
örökségünket meg az odabent rettegőket, de ez nem igaz. –
Mawyndule felsóhajtott, és a fejét rázta. – Azért csináltam, hogy
megmeneküljek. Amikor az épület omlani kezdett, amikor
megrepedt, halálra rémültem. Nem tudtam, mi mást tehetnék.
Nem használom túl jól a Művészetet.
Ezt soha senkinek sem vallotta volna be, még önmagának
sem. Nem tudta, miért mondta el a nőnek, hacsak azért nem,
mert ő volt az egyetlen, akinek elmondhatta. Imaly mindenki
másnál jobban megértette őt. Neki nem a herceg volt, vagy egy
fiú, vagy akár egy Miralyith. Imalynak Mawyndule csak egy ifjú
fhrey volt, egy jó szándékú, de tapasztalatlan legény. A herceg
azért mondta el neki, mert úgy érezte, valakinek tudnia kell.
– Talán – felelte a nő.
– Talán? Nem, nem, ez biztos – biccentett Imalynak. –
Pontosan ez történt.
– Hiszek neked, és biztos vagyok benne, hogy te így emlékszel
az eseményekre, de az még nem jelenti, hogy ez a valóság. A
teljes igazság.
– Dehogynem.
Imaly egy bölcs mosollyal jutalmazta.
– Mawyndule, ki is szaladhattál volna az Airenthenonból.
Csaknem mindenki más így tett. Te miért nem? Én éppenséggel
nem vagyok Miralyith, de el tudom képzelni, hogy léteztek
volna könnyebb megoldások is a saját magad védelmére, mint
összetartani az egész épületet. Biztosan nehezebb volt, mint
például valamifajta pajzsot vonni a tested köré. Több
lehetőséget is kaptál, de te egy olyat választottál közülük, amely
megőrizte magasztos örökségünket, és megmentette a
körülötted lévők életét. – Újabb fájdalmas lépést tett, aztán
ismét megtorpant. – Sok múlik a döntéseinken, még akkor is, ha
magát a cselekedetet az önfenntartás vágya vezérli. Döntéseink
egy részét… nem, legnagyobb részét a félelem vezérli: a félelem
a haláltól, félelem a megalázottságtól, félelem a magánytól. De
valójában csak az számít, hogy milyen választ adunk a
félelemre. Ez határoz meg minket, és tesz azzá, akik vagyunk.
Így hát te talán önzőnek látod a cselekedetet, de én azért vagyok
életben, mert ilyen döntést hoztál. Úgyhogy én a
nagylelkűségednek, és igen, a bátorságodnak tudom be a dolgot.
Ekkor Imaly bólintott, mintha elhatározásra jutott volna, és a
tekintetéből ítélve fontos döntés lehetett.
– Nos, így van ez, Mawyndule. Két valóság közül
választhatunk. Az enyémben hősként viselkedtél, és az életedet
kockáztattad, hogy megvédd az egész Aquila életét. Ám te mégis
önző tettként emlékszel rá, mert kényelmetlen számodra a hős
szerepe. Bűntudatod van, igaz? Úgy érzed, nem tettél eleget, a
kudarcod nem érdemel kitüntetést. Biztosra veszed, hogy a
hősöknek nincsen bűntudatuk. Nekem személy szerint jobban
tetszik a saját valóságom, de te azt választod, amelyiket
szeretnéd. Csak senkivel se oszd meg a sajátodat.
– Micsoda? Miért?
– Te vagy a herceg. Egy napon fane leszel. A nép szereti a
vezetőjét nagy hírű személyiségnek látni, olyannak, aki az
egyszerű halandók felett áll. E miatt a hierarchia miatt
alakulhatott ki a társadalom. Sokkal könnyebb
meghunyászkodni a nagyság előtt, és olyasvalakinek
engedelmeskedni, akiről úgy tartjuk, minden tekintetben a
feljebbvalónk.
– De… de… én nem hiszem, hogy ilyen volnék. Igazából nem.
Imaly megfordult, és szívélyesen a hercegre mosolygott.
– Éppen ezért vagy olyan. Te jó vagy, Mawyndule. Kissé
kifordított önmagadból az elszigetelt életed és néhány
zsarnokoskodó személy befolyása, de mélyen legbelül még
mindig jóravaló és tisztességes lélek vagy. Ezért érzel
bűntudatot. Amikor többé már nem jelentkezik az a gyötrő
kétség, a megbánás fájdalma, akkor lesz igazán véged. De ott
még nem tartasz. Még megmenthető vagy.
– Mit kell tennem?
– Mit tervezel mondani atyádnak?
– Az igazat.
– És mi volna az?
– Hogy semmit sem tudtam a lázadásról. Hogy elmentem a
gyűléseikre néhányszor, ahol leitattak, de sohasem osztották
meg velem, mit terveznek. Hogy kihasználtak.
Imaly a fejét rázta.
– Nem, ne ezt mondd neki.
– Ne?
– Semmiképpen. – A nő lépett egyet, és az arca összerándult.
– Orvoshoz kellene menned.
– Csak eltört a lábam. Nem haldoklom, és ez most fontosabb.
– Mi a fontosabb?
Imaly ránézett, és úgy fúrta a tekintetét a hercegébe, mintha
egy titkot akarna kifürkészni.
– Mawyndule, ugye érted, hogy mi történt az imént, és hogy
mi fog történni ezután?
– Néhányan… néhány olyan személy, akit szegről-végről
ismerek… megpróbálták megölni az apámat.
– Így is lehet értelmezni a dolgot.
– Hogyan lehet még értelmezni?
– Tudod, hogy az Uli Vermart kivéve fhrey még sohasem
akart ártani fhreynek? Soha. Ugyanígy, egészen a mai napig
sohasem volt példa erőszakra az Airenthenonban. Tudod, hogy
miért?
– Mert az helytelen?
– Mert egészen a mai napig elképzelhetetlen lett volna az
ilyesmi. A társadalmunk a hagyományra alapul, a szabályok
követésére. Ezeket a szabályokat most megkérdőjelezték, és ez
katasztrofális következményekkel jár.
– Ezt hogy érted?
– Hadd kérdezzek tőled valamit. Mit gondolsz, mit fog tenni
most atyád?
Mawyndule el sem tudta képzelni. Ahogy a nő is említette, az
ilyesmi eddig elgondolhatatlan volt. Hogy mit tesz most az apja,
úgyszintén.
 – Nem tudom.
– Megtámadta a saját fajtája, a Miralyithek, azok, akikben a
legjobban bízott. Csaknem megölték, és végeztek több
barátjával is. Mit gondolsz, hogy érzi magát? Dühös?
Mawyndule bólintott.
– Fél?
Erre már nem tudott olyan könnyen válaszolni. Nem tudta
elképzelni, hogy az apja bármitől is félne.
– Hogyan érezted magadat az Airenthenonban, amikor a
csata odakint dúlt? Megijedtél. Épp magad mondtad. Az
ellenség körbevett, miközben mások meghaltak, nem is…
másokat megöltek körülötted. Téged senki sem akart bántani,
egyik fél sem, mégis jogosan rémültél halálra. Gondolj csak
bele, hogyan érezheti magát a fane. Merényletet követtek el
ellene, és mint mondtam, a legtöbb döntésünket a félelem
számlájára írhatjuk. A kérdés csupán az, atyád vajon hogy dönt
most. Összefogja az épületet, vagy menti magát, és ízekre tépi?
Te lehetsz az, akin áll vagy bukik a dolog.
– Én?
Imaly fél lábon ugrált, és erősen ráncolta az arcát.
– Üljünk le. – A levágott szarvaslábakkal teli kútra mutatott,
és a fiú segített neki leereszkedni a szökőkút peremére. A
vízben Mawyndule észrevett egy cipőt.
– Sokan meghaltak ma – mondta a nő.
Mawyndule bólintott. Nem tudta, mi lett Makaretával, de az
ajtónyílásból észrevette Aiden holttestét. Rinald, Inga és Flynn
szintén odaveszett, és látta más Szürkeköpenyesek arcát is, akik
szintén meghaltak. Az apja személyi testőrségének több tagja
áldozatul esett, ahogy az Aquila hét tagjából három is. A téren
járó bámészkodók közül is volt, aki életét vesztette. A legtöbben
csak a piacon dolgoztak vagy vásároltak, mint bármelyik másik
napon.
 – Atyádnak meg kell torolnia a ma történteket annak
érdekében, hogy megőrizze uralkodói tekintélyét, de persze
bosszút is akar majd állni… pálcát törni mindazok felett, akik az
övétől eltérő véleményt táplálnak, akármilyen csekély is legyen
a különbség. Nem fog nyugodni, amíg a mélyre nem ás, és fel
nem fedezi eme méreg forrását. Mi a forrás, Mawyndule? Meg
tudod mondani, mi okozta mindezt?
– A Miralyithek több hatalmat akarnak.
Imaly bólintott.
– Ellenségeskedés dúl a törzsek között. Tudod, mire van a
fane? Hogy mire jó Gylindora Kürtje és az Uli Vermar? Régen
háborúban álltunk egymással. Mi vagyunk önmagunk
legádázabb ellenségei. Az ősidőben a törzsek egyfolytában ölték
egymást, egészen Caratacus eljöveteléig, aki elhozta Ferrol
Kürtjét Gylindora fane-nek. Az uralkodó akkoriban csupán
egyszerű kosárfonó volt. Maga sem hitte, hogy hős volna. A
törzsek csaknem kiirtották egymást a hatalomért folytatott
állandó csatározásban. Gylindora és Caratacus megváltoztatták
ezt. Összegyűjtötték a hasonlóképpen gondolkodókat az összes
törzsből, és eljöttek ide. Megépítették ezt a helyet, és
törvényeket hoztak, megszeghetetlen törvényeket, amelyekkel
gondoskodtak róla, hogy ilyen belső viszálykodásra többé ne
lehessen példa. És a törvények megvédtek, jól szolgáltak
minket. Egy nemzedéken belül egyszer lehetőség van arra, hogy
valaki megkérdőjelezze az uralkodóházat. Ám az ügy
kimenetelét akkor is csak személyes párbaj döntheti el. Nem
háború, nem ezrek halála. Béke van… legalábbis ezen az
erdőségen belül. De mi lesz most? Mi történik, amikor minden
szabályt megszegnek? Mit tesz a fane, amikor úgy érzi, hogy a
régi szokások többé nem válnak be?
– Újakat alkot.
– Igen. – Imaly sérült karját a sérült lábán nyugtatta, és
félresöpört egy hajtincset az arcából. – Szorít a gyeplőn, nagy
tömegeket büntet. Mit gondolsz, ettől szeretni vagy inkább
gyűlölni fogják? Gondolod, a Miralyithek megköszönik majd
neki? Vagy most, hogy látták, a szabályok megszeghetők, újra
megpróbálkoznak vele? Mi lesz, ha nagyobb számban és
gondosabb tervekkel készülnek? Mawyndule, egy polgárháború
küszöbén állunk. Megtettük az első lépést visszafelé egy régi,
romboló életmód felé. És ez az út végül a teljes pusztulásunkhoz
vezet majd.
– Nem értem, mi köze van mindennek hozzám.
– Ott voltál. Részt vettél a gyűléseken. Te ennek az útnak az
elágazásán állsz, és szükségünk van rád. Jobban, mint ezelőtt
bárkire. A legvégén atyád dönti el, melyik lesz a helyes irány, de
neked hatalmadban áll befolyásolni a döntését. Megváltoztatni
a történelmet, mielőtt eljön.
– Még mindig nem értem.
– Elmondhatod atyádnak, hogy egy nagyszámú csoport a
saját törzséből merényletet követett el ellene, mert több
hatalmat akarnak, és akkor a fane a polgárháború irányába
lép… Vagy elmondhatod neki, hogy bábként használták őket.
Hogy a Szürkeköpenyeseket irányította, kényszerítette, és a
rossz felé csábította valaki… Valaki kívülről. Mutatóujjad
egyetlen mozdulatában megvan a hatalom, hogy a fane
egyesítsen minket egy közös ellenség ellen, és megóvja az
Erdőtrónt, vagy a társadalmunk belső viszályokba fulladjon, és
végül mind elpusztuljunk.
Mawyndule arra gondolt, hogyan húzták csőbe Vidárt,
hogyan vádolták hamisan olyasmivel, amihez köze sem volt.
Nem hitte, hogy ő képes lenne bárkivel is ilyet tenni.
– Ilyesmiről nem hazudhatok.
– Biztos vagy benne? Egyetlen ártatlan hazugsággal
megmenthetnéd az egész népedet. Egyébként pedig nem azt
javaslom, hogy ártatlanokat vádolj meg.
– Akkor meg kit?
– Az egyetlen személyt, akiről a fane el is hinné a vádat. –
Szünetet tartott.
Mawyndule megrémült attól, kit fog megnevezni a nő. Tán
énrám gondol?
– Az Instarya törzsből való Nefront.
Megkönnyebbülés hullámzott át rajta. Amint Imaly kimondta
a nevet, Mawyndule tudta, hogy ez lesz a megoldás. Már a
következő pillanatban azon tűnődött, nem lehet-e
valamiképpen igaz is a dolog. Mennyire lett volna nehéz
elképzelni, hogy a törvényenkívüli, vagy akár az Áruló arra
készül, hogy romba dönti a fhrey társadalmat, és egymásnak
ugrasztja a törzseket? Oszd meg, és uralkodj. Nem véletlenül él ez
a katonai alaptétel. És ez esetben csaknem sikerült is.
– Most is, miként az Airenthenonban, fenyegetve érezzük
magunkat. Mit fogsz tenni? Mented magad, vagy állod a sarat,
és a befolyásodat használva megvéded a népedet, és megőrzöd
az örökségünket? Elérkezett a lehetőség, hogy hőssé válj,
Mawyndule. A néped megmenekülése most csak rajtad áll.

A viszketés rosszabbodott, szinte őrjítő lett, és bár a Kert

növény- és állatvilágának károsítása különösképpen elítélendő
cselekedetnek számított, Imaly letört egy karcsú gallyat. Letépte
a mellékhajtást, aztán leült az egyik padra, és a botot mélyen
betolta a lábát körbefogó gipszöntvény alá. Néhány veszett
másodpercig kétségbeesetten turkált, aztán egy dicsőséges
pillanatban rátalált a viszketés forrására. Abban a pillanatban
boldogan halt volna meg. Örömmámorban úszva csaknem
elolvadt a padon, aztán ernyedten és lustán csak fetrengett
tovább, miközben az ág kilógott a gipsz alól.
 – Üdv.
Kinyitotta a szemét. Sohasem látta még azt, aki előtte állt. Az
illető olyan ápolatlan és zilált volt, hogy Imaly egy röpke
pillanatig abban sem volt biztos, hogy fhrey. Habár mi más
lehetett volna a Kert kellős közepén, Eriván szívében?
– Üdv – felelte a nő.
– Csatlakozhatom?
Imaly bólintott, és összébb szedte magát. Felült, és odébb
csúszott, hogy helyet adjon a másiknak.
– Nem jársz erre gyakran – folytatta a férfi. – Én mindennap
eljövök, de még sohasem láttalak.
– Nem, valóban nem jövök gyakran. Nagyon elfoglalt vagyok
ugyanis, és…
– Hát persze. A kurátori feladatokat nem lehet félvállról
venni. Imalyhoz van szerencsém, ugye?
A kérdés aggasztotta a nőt. Nem számított olyan prominens
személyiségnek, mint sokan mások, akár az alacsonyabb
tisztségek képviselői, de persze mégsem lehetett különösnek
nevezni, hogy egy idegen tisztában van a kilétével. Csakhogy
volt valami nyugtalanító abban, hogy éppen ez az illető ismeri
fel, míg neki fogalma sem volt róla, hogy ki lehet, vagy mit
akarhat.
– Igen, így van. Benned kit tisztelhetek?
– Trilos a nevem. Örvendek. Kiváló tisztség az. Befolyással
bírsz, mégis a háttérben munkálkodsz.
– És te mivel foglalkozol?
A férfi rámosolygott.
– Leginkább csak itt ülök, nézem a Kaput, és a titkain
elmélkedem.
– Tehát Umalyn vagy? Ferrol papja?
– Azt éppenséggel nem mondhatnám.
Imaly már majdnem megkérdezte, hogy melyik törzsbe való,
amikor a férfi folytatta.
– A dolgok elég jól alakultak, nem igaz?
– Dolgok?
– Aggódtam, hogy Eriván népe ismét a régi szokások rabjává
válik. Biztosra vettem, hogy a Miralyithek előbb-utóbb elkezdik
felzabálni a sajátjaikat.
Legalább nem Miralyith.
– Ám úgy tűnik, ettől nem kell tartani. Azok után nem, hogy a
herceg megosztotta az apjával a titkot, miszerint az egész
merénylet mögött Nefron áll. Úgy tűnik, a fane kitölti a haragját
a zendülőn és a galantiakon, na meg a rhunákon, akik
támogatják és bújtatják. Hallottam, hogy megkezdte a hadsereg
toborzását. Először történik ilyesmi a dherg háború óta. Nem
hiszem, hogy az Instaryára bízná a feladatot. Azonban
felvetődött bennem egy kérdés, és meglepve állok az előtt, hogy
Lothian agyán még nem futott át ugyanaz.
– Mégpedig?
– Hogyan csinálta?
– Hogyan csinálta ki a mit?
– Nefron. Ha a beszámolóknak hinni lehet, több száz
kilométerre van innen, egy maroknyi galantival, és együtt élnek
a bennszülöttekkel valami elszigetelt helyen, kezdetleges
körülmények között. Hogyan sikerült neki Miralyith-felkelést
szítani?
– A halottak között sokan voltak azok, akik
Szürkeköpenyeseknek nevezték magukat. Ezek Nefron barátai,
legalábbis én így hallottam. Állítólag az egészet előre kitervelte,
és a terve részleteit még akkor osztotta meg a cinkosaival,
amikor az apjával hazaengedték az Uli Vermarra.
Trilos bólogatott és mosolygott.
– Igen, igen, ezt én is hallottam. Mawyndule pedig a híd alatti
találkozókon tudta meg.
 – Úgy hiszem, erről számolt be, igen.
– Különös, nem gondolod? Hogyan lehetséges, hogy az
Instarya vezér fia, aki évszázadok óta nem tette be a lábát
Estramnadonba, ilyen sok barátot tudhat itt a magáénak,
ráadásul a Miralyith törzsben? Azt gondolnánk, nem is
ugyanazokban a társadalmi körökben mozognak, tekintve, hogy
az apját is egy Miralyith ölte meg. De hát mit tudhatok én?
Így van, mit is? – töprengett Imaly.
– Nos, a körülmények furcsa barátságokat szülhetnek. Nincs
valami hasonló mondás? Mégis, azt hiszem, szerencsésnek
mondhatjuk magunkat. A végén minden jól alakult. Váratlan
fordulat volt, de roppant kényelmes és feltűnésmentes.
– Ki vagy te? És hová akarsz kilyukadni ezzel az egésszel?
Trilos meglepett, ártatlan arcot vágott, amit Imaly egy percig
sem hitt el neki, bár az idegen mesterien játszotta a szerepet.
– Mondtam már, Trilos vagyok. És mint említettem, örvendek
a találkozásnak, Imaly. No de hol is tartottam? Ja, igen… Nem
hiszem, hogy a háború is az lesz.
– Mi nem lesz a háború? – kérdezte a nő értetlenül.
– Feltűnésmentes. A háborúk ugyanis sohasem azok. Inkább
zűrzavarosak, és tele vannak meglepetésekkel, legtöbbször
kellemetlenekkel.
– Azt gyanítom, nem a szó szoros értelmében vett háború lesz
ez, inkább amolyan hajtóvadászat. És azt sem hiszem, hogy
sokáig tartana majd – felelte a nő. – A Miralyithek értenek
ahhoz, hogy megtalálják, akit keresnek, és igen hatékonyan érik
el, amit akarnak. És most, ki vagy te valójában? Majdnem
mindenkit ismerek Estramnadonban, de nem hiszem, hogy
téged valaha is láttalak volna.
Trilos felállt.
– Nem… valóban nem láttál még. Nagy kár. De úgy örülök,
hogy sikerült egymásba botlanunk ezen a szép napon. És azt
hiszem, mostantól nyitva tartom a szememet, ha rólad van szó.
 HARMINCADIK FEJEZET

A törpök természete
Már említettem, mennyire megvetem azt az aljas
teremtményt, kinek neve Gronbach. Amikor csak teheti,
hazudik, csal, és megtéveszt mindenkit, hogy elérje, amit
akar. Ő minden, ami gonosz a világban egyetlen megvetendő,
töredéknyi emberkébe sűrítve.
BRIN KÖNYVE

