MÁRAI SÁNDOR

NAPLÓ

1943-1944
 HELIKON KIADÓ

Első kiadás: Budapest, 1945

© Márai Sándor jogutódai,

Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto)
 3

1943
Pillanatok, mikor olyan csend lesz – bennünk és körülöttünk –, hogy a
világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani.

Egy halott Pistoiában, a templomban.

Senki nem törődött vele. Felravatalozták, a koporsót odaállították a
templom közepére, dísz és virág nélkül; aztán elmentek.
Délután léptem be ide, céltalanul, ahogyan olasz kisvárosok
templomaiban őgyeleg az ember. Firenzéből érkeztem, gépkocsin. Tavasz
vége volt, az idő esőre állt. Violaszín az ég, ciprusok hajladoznak az út
mentén, a meleg szélben. A mimózák, a babér kövér, fülledt szaga úszott a
levegőben, az esőfelhők lucskos illata, mintha nedves, hanyagon mosott,
szürke fehérnemű száradna a magasban. A kis toscanai város fekete-fehér
kövei között úgy lappangott a sirokkós szenvedély, mintha még mindig
guelfek és ghibellinek ólálkodnak a házakban. Dante említi Pistoiát.
A halott meglepett. Oly magányos volt, dísztelen, ünnepélyesség és
hamis kegyelet nélkül való, mint aki halálának tényével sem tudta szerény,
szemforgató kegyeletre és tiszteletre kényszeríteni családtagjait és
honfitársait. Meghalt, betették a koporsóba, otthagyták a templom közepén.
Reggel majd csak rátalál a sekrestyés.
Fiatal voltam, s kevés halottat láttam addig. Ezt most megnézhettem
kedvemre, zavartalanul. Mindaddig tömjén, ének, fekete-fehér drapériák,
sivalgás, sok virág volt a halottak körül. Ez a halott dísztelen volt: négy szál
deszka között egy középkorú ember, fekete ruhában. Sárga orra hatalmasan
emelkedett fogatlan szája fölött. Komoly volt, közömbös. Ruhája olyan, mint
egy szegényé, mikor ünnepre felöltözik, feketébe.
Először értettem meg, hogy a halál nem rettenet, hanem közömbösség.
S egyfajta ünnep is, melyhez feketébe öltözik az ember. Minden ember
szegény lesz, mikor meghal, s feketébe öltözik.

A trafikosné, aki soha nem tudta azt adni, amit éppen kértem tőle. Kis
bódéban ült, az utca sarkán, avas ibrikek, rongyos horgolások, avítt
makulatúra-papirosok között. A résen át, ahol az árut kiadta és a pénzt
beseperte, olyan szag áradt a bódé belsejéből az utcára, mint egy puma-
ketrecből. Itt ült, öregen, duzzadt, vörös arccal, kócosan és őszhajúan,
mindig könnyező, üres kék szemekkel, büdös bögréi között, s árult valamit,
ami éppen nincsen. Ha cigarettát kértem, nem tudott adni, mert „rögtön
hozzák az árut”. Ha bélyeget kértem, gyufával kínált. Ha gyufát,
levélpapírral akarta megtömni zsebeim. Ha szivart kértem, kissé gőgösen
mosolygott, mint aki nem szereti az üres, hiú élceket. Ha reggeli lapot
kértem, előző esti újságokat akart reámtukmálni, vagy kéthetes képes
folyóiratokat.
 4

Néha azt hittem, ugrat. Éveken át nem voltam rest, s kísérleti

ellenőrzéseket végeztem, átmentem az úttest egyik oldaláról a másikra,
megálltam a bódé előtt és – télen, ködben – mély, elváltoztatott hangon
kértem valamit. Soha nem hibázott: a kért áru éppen nem volt raktáron,
„mindjárt hozzák”. Mindent másnapra, harmadnapra ígért. Érthetetlen volt,
miből él hát, miből vásárol bögréibe avas ételeket, vaskályhájába tüzelőt?
Oly tökéletes volt és oly hibátlan, mint a természet egy műremeke. Tíz évig
figyeltem, kísérleteztem vele. Később már csak évszakonként egyszer álltam
a bódé üvegablaka elé, kértem valamit. De rögtön megismert, kárörvendve
mondta: „Memphis?... Nincsen. Parancsoljon Mirjamot.”

A télhajnali ébredések, mikor érzed, hogy még mindig egészséges

vagy, nem fogott rajtad a kor, az idő. A jeges szobában dideregve, de
jókedvűen öltözöl. Az utcán fagyos szél sepri a havat: a sötétben sárga,
rekedt fényt köpködnek az első villamosok, mint a korhelyek, mikor
krákognak, rezes hangon, hajnalban.
A gőzfürdő téli reggeleken. Első vagyok a vendégek között. A víz
tiszta, halványzöld üvegszínű. A félszemű gyógyszerész ázik a forrás
tövében, mint egy facér kyklóps. A dögönyöző serényen markolja és gyúrja
izmaid, mintegy megdicsér, hogy nem rohadtál még el az élet pácaiban és
moslékjában. A dögönyöző álnevet visel. Így nevezik: „Viktor”. A
valóságban Károly. Miért?... „Ez a művészneve” – felelte komolyan a
fürdőmester.
Téli reggeli, a régi kávéházban, gőzfürdő után. A tea, hideg hús, az
újságok. A civilizáció langyos rejtettsége. S a tudat, hogy ez az öröm
törékenyebb, mint a teával töltött üvegpohár, melyet ajkadhoz emelsz.
A pillanat, mikor első szerelmemmel megyek a tarlón, a learatott
rozskévék között. Tizennégy éves vagyok, a leány tizenhárom. Meztelen,
vékony lábán szandált visel. Egymás kezét fogjuk, mint Jancsi és Juliska a
mesében.
Más nem is történik. Körülöttünk az alföld, az asztagok. Az ég
violaszín, a táj esőt vár. A feszültség a levegőben és szívünkben csaknem
elviselhetetlen. Sokáig megyünk így, hátam libabőrös, a lány szeme megtelik
könnyekkel. Nyár vége ez, pompás a táj és halálosan szomorú. Másnap
elutazom, vissza a városba.
Soha többé nem láttam ezt a lányt.

R. fiatal, szép és gonosz arca, mikor – óvatlan pillanatban – néz reám,

figyel, s azt hiszi, nem látom pillantását. Úgy figyel, mint a méregkeverőnő,
aki megétette a halálos méreggel áldozatát, s most, közömbös társalgás
közepette, lesi a hatást.
S nem tudja, hogy már régen figyelem mesterkedését, amint meg akar
etetni teste és lénye gonosz, fűszeres mérgével, hogy hatalma legyen
 5

fölöttem: s mint Mithridatész 1, már régen szedem az ellenmérget. Az

egyetlen ellenmérget: azt, hogy minden szavát megtisztítom az indulati
elemektől, az értelem mérlegére helyezem, s látom, milyen könnyűek a
szavak. S mily szutykosak! Figyelem reménykedő, gonosz pillantását, s
csaknem sajnálkozva gondolom: nincs hatalmad felettem.
Aztán mindezt, pillanatok alatt, szemétkosárba dobja az idő.

Nyári délután a Cap d’Antibes sziklafokán. A mimózafák és a

kaktuszok pőre boldogsággal tárulkoznak a napsütésben. A mélyben, a
szikla tövében, a sötétkék, mozdulatlan, üvegszerű tenger. A Földközi-
tenger titokzatos nyugalma és sötétkékje: mintha az angyalok, égi
nagymosás után, minden kékítőt ebbe a teknőbe öntöttek volna.
A háttérben a sárga empire-kastély, a szálloda. Egy mimózafa alatt, a
nyugágyban, csaknem meztelenül, fiatal nő fekszik, átadja magát a napnak,
a csöndnek és a langyos széljáratnak, mint a fák, mint a szikla, a tenger.
Teljes egység és összhang mindenben, ami él és létezik. A tenger jódos és a
virágok nyers, fanyar illata.
A szikla fokáról a tenger fölé hajolok, s látom magam a mélyben, a
csillogó, sötétkék kristálytükörben. Harmincéves vagyok. Boldog vagyok.

Nyári délután Bártfán. A szoba a fogadóban, ahol Erzsébet királyné is

lakott. A fenyők között, az erdőben, az apró, mesterséges uszoda, melynek
hideg vizet gőzzel melegítik. A kazánt gyantás fenyővel fűtötték, s az uszoda
környékén illatos gyantaszaggal vegyük el a gőz és a füst.
Az erdei út mentén rizike-gomba, fanyar borodnyica. Egyszer már
jártam itt, gyermekkoromban, anyámmal. A hegygerincről Lengyelországba
látni. Minden illatos, kakukkfüves. Közelben Rákóczi vára és hársai.
Háton úszom a langyos vízben, a fenyők és a hegycsúcsok fölött
világoskéken dereng a nyári ég, felhő nélkül. Mintha nem lenne testem:
minden lebeg, a víz, a föld, az ég. Messze, lenn a telepen, délután ötkor a
cigány játszik.

A vonat megtorpan egy normandiai falu előtt. A szemafor állította

meg rohanásában. Felébredek, felugrom a harmadosztályú padról, ahol
kimerülten aludtam, az ablakhoz lépek. Az őszi alkonyat bordó-arany
függönyei között dús kertet látok, almafákat, ájulásig és roskadásig
megrakva vörös, érett gyümölccsel. A naptól átfűtött kert meleg, testi illata
beárad a vonatablakon.
Szemem megtelik könnyekkel. A pillanat ez, mikor csalhatatlanul
érzem: itt kell maradni, leszállani, sebtiben, összekapkodni poggyászaim, itt
maradni, Dieppe és Párizs között valahol, Normandiában. Londonból jövök,
Európa háborúra készül. Hol vagyok?... „Valahol a világban”, az én külön
harmincéves háborúm kellős közepén. Az átkelés viharos volt, már New

1
VI. Mithridatész ponthoszi király (i. e. 120-63). Róma i. e. 88-64 között folytatott
ellene háborút.
 6

Havenben hintázott a hajó, a csatorna közepén elborult az ég, előkelő nők

kendőkbe burkoltan könyököltek a hajó korlátjának és hánytak, nyögtek,
mint az állatok. Aztán, Dieppe-ben, a partralépés, a szárazföld, a terra firma2
boldog pillanatában még előkelőbbek voltak, mint két órával elébb, az angol
partokon. Leintették a vámtiszteket.
De nekem mindehhez semmi közöm. Ez édeni kerthez van csak
közöm most, Normandiában. Meleg szél ingatja a súlyos ágakat. Itt maradni,
élni, boldognak lenni. Mindig csak dolgozni akartam, teljesíteni a
kötelességem, mint akit megbüntettek. S most ez a vad vágy, először
életemben: boldognak lenni.
A vonat lassan, vontatottan indul, mintha vonakodna elhagyni ezt a
boldog tájat. A gyümölcsfák elmaradnak az arany ködben, a koraősz sűrű
párájában. Egyszerre fáradt leszek. Visszafekszem a fapadra, egyedül
vagyok a fülkében. Karomba rejtem arcom. Megyek haza, élni, dolgozni,
megöregedni.

A „tett színhelye”, a szoba, ahol történt valami, amiről sokkal később

megtudtam, hogy végzetes cselekedet volt: valaki belehalt.
Évek múltán átutazom a városon. Megszállok éjfélkor a pályaudvar
mellett egy vigéc-fogadóban. Másnap délben elmegyek a házba, becsöngetek
a lakás ajtaján.
Igen. X. itt lakott. Most idegenek laknak itt. Gyanakodva, de
beengednek a szobába. A bútorok közül csak a könyvállvány és a kétajtós
szekrény maradt helyén. Az ablakhoz lépek, látom a szemközti teret, a
halványzöld kertiházat. Most havas minden. Akkor nyár volt, fehér hőség,
poros akácok.
S egyszerre megértem, a színhelyen: nem tehettem másként. Minden
más hazugság volt, a valóság tagadása. Sem ő, sem én nem tehettünk
másként. Úgy látszik, ez a végzet. S ilyen szerény, szegényes díszletek között
készül a végzet.
A szomszéd szobában csecsemő vinnyog. Ez a hang megnyugtat. Az
élet, milyen közömbös! Kitartani, kötelességünk teljesíteni, semmi mással
nem törődni.

Teleki Pál.3 A bástyán megy, néhány nappal öngyilkossága előtt. Egy

hivatalnok kíséri.
Lengyel bundát visel, vadászkalapot. Pápaszeme mögül úgy néz, mint
egy gyerek: kérdő és bizalmatlan pillantással. S csakugyan, ebben a törékeny
testben van valami egy öreg fiú, egy teljesen felnőni nem akaró kamasz
magatartásából. Csak szelleme nőtt fel: a mód, ahogyan a világ elé lépett.
Mindvégig fiús maradt, miniszterelnök korában is; félszeg, mesterségesen
nádpálcás és tanítós. Titokban félt a világtól. Nem véletlen, hogy szívesen

2
terra firma = lat., szárazföld
3
Teleki Pál öngyilkossága: 1941. április 3.
 7

öltözött cserkésznek, szeretett gyermekek között lenni. Szívében otthon volt

közöttük, sokkal inkább otthon, mint a felnőttek világában.
Néhány nap múltán agyonlőtte magát, s akkor egyszerre félelmetesen
felnőtt. A halott arcából eltűnt minden zavar, elfogódottság. Mint aki
megértett és kimondott valamit.

Esős délelőtt a gödöllői parkban. Egy órája állok már a kastély

bejáratában, két silbakoló huszár előtt. Egyszerre megjelenik a király.4
Katonaruhát visel, a kabát gallérját feltűrte. Balján fiatal tiszt kíséri.
Lassan, zsebretett kezekkel, elindul a park esőtől lucskos útjain, az ázott fák
között. Most látom másodszor életemben. Fiatal ember, arca vörös. Egy
pillanatig rámnéz, tájékozatlanul. Köszönésem tehetetlen barátsággal
fogadja.
A városban már rikoltoz a forradalom. 5 Tizennyolc éves vagyok e
pillanatban, s tudom, hogy ez a fiatal király már nem uralkodik sokáig.
Talán csak hetek, talán csak napok vannak még számára6.
Mélyen sajnálom a magányos királyt, amint a fák között bolyong, az
esőben. Oly otthontalan, mint csak királyok tudnak lenni, egy perccel a
bukás előtt.

A fürdő, Tripoliszban, délután négykor. Leptis Magnából 7 érkezem,

gépkocsin, negyvenfokos hőségben. A levegő, mint az olvasztott fém, a
pillanatban, mikor kiemelik az olvasztókemencéből és tégelybe öntik. A
sivatag sárga homokja, semmi más. A tenger sötétkék látomása a sárga
homok mögött. Két óra a betonúton, mely Bengáziba vezet. Sehol egy oázis.
A bizonyosság, hogy az elemek erősebbek, mint a gép, s ha meg kell állani
itt, délután háromkor, a sivatag közepén, fedetlen fővel: elpusztulunk. S ez a
napszúrás-előtti közöny és jóérzés, mint mindig, mikor az elemekkel, az
ősivel találkozik az ember: hát elpusztulunk! S mintha ez a lehetőség, a
pusztulás lehetősége, jó és biztató is lenne, szemközt az elemekkel; mintha
ezt mondaná az ember: hazamegyünk.
Aztán a tenger. A cementkabinban skorpiók, véres vatta, pókháló. A
tenger, mely nem hűs és nem langyos itt, más. Ez az őshaza, minden európai
ember őshazája, a mediterrán ismerősség, az ős-víz, melyből lettünk.
Karjaiba emel, ringatni kezd. Valami van ebben a vízben, a Földközi-tenger
vizében: másképpen langyos, más a hullámverése, más a színe, illata, mint
az óceánnak. Egy óra hosszat a teljes, testi és lelki boldogság. Nincs külön a

4
A király: IV. Károly, osztrák császár, magyar király, az utolsó Habsburg uralkodó,
1916-1918.
5
A városban már rikoltoz a forradalom: 1918. október vége, az őszirózsás
forradalom.
6
IV. Károly november 13-án, eckertsaui nyilatkozatában mond le – a magyar, majd az
osztrák köztársaság kikiáltása után – részvételéről az államügyekben. 1921-ben
mondták ki trónfosztását.
7
Leptis Magna = Tripolisz ókori neve
 8

víz és nincs külön a testem. Mint a magzat a magzatvízben, tökéletes

biztonságban és rejtettségben élek egy óra hosszat.

Este hétkor, Londonban, egy utcasarkon beszél valaki a tömeghez.

Esik az eső. London puha és síkos az esőben, mint egy vízi szörny, mely
méretei miatt kissé érzelmes és tehetetlen is. A gázlámpák zöld fényében az
emberek arca kísértetiesen elváltozik. Mintha a tengerfenéken halottak
hallgatnák a szónokot.
A pillanat ez, mikor híre jött, hogy az olaszok és abesszinek háborúja
elkezdődött8. Az emberek üveges szemmel figyelnek. A szónok esernyővel
hadonászik. Könyvtárból érkezem, asszír hercegnők arcképeit bámultam
délután. Fáj a fejem. Az esős londoni szürkület, gyöngyszín fényeivel, úgy
takar be, mintha egy óriás borogatással kínálna meg.
Az emberek mozdulatlanul állanak a szónok körül. Ez a szótlanság és
mozdulatlanság félelmesebb és nyugtalanítóbb, mint minden lárma,
kiabálás, fogadkozás. Angolok. Hallgatásuk ijesztő. Most először értek meg
valamit, ami addig csak irodalom volt, másodlagos értesülés: ezek az
emberek másként haragudnak, mint mi, a kontinensen. Az időben tudnak
haragudni, idegeik reflexeit ki tudják feszíteni az időben. Ma, csütörtökön
kezdenek el haragudni, s talán csak tíz év múltán mondják meg, miért
haragudtak? Némán állok közöttük. Soha még emberek között ilyen
reménytelenül magányosnak és idegennek nem éreztem magam.

R., a marseille-i szálloda előcsarnokában, prémjeiben, királynőien.

Kalap nélkül, estélyiruhában, vállán a drága prém-cape-pel; vár, s
elindulunk gyalog a Cannebière-en.
Bolond farsang ez az este. Marseille rakétákat ereget és tótágast áll
jókedvében. A tengerészek, a csempészek, a komoly és szakállas
bennszülöttek, keménykalapban és sötét ruhában, a nők, színes és puha
rongyaikban, a régi kikötőben a sült hal szaga, a prostituáltak és a korrekt,
ünnepélyesen sétáló kéjgyilkosok és kéjfiúk, a katonák, az idegenek, akik
úgy viselik idegenségüket, mint valamilyen sportegyesületi jelvényt, a hajók
imbolygása a meleg, foszlós ködben, a távolban Monte Christo várának 9
olajnyomatszerű derengése, a Grande Corniche10 hullámvonala, a mimózafák
nyári illata, a pergőszavú beszéd dallama mindenfelé, ez az édes, önmaga
lendületétől részeg fecsegés, a Mariusok11 öntelt és gyermekes színielőadása
a kávéházak teraszán, a nevetés, mely mindenfelé bugyborékol, s minden
mögött a hallgatag tenger, mely dagályával és apályával éjjel és nappal önti e
szűk utcák tartályába az árut és az embert, a fűszert és az aranyport, az
8
Olaszország Abesszínia (Etiópia) elleni hadjáratának kezdete: 1935. október 3.
9
Monte Cristo vára: If vára, a Marseille-jel szemben fekvő kis szigeten. I. Ferenc
francia király építtette 1524-ben a várat, mely aztán évszázadokon keresztül szolgált
börtönként. A helyet Alexandre Dumas regénye tette közismertté.
10
Grande Corniche = a tengerpart magas párkánya.
11
Mariusok: utalás Gaius Marius (i. e. 156-86) római consul plebejusokra támaszkodó
uralmára.
 9

ópiumot, alumíniumot, parafát, heringeket és a heroint, a mórokat és a

levanteieket, a kínaiakat és szerecseneket, a fehér amerikai lányokat és a
francia törzsőrmestereket. R., mint egy királynő, aki végre megtért népéhez,
büszkén sétál e forró, szutykos, önfeledt és ragadós tömegben.
Két hónap múltán meghal.

Még egy nap, Marseille-ben, nyolc évvel később. Az Hôtel de Noailles

áll még, a tűz nem perzselte föl a nemes, régi bútorokat. Ez a szálloda olyan,
mintha Párizs nagykövetet küldött volna a határvonalra, ahol Európa elválik
Afrikától, Nyugat a Déltől. Komoly és szigorú fényűzés ez, ahogyan európai
emberek bizonyítják a déli környezetben egy műveltség fegyelmezett
magasabbrendűségét. Mindenki, a groom is egy árnyalattal ünnepélyesebb és
hivatalosabb, mint szükséges. S a nemes rajzú ablakok alatt árad a marseille-
i éjszaka lucskos csobogása.
Reggel a csokoládét régi sèvres-i porcelánokban tálalják. A
damasztágyon heverészek délig, Rimbaud verseit olvasom. Itt halt meg, a
szomszéd utcában, egy kórházban. Fél lábát levágták, hörgött és átkozódott.
Verlaine és a négus már elfeledte.
Délben, mint aki szertartásra készül, elfogódottan jelenek meg Pascal
vendéglőjében. Természetesen bouillabaisse-t12 rendelek a pincérnél, aki
éppen olyan öreg és ünnepélyes, mint a százéves helyiség. „Régi
személyzet” – hirdeti egy aranybetűs fekete üvegtábla a bejárat mellett.
Szigorúan szolgál ki. „Ön honi bort iszik a leveshez” – mondja, mintha egy
négert tanítana, hogyan kell enni és tartani a villát?
Vörösbort ad, mely alattomosan pezseg, mint a mousseux, mint a fehér
vouvray. Édes és fanyar ez a bor, egyszerre mámoros és különösen eleven
leszek. A halászlé sűrű és borsos. Mintha a tenger legmélyebb, csaknem
erkölcstelen és illetlen illatát párolták volna a fehérhúsú halak és a sűrű lével
öntözött kenyérdarabok közé. Utána borsos, véres húst ad, sült krumplival s
olajos salátával, mely illatos, mintha nem is olajbogyókból, hanem
virágokból préselték volna. Némán és ünnepélyesen szolgál ki, egy
műveltség mély titkait őrzi minden tanácsa és mozdulata.
Ebéd után forró vihar, vad záporral, sárga-kék villámokkal, meleg
széllel, mely feltépi a szálloda ablakredőnyeit és lobogtatja a sárgaselyem
függönyöket. Mindez a bőség, a túlérettség, a Dél. Este kábultan megyek az
állomásra, mint egy karthágói tivornya után.

J.-t temetjük Kiskőrösön. Haldokolva feltápászkodott az ágyból,

előkaparta egy fiókból pisztolyát és halántékon lőtte magát. De órák hosszat
élt még: a golyó a koponyafalon belül körbefutott, s aztán megállt az agyban
valahol. Hajnal felé halt meg, s az utolsó pillanatokban sem volt eszméletlen.
Az asszony, akit megölt és akiért meghalt, nem tud férje haláláról
semmit: a temetés órájában Pesten haldoklik. A gyógyszertár hátsó
szobájában ravatalozzák fel a férfit: halántékát rózsaszín leukoplaszttal

12
bouillabaisse = fr.: provence-i halászlé.
 10

ragasztották le, pengőnyi tapasszal, mintha csak egy felvágott kelevényt

ragasztott volna le az ápoló kéz. Az arc már sárga, lárvaszerű.
A koporsó körül falusi virágok. Ez a szoba egy nagy szerelem kéjes-
meleg otthonának készült. Ide vonszolta el szerelmét, a fiatal nőt, ebbe a
poros kisvárosba, ahol a tüdővész bacilusai csaknem láthatóan ugrálnak a
porban, mint a bolhák. Ez az eszelős szerelem itt lett véres, a szó és a füzetes
regények végső értelmében „véres” valóság. Halálra szerették itt egymást,
egy év alatt.
Legszívesebben mindent lefényképeznék és följegyeznék, a szoba
berendezési tárgyait, a világítást, a halott arcát. Elmondhatatlanul együgyű
és fönséges, amit látok itt, megvalósítva és kiterítve: az értelmetlen, a
kegyetlen, a feltétlen szenvedélyt. A koporsó körül tót parasztasszonyok
imádkoznak, danázó-rívó egyhangúsággal, mint a görög kórus.

Augusztusi délelőtt Gardonéban. D’Annunzio13 kertjéből jövök le a

tópartra, e ravasz és agyafúrt téboly díszletei közül, e fönséges ripacsság,
szavaló nagyszerűség és vendégfal-hasogató fennköltség émelygős
zűrzavarából. Megöregedett jellemszínészek álmodhatnak ilyen díszletről,
életük alkonyán. De ez az ember élt e díszletben, s a táj, melyet kitalált
hebrencs magánya és dicsekvő remetesége számára, engedelmesen szolgálta.
A tóparton fülledt és illatos hőség, mint egy virágházban, ahol
mesterséges hőben nevelnek és tenyésztenek déltengeri szigetekről, az
Egyenlítő tájáról nagyvárosokba plántált növényeket, húsevő virágokat és
óriás tavirózsákat. Minden falja, zabálja itt a hőt és a fényt, szomjasan és
remegő étvággyal, tikkadt szomjúsággal: az olajfák, a kaktuszok, a part
sziklái között vadon tenyésző, rikító virágok. Mintha az alvilág melegházába
nyitottam volna be, szórakozottan. Ez a párás, szagos hőség mindent
elernyeszt s a kéj illatát lehelik a kövek és a föld is. Ilyen lehetett a
Paradicsomkert illata, egy perccel a bűnbeesés után. A Bűn úgy párázik a
földből, mintha valami édes és jó is lenne a másik parton, ahol már nem
virul az Erény.
Mélyen, fuldokolva lélegzem be ezt a nedves illatot. Nyolcvan
kilométeres sebességgel rohanok odébb, Riva felé.

Sz., a hamiskártyás, aki érettségi előtt két héttel nyolc osztálytársának

minden pénzét elnyerte huszonegyes kártyajátékban. Vad csaták voltak
ezek, minden délután, egyik társunk diákodújában. Ruháink, tárgyaink már
zálogházba vándoroltak: Sz. mindig nyert és szaladtunk pénzünk, értékeink
után. Egy délután leleplezték: hamis kártyákkal játszott.
A megrendüléstől hideglelősen ültünk vésztörvényszéket fölötte.
Szegény fiú volt, özvegy anyja élt csak, leckeadásból tartotta el magát. Nem
törtük ki a nyakát, egyszerű megvetésre és kiközösítésre ítéltük.

13
Gabriele D’Annunzio olasz költő, író, 1863-1938. Az olasz nacionalizmus
vezéralakja, 1919-ben szabadcsapatai élén elfoglalta Fiumét, és ott 1921-ig
diktátorként uralkodott.
 11

Huszonöt év után most szemközt jön az utcán a hamiskártyás.

Megőszült, testes, tiszteletreméltó ember. Nem ismer meg, zavartan
viszonozza kutató pillantásom. Némán megyünk el egymás mellett, s úgy
érzem, a büntetés csakugyan betelt, a bírák és a vádlott fölött, s ebben a
büntetésben bűn és ítélet egyformán elveszti értelmét: A büntetés ennyi:
Öregszünk.

Mikor apám meghalt, azonnal kimentem a halottas szobából a kórház

folyosójára cigarettázni. Ugyanezt cselekedtem, mikor fiam meghalt. Úgy
látszik, valóban erős dohányos vagyok.

Egy délelőtt Barbusse-nél14. A Champs de Mars közelében lakott,

századvégi bérház polgári lakásában. Hórihorgas, Don Quijote-szerű,
szomorú, rokonszenves és jelentéktelen. Zoláról készült könyvet írni.
Hosszú beszélgetés, háborúról és békéről – beszélgetés, melynek egyetlen
értelme és eredménye, hogy búcsúzáskor mindketten tudjuk: nincs semmi,
de semmi mondanivalónk egymás számára.
Egy az emberek közül, akikkel mindig öröm együtt lenni, mert érzik
szavukon, hogy hazudni nem tudnak, képmutatásra képtelenek. Egy az
emberek közül, kiktől mindig fellélegezve búcsúzik az ember: mintha
valamilyen nagyon erkölcsös veszélyből szabadult volna meg.

_ _ _ _ _

A betegség. Egész bizonyosan büntetés is, melyet csendesen,

különösebb lázongás nélkül, le kell ülni.
S tudni kell, hogy egy nappal elébb sem szabadulhatsz. Ezt kimérték
reád, ennyi jár neked. És tudni, hogy az időben csodálatosan pontos helye és
rendje van ennek is: az élethez éppen úgy hozzátartozik a betegség, mint
ahogy feltétele a halálnak, a változás egyik válfaja ez – s végül is, minden
csak változás, az élet, a betegség és a halál is. Ezért ne izegj-mozogj, betegen.
Feküdj csendesen. Fáj?... Hát aztán? Persze, hogy fáj. Ez is hozzátartozik a
büntetéshez. Sokáig tart?... Hja, ha ennyit kaptál, három vagy hat hónapot!

Soha nem érdekelt igazán egy város, sem egy táj – a valóságban
mindig csak az emberek érdekeltek. Firenze értelme számomra nem az
Uffizi, nem is a Boboli-kert, hanem egy angol nő, vagy a Via Tornabuonit
környező szűk utcák egyikében egy toscanai suszter. Ha behunyom szemem
és Párizsra gondolok, elsőbben nem az utcákat, vagy a Szajnát látom, hanem
egy emberi arcot, mely halványan előválik a táj díszletéből. A szuezi
kanálisból mindössze egy szíriai kivándorló hanglejtésére emlékezem élesen
és igazán. Úgy látszik, mindennek, amit megélünk, egyetlen és igaz értelme
az ember. Minden más csak jellemzi, körülveszi és magyarázza az embert. A
Stromboli legfőbb értelme számomra R. hangja, aki közömbösen kérdi,

14
Henri Barbusse (1873-1935) említett műve: Zola. Paris, 1932 (11 ed.).
 12

áthajolva a hajó korlátján: „Miért olyan nyugtalan egy hegy?” A Strombolit

már elfeledtem, nem tudnám lerajzolni. R. hangját nem feledtem el. Egy
tűzhányó számomra semmi. Egy ember minden.

Nemcsak a betegség érkezik támadásszerűen: a gyógyulás is. Egy

reggel felébredsz, hőmérsékleted változatlan, tagjaid éppen úgy hasogatnak,
mint előző napon. S mégis tudod: valami történt. Ez rohamszerűen
következik. Tegnap, elalvás előtt, még a halál és a végtelenség problémáival
foglalkoztál. Reggel, hőmérővel szájadban, már arra gondolsz, hogy a
portásnak elég lesz búcsúra húsz pengő is.

A pillanatok, amikor – újra és újra – érzed, hogy nem menekülhetsz

lelked parancsa elől: a parancs elől, mely kérlelhetetlenül kényszerít, hogy
ne a világban, hanem önmagadban keresd a választ. S ez a válasz nem lehet
más, mint a kötelességteljesítés, utolsó pillanatig.

Három hónapig ágyban, csaknem mozdulatlanul. Az idegkötegek,

melyeket a gyulladásos folyamat megroncsolt, vagy elpusztított, lassan
újrafejlődnek. A végtagokban csaknem egy méter hosszúságú idegfonalak
nőnek ki újra: ezt kell megvárni. Már tudok járni, csak nagyon nehezen. A
nagy fájdalomrohamok, az érző idegek gyöki gyulladásának kisugárzásai,
egyelőre elmúltak. Alszom, kevés altatóval.
A fájdalom skálája beláthatatlan, s mégsem ez a legrosszabb. A
fájdalmat a test elfelejti. Mindent, ami történt, úgy néztem, mint a test
zendülését, egyfajta matrózlázadást. Rosszabb volt, mikor egy napon
észlelnem kellett, hogy a sorsom kezd kicsúszni a kezemből. Már nem a
lelkem rendelkezik... valami történik velem, nagy erők, gonosz szándék
nélkül, inkább közömbösen, játszani kezdenek testemmel és lelkemmel. Ez a
legrosszabb: talán rosszabb, mint a halál.

Rilke azt mondja: „Az embernek meg kell élni a saját halálát”. 15 Ez
igaz. Saját halálunkat elfogadjuk, s mire eljön érettünk – így vagy úgy –,
ismerős lesz. De most, mindennek tetejébe, éjszakánként ez az új, ez a
statisztikai halálesély. Ez a levegőből ötletszerűen szórt halál. Ez nem az én
halálom; csak kiróják reám, mint egy adónemet. Ebbe nem lehet
belenyugodni.
A betegség körül liturgia is van: papok, füstölőkkel és kegyszerekkel,
hívők, áhítatos dünnyögéssel... Az élet vízszintes szertartássá alakul át.

Goethe mondta, hogy a németek a remekmű előtt megrettennek és

komoran illedelmesek maradnak. A latinok mosolyognak, ha remekművel
találkoznak: hálásan mosolyognak.
15
„...Voilà votre mort, monsieur. Man stirbt, wie es gerade kommt; man stirbt den Tod...”
Vö. Rainer Maria Rilke (1875-1926): Die Aufzeichnungen des Malte Laurids Brigge
(1910). Berlin, 1988, 11. (Magyarul: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Ford. Bor
Ambrus. Bp. 1946.)
 13

Utak, mélyvizek és áramok az irodalomban:

Egy Walser16 nevű író hangját viszi tovább Franz Kafka 17. Kafka
hangját tudatosan dünnyögi tovább Julien Green18. Charles Morgan19
továbbépíti e különös térfogatú világot, Green világát.
Mindez nem plágium. Az irodalomban különféle hullámhosszú
áramok vannak, amelyek megfelelő érzékenységű vevő- és adóállomásokon
át kifejezik magukat.

Ámokfutás a munkával, melybe a legtöbb alkotó ember ötvenéves

korára belepusztul: lehet ezt tudatosan, mesterségesen lassítani?
Megállítani? Szabályozni és adagolni ezt a lángot? Módszerrel, életrenddel,
tapasztalattal korlátozni? Nem hiszem. (Csak Goethe tudta.) Ötvenéves
korára művével készül el az ember vagy életével.

Az élet kezdi az ember számára elveszíteni az emberszabású

méreteket. Minden emberfölötti már, kolosszális és gigantikus. Csak az
irodalom őrzi még az emberszabásút, csak néhány lélek őrzi még a
greenwichi mértéket. Egy napon összeomlik ez az agyaglábú szörnyeteg, a
tömeggé dagadt ember, s kétségbeesetten megtér a kolosszálistól az
emberszabásúhoz. Akkor megint szükség lesz az írókra, a mértékek e
hűséges őrizőire.

Reggel mindenki fejfájással ébred a házban. Valami történik, a

levegőben, a világban... senki nem tud elrejtőzni előle. Miért a rögeszme,
hogy mindennek, ami történik velünk, például a fejfájásnak is személyes
értelme van? De ez a rögeszme az ember.

Napok óta minden reggel finom fejfájás, munka közben. Járni tudok
már, de tagjaim még teljesen érzéketlenek: nem járok, hanem időnként
felemelem, s aztán óvatosan a földre helyezem egyik lábam. Mindez – a
járás, a munka, az élet, az utcán egy észlelet – elmondhatatlan erőfeszítést
követel; ebéd után néha oly fáradt vagyok, mintha hegyet másztam volna.

Este vendégek, köztük Z. tanár, az ideggyógyász. Elmondja X.

feleségének és leányának öngyilkosságát: a lány kéksavval ölte meg az
anyját, s aztán önmagát. X. nem akart tudni felesége és leánya haláláról,
kizárta a tragédia tudatát, s beburkolódzott betegségébe. Utolsó heteiben,
hetvenévesen, még dicsekedett az orvosnak, hogy onanizál, s bizonygatta,
hogy ebben a korban Goethe is onanizált. Széchenyire is hivatkozott.

Charles Morgan „Voyages”-át20 olvasom, inkább kötelességtudásból és

rendtartásból, ha már elkezdtem, mint gyönyörűségből. A könyv szervesen
16
Robert Walser svájci író, 1878-1956.
17
Franz Kafka, 1883-1924.
18
Julien Green angol író, szül. 1900.
19
Charles Morgan angol író, 1894-1958.
 14

következik Kafkából és Greenből, mint egy vegyszer a benzol-körzetből,

melynek néhány molekuláját elmozdították helyéről. A szerző átkozottul
ráér. De a műfaj – hiába minden –, a regény nem ér reá oly kényelmesen,
mint a szerző. A műfajnak van tartama, üteme, ha még oly lassú is; de
sajátosan megszabott. Az író, aki a műfaj üteme ellen vét – utánakullog vagy
elébesiet –, végül is lemarad művéről.

Hatvanegynehányéves korában Gide följegyezte naplójában21, hogy

egyideje már csak posthumus műveket van kedve írni; tehát egyáltalán nincs
kedve írni.

Ugyanott, Ingres-t idézve: „Az ember, akinek tehetsége van, azt csinál,
amit akar; az ember, akinek zsenije van, azt csinál, amit tud.”22

„Csutora” cseh kiadásának egy példányát küldik meg. A fordítás

számomra, sajnos, érthetetlen és ellenőrizhetetlen, de a címlapon
megpillantok egy szörnyeteget, mely a cseh címlaprajzoló képzeletében
Csutora kutyámat mutatja be, a regény sugallata nyomán – valamilyen
átmenetet egy korcs drótszőrű foxterrier és egy klozetkefe között. De
Csutora puli volt, s iparkodtam külsejét és belsejét hűségesen leírni.
Mi lesz mindabból, amit írunk vagy gondolunk, fordítók kezében,
mások képzeletében? Mifajta félelmes félreértés minden szó, mellyel ember
az emberhez fordul?

Erosz nélkül nincs alkotás. Erosz természetesen nemcsak a szerelmes

pillanat, hanem az a megszállottság, melynek árama nélkül nincs közünk
munkánkhoz. Mi közvetíti ezt az áramot, mi idézi föl ezt a megszállottságot?
Kis, kegyelemszerű, mindennapos csodák: egy nő pillantása, egy táj
fénytörése, mely életérzést kelt bennünk, egy sor egy könyvben, valamilyen
semmiség. De ez a semmiség minden.

Morgan „Voyages”-át – fogadalmaim ellenére – a 200-ik oldal körül

behajtom és visszaküldöm annak, aki kölcsönadta. Van egyfajta becsületes
unalmasság az irodalomban is, amely rosszabb, mint a bűn. Az élet
terjedelmét nem ismerem, de e könyv terjedelme 500 oldal; nincs módom
egyezkedni vele.

Minden sor, melyet leírok – cikk, tanulmány, rész a regényből, még e

naplójegyzetek is –, elmondhatatlan szorongásérzetet és izgalmat vált ki
bennem. Ez az érzés az évekkel, a tapasztalattal, a mesterségben – micsoda
„mesterség!” – szerzett gyakorlattal nem múlik, inkább növekszik. Minden
20
Charles Morgan: The voyage, 1940. (Magyarul: Az utazás. Ford. Nagypál István.
Bp. 1944 (/Külföldi regényírók/.)
21
André Gide (1869-1951): Journal (Napló), 1889-1939 (1939). A hivatkozást vö. az
1931. február 5-i bejegyzéssel. L. Journal I., Paris, 1948, 1031.
22
Dominique Ingres francia festő, 1780-1867.
 15

zavar és izgat a napszakban, melyet munkámnak adok, egy

telefonbeszélgetés feldúl, s a tudat, hogy valaki meglátogathat, hogy
„idejében” el kell készülnöm aznapi feladatommal, valósággal megsemmisít,
úgy hát reám, mint a félelem egy testi roham fájdalmától. Ha tudnák, akik
„fölényes” és „biztoshangú csevegőnek” minősítenek, mi az ára ennek a
fölénynek és biztoshangúságnak!... Már csak munkám sorai között élek – s
milyen tökéletlenek, szegényesek ezek a sorok, milyen gyötrően
szegényesek! –, minden más csak felkészülés, erőgyűjtés e néhány sorhoz.
Olvasmány, táplálkozás, alvás, az élet egész tüneménysorozata, mindez csak
kellék és tréning a munkához, s egyre inkább csak az. Bele kell halni.

Nem tudom, mit csodáljak tátottabb szájjal: a naptárat, mely pontosan

tudja és előírja, hogy Pongrác, Szervác és Bonifác hozzák a májusi fagyot
vagy a természetet, mely ilyen kísérteties akkurátussággal, napra elhozza a
szeles-esős tüneményt? Az észlelet pontosságát csodáljam vagy a tünemény
bekövetkezésének percnyi pontosságát? Éjjel zúgni kezdett az északi szél, a
fák ablakom előtt reggelre riadt és hajladozó birkózásban viaskodnak a
fagyosszentek széljárásával. Milyen mély rend van a világban, a kapkodó
emberi világ mögött! – s talán a mi kapkodó, nehezen érthető, önkényes
emberi világunkban is?

Dosztojevszkij úgy meggyötör, mintha elmebajossal zárkóztam volna

közös szobába – elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer. Nem bírok
belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátlanság –
európai vagyok, a méretekben és a térképek adataiban is hiszek.

Májusi szél. Mintha szellőztetnék ezt az áporodott, fülledt, avas

zugolyt, a világot.

Bertát, az öreg szakácsnét, el kell küldeni, mert kéthetenként marja ki

a házból a szobalányokat: csodálatos ösztönnel szerkeszti meg a vádakat,
melyek mindig mesterségesek és igazságtalanok, s módot adnak neki, a
vénlánynak, hogy megsértődjék, s féltékeny szeretet-igénnyel
elkedvetlenítse szoba- és munkatársait. A légkör, melyet így teremt a
házban, nyugtalan, s ezért helyet kell keresni számára. „Rossz a
természetem!” – mondja nyugodt önbeismeréssel, mikor kérdőre fogom:
mint aki tényről beszél, melyen nem lehet változtatni, ahogyan egy féllábú
mondja: „Sánta vagyok.” Rögeszmésen vallásos: bűntudatát minden
vasárnap legyónja és leimádkozza. Mint minden önző és türelmetlen
szeretet-igénytől szenvedő ember, ő is rosszhiszemű és érzelmes. S már egy
szakácsnő jellemén sem tudok érvekkel és felvilágosítással változtatni: mit
remélhetek az emberiségtől?

Az ellenállás, melyet stílusával szemben érzek, úgy olvad el a mű

lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom. Dosztojevszkij
minden ellenállást legyűr: ez az a „több, mint irodalom”, mellyel nem lehet
 16

vitatkozni. Melléje kell állani vagy el kell menekülni előle. S ezen tépelődik
most a világ, mikor a valóságot, mely Dosztojevszkij művéből életre kelt,
meg kell ítélnie: ez minden, amit a nyugati ember e pillanatban az orosz
messianizmussal szemben még tehet.

Két hete glosszitisz egyfajta foltos kiütés a nyelvemen. Valószínűleg a

vörös vérsejtek hiánya okozza, a neuritis egyik következménye. Néhány
hónap előtt még izgatottan szaladtam volna a tünettel és lelettel orvostól
orvoshoz. Most meglepően közömbös vagyok: mint aki időközben
fellebbezhetetlenül megtudta, hogy – így vagy úgy – egyszer meg kell halni.

