Anthony Capella

A szerelem étke

Európa Könyvkiadó
Budapest, 2006
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Anthony Capella: The Food of Love
Time Warner Books, 2004

A szerző köszöni, hogy a Leschner & Leschner, Ltd. engedélyével

részleteket közölhetett Marcella Hazan
The Essentials of Classic Italian Cooking
(Published by Alfred A. Knopf Inc. Copyright © 1992
by Marcella Hazan. All rights reserved.) című művéből.

Copyright © 2004 by Anthony Capella

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2006
 Antipasto

„Az olasz étkezés a szenzációk lendületes haladványa, amelyben a

ropogós váltakozik a selyempuhával, a csípős az édeskéssel, az
állhatatlan az állandóval, a körmönfont az egyszerűvel.,. ”

MARCELLA HAZAN: A klasszikus olasz konyha lényege

Rómában vagyunk, ide érkezik Amerikából
művészettörténeti ösztöndíjjal a gyönyörű Laura. Egy
nap betér Tommaso, a szoborszépségű szívtipró
törzshelyére, aki a véletlenül kihallgatott
telefonbeszélgetésből megtudja, hogy Laura ezentúl
csakis olyan olasz srácokkal kezd, akik tudnak főzni,
mert azok a szerelemben is nagymenők. Pincérként
Tommaso sajnos csak a pizzához ért, barátja, a mafla
Bruno azonban az egyik legjobb római étterem séfje. És
mivel laurát mindenképpel el kell csábítani, hamarosan
kezdetét veszi egy fergetes bohózat. Tommaso mennyei
étkeket tálal Laurának – persze Bruno főztjét, aki
leleményesen igyekszik köddé válni a lakásban, hogy ki
ne derüljön a turpisság –, és le is veszi a lábáról. Laura
halálosan beleszeret Tommasóba, csakhogy Bruno is
Laurába. Tommaso viszont egy idő múltán új kalandra
vágyik. Vagyis mindenki mást akar. De ahogy a régi
mondás tartja, a szerelem mindent legyőz, pláne akkor,
ha a szerelem étkei is terítékre kerülnek.

Ez a könyv nemcsak szellemes románc, hanem

rendhagyó római útikalauz és kulináris kalandregény is
egyben.
 Egy

Van a római Trasteverében, a Viale Glorioso közelében egy kis

mellékutca, és abban egy bár, amely a törzsvendégek körében
csak mint Gennaro ismeretes. Ránézésre nem sokat mutat, mert
formára és területre akkora, mint egy szimpla férőhelyes, kis
garázs, ám az arra járó turista megfigyelheti, hogy kint jut hely
két-apró asztalnak és az egyöntetűséget mellőző, műanyag
székeknek, amelyekre délelőtt odasüt a nap, míg az arra járó
kávérajongó azt figyelheti meg, hogy bent jut hely a bádoggal
borított pulton egy hatalmas, villogó Gaggia 6000-nek, a
presszógépek Harley Davidsonjának. Továbbá visítva befér a
bádogpult mögé Gennaro is, barátai szerint a legjobb barista
egész Rómában, és ráadásul igen megbízható cimbora.
Ezért volt, hogy egy szép tavaszi reggelen ott állt a bárpultnál a
huszonnyolc éves Tommaso Massi meg a barátai, Vincent és
Sisto, iszogatták a ristrettó-t, eszmét cseréltek a szerelemről,
várták, hogy mikor jön már még a pékségből a cornetto, azaz
röviden szólva múlatták Gennaro társaságában az időt, mielőtt
felpattantak volna Vespáikra, hogy elhúzzanak munkahelyeikre,
a város különböző éttermeibe. A ristretto ugyanannyi
kávéőrleménnyel készül, mint a közönséges presszókávé, de
feleannyi vízzel, mivel pedig Gennarónál maga a presszókávé sem
volt közönséges, hanem folyékony adrenalin, és mert a három
ifjú eleve lobbanékony természettel volt megáldva, a társalgás
igencsak élénkre sikeredett. Gennarónak többször
figyelmeztetnie kellett őket, hogy ne kiabálják túl egymást, vagy
ahogy a római köznyelv fogalmaz, parlare’ nu strunzo ’a vota,
azaz egyszerre csak egy jártássa a pofáját.
A ristretto annak köszönhette különleges erejét, hogy Gennaro
borotvaélesre fente a Gaggia kettős darálójának pengéit, az így
őrölt port cementkeményre döngölte a szűrőben, és
négyzethüvelykenként negyven fontra növelte a nyomást a
hatalmas masinában, mielőtt ráengedte a gejzírt a kávétömítésre.
Ami ezek után kijött a csőrből, azt alig lehetett folyadéknak
nevezni; gesztenyeszínben habzó, édesen olajos aromájú,
vörösbarna iszap volt, nyúlós, mint a vajkésről csurranó méz,
amihez nem kellett cukor, csak egy korty acqua minerale és egy
falat porcukros cometto, ha ugyan meghozzák valaha is a
pékségből. Gennaro úgy szerette a gépét, mint a katona a
puskáját; több időt töltött a szétszerelésével és a tisztogatásával,
mint a kávéfőzéssel. Az volt a célja, hogy négyzethüvelykenként
száz fontra növelje a nyomást, amit már nem is mutat a műszer,
és olyan sűrű ristrettó-t főzzön, amit kenni lehet, mint a lekvárt,
Ennek még a kísérlete is azzal a kockázattal jár, hogy a robbanás
velük együtt veti szét a Gaggiát, vélte titokban Tommaso, de nem
mondott semmit, mert tisztelte barátja törekvését és
elszántságát. Nyilvánvalóan nem lehet nagy bansta az, aki
ódzkodik a kockázatoktól.
Azon a reggelen a szerelemről folyt a beszélgetés, valamint a
futballról. A nemrég eljegyezkedett Vincentet korholta Sisto, aki
őrültségnek tartotta az ötletet, hogy valaki egy nőre akarja
korlátozni magát.
– Ma gondolhatod, hogy megtaláltad a világ legjobb nőjét, de
– Sisto pattintott az újaival az álla alatt – mi lesz holnap?
– Figyelj – magyarázta Vincent türelmesen, vagy legalábbis
annyi türelemmel, amennyire képes volt –, mióta szurkolsz a
Laziónak?
– Világéletemben nekik szurkoltam, hülye!
– Pedig a Roma... – Vincent tétovázott. Azt akarta mondani:
jobb csapat, de nem lett volna értelme gyilkos verekedéssé
vadítani egy nőkről folytatott barátságos eszmecserét. – Jobban
szerepel – fogalmazott diplomatikusan.
– Ebben az idényben. Idáig. Na és?
– Mégse kezdesz a Romának szurkolni.
– E un altro paio di maniche, cazzo. Az más káposzta, te pöcs.
Az ember nem cserélhet csapatot.
– Pontosan. És miért nem? Mert választottál, és kitartasz a
választásod mellett.
Sisto egy darabig hallgatott. Vincent diadalmasan fordult
Gennaróhoz, és rendelt egy újabb ristrettó-t. Ekkor megszólalt a
fortélyos Sisto: – De Lazialé-nak lenni nem ugyanaz, mint
hűségesnek lenni egy nőhöz. Ez olyan, mintha több tucat nőd
volna, mert minden évben mások vannak a csapatban. Úgyhogy
marhaságot beszélsz, szokásod szerint.
 Tommaso, aki eddig nem vett részt a vitában,
közbedünnyögte: – Vincent igazából azért jegyezke-dett el, mert
Lucia azt mondta, hogy különben nem fekszik le vele többet.
Barátai figyelemre méltó eltérésekkel reagáltak erre a közlésre.
Vincent, aki végül is szigorú titoktartást kérve árulta el ezt a tényt
Tommasónak, először dühösnek látszott, aztán szégyenkezőnek,
végül pedig – mikor észrevette Sisto leplezetlen irigységét –
önelégültnek.
– Igaz – vonogatta a vállát. – Lucia szűzen akar férjhez menni,
mint az anyja. Úgyhogy abba kellett hagynunk, amíg nem
jegyeztük el egymást.
Barátai nem tettek megjegyzést a színleg logikátlan
kijelentésre. Olyan országban, amelyet még csak egy
nemzedéknyi idő választ el a buzgón gyakorolt katolikus
vallástól, mindenki tudja, hogy a lányoknál is ugyanannyi
fokozata van a szüzességnek, mint az olajnál, amelyben létezik
első hideg sajtolású extra szűz, második sajtolású extra szűz,
szuperfinom szűz, extrafinom szűz és így tovább, amíg le nem
ereszkedünk a szüzesség és a félszüzesség tíz-egynéhány
lépcsőfokán a seprőnek abba a sűrűjébe, amely már kizárólag
csak „tiszta”-ként forgalmazható, és mint ilyen, tűzgyújtáshoz és
exportra alkalmas.
– De most már legalább hozzájutok! – folytatta Vincent. –
Lefekhetek Róma legszebb lányával, aki imád, és össze fogunk
házasodni, és lesz saját lakásunk. Mi lehet ennél jobb?
– Tommaso is hozzájut – mutatott rá Sisto. – Pedig nem is
nősül meg.
– Tommaso a turistákat fekteti le.
Tommaso szerényen vállat vont. – Tehetek én róla, ha az a sok
gyönyörű külföldi lány mind rám ugrik?
Ezt a jóízű diskurálást a cornetto, a parányi, porcukros kifli
érkezése szakította félbe, amihez dukált egy utolsó caffe munka
előtt. Miközben Gennaro átöblítette a szeretett Gaggia csöveit,
Sisto erélyesen oldalba könyökölte Tommasót, és
jelentőségteljesen az ablak felé bólintott.
Az utcán egy lány közeledett. Napszemüvege, amelyet feltolt a
feje búbjára, szőke hajának cigányos bozontjába, a levágott szárú
farmer, a fél vállra vetett hátizsák és a sima póló anélkül is rögtön
elárulta volna a külföldit, ha nincs a kezében a nyitott útikönyv,
Az érett reneszánsz freskófestészetének negyven gyöngyszeme.
– Turista? – reménykedett Sisto.
Tommaso a fejét rázta. – Diák.
– Azt meg honnan tudod, maestro?
– Tele a hátizsákja könyvekkel.
– Psszt! Biondina! Bona! – kurjantott Sisto. – Hé, szöszi!
Tündérl
Tommaso tarkón csapta. – Nem így kell, idióta. Csak viselkedj
barátságosan.
Sisto nem értette, miért ne örülnének a szőke és csinos lányok,
ha felhívják a figyelmüket a szerencséjükre, de rábízta magát
tapasztaltabb barátjára, és befogta a száját.
– Idejön – jegyezte meg Vincent.
A lány keresztülvágott az úttesten, és megállt a bár előtt,
látszólag nem véve tudomást a három fiatalember elismerő
bámulásáról. Aztán kihúzott magának egy széket, az asztalra tette
hátizsákját, letelepedett, és felpolcolta karcsú lábát a másik
székre.
– Vitathatatlanul külföldi – állapította meg Vincent
bánatosan, mert minden olasz tudja, hogy az ülve kávézás árt az
emésztésnek, ennél fogva azzal büntetendő, hogy háromszor
annyit számolnak fel érte, mint amennyit a bárpultnál kellene
fizetni. – Majd meglátjátok, hogy cappuccinót fog kérni.
Gennaro elmerülten nézte a Gaggián a nyomás kijelzőjét, és
megvetően horkantott. Tisztességes barista délelőtt tíz óra után
ugyanúgy nem szolgál fel cappuccinót, ahogy egy séf sem tálal
ebédre kukoricapelyhet.
– Buongiorno! – kiáltott be a lány a nyitott ajtón. Kedves
hangja van, gondolta Tommaso. Bátorítóan mosolygott a lányra.
Vincent és Sisto ugyanazt tette. Egyedül Gennaro maradt meg
fancsalian gyanakvónak a bádogpult mögött.
– ’giorno! – dünnyögte sötéten.
– Latte macchiato, per favore, lungo e ben caldo!
Rövid szünet támadt, amíg a barista fontolóra vette a
hallottakat. Noha a lány olaszul beszélt, rendelése legalább
annyira elárulta idegen voltát, mint a kiejtése. Latte macchiato –
tej, egy löttyintés kávéval, de lungo legyen, azaz nagy csészében
adják, és ben caldo, vagyis forró is legyen, hogy lassan lehessen
iszogatni, ahelyett hogy két sietős korttyal dobják be, mint illik. A
lány kétségkívül amerikai. Viszont nem rendelt semmi
égbekiáltót – se koffeinmentes kávét, se eszpresszót tejszínnel,
mogyorósziruppal vagy tejmentes tejjel – így hát Gennaro vállat
vont, és a Gaggia kettős szűrőjéért nyúlt, mialatt a három
fiatalember megpróbált olyan szemrevaló benyomást kelteni,
amilyet csak tudtak.
A lány levegőnek nézte őket. Előszedett egy térképet, és
némileg gondterhelt arccal összevetette útikönyvének egyik
lapjával. Hátizsákjában megszólalt egy telefonino: azt is elővette,
és beszélgetni kezdett, amit a bentiek nem hallhattak. Mikor
Gennaro végre felszolgálásra érdemesnek minősítette a
machiató-ját, volt egy kis tipródás, hogy ki vigye ki a lány
asztalához, és Tommaso játszva nyert. Elvette Gennaro egyik
apró cornettóját is, a csészealjra helyezte, és mosolyogva
átnyújtotta a lánynak, azt mormolva; – A tulaj fizeti! — De a lány
nagyon belefeledkezett a beszélgetésbe, és nagyon rövidre
sikeredett a hálás mosolya. Ám Tommasónak így is yolt ideje
megnézni a szemét, amely szürke volt, olyan nyugodt, fénylő
szürke, mint a tengeri süllő pikkelye.

Holott Laura Patterson nagyon is nyugtalan volt, olyan

nyugtalan, amennyire csak egy huszonkét éves amerikai lány
lehet Rómában, egy szép tavaszi reggelen, éppen ezért megörült,
mikor látta, hogy olasz barátnője, Carlotta hívja. Carlotta egy
Stozzi nevű milánói magazinnak dolgozott. Neki is szerepe volt
abban, hogy Laura átjött Olaszországba, mert nagyon
összebarátkoztak az amerikai egyetemen.
– Pronto! – Mára elhomályosodott okokból az olaszok azt
vakkantják a telefonba: „Készen állok!”
– Én vagyok az, Laura. Mizujs?
– Ó, szia, Carlotta! Hát szóval éppen a Santa Cecíliát kerestem.
Van ott pár szép Cavallini-freskó. De úgy látszik, Szent Cecília
nem akarja, hogy megtalálják, úgyhogy inkább kávézom.
Carlotta elengedte a füle mellett ezt a badarságot, és a tárgyra
tért. – És a randid hogy sikerült tegnap este?
 – Ó, hát az jó volt – felelte Laura olyan hangon, amely
világosan közölte, hogy a randevú egyáltalán nem volt jó. Itt kissé
elővigyázatosan kellett mozognia, mert a kérdéses illető Carlotta
fivére egyik barátjának volt az egyik barátja. – Paolo igazán
kedves volt, és sokat tudott az építészetről... – Carlotta gúnyosan
horkantott a vonal másik végén – ...és egy igazán érdekes
étterembe vitt el a Villa Borghese közelében.
– Mi volt rajtad?
– Khrm – a piros felső és a fekete nadrág.
– Blézerrel?
– Blézer nélkül. Itt meleg van.
Hangos sóhajtás a másik végen. Carlotta, mint minden olasz
nő, úgy tartotta, hogy aki vét a divat ellen, magára vessen a
nyakába szakadó kalamitásokért. – Tornacipőt vettél? – kérdezte
gyanakodva.
– Dehogy vettem tornacipőt. Carlotta, nem érted a lényeget.
Na szóval, mint mondtam, a vacsora jó volt. Tintahalas tésztát
ettem, és valami igazán finomat bárányból.
– És?
– Semmi mást. Csak kávét.
– És utána? – türelmetlenkedett Carlotta. – Mi történt utána?
– Ó, utána? Sétálni mentünk a Giardino di Lagóba, és ott
történt, hogy rám ugrott. A szó szoros értelmében, mert sajnos
volt köztünk némi szintkülönbség, ezért konkrétan fel kellett
ugrania a földről, hogy oda dughassa a nyelvét, ahova akarta.
Utána persze megpróbált ágyba vinni – illetve nem egészen
ágyba, mert még mindig a szüleinél lakik, tehát konkrét ágy nem
képezte az ajánlat részét, de az bizonyos, hogy be próbált vinni a
bokorba. És mielőtt bármit is mondanál, nem hinném, hogy a
blézer olyan sokat számított volna.
Újabb sóhaj. – Találkozol még vele?
– Nem. Carlotta, komolyan kösz a bemutatást és mindent, de
azt hiszem, végeztem az olasz férfiakkal. Olyan nevetségesen
túlfűtöttek szexuálisan, és, na szóval, egyszerűen ügyetlenek.
Zsinórban ez a negyedik csődöm. Azt hiszem, most egy ideig
ismét csak amerikaiakkal fogok járni.
 Carlotta elszörnyedt. – Cara, Rómába jönni, és amerikaiakkal
randizni olyan, mint a Piazza di Spagnára menni, és a
McDonald’sban enni!
– Hát, páran azt is csináltuk a múltkor – vallotta be Laura. – A
vicc kedvéért.
Ingerült csettintés a másik végen. – Gondolj bele, micsoda
tékozlás lenne egy évet tölteni Olaszországban úgy, hogy
kizárólag olyan férfiakkal randevúzol, akikkel otthon is
találkozhatsz!
– Gondolj bele, micsoda idöpocsékolás lenne kizárólag
frusztrált olasz szatírokkal randevúzni, akik még mindig az
anyjukkal laknak! – vágott vissza Laura.
– Mindössze az van, hogy nem a megfelelő férfiakkal jössz
össze. Nézd meg az én fiúmat! Filippo szenzációs szerető volt.
Figyelmes, leleményes, nem kapkodó, szenvedélyes...
– Jelenleg pedig, ha jól emlékszem arra, amit mondtál, egy
ismeretlen helyen található téli üdülőhely éttermében dolgozik.
– Az igaz, de akkor is klassz volt, amíg tartott. Ez a jó a
séfekben. Tudják, hogy használják a kezüket. Attól a sok
darabolástól és szeleteléstől van. Megügyesednek tőle.
– Hmm – mondta Laura némileg mélán. – Be kell vallanom,
kellemes változatosság lenne egy kis ügyesség.
– Akkor, cara, meg kell győződnöd róla, hogy tudnak-e főzni,
mielőtt járni kezdel velük – szögezte le Carlotta. Halkabban
folytatta: – Mondok még valamit Filippóról. Szeretett főzés
közben végigkóstolni mindent, ugye érted, mire célzok.
Laura nevetett. Feltűnően malacul tudott nevetni, és mikor ez
a hang behatolt Gennaro bárjába, a fiatalemberek elismerően
pillantottak fel a cornettó-ról, – Továbbá gondolom, hogy séfként
nagyon értett az időzítéshez!
– Pontosan. És sose sietett. Tudod, hogy szeretnek enni az
olaszok – egyvégtében legalább tizenkét fogást.
– De az mind nagyon kevés – csipkelődött Laura.
– Igen, de mire a végére érsz, semmi több nem fér beléd,
nekem elhiheted.
Laura tovább ugratta, de közben kénytelen volt arra gondolni,
hogy a barátnőjének igaza lehet. Valaki alkotó tehetség, aki ért az
ízleléshez, a fogáshoz, aki tudja, miként kombinálja a
hozzávalókat az érzéki gyönyörhöz... bár találkozna egy ilyennel
az olaszországi tartózkodása alatt!
– Na szóval – folytatta Carlotta –, nem lehet az olyan nehéz.
Róma tele van éttermekkel, amiből logikusan következik, hogy
séfnek is legalább ennyinek kell lennie.
– Meglehet – mondta Laura.
– Figyelj, mondok valami mást, amit szintén Filippo csinált...
Mire Laura letette, félig tréfásan és félig komolyan megígérte a
barátnőjének, hogy mostantól kizárólag olyan férfiakkal fog
találkozni, akik nem keverik össze a béarni mártást a besamellel.
Tommaso elhatározta, hogy beszélni fog az amerikai lánnyal.
Ki tud ellenállni egy ilyen nevetésnek? Mint Vincent megjegyezte,
bőségesen szerzett babérokat a nőnemű turisták körében, akik
elolvadtak, ha meglátták erős vonásokkal rajzolt, szép fejét és
dugóhúzó fürtjeinek erdejét. Nem mintha a római lányok nem
olvadtak volna el, de a római lányok hajlamosak voltak követelni
utólag, hogy Tommaso mutatkozzék be a szüleiknek. A külföldi
nők sokkal kevesebb bonyodalommal járnak.
Várta a megfelelő pillanatot. Ám az amerikai lány kitartóan
telefonált, időnként ráérősen kortyolt a macchiatójából – nem
csoda, hogy forrón kérte és Tommaso egy idő után sóhajtva
megállapította, hogy indulnia kell. Már így is késve fog beérni az
étterembe. Némi aprópénzt csapott a pultra, és búcsút intett
Gennarónak. Motorinó-ja kint parkolt, a lány asztala mellett;
mikor leguggolt, hogy kilakatolja, megengedett magának még egy
pillantást a szemközti széken hosszan elnyúló, mézbarna, karcsú
lábikrákra.
– Szóval nincs több olasz. Nincs, hacsak nem tudnak főzni –
mondta éppen a lány. – Mától csak olyanokkal járok, akik benne
vannak Az ínyesmester kalauzá-ban.
Tommaso hegyezte a fülét.
A lány kihalászta a csészéjéből az utolsó könnyű habfodrot, és
leszopogatta az ujj áról. – Istenem, ez a kávé fantasztikus! Várj
egy kicsit! Tessék?
Tommaso nem bírta megállni, hogy meg ne ko-cogtassa a lány
vállát.
 – Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom a telefonodat- mondta
legjobb angolságával. – Csupán azt akartam közölni, hogy
szépséged megtörte a szívemet.
A lány elismerően, noha kissé gyanakvóan mosolygott,
mindazonáltal udvarias hangra törekedve válaszolta: – Vatte a
fa’ ’u giro, a fessa ’e mammata – mert az első olasz fiúja arra
tanította, hogy ezt kell felelnie, ha bókolnak neki. Tommaso arca
megnyúlt. – Oké, oké! – mondta, és felpattant a robogójára.
Laura nézte, ahogy elmegy, majd visszatért Carlottához. – Ki
volt az? – kérdezte a barátnője.
– Csak egy pacák.
– Laura, szerinted mit mondtál? – kérdezte a barátnő
óvatosan.
Így tudta meg Laura, hogy tökéletes olasz népnyelven azt
közölte a római fiatalemberekkel, hogy húzzanak vissza a lyukba,
amelyből a világra jöttek.
– Ó! – mondta'Laura. – Jaj nekem! Ezt a szégyent! Pedig
egész aranyos volt. Bár úgyse számít. Mert mostantól csak
olyanra hajtok, aki főzni tud.
 Primo

„Amint tisztáztuk az étrend összeállításának általános és

gyakorlati alapelveit, a kellemes és működőképes kombinációk
kimeríthetetlen gazdagságából választhatunk...”

MARCELLA HAZAN: A klasszikus olasz konyha lényege

 Kettő
Tommaso csak egy hét múlva látta viszont a lányt. A Gigliemibe
ment, a nagy élelmiszerboltba a Piazza Venezia közelében, hogy
elhozzon egy szállítmányt az étteremnek. Telefonáltak nekik,
hogy annak a tucat vadásznak az egyike, akik a Castelli Romani
különlegességeivel látják el a Gigliemit, aznap reggel érkezett
vidékről egy Fiatra való zsenge fiatal lepré-vel, a szezon első
nyúlcsecsemőivel. Tommaso arra kapott utasítást, hogy siessen,
így egyenesen be is ment hátul, a vállára dobta az Adrianótól
kapott dobozt, csak a legrövidebb időre állt meg, amíg
megbeszélték Adriano családi ügyeit, nagybátyjának házasságát,
másod-unokatestvérének üzletét, fivérének új nőjét, és már
sietett is ki, mikor mozgást érzékelt a szeme sarkából. Egy lány
volt. Száraztésztáért nyúlkált a felső polcra, és közben
megmutatott egy csíkot a feszes hasából. Tommaso meglátta a
köldök parányi örvényét, amely olyan cirkalmas és tökéletes volt,
mint a léggömb összekötött szája. – Fosse ’a Madonna! –
dünnyögte, mint a női szépség avatott szakértője, és már tette is
le gyorsan a dobozt. – Momento! – kiáltotta a lánynak; várj:
Felnyúlt, leemelte a csomagot, mosolyogva odaadta. — Prego! –
Akkor esett le neki, hogy valahol már látta.
A lány mosolygott. – Grazie, faccia di culo! – Köszönöm,
seggfej!
Hát persze, már eszébe jutott. A lány a Gennaro bárjából. Az is
eszébe jutott, hogy saját közlése szerint csak olyannal hajlandó
lefeküdni – jó, randevúzni, de az amerikai lányoknál a kettő
közismerten ugyanazt jelenti –, aki tud főzni, és ha maga
vásárolja a száraztésztáját, megvan rá az esély, hogy még nem
talált rá. Ami érdekes, mert Róma tele van szakácsokkal, míg a
szőke amerikai lányok valamivel ritkábbak.
Ez volt Tommaso esélye, és ő kapott rajta.
– Spaghetti! – pillantott a lány kezében levő tasakra. – De
finom! – Ez még az ő fülének is laposan hangzott egy kicsit.
– Hát, remélem is.
– És mit főzöl hozzá? Milyen mártást?
 – Hát – talán bolognaira gondoltam.
Tommaso nem színlelte a megdöbbenést. — De azt nem lehet!
– tiltakozott.
– Miért nem?
– Először is, mert nem Bolognában vagy – mutatott rá
Tommaso logikusan. – Másodszor, mert ami a kezedben van, az
spaghetti.
– Igen. Spaghetti bolognese. – Észrevette a fiatalember
arckifejezését. – Nem jó ötlet, ugye?
– Képtelenség! – magyarázta Tommaso. – A ragu bolognese a
tagliatellé-hez vagy a gnocchi-hoz, vagy a tortellini-hez való
mártás. – A Gigliemi üvegezett tárlójára mutatott. — Az a
tortellini. – Pattintott, mire a kiszolgáló átnyújtott neki
selyempapíron egy darab puha tésztát. Tommaso odatartotta
Laura elé. – A mintát a női micsodáról vették – minek is
hívjátok?
Laura aggodalmasan sandított a tésztára. – Nem is tudom.
Tommaso a hasára mutatott. – Púp?
– Köldök! Hát persze! – könnyebbült meg a lány.
Tommasónak eszébe jutott az a szelet a derékból, és a köldök
icipici örvénye. Tulajdonképpen nem hasonlított a kezében levő
tésztára, amely leginkább egy girizdelt, pufók juhsajtra, esetleg a
női ficá-ra emlékeztetett. – Mindenesetre – mondta
fensőségesen – most Rómában vagyunk, és a római mártások
jobbak. Illetve szigorúbban Lazióban vagyunk, de az ugyanaz. Itt
all’amatriciana ehetjük a spagettit, guancialé-ból készült
mártással, ami ez a része – olyan könnyedén húzta végig az ujját
Laura állán, hogy a lány észre se vette – a disznó arcának.
Megpirítjuk olívaolajban egy kis erős paprikával, néhány
paradicsommal és természetesen reszelt pecorino romanó-val,
kemény sajttal. Vagy ha nem akarsz spaghetti-t, még mindig itt
van a bucatini, vagy a calzone, vagy a fettuccine, vagy a
pappardelle, vagy a tagliolini, vagy a rigatoni, vagy a linguine,
vagy a garganelli, vagy a tonnarelli, vagy a fusilli, vagy a
conchiglie, vagy a vermicelli, vagy a maccheroni, csakhogy –
figyelmeztetően fölemelte az ujját – mindegyikhez más mártást
csinálunk! Például olajos mártás való a száraztésztához, de a
vajas jobban illik a frisshez. Vegyük a fusilli-t – mutatott fel egy
tasakot. – Ezt a tésztát állítólag maga Leonardo da Vinci tervezte!
A csigavonal miatt a felszín területéhez képest a legtöbb mártás
ragad rá, látod? De csak sűrű, nehéz mártással jó, amely
megtapad a vajatokban. A conchiglie viszont olyan, mint egy
kagyló, tehát tökéletes tartálya a híg, könnyű mártásnak.
– Te szakács vagy? — kérdezte Laura, és a szemében
földerengett a felismerés.
– Igen, séf vagyok, Róma egyik legjobb éttermében! —
büszkélkedett Tommaso.
– Akkor nem kérdezhetném meg – kezdte bátortalanul a lány
– hogy te mit készítenél a helyemben? Nem nagyon szoktam
fózni, de apám átjött pár napra, és ostoba fejjel megígértem, hogy
ma este én csinálom a vacsorát. Valami rómait szeretnék.
– Ha én volnék a helyedben... – Tommaso keményen törte a
fejét. Aztán a nyuszis dobozra tévedt a tekintete. – Pastát főznék
sugo di lepré-vel, szélesmetéltet nyúlhűúos mártással! – vágta ki
diadalmasan. – A nyúl sose olyan jó, mint zsenge és fiatal
korában!
– Az könnyű?
– Fantasztikusan egyszerű! Kicsit sütöd a nyúlhúst hagymával
és fokhagymával, aztán adsz hozzá egy kis vörösbort, pár
szegfűszeget, egy kis fahéjt, és kész!
– És itt is megvehetem a húst? – Laura kétkedve nézett körül.
– Nem – mondta Tommaso. – Itt csak a jó ismerősök
kaphatnak olyan ínyencségeket, mint a nyúlhús. Viszont neked...
– A dobozhoz ment, kiemelt egy nyulat, a tenyerére tette, és
büszkén tartotta a lány elé. – Ajándék. Hogy soha többé ne
csinálj bolognai mártást.
Laura mintha megszeppent volna egy kicsit. – Nem nyúzva
árulják?
– Ó, könnyű ezt megnyúzni! – mondta vidáman a fiatalember.
– Két perc alatt megvan! – Odakiáltott a kiszolgálónak, hogy
adjon egy papírzacskót.
– És – ki van belezve? – gyanakodott Laura.
– Dehogy van! – vágta rá enyhe felháborodással Tommaso. –
Gigliemi nem adna el olyan nyulat, amiből pont a legjobbat
szedték ki. – Belepottyantotta a nyulat a tasakba, és megforgatta,
hogy összecsavarja a zacskó száját. – Tessék! – nyomta Laura
kezébe a csomagot. – És ezt is! – Bűvésziesen kidolgozott
mozdulattal előkapott egy ceruzát, és felírta mobiljának számát a
papírzacskóra. – Ha segítségre szorulsz a receptnél – ha
bármilyen segítségre lenne szükséged, nyugodtan hívjál csak fel!
Tommaso Massi a nevem, és boldog leszek, ha segíthetek. -
Gyorsan a vállára kapta a nyúlás dobozt, mielőtt Laura
belemerülhetett volna a recept részleteibe.
– Komolyan? Csakugyan telefonálhatok, ha problémám lenne?
Tommaso majdnem felkacagott. Még azt kérdezi az amerikai
lány, hogy telefonálhat-e neki! – Ez csak természetes. Bármikor.
– Hát köszönöm. Hívni foglak. Mármint ha szükségem lesz
segítségre.
– Hát akkor ciao.
– Ciao. Egyelőre.
Ciao egyelőre! Ez tetszett Tommasónak; jól hangzott. És ahogy
nézte a lány! Bizonyára mély benyomást tett rá.

Tommaso valóban mély benyomást tett a lányra. Kedves,

gondolta Laura. Mint egy Michelangelo-rajz, olyan azokkal az
erőteljes, drámai vonásaival, és ahogy egyfolytában
gesztikulál! És ó, vitathatatlanul szemrevaló! De nem startolt
rám, ami üdítő. Üdítő, és egy kicsit bosszantó. Mert, hogy
mondjak neki nemet, ha nem startol rám? Vagy ha úgy fordul a
dolog, esetleg igent? Bár persze nem fordul úgy. Mert a pasikkal
nem szoktunk egymásba futni, ugye. Azokkal nem, akikkel
együtt fogunk járni.
Habár ez egy séf. Mennyire bizarr a helyzet? Vicceltünk
Carlottával, hogy egy séffel kellene járnom, és akkor tessék, itt
van egy. Ráadásul jó is, mondja ő. És gyönyörű is, mondom én.
Vakszerencse volna?
Jóval később kapott csak észbe, mikor már lepergette magát ez
az álomfilm, hogy a Via Aracoelin bandukol, arcán mosollyal,
kezében égy nyúlcsecsemő papírzacskóba csomagolt
porhüvelyével.

Tommaso felcsatolta a Piaggiója hátuljára a dobozt, és

bevágódott a forgalomba. Uanema, máris elkésett. Megmondták,
hogy siessen, ehelyett már megint lányokra pazarolja az idejét.
Vajon szemet szúr-e valakinek, hogy hiányzik egy nyúl?
Befordult a Vatikán mellett a Via Aureliára; a kis robogó
dombnak fölfelé csühögött Montespaccato irányába, ügyesen
kígyózva a torlódásokban és dugókban. Végül megérkezett égy
magasabban fekvő, hűvösebb, nyugodtabb városrészbe, ahol
nagyobbak voltak a házak, sőt még az autók is természetellenes
csöndben hajtottak el egymás mellett, és csak nagy néha hangzott
el egy-egy szitok.
Leparkolta a Piaggiót egy nagy, fehér épület mögött, vigyázva,
hogy hajszálra vonalban legyen a többi robogóval, aztán bevitte a
vállmagasságba emelt dobozt egy kétszárnyú ajtón egy forrón
gőzölgő, hatalmas terembe. Ez volt a konyhája a Templinek, a
világ egyik leghíresebb ínyencéttermének, amelyet nem jelölt
cégér a nagy fehér házon.
Tommaso odavitte a dobozt Karl főszakácshoz, aki szó nélkül
kiemelte az egyik állatot, megszemlélte, megszaglászta a száját és
a végbélnyílását, a bomlás jelei után kutatva, mielőtt egy
bóüntással jelezte volna elégedettségét, és csupán ekkor mondta:
– Késtél.
– A forgalom. Felfordult egy teher a Garibaldi-hídon.
– És egy nyúllal kevesebb van. Egy tucatot rendeltem.
– Úgy van. De volt egy, amelyik még nem teljesen halt meg.
Hirtelen kiugrott a dobozból, és visszaszaladt az anyjához.
Keresztül a forgalmon. És tudja, mi volt a döbbenetes? Hogy ez
épp akkor történt, mikor a Vatikánnál jöttem. Azt mondják, hogy
a szentatya a városban tartózkodik. Talán csoda történt. Igen,
csoda, az volt. – Éppen kezdett volna belemelegedni a témába,
amikor Kari sóhajtva közbevágott: – Menj, Tommaso, segíts a
poharasnak. – A mosogató felé biccentett, ahol Amelie, az
üvegmosó, a poharak hegyével birkózott.
Tommaso a fényesítő kesztyűkért nyúlt. A Templi-ben
kizárólag ólomkristályt használtak, amelyen sose fordult elő se
egy szösz, se egy porszem, pláne zsíros maszat vagy mosogatószer
foltja. Minden egyes poharat kézzel fényesítettek.

Háromféle étterem van Rómában. Vannak a helyi trattoriá-k és

osteriá-k, amelyeknek többsége kizárólag a cucina romana, a
római konyha fogásait szolgálja fel. Ezt a mélyen gyökerező
hagyományt az alakította ki, hogy mit lehetett kapni a piacokon
és a mészárszékekben. Az állat egyetlen része sem ment
veszendőbe. Fültől farokig mindennek megvolt a maga illő és
alkalmas receptje, amelyeket nemzedékek adtak tovább
egymásnak. Aztán van a cucina creativa, amely ezzel a
hagyománnyal kísérletezik. Sok római átlagpolgár továbbra is
mélységesen gyanakszik mindenféle kísérletre, pláne a velejáró,
megemelt árakra, és szentül hiszi, hogy piú se spenne, peggio se
mangia – minél többet költesz, annál rosszabbat eszel.
Végül van a cucina gourmet, amelyben a francia és az olasz
horzsolódik össze; súrlódásuk azt mutatja, hogy az elképzelés
egyelőre félszegen feszeng ezen a vidéken. A római átlagember
szenvedélyesen szeret enni, de legyen bármilyen gazdag,
valószínűleg sose fogja betenni a lábát az Örök Városban
szétszórt, Michelin-csillagos intézményekbe. Ám a nagy amerikai
és európai trösztök helyi központjai – nem is szólva a régi
világutazók modern megfelelőinek, a gazdag gasztroturistáknak a
folyamatos áradatáról – csekély, de állandó igényt jelentenek
arra a nemzetközi konyhára, ahol úgy főznek, mint mindenütt.
Ezeknek az éttermeknek a csúcsa a Templi, Alain Dufrais-nek,
a nagy svájci séfnek és a nouvelle cuisine nemzetközi hírű
mesterének háromcsillagos birodalma.

Poharat fényesíteni unalmas dolog, főleg egy szerelmesnek.

Unaloműzőnek Tommaso odafüttyentett Bruno barátjának, aki a
közelben készített zabaioné-t.
– Ueh, Bruno! Psszt! Szerelmes vagyok!
– Az jó – mondta Bruno. A borsodóra összpontosított, amelyet
a hagyományos módon készített, rézüstben, nyílt láng fölött. –
De nem újság. Tegnap is szerelmes voltál.
– Ez valaki más. Amerikai lány. Szőke és nagyon aranyos.
Bruno morgott valamit.
– Ueh, Bruno! Hogy készül a sugo di lepre?
Erre a kérdésre, mivel ételre és nem nőkre vonatkozott, Bruno
már felnézett egy pillanatra. Tagbaszakadt, vaskos alakjával,
kissé félszeg viselkedésével egyáltalán nem volt olyan lenyűgöző,
mint Tommaso barátja, és nem szívesen nézett mások szemébe.
Akkor nyugodott csak meg az ide-oda repkedő tekintete, ha a
főzéssel foglalkozhatott. Mint most is. – Megpirítod a nyulat egy
kis pancettá-val1 – kezdte.
– Pancetta! – Tommaso a fejéhez kapott. – Tudtam, hogy
kifelejtettem valamit!
– Aztán kiveszed a nyulat meg a pancettá-t, és nagyon lassú
tűzön megpárolsz a zsírban hagymát meg fokhagymát. Felöntöd
egy palack vörös Sangio-vesével, adsz hozzá egy kis szegfűszeget,
fahéjt, rozmaringot, jó sok kakukkfüvet...
– Kakukkfüvet! A fene egye meg!
– ...aztán visszateszed bele a nyulat, és legalább két óráig
párolod lassú tűzön, hogy a hús összeessen, és a mártás olyan
ragadós legyen, ami enyvként vonja be a tésztát.
– Két óráig! — Tommaso nem is emlékezett, mondta-e a
lánynak, hogy ilyen sokáig kell főzni!
– És tálalás előtt természetesen kicsontozod.
– Francba!
– Miért kérdezed?
– Rohadt életbe!
– Meséld el, mi történt – noszogatta szelíden Bruno. Tálkákba
kanalazta a zabaioné-t, majd becsúsztatta őket a hűtőszekrénybe.
A mártás egy bonyolult hideg-meleg édesség egyik rétegét fogja
képezni, amelynek az alapja épp hogy olvadni kezdő, friss
őszibarackgelato lesz; erre kerül a Barolo borral készült, kissé
behűtött sodó; erre egy újabb, sűrűbb zabaione libatojás
sárgájából és a jerezire emlékeztetőén édeskés, testes Marsalából
habart meleg tajtékja borul, és mindezt ropogósra pirított
mentalevelekből és frissen pörkölt kávébabból kirakott virágok
koronázzák meg.
Mikor Tommaso befejezte a magyarázatot, Bruno annyit
mondott közömbösen:
– Szóval adtál neki egy nyulat.
– Igen. A Gigliemi egyik legfinomabb nyulát.
– Ez romantikus volt tőled.
– Ugye, hogy az?

1 Sós szalonnaféleség. (olasz)

 – Más férfiak virágot adnak. Te viszont, Tommaso, halott
állatot. Halott állatkölyköt. Egy amerikainak.
Tommaso arca futólag elborult.
– De legalább – folytatta Bruno – nem vegetáriánus. Mert
sokan azok.
– Szerinted hibáztam a nyúllal?
Bruno vállat vont.
– Kérdezte, hogy belezze ki – emlékezett Tommaso. – Még
gondoltam is, hogy milyen furcsa. A legtöbb nő tudja, hogy kell
kibelezni a vadat.
– Talán az amerikaiak nem tudják.
Tommaso a tenyerébe csapott az öklével. – Hát semmire se
tanítja meg őket az anyjuk? Mit tanulnak ezek az iskolában, a
Krisztus öt sebére?
– Nyilván furulyázni – mondta Bruno szárazon. – Én ugyan
nem tudom.
– Francba! Francba! Francba! Hibáztam a nyúllal!
Tortellini-t kellett volna adnom neki! Tortellini-t még egy
hülye is tud főzni. Még én is tudok tortellini-t főzni. Ha valami
mást kellett volna elhoznom, erre sose kerül sor!
– Si nonnema teneva ’o cazzo, ’a chiammavamo nonno2-
helyeselt Bruno higgadtan. – Túl sok a ha. Miért nem hívod fel,
és mondod el neki a helyes receptet?
– Nincs meg a száma. A magamét megadtam neki, hogy hívjon
fel, ha valami problémája lesz.
– Hát ha telefonál, az legalább azt bizonyítja, hogy nem a
hullaházban van, a torkában egy keresztbe akadt nyúlcsonttal.
Halk csendülés hallatszott az étterembe vezető lengőajtó
mögül. Valaki finoman megkocogtatta a poharát egy késsel.
– Most okosabb lesz, ha mész – mondta Bruno szelíden.
– Francba!
Tommaso rohant, hogy belebújjon a formaruhájába. Fekete
nadrág, fehér ing, fekete nyakkendő, fekete kabát: Franciscus, a
főpincér nem szereti, ha váratják.
Mikor Tommaso azt mondta Laurának, hogy séf, nem igazán
mondott igazat, illetve a közelében sem járt az igazságnak.

2 Ha nagyanyámnak pöcse lett volna, nagyapámnak hívták volna. (olasz)

Tommaso nem volt séf, még csak sous dief vagy commis chef
sem. Tommaso pincér volt, igen-igen alacsony beosztású pincér,
olyannyira alacsony, hogy még az üvegmosó Amelie is
dirigálhatott neki.
Az étteremben most kezdődött az a szertartás, amelyre
minden hónap első napján került sor: most töltötték ki a libro
prenotazioni-t, az asztalfoglalások könyvét.
Míg a személyzet felállt félkörbe, egy kerek asztalra
kiborították három-négy hatalmas postazsák tartalmát. A
leveleket egyenként felbontották, és átnyújtották Franciscusnak,
aki átfutotta a tartalmukat, kurtán bólintott, vagy megrázta a
fejét, aztán továbbadta a papírlapot a balján álló két pincér
valamelyikének. Az egyik pincér az elutasításokat dobálta egy
szemeteszsákba, a másik az elfogadottak neveit jegyezte be
gondosan a helyfoglalások bőrkötésű könyvébe, amely olyan
súlyos volt, mint egy' templomi matrikula. Tommaso dolga volt,
hogy elhozza a megtelt zsákokat, és üresekkel pótolja őket, így
biztosítva, hogy a szertartás, mint minden a Templiben, egy
állami ünnepség olajozottságával menjen végbe.
A Templibe természetesen nem elég csak úgy odatelefonálni,
és lefoglalni egy asztalt. Még ha megtalálnánk is a számot, amely
nem szerepel a telefonkönyvben, a pincér nagyon udvariasan
elmagyarázná, hogy a fokozott keresletre való tekintettel
kizárólag írásban fogadnak el helyfoglalási kéréseket, minden
hónap első napján, három hónappal előre. Még így is több a
jelentkező, mint a hely, ennél fogva fokozott körültekintéssel kell
fogalmaznunk, ha be akarunk kerülni a szerencsések közé.
A pletyka szerint hasznos, ha elejtünk néhány célzást,
miszerint az a fajta egyéniség vagyunk, aki valóban értékelni
tudja Alain Dufrais legendás konyhaművészetét; rövid
ósszefoglalófélét adunk az éttermekről, ahol eddig ettünk – habár
készséggel elismerjük, hogy nem lehetnek olyan jók, mint a
Templi esetleg méltányoljuk a Monsieur Dufrais számos
könyvének egyikében körvonalazott filozófiát. Mindazonáltal
óvakodjunk beleesni a teijengösség vermébe, mert ez arról
árulkodhat, hogy fecsegők vagyunk, márpedig ha létezik valami,
ami nem talál tetszésre Alain Dufrais előtt, az a fecsegés. Beszélni
éppen nem tilos a Templiben, de a szószátyárságot bizonyosan
nem bátorítják, mert ide azért jön az ember, hogy az ízekre
összpontosítson, nem pedig azért, hogy fölösleges nyelveléssel
rontsa meg őket. Viszont ki vannak tiltva a Templiből a
mobiltelefonok, a cigaretta és a gyerekek – az utóbbiak nem így
áperte, de a vendég jóval az étkezés előtt kap egy diszkrét levelet,
amely félreérthetetlenül közli, hogy Monsieur Dufrais egyedül
kiforrott, intelligens ínyeknek főz.
Az is fontos, hogy ne hozzunk magunkra szégyent a papír és az
íróeszköz megválasztásával. Töltőtoll helyett a golyóstoll például
azt sejteti, hogy nem is vesszük olyan komolyan a
jelentkezésünket. A gyárilag vágott papír megengedett –
Monsieur Dufrais nem ellensége az egyszerűségnek ám a papír
ne csak egyszerű, de drága is legyen. És ha már a pénznél
tartunk, semmi szín alatt se kövessük el azt a hibát, hogy egy
százeurós bankjegyet mellékelünk a levélhez! Sokan elkövetik, és
mondhatom, vérfagyasztó látvány az a jeges megvetés, amely
átsuhan a főpincér arcán, mikor a borítékból elővitorlázik a
bankó. A pénzt továbbítják egy újabb pincérnek, hogy tegye bele
a borravalóalapba, de az egyetlen további pillantásra sem
érdemesített levél egyenesen megy a szemeteszsákba. Alain
Dufrais közismerten fölötte áll a pénznek, és ez a szemlélet
átitatja az egész intézményt; ezért nem szerepelnek a menüben
árak, és egy kétszemélyes vacsora valahol ötszáz és ezer euró
között van.
Majdnem dél volt, mire befejezték a helyfoglalások
válogatását. Az éttermi személyzet elfoglalta helyét az ebédlőben,
várva az első vendégeket, és utoljára ellenőrizve a poharakat, az
evőeszközt és a terítést. Alain azzal büszkélkedett, hogy a Templi
pincéreinek száma majdnem legalább kétszerese a
vendégekének. Ha palackért nyúlunk a Templiben, az mintegy
varázsütésre a levegőbe röppen, és megáll a poharunk fölött; ha
elejtünk egy villát, elkapják, mielőtt földet érne, és éppily sebesen
kicserélik egy tisztára.
Pontosan negyed egykor Alain Dufrais személyesen járta végig
az éttermet. Senki se hitte volna róla, hogy hatodik órája van a
konyhában; patyolattiszta fehér ruháján nyoma sem volt
ételpecsétnek. A magas, vékony, szűkszavú ember úgy járta végig
az üres asztalokat, mint egy csapatszemlét tartó tábornok.
Alkalmanként felemelt egy poharat és a fénybe tartotta, vagy
eltolt néhány milliméterrel balra egy villát. Az ilyen alkalmakkor
nem szólt semmit, ám Franciscus nyomban lecsapott a szemet
sértő tárgyra, és átadta egy pincérnek, hogy cserébe ki. Aztán
Alain visszatért szentélyébe, a konyhájába. A kétszárnyú ajtó
becsapódott, a délelőtti zsivaj és lárma elhalt. Nem voltak utolsó
simítások, azon egyszerű okból, hogy minden készen állt. Mint
egy hadsereg, amely tudja, hogy tökéletesen védhető állásba
vezényelték, úgy várta mély csendben a Templi személyzete, hogy
megjelenjen az ajtóban az első vendég.
 Három
Fél háromkor a konyha úgy zümmögött, akár egy jól
megolajozott gépezet, amely nagy lángcsóvák és gözfelhők
közepette potyogtatta az haute cuisine körmönfont kombinációit.
A szakácsok úgy dolgoztak, mint a megszállottak; kockázó,
hámozó, elegyítő ujjaik szemmel szinte követhetetlen
gyorsasággal táncoltak a hozzávalók felett. A rájuk nehezedő,
rendkívüli feszültség és a szélsebes munkatempó ellenére sem
volt se ordítás, se káromkodás; a főszakács kivételével, aki
továbbkiáltotta a pincérektől kapott rendeléseket, úgyszólván
meg sem szólaltak. A folyamatos tökéletesség volt Alain célja, és a
legcsekélyebb zűrzavar vagy indulat sem akaszthatta meg annak
a több tucat embernek az összpontosítását, akik az ő látomásának
megvalósításán fáradoztak. Csupán egyszer, amikor egy commis
elejtett egy serpenyőt, állt meg a nagy ember, fordult oda a
főszakácsához, és mormolt valamit a fülébe. Senki sem hallotta,
mit, ám azt mindnyájan tudták, hogy a commis a műszak végén
távozni fog. A Templiben dolgozni kiváltság volt. Még
Amerikából, Franciaországból és Ausztráliából is jöttek, hogy a
mestertől tanulhassanak. Tehetségtelenekre nem herdálható el
az ilyen megbecsülés.
Alain Dufrais hagyományos módon, ötlépcsős támadó
osztagban vezette a konyháját. A csúcson ő maga, a chef de
cuisine állt, és a helyettese, Karl, a főszakács. Kari irányította a
munkát, vagyis ő továbbította a megrendeléseket a következő
szintnek, ahol a sons chef-ek és a chef de partie-k voltak
találhatók. A sous chef-ek tálaltak, vagyis ők helyezték el a
tányéron az ételt, a körítést, a mártást, és ellenőrizték az
eredményt, a chef de partie-k pedig a konyha különböző
részlegeiért voltak felelősek. A saucier felelt a húsokért, az
entremetier a zöldségekért, a garde-manger a hidegkonyháért, a
pátissier a desszertekért. Utánuk következtek a demi-chefek, a
kisegítő szakemberek. És az utolsó volt a legalsó kaszt, a commis-
ké, akiknek mindenki parancsolhatott, és akik mindenkinek
engedelmeskedtek. Olyan merev és megváltoztathatatlan hűbéri
piramis volt ez, mint egy középkori társadalom, amelyben
mindenki tudta, mi a dolga, és azt is tudta, hogy huzamosabb
megmaradása ezen a helyen kizárólag a fölötte álló személy
jóindulatától függ.
Brunot nemrég léptették elő pátissier-ré. Az ő helye távolabb
esett a konyha többi részétől, hogy a nyüzsgés meg a hőség ne
tegyen kárt a törékeny cukorszálakban és a nyers tojásos
édességekben, ám Alain Dufrais egy műszak alatt kétszer-
háromszor is benézett hozzá, hogy ellenőrizze, itt is úgy megy-e
minden, ahogy kell. Kóstolás céljából olykor belemártotta az ujját
Bruno valamelyik serpenyőjébe – sose látszott rajta fájdalom,
még akkor se, ha zubogott a folyadék –, és ezt a kóstolást az
elmúlt héten többször követte az elismerés kurta biccentése. A
többi részlegvezető nyilvántartotta a megtiszteltetést, és egy se
volt köztük, aki ne magának kívánta volna ezeket a biccentéseket.
Brunonak nem volt ideje azon rágódni, hogy jól csinál-e
valamit vagy sem. Délután háromkor, amikor a többi séf kezdett
leengedni, ő még mindig sürgőtt-forgott: karamellizált, habot
vert, hajtogatott, cukorból, tejszínből, jégből alkotott légies
csodákat, amelyek kéjesen csiklandozták az ínyt, ám csodálatos
módon mintha anyagtalanná változtak volna, mihelyt
megérkeztek a gyomorba. Amilyen erővel tudott összpontosítani,
észre se vette azonnal, hogy valami szokatlan dolog történik.
Egész műszak alatt a rendesnél nagyobb lárma szűrődött be az
ebédlőből. Mikor a pincérek átviharzottak a lengőajtón,
beengedtek egy-egy löket érdes hahotát, bömbölő diskurálást is,
amit Bruno csak azért vett észre, mert fokozatosan
megváltoztatták a konyhafőnök hangulatát, amire a konyhai
osztag olyan érzékenyen rá volt hangolva, ahogy állítólag a
főemlősök követik a domináns hím kedélyállapotának
hullámzását.
Alain Dufrais először értetlenül fölemelte a fejét, és feszülten
figyelt, aztán megjegyzés nélkül folytatta a munkáját. Ám néhány
perccel később borízű éljenzés volt hallható. Alain nem látszott
észrevenni, de valamivel később a szemetesbe söpörte a
sertéscsülökből és szarvasgombából álló kényes költeményt,
amelyen dolgozott, és elölről kezdte a munkát A
konyhafőnöknek, szinte lehetetlenül magas elvárásai ellenére,
ritkán kellett elölről kezdenie valamit.
Mostanra az egész osztag fél szemmel a főnököt leste, és csak
fél szemük volt ott a munkán. Kezdtek becsúszni hibák, a mérés
és az időzítés apró tévedései. Karl több tányért is visszaküldött,
mikor eléterjesztették jóváhagyásra, még jobban megnövelve az
izzadó szakácsokra nehezedő nyomást, akik máris elmaradtak a
mártásokkal és körítésekkel. A hatalmas gépezet kihagyott, és ezt
a pattanásig feszült idegzetű Alain Dufrais is érezte.
Bejött egy pincér, akit újabb kurjongatás kísért az ebédlóból.
Dufrais abbahagyta a munkát, és odament a pincérhez. – Mi ez?
– kérdezte halkan.
A pincérnek nem kellett visszakérdeznie, hogy mire érti Alain.
– Kettes asztal. Születésnapi összejövetel.
– Hányan?
– Tizenketten.
Alain már ment volna vissza, ám amikor egy újabb pincér
újabb bömbölést hozott magával, hirtelen megváltoztatta az
elhatározását.
Megigazította sapkáját, aztán bevonult az étterembe.

Az ebédlőben a születésnapozók elnémultak – nem azért, mert

észrevették a közeledő vihart, hanem mert egyikük most
kopogtatta meg az asztalt a késével. Mikor a zsinatolás
elhallgatott, a kopogtató megtörülte a száját a szalvétával, és
füligszáj vigyorral felállt. Tapsvihar köszöntötte. Umberto, a
huszonegyedik születésnapját ünneplő Federica apja, beszédhez
készülődött.
– Barátaim! – kezdte.
A svájci konyhafőnök, akinek szálas termetét még jobban
megnyújtotta a patyolatfehér sapka, mint gárdistáét a medvebőr
süveg, nesztelen lépésekkel közeledett. Umberto, akit a
legkevésbé se zökkentett ki a jelenés, feléje fordult, hogy
üdvözölje. – Hahó! – kiáltotta boldogan. – Ez fantasztikus,
tényleg fantasztikus! Hát nem az, emberek?
Alain egy pillantással fölmérte az asztalt. Látta Umberto előtt
a félbehagyott ételt, látta a parafadugókat, amelyek azt
bizonyították, hogy túl sok palackkal fogyott a jó vörösborból. Az
étterem elcsendesedett; a többi vendég várta, hogy mi lesz ebből.
– Távozzanak – mondta Alain kurtán. – Máris. Valamennyien.
Kifelé. – Sarkon fordult, és visszament a konyhába.
Valaki nevetett, tréfának hitte a dolgot, de lehervadt a
mosolya, mikor rájött, hogy a séf komolyan beszélt. A pincérek
hadoszlopa, amelyet Franciscus mozgósított, már közeledett is,
udvariasan, de feltartóztathatatlanul a botránykeltő asztal felé.
Umberto tiltakozásra nyitotta a száját, ám szégyenpírban égő
lánya megrángatta a kabátja ujját.
A csoport lassan, némán felszedelőzködött és távozott.
Mindenkit egy-egy pincér kísért, mint őrizetest a személyi
foglárja. Tommaso az ünnepelt mellé került, aki mostanra sírt,
mint a záporeső.
– Annyira sajnálom! – dünnyögte Tommaso. – A séf
idegsokkos. – Megpaskolta a lány karját. – És némileg pöcs is –
tette hozzá, az igazsághoz híven.
Már elmúlt a kezdeti hökkent csodálkozás, és a születésnapi
vendégek kezdtek méregbe gurulni. Mutatóujjukkal bökdösték a
pincérek mellét, az öklüket rázták rájuk. Csak mikor a portások
különítményét is odaküldték az étteremből erősítésnek, akkor
voltak hajlandók beülni az autójukba, és távozni.
A zavaró incidens következtében az ebédműszak összefolyt a
vacsoraival. A séfek egész délután szünet nélkül szeleteltek,
aprítottak, kevertek, fűszereztek, fogcsikorgatva próbálták
helyrebillenteni a konyha és főnökük kizökkent egyensúlyát. Este
nyolcra visszatért a Templibe a béke. Az első vacsorázok amuse-
gueuleket3 majszolva, mure royale-t4 szürcsölve, tudatosan
kidolgozott elragadtatással tanulmányozták az étlapot, törve a
fejüket, hogy mit válasszanak: burgonyapüré-rózsákkal körített,
erdei gombával töltött sült foglyot au jus,5 vagy báránykarajt en
persillade6 karóbabos-kakukkfüves cassoulet-val?7

3 Rágcsálnivaló. (francia)
4 Feketeszeder-likőrből készült koktél. (francia)
5 Barnamártással. (francia)
6 Petrezselyemmártásban. (francia)
7 Sólethez hasonló egytálétel. (francia)
 Ennélfogva igen rosszul jött, amikor valahol egy mobiltelefon
rázendített a hetvenes évek egyik antifónájára, a Deep Purple
„Smoke on the Water”-ére.
Tommaso, ahogy meghallotta, rögtön tudta, hogy az övé. Még
Olaszországban sincs olyan sok Deep Purple-rajongó, hogy
ugyanabban az étteremben két személynek is a „Smoke on the
Water” lehessen a csengőhangja. Továbbá most már az is eszébe
jutott, hogy az amerikai lányról szőtt ábrándjaitól önfeledten, a
személyzetnek szóló szigorú parancsot mellőzve nem kapcsolta ki
a telefoninóját, amikor betette a lábát az étterembe. Aki
megszegte ezt a szabályt, azonnal elbocsátották.
A személyzeti gardróbszekrényből jött a csengés.
Tommasónak gyorsan kellett cselekednie. Belevetette magát a
szekrény mélységeibe, kirántotta telefonját a kabátjából, és
megnyomta a „Válasz” gombot. – Egy perc! – súgta. Egyidejűleg
addig tapogatta a kabátzsebeket, míg rá nem talált egy másik
telefoninó-ra, egy olyanra, ami ki volt kapcsolva. A saját mobilját
zsebre vágta, és mikor kirobbant a szekrényből, ezt a másikat
lobogtatta diadalmasan.
– Ez az! – mondta Franciscusnak. Mire a főpincér átvette a
mobilt, hogy a földre helyezve ráérősen összetiporja, Tommaso
már el is illant a kertbe.
– Si? – mondta, mikor egyedül volt.
– Halló! – felelt egy bátortalan lányhang. Tommaso szíve
ugrott egyet. Az amerikai lány! – Laura Patterson vagyok. Már
találkoztunk – a csemegében.
– Hát persze! Hogy vagy, Laura?
– Hát, én jól, de a nyúlmártásban már nem vagyok olyan
biztos. Nem tudom, jól értettem-e, amit mondtál.

Igazság szerint Laura abban a pillanatban egy kupac sárgán

gőzölgő pappardellé-vel nézett szembe, aminek az ormán egy
nagyjából még nyers, egész nyúlcsecsemő egyensúlyozott.
Sikerült megnyúznia és kibeleznie, ami egyiküknek se volt
könnyű, bár meg kell mondanunk, hogy kettejük közül mintha a
nyúl húzta volna a rövidebbet ebben az összecsapásban.
– Azt hiszem, most nem lehetne nyulat fogatni velem –
tréfálkozott idegesen.
 – Hogy?
- Á, ne is figyelj rám. Ez egy favicc. Mit tehetnék?
– A pancettá-t nem felejtetted ki? – kérdezte Tommaso
szigorúan.
– Pancettá-t? Ó. Nem is tudom.
– És mennyi ideig főzted?
– Hm – nagyjából húsz percig.
Tommaso a fejét vakarta. Receptet adni tudott, de hogy
megmentsen egy félresikerült receptet, az felülmúlta korlátozott
főzési tudományát. Gyorsan elindult a konyha felé. Bruno tudni
fogja, mit kell tenni.
Át is adta volna a telefont a barátjának, ha hirtelen észbe nem
kap, hogy akkor csábíthatja el Laurát, ha képes elhitetni vele,
hogy tud főzni. Megrángatta Bruno ingujját, magával vonszolta a
pátissier-sarokk legrejtettebb zugába, és ott rámutatott a füléhez
tapasztott mobiltelefonra.
– Szóval van ez a nyúl, amit húsz percig főztél, és van a
pappardelle, amit – mennyi ideig is főztél? – kérdezte a
telefontól.
– Tizenöt – felelte Laura. A konyhaajtóból látta, hogy apja és
pökhendin fiatal titkárnő-barátnője, Cassie, az órájukat nézik.
– Tizenöt! – ismételte Ibmmaso, jelentőségteljes; pillantást
vetve Brunora.
Bruno összerándult. – Friss tésztát! – mormolta.
– Főznöd kell egy újabb adag pappardellét – vezényelt
Tommaso.
– De még ne most! – vágott közbe Bruno. – Előbb ezt a nyulat
kell elintézni!
– De előbb ezt a nyulat kell elintézni,
– Van serpenyője? – kérdezte Bruno.
– Van ott egy serpenyő? – kérdezte Tommaso.
– Igen – felelte Laura.
– Igen – továbbította Tommaso a barátjának. Laura kissé
tanácstalanul sandított a telefonjára. Vagy visszhangzik, vagy
Tommaso ismétel meg mindent, amit ő mond.
Bruno bólintott. – Jól van. Akkor lássuk, mi van a frigójában.
Tisztességes sugo di lepré-t már nem főzhetünk, hacsak nem
akar éjfélkor enni, de talán összehozhatunk valami hasonlót. –
Felvett egy citromot, annak a héját metélte késsel parányi
kockákra, miközben végigvezette Tommasót és általa Laurát egy
egyszerű húsmártás elkészítésének útján. Mindig képes volt két
dolgot csinálni egyszerre, ha a főzéssel álltak kapcsolatban. Csak
ha nem volt közük a főzéshez, akkor változott vissza
kétbalkezessé.

Éjfél lett, mire a két fiatalember elhagyta a Templit. Beugrottak

még egy pohárra egy kis bárba, mielőtt hazaballagtak a meleg,
csendes utcákon trasteverei parányi, csendes lakásukba.
Tommaso tárolta Laura számát a mobiljában, mikor a lány
telefonált neki. Hazafelé menet visszahívta.
– Szia Laura, itt Tommaso! Milyen volt a vacsora?
– Csodálatos volt! Nem köszönhetem meg elégszer!
– Hol vagy most? Mintha visszhangzana valami.
– Ó, a fürdőkádban áztatom magamat. Most akartam
lefeküdni.
– Fürdik ~ súgta Tommaso a barátjának. – Jó jel!
– Az a dolog a nyúllal és a paradicsommal egyszerűen isteni
sugallat volt! – mondta Laura. Pancsolás hallatszott. – Bár azt
hiszem, az én mártásom nem volt olyan jó, amilyen a tied lehetett
volna – folyatatta. – Én eleve elszúrtam...
Tommaso rávigyorgott Brunora. – Figyelj, Laura, szívesen
főznék neked valamit. Mármint valami tisztességest.
– Komolyan?
– Mit csinálsz holnap este?
Laura habozott. Nem akart túl mohó lenni, de az a nyúl olyan
felséges volt.
– Semmi különöset — mondta.

Tommaso befejezte a beszélgetést, és akkorát kurjantott, hogy

visszhangzott bele a szűk utca. – Azt akarja, hogy főzzek neki!
– Fantasztikus – állapította meg Bruno fanyarul. – Érdekelne,
hogy mit óhajtasz szervírozni.
– Ó. Ja. Úgy gondoltam, esetleg adhatnál egy kis tanácsot,
öreg barátom.
 – Hai voluto la bicicletta.8 — Bruno vállat vont.
– Ó, hagyjál már! Tudod, hogy én is megtenném érted!
~ Ugyanezt aligha tehetnéd meg értem – mutatott rá Bruno –,
miután annyit értesz a főzéshez, mint borjú az ávemáriához.
– Tudod, hogy értettem.
Ballagtak néhány percig, aztán óvatosan megszólalt Bruno: –
Csak hogy tisztázzuk: mire kérsz?
– Csak néhány ötletet! Valami olyan fantasztikust, fenségest és
szexit, hogy Laura, a gyönyörű Laura elfúljon a szerelemtől, és
belezuhanjon az ágyamba!
Bruno fontolóra vette a kérést. – De melyik legyen? – kérdezte
végül. – Mert ha nem tudnád, egész más dolog bezsongatni
valakit, és más dolog szerelmessé tenni.
– Hogyhogy, filozófus?
– Ha meg akarsz ríkatni valakit – mondta Bruno vontatottan
pucoltass vele hagymát. De ha azt akarod, hogy elszomorodjon,
főzzed neki azt a fogást, amit az anyjától kapott kicsi korában.
Érzékeled a különbséget?
Tommaso vállat vont.
– A bezsongatás – folytatta Bruno – nehezebb a
megríkatásnál, de bizonyosan nem lehetetlen. A tenger
gyümölcseinek kétségtelenül vannak vágykeltő tulajdonságaik. A
puhatestűeknek is, mint például a lanarche aglio e olio, csiga
olajban, fokhagymásan. Esetleg egy kis carciofini – zsenge,
párolt, mentás articsóka, amit kézzel bontasz szét, úgy
mártogatod olvasztott vajba. Bor, ez evidens. Befejezésül
cukorsokk, valami könnyű, de művészi, hogy eltelj energiával és
boldogsággal... de ez csak az egyik oldala a dolognak. Ha azt
akarod, hogy valaki beléd szeressen, egész mást főzöl neki,
valami tökéletesen egyszerűt, de erőteljest. Valamit, ami azt
mutatja, hogy megérted a lelkét.
– Például?
– Hát épp ez benne a nehéz, mert ez egyénenként változó.
Nagyon kell ismerned az illetőket, a történetüket, a hátterüket,
hogy nyersek-e vagy kifinomultak, szárazak-e vagy zsírosak. Meg
kell kóstolnod, hogy tudd, a húsuk édes-e vagy fűszeres, sós-e

8 Ha biciklit akartál, tapossad! (olasz)

vagy ízetlen. Röviden, szeretned kell őket, de még akkor se biztos,
hogy tudsze olyat főzni nekik, ami rabul ejti a szívüket.
– Parla come t’ha fatto mammeta!9 — nevetett Tommaso. –
Nekem ez sok a gondolkozásból. Csak juttasd be az ágyamba,
ezzel máris főztél annyit, amennyi nekem kell.
– Hogy én főzzek? Azt hittem, csak ötletekre van szükséged!
– Ó! – Tommaso mintha elszégyellte volna magát egy kicsit. –
Csak tudod – gondold el, milyen borzasztó lenne, ha elrontanám
a te csodálatos menüdet! El lennél keseredve, és én is el lennék
keseredve, ezért nem lennék képes boldoggá tenni Laurát, az
pedig borzasztó teher lenne a lelkeden, ugye? Különben is –
folytatta fortélyosan milyen gyakran van alkalmad kipróbálni a
fogásaidat egy valóságos, élő amerikain? Mármint a saját
fogásaidat.
– Igaz – búsult Bruno. – A Templiben csak gyári munkás
vagyok. Nagyon magasan képzett szakmunkás egy aranyozott
gyárban, de az akkor is futószalag. Mindennap Alain süteményeit
készítem, Alain dolcé-it, Alain híres créme caramel-jét, közepén
a sült vaníliarúddal – még ha képes lennék is valami jobbra, neki
nem kell. És ami a római ötleteket illeti... „Köszönjük szépen, de
nálunk nincs helye ilyen parasztrecepteknek!” – majmolta a
konyhafőnök svájci kiejtését. – Örökké csak Michelin, Michelin,
Michelin! Libamáj, fehér szarvasgomba, pezsgőmártás. Miért?
Miért rosszabb ezeknél egy egyszerű római coda alla
vaccinara?10 És...
– Akkor megcsinálod? – csapott le rá Tommaso, aki már
sokszor hallotta a barátjától ezt a beszédet. – Főzöl valami
fantasztikust, amit feltálalhatok a magam főztjeként Laurának?
Bruno nevetett, és könnyedén beleöklözött a barátja kajába. —
Természetesen. Megszerzem neked a biciklit. De aztán tudjad
taposni, oké?

9 Úgy beszélj, ahogy anyád tanított, azaz Állj le a hülyeségeiddel. (olasz)

10 Ökörfarokpörkölt. Vaccinará-nak hívták a régi Rómában a mészárosokat, akiknek állítólag
ez volt a kedvenc ételük. (olasz)
 Négy

Másnap reggel Laura telefonált Carlottának, és beszámolt az

újságról.
– Találtam egy séfet! És milyen jóképű, cara! Mint egy
Michelangelo! Már adott egy pastareceptet, és elmagyarázta,
hogy kell elkészíteni! És ma este megyek hozzá, hogy főzzön
nekem...
– Lentamente, Laura! Lassíts! A lakására mész? Az első
randevún?
– Hát igen. Hol másutt főzhetne nekem?
– Lefekszel vele?
– Dehogyis! Még csak egyszer találkoztunk!
– Ha a lakására mész, azt fogja hinni, hogy le akarsz feküdni
vele – közölte Carlotta szárazon.
– Nem olyannak látszott.
– Siamo in Italia, Laura. Olaszországban vagyunk. Azt fogja
hinni, hogy le akarsz feküdni vele, nekem elhiheted.
Laura sóhajtott. – Te mondod mindig, hogy hallgassak a
szívemre!
– Naná. Amíg tisztán látod, hova vezet. Tégy meg nekem egy
szívességet – vigyél magaddal goldoni-t11 jó? Olasz férfiakra ezt
nem mindig lehet rábízni.
– Van benne gyakorlatom, hogy kell hárítani a nemkívánatos
érdeklődést – közölte némileg sértődötten Laura. Egyébként is
mondtam már, hogy kedves. És lakása van, tehát legalább nem a
bokorban fogunk hetyegni.
– Ahá! Szóval le fogsz feküdni vele!
– Meglehet – vallotta be Laura. – Még nem határoztam el
magamat. De nagyon orgiaszaga van a dolognak.
– Akkor okvetlenül vinned kell kotont! És ne feledd,
csinálhatsz akármit, de ne menj tornacipőben!

11 Óvszer. (olasz)
Brunonak szabad délelőttje volt, amit javarészt azzal töltött, hogy
szemlét tartott a Mercato di San Cosimón, a legnagyobb
trasteverei élelmiszerpiacon, hozzávalókat keresve Tommaso
nagy csábítási lakomájához. Egyelőre nem volt étrendje és nem
volt terve. Csak járkált, nézegette, mi kapható, hallgatta az
egymást túlordító árusokat, és hagyta, hogy az idény finomságai
maguktól álljanak össze általános képpé. Jó volt a carcofino,
főleg a kizárólag helyben termő romagnolo változat: olyan puha
és édes volt, hogy még nyersen is meg lehetett enni. Mennyei
saláta lenne a puntarellá-ból, a helyi kesernyés cikóriából. A Vini
e Olióban talált egy ritka Torre Ercola-nát, amely a merlot-t
egyesíti a helyi Cesanesével. A Cesanese több mint ezer éve kíséri
a római konyha ízeit; úgy összetartoznak, akár egy öreg házaspár.
Bőségesen volt tavaszi bárányhús, sőt Bruno rábukkant még egy
jó abbacchióra is, ami olyan bárányt jelent, amely még nem
kóstolt füvet.
Az ilyen lehetőségekből kezdte felépíteni a menüt, rábízva a
témára, hogy magától bontakozzon ki. Római vacsorának kell
lennie, igen, de még annál is többnek: tavaszi lakomának,
amelynek minden morzsája a megújulásról és a megfiatalodásról
mesél, amelyben régi ízeket fogalmaz újra érzékeny szeretettel az
örök kikelet. Vásárolt egy palack olajat egy ismerős kisbirtokról,
frissen sajtolt olajat, amelynek olyan zöld, fiatalos íze volt, mint
egy tál most szüretelt bogyónak. Tanakodott egy pult előtt,
amelyen kövér spárga fehérlett; Bassano del Grappában termett,
a rohanó Brenta partján. Égbekiáltóan drága volt, de az ilyen
minőség megéri az árát, döntötte el Bruno, mikor az árus olyan
szertartásos mozdulattal nyújtotta át neki a nyirkos papírba
csomagolt, tucatnyi sápadt ágacskát, mint a legnemesebb
virágokból kötött csokrot.
A téma annál jobban kikristályosodott, minél többet gondolt
rá. Az ifjúság ünneplésének kell lennie, se többnek, se
kevesebbnek, a diadalmas ifjúságénak, amelyet élvezni és
magasztalni kell. Ezt így persze nem mondja el Tommasónak.
Barátja grízfrászt kapott minden alkalommal, ha Bruno a
főzésben látott mélyebb értelmű mintákat próbálta magyaráz-,
ni. Az a fő, hogy valahol a tudat alatt hatni fognak.
 Piaci körútja végén belebotlott egy öregemberbe, aki egy
rozzant nyugszékben hortyogott, lábánál gyűrött, ócska
reklámszatyorral. Bruno leguggolt, és óvatosan kinyitotta a
szatyrot. Fél tucat ricotta ült benne, mint fél tucat tojás egy
szalmafészekben. Az öregember kinyitotta a szemét.
– A tulajdon jószágjaimtól! – mondta büszkén. – És a tulajdon
feleségem csinálta!
Bruno kiemelte az egyik juhsajtot, megszagolta, és máris
elrepült a Rómát koszorúzó dombvidék, a Castelli Romani apró
legelőire. Volt a sajt szagában egy leheletnyi széna a téli
takarmányból, de volt friss fű is, és napsugár, és egy csipet a
csípős aromájából a rétek burjánzó kakukkfüvének, amit a juh a
fűszál mellé harapott. Brunonak tulajdonképpen már nem volt
szüksége ételre, de a ricotta olyan tökéletes volt, hogy tudta, talál
majd neki helyet a menüben, talán a desszertét, egy pötty édes
mézzel és egy fuvallat őrölt fahéjjal fűszerezve.

A tésztaboltba tartott a tér túloldalán, amikor ismét meglátta a

lányt. Bruno megtorpant, szíve a torkában dobogott. Fogalma
sem volt, ki ez, de legalább fél tucatszor látta az elmúlt pár
hétben a Trasteve-rében őgyelegni; főleg itt a piacon, ahol
mintha vágyakozva gusztálta volna a pultokon felhalmozott
zöldségek számtalan sokaságát, amiben megtalálható volt a
radicchio, a cime de rapa, az articsókához hasonló kardi, a
bruscandoli, a komlónak azt a kicsi zöld hajtása, amely csupán
néhány tavaszi hétre jelenik meg a piacon, a borragine, a barba
di frate, sőt még a lampascione, a jácinthagyma is, és
természetesen kosárszám a tenerume, az első parányi, zsenge
cukkini, hegyén az alkonyszín, erezett virággal. De Bruno sose
látta, hogy vásárolt volna. Egyszer olyan közel került hozzá, hogy
láthatta a műanyag reklámszatyrában a Skippy mogyoróvajat; a
piac túloldalán levő élelmiszerboltból származott, amely
importkajákat árult. Ebből arra következtetett, hogy amerikai
vagy ausztráliai lehet, és néha elfogja a honvágy az otthoni koszt
után. De attól, hogy olyan éhesen legeltette a szemét az
ismeretlen zöldségek hegyein, Bruno nagyon szeretett volna főzni
neki, hogy lássa, mit szalaszt el. Egyszer odáig jutott, hogy
odament hozzá, és megszólította: – Buongiorno – de mikor a
lány megfordult, és kigyúlt abban a csodaszürke szemében a
kíváncsiság, hogy mit fog most hallani, Brunonak inába szállt a
bátorsága, és úgy tett, mintha csak a paradicsomért kellene
átnyúlnia a lány mellett. – Scusi – motyogta. A lány hátralépett,
hogy a fiatalember átmehessen.
Ma fehér nyakpántos felsőt viselt. Bruno állt, és habzsolta a
pillantásával a narancspiros szeplőket a szőke hajbozót alatt;
olyan volt, mintha paprikát hintettek volna a vállára. Egy
pillanatra szinte a hallucináció élességével érezte az ínyén a lány
ízét, mézbarna bőrének sós puhaságát. Meg fogom szólítani,
gondolta. Neki adom a spárgát. Bármikor vehetek újat.
Ahogy ezt elhatározta, már indult is felé, de egy percet késett.
A lány megfordult és elment.
Bruno utána bámult. A piac másik oldalán parányi üzletek
sorakoztak, alig szélesebbek egy-egy tónál. Nagyjából tíz métert
elfoglaló utcafronton szorongott egy pöttöm vas-edény, egy
gyógyszertár, egy bolt, amely kizárólag olívaolajat árult, egy
másik, amely kizárólag fehérneműt. A lány egy pillanatig állt a
fehérneműs kirakat előtt, aztán kinyitotta az ajtót, és belépett.
Brunonak földbe gyökerezett a lába. Mit művelsz, te bolond?
szidta magát. Már van fiúja. Illetve szeretője. Mi másért
vásárolna fehérneműt? Egyáltalán hogy a csudába
képzelhetted, hogy ilyen lánynak nincs senkije? Fájó szívvel
megfordult, és hazavitte, amit összevásárolt.
Laura szeretett sétálni a Trastevere-negyedben, ahol lakott. Az
útikönyvek ugyan kissé lepusztult helynek nevezik ezt a
munkások lakta zárványt az Örök Város szívében, de ő szerette a
vibrálóan eleven, macskaköves, topiák sikátorokat, amelyek
olyan keskenyek, hogy még a római miniatűr autók is alig férnek
el rajtuk. A Mystic Dread Rock Steady Reggae bolt
szomszédságában szerszámgépeket árultak, a zengzetes
Szimpatikus Siacu Intézet egyetlen ajtó volt, amely egy
gyógyszertár és egy lottózó között szorongott. Bútorüzletek
támaszkodtak templomoknak, narancsfák vetekedtek minden
napsütötte négyzetcentiméterért az éttermek napernyőivel,
vadkender fűszerszaga elegyedett a friss kávé és a pizza illatával.
A tereken és a grundokon viharvert autók parkoltak
áttekinthetetlen zűrzavarban, mintha a sofőrök egyszerűen
otthagyták volna közlekedési dugóba kövült járműveiket, és
minden ablakpárkányról és ajtóban vörös füzérként lengett a
gólyaorr.
Egy napon, nem sokkal az érkezése után elhaladt egy kis üzlet
előtt. A kirakat alig volt nagyobb egy szekrénynél, de volt benne
tíz-egynéhány fehérnemű-garnitúra, amelyekhez fogható
gyönyörűséget Laura még sose látott. A nyaklánc keskenységű
tangákat úgy rendezték el a dobozaikban, mint az ékszereket.
Voltak csipkeszegélyes, vékony, virágos ing-vállak, amelyeknek
szépsége a menyasszonyi ruhákéval vetekedett; voltak bikini
szabású pikáns bugyik, fekete harisnyatartók, elefántcsontszín
selyemfűzők. Akkor eltépte magát a kirakattól és nem ment be,
de most, a randevúra készülődve, ismét ott találta magát a
boltnál. Azt fogja hinni, hogy le akarsz feküdni vele, nekem
elhiheted! bongtak a fülében Carlotta szavai.
Kissé szelesen felrántotta az ajtót, és bement.
A parányi üzletben nem voltak polcok, és állványokon sem
lehetett megcsodálni az árut. Volt viszont egy harmincas éveiben
járó, kifogástalanul öltözött olasz nő, aki az ajtónyitásra letette az
Il Messaggeró-t, és tapasztalt szemmel megtekintette Laurát
– Momento! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és
eltűnt egy miniatűr fülkében. Négy karcsú dobozzal tért vissza,
amelyeket egyenként nyitott ki a pulton. A dobozokban még a
kirakatiaknál is finomabb fehérneműk rejtőztek a selyempapír
rétegei között. Árcédula nem volt rajtuk, Laura hamarosan meg
is értette, miért: miután kiválasztott egy piros csipkefűzőt,
amelynek szövevényes zsinórozása a fülledt dekadencia határát
súrolta, a pénztárgép akkora számot írt ki, amely meghaladta
Laura egyheti apanázsát.

– Megtanítalak darabolni – mondta Bruno Tommasónak. – Így,

ha megérkezik a lány, úgy fogsz kinézni, mintha te főznél.
– Hát persze! – szólt magabiztosan Tommaso. Bruno fogott
egy almát, és a vágódeszkára tette, aztán kigöngyölte
vitorlavászon késtartóját.
– Ha kárt teszel a késeimben – mondta – megöllek.
– Nem fogok kárt tenni bennük! – Tommaso fölvette a
legnagyobbat, egy acél Wüsthofot. – Jézus ereje, de nehéz!
 Bruno vigyázva kivette barátja kezéből a csontvágó pallost. –
Nem, nem. Neked ez túl nagy. Ezzel kezdjél – adta oda a kisebb
Globalt. – Japán. Vanádiumacél. – Egy kis olívaolajat töltött egy
fenőkőre.
– Először megmutatom, hogy kell fenni.
Tommaso öt perc után megunta a fenést. – Már biztosan kész
van!
– Majdnem.
Bruno, mikor elégedett volt a fenéssel, elővett egy
gyémántporos csiszolóacélt. – Most pedig megélesítjük.
Csak percekkel később engedte meg a barátjának, hogy
szeletelni kezdje az almát. – Vastagabb tárgyakhoz a penge tövét
használod, finomabb munkákhoz a hegyét – oktatta Tommasót,
– Ferdén tartsd a kést, így vágd az almát. Nem várod meg, hogy
az első szelet leessen, rögtön áttérsz a következőre. És görbítsd be
az ujjad hegyét! Ez a penge a disznócsülköt is átvágja, a te kis
ujjperceid nem jelentenek számára akadályt.
Míg Tommaso a darabolást gyakorolta, Bruno sütött. Sok
séffel ellentétben egyáltalán nem tartotta méltóságán alulinak a
sütést. Szerette a húst és a zöldséget is, de egész más örömet ad
egy cukorból és lisztből bűvészkedett, káprázatos költemény,
mint egy tepsi egyszerű aprósütemény.
Úgy illik, hogy egy ilyen rafinált ételsort valami egyszerű dolce
zárjon le: a fahéjjal beporzott, mézes ricotta és egy pohár vin
anto – édes fehérbor –, amelybe tozzettó-t, mogyorós kekszet
fognak mártogatni. Bruno épp be akarta tenni a sütőbe a kekszet,
mikor odajött hozzá Tommaso.
– Nesze! – húzott elő a farmeréből egy apró tasakot. – Egy kis
kiegészítő zöldfűszer a tozzettó-hoz.
– A tozzettó-ba nem teszünk zöldfűszert – kezdte Bruno, aztán
meglátta, hogy a tasakban valójában három gramm marihuána
van.
– Bízzál bennem – kacsintott Tommaso. – Ettől csak még jobb
lesz az íze.
– Nem, nem! – Bruno határozottan eltolta a barátja kezét. –
Elrontaná a mogyoró ízét; különben is, ilyen vacsora után
nincsen szükség más ajzószerre. Hogy akarsz megfelelni a
lánynak, ha ő a hálószobában lesz, te meg az erkélyen?
 Bruno úgy döntött, hogy meleg zabaione mártással adja föl a
spárgát; nem azzal a bonyolult változattal, amelyet az étteremben
szokott készíteni, hanem a tojássárgája és a fehérbor egyszerű,
érzékien habos keverékével. Azt nem közölte Tommasóval, hogy
a borsodót az utolsó másodpercben, közvetlenül tálalás előtt kell
elkészíteni. A kés még a könnyebb része volt a tanulásnak, de
estére barátjának azt is el kell sajátítani, hogyan bánjon az alulról
vízzel melegített, dupla fenekű serpenyővel.

A Residenza Magdaléna garzonházban, az amerikai diákok

szállásán Laurának kezdtek kételyei támadni a fűzővel
kapcsolatban. Vitathatatlanul gyönyörű, bár van valami
vitathatatlanul fetisiszta, pláne unpraktikus jellege azzal a több
tucat pici füllel és kampóval, amelyek zárják.
– Mi a véleményed? – kérdezte szobatársát, Judithot. – Nem
túl sok? Nem túl bonyolult?
Judith hunyorogva szemügyre vette. – Fogalmazzunk így:
reménykedj benne, hogy tudja használni a kezét.
– Volt okom azt hinni, hogy ügyes. – Laura elvörösödött.
– Hát, ha le tudja venni rólad ezt a valamit, annak kell lennie.
Szerintem nagy éjszakád lesz.

Tommaso a dupla fenekű serpenyővel viaskodott. Többször is

nekilátott, hogy felveije a tojássárgáját, de a hab mindannyiszor
összeesett ragacsos masszává.
– Túlságosan darabos vagy – figyelmeztette Bruno. — Figyelj!
A könyöködet is mozgasd, ne csak a csuklódat. így.
Tommaso újból próbálkozott. Ezúttal akkora energiát adott
bele, hogy a keverék lerepült a habverőről.
– Türelem! – intette Bruno. – Na, még egyszer!
– Reménytelen. – Tommaso fáradtan letette a habverőt. – Én
erre nem vagyok képes.
– Muszáj. Akkor még egyszer...
– De miért volna muszáj? Nem is igazán az! -mondta a
fortélyos Tommaso. – Végül is az asztalnál fogunk ülni, miért ne
játszhatnám el, hogy kijövök ide, és felverem a borsodót,
miközben a valóságban te fogod csinálni?
Bruno gondolkozott. – De hol leszek én?
 – Hát itt, természetesen! Laurának nem kell tudnia. Aztán ha
minden tányéron van, szépen kiosonhatsz.
– Jó, akkor oké – mondta Bruno kelletlenül. Ez bizonyosan
könnyebb lesz, mint megtanítani Tommasót főzni.

Nyolckor Laura rátalált a Tommasótól kapott címre, egy ütött-

kopott ajtóra egy bolt mellett, amelyben robogót árultak.
Csengetett. Valahol a magasban megjelent Tommaso arca. –
Gyere föl! – kurjantotta. – Nyitva van!
Laura belépett egy sötét udvarba, felkapaszkodott egy
végeérhetetlen lépcső tetejére, és belépett a nyitott ajtón. A lakás
kicsi volt, és egyáltalán nem elegáns – a négy parányi szobát régi
filmplakátokkal és a hetvenes évek rocksztárjainak képeivel
sallan-gozták fel – viszont a kilátástól elállt a lélegzete.
Alatta piros cseréptetők pikkelysorai követték egymást;
összebújó házak, bérkaszárnyák és templomok hömpölygő
áradata ömlött le a folyóig. Laurától balra lámpák hunyorogtak a
távolban a Gianicolo-domb távoli gerincén. Előtte, a folyón túl a
régi Róma palotáinak és templomainak szigeteit kanyarí-totta ki
a reflektorfény a házak sötét tengeréből.
– Hú! – mondta tisztelettel.
Az ablak egy csapott tetőre nyílt, amelyet a tévéantennák
sarjerdejében elhelyezett két ócska fotel és néhány cserép
zöldfűszer segítségével házilag stilizáltak át meglehetősen
nyaktörő külsejű erkéllyé. Az egyik ilyen fotelből emelkedett föl a
lány köszöntésére Tommaso. Elképzelhetetlenül gyönyörű volt
szoborarcával, csigás fürtjeinek erdejével, amelynek minden
egyes kunkora olyan vastag volt, mint a telefonkábel gyűrűje. –
Szia! – mondta. – Hogy vagy, Laura?
– Klasszul. – De még a kilátásnál is pazarabb volt a konyhából
áradó illat, amitől majdnem összecsuk-lott a térde. – Istenem! –
lehelte. – Mi ez?
– Vacsora – felelte a fiatalember tömören.
– Hát a szaga… – Laura mélyet lélegzett – az fantasztikus.
– Egész jó – felelte Tommaso szerényen. – Még húsz perc, és
kész.
– Húsz perc! – Laura nem hitte, hogy tudna addig várni. Most
azonnal meg akarta kóstolni!
 – Persze, de ne izgulj. Attól még jobb lesz, ha várni kell rá egy.
kicsit. A várakozás is része az élvezetnek. – Végighúzta kezét a
lány hátán, és csókot lehelt az arcára.
Laura titokban összeborzongott. Carlottának igaza volt.

Egy pohár prosecco után Laura tökéletesen felengedett.

Tommaso kitűnő házigazda volt, érdeklődő, figyelmes —
legalábbis azután, hogy Laura rábeszélésére kikapcsolta az
irtóztató háttérzenét
– Nem szereted a Ramonest? – csodálkozott – Hiszen
amerikai!
– De Mariah Carey is az – mutatott rá Laura, Különös, hogy
valakiből, akinek ilyen kiforrott ízlése van a konyhához, ennyire
hiányozzon mindennemű zenei ízlés!
Miután a Ramonest udvariasan kitessékelték a lakásból,
jóízűen diskuráltak, miközben Tommaso apró tavaszi zöldségeket
szeletelt mártogatósnak a pinzimonió-hoz, az olajos-ecetes,
sózott-borsozott öntethez. A konyha tele volt séfhez illő, profi
kinézetű felszereléssel, és olyan fenyegető kések is voltak benne,
amilyeneket Laura még sose látott
– Mikor tanultad ezt? – kérdezte, ügyeivé, hogyan táncol
Tommaso kése a vágódeszkán.
– Á, könnyű ez. És – tette hozzá az igazsághoz híven – nagyon
jó tanítóm volt.
Csodálatos illatok felhőztek a sütőből. Laura szájában
összefutott a nyál. – No, és mit eszünk ma este?
– Parancsolj. — Pincérhez illő meghajlással és látványos
mozdulattal adta át a lánynak a menüt.
„Antipasto: verdure in pinzimonio, olvasta Laura. Primo:
spaghetti all’amatriciana. Secondo: ahbacchio alla cacciatora.
Contorni: carciofi alla romana, asparagi con zabaione. Dolci:
ricotta dolce; vin santo, biscotti” – Istenem! Ezt sose esszük
végig!
– Quanto basta. Épp hogy elég lesz. Apró adagok, akkorák,
hogy épp csak csiklandozzák az ínyt. Nem olyanok, mint az
amerikai marhasült, ami megfekszi a gyomrot, és ilyen leszel
tőle... – Mimikával jelezte a kimerültséget.
Ajtó csukódott. – Ki az? – kérdezte Laura.
 – Csak a lakótársam. Ne izgulj, mindjárt elmegy.
– Ő is séf?
– Bruno? Nem egészen. Vagyis tanonc. Egyelőre pohármosó.
Akkor eszünk?

Laura még sose evett ilyet. Nem: még sose evett. Olyan volt,
mintha ezek az ízek mindig léteztek volna, ott éltek volna a
képzeletében, de most történt meg először, hogy istenigazából
beléjük kóstolhatott. A fogások egymást múlták felül
boszorkányosságban. A spagettit sűrűn, szagosan, tapadósan
vonta be a borból és húsból kevert mártás. Viszont a bárány
olyan zsenge, rózsaszín és omlós volt, hogy majd elolvadt a
szájában. Zöldségek nélkül tálalták, ám utána Tommaso asztalra
tette az első contomó-t egy apróra vágott mentalevelekkel
megszórt, olívaolajban és citromlében fuldokló, egész articsókát.
Az átütő erejű íztől megrendült Laura az utolsó cseppig lenyalta
az ujjairól az olajat. A gyomra egyre azt hajtogatta, hogy nem fér
bele több, pukkadásig megtelt, ám az étvágy egyre biztatta, hogy
elfér még ott egy kicsi, csak egy falat, míg végül Laura valósággal
elszédült a féktelen traktától.
Tommaso kiment, hogy befejezze a spárgát. Laura csak
néhány percig bírta nélküle; úgy döntött, utána megy és segít.
Összeszedte a piszkos tányérokat, és elindult a konyhába. –
Tommaso! Amíg te főzöl, én elmosogatok!
Meglökte az ajtót, de nem nyílt. – Bocs! – kiáltotta bentröl
Tommaso. – Be van, izé, ragadva! Néha csinál ilyet.
A lány megrázta a kilincset. – Akarod, hogy megtoljam?
– Nem. Mindjárt rendbe hozom.
Laura egy zavaros pillanatig mintha mormoló hangokat hallott
volna a konyhából, de csak Tommaso volt az, aki dalra fakadt
főzés közben.
Végül felpattant az ajtó, és kijött Tommaso egy tálcával, amely
a legleírhatatlanabb illatot árasztotta. — Rendbe is hoztam.
Figyelj, bevinnéd ezt az asztalra?
Néhány perc múlva már ették is a spárgát. Lélegzetelállítóan
finom volt. A boros tojássárgahabba ágyazott zöldség olyan puha
volt, hogy Laura le tudta volna szippantani a gömbölyű fejét, és
úgy lett keményebb, ahogy közeledett a spárga ropogós tövéhez.
 – Tommaso – szólalt meg mámorosan –, meg kell
mondanom...
– Tudom – felelte mosolyogva a fiatalember, és Laura úgy
érezte, mintha tetőtől talpig eltűnne valami tunyán kéjes
izzásban.

Bruno a konyhában a mosogatóhoz vitte a serpenyőket, és

óvatosan, nehogy a bentiek meghallják, beleengedte őket a vízbe.
– Szóval hogy kerültél te ide? – hallotta Tommaso hangját.
– Írtam egy dolgozatot egy művészettörténeti pályázatra –
felelte egy lány. – A nyertes egy évre kiutazhatott Rómába. Ez
afféle ösztöndíj. – Volt valami a hangjában, amitől Brunonak a
dolcé-ra – habcsókra, édes zabaioné-ra, gyöngyöző borban
párolt őszibarackra – kellett gondolnia. Akaratlanul is
hallgatózott még egy kicsit.
– De azért kijut egy kis szórakozás is?
– Most viccelsz? A művészettörténet maga a szórakozás! –
Bruno maga előtt látta, milyen képet vág Tommaso, és
elmosolyodott. – De igazán! – folytatta a lány. – Persze, te hozzá
vagy szokva. Csak elmész, és akár naponta megnézhetsz egy
Caravaggiót, de nekem ez olyan esély, ami egyszer adódik egy
életben.
– Caravaggiót?
– Nem ismered Caravaggiót? – hökkent meg a lány.
– Si! – vágta rá Tommaso. – De mennyire hogy! Minden
római ismeri Caravaggiót. Melyik a kedvenced?
– Hát elég nehéz kiválasztani egyet...
– Természetesen!
– ...de ha már muszáj, alighanem A tenyérjós lenne az, a
Kapitóliumi Múzeumban.
A mosogatóvízben tenyerelt Bruno bólintott. Neki is ez volt a
kedvence. Tommaso csajának van ízlése.
– Ha festő lennék – mondta Tommaso hódolattal –, csak
téged festenélek, Laura, és akkor minden képem gyönyörű lenne.
Bruno még szélesebben mosolygott. A csábítás művészetében
Tommasónak nincsen párja. Megtörülgette a kezét, és a lakás
ajtajához osont
Már a ricottából is csak morzsák maradtak. Tommaso a rozzant
vén díványhoz vitte a biscottó-t és a vin santó-t.
– Máris nagyon sokat ittam – mormolta Laura.
– Van egy római mondás: „Anni, amori e bicchieri di vino,
nun se contano mai. ”
– „Éveidet, szeretőidet és a poharakat ne számold” – fordította
a lány.
– Pontosan. – Tommaso megmártotta az egyik kekszet az
arany borban, majd gyengéden a lány ajkához tartotta. Laura egy
kicsit habozott, aztán kinyitotta a száját. Az édes, muskotályos íz
megrohanta az ízlelőbimbóit. Elragadtatottan hunyta be a
szemét: – Istenem, de gyönyörű!
– Sei bellissima – mormolta a fiatalember. – Mint te, Laura. –
Most két ujját mártotta a borba. A lány ismét tétovázott egy
pillanatig, aztán engedte, hogy Tommaso becsúsztassa a szájába
az ujjait, és addig nyalogatta róluk a sűrű, mézes bort, amíg egy
szemernyi édes sem maradt rajtuk. Néhány csepp a nyakába
hullott, amit Tommaso mohón lecsókolt, miközben a lány még
mindig az ujjait szopogatta.
Ráérősen kihámozta Laurát a ruháiból, úgy mintha articsókát
bontana, és minden réteg után végigcsókolta. Pont ezt reméltem,
gondolta a lány. Ki hitte volna! Hát persze, Carlotta.
Carlottának végig igaza volt...
Tommaso már a piros fűzőt bontogatta, sorra oldva ki az apró
masnikat. A fűző már meglazult, Laura ívelő gerinccel várta, hogy
a fiatalember befejezze. Tommaso annyira összpontosított az
egyik zsinórra, hogy a homlokát is összeráncolta. Aztán
megrángatta.
– Várj – mormolta a lány. – Így csak még szorosabbra húzod.
– Hozok egy kést – türelmetlenkedett Tommaso.
– Majd én! – mondta sietve a lány. Miközben a zsinórokat
oldozta, Tommaso térdre borult előtte, imára kulcsolta a kezét, és
olaszul motyogott.
– Hát te mit csinálsz? – csodálkozott Laura.
– Elmondom az asztali áldást – felelte éhesen a fiatalember.
 Secondo

„Miután borral búcsúztatták a ráérős élvezettel elfogyasztott első

fogást és átcsoportosították az ízlelőbimbókat, asztalra kerül a
második fogás. Ha étteremben rendelnek – olyanban, amely
olaszoknak és nem turistáknak főz akkor választják ki a második
fogást, amikor az elsőt megették. Ez nem azt jelenti, hogy az
ember nem tervez előre, de kivárja, hogy bizonyságot nyerhessen,
hogy lássa, eredeti elképzelései egybeesnek-e mostani
étvágyával... ”
MARCELLA HAZAN: A klasszikus olasz konyha lényege
 Öt
Másnap reggel, nagy mulatságára Vincentnek, Sistó-nak és a
Gennaro más korai vendégeinek, Tommaso a zuhanytól vizesen
és a derekára tekert törülközőt leszámítva pucéron rohant át az
úttesten a bárhoz.
– Due cappuccini, Gennaro, presto per favore! – ordította.
Fülig érő vigyorából tisztán látszott, hogy nyomós oka van sietni,
és a barátai, akik nagyjából tisztában voltak az okkal, tapsviharral
köszöntötték.
Tommaso annyi időre állt meg, amíg éemart két cornettó-t, és
a járműveket kerülgetve már futott is visz-sza, keresztül az
úttesten. Amikor egy Fiat furgon rádudált, odaordította ugyan
neki a rituális római sértést – A feleséged lába között dudálj,
seggfej, ott nagyobb a forgalom!” –, de az esze már máson járt.

A törülközőbe csavart Laura visszajött a fürdőszobából. Bőre

nedvesen csillogott a reggeli fényben, haja vizesen tapadt a
koponyájához.
– Gyönyörű vagy! – mondta Tommaso őszintén. – Sei
bellissima, Laura!- Fölkapott az asztalról egy apró
digitális'fényképezőgépet. – Mosolyogj! – Laura mosolygott,
Tommaso megnyomta a gombot. – Most pedig gyere vissza az
ágyba. – Megütögette maga mellett az üres helyet, ahol a
reggelizőtálca hívogatott.
Laura visszafeküdt az ágyba, és átkarolta a fiatalembert.
Tommaso kihalászott a cappuccinójából egy kis habot, és
rápöttyintette a lány imádni való orrának hegyére. Laura
kacagott. Tommaso kivette a kezéből a csészét, óvatosan letette a
padlóra, aztán visszafordult hozzá, hogy megcsókolja. Laura egy
pillanatnyi habozás után elfészkelődött a szeretője karjában,
egész testével hozzátapadt, és éhesen csókolta.

Laurának rohannia kellett, hogy beérjen az első előadásra, de

azért útközben talált időt, hogy felhívja Carlottát. Barátnőjének
első kérdése természetesen így hangzott: – Na?
 – Khm – alighanem továbbmentem egy kicsivel, mint
szándékoztam – vallotta be Laura.
– És? Mit főzött? – tette föl a második kérdést Carlotta. Végül
is olasz volt, és tudta, hogy nagyjából minden chiavata12
egyforma, viszont nincs két egyforma étel.
Míg Laura fogásról fogásra leírta a vacsorát, igyekezve, hogy
méltó szavakat találjon az ízekre és zamatokra, a vonal másik
végén egymásba folytak az óóó!-k és a szzz!-k.
– Fehér spárgát? Brentait? Zabaioné-val? Istenem, Laura, az
egy fantasztikus étel! Én csak egyszer ettem, de máig emlékszem
rá!
– Az volt a csúcs – ismerte el Laura.
– Juj, de féltékeny vagyok, cara! Lehet, hogy lemegyek hozzád
látogátóba. Mit főz legközelebb?
– Nem mondta. Most rohannom kell. Előadásom lesz, és
máris elkéstem.
A főiskola campusa a Gianicolón volt, egy kertes reneszánsz
villában, fenyőfák és szökőkutak között.
Laura sejtésének megfelelően az előadás már elkezdődött, így
a lehető legdiszkrétebben igyekezett leülni Judith mellé.
– Nos tehát – mondta éppen Kim Fellowes, az előadó az érett
reneszánsz: egy pontosan harminc évig tartó időszak 1490 és
Róma 1520-as feldúlása között, amelyben egy pápa mecenatúrája
és alig néhány tucat művész a lángész páratlanul csodás
virágzásával ajándékozza meg a világot. Jó reggelt, Laura. Mivel
úgy fest, mint aki lóhalálában érkezett egy Bramante-kápolnából
vagy egy Bernini-szökőkúttól, talán maga mondhatná el elsőnek,
mit látott eddig az érett reneszánszból.
Laura sebesen gondolkozott, miközben szétrakta a könyveit. –
Hát – mondta –, jártam természetesen a Sixtus-kápolnában,
láttam a Vatikánban a Raffaellókat, egyet-mást Michelangelo
építészetéből...
– Momento – vágott közbe Kim. – Ki az a Májköl Éndzselo,
kérem?

12 Numera. (olasz)
 – Ó. Öhm. Elnézést. – A nagy sietségben amerikaiasan ejtette.
– Természetesen Michelangelo. – Ezúttal olaszosan mondta, úgy,
ahogy Kim. Am a tanárának ez sem volt jó.
– Ebben a teremben – jelentette ki – ugyanúgy nem
emlegetünk Michelangelót, Tizianót vagy Raffaellót, mint ahogy
Shakespeare-re se mondjuk, hogy Vill, vagy Beethovenre, hogy
Ludwig. Egyelőre nem vagyunk tetu viszonyban ezekkel a nagy
emberekkel, és nem is leszünk, amíg nem tanulmányoztuk a
munkásságukat számos évig. Ennélfogva a tisztességes nevükön
szólítjuk őket: Michelangelo Buonarroti, Tiziano Vecellio és
Raffaello Sanzio. Kérem – intett Laurának folytassa.
Kim Fellowes amerikai volt, de olyan régóta élt Rómában,
hogy, mint mondta, úgyszólván bennszülöttnek számított: az
egyetem személyzete csak il dottore-ként emlegette. Sajnálatos,
mondta diákjainak, hogy a reneszánszról szóló könyvét –
ugyanazt, amelyet Laura tanulmányozott, mikor a Santa Cecilia-
bazilika után folytatott eredménytelen kutatást – nem olaszul,
hanem angolul kellett írnia a bestsellerre éhező kiadó
parancsára. Elkerülhetetlenül bestseller is lett belőle; a zsíros
ujjlenyomatok elleni védelmül gondosan laminált szemléket Kim
az íróasztalán tartotta, hogy diákjai megtekinthessék őket. A
könyvben azt a ritkaságot ünnepelték a kritikusok, hogy a tudós
erudícióját egyesíti az igazi művész érzékenységével. Kimnek
minden porcikájából a makulátlan ízlés sugárzott, isteni
lenvászon ingeitől – Laura szívesen játszott magával fejtörőt,
amelynek az volt a lényege, hogy megfelelő kifejezéseket találjon
a tanár ingeinek árnyalataira: általában olyan szavakhoz
folyamodott, mint a búzavirág, az áfonya vagy az akvamarin –
világos hullámkrepp zakójáig és panamakalapjáig, amellyel a
szabadban óvta finom metszésű arcát a vad itáliai naptól. Néhány
diákja rab-szolgahajcsárnak tartotta; Laura, aki megilletődötten
tisztelte értelmét és érzékenységét, mindent elkövetett, hogy
Fellowesnak jó véleménye legyen róla.
– Tehát látta a Sixtus-kápolnát – mondta Kim. – És mit
gondolt róla?
Laura tétovázott. De nem bírta megállni, hogy ne őszintén
válaszoljon. – Azt gondoltam, hogy ez egy csűr.
 A hallgatóság nevetett. – Csűr? – ismételte Kim Fellowes, és
összekulcsolta ujjait a térdén.
– Igen. Mármint gyönyörűen ki van festve, és minden, de a
freskók olyan magasan vannak, hogy örökösen hátra kell szegni a
fejünket, és a kápolna is olyan nagy és szögletes... – Elhalt a
hangja, várta a gúnyos ledorongolást. Meghökkenésére Kim
helyeslően bólogatott.
– Laurának tökéletesen igaza van. A Sixtus-kápolnában –
körbehordozta tekintetét hallgatóin, hogy lássa, értik-e, amit
mond – számos szakértő, személyemet is beleértve, a reneszánsz
legrosszabb szélsőségeinek megtestesülését látja. A színek
harsányak, az ábrázolás nyomasztó, az alapeszme disszonáns.
Kizárólag státusszimbólumnak rendelte egy újgazdag
spíszbürger, aki gyönyörű Peruginókat pusztítatott el érte. Maga
Buonarroti tudni sem akart róla, azért is tanulmányozzuk inkább
a rajzait. Tehát akkor ki tudná megmondani nekem, mi a
contraposto?

– Micsoda seggfej ez a pasas! – morogta Laura egyik diáktársa a

szeminárium után, miközben összeszedték a könyveiket.
– Tudja, mit beszél – vágott vissza Laura. Enyhe bűntudata
volt, mert először történt meg vele, hogy Kim szemináriumán
elrévedezett, és azon mélázott, milyen érzés volt Tommasóval
csókolózni, hozzásimulni, miközben megosztották a vin santo
utolsó kortyait a rozoga díványon.
– Amire folyamatosan emlékeztet is minket – mondta a másik
diák savanyúan. – Ki akar pizzát? – Hol? – kérdezte Judith.
– A hullaházban? – így hívták az utcában levő, márvánnyal
burkolt pizzeriát. – Egykor?
– Oké, akkor viszlát ott. Laura?
– Izé – igen. Asszem, jövök.

Laura nem értette a diáktársait. Neki soha vissza nem térő

lehetőséget jelentett ez a római tartózkodás, olyan kalandot,
amelyet még vonzóbbá tett az anyja csökönyös berzenkedése,
mert a) tanulmányi szempontból elvesztegetett idd, és b)
veszélyesen egészségtelen, mivel az olaszok hírhedten képtelenek
kezet mosni vécéhasználat után.
 Pár nappal azelőtt szállt le a fiumicinói repülőtéren, hogy
elkezdődött az első szemeszter. Lázas izgalmában már akkor úgy
érezte, szakadék választja el a gépről lekászálódó, megpakolt
turistáktól; azok látogatóba jöttek, míg ő azért, hogy itt éljen. Ő
egy művészeti könyvekkel megtömött hátizsákkal és két kis
bőrönddel érkezett; ennyit volt szabad hoznia, mert mint a római
Angol-amerikai Egyetem felvételi értesítőjében hanyagul
tájékoztatták: „Szekrénylégköbméter még a legfényűzobb római
lakásokban is csak korlátozott mértékben található, márpedig
elhiheti, hogy az öné nem fog ebbe a kategóriába tartozni.”
De mielőtt megkapta a bőröndjeit, előadta magát az a kis affér,
az útlevélvizsgálatnál. A világ összes útlevélvizsgálójához
hasonlóan a fiumicinóit is két részre osztották: volt egy a
helyieknek, és volt egy mindenki másnak. Padlóra festett
cikcakkok vezettek a két kis fülke elé húzott sárga vonalhoz, azzal
a rendeltetéssel, hogy szabályos sorba állítsák az
útlevélvizsgálathoz járulókat. Legalábbis ez volt az elmélet. A
gyakorlatban csak az egyik fülke üzemelt, amelyben három, cifra
egyenruhát, hetyke szögbe igazított katonasapkát viseld
fiatalember szorongott, míg a szűk kutrica előtt az utasok
soknemzetiségű tengere háborgott: útlevelet lobogtattak,
hadonásztak és dühösen ordítottak a hivatalos trióra, amely
ügyet sem vetett rájuk.
Az embertenger szélére szorult Laura láthatta, mi okozza a
fennakadást. Levágott szárú, feszes farmert viselő, gumit rágó
lány dőlt a fülkének; vállának pici tetoválását nagyon kurta felső
juttatta érvényre, míg fényes szőke hajába meglehetősen
drágának tűnő MP3 lejátszó fülhallgatója gabalyodott, és mind a
három határőr egyszerre flörtölt vele, azzal az ürüggyel, hogy a
papíijait vizsgálják. Az egyik mintha még a telefonszámát is
felírta volna neki, amitől kétszeresére dagadt a várakoztatottak
bömbölésének hangereje. Nagy sokára elengedték a lányt, bár a
fiatalemberek csupán akkor tudtak visszazökkenni a
munkájukba, miután a lenyűgözően hetyke hátsó végleg eltűnt a
szemük elől.
Amikor végre-valahára Laura került sorra, letette útlevelét a
pultra, és megpróbálkozott első buongiornó-jával.
A határőr a fényképre nézett, aztán a lányra.
 – Jó napot – mondta kifogástalan angolsággal. -Hol fog
megszállni Rómában?
– A Residenza Magdalénában. A Trasteverében van.
– Bene. Szombat este eljövök magáért és megkeresem.
Elmegyünk valahova.
Laura álla leesett, aztán nevetni kezdett.
– De igazán, miért ne! – erősködött némileg sértetten az
útlevélvizsgáló. – Muris lesz. Jól fogjuk érezni magunkat
– Scusi! – hajolt oda a másik hivatalos személy, és elvette az
útlevelet. Kollégájánál is cicomásabb egyenruhát viselt, tehát
feltételezhetőleg ő volt a magasabb sarzsi. Aggályos gonddal, ide-
oda forgatva megvizsgálta az okmányt.
– Valami baj van? – kérdezte Laura.
– Si! A baj az – közölte komoran hogy maga sokkal
gyönyörűbb a valóságban, mint a fényképen. Roppantul
szeretném elvinni vacsorázni.
A harmadik olaszul hadart valamit. Az első határőr fordított. –
Alessandro is szeretné elvinni valahova. De én kértem elsőnek
randevút.
Utat tört magának a fülkéhez egy pöttöm apáca, és fülsértő
hangon szapulni kezdte a fiatalembereket. – Kellemes
tartózkodást, Laura Patterson – mondta háborítatlan
nyugalommal az első tisztviselő, és lepecsételte az útlevelet. –
Prego! – Feszes vigyázzba vágták magukat, és tisztelegtek az
eliszkoló lánynak. Az apácának csak intettek, oda se néztek rá.
Laura a minibuszban, amely a szállására vitte, már ott találta
egy hatalmas poggyászhegy közepén a tetovált lányt, akiről
hamarosan kiderült, hogy nem más, mint Judith, az ő leendő
szobatársa. Az is kiderült, hogy Judith sokkal lanyhább
érdeklődést mutat Michelangelo és Raffaello, mint Versace,
Prada és Valentino iránt. Divatpszichológia volt a fő tárgya, de
kevesen múlott, hogy már az első félév után ki ne rúgják. A szülei
ragaszkodtak hozzá, hogy menjen külföldre, hátha ott jobban tud
ősszpontosítani a munkára. – Leginkább a fiúmtól akartak
eltávolítani – mesélte Judith, míg a minibusz nyaktörő
sebességgel vitte őket a külvárosokon át. – Láthatólag azt
képzelik, hogy lenyugszom, ha nem vagyok vele. A fiúm vámpír.
– Micsoda?
 –Hát tudod. Egymás vérét isszuk. – Judith leásott
kivágásának mélységeibe, és előhúzott egy ezüstláncra fűzött
fiolát. – Ez Jeffé, és neki is megvan az enyém. Frankó
bűcsúajándék, mi?
– Ja. – Laura látomásai az éjszakába nyúló beszélgetésekről,
amikor majd megvitatják a tizenötödik századi festészetet,
gyorsan foszladoztak.
Miután berendezkedtek – igazat írtak a levélben, amerikai
szabvány szerint parányi volt a lakás vizes palackokkal és két
tökéletesen egyforma Lonely Planet útikönyvvel felfegyverkezve
nekivágtak, hogy felderítsék Rómát. Rekkenő hőség volt,
mindketten sortot viseltek. A reakció elképesztő volt. Az autósok
úgy tülköltek, mint a prédát látó vadászok. Az ajtókban ácsorgó
boltosok úgy sziszegtek nekik, mint a libák. Robogós ifjak – még
olyanok is, akik mögött ott ült a barátnőjük, zuhatagos fekete
sörényű, tökéletes égetett umbra bőrű, lélegzetelállítóan
szépséges római lányok – elismerő „Ueh, biondine!” kurjantással
lelassítottak mellettük, hogy géppuskaként pergő nyelvvel
mormolják el a javaslataikat.
– Nincs olyan érzésed, hogy talán alulöltöztünk? – kérdezte
egy idő után Laura.
Felszálltak a metróra, amely csapdának bizonyult; tüstént
sarokba szorította őket három kolduló cigány, anya és két csöpp
lánya, akik zajosan követeltek pénzt. Judith egy bankót nyomott
a kisebbik lány kezébe. A pénz eltűnt, a gyerek kétszeres hévvel
folytatta a darizást.
– Nem! – mondta Judith határozottan. – Finito! Nincs több!
Chiuso! – A mohón nyúlkáló koldusok ügyet se vetettek rá. A
következő megállónál felszállt egy egyenruhás őr. A lányok
megkönnyebbülten sóhajtottak, de rögtön le is esett az álluk,
mert az anya benyúlt ruhájának ráncai közé, az előmarkolt pénzt
orcátlanul odányújtotta az őrnek, majd zavartalanul nyaggatta
tovább az amerikaiakat. Mindennek tetejébe, mikor végre
sikerült eljutniuk útjuk céljához, a Vatikáni Múzeumhoz, egy
apáca elzavarta őket a sorból a csupasz combjuk miatt.
Másnap volt az eligazítás. Elsőnek Casey Novak, a hangzatos
nevű Diákönkormányzat elnöke üdvözölte az összegyűlt
hallgatókat. Casey üde mosollyal ismertette hat hónapos
tartózkodásának tapasztalatait az újoncokkal. Az étel jó, bár egy
kicsit zsíros, de vigyázzatok, mit esztek – sok étteremben igazán
durva dolgokat adnak, mint énekesmadarakat vagy borjút. Ne
felejtsetek el szólni a pincérnek, hogy minden fogáshoz tiszta
evőeszközt kértek. Fél három és öt között mindent becsuknak a
szieszta miatt, sok bolt hétfőn és csütörtökön is zárva tart, ami
elég ciki, de meg lehet szokni. A lányok húzzanak karikagyűrűt a
nem kívánt figyelem ellen. Az egyetem szolgálhat képzett
tanácsadóval, ha valakire komolyan rájön a honvágy, de itt olyan
sok elfoglaltság kínálkozik, hogy az embernek aligha marad ideje
a depresszióra,
– Mi is van még? – töprengett Casey. – Ja, a CNN a hatos
csatornán van, az MTV a huszonhármason. Van egy
rádióállomás, a Centro Suono, az jó amerikai zenét sugároz.
Egyébként az olasz zene tényleg rémes, de nem olyan rossz, mint
az olasz tévé. Ugyanazzal a két hanggal szinkronizálnak minden
amerikai műsort – van egy bakasári-hangú hapsi, és egy csaj, akit
nagyon szexcicának képzelnek, de egyszerűen borzi, hogy azok
milyenek a Jó barátok-ban – ami-mellesleg csütörtök este van.
Mire Casey ványadt tapsikálástól kísérve leült, Laura egy kicsit
úgy érezte magát, mint egy gyarmatos a Holdon – biztonságban
van, amíg megmarad a többi telepessel a légmentesen záró
kapszulában, amelyen kívül a halál leselkedik.
Következőnek az elegáns il dottore állt fel.
– Benvenuti a Roma, nella cittá eterna – kezdte. Egy-két
percig beszélt perfekt olaszsággal, majd visszaváltott angolra. –
Isten hozta önöket a nyugati civilizáció bölcsőjében. Ígérem, hogy
most kezdődik életük legemlékezetesebb éve.
Ez már jobban tetszett. Laura mohón hallgatta, hogyan sorolja
Kim Fellowes, melyik képtárban tették tönkre a műkincseket a
restaurálással, és melyik tart zárva hétfőn, melyikben vezették be
a fél órára korlátozott látogatási időt, melyik nevezetesség
irtózatos, melyik csodálatos. Az előbbiek közé tartozik majdnem
minden turistának való látványosság, az utóbbiakhoz majdnem
az összes kicsi templom. Még azt is megtudták tőle, milyen
útikönyvet vásároljanak: – Semmi esetre se a Fodor’st vagy a
Lonely Planetet, hacsak nem akarják, hogy turistának nézzék
magukat. A Baedeker valószínűleg még mindig a legjobb. És
egész jó – noha kissé csőlátású – néhány olasz nyelvű útikönyv is.
Laura azon tűnődött, hogy az év végére vajon ő is olaszul
olvassa-e az útkönyveket, és ami még imponálóbb, kissé
csőlátásúnak találja-e majd őket. Elhatározta, hogy amint
visszaér a szállására, tüstént kidobja a Lonely Planetjét.
– Ha mondanom kellene még valamit erről az olaszországi
évről – zárta szavait Fellowes –, akkor ezt mondanám: Nemcsak
azért vannak itt, hogy tanulmányozzák a reneszánszt, hanem
hogy éljék is. Ez az egyetlen városa a világnak, ahol reneszánsz
mesterművek adnak otthont reneszánsz mesterműveknek, ahol
Buonarrotihoz és Berninihez hasonló alkotóknak köszönhetjük
az ivókutakat, a hidakat, a templomokat, de még a városfalakat
is. Rómában sétálni, étteremben enni, eldiskurálni a taxisofőrrel
a kedvenc futballcsapatáról, gyümölcsöt vásárolni a piacon annyi,
mint benne élni a reneszánsz zsenialitás teremtő munkájában.
Nyissák meg magukat Rómának, és Róma megnyílik önök előtt.
– Ja, majdnem elfelejtettem! – tápászkodott fel Casey, amikor
Kim Fellowes leült. – Leginkább egy ír bárban szoktunk lógni, a
Druida Lóbüfében, főleg szombat este. És van egy baseballcsapat,
amelyik minden vasárnap játszik! – Az örömordítás, amely az
utóbbi közlést köszöntötte, arra látszott mutatni, hogy Laura
diáktársainak többsége a Bernini-szökőkutaknál jóval
vonzóbbnak találja az ír kocsmák és a baseball ígéretét.
Szerencsére Laura jól kijött a szobatársával – igazság szerint
jobban, mint várta. A Caravaggio-reprodukciók és a halálmetál
rapperek plakátjai ugyanolyan békésen összefértek, mint a
gazdáik, még akkor is, ha Judith óriási hajszárítója minden
használatnál kiverte a biztosítékot. Bár a vérfiola hatástalannak
bizonyult a távolság kísértései ellen. A cseppnyi fürdőszobában
Laura hetente legalább egyszer összefutott valamelyik fiúval az
évfolyamról. Talán, gondolta, Judith szülei mégis tudták, mit
tesznek, amikor Rómába küldték a lányukat.
Lassanként kialakult a napirendje: délelőtt előadások,
szemináriumok, délután képtárak vagy nyelvleckék, este CNN
vagy pizza. Péntek esténként a Nyirettyűben vagy a Druida
Lóbüfében lógott a többi diákkal, sört iszogatott, és amerikai
vagy angol sportot nézett a tévében. Nagy ritkán beültek
valamelyik trasteverei kisvendéglőbe, még ritkábban Laura
randevúzott olasz fiúkkal, és regényes balsikereiről rendre
beszámolt a milánói Carlottának. Ha becserkészte a honvágy,
mert időnként megtörtént, vagy ő, vagy Judith elzarándokolt a
Castroniba, ahol hatalmas rizsma euróért beszerezhettek egy
tubus margarint, szeletelt szendvicskenyeret és egy nagy üveg
Skippy mogyoróvajat. Aztán egyszer csak betévedt a Viale
Glorioso közelében egy kis bárba, és Róma – a zajos, a tüzes, a
színes, a zűrzavaros – úgy döntött, hogy utána nyúl, és magához
rántja egy táncra.

Bruno, aki nem értette, miért nem sikerül ma semmi, ráordított

az étteremben a commis-ra, hogy a tojás nyilvánvalóan állott.
Még sose fordult elő a zuppa inglesé-vel ez a probléma, és a
habcsók sem volt hajlandó megkeményedni.
A szerencsétlen mindenes loholt tojásért. Bruno rosszul érezte
magát. Tudta, hogy nem a tojás teszi. Hozzá volt köze. Aki jó
dolcé-1 akar készíteni, annak olyan derűs és könnyed hangulatba
kell szuggerálnia magát, amilyen derűs és könnyed étkeket alkot.
De Bruno ma nem tudott felvidulni. Folyton a piacon látott
lányra kellett gondolnia, akivel nem is beszélt. Bár neki tálalhatta
volna fel a vacsorát, amit az este főzött Tommaso csajának!
Szinte látta az arcát az első falat báránysült után, azt a mámoros
meghökkenést, amely fokozatosan megy át a jóllakottság
elégedettségébe, ahogy az első falatot követi a második, a
harmadik... Sóhajtott, és megpróbálta kiverni a fejéből a képet.

A pizzát római módra készítették: friss paradicsomból és

mozzarellából készült, bazsalikomos mártással vastagon
megkent, vékony kelt tésztából, amelyet olyan ropogósra
sütöttek, mint az indiai papadamot. A hagyomány szerint a római
pizzát addig sütik, ameddig a szakács képes visszafojtani a
lélegzetét, ezeket mindenesetre tökéletesre sütötték a vendéglő
elejében levő, fatüzelésű kemencében, mert a tésztája kemény
volt, a mártás mégis cseppfolyós.
Meglepetésére Laura farkaséhes volt. Nemhogy eltelt volna a
tegnapi vacsorától, de inkább megjött tőle az étvágya, és nagy
gusztussal falatozott.
 – Ez nem pizza, ez palacsinta – motyogta egy Rick nevű diák,
és megbökte ujjjával az ételt. – Ezek itt nem ismerik a „vastag” és
a „serpenyő” szavakat? – A’ fiúk mind rendeltek salátát a pizza
mellé. Laura majdnem kibökte, hogy Olaszországban étkezés
végén eszik a salátát, aztán inkább mégis hallgatott.
– Kinél van a ketchup? – kiáltotta egy másik diák. Rick
előhúzta a hátizsákjából a Heinz paradicsommártást, Áhítattal
adták kézről kézre.
Megszólalt egy mobiltelefon. Beletelt egy időbe, mire Laura
rájött, hogy az övé az, mert a mobil most valamilyen okból a
Cream klasszikusát, a „Sunshine of Your Love”-ot zenélte.
Nyilván Tommaso változtatta meg, míg ő zuhanyozott.
– Pronto? — szólt bele óvatosan.
Tommaso volt. – Laura! Hogy tetszik az új csengőhang?
– Köszönöm, szeretem.
– Nem is tudom, miért hívtalak fel. Sehogy se megy ki a
fejemből az éjszaka – mondta a fiatalember ábrándosan.
A lány lehalkította a hangját. – Nekem se.
– Soha nem volt még ilyen éjszakám.
– Nekem se. – Laurának eszébe jutott a zabaione íze. –
Fantasztikus volt! – Egy kicsit elpirult.
– Mikor láthatlak megint?
– Hát, azt hiszem, szombaton szabad leszek.
A fiatalember sóhajtott. – Sajnos, a szombat a
legforgalmasabb esténk. De kivehetem a vasárnapot.
– Oké. Lenne kedved moziba menni?
– Nem. Neked főzni, ahhoz lenne kedvem – felelte Tommaso.
~ Valami nagyon különlegeset.
Egyedül a hangja elég volt, hogy a lány ismét elvörösödjön. –
Oké, akkor várom. Ciao, Tommaso.
– Addig is ciao, Laura.

– Tenger gyümölcsei! – sziszegte Tommaso.

– Micsoda? – kérdezte Bruno a parányi habcsókok mellől,
amelyeket puha gesztenyemasszával és frissen darabolt, ropogós
pisztáciával töltögetett
– Legközelebb frutti di maré-t adunk Laurának. – Tommaso
beleengedte a mosogatóba a piszkos tálkák tornyát, és
visszarobogott a tálalóba, ahol katonás sorba rakott tányérokon
várták az ételek, hogy kivigyék őket az étterembe. – Először is be
fog zsongani tőle, és másodszor, ha már bekapott néhány
osztrigát, aligha lesz kifogása, hogy desszertnek nekem
furulyázzon! – kiáltotta vígan, mielőtt átpenderült az étterembe,
olyan elegánsan emelve a magasba fél kézzel a tálcát, ahogy a
matador lobogtatja meg a köpenyét.
Bruno kinyitotta a száját. Azt akarta mondani, hogy a kulináris
csábítás művészete valamivel több finomságot igényel, de barátja
addigra elment.

Bár Róma központja mindössze tizenkét mérföldre van a

tengertől, az izgalmas város mindig hajlamos volt elcsábítani a
lakosokat a part örömeitől. Hagyományos római finomság a
tiberisi serpenyős angolna, hagymával, fokhagymával, erős
paprikával, paradicsommal, fehérborral. Ennél jóval egyszerűbb
fogás a baccalá, a sózott-füstölt tőkehal, amelynek vékony
csíkjait előbb megpirítják, aztán szardellával, fenyőmaggal és
mazsolával ízesített paradicsommártásban, lassú tűzön párolják
puhára. De aki igazi jó, friss halat akar, annak fölfelé vagy lefelé
kell mennie a parton, északon Civitavecchiáig, délen Gaetáig.
– Nem értem – mondta másnap Tommaso, mikor Bruno
kifejtette neki mindezeket. – Csak azért menjek Civitavecchiáig,
hogy hozzak néhány halat?
– Arra gondoltam, hogy esetleg nem a tenger gyümölcseit
kellene elhoznod Laurának, hanem Laurát vihetned el a tenger
gyümölcseihez – javasolta Bruno.
Tommaso összevonta a szemöldökét. – Még mindig nem
értem. Hogy is volna ez?
– Kérd kölcsön Gennaro furgonját, és vidd le a tengerhez. Ha
elég messzire mentek, akár szörfözhettek is. Aztán építesz a
parton egy faszenes grillezőt.
Tommaso feszengett – De akkor nekem kellene főznöm!
– No de hát roston halat?
– Az én roston sült halam – mondta Tommaso búsan – nem
lenne olyan jó, mint a te roston sült halad. – Felragyogott. –
Tudom már! Majd megjátszom, hogy én adom neked az
utasításokat, tehát az lesz a benyomás, mintha az én
útmutatásommal készítenéd a halat. – Lelkesen bólogatott.
Tetszett neki az ötlet, hogy úgy dirigálhatja Brunot, mint egy séf.
Látott épp eleget, megfigyelhette, hogy teszik pokollá a
beosztottaik életét – Utána pedig, ó... hát egyszerűen csak elmész
sétálni vagy ilyesmi.
– Nem vagyok biztos benne... – kezdte Bruno.
– Nekem tetszik! – szögezte le Tommaso. – Lesz egy
romantikus napunk a tengernél, csak mi, édes hármasban.
Mármint kettesben. Illetve hármasban. Na, hát tudod, hogy
értem.
Bruno tiltakozásra nyitotta a száját. Egyáltalán nem vonzotta
az ötlet, hogy egy teljes napig elefántot játsszon, mikor ez alatt az
idő alatt új recepteken is dolgozhatna a konyhájában.
– Ó, ne izélj már! – türelmetlenkedett Tommaso. – Van talán
más programod a hétvégére? Nincs. Mellesleg Laurának van egy
szobatársa, az is amerikai, úgy tudom, dögös csaj. Elintézem,
hogy Ő is jöjjön. Kettős randi lesz! Csak azt ne felejtsd el
megjátszani, hogy én vagyok az, aki főzni tud. Olyan nehéz ez?

Két nyomós oka is volt annak, hogy Bruno hajlandó volt kimenni
a tengerre a barátjával, de egyiknek sem volt köze a kettős
randevú kilátásához.
Évekkel ezelőtt, amikor megérkezett Rómába, kénytelen volt
elfogadni az egyetlen állást, amit vendéglőben kaphat a képesítés
nélküli jelentkező: a pincérét. Borzalmas volt pincérnek. Annyira
csak a konyháról kikerülő ételekre figyelt, hogy elfelejtette,
melyik asztalhoz mit kell vinni, sőt még a számlákat is
összezavarta.
Az első napon kirúgták volna, ha nincs a pincérek kozott egy
fürge eszű fiatalember, aki egykettőre észrevette, mi a baj, és
gyorsan helyrehozta Bruno hibáit, mielőtt mások is felfigyeltek
volna rájuk. Ez a pincér volt Tommaso. A pártfogásába vette
Brunot, megtanította a szakma alapjaira, és falazott neki, ha s
Bruno kulináris révületbe esett, ami elég gyakran előfordult.
Megmutatta Brunonak, miként kell elcsórni a borravalót
ahelyett, hogy megosztaná a főpincérrel, eltüntetni műszak végén
a félig kiürített boros- és pálinkásüvegeket, zsebre vágni annyi
nyersanyagot a konyhán, hogy ritka szabadnapjaikon ne kelljen
éhezniük. Bruno viszonzásul megfőzte kettejüknek a lopott
élelmiszert. Tommaso egyetlen falatból megállapította, hogy új
barátja tehetséges, Tommaso nyaggatására ment vendéglátóipari
iskolára, és szerezte meg a mindennél fontosabb képesítéseket,
Tommaso intézte el, hogy tanulmányai idején is részesedjen a
borravalóból, Tommaso engedte, hogy nála lakjon, és lakbér
helyett főzzön. Mikor Bruno megkapta a diplomáját – játszva lett
évfolyamelső –, Tommaso még mindig beosztott pincér volt, és
boldogan pazarolta az idejét a csinos külföldi vendégek fűzésére.
De ugyanolyan hűséges barát volt, mint amilyen csapodár
szerető. Kiterjedt kapcsolatai révén tudta, mikor szabadulnak fel
a legjobb állások, és mindig gondoskodott róla, hogy Bruno a
legjobb helyen dolgozzon. Bruno nagyon sokkal tartozott
Tommasónak, és nagyon nehezére esett volna bármit is
megtagadni tőle.
A második ok még ennél is egyszerűbb volt.
Ritkán jutott hozzá, hogy igazán jó halat főzzön.

A város túlsó végén Umberto Erfolini, az olasz úriember, akit

erővel kiakolbólítottak a Templiből, látogatást tett egy csendes
előváros impozáns udvarházában. Az előcsarnokban megállt,
hogy az ott várakozó két nagydarab egyén megmotozhassa,
mielőtt egy bólintással továbbengednék a dolgozószobába.
A dolgozószobában tartózkodó férfiú letette szivarját és felállt.
Umberto, aki maga se volt magasabb százhetven centiméternél,
toronyként magasodott föléje. – Umberto, öreg barátom! – A
házigazda felágaskodott, hogy csókot nyomhasson vendégének
két orcájára. – Hát hogy vagy? És hogy van az én gyönyörű
keresztlányom?
– Federica jól van, Teo. Illetve, hát, egy kicsit zaklatott.
– Zaklatott? – kérdezte Teodoro aggodalmasan. – Miért?
– Elvittem egy étterembe, hogy ott ünnepeljük a
huszonegyedik születésnapját. Egy olyan kinyalt idegen helyre.
Tudom – vonta meg az állát –, előbb kellett volna
gondolkoznom. De azt hittem, érdekes élmény lesz. Egy Templi
nevű hely volt, fent Montespaccatóban.
– És? – noszogatta Teodoro jóságosan.
– Hát, élménynek élmény volt. Csak megalázó.
 Ahogy Umberto előrehaladt az elbeszélésben, úgy lett egyre
sötétebb a másik ember arca. – Igazán, Umberto, erre oda kell
figyelnünk. Köszönöm, hogy tájékoztattál. De légy türelemmel. Si
pigliano piú mosche in una gocciola di miele che in un barile
d’aceto.13

13 Több legyet fogsz meg egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel. (olasz)
 Hat
Úgy beszélték meg, hogy a Gennaróban találkoznak indulás előtt.
Részben azért, mert erőt kell gyűjteni az útra számos kávéval és
egy-két rongyoskiflivel, de azért is, mert Gennaro kiszerelte az
ócska furgonból az üzemanyag-szivattyút, hogy lássa, lehet-e
javítani vele a Gaggia teljesítményén, és meg kellett várni, amíg
visszaszereli.
Futballidény volt, mintha az egész város a Roma lila-
sárgájában vagy a Lazio kék-fehérjében járt volna. A szurkolók, a
tifosi – szó szerint a tífuszosok – minden autót és ablakot
felsallangoztak a csapatuk színeivel. A Gennaróban nagy volt a
vigalom, mert Sisto elveszített egy Vincenttel kötött fogadást, és
büntetésből egy napig az utált Romanisti színeit kellett viselni.
–Csak azt nem tudja, hogy alá vettem a Lazio szerelését! –
súgta meg Sisto Brunonak. – Amint a pálya közelében leszünk,
rögtön leveszem ezt a vacakot, és elégetem, fogadás ide vagy oda!
Bruno nem figyelt rá. Abban a pillanatban látott meg két
közeledő lányt az utcán. Hátizsák, összecsavart törülköző volt
náluk, mindkettő egy palack vizet szorongatott. Az öltözékük
pedig, nos hát, tengerparthoz öltöztek. Az egyik tipikus
Tommaso-féle csaj volt, csinos, formás, napbarnított, rengeteg,
festett szőke hajjal, apró tetoválással. És a másik – Bruno nem
hitt a szemének – a lány volt, a szeplős vállú lány, akit olyan
sokszor látott a Trasteverében! Egész lénye beleremegett, mint a
megpendített húr.
– Á! – mondta Tommaso. – Kiváló! Itt vannak a lányok!
A lányok a furgonra mutattak, aztán a bár felé indultak. Bruno
legszívesebben megcsókolta volna a barátját. Most az egyszer
tökéletesen alakult minden. Az egész napot a lánnyal töltheti a
parton! Ez még annál is jobb, mintha beszélt volna vele a piacon.
Ujjongását gyorsan felváltotta a görcsös rémület. Mi lesz, ha
nem fog tetszeni a lánynak, vagy ami még rosszabb, annyira
megkukul, hogy nem kelthet jó benyomást? De aztán
megnyugodott. Főzni fog, vagyis nem lesz ideges – ha főzhetett,
sose idegeskedett.
 Most jöttek be sűrű buongiornó-zással a lányok. Vincent és
Sisto tátott szájjal bámulta Tommaso csaját. Bruno dübörgő
szívvel várta, hogy bemutassák a szobatársnak.
Sisto gyorsan lerántotta a Lazio kék-fehér pólójáról a Romát. –
Mindennek van határa! – súgta Brunonak. – Istenem, hogy te
milyen szerencsés vagy!
– Tudom – felelte Bruno. Még mindig nem tudta elhinni.
– Mármint Tommaso csaja is klassz, de sehol sincs ahhoz,
amelyik neked jutott.
– Bruno, ő Laura — végezte el a bemutatásokat Tommaso. –
Laura, Bruno, Judith, Bruno.
– Szervusz, Laura – mondta Bruno, aztán az ő nője felé
fordult, és félszeg mosollyal nyújtotta a kezét. Vajon emlékszik rá
a piacról? – Szervusz, Judith – mondta halkan.
A lány nevetett. – Nem, én Laura vagyok. Ő Judith. – A
tetovált lányra mutatott.
– Szia, Bruno! – mondta az. — Nagyon örülök! Bruno még
mindig az első lányt bámulta. – Az nem lehet.
– Mi nem lehet?
– Úgy értem, hogy... – Reménytelenül próbálta menteni a
helyzetet. – Na jó, szóval te Laura vagy. És ő Judith.
– A közfelfogás szerint – helyeselt Judith.
– Remek, Rómeo! – dünnyögte Sisto az orra alatt. Előrelépett,
és ő rázta meg Judith kezét. – Szia, Sisto vagyok!
– Te pedig Tommasóval jársz – makogta Bruno. – Hát persze
hogy vele. Te vagy Laura. Egy pillanatra elbambultam. Tudod,
hogy én már láttalak téged? A piacon. Emlékszel?
– Attól félek, nem – mondta Laura zavartan.
A rákvörös Bruno elnémult. A lány nem emlékszik rá. Minden
egyes szavával nagyobb hülyét csinál magából.

– Most meg mi bajod? – sziszegte Tommaso, míg berakták a

furgonba a kölcsönzött szörfdeszkákat és gumiruhákat.
Bruno vállat vont. A zavarodottsága már elmúlt, de rögtön a
helyébe ugrott az ijesztő felismerés, hogy ő segített Tommasónak
elcsábítani Laurát. Nyomorultul bámulta a furgon padlóját,
mialatt a tengerpart felé robogtak.
 – Sajnálom – mormolta Judith fülébe Laura. – Attól félek, ez a
te Brunod nem valami szórakoztató.
– Ne izgulj. Később még feldobódhat. – A furgon beledőlt a
kanyarba, amikor Tommaso viharos lendülettel megkerült egy
motorinó-t. A lányok sivalkodtak. A gondolataiba merült Bruno
mintha észre se vette volna.

Judith a karikagyűrűik történetét mesélte.

– Az évfolyamról mondta egy lány, hogy ha nem akarjuk, hogy
ránk szálljanak, vásároljunk karikagyűrűt – magyarázta. – Szóval
találtunk Laurával egy kis ékszerboltot a másik parton, és
megpróbáltuk kifejteni, mi kéne. Épp csak akkor még nem
voltunk valami jók olaszban, és circonvallazioné-t kértünk.
– Ami persze körgyűrűt jelent, nem a jegygyűrűt – folytatta
Laura. – Bár azt akkor még nem tudtuk. Nálam volt szótár,
abban megtaláltam, hogy a buchi d’orecchini fülkarikát jelent,
úgyhogy mondtam Judithnak, próbálkozzunk a buchi-val...
– Due buchi – vette át a szót Judith, – De akkor már
mutogattam, mímelve, mintha karikagyűrűt húznék...
– Olyan mozdulattal, amelyet, mint kiderült, félre lehet
értelmezni...
– Mint mi is rájöttünk, mikor felfogtuk, hogy a buchi igazából
lyukat vagy piercinget jelent...
– De annyira megkönnyebbültünk attól, hogy az eladó
látszólag megértette, mit akarunk, hogy lementünk vele valami
pincefélébe. És csak mikor felszólított, hogy vetkőzzünk le, akkor
kaptunk észbe, hogy azt hiszi, testékszert akarunk...
– Az intim fertályunkba – fejezte be Judith. Tommaso a térdét
csapkodta a nevetéstől, és még Brunonak is sikerült
elmosolyodnia.
– Itt Laura bemajrézott, úgyhogy a továbbiakban önállóan
kellett boldogulnom – tette hozzá Judith. Tommaso tűnődve
elkerekítette a szemét.
Bruno és Judith végül elkezdett babszemmel dámázni a furgon
hátuljában levő asztalon, míg Laura egy művészettörténeti
könyvet olvasott. Bruno váratlanul rájött, hogy túlságosan jól érzi
magát a féltékenységhez. És amikor Tommaso egyik
látványosabb kányarodásánál a felhördülő Laura az ő karjába
kapaszkodva keresett támaszt, Brunot elöntötte a boldogság. Mit
számit, ha nem kaphatom meg? gondolta. Legalább itt lehetek
mellette, legalább főzhetek neki olyat, amit sose felejt el.

Leparkoltak egy hosszú homoksávon a Santa Marinella-i kikötő

alatt, kipakolták a deszkákat, és rohantak a vízbe. Jó egy órával
később, a többieket a tengerben hagyva Bruno kijött a partra,
hogy nekilásson a vacsorának. Először ásott egy gödröt,
megtöltötte faszénnel és egy zacskóra való illatos szőlőindával,
amit a furgonnal hozott, aztán elment, hogy összeállítsa a menüt.
A kikötő felőli partszakaszon állt egy hosszú, alacsony
deszkaépület. Külsőre nem sokat ígért, rendeltetéséről csupán a
közelében sorakozó, kikötött hajók árulkodtak, amelyeknek
fedélzetén, az összecsavart hálók és a halászok egyéb felszerelései
között még mindig ott villogott az eldobott rákpáncélokkal
elegyes jégtörmelék. Az épület másik oldalán, ott, ahol naponta
felrakták a furgonokra a fogást, halpikkelyektől szivárványlott az
út. Vénséges halászember ült az árnyékban egy kupac totano
mellett, és egyenként püfölte doronggal a vörös tintahalakat,
hogy puhábbak legyenek.
Bruno szívverése meglódult, mikor belépett. Ez már halpiac,
gondolta.
Kellett a szemének egy hosszú perc, amíg a tengerparti
tündöklő napsütés után alkalmazkodott a félsötéthez. Kétfelől
halhegyek magasodtak az orrfacsaró halbélszagú homályban.
Balra egy egész tonhal lógott, amelynek oldalát gerincig
behasították, hogy látni lehessen a hús minőségét. Jobbra egy
ládában hatalmas pesce spadá-k, kardhalak hevertek egymásra
dobált összevisszaságban; tőreik gyilkos döfésekkel fenyegették a
figyelmetlen arra járót. És a fiatalemberrel szemközt egy hosszú
márványpulton, a törött jég harsogó sárga citromokkal tarkított
szőnyegén voltak a kagylók és a kisebb állatok. Volt bőségesen
riccio di maré – tengerisün – és osztriga, de különlegesebb
ínyencségek is: polpo – polip aragosta – ollótlan languszta
dattero di maré – tengeri datolya – és granchi, azaz puha héjú
tengeripókok, amelyek még éltek, és egy dézsába tették őket,
nehogy megszökjenek. Bruno felismerte a tartufo di maré-t, az
úgynevezett tengeri szarvasgombát, és hátul, egy még borsosabb
áron kínált csillogó halomban a cicalá-t.
A hosszú ollójú cicala afféle átmenet egy apró homár még egy
nagy garnéla között. Hagyományosan a parton illik enni, azon
frissiben, ahogy kikerül a hajóból. Először felhasítják a hátukat,
aztán egy jó óráig pácolódnak zsemlemorzsa és olívaolaj sózott és
alaposan megborsozott keverékében, mielőtt nagyon forró
parázson megsütnék őket. A zsarátnokból kézzel kivett cicala
pillangó alakú, elszenesedett páncélját szétnyitjuk, és „col bacio”
– „egy csókkal” – cuppantjuk ki belőle a húst, amitől tövig zsíros
lesz az ujjunk, olajosan fénylő, kormos bajszunk nő, és a
nyelvünk bizseregni fog a rákpáncél barázdáiból kiszívott borstól.
Bruno udvariasan megkérdezte, hogy szabad-e megfognia az
árut. A portékát felügyelő öregember intett, hogy csak rajta.
Ennél kevesebbet nem is várt tőle. Bruno az orrához emelt egy
cicalá-t, és megszimatolta. Ózon-, sósvíz- és hínárszagán átütött
a hidegségnek az a meghatározhatatlan aromája, ami a
legfrissebb tengeri herkentyűknek sajátja. Bruno bólintott. A
cicala tökéletes.
Vásárolt egy tengeri süllőt, annyi cicalárt, amennyit
megengedhetett magának, osztrigát, néhány tartufó-t, kagylót,
két marék tengeripókot és egy olyan tintahalat, amilyeneket kint
püfölt a halász. Az öregember egyetlen vágással felhasította a
tintahalat, aztán letépte a zsákot a tapogatókról. Egy újabb
vágással leszelte a hosszú, formátlan fejet. Gyors csavarintással
lecsípte a csőrét, majd mindent leöblített hideg csapvíz alatt, és
közben kihúzta a zsákból a csontot. – Prego – nyújtotta át a
feldarabolt tintahalat Brunonak. Az egész alig néhány
másodpercig tartott.
Bruno kilépett a fénybe, amely rőtebb lett, mert már
alacsonyan járt a nap, és visszaballagott a parton Gennaro ócska
furgonjához. A tüzet meggyújtotta, mielőtt elment halat
vásárolni, mostanra áttetsző füstzászlót lobogtatott a ropogó
tűzgödör. A többiek még mindig a tengerben voltak. Bruno egy
percig bámulta Laurát a tapadó gumiruhában, ahogy a karcsú
alak meglovagolja a deszkáján a hullámokat. Aztán a lány
kinyújtotta a karját, és magához húzta Tommasót egy csókra.
Bruno összerándult, és elfordult, vissza a munkájához.
 Ezt Laurának készítem, mondta magának. Én adom neki,
akkor is, ha ő sose tudja meg.
Kiterített egy darab ponyvát, keresett egy vágódeszkának
alkalmas követ, és munkához látott. Rómából hozott fokhagymát,
cukkinit, ánizskaport, krumplit, és most belevetetette magát a
hámozásba-szeletelésbe. Néhány perc után kiürült az agya, és
belesüllyedt abba a félautomata önkívületbe, amelyet a főzés
váltott ki nála. Akkor nézett csak fel, amikor a többiek hosszú
árnyéka rávetődött arra, amit csinált.
– Ó, Tommaso, hát itt vagy! Már majdnem minden készen áll
ahhoz, hogy elkezdhesd a főzést! – mondta tisztelettel.
Laura leguggolt Bruno mellé, hogy megszemlélje a zsákmányt.
– De gyönyörű! – lehelte, fölemelve egy kagylót, amely a
narancsvörös alkonyat színében játszott.
Bruno a lány sótól merev, tengertől csapzott hajára pillantott.
Laurának a szeme alá is indián csíkokat festett a megszáradt só,
és ott, ahol a nyaka kilátszott a szörfös gumiruhából, a tengerisün
pici göcsörtjei-hez hasonló rügyecskék dudorodtak a bőrén a
hideg víztől. Bruno behunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
Egyetlen pillanatra érezte Laura ízét, a tengervízben ázott bőr
zamatát, a hajában a sót...
– Bruno, ezt a tintahalat nem mostad meg tisztességesen! –
Tommaso a barátja ölébe dobta a formájából kivetkőzött
lábasfejűt. — Vidd csak le a vízhez, és öblítsd át még egyszer!
A tintahal természetesen patyolattiszta volt. – Persze –
mondta Bruno, és felállt.
– Mit főzöl nekünk, Tommaso? — kérdezte Judith.
– Kagylóval töltött tengeri sügért, és sült gezemicét marinált
frutti di maréból! — büszkélkedett Tommaso. – Nagyon
egyszerű, de szavatolhatom, hogy ennél jobbat még nem ettél
életedben! Add csak ide azt a kést, légy szíves.
Otthon a lakásban Bruno jó egy órát tanítgatta Tommasót
kagylót felnyitni. Mire visszajött a tengerről a tintahallal,
Tommaso már teljes üzemmódra kapcsolva magyarázta, hogy
hányszor főzte meg ezt a receptet gyerekkora óta, parancsokat
osztogatott, dobálta a kagylóhéjat a négy égtáj felé, és egyáltalán,
óriási látványosságot csinált magából, miközben Bruno
csendesen végezte az igazi munkát.
 – Ueh, Bruno, arra a halra ráfér egy kis fűszer. Vágj
fokhagymát, jó?
– Természetesen. – A fokhagyma a krumplihoz volt, nem a
halhoz, amit tönkretett volna penetráns zamatával. Bruno
látványosan fokhagymát vágott egy kövön, aztán diszkréten
félretette. A tehetetlenségtől reszkető kézzel figyelte, milyen
ügyetlenül tömködi Tommaso a kagylót a sügérbe. De még ennél
is rosszabb volt látni, hogy Laurát valósággal megigézi, amit
Tommaso csinál. Brunoba egy rövid, de szörnyű pillanatra
beleszúrt a féltékenység.
– Most már csak bele kell tenni a halat a fazékba... – közölte
Tommaso. Bruno gyorsan odaadta neki a bort, a behűtött
orvietói fehéret.
– Köszönöm, barátom! – Tommaso derekasan meghúzta a
palackot.
– A halra – motyogta Bruno. – A halnak kell.
– És a halnak is innia kell! – mondta Tommaso olajozott
nyelvvel, és a hal szájába döntötte a bort.
Brunonak többször is közbe kellett lépnie, ha a láng túl
magasra csapott, vagy az olajozásból kimaradt egy darab bőr, de
– amin ő is meglépődött egy kicsit – barátja nagy vonalakban
egész ügyesen játszotta a séfet.

Végre lehetett enni. Bruno feszülten figyelte Laurát, ahogy

szétnyitja a rákot, aztán zajos elragadtatással tömi a szájába, és
az állán csurgó zsíros lé mázként csillog a bőrén a gyengülő
fényben. Szerette, ahogy eszik, minden gátlástól vagy
szégyenkezéstől mentes gusztussal szopogatva az ujjairól az
olajat, kiélvezve minden új ízt és ismeretlen zamatot. Bruno sok
elegáns nőt látott a Templiben, akik olyan óvatosan piszkálták az
ételt, mintha félnének tőle; ide-oda tologatták a tányéron, vagy
finnyásan feldarabolták falatok tucatjaira, aztán a felét
otthagyták. Laura őszinte gyönyörűséggel falt, és Bruno szíve
visszhangozta az örömét.
– Úgy eszel, mint egy olasz – mondta az igazsághoz híven.
– Az jó? – kérdezte teli szájjal a lány.
– Si Az az egyetlen módja az evésnek.
 – De én úgy eszem, mint egy disznó. Mindig is úgy ettem.
Anyám kétségbe van esve tőlem.
– Milyen zöldfűszerek vannak ebben, Tommaso? – kérdezte
Judith.
– Izé... ~ Tommaso aggodalmasan sandított a barátjára.
– Kiérzem belőle az ánizskaport és a szurokfüvet – mondta
Laura az összpontosítástól redőkbe szaladt arccal. – És még
valami mást is. Gyömbér?
Bruno észrevétlenül bólintott Tommasónak.
– Gratulálok! — mondta Tommaso. – Ánizskapor, szurokfü és
gyömbér! Tökéletes válasz, Laura!
Bruno szíve dagadt a büszkeségtől. Egyetlen leheletnyi
gyömbér volt a tengeri süllőben. Még egy hivatásos séf is nehezen
tudta volna azonosítani. Laura ínye képzetlen és pallérozatlan, de
olyan ízlelőbimbói vannak, mint egy született ínyencnek.

Miután a parázsból kivett utolsó cicalá-t is felhabzsolták, és

eldobott rákpáncélok sziszegtek a tűzön, Tommaso körbeadott
egy füves cigarettát. Ahogy a nap eltűnt a tengerben, a homok
kissé lehűlt, ezért a tűzhöz húzták a szörfdeszkákat, és azokra
ültek. Hamarosan már csak a zsarátnok világított. Sokáig senki
sem szólt. Szerencsére a furgon vezetőfülkéjében is előbb
sziszegésbe fulladt, aztán végképp elhallgatott Tommaso Blue
Oyster Cult egyvelege.
Laura Tommasónak támaszkodott. – Torkig laktam! – mondta
álmatagon.
– Sono pieno come un uovo – mormolta Bruno.
Laura rámosolygott. Bruno szeme egy pillantásig tükrözte a
mosolyát, aztán félénken elrejtőzött. – Mit jelent ez? – kérdezte a
lány.
– Azt jelenti: „Tele vagyok, mint egy tojás.”
– Milyen gyönyörű nyelv az olasz.
– Az amerikai is szépen hangzik. — Szerette volna hozzátenni:
„a te szádból”, de nem merte. Tommaso mondhatja, nem csak
azért, mert Laura az ő barátnője; Tommaso mindenkinek
bókolhat, mert az ő szájából, ha nem is igaznak, de legalább
mulatságosnak és elbűvölőnek hangzik minden. De ha ó, Bruno,
mondaná, olyan lenne, mint egy nyálasán fogcsikorgató kísérlet a
főzőcskére.
– Sono pieno come un uovo – ismételte Laura.
– Hé, Laura! – szólalt meg Tommaso. – Mondd csak el
Brunonak, mit tanultál az első olasz fiúdtól, arra az esetre, ha
valaki szemtelenkedik veled!
– Hát – törte a fejét a lány – volt egy olyan, hogy „Cacati in
mano eprenditi a schiaffi ”.
Tommaso hahotázott. – Szarj a kezedbe, aztán csapd pofán
magadat! – fordította. – És még?
– Izé... „Lei é’ un cafone stronzo, vada via in culo.”
– Kitűnő! „Szarcsimbók vagy, úgyhogy menj vissza a
seggedbe!” A végén még rómait csinálunk belőled. És?
– „Guardone ti sorella e allupato ti bagnasti.”
– Ezt már nehezebb lefordítani – csóválta a fejét Tommaso. –
Az értelme az, hogy „Az izgat fel, ha nézed a húgodat és engem.”
De a guardoné-nak nincs angol megfelelője. Olyan, mint a
kukkoló, csak erősebb. Olyasvalaki, aki fél dugni, ezért másokat
les.
Percnyi szörnyű önutálat vett erőt Brunon. Ez én vagyok,
gondolta. Kukkoló.
– Én meg azt hittem, hogy udvarias vagyok – mondta Laura. –
Olyan gyönyörűen hangzott!
– Hogy érted ezt? Gyönyörű ez, és udvarias is – egy rómaihoz
képest. – Tommaso átkarolta a lány vállát, Bruno erre a jelre
várt.
– Megyek, járok egyet. – Nehéz szívvel feltápászkodott.
– Veled tartok – mondta gyorsan Judith. Nyújtotta a kezét. –
Húzzál fel!
Amikor Bruno felhúzta, Judith kissé mélyebbre zuhant a
karjaiba, mint a fiatalember várta. Rádöbbent, hogy miközben ő
Lauráról merengett, a szobatársnö nyilvánvalóan egy regényes
kaland lehetőségét fontolgatta. Segítséget kérve sandított
Tommasóra, de barátja már összefonódott Laurával, és a szájuk
összetapadt.
– Oké, sétáljunk el arrafelé – mondta. Lenézett a szeretőkre. –
Nem jövünk hamar – tette hozzá kelletlenül.
Ez maga a tökély! gondolta Laura. Itt vagyok egy kihalt
tengerparton a gyönyörű római szeretőmmel, aki most főzte
meg a legdöbbenetesebb tengeri vacsorát, ami valaha
megfordult a számban! Mit akarhatnék még? Olyan messze
voltak az úttól, hogy nem láthatták öltét, különben is, legrosszabb
esetben két árnykép lennének a tűz-fényben; Nem is tiltakozott,
amikor Tommaso szája végigvándorolt a testén.

Alig hagyták ott a többieket, amikor Judith belekarolt Brunoba.

Arra vár, hogy megcsókoljam, gondolta feszengve a fiatalember.
Amikor leértek a tenger szélére, Judith sokat sejtetően nekidóTt.
– Judith – kezdte mentegetőzve Bruno ~, valamit meg kell
mondanom.
– Mit?
– Hát – van valaki más.
– Lány?
– Nem egészen.
– Fiú?
– Nem, nem, nem az.
– Hát?
– A szokásos. Csak egy lány, aki nem szeret.
Judith gondolkozott. – Hát, nincs sok értelme hűnek lenni
hozzá, ha nem szeret — mutatott rá.
– Tudom, de... Nem tehetek róla, de folyton rá gondolok.
– Váljék egészségedre. De nekem le kell hűlnöm – jelentette ki
határozottan. – Megyek úszni. Jössz?
– Miért ne? – Ahogy együtt vetődtek bele a fehér
hullámtörésbe, Bruno felkiáltott. – Most szörfözzünk!
– De a deszkák a furgonnál vannak.
– Kinek kell deszka? – Kivárt egy hullámot, aztán rádobta
magát, és vitette magát a part felé.
Az első öt-hat hullámtól felbukfenceztek, és köpködve-
fuldokolva merültek alá. De még így is részegítő volt. Ahogy
földet ért a lábuk, már gázoltak is kifelé, hogy tegyenek egy újabb
kísérletet.

Amikor Laura úgy érezte, nem bírja tovább, Tommaso beléje

csúsztatta a nyelvét, szétfeszítette, mint egy cicalát, beszívta a
szájába a zamatos húst. – O, Tommaso! – súgta a lány. – Ez
fantasztikus! – Szeretője megfordult, hogy mélyebbre nyomhassa
a nyelvét, és Laurát megsimogatták a sűrűsödő gyönyörűség első
hullámgyűrűi. Olyan, mint egy szörfdeszkán feküdni, gondolta
révülten, és várni a megfelelő hullámot, hogy kapjon fel, és
vigyen el! Mélyebben beszívta a levegőt, és teljes erejéből azt
kívánta, hogy történjék már meg.

Később bezsúfolódtak a furgonba, és nekivágtak a hosszú

hazaútnak. Sajnos, Tommaso vezetési stílusa, amely tökéletesen
megfelelő volt, ha Rómában kellett robogóval kígyózni az örökös
csúcsforgalomban, aligha tette lehetővé az alvást. A lányokat nem
zavarta a hátsó ülésen; nem láthatták a többi úton járót, habár a
káromkodások és a tülkölés még a legmélyebb álomba is
elhatolhatott. Bruno a sötétséget bámulta. Képzeletben Laurának
főzött, sorra tette elé a fogásokat, pusztán azért az örömért, hogy
figyelhesse evés közben.
Hogy szerette volna kibontakoztatni az ízlését! Laura akkora
örömét lelte az ismeretlen tengeri ízekben, hogy Bruno már látta
is maga előtt a többi ételt, amelyekkel megismertetheti. Nála
senki se tudta jobban, hogy egy új íz élvezete tartósan
megváltoztathatja az embert. De mit főzzön neki?
Amikor egy különösen duhaj szlalomozás ide-oda dobálta őket
a furgonban, Laura mocorogni kezdett. Bruno nem bírta
megállni, hogy meg ne forduljon, és rá ne nézzen. A lányok az ő
hálózsákját tekerték magukra, az összegömbölyödött Laura a
szobatársa vállának támaszkodott. Bruno szíve úgy ugrált, mint a
furgon az imént.
Hogy micsoda esküvői tortát sütök neked...
Megrázta a fejét, hogy elhessentse a gondolatot. Ez itt
Tommaso nője, nem az övé. Mit képzelt?
Hirtelen észrevette, hogy Judith szeme nyitva van, és azt nézi,
hogyan nézi ő Laurát. Gyorsan elfordította a tekintetét. Rájött
vajon Judith, hogy Bruno a barátnőjéről beszélt? És ha igen, fog-
e mondani valamit?
Végre sikerült visszaérniük Rómába. A Testacció-ban, a régi
vágóhídi negyedben manőverezték magukat előre. Sok raktárt
lokállá és bárrá alakítottak át; ez volt az egyetlen városrész,
amely sohasem aludt. Többször lassítaniuk kellett az úttestre
kirajzó csoportok miatt, amelyek egyik bárból mentek a másikba.
– Azt nézd! – mondta Tommaso, mikor elhúztak egy új bár
előtt. – Ezt ki kell próbálnunk!
Bruno morgott. Nem is olyan régen ez a városrész tele volt
mészárszékekkel és hentesüzletekkel. Most sorra szorítják ki a
húsosokat.
Neki nem a Via del Corso vagy a Piazza del Campidoglio,
hanem a Testaccio jelentette Róma igazi szívét. Évszázadokon át
ide hajtották vágószékre az állatokat, innen kerültek a színhúsok
a nemesek palotáiba és a vatikáni bíborosokhoz. A közembernek
be kellett érnie azzal a kevéssel, ami maradt, az úgynevezett
quinto quartóval, az állat „ötödik fertályával”: a zsigerekkel, a
fejjel, a lábbal, a farokkal. Gombaként szaporodtak az eselék
elkészítésére szakosodott, kicsi osteriá-k, és oly nagyszerű volt a
rómaiak konyhai leleménye, hogy hamarosan még a kardinálisok
és arisztokraták is olyan fogásokat követeltek, mint a coda alla
vaccinara, a paradicsomos ökörfarkpörkölt, vagy a coratella
d’abbacchio, az újszülött bárány szíve, tüdeje, lépe,
rozmaringágra tűzve, fehérborban, hagymával együtt párolva.
Minden darabkának megvolt a hagyományos elkészítési
módja. A zampetti all’agro borjüláb volt, finomra vágott
szardellából, kapribogyóból, édes hagymából, savanyú
uborkából, fokhagymából készült, olajjal-ecettel föleresztett
zöldmártásban, burgonyával körítve. A velőt citromos vajban
sütötték – cervello al limone —, vagy zöldséges lében abálták,
lehűtötték, vékonyra szeletelték, és habosra vert tojásban
kirántották. A májat csepleszbe, a disznó zsigereit beburkoló,
puha hártyába göngyölték, ami természetesen adagolta a zsírt a
májhoz, míg lassan felolvadt a serpenyőben. Külön receptje volt a
csecsemőmirigynek, a fülnek, a zsigereknek, a nyelvnek; a
fogások évszázadokig finomodtak, örömére mindenkinek az
etetőszékben ülő apróságtól a nonniná-ig, nagyanyóig, aki elé
ugyanezt az ételt tették, ugyanígy elkészítve, mikor ő volt kislány.
Köztudott, hogy a külföldiek nem mindig osztoznak a rómaiak
rajongásában a quinto quarto iránt. Sőt még egy nápolyinak is
megmozdulhat kissé a gyomra, ha a vékonybél vagy a bendő
különösen sötét sikátoraihoz érkezik, vagy szembekerül a
hirtelen sült vesével, amely a piscia penetráns utóízét hagyja a
szájban. Ám Bruno úgy gondolta, hogy Laura más lehet. Mintha
lett volna benne valami készséges hajlandóság az új dolgokra, a
kalandra. Ha pedig maradtak még kulináris gáüásai, Bruno majd
elegyengeti őket a fogásaival; szagokkal, ízekkel, textúrákkal
hívja Laurát az érzékek utazására, lépésenként csalogatva
mélyebbre a kalandba, magának Rómának a gyomrában.
Az első vacsorára a vidéket főzte meg neki. A másodikra a
tengert. Harmadiknak, döntötte el, a várost teszi Laura
tányérjára, a gazdag, sötét, életerős, véres várost, szagos
történetének teljében. Ha jól tippelt, fel fog ébreszteni valamit a
lányban. És ha nem – legalább akkor is főzött neki egy igazi
római vacsorát.
 Hét

Az első előadásra menet Judith beszámolt Laurának, hogy milyen

furcsán viselkedett Bruno a parton.
– Lényegében azt mondta, hogy nem hetyeghet velem, mert
túlságosan szerelmes ebbe a titokzatos nőbe – összegezte a
helyzetet.
– Ő! Milyen romantikus!
– Ez az én formám. Azt hittem, az olasz férfiak csupa csélcsap,
csapodár kanok, erre kifogok egyet, aki nem akar hókamókázni.
– Észre se vettem, hogy ennyire tetszik neked;
~ Ilyen vacsora után a pápával is csináltam volna – felelte
Judith nem minden érzés nélkül.
Egy macska, amely a közeli robogó ülésén süt-tette magát a
nappal, riadtan felkapta a fejét Laura malac nevetésére. Mikor
látta, hogy csak két lány az, akik egy fiút taglalnak nagy hévvel,
megnyugodva visszaaludt.

Bruno kártyavárat épített. Legalábbis így érezte. Igazából

gyümölcsös millefeuille14 volt, törékeny tésztahártyákból,
gyümölcspüréből, tejszínből rétegez-ve. Csakhogy lévén ez a
Templi, Alain úgy alakította át az édességet, hogy a technikai
virtuozitás bravúrja legyen. Először a tésztát kellett kisütni,
nehéz súlyokkal lenyomtatva, hogy leveles és ropogós legyen.
Aztán megszórták porcukorral, amit forrasztólámpával
karamellizáltak. A három tésztalapot a leglégiesebb,
legbársonyosabb gyümölcsfelfújttal töltötték meg. Mivel
szakasztott úgy festett, mint a főzött krém, a vacsorázó csak az
első falatnál jött rá, hogy felfújtat eszik. Ám ebben a
bravúráriában ijesztően sok hang csúszhatott félre. Mindegyik
'felfújtnak sima, hidraulikus mozgással kellett emelkednie, úgy
tolva a magasba a karamellizált leveles tészta éteri padmalyát,
hogy ne dőljön meg, hanem vízszintes födémet kínáljon a

14 Leveles tészta. (francia)

következő rétegnek. A legjelentéktelenebb letapadás vagy
felhólyagzás azzal járt, hogy az egész építmény elferdült, mint a
pisai torony. Továbbá minden felfújtnak kisebbnek kellett lennie
az előzőnél, hogy a felső rétegek súlya ne roppantsa össze az
alsókat. Végül pedig a csúcsnak el kellett bírnia, törés vagy
horpadás nélkül, a rá kanalazott coulis15 súlyát.
Mindig volt selejt, Bruno általában többet készített a rendelt
mennyiségnél, hátha valami nem sikerül. Az ilyet nem lehet előre
összecsapni. Mindegyik felfújt hét percet töltött a sütőben, és az
elkészültétől számított három-négy percben fel kellett szolgálni,
különben meglöttyedt. Ezt összeegyeztetni egy egész étterem
igényeivel, ahol a vendégek olyan sokáig sülő desszerteket is
rendelhettek, mint például a tarté fine aux pommes16, maga volt
a logisztikai lidércnyomás.
Bruno két millefeuille-re vett föl rendelést, de szokása szerint
hármat készített, minden eshetőségre. Ám nem az édesség járt az
eszében, mert agyának valamelyik zuga egyfolytában
aprólékokkal bíbelődött: resztelt borjúmájat változtatott sötét,
tapadós mártássá, gombát kombinált vesével, borjúmirigyet
articsókával, szakadatlanul cserélgetve-módosítva a lehetséges
fogásokat, amelyeket legközelebb feltálal Laurának. A való
világban az időzítése akadozni kezdett. Két felfújt összeesett,
kénytelen volt késleltetni a tálalást, és elölről kezdeni mindent.
Hogy az idővel takarékoskodjon, nem készített tartalékot. Karja
elzsibbadt, olyan lázasan kapkodva keverte a gyümölcspürét a
tojásfehérjébe, így hát nem érezte, van-e már olyan merev a hab,
hogy el lehessen érni azt a súlytalan állagot, amelyet Alain
megkövetel. Nem volt idő kivárni és ellenőrizni. A sütőbe tolta a
második adag felfújtat, és már fordult is él, hogy megcsinálja a
coulis-t.
Néhány perccel később halk pukkanás hallatszott a sütőből. A
tökéletlenül kikevert szufléban felrobbant egy légbuborék, félig
sült tojáshabfoszlányokat lövöldözve a szélrózsa minden
irányába.

15 Gyümölcspüré. (francia)
16 Almatorta. (francia)
 –Un ce pozzo credere! – átkozódott Bruno. A konyha másik
végében Alain felemelte a fejét. A tudat, hogy most már figyelik,
még jobban megnehezítette Bruno dolgát. Azt is tudta, hogy
Alain semmi esetre se engedi feltálalni azt a felfújtat, ami nem
robbant szét, mert már nem lenne tökéletes, mire az új
elkészülne. Kettőt kezdett elölről. Folyt a hátán az izzadság, míg
habot vert, kevert, passzírozott. Végül csak megcsinálta őket, és
ezúttal szerencsével járt. Nem voltak életének legjobb
millefeuille-ei, de elfogadhatók voltak – legalábbis Bruno így
gondolta. Amikor remegő kézzel átvitte őket a tálalóba, azt a
megaláztatást is el kellett szenvednie, hogy a sous-chef hosszú
pillanatokig szemlélte szótlanul az édességeket, mintha Bruno
commis volna, akinek ez az első munkája. Mintha ez nem lett
volna elég, Alain is odajött megnézni. A chef de cuisine és a sous
egy újabb idegtépő pillanatig úgy meredt a desszertre, mint
orvosok egy nyílt sebre. Aztán Alain az órára pillantott, és Bruno
elvörösödött a szégyentől. Alain, olyan érthetően, mintha
fennszóval kimondta volna, azt közölte a konyhával, hogy
legszívesebben újracsináltatná az egészet, ám Bruno olyan sok
időt elpazarolt, hogy ez nem lehetséges. Végül kelletlenül
bólintott, mire a pincér fürgén tányérra tette a színvonalon aluli
nyalánkságot.
Alig érezhető eltolódás történt a konyhai hierarchiában. Bruno
érezte. Sose tartotta fontosnak, hogy ő Alain kedvence, és most
jött rá, hogy azért, mert nagyon megszokta. Most már látta, hogy
Alain kegye forgandóbb a szélkakasnál, és a fiatal séfek
többségének fogcsikorgatva kell versengenie a konyhafőnök
elismeréséért. Egyetlenegy ember volt, akinek a munkája mindig
találkozott Alain tetszésével: Hugó Kass, az újonnan kinevezett
saucier. A jóképű fiatal francia, akinek csillogó fekete fürtjei
lágyan omlottak a homlokába, Franciaországban Ducasse,
Olaszországban Beck alatt dolgozott, mielőtt a Templibe került.
Alig huszonkét éves volt, de máris úgy emlegették, mint a
Michelin leendő győztesét. Alain majdnem úgy bánt Hugóval,
mintha egyenlők volnának, az egyik délutánon még a véleményét
is kikérte egy pácléról, kanálban kínálva a fiatalembernek, hogy
kóstolja meg. Bruno túl messze volt, hogy hallja, mit mond Hugó,
de látta, hogy Alain hevesen bólogat.
 Azt is kezdte észrevenni, milyen keményen robotol a fiatal
francia, hogy ne veszítse el Alain jóindulatát. Új chef de partie-
ként minden indoka megvolt rá, hogy kikéije a chef de cuisine
véleményét a főztjéről – bár arra talán mégse, hogy a mostanihoz
hasonló bőségben árassza el hízelgő megjegyzéseivel.
– Hé, Bruno! Hogy megy dolgod? – Tommaso volt az, aki most
végzett délutánra.
– Pocsékul – motyogta Bruno. Barátja követte a pillantását
Hugó Kassig, aki ismét a maestro műalkotását kóstolgatta
lenyűgözötten.
– Amennyire bent van a góré culójában, meg vagyok
döbbenve, hogy más ízt is érez, mint a caccá-ét! – állapította
meg. Bruno felnevetett. A legrondább helyzetben is számíthatott
rá, hogy a barátja előjön egy megfelelő római riposzttal.

Laura magában zöngicsélve ül dr. Fellowes szemináriumán, és a

torsioné-ról meg a contrapostó-ról jegyzetel. A fehér táblára egy
Michelangelo-rajz felnagyított képét vetítették: egy férfiaktot. Az
akt elegáns fara átvillan dr. Fellowes hasonlóképpen elegáns
arcán, miközben il dottore fel-alá járkálva magyarázza szabatos,
gömbölyűre esztergált mondatokban a far mögött rejlő ideálok
nemességét.
Laura farokat firkál a jegyzettömbjébe. Zöngicsélése
hallhatóvá erősödik, amíg szomszédja diszkréten oldalba nem
könyököli.

Hangos reccsenés törte meg az étterem csendjét. A konyhában

mindenki ugrott egyet. Kiabálás hallatszott az étteremből, aztán
kivágódott a konyha ajtaja, és ordítva berohant egy pincér: –
Gyertek gyorsan!
A konyha kiürült. A személyzet átcsődült az étterembe, hogy
lássák, mi történik. Egy szállító egy láda élő angolnát vitt az
előtéren át, amikor a láda feneke kiszakadt, és most fél tucat
angolna cikcakkozott ezüst villámként az étterem vastag
szőnyegén, kétségbeesetten keresve a szabadság útját.
Franciscus az ujjaival csettintve dirigált: – Pieter, Stephanie!
Kísérjétek át a vendégeket a bárba! A többiek intézzék el ezt! –
Mondani könnyebb volt, mint megtenni. Az angolnák tiberisiek
voltak, vagyis kicsik, ügyesek, elszántak, és a személyzetnek le
kellett ereszkednie a szőnyeg szintére, hogy feltartóztathassa
őket. Újra és újra felharsant a diadalüvöltés, amely
káromkodásba fulladt, mikor a síkos anguilla átcsusszant az
ujjak között. A bárba terelt vendégek, akik kezdetben még
lefoglalták magukat az ingyen Dóm Pérignonnal, hamarosan
visszatódultak az étterembe, és kezükben pohárral osztogatták
tanácsaikat, megéljeneztek egy-egy szerencsés fogást, vagy
csalódottan nyögdécseltek, mikor egy újabb angolna siklott ki
foglyul ejtőjének markából. Öt percbe telt, hogy két angolnát
begyüjtsenek a dobozba, és még egyszer ötbe, hogy két újabb
kövesse őket. A kifulladt személyzet szünetet tartott, hogy
kilihegje magát.
Tommaso oldalba bökte Brunot. – Hova lett a szállító? –
mormolta.
Bruno körülnézett. Való igaz, akárki okozta is a felfordulást,
nyomtalanul eltűnt.
– És hogyhogy nem a konyhaajtóhoz vitte? — folytatta
Tommaso. – Akik a Templinek szállítanak, tudják, hogy a hátsó
ajtóhoz kell menniük. Valahogy furcsa ez.
– Ti ott! – förmedt rájuk Franciscus. – Később fecsegjetek, ha
már összefogtátok ókét!
Tommaso engedelmesen felhajtott egy asztal alatt egy
odamenekült angolnát, ám mielőtt elkaphatta volna, az állat
átcsuszamlott a közeli szék alá.
Ahogy az ingyenpezsgő a fejekbe szállt, a vendégek kezdtek
átállni a szökevények pártjára. Gúnyosan megtapsolták minden
angolnát, amelyiknek sikerült kisiklania hajtói kezéből. Alain
félrehúzódva figyelte őket, és olyan volt az arca, akár a viharfelhő.
Végül Hugónak sikerült győzelemre fordítani a döntetlent.
Sarkon fordult, bemasírozott a konyhába, ahonnan mindkét
kezében egy-egy hatalmas késsel tért vissza. Öldöklő hegyű acél
Sabatier-k voltak, olyan hosszúk, akár a jégcsap. Hugó rárontott
az egyik angolnára, és nem elkapni próbálta, hanem csak
beledöfte a Sabatier-t a nyakába, és felnyársalta a halat.
A nézőközönség elcsendesedett. Hugó meg se állt, hogy
lehúzza az acélról a G-kulccsá görbült, vonagló állatot; rögtön
ment tovább. Ismét lesújtott a kés. Most már két angolna rángott
és tekergőzött a véres pengén. Egy harmadik angolna a padlón
keresztül iszkolt volna a szabadság felé. Hugó három higgadt
lépést tett, hajlékony mozdulattal leguggolt, a kopoltyú mögé
szúrta a második Sabatier-t, és már fordult is a következőhöz.
Néhány perccel később a negyedik és az ötödik angolna is követte
társait a késen. Hugó szó nélkül visszatért a konyhába, amelynek
ajtaja mögül tisztán hallatszott az acélhoz súrlódó acél hangja,
majd pedig a földre hulló angolnadarabok tompa koppanása.
– Mindenki vissza a helyére – rendelkezett Alain és adjunk
hálát Istennek, hogy legalább egyvalakinek van esze.
Mire a konyhai osztag visszafoglalta harcállásait, az angolnák
eltűntek, és Hugó nyugodtan főzte a mártásait.
Mivel Tommaso takarította el a törött ládát, amelyből az
angolnák kiszöktek, ő találta meg a láda oldalára írott üzenetet:
„Legközelebb jobban nézd meg, kiket dobsz ki az éttermedből!
Síkos barátaik lehetnek!”

Végre elérkezett Bruno szabadnapja, hogy összekereshesse az

alkotórészeket a legközelebbi lakomához. Rég bezárt a mattatoio,
a város ódon vágóhídja, istállóvá alakították a lovaknak, amelyek
kétkerekű kis kocsikban húzgálták a turistákat, de még maradt
sok kisebb intézmény, ahol a helyszínen trancsíroz-ták fel a
levágott állatokat, és semmi sem ment veszendőbe. Az egyik ilyen
volt az Elodi, egy hentesüzlet, amelyet a Monte Testaccio aljába
vájtak. Különben a Testaccio nem domb volt, hanem jó
harmincöt méter magas, ősrégi szemétdomb, amelynek eredete a
római ókorba nyúlt vissza: itt halmozták fel szép sarkosan a
törött amforákat, azokat a cserépedényeket, amelyekben a régi
rómaiak szállították az olívaolajat. Ennek az ezeréves depónak az
aljába szerelők, hentesek, sőt még vendéglősök is vájtak
maguknak hosszú, ablaktalan, bolthajtásos mennyezetű
barlangokat. Homályos hely volt az
Elodi, a padlóra hintett fűrészporban vértócsák sötétlettek, ám
olyan húst árult, amelyhez semmi sem volt fogható.
Bruno húsz percig tárgyalt Iacóval, a tulajdonossal. Belsőséget
vásárolni bizalmi kérdés, és itt sokkal súlyosabb
következményekkel jár a romlott áru, mint a rendes húsnál.
Tudatta a tulajjal, hogy ő séf, és addig beszélt meg vele különböző
recepteket, míg Iaco ugyanolyan lázba nem jött a készülő
lakomától, mint maga Bruno. A hentes hátrament, és mikor
visszatért, drága kincseket hozott két véres kezében: egy szopós
boíjú összes belsőségét, egy bárány agyvelejét, egy disznónyelvet
és egy egész, még nyúzatlan ökörfarkat, olyat, mint egy
lovaglóostor! Ezekből állították össze a végleges válogatást. Az
öregember a lelkére kötötte Brunonak, hogy ne készítsen
túlságosan kifinomult fogásokat. – Ragaszkodjon a régi
receptekhez, akkor nem követhet el hibát! – hangoztatta
nyomatékosan. – Nehogy kísértésbe essen, és átformálja őket a
saját feje után. Maguk, fiatal szakácsok, mindig szeretnek
barkácsolni. – Brunonak még akkor is ezek a szavak csengtek a
fülében, amikor újságpapírba gondosan becsomagolt
zsákmányával hazatért a Tiberis túlsó partjára.
Menüje nagy vonalakban az öregember tanácsát követte.
Antipastó-nak hagyományos római fritto mistó-t adott – vegyes
aprólékot, közte abált velőt és májat, csigát, articsókát, almát,
körtét, kenyeret, amit falatnyi darabokra vágott, tejbe mártott,
tojásba és morzsába hempergetett, végül bő zsírban ropogósra
sütött. Rigatoni alla pagliata volt a primo: főtt tészta, amelyhez
szopós borjú vékonybelét párolta puhára hagymás-fokhagymás-
paradicsomos-szegfűszeges fehérborban, olyan fiatal állatét, hogy
a zsigereket még átitatta az anyatej íze. Milza in umidó-t kapnak
secondó-nak: párolt báránylépet, zsályával, szardellával, borssal
fűszerezve. Miután a puntarelle all’acciuga, a szardellás cikória
keserű salátája megtisztította a száj ízét, jöhet az egyszerű dolce,
a fragole in aceto, a szamóca ecetben. A vacsora hatásos
koronájául Bruno felhajtott egy kis adagot a kopi luwak-ból, az
indonéziai kávéritkaságból. Ám az öregember tanácsa ellenére se
tudta megállni, hogy itt-ott ne módosítson, cserélgetve az
elemeket, vagy lebontva alkotórészeire egy mártást, és elhagyva
belőle mindent, ami nem nélkülözhetetlen.
Szívében most már szétválaszthatatlanul összefonódott a
boldogság és a bánat, mint mikor a tojás fehérjét és sárgáját
habarják rántottává. A bánatot, hogy nem kaphatja meg Laurát,
tökéletesen ellensúlyozta a boldogság, hogy főzhet neki. Már ő se
tudta, hol végződik a szomorúság, és hol kezdődik az öröm.
Laura már Tommaso lakása előtt, a szűk utcán érezte a sűrű,
telivér aromát. Megállt, behunyta a szemét, és mélyen magába
szívta. Rafinált erőteljessége a portói óborra emlékeztetett, ám
olyan vitathatatlanul vérengző szag volt, hogy a lány egy
pillanatra. megborzongott. Volt benne valami már-már a
bomlással kacérkodó sötétség, amelynek pézsmás, vad bősége
ellentmondott a szegfűszeg és a fokhagyma csalogató, szelíd
felhangjainak. Laura orrcimpái megremegtek, a szájában
összefutott a nyál. Belökte az udvarba nyíló ajtót, és felrohant a
lépcsőn.
Tommaso lakótársa nyitott ajtót. – Szia! – köszöntötte Laura.
– Tommaso itthon van? – Rámosolygott Brunora, akit kedvelt.
– Az utolsó simításokat végzi a vacsorán – mondta Bruno. –
Gyere be.
A csukott konyhaajtó mögül változatos szitkok és átkok
hallatszottak római tájszólásban. – A helyedben én nem mennék
be – tanácsolta Bruno félszegen. – Kicsit mániás, mikor főz.
Tudod, hogy van ez: azt szereti, ha minden tökéletes. – Csattanás
és cseréptörés csörömpölése festette alá szavait.
– Gondolom, nem könnyű recept szerint dolgozni.
– Néha igen, de séfnek lenni többet jelent annál, hogy
összeállítod az alkotóelemeket.
– Tényleg? Például mit?
– Olyan ez, mint a zongoraművész és a zeneszerző különbsége
– kezdte Bruno bátortalanul. – Tagadhatatlanul alkotó a
zongoraművész is, de ő csak közvetítője annak a személynek, aki
megálmodta a dallamokat. A szakácsnak elég, ha zongoraművész;
előadó, aki a mások gondolatait tolmácsolja. De a séfnek
zeneszerzőnek is kell lennie. Például ma este a régi római
konyhaművészet hagyományos fogásait eszitek – de ha beérjük
azzal, hogy másoljuk á múltat, és nem próbáljuk kiegészíteni,
akkor megszűnik élő hagyomány lenni, történelem lesz belőle,
halott dolog. Ezek a fogások évszázadok alatt finomodtak ki, de
csak azért, mert az emberek kísérleteztek, eltérő kombinációkkal
próbálkoztak, elvetették, ami nem vált be, és továbbadták, ami
igen. Tartozunk tehát annyival a hajdani séfeknek, hogy
folytatjuk, amit ők elkezdtek, és merünk kísérletezni még a
legszentebb hagyományokkal is.
 Laura lenyűgözve bólogatott, Bruno hévvel folytatta: – Vegyük
a mai vacsora egyik fogását, a fritto mistó-t. Az öreg hentes,
akitől a húst vettem, a lelkemre kötötte, hogy a régi módon kell
készíteni – például a velőt zöldségekkel abáljuk, miután kihűlt,
felszeleteljük, bundázzuk, és bő zsírban kisütjük. De ha
belegondolsz, ez a tojásos bunda nem nagyon különbözik a
japánok tempurájától, amit édes chilivel és szójamártással
tálalnak, akkor miért ne csinálhatnánk egy olasz változatot, szója
helyett talán modenai balzsamecettel, és meglátjuk, mi sül ki
belőle... – Hirtelen észbe kapott, hogy elragadta a lelkesedés.
Nemcsak hadonászott izgalmában, de tökéletesen megfeledkezett
róla, hogy itt Tommaso a séf. Csak nem mondott valami
butaságot?
Ám Laurának más aggályai voltak. – Tommaso velőt készít
nekem? – fintorogta.
– Sok más egyébbel együtt, amiket még nem kóstoltál – felelte
Bruno gyengéden. – Velőt, májat, belsőségeket. Csak bízzál... –
Azt akarta mondani: bennem, ám nyelt egyet, és így folytatta: – ..
Tommasó-ban. Tudja, mit csinál, és nem lesz egy falat, amit ne
találnál finomnak, ha egyszer kóstoltad.
– Ahogy a régi mondás tartja: „Még sose kóstoltam, mert nem
ízlik.”
– Pontosan. Azt hiszem, Laura, te is elcsodálkoznál rajta, mi
mindent szeretsz.
– Lehetséges. – Némileg kényelmetlenül érezte magát. Bruno
olyan furcsán nézett rá, és a beszédében sűrűn tátongtak a félszeg
elnémulások, amelyek közben Laurára sandított, aztán
bátortalanul elfordította a tekintetét.
Ám a lány azt is megfigyelte, hogy ha az ételről beszél,
egyáltalán nem bátortalan. Akkor nem repked a tekintete, viszont
kigyúl a szeme a lelkesedéstől, – Szóval te vásároltad a
hozzávalót, nem Tommaso? – kérdezte, megpróbálva
visszaterelni Brunot az eredeti témához.
– Hogy?
– Azt mondtad, hogy egy öregembertől vásároltad a
nyersanyagot.
– Azt?
 Laura feladta. Bruno motyogott valamit, hogy mennie kell.
Feltápászkodott, és inaszakadtából kimenekült az ajtón.

Diadalordítás hallatszott a konyhából. – Eh, Bruno! Ki mondja,

hogy a kakas nem tud tojást tojni?17 Az ajtó felpattant, és
megjelent Tommaso, úgy tartva két kézzel vállmagasságban a
salátás tálat, mint egy kupát. – Puntarelle all’acciuga, Tommaso-
stílus-ban! – Földbe gyökerezett a lába. – Ó, Laura! Nem is
hallottam, hogy megjöttél!
– Bruno engedett be.
– Még mindig itt van?
– Nem, elment..
– Ó? Na jó. – Észbe kapott, hogy még mindig szorongatja a
salátás tálat. – Ez egy nagyon nehéz saláta! – magyarázta. –
Először fel kell szeletelni a cikóriát így. Aztán a szardellát – a
szardellát is össze kell vagdosni. Só, bors, olaj... nagyon rázós,
hogy minden a megfelelő legyen.
– Nem hangzik olyan nehéznek. Számos dologhoz képest,
amiket eddig főztél nekem.
Tommaso komoly arcot vágott. – A a főzésben a legkönnyebb
dolgok a legnehezebbek. Ez olyan zen dolog.
– Most úgy beszélsz, mint Bruno.
– Bruno? Igen, úgy hívom, hogy az étel filozófusa. Nem
mintha olyan sokat tudná róla, természetesen! – tette hozzá
sietve. – De azért itt-ott felszedett ezt-azt. Morzsákat a mester
asztaláról.
– Kapok a mestertől egy csókot? – kérdezte Laura negédesen.
Tommaso letette a tálat, és megcsókolta a lány száját, aztán a
nyakát, az állát, a szemét és az arca többi részét. – Hé, felejtsd el
a vacsorát! – súgta, míg Laura fülcimpáját majszolta. – Bújjunk
inkább az ágyba, hmm?
– Viccelsz? – pihegte Laura. – Fantasztikus szaga van!
– Később is megehetjük.
– De látni akarom, mit főztél nekem!
– Eláll.

17 Az eredeti mondás: A gallina fa l’ovo e ’o gallo c’abbrucia ’o culo – A tyúk tojja a tojást, a
kakas csak erőlködik. (olasz)
 Tommaso ujjai szakértő gyorsasággal bontogattak és
gombolgattak. Laura derekán ellazult a nadrág. Csaknem
ugyanabban a pillanatban követte a melltartó. Laura egy
pillanatig vívódott, aztán elhúzódott. – Én is. Kérlek, Tommaso!
A fiatalember egy vállrándítással tudomásul vette a helyzetet.
– Oké. Első az evés, utána az ágy.
Pillanatnyi bosszúság fogta el Laurát. Nem mintha nem akart
volna lefeküdni Tommasóval, de nem akarta, hogy a szeretője ezt
olyan magától értetődőnek vegye, vagy puszta udvarlássá fokozza
le a vacsorát. Kételkedett benne, hogy Tommaso, minden bűbája
ellenére, értené az ő testének szövevényeit és ellentmondásait.
Gyanúja szerint még ő maga sem értette őket.

Bár mikor enni kezdtek, meg kellett változtatnia a véleményét.

Aki ilyen antipastót tud készíteni — aki bizonyára órákig tartó
munkát képes ölni néhány ízes falatkába, felváltva rejtve
porhanyós húst és harsogó gyümölcsöt a könnyű, ropogós bunda
alá, és minden íz olyan szabatos és határozott, mint a zenekar
hangszereinek zengése – abban bonyolult, mély érzéseknek kell
lappanganiuk, még akkor is, ha nagyon jól eltitkolja őket.
– Olyan, mint az ugrás a sötétségbe! – sóhajtotta boldogan. –
Sose tudhatom, mit kapok be!
– Majd utána elmondom.
Laura elbiggyesztette a száját. – Bruno már elárulta, hogy van
közte velő is.
– Ettél már velőt?
– Egyszer, még egy otthoni olasz étteremben. Iszonyatos volt,
egyáltalán nem olyan, mint ez. – Felnyársalt egy újabb fritto
mistó-t a villájára. – Hát ez meg mi?
– Borjúmirigy. A thymus egyik része.
– És mi az a thymus?
Tommasónak halvány fogalma sem volt. – Az a thimián egyik
része, ami az állat belsejében van, itt ni. – Egyszerre két kézzel
mutatott valamit a mellkasán.
– Ó! Mindenesetre finom. Hát ez?
– Az, gondolom, testicolo d'abbacchio. A bárány – szóval a
heréje.
 – Here? Próbáljuk meg! – Bekapta. Tommaso hallotta a
hangot, amellyel az éles metszőfogak őrlik a falatot. – Mmm.
Ropogósabb, mint vártam.
– Igen – felelte Tommaso elhalón. – Tulajdonképpen
tartottam tőle, hogy nem fog ízleni neked.
– Ó, ez csodálatos! – nyugtatta meg Laura. – Egyszerre szívós
és omlós. Van még belőle? – A fritto mistó-s tálba döfte a villáját.
Tommaso letette a magáét. Hirtelen elment az étvágya. –
Biztosan van. Szolgáld ki magad, én hozom a tésztát.
A legtöbb rómaihoz hasonlóan Tommaso is ap- . rólékon nőtt
fel, de éppen ezért sose gondolkozott róla, hogy mit eszik. Az csak
ott van, anyánk elénk teszi, mi elismerően megesszük, miközben
nagyon hangosan beszélgetünk egyszerre mindenkivel. Sose
foglalkozott vele, honnan van az étel, amit bekebelez. Most,
Laura mohó kíváncsiságának hatására megtette, és az lett a
következményé, hogy egy kicsit felfordult a gyomra.
Laura bekebelezett mindent, amit elébe tálalt, sőt minden
újdonságról tudni akarta, micsoda, az állat melyik részéből való,
mi a funkciója, hogyan készült. – Ez nem logikus – állapította
meg. – Miért eszik az emberek jó étvággyal a báránybordát, de a
vesét vagy a herét már nem? A báránynak aligha számít, sőt az ő
szempontjából jobb lenne, ha a veséjét vagy a heréjét ennék meg,
mert élni fél vesével vagy here nélkül is lehet, viszont ha az
oldalát vágják fel, akkor a báránynak annyi. – Újabb kazal
rigatoni alla pagliatá-t villázott fel a tányérjáról. – Te nem
eszel? Ez a pagliata olyan bársonyos, mintha magának a
tehénnek a tőgyéből szopnád a tejet!
Tommaso azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy
Brunonak legalább sikerült porrá omlasztani Laurában a gátlások
utolsó maradványait. Csak kibírja végig a vacsorát, mert ami
utána jön, az fantasztikus lesz.
Végre eljutottak a szamócáig, amelynek édessége a zamatok
robbanókeverékében egyesült az ecet éles fanyarságával. Laura
kéjesen nyögdécselt, valahányszor bekapott egyet: – Ó! Ó! Hú!
De jó!
Tommaso szerényen mosolygott, és vállat vont. Tőlem nem
adott ilyen hangokat, gondolta kissé féltékenyen, csak Bruno
főztjétől. Aztán leállította magát. Ő, Tommaso fog lefeküdni
Laurával. Mit számít, ha a lány elsőnek szívesebben kapja be
Bruno ételeit?
– Megfőzöm a kávét – mondta.
Mire visszajött a konyhából a nyolcszögletű kicsi kiöntővel és a
két parányi csészével, Laura leoltotta a villanyt, és a díványnak
támaszkodva elheveredett a földön. Lerúgta a cipőjét, és
hívogatóan mosolygott szeretőjére. Így már jobb! gondolta
Tommaso. Töltött a két csészébe, és a lány mellé telepedett.
Laura elismerően szimatolt. – Érdekes! Milyen kávé ez?
– Kopi luwak. – Törte a fejét, hogy mit mondott még róla
Bruno. – Indonéziai. – Ivott egy kortyot. Enyhén dohos, füstös
íze volt.
– Kopi luwak! Tyű! – Laura belenyalt a kávéba. – Hallottam
már róla, de sose gondoltam, hogy egyszer inni is fogok!
– Nem? Miért nem?
Laura ránézett. – Ugye, tudod, hogy állítják elő?
– Mikor Tommaso nem szólt, megmagyarázta: – Él a
kávéültetvényeken egy luwak nevű rágcsáló, amely a kávé
gyümölcsével táplálkozik – és mivel olyan sok a bogyó, csak a
legérettebbeket és a legpirosabbakat eszi meg. A kávébab, a
gyümölcs magja áthalad a luwak tápcsatornáján, aztán kiürül
belőle. Rendkívüli finomságnak számít, a kávéföldeken dolgozó
fiatalemberek vele ajándékozzák meg a szerelmüket, ezért nem
nagyon jut belőle exportra. Szeretem a kávét, de ezzel a fajtával
még sose találkoztam.
Tommaso észrevétlenül letette a csészéjét. Ez nem igaz! Bruno
patkányszarból főzött nekik kávét!
– Mit szólnál egy distillatához? – kérdezte. Akármit, csak
elvegye annak a kávénak az ízét!
– Csak magadnak.
Tommaso töltött magának egy sambucá-t, és átkarolta a lányt.
Most már jobb. Laura felé fordult, hozzá hajolt, behunyta a
szemét, és megkereste szeretője száját.
Az az átkozott kávé! Azt érezte Laura szájában, és mögötte
mindazoknak a fogásoknak a halvány utóízét, amelyeket ma este
megettek. Megint bekattant az agyába a „thymus” szó. Miközben
Laura az ő alsó ajkát harapdálta, majd felfedezőútra indult a
nyelvével a szájában, Tommaso azon törte a fejét, hogy
tulajdonképpen melyik testrészben van a thymus. Ha jól tudja, ez
a thymus ugyanolyan, mint a prosztata, a prosztata pedig...
Behunyta a szemét, és iparkodott kedves, egyszerű dolgokra
gondolni: pizzára, húsgombócra, spaghetti alla carbonará-ra...
Laura keze beosont a nadrágjába, és neki elakadt a lélegzete.
Ez már rokonszenvesebb! A hosszú, vékony ujjak olyanokat
műveltek vele, amikre Tommaso bizonyosan nem számított.
Kétségtelen, hogy Laura tele van meglepetésekkel. Ő is
becsúsztatta a kezét a lány pólója alá, és kikapcsolta a melltartót.
Laura egy pillanatra eltolta, amíg ledobta a pólóját, aztán
folytatta, amit elkezdett.
Tommaso kihámozta a maradék ruháiból, és végigcsókolt
minden újonnan lemeztelenített testrészt. Utána Laura csinálta
ugyanazt vele. Nem tévedett: a vacsora valóban feloldott minden
gátlást a lányban. Kivett a tálból egy szamócát, végighúzta Laura
mellén, aztán felnyalta a gyümölcs ecetes-édes nyomát.
Néhány perc múlva azt mondta: – Ó!
– Élvezed?
– Ühüm – csak nem tudtam, hogy heteroszexuálisok is
csinálnak ilyet.
Laura mély torokhangon nevetett. – Akkor sok mindent nem
tudsz még.
– O! – Ismételte Tommaso. Feljajdult és megmerevedett. –
Azért azokkal vigyázz – kérte aggodalmasan.

Laura furcsán vadnak érezte magát. Egy lett a többi élőlénnyel,

teste nem volt egyéb, csak egy csomó vér, zsiger és vezeték,
amelyekkel mindent meg lehet csinálni. Falánkan harapdálta
Tommasót, mint egy zsákmányán lakmározó állat, és mikor ezzel
betelt, átvetette rajta a lábát, mint a nyeregbe pattanó lovas, és
vágtatott.
Meztelenül vágtatott egy nagy lovon, vadászó farkasfalka
kíséretében, éjszaka. Hátasának oldala tajtéktól volt síkos. Érzett
valamit a messzeségben, valamilyen állatkát, amely
kétségbeesetten igyekezett menekülni a falkától, de ők
másodpercről másodpercre közelebb értek hozzá. Érezték a
farkasok is, és gyorsítottak. Laura sebesebbre fogta a vágtát, apró
sikoltásokkal, combjának szorításával ösztökélve a paripáját.
Egyre jobban beérték a prédát. Most feltűnt egy akadály, egy
hatalmas fal, amely szélvészként közeledett feléje, de már késő
volt lassítani. Belevájta körmeit a lovába, és görcsösen
kapaszkodott. Miközben a levegőbe röppent, homorított és
felüvöltött. Az állat is sikoltott, mert utolérték a farkasok, és
szétszaggatták, éles fogukkal tépték puha pagliatájkt,
marcangolták coratelláj-.t és a tűzvörös, véres szívet...
– Jól vagy? – kérdezte Tommaso.
– Aha – zihálta a lány.
– Nem lehetne esetleg...? – Megütögette Laura kezét, amely
még mindig az ő mellizmát markolta.
Amikor Laura szétnyitotta megmerevedett ujjait, látta, hogy
körmei mély nyomokat vájtak a szeretője bőrébe. – Jaj,
Tommaso, ne haragudj, de úgy bevadultam! – Lekászálódott a
férfiról, hozzábújt, el akarta mondani, milyen döbbenetes volt,
micsoda bizarr képek cikáztak az agyában, mielőtt elélvezett,
milyen hihetetlen érzés volt repülni, ám a kimerült Tommaso
addigra elaludt.
 Nyolc
Brunonak földbe gyökerezett a lába, amikor másnap reggel
belépett a fürdőszobába. A kádban Laura kuporgott egy szál
törülközőben, és a haját mosta. Nem hallotta, hogy a fiatalember
bejött. A szappanhab fehér habcsókot varázsolt a hajába. Bruno
egy pillanatig megigézve bámulta, aztán dobogó szívvel kihátrált,
és becsukta az ajtót.
Később, mikor a lány már nem volt ott, Bruno átment
Tomniaso szobrába. Barátja Laura képeit nyomtatta ki a
számítógépén.
– Hahó, Bruno! A vacsora diadalmenet volt!
– Az jó – mondta Bruno. Odalesett a képekre a barátja válla –
fölött. Valahol mélyen megmozdult benne valami, mint mikor
tektonikus lemezek horzsolják egymást.
– Hát Laura csakugyan sötét ló! – közölte bizalmasan
Tommaso. – Eszeveszetten be tud vadulni, ha egyszer
bemelegszik! – Kinyitotta a faliszekrényét, feltűzte Laura egyik
képét a többiek mellé, majd hátralépett, hogy megcsodálja. – Na,
mit szólsz hozzá?
– Értékes szerzemény – ismerte el Bruno. – Tulajdonképpen a
legcsinosabb a szekrényedben.
– Az, ugye? – lelkendezett Tommaso. Szemlét tartott a
fényképek tucatjai fölött, és rábökött az egyikre. – Kivéve talán
ezt. Mädchennek hívták. Német.
– Na de ez modell volt. – Sóhajtott. – Tudod, Bruno, mi a
tragédia? Csak egy Tommaso van a világon, nő viszont annyi!
Laura felhívta Carlottát egy komoly beszélgetésre.
– Carlotta – kezdte óvatosan – veled előfordult már, hogy szex
közben nem oda való gondolatok ugrottak be az agyadba?
– Persze! Néha cipőkre gondolok, máskor karkötőkre.
Általában kiegészítők szoktak lenni.
– Szóval sose képzelsz olyanokat, hogy meztelenül ülsz egy
nagy, fekete lovon, és egy farkasfalkával együtt vadászol egy
szőrös kis állatra?
Rövid csend. – Sose.
 – Vagy hogy a fogaddal marcangolod szét, és felfalod a
zsigereit a holdvilágnál?
– Azt hiszem, ilyet nem felejtenék el.
– Csak ellenőrizni akartam.
– Jó kis vacsorát főzhetett neked.
– Ó, Cara, döbbenetes volt!
Laura felsorolta a fogásokat, Carlotta csettintett, és elismerően
dünnyögött: – Yay, yay, yay! majd azt mondta, miután
barátnője befejezte: – Szóval ez, és még erotikus fantáziaképek
is? Hát most már okvetlenül lejövök Rómába a hét végén. És
mérget vehetsz rá, hogy Andreát is hozom. Különben is ideje
bemutatnom a szüleimnek.

Bruno elszörnyedésére Hugó Kasst áthelyezték mellé a pátissier

harcállásába. Még aggasztóbb volt, hogy ellentétben a
háromcsillagos konyhák etikettjével, nem közölték velük,
melyikük lesz a főnök. Színleg azért történt, mert Alain
valamiféle új édességeket dolgozott ki, ám Bruno tudta, hogy a
főnök az ő idegein akar táncolni, büntetésül a múltkori
színvonaltalan teljesítményért.
Mint csakhamar rájött, Hugó megragadott minden alkalmat
fölényének bizonyítására. Az volt a szokás, hogy mikor
elkiáltották a rendelést, a kérdésben illetékes beosztott egy
pattogós „ Oui, séf!”-fel válaszolt. Karl még be se csukta a száját,
mikor Hugó már csapott is le a rendelésre. Még akkor is
elfogadta őket, ha egyszerre két desszerten kellett dolgoznia, míg
a tétlenségre kényszerült Bruno némán tajtékzott.
Tommaso, aki éppen egy tálcára való piszkos edényt vitt a
mosogatóhoz, látta, mi történik. — Miért nem csinálsz valamit? –
sziszegte.
– Úgyse csinálhatok semmit! – sziszegte vissza Bruno, a
franciát lesve, aki likőrbe áztatott piskótából és gyümölcsből
épített egy bonyolult tornyot.
– Na és? Jobb vagy nála.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte Bruno. Kass keze
szinte repült építkezés közben.
– Akarsz itt dolgozni vagy nem?
– Igen, de...
 – Akkor muszáj levarti questo camello dai coglioni.18 Az a te
bajod, Bruno, hogy kedves ember vagy. Túl kedves. Ha akarsz
valamit, meg kell harcolnod érte.
– Oké, oké, megértettem!
Amikor Karl a legközelebb bekiáltotta a rendelést, Bruno
rávágta az „Oui, séf!”-et, mielőtt Hugó kinyithatta volna a száját.
A rendelés papillote de banane-ra. szólt. Még a Templiben
felszolgált, rafinált változata – zsírpapírban készítve,
vaníliarúdakkal, a golgotavirág gyümölcséből passzírozott coulis-
val – is olyan desszert volt, amit Bruno álmában kirázott a
kisujjából. Hugó hátralépett, fapofával figyelte Brunot, ahogy
megkeni, tojásfehérjével a zsírpapírt.
– Tizennégyes asztal, tarte fine aux pommes! – kiáltotta Karl.
– Oui, séf! – mondta tüstént Hugó, és már fordult is be a
munkaasztalához.-
– Egy gratin de fruits...
– Oui, séf! – vágta rá Bruno. Karl még be sem fejezte a
mondatot, amikor ő már nyúlt a tojásért.
Az egyik pincér egy újabb rendelést adott Karlnak, aki
átfutotta, majd jelezte: – Nyolcas asztal, még egy gratin!
Bruno már nyitotta a száját, de Hugó ezúttal megelőzte. – Oui,
séf! – mondta sebesen, és ő is előkapta a tojást.
Tehát most párhuzamosan készítették ugyanazt az édességet, a
gratin de fruits-t. Csalókán egyszerű recept volt: friss gyümölcs
sabayon sodóban, világosra karamellizálva. A sabayon csak az
olasz zabaione rafinált francia unokatestvére. Az tette nehézzé,
hogy az elkészítése tökéletesen szabatos időzítést követelt. A
legnagyobb sebességre állított elektromos habverővel addig
keveijük a friss tojássárgáját, amíg a térfogata a háromszorosára
nő. Közben a citromoscukros vízben puhára főzött rebarbarát
sziruppá passzírozzuk. Ezután a mixert a legkisebb sebességre
állítjuk, és a forró szirupot cseppenként hozzáadjuk a sabayon-
hoz: ez csapja ki és főzi meg a tojássárgáját. Ha a lé a keverőtál
hideg oldalát éri, vastag koloncokká dermed, míg a forgó penge
tüzes permetként csapja vissza a szakács arcába.

18 Levenni ezt a tevét a töködről. (olasz)

 Egy koreográfiára mozogva nyúlt a két séf a citromért, és
megfelezték a gyümölcsöt. Rebarbarát kockázó késük olyan
tökéletes szinkronban mozgott, akár a dobverö. Sötéten elszánt
arccal próbálták lehagyni egymást, de mindhiába. Két ügyes
csuklómozdulattal facsarták ki a citromot. Olyan egyszerre
hajították a kifacsart héjat a szemetesbe, hogy a gyümölcshéjak
összeütköztek a levegőben. Ugyanabban a pillanatban fordultak a
nagy gáztűzhelyekhez, amelyekben pontosan ugyanabban a
pillanatban lobbant fel a kék tűzkorona.
Mostanra a többi séf is megértette, hogy itt történik valami.
Előbb csak alattomban, aztán szégyenkezés nélkül eltátott szájjal
lesték a két fiatalember viadalát. Bruno, miközben a tojássárgáját
verte, bal kézzel tányérra tette a bananes en papillote-ot; és
odacsúsztatta a pulton a commis-nak, hogy vigye a tálalóba.
Hugó viszont megfeledkezett a torijáról. Szitkozódva hagyta félbe
a sabayon-t, és vette lejjebb a gázt, mielőtt az alma megégett
volna.
Bruno becses másodperceket nyert. Higgadtan állította a
legkisebb sebességre a mixert, és nekikészült, hogy
belecsepegtesse a tálba a forró szirupot.
– Soufflé aux fruits de la passión! – kiáltotta Kari.
Egyik séf sem válaszolt. Egyik sem akart újabb terhet, amíg el
nem dől a sabayon csatája. A hosszú csendben csak a két mixer
zümmögött és nyüszített.
– Soufflé aux fruits – ismételte a főszakács.
Bruno vívódott. Egyrészt nem akarta vállalni a rendelést.
Másrészt ez az ő harcállása. Az ő felelőssége, hogy ne várassák a
vendéget.
– Oui, séf – mormolta. Vele szemben Hugó kajánul vigyorgott.
Bruno újabb keverőtálért nyúlt a baljával. Beletöltött
ugyanannyi passiógyümölcs-pürét és tejszínt a felfújthoz, majd
bekapcsolta a második mixert. Szerencsére nem dobta ki a
sabayon készítésénél megmaradt tojásfehérjét. Ugyancsak bal
kézzel verni kezdte habbá a fehérjét, miközben a jobbja vékony
sugárban csorgatta a forró szirupot a sabayon-ba.
 ~ A faccia d’o cazzo!19 - lehelte az egyik séf. – Egy DJ nem
kezeli ügyesebben a dekkjét!
Bruno tányérra halmozta a gyümölcsöket, ráöntötte a
sabayon-t, és elővette a forrasztólámpáját. Míg a baljával a
tojásfehérje habját keverte a szuflé alapanyagába, a jobbjában
tartott forrasztólámpával karamellizálni kezdte a sabayon
felszínét.
Annyira az ételre figyelt, hogy csak a többiek váratlan
felhördülésére kapott észbe. Még idejében ugrott hátra, hogy ne
találja el a Hugó forrasztólámpájából kilövellő, kétaraszos láng,
amely így is csak pár ujjnyival hibázta el.
– Elnézésedet kérem, Bruno – mondta Hugó flegmán, és
állított a csőrön.
Bruno nem szólt. Sabayonját barna, ropogós hálóval szőtte be
a karamell. A desszert elkészült.
Óvatosan letörülgette a tálca szélét, és egy commis-ért kiáltott,
hogy vigye a tálalóba. A séfek közül néhányan tapsolni kezdtek.
– Csend! — förmedt rajuk Alain, aki nyilvánvalóan már egy
ideje figyelhette őket a konyha másik végéből. – Mindenki vissza
a munkájához!
Hugónak még legalább egy percébe telt, hogy elkészüljön a
sabayon-nal. Bruno csendesen dolgozott tovább a felbujtón. A
szeme sarkából látta, hogy Alain átmegy a tálalóba, és a két
sabayon fölé hajol. Miután minden részletre kiterjedő szemlét
tartott fölöttük, átjött a két fiatalemberhez.
– Há még egyszer meglátom, hogy ilyet csinálnak, mindketten
az utcán találják magukat – mondta csendesen. – Megértették?
– Igen, séf – motyogták.
– Ez nem lóverseny. Ez konyha. – Elvonult, hogy
megszemléljen egy tál zöldséget.
Bruno visszafordult a tűzhelyhez, kivette a felfújtat, és
káromkodott. A teteje megégett. Már látta is, miért. Ő 190 fokra
állította a sütőt. Most 210 fokon volt. Valaki átállította, míg ő
mással foglalkozott. Hugóra pillantott, de a francia az asztala fölé
hajolt, és nem lehetett megállapítani, milyen képet vág. Bruno a
szemétbe dobta a szuflét, és elölről kezdte. Ezt a csatát

19 Szó szerint: A pöcs arca! – Átvitt értelemben: elképesztő (olasz)

megnyerhette, de mérget vett volna rá, hogy a háború még csak
ezután kezdődik.

– Most megérkeztünk a harmónia nehéz fogalmához – mondja

dr. Fellowes. – A reneszánsz nagy embereinek nemcsak
esztétikai, de szellemi eszménye is volt a harmónia. Ez az a pont,
amelyen elképzelés és alkotás egyesül; a festő tehetsége az Isteni
magasabb rendű harmóniáját tükrözi és magasztalja. – Leemel
egy szöszt az ingéről, amely ma leginkább a szőlőszínű szóval
lenne jellemezhető.
Laura álmatagon mosolyog a tanárra. Ma mindenkire
mosolyog. Dr. Fellowes megköszörüli a torkát, aztán folytatja: –
Az emberi alak bája, a formák kecsessége, a szín és az elhelyezés
szabatos szimbolikája – ezek mind a harmónia elemei.
Míg Laura a jegyzetfüzete felé hajlik, dr. Fellowes megcsodálja
nyakának quattrocento vonalát, amely egyszerre kecses és
harmonikus, és egy pillanatrá elakad a beszédben. Arra gondol,
hogy milyen döbbenetes ez, amire Olaszország képes: a
legátlagosabb emberből is ki tudja hozni a szépséget.
Laurának közben olyan útszélien trágár dolgok járnak a
fejében, hogy nem is érti, miért nem vörösödik beléjük. Épp
ellenkezőleg: higgadtan tekint fel a tanárára, és elképzeli magát
Tommasóval az ágyban. Ó, igen, az oda megy, ez ide jön, és
milyen kellemes meglepetés lenne, ha ez is bemenne oda...
– Harmónia – ismételi Kim, és kitünteti Laurát egy mosollyal.

– Szóval most Laura legjobb barátnőjének főzünk. És a legjobb

barátnő fiújának.
– Főzünk?
A Gennaróban élvezték a nap első ristrettóját. Bruno kissé
kótyagos volt, nem tudta, a szerelemtől, vagy attól, hogy Gennaro
egy ipari kompressziós mosóberendezés irdatlan szivattyújával
turbózta fel a Gaggiáját. Ez a szerkezet azonnal a maximumra, a
kijelző vörös sávjába emelte a feszültséget, és a caffe olyan erős
lett, hogy néha még a harcedzett törzsvendégeknek is az
asztalhoz kellett támolyogniuk, hogy leülhessenek.
– Igen. Habár meg kell mondanom, hogy adódott egy kis
komplikáció.
 – A dolog aligha lehet még ennél is komplikáltabb –
figyelmeztette Bruno.
– Talán nem is a komplikáció a megfelelő szó. Egy kis változás
a tervben. Nem, még a tervben sem. A helyszínben.
– Hogy érted ezt?
– Tudod, Laurának ez a barátnője mesélt rólam a szüleinek.
Ezek a szülők itt laknak, Rómában, ezért azt akarják, hogy
menjek el a házukba, ahol Carlotta megszáll a fiújával, és ott
főzzek az egész társaságnak. Nekem meg természetesen azt
kellett mondanom, hogy jó.
Bruno rámeredt. – Megbolondultál?
– Mi ebben a bolondság? – Tommaso vállat vont –
Odamegyek, átveszem a konyha parancsnokságát, kihajítom a
mamát, és akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogy
csempésszünk be téged.
– Amiből arra következtetek, hogy én nem kapok hivatalos
meghívást?
– Hát, nem.
– Hadd tisztázzak valamit, Tommaso. Azt várod tőlem, hogy
betörjek ebbe a házba...
– Lakásba.
– Lakásba. Még jobb. Nyilván a tizenötödik emeleten van.
– Izé – ha jól tudom, az elsőn.
– Hogy betörjek ebbe a lakásba, amelyik a második emeleten
van, álcázzam magamat a konyhában, aztán úgy főzzek meg egy
ebédet, hogy közben ne vegyenek észre?
– Pontosan. Bruno, mesterien összefoglaltad a helyzetet. Ez is
azt mutatja, hogy te vagy az az ember, akinek ki kell tervelnie,
hogyan úszhatjuk meg a lebukást.
– Tommaso, előbb-utóbb úgyis lebukunk. Gondoltál már erre?
– Természetesen! Akkor majd felkötjük a nyúlcipőt, és aztán
röhögünk rajta egy jót. Meglio un giorno da leone che cento da
pecora20 ahogy apám mondogatta, Isten adjon neki örök
nyugodalmat.

20 Inkább egy nap oroszlánként, mint száz birkaként. (olasz)

Alain olyan helyre állt be a konyhán, hogy mindent lásson, ami a
pátissier-sarokban történik. Egyértelműen az indokot kereste,
hogy fölemelhesse valamelyik pártfogoltját a másik rovására.
Bruno tejszínt és sárgabarackot passzírozott sziruppá, amikor
észrevette, hogy csomós. Értetlenül visszakanalazta a
passzxrozóba, és elölről kezdte. A pürében megint voltak
gyümölcsdarabok, sőt még magok is. Fölemelte a passzírozót, és
alaposabban megnézte.
Valaki tucatszor is beleszúrt valami élessel, kitágítva a
lyukakat.
Bruno szó nélkül kicserélte a passzírozót, és ellenőrizte
harcállása többi részét. A séf munkaterületének neve mise-en-
place, ahol mindenki a neki megfelelő módon rendezi el az
eszközöket, előre elkészített alkotóelemeket, késeket, fűszereket
és kedvenc kütyüket. Ilyen nagy nyomással járó munkában az
ember automatikusan nyúl azért, ami éppen kell, szinte oda se
pillant. Az ember feltételezi például, hogy a tejszínes tálja most is
azonos azzal a tejszínes tállal, amelyet néhány órája vett elő a
hűtőszekrényből, hogy az ecete ugyanaz a márka, amit használni
szokott, a cukorja csakugyan cukor...
Bruno belemártotta az ujját a cukortartójába, aztán lenyalta.
Más íz is keveredett a cukoréhoz. Sóé.,
Hirtelen rémülettel kóstolta meg az ecetet. Az üvegben
édesgyökérlé volt ecet helyett.
A rosszullét kerülgette. Hány ételt készíthetett már a rossz
hozzávalókból? Hála istennek, nem volt panasz, bár ez valami
nagyon furcsát mond el a Templi vendégeiről, hogy szóvá se
merik tenni az elsózott desszertjüket vagy az agyonédesített
gyümölcsöt.
Odament az udvaroncai kisded gyűrűjében álló Hugó Kasshoz,
és gorombán meglökte a vállát. A francia megfordult.
– Te piszkáltál hozzá a mise-emhez? – kérdezte Bruno.
– Természetesen nem! – felelte Hugó kurtán.
Az egyik udvaronc vihogott. Brunonak ennyi kellett, hogy vad
haraggá robbanjon benne minden tehetetlen keserűség.
Lendületet vett, és állon vágta Hugót, aki belezuhant a zöldséges
ládákba. Fantasztikusan jó volt, még akkor is, ha Karl látta a
konyha másik végéből, és tüstént Alain Dufrais-hez kísérte
Brunot egy legorombításra, amit azonnali lefokozás követett..
Mostantól Hugónak tartozott számadással, és ha az nem lesz
elégedett a munkájával, akkor, tájékoztatta jéghidegen Alain,
Bruno nyomban szedheti a sátorfáját.

Laurának felszól a rezidencia portása, hogy küldeménye érkezett.

A lány lemegy, és csodálkozva veszi át a különös csokrot.
Csupán az alaposabb vizsgálatnál derül ki, hogy ez
tulajdonképpen egy kandírozott bokréta, halvány
narancsvirágokból, világoskék borágóból, gyönge fiatal
rózsabimbókból, amelyeket olyan kemény páncélba zár az
átlátszó cukor, mint a grillázs az almát.
Kísérőlevél nincs, de Laura tudja, hogy egyetlen ember van a
világon, aki képes ilyen ajándékkal meglepni őt. Karamelltől édes
szájjal alszik el, és az ő szenvedélytől lángoló tekintetű, római
szeretőjéről álmodik.
Bruno a kicsi konyha ablakából nézi az alvó várost, és a
szájába tesz egy ropogós cukormorzsát. Mikor elönti a nyelvét az
édesség, azt gondolja; ilyen ízű az ő szája is ebben a pillanatban,
míg az ajándékomat eszi. Szíve megtelik örömmel, ahogy
elképzeli Laurát, aki vele egyszerre érzi ugyanazt az ízt, és ez
olyan, mintha a háztetők fölött váltanának csókot.
 Kilenc
Bruno arra a következtetésre jutott, hogy Tommaso kizárólag
akkor tálalhatja fel Carlotta szüleinek a sajátjaként az ebédet, ha
előre összeállítanak és megfőznek mindent. Valami egyszerűt, de
hatásosat készít, amit be lehet csempészni a másik konyhába,
hogy Tommasónak csak föl kelljen melegítenie. És mivel nincsen
sem egyszerűbb, sem hatásosabb az igazán jó, frissen gyúrt
tésztánál, most ezen dolgozott nagy buzgalommal.
Jókora deszkát tett a munkaasztalára. A kézzel gyúrt tésztát
sose készítik márványon, mert a kő hidegsége megkeményíti a
masszát, és akadályozza a sikér lebontását A deszka egyik oldalán
kupacban állt a Tipo 00, a legfinomabb liszt, ami olyan könnyű,
akár a pernye. Bruno óvatosan belapította a domb tetejét, és az
így keletkezett kráterbe néhány összehabart tojást öntött. Villával
lisztet húzott a tojásra, és összedolgozta, egyszerre mindig csak
egy kis adagot. Aztán félretette a villát, és áttért a kézi munkára.
A nyálkás tojás és a száraz liszt fokozatosan izmosodott sima
tömeggé, amelyben nyoma sem volt már ragacsnak. Miután
Bruno megmosta és megszárította a kezét, úgy nyomhatta bele a
tésztába a hüvelykujját, hogy az nem tapadt a kezéhez.
Tenyerével ellapította és kinyújtotta a tésztát, aztán
összehajtogatta. Gyors félfordulat, és megismételte a
mozdulatokat, lassan törve meg a massza belső ellenállását.
Nyújt, hajtogat, fordít. Nyújt, hajtogat, fordít. Szertartás a tészta
készítése, a gyúrás és a nyújtás, ugyanazok a kézmozdulatok
ismétlődnek vég nélkül, olyan gépiesen és pontosan, ahogy a
gipszelő mester vagy a zongoraművész dolgozik. Bruno pontosan
nyolc percig gyúrt. Nehéz fizikai munka volt, hamarosan szakadt
róla a verejték, de a tészta lassanként ruganyos lett, és olyan
selymes, mint Laura bőre.
Gondolatai munka közben feltartóztathatatlanul tértek vissza
a lányhoz. A testi erőfeszítés a lelkére is hatott, és megtöltötte a
fejét erotikus képzelgésekkel. Nyújt, hajtogat, fordít... Annyira
szerette volna átölelni, hogy belefájdult a karja, és a teste
megfeszült a kielégületlenségtől. Lázas képek nyüzsögtek az
agyában. Nyújt, hajtogat, fordít. Olyan desszertet készítek neki,
ami lángra gyújtja a vérét! határozta el. Azt éreztetem meg vele,
amit én érzek most! Bár valahol tudta, hogy nem ő, hanem
Tommaso fogja besöpörni a hasznot, nem bírt ellenállni a
vágynak, hogy étellel fejezze ki az érzelmeit.
A fáradozás után a tésztának és a szakácsnak is pihennie
kellett. Bruno közben előkészítette a secon-dóját, a saltimboccá-
t, a klasszikus római szendvicset: egy szelet proscutto, két
zsályalevél, papírvékonyra vert borjúhúsba csomagolva. A
saltimbocca, ha egyszer összeállították, percek alatt megsül nagy
lángon; ezt még Tommaso sem fuserálhatja el.
Körülbelül tíz perc után Bruno visszatért a tésztájához. Apró
cipóvá gyömöszölte, és elővette a nyújtófáját. Olyan hosszú volt,
akár egy kard – egészen pontosan nyolcvan centiméter és
vékonyabb a hagyományos sodrófáknál, tehát gyorsabban fog
pörögni a kezében, mikor végigtolja a tésztán. Az a trükkje, hogy
nem szabad erőt alkalmazni. Nem laposra kell préselni a tésztát,
hanem kíméletesen tologatni kifelé, ahogy a cukormázat kenjük a
tortára.
Mikor az ellapított tésztacipó akkora lett, mint egy pizza,
Bruno változtatott a keze mozgásán. Tenyerét nyújtás közben
elcsúsztatta a sodrófa végei felé, hogy egyenletesen eloszoljon
rajta a nyomás. Ez volt a legnehezebb rész. Bruno tudta, hogy
ebben nem olyan jó, mint egy Emilia Romagna-i háziasszony, aki
naponta csinálja, de nem volt idő az óvatoskodásra. Ha
túlságosan lassú, a tészta kiszárad és megrepedezik. Benyomult a
tészta mélységeibe, addig nyújtotta, míg selymesen vékony és
áttetsző nem lett. Mikor már néhány centiméterre lelógott az
asztalról, abba lehetett hagyni a nyújtását, és fel lehetett vagdalni
tortellini-vé.

–Van egy szitája, signora? – kuijantotta Tommaso a konyhából.

Carlotta anyja becsörtetett, kinyitotta az egyik szekrényt,
megmutatta a kérdéses tárgyat, és mindeközben kritikus
pillantással mérte fel az asztalon a hozzávalókat.
– Frissen készíti a tésztát? – kérdezte csodálkozva a liszt és a
tojások láttán, amelyeket Tommaso úgy helyezett el, hogy
okvetlenül észre kelljen venni őket.
 – Természetesen!
– Nem kér egy tésztagyúrót?
Tommaso dölyfösen végigmérte. – Sose használok. Jobban
szeretek kézzel csinálni mindent.
– De van sodrófája?
Tommaso hanyagul legyintett. – Majd rögtönzök!
Ez nem győzte meg Carlotta anyját. – Hogy akar sodrófát
rögtönözni?
Tommaso úgy döntött, hogy ideje témát változtatni. – Kérem,
signora, szükségem lesz egy nagyobb edényre, de nem üvegre,
hanem cserépre, és hat különböző méretű tojástartóra. Ó, és egy
palack jó Marsalára, a legjobbra, ami csak van a férjének! – Ez
leköti őket, gondolta az asszony után nézve, aki sebbel-lobbal
sietett teljesíteni az utasításait. Remélhetőleg Bruno már nem
sokáig várat magára. Kezd a dolog rázósabb lenni, mint képzelte.
– Hogy halad? – kérdezte Carlotta az anyjától. Az evészetre
várakozókat az ebédlőbe száműzték, hogy ott váiják Tommaso
remekművét, és már mindenki türelmetlenkedett.
– Még el sem kezdte a tésztát, és húsz perce ugyanazt a
zellerszárat vagdossa! Most meg tojástartót akar. És egy palack
Marsalát.
– Hozom! – ugrott fel dr. Ferrara. Még mindig nem egészen
értette, hogyan sikerült egy vadidegennek átvenni az uralmat a
felesége konyhájában, de a sokéves házasság után volt orra a
robbanással fenyegető helyzetekhez. Costanza Ferrara szája
vonallá keskenyedett, és olyan keményen hátrafésülte a haját a
homlokából, hogy belefehéredett a bőre,
– Ígérem, hogy megéri! – mondta a lojális Laura. A
konyhában edény csörömpölt, aztán Tommaso harsány dalra
fakadt. Andrea, Carlotta fiúja nevetett, és újabb cigarettára
gyújtott.

Egyforma utcák hálójának közepén terült el a Piazza Agnelli,

Bruno fél óráig keresgélte Tommaso robogóját az egyforma fehér
blokkházak között. Mikor végre megtalálta, kétszer tülkölt. Az
emeleten felpattant egy ablak.
 – Pe’ ventinove e trenta!21 – türelmetlenkedett Tommaso. –
Tengo certi cazzi che mi abballano per ’a capo.22 Na végre, már
azt se tudom, hol áll a fejem!
– Bocs, eltévedtem.
Tommaso már engedte is le a madzagra kötött kosárban a
gyúródeszkáról összekapart, lisztes-tojásos csirizt. Mikor a kosár
leért a földszintre, Bruno óvatosan elhelyezte benne a saját
tésztájával töltött tálat, amit Tommaso villámsebesen felhúzott. –
Ez a tortellini, si? — kiáltotta.
– Igen. A mártás az üvegben van.
– Hol a saltimbocca?
– Ez után megy. Engedd le a hozzávalókat.
Tommaso leküldte a nyers borjúhúst meg a ványadt
zsályaleveleket, Bruno felküldte az előkészített ételt. –
Megjegyezted, mit kell csinálni? – aggodalmaskodott.
Tommaso megkocogtatta a homlokát. – Naná! Miután évek
óta tartok fejben rendeléseket? Nem lesz itt semmi baj.
Bruno vállat vont, és visszaült a robogójára. Nem bízott
annyira a sikerben, mint a barátja, de ez már nem az ő kezében
volt.
A konyhából kirontott Tommaso egy tál tortellini-vel, és
látványos mozdulattal letette az asztalra. – Ide mindenki! Lehet
enni!
Carlotta anyjának arca modellként szolgálhatott volna a
megdöbbenéshez. – Már kész?
– Természetesen! – Tommaso teátrális mozdulatokkal szedett
mindenkinek. – Amíg esznek, visszamegyek a konyhába, és
elkészítem a secondó-t.
– Döbbenetes illata van! – mondta Carlotta.
– Nagyon finom! – erősítette meg a fiúja, aki már el is kezdte
enni.
Costanza szimatolt. A férfiak nevezhetik magukat séfnek, de ez
nem azonos a főzés tudományával. Ritkán evett olyan
étteremben, amelynek főztje kiállta volna az összehasonlítást az ő
konyhájával. Villahegyre tűzve fölemelte az egyik tortellinó-t.

21 Azt a huszonkilencét és harmincát! (olasz)

22 Pöcsök táncolnak a fejemben! (olasz)
 – Nem jó a formája! – közölte rosszallóan. Bekapta a tésztát.
Mindenki őt leste, várták az ítéletet.
– Hmm – mondta végül Costanza, és felnyársalt egy újabb
derelyét. Nem is szólt ennél többet a primo alatt, ám asztaltársai
előtt nem maradt észrevétlen, hogy a tészta utolsó morzsáját is
eltüntette a tányérjáról. Bár oldalt még maradt egy kis mártás. Az
asszony éhesen gusztálta. A többiek mind törtek maguknak
kenyeret, hogy kimártogassák a szószt. Costanza percekig
küzdött a kísértéssel, aztán az ő gömbölyű keze is becserkészett
és elmart egy kenyérdarabot.
Laurának, aki dr. Ferrara balján ült, két dolog szúrt szemet
ebéd közben. Először az, hogy a házigazda szembeszökő
buzgalommal igyekezett társalogni vele; másodszor, hogy a
szavait nem annyira az ő fölének, mint a mellének címezte. Mire
bekebelezték a saltimboccá-t, dr. Ferrara átvetette a bal karját a
lány székének támláján, és így mesélt Laurának a csodálatos
napokról, amelyeket a hatvanas években élt meg egy toscanai
hippikommunában. Időnként, ha fokozott nyomatékot akart adni
valaminek, végigsúrolta ujjaival Laura hátát.
Az asztal túloldalán Carlotta mohón bámulta Andreát. Lerúgta
a cipőjét, és a fiú lábikráját cirógatta a talpával, miközben
nagyokat nevetve nyugtázta, milyen hatással van ez Andreára, aki
a mellette ülő Costanzával próbált volna társalogni.
Costanza egyszer csak nehézkesen feltápászkodott, és közölte,
hogy megnézi Tommasót a konyhában. Gratulációt rikkantva
ellökte magát az ajtófélfától, kitárt karokkal megrohanta a
szakácsot, dús keblére szorította, és úgy megmarkolászta, mint
húsboltban a csirkét, amelynek a frissességéről akar
meggyőződni.
– A dolce! – hápogta Tommaso. – Még hátravan egy fogás! –
Costanza ímmel-ámmal elengedte.
– Egy pillanat, és hozom! – tette még hozzá a fiatalember.

A desszert tartufo volt, kakaóporral meghintett sötét

csokoládéfagylalt.
A világ csokoládétermésének körülbelül nyolcvanöt százaléka
készül a kakaóbab közönséges vagy kerti Forastero változatából,
körülbelül tíz százaléka a finomabb, rafináltabb Trinitarióból, és
nem egészen öt százaléka a ritka, aromás Criollóból, amely
csupán a legeldugottabb columbiai és venezuelai zugokban
terem. Ez a kakaóbab olyan keresett, hogy a kilónkénti ára
sokszorosan meghaladja a másik helyi termékét, a kokainét.
Emésztés, szállítás, enyhe pörkölés után finomra – nagyjából
tizenöt mikronos szemcsékké – őrlik, és olyan táblákká főzik,
amelynek egyetlen olvadó morzsájában az ízek szimfóniája
harsog.
Tartufá-nak hívják azt a csokoládé-gelató-t, amelyet olyanra
formálnak, mint a szarvasgombát, de nem csak ezért méltó erre a
névre. Bruno becsempészett a tojássárgája, a cukor, a kevés tej és
a két kézzel adagolt legfinomabb Criollo csokoládé közé egy
szemernyi csípős paprikát, amitől az ő tartufója olyan túláradóan
érzéki és átható erejű lett, mint a fungo, amelyről a nevét kapta –
de még annál is izgatóbb.
A tartufo megjelenése az asztalon visszaterelte az ebédelők
figyelmét az evéshez. Néhány percig révült csendben kanalazták a
pompás fagylaltot.
Costanza Ferrara törte meg a csendet. – Hát ez figyelemre
méltó volt! – mondta. Az asztal körül hevesen bólogattak – vagy
legalábbis akkora hévvel, amekkorára ki-ki képes volt. Tommaso
szerényen mosolygott. – Ilyen trakta után – folytatta a
háziasszony – mindenkire ráfér a szieszta. – Méltóságteljesen
fölemelkedett. – Gyere, Aldo!
A meghökkent dr. Ferrara levált Laura székéről, és függőleges
helyzetbe tornázta magát. Szemében feltűnt az örök katonának az
a sok ezer éves pillantása, aki most merészkedik ki a lövészárok
biztonságából a senki földjére.
– Én is eléggé elfáradtam – jelentette ki Andrea a szülők
távozása után, és sokatmondó pillantást vetett Carlottára. –
Tommaso, ez fantasztikus volt! Majd szétreped rajtam a
nadrágom!
– Remélem is! – mormolta Carlotta. – Laura, ha netán ti is
akarnátok szunyálni egyet, van még egy üres szoba.

A lakás tizenöt perc múlva fojtott hörgéstől és morgástól

visszhangzott, ahogy a három pár, ki-ki a maga módján, szabad
folyást engedett az ebédtől felfutott szenvedélyeknek. Dr.
Ferrara, aki hónapok óta nem élt házaséletet a feleségével,
hápogva kapkodott levegőért, miközben Costanza úgy
szökdécselt rajta, akár egy bevadult gumilabda, minden
ugrásával veszedelmesen meghintáztatva az ágyat. Carlotta és
Andrea komótosabban szeretkezett. A vendégszobában, ahol
szétszórt ruhák hevertek a padlón, Laura egyszer csak elhúzódott
Tommasótól, és azt súgta: – Támadt egy ötletem.
– Nekem is – jelezte Tommaso. – Az az ötletem, hogy
dugjunk, mint az állat. Neked mi?
– Fagylalt.
– Hmm. Figyelj csak, először az én ötletemet valósítsuk meg,
aztán jöhet a tied.
De Laura már kint is volt az ágyból. – Várj meg itt.
Magára húzta a pólóját, hátha találkozik valakivel, és
lábujjhegyen kiosont a konyhába. Kivette a jégszekrény
mélyhűtőjéből a csokoIádé-tartufo maradékát, és behozta a
szobába.
– Most pedig csukd be a szemed – parancsolta Tommasónak,
mikor visszamászott az ágyba. – És feküdj nagyon, de nagyon
mozdulatlanul!
Tommaso engedelmesen behunyta a szemét. Laura kivett egy
kanálnyit a jeges édességből, és óvatosan elhelyezte a szeretője
bal mellbimbóján.
– Au! – jajdult fel Tommaso. – Ez hideg!
– Mindjárt felmelegszik. – A kővetkező adagot a jobb
mellbimbóra kanalazta. A férfinak ismét elakadt a lélegzete.
– Jó?
– Ühüm – felelte Tommaso, és összeborzongott.
– Egy pedig ide: – Laura egy harmadik gombócot kanalazott a
szeretője hasára, pontosan a köldök alá. – Na most melyiket
egyem meg elsőnek? – Tanácstalanul nézte a nyalánkságait. A
gelato máris olvadt. Sötét fagylaltcsermelyek kanyarogtak
Tommaso szoborhoz illő mellkasán. Laura lehajolt a köldökéhez,
és felcuppantotta a tartufó-t. Kéjesen sóhajtott.
– Ó…
Ismét lehajolt, és a nyelvével követte az egyik olvadt
csokoládécsermelyt a forráshoz. Ó...
 Szédült, és már nem tudta, hol érnek véget az ízlelőbimbói, és
hol kezdődnek az idegei. Irányt változtatott, most szeretőjének
csípője felé haladva majszolta az olvadozó csokoládét. Tommaso
megkönnyebbülten fészkelődött, amikor Laura az utolsó jeges
morzsákat is eltüntette róla forró nyelvével, mintha tölcséres
fagylaltot nyalogatna. Aztán a lány nem bírta tovább.
Meglovagolta a férfit, sima mozdulattal felnyársalta magát rá, és
homorított, mikor a másik test olyan türelmetlen keménységgel
hatolt beléje, mintha meg se akarna állni az Ő hátgerincéig.
Leereszkedett, hogy még jobban magába fogadhassa, és
előrehajolt, hogy megcsókolhassa fagylalttól hideg és édes
szájával.
Ó...
Tommaso is levegőért kapkodott. A gelato után Laura teste
valósággal perzselt.
Á...
Laura hirtelen észbe kapott, hogy hiányzik valami. Üres volt a
szája. A gelato! Megragadta a tálat, kanalazott. Igen... Révülten
behunyta a szemét. Még egy kanál, és még egy... gyorsan és egyre
gyorsabban járt a kanál, szájtól a tálig.
A két mozdulatsor összehangolódott. Valahányszor Tommaso
beléje döfött, Laura bekapott egy kanál fagylaltot. Valahányszor a
férfi visszahúzódott, a kanál is kisiklott a lány szájából, és
lecsapott a tálba, amely Tommaso mellén egyensúlyozott, hogy
kézre essen. Tommaso sziszegett a hidegétől, de Laura már túl
volt azon, hogy ilyesmivel töröljön. Eldobta a kanalat, az ujjával
markolt a fagylaltból, és a szájába tömte.

Közben Bruno visszaért a lakásba, és fogcsikorgatva temetkezett

bele a kenyérsütésbe, hátha az eltereli a gondolatait Lauráról.
Valahányszor szünetet tartott, buja képek – fájdalmas képek –
égtek az agyában. Mintha a meztelen Laura mosolygott volna a
látómezeje szélén, ám ahogy feléje fordította lázas tekintetét,
nyomban eltűnt a jelenés.
Már bánta a tartufó-1. Ez túl sok volt a jóból. Pár perce ő is
evett egy kicsit, és megdöbbentette az ereje. Főleg az a csípős
paprika. A mexikói konyhától kölcsönözte az ötletet. A szsy és a
nyelv először csak puhán, de aztán egyre tüzesebben bizsergett és
csiklandott a fagylalt hidegségébe és a csokoládé édességébe
rejtett fűszertől.
Tömte a szájába a kenyértésztát, hátha megnyugszik tőle. Nem
használt. A fagylalt nem hűtötte le. Csak még rosszabb lett tőle
minden.

Carlotta ébren feküdt a halkan hortyogó Andrea mellett.

Egyszerűen nem szabadulhatott az agyában motoszkáló, kísértő
gondolattól.
Azon járt az esze az alvó fiúja mellett, hogy ott van az anyja
hűtőszekrényében annak az isteni tartufó-nak a maradéka.
Falták mind a hatan, de a gelato olyan pompás volt, olyan sűrű,
olyan töményen csokoládés, hogy nem bírtak vele. Carlotta
tisztán emlékezett, hogy maradt egy adag – egy adag, amely most
hozzá kiált. Annál is erősebb volt a hívás, mert Andrea, ahogy
elélvezett, szokása szerint rögtön el is aludt, ott hagyva
barátnőjét tikkasztó kielégületlenségben, és a kielégülés hiánya
furcsa módon átlényegült mardosó éhséggé Tommasónak arra a
csodálatos desszertjére. Csak még egy kanállal!
Lelökte magáról a takarót, pongyolába bújt, és lábujjhegyen az
ajtóhoz osont. Csend volt a lakásban. Carlotta besurrant a
konyhába – és megtorpant.
Anyja, ugyancsak pongyolában, akkor lépett be a másik ajtón.
Anya és lánya egymásra bámult. Rögtön kitalálták mindketten,
mit akar a másik. Pontosan félúton volt közöttük a frigó. Carlotta
oldalogni kezdett feléje, mímelt nemtörődömséggel, mintha a
mosogatóhoz menne egy pohár vízért.
Anyja ugyanolyan színlelt közönnyel célozta be a
hűtőszekrényt a konyha másik végéből.
Carlotta gyorsított egy kicsit. Anyja szintúgy. Carlotta
szégyenkezés nélkül futásnak eredt. Am az anyja ilyen apró,
tömzsi teremtéshez képest hihetetlen sebességgel tudott
mozogni. Mire Carlotta feltépte a frigó ajtaját, és a mélyhűtő
rekesz kilincse után kapott, ujjai anyjának vastag kaijába
ütköztek.
Egyszerre torpantak meg mozdulat közben, gyilkosan
meredtek egymásra, majd néma egyetértéssel közösen húzták
meg a kilincset.
 A fagyasztórekesz üres volt.
Abban a pillanatban Laura sétált be a konyhába a tartufo üres
táljával, amelyet gondosan elhelyezett a mosogatóban, miután
mosollyal üdvözölte Ferraránét és lányát.

Míg a három nő szótlanul mosogatott, duzzogásuknak tárgya

közös témát talált Carlotta apjával, aki föltette egyik régi CDjét.
– Ó! „Return to Fantasy!” – fülelt Tommaso. – Minden idők
egyik legnagyobb albuma!
– Meg vagyok döbbenve, hogy felismeri! Magam is fiatal
voltam, mikor ez kijött.
– Ó, én nagy rajongója vagyok a Uriah Heepnek!
– Akkor lássuk, felismeri-e ezt!
Egy másik CD-t tett a lejátszóba. Tommaso pár másodperc
múlva már bólogatott. – Hawkwind! „Warrior at the Edge of
Time!” Klasszikus!
– A fenébe! Maga nagyon tud. No és ez? – Dr. Ferrara CD-t
cserélt.
– „Bad Company.”
– Fantasztikus! – lehelte dr. Ferrara, és táncra perdült,
némileg csikorgó ízületekkel. – Bár tudja – kiáltotta túl a zenét
maga szakácsnak is príma!
Tommaso szerényen vállat vont.
– Ma háromszor húztam meg az asszonyt, és még mindig
olyan vagyok, mint egy vasbeton uborka!
– Prego. Váljék egészségére.
– Az a helyzet, hogy van némi befektetni való pénzem –
folytatta dr. Ferrara. – Costanza anyja meghalt, és hagyott ránk
egy kalappal a fukari vén citromfingó. Kötvényt nem akarok,
mert az állam elrabol mindent, amit az ember keres.
Készpénzügyletet akarok, egy olyan helyi kisvállalkozást, ahol
egyenesen a pénztárfiókból vehetem ki a hasznot, ha nyereséges
idők járnak, és veszteség esetén ordíthatok a személyzettel. Mint
amilyen például egy vendéglő. Szerintem az emberek szép pénzt
fizetnének, hogy olyat ehessenek, mint én ma, főleg, ha azt is
tudnák, hogy a spiné úgy bevadul tőle, mint a canga
szeptemberben. – Fortélyosan megkopogtatta a fejét. – Ráadásul
meg is van a tökéletes helyem. Itt van bent Róma központjában a
vén Christophe osteriája, és biztos forrásból tudom, hogy el
akarja adni. Mit szól hozzá?
– Ó, én nagyon boldog vagyok ott, ahol vagyok! – biztosította
Tommaso.
– Természetesen társam lenne az üzletben. Illetve nem
százszázalékos partner, de azért osztalékot kapna a haszonból.
Tommaso egy pillanatra majdnem kísértésbe esett.
– Akkor se – mondta végül. – Szeretek főzni, de még nem
jutottam el odáig, hogy saját éttermet akarjak.

– Döbbenetes! – mondta később Carlotta. – A te Tommasód

egyszerűen döbbenetes! Micsoda művész!
– Ugye? — örvendezett Laura.
– Apám támogatná, hogy legyen egy saját vendéglője. Tudtad
ezt?
– Nem, nekem nem mondta. – Először jutott eszébe, hogy
Tommaso tulajdonképpen milyen keveset mond neki. Sőt, ha
jobban belegondol, nem emlékszik, hogy egyszer is beszélgettek
volna tisztes-ségésén. Persze ott az étel, a fantasztikus étel, és a
szex, a tréfák, és az édes olasz hízelgések, amelyeket Tommaso
elmormol, ha szexhez vagy evéshez készülnek, ám egyébként
Laura nagyon ritkán tudta, mi jár a szeretője fejében.
De hát Carlotta is megmondta, hogy Tommaso művész, aki
nem szavakkal, hanem az étellel fejezi ki magát.
–Dr. Ferrara azt szeretné, ha betársulnék hozzá egy '
étterembe! – hahó tázott Tommaso. – Képzeld el! Még
nyereségrészesedést is ajánlott! De hogy mennyire kapacitált! Ha
nem tudtam volna, barátom, hogy reagálnál, majdnem igent is
mondtam volna neki!
A Gennaróban voltak. Bruno tűnődve itta a caffe-ját, de nem
szólt.
– Persze megmondtam neki, hogy lehetetlen! -folytatta
Tommaso. – Épp elég komplikációnk van így is, vendéglő nélkül!
Bruno még mindig nem szólt. Laura buja képei kavarogtak az
agyában. Elképzelte, milyen íze lehet a különböző testrészeinek.
Olyan életszerű volt az érzés, hogy összefutott a szájában a nyál.
 – Gondolkoztam – mondta, mikor kijöttek a bárból. –
Következő alkalommal valami mást szeretnék főzni Laurának.
Talán régi vidéki receptek szerint.
– De miért? – csodálkozott Tommaso.
– Hát... arra gondoltam, hátha élvezné.
– Nem. Mármint miért lenne szükség következő alkalomra?
– Hát szóval – kereste a szavakat Bruno –, természetesen
Laura kedvéért.
– De hiszen a főztöd már megtett mindent, amit elvártam tőle,
sőt még annál is többet. Innentől én is átvehetem az irányítást.
– Át? – kételkedett Bruno.
– Persze! Mindenesetre én már kezdem unni ezt a sok rafinált
ételt.
– És mit főznél neki?
– Egyszerű dolgokat. Egyszerűt, de egészségest — legyintett
Tommaso. – Például tésztát. Salátát Rizottót.
– A rizottó nehezebb, mint amilyennek látszik.
– Szamárság. Anyám sokszor főzte, mikor gyerek voltam.
Semmi az egész. Egy kis rizs, egy kis bor, egy kis parmezán...
– Laura a legjobbhoz szokott! – figyelmeztette Bruno.
Osszeszorult a szíve. Most már főznie sem szabad Laurának!
Mintha a nyelvét tépték volna ki. Néma lesz, ezentúl ételekkel
sem fejezheti ki az érzéseit. Am Tommaso nem engedett.
– Majd leszokik róla. Végül is ez csak étel. Majd meglátod.
 Tíz
Bruno tehetetlenül nézte, ahogy Tommaso átveszi az uralmat a
konyhában, és nekiveselkedik, hogy elkészítse első önálló
vacsoráját Laurának. Barátja figyelmeztetése ellenére a rizottó
mellett döntött.
– Ügyelj, hogy superfino rizst használj! – próbált segíteni
Bruno. – A Carnaroli a legjobb, bár a Vialone Nano jobban szívja
a folyadékot...
– Elég! – dörrent rá Tommaso, és kitaszigálta a konyhából. –
Úgy fogom csinálni, ahogy az anyám!
Bruno úgy vélte, hogy a mama nem lehetett mesterszakácsnő,
a hozzávalókból ítélve, amiket a fia felhalmozott a
konyhaasztalra, de ha Tommaso egyszer a fejébe vett valamit, ő
sem téríthette jobb belátásra. Tudomásul vette a vereségét. – Ha
szükséged lenne rám, Gennarónál leszek.
Tommaso kibontott egy üveg bort, és munkához látott. Jó bor,
gondolta, miután próbaképpen töltött magának egy pohárral, és
a rizottónál csak ez számít. Odatette serpenyőben a rizst egy kis
vajjal, és felkockázott egy hagymát. Mi is kell még? Egy kis olaj,
egy kis fokhagyma. És zöldfűszerek. Nem emlékezett pontosan,
hogy az anyja milyeneket használt, így hát találomra vágott
derekas adagokat Bruno ablakban tartott növényeiből.
Beleszórta őket a főztjébe, ám a rizottó még így is soványkának
tűnt. Kinyitotta a hűtőszekrényt, belenézett. Ó, igen, tejszín! A
tejszínnel mindent fel lehet javítani. Az egyik konyhaszekrényben
talált egy kis szárított porcinó-t.23 Mivel úgy rémlett, hogy az
anyja néha funghi-val készítette a rizottót, feldarabolta a
porcinó-1, és azt is beledobta a serpenyőbe.
Csengetés jelezte, hogy megérkezett Laura. Szokása szerint jött
egyenesen a konyhába, megnézni, mi fő.
– Nem, nem! – tiltakozott Tommaso. – A mai vacsora
meglepetés! – Visszatette a fedőt a serpenyőre, amelybe Laura

23 Tinóru. (olasz)
megpróbált beleszagolni, és gyengéden kituszkolta a lányt a
konyhából.
– Akkor egyelőre be kell érnem a séffel. – Laura a szeretője
inge alá csúsztatta a kezét, és csókra tartotta a száját.
Öt perccel később azt pihegte: – Meddig tart, míg elkészül?
Ne izgulj, rengeteg időnk van! – nyugtatta Tommaso, és
folytatta, amit csinált.
Öt perce fonódhattak össze félmeztelenül a díványon, amikor
kozmás bűz csapta meg Tommaso orrát.
A rizottó! Tökéletesen megfeledkezett a rizottó-ról! Kirohant a
konyhába, lekapta a fedőt a serpenyőről. A bársonyos-boros
szaftban fürdő rizs helyett egy fekete kráter nézett vissza rá,
amelynek még kénszaga is volt, mint egy igazi vulkánnak!
–Bassza meg! – mondta Tommaso szívből jövő őszinteséggel.
– Minden rendben? – kiáltotta Laura a szomszédból.
– Minden! A legnagyobb rendben! – Tommaso esze gyorsan
járt. Bruno azt mondta, Gennarónál lesz. A barátja talán még ezt
is meg tudná menteni.
– Kiugrok még pár dologért! – kiáltotta. – Egy perc!

Bruno végighallgatta barátjának magyarázkodását, és rögtön

kitalálta, mi történt. — Nem felejtetted el beáztatni használat
előtt a porcinó-t? – kérdezte.
– Beáztatni?
– Na, mindegy. Nézd, azt a rizst már nem használhatod,
tönkretenné az egész vacsorát. Menjünk fel, és nézzük meg,
mihez kezdhetünk.
– De meg kell akadályoznunk, hogy Laura meglásson! – szólt
Tommaso. – Tudom már – előremegyek, és bekötöm a szemét.
– Bekötöd a szemét?
– Naná. Azt fogja hinni, hogy ez valami játék. A lányok
szeretik az ilyet.
– Szeretik? – tamáskodott Bruno.
– Ezt bízd rám!

Bruno a lakás előtt várakozott. Pár perc múlva kisurrant

Tommaso. – Megvan! – súgta. – Semmit sem gyanít!
– Hát... ha te biztos vagy benne...
 – Ne izgulj! Akkor most mit csináljak?
– Szaladj le a boltba, és hozz még egy palack vörösbort.
Amilyen gyorsan csak tudsz!
– Oké. – Tommaso fölemelte a hüvelykujját, és a következő
pillanatban már ott sem volt.
Bruno kinyitotta az ajtót, és beosont a lakásba. Csend fogadta.
Aztán csiklandós kuncogás hallatszott a dívány felól, amelyen a
félig levetkőzött Laura hevert. A szeme be volt kötve egy vastag
gyapjúsállal.
– Tommaso? – kérdezte. Bruno megdermedt.
– Tudom, hogy leselkedsz, mert nem hallom, hogy főznél! –
Erre-arra forgatta a fejét, csak a fülével próbálva betájolni, hol
lehet a fiatalember. – És ha már ezt játsszuk, akkor akarok egy
csókot! – közölte. – Egy csókot minden öt percért, amit még
várnom kell a vacsorámra. Tehát már jössz legalább kettővel.
Bruno állt, mint a sóbálvány, meg se mert moccanni.
– Vagy pedig leveszem a sálat!
Bruno, maga se tudva, mit csináljon, tett egy lépést feléje.
Alighanem zajt üthetett, mert Laura azt mondta: — Aha! – és
várakozón fölemelte a fejét.
Bruno nem bírta tovább. Lehajolt, és könnyedén megérintette
a szájával a lányét. A leglégiesebb csók volt, olyan rövid és röpke,
hogy szinte nem is számított csóknak. Majd a második... Úgy
érezte magát, mint aki szabadesésben zuhan; a szája égett, az
arca rákvörösre pirult, mintha diavolillóhz. harapott volna.
Laura annyit mondott: – Hmm – és a bűntudatos Bruno
fülében mintha kissé zavartan csengett volna a hangja.
Bement a konyhába, és igyekezett összeszedni magát. A rizottó
legalább húsz perc, de semmi máshoz nincsen hozzávalója.
Feltette a rizst, és pirítani kezdte a belevalókat. Amíg ezek
készültek, összecsapott egy kis antipastá-t abból, amit a frigóban
talált: olajbogyót töltött meg zsályával és kapribogyóval,
kenyérpálcikákat csavart sonkaszeletekbe.
– Idő van! – kiáltott Laura a szomszédból.
Bruno kiosont a konyhából, és mikor Laura csókra nyújtotta a
száját, ügyesen belepottyantott egy olajbogyót.
– Mmmm! – mondta teli szájjal a lány. – Nagyon finom! De
csókot is akarok!
 Bruno tétovázott, aztán gyorsan lehajtotta a fejét, és futó
csókot nyomott a kínálkozó szájra, amelynek édességét olajbogyó
fűszerezte. Hátralépett, nem kapott levegőt.
– Még! – mormolta Laura. – Ne cukkolj, Tommaso!
Barátjának neve kirántotta Brunot a révületből. Mi az ördög
ütött belém? gondolta iszonyodva. A konyhába menekült, és
remegve támaszkodott az ajtófélfának.
Végre meghallotta, hogy Tommaso közeledik a lépcsőn. Mikor
belépett és nyújtotta a bort, Bruno a nappalira mutatott, majd
sietve távozott, barátjára bízva, hogy boldoguljon a
továbbiakban.

Órákig csatangolt a trasteverei macskaköves utcácskákban, ,és

igyekezett nem gondolni arra, hogy mit művelhet most Laura és a
barátja. Idegnyugtatónak bedobott egy distillató-t az egyik
éjszakai bárban, és csak a fejét rázta a felajánlkozó gyönyörű
transzvesztitáknak, akik az egyedüli vendégek voltak rajta kívül.
Még mindig reszketett, ha belegondolt, milyen közeljárt a
katasztrófához. Ha a sál félrecsúszik... jobb nem is foglalkozni
vele. Túlságosan tisztán látta Laura szemében az undort és a
felháborodást. Tommaso gyilkos haragjáról nem is szólva.
Egyáltalán mit képzelt?
Ám a rémlátomás mellett mindegyre betolakodott az agyába
egy másik forgatókönyv. Abban a változatban Laura nem
undorral és felháborodottan nézett rá, hanem szerelmes
vágyakozással, és újabb csókot kérve hajolt feléje...
Őrület! Tiszta őrület az egész! Össze kell szedned magadat!
Jobban kell fegyelmezned magadat! Laura a barátod nője.
Nincs tovább.

Besurrant a lakásba, és fülelt. Csönd. Kiment a konyhába. Ha így

érezte magát, annak egyetlen orvossága volt. Vigyázva, nehogy
felverje az edénycsörömpöléssel a többieket, olívaolajat töltött
egy serpenyőbe, majd beledobott néhány szelet csípős paprikát és
egy összezúzott gerezd fokhagymát. Egy másik edényben
alaplevet melegített a posta in brodó-hoz.
Annyira belefeledkezett a főzésbe, hogy csupán akkor látta
meg az ablakban az arcot, amely őt figyelte, mikor levette a
tűzhelyről a csontlevest. Keze riadtan megrándult, a tűzforró
folyadék ráfröccsent a karjára. Bruno felhördült a fájdalomtól.
Laura nem bírt aludni, ezért kimászott a tetőre, hogy
gyönyörködjön a kilátásban, a középkori háztetőknek abban az
elképesztő összevisszaságában, amely zűrzavaros hullámban
zúdul le a folyóig, és közvetlenül mögötte Róma szívének palotái,
kupolás templomai szöknek a magasba. Zajt hallott a konyhából,
először azt hitte, Tommaso az. De aztán látta, hogy Bruno van
ott, és főz. Csak az volt a furcsa, hogy olyan jól csinálja, még
Tommasónál is jobban. Laura még senkit se látott, aki így
készítette volna az ételt. Még a paprikát is hihetetlen ügyességgel
szeletelte, pedig nem is nézett oda a kezére. Aztán meglátta őt az
ablakban, és leforrázta magát a levessel.
– Elnézést! – mentegetőzött sietve a lány. – Nem akartalak
megijeszteni. – Bruno már a hideg vizet folyatta a karjára. – Várj,
bejövök!
Mire bejutott a konyhába, Bruno fél kézzel próbálta bekötni a
kagát, és a fogával igyekezett szorosabbra húzni a pólyát.
– Hadd csináljam én! – A fiatalember karján már megjelentek
a hólyagok. – Jaj, Bruno, ne haragudj!
– Fogta a kötést, és rácsavarta az égésre. – Figyelmetlen
voltam.
– Semmi baj – mondta Bruno. – Konyhában mindig
megtörténik.
– Amikor mosogatsz? – csodálkozott Laura.
– Ja – persze. Van, mikor tűzforró a piszkos edény.
– Laura szerencsére a kötéssel foglalkozott, így nem láthatta,
hogy a fiatalember arca olyan vörös lesz, mint a leforrázott karja.
– És én ügyetlen vagyok.
– Nekem nem annak tűntél.
Bruno lenézett a lány hajára, és automatikusan elkezdte
alkotórészeire bontani az illatát. Bergamott, citrom, fahéj... és
még valami: egy üde, gyengéd felhang, Laura bőrének aromája.
Megpróbálta az agyába vésni, beépíteni az ízlelőbimbóiba.
Kandírozott gyümölcs lenne az esküvői tortában... Nem,
hagyd ezt abba!, parancsolta magának szigorúan.
– Kész! – mondta Laura. Hátralépett, megcsodálta a
munkáját.
 – Szoros. – Bruno hajlítgatni próbálta a karját.
– Annak is kell lennie.
– De be kell fejeznem a levest.
– Azt én is megcsinálhatom. – Visszatette Bruno helyett a
tűzhelyre az edényt. – Csak mondjad, hogy mit kell tennem.
– Tőled jobbra van egy kanál, azzal kevergesd -mondta Bruno.
– És most tedd bele a paprikát
– Így?
– Tökéletes. – Falta a tekintetével a lányt. – Még körülbelül tíz
perc, hogy kész legyen. Nem kell addig várnod.
– De én szeretném bevárni. A legkevesebb, amit megtehetek.
Hosszú hallgatás következett, majd Laura azzal törte meg a
csendet: – Tudod, minek látszottál, mikor néztelek az ablakból?
– Nem én. Minek?
– Varázslónak. Aki az üstjét kavargatja. Gőteszemet és
denevérszárnyat.
– Gőteszemet? – Bruno elhúzta a száját. – Annak nem lenne
íze. Túl kicsi.
Laura mosolygott. – Csak idéztem.
– Aha, értem. Hát, gondolom, a főzés bizonyos értelemben
csakugyan varázslat. A ráolvasás is csak recept.
– Képzeld el, ha tényleg meg lehetne bűvölni valakit a főzéssel!
Bizarr lenne, mi?
– Az – felelte Bruno, kerülve a lány tekintetét. -Még el is
képzelni.
– Mindenfelé békává változnának az emberek! -A levesre
mutatott. – Nem kéne megkóstolni?
– Ha akarod. – Pontosan tudta, milyen íze lesz.
Laura kanalat fogott, és megkóstolta a levest. – Hiszen ez jó! –
csodálkozott. – De tényleg – igazán nagyon jó!
– Még két csipet só kell bele és egy kis olívaolaj.
– Meg se kóstoltad!
Bruno vállat vont. – A levesbe mindig az kell.
– Oké, varázsló úr. Te parancsolsz. – Megsózta a levest, aztán
elvette az olajos üveget. – Mennyi?
– Két glutty.
– Lefordíthatnánk ezt szabványos mértékegységre?
 – Fogd be a hüvelykujjaddal az üveg száját, és fordítsd lefelé.
Ha leveszed róla az ujjad, az olívaolaj kettőt kottyan, mikor kijön
a palackból. Akkor pont a megfelelő mennyiséget tetted bele.
– Klassz. – Laura letette az üveget, és leszopta a hüvelykujjáról
az olajat. Brunonak zökkent egyet a szíve. – Hogyhogy te nem
vagy séf? – kérdezte a lány, aki semmit sem vett észre. –
Láthatólag megvan hozzá a tehetséged.
– Hát – majd talán egyszer.
– Gondolom, Tommaso azért tanítgat?
– Úgy valahogy.
– Ő nagyon tehetséges szakács.
– Nagyon sok dologhoz van tehetsége – mondta a lojális
Bruno.
– Gondolom, mindig imádták a nők – vetette oda Laura.
– Gondolom.
– Volt valaha valaki – tudod, olyan különleges?
– Nem – felelte őszintén Bruno. .
– De csak kellett lenniük más nőknek is, akiknek főzött.
Bruno habozott. Hogy szerette volna elmondani az igazságot!
De most már késő. Túl sokat hazudtak. Laura elszörnyedne, ha
valaha is megtudná, mi történt valójában.
– Nem – mondta. – Kijelenthetem, hogy Tommaso egyetlen
lánynak sem főzött így.
Látta, hogy ragyog fel Laura szeme a boldogságtól, és el kellett
fordulnia, annyira utálta önmagát.
 Tizenegy
A Templi konyháján csend honolt. Kari most kiáltotta el az első
vacsorázok rendeléseit, a séfek halkan nyugtázták feladataikat,
aztán ki-ki munkához látott. Alain Dufrais végigtekintett a
csatatéren, és megengedett magának egy parányi, elégedett
bólintást.
Bruno is jobban érezte magát a pátissier-sarokban. A
gardemanger-harcállásban emberhiány állt be, ennél fogva
Hugó Kasst átmenetileg elvezényelték a desszertek közeléből, így
Bruno zavartalanul munkálkodhatott.
Váratlanul pisszegést hallott. Körülnézett, de nem találta a
hang forrását. Aztán meglátta, hogy Tommaso guggol a tűzhely
mellett.
– Hé, Tommaso! Mi van?
– Helyet kell cserélnünk. Itt vannak Carlotta szülei. Tudod,
Ferrara doktor és a felesége.
– Miért? – hüledezett Bruno.
– Nem tudom. Gondolom, azért, mert úgy tudják, hogy itt
főzök. Nyilván megint dugni akar a pasas.
– Azt kérdeztem, hogy miért kell helyet cserélnünk?
– Mert ha meglátnak, tudni fogják, hogy csak pincér vagyok.
Ha pedig elbújok, senki se szolgálja ki őket. Úgyhogy itt kell
elbújnom, neked pedig fel kell venned a formaruhámat, és
vállalnod kell az asztalukat.
Bruno sóhajtott Egy pillanatig nagyon szerette volna azt
mondani Tommasónak, hogy felejtse el a dolgot, ám azok a lopott
csókok még mindig nyomták a Ielkiismeretét. – Rendben van, de
vissza kell érnem a harcállásba, mire befut a rendelés az első
dolcé-ra!

Ugyanebben a percben négy férfiú vonult be az étterem ajtaján.

Noha drága ruhát viseltek, járásuk slampos fesztelensége azt
sejttette, hogy nem tartoznak a Templi szokott vendégköréhez.
Alig másfél méteres, liliputi emberke haladt az élen, akinek
remekbe szabott öltönyét nyilván külön e miniatűr jelenségnek
készítették.
Az egyik pincér már sietett is feléjük, ám mielőtt kinyithatta
volna a száját, az emberke közölte vele: – Foglalt asztalunk van.
Négy személy, Norca névre.
A pincér megnézte a listáját. Igen, volt ilyen foglalás. Azt nem
tudhatta, hogy az igazi Norca urat, az üzletembert, aki eredetileg
lefoglalta az asztalt, aznap reggel beszélték rá, miszerint barátai
bizonyos, jó összeköttetésekkel rendelkező barátainak, kedvéért
mondjon le a Templiről. Norca először tiltakozott – végül is
három hónapja spórolt erre az asztalra, és alig várta, hogy a
Templiben ehessen ám palermói főnökének kurta-furcsa hívása
és röviddel később legfontosabb nápolyi ügyfelének telefonja
meggyőzte, hogy sokkal kevésbé idegőrlő lenne, ha az ebédidőt a
munkahelyéhez közeli kis borbárban töltené, ahol jelenleg is a
szíverősítő grappáját szopogatta.
–Úgy látom, minden rendben – mondta a pincér vontatottan.
– Helyes! – Teodoro megpaskolta a pincér karját. – Akkor hát
vezessen az asztalunkhoz!
Mikor keresztülmentek a báron, az egyik ember hanyagul
leemelt magának egy palack whiskyt. A pincér úgy tett, mintha
nem venné észre.

A hír, hogy maffiózók tartózkodnak a Templiben, futótűzként

harapózott el az étteremben, és onnan átterjedt a konyhára. Alain
Dufrais megmerevedett, a sapkájáért nyúlt, és feszes lépésekkel
elindult az étterem ajtaja felé, ám a főpincér megelőzte.
Franciscus olasz volt, és tudta, hogy működnek az ilyen dolgok.
Suttogva hadart valamit a konyhafőnöknek.
Egy pillanatig úgy rémlett, hogy Alain el fogja ereszteni a füle
mellett. A konyhafőnök arca rángott. Majd óriási erőfeszítéssel
sarkon fordult, és visszatért a tálalóba.

Régen volt az, amikor Bruno utoljára pincérkedett. Azonkívül a

Templiben az asztalnemű ijesztő ütegei fenyegettek minden
abroszon, a pincérnek kellett tudnia, mit melyik pohárba töltsön,
és neki kellett gondoskodnia róla, hogy minden fogás mellé a
megfelelő evőeszköz kerüljön, így aztán Bruno villámgyorsan és
rettenetesen összezavarodott. Szerencsére dr. Ferrara és felesége
úgy turbékoltak, mint két kamasz, és tudomást sem vettek a
pincérről, amíg sor nem került a rendelésre, amikor is a doktor
magához intette Brunot:
– Jól tudom, hogy dolgozik maguknál egy Tommaso Massi
nevű séf?
– Igen, természetesen.
– Megmondaná, hogy mik azok a mentben, amiket ő készített?
– A dolcé-k – felelte Bruno.
– Ebben az esetben – fordult Ferrara doktor a hitveshez –
csak egy primo-t eszünk, és utána Tommasónak valamelyik
desszertjét.
Bruno eliszkolt, mielőtt a főpincér kiszúrhatta volna.
Szerencsére a Templiben olyan tömegű pincér dolgozott, hogy
eggyel több nem keltett feltűnést.

Teodoro asztalánál maga Franciscus szolgált fel. Bevezetőnek

közölte, hogy az urak tekintsék magukat a cég vendégeinek.
Továbbá, mormolta, ma különlegesen jóra sikerült a
konyhafőnök specialitása, a pácolt bárányhús
petrezselyemmártásban.
– Én posta carbonará-t eszek és marhasültet – közölte
határozottan az első ember.
– Én ugyanazt – mondta a szomszédja.
– Az igazat megvallva, nincs... – kezdte Franciscus, aztán
elhallgatott.
– Mivel csütörtök van, nekem hozzon gnocchi-t – mondta a
harmadik.
– Nekem szintén gnocchi-t és egy piccata Milanesé-t, utána
pedig tiramisu-t – mondta kegyesen Teodoro, és visszaadta
Franciscusnak a menüt, amelyet ki se nyitott. – A bor
kiválasztását magára bízom, mivel úgyis maguk fizetik.
– Természetesen! – Franciscus kissé meghajolt. Remélhetőleg
még megvan a pincében és iható állapotú a Cháteau Petrus.
— Két posta carbonara! Két gnocchi! Két marhasült,
ropogósan! Egy piccata Milanese! — suttogta az iszonyodó Karl,
mintha attól, hogy lehalkítja a hangját, a szavak kevésbé
szennyeznék be Monsieur Dufrais konyhájának magaslati
levegőjét. A séfek ugyanolyan elhalón jelezték, hogy hallották.
Karl rövid szünet után a ímmww-val fejezte be a rendelést. Ha
volt is valami sajátos a válaszoló patissier hangjában, senki sem
vett tudomást róla, mert túl kétségbeesetten törték a fejüket,
hogy miként fogják elkészíteni az ismeretlen római ételeket.
Tommaso belebámult a hűtőszekrénybe. A tiramisu, ezt tudta,
tulajdonképpen feketekávéba és konyakba áztatott piskóta,
tojáshabbal és mascarpone sajttal koronázva. De milyen
arányban? Mivel kezdje? Bár lenne egy szakácskönyve!
Mondják néha a rómaiakról, hogy rettenetesek a szervezésben,
de lángelmék a rögtönzésben. A rettenthetetlen Tommaso
kiszedett ezt-azt a hűtőből, és nekilátott rögtönözni.

Franciscus, aki a Petrust bontotta, kővé dermedt. Esküdni mert

volna rá, hogy az egyik séfet látta pincérnek öltözve, amint éppen
bort tölt egy vizespohárba! Az orrához emelte a Petrus parafa
dugóját, és pillanatnyi megnyugvásra lelt a pincézés hosszú
éveiben fenségessé, magasztossá érett, dús aromában. Öntött egy
keveset egy pohárba, hogy ellenőrizze a minőségét, ami tökéletes
volt, aztán megengedett magának egy idegnyugtató kortyot.

Bruno még idejében ért vissza a pátissier-harcállásba, és

megakadályozhatta, hogy Tommaso továbbküldje a tálalóba azt a
förtelmes kinézetű kotyvalékot, amit ő egy kutyának nem vetett
volna oda. Szerencsére a konyhafőnök nem figyelt rájuk.
– Van itt valaki, aki tudja, hogy kell elkészíteni ezeket a
parasztételeket? – mennydörögte. – Maguknak, barbár
olaszoknak csak kell legyen valami támpontjuk, az ég szerelmére!
– A gnocchi-ról van szó! – súgta Tommaso, miközben
lerángatta magáról a konyhai fehéret, és elkapta Bruno kezéből a
zakóját. – Meg a piccata Milaneséről.
– Én tudom! – kiáltotta Bruno. Egy pillanatig csend volt, aztán
a konyha a megkönnyebbülés közös sóhajával fordult a pátissier
felé.
A római gnocchir-t össze se lehet hasonlítani azzal a könnyű,
habos gnocchi-val, amely Olaszország többi részében ehető.
Először is nem krumpliból készül, hanem grízből, a durvára őrölt
durumbúzából, lényegében úgy, mint a palacsinta.
– Egy serpenyőben összekeverjük a tejet és a grízt –
magyarázta Bruno főzés közben. – Hozzáadunk egy felvert tojást,
és néhány percig hűlni hagyjuk. Aztán köröket szaggatunk ki
belőle, meghintjük sajttal, és sütőben kisütjük. – Míg beszélt,
összeállított egy tiramisu-t. Karl főszakács, akit már eligazította
piccata Milanesé-t illetően, buzgón aprította a petrezselymet és a
pármai sonkát.
– Ha van, vágjál bele egy kis szalonnabőrt! – kiáltott oda neki
Bruno.
Egy másik séf a mártást főzte a tésztához. A többi rendelést
elfelejtették, mert az egész konyhát kivezényelték az ismeretlen
menühöz.

Bruno, miután elintézte a secondó-kat, sort kerített a

zöldségekre. Már elő volt készítve a carciofino, a zucchini, a
treviso és a kardi. Egyidejűleg elkezdte megszervezni a többi
rendelés teljesítését, ide vezényelve át az olasz ételektől majdnem
az összes sous-t, és még arra is talált időt, hogy ellenőrizze a hús
sütését.
– Tudod, hogy Franciaországban is létezik egy nagyon hasonló
fogás? – kérdezte a piccatá-t készítő Karl. – Csak mi fekete
olajbogyót adnánk hozzá, és egy kis konyakot. – Nosztalgikusan
mosolygott. – Azóta nem ettem, hogy eljöttem Provence-ból, és
ez a szag úgy visszahozza!
Bruno vállat vont. – A fekete olajbogyó elnyomná a
petrezselyem ízét, de ami a konyakot illeti, csak nyugodtan, az
nem árthat neki.

Általános megdöbbenésre a maffiózókat elnémította az étel nem

várt kiválósága, és a Templiben lassan helyreállt a normális
légkör.
– Nagyon furcsa hely ez! – jegyezte meg dr. Ferrara, ahogy
körülnézett. – Hiszen az a főpincér részeg!
– Csak jól érzik magukat – vélte a felesége. – Milyen a primó-
d?
– Fantasztikus. A tied?
 Costanza nem felelt, csak megszorította a férje combját az
asztal alatt.

Evés után Teodoro és két társa az asztalukhoz kérették

Franciscusszal a konyhafőnököt.
Alainre sok mindent lehetett mondani, de bizonyosan nem
volt gyáva. Az órára pillantott, és kurtán közölte a főpincérrel,
hogy tájékoztassa a négyes asztalt, miszerint majd egy negyedóra
múlva megy, amikor vége a műszaknak.
Viszont Franciscus gyáva volt, ezért kissé szabadon
tolmácsolta ezt az üzenetet. – Monsieur Dufrais pont most ugrott
ki valamiért, de amint visszatér, azonnal jönni fog – mondta
Teodorónak.
Midőn Alain végre méltóztatott leereszkedni az étteremhez,
kabinetkérdést csinált belőle, hogy amint szokta, az óramutató
járása szerint körüljárja az asztalokat, utolsónak érkezve a
maffiózókhoz. Ám avastag szivartól és a százéves konyaktól eltelt
férfiak túlságosan rózsás kedvükben voltak, hogy ilyesmin
orroljanak.
– Az étterme, barátom, kicsit cifra az én ízlésemnek – szólt
Teodoro viszont a főztjük első osztályú. Csak arra ügyeljen, hogy
vendégszeretően fogadja a munkatársaimat, és még sokra viheti.
– És miről fogom megismerni az ön munkatársait? – kérdezte
Alain fagyosan.
Teodoro töprengett egy pillanatig. – Semmiről – mondta. –
Legyen kedves minden rómaihoz, csak a biztonság kedvéért. –
Társai mennydörögve hahotáztak. Egyedül Alain nem osztozott a
jókedvben.
– Köszönöm a bókot – szólt mereven, és már ment is tovább.
Dr. Ferrara áthajolt a szomszéd asztaltól. – Ugye tudja, hogy
nem ám ő főz? – súgta meg Teodorónak.
– Nem-e?
– Nem. Van a konyhán egy fiatal olasz. Igazi zsenije a római
konyhának. Tommaso Massinak hívják. Most győzködöm, hogy
önállósítsa magát.
– Tommaso Massi – tűnődött Teodoro. Bólintott egyik
társának, aki feljegyezte a nevet a szalvétájára.
 – Vigyék a szemem elől ezeket a tálakat! – parancsolta a
konyhába visszatérő Alain. – Súrolják le a munkalapokat! És
tüntessék el az összes parasztételt!
– A szemétbe söpörte a maradék gnocchi-t, és gyilkosan
meredt Brunora. – Séf, üres a harcállása! Maga meg mi az
ördögöt keres itt? – Ez Tommasónak szólt, aki abban a
szekrényben lapított, amelyet véletlenül éppen kinyitott a
konyhafőnök.
– Csak egy kabátot kerestem, séf!
– Hát akkor siessen! És öltözzön fel tisztességesen!
– Ízlett nekik a vacsora? – kérdezte Bruno.
– Láthatólag.
– Nézze, arra gondoltam, hogy a helyiek talán örülnének, ha
néhány ilyen fogást fölvennénk a menübe.
Alain beledöfte a tekintetét. A homlokán lüktetett egy ér. –
Mikor utoljára körülnéztem, még én voltam a chef de cuisine
ebben az étteremben – mondta dermesztőn.
– Természetesen – válaszolta Bruno halkan. – Elnézést kérek,
séf.

– Meg akarom csinálni.

– Mit?
– Nyitni akarok egy éttermet dr. Ferrarával. Szerintem jó ötlet.
– Komolyan beszélsz?
– Miért ne? – Bruno vállat vont. – Nem olyan bonyolult az,
ahhoz képest, amit már megcsináltunk. Én főzök, te segítesz.
– Van ennek köze a zűrökhöz a Templiben? – kérdezte
Tommaso halkan.
Barátja kerülte a pillantását. – Meglehet.
– Tényleg hagyod, hogy ezek a tehetségtelen stricik
elkergessenek?
– Nem tudom. Igen, talán. De többről van szó. Ezek az ételek,
amelyeket a közelmúltban főztem Laurának – ezek nem Alain
receptjei, és nem Hugóéi. Senkiék. Az enyéim. És ha nem
hagyom ott a Templit, és nem kezdek el önállóan főzni, akkor
elvesznek. Nem érted, Tommaso? Esélyt kell adnom nekik, hogy
létezhessenek. Nem tudom én ezt elmagyarázni. Olyan ez, mint
mikor egy asszony gyereket akar.
 – Épp csak te azt akarod, hogy megegyék a gyerekeidet.
– Ugye mondtam, hogy nem tudom megmagyarázni – szólt
reménytelenül Bruno.
– Aztán ott van a tény, hogy most lóvá akarunk tenni
mindenkit. A szó szoros értelmében mindenkit. Vendégeket,
kritikusokat, szállítókat, személyzetet. Ez komoly dolog, Bruno,
nem afféle kis tréfa, hogy egy lány befeküdjön az ágyunkba. Ha
lebukunk – mert lebukunk – elszabadul a pokol. Soha többé nem
dolgozhatunk ebben a szakmában.
– Meglio un giorno da leone che cento da pecora, ahogy apád
mondogatta, Isten adjon neki örök nyugodalmat.
– Ó, Bruno, meséltem már, hogy halt meg az apám? –
kérdezte Tommaso.
– Nem hiszem, én meg nem akartam tolakodni.
– Belement a pirosba, és egyenesen egy kamion elé hajtott. Azt
képzelte, a kamion le fog lassítani a kedvéért. Hát nem.
– Ó.
– Néha megölik az oroszlánokat. Főleg, ha odahajtanak a
kamionok elé.
– Akkor még jó, hogy vendéglőt nyitunk, és nem fuvarozási
vállalatot.
Tommaso sóhajtott. Volt valami ebben a beszélgetésben, ami
azt súgta, hogy Bruno nem igazán figyel rá. Tapasztalatból tudta,
hogy az ő egyébként hihetetlenül engedékeny barátja hihetetlenül
konok bír lenni mindenben, aminek a főzéshez van köze. – Nem
bántana, ha dr. Ferrara engem hinne a konyhafőnöknek és nem
téged? – kérdezte.
– A legkevésbé sem. Sőt, príma társulás lehetne ebből. Te
csinálhatnád az összes baromságot, amit mostanában elvárnak a
séfektől: diskurálhatnál a vendégekkel, hízeleghetnél az
újságíróknak, tárgyalhatnál dr. Ferrarával, meg a többi –
miközben én csinálhatnám azt a részét, amit igazán élvezek.
 Tizenkettő
Tommaso és Bruno elment terepszemlét tartani a vendéglőbe,
ahova Carlotta apja be akart ruházni. Jelenlegi tulajdonosa a
nyugdíj felé ballagott, ennél fogva a trattoria is elég lepusztult
állapotban leiedzett; nyoma se volt benne csínnek vagy ízlésnek,
viszont mindent körüllengett a nemtörődömség szaga.
Christophe rezignált mentegetőzéssel vezette körül őket. –
Még megvannak a törzsvendégeink – árulta el a két
fiatalembernek viszont rengeteg a közelben az étterem, és
mostanában már nem esznek olyan sokat házon kívül az
emberek.
– Hallod ezt, Bruno? – kérdezte Tommaso jelentőségteljesen.
– Az emberek nem esznek házon kívül.
– Róma legjobb éttermében mindig telt ház lesz – felelte
Bruno dölyfösen.
– Kínszenvedés fizetni a személyzetemnek – folytatta
Christophe. – Van, hogy még a jó években is veszteségesek
vagyunk.
– Hány embert alkalmaz? – kérdezte Tommaso.
– Kettőt. Johann nekem segít a konyhán, Marie a pincérnőnk.
– Lehalkította a hangját. – Köztünk maradjon, de a legtöbb
törzsvendégünk miatta jár ide. – Odakiáltott egy fiatal nőnek, aki
evőeszközt válogatott az étterem túlsó végében. – Gyere már ide
köszönni, Marie!
Marié megfordult. Hollófekete hajú, sötét bőrű, telt ajkú és
mellű nő volt; úgy kígyózott át a csábos idomaival a szorosan álló
székek-asztalok között, hogy Tommasónak azt kellett mormolnia:
– Fosse ’a Madonna! – és automatikusan felragyogtatta a
leghódítóbb mosolyát. Marie morcosan nézett vissza, amiről
Tommaso nem vett tudomást. Ilyen lánytól el is várunk egy kis
morcosságot.
– Nagyon örülök – mondta Bruno, és kezet rázott a lánnyal. –
Mondja, Christophe, milyen gyakran végeztetnek karbantartást a
tűzhelyeken?
 – Félévente. – Nem Christophe válaszolt, hanem Marie. –
Legalábbis amióta én itt vagyok. Hogy azelőtt? – Vállat vont. – Ki
tudja? Kicsit trehány volt a papírmunka.
– Marie besegít az adminisztrálásba is – magyarázta
Christophe.
– Leginkább udvarolok a hitelezőknek – mondta Marié:
– Biztosra veszem, hogy nagyon jól csinálja! – mondta
cinkosan Tommaso. Marie levegőnek nézte. – Természetesen
nagyon reméljük, hogy maradni fog! – folytatta a fiatalember.
– Maradhatok – vonta meg a vállát a lány. – Attól függ, mik a
terveik. Ha tetszenek, esedeg maradok egy kicsit, és megnézem,
hogy válnak be.
– A tervünk egyszerű – mondta Bruno. – Nálunk lesz kapható
a legjobb étel egész Rómában. Tisztességes római koszt,
ugyanazok a fogások, amiket a nagymamáink főztek, de
korszerűsítve. Kissé egyszerűbb, könnyebb változatban, itt-ott
módosítva, hogy újszerű és meglepő legyen.
– Hmm – gyanakodott Marie. — Gondolom, akkor kicserélik a
berendezést is?
– Nekem így is tetszik! – biztosította Tommaso.
Bruno felnyúlt a sötét gerendáról csüngő fokhagymafüzérért,
és megszorította. A hagyma szétporlott a markában. – Jó, itt-ott
ráfér egy kis felújítás! – ismerte el Tommaso. – De a hetvenes
éveknek ez a stílusa akkor is nagyon népszerű!
– Ez egy tetűfészek – szögezte le Marie. – Át kell alakítani
annyira, hogy vonzza a fiatalabbakat, de nem annyira, hogy
elijessze a törzsvendégeket. Segítene rajta egy kis tisztességes
világítás, de rá kell szánniuk legalább ezer eurót az új drótokra.

– Csinos! – jegyezte meg Tommaso hanyagul, mikor megittak

kettesben egy kávét a látogatás után.
– Ki?
– A pincérnő.
– Nagyon gyakorlatiasnak látszik. Ami, őszintén szólva, lévén,
hogy egyikünk sem az, még isteni áldás lehet. – A barátja szeme
közé nézett. – Na, akkor megcsináljuk, vagy nem?
– Abszolúte – mondta Tommaso, láthatólag elfelejtve minden
aggályát.
 – Helyes, Valami mást nevet kell adnunk neki, hadd tudja a
nép, hogy megújult a vezetőség.
Tommaso egy percig gondolkozott. – Mit szólnál ahhoz, hogy
Il Cuoco? – javasolta.
– „A Szakács.” Hmm.. Téged értünk rajta, vagy engem?
– Egy kicsit mindkettőnket.
– Hát akkor Il Cuoco. – Bruno fölemelte feketekávés csészéjét.
— Róma legjobb éttermére!

Más dolog néhány receptet alkotni, ismét más dolog egy egész
menüt. Ez, mint Bruno hamarosan rájött, sokkal több munkát
követel. Am neki ebben is ugyanaz volt a múzsája: Laura.
Lakásuk kis konyhájában sorra születtek az új fogások. Bruno
a hagyományos római étkeket igyekezett új életre kelteni, ám
megpróbált beleadni valamit magából is, ugyanakkor feldúsítva
őket azzal a minőséggel – a rafináltságnak és az egyszerűségnek,
az üdeségnek és a fanyarságnak, az ártatlanságnak és a
dörzsöltségnek azzal az elegyével, amelyet úgy szeretett
Laurában. Minden tál ételnek, amelyet Bruno teremtett, bizonyos
értelemben a lány ízét kellett megőriznie.
Dudorászott munka közben, és önfeledten forgatta magát az
ízek és kombinációk örvényével. Midőn később visszagondolt
ezekre a napokra, élete egyik legboldogabb idejét látta bennük,
amikor még – minden lehetséges volt, mikor még nem tört össze
a szíve, csak meghasadt.
Laura úgy döntött, hogy megmutatja néhány kedvenc képét
Tommasónak.
– Caravaggio hírhedt volt az indulatosságáról -magyarázta a
gyík harapta fiú képe előtt. – Egyszer tőrt rántott egy másik
művészre, mert összeszólalkoztak a festészeten. Ó, és szeretett
enni! Egyszer megkérdezte egy pincértől, melyik articsóka
készült vajjal, és melyik olajjal. A pincér azt felelte, hogy ha
szagról nem tudja, akkor valószínűleg ízről sem fogja érezni a
különbséget. Erre Caravaggio megütötte.
– Ja – bólogatott minden lelkesedés nélkül Tommaso. –
Nehéz életük van a pincéreknek.
 — Caravaggio megszállottja volt a realizmusnak -folytatta a
lány. – A római közembereket akarta ábrázolni a képein, nem a
Biblia eszményített alakjait.
De Tommaso addigra továbbment. Ő úgy képzelte a
múzeumba járást, hogy az ember körbelohol, egy pillantásra
méltatja, amin megakadt a szeme, de sose áll meg, hogy minél
hamarabb a kijáratnál lehessen.
Laura egy idő után feladta. Mit számít, ha Tommaso nem
osztozik az ö rajongásában a művészet iránt? Van most neki épp
elég gondja.

Tommasot valóban nyomasztotta valami, mégpedig az Il Cuoco

felújítása. Több dolog is összeesküdött ellenük, azzal fenyegetve,
hogy túl kell lépniük a költségvetést. Dr. Ferrara szert tett valami
új partnerekre, akikről némileg elnagyoltan nyilatkozott, de a
pénz, amit elkölthetett, nem volt korlátlan, és sose tűnt elégnek.
Először is ott volt az átalakítás, ami hihetedenül költségesnek
bizonyult. Aztán ott volt a vén Christophe borospincéje – Marie
tetemes térítést kötött ki a vételáron belül az öregnek a borokért,
amelyeket majd otthagy nekik. De az volt a legrosszabb, hogy
Bruno a költségekre ügyet sem vetve fogadta fel a személyzetet és
rendelte meg a szupermodern konyhai felszerelést. Ebben nem
ismert kompromisszumot. Mikor Tommaso megkérdezte, hogy
tényleg szükség van-e fafűtésű kemencére vagy húszsebességes
mixerre, barátja csak bámult rá értetlenül.
Tommaso úgy döntött, hogy ezt egyetlen módon
ellensúlyozhatják. Bruno megkapja a felszerelést, ami kell neki,
de a többit úgy szerzik be, ahogyan ő töltötte fel a kamrájukat,
csóró kezdő pincér korában. Estéről estére úgy hagyták el a
Templit, hogy megtömték á zsebüket evőeszközzel. Hangosan
csörömpölve trappoltak le a dombról, és otthon beleborították a
zsákmányt egy dobozba.
– Ilyen ütemben egy évbe telik, mire eleget szerzünk —
állapította meg Tommaso, amikor az egyik estén szemlét tartott a
doboz felett. – Riadóztatok.
Ettől kezdve a Templiben járványos méreteket öltött a
csóreszolás. Franciscus, mikor kinyitotta az evőeszközös fiókot,
azt látta, hogy egyáltalán nem maradt kiskanál, míg a tálkák,
tálcák, salátástálak, sőt még az ólomkristály is olyan ütemben
fogytak, mintha szellem garázdálkodna az épületben.
– A maffia! – mondta kétségbeesetten a főpincér Alainnek. –
Tehetetlen velük szemben az ember, ha egyszer rászállnak ezek a
tolvaj tekergők!
Alain nem óhajtotta viszontlátni Teodorót és tésztaevő
társaságát. – Akkor ezzel kell együtt élnünk. Rendeljen pódást, és
emelje újabb tíz százalékkal az árakat.
. Baráti társaságuk egykettőre tudomást szerzett a dolgok
állásáról. Vincent, Sisto, számos régi és új munkatárs
rendszeresen beugrott segíteni, vagy hozzájárult a zsákmányhoz.
Az Il Cuoco borhűtői a Hilton és az Intercontinental címerével
büszkélkedtek, a konyha zsúfolásig megtelt a Radissonból és a
Marriottból kicsempészett holmival. Sisto egyszer úgy állított be,
hogy egész mosogatót hozott a hóna alatt, és csak azért nem esett
le a robogóról, mert a másik zsebébe gyömöszölt elektromos
gyümölcsléprés visszahúzta.
Belsőépítészre nem lévén pénz, a munka nagyját Bruno és
Tommaso végezte el, mielőtt dolgozni mentek a Templibe. Egy
napon a falakat festették, amikor valami furcsa hang hallatszott a
porvédő huzatok alól, mint kiderült egy ősrégi telefoné, amelynek
rozsdamarta csengője olyan lazán lötyögött, hogy csak valami
kehes nyöszörgés telt tőle.
– Pronto! – szólt bele Tommaso.
– Il Cuoco?
– Si, de még nem vagyunk nyitva.
– Na és mikor lesznek? – türelmetlenkedett a hang.
Tommaso a hasára ütött. – Két hét múlva, szombaton.
– Helyes. Asztalt akarok foglalni.
– Az első vendégünk! – álmélkodott Tommaso, visszahelyezve
a villára a kagylót. – Úgy látom, tényleg lesz belőle valami!

Laura fel akart venni egy fehér vászonsortot, amit hosszú ideje
nem vett fel, ám kiderült, hogy nem megy rá. Megpróbálkozott
egy másik nadrággal, de az is szorította egy kicsit.
Még sose kellett izgulnia a súlya! miatt De most, hogy
szemügyre vette magát a lakásuk pici tükrében, el kellett
ismernie, hogy az alakja vitathatatlanul kitelt.
 – Oda se neki – mondta Judith. – Bőven van bugy-gyos
cuccom, amiből kölcsönözhetsz. Különben is, ennyit csak megér
az a fantasztikus szex, vagy nem?
Laura tétovázott. Még nem árulta el a barátnőjének, hogy a
szex Tommasóval tulajdonképpen nem is olyan fantasztikus. Ó,
persze, Tommaso gyönyörű, és úgy főz, hogy neki előre zsibong
minden idege az izgatott várakozástól, de ami magát a szexet
illeti, lassan kezd kialakulni benne a meggyőződés, hogy
Tommaso kissé – nos, célratörő. Hogy azt ne mondja: felületes.
Néha úgy zavarja le a szeretkezést, hogy hamarabb elkészül egy
római pizzánál. Mintha abból az aprólékos lassúságból, amellyel
főz, az ágyban változna vissza a másik Tommasóvá, a
türelmetlen, robbanékony olasszá, aki óránként kilencven
mérfölddel vezet, egy kortyra küldi le a feketekávét, és nyaktörő
sebességgel robog végig a képtárakon. Bár ez igazán csekély ár
akkor, ha mindén más olyan tökéletes.

Mikor Bruno végre összeszedett annyi bátorságot, hogy közölni

merje Alainnel kilépési szándékát, a chef de cuisine félrevonta.
– És hova megy? – kérdezte higgadtan.
– Saját éttermet nyitok.
– Rómában?
– Si, Rómában.
Alain sóhajtott. – Nézze – mondta kedvesen maga jó séf. Ha
néha keményen bánok is magával, csak azért teszem, mert látom,
hogy olyan, mint én, érti az ételt, tehetséges. De ki merné
jelenteni, hogy mindent tud?
– Természetesen nem. Senki sem tud mindent.
– Akkor miért olyan sietős felhagynia a tanulással? Ha
csakugyan el akar menni innen, hadd bonyolítsák le néhány
telefont a maga érdekében. Jó helyet tudnék szerezni magának,
olyan embernél, akitől rendesen tanulhat. Nem akar a
legjobbakkal dolgozni? Felhívhatom Bras-t, Martint, Ducasse-t...
akár Adriát is, ha kedve van Spanyolországhoz. Mi folyamatosan
tartjuk a kapcsolatot, mint tudja. Egyetlen szavamba kerül, hogy
bármelyikük kialakítson magának egy munkakört, úgy, ahogy én
is helyet adtam Hugónak. Magának egyszerűen nincs annyi
tapasztalata, hogy önállósulhasson. Váljon pár évet, tanukon még
egy kicsit, aztán ha készen áll, mi fogunk segíteni, hogy
beindíthasson egy tisztességes éttermet, és elnyelje a csillagait.
Higgye el, a félmunkának nincs értelme.
Bruno habozott. A bálványai voltak a séfek, akiknek a nevét
Alain megcsillogtatta előtte. Néhány hónapja még a jobb kaiját
vágatta volna le, hogy azt mondják rá, van olyan jó, hogy Guy
Martinnel vagy Michel Bras-val dolgozzon.
De néhány hónap alatt sok minden megváltozott. Szerelme
Laura iránt valamilyen értelemben átalakította a főzéssel
kapcsolatos érzéseit is. Mindennel, amit a lánynak főzött,
magáról is megtudott valami újat, többek között azt, hogy innen
nem fordul vissza.
–Ez kedves öntől, séf, és örökké hálás leszek érte – mondta. –
De már döntöttem.

– Furmányos vén tróger! – jegyezte meg Tommaso, hallván,

miket mondott Alain. – Csakis azért szeretne Rómán kívül látni,
mert nem akarja, hogy az Il Cuoco elhódítsa a vendégeit!
 Tizenhárom
– Mondd meg, Tommaso, de őszintén – kérdezte egy reggelen az
öltözködő Laura –, nem kezdek én elhízni?
– Dehogy kezdesz! – válaszolta Tommaso, amiben igazat
mondott, mert noha Laura bizonyosan felszedett néhány kilót,
messze állt az elhízástól. A fiatalember sóhajtott. Kezdte
fárasztani Laura örökös igénye a megnyugtatásra, arról nem is
szólva, hogy milyen sokáig tart begerjeszteni az ágyban.

Rómában nincs valami nagy választék edzőtermekben. Az átlagos

olasz férfi, ha kénytelen szembenézni a tükörben a növekvő
derékbőségével, vagy beruház egy bővebbre szabott nadrágba,
vagy új tükröt vásárol, míg az olasz nőnek a génjeibe van
programozva a karcsúság, legalábbis az esküvője napjáig.
Ennélfogva nem is meglepő, hogy mikor Laura letudta első
edzését a zengzetes nevű Gymnasia di San Giovanniban, több
amerikai ismerősét is felfedezte, köztük Kim Fellowest, aki keleti
parti alma materének emblémájával díszített fakó tré-
ningruhában húzta az evezőt, az ergométer tanúsága szerint
percenként huszonnyolc csapással.
– Üdv, dr. Fellowes! – kiáltotta, fellépve egy futószalagra.
– Jó reggelt! – kiáltott vissza a tanár. A vége felé járt a napi
ezer méterének, de alig lihegett. – Magát még nem is láttam itt.
— Csak ma kezdtem – magyarázta Laura.
Fellowes figyelmesen nézte a futni kezdd lányt. Bőre
hamarosan kipirult, megizzadt, és alig észrevehető, édes szagot
árasztott: a nyári füvekét, a mézét, az olívaolajét, a sóét. Bruno
fdztjének ízei, Laura bőrének finom aromájával keveredve,
másodszor is megfűszerezték a levegőt.
Az evezogép kijelzője ezer métert mutatott, ám Kim folytatta
az evezést az élvezet kedvéért, hogy Laurát nézhesse. A lány
lófarokba kötötte a haját, nyakának pihéin verejték gyöngyözött,
mint a behűtött fehérbor poharán a pára. Van benne valami
vitathatatlan finomság, gondolta a tanár. Az itteni diákság
általában csupa ripőkbol áll. Gazdag emberek elkényeztetett
kölykei. De Laura más. Úgy habzsolja az ő művészettörténeti
előadásain a tudást, mint aki egész életében erre éhezett, és
boldog, hogy végre valami igazit kap az iskolában adagolt vizes
gríz helyett.
Egy ilyen lányba majdnem bele lehetne szeretni. Persze oktató
és tanuló kapcsolatát tiltják a szabályok, de Olaszországban
vannak, ahol valamivel rugalmasabban kezelik a szabályokat. És
a korkülönbség is álig pár év – kevesebb, mint például Dante és
Beatrice vagy Petrarca és az ő Laurája között.
Mire Laura lezuhanyozott és előkerült az öltözőből, dr.
Fellowes a hirdetőtáblánál várta, elegánsan a vállára vetve
szvetterét. – Arra gondoltam, talán kedve lenne elkísérni egy kis
városnézésre – mondta elfogódottan.
– Milyen városnézésre?
– Az én saját Rómámba. Vannak itt csodálatos gyűjtemények,
amelyeket sose nyitnak meg a nagyközönség előtt. Utána – vállat
vont – esetleg bekaphatnánk valahol egy könnyű villásreggelit?
– Nagyszerű! – örvendezett Laura.
Fellowes olyan helyekre vitte, amelyeknek még a létezéséről
sem tudott – parányi palazzókba, ahol kurátorok és
archiváriusok tárták ki előttük páratlan műremekeket rejtő, sötét
szobák sgtaját. Betessékelte biztonsági őrök mellett a Farnese-
palotába, jelenleg a francia nagykövetségre, amelynek mesés
Carracci-mennyezetfreskói alól rég kirekesztették a vulgáris
hordákat. A Palazzo Doria-Pamphiliben bevitte a család
magántermeibe, és ott elcsevegtek valakivel, akinek pont olyan
arca volt, mint a Tiziano-portréknak a falon. Jártak ékszerré
cizellált, parányi kápolnákban, fényűző szalonokban, fejedelmi
mennyezetek alatt, félhomályos templomokban, ahol a
felpöccintett, villanykapcsoló leírhatatlan szépségű, hatalmas
freskókat hasított ki a sötétségből.
– Most már elég – mondta végül a tanár. — Éhgyomorra nem
lakathatjuk magát torkig művészettel. – Elkalauzolta Laurát egy
terecskére, ahol a vendéglő tulajdonosa név szerint üdvözölte.
Alig néhány perce foglaltak helyet, és már az asztalukra is került
a behűtött Orvieto és a rendhagyóan hosszú grissino.
 – Attól tartok, a diétám miatt nem nagyon dúskálhatok a
szénhidrátban – mentegetőzött Fellowes –, így csak egy salátát
eszem, de maga nyugodtan rendeljen, amit szeretne.
– Én is salátát kérek – mondta Laura. – Az utóbbi időben
túlzásba vittem az evést, és nem akarom máris tönkretenni, amit
a tornateremben elértem.

– Laura eljön a megnyitóra? – kérdezte Bruno. Tommaso elhúzta

a száját. – Hát őszintén szólva ezen még nem is gondolkoztam.
– El kellene – mondta hévvel Bruno. – Valami különlegeset
tervezek neki. Valódi reneszánsz menüt, a tanulmányai
tiszteletére.
– Ne csináld – intette Tommaso. – A megnyitón tele leszünk
fontos vendégekkel – talán még újságírók is jönnek. Rájuk kell
összpontosítanunk, nem Laurára. Miért kellene még több
receptet kitalálni, csak az ő kedvéért?
Bruno egy pillanatra iszonyú kísértést érzett, hogy mindent
elmondjon a barátjának. Azért, mert nekem ő az egyetlen, aki
fontos, akarta mondani. Azért, mert a világ összes jó kritikáját
odaadnám egy mosolyáért. Azért, mert úgy szeretőm, amilyen
szerelemre te, Tommaso, légy bármilyen nemes és becses
barátom, véleményem szerint sohasem lennél képes.
Ám ezeket a szavakat magába fojtotta, és inkább azt mondta: –
De gondold el, milyen hatást tenne az újságírókra és ezekre a
fontos vendégekre, ha tudnák, hogy bizonyos ételeket direkt egy
nő tiszteletére találtak ki! Erről beszélnének az emberek. Esetleg
még a barátnőjüket vagy a feleségüket is elhoznák, hogy hadd
próbálják ki.
– Hmm – mondta Tommaso. – Igen, ez már tetszik. A séf nagy
szenvedélye, a szerelem étkével elmondva! Klassz ötlet! Bár
nekem jutott volna eszembe!

Bruno a múzeumokban keresett ihletet. Tanulmányozta a

festményeket, vázlatokat készített a rajtuk látható ételekről. Volt
persze rengeteg gyümölcs meg szőlőfürttel koszorúzott Bacchus,
de Őt jobban érdekelte, amit az akkori átlagpolgárok ehettek a
fogadókban és kocsmákban. Szerencsére bőven volt kép az étkező
emberekről is. De még használhatóbbak voltak az Utolsó Vacsora
ábrázolásai, amelyeken természetesen a korabeli étkeket
örökítették meg.
Az egyik délutánon a Galleria Borghesében tanulmányozta a
festményeket, amikor egy ismerős hang váratlanul a nevén
szólította. Megfordult. Laura volt az.
– Hahó! – mondta nem titkolt meglepetéssel. – Hát te mit
keresel itt, Bruno?
A fiatalember elrejtette a jegyzetfüzetét, és egy új kiállításról
motyogott, amelyet szeretett volna látni.
– Hát ha már itt vagy, hadd mutassam meg a kedvenc
festőmet! – Laura belekarolt, és átvezette a szomszéd terembe.
– Caravaggiót?
– Ezt meg honnan tudod?
A fiatalember vállat vont. — Nyilván Tommaso említette.
Megálltak a fiú és a gyümölcskosár képe előtt.
– Te a fényt szereted — mondta Bruno. – Ahogy féloldalasán
világítja meg az alakot, és az arc másik fele eltűnik az árnyékban.
– Így van. Azt szeretem.
– Míg Tommaso – mutatott a festményekre a fiatalember – az
étel szemszögéből nézi mindezt.
– Csakugyan?
– Igen. Ő maga mondta nekem. Azt mondta, már a festés
módjából megállapítható, hogy melyik festő mit evett. Például ott
ni, Michelangelo – biccentett feléje – csakis firenzei lehetett, aki
a szimpla sülteket szerette: minél egyszerűbb, annál jobb. – A
terem másik végébe mutatott. – Viszont Raffaello csupa kellem
és könnyedség, akárcsak urbinói szülőföldjének konyhája. Ám
Caravaggio római volt, harsány római étvággyal. Nála az Utolsó
Vacsora is egy rendes római étkezés: ott van a sütőből azon
frissen kikerült szárnyas, mellette tálon a contomo, úgy, ahogy ő
rendelte volna meg magának a fogadóban, ahol lakott.
– Ezt mind Tommaso mondta?
Bruno rápillantott, hogy nem ugratja-e, de a lány halálosan
komolynak látszott.
– Azt hiszem, igaza lehet. – Laura ismét karon fogta a
fiatalembert, így folytatták sétájukat a képtárban. – Raffaello egy
pék lányába szeretett bele, és az ő tiszteletére kezdte ráfesteni a
képeire az apró péksüteményeket. Caravaggio pedig többnyire le
volt égve, tehát festés közben nyilván arra gondolt, mit eszik
legközelebb. Majd elmondom a tanáromnak Tommaso elméletét.
Azt hiszem, komolyan érdekelni fogja.
Ezen a délutánon Bruno egy vagyont fizetett egy régi
szakácskönyvért a Porta Portese-i ócskapiacon, és próbálgatni
kezdte az ötleteket. Végül sült csirke mellett döntött, fügével
töltött paprikával töltve; ezt csiszolta tovább, hogy méltó legyen
ahhoz, akinek szánja.

Laura kéjesen nyújtózik Tommaso ágyában. Szeretője már

elment, hogy ellenőrizze az utolsó előkészületeket az II
Cuocóban, mert ma lesz a megnyitó, és még ezer millió dolog
van, amit Tommaso nem végzett el.
Laura kikászálódik az ágyból, és öltözni kezd. Tegnap este
csillag alakúra lapított, ropogósra sütött zsenge articsókát ettek,
és a lány riadtan látja, hogy hosszú olajcsík éktelenkedik a
pólóján. Kinyitja Tommaso szekrényét, hogy keressen magának
egy tiszta pólót, és hátrál egy lépést
A szekrény belseje ki van tapétázva fényképekkel. Lányok
fényképeivel. Vánnak barnák, vörösök, néhány fekete olasz, de az
elsöprő többség szőke. Róla is van egy kép, és most eszébe jut az
első alkalom, amikor Tommaso készítette, ugyanebben a
szobában, rögtön az első éjszakájuk után.
Ó, mondja hangosan, mikor fokozatosan felfogja, hogy mit
jelent ez.
Ismét a lányokat nézi. Van jó pár tucat. Mikor alaposabban
megvizsgálja őket, azt is látja, hogy a képek zöme itt készült,
akárcsak az övé.
A gondolattól, hogy ez a sok nő mind megfordult Tommaso
ágyában ugyanabban, amelyet most ő oszt meg vele – könnyek
szöknek a szemébe.
– Francba!- mondja, mint az a valaki, aki megvágta magát, és
előbb a vér buggyan ki a vágásból, és csak egy-két másodperccel a
vér után jön a fájdalom.
De megjön.
Sorra jöttek a vendégek: Bruno észrevétlenül szemmel tartotta a
sarokasztalt, amelyet Laurának és a szobatársának foglaltak le.
Ám az az asztal üres maradt.
Fél kettőkor már záporoztak a rendelések. Okos dolog volt
ennyi embert idecsodíteni a megnyitóra. Jól jöttek Carlotta sajtos
kapcsolatai: a kis terem zsúfolásig megtelt olyan emberekkel,
akik az előző tulajdonos idején nemigen tették volna be ide a
lábukat. Köztük volt dr. Ferrara titokzatos üzlettársainak
méregdrága öltönyöket viselő, rosszképű csoportja, amelyet a
többi vendég óvatos reverendával kezelt.
Brunonak új élmény volt, hogy egy egész konyhát irányít;
rengeteg munkájába került, hogy minden étel kifogástalanul
tökéletes legyen. Majd jött egy rövid szélcsend, amelyben volt
ideje körülnézni. Tommaso olyan szerencsétlennek látszott, mint
a kutya, amelyiktől elvették a csontját.
– Hol van Laura? – kérdezte Bruno váratlan riadalommal.
– Nem jön – felelte a barátja érdesen. – Összevesztünk.
Bruno, aki a sütőből vett ki egy tepsit, megtorpant mozdulat
közben. – Min?
– Semmin. Jó, hát valamin. Bár én abban se látok semmi
értelmet. Miért szeretnek annyira kötözköd-ni a nők?
Úgy el volt kámpicsorodva, hogy Bruno átkarolta a vállát. –
Ószintén sajnálom, Tommaso. El tudom képzelni, mit érzel.
– Ez csak egy veszekedés – dünnyögte Tommaso.
– De látom, mennyire felzaklatott – mondta az együtt érző
Bruno.
– Miről beszélsz te? Nem lesz Laurával semmi baj. Attól
vagyok zaklatott, hogy be vagyok zárva ide – mutatta a konyhát
miközben ott kint történnek a dolgok. – Míg ő beszélt, berontott
Marie egy újabb köteg rendeléssel, odacsapta okét Bruno kezébe,
felkapott fél tucat tányért a tálalóban, és kirohant. – Érzem! Ott
kint van az életi Itt meg – körülnézett, vállat vont – csak főz az
ember.
– Ez a fontos része – mondta Bruno szelíden.
– De az a te részed. Én csak téblábolok. Nem adhatnál valamit,
amit megcsinálhatok?
– Dehogynem. A négyes asztalnak halat kell filézni.
 – Klassz. De mi az öröm a filézésben, ha senki se látja, hogy
csinálod? – kérdezte Tommaso siralmasan, mielőtt elkullogott.
Bruno nem tudott mit válaszolni. Az jutott eszébe, hogy ha bejön
a vállalkozás, keresnie kell Tommasónak valami tisztességes
munkát.
Folytatta a főzést, ám valahol a tudata mélyén nem tudott
megbékélni a ténnyel, hogy Laura nem fog enni az alkotásaiból.
Váratlanul elkészíthetetlennek rémlettek olyan fogások,
amelyeket néhány perce még kirázott a kisujjából. Befutott Marié
egy újabb köteg megrendeléssel, de Brunonak már az is nehezére
esett, hogy továbbkiáltsa őket a beosztott szakácsoknak, illetve
maga készítse el némelyiket. Az olajozottan gördülő futószalag
akadozni kezdett. Az emberek egymásba szaladtak, a fazekakból
zubogó víz loccsant a csupasz bőrre, egyes rendeléseket kétszer
készítettek el, vagy tökéletesen elfelejtették őket.
– Mit művelsz? – sziszegte Tommaso, mikor visszahozta a
filézett halat.
– Valahogy összezavarodtam – mondta Bruno nyersen.
– Mondd ezt még egyszer! Hát jól teszed, ha visz-
szazavarodsz, de villámgyorsan! Most cseszted el a hatos asztal
rendelését, pedig ott a Trova Roma tudósítója ül!
– Francba! – Bruno elölről kezdte a megrendelt ételt.
Bejött Marie egy csomó rendeléssel. – Na, mit gondoltok,
kijött be éppen most és kért egy asztalt?
– A miniszterelnök?
– Rosszabb. Alain Dufrais. Egy fiatalabb séfet is hozott
magával.
– Az Hugó Kass lesz – motyogta Bruno.
– Reménykedjünk, hogy nem ismeri fel a poharakat – mondta
Tommaso.
– Ültesd a maffiózók mellé. Akkor nem fog túl sokat nézegetni.
Amint mindenki pukkadásig ette magát, és a vendéglő harsogó
lármája elégedett zsongássá csendesedett.
Tommaso kint beszélgetett az örvendező dr. Fer-rarával.
Bruno egyedül maradt a konyhában. Észrevette a pulton a
barátja mobilját, és látta, hogy barátja Laurának fogalmazott
levelet.
 Felvette, elolvasta. Ez állt benne: Szia, Laura! Bocs
mindenért. Jössz holnap a CU-ba? Üdv, Tommaso.
Még nem küldték el. Bruno, fél szemmel az ajtót figyelve,
nehogy a barátja meglepje, elkezdte átalakítani az üzenetet.
Mire befejezte, így hangzott:
Volt valami, amit meg akartam főzni ma este –
A szerelem receptje:
Végy 1 amerikai lányt, akinek a bőre mézbarna & olyan
narancspiros szeplői vannak, mintha megpaprikázták volna a
vállát.
Töltsd meg ízekkel, bazsalikommal, paradicsommal,
fenyőmaggal és petrezselyemmel.
Több óráig melengesd gyöngéden a tenyeredben, időnként
megforgatva; tálald forrón, borra! és nevetéssel
ám sajnos, hiányzott az 1. sz. hozzávaló. Talán majd holnap?

Megnyomta a küldés gombját, és egy hosszú, idegtépő percig

várta, hogy a mobil elcsipogja a választ

Ez kedves! De miért várjunk holnapig? Később átjövök.

Remélem, minden rendben ment. Szeretlek x-szer, L.

Tommaso visszajött, felvette a mobilját, és azt mondta: – Ó!

– Mi az?
– Lehet, hogy véletlenül elküldtem az üzenetet. Mindegy, úgy
látszik, Laura megbocsátott.
– Akkor jó – mondta Bruno, elrejtve az arcát a serpenyőbe,
amelyet súrolt.

– Pronto?
– Én vagyok az, Carlotta!
– Szia, Laura. Mi van?
– Most megyek Tommasóhoz.
– Tehát kibékültetek?
– Nem, de most fogunk.
– Ez gyorsan ment.
Laura mosolygott. – Hadd olvassam be az üzenetet, amit most
kaptam tőle.
 Mikor befejezte, Carlotta annyit mondott: – Ó, Laura, ez
csodálatos!
– Ugye? Hát ezt biztosan elmentem.
– Kezd elég komolyra fordulni a dolog, nem? -kérdezte halkan
Carlotta. – Nagyon úgy hangzik, hogy rendesen bírjátok egymást.
– Meglehet. Tudod, először nem is vettem komolyan. De
mikor megláttam azokat a fényképeket, és elgondoltam, hogy
egyszer valaki másét tűzheti az enyém fölé – hát azt nem bírtam
elviselni. Mondtam már, hogy minden alkalommal, amikor nála
alszom, megváltoztatja a csengőhangomat?
– Édes. Pillanatnyilag mi az?
– „Stairway to Heaven.”
– Megfelelő, akkor is, ha egy kicsit kőkori. – Carlotta egy
pillanatig hallgatott. – Emlékszel? Kezdetben csak egy olyan férfi
kellett, aki ügyes kezíí. Most meg kezdesz szerelmes lenni.
– Tudod, mi a dologban az ironikus? Hogy tulajdonképpen
nem is olyan ügyes.
– Nem? – hökkent meg Carlotta.
– Mikor megismertem, teljesen testi dolog volt az egész.
Hiszen, isteni, igaz? De igazán azt szeretem benne, hogy
komolyan hisz valamiben. Van benne szenvedély és
céltudatosság. Tudja, hogy tehetséges, és mindent, az égvilágon
mindent megtenne ennek a tehetségnek a kibontakoztatására.
Tisztában vagyok vele, hogy időnként csak a második lehetek a
főzés mögött, de nem igazán orrolok érte, mert az, ami az első,
olyan adakozóan nemes dolog!
– Hú! Te szerelmes vagy!
– Lehet – ismerte el Laura.
– Most mit fogsz csinálni? Mármint amikor el kell hagynod
Olaszországot.
– Nem tudom. A szüleimnek már szóltam, hogy a nyár végéig
marádhatok. De hogy azután – nem is akarok gondolkozni rajta.
– Megérkezett az utcához, amelyben Tommaso lakása volt. Már
látta a fiúkat a Gennaróban, a grappás üveg mellett. – Itt is
volnék. Most szaladnom kell.
– Szép jó éjszakát, cara.
— Az lesz.
 Tizennégy

Stozzi magazin:

Cucina Románából Cucma Romantica

Hat hete ettem életem legjobb ebédjét. Rómában történt, a
szüleim lakásán, ahol egy tehetséges fiatal séf, Tommaso Massi,
szülővárosunk néhány fogásával vendégelt meg minket. Olyan
egyszerű menü volt, amilyennel a több száz római ristorante
bármelyikében találkozhatunk: pinzimonio; frissen készült
tortellini al pomodoro, saltinbocca; desszertnek csokoládés
tartufo. Hogy ezek az ételek a magas művészet rangjára
emelkedtek, az először is a nyersanyagok kiváló minőségének
volt köszönhető, másodszor pedig a séf ügyességének, akinek az a
szenvedélye, hogy újjáteremti az ilyen fogásokat, és felragyogtatja
őket dicsőségük teljében. Mint ahogy hihetetlen színpom-pában
tündökölnek elénk a Sixtus-kápolna freskói vagy Raffaello
stanzái, miután szakértő kezek megszabadították őket az
évszázadok alatt rájuk tapadt szenny és korom kérgétől, úgy
lesznek ezek az új életre keltett, hétköznapi ételek hihetetlenül
frissek és fényesek ennek a fiatal varázslónak a keze alatt.
Az ebédben az volt a legdöbbenetesebb, ahogyan hatott rám –
és ezen nem csak az ízlelőbimbóimat értem. Hogy is
fogalmazzak? Ahogy bekebeleztük az ételt, engem is bekebelezett
egy másfajta szenvedély. Ügy tűnik, Massi erőteljes, érzéki ízei,
virtuóz konyhai technikája olyan éhséget ébresztett fel bennem,
amely csak a hálószobában verhető el igazán.
Massi tökéletes megtestesítője lehetne a szerelem istenének,
mert egyszerre jóképű és bűbájos. Továbbá elragadóan szerény.
Ha a receptjeiről faggatják, szinte mintha nehezére esne
elmagyaráznia, mitől olyan ízletesek. „Ez csak ennivaló –
mondja, és vállat von. – Az ember megveszi, megfőzi, feltálalja.
Végső soron a szakács nem fontosabb a pincérnél. Egy igazán jó
pincér, az igen, annak van olyan tehetsége, amit ritkán becsülnek
meg értéke szerint.”
 A jó hírem az, hogy ez a rendkívüli séf ma már a saját
vendéglőjében főz, a Via Ostiensén található Il Cuocóban. Voltam
olyan szerencsés, hogy nem sokkal a nyitás után ehettem náluk,
és boldogan állapítottam meg, hogy Massi tehetségének nem
ártott meg az átmenet a nagyobb léptékbe. A római nők harapnak
a nyalánkságaira – a fiúik szintén.

Római Csemege:

Ebben a városban nincs elterjedve a „romantikus étterem”. Az

átlagos római inkább eszik neonfénynél, mint gyertyalángnál,
hogy jobban lássa, mit tesz a szájába. Ám az II Cuoco gyertyái a
Via Ostiensén nem rejtenek el semmit, kivéve talán az ételek
szépségét, azzal pedig még az is tisztában-lenne, akinek bekötik a
szemét. Itt hagyományos konyha van, leleményesen új életre
keltve, és a többi vacsorázó üdvözölt arcából ítélve ők is úgy
odáig voltak érte, mint mi. Feltétlenül ajánljuk.

Római Kimenő:

Fellini nyújt kezet a haspóknak abban, ahogy a trendi fiatal

überchef Tommaso Massi közelít a hagyományos római
traktához. A közönség fiatal, a vendéglő sötét, a zene divatosan
retró, a zaj jelentős, de a koszt megfelel az elvárásoknak. A
pletyka szerint ez a séf ért a nőkhöz; mikor Massi kijött a
konyhából, hogy körbejárja az asztalokat, a fogadtatás* amelyben
részesítették, jobban illett egy rocksztárhoz, mint egy
vendéglőshöz. Előre foglaltassunk asztalt – szükség lesz rá.

RómaHaverFórum.com:

Feladó: Alessandro Bonaguidi

> Hallottad, mit pletykálnak az II Cuocóról? A nők bevadulnak
a kosztjától.

Feladó: Miko Trenti

> Ja, voltam ott a barátnőmmel. Nekünk bejött. A teljesítmény
változhat.
Il Messaggero:

A Róma nevű kulturális imperatívusz hagyománya és ihlető

ereje tárul fel egy séf képzelőtehetségének ínyesmesteri
kalandozásaiban. A Ristorante 11 Cuoco mohó zarándokai
nyugodtan rábízhatják magukat Tommaso Massira, legyen szó
abbacchio alla cacciatorá-ról, coda alla vaccinará-ról, vagy a
konyhafőnök kulináris filozófiáját tükröző, titokzatosabb
fogásokról. Hivatkozási alapja a római hagyomány ízei egyszerre
vannak összhangban a múlttal és a jelennel, híven tükrözve egy
szigorú, szenvedélyes és alkotó civilizációt. Kb. 80 két személyre,
borral.

Névtelen üzenet www.e-pinions.it/roma honlapon:

Jesszuskám, igaz! Az utolsó szóigl Vigyetek el az II Cuocóba,

srácok – és nem csak vacsora lesz az étlapon!

The London Review

E rovat olvasói előtt már ismeretes, hogy volt szerencsém jelen

lenni Francois Mitterand utolsó ebédjén, amelyet Franciaország
rákban szenvedő elnöke akkor adott, amikor tisztában volt vele,
hogy bármikor elragadhatja a halál. Erre az emlékezetes
alkalomra nem sajtot vagy édességet rendelt. Az utolsó étel,
amelyet az elnök még meg akart kóstolni, a sármány volt, ez az
Európa-szerte nevetséges módon törvénnyel védett, apró
énekesmadár, amelyet Mitterand a hagyományos módon
fogyasztott, azaz asztalkendőt terítve a tulajdon fejére, hogy
jobban élvezhesse e madártani morzsa erőteljes zamatát. Én is
követtem példáját: egészben kaptam be a madarat, aztán
leharaptam a fejét, és egy tálkába köptem. Körülöttem az áhítat
pihegése volt az egyetlen hang, mikor asztaltársaim belehelték
aromáját a zsíros nedűnek, amely a madár pici torkából ömlött a
mienkbe.
A befogott sármányt egy hónapig kell dobozban tartani és
fügével hizlalni, mielőtt konyakba fojtanák és röpke pár perc alatt
megpirítanák nagyon forró sütőben. Amikor Colette Gigi című
regényének azonos nevű hősnője beáll ribancnak, róla is azt
mondják, hogy „megtanul sármányt enni”.
Akkor jutott eszembe ez a történelmi kuriózum, amikor
Rómában elvonszoltam fásult ínyemet és Fiona nevű fásult
státusszimbólum barátnőmet a határozottan hanyatló környéken
található Il Cuocóba. Ha önök kedvelik a vendéglőket –
részemről én ki nem állhatom őket – akkor ez az önök fogára való
hely lehet. A szokásos módon van berendezve, asztalok, székek,
vonzó pincérnők, habár ennyi ember jelenléte a szokott
nyomasztó hatást gyakorolta kedélyemre. Mindazonáltal az étel
nem volt rossz, bár sármány sajnálatos módon nem szerepelt az
étlapon. Elfelejtettem, mit rendeltünk, ám Fionára feltehetően
gerjesztő hatást gyakorolt, mert ugyanazon az estén valamivel
később tájékoztatott, hogy elhagy. Őszintén szólva inkább
megkönnyebbültem, mert szexuális követelőzései meglehetősen
elbágyasztottak. Aki a helyébe akarna lepni, írjon a szokott címre,
mellékelve a fotót és megcímezett, felbélyegzett borítékot.

Roma c’é:

Pár olyan fogás, amelyekhez foghatót még nem evett e sorok

írója. Minden ételen érződtek az összetevők, amelyek a lehető
legkiválóbb minőségűek voltak. A klasszikusok egyszerű,
szabatos, fantáziadús újjáértelmezése. Tommaso Massi séf egy
csoda. Asztalfoglalás elengedhetetlen.
 Tizenöt
Telt ház volt. Asztal nemcsak a hétvégeken, de hétköznap
esténként, sőt délben sem maradt szabadon a kis étteremben.
Párosával érkeztek a vendégek, mert az Il Cuoco, mint dr. Ferrara
megjósolta, részben a csodálatos ízeknek köszönhette a hírét, és
részben annak a csodálatos hatásnak, amelyet kosztja gyakorolt a
női libidóra. A férjek észrevették, hogy a feleségek megbocsátják
nekik otthoni gyarlóságaikat; az első randevúra érkező
fiatalemberek meggyőződhettek róla, hogy ha állják a cechet az Il
Cuocóban, az meggyőzőbb minden bókoló duruzsolásnál; a rest
barátok felfedezték, hogy az ötfogásos vacsora kifinomult
csábítása felér az előjátékkal.
Felvettek még két commis-t, hogy segítsenek az
előkészítésben, de Brunonak így is többet kellett dolgoznia, mint
bármikor. A hajnal már az étteremben találta, ahol ellenőrizte a
szállítmányokat. Tízkor a desszerteket készítette, tizenegykor az
ebédet, amelyre, lévén, hogy ez itt Olaszország, későn került sor.
Nem volt szokatlan, hogy háromkor állítsanak be ebédelők, és –
lévén, hogy ez itt Olaszország – ugyanezekből az ebédelőkből,
akik egész nap loholtak, tépték magukat és átkozták egymást,
váratlanul elszállt minden futkoshatnék abban a pillanatban,
ahogy asztalhoz ültek, és halálra sértődtek volna, ha, mondjuk, a
secondó-t fél óránál hamarabb kihozzák a prímájuk után. Így
tehát az utolsó ebédelők ötkor, sőt hatkor is, alig kétórányira az
első vacsorázóktól, még mindig a distillató-jukat szopogatták.
Bruno szerencsésnek mondhatta magát, ha éjfélre eljöhetett az
étteremből, és alhatott néhány órát, hogy hajnalban elölről
kezdje az egészet.
Ámde főzhetett, és neki egyedül ez számított. Életében először
az ő receptje volt minden fogás, ami kikerült a kis konyhából. Az
étel tökéletesen kifejezte az egyéniségét és az őt ért hatásokat.
Római volt, mint ő, virtuóz, mint ő, érzéki, szenvedélyes és
földhözragadt, mert ez is hozzátartozott Bruno természetéhez. És
ha a vágyai nem teljesülhettek is be, ha szerelme viszonzatlan és
reménytelen volt, ez még pikánsabbá tette az étkeit, mert a
bánkódással vegyes türelmetlenség izgató fűszerét csempészte
beléjük. Mintha azt suttogták volna: „Most egyél meg! Kapj
utánam gyorsan, mert a gyümölcs egy napig zamatos csupán, a
hús egy percig porhanyós. Ma örülj, ha vágysz örülni, a holnap
bizonytalan!”

Tommaso megtanított Marie-nak mindent, amit tudott a

pincérkedésről: hogyan kell fél kézzel egyensúlyozni a tálcát és
rajta a forró ételek tornyait; hogyan kell bort tölteni; hogyan kell
külön színdarabot rögtönözni minden asztalnak, hogy a vendégek
már az első falat előtt tudják, milyen komoly, tiszteletre méltó
ennivalót kapnak. Viszont a lány találta ki magának a
formaruhát, a feszes fekete blúzt és a hosszú, fehér kötényt,
amelyben elölről úgy festett, mintha a pincérek hagyományos
öltözetét viselné, mert csak ha megfordult, akkor villantotta ki
mérhetetlenül rövid szoknyáját. Persze ez is hozzájárult az Il
Cuoco részegítő légköréhez. Bruno főztje olyan volt, hogy a
harmadik-negyedik fogástól gyakran másfajta éhség kezdte
birizgálni a vendégeket. Azok, akik magányosan, érkeztek — sőt
azok is, akik párosával néha azon kapták magukat, hogy a
pillantásuk mindegyre visszatéved a hollóhajú, villogó szemű
római szépséghez, akinek nem egyszer kellett visszavernie
megkergült rajongókat. Ez azonban a vérében van egy római
lánynak, és a tolakodók a szitkoktól égő füllel és orcával
kotródtak el.
Tommasónak továbbra se nagyon volt mit tennie. Marie, noha
nem lehetett egy perc megállása, olyan ügyes volt, hogy egymaga
tökéletesen ellátta a felszolgálást. A konyhában elvégezhetett
Brunonak ezt-azt, de amint beindult a műszak, barátja mintha
átállt volna valami titokzatos automata vezérlésre, oda se nézve
zsonglőrködött egyszerre tíz rendeléssel, és ilyenkor nem igazán
igényelte amatőrök segítségét. Ennélfogva Tommaso estéjének az
volt a fénypontja, ha éjszaka körbejárhatta az asztalokat. Úgy
szívta magába az imádatot, mint szomjas növény az esőt, és nem
sokat kellett biztatni, hogy kihúzzon magának egy széket, és
megigyék bálványozó közönségével egy distillató-t vagy egy
pohár bort.
 Egy ilyen turnén esett meg a Szivar Afférja. Tommaso
elfogadta két fiatal nő meghívását egy sambucá-ra – ánizsos
ízesítésű bodzalikőrre, amit szokás meggyújtani ivás előtt. A
lányok épp az ő nagyszerűségéről rajongtak, mikor megcsapta az
orrát a szomszéd asztal felől szállongó szivarfüst.
Tommaso elhessegette. Aztán átnézett a szivarosra, és látta,
hogy annak az asztaltársa még eszik.
Áthajolt hozzá, és barátságosan megjegyezte: – Azt hiszem, a
barátja jobban méltányolná a gesztenyekrémemet, ha nem lenne
szivarfüstíze.
A megszólított ványadtan vigyorgott. – Che cazzo stai
dicendo? Miféle marhaságokat beszélsz?
– A szivarjáról beszélek, uram, amelyet alkalmasabb lenne
talán akkor szívnia, ha már mások is befejezték az étkezést.
– Egész este egyfolytában bagózik! – kiáltott át egy másik
asztaltól egy fiatalasszony.
Tommaso elszomorodott. – Ez néminemű tapintatlanságra
vall, barátom.
– Vaffanculo a lei, e a sua sorella – bökött rá a szivaros az
arra menő Marie-ra.
Tommaso nyugodtan kivette a kezéből a szivart, és eloltotta az
ember borában. – Nem a húgom – mondta és nem fog ilyet
csinálni.
A szivarosnak kiguvadt a szeme. Tommaso fölemelte a
sambucá-ját. Mikor az öklével hadonászó szivaros dühösen
kirúgta maga alól a székét, Tommaso ráöntötte a nadrágjára az
égő szeszt.
– Marie, egy pohár vizet az úrnak! – mondta. – Úgy látom,
felgyújtotta magát.
Fülsiketítő tapsvihar tört ki az étteremben.

Ennek a napnak a délutánján Bruno, Tommaso és Marié

látogatót kapott. Udvarias, komoly illető volt, aki, mondta,
bizonyos érdekelt befektetők képviseletében jött. Marie, aki
számított erre a látogatásra, kávét főzött az udvarias
úriembernek, és felajánlotta, hogy megmutatja a
számlakönyveket. Az úriember könnyű mosollyal elhárította az
ajánlatot. Sokkal szívesebben megnézné, mondta, az
asztalfoglalások nyilvántartását. A számlák, magyarázta, főleg a
hatóságoknak készített kimutatások gyakorta tükrözhetnek
túlzott borúlátást. Tapasztalatai szerint az asztal-foglalások
könyve sokkal megbízhatóbban jelzi egy vendéglő egészségét.
Átnézte a könyvet, és helyeslően bólogatott. – Nos tehát –
szólt végül – az önök bevétele... – és mondott egy számot, amely,
Marié hüledezésére, alig néhány euróval tért el a valóságos
összegtől.
– Amiből a költségek levonása után megmarad nettó... – tette
hozzá, mintha utólag jutott volna eszébe. Marie ismét
megdöbbent a pontosságától.
– Négy százalékot fogunk kérni – mondta megfontoltan. –
Mármint a bruttóból. Költségként fogjuk számlázni, úgyhogy le
lehet vonni az adóból. Alig fogják megérezni. Most pedig van
valami, amire szükségük volna?
Marié gondolkozott. – Jól jönne egy engedély, hogy nyáron a
járdán is felállíthassunk asztalokat – mondta. – Kérvényeztük, de
semmi sem történt.
– Vegye úgy, hogy megkapták. Ennyi?
– Az egyik hátsó szomszéd panaszkodott a szemét miatt.
– Akkor hetente kétszer szállíttatom el. Semmi más?
– A séf nehezen jut tengeri süllőhöz.
– Szólok a barátomnak a nagybani piacon, hogy tegyen el
maguknak belőle. – Az udvarias úriember felhajtotta a kávéját,
felállt, és kezet nyújtott Mariénak. – Magukkal, öröm üzletelni. A
közeljövőben magam is eljövök ide enni. Ha pedig valamire,
bármire szükségük lenne, csak szóljanak Francónak, aki a
zöldséget hozza. Ő tudja, hogy lehet elérni minket. – Megütögette
az orrát. – Dr. Ferrarának nem szükséges szólni erről az
egyezségről, ugye értik.
Mint Brunóék később megbeszélték, igazán príma egyezség
volt, megérte az árát, és bizonyosan messze felülmúlt mindent,
amit adó-visszatérítés címén kaphattak.

– Uno ristretto, Gennaro, per favore! – mondta másnap reggel a

megfáradt Tommaso. – Nem, inkább legyen kettő.
– Kettő? – Gennaro megcsóválta a fejét. – Bistrettó-ból senki
se iszik kettőt.
 – Hidd el, én meg tudok inni kettőt! – Tommaso beleroskadt
egy székbe, és a tenyerébe támasztotta az arcát. – És lehet, hogy
még az után is visszaalszom!
– Itt akarod inni az asztalnál? – kérdezte mohón Gennaro.
Dollárok jele lobbant fel a szeme előtt.
– Hagyd már békén, Gennaro! – Bruno letele-\ pedett a
barátja mellé. – Mi a baj, Tommaso?
– Laura. Teljesen lehasznál,
Bruno arca megrándult. Ha Laura az ő barátnője lenne, ő se
akarna sokat aludni. Tommaso nem vette észre. Tompán
folytatta: – Laura egy kicsit – na jó, furcsa.
– Milyen értelemben?
– Mániája az étel.
Bruno tudta, hogy nem kellene belemennie ebbe a
beszélgetésbe, de nem bírt parancsolni magának. – Hát – ami azt
illeti, nekem is az a mániám.
– Igen, de ez már bizarr. – Gennaro Gaggiájából acéllemezt
püfölő dugattyúk pörölycsapásai hallatszottak, amint a hatalmas
ipari szivattyú, amellyel a barista kiegészítette a gépezetet,
bepréselte a vizet az alkalmas méretűnél sokkal kisebb helyre.
Eléggé úgy hangzott, mintha egy vénséges gőzmozdony
kapaszkodna egy meredek lejtőn, és a vénséges
gőzmozdonyokhoz hasonlóan itt is elérkezett egy hátborzongató
pillanat, amikor az utas azt hitte, sose ér fel a dombtetőre. A
kattogás lassult, egyre elgyötörtebb lett, de végül a víz, a
kiszabaduló gőz felháborodottan tiltakozó visításától kísérten
rázúdult a ledöngölt kávéra. Mikor a hörgő csövek és
rángógörcsös gömbcsuklók nyögő-pöfögő kakofóniája
elhallgatott, Gennaro kivitte az asztalhoz két gyűszűben a
ristrettó-t.
– Figyelj, idd meg mind a kettőt, és a következőre a vendégem
vagy – tréfálkozott a barista.
Tommaso egy kortyra felhajtotta az egyik gyűszűt, és csak egy
pillanatig tétovázott, mielőtt utána küldte a másikat. – Amikor
óhajtod, Gennaro.
– Viccelsz? Megölne. A legközelebbi alkalomra értettem.
– Most is megfelel.
 Gennaro a fejét csóválta az ifjúság bolondságán, és
visszavonult a pult mögé.
– Hogy bizarr? – firtatta Bruno.
Barátja áthajolt az asztalon, és lehalkította a hangját. –
Például az éjszaka azt akarta, hogy vastagon kenjem be olajjal,
hintsem meg rozmaringgal, aztán forgassam lassan a nyársamon.
Bruno elfintorodott. – Rozmaringgal?
– Mondtam, hogy furán, viselkedik!
– Csakugyan. A majoránna sokkal jobb lenne.
– Hogy?
– Nem érdekes. Tehát pontosan miben áll a probléma?
– Most meg azt akarja, hogy találjak ki új recepteket, ahogy o
hívja őket. – Még jobban lehalkította a hangját. – Köztünk
maradjon, de néha nagyon fárasztó bír lenni.
Bruno ezt már alig hallotta. Képzelete vágtatott. – Én ribizlivel
szórnám be, és meghinteném porcukorral. – Elvörösödött. Csak
nem mondta ki fennhangon? Már megint az az átkozott esküvői
torta jár az eszében. – Ez csak egy javaslat. Vagy pedig...
– Várj, várj, hadd írjam fel! – Tommaso előhúzott egy tollat.
Gennaro kihozott egy harmadik gyűszűt. – Ez eddig a
legerősebb! – mondta figyelmeztetően. – Emeltem a feszültséget!
– Tommaso jóformán oda se nézett, úgy döntötte magába.

Mire a vendéglőbe értek, Tommasónak kiguvadt a szeme,

sercegett az agya, és pattogott, mint a nikkelbolha. Mikor
megszólalt a telefon, felkapta, és eszelősen beleüvöltött: –
Pronto! Mit akar? Asztalt foglalni? Miért? Ki maga? –
Elhallgatott, figyelt. – Mi baja a maga hangjának? – kérdezte. –
Beszédhibás? Hát nálunk ne egyenek beszédhibások. Műfogsor?
Magának műfogsora van? Én Tommaso Massi vagyok! Hogy
akarja méltányolni az én főztömet műfogsorral? Igen, menjen a
pokolba! – Lecsapta a kagylót, és vidoran mondta: – Mostantól,
Marié, nincsenek dohányosok és műfogsorok. Mi az?
Bruno és Marie tátott szájjal bámulták.
– Egy percig – mondta Bruno szelíden – pont úgy beszéltél,
mint Alain Dufrais.
– Ó! – Tommaso elszontyolodott. – Hát persze. Bocs. Túl
sokat ittam abból az átkozott kávéból.
 Tommaso szerette figyelni Marie-t munka közben. Tetszett
neki, ahogy lábujjhegyen pipiskedik, mikor át akarja préselni dús
csípőjét a székek közötti réseken, tetszett, ahogy ring a melle
hajladozás közben, mikor leszedi az asztalt. Időnként próbált
flörtölni vele, de bár bevetette összes nem lebecsülendő
csáberejét, a lány következetesen tartotta a három lépés
távolságot. Tommaso nem ehhez szokott. Egyszer csak azon
kapta magát, hogy vágyakozva gondol a pincérnőre. Valamiből
tudta, hogy ez a lány nem tűrné meg a mellbimbóján a
kimagozott olajbogyót, és nem űzne a habbá vert tojásfehérjével
fura játékokat.
Marie a helyére rakta őt is. Mikor Tommaso hirtelen ötlettel
bejelentette, hogy ezentúl teljes elsötétítés lesz a vendéglőben,
mert akkor a vendégek jobban összpontosíthatnak az ételre,
Marié vonta félre, és mondta meg neki, hogy egy, ha elsötétítünk,
honnan fogom látni, kit szolgálok ki? És kettő, ha nem hagyod
abba ezt a pökhendi pöcs viselkedést, az egész étterem szeme
láttára tolom fel az orrodba ezt a villát!

Egy este, miután az utolsó vendég is távozott, rendezkedés

közben váratlanul megszólalt Marie: – Azt hiszem, okosabb lesz,
ha elmondjátok, mi ez a suskus.
— Suskus? — kérdezte az ártatlan Tommaso.
– Elvileg te vagy a séf, de ő főz mindent – mutatott Brunora a
pincérnő. — És ne mondd nekem, hogy te találod ki a recepteket,
ő meg csak azt teszi, amit mutatsz neki, mert úgyis tudom, hogy
nem igaz.
– Ó! – mondta Tommaso. Egy percre elnémult. – Nézd, volt
egy lány, aki olyasvalakivel akart járni, aki tud főzni, én megjárni
akartam vele, azért azt mondtam, hogy tudok. Mármint főzni.
Pedig nem tudtam. De Bruno tudott, és – és – hát ezzel
kezdődött – fejezte be szerencsétlenül.
– Szóval azért indítottál be egy éttermet, mert nem akartad
bevallani egy lánynak, hogy nem tudsz főzni? – hitetlenkedett
Marie.
– Ohm, igen, hát gondolom, azért. – Ettől a megfogalmazástól
Tommasót ismét megrohanta az érzés, ami egyre többször fogta
el mostanában – hogy nem érti, miért és hogyan bonyolódtak
ennyire agyon a dolgok! – Nézd, ha megtudná, hogy pincér
vagyok, valószínűleg ejtene.
– És mi a baj azzal, hogy valaki pincér? – érdeklődött Marié,
fenyegetően dobogva a cipője orrával.
– Ó, semmi! – nyugtatta meg Tommaso. Volt valami a
lányban, amitől nem akaródzott vitatkoznia vele.
— Hát ez a legbutább történet, amit valaha is hallottam –
szögezte le Marie.
– Igen, nagyon buta – helyeselt Tommaso.
– No és mikor mondod meg neki áz igazat?
– Hamarosan – felelte a fiatalember. Formálódni kezdett
benne egy gondolat. Ha Laura megtudná az igazat, okvetlenül
ejtené őt, az élet visszatérne a régi kerékvágásba, ami
Tommasónak egyáltalán nem lenne ellenére.
 Tizenhat
Amióta ő alkothatta meg az II Cuoco étrendjét, Bruno azóta
viaskodott egy lehetetlen feladattal. Az első éjszakán, a Templiből
hazafelé jövet került szóba közöttük, amikor arról diskuráltak, mi
a különbség az ajzószer és a szerelem étke között.
Tisztán emlékezett arra, amit akkor mondott: -Ha azt akarod,
hogy valaki beléd szeressen, olyat főzöl neki, ami azt mutatja,
hogy megérted a lelkét
– Például? – kérdezte a barátja.
Szóról szóra emlékezett a válaszára is: – Nagyon kell ismerned
az illetőt, a múltját, a hátterét, hogy nyers-e vagy kifinomult,
száraz-e vagy zsíros. Meg kell kóstolnod, hogy tudd, a húsa édes-
e vagy fűszeres, sós-e vagy ízetlen. Röviden, szeretned kell, de
még akkor se biztos, hogy tudsz olyat főzni neki, ami rabul ejti a
szívét.
Bár tudta, hogy szereti Laurát, a vártnál sokkal, de sokkal
nehezebbnek bizonyult, hogy olyan receptet komponáljon, ami
méltó a lányhoz. Tudta, hogy valami édesnek kell lennie, és olyan
könnyűnek, ami alig több egy morzsánál, hogy az íny éhesen
rimánkodjon a folytatásért. Am ugyanakkor tökéletesnek kell
lennie, és a tökéletesség megfoghatatlan volt. Bruno is kipróbált
mindent, akár az alkimista, aki fogcsikorgatva próbálja arannyá
változtatni a közönséges fémet. Hiába remélte minden új
próbálkozásnál, hogy ez rnsyd meghozza a sikert. Mindig
hiányzott valami, egy meghatározhatadan összetevő, amelyet
még a hiányából sem lehetett kikövetkeztetni.
Aztán egy délután Laura is megjelent az II Cuocóban.
Tommasót kereste, de ő nem volt bent. Bruno, aki észre se vette,
hogy a lány belép a kis konyhába, magában motyogva, mezítláb
futkosott tűzhelytől hűtőszekrényig, előkészítette a munkalapot,
ízek és anyagok különböző kombinációját próbálgatta, félőrülten
a sikertelenségtől. Közeljárt, tudta, hogy közel, de még mindig
nem egészen volt meg valami... Arca verejtékesen csillogott a
sütő forróságától, haja összecsapzott a liszttől és az olajtól, kezére
rákérgesedett a kifröccsenő égetett cukor, amelyet szinte észre
sem vett, nemhogy lemosta volna.
Laurát a legdöbbenetesebb illat csábította be a konyhába.
Tommasóra számított, és azon, hogy Brunot látta helyette,
annyira meghökkent, amihez csak az illat okozta megrendülése
volt mérhető.
A készülő édestészta illata volt, és ez visszarepítette
gyerekkorának konyhájába: most jött meg az iskolából, és az
anyja sütivel várja... de volt valami gyógyfüves aromája is, amiről
az jutott eszébe, mikor betegen fekszik a jó puha ágyban, és a
nagyok körüldédelgetik. Aztán voltak benne fűszerek, a
karácsony gyengéd fuvallata: talán szerecsendió és szegfűszeg...
De mindezek alatt ott lappangott valami más, valami behízelgően
bársonyos és omlós, mint a vanília vagy az eukaliptusz. Felvillant
benne a kép, amint megérinti apja arcát, miközben jóéjt-puszit
kap tőle, borostától érdes puszit, és az a szag... megvan, ez
apjának a kölnije, az öltönyeinek a szaga, a szülői hálószobáé, a
nagy kettős ágyé, és a sötéten rémítő gondolaté, hogy mi folyhat
ott? De rögtön meg is nyugodott, mert vigasztaló illatok is
keveredtek beléje: almáé, konyaké, ropogós vajas tésztáé és
fahéjé...
– Mi ez? – lehelte.
Bruno megpördült, és eszelős tekintettel meredt rá. – Almás
pitét sütök – mondta.
Almás pitét... Laura évek óta nem evett almás pitét. Hirtelen
úgy érezte, egymillió kilométer választja el az otthonától, és
könnybe lábadt a szeme. – Bocsánat – súgta.
– Itt van. Már el is készült. – Nem bajlódva azzal, hogy
kesztyűt húzzon, Bruno feltépte a sütő ajtaját, és kiemelte a
tepsit. Laurának feltűnt, milyen parányi: mintha egy babának
készült volna. Bruno a pultra tette a tepsit, Laura megmentette az
arcát a gőzben, és mélyen belélegezte.
– Kaphatok egy kicsit?
– Persze! – mondta Bruno. – Neked sütöttem. Már csak egy
kis tejszín kell rá... ide! – Fogott egy kanalat, belenyomta a
süteménybe, ami ettől még jobban gőzölgőtt. Az egész pite alig
volt egy evőkanálnyi. Bruno egy csepp tejszínt pöttyentett a
tetejére, majd a lány szájához emelte. – Ne félj, nem túl forró.
 Laura kinyitotta a száját, Bruno belecsúsztatta a falatnyi
süteményt. A lánynak elakadt a lélegzete. Behunyta a szemét, és
elragadtatva rágott. Le se akarta nyelni, hogy minél tovább
tartson az élmény.
– Bruno – mondta, mikor végre tudott beszélni ez
fantasztikus!
Bruno megcsókolta.
A lány megdöbbenten hátrált.
Bruno olyan átható pillantással nézte, hogy Laura majdnem
megijedt Jól emlékezett minden helyzetre más olasz férfiakkal,
akik tapiztak, nyúlkáltak, és megpróbálták becsalogatni sötét
kapualjakba. De Bruno csak nem – Bruno, aki a barátja! Sőt, ami
még fontosabb, Tommasónak is a barátja. Mi ez?
– Bocsáss meg! – sietett mentegetőzni Bruno. – Ez olyan
olaszos dolog, hogy – hogy örökösen csókolózunk. Igazán nem
jelent semmit.
– Hát persze. – Laura lassan összeszedte magát. – Tudom én,
hogy nem. Csak egy kicsit meglepődtem. Mert az amerikaiak nem
csinálnak ilyet.
– Nem.
– Azt hiszem, ezt nem kellene elmesélni Tommasónak. –
Farkasszemet nézett a fiatalemberrel. – Azt hiszem, ő is
félreértené.
– Természetesen – mondta Bruno, és ígérem neked, nem fog
megtörténni még egyszer.

A hazafelé siető Laura észrevette, hogy reszket. Hogy éppen

Bruno! Hiszen én szeretem Brunot! Nem akarom elveszíteni a
barátságát. Olyan szórakoztató, kedves és figyelmes. Hogy
tehetett ilyet?
Bár igaz, külföldön van, és az olasz férfiak valóban
szenvedélyesek az amerikaiakhoz képest. Talán csak ő túlozza el
a dolog jelentőségét. Talán ez olyan dolog, amiből egy olasz lány
nem csinálna ügyet.
Amíg Tommaso nem tudja meg, nem is történik semmi baj.
Tommaso, mikor megjött a kellemes délelőtti paláverből, amit
kávé mellett folytatott a barátokkal, meglepetten látta Laura
könyveit a pulton.
– Laura itt van? – kérdezte a buzgón mosogató Brunotól.
– Csak volt. – Bruno mereven bámulta a mosogatót, mert félt,
hogy nem bírna a barátja szeme közé nézni.
Tommaso beledugta az ujját a miniatűr pités tepsibe, lenyalta,
és pofát vágott. – Tulajdonképpen örülök is, hogy nincs itt, mert
róla akarok beszélni veled.
– Róla?
– Si. Azt hiszem, ez a mi dolgunk kifutotta magát.
Fantasztikus volt és minden, de az az igazság – na szóval, kezd
viszketni a talpam. Illetve – tette hozzá, mert mindig őszinte volt
Brunohoz — nem is egészen a talpam, ugye érted.
– Ejteni akarod? – döbbent meg Bruno.
– Igen, és épp ez a feneség. Nekem ez új terep. Még sose volt
tisztességes kapcsolatom, ezért nem igazán tudom, hogy szokták
csinálni.
– Ezt valószínűleg nem tőlem kellene kérdezned –
figyelmeztette Bruno. – Mivel nekem se volt még egy tisztességes
kapcsolatom.
– De te tudsz dolgokat, például, hogy hogyan kell kíméletesen
beadni az ilyet. Esetleg te beszélhetnél vele! – mondta hirtelen
ötlettel Tommaso. – Hogy előkészítsd az utat.
– Kétlem, hogy így lenne helyes – motyogta Bruno. – Ez olyan
dolog, amit tőled kell hallania.
– De te segíthetnél, hogy ne legyen olyan fájdalmas! Tudod!
Megmagyarázhatnád, mekkora hülye vagyok, hogy örökösen más
nőkkel hetyegek...
– Tommaso, meg kell mondanom neked valamit.
– Igen? Mit?
Bruno a mosogatót nézte. – Én szeretem Laurát.
– Aha – bólintott Tommaso. – Nem akarod látni, ahogy
szenved.
– Nem, nem erről van szó. Nem fejeztem ki világosan
magamat. – Görcsösen kereste a szavakat. – Azt hiszem,
szerelmes vagyok belé.
 – Ó! – Tommaso töprengett egy pillanatig. – De ezt nem úgy
érted...
– Úgy értem, hogy minden egyes percben rá gondolok. Rá
gondolok, mielőtt elalszom, mikor felébredek, mikor mást
csinálok. Még akkor is rá gondolok, mikor főzök – főleg ha főzök.
Arra gondolok, ahogy mosolyog, ahogy a szemöldökét ráncolja, a
szájára gondolok, a kis barnás-narancsszín szeplőkre a vállán.
Képzeletben vele beszélgetek, arról álmodok, hogy láthassam,
aztán mikor beállít, alig bírok ránézni.
– Ó. Á. Értem.
– Most haragszol?
– Dehogy haragszom! Mármint nem a te hibád. És nem
csináltál semmi rosszat.
– Ez nem... – Majdnem kimondta: „Ez nem egészen igaz”, de
aztán észbe kapott, hogy nem teheti. Megígérte Laurának, hogy
titokban tartja a csókot.
– Nézd, megesik az ilyesmi! – Tommaso hátba vágta. – Most
elárulok neked valamit, amit még sose mondtam senkinek.
Nekem is tetszik Lucia, Vincent barátnője. Na látod!
– De nem vagy szerelmes belé.
– Az igaz – helyeselt Tommaso, és elkezdte őrölt kávéval
tömni a presszógépet. – Azért ez bizarr, nem? Én járok Laurával,
és te vagy az, aki egész idő alatt szerelmes belé.
– Igen. Nagyon bizarr.
– Szóval ha szakítok vele, megpróbálkozol nála?
– Nem tehetem.
– Dehogynem teheted.
– Hidd el, Tommaso, hogy nem. Sose kellenék neki.

Lejáróban volt Laura hat hónapos tartózkodási engedélye, ő

pedig, lévén törvénytisztelő polgár, megjelent az illetékes hatóság
illetékes irodájában, hogy bepecsételtesse az estensioné-t.
Ám mikor végre sorra került, a pultnál ülő udvarias ifjú
tájékoztatta, hogy baj történt. Jó, talán nem is annyira baj,
inkább hiba. A residenzá-t, habár szabályszerűnek látszik, nem a
stampa di notificá-val, hanem az egészen másfajta stampa
d’identitá-val pecsételték le, ennélfogva technikailag érvénytelen.
Mivel pedig ő hibát követne el – sőt a lehetetlenre vállalkoznék –
ha meghosszabbítana egy érvénytelen okmányt, Laurának be kell
mutatnia egy elfogadható residenzárt, hogy továbbléphessenek a
dologban.
– De ez csak tévedés, ugye? – kérdezte a lány. – A tisztviselő
nyilván a rossz pecsétet használta.
Az ifjú elismerte, hogy a tévedésnek minden bizonnyal fennáll
a lehetősége. Az előtte álló szerkentyűre, egy drótból hajtogatott
körhintára bökött, amelynek annyi emelete volt, mint egy
esküvői tortának, és tucatnyi, változatos méretű és nagyságú
pecsét lógott róla. Meg is mutatta Laurának á stampa di
notificárt, amely, mint a kisasszony láthatja, nem nélkülöz
minden hasonlatosságot a stampa d’identitá-val. Sőt valamikor
régen az identitá-t is elfogadták az ehhez hasonló okmányokon,
de ma már nem. Elővarázsolt egy poros iratgyűjtőből egy
hivatalos belső feljegyzést, amely több oldalon fejtegette az
identitá felcserélését notificá-ra. Rámutatott a számos évvel
korábbi keltezésre, és vállat vont.
– Akkor most mit tegyek? – kérdezte Laura.
Nos, ez nyilvánvaló. Szerezzen a kisasszony egy érvényes
residenzá-t, hozza vissza ide, és ő azt a legnagyobb örömmel
fogja meghosszabbítani.
– És ön nem adhat nekem érvényes residenzá-t? -kérdezte
Laura, reményei szerint ellenállhatatlan mosollyal.
Ó, jaj, nem, mondta az ifjú, hasonló melegséggel mosolyogva.
Boldogan megtenné, főleg egy ilyen bájos külföldi hölgynek, ám ő
kizárólag meghosszabbításokban illetékes. Laurának tehát vissza
kell térnie a residenza-ügyékben illetékes hivatalba.

Két óra volt, a residenzorügyi hivatal aznapra már bezárt. Laura

másnap reggel visszament, és átadta okmányait egy újabb
elegáns ifjúnak. Az ifjú együtt érzőnek, még a másik ifjúnál is
együtt érzőbbnek mutatkozott. Igen, igen, bizonyára tévedés
történt. Kétségtelenül az a szokás, hogy ilyen esetekben a stampa
di notificá-t és nem a stampa d’identitá-t használják, de az Ő
véleménye szerint a stampa d’identitá ugyanilyen tökéletes
érvénnyel bír, tehát a hölgy minden nehézség nélkül
meghosszabbíthatja a residenzáját.
– És azt hogy csináljam? – kérdezte Laura.
 A tisztviselő a homlokát ráncolta, és az arcát húzogatta.
Ráncolta még egy kicsit a homlokát, aztán úgy döntött: –
Elmegyek konzultálni. – Húsz perccel később visszatért, erős
cigarettaszagot árasztva, és intett a lánynak, hogy kövesse.
Laura követte egy vége-hossza nincs folyosón, ahol penészes
ájert kevergéttek a légkondicionálók, amíg meg nem érkeztek egy
apró irodához. Ott egy ugyancsak elegánsan öltözött, idősebb
férfiú üldögélt egy apró faasztalnál. Az asztalon ott volt Laura
residenzája, valamint egy harmadik egyén is ücsörgött rajta fél
farral.
Az asztal gazdája, akiből sugárzott a hozzáértés és az
intelligencia, elmagyarázta a lánynak, miként állt a helyzet.
Mondhatni szellemi élvezetet talált benne, hogy tömören és
láthatólag szellemesen összefoglalja a dolgok állását, mert a
másik kettő fanyar mosollyal, sőt elismerő kacajokkal nyugtázta
eszmefuttatását. A probléma, mint kiviláglott, ab.ban áll, hogy a
kollégák és barátok az estensione hivatalában az öszvérnél is
makacsabbak, ha bizonyos eljárási módosítások esete forog fent,
amelyeket mindenki más ignorál.
– Tehát akkor a másik ügyosztály a hibás? – kérdezte Laura,
még mindig reménykedve abban, hogy kilyukadnak valamire.
Az idősebb férfiú figyelmeztetően fölemelte mutatóujját, és
hangja egyfajta komor zengést öltött. Nem, nem, ilyen szót, hogy
hiba, nem használunk állami hivatalokkal kapcsolatban. Itt
mindössze értelmezési eltérésekről van szó. Laura tökéletesen
érvényes residenzá-val rendelkezik, ez kétségtelen, ám sajnálatos
módon a kollégáknak az estensione-hivatalban ugyancsak igazuk
van. Laura okmánya érvényes, mint residenza, de nem mint
meghosszabbítandó residenzet, mert a meghosszabbítandó
residenzá-t, mint a kollégák az ésfómzone-hivatalban
rámutattak, a kiállításkor a stampa di notificá-val kellett volna
lepecsételni. Mivel Laura az elejétől tudta, hogy hat hónapnál
tovább szándékozik maradni, következésképpen a rossz pecsétet
kapta, ennélfogva technikailag nem rendelkezik érvényes
residenzá-val, ennélfogva technikailag illegális az itt-
tartózkodása. A férfiú remélte, hogy Laura látja a finom
distinkciót. Nem maga a residenza érvénytelen, hanem a
birtoklása az, ennélfogva az érthető tévedésben nem az
ügyosztályok marasztalhatóak el, hanem a kisasszony.
Hátradőlt, és olyan elégedetten mosolygott, akár egy teológus,
akinek most sikerült összeegyeztetnie két összeegyeztet-
hetetlennek látszó elvet.
– De mit kell tennem? – kérdezte Laura, akit nem nagyon
érdekelt, hogy ki itt a hibás.
A férfiút láthatólag váratlanul érte a kérdés, amely további
tanácskozást tett szükségessé a kollégákkal. Végül közölte, hogy
Laura hozza be a papírjait hozzá, és majd meglátja, mit tud
kisütni belőlük.
Ekkor követte el Laura a végzetes balfogást. Ha tanácsot kért
volna valamelyik olasz barátjától, megtudhatta volna, mit kell
tennie, vagyis hogy az égvilágon semmit, mert ugyan miért
zörgetne be hozzá bárki is, ellenőrizni, hogy van-e tartózkodási
engedélye? De Laura szerette rendben tudni a dolgait, ezért
merőben alaptalanul feltételezte, hogy úgy a helyes, ha szerez egy
engedélyt, kerüljön bármennyi időbe. Ennélfogva meg sem állt
hazáig, felhívta a tanulmányi osztályt, kért egy meghatalmazást,
összeszedte a szükséges okmányokat, és már másnap visszatért a
residenza-ügyosztályra, ezzel bizonyítva a hivatalnokoknak, hogy
kétségtelenül van valami titkolnivalója.
– Megvan az összes papírom! – közölte a teológussal és két
munkatársával, majd azzal a magabiztossággal rakosgatta szét az
okmányait az asztalon, amellyel a pókerjátékos teríti ki a győztes
handot.
A teológus fölemelte a meghatalmazást, és elolvasta. Igen,
helyeselt, ezek kétségtelenül a megfelelő okmányok. Sajnálatos
módon, noha kétségtelenül a megfelelő okmányok, azt is
igazolják, hogy Laura, mint illegálisan itt tartózkodó külföldi,
tanulmányokat is folytatott, amire nem volt engedélye. Csupán
akkor tanulhatott volna ilyen módon, ha birtokában van az
érvényes residenzá-nak.
Laura ismételten megkérdezte, hogy akkor mit tegyen.
Vissza kell térnie Amerikába, és ismételten folyamodnia kell
engedélyért, hogy beutazhasson Olaszországba, hangzott a
válasz.
– Hogy?
 A teológus sokatmondóan vállat vont, egyértelműen
kifejezésre juttatva, hogy ő, mint civilizált ember, nem
ragaszkodna ehhez az eljáráshoz, amely mindazonáltal
elkerülhetetlen.

Bruno nehéz szívvel készítette el az ételt, ami egész más volt,

mint amiket eddig főzött Laurának: egyszerű csirkeragu, kiadós,
laktató, amihez jó nagy karéjokat kell szelni a tömör olasz
kenyérből. Vigasztaló étel. Ennyivel enyhítheti az elkövetkező
szomorúságot.
– Kész vagyok – mondta a barátjának. – Most járok egyet.
Csak le kell venned a tűzhelyről, mikor tálalni akarod.
Arra gondolt, míg ment lefelé a lépcsőn, hogy valószínűleg
most főzött utoljára Laurának. Csak azt remélte, hogy Tommaso
kíméletesen közli a lánnyal a hírt.
Tommaso megpróbálta a szakításra terelni a beszédet, ám
Laura oda se figyelt.
– Tommaso, keresnem kell egy ügyvédet ~ mondta a ragu
mellett.
– Ügyvédet? – Tommaso keresztet vetett volna, ha még
idejében eszébe nem jut, hogy ő agnosztikus. – Mi a csudának
kell neked ügyvéd?
Laura elmagyarázta, milyen pácba került. Tommaso kacagott.
– Szóval felfedezted a muro di gommá-t!24 Gratulálok! Egyike
legrégibb és legnagyobb becsben tartott műemlékeinknek!
Mint kifejtette, az olasz állam hagyományosan azzal gazsulál a
választóknak, hogy bőkezűen osztogatja az élethosszig szóló
állásokat. Ennek eredményeként a hivatalok fölösen el vannak
látva statalé-val, olyan személyekkel, akik művészetté
fejlesztették a semmittevést. Laura problémájával a végtelenségig
fognak focizni az ügyosztályok, vagy legalábbis addig, amíg valaki
elő nem áll valamilyen megoldással.
– De hát arról beszéltek, hogy kihajítanak!
Nem, nyugtatta meg Tommaso, Laura a legnagyobb
biztonságban van. Egy bustarella, mindössze ez kell a
hivatalnokoknak. Egy kicsike boríték.

24 Gumifal. (olasz)
 – Bustarella?
– Si! Baksis.
Laura elszörnyedt. Ez már biztosan törvényellenes! És ha
Tommaso téved? Akkor őt fixen letartóztatják és deportálják.
– Bízzál bennem, Laura. Siamo in Italia. Itt így csinálják.

— Laurával hogy ment a dolog? – kérdezte Bruno, miután

visszatért.
– Még nem szóltam neki. Nem könnyű ez. Várom a megfelelő
pillanatot. Egyébként is most problémái vannak.
– Hát éppen holnapra is bőven marad ragu – motyogta Bruno.
 Tizenhét
Másnap Laura visszatért a teológus irodájába, és újból kiterítette
papírjait az asztalon, ám ezúttal melléjük tett egy borítékot,
amely háromszáz eurót tartalmazott.
A teológus egyetlen pillantásra sem méltatta a borítékot. Laura
egy rettenetes pillanatig attól tartott, hogy végzetes hibát követett
el. De mikor a teológus kézbe vette a meghatalmazást, az mintegy
varázsütésre tökéletesen elfogadhatóvá változott. Villámgyorsan
előkerült egy pót-residenza, és ugyanolyan sebességgel,
lepecsételte tett., Mindeközben a bustarella úgy hevert az
asztalon, mint amit elfelejtettek, és még akkor is ott árválkodott,
amikor Laurát kikísérték a szobából.
Valami furcsa részegség töltötte el a lányt. Majd kiugrott a
szíve, mikor elővette a bustarella-1. Mikor az asztalra helyezte, az
olyan volt, mintha most feküdne le egy új szeretővel. Végre igazi
olasznak érezte magát!
Rohant vissza a Via Gloriósóba.
– Ó, Laura! – üdvözölte Tommaso. – Jó, hogy itt vagy!
Valamit meg akarok beszélni veled.
– Bruno itt van? – kérdezte a lány.
– Nincs. Miért?
– Mit gondolsz? – súgta Laura. Rátapadt szeretője szájára, és
Tommaso inge alá csúsztatta a kezét.
Ha létezik valami, ami ellen Tommaso sose tiltakozott, az a
bonyodalmaktól mentes, gyors szex. – Áááá! – mondta
álmatagon. Majd pár perccel később: – Húúú! – És újabb pár
perc múlva: – Hűűű!

– Szóval mit akartál megbeszélni? – kérdezte Laura, mikor

dolguk végeztével elnyúltak a gyűrött ágyneműn, a szétdobált
alsók között.
Tommaso valamiből gyanította, hogy az ilyen párbeszédekre
inkább a fékevesztett, vad, lihegő szex előtt kell sort keríteni,
mint utána, de becsületbeli kötelességének érezte, hogy éljen az
alkalommal.
 – Az a helyzet – kezdte, aztán elakadt. Hogy fogalmazza meg?
– Szóval ez olyan, mint az evés. Ha két hónapig minden nap
marhahúst eszel, akkor megjön a kedved a bárányra. Amivel nem
azt akarom mondani – tisztázta sietve mintha bármi baj lenne a
marhahússal. A marha tökéletes volt. Sőt feledhetetlen. De előbb-
utóbb a marhának is lejár az ideje.
– Arra célzol, hogy olyan, mint az évszakok? – Laura nem
értette.
– Pontosan. A marhaidényt követi a bárányidény. Jó, a
marhának tulajdonképpen nincsen idénye, de a báránynak van,
és az már lejárt, és hamarosan valami másnak lesz itt az ideje.
Például a vadhúsnak.
– Tehát leveszed a menüről a bárányt, és beiktatod helyette a
vadat.
– Pontosan.
– És hogy készíted majd el a vadat?
– Ó! — Tommaso észrevette a csapdát. – Nem az étteremről
beszélek – próbált segíteni –, hanem rólunk.
– Rólunk?
– Igen. – Ismét csak nem találta a szavakat – Hadd
fogalmazzam meg másképp. Előfordul két emberrel, hogy ha
sokáig elüldögélnek a vacsora mellett, kell nekik egy kis idő, amíg
rájönnek, hogy be kellene fejezni. Isznak egy grappá-t, rendelnek
esetleg biscottó-t, aztán, mondjuk, kávét, holott igazság szerint a
számlát kellene kérniük, aztán jójcakát, viszontlátásra, és
természetesen borravaló a pincérnek. Ehelyett húzzák az időt az
utolsó lehetséges pillanatig.
– És ha ilyen történik, a személyzet nem mehet haza. Nekik is
várni kell.
– Úgy bizony.
– Megértelek, Tommaso. Előfordul, hogy későig maradsz.
Nem probléma.
– Nem.
– Nem. A foglalkozásoddal jár, és én szeretem, hogy séf vagy.
Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy időnként elalszol szex közben.
– Én nem! – háborodott fel a fiatalember.
– Nem alszol el a saját részed alatt, de elalszol az én részem
alatt – mutatott rá Laura. – Emlékszel, két napja is, amikor...
 – Oké, de az kivétel volt.
– Nincs semmi baj! – nyugtatta meg Laura. -Nem akarlak én
megváltoztatni. Neked ott a főzés, nekem a művészettörténet.
Ezért jövünk ki egymással olyan klasszul. Mindkettőnknek
megvan az önálló érdeklődési köre.
– Ha már a másfajta érdeklődésnél, tartunk...
– Szeretlek! – mondta Laura boldogan. – És annyira szeretem,
mikor így beszélsz az ételről! Holnap mi a menü az étteremben?
– Meg fogom mondani, becsszó! – fogadkozott Tommaso egy
kicsivel később a barátjának. — Már elhintettem a magokat. Csak
egy kis időbe kerül.
– Már csak egy kevés ragu maradt. Holnapig még eláll, de nem
tovább.
– Igen, az Laura volt. Ugyancsak megnőtt az étvágya.

– Tegnap este nagyon fura beszélgetésem volt Tommasóval —

jelentette Laura Carlottának.
– Miről?
– Hát épp ettől volt bizarr. Valahogy nem tudta kifejezni
magát. Főzött egy isteni ragut, és egyfolytában azt hajtogatta,
hogy valamit mondania kell nekem, de helyette azt kezdte
fejtegetni, milyen kár, hogy olyan későig kell dolgoznia az
étteremben.
Carlotta levegő után kapott a vonal másik végén.
– Talán a kezedet próbálja megkérni!
– Á! – kacagott Laura. – Alig néhány hónapja ismeqük
egymást!
– De lefeküsztök egymással! Ha olasz lennél, ez gyakorlatilag
azt jelentené, hogy jegyesek vagytok!
– De hát tudja, hogy nyáron vissza kell mennem Amerikába.
– Egy okkal több, hogy most kérje meg a kezedet.
– Ez őrültség, Carlotta.
– Az? Magad mondtad, hogy imád téged.
– Igen, de – jaj, istenem! Eljegyzés? Komolyan gondolod?
– Meglehet. És ha megkér, mit felelsz neki?
– Nem tudom – vallotta be Laura. – Olyan bonyolult.
Gondolkoznom kell rajta.
Tommaso nehéz szívvel baktatott az étterem felé. Próbálta
beadagolni Laurának, de olyan nehezére esett kimondani á nyers
szavakat, amelyek összetörnék a lány szívét. És mindenki őrá fog
zabolni. Először is persze Laura, de ott van dr. Ferrara, a legfőbb
csendestársa, Laura legjobb barátnőjének az apja. Pedig az Il
Cuocóban máris elég nyomasztó a légkör. Mióta bevallotta, hogy
nem séf, Marié leplezetlen megvetéssel bánik vele, Brunot
ellenben akkora respektussal kezeli, hogy az már túlzás. Bruno
viszont mérhetetlenül és érthetetlenül letört. Alig beszél,
kizárólag akkor nyitja ki a száját, ha meg akarja kérdezni
Tommasótól, hogy ejtette-e már Laurát.
– Scusi?
Felnézett. Egy lány szólította meg. Szőke volt és csinos. Sortot
viselt hátizsákkal, útikalauzt tartott a kezében.
– Si! – felelte Tommaso.
– Meg tudnád mondani, hogy jutok el a Piazza Navonára?
Turista. Tommaso már el is felejtette, mennyire csípi a
turistákat. – Persze! – mondta. – Magam is arra megyek. Bár
sajnálattal kell közölnöm – komoran lehalkította a hangját –,
hogy a kalauzolás nincs ingyen. Önkormányzati előírás.
– Csak nem? – kérdezte szkeptikusan a lány.
– De bizony.
– És mi a tarifa?
– A tarifa az, hogy ha odaérünk, megengeded, hogy
meghívjalak egy grappá-ra.
A lány kacagott. – És ha nem akarom kifizetni a tarifát?
– Akkor adnod kell egy csókot.
– Belenyugszom a grappába. Egyelőre.
– Kiváló. Hogy hívnak?
– Heidi, és müncheni vagyok – nyújtotta a kezét a lány.
– Szia, Heidi. Az én nevem Tommaso, és... – Habozott.
Majdnem kibökte: „Séf vagyok” de az utolsó pillanatban sikerült
visszanyelnie. – Pincér vagyok.
Csodálatos megkönnyebbülés volt kimondani. Mintha mázsás
kő esett volna le a szívéről.
Két órával és számos pohárral később Heidi és Tommaso
visszament a lakásba. Bruno a vendéglőben főzött, Laura az
egyetemen volt. Tommaso úgy döntött, hogy nem igazán csalja
meg Laurát, mivel tulajdonképpen már szakítottak, akkor is, ha
ezt még nem sikerült egyértelműen közölnie a lánnyal.
Csak egy Tommaso van a világon, nő viszont annyi! Ahogy
belül voltak az ajtón, nekilátott pótolni az elvesztett időt.
Laura felnyargal a Tommaso lakásához vezető lépcsőn. A
diétának és az edzőteremnek kimondottan kezd mutatkozni a
hatása.
– Tommaso! – kiáltja. – Bruno!
Semmi válasz. Pedig valaki járt itt nemrég. A CD-lejátszón
Tommaso egyik kedvence, „The Boys of Summer” forog. Ami azt
jelenti, gondolja Laura, hogy Tommaso az imént még itt volt.
Bruno elviseli lakótársának zenei ízlését, de nem osztozik benne.
Aztán meghallja a zuhany susogását. Tommasónak a
fürdőszobában kell lennie. Laura mosolyogva bemegy a
hálószobába, hogy ott várja meg a szeretőjét.
Tommaso szobájában perceg a nyomtató. Laura lustán
odaballag, megnézni, mit nyom, és hűdötten bámulja, ahogy a
gép vonalanként kirajzolja egy szőke, csinos lánynak az itt,
ugyanezen szobában készült képét.
Lépéseket hall. Az ajtó kivágódik. – Due cappucá-ni! – kiáltja
Tommaso diadallal. – Heidi, sikerült rábeszélnem a vén
szamarat, hogy délután főzzön cappuccinót!
A zuhanyt elzárják. Már csak a nyomtató perceg, és Laura
fejében lüktet a vér. Tommaso belép a hálóba, meglátja a lányt,
és akkor megáll az idő, mint mikor kimerevítik a filmet...
Aztán Laura átfurakodik mellette, hogy minél hamarabb kívül
legyen a lakáson, még mielőtt nyílik a fürdőszoba ajtaja, még
mielőtt kijön a másik lány. Közben kiloccsantja a kávét, de nem
áll meg; lerohan a lépcsőn, ki az utcára, és valahol mögötte
Tommaso kiabálja a nevét.

Utoléri, de Laura nem akarja meghallgatni. Beszélni próbál vele,

autókat és gyalogosokat kerülgetve követi a lányt, aki senkire és
semmire nem nézve törtet előre.
– Figyelj, Laura, nem így akartam csinálni, kíméletesen
akartam közölni veled ...
– Húzz el innen! – sziszegi a lány. – Hagyj engem békén! Menj
vissza a cappuccinoivó Heididhez!
 – Fantasztikus volt, sose foglak elfelejteni...
Laura megvetően fuj. – Nagyon vicces, Tommaso, mert
vélhetőleg én se fogom elfelejteni ezt! Akármilyen különös, ez
aligha megy ki a fejemből egyhamar!
– Én próbáltam mondani, hogy torkig vagyok! -kiáltja
Tommaso.
Laura keresi, mivel üthetné a legfájóbb sebet, mi lenne a
legnagyobb komiszság, és megtalálja. – Ugyanolyan aljas vagy,
mint Bruno, tudod?
– Hogy érted ezt?
– A te Bruno barátod! Megcsókolt! Megígérted velem, hogy
nem szólok neked! Örökösen meregeti rám a szemét, hogy
libabőrös leszek tőle! Perverzek vagytok mind a ketten!
Ismét futásnak ered, és Tommaso ezúttal nem próbálja
utolérni.

Elmúlt éjfél, mire Bruno hazaért az Il Cuocóból a lakásba, ahol

Tommaso fekete arccal várta.
– Hogy ment? – kérdezte Bruno tapintatosan.
Tommaso vállat vont.
– Rendesen feldúltnak látszol.
– Igen.
– Nem gondoltam, hogy ennyire rosszul fog esni.
– Nem esett – felelte Tommaso kurtán. – Legalábbis nem ez a
része.
Ekkor jött rá Bruno, hogy valami nagy baj van. – Mi történt,
Tommaso?
– Laura elmondta, hogy megcsókoltad.
Bruno megdermedt. – Ó.
Tommaso felugrott. – Hányszor? – kérdezte fenyegetően.
– Egyszer – felelte Bruno. – Legfeljebb kétszer. Háromszor.
Ne haragudj, Tommaso, megmondtam, mit érzek iránta...
– Azt mondtad, nem csináltál semmi rosszat!
– Nem egészen. Ezt te mondtad.
– Le akartad csapni a kezemről! – acsarkodóit Tommaso. – A
barátom vagy – állítólag –, és kikezdtél a csajommal!
– Csak egy csók volt!
 – Csak azért, mert nem engedett meg többet. Hogyha hajlandó
lett volna, megálltál volna a csóknál?
Bruno nem bírt válaszolni.
– Akárki mást ronggyá vernék – mondta Tommaso. – De így –
Öklével a tenyerébe csapott. – Nem vagyunk barátok többé,
Bruno.
– És a vendéglő? – hallotta Bruno a saját hangját.
– Ó, igen, a vendéglő! Újabb remek módszer, hogy bolondot
csinálj belőlem. Nohát én meg leszarom a vendéglőt. Eleve
hülyeség volt. – Az ajtóra mutatott. – Most pedig kifelé!
Üvöltése kísérte Brunot, amikor az kitámolygott a lakásból. Az
utolsó vaffanculó-t az ablakból ordította utána, a rituális
mozdulat kíséretében: jobb kéz ökölben, bal kéz a jobb kar
bicepszére csap.
Bruno, aki vakon botorkált az utcácskában, egyáltalán nem
csodálkozott ezen a haragon. Más barátnőjével kikezdeni máig
akkora sértésnek számít Olaszország egyes részeiben, ami jogalap
a bicskázásra. Nem számít, hogy a kapcsolat az utolsókat
hörögte, sőt ez még súlyosbította a vétket, mert úgy lehetett
értelmezni, hogy Bruno a zavarosban akart halászni.
Futásnak eredt. Meg kell találnia Laurát. Talán ha
elmagyarázhatná, miként történt, hogy ő csak baráti szívességből
ment bele Tommaso kerge ötletébe...
Végre megérkezett a Residenza Magdalénához. Addig nyomta
a kaputelefonon a Patterson feliratú billentyűt, amíg bele nem
szóltak.
– Judith? – lihegte Bruno. – Beszélnem kell Laurával.
– Ki az?
– Bruno.
– Nem akar beszélni veled. Egyikőtökkel sem. Menj el.
– Kérlek! – rimánkodott Bruno. – Csak a telefonhoz küldd ide!
– De ő nem...
Aztán Laura rekedt, éles hangja. – Mit akarsz, Bruno?
– Nem sétálhatsz ki az életemből úgy, hogy el ne mondjam,
mit érzek irántad – felelte.
– Na persze. Te is, meg Tommaso is. Hogy miért nem... –
Brunonak félre kellett állnia, hogy beengedjen egy csoportot az
épületbe, és mire visszajutott a telefonhoz, Laura a végére járt a
mondanivalójának: – ...gondoltam, hogy a barátaim vagytok!
Direkt élveztem, hogy veletek lóghatok! Mekkorá hülyének
tarthattatok! Én is csak egy turista voltam, aki bemelegítette az
ágyatokat!
– Nem! – vágta rá Bruno. – Figyelj rám, Laura! Szeretlek, úgy
szeretlek, ahogy még sose szerettem senkit!
Pillanatnyi csend lett a kaputelefonban, Bruno egyetlen
másodpercig azt képzelte, talán sikerült meggyőznie a lányt, de
mikor Laura megszólalt, a hangja sűrű volt a könnyektől és az
utálattól:
– Húzzál el innen, te hernyó. Nem fogod fel, milyen undorító
ez? Menj innen, és hagyj engem békén!

A kávézó ajtajában gubbasztott, mikor reggel megjött Gennaro,

hogy kinyisson.
– Segítségre van szükségem – mondta a fiatalember,
miközben feltápászkodott.
– Ahogy kinézel, inkább egy kávéra.
– Arra is. Nézd, Gennaro, van neked az a furgonod.
– Már megint kölcsön akarod kérni a vén rozsdást?
Pillanatnyilag eléggé le van robbanva. Nem tudom, meddig jutnál
el benne.
– Arra gondoltam, hogy eladhatnád nekem.
– Ó! – Gennaro töprengett egy darabig. – Szerkezetileg jó
jármű az. Csak szeretetből hívom vén rozsdásnak. Lehet, hogy
külsőre nem egy szám, de a motelja olyan egészséges, mint a
makk!
– Erre most nincs időm – mondta Bruno fáradtan. – Mennyit
akarsz érte?
Gennaro töprengett még egy kicsit. – Na szóval, az az igazság,
hogy ráférhet néhány kisebb kiegészítés – vallotta be. – Mert
letaroltam, tudod, a kávéfőzőhöz. – Büszkén mutatott a
Gaggiára, amely már alig látszott a pótcsövek, elzárócsapok,
vezetékek, szelepek, tolattyúk bonyolult szövedékében. -Úgyhogy
elfogadok ötszázat.
– Kétszázam van, viszont hozzáteszem ezeket. – Elővett a
kabátja alól egy vászontekercset, és szétgöngyölte az asztalon.
– Uanema!- rebegte Gennaro. – Hiszen ezek a késeid!
 – Azok voltak. Nincs szükségem rájuk többé. Mit szólsz?
– Megegyeztünk – mondta Gennaro, fölemelve az egyik kést.
– Akkor megkaphatom a kulcsokat?
– Semmi értelmee – felelte vidáman Gennaro, és mutatta,
hogy a Fiat gyújtáskapcsolója be van építve a Gaggiába.
– Akkor hogy indítom el?
– Nesze. – Genharo egy kanalat nyújtott neki. – Ez is megfelel.
– Klassz.
– Ne izgulj – mondta fölényesen a kávés. – Azt a furgont senki
se fogja ellopni. Hacsak el nem ment a szép eszük.
 Insalata

„Az insalata mindig a második fogás után kerül az asztalra; ez

jelzi, hogy közeleg az étkezés vége. Az insalata tisztára mossa a
szákács ételkölteményeinek utóízétől az ínyt, és felkészíti az
üdítő, hűvös élményekre...”
MARCELLA HAZAN: A klasszikus olasz konyha lényege
 Tizennyolc
Ismerős az a lány, aki a terem túlsó végében ül a tizenkettes
asztalnál. Miután az előzékeny pincérek hada eltisztul, hogy a pár
zavartalanul élvezhesse az en persillade lazacot, a zellerpürét, a
jázminmártást és a pirított ánizskaprot, nem is szólva a behűtött
Puligny-Montrachet-ről, láthatjuk, hogy valóban Laura az, bár
eléggé különbözik attól a Laurától, akitől három hónapja váltunk
el a Trasteverében. Először is fantasztikusan fest. Leolvadtak róla
a fölös kilók, amelyek Bruno döbbenetes főtt tésztáinak és
válogatott édességeinek habzsolásától rakódtak rá. Új keletű
vékonysága és majdnem szálkás izomzatú felsőteste a
tornateremben töltött számos óráról és a naponta lefutott négy
kilométerről tanúskodik. A haja is más, mert rövidebb, és
elbájoló kis lófarokba van kötve. A szemét nem láthatjuk, ugyanis
divatos napszemüveget visel, amely visszaveri asztaltársának
képét. Az asztaltárs hasonló eleganciával van öltözve, mert ez ma
különleges alkalom.
– Burgonyát, asszonyom? – érdeklődik a pincér. A kanál
megáll a levegőben a zöldséges ezüsttál fölött.
– Nekem nem.
– Uram?
– Csak egyet kérek. – Kim Fellowes Laurához fordul, és a
színpadi ,félre” hangnemében folytatja: – Az a remek az ilyen
ételekben, hogy nem nagyok az adagok. Még mindig maradt húsz
gramm szénhidrátom.
– Ma is be akarod tartani a diétát?
– Természetesen. Főleg ma. Ha sutba vágnánk minden
alkalommal, mikor betesszük a lábunkat egy jó étterembe, akkor
nem is lenne diéta. Az ilyen helyeken, mint ez, tudnak
különbséget tenni a fegyelmezett emberek és a többiek között. –
Az ezüstvödörben hűlő borért nyúl, de egy pincérkéz nyomban
befejezi helyette a mozdulatot, pontosan félig töltve a poharakat.
– Igyunk. – Kim a szájához emeli a poharát. – Ránk.
 Laura iszik. – Ránk. – Megszárogatja ajkát a ropogós fehér
asztalkendővel, és hozzáteszi: – Tudod, másnak képzeltem ezt a
helyet.
– Ugyan miért?
– Az a hapsi, aki... – Elhallgat, mintha valami megakadt volna
a torkán, majd így folytatja: – A hapsi, akivel egy darabig jártam,
itt dolgozott. Azt gondoltam, hogy – szóval hogy az étterem
jobban hasonlít a kajára, amit főzött. Az olasz kosztra, tudod.
– Nem örülsz, hogy nincs így? – Kim megkóstolja a lazacot, a
Templi egyik különlegességét. – Megmondom őszintén, az ember
egy idő után eltelik a főtt tésztával. Hogy haladsz a
dolgozatoddal?
Laura figyelmét nem kerüli el, hogy a férfi másra akarja terelni
a szót; ezt gyakran megteszi, ha ő Tommasóról próbál beszélni.
Majdnem olyan, mintha az ő Tommasóval töltött ideje Kim
szemében átmeneti téboly volna, visszavadulás az Ősi
barbárságba, amit jobb elfelejteni.
– Azt hiszem, egészen jól – feleli kötelességtudóan. –
Megérkeztem a barokkhoz.
– Tehát elkezdted Tizianót? Helyes. Egyike a színek csekély
számú igazi mesterének, nem gondolod?

Egy másik étteremben, innen alig pár mérföldnyire Tommaso

főz. Az étel egyszerű, ám a beszáradt húslétől és megkövült
tojássárgájától varacskos receptkönyvek sokasága mintha arról
árulkodna, hogy a szakács pácban van. Miközben még egyszer
beleolvas a könyveibe, mögötte tüzet fog a sparhelten az egyik
serpenyő. Atkozódva fordul meg, hogy eloltsa, – két saltimbocca,
egy tagliatelle, egy insalata! – mondja a belépő Marie. Egy
megrendelés van a jegyzetblokkján.
Tommaso nem felel.
Hallottad, amit mondtam?
– Me ne sbatto il cazzo!- tajtékzik Tommaso. – Nem látod,
milyen szorgalmasan kúrom el az eddigi rendeléseket? Csak tedd
le ide, elkúrom én azt is egyetlen perc alatt! Dio cane! – Beszéd
közben lerántotta az égő serpenyőt a tűzről, és az összes
rendelést lelocsolta fekete olajjal. – Na most nézd meg, mit
csináltál!
 Marie tudja, mikor kell visszavonulni. Visszatért az ebédlőbe,
ahol csak három asztalnál ülnek. Hamar híre ment az Il Cuoco
gyors leromlásának.

Eközben Le Marche egyik üres útjának szélén Bruno próbálja

életre hízelegni az ócska furgont. Révült összpontosítása nem
nélkülöz minden hasonlatosságot azzal az arckifejezéssel, amit
egykor viselt főzés közben. Noha keze most nem liszttől fehér
vagy nyers tojástól síkos, hanem gépzsírtól fekete, a módszer;
hogy az ujjai begyével sejti meg, miféle új nyavalya bántja a félig-
meddig letarolt tragacsot, nem nagyon különbözik attól a
hajdanitól, amellyel az ízek új mélységeit tárta fel a receptjeiben,
bár itt korántsem jár akkora sikerrel.
Mikor elhagyta Rómát, vaktában hajtott észak felé, de mivel
gyorsan megunta a sztrádát, és a rozoga járműből különben se
tudott hatvan-hetven kilométer óránkénti sebességnél többet
kicsalogatni, letért a mellékutakra. Firenze közelében éjszakázott
egy kicsi olajfaligetben, egy ötszáz éves fa mellett, amely olyan
alacsony és vaskos volt, mint egy toscanai nagymama. Reggel
talált egy erecskét, abból kifogott egy kicsi pisztrángot, és
megsütötte illatos olajfából rakott tűzön. Tudta, hogy nagyon
finom lehet a pisztráng, de most mintha kartonpapírt evett volna.
Tökéletesen elvesztette a képességét az ízek érzékelésére.
Másnap este megállt egy út menti büfénél, ahol oldalast
sütöttek alla brace, forró faszéntűzön. Ennek se volt íze a
szájában. Még azt is alig érzékelte, amikor a tulajdonos büszkén
megkente a pecsenyét a saját termésű, ifjúságtól üde zöld
olajával. Bőségesen megsózta a sültet, sietve bekapta, motyogva
köszönetét mondott a sértődött büfésnek, és visszaült a furgonba.
Sűrűn meg kellett állni, mert a furgont kidöglesztette a
hegyek-völgyek szüntelen hullámzása; ilyenkor elvárta, hogy az
út menti szerelőműhelyek pótalkatrészeivel kedveskedjenek neki.
Az egyik ilyen műhelyben mandolinó-1, juhsajtot is árultak.
Bruno jó sokat vásárolt, hogy ne kelljen megállnia minden
alkalommal, mikor megéhezik. Gyanította, hogy neki is sajtszaga
lett tőle, de nem érdekelte.
Toscanából továbbment észak felé, fel a ligur parton egészen
Genováig. Itt minestrone con pestó-t, friss bazsalikommal főzött
zöldséglevest evett, meg farínatát, a kikötő laktató szegényételét:
ez csicseriborsólisztből, extra szűz olajból, sóból, vízből kevert
híg habarcs, amit két láb hosszú tepsiben elnyíy-tanak, és
fatüzelésű kemencében kisütnek. Kellően croccante sopra e
morbida sotto volt – kívül ropogós, belül omlós, ám Bruno ennek
sem tudott örülni.
Az út fölfelé északnak elvitte Piemonte egészen másfajta
tartományába, ahol a Caesarok parancsára épült hosszú, egyenes
utak vágtak keresztül az el-v árasztott rizstáblákon, mert
Olaszországnak ez a része a nyugati világ legnagyobb
rizstermelője. Esténként, miután a nap eltűnt a víz alatt ál Jó
síkság peremén, és Bruno alváshoz készülődött a leparkolt
furgonban, szúnyogfelhők ostromolták eszelősen az ablakokat. Itt
általában egyszerű, bő levű mottó-t evett az út menti osteriákban,
ugyanazt, amit a rizsföldek munkásai: csirkehússal vagy
békacombbal főzött, fahéjjal ízesített, a vidék nehéz borával
fölengedett rizst. Ám egyszer elfogytak a rizstáblák, és az Alpok
fűrészfogas előhegyei szökkentek a magasba. Ha Bruno
megállította a furgont, olaszt, németet, franciát keverő, furcsa,
érdes nyelvjárásban szóltak hozzá a helyiek, míg az út menti
étkezdék párolt húst, sauerkraut-ot és osztrák stílusú
édességeket kínáltak. Bruno tudta, hogy a furgon sose bírná ki az
itteni magasban, a havon és a ritkás hegyi levegőn, ezért
kelletlenül keletnek kanyarodott, az adriai part irányába. Itt
rátért egy újabb római útra, a Via Emíliára, amely ma a prózaibb
N90 nevet viseli, de azért változatlan egyenességgel és
megbízhatósággal fut több száz mérföld hosszan, át Emília
Romagnán a tengerig.
Ez volt Olaszország konyhaművészetének szíve, ahol a
televény körömnyi darabja se maradt műveletlenül. Pannában
Bruno járt olyan boltokban, ahol füzérekben lógott az ellenőrök
tucatjainak pecsétjét viselő sonka – Olaszország tájegységei
ádázul védelmezik a termékeiket, az Enza és a Stirone folyó
között csupán egy maroknyi kisváros viselheti a prosciutto di
Parma előállítójának büszke címét. Mivel a hatalmas padlásokat,
ahol a sonkát érlelik, télen-nyáron szabadon járja a szél, Bruno
aromás illatárban szelte át az Enza-völgy falvait. Egy Pármától
északra húzódó völgyben megkóstolta a culatelto di zibelló-t, ami
talán a legnagyszerűbb a pár mai sertéshústermékek között, épp
ezért szinte egyáltalán nem exportálnak belőle, még más olasz
tartományokba se: a sódart sóban és fűszerekben pácolják, aztán
bevarrják disznóhólyagba, és tizennyolc hónapig érlelik a lapos
folyómeder nyirkos levegőjében. Ez olyan kényes eljárás, hogy a
sonkáknak majdnem a fele megromlik, mielőtt elkészülne, de
amelyik megmarad, annak az íze egyszerűen páratlan. Volt idő,
mikor Brunot boldog nevetésre fakasztotta volna a hús csaknem
krémszerű állaga és átható, finom szaga. Most is érdekesnek
találta, de úgy érezte magát, mint aki fénykép után próbálja
kitalálni az ízeket, vagy csúnyán benáthásodva eszik. Mintha
egykor oly érzékeny ínye átlagossá fásult volna.
Habár Modenában felkeltette a kíváncsiságát az aceto
balsamico tradizionale előállítása; ez csak húsz mérfölddel volt
délebbre Parmától, de a két hely annyira különbözött egymástól,
mint a hús az ecettői. Egy hagyományos acetaiá-ban
megengedték, hogy bekukkantson a padlásra, ahol tucatnyi,
különböző méretű hordóból szemmel nem látható lassúsággal
csepegett barna papírral bélelt rocskák-ba a drága nedű. Be
lehetett rúgni a mustszagtól, és még az ablakban összegyűlt
énekesmadarakat is elnémította a 'sűrű, ragacsos illat. Égbekiáltó
áron kapott egy kávéskanálnyi kóstolót az ötvenéves ecetből.
Olyan olajos volt, akár a régi konyak, íze tökéletesen
egyensúlyozott az édes és a savanyú között, átütő ereje
melegített, mint a gyógyszer. De Bruno nem lelte benne örömét,
és mivel még a decis üvegcse is sok száz euróba került, vásárlás
nélkül hajtott el.
Egy másik faluban megállt sajtot venni, és megfigyelte a
tejgazdaság két tulajdonosát, akik seprű nagyságú spinó-vsi
kevergették a több száz literes, hatalmas kádban a savót Kimerítő
munka volt, estére mindössze két nagy sajt lesz belőle, de azokat
is három évig kell érlelni, csak aztán adhatják el őket. Am
ugyanez a gazdaság készített slattató-t, friss, puha juhsajtot is,
amit Bruno egy szelet piadiná-ba – lepényszerű, lapos kenyérbe
– csavartan evett meg.
Ahogy közeledett a tengerhez, a mellékút megtelt az
autostradá-ról lezúduló turistákkal, akik a Rimini közelében levő
divatos üdülőkbe tartottak. Ideje volt irányt változtatni megint.
Bruno délnyugat felé fordította a furgon orrát, és visszatért a
szárazföld belsejébe.
Hetek óta autózott, de még sose látott ilyen néptelen vidéket,
mint ahol most találta magát. Ez volt a Le Marche: a Márkák. Itt
alig akadt mezőváros; mérföldeken át a vad mészkőszikla
szakadékok között szorongó parányi tanyák vagy aprófalvak
jelentették az élet egyetlenjeiét; a parasztgazdák máig ugyanúgy
kaparták össze a megélhetésre valót, pár disznót, pár birkát, pár
tehenet tartva néhány meredek, hegyi legelőn. Az utak
tekervényes hurkokkal követték a domborzatot és a kacskaringós
folyókat. Bruno nehezen haladt, de nem is bánta. Egyre
tisztábban látta, hogy ha csak be nem áll valahova
napszámosnak, előbb-utóbb Rómában fog kilyukadni, ahova
minden út vezet, márpedig semmit sem óhajtott kevésbé. A
furgon, mintha megérezte volna gazdájának vonakodását,
annyira lelassult, hogy Bruno még a véletlenül egyenes
útszakaszokon se gyorsíthatott óránként ötven kilométerre úgy,
hogy az ócska autó agyonfoltozott bendője ne kezdjen fekete
füstöt böfögni.
Rákanyarodott egy másik római útra, a Via Flaminiára, amely
átvitte a zordon Furlo-szakadékon. Az út most is azoknak a
toronymagas szirtfalaknak a tövében fúrta előre magát a folyó
partján, mint Krisztus előtt 220-ban, amikor megépítették, és
noha nem volt erős forgalom, Bruno hamarosan a türelmetlen
vezetők uszályát vonszolta maga után. Az ugyancsak a római
időkben épített Furlo-alagút három kilométeres sötétsége után az
első kereszteződésnél elkanyarodott, és fölfelé indult a hegyekbe,
ahol egyáltalán nem volt forgalom. A magasban sasok köröztek
lustán, és Bruno egyszer mintha távoli farkasüvöltést hallott
volna.
Mikor Acqualagna fölé ért, a furgon előbb zihálni kezdett,
aztán harákolt, és mindeközben folyamatosan lassult, míg végül
egy láncdohányoshoz méltó köhögőroham után leállt, és nem
mozdult többé.
Bruno kikászálódott, és megszemlélte az elnémult motort
Körülbelül háromszáz lábnyira volt a völgy mélyétől, valahol
Cagli és Citta di Castello kisvárosok között Sehol egy ház vagy egy
tanya. Csend volt, mint egy temetőben. Csak a távoli réten legelő
kecskék kolompja jelezte, hogy település van a közelben. A
parcellák aprók voltak, de látszott rajtuk a gondos művelés.
Minden fa alatt szép rendesen felmáglyázott rakásban száradt
télire a tüzelő, és a zsebkendőnyi szőlőskertek soraiban érő
fürtöktől roskadoztak a tőkék.
Bruno hiába próbálta életre babusgatni a motort. Mikor már
azt hitte, sikerült, a furgon mentegetőzve harákolt egyet, aztán
visszasüllyedt a kómába. Bruno sóhajtva kiemelte az utasülésről
a hátizsákját. Mivel arra, ahonnan jött, mérföldeken át nem volt
semmi, fölfelé kapaszkodott, abban reménykedve, hogy a kilátást
elzáró erdő valahol talán egy falut is rejt.

Tommaso estéje katasztrófa volt. Mire távoztak az utolsó

vacsorázok, akik a számos ingyen distillató-tól sem kerültek
feltétlenül megbocsátó hangulatba, azt hitte, összeesik. Pedig
még a könyvelést is meg kellett csinálni. Sötéten kiborított egy
dobozra való gyűrött számlát az egyik asztalra.
–A helyzet úgy áll – fejtegette Marié –, hogy a szállítóink
továbbra is szállítanak, és fizetést várnak, ráadásul itt a maffia
négy százaléka. De nem jön be pénz. Ráadásul egy vagyonba
kerül a sok potya, amit osztogatnunk kell. És mivel a pincérek
nem kappak borravalót, ők is leveszik a magukét. Minden este,
mikor kinyitunk, csak az adósságunkat növeli. Be kell csuknunk,
mielőtt dr. Ferrara még többet veszít rajüink.
Tommaso nagyot sóhajtott. – Ha a pincérek leveszik a
magukét, szabaduljunk meg a pincérektől. Különben sincs már
munkájuk.
– És a commis?
Tommaso habozott. A két süvölvény commis épphogy kikerült
a vendéglátóipari iskoláról, de vele ellentétben legalább volt
valami fogalmuk arról, hogy mit csinálnak. – Az egyiket
megtartjuk – javasolta kompromisszumra készen.
Marie ütögetett valamit a számológépén. – Úgy is
veszteségesek maradunk – mondta gyászosan. – Még dr.
Ferrarának se tudjuk kifizetni a következő részletet.
– Kifizetem a spórolt pénzemből.
– Ne légy már ilyen ostoba!
– Nem akarom bezárni a vendéglőt, Marie.
 – Érzelmes vagy – jegyezte meg a lány. – Üzletben az
veszedelmes.
– Nem kell maradnod, ha nem akarsz.
– Az más – torkolta le Marié mogorván.
A lány távozása után Tommaso még sokáig böngészte a
számlákat, hasztalanul keresve valamilyen módot, amivel
csökkentheti az üzemelési költségeket, és újra nyereségessé teheti
az Il Cuocót. Ám még neki is látni kellett, hogy ez reménytelen.
Túl sokat költöttek, és túl keveset kerestek.
Miután Bruno elhagyta Rómát, Tommaso dühe olyan hamar
lelohadt, ahogy fellobbant. Sőt hamarosan kezdett kissé bűn
tudatos lenni. Amit mondott Brunonak, kétségtelenül igaz volt –
Bruno csakugyan megcsókolta a csaját az ő háta mögött –, de
mivel ő maga is megcsalta ugyanazt a barátnőt egy müncheni
szőke, csinos turistával, aligha van alapja erkölcsi rohamokra.
Tommaso szerette Brunot, és nemcsak azért gorombáskodott
vele, mert a hiúsága sebet kapott, hanem legalább annyira azért
is, mert fájt neki, hogy tudatlanságban hagyták.
Miután megértette, hogy Bruno nem jön vissza, a jókedvének
ugyanúgy beborult, mint az Il Cuoco szerencséjének. Ha nem
tartoztak volna dr. Ferrarától a maffiáig az égvilágon
mindenkinek, talán megpróbál kiszállni. De ráeszmélt, hogy van
egy másik ok is, amely nem engedi távozni. Ez pedig Marie
tekintete volt, mikor megtudta, hogy ö nem igazi séf. Konokul
meg akarta mutatni a lánynak és egész Rómának, hogy ő is el tud
vezetni egy éttermet úgy, mint Bruno. De hát nagyon úgy festett,
hogy nem tud.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Laura olyankor jött rá, hogy

tulajdonképpen nem bírja elviselni a fájdalmat; hogy bármit,
akármit megtenne, ha Tommaso visszafogadná; hogy hajlandó
lenne osztozni rajta Róma összes turistájával, ha ez az ára, hogy
vele lehessen. Az ilyen éjszakákon a hátát a falnak vetve,
zsibbadtan kuporgott az ágyon, várta a hajnalt, az arca a
megaláztatástól égett, a szeme á könnyektől.
Rengeteget sírt. Agyonsírta Judithot és a telefonban Carlottát.
Egy hajszál választotta el attól, hogy abbahagyja a tanulmányait,
és visszautazzon Amerikába. Sírt az egyetemi tanácsadónak, aki
megszervezte, hogy orvos lássa, míg az orvos gyógyszert írt fel
neki depresszió ellen. Sírt Kim Fellowesnak. A tanár együtt
érzőnek mutatkozott, megszervezte, hogy szakíthasson
négyszemközt is időt Laurára, kisegítendő tanítványát a
gödörből, és ennyi jóságtól Laura persze még jobban sírt
Fellowest a legkevésbé sem taszították az ő könnyei; sőt, minél
többet sírt Laura, ő annál nagyobb figyelemmel vette körül, és a
lány hamarosan megszokta az elegáns lenvászon zsebkendő
vigasztaló kölniszagát. A fájdalom fokozatosan visszahúzódott, és
amikor Kim végül odavezette az ágyához, Laura megértette,
mekkora szerencséje van, mert végre olyasvalaki szereti, aki
őszintén törődik is vele.

Bruno több mint egy órája kapaszkodott fölfelé. Noha

alkonyodott, még mindig rekkenő hőség volt. Csupán a konok
elszántság vitte előre, és a tudat, hogy ha nem talál valamilyen
szállást, a szabad ég alatt kell aludnia.
Egyszer csak házak tűntek fel a messzeségben. Mögöttük
füstoszlop nyúlt a magasba a mozdulatlan levegőben, olyan
hosszú és egyenes, mint a ciprusfák a hegyoldalon. Magasabbra
érve látta, hogy valóban egy legfeljebb tucatnyi kőházból álló,
pöttöm falu az. Az egyik épületnek egyenesen a málló vakolatára
mázoltak egy ódon Fernet-Branca-hirdetést. Jó előjel! Ez
alighanem valamiféle osteria.
Mikor begyalogolt a faluba, néhány láncon tartott kutya
megugatta, különben kihaltnak tűnt a hely. Am ő akkor is érzett
valamit; az útról látott füst felől jött. Rögtön megismerte az égő
bükkfa illatát, ám neki a piruló disznóhús szagától eredt el a
nyála, gyorsult meg a lépte. Itt szabad tűzön sütöttek disznót, és
Bruno rádöbbent, hogy napok óta alig evett.
Kifordult a piazzára, amely nem is nagyon volt piazza, csak egy
nyitott tér; köréje gyűltek a házak és a templom. Ki se kövezték,
jóformán semmi se volt rajta, csak néhány citromfa, és egy, a
fasiszta időkből maradt, irdatlan háborús emlékmű, amelyen a
győzelmet jelképező meztelen nőt emelte a magasba fél tucat
katona. Viszont innen jött az a mesés szag! Egy kis falatozó előtt,
házilag barkácsolt nyárson aranybarna malac pirult számos
őgyelgő felügyelete mellett a parázson. Székeket és asztalokat
cipeltek ki az alkonyfénybe, valaki egy harmonikát nyektetett,
egykét koros pár táncolt. Fél tucat szempár fordult a közeledő
Bruno felé, ám szólni nem szóltak hozzá.
Bruno jóformán észre se vette. Érzem a szagát!, gondolta.
Rendesen, normálisan érzem!
Egyszer, gyerekkorában, úszás közben víz ment a fülébe.
Napokig tompán hallott, és akármennyit ütögette, bökdöste a
fiilét, a víz nem jött ki. Aztán váratlan, meleg csörgedezéssel
visszatért a hallása, és mivel félig-meddig szinte már megszokta,
hogy nem hall, minden hang frissen és újdonatúján csengett. így
volt ez most az ínyével. Annak a porchettá-nak a szaga megtette
azt, amiben Emilia Romagna legválogatottabb finomságai
kudarcot vallottak. Bruno valószerűtlen érzékenysége az ízekre és
a szagokra, amely már csaknem eltűnt, hunyorogva fellobbant.
Porchetta... A malac sötét mézszínű volt, hátának felhólyagzott,
bevagdosott bőrébe sót dörgöltek, hogy tovább repedezzen, orrát,
fülét, farkát alufóliába csomagolták, nehogy e csemegék
megégjenek. Még most is többen tüsténkedtek körülötte: az egyik
forgatta, a másik nyársra tűzött szalonnával kenegette, míg egy
kötényt és fejkendőt viselő, vékony alak éles késsel hasított bele a
húsba, hogy átsülte már a közepe.
A töltött, egybesült szopós malac ünnepi étek Olaszország-
szerte, bár, mindenütt másképp készítik. Rómában a saját sült
belsőségeivel töltik meg a malacot, Szardínián vagdalt hús és
citrom keverékével. Itt kenyérmorzsa és zöldfűszer volt a töltelék.
Bruno felismerte minden alkotórészét. Pinocchio selvatico –
vadkömény –, fokhagyma, rozmaring és olajbogyó elegyedett a
sülő disznózsír szagával. A tűz kurta zöld lángokat lövellt a
malacka lábairól harmatozó pecsenyelé nyomán.
– Jó napot! – köszöntötte Bruno udvariasan a hozzá
legközelebb eső személyt. – A furgonom lerobbant; éjjeli szállást
keresek.
A megszólított, ásatag barna öltönyét vakargatva, fontolóra
vette a hallottakat. Úgy tett, mintha legyeket hajtana el a
homlokáról, pedig híre se volt a közelben légynek. – Ueh, Gusta!
– kurjantotta végül.
 A tűz mellett megfordult egy széltől-naptól pergamenné
szikkadt arcú asszony. Bruno úgy gondolta, ő lehet a bisztró
tulajdonosa. Megismételte kérését.
Az asszony szúrósan meredt rá. – Mi itt nem szoktunk kiadni
szobát. Ha akarja, használhatja a telefont, és kihívhat valakit a
furgonjához. Hova akar eljutni?
Hova is akar eljutni? Jó kérdés, amire Bruno nem tudja a
választ, mert hetek óta mellőzte a térkép használatát. Vállat vont.
Újabb hang szólalt meg a tűz melletti csoportban, a guggoló,
kötényes alak dünnyögő hangja. Noha nem fordult meg, Bruno
hallotta, hogy nő az.
Gusta vállat vont. – A lányom azt mondja, késő van már, hogy
Acqualagnából kijöjjön valaki, Hanninak meg, aki nálunk szereli
a defektes gépeket, Belsaróba kellett mennie, ahol tetőt épít a
bátyjának. Szoríthatunk helyet, ha csakugyan nincs hova mennie,
de mint látja, porchettá-t sütünk, úgyhogy ne számítson más
vacsorára.
Bruno biztosította Gustát, hogy örömmel eszik porchettá-t,
egyébként igyekszik minél kevesebb fennakadást okozni, mivel
látja, mennyi dolguk van. Leült az egyik asztalhoz, lábához
helyezte a hátizsákját, és igyekezett minél észreve he tétlenebb
lenni, a falusiak viszont igyekeztek úgy tenni, mintha üvegből
volna. Gusta lánya volt az egyetlen, aki a szeme közé nézett.
Fölegyenesedett, hátralépett a tűztől, ruhája ujjába törölte forró
homlokát, és egy pillanatra rászögezte sötét, kifürkészhetetlen
szemét a fiatalemberre. Bruno jól nevelten rámosolygott, ám
nyilvánvalóan ez is bizalmaskodás lehetett, mert a lány
összeráncolta a szemöldökét, és elfordult.
Valaki egy pohár bort és tányéron néhány kocka ropogósra
sült disznóbőrt tett elé. Bruno, aki mostanra nagyon megéhezett,
hálásan bekebelezte. A porcehettet, amelyet hosszas disputa után
késznek nyilvánítottak, levették a tűzről, és félretették hűlni. Ám
elsőnek természetesen főtt tészta került az asztalra kiadós
tálakban, spenóttal és egy leheletnyi szerecsendióval, ami mellé
fagioló-t – friss babot – és egy kis libahúslevest adtak. Nem,
mégsem spenót, döntötte el Bruno a második falat után: a
tagliatellé-1 zsenge, csípős csalán színezi zöldre. Meglepő módon
kitűnő volt.
 Ekkor már két termetes asszony között szorongott, akik olyan
zsíros tájszólásban beszéltek, hogy a fiatalember alig értette, mit
mondanak. Megkérdezte, mit ünnepelnek, a válaszként kapott
terjengős magyarázatnak mintha az lett volna a veleje, hogy
valaki kölcsönzött valakitől egy traktort, de a traktor fékje nem
működött rendesen, ezért elütötte és megölte ezt a szegény
háromlábú malackát, amit természetesen tüstént meg kellett
enni. Nem vette észre Bruno, hogy csak három lába van a
porchettá-nak? Bruno bevallotta, hogy nem, amivel harsány
derültségre adott okot közvetlen környezetében. Megkérdezték,
honnan jött. Rómából, felelte. Asztaltársai megfontoltan
bólogattak, mintha ez magyarázat volna mindenre. Egy rómaitól
nem várható el, hogy meglássa, ami az orra előtt van. Bruno
próbálta tréfára venni a dolgot, és megjegyezte, hogy Rómában
minden malac háromlábú. Ezt az értesülést olyan komolyan
adták tovább az asztal mellett, mintha Bruno azt közölte volna,
hogy személyes ismerőse a pápának. Ettől fogva igyekezett
csukva tartani a száját, kivéve, ha evett.
Ez nem esett nehezére, mert a porchetta pompás volt. Nem
tányérokon tálalták, hanem mirtuszlevelekbe burkolva, hogy a
hús átvegye a fanyar zamatot. Mindenki elhallgatott, és aztán
már csak a vacsorázok elégedett sóhajai és a csontok ropogása
törték meg a csendet. Két kicsi gyertya és a sötétrőtén izzó parázs
világította meg a jelenetet. Miután a csontokat eltakarították,
vagy odavetették a várakozó kutyák kisebb hadának, édes borral
leöntött, felszeletelt friss őszibarack került az asztalra, majd
ismét rázendített a harmonikás. Bruno balján a terebélyes
asszonyság, aki legalább egy tucat pohár bort magába döntött a
vacsoránál, szomszédaik nagy gaudiu-mára nyomban táncra
kérte a fiatalembert, Bruno pedig hagyta magát táncba vinni,
mert úgy érezte, a vendégszeretetért cserébe mulattatni is
tartozik házigazdáit, és boldogan csinált bolondot.magából
néhány percig, majd elnézést kért, és visszaült.
A terebélyes asszonyság helyét már elfoglalták. Bruno
odafordult, és látta, hogy Gusta lánya az. Átöltözött, mielőtt
feltálalták a vacsorát; most selymek és más csillámló anyagok
foltjaiból varrott, hosszú, sötét ruhát viselt, amely csaknem
cigányös jellegű volt. Ahogy Bruno körülnézett, néhány más
asszonyon is észrevette ugyanezt az öltözéket. Eszébe jutott egy
olvasmánya, amely szerint ezeknek az eldugott falvaknak
némelyikét cigányok alapították, akik sok száz éve letelepedtek,
és földművelésre adták a fejüket. Gusta lányának sötét haja volt,
olyan sötét, mint körülöttük az éjszaka.
– Előkészítettem a szobáját – mondta Brunonak. – Ha elfárad,
csak szóljon anyámnak vagy nekem, és majd megmutatjuk, hol
alhat. Habár tartok tőle, hogy nem lesz része sok álomban. Ha
egyszer ez a banda elkezdi, hajnalig nem hagyják abba az ivást és
a táncot. – Bruno megfigyelte, hogy ezt olyan szeretettel mondta,
ami cáfolta szavainak élességét.
– Köszönöm, de igazán nagyon jól érzem magamat. És a
vacsora remek volt.
A lány vállat vont. – Csak egy malac. Malacot sütni nem
boszorkányság.
– És a tészta is – folytatta Bruno kedvesen. – A csalán és a
szerecsendió – egyszerűen fantasztikus! Ki készítette?
– Anyám. – A lány felnézett. Óriás termetű fiatalember állt az
asztal másik oldalán. Vörösszőke haja volt, és a legszélesebb
válla, amit Bruno látott valaha.
– Ideje táncolni, bella di casa – mondta a fiatalember. A
lányhoz beszélt, de a jövevényt figyelte. Áthajolt az asztalon, és
odanyújtotta széles, izmos tenyerét Brunonak. – Javier vagyok –
mondta. – Igen örülök az ismeretségnek.
– Bruno. – Egy pillanatig azt hitte, összetörnek a kezében a
csontok. – Lerobbant a furgonom.
– Igen, tudom. – Javier a lányhoz fordult. – Gyere!
A lány, miközben fölemelkedett csillámló selymeiben, még
odaszólt Brunonak: – De a csalánt én tettem bele. Meg a
szerecsendiót. Attól lesznek az emberek... boldogok.
Bruno figyelte, ahogy táncol, a szemét erőltette, hogy a
sötétben is lássa ruhájának viliódzó örvényét. Egyszer csak észbe
kapott. Igen, igazat mondott Laura, gondolta fáradtan; guardone
vagyok, perverz, aki mindig csak leselkedik, de nem cselekszik.
Felállt, megkereste Gustát, hogy megtudakolja, merre van a
szobája.
 Tizenkilenc
Mikor másnap felébredt, egy lélek se volt a kis piaz-zán. Bruno
úgy vélte, a macskajajukat alhatják ki, késő éjszakáig szólt a zene,
úgy, ahogy Gusta lánya megjósolta. Aztán felpattant a templom
ajtaja, lezúdultak a lépcsőn a falusiak, és meg sem álltak a
bisztróig, ahol a még mindig templomhoz öltözött Gusta tüstént
töltögetni kezdte- címke nélküli palackokból a distillató-1, míg
lánya körbevitt egy tálca süteményt. Bruno mindkettőt elfogadta.
Az ital tüzes barackpálinka volt, az édes, puha süteményt finomra
őrölt mandulába hempergették.
Összeismertették Giorgióval, egy torzonborz fiatalemberrel,
aki a harmadik barackpálinkáját szopogatta nagy boldogan.
Giorgio, mint Bruno megtudta, traktorral érkezett a templomba,
és mindjárt el is viszi Brunot a furgonjához. A „mindjárt” relatív
fogalomnak bizonyult. Giorgio csak egy órával és számos
pohárral később kalauzolta el a piazza mögé, ahol a lehető
legparányibb traktor parkolt, Giorgio lezavart az ülésről egy
keverék kutyát, és elfoglalta a helyét. Alig fért el a traktoron; ha
levette volna a lábát a pedálról, a földet szántotta volna, mint egy
felnőtt, aki a gyerek póniján lovagol. Megnyomott egy gombot,
amitől a szerkezet fekete füstöt okádott. Egy öregember, aki a
másik irányba tartott, fölnevetett, és a berregést túlkiáltva
odaszólt valamit, ami olyasformán hangzott: „Finom a malac,
Giorgio!” Ő csúnyán nézett rá, de nem válaszolt, Bruno meg azt
gondolta, hogy a traktor gázolhatta el a tegnapi vacsorát. Bár
nem tűnt valószínűnek: futásban még egy háromlábú malacka is
lehagyja ezt az ereklyét.
Bruno és a kutya gyalogszerrel követték az úton a totyogó
törpe traktort, amely a fiatalember meglepetésére simán
felvontatta a megboldogult furgont a faluba. Ott Bruno járművét
lekapcsolták, és betolták egy apró színbe, ahol félig-meddig
kibelezett roncsok megnyugtató sokasága várta, hogy Hanni
szerelő visszatérjen a testvéri tetőről.
– Hanninak mindenhez van itt alkatrésze – jegyezte meg
Giorgio, és az elvégzett munka örömére sodort magának egy
cigarettát. – Ő majd rendbe szedi magát. Habár – tette hozzá
tűnődve – három hónapja mondta, hogy szerez nekem féktárcsát,
amit azóta várok. Akkor kapok tizenöt eurót.
Ha már egyszer kénytelen volt várni, Bruno visszatért a
piazzára, ahol Gusta konyhájából már szivárgott a készülő ebéd
szaga. Az ásztalokon feltűnt a tálcákra tett antipasto, a tér
mintegy varázsütésre megtelt emberekkel; jöttek egész családok,
még mindig templomjáró ünneplőben, jött maga a plébános,
reverendájának gallérja mögé gyűrt papírtörülközővel. Bruno
elvett egy darab cikóriát, és megmártotta az ecetes-olajos
tálkában. Az olajba pöttyentett aceto balsamico feketén lebegett
az arany folyadékban. Ámulva állapította meg, hogy ritkán
kóstolt ilyen kitűnő ecetet és olajat. A felületes szemlélő láthatja
szegénynek a falut, de a falusiak kétségtelenül tudják, hogy kell
enni. Olaszul ezt úgy hívják, hogy il culto de benessere: a
legjobbat megtartjuk magunknak, mert szegények vagyunk, de
jól élünk, és a paraszt erős gyomrát egyesítjük a kardinálisok
kifinomult ínyességével.
A tészta ma taglierini volt, a tagliatelle hosszabb, vékonyabb
rokona, mértéktartóan adagolt fokhagymával és porcinó-val.
Bruno ismét elcsodálkozott, mert a gombaszezon hónapok óta
lejárt, ám ez a vargánya vitathatatlanul friss volt. Ezt szóvá is
tette a családnak, amellyel egy asztalnál evett. Bólogattak.
– Annyit kell tudni, hogy hol keresse az ember – mondta a
családfő. – Olyan pedig kevés van, amit a galtenese ne tudna a
funghirról.
Galtenesé-nek, mint kiderült, az itteni hegyek lakóit hívják.
– Látja azt a kettőt? – folytatta a férfi, és odabökött a fejével,
ahol egy keverék kutya vakarózott a porban. A kutya közelében
hosszú bottal fölszerelkezett, naptól barna öregember lapátolta
magába egy hatalmas tálból a taglierini-t. – Az Alberto, és a
kutyája, Pippino. Alberto az egyik legjobb trifolao egész
Olaszországban.
Bruno újult tisztelettel nézett az öregre. Ha errefelé terem
szarvasgomba, akkor érthető, hogy a helyiek ilyen jókat esznek,
és ennyire elégedettnek látszanak lenni egyszerű életükkel. Egy jó
trifolao, azaz szarvasgombavadász vagyont kereshet a téli
idényben, míg az év hátralevő részében nyugodtan elpepecselhet
a földjén.
 – De hát nem Piemontéból való a legjobb szarvasgomba? –
kérdezte Bruno. Szavai harsány derültséget váltottak ki az asztal
társakból, és még annál is harsányabb hahotázástól kísérve jártak
körbe az ebédelők között.
A parasztember megcsóválta a fejét. – A piemontiaknak
vannak a legjobb piacaik – hajolt Brunohoz összeesküvő
modorban és ók persze szívesen megjátsszál hogy amit a
piacaikon kapni, az az ő hegyeikből való. De ha nem lenne Le
Marche, az idény nagy részében üresen állna az albai piac. Mi
meg örömmel adunk el nekik északra. Errefelé annyi a
szarvasgomba, hogy itt csak kevesebbet kaphatnánk érte.
A beszélgetést félbeszakította a bisztróból hallatszó váratlan
üvöltés. Fogai között hatalmas konc hússal kirohant az ajtón egy
kiskutya, nyomában a dühtől vörös, ordítva szitkozódó Gustával.
A falusiak kuncogását egyhamar elnémította az aggodalom,
mihelyt kiderült, hogy az eb azzal a caprettó-val, az egybesütni
való gidahússal pályázott el, amiből a secondo lett volna!
Most hosszú várakozás következett, amelybe időnként
beleordítottak a házból. A konyhában érezhetően forrtak a
kedélyek. Aztán két szólamban robbant ki az üvöltés, amit
hangos csörömpölés követett, aztán csend lett.
Bruno felállt. – Bocsánat – mondta asztaltársainak udvariasan
–, de azt hiszem, illene bemennem, hogy felajánljam a
segítségemet.
A parasztember riadtan sandított rá. – Bolond maga? Odabent
kések vannak! És abban a családban híres méregdudák áz
asszonyok. Nekem elhiheti.
Bruno vállat vont. – Akkor is megnézem, hogy nem tehetek-e
valamit.
Bement a cseppnyi bisztróba, onnan pedig a nem sokkal
tágasabb konyhába. Bent volt Gusta meg a lánya, akik gyilkosan
meredtek egymásra a konyhaasztal fölött. Bruno láthatólag egy
veszekedés kellős közepébe csöppent.
– Bocsánat – mondta szelíden – azt jöttem megkérdezni, hogy
nem segíthetnék-e valamiben.
– Nincs semmi baji – rikoltotta Gusta, és a kötényét lobogtatta
feléje. – Menjen ki, üljön le! – Öldöklőn nézett a lányára. – És
vigye magával Benedettát!
 – Arra gondoltam – folytatta Bruno –, hogy például
készíthetnék a maradék porchettá-ból húsgombócot, közben a
lánya megcsinálja a paradicsomosolajos mártást, maga pedig,
signora, készít egy kis finocchio frittó-t.
Rövid csend lett, amelyben a két nő fontolóra vette a
javaslatot.
– Ami azt illeti – szólalt meg végül Benedetta –, maradt pár
levél tészta abból, amiből a taglierini-t metéltük. Abból lehetne
vincigrassi.25
– Nincs húsdarálónk! – mondta elutasítóan Gusta. – Ha
kézzel kell összevagdosni azt az összes porchettá-t, esti misére se
lakájuk jól ezeket az embereket!
– Engedelmével, signora, nagyon gyors munkás vagyok –
felelte Bruno.
– Maga férfi! – közölte megfellebbezhetetlenül Gusta, mintha
ez magától értetődően kizárná a lehetőséget, hogy Bruno szakács
és gyors munkás lehessen. Bruno hirtelen arra gondolt, hogy
létezett-e vajon valaha egy signor Gusta.
– Az igaz, de...
– Porco Dio! – süvöltötte Benedetta, – Abbahagyhatnánk a
locsogást, és elkezdhetnénk végre főzni?
Bruno késért, vágódeszkáért nyúlt, és mivel senki se csapott a
kezére, kinyitotta a húsos hűtőt, és kivette belőle a porchetta
tálcára tett maradványait. Kevesebb volt, mint amire emlékezett;
még ha az utolsó morzsát is lefaragja a csontokról, akkor se jut
elég a kint várakozó húsz-harminc éhes falusinak.
– Kell egy kis szikkadt kenyér – mondta. – Beáztathatjuk
olajba, az növeli a tömeget. Meg persze zöldfűszer. Mi van a
kertjében, signora?
– Zsálya, kakukkfű, majoránna, szurokfu, babér, bazsalikom...
– És milyen zöldség?
– Zeller, cukkini, borsó, paradicsom...
– Hozzon mindenből – rendelkezett Bruno –, főleg zellert és
zucchinit. – Míg beszélt, a kése úgyszólván az ő akaratától

25 Le Marche lasagnéja, ami az osztrák tábornokról, Windischgratz hercegről, Napóleon

ellenfeléről kapta a nevét. A kánoni vincigrassi besamellmártással és bárányheréből, májból,
kakas aprólékából kevert vagdalékkal, paradicsom nélkül készül, de a pizzához hasonlóan számos
változata lehetséges.
függetlenül perdült táncra, és hántotta le a csontokról a
malachúst. Látta, hogy Benedetta a kezére néz, és egy kicsit
elkerekedik a szeme, bár nem mond semmit. Elvett egy hosszú
füzér paradicsomot, és vagdalni kezdte, nem is bajlódva azzal,
hogy leszedje a terméseket az indáról.
Bruno parányi kockákra vágta a disznóhús csíkjait. Mivel nem
kellett figyelnie a kezét, inkább Benedettát nézte. Nagyon ügyes,
gondolta; nyilvánvalóan évek óta főzhet. Olyan sebesen darabolt
egy zellerszárat, hogy szinte nem is lehetett látni a kését. Hirtelen
észrevette, hogy Benedetta se a saját kezét figyeli, hanem az övét.
Egyszerre emelték fel a fejüket, és találkozott a tekintetük.
Bruno kése nem esett ki az ütemből, pedig a fiatalembert
megrendítette a felismerés. Olyan volt, mintha tükörbe nézett
volna.
– Maga balkezes – állapította meg.
– Maga pedig séf – állapította meg szárazon Benedetta.
– Igen.
– Akkor mit keres Galtenában?
– Csak átutazóban vagyok.
– Igazán? Az út innen nem visz sehova.
Bruno kinyitotta a száját, és a következei pillanatban éles
fájdalom hasított az ujjpercébe. A kés beleszaladt a bőrbe. –
Francba!
– A mosogató mellett van tapasz – 'mondta Benedetta, aki
mintha mulatott volna rajta.
Bruno leöblítette a vágást, és körbetekerte az ujját a tapasszal,
aztán ismét fölvette a kést. – Kicsit kiestem a gyakorlatból –
motyogta.
– Veszem észre. Sebaj, szükségünk van minden falat húsra,
még akkor is, ha az ujjából való.
Fél óra alatt készítettek el egy olyan ebédet, amely rendesen
négy-öt órát vett volna igénybe. Bruno, mikor kiküldte az első
adagokat, elismerte, hogy főzött már jobbat, ám ezt az ebédet
sose fogja elfelejteni. Főleg azt nem, ahogy Benedettával
dolgoztak egymás mellett, szódanul, de tökéletes összhangban.
Végül csak három tányérral maradt. A kisgyerek, akit befogtak
felszolgálónak, jelentette, hogy kint mindenki eszik.
– Ez a mienk – oldotta le a kötényét Gusta. – Gyerünk ki.
 A vendégeken nem látszott, hogy orrolnának a várakozásért.
Ismét előkerültek a harmonikák, a gyerekek szabadon
futkoshattak, lázas izgalomba hergelve magukat és a kutyákat. A
nagy asztalnál volt szabad hely, de ott Javier ült érintetlen
tányérja mellett, és komor ábrázattal várta Benedettát. Bruno
tapintatosabbnak vélte visszatérni a régi asztalához.
– Ezt maga főzte? – kérdezte a falusi, akivel korábban
beszélgetett.
Bruno vállat vont. – Hát, segítettem.
– Nem rossz – állapította meg a parasztember habár az én
ízlésemnek kissé sok benne a majoránna.
A fenébe! gondolta Bruno, míg a saját ebédjét villázta,
alighanem igaza van! Ezeknek a vidékieknek rafináltabb az ínye,
mint amilyenekkel a Templiben találkozott. Másra akarta terelni
a szó.t. – Mi történt signor Gustával?
– Á, az már évekkel korábban lelépett. Bene akkor még kislány
volt. Azt mondják, azért is tanult meg olyan jól főzni, mert iskola
helyett az anyjának kellett segítenie. Bár – sóhajtotta – őt is el
fogjuk veszíteni.
– Ó! És miért?
– Bolond maga? Huszonegy éves, gyönyörű, és úgy főz, mint
egy angyal. Galteniben minden fiatalember hozzá szeretne
hazamenni, akármilyen méregduda. Előbb-utóbb a férjének fog
főzni a saját konyhájában, ahova mi be se szagolhatunk.
Ráadásul az anyja egyedül nem fogja bírni, úgyhogy alighanem
be kell zárni a falatozót. Tiszta szerencsétlenség.
Bruno átnézett a Javier mellett ülő Benedettára. – Szóval
Javier lesz a férje?
A férfi vállat vont. – Ki tudja? A kutya ugat a holdra, de a róka
eszi meg a tyúkot. Ez, hogy úgy megy Bene után, mint egy
holdkóros, még nem jelenti azt, hogy jut is valahova. Meglehet,
azért csinálja, hogy elijessze a vetélytársait.
Bruno átsandított a hatalmas Javierre, aki némán lapátolta
magába az ételt, és elismerte, hogy meg lehet ijedni tőle. Nem
mintha neki köze volna hozzá. Ő csak átutazóban van itt.

Rómában Tommaso végighordozta tekintetét lakásának csupasz

falain. Már eladta Bruno összes konyhafelszerelését, a saját
óráját és a digitális fényképezőgépét. Az étteremben elfogyott a
bor; alig fél tucat palack van még, de jóformán dugóhúzó se
maradt, amivel kibontsák őket. A számlák meg csak jönnek. Most
már csak becses CD-gyűjteményét adhatja el, és ha annak az ára
is elfogy, lapátra kell tennie Marie-t.
Sóhajtva dobozokba csomagolta a CD-ket, és lecipelte őket a
Viale Gloriosótól a Tiberisig nyúló, hatalmas Porta Portese
ócskapiacra. Pont szemben volt egy lemezárus. Tommaso a
pultra tette a dobozait.
– Mennyi ez?
Az árus végigpergette a gyűjteményt, amelyben bóven akadt
japán import és ritka csempészáru. -Ötszáz – mondta. Kétszer
annyit ért, de az árus mindig megérezte a kutyaszorítóba került
eladót.
– Rendben – mondta a fiatalember fáradtan. Az árus gyorsan
a markába nyomott néhány bankót, mintha attól félne, hogy
Tommaso meggondolhatja magát.
Tommaso, ahogy ment hazafelé, suttogást hallott az egyik
kapualjból: – Fű, szpíd, bogyó, kokó... – Egy korosodó skót hippi
volt az, aki a piac környékén lebzselt és kiskereskedett, ebből
fedezve sokba kerülő hobbijának költségeit. Tommaso
megtorpant. Támadt egy kétségbeesett ötlete.
Azon az estén az Il Cuoco menüje egyetlen tésztából állt, amit
egyetlen secondo követett.
Nem sejthette a vendéglőben tartózkodó négy pár, az este
egyedüli vendégei, hogy spaghetti carbonará-jukat pecorino
romano helyett a sajt és az ecstasy fölöttébb robbanékony és
teljességgel kiszámíthatatlan keverékével szórták meg. Amit
Bruno a konyhaművészetével ért el, azt Tommaso egyszerű
gyógyszervegyészettel remélte utánozhatni.

Eközben Bruno végre megismerkedett Hannival, a szerelővel, aki

elemlámpával és iszonyattal vizsgál-gatta a vén furgont.
– Nagyjából négy hétre számítson – tájékoztatta Brunot. –
Többre, ha nem sikerül sebváltót szereznem.
– Négy hétre? De hiszen az lehetetlen! Semmi sem tart négy
hétig!
 – Az a probléma, hogy már nem gyártanak ilyeneket. – Hanni
vállat vont. – Olyan ez, mint a szívátültetés. Hogy
megjavíthassam, ahhoz más gépjárműveknek kell meghalniuk,
hogy felszabaduljanak az alkatrészeik.
– És mennyibe fog ez kerülni? – szorongott Bruno.
Hanni újból vállat vont. – Ki tudja? Lehet száz, lehet ötszáz.
Majd meglátjuk, mi az, ami kapható.

A kísérlet eredménye felülmúlta Tommaso várakozását. Az II

Cuoco levegője ismét sistergett a szenvedélytől. Igaz, a réginél
kissé kaotikusabb változatban. A négy pár egyikének tagjai meg
akarták gyilkolni egymást, a bárpulton egy nő táncolt nagyon
lassan és félmeztelenül, míg társának nyoma veszett. Viszont
mindenki jól érezte magát, ehhez nem fért kétség.

– Rómában így főzzük a nyulat – magyarázta Bruno.

– Egy kis zsálya, egy kis rozmaring, aztán hagyjuk párolódni a
borban.
– Érdekes – mondta Benedetta –, de nem helyes. Le
Marchéban főzés előtt megtöltjük paprikával, pancettá-val és
májjal. És a párolásnál levesszük róla a fedőt, így. – Odanyúlt,
félig lelökte Bruno fazekáról a fedőt. – így össze is esik, míg fő. –
Kihívóan meredt a fiatalemberre.
Bruno sóhajtott. Terve, miszerint felajánlja Gustának a
munkáját a kvártélyért, amíg kiböjtöli, hogy Hanni beszerezze a
pótalkatrészeket, rázósabbnak bizonyult, mint várta. Gusta
ragaszkodott a próbafutamhoz, Benedetta pedig azt követelte,
hogy hozzáértésének bizonyítására készítse el a helyi ételeket
helyi szokás szerint – ami, természetesen, az ő szokását
jelentette.
– Nos – vélte Bruno –, megengedhetnénk magunknak egy kis
fantáziát.
– Hogy érti ezt a fantáziát? – gyanakodott Benedetta.
– Nem a nyulat töltjük meg a paprikával, hanem a paprikát a
nyúllal.
Gusta nevetett. – Most viccel? A vendégeink fellázadnak, ha
ilyen bolondsággal próbálkozik!
Bruno nem szólt, csak nézte Benedettát.
 – Érdekes ötlet – mondta a lány vontatottan. – Először
megpirítanánk a paprikát, és egy kis citromhéjat is tennénk a
nyúlhús mellé...
Gusta elszörnyedt. – De minek, az Úrjézus nevére?!
– Hogy ellensúlyozza a sült paprika édességét – magyarázta
Bruno. – Látom, errefelé vadon terem a serpillo26. Azzal, is
lehetne fűszerezni.
– Eh, fiatalság! Főzzetek, ahogy akartok! – Gusta
türelmetlenül égnek lökte a két kezét. – Nekem ki kell
szolgálnom a vendégeket.
Bruno a töltött paprikát készítette, Benedetta tésztát gyúrt, de
közben orvul egymást lesték.
– Van egy kis szegfűszeg? – kérdezte Bruno udvariasan.
– Igen. A konyhaszekrényben. De ne használjon.
– Arra gondoltam, hogy csak kettő...
– Megölné a serpillo gyengéd ízét – mondta fenyegetően a
lány. –
– Vagy kiegészítené.
– Nem, nem! Túl sok lenne az ízből! – szögezte le Benedetta.
Bruno sóhajtott. — Akkor talán szabad lenne használnom egy
kis szerecsendiót?
Csönd. – De csak egy csipetet.
Gyanakodva figyelte a fiatalembert, hogy mennyi
szerecsendiót reszel a nyúlhúsra. Az üzenetet nem lehetett
félreérteni: ez az ő konyhája, itt ő parancsol. Bruno megint
sóhajtott. Ismerősei között Alain Dufrais volt az egyetlen, aki
ehhez fogható konoksággal ragaszkodott a főzési elveihez.
– Miért mondta, hogy a szerecsendió boldoggá teszi az
embereket? – kérdezte abban a reményben, hogy egy kis
csevegéssel megtörheti a jeget.
– Mert azzá teszi – felelte a lány érdesen. – Míg az
édeskömény megnyugtat, és a kardamom jó az emésztésre, a
szerecsendiótól táncra perdül az ember.
Úgy hangzott, mint a falusi nagymamák valamelyik bolond
babonája. – Ezt még sose hallottam – motyogta Bruno.

26 Főleg sajtok ízesítésére használt, kesernyés fűszernövény. (olasz)

 – Ó, igen, akkor pedig nem lehet igaz, ugye? – kérdezte
fagyosan a lány. Sebes ökölcsapásokkal dagasztott, keze nyomán
mély horpadások nyíltak a tésztán. Brunonak az jutott eszébe,
hogy akármilyen vékonypénzű Benedetta, nem lenne okos dolog
tengelyt akasztani vele. Szótlanul főzött tovább.

Bár azt el kellett ismernie, hogy senkivel se találkozott még, aki

ennyire értett a tésztacsináláshoz. Benedetta szinte oda se nézett,
mikor kinyújtotta a sfogliá-t, az mégis olyan vékony és egyenletes
lett, hogy Bruno látta alatta az asztal deszkájának erezetét. Nem
tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Mivel tudja ilyen vékonyra nyújtani?
– Gyakorlattal. – Valamivel enyhültebben tette hozzá: – És jó
kezem van.
– Milyen a jó kéz?
– Ilyen. – Nyújtotta a kezét. Meleg volt, csaknem forró. –
Hideg kézzel nem lehet jó tésztát csinálni – magyarázta. – Ez a
titka. Úgyhogy sok erős paprikát eszem. Attól marad a kezem jó
meleg.
Bruno kinyitotta a száját, aztán becsukta, és inkább nem
mondta el, hogy a paprika aligha magyarázat a kéz melegségére.
Épp csak hogy kezdenek beszélni egymással, nem lenne értelme
most kirobbantani egy újabb veszekedést.
Benedetta tüntetően nézte a kezét. Bruno akkor vette észre,
hogy még mindig szorongatja. Összerezzent, szeles hirtelenséggel
elengedte.
Benedetta visszatért a tésztájához, de közben átsuhant az
arcán a mosoly pillanatnyi kísértete.

Mikor elkészült a nyújtással, szabálytalan darabokra,

maltagliatirra vagdalta, amit hagyományosan a maradékból
készítenek, aztán mindet megnyomkodta egy fésűszerű, furcsa
eszköz merev drótjaival.
– Az meg mi? – kérdezte Bruno.
– Ez a pettine.
– Mire jó?
– Rómában nem ismerik? – csodálkozott Benedetta. – Én se
tudom. Gondolom, nagyobb tartást ad a tésztának.
 Bruno bólintott. Már értette a pettine elvét: a fésűvel húzott
barázdák növelik a vékony tészta felületét, hogy jobban tapadjon
rá a krémes mártás.
Használják Romagnában és Abruzzóban is? -kérdezte.
– Nem tudom.
– Ha máshol van, nem szokott enni?
A lány nem felelt.
– Még sose járt Le Marchén kívül? – puhatolózott Bruno.
– Miért jártam volna?
Jó kérdés. Bruno sietve másra terelte a szót. -Hogy hívják ezt a
tésztát, amit készít?
– Posta con funghi.
Egy tálra való furcsa, kerek, vörösbarna gombát hozott1 a
kamrából. A konyha tüstént megtelt a televény sűrű zamatával.
Érett volt, mint a jól kezelt sajt, ugyanakkor a korhadék, a bomlás
aromája bujkált benne. Kicsit emlékeztetett a római szülőföld
aprólékból főzött étkeinek szagára. – Hány fajta fungó-t
használnak a főzéshez? – kérdezte.
– Ó, sok százat! Attól függ, mit találok az erdőn.
– Ezeket maga szedi?
– Természetesen.
Mikor a fungo szaga egyesült a forró vajéval és a
fokhagymáéval a serpenyőben, Bruno orrcimpája megremegett.
És nem csak az orrcimpája. Az aroma felpezsdítette a vérét, és
egy olyan részének trombitált ébresztőt, amely hosszú ideje
aludt.
– Azt mondják, ajzószer. – Benedetta mintha a gondolataiban
olvasott volna. – Bár természetesen ez is csak a vén
parasztasszonyok babonája.
– Természetesen – mondta Bruno mereven.
Képzelte volna, vagy valóban majdnem sajnálkozva nézett rá a
lány?

Ha te úgy, én is úgy. Bruno a dolcéval vágott vissza. Nem nagyon

van, ami bravúrosságban vetekedhet egy igazi parádés
desszerttel. Bruno engedélyt se kért Benedettától, mikor
összeszedte a hozzávalókat. Tojás. Cukor. Tejszín. Nagy tál fekete
ribizli és más kerti gyümölcs.
 Először törékeny, ropogós, barna kosárkákat font
cukorszálból. Aztán habcsókot sütött, amelynek a belsejébe
párolt őszibarackot tett. A kimagozott őszibarackot
gyümölcsdarabkákkal kevert ribizli-gelató-val töltötte meg.
Hamisítatlan Alain Dufrais volt, virtuóz, fantasztikus és
tökéletesen eltúlzott.
– Csak csínján. – Ennyit mondott Benedetta a kész desszertre.
– Nem szeretnénk, ha az ügyfeleink azt gondolnák, hogy
átmentünk buziba.
– Nem fogják azt gondolni, ha megkóstolták.
– Az ittenieknek – szólt határozottan a lány – igen magas
igényeik vannak.
– Biztosíthatom, hogy ehhez foghatót még nem ettek.
– Hmmm. – Átnyomakodott Bruno mellett egy habverőért. –
Elnézést. – Tekintetük találkozott, és Bruno egy pillanatra
zavarba jött attól, amit a lány szemében látott. Párbajozunk?
töprengett. Vagy kacérkodunk?
Úgy döntött, ajtóstul ront a házba. – Mióta jár Javierrel? –
vetette oda hanyagul, az asztalát törülgetve.
Ám Benedettát, aki most salumé-t szeletelt szorgalmasan az
antipastó-hoz, nem lehetett ilyen könnyen beugratni. – Ki
mondta magának, hogy én Javierrel járok?
– Az egyik falusi.
– Az itteniek szeretnek pletykálni.
– Azt, akitől hallottam, nem nagyon tette boldoggá a gondolat.
Azt mondta, hogy maga hamarosan már csak egy férjnek fog
főzni, és nem a falunak.
– Az itteniek szeretik a hasukat is. – Felágaskodott, hogy
levegyen Bruno mögül egy serpenyőt, teste súrolta egy pillanatra
a férfi vállát. Bruno elvörösödött, és annyira elhúzódott,
amennyire bírt. Benedetta szerencsére nem látszott észrevenni.
Ez egy szűk konyha, intette magát szigorúan. Ha itt fogsz
dolgozni – és nézzünk szembe a tényekkel, itt kell dolgoznod,
mert traktort nem tudsz vezetni akkor meg kell tanulnod
szakemberként kezelni a munkatársadat

Rómában Laura már nem sírja át az éjszakát. Hangversenyre jár

Kimmel, vagy szűk körű összejövetelekre, amelyeket barokk
paloták szalonjaiban tartanak választott keveseknek. Ám közben
néha titokban előveszi a mobiltelefonját – azt a mobilt, amelynek
a csengőhangja ma már nem Eric Clapton vagy Rod Stewart,
hanem Vivaldi – és addig görgeti az üzeneteket, míg meg nem
találja azt, amit századszor olvas:

Volt valami, amit meg akartam főzni ma este –

A szerelem receptje:
Végy 1 amerikai lányt, akinek a bőre mézbarna & olyan
narancspiros szeplői vannak, mintha megpaprikázták volna a
vállát.
Töltsd meg ízekkel, bazsalikommal, paradicsommal,
fenyőmaggal és petrezselyemmel.
Több óráig melengesd gyöngéden a tenyeredben, időnként
megforgatva; tálald forrón, borral és nevetéssel -ám sajnos,
hiányzott az 1. sz. hozzávaló. Talán majd holnap?

Aztán megengedi egy könnynek, hogy némán leguruljon az arcán

a szája szögletébe. Szórakozottan lenyalja a sós csöppet, amely
anyagtalanná és ízetlenné oszlik el a nyelvén.
 Húsz
Gusta megdöbbenésére kis osteriájá-nak új étrendje nagy sikert
aratott. Mivei úgyszólván nem volt választék, a vendégeknek meg
kellett kóstolniuk, amit máskor talán lenézően elutasítottak
volna; és ha már egyszer megkóstolták, úgy döntöttek, hogy ízlik
nekik. Sőt a barátaiknak is meséltek róla. Gustának néhány
nappal később pótasztalokat kellett kitennie.
– Csak az újdonság teszi – vonogatta a vállát Benedetta. – Egy
hét, és elmúlik.
Úgy látszott, mintha mindennap náluk ebédelne az egész falu.
Mellényt, kék zsávolynadrágot viselő parasztok ültek a pap és az
orvos mellett. Az ebédszünetre elengedett iskolások együtt ettek
a szüleikkel, aztán felugrottak a székükről, és vadul rohangáltak a
téren, míg a nagyok az árnyékban diskuráltak a szieszta előtt.
Még a völgy mélyebben fekvő falvaiból is jöttek emberek autóval
és robogóval.
Javier volt az, aki el nem mulasztott volna egyetlen étkezést
sem. Általában a barátaival evett. Bruno most már megfigyelte,
hogy Benedetta barátságosan bánik Javierrel, sőt néha mellé is
telepedik, amíg a férfi megissza az evés utáni amaróját, ám
egyszer sem ad neki csókot, és nem ül a térdére, ahogy más
párocskák enyelegnek egymással. Nem értette a kapcsolatukat,
de úgy vélte, okosabb, ha nem kérdezősködik.
Gyakran eljött Giorgio is, a miniatűr traktor tulajdonosa. Egy
napon Bruno hallotta, amint azt meséli, hogy Hanni végre
felszerelte a traktorra a féktárcsákat, és úgy határozott, hogy
ideje neki is ellátogatni a műhelybe.
Furgonját téglákra állítva találta, ami arra engedett
következtetni, hogy Hanni elkezdte a munkát-ezzel együtt a
szerelő nem győzött mentegetőzni.
– Körbetelefonáltam az összes kapcsolatomat, de senkinek
sincs meg a szükséges alkatrésze! – magyarázta. – Előbb-utóbb
be fog futni, de türelemmel kell lennünk.
– Nem gond – felelte Bruno. Most, hogy van munkája, egy-két
heti várakozástól nem dől össze a világ. Mellesleg a falusiak a
közelgő hőhullámot emlegetik; ilyenkor nem is olyan rossz ötlet
fent maradni a hegyek viszonylagos hűvösében.
A nyár hirtelen csapott le Le Marchéra. Bruno megszokta
Rómát és az éttermi konyhák perzselő hőségét, ám azokat össze
se lehetett hasonlítani ezzel a fojtó fülledtséggel. A hőség csápjai
felnyúltak a síkságról a faluig, és csak éjszaka élvezhették a
hegyek fuvallatnyi hűvösét. Az ebédet korán tálalták, a vacsorát
későn. Benedetta átöltözött sortba és pólóba, úgy dolgozott a
konyhán. Bőrének szaga belopakodott a készülő étel gőzeibe, és
megzavarta Brunot. Összeszorította a fogát, és teljes erejéből
megpróbált nem figyelni rá.

Mindössze néhány napig tartott a hőhullám, rövid előhírnöke

volt csupán a közeledő kánikulának. Bruno egyik hajnalban
abban a biztos tudatban riadt fel, hogy Benedetta hangját hallja.
Fülelt. Még sötét volt. Alighanem álmodta.
– Bruno!
Ő volt az. A szobácska ajtajában állt. Brunonak egy pillanatra
valami bolondság jutott az eszébe.
– Akarsz velem jönni, fungó-t szedni? – suttogta Benedetta.
Hát ezért van itt; Bruno kiverte a fejéből a bolondságot –
Persze.
–- Akkor gyere. Tíz perc múlva lent várlak.
Hamarosan a hegyoldalon kapaszkodtak felfelé a sötétségben.
Lapos vesszőkosár volt náluk, ebben viszik majd haza a
zsákmányt – Biztos, hogy ebben az évszakban van gomba? –
kérdezte Bruno.
– Biztos. Talán nem olyan sok, mint ősszel, de lesz coprino és
orecchietto és piopparelio, egy kis szerencsével még ceppatello
is...
– Jó, jó, értem! – sietett közölni Bruno. – És egy se mérges?
– Van közte, ami nagyon hasonlít a mérges gombákhoz, de ne
aggódj. Tudom, mit kell keresni.
Mire megérkeztek az erdőhöz, kezdett világosodni. Benedetta
az erdőszéli réthez vezette Brunot, ahol húszlábnyi átmérőjű,
sötétzöld kör rajzolódott a legelő világosabb zöld, hosszú, dús
füvére.
 – Gambe secche. Boszorkánygyűrű. Ez nagyon öreg. Minden
évben tágul egy kicsit, ahol a micélium terjeszkedik.
– Ehető?
– Nem, de ahol kinő a boszorkánygyűrű, ott hamarosan
megjelenik a körben a prugnolo is. – Beszéd közben a fűben
matatott, óvatosan nyitotta szét a harmatos szálakat.' – Látod?
Ez a prugnolo, amit az itteniek szentgyörgynek hívnak.
– Miért?
– Természetesen azért, mert Szent György napján jelenik meg.
– Ügyesen letörte a gombát, és a kosarába tette. – Ha jól
körülnézel, többet is találsz.
Begyűjtötték egy tucat gombát a boszorkánygyűrűből, majd
átmentek az erdőbe, mogyoróvesszővel tolva félre az útjukból az
aljnövényzetet. Pár perc után Benedetta megállt és szimatolt. –
Érzed?
Bruno ugyancsak szimatolt, de ő csak az erdő nyirkos
korhadékszagát érezte.
– Ott. – Csak egy kicsit tért le az ösvényről, de már meg is
találta a tömzsi gombacsoportot, amely úgy állt az erdő földjén,
mint egy miniatűr menhir. – Ez jó – jelentette ki. – Vigyázz,
törjed, ne húzzad, mert azzal kárt teszel a gyökerében.
– Mi ez?
– Ceppatello. Olyasféle, mint a porcino, de korábban van a
szezonja.
Bruno letört egyet. Könnyebb volt a csokoládébarna porcino-
nál, amihez Rómában szokott, de ugyanolyan áthatóan erős
szagot árasztott.
– Ütögesd ki a spórákat a földre – folytatta Benedetta. – Úgy
biztosan kinő megint.
A ceppatello után egy szarvas csapdát követték, egyre beljebb
a fák közé.
– Ott is van egy! – mutatott Bruno a mogyorófapálcájával egy
foltos kalapú, sápadt, magas gombát egy bükkfa tövében. A
gomba mintha foszforeszkál-va derengett volna a félhomályban.
– Az már mérges. Amanita phalloides. Az alakjáról
kitalálhatod, miért hívják így. – A gomba mellé guggolt, és
óvatosan letörte. Papír zsebkendővel fogta meg, hogy ne érjen a
bőréhez.
 – Akkor miért szeded le?
– Ó, a mérges is hasznos. Ezzel egeret irtunk. Másokat
gyógyszerbe keverünk.
A közelben volt egy tuskó, amelyet feketén hullámzó
fodrokban nőtt be a gomba. Rendkívül gusztustalannak tűnt,
Bruno meglepetésére Benedetta mégis azt mondta, hogy ehető.
– Ezt nézd! – ment tovább a szomszéd bükkfához. – Ezt hívjuk
mi appartamentó-nak, lakásnak. A tövében van a gelone, aztán
egy réteg piopparello, és onnantól fölfelé a pleurate, a
közönséges laskagomba. Ha nem szedjük le, el fogják pusztítani a
fát.
Délelőtt már nagyon meleg volt. A két kosár megtelt, bár
Bruno csalódására ő továbbra se tudta követni a szagnyomokat,
amelyekre Benedetta játszva rátalált.
– Akár abba is hagyhatjuk – mondta a lány, és letelepedett egy
kakukkfűvel benőtt mohapadra. – Már különben se olyan erős a
funghi szaga.
Bruno melléje ült. Alattuk a falu fürdött a napfényben. Füst
kígyózott, felhallatszott a láncfűrészek távoli hangja. Benedetta
nyújtózkodott, hátradőlt.
– Milyen nyugalom van itt – jegyezte meg Bruno.
– Igen. A faluból senki se jön fel ilyen magasra.
Lelapított kakukkfű meleg illatfoszlányai vegyültek a
kosarakban levő funghi nyirokszagába. Benedetta kigombolta a
blúzát. Bruno arcára kiülhetett a meghökkenés, mert a lány
megmagyarázta: – Napozni fogok.
– Ó, persze! Csináld csak. Nem nézek oda. – Elfordult, de a
szeme sarkából továbbra is látta a meleg mohán elnyúló alakot.
Csak nem pirul? És ha igen, honnan van benne ennyi vér, hogy
egyszerre jut az arcába és az ágyékába? Hátradőlt, behunyta a
szemét.
Ruha suhogott. Pár pillanattal később Benedetta hasra fordult,
és a férfi pólója alá csúsztatta a kezét.
– Ó! – mondta Bruno, és megint kinyitotta a szemét. Arcától
alig néhány ujjnyira hegyes mellbimbó lebegett, olyan érett, mint
a gyümölcs, és az a tésztagyúró meleg kéz ráérős körökben
simogatta a hasát. – Benedetta – mondta rekedten –, tudnod
kell, hogy én csak – csak...
 – Átutazóban vagy? Persze. Azért fekhetek le veled.
– Hogy érted ezt? – Levegő után kapott, mikor a lány ujjai
eltűntek a farmerje korca alatt.
– Nem kézenfekvő? Ha lefekszem Javierrel, feleségül kell
mennem hozzá. Ha lefekszem valamelyik másik falusival,
kibeszélnek, rám sütik, hogy puttana és boszorkány vagyok.
Viszont te... – felállt, ledobálta magáról a maradék ruhát, aztán
visszafeküdt, és a férfihoz simult – ...egy léleknek se fogod
elmondani.
– Honnan tudod? – kérdezte Bruno, miközben Benedetta
kicipzárazta a farmert, és két kézzel kiszabadította az ő farkát.
– Mert sose próbáltál fogdosni a konyhában. Még azután se,
hogy elkezdtem belekeverni az ételedbe a bolondítófüvet.
– Mit kevertél...?
Benedetta lágyán nevetett. – Nem érezted meg? Ilyen nagy
séf? – Átvetette hosszú lábát a férfin, és meglovagolta. Bruno
valami nedveset érzett a hasán, és rájött, hogy csak a lányból
jöhet. Benedetta leszakított egy szál kakukkfüvet, összemorzsolta
a foga között, aztán előrehajolt, hogy megcsókolja a férfit. Az
türelmetlenül dobott egyet a csípőjén, amikor a fűszeríz borként
töltötte meg a száját, ám foglyul esett Benedetta alatt, akinek esze
ágában sem volt sietni.
– Mikor...? — suttogta.
– Az első este. Mikor megérezted a szerecsendiót. –
Hátrahajlította Bruno karját, fél kézzel összefogta, és a földhöz
szögezte a csuklóit, annyira előrehajolva, hogy a melle súrolja a
férfi száját. Bruno rátalált egy mellbimbóra, és gyengéden
megharapta. Sós volt a lány verejtékétől, és kemény, akár a
pisztácia. Felnyögött. – Kérlek...
Benedetta kiegyenesedett és elhelyezkedett. – Így? – kérdezte
halkan. – Vagy inkább – folytatta az ingerkedést – Így?
Aztán már nem volt más, csak fahéj és tejszín, édeskömény és
szamóca, az összemorzsolt kakukkfű, a verejték és az édes méz
szaga, és Bruno elámult, hogy milyen nevetségesen könnyű volt
az egész.

Szótlan barátsággal ballagtak le a hegyről. Azon a délutánon

Benedetta a posta con funghi mellé salame da sugo-t főzött, a
ferrarai hagyományos lakodalmi ételt: borral készült, dúsan
fűszerezett vagdalékot, disznó húsából, májából, nyelvéből,
amiről azt mondják, hogy megőrzi a vőlegény férfierejét.

Másnap fragole di boscó-t, erdei szamócát szedtek, és

gyümölcstől maszatos szájjal szeretkeztek egy elhagyott öreg
pajtában a rétek fölött. A következő napon a misticanza
következett, a salátának való levél. Benedetta aggályosán
vigyázott rá, hogy először mindig gyűjtögessenek. Ha valaki
észreveszi őket, figyelmeztette Brunot, hogy üres kosárral térnek
haza, rögtön elkezdődik a pletyka. Tehát megtöltötték a
kosarukat borsmustárral, vadköménnyel, gyermekláncfűvel,
galambbegysalátával, mielőtt engedtek a kísértésnek, és eldőltek
egy mező csendes zugában, ahol csak a finocchio magas legyezői
takarták őket. Bruno megkérte Benedettát, hogy hunyja be a
szemét, aztán egy ánizskaporággal csiklandozta a lány meztelen
testét; mikor a lába között csókolta, az ánizson átütött a távoli
tengerek gyönge szaga. Mind halak voltunk egyszer, gondolta
Bruno, itt van rá a bizonyíték: a tengernek ez a susogása a test
legmélyebb szakadékaiban.
Következtek az erdei bogyók, majd pedig puskát vittek
magukkal, és nyulat lőttek. Aznap másképp – gyorsan,
indulatosan, türelmetlenül – szeretkeztek a vadászat után, a
kosarakból holt szemmel bámuló, véres orrú állatok előtt.
Másnap reggel Benedetta ismét nagyon korán, még sötétben
keltette, és elvitte egy sűrű erdőbe, ahol még sose jártak. Nem
akarta elárulni, mit keresnek, de mikor mélyen bent jártak a fák
között, azt mondta, szimatoljon. Bruno engedelmesen
szaglászott.
– Érzed? – súgta a lány.
– Nem. Hát te?
– Igen. Ott.
Bruno ment utána a sűrű aljnövényzetben. Benedetta erre-
arra fordította a fejét, és úgy szimatolt, mint a kutya. Bruno
megértette, hogy a szag, amit fogott, becses és illékony, így hát
befogta a száját, nehogy megzavarja az összpontosításban.
– Most! – súgta a lány. – Szagold megint!
 Ezúttal egyetlen pillanatra mintha valóban megcsapta volna az
orrát az a gyönge, állatias, csaknem szexuális kipárolgás.
– Vadkan? – súgta vissza, de Benedetta megrázta a fejét.
Ide-oda osont a fák között, nagyon közel tartva az orrát a
földhöz. Egyszer csak megtorpant, és óvatosan ásni kezdett a
botjával. A szag bódítóvá erősödött a tiszta, hűvös hajnalban.
Aztán Benedetta hirtelen kihúzott a fa gyökerei közül egy
formátlan kis krumplira emlékeztető, bütykös tárgyat: egy
szagos, földes, apró tartufó-t.
– Alberto megölne, ha tudná! – suttogta. – Ilyenkor nem is
volna szabad szedni!
Feltörte a szarvasgombát, és a férfi orrához tartotta. A szag
mellbevágó volt: szex, koszos zokni, pézsma. Bruno azonnal
izgalomba jött tőle, és látta Benedetta szemén, hogy őt is
felgerjesztette. Feléje nyúlt, magához húzta.
Utána a lány rákent a férfi magjából egy keveset a fa
gyökerére, biztatásul a becses gombának, hogy ugyanitt nőjön ki
megint.

Habár kicsi volt a szarvasgomba, kábító ízéből annyi fogásba

jutott, hogy az egész falut meg lehetett etetni belőle. A hirtelen
sült szerényebb funghival – car-doncelló-vzl és orecchiettó-val –
ízesített taglierinirre tálalás előtt reszeltek rá egy keveset. Utána
gödölye lábát szolgálták fel egy irdatlan cserépfazékból, amelybe
belekockázták a majoránnás-rozmaringos paradicsom mellé a
maradék szarvasgombát. Azon az estén vitathatatlan felpezsdülés
volt érezhető a kis piazzán. A nevetés hangosabb lett, a
kacérkodás merészebb, több bor fogyott, és vacsora után
előkerültek a harmonikák. Brunonak fogalma se volt, mennyit
számolt fel Gusta az ételért – itt nem létezett olyan eligazítás,
mint árlista, pláne menü, és az elektronikus pénztárgép, amelyet
az adóhivatal minden kisvállalkozótól megkövetelt, a port
gyűjtötte magára az egyik sarokban ám azt látta, amint összehajt
egy vastag köteg bankót, és gondosan elhelyezi a zsebében, tehát
ő is jól járhatott a szarvasgombával.
Javier a barátai mellett üldögélt. Sört ittak, nem bort,
méghozzá jó sokat. Mikor az étel elkészült, Benedetta és Bruno
segített Gustának kihordani a tányérokat, és Bruno észrevette,
hogy Javier és barátai röhögéssel és disznó megjegyzésekkel
nyugtázzák, valahányszor Benedetta elmegy mellettük.
Váratlanul kiáltást hallott. Felnézett, és rögtön látta, mi
történt. A fiatal gazda belemarkolt Benedetta hátsójába. A két
alak – az égő szemmel hátraugró lány, az őt kikacagó férfi –
képpé merevedett. Bruno ökölbe szorította a kezét, és egy lépést
tett feléjük. Benedetta odakapta a szemét, és nyomban tudta, mi
készül. Rázuhintotta a kezében levő tányért Javier fejére. A
tányér kettétört. Pillanatnyi döbbent hallgatás után Javier
barátai tapsolni és füttyögni kezdtek. Bruno hátralépett, ujjai
ellazultak.
Javier először szégyenkezve csatlakozott a tapshoz. Aztán a
szeme követte Benedetta pillantását Brunora, és elsötétült az
arca.

Miután Gusta elaludt, Benedetta bejött a szobájába, és mellébújt

az ágyba. – Nagyon fürgén kapcsoltál – súgta Bruno.
– Csak azért, mert azt hittem, meg akarod ütni.
– Valószínűleg azt is tettem volna – ismerte be a férfi.
– Nem szabad. Ígérd meg, Bruno. Ha ilyet csinálsz, azt fogja
képzelni, hogy meg kell verekednie veled. Márpedig az a helyzet,
hogy ronggyá verne.
– Nem gondolod, hogy már kitalálta?
– Gyanakodhat. De amíg nem egyértelmű – amíg senki sem lát
semmit –, azt fogja mondani magának, hogy csak pletyka.
– Pletykálnak rólunk?
– Hát persze. Naphosszat egymás mellett dolgozunk a
konyhában – akkor is pletykálnának, ha te pap lennél, én apáca.
De épp ez a szerencsénk. Mivel itt örökösen pletykál mindenki, és
a szóbeszédről többnyire kiderül, hogy szamárság, senki sem hisz
el igazán semmit abból, amit hall. Amíg azt mondhatják
maguknak, hogy semmi sem igaz az egészből, addig képesek két
különböző dolgot hinni egyszerre.
– Mint a tanácsnokok, akik ide járnak pénteken, de kizárólag
fagiolini-i esznek.
– Pontosan. – A helyi elöljáróság, a tartomány falusi
magisztrátusainak többségéhez hasonlóan, hithű
kommunistákból állt, ám nem volt a környéken kommunista, aki
húst evett volna pénteken, és az osteria konyhájában minden
pénteken egy kazalra valót fejtettek a kertben termő borhtti
babból a hamisgulyáshoz és a főtt tésztákhoz.
– De ha tudná, az talán visszatartaná attól, hogy zargasson.
– Nem tartaná vissza – mondta Benedetta határozottan. –
Ismertem világéletemben. Különben talán nem is kívánom, hogy
elveszítse miattad az álmát. Még megeshet, hogy feleségül akarok
menni hozzá.
– Micsoda? Komolyan beszélsz?
– Persze. – A férfi mellére tette a kezét. – Te nem maradsz itt
örökre, én pedig nem akarok vénlány lenni. Javier jó ember.
Örülhet az a nő, aki férjül kapja.
– De... – Bruno félszegen elhallgatott. Tudta, most azzal
kellene folytatnia, hogy szereti a lányt, és sose akar elmenni
innen, de nem mondhatta, mert ez nem volt igaz. Imádta
Benedettát, még sose találkozott hozzá foghatóan jószívű és
nagylelkű teremtéssel; gyönyörű volt, szexi, barát és lelki társ. De
az ő szíve már másé. így csak annyit mondott: – Csodálatos vagy,
Benedetta.
– Tudom. – Felkúszott Brunora, és úgy nyitotta ki a nyelvével
a férfi száját, mint halász a késével az osztrigát. – Úgyhogy
élvezzük, amíg tehetjük.

Bruno azt képzelte, óvatosan viselkednek, de másnap délután

különös beszélgetése volt Benedetta anyjával.
A nyugalmas napszakban történt, az ebédet a vacsorai
készülődésektől elválasztó szieszta idején. Bruno olvasott.
Megkérdezte Benedettát, nincs-e valamilyen helyi receptkönyve,
és a lány megmutatta a családi feljegyzéseket, ódon, kézzel írott
szakács-könyveket, amelyeknek legvénebbjei még az ország-
egyesítés eló'ttrol származtak, és megsárgult lapjaik olyan
törékenyek voltak, mint a selyempapír. A helyi hozzávalók
kombinációit máig el lehetett volna készíteni, még akkor is, ha
egyes nyersanyagokat – például a cresta di galló-t, a kakastaréjt
vagy a camoscio-t, a vadkecskét ma már nehéz lenne beszerezni.
Mint a gyakorlott muzsikus, aki a partitúrát olvasva hallja
fejben a zenét, Bruno, ha receptet olvasott, . gondolatban érezte
az ízeket. Ráérősen lapozgatott, gyűjtögette az ötleteket, mikor
kezében egy kicsi korsóval bejött Gusta.
– Á, hát itt vagy! – mondta. – Benedettától hallottam, hogy a
régi könyveket böngészed. Hol tartasz?
– A vörösborban párolt libánál.
– Ó, igen. Oca in potacchio, dédanyám receptje. Feldarabolod
a libát, és nagyon lassan megpárolod borban, peperoncinó-val.
Aztán, közvetlenül tálalás előtt adsz hozzá egy kis ecetet, hogy
ellensúlyozza a libahájat. – Erről jut eszembe – folytatta rövid
tétovázás után –, van egy perced? Már rég meg akartam mutatni
neked valamit, fent a padláson.
Bruno kíváncsian követte. Gyanította, hogy Benedettához
lehet valami köze, ám Gusta, bár megállt az ő szobája előtt, és
mintha jelentőségteljes pillantást vetett volna a szétdúlt ágyra,
nem szólt semmit.
Felvezette a lépcsőn a ház tetejére. Régi kulcsot húzott elő a
zsebéből, akkorát, mint egy kanál, kinyitott egy sötét faajtót, és
betessékelte a fiatalembert.
Bruno első szimmantásra tudta, mi van a padláson. A tucatnyi,
eltérő nagyságú hordó látványa elég volt igazolásnak. Kisebb volt,
mint a Modenában meglátogatott acetaia, de ugyanannyira
mellbe vágta a balzsamecet szagával.
– Gyere! – Gusta odament a legnagyobb hordóhoz, és letette a
korsóját. – Ezt nézd! – mutatta a fába vésett, otromba számokat.
Bruno leguggolt az asszony mellé. – Uramisten! – súgta. –
1903!
Gusta bólintott. – És még mindig nem ürült ki. Dédanyám
hozománya volt, ugyanazé, aki leírta a libareceptet. Ezt a hordót
ükapám állította, mikor dédanyám még baba volt. – Sorra
megkocogtatta a hordókat. – Ez tölgy, de ez a kicsi bükk... az
boróka... és gesztenye... és cseresznyefa. Mikor az ecet kicsepeg
az egyik hordóból, átkerül a következőbe, aztán onnan is a
következőbe, és mindenütt átvesz valamennyit a különböző fák
ízéből. Végül egy kevéskét visszatöltenek az első hordóba, némi
újborral, hogy kezdődjék elölről az egész.
Szirupsűrű nedv buggyant elő a dugasz mellett, és erőlködve
próbált szabadulni a fától. Mikor végre lehullott a csöbörbe,
szinte fodrot se vetett a nyomán a nyúlós folyadék.
 — Mikor férjhez mentem – mondta az asszony halkan –,
nekem is ez volt a hozományom. És ha Benedetta férjhez megy,
ezt fogja kapni. – Nem nézett Brunora, le sem vette a szemét a
hordóról, de a fiatalember érezte, amint megfogja az ő kezét, és
belenyomja az ujját a tömény, ragadós lébe. – Kóstold meg,
Bruno az ajkához emelte a kezét. Olyan forrón öntötte el a
száját, a mellét, a gyomrát az óbor, a méz, a növényi nedv íze, és
magának az ecetnek a már-már citromos élessége, hogy levegő
után kellett kapnia.
– Jó, ugye? – kérdezte Gusta.
Bruno bólintott, mert szólni nem bírt.
– Tudod, miért balsamico a neve? Úgy tartották róla, hogy
balzsam, amely mindent meggyógyít. Minden betegségedet. –
Vigyázva megnyitotta a legkisebb hordó csapját, és kiengedett
egy kevés ecetet a korsóba. – Még a tört szívet is.

Huszonegy
Bruno nem adta tovább Benedettának, mit hallott az anyától, de
Gusta nyilvánvalóan a lányával is folytathatott egy hasonló
beszélgetést, mert Benedetta nem korlátozta többé
szeretkezéseiket a szabad természetre. A legtöbb éjszakán a férfi
szobájában aludt, és bár Gusta jelenlétében sose céloztak rá, ez is
pubbliche bugie e veritá priváte27 lett, mint Olaszországban oly
sok minden, valami, amit tudomásul vesznek, de nem
emlegetnek.
Még egymás között sem beszélték meg, mit rejt Gusta szótlan
beleegyezése: azt, hogy szívesen elfogadja Brunot leendő vejének.
Bruno talán mondott volna valamit, ha tökéletesen biztos benne,
hogy nem akarja feleségül venni a lányt. De az az igazság, hogy
ebben már egyáltalán nem volt biztos. Tudnék boldog lenni itt,
gondolta többször, míg Benedettát követte a réteken, gombát,
salátának valót, gyümölcsöt keresve, vagy elnézte a konyhában,
ahogy gyúrja a tésztát azzal az ügyes kezével. Még sose

27 Nyilvános hazugság, titkos igazság. (olasz)

találkoztam senkivel, pláne nővel, akiben ennyire meglett volna
a tehetségem. Bolond lennék, ha nem venném feleségül Mi
ketten híres étteremmé tehetnénk a falatozót, olyanná, ahova
egész Olaszországból eljönnék az emberek, és mindennap
szeretkeznénk, és lennének babáink, és mi is csinálnánk azokat a
dolgokat, amiket a boldog emberek szoktak.
Ha Laura volna az.
Ha Laura volna az, aki megosztja az ágyát, aki vele főz, aki
egyszerre szeretője és barátja, és igen, ha Laura családjának
volna egy gyönyörű kis vendéglője a világ végén. Mert akármilyen
csodálatos ez a Benedettával töltött idő, a szívét már odaadta egy
lánynak, akinek narancspiros szeplok vannak a vállán, és ezt
egyszerűen nem tudja visszacsinálni.
Aztán sóhajtott egyet, és megpróbálta nem tépkedni az agyáról
a vart.
Átment Hanni gépészhez, megnézni, hogy áll a furgon. A
válasz az volt, hogy sehogy, illetve még mindig téglákon, és
Bruno meglepődve látta, hogy a kerekek eltűntek.
– Csak mert meg akartam nézni a féktárcsát, és kényelmesebb
volt, ha nincsen útban a kerék – magyarázta Hanni. – Ne aggódj,
itt lesznek valahol.
Bruno némileg gyanakodva sandított a rozsdás
pótalkatrészekre, amelyek úgy torlódtak fel Hanni színjének falai
mentén, mint homokon az apály hulladéka. – Itt?
– Persze. Nézd, ne nyugtalankodj. Mostanában hallottam
hírét, hogy esetleg mégis lesz egy készlet pótlásnak való. Már
csak azt várom, hogy konkrétan is halljam.
Bruno köszönetét mondott ennyi állhatatosságért, és
visszaballagott a bisztróba. Útközben találkozott egy traktorral,
és ez a traktor olyam szélvédővel és ablaktörlőkkel büszkélkedett,
amelyek feltűnően emlékeztettek a furgonéra. Bruno megtorpant.
Tulajdonképpen volt üveg a furgonjában? A szín félhomályában
nehezen lehetett látni. Sarkon fordult, visszament, hogy
utánanézzen, ám Hanni addigra elpárolgott, és a színt
lelkiismeretesen lelakatolta. Brunonak hirtelen eszébe jutott,
hogy egyáltalán mit akart Hanni a féktárcsával, amikor tudomása
szerint a fék a furgon ama csekély számú része közé tartozott,
amelyek még tűrhetően működtek. A gépésznek feltételezhetőleg
megvoltak az indokai, de Bruno el nem tudta képzelni, mik
lehetnek azok.

Tommasónál ismét telt ház van, bár a vevőkör némileg

megváltozott. Az étel elérhette a kívánt hatást, de attól még
irtózatos maradt az íze, és mostanában csak a mindenre
elszántak rágták át magukat komor eltökéltséggel Tommaso
saltimboccá-in és padellata di polló-in,28 illetve azok, akiknek
úgyis mindegy: tompa ínyű eurosöpredék üzletemberek, akik a
hidrogénezett fiatal macájukat ebédeltették, és ki se látszottak a
szőrből meg az ékszerből, vagy részeg diákok, akik csak azt
nézték, hol lehet minél gyorsabban elszállni. Sőt feltünedeztek a
külföldiek is, ami biztos jele annak, hogy az Il Cuoco lekerült a
konyhaművészeti térképről.
Ennél is nagyobb baj volt, hogy Tommasónak nem sikerült
betömni a lyukat, amelyen elfolyt a pénzük. Hiába foglalták le
előre minden asztalukat, neki hatalmas mennyiségekben kellett
vásárolnia a drogot Francótól, a vendéglő maffiakapcsolatától, és
bár a szállítmány óraműpontossággal érkezett, az ára kész
tönkremenés volt.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire veszteségesek
legyünk! – ordította dr. Ferrara a havi rovancsoláskor.
– Én se. Nézze, túl vagyunk a nehezén! – érvelt Tommaso
kétségbeesetten. – Csak még néhány hétig maradjon így. Akkor
több lesz a turista.
– Be kell mennem a bankba, és el kell intéznem egy nagyobb
kölcsönt. A nyugdíjamat kockáztatom, ugye tudja?
Tommaso elnémult. A legkevésbé sem kívánta kiforgatni dr.
Ferrarát, de mit tehetett? – Nem lesz semmi baj! – erősködött. –
Csak még pár hetet adjon!

Itt van Laura, aki elégedetten őgyeleg a lélegzetelállítóan

gyönyörű Doria-Pamphili-palota képtárában, kéz a kézben
jóképű szeretőjével. Hangszalagról hallgatnak idegenvezetést,
ami ugyan nincs tökéletesen összehangolva a kiállított csodákkal,
ők mégis összenéznek és bólogatnak, valahányszor a tudás újabb

28 Serpenyős csirke. (olasz)

aranymorzsáját fogadhatják be fülükbe. Huzamosabb időt
töltenek Caravaggio Bűnbánó Magdolnája előtt, mert Laura
most írja terjedelemben disszertációval felérő, évzáró dolgozatát
a megváltás témáiról a római reneszánszban, és ehhez többek
között ezt a sajátosan tragikus festményt elemzi. Nem kerüli el
figyelmüket a Magdolna orrának oldalán csillogó, parányi
könnycsepp, amely a reprodukciókon szinte nem is látható, és a
bor, amelyet, úgy rémlik, vágyódva néz, de nem érinti, mintha
örökös vezeklésben kellene böjtölnie.
Itt van Laura a barátjával a Castroni élelmiszer-boltban. A
Skippy és a Folger’s vásárlásának rég leáldozott, mert mostanra
alkalmazkodott, és a kulináris honvágy nem tartozik a bűnei
közé. Hetente egyszer jön ide, hogy zsírszegény margarint és
lefölözött tejet vásároljon, mert ezek nem kaphatók az utcai
piacokon, márpedig Kim ragaszkodik hozzá, hogy elsősorban ott
bonyolítsák le a vásárlásaikat.
– Most nézd meg őket! – mormolja Kim, sötéten végigmérve a
turistahordát. – Hát nem tudják ezek, hogy az igazi Olaszország
odakint van? – Olaszul beszél, amihez mostanában gyakrabban
folyamodik, bár Laura megfigyelte, hogy főleg akkor használja az
olasz nyelvet, ha más amerikaiak tartózkodnak a közelben.
Itt van Laura az ágyban a barátjával. A város kemenceforró, de
a lakás légkondicionált, és testük begyakorolt pontossággal
mozog. Egyszer csúszik be egy apró gikszer, amikor Kim
fejhallgatója beleakad Laura hajába, Kim ugyanis Puccinit szeret
hallgatni szeretkezés közben, míg Laura előnyben részesíti a
csendet. Ám a gubancot gyorsan kibogozzák, és olajozottan
fűrészelnek tovább.
Mostanában, mert olyan sok a dolga, Laura kevesebbet beszél
Carlottával, de ha mégis, barátnője meglepetten konstatálja, hogy
Laura boldognak tűnik. Levetett valamit setesuta
szétszórtságából, és felszedett valamit abból, amit az olasz úgy
nevez, hogy bella figura – ez pedig annak a művészete, hogy az
ember sikkes benyomást kelt a nyilvánosság előtt, és tudatos
finnyássággal távol tartja magát a mindennapok felsüléseitől.

Nem volt más hátra, lapátra kellett tenni Marie-t. Tommaso

rettegett tőle, de nem tudott mit kitalálni.
 A lány egész higgadtan látszott fogadni. Némán figyelt,
időnként bólogatott, amikor Tommaso azt magyarázta, hogy az Il
Cuoco egyszerűen nem maradhat életben másképp. Csak az
árulta el, mit érezhet, hogy a cipője orra fenyegetően dobolt a
padlón.
– Szóval azt mondod, hogy nincs pénz, amiből kifizethess –
foglalta össze, miután Tommaso befejezte.
– Röviden azt.
– És magadnak sem fizetsz?
– Nem. Már hónapok ótá.
– Helyes – közölte Marié. – Én is ingyen fogok dolgozni.
Tommaso rámeredt. – Komolyan beszélsz?
– Ezt mondtam, nem? Viszont van két feltételem.
– Mik?
– Először is részesedést akarok, amikor nyereségesek leszünk.
Másodszor, végig akarom nézni a könyveket, hogy miért vagyunk
ennyire veszteségesek. Esetleg be akarok majd vezetni néhány
változást. Ha évekig fenn tudtam tartani ezt a helyet, mielőtt
idejöttél, akkor most is bizonyosan képes leszek fenntartani.

Az augusztus rányitotta Le Marchéra a kemence ajtaját. Addig is

volt forróság, de most meg lehetett sülni. Egy hónapig senki se
járt gyorsan, délután senki se merészkedett ki az utcára; a
falusiak behúzták a zsalugátereket, mint vihar idején, ügy
próbálták őrizni a vastag kőfalak között megmaradt csekély
hűvösséget, amíg az este él nem hozta a hálásan fogadott,
cseppnyi lehűlést.
A galtenesék, akik mindig nagy húsevők voltak, felhagytak a
báránnyal, kecskével, disznóval, és áttértek az alantasabb nyári
húsokra, az adnára, a szamárra, és a came di cavalló-ra, a lóra.
Nem sokat lehetett kihozni belőlük; a szamarat, például a
coglione d’asinó-t, néha felfüstölték, a lóhúst borókával és más
ízesítőkkel fűszerezve puhították lassú tűzön. Bruno megtette,
ami tőle telt, de tudomásul kellett vennie, hogy ez nem az az
évszak, amikor húsételekkel brillírozhat. Inkább azon iparkodott,
hogy megismertesse a falusiakat római szülőföldjének sűrű,
pompás fagylaltjaival, és a délebbre eső országrészek ízesített
jegével, a granitárval. Volt egy kis morgás, mikor először szolgált
föl desszert gyanánt olyan édességeket, mint a papírpohárba
adagolt, tört jég, egyetlen löttyintés moccá-val, vagy a kertek
csordultig érett őszibarackjából készült, kanálnyi fagylalt, ám a
helyiek gyorsan rájöttek, milyen jól hűsítenek ezek a
nyalánkságok, és lelkesen befalták őket.
Most már voltak turisták is Le Marchéban – nem sok,
Olaszország többi részéhez mérten, és ezeknek a zöme is csak
átvágott a tartományon, útban Ancona és Rimini tengerparti
hűvösebb üdülőibe. Ügy köszöntött be és múlt el a ferragosto, az
augusztus tizenötödike, amikor Róma kiveszi az éves
szabadságát, hogy Bruno észre se vette. Már enyhülni kezdett a
hőség, az erdők megteltek pacsirtákkal és rigókkal, amelyek dél
felé vándoroltak a meleggel, amikor megállt annyi időre, amíg
elgondolta, hogy mostanra Laura is befejezhette olaszországi
tanulmányait, és visszatérhetett Amerikába.
Hirtelen véget ért az augusztus, és neki megint sok lett a dolga.
Áfonyát kellett szedni, majd fel fellett tálalni csőben sütve, a
tetején mascarpone sajttal. Szedret kellett gyűjteni, süteménynek
és szörpnek. Gesztenye és dió édessége gazdagította a
tésztamártásokat és a ragukat. A diófák alá fehér hálót terítettek,
nehogy elvesszen az idő előtt lehulló termés. Egész családok
másztak föl a fákra diót szedni, vagy járták a sorokat a
szőlőskertekben, és töltötték puttonyukat a gyümölccsel,
amelyből a helyi bor lesz.
És ott volt Benedetta. Minden új betakarítás újabb ürügyet
ajándékozott, hogy nekivághassanak a falu feletti réteknek, és
mihelyt a kosaruk megtelt, szeretkezhessenek. És minden éjszaka
is, miután elmosták a tányérokat, és felrakták száradni a tűzhely
fölötti rácsokra; Benedetta besurrant Bruno sötét szobájába, és
nesztelenül hozzásimult meleg testével az ágyban, miközben
Gusta békésen hortyogott a földszinten.
Az erdőt ellepték a gombák. Gyapjas tintagomba termett az
ösvények szélén, alig pár méterrel beljebb rókagomba és
spugnolo nőtt. Poráno, a gombák királya' ékeskedett a bükkfákat
elválasztó hézagokban, és még a nála is felségesebb
császárgomba gőmbölyödött kettős-hármas fürtökben a tölgyek
bütykös gyökerei között, mint a tojások a fészekben. Nem tudni,
honnan érkezett, hallgatag szarvasgombavadászok toppantak be
a faluba, felhajtottak egyetlen distillató-t a bisztróban, mielőtt
kutyájukkal és mímelt nemtörődömséggel nekivágtak az
erdőnek, vigyázva, nehogy elárulják bárkinek is, pontosan merre
fognak keresgélni. Benedetta és Bruno nem törődött velük. Nekik
megvoltak a maguk titkos helyei.
Brunot ámulatba ejtette a lánynak ez az adottsága, hogy kutya
nélkül is képes kiszagolni a szarvasgombát. Ő sehol sem volt
mellette, holott az ő ínye is a túlfmomultságig érzékeny volt a
konyhai szagokra és ízekre. Ám Benedetta olyan kitartóan
tanítgatta, hogy lassanként ő is fel tudta ismerni a gyönge
pézsmaszagot a mozdulatlan esti levegőben.
Ezek a szarvasgombák egész mások voltak, mint az a nyári,
amit korábban leltek. Fakók voltak, akkorák, mint egy-egy
krumpli, és fejbevágóan penetráns szag áradt belőlük. Gusta és
Benedetta olyan hanyagul dobálták minden fogásba, mint a
petrezselymet, és egy idő után Bruno is követte a példájukat.
Felejthetetlen élmény volt, mikor először főztek vadkant zellerrel
és szarvasgombával: a sötét, már-már túlérett hús és a gomba
kénköves bűze olyan ízt alkotott, hogy Bruno megborzongott tőle.
Tudta, hogy Benedetta szántszándékkal főz olyan ételeket,
amelyeknek őt kell a lányhoz kötni. Ezt szolgálta a szarvasgomba
mellett a robiola di bee, a vemhes anyajuh feromónokban gazdag
tejéből készült sajt. Vagy a tüzes kis diavolesi, a napon szárított
méregerős paprika. A pirított funghi-ba belekerült néhány
morzsa az istenek ambróziájából, a természetes kábítószernek
mondott amanitá-ból. Bruno nem bánta, hiszen ő is ezt tette,
mikor sáfránnyal, a krókusz törékeny bibéjével ízesített,
különleges fagylaltokat, körmönfont áfonyás-csokoládés
kosárkákat vagy a lány szeretett erdeinek zuzmójából, sőt
makkterméseiből készített salátákat kínált Benedettának. Játék
volt ez kettejük között, amely egymás ízének bensőséges
élvezetén alapult. Szex és étel olyan harmonikus egységbe olvadt,'
hogy már nem lehetett tudni, hol végződik az evés, és hol
kezdődik a szex. Bruno nem érdeklődött többet a furgonja után.
A vörös motorháztető felbukkant az egyik olsybogyó-szállító
teherautón, a reflektorok meg mintha egy robogóról köszöntek
volna vissza. Azt is megfigyelte, hogy mikor Hanni szerelő beül az
osteriá-ba, evés után felpattan, és fizetés nélkül elpályázik.
Nevetett rajta, és nem csinált ügyet belőle. A döglött furgon
tetemét visszaforgatták a falu életébe, mint ahogy a kidőlt fán
megterem az orecchietto, vagy a sírhant zsíros földjéből kihajt a
trombetta di morte.
Újfajta turisták tűntek fel a bisztróban; jöttek még olyan
messziről is, mint Urbino és Pesaro. Olyan emberek voltak, akik
nem vették tréfára az evést. Főleg a szarvasgomba vonzotta őket,
és Bruno nem győzte tányérra tenni a came all’ albesé-t – a
zellerrel, parmezánnal, szarvasgomba-nyesedékkel borított,
olívaolajjal megöntözött, nyers marhahússzeleteket – és a
császárgombás-szarvasgombás krumplisalátát. Egyszerűen
elkészíthető ételek voltak, de tekintve, hogy a szarvasgomba
kilója meghaladta a kétezer eurót, bődületesen lehetett keresni
rajtuk. Gusta időnként vaskos bankóköteget nyomott Bruno
kezébe, amit ő számolatlanul fogadott el.

Huszonkettő
Az autó, amely a szerpentinen érkezett a völgyből, bérelt gépkocsi
volt, az utasai pedig szemmel láthatóan turisták, mert többször
megálltak, hogy megcsodálják a kilátást; majd mikor végre
leparkoltak a piazzán, és összehajtották a térképüket, máris
indultak, hogy megtekintsék a templomot, a háborús
emlékművet és az egyéb nevezetességeket. Csak hát Galteniben
még a legelszántabb utazó sem találhat valami sokat, így
ebédidőben ők is letelepszenek majd egy kétszemélyes asztalhoz,'
és elégedetten várják, hogy Gusta tájékoztassa őket, mi van ma
enni.
Gusta fölvette a rendelést, msyd azzal a hangsúlyozottan
semmitmondó ábrázattal tért vissza a konyhába, amit olyankor
mutatott, ha idegenek hóbortjaival került szembe.
– Egy szarvasgomba-saláta, két terítékkel! – mondta
nyomatékosan.
– És? – kérdezte Benedetta, föl se nézve a tűzhelyről.
 – És semmi. Se tészta. Se secondo. Fejenként egy pohár bor.
És kérdezik, hogy milyen ásványvizünk van. – Vállat vont. –
Persze idegenek.
Mivel Gusta nyelvén mindenki idegen volt, aki nem a völgyben
lakott, Bruno nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. – Akkor
készítek egy jó nagy adag salátát. Nincs értelme éhesen elengedni
őket. – Rendezgetni kezdte a hozzávalókat egy tálban.
Ekkor meghallotta a hangját.
A kis konyha ablaka a térre nyílt, ahonnan gyakran
behallatszott a beszélgetés, olyannyira, hogy hébe-hóba anya és
lánya is bekapcsolódott, az edénycsörömpölést túlordítva, az
eszmecserébe. Benedetta éppen húst sütött, a hang beleveszett a
sercegésbe. Bruno a lány karjára tette a kezét, hogy szüneteltesse
a sütést, és fülelt.
– Innen valószínűleg még egy-két óra Urbinóig -mondta egy
férfihang amerikai kiejtéssel.
– Csakugyan bőven lesz idő, hogy felmenjünk a csúcsra –
helyeselt a társnője. Bruno tarkóján felborzolódtak a hajszálak, a
szíve megállt.
Benedetta ránézett. – Mi baj?
– Semmi. Csak azt gondoltam – semmi.
Az ablakon újra behallatszott a beszélgetés.
– ...hihetetlen, mennyivel hűvösebb van itt, mint Rómában –
mondta a férfi.
– És milyen gyönyörű. Ennek az ételnek az illata pedig
egyszerűen fantasztikus!
Az utolsó szó meggyőzte Brunot. Letette a kését, és átment a
csepp bisztróba, ahonnan láthatta az összes asztalt.
Vékonyabb volt, mint mikor utoljára találkoztak, és
napszemüveget viselt, de nyakának ívét nem lehetett
félreismerni, se azt, ahogy felpolcolta hosszú lábát a mellette levő
székre. Brunoval forgott a világ.
– Ő az, ugye? – kérdezte mellette halkan Benedetta. A férfi
bólintott, mert nem bírt szólni.
– Akarsz beszélni vele?
Bruno megrázta a fejét, és visszament a konyhába. A Luchetta
család csigát rendelt, azt el kell készíteni. Megpróbált a csiga
tisztítására összpontosítani, de reszketett a keze, és a síkos héjak
zörögve gurultak szét a padlón.
Benedetta előkapott egy vágódeszkát, és némán darabolni
kezdte a májat. Tvikk, tvikk, tvikk, szabdalta a kés a puha
belsőséget, a szükségesnél csak egy cseppet keményebb hangon.
– Elnézést – mondta Bruno végül.
– Miért? – A lány hangja még élesebb volt, mint a kése.
– Hát talán azért, mert kiborultam.
Benedetta megdöntötte a vágódeszkát a serpenyő felett, és
belekaparta a májat a bugyborékoló olajba. – Nem tehetsz arról,
ahogy érzel.
Ahogy te sem, gondolta Bruno, a dühös pírt nézve a lány
tarkóján.
– Azt gondoltam, hogy már túl vagyok rajta – mondta
mentegetőzve.
– Én pedig mindig tudtam, hogy nem vagy.
Bruno tiltakozásra nyitotta a száját, aztán becsukta.
– Szép – mondta Benedetta. Tíz ügyes vágással felszeletelt egy
hagymát, aztán a következőért nyúlt.
– Igen.
– Szebb, mint én.
– Nem! – tiltakozott Bruno. – Csak – más.
– És te szereted.
Nem kérdő hangsúllyal mondta, de azért kérdés volt, és Bruno
tudta, hogy válaszolnia kell. – Hát – kezdte – ez bonyolult.
Beleszerettem, de nem viszonozta, és nem is tudom – arra akarok
kilyukadni, hogy az ember csak azt szeretheti, aki viszontszereti,
ezt szokták mondani, ugye?
– Így mondják.
Bruno ránézett, de a lány elmerült a munkájában. Kissé kásás
volt a hangja, de az a hagymától is lehetett
– Szóval megmondtad neki, hogy szereted, ő pedig azt felelte,
hogy nem érdekled – folytatta Benedetta. – És mi történt aztán?
– Ennél egy kicsit bonyolultabb volt – gyónta Bruno. –
Szerelmes volt a legjobb barátomba, és – na szóval, itt kerültünk
bele a dugóhúzóba.
Benedetta megtörülte a kezét, és bort töltött két pohárba a
tűzhely mellett álló, felbontott palackból.
 – Úgy gondolom, jobb lesz, ha elmondod, pontosan mi történt
– biztatta szelíden.
Így hát Bruno beszélt, Benedetta figyelt, bólogatott, főzött,
Gusta pedig, aki vitte-hozta a tányérokat, úgy tett, mint aki nem
hallgatózik.
– És ezért nem akarok odamenni hozzá, és beszélni vele –
mondta befejezésül Bruno. – Totál perverznek tart, és nem is
hibáztatom érte.
– Én sem.
– Kösz – felelte fáradtan a férfi. – Úgyhogy az lesz a legjobb,
ha megebédel, és aztán elmegy.
– Meglehet.
Abban a percben odakint felordítottak, amit az öklendezés
félreismerhetetlen hangja követett. Bruno hallotta, hogy Laura
beszél a bárban, méghozzá rémülten. – Scusi, signora, van
önöknél orvos? A barátom rosszul lett.
Bruno Benedettára pillantott, de a lány arca nem árult el
semmit. Aztán Gusta mondta, hogy azonnal hívja az orvost, de
addig is készítenek a hölgy barátjának egy kényelmes ágyat
Benedetta kiment megnézni, hogy segíthet-e valamiben.
– Mi volt ez? – kérdezte Bruno, amikor minden
elcsöndesedett, és Benedetta is visszatért a konyhába.
– A funghi-nak kellett lennie.
– Vannak, akik allergiásak a coprinó-ra. Főleg ha szeszt isznak
hozzá. Nyilván ez az ember is ilyen. – Kifejezéstelenül nézett
Brunora. – Legalább két órát kell feküdnie, és okvetlenül meg
kell várnia a doktort, bár itt az sem tehet semmit. Anyám majd
ad neki egy kis aceto balsamicó-t, hogy megnyugodjon a gyomra.
– De Benedetta, nekünk nincs is coprinó-nk!
– Nincs hát, mert mindet elhasználtam.
Bruno föladta. Szerinte Laura barátja inkább azoknak a
mérges gombáknak valamelyikéből kapott egy kis adagot,
amelyeket Benedetta csökönyösen begyűjtött az erdei portyákon.
Neki most fontosabb volt, hogy mitévő legyen Laurával,
– Beszélni nem beszélhetek vele – döntötte el, – Azt hiszi,
hogy romlottat etettünk a barátjával, a szentségit! Nem mehetek
oda hozzá, és nem kezdhetek el trécselni, úgy, mintha semmi sem
történt volna!
 – Nem – helyeselt Benedetta –, de anyám már elmagyarázta
neki a coprino hatását, és természetesen semmit sem számolunk
fel az ételért, úgyhogy...
– ...úgyhogy bocsánatkérés gyanánt készíthetek neki dolcé-t, a
cég költségére.
– Pazar ötlet. Mit szólnál az áfonyás kosárkához?
Bruno a fejét csóválta. – Túl édes.
– Főtt füge?
– Túl drasztikus.
– Zuppa inglese?
– Túl nehéz.
A lány megadón felemelte a kezét. – Magán a sor, maestro.
Szóval mit főzöl neki?
– Nem tudom – felelte Bruno vontatottan, de közben a keze
már nyúlt is a hozzávalókért. Füge, igen, és tejszín, és mogyoró.
Valamilyen tortát? – De bármi legyen is, nem hiszem, hogy volna
receptje.
Most nem gondolkozott, hanem rögtönzött. Nem, erre még
csak nem is a rögtönzés a megfelelő szó, gondolta Benedetta, míg
azt figyelte, hogyan zsonglőrködik a kandírozott gyümölcsökkel
meg a tejszínnel, hogyan dörgöli puha péppé a mogyorót. Bruno
komponált. Néha ő is tett egy halk megjegyzést vagy javaslatot,
ám a férfi szinte nem is hallotta, annyira összpontosított keze
munkájának tapintására és ízére.
Egyszer aztán mégis elkészült. Valamiféle rakottas lett belőle,
egy sokrétegű krém, édes és keserű, enyhe és fűszeres, kívül
hideg, belül meleg; egy desszert, gondolta Bruno, amely olyan
bonyolult és egyszerű, mint maga az élet.
– Ügyes! – gratulált Benedetta habár meg kell mondanom,
okosabb lesz, ha legközelebb előre elkészíted.
Bruno bambán meredt rá. Mióta főzőcskézik? Fogalma sem
volt róla. Aztán hallotta, hogy négyet harangoznak a toronyban.
Négy óra van! Több mint egy óráig bíbelődött ezzel az édességgel!
– Kiviszem neki – mondta mellette Benedetta.
– Tényleg megteszed?
–Ha mondtam. Kóstoljon bele, mielőtt megtudná, kitől van.
Bruno tisztában volt vele, milyen nagy dolog ez, amire a lány
vállalkozik. Benedetta fölkapta a kis tálcát, lecsípett egy morzsát
a desszert oldalából, bekapta. Összeakadt a tekintetük, a férfi
látott valamit a lány szemében, amit nem egészen értett, aztán
Benedetta kivitte az ő dolcéját a konyhából.
Laura rettenetesen megrémült, mikor Kim görcsöt kapott az
asztalnál, de most már az orvos is megerősítette, hogy ez csak
allergiás reakció egy gombafajtára, a barátjának pár óra múlva
kutya baja sem lesz, csak hagyni kell, hogy kialudja magát. A
többi vendég és a hölgy, aki a vendéglőt vezette, igazán
segítőkészen és együtt érzőén viselkedett, úgyhogy mostanra,
mikor a lomboktól szűrt napfényben nézhette a háborús
emlékmű mögött kitáruló, döbbenetes tájat, és asztalán kibontott
palackban várakozott a vendéglő legjobb bora, egészen
megbékélt a világgal. Némileg bűntudatosan töltött magának
még egy pohárral. Szegény Kim. Bár ha itt volna, csaknem
biztosan figyelmeztetné, hogy naponta csak egy pohárral szabad.
Ez azért jó, hogy duhajkodhat egy kicsit.
Egek, hiszen ez itt az egyik konyhás, rövid fehér kabátot viselő,
álomszép lány, aki, dacolva minden konyhai előírással, kibontva
hordja a hátára omló, fekete haját. Kezében tálca volt, amelyen
desszert csücsült, sziget a sodó kicsi tavában. Laura elé tette az
édességet, és azt mondta: – Parancsoljon, ez az öné. Séfünk, aki
ezt kizárólag magának készítette, tiszteletteljes üdvözletét küldi.
Képzelte volna Laura, hogy a másik lány fürkészően nézi
beszéd közben, mintha fel akarná mérni?
– Nagyon köszönöm, de nem ehetek belőle. Tudja, sohasem
eszem desszertet.
– Mellé egy vin santo – folytatta a lány, mint aki semmit sem
hallott, és egy pohárban arany italt helyezett az asztalra.
– Komolyan beszélek! – erősködött Laura. – Kérem, vigye
vissza! – De a lány már elment.
Laura úgy döntött, hogy nem akar bárdolatlan lenni. Eszik két
falatot, a maradékot bármikor odacsúsztathatja a templom
árnyékában lihegő kutyáknak. Belenyomta a kanalát a sodóval
leöntött csúcsba, és a szájába tett egy falatkát.
Az öntet. Emlékek úsztak vissza az agyába. Zabaione volt.
Hirtelen látta magát azon az első estén, Tommaso lakásán, ahogy
az öntetet szopogatja az ujjairól.
 Kávé. A következő íz a kávé volt. Gennaro presszókávéi,
cappuccinós ébresztők... Hát ez mi? Édes borba áztatott kenyér.
És mogyoró, vékony réteg mogyorókrém – aztán friss fehér
őszibarack, édes, mint a szex, aztán egy réteg fekete csokoládé, de
olyan töményen keserű, hogy majdnem elakadt tőle a lélegzete.
Ám azt újból édes követte, mégpedig szedres piskóta, és a kellős
közepén egyetlen pöttöm füge.
Megdöbbenve tette le a kanalat. A desszert eltűnt. Révedezés
közben megette az utolsó morzsáig, és észre se vette, hogy eszik.
– Ízlett?
Felnézett. Valamilyen okból nem is csodálkozott. – Mi volt ez?
– kérdezte.
– Nincs neve – mondta Bruno. – Ez csak – ez csak a szerelem
étke.
– Hogy készíted el, ha nincs neve?
– Hát, receptje éppen van.
Laura hallgatott, a bocsánatkérésre gondolt, amit Tommaso
küldött neki egyszer, amit máig őriz a telefonja. De régen volt.
Bruno úgy szólalt meg, mint aki belelát a gondolataiba: – Végy
egy amerikai lányt...
Laura nagyot nézett.
– Akinek a bőre mézbarna – folytatta Bruno halkan és olyan
narancspiros szeplői vannak, mintha megpaprikázták volna a
vállát. Töltsd meg ízekkel, bazsalikommal, paradicsommal,
fenyőmaggal és petrezselyemmel, Több óráig melengesd
gyöngéden a tenyeredben...
– Szóval te voltál.
– Igen – mondta Bruno. – Mindig én voltam.
– Te vagy a szakács. És Tommaso...
– Tommaso remek ember sok szempontból. De nem séf.
Laura behunyta a szemét. – Miért?
– Először azért, hogy szívességet tegyek Tommasónak. Utána
– annyira szerettelek, és úgy szerettem nézni, ahogy eszel. Aztán
már borzasztóan összegabalyodott az egész, de én, az ostoba
fejemmel nem gondoltam, hogy ez lesz a vége, és mire észbe
kaptam, mindenki ordított mindenkivel.
– Hát ordítás, az volt – helyeselt Laura a lehető leghalványabb
mosollyal.
 Váratlan felbolydulás támadt az osteria ajtajában.
Kihallatszott Gusta hangja, ahogy vitatkozik valakivel. A
következő percben, sarkában Gustával és Benedettával,
megjelent a sápadt és dühös Kim, és a lány asztalához sietett.
– Édesem – mondta jéghidegen –, nem emlékszel, hogy mikor
rendeltünk, az valami menüféléből történt? – Laura még sose
hallotta ilyen zsémbesnek.
– Úgy rémlik, nem – mondta.
– És emlékezeted szerint olvastad-e ezen a nem létező menün
a nem létező figyelmeztetést, hogy ebben az étteremben olyan
veszélyes gombákat szolgálnak fel, amelyek előidézhetnek
allergiás tüneteket?
Várta, hogy Laura a kiosztott szerep szerint válaszoljon erre a
tirádára. A lány bocsánatkérőn sandított Brunora, aztán azt
motyogta: – Nem.
– Volt-e szóbeli figyelmeztetés, magyarázat vagy másfajta
tájékoztatás arra vonatkozóan, hogy itt életveszélyesen főznek?
– Én nem hallottam – mondta Laura a földnek.
– Te nem hallottad. – Kim a karba font kezű Gustához fordult,
aki olyan képet vágott, mint a darazsat nyelt kutya. – Ezért
követelem, hogy közölje az ügyvédje nevét. Hogy az utolsó
gatyáját is leperelhessem arról a kövér seggéről!
Laura összerándult, Gustának a szeme se rebbent.
– A bor lehetett – mondta Benedetta, és vállat vont. –
Mindenki tudja, hogy gombára vigyázatlanság fehérbort inni.
– Mindenki, nem számítva engem — mondta Kim
hajlíthatatlanul. – És ki szolgálta fel a bort? – Gustá-ra mutatott.
– O szolgálta fel. Mondta, hogy vigyázzak? Nem, nem mondta.
Bruno felállt. – Én készítettem az ételt – mondta nyugodtan. –
Ha valakit be kell perelni, akkor pereljen be engem. Szívesen
megadom a nevemet és a címemet, bár sajnálattal közlöm, hogy
ügyvédem, az nincs.
Rövid csend lett, amelyben a két férfi farkasszemet nézett:
Kim a dühtől vörösen, Bruno látszólagos flegmával. Kim végül
felcsattant: – Eh, hagyjuk! Gyere, Laura! Elmegyünk! – Hosszú
léptekkel elindult a templomnál parkoló autóhoz, meg se várva a
lányt.
 – Jaj. ne haragudjon – mentegetőzött zavartan Laura
Gustának –, a barátom nagyon nem szereti, ha buta színben
tűnik fel, kizárólag erről volt szó. Örülök... – egy kicsit tétovázott
– Igazán örülök, hogy láttalak, Bruno.
– Mikor mész vissza?
– Rómába? Most.
– Úgy értettem, hogy Amerikába.
– Jövő héten. Addig halasztottam, ameddig tudtam, de most
már kezdődik az egyetem.
Bruno bólintott. Elrepül, mint a pacsirták. Figyelte őket, ahogy
becsatolják a biztonsági övét, aztán elrobognak, le a hegyről, az
autostrada és Róma felé.

Visszamentek a konyhába, hogy befejezzék a rendcsinálást.

Sokáig senki sem szólt, aztán Benedetta közölte, hogy felmegy a
szobájába pihenni. Bruno próbált benyitni hozzá, de zárva volt az
ajtó.
Akkor beszélhetett vele, mikor túl voltak az esti műszakon, és
elcsendesedett a ház. Most sem válaszolt a kopogtatására, de
nyitva volt az zy tó.
A tükörasztalánál ült, kefélte hosszú fekete haját. – Menj
innen! – vetette oda meg se fordulva.
Bruno leereszkedett az ágy végébe. – Meg akartam köszönni –
mondta. – Azt, amit tettél – olyan hihetetlenül nagylelkű volt.
– Túlzottan az.
– Hogy érted?
– Ha igazán szeretnélek, nem segítettem volna, hogy más után
futhass.
– Úgy szerettél, mint egy jó barát – mondta a férfi szelíden. –
Ez nagyon sokat jelent nekem, Benedetta.
– Azok volnánk? Barátok, akik szexelnek egymással?
– Te a tükörképem vagy, Benedetta. Értjük egymást. Még a
tehetségünk is ugyanaz. Ha nem találkoztam volna Laurával, el
se akarnék mozdulni mellőled, de hát találkoztam vele.
– Akkor ma miért nem mentél utána?
Bruno vállat vont. – Megtettem, ami tőlem telt.
– Na persze. Felajánlottad a fiújának, hogy beperelhet. Ügyes.
– Mit kellett volna csinálnom?
 – Meg kellett volna ütnöd! Nem volt nyilvánvaló? –
Toppantott. – Rengeteg időt és fáradságot öltem bele, hogy kint
legyetek ketten, általános üvöltözés közepette, és akkor meg sem
ütöd! Miféle olasz vagy te?
– Hát úgy látom, nem valami jó – motyogta Bruno.
– Már akkor tudnom kellett volna, hogy puhány vagy, mikor
idejöttél, és egyszer se próbáltad elkapni a seggemet a
konyhában!
Bruno kinyitotta a száját, aztán becsukta. Benedetta csak most
kezdett belemelegedni, és ilyenkor nem tűrt közbeszólást.
– Bruno, tudod, hogy mi a te bajod? Igazából tojsz te
mindenkire és mindenre a főzésen kívül. Rá is, de rám aztán
biztosan.
– Ez nem igaz! – tiltakozott a férfi.
– Nem-e? Kérted, ma egyáltalán Laurától, hogy téged
válasszon a helyett a hülye helyett?
– Nem – vallotta be Bruno.
– És miért nem?
– Mert úgyis őt választotta volna.
– Honnan tudod, ha meg sem kérdezted?
– Nézz rám – felelte a férfi reménytelenül.
– Hogyhogy?
– Csak – nézzél. – Rámutatott a tükörképére. – Az a pacák,
akivel volt, az jóképű. Tommaso – ó is jóképű. Laura gyönyörű.
Miért választana egy ilyen pacákot, mint én, mikor egy olyan
pacákot is kaphat?
Rövid hallgatás következett. Benedetta keskenyre húzott
szemmel nézte. – Persze te is gyönyörű vagy – tette hozzá Bruno
megkésve.
– Köszönöm. Én tehát miért feküdtem le veled?
– Fogalmam sincs – vallotta be Bruno.
– Santo Cielo! – csattant föl Benedetta. Közelebb húzta a férfi
arcát a tükörhöz. – Na halljam, Quasimodo – parancsolta
pontosan melyik részed a ronda?
– Hát... – Bizonytalanul legyintett. – Mindenem.
– Részleteket kérek!
– Az orrom – motyogta Bruno.
– Ami az ízlésedet adja? A sikered titka?
 – Mikor kicsi voltam, mindenfélével húztak a srácok.
– Mint például?
– „Rákapcsolhatlak a tévére, hogy foghassuk a tokiói
futballmeccset?”
– Ez minden?
– „Olyan hosszú az orrod, hogy nem tudod majd összehajtani
a személyidet!”
– Há! Ez nagyon jó!
– „Olyan hosszú az orrod, hogy ha megrázod a fejed, kupán
vágod a melletted állót... Olyan hosszú az orrod, hogy
visszhangzik, ha tüsszentesz... Olyan hosszú az orrod, hogy ha
birka lennél, éhen halnál”...
– Elég az orrból – mordult rá Benedetta. – Teljesen normális
római orrod van. Mi van még?
– Túlsúlyos vagyok.
– Nem vagy.
Ez igaz volt: a kemény munka, a viharos szeretkezések és Le
Marche egészséges étrendje lehántotta Brunoról a fölösleges
kilókat. Am ő csak a vállát vonogatta. – Akkor se vagyok elég
jóképű. Nem egy olyan lánynak, mint Laura.
– Akkor volna egy kérdésem.
– Mondjad.
– Ez a barátod, a Tommaso. Azt mondod, szemrevaló?
– Vitán fölül. Ragadnak rá a nők.
– De nem tud főzni?
– Jaj, istenem, dehogy!
Benedetta fölvett az asztalról egy fésűt. – Ez egy varázspálca.
Most pedig figyelj, mert felajánlom a lehetőséget, hogy kívánhass
valamit. Megértetted?
– Gondolom, igen.
– Ha akarod, kívánhatod, hogy olyan jóképű legyél, mint
Tommaso – de akkor minden téren olyan leszel ám, és főzni is
annyira tudsz majd, mint ő.
Bruno már értette, mire akar kilyukadni a lány. A felismeréstől
elállt a lélegzete.
– Nos tehát, mondd ki a szót, amitől szép és tehetségtelen
leszel. Pont olyan, mint Tommaso. Ezt akarod, nem? – Fölemelte
a fésűt.
 – Nem! – tiltakozott Bruno tágra nyílt szemmel. – Ha nem
tudnék főzni, akkor nem akarok más lenni. Akkor vagyok én, ha
főzök.
– Pontosan — mondta csendesen Benedetta. – Nem léteznél,
ha nem főznél. Úgyhogy ne lamentálj, ha Isten pontosan olyanná
teremtett, amilyen lenni akarsz. — Visszadobta a fésűt a
tükörasztalra. – Ha pedig Laurát akarod, akkor menj Rómába, és
mondd meg neki. Mondd meg, és addig ismételd, míg fel nem
fogja.
Bruno átölelte, megcsókolta, és olyan erősen magához
szorította, hogy Benedettának elakadt a lélegzete. – Köszönöm –
súgta a férfi. – Mindent köszönök.
– Most pedig kifelé. Mozogj. És vidd a kezed a cicimről! Már
nem a tied.

Másnap már kora reggel verte a szín ajtaját, és azt ordította, hogy
szüksége van a furgonra.
– Gyere be! – nyitott ajtót Hanni. – És ne izgulj, megkaptam
tegnap az üzenetet.
Brunonak nem volt ideje azon töprengeni, hogy ez mit jelent
pontosan. – Megjavítottad? Sikerült alkatrészt szerezni?
– Többé-kevésbé. Persze kellett rögtönöznöm egy kicsit. –
Bevezette Brunot a színbe, amelynek közepén egy sajátságos
jármű állt. A kocsiszekrénye Bruno furgonjáé volt, az első kerekei
egy traktoré, a fényszórói egy nagyon régi Alfa Rómeóé. A
belsejében egy robogó kormánya váltotta fel a hajdani
kormánykereket. – Lehet, hogy szemre nem sokat mutat-jegyezte
meg Hanni szükségtelenül — de úgy vélem, elvisz Rómáig. Végül
is majdnem mindig hegynek lefelé kell menned, hát nem?
 Dolci

„Ami a részek kapcsolatát illeti, a teljes itáliai ételsor nagyon

emlékeztet a civilizált életre. Egyik fogás sem tolakodik a másik
elé, se mennyiségben, se ízben; engedik, hogy a másik is
megszólíthassa az ínyt és a szemet. Minden űj szín, íz és tapintás
beleolvad az elózó fogás maradandó emlékébe. Aki szakít rá időt,
hogy úgy étkezzen, ahogy az olaszok máig teszik, osztozni fog
abban a kifogyhatatlan tehetségükben, amellyel művészetté
bűvölik az életet.”
MARCELLA HAZAN: A klasszikus olasz konyha lényege
 Huszonhárom
Laura úgy szervezte meg, hogy ebédre az egyik kedvenc
éttermében, a Cecchinóban találkozzon Judithtal. Nem az a fajta
hely, amit ő választana, gondolta Judith, mikor belépett a hosszú,
alacsony, alagútszerű szobába. Először is, kimondottan
nélkülözte az útikönyvek által „atmoszférának” nevezett akármit.
Az asztalok sivárak, funkcionálisak voltak, a pont fejmagasságig
lógó lámpák irgalmatlanul fénylettek, és a pincérek, akiknek
mindegyike megvolt legalább hatvan, még férfikísérő nélkül
ebédelő szép fiatal lányoknak is alig bírtak kicsikarni magukból
egy mosolyt. Viszont az étel, ígérte Laura, bőséges kárpótlás lesz
mindeme hiányosságokért.
Judith megtorpant a küszöbön. Egy zsúrkocsin a napi
különlegességek feszítettek, akkora önérzettel, mint a
legválogatottabb nyalánkságok: tíz-egynéhány katonásan
felsorakoztatott boqúláb, és több halom porcogószerű, fehér
valami, amelynek eredeti rendeltetését Judith csak találgathatta.
Pofát vágott. Viszont mivel ő olyan lány volt, aki egy éve hordja
vígan a nyakában a vérfiolát, vállat vont, és körülnézett, hogy hol
a barátnője.
Laura jobboldalt ült, hátul, egy bontott üveg bor mellett. A
Judithtal közös ebédeken mellőzhette Kim étrendi és
alkoholfogyasztási megszorításait, és az első pohár
Sangioveséjének már a fenekére is nézett.
– Szevasz, lányom! – Judith puszit adott barátnőjének, rmyd
leült. – Milyen volt az utazás?
– Klassz, csak egy kicsit, izé, rövidebb, mint terveztük.
Judith felvonta a szemöldökét.
– Kim rosszul lett. Enyhe gombamérgezés.
Judith érezte, hogy ez nem minden. Ám a pincér ekkor
érkezett az asztalukhoz, és olyan unott képpel csapta fel a
jegyzetblokkját, mint aki előre tudja, mit fognak rendelni a
lányok.
Aligha számított rá, hogy olasz nyelven fogják tüzetesen
kifaggatni a napi ajánlatról. A zsúrkocsit áttolták az ajtó mellől,
és hosszas vita következett. A pincér kezdett más szemmel nézni
Laurára. A Cecchinóban azonnal respektálják, megjelenéstől és
származástól függetlenül, ha valaki hozzáértően és szenvedéllyel
értekezik a porcogóról.
Miután rendeltek – Laura rigatoni am la pagliatá-t és
zampetti-t29 Judith bucatini all’amatricianárt és scottaditó-t30 –
Judithnak sikerült kiszednie barátnőjéből Kim malőrjének
néhány részletét. Mikor Laura odáig ért, hogy Le Marchében
váratlanul összefutott Brunoval, Judith levegő után kapott, és
előkészítette együtt érző mondatait. Ha Brunonak és Tommasó-
nak még a nevét sem lehet kiejteni Laura előtt, akkor
elképzelhető, mennyire felzaklatta barátnőjét ez a véletlen
találkozás. Minél több részlet bukott ki Laura száján, annál
jobban elszörnyedt Judith.
– Szóval hazudtak neked? Egész idő alatt? Hát ez... – Azt
akarta mondani, hogy „megalázó”, de aztán beérte az enyhébb
„bizarr”-ral.
– Igen – mondta Laura. – Végig azt hittem, hogy Tommaso
főz, holott Bruno volt az.
– De miért?
Laura vállat vont. – Gondolom... – Elakadt. – Gondolom
azért, mert szeretett..
– Tommaso?
– Nem. Azt hiszem, Tommaso – szóval, ha nincs a kaja, sose
lett volna több egy futó hetyegésnél. Persze úgy gondolkoztam,
hogy ha ilyeneket főz nekem, akkor ennél többet akar. Viszont
Bruno... – Tétovázott. – Megmondom őszintén, Bruno
olyasvalaki volt, akit sose néztem meg kétszer. Ezt vélhetőleg ő is
tudta. Ezért főzött nekem, mert ennyi volt, amit tehetett.
– Hát még jó, hogy lepasszoltad őket! – mondta Judith. – Na
de minden jó, ha a vége jó; ha nincs Bruno és Tommaso, sose
jössz össze Kimmel.
– Abszolúte – mondta Laura, ám volt a hangjában valami
kétkedő mellékzönge, amit barátnője nyomban észrevett.
– Kimmel minden rendben?

29 Csülök. (olasz)
30 Sült hús. (olasz)
 – Ó, természetesen! – biztosította Laura. – Kimmel minden
klassz! – Mert bár mostanra jól ismerte Judithot, vannak
bizonyos dolgok – bizonyos makacs kételyek, amelyeket még a
legjobb barátnőjének se mondhat el az ember úgy, hogy ne
látsszék – nos, kissé illojálisnak.

Hanninak részben igaza volt: a római út valóban lejtett a völgyön

át a Furlo-szakadék hosszú alagútjáig, ám utána újabb hegyek
következtek, a félelmetesen magas Monti Sibillini, amelyeknek a
csúcsán még ebben az évszakban sem olvadt el a hó.
A furgon levegőért kapkodott, Bruno vacogott, mert Hanni
fölöslegesnek minősítette a fűtés fényűzését. A maximális
sebesség, hála a módosítások sokaságának, alig haladta meg egy
traktorét. Másfél napos kínkeserves mászás után tűntek csak fel
olyan ismerős kisvárosok, mint Frascati, Nemi és Marino. Olyan
ritkán állt meg, amennyire tehette. Gusta búcsúzóul adott egy
kosár ételt: piadinárt és salumé-t úti elemózsiának, és más
konyhai kincseket eljövendő feladatokra: két nagy fehér
szarvasgombát, a legfinomabbjából, amelyeket egy diófa tövéből
szedtek, és egyesével csomagoltak aromát oltalmazó alufóliába;
egy juhsajtot, amelyet a falu alatti hűvös mészkőbarlangokban
érleltek; és egy parányi üveggel á família drága aceto
balsamicójából. A kosár alján négy konyhakést talált, régi barna
zsákvászonba göngyölve: az ódon pengék már elszíneződtek, ám
éleik friss fenéstől villogtak.

Rómába megérkezve mindazonáltal nem az volt az első dolga,

hogy Laurát felkeresse, hanem hogy egy másik tört kapcsolatot
megreparáljon. Lassan keresztülcsühögött a város peremén, rá se
hederítve a közlekedő kollégák füttyögésére, dudálására, és végül
megállt a házikó előtt, ahol az Il Cuoco volt valamikor. Nehéz
szívvel lökte be az ajtót.
Földbe gyökerezett a lába. Telt ház volt, nem, még annál is
több; a bárpultnál emberek várakoztak türelmesen a felszabaduló
asztalokra. A hosszú pincét, ahol régen a palackok porosodtak,
egybenyitották az étteremmel, hogy több legyen a hely, a konyha
válaszfalát ugyancsak ledöntötték, és ott volt Tommaso, aki
fülsiketítő rockzenére készítette vígan...
 A pizzát. Bruno már látta, hogy minden asztalnál pizzát
esznek. Kitört belőle a nevetés. Hát persze! Régi barátja feldobott
egy hatalmas tésztagolyót, hanyagul megpörgette a feje fölött,
hogy levegős legyen, visszacsapta a pultra, felragadott két
nyújtófát, és mintha dobot verne, szélsebesen laposra püfölte. A
várakozó vendégek füttyögtek és tapsoltak; válaszul Tommaso
szélesen vigyorgott, riszált egyet a vállán, aztán olyan könnyedén
repítette bele a pizzát a konyha fafűtéses kemencéjébe, mint egy
frizbit. Bruno alaposabb körülnézés után azt is megállapította,
hogy a rajongók derékhadát fiatal lányok alkotják, és nem is
annyira a bárpultot ostromolják a zene ritmusára ringatózva,
hanem a konyhát.
Újabb ismerős alak száguldott el mellette. Marie volt. Ha
Tommasót a nők imádata kísérte, Marie a férfiaktól kapta meg
ugyanazt. A létező legparányibb felsőt viselte, amely szabadon
hagyta barna derekát, és jegyzettömb helyett a karjára, lábára,
sőt a hasára írta a rendeléseket; bőre telis-tele volt színes
firkákkal. Frissen átfúrt szemöldökével, ejtett derekú
farmerjében, tehenészcsizmájában sokkal jobban hasonlított
rockerre, mint pincérnőre. Bruno azt is megfigyelte, hogy a
felszolgálás szabályait érvényen kívül helyezték; aki mellett
elvittek egy pizzát, elmart belőle egy szeletet, mielőtt továbbadta
a tányért a szomszédjának.
Utat tört magának a sokaságban a konyhához. Előtte egy pizza
volt a pulton; tört belőle egy morzsát, hogy megkóstolja. Igazán
nagyon jó volt: vékony, ropogós római tészta, sűrű, friss
paradicsomvelő, néhány jó vastag szelet omlós mozarella, tengeri
só, két friss bazsalikomlevél. Egyéb semmi.
Tommaso megcsóválta a magasban az olajos üveget, és
láttamozta vele a pizzát, amelyet készített. Az olaj, mint a
kellemesen meglepődött Bruno konstatálta, ugyanabból a
gazdaságból származott, ahonnan ő is hozatta, mikor itt főzött –
bár ő sose tudta így lengetni, akár egy koktélt készítő mixer, vagy
ahogy Tommaso csinálja.
– Tommaso! – ordította túl a ricsajt.
Tommaso meglátta. Egy pillanatra sóbálvánnyá dermedt,
aztán beletörülte a kezét a kötényébe, és rácsapott Bruno vállára.
– Hogy vagy? Nem hittem, hogy egyszer még itt látlak, öreg
haver.
– Én se. Ne haragudj, Tommaso, amiért csak úgy faképnél
hagytalak.
– Én voltam a hibás. Túl nagy ügyet csináltam abból a lányból.
Mit szólsz a helyhez a mostani formájában? – Büszkén kitárta a
két karját.
– Őszintén szólva, először Iátok éttermet, ahol dühöngő is van.
– Hát nem klassz? – Aztán mintha egy kicsit elborult volna a
kedve. – Gondolom, vissza akarod kapni az állásodat. Ám
figyelmeztetni szeretnélek, hogy az új vendégkörünk nem
karmolja össze magát a borjúbárzsingért meg a többi ilyen
szemétért.
– Ne izgulj, nem kell az állás! – nyugtatta meg Bruno. – Azért
jöttem, hogy megkeressem Laurát. – Nem kerülte el a figyelmét,
hogy míg beszélgettek, Tommaso fél tucat pizzát tartott kézben:
az egyiket gyúrta, a másikat kirántotta a sütőből, a harmadikat
odacsúsztatta a pulton egy pincérnőnek, és emellett még arra is
volt ideje, hogy a sodrófáján mímeljen gitárkíséretet a Status Quo
„Caroline”-ja mellé.
– Nem ironikus ez a zene? – ordította.
– Ironikus? Sose hallottam róluk. Ez a Quo.
Bruno feladta. – Figyelj, később majd megkereslek. Ja, ez a
tied. – Kivette a zsebéből az egyik alufóliába göngyölt csomagot.
– Ilyennel már nem foglalkozunk! – süvöltötte Tommaso.
– Szarvasgomba. Nyugodtan reszeld rá a pizzára. – A sokaság
felé intett. – Életük legjobb pizzáját, fogják enni.

Eldöcögött a Residenza Magdalénához, de Laura neve nem

szerepelt a kaputelefonon. Végül megállított egy kijövő embert,
és megkérdezte, nem tudja-e, hol lakik Laura Patterson.
– Szerintem nincs is itt – mondta az. – Jelenleg etruszk
történelemből van nyári egyetem, és gondolom, a rendes
hallgatóknak ki kellett költözniük.
– Nem tudja, hova ment?
– Sajnálom. – Az ember vállat vont. – A tanulmányi osztályon
kellene próbálkoznia, nekik talán megvan a címe.
 Bruno ide-oda csühögött a trasteverei utcákon, Laurát
keresve. Tudta, hogy. reménytelen vállalkozás, de muszáj volt
csinálnia valamit. Jóval éjfél után visszatért a kis mellékutcába,
amely a dombról kígyózott le a Viale Gloriosóig. Csak most jutott
eszébe, hogy nem is kérdezte meg Tommaso tói, alhat-e nála.
Nagyon meglehet, hogy barátjának új lakótársa van.
Felkapaszkodott a legfelső emeletre, és benyitott. Sötét volt és
csend. Aztán Tommaso szobájából meghallott egy ismerős
hangot.
– Ó! Á! Ó! Ól
Laura.
A nő ismét levegőért kapott. Aztán Tommaso nevetett
torokhangon. Bruno vére felforrt. Berúgta a szoba ajtaját, és
felcsapta a villanyt.
– Scusi! – hebegte szégyenkezve, mikor Tommaso és Marie
félbehagyta, amit csinált, és nagy szemeket meresztettek rá. – Azt
gondoltam – á, mindegy – akkor én megyek is.
– Jó, hogy visszajöttél! – kiáltott utána Tommaso, miközben ő
sietve visszavonult.

Gennaro annyira örült a furgonjának, hogy hajlandó volt

annyiért visszavenni, amennyit Bruno fizetett érte, és roppant
nagylelkűen még ingyen presszókávét is kínált mellé cornettó-
val.
– Le vagyok nyűgözve ezektől a módosításoktól! -magyarázta
Gennaro. – Az öreglány önvezérlő ösztönéről nem is szólva!
Bár engem vezérelne el így az ösztönöm Laurához, gondolta
Bruno komoran. Felhívta az egyetem tanulmányi hivatalát, ahol
az üzenetrögzítőtől megtudta, hogy zárva tartanak a jövő. heti
évnyitóig.
– De hát egy hét csak nem olyan nagy idő – jegyezte meg
Marie, hanyagul átnyalábolva Tommasót kávézás közben.
– Nem, de nagyjából egy hét múlva Laurának is elkezdődik a
tanév – csak éppen az Államokban. Ha addig halasztom, akkor
már késő lesz. Addigra hazamegy. – Sóhajtott. Hirtelen eszébe
jutott valami. – Tommaso! A mobilszáma! Benne van a
telefonodban!
 – Ó, igen, benne volt. Csak Marie kitörölte az összes régi
számomat.
– Véletlen baleset – mondta Marie, és vállat vont.
– A fenébe! Most mit tegyek?
Egy lány robogott el mellettük, sisak nélkül; sötét haja
palástként lengett mögötte. Tommaso automatikusan fordult
utána. Mikor a tekintete visszatért a többiekhez, Marie pofon
ütötte, egyszer, nagyon keményen. Tommaso úgy folytatta,
mintha szóra sem volna érdemes a dolog: – Asszem, Carlottától
megtudhatod a számát.
– Olyan, mint a kutyaiskola – magyarázta Marie fojtott
hangon a meghökkent Brunonak. – Cukor és korbács. Ez.a
korbács.
– Mi a cukor?
Marie mosolygott, és megpaskolta a mellét.
– Értem – mondta Bruno. – Hát a szekrényről tudsz?
– Én vagyok az egyetlen lány a szekrényben.
– Szép munka, Marie – dicsérte Bruno őszinte elismeréssel. –
És a véletlen baleset a telefonszámokkal...?
Marié talányosan vállat vont.
– Ide figyelnétek? – lamentált Tommaso. – Ez jó ötlet.
Felhívjuk Carlottát, és ő majd megmondja, merre van Laura.
– Épp csak nekünk nincsen meg Carlotta száma.
– Nekünk talán nem, de ismerünk valakit, akinek megvan.
Bruno kérdőn nézett rá. – Dr. Ferrara – magyarázta
Tommaso. – Emlékszel? A csendestársam, aki mintegy véletlenül
azt hiszi, hogy az én culó-m fújja a passzátszelet.
De mikor felhívták, kiderült, hogy dr. Ferrara elutazott.
– Hát akkor magunknak kell megkeresnünk jelentette ki
Marie. – Leginkább hol szokott előfordulni, Bruno?
Ő vállat vont. – Leginkább múzeumokban.
– Múzeumokban? – kérdezte Tommaso fájdalmasan. Marie
oldalba bökte.
– Igen, múzeumokban. És ne képzeld, hogy nem kell
segítened, mert kell.
Rómában több mint ötszáz múzeum van. Mire leáldozott á
nap, hármuknak huszonötöt sikerült végiglátogatniuk.
 – Reménytelen! – nyöszörgőtt Tommaso. – Nekem
dolgoznom kell ma este, és máris ki vagyok dögölve!
– Majd én besegítek – ajánlotta fel Bruno. – Ez a legkevesebb,
amit megtehetek.
Barátja szigorúan nézett rá. – Oké, de ne felejtsd, az éri
vendégeim pizzáért jönnek, nem extra kajákért!
Bruno nevetett volna, ha nem nyomasztja annyira, hogy fel
kell kutatnia Laurát. – Szóval azt mondod, hogy ne legyek túl
kreatív?
– Azt. Sütünk margheritá-t, marinará-t, romaná-t és funghi-
t. Jelszavunk: ha mást akarsz, máshol eszel.
– Nekem megfelel. Azt teszem, amit mondasz -ígérte Bruno.

Míg Tommaso, női szurkolótáborának gyönyörűségére, látványos

mozdulatokkal gyúrta a tésztát, lasszóként suhogtatta vagy
labdázott vele, Bruno szótlanul adagolta a feltétet. Igénytelen
munka volt, nyugodtan törhette közben a fejét, hogy miként fogja
megtalálni Laurát. Tudta, hogy járt valamilyen edzőterembe, de
már nem emlékezett, melyikbe, különben is, nem lehet
naphosszat a tornatermeknél lebzselni, kuncsaftokat lesve. Mi
maradt? Bárok? Fogalma sincs, melyek azok a római bárok, ahol
az amerikaiak támasztják a pultot. Felemelte a fejét. Ebben a
pizzára váró tömegben csak kell lenniük amerikaiaknak. Tólük
fogja megkérdezni, merre keresgéljen!
Felnézett, és meglátta Laurát.
A bejárat közelében egy csoport sörözgetett. Ott volt köztük,
kezében palackkal, hallgatta a többiek beszédét, szórakozottan
fújkálva az üveg szájáról a habot Föltekintett, észrevette az őt
bámuló Brunot, Bruno mellett Tommasót, és elsötétült az arca.
Mondott valamit a mellette állónak, és az ajtó felé fordult.
Elmegy, gondolta Bruno. Elmegy, és nem látom soha többé!
Felugrott a pultra. A tömeg, abban a hiszemben, hogy ez is
hozzátartozik a műsorhoz, harsogva helyeselt. Bruno leszökkent
a másik oldalon, és megpróbált utat törni magának. Képtelenség
volt, túl szorosan álltak az emberek, továbbá mivel minden fehér
kabátostól pizzára lehetett számítani, épp hogy közelebb akartak
férkőzni hozzá, ahelyett hogy átengedték volna, Bruno könyökölt,
taszigált, de mintha melaszban akart volna úszni. Nem jutott
sehova.
Támadt egy ötlete. Visszafordult a bárhoz, ismét felugrott a
pultra, de most, mikor a tömeg felmorajlott, egyszerűen
alávetette magát a kezükbe, mint színpadról a rocksztár.
Egy borzasztó pillanatig azt hitte, el fogják ejteni, de aztán
visszapattant a magasba, és már siklott is előre a kezek élő
futószőnyegén. Ám Laurát nem látta.
Kirohant az utcára. Egy siető alak mintha akkor fordult volna
be a sarkon. Utána iramodott. Igen, ő volt az: lehajtott fejjel
szaporázta a lépést. Kiáltott, de a lány nem hallotta. Lemeszelt
egy szabad taxit, beült. Noha Bruno úgy nyargalt utána, ahogy
bírt, ő csak eggyel több üvöltő olasz volt a sofőr visszapillantó
tükrében.
Elveszítette Laurát.

Fáradtan trappolt vissza az Il Cuocóba. Az egyetlen esélyem,

gondolta, és azt is elszúrtam. De jobban fájt a gondolat, hogy a
lány meglátta, aztán fordult el. Még csak beszélni sem akart vele.
– Bruno?
Felnézett. – Ó, Judith!
– Tényleg te vagy. Gondoltam.
– Akkor, mikor láttad, hogy Laura elrohan? – motyogta a férfi.
– Igen, azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki ilyen hatást
gyakorol rá.
Judith egy darabig hallgatott, majd azt mondta: – Én ebben
nem lennék olyan biztos.
– Mások is vannak? Ez vigasztaló.
– Valószínűleg nem kellene elárulnom – mondta Judith
vontatottan –, de elég sokat beszél rólad, amióta megjöttek az
utazásból.
– Miket beszél?
– Semmi különöset. Csak beszél. De kissé túlzottan sokat,
ugye érted. Azt hiszem, Bruno, ezért nem akart látni. Mert már
nem lehet visszaforgatni az órát. Mi értelme mindenkit csak
elkeseríteni azzal, hogy megtárgyaljátok, mennyivel jobban
alakulhattak volna a dolgok, ha te nem vagy akkora seggfej?
 – Kérlek, Judith, meg kell találnom! Meg kell mondanod, hol
van!
– Hogy most hol van, azt nem tudom. De azt tudom, hol lesz
holnap. Van egy Templi nevű étterem...
– Ismerem.
– Ott lesz holnap este egy nagy vacsora. Elmegy az évfolyamról
mindenki, aki még itt van, plusz a kari személyzet.
Megünnepeljük utolsó esténket Olaszországban.
Másnap reggel Bruno fölment az étterembe a Montespaccato
tetején, és kérte, hogy beszélhessen Alain Dufrais-vel. Miután
bevezették a nagy séf irodájába, kérte, hogy vegyék vissza a régi
helyére.
Alain fullánkosan mosolygott. – Tudtam, hogy vissza fog
jönni. Hallom, a vendéglőjében jelenleg pizzát sütnek.
– Igen – felelte Bruno alázatosan. Nem közölte Alainnel, hogy
már egy ideje nem dolgozik ott.
– Nos, majd gondolkozom rajta. Jöjjön vissza úgy egy hét
múlva.
– Nekem máris kell az a hely.
Alain felvonta a szemöldökét. – Maga a távolléte alatt sem lett
okosabb. Nem alkalmazhatok egy új séfet az utcáról.
Felelet helyett Bruno a zsebébe nyúlt, és kivett egy apró
üvegcsét meg egy alufóliába göngyölt kis csomagot. Kidugaszolta
az üvegcsét, és a másik séf orra alá tartotta.
Alain orrcimpája megremegett. Elvette az üvegcsét,
megnedvesítette a mutatóujja hegyét a százéves aceto balsamico
néhány cseppjével, és megnyalta. Szeme becsukódott, és néhány
pillanatra elveszítette a beszéd képességét. Aztán annyit
mondott: – Figyelemre méltó.
Bruno kicsomagolta a megmaradt fehér szarvasgombát. Ezt
nem kellett szimatolni. A gomba szaga elárasztotta a kis szobát,
betöltött minden zugot, és a két férfi agya úgy szívta fel az izgató
aromát, mint a kenyér az olajat.
– Mennyit akar érte? – kérdezte Alain rekedten.
– Semmit. Feltéve, ha én főzhetek vele. Itt, ma este.
– Megegyeztünk – mondta Alain, és gyorsan visszacsomagolta
a szarvasgombát, nehogy elpárologjon a becses aroma. – De nem
lehet chef de partie— minden részlegvezetői állást betöltöttem.
Vagy úgy jön vissza, mint kezdő, vagy sehogy.

Akárcsak Alain, a többi séf is úgy gondolta, hogy Bruno Canossát

járni jött vissza. Főleg Hugó Kass sietett helyre tenni.
– Séf, vágja fel ezt az erős paprikát!
– Igen, séf.
– Most pedig szeleteljen hagymát!
– Igen, séf.
Valaki vihogott. Persze értették Hugó észjárását: ha Bruno
hagymaszeletelés közben megdörgöli a szemét, belemegy a
paprika.
Bruno felvágta a paprikát meg a hagymát, aztán kezet mosott,
és odament Hugóhoz, aki valami rettenetesen bonyolult gratin-t
állított össze rákhúsból és rózsaszín citrancsból. Szó nélkül elvett
egy rákot, és utánozni kezdte a másik séfet.
– Mit művel? – érdeklődött Hugó Kass jéghidegen. Bruno nem
felelt, csak még gyorsabban dolgozott. Mire Hugó befejezte az
első rákját, Bruno elkezdte a másodikat. Hugó vicsorgott az
összpontosítástól, ám Bruno már a harmadik rákjánál tartott.
Legutóbbi párbajuktól eltérően most reménytelenül
kiegyenlítetlenek voltak az esélyek. Hugó homlokán verejték
gyöngyözött a tűzhely és a megszégyenülés forróságától.
Káromkodva nyúlt egy élesebb késért, és közben elejtette a
rákját.
Csönd lett a konyhában. Bruno flegmán eljött a pulttól, és
helyet szorított magának két másik séf között. Tudta, hogy
Hugóval nem lesz több gondja. Neki most fontosabb dolgai
voltak: ki kellett gondolnia, mit főzzön Laurának.

Ezalatt a Viale Glorioso közelében, egy kis bár előtt Gennaro

barista boldogan dudorászva szerelte szét furgonjának motorját.
Úgy vette észre, Bruno traktoralkatrészeket használt hozzá, és
most borzasztóan szerette volna látni, használható-e valamelyik
az ő Gaggiájához, a feszültség soha véget nem érő hajszolásában.
Pár egész ígéretes dolog van itt.
Brunohoz hasonlóan Kim Fellowes és Laura is a Templi-beli nagy
vacsorára készült. De míg Bruno szeletelt, kockázott, hámozott és
szitált, Kim és Laura mosakodott és öltözködött.
Kim maga szerette öltöztetni Laurát, amiből valóságos
szertartást csinált. A lány meztelenül odaállt a tükör elé, Kim
átbújtatta a fején a vörös zseníliaruhát, aztán ráérősen kefélni
kezdte hátára omló haját.
– Elég nehéz ez a ruha – mormolta Laura, félig-meddig
reménykedve, hogy átcserélheti valami könnyebbre.
– Viszont olyan vagy benne, akár egy Botticelli-principessa –
közölte Kim. Rátette a kezét a lány hasára, hogy érezze a
zsenílián át a tornázásban keményre edzett izmokat. – Különben
sem veszel alá semmit.
Laura viszonozta a férfi mosolyát a tükörben.
– Mellesleg – mormolta Kim – ez különleges este, amelyen te
is a legszebb akarsz lenni.
– Tudom, és nagyon vártam is rá.
– Nem így értettem, Laura.
– És persze ez az utolsó este. Az utolsó alkalom, amikor együtt
látjuk a srácokat. – Mert Kim is elhagyja Rómát a zsíros állásért,
amit régi egyetemén ajánlanak neki.
– Nem is így értettem.
A lány értetlenül nézte. Kim behunyta a szemét egy pillanatra,
mintha azon tűnődne, mennyit mondhat el. – Itt van a
zsebemben egy gyűrű. – Megérintette szmokingjának zsebét. –
Pontos másolata annak, amelyet Michelangelo di Merisi
festményén visel Mária Magdaléna. A Bulgari első ékszerészével
csináltattam. Úgy gondoltam, jobb, ha most hallod, hogy ne érjen
készületlenül, amit később mondok. Tudom, mennyire nem
szeretnéd, ha a meglepetésed lerontaná a pillanat tökéletességét.
Márpedig elhiheted, hogy tökéletes lesz, mert mindent
megszerveztem.
– Miről beszélsz, Kim?
– Csak azt szeretném, Laura, ha felkészülnél valamire, ami ma
este fog történni. De ha majd mondok pár szót, megtennél nekem
egy szívességet? Olaszul fogok beszélni, és méltányolnám, ha te is
ezt tennéd. Annyival szebben hangzana, és azt akarom, hogy
tökéletes legyen minden, az utolsó részletig. – Csengettek. – Ez
az. A kocsi előállt.
– Taxit rendeltél?
– Nem egészen. Mint mondtam, ma este minden különleges
lesz.

Kim konflist fogadott, amelynek hátsó ülésén kis üveg pezsgő

várakozott hűtővödörben. Míg fölsegítette Laurát a kocsiba, a
lány egyfolytában azt a tényt próbálta megemészteni, hogy ez az
utolsó római estéje ugyanaz az este lesz, amelyen Kim megkéri a
kezét. Annyira váratlanul érte, hogy valósággal megbénult tőle.
Az alkonyat narancsszínre festette a templomok tornyát.
Galambraj körözött a Santa Maria di Tras-tevere fölött. – A jövő
héten visszakerülök az idegsokkos amerikaiak, az idegbajos
kéregetők és a közlekedési lámpák közé – jegyezte meg Laura.
– Milyen hátborzongató. Ne is gondoljunk rá. –
Hátborzongató. Mostanában Kim sűrűn használta ezt a szót.
ATiáker zöttyent egyet, és megállt. Egy figyelmetlenül tolató,
liliputi Fiat furgon eltorlaszolta az utcát, és most hasztalanul
próbált kanyarodni. A kocsis ordított valamit; a Fiat
kormányánál ülő ifjú letekerte az ablakot, és visszaordított, hogy
egy perc, de a fiákeres használja ki nyugodtan az időt, és
szeretkezzen a lovával, amely föltehetően az anyja is.
Laura kacagott. Kim megfogta a kezét. – Köszönöm, hogy nem
haragszol – mondta halkan.
– Haragudni? Miért haragudnék? Ez... – Majdnem kibökte,
hogy ez benne a legjobb, de aztán meggondolta magát. – Ez is
hozzátartozik a dolgokhoz – mondtaelővigyázatosan.
A fiákeres alighanem talált egy kellően leleményes riposztot,
mert a Fiat vezetője most már nem is kísérletezett azzal, hogy
felszabadítsa az utat, inkább részletesen ismertette, mit művelt
az imént a fiákeres húgával, aki Róma-szerte híres arról a
lelkesedésről, amellyel vadidegeneknek furulyázik. Készségesen
bemutatta pantomimben is, mert hátha a kocsis nem tájékozott a
testvéri technikában.
– Ide hallgass – mondta Laura –, ez el fog tartani egy darabig.
– Mások is beszálltak a vitába. Megjelent az ember, akinek
udvarából a Fiat kitolatott, és azt javasolta a kocsisnak,
curukkoljon egy métert, hogy a Fiatnak legyen helye a
forduláshoz. A kocsis kijelentette, hogy nem mozdul. Egy emeleti
ablakból egy asszony panaszkodott teljes hangerővel a lárma
miatt. A Fiat vezetője rátenyerelt á dudára, hogy ne lehessen
hallani, amit mond. A ló, amelynek meg kellett volna
bokrosodnia, de ő inkább aludni látszott, váratlanul kinyitotta a
szemét, és lelegelte a kapualjat szegélyező cserepek egyikéből a
gerániumot, újabb tiltakozásra bírva a Fiat vezetőjének barátját.
– Hátborzongató – ismételte Kim. – Róma kár ezekbe az
emberekbe.
– Sétáljunk el az utca végéig, és ott fogjunk egy taxit –
javasolta Laura.
 Huszonnégy
Kim hangulata gyorsan helyrebillent, mihelyt a taxi kitette őket a
Templinél. Alain intézete mit sem veszített eleganciájából, és
attól kezdve, hogy az ember, akinek az ajtónyitogatás volt az
egyetlen feladata, kinyitotta nekik az ajtót, Kim az egekben járt
De nem csak attól derült fel, hogy a Templiben a helyüket is
megfújják. Ma este tényleg beleadott apait-anyait. Mikor
üdvözölték barátaikat a bárban, egy szmokingos férfikvartett
rázendített Puccinire, mézes hangokkal édesítve a zümmögő
társalgást
Laura hirtelen úgy érezte magát, mint akit fölvertek álmából.
Egész kellemes álom volt, de az alvajáróhoz hasonlóan, aki tudja,
hol van, de azt már nem, hogy került oda, neki úgyszintén a
leghalványabb fogalma sem volt arról, miként kanyarodott idáig
az élete.
– Kim – kezdte óvatosan valamit meg kell mondanom.
– Mit, cara?
– Amire kérni akarsz később – ha csakugyan jól értelmezem,
amit kérni akarsz az nagyon megtisztelő és kellemes, és te igazán
drága vagy nekem, de – na szóval, sokkal több időre lenne
szükségem, hogy felkészüljek az ilyesmire...
Kim szeme villant egyet, ám a hangja nyájas maradt: – Laura,
már máskor is mondtam, hogy el kellene sajátítanod egy kis
spontaneitást. Ne légy már ennyire amerikai. Csak hallgass a
szívedre.
– Igen, de...
– Ez az utolsó estéd az Örök Városban. Van ennél jobb hely,
hogy esküt tegyünk az örök szerelemre? Ó, itt a virág, amit
rendeltem!
Egy pincér hozott egy olyan hatalmas rózsacsokrot, amekkorát
Laura még sose látott. Észrevette, hogy a virágok ugyanolyan
árnyalatúak, mint a ruhája. A többi vacsorázó, akik most már
sejtették, hogy ma este valamilyen különlegesség várható, oldalba
könyökölték egymást, és várakozó képet vágtak. A rózsavörösre
pirult Laura megpróbálta hálásnak tűnő, de nem menyasszonyos
mozdulattal átvenni a csokrot. Nem, semmi esetre se legyen
menyasszonyos.
Nehéz harminchat hosszú szárú vörös rózsát cipelni, és
ugyanakkor társalogni. Mire a hallgatók és az oktatók az
asztalukhoz vonultak, Laura úgy érezte magát, mint a Villa
Borghese Daphnéje, akit abban a pillanatban faragtak meg,
mikor átváltozott fává. Végül sikerült rábeszélnie egy barátságos
pincért, hogy vigye el a csokrot és tegye vízbe. Kim addigra
mélyen elmerült a vitában, hogy milyen borokat válasszanak, így
Laura nyugodtan körülnézhetett.
– Képzelem, milyen nagy nap ez neked! – mondta a
szomszédja cinkos hangon. – De szerencsés fickó ez a Kim!
Ezek szerint Kim már közölhette néhány kollégájával, mi a
szándéka. Napok, sót hetek óta tervezgethette, úgy, hogy neki egy
szót sem szólt. Ha ennyi ember előtt kosarazza ki, halálos sebet
ejt a férfi – cseppet sem lebecsülendő – hiúságán, de legalábbis
porig alázza. Valóban ezt akarja? Vagy van harmadik választás,
például azt mondani, hogy majd gondolkozik rajta, esetleg igent
mond, de néhány nap múlva visszatáncol?
Törte a fejét, hogy kiagyaljon valamilyen kiutat, és émelygett
az idegességtől, aminek következtében egyedül ő nem evett a
körbekínált és harsányan megéljenzett amuse-gueule-ökből.

Már a második tálca amuse-gueule került át a konyhából a

tálalóba, amikor Alain váratlanul odarúgtatott, hogy alaposabban
szemügyre vegye.
– Mi ez? – kérdezte. Senki, sem válaszolt.
Vett egyet, megkóstolta. Arcán egy pillanatig annak az
embernek a révülete ült, aki most látta meg a siralomvölgyön túl
a szeráfokat. Aztán Brunohoz fordult. Nem kellett szólniuk. Az
egész konyhában egyetlen ember követhette el a tálcán levő
valamiket.
Alain úgy nézett Brunora, mint aki ölni akar. Aztán fogta a
tálcát, és mindent a szemétbe söpört róla. – Csinálja újra –
mondta halkan. – Nem, nem maga! – tette hozzá sietve, mert
Bruno már nyúlt is a késéért. – Maga! – bólintott Hugónak. Az
vállat vont, és nekikészült a munkának.
– Tizenkettes asztal rendel! – kiáltott Karl. – Egy lazac...
 Tizenkettes. Az az amerikaiaké. – ...egy kagylóhéjban sült, egy
krémleves, egy kaviár...
– Out, séf, oui, séf, oui, séf! – kiáltotta Bruno lázas
igyekezettel, hogy ő gyűjtse be magának az összes rendelést.
Alain két hosszú lépéssel ott termett mellette. – Most meg mi
az ördögöt művel? – förmedt rá.
– Főzök! – felelte Bruno.
– De nem az én konyhámban, nem itt. Kifelé!
– De maga mondta...
– ...azt nem, hogy idejön, és szétzülleszti az osztagom
fegyelmét. Mars, mielőtt kidobatom valakivel!
Bruno zsibbadtan összeszedte a késeit, és elment. Egyszerűen
hihetetlen, hogy ez történt. Már olyan jól megszervezett mindent,
és akkor ilyen rettenetesen rosszra fordul az egész!

Kivánszorgott a hátsó ajtón, egyenesen neki egy pincérnek. –

Scusi – motyogta lehajtott fejjel.
– Mi van, Bruno?
Felnézett, Tommaso volt az, a régi formaruhájában. – Látod?
Még mindig passzol rám. – Barátja meghúzogatta a kabát ujját. –
Bár nem olyan jól, mint rá az övé. – Az öltözőre mutatott,
ahonnan most került elő Marie, aki nagyon igyekezett úgy tenni,
mintha a formaruha, amelybe belesaytolta magát, az övé volna és
nem egy több számmal kisebb olasz férfié.
– Hát ti meg mit kerestek itt? – kérdezte Bruno.
– Hoztunk neked egy pizzát. Gondoltuk, éhes lehetsz. – Majd
mikor látta, hogy barátja nincsen vicces kedvében, azzal folytatta:
– Úgy gondoltuk, elkél nálad a segítség.
Bruno sóhajtott. – Kösz, de semmi értelme. Most hajítottak ki
a konyhából. – Röviden összefoglalta az Alain-affért.
– És hol van most a vezérpöcs?
– A konyhában. Felügyeli a műszakot.
– Ki lehet piszkálni onnan valamilyen módon?
– Nem. Műszak alatt sose hagyja el a konyhát. Az égvilágon
semmiért. – Eszébe jutott valami. – Legfeljebb azért, hogy
kirugdosson embereket.
– Pazar! – Tommaso leásott pincérkabátja zsebének
mélységeibe, kihalászott egy blokkot, és firkantott rá valamit. –
Ti ketten itt vártok, és úgy készüljetek, hogy amint kijön, azonnal
becsukhassátok az öltözőszekrénybe!

Tommaso besétált a tálalóba, és átnyújtotta Karinak a cédulát. A

főpincér ránézett, és elborzadt.
– Mi az? – förmedt rá Alain.
– Tizenkettes asztal. Az egyik amerikai – Karl lehalkította a
hangját – marhasültet kér ketchuppal.
– Valóban? – kérdezte Alain dermesztően. – Hugó, maga
velem jön! A többiek folytassák a munkát! Egy perc az egész. És
függesszék fel a tizenkettes asztal rendeléseit! – kiáltotta vissza
kivonulás közben.

Néhány másodperccel később Alainre és Hugóra rázárult a

gardróbszekrény ajtaja. – Most mi lesz? -kérdezte Tommaso.
– Most beszélnem kell a többiekkel. – Bruno visszasietett a
konyhába. – Mindenki figyeljen rám! -kiáltotta.
Figyeltek. Csakhogy most, amikor minden szem őt nézte,
Bruno már nem is tudta, mit mondjon.
– Szóval az van – vágott bele –, hogy van itt ma este a
tizenkettes asztalnál egy lány, és olyan vacsorát akarok főzni
neki, amilyet még életében nem evett. Ehhez meg kell változtatni
a menüt, mert ismerem ezt a lányt, és tudom, hogy nem
kedvence Alain főztje, legyen egyébként akármilyen jó. Ő a római
kosztot kedveli, azt a fajtát, amit én szeretek fózni. De egyedül,
ezen a szinten nem tudom megcsinálni. Itt és most ki kell taláini
egy vadonatúj menüt, és ehhez arra van szükségem, hogy
mindnyájan hajlandók legyetek segíteni.
Hosszú csend következett. Aztán Karl megkérdezte: – Hol a
séf?
– Be van zárva a gardróbszekrénybe.
Újabb hosszú csend következett. – Ki fog rúgni minket —
riadozott valaki.
Bruno megrázta a fejét. – Nem fog. Ha mind hajlandók
vagytok segíteni, nem szúrhat ki senkit. Ha pedig mindenkit
kirúg, holnap ugyanúgy nem nyithat ki, mint ahogy én se
főzhetek ma este a segítségetek nélkül. Alainnek nagyobb
szüksége van rátok, mint nektek rá.
 – Nekem – szólalt meg Karl – ízlett az a római étel, amire
akkor tanítottál, amikor beállított a maffia. Különben is épp elég
régen kiabálom annak az ökörnek a parancsait. Ránk fér egy kis
szórakozás. Én segítek.
– És a többiek? – Bruno körülnézett.
A konyhai osztag katonái sorra bólintottak, többkevesebb
kedvvel vagy kedvetlenül.
– Helyes – mondta Bruno. – Lássunk munkához. Te –
mutatott a hozzá legközelebb álló sous-ra – hozz egy kis
tojásfehéijét.
– Igen, séf!
– A többiek pedig jól figyeljenek.

– Hahó! – mondta Marie vidáman a tizenkettes asztalnak. –

Szólt már valaki maguknak a specialitásainkról?
– Már rendeltünk – figyelmeztette valaki.
– Hát sajna, az elfogyott.
– Mind?
– De mind ám. Viszont van serpenyőben sült capretto,
carpaccio módra, álmos margherita-szósszal, továbbá édesvízi
radicchio – hadarta szélsebesen, mert fogalma se volt, hogy
Bruno mit akar főzni.
– Nekem tetszik – mondta a Marie melléhez legközelebb eső
fiatalember.
– Nekem is – csatlakozott a mellette ülő lány, aki nem
emlékezett, hogy mit rendelt.
– Helyes. Akkor a konyhafőnök ajánlata mindenkinek. És
hadd adjak még egy kicsit abból a borból! – Mély meghajlással
beletöltötte Kim Fellowes poharába a palackban található
maradékot.
– Van szénhidrát a konyhafőnök ajánlatában? – gyanakodott
Kim.
– Egy szem se! – biztosította Marié. – Száz százalék
organikus! – Távozott, mielőtt Kim Fellowes magyarázatot
kérhetett volna. Tommaso a szomszéd asztalnál ugyancsak
buzgón magyarázta, hogy az utolsó percben voltak kénytelenek
elkerülhetetlen változtatásokat eszközölni a menün.
Alain despotasága alatt sose dolgozott olyan keményen a Templi
konyhája, mint most, Brunoért. Percek alatt készültek el fogások,
amelyek máskor több órát vettek igénybe.
– Megy, mint a karikacsapás! – jelentette Tommaso, mikor
visszatért újabb fogásokért. – Csak folyamatosan jöjjön a kaja!
– Csinálom legjobb tehetségem szerint – motyogta Bruno.
— Arra is van szükségem, csak gyorsabban. Vannak odakint
emberek, akik kábé tíz perc múlva meg fognak éhezni.

Valami különös történt az étteremben. A konyhai személyzet

egyszer csak szokatlan zsongást hallott, mintha méhek
zümmögnének a lengőajtó mögött. Páran, akik jelen voltak az
angolnás esten, aggódva néztek föl. Majd mikor besietett egy
pincér, fölerősödött a tompa hang. Az élénk társalgás hangja volt.
És nemcsak társalgásé. Nevetés is keveredett bele, mindenféle
nevetés: derűs, malac, duhaj, kedélyes, sót még egy balszerencsés
hölgyé is, aki úgy nevetett, mintha liba gágogna.
A tizenkettes asztalnál csupán két embert nem érintett a
hangulat változása. Laurának egy falat se ment le a torkán az
idegességtől. Kim, aki mereven ragaszkodott a diétájához, egyre
értetlenebbül nézte asztaltársainak felvillanyozódását."

Kim férfikvartettje a saját cukrozott Rossini-átiratuk hangjaival

zsongta be a fogások közötti szüneteket. Tommaso ebből nem
kért. Egy CD-t húzott elő a zsebéből, és a következő percben a
„Rocking All Over The World” nyitó akkordjai süvöltötték tele az
éttermet. A dalosok undorral feladták.
Tommaso körülnézett, és látta, hogy még mindig túl sok
ember előtt üres az asztal. Egyelőre nincs baj, de hamarosan
tudni szeretnék, hol késik a következő fogásuk.
– Nézzen már utána valaki, hogy mi van Alainnel -dünnyögte
Bruno. – Nehogy szívrohamot kapjon.
– Emiatt ne izgulj! Viszek majd neki egy kis harapnivalót –
nyugtatta meg Tommaso.
A gardróbszekrényhez osont, elfordította a kulcsot, résnyire
nyitotta az ajtót, és bekukkantott. Alain konyhafónöki süvege
leesett, és ó szenvedélyes csókkal tapadt Hugó Kass ajakára.
 A vigyorgó Tommaso nesztelenül becsukta az ajtót, és
visszazárta.

Végre sínen voltak a secondó-k. Tommaso, aki a fogások

áramlását ellenőrizte az ebédlő és a konyha között, végre
lazíthatott.
– Most már főzhetsz Laurának! – tájékoztatta Brunot.
Barátja félresöpörte az ételt, amelyen dolgozott, és új
nyersanyagokért nyúlt.

Kim asztaltársai mintha berúgtak volna. Elszörnyed-ve nézte,

hogy még csak meg se maradnak a székükön: ide-oda
mászkálnak, szóba elegyednek vadidegenekkel, kacarásznak,
viccelődnek. Döntött. Jobb lesz most megtenni, mielőtt ezek a
lármás olaszok elrontják a tökéletes légkört, amelynek
megszervezésén olyan sokat fáradozott.
– Kérem, kapcsolja ki azt a zenét! – mondta egy űzött
tekintetű pincérnek. A Quo elhallgatott. Kim felállt. A vacsorázok
sorra félbehagyták, amivel foglalatoskodtak, és odanéztek, hogy
mi van. Kim bólintott a férfikvartettnek, és azok rázendítettek. A
nevetgélés elnémult, helyét átvette Allegri csendesen ünnepélyes
Miserer-éje.
– Laura, drágám! – kezdte Kim olaszul. – Petrarca
ugyanebben a városban írta legszebb verseit egy Laura nevű
lányhoz. Most, ötszáz évvel később, én is beleszerettem egy
Laurába...
Hát megtörténik, gondolta Laura, negyvennyolc szempár
kereszttüzében. Mi az ördögöt csináljak?

– Gáz van! – rontott be Tommaso üvöltve. – Az amerikai

megkéri a kezét!
– Mi?
– Si! Úgyhogy gyere gyorsan!
Bruno ránézett az asztalán a katyvaszra. – De még nem vagyok
kész!
– Pech. Mire te elkészülsz, addigra késő lesz.
A beszéd a vége felé közeledett. Csiszolt, emelkedett,
mélységesen megindító beszéd volt: nemcsak a nők, de a férfiak
is könnyet morzsoltak el a szemük sarkában, amikor Kim fél
térdre ereszkedett, egy dobozkát varázsolt elő, és felpattintotta. A
gyűrű úgy lángolt az alkonyfényben, hogy mindenkinek elakadt a
lélegzete.
– Laura, bellissima! Leszel-e a feleségem? – kérdezte Kim az
Allegri utolsó akkordjaira.
Az étteremben tapsra készen emelkedtek föl a kezek. Már csak
Laura válaszán kell túlesni – amely kétségtelenül ugyanilyen
gyönyörű és ugyanilyen megható lesz –, aztán vadulhatunk.
Laura mély lélegzetet vett.
– Kim, ha te ilyen sok ember előtt tetted föl nekem ezt a
kérdést, akkor ilyen sok ember előtt kell válaszolnom.
Csodálatos, okos, finom érzésű ember vagy, szívből élveztem az
együtt töltött időt, de a válaszom: nem. Most, kérhetsz
magyarázatot, vagy később is elmagyarázhatom, de ne haragudj,
semmiképpen sem változtatok az elhatározásomon.
Késsel lehetett volna vágni a csendet. – Laura, ez valóban sok
így egyszerre! – mondta a férfi sietve. – Igen, beszéljük meg!
Természetesen meg kell beszélnünk. Ittál egy kis bort, jól
bevacsoráztál – tudod, menynyire butító a szénhidrát, ennélfogva
úgy veszem, mint egy „talán”-t, lesz annyi időd, amennyit
akarsz...
– Nem figyelsz rám! – szakította félbe a lány. – A „nem” után
nincsen tárgyalás, Kim. Nagyon sokat tanultam tőled, de hozzád
csak – csak visszapattantam valamiről, ami rettenetesen
elromlott. Nem akarom úgy leélni az életemet, hogy te írod elő,
mit csináljak, és nekem senki se mondja, hogy feleségül kell
mennem hozzád.
Az étterem mélyén Tommaso előrelökdöste Brunot. –
Barátom, most vagy soha! – súgta.
Brunonak tányér volt a kezében, a tányéron néhány szelet
körte és egy kis zabaione – ennyire maradt ideje. Ahogy ment
Laura felé, a vacsorázók, megérezve, hogy az előadásnak még
nincs vége, a nyakukat tekergetve néztek utána. Valaki vihogott.
Bruno érezte, hogy elvörösödik.
Végre odaért Laurához. A lány szeme kifürkészhetetlen volt,
Bruno nem olvashatott ki belőle semmit, amitől vigasztalódhatott
vagy kétségbeeshetett volna.
 – Ez a tied. – A lány elé tette a tányért.
Laura nézte a körtét a zabaione kicsi tavában. Bruno
megértette, hogy ez nem elég. Hosszú, idegtépő csend volt.
– Azt akartam mondani, hogy ez jobban kifejezi az érzéseimet,
mint amire szavakkal valaha is képes lennék – szólt csüggedten.
– De ez nem igaz. Nem fejez ki semmit. Van, mikor az étel csak...
étel. – Kimre sandított, aki mérhetetlen megvetéssel nézte. –
Neki legalább volt kurázsija megmondani, mit akar. Míg én
mindig azt hittem, hogy valamiként elég lesz a hallgatásom és a
főztöm.
Laura lassan bólintott.
– Ha visszagondolok mindarra, amit neked főztem – folytatta
Bruno –, emlékszem ételekre, amelyekkel imponálni akartam
neked, amelyekkel el akartalak kápráztatni, fel akartalak
villanyozni, meg akartalak vigasztalni, sőt el akartalak csábítani.
De egyetlen fogás vagy recept sem akárta elmondani az igazságot.
A lány hallgatott.
– Mert az igazság az – kezdte Bruno, aztán elnémult, mert az
étteremben mindenki őt bámulta, ki derülve, ki értetlenül. A
csend nyúlt, akár a rétestészta. Bruno érezte az ízét. Teletömte a
száját, csirizesen, fojtogatón, nem engedte beszélni. – Az igazság
az, hogy szeretlek – mondta halkan. – Mindig szerettelek. Mindig
szeretni foglak. És nincs nagyobb vágyam annál, hogy
szerethesselek.
– Holnap hazautazom – mondta Laura.
– Tudom — felelte Bruno egyszerűen. — De még mienk az
éjszaka.
Laura felállt, fölcsípte az egyik körteszeletet, és a férfi szájába
dugta.
– Akkor – mondta – ne itt töltsük.

Egy kis bárban, a Viale Glorioso egyik mellékutcájában Gennaro

végre elkészült a Gaggia módosításával, vagyis a furgonban
feltárt traktoralkatrészekből alkotott kezdetleges turbó-
töltőkompresz-szorral, a motor hűtőberendezéséből átalakított,
kompressziós pótszivattyúval, továbbá számos kisebb
fejlesztéssel, amelyeknek okvetlenül meglesz az eredményük!
Megtömte a kosarakat őrölt kávéval, elfordította az indítókulcsot,
és várt.
Egy percig semmi sem történt. Aztán a hatalmas masina
csörömpölő zakatolással életre kelt, és gerjeszteni kezdte a
feszültséget
Az utca másik oldalán, a legfelső emeleten Laura és Bruno
nem hallotta Gennaro kávéfőzőjének csühögését. Mindent
elfelejtettek egymás régen várt kóstolgatásában.
A feszültség kijelzőjén a tű a maximumhoz közeledett.
Gennaro elégedetten sóhajtott Működik! Megvalósította élete
álmát: a tökéletes presszókávét! A szelepért nyúlt, amely
ráengedi a sűrű gőzt az őrölt kávéra, de egy másodperccel
elkésett.
A robbanást a Tiberis túlpartján is hallották, és Trastevere
fölött rövid időre kivilágosodott az ég.
– Mi volt az? – kérdezte Bruno, és egy pillanatnyi szünetet
tartott. De mert Laura nem válaszolt, folytatta, amit előzőleg
csinált.
 Ricette

„Az ízelítő [a receptek] rendeltetése nem a meghökkentés, hanem

a megnyugtatás. A kulturális emlékezetből, az olasz szakácsok
időtálló világából fakad, ahol minden nemzedék megteríti az
asztalt, amelynél a következő nemzedék vidám szívvel és
otthonosan foglal helyet.”
MARCELLA HAZAN: A klasszikus olasz konyha lényege
 Huszonöt
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: Hát itt vagyok
Te még ott jó messze. Ez a hely nagyon nagynak és
idegsokkosnak tűnik Róma után. Bár az egyetem pont
ugyanolyan. Bizarr élmény ennyi minden után visszatérni, és
azt látni, hogy ugyanazok az emberek ugyanazt csinálják, mint
mielőtt eljöttem.
Tíz hét múlva itt a szünet, akkor egyenesen repülök hozzád
(hála legyen Istennek az olcsó repülőjegyekért!). Addig pedig...
ma délután átmentem Little Italybe, és találtam egy csemegét.
Oké, nem a Gigliemi, de azért sok olyan dolgot tart, amire
ráismernél. És tudod, mi van még? Indul egy főzőtanfolyam,
amelyikre be lehet iratkozni. Jó lesz, ha vigyázol a babérjaidra,
fiam.
Szeretlek:
L
Ui.: Mivel kezdjem?

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: Hát itt vagyok
Spaghetti aalio e olio
Ez a lehető legegyszerűbb...
Bár a spaghettini – a vékony fajta – alighanem jobban fogja az
olajat, mint a spagetti. Ha nem kapsz, nyugodtan használj
linguinét vagy akár cérnametéltet.
Vágj fel egy gerezd fokhagymát olyan apróra, amilyenre
csak tudod, és jó minőségű olajban pirítsd puhára (nem
barnára). Adj hozzá egy kis összetört, szárított erős paprikát
Közben főzd meg a száraztésztát lobogó sós vízben, és borítsd
bele egy percre a serpenyőbe. Tálald sózva, borsozva, jó sok
reszelt pecorino romanóval.
Változat:
 Tagliatelle con ragu boloanese
A bolognaiak hírhedten igénytelenek arra nézvést, hogy mit
tesznek a szájukba, azért is jelent a „bolognai" többek között
furulyázást. De a hagyományos ragu nem olyan rossz.
Pirítsál feldarabolt zöldséget – hagymát, sárgarépát, zellert,
esetleg néhány gombát 320 g vagdalt húshoz kb. 110 g
tokaszalonnára vagy kockákra vágott angolszalonnára lesz
szükséged. A húst addig süsd, míg kifehéredik, aztán öntsd fel
egy kis borral; ha a bor elpárolgott, csapj hozzá négy evőkanál
paradicsomvelőt, és fűszerezd. Egy csipet erős paprika nem
árthat. Fokozatosan add hozzá a maradék bort és negyed liter
erőlevest. Hagyományosan „napkeltétől napáldozatig” kellene
főznöd, de néhány-óra is elég. Végül keverd el egy kis tejszínnel,
és fedő nélkül főzd sűrűre és ragadósra.
Vagy, ha kissé vakmerőbbnek érzed magad:
Pappardelle con suoo di lepre
Süss ki kockákra vágott angolszalonnát vagy pancettát, add
hozzá a (kellően apróra) darabolt nyúlhúst, pirítsd barnára,
tedd félre, tartsd melegen. Kis lángon párolj meg egy kockákra
vágott hagymát és kevés fokhagymát. Puha legyen, de semmi
esetre sem barna. Apránként keverj hozzá egy marék lisztet,
aztán öntsd fel egy palack bor háromnegyedével. A maradékot
idd meg. Tedd vissza bele a nyuiat, fűszerezd, dobj bele egy
szem szegfűszeget, jó sok kakukkfüvet (szára nélkül) és egy
löttyintés paprikamártást. Lassú tűzön párold két óráig,
csontozd ki, vagdald apróra, aztán tedd vissza a mártásba.
Forrald fel, hogy elpárologjon a leve. (Ha májas nyulat kaptál,
süsd meg a máját, és keverd a mártáshoz, hogy még sűrűbb
legyen.)
Tálald pappardellével és reszelt parmezánnal.
Mondtam már, hogy szeretlek?
B

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: Hát itt vagyok
Igen, sokszor.
 Tegnap este kipróbáltam a ragut Lucyn, az új
szobatársamon. Aminek következtében apránként persze a
sztorit is fel kellett tálalni a vacsora mellé... Szó szerint sírt! Na,
hogy ne szaporítsam a szót, Lucy kinevezte magát hivatalos
képviselőddé, aki meg fog oltalmazni engem a kísértésektől, a
szinglibároktól és a középkorú előadóktól. Bár azt hiszem, azért
ki tudnám cselezni. (Ez vicc volt!)
Holnap lesz az első órám főzésből. Azt fogjuk tanulni, hogy
kell vágni. Há! Hamarosan igazi bicskás leszek, úgyhogy
vigyázz magadra, szépfiú. Ismerem én az olaszokat, ezt ne
felejtsd el.
Laura
Ui: Tényleg azt hiszed, hogy nálunk lehet nyulat kapni?

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: Hát itt vagyok
Kösz a nyulat. Nagyon aranyos vagy. Habár a postás némileg
zavartnak látszott.
Martha szerint, aki a főzéstanárom, fürge ujjaim vannak!

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: Hát itt vagyok
Részemről nagyon jól emlékszem azokra a fürge ujjakra...

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Erről jut eszembe... telefonszex ma este, kábé tízkor a mi időnk
szerint?

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Mmmmm! Ez finom volt Aludj jól.
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Ugye? Azt fogom tenni.
Mi lesz reggelire?

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Zabaione
–tudatom veled, hogy nálunk vidéken ezt így reggelizik: Addig
keverj 3 evőkanál finomított kristálycukorral hat friss
tojássárgáját, míg kifehéredik, aztán adj hozzá egy pohár
száraz fehérbort. Öntsd üstbe, amelyet egy tál gyöngyöző
vízbeállítottál, és verd fel. Pompás, kemény hab lesz belőle.
Tálald spárgával, pirított kenyérrel, muffinnal,
desszertekkel, mellehúsával...

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Az a zabaione... maga a mennyország! Lucy kérdezteti, hogy ha
valaha is hűtlen lennék hozzád, a helyembe léphet? Addig is mi
lesz vacsorára?

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Saltimbocca
Ez már tisztességes római fogás.
Két személyre négy szelet borjúhúsra lesz szükség. Csomagold
zsírpapírba, és nyújtófával verd nagyon vékonyra. Tégy
mindegyikre egy szelet prosciuttót, arra pedig két friss
zsályalevelet. Hagyományosan fogpiszkálóval kell összetűzni,
de nekem egyszerűbb, ha csak becsomagolom a borjúhúsba,
aztán ugyanazzal a nyújtófával formára püfölöm. Hempergesd
liszt, só és bors keverékébe, amihez adhatsz néhány darabka
szárított erős paprikát. Utána egy-egy percig süsd a két oldalát.
Tedd félre, tartsd melegen. Levét engedd fel egy pohár
fehérborral vagy marsalával, és nyílt lángon sűrítsd be. Adj
hozzá némi vajat és egy csavaríntás citromjevet, aztán öntsd a
húsra.

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Már tudok besamelt készíteni! Martha azt mondja, van hozzá
érzékem...
Holnap együtt vacsorázunk?

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Vacsorázzunk. Ugyanaz az idő, más földrész, ugyanaz az étel.
Ez egy kicsit tovább tart, de hidd el, bőven megéri.
Coda alla vaccinara
Kb. 1,8 kg ökörfarokra lesz szükséged. Vágasd el az
ízületeknél, mosd meg. Forrald tíz percig, aztán szedd le a
habját. Tégy hozzá egy sárgarépát, egy póréhagymát, egy
zellerszárat, kevés petrezselymet vagy kakukkfüvet. Lassú tűzön
párold kb. három óráig. Ha tudsz szerezni disznó vagy marha
fejhúsát, add hozzá azt is. A levet tedd félre.
Egy másik serpenyőben forrósíts szalonnazsírt vagy egy kis
olajat, és lassú tűzön süss meg benne egy fölszeletelt hagymát,
sárgarépát, a felkockázott fejhúst (vagy angolszalonnát, ha
nem sikerül disznófejet szerezned) és egy gerezd apróra vágott
fokhagymát. Adj hozzá apróra vágott petrezselymet és az
ökörfarkat. Ereszd fel fél üveg száraz fehérborral, és várd meg,
amíg egy kicsit elfövi a levét. Akkor dobj bele tizenkét
feldarabolt paradicsomot (vagy másfél doboz egészben ettett
konzervparadicso-mot) és egy nagy kanál
paradicsomsűrítményt. Jöhet bele szerecsendió és fahéj is.
Lassú tűzön párold két óráig, kevés húslevessel pótolva az elfőtt
levet.
 Tehetsz bele felszeletelt főtt zellert, mazsolát, fenyőmagot, sőt
még egy kis keserű kakaóport is. Ezeket a végén add hozzá, és
még tíz percig főzd együtt a hússal.
B

Feladó: Laura
Címzett Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt
vagyok
Sikerült felhajtanom némi ökörfarkat – egy örökkévalóságig
tartott, és a mészáros, akinél vettem, még azt kérdezte, hogy a
kutyámnak lesz-e. Mindenesetre most fő. Mindjárt megyek is, és
megnézem, hogy elég leves-e.
Elérkeztem az első mérföldkőhöz. A tanfolyamon
felszólítottak, hogy vásároljuk meg első olasz
szakácskönyvünket, egy mázsás kötetet, amit fix, hogy egy igazi
nonnina írt – mert lám csak, mit mond a tésztakészítésről:
„Nehogy megkísértsenek azok a szörnyű szerkezetek, amelyek
az egyik végükön összecsócsálják a tojást meg a lisztet, és a
másikon kinyomják a különböző formájú tésztákat. Mucosus és
gyatra csinálmányt kapunk, ráadásul a masina tisztítása
bőszítően sok munkába kerül!"
Először azt gondoltam, hogy a „mucosus" valami olasz szó,
de az értelmező szótáram szerint „az élő szervezetekben
keletkező, híg, nyálkás váladékára jellemző tulajdonságot jelent
A néni határozottan ért a szavak megválasztásához.
Mondtam már, hogy eltökélt szándékom kézzel gyúrni neked
a tésztát? Igazi olasz háziasszony leszek!
Hívj fel ma este, ha kész a vacsora. Ágyban fogom enni.
L

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: tegnap éjszaka
Tudom, hogy ezt már mondtam, de gondoltam, írásban is
örülni fogsz neki: szeretlek.
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: tegnap éjszaka
Én is. Az a helyzet; hogy talpig mucosus leszek a
legalkalmatlanabb pillanatokban.
Lx

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: tegnap éjszaka
...mint ma is, amikor a zöldségeket tanultuk, és találtam egy
cukkinit, ami pont olyan volt, mint te. Adtam neki egy puszit,
mikor senki se nézett oda.

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: tegnap éjszaka
Szerencsés cukkini.
Itt egy finom antipasto-recept:
Rántott cukkinivirág
Porzós virágot szerezz hozzá (a száráról) és ne bibéset (a
termésről), mert a porzós virág tovább marad ropogós. Friss és
rugalmas legyen. Rómában, mielőtt kirántanák, néha megtöltik
egy kis szardellával és mozzarellával.
Habarj össze 135 g lisztet, sót, borsot, szerecsendiót, két
evőkanál olajat és két tojássárgáját (a fehérjét tedd félre).
Habarás közben apránként adj hozzá 6 evőkanál fehérbort és 6
evőkanál vizet, esetleg valamivel többet, hogy jó habos legyen.
30 percig pihentesd, aztán keverd bele a kemény habbá vert
fehérjét. Távolítsd el a porzószálakat, panírozd be a virágokat,
majd gyorsan süsd ki bő, tűzforró olajban. Papírtörülközőre
téve itasd le róla a zsiradékot, fűszerezd, és azonnal tálald. Jól
megy hozzá a
Nvúlhússal töltött paprika – falusi receptje
Vágd le és tedd félre négy paprika tetejét, belsejét kapard ki.
350 fokos sütőben süsd 20 percig, ne tovább. Közben kevés
vajban süsd meg az apró darabokra vágott nyulat. Adj hozzá
két marék szeletelt gombát, egy pohár száraz fehérbort, és
lassan pirítsd zsírjára. Adj hozzá ugyanannyi tyúkhúslevest és
egy kis paradicsomvelőt. Enyhe tűzön főzd még tíz percig, aztán
kanalazd bele a paprikákba. Tedd vissza a paprikákra a
tetejüket, és süsd 25 percig.
B

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: tegnap éjszaka
Ez már kezd kacifántos lenni. Mit szólnál néhány
egyszerűbbhöz? Például desszertekhez?
(Részlet főzőiskolám tankönyvéből: „E két tősgyökeres
mediterrán termés, az olajbogyó és a citrom leve igézőén
illatossá teszi az abáit velőt..." – már értem, mi történt velem
Olaszországban. Először az agyam abálódott meg a hőségben,
aztán megigéztek. Ráadásul beillatosítottak. Ez is a te hibád.)

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: tegnap éjszaka
Itt jön két desszert. Készítsd el őket, aztán vidd magaddal az
ágyba a telefont. Tizenegy körül hívtak, a ti időtök szerint...
Tiramisu
Keverj össze 5 tojássárgáját 180 g (kb. ¾ csésze) cukorral, és
addig verd habbá, míg a cukor elolvad, és a krémből szálat
húzhatsz a habverővel. Adj hozzá 250 g mascarponét, keverd
simára. Egy másik üvegtálban olyan kemény habbá verd a
tojásfehérjét, hogy apró csúcsok keletkezzenek rajta, aztán add
a mascarponekeverékhez.
Tölts 250 ml nagyon erős feketekávét és három evőkanál
konyakot/marsalát egy nagy tálba. Márts meg benne negyven-
egynéhány babapiskótát, de úgy, hogy ne málljon szét. Kb. a
felével bélelj ki egy tálat. Simíts rá egy réteg mascarponét, arra
piskótát, utána ismét mascarpone következik. Hűtsd legalább
két óráig. Tálalás előtt hintsd meg reszelt csokoládéval.
Még ennél is könnyebb a rómaiak egyik kedvence:
 Őszibarack vörösborban
Forrázd le a barackokat, hogy könnyebb legyen hámozni
őket. Szeleteld tálkákba a gyümölcsöt, szórd meg cukorral,
öntsd le vörösborral. Hűtsd egy óráig, aztán lehet enni.
Később majd megkereslek az ágyban. Ja – kanál nem kell
hozzá.
B

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: tegnap éjszaka
Malac...!
Szeretlek L xxx
Ui.: Mit főzöl nekem az első estén, amikor visszamegyek
Rómába?

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: visszajössz?
Hát ez rázós.
Esetleg megfőzhetnénk együtt?
B

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: visszajössz?
Na ne, maestro – ne feledd, én kábé még csak két perce
csinálom! És tudom, milyenek vagytok ti, séfek. Majd ordítanál
velem, ha rosszul csinálnék valamit. Annak pedig sírás lenne a
vége.
L

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: visszajössz?
Ordítani veled? Előbb vágom ki és sütöm meg a tulajdon
szívemet. Hogy pedig veled osztozzak egy konyhán, ez a
legcsodálatosabb, amit el tudok képzelni... erről jut eszembe,
alighanem be kell majd számolnom róla, hogy volt valami –
illetve valaki –, mielőtt összejöttünk. Hívj fel, de csak az után,
hogy behunytad a szemed, és fontolóra vetted ezt:
Abbacchio alla cacciatora
Emlékszel rá?
Olyan fogás, amit tanácsos akkorra halasztanod, amikor
már lehet kapni tejes bárányt.
Bő egy kiló lapockára és karajra lesz szükséged, amit bárddal
falatokra vágsz. Süsd barnára, lehetőleg szalonnazsírban. Sózd,
borsozd, adj hozzá apróra vágott fokhagymát, egy nagy marék
összetépkedett zsályát, kevés rozmaringot. Főzd egy percig,
közben kevergetve, aztán szitálj rá lisztet. Egyszer fordítsd meg
a húst, majd önts rá 8 evőkanál jó borecetet. Fél perc után vedd
le a lángot, és adj a húshoz néhány löttyintés vizet. Tégy rá
fedőt úgy, hogy ne teljesen takarja a fazekat Ha elfőné a levét,
vízzel pótold. Akkor kész, ha a hús kezd leválni a csontról, ami
nagyjából egy óra.
Tálalás előtt nyomj szét 4 szardellát egy kis vízzel hígított
pecsenyelében, és keverd a bárányhoz.
Vagy:
Porchetta
Szopós malacot minden évszakban kaphatsz. (Jó, nálatok
talán nem.)
Rengeteg változata van. Egyszer olyat ettem, amit zsályával
és vadköménnyel töltöttek – hát az valami mesés volt. De én
jobban szeretem ezt a receptet, mert ez rómaibb:
Vagdald össze az aprólékot – szívet, tüdőt, májat stb. –, és
hirtelen süsd ki szalonnazsírban vagy olajban. Bőségesen
fűszerezd meg rozmaringgal, fokhagymával, zsályával.
Csontozd ki a malacot, töltsd meg az aprólékkal, varrd össze,
vagdosó be a bőrét, és öt óráig süsd szabadtűzön. Ha nincs
szabadtűz, a fafűtésű pizzakemence is megteszi.
Később beszélünk:
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: az a tegnap esti beszélgetés
Azt hiszem, köszönettel tartozom neki. Láthatólag sok mindenre
megtanított. (Természetesen a főzést értem.)

Feladó: Bruno
Címzett Laura
Re: re: az a tegnap esti beszélgetés
Természetesen.
Nálunk már majdnem itt a tél. Csak arról vettem észre, hogy a
piacon megjelent a gesztenye, és az éttermek menüjében a
Monté Bianco...
Monte Bianco
Idényhez kötött, északi édesség. Mielőtt elkezded, tégy egy
keverőtálat a hűtőbe.
Áztass vízbe fél kiló gesztenyét, aztán vágd fei a héját, hogy
meglazítsd a termést – nézd meg a szakácskönyvedben, hogy
kell csinálni. Lobogó vízben főzd 25 percig, és még melegen
hámozd meg.
Tedd serpenyőbe, önts rá tejet. Főzd lassú tűzön. Nagyjából
15 perc múlva a gesztenye felszívja a tejet. Robotgépben
pürésítsd. Adj hozzá 200 g, gőzön puhított csokoládét és egy kis
rumot. Fedd le háztartási fóliával, és hűtsd kb. egy óráig.
Hajtsd át passzfrozón, vagy használj lyukas tortanyomó zsákot.
A kapott kukackákat halmozd fel egy tálon. Adj 300 ml hideg
tejszínhez egy kiskanál finom kristálycukrot, verd kemény
habbá, és öntsd a gesztenyére, hogy olyan legyen, mint a
behavazott Mont Blanc, amit mi Monte Biancónak hívunk.
Most, hogy hűl az idő, nagyon üresnek tűnik az ágyam.
B

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: hideg
Hideg? Rómában? Itt tíz fok van!
Milyen az idei olaj? Olasz nénim szakácskönyve szerint:
„Rómával lehet egyidős a szokás, hogy mikor e csípős
napokban, amelyek hídként kötik össze az őszt a téllel,
megjelenik a piacon a frissen sajtolt olíva, kenyeret pirítanak
füstös szabadtűzön, és bőségesen megöntözik fűszeres,
vadonatúj, lézerzöld olajjal.

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: hideg
Igen, a bruschettát írja le. Csak piríts meg valami jó olasz
kenyeret, lehetőleg szabadtűzön (gázláng is megteszi). Dörzsöld
be összezúzott fokhagymával, és önts rá vékony sugárban az
idei olívából, amelyet távoli szeretőd most küldött a postán.
Sózzad. Ha laktatóbb antipastót akarsz, tégy rá felkockázott
paradicsomot és friss bazsalikomot. Szeretlek:
B

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: az a bruschettarecept
Az van, hogy egyszerűen képtelen vagyok összehozni. Egyszerű,
de nehéz, ahogy Tommaso mondaná. Akárhányszor próbálom,
mindig elromlik valami. Figyelj, azt hiszem, kellene valaki, aki
megmutatja, hogy csináljam...

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: az a bruschettarecept
?????????????????
Nem tudlak követni.

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: az a bruschettarecept
Aha! Nem tudsz. Éppen ez a bajom.
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: az a bruschettarecept
Azt akartam kifejezni, hogy nem értem. Hogy nem sikerül egy
bruschetta, holott az összes többit ei tudtad készíteni? És mit
értesz azon, hogy kell valaki, aki megmutatja?
B

Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: az a bruschettarecept
Hát ezt...
Beszéltem a múltkor a főzőtanárommal. Azt mondja, legalább
egy tucat olasz éttermet ismer, ahol lenne állás olyasvalakinek,
aki a Templiben főzött...
Mi a véleményed?

Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: az a bruschettarecept
Az a véleményem, hogy repülök.
Nem akarsz küldeni egy bevásárlólistát?

Vége
„...olyan főzési módszer ez, amelyben elfér a rögtönzés meg a
váratlan ötlet, addig, amíg a módszer felismerhető marad; amíg a
kibontakozó alakzatokban megtaláljuk a civilizált élet
múlhatatlan, szívderítő velejáróját, az otthonosságot.”
MARCELLA HAZAn: A klasszikus olasz konyha lényege

www.thefoodoflove.com
 Köszönet
Szeretném megköszönni Nick Harrisnek és A. P. Wattnek,
hogy föltették a fazekat a tűzre; Caradoc Ringnék és Linda
Shaughnessynek, hogy kavargatták; Bobby Thompsonnak, hogy
megkóstolta; Peter Beggnek, mert megmutatta, hogy csinálná egy
igazi séf; Alessandra Lussardinak, hogy beletett egy kis olasz ízt;
Ursula Mackenzie-nek és Clare Ferraró-nak, hogy megrendelték;
Tara Lawrence-nek és Carole DeSantinak, hogy visszaküldték a
konyhába; és természetesen családomnak azt a nagyon szükséges
csipet sót..
Ezt a könyvet Nunc Wílcox, egy jó barát és egy jó ember
emlékének ajánlom.