Nem találták nyomát a raónak. Bár senki sem látta a saját

szemével, azon a véleményen voltak, hogy a sárkány megette a
rémet. Perszephonét legalábbis ez a gondolat nyugtatta meg, és
remélte, hogy a sárkány az arcánál kezdett neki a szörnynek.
Attól a perctől fogva a sárkány mindenhová követte a
társaságot. Annak ellenére, hogy nagydarab volt, ez nem
okozott neki nehézséget. Habár Neith lépcsőit apró termetű
népség építette, szélesre tervezték őket, a mennyezeteket pedig
magasra. A folyosók elég tágasnak bizonyultak ahhoz, hogy
akár óriások járkáljanak rajtuk, bár Balgargarath megjelenése
után a törpök alighanem már megbántak nagyravágyásukat. A
raó támadása új tetterővel töltötte fel a társaságot, és pihenés
nélkül nyomultak tovább, lépcsőt lépcső után mászva meg,
mígnem végül rátaláltak az első táboruk maradványaira.
Pajzsaik, takaróik és élelmiszeres batyuik még mindig ott
hevertek. A kiéhezett vándorok letelepedtek enni és pihenni,
sok társalgásra viszont nem került sor. Moya az íjbottal és a
romok közül kimentett nyilakkal gyakorolt. Sárkánykísérővel az
oldalukon Perszephoné nem hitte, hogy Moya a biztonságukért
aggódna. A nő egyszerűen csak megkedvelte a szerszámot, és
élvezetét lelte abban, hogy van hozzá érzéke.
Amikor végeztek, Perszephoné indulást jelzett. Senki sem
akarta kísérteni a sorsot azzal, hogy ismét ott tér nyugovóra.
Amikor elérték az utolsó lépcsősor tetejét, Suri és a sárkány
hátramaradt. Perszephoné megállította a csapatot, és
visszafordult, hogy kiderítse, mi történt. A többiek követték.
– Mi a baj? – kérdezte a törzsfő.
– Nem tudom. – Suri a sárkányt nézte, aki a hátsóján csücsült.
– Nem hajlandó továbbjönni. – Odaszólt a bestiának. – Gyere
csak. Jó kislány, na, gyere.
A sárkány a földre fektette a fejét.
Suri csak nézte, és nem értette.
– Nem tud továbbjönni – szólalt meg Roan.
– Miért? – kérdezte Perszephoné.
Roan elnézett mellettük.
– Már csaknem kint vagyunk. Ő nem hagyhatja el Neithet.
Suri a Nagy Öreg táblájáról vette a varázslatot. – A látóra
pillantott. – Megváltoztattál benne valamit?
Suri a fejét rázta.
– Csak a nevét.
– Balgargarath sem mehetett el innen.
– Így van – értett egyet Brin. – A teremtmény örökké élt, és
kívül tartotta volna a törpöket és más betolakodókat. Az
alkotója szabadon engedte annyira, hogy Neithben
kószálhasson, de azon kívülre nem mehetett, nehogy átokként
telepedjen a világ többi részére.
Moya Fagyra, Árra és Esőre bökött.
– Hogyhogy nem ette meg őket? Nem kellett volna neki?
Mármint ha ugyanazokat a szabályokat követte.
– A szabályok a létmódjára vonatkoztak, nem a tetteire. Arra,
ami volt, és nem arra, amit csinált. Vagy lehet, hogy megette
volna őket, ha Suri nincs a közelben – vélte Brin.
Fagy megrángatta a szakállát, a szokásosnál kicsivel
dühödtebben tépkedte, az arca pedig eltorzult az idegességtől.
– Szóval elpusztítottunk egy szörnyeteget, de alkottunk egy
másikat?
– Ő nem szörnyeteg! – emelte fel Suri a hangját. Éles
kirohanására Fagy tett egy lépést hátrafelé.
Moya a tekintetével némán kiáltott Fagyra. A többiek csak
álltak és vártak, pillantásukat a misztikuson tartva.
Csak egy tizennégy éves lány – emlékeztette magát
Perszephoné. – Talán már tizenöt. Olykor könnyű volt szem elől
téveszteni ezt a tényt, nehéz volt elhinni, hogy Suri valóban
ennyire fiatal. Most pedig még nehezebb lett. A látó egyetlen
ujjnyit sem nőtt. Testileg ugyanaz a lány maradt, aki eljött velük
Neithbe. Minden egyéb tekintetben azonban megváltozott. A
szeme nem csillogott már úgy, nem lakozott benne napsugár.
Brinnel ugyanez volt a helyzet. Mindkettőjükből kiveszett a
gyermeki ártatlanság sugárzó derűje. A helyébe két olyan
ember rögös úton megszerzett érettsége lépett, akik
megértették, hogy az álmokért nagy árat kell fizetni. A túlélés
egyet jelentett a sorscsapásokkal, a csalódásokkal és a
szívfájdalommal. Nem volt kétséges, hogy amikor arra lesz
szükség, ezek ketten képesek lesznek továbbnyomulni,
felülkerekedni, és másokat is eljuttatni a célhoz. Perszephoné
nőket látott, és nem is lehetett volna büszkébb rájuk.
Suri megpaskolta a sárkány orrát.
– Ő nem szörnyeteg, és sohasem bántana másokat.
– A raót azért rövid úton elintézte – jegyezte meg Moya, de
Suri sértett pillantására hozzátette: – Persze ha lett volna
alkalmam, én is ugyanezt tettem volna. Nos, talán nem eszem
meg, de értitek, mit akarok mondani.
 Perszephoné elgondolkodott.
– Mit fog itt csinálni? Úgy értem, Suri nélkül. Bántani fogja a
törpöket, ha megkísérelnek visszatérni Neithbe? Nem hiszem,
hogy biztosak lehetünk benne. Nem igazán tudjuk, ugye?
– Én tudom – felelte Suri, aki bütykeivel a sárkány orrnyergét
dörzsölte. – Megölte a raót, hogy megmentsen engem, mert
Minna is ezt tette volna, és Minnának sohasem volt gondja az
apró emberekkel.
– Ettől függetlenül talán jobb lenne, ha meghagynád neki,
hogy térjen vissza a mélybe – mondta Perszephoné. – A
biztonság kedvéért.
– Nem. – Suri a fejét rázta, és amikor megfordult, a társai
láthatták, hogy sír. – Nem hagyhatom egyedül… örökre a
sötétben. Nem fogom itt hagyni. Nem tehetem, egyszerűen nem
tehetem.
– Nem maradhatsz vele – kérlelte Brin, és már neki is
potyogtak a könnyei. – Örökké fog élni, de te nem. Végül
mindenképpen magára marad.
Suri ezt már nem hallotta, olyan erősen rázta a zokogás.

Több mint egy tucat állig felfegyverzett törp várakozott Neith

kapuja előtt. Három sorba rendeződve álltak hegyes
lándzsáikkal és lekerekített sisakjaikkal, a reggeli nap ezüstösen
csillant meg a felszerelésükön. Perszephoné azon tűnődött,
vajon Gronbach értesült-e valamilyen módon az eseményekről
– hiszen Balgargarath általános fellelhetőségét is ismerte –, vagy
már akkor odarendelte az őrszemeket Neithhez, amikor a
vándorok betették a lábukat a föld alatti városba. Gronbachot
ismerve, ha még oly kevéssé is, mindkettő igaz lehetett.
Az egység parancsnoka közvetlenül Fagyhoz szólt a saját
nyelvükön. A másik felelt neki, és a katona döbbentnek látszott.
 – Megkérdezte, hogy meghalt-e – tolmácsolta kérés nélkül a
fehér szakállú dherg, de Perszephoné ezt már magától is
kitalálta.
A katona végigmérte őket, és külön érdeklődést tanúsított
Arion iránt, aki továbbra is ájultan feküdt az Ár és Eső
szállította hordágyban. A fhrey állapota nem javult. Lélegzett,
de lehunyt szemhéja azóta sem rebbent.
A parancsnok ismét Fagyhoz szólt.
– Azt mondja, egyvalaki hiányzik.
– Mondd meg neki, hogy téved. Ketten hiányoznak.
Perszephoné visszatekintett Neith sötét bejáratára. Suri még
odabenn volt. Nem sikerült meggyőzni, hogy elinduljon, még
nem. A törzsfő remélte, hogy ha kap egy kis időt, talán
elfogadja, hogy el kell hagynia Minnát. Azt tervezte, hogy
miután jelentkeztek Gronbachnál, visszatér, és elhozza a látót,
míg a törpök felrakodják a fegyvereket hajóra. Már nem
aggódott a lány biztonságáért. Sárkányt tartott testőr gyanánt.
Fagy továbbította Perszephoné üzenetét. A katona elfogadta.
Ezen a nő cseppet sem lepődött meg. Könnyű volt elhinni, hogy
halottaik vannak. Inkább az volt a hihetetlen, hogy a csapatból
mindössze ketten vesztek oda. A legnehezebb természetesen azt
volt elfogadni, hogy sikerrel jártak. Látta is a kétkedést a
parancsnok arcán: gúnyos kis mosolyát a bajusz és szakáll
koszorújában, amely mintha azt mondta volna: „Na persze,
sikerrel…”
A csapat vezetője ragaszkodott hozzá, hogy kövessék őket
Karikba, habár a kövessék szó nem írta le pontosan azt, hogy a
fémbe öltözött harcosok osztaga az egész úton körbevette őket.
Semmibe sem került hegynek lefelé megtenni az utat, legalábbis
Perszephonénak, aki végig élvezte a napsugarat és a szél
cirógatását, így tűnt. Csak néhány napot töltöttek a föld alatt,
mégis több tekintetben is úgy érezte, mintha halottaiból támadt
volna fel.
Gronbach a Rostwellnek nevezett, nagy csarnokban fogadta
őket. Mielőtt beléphettek volna, a dhergek visszakérték
kölcsönfegyvereiket. Egy lóti-futi törp ellenőrizte, nem sérültek-
e meg. Moya összekülönbözött egy őrrel a bronzkardját illetően,
míg a nő fel nem hívta rá a figyelmet, hogy a fegyver fhrey
készítésű. Egy második szemrevételezés véget vetett a vitának,
bár a törp ragaszkodott hozzá, hogy hagyja a kardot kint a
folyosón. Ariont egy szobába vitték, amelyben volt egy ágy,
Roan pedig, aki ki nem állhatta a tömeget, önként vállalkozott
rá, hogy mellette marad.
A Rostwellben félretolták és egymásra pakolták az asztalokat,
az apró székek tömkelegével együtt. Mindent eltettek az útból,
hogy felkészüljenek a jövetelükre. Karik iparosmestere és
polgármestere az utolsó megmaradt ülőhelyen terpeszkedett,
amelyet egy ládára tettek, szemlátomást azért, hogy a magasból
tekinthessen le rájuk. Teljes harci díszbe öltözött vaskos, ezüst
mellvérttel és csúcsos sisakkal, amely egy számmal nagyobbnak
tűnt a fejénél. Tucatnyi páncélos törp vette körül, akik dárdát és
pajzsot tartottak a kezükben. Perszephoné remélte, hogy a
csarnokban felvonultatott fém mennyisége csupán a vándorok
győzedelmes visszatérését ünnepli, a sisakok alól figyelő,
szigorú szempárok azonban kétséget ébresztettek benne.
– Úgy hallom, elpusztítottátok Balgargarathot – dőlt előre
Gronbach. – Igaz ez?
– Igaz – bólintott Perszephoné tisztelettudóan.
– És a fhrey? Hogy van?
– Megsérült. Nem tudom, mennyire komolyan. Gondolom,
idővel derül ki.
– Azt mondják, eszméletlen, és gyengén lélegzik.
– Így van.
Gronbach bólintott. Nem látott aggodalmat a polgármester
kovaszínű szemében, de legalább nem somolygott.
– Elkészültetek a kardokkal, ahogy megállapodtunk? –
kérdezett vissza a törzsfő.
Gronbach feltolta magát a székében, összeszorított ajkán
ingerült fintor ült, és a nő máris tudta, hogy valami rossz
következik.
Amikor a polgármester nem felelt, megkérdezte:
– Tehát neki sem láttatok. Mennyi idő még?
– Miféle kardokról beszélsz? – Gronbach összeillesztette az
ujjait. Az arcán lévő erőltetett ártatlanság olyannyira nem illett
hozzá, mint mosoly a kígyóhoz.
– Miféle kardokról? – kérdezte Moya döbbenten, és
Perszephoné látta a barátnőjén, hogy nem fog tágítani.
A kezét feltartva elhallgattatta Moyát.
– Egyezséget kötöttünk, jó uram. Egyezer szürkefémből
készült kard a démon elpusztításáért. Megöltük Balgargarathot.
Most pedig…
– Nálatok van a feje? – Gronbach látványosan feltolta magát a
szék karján, és a nyakát nyújtogatta. – Én nem látom.
– Szétcsattant. Csak por és levegő maradt utána.
A törp visszahelyezkedett az ülőpárnájára, és kétkedőn,
egyben szánakozón huzigálta a szemöldökét.
– Úgy. Szóval szétcsattant. Hát nem tökéletes?
– Hazugsággal vádolsz netán?
Gronbach ekkor elmosolyodott, borzalmas, lenéző mosollyal.
– Három rhuna nő, két kislány, egy fhrey és három csirkefogó
lemegy Neithbe… pont úgy hangzik, mint egy vicc
nyitómondata, nem? Egy démon elűzésére indultok, amely jól
felfegyverzett, harcképzett belgriklungreián hősökből álló
hadakat pusztított már el, és meg sem kottyant neki. Aztán
kutakodtok néhány napig, és előálltok ezzel a… ezzel a mesével,
ezzel az állítással, hogy megsemmisítettek valami
legyőzhetetlent. – Gronbach kitartotta a kezét, és látványos
mozdulattal összeütögette a tenyerét, mintha leporolná. –
Állításotok szerint halott. Balgargarath legyőzetett, mondjátok
ti. Az egész el van intézve, gond egy szál se. – Ajkán lenéző
mosollyal előredőlt. – Tényleg azt képzelitek, hogy elhiszem?
Perszephoné Fagyra, Árra és Esőre mutatott.
– A saját néped tagjai igazolják, amit mondok!
– Persze, mert a bűnözők mindent megtennének, hogy
életben maradjanak. Mellesleg nekünk kettőnknek semmiféle
egyezségünk sem volt, nem kötöttünk üzletet. Nem szokásom
csak úgy veszélyes fegyvereket adni idegeneknek. Azt tiltja a
törvény.
– Miféle törvény? Nincs királyotok. Karikban te vagy a
törvény.
– Igen, én – vigyorgott Gronbach. – És mint ilyen… –
Felemelte a hangját, és az egész teremhez szólt. – A Kariki
Iparosszövetség és Karik város polgárai által rám ruházott
hatalmamnál fogva ezennel kinyilvánítom, hogy ezen rhunák
és a fhrey, továbbá a Fagy, Ár és Eső nevezetű bűnözők engedély
nélkül behatoltak a belgriklungreián földre, és meggyalázták
legszentebb városunkat, Neithet, és ezért halálbüntetés a
jussuk. Az ítélet azonnal hatállyal végrehajtandó.
– Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan! – fakadt ki Moya,
és elindult Gronbach felé, aki hátrahőkölt a székében. –
Megöltük azt az izét! Én, saját kezűleg semmisítettem meg!
Arion csaknem otthagyta a fogát. Még az is lehet, hogy soha
nem épül fel. Suri a csetepatéban elveszítette Minnát. Le
tudunk vinni oda benneteket most azonnal, és megmutatjuk,
hogy… – Két törp megragadta Moya karját, és elrángatták.
– Hazudik, Moya – szólt Perszephoné, miközben ő is
megérezte magán a törpök kezét. – Tudja ő, hogy igazat
beszélünk.
 – A rohadék nem hajlandó betartani az egyezség rá eső
részét! – kiáltotta a harcosnő.
Perszephoné küszködött, hogy kitörjön a szorításból, de a
törpök olyan keménykötésűek voltak, amilyen erősek a fémjeik.
– Soha nem is állt szándékodban megadni nekünk a
kardjainkat! És most, hogy Arion megsérült, most, hogy többé
nem jelent fenyegetést rád, úgy gondolod, nem tudjuk
megvédeni magunkat!
Gronbach elmosolyodott.
– Örülök, hogy ilyen világosan látod a helyzetet. Vigyétek
őket az udvarra! Kirn verje vasba őket. Visszalökjük mindet a
tengerbe, ahonnan jöttek. Így lesz a legjobb. Nem lesz
takarítanivaló, és ha bárki kérdezi, őszintén mondhatjuk, hogy
vízbe fúltak.
A törpök a kijárathoz ráncigálták őket. Moya nem hagyta
magát: a földre rúgta a két fogva tartójának egyikét, és csaknem
a másiktól is megszabadult, de ismét lefogták.
– Törjétek el a karjukat, ha ellenállnak! – kiáltotta Gronbach a
ládája pereméről.
– Még mindig van előtted egy akadály! – kiáltott vissza
Perszephoné. – Egy nagy akadály. Egy sárkány méretű akadály!
Ez megragadta Gronbach figyelmét.
– Micsoda? Azt mondtad, sárkány méretű?
– Azt. – Perszephonét az ajtó felé ráncigálták. – A csata
közepette Suri, a Miralyith tanítványa, megalkotott egy
sárkányt. Még mindig odalent van Neithben, és ugyanolyan
rettentő teremtmény, mint Balgargarath volt.
– Hazudsz!
– Küldj oda egy futárt, könnyű rátalálni. A sárkány odabent
vár, a lépcső tetején. Ott őrködik társaságunk kilencedik
tagjával, Surival. A sárkány azt teszi, amit a lány parancsol neki.
Azt hitted, olyan ostobák vagyunk, olyan hiszékenyek, hogy
megbízunk a magadfajták szavában? Surinak parancsba adtam,
hogy ha nem térünk vissza, jöjjön le ide a sárkánnyal, és derítse
ki, miért tartotok fogva. Kétlem, hogy valóban ezt szeretnéd.
A karját rángató törpök megálltak. Perszephoné nem hitte,
hogy a dhergek értik a rhuni nyelvet, ám úgy tűnt, a karikiak
többsége – legalábbis a teremben tartózkodók – mégiscsak
ismerik, ugyanis kitoloncolásuk a helyiségből abbamaradt. A
Perszephonét lefogó törp még mindig szorította a nő könyökét,
a háta mögé csavarta, és kibillentette az egyensúlyából, de már
nem próbálta elráncigálni.
Gronbach odabólintott az egyik, ajtó mellett álló törpnek, aki
elszaladt. Az iparosmester lassan leült. Egyesével végignézett
rajtuk, az arcukat tanulmányozta, majd amikor elérkezett
Perszephonéhoz, őt vizslatta a leghosszabb ideig.
Nem tudod megállapítani, hogy blöffölök-e, mi? Te kis féreg.
– Feltéve, hogy tényleg létezik ez a sárkány… – kezdte
Gronbach. – Mit javasolsz az eltüntetésére?
– Majd én megszabadítalak tőle benneteket. Elpusztítom.
– Cserébe mit kérsz?
– Először is… – Perszephoné nagyot rántott az őt lefogó
kezeken, aztán haragosan meredt Gronbachra.
Az iparosmester bólintott, és a törpök elengedték a nőt.
Perszephoné ingerülten szuszogott. A kék foltokat dörzsölve
a karján visszalépett a terembe.
– Először is, nem bánhatsz velünk így. Szerintem a saját
érdekedben az lenne a legjobb, ha a megfelelő szállással, forró
fürdővel, étellel és itallal szolgálnál nekünk. Máskülönben a
sárkány igen szomorú lesz. Azt még te sem akarhatod.
– Ennyi az egész?
– Nem. Biztonságos visszautat akarunk Tirrébe. Egy hajót
hozzáértő legénységgel, és egy elszánt parancsnokkal, akinek
épségben haza kell szállítania minket.
 Gronbach töprengés közben a száját csücsörítette.
– A Zúgó Kobak hamarosan Vernesbe indul, nem?
– Holnap alkonyatkor. – A válasz Perszephoné háta mögül
jött.
– Az megteszi? – kérdezte a törp.
– Ők is velem jönnek – mutatott Fagyra, Árra és Esőre, akiket
továbbra is lefogtak. Esőnek mindkét karját egy-egy törp
szorította, egy harmadik a nyakát fogta át.
Ez meglepte Gronbachot. A szeme értetlenül siklott a három
törpre, majd vissza Perszephonéra.
– Minek neked ez a három gazfickó?
– Számít az? Ha nekem adod őket… száműzöd őket… akkor
elmegyünk innen. Hát nem lenne nagyszerű?
– Mi lesz a kardokkal? Azok már nem is kellenek?
Perszephoné megrázta a fejét.
– Nem. Úgysem tartanád be a megállapodást. Még akkor sem,
ha azzal fenyegetnélek, hogy a sárkánnyal lerombolom Karikot.
Nem makacsságból. Félelemből. És fenyegetéssel sem mennék
semmire, ha a másik lehetőséget úgyis sokkal rosszabbnak
látod. Attól félsz, hogy a fhreyek megtudják, hogy fegyverekkel
szolgáltatok nekünk. És tőlük még egy házadat romba döntő
sárkánynál is jobban rettegsz.
– Az elfek csaknem kiirtottak minket – mondta Gronbach. –
Ki akartak, és még mindig ki akarnak. Az egyetlen reményünk
az, ha nem adunk rá okot nekik.
Perszephoné bólintott.
– Ezt az érvet már hallottam.
Eső kiköpött a földre, és odaszólt Gronbachnak, amire a
polgármester egy fenyegető tekintettel válaszolt.
– Megegyeztünk? – kérdezte Perszephoné.
– Hogyan fogsz megszabadulni ettől a sárkánytól? –
érdeklődött Gronbach.
 – Ugyanúgy, ahogy Balgargarathtól megszabadultunk. És
amennyiben ismét azt tervezed, hogy megszeged az adott
szavad, sokkal rosszabb következményei lesznek a sárkánynál.
Ha még egyszer elárulsz, eltörlöm Karikot a föld színéről.
Megölhetsz itt és most néhányunkat, de ha megteszed, minden
egyes személyt halálra ítélsz ebben a teremben. Megértetted?
Gronbach bólintott.
– Ha te mondod.
– Most pedig szükségünk lesz még valamire. A sárkány
elpusztításához kell egy kard.
– Állítólag ennek itt van kardja – bökött Moyára a törp.
– Van, de a sárkány levágásához egy különleges kardra van
szükségünk. Úgy kell kikovácsolni. Mutasd meg neki a
kőtáblákat, Brin.
A lányt még mindig lefogták, és mozdulni sem tudott.
– Engedjétek el őket – parancsolta Gronbach ingerült
morgással.
Brin Perszephonéra pillantott.
– Mutasd meg – biztatta a nő.
Brin a breckon morjából alkotott batyut, és abba tette a Nagy
Öreg néhány tábláját. Most kicsomagolta és lerakta őket
Gronbach elé.
– Ezeket az Agavéban találtuk – magyarázta Perszephoné. – A
vésetek elmondják, hogyan kell elkészíteni a kardot, amellyel
meg lehet ölni ezeket a szörnyetegeket. Brinnek és Roannak egy
ilyen kard kovácsolásához fémre és szerszámokra lesz
szüksége.
Brin szemöldöke felugrott döbbenetében, de szerencsére
tartotta a száját.
Szintén nagy szerencse volt, hogy Gronbach éppen a táblákat
tanulmányozta, és nem nézett oda.
– Ezeken a táblákon azt áll, hogyan kell varázskardot
kovácsolni?
– Igen – mondta Perszephoné egyenletes hangon, komoly
arccal.
– Mi van azzal a karddal, amivel Balgargarathot megöltétek?
Az hol van?
Perszephoné számított a kérdésre.
– A démonnal együtt semmivé lett.
– Értem. – Gronbach a Brin kezében tartott táblára meredt.
Rózsaszín nyelve az alsó ajkán táncolt, amitől a szakállának
sörtéi felfelé álltak. – Ám legyen. Nekünk adod ezt a követ, a
kovácsaim pedig elkészítik a kívánt kardot.
Perszephoné erre is előre felkészült.
– Semmire sem mentek vele. Nem tudjátok elolvasni.
– Az meglehet, csakhogy kétlem – nézett körül a teremben
Gronbach –, hogy ez a lány, Prín, meg az a másik nő elég jól
forgatja a kalapácsot ahhoz, hogy kardot kovácsoljon vele.
– Brinnek hívják.
– Nem érdekel, hogy hívják. Nem több gyermeknél, aki
biztosan nem tud kalapácsot lendíteni!
Perszephoné kényszerítette magát, hogy várjon a válasszal.
Fenn akarta tartani a látszatát, hogy fontolóra veszi az
ajánlatot. Végül, amikor Gronbach már türelmetlenül ráncolta a
szemöldökét, bólintott.
– Igazad van. Roan és Brin majd együttműködik a
kovácsaitokkal. Így lesz megalkotva a kard.
– Jól van, arról lehet szó.
– Rendben – zárta le Perszephoné. – Ma éjjel elkészül a kard,
másnap reggel visszatérünk Neithbe, hogy elpusztítsuk a
sárkányt. Miután meghalt, mindnyájan, Fagyot, Árt és Esőt is
beleértve felszállunk a hajóra, és elmegyünk. Megegyeztünk?
A polgármester habozott.
– Vagy inkább azt szeretnéd, ha Suri utasítaná a sárkányát
Karik eltiprására?
Gronbachot nem hatotta meg a fenyegetés, némán bámult a
nőre. Perszephoné állta a tekintetét, nem pislogott, nem
moccant, nem mutatta gyengeség jelét. Két egymásnak feszülő
akarat csatája volt ez. Annak idején a vernesi dherg
kereskedőktől vásárolni is egyet jelentett az ajánlatok és
követelések csatájával, de ezúttal túl nagy volt a tét.
– Nos? – kérdezte a nő, miután percek teltek el.
– Amennyiben ez a sárkány valóban létezik, egy feltétellel
beleegyezem a dologba. – Visszafordult Brin felé. – Át kell
adnod a kőtáblákat, amelyeket elloptál.
– Micsoda? Nem! – kiáltotta a lány.
– A mi hegyünkből származnak. A mi tulajdonunkat képezik.
– De… de hát… – kezdte a lány hitetlenkedve – Még csak nem
is értitek, mi van rájuk írva! Mi hasznát veszitek ti…
– Azok a kőtáblák az örökségünkhöz tartoznak. Itt a helyük.
Nélkülük nincs alku.
– Legyen! – állt rá Perszephoné.
– Seph! – kiáltotta Brin.
– Azt mondtam, legyen!
– Gonosz kis törp vagy! – fortyogott Brin.
– A mi kincseink, nem a tiétek. Mellesleg belgriklungreián
vagyok, nem törp, nem dherg, és nem gonoszabb, mint bárki
más.
– De igen, az vagy – ellenkezett Brin. – És gondoskodom arról,
hogy mindenki meg is tudja.
Gronbach nem értette.
– Én vagyok Rhen-dahl Őrzője, és az árulásod hírét
továbbadom az összes Őrzőnek, és mindenki másnak, aki
énutánam következik. Az egész világ téged fog gyalázni, mert
téged tartanak majd a gonoszság megtestesítőjének.
Ezen Gronbachnak nevetnie kellett.
 – Kislány, a belgriklungreiánok történelme régre nyúlik
vissza, régebbre, mint a rhunák létezése, és azután is
folytatódni fog, hogy a fhreyek eltörölték a fajtátokat Elan
színéről. Senki sem fog emlékezni arra, mit mondtál rólam vagy
bárki másról.
– Ebben nagyon tévedsz – dacolt Brin. – Ugyanis le fogom
írni.