V. átküld egy francia „számadás”-t, melyet éjszaka egy szuszra

lapozok át: Paul Mousset „Le temps travaille pour nous” 23. A szerző
összekötő tiszt a francia és angol hadsereg között. Dünkirchenből 24 Angliába
viszik.
Ez a könyv propaganda: értelme a kétségbeesés, mellyel egy francia,
aki harcolt, hazája sorsa felé fordul, s szajkolja a romlottság, szervezetlenség,
kapzsiság vádjait. E vádak jogosak. Más kérdés, mi a franciák dolga a
földön? Hitlert úgy kellett elviselniök, mint egy betegség csapását. Nem az a
dolguk, hogy verekedjenek, kapzsian imperialistáskodjanak, nem.
Feladatuk, hogy szerepükhöz híven gondolkozzanak és alkossanak. Spárta
erőteljes hülyéket adott csak a világnak, s végül is elpusztult; Athén ma is él
és hat. A franciák talán elveszítik most egy gyarmatbirodalom részeit, de
visszakapják igazi szerepüket.

Negyvenharmadik születésnapom betöltöttem: betegen, megviselten

is, miért az érzés, hogy fiatalság és öregség között van még egy életkor,
melynek életérzése hevesebb, mint az ifjúságé? S az öregség mit hozhat még,
ha eljön? Mennyi okos örömet, szótlan és rejtőző bensőséget?... Bizonyos,
hogy teljes és tökéletes az élet. S a halált is hozza az idő, s az is milyen
ismerős, milyen kevéssé félelmes – minden évvel ismerősebb és
bizalmasabb!

Lao-ce maximáit25 olvasom. Mintha szél zúgna egy napsütötte

erdőben. Nem, a Taót nem lehet elmondani, sem megmagyarázni: csak
érteni és érezni lehet. Ez a bölcsesség oly szelíd és egyszerű, már nem is
emberi: gyermeki, állati. Mégis, emberi.

Ez a szerencsétlen, aki nem hagy nyugton telefonjaival és „irodalmi

tervei”-vel: mintha nógatna, lépjek be csendes társnak egy állomásklozetbe.
23
Paul Mousset: Végzetes napok. A francia összeomlás naplója (Les temps travaille
pour nous). Bp. 1943.
24
Dünnkirchen (Dunkerque), melynek németek előli kiürítése alkalmából 1940.
május 27. és június 4. között 200.000 brit és 140.000 francia katonát vittek át Angliába.
25
Lao-ce (i. e. VI-V. sz.): Tao te king. (A legfőbb lényről és az erényről.) Kínaiból ford.,
bev. és jegyz. Ágner Lajos. Bp. 1943.
 17

Lepárolni azt, ami a „Karamazov fivérek”-ben 26 végzet és tartalom, a

hadarásból és eszelős locsogásból kiolvasni az evangéliomi parancsot: kínzó
feladat az olvasó számára. Mindenestül mégiscsak egy őrülttel vitatkozol:
igaz, ennek az őrültnek ereje megrázta és feldúlta a világot. Ma is dúlja
még... Huszonöt-harminc oldal olvasása után teljesen kimerülök, az
idegesség, melyet hangja és fecsegő betétjei váltanak ki, még órákig kínozza
az olvasót. S mégsem lehet szabadulni tőle.
Egyáltalán nem lehetetlen – s talán egy napon valamilyen rendőri
felfedezés bizonyítja majd –, hogy Dosztojevszkij embert ölt.

Első utam a városban. Látogatás a szerkesztőségben. A járás

kínszenvedés és minden lépés tudatos erőfeszítés. A közlekedési lehetőségek
most, a háború negyedik évében, a zsúfolt villamosok, a gyér társaskocsik, a
taxihiány, mindez külön kínzás számomra. S mindezt csaknem elégedetten
viselem el, mint a büntetés egyik toldalékát.

A legtöbb „szerelem” emlékezés két személyre. Az egyik, aki először

vett gyermekkorunkban karjaiba; s akkor nagy biztonságot éreztünk. A
másik, aki először keltette fel érzékeink nyugtalanságát. E két személy
emlékét keressük egy életen át. Ezért szaladnak férfiak az eszményi szép nő
karjai közül a vastaglábú tramplikhoz, stb.

Megint úgy érzem magam, mint egy vegyész, aki arckenőcsöket árul
egy illatszertárban.

A „Füves könyv” első példányai várnak otthon. Kézbeveszem, s úgy

érzem, ez a könyv utóhangja valaminek – most már jó lenne elhallgatni.

A mondat a „Karamazov”-ban, mely tartja az egész, torz épületet:

„Menjen az emberek közé és tegyen vallomást”27.
A sztarec mondja ezt, mikor beszámol szerzetestársainak ifjúkora
nagy élményéről, a gyilkosról, aki féltékenységből megölt egy nőt, s aztán
tizennégy éven át gyötrődött e titokkal. Minden emberi magatartásnak
legmélyebb értelme ez a mondat, s Dosztojevszkij kimondotta: el kell menni
az emberek közé és vallomást kell tenni.

Délután Z. tábornoknál: kitüntetően kedves és barátságos ház, az

átlagos katonatiszti műveltséget messze meghaladó szemlélet és életfelfogás.
Halálos fáradtan vánszorgok haza az udvariassági látogatás után: minden
emberi találkozás, melynek alján nincs szenvedély, teljesen kimerít. Mint aki
siet, s már nem érti, miért beszél még másról is, mint a lényegesről?
26
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881): Karamazov-testvérek (Bratyja
Karamazovi, 1879). Ford. Szabó Endre. Kárpáti Aurél bev. tanulmányával. 1-2. köt.
Bp. 1943.
27
A Dosztojevszkij-idézetet vö. A Karamazov-testvérek. Bp. 1959. I. 372. (Institoris
Irén fordítása.)
 18

Elolvastam a „Füves könyv”-et, bólogatva, mint aki helyesel. Ez a

könyv sokkal okosabb, bátrabb és emberibb, mint én vagyok. Sokat tanultam
is belőle. Igen, így kellene élni, gondolkozni, készülni az életre és a halálra...
Művünk, ezt most már gyanítom, több, egészebb és erősebb, mint mi
vagyunk. Ahogy az egész több a fizikában, mint az egészet alkotó részek
teljes összege, úgy életművünk is többlet, lényünk és életünk rejtélyes
többlete. Érdekes könyv, gyakrabban lapozom majd: talán tud segíteni
nekem, a szegénynek, nyavalyásnak és halandónak, aki írta.

Delacroix naplójának28 kivonatos, magyar kiadása. Egy nagy művész,

aki tökéletesen megbutul, mikor másról beszél, mint a festészetről:
Shakespeare-t és Goethét például szűklátókörű műkedvelőknek tartja
Corneille-jel és Racine-nal szemben, s még a lángész jellegét is megtagadja
tőlük. Meglepő, találó és bátor megjegyzések a tehetségről és a műfajokról.
Amit a lángészről és a szenvedélyről mond, igaz. Szenvedély nélkül nincs
alkotás; de szenvedélyben nem lehet sokáig élni.
Boldog, igazi festő, aki belevakul a világ színeibe: boldog művész, aki
színproblémákat lát ott, ahol az író a végzetet látja!

Sirokkó. A bőr pórusain át süvöltöz a forró szél, minden ideget külön

megborzol, csíp és éget. Sajgó, vonagló idegekkel vánszorgok az utcán,
álldogálok a zsúfolt villamosokban. Mintha a forró, idegbajos végzet
üvöltözne a levegőben.

Díszgyűlés az Akadémián29. A nyolcvanhat éves A. professzor mellett

ülök, előttem a sudár Cs. bácsi, aki Martialis epigrammáit30 fordítja ma is, de
szemérmesen; kihagyja a csípős részeket. A. professzor kíváncsian és irigyen
nézi Cs. bácsit, majd felém fordul: „Jól tartja magát” – mondja savanyú
elismeréssel, s Cs. bácsi felé bök. – „Nyolcvannégy.” Mint egy színésznő,
mikor a vetélytársnőt bírálja.

De milyen tisztességes ez a légkör, mennyire vár és bástya ma az

Akadémia, milyen „haladó”, igen, forradalmár, mindenféle ifjú reakcióval
szemben... E falak és e nyolcvanévesek között otthon érzem magam.

X. sok könyvet olvasott, s írt néhány tűrhető fejezetet. Most illegeti

magát: két kézzel ír és magyarázza, széljegyzi, védi, kifejti, oknyomozza,
bizonyítja, igazolja és bullává pecsételi azt, amit írt. Ha így siet a
bizonyítással, mikor ér majd reá elkövetni a tettet?

28
Eugène Delacroix (francia festő, 1798-1863): Naplója. Ford. és bev. Bárdos Artúr.
Bp. 1942 /Officina könyvtár/.
29
Díszgyűlés az Akadémián: 1943. május 16.
30
Marcus Valerius Martialis (40 k.-104): – – – epigrammáinak tizennégy könyve a
látványosságok könyvével (Liber spectaculorum; Xenia; Apophoreta). Bev. és jegyz.
és magyarul tolmácsolta Csengery János. Bp. 1942.
 19

Shakespeare tragédiái prózában31, franciául, Pierre Messiaen

fordításában. A fordítás, ez a verseitől és zenéjétől megfosztott shakespeare-i
szöveg úgy hat, mintha egy embert röntgenképekben mutatnának be. Az
ember lényének teljes varázsa elvész így, de a röntgenkép sok titkot feltár.
Shakespeare katolicizmusáról és pesszimista időszakáról (1600-tól
1608-ig, Hamlettől Athéni Timonig) mutat be a fordítást megelőző
tanulmány detektívadatokat. Ez volt Shakespeare életében a klimax és a
válság, tehát a Szonettek ideje. Bizonyítékok arra, amit sokan gyanítottak és
pedzettek már: hogy a zseni életében a klimax egyértelmű latens biszexuális
hajlamok felszabadulásával, vagy egyszerűen csak tudatosodásával.

Sz. meglátogat Genfből jövet, s megkérdi, hasznos lesz-e

Magyarország számára, ha kiadják franciául, ahogyan tervezik, Illyés
önvallomását, a „Puszták népé”-t?32 A hivatalos aggályok és ellenérvek a
régiek és ismerősek: ellenségeink kihasználják majd mindazt, amit az író a
magyar zsellérek sorsáról írt stb.
Azt hiszem, ellenségeink Illyés könyve nélkül is tudják és elmondják
mindazt, amit a feudalizmusról és a magyar zsellérekről tudni és mondani
lehet. A kérdés, ebben a fogalmazásban, gépies és reménytelen. Az író
számára egyetlen parancs van csak: elmondani az igazságot, melyet
megismert, mely ég a szívében, melyet el kell mondania, máskülönben
minden szava hazugsággá torzul, a közömbös szavak is. Mit kezd a világ a
kimondott igazsággal? Ez a világ dolga. Nem hiszem, hogy valaha is ártott
egy nemzetnek az, amit legjobb fiai világgá kiáltottak megismerésben és
igazságban. Nem hiszem, hogy Széchenyi „ártott” Magyarországnak, mikor
hazájáról vallani kezdett. Gyógyulás nincs diagnózis nélkül.

Például Eric Knight háborús regénye – „This above all” 33 – bizonyosan

nem „árt” ellenségei szemében a hadakozó Angliának; holott vagy éppen,
mert kíméletlen őszinteséggel mutatja be azt az ellenérzést, melyet az angol
munkás és katona érez ebben a háborúban mindaddig, amíg nem kap
biztosítékot, hogy a vörösfrakkos sörgyárosok Angliáját e háború végén
átalakítják a dolgozó tömegek méltányos otthonává. Eric Knight regénye
megjelent a háborúban, Angliában, s megjelent a Beveridge-terv 34 is, s
Montgomery35 csapatai mindezek ellenére kitűnően verekedtek Tuniszban...

31
William Shakespeare (1564-1616): Oeuvres complètes. Trad. Pierre Messiaen. 3 vol.
Paris, 1939-1943.
32
Illyés Gyula (1902-1983): Puszták népe. Bp. 1936. Franciául Ceux des pusztas címen
jelent meg (trad. du hongrois par Paul-Eugène Régnier) 1943-ban Párizsban.
33
Eric Knight (1897-1943): This Above All. Bern, 1942. (Magyarul: Légy hű
önmagadhoz. Ford. Nemes László. Bp. 1961.)
34
Beveridge-terv: a William Henry Beveridge angol liberális politikus és közgazdász
(1879-1963) által 1942-ben kidolgozott általános társadalombiztosítási program.
35
Montgomery (Bernard Law, Wiscount, 1887-1976) angol tábornok tuniszi hadjárata:
1943. március 20-május 12.
 20

Az igazság megvallása soha nem csökkentette még egy nemzet képességeit.

A leplezés és a hazugság mindig tragédiához vezet.

„Trimalchio lakomája”36, új fordításban. Egy ültőhelyemben olvasom

el ezt a kétezer éves pompás ponyvát, kegyetlen és telitüdővel rikoltozó
Nero korabeli kulcsregényt. (Húsz év előtt, rossz német fordításban, nem
éreztem ízét, sem sava-borsát.) Ez a kétezer éves lipótvárosi vacsora, ez a
hájas római síber, Trimalchio és vendégei, ez a jókedvű kegyetlenség és
szókimondás, amint Petronius az örökkévalóságba állít egy szétzüllő
társadalmat, mely akkor még a világ fölött uralkodott, ez a büfögő, rókázó,
bujálkodó, görög versek és fuvolások szavára enyésző parvenüség, ez a
néhány oldalra zsúfolt teljes kortörténet: csakugyan remekmű. Ez a
kulcsregény legalább annyit mond az antik Rómáról, mint Mommsen 37, s az
örök és reménytelen emberről sokkal többet. Bízzátok csak a történelmet az
íróra! Teljes körképet fest majd, s hozzá mellékesen és remekbe.

Szívem, lelkem, idegeim, mit akartok? Mit reméltek?... Miért, hogy a

szörnyű betegségre csaknem honvággyal gondolok vissza? Mint akinek
végre szabadjegy volt kezében, hogy kilépjen e világból, s gondtalanul és
rövidlátóan elhajította e szabadjegyet... Akarok én még élni, igazán, minden
hitemmel és erőmmel? Nehéz kérdés. Nem merek felelni.
Nem meglepődni és nem megsértődni. Minden maradék erőmmel
erre vigyázni: az emberi önzés, pimaszság, irigység gonosz és mohó
megnyilvánulásait nyugalommal és azzal a közönnyel fogadni, mely tudja,
hogy nem is lehet másképp, ilyenek az emberek, vagy csak néha, véletlenül,
valamilyen patetikus vagy közömbös helyzetben nem ilyenek. Nem
megsértődni, nem vitatkozni, nyugodtnak maradni, s tárgyilagosan
cselekedni, magasabb érdekeid és kötelességed szerint. S a cselekvésben, ha
egyszer megérett, nem tétovázni.

Éjjel újra olvastam – Kosztolányi fordításában – „Romeo és Júliá”-t 38.

A fordítás egyenetlen, sokhelyt selypegő. Kosztolányi barokk vers-nyelve
nem bírja visszaadni a süvöltő shakespeare-i pátoszt. Vörösmarty volt az
egyetlen magyar költő, kinek nyelve visszhangozni tudta a shakespeare-i
áradást: milyen kár, hogy nem volt kedve és szenvedélye ehhez, s nem
tudott jól angolul! Arany „Hamlet”-je és „Szentivánéji álma” sokhelyt csak
lírikus. Ma sincs Shakespeare-fordítónk. Kosztolányi fuvolázik ott, ahol
Shakespeare ítéletet hirdet a föld és a csillagok fölött.
Shakespeare nem ismerte a „dramaturgia szabályait”. A semmiből
teremtett, az ős anyagból sűrített cselekményt, mely – úgy, ahogy – elfért a
36
Titus Petronius Arbiter (?-66): Trimalchio lakomája. Révay József fordítása. Bp.
1943.
37
Theodor Mommsen (Nobel-díjas német történetíró, jogtudós, 1817-1903): Römische
Geschichte, 1854-1856. (Magyarul: A rómaiak története. Ford. Toldy István. Bp. 1877.)
38
Shakespeare Romeo és Júliája Kosztolányi Dezső fordításában ismételten 1944-ben
jelent meg a Révai Kiadónál.
 21

színpadon. Igaz, a Globe-színház térfogata, közönsége és színésze sem

ismerte a „dramaturgia szabályait”. Egyszerűen csak találkoztak egy lángész
akaratában, színpad, színész és közönség.
Shakespeare hősei gyakran nem annyira fájdalmukban, mint inkább
toporzékoló bosszúságukban halnak meg, tehetetlen és gyermekes
dühükben. Mint oly gyakran az emberek, az életben.

A társaskocsi elindult, s megfeledkezve sántaságomról, három lépést

futottam utána. A fájdalom rögtön megállított; a sérült idegek
figyelmeztettek, hogy béna vagyok, legalábbis félig béna, bottal bicegő,
lépésben vánszorgó beteg, aki örülhet, ha át tud sántikálni lassú lépésben az
utca egyik szögletéről a másikra. Tavaly ilyenkor még teniszeztem...
Iparkodtam megérteni és lázadás nélkül viselni el ezt a szigorú pedagógiát.

Shakespeare tragédiájának igazi hőse nem az öreg Caesar 39, aki talán
keresi már a halált, nem az „áruló” Brutus, a finom arisztokrata, aki jobb
meggyőződése ellenére mártja tőrét patrónusa szívébe, hanem Antonius, a
ravasz és sima, kinek minden képessége megvan a hatalomhoz, csak
valóságérzéke nincsen.

E kertelő, vádoló, gyilkoló világban az író őrizze meg pártatlanságát;

ne kerteljen; ne vádoljon; s ha feléje sújt tőrével az orgyilkos, fedje el arcát
kezével, néma mozdulattal. A lázadó idővel szemben nincs más fegyverünk
többé, csak a magatartás.
Aki megsértődik, beleegyezett egy harcmodorba.

A „Téli rege”, ugyancsak Kosztolányi fordításában 40, mely

hasonlíthatatlanul különb, mint a „Romeo és Júlia” fordítási kísérlete: talán,
mert ez a dráma valóban rege, lírikus beszély, királyokról, pásztorokról,
elvarázsolt emberekről. Ezt a csilingelő mesehangot bírja a fordító tüdővel.
De ahol a shakespeare-i vihar megszólal, Kosztolányi kifullad.
A dráma, melyben Csehországnak tengere van, s egy monomániás
király féltékenysége a meseszerű félreértések sorozatát indítja el, a dráma,
melytől háromszáznegyven éve megtagadják a Shakespeare-magyarázók a
drámaiságot, s amelyből – minden „dramaturgiai szabálytalanság” ellenére
– úgy árad a színpadról ma is a varázs, mint egy tavaszi tájból. Nem,
bizonyos, hogy Shakespeare nem akkor a legnagyobb, amikor „szerkeszt”,
nem is, amikor „jellemeket alkot”. Shakespeare a legnagyobb, mikor költő.
Shakespeare a nyelv, az érzés, a szó. S ez a jámboran kerekre kerekített
pásztorének nem „szerkezetével” és „cselekményével” ragad el minden
nézőt és olvasót, minden időben, hanem hangjával, illatával, szavaival,
költészetével. Gyanítjuk a kifejletet, a véget... s dobogó szívvel várjuk e naiv
kifejletet. A mese szabályosságában, a fiatalok és öregek kibékülésében és

39
Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása).
40
Shakespeare: Téli regéjének Kosztolányi-féle fordítása szintén 1944-ben jelent meg.
 22

egymásratalálásában ősi összhangot érzünk, amely több, mint minden

agyafúrt és ugrifüles drámai cselekmény... Drámaíró, maradj költő, a
„feszültség rovására” is. Shakespeare végre is éppen úgy kényszerült
számolni a Globe-színház közönségével, mint ma a színpad iparosai. De
számolt velük, s költészetével nemessé ütötte őket. A költő szuverén, a
színpadon is: témáját is, közönségét is, nemesi rangra emeli.

A betegség vágytalanságra nevelt... s bizonyos, hogy az a mesterséges

izgalom, mely világunkban kalandok után kergeti az embereket, teljesen
meddő és erőszakolt. A test, a természet sokkal szerényebb, s ugyanakkor
talán bensőségesebb is a nemiség dolgaiban, mint az izgatott versenyben
hisszük. Nézd az erős és szép állatokat, milyen szerények a szerelemben! S
mennyire ritka, vad ünnep számukra a párzás! Csak az ember zabál
mindenféle húsból természetes igényein túl – nem ő szeretkezik, csak a
hiúsága.
A Szigeten, egy szállodaszobában, a harmadik emeleten. Mily
gyakran laktam itt, minden életkorban, minden hangulatban! Most betegen,
de olyan beteg módján, aki – Montherlant 41 szavával – reggelenként már
kalózpofával néz az ágyból a belépő ápolónőre.
Az ablak előtt egy tölgy, melynek felső koronája messze túlemelkedik
a háromemeletes épület tetőzetén. Süt a nap és a Dunát kergeti a májusvégi
szél. Hónapok óta először érzem, hogy érdemes és érdekes dolgozni.

Befejeztem Gide önéletírását. Gide több, mint a műve. Életének és

magatartásának hatása maradó. Művének hatása egyenetlen, viszonylagos –
így érzem. De Bossuet42 óta nem írtak olyan pontos, zenei francia prózát,
mint a „Si le grain...”43 néhány fejezete. S a napló utolsó sorai, mikor a
hetvenéves vándor – felesége halála után, s néhány hónappal az új
világháború kitörése előtt – megint egyszer világgá indul, könnyekre
indítanak. „Félelmesen szabad vagyok...” – írja.

Rilke prózája.
Milyen izmos, inas ez a próza! Milyen kemény! Mindent nevén nevez,
mert költő; prózában is azzal a végső pontossággal ír, ahogyan csak költő
tudja megközelíteni a jelenségeket és tüneményeket. Szagokról ír, s
valósággal felémelyedsz, mintha augusztusi délutánon egy ennen bűzétől
megzápult tömegben szoronganál. A halálról ír, mint egy orvos, aki ismeri a
folyamatot, s mint egy szent, aki tudja azt is, ami a folyamat után
következik.

41
Henry de Montherlant francia költő, író, 1896-1972.
42
Jacques-Bénigne Bossuet francia püspök, író, nagy hatású hitszónok, 1627-1704.
XIV. Lajos nevelője, az abszolutista berendezkedés eszméjének propagátora.
43
André Gide: Si le grain ne meurt. Roman. Paris, 1928 (6. ed.)
 23

Áttételei, témaváltásai milyen félelmesen logikusak – nem a téma

kapcsol témához, hanem a világ tüneményeinek belső összefüggése ad
mindennek, amihez nyúl, belső tartást, kohéziót.

A szél, a víz játéka az ablak előtt. Úgy érzem, egyideje látom a világi
szerkezet mozgását – mintha bennem is áradna a szél, a víz, a fény. Ezt
hozza az élet, idővel? Mi vár még, ha megöregszem? Gyanítom, hogy
nagyszerű lesz megöregedni. Minden sűrű lesz, töppedt, egészen édes és
egészen keserű.

Vad, májusvégi szél, ónos eső. Minden évvel közvetlenebbül értem,

hogy egy óriás testvérrel viaskodom, a természettel. Erősebb, mint én, s
amiről azt hiszem: hangulat, idegállapot – egyszerűen e hatalmas bajnok
egyik kivédhetetlen horogütése.

Minden éjjel várjuk a légitámadást. Az ember mintegy kézitáskában

hordozza sorsát, mely egészen kicsi lett – balkezünkben mindenhová
magunkkal cipeljük.

Talán a legtöbb és legjobb, amit egy nő adhat, az önfeledt mosoly,

utcán, vendéglőben, elmenőben. Minden más: üzlet, bajvívás, vállalkozás.

Szegény ifjúság! Örökké a jövőben él.

Minden pillanatban úgy érzi, fel kell ugrania a pillanatból, s odébb
sietni, a jövő felé, melyet máskülönben elmulaszt... De amikor múlik az
időnk, megtanuljuk, hogy van a jövőnél izgalmasabb esély is az életben. Van
a jelen.
Az öregedő ember ajándéka a jelen. Az ember, mikor felfedezi a jelent,
egyszerre gazdag lesz. S ezt nem veheti el tőlünk senki.

Kosztolányi „Összegyűjtött novellái”44. Mit dobál el egy író, ötven év

alatt, mellékesen, félkézzel, sietve! Senki nem pazarol úgy, mint az alkotó
ember, aki lénye és létezése anyagából alkot.
Csak a kontár takarékos. A művész mindig pazarol, s ugyanakkor
lelke mélyén szégyenkezik, bűntudattal gondolja: még mindig keveset
adtam, hiszen időközben éltem is, így vagy úgy, nyakkendőm is
megkötöttem, egy negyedórára talán boldog is voltam.
A húszas évek elején írt novellái mennyire zsurnalisztikusak még! Az
újságtárca diadalmas pillanata ez: mindenki úgy ír, mintha a műfajt Molnár
Ferenc találta volna fel. Az élet „kicsi, komisz”, egy pincér „szegény,
szomorú”. Negyvenéves korában megtalálja hangját. Prózája ez időben már
szigorú és szűkszavú, a jelző végzetesen az, amilyennek lennie kell.

44
Kosztolányi Dezső (1885-1936) összegyűjtött novellái 1943-ban jelentek meg a Révai
Kiadónál.
 24

Csodálatos nap, amikor a „Sirály” témája váratlanul teljes formát és

alaprajzot kap – mindaz, ami a témában önálló elem volt, a „hasonlóság”, a
„titkos társaság”, a háború légköre, egyszerre összeáll kerek és szerves
képletbe, mint a kaleidoszkópban a kristályok. Ki segített ebben? Tegnap
még köd és zűrzavar volt az egész, ma szerves egész – „csak meg kell írni”.

S valóban, most már csak meg kell írni... az elemek érthetetlen és

csodálatos összefüggése, magyarázhatatlan kohézió tartja össze az egészet.
Minden művészi alkotás folyamatában van egy pillanat – s ez a döntő,
végzetes pillanat! –, mikor a művész csak végrehajtja a parancsot, mintegy
kivitelezi a tervrajzot, melyet egy égi kéz elébe helyez.

A freudi szemlélet által magyarázott Hamlet gyűlöli a vérfertőző

nagybácsit, mert ő maga szeretné elfoglalni a meggyilkolt apa helyét a
szeretett-gyűlölt érzéki anya ágyában.
Minden ilyen magyarázat ég és föld között lebeg, egyszerűen, mert
nem lehet bizonyítani. De bizonyos, hogy Hamlet kapcsolatai a halott apával
és a nászát ülő anyával nem „normálisak”. Hamlet depressziós, kórosan
mélabús lény, aki nem tervszerűen öl – ehhez nincs ereje –, csak beteges,
pillanatnyi felbuzdulásban. A gyűlölet, melyet mostoha apja iránt érez,
természetes; a rajongás, mellyel apja emlékét felmagasztalja, kóros. De
minden feltevés, mellyel a freudisták e lelkiállapotot magyarázzák, ködös,
bizonytalan.
Éppen így „lehet”, hogy Hamlet homoszexuális – nem sok
fáradozással kimutathatná valaki, hogy a „Szonettek” férfihőse kelt színpadi
életre a dán neurotikus királyfiban.

A rettenet, mivel töltöm el időmet, mivel ütöm agyon az élet hátralevő

idejét? S a másik rettenet, hogy már agyon is ütöttem.

Belenyugodni, hogy nemcsak az életnek: a halálnak is ára van. Meg

kell fizetni érette, fájdalommal, szenvedéssel, érthetetlen kínokkal. Nem
adják „ingyen” az életet? Legtöbbször elég olcsón adják. De a halált mindig
méregdrágán, szószerint.

A műveletlenség támadása tud brutális lenni, de valahogyan mégis

mellétalál, mikor hatalmasat akar áldozatára sújtani... Egy nyilas újság ítésze
a „Füves könyv”-ről ír bírálatot, s megállapítja, hogy a kis maximák „Lin Yu
Tang »Méz és bors«, című könyvének hatása alatt” készültek. Lin Yu Tang
említett könyvében45 újságcikkek vannak, melyeknek sem hangütése, sem
műfaji terjedelme, semmiféle sajátossága nem is emlékeztet az én
maximáimra. Mindenki, aki ismeri a két könyvet, s akinek valamilyen
derengő, halvány öntudata van irodalomról, tudja és kénytelen beismerni,

45
Lin Yutang (Lin Yü-t-ang, angolul publikáló kínai író, 1895-1976): Méz és bors
(With Love and Irony). Ford. Hertelendy István. Bp. 1943.
 25

hogy a két könyv között semmiféle hasonlóság nincsen. A nyilas bíráló

nyilván irodalmi műveltségét akarta fitogtatni, mikor ilyen otrombán
mellédurrantott. De ő ezt észre sem veszi: igaz, én sem nagyon.

Vannak könyvek, melyek rejtélyes módon addig hatnak csak

meggyőzően és erővel, amíg szerzőjük él. Ilyenek Peter Altenberg 46, a
békebeli bécsi kávéházak bölcsének könyvei. („Was der Tag mir zuträgt”
stb.) Effajta írásoknak addig van csak varázsuk, amíg az olvasó tudja, hogy
„Peter” ott ül valahol a bécsi Café Central-ban, kopaszon, szlovák bajuszával
és szandáljaival, bölcsen és fecsegően, affektáltan és lírai önkívületben,
pumpoló leveleket és kiskorúakhoz címzett vad poémákat körmölgetve,
mint az aszfalt és a civilizáció vad zsenije, aki inkább vad, mint zseni, s
inkább civilizált, mint vad. A személyiség hitele szükséges ez írások
hatásához. Peter Altenberg meghalt, s halála pillanatában könyveinek
költészete is elillant. Vannak írók, kik mindegyre személyesen kénytelenek
igazolni műveik hitelességét. Ha meghalnak, nincs többé, aki helytálljon és
tanúskodjék műveikért.

Első nyári nap. Elárad a világban és bennem a boldogság, a béke,

engeszteltség. Még néhány éve menekültem a hőség elől: most – úgy látszik,
kezdek kihűlni, mint a facér bolygók – dideregve és szomjasan várok
minden napsugarat. A napban élni, meghalni a napban, visszamenni a
napba, ahonnan leszakadtunk, befejezni a fényben azt, ami a fényben
kezdődött, parányi pont, pontot tenni.

Egy folyóirat ünnepi számában megdöbbenéssel olvasom, hogy X., az

író szerelmes.
Ezt a vészhírt az író természetesen irodalmi formában közli a világgal.
Első érzésem a hír olvastakor az emberi szolidaritás: talán, ha az írók
összefognak, nyilatkozatot adnak ki, melyben kijelentik, hogy írótársukat ért
méltatlan támadást ennen ügyüknek tekintik... Talán, ha gyűjtést indítunk, a
pénzt átadjuk a nőnek és hosszabb külföldi útra küldjük... Talán
megmenthetjük még.
De tapasztalatból tudom, hogy hasonló helyzetekben minden külső
segítség reménytelen. Fel kell készülnünk reá, írók és olvasók, hogy
szemtanúi leszünk a drámai közjátéknak, X., az író szerelmének; s e közjáték
végső következménye egy könyv lesz – könyv, melyben az író
megmagyarázza szerelmesének, miért hagyta ott. Én is így csináltam.
Henry de Montherlant47, a fenegyerek verseskönyvét olvasom –
„Encore un instant de bonheur” –, s meggyőződöm e kötetből, hogy
Apollinaire48 valóban jó költő volt.

46
Peter Altenberg (osztrák író, publicista, 1859-1919): Was der Tag mir zuträgt. Wien,
1901.
47
Henry de Montherlant: Encore un instant de bonheur. Poèmes. 1934.
48
Guillaume Apollinaire, 1880-1918.
 26

Egy pletykalap szerkesztője betör hozzám, s miután becsületszavát

adja, hogy kényszerű beszélgetésünkből egyetlen szót sem ad lapjában
közzé, természetesen mindent megír és kiad, elnagyolva, pontatlanul.
Tanulság: 1. még mindig nem ismerem az embereket; 2. még mindig túl
udvarias vagyok hozzájuk; 3. s ez a legfontosabb: még mindig nem tanultam
meg könyörtelenül hallgatni. Jó tanulság, megszívlelem.

A Szigeten most nyílnak, nyájban és csoportban, a rózsák. Átsétálok a

rózsakerten, idegesen, mint aki tolakodók elől menekül. Egy szál rózsa, igen
– ez a szépség a földön. De tízezer rózsa, nyájban, fülledt tárulkozásban, ez
az unalom a földön. Minden túlzás unalmas.

Az eső bekerget a nagy szálloda márvánnyal kirakott, ízléstelen és

fényűző társalgójába. A délelőtti villanyfényben, az új özönvíz e
noébárkájában itt nyüzsögnek minden háborúvég ismert alakjai: a síber, az
ezüstrókás nő, kinek kegyét más, előnyösen vásárolható nyersanyag
hiányában mint dúsan osztogatott papírpénzt vásárolják a hadi újgazdagok,
a méltóságos kijáró, aki egy sarokban raccsolva trafikál a síberrel... Mindez
félelmesen ismerős: egyszer már láttam, Bécsben, 1919-ben, a Grand Hotel
halljában. Nem is suttognak, fesztelenül beszélnek lejről, svájci frankról,
cséplőgépről, okmányokról és kiutazási vízumról, követségi
összeköttetésekről, olajról, vinnyogó zsargonban, az események között és
fölött, úszva és fújtatva, mint a cethalak a tengeralattjárók között... A jámbor
tömeg talán hiszi még, hogy csakugyan történik valami „új” a világban, a
fasizmus, nemzeti szocializmus megmásították az embereket. De a múlt
kísértetei élnek ma is: a síber, az újgazdag, a kokott, vígan úsznak a
szennyvízben, mely véres, zabálják a háború hulladékait. Semmi nem
változott, csak a szenvedés általánosabb, csak a kegyetlenség mélyebb és
találékonyabb.

Két hét szigeti tartózkodás után a taxi hazavisz a szállodából

lakásomra, s az utazás élménye e taxiúttal majdnem olyan teljes, mintha e
két hetet nem a város egy másik pontján, hanem ötszáz kilométer távolban
töltöttem volna el. A távolság bennünk van, a térkép és a föld csak ráadás.

Victor Hugo versei az emigrációból, a „Châtiments” 49 – apróbetűs

kiadás, 1853-ból, a száműzetés első esztendeiből, genfi és New York-i
keltezéssel, s egy függelékkel, mely az emlékezetes, 1849-beli parlamenti
ülés jegyzőkönyvének részletét tartalmazza, mikor Hugo először kelt ki az
akkor elnöki tisztet viselő és császári puccsot szövögető III. Napóleon ellen.
Mennyi szenvedély az apróbetűs sorokban! Mennyi jogos vád és
vérvád, a „gyilkos”, a „zsarnok”, a „hű hazafiakat és republikánusokat”
tömegben mészárló, s ugyanakkor álmodozó hajlamú, kékszemű és
potrohos, feltehetően német eredetű zabigyerek, Beauharnais Lajos ellen...

49
Victor Hugo (1802-1885): Les Châtiments. Genève-New York, 1853.
 27

aki valóban gyilkos is volt, vérszopó is volt, s rendkívül nemes szellemű,

álmodozó, munkások javát akaró, tehetséges ember volt. S milyen igaza van
a „Châtiments”-ben Hugónak, mikor a zsarnok vérét követeli, s milyen igaza
volt III. Napóleonnak50, mikor két évtizedre megajándékozta
Franciaországot a Második Császárság békéjével, ragyogásával, fejlődésével
és rendjével... Milyen igaza van a száműzöttnek, mikor Londonból és
Brüsszelből jogot, szabadságot követel, s milyen igaza volt – százéves
távlatból látszik – annak, aki száműzte. S milyen hamar elbukott a zsarnok, s
milyen sokáig élt még a hazatért száműzött, s mit is élt át! A zsarnok
bukását, ami akkor egyértelmű volt Sedannal, a párizsi kommünt, ami
egyértelmű volt a legnemesebb forradalmi eszmék megcsúfolásával, a
kommün bukását és a burzsoázia bosszújának rémuralmát... s megérte, hogy
ő, az egykori száműzött, mindezt matuzsálemi fölénnyel túléli, túlírja,
túljósolja!... Milyen csodálatos az élet, s milyen nagyszerű és szánalmas az
ember, bűnében és igazában, vádjaiban és torz elégtételeiben! A kis könyv
ijesztően időszerű: az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli
az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit és számonkéréseit.
A történelemnek nincs fantáziája.

Nemcsak a költőnek van ihlete: néha egész nemzedékeknek van közös

ihletük. A XIX. század elején ez a személyfölötti, nemzedék-ihlet nemzetközi
tünemény. S a magyar irodalomban ugyanaz a közös lendület emeli Petőfi,
Arany, Vörösmarty, majd a század elején a Nyugat nemzedékét.
Aztán egyedül marad egy-egy költő, mint ma is. Nemzedékének nincs
ihlete. Egyedül várja a kegyelmet és az égi hangot. Nehéz sor ez.

A boldogság fegyelmi kérdés.

Ami Ortega y Gassetnek51 a század elején Spanyolországból hiányzott

– magános szellemi tünemények mellett az „új nemesség”, egy nemzet
„szellemi gerince” –, ez a gerinc hiányzik ma egész Európának.

„Macbeth”52 drámának is a legtökéletesebb, s a néhány szép, de

túlságosan irodalmi tiráda – tőrmonológ, Lady Macbeth önbiztatásai – kilóg
belőle, mint a középkori szentképeken a szent szájából a szöveges szalag. Ez
a dráma, mikor Shakespeare valóban „komponál”, figyel a színpadra, két
kézzel sűrít, robbanásig megtömi drámai anyaggal a jeleneteket.
Mikor Duncan, a király a színre lépve társalgó hangon, mellékesen
kérdi: „Kivégezték már Cawdort?...” – áhítattal és csodálattal figyelünk a
színpadra. Így csak Shakespeare tud kérdezni; senki más a
világirodalomban.

50
III. Napóleon (Charles-Louis-Napoléon Bonaparte) francia császár, 1852-1870.
51
José Ortega y Gasset spanyol filozófus (1883-1955) 1914-ben megjelent esszéje:
Elmélkedések Don Quijotéról (Meditaciones del „Quijote”).
52
Shakespeare: Macbeth. 4. szín. (Szabó Lőrinc fordítása 1940-ben jelent meg.)
 28

Nem, a beszámíthatatlan nyavalyatörősök e társasjátéka csakugyan

nem „irodalmi élet” többé! – s kézmozdulattal sem szabad részt venni
benne... Aki néhány hét előtt aláírt egy közös nyilatkozatot 53 – sajnos, velem
is aláíratták –, melyben elítéli a pártoskodó irodalmi bírálatok durva hangját,
nekirúgtat a halott Kosztolányinak, s minden erejével szügyön rúgja.

Egy lépéssel sem szabad többé eltávolodnod művedtől. Sokaknak,

akik ma az irodalom közterein hörögnek, nem kritikusokra, hanem ápolókra
van szükségük.

„Nem én akartam!” Ez igaz. De tűrtem; s ez is igaz.

A „Sirály” nem akar, nem tud felrepülni: valamilyen súlyos, sáros

földi anyag tapad szárnyaihoz.
Kínlódva és halálfáradtan írom, apró részekre bontom, s a részeket
megmunkálva, dadogva haladok valahogyan, centiméterenként, a részletek
értelme felé. Úgy érzem, az egész nem jelentős, aztán nem őszinte, s a
legnagyobb baj és átok, hogy nincs zenéje, nem lebeg... Ez a Sirály a földön
totyog, mint egy túzok vagy liba.
Ugyanez az ellenállás, mindenben, amit írok, az újságcikkekben, e
naplójegyzetekben is. S egy szándék és akarat, mely erősebb, mint minden
gyöngeségem és csüggedésem: nem engedni, odakötözni magam e viharba
jutott hajó árbocához, utolsó pillanatig vezetni ezt a különös ütközetet, mely
életem első nagy válsága, a hitetlenségnek, a munkámba vetett hitnek
válsága. Csak nem engedni a kísértésnek, egy pillanatra sem. Inkább ott
dögölni meg, két rossz, süket mondat között.

Paul Morand54 krónikái, kötetben. Közepes író, aki lenézi az eseményt,

az újságíró zsákmányát, s nem találja meg az eseményben az élményt, az író
életelemét.

Utcán, villamosban, amerre járok, az emberek tátott szájjal néznek

reám, mint egy kísértetre. Úgy látszik, már eltemettek: s most kissé
sértődöttek, mert élek.

„Antonius és Cleopatrá”-t55 nem ismertem. Ez a teljes Shakespeare, a

félelmes, a mindenen túl sugárzó. Gúny, okosság, akasztófahumor, élet és

53
Közös nyilatkozat a pártos irodalmi bírálatok ellen: 1943. május 15., Magyar
Csillag, III. évf. 10. sz. (A nyilatkozat aláírói: Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi
János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos.)
54
Paul Morand (francia diplomata, író, 1888-1976): Chronique du XXème siècle. Paris,
1926-1928. – Paul Morand diplomáciai szolgálatban maradt Franciaország lerohanása
után is, a vichyi kormányban mint bukaresti, majd berni követ, ezért a háború után
hosszabb ideig svájci emigrációban élt.
55
Shakespeare: Antonius és Cleopatra. Az 1955-ben megjelent Vas István-féle fordítás
előtt Szász Károly fordítása volt ismert.
 29

színpad megdöbbentő ismerete: tátott szájjal olvasom, mintha az ismert

Shakespeare-en túl egy újabbat, mindenen és mindenkin túlemelkedőt
ismernék meg. Két jellem: a fiatal Octavius a hajón, tivornya közben, s
Antonius, mikor szenilisen elszánja magát a cselekvésre és visszahull az
öregedő Cleopatra lucskos szexuális kötésébe: ez a legtöbb, amit színpadon
emberrel csinálni lehet.
Mint minden drámájában, a történelmi idővel most sem törődik; csak
a drámai időt sűríti.

Pázmány56 a magyar prózát égig emelte; aztán, gyorsan, a legjobbak is

csevegni vagy szavalni kezdettek, felváltották e próza tömör aranyát
kényelmes váltópénzre. A magyar nyelv komor ereje Pázmány után csak
Vörösmarty verseiben szólalt meg, újra és mégegyszer, minden hitelével.

Visszaadni a magyar prózának a Pázmány alkotta nyelv hitelét, erejét,

zenéjét, szó- és mondatkötését... Mindenki várja ezt, a magyar színpad, az
irodalom, a politika. Pázmány nyelvén nem lenne oly könnyű hazudni.

Az ifjúság nem búcsúzik érzelmesen. „Na, szervusz, öreg” – mondja

és kezet szorít. És elmegy.

A morfin és a dolantin emléke a betegségből, amint megkísért

álmaimban.
A pusztulásnak ez a módja nem lehet a legrosszabb: vannak okos és
fegyelmezett morfinisták, akik hosszú időkön át élnek, feltűnés nélkül,
temperált oltásokkal. Mikor az ember nem akar már a világtól semmit – sem
adni, sem kapni –, a morfin feltétlenül megoldás. De bizonyos: aki e
megoldásra elszánja magát, feladta a munkát, az alkotást s mindenféle
felelős és erkölcsös emberi kapcsolatot. S mégis eljön egy nap, mikor az
embernek ehhez joga van.
S addig józannak és ébernek kell maradni, a legnagyobb fájdalmak
közepette. Amíg dolgozol, nincs igazi jogod a fájdalom elől menekülni.

Fegyelem... csaknem nagyobb élmény, mint a morfin, mint mindenféle

euforikus bódulat, nagyobb élmény, mint a harc és a vita. Fegyelmezettnek
maradni és figyelni, amint az élet, az emberek megmutatkoznak, eldobják
álarcaikat: hallgatni, figyelni, micsoda élmény!

Huizinga könyve: „Im Bann der Geschichte” 57. A kérdés így hangzik:
mi az emberi történelem folyamatának igazi tartalma? Az igazság Vico és
Marx felfogása között egyezik valahol: az emberi történet állandó törekvés, a
barbárságból az erkölcs magasabb fennsíkjaira jutni, s ezt a kísérletet mindig

56
Pázmány Péter, bíboros, esztergomi érsek, 1570-1637.
57
Johan Huizinga (holland kultúrtörténész, 1872-1945): Im Bann der Geschichte.
Basel, 1943.
 30

újabb visszaesés és barbárság követi; az emberi történet igazi értelme

állandó osztályharc, birtokosok és nincstelenek között.

Pünkösd, sirokkó. Finom ólomporral telítve a levegő. Légszomjasan,

szívdobogva élek.

Juhász Vilmos vallástörténeti kísérlete: „A megváltás felé”58. A

primitív népek vallástörténetének népies és szerényen összefogott
ismertetése. Amit a szexuális bűntudatról, mint a vallásos alapérzés egyik
forrásáról mond, csábítóan valószerűnek tetszik. Meg kellene vizsgálni.

Tervek:
Két regény: „A nővér” és „Mana, vagy a detektívregény”. S „A
sértődöttek” második és harmadik kötete.
Színdarab: „Varázs”. Aztán: „Viadal”, „Vendégjáték Bolzanóban”
(versekben) s kamaradráma, hat szereplővel, Marcus Aureliusról: az
emberről, aki akták nélkül, erkölcsi elvek jegyében uralkodik egy
világbirodalom fölött, minden reggel elhatározza, hogy neveléssel megmenti
az embereket, s minden este kénytelen aláírni halálos ítéleteket...
Akadémiai székfoglaló: „Ihlet és nemzedék.” (Egy műveltség
személyfölötti ihletéről.)
Egy kötet „Tegnap és Ma”. Egy kötet elbeszélés; mindkét kötet anyaga
együtt, de a gondos átdolgozás elkerülhetetlen. Mindez, ha az élet módot ad
reá, egy évtized munkája.

Német kiadóm meglátogat. A németországi jelszó e pillanatban:

„Élvezzük a háborút, mert a béke szörnyű lesz.” Azt hiszem, ez a jelszó
indokolt.

Egyetlen fegyverem a világgal szemben: nem akarok tőle semmit. S

még azért sem könyörgök, hogy békében hagyjanak.
Védekezem, ahogy tudok: legfőként úgy, hogy már nem is
védekezem.

Száz éve halt meg Hölderlin59, a kerub és az őrült. Hatása

napjainkban, hála Nietzschének, a másik őrültnek, aki nem volt kerub: a
németeknél rendkívüli, Európában semmi. Egy nagy nép ifjúsága minden,
cselekvéshez szükséges lendület ihletét megtalálni véli egy őrült pátoszában.

58
Juhász Vilmos (író, kultúrtörténész, 1899): Megváltás felé. Új vallástörténet. 1. köt.
A nemkeresztény világ. Bp. 1943.
59
Friedrich Hölderlin, 1770-1843; Friedrich Nietzsche, 1844-1900.
 31

Machiaveli „Principe”-jének60 új magyar fordítása. Délután olvasom

el, egy kávéházban, azzal a bólogató elismeréssel, mellyel évszázadok
múltán köteles az olvasó adózni egy szerzőnek, aki váratlanul megérte
műve, tanácsai és jóslása teljes betelését.
Most már értem, hogy a könyv – a hírek szerint – egyik nagy
kortársam kedves olvasmánya, livre de chevet-je volt az elmúlt években. A
módszer, melyet Cesare Borgia egykori házi krónikása a fejedelmeknek
ajánl, meglepően egyszerű. Leghelyesebb kiirtani – ismétli makacson, mint
egyféle alaptételt, amelynek módozatairól lehet vitatkozni, de az elv
egyszerű és tömör fogalmazásából a szerző természetesen nem enged;
kiirtani: tartományok lakosságát, városokat, ellenfeleink családjait. Kiirtani,
mert aki fél, éppen olyan veszedelmes, mint aki gyűlöl. Kiirtani: mert ez a
legegyszerűbb és a legbiztosabb.
A tanács nem új. De a könyv most él és harsog; a XV. századból
megszólal egy hang, s meggyőző erővel hat az időben. Négyszáz egynéhány
év kellett hozzá, hogy a könyv minden bestsellernél meggyőzőbben divatos
legyen.

Egy óra a Horváth-kertben, egy padon, a gyermekek homokkal

teleszórt játszóterén: apró Hitlerek, Dzsingiz kánok és Timur Lenkek
gyilkolják egymást ernyedetlenül a homokban. Nincs is más a színen, csak
gyilkosok és áldozatok. Egy hároméves, járni is alig tud, lenyírt fejű, kerek
koponyájú, hideg mongol szemekkel, szakszerűen, fáradhatatlanul,
komolyan, izzadva, lihegve és szótlanul iparkodik egy kissé hülye, szőke,
ötéves fiú arcát belenyomni a homokba, hogy megfulladjon. A szülők a
padokon gyönyörködve nézik ezt a bájos küzdelmet a koszban, a
homokban. Négy kölyök alkalmi fütyülőt szerkesztett paszujhéjból, s pokoli
lármával, vijjogással üldöznek egy menekülő kisleányt. A hülyébbek oldalt
ülnek, s várják, hogy kínzóik szólítsák őket.
Mit reméljünk?...

A háború, amint visszatér álmaimban: operáció közben vagyok,

melyet most már feltétlenül be kell fejezni.

Nem, biztosan tudom, hogy nem születtem alkalmazottnak.

Lehet, hogy belepusztulok, de talán nem árt, ha vállalkozom reá:
megmenteni az írók rangját.

Halotti szertartás a finnugor, szláv nomád pásztor, vadász, halász

kultúrákban: a családtagok évenként meghívják kunyhóikba a halottakat,
beszélnek velük, panaszkodnak nekik, megvendégelik őket, s aztán,
távozásuk után, fejszével rovátkákat vágnak a tűzhely szemöldökfájába,

60
Niccolò Machiavelli (1469-1527): Il Principe. Az említett kiadás: Machiavelli – Nagy
Frigyes a fejedelemről. Kivál., ford. és bev. Juhász Vilmos. Bp. 1942 /Officina
könyvtár/.
 32

hogy elkergessék az esetleg ott megragadt szellemeket. (Kitűnő színpadi

kép.)

Olvasni kezdtem Virginia Woolf: „Évek”61 című regényét.

Fölényesebben bánik az idővel, mint Proust 62; s milyen csendes, komoly erő
minden sorában! Colette63 mellett az egyetlen nőíró, akiben erőt érzek.

Nem akarom és nem merem megcsalni magam, de az elmúlt héten –

mikor azzal a tudattal élek, hogy kizártam életemből mindenfajta újságírást
– könnyebben írom a „Sirály”-t, felszabadultabban, s azt hiszem, nem is
rossz, amit e héten írtam. Mintha visszakaptam volna hangomat.

Barátaim óvnak, hogy „árt egy írónak, ha nem szerepel a neve...” –

mennyire két dologról beszélünk! Úgy érzem, semmi nem árt oly gonoszul
egy írónak, mint ha „szerepel” a neve.

Hans Blüher: „Traktat über die Heilkunde”64.

Az orvos – a német szerző szerint – az ősidőkben – s ma is – pap volt,
vagy kellene legyen, afféle összekötő tiszt Isten és az ember között. Az
orvoslás, Hippokratész65 és Paracelsus66 szerint is, egyfajta vallásos
ténykedés: a világ nem más, mint egy beteg isten, s mikor az orvos egy törött
ujjat gyógyít, ennek az istenségnek egészén korrigál valamit. Régi
kultúrákban az orvos tehát rendi kultuszokon belül vallásos erővel
gyógyított; a mai, civil és pogány orvos csak akkor igazán az, ha világi
eszközökkel fel tudja idézni ezt az összeköttetést a beteg emberi és az isteni
gyógyerő között.
A szorongás, félelem mindig elfojtott szexualitás. (?)

Hőség, szutykos kánikula, melyet – vérszegényen és kimerülten –

szomjasan kortyolok, mint a szomjúhozó vándor a sivatagban a levágott teve
belső tömlőjében tárolt meleg, testszagú vizet.

Blüher szerint azt csinálni, amit akarunk, nem olyan nehéz, mint azt
akarni, amit akarunk.
61
Virginia Woolf (1882-1941): Évek (Years, 1937). Ford. Heves Andor. Bp. 1940, 1-2.
köt.
62
Marcel Proust, 1871-1922.
63
Sidonie Gabrielle Colette, erotikumba hajló regényeiről ismert francia írónő, 1873-
1954.
64
Hans Blüher német filozófus, író, 1888-1955. Híres műve: Die Rolle der Erotik in
der männlichen Gesellschaft. Eine Theorie des menschlichen Staatsbilanzes, Wesens
und Wertes. Jena. 1. Bd. Der Typus inversus, 1917; 2. Bd. Familie und Männerbund,
1919.
65
Hippokratész, az ókori orvostudomány atyja (i. e. 460 k.-377), a hagyomány az ő
nevéhez fűzi a 400 körül rögzített ún. Hippokratészi iratokat.
66
Paracelsus (Theophrastus Bombastus Hohenheim) svájci orvos, alkimista és
misztikus gondolkodó, 1493-1541.
 33

Túl kevés az öröm az életemben. De az öröm az igazság egyik

megnyilatkozási formája: nincs jogom nem élni vele.

Elhatároztam, hogy szakítok az újságírással – igazában miért is? Mert

egy író bizonyos korban, bizonyos fejlődési fokon túl nem írhat büntetlenül
újságba. Ez az igazság, minden más csak ürügy. Ez a makogásszerű,
színtelen hozzászólás tüneményekhez és jelenségekhez, amivé a közírás ma,
mikor nincs szabad sajtó, lezüllött; mélyen megaláz és fertőz egy írót.
Békében, egyszer, ha lesz szabadság és sajtó, írni kötetlenül, kedvem szerint,
utazásokról, jelenségekről... Talán. De most el kell hallgatnom, vissza kell
húzódni ebbe a naplóba, regényembe, az írásba, ahogyan a sors, a
lelkiismeret, a betű nevelő szerepe megparancsolják. Nem tehetek mást. Ez
az áldozat talán felborítja „polgári életrendemet” – de áldozat nélkül nincs
feladat. Írónak születtem, ez minden: s ezt egy napon, úgy látszik, minden
következménnyel vállalni kell.

Bernanos regénye: „Egy falusi plébános naplója” 67. A nagy írások

tiszta lélegzetvétele a könyv minden oldalán. Wilder „Szent Lajos király
hídja”68 óta nem éreztem kortársi könyvben ezt az egységet, az író és a téma
közös lélegzetvételét.

(Vacsora X.-el és feleségével. Olaszországból jönnek, ahol minden

pillanatban várják, szűkölő készséggel, az inváziót. 69 „Mint egy nő” –
mondja X.-né –, „úgy emlékezik Olaszország Mussolinira... az emberre, aki
az ókor óta leghevesebben ölelte meg. Betegséget kapott tőle az ország,
melyet megölelt, elvette szeretője ékszereit; de mégis remek volt!”)

Bernanos regényének értelme ez a mondat: „A pokol akkor kezdődik,

amikor már nem szeretünk”.
De ebben a gyomorrákos fiatal plébánosban, a regény hősében,
valóban „az Isten beteg” – mint ezt Blüher szerint, Hippokratész előtt, a
görögök hitték.

Virginia Woolf „Évek”-jének egyetlen hőse az élet, tehát senki és

semmi. A rengeteg szereplő, esemény, szín, díszlet, melyeket sodor és
mozgat az idő, mind csak kelléke e különös hősnek, aki nincs, s mikor
állandóan megmutatkozik, ugyanakkor hiányzik a regényből. „Az életet”
nem lehet leírni: mindig csak egy tárgyat, egy embert, egy érzést... Úgy

67
Georges Bernanos (spanyol származású, antifasiszta francia katolikus író, 1888-
1948): Egy falusi plébános naplója (Journal d’un curé de campagne. Paris, 1936).
Ford. Just Béla. Kassa, 1943.
68
Thornton Wilder (1897-1975): Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey,
1927). Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Bp. 1944.
69
Az olaszországi invázió kezdete: 1943. július 9-10. (A szicíliai partraszállás. Szicília
elfoglalása Messina bevételével fejeződött be: augusztus 17.)
 34

érzem, a lehetetlent kísérelte meg, s éppen ezért tisztelem erőfeszítését. S

milyen gazdagon, pazarlóan építi föl a semmit!

Hat hónap után tegnap este ittam először bort; nem sokat, talán egy
féllitert; nem érzem semmiféle rossz következését, de biztosan tudom, hogy
a bor árt nekem, testem és lelkem veszélyes helyzetekbe keveri. Kár. Nagy
erő van a borban, s egyfajtalucskos boldogságot ad. Az élet és természetem
egy napon talán ezt is elveszi tőlem, bódulatmentes fegyelemre ítélnek. De
ez az ítélet komoly, s nincs kedvem vitatkozni vele.

Úgy írni, hogy mindig a teljes élet és a teljes látomás sugározzék

minden részletből, délibábszerű remegéssel, akkor is, amikor egy tárgyról,
vagy egy alak külsejéről beszélsz. Mindig az egész világról és a teljes életről
írni.

Pascal írásait olvasom, Mauriac válogatásában 70. Amikor imádkozik,

nem tudom követni: mikor gondolkozik, hálásan figyelek. „A kicsinység
csodája nem kisebb, mint a nagyság csodája” – ez a pascali szemlélet alapja.
S mikor ezen a távcsövön át nézi a világegyetemet, szívesen könyökölök
mellette.
De a „nagy éjszaka”... a pascali nagy éjszaka! Mi történt akkor? Csoda,
vagy idegbaj nyilatkozott meg? Igaz, az idegbaj is lehet csoda. Van, aki
szanatóriumba megy ilyen éjszakák után, van, aki szent lesz, van, aki Pascal
lesz.

Az occidentális bolsevizmus, amelynek adózás a neve, kérlelhetetlen

következetességgel alakul ki az eddig érvényes, málladékony jogrendszerek
felett. Az occidentális ember átalakul az Állam pénzbeszedőjévé.

Az ember nem azzal vétkezik igazán, amit mond vagy cselekszik; az

ember azzal vétkezik eredendően, hogy van. Ezt nem tudjuk megbocsátani.

H. váratlanul felkeres, feketében. Csak az érdemrend középkeresztje

hiányzik melléről. Látogatása egyszerű udvariasság; de úgy figyel
szobámban, mint egy detektív.
Ami neki fáj – a hűtlenség, melyet tehetségével szemben elkövetett –,
érdemrendekkel, pénzzel és sikerrel többé nem orvosolható. Talán azt hiszi,
hogy én boldogabb vagyok, mert eddig volt erőm közel maradni
munkámhoz. Csak én tudom az én hűtlenségem, elégedetlenségem, csak én
tudom, milyen kevéssé szolgáltam azt, amiről tudom, hogy egyedül érdemes
szolgálatra! Emberekről beszélünk, betegségről. Másról beszélünk. Örökké
másról beszélünk. Tudniillik arról nem lehet beszélni... azt meg kell tenni.

70
Blaise Pascal (1623-1662): Gondolatok. Vál. és bev. François Mauriac. Ford. Fónagy
Iván. Bp. 1943, 73.
 35

Erasmus „colloquiá”-it71 olvasom, ezt az elragadó XVI. századbeli

zsurnalizmust, minden tárca és feuilleton ősét... ezt a féltékeny, hiú,
szellemes, fölényes, elegáns és ravasz csevegést, melynek vegyítésében
csodálatosan keveredik egy nagy író kereszténysége és humanizmusa.
Milyen bátran beszél emberekről, a háború ellen, a papok és szerzetesek
ellen: holott ez a vallásháborúk pillanatában, mikor I. Ferenc 72, V. Károly73 és
VIII. Henrik74 gyújtogatták a világot, nem lehetett egészen veszélytelen
vállalkozás. A fiatalabb Holbein75 által festett képen, gyűrűs kezével
kéziratára támaszkodva, választékos és komoly öltözetben, egy ember hajol
a kéziratpapír fölé, aki latin szavakkal és tökéletes stiláris fordulatokkal
harcol egy világ minden szenvedélye ellen. Mosolyogva és elegánsan harcol.
S mit mond a colloquia-sorozatban a németekről, mikor a vendégfogadókról
beszél! Azért, amit Frobenius76 akkor kinyomtatott, még ma is máglya és
megnyúzatás a bér.

Maeterlinck két finom kezével dörömböl a halál és hallgatás sötét

kapuján. A könyv címe: „La grande porte”77. Végső következtetése: ha
mozgóképpel örökítenők meg az évezredekben az ember földi pályafutását,
valószínűleg újra és újra ugyanazt az embert látnók feltűnni és megjelenni a
filmen, amint újra és újra fellép, s ugyanazon mozdulatokkal keresi helyét a
világban.
A laposságok tömegéből néha világítani és derengeni kezd egy költői
mondat.

Buffon – az első, aki kimondta, hogy a stílus az ember 78 – felöltözött az

íráshoz; egyfajta talárt öltött, gondos öltözési művelettel, mint a pap, mise
előtt.

A Beveridge-terv tehát – amennyire a svájci kiadásból ezt érteni és

megítélni lehet – azt ígéri, hogy minden embernek joga lesz a munkához,
joga lesz munkája árán eltartani magát és családtagjait, s betegség (sőt

71
Desiderius Erasmus von Rotterdam (1469?-1536): Colloquia familiaria. 1518.
Magyarul: Nyájas beszélgetések. Ford., bev. és jegyz. Trencsényi-Waldapfel Imre. Bp.
1946 /Officina könyvtár/.
72
I. (Valois) Ferenc francia király, 1515-1547.
73
V. (Habsburg) Károly német-római császár, 1519-1556.
74
VIII. (Tudor) Henrik angol király, 1509-1547.
75
Hans Holbein, ifj. festő, az európai portréfestészet egyik legkiemelkedőbb alakja.
76
Johannes Frobenius (Froben) nyomdász, könyvkiadó, cca 1460-1527, Erasmus
barátja és kiadója.
77
Valószínűleg Maurice Maeterlinck (1862-1949): La grande secret (1921) c. művéről
van szó. (Magyarul: A nagy titok. Ford. Rózsa Géza. Bp. 1922 /Az okkultizmus
könyvei /.)
78
„Le style c’est l’homme même.” Vö. Georges-Louis Leclerc comte de Buffon (francia
természettudós, 1707-1788): Discours sur le style, 1753.
 36

válás!) és öregkori munkaképtelenség esetében is joga van az ellátottsághoz.

Gyönyörű terv.
Csak van egy kis szemölcse a dolognak. Kétmilliárd néhányszáz
millió embert eltartani annyit jelent, mint adózás formájában lenyesni
mindent, ami egy alacsony átlagjövedelmet meghalad. Magyarán:
kétmilliárd néhányszáz millió embert néhány tehetséges ember kénytelen
majd eltartani – mert az emberek túlnyomóan nagy tömegének semmiféle
különösebb képessége nincsen, s mindig néhány kivételes képességgel
rendelkező tehetség találja fel, működteti és újítja az emberi együttélés
szerkezetét és rendszereit. Kérdés, hogyan hat vissza ez a nivellált együttélés
és teherviselés a tehetségesek alkotókedvére, vállalkozó szellemére?

Táncsics Mihály önéletrajza79. A magyar szabadsághős, akit Petőfiék

március tizenötödikén vállukon hoznak ki a börtönből, egy horvát
napszámos és egy tót cseléd fia, aki a Veszprém megyei faluból, ahol
született és nevelkedett, legerősebb emléknek a boldog hónapokat viszi el
életére, mikor golyvával a közeli Irgalmasok kolostorának kórházában
kosztos volt néhány hónapon át.
Táncsics Mihály, ha emlékiratainak hinni lehet – s azt hiszem, hinni
lehet –, jobbágylegényből, aki zsírozta hosszú haját, úgy lett író és
forradalmár, hogy robotmunka közben, mikor egy fordulónál, a szántás
végiben, ökreivel lustálkodott: az uraság hajdúja vesszővel agyba-főbe verte.
Ezt írja le, szűkszavúan.
Az ihletnek, mint ebből is látszik, sokféle megnyilatkozási válfaja van.

Didergő fák a júliusi esőben. A világ most olyan, mint egy

harmincéves, szőke nő, hártyaköpenyben, másállapotban.

Amíg az ember boldog akar lenni, olyan, mint az alkimista, aki úgy
hiszi, az aranycsinálás közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. S a
kísérlet soha nem sikerül.
De egy napon, mikor már mindenre gondolt, a fehér elefántra is,
megtudja, hogy néha csakugyan boldog volt. Az ember boldog, mikor –
mindig öntudatlanul – kapcsolata van a Teremtés erőivel. Néha az ágyban,
néha a műhelyben... a természet nem finnyáskodik, mikor alkotásaihoz
színteret keres.

Az antikváriusnál találok egy kései, 1805-ben, Trattner Mátyás által

gyönyörűen nyomtatott, vastag, francia bőrbe kötött Károlyi-bibliát... s
természetesen megveszem. (Csak a Luther-bibliám volt meg eddig,
németül.)

79
Táncsics Mihály (1799-1884): Életpályám (1876). Kolozsvár, 1943. (További kiadás:
Bp. 1949. Sajtó alá rend. és bev. Czibor János)
 37

Éjjel találomra nyitom föl, ahogy illik, s az Apokalipszisről olvasok,

János jelenéseiben80. Időszerű olvasmány. Az Antikrisztust – Goethe is így
tanította a „Dichtung und Wahrheit”-ben81 – nem győzheti le más, csak a
világ maga, mellyel elkezdette a harcot. Nemo contra Deum, nisi Deus ipse.82

Az emberek járnak és kelnek sorsukon belül, függetlenül a világtól,

csaknem sértetlenül.

A kávéházban D. lép hozzám, megfiatalodva, barnán, egészségesen.

„Nyaraltál?” – kérdem. Oly nagy a változás, melyen utolsó találkozásunk
óta átesett! – „Nem” – mondja –, „de tíz hónapot töltöttem az orosz fronton,
az első vonalban”.

A háború negyedik esztendejének vége felé, mikor huszonnégy óra

alatt elpusztulhat ez a város, ahol élek, s még sok minden, s a
hozzámtartozók és én magam is: oly nyugodt vagyok, mint kevésszer eddig,
életemben. Nyugodt, csaknem elégedett; dolgozom, s csak azt, amihez
kedvem van; nincs semmi, amit a világtól követelnék, vagy irigyelnék...
Ünneplem a jó időt, egy tányér málnát, egy könyv értelmes mondatát.

Pascalnak igaza volt, az ember szörnyeteg. Nem, Pascalnak nem volt

igaza: az ember nagyszerűség.

Illyés Gyula „Petőfi”-je83 nem győz meg arról, hogy Petőfi nem volt
legalább olyan mértékben hiú és becsvágyó, mint költő és forradalmár.
Beteges gőgje, türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hányaveti
türelmetlensége, féktelen önbecsülése; mindez valóság, akárhogyan
mentegeti is Illyés. A korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben, a
világirodalom egyik legnagyobb költőjében a hiú, gyönge, beteg lelkű és
veszedelmesen önző embert. Ezek a nagy önzők természetesen vérpadra is
lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat... ezt tette, akarva, akaratlan, Petőfi
is, aki, mint minden krakéler, igazában gyáva ember volt.
Ez a reánk maradt „hiteles daguerrotip” egyik arcéle. A másik: Petőfi,
aki a „Puszta télen”-t, a „Tündérálom” és a „Szeptember végén” című
verseket írta; s a többit mind, amit írt, az egészet.
A féltékenységben, mellyel a lányos, piruló Jókai ellen fordul, mikor
az a marcona Laborfalvy Róza öklei közé esik: sok az öntudatlan, lappangó
homoszexuális elem.

La Rochefoucauld maximáinak elragadó kis zsebkiadása 84, a genfi

Milieu du monde csomagolásában. E maximákat zombori nagybátyám a múlt
80
János jelenései: 8,11.
81
Johann Wolfgang Goethe (1749-1832): Dichtung und Wahrheit, 1811-1831.
(Magyarul: Életemből. Költészet és valóság. Ford. Turóczi József. Bp. 1927.)
82
Nemo contra Deum, nisi Deus ipse = lat.: Senki Isten ellen, hacsak nem maga az Isten.
83
Illyés Gyula (1902-1983): Petőfi. Bp. 1936.
 38

század közepén gondosan és szellemesen fordította és adta ki magyar

nyelven.
Negyvenhat éves elmúlt a nagy verekedő, támadó és kalandozó,
mikor elszánta magát, hogy moralista lesz. Eleget tudott már ahhoz, hogy
beszéljen az életről, s keveset tudott már ahhoz, hogy éljen. Mint ő maga
mondja: az öregek akkor kezdenek jó elvekkel oktatni, mikor nincs már
képességük ahhoz, hogy rossz példával oktassanak.
Tökéletesen fogalmaz. Madame de La Fayette85 minden csitítása nem
tudta közömbösíteni a maximákban azt a sistergő ítélkezést, mely nem
ismert az elevenek dolgában kegyelmet.

Minden, amit a kegyes hölgy elért, hogy az ítélet „toujours”- ját86 a

szerző néha egy elérakott „presque”-kel87 enyhítette... De az ítélet, melyet az
emberről kötetbe szentenciázott, így is kérlelhetetlenül szigorú.
Háromszázegynéhány évvel Freud előtt mit tud ez a francia nagyúr
tudatról és tudatalattról! Jellemről és ösztönről, nemről, nemiségről,
hiúságról, önzésről, tévedésekről! Mindent tud, s azt is tudja, hogy az ember
minden tudásával és tapasztalásával oly nevetségesen esendő a valóság
színe előtt, mint a kavics, melyet a tenger forgat és dobál.

Az idegállapot, melyet szerelemnek neveznek, nem akar „adni”, sem

„kapni”. Egy idegállapot egyszerűen le akar zajlani: ennyi az egész.

Általában tanácsos előbb megírni műveinket, mintsem védeni,

magyarázni és bizonyítani mindazt, amit még nem írtunk meg.
A legnagyobb gondolat is közhely marad, ha nem kíséri az a sajátos
hangütés, mely közli és hangsúlyozza a gondolat fogalmi tartalmánál is
igazibb lényegét.

Este a Széchenyi-hegyen: hat hónapja először járok néhány lépést – a

fogaskerekű vasút végállomásától a kilátóig –, s megint felfedezem a járás
szabadságának gyönyörűségét. Az este langyos és szeles; taxival jövök le a
hegyről, csodálom a világ közömbös szépségét, hálás és nyugodt vagyok.

A világ bennem is történik, nemcsak a térben és az időben. Én is

térfogat vagyok.

Kutyám beteg; öreg, asztmája van és szívnagyobbodása; szomorú és

segítséget keres, nem eszik, viseli és várja a sorsát... Kevés élőlény nőtt így a
szívemhez, mint ez a fehér kutya az elmúlt tizenegy évben. Ha vissza kell
84
François La Rochefoucauld (1613-1680): Maximes, 1664. Az említett kiadás:
Grosschmid Gábor: XIV. Lajos s La Rochefoucauld. Az utóbbinak életelveivel. Írta és
fordította: – –. Pest, 1851.
85
Marie-Madeleine La Fayette (Pioche de la Vergne, Comtesse de), 1634-1693.
86
toujours = fr.: mindig, mindenképp
87
presque = fr.: csaknem, szinte
 39

adni a világnak, melyből elővált egy pillanatra, nem történik semmi különös;
de a veszteség öntudata mégis az enyém, az emberé; s ezt az öntudatot, ezt
az állandó veszteséget, reménytelen távozását mindennek, amihez közünk
van, értelemmel és tudattal elviselni: emberfeletti feladat.

Minden túlzás és áradás veszedelmes, a rokonszenv túlzása is.

Emberek, akik magas cé-vel közelednek hozzád, egyszerre meghökkennek
ennen érzelmi túltengésüktől, s szégyenkezve és tehetetlen haraggal
rikoltozni kezdenek.

Platón összes művei88, magyarul; megható és nagy teljesítmény. Kevés

nemzet mondhatja el – még a nagyok sem –, hogy e háborúban ilyent is
cselekedett.
Éjszaka Szókratésznek a bírák előtt mondott beszédeit olvasom. A
fordítás kellemes, nem zavar. Milyen nagy, tiszta levegő árad az egyszerű
sorokból... s milyen klasszikus reménytelenség!

Délután kapom kézhez, s a kávéházban egy ülésre elolvasom Heltai

Jenő könyvét, a „Lumpáciusz Vagabundusz” átköltését. (A „szerző kiadása”,
s ez csakugyan gyalázat – Heltai kitűnő író, szerény és mértéktartó művész,
pontos lejtésű mondatokat ír, finoman romlott és dús derűje átvilágítja
minden szavát, s nem adhatják elő a színpadok műveit, nem adhatják ki a
kiadók könyveit!)
„Lumpáciusz Vagabundusz”-a, ahogy Nestroy89 és Heltai90 megírták,
bohózat, tehát – Heltai okosan írja az előszóban – műfajilag több reménye
van reá, hogy örökké él, mint a vígjátéknak, vagy a drámának. Szelíd
bohózat, valamilyen osztrákba és pestibe ojtott franciaság csillámlásával –
mintha Molière osztrák államhivatalnok lenne, s egy pesti kávéházban írná
műveit.

Állandó csodák között élek. Milyen vak vagyok néha, hogy nem látom
ezt, nem érzékelem! Csodák, minden pillanatban, az összefüggések csodái,
az ismétlődés csodái, a rendezés csodái... tárgyak, emberek, helyzetek oly
csodálatosan tartoznak hozzám, s én magam oly csodálatos rend és rendszer
szerint tartozom mindenhez! Csoda, minden csoda.
De van egy pillanat, a csodán belül, ahol – így tetszik – Isten egyedül
hagy, reám bízza, hogy döntsek. Ez az én felelősségem pillanata. Ez a
felelősség tölti meg tragikus értelemmel az emberi életet.

88
Platón: Összes művei, 1-2. köt. Bp. 1943.
89
Johann Nestroy (1801-1862): Der böse Geist Lumpazivagabundus oder das
liederliche Kleeblatt. 1833. (Magyarul: Lumpáciavagabundus, a rossz szellem avagy a
három mákvirág. Ford. Tandori Dezső. Bp. 1983.)
90
Heltai Jenő (1871-1957): Lumpáciusz Vagabudusz, vagy a három jómadár. Nestroy
bohózatos mesejátéka. A mai színpadra átírta és versbe szedte – – Bp. 1943.
 40

Soha nem tudjuk, mit akar mondani rajtunk át az Isten! A „Sirály”

most, mikor a végét írom, átalakult a személyiség különbözésének
problémájává – ez volt a téma egyetlen értelme, ide kellett eljutnom a
„történet”-en át, logikusan és kérlelhetetlenül. Ezt terveztem? Nem, ezt
tervezte velem az Isten, mikor rámparancsolt, hogy írjam meg ezt a regényt.

Elragadó, amint Platón bemutatja a két féltékeny öreg írástudót,

Szókratészt és Prótagorászt91; amint szaglásszák egymást, gyanakodva és
irigyen; amint szerénykedve pöffeszkednek, s az igazság keresésének
ürügye alatt Szókratész ország-világ előtt iparkodik bebizonyítani, hogy az
Athénbe érkezett új író, Prótagorász, a szofista, nem olyan jó író, s nem olyan
bölcs, mint ő, a szerény-szegény Szókratész, aki nem ír semmit, s egyáltalán
nem bölcs, s ha egy ici-picit talán mégis bölcs, csak azért az, mert tudja, hogy
nem tud semmit... Elragadó ez a naiv-okos féltékenység, a szakmai hiúság
örök sértődöttsége. Nem, Szókratész és Prótagorász nem férnek meg
egyszerre, egy időben, Athénben, sem a világon. Mély alázattal és
hajbókolással csepüli ronggyá Szókratész a jövevény vetélytárs hírnevét,
pontosan úgy, mint ma egy irodalmi kávéházban, vagy alkalmi folyóiratban
csepülik a kortársak egymás nevét és becsületét. A világ talán változik, talán
az irodalom is változik; de az írástudók nem változnak.

Két nap, mikor nem bírok odafigyelni olvasmányaimra. Egy csavar

nem működik, a légköri nyomás valamilyen katasztrófát idéz föl a világban,
s valahol, egy agyvelőben a szerkezet nem tudja érzékelni Platón szavait,
sem az újságok híreit. E két napban történelmet olvasok és történelmet élek:
Szicíliát megtámadták az angolok. A földrész sorsa, melyhez tartozom,
nagyon hosszú időre eldől e napokban. Olvasok, dolgozom, órarend szerint,
ahogy tudok, mint egy őrült, aki hisz a rögeszméjében, a pillanatokban is,
mikor a földrengés összedönti körülötte a világot. S azt hiszem, ennek az
őrültnek igaza van, bennem és minden emberben, aki pontosan teljesíti
kötelességét, végzi feladatát e napokban. Szicília, Európa sorsa, az angolok
támadása, mindez múló dolog. A gondolat és a munka megmarad.
Lecsavarom a rádiót, mely hírül adja, hogy a megszállók elfoglalták
Szirakúzát92, s visszaülök asztalomhoz, Platónt olvasni és dolgozni. S
mindezt nem érzem menekülésnek, sem mesterséges magatartásnak.
Mesterséges lenne, ha lelkendeznék, mert Szicíliát vagy Vámosgyörköt
elfoglalta ez vagy az. Ez a világ dolga. Az én dolgom, hogy összeillesszem az
alany, állítmány segítségével a fogalmakat – akkor is, vagy éppen akkor, ha
összedől a világ.

Ideje, hogy leszokjak az idézőjelek használatáról. Tíz, tizenöt év előtt

szoktam reá, mikor hallásom neszelte, hogy az olvasó tömegek érzékelése
mind tompább, s idézőjellel is meg kell magyarázni nekik egy jelző vagy

91
Vö. Platón: Prótagorasz. Ford. Faragó László. Id. kiad. I. 57-141.
92
Siracusa elfoglalása: 1943. július 10.
 41

melléknév ironikus, vagy tárgyilagos hangsúlyát. De végre is, nem

feladatom, hogy botfülűeknek írjak – tanuljanak meg hallani az ebadták, ha
már az ábécét valahogyan beléjük verték.

Mikor a betegség mindent valószerűtlen távlatba tolt el, s néha úgy

tetszett, mindaz, ami egészségesen fájt, közel volt, nyugtalanított, amire
vágytam, aminek örültem, amitől féltem, nincsen többé: természetesen
tudtam, hogy ez az érzés csak a betegség káprázata. Tudtam, hogy a
gyógyulással mind e vágyak, téveszmék, félelmek visszatérnek, az élet nagy
erővel visszahozza az igazi távlatokat és közelségeket, menthetetlenül.
Ez így is történt... s mégsem történt egészen így. Minden visszatért, a
vágy, a félelem, a visszás emberi helyzetek: de nem ugyanazzal az erővel.
Ha döntenem kell, nyugodtabban döntök, félelem nélkül, ha vágyom
valamire, tragikus mohóság nélkül vágyom és nem sértődök meg, ha nem
teljesül a vágyam. Valamilyen távolság maradt, köztem és a világ között.
Ennyit ad a betegség; s még sokminden mást.

Platón a legnagyobb „csevegő”. A legsúlyosabb dolgokról úgy beszél,

mint ma egy jó tárcaíró: egészen közelről, a legegyszerűbb szavakkal,
csodálatos simasággal és könnyűséggel. Phaidrosz és Szókratész úgy
diskurálnak a szerelemről, mintha egy jó francia vígjátékíró – aki az
Akadémia tagja is – szólaltatná meg őket.

X. kis lélek. Hiú és féltékeny, mert nincs alkotó ereje, de van egyfajta
címszavas műveltsége, mely nem tudott élménnyé nemesedni lelkében, nem
alakult át teremtő erővé, sem életérzéssé.

Kutyámat megvizsgálták az állatorvosi klinikán, átvilágították... igen,

szívbajos. A digitáliszt kiköpi, utálja. Oly okosan és nemesen, bölcsen beteg!
Leélt egy életet, betelt a sorsa, elfogadja a betegséget és a halált. Már csak
gyöngédségre vágyik: kérő mozdulattal odatartja tenyerem elé fejét, kéri,
simogassam meg. Nem nyűgös, némán és egyedül viseli sorsát. Szívbaja van
és várja a halált.

Mindig derűsebb távolban a világtól, s mindig valóságosabb

közelségben Istenhez: ennyi az öregedés értelme és élménye.

La Rochefoucauld ötszáz maximájából ötvenet tudnék lepárolni,

melyekben nem a műfaj beszél, hanem az író és a tapasztalt, alkotó szellemű
ember. A maxima nagy veszélye, hogy bizonyos gyakorlaton túl önmagát
alkotja, kóros sarjadzással és önelemzéssel, mint az ázalagok és moszatok.

Az asztrológus, aki a városban működik – öreg mérnök és

matematikus – szentül hiszi, hogy van szabad akarat, bizonyos réseken át be
lehet pillantani sorsunkba. Három tény van, szerintük, melyen az emberi
akarat nem tud változtatni: a születés, a halál és a végzetes párválasztás
 42

ténye. E háromszög sarkain belül az ember, ha öntudatosan él, diszponálhat

sorsa felől.
Átmehet, szabad akaratból, az utca egyik oldaláról a másikra, ígérhet,
vagy megtarthat valamit... Sok ez, vagy kevés? Az embernek sok, a világ
tényein belül mindaz, amit akarhatunk, vagy cselekedhetünk, semmi.

Este R. tanárral. Sz. kísérleteiről beszél, aki a párválasztást egy

szellemes – kissé túlságosan szellemes – módszer segítségével iparkodik
valamilyen törvényszerűséggel magyarázni. Például, aki siketnéma nőt vesz
feleségül, annak családjában föltétlenül volt siketnéma stb. Ez a visszaütés
ízlésben, hajlamban törvényszerű, legalábbis Sz. szerint. A recesszív elem a
párválasztásban mindig erősebb, mint a választó fél alkati domináns
tulajdonságai. Ha egy fekete és fehér patkányt kereszteznek, néha
sokszorosan a fekete üt át, de az ivadékok valamelyikéből megint fellobban
a fehér.
Mindez tetszetős, különösen, mert egy család múltjában, ha
Ábrahámig nyúlunk vissza az ősök között, feltétlenül találunk siketnémát is,
rablógyilkost is, balogot is stb. Kérdés, milyen mélyről van átütő ereje az
ősök tulajdonságainak? S ez a kérdés homályos; viszont a választott példák
mindig tetszetősen önkényesek.

Szepsi Csombor Márton kassai skólamester „Europica Varietas”-a 93

1620-ból... Az első magyar utazó tárcaíró. Graudenz városában a következő
néprajzi gyűjtést szedi föl: „Csuda emberölésnek módja vagyon ez helyben.
Az bűnös embert zsidó módra egy keresztre kötözik, alatta sok ganéjt
gyújtanak fel, az hóhér vízzel öntözi, hogy több ideig kínlódjék és így sokára
az füst öli meg az embert. Azkinek fejét veszik, az akasztófa mellett magát
eltemetik, fejét pedig karóra szegezik fel.”
Megfigyelésre érdemes a finom árnyalat, amint „az hóhér vízzel
öntözi” az áldozatot, hogy tovább kínlódjék. Igazi fantáziájuk az
embereknek, minden korban, csak a kínzásban és pusztításban volt.
Vigyáztak az árnyalatokra.

Szekfű „Száműzött Rákóczi”-ját94 olvasom. Harminc, negyvenéves

távlatból érthetetlen, miért érezte megsebzettnek magát egy nemzet e könyv
által? A szerzőt csaknem száműzték e műve miatt.
Ma a hivatalos történetírás egyik legtiszteltebb kútfeje ez a könyv. Az
emberek csaknem olyan gyorsan térnek meg az igazságokhoz, mint amilyen
gyorsan felháborodnak miattuk. Nem szabad vitatkozni velök. Tanítani kell
őket, minden veszély árán, s nem hallgatni zsibajgásukra: akkor sem, amikor
száműzetésbe kergetik a tanítót, akkor sem, amikor füstölővel ünneplik.

93
Szepsi Csombor Márton, 1595-1623. (Az Europica varietas újabb kiadása: - - - összes
művei. Sajtó alá rend. Kovács Sándor Iván, Kulcsár Péter /Régi magyar prózai
emlékek/. Bp. 1968.) Az idézett helyet I.: 145.
94
Szekfű Gyula (1883-1955): A száműzött Rákóczi. Bp. 1913.
 43

Eredeti Buddha-szobor egy baráti lakásban. Bronzból öntötték, a

hasas lény, nagy kebleivel, nyugtalanítóan közönyös mosolyával, a fém és az
eszme érzéstelenségével mosolyog élet és halál fölött.
Sokáig nézem a fénylő bronzarc közömbös mosolyát, irigykedve és
tisztelettel. Ez a kövér-fölényes mozdulatlanság természetesen az Eszmény
lehetne, ha... De mit csinál Buddha, a fölényes, ha behívják katonának? Vagy
munkatáborba? Vagy elveszik mindenét adóba? Vagy kivégzik gyermekét?
Vagy összebombázzák a templomot, melynek oltárán ilyen fölényesen
mosolyog? Vagy őt magát farba rúgja egy őrmester?... Mert mindez
megeshet vele is. Akkor is ilyen fölényes? Ilyen közömbös? Ilyen
mosolygó?... Ha az, akkor csakugyan Isten.

Ne felejtsd el, hogy az emberi életközösségek egyik

legtökéletesebbjében, Periklész95, Platón és Szókratész Athénjében, ahol a
kultúra egy közösség általános életformája volt, s a fazekasok is tanagrákat96
csináltak: Szókratészt halálraítélték. Igaz, hogy szótöbbséggel. De ez a
„szótöbbség”, ami erősebb, mint a kultúra.

Csakugyan hív még a világ, ez az érzéki élmény, Peking, Lisszabon

vagy Raguza?... Hallom még hívását, de hallok egy másik hangot is, mely
éppen olyan vonzó: az otthon, a könyvek, a munka és az Isten hangját. Úgy
látszik, mégis öregszem.

Ha egy író akarattal hallgat – tehát nem lustaságból vagy

tehetetlenségből, hanem szándékkal, pedagógiai célzattal –, hallgatása
csaknem jobban nyugtalanítja az embereket, mint mindaz, amit mondott
addig.

Az emberi szadizmus általános és változhatatlan hajlamának legszebb

bizonyítéka a pokol, úgy, ahogy az emberek feltalálták, minden vallásban,
különösen a keresztény képzelet világában. A pokol, ahol a „gonoszok”
örökké főnek és sülnek, az idők végéig, bűnökért, melyeket az időben
követtek el, s melyek következményei, ha még oly szörnyűségesek is, az
időben enyésznek el. De a büntetés, a kénkő, szurok, forró olaj: örök. S a „jó
lelkek”, a középkori képeken, a pokol tornácának korlátján átkönyökölve
elégedett mosollyal bámulják a mélyben fövő és sínylődő „rossz lelkek”-et...
Ez a keresztény igazságszolgáltatás a szadizmus metafizikai távlata.

Negyvenhárom évet éltem eddig. S ha még egyszer ennyi időn át

élek? S nyolcvanhat leszek? Többet tudok majd? Boldogabb leszek?
Biztosabbat gyanítok Istenről, emberekről, természetről és
természetfölöttiről? Nem hiszem. A tapasztaláshoz idő kell, de az idő

95
Periklész, Athén városállam teljhatalmú irányítója, megh. i. e. 429.
96
tanagra = Tanagra görög város nevéből, finoman festett agyagszobrocska.
 44

bizonyos megismerésen túl nem mélyíti a tapasztalást. Egyszerűen öregebb

leszek, sem több, sem kevesebb.

Este egy buta emberrel. Mélyen buta és enyhén vérszomjas.

Butaságának pátosza van, stílusa, melyből nem zökken ki soha. Olvasott
ember, s a tapasztalatokról is oly hibátlan butasággal ad hírt, mint egy nagy
művész, aki soha nem fog félre egy hangot.

Louis Jouvet97 kedves, okos fecsegése egy kis könyvben a színházról.

Igaza van: nincs „színházi probléma”. Csak a költő van, aki drámai
formában mondja el látomását. Minden más mesterséges feltétel, iparszerű
kondíció.
Kezdetben volt az Isten és az Ige, tehát a költő. Aztán az Igét mondani
kezdette valaki, egy emberi kör közepén. Így született a színház. Ma sem
tehet a színész többet: elmondja, s vallásos áhítattal mondja el, amit a költő
megálmodott és szavakba rögzített. Minden más cirkusz, fenevadak,
kritikusok és jegyüzérek.

Megírni az unalmat, oly izgalmasan, mint egy detektívregényt.

Három napja megint nagy fájdalmak. Talán a sirokkó okozza, talán a

sérült idegrendszer valamilyen lázadása. De én, aki a fájdalmat viselem, már
nem lázadok.

Goethe „Novellá”-ját98 olvasom, harmadszor.

Ez a húszoldalas remekmű a világirodalom egyik legtitokzatosabb
csodája. Tartalma, összhangja, hangütése, zenéje, a versek, melyeket az
oroszlánt elbűvölő gyermek mond, érthetetlen varázslatot keltve és lezárva a
témát valamilyen értelemfölötti harmóniában... mindezt nem lehet
magyarázni. Harminc éven át készült a „Novellá”-ra. Először Schillernek 99
beszélt a témáról, aki nem értette meg, mi ebben a vonzó és varázslatos? Ma
sem értjük, csak tehetetlenül megadjuk magunkat e sugárzó összhangnak;
mint az oroszlán.

Este Z. Van egyfajta jellemes butaság, mely ingerlőbb,

kibírhatatlanabb, mint a jellemtelen tehetség. Képtelen kapcsolni, jellemesen
szajkolja közhelyeit, mást hall és másra felel... Az Eszmény a szilárd jellem és
a kristálytiszta értelem. A megoldás a valóságban a simulékony jellem és az
alkalmazkodó értelem. Ami alatta és fölötte van, elviselhetetlen vagy
elérhetetlen.

97
Louis Jouvet (francia színész, rendező, 1887-1951): Egy komédiás feljegyzései
(Rèflexions du comèdien). Ford. Várkonyi Zoltán. Bp. 1943 /Madách könyvtár/.
98
Johann Wolfgang Goethe: Novella (Novelle, 1828). Ford. Turóczi-Trostler József.
Gyoma, 1922.
99
Friedrich Schiller, 1759-1805.
 45

Kánikula. Rómát bombázzák. Angolok, olaszok és németek 75 fokos

hőségben harcolnak Szicíliában. Az orosz fronton általános támadás, „a
világtörténelem legnagyobb anyagcsatája”. Forró szél, este is. Minden
forrponton, a természetben és az emberi világban.
Róma bombázásának100 híre erősebben hatott reám, mint minden, amit
e háborúban hallottam és megéltem; igen, erősebben, fájdalmasabban, mint
Budapest két eddigi bombázása, melyet a városban éltem át. E napokban
megértettem, hogy Róma az emberiség egyik legmélyebb magánügye.

Napok, amikor nem tudok szabadulni az újraolvasott „Novella”

hatása alól; könnyek szöknek szemembe, mikor a fuvolázó gyermek búcsú-
verseit olvasom. „Denn der Ew’ge herrscht auf Erden / Über Meere herrscht sein
Blick / Löwen sollen Lämmer werden / Und die Welle schwankt zurück / Blankes
Schwert erstarrt im Hiebe / Glaub und Hoffnung sind erfüllt / Wundertätig ist die
Liebe / Die sich im Gebet enthüllt” 101 Mi van ebben? S hozzá a kép: az oroszlán,
mely tüskétől sebzett pracliját az éneklő gyermek gyógyító kezébe adja, a
várudvar, a hercegi társaság... Van valami őrült, életfölötti az igazi
remekműben.

Nem igaz, hogy nem lehet szerelem nélkül élni. A vágy átalakulhat
egy emberben összhanggá, testnélküli szemléletté. Szókratész és Kefalosz
tudtak valamit erről. Erósz akkor igazán isteni, amikor szenvedélye már nem
a testet, hanem a világ lényegét ragadja meg.

Minden éjjel várjuk a bombatámadást; a háború minden nappal

közelebb jön tájainkhoz; a belső ablaktáblákat leszerelik a lakásokban, s a
pincébe rejtik, mert a légnyomás üvegrombolásait nem tudják teljesen
pótolni.
Platónt és Goethét olvasom – az „Állam”-ot 102 és a
„Wahlverwandschaften”-t103. Goethében most az a csodálatos nyugalom
bűvöl el, ahogyan mondanivalója tárgyát megközelíti; úgyszólván nincsenek
„műfaji fogásai”; mindig a lényegesről beszél, csendesen, nyugodtan,
közvetlenül, isteni derűvel és következetességgel, s mindig a mélységet
érintve, úgy, hogy minden szava a felületen marad, emberi és közvetlen
marad... Az anyag, amellyel viaskodik, felolvad kezében, gyúrható és
alakítható lesz ujjai érintésére. Művész ritkán volt az emberi viaskodás során
valaha is ilyen szuverén; talán Leonardo da Vinci104 még.
100
Rómát bombázzák: 1943. július 19.
101
„Mert Örök Úr a földön, j Örök Úr a tengeren; / Oroszlán hadd szelidüljön, /
Viharnak vége legyen; / Nem sújt gyilkos kardja, fénylő, / Hit s remény beteljesül; / A
szeretet csodatévő, / Ha imáival rád terül.” Vö. Novella. Györffy Miklós fordítása. = J.
W. Goethe: Szépprózai művek, Bp. 1983, 454.
102
Platón: Az állam (Politeia). Ford. Szabó Miklós. Id. kiad. I. 735-1180.
103
J. W. Goethe: Die Wahlverwandschaften, 1809. (Magyarul: Vonzások és
választások. Ford. Szabó Lőrinc és Vas István. Bp. 1963.)
104
Leonardo da Vinci, 1452-1519.
 46

A nyomda átküldi a „Vasárnapi Krónika” egy bekötött példányát; a

könyv csak három hónap múltán jelenik meg, októberben.
Éjjel elolvasom a testes kötetet. Hét esztendő drámai pillanatainak
kérdéseire szeretnének felelni e cikkek. Természetesen nem tudnak „felelni”.
De legalább dadognak... mint mikor valaki a kínpadon, egy perccel a kínzás
megkezdése előtt, mikor már pirosodnak a parázsban a fogók és csipeszek,
megkérdi: „Kérem, mi értelme van ennek?”

A regény technikája tud veszélyesebben „drámai” lenni, mint a

színpadi technika. Itt is el lehet bukni egy-egy szón, jeleneten. Itt is van
térfogat, idő, itt is helye és mértéke van mindennek. Nem igaz, hogy a
regény „epikai szabadságot” nyújt az írónak. Ezeroldalas regény
cselekménye pontosan oly szűkszavúan történik meg a könyv oldalain, mint
a színpadon az ötperces jelenet.

Mifajta kaland egy regény! – ha tudnák a jámbor olvasók s azoknál is

jámborabb írók, kik ártatlan biztonsággal haladnak az előre megrajzolt
„cselekmény” keskeny ösvényein... Mifajta kaland, mikor a regény élni és
terjeszkedni kezd, akaratunktól és tervünktől függetlenül, a téma eredeti
keretein túlárad, önkényes burjánzással, mintha egy gondosan
kicirkalmazott, szép és nyájas kertben hirtelen trópusi virágzásba kezdene
minden fa és növény! Egy pillanatban veszélyes lesz a regény, a kertből
őserdő lesz, titokzatos, vijjogó hangokkal, surranó tüneményekkel,
árnyékkal és fénnyel, viharral és szárazsággal, melyet nem is gyanítottunk
elébb... Boldog mesélők, akik a regény tájain át egy vicinális sínjein
haladnak! Néha térdrebukom a dzsungelben, mely elhatalmasodott a téma
körül, s négykézláb kúszva haladok tovább.

Ligne herceg naplója és levelei (apró részletek) 105 egy folyóiratban.

Casanováról, II. Józsefről, a kertekről, mint az emberiség megváltásának
egyik eszközéről... Boldog és csodálatos írótárs, aki a XVIII. század tökéletes
visszhangjában írta le minden sorát. A kor visszhangja nélkül nem lehet
teljes erővel szólani. Akusztika nélkül nincs írás. Ligne leveleit és „Mélanges
militaires”-jeit egyszerre írta az író s a korszak, amelyben élt.

„Kína” című apró, lírai rajzot harmadszor írom át, s egyre rosszabb.
Most már nem is lesz soha többé az, aminek akartam. Kegyelem kell az
ilyesmihez.

Már oly szerény vagyok, hogy beérem a legtökéletesebbel.

105
Charles-Joseph de Ligne (belga herceg, hadvezér, 1735-1814): Melanges militaires,
littèraire et sentimentaires. 34 vol. 1795-1811; Lettres et pensées du maréchal prince
de Ligne. Publ. Mme de Staël-Holstein. Paris-Genève, 1809. (3. ed.) – Az említett
összeállítás angol nyelven jelent meg: Letters and memoirs of the Prince de Ligne.
Trans. Leigh Ashton. London, 1927.
 47

Palermót elfoglalták az angolszászok106. Mindig kedves tartózkodási

helyük volt. Látom Montgomeryt, amint elégedetten választ szobát a Hotel
Pellegrinóban. Idejártak nyáron szülei is, nagyszülei is. Ezidén ő is eljött
Szicíliába; tankokkal jött, de eljött.
Csodálatos város: már nem Európa, még nem egészen Afrika, a
mediterrán bőség és kevertség megtestesülése, vad és polgárosult szépség.
Utoljára alkonyatkor láttam, az induló hajó fedélzetéről. C’est une belle ville,
tout de même!...107 – mondta, a hajó korlátjának dőlve, a francia hajóskapitány,
azzal az elismeréssel, ahogyan egy bordeaux-i borkereskedő beszélhet a
görög mítoszok nektárjáról. Valószínűtlen város, mondakörök fővárosa.
Most Varsó sorsában osztozik.

A „Kína” című rajzot negyedszer is átírtam. Most jó.

Berzsenyi levelei108. Kínos olvasmány.

Levelei apjához, Döbrenteihez109, Horváth Mihályhoz110, Wesselényi
Miklóshoz, Kazinczyhoz... túlzottan udvarias, mentegetőző, a kor cikornyás
formanyelvén túl hajbókoló, s ugyanakkor betegesen (mint ő mondja:
„hypochondriásan”) gyanakvó, örökké megbántott, hiú, dicséretet zsaroló,
elismerést követelő, beteg ember levelei. Ül Niklán, mint „szegény, világtól
elmaradt író” – szereti így nevezni magát –, s oly kísérteties hiúsággal
érzékeli költői szava visszhangját a világban, mintha egy korunkbeli
irodalmi kávéházban vitatkozna ellenfeleivel. Nemcsak Kölcsey a veszélyes,
nem, Kisfaludy is veszélyes, Kazinczyt is lehordja, sok alázatos levélke után,
mert két beküldött versét nem méltatta eléggé szenvedélyes elismeréssel.
Apjának egy zsugori aggályos pontosságával számol be talentuma világi
kamatairól. Irodalom, micsoda betegség!

Mussolini és az olasz fasiszta rendszer megbukott. 111 Éjjel

féltizenkettőkor telefonálja meg a hírt egy ismeretlen hang, német nyelven;
tévesen kapcsolták lakásom telefonját. A világ valóban kicsi: tizenegykor
mondott le Mussolini, s féltizenkettőkor egy idegen ember már jelentette a
hírt lakásomban.
Őrzöm Mussolini egyik fényképét; a Marcia su Roma112 pillanatában
készült: csíkos nadrágban, fekete ingben, lábán fehér kamásnival vezeti a
tömeget a Kvirinál ellen. Olyan, mint egy iparoslegény, aki nagyon elegáns
akar lenni vasárnap, s fehér kamásnit ölt a csíkos fekete nadrághoz, a
106
Palermót elfoglalták az angolszászok: 1943. július 22.
107
C’est une belle ville, tout de même! = fr.: Mégiscsak szép város ez!
108
Berzsenyi Dániel (1776-1836): - - ismeretlen és kiadatlan levelei. Kiad. Merényi
Oszkár. Bp. 1938.
109
Döbrentei Gábor író, költő, a Magyar Tudományos Akadémia első titkára, 1785-
1851.
110
Horváth Mihály történetíró, csanádi püspök, 1809-1870.
111
Mussolini és az olasz fasiszta rendszer megbukott: 1943. július 25.
112
Marcia su Roma: 1922. október 28-29.
 48

lövészünnepélyen. Később több is volt, más is. Mindenestül mégis ő az

ősapja annak a mesterséges embertenyészetnek, mely a nemzetből
költőgépet csinált. S aztán helyet keresett a tenyészet számára a világban. S
aztán körülnyeste az emberi szellemet, valamilyen nemzeti lobogóval
letakart korlátoltságot épített föl emberből, szellemből, egyéniségből és
változatból. Nem volt kegyetlen, ez igaz. Erőszakos és türelmetlen volt, ez is
igaz. Utakat és kórházakat épített... de ki nem épít utakat és kórházakat, ha
államot vezet?
Most reng a világ. A király, ez a szomorú törpe 113, rozoga kardját
kirántotta... de mindez már nem segít a Savoyai-házon, sem Olaszországon.
S a hadszíntér közeledik felénk.

Kétnapos nyári betegség, heveny lázzal, borzongással. A világ

forrponton van, minden láng és tűz... nem csoda, ha a testek is égni
kezdenek önmagukban.
Huszonnégy óra, mikor olvasni, sem írni nem bírok. Forró, párás
hőségben fekszem naphosszat, tehetetlenül, mint akit leütöttek.

Der Ling, kínai hercegnő könyvét olvasom: „Két év a pekingi

udvarnál”114. Ünnepekről, brokátokról, ékszerekről, eunuchokról és
udvarhölgyekről többet ír, mint a boxerlázadásról... de a könyv e női
előadásmód szemüvegén át is csodálatos képet mutat az utolsó mandzsu
császári115 udvar életéről. Az anyacsászárnő, ez a nőstény kán, démonikus
erővel lép az olvasó elé e lapokon. S a könyv hangja mindvégig nagyúri,
hercegnői... semmi pletyka, semmi árulkodás, nagylelkűen beszél a bukott
rendszerről. Der Ling hercegnő az anyacsászárnő első udvarhölgye volt,
később egy amerikaihoz ment feleségül. Az emlékiratban is hercegnő
maradt. S egy eltűnt világ kultúrájának csodálatos, romlott-fülledt, nemes
illata leng a napló minden oldalán.

Milánóban már felrakták az új „Via Matteotti”-utcatáblákat... Ez most

elkezdődött, s hetedíziglen megy tovább.
Mindez természetes. Öt évig bosszút állanak, öt éven át kipihenik a
bosszú fáradtságát, további öt év kell, amíg valamennyire összebékélnek és
dolgozni kezdenek. Húsz, huszonöt év múltán kezdik a háborút elölről.

Ez a halálvágy oly mindennapos, úgy átalakult életem köznapi

tartalmává, ahogyan fiatal emberek a boldogságra vagy a sikerre vágynak.

113
A király, ez a szomorú törpe: utalás III. Viktor Emánuel olasz királyra (1900-1946).
114
Der Ling Princess: Two years in the Forbidden City. New York, 1911. (Német
kiadás: Zwei Jahre am Hofe von Peking. Dresden-Leipzig, 191?.)
115
Az utolsó mandzsu császár: Pu-ji, az utolsó kínai császár, 1906-1967. (Önéletrajza
magyarul - - -: Az utolsó kínai császár voltam. Ford., utószó, jegyz. Józsa Sándor. Bp.
1989.)
 49

Teleki József naplója, francia nyelven116. XV. Lajosnál járt Versailles-

ban. „A király közepes termetű és nem nagyon okos” 117 – írja a kortárs a
Napkirály fiáról.

X. megjött Olaszországból. A napon, mikor elcsapták Mussolinit, X. és

felesége Velencébe értek. A Danieli-ben laktak, nem tudtak semmiről. Reggel
bejött a szobapincér és sugározva mondta: „Fiesta!...” Milyen fiesta? –
kérdezték. „Mussolini, fuccs!..” – mondta a pincér széles vigyorral, s
félkézzel mutatta, hogy vége a diktátornak. Így végződött a huszonegy éves
kényuralom.
A velencei házak ablakaiba hatszáz, nyolcszáz éves brokátokat, keleti
szőnyegeket akasztottak. Mindenki énekelt. A Lido tele volt: német
katonákkal, akik komoran őrködtek, s fürdőző olaszokkal.

Istenem, adj erőt, hogy hűséges legyek ahhoz az értelemnél is mélyebb

világossághoz, mely lelkemben pislákol, s megmutatja, mit kell tennem,
írnom, gondolnom! Csak ezt kérem még... csak ezt? De hiszen ez a legtöbb.

Célszerű lenne, ha megírná valaki a Teleki Pál-mítoszt, nagyon

egyszerűen, száz oldalon... s a béketárgyaláson mindazok kezébe adnák –
francia, angol nyelven –, akik Magyarország sorsáról döntenek.

Goethe ír a „Wahlverwandschaft”-ban a „vörös fonál”-ról, melyből

irodalmi közhely lett. A valóságban a régi angol flotta vitorláit, vásznait
szőtték át középen egy vörös fonállal, mely bonthatatlan volt, s elárulta,
hogy a vászondarab az angol flotta tulajdona.
A vörös fonál a flotta tulajdonából ment át az irodalom tulajdonába.

A „Sirály” valahogyan elrepült velem a ködbe... nem bánom, hogy így

történt, de nem vállalnám mégegyszer ezt a felelősséget.

A németek mindent elvesztettek: a győzelmet, a kompromisszum

lehetőségét, mindent. Már csak a két bosszú között választhatnak: az angol,
vagy az orosz bosszú között. De úgy rémlik, végül megkapják mindkettőt.

B. katona most. Mussolini bukása napján felügyel a bevonuló zsidó

munkatáborosokra. Egy somogyi baka nézi a bevonulókat és ezt mondja:
– Hadnagy úr, ezek a zsidók szabotálnak.

116
Teleki József (1738-1796): La cour de Louis XV, Journal de voyage du comte Joseph
Teleki, publiè par Gabriel Tolnai. Bibl. de la Revue d’Histoire Comparèe I. Ed.
l’Institut Paul Teleki. Budapest et par l’Institut Hongrois de Paris. 1943.
117
Az idézetet vö.: Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában. (Teleki József utazásai,
1759-1761). Sajtó alá rend. Tolnai Gábor. Bp. 1987. Az idézetek szó szerint: „A király
rendes termetű, egy kissé jó testtel van, inkább még hitván...” – „Ami kvalitásait illeti,
úgy tetszik ábrázatjából is kitetszik az, amit az egész világ tud, hogy az esze egeket
nem hasogat.” L. 165, 166.
 50

– Miért gondolod?
– Látom, hogy nem szenvednek.

És mégis német, még Goethe is... milyen tragikus ez! Van benne
valamilyen néptanítós smokkság, egyenruha-kedvelés, túl az olümposzi
méreteken, vidéki és zárt – ez a legnyíltabb lélek tud csodálatosan kicsinyes
lenni. Mintha engedélyt kérne néha egyfajta felsőbbségtől tulajdon
nagyságához.

Sorsom megadta a képességet, adományt, vagy kegyelmet: tudom

fegyelmezni magam. Szomorú ajándék ez. Képesít arra, hogy elvégezzem
azt, amit feladatnak magam elé tűzök, s talán megfoszt attól, hogy valaha is
megismerjem igazi feladatom.

Platón „Állam”-ában olvasom, hogy Leónidasz, Áglaion fia, egyszer a

város északi fala mellett ment el, a hóhér lakása előtt, s mikor megpillantotta
az udvarra kifektetett emberi hullákat, ellenállhatatlan vágyat érzett e
hullákat szemügyre venni... Iparkodott erőszakkal elfordulni a kísértéstől,
de nem bírt vele... Akkor a hullák elé lépett, s ezt mondta szemeinek:
„Nesztek, gyalázatosak, lakjatok jól ezzel a gyönyörű látvánnyal!”118
Így kell bánni érzékeinkkel, hajlamainkkal, természetünkkel.
Zabáljanak... s mi nézzük a lebzselőket, mint a kutyákat.

Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan
feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit,
ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az
ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta,
ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem
unjuk... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg.

Ez a nő csakugyan erkölcstelen volt: a gondolattal akart hálni.

Utolsó reménység, hogy Magyarország nyugton marad, mint a

tornádó magja, mely körül süvölt a szélvihar. De ez a reménység igazán csak
jelképes.

Befejeztem a „Sirály”-t – afféle salto mortale lett számomra írás közben

ez a könyv. Gyakran nem mernék vállalkozni ilyen halállengésekre; egyszer
talán sikerül, de aki gyakran vállal ilyest, végül is nyakát szegi.

118
A Platón-idézetet vö. Platón: Az állam, IV. könyv (Az indulat különbözik a
vágyakozástól és a gondolkodástól), id. kiad. I. 906. Aglaión fia: Leontinosz.
 51

Hamburgot és Berlint kiürítik.119 Wells regénye kezd élni120: nomád

csordák az európai országutakon, elhagyott metropoliszok romjai, sofőrök
rémuralma a levegőben... A nomád Európa feltámad e napokban.
Most jut eszembe, a világháború negyedik évének vége felé, Róma,
Berlin bombázása közepette, hogy pokolian unatkozom.

Különös történet a „Wahlverwandschaften”... különös regényke, sőt

rémregényke, melyet egy lángész rendkívüli kedvében alkotott. Az
előadásmód, mintha egy természettudós írná le sajátosan párzó, szaporodó
rovarok életét! S a történet, melynél merészebbhez és finnyásabbhoz ritkán
nyúlt író, valahol a ponyva és a költészet között lebeg! S az egész mégis
megnyugtat, mintha a természet műhelyébe bámultunk volna egy költő
nagyítóüvegén át... a titkos műhelybe, ahol a rendkívüli és torz éppen olyan
közömbös és természetes, mint az útszéli és gyakori.

Két napja Kassán, asszonnyal és kutyával, sok csomaggal. Amit a

bombázás elől menteni lehet – néhány rend ruhát, több váltás fehérneműt,
ágyneműt, asztalneműt elhoztuk és itthagytuk, hogy ne maradjunk teljesen
pőrén, ha távollétünkben a foszforos bombák – melyeket a ma reggeli angol
rádió megígért Budapestnek is – kiégetik lakásom.
Az út teljesen céltalan. A bombák elől menekülni nincs értelme;
inkább a kényelmetlenség, melyet a ruhátlanság jelent – s ma nem lehet
pótolni semmit – késztet, hogy néhány, legszükségesebb használati holmit
iparkodjak megmenteni. A lakást, az életformát s életem, ha a sors így
akarja, amúgy sem tudom megmenteni. Néhány hétig utazgatni akarok, itt
vagy máshol, s aztán visszamegyek Pestre, várom a bombákat és a sorsot a
többiekkel.
Kassa már nem izgat fel, nem nyugtalanít, a gyermekkor mélyvizében
elsüllyedt csodálatos harang szavát nem hallom többé. Semmilyen
szorongás, mikor az utcákon járok; a gyermekkor elmúlt; nemcsak a
valóságban, hanem bennem is.

Ma reggel, a kassai Európa-kávéházban, írni kezdettem harmadik

színművem, a „Varázs”-t. Gondolni sem akarok arra, hogy előadják; a
magam kedve szerint akarom írni, s nem törődöm a színpad, sem a
dramaturgia törvényeivel.
Régen dolgoztam kávéházban; ifjúságomban, mikor éppen olyan
hontalan voltam, mint ma vagyok, s holnap talán még sokkal inkább leszek.
Galsworthy121 azt mondja: a színdarabot úgy kell megírni, hogy
valaminek a kimondásában csúcsosodjék ki. Tehát nem a jellemek igazodnak
119
Hamburgot és Berlint kiürítik: Berlin lakosságának evakuálása 1943. augusztus 6.,
ugyanezen a napon Göring Hamburgba megy a folyamatos bombázások nyomán
kialakult helyzet áttekintésére. (Hamburgot július 25-től bombázzák.)
120
Utalás Herbert George Wells (1866-1946): The War of Worlds, 1897. c. művére.
(Magyarul: Világok harca. Mars-lakók a Földön. 1-2. Ford. Mikes Lajos. Bp. 1899.)
121
John Galsworthy Nobel-díjas angol író, 1867-1933.
 52

a cselekményhez, hanem a cselekmény következik a jellemekből. S ezenfelül

„meg kell írni”, vakon és süketen, az író hangján – ez a titok.

John Gunther122 amerikai újságíró – lehet, hogy kissé kém is volt a

háború előtti Európában –, egy könyvben, mely 1937-ben jelent meg,
összegyűjtötte mind a történelmi pletykákat, melyek akkor Európa politikai
hatalmasságairól szájról szájra jártak. Hitler, Mussolini, Sztálin, Blum 123, a
nagyok, a kicsik, az utánzók szerepelnek a könyvben.
Mindaz, amit a spanyol polgárháborúról 124 ír, félelmesen idéz magyar
hasonlóságokat. Ott is, mint nálunk, hiányzott a demokratikus középosztály.
Mikor egy feudális társadalom felrobbant, az „új” Spanyolország tudott
magának minisztereket és diplomatákat adni, sőt demokratikusan szavazó
tömegeket is tudott toborozni: csak éppen a demokratikusan érző,
gondolkozó szolgabírák, csendőrszázadosok, falusi jegyzők, közigazgatási
másod- és harmadrendű tisztviselők hiányzottak. Mint nálunk.
Magyarország adhat magának holnap egy tetszetős kiállású demokratikus
kormányt, intellektuális széplelkekből összeállíthat egy diplomata-
garnitúrát: de hol a szolgabíró, aki végrehajtja és igazán akarja végrehajtani
a demokratikus kormány szándékait?... Ezt a második garnitúrát nélkülözte
Spanyolország, s ezért ugrott fejest a demokrata Spanyolország először a
kommunista-anarchista-szindikalista zűrzavarba, s aztán a fasizmusba. Ahol
évszázadok nevelése nem érlelte meg a demokrata közigazgatást, a feudális
rend változása mindig anarchikus szélsőségeket idéz föl. Gyanítom, hogy
nálunk is.

Tudnék-e élni e kisvárosban, szülővárosomban, annyi fájdalmas és

izgalmas emlék lelőhelyén? Most már igen.

Ebben a vidéki szállodaszobában olyan otthontalan vagyok, mint

lehettem húsz év előtt, a Quartier Latin redves és odvas, avas hotel-jeinek
homályos odúiban, fiatalon, pénz és otthon nélkül, kilátások nélkül... Pesti
lakásom bármely nap szétrombolhatja a bomba – az angolok ígérik is –, két
ruha van itt velem, ez a napló s az írógép. S a kutyám.
S mégsem félek, semmitől. Nem esem kétségbe a gondolatra, hogy
mindenem elpusztulhat – könyveim, igaz, nagyon sajnálnám –, de tudom,
hogy másról van szó. Lelkemről van szó, melynek nincs köze semmiféle
lakáshoz, sem otthonhoz – hazátlan lelkemről, mely csak az enyém.

Mit vársz tőlük, az emberektől? Szomorú és gyáva komitácsik,

mihelyst hagyják őket, hogy azok legyenek – s két bombavetés közben
siránkozva kezed szorongatják, gyöngédségért és dicséretért esengenek.
122
John Gunther: Európa igazi képe (Inside Europe). Ford. Barkóczy István.
Bratislava-Pozsony, 1938, 1-2. /Az új Európa könyvtára /.
123
Lèon Blum francia szocialista politikus (1872-1950), a népfrontkormány elnöke
1936 és 1938 között.
124
A spanyol polgárháborút 1936-1939 között vívták.
 53

Joseph Conrad regényét olvasom: „The rover” 125. A világirodalomban

ritka példa ez az író: egy ember, aki nem lengyel anyanyelvén, hanem
idegen nyelven, angolul lett igazi és nagy író. (Rilke franciasága nem olyan
öntudatos, mint a közhit tartja.)
Hajós volt, kalandos élet sodorta a legveszélyesebb kaland, az
irodalom szirtjei közé, s megállta a veszélyek között helyét. Csakugyan nagy
író. Ez a könyve talán nem is mutatja legjobb tulajdonságait; hangütése nem
egyenletes; néha a történet beszél, nem az író. De ahogyan az olvasó elé állít
egy tájat – az öblöt Toulon közelében –, egy embert, az öreg kalózt s a fiatal
republikánus tisztet vagy a tébolyodott parasztasszonyt, kinek szüleit
vérpadra cipelte a forradalom megszállott őrültje, a férj: mindebben nagy
írói erő van.
S még valami van az írásában: a világ lehelete. A mi íróink ketrecben
élnek; az egyéniség, egy osztály vagy egy nemzet rögeszméinek ketrecében.
Konrad, mint hősei, örökké kalózkodnak kissé a nagyvilágban... s néha
felénk csap ez oldalakról az osztály- és nemzetfölötti valóság: a nyugati szél,
mely kontinensek és népek fölött süvölt, közönyösen és üdítően, tragikusan
és szeszélyesen, mint a végzet.

Járni Kassán, az utcákon, állandó szellemidézés: szórakozottan

megyek a koradélutáni hőségben egy ház előtt, ahol a régi háborúban
hadikórház volt, s eszembe jut egy szövet színe, melyből az „új ruha”
készült, amit akkor – tizenhat éves koromban – viseltem. Mit cipel az ember
magával, a „nagy élmények” emléke mellett mennyi hulladékot! s milyen
erővel élnek ezek a hulladékok!...

Nyárvégi fény. A régi kassai közkert gesztenyefáit délután négykor

megvilágítja ez a csodálatosan engesztelt fénytörés, az első őszi sugár. A
világ egyszerre gazdag lesz, megáldott.
Ha túlélem, akkor sem látom többé viszont azt az Európát, melyet
ismertem. S ha még húsz évig élek, találok majd egy Lübecket vagy
Hamburgot, blokkházakkal. S egy Nápolyt, ahol a Vezúv talán megmarad...
S a lakásom, Pesten, a Vérmező sarkában, ez a négy szoba, minden ingó
holmim a földön, a könyveim?...
Ha vége lesz, olyan okosak leszünk, mint Jób, a szemétdombon,
cserépdarabbal kezében.126

Erős lelket adjál, Istenem, erőt, hogy lelkem elviselje mindezt, ha

túlélem – erőt, hogy nyugodtan és sopánkodás nélkül tudjak meghalni, ha
elsodor ez a vihar. Erőt, hogy utolsó pillanatig hűséges maradjak lelkemhez,
s mindenhez, amiben hittem.

125
Joseph Conrad (Josef Korzeniowski, 1857-1924): The Rover. Novel. New York, 1924
/J. C.: Complete Works, 24./.
126
Jób könyve: 2,8.
 54

Zweig „Brazíliája”127 – könyv a földről, ahol a vándor és száműzött

otthont talált. Egy helyt ezt írja a hatvanéves: „Jó ország ez idősebb
embereknek, akik már sokat láttak a világból és most egy szép, békés tájon
vágynak élni csendben és visszavonultságban, hogy eltűnődjenek az
átélteken és megcsinálják életük mérlegét.” Ezt még leírta, aztán megölte
magát.128

Borzongok, lázam van: nem szabad betegnek lennem, most nem.

Minden erőmmel akarni kell, hogy e helyzet fölött maradjak, kishitűség,
kényelemszeretet, gyávaság ne kísértsenek meg. Nem lesz lakásom? Hát
aztán? Minden halandó, ami ember, miért ne haljon az is, ami az emberhez
tartozik? Egy foszforos bomba felgyújtja ma vagy holnap éjjel ötezer kötet
könyvem? Marad könyv számomra a világ könyvtáraiban. S bútoraim,
ruháim, utazások, életszakok emléktárgyai... igen, mindez elpusztulhat ma
vagy holnap. (Az angol rádió naponként ígéri és jelzi Pest bombázását, s az
angolok szótartó emberek.) Hazátlan leszek, otthontalan, minden elpusztul,
amit gyűjtöttem, amihez közöm volt; de a lelkem, amíg élek, csak az enyém.
Erre gondolok, nappal és éjjel. Dolgoznom kell, amíg élek, figyelnem az
életet, az embereket, amíg élek, megérteni a világ és az emberek
tüneményeit, az összetettet és az érthetetlent... minden más csak mellékes,
ráadás. Nem szabad most betegnek lennem.

A „Magyar Csillag”-ot – az egyetlen folyóiratot, mely irodalmi

igénnyel szól ma az olvasóhoz – egyetlen kassai könyvkereskedésben,
kávéházban, újságpavilonban sem tudom megkapni. „Megrendelhetjük” –
felelik vállvonogatva.
Mi közöm az emberekhez? Zsidókhoz, keresztényekhez?
Magyarokhoz, németekhez, angolokhoz? „Mi közöm nékem a világ
bűnéhez”129 – kérdi lelkemben egy hang, Babits Jónás-ának szavával.
Nyilván csak az, hogy ember vagyok és magyar vagyok. E város –
Kassa – embereihez nincs semmiféle személyes közöm; sorsuk annyira
érdekel csak, mint egy népfaj sorsa; de a városhoz közöm van, időtlenül és
személytelenül. A magyar nyelvhez közöm van és a magyar tájhoz. De
éppen így közöm van Chartres-hoz vagy a provence-i tájhoz. Elsőrendű,
végzetes közöm van a magyar nyelvhez, s kívánom, hogy mindazok, akik
ezt a nyelvet beszélik, műveltebbek, erkölcsösebbek, tehát az élethez
méltóak legyenek – de azok-e most? S ki mer népek fölött ítélni?
Lelkemhez és a magyar nyelvhez van közöm; néhány könyvhöz,
tájhoz, vershez, magyarul. Minden más közömbös és reménytelen.

127
Stefan Zweig (1881-1942): A jövő országa, Brazília. (Brasilien. Ein Land der
Zukunft). Ford. Halász Gyula. Bp. 1941.
128
Stefan Zweig brazíliai emigrációjában, 1942. február 22-én vetett véget életének.
129
„Mi közöm nékem a világ bünéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez ...” L.
Babits Mihály (1883-1941): Jónás könyve, Első rész.
 55

Ez a nép nem „hősi”, hála Istennek, akármit szavalnak is a rossz

költők és sunyi pedagógusok. Babitsnak van igaza: ez a nép édesen lomha.
Tudja, hogy túlélni felsőbb parancs, mint hősködni.

A kisváros szörnyű lehet. Ez a merevség az emberek magatartásában.

A nézésnek, pillantásnak, leülésnek, bejövésnek, kimenésnek,
megszólításnak ez a túlságos tudatossága, a fogyatékossági érzéseknek ez a
kínos túlkiabálása, ez a személyi és helyi hiúság, ez az állandó helyszűke,
ahogy könyökkel és pillantással súrolják minden pillanatban egymást...
Green „Leviathan”-jában130 járok itt naphosszat. Tanyán élni vagy
nagyvárosban. Itt, a kisvárosban, az állandó horzsolásban és ütődésben,
pardonozó egymásba-botlásban időelőtt elfogy a lélek minden függetlenségi
hajlama és ereje.

Van még egy köre a pokolnak, melyet Dante131 elfelejtett megírni:

mikor nem lehet az ember soha teljesen egyedül. Ebben a szállodai
számkivetettségben, amelybe a szomszédok minden köhintése bekopogtat,
mélyen átérzem ezt.

Adler könyve: „Vom Sinn des Lebens” 132. Először olvasok a

Minderwertigkeitskomplex ma oly divatos feltalálójának tollából könyvet.
Túl biztos a dolgában, túlságosan kijelent és ítél. Nem mernék az
emberi lélek és jellem dolgában ilyen feltétlenül ítélni. Mindaz, ami a
pszichoanalízis körül szektákban felépült – s Adler
„individuálpszichológiája” e szekták egyike –, mohó következtetések
összege. Volt egy pillanat – Freud pillanata volt ez –, mikor fény hullott a
mélybe, a tudat mögé. A fénysugárban sokan tolongtak. Aztán megint
elsötétedett minden.
Kezdem hinni, amit hallottam, hogy Freud materialista volt. (Hitt
abban, hogy az embereket – végül és véglegesen – gyógyszerekkel is meg
lehet majd gyógyítani.)

Mechtilde Lichnowsky könyve: „Kindheit”133. Mély, tiszta, K. und K.

költészet ez: könyvében a macskáknak és a kutyáknak is olyan –
rokonszenves – bajszuk van, mint volt Ferenc Józsefnek.
Igaz, bajusz: soha nem hittem, hogy egy napon még vissza fogom sírni
Vilmos császár bajszát.

130
Julien Green (1900): Léviathan. Roman. Paris, 1929. (Magyarul: Leviathan. Ford. és
bev. Benedek Marcell. Bp. 1957.)
131
Dante Alighieri (1265-1321): Isteni színjáték (La divina commedia). Ford. Babits
Mihály. Bp. 1913-1923.
132
Alfred Adler (osztrák pszichiáter, pszichológus, 1870-1937): Vom Sinn des Lebens.
Wien-Leipzig, 1933. – Minderwertigkeitskomplex = ném., alacsonyabbrendűségi
komplexus. Adler a Minderwertigkeitsgefühl kifejezést használta. – Siegmund Freud,
1856-1939.
133
Mechtilde Lichnowsky hgnő, osztrák költőnő (1879-1958): Kindheit. Wien, 1934.
 56

Tisztábban látom a „Varázs”-t; új díszleteket adtam neki, új

jelenetezést, új színezést. Szerény és igénytelen lesz: szeretném úgy
megcsinálni, mint Periklész idejében csinált egy fazekasmester egy kis
bögrét: valami nagyon egyszerűt, ami nem vetekedhet Pheidiász szobraival,
de mégis gondosan készül, egyszerűségében, s ha bögre is.

Harmincnégy fok, árnyékban. Mióta vérszegény vagyok, mohón

szívom ezt a hőséget, mely régebben kínzott, elhülyített. Testem szeretné
tartalékolni ezt az alkalmi hőt. Az ember így öregszik igazában, ilyen élettani
igényekkel. Minden más csak kacérság és nyivákolás.

Dadogva írom a „Varázs”-t, minden jelenetnél új és újabb

nehézségekre akadok: most kezd hát érdemes lenni arra, hogy megírjam.
Csak nem „könnyen” írni. Végre, végre dadogni!

Csillagos augusztusi éjszaka. Olyan végtelen az ég, oly megnyugtató,

hogy elszégyellem magam.
De ez a szégyenkezés patetikus. Miért éljek én a végtelen képzetében,
mikor a sorsom véges?

Shakespeare személyazonosságának legfontosabb bizonyítéka – s

csodálatos, hogy ezt még nem írták meg a kétkedők, akik e létezés titkát
kutatják! –, hogy nemcsak lángész, hanem ripacs is volt, színpadi
mesterember, sikerkovács. Minden színpadi műve tele van a karzatra
sandító felvonásvéggel, betéttel, hatásvadászó mellékességgel. A „Hamlet”
nemcsak a monológ – legkevésbé az! –, hanem a jelenet, mikor a színészek
vagy a sírásók mókáznak. Ez a lángész pontosan figyelt a nézőtérre, s a
pénztárra is gondolt, mikor a halhatatlanságnak dolgozott. Shakespeare volt
ő, színész, rendező és színigazgató, aki egyszerre törődik azzal, amit a
lángész diktál, s azzal is, amit a színigazgató akar nyújtani a nagyérdemű
tömegnek. Egy unatkozó nagyúri literátor nem ír hatásvadászó színpadi
betéteket színműveibe. Shakespeare ripacs és színpadi üzletember is volt,
hálistennek. S egészében Shakespeare volt, a Globe-színház bérlője és a
„Hamlet” szerzője, személyesen.

Nem, Kassa nem „egészséges környezet” számomra. Nemcsak lázam

csökönyös itt, hanem a szomorúság is, mely áthatja nappalaim és éjszakáim.
Oly közömbös ez a szomorúság, olyan sivár! Két év előtt egy kassai versben
ezt írtam: „Itt kezdtem s tán itt végzem is.” E gondolatra nincs bennem
semmiféle tiltakozás.
Verekedni mindazzal, ami jön, „túlélni” ezt a gyalázatot, továbbélni az
emberi reménytelenségben... micsoda erő kellene ehhez! Nincs már ilyen
erőm. Oroszok, németek, angolok, zsidók, keresztények... mind győztek
fölöttem. Nem vitatkozom tovább.
 57

A világnak 40, sőt – napon – 54 °C láza van. Napok óta hőlégkamra az

egész ország. Minden felforrt, lobog. (Éjjel Berlinre 2 millió kilogramm
bombát dobtak134, Harkov elesett...135) Ó, boldogok a közömbösek!
Vígjátékfigura: a vidéki orvos, aki képtelen a beteggel másról beszélni,
mint tulajdon betegségéről.
Harmadik hete: 37.4, 5. Semmiféle panasz. Az ember lebeg ebben a
lázban, mintha félméterrel a föld felett járna. Julien Green regényhősei
járnak és élnek így.

Magyarország egyik végzete a közhivatalnok bizonyos válfaja;

Hungáriának ez a selyemfiúja! Ez a szájaló önkény, nyegle kitartottság,
pökhendi önzés, ez a csinovnyik-rémuralom, nemzet és egyén felett! Ezeket
levakarni, ezektől fertőtleníteni a nemzet testét, s helyükbe embereket
ültetni, akik tudják, hogy a hivatal nem előjog, hanem szolgálat! Ezek
árultak, adtak el az elmúlt években mindent, amiért élni érdemes, ