L. J.

Smith
Vámpírnaplók
STEFAN NAPLÓJA
3. rész
SÓVÁRGÁS
 Előhang

M inden megváltozott. A testem, a táplálkozásom.

A lelkem.
Tizenhét évem során több tragédiának voltam tanúja, mint más
egész életében – ráadásul ezek jelentős részét én magam okoztam.
Mint ólomsúlyú terhet cipelem saját halálom emlékét, és a bátyámét.
Hallom, ahogy utolsót lélegzünk a virginiai Mystic Falls mohalepte
fái közt, és látom, ahogy apám élettelen teste mozdulatlanul hever a
dolgozószobája padlóján, a pompás Veritas birtokunkon. Érzem az
elszenesedett templom szagát, ahol a város összes vámpírját elégették,
és szinte ízlelem a számban azok vérét, kiknek életét az átalakulásom
utáni napokban, pusztán az éhségtől hajtva, közönyösen elvettem.
Tisztán emlékszem még az álmodozó, kíváncsi fiúra, aki egykor
voltam, és akinek megszakadt volna a szíve, ha előre tudja, miféle
alávaló lénnyé változik.
De hiába alakult át minden porcikám, a világ körülöttem a régi.
A gyerekek felnőnek, kerek arcuk lassan megnyúlik. A fiatal
szerelmesek lopva egymásra mosolyognak, miközben az időjárásról
csevegnek. A holdvilág őrzi a szülök álmát, míg az első napsugár fel
nem ébreszti őket. Az emberek esznek, dolgoznak, szeretnek, s ezalatt
a szívük egyenletesen lüktet, pumpálja a vérüket, amely úgy csábít,
mint kobrát a kígyóbűvölő andalító zenéje.
Nemrég még megvetettem a halandó élet egyhangúságát, és úgy
hittem, hogy az Erőm magasabb rendűvé tett. Katherine a saját
példájával arra tanított, hogy az idő múlása nem fog rajtunk,
vámpírokon, így szabadabbak vagyunk, megtehetjük, hogy csak a
pillanatnak élünk, és egyik érzéki örömből vethetjük magunkat a
másikba anélkül, hogy a következmények miatt kellene aggódnunk.
Amikor New Orleansba érkeztem, egészen megmámorosodtam az
Erőmtől meg a bámulatos gyorsaságomtól, és úgy pusztítottam az
embereket, mintha az életük teljesen jelentéktelen volna. Minden
csepp meleg vértől elevenebbnek éreztem magam, legyőzhetetlennek,
bátornak, hatalmasnak.
A vérszomj elhomályosította a józan eszemet. Sokakat megöltem,
válogatás nélkül, s áldozataimnak még az arcára sem emlékszem.
Egyet, Callie-t kivéve. Lángoló vörös haja, tisztán ragyogó zöld
szeme, bársonyos arca, nemes tartása... Minden részlet fájdalmasan
élesen rajzolódik ki előttem.
Bátyám – és egykor legjobb barátom –, Damon mérte rá a végső
csapást.
Nem tudta megbocsátani, hogy vámpírrá változtattam, ezért
megfosztott a szerelmemtől.
Callie újra eszembe juttatta, mit jelent embernek lenni, és
megtanított becsülni az életet. A halála miatt szüntelenül gyötör a
lelkiismeret-furdalás.
Az Erőm azóta teher, az állandó vérszomj átok, és a
halhatatlanság ígérete irtózatos keresztként nyomja a vállam. A
vámpírok szörnyetegek, gyilkosok! Soha, soha többé nem
feledkezhetek meg erről, nem hagyhatom, hogy a szörnyeteg ismét
átvegye az irányítást! Semmi sem oldoz fel a bátyám ellen elkövetett
bűn alól: helyette döntöttem. Most azonban mindent meg kell tennem,
hogy elkerüljem a sötét ösvényt, amelyen ő oly eltökélten halad előre.
Már ő az, aki kéjeleg új élete véres szabadságában, én pedig
keservesen bánom, hogy ide jutottunk.
Mielőtt elhagytam New Orleanst, küzdöttem a démonnal, akivé a
testvérem lett. Most, hogy új életet kezdek a messzi Északon, ahol
senki nem ismert engem sem emberként, sem vámpírként, már csak a
bennem lakozó démonnal kell megküzdenem: az éhséggel.
 1.

A távolból szívdobogást hallottam, mely elnyomva a város

zaját, egyre csak hívott. Valaki letért a kitaposott
ösvényről, és óvatlanul elkószált a társai mellől.
A nap már lenyugodott a Central Park fölött, ahol azóta,
hogy két hete New York Citybe érkeztem, meghúztam magam.
A burjánzó vadon színei egyre halványodtak, az árnyak
sűrűsödtek. A narancsvörös izzással beragyogott kék ég feketére
váltott, a felázott föld vörösesbarna árnyalatban tündökölt.
A világ csöndbe borult körülöttem, visszafojtotta lélegzetét,
mint mindig ebben az órában, amikor a lakói váltják egymást: az
emberek nappali társaságaikkal együtt bezárkóznak, az éjszaka
gyermekei pedig, mint én magam is, kimerészkednek vadászni.
A gyűrű segítségével, amelyet Katherine-től kaptam, képes
vagyok napfényben is járni. Mégis, és ez már így megy az idők
kezdete óta, a vámpíroknak könnyebb áldozatokat szedni, ha
leszáll az est. Az alkonyat homályában védtelenné válnak
mindazok, akik nem rendelkeznek az éjszakai ragadozók
kiélezett látásával és hallásával.
A szívdobogás, melyet követtem, egyre gyengült: a halandó
távolodott. Kétségbeesetten, minden erőmet összeszedve
üldözőbe vettem. A táplálkozás hiánya legyengített, nehezemre
esett a futás. Ráadásul a környéket sem ismertem, a fák, a
növények, az indák oly idegenek voltak számomra, mint az
emberek, akiknek a léptei alig negyed mérföldnyire kopogtak a
macskaköveken.
A vadász azonban, bárhol is legyen, vadász marad.
Átugrottam egy satnya, kiszáradt bokrot, majd egy befagyott
patakot – nem úszkáltak benne a lusta törpeharcsák, amelyeket
oly sokszor elnézegettem gyerekkoromban. Amikor egy mohával
borított kövön landoltam, megcsúsztam, és az aljnövényzetbe
buktam, ezek után hiába reménykedve, hogy nem csapok nagy
zajt.
Az áldozatom meghallott, rájött, hogy közeledik a halála, és
futásnak eredt.
Ijesztő látványt nyújthattam a kócos, sötét hajammal,
halottsápadt arcommal, egyre élénkebb vörös szememmel:
vámpírtermészetem átvette az irányítást. Megvadulva
rohantam a fák között, a New Orleans-i barátomtól, Lexitől
kapott finom ruhákban. A nagy sietségben a fehér selyeming ujja
el is szakadt.
Az áldozatom felgyorsított, de eltökéltem, hogy nem
hagyom megszökni!
Vérszomjam olyannyira fellángolt, hogy már nem tudtam
uralkodni magamon. Kéjes fájdalmat éreztem, miközben
kipattantak a szemfogaim. Miközben zajlott az átalakulás, az
arcom egészen felhevült. Az Erőm átvette a hatalmat, az
érzékeim kiélesedtek – felébredt bennem a kiéhezett vámpír.
Embert és állatot meghaladó sebességgel szökelltem. Azzal
az ösztönnel, ami ott szunnyad minden élőlényben, a
szerencsétlen pára megérezte, hogy közeleg a vég, és már pánikba
esve bukdácsolt a fák között. A szíve szédítő ritmussal
dörömbölt: da-damm, da-damm, da-damm.
 Az a kevés emberi, ami még megmaradt bennem, előre
bánta, amire készültem, de a vér után sóvárgó vámpír énem
felülkerekedett rajta.
Utolsó lendülettel rávetettem magam a zsákmányra: egy jól
megtermett, falánk mókusra, aki, némi táplálék reményében,
elhagyta a társait. Mintha lelassult volna az idő, amikor
félrerántottam a fejét, nyakába mélyesztettem a fogam, és
kiszívtam az életerejét.
Valamelyest csökkentette a bűntudatomat, hogy emberként
is ettem mókust. Bátyámmal gyakorta vadásztunk rájuk
odahaza Mystic Fallsban, a birtokot környező sűrű erdőben. A
mókusok az év nagy részében elég sovány táplálékul szolgáltak,
az őszt kivéve, amikor meghíztak a diótól, amelynek íze a
húsukat is áthatotta. A keserű, rossz mókusvér azonban messze
nem tűnt oly fenséges lakomának. Táplálék volt csupán, annak is
elég szegényes, viszolyogva nyeltem. Gúnyt űzött belőlem,
hiszen alig emlékeztetett az emberek ereiben áramló mámorító
nedűre.
Márpedig én abban a pillanatban, amikor Damon végzett
Callie-vel, megfogadtam, hogy távol tartom magam az
emberektől, soha többé nem okozom a halálukat, nem
táplálkozom belőlük, és nem szeretek beléjük, mert akaratlanul
is csak fájdalmat és pusztulást hozok rájuk. A vámpírélet
ugyanis erről szól – legalábbis bosszúálló bátyámmal a
nyomomban mindenképp.
A fejem fölött, a szilfa ágai között bagoly huhogott. Az
avarban, gyorsan szedve a lábát, egy apró állat iszkolt el.
Lehajoltam, és letettem szegény, halott mókust a földre. A seb
már nem vérzett, és a végtagokban beállt a hullamerevség.
Letöröltem arcomról a vértől ragacsos szőrcsomókat, és a park
sűrűjébe indultam, hogy minél messzebb a metropolisztól,
egyedül lehessek a gondolataimmal.
Két hete, amióta leugrottam a vonatról, a park közepén
aludtam egy barlangszerű vájatban. Az üres, semmitmondó
napok múlását kőbe vésett rovátkákkal jelöltem, máskülönben
egybefolytak volna. A barlang mellett elkerített rész terült el,
ahol a Central Parkot építő munkások összegyűjtötték a földdel
egyenlővé tett falu2 [21857-ben Senaca Village-et más településekkel
együtt lerombolták, lakóikat kiköltöztették, és helyükön építették meg a
Central Parkot. (a ford.)] használhatónak vélt maradványait, köztük
faragott ivókutakat, szobrokat, gerendákat, talapzatokat,
sírköveket.
Átfurakodtam egy csupasz bokor mellett – már novemberi
fagyok jártak, és a fák levelei lehullottak –, és beleszimatoltam a
levegőbe. Tudtam, hamarosan esni fog. Mindazt, amit a vidéki
élet során tanultam a természetről, remekül kiegészítették az új
létformával járó felfokozott érzékeim.
Hirtelen megfordult a szél, és ingerlő, émelyítő rozsdás
szagot sodort magával. Az újabb fuvallattal már fájdalmasan
csapta meg orromat a fémes aroma.
A vér szaga. Méghozzá emberi vér szaga.
Kiléptem a tisztásra, és egyre szaporábban szedtem a
levegőt. A fémes szag most ekkorra mindent áthatott, szinte
tapinthatóvá vált. Körbepásztáztam a környéket.
Csak a barlangot láttam, ahol az éjszakákat kínlódtam át,
forgolódva, nyugtalanul dobálva magam, amíg el nem jött a
hajnal. Mellette meg a lerombolt házakból származó
összehajigált gerendák és ajtófélfák s a megszentségtelenített
nyughelyekről elhurcolt szobrok és kövek. Messzebb, a távolban,
fehéren izzó szobrok és szökőkutak, melyekkel telezsúfolták az
egész parkot.
És akkor, egy herceg szobrának tövében, megláttam az ájult,
fiatal nőt, a fehér báli ruháján egyre terebélyesedő vérfolttal.
 2.

reztem, hogy az erek az arcomban megduzzadnak az Erőtől.

É A szemfogaim, fájdalmasan átszakítva az ínyemet, ismét
kipattantak. Újra előtört belőlem a vadász: lábujjhegyen osonva
készen álltam, hogy az alkalmas pillanatban lecsapjak a
zsákmányra. Ahogy közeledtem a lányhoz, érzékeim kiélesedtek:
tágra nyílt szemem észrevett minden apró mozgást az árnyak
közt, orrcimpám pedig mohón itta be a szagokat. A bőröm is
bizsergett, megéreztem volna a legkisebb légmozgást vagy
hőváltozást is, a leghaloványabb lüktetéseket, amik az életet
jelentik. Fogadalmam dacára minden porcikám arra vágyott,
hogy a lágy, haldokló húsba harapva magamba szívjam a lány
életerejének minden cseppjét...
Úgy tizenhat éves lehetett, kis termetű, de egészségesnek
tűnt. Ahogy küszködve szedte a levegőt, a keble
emelkedett-süllyedt. Sötét, hullámos tincseit ezüstös fénnyel
ragyogta be a rávetülő holdsugár. Művirágokkal díszített,
selyemszalaggal összefogott haja lebomlott, és a tenger
hömpölygő hullámaként terült szét mögötte.
Habos, fehér, tüllel szegélyezett ruhája elszakadt, s
előbukkant alóla a sötétvörös selyemkombiné, mely színében
teljesen azonos volt a szíve fölötti sebből a mellkasán végigcsorgó
vérrel. Az egyik szarvasbőr kesztyűje szinte feketére ázott,
valószínűleg próbálta elállítani a vérzést, mielőtt elvesztette az
eszméletét.
Sűrű, ívelt pillája, ahogy félig-meddig öntudatlanul
igyekezett kinyitni a szemét, még most is rezgett. Makacsul
ragaszkodott az élethez, elszántan küzdött az elméjét egyre
jobban eluraló ólmos sötétség ellen.
Hallottam, hogy a szívverése minden megfeszített
akaratereje ellenére egyre gyengült, és már hosszú másodpercek
teltek el a dobbanások között.
Da...
Damm...
Da...
Damm...
Körülöttem a világ teljes csöndbe borult, csak mi hárman
léteztünk: én, a hold és a haldokló lány. Már alig lélegzett,
tudtam, nemsokára vége, és nem az én hibámból.
Végighúztam a nyelvemet a fogaimon. Eddig minden tőlem
telhetőt megtettem, gondoltam. Mókussal – egy mókussal! –
enyhítettem az étvágyamat. Mindent elkövettem, hogy
ellenálljak sötét énem hívó szavának, a mardosó, belülről
pusztító éhségnek. Nem használtam az Erőmet.
De ez az illat...
Zamatos, fémes, édes. Teljesen beleszédültem. Nem az én
hibám, hogy megsebesítették a lányt, állapítottam meg. Nem én
tehetek róla, hogy egyre terebélyesebb a vértócsa a teste körül.
Egy apró kortyocska már semmin nem változtatna... A haláláért
a támadója a felelős, én nem ártanék neki...
Megborzongtam. Gyönyörteljes fájdalom futott át a
gerincemen és az egész testemen. Az izmaim, akaratomon kívül,
saját ritmusukban feszültek meg s ernyedtek el. Tettem még egy
lépést a lány felé. Most már olyan közel voltam hozzá, hogy a
vére karnyújtásnyira vöröslött tőlem.
Az emberi vér sokkal több, mint puszta táplálék: átmelegít,
és csordultig tölt Erővel. Az íze semmihez sem fogható, ahogyan
a mámor sem, amivel megajándékoz. Egyetlen hörpintés,
gondoltam, és máris ugyanolyan lennék, mint New Orleansban:
legyőzhetetlen, villámgyors, erős! Megbűvölhetném az
embereket, hogy az akaratom szerint cselekedjenek. Addig
nyelném a vért, míg el nem halványul a bűntudatom, és elő nem
tör a sötét lényem. Igazi vámpír lehetnék újra!
Abban a pillanatban mindenről megfeledkeztem: hogy miért
jöttem New Yorkba, mi történt New Orleansban, miért hagytam
el Mystic Fallst. Callie, Katherine, Damon... Mind a távolba
vesztek, semmivé váltak, miközben a józan ész láncait ledobva
engedtem a sóvárgásnak, a vérnek, minden kínom és
önkívületem forrásának.
Letérdeltem a fűbe, felhúztam kiszáradt ajkam, és
rákészültem a harapásra.
Csak egy nyalást. Egyetlen cseppet. Egy kortyot! Annyira
vágytam rá! Győzködtem magam, hogy nem én lennék a
gyilkosa! Valójában nem miattam halna meg!
A mellkasán, hol bőségesen buzogva, hol kissé elapadva,
patakokban csordogált a vér, a szíve pedig lüktetett.
Előrehajoltam, kinyújtottam a nyelvem... És akkor a lány
bágyadtan kinyitotta az egyik szemét, és sűrű pillákkal
keretezett, csillogó szemet láttam, mely éppolyan zölden
ragyogott, mint Callie-é.
Eszembe jutott az utolsó emlékem elveszített szerelmemről,
ahogy éppolyan kiszolgáltatottan, mint az előttem heverő lány,
késsel a hátában, a földön fekve haldoklik. Damonban még annyi
tisztesség sem volt, hogy lehetőséget hagyjon neki a védekezésre.
Aljas módon akkor szúrta le, amikor nem számított rá, mert csak
rám figyelt: megvallotta, hogy mennyire szeret. Ha iszik a
véremből, életben marad, de a bátyám megakadályozta: ellökött
engem, Callie-t pedig szárazra szívta. Élettelen porhüvelyét ott
hagyta a földön, s aztán nekem támadt, hogy velem is hasonló
kegyetlenséggel végezzen. Ha akkor nem jelenik meg Lexi,
sikerrel is járt volna.
Üvöltöttem a kíntól, de elhúztam a kezem a lánytól, és
ököllel a földet verve igyekeztem legyűrni a vérszomjamat,
száműzni a lelkem sötét zugába, ahonnan előtört.
Nemsokára visszanyertem az önuralmamat, és félrehúztam a
lány ruháját, hogy szemügyre vegyem a sebét. Megállapítottam,
hogy késsel vagy pengével szúrhatták meg. A kicsi, éles fegyver
szinte mértani pontossággal hatolt be a két melle közé, de a
szívét nem érte. Mintha a támadó szándékosan arra törekedett
volna, hogy az áldozata szenvedjen, és azonnali halál helyett
lassan, keservesen vérezzen el.
A tettes nem hagyta hátra a gyilkos eszközt, így a fogammal
hasítottam fel a bőrt a csuklómon. A fájdalom – ezúttal a
jótékony, keserű, valódi fájdalom, nem az örömteli, amit a
szemfogaim kipattanásával éreztem – segített összpontosítani.
Így is nagy erőfeszítésembe telt, hogy a lány szájához
nyomjam a csuklómat, de megtettem, majd az öklömet
összeszorítva pumpáltam a vért, ami bennem sem tengett túl.
Nem tudhattam, sikerül-e így megmentenem, hogy az utóbbi
időben csak állatokkal táplálkoztam, de meg akartam próbálni.
A lány szívverése tovább lassult, sőt időnként aggasztóan
hosszú szünetekre le is állt.
Da-damm.
 Szünet.
Da-damm.
Hosszabb szünet.
Szakadozó folytatás.
– Gyerünk! – sziszegtem fogcsikorgatva. – Gyerünk már!
Végre kiserkent néhány csepp vér, és a lány ajkára hullott,
aki rezzenő arccal, alig észrevehetően megmozdult, s az ajka
szétnyílt.
Újra ökölbe szorítottam a kezem, olyan erősen, ahogy csak
tellett tőlem, és igyekeztem még több vért csepegtetni a szájába.
Amikor megérezte a szokatlan folyadékot a nyelvén, majdnem
kiöklendezte.
– Igyál! – utasítottam. – Ez majd segít! Csak igyál!
– Ne... – nyöszörögte, és elfordította a fejét.
Figyelmen kívül hagyva bágyadt tiltakozását, még
erősebben a szájához nyomtam a csuklómat, kényszerítve, hogy
lenyelje a vért. Megint felnyögött, és nem engedelmeskedett.
Feltámadt a szél, és megsuhogtatta a szoknyáját. Hallottam,
ahogy egy giliszta, menekülve a hideg éjszakai levegő elől,
mélyebbre ássa magát a puha, nedves földben.
A lány végre feladta a harcot.
Ajkát a csuklómon vájt sebre szorította, lágy nyelvével
kitapogatta a vér forrását, majd kortyolni kezdte.
A szívverése fokozatosan gyorsult.
Da-damm.
Da-damm.
Dadamm-dadamm-dadamm.
Egyik véráztatta kesztyűs kezét felemelte, erőtlenül
hadonászott, majd elkapta a kezemet, és próbálta közelebb
szorítani az arcához. Most már több vért akart. Nem lepődtem
meg ezen, de magamra is kellett gondolnom, hiszen kezdtem
szédülni.
– Ennyi elég lesz – húztam el a kezem, mire ő nyávogó
sikolyokkal tiltakozott.
A szíve egyenletesen dobogott.
– Mi a neved? Hol laksz? – kérdeztem, de ő csak szűkölve
kapaszkodott a karomba.
– Nyisd ki a szemed! – parancsoltam rá.
Amikor így tett, Callie tekintete nézett rám újra.
– Hol laksz? – sürgettem, miközben forgott velem az egész
világ, és Erőm utolsó megmaradt foszlányait hívtam segítségül.
– Ötödik sugárút – felelte a lány ábrándos hangon.
– Azon belül? – faggatóztam tovább egyre türelmetlenebbül.
– Hetvenharmadik utca... – suttogta. – Hetvenharmadik
utca egy...
Akkor felkaptam. Megcsapott a parfümje, és a ruhájának
selyem-, tüll- és csipkerengetegén keresztül is éreztem az emberi
hús melegét. Hullámos tincsei bizsergették az arcomat és a
nyakamat. Lehunyt szemmel, ernyedten lógott a karomban.
Vércseppek hullottak a porba, az övé vagy az enyém, egyre
ment.
Megfeszítettem az állkapcsom, és futásnak eredtem.
 3.

A lighogy magam mögött hagytam a parkot, lovas kocsi

fordult be a sarkon, nyomában lovas rendőrrel.
Megriadtam a hirtelen zajtól, és gyorsan visszahúzódtam az
árnyak közé.
New Orleanst hatalmas városnak láttam, és Mystic Fallshoz
képest az is volt: rengeteg épületet, üzletet és hajót zsúfoltak
össze a Mississippi folyó két partján fekvő kicsi, ám sűrűn lakott
területen. De az is eltörpült Manhattan mellett, ahol óriási,
alabástromfehér épületek törtek az égbe, és szédítően sokféle
nemzetiségű árusok – olaszok, írek, oroszok, németek, sőt,
kínaiak és japánok – kínálgatták a portékáikat.
New York City éjszaka is lüktetett az élettől. Az Ötödik
sugárutat egész sor vidáman sziszegő gázlámpa világította meg,
meleg, élénken izzó fényben fürösztve a macskaköves járdát. Két
nevető szerelmes egymáshoz hajolt, és a fütyülő szembeszél
miatt összébb húzták magukon a kabátot. Egy rikkancsfiú
hangosan kiabálta a legújabb híreket egy kigyulladt gyárról meg
a városházán leleplezett korrupcióról. Ezernyi szív dörömbölt,
lüktetett és tombolt őrült hangzavarral a fülemben. A szemét
bűze, keveredve a parfümök illatával és a szappanos bőr
visszafogottságával, oly elválaszthatatlan volt az utcától, mint a
kudzu3 [3 Japánban őshonos, Amerikába a 19. század második felében
átkerült kúszónövény. (a ford.)] indái az
otthoni tájtól.
Miután sikerült visszanyernem a nyugalmamat, karomban a
lánnyal a legközelebbi árnyékba szökkentem. Nem messze
ajtónálló őrködött egy szálloda kapujában, újsággal a kezében.
Megvártam, hogy olvasni kezdje, majd amilyen gyorsan csak
tudtam, elsuhantam mellette. Persze ha az elmúlt időszakban
embervéren élek, ami az Erőm teljében tart, könnyebb lett volna
megbűvölni a portást, hogy felejtse el, amit látott, de ebben a
helyzetben annyit tehettem csupán, hogy – az emberi szem
számára remélhetőleg csak elmosódó árnyként – szélsebesen
suhanok a Hetvenharmadik utca irányába.
A Hatvannyolcadik utcánál jártam, amikor kénytelen
voltam a nedves bozótba bújni, mert egy részeg fickó botorkált
felénk. A sűrű ágak takarásában már semmi nem vonta el a
figyelmemet a lány véréről. Próbáltam nem belélegezni az illatát,
és átkoztam a zsigeri vágyat, mely arra ösztökélt, hogy tépjem
fel a torkát. Amikor a pityókás alak végre odébb tántorgott,
észak felé, a Hatvankilencedik utca irányába siettem, és csak
bizakodni tudtam, hogy senki nem állít meg, és kezd el
kérdezősködni a karomban tartott eszméletlen lányról. A nagy
sietségben azonban belerúgtam egy kőbe, amely mennydörgéssel
felérő robajjal gurult végig a kihalt macskaköves utcán. A részeg
megállt, és körbefordult.
– Ki az? – kérdezte vontatottan.
A mellettem levő ház mészkőfalához húzódtam, és csendben
imádkoztam, hogy menjen már tovább. A fickó egy darabig
habozott, vizenyős szemével ide-oda pislogott, aztán lerogyott a
járda szélére, és hangosan hortyogni kezdett.
A lány mocorgott és nyöszörgött, tudtam, nemsokára
magához tér, s észreveszi, hogy egy idegen férfi viszi a karjában,
és akkor, kétség nem fér hozzá, hangosan sikoltozni kezd majd.
Megacéloztam az akaraterőmet, és elszámoltam magamban tízig.
Aztán, mintha a pokol összes démona üldözne, ágyúgolyóként
kilőttem magam, és már arra sem ügyeltem, hogy a lány ne
rázkódjon. Elhagytam a Hatvankilencedik utcát, majd a
Hetvenediket... Kóbor vércsepp csapódott az arcomra a lány
sebéből. Mögöttem léptek visszhangoztak. A távolban ló
nyerített.
Végre-valahára megérkeztem a Hetvenkettedik utcához.
Még egy háztömb, és ott leszünk, gondoltam megkönnyebbülten.
El is terveztem, hogy leteszem a lányt a küszöbre, és visszafutok
a parkba...
De a Hetvenharmadik utca 1. látványától elakadt a
lélegzetem.
Hatalmas házban nőttem fel, melyet apám építtetett a
Veritas birtokon abból a pénzből, amit maga gyűjtött össze,
miután Itáliából Amerikába jött. Az otthonunk háromemeletes
volt, tágas, napsütötte verandával, a második emeletig érő
karcsú oszlopokkal és minden fényűző berendezéssel, amelyhez
az északi blokád idején hozzá lehetett jutni.
De ez a ház – vagy inkább kúria – óriási volt.
Elefántcsontszínű mészkőből épült kastély, mely majdnem az
egész tömböt elfoglalta. Minden emeletről sűrű ablaksorok
pislogtak, mint vigyázó szemek, az utcára. Kovácsoltvas
erkélyek – hasonlóak azokhoz, amelyek Callie-ék New Orleans-i
házát díszítették – terpeszkedtek minden szint közepén, és
futónövény barnuló indái tekeredtek a cikornyás
fémkacskaringókra. Európai stílusú, hegyes csúcsívek meredtek
hetykén az ég felé, mellettük pedig vízköpők ültek, groteszk
ábrázattal.
 Mily ironikus, gondoltam, a házat, amelyet kénytelen
vagyok megközelíteni, szörnyetegek őrzik!
Felmentem a lépcsőn az ébenfából faragott, méretes kapuig.
Óvatosan letettem a lányt, majd hármat ütöttem a sárgaréz
kopogtatóval. Már fordultam volna sarkon, vissza a park
irányába, amikor a masszív bejárat – oly könnyedén, mintha
holmi kertajtó lett volna csupán – kitárult. Magas, szikár
komornyik bukkant elő egyszerű, fekete libériában. Rám meredt,
majd a lányra a lábamnál.
– Uram – fordult hátra valakihez, akit nem láttam –, Miss
Sutherland az...
Nagy kiáltozás, sürgés-forgás támadt, és egy szempillantás
alatt egész seregnyi aggodalmaskodó ember tódult ki.
– A parkban találtam a hölgyet... – kezdtem bele a
magyarázatba, de nem jutottam tovább, mert a sápítozó nők,
izgága szolgák és fontoskodó férfiak, terebélyes szoknyákban,
selyemzakókban, mind kirohantak a verandára, és pánikba esett
libacsapatként kapkodtak a lány körül. Az emberi vér szaga úgy
összesűrűsödött, hogy egészen beleszédültem. Egy gazdagon
felcicomázott középkorú asszonyság, aki az anya lehetett,
kitapintotta a lány pulzusát.
– Henry! Vigye be Bridgetet! – rendelkezett.
A komornyik fel is emelte a kisasszonyt, és a szeme sem
rebbent, amikor krémszínű mellényét beszennyezte a vér. A
házvezetőnő szorosan a nyomukban maradt, az úrnő pedig
lélegzetvételnyi szünet nélkül osztogatta a parancsokat a
családnak és a személyzet tagjainak.
– Winfield, szalassza a fiút az orvosért! Szóljanak Gertának,
hogy készítsen forró fürdőt! A szakács főzzön erőlevest! Hol a
gyomorkeserű? Azonnal oldják ki a ruháját, és lazítsák meg a
fűzőjét! Sarah, keresse meg a régi gyolcsokat, és vágjon kötést!
Lydia – fordult a másik lányához –, eredj Margaretért!
Azzal a tömeg visszaszivárgott az ajtón keresztül, egy
térdnadrágos, sapkás kisfiú kivételével, aki, miközben a cipője
talpa egyre halkulva kopogott a kövezeten, elszaladt az éjszaka
sötétjébe. Mintha a ház, amely néhány pillanat erejéig kilökte
magából a benne buzgó életet, élénkséget, meghittséget, most
visszaszippantotta volna a lakóit a biztonságos falai közé.
Még ha akarom, se követhettem volna őket. Az emberek be
kell hogy hívjanak minket – akár tudatában vannak, akár nem,
hogy velünk a végzetük lép be hozzájuk. Mi, vámpírok, hívás
nélkül egyetlen otthonba sem tudunk belépni. Számkivetettek
vagyunk, nem ülhetünk oda a meleg tűzhöz, a barátságos
társasághoz, kint kell bujdosnunk az éjszakában, legfeljebb csak
szomorúan nézhetünk be az ablakon át.
Indulni akartam, hiszen egy leheletnyivel így is tovább
időztem a kelleténél.
– Várjon csak, fiatalember! – szólt rám egy mély, harsogó
hang oly határozottan, hogy megtorpantam, mintha valami
ismeretlen Erő hatott volna rám.
Az ajtóban álló alak ránézésre a ház ura és egyben a
védencem apja lehetett. Testes, joviális férfi volt, az elégedett
emberek lehengerlő modorával. Drága gyapjú és tweed öltözetet
viselt, jól szabott, egyúttal kényelmes darabokat. Egész
fellépése, a vörös barkójától a csillogó fekete szemén át a
féloldalas mosolyáig, kellemesnek hatott. Látszott rajta, hogy
keményen megdolgozott a jólétért, kérges keze és kivörösödött
nyaka egyértelműen elárulta, hogy a vagyonához nem örökség
útján jutott.
Futó gondolat villant át az agyamon: milyen könnyű lenne
kicsalni... Ha csak egy lépést tenne... Terebélyes teste napokra
elegendő vérrel látna el. Az ínyemben már éreztem a jól ismert,
vágy szította fájdalmat, melytől, ha nem fojtom el, menten
kipattannak a szemfogaim, és rávetem magam.
De, noha aznap este nem ez volt az első kísértés, a gyilkos
életet már magam mögött hagytam.
– Épp indulni készültem, uram. Örülök, hogy a lánya
biztonságban van – biccentettem, és már hátráltam is az árnyak
közé.
Az ember azonban előrenyúlt a kövérkés karjával, és
visszatartott. Elkeskenyedő szemmel méregetett, és hiába
tudtam, hogy könnyedén végezhetnék vele, úgy összeszorult a
gyomrom, hogy magam is meglepődtem.
– Hogy hívják, fiam? – kérdezte.
– Stefan – vágtam rá. – Stefan Salvatore.
A következő pillanatban persze rájöttem, hogy, miután
Mystic Fallsban és New Orleansban akkora felfordulást
okoztam, igen nagy ostobaság volt a valódi nevemet elárulnom.
– Stefan – ismételte a ház ura, miközben újra végigmért –,
jutalmat nem is követel?
Megigazítottam az ingem hajtókáját, mert hirtelen
szégyellni kezdtem szalonképtelen külsőmet. Fekete pantallóm,
hátsó zsebében a naplómmal, igencsak megkopott már. Az ingem
rendezetlenül lógott, és összegyűrődött a nadrágtartó alatt.
Kalapot, nyakkendőt, mellényt nem viseltem, és ami ennél is
rosszabb volt, a hosszas, szabad ég alatt tartózkodástól piszkos
lettem, és áporodott bűzt árasztottam.
– Nem, uram – ráztam a fejem. – Örülök, hogy segíthettem!
– motyogtam.
A férfi, mintha nehezére esne megemészteni a szavaimat, egy
darabig hallgatott. Már-már azt hittem, a megrázkódtatás, hogy
sebzetten, elesetten kellett látnia a lányát, elhomályosította az
elméjét.
– Badarság! – csapott végül a vállamra. – Mindenképpen
szeretném meghálálni, hogy biztonságban hazajuttatta a drága
legkisebb gyermekemet! Legalább egy szivart fogadjon el, és
igyunk egyet a nagy örömre!
Azzal, mintha csak egy szófogadatlan ebet rángatna
pórázon, választ sem várva betuszkolt az ajtón. Tiltakozásra
nyitottam a számat, de amikor beléptem a tágas hallba, a
torkomra fagyott a szó. A sötét falburkolat cseresznyefából
készült. A festett üvegablakok, amelyek a nappali órákban
megvilágították az előteret, még most, éjjel is szikráztak, és a
gázlámpák fényében megannyi drágakőként ragyogtak. Óriási,
díszes lépcső vezetett az emeletre, amelynek a balusztrádját
mintha öles fatörzsekből építették volna. Emberként arra
vágytam, hogy építészmérnöknek tanulhassak, így hát órákon át
képes lettem volna csodálni a házat.
De, mielőtt egyáltalán az előtér szépségét magamba ihattam
volna, erőszakos vendéglátóm már be is lökdösött az elegáns
szalonba, ahol elsőként a szemközti kandalló nagy lánggal
lobogó tüze vonta magára figyelmemet. Magas támlájú,
selyempárnával kényelmesebbé tett székek álltak szerte a
helyiségben, a falat pedig sötétzölddel tapétázták ki. A dívány
mögött sznúkerasztalt vettem észre. A magas ablakok közt
polcok emelkedtek könyvekkel, földgömbökkel és válogatott
dísztárgyakkal. Apámnak, aki maga is előszeretettel gyűjtögette
ezeket, fölöttébb kedvére való lett volna a látvány. A
gondolatra, hogy ilyen fiatalon többet voltam kénytelen
megtapasztalni, mint ő egész életében, összeszorult a szívem.
 – Parancsol? – nyújtott felém vendéglátóm egy dobozt.
– Köszönöm, nem – ráztam a fejem, pedig a szülőföldemen
termett dohányból készült, minőségi szivarral kínált, amelyet
nem is olyan rég még örömmel elfogadtam volna.
De most, amikor a kiélezett érzékeimnek fülsiketítő zajnak
hatott még az is, ha a harkály a csőrével megkopogtatta a fa
kérgét, elviselhetetlennek tűnt a puszta gondolat is, hogy fekete
füstfelhőket eregessek.
– No lám, visszautasítja – motyogta a ház ura, és
nemtetszése jeléül felvonta a szemöldökét. – De, remélem,
legalább egy italt elfogad?
– Igen, uram, köszönöm – adtam meg a várt választ,
miközben egyik lábamról a másikra álltam.
– Ez már beszéd, fiam! – bólintott elégedetten a
vendéglátóm, és egy faragott kristályüvegből sárga likőrt öntött
mindkettőnknek.
– Tehát, a parkban találta a lányomat – nyújtotta felém a
szikrázó poharat, amelyet önkéntelenül is a fény felé emeltem.
Halandóként is gyönyörű darabnak találtam volna, de
vámpírszememmel nem tudtam betelni vele, ahogy a szitakötő
szárnyaihoz hasonlatos, szivárványszínű sugarakat szórt szét
minden irányba.
Bólintottam, visszafogottan az italba kortyoltam, és leültem
a felkínált borszékre. Az édes likőr felmelegítette a nyelvem, és
ezt egyszerre találtam kellemesnek és zavarónak. Elvégre, alig
pár perc leforgása alatt váltam parklakóból egy mesésen gazdag
család vendégévé. Visszavágytam ugyan a sötétség
biztonságába, másrészről meg kétségbeesetten akartam maradni.
Egész lényemre rátelepedett már a magány. Két hete egyetlen
szót sem váltottam senkivel, és hirtelen nyüzsgő emberek közé
kerültem, egy valóságos palotába! Éreztem, hogy a szomszédos
szobában legalább tucatnyian tömörültek össze – egyenként ki
tudtam venni a szédítő illatokat –, és azt is tudtam, hogy a
konyhában a szakáccsal együtt két kutya van.
Vendéglátóm fürkésző pillantást vetett rám, mire
kényszeredetten próbáltam összpontosítani.
– Igen, uram. Seneca Village maradványaitól nem messze
akadtam rá.
– És mit keresett ilyen késői órán a parkban? – nézett rám
átható tekintettel.
– Sétáltam – feleltem higgadtan, és igyekeztem felkészülni a
kilétemet firtató kérdésáradatra, amelyre szakadt ruházatom
alapos indokot szolgáltatott.
Az úriember helyében én a kezébe nyomtam volna némi
pénzt a lányom megmentőjének, s aztán útjára bocsátom.
Végtére is New Yorkban hemzsegtek a bűnözők, és, noha nem
tudhatta, hogy én miféle ragadozó vagyok, bizalomgerjesztő
benyomást sem kelthettem számára.
A következő kérdése azonban mégiscsak meglepett.
– Elhagyta a szerencséje, fiam? – fordult felém megenyhülő
arccal. – Miért dobták ki az apja házából? Botrányt okozott?
Párbajozott? Rossz társaságba keveredett?
A szám is tátva maradt meglepetésemben. Hogy jött rá,
hogy nem holmi csavargó vagyok, tűnődtem magamban.
– A cipője, fiam – magyarázta, mintha meghallotta volna –,
egyértelműen úriemberre vall, a jelenlegi... khm, a jelenlegi,
kedvezőtlen körülményei dacára.
Követtem a tekintetét a lábbelijeim irányába, amelyek,
mivel Louisianában fényesítettem ki őket utoljára, kopottan,
sárosan éktelenkedtek.
 – Olasz fazon, kiváló bőr. Ha valaki, hát én értek hozzá! –
büszkélkedett, és megveregette a saját, krokodilbőr cipőjét. –
Azzal kezdtem! Winfield T. Sutherland vagyok, a Sutherland
Kereskedelmi Hálózat tulajdonosa. A szomszédaim az olajból
vagy a vasútból gazdagodtak meg, de én becsületesen tettem
szert a vagyonomra: olyan cikket árulok az embereknek, amelyre
valóban szükségük van.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és a szomszédos dolgozószobából egy
fiatal hölgy jött be, akit már az iménti tolongásban is láttam.
Higgadt és méltóságteljes volt, királynői, határozott léptekkel.
Egyszerű fejfedője, mely majdhogynem olyan volt, mint a
szolgáké, hangsúlyozta lágy vonásait. Hasonlított a
megtámadott lányra, de visszafogottabb volt nála. A haja
fakóbb szőke, természetes hullámokkal. Sűrű pillája hosszabban
ívelt, és kék szemébe leheletnyi szürke árnyalat vegyült. Arca
valamivel vékonyabb volt, kifejezése szelídebb.
Emberi énem csodálta a szépségét, de a bennem lakozó
vámpír csupán rideg gyakorlatiassággal becsülte fel a testét:
egészséges, fiatal, így dús táplálék lenne.
– Most jött meg az orvos, de a Mama szerint nincs nagy baj –
jelentette be a lány. – A seb nem is olyan mély, mint amilyennek
először látszott, és máris gyógyul, méghozzá magától. Mindenki,
aki látta, azt mondja, kész csoda!
Kényelmetlenül feszengtem a székemben, hiszen jól tudtam,
miféle „csodáról” van szó.
– Ő a középső lányom, Lydia – mutatta be Winfield a
jövevényt.
– A három Gráciám közül a legméltóságteljesebb. Akire
rátalált, az Bridget. Nos, ő... hogy is mondjam... kicsit
szeszélyes.
 – Egyedül elrohant a bálról – mosolyodott el Lydia
kényszeredetten. – Azt hiszem, a „szeszélyes” erre enyhe
kifejezés, Papa.
Azonnal megkedveltem ezt a lányt. Callie életöröme
hiányzott ugyan belőle, de látszott, hogy intelligens, és van
humorérzéke. Az apját is rokonszenvesnek találtam, minden
felfuvalkodottsága és vehemenciája ellenére. Felidézték a saját
otthonomat, a saját családomat a régi időkből, amikor még nem
kellett nélkülöznöm őket.
– Nagy szolgálatot tett nekünk, Stefan – hálálkodott
Winfield.
– És bocsássa meg, ha tolakodó vagyok, de gyanítom, nincs
hová hazamennie. Miért nem tölti itt az éjszakát? Későre jár, és
biztosan kimerült!
– Köszönöm, de erre semmi szükség – emeltem fel
szabadkozva a kezem.
– Kérem, maradjon! – győzködött Lydia.
– Én...
Mondj nemet, parancsolta egy belső hang. S már fel is villant
előttem Callie zöld szeme, a fogadalmammal együtt, hogy távol
tartom magam az emberektől. De ez a gyönyörű, lakályos ház
annyira fájón emlékeztetett a Mystic Fallsban hátrahagyott
halandó életemre, hogy nehezemre esett helyesen cselekedni.
– Ragaszkodom hozzá, fiam! – tette Winfield tömzsi kezét a
vállamra, és a kijárattal ellentétes irányba tolt. – Ez a
legkevesebb, amit köszönetképpen nyújthatunk! Kényelmes
ágy, kiadós reggeli!
– Nagyon kedves öntől, de...
– Kérem! – mosolygott rám Lydia. – Lekötelezne minket.
– De igazán nem kellene...
 – Nagyszerű! – csapta össze Winfield a kezét. – Ezt
megbeszéltük. A ruháját is kitisztíttatjuk és ki vasal tatjuk!
Erre a házvezetőnő megragadta a könyökömet, és mintha ló
lennék, melyet kefék egész során vezetnek végig a verseny előtt,
felkormányozott a lépcsőn át az épület egyik hátsó szárnyába,
amely a keleti fekvésű mellékutcára nézett. Így hát ezen az
éjszakán a feldúlt síremlékek mellett húzódó megszokott
sziklahasadék helyett óriási, baldachinos, vetett ágyban
aludtam, kedélyes szobában, ahol pattogott a tűz, barátságos
emberek lakta házban, akik bámulatos gyorsasággal befogadtak
maguk közé.
Vámpír énem továbbra is feszült és kiéhezett volt, de az
ember, aki még mindig ott élt bennem, önfeledten élvezte az
elvesztett élete ízét.
 4.

1864. november 5.
#

E gy emberöltőnek tűnik, holott valójában nagyon kevés

idő telt el az átalakulásom óta. Azóta, hogy apám
megölt. Alig egy hónapja történt, hogy Damonnal együtt
próbáltuk megmenteni Katherine életét, az ő vére pedig
megmentette a mienket. Alig egy hónapja még meleg vérű,
élő ember voltam, aki hússal, zöldségekkel és sajttal
táplálkozott, bort ivott, és hófehér lepedőn, pihe-puha dunna
alatt aludt.
Mégis mintha évtizedek teltek volna el azóta. Az egy
másik élet volt.
De amilyen gyorsan megfordult a szerencsém New
Orleans után, amikor is egy ideig sziklahasadékban
meghúzódó csavargóként tengődtem, ugyanolyan hirtelen
történt, hogy itt ülök, s e sorokat egy íróasztalnál vetem
papírra, ólomkeretes ablak előtt, vastag, puha szőnyeggel a
lábam alatt. Milyen könnyű visszaszokni az emberi élet
kényelméhez!
Sutherlandék igen nyájas famíliának tűnnek. A
szertelen Bridgetben és béketűrő nővérében mintha Damont
és magamat látnám. Annak idején nem fogtam fel, mily
 ártalmatlanok bátyám összetűzései apánkkal – többnyire a
lovak vagy Damon szoknyapecérkedése miatt civakodtak.
Akkoriban egyfolytában attól tartottam, hogy valamelyikük
egyszer olyat talál mondani vagy cselekedni, amitől a
látszata is széthullik annak, hogy család vagyunk.
Most, hogy apánk halott, mi pedig... átváltoztunk, most
látom, mennyivel komolyabb gondok is léteznek, és milyen
egyszerű volt az életünk azelőtt.
Nem lett volna szabad itt maradnom, egyetlen napra
sem!
Az lenne a helyes, ha ebben a pillanatban kimásznék az
ablakon, és visszalopóznék a menedékembe. A Sutherland
család vendégszeretetét, az otthonuk melegét élvezni –
veszélyes és csalóka! Olyan érzést kelt bennem, mintha lenne
esélyem újra részesedni az emberek világából. Nem is sejtik,
hogy egy ragadozót fogadtak be maguk közé. Elég, ha egyszer
elveszítem az önuralmamat, máris kiosonok a szobámból, és
zsákmányul ejtem valamelyiküket – s aztán az ő életükre is
ugyanúgy rátelepszik a tragédiák sorozata, mint az enyémre,
attól a pillanattól kezdve, hogy Katherine betette hozzánk a
lábát.
A család mindig is a legfontosabb dolog volt számomra,
és hazudnék, ha nem ismerném be, milyen vigasztaló
egymást szerető emberek körében lenni, még ha csak egyetlen
lopott éjszakára is...
#

Amióta elhagytam New Orleanst, most fordult elő először, hogy

a felkelő nappal ébredtem. Elhatároztam, hogy lábujjhegyen
kilopódzom a házból, és mielőtt valaki benyit hozzám, eltűnők a
hajnali ködben. De olyan nehéz volt kikászálódni a puha,
kényelmes ágyból, és a könyvespolc meg a pazarul kifestett
mennyezet is maradásra csábított.
Csodáltam még egy darabig a kerubokat ábrázoló freskót,
majd nagy levegőt vettem, kitakaróztam és felkeltem. Sápadt
bőröm alatt minden izmom megfeszült az Erőtől, de a bordáim
kiütköztek. Sutherlandék elvitették tisztításra a ruháimat, de
hálóinget nem adtak, így hát a csupasz testemet cirógatta a
napfény, melynek izzó melege behatolt a hűs szobába. Ugyan
továbbra sem bocsátottam meg Katherine-nek, hogy
szörnyeteggé változtatott, de hálás voltam, hogy legalább egy
lapis lazuli gyűrűvel enyhítette az átkot. Így ugyanis nem
árthatott nekem a napfény.
Az ablak résnyire nyitva volt, a beáradó szellő meglebegtette
az áttetsző függönyöket. Noha a hőmérséklet változása már
egyre ment nekem, némileg zavartan felálltam, és becsuktam az
ablakot. Meg mertem volna esküdni, hogy amikor lefeküdtem,
csukva volt! Nem volt időm tovább tűnődni ezen, mert egyre
erősödő szívdobogás árulta el, hogy valaki közeledik a szobám
felé. Az illető hamarosan kopogott, s az ajtó recsegve kinyílt.
Lydia dugta be a fejét, majd, amikor meglátta, hogy szinte
teljesen ruhátlan vagyok, elpirulva visszakozott.
– Apám attól tartott, hogy búcsú nélkül akar távozni, és
elküldött, hogy megbizonyosodjak, nem bűvölt-e el egy
szobalányt, hogy a segítségére legyen!
– Jelen állapotomban aligha szökhetnék meg – feleltem, a
karommal eltakarva a mellkasomat. – Ahhoz szükségem lenne a
nadrágomra.
– Henry nemsokára hozza, most vasalja! – közölte a lány,
még mindig szemlesütve. – Ha úgy kívánja, addig használja a
fürdőszobát, odakint a folyosón, jobbra! Miután elkészült,
kérem, fáradjon le a reggelihez!
Ismét sarokba szorítottak. Engedelmesen bólintottam.
– És Stefan – nézett a szemembe Lydia egy futó pillanatra. –
Remélem, inget is talál majd! – mondta, majd elmosolyodott, és
halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor megjelentem az étkezőben, az egész család ott ült az
asztalnál, még Bridget is, aki úgy tömte magába a pirítóst, mint
aki két hete egy falatot sem evett. Nemcsak hogy túlélte a
kalandot, de egy kis sápadtságot leszámítva nyoma sem maradt
az őt ért megpróbáltatásnak. Amikor a vendéglátóim felnéztek, a
lélegzetük is elakadt. Való igaz, megújult külsőmmel vajmi
kevéssé emlékeztettem a tegnapi zilált csavargóra. Megmosott
arccal, hátrafésült hajjal, a kifényesített, kiváló olasz cipőben,
vasalt nadrágban, tiszta, új ingben és a Winfield által felküldött
kölcsönzekében ízig-vérig úriember lettem.
– A szakács készített önnek kukoricakását – mutatott Mrs.
Sutherland egy nem túl étvágygerjesztő, fehér masszát
tartalmazó tálra. – Mi nem sűrűn fogyasztjuk, de arra
gondoltam, a déli vendégünk talán megkívánja.
– Köszönöm, asszonyom – mondtam, és helyet foglaltam a
Bridget melletti üres széken. Megilletődve bámultam a minden
földi jóval roskadásig megrakott asztalt. Miután az édesanyám
meghalt, Damon, én és apánk rászoktunk arra, hogy az
ültetvény munkásaival együtt étkezzünk. Reggelire azt
fogyasztottuk, amit ők, puliszkát, piskótát, kenyeret melasszal
vagy vékony szalonnacsíkokkal. Az itt elém táruló terülj-terülj
asztalkám viszont megszégyenítette Virginia legfelkapottabb
éttermeit is. Angolos pirítós ízléses, díszes tartóban, ötféle
lekvár, kétféle szalonna, kukoricakenyér, melasz, frissen facsart
narancslé... Mindehhez holland mintás tányérok és több ezüst
evőeszköz, mint amennyit a legpazarabb vacsorák alkalmával
láttam.
Hőn áhítottam, bár emberi étvágyam lenne az egyre égetőbb
vérszomj helyett, és úgy tettem, mint aki lelkesen nekilát az
ételnek.
– Igazán kedves önöktől – hálálkodtam.
– Szóval, ő a kishúgom megmentője – szólalt meg egy nő,
akit eddig még nem láttam.
– Hadd mutassam be legidősebb lányomat, Margaretet –
jelentette be szertartásosan Winfield. – Már férjhez ment, és
reméljük, hamarosan unokával ajándékoz meg minket.
– Papa! – csóválta a fejét Margaret, majd felém fordult. –
Örvendek!
Míg a telt Bridget volt a legélénkebb, Lydia pedig a szolid,
kifinomult, nővérük, a kék szemű, egyenes, fekete hajú Margaret
józannak, gyakorlatiasnak tűnt, és már-már az udvariatlanság
határát súrolva méregetett.
– Éppen azon tanakodtunk, vajon mi vihette rá a
gyermekemet ily meggondolatlan cselekedetre – kanyarodott
vissza a családfő az előző estére.
– Fogalmam sincs, miért futottam el! – bizonygatta
ajkbiggyesztve Bridget, és nagyot kortyolt a narancslevéből.
Két testvére egymásra nézett, apjuk pedig közelebb hajolt,
aggodalmasan ráncolva a homlokát.
– Egyszerűen úgy éreztem, muszáj! – folytatta a lány. –
Ezért.
– Veszedelmes őrültség volt! – dorgálta a szökevényt az
anyja, miközben idegesen rázta a szalvétáját. – Meg is halhattál
volna!
 – Örömömre szolgál, hogy ma már ilyen jó színben láthatom
– jegyeztem meg udvariasan, mire Bridget, a fogai közt
éktelenkedő narancsrostokkal, rám vigyorgott.
– Igen, szóval... – emelte fel Margaret a hangját, sőt a tojásos
kanalával még meg is kocogtatta a tányérja szélét – ...azt állítja,
hogy vérbe fagyva találta a parkban?
– Igen, asszonyom – feleltem óvatosan, miközben a
tányéromra csúsztattam a legkisebb szalonnadarabot.
Margaret erélyesebbnek tűnt a többieknél, és nem riadt
vissza attól, hogy kellemetlen kérdéseket tegyen fel.
– Sok vért látott, és Bridget ruhája el volt szakadva –
folytatódott a vallatás. – Nem találta különösnek, hogy seb sehol
sincs?
– De, igen... – motyogtam, miközben a fejemben egymást
kergették a gondolatok.
Mit mondhatnék? Talán hogy valaki más vére volt?
– Tegnap este először úgy láttam, hogy késszúrás érte
Bridgetet – szólt közbe tűnődve Mrs. Sutherland –, de ami
sebnek tűnt, csak alvadt vér volt, mert miután letöröltem, a bőrt
épnek találtam alatta.
Margaret erre még szúrósabb tekintettel nézett rám.
– Esetleg orrvérzés...? – próbálkoztam esetlenül.
– És azt mondja, nem látott menekülő támadót, amikor a
húgomra lelt? – faggatózott tovább Margaret.
– Jaj, Meggie, te meg a folytonos kérdezősködés... –
legyintett Winfield. – Örüljünk inkább, hogy Bridget, csodával
határos módon, épségben előkerült. Hál’ istennek, hogy Stefan
rátalált!
– Persze, hál’ istennek! – bólintott sietve a legidősebb
Sutherland lány. – És – fordult vissza felém – mit keresett késő
este egyedül a parkban?
– Sétáltam – válaszoltam neki is ugyanazt, mint az előző este
az apjának.
A nappali fényben hirtelen nagyon különösnek tűnt, hogy
Winfield csak a nevemet kérdezte, meg hogy mi járatban voltam
a parkban. A városban tucatjával garázdálkodtak a bűnözők,
ráadásul támadás érte a gyermekét – ilyenkor végképp nem
szokás idegent engedni a házunkba. De hát, kontráztam rá
magamban, apám is bebocsátotta Katherine-t az otthonunkba,
amikor a lány árvának adta ki magát.
Furdalta az oldalamat a kérdés: vajon a Salvatore család
kihalása helyett végződhetett volna másként is a történetünk, ha
az udvariasság nevében nem elégszünk meg annyival, hogy a
vendégünk szülei tragikus körülmények közt elhunytak, hanem
merészebben faggatjuk őt a múltjáról? Persze Katherine
olyannyira behálózott minket, hogy talán a kérdezősködés sem
ért volna sokat, és akkor is ugyanide jutunk.
Winfield nem kíváncsiskodott ugyan, Margaretet viszont
keményebb fából faragták.
– Tehát, ha jól értem, nem idevalósi? – kérdezte közelebb
hajolva.
– Virginiából származom – böktem ki, és ő már nyitotta a
száját a következő, várható kérdésre.
Furcsamód jólesett, hogy ebben az egyben legalább nem
hazudok ennek a családnak. Nemsokára úgyis kilépek e ház
ajtaján, és egyben az életükből is, és nem fog számítani, mit
tudnak meg rólam.
– Egészen pontosan?
– Mystic Fallsból.
– Sosem hallottam ilyen városról!
 – Meglehetősen kicsi. Mindössze egy főutcája van, körülötte
néhány ültetvénnyel.
Az asztal alól mocorgás ütötte meg a fülem, feltételeztem,
hogy valamelyik húga bokán akarta rúgni Margaretet. Ha
sikerrel is járt, beszélgetőtársam ennek semmi jelét nem adta.
– Maga diplomás ember, Stefan? – folytatódott a vallatás.
– Nem, asszonyom – ráztam a fejem. – A Virginiai
Egyetemre jelentkeztem, de a háború miatt nem tudtam
megkezdeni a tanulmányaimat.
– Hiába, a háború senkinek sem jó – vetette közbe Winfield,
miközben a villájára szúrt egy falat szalonnát.
– Rendkívül megnehezíti például az államok közti
közlekedést – jegyezte meg Margaret.
– Mit számít az? – csattant fel Bridget.
– A nővére arra céloz, hogy nem a legalkalmasabb időpontot
választottam az északi utazásomhoz – magyaráztam. – De az a
helyzet, hogy az apám nemrégiben hunyt el, és...
– A háborúban? – vágott a szavamba a kotnyeles húg, mire
az anyja, Lydiával együtt, feddőn fordult felé.
– Közvetve igen – válaszoltam.
Elvégre háború vetett véget apám életének, amit a vámpírok
ellen vívott, köztük ellenem.
– Felégették a városomat – folytattam –, és már nem volt
miért ott maradnom.
– Így hát észak felé vette az irányt – állapította meg a
középső lány.
– Talán, hogy szerencsét próbáljon az üzleti életben? –
csillant fel reményteljesen Winfield szeme.
Meg tudtam érteni. Volt három gyönyörű lánya, de fia egy
sem. Nem tudott kivel szivarozgatni és brandyt inni, és nem volt
kinek továbbadnia a szakmája fortélyait. Tetszett a hirtelen
támadt lelkesedése, de aggodalmat is keltett bennem, elvégre
Manhattan biztos tele van ígéretes fiatal férfiakkal, akikhez
hozzáadhatná a lányait.
– Bármire hajlandó vagyok a boldogulásom érdekében –
adtam végül valamelyest kitérő választ, és belekortyoltam a
kávéba.
Mi mást is tehetnék így, hogy Katherine és Lexi már nem
mutatják az utat. Ami meg Damont illeti, ő legfeljebb a karó
általi halálhoz segítene hozzá.
– És hol lakik? – érdeklődött Margaret. – Élnek itt rokonai?
Megköszörültem a torkom, de mielőtt kiejthettem volna az
első tényleges hazugságomat, Bridget felháborodottan
közbeszólt:
– Jaj, Meggie, unom már ezt a kérdezősködést!
Lydia erre a szalvétája mögé rejtette felvillanó halvány
mosolyát, majd így szólt:
– Miről beszélnél inkább?
– Csak nem magadról? – gúnyolódott Margaret.
– De, igen! – vágta ki a legifjabb lány, és diadalmasan
körülnézett az egybegyűlteken.
Izzó szeme ugyanolyan zölden világított, mint Callie-é, de
így, hogy megmutatkozott gőgös természete, már cseppet sem
emlékeztetett az elvesztett szerelmemre.
– Még mindig nem tudom, miért szaladtam el a bálról.
Margaret a szemét forgatta, Lydia pedig a fejét rázta.
– Pedig látnotok kellett volna, micsoda elismerő pillantásokat
kaptam! – bizonygatta hetykén, és a nyomaték kedvéért még a
késével is hadonászott. – Flóra ruhája volt a legszörnyűbb, főleg,
ha figyelembe vesszük, hogy nemrég ment férjhez. Hozzá képest
az én új csipkeövem... Jaj, ne, most tönkrement? Ó, azt nem
bírnám elviselni! Mama! Láttad rajtam, amikor Stefan
hazahozott? Vissza kell mennünk a parkba, hogy megkeressük!
– Nem gondolod, hogy inkább azért kellene visszamennünk,
hogy megkeressük a gazembert, aki majdnem megölt? – tromfolta le
Margaret.
– Már szóltunk Warren felügyelőnek – közölte az asszonyság.
– Megígérte, hogy körültekintően kivizsgálják az ügyet. Bridget,
esküdj meg, hogy nem fogsz ma este is kiszökni Chesterék
báljáról, mert különben itthon maradsz, én pedig őrködöm a
szobád ajtaja előtt!
A lány erre csak fújtatott, és összefonta a mellén a karját.
– És a többiek is jól viselik magukat! – tette hozzá anyjuk
szigorúan, mire Lydia, mert leginkább neki címezte az intelmet,
elpirult.
– Lydia beleszeretett egy olasz grófba! – kotyogta ki Bridget,
és így, hogy a pletykálkodás lehetősége felmerült, a durcássága
egy csapásra elszállt. – Mind azt reméljük, hogy hamarosan
megkéri a kezét. Hát nem lenne csodálatos? Akkor aztán igazi
rangra tennénk szert, nem csupán gazdag kereskedőcsalád
lennénk! Képzeljétek csak el, Lydia, a grófné!
– Bridget... – kacarászott feszülten Winfield, de a lány csak
ártatlanul nézett.
– Micsoda megkönnyebbülés, hogy Lydiának kérője akadt!
Ráadásul egy gróf! Amióta Meggie férjhez ment, egyfolytában
attól rettegtem, hogy Anyám és Papa ragaszkodik a
hagyományokhoz, és nem engedik, hogy megházasodjam, amíg
Lydia el nem kel, az meg isten tudja, mennyi idő!
– Lydia... különleges lány – kelt gyermeke védelmére Mrs.
Sutherland.
 – Ó, tényleg, Mama! – fintorodon el Bridget. – Eddig a
kutyának sem kellett, most meg egy gróf legyeskedik körülötte!
Ez... ez, ha belegondolok, nem igazság... ha tisztességes
toalettben jelenhettem volna meg az első bálomon...
Kényelmetlenül fészkelődtem, a többiek helyett is kínosan
éreztem magam, valahol azonban boldoggá tett, hogy egy
hétköznapi családi perpatvar részese lehetek. Amióta eljöttem
New Orleansból, s ezáltal Lexiéktől, nem is jártam társaságban.
– Mostanában egyre-másra bukkannak fel az életünkben a
jóképű idegen fiatalemberek – állapította meg Margaret
egyszerre vidáman és gyanakodva. – Micsoda véletlen, nem
gondolja, Mr. Salvatore? Talán ezek után felesleges is Európába
utaznunk.
– Most már elég legyen, Margaret! – szólt rá Winfield.
– Az a helyzet, Mama, hogy nincs kivel mennem ma
Chesterékhez! – panaszolta Bridget egyre vörösebb arccal,
mintha minden erejét bevetette volna, hogy a kellő hatás
kedvéért legalább egyetlen könnycseppet kisajtoljon a szeméből,
s közben egyfolytában felém pislogott. – Biztosra vehetem, hogy
a tegnapiak után Milash nem ajánlkozik fel, úgyhogy...
rendkívül nagy szükségem van egy kísérőre – meresztett Bridget
hatalmas szemeket az apjára. Winfield a homlokát ráncolta, és
eltűnődve simított végig a barkóján. Abban a pillanatban
Bridgetet vámpírszerűen erősnek láttam, aki képes elbűvölni az
apját, hogy az teljesítse minden kívánságát. Margaret már előre
fogta a fejét.
– Majd Mr. Salvatore elkísér – mondta ki Winfield az ítéletet,
és rám szegezte a piskótával megrakott villáját. – Elvégre
egyszer már megmentett, és biztosra veszem, amennyire talpig
úriember, ezúttal sem hagy pácban.
 Minden szem rám szegeződött, Bridget pedig kihúzta magát,
és olyan elégedetten nézett, mint a kiscica, aki tudja, hogy
mindjárt tejfölt kap.
Eltökéltem, hogy nem hagyom magam.
– Sajnos, attól tartok, nincs megfelelő öltözékem, és... –
hárítottam, de Mrs. Sutherland sietve félbeszakított.
– Ezt könnyen megoldjuk! – mosolyodott el mindentudón.
– Szóval megint – motyogta Lydia, úgy, hogy senki más ne
hallja – kisegítjük Mr. Salvatorét. Nadrággal.
 5.

A reggeli végeztével a szobalányok leszedték az asztalt,

elvitték a holland porcelánokat, a lekvárosüvegeket és az
ezüst evőeszközöket. Winfield visszavonult a dolgozószobájába,
én pedig a család nőtagjaival a szalonban maradtam. Bridget,
Lydia és Mrs. Sutherland kényelembe helyezték magukat egy
brokátdíványon, én meg egy zöld bársonykanapé szélére ültem,
és úgy tettem, mintha tüzetesen tanulmányoznám a
vendéglátóimat ábrázoló olajfestményt. Valójában persze azon
törtem a fejem, hogyan szökhetnék meg. A legutóbbi silány
táplálkozásom távoli emlék volt csupán, és egyre nehezebben
ment ellenállni a dobogó emberi szívek szimfóniájának.
Már nem egy kísérletet tettem a menekülésre, de mind egytől
egyig meghiúsult, mert Sutherlandék egy tapodtat sem
mozdultak mellőlem. Megfordult a fejemben, hogy kimászom az
ablakon, vagy a személyzeti részlegen keresztül távozom, de,
mintha csak az arcomra lett volna írva, hogy mire készülök,
egyetlen percre sem hagytak magamra. Amikor elnézést kértem,
és kimentem a mosdóba, velem tartott a komornyik. Amikor
azzal próbálkoztam, hogy lepihenek a szobámban, Mrs.
Sutherland kijelentette, hogy a szalonban levő dívány is éppen
úgy megfelel a célnak. Tudtam, hogy hálásak, amiért
visszahoztam nekik Bridgetet, de akkor sem tudtam felfogni,
miért akarnak mindenáron az otthonukban tartani, főleg ha azt
vesszük, milyen koszos, szakadt, vérfoltos ruhában jelentem meg
náluk.
– Mr. Stefan – szólított meg Margaret a szalont az előtértől
elválasztó oszlopnak támaszkodva. – Jól érzi magát?
– Igen, köszönöm. Miért kérdezi?
– Úgy reszket a lába, hogy már a szék is zörög!
Megragadtam a két térdem, és igyekeztem megzabolázni
árulkodó végtagjaimat.
– Rendszerint sétával indítom a napot – hozakodtam elő a
kifogással, miközben felálltam. – Ha megbocsátanak, megyek is,
és járok egyet a parkban.
– Már feltűnt, hogy sokat időzik a parkban – vonta fel
Margaret egyik tökéletesen ívelt szemöldökét.
– Olyan, mint a második otthonom – közöltem fanyar
mosollyal, s felidéztem a szobrokkal körülvett vájatot. – A
természet közelsége megnyugtató számomra.
– Mily kedves gondolat! – csapta össze a kezét Mrs.
Sutherland. – Ugye nem bánja, ha magával tartunk? Csodás
napunk van, és mindannyiunknak jót tenne egy kis friss levegő!
– Mama, nekem most jobban esne pihenni – nyafogott
Bridget, és gyengélkedést színlelve a homlokához emelte a kezét,
noha majd kicsattant az egészségtől.
– Azaz, itthon akarsz maradni, hogy fogadd a látogatókat, és
eldicsekedhess nekik a kalandoddal – rázta a fejét Margaret. –
Attól tartok, Mama, én is kénytelen vagyok kimenteni magam.
Most, hogy a kishúgom jól van, vissza kell térnem az otthoni
teendőimhez, és a férjem egyébként is hiányol.
– Fel nem tudom fogni, miért – motyogta Bridget gonoszul.
Lydia haragos pillantást lövellt a húga felé, és a karjára
csapott. Az anya nem törődött a testvéri szóváltással, csak a
vállára terített egy könnyű köpenyt.
– Jöjjön, Mr. Salvatore! – intett felém. – Meglátja, milyen jól
szórakozunk majd hármasban!
Legszívesebben felüvöltöttem volna – mit tehetnék, hogy
kiszabaduljak e család karmai közül? –, de udvarias mosolyt
erőltettem az arcomra, és karomat nyújtottam az asszonynak.
Alighogy kiléptünk az utcára, a nap vakító fénye máris
bántotta a szememet. Egyetlen felhő sem volt a valószínűtlenül
kék égen. Ahhoz képest, hogy november elején jártunk, és
Északon kimondottan enyhe volt az időjárás. Ha nem lenne
olyan alacsonyan a nap, azt hihetnénk, hogy tavasz van.
Megindultunk dél felé, átkeltünk a Hatvanhatodik utcán, s
végül ott álltunk a park kovácsoltvas kapuja előtt. Az előző este
történtek dacára sem Lydia, sem az anyja nem mutatta a
legcsekélyebb kételyt vagy félelmet sem. Feltételeztem, hogy a
jelenlétemben biztonságban érzik magukat. Mély lélegzetet
vettem, a reggeli levegő hűs tisztasága jólesett. Mintha a felkelő
nap megtisztította volna minden mocsoktól a világot. A virágok
kinyíltak, és a pázsit magába szívta az utolsó sugarak melegét. A
harmatcseppek már elillantak.
Rajtunk kívül sokan mások is kihasználták a kellemes időt, a
park zsúfolásig telt sétálgató családokkal és párokkal. Ismét
rácsodálkoztam, mennyire más Észak, mint Dél. A jenki nők
olyan élénk színű ruhákat viseltek, amilyeneket Délen évek óta
nem lehetett látni: élénkvöröset, vidám sárgát, fenséges
királykéket, valamint drága selymeket, bársonyokat, európai
csipkét, finom harisnyát, kecses bőrcsizmát.
Még a természet is másként festett: az északi fák koronája
kerek volt, vagy mutatós, ellipszis alakú, míg a mi dús
lombozatú tölgyfáink minden irányban kuszán terjeszkedtek, és
a legmagasabb ágaikkal a nap felé nyújtózkodtak. Az itteni
fenyők hegyes tüskéikkel és kékes színezetükkel szintén nem
hasonlítottak a magas, puha levelű örökzöldekhez, melyek ágait
a déli szél suhogtatja.
Mrs. Sutherland és Lydia az időjárásról csacsogott, de nem
figyeltem rájuk, mert hirtelen egy mókus szaladt át az ösvényen.
Minden elsötétült előttem, pedig továbbra sem takarták el felhők
a napot. Felébredt a ragadozó ösztönöm. Az állatka mélyen ülő,
apró szemével, bozontos farkával nem ígérkezett fenséges
lakomának, de mivel előző nap is ekkora lényből táplálkoztam,
mégiscsak megéheztem. Vérének szaga átjárta az orrcimpáimat,
és ellenállhatatlanul csiklandozta a torkomat.
– Bocsássanak meg, kérem – szóltam a hölgyeknek. – Azt
hiszem, ott egy ismerősöm! – hadartam, s elinaltam azzal, hogy
mindjárt visszatérek, ami persze eszem ágában sem volt.
Magamon éreztem Lydia és Mrs. Sutherland kíváncsi
tekintetét, amíg el nem tűntem a bozótban.
Ott gubbasztott a zsákmányom, olyan védtelenül,
amilyennek Bridgetet láthatta előző nap a támadója. Ahogy
közeledtem, folyamatosan szemmel tartott, de nem mozdult.
Egy pillanat törtrésze alatt rávetettem magam, és a
szerencsétlen párának már vége is volt. A fatörzsnek nekidőlve
élveztem, ahogy átáramlik belém a vére – sovány táplálék, de a
semminél mégiscsak jobb –, és valamelyest megkönnyebbültem.
Kimerültségemben addig fel sem fogtam, milyen közel kerültem
a szakadék széléhez, és mennyire veszélyessé vált már az egyre
növekvő éhségem. Folyamatosan igyekeztem elnyomni a
bennem tomboló gyilkos indíttatásokat, melyek bármelyik, akár
egy teljességgel alkalmatlan pillanatban, átvehették volna
fölöttem az uralmat.
Olyan kellemesen áradt szét bennem a nyugalom, hogy
amikor meghallottam Lydia közeledő lépteit, már késő volt, és a
menekülés esélye egy csapásra szertefoszlott.
– Stefan, hát itt van? – szólított meg, és keresve az
állítólagos ismerősömet, kíváncsian körülnézett.
– Kiderült, hogy tévedtem – motyogtam, és vonakodva
visszakullogtam a lány nyomában az anyjához.
Tovább csevegtek, én meg elkeseredetten baktattam
mellettük, és átkoztam magam az iménti lassúságomért. Hogyan
történhetett ez meg, kínzott a kérdés. Elvégre vámpír vagyok,
még legyengült állapotomban sem kellene, hogy ilyen nehéz
feladat legyen megszabadulnom Sutherlandéktől. Az elmém egy
hátsó zugában egyre hangosabban zakatolt a kellemetlen
magyarázat, miszerint azért vagyok még mindig a családdal,
mert valójában nem akarok elmenni tőlük.
– Mr. Salvatore, hogy maga milyen szótlan! – jegyezte meg
Mrs. Sutherland.
Lopva Lydiára pillantottam, aki egy bocsánatkérő mosollyal
adta tudtomra, hogy édesanyjának nem tartozik kiemelt erényei
közé a tapintat.
– Bocsásson meg – biccentettem –, csak az a helyzet, hogy az
utóbbi időben elszoktam a társaságtól.
Az asszony erre megszorította a kezem. Ha fel is tűnt neki a
hidegsége, annak tudhatta be, hogy a rossz emlékektől
megborzongtam.
– Amióta elveszítette az édesapját? – kérdezte együtt érzőn.
Bólintottam, és titkon azt kívántam, bár csupán ennyiről
lenne szó.
– Egyik bátyám a mexikói csatában elesett – osztotta meg
velem Mrs. Sutherland a maga bánatát, miközben elhaladtunk
egy hosszúszőrű tacskót sétáltató apa és kislánya mellett.
– Kilencen voltunk testvérek, de ő állt hozzám a legközelebb
– folytatta az asszony. – S hiába maradtunk még sokan, a
többiek soha nem tudták pótolni őt számomra.
– Isaiah bácsi – idézte fel Lydia is az elhunyt rokont. – Alig
emlékszem rá, csak arra, hogy mindig nagyon kedves volt.
– Sajnálattal hallom – mondtam. – Ne haragudjon, nem
akartam, hogy e sétán ilyen bús dolgokra terelődjön a szó.
– Elveszített szeretteinkre nem csak szomorúsággal lehet
emlékezni – mutatott rá Mrs. Sutherland. – Egyszerű... nem
olyan bonyolult ez. Ők itt élnek bennünk.
Józan szavai hirtelen más megvilágításba helyezték a
zavaros gondolatokat, melyek annyit foglalkoztattak az utóbbi
időben. Minduntalan gyötört a kérdés: miként őrizhetem meg
vámpírként is az emberségemet, a lelkemet. Erre is abban rejlett
a válasz, hogy a múltról a jelenben sem szabad megfeledkezni.
Callie emléke tartott vissza attól, hogy megtámadjam Bridgetet,
és hasonlóan segít a családom, a régi életem emléke abban, hogy
ne hunyjon ki bennem az emberség szikrája.
Noha Mrs. Sutherland egyáltalán nem hasonlított
édesanyámra, abban a pillanatban, ahogy a napsugarak
megvilágították a főkötője alól kibukkanó ősz tincseit, és kék
szemei ellágyultak az érzésekről, felötlött bennem, hogy akár az
ő fia is lehetnék, és más körülmények között boldogságra
lelhetnék az otthonában.
Ó, mennyire hiányzott édesanyám! A mély gyász ugyan
enyhült a halála óta eltelt években, de a tompa fájdalom örökre
befészkelte magát a szívembe. Vajon kimaradt volna az
életünkből a tragédiák sorozata, ha nem veszítjük el őt?
 Apám is hiányzott. Egészen addig, amíg meg nem öltem,
szerettem és tiszteltem őt. A nyomdokaiba akartam lépni, és
átvenni a családi birtokot. Mindent elkövettem, hogy a kedvére
tegyek. A leghőbb vágyam volt, hogy ő is viszontszeressen és
tiszteljen engem.
Még a bátyám is hiányzott, legalábbis az az ember, aki
egykor volt. Nemrégiben ugyan megesküdött, hogy bosszút áll
rajtam, amiért miattam vámpírrá vált, de emberi életünkben ő
volt a legigazabb társam, ártalmatlan vetélytársam és
legbelsőbb bizalmasom. Vajon merre járhat most, vetődött fel
bennem a kérdés. Hol okoz éppen bajt? Nem volt jogom ítélkezni
felette: az átalakulásom után egy ideig én magam sem vetettem
gátat a vérszomjamnak. Csak abban bíztam, hogy egyszer majd
az ő embersége is visszatér, mint az enyém.
– Ön igazán bölcs, Mrs. Sutherland – viszonoztam az asszony
kézszorítását, mire rám mosolygott.
– Maga is figyelemre méltó fiatalember – biccentett. – Ha én
volnék az édesanyja, nagy büszkeséggel töltene el. De hát nincs
fiam, és ugye vőm is még csak egy... – fejezte be neheztelő
hangsúllyal.
– Na de, Mama, Margaret és én mindketten sokra vittük a
magunk módján! – tiltakozott Lydia, elengedve a füle mellett a
családi állapotára vonatkozó megjegyzést. – ő könyvel a Wally
számára, én pedig jótékonysági egyletet szervezek a biztos
jövedelemmel nem rendelkező anyák számára!
Mrs. Sutherland ismét rám mosolygott, és abban a
pillanatban mégsem tűnt olyan elképzelhetetlennek, hogy velük
maradjak, és a családjuk tagja legyek. Pengeélen táncolnék
ugyan, de hátha képes lennék uralni a helyzetet! Nem hagynám
elharapózni az éhségemet. Mindennap Lydiával és Mrs.
Sutherlanddel sétálnék, aztán hazaballagnánk, kedélyesen teát
kortyolgatnánk, élénken eldiskurálgatnék Winfielddel a
háborúról...
Lydia öntudatosan ecsetelte tovább függetlensége előnyeit.
Anyja lemondóan sóhajtott, de nem tudta leplezni, hogy
valójában nagyon büszke rá. A nap egyre melegebben sütött le
ránk, miközben találomra követtük a nyugati ösvényeket,
egészen az ismerős csapásig a park közepe felé, ahonnan elénk
tárultak Seneca Village – az otthonom – romjai.
Egy pillanatra megfeledkeztem magamról, és elkalandoztak
a gondolataim, valószínűleg ezért vizsgálgatott Mrs. Sutherland
oly tüzetesen.
– Mr. Salvatore – szólított meg aggodalmasan, némi
félelemmel a hangjában. – Van egy... folt... a gallérján.
Lydia, fittyet hányva az etikettre, odanyúlt, és közben a
keze gyengéden végigsúrolta a nyakamat. Az izgalomtól s a
közelségétől megborzongtam. A lány aztán felemelte a
mutatóujját, amin egy vércsepp csillogott.
Megdermedtem. Az iménti önáltatás után most elém tárult
életem könyörtelen valósága: hiába igyekeztem oly
körültekintően és oly nagy erőfeszítéssel titokban tartani, hogy
mi vagyok, elég egyetlen csepp vér, hogy felborítsa az ingatag
egyensúlyt. Most aztán megtudják, ki vagyok: hazug, gyilkos
szörnyeteg!
A beálló feszült csendet Lydia csilingelő kacagása törte meg.
– Lekvár! – mondta könnyedén, és megtörölte a kezét egy
közeli lelógó faágban. – Mr. Salvatore – fordult hozzám
incselkedve –, én megértem, hogy otthon érzi magát nálunk, de
azért jobban ügyelhetne arra, hogy illedelmesen étkezzen az
asztalnál!
 Mrs. Sutherland korholni kezdte a lányt a pimaszságáért, de
amikor észrevette a boldog megkönnyebbülést az arcomon,
elmosolyodott. Hamarosan együtt mulattunk a derék hősből
figyelmetlen vendéggé vált Stefan Salvatorén, és a napfényes
ösvényen visszafordultunk a családi otthon irányába.
 6.

M iután megérkeztünk a sétáról, alig ocsúdtam fel, máris

vadonatúj öltönyt próbáltak rám, és Mrs. Sutherland
pattogó hangon utasítgatta a szabót, hol jelölje meg
gombostűkkel a szükséges igazításokat. Tudtam, hogy rég nem
lenne szabad itt lennem, de egyelőre képtelen voltam elszakadni
az asszonytól. Egész délután édesanyámról és a francia
rokonairól beszélgettünk, és elmeséltem neki, hogy egyszer
nagyon szeretnék elutazni Itáliába, és megtekinteni a
Sixtus-kápolnát.
Repült az idő, a szabó elvégezte az utolsó öltéseket, és már be
is esteledett. El kellett ismernem, az öltözékem pazar lett: a
zsabós fehér ingmellel, a selyemcilinderrel és a kravátlival úgy
festettem, mint egy nagyvárosi iparmágnás fia. Winfield
kölcsönadta az egyik, ékkövekkel díszített arany zsebóráját,
mely remekül illett az aranyozott díszgombjaimhoz. Ennél
jobban már aligha nézhettem volna ki embernek, és ezt
roppantul élveztem, pedig szégyenkeznem kellett volna.
Bridget mesterkélt bájjal mosolygott, amikor a kezemet
nyújtottam, és felsegítettem őt a hintóba. Gazdagon redőzött,
súlyos szoknyát viselt, hasonlót ahhoz, amiben ráakadtam, csak
ezúttal nem fehéret, hanem barackrózsaszínt. A krémszínű
selyemháló-díszítéstől a lány egy európai festményen
megörökített táncoshoz, vagy még inkább egy óriási
süteményhez hasonlított. Vihogva úgy tett, mint aki megbotlik,
és ezzel az ürüggyel a nyakam köré fonta a karját.
– Mentsen meg újra, kedves uram! – kacagott, én pedig azzal
nyugtattam magam, hogy szerencsére csak pár óráig kell őt
szórakoztatnom.
Ugyanis eltökéltem, hogy hiába szerettem meg annyira Mrs.
Sutherlandet, akkor is kihasználom a báli forgatagot, hogy
eltűnjek a család szeme elől, és visszatérjek a parkba.
Rövid kocsikázás után egy másik, tekintélyes méretű családi
otthonhoz értünk. Masszív, erődítményszerű kőépület volt, de a
sok ablak vidámabbá tette az összhatást. Kisegítettem Bridgetet
a hintóból, és megindultunk a bejárat felé.
Emberi életemben több bálon is részt vettem, de azok nem
értek fel New York City estélyeihez.
Miután beléptünk, egy lakáj elvette a köpenyemet és a
cilinderemet, és – mivel ez nem Mystic Falls volt, ahol mindenki
ismert mindenkit – kaptam egy számmal ellátott cédulát, hogy
távozáskor visszaigényelhessem a holmimat. A bálteremig a
képmásunkat ezerszeresen visszaverő, óriási ezüsttükrökkel
kirakott, gyertyákkal és csillárokkal megvilágított, hosszú
folyosó vezetett, mely úgy tündökölt, mint Versailles a
képzeletemben.
A sarokban nagyzenekar játszott, a hegedűsök, csellósok és
fúvósok egytől egyig fekete frakkot viseltek. A helyiséget
színükig megtöltötte a táncosok pompás kavalkádja. A fiatal
hölgyek csuklóján, amikor kecsesen felemelték a kesztyűs
kezüket, gyémánt karperecek villantak, és pörgő szoknyáik a
vérvöröstől a csillámló aranyig minden elképzelhető színben
pompáztak. A zenekar épp egy tempós mazurkát játszott, a
tüllszoknyák a zene ritmusára suhogtak, és velük egyszerre, mint
a tó felszínére szórt virágszirmok, lebegtek a necc-, tüll- és
csipkedíszek s a legfinomabb selyem alsószoknyák.
A látvány önmagában is elég szédítő volt, de az illatokkal
együtt végképp letaglózott: a drága parfümök és az óriási
vázában elrendezett egzotikus vágott virágok illata a puncs és a
veríték szagával vegyült, ám még így is megéreztem, hogy hála
egy gondatlan szobalánynak, a közelben vérzik valaki a
ruhájában felejtett tű okozta apró szúrástól.
– Úgy illik, hogy tánckártyát hozzon a hölgynek! – súgta
Lydia a fülembe, mert ahogy ott álltam, elképedve az elém
táruló jelenettől, tanácstalannak tűnhettem.
– Az ott csak nem... Adelina Patti? – meredtem egy csinos
dámára, akit rajongók egész hada vett körül. – Az
operaénekesnő?
Fényképen már láttam őt, apánk fontosnak tartotta, hogy a
fiai megismerjék az itáliai kultúra múltját és jelenét.
– De – forgatta Bridget unottan a szemét, és durcásan
dobbantott a csinos szaténtopánkába bújtatott lábával. – Ott
pedig Gunther polgármester, amott meg John D. Rockefeller...
folytassam, vagy odakísér végre a helyemre? Alig várom, hogy
megtudjam, kik kérnek fel táncolni!
Lydia köhécselt, valószínűleg a feltörő nevetését igyekezett
udvariasan elfojtani.
– Délen – suttogtam alig mozgó ajakkal – illetlenségnek
számít, ha a hölgy egy-két táncnál többre elígérkezik mással a
kísérőjén kívül.
Lydia kesztyűs kezével leplezte a mosolyát, és így felelt:
– Úgy hallottam, hogy Délen még mindig járják a francia
négyest, és az estélyeiken mellőzik a társasjátékokat. Érezze jól
magát, Mr. Salvatore! – intett, s azzal elsiklott a tömegbe.
Margaret halványan rám mosolygott. A férjébe, Wallybe
karolt, egy alacsony, cvikkeres, feltűnően hajlott hátú fickóba,
akit azonban egyből megszépített az arcán szétáradó ragyogó
öröm, amikor a felesége a fülébe súgott valamit. Féltékenység
hasított belém. Én magam soha nem fogom megtapasztalni,
milyen, amikor egy összeszokott pár félszavakból érti egymást.
A zenekar valcerre váltott.
– Nekem meg még mindig nincs táncrendem – biggyesztette
le Bridget az alsó ajkát.
– Hölgyem – hajoltam meg felé a kezemet nyújtva,
magamban sóhajtva.
Legalább jól táncolt, majdhogynem örömömet leltem benne,
ahogy végigsuhantunk a parketten. A valcer néhány percére
elfelejtettem, ki vagyok valójában, elhittem, hogy egyszerű,
frakkos úrfi csupán, aki gyönyörű emberekkel teli bálteremben
forog körbe-körbe. Bridget felnézett rám a zöld szemével, minek
köszönhetően rövidke időre abba is beleéltem magam, hogy ő
Callie, aki él és virul, és elnyerte a jól megérdemelt boldogságot.
Amikor a zene elhallgatott, az illúzió semmivé vált.
– Vezessen ki a parkett szélére! – nyafogott Bridget. – Azt
akarom, hogy mindenki lásson minket!
Elráncigált az étkezőhelyiség mellett, ahol ínycsiklandozó
finomságok kellették magukat. Gusztusos fagylaltok egzotikus
gyümölcsből, valódi bécsi kávé, tejes-rumos zselé, parányi
csokoládés sütemények, és a vendégek mindezt
kristálypoharakban sorakozó pezsgővel öblíthették le. Akinek
nem volt elég a nassolnivaló, az a fürjtől a libáig mindenféle
húsból válogathatott – ezeket is apró katonákra vágták, hogy a
táncos gyorsan bekaphasson pár falatot, és már suhanhasson is
vissza a parkettre.
Ismét azt kívántam, bárcsak emberi étellel élnék. Mit volt
mit tenni, elkortyoltam egy pohár pezsgőt.
– Hilda! Hilda! – kiáltott Bridget harsányan.
A hívásra egy rózsaszín ruhás, szép lány elfordult a férfi
kísérőjétől, és amikor meglátta a legfiatalabb Sutherland sarjat,
felderült az arca. A következő pillanatban engem mért végig.
– Ő itt Stefan Salvatore – mutatott be Bridget. – A
megmentőm! – húzta ki magát.
– Mademoiselle – biccentettem, és ajkammal lágyan
súroltam a lány felemelt ujjait.
Bridget féltékeny volt, egyszersmind büszke is, amiért ilyen
gáláns lovagja van.
– Brooklyn Bridgey! Ki ez itt, a barátod? – oldalazott oda
hozzánk egy huncut szemű, szélesen vigyorgó, jól öltözött, fiatal
férfi.
Sasorra volt és göndör, fekete haja, de az arcán éktelenkedő
vöröses foltok rontották az összhatást.
– Ó Stefan Salvatore – mutatott be ismét Bridget, éppen
olyan fontoskodón és rátartin, mint az imént Hildának. – Ő
sietett a segítségemre, amikor elájultam a parkban.
– Nagyon örvendek! Abraham Smith vagyok, de hívjon csak
Bramnek!
A fickó megragadta a kezem, és jó erősen megrázta.
– Ez nagy pimaszság volt tőled, Brooklyn Bridgey! Kísérő
nélkül megszökni a bálról! – ingatta a felemelt mutatóujját
oktatólag Bram.
– Brooklyn Bridgey? – kaptam fel a fejem értetlenkedve.
– Kérem, a Brooklyn Bridge lesz minden idők leghosszabb és
legfantasztikusabb függőhídja! – lelkendezett Bram. – Gondolja
csak el, nem kell többé komppal járni, egyszerűen
átkocsikázhatunk majd az East Riveren!
– Ó, odanézzenek! – sikkantott Bridget, és nem éppen
úrihölgyhöz illően, feltűnően mutogatni kezdett. – Ott van Lydia
meg az udvarlója! Menjünk oda hozzájuk!
Szabadkozva elbúcsúztam Hildától és Bramtől, miközben
Bridget vasmarokkal megragadott, és ellentmondást nem tűrően
hurcolt magával a testvére felé.
Az itáliai grófot Lydián kívül más csodálok is körbevették. A
tömegben csak pillanatokra láttam fel-felvillanni hollófekete
haját és remekbe szabott fekete frakkját. Egy történettel
szórakoztatta a hallgatóságát, hányaveti modorban gesztikulált.
És akkor megcsillant az ujján a gyűrű...
Pillanatokkal azelőtt tudtam az igazat, hogy megfordult.
Mintha csak várt volna rám. Amennyire tőlem tellett,
igyekeztem leplezni a megdöbbenésemet, amikor a bátyám
jégkék szemébe néztem.
 7.

M inden izmom megfeszült. Az idő mintha megállt volna,

amikor kihívóan egymás szemébe néztünk, arra számítva,
hogy a másik majd elárulja magát. Egyre növekedett bennem a
düh, alig bírtam türtőztetni magam.
Mikor utoljára láttam Damont, karóval a kezében,
lesoványodva, s a hosszas raboskodástól beesett arccal
magasodott fölém, miután megölte Callie-t. Most viszont újra a
régi volt, jóképű fiatal férfi, aki a szobalányoktól a
nagymamákig minden nőt levett a lábáról. Simára borotvált
arcával, választékos öltözetével kifogástalanul játszotta az
itáliai gróf szerepét. És az emberét. Minden jelenlevőt az orránál
fogva vezetett.
Felvonta az egyik szemöldökét, és a szája sarka mosolyra
húzódott, ami a külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy örül az új
ismerősnek.
Én persze jól tudtam, mi zajlik benne valójában: sütkérezik a
játéka sikerében, miközben lesi minden rezdülésemet, s várja,
hogy elveszítsem az önuralmamat.
– Stefan Salvatore, hadd mutassam be Damon DeSangue
grófot! – szólalt meg Lydia, mire a testvérem szertartásosan
meghajolt.
– DeSangue... – ismételtem.
 – DeSangue gróf – helyesbített Damon barátságosan, olasz
akcentust mímelve.
Elmosolyodott, s kivillantotta hibátlan fehér fogait.
Ez nem lehet igaz, dühöngtem magamban. Épp ide, New
Yorkba vetődött, és pont az ártatlan, jóhiszemű Sutherlandék
körül ólálkodik? Vajon követett, vagy nálam hamarabb
érkezett? Ahhoz, hogy kivesse a hálóját szegény Lydiára, kellett
némi idő, latolgattam. És úgy tűnik, beférkőzött már az egész
New York-i elit kegyeibe. Lehetséges ez, hogy ebben a népes
városban puszta véletlenségből akadt mindkettőnknek ugyanaz
a család az útjába?
Damon, noha a hideg, gúnyos mosoly még mindig nem
olvadt le teljesen az arcáról, most úgy méregetett, mintha meg
akarná fejteni, mit gondolok.
– Stefan, Damon, egyszerűen tudtam, hogy maguk olyanok
lesznek, mint két testvér! – ömlengett Bridget.
– Nos, akkor – szólt némi éllel a hangjában Damon –,
örvendek, kedves öcsém! És honnan származik, Stefan?
– Virginiából – feleltem kurtán.
– Valóban? Nemrég New Orleansban voltam átutazóban, és
megesküdnék rá, hogy láttam egy embert, aki megszólalásig
hasonlított magára! Járt ott mostanában?
Lydia, dagadó kebellel, közelebb hajolt, Bridget meg bőszen
bólogatott Damon minden szavára. Bram és Hilda is tátott
szájjal figyelte őt, én meg olyan erővel szorongattam a
pezsgőspoharamat, hogy csoda, hogy össze nem tört.
– Nem – ingattam a fejem –, nem jártam arrafelé.
Akkor szinte bántón csendült fülembe az ezüst vidám
csörömpölése. Ott álltam több száz ember között, éles
evőeszközök közelében, velem szemben egy nagyon dühös,
kiszámíthatatlan vámpírral.
– Érdekes – jegyezte meg Damon. – Akkor talán a
közeljövőben ellátogathatnánk oda együtt. A város híres a
remek cirkuszáról.
A zenekar újabb pattogós dalba kezdett, de ez már
háttérzajjá tompult számomra, az önfeledt bálozók a ködbe
vesztek.
Csak mi ketten voltunk, Damon és én, farkasszemet nézve
egymással.
– Ha egyetlen rossz mozdulatot mersz tenni... – sziszegtem a
fogaim közt olyan halkan, hogy csak ő hallja, s közben
önkéntelenül is leszegtem a vállam, megfeszítettem az izmaimat,
és támadóállást vettem fel.
– Ne is képzeld, hogy le tudsz győzni – acsarkodott Damon, és
félém magasodva kihúzta magát.
A mellettünk álló emberek hol egyikünkre, hol másikunkra
néztek, halványan ugyan, de érezték, hogy valami nincs rendjén.
– Megszomjaztam – jelentettem ki, miközben továbbra is
álltam a tekintetét, és azon törtem a fejem, miként fogom az új
barátaimtól távol tartani. – Nem tartanának velem?
– Pompás! De még mennyire! – helyeselt Bram, remélve,
hogy ezzel megtöri a feszültséget.
– Pompás! – utánozta a bátyám gunyorosan Bram
hanghordozását. – De hív a kötelesség meg a mazurka.
Felkérhetem? – fordult Hildához.
– Ó, nagyon szívesen mennék, de Bramnek megíg...
Már emelte volna a csuklójára erősített táncrendet, de aztán
megkövülten bámult – nem a beosztására, hanem Damon
szemébe. A bátyámra néztem, és akkor nyilvánvalóvá vált:
bűvöli a lányt, mert így akarja fitogtatni mindenki, de főleg
énelőttem a hatalmát.
Ezzel akart üzenni nekem.
– De biztosan nem bánja – vonta meg a vállát hirtelen a
lány, és Damonba karolt.
A bátyám elvezette őt a parkett felé, és a válla fölött
hátranézve, egy mosollyal kivillantotta a szemfogát.
– Bárcsak én is ilyen sármos lennék! – sóhajtott fel
bánatosan Bram. – Bomlanak utána a hölgyek!
Lydia finoman elpirult. Nem nézett Hilda után, és az arca
egyáltalán nem tükrözött aggodalmat. Higgadtan állt, abban a
szilárd meggyőződésben, hogy a szerelme szívében elfoglalt
helyét nem veheti át senki. Szóval, állapítottam meg, a bátyám
őt is elbűvölte. Ezek szerint nagyon rövid idő alatt irtózatos Erőt
halmozott fel.
– Hol ismerkedtek meg? – érdeklődtem higgadtan, mintha
csupán társalogni óhajtanék.
– Ó, annyira romantikus történet! – sietett a válasszal a nővére
helyett Bridget. – Majdnem olyan romantikus, mint az, ahogyan
maga talált rám, aléltan, a parkban!
– Engedd a testvéredet is szóhoz jutni, Bridgey! – intette le a
kotnyeles lányt Bram.
Lydia elmosolyodott, és egyszerre semmivé olvadt minden
belé sulykolt udvariasság és kimért jó modor.
– Tényleg olyan volt, mint egy tündérmese! – kezdett bele
révetegen. – Eleredt az eső. Hirtelen felhőszakadás tört ki, pedig,
tisztán emlékszem, hogy közvetlenül előtte száz ágra sütött a
nap. Anyám és én nem számítottunk rá, így bőrig áztunk, még az
új kalapom is tönkrement! Vásároltunk ezt-azt, csomagokat
cipeltünk, és féltünk, hogy azok is eláznak. Vagy tucatnyi hintó
elhajtott előttünk, de egy sem állt meg. Aztán az egyiknek
váratlanul kinyílt az ajtaja, és felém nyújtva a kezét, ott állt ő –
érzékenyük el a lány. – Felajánlotta, hogy átül a bakra, de végül
együtt utaztunk.
Bram helytelenítőleg ciccegett, Lydia pedig bájosan
bazsalygott.
– Tudom, tudom... – vonogatta a vállát. – „Ne szálljunk be
idegen férfi hintójába.” Könnyelműek voltunk. De mikor olyan
udvarias volt, és lehengerlő... és olyan kellemesen telt a
kocsikázás... mire feleszméltünk, újra előbújt a nap.
A fejemben egymást űzték a kérdések. Vajon Damon
megigézte az összes manhattani kocsist, hogy ne vegyék fel
Lydiát és az anyját? Lehetséges egyáltalán egyszerre ennyi
embert megbűvölni? Na és, az eső? Csak a szerencsén múlott,
vagy... Az időjárást csak nem tudja befolyásolni! Ha erre is
képesek lennének a vámpírok, hallottam volna róla Lexitől vagy
Katherine-től, győzködtem magam.
Tüzetesen tanulmányoztam Lydiát. Nyakában csak egy
keskeny, gyönggyel díszített szalagot viselt, így jól láttam, hogy
a bőre sima, fehér, harapásnak semmi nyoma. Rendben,
állapítottam meg, Damon nem táplálkozik belőle. De akkor
vajon mit akar tőle?
– Az imént valaki felvetette, hogy igyunk... ? – idézte fel
Bram reménykedőn, és összedörzsölte a két tenyerét. – Magam is
szörnyen megszomjaztam!
– A szomjúság valóban szörnyű tud lenni – bólintottam –, de
most kérem, bocsássanak meg egy pillanatra! – mentettem ki
magam, s választ sem várva, utat törtem a mit sem sejtő
táncosok közt, hogy megtaláljam a bátyámat, mielőtt eszébe jut
feltépni valakinek a torkát.
 8.

H amarosan fel is bukkant, légies kecsességgel vezette Hildát

a táncparketten. Valahányszor összeértek az ujjaik, a lány
teste ívbe hajlott, és a szükségesnél közelebb lendült hozzá. A
többi hajadon irigyen leste őket; titkon mind azt remélték, hogy
a „gróf” következőnek őket kéri fel. Damon úgy tett, mintha
minden figyelmét a partnerének szentelné, de néha egy-egy
mosoly erejéig felnézett.
Türelmetlenül vártam a valcer végét, és azt kívántam, bár
lenne erőm megbűvölni a zenészeket, hogy idő előtt fejezzék be.
De hiába, Damonnal ellentétben, én nem remélhettem, hogy ily
ínséges táplálkozás mellett másokra kényszeríthetem az
akaratomat.
Miután végre az utolsó akkord is elhalt, odarontottam a
bátyámhoz.
– Ó, elnézést, le akarja kérni a hölgyet? – kérdezte
ártatlanságot színlelve, s állával Hilda felé bökött. – Biztos
vagyok benne, hogy szívesen táncol önnel is. Persze, ha Ön ezt
akarja.
A lány teljes tanácstalanságban nézegette a táncrendjét.
– Menjünk inni! – vetettem oda Damonnak, és megragadtam
a könyökénél fogva.
– Magam is éppen erre gondoltam – felelte alig észrevehető,
gúnyos színezettel, majd csettintett a lánynak, akár egy
kutyának.
– Hilda...?
– Őt hagyd békén! – parancsoltam rá.
– Jó – forgatta Damon a szemét. – Akkor megteszi egy
felszolgáló is.
Végül engedelmesen tűrte, hogy megragadjam,
keresztültaszigáljam a tömegen, majd az étkezőhelyiségen és a
könyvtáron átcsörtetve egy gyéren megvilágított
dolgozószobába lökjem.
– Mi az ördögöt keresel itt? – estem neki, amikor végre
kettesben voltunk.
– Próbálnám jól érezni magam – felelte színpadias
sértettséggel.
Most, hogy már nem kellett szerepet játszania, az akcentusa
egyből elillant.
– Figyelted az ételkínálatot? A lazac egyenesen Skóciából
jött! És Adelina Patti is itt van! Apa bele is halna, ha látná! Ó, de
várjunk csak! – csettintett az ujjával. – Hiszen már meghalt! Sőt,
mi több, te ölted meg!
– Miután ő próbált megölni minket! – feleltem, ökölbe
szorítva a kezem.
– Helyesbítek, miután sikeresen lelőtt mindkettőnket.
Halottak vagyunk, Stefan! – vigyorgott rám Damon.
Körözni kezdett körülöttem, látszólag céltalanul, mintha
csak a pompás berendezésben gyönyörködne, mégis óhatatlanul
azt a képet idézte bennem, ahogyan New Orleansban, Gallagher
cirkuszában a pumát kerülgette. Felvett egy szobrocskát,
forgatta a kezében, de a szemét közben nem vette le rólam.
Felébredt bennem a területét védő ragadozó ösztöne, és
akaratlanul is megfeszítettem a vállamat.
– Válaszolj, Damon! Mit keresel itt? – kértem számon újra.
– Amit te, öcsikém. Új életet akarok kezdeni, távol az
otthonomtól, a háborútól, a tragédiáktól és minden mástól, ami
elől a magunkfajták menekülnek. New Yorkban pezseg az élet.
Így hát úgy véltem, ha jó a testvéremnek, jó lesz nekem is.
– Szóval követtél – állapítottam meg. – Hogyan?
– Messziről bűzlesz! – közölte megvetőn Damon. – Ne játszd
a meglepettet! Mindenkinek van szaga, mi pedig vadászok
vagyunk. Meg aztán, amikor eljutottál a keleti part feléig, nem
volt nehéz rájönni az úti célodra. Így hát tettem róla, hogy én
érjek ide hamarabb. Nincs az a vonat, ami gyorsabban száguld,
mint én lóháton. Persze, nem egy ló hátán. Néhány belepusztult
a hajszába. Például a te szegény, szegény Mezzanottéd.
– De miért, Damon? – kérdeztem, ügyet sem vetve az újabb
szúrásra. – Miért követtél idáig?
A bátyám szeme elkeskenyedett, és egyszerre a lelke
mélyéből felfortyanó harag izzott benne.
– Hát nem megmondtam, Stefan, hogy ha már megáldottál
az örök élettel, azzal fogom tölteni, hogy véget nem érő pokollá
tegyem a tiedet? Csak nem hitted, hogy ilyen gyorsan
megszegem az ígéretemet?
A bátyámnak korábban is voltak dühkitörései, melyek, mint
a nyári vihar, mindig hirtelen erővel zúdultak bárkire, akit értek,
de ugyanolyan gyorsan el is múltak, és nemsokára nagy vidáman
fizette a köröket a kocsmában.
Most azonban nem csillapodott le, és minden haragja rám
irányult.
Elkaptam a tekintetem, hogy ne lássa benne a fájdalmat s a
bűntudatot, és úgy kérdeztem:
 – Mit akarsz Lydiától? Neki mi köze van mindehhez?
– Ah, Lydia – sóhajtott fel Damon, színlelt vágyakozással a
hangjában. – Ugye, milyen bájos? A legjobb parti a három nővér
közül. Nem mintha Margaret nem lenne ugyanolyan vonzó, de ő
az én ízlésemnek túl mogorva, meg hát, házas – rázta a fejét. –
Ott van viszont Bridget! Micsoda lendület, micsoda hév...
És akkor, mintegy varázsütésre, a közelből megütötte
fülünket a jól ismert kényeskedő nyávogás:
– Nem látta valaki Stefant?
– ...és micsoda idegesítő hang! – fejezte be Damon
elfintorodott arccal a mondatot. – A helyedben, öcskös,
elbűvölném, hogy maradjon csendben. Az egész világnak
szívességet tennél vele.
– Feltehetően – mondtam fogcsikorgatva – már jó ideje
beférkőztél Sutherlandék bizalmába!
– Úgy hiszed? – kérdezett vissza unottan Damon, miközben
ide-oda fordítgatta a szobrocskát az asztalon, mintha az lenne a
legnagyobb gondja, melyik szögből néz ki a legelőnyösebben. –
Szegény lány bőrig ázott. Nem mesélte? Pedig imádja! Lehet,
hogy komolynak mutatja magát, de valójában ugyanolyan naiv,
ábrándos lélek, mint a többi! Hirtelen vihar a semmiből, száraz
hintó a szegény kis Lydiának... aki történetesen nagyon-nagyon
gazdag... akit a széltől is óvtak egész életében, ezért gyanútlan, a
családja pedig kedves és vendégszerető...
– Ááá, a cselszövés nagymestere! Aki irányítani akarja mások
sorsát! – biggyesztettem le az ajkam.
– És irányítom is – bólintott Damon. – Mit gondolsz, kinek
köszönhetően találtad meg Bridgetet? – kérdezte, olyan közel
hajolva, hogy az orrunk majdnem összeért. – Ki sebesítette meg,
persze szándékosan nem halálosan, hogy a kiszámítható balek, a
jó öreg Stefan ráleljen? Az öcsikém, aki megfogadta, hogy többet
nem iszik embervért, és akiről én aztán tudom, hogy inkább
megmenti a bajba került fiatal hölgyet, mint hogy végezzen
vele?
Végigfutott a hátamon a hideg.
– És, feltételezem, mondanom sem kell, előtte az egész
családot elbűvöltem, hogy fogadjanak kedvesen, és hívjanak be –
fejezte be hanyag legyintéssel, mintha ez semmiség volna.
Csüggedten sóhajtottam, végre mindent értettem. Hát
persze! Megigézte a családot! Nem tudtam mire vélni, hogy
Sutherlandék oly buzgalommal marasztaltak. Gondolhattam
volna, hogy valami nem stimmel! Hiszen hogy is történhet meg,
hogy egy olyan befolyásos ember, mint Winfield, bebocsát az
otthonába egy idegent, egy csavargót, és még csak ki sem
faggatja a családjáról és az ismerőseiről? Aki ekkora vagyonnal
bír, rendszerint nagyon elővigyázatosan megválogatja, hogy
kiket enged közel magához. Mrs. Sutherland pedig, a gondos
anya, milyen könnyelműen szorgalmazta, hogy kísérjem el őt és
a lányát a parkba! Noha nem ez volt a legmegfelelőbb időpont,
akaratlanul is eltűnődtem azon, vajon valóban megkedvelt-e
engem, vagy az is csak a bátyám befolyásának tudható be.
– Mit forgatsz a fejedben, Damon? – szegeztem neki a
kérdést.
Tehát, gondoltam közben magamban, már megint ugyanoda
lyukadtunk. Itt állunk egymással szemben, csak most már
megértettem, mennyire veszélyes, és milyen elszántan akar
bosszút állni rajtam.
– Ugyan, Stefan, semmi rosszat! – vigyorgott, majd egy
lépést hátrált, és széttárta a kezét. – Gondolj csak bele! Lydia
már belegabalyodott a hálómba, Bridget meg rajong érted...
Feleségül vesszük őket, és ahogy mindig kívántad, ismét együtt
leszünk, mint testvérek, az örökkévalóságig... vagy legalábbis,
amíg ők élnek.
– Nem veszem feleségül Bridgetet! – tiltakoztam.
– Ó, dehogynem! – felelte negédesen Damon.
– Nem, biztos, hogy nem! – makacskodtam. – Még ma este
elmegyek New Yorkból!
– Itt maradsz, és feleségül veszed Bridgetet – sziszegte a
bátyám az arcomba –, vagy egyenként végzek mindenkivel, aki
itt van!
Halálosan komolyan gondolta. A fesztelen, tréfálkozó,
nemtörődöm Damon odalett, ismét az izzó harag beszélt belőle.
– Nem vagy rá képes – morogtam. – Annyira még te sem
vagy erős, hogy ekkora tömeggel elbírj.
– Valóban?
A válla fölött csettintett, mire egy szobalány, mint aki
mindvégig csak erre a jelre várt, benyitott a szomszédos
helyiségből. A nyaka sállal volt körbetekerve, hogy elfedje a
korábbi táplálkozás nyomait. Damon állával az ablak felé intett,
mire a lány határozott léptekkel az ablakhoz ment, és kinyitotta.
– El tudom bűvölni Bridgetet az egész ostoba társaságával
együtt, hogy ugorjon le az erkélyről – fenyegetőzött Damon.
– Nem hiszem el! – válaszoltam mímelt hidegvérrel.
Elvégre eddig csak Lexitől láttam, hogy egynél több emberre
tudott hatni egyszerre, Damon pedig sokkal fiatalabb volt nála.
– Vagy – folytatta a bátyám – egyenként becserkészem őket,
és feltépem a torkukat. Nekem egyre megy.
A lány felállt az ablakpárkányra, és már mászott volna
kijjebb.
– Gazember! – motyogtam, és sietve visszahúztam szegényt,
mielőtt a mélybe veti magát. – Kifelé! – mordultam rá, és magam
sem tudtam, hogy most bűvölöm-e őt vagy sem.
Mindenesetre a riadt teremtés, miután kikerült Damon
hatása alól, egyszerre zavartnak és rémültnek tűnt, és szipogva
kiviharzott a helyiségből.
– De miért? – kiáltottam a bátyámra, amikor magunkra
maradtunk. – Miért akarod elvenni Lydiát, és miért olyan fontos
neked, hogy én elvegyem a húgát?
– Nos, ha már örökké fogunk élni, adjuk meg a módját –
vont vállat Damon. – Meguntam, hogy csak vándorlok egyik
helyről a másikra, egyik embertől a másikig, egyik
táplálékforrástól a másikig, és nincs otthonom! Ha feleségül
veszem Lydiát, gazdag leszek! Seregnyi szolga lesi majd minden
szeszélyemet, és csillapítja az étvágyamat – nézett rám kihívón.
– Vagy azt is megtehetem, hogy fogom a hozományt, és eltűnök.
Akárhogy is, annál, ahogy most élek, mindenképpen jobb lesz!
Winfieldnek a bőre alatt is pénz van!
– De miért rángatsz bele engem is? – kérdeztem egyszerre
nagyon fáradtan. – Ha már az minden vágyad, hogy embereken
gázolj keresztül, miért nem egyedül teszed?
– Egyelőre elégedj meg annyival, hogy megvan rá az okom –
közölte Damon torz vigyorral.
Elkeseredetten ingattam a fejem. Az ajtó előtt egy
szerelmespár haladt el, kart karba öltve, félreeső helyet kerestek,
ahol válthatnak pár szót nyugodtan. Mögöttük ott táncolt a
mulató tömeg, a zene akkordjai összemosódtak a nevetésekkel és
a földön pattogó cipősarkak zajával. A téboly határán inogva
bámultam magam elé. A vidám zűrzavarból kiszűrődött Winfield
mennydörgő hangja, amint épp a kapitalizmus alapjaiba vezeti
be a hallgatóságát.
 – És mit akarsz tenni velük? – kérdeztem.
Winfield Sutherland várható élettartama drasztikusan
lerövidül, ha vejéül fogadja a bátyámat, és Lydia kilátásai sem
lesznek túl kecsegtetők.
– Ha meglesz a pénz? Bahhh, mit tudom én! – vont vállat a
bátyám. – Úgy hallom, San Francisco izgalmas hely. De az is
lehet, hogy európai körutazásra indulok, hiszen neked mindig is
ez volt a nagy álmod!
– Damon... – ellenkeztem volna, de félbeszakított.
– Vagy, ha úgy tartja kedvem, itt maradok, és úgy élek
majd, mint egy király. Teszem, ami jólesik...
Már láttam is lelki szemeim előtt a rémképet, amint Damon
zabolátlanul éli ki gyilkos vágyait a Sutherland családon...
– Ezt nem hagyom! – szögeztem le.
– Mi ez a nagy aggályoskodás? – kérdezte a testvérem. –
Elvégre nem én rendeztem ámokfutást New Orleansban! Hány
holttestet is hagytál magad után, öcsikém?
– Azóta megváltoztam! – jelentettem ki a szemébe nézve.
– Ó, hát hogyne! – gúnyolódott. – Csak úgy, hirtelen?
Vagy... óóó... – színlelt egy pillanatra tűnődést, miután széles
vigyor ült az arcára. – Lydiáról van szó, ugye? Már megint ki
akarsz ütni a nyeregből, igaz? Mindig arra fáj a fogad, ami az
enyém! Így volt Katherine-nel is!
– Sosem szerettem Katherine-t! – jelentettem ki. – Úgy nem,
ahogyan te.
Persze vonzódtam hozzá – ugyan kit hagyott volna hidegen?
Gyönyörű volt, elbűvölő és kacér. Damont nem zavarta a sötét
oldala, sőt, még tetszett is neki. Én viszont a szédítő bűbáj
hatása alatt egyszerűen csak megfeledkeztem róla, hogy vámpír,
és amikor a vasfű kitisztította az elmémet, és szembesültem a
valós énjével, viszolyogtam tőle. Bebizonyosodott, hogy minden
mélynek tűnő érzésem iránta szemfényvesztés eredménye volt.
Damon viszont akkor sem szűnt meg szeretni őt.
– És Lydiát sem szeretem – mondtam. – De attól még nem
akarom, hogy neki, vagy bárki másnak, baja essék!
– Akkor tedd szépen, amit mondok, és mindenki életben
marad. De ha egyszer is ellenszegülsz... – Damon itt végighúzta
az ujját a torkán –, a te lelkeden szárad a haláluk!
Egy pillanatig csak némán farkasszemet néztünk.
Megesküdtem, hogy soha többé nem ártok egyetlen embernek
sem, és nem hagyom, hogy bárkinek bántódása essék miattam.
Csapdába kerültem, oly reménytelenül, mint amikor vasfűbe
áztatott kötelekkel megbénítva a cirkusz fogságában sínylődtem
– és a bátyám ezt nagyon jól tudta.
– Mit akarsz? – sóhajtottam. – Mit kell tennem?
 9.

T izenöt perccel később ott álltam a bátyám mellett a parkett

szélén, és vártuk, hogy véget érjen a valcer. A nők
szoknyája tökéletes összhangban hullámzott a zenével, a
táncosok önfeledten forogtak, a leghalványabb fogalmuk sem
volt róla, hogy két veszedelmes gyilkos vegyül el köztük.
– Csak tedd, amit mondtam! – sziszegte Damon, alig
észrevehető szájmozgással.
– Menj a pokolba! – feleltem hasonlóképpen, és közben
rámosolyogtam Margaretre, aki épp elhaladt előttünk.
– Már jártam ott, de nem volt igazán kedvemre való! – felelte
a testvérem, majd egy arra járó pincér tálcájáról levett két teli
pezsgőspoharat, és az egyiket a kezembe nyomta.
– Csakhogy megvan! – hasított a fülembe Bridget
sivalkodása.
A lány odafutott hozzám, hevesen az izgatottságtól, s fel-le
pattogó hatalmas ruhájával egy óriási medúzára emlékeztetett.
– Miről beszélgettek ennyi ideig? – ragadta meg a karomat. –
Rólam?
Megpördültem a sarkamon, és végigmértem. Hiába volt
szép, mert éretlen, csak magával törődő, folyamatos figyelmet
hajszoló viselkedése taszítóvá tette. Halált azonban mégsem
érdemelt. Épp elég ember pusztulásáért lettem felelős
vámpírlétem korai szakaszában. Az akkortájt elkövetett
bűnöket nem tudom meg nem történtté tenni, de, szögeztem le
magamban, a Sutherland családot még meg tudom menteni
Damon bosszújától! Legalább az ő vérük ne tapadjon a
kezemhez!
– Igen, önről – bólintottam, majd az utolsó cseppig
kihörpintettem a pezsgőt, és intettem a pincérnek egy újabb
adagért.
– Figyelmet kérek! – kocogtatta meg bátyám ezüstkanállal a
poharat, mire a házigazda, Reginaid Chester, csodálkozva
lemerevedett.
A zenészek sem tudták mire vélni a felszólítást, de letették a
hangszereiket. Mrs. Chester először dühösen nyújtogatta a
nyakát, keresve a gazembert, aki meg merte zavarni az estélyét,
de amikor meglátta, ki a tettes, hirtelen nyugalom szállta meg, és
úgy sugárzott az arca az örömtől, mintha Damon a tulajdon fia
volna.
Az emberek felénk fordultak, és a mellettük állókkal
sutyorogtak. Feltűntek köztük öregek, fiatalok egyaránt. A sok
dísztollal, ékkővel, hosszú csipkestólával és színes
selyemszoknyákkal úgy festettek, akár egy sereg trópusi madár
az állatkertben, amint a vacsoraidő tájékán a gondozót lesik,
hogy mikor hint végre magvakat közéjük.
Innen-onnan elcsíptem egy-egy beszélgetés foszlányait,
mindenki bőszen bizonygatta a szomszédjának, hogy ismeri a
grófot:
– Múlt héten vele vacsoráztam!
– Átjött Knoxékhoz egy italra, ott találkoztunk.
– Én ajánlottam neki szabót!
Nehéz lett volna megmondani, hogy mindemögött Damon
személyes varázsa áll, vagy a bűvölet. Újra felmerült bennem a
kérdés, hogy ha az utóbbi, akkor miként tett szert Damon újonc
vámpírként ekkora Erőre?
– A barátom és én szeretnénk bejelentést tenni – harsogta a
bátyám, visszaváltva a színlelt olasz akcentusra.
Lydia erre csendben kilépett a tömegből, és odasiklott
Damon mellé.
– Többen ismerik már önök közül annak történetét, ahogyan
Miss Sutherland és én először találkoztunk... én, az idegen, és ő, a
gyönyörű, bajba került fiatal hölgy...
A tömeg elbűvölve mosolygott, Hilda irigykedő
pillantásokat váltott a barátnőivel.
– És, minő véletlen, mellettem álló kedves barátom, Stefan
Salvatore pedig tegnap este megmentette Lydia húgát, a nem
kevésbé gyönyörű és bájos Bridget Sutherlandet. Az ő nevében
nem nyilatkozhatom – mondta, majd közelebb húzta magához
Lydiát, miközben, poharát emelve, továbbra is a tömeg felé
fordult de részemről szerelem volt első látásra. Az édesapjával
már beszéltem, így, mielőtt bárki elragadhatná tőlem, felteszem
a kérdést, noha a nevemen és az életen át tartó imádatomon túl
semmit nem ajánlhatok: Lydia, megtisztelne azzal, hogy hozzám
jön feleségül?
Azzal fél térdre ereszkedett.
– Mi a válasza, Lydia? – suttogta. A lány elpirult.
A bátyám sikerrel az ujja köré csavarta. Nem az a fajta
hajadon volt, akinek a leghőbb vágya, hogy százak előtt
tegyenek neki házassági ajánlatot, most mégis majd szétvetette a
boldogság.
– Természetesen, Damon, a legnagyobb örömmel! –
kiáltotta, és szerelmese nyaka köré fonta a karját.
 Szülei és testvérei ott álltak a tömegben. Margaret arcán
undor, megrökönyödés és értetlenség tükröződött. Együtt
éreztem vele, ugyanakkor csodálkoztam is: ezek szerint őt nem
bűvölte el Damon, hogy fogadjon el minket?
Bridget reakciója szintén emberi volt, de sokkal
szánalmasabb: a szeme színtiszta, perzselő féltékenységgel égett.
Talán egy hajszálnyit meg is könnyebbült; bízott benne, hogy a
nővére férjhezmenetelével már semmi sem állhat az ő frigye
útjába. Eléggé nyilvánvalóan látszott, hogy a legifjabb
Sutherland lány mindig is arról álmodott, hogy a tökéletes
udvarló így fogja megkérni a kezét, nyilvánosság előtt, beleértve
a barátait és a minél nagyobb létszámú, ámuló közönséget.
Az emberek, a várakozásnak megfelelően, lelkesen tapsoltak,
és akkor Damon, mintha engem is el tudna bűvölni,
jelentőségteljesen rám nézett. Bizonyos értelemben valóban
hatalommal bírt felettem. Tudtam, milyen feladat vár rám, így
felhajtottam a második pohár pezsgőt, és Bridget felé fordultam.
Átéltem már hasonlót. Mintha csak tegnap lett volna, hogy
miközben arra vágytam, hogy Charlottesville-ben tanulhassak,
egész nyáron Mystic Fallsban vesztegeltem, várva a háború
végét, és apám nyomására Rosalynnek udvaroltam. Alig akartak
engedelmeskedni a lábaim, amikor a kényszerű látogatásokra
tartottam, melyeket elszorult torokkal, kétségbeesett
tehetetlenséggel feszengtem végig. Nem akartam a lányt
feleségül venni, a szüleink határoztak helyettünk. Apám elvárta,
hogy egybekeljünk. Így hát, bár egyetlen porcikám sem kívánta,
eljegyeztem Rosalynt, és közelgett az esküvő, amihez szintén
nem fűlött a fogam.
Erre újabb kényszerházasság került kilátásba! De, ötlött fel
bennem, lehet, hogy ez is a jól megérdemelt büntetés része. És ha
ezzel életeket tudok menteni...
– Bridget – fordultam a rám erőszakolt menyasszony felé,
majd finoman meghajoltam, és emeltem rá a poharamat.
Erőt véve magamon, megmutattam azt a fajta déli
udvariasságot, amit a jenkik ritkán láthattak, és belekezdtem a
mondandómba:
– A legelső pillanattól kezdve, hogy...
... megláttam a majdnem élettelen, vérző tested a Central
Parkban, és kis híján végeztem veled...
– ...hogy legnagyobb szerencsémre magára találtam, amikor
szüksége volt rám, tudtam, hogy egymáséi leszünk. És, hála a
szülei nagylelkűségének, máris családtagnak érzem magam.
Bridget, kérem, tegyen engem ma este a világ legboldogabb
emberévé!
A lány visítása, miután gondosan átadta a puncsos poharát
Hildának, s a nyakamba ugrott, leginkább egy süldő malacéra
emlékeztetett.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Bram, még jobban
kivörösödve. – Tudtam, hogy maga rendes fickó, láttam én
azonnal!
A tömeg erre mennydörgő tapsviharban és hatalmas
éljenzésben tört ki, a pincérek pedig mindenkinek újabb pohár
pezsgőt osztogattak. Winfield Sutherlandet majd szétfeszítette
az elégedettség. A felesége arcára csendes derű ült ki, amiért
ezennel az összes lánya elkelt.
Egyedül Margaret rázta dühösen a fejét, de aztán úgy-ahogy
a testvéri büszkeség látszatát erőltette magára.
Az előtáncos óriási üveg pezsgőt hozatott, mely húszat kitett
a szokványosból, majd kiváló harcászati képességeit fitogtatva,
elvette a komornyikjától a kardját, s egy drámai suhintás után
gazdag habokban bugyborékolt elő a csillámló, aranyszínű ital.
– Még a héten tartsuk meg a kettős esküvőt! – vetette fel
Damon, kihasználva az általános izgatottságot. – Egész
életünkben ezeket a hölgyeket kerestük, miért is várnánk
tovább?
Valóban, gondoltam lemondón. Miért is várnánk?
Kezdődjön csak a bátyám játéka.
 10.

1864. november 6.
#

D amon visszatért, azaz valójában soha nem is került

távol tőlem. Mindvégig figyelt, tőrbe csalt, és a
háttérből mozgatta a szálakat. Ő a bábmester, én meg a
tehetetlen marionett, akit zsinóron rángat kénye-kedve
szerint.
Amíg szembe nem kerültem vele, nem is tudatosult
bennem, mennyire megkedveltem Sutherlandéket, akik
enyhítették a magányomat, és elhintették lelkemben a remény
magvait, hogy talán mégsem kell száműzetésben élnem. Nem
kecsegtettem ugyan azzal magam, hogy végleg velük
maradhatok, de annyival mégis, hogy ha a közelükben képes
vagyok megőrizni az önuralmamat, akkor talán mégsem kell
egyedül tengetnem az öröklétet.
Damon túlságosan jól ismert. A család tagjait
megbűvölte, hogy fogadjanak be, én viszont magamtól,
bármiféle ráhatás nélkül maradtam a közelükben.
Kisurranhattam volna reggel, elszökhettem volna a parkban,
vagy eltűnhettem volna a tömegben a bálban. De nem tettem,
mert, ahogy a bátyám valószínűleg előre sejtette, jólesett újra
 tartozni valahová, még ha csak néhány csalóka nap erejéig
is.
Damon terve elborzaszt, leginkább, mert nem tudom,
pontosan mi a célja. Miért éppen New Yorkot választotta?
Miért éppen Sutherlandéket? És miért akart mindenáron
engem is bevonni? Ha olyan ügyes, hogy ily könnyedén
besétált a család életébe, és az érkezésem előtt megtette az
előkészületeket, akkor most mi végre ez a felhajtás? Mi
szükség van a kettős esküvőre? Egyszerűen elvihette volna
Winfieldet a bankba, s ott megbűvölhette volna őt és a
pénztárost, hogy adják át neki a számlájáról a teljes összeget.
Talán emberként szeretne élni?
És azért akar házasságot kötni, hogy megvesse a lábát a
New York-i előkelő társaságban? Vagy más célja sincs,
mint engem kínozni?
Esetleg titok lappang a háttérben? Rejteget valamit, amit
még csak nem is gyanítok...
Kérdés kérdés hátán, és attól tartok, nem kapok választ.
Talán, majd amikor előkerül az első halott.
#

Hétfő délután ott álltam a valaha látott legimpozánsabb északi

stílusú ház tetőteraszán. Földszinti verandájáról karcsú, magas
oszlopok szöktek az ég felé, félig eltakarva a tekintélyes kaput,
melyhez oly elegánsan ívelt a hatalmas felhajtó, mint valami
vörös szőnyeg. A pincétől a padlásig aprólékosan, de a túlzásokat
sikeresen elkerülve kidolgoztak minden részletet. A hatalmas,
ovális alakú ebédlő, úgy láttam, pontosan úgy néz ki, mint a
Fehér Házban. A Fehér Ház. Az új fővárosunkban. Hasonlít a
Parancsnok Házához, mely illett egy olyan emberhez, aki a
Brooklyni Haditengerészeti Kikötőt irányítja.
Az épület nem volt ugyan olyan korszerű, mint Sutherlandék
otthona, de ezt bőven kárpótolta a makulátlanul gondozott
pázsit, a hangulatos gyümölcsöskert és a pazar kilátás
Manhattanre. Az ingatlan egy szirtnek majdnem a legtetején
magasodott, és az East Riverre meg a Haditengerészet által
védett városra nézett. Egészen el voltam tőle ragadtatva, mert
korábban nem kisebb személy lakott benne, mint Matthew Perry
kapitány.
– Nem – toppantott a lábával Bridget, s megrázta a fejét,
majd dölyfösen felfogva az uszályát, sietve megindult lefelé a
lépcsőn.
A kísérete elnéző mosollyal követte.
– Túl fehér – tréfálkozott Bram.
– Túl kicsi – kontrázott rá Hilda.
– De hát ez elképesztő! – próbálkoztam az ellenvetéssel. – A
kilátás! És milyen tágas! – érveltem. – Mi a baj vele?
– A hely! Brooklynban van – vetette oda hanyagul Bridget,
aki e pillanatban nem szentelt különösebb figyelmet a
vőlegényének. – Senki sem házasodik Brooklynban!
Winfield és felesége a régóta együtt élő szerelmesek
meghittségével néztek egymásra, és felidézték a saját
esküvőjüket. A szavaikból ítélve szerény szertartás lehetett – a
férfi akkoriban még nem halmozott fel ekkora vagyont –, de
egyikük sem bánta. Ennek ellenére most hajlandók voltak
meghajolni legkisebb lányuk minden költséges szeszélye előtt.
Lydia elmosolyodott, és súgott valamit Damonnak, aki csak
félig figyelt rá. A lánynak nem számított, hol esküszik. És, ha
már a jeles alkalommal két pár készült kimondani a „boldogító”
igent, kegyesen átengedte a húgának a részletekre vonatkozó
döntéseket.
Sutherlandék, legalábbis névleg, az episzkopális egyházhoz
tartoztak, de nem aggódtak Damon vagy az én vallásom –
esetleg annak hiánya – miatt, még a templomhoz sem
ragaszkodtak, úgy vélték, elég lesz valamelyik gazdag család
kápolnája. Bridget e tekintetben haladó szellemben
gondolkodott.
– Akkor miért jártuk végig a Prospect Parkot? – motyogta
Margaret. – Ha azt mondod, Brooklyn eleve nem jöhet szóba...
– Ami engem illet, nekem tetszett az a román boltíves –
jegyeztem meg, s alig vártam, hogy végre túl legyünk a
szélhámos esküvő e fáradságos szakaszán.
– Ne félj – csapott a vállamra Damon –, már csak négy van
hátra! Manhattanben.
Lerobogtunk az ódivatú falépcsőn a földszintre, és
megköszöntük a komornyiknak a bebocsátást. Aztán
visszagyalogoltunk a Fulton kompállomásra, ahol vártuk, hogy
átkelhessünk a folyón. Láttuk, hogy a túlparton valóságos
kocsikaraván fogadja az utasokat.
– Milyen kellemes lenne itt egy fagylaltozó – jegyezte meg
Lydia tűnődve, amikor még a kikötőben voltunk.
– Fagyit szeretne? – kérdezte Damon, olyan hangsúllyal,
mintha egy négyéveshez beszélne.
Bridget társasága önmagában is épp elég büntetés volt,
hajbókolni minden ostoba szavára, de a kínt tovább tetézte az
aggodalom, hogy mikor mond vagy tesz a bátyám valami
szörnyűséget. A nap minden percében remegtem az idegességtől,
mert semmi kétségem nem volt afelől, hogy Damon előbb-utóbb
beleun a figyelmes kérő színlelésébe, és kiejt valami
nemkívánatosat a száján. Hiába kedvelte a játékokat, a kitartás,
főleg közvetlen tét hiányában, nem volt az erőssége.
– Igen – felelte Lydia. – És itt nem árulnak. Pedig kellene!
– Nem sokáig maradhatnának – próbálkozott Bridget
valami szellemessel bekapcsolódni a társalgásba. – Hamarosan
egy hatalmas híd áll itt, ami majd az egész térre árnyékot vet, és
nem lesz itt semmi, csak a kocsisok kiáltozása meg a lovak bűze!
Bram a fejér rázta, pedig a lány tőle csente ezt a magvas
eszmefuttatást.
– Nem, Bridgey, nézze csak, épp megfelelő a szög. Figyelje
meg a nap állását, és...
A kikötő korlátjának támaszkodtam, és elnéztem a kis
társaságunkat. A lányok ebben a környezetben egy festménybe
is beillettek volna a nap sugaraitól és a megerőltetéstől kipirult
arcukkal, ahogy a szalmakalapjaikat díszítő szalagokat vidáman
táncoltatta a szél, és a tenger felől érkező hűs szellő
meglebbentette a könnyű szoknyájukat. Olyan szép látványt
nyújtottak, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem nyomasztó
helyzetemről.
Margaret egy rikkancsfiútól újságot vett az útra. Kellemes
volt az idő a hajókázáshoz, és furcsamód az East River nem
taszított annyira, mint más folyó. Bridget belülre ült, mert nem
akarta, hogy még több napfény érje a bőrét, ami elég ironikusan,
sőt, mulatságosan hatott, magamat tekintve. A nap folyamán
először éreztem nyugalmat, s arcomat a nap felé fordítottam,
mediterrán bőröm hadd kapjon bronzosabb, egészségesebb színt.
Ám abban a pillanatban Margaret huppant le mellém.
– Maga valamivel értelmesebbnek látszik a másik
vőlegénynél – vágott a közepébe. – Árulja el, mit akarnak a
családomtól? Pénzt? Üzletet? Vagy mit?
Magamban felnyögtem, már csak ez hiányzott.
 – Kérem, higgyen nekem – néztem mogyoróbarna
szememmel mélyen az ő kék szemébe.
Elbűvölni nem tudtam, így csak a szavahihetőségemben
bízhattam. Nyomatékosításként a karjára tettem a kezem.
Tolakodó gesztus volt, de nagyon szerettem volna meggyőzni.
– Nem akarom Bridget vagyonára rátenni a kezemet.
Mindössze a családja biztonságáról és boldogságáról akarok
gondoskodni. Megesküszöm bármire!
– Csakhogy az is probléma, hogy fogalmam sincs, mennyit ér
az ön szava. Nem ismerem magát, sőt, valójában senki sem
ismeri magát – jelentette ki, majd levette a kalapját, s
felsóhajtott. – Ez az egész olyan... különös. Értem én, miért
tetszik Bridgetnek. Jóképű és jó modorú...
Itt zavartan lesütöttem a szemem.
– De mégis, semmi papír, semmi előtörténet, csak egy
szökevény Délről? És Bridgetről beszélünk. Aki ragaszkodott
hozzá, hogy a Papa mindannyiunkat elvigyen európai körútra,
hátha elnyeri egy király, egy herceg, vagy legalább egy gróf
szívét! Mindenáron előkelő férjre áhítozott. És, kérem, ne vegye
sértésnek, de maga elég távol áll az előkelőségtől.
– Lydia viszont megkapta a grófot.
– Igen – motyogta Margaret elgondolkodva, majd, miközben
a füle mögé tűrt egy kósza tincset, mélyen a szemembe nézett. –
Maga mit tud erről a Damon DeSangue-ról?
Igyekeztem ártatlan arcot vágni, és vállat vontam.
– Hogyan vélekedik róla? – firtatta tovább. – Amióta
egyszerre előrukkoltak a szerelmi vallomásukkal, mintha
szokatlanul közel kerültek volna egymáshoz!
A messzi Dél felé fordítottam a tekintetem, ahol a Hudson és
az East River találkozik, és a tengerbe ömlenek. A tenyeremmel
eltakartam a várost, hogy ne lássam, csak azt, ahogy a nap
emelkedik az égen, és szikrákat vet a víz felszínére.
Vajon mennyit árulhatnék el neki anélkül, hogy veszélybe
sodornám? Ő tűnt az egyetlen józan családtagnak. Újra csak
Katherine-re gondoltam, és arra, vajon másként alakulnak-e az
események, ha valaki előre figyelmeztet minket.
– Ne bízzon benne! – böktem ki végül, remélve, hogy ezzel
még nem kockáztatok túl sokat. – Én sem teszem.
– Hm... – nézett Damonra, aki élénken társalgott Brammel
és Winfielddel. – Ahogy én sem...
A következő helyszíneket Bridget mintha szándékosan azzal
a megfontolással választotta volna ki, hogy a lehető legmesszebb
essenek egymástól. Richardsék a Fort Tryon mellett laktak
Manhattan északi csücskében, míg a Fulton kompállomás a
délkeleti részen volt.
A kocsis olyan lassan hajtott, hogy volt időm alaposan
megfigyelni a belvárost. Ahogy az Ötödik sugárúton
végighaladtunk, elámultam, micsoda mérhetetlen különbség van
a New Yorkban szerencsét próbálók közt. Láttam a mezítlábas
rikkancsoktól és szedett-vedett nincstelenektől az ágrólszakadt
árusokon át mindenfajta népséget, egészen a Winfield-félékig,
akik aranyozott hintókban szivart pöfékelve hajtottak el az
előbbiek mellett.
Úgy félúton megálltunk a Hatvanötödik utcán, és
megebédeltünk a Mount Vernon Hotelben, ahol Bridgetnek be
nem állt a szája, és a fő témája természetesen az esküvői ruha
volt.
– ...és Darla a háborúra való tekintettel muszlinruhát viselt,
de annak már majdnem vége, és kell majd új fülbevaló is, ugye,
Papa? Stefan, drágám, a múltkor láttam is egy gyönyörű gyöngy
fülbevalót a...
– Kétségkívül elengedhetetlen az új fülbevaló, Bridget –
helyeselt Damon. – A ruhájában pedig ennivalóan bájos lesz,
nem igaz, Stefan?
Felálltam. Képtelen voltam élvezni a felszolgált csirkét,
halat, friss kenyeret és teát, és nem bírtam tovább elviselni a
menyasszonyom buta fecsegését meg a bátyám folytonos
gúnyolódását.
– Ki kell mennem levegőzni – szabadkoztam, és olyan hévvel
siettem kifelé, hogy ha nem rendelkezem a vámpír
könnyedséggel, bizonyára feldöntök egy asztalt.
Pedig nem kellett volna ennyire megviseltnek lennem;
kibírtam már sokkal rosszabbat is. Éhesen kisállatokra vadászni
a Central Parkban megerőltetőbb, mint kocsikázni, házakat
nézegetni és a Sutherland család legifjabb tagjának az együgyű
locsogását hallgatni. De mivel az előző napi mókus óta semmit
nem vettem magamhoz, gyenge voltam és elcsigázott, mint aki
átszelte az Atlanti-óceánt.
Így hát ellopóztam a konyháig, ahol reményeimnek
megfelelően patkányok futkostak. Nem sokan, de azért akadtak.
Legtöbbjük a hűtőkamra és a tálaló közti átjáróban tanyázott.
Egy pillanat alatt megragadtam egyet, eltörtem a nyakát, és
kiszívtam a vérét. Mindvégig megőriztem az önuralmamat, ily
alantas táplálék mellett nem esett nehezemre.
Hirtelen elfojtott sóhajt hallottam, és a bűntudatomról
megfeledkezve, véres ajkakkal a hang irányába kaptam a fejem.
Damon állt ott, egy pincérnő nyakát szorongatva,
kimeresztett szemfogakkal, ölésre készen. Áldozata kifejezéstelen
tekintete elárulta, hogy a bátyám elbűvölte.
– Látom, mindketten ugyanazon célból surrantunk ki –
állapította meg a testvérem kajánul, egyszersmind elégedetten;
aztán undorodva nézte a kezemben tartott döglött patkányt. –
Bár, ami téged illet, lehetnél igényesebb – fűzte a látványhoz.
Aztán hátrahajtotta a fejét, és már lendült...
– Kérlek, ne! – emeltem fel kétségbeesetten a kezem. –
Kérlek, ne öld meg!
Damon elgondolkodva megállt.
– Jól van – bólintott ravaszul. – A kedvedért nem ölöm meg.
Legyen ez a nászajándékom a számodra!
És akkor felrémlett előttem a jövő minden elképzelhető
iszonyata. Lehet, hogy ezt a lányt életben hagyta, de biztos
voltam benne, hogy a későbbiekben számíthatok vérontásra.
 11.

M ásnap reggel, mint oly sokszor gyerekkoromban, nyakig

magamra húztam a puha takarót. Szorosan lehunytam a
szemem, és abba a hitbe ringattam magam, hogy otthon, az
ágyamban fekszem, Damonnal halandók vagyunk, két
ártalmatlanul civakodó testvér, apánk odakint dolgozik az
ültetvényen, és Katherine is életben van.
Nem, várjunk csak! Katherine-nel akkor még nem
találkoztunk!
Vagy... azzal is beértem volna, ha ismét Lexinél időzöm,
frissen átváltozva, s bár bizonytalan jövő előtt állok, de
vámpírtársaim legalább befogadtak.
Lassan magamhoz tértem, a valóság összezúzta a
képzelgéseimet. Tudatosult bennem, hogy Sutherlandéknél
ragadtam, bűvölet szülte vendégszeretetük és fenyegetőző
bátyám tehetetlen foglyaként. Mindennek a tetejébe vonakodó
vőlegény vagyok, akire egy nem kívánt esküvő vár.
Sutherlandék nem ragaszkodtak mereven a formaságokhoz,
annyit viszont elvártak, hogy reggelinél mindenki jelenjen meg.
Nem akaródzott lemennem, sokáig piszmogtam az öltözködéssel,
addig igazgattam a térdszalagomat és a kézelőmet, amíg
tökéletesen nem állt, majd gondosan lesimítottam összekuszált
hajamat. Nem szívesen néztem a tükörbe, gyűlöltem azt, aki
onnan visszanézett rám.
Mire végre leértem az asztalhoz, a család már javában
falatozott. Mrs. Sutherland meleg, anyáskodó üdvözlete késként
vájt a szívembe. Én őszintén vonzódtam az asszonyhoz, ő
azonban csupán Damon bűvölete miatt mutatott kedvességet
irántam.
– Jó reggelt! – motyogtam, és a helyemre csoszogtam. –
Kaphatnék kávét?
– Kissé megviselt ma reggel, fiam – jegyezte meg Winfield, és
visszatette az óráját a zsebébe. – És, meg kell mondjam, elég
sovány is – folytatta. – Nem ártana erősödnie az esküvőig. Tudja
mit, elviszem a klubba, ott majd eszik finom bárányhúst,
pudinggal!
Amikor Lydiára pillantottam, aki szabadkozva mosolygott,
döbbenten vettem észre, hogy csinos, rózsaszín selyemsálat visel
a nyakában, mely kiválóan alkalmas a vámpírharapás
leplezésére.
Szóval Damon táplálkozott belőle, állapítottam meg.
Összerándult a gyomrom, és elfordítottam a fejem a gőzölgő
kávétól, melyet időközben elém tettek. Önkéntelenül
megérintettem a nyakamat, ahol annak idején Katherine
megharapott, és felidéztem az émelyítő, gyönyörrel vegyes
fájdalmat, melyet okozott. Talán így üzen a bátyám, ezzel akarja
jelezni, mire számítsak, ha eszembe jut elállni az esküvőtől?
– Ugyan, Stefan, később is ráér a klubba menni! – csicsergett
Bridget. – Szép napunk van, és meglátogatjuk Bramet! Muszáj!
A családja valósággal rajong Damonért! Képzelje, Brammy az
utóbbi időben pompás helyekre vitte őt, például abba a bárba,
ahol angol Pimm’s koktélt szolgálnak fel! Okvetlenül fel kell
vennem az új kék muszlinruhámat! Persze úgy értem, a
vendégségbe, nem a bárba, a bár, ugye, nem úrikisasszonyoknak
való. Fanny is kék muszlinruhát akart venni a kelengyéjébe, de
hát szegényt végül mégsem jegyezték el, így...
Fecsegését a kinyíló ajtó szakította félbe.
– Jó reggelt mindenkinek! – köszönt Damon kedélyesen, és
lendületesen bevonult.
Kacéran biccentett Lydiának, rám alattomosan kacsintott, s
igen kipihentnek, gondtalannak tűnt.
– Hogyhogy ön itt? – kérdeztem a tőlem telhető
legközömbösebb hangon.
– Hát nem hallotta? – telepedett le az asztalhoz, és nagy ívű
mozdulattal széthajtotta a szalvétáját. – Winfield unszolt, hogy
költözzem ide.
– Nahát...
Hátrébb toltam a székemet, és mosolyt erőltettem az
arcomra, hogy palástoljam a dühömet.
– Damon, válthatnánk pár szót az előszobában? –
kérdeztem, mire a bátyám vicsorogva így felelt:
– De kérem, épp az imént foglaltam helyet, és roppant éhes
vagyok!
– Csak egy percét rabolnám el – sziszegtem összeszorított
fogaim közt.
Lydia kíváncsian felpillantott, mire a bátyám nagy
csörömpöléssel feltápászkodott, és követett.
– Hölgyem, hamarosan visszatérek! – szólt vissza a
menyasszonyának.
– Nem hiszem el! – támadtam rögtön a testvéremnek, amint
hallótávolságon kívül kerültünk. – Képes voltál ideköltözni?!
– Köszönöm a kedves fogadtatást – biccentett gúnyosan
Damon. – Ami azt illeti, igen. Nem figyeltél, amikor tegnap este
azt ecseteltem, mily kiváló az ellátás Sutherlandéknél?
Elöntött a harag; forgott velem az egész helyiség. A
türelmemnek vége szakadt.
– Mire jó ez... ez az egész?! – fakadtam ki. – Ezek a trükkök?
Ha valóban olyan nagy erővel bírsz, miért nem fogod egyszerűen
Winfieldet, viszed el a bankba, és bűvölöd meg, hogy írassa rád az
egész vagyonát?
– Megtehetném éppen azt is, de abban nem lenne semmi
szórakoztató!
– Szórakoztató? – ismételtem hitetlenkedve. – Szóval te
mindezt a szórakozás kedvéért műveled?!
– Hátrébb az agarakkal, öcskös! – vált szigorúvá Damon
tekintete. – Gondolkozz! – Ráncolta a homlokát, és egy
láthatatlan szöszt pöckölt le a zakómról. – Valóban
megtehetném, hogy magamhoz veszem a pénzt, és elhagyom a
várost. De örökké fogunk élni. Én legalábbis egészen biztosan. És
a megbűvölés nem mindig jár teljes sikerrel. Ha nem vetted
volna észre, Margareten aligha fogott, és megtörténhet, hogy ő,
vagy akár az apja, ha később felszabadul a hatásom alól,
mindenütt a képemet lobogtatja, és a rossz híremet kelti, mint
tolvaj... Nos, ezt nem hagyhatom. Sokkal könnyebb és
kellemesebb egyszerűen megörökölni a vagyont.
– Megörökölni? – visszhangoztam, miközben az ajtó felé
lestem, amelynek a másik oldalán a család gondtalanul
reggelizett. – Úgy érted, haláleset révén?
– Hogy máshogy? Mivel gyanúsítasz, kisöcsém? – kérdezte,
színlelt sértettséggel. – Hiszen megegyeztünk: követed az
utasításaimat, cserébe én nem rendezek vérfürdőt. Nem
emlékszel? A szavamat adtam!
– Ez ebben a formában nem igaz, Damon – ingattam a fejem.
– Annyit ígértél, hogy ha hajlandó vagyok megkérni Bridget
kezét, nem állsz neki mindenkit megölni a bálban. Arról viszont
egy szót sem szóltál, hogy mire készülsz az esküvő után!
– Helyt adok – bólintott. – Való igaz, szeretnék végezni
néhány emberrel a köreikből. A talpnyaló Brammel kezdeném.
Úgy hiszem, gyengéd érzelmeket táplál az én Lydiám iránt –
tette hozzá, kajánul játszva a féltékeny kedvest.
– Damon... – sziszegtem.
– Te csak törődj a saját feleségeddel! – vetette oda
összeszűkülő szemmel. – Az enyém legyen az én gondom!
– Szóval azt forgatod a fejedben, hogy megölöd Winfieldet,
miután rád írta a vagyonát?
– Ha olyan kíváncsi vagy, maradj a közelben, és meglátod! –
felelte csúfondárosan.
– Nem hagyom, hogy bármelyiküket bántsd! – közöltem
zordan.
– Úgy teszek, ahogy kedvem tartja, nem tudsz megállítani! –
vágott vissza.
Némán, ökölbe szorított kézzel meredtem rá, és ő is harci
állást vett fel.
Abban a pillanatban Mrs. Sutherland dugta be a fejét az
ajtón.
– Minden rendben, fiatalurak? – érdeklődött.
– A legnagyobb rendben, asszonyom – felelte Damon
kenetteljesen. – Azon igyekeztünk, hogy elmélyítsük a
barátságunkat.
Azzal az ajtó felé mutatott.
– Csak ön után, Stefan! – biccentett, mire én kelletlenül,
nyomomban a bátyámmal, visszasomfordáltam az étkezőbe.
– Abban maradtunk, hogy holnap kiválasztjuk a menyegzői
viseletünket – újságolta Damon a családnak, és meggyőzően úgy
tett, mintha hasonló világi dolgokról folyt volna a szó odakint, a
bent ülők sorsát megpecsételő ádáz vita helyett. – Mindenképpen
összeillő frakkot kell viselnünk. Nem ön említette, kedves
Bridget, hogy egy ismerőse, akinek elfelejtettem a nevét,
ugyanolyan ruhát vett fel a közös esküvőre, mint a nővére? Mi is
volt, selyem, ugye?
Hiába; a bátyám eléggé ismert ahhoz, hogy tudja, miként
kínozhat egy örökkévalóságon át.
– Pontosan, Damon! – ült ki a megdicsőült mosoly Bridget
arcára, majd a lány hozzám fordult. – Stefan, ezt mindenképpen
meg kell beszélnem magával. Tudja, én is azon törtem a fejem,
hogy Lydia és én egyformát viselhetnénk, csak aztán aggódni
kezdtem, hogy úgy nem lenne olyan lehengerlő a hatás, ráadásul
a nővérem alakja más, mint az...
Egyre kisebbre húztam össze magam a székemen; úgy
éreztem, megfulladok e szóáradattól, meg a tudattól, hogy a
testvéremnek igaza van. Sosem lennék képes őt megállítani. Ha
ilyen nagy a tét, akkor végképp nem.
 12.

A következő napok gyorsan elsuhantak. Az esküvő

megszervezése, a menü összeállítása – zsúfolt volt a
program.
Az esték mindig egyformán teltek: Mrs. Sutherland a
varrószalonba húzódott, és ott tanítgatta Lydiát ágytakarót
stoppolni és kalapokat készíteni. Bridget ezalatt buzgón
szépítkezett: pontosan százszor végighúzta a kefét a haján, és az
egész házat beszagosító bőrápolóval kente be vastagon az arcát.
Winfield ilyenkor egy pohár brandyvel visszavonult a
dolgozószobájába, és ott újságot olvasott, vagy a könyvelés
fölött görnyedt.
Mindez idő alatt én az első szinten járkáltam fel s alá.
Különböző lehetőségeken törtem a fejem, miként helyezhetném
Sutherlandéket biztonságba, majd egyenként elvetettem mindet.
Ráadásul meg kellett találnom a táplálkozás módját. Nehezen
tudtam kisurranni vadászni így, hogy az egész Sutherland
család, a szolgákkal együtt, árgus szemekkel leste minden
lépésemet. Mintha minden percben arra számítottak volna, hogy
megpróbálok kereket oldani. Persze nem tudhattam, hogy
valóban tartanak-e ettől, vagy ez is csak Damon hatása. Nagy
ritkán sikerült kilopóznom a tetőre vagy az udvarra, ahol fogtam
egy patkányt, galambot vagy egeret. A család macskájához,
Hazelhez egy ujjal sem nyúlhattam, de az odatévedő kóbor
társaival már más volt a helyzet.
Damont nem gyötörték táplálkozási gondok, és a
titoktartást sem vitte túlzásba. Kénye-kedve szerint jött-ment,
és ki tudja, mikre nem vetemedett a város legsötétebb zugaiban.
Gyakran, amikor a szükségleteim után jártam az éjszaka
közepén, észrevettem, hogy egy szobalányt vagy inast szólít a
lakosztályába. A bátyámnak Sutherlandék háza olyan volt, mint
egy luxushotel. Ráadásul szerte a városban estélyeket rendeztek
a tiszteletére, és a legfelsőbb körökben ünnepelték. Herceg volt,
New York polgárai pedig az ő hűséges alattvalói.
Amikor csütörtökön megérkezett, Winfield kinézett a
dolgozószobából.
– Nagyszerű, örülök, hogy itt van! – lelkendezett, és a
bátyám felé nyújtott egy pohár whiskyt. – Kérem, jöjjön be!
Damon szája sarkában ott maradt egy csepp vér, de csak
számomra volt árulkodó, mindenki más legyintett volna, hogy
biztosan megvágta magát borotválkozás közben.
A barátságos helyiség hirtelen fojtogatóvá vált, mintha
minden zugából valami szörnyeteg leselkedne rám.
Damon, miközben rajtam tartotta a szemét, hanyag
mozdulattal megtörölte az ajkát, aztán, inkább önmagához,
semmint olasz grófhoz illő nyegleséggel dobta le magát leendő
apósa mellé a díványra.
– Jó estét, uram!
Már az akcentussal sem bajlódott, ez is jól mutatta, mekkora
sikerrel vonta bűvkörébe a család tagjait.
– Beszélnem kell önökkel a jövőről – kezdett bele a
mondandójába Winfield, miközben a szivarja végét harapdálta.
– Ó, én mindig megfontoltan, hosszú távra tervezek –
vigyorgott a bátyám. – Itt szeretnék élni a családdal. Szeretem a
közelemben tudni a rokonságot – tett rá még egy lapáttal.
Elszorult a torkom. Kétségbeesésemet leplezve a hajamba
túrtam, és elborzadva ébredtem rá immár sokadszorra, hogy
testvérem valódi szándékai továbbra sem ismeretesek előttem.
– Fontolgatom, hogy talán nekem is üzleti vállalkozásba
kellene fognom – jelentette ki Damon, de nem folytathatta, mert
kivágódott az ajtó, és Margaret rontott be.
– Papa!
Aztán, anélkül, hogy egy további szót szólt volna, Winfield
kezébe nyomott egy napilapot, és az egyik cikkre mutatott.
– Olvasd!
A családfő nem tudta, mi zaklathatta így fel a lányát.
Kihalászta a zsebéből a szemüvegét, az orrára tolta, és olvasni
kezdte az elé tett cikket.
– „Botrány a Sutherland-házban! Nincstelen kérők tűntek fel
váratlanul a semmiből, és csaptak le a két, még hajadon lányra.
Bankárok, politikusok és üzletemberek csalódott fiai értetlenkednek a
történtek felett. Zsarolás állhat a háttérben, esetleg szemfényvesztés?
Egy, a családhoz közel álló, magát megnevezni nem kívánó személytől
megtudtuk, hogy... ”
– Ostobaság! – dobta félre apja az újságot. – Az emberek
tücsköt-bogarat összehordanak!
– Végünk van, oda a jó hírünk! – sápítozott Margaret,
tudomást sem véve róla, hogy Damon és én is halljuk, amit
mond. – Még azt sem vagy képes belátni, hogy az üzletednek is
ártasz?
– Nem gondolja, hölgyem, hogy ezt a témát a férfiakra
kellene hagynia? – szólt közbe Damon lustán és leereszkedően,
újra a mímelt akcentussal, miközben jégkék szemével olyan
szúrós pillantást vetett az alkalmatlankodóra, hogy akár meg is
ölhette volna.
Felpattantam, és kettejük közé álltam, de a nő egyáltalán
nem félt gyűlölködő bátyámtól. Talán fel sem fogta, mekkora
veszélyben van.
– Megértem az aggodalmát – fordultam felé sietve, és
reménykedtem, hogy saját érdekében sikerül leszerelnem. – De
higgye el, csak a legjobbat akarjuk a családjának.
– És mi, férfiak egymást közt, csak az üzletről társalogtunk –
tette hozzá az apja. – Hogy is mondta, Damon?
– Csak egy kisebb összegre lenne szükségem – fordította a
bátyám oldalra a fejét, ügyesen kirekesztve Margaretet a
társalgásból. – Amennyiből haza tudok utazni, hogy kiválasszam
a kereskedőket, akik majd eladják az odaszállított áruinkat, és...
– Ez ugye nem azt jelenti – csattant fel a nő –, hogy többet
akarsz neki adni, mint amennyi hozományként megilleti?!
– Ne légy zsugori, kincsem – csitította őt Winfield
atyáskodva. – A befektetése majd szépen megtérül, és aztán...
– Te teljesen megőrültél?! – kelt ki magából végképp
Margaret. – Nem is ismered ezt az embert! Előbb vedd magad
mellé dolgozni! Vagy bízd rá egy kisebb üzleted vezetését!
Damon dühösen felpattant. Próbáltam megfogni Margaret
karját, de a nő nem fogadta el a védelmet. Kihúzta magát, és
rendíthetetlenül állta a bátyám tekintetét. Noha szépségben nem
közelítette meg a húgait, állhatatosságban messze felülmúlta
őket.
– Amióta ez az ember megjelent, úgy viselkedsz, mint egy
elmeháborodott! – vádolta apját, miközben le nem vette a
szemét Damonról. – Befogadtad őt, meg őt – mutatott rám, majd
visszafordult – a családunkba! Egy fedél alatt élnek velünk, az
asztalunknál esznek, és odaadod nekik a pénzed, a lányaid,
mindent! Hát rajtam kívül senki nem látja, hogy itt valami nincs
rendjén?!
Winfield dühösnek, s egyúttal zavartnak tűnt, Damon pedig
tágra nyílt szemmel, tagoltan így szólt Margarethez:
– Fejezze ezt be! Fogadja el, hogy Stefan és én itt maradunk!
– próbálta elbűvölni.
A nő egy hosszúra nyúlt pillanatig némán nézett vissza rá.
Már vártam, hogy ködössé váljon a tekintete, és tágulni kezdjen
a pupillája, de hiába, csak undorodva rázta a fejét.
– Talán másokat képes az orránál fogva vezetni ezzel a
grófmesével, de engem nem! Én ebben nem veszek részt! – fejezte
be, és kiviharzott.
Döbbenten bámultam utána. Damon sosem vallott kudarcot
a megbűvölésben, még akkor sem, amikor fiatalabb és gyengébb
volt. Mélyeket lélegeztem, hátha megcsapja orromat a vasfű
szaga, elvégre, gondoltam, valami magyarázatnak kell lennie! De
nem éreztem semmi olyasmit.
Így hát csak reménykedni tudtam, hogy bármi legyen
emögött, továbbra is megvédi Margaretet.
 13.

A znap este álmatlanul feküdtem az ágyban, és a

mennyezetet bámultam. A hold átsütött az áttetsző fehér
függönyön. A ház zsongott a léptektől, a számtalan szív
dobogásától és az egerek neszétől. Minden buzgott az élettől,
Damont és engem kivéve. Sutherlandék mit sem sejtettek, de
amikor szélesre tárták előttem az ajtót, magát a Halált hívták be
az otthonukba. Lassan burjánzó rákos daganatként
pusztítottam a boldogságukat, s tudtam, hogy hamarosan
eluralkodik életükön a sötétség, beteríti a világukat, míg végül el
nem nyeli az utolsó fénysugarat is.
Noha nem önszántamból váltam bátyám cinkosává agyafúrt
tervében, jól láttam, hogy pontosan úgy férkőzik be végzetes
mételyként a család életébe, ahogyan annak idején Katherine a
mienkbe, és tetszett, nem tetszett, az én vállamra nehezedett a
felelősség, hogy megvédjem őket. Tudtam, ha Damon végez
velük, az én lelkemen is szárad a vérük. De fogalmam sem volt,
miként fékezhetném meg őt. Sokkal gyengébb voltam nála, és
nem akartam újra rákapni az embervérre, mert féltem, hogy
utána nem lenne megállás.
Felálltam, és egy rántással széthúztam a függönyt. Merengve
néztem a holdat, az ezüst gömböt, gaztetteim néma szemtanúját,
s közben újra meg újra visszaidéztem Margaret szavait, s tiszta
tekintetének erejét, mellyel mintha csak belénk látott volna.
Winfieldet nem sok választotta el attól, hogy egész vagyonát
Damonra írassa, a legidősebb lánya viszont teljes mértékben
ellenállt az Erejének.
De hogyan?
Tudomásom szerint egyedül vasfűvel lehet védekezni a
vámpírok ellen, de amióta betettem a lábam New Yorkba,
egyetlenegyszer sem csapta meg az orromat a növény émelyítő
bűze. Amikor próbáltam megmenteni Katherine-t, apám
vasfüvet csempészett a whiskymbe, így a vámpírnő alig ivott egy
kortyot a véremből, legyűrte a méreg, majd egy pillanat sem telt
bele, s görcsrohamban vonaglott a földön. Ha az apámnak
hamarabb eszébe jutott volna ekképpen megvédenie, talán még
most is ott élnénk Mystic Fallsban, és könyvelni tanítana, hogy a
kellő tudás birtokában vegyem majd át a birtokot.
Kinyitottam az üvegajtót, és kiléptem a keskeny balkonra.
Odakint az éjben baljós csend uralkodott, nem suhogtatta szellő
a fák leveleit, még a galambok sem búgtak a közeli dúcban. Az
erkély keletre nézett, a zavaros vizű East River és a
zsebkendőnyi földdarab felé, amelyet Blackwell-szigetnek
neveztek, és amelyen nemrég újjáépítették a bolondokházát.
Bárcsak bedughatnám oda Damont, mosolyodtam el keserűen.
A következő pillanatban morgás tört fel belőlem, és
megszorítottam a kovácsoltvas korlátot. Elég a sóvárgásból, a
reménykedésből, az ezernyi hiábavaló óhajból! Nem tudom
eltüntetni a bátyámat az életemből, és a múltat sem másíthatom
meg. Ami történt, megtörtént. Még ha Erőm teljében volnék,
akkor sem lennék képes visszaforgatni az idő kerekét, és
megváltoztatni, amit Katherine tett velem és a családommal.
Ám a jövő felett még van hatalmam, biztattam magam. És van
szabad akaratom, tapasztalatom, és van választásom, küzdeni
fogok!
Azzal felugrottam a korlátra, majd tompa puffanással
landoltam a tetőn. New York nagyváros, bizakodtam, és valaki,
valahol biztosan termeszt vasfüvet, vagy őriz legalább néhány
szárított szálat. Eltökéltem, hogy addig rohangálok fel s alá az
utcákon, amíg szagot nem fogok. Lydia italába nem
csempészhetek a növényből, Damon azonnal észrevenné, hiszen
belőle táplálkozik; ám ha az öreg Winfield kapna egy kicsit a
whiskyjébe...
Végigfutottam a tetőgerincen, és már ugrottam volna a
szomszédos épületre, hogy onnan a tűzlépcsőn keresztül a járdára
jussak.
– Hova, hova, öcskös? – hasítottak a hetyke szavak
pisztolylövésként az éjszakába.
Kővé dermedtem.
Lassan, nagyon lassan fordultam meg önelégülten mosolygó
bátyám irányába, aki éppen éjszakai portyára indult, elegáns,
háromrészes öltönyben, kezében arany sétapálcával. Utóbbit
azonnal felismertem: Callie apjáé volt, azé az emberé, aki foglyul
ejtette, kínozta, éheztette a bátyámat, majd arra kényszerítette,
hogy megküzdjön egy pumával. Biztosan ellopta a
cirkuszigazgatótól, miután végzett a lányával.
És akkor önkéntelenül is felidéztem Callie mosolygó arcát,
meleg, zöld szemét, az egész testét pöttyöző halvány szeplőket,
meg a bátorságát, amivel ott, a tó partján felajánlotta nekem a
vérét, pontosan tudva, hogy mi vagyok, és mekkora veszélyt
jelenthetek számára... A következő emlékképen már holtan
jelent meg, természetellenesen kifacsarodott teste mozdulatlanul
hevert a fűben Lexi háza mögött...
 – Te átokfajzat! – morogtam olyan dühösen, hogy alig
ismertem a saját hangomra. Hetek óta csak gyűlt bennem a
feszültség, amit nem tudtam kiadni magamból, és most úgy
éreztem, minden porcikámat lángra gyújtja.
– Miért nem hagysz békén? – folytattam, és a bátyámra
vetettem magam.
Úgy csapódtunk egymásnak, mint két kőszikla. Damon
először meglepetten hőkölt hátra, de aztán rögtön ledobott
magáról, visszanyerte az egyensúlyát, és két erős keze satuként
szorult a torkomra.
– Ha annyira meg akarsz szabadulni tőlem, akkor talán nem
kellett volna arra kényszerítened, hogy veled együtt vámpírrá
váljak! – sziszegte színtiszta gyűlölettel.
Igyekeztem kiszabadítani magam, de a térdét a gerincembe
vájva a cserepekhez szegezett.
– Te akartad annyira, hogy az legyek, ami vagyok, és
Katherine átkát ajándéknak lássam!
– Hidd el – ziháltam, miközben továbbra is hiába
igyekeztem kiszabadulni a vasmarkából –, ha tudnám,
visszafordítanám!
– Ccccc! – gúnyolódott Damon. – Hát, nem tanultad meg
apánktól, hogy egy férfi soha nem futamodik meg a tettei
következményei elől? – Olyan erővel nyomta az arcomat a
tetőhöz, hogy meg is sebezte.
– A végén mégis mekkora csalódást okoztál neki! Nem elég,
hogy nem akartad feleségül venni Rosalynt, de még össze is
szűrted a levet egy vámpírral, és aztán mindennek a tetejébe
megölted őt...
– És te, te egész életedben kizárólag csalódást okoztál neki! –
fröcsögtem. – Meg kellett volna, hogy öljelek, amikor még volt rá
lehetőségem.
– Kár lett volna – kacagott fel a bátyám szárazon –, mert
akkor most nem tehetném meg ezt!
S azzal a nyomás a gerincemen engedett ugyan, de a
következő pillanatban Damon, az ingemnél fogva, ismét
felkapott.
– Mit akarsz... – akartam kérdezni, de mielőtt befejezhettem
volna, mintha ágyúból lőtt volna ki, nagy lendülettel lehajított a
tetőről.
A testem úgy szelte a hűs éji levegőt, hogy egy pillanatra azt
hittem, repülök. Aztán a Sutherland-rezidencia és a szomszédos
épület között úgy csapódtam a kemény betonnak, hogy azt
hittem, minden csontom összetört.
A kínzó fájdalom hullámai szétáradtak az egész testemben.
Nyöszörögve fordultam a hátamra, és éreztem, hogy vér csorog
az arcomon. Több órán át feküdtem ebben a helyzetben, a
csillagokat néztem, s vártam, hogy helyrejöjjek. Ez meg is
történt: az Erőm gyorsabban összeforrasztotta a csontjaimat és
begyógyította a sebeimet, mint ahogy a legügyesebb orvos
tehette volna.
Amikor azonban végre felálltam, újabb gyötrelem várt rám.
Mert Sutherlandék házának téglafalán két iszonytató szó
vöröslött:
Mindig figyelek.
 14.

P énteken Winfield elvitt minket a szabóhoz, hogy ránk

igazítsa az esküvői öltözéket. A látogatás Pinottóhoz
életem egy másik szakaszában nagyszerű mulatság lett volna,
akár annak idején az éjszakai beszerző körút Lexivel New
Orleansban. Pasquale Pinotto igazi mestere volt a szakmájának,
családja nemzedékek hosszú sora óta szolgálta Európa királyait
és királynőit. Csiptetős szemüvegével, a krétájával, nyakában a
mérőszalagjával úgy festett, mint valami mesefigura.
Megragadtam az alkalmat, hogy váltsak vele néhány szót
olaszul. Ő is örömmel vette, hogy az anyanyelvén társaloghat, de
gondosan kijavította az akcentusomat. Damon persze úgy tett,
mint aki most, hogy Amerikában él, már csak angolul hajlandó
megszólalni, így gyorsan lehűtötte a szabó lelkesedését, amiért
egy másik földijével is találkozhatott.
– Ezt nézd – simított bátyám egy vörös selyemszalagot az
arcához. – Lehetne ebből a frakkunk szegélye. Nem gondolod,
hogy kiemelné az ajkam színét? Vagy... hogy festene Lydián? –
emelte a nyakához, ahol a vámpírfogak felsebezhették volna.
– Mostanában valóban sokszor visel sálat vagy nyakéket –
jegyezte meg szórakozottan Winfield. – Maga is erre céloz?
Különös, mert csak az utóbbi időben szokott rá.
Damon meglepett, egyben haragos tekintetet lövellt felé,
futólag, így csak én vettem észre. Érdekes volt, ahogy Mr.
Sutherland nyugtázta a körülötte zajló apró változásokat is,
annak ellenére, hogy Damon bűvöletével szemben teljességgel
tehetetlennek bizonyult. Viszont, gondoltam
megkönnyebbülten, az öreg legalább addig biztonságban van,
amíg el nem kezdi kapiskálni Damon turpisságait.
A sok feszültségtől hirtelen kimerültem, és a falnak
támaszkodtam. A drága anyagok, a számtalan tükör és varrógép
közt úrrá lett rajtam a bezártság érzése, fogoly voltam e
helyiségben, csak úgy, mint az életemben.
Mr. Sutherland odasétált egy székhez, és tekintélyes súlyával
rátelepedett. Kissé zaklatottnak tűnt, egyfolytában a szivarja
után kotorászott, noha tudta, hogy a műhelyben tilos a
dohányzás, mert a füst tönkreteszi a kelméket.
– Hadd mutassak önöknek egy textíliát, amely minden
bizonnyal elnyeri a tetszésüket – terített elénk Signor Pinotto
egy olyan finom fekete anyagot, melynek lágysága a selyemével
vetekedett. – Egy kis svájci faluból érkezett, és...
– Ezt bízza csak rám – hadonászott Winfield a gyújtatlan
szivarral, amit időközben kivett a zsebéből. – Tudom jól, hogy
megy az ilyesmi. Hadd válasszák ki a fiatalemberek, amelyiket
szeretnék!
Damon a kész zakók közt kezdett böngészni, majd előhúzott
egyet, és magához illesztette, hogy lássa, megfelelő méretű-e.
– Ebben a fekete zsakettben úgy fogunk kinézni, mint az
éjszaka teremtményei! – állapította meg. – Nem gondolod,
Stefan?
– Csakugyan – feleltem ridegen.
– Nesze, próbáld csak fel! – nyomott a kezembe egy
valamivel kisebb méretet, mire én gépiesen engedelmeskedve úgy
tettem, ahogy mondta.
A ruhadarab illett rám, csak vállban volt kicsit bő.
Damon figyelmét elterelte a szabó meg Winfield, akik bőszen
vitatkoztak a mintákról, szabásvonalakról és gombokról. Itt az
alkalom, ötlött fel bennem. Foghatnám magam, kiugorhatnék az
ablakon, s aztán bottal üthetnék a nyomomat. Vajon akkor a
bátyám valóban beváltaná a fenyegetéseit? Tényleg megölné
Sutherlandéket, vagy ennél rosszabb is kitelne tőle?
De aztán eszembe jutott a vérrel írott üzenet, és eltökéltem,
hogy nem hagyok a testvéremnek lehetőséget. Esélyt sem adok
arra, hogy még több ember halála száradjon a lelkemen.
– Ez a legújabb divat a nyalka fiatalemberek körében? –
meredt Winfield az öltözékemre. – Én soha nem voltam, hogy is
mondta, 'éjszakai teremtmény’.
– Soha ne mondja, hogy soha – felelte hideg mosollyal
Damon.
A következő pillanatban ott termett mellettem a tükör előtt,
begombolkozott, megigazította a ruháját, majd szorgos
igyekezettel rendbe hozta az én külsőmet is.
– Nézze csak! – fordult a tükör felé, és átkarolta a vállam. –
Mintha testvérek volnánk!
– Voltunk is valaha – sziszegtem olyan halkan, hogy csak
Damon hallotta meg. – De mostanra oly messze állsz tőlem, mint
maga az ördög!
– Nohát! – kapta fel Winfield a fejét. – Valóban szembetűnő
a hasonlóság. A hajuk... Az arcuk... – Aztán legyintett, s
elvigyorodott. – Lesz majd egy seregnyi unokám, akik mind
magukra ütnek. Legalább tucatnyi! Alig várom, hogy a
térdemen lovagoljanak!
– Hát persze! – lelkendezett Damon. – Magam is nagy
családot szeretnék, uram! Fontos számomra, hogy a
vérvonalamat tovább örökítsem.
– Kezded túlfeszíteni a húrt! – figyelmeztettem halkan.
– Még el sem kezdtem – hangzott a válasz, mosolyogva.
– Ó, tényleg? Akkor az üzenetet, amit vérrel írtál nekem a falra,
mégis minek szántad?
– Milyen üzenetet? – kerekedett el a bátyám szeme.
– Nekem ez a skarlátpiros tetszik a legjobban – emelte fel
Winfield az egyik kelme szélét, szemlátomást tudomást sem véve
a feszültségről. – Szerintem egyszerűen tökéletes! Damon, ugye a
vezetékneve valami olyat jelent, hogy vérvörös?
A testvérem megrökönyödött arcot vágott, és engem is
váratlanul ért a kérdés.
– Ne csodálkozzanak ennyire, fiaim, négy nyelven beszélek! –
közölte Winfield, és mintha némi indulat vegyült volna a
hangjába. – És további négyet megértek! Az olasz az egyik!
Szóval Mr. Sutherland mégsem annyira együgyű, mint
hittem. Vannak rejtett erényei, amelyeknek, lévén, sikeres
üzletemberről van szó, nem kellett volna ennyire meglepniük.
– És ha már a nyelvekről esett szó, ho bisogno di vino, a sok
beszédben kiszáradt a torkom! Hoztam a saját pincémből egy
kitűnő amontilladót! Velem tartanak?
– Igen, egészen megszomjaztam egy jó Sutherlandre! – felelte
Damon játékosan, és akárcsak a leendő apósom, ő is vállon
veregetett.
Magamba roskadtam a kétségbeeséstől. Amikor vámpírrá
lettünk, mást sem óhajtottam, mint hogy bátyámmal tölthessem
az öröklétet. Most viszont alig vártam, hogy végre
megszabaduljak tőle.
 15.

A z esküvő előtti éjszakán sem jött álom a szememre. A

szobám ablakában álltam, és kifelé bámultam. A festett
üvegen átragyogott a fogyó hold fénye, és hívott, egyre csak
hívott: gyere játszani! Gyere vadászni! Vesd bele magad a sötétségbe!
Valahányszor egy leheletnyi is megcsapott a hűs éji levegőből,
megborzongtam, és mohón szívtam be az ezernyi illatot, amit
magával hozott.
Lehetetlen, hogy egész éjjel itt raboskodjam... Milyen
nyomorúságosan éreztem magam korábban a parkban,
mókusokra vadászva, pedig sokkal rosszabb volt az új,
szánalmas börtönöm, ahol a bátyám és a megbűvölt család fogva
tartott!
Mrs. Sutherland még kora este felkeresett a szobámban. Nem
beszélt sokat, csak megpaskolta a kezem, megcsipkedte az
arcom, és azt mondta, ne aggódjak, hamar túl leszünk az
esküvőn, és utána együtt – mindannyian együtt – élhetjük tovább
a boldog családok mindennapjait.
Mit sem sejtett róla, hogy ha Damon beférkőzik közéjük,
örökre lemondhatnak a boldogságról és a gondtalan életről.
Hirtelen kopogás zökkentett ki a gondolataimból.
Megfordultam, és megigazítottam a pazar selyemszmokingot,
melyet Winfield kölcsönzött nekem. Azt hittem, talán a felesége
elfelejtett valamit. De miután az ajtó nyikorogva kinyílt, leendő
anyósom helyett a menyasszonyom dugta be elpirulva,
csintalanul a fejét.
– Bridget – nyöszörögtem, és kétségbeesetten néztem
mindenfelé, hátha valahol megjelenik egy titkos kijárat, amelyen
át eltűnhetnék.
A lány vihogva belépett, és miután becsukta maga mögött az
ajtót, megnyugodva nekidőlt, mintha egy egész hadsereget
rázott volna le.
– Stefan – búgta, és feltehetően nagyon izgatónak, csábosnak
képzelte magát.
Káposztafej méretű zseníliarózsákkal díszített köntöst viselt,
alatta pedig hálóing helyett a nyakát és a vállát szabadon hagyó,
vörös szegélyű, élénk rózsaszín fűzős ruhát.
– Bridget – szóltam rá figyelmeztetően. Miközben
aggodalmasan hátráltam, beütöttem a fejem a baldachinos
ágyba.
– Arra gondoltam, korábban is elkezdhetnénk a
mézesheteket – suttogta a lány, és a karjaimba dőlt.
– Ööö... de... – dadogtam.
Kivörösödött arcából, elnehezült szemhéjaiból láttam,
nemcsak Damon bűverejének hatása alatt áll, hanem a saját
érzései is elragadták: szerelemre lobbant leendő férje iránt.
Meglepő erővel lelökött az ágyra, és rám vetette magát.
Eltemetett a több réteg selyem. A mellét kidomborította a fűző,
és ruhán keresztül is éreztem a bőre melegségét.
Elém tárult a meztelen, fehér nyaka. A szíve egyre
hevesebben dobogott, a bőre kipirult és felforrósodott. Minden
érzékemet felpezsdítette a vére. Megszédített a sós, meleg, emberi
illat. Egyre szorosabban simult hozzám, és akkor belehasított a
fájdalom az állkapcsomba. Az édes fájdalom... hiszen olyan régen
kóstoltam már emberi vért...
Nem lenne belőle baj, bizonygatta egyik énem. Nyugodtan
megharaphatom, talán még el sem kellene bűvölnöm hozzá! Nem
érezne fájdalmat, lehet, még élvezné is! Önkéntelenül a vállához
nyomtam az ajkam... Csak hogy érezzem a bőrét, és
megkockáztassak egyetlen kortyocskát...
Bridget persze félreértette a mozdulatot, még hevesebben
csókolt, és kényelmesebb pozitúrát keresve, körülfonta lábával a
lábamat.
– Ne! – löktem le magamról, amikor sikerült némiképp
visszanyerni az önuralmam.
Nem akartam túlzásba vinni, de még e legyengült
állapotomban is sokkal erősebb voltam egy emberi lénynél:
Bridget az ágy másik végében, egy oszlopnak csapódva kötött ki.
Elhűlten bámult rám, majd sírásban tört ki.
– Te... te nem kívánsz! – jajveszékelt, miközben kövér
könnycseppek gördültek végig az arcán.
– Bridget, nem erről van szó... – feleltem, miután a
szemfogam visszahúzódott.
Még mindig kínzott a vérszomj.
– Csak... – folytattam – holnap van az esküvőnk, Bridget!
Már csak egyetlen nap! Ha kivárjuk a nászéjszakát... ahogy
illik... sokkal különlegesebb lesz az első alkalom. Gondold csak
meg, milyen... szép nap lesz... és aztán együtt lehetünk, és újra
felveszed ezt a gyönyörű... ööö...
– Flamand csipkével szegélyezett brokátneglizsét, szatén
selyemövvel, színben harmonizáló virágdíszekkel – hüppögte.
– Igen.
Gyengéden megérintettem a könyökét. Felemelte az állát,
hogy rám nézzen. A köntöse ujjával letörölte a könnyeit.
– A nászéjszakánkig őrizni fogom rólad ezt a képet, én piruló
mátkám!
Bridget bólintott, megint szipogott, aztán haloványan
elmosolyodott.
– Rendben.
A következő pillanatban ismét vihogott, egy csapásra
visszanyerte régi önmagát, felpattant az ágyról, és az ajtó felé
libbent.
– Jó éjt... szerelmem! – búgta még visszafordulva.
Alighogy kitette a lábát, visszadőltem az ágyra, és az
arcomat a párnába fúrva elfojtottam egy nyögést. Ettől persze
nem lettem nyugodtabb. Felálltam, fel s alá sétáltam az ajtó és
az ablak között, és minden porcikámmal arra vágytam, hogy
elmenjek, megszökjek, vadászhassak; tegyek valamit. De hiába,
nem volt választásom. Csapdába estem ebben a szobában, ebben
a szorongatott helyzetben, ebben az elviselhetetlen átmeneti
állapotban ember és szörnyeteg között.
Megragadtam a párnát és kettészakítottam. Szálltak a tollak
mindenfelé, mintha egy puskaporos hordó robbant volna fel.
Hogy pusztulnál el, Damon, acsarkodtam magamban, amiért
miattad ide jutottam! És te is, Katherine, mert miattad van ez az
egész!
 16.

1864. november 12.

#

D anionnal az élet olyan, mint egy elmeháborodottal

sakkozni. Hiába gondolom végig az összes lehetséges
lépését, és tervelek ki ellene ezernyi védekezési módot,
bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy lebontja az egész
táblát, és átírja az összes szabályt.
Így, hogy mostanában rákapott az erőszakra, igen
kiszámíthatatlan lett, kiváltképp, mert valósággal kéjeleg az
új életmódjában. Noha mi, vámpírok, vérrel táplálkozunk,
van akaraterőnk. A bátyám is élhetne vele, akkor nem venné
át a sötét oldala az irányítást, de ő egyáltalán nem akar tenni
semmit ellene.
Elszörnyedve, egyszersmind bűntudattal telve figyelem a
változását, hiszen én voltam az, aki miatt erre az útra lépett.
Ugyan Katherine alakította át, de én kényszerítettem, hogy
táplálkozzon.
Amióta láttam az üzenetét, már szóba sem jöhet, hogy
elszökjem Sutherlandéktől anélkül, hogy a biztonságukról
gondoskodnék. Azok után, amit Damon Callie-vel tett,
biztosra vehetem, hogy mikor már nem veszi hasznukat, nem
 vonakodik hasonlóképpen elbánni az egész családdal.
De mikor lép a tettek mezejére? Az esküvőn? Vagy
utána? Netán a mézeshetek alatti Vagy csak jövőre? Talán
elcsalhatnám a lányokat valahova messzire. Vajon képes
lennék őket meggyőzni, hogy bújjanak el a bátyám elől? És
ha elbűvölném őket a cél érdekében? Csakhogy Damon rám
talált. Megtalálna újra, sőt, őket is, bárhol a világon?
Valamit ki kell eszelnem arra az esetre, ha Damon nem
válik kámforrá az újonnan szerzett vagyonával együtt.
Nyilván a legegyszerűbb az lenne, ha eltenném láb alól.
Kézenfekvő megoldás: megszabadítanám a világot, és
persze magamat, egy megszállott, bomlott elméjű,
kiszámíthatatlan, vérengző vámpírtól. Nem kizárt, hogy
képes lennék rá. Gyengébb vagyok ugyan nála, de ha
alattomosan, váratlanul ütnék rajta... Például, kést döfnék
a hátába, ahogyan ő tette Callie-vel.
Semmi értelme ilyen gondolatokba bocsátkozni. Nem
fogok lesüllyedni az ő szintjére. Ő a testvérem. És bármilyen
szörnyű alak is, az utolsó rokonom, aki megmaradt nekem.
#

A következő nap elröpült. Még az idő is ellenem dolgozott, hogy

mielőbb beevezzek a hátam közepére sem kívánt házasság
révébe. Mielőtt ellenkezésre nyithattam volna a számat, szorgos
kezek gyömöszöltek az ünneplő frakkba, megtömtek
palacsintával és vagy száz háztömbnyi távolságban odalöktek az
oltárhoz. Amikor magamhoz tértem, ott várakoztam megadóan
a sorsomra, ahogyan a mit sem sejtő Sutherlandék is az övékre.
Damon és én egymás mellett álltunk a Woodcliff-kúria
szalonjában. A közelebbi, elegáns családi kápolna Bridget
ízlésének túl kicsi volt. Richardsék viszont szívélyesen
rendelkezésünkre bocsátották a Manhattan Island végében
fekvő otthonukat, mely tornyaival, mellvédjeivel,
csapórácsaival leginkább egy várhoz hasonlított, ami hasonló
szürke lévén egybeolvadt alapzatával, a sziklás hegyfokkal.
A csúcsíves gótikus ablakon át láttam a Fort Washington-i
csata helyszínét, ahol a George Washington vezette kontinentális
erők szomorú vereséget szenvedtek a britektől.
Gondolataim elkalandoztak, elképzeltem a brit katonákat a
vörös atilláikban, velük szemközt a szedett-vedett amerikaiakat,
hallottam a fegyverek dörgését... És akkor eszembe jutott, hogy
Katherine szemtanúja lehetett ilyen csatának. Sosem kérdeztem
a korát – Damon talán tudja –, de annyi bizonyos, hogy sokkal
idősebb volt, mint amilyennek látszott, és jelen lehetett olyan
eseményeknél, amelyekről én csak a történelemkönyvekben
olvashattam.
Megborzongtam a gondolattól, de a hűs érzés nem tartott
sokáig, mert a teremben elviselhetetlenül meleg volt. A New
York-i arisztokrácia krémje, kényelmetlenül összezsúfolódva a
sebtében behordott padokon, vagy kétszáz fővel képviseltette
magát, és az előkelő vendégeknek fogalmuk sem volt a rájuk
leselkedő veszélyről.
Igyekeztem lazítani a hirtelen szűkké vált galléromon és
nyakkendőmön. A látásom is elhomályosult. A padló megingott,
a falak hullámzottak, s egy pillanatra, mintha csak a szél fújta
volna messzire, minden vendégről levált a ruha és a bőr; csak az
inak és a fehér csontok maradtak.
– Stefan! – bökött oldalba Damon a könyökével. Akkor
vettem észre, milyen görcsösen kapaszkodom a karjába.
– Hívjak hozzád orvost? – kérdezte gunyorosan.
 A fejemet ingattam. Magam sem tudtam, mi ütött belém. Az
egybegyűlteket ismét elevennek láttam, boldogan nevettek és
kimérten legyezték magukat.
Még én is kénytelen voltam elismerni, hogy Mrs. Sutherland
Mrs. Richards és az alkalmazottak segítségével alaposan kitett
magáért. Gyönyörű vörös szőnyeget terítettek le, és annyi
rózsaszirommal hintették meg, hogy alig látszott alattuk a
bársony. A rózsaszín, fehér és mélyvörös árnyalatok élénk
kavalkádja egy rózsakerti ösvényhez hasonlított. A padokat
különféle drága, egzotikus virágokkal díszítették fel, és a levegőt
áthatotta a narancs- és citromillat. A fejünk fölé óriási
virággömböket aggattak. Minden zegzugba füvet és
birsalmaágakat dugtak, s ez tovább fokozta a vadregényes
hatást.
A vendégek rangjukhoz méltó ünnepi öltözéket viseltek, a
férfiak frakkot és széles selyemövet. Az idősebb asszonyok
gazdagon redőzött sötét selyemruhát öltöttek, a fiatal hölgyek
világos színű szoknyákban tündököltek, melyek újabb megannyi
virágsziromként hullámzottak a bokájuk körül. A kalapok csak
úgy roskadoztak a tollaktól, az ékkövektől, esetenként kitömött
madaraktól. Mindezt megkoronázandó, a jeles alkalomra
előkerültek – itt-ott öklömnyi méretben – a családi ékszerek:
gyöngyök, rubintok, gyémántok.
Természetesen a japán vagy angol selyemlegyezők sem
hiányoztak. Gazdáik igyekeztek visszafogottan használni őket,
de a fülledtség miatt óhatatlanul heves csapkodás lett a vége, és
a hölgyek arca a divatos sápadtság helyett kipirult.
Mindenki izgatottan sutyorgott a szomszédjával, kifinomult
hallásom segítségével könnyedén ki tudtam venni bármelyik
beszélgetést. Azt kívántam, bár ne rendelkeznék e képességgel,
mert mindenfelől csak ugyanazt hallottam:
– ...milyen gyorsan történt! Mindössze egy hónapja
ismerkedtek meg. Hallotta, hogyan? A fiatalember lehengerlően
lovagias volt, mert...
– ...szerencsés leányzó! Remélem, az én Lucretiámat is
sikerül majd jól kiházasítanom...
– ...pedig a legkisebb Beaumont lány is kivetette
DeSangue-ra a hálóját, de hiába, neki csak Lydia kellett...
– ...micsoda jóképű férfi! Ráadásul gróf...
– ...igen, de mit is mondott, ki az a másik? Amelyik Bridgetet
veszi el... ?
Visszavágytam a parkbeli barlangomba, becsuktam a
szemem, és azt kívántam, bár így tehetnék a fülemmel is.
– Mint a régi szép időkben, ugye, öcskös? – sóhajtott fel
Damon, és unottan igazgatta a mandzsettáját. – Milyen csodás
lenne! Már házasok volnátok Rosalynnel!
– Hallgass! – mordultam rá, noha igazat beszélt. Ha
Katherine nem öli meg, feleségül kellett volna vennem
gyermekkori játszópajtásomat.
Akkoriban az elképzelhető legrosszabb dolognak tűnt a
kényszerházasság egy olyan nővel, akit nem szerettem. Ó, mily
tudatlan voltam!
Továbbra is mosolyt erőltettem az arcomra, de addigra már
többeknek feltűnhetett, hogy valami nincs rendjén. A tömeget
pásztáztam, hátha meglátok valakit ormótlanul a nyaka köré
tekert sállal. Reggel fogtam és szárazra szívtam a két galambot,
amelyeket az esküvő végére tettek félre, a romantikus
mutatványhoz, hogy szabadon eresszék őket. De vajon Damon
mikor táplálkozhatott utoljára, aggodalmaskodtam. Talán a
lakodalomban akar jóllakni?
 – Nézz csak ránk! – suttogta Damon, miközben mosolyogva
biccentett az őt csodáló tömegnek. – Lenyűgöző kettőst
alkotunk.
– Én ezt mindössze azért teszem, hogy életeket mentsek!
Most pedig maradj végre csendben! – feleltem.
– Milyen savanyú vagy, Stefan! – forgatta Damon a szemét.
– Ha nem teszel szert egy kis humorérzékre, igen unalmas
öröklétnek nézünk elébe!
Szerencsére kezdetét vette a nászinduló, így nem kellett
válaszolnom.
A padok közti folyosó végén elsőként a két vőfély, Margaret
férje és Bram tűnt fel. Őket pimaszul incselkedő, fiatal
kísérőikkel a koszorúslányok követték, akik egyforma, csinos,
barackszínű ruhát és hatalmas kalapot viseltek... csak egyikük
különbözött a többitől, a hanyagul a nyaka köré tekert kendő
miatt. Hilda.
Haragos pillantást vetettem Damonra, ő azonban vállat
vont.
– Nem bírtam már a várakozást.
Nos, ettől egyáltalán nem lettem nyugodtabb, ugyanis arra
következtettem, hogy egy jól eltervezett dőzsölés előtt akarta
kiéheztetni magát.
A sor végén lépdelt peckesen Winfield, jobbján s balján
leányaival. Lydia könnyed, királynői méltósággal haladt előre.
Egyszerű, fehér menyasszonyi ruhát viselt, a súlyos kelme
suhogott a mozdulatai nyomán. Öltözéke a karját s a nyakát is
elfedte, és az egyetlen dísze egy sornyi gyöngygomb volt az elülső
részen. A lobogó tüllfátyollal úgy festett, mint egy mesebeli
tündér, és a szelíd mosoly csak még szebbé tette.
Bridget, talpig brokátban és szaténban, apja balján jött.
Túlcicomázottsága ellenére is egészen csinos volt. A fejét
koronaként díszítette az óriási csipkefátyol. Furcsállottam, hogy
valaha a legcsekélyebb hasonlatosságot is felfedezni véltem közte
és Callie közt. Bridget szeszélyes volt és éretlen, míg Callie józan
és önálló.
Hamar észbe kaptam, hogy nem a legjobb ötlet most a
szerelmemre gondolni.
Egyszer csak lelassult az idő, Bridget léptei vontatottá
váltak, és már alig haladt előre. A szoknyája, mintha önálló
életre kelt volna, előrelendült. A szája kinyílt, és távoli, torz
nevetés tört fel belőle. Aztán megcsapott a citrom és gyömbér
jellegzetes illata.
Minden elhomályosult...
Katherine?
A felém tartó nőben Bridget helyett azt láttam, aki ide
juttatott. Sűrű fekete haját csipkefátyol takarta, ruhája
szabadon hagyta tökéletesen ívelt vállát. A nyakában
megcsillant a kék kámea... Méltóságteljesen biccentett, de a
hosszú pillák alatt a szeme rám nevetett, és pajkosan csillogott.
Elbiggyesztette az ajkát, úgy éreztem, azonnal összecsuklok.
Vajon Damon is látta? A bátyám felé sandítottam,
próbáltam az arckifejezéséből kideríteni. Bármi is lobbantotta
lángra a Katherine iránti érzéseimet – igaz szerelem vagy a
vámpír bűverő –, még mindig a hatása alatt voltam, s a képe
máig kísértett. A testvéremről azonban csak a színlelt boldogság
és szerelem sütött, semmi más.
Ismét visszazökkentem a valóságba, újra Bridgetet láttam,
aki izgatottan mosolygott rám.
Nem telt bele sok idő, a lányok a pappal együtt elfoglalták a
helyüket, s a két gyűrű a kezünkbe került.
 Szerencsére a szertartás nem nyúlt túl hosszúra. A pap a
szeretetről beszélt, és felolvasott néhány szép részt a Bibliából,
amelyeket más körülmények között szívesen hallgatok. Nem is
tudtam eldönteni, mit szeretnék jobban: beszéljen tovább, hadd
nyerjek még egy kis időt, mielőtt bekövetkezik az
elkerülhetetlen, vagy inkább haladjon, és essünk túl rajta minél
előbb.
– Ha a jelenlévők közül bárki tudomással bír olyasvalamiről,
amiért a két megjelent pár nem egyesülhet a házasság szent
kötelékében, szóljon most, vagy hallgasson mindörökké!
Körülkémleltem a teremben, hátha valaki felpattan és
tiltakozik. Talán Margaret előhozakodik valami bizonyítékkal,
hogy Damon DeSangue nem az, akinek kiadja magát, vagy rám
fogja, hogy a Konföderáció kémje vagyok, esetleg... A legidősebb
nővér undorodva rázta a fejét, és dühében a fogát csikorgatta, de
csendben maradt. Hiába bíztam benne, hogy megment, az anyja
valószínűleg sakkban tartotta, vasmarokkal szorítva a térdét.
Először Damon került sorra, összeeskették Lydiával. Nem
figyeltem, úgy zúgott a fülem, hogy már-már azon
csodálkoztam, más miért nem hallja a zajt.
Mi lesz, ha ennek vége, zakatolt a fülemben a kérdés. Túlélik
egyáltalán Sutherlandék az éjszakát? Vajon kénytelen leszek az
esküvőm napján élet-halál harcot vívni a saját bátyámmal?
– Ismételje utánam – fordult végre hozzám a pap, és én úgy
tettem, ahogy mondta.
– Én, Stefan Salvatore, feleségül veszlek téged, Bridget Lynn
Cupbert Sutherland. Szeretni foglak, és kitartok melletted jóban,
rosszban, gazdagságban, szegénységben, egészségben,
betegségben, amíg... a halál el nem választ.
Alig bírtam kinyögni az utolsó szavakat, és csak
remélhettem, hogy a közönség ezt a túláradó érzelmeknek
tulajdonítja.
– Én, Bridget Lynn Cupbert Sutherland, hozzád megyek
feleségül, Stefan. Szeretni foglak, és kitartok melletted jóban,
rosszban, gazdagságban, szegénységben, egészségben,
betegségben, amíg a halál el nem választ.
Elfelejtette a vezetéknevemet, és a tekintetéből láttam, hogy
az előző éjszakára gondol.
A gyűrű – egyszerű arany ékszer, a belső felén Bridget
gravírozott monogramjával – már ott is volt a kezemben. Íme, a
nemesfém, mely megpecsételi a sorsomat.
Megfogtam a lány jobbját, és az ékszert az ujjára csúsztatva,
magam is meglepődve, mily tisztán és higgadtan, kiejtettem e
szavakat:
– Viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül az Atya, a
Fiú és a Szentlélek nevében!
Bridget felsikkantott örömében, én pedig, határozottan és
sietősen, remélve, hogy a közönség megelégszik ennyivel, az
ajkára tapasztottam az ajkam. A lány a nyakamba
csimpaszkodott, és próbálta nyújtani a csókot.
A szája borzalmas mentaízű volt.
Házas vámpír lettem.
 17.

A fogadást egy másik teremben tartották. A testvérem,

Lydia, Bridget és én felsorakoztunk a bejáratnál,
üdvözöltük a vendégeket, és megköszöntük a gratulációikat.
Damon kitett magáért, sűrűn biccentett és ismeretlen embereket
is barátként veregetett vállba, elbűvölte őket, nem vitás. Bridget
a gyűrűjét mutogatta boldog-boldogtalannak, Lydia pedig, attól
függően, hogy milyen viszonyban volt az illetővel, puszit adott,
kezet nyújtott vagy mosolyt villantott. Amikor Bram
megpróbált „búcsúcsókot” lopni, felkacagott. Bridget büszkén
feszített a nővére mellett, és őszintének tűnő örömtől sugárzott.
– Köszönöm, hogy eljöttek – ismételtem sokadszorra,
miközben egyre elgyötörtebbnek éreztem magam. – Megtisztelő,
hogy velünk ünnepeltek. Nagyon örülök, hogy megismerhetem,
köszönöm, hogy eljött!
– Stefan Salvatore? – rivallt rám egy idős hölgy
kikeményített szürke szoknyában, nyakában gyöngysorral, és a
szükségesnél tovább szorongatta a kezem.
A nevem utolsó betűjét hangsúlyosan ejtette, és a ruhájával
azonos színű, jeges szemével szúrósan nézett.
– Igen, asszonyom – bólintottam kényszeredetten.
– A firenzei Salvatorék közül való? Alessandro herceg
leszármazottja?
 – Nem tudom pontosan, asszonyom – feleltem, és igyekeztem
megőrizni barátságos arckifejezésem. – Apám onnantól kezdve,
hogy idejött, amerikainak vallotta magát, és a rokonsággal nem
tartotta a kapcsolatot.
A matróna szeme elkerekedett, és a szorítása enyhült a
karomon.
– Szóval bevándorló. Milyen elbűvölő!
Mosolytalan arccal elengedett, és odébbállt.
Úgy hétszáz ember után végre leülhettünk. A négyünk
számára fenntartott asztalt pálmalevelekkel és óriási virágokból
font koszorúkkal díszítették fel, és volt ott minden, mi
szem-szájnak ingere – természetesen mindenből a legdrágább,
hogy fitogtassák a család tetemes vagyonát. Előételnek osztrigát
kínáltak, valamint füstölt skót lazacot és orosz kaviárt. A
választható főfogások sorában szédítően sok halott állatot
vonultattak fel: volt marha, fúrj, szarvas, fácán, szalonka, kacsa,
bárány és sertés – hidegen s melegen, sütve s párolva, fasírozva s
szeletekben, pörköltben és pástétomban. Desszertnek pedig ott
magasodott az ínycsiklandozó, ötemeletes, cukormázzal borított,
marcipánmadarakkal díszített, gyümölcsös esküvői torta. A
vidáman cseverésző vendégeket kerülgetve a fekete frakkos
pincérek alig győzték felszolgálni mindehhez a számtalan pohár
pezsgőt.
Az esküvő tehát hivatalosan is véget ért, Damon és én immár
törvényesen beházasodtunk a Sutherland családba. Mostantól
bármelyik pillanatban tartani lehetett a következő, akár
végzetes lépéstől.
– Drágám, hoznál nekem egy pohár vizet? – kérdezte Lydia a
bátyámat, gyengéden végigsimítva az arcán.
– Más szertartások szövegeiben a nő szeretetet, tiszteletet és
engedelmességet ígér a férjének. Úgyhogy inkább te hozzál nekem,
édes kicsi feleségem! – mosolygott Damon cseppet sem
megnyerően.
– Hát persze! Neked bármit, kedvesem! – pattant fel
készségesen Lydia. – Mit kérsz: vizet, bort?
– Vért! – kacsintott a testvérem.
– Kívánságod számomra parancs! – nevetett a lány.
Bridget egyetlen falatot sem evett a kitűnő ételekből, mert
egyfolytában felugrált a helyéről, hogy újabb és újabb
ismerősöknek mutogassa a gyűrűjét. Közben én idegesen
feszengtem, az értékes, tömör ezüst villával tologattam a drága
ételt az elegáns tányéron, s egy pillanatra sem mertem levenni a
szemem Damonról.
Amikor a desszert került sorra, Brambcn feltámadt az
együttérzés, és odaült mellém Bridget helyére.
– Gratulálok, öreg cimbora! – rázta meg a kezem. – Maga
meg Damon elhappolta New York két legjobb partiját!
Szerencsétlenül biccentettem.
– Mr. és Mrs. Sutherland elképesztőek! Margaret pedig... nos,
néha felér egy kitörő vulkánnal, de remélem, végül zöld ágra
vergődnek vele is!
Erre már felkaptam a fejem.
– Miért, észrevett mostanában valami különöset Margaret
viselkedésén? – kérdeztem óvatosan.
Bram, amióta az eszét tudta, ismerte a családot, reméltem,
hátha rávezet, hogyan képes a legidősebb lány ellenállni Damon
bűverejének.
– Különöset? – vakarta meg a fickó a kusza, fekete fürtjeit.
– Igen, én úgy látom, más, mint a többi! Erősebb – feleltem,
hátha erre kibök valamit.
 – Annyi bizonyos! – nevetett fel keserűen. – Egyszer, amikor
még gyerekek voltunk, elcsentem a kedvenc babáját, mert a
bátyámmal háborúsdit játszottunk, és kellett egy ápolónő is.
Ahogy nézett, amikor észrevette, még ma is végigfut a hátamon
a hideg, ha felidézem! Hozzám se ért, de a fájdalom szétterjedt az
egész testemben! Mondanom sem kell, többé egy ujjal sem
nyúltam a játékaihoz!
– Jól értem? Képes volt fájdalmat okozni anélkül, hogy
magához ért volna? – kértem megerősítést, de már kezdtek
összeállni a részletek.
Csakhogy abban a pillanatban Winfield a vállamra tette a
kezét, s amikor felé fordultam, állával egy hátsó szoba felé
bökött. Damon, tettetett komolysággal az arcán, szintén velünk
tartott. Miközben kikerülve a vendégeket, követtem őket egy
oldalfolyosón, kibámultam az ablakokon. A fák és tornyok közül
előbukkant a Hudson és a mellette emelkedő sziklák, a
Paliszádok. A nap aranyló sugarai szikráztak a folyó felszínén,
beragyogva a zöld partot s a méltóságteljesen sikló hajókat meg
uszályokat. Lehettem volna akár a birodalmában gyönyörködő
király, hiszen a házasság a New York-i elit csúcsára juttatott.
Sötét faburkolatú dohányzóhelyiségbe léptünk, ahol
Winfield mindannyiunknak öntött egy-egy pohár rubinvörös
sherryt. Damon könnyedén elővette az ezüstfiaskóját, és ott,
apósa szeme láttára vérrel ízesítette az italát. Emberi vérrel.
– A sírig tartó házasságra! – emelte a poharát.
– A házasságra! – helyeselt Winfield élénken.
Én csak bólintottam, s egy hajtásra kiittam az italt, hátha a
folyadék valamelyest enyhíti a vérszomjamat.
– Most pedig, fiatalemberek, komoly dologról akarok
magukkal beszélni – közölte apósunk, miközben elhelyezkedett
az íróasztal mellett álló hatalmas fotelben. – A hozományról.
Ökölbe szorítottam a kezem, Damon meg elvigyorodott.
Aztán lehuppant a bársonydíványra, s így szólt:
– Már éppen rá akartam kérdezni, apám. Ugye nem bánja,
ha így hívom?
– Egyáltalán nem, fiam – hangzott a válasz, s Winfield még
egy szivarral is megkínálta Damont.
Ő elvette, gondosan lecsípte a végét, s oly rutinosan gyújtott
rá, hogy eltűnődtem, vajon ezt hol tanulta. Bátyám és apósom
egy darabig csendben pöfékeltek, teleeregették a kis helyiséget
gomolygó füstfelhőkkel. Amikor már köhögtem, Damon élvezve,
hogy kényelmetlenül érzem magam, szándékosan az arcomba
fújt egy füstkarikát.
– Szóval, fiaim – köszörülte meg a torkát Winfield –, azt
akarom, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon! A lányaim
mellett talpig férfiakat akarok látni, akik gondoskodnak majd
róluk, ha velem történik valami.
– Emiatt ne aggódjon – mosolyodott el szivarral a szájában
Damon.
– Van több bányám Virginiában, köztük egy aranybánya is.
Nem ártana oda egy vezető. Aztán ott vannak a vasúti
részvények, amiket akkor vettem, amikor...
– Én inkább pénzt szeretnék – szakította félbe a bátyám, én
meg elfordítottam a fejem, mert nézni sem bírtam, ahogy tágra
nyílt szemmel bűvöli szegény öregembert.
– Természetesen, megértem – vágta rá Winfield anélkül,
hogy elbizonytalanodott vagy akár csak pislogott volna. – Éves
járadék, életjáradék?
– Pontosan így gondoltam – felelte Damon kedélyesen.
– Akkor hát a birtokból, a befektetésekből és a vállalatokból
származó jövedelem egyhuszad része? – tett Winfield udvarias
ajánlatot.
– Inkább az egynegyede – javasolta Damon, és Winfield, mint
valami báb, mindenre csak bólogatott.
Ám ez még nem szavatolta, hogy életben marad, bár el
tudtam képzelni, hogy a bátyám egy darabig biztos maga mellett
tartja még, hogy igény szerint ugráltathassa.
– Megelégedettséggel tölt el, hogy ily körültekintően kíván
gondoskodni lányaim biztonságáról – darálta Winfield
szenvtelenül. Talán valahol, elbűvölt elméje egyik hátsó zugában
mégiscsak ott motoszkált a gyanú, hogy valami nagyon rossz
történik vele.
Mindenesetre ez nem akadályozta meg abban, hogy
csekkfüzetet és tollat vegyen elő szegény ember. Pár pillanat
múlva minden elvégeztetett, s a papíron, amit átnyújtott, annyi
nulla szerepelt, hogy beleszédültem.
Damon győzelmi mámorában elvigyorodott, és az arcomhoz
közel felemelte a poharát. A vér illata megcsapott és elkábított.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne kapjam ki az italt a
kezéből és ürítsem fenékig.
Akkor azonban Winfield meglepően gyakorlatias szavai egy
csapásra kijózanítottak.
– Beletelhet némi időbe, amíg beváltható lesz a csekk –
közölte szabadkozva, feltehetően mit sem sejtve arról, hogy épp
most mentette meg az irháját.
A bátyám persze éktelen haragra gerjedt, csak úgy villámlott
a tekintete. Annak idején egész Mystic Falls jól ismerte ezt a
dühöt, s mindenki óvakodott attól, hogy előidézze. Veszedelmes
dolog volt ujjat húzni Damonnal.
– Erről eddig nem volt szó! – acsargott, miközben
összegyűrte a csekket a kezében, és ismét elhúzta az orrom előtt a
sherryt. Mozdulatlanná dermedtem, éreztem, hogy menten
kipattannak a szemfogaim.
– Eladom a birtok, a részvények és a vállalatok egy részét,
hogy legyen rajtuk fedezet! – sietett Winfield az ígérettel oly
szánalmas igyekezettel, hogy felfordult tőle a gyomrom.
– Kezdheti is! – mordult rá a testvérem, de már nem
figyeltem rá. Megfordultam, és kifelé igyekeztem, mert az
éhségem a tetőfokára hágott, és éreztem az átalakulás első jeleit.
Még azzal se bajlódtam, hogy valami kifogással hozakodjak elő.
Félretoltam alattomos bátyámat a búsongó apósommal
együtt, és kisiettem a helyiségből, ki az épületből, az éjszakába,
ahová tartoztam.
 18.

R ichardsék házát kétszáz tömb – mintegy tíz mérföld –

választotta el New York belvárosától. Vámpírként
azonban jóval túlszárnyaltam a halandók sebességét, főleg mert
indulás előtt táplálkoztam a vendéglátó család egyik
kecskéjéből. Az emberek legfeljebb egy elmosódott alakot
láthattak belőlem, ahogyan én is belőlük.
Lehajtottam a fejem, hogy semmi inger ne zavarjon meg az
összpontosításban, mindössze a közvetlen akadályok
kikerülésére fordítottam figyelmet, ám alapvetően az volt a
célom, hogy a kimerülésig hajszoljam magam.
Végigszáguldottam a Fort Tyron sziklás erdőin, majd átszeltem
a völgyet, mely elválasztotta a belvárostól. Rohantam a
burkolat nélküli, sáros utakon, és beszívtam a poros levegőben
terjengő illatokat; a növényekét, főleg a dohányét, melyet a
virginiai szülőföldemről jól ismertem.
Egy héten át gyötrődtem, vártam, figyeltem, és próbáltam
követni a bátyám gondolatait, s közben mindvégig azt
kívántam, bárcsak már vége lenne.
De hiába.
Egyértelművé vált, hogy Damon addig nem öli meg
Winfieldet, amíg nem tud hozzáférni a pénzéhez. Az meg ki
tudja, mennyi idő, gondoltam elkeseredetten. Addig, színlelve a
boldog újdonsült férjet, Bridget: mellett kell maradnom, hogy
szemmel tartsam a Sutherland családot, és közben rágódhatok
tovább a bátyám szándékain.
Immár belegabalyodtam az ördögi hálójába, és minden
kapálózás, minden kísérlet a szabadulásra csak rontott a
helyzetemen.
Sóvárogtam a magányosság után, ha már vámpírként
örökké kell élnem, arra vágytam, hogy legalább ne maradjon
nyoma. Ne száradjon halál és fájdalom a lelkemen,
természetellenes életem ne hasson ki másokéra. Csak futottam,
menekültem saját magam, az új énem elől, melytől sosem
szabadulhattam, és menekültem, nem kevésbé hasztalanul,
Damon elől, aki árnyként követett e véget nem érő úton.
A természet üdítő illatát hamarosan felváltotta a civilizáció
bűze, a csatornák és a rothadás szaga, mely a legelőkelőbb
környékeket is elmaradhatatlanul áthatotta. Az impozáns házak
mögött húzódó sikátorokban szolgák öntötték ki az éjjeliedények
tartalmát, és tejesemberek pakolták a hátsó lépcsőkre a teli
üvegeket. Ők csupán hirtelen széllökést érzékeltek, ahogy
elsuhantam mellettük, és mintha csak felhő takarta volna el a
napot, legfeljebb egy pillanatra láttak valami sötét, elmosódott
foltot a téglafalon.
A ruhaipari negyedet, ahol mára a farmokat szinte teljesen
felváltották a gyárak, vegyi anyagok és pörkölődő textíliák
orrfacsaró bűze hatotta át. Fiatal munkásnők szabták, varrták s
festették a kelméket, és most, a jól megérdemelt szünetben, kis
csapatokba verődve cigarettáztak a tűzlépcsőn.
Egyikük éppen rá akart gyújtani, amikor, túl közel
elhaladtam mellette, és eloltottam a gyufája lángját. A lány
meglepetten, értetlenül meredt a fekete füstre.
 Hamarosan emberi hús és ürülék szaga következett, majd
lótrágyáé s a pislákoló gázlámpáké. Gyárkéményeké, nyomdáké,
a folyóé, a sózott halé, majd végre egy kis friss szellő. Csak az
illatokat, szagokat érzékeltem a városból, a hangok és a képek
monoton morajlásba és elmosódott fekete-fehér sávokba
sűrűsödtek. Drága parfümök és virágok illatát éreztem, aztán
nyers húsét és füstölt szalonnáét. Meg citromot és gyömbért...
Katherine parfümje! Ott helyben, a Washington Square
kellős közepén, földbe gyökerezett a lábam.
Aztán valaki a vállamra tette a kezét, mire izgatott
várakozással megfordultam.
De a teremtőm sötét fürtjei helyett Damont pillantottam
meg, aki ott állt velem szemtől szemben, megvető mosollyal az
arcán.
Nem is fáradtam, hogy titkoljam a csalódottságomat.
Olyannyira erőt vett rajtam a kétségbeesés és a kimerültség,
hogy le sem ráztam magamról a kezét. Hova is mehetnék?
Hiszen Damon már korábban is követett, végig a keleti parton!
Amíg nem iszom újra emberi vért, mindig erősebb és gyorsabb
marad nálam, és ha megpróbálok elfutni előle, csak az
elkerülhetetlent halogatom. Amit eltervez, úgyis véghezviszi.
– Hová, hová, Stefan? Most van a lakodalmunk! – reccsent
rám.
– Vissza akartam menni – nyögtem ki. A fáradtságtól alig
álltam a lábamon.
Damon erre csak a szemét forgatta.
– Hívok egy konflist – határozta el, majd, miután csettintett
az ujjával, rögtön meg is jelent a kívánt jármű.
– Ötödik sugárút, Hetvenharmadik utca – szólt a kocsisnak,
miután beszálltunk.
 – Sutherlandékhez? – csodálkoztam. – Nem vissza
Richardsékhoz?
– Hazamegyünk! – közölte a bátyám. – A fogadás
befejeződött. A legvégén szaladtál el.
– És Bridgetnek mit mondtál? – kérdeztem.
Nem voltam belé szerelmes, de mégiscsak feltámadt bennem
a lelkiismeret-furdalás, amiért magára hagytam az esküvőjén.
Elvégre ez a legrosszabb dolgok egyike, ami a magafajta lánnyal
történhet.
– Ne aggódj! – biggyesztette le Damon az ajkát. – Észre sem
vették, hogy eltűntél.
– Szóval még nem ölted meg őket?
– Ki mondta, hogy ilyesmit tervezek? – nézett rám
ártatlanul. – Minek nézel engem, szörnyetegnek?
– Igen – vágtam rá kertelés nélkül.
– Te tettél azzá – emelte meg a testvérem a kalapját.
– Véletlenül sem könnyítenéd meg a helyzetem –
motyogtam.
– Összekeversz valakivel, aki törődik veled – felelte Damon
ridegen.
– Meg kell hagyni, mindent elkövettél, hogy életben maradj
– állapítottam meg. – Biztos, hogy nem volt más oka, mint hogy
nekem árts?
– Mire akarsz kilyukadni? – kapta felém a fejét.
– Arra, hogy szükséged van rám, Damon! Nagyon is el
tudom képzelni, hogy a gyűlöleted maszkja alatt valójában félsz
attól, akivé lettél. És én vagyok az utolsó kapocs az egykori
emberi életedhez, az egyetlen, aki ismer, és az egyetlen is maradok
a teljes örökléten át.
– Semmit sem tudsz rólam, Stefan! – sziszegte Damon
hunyorogva.
Azzal kivágta az ajtót, fellendült, és tompa puffanással a
tetőre érkezett. Kidugtam a fejem az ablakon, és nemsokára
elszörnyedve néztem, ahogy a hajtóra veti magát, feltépi a
nyakát, és alig egy-két korty után ledobja szerencsétlen flótást a
járdára.
– Damon! Fejezd be! – kiáltottam kétségbeesetten, de nem
tehettem semmit.
Próbáltam kiszállni, és a sérült emberhez szaladni, de a
bátyám visszalökött, majd szédületes sebességgel bekanyarodott
a következő utcába.
Véres szájjal ült a bakon, és olyan gyorsan hajtotta a lovat,
hogy az már tajtékzott. Így száguldottunk mi, két testvér, észak
felé – az egyik vitte a másikat, mint a Sátán a kárhozottakat a
pokolba.
 19.

M ire Sutherlandékhez értünk, a lovunknak habzott a szája,

és csak a szeme fehérje látszott.
– Na, ez sem nyerne már versenyen – jegyezte meg a bátyám
közönyösen, és megveregette az állat nyakát.
– Nem lepne meg, ha a túlhajszoltságtól felfordulna – tett rá
még egy lapáttal.
Amikor kiszálltam, olyan förtelmes szag csapta meg az
orrom, mintha egy vágóhíd szomszédságába kerültünk volna.
– Az is lehet, hogy már most meghalt – jegyeztem meg, majd
mély lélegzetet vettem, és kihúztam magam.
Bármi is jön ezután, gondoltam, erősnek kell lennem. Vagy
Damon a tettek mezejére lép, és megtámadja Sutherlandéket,
vagy ifjú feleségemmel kell töltenem az éjszakát. Ha az utóbbira
kerül sor, nehéz lesz betartani a fogadalmamat, hogy nem iszom
emberi vért...
Megacélozott akarattal indultam az ajtó felé.
– Ne siess annyira, öcskös – állított meg Damon, majd egy
szakavatott tolvaj könnyedségével a mellényem belső zsebébe
nyúlt, és kivette a csekket, amit Winfield írt.
– Erre még szükségem lesz – tette hozzá derűsen.
– Hát persze – bólintottam. – Lopás, nyom nélkül. Valóban
kevésbé szembetűnő, mint kirabolni egy széfet. Ezek után még
arról világosíts fel, hogy a hajtóval mi lesz? Egy halott az utcán
– azt a nyomot miért nem tüntetted el?
– Ja, hogy ő? Ne aggódj, a kutyának sem fog feltűnni –
legyintett Damon. – Nézz körül, Stefan! Az utcán
lépten-nyomon pusztulnak az emberek. Csak egy a sok közül.
Bátyám az a fajta vámpír lett, akiben az ölés akkor sem
támaszt bűntudatot, ha nem származik belőle közvetlen előnye,
nem gondolta meg kétszer, mielőtt gyilkolt. Amikor én új
létformám első napjaiban életeket oltottam ki, mindig
táplálkozási céllal vagy önvédelemből tettem, és soha nem
szórakozásból, soha nem magáért az ölésért.
– Ráadásul téged ez tényleg, valóban bosszantott –
vigyorgott a testvérem. – És ugyebár, nem ez a célja mindennek?
Biccentett, és egy intéssel jelezte, hogy én lépjek be elsőként
új otthonunkba. Felnéztem a gyönyörű, szürke épületre, a torz
arcú vízköpőkre, s azt kívántam, bár soha senki ne hívott volna
be ide, bár örökre kívül rekedtem volna, egyedül, a parkba
száműzötten.
A merengésből velőtrázó sikoly zökkentett ki.
Mindketten berohantunk a házba, szó szerint kitéptük az
ajtót a helyéből lázas igyekezetünkben.
A nappaliban Margaret állt, megkövülten, halottsápadt
arccal, kezét döbbenetében a szája elé kapva. A következő
pillanatban már tudtuk, miért.
Először úgy láttam, fekete festék az, ami az egész helyiséget
beborítja, és csak amikor letaglózó erővel megcsapta orromat a
szag, akkor jöttem rá, hogy vér. Emberi vér, szerteszét fröcskölve
csöpögött a falakról, és tócsákba gyűlt a padlón. Váratlanul ért,
és vámpírérzékeim egészen megzavarodtak ettől a bődületes
mennyiségtől.
 Damon védekezőn az arca elé emelte az egyik kezét, a
másikkal pedig rámutatott valamire.
Először csak két harisnyás lábat láttam a szőnyegen.
Tartozhatott volna egy szerencsétlen részeghez, aki összeesett,
csakhogy hamar szembesültem a ténnyel, hogy nincs teste.
– Ne... – suttogtam, és térdre zuhantam az iszonyattól.
Az egész Sutherland családot megölték, mindannyiuk testét
feldarabolták, és széthajigálták a helyiségben.
Hiába mentem bele a házasságba, hiába próbáltam minden
eszközzel védeni ezeket az ártatlan embereket a bátyám
ármányaitól – meghaltak mind!
Méghozzá kegyetlen kínhalállal.
– Mit műveltél?! – támadtam Damonra.
A dühtől már kivörösödött a szemem, és éreztem, hogy
kezdődik az átalakulás.
– Mit műveltél?! – ismételtem számon kérőn.
Elszántam magam, hogy egyszerűen feltépjem a torkát
ennek a szörnyetegnek, és csak azt bántam, hogy miért nem
tettem meg hamarabb, akkor nem lett volna alkalma ennyi
emberrel végezni!
Azonban észrevettem, hogy ő is éppen úgy meg van
döbbenve, mint én, jégkék szeme őszinte meglepetést tükrözött.
– Nem én tettem – mondta kurtán, mire Margaret olyan
pillantást vetett rá, amivel ölni tudott volna, kifejezve, hogy a
bátyámtól sem állna távol az ilyesmi.
– Elhiszem – mondta végül halkan, arcán viszolygással s
megrendült gyásszal.
Ez meglepett. Annyi kérdés, gyanakvás és ellenkezés után
most miért hisz a testvéremnek? Talán mert feltételezte, hogy
Damont csak a pénz érdekli, és amint megszárad a tinta a
szükséges okmányokon, odébbáll? Ezért hitte el, hogy nem ő a
gyilkos? Ugyanakkor furcsamód én sem kételkedtem a bátyám
szavában, már csak azért sem, mert a hangjában nyoma sem volt
a szokásos gunyorosságnak.
Margaret, mintha csak olvasna a gondolataimban, rögtön
megmagyarázta:
– Mindig meg tudom állapítani, ha valaki hazudik. Ez...
egyfajta adottság, azt hiszem.
És akkor eszembe jutott, amit Bram mesélt róla, hogy a
puszta tekintetével fájdalmat okozott neki. Megérintve a
gyűrűmet, visszaemlékeztem az Emily nevű boszorkányra,
akinek a segítségével tudok nappali fényben is létezni.
Lehetséges, hogy Margaret is hasonló képességekkel rendelkezik?
Már szóra is nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, de
akkor láttam, hogy patakokban folynak a könnyei. Ezzel
várnom kell. Nagy levegőt vettem, talpra álltam, és
megindultam az áldozatok felé, hátha találok valami nyomot,
amiből meg lehetne állapítani, ki tette ezt és miért.
Mrs. Sutherland felsőteste hasra fordítva hevert a dívány
mellett. Egyik karja nyújtva volt, mintha utolsó erejével
próbálta volna a legkisebb lánya felé vonszolni magát.
Bridgetnek feltépték a torkát, és az összes végtagját
megcsonkolták. Az arca azonban ép maradt, mint egy
porcelánbabáé. Halálában annak a kislánynak tűnt, aki
valójában volt, rózsaszín orcája fehérre sápadt, ajka pedig,
mintha csak aludna, lágyan szétnyílt. Zöld szeme tágra nyílt az
iszonyattól. Gyengéden lezártam a szemhéját.
Lydia arca, mint egy ókori római sírszobornak, a tenyerébe
temetve, méltóságteljes maradt a halálában is. A következő
pillanatban megláttam az összezúzott mellkasán kiütköző törött
bordákat, és elfordultam.
Winfield úgy festett, akár egy óriási, letaglózott állat, egy
ereje teljében leterített bölény. Az oldalán meglepően szabályos
vágásokat figyeltem meg, mintha valaki vagy valami fel akarta
volna darabolni.
Ezután Margarethez léptem, átkaroltam, és elfordítottam a
fejét a vérfürdő látványától. Először önkéntelenül belém
kapaszkodott, de amikor a kezem a tarkóját súrolta,
összerezzent.
Aztán elhúzódott. Az első döbbenet nyomai lassan eltűntek
az arcáról. Lerogyott egy székbe, és immár üres tekintettel újra
körülnézett a szobában.
– Amikor ideértem, ez a látvány fogadott – szólalt meg egy
idő után. – Utolsóként távoztam Richardséktól, mert magukat
kerestem, és kérdezősködtem a többi vendégtől, hogy nem
látták-e, merre mentek. Bram, Hilda és a szokásos cimboráik
korábban távoztak, hogy előkészítsék a tréfát, amit a
nászéjszakájuk alkalmából kiötlöttek. Macskazenét akartak
csapni az ablak alatt, ha jól hallottam. Én meg azt hittem,
maguk ketten Európa felé vették az irányt a hozománnyal.
– Európa... – visszhangozta Damon tűnődve, mire én szigorú
pillantást vetettem rá.
– Az ajtót nyitva találtam – folytatta az asszony. – És a bűzt
is rögtön megéreztem...
Elhallgattunk. Nem tudtam, mit mondhatnék, mitévő
legyek. Rendes körülmények közt már rég segítségért kiáltottam
volna, miután kivezetem Margaretet a házból.
– Hívta a rendőrséget? – kérdeztem.
– Igen – felelte a szemembe nézve a nő. – Nemsokára itt
lesznek. És feltételezik, hogy maguk a tettesek.
 – De nem mi voltunk! – bizonygatta a bátyám.
Margaret bólintott, de közben nem nézett Damonra. Az arca
sápadt volt, mintha a családja elvesztésével egy kicsit ő is
meghalt volna.
– Tudom, de ártatlannak sem mondhatók.
– Így van – hajtotta le Damon a fejét, majd Lydia kihűlt
holtteste felé sandított.
Abban a pillanatban ellágyultak a vonásai, és egy gyászoló
emberhez hasonlított. Ám aztán megrázta a fejét, és kizökkent a
révületből.
– Fogadja őszinte részvétem, Margaret – vetette oda nem túl
meggyőzően –, de nekem most a testvéremmel együtt el kell
menekülnöm.
– Miért tartanék veled? – ellenkeztem, szédülve a sok vértől s
a kavargó, egymást űző gondolatoktól.
– Jó, felőlem itt is maradhatsz – vont vállat a testvérem. –
Várd csak meg, amíg jönnek és letartóztatnak.
– Ugye, nem lesz baj, ha itt hagyjuk? – fordultam esetlenül
Margarethez, aki úgy nézett rám, mintha elment volna a józan
eszem.
– Megölték a családomat!
Remegő hangjából hallatszott, hogy a téboly határán inog.
A vállára tettem a kezem, és azt kívántam, bár mondhatnék
valami vigasztalót, bár tehetnék érte valamit! Hiszen ilyesmit
senki nem érdemel! De hiába, a családját már semmivel nem
tudtam visszahozni.
Épp sarkon fordultunk, amikor a rendőrség lovainak
árulkodó patadobogására lettünk figyelmesek. Klipp-klopp.
Hallottuk, hogy a lovak megállnak, és a parancsnok harsányan
utasítgatja az embereit.
 – Kifelé, a hátsó ajtón! – mondtam.
Bátyám bólintott, s futva megindultunk az ebédlőn és a
konyhán keresztül a hátsó udvarra nyíló ajtó felé. Már nyomtam
volna le a kilincset, amikor Damon visszahúzott, és ujját a szája
elé emelve csendre buzdított. A falhoz húzódott, és intett, hogy
én is tegyek úgy. Az én ragadozó érzékeim is felfogták, amit
Damon már tudott: egy, nem, két ember állt odakint,
előreszegezett fegyverrel, számítva arra, hogy hátul próbálunk
kiosonni.
– Mindjárt elintézem őket – határozta el a bátyám.
– Ne! Ott az emelet! – vetettem ellen suttogva. – Másszunk ki
az ablakon!
– Legyen – sóhajtott a testvérem, és el is indultunk
lábujjhegyen, a cselédlépcsőn.
Hirtelen megtorpantunk, mert nagy robajjal kivágódott az
ajtó.
– Maguk ketten az emeletre! Maguk meg a szalonba, nyomás!
– rendelkezett a parancsnok, majd, a lábdobogásból ítélve, egy
egész osztag rendőr kezdte átfésülni a házat.
Damon és én már feladtuk az igyekezetet, hogy észrevétlenek
maradjunk, csak a sebességünkben bíztunk, ezért olyan gyorsan,
ahogy csak tellett tőlünk, felrobogtunk a lépcsőn, amely egy
szárnyas ablakhoz vezetett. A bátyám feltépte, és már készült az
ugrásra, a szabadságba.
Csakhogy odalent tucatnyi rendőr őrködött, fegyvereiket az
épületre szegezve, testvérem pedig az iménti teátrális
mozdulattal azonnal felhívta ránk a figyelmüket.
Golyózápor zúdult felénk.
Ez halálos veszélyt ugyan nem jelentett, de lelassított
minket. A földre vetettem magam, egy lövedék így is súrolta a
nyakamat, csípős érzés kíséretében.
– A széncsúszda! – jutott eszembe a mentőötlet.
Meg sem várva a választ, vámpírsebességgel visszasuhantam
a földszintre, bátyám szorosan a nyomomban. Most már
hemzsegtek a rendőrök az egész házban, de az a néhány, aki
észrevett minket, csak két elmosódó árnyat látott, azokat is
csupán egy pillanatra.
Az alagsor sötétsége nem jelentett gondot számunkra, így
egy másodperc törtrésze alatt a szénkamrában, a kazán mögött
voltunk. Kifeszítettem a felhajtóra vezető tetőnyílást,
kimásztam, és nyújtottam a kezem a bátyámnak.
És akkor fegyver csövét éreztem a nyakamon.
Lassan, felemelt kézzel megfordultam, és szembe találtam
magam az előkelő New York-iak egy kisebb csoportjával, meg
több környékbelivel, akik összesereglettek, hogy tanúi legyenek
a hajtóvadászatnak.
Nem került volna sok erőfeszítésünkbe, hogy minddel
végezzünk, és a bátyámon láttam is, hogy nagyon fájna a foga
egy kis küzdelemre. Én azonban a fejemet ráztam.
– Ha ellenállnánk, azzal csak még nagyobb dühöt szítanánk
– súgtam oda neki.
Úgy gondoltam, hogy később, amikor nem vesz minket
körbe a bámuló tömeg, könnyebb lesz megszöknünk.
Erre a testvérem is rájött, mert színpadias sóhaj kíséretében
ő maga is felhúzódzkodott, és odapattant mellém.
Az egyik egyenruhás összeszedte a bátorságát, és miután az
emberei hátraszorították a kezünket, és az erőviszonyokat
tisztázandó taszítottak rajtunk párat, előrelépett és
fogcsikorgatva így szólt:
– Letartóztatom magukat lopás, csalás, emberölés és minden
egyéb gaztett vádjával, amire a nyomozás még fényt fog
deríteni! Teszek róla, hogy mielőbb a Washington Square-en
lógjanak akasztófán a Sutherland család meggyilkolásáért!
Aztán a rendőrök a szükségesnél jóval durvábban
elráncigáltak minket, s miután még néhányat taszítottak és
rúgtak rajtunk, behajítottak minket a rabszállítóba, és ránk
zárták az ajtót.
– Jó emberek voltak! – sziszegte a parancsnok a rácsokon
keresztül Damon arcába.
– Öltem már meg jobbakat is – súgta a bátyám, én pedig
visszanéztem a házra, amely az elmúlt hetek során az otthonom
volt. Margaret az ajtóban állt, fekete haján megcsillantak az
ablakokból áradó fények. Könnyáztatta arccal, olyan halkan,
hogy még a kifinomult hallásommal is alig értettem meg, a
következő szavakat suttogta:
– Bárki is tette, megfizet érte!
 20.

A New York-i Törvényszék és Fogház otromba kőépület

volt, amely mint valami ódon síremlék emelkedett az
utcán. A beltere szürke és komor volt, marcona rendőrökkel és
megtört rabokkal.
És velünk.
Vámpírokkal, akik az emberi igazságszolgáltatás rendszerébe
kerültünk olyan bűn miatt, amit nem mi követtünk el. Ironikus
helyzet, de a sors ezen iróniája nem segített rajtunk.
Hátrakötözték a kezünket, majd egy fiatal rendőr
vezetésével hosszan meneteltünk felfelé a nyikorgó falépcsőn a
parancsnok irodájáig, aki a méretes helyiség közepén állt. A
falakról körözött bűnözők fantomképei néztek vissza ránk;
egyikük szemét átszúrták egy jókora szöggel. A parancsnoknak
csak a hajában mutatkoztak ősz szálak, a szakálla, melyet egy
halvány, ferde, vágott seb szakított meg, koromfeketén
pompázott.
Átfutotta a bűnlajstromunkat, és füttyentett.
– Az egész Sutherland családot? Ez már estére a lapokba
kerül!
Megdöbbentem, hogyan maradhat egy ember ilyen
érzéketlen? Miféle szörnyetegekkel lehetett dolga életében, ha
egy család meggyilkolásában csak az újsághírt látja?
 – Nem mi tettük! – jelentettem ki.
– Ó, hát persze, hogy nem – morgott a parancsnok,
végigsimítva a sebhelyét. – Mindenki ezt mondja, aki idekerül.
De majd a bíróság a végére jár a történteknek, és mindenki
megkapja, amit megérdemel.
Minden teketóriázás nélkül belöktek minket egy cellába, ami
alig volt nagyobb a szülővárosom magánzárkájánál, ahol
Jeremiah Black oly sokszor éjszakázott egymagában, amíg ki
nem aludta a részegségét. Soha nem gondoltam volna, hogy
egyszer még én is börtönbe kerülök.
– Nem mi tettük! – utánozott Damon gúnyosan, amint az őr
léptei elhaltak. – Ennél nevetségesebb már nem is lehettél volna!
– Miért? Aggaszt, hogy puhánynak tűntünk? Jobb lett
volna, ha kivillantom előtte a szemfogamat? – vágtam vissza.
A cella sarkából rekedt vihogás harsant: egy másik rab ült
ott, összekuporodva a fal tövében. Erősen kopaszodott, és oly
öles karja volt, mint egy dokkmunkásnak.
– Milyen szép ruhák! – mérte végig rosszmájúan elegáns
öltözékünket és simára borotvált arcunkat. – Miért kerültetek
be, gazdag fiúkák?
– Egy család megöléséért – vágta rá Damon kertelés nélkül. –
És te?
– A fejed szétveréséért – hangzott a válasz ujjpercropogtatás
kíséretében.
Már lendült is, de a bátyám olyan gyorsan, hogy emberi szem
nem tudta volna követni, kivédte az ütést, és a fickó nagy
reccsenéssel a falnak vágódott. Azonnal összecsuklott, és a földön
maradt. Egyetlen őr sem szaladt oda hozzánk, feltehetően
gyakran tört ki a cellákban verekedés.
Damon felsóhajtott. Tett néhány lépést legyőzött ellenfele
körül, majd szinte emberinek ható csüggedéssel leroskadt a
földre. Abban a pillanatban nagyon hasonlított a valamikori
bátyámhoz.
– Miért végezzük folyton a rácsok mögött, közös cellában?
– Legalább most nem éhezel – feleltem szárazon.
– Nem, arra esélyem sincs.
Egyenként megszemlélte a rács túlsó felén őrködő
rendőröket. Aztán a kopott falnak támasztotta a fejét, és
felhorkant.
– És nem kizárt, hogy te is találsz magadnak egy-két
patkányt.
Sóhajtva leültem mellé. Az új Damon összezavart, sőt,
megrémített, nem tudtam mire vélni a hangulatingadozásait.
Egyik pillanatban még kegyetlen vámpír volt, aki
lelkiismeret-furdalás nélkül ölt, a következőben meg a régi
gyerekkori pajtásom.
– Mi a terved? – kérdeztem.
– Csak figyelj – mutatott a lábunknál heverő halottra,
miközben felállt. – Őrség! – kiáltotta. – Halott a cellában!
Amikor az őr a közelünkbe ért, és meglátta a holttestet,
arcán bosszúság tükröződött, meglepődés viszont nem. Elég
tapasztalt volt már ahhoz, hogy ne jöjjön túl közel, de Damon
így is el tudta bűvölni.
– Felejtsd el, hogy itt jártunk! Felejtsd el, hogy nézünk ki!
Felejtsd el, ki hozott be minket, felejtsd el a nevünket, felejts el rólunk
mindent!
– Kiről? – bámult a sikeresen megbűvölt, ám lassú felfogású
őr.
– Rólam meg róla! – mutatott rám a bátyám türelmetlenül. –
Felejts el rólunk mindent! Most menj, és küldd ide a másik őrt!
 A fickó szédelegve visszatámolygott a helyére, majd felkapta
a fejét, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. Odalépett egy
társához, és a cellánk felé mutatott. Nem Damonra, rajta
keresztül nézett. Megszűntünk számára létezni.
– Ő tehát rendben – motyogta a testvérem feszülten.
Még most sem tudtam, hány embert képes egyszerre a
hatalmában tartani.
Megindult felénk a másik őr. Arcát sebhely csúfította, mely a
lehunyt fél szemén is keresztülhaladt. A fickó, gumibotjával
ütemesen dobolva a tenyerén, végül odaért hozzánk. Damon már
azon volt, hogy őt is megbűvöli, csakhogy akkor olyasmit
mondott, amire a legkevésbé sem számítottunk:
– Itt az ügyvédjük!
A bátyámra meredtem, de ő is éppoly meglepettnek tűnt,
mint én. Összevont szemöldökével mintha azt kérdezte volna: ezt
te intézted?
Alig észrevehetően megráztam a fejem. Damon, mit volt mit
tenni, kihúzta magát.
Az őr elvezetett minket a látogatók fogadására szánt
helyiségbe, ahol a rabokat rács választotta el a vendégeiktől. Az
ajtó egy kattanással kinyílt. Amikor az őrök után az ügyvéd is
belépett, záptojás és rothadás szaga árasztotta el a helyiséget.
Hatalmas termetű volt, hosszú karjával, széles mellkasával
hatalmasabbnak tűnt még annál a drabális embernél is, akit
Damon nemrég leterített. Lapátkezében, tömzsi ujjaival bőr
irattartót szorongatott.
Lassan, óvatosan lépett be, mint az olyan lények, akik túl
veszélyesek a környezetük számára. Leginkább szűkös ketrecben
köröző cirkuszi párducra emlékeztetett.
Kényelmes, egzotikus szabású, gazdagon redőzött
selyemruházatában könnyedén mozgott.
És a szeme...
Apró volt és kék, de nem olyan kék, mint a bátyámé. A
szeme homályos volt, s a testéhez képest roppant vénségről
árulkodott. Ide-oda cikázott, gyorsan, egyszersmind esetlenül,
mint egy madár vagy gyík fürge szeme egy erős és eszes ragadozó
testébe zárva.
Már tudtam, hogy nem ember.
Ugyanakkor vámpírnak sem tűnt, legalábbis nem egészen.
Olyan sejtésem támadt, mintha a felszín alatt lüktetne benne
valami, mely csak az alkalmas pillanatra vár, hogy kitörhessen.
A belőle sugárzó Erő a leghatalmasabb volt, amit valaha
éreztem. Az ösztöneim azt is megsúgták, hogy hiába állít be az
ügyvédünkként, nem azért jött, hogy segítsen rajtunk.
Végigmért minket, majd elmosolyodott.
– Elmehetnek – intett a mögötte várakozó őröknek.
Nem emelte meg a hangját, de az így is visszhangzott a
folyosó végén üresen álló zárkákig. A két férfi sietve és némi
megkönnyebbüléssel távozott, egyedül hagyva minket ezzel a
szörnyeteggel.
– Jó estét, uraim! – köszöntött bennünket olyan mosollyal,
amitől felfordult a gyomrom.
– Kicsoda maga? – kérdezte Damon.
Közönyt erőltetett magára, de tudtam, hogy valójában fél.
– Hogy ki vagyok? – ismételte az alak súlyos akcentussal. –
Mit segít az rajtatok, ha tudjátok a majdani gyilkosotok nevét?
A feleségeitek sem mentek vele sokra.
Az utolsó szavak ólomsúlyú kövekként hullottak a földre. A
vendég kényelembe helyezte magát, és az egyik karját a rácsra
támasztotta.
 – Te ölted meg Sutherlandéket! – suttogtam.
– Igen – mosolygott a fickó. – Jó móka volt.
– Darabokra tépted őket! – acsarogtam indulatosan, pedig
tudtam, ha nekem támad, engem is széttép, és a tagjaim
szerteszét szórva végzik, mint az esküvői oltár melletti
virágszirmok. – Szétszaggattad!
– No de ifjú vámpírként igazán tudhatnád, milyen erős a
fenevad éhsége! – pirított rám olyan mosollyal, ami minden volt,
csak kedélyes nem. – Ha egyszer felébred ez az éhség, elnyomni
nem lehet, csak táplálkozással csillapítani!
A szörnyeteg szeme fehérje vörösre váltott, és a levegő
vibrált, mintha valami irtózatos lény jelent volna meg a hívásra.
Damon félelme szinte tapinthatóvá vált.
Bennem viszont egyre nőtt a düh.
A gyomromban fortyogott, majd szétrobbant a testemben.
Ez a förtelmes alak lemészárolt egy egész családot, és még élvezte
is! Ez volt hát az új életem: az iszonyat, a pusztulás, a gonoszság
egyre mélyebb bugyrai. De megelégeltem.
– Miért? – mennydörögtem, és olyan közel hajoltam hozzá,
amennyire csak a rács engedte. – Mit ártottak neked, te
átkozott?!
– Miért? – űzött gúnyt az iménti kitörésemből az alak.
Ő is előrehajolt, s akkor megcsapott a vér s romlás időtlen
időkre visszanyúló bűze, mely mintha az évezredeken át okozott
számtalan halálból állt volna össze eltüntethetetlen bűnjelként.
– Elégtételként – ejtette ki lassan, nyomatékosan.
– Elégtételként? – visszhangoztam értetlenül.
– Igen – vicsorgott a vendég. – Amiért elvettétek tőlem
Katherine-t és az utolsó esélyemet, hogy megtörjem az átkot!
Katherine? Mi köze Katherine-nek a történtekhez meg az
előttünk álló undorító lényhez? Sutherlandékhez? És miféle
átokról beszél ez az alak?
Kérdőn Damonra néztem. Vele több mindent osztott meg
Katherine a vámpírlét titkaiból. Ám bátyám tágra nyílt
szeméből és kétségbeesett tátogásából egyértelműen láttam,
hogy a név felemlegetése őt is ugyanolyan váratlanul érte, mint
engem.
Visszaemlékeztem a boldog tudatlanságban eltöltött
hetekre, amelyeket Katherine szeretőjeként és rabszolgájaként
töltöttem el, és meg sem fordult a fejemben, hogy ez a lenyűgöző
nő egyenesen a pokolba taszít.
A férfi tett pár lépést hátra, miközben aljas tekintetével
fogva tartotta a bátyámat.
– Látom, értitek végre – bólintott.
Pedig nem értettük.
– Mi...? – kezdte Damon, ám a fenevad rábömbölt:
– ELHALLGASS! – Azzal odanyomult a rácshoz, Damon
felé kapott, és megfeketedett körmű kezével majdnem sikerült
torkon ragadnia.
– Még tagadni merészelitek?!
A következő pillanatban, hátborzongató könnyedséggel, úgy
húzta félre a rácsot, mintha csak függöny lett volna. A fém
hangosan csikorgott. Az alak előrelépett, és irdatlan kezeivel
megragadta a torkunkat.
– Ti elvettétek tőlem Katherine-t, én elveszem tőletek az új
életeteket. Szemet szemért, ahogy, ugyebár, a halandók
mondják.
– Nem t... tudom, miről beszélsz! – hörögtem elfúlva, mire a
szörnyeteg hátravetett fejjel hahotázott.
– Ó, hát persze, hogy nem! – hitetlenkedett, majd újra felszegte
a fejét, és megvető szájjal egyenesen a szemembe nézett. –
Katherine soha nem beszélt Klausról?
Az ármánykodó vámpírnő tehát halála után is kísértett
minket. Damon arcára egy pillanatra fájdalom ült ki, s ez megint
elég volt ahhoz, hogy viszontlássam a régi bátyámat. Kővé
dermedt a gondolattól, hogy élete szerelmének bármi köze
lehetett az előttünk tornyosuló megátalkodott lényhez. Együtt
éreztem vele, s óhatatlanul megrohantak az emlékképek
Katherine-ről. Különleges, borostyánszínű szeme. Hosszú haja
rendezetlen hullámokban ölelte körbe a nyakát, mintha
szándékosan kócolta volna úgy össze. Valószínűtlenül karcsú
dereka, huncut mosolya – mindenestől ellenállhatatlan volt. És
nem mi voltunk az egyetlenek, akiket kelepcébe csalt.
A fickó egyre jobban szorított minket, már hallottam a
csigolyáink ropogását. Arra számítottam, menten kitöri a
nyakunkat, oly játszi könnyedséggel, ahogy az előbb a testvérem
a csavargóét.
Váratlanul mégis kiszabadultam, és mindketten keményen a
földre zuhantunk.
A szörnyeteg néhány lépés távolságból vigyorgott le ránk.
– Visszajövök – jelentette ki.
És, mintha csak most jutna eszébe, egyetlen ujjával
visszaillesztette a helyére a rácsot.
– És – mondta végül – ne felejtsétek el, mindig figyelek!
 21.

M iután a férfi elment, Damon és én mozdulatlanok

maradtunk, döbbenetünk még ahhoz is túl nagy volt,
hogy a szökést fontolóra vegyük. Az őrök sem jelentek meg a
kulccsal. Nem is hibáztattam őket ezért.
A rácsokra csapva káromkodtam. Hát akármivel
próbálkozom, akármerre fordulok, mindig csak rosszabb lesz?!
Sutherlandék meg... szerencsétlenül járt, vétlen mellékszereplők,
akiket csupán azért ragadott el a pusztulás örvénye, mert rossz
időben voltak, rossz helyen. A bátyám nem maga ölte meg őket,
de felelős volt a halálukért! Elöntött az indulat, és mozdultam,
hogy széttépjem.
De megláttam a kifejezést az arcán.
És azt, ahogy üveges szemmel a falnak dőlt. Utoljára akkor
volt ilyen megtört, amikor megtudta, hogy Katherine meghalt.
– Mi volt ez? – suttogta hosszas csend után, s felém fordult.
Hiába várt választ, sejtelmem sem volt. Annyit tudtam,
hogy ilyen nagy erejű, veszedelmes, ádáz lénnyel még soha nem
találkoztam.
Addigra el is párolgott a bátyám iránt táplált dühöm, és a
helyét kimerültség vette át.
– Azt hiszem, nemrégiben ő hagyott nekem üzenetet –
tűnődtem, felidézve a vérrel írt szavakat a Sutherland-lak
oldalán. – De hogyan jön Katherine a képbe? Milyen kapcsolat
volt kettejük közt?
– Fogalmam sincs – vont vállat Damon. – Sosem mesélt
nekem erről a... valamiről.
– Azt hajtogatta, hogy mi vettük el tőle. Mit jelentsen ez? Na
és az átok? Talán Emily áll a rejtély mögött? – találgattam,
miközben az elmémben egymást kergették a gondolatok.
– Annyi elég valószínű, hogy azt hiszi, mi öltük meg.
Felerészt igaza is van – sandított rám bátyám jelentőségteljesen.
Neheztelve elfordult, leült, kinyújtotta a lábát, és a két kezét
összekulcsolta a feje alatt, a hideg kövön. Egyértelmű volt, hogy
egy ideig nem húzok ki belőle többet.
Lerogytam a rács tövében, és az arcomat a tenyerembe ejtve
méláztam a Katherine-nel töltött időn. Felidéztem, miket
mondott, hátha eszembe jut valami utalás. De akkoriban
annyira a bűvkörébe vont, hogy utólag nehéz
megkülönböztetnem a valóságot attól, amit csak a bűvölet miatt
véltem annak. Nyomokban felrémlett, hogy megharapott, de
arról, hogy megitatott volna a saját vérével, a leghaloványabb
emlékem sem maradt. Pedig valószínűsíthetően gyakran tette,
mert elegendő mennyiség jutott a szervezetembe ahhoz, hogy
miután apám lelőtt, vámpírként feltámadjak. Mulatságosnak
tűnt, de mivel ő teremtett minket, tulajdonképpen olyanok
voltunk, mint a gyerekei.
Egyre inkább nehezemre esett a gondolkodás.
– Mondott neked Katherine valamit a teremtőjéről? –
kérdeztem, miközben iszonytató gondolatok tolultak az
elmémbe. – Arról, aki őt vámpírrá tette?
– Csak nem arra gyanakszol, hogy...? – Damon úgy
megdöbbent, hogy be sem tudta fejezni a mondatot.
 Bólintottam.
A bátyám hátradőlt, és a falnak támasztotta a fejét. Ő annak
idején őszintén szerette Katherine-t. Eltűnődtem, hogy a mi kis
találkozásunk Katherine-nel csak jelentéktelen porszem volt az
örökkévalóságban.
– Most viszont mindenképpen hívjunk egy őrt, és bűvöljük
meg, hogy engedjen ki minket – sóhajtott.
Végül nem tettük, mert zajra lettünk figyelmesek. Tompa
puffanásokat hallottunk, földre zuhanó testek jellegzetes
hangját, melyeket oly rémült sikolyok követtek, hogy azt sem
tudtuk, férfitól vagy nőtől származnak-e. Aztán mintha asztalt
toltak volna arrébb, majd talán széket csaptak a falhoz.
Mozdulatlanul füleltem, akárcsak a bátyám.
Egymásra néztünk, olyan lélegzet-visszafojtott csendben,
hogy a Winfieldtől kapott zsebóra ketyegése irtózatos ricsajnak
tűnt.
Kisvártatva kinyílt az ajtó, és egy férfiruhát viselő, hosszú,
szőke, fonott copfos lány lépett be rajta.
– Lexi! – kapkodtam levegő után.
– Elegem van már abból, hogy folyton én húzzalak ki
benneteket a slamasztikából! – rázta meg régi barátom a
kulcscsomót. – Jobb lett volna, ha éjszakára itt hagylak
sínylődni benneteket, hátha akkor legközelebb meggondoljátok,
mibe keveredtek! – tette hozzá.
– Soha életemben nem örültem még így senkinek! – nyúltam
a rácsokon keresztül a keze után.
– Azt elhiszem – felelte Lexi szárazon, de azért alig
észrevehető mosoly bujkált az ajka körül.
– Már épp megszöktünk volna, de azért köszönjük –
fintorgott Damon.
 – Efelől sincs kétségem. Csak, gondoltam, gyorsítok a
tempón – felelte némi éllel a hangjában Lexi, és abból, ahogyan
az orrát ráncolta, láttam, hogy nincs elragadtatva testvérem
jelenlététől. Miért is lett volna? Amikor utoljára találkozott vele,
épp végzett Callie-vel, és jött volna nekem.
– Szóval, kiütötted az egész őrséget? – érdeklődött a bátyám,
miközben kisimította magán a zakót.
Alig vártam, hogy Lexi kinyissa az ajtót, amint szabad volt
az út, a nyakába vetettem magam.
– Nem, csak néhányukat – felelt Damonnak, miközben
szorosan hozzám bújva viszonozta az ölelésemet. – Akit lehetett,
inkább elbűvöltem. Nem vagyok híve a szükségtelen erőszaknak.
Meg aztán miért hagynék árulkodó bűnjeleket? Most pedig –
mutatott az ajtó felé, miután kiszabadult a karomból – gyerünk
innen, mielőtt jön valaki!
– Én mindig eltüntetem a nyomokat! – csattant fel
önérzetesen a bátyám kifelé menet.
Az irodahelyiségben számos rendőr ült az asztalánál.
Nyilvántartásokba temetkeztek, és nem vettek tudomást a
szökésünkről és a felfordulásról, a félrelökdösött asztalokról s a
székek szilánkosra tört darabjairól, ahogy a földön fekvő, vérző
fejű társukról sem, akinek a szeme nyitva volt, és egyetlen szót
ismételgetett suttogva újra meg újra.
– Erős akaratú, nagyon makacs – bökött felé Lexi.
– De hogy akadtál ránk? – kérdeztem, amikor már a lépcsőn
kopogtak szaporán a lépteink.
– Egy rejtélyes, fekete hajú, jégkék szemű olasz gróf, aki
drámai hirtelenséggel felbukkan az előkelő New York-i
társaságban, és sietve feleségül veszi a legvagyonosabb
hajadont? – forgatta a szemét Lexi. – Megjelent a képed az
újságok társasági rovataiban!
Erre már Damon sem tudott visszavágni.
– Én mindig eltüntetem a nyomokat! – utánozta Lexi
gúnyosan. – Számtalan módja van, hogy vámpírként pénzre és
hatalomra tegyünk szert. De ezek közt nem szerepel az, hogy
beépülünk a New York-i elit társaságba, és...
– ...és feleségül vesszük a legvagyonosabb hajadont. Igaz –
ismerte el Damon. – De legalább stílusosan csináltam!
Amikor kijutottunk a börtön épületéből, megcsapott a hűs
esti levegő. Már pislákoltak a csillagok az égen, és a gázlámpák
meleg izzásba vonták az utcákat. Gyönyörű éjszaka volt.
Keserűen gondoltam arra, hogy hála nekem, Damonnak és
Katherine-nek, Bridget, Lydia, Winfield és Mrs. Sutherland soha
többé nem élvezhet ilyen szép látványt.
Pedig azért jöttem New Yorkba, hogy meneküljek. A
bátyám elől, Katherine és Callie emléke elől, a többi vámpír elől,
el Mystic Fallsból... de a múltam, mint valami árny, mindenüvé
követett. Most már tudtam, hogy soha nem is fogok tőle
megszabadulni teljesen, mert mindaz, ami történt, túl szörnyű
ahhoz, hogy az idő elhalványítsa – hullámokat verhet talán még
évszázadok múlva is.
Reméltem, hogy legalább Margaret biztonságban van a
pokolbéli fenevadtól, amely végzett az egész családjával.
 22.

A mikor már jó néhány tömbnyire eltávolodtunk, megálltunk

egy csupasz ágú juharfa árnyékában.
– Nos, köszönjük, hogy megmentettél minket – szólalt meg
Damon. – Persze magunktól is meg tudtunk volna szökni. Most
viszont iszom egyet. Adieu, mes amis4 [4 Viszlát, barátaim! (fr.)] –
tisztelgett, majd megpördült a sarkán, és eltűnt az éjszakában.
– Végre – motyogta Lexi.
– És most? – fordultam felé.
– Hallottad! Menjünk inni! – vigyorgott rám, majd belém
karolt.
Mindig szerettem Lexivel sétálni, de most rossz érzések
kavarogtak bennem: hogy is létezhetek tovább azzal a tudattal,
hogy Sutherlandéket megölték, méghozzá az én hibámból? És
mit mondok Margaretnek? Joga van valamilyen formában
megtudni, mi történt, még ha ez esetben nem is lehet igazságot
szolgáltatni. Az olyan lényeknek, amelyik lemészárolta a
családját, nem kell számolniuk a tetteik következményeivel. Az
emberi élet sokkal rövidebb, mint a vámpíroké, de ettől még nem
vált értéktelenné a szememben. Sőt, épp ellenkezőleg, többre
becsültem.
– Mesélj – szorította meg a lány a karomat. – Mi történt
veled azóta, hogy elhagytad a városunkat?
 – Ma megházasodtam – jelentettem ki, mire a barátom szeme
elkerekedett.
– Most aztán tényleg szükségem van egy italra! – mondta,
miután felocsúdott. – Stefan Salvatore, egyszer még a sírba
viszel! Hallottam, nemrég nyílt egy új kocsma, ahová egyenesen
Szentpétervárról hozzák a vodkát, belefagyasztott virágokkal
díszített, jégbe burkolt üvegben!
Miközben folytatta a fecsegést, továbbvezetett a városban,
amelyben nemrég az új otthonomat véltem megtalálni. Lexi
teljesen máshogy viszonyult New Yorkhoz: míg én az árnyékba
húzódtam és az eldugott sikátorokat részesítettem előnyben, ő
kitűnően kiismerte magát a csillogó-villogó éjszakai életben.
Nemsokára oda is értünk egy elegáns bárhoz. Odabent vörös
bársonyszőnyeg fedte a padló minden négyzetcentiméterét, a
berendezés pedig – a mennyezeten függő faragott madárral
együtt – arany, fekete és vörös színekben pompázott.
Egy pincérnő lépett hozzánk, s miután egy pillantást vetett
Lexire, rögtön a legszebb, bársonnyal bélelt, függönnyel
leválasztott bokszba vezetett minket. A szomszédos teremből
zongoraszó szűrődött át, és máris megértettem, miért éppen erre
a helyre esett barátom választása: otthonában is gyakorta
megkérte vámpírcsaládja egyik tagját, Hugót, hogy játsszon
neki.
– Megházasodtál? – tért vissza rögtön a témára, amint
kényelembe helyeztük magunkat, és leadta a rendelést.
Megszédültem, mert felvillant előttem a vérbe fagyott
Sutherland család képe.
– Hogy jöttél rá, hogy pontosan hol vagyunk? – váltottam
témát.
A hírek nem terjedtek olyan gyorsan, hacsak nem a
háborúról volt szó, és Louisianából New Yorkig, akár vonattal,
akár vámpírsebességgel futva, legalább egy hétig eltartott az út.
– Megbíztam egy barátomat, hogy figyelje Damont.
Aggódtam miattad – vallotta be szégyenlősen. – Tudom, tudsz
vigyázni magadra, Stefan, de a bátyád nagyon veszélyes, és nem
mertem megkockáztatni, hogy valami baj érjen!
Felszolgálták az italunkat. Az üveget a várakozásnak
megfelelően jégtömbbe ágyazták, benne olyan frissnek látszó
virágokkal, mintha csak most szedték volna őket. Önkéntelenül
megpróbáltam hozzáérni az egyik sziromhoz, és a bőröm a
jégbevonathoz ért. Egy ember ujja felolvasztotta volna a jeget,
de az enyémen csak dér képződött.
A pincér mindkettőnknek töltött a tömör, malachitzöld
talpas poharakba, majd magunkra hagyott.
– Köszönöm, Lexi – tettem a kezem a kezére. – Köszönök
mindent, amit értem tettél. Soha nem fogom tudni eléggé
meghálálni!
– Valóban nem – felelte a lány vidáman. – De kezdetnek
elmesélhetnél mindent. Tehát, kérdem újra, megházasodtál?
Szép sorjában beszámoltam arról, hogyan bukkantam rá az
alélt Bridgetre, miként kerültem Sutherlandék házába, és milyen
őrült tervvel állt elő a testvérem. Lexi hol kacagott, hol
hüledezett. Külső szemmel, főleg egy idősebb vámpír számára,
Damon mesterkedései kisded játékoknak tűnhettek.
– Jézusom! Kettős esküvő? – kérdezte hitetlenkedve, és nem
tudta abbahagyni a nevetést. – A tied meg a bátyádé? És a
koszorúslány élve megúszta?
Intett a pincérnek újabb adag vodkáért.
– Ó, Stefan, bárcsak ott lettem volna! – fordult vissza
hozzám. – Vihettem volna nászajándékot, és...
 Jólesően néztem, ahogy kacarászik, de végül kénytelen
voltam a végkifejletre térni.
– Egészen biztos vagy benne, hogy nem Damon volt? –
kérdezte némi hallgatás után.
– Gyakran nem tudom, hányadán állok vele – ismertem el. –
Nem gondoltam volna, még azután sem, hogy megölte Callie-t,
hogy akár a világ végére is kész utánam jönni, csak hogy
szenvedést okozzon. Arról viszont teljes mértékben meg vagyok
győződve, hogy a család lemészárlásához semmi köze. Amikor
rájuk találtunk, éppen úgy megdöbbent, mint én, márpedig ő
sosem tudta eltitkolni, ha valami gazságot követett el. Ráadásul
Margaret is hitt az ártatlanságában, és neki egyfajta hatodik
érzéke van az ilyesmihez – fejtegettem.
– New York City azért nem a világ vége – jegyezte meg, de
már távolról sem mulatott olyan jól, mint az imént. – Akárhogy
is, elég különös véletlen, hogy az a szörny pont ugyanazt a
családot nézte ki magának, mint te.
– Egyáltalán nem véletlen!
Lexi csinos arca egészen elszürkült, amikor az ügyvédről
meséltem neki. Olyat láttam rajta, amit azelőtt soha: rettegést.
– Mondd el, hogy nézett ki! – szólított fel.
– Hatalmas volt, szőke hajú, kék szemű, és irtózatosan
vénnek hatott.
Nehéz volt szavakkal leírni azt az ősi gonoszt, ami áradt
belőle.
– Ördögi. Színtiszta sötétséget árasztott.
– És... akcentussal beszélt? – kérdezte Lexi dadogva.
Nyilván sejtette a választ.
– Igen! Mintha ez is a döbbenetes lényéhez tartozott volna.
Lehetett lengyel vagy orosz is. És valami Klaust emlegetett.
 Lexi erre az öklével az asztal alsó felére csapott, és elkapta a
fejét.
– Ki volt az, Lexi? – kérdeztem követelőzve.
Ha ő lesz a hóhérom, és ő gyilkolta meg Sutherlandéket,
gondoltam, hadd tudjam a nevét, esküdt ellenségem nevét.
– Tényleg említette Klaust? – kérdezte Lexi.
Nem nézett a szemembe, a poharat bámulta.
– Őt mindenki ismeri. Az első vámpírok közül való.
Hirtelen eltompult az étterem zaja, sercegett a gázlámpa is.
Egyre erősebben szorítottam a poharamat.
– A Pokol szülötte. Egy szikrányi jóság, egy szemernyi
erkölcsi érzék sincs benne. Mentes minden aggálytól, ami
bennünket, még Damont is, visszatart, hogy színtiszta
gonoszságban tobzódó, torz lelkű szörnyekké váljunk! Benne
jottányi emberség nincs! Alattvalókat tart, más öreg
vámpírokat, akik minden parancsát teljesítik. Klaust magát
soha, senki sem látta. Aki mégis, az nem élte túl!
Mindkét kezemet a pohár köré kulcsolva igyekeztem
megemészteni a hallottakat.
– Ez a... ez a valami azzal vádolt minket, hogy elvettük tőle
Katherine-t!
Lexi elsápadt.
– Ha Katherine fontos volt Klaus számára, és azt hiszi, hogy
ti vagytok a felelősek a vele történtekért, nos, akkor igen komoly
bajba kerültetek!
– Valami átkot hajtogatott még. Nem tudod, hogy azzal
mire célzott?
Lexi összevonta a szemöldökét, s idegesen dobolt az ujjaival
az asztalon.
– Átok? – tűnődött. – Sok vámpír átoknak tekinti, hogy csak
éjszaka bújhat elő, de elképzelésem sincs, hogy ennek mi köze
lehet Katherine-hez.
– Talán... talán ez az alak változtatta át őt? – vetettem fel.
– Az nem lényeg – legyintett Lexi. – Az számít, hogy fontos
volt neki a lány. Hogy miért, az a lényegen nem változtat. Most
aztán minden okod megvan az aggodalomra!
Tehetetlenségemben a hajamba túrtam. Szóval Katherine
ismét megtalálta a módját, hogy befurakodjon az életembe, és
fenekestül felfordítsa. Bűntudatom volt amiatt, ami történt vele,
ugyanakkor őt hibáztattam a családom pusztulásáért, és azért,
ahová jutottam.
Megátalkodott, önző nőszemély! Játszott velem és
Damonnal, és amikor a testvérem beleszeretett, én pedig...
rajtam pedig úrrá lett a vágy iránta, egyetlen percig sem izgatta,
mekkora veszélybe sodor minket. Hogy meghalhatunk,
helyrehozhatatlanul megromolhat a jó testvéri viszonyunk, és a
teremtője, bosszútól hajtva, a nyomunkra bukkanhat.
– Megölöm – határoztam el, de Lexi csak a fejét rázta.
– Fiatal vagy ahhoz, hogy egy ilyen idős és hatalmas
vámpírral elbánj. Zöldfülű. Ráadásul rágcsálókon és madarakon
élsz, így, tartok tőle, még csak nem is a legjobb formádban vagy.
A bátyáddal ketten sem tudtatok mit tenni ellene! Még én sem
tudnám felvenni a harcot vele!
– Akkor mit tegyek? – kérdeztem, eltökélt éllel a
hangomban.
Végiggondoltam: eddig mindig alávetettem magam mások
akaratának, legutóbb Damon őrült ötletének, hogy nősüljünk
meg... Itt az ideje, hogy cselekedjek!
– A legtöbb, amit most remélhetünk – dörzsölte meg Lexi a
halántékát –, hogy kitaláljuk a terveit, és próbáljuk elkerülni őt.
Sokáig kell még élned ahhoz, hogy legyőzd, és közben nem
tudhatja, hol vagy, mert ha elárulja Klausnak, véged!
Bólintottam.
– Vissza kell mennünk a házba! – jelentettem ki.
Lexi már tiltakozásra nyitotta a száját, de felemeltem a
kezem.
– Tudom, hogy veszélyes, de hátha ott hagyott valamit!
– Veled megyek! – mondta Lexi, ellentmondást nem tűrően
előreszegezve az állát. – Kifinomultabb érzékeim vannak, mint
neked!
– Értékelem a segítségedet – feleltem –, de ahhoz, hogy
felismerjük a pokol bűzét, nincs szükség kifinomult érzékekre.
 23.

tközben leintettünk egy konflist – Lexi figyelmeztetett,

Ú hogy meg kell őriznem az erőmet az elkövetkezendő
összecsapásokra –, és fizetés nélkül szálltunk ki. Lexi élete ilyen
volt, vágyai kielégítésének egyszerű, határozott módjára
törekedett. Nem volt szüksége szövevényes, aljas tervekre a
vagyon felhalmozásához. Mindenkit el tudott bűvölni, hogy azt
tegye, amit kér tőle, és ez hihetetlen módon megkönnyítette az
életét.
E létforma vonzereje főként az erőszakmentességben rejlett.
Senkit nem ért általa semmilyen bántódás, ha az anyagi
veszteséget nem számítjuk.
Lexi, mintha olvasott volna a gondolataimban, rám
vigyorgott, és felvonta a szemöldökét.
– Követhetnéd a példámat, barátom – biztatott. – Az élet
így kellemes, nem elátkozott.
Mosolyogva megráztam a fejem.
– Köszönöm, de ahogy te is szoktad mondogatni, a magam
útját járom.
Amikor odaértünk a Sutherland-házhoz, láttuk, hogy az
ablakait besötétítették és fekete gyászszalagokkal díszítették. A
kora hajnali óra homályában a harmat csillogása a tompa
anyagon hátborzongató hatást keltett. A házat kordonnal
lezárták.
A lehető legkevesebb zajjal felfeszítettem a zárat.
Hangtalanul jutottunk el a nappaliig, ahol Lexi lélegzete elakadt
döbbenetében.
A halottkémek elszállították a holttesteket, de a helyiséget
nem takarították ki. A feldarabolt testekből ömlő iszonyatos
mennyiségű vér beivódott a szőnyegbe, és foltokat hagyott a
márványpadlón és a falon is. Megalvadva olyan fekete volt, mint
az ablakon függő gyászszalagok.
– Istenem – suttogta Lexi. – Valóságos vérfürdőt rendezett!
Erőt vett rajtam a bűntudat, és egy székbe roskadtam. Nem
sok idő telt el azóta, hogy rátaláltam a még meleg holttestekre,
melyekből nemrég szállt el az élet. Visszafelé haladva az időben,
felidéztem minden hibámat, amelyek ebben a borzalomban
tetőztek.
Ha nem rohantam volna el a lakodalomról...
Ha nem egyeztem volna bele Damon tervébe...
Ha nem mentettem volna meg Bridgetet...
Ha nem jöttem volna New Yorkba...
Ha nem kényszerítettem volna Damont, hogy igyon vért, s
azzal végezze be az átalakulását...
– Az én hibám! – nyögtem fel, és a két tenyerembe hajtottam
a fejem.
Vér és pusztulás kísérte az utamat, akkor is, ha nem én
okoztam.
– Nem! – tiltakozott Lexi. – Damon hibája, meg Klausé!
– Nem lett volna szabad idejönnöm! – ostoroztam magam
tovább. – Állhatatosan távol kellett volna maradnom az
emberektől!
– Fejezd ezt be! – szólt rám Lexi, majd odatérdelt elém, és
felnézett az arcomba. Felemelte az államat, hogy kénytelen
legyek rá figyelni. – Nem te tetted! Klaus műve, az ő parancsára
történt! És a házasság sem a te ötleted volt, hanem Damoné! Te
magad mondtad, hogy ámokfutással fenyegetőzött, ha nem
engedelmeskedsz. Én már akkor megöltem volna, de hát nekem
nem a testvérem.
– Annyi hibát követtem el! – néztem keserűen a lány sötét
szemébe.
– Igen – harapott az alsó ajkába. – A múltban sokat
hibáztál, mégpedig súlyosan. De megbántad, és mindent
elkövettél, hogy jóvátedd őket, vagy legalábbis a jövőben
elkerüld. Ezért vagyok most is itt, Stefan. Téged érdemes
megmenteni!
Fájdalmasan elszorult a torkom, és nem a szomjúságtól.
– Lexi, kérlek...
– A szívedbe látok, Stefan – folytatta lágyan. – Nem sietnék
minden vámpír segítségére. Te más vagy. Egy szép napon talán
te magad is rájössz erre. És akkor enyhül majd a kín.
Odahajolt hozzám és arcon csókolt. Éreztem, ahogy rebbenő
szempillája csiklandozza a bőrömet.
– Gyerünk – állt fel, és megpaskolta az arcom. – Dolgunk
van. Én körülnézek itt lent, te meg menj, és szedd össze a
holmidat, már ha a rendőrség még nem kobozta el. Attól tartok,
jó időre el kell költöznöd a városból.
Azzal egy szempillantás alatt átalakult. Először azt hittem,
az arcára vetülő árnyak játszanak a képzeletemmel, de aztán
láttam, hogy a kedves, vidám szempár valóban vérvörösre
váltott, és körülötte kiütköztek az erek. A halovány fényben is
megcsillantak a kipattanó szemfogai. Lexiből előbújt a ragadozó,
és egy másik vámpír legapróbb jele után kutatott. Olyan volt,
mint én, csak idősebb, veszedelmesebb, mégis végigfutott a
hátamon a hideg a látványtól. Mindannyiunk lelke mélyén egy
ilyen szörnyeteg lapul, és csak az alkalomra vár, hogy előtörjön!
Nehéz szívvel vánszorogtam fel a pompás, fekete falépcsőn.
Nem kellett vigyázni, hogy ne csapjak zajt, az a néhány szolga,
aki itt maradt, egy távoli szárnyban vert tanyát, hogy minél
messzebb legyenek a szörnyű tragédia helyszínétől. Éles
fülemmel hallottam, ahogy – kínosan kerülve az uraikat sújtó
csapás témáját – azon tanakodnak, ezek után hova
szegődhetnek.
Eltűnődtem, vajon Margaret mit csinál most. Megfogadtam,
hogy valami úton-módon értesítem Klaus vérbosszújáról.
Valószínűleg otthon van a férjével, gondoltam, és a szüleit meg a
testvéreit gyászolja. Melyik a rosszabb? Meghalni, vagy a
szeretteink elvesztése után tovább élni? Vámpírként az előbbit
sosem tudhatom meg, de az utóbbit lépten-nyomon
megtapasztalom.
Nemsokára a szobámba értem, ahol az előző éjjelen Bridget
felkínálkozott nekem. Még éreztem az ibolyaillatú parfümöt,
amivel bőségesen befújta magát – az illat ott maradt a
párnámban és a lepedőben. Mennyivel közönségesebb, mint a
Katherine-ből áradó ravasz, csábító citromos-gyömbéres elegy...
Fogtam a bőröndöt, melyet Winfieldtől kaptam, hogy abba
csomagoljak a nászútra, és belehajigáltam a hátrahagyott
holmijaimat, a régi ruháimat, némi aprópénzt, a naplómat.
Utóbbit találomra felütöttem, és az előbukkanó oldalon
Katherine-ről rótt sorok álltak.
 #

1864. szeptember 8.

Nem az, akinek látszik. Meglepettnek kellene lennem? Vagy

rémültnek? Sebzettnek? Mintha mindaz, amit tudok, amit
tanítottak nekem, amit az elmúlt tizenhét éven át hittem,
hazugság lenne.
Még mindig érzem a csókjait a testemen, ujjai szorítását
a kezemen. Még mindig vágyódom utána, pedig a józan ész
hangja üvölt a fejemben: Nem szerethetsz egy vámpírt!
Ha nálam lenne az egyik szál százszorszépe, letéphetném
a szirmait, és hagynám, hadd döntsön a virág helyettem.
Szeretem... Nem szeretem... Szer...
Szeretem.
Szeretem, és nem érdekelnek a következmények.
Hát ilyen lenne az, amikor az ember a szívére hallgat?
Bár létezne térkép vagy iránytű, amely segíthetne megtalálni
a kiutat ebből a bizonytalanságból. De övé a szívem, ő a
Sarkcsillag, amely vezérel utamon... és ennek elégnek kell
lennie.
#

Becsaptam a naplót, és fintorogtam korábbi ostobaságomon.

Ami odalent van, az a jelen valósága, és nem lesz jobb attól, hogy
a múlton rágódom. A bőröndbe dobtam a füzetet, és lerobogtam
a lépcsőn.
Odalent azonban Lexi helyett az üres nappali és a jól ismert
orrfacsaró bűz fogadott.
A halál és a pusztulás szaga.
 Enyhe fuvallat nyikorgatta meg a nyitva hagyott hátsó
ajtót. Önkéntelenül is megborzongtam. A csend és Lexi hiánya
kísérletként sikoltott a fülemben.
Akkor megláttam a földön egy papírfecnit. Felvettem, és
csontig hatolt a rettegésem.
Ez állt rajta: MÁSODIK TÖRLESZTŐRÉSZLET.
LUCIUS.
 24.

1864. november 13.

#

E l vagyok átkozva, most már kétség nem fér hozzá.

Lehet, ez a vámpírléttel együtt jár. Lehet, hogy az
éhségtől és a szemfogaktól elválaszthatatlan a tragédia és a
gonosz közelsége. Lehet, hogy több ez, mint a vérivás
parancsa. S velejár a végtelen magány, az elszigetelődés az
igazi élettől és a társas kapcsolatoktól. Ha más nem, a halál
mindig elválaszt majd azoktól, akiket szeretek.
Az áldozatok listája napról napra bővül. Elsőként
Rosalyn halt meg miattam. A jegyességünk Katherine
útjában állt, ezért végzett vele. De Katherine halála is az én
lelkemen szárad, még ha ő is volt az, aki betolakodott az
életünkbe, és felforgatta azt. Felelős vagyok a haláláért.
Hiba volt érvekkel győzködnöm apámat, hiba volt azt
hinnem, hogy képes más szemszögből látni a vámpírokat.
Amint beavatott a vadászat részleteibe, ki kellett volna
menekítenem Katherine-t a városból.
És Pearlt. Ő is megérdemelte volna, hogy életben
maradjon. Annyira nem ismertem, de sokkal békésebbnek
látszott, mint Katherine.
 Aztán jött Alice, a csaposnő.
Utána a New Orleans-i áldozataim, akik olyan sokan
voltak, hogy ha akartam volna, se tudom megegyezni a
nevüket. Vesztükre épp akkor vetődtek az utamba, amikor
kínzott az éhség, vagy szükségem volt valamire.
A következő Callie. Milyen ostoba voltam, amikor azt
hittem, biztonságban megúszhatja, ha segít két vámpíron!
A Sutherland család. Bridget, Lydia, Mrs. Sutherland,
Winfield... Kedves emberek, akik történetesen felkeltették
egy tébolyult, bosszúszomjas vámpír figyelmét.
És most Lexi. Bár maradt volna az élőholtakkal
benépesített New Orleans-i otthonában, a saját világa
biztonságában, ahol a maga módján folytathatná a
jótéteményeit.
Ő lesz a következő, hacsak meg nem mentem valahogy!
Amióta New Yorkban vagyok, szinte egyfolytában azzal
töltöttem az időm, hogy a balsorsomat átkoztam, és az
orromat lógatva búslakodtam. Csak jajongtam, és tétlenül
hagytam, hogy a sok gonoszság megtörténjen körülöttem. Itt
az ideje a cselekvésnek, az igazságnak! A magányomat és
kétségbeesésemet dühbe kell fordítanom! Le kell vetkőznöm a
gyávaságot, ami mindig jellemző volt rám: életemben,
amikor hagytam, hogy apám egy nem kívánt házasságba
kényszerítsen, és halálomban, amikor hagytam, hogy Damon
megkínozza és megölje azokat, akiket szeretek.
Soha többé nem hagyom, hogy mások rám kényszerítsék
az akaratukat! Mostantól küzdeni fogok!
És, még ha ez is lesz az utolsó tettem, kiszabadítom
Lexit!
 #

Növekvő haraggal gyűrtem össze a papírdarabot. Hogy vihette el

Lexit? Egyetlen apró neszt sem hallottam, még a kifinomult
érzékeimmel sem, csak a szolgák beszédét meg az egerek,
patkányok kaparását a falban, de semmi egyebet. Ez a Lucius
nevű vámpír a legteljesebb csöndben lopózott be, és ragadta meg
– vagy tette ártalmatlanná – a barátomat, akinek sikoltani sem
volt ideje. Milyen gyors, milyen erős lehet!
De hiába ősöreg vámpír, hiába a Pokol szülötte, hiába
akármilyen veszedelmes szörnyeteg, felfedte egy nagyon is
emberi gyengeségét: hajlamos a kárörömre. Ha Damon lett volna
a helyében, minden bizonnyal az a látvány fogad, hogy Lexi
holtan fekszik a padlón. De ez a szörnyeteg tudtomra akarta
adni, hogy körülöttem mindenki veszélyben van, rettegésben
akar tartani, mielőtt megöl.
Mostantól csak egyetlen dologra tudtam gondolni: ha Lexi
még életben van, kötelességem a segítségére sietni, és
megmenteni. Ha pedig már halott... akkor teljes joggal és a
legnagyobb örömmel ölöm meg Klaus szárnysegédjét.
Megesküdtem rá.
Mit is mondott a börtönben? Szemet szemért. Elvett tőlünk
valami értékeset, Damontól és tőlem, a feleségeinket és a
családjukat, mert mi elvettük tőle Katherine-t. De Sutherlandék
emberek voltak, jelentéktelenek, könnyűszerrel megszabadult
tőlük. Szeretett Katherine-je viszont a templomban halt
tűzhalált.
Mi van, ha... ?
A szavak küszködve igyekeztek a felszínre elmémben.
Mi van, ha Lexit ugyanúgy akarja megölni?
 Hirtelen úgy éreztem, van remény! De melyik templomba
vihette? Van vagy száz a városban.
Kirohantam a ház elé. A rohadás bűze émelyítő volt, mintha
Lucius szándékosan, csalinak hagyta volna ott maga után.
Követtem a szagot dél felé, és minden lépés, mellyel közelebb
kerültem Lexihez – és igaz valómhoz – újult erővel töltött el.
Próbáltam magam távol tartani az emberektől, nem sikerült.
Megpróbáltam velük élni, az eredmény katasztrofális. De a
középutat sosem próbáltam. Nem leszek már újra ember, de attól
még a segítségükre lehetek, például ahogy megmentettem
Bridgetet éjjel a parkban. Nem élhetek az emberek között, de
társakra találhatok olyan emberekben, mint Mrs. Sutherland, és
olyan vámpírokban, mint Lexi. Az ilyen kötelékek megőrzik a
kapcsolatomat a világgal, és segítenek megóvni a becsületemet.
Amikor elrohantam egy téglaház mellett, röptében fogtam
egy galambot, és a szükséges táplálékért feltépem a nyakát. A
bűz tovább erősödött, és két utcával odébb meg is láttam egy ír
katolikus templomot. Tudtam, hogy az emberek félnek, hogy
felgyújtják ezt az épületet, ahogyan sok másikkal megtörtént a
pennsylvaniai vallási felkelések idején. De a beltér most csendes
volt, csak néhány idős asszony imádkozott az első sorokban, és
furcsamód az odakint émelyítően sűrű rothadt szag bent
egyáltalán nem érződött. Hiába szimatoltam, az égő gyertyák és
füstölők illatán kívül semmit nem éreztem.
Becsusszantam a hátsó padba, és az egyik rózsaablakot
nézegettem. A gyászoló Szűzanyát ábrázolta, lapis lazuli kékségű
ruhában, miközben a nap vérvörös gránátként kelt fel mögötte.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem összpontosítani. Miért
szakadt vége a szagnyomnak? Lucius szándékosan tőrbe csalt?
Rosszul hittem, hogy azt akarja, az utolsó pillanatban érkezzek,
amikor meggyújtja a puskaporos hordót? Vajon melyik
templomot választaná, és miért?
Villámcsapásként ért a felismerés. Hogy én milyen ostoba
vagyok! A vámpír eddig is alapos munkát végzett, kiderítette,
hol lakik a menyasszonyom családja. Nyilván a felgyújtandó
templomot sem találomra választja! Minden bizonnyal azt szemeli
ki magának, amelyikben esküdtem!
Biztosra vettem, hogy így van. Ahogyan azt is, hogy egyedül
nem bánhatok el vele. Csak egyvalaki segíthet: Damon.
Damon, aki rávett erre a képtelen házasságra, mely a
Sutherland család halálához vezetett. Damon, aki meggyilkolta
Callie-t. Damon, aki megesküdött, hogy pokollá teszi számomra
az örökkévalóságot. És most mégis szükségem van rá. Láttam,
hogy a képességei erősebbek, mint az enyémek. Márpedig nem
válogathatok az eszközökben, ha el akarok bánni egy ősöreg
vámpírral. Lexi kiszabadított minket a börtönből, és talán még a
bátyám sincs annyira aljas és elvetemült, hogy ne lássa be:
viszonoznunk kell a segítséget!
Most már csak meg kellett találnom őt.
„Most viszont iszom egyet”, ennyit mondott mindössze. A
vámpírok többsége számára ez táplálkozást jelent, a testvérem
azonban érthette úgy, hogy a pohár fenekére néz, és úgy is, hogy
kiszívja egy járókelő vérét. Vagy megteszi mindkettőt. Igen ám,
de mindezt hol?
Lexi elmondása szerint, mielőtt „megtalált” volna Chesterék
báljában, heteket töltött olasz grófként a New York-i előkelő
körökben. Ezalatt – szép szóval vagy bűvöléssel – valószínűleg
elérte, hogy az összes klubban és étteremben törzsvendégként
fogadják. Nagy erőfeszítés árán igyekeztem felidézni a sok
fecsegést arról, amivel Bridget untatott, hogy kit, hol, kivel
láttak, melyek a legújabb szórakozóhelyek, hol szolgálnak fel
igazi angol Pimm’s koktélt, és a többi. Mivel nem volt jobb
ötletem, az utóbbi felé vettem az irányt.
Kellemes kis hely volt egy máskülönben rossz környéken, a
déli kikötőtől nem messze. Tengerészek dülöngéltek egyik
lámpától a másikig, és kettes vagy hármas csoportokba verődve
társalogtak a hajóik rakományáról, melyet néha hangos
hahotával vagy régi kocsmadalokkal szakítottak meg. És ezen a
lepusztult helyen mégis felbukkant egy-két libéria és díszes
hintó: a gazdag fiatal férfiakat ide vonzotta az osztriga, a
Pimm’s koktél meg a csábító romlottság.
Odabent nem egy vendég ismerős volt Chesterék báljáról
meg az esküvőről. Még Bramet is észrevettem, de egymagában
gubbasztott, meglehetősen leverten. Hamuszürke arca beesett,
és fekete gyászszalagot viselt a zakóján. Búsan bámult kifelé a
folyóra, itala érintetlenül állt az asztalon.
Hátat fordítottam neki, nehogy észrevegyen és gyilkost
kiáltson. Nem mintha nem lett volna igaza.
Magamhoz intettem a pincérnőt.
– Járt itt ma este Da... DeSangue gróf?
A nő végigmért, majd izgatottságtól kipirult arccal így felelt:
– Gyilkossággal vádolják, ez volt a kedvenc helye, én pedig a
kedvenc kiszolgálója, maga szerint megmondom?
Biztosra vettem, hogy nem a hűvös éjszakai levegő ellen visel
sálat a nyakában, sokkal inkább azért, hogy eltakarja Damon
lakomáinak nyomait.
Már nyúltam a zsebembe, hátha le tudom fizetni, de amikor
észrevette, a fejét rázta.
– Szó sem lehet róla! Semmit nem szed ki belőlem Damonról!
– Fogalma sincs, hogy ő kicsoda, és mibe keverte magát! –
ragadtam meg erélyesen a csuklóját.
A nő meghökkent, és aztán igyekezett kirángatni a kezét a
szorításomból.
– Hallgasson rám! Stefan Salvatore vagyok, a másik ember,
akit Sutherlandék meggyilkolásával vádolnak. Nem mi tettük,
érti? De most mindkettőnknek menekülni kell a rendőrség elől.
Mondja meg szépen, hol van!
Nem bűvöltem el, és a szó szoros értelmében nem is
fenyegettem meg a nőt, mégis szótlanul bólintott, mire
elengedtem.
– Nem tudom – mondta, s a csuklóját dörzsölte. – Annyi
bizonyos, hogy szívesen ivott előkelő helyeken, mint például a
Fekete Macska meg a Xerxész Pihenője. A 22-es klubban még
saját asztala is volt!
Abban a pillanatban egy másik pincérnő lépett hozzánk.
– A grófról van szó? – kíváncsiskodott vigyorogva.
– Igen – sóhajtottam.
– Hát, egyszer meghívott az Egzotikus Gyümölcsbe, ami itt
van pár sarokkal lejjebb!
– Randevúra vitt? – kapta fel a fejét a társa, nyilvánvaló
féltékenységgel a hangjában, mire a másik büszkén bólintott.
– Köszönöm – mondtam, és valóban hálás voltam.
Lexi meg Damon megbűvölte volna a két nőt, hogy ne
emlékezzenek a beszélgetésre, de én csak sóhajtottam, és arra
gondoltam, mennyivel könnyebb lenne az élet, ha az Erőm
hatalmasabb lenne, az akaratom meg gyengébb.
Megnéztem Winfield zsebóráját. Hajnali öt óra volt, azaz egy
óra telt el azóta, hogy Lexivel átléptük a Sutherland-ház
küszöbét. Gyorsan szállt az idő, és ellenem dolgozott.
Másodpercek múlva ott álltam az Egzotikus Gyümölcs előtt.
Tágas, ám alacsony mennyezetű, gyéren megvilágított hely volt.
Azok a tengerészek tömörültek itt, akiknek nem volt pénzük az
osztrigabárra, gyanús alakok – például szökésben lévő bűnözők –
társaságában.
Damon, ingujjra vetkőzve, egyedül ült egy roskatag
asztalnál, kezében félig üres whiskysüvcggel.
– A sebeidet nyalogatod? – léptem oda hozzá, és ő még csak
meg sem lepődött, hogy lát.
– Csak egy kis kellemetlenség. Ne feledd, öcskös, a
hozománycsekk nálam van! Amint lecsillapodnak a kedélyek,
távozom a városból, vele együtt.
– Kétlem, hogy a bankban beváltják a csekket egy
gyilkossággal gyanúsított egyén számára.
– Igazán felhagyhatnál már azzal, hogy emberként
gondolkodsz, és nem vámpírként! Nincs az a bankpénztáros, akit
ne tudnék megbűvölni!
Lustán kinyújtózott, majd whiskyt töltött. Felém nyújtotta
a poharat, ő maga pedig meghúzta az üveget.
– Szükségem van a segítségedre – tértem a lényegre,
visszautasítva az italt.
Odaadtam neki a papírdarabot, amit Lucius hagyott hátra,
és elmeséltem, mi történt.
– És? – kérdezte, miután hunyorogva elolvasta az írást.
A szám is tátva maradt a döbbenettől.
– Elrabolta Lexit! – ismételtem, arra gondolva, hogy talán
csak részeg, ezért nem érti. – Ki kell szabadítanunk! –
magyaráztam.
– Nos – színlelte egy pillanatra, hogy megfontolja a dolgot –,
nem! – vágta ki. Majd teátrálisan, fontoskodva felrakta a lábát
az asztalra, és ügyet sem vetett rám. De én nem hagytam
annyiban!
– Mi van veled?! – dörrentem rá. – Láttad, milyen! Meg fogja
ölni!
– És? – vont vállat Damon. – ő döntött úgy, hogy New
Yorkba jön. Senki sem kényszerítette rá!
– Kijuttatott minket a börtönből, és...
– Mi, bocsánat, én kitűnően éreztem magam odabent. És ne
felejtsd el, hogy nélküle is kijutottunk volna. Minek ütötte bele
az orrát? Ha a kotnyelessége miatt elkapták, hát, csakis saját
magát okolhatja.
E szavak hallatán olyan düh tombolt bennem, hogy kis híján
átváltoztam, és még az se érdekelt, hogy valaki meglát.
– Te... – sziszegtem a fogam közül, próbálva lehiggadni, s
egyúttal szavakba önteni az elmémet elhomályosító fekete
ködöt.
Damon kihúzta magát, már-már érdeklődve várta a
folytatást, s a harcot.
– Te... te...
– Az vagyok, amivé tettél! – jelentette ki tompán, majd a
poharát emelte rám.
– Nem! – ragadtam meg a vállát. – Nem kell feltétlenül
szívtelen gyilkosnak lenned! Még Katherine sem volt az!
– Te csak ne oktass ki Katherine-ről! – villant meg a bátyám
szeme. – Jobban ismertem őt, mint te.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – ráztam a fejem. – Jobban
szeretted, de nem tudtál róla többet. Katherine azt akarta, hogy
mi hárman örökre együtt legyünk. És nem akarta, hogy
viszályban éljünk és ellenségeskedjünk! Nem ezt akarta volna!
A haraggal vegyes meglepetés láttán, ami kiült testvérem
arcára, majdnem úgy gondoltam, megérte. De csak majdnem.
 – Most megyek, és megmentem Lexit! Ha belehalok is, de
megpróbálom! És ha valami csoda folytán életben maradok,
akkor sem akarlak látni soha többé!
És, mielőtt visszavághatott vagy megfenyegethetett volna,
félrelökdösve a kocsmatöltelékeket, utat törtem kifelé az
éjszakába, és örökre magam mögött hagytam a bátyámat.
 25.

S emmim sem maradt, csak a dühöm. Hagytam, hogy úgy

eltöltsön erővel, mint vámpírlétem első heteiben az emberi
vér. Alig tudtam elhinni, hogy Damon ennyire közönyös lett. Ám
hiába tagadta meg a segítséget, a feladat nem változott: meg
kellett mentenem Lexit.
Az utca túloldalán egy úriember szénfekete kanca hátán ülve
barátságosan társalgott a boltossal. Amint az eladó bement
valamiért az üzletbe, megragadtam a gyeplőt, és huszonnégy
órán belül másodjára törve meg eskümet, miszerint nem bűvölök
el többé senkit, rávettem a lovast, hogy szálljon le a nyeregből, és
induljon gyalog haza.
A vámpírsebesség alapvetően gyorsabb a lovaglásnál, de
most éhes és kimerült voltam, ezért inkább a hátason ülve
indultam a belváros felé. Hamarosan már vágtattam a New
York-i utcákon. A ló kiváló állat volt, értett a legfinomabb
rezdülésekből. Így, kezemben a gyeplővel, ahogy belekapott a
hajamba a szél, egészen úgy éreztem, mintha újra a régi lennék.
Pirkadt, és tudtam, a végsőkig kell hajszolnom a lovat, mert
Lexi élete másodperceken múlhat.
Amikor Richardsék hosszú fejhajtóján kopogtak sebesen az
állat patái, és jobbra fordultunk a család kápolnája felé, tudtam,
hogy ezúttal nem tévedtem. Azonnal megcsapott az ellenség
szaga, az ősöreg vér, a halál és pusztulás poshadt aurája, mely
árnyként követte mindenüvé ezt a förtelmet. A lovam
rémületében felnyerített.
Még meg sem állt, leugrottam a nyeregből, és lágyan
megveregettem a horpaszát.
– Menj haza! – súgtam neki, mire az állat, mintha vonakodna
feladni újonnan nyert szabadságát, felágaskodott, de aztán
engedelmeskedett és elvágtatott.
Félretoltam egy idős szolgát, aki fel akart tartóztatni, s a
hatalmas terembe szaladtam, ahol az esketés zajlott.
Lexi valóban ott volt, az oltárhoz kötözve, mint valami ősi
áldozati szertartáson. A köteleket átitató vasfű szaga marta az
orrom. A felkelő nap egyre növekvő vérvörös fénynyalábként
szűrődött be a kelet felőli festett üvegablakon. A barátom
kétségbeesetten reszketve igyekezett elhúzódni, mert a
veszedelmes sugarak egyre közeledtek hozzá. Éppen csak
megnyalták a lábujjait, máris füstfelhő szállt fel, és az égő hús
fanyar bűze töltötte be a helyiséget.
– Lexi! – kiáltottam.
– Stefan! – zokogta a lány fájdalmasan, egyszersmind
megkönnyebbülten.
Gyorsan kellett cselekednem. Tudtam, hogy a kötelek
eltávolítása időbe telik, és nem találtam semmit, amivel az
ablakokat elsötétíthetném, se függönyt, se pokrócfélét. Így hát,
figyelmen kívül hagyva a saját biztonságomat, odafutottam a
lányhoz, megragadtam kicsiny, fehér kezét, és az ujj ára húztam
a gyűrűmet.
– De Stefan... – tiltakozott.
– Szükséged lesz rá, ha folytatod velem az üldözést! –
csitítottam, és kioldoztam a köteleit.
 A vasfű marta az ujjaimat, de ügyet sem vetettem a
fájdalomra, csak az örömet éreztem, és az elégedettséget.
Sikerült, megmentettem Lexit!
– Most pedig gyerünk a...
Hirtelen egy vasfűvel átitatott háló hullott ránk, és perzselő
kín áradt szét az egész testemben.
– Fuss! – üvöltöttem, és kilöktem alóla Lexit.
A lány végiggurult a padlón, majd egy padba kapaszkodva
felállt. Közben a nap rásütött a kinyújtott karjára, ő pedig
elkerekedett szemmel látta, hogy a bőre nem ég meg. Aztán
vámpírsebességgel, egyetlen szempillantás alatt eltűnt.
Felemeltem a kezem, hogy legalább az arcomat védjem az
alattomos hálótól, de így is többször felordítottam.
És akkor, a kezén vastag bőrkesztyűvel, sápadt arcán széles
vigyorral, megjelent az ősöreg vámpír.
– Jó reggelt! – villantotta ki a rothadó ínyébe ágyazott,
meglepően egészséges, fehér fogait. – Annyira kiszámítható volt,
hogy a bajba jutott hölgy segítségére sietsz!
A vágóhídhoz hasonlatos áporodott szag az augusztusi forró
szél makacsságával burkolt be. Sűrű volt, iszonytató, és
betöltötte a fejemet. Az égető háló dacára próbáltam elfordulni
előle, amin fogva tartóm még jobban mulatott.
– No és, hol az a fickó, aki el nem mozdul a közeledből,
árnyékként követ, de végül mindig kicsúszik a kezedből? Hol a
bátyád?
Megfeszítettem az államat. Damont ismerve, valószínűleg a
harmadik üveg whiskyjét nyakalta, előételnek a
pincérlányokhoz.
Lucius tüzetesen tanulmányozta a vonásaimat, és a makacs
hallgatást annak tudta be, hogy védeni akarom tőle a
testvéremet.
– Nem számít – mondta végül. – Előbb-utóbb úgyis
elkapom. A bátyád inkább hasonlít igazi vámpírhoz, mint te! A
saját kis világán kívül nem érdekli semmi, és nem törekszik
jóságra. Lehet, hogy kicsivel tovább él majd nálad.
– Mit akarsz tenni velem? – kérdeztem kihívón.
Most, hogy már Lexit biztonságban tudtam, magamat nem
féltettem. Csak azt kívántam, hogy legyen alkalmam megölni a
szörnyeteget, nehogy újabb áldozatokat szedve tovább
tomboljon.
A vasfű azonban olyannyira kiszívta belőlem az erőt, hogy
egy karcolást is alig tudtam volna ejteni az átkozotton.
A fenevad megragadta a hálót, és mintha csak egy zsák
döglött egér vagy madártoll lennék, könnyűszerrel a vállára
vetett.
– A tervem nem különösebben látványos – jelentette ki,
miközben megindult a padok között.
Útközben feltűnt, hogy néhány elszáradt, összeaszott
rózsaszirom még mindig maradt a földön. A vázákban is ott
hervadoztak a virágok, a menyasszonyok meggyilkolásával
minden az enyészeté lett.
– De eltart majd egy darabig – folytatta. – A vámpírok
nagyon, nagyon sokáig életben maradnak táplálék nélkül is. Akár
évszázadokig is éhezhetnek, de nem tudnak meghalni! – A
szörnyeteg vállat vont, mire a háló, velem együtt, megrázkódott.
– Azaz, feltehetően így van. Még sosem láttam ilyesmit, de
most majd kiderül.
Élesen balra fordult egy házi kápolnába, s megállt a szárnyas
ajtó előtt. Egyre növekvő rettegéssel jöttem rá, hogy az a
kriptába vezet.
 Az ajtó tömör, faragott márványból készült, Lucius azonban
gond nélkül kinyitotta. Kihengerített a hálóból, és egy aprócska,
kőfalú helyiségbe taszított, amelyben tizenkét koporsó foglalta el
szinte az összes helyet.
Az első pillanatban még jól is esett, ahogy a hűs levegő
simogatta az összeégett bőrömet.
De aztán Lucius felmordult.
– Amikor majd az éhség már felőröl és megőrjít, ne aggódj,
itt leszek, és hallgatni fogom a sikolyaidat! Figyelni foglak és
nevetek rajtad!
Utoljára a vámpír integető körvonalait láttam, a kinti világ
fényétől övezve. Aztán az ajtó becsapódott – visszhangja az
egekig elért –, s tökéletes sötétségben maradtam.
Teljes súlyommal nekifeszültem az ajtónak, de az meg se
mozdult. Próbáltam uralkodni az elhatalmasodó pánikon, így
hát mélyeket lélegeztem a nyirkos, dohos levegőből, és közben
valami kijárat vagy titkos rés után kutattam, noha elmém hátsó
zugában egy hang egyre hangosabban sikoltotta: Egy kriptában
vagy, Stefan! Innen egyetlen kiút van: a halál!
Fel s alá futkostam a koporsók és szarkofágok útvesztőjében.
Kétségbeejtő helyzetemben sem kerülték el a figyelmemet a
díszes faragványok és a réz vasalások. Az egyik márványsírkövet
egy nagy szemű, ívelt ajkú fiatal lány arcképét ábrázoló,
meglehetősen élethű dombormű ékesítette.
Legalább Lexi biztonságban van, vigasztaltam magam.
Legrosszabb esetben is azzal a tudattal nézek az eljövendő
századok elé, hogy Lexi éli odakint az életét – a gyűrűm megvédi.
És talán próbál engem megkeresni.
– Légy boldog! – suttogtam barátomnak a sírkő csendjében.
És abban a pillanatban a kriptaajtó ismét kitárult. Egy
törékeny, szőke hajú nő zuhant be rajta, egyenesen a lábam elé.
– Lexi! – ismertem fel.
Az ajtó ismét becsapódott, és újra a sötétség borult ránk.
– Nahát – nyöszörögte a lány erőtlenül. – Örülök, hogy újra
találkoztunk!
 26.

-M it keresel itt? – szörnyülködtem.

– Azt, amit te – vonta fel Lexi az egyik
szemöldökét. – Úgyhogy együtt tölthetjük el a szép, hosszú és
fájdalmas öröklétet.
– De miért nem szaladtál el?! – vontam kérdőre, miközben
késztetést éreztem, hogy megragadjam, és jól megrázzam.
– Elszaladtam, te idióta! – förmedt rám. – De valószínűleg
számított rá... Úgy követett, hogy észre sem vettem!
Éreztem, hogy a lány megborzong a sötétben.
– A semmiből tűnt elő – folytatta komoran. – Az emberek
érezhetnek így, amikor velünk találkoznak. Esküszöm, ha
egyszer kikerülünk innen, a jövőben kedvesebb leszek hozzájuk.
Azt a vámpírt pedig megölöm!
Hogy próbáljam megnyugtatni, karjára tettem a kezét.
– Csak legyen rá alkalmunk! – sóhajtottam.
– Gyere, most kitörünk innen! – tökélte el hirtelen, s már
fordult is, lendítette a lábát, és a csizmája sarkával jókorát
rúgott oda, ahol az ajtó két szárnya összeért.
A puffanás hosszasan visszhangzott, de az ajtó ezúttal sem
engedett.
Lexi nem adta fel, próbálkozott újra, újra meg újra...
Továbbra is eredménytelenül.
 – Most együtt! – makacskodott tovább, s mire hármat
számolt, mindketten nekiveselkedtünk.
– Talán vasfű is van a kőben... – gyanakodtam.
– A vasfű nem teszi az ajtót elpusztíthatatlanná – torkolt le
Lexi. – De kell itt lenni valami másnak, amivel ilyen erősen
bezárták. Örökre. A falakat megvizsgáltad?
A következő órát azzal töltöttük, hogy végigtapogattuk a
fehér falakat, a mennyezetet és a padlót. Észrevettük volna a
legparányibb rést is. Aztán felfeszítettük a koporsókat, és
átkutattuk a holttesteket, hátha találunk valami szerszámot.
– Se kés, se gyémántkereszt, se ezüstfedeles Biblia, se
aprópénz Kharónnak, de még egy talizmán se, semmi! – vertem
dühösen ököllel a falat, mire Lexi csak annyit felelt:
– Ez nem valami biztató.
Huszonnégy órával később hallottuk, hogy misét tartanak a
kápolnában a Sutherland család emlékére. Szomorúan
emlékeztek meg a két meggyilkolt menyasszonyról és a büszke
szülőkről. Ezt indulatos kirohanás követte a két fiatalember
ellen, akik e szörnyűséget művelték, hogy megszökhessenek a
hozománnyal.
Gyilkosok, banditák, szélhámosok, rablók...
Az egyetlen, ami nem szerepelt a hosszúra nyúlt listán:
„démonok”.
De mindeme szitokáradat sem akadályozott meg minket
abban, hogy torkunk szakadtából kiáltsunk:
– Segítség! Itt vagyunk lent!
Lexi olyan magas hangon sikított, hogy majd kiszakadt a
dobhártyám.
Végre hallottam, hogy Hilda tompa hangon így suttog a
mellette ülőnek:
 – Nem hallottad?
Remény éledt bennünk, de nem tartott sokáig, mert a
szertartás végeztével mindenki elment, és mi újra magunkra
maradtunk.
Lexi felsóhajtott, és visszaadta a gyűrűmet.
– Köszönöm, hogy viselhettem – mondta, miközben
visszahúzta az ujjamra. – De nem hiszem, hogy ezentúl
bármelyikünk is hasznát veszi.
– Ne adjuk még fel – suttogtam a fülébe, miközben szorosan
magamhoz öleltem.
Szavaim üresen visszhangzottak a kriptában, nem értek el
senkihez.
 27.

A z ablaktalan kriptában semmi nem jelezte az idő múlását,

még az ajtó alatt sem szűrődött be halovány napsugár sem.
A napok összeolvadtak, mintha hetek, hónapok teltek volna el.
Mintha véget ért volna egy örökkévalóság, csak hogy rögtön
utána elkezdődjön egy másik.
Lexi és én már nem is beszéltünk egymással. Nem haragból,
nem is a csüggedés miatt, egyszerűen csak képtelenek voltunk rá.
Ahhoz sem volt erőnk, hogy kiáltsunk, ha közeledő lépteket
hallunk, a kijutással pedig végképp nem próbálkoztunk. Nem
volt erőnk küzdeni, még felállni sem. Abban sem voltam biztos,
hogy ahhoz lenne erőm, hogy ha tehetném, vért pumpáljak az
ereimbe.
Csendben feküdtünk egymás mellett. Elképzeltem, hogy száz
évvel később valaki megtalál minket, és megrendül a
látványunktól, mert azt hiszi majd, hogy mesebeli testvérpár
vagyunk, akiket a gonosz boszorkány bezárt a pincéjébe.
Minden pillanatban fogyott az Erőm. A szemem már nem
hatolt át a sötétségen, és a külvilág hangjai sem értek el hozzám,
a süket csend sípolt csupán a fejemben. Érzékeim közül már csak
a tapintás működött: éreztem Lexi kezének puhaságát, a feltört
koporsó durvaságát, és immár hasznavehetetlen gyűrűm
hidegségét.
 Majdhogynem ismét embernek éreztem magam, méghozzá a
szó lehető legrosszabb értelmében. És ahogyan az Erőm apadt,
úgy a halhatatlanságom is. Azelőtt észre sem vettem, csak most,
hogy eltűnőben volt, és vele együtt eltűnt minden, ami
természetfeletti bennem, hús és csont, agy és testnedvek
maradtak csupán hátra.
Meg az éhségem.
Vámpírénem felelt az éhezésre. A szemfogam sajgott, majd
olyan kínnal égett, hogy ha képes lettem volna rá, könnyeket
hullatok. A vér befurakodott minden gondolatomba.
Egyfolytában arról álmodoztam, hogyan gyöngyözött,
csillogott, mint egy ékszer, amikor Callie elvágta az ujját. Milyen
fanyar volt gyermekkori szerelmem, Clementine Haverford vére,
amikor lefolyt a torkomon. Hogyan áradt a dolgozószoba
padlóján heverő apám vére minden irányba, gyönyörű
sötétvörösre színezve, amihez csak hozzáért...
Végül mindig minden a vérhez vezetett. A vámpír nem más,
mint a megtestesült éhség, minden porcikája azt a célt szolgálja,
hogy az áldozatai vérét elorozza. A szemével elbűvöli a halandót,
hogy az bízzon benne, szemfogával felnyitja az ütőerét, szájával
kiszívja az életerejét.
Vér...
Vér...
Vér...
Vér...
Ez az egyetlen szó ismétlődött a fejemben. Mint amikor az
emberben akaratlanul megragad egy dallam, betöltötte a
tudatom minden zugát, s múltam minden emlékét mámorító
illattal itatta át.
– Szia, Stefan! – szólított meg hirtelen egy túlságosan is
ismerős hang.
– Katherine? – krákogtam, hiszen alig jött ki szó a
torkomon.
Elfordítottam a fejem, és megláttam őt, ahogy
selyempárnák közt érzékien nyújtózkodik. Pontosan úgy nézett
ki, mint a mészárlás éjszakáján, mielőtt megragadták és
megölték. Gyönyörű volt, hiányosan öltözött, és telt ajkával
huncutul rám mosolygott.
– Te... te élsz? – nyöszörögtem, de ő, arcomat végigsimítva,
csitított.
– Cssss! – mondta, miközben felém hajolt, hogy
megsimogasson. – Rosszul festesz!
Megcsapott a részegítő citrom- és gyömbérillat, olyannyira,
hogy elaléltam. Nemrég táplálkozhatott, mert a fagyos
kriptában valósággal lángolt a bőre.
– Bárcsak segíthetnék – suttogta, és az ajkával közel hajolt
az enyémhez.
– A te... hibád... – leheltem.
– Ugyan, Stefan – ingatta a fejét. – Lehet, hogy a bátyád
készségesebb volt nálad, de te sem mutattál ellenállást!
Hogy szavait nyomatékosítsa, előrehajolt, és puha ajkát az
arcomhoz nyomta. Aztán újra... meg újra... haladt egyre lejjebb,
a szikkadt nyakam felé, majd lassan, incselkedve a bőrömhöz
érintette a szemfoga hegyét.
Felnyögtem. Forgott velem a világ.
– De... te... megégtél... – ziháltam. – Láttam a felgyújtott
templomot...
– Hát a halálomat kívánod? – meredt rám égő szemmel. –
Azt akarod, hogy lángra kapjak és egy marék hamuvá váljak,
csak mert nem birtokolhatsz egészen?
 – Nem azért! – tiltakoztam, s próbáltam ellökni a
nyakamtól. – Hanem mert szörnyeteggé tettél...
Erre könnyed, dallamos nevetést hallatott. Hangja
hasonlított a szélcsengőkhöz, amelyeket anyám akasztott ki
Veritas verandájára.
– Szörnyeteggé? Ugyan, Stefan, egy nap majd újra eszedbe
jut, amire New Orleansban egyszer már rájöttél: amit adtam,
ajándék, nem átok!
– Ugyanolyan tébolyult vagy, mint Klaus!
A lány erre hátrahőkölt; borostyánszín szemében félelem
csillant meg, s alsó ajka megremegett.
– Honnan tudsz te Kl...
Nem tudta befejezni, mert a kripta ajtaja, mintha ágyúval
lőttek volna rá, ezernyi szilánkká robbant szét. Eltakartam az
arcom, mert a beömlő fény savként marta a bőrömet. Amikor
újra kinyitottam a szemem, Katherine-nek nyoma sem volt,
helyette homályos körvonalú, fekete ruhás alak állt fénytől
övezve az ajtónyílásban.
– Klaus? – suttogta Lexi elborzadva, és közben görcsösen
szorította a kezem.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – felelte egy
gúnyos hang.
– Damon!
Küszködve igyekeztem felülni.
– Stefan, nem gondolod, hogy ideje lenne egyedül is
boldogulnod, ahelyett, hogy folyton azt várod, hogy majd jön a
bátyuskád és megment?
Aztán minden teketóriázás nélkül előrenyúlt, megragadta a
csuklómat, és kihajított a kriptából. A szemközti falig repültem,
és tehetetlen húskupacként végeztem a márványpadlón. A
bátyám Lexivel sem volt sokkal gyengédebb, de a barátom
legalább nem a falnak, hanem nekem csapódott.
A por s robbanószer szerteszét szállingózott körülöttünk, és
ködbe burkolt minket. Pislogva próbáltam betájolni magunkat
az ismeretlen falak közt.
– Nesze – nyújtott felém a testvérem egy ezüstflaskát. – Erre
szükségetek lesz, hogy el tudjatok menekülni.
A számhoz érintettem a palackot. Vér volt benne, édes, édes
vér...
Elmém leghátsó zugában felsikoltott egy hang, hogy de hát
ez emberi vér, ám amikor újabbat húztam a nedűből, azonnal
elnémult. Mohón, nagy kortyokban nyeldekeltem, és felnyögtem
a kíntól, amikor Damon kitépte a kezemből a flaskát.
– A hölgynek is hagyj! – mordult rám.
Lexi is kétségbeesetten húzta meg az üveget, és ahogy ivott,
a vér végigfolyt az állán. Aszott, sápadt, öregasszonyosan ráncos
bőre kitelt, és újra rózsás, selymes lett.
– Köszönöm, tengerész – sóhajtott jólesően. – Ez most
nagyon kellett!
Az Erő úgy áramlott szét minden porcikámban, ahogy a
meggyújtott lámpa beragyog a fényével egy dohos pincét.
Kiélezett érzékeim újra visszatértek, és olyan élénk lettem, mint
akkoriban, amikor még nem állatvéren próbáltam fenntartani
magam.
Ahogy a látásom kitisztult, elakadt a lélegzetem a
meglepetéstől. Damon mögött ugyanis egy fekete hajú nő állt,
egyik kezét a halántékához tartva, a másikat pedig maga mellett
ökölbe szorítva. A szeme csukva volt, és egész testében
rázkódott. Olyan benyomást keltett, mint aki nagy fájdalmaktól
szenved: mozdulni nem tudott, de látszólag iszonyú kín rángatta
a testét s elméjét.
Margaret volt, és nem egyedül!
A lábánál egy alak terült ki hason fekve, és vonaglott a
fájdalomtól. Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy
a szenvedését Margaret okozza! És az alak nem volt más, mint
Lucius.
A nő képes volt legyűrni ezt a hatalmas erejű ősöreg vámpírt,
Klaus alattvalóját, a pokol ivadékát, Luciust, aki egy egész
családdal végzett, és oly könnyűszerrel kapta el Lexit, mint egy
egeret. És most mégis, Margaret ott tartotta ennek a fenevadnak
a fejét a két keze közt, és az olyan kínlódó sikolyokat hallatott,
hogy az egész kápolnában visszhangzott!
– M... Margaret? – dadogtam, sóbálvánnyá meredve a
csodálkozástól.
Damon talpra rántott, és lökdösni kezdett az ajtó felé.
– De hát nem hagyhatjuk itt! – ellenkeztem.
– Nem lesz semmi baja!
– De...
– Majd később! Most fuss!
Így hát vetettem még egy utolsó pillantást a nőre, aki térdre
kényszerítette magát az ördögöt, és a börtönömet magam
mögött hagyva kiszaladtam a holdfénybe.
 28.

K irontottunk tehát a kápolnából, magunk mögött hagytuk

Richardsék birtokát, és az erdőbe futottunk. Cserjék
karcolták a lábunkat, miközben hegynek lefelé száguldottunk a
harmatos éjszakában. A felhők közt átszűrődő halovány
holdfény útját óriásira nőtt fenyők állták el. Ha emberek lettünk
volna, minden bizonnyal elcsúszunk a földet borító vizes,
rothadó leveleken, és az orrunkig sem látva nekimegyünk
valamelyik öles fatörzsnek.
Szerencsére azonban a ragadozók ügyességével haladtunk
előre, könnyedén siklottunk az éjszakában, mint azok a
vámpírok, akik évszázadok óta járják az éji rengeteget, keresve a
legközelebbi falut az alvó áldozatokkal, vagy üldözve a bolond
utazót, aki levált a többiektől, és úgy döntött, hogy egyedül vág
neki az ismeretlennek.
Kábító érzés volt így száguldani, az a néhány korty emberi
vér bizsergette az ereimet, és lendületet adott. Teljesen
belemerültem a futásba, már-már azt is elfeledtem, hogy mi elől
menekülünk.
És akkor zajt hallottunk.
Először mennydörgésre emlékeztetett, ami egyre nagyobb
erővel robajlott, aztán az emberinél sokkal szörnyűbb hörgésbe
torkollott, és kétségbeesett rikácsolással végződött. Az irtózatos,
fülsiketítő lárma mindent betöltött, visszhangzott a völgyben s
az égen.
Riadtan megtorpantunk.
– Úgy tűnik, a vámpírunk elszabadult – állapította meg
kajánul Damon.
– És Margaret…? – kezdtem volna.
– Hidd el, semmi baja! – bizonygatta ismét. – Nem láttad,
mit művelt vele?
– Tulajdonképpen mi ő?
– Boszorkány.
– Mint Emily? – tűnődtem, és hirtelen beigazolódni láttam
az elméletemet: az egész világ hemzseg a boszorkányoktól,
démonoktól és még ki tudja, miféle fajzatoktól, az emberek pedig
mit sem sejtenek.
– Már akkor tudtam, hogy van benne valami rendkívüli,
amikor nem sikerült elbűvölnöm – ismerte el a bátyám. – És
most rákérdeztem, ő meg válaszolt. Margaret egyenes ember.
– Ez azt jelenti, hogy... ?
– Védőbűbájjal látta el magát és a megmaradt családját, és
különös képessége segítségével megsütötte a fickó agyát, hogy
nyerjünk egy kevéske időt. És hangsúlyozta, hogy kevéske –
magyarázta. – Remélem, a védőbűbáj kitart még!
Újabb bömbölés hasította szét az éjszaka csendjét.
– Ne álljatok meg! – szólt ránk Lexi, így hát nekilódultunk.
Az erdő, mintha ő is viszolygott volna a szörnyeteg
közeledésétől, még sűrűbb sötétségbe borult. A fenevad minden
lépésével megremegett a föld.
Damon és én átugrottunk egy óriási farönköt, e futó
pillanatban tökéletes összhangban mozogtunk. De aztán mind a
hárman kénytelenek voltunk lefékezni, mert meredek sziklaszirt
pereméhez értünk. Elénk tárult Manhattan.
– Hűha... – szólalt meg a bátyám némi kétséggel a
hangjában, amikor lenézett.
– Keresnünk kell másik utat lefelé – vélekedtem, s már el is
indultam visszafelé, arra, amerről jöttünk. – Ösvényt vagy...
Morfondírozásomat Lexi kiáltása szakította meg: a lány
egyszerűen levetette magát a mélybe.
Rémülettől elkerekedett szemmel néztem utána.
– Másik utat? – ingatta a fejét Damon megrovón. – Még
mindig emberfejjel gondolkodsz, öcskös – közölte, majd követte
Lexi példáját.
Alig hallhatóan átkozódtam, s figyeltem, ahogy ő is eltűnik
az ágak között. Aztán utánuk vetettem magam.
Ijesztő volt a zuhanás, de egyúttal felszabadító is.
Súlytalanul siklottam a levegőben, a szél fütyült szétfeszített
ujjaim közt, és lobogtatta a hajamat. Úgy éreztem, mintha
repülnék.
Az avarra estem, összegömbölyödve. Amikor felálltam,
éreztem, hogy kificamodott a bokám, de mielőtt elhatalmasodott
volna a fájdalom, már helyre is jött.
Damon és Lexi mozdulatlanul állt. A lány oldalra billentette
a fejét, és hallgatózott. Csend volt.
– Elvesztette a nyomunkat! – örvendezett Damon. – Nem
vette észre, hogy leugrottunk a szikláról, és...
– Előttünk van! – zihálta Lexi, az elszörnyedéstől tágra nyílt
szemmel.
Pedig dél felől sem hallottunk semmit, sőt olyan csend volt,
mintha minden élőlény meghalt volna, vagy visszafojtaná a
lélegzetét. Tanácstalanságunkban csak vártunk, bár magunk
sem tudtuk, mire.
 Aztán neszt hallottunk: egy meghajló fűszál hangját.
– FUTÁS! – üvöltött fel Lexi.
Nekiiramodtunk, de közben elkövettem azt a hibát, hogy
hátranéztem. A látvány teljesen összezavart. Egyrészről úgy
tűnt, hogy egy öregember üldöz meglepő fürgeséggel. A hold
fényében kibontakozó árnyék azonban egy jóval nagyobb, nem
emberi alakot sejtetett, aki elől a bokrok és a fák
recsegve-ropogva elhajoltak, sőt kitörtek az útjából, anélkül,
hogy hozzájuk ért volna.
Megkétszereztem a sebességemet.
Nem volt más választásunk, mint tovább igyekezni dél felé.
Az erdő ritkult, és a civilizáció lassacskán felütötte csúf fejét:
először csak elhagyatott farmot láttunk, aztán roskadozó
raktárépületeket, majd óriási birtokot, szállodát, s aztán a
földutat kikövezett sugárút váltotta fel, melyeken még most,
éjnek évadján is szaporán kopogtak a lovak patái és az emberek
cipői.
És az ősöreg vámpír, erejét minden árnyékkal tovább
növelve, amelyen keresztülhaladt, ott lihegett mindvégig a
nyakunkban.
Egy sarkon befordultunk, és a nagy lendületben
felborítottuk egy gyümölcsárus kosarait. A szörnyeteg ocsmány
szájából áradó rothadás már a tarkómat égette. Átvágtunk egy
nyomortelepen, kerülgettük a ruhaszárító köteleket és az
emésztőgödröket. Nem tudtuk lerázni, mindent és mindenkit
félrehajigált, hogy szem elől ne tévesszen minket.
Egy idő után azonban csak lemaradt, de a keskeny
sikátorokban és szövevényes mellékutcákban futva még mindig
éreztük az Erejét, magát az éjszakát megrengető tehetetlen,
csalódott dühét.
 Lexi vezetett minket. Erejének köszönhetően, vagy csak
mert jól ismerte a várost, mindig tudta, melyik tűzlépcsőre kell
pattannunk, és hol kell átugranunk egy szeméthalmot. Talán
nem először volt kénytelen ilyen megátalkodott démon elől
menekülni.
– A kikötő – sziszegte. – Az egyetlen esélyünk!
Damon bólintott. Ez egyszer kivételt tett, és hajlandó volt
másnak engedelmeskedni. Így hát nyugatnak fordultunk, a
fenséges Hudson folyót szegélyező sugárutak felé.
Lexi hunyorgott, majd egy csillogó, égszínkékre festett
klipperre5 [5 Gyorsjáratú nagy vitorlás hajó.] mutatott, ami színültig
rakodva mindenféle, tengerentúli eladásra szánt helyi áruval,
épp távolodott a parttól.
A lány látványos szökelléssel, kitárt karral, mint egy
ragadozó, mely a zsákmányára veti magát, a partról a hajóra
ugrott. Damon és én nem haboztunk, követtük a példáját, és
puhán landoltunk a fedélzeten. Alig fújtuk ki magunkat, Lexi
már el is bűvölt egy meghökkent matrózt, aki észrevette a
szokatlan módon érkező potyautasokat.
– A két bátyám és én rajta vagyunk az utaslistán. Odalent
van a kabinunk. A többi emberrel együtt szálltunk fel.
Damon eközben érdeklődve szemlélődött, és elégedettnek
tűnt.
Visszapillantottam a partra, ahol első ránézésre ártalmatlan
járókelőnek látszó férfi támaszkodott a rakpart korlátjához.
Arca olyan sápadt volt, mintha elnyelte volna a hold fényét.
Közönyt színlelt, akárcsak ha bámészkodna.
De a tekintete halálos volt, időtlen és könyörtelen.
 29.

A hajó a Mina M. nevet viselte. Sebes, karcsú, szép jármű

volt, fehér vitorlákkal. Olajozott faárboca szemet
gyönyörködtetőn csillogott, és büszke, piros zászlóit vidáman
lebegtette a szellő.
A hajóorrban álltam, lehunytam a szemem, és elképzeltem,
milyen lesz az utazásunk. A Mina fehér tajtékot vetve, vidáman
szelte a hullámokat, a sós tengeri levegő és a ragyogó nap fénye
csípte az arcomat. A vízben kis ezüst halak csillantak meg, amint
cikázva igyekeztek kitérni az utunkból.
Belegondoltam, hogy a Nyugat-indiai szigetvilágban látjuk
majd a banánokkal és rummal megpakolt szkiffeket.6 [6 Könnyű
egyevezős versenycsónak.] Indiában fűszereket vásárolunk. És végre
eljutok Itáliába, megcsodálhatom a római Sixtus-kápolnát,
gyönyörködhetek a firenzei Dómban, és ihatok a híres
vörösborból, a Chiantiból egy szőlősgazdánál.
Talán... talán így új életet kezdhetek. Behajózva a világot,
nem kell az árnyak közt bujkálnom. Sehol nem kötünk ki sokáig,
így elkerülhetem az átkot, hogy halált okozok. A tengerészeknek
általában nincsenek barátaik, csak a legénység jelenti számukra
a társaságot – be tudnék illeszkedni közéjük.
De aztán kinyitottam a szemem, és az ábránd az éj fojtogató
sötétjében szertefoszlott. Sűrű felhők takarták el a holdat s a
csillagokat, melyek fénye nem hatolt át rajtuk. A Mina közben
kifutott a nyílt tengerre, és szinte hangtalanul szelte a vizet.
A vámpírélettől nem tudok szabadulni. A gyűrű segítségével
ugyan járhatok a napfényben, de ettől még a sötétséghez
tartozom. Hiszen miután a nap lenyugodott, mindig akkor
vadásztam, menekültem az ellenségek elől, vontam a fejemre
átkot, szegtem ígéretet és adtam át magam a gyűlöletnek.
Megszöktünk ugyan Klaus alattvalójától, de nem győztük le
végleg. Ő és az ura még mindig szabadok, és talán épp ebben a
pillanatban is azt tervezgetik, hogyan fognak megkínozni s
megölni bennünket.
Miközben ezen tűnődtem, Lexi lépett mellém, és a vállamra
tette a kezét.
– San Franciscóba tartunk – mondta halkan. – Nem jártam
ott már... jó ideje. De tetszeni fog neked a köd és a zord idő. Illik
a merengéshez, ami oly jellemző rád – mosolyodott el
haloványan.
A fedélzet korlátjának támaszkodtam. Nem akartam azzal
elszomorítani, hogy tudom, sehol a világon nincs számomra hely,
én nem tartozom sehova. És miután annyi vér tapad a kezemhez,
nem is érdemlem.
A hűs éji szél belekapaszkodott sűrű, barna hajamba, és Lexi
a fülem mögé tűrt néhány tincset.
– Azt mondta, szemet szemért – kezdtem.
– Igen – sóhajtott Lexi, és az arca egy pillanatra elkomorult.
– De a hajónk gyors, és időbe telik, amíg kideríti, merre tartunk.
Ráadásul a törvényes tea- és kávészállítmányon kívül
tekintélyes mennyiségű ópiumot is fel akarnak venni Friscóban.
A kapitány elfelejtett jelenteni a kikötőmesternek, így Lucius ott
egyelőre hiába kérdezősködik.
 – Igen. Úgy értem, ez mind nagyon jó hír – bólogattam, és
mivel víz fröccsent a szemembe, megdörzsöltem. – De... megölte
a feleségeinket, mert az ő Katherine-jét is megölték.
Lexi megborzongott.
– És aztán – folytattam – téged is elfogott... és meg akart
ölni mindkettőnket, talán még Damont is, a templomban,
ugyanúgy, ahogy Katherine is a halálát lelte.
– Mire akarsz kilyukadni? – hunyorgott Lexi.
– Ha olyannyira végezni akart velünk, és a módszert is
gondosan kitervelte, akkor miért nem gyújtotta fel a kápolnát?
Lexi pislogott, látszott rajta, hogy gondolkodik. Hosszas
hallgatásba burkolózott. A tekintete kifürkészhetetlen volt, de
így is szégyelltem magam, amiért még most is Katherine jár a
fejemben.
– Stefan – szólalt meg végül Lexi. – Kérlek, figyelj rám! A
gonoszság különböző mértékben van jelen fajtánk tagjaiban. Az
ősöreg vámpírok borzalmas kegyetlenségekre vetemednek, de
vannak náluk kevésbé ártalmasak, akik az élvezeteket
hajszolják, és csak gondatlanságból okoznak fájdalmat.
Katherine akarta, hogy vámpír légy, és nézd meg, hová vezetett
ez. Ne bánkódj olyan nagyon utána, Stefan! A halála se járjon a
fejedben, és az életcélját se igyekezz megfejteni! Engedd el! Higgy
nekem, ezzel tennéd magadnak a legjobbat!
Elfordultam a barátomtól, és meredten néztem az egyetlen
égitestet, amely elég ragyogó volt ahhoz, hogy a fénye áthatoljon
a sűrű felhőkön: a Sarkcsillagot. Katherine is egy csillaghoz
hasonlított, bárhová mentem, mozdulatlan, néma szellemként
lebegett fölöttem. Akárhogy is érzek iránta, ő a teremtőm, és
tudtam, hogy mindig velem marad.
– Nem vagyunk mind gonoszak – néztem újra Lexire. – Te
nem vagy az.
– Sokkal idősebb vagyok nálad – felelte a lány. – És nem
voltam mindig ilyen, mint most. Nem te vagy az egyetlen,
akinek vezekelnie kell, Stefan. De annak idején megesküdtem
magamnak, hogy megváltozom.
– Bahhh, eskük! – csörtetett fel Damon is a fedélzetre. – Az
istenért, nem tettünk már egész hátralevő életünkre elegendő
esküt?
– A házasságkötés a te ötleted volt, nem az enyém –
emlékeztettem.
– Ó, jaj! – gúnyolódott –, nem elég, hogy vámpír vagyok,
pazar esküvőm volt, isteni pezsgővel, aztán a bátyám
megmentett, most mégis annyira gyötrődöm.
Hirtelen megbotlott, tenyerével a fedélzet deszkáit érte,
majd átfordult, és végül esetlenül, ingatag lábakon felállt. Az
avatatlan szem részegnek látta volna, de a szája sarkában ott
virított az árulkodó vörös folt. Megrészegült a megmeneküléstől,
meg valami szegény matróz vérétől, de nem alkoholtól,
legalábbis egyelőre nem.
– Nos, ha már szóba hoztad a megmentést, Margaret...? –
unszoltam, mire a bátyám felsóhajtott.
– Amikor kérdőre vontam, hogy miként képes ellenállni a
bűvöletnek, bevallotta, hogy boszorkány, és aztán kiderült, hogy
hajlandó segíteni.
– Csak így, ilyen egyszerűen? – kérdeztem kétkedőn.
– Cserébe meg kellett ígérnem, hogy elhagyjuk New Yorkot,
és soha többé, de legalábbis amíg ő életben van, nem térünk
vissza. Meg, és ez a legrosszabb, vissza kellett adnom a hozományt.
– Ó, Damon, annyira sajnálom! – fejezte ki az együttérzését
Lexi, de vidáman csillogó szeme elárulta, hogy jót mulat. –
Legközelebb majd több szerencséd lesz – veregette vállba
barátságosan a bátyámat.
– Neki köszönhetjük az életünket – jelentettem ki. –
Egyáltalán nem volt semmi oka, hogy segítsen rajtunk, arra meg
főleg nem, hogy veszélybe sodorja magát miattunk! A védőbűbáj
biztosan hatásos? Vajon tényleg nem esik baja neki és a férjének?
– Bízom benne – mondta Lexi. – Annyi bizonyos, hogy
nemesebb lélek, mint ti ketten együttvéve.
– Ha már a nemes lelkeknél tartunk – kaptam fel a fejem,
nagy erőfeszítés árán elnyomva egy mosolyt –, mi vitt rá arra,
Damon, hogy eljöjj és kiszabadíts minket? Azt hittem,
végérvényesen eltökélted, hogy bosszút állsz, és pokollá teszed
számomra az örökkévalóságot.
– Ez így van – bizonygatta a bátyám. – Komolyan
gondoltam mindezt. Soha nem fogok megbocsátani neked, és
kínozni foglak az idők végezetéig.
Megráztam a fejem, és igyekeztem úrrá lenni az egyre jobban
fortyogó dühön, mely kezdett ismét elhatalmasodni rajtam.
Legszívesebben az arcába üvöltöttem volna, hogy lehet, hogy ő
elveszítette élete szerelmét, de én meg elveszítettem egy szeretett
életet. Meg apámat és az otthonomat.
És a bátyámat.
De a harag, amilyen gyorsan rám tört, olyan gyorsan le is
csillapodott, s a nyomában csak üresség maradt. Hogyan is
várhatnék megbocsátást a bátyámtól, amiért vámpírrá
változtattam, amikor én sem tudom megbocsátani magamnak?
Valaha szeretett engem. Én is szerettem Katherine-t, mégsem
bocsátom meg neki soha azt, amivé tett.
– Meg aztán – karolta át Damon a vállamat, miközben kiült
arcára a jellegzetes, hamiskás mosolya – ha téged valaha is megöl
valaki, az csak én lehetek!
Aztán anélkül, hogy egyetlen további szót szólt volna,
vámpírsebességgel felpattant a fedélzet korlátjára, és, noha a
hajó ringott a vízen, oly könnyedén egyensúlyozta magát,
mintha ő lenne a hajó márványból faragott orrszobra.
– Találkozunk még, kisöcsém! – intett búcsúzóul, aztán,
mielőtt egy szót is szólhattam volna, a vízbe vetette magát.
Kihajoltam a korláton, de hiába kémleltem a zavaros
hullámokat, a bátyám nem bukkant többé felszínre. Sokáig ott
álltunk Lexivel némán, mozdulatlanul, a ránk boruló
feketeségben.
Csak amikor a nap első sugarai megjelentek a horizonton,
akkor mentünk be a gyéren megvilágított kabinba, hogy
szembenézzünk az előttünk álló jövővel.
 Utóhang

A New Yorkban eltöltött idő alatt végleg kikristályosodtak

bennem létformám árnyoldalai: minden jó szándékom ellenére
veszélyt jelentek az emberekre, a bátyám pedig mindenkire.
És most? Mit tartogat a jövő? A napok úgy suhannak, mint a
percek. Talán ez azt jelenti, hogy lassan hozzászokom az örök élet
gondolatához.
Sok veszteség ért az átváltozásom óta eltelt hónapokban, de
egyvalamit nyertem is. Időt. Az idő pedig számtalan lehetőséget
hordoz. Láthatom Itáliát, Európát, ha akarom, beutazhatom az egész
világot! Azzal viszont többé nem áltatom magam, hogy az emberek
közt otthonra lelhetek.
Ami meg Damont illeti... Úgy hiszem, hosszú út áll előttünk, és
a történetünk nem ért még véget. Ha egyikünkre egyszer lesújt a
végzet, annak biztosan a másik lesz az oka.
A háttérben pedig... halvány citrom és gyömbér illatával...
mindig ott lesz Katherine, aki nevet mindkettőnkön.