– Mit művelsz, Seph? – támadt neki Moya, amint magukra

maradtak.
Abba a helyiségbe kísérték őket, amelyikben Arion feküdt.
Roant és Brint elvitték a kovácshoz, hogy elkészítsék a kardot.
Roan inkább értetlennek tűnt, mint rémültnek, de Brin
megígérte, hogy mindent elmagyaráz neki. Miután ők ketten
elmentek, Moyára és Perszephonéra rázárták az ajtót. Fogalmuk
sem volt, merre lehet Fagy, Ár és Eső. A törzsfőt ez nem
aggasztotta. Gronbach nem akarja megölni őket; inkább
négyszemközt faggatja ki a törpöket, hogy lyukakat találjon a
meséjükben. Mindössze abban reménykedett, hogy azok nem
mondanak semmi ostobaságot.
– Seph, Brin és Roan nem tudja, hogyan kell varázskardot
kovácsolni!
– Halkabban! – mordult rá Perszephoné a barátjára, majd
elhúzta Moyát az ajtótól. – Nem is kell tudniuk.
Moya összehúzta a szemét.
– Nem értem.
– Nézd, azt akartam, hogy Roan ott legyen, amikor a törpök
kikovácsolják a kardot, hogy lássa, miként készül. Brin meg
majd lejegyzi az összes lépést. A kovácsok nem is fogják sejteni,
mit művel. Azt hiszik majd, hogy varázslat, vagy ahogyan Ár
hitte, a kard mágiájának része.
 – De Seph, hiszen megígérted Gronbachnak, hogy végzel
Minnával!
– Az nem Minna, és ezt te is tudod.
– Persze hogy tudom, de erről ugyebár nem engem kell
meggyőznöd.
Perszephoné felsóhajtott, és mindkét kezével beletúrt a
hajába.
– Egyszerre csak egy dolgot, Moya, jó? Az Ősanya szerelmére,
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megmenekítsem
magunkat! – Leomlott az egyik üres ágyra. – Gyűlölöm azt a
szakállas kis rohadékot! Legszívesebben a saját bajuszával
fojtanám meg. Csaknem otthagytuk a fogunkat abban a
barlangban! – Gúnyolódva utánozni kezdte Gronbach hangját: –
Miféle kardokról beszélsz? – Ököllel belevert egy párnába, aztán
áthajította a szobán. A párna a pótágyra esett. – A kis szánalmas
tetlinfattya!
Moya felhúzott szemöldökkel, mosollyal az ajkán nézte a
párnát.
– Tetszik ez az új oldalad. Hadd lássam többet a jövőben!
– Ha lesz egyáltalán.
Moya nem értette.
– Jövőnk – pontosított Perszephoné, de aztán a soron
következő tennivalók felé irányította a gondolatait. Valamivel
később így szólt: – Szeretném, ha reggel itt maradnál Arionnal.
– Én? De hát én vagyok a Pajzsod! Nekem veled kell
tartanom.
– Roan és Brin el fogják készíteni a kardot, és nem hagyhatjuk
egyedül Ariont… itt nem. A te feladatod lesz gondoskodni róla,
hogy a hajó és mindenki készen álljon az indulásra, mire
visszaérünk. Számítok rád. Ne hagyj cserben!
Moya bólintott.
– Nem foglak. De mégis, ki… Tudod… Ki végez majd a
sárkánnyal?
– Gondolom, nekem kell. – Perszephoné lehúzta a pokrócot az
ágyról, és összegyűrve ölelte. Az ajtóra pillantott, majd Arionra,
aki túlságosan is mozdulatlanul feküdt. – Moya, félek.
– Tudom.
– Te is félsz?
– Én túl hülye vagyok ahhoz, hogy féljek.
– Nem vagy hülye, Moya.
– De okos sem. – Leült a barátja mellé, aztán Perszephoné
egyik kezét a sajátjába vette. – Sohasem tudtam volna
végigcsinálni azt, amit most te tettél odabenn. Ha rám marad a
feladat, már rég a tenger fenekén hevernénk.
– Csak hazudtam egy kicsit, ennyi az egész.
– De olyan jól csináltad! Hihetetlenül jól. Még én is hittem
neked. – Moya a törzsfő vállára fektette a fejét. – Te vagy a
legjobb főnök, akije Rhennek valaha is volt.
– Ha a tervem nem válik be, talán az utolsó is.

Másnap reggel tiszta, verőfényes volt az idő, amikor

Perszephoné, Roan és Brin törpkísérettel végigment a hosszú,
hegyi úton Neithig. A most is páncélba öltözött Gronbach
szintén velük tartott. A törzsfő némi bűnös élvezetet talált a
látványban, ahogy Gronbachról dőlt az izzadság a perzselő
hőségben. Mire elérték a bejáratot, az iparosmester csatakos
volt.
Megállt a kapunál, és a kísérőik is lefékeztek. Egyik törp sem
akart belépni a sárkányölőkkel együtt, és ez meg is felelt
Perszephonénak.
Amint Brinnel és Roannal betették a lábukat Neith hűvös
félhomályába, Perszephoné külön örült, hogy Gronbach odakint
fog perzselődni, míg ő úgy nem dönt, hogy visszatér. Senki sem
siettette.
– Sikerült gond nélkül elkészíteni a kardot éjszaka? –
kérdezte a törzsfő, amint a díszes fal mögé értek, ahol Gronbach
már nem hallhatta őket. Valami oknál fogva, amit csak Roan
tudhatott, a nő egy pokrócba csavarta a fegyvert, mintha
szentséges ereklye volna. Talán tényleg az volt.
Brin a fejét csóválta.
– Megkérdezték, mit szeretnénk pontosan, úgyhogy
megkerestem a táblán azt a részt, amelyet már lefordítottam, és
mondtam valamit a vas hevítéséről egy szénnel megtöltött
kemencében, hogy kiolvadjanak a szennyeződések, amelyek
aztán leülepednek az aljára. Gondolom, a kovácsok már tudták
ezt. Aztán tovább zagyváltam arról, hogyan kell összehajtani a
szén és a vas rétegeit… Nekem fogalmam sem volt, ez mit jelent,
de ők értették. Nem hiszem, hogy mondtam nekik bármi olyat,
amivel eddig ne lettek volna tisztában. Megvolt az egész
módszerük, és csak azon mentek végig. Egy idő után már ránk
se hederítettek. Én meg bólogattam, és olyanokat mondogattam,
hogy „ez az” meg „jó lesz”. Nem tudom, hogy hallották-e
egyáltalán.
– Elképesztő volt – motyogta Roan.
– Mindent jól megnéztél?
A fiatal nő bólintott.
Persze hogy jól megnézett mindent – gondolta Perszephoné.
Roant beküldeni a kovácsműhelybe olyan volt, mint kutyát
szalasztani a henteshez, és azon aggódni, vajon az állat
észrevette-e a húst.
Hamarosan megtalálták a sárkányt. A szörnyeteg a padlón
feküdt, fejét azonban feltartotta, hogy őket figyelje.
Perszephoné sehol sem látta a misztikust.
– Suri?
A lány is felbukkant. Egy pokrócon feküdt, a feje a sárkány
horpaszán nyugodott, miközben a bestia farka pedig
mindkettőjüket körbefonta. Képtelen látvány volt a vad,
mezítlábas lány a vörösesbarna gyapjúköpönyegében és
tetovált testével, amint épp egy félelmes, karmos-pikkelyes
óriáshoz bújva pihen. Egy lány és hűséges társa.
– Már pont azon tűnődtem, visszatértek-e valaha.
– Mondtam neked, hogy visszajövök. Sohasem hagynálak itt.
Suri elmosolyodott. Szomorú mosoly volt, de legalább
mosoly.
– Suri, beszélnünk kell Minnáról… – kezdte a nő, de a látó
félbeszakította.
– Ő igazából nem Minna.
– Valóban nem.
A lány a sárkány nyakára tette a kezét.
– Mégis úgy hiszem, hogy valahol mélyen, legbelül van benne
valami Minnából. Valami, ami foglyul esett odabenn. Nem
hagyhatom csak úgy itt.
– Nem is kérnék tőled ilyet. – Perszephoné Roanra pillantott,
és bólintott.
A feltaláló előrelépett, és letette a csomagot, aztán
széthajtotta a pokrócot, de a kardot egy ujjal sem érintette.
Perszephoné még sohasem látott semmit, ami ehhez a pengéhez
volt fogható. A fém fényes ezüstszínben csillogott, de a széleken,
ahol árnyékok estek rá, kékes árnyalatban játszott. A penge
kecsesen elkeskenyedett, minden vonala egyenesen futott, a
nyelet pedig ugyanabból a fémből képezték ki, mint a pengét,
amitől úgy nézett ki, mintha egyetlen darabból kovácsolták
volna. Ez a fegyver korántsem számított olyan díszesnek, mint
Raithe kardja, vagy olyan ízlésesnek, mint a galantiak pengéi:
ezt az egyszerűsége tette tökéletessé. Ahogy a hangszeres
kíséret sem javíthatott, sőt olykor rontott egy-egy nagy énekes
előadásán, a dhergek is olyan szintre tökéletesítették a
mesterségüket, hogy bárminemű változtatás csak hibát
eredményezett volna.
Roan előhúzott és kinyitott egy kis zsákot, amelyben egy apró
kalapácsot és féltucatnyi vésőszerszámot tartott.
– Tudnom kell a nevét – szólt Brin.
Suri bólintott.
– Mutasd meg. – Azzal az Őrző átadott a látónak egy darabka
meszet.
Suri felrajzolta a padlóra a jeleket.
Hárman nekiláttak belevésni őket a pengébe, miközben
Perszephoné és a sárkány figyelemmel követte a folyamatot.
Vajon tudja, mi történik? Balgargarath megértette, amikor Moya
kilőtte az első nyilat, de a sárkány vagy nem fogta fel a
helyzetet, vagy nem érdekelte a dolog. A szeme nyitva volt, de
nem látszódott benne érzelem. Talán ezt látta benne Suri. Az
ürességet.
Amikor elkészültek, Suri térdre ereszkedett, és egy fénylőkő
derengésében végigfuttatta az ujjait a bevésett írásjeleken.
– Ez az igazi neve. Minnának hívtam, mert ezt dalolta egy
énekesmadár, amikor rátaláltam. Azt hittem, a madár a nevét
mondja. De nem az volt a valódi neve, hanem ez. –
Meglapogatta a pengét. – Így néz ki. A fonatban bukkantam rá. –
Megtörölte az arcát, és reszketni kezdett. Felkelt, majd a
sárkányra nézett. – Nem hiszem el, hogy újra meg kell tennem.
Kettesben maradhatunk?
– Suri, ha szeretnéd, én is…
A lány megrázta a fejét.
– Nekem kell csinálnom.
Perszephoné bólintott.
Roan összeszedte a szerszámait és a batyuját, és hárman
együtt elindultak visszafelé a kapuhoz. Útközben Perszephoné
visszafordult, és látta, ahogy a sárkány végignézi, amint Suri
felveszi a kardot a földről. Egy pillanatra félelem hasított belé.
Mi van, ha megérzi, hogy közeledik a halála pillanata? Vajon
támadni fog?
Suri úgy tartotta a kardot, mintha legalább Elan teljes súlyát
kellene felemelnie. A sárkány továbbra is őt nézte, aztán
Perszephoné meglátta. Csak egy pillantás volt, nem több, mint
egy villanás, de ott volt: az a nagy, megbocsátó szempár, amely
még Perszephoné számára is ismerős emléket idézett. Érezte,
hogy a könnyei összegyűlnek, kicsusszannak és lepottyannak.
– Minna – hallották Suri halk, akadozó hangját. – Minna…
emlékszel, amikor hazamentünk, és megtaláltuk Turát a
kertben fekve…?
Perszephoné visszavezette Roant és Brint a kapu elé, ahol
Gronbach várakozott a katonáival. A törpök gyanakvón
pillantottak rájuk.
– Vége?
– Hamarosan – felelte Perszephoné.
A roppant erő áradása úgy vágta ki Neith hatalmas
kapuszárnyait, mintha csupán holmi hálóterem ajtajai lettek
volna.
Porfelhő takarta el a napot, legalábbis a bejárat előtt.
Mindenki várakozva meredt az ajtónyílásra. Percek múltak el,
és amikor Perszephoné már a saját szemével akart
meggyőződni róla, hogy Suri épségben van-e, a látó kisétált a
kapun. Finom por borította, kivéve az orcáját, ahol a
patakocskák érintetlenül csillogtak. A zokogó Suri mindkét
kézzel a mellkasához szorította a pengét.
Gronbach hitetlenkedve nézett a látóra. A katonáira
pillantott, majd vissza Surira, mintha nem volna képes felfogni,
amit lát. A lány nem illett bele a sárkányölőkről szóló mesékbe.
Intett az egyik emberének, aki berohant, hogy megnézze,
valóban nincs-e ott a sárkány. A fickó csakhamar visszatért, és
biccentett.
Ekkor Gronbach intett, mondott valamit dherg nyelven, és a
törzsfő ismét két apró törp szorításában találta magát.
– Tényleg ilyen agyalágyult vagy? – kiáltott rá a nő. –
Megöltük neked Balgargarathot és még egy sárkányt is! És még
mindig nem akarod állni a szavadat?
Gronbach kuncogott.
– Inkább te vagy az agyalágyult. Ha már korábban is
hazudtam, miből gondoltad, hogy nem teszem meg újra? Az lesz
a legjobb, ha meghalsz, ugyanis nyilvánvalóan túl ostoba vagy
az élethez. – A Suri kezében tartott kardot nézve hozzátette: – És
látom, te is hazudtál arról, hogy a varázskard semmivé vált.
Mohó szemét a pengére meresztette, és kinyújtotta a kezét.
– Add csak ide!
Suri úgy fordult a törp felé, mintha most először venné észre.
– Az ő neve van rajta. – Megdöntötte a pengét, hogy a törp is
láthassa a jeleket.
– Nem érdekel, kinek a neve van azon a fegyveren, kislány.
Az enyém.
– De hát az ő neve van rajta! – ismételte Suri, ezúttal
hangosabban.
Gronbach türelmetlenül forgatta a szemét.
– Egyszerű lélek, ugye? – Megrázta a fejét, aztán odanyúlt,
hogy megragadja a markolatot, de a lány még szorosabban
fogta a pengét. Miközben a fegyvert rángatva küzdöttek,
rengeni kezdett a föld.
Egy jókora kőtömb Neith kapujának tetejéről elszabadult és
legördült, majd szétcsapódó porfelhő közepette tört darabokra.
Esbol Berg tornyai reszkettek, tántorogtak. Kövek csusszantak
le ősi helyükről, egy kerekház méretű, gigászi tömb lezuhant, és
dübörögve gurult le a hegyoldalon.
Gronbach elengedte a fegyvert.
 Amint megtette, a földrengés abbamaradt. Arrafelé nézett,
ahová a nagy kő becsapódott, majd a tornyokra emelte a
tekintetét.
– Rajta van a neve – ismételte meg Suri, mintha észre sem
vette volna a rengést, amely csaknem romba döntötte
körülöttük Neith ősi városát.
Karik polgármestere a dhergek réges-régi, magasztos
építményéről Surira vetette a pillantását. Mélyen belenézett a
misztikus szemébe, aztán a fejét rázta.
– Ez lehetetlen.
Újra kinyújtotta a kezét.
– Gronbach, ne! – kiáltott Perszephoné. Próbálta megállítani,
de nem tudott kiszabadulni az őt visszatartó markok
szorításából.
Másodjára Gronbach még nagyobb erővel húzta a kardot, és
kicsavarta a fegyvert Suri apró kezéből, amitől a lány
hátratántorodott.
Odafenn az égen mennydörgés csattant, és sötét fellegek
takarták el a napot.
Suri a törpre pillantott. Motyogni kezdett magában, közben
az ujjait mozgatta. Aki nem tudta, mi történik, azt hihette, a
lány csupán haragos, és némán átkozza a bántalmazóját.
– Gronbach, add vissza neki a kardot! Most! Gyerünk!
A törp elengedte a füle mellett a figyelmeztetést, és
elmélyülten tanulmányozta a fegyvert.
A szél feléledt, por és homok kavargott tőle.
– Suri, ne… – kezdte Perszephoné.
A rázkódás olyan váratlanul jött, hogy Perszephonénak a
fogvatartóira kellett támaszkodnia, nehogy hasra essen.
– Ó, Nagy Anya! – kiáltott fel, miközben Neith kitárt
kapujából visszhangoztak a pattanások, reccsenések és hangos
dörrenések, mély, fájdalmas nyögések törtek fel az ősi torokból.
 Ami túlélte a több ezer évnyi háborúskodást, az elemek
ostromát és egy Balgargarath nevű démon tevékenykedését,
most nem viselte el egy tizenéves lány bosszúját. Neith legendás
belgriklungreián városa percek alatt odaveszett. A meggyengült
oszlopok, amelyek többé nem voltak elegek a pompázatos tető
terhéhez, megrepedtek, és a hegy teljes súlya lezúdult rájuk.
Érezték a reszketést, a föld alatti lökéseket, ahogy üreges terek
beomlottak mélyen a lábuk alatt. Esbol Berg roppant tornyai két
oldalon megdőltek, támolyogtak, majd a földre rogytak. Az
egyik a tenger felé; a teteje belecsapódott az egyik mólóba, ahol
óriás hullámot vert. A hullám megtáncoltatta a hajókat, és
néhánynak olyan pofont adott, hogy ripityára törtek a
rakparton. A másik nagy torony befelé dőlt, jókora gomolygó
por- és kőfelhő kíséretében rogyott össze. A törmelékfelhő
elszáguldott a fejük fölött. A széllökés és a kavicszápor a földre
lökte Perszephonét, amitől a mögötte álló törp elengedte.
A világ sötétségbe, széttöredezett homályba veszett.
Perszephoné sehol sem látta Surit, Brint és Roant, akik addig
mind ott álltak mellette. Ruhájának ujját tartotta szájához, hogy
lélegezzen, és eltakarta a szemét.
– Suri! Hagyd abba! Suri! Suri!
A föld megállt. A rázkódás abbamaradt, és egy hosszú
pillanatra csend lett. Egyetlen hang sem törte meg a némaságot,
sem madárdal, sem méh zümmögése. Csupán az apró kavicsok
kopogó esőjét lehetett hallani. Mire a szél elfújta a port a tenger
felé, újra kisütött a nap. Mindenkit belepett a porított
sziklamaradék fátyla. Brin köhögött, közben küszködve
dörzsölte a szemét.
Az őket kísérő katonák eltűntek. Perszephoné látta a
napsugarat megcsillanni a páncéljukon, ahogy a hegyről
iszkoltak lefelé. Gronbach pontosan ott állt, ahol addig is.
Hitetlenkedő ábrázattal még mindig a kezében fogta a kardot.
 – Rajta van a neve – mondta Suri negyedjére is. – Nem lehet a
tiéd.
A látó kinyújtotta a kezét.
– Az összes isten és mindenki más szerelmére, add… már…
vissza… – nyögte Perszephoné.
Gronbach csak döbbenten bámult maga elé. Talán túlságosan
ijedt volt ahhoz, hogy megmoccanjon. Perszephoné pontosan
értette. Kissé ő maga is megijedt. De mostanra kiismerte
Gronbachot. Nem szeretett veszíteni.
– Add vissza, hajóra szállunk, és elmegyünk. És Mari
kegyelmezzen neked, ha Moyának vagy Arionnak bántódása
esett, mert Suri őket még annál a pengénél is jobban szereti.
A törp a nőre nézett, aztán bólintott. Átadta a kardot a
lánynak, aki a melléhez szorította a fegyvert.
– Veled ellentétben én állom a szavamat. Ideje indulnunk. –
Perszephoné elhaladt Gronbach mellett, és rátért a Karik felé
vezető útra.

Furcsán néma tömeg tódult ki az otthonokból és sorakozott fel a

mólón, miközben Perszephoné csapata felszállt a Zúgó Kobak
fedélzetére. Zokogva, jajveszékelve gyűltek össze az utcákon és
a tereken. Néhányan odasugdostak egymásnak a saját
nyelvükön, és Perszephoné most az egyszer örült neki, hogy
nem érti, mit.
A kapitány egy szót sem szólt hozzájuk, a legénység sem.
Perszephoné átvette az irányítást, és mindenkit a hajó elejébe, a
raktérbe küldött. Amikor a köteleket eloldozták és a bárkát
messze vitték a mólótól az evezők, Perszephoné csak állt, és
Neith felé tekintett. A nap minden sugara azt a területet
cirógatta, ahol a hegy maradéka volt. A roppant kapu
megsemmisült, a tornyok eltűntek. Neith magasztos nagysága
semmivé lett, az emelkedőn felfelé vezető út csupán egy ütött-
kopott emlékhez, egy széttört álomhoz vezetett.
A Zúgó Kobak legénysége éppannyira kerülte az utasokat,
mint az első hajó matrózai. Arion takarókba csavarva feküdt, az
arca sápadtan csillogott, de még lélegzett. Perszephoné ezt jó
jelnek vette. Azt gondolta, ha a Miralyithre halál várna, az
mostanra már biztosan bekövetkezett volna.
Mindnyájan a deszkákon fekvő fhrey köré gyűltek, elzárva
tőle a harapós tengeri szelet, felváltva fogták a beteg fejét,
miközben a fedélzet bukdácsolt a hullámokon.
– Nem sikerült elhozni a kőtáblákat, igaz? – kérdezte Brin
Moyától.
A harcos a fejét rázta.
– Amint elmentetek, máris nem részesültünk olyan jó
ellátásban. Már azt hittem, a vesztőhelyre visznek, amikor
megjelent egy csapatnyi dherg, és lekísértek a kikötőhöz.
Erre Fagy és Ár is serényen bólogatott.
– Életben vagy – nyugtatta a törzsfő Brint. – És hazamész. Ez
is elég, légy hálás érte.
– Tudom, és hálás is vagyok. Csak hát, nos… Alig volt időm
kideríteni néhány tábla jelentését. Tegnap éjjel akartam
áttanulmányozni őket, de én… én…
– Elaludt – fejezte be helyette Roan.
Brin a feltaláló felé billentette a fejét.
– Te nem?
– Nem, ha munka van, én sosem alszom, márpedig múlt
éjszaka sok dolgom volt. – Roan mosolygott. – Minden rendben,
Brin, tényleg.
Brin bólintott.
– Tudom. Csak azt kívánom, bárcsak több időm lett volna a
táblákkal.
– Úgy értettem, minden rendben van. Megoldottam.
 – Mit oldottál meg?
Roan széthúzta a zsákját, és kivett egy vékony, henger alakú
csövet. Brin közelebb húzódott, hogy lássa, miközben a nő
kioldozott egy zsineget, és széthajtogatta, ami benne volt.
– Az apró emberkék pergamennek nevezik. Birkabőrből
készül. Ugyanaz, amire térképeket és ábrákat rajzolnak. Nagyon
vékony és könnyű, mégis jól megőrzi azt a valamit, amit
tintának hívnak. Persze olyanom nem volt kéznél.
A pergamen belső oldalán jelek sorakoztak. Pontosan olyan
jelek, mint a kőtáblákon.
Brin izgatottan meredt rájuk.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Ráterítettem a pergament a táblákra, és végighúztam rajta a
kemence szenét. Ezt a képet adta.
Brin érte nyúlt.
– Óvatosan – figyelmeztette Roan. – Elkenődik.
– Te egy lángész vagy! – ült át a nő mellé lelkesen Brin.
Ahogy a tekercset tanulmányozókat nézte, Perszephoné ajka
mosolyba csavarodott, ami egészen addig tartott, míg észre nem
vette Surit. A látó szemében révedő tekintettel még mindig a
fegyvert ölelte.
– Gyönyörű kard – dicsérte Perszephoné. – Roan, szerinted
tudnál még ilyeneket készíteni most, hogy láttad, hogyan
készülnek?
A nő bólintott.
– Erős is?
Roan ismét biccentett.
– Azt hiszem, a következő még ennél is jobb lehet. Ha meg
tudnám…
– De ez a kard erős? Van annyira jó, mint a bronz?
– Erősebb.
– Biztos vagy benne?
 Roan ismét bólintott.
– Ennyit elég tudnom. – A törzsfő a pengébe vésett jelekre
sandított. Mások voltak, mint amikre a nyél-vesszőről
emlékezett.
– Mit áll rajta? – kérdezte Surit. – Mi volt a valódi neve?
A misztikus nem felelt.
Brin óvatosan a lányra pillantott.
– Nehéz… nehéz kimondani.
Perszephoné megértően bólintott, amikor Suri rájuk nézett. A
szeme kivörösödött, az arcát foltokban elöntötte a pír.
A szüntelenül emelkedő hullámok hátán utaztak, és
Perszephoné örült, hogy Arionnak nem kell ismét elviselnie a
rosszullétet, ami az ide vezető úton gyötörte. Órák teltek el
teljes némaságban. Amikor Suri végül megszólalt, először azóta,
hogy elhagyták Belgreiget, azt mondta:
– A valódi neve Gilarabrywn volt.
Perszephoné bátortalanul elmosolyodott.
– A Minnát jobban szerettem.
– Én is – értett egyet Brin.
– Én szintén – bólintott Suri. Lenézett a kardra, és a feje fölé
emelte.
– Ne! – kiáltotta Perszephoné. – Mit művelsz?
– Úgy érzem, ennek is nyugovóra kell térnie – felelte a lány.
– Ha csak úgy el akarod dobni, előbb használhatom
valamire? – kérdezte a nő.
– Mire?
– Megváltoztatom vele a világot.
Suri ismét a pengére vetette a tekintetét, és nem értette.
– Ez egy varázskard. Minna tette azzá.
– Ugye tudod, hogy nincs benne valódi varázserő? – Suri
odanyújtotta a fegyvert Perszephonénak.
– Hidd el nekem, Suri – felelte a nő, és érezte a fegyver súlyát
a kezében –, ez a kard mindent megváltoztat majd.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A keerag
Vannak dolgok, amelyekre sohasem számít az ember. Mindig
ez jut eszembe, amikor Udgarra gondolok.
BRIN KÖNYVE

A többi törzsfő mindössze a nagylelkűségéről akarta biztosítani

Raithét, de a tetteik azt juttatták a dureyai eszébe, hogy már
csak órái vannak hátra az életből. Az éjszakát a csarnokban
töltötte Lipit ágyán. Estebédre zamatos malacot kapott – Harkon
ünnepi lakoma esetére hozta magával az értékes állatot. Krugen
a legjobb borát ajánlotta fel, de Raithe nem ivott. Az apja
megtanította rá, hogy tiszta fejjel menjen harcolni. Az ivás csak
azután jöhetett.
Lipit nőket is hozatott neki. Raithe őket sem kérte. Herkimer
szerint a nők elszívták a férfiak életerejét. Persze tudta ő, hogy
az apja „bölcs tanácsainak” nagy része badarság, például az,
hogy miként kell gyereket nevelni, meg hogy a kard és a hírnév
mindennél többet ér. Csakhogy volt még egy másik, sokkal
jelentősebb oka is: nem érdekelték a nők. Semmit sem jelentett
volna neki, márpedig éppen ezen az éjszakán kellett volna, hogy
jelentsen valamit. Raithe nem kételkedett benne, hogy Udgar
megöli.
A harc egyik alapköve az önbizalom volt. Ahhoz, hogy
győzzön, egy harcosnak el kellett hinnie, hogy győzhet. Raithe
tudta – egyszerűen tudta – hogy nem győzhet. Dureyai
viszonylatban jól verekedett, de Udgar még a gulák között is
nagy névnek számított, akikről még az apja is elismerte, hogy
csatára termettek. A kétségbeesés ezt tette az emberrel:
megkeményítette. És csak egyetlen nép volt Elan színén,
akiknek még a dureyaiaknál is nehezebb életet adott a sors: a
gulák. A fhreyek évszázadok óta támadták őket, a háborúskodás
az életük szerves részét képezte. A hadviselés mestereivé kellett
válniuk ahhoz, hogy fennmaradhassanak.
– Meg fogod ölni, ugye? – kérdezte Tesh, miközben kinyitotta
az ablakot, hogy beeressze a reggeli napfényt. A fiú egy
gyékényszőnyegen aludt az ágy előtt, és elképesztette a belső tér
pompája.
– Persze – felelte Raithe. – Elvégre én vagyok az Istenölő,
nem? Egy Gula-rhunát legyőzni nem lehet nehezebb, mint egy
fhreyt.
– Akkor keerag leszel.
– Így működik a dolog.
– A szavadat törvényként tisztelik majd az összes klánban,
ezer meg ezer ember él majd a törvényeid szerint.
– Erről van szó.
A fiú átment a hálóterem tenger felőli oldalára, és tovább
nyitogatta a spalettákat. A kölyök még mindig vézna volt, csupa
csont és bőr, de az arcába már visszatért a szín. És most először
Raithe észrevette, hogy finom árnyék sötétíti az állát és a felső
ajkát. Csalódás hasított belé, mert rájött, hogy sohasem fogja
látni a kölyköt férfivá cseperedni. Korábbi fenntartásai ellenére
megkedvelte Tesht, és megbarátkozott a gondolattal, hogy
szerepet vállaljon a gyerek jövőjében. Tesh azt akarta, hogy
Raithe tanítsa meg verekedni, de Raithe sokkal többet akart
megmutatni neki – mindent, amit Herkimer nem tudott átadni
neki.
– Gondolom, akkor majd új Pajzsot választasz. Keeragként
igazi Pajzsra lesz szükséged.
 – Te igazi Pajzs vagy.
– Tudod, hogy értem.
Raithénak már csak néhány órája volt hátra az életből, mit
számított?
– Figyelj, te vagy az egyetlen dureyai rajtam kívül. Igaz, hogy
még aprócska vagy, de jó a vérvonalad. Megnősz majd, felhízol,
izmokat növesztesz, keményen edzel… keményebben, mint
bárki, és a világ legjobb harcosa válik belőled, leginkább azért,
mert dureyai vagy. – Felvette a fél csizmáját a földről, és
felhúzta. – Csakhogy…
Habozott, és tapodva igazította a lábát a lábbeliben.
– Csakhogy mi?
– Csakhogy nem taníthatlak meg arra, amit tudni akarsz.
Arra egy ember sem taníthat meg.
– Te vagy az Istenölő. Persze hogy megtaníthatsz. Te…
– Már meséltem, szerencsém volt. A puszta véletlennek
köszönhetem, hogy megmenekültem, és mert Malcolm
betegesen kötődik a kövekhez meg mások fejéhez. A lényeg az,
hogy senki sincs, aki meg tudna téged tanítani arra, hogy úgy
harcolj, mint ők. – Lemondóan csóválta fejét. – Csak úgy
tanulhatod meg, hogyan kell megölni valakit, ha hagyod, hogy
ők tanítsanak. Tőlük tanulod meg, hogyan kell csinálni.
Felfedezed az erősségeiket és a gyengeségeiket. Rájössz a
titkaikra, és sohasem engeded nekik, hogy kikutassák a
sajátodat. Meg akarod tanulni, hogyan kell fhreyt ölni? Tőlük
tanuld meg. És igen, talán titkolják a gyengeségeiket, de át kell
látnod a felszínen.
Tesh szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Raithe
megelőzte.
– És ne takarózz azzal, hogy nem kedveled őket – dorgálta,
mire a fiú összeráncolta a szemöldökét. – A faludat kedvelted?
Szeretted a köveket és a kígyókat? Szeretted a jéghideg vizet
télen, amikor nem jutott elég trágya tüzelőnek? Tetszett, hogy
napokig éhen voltál? Szerettél abból a fémízű, sáros vízből inni?
Én bizony nem szerettem. Egyetlen dureyai sem szeretett, akit
ismertem. Mégis mindennap felkeltünk, azt a vizet ittuk,
kiástuk azokat a köveket, és összeszedtük a trágyát tüzelőnek,
mert a dureyaiak túlélők, és nem szokásunk panaszkodni. Tehát
ha meg akarod tanulni, hogyan kell elfet ölni, tőlük tanulj.
Csináld, amit mondanak. Hallgasd meg a mondanivalójukat. Így
győzheted le őket.
– Mik azok az elfek? – kérdezte Tesh.
– Azok, amiket meg akarsz ölni.
A fiú tanácstalanul meredt rá.
– Miért, szerinted megérdemlik, hogy isteneknek nevezzük
őket? – folytatta Raithe.
Tesh somolygott.
– Bizony, hogy figyelem őket. Eljárok az edzésekre,
végignézem, amit csinálnak. Más a harcmodoruk, tudtad?
Mindegyikük más-más harcmodor mestere. Shebek két rövid
kardot forgat, és erőszakosan támad. Tekchin a hosszú, könnyű
pengéjére támaszkodik, és a lábmunkája gyakran bonyolult.
Eres mindenféléket hajigál, főleg lándzsákat és gerelyeket.
Anwir parittyával, hálóval és egy körbe-körbe forgatott cleve-
vel harcol. Grygor egy óriási, még neki is túl nagy karddal
kaszabol. Közelharcban egyik kézzel megragadja a pengét a
közepénél, ahol leköszörülte az élt, hogy fogódzót alakítson ki.
Ez azt jelenti, hogy a pengét kardként és lándzsaként is tudja
használni. Nefron pedig karddal és pajzzsal harcol, valahogy
úgy, mint te. – A kölyök elgondolkodott egy pillanatra. – Ha
elmegyek az edzésükre, és hagyom, hogy tanítsanak,
megtanulhatom a különböző technikákat.
– Jó terv.
A fiú végignézte, ahogy Raithe felhúzza a csizmáját.
 – Tényleg meg fogod ölni azt a gulát?
– Egyszer már megbeszéltük ezt.
– Csak hát… olyan nagydarab.
– Igen, tényleg az.
– De igazán kecsesen mozog. Nagyszerű egyensúlyérzéke van,
és kiszabott könnyeden jár, mintha táncolna.
– Kiszabott könnyeden?
A fiú megrántotta a vállát.
– Az apám mondogatta mindig.
– Mit jelent?
– Mindig ez volt az első, amit az anyámmal csinált, amikor
hazajött a Magaslándzsából, de gondolom, különböző dolgokat
is jelenthet, mert a birkáinkra is azt mondta, hogy lusták, mint a
szabás, meg Haden Woolmanre, hogy megszabhatja magát. – A
fiú eltűnődött egy pillanatra, és hozzátette: – Persze az is lehet,
hogy mégis mindig ugyanazt jelenti.
Raithe felnevetett, és a kacaj jólesett neki. Minden bizonnyal
utoljára nevetek. Egyre jobban tetszett neki a kölyök. Nem a
mesteri nyelvhasználata miatt, hanem azért, mert pontosabban
le sem írhatta volna Udgart. Hogyan lehet ilyen jó szeme egy
ennyire fiatal gyereknek? Született tehetség! Talán tényleg nagy
harcos válhat belőle, feltéve, hogy elég sokáig életben marad.
Raithe felállt, és kettőt toppantva a helyére rázta a sarkát a
csizmában. Megragadta a leigh morját, és az éjjeliedényt
kereste.
– Hol van a… – kezdte, amikor észrevette, hogy Tesh úgy
kihajol az ablakon, hogy még a lába is felemelkedik a padlóról.
– Mit nézel?
– Látni innen a kikötőt. Épp most fut be egy olyan dherg hajó.

A gula keerag már megérkezett. Raithe az udvaron pillantotta

meg Udgart és a segédeit. Ide beszélték meg a párbajt, erre a jól
körbekerített helyre, ahol a nézők a fal tetejéről figyelhették az
eseményeket. Úgy volt, hogy délig nem kezdik el a csatát, de a
mellvéd máris elkezdett megtelni. A nagy esemény ideje végre
elérkezett.
Ez volt minden dureyai elkerülhetetlen végzete, akárhogy is
ágáltak ellene. A Mynoganoktól nem lehetett megtagadni a
jussukat. Az apjával ellentétben, aki minden csata előtt
áldozatot mutatott be, Raithe nem hitt a dureyai hadistenekben,
úgy látszik azonban, azok hárman hittek őbenne.
A halála legalább nagy nyilvánosság előtt fog bekövetkezni.
Hányan mondhatták el magukról ezt, hacsak nem akasztásra,
lefejezésre vagy máglyára várták őket? Olyan sokan haltak
jelentéktelen halált: félrenyelték a falatot, megfagytak egy
hegyoldalon, belefulladtak egy folyóba. Amikor az apjával
nyugatra ment, Raithe biztos volt benne, hogy valami ostoba
baleset következtében fogja otthagyni a fogát. Eltöri a lábát
valahol a vadonban, és mivel magára marad, majd szép lassan
éhen hal. Az Udgar általi halál még mindig jobb volt. A gula érti
a dolgát. Gyorsan vége lesz.
Raithe újra felidézte az apja szavait: a legrosszabb, ami
történhet, az az, hogy meghalsz. Ennél talán még az is jobb is
lesz. Mindenki meghal egyszer. Raithe már így is túlélte az
egész klánját.
Nem talált hivatást az ölésben úgy, mint az apja és a bátyjai,
de azon tűnődött, vajon ezzel a párbajjal belépést nyer-e
Alysinbe. Jól hangzott, de ha az azt jelentette, hogy az
örökkévalóságot a testvéreihez hasonlókkal kell eltöltenie,
akkor a Rel is tökéletesen megfelelt. Az anyját és a nővérét úgyis
ott találja. Miféle zűrzavar honolhat a túlvilágon, ha a
vérszomjas gyilkosok örökkévalóságig tartó jutalomban
részesülnek a kíméletlenségükért? Az édesanyja és a nővére
ugyanolyan bátrak és vitézek voltak, de sosem kegyetlenek.
Senkit sem öltek meg, és ezért őket kisebb jutalom várta. Az
egésznek semmi értelme.
Mivel semmit sem nyert azzal, ha délig várt, Raithe kisétált a
csarnokból. Azt tervezte, hogy ott és akkor kihívja Udgart, csak
azért, hogy hamarabb túlessenek rajta, de ez még azelőtt volt,
hogy a kapun belépett volna három nő.

Roan és Moya a kikötőből egyenesen a dahl udvarára követte

Perszephonét. A törzsfő meghagyta Brinnek, Surinak és a
törpöknek, hogy Ariont vigyék Paderához. Szemlátomást valami
fontos esemény zajlott éppen, mert a dahl megtelt emberekkel.
Minden törzsfő jelen volt, ráadásul a legjobb öltözékükben.
Nyakperecekben, díszes leigh morokban feszítettek,
mindenkinek hangsúlyozva, milyen fontos emberek. A
galantiak a füvön gyülekeztek a kaputól jobbra, és körülöttük
széles sávban üresen maradt az udvar, mintha láthatatlan
akadály venné körbe őket. Senki sem mert túl közel menni.
A falakon gyülekező arcok tengerében Perszephoné
észrevette Heath Coswallt, aki Hanson Killian mellett ült.
Bakerékkel és Mathias Haggerrel jöttek el. Pucér lábukat
lelógatták, úgy kaszáltak vele, mint egy óriás százlábú. A földön
az üres abrakos láda mellett ott állt Wedon gazda, kezét Gelston,
a juhász vállára tette, aki olyan zavarodottnak és sápadtnak
tűnt, mintha hónapok óta nem látta volna a napot, de legalább
már talpon volt. Még Tressa is a falakon belül tartózkodott,
egyedül. Gifford a mankójára és Habet bal vállára
támaszkodott. Perszephoné szíve meg akart szakadni, amikor
meglátta a zúzódásokat, de Paderának igaza lett: Gifford
mindenkinél jobban bírta a verést.
Legalább mind megjelentek, mind élnek, mind biztonságban
vannak.
Ekkor pillantotta meg Raithét. A férfi a csarnok lépcsőjén
igyekezett lefelé. Széles vigyor terült szét az arcán, a szeme
pedig elkerekedett a megkönnyebbüléstől, miközben
futólépésben sietett a nő felé. Nem állt meg előtte, két karjával
azonnal megragadta Perszephonét, és felemelte a földről.
– Hiányoztál – súgta neki, miközben körbeforgatta a
levegőben. – Attól féltem, hogy sohasem jössz vissza. – Arcát a
nőének nyomta. Fekete szakálla szúrta Perszephoné arcát, ám a
nő a legkevésbé sem bánta.
– Persze hogy visszajöttem!
Raithe hagyta lecsúszni a földre, és Perszephoné nagy
nehezen ismét megvetette a lábát a talajon. Örült a
fogadtatásnak, de dolga volt, és azt akarta, hogy komolyan
vegyék. Ha körbe-körbe forgatják a levegőben, mint egy ifjú
menyasszonyt, az nem pont azt a képet mutatja, amelyet
láttatni akart magáról.
Amikor Raithe végül eleresztette, a nő megkérdezte:
– Mi folyik itt? Csak nem megvolt a keeragválasztás?
– Még nem. – Raithe széles mosolya szédültnek tűnt, közben
le sem vette a szemét a nőről.
Perszephoné nagyot sóhajtott.
– Továbbra sem vállalod? Nem állsz a népeink élére, mert
nincsenek fegyvereink?
– Nos, kissé bonyolult a helyzet. Tudod…
– Mindegy is, bejelentenivalóm van. Szerintem neked is
hallanod kell. – Perszephoné mosolygott. – Emberek!
Hallgassatok ide! – kiáltotta a tömegnek. – A nevem
Perszephoné, Gath házából, és a Rhen-klán főnöke vagyok.
A sokaság már így is érdeklődve figyelte őket Raithe drámai
ölelése után. Perszephoné észrevette Tegant, Harkont, Lipitet,
Krugent és Alwardot, akik a kútnál álltak egymás mellett, és
éppen kettejüket vizslatták.
– Mielőtt útra keltem innen, kétségesnek tűnt, hogy valaha is
sikerrel járhatunk-e a fhreyekkel szemben. A haderőnk
megfelelő volt, ám rendes fegyverek híján a fhreyek kardjai és
vértjei túl fejlettnek számítottak. – Megfordult. – Moya! Roan!
A két fiatal nő odafutott. Moya vitte az íjbotot, Roan pedig a
pokrócba csavart tárgyat.
– Átkeltem a tengeren a dhergek honába, Neith ősi városába,
és egy új jövő reményével tértem vissza.
Az udvarra csend telepedett, leszámítva az emberek
csoszogását, akik tülekedve próbálták kilesni, mi lehet a
pokrócba bugyolálva. A takarót levéve Perszephoné a feje fölé
emelte a kardot. A dahl udvarán mindenkinek elállt a lélegzete,
majd ismét mély némaság következett. A reggeli napfény
megcsillant a penge tükörsima felületén. Perszephoné
körbesétált vele, végig a csodálkozó szempárok és tátva maradt
szájak előtt. A kört annál az oszlopnál fejezte be, amelyikben
Raithe hagyta Shegon kardját. A penge még mindig ott volt, úgy
nyúlt ki a cölöpből, mint egy faág.
Perszephoné a bronzpengére mutatott.
– Ezt a gyönyörű fhrey kardot a dureyai Raithe, az Istenölő
hagyta itt. Képes átvágni minden fegyverünket. Megállapítást
nyert, hogy azért nincs esélyünk a fhreyek ellen, mert ilyen
kardokat birtokolnak. Mert a fémük ennyire erős.
Roanra pillantott. A fiatal nő összekulcsolta maga előtt a
kezét. Perszephoné gyors imát mondott Marihoz. A két kézzel
tartott kardot magasra emelte, és olyan erősen, ahogy csak
tudta, széles ívben megsuhintotta a feje fölött. A becsapódástól
rázkódás szaladt végig a karján, és a fegyver csaknem kiesett a
markából, de erősen belekapaszkodott, amikor a törpök
kovácsolta kard összetalálkozott a fhrey pengével, közel annak
markolatához. Érezte, ahogy az anyag megadja magát. Amikor
felnézett, csak a bronzpenge fele maradt az oszlopban. A
markolat a földön feküdt, Raithe lábánál.
A tömeg hangosan felszisszent, és Perszephoné újra kapott
levegőt.
Mindenki máshoz hasonlóan Raithe is csodálattal meredt a
csillogó kardra.
– Hányat adtak?
– Csak ezt az egyet. – Perszephoné nem tudta elrejteni a
mosolyát.
– Ezt az egyet? – Raithe nem értette. – De… mindössze egy
kardot? Egyetlen pengével nem lehet felszerelni egy hadsereget.
– Perszephoné látta lehervadni a mosolyát, leesni a vállát. – Még
ha ezret adtak volna, az sem lenne elég.
– Pontosan. Ezért nem kardszállítmánnyal tértem vissza.
Mondd el neki, Roan!
A feltaláló, aki harmadik újrakezdésre – még mindig – a
takarót hajtogatta, megdermedt a neve említésére.
– Mondd el neki! – erősködött a törzsfő.
Roan motyogott valamit, de lehajtott feje és arcába hulló haja
miatt nem lehetett hallani a hangját.
– Hangosabban, Roan! – biztatta Moya.
Roan felemelte a fejét.
– Én… én tudok ilyet csinálni.
– Te tudsz ilyet csinálni? – döbbent meg Raithe.
A nő nagyon félénken bólogatott.
Perszephoné, miközben a feltalálóra mutatott, kikiáltott a
tömegnek.
– Ez a nő ismeri a titkát, hogyan kell ilyen kardokat
kovácsolni!
Roan megrémült Perszephoné hangjától, és látványosan
összehúzta magát. Tett néhány lépést hátrafelé, majd elhagyta a
nyílt udvart, és beolvadt a tömegbe.
 Perszephoné átadta a kardot Raithénak.
Amaz csak bámult a pengére, majd Roanra nézett.
A fiatal nő behúzta a nyakát, mintha elrejtőzni készülő
teknőc volna, de valahonnan sikerült bátorságot merítenie, és
így szólt:
– Jobbat is tudok csinálni.
Raithe a cölöpre pillantott.
– Kettévágta Shegon kardját.
– Tudom, de tudok jobbat is. Én… Nem követték rendesen a
lépéseket. Persze azt sem tudták, hogyan kell elolvasni a jeleket
a kőben. Azt csak Brin tudja. Igazából még a kőtábláról sem
tudtak, míg fel nem hoztuk őket a hegy gyomrából. Úgyhogy
csak azt csinálták, amit mindig is szoktak. Ám a Nagy Öreg
módszere sokkal jobb. A több széntől keményebb lesz a penge,
kevésbé rugalmas, kicsivel törékenyebb, de élesebb és
könnyebb, jóval könnyebb. Csinálhatok kétszer ilyen hosszú és
feleennyire nehéz kardot is. Vagyis talán nem feleennyire
nehezet, de talán harmadával könnyebbet. Nem tudom. Ki kell
próbálnom néhány dolgot.
A többi törzsfő közelebb jött.
– Ez valami varázslat? – kérdezte Tegan, és úgy nézett a
Raithe markában tartott fegyverre, mintha a dureyai egy
veszélyes kígyót dédelgetne.
– Nem – felelte Perszephoné. – Ami azt is jelenti, hogy Roan
másokat is meg tud tanítani az elkészítésükre. – Perszephoné
beállt Raithe elé. – Nem ezer kardot hoztam magammal. Ezer
kard jut minden hónapra!
– Annál is több… – szólalt meg ismét Roan. A fiatal nő
kisegérként viselkedett, kivéve akkor, amikor arról kellett
beszélnie, hogyan működik valami. – Ha majd mindent
kipróbáltam, nagyobb tételben kovácsolhatjuk őket. A valódi
gondot inkább a nyersanyag beszerzése jelenti. – Benyúlt a
zsebébe, és kivett egy követ. – Ez vas. Vagyis hát olyasmi.
Elhoztam a műhelyükből. Sok volt nekik.
A törzsfők közelebb jöttek, hogy megszemléljék az ezüstösen
csillogó, vöröses követ.
– A dhergek adnak belőle? – akarta tudni Krugen.
– Talán ha fizetünk érte – mondta Lipit elégedetlen hangon. –
A dhergek kíméletlen kereskedők.
– Arra ne is számítsatok – felelte Moya. – Kétlem, hogy egy
morzsától is megválnának, akármilyen árat is kínáltok.
– Akkor meg mire jó mindez, ha nem tudunk…?
Gifford nyomakodott át a tömegen mankóját pásztorbotként
használva, hogy utat vágjon az emberek között.
– Én má’ láttam ilyet! – mondta, miközben a könyökével
befurakodott.
– Gifford! – kiáltott fel Roan. A gondosan összehajtott
pokrócot lehajítva odaszaladt, és csak az utolsó pillanatban
fékezett le, mielőtt hozzáért volna a fazekashoz. – Hiszen te jól
vagy! Jobban vagy!
– Ezt jánézésje megállapítottad? – vigyorgott a férfi.
– Csak azt hittem… azt hittem…
– Én is azt hittem jólad.
– Hol láttál ilyet? – kérdezte szigorúan Harkon.
Gifford nem volt hajlandó levenni a szemét Roanról, ezért
amikor megszólalt, mintha a nőhöz beszélt volna.
– Mindenféléket kiások a földből, hogy mázat csináljak
belőle. Joannal má’ mindenféle fémet találtunk. De nem
tudtunk velük mit kezdeni, ezéjt nem használtuk fel őket.
Roan elmosolyodott.
– Addig kell melegíteni, amíg nagyon forró nem lesz. Egy
ilyen nagy tömlőt használnak hozzá. Úgy hívják, fújtató.
– Milyen gyakori ez a kő? – érdeklődött Lipit.
– Szerintem nagyon – vélte Tegan. – Warrikban rezet
bányászunk a Galeannon folyó körüli hegyekben. Rezet nem
sokat találunk, de ebből a kőzetből rengeteg van.
– Ha szerzünk vasat, nem csak kardokat csinálhatunk –
tudatta velük Perszephoné. – Vértet is lehet belőle készíteni,
fémgyűrűkből álló ingeket, mint amilyeneket a dhergek
viselnek. Könnyűek, de a legélesebb pengét is megállítják. És
olyan pajzsokat készíthetünk, amelyek nem törnek össze. Idővel
a fhreyekénél is jobb fegyverekkel és páncélzattal szerelhetjük
fel a hadsereget.
Raithe a vállánál fogva ragadta meg Perszephonét. Az alsó
ajkára harapva vigyorgott, és úgy bámult rá, mintha most látná
először.
– Megcsináltad! – mondta neki a férfi csodálattal a
hangjában. – Tényleg megcsináltad!
Perszephoné szintén megragadta a karját, és megszorította.
– Tehát elfogadod? Keerag leszel?
Raithe mélyen a szemébe nézett.
– Nem.
– Nem?! De hát… Tudod te, milyen vesződséggel járt…?
A dureyai harcos a többi törzsfőhöz fordult, és
félbeszakította.
– Én még nem neveztem meg a jelöltemet!
Értetlen szempárok néztek vissza rá.
– Nem is kellett – felelte Tegan. – Perszephoné már jelölt
téged.
– Nem magamat akarom! Őt! Perszephonét, a Rhen-klán
főnökét jelölöm a keerag tisztségére.
Perszephoné arcán mélységes döbbenet mutatkozott.
– Raithe, nem! Én…
– Csatlakozom! – tartotta fel a kezét Moya széles vigyorral az
ábrázatán.
Raithe rámosolygott, aztán a többi törzsfőhöz fordult, akik
kevésbé tűntek meggyőzöttnek.
– Napokig üléseztünk és vitáztunk itt, és semmit sem értünk
el. Miközben mi a szánkat járattuk és aggodalmaskodtunk,
Perszephoné az életét kockáztatva átkelt a tengeren, és
visszatért a megoldással. És hadsereget vitt magával? Kardot és
lándzsát ragadott a csatában? Nem. Elvitte a legjobb elméket,
akiket ismert, és úgy győzedelmeskedett, hogy az izmai helyett a
fejét használta. Te képes lettél volna erre, Tegan?
A warriki főnök megrázta a fejét, és friss szemmel, komolyan
nézett Perszephonéra.
– Na és te, Lipit? Itt élsz a tenger mellett, a dhergek
tőszomszédságában. Naponta kereskedsz velük. Miért nem
sikerült még megszerezned ennek a varázslatos fémnek a
titkát?
Lipit nem felelt. Ő is Perszephonét figyelte, majd tekintete
Raithe kezére és a csillogó fegyverre tévedt.
– Az az igazság, hogy egyikünknek sem sikerült volna. Azt
tudom, hogy nekem nem. – Raithe most már kiabált. – Na és te,
Udgar? Te képes lettél volna arra, amire ez a nő?
Perszephoné megfordult, és egy hatalmas termetű, ocsmány
férfit pillantott meg az udvar távoli végében. Az orrából
darabok hiányoztak, és tetőtől talpig vörös szőr borította.
– Perszephoné, Rhen-dahl főnöke – intett Raithe az óriás felé
–, bemutatom Udgart, a gula klánok keeragját.
– Te törzsfő vagy? – Udgar mély, reszelős hangon beszélt.
– Igen – nézett fel a nő az ormótlan vadállatra. – Tehát a Gula-
rhunák megkapták az üzenetemet.
– Te hívtál ide minket? Te hívtad meg a gulákat?
– Ez az egész az ő ötlete volt – magyarázta Raithe. – Ő eszmélt
rá legelőször a fenyegetésre, és ő hitte el legelőször, hogy
győzhet. Összehívta ezt a nagytanácsot. Perszephoné javasolta,
hogy nevezzünk ki egy vezetőt. És amikor jobb fegyverekre volt
szükség, mint amilyen a fhreyeknek van, azt is elintézte.
Sohasem hittem a lehetetlenben. Sohasem hittem, hogy
egyetlen ember is elérhet változást. Perszephoné azonban rám
cáfolt. Sok mindenben nem hittem, de… de benne hiszek. Neki
sikerült a lehetetlen, nemcsak egyszer, hanem újra és újra.
Nézzetek csak Udgarra! A Gula-rhunák vezetője itt áll Tirre-
dahlban, és részt vesz egy keerag választásában az összes klán
élére. Lipit, te gondoltad volna, hogy ez valaha is megtörténhet?
A törzsfő a fejét rázta.
– Én sem, de Perszephoné így gondolta, szükségét látta, tehát
megvalósította. Amikor nem hittem, hogy van mód felülmúlni a
fhrey fegyvereket, feladtam. Egy keerag sohasem adja fel.
Perszephoné nem adta fel. Nézzétek, mit ért el egy maroknyi
nővel és két fiatal lánnyal. Képzeljétek csak el, mire volna képes
az összes klán egyesített haderejével! – A fejét csóválta, és a
szeme megállapodott a nőn. – Perszephoné, én nem lehetek
keerag. Már te vagy az. – Aztán farkasszemet nézett Udgarral. –
És nem csak a Rhulyn-rhunák keeragja. Az összes klán élére őt
kell megtenni!
– Ezt nem mondhatod komolyan! – Nefron áttört a tömegen a
kis tisztásra, ahol a tanácskozók álltak. Amikor megszólalt, a
közelben állók elhátráltak, még Udgar is, aki gyilkos dühvel
meredt a fhreyre. Csak Rhen-dahl és Dureya törzsfői nem
moccantak. Ezt mások is észrevették.
– Amikor saját magadat ajánlottad keeragnak – kezdte Raithe
–, azt állítottad, hogy a vezérnek nem szükséges kardot
forgatnia, emlékszel? Hogy a keeragnak nem kell kimennie a
csatamezőre. Hogy olyasvalaki kell, aki látja, mit szükséges
megtenni, és mozgásba tud hozni egy tervet, valamint elérni a
célját. Én azt mondom, a dherg fémek ismeretének megszerzése
kimeríti ezt. Te mit gondolsz? Azt is említetted, hogy
olyasvalakire van szükség, aki hisz a közös ügyben, és kész
mindent feláldozni a sikerért. Perszephoné elveszítette a férjét,
a fiát, a klánja nagy részét és a dahlját. Ezek egyike sem
állhatott az útjába. Sohasem adta fel. És nemcsak hogy kész
áldozatot hozni… Már meg is tette.
– De mit tud a harcról? – kérdezte Nefron. – Hogyan tudna ő
egyáltalán…
Moya önelégülten elvigyorodott, előrelépett, aztán a tőle
megszokott vakmerőséggel szólt a fhreyhez.
– Jobb, ha tudod, hogy nem adták könnyen a titkaikat. Nem
mesélték el mosolyogva a legszentebb hagyományaikat. – Roan
íjára támaszkodott, amely húr nélkül csak egy vékony botnak
tűnt. – Meg kellett harcolnunk értük.
– Nektek? Megharcolni? – rötyögött Udgar. – Kivel
verekedtetek meg, kislány? A dhergek kismacskáival?
Moya felmosolyogott rá.
– Amit én öltem meg, az téged apró féregnek nézne.
Balgargarath százszorta ijesztőbb volt, mint a te ocsmány pofád.
Udgar rávigyorgott.
– Nem tartasz ijesztőnek?
Moya a tőle megszokott, természetes kacérsággal hátradobta
egy hajtincsét.
– Azok után, amiket láttam? Csak egy lógó fülű kiskutya vagy.
Udgar vigyora lehervadt.
– Elég! Ilyen balgának tartotok netán? Azt gondoljátok, hogy
ennyire könnyen megtévesztetek ezzel a megrendezett
színjátékkal? A déli klánok csalárdságáról legendák szólnak, ám
én átlátok a hamis állításaitokon! Ideje megküzdeni! – Udgar
szúrós szemmel meredt Raithéra. – Eljött az idő, hogy a Rézkard
fia meghaljon.
– Mi folyik itt? – lepődött meg Perszephoné.
– A Gula-rhunák is választottak maguknak egy keeragjelöltet.
Most párbaj útján akarják eldönteni a dolgot. A győztes lesz az
összes klán keeragja – tájékoztatta Raithe.
– Miért kell mindig mindent párbajjal eldönteni? – kiáltott fel
Perszephoné.
– Hogy kiderüljön, ki a kiválóbb! – ordította Udgar. – Hogy ki
érdemes a népek vezetésére! Most pedig félre az útból, hadd
intézzem el!
A Gula-rhuna röviden tanácskozott a többi gulával, egytől
egyig tagbaszakadt, prémbe öltözött fickókkal. Az egyikük
átadott neki egy lándzsát meg egy pajzsot.
– Harcolok – nézett a törzsfőkre Raithe –, de csakis
Perszephoné bajnokaként. Ha győzök, ő lesz a keerag, rendben?
– Le tudod győzni? – kérdezte halkan a nő.
Raithe nem felelt.
Az udvaron az emberek izgatottak lettek. Lassan kezdetét
vette a műsor, amiért jöttek. A közelebb állók elhátráltak, a
hátrább állók előrefelé kémleltek, és az egész dahludvar
sutyorgástól visszhangzott.
– Raithe! Meg tudod?
A férfi a kardra nézett, aztán egyenesen Perszephoné
szemébe.
– Fogalmam sincs. Nem hittem, hogy lehetséges, de ezzel… –
Pillantása a kardra siklott. – De ezzel talán mégis.
Amikor Udgar visszafordult, Raithe belépett Perszephoné elé.
– Nos? Ki lesz az? – kérdezte a gula. – Elfogadod a Rézkard
fiát bajnokodnak, vagy szeretnél személyesen megvívni velem?
Vagy talán az a szép arcú-nagyszájú akar verekedni? – Teli
torokból felkacagott. – Nem számít. Akivel megvívok, azt
megölöm, aztán én leszek a keerag. Kit választasz? Ki mer
kiállni ellenem?
– Én – jelentette ki Raithe.
– Nem. Nem ő – felelte gyorsan Perszephoné, és kilépett a
dureyai mögül.
 Raithe megpördült, és ránézett.
– Ne bolondozz! Meg fog ölni.
– Dehogy fog!
Raithe szigorú, már-már haragos arcot vágott. Félrevonta a
nőt, és azt suttogta:
– Udgar minden bizonnyal a legjobb bajvívó az összes klán
összes harcosa közül, beleértve a Gulát és a Rhulynt is.
– Nálad is jobb?
Raithe megint nem felelt.
A nő megszorította a kezét.
– Nem kell, hogy bajnokomként vívj helyettem. Van már
Pajzsom.
– Micsoda? Ki az?
Perszephoné ellépett tőle, és szembefordult Udgarral, aki
szálfaegyenesen, állát feltartva várakozott. Visszataszító,
sebhelyes arca kihangsúlyozta öntelt vigyorát. Perszephoné
Moyára pillantott, aki alig láthatóan biccentett.
– Ha mindenképpen párbajjal akarod eldönteni, Moya lesz a
bajnokom – intett a Pajzs irányába Perszephoné.
– A kislány, akinek a szája még a szeménél is nagyobb? –
nézett a gula harcos Moya felé, és derűsen bólogatott. – Értem
már. Azt gondolod, nem ölök csinos lányokat. Hogy így
lemondok a párbajról, és hagyom, hogy te légy a keerag.
Tévedsz. Sok szép lányt megöltem már. Elfogadom a kihívást!
– Csakugyan? – nézett rá Moya.
– Állj! – szaladt oda Tekchin a harcra kész nő mellé. A fhrey
arcán szigorú kifejezés ült. – Majd én! – Úgy meredt Udgarra,
mint egy elhagyott csecsemőt fixírozó, éhes hegyi macska. –
Majd én harcolok helyette.
Lipit Teganhoz fordult.
– Ha tudom, hogy ennyi vállalkozó kedvű bajnok van itt,
magamat jelöltetem keeragnak.
 – A fhreyeknek ehhez semmi közük – jelentette ki Udgar. –
Most keeragot választunk. A fhreyek leölése csak azután jön.
– Moya – könyörgött Tekchin, de a nő nem volt hajlandó
ránézni.
– Ez őrültség! – fakadt ki Raithe Perszephonénak. – Udgar
megöli! Moya meg fog halni!
– Aztán a Gula-rhunák fognak uralkodni felettünk – jegyezte
meg Lipit. – Nem csak az ő élete forog kockán.
A visszaúton, Neithben és a hajón is Perszephoné látta, ahogy
Moya az íjbottal gyakorol. A dherg bárkán finomított a
technikáján, addig alakítgatta Roan találmányát, míg egymás
után többször is el tudta találni az első tartóoszlopot a raktér
hátuljában. A hajó túl kicsi volt ahhoz, hogy nagy távolságban is
kipróbálja a fegyvert, de Udgar amúgy sem lenne túl messze, és
bőven szélesebb volt, mint egy tartóoszlop. Persze egy faoszlop
egész másként viselkedett, mint egy ember, és Perszephoné
Moyára nézett megerősítésért.
A fiatal nő rátámaszkodott az íjra, és felvillantotta jól ismert,
lefegyverző mosolyát. Aztán biccentett egyet Udgar felé, majd a
szájával két szót formált némán: könnyű préda.
Ha nem aggódott volna őszintén, Perszephoné talán
hangosan felkacag.
– Ha valóban úgy hiszed, hogy nekem kell a keeragnak
lennem… – nézett Raithéra. – Ha úgy gondolod, hogy
győzelemre vezethetem a népeinket a fhreyek ellen, akkor azt is
el kell hinned, hogy képes vagyok legyőzni egy szem gulát.
Tudom, hogy te lehetetlennek tartod a dolgot. De épp az imént
mondtad, hogy számomra nincsen lehetetlen. Azt kérem, hogy
hidd el nekem: tudom, mit csinálok. Elhiszed, Raithe? Őszintén
hiszed azt, amit olyan ékesszólón előadtál? Hiszel bennem?
– De hát Moya… – tiltakozott a férfi.
– Csak válaszolj a kérdésre. Ez egy egyszerű kérdés.
 Hosszú csend következett, majd:
– Igen – felelte Raithe.
Perszephoné nem akarta, de nem tudta megállni, hogy egy
kis mosoly elő ne bújjon az arcán. Raithe szerelmes volt belé.
Bevallotta a tengerparton és Rhen-dahlban is, amikor először
kérte a nőt, hogy szökjön meg vele. Bármit megtett volna, hogy
megvédje Perszephonét. Ez az egy szó pedig többről is
tanúskodott, mint szerelemről: azt bizonyította, hogy Raithe
megbízik benne, még akkor is, amikor a józan ész az
ellenkezőjét diktálta.
Perszephoné végignézett a többi törzsfőn.
– Nos? Ti is elfogadjátok? Engem választotok, hogy a Rhulyn-
rhunákat képviseljem? Megadjátok a jogot, hogy kiválasszam a
bajnokomat? És ha a bajnokom győzedelmeskedik, elfogadtok
engem az összes klán vezéréül?
– Ha megnyered ezt a párbajt, a sírig hűséges leszek hozzád –
felelte Tegan.
– A többiek is így gondolják? – kérdezte a nő, és azok is
bólogattak.
– Eldöntetett tehát! – kiáltotta Perszephoné. – Moya fog
megküzdeni helyettem Udgarral a keeragságért!
A tömeg megelevenedett. „Gula!” és „Udgar!” kiáltások
hangzottak a kisszámú, ám annál hangosabb, prémbe öltözött
különítménytől.
– Rhulyn! – kiabálták a többiek. Moya neve egyszer sem
hangzott el.
Perszephoné odament a barátnőjéhez, aki épp meghajlította
a botot, hogy felhúrozza.
– Félsz?
Moya a válla fölött hátranézett Udgarra, aki a karját
hajlítgatta, és a nyakát ropogtatta.
– Ettől? – A hangjában sértettség lakozott.
 Perszephoné figyelte, ahogy Moya felhelyezi az ínt. A keze
nem reszketett, mozdulatai nyugodtak voltak.
Tényleg ilyen magabiztos?
– Nem sürgetlek, Moya. Csak minden Rhulyn-rhuna és talán
az egész emberiség jövője múlik ezen. Igazából nincs min
aggódni.
Moya dühösen nézett rá.
– De komolyan… – Perszephoné tétovázott. – Csak arról van
szó, hogy… ez a fickó nem egy démon. Ez nem zavar? Mármint,
hogy embert kell ölnöd?
Moya ismét Udgarra pillantott.
– Ha róla van szó, nem.
A barátja bólintott.
– Akkor rendben.
A bámészkodók a falakhoz húzódtak, hogy helyet adjanak a
párbajozó feleknek. Raithe Perszephoné mellé lépett,
mindketten elhátráltak a tömeg széléig.
A nő néma imát rebegett Marinak, miközben Moya kivett öt
feltollazott vesszőt a derekára akasztott erszényből. Egy
tollazatlan nyíl elveszett, az utolsó kopasz darabot pedig Roan a
hajóúton átalakította.
– Pálcák? Pálcákkal harcolsz? – kacagott Udgar. Megragadta a
lándzsáját, és nekicsapta a karjára megerősített pajzsának, ami
jókora puffanást hallatott. – Gyere, és kapj el a pálcáiddal,
kislány!
Moya mind az öt nyilat az ínhúzó kezébe vette, és egyet
ráillesztett a húrra.
– Nem kell odamennem.
Udgar felemelte a lándzsát, és tett előre egy támadó lépést.
Moya kifeszítette az íjat, míg a fa már egészen meghajlott.
Csakúgy, mint amikor Balgargarathtal harcoltak, gyönyörű
látványt nyújtott: szálegyenes volt, és magabiztos.
 Eleresztette a nyilat. Felröppenő kismadár szárnycsapásaihoz
hasonló surrogás hallatszott, és az udvar túlvégén a gula bajnok
megtorpant, majd a földre rogyott.
Amikor elesett, egyetlen hangot sem lehetett hallani. Az egész
udvaron némaság honolt. Senki sem éljenzett, senki sem
ordítozott kínjában. Minden arcon a tökéletes értetlenség
látszódott, a tömeg várakozva dőlt előre egy olyan csata
reményében, amely már véget is ért.
Udgar a nyakához szorított kézzel vergődött a földön, a
kiszökő vér tócsába gyűlt alatta. A lábával a földet kapálta,
közben visszataszító, gurgulázó hang bugyborékolt fel a
szájából egy vérszökőkút kíséretében.
A bámészkodók még mindig nem értették.
– Mi történik? – kérdezte valaki. A döbbenet mindenkit a
markában tartott.
Végül Udgar megszűnt küzdeni. A tócsa továbbterjedt,
átáztatta a földet. Az emberek viszont a fejüket rázták, a
szemükkel hunyorítottak, kérdéseket suttogtak.
Az egyik Gula-rhuna klántag odament a földön fekvő
alakhoz, és megvizsgálta. Mindenki a rejtély magyarázatát
várta. Amikor a férfi felállt, arca döbbenetről árulkodott.
– Udgar… Udgar halott.
Senki sem éljenzett. Nem ezt a választ várták. Ha nincs a
temérdek vér, azt is hihették volna, hogy Udgar színlel. Hogy
közelebb akarja csalni az ellenfelét, hogy lecsaphasson rá. Még
a saját szemüknek sem hitték el, hogy egy apró termetű nő
végezhetett a gula óriással. Az meg, hogy ez egy lélegzetvételnyi
idő alatt történt, még hihetetlenebbé tette a dolgot.
Raithe az elesett harcosra pillantott, majd Moyára, aki már a
húrt szerelte le az íjról.
– Sikerült! – Perszephonéhoz fordult. – Sikerült! Tényleg
sikerült neki! Ez… ez egyszerűen elképesztő volt!
 – Jól vagy, Moya? – kérdezte Perszephoné.
Moya bólintott, de nem mosolygott, nem tett komolytalan
megjegyzést. Ehelyett komor, szigorú kifejezés ült az arcán. Egy
harcos ábrázata volt.
– Mari áldott kezére – hebegte Lipit, és tett egy tétova lépést
előre, mert még mindig nem teljesen hitte el, amit látott.
Lenézett Udgar mozdulatlanul fekvő holttestére, aztán Tirre
törzsfője csodálattal fordult Perszephoné felé. – Tényleg te vagy
a keerag!
Tegan bólintott.
– Te vagy a keerag. – Azzal a Warrik-klán főnöke még Lipitet
is túlszárnyalta azzal, hogy letérdelt a nő elé.
– Igen, te vagy a keerag – erősítette meg Harkon, és ő is fél
térdre ereszkedett.
Krugen és Alward hasonlóképpen tettek, amivel
szentesítették a döntést.
– Szolgálatodba ajánlanám a kardomat – szólt Raithe –, csak
hát az enyém eltört.
– Csinálok neked újat – mondta neki Roan. – Egy jót. Egy
olyat, amely sohasem fog eltörni.
Tekchin odafutott Moyához.
– És mi még azt hittük, hogy nem tudsz lándzsával dobni! Ez
elképesztő volt! Még sohasem láttam ilyesmit! Még azt sem
láttam, ahogy kirepül.
A nő feléje pördült.
– Nem? Nos, hidd csak el, hogy újra látni fogod, ha még
egyszer bántani merészelitek a szeretteimet!
Tekchin hátrább húzódott, és a szemében értetlenség ült.
Moya közelebb hajolt, egy ujjal a fhreyre bökött, és a szeme
sokkal élénkebb dühvel telt meg, mint amilyet Udgar iránt
mutatott. Gifford felé intett.
– Ha még egyszer ilyet tesztek, Marira esküszöm, nem fogok
habozni…
Tekchin védekezőn feltartotta a kezét.
– Én nem is…
– De nem is vetettél véget neki! Komolyan beszélek, Tekchin!
Eltaposlak, mint egy mérges kígyót. Téged, és bármelyik
galantit. – Kíméletlen szemeket meresztett Eresre. – És biztos
vagyok benne, hogy akár száz méterről is sikerülne.
– Moya – szólt közbe Gifford. – Nincs semmi baj.
– De van! – A nő ellenségesen meredt Tekchinre. – Te tehettél
volna valamit, de csak álltál ott, és nézted… nézted, amíg ő… ő…
– Nekem sem tetszett, ami történt – védekezett Tekchin.
– De nem akadályoztad meg! Miért nem? Miért? Csak álltál
ott, mint a többiek. Hallottad Gifford kiáltásait, a sikolyait. És
mit tettél? Semmit!
Már zokogott.
– Moya, én…
A nő feltartotta az egyik kezét Tekchin arca elé, letörölte a
könnyeit, aztán lassan odasétált Giffordhöz. Nem tudott a
szemébe nézni, úgyhogy a fazekas lábára meredt.
– Gifford, én… én… annyira sajnálom.
A fazekas elengedte a mankóját, fél lábon előrébb ugrált, és
átölelte a nőt.
– Semmi baj.
A fiatal nő a férfi mellkasának támasztott fejét csóválta.
– Moya, épp most mentettél meg minket Udgajtól, a
Bojzasztótól. Feloldozlak.
– Feloldozol? – kérdezte Moya.
Roan odapillantott.
– Úgy érti, rendben van, csak nem tudja kimondani az r-t.
Gifford elmosolyodott.
– Szejintem még én tajtozom neked néhány töjött csonttal.
Olyan sokat tettél éjtünk.
 Míg Gifford átölelte, és a nő zokogott, Tekchin lehajtott fejjel
eloldalgott.
– Várj! – szólt oda Moya, amikor észrevette. Homlokon
csókolta Giffordöt. – Köszönöm – suttogta. Aztán Tekchin felé
fordult. – Ocsmány vagy, tudod-e?
Tekchin bólintott.
– Egyszer-kétszer már felhívtad rá a figyelmemet.
Moya arra a lábára helyezte a testsúlyát, amelyik fölött a
kardja lógott. Szigorúan összefűzte a karját, és fenyegetően
nézett a fhreyre.
– Nos, ha már elfelejtetted volna, vagy azt gondoltad, míg
nem voltam itt, hogy megszépültél, hát nem. Még mindig
rondább vagy, mint a Tetlin segge. De…
– De? – billentette félre a fejét Tekchin. Összehúzta a szemét,
és kissé nyitva hagyott szájjal nézte a nőt. – De mi?
– De ettől még nem akarom, hogy elmenj.
A fhrey elmosolyodott.
– Ne vigyorogj itt nekem – feddte meg Moya.
Ekkor tülekedés támadt a Gula-rhunák közt az udvar túlsó
felén.
– Ez a törvény! – kiáltott fel az egyik gula. Valaki meglökte, és
az visszalökte a támadóját.
Ökölcsapás puffant, majd még egy. Még két ember vetette
bele magát a csetepatéba, aztán elrepült egy lándzsa, és valaki
elesett. A lándzsát tartó fickó gyűlölködő szemmel meredt
Perszephonéra. Kirántotta a véres fegyvert a társából, és az
udvaron át futva indult a nő felé.
Raithe, aki a párbaj után Teshhez ment, hogy megmutassa
neki a kardot, ugrott is, hogy közbelépjen. Moya szintén így tett,
és futás közben kivonta a kardját. A Gula-rhuna
mindkettőjüknél gyorsabbnak bizonyult, és csak akkor fékezett
le, amikor már Perszephoné közvetlen közelébe ért. Nem volt
olyan nagy, mint Udgar, ám még így is rémisztő látványt
nyújtott girbegurba, megsárgult fogsorával, üres szemgödrével
és az alkarján felfelé tekeredő kígyóval. Kezén vér serkent ott,
ahol a lándzsát szorította.
Perszephoné nem moccant. Még ahhoz is túlzottan félt, hogy
pislogjon, de lassan, nagyon lassan felfelé fordította a fejét, és
belenézett a férfi egyetlen szemébe.
Egy küklopsz – gondolta magában. – Egy küklopsz fog végezni
velem.
– A nevem Siegel, a Dunn-klán törzsfője vagyok.
Perszephoné nem volt képes többre, mint felfelé fordítani a
fejét. Összeszorította az állkapcsát, és arra az egyetlen szemre
összpontosított. A férfi egy pillanatra tanácstalannak tűnt, aztán
hátralépett, és végigmérte.
– Nem vagy valami lenyűgöző látvány – jegyezte meg.
Bólogatni kezdett, és az alsó ajkát kelletlen elismeréssel
lebiggyesztette. – De bátor vagy.
Csak túlságosan is félek ahhoz, hogy megmoccanjak –
gondolta Perszephoné.
A küklopsz, aki sem Raithéval, sem Moyával nem törődött,
maga mögé pillantott, a másik Gula-rhunára, aztán ismét a nő
felé fordult.
– Meg tudod mutatni még egyszer? – bökött Moyára. – Hogy
hogyan használjuk ugyanezt az istenek ellen? Hogyan öljük
őket messziről?
– Nem istenek – felelte Perszephoné. – Csak fhreyek. És igen,
Moya majd megtanít rá. Roan pedig vaskardokat ad nektek,
amelyek eltörik a bronzfegyvereket. És pajzsokat olyan jelekkel,
amelyek megvédenek a varázslattól.
Siegel girbegurba fogakkal teli szájjal vigyorgott. Ismét
bólintott, majd Raithéhoz fordult.
– Rézkard fia, te elfogadod ezt? Elhiszed, hogy győzelemre
visz minket?
– Udgar végzett volna velem – mondta Raithe. – Mindketten
tudjuk.
– Így van.
– És mégis megküzdöttem volna vele. Meghaltam volna. Érte.
Senki másért… Csakis érte.
Siegel Perszephonéra fordította a figyelmét.
– És te hívtál meg minket?
– Azt akarom, hogy győzzetek – válaszolta amaz. – Nektek
meg mi kellünk a győzelemhez. Együtt végre szabadok
lehetünk.
A gula elvigyorodott, aztán felemelte a hangját, hogy
mindenki hallja:
– Megölte Udgart. Az istenek döntöttek. Perszephoné a Rhen-
klánból a keerag. A Rhulyn és a Gula keeragja!
Siegel a kezéhez illesztette a lándzsája hegyét, majd
végighúzta a tenyerét a lepattogzott jádeélen, hosszan
elmetszve a bőrét. Aztán odatartotta vérző tenyerét.
Raithe odament, a vaspenge élét nyújtotta a nőnek, és
biccentett.
Perszephoné lenézett puha, fehér kezére. Végül émelygő
gyomorral és összeszorított fogakkal a pengére helyezte az
ujjait. Raithe rátette a saját kezét, és nekinyomta a nő bőrét az
éles vasnak. Raithe segítségével gyorsan ment a dolog. A
fájdalom úgy mart Perszephoné tenyerébe, mintha megégette
volna.
Nem akart odanézni. Félt meglátni, mit művelt a kard.
Ehelyett kinyújtotta a kezét, Siegel pedig vigyorogva elkapta, és
megszorította. Fájt, de úgy képzelte, a férfi összetörhetné a teste
minden csontját, ha úgy kívánná. Csak összeszorította az
állkapcsát, Siegel pedig tovább vigyorgott.
– Te vagy a keerag – mondta a nőnek. Eleresztette, majd
megragadta a csuklóját, aztán fellökte a levegőbe úgy, hogy
csaknem az egész karját vállból kirántotta. Hátrakiáltott a
mögötte állókhoz: – Most már ő a keerag!
Amikor elengedte, Perszephoné a melléhez szorította lüktető
kezét, miközben vér szaladt le a könyökén. Raithe már
készenlétben állt egy gyolccsal, és a seb köré kötözte a csíkot. A
nő elfordult a gulától, aki elindult visszafelé a kapunál álló
társaihoz. Moyára pillantott, és annyi mondott némán: aú!
– Roan, kerítsd elő Paderát! – rendelkezett Moya. – Mondd
meg, hogy hozzon kötést és tűt. Ne haragudj, Raithe, de a Tíz
Klán keeragja a legjobbat érdemli.
– Éles, mi? – kérdezte a feltaláló széles mosollyal.
– Nagyon – nyögte Perszephoné összeszorított fogakkal.
– Roan. Padera, most. Gyerünk! – vakkantotta Moya, és a
fiatal nő elszaladt.
A törzsfők bort hozattak, és nyársakat állíttattak fel. Most
először készültek arra, hogy a Rhulyn és a Gula-rhunák közösen
ünnepeljenek.
– Jól vagy? – ölelte át Moya a barátját.
– Fáj a kezem, de egyébként azt hiszem, igen.
A Pajzsa megszorította.
– Tudod, mi vagy még?
Perszephoné lassan bólintott:
– A keerag.
 HARMINCKE EDIK FEJEZET

A terv
Így esett tehát. Így lett Perszephoné a Tíz Klán keeragja,
Moya pedig az ő Pajzsa. A történet azt is elmeséli, hogyan
találta fel Roan az íjat, és miként sajátította el Suri a
Művészet használatát. Ami engem illet, én megtanultam írni.
Úgy hiszem, mind azt gondoltuk, a kalandjaink véget értek, és
hogy Perszephoné vezetése alatt a Raithéhoz hasonló
emberek és a Nefronhoz hasonló fhreyek átveszik a feladatot,
és befejezik, amit mi elkezdtünk. Arra egészen biztosan nem
számítottunk, ami ezután következett. Arra nem hiszem,
hogy bárki is számított volna.
BRIN KÖNYVE

– Most hogyan tovább? – csóválta a fejét Nefron. – Minden olyan

jól ment, amíg… Hogyhogy nem tudtál erről az ostoba
szabályról, hogy csak rhunák lehetnek keeragok? Te is rhuna
vagy. Miért nem tudtad?
Malcolm nem felelt. A volt rabszolga és a fhrey a parton
sétáltak, a hullámok közvetlen közelében. Malcolm arcán nem
látszott sem bűnbánás, sem aggodalom. Egy mosoly árnya
suhant át az ábrázatán. Aztán Nefron atyjának volt rabszolgája
megfordult, és kitekintett a tengerre.
– Még több rhuna fog érkezni – jelentette ki. – Már most is
ezrek menetelnek Warrikból, Melenből és Menahanból. A
hadsereg, amit akartál, amiről álmodtál, végre úton van. És
Perszephoné lehetőséget adott arra, hogy felfegyverezd őket.
Most már csak a kiképzés van hátra.
– Nem csak az van hátra – morogta Nefron. – Ez nem az én
hadseregem, mert nem én vagyok a keerag! Elbaltáztad. Olyan
biztos voltál magadban, állítottad, hogy…
Nefron megragadta Malcolmot a vállánál fogva, és
körbefordította.
– Várj csak! Te tudtad! Tudtad, nem igaz?
Ismét az a halovány mosoly.
– Igazából nem tudtam. Alon Rhistben fogolyként nem
adatott meg a lehetőség, hogy kívülről-belülről megismerjem a
rhuna szokásokat és hagyományokat. Mégis sejtettem, hogy
nem fogják a magadfajtára bízni a szerepet. Főként akkor nem,
ha a te fajtád ellen kell harcolniuk a túléléséért.
– Akkor meg mi ez az önelégült mosoly? Mit titkolsz?
– Meglep, hogy magadtól nem jössz rá. A törvény tiltja, hogy
te légy a keerag, de azt nem, hogy feleségül vegyél egyet.
Perszephoné férjeként az oldalán uralkodhatnál.
Feleségül venni? Egy rhunát? Nem csoda, hogy Nefronnak
nem jutott eszébe ilyesmi. Sohasem volt házas, és soha nem is
tervezett megházasodni. Csak időpocsékolás volt. Egy bizonyos
idő után a házasfelek elkerülhetetlenül eltávolodtak egymástól.
Az apja sohasem vette el az anyját, és jól megvoltak úgy. Egy
rhunát elvenni pedig még képtelenebb ötletnek tűnt.
– Ne nevettesd ki magad!
– Szüksége van rád ahhoz, hogy felkészítsd a seregeit, segíts a
stratégia kidolgozásában, és jelezd, mik a fhreyek gyengeségei,
miként lehet a legjobban kihasználni a gyenge pontjaikat.
Nélküled a többezernyi vasba öltöztetett harcos nem lesz több
egy halom ijedt szántóvetőnél. Az első, Miralyith idézte
földrengésnél menekülőre fogják majd. – Malcolm megengedett
magának egy vigyort. – A megfelelő pillanatban és a megfelelő
fényben feltüntetve az ajánlatod beválhat. Még ha Perszephoné
nem is talál téged vonzónak, úgy hiszem, látni fogja a frigyben
rejlő lehetőséget. Nagyon gyakorlatias nő, mindent megtenne a
népéért.
Nefron visszanézett a dahl irányába. A rhunák már a
felszereléseket gyűjtötték. Új vezetőjük volt, új reménységük, és
lelkesen tekintettek egy jobb jövő felé.
– És természetesen túl fogod élni őt és minden gyermekét,
akit megszül – folytatta Malcolm. – Nemzedékekkel később az
emberek már csak arra fognak emlékezni, amire te akarod,
hogy emlékezzenek. Perszephonéról, a háborúról… és rólad.
Biztos vagyok benne, hogy egy napon csak úgy fognak tisztelni
mint Nagy Nefron, és a te birodalmad lesz a legdicsőségesebb a
világon.

– Tudsz tenni érte valamit? – kérdezte Suri az öregasszonyt.

Arion meglehetett vagy huszonötször annyi idős, mint
Padera, de a fhreynek nem volt úgy az arcára írva a bölcsesség,
amely együtt járt volna a ráncokkal és az ősz hajjal. Padera
ábrázatát annyi gyűrődés barázdálta, hogy az a bölcsek
bölcsének is elég lett volna, ám Maeve szerint nem ősz
hajkorona, hanem kopasz fejbőr lapult a fejkendője alatt. Még
Tura sem nézett ki ilyen öregnek, és annak idején Tura is
bármit helyre tudott hozni.
– Mmm… – dünnyögte a vénasszony, és beszívta az alsó ajkát,
majd úgy gyúrta, mint egy tésztacsíkot, miközben körbejárta a
fhreyt.
Amikor elváltak Perszephonétól a kapunál, Suri, Brin és a
három törp körbevitték Ariont a dahlfal mentén, aztán
lefektették a régi táborukban a gyapjú alá. Az öreg gazdasszony
egy halom gyűrött ruha közepén trónolt, két ügyes keze lyukat
foltozott egy ingen, amely túl nagy volt ahhoz, hogy az övé
legyen.
Padera talpra lökte magát, és egyik kezét Arion homlokára
tette. Tébolyítóan mozgékony ajka töprengőn hullámzott. A
vénasszony a fhrey szemére helyezte a két hüvelykjét, aztán
lehajolt, mintha meg akarná csókolni. Végül Arion torkára tette
a kezét, ujjai belesüppedtek a nyak puha gödrébe. Bólogatva
eleresztette, aztán a főzőveremhez totyogott. Két hasábot tett a
szénre, és addig fújta, míg lángra nem kaptak. Végül egy
állatbőr tömlőt akasztott a lángok fölé.
– Szóval? – kérdezte Suri.
– Majd elválik. – Padera vizet öntött egy tökből a tömlőbe. –
Nincs itt teljesen, ugye? Még nem ment el, de itt sincs.
Suri úgy helyezkedett el a tanítója mellett, ahogy a hajóút
nagy részében is tette. A fhrey sápadtnak tűnt, csaknem
fehérnek – nem mintha annak előtte annyira kicsattant volna
az erőtől. Suri a barlangban nem vette észre, még a hajón sem,
de az ismerős füvön és földön már látta, mennyire színét
vesztette Arion. Mennyire halottnak tűnt.
– Nem halott – mondta Padera.
A látó meglepetten pislogott, mert azt hitte, hogy a
vénasszony meghallotta a gondolatait.
– Nem, nem halott, de közel jár hozzá. Ingadozik. Ezerszer
láttam már ezt. Általában a láz velejárója. Izzadnak, jajgatnak,
olyasmiket látnak, ami nincs ott. Amikor lecsillapodnak, csak
csendben fekszenek… és ingadoznak. Olyan, mintha nem
tudnák elhatározni magukat, hogy menjenek-e, vagy
maradjanak.
– Rá tudjuk bírni valahogy, hogy maradjon?
– Nem igazán. – A vénasszony leveleket vett ki egy edényből,
aztán a forrásban lévő vízbe lökte őket. Amint főni kezdtek, Suri
azonnal megérezte a morzsika illatát. – Van nálad fűzfakéreg?
A lány bólintott.
 – Gondoltam, hogy lesz. Add csak ide.
A vénség elvette a kérget, összemorzsolta, és azt is beledobta
a főzetbe.
– Ha menni akar, menni fog, és semmit sem tehetünk ellene.
De ha maradni akar… megkönnyíthetjük a visszatérését.
Suri szomorúan hajtotta le a fejét.
– Gondolom, a dolgok nem mentek olyan simán a dhergek
földjén. Legalább megszereztétek, amit akartatok?
Suri nem válaszolt.
– Hol van a farkasod?
Brin, aki éppen a batyuját rámolta, a mozdulat közben
megdermedt.
– Nem hiszem, hogy… – kezdte.
– Megöltem, hogy Arion élhessen – válaszolta Suri.
A vénasszony ismét beszívta az ajkát, és bólintott. Megfogta
Suri kezét.
– Ne hibáztasd magad. Az egyikőtöknek sem fog jót tenni.
Suri torka elszorult, hirtelen nehéz lett a nyelés.
Padera megsimogatta a hátát, aztán visszatért a tűzhöz.
Brinre fordítva a szemét azt kérdezte:
– És te mit műveltél odaát?
Brin, aki a menedék végében felhalmozott felszerelések
között kotorászott, így felelt:
– Láttam egy térképet a falon Karikban. Cserzett állatbőrből
készült, amely olyan puha volt, mint a posztó. Valami tintának
nevezett anyaggal rajzoltak rá. Az egy meszes kőből készült
festék, de Roan úgy véli, tud csinálni jobbat is. Van egy
könyvfenyő nevű fa. Azt mondja, annak a nedvéből csinál
gyantát. Állítólag, amikor megfőzik, jól besötétedik.
– Való igaz.
– Azt is mondta, hogy egy üreges szalmaszál, madártoll vagy
nádszál megtartaná a gyantát, és úgy könnyebb volna
kanyarítani a jeleket. Éppen tollakat keresek. Úgy emlékszem,
itt voltak valahol.
– És ez mire lesz jó?
Brin csillogó szemmel pillantott fel.
– Le fogom jegyezni a világ történetét. Az egészet leírom
puha, kikészített állatbőrre, hogy könnyű legyen szállítani, és
hogy örökké tartson. Évszázadokkal azután is, hogy én
meghalok, az emberek érteni fogják, amit leírtam, és tudni
fogják, mi történt. Még ha a fhreyek nyerik is a háborút, vagy
mindenkit meg is ölnek, ez fennmarad. És az igazságot fogja
elmesélni, az igazságot mindenről. Mindenki tudni fogja, hogy
volt egy gonosz, Gronbach nevű törp, egy Balgargarath
nevezetű iszonyú szörnyeteg, egy Moya nevű dicső harcos, egy
Perszephoné nevű ragyogó hadvezér és egy Roan nevű
lángelme. – Surira pillantott. – Tudni fognak majd egy nagy
hatalmú mágusról, Suriról, egy bölcs fhreyről, Arionról… és
persze egy bátor és gyönyörű farkasról, Minnáról… a világ
legbölcsebb farkasáról.
– Köszönöm – suttogta Suri.
– És írok a szüleimről is, hogy sohase felejtődjenek el. Így
valójában sohasem fognak meghalni. Akárhogy is, mindent
lejegyzek, hogy senki se felejtsen el minket vagy őket. Azt is
beleveszem, amit a kőtáblákról megtudtam. Teljes történet lesz,
nagyszerű, és sohasem merül majd feledésbe.
– Hogy fogod hívni a történetet? – érdeklődött Padera. – A
Rhen-klán meséje?
Brin a fejét rázta.
– Többről fog szólni, mint csupán a mi klánunkról. Többről,
mint Rhulyn vagy Gula. Minden benne lesz. – A fiatal lány
eltűnődött. – Tudom már! Úgy fogom nevezni: Az én
könyvfenyőgyantával írott jeleim. Ez elég igaznak hangzik.
– Gondolod, hogy egy évszázad múlva tudni fogja bárki is,
hogy ki volt az az „én”? Talán a saját nevedet kellene ráírnod.
Mondjuk, hívhatnád Brin könyvfenyőgyantával írott jeleinek.
– Ez tetszik. Így fogom hívni – mosolygott a lány.
Padera hozott egy tálat, benne a főzettel, és belekanalazott
belőle egy keveset Arion szájába. A fhrey nyögött, de nem
köhögött, és nem is nyelt félre. Az orvosság legurult.
– Padera – kezdte Brin –, semmi más nincs, amit tenni lehetne
érte?
– Ez segíteni fog. Ennél jobbat nem tudok.
– Na és te, Suri? – kérdezte Brin. – Te nem tehetsz valamit?
A lány meglepve nézett fel.
– Mire gondolsz?
– A látók nem gyógyítók, gyermekem – magyarázta Padera. –
Tura ismerte a gyógyítás mesterségét, de csak felszínesen.
Értenek a gyógynövényekhez meg egyebekhez, de nem ez a
valódi hivatásuk.
– Nem, nem látóként gondoltam – magyarázta Brin. Közelebb
jött, és idegesen pillantott Paderára, mintha nem merne a
vénasszony előtt beszélni. Surira vetette a tekintetét, és azt
mondta:
– Amit te… amit akkor csináltál, amikor elhagytuk
Belgreiget… Meg az a többi dolog, odalenn Neithben… Nos, ha
azokra képes voltál, nem lehetne… – Arionra sandított. – Nem
értem, hogy működik, vagy mi lehetséges, csak úgy látom, hogy
te és Arion szinte bármire képesek vagytok, már ha nem
vagytok bezárva valahová, elvágva a… forrásoktól. És itt most
nem vagy. Csak azon tűnődtem… te nem tudsz tenni valamit?
Úgy értem, próbáltad már?
Suri még nem próbálta. Meg sem fordult a fejében ilyesmi.
Abban a pillanatban, ahogy megértette, mit kér tőle Brin,
egyszerre lett izgatott és riadt. Fogalma sem volt, hogyan kell
belefogni valakinek a meggyógyításába, azt sem tudta, hol
kezdje. Talán csak ront a helyzeten. Ám Arion hideg kezével a
kezében, sápadt arcára nézve… Ronthatok egyáltalán ezen?
Suri keze remegett. Ez nem olyasmi, mint megnyitni és
összezárni a földet, vagy sárkányt alkotni a legjobb barátjából.
Nem volt kőbe vésett varázsigéje, amelyet követhet, sem egy
tanító, aki a fülébe súgja az utasításokat. Végig magának kellene
megtalálnia az utat, vakon tapogatózni egy ösvény után, amely
talán nem is létezik. Egyszerű hurokból indulna ki, miközben
egy bizonyos mintát kellene létrehoznia, amelyet még sohasem
látott. Ha pedig kudarcot vall, Arion meghalhat miatta. Élhetek
egyáltalán azok után, hogy mindkettőjüket megölöm?
Suri csak ült, és nem tudta, mitévő legyen. Az lett volna bölcs
döntés, ha hagy mindent a maga útján történni. Ha semmit sem
tesz, és Arion meghal, az ő halála legalább nem Suri lelkén
szárad.
Csak félsz. Ez a te legnagyobb bajod. Megérintetted a húrokat,
ismered az érzést. Érted, micsoda óriási hatalom lakozik bennük,
és azt is láttad, mire képes ez az erő. Attól félsz, hogy a Művészet
használatával ártani fogsz valakinek, akit szeretsz. A félelem tart
vissza, és ezt a félelmet kell leküzdened, hogy széttárhasd a
szárnyadat. Utána nemcsak repülni fogsz, hanem egyenesen
szárnyalni.
Megdörzsölte Arion kezét. Olyan hideg volt, olyan halott.
Mitévő legyek? Tura, Minna, Mindenek Ősanyja! Kérlek,
segítsetek eldönteni! Mitévő legyek?
– Nézz oda! – szólalt meg hirtelen Padera. – Az első, amit
ilyen messze délen látok. Azt hittem, hogy a tengeri szél túl erős
nekik. Tudjátok, ezek igen törékeny szerzetek.
– Gyönyörű! – áradozott Brin.
Suri kinyitotta a szemét, és röpke mozgásra lett figyelmes a
jobb keze felől, ahol egy pillangó verdesett a gyapjú alatt. A
nagy, csoda szép, zöld és arany szárnyak széle mélyfekete volt.
A látogató nem adott semmiféle hangot, csak ott lebegett egy
ideig. Suri életében nem látott még hozzá foghatót. Aztán a
pillangó a szemük előtt irányt váltott, és a szárnyával csapkodva
kiröppent a sátorponyva alól.
– Gondolom, csak beköszönni jött – jegyezte meg Padera.
– Nem hiszem. – Suri mély levegőt vett, felemelte a kezét, és
így szólt: – Tarts ki, Arion. Jövök!
 N V- S T RGYMUTAT

AGAVE: Egy ősi lény börtöne mélyen Elan szívében, amelyet a

törpök hatezer évvel ezelőtt fedeztek fel.
AIDEN (FHREY, MIRALYITH): A Szürkeköpenyesek, egy titkos
Miralyith társaság egyik vezetője.
AIRENTHENON: Kupolás, oszlopsoros építmény, amelyben az
Aquila tartja az üléseit. Az Erdőtrón és a Kapu mellett
Estramnadon legrégibb épülete.
ALON RHIST: A Rhulyn és Avrlyn közötti határvidék legfőbb
helyőrsége. Az Instarya katonái által őrzött erődítmény,
amely megakadályozza, hogy a rhunák átkeljenek a folyón
a fhrey földre. A negyedik, dherg háborúban elesett fane
után nevezték el.
ALWARD (RHUNA, NADAK): A fhreyek által kiirtott két klán
egyikének, Nadaknak új vezetője.
ALYSIN: A túlvilág három birodalmának egyike. Paradicsom,
ahová a bátor harcosok kerülnek a haláluk után.
ANWIR (FHREY, ASENDWAYR): Csendes, visszafogott fhrey, Nefron
galantijainak egyetlen nem Instarya származású tagja.
Imádja a csomókat, egy hálót használ fegyverként.
AQUILA: „A döntések helye”, amely eredetileg azért alakult, hogy
a Gylindora fane-t több mint száz esztendeje segítő fhrey
csoport hivatalos szervezetté válhasson. A törzsek vezetői
tanácsnokokként szolgálnak, javaslatokat tesznek, segítik a
birodalom igazgatását. A rangidős tagokat a törzsek
választják vagy a fane nevezi ki őket, az ifjú tagokat
rangidős párjuk választja be. Az Aquilának nincs
végrehajtói joga, ám nagy befolyást gyakorolhat a hatalom
továbbörökítésének módjára. A Kurátor és a Konzervátor
dönti el, melyik kihívó férhet hozzá Gylindora Kürtjéhez.
AQUILAI KONZERVÁTOR: Gylindora Kürtjének őrzője, és az öröklési
folyamat két irányítójának egyike a Kurátor mellett. A
Konzervátor feladatai közé tartozik új Kurátort választani,
ha a szükség úgy hozza.
AQUILAI KURÁTOR: A fane helyettese, aki az Aquila hat tanácsnoka
fölött áll. A rangidős tanácsnokok szavazzák meg. A
Kihívási Tanács feje, akik eldönti, ki jogosult belefújni
Gylindora Kürtjébe. A Konzervátorral együtt a Kurátor
nevezi meg a trónörököst, és felügyeli a kihívási folyamatot
az Uli Vermar idején.
ÁR (DHERG): A három dherg egyike, akikkel Perszephoné, Suri és
Arion a sarló-erdei rolban találkozott.
ARION (FHREY, MIRALYITH): Mawyndule herceg korábbi tanítója,
Fenelyus tanítványa. Cenzlyor néven is ismerik. Ariont
Rhulynba küldték, hogy hozza haza és citálja bíróság elé a
törvényen kívüli Nefront, de megsérült, amikor Malcolm
fejbe vágta egy kővel. Megvívott Gryndallal, amikor az el
akarta pusztítani Rhen-dahlt annak minden lakosával
együtt.
ASENDWAYR: Fhrey törzs, amelynek tagjai a vadászatra
szakosodtak. Néhányan a határvidéken állomásoznak, hogy
hússal lássák el az Instaryát.
AVEMPARTHA: Fenelyus által létrehozott torony a Nidwalden
folyón lévő vízesés fölött. A sodrás erejét használva
felerősíti a Művészet hatását.
AVRLYN: „Zöld Vidék”. A fhrey határvidék, amelyet északról
Hentlyn és délről Belgrieg határol. Rhulyntól a Bern folyó
keleti és déli mellékágai választják el.
BALGARGARATH: Egy Neithben tanyázó lény, amely nem engedi,
hogy a dhergek visszatérhessenek szülővárosukba.
BELGREIG: Az Elan déli felén található földrész, a dherg nép
otthona.
BELGRI HÁBORÚ: A fhreyek és a dhergek közti háború, amelyre
„dherg háború” vagy „elf betörés” néven is utalnak.
BELGRIKLUNGREIÁNOK: A dhergek ezen a néven utalnak
önmagukra a Belgreigben való letelepedés óta.
BERN: Észak–déli irányú folyó, amely kijelöli Rhulyn és Avrlyn
határát. A rhunáknak tilos átkelni a nyugati oldalára.
BŐGÁZLÓ: Kőhíd a Bern folyó keskeny sziklavölgye fölött, amely
elválasztja egymástól Dureyát és Alon Rhistet.
BŐGÁZLÓI CSATA: A rhunák és a fhreyek közti háború első csatája.
BRIN (RHUNA, RHEN): Sarah és Delwin lánya, a Szokások Őrzője
Rhen-dahlban, a híres Brin könyvének szerzője.
BRIN KÖNYVE: Az első ismert írott könyv, amely a rhuna nép
krónikája. Eredete a rhunák és fhreyek közti első háborúra
tehető.
CARATACUS (FHREY): Az első fane tanácsadója. Legendás alak, aki
elhozta Ferrol kürtjét Gylindora fane-nek. Az Erdőtrón
megalkotója.
CARFREIGN ARÉNA: Nagy, nyílt mező, ahol versenyeket és
látványosságokat tartanak. Itt győzte le Lothian Zefyront az
Uli Vermar idején.
CENZLYOR: A fhrey nyelvben „sebes észjárásút” jelent. Becenév,
amelyet Fenelyus használt Arionra.
DAHL (HEGY VAGY DOMB): Rhuna település, amely egy adott klán
fővárosa. Jellemzően egy ember alkotta magaslat tetején
helyezkedik el, általában fal vagy erődítés veszi körül.
Mindegyikben található egy központi csarnok, ahol a főnök
kap helyet, a kerekházakban pedig a falu lakói élnek.
DHERG: Elan öt emberszabású fajának egyike. Képzett iparosok,
akiket csaknem mindenhonnan kitiltottak, kivéve
Belgreiget. Kivételes tehetségű építők és fegyverkovácsok.
Nevük egy fhrey gúnyszóból jön, amely „alantas vakondot”
jelent. A dhergek önmagukat belgriklungreiánoknak
 nevezik.
DIDAN (RHUNA, DUREYA): Raithe egyik bátyja.
DRÓM: A dhergek istene.
DRUMINDOR: Egy dhergek építette erőd, amelyet egy élő
tűzhányón alakítottak ki a Kék-tenger egyik stratégiai
fontosságú öblének bejáratánál. Két masszív torony védi a
területet a tenger felől érkező támadásokkal szemben.
DUNN: A három Gula-rhuna klán egyike.
DUREYA: Egy Rhulyn északi részén fekvő, kopár fennsík,
valamint az azonos nevű rhuna klán otthona. Az egész
térséget és két kivétellel a klán összes tagját elpusztították
az Instarya fhreyek. Azelőtt a Rhulyn-rhunák
leghatalmasabb harcos klánjának számítottak.
EER-HAASH: Egy egyszerű jelrendszer fhrey neve, valamint
üzenetek, amelyeket madarak továbbítanak nagy
távolságokra. Tételes jegyzékek készítésére is alkalmas.
EILYWIN: Fhrey építészek és mesteremberek, akik épületeket
terveznek és építenek.
ELAN ÖT FŐ FAJA: A rhunák, a fhreyek, a dhergek, a ghazelek és a
grenmoriak.
ELAN: Mindenek Ősanyja. Földistennő.
ELF: Fhrey szó a „rémálomra”, a dhergek által használt
becsmérlő kifejezés a fhreyekre.
ELSŐ HATÁROZATKÉPES TANÁCS: A csoport, amely kidolgozta a fhrey
társadalom alapjait. Nevezetes tagja volt többek között
Caratacus és Gylindora fane.
ERAPHOSZ: Tirre-dahl tengeristenének a neve.
ERDŐTRÓN: A fane trónja, amely az estramnadoni Talwarában
található. Caratacus alkotta hat fa összefonásával, amelyek
a fhreyek akkori hat törzsét jelképezték.
ERES (FHREY, INSTARYA): A galantiak tagja. Mesterien bánik a
gerellyel és a lándzsával.
ERIVÁN: A fhreyek otthona.
ERLING: A három Gula-rhuna klán egyike.
ESŐ (DHERG): A három dherg egyike, akikkel Perszephoné, Suri és
Arion a sarló-erdei rolban találkozott. Egykedvű, csákányos
dherg, talán népének legjobb vájára, a hársudvari verseny
nagydíjának nyertese.
ESTRAMNADON: A fhreyek fővárosa Eriván erdőségében.
ESTRAMNADONI AKADÉMIA: Iskola, ahol a Miralyithek a Művészet
mibenlétét tanulják. A felvételhez szükséges, hogy a
jelentkező sikeresen elvégezze a Sharhasát, az alkalmassági
vizsgát.
FAGY (DHERG): A három dherg egyike, akikkel Perszephoné, Suri
és Arion a sarló-erdei rolban találkozott. Ár ikertestvére.
FANE: A fhreyek uralkodója, akinek hivatala haláláig vagy trónra
lépését követő háromezer évig tart.
FENELYUS (FHREY, MIRALYITH): A fhreyek ötödik fane-je, az első
Miralyith. Megmentette a fhreyeket a végpusztulástól a
belgri háborúban.
FERROL TÖRVÉNYE: Mindenekfelett álló tiltás, amely szerint fhrey
nem ölhet fhrey-t. Feloldozást ez alól csak a fane adhat
válsághelyzet esetén. Ha egy fhrey megszegi Ferrol
törvényét, a társadalom kiveti magából, és sohasem léphet
be a túlvilágra. Mivel maga a fhreyek istene határozott így,
senki sem játszhatja ki Ferrol törvényét titokban vagy
szemtanúk nélkül elkövetett gyilkossággal.
FERROL: A fhreyek istene.
FHREY: Elan öt fő fajának egyike. Hosszú életű, fejlett
technológiai ismeretekkel bíró faj, akik mesterségüknek
megfelelő törzsekbe szerveződnek.
FHREYHYNDIA (FHREYEK GYILKOSA): Fhrey szó, amelyet Nefron
gyakran használ Raithére. Név, amelyet Tesh szeretne
felvenni.
FŐMINISZTER: A fane és a Kurátor után a harmadik legfontosabb
személy a fhrey társadalomban. Elsődleges feladata a
Talwara mindennapos intézősége. A jelenlegi főminiszter
Kabbayn.
FURGENROK (GRENMORI): A grenmoriaknak, Elan óriásainak
vezére.
GALANTIAK: A Nefron vezette Instarya őrjárat neve, akik messze
földön híresek vitézségükről és bátorságukról. Az Alon
Rhistből parancsmegtagadás miatt száműzött harcosok
törvényenkívüliekként élnek a rheniek között.
GATH (RHUNA): Az első keerag, aki egyesítette az összes klánt a
Nagy Áradat idején.
GIFFORD (RHUNA, RHEN): A Rhen-dahl kivételesen tehetséges
fazekasa. Testi torzulásai miatt nem hitték, hogy néhány
évnél tovább életben marad.
GOBLINOK: Elan-szerte rettegett, groteszk faj. A kegyetlen
harcosoknak ismert goblinok legveszélyesebb tagjai az
oberdazák, akik mágiájukkal képesek használni az elemek
erejét.
GRENMORIAK: Az Elanon élő óriások népe.
GRONBACH EYCK PRIGMOORE (DHERG): Karik polgármestere és
iparosmestere.
GRYGOR (GRENMORI): Nefron hírneves galantijainak tagja, az
egyetlen grenmori a csapatban. Imád főzni és gazdagon
fűszerezni.
GRYNDAL (FHREY, MIRALYITH): Lothian fane korábbi főminisztere. A
Művészet egyik legnagyobb mesterének tartották. Rhen-
dahlban vesztette életét Raithe, az Istenölő keze által.
GULA-RHUNÁK: A rhunák északi, három klánból (Dunn, Strom és
Erling) álló szövetsége, amely régóta viszályt folytat a hét
déli rhuna klánnal. A történelem során a fhreyek egymás
ellen fordították ezeket a feleket, táplálták kölcsönös
 ellenszenvüket.
GWYDRY: A fhreyek hét törzsének egyike. Ebbe tartoznak a
gazdálkodók, akik a növénytermesztésért és az
állattenyésztésért felelnek.
GYLINDORA FANE (FHREY, NILYNDD): A fhreyek első vezetője. Neve
mára egyet jelent az „uralkodóval”.
GYLINDORA KÜRTJE: Szertartási kürt, amelyet az Aquila őriz.
Eredetileg Caratacus hagyományozta Gylindora fane-re. A
kürt segítségével lehet az uralkodási igényt bejelenteni.
Csak az Uli Vermar alkalmával fújható meg. A kürtöt
kétszer használhatja két különböző versenyző.
HARKON (RHUNA, MELEN): A Melen-klán főnöke.
HÁRSUDVAR: Neith eleste után a legfőbb dherg város. Évente
megrendeznek benne egy tornát, amelynek során
kiválasztják a dherg nemzet által nagyra becsült szakmák
(építés, fegyverkovácsolás, vájárkodás) legkiválóbb
képviselőjét.
HEGEL (RHUNA, DUREYA): Raithe egyik fivére.
HEIM (RHUNA, DUREYA): Raithe legkegyetlenebb és
legharcedzettebb fivére.
HENTLYN (HEGYVIDÉK): Avrlyntől északra fekvő terület, amelyet
általában grenmoriak népesítenek be.
HERKIMER (RHUNA, DUREYA): Raithe apja, akit Shegon ölt meg.
IMALY (FHREY, NYLINDD): Gylindora fane leszármazottja, a Nylindd
törzs vezetője, az Aquila Kurátora.
INSTARYA: A fhreyek hét törzsének egyike. Harcos kaszt, amely a
belgri háború óta az avrlyni határvidék mentén felállított
helyőrség erődjeiben állomásozik.
ISTENÖLŐ: Raithe másik neve, aki az első közismert fhreyt (az
Asendwayr törzsbe tartozó Shegont) megölő rhuna.
IVER (RHUNA, RHEN): Fafaragó, erőszakos rabszolga-tulajdonos,
Roannak és anyjának korábbi gazdája.
KABBAYN (FHREY, EILYWIN): A jelenlegi főminiszter, aki Gryndal
halála után került a posztjára.
KAPU, A: Az Estramnadoni Kertben található átjáró, amelyen át a
legenda szerint az Első Fához lehet jutni.
KARIK: Dherg kikötőváros a Kék-tenger szorosának túlsó partján,
szemközt Vernes rhuna falvával. Neith, a dhergek ősi
városa elé épült.
KEERAG: Az, aki az egyesült rhuna klánok fölött uralkodik
háborús időkben. Gath ideje óta nem jelöltek ki keeragot.
KÉK-TENGER: Az ismert szárazföldektől délre, Belgreigtől keletre
található tenger. Többen úgy hiszik, hogy ez a határvonal
jelöli ki a világ peremét.
KEL: Magas rangú intézmény vezetője vagy kormányzója.
KERT, A: A fhrey társadalom egyik legszentebb helye, ahova
elmélyülni és elmélkedni járnak. A Kert Estramnadon
központjában található, a Kaput, a fhreyek legszentebb
ereklyéjét veszi körül.
KRIMBÁL: Tündérszerű teremtmény, amely Nog birodalmában él.
A krimbálok fák törzsében nyíló ajtókon keresztül jutnak át
Elanba. Szokásuk gyermekeket rabolni.
KRUGEN (RHUNA, MENAHAN): A Menahan, a rhulyni klánok
leggazdagabbikának főnöke.
KRUN: A Melen-klán védőistene.
LIPIT (RHUNA, TIRRE): A Tirre-dahl főnöke.
LOTHIAN FANE (FHREY, MIRALYITH): A fhreyek legfőbb uralkodója,
Mawyndule apja, Fenelyus fia. Szokatlanul véres párbaj
útján került hatalomra. Uralma Fenelyus halálát követően
kezdődött, azután, hogy az Uli Vermarban
győzedelmeskedett, és megölte kihívóját, az Instarya
Zefyront.
MADOR-HEGY: Fenelyus fane által a belgri háborúban
odavarázsolt hegy, amely több tízezer dherget pusztított el.
MADORI CSATA: A fhreyek és a dhergek között dúló belgri háború
egyik csatája, amely során Fenelyus először alkalmazta a
Művészet erejét. Az esemény fordulópontot jelentett a
háborúban, a dherg előrenyomulás később megtorpant.
MALCOLM (RHUNA, TISZTELETBELI DUREYAI): Zefyron korábbi
rabszolgája, Alon Rhist egykori lakója. Miután Malcolm
leütötte Shegont egy kővel, Raithéval társak lettek. Ő
támadta meg Ariont is hasonló módon.
MARI: Rhen-dahl védőistene.
MAWYNDULE (FHREY, MIRALYITH): A fhrey birodalom trónörököse,
Lothian fane fia, Fenelyus fane unokája, valamint Arion és
Gryndal korábbi tanítványa. Ott volt Rhen-dahlban, amikor
Raithe megölte Gryndalt. Jelenleg a Miralyitheket képviseli
az Aquilában mint ifjú tanácstag.
MEHAN: A Menahan-klán védőistene.
MELEN: Rhulyni klán, amely költőiről és zenészeiről híres.
MENAHAN: Egy gyapjújáról ismert rhuna dahl. Vezetője Krugen.
MIDEON KIRÁLY (DHERG): A dhergek és a fhreyek között kirobbant
belgri háború kulcsfigurája. A dherg nemzet utolsó királya.
MINDENEK ŐSANYJA: Elan istennő egy másik neve.
MINNA: Farkas, Suri legjobb barátja, aki „a világ legbölcsebb
farkasa” címet adományozta az állatnak.
MIRALYITH: Fhrey törzs, amelynek tagjai a Művészet segítségével
irányítják a természet erőit.
MOYA (RHUNA, RHEN): Gyönyörű fiatal nő a Rhen-dahlból, akit
tüzes természetéről ismernek.
MŰVÉSZET: Mágia, amely lehetővé teszi használója számára, hogy
kölcsönvegye a természet erőit. A fhrey társadalomban a
Miralyith törzs tagjai gyakorolják. Az efféle erőt használó
goblinokat oberdazáknak nevezik. Az egyetlen ismert
művészi képességgel bíró rhuna Suri.
MYNOGANOK: A dureyaiak és más harcos törzsek által imádott
 három háborús isten. A Csatát, a Becsületet és a Halált
jelképezik.
NADAK: Észak-Rhulynban fekvő terület, az azonos nevű rhuna
klán otthona. Az Instarya pusztította el.
NAGY ÉHÍNSÉG: Szokatlanul kemény időjárási viszonyokkal teli év,
amely során a rhunák legtöbb terménye elpusztult, ami
tömeges éhezéshez és elhalálozásokhoz vezetett.
NAGY HÁBORÚ: A fhreyek és rhunák nemzetei közötti első háború.
NARSIRABAD: Méretes lándzsa a rheni csarnokból, amelyet
Malcolm forgat. A neve fhreyül „hegyes”-et jelent.
NEFRON (FHREY, INSTARYA): Zefyron fia, a híres galantiak vezére.
Miután megtámadta Alon Rhist új vezetőjét,
törvényenkívülinek kiáltották ki. Galantijaival Rhen-
dahlban találtak menedékre.
NEITH: A dhergek eredeti hazája Belgreigben. Kiterjedt föld alatti
város, a dherg kultúra legszentebb helye.
NIDWALDEN: A fhreyek földjét (Erivánt) Rhulyntól (a rhunák
országától) elválasztó, hatalmas folyó.
NIFREL: Szó szerint „Rel alatt”. A túlvilág három birodalma közül
a legalávalóbb és legkellemetlenebb.
NILYNDD: Iparos fhrey törzs.
ORINFÁR: Ősi dherg rúnák, melyek ellenállnak a Művészetnek.
OROSZLÁNOS HADTEST: A fane személyi testőrei.
ŐSI: Egy lény, aki a dhergek szerint Elan isteneinél is korábbról
származik, és aki mélyen a föld alatt, az Agavéban
raboskodik.
PADERA (RHUNA, RHEN): Szántóvető-feleség, Rhen-dahl legöregebb
lakosa. Kiváló főzőtudásáról ismerik, és ő a dahl legjobb
gyógyítója.
PAJZS: A „főnök Pajzsa” a törzsfő személyi testőre, általában az
adott klán legjobb harcosa.
PERSZEPHONÉ (RHUNA, RHEN): Rhen-dahl törzsfője, Reglan özvegye.
 Végzett Barna Grimasszal.
PETRAGÁR (FHREY, INSTARYA): Alon Rhist ura, akit Lothian fane
jelölt ki Zefyron halála után.
PHYRE: A túlvilág, amely három területre oszlik: Nifrelre, Relre
és Alysinre.
RAITHE (RHUNA, DUREYA): Herkimer fia, Istenölőként is ismerik.
Végzett Shegonnal, hogy megbosszulja az apja halálát, és
Gryndallal, amikor az Rhen-dahl népét veszélyeztette.
RAÓ: Rettegett ragadozó, amely az arcánál kezdve fogyasztja el
áldozatát. A raók csontágyon nyugszanak, és egy újabb
csontvázat kell beszerezniük, mielőtt újra nyugovóra
térhetnek.
RAPNAGÁR (GRENMORI): A fhreyek által Rhen-dahl elpusztítására,
Arin, Nefron és Raithe meggyilkolására küldött, portyázó
csapat vezetője.
REGLAN (RHUNA, RHEN): Rhen-dahl korábbi főnöke, Perszephoné
férje. Konniger végzett vele, hogy elbitorolja a hatalmát.
REL: A túlvilág három birodalmának egyike.
RÉZKARD: Herkimer beceneve. Ellenségei, a Gula-rhunák adták
neki szokatlan fegyvere után.
RHEN: Erdős térség Rhulyn nyugati felén, az azonos nevű rhuna
klán otthona. Korábban Reglan uralkodott fölötte, most
felesége, Perszephoné.
RHULYN: „A rhunák földje”, amelyet keletről a fhrey ősi eriváni
vidékei, nyugatról az avrlyni fhrey helyőrségek határolnak.
RHULYN-RHUNÁK: A rhunák hét déli klánja: Nadak, Dureya, Rhen,
Warrik, Tirre, Melen és Menahan. A Rhulyn-rhunák
folyamatos ellentétben vannak a Gula-rhunák északi
törzseivel.
RHUNA: Elan öt nagy fajának egyike, az emberi faj. Fhrey
kifejezés, amely „primitívet” jelent. A faj technológiai
tudását tekintve alacsony szinten áll. Babonásak,
 többistenhitet követnek, faluközösségekben élnek. A
klánokat a klánfőnökök irányítják. Két fő csoportjuk a Gula-
rhunák északon és a Rhulyn-rhunák délen.
ROAN (RHUNA, RHEN): Fafaragó Iver korábbi rabszolganője.
Különlegesen tehetséges, ám érzelmileg sérült feltaláló.
ROL: Kisebb dherg erődítmény. A belgri háború alatt létesültek a
határvidéken, hogy menedékként szolgáljanak az
építőknek. A legtöbb rejtett ajtóval ellátott, amely egy sor
csiga és fogaskerék segítségével nyílik és záródik. Orinfár
rúnákkal vannak televésve, hogy megvédjék a bennük
tartózkodókat a mágikus támadásoktól.
ROSTWELL: Gigászi lakomázócsarnok Karikban, ahol az uralkodó
osztály tagjai étkeznek.
SHAHDI: Nem Instarya katonai csoport, melynek feladata a
rendfenntartás Erivánban.
SHARHASA: Alkalmassági vizsga azoknak a fhreyeknek, akik
Miralyithek kívánnak lenni. Akik sikeresen elvégzik,
bekerülhetnek az Estramnadoni Akadémiára, ahol
megtanulják a Művészet alkalmazását.
SHEBEK (FHREY, INSTARYA): A galantiak legvitézebb harcosa. Két
cleve pengével harcol, amelyeket Mennydörgésnek és
Villámnak nevez.
SHEGON (FHREY, ASENDWAYR): Alon Rhist-i vadász. Raithe ölte meg,
miután Shegon végzett Raithe apjával, Herkimerrel.
SIEGEL (RHUNA, DUNN): A Dunn-klán főnöke.
SIKAR (FHREY, INSTARYA): Az Alon Rhistben állomásozó Instarya
törzs tisztje és őrjáratvezetője. A galantiak dezertálása előtt
Nefron barátja volt.
STROM: A három Gula-rhuna klán egyike.
SURI (RHUNA, RHEN): Reglan és az Őrző Maeve törvénytelen
gyermeke, akit, miután sorsára hagytak, megmentett és
felnevelt egy Tura nevű látóasszony. Az egyetlen ismert
 rhuna, aki képes bánni a Művészettel. Hű kísérője egy
Minna nevű fehér farkas.
SZOKÁSOK ŐRZŐJE: Az a személy, aki megjegyzi egy közösség
szokásait, hagyományait és közös emlékeit, és
szaktekintélyként működik ezekben a kérdésekben. Az
Őrzők szájhagyomány útján adják tovább a tudásukat. A
leghíresebbjük a rhen-dahli Brin.
SZÜRKEKÖPENYESEK: Titkos Miralyith társaság, akik abban
hisznek, hogy magasabb rendűek a fhrey társadalom többi
tagjánál.
TALWARA: A fhrey palota hivatalos neve, amelyben a fane lakik
és székel.
TEGAN (RHUNA, WARRIK): A Warrik-klán főnöke.
TEKCHIN (FHREY, INSTARYA): Nefron egyik törvényen kívüli
galantija. Durva, szókimondó harcos. Választott fegyvere
egy keskeny pengéjű kard.
TESH (RHUNA, DUREYA): Árva fiú, aki Raithe mellett a Dureya-klán
egyetlen élő képviselője.
TETLINI BANYA: Közgyűlöletnek örvendő, halhatatlan lény, akit a
világon minden betegség, nyavalya és gonoszság
okozójának tartanak.
TIRRE: A legdélebbi rhuna dahl. A Lipit uralta terület a Kék-
tenger partján, a dherg Karikkal szemközt helyezkedik el.
TIRREI TANÁCS: Perszephoné által összehívott tanácskozás, amely
összehozta a rhulyini klánfőnököket azzal a céllal, hogy
keeragot válasszanak.
TITOKMESTER: A fane azon tanácsadója, aki a Talwara
biztonságáért felel. A cím jelenlegi birtokosa Vasek.
TÍZ KLÁN: A rhuna nemzet egésze, amely hét Rhulyn-klánból és
három Gula-klánból áll.
TRILOS (FHREY, TÖRZSI HOVATARTOZÁSA ISMERETLEN): Rejtélyes
személy, a Kertben álló Kapu megszállottja.
TURA (RHUNA, KLÁNONKÍVÜLI): Ősöreg látóasszony, aki a Galagonya-
völgyben élt Rhen-dahltól nem messze. Suri tanítója.
Megjósolta a Nagy Éhínség eljövetelét.
UDGAR (RHUNA, ERLING): A Gula Erling-klán főnöke.
ULI VERMAR: Egy fane megkoronázása után háromezer évvel
vagy a halálakor bekövetkező esemény, amikor más fhrey is
vitathatja az aktuális uralkodó hatalmát. Ez az Aquilába
benyújtott kérelem útján történik, amikor is a jelentkezőnek
meg kell fújnia Gylindora Kürtjét.
UMALYN: A fhrey papok és papnők törzse, akik vallási
kérdésekkel és Ferrol imádatával foglalkoznak.
ÜBERLIN: A ghazelek által imádott rosszindulatú istenség.
Minden gonoszság forrása Elanban, a hiedelmek szerint a
Tetlini Banya apja.
VASEK (FHREY, ASENDWAYR): Titokmester.
VERNES: A Tirre-dahl alatt közvetlenül megtelepedett rhuna
kikötőváros.
VERTUMUS (FHREY, INSTARYA): Petragár személyi segítője.
VIDÁR (FHREY, MIRALYITH): Az Aquila rangidős tanácsnoka, aki a
Miralyith törzset képviseli. Mawyndule herceg új tanítója.
VOLHORIC (FHREY, UMALYN): Az Aquila rangidős tanácsnoka az
Umalyn törzs képviseletében. Ő az Aquila Konzervátora.
VORATH (FHREY, INSTARYA): Nefron galantijainak egyik tagja.
Felvette a szakállnövesztés rhuna szokását. Kedvelt
fegyverei a buzogányok, láncos buzogányok és
hajnalcsillagok.
WARRIK: A hét Rhulyn-rhuna klán egyike, amelynek főnöke
Tegan.
WOGAN: A Sarló-erdő természetszelleme.
YARHOLD: A grenmoriak hazája.
YLFE: A dherg szitokszó, az elf fhrey kiejtése.
ZEFYRON (FHREY, INSTARYA): Nefron atyja, akivel Lothian végzett
egy örökösödési párbajban Fenelyus fane halálát követően.
Lothian kivételesen kegyetlen módon ölte meg Zefyront,
hogy hangsúlyozza a Miralyithek felsőbbrendűségét, és
elrettentse az uralmát megkérdőjelezőket.
{1}
A név a német Krieger szóból eredeztethető, amelynek
jelentése „harcos”, „katona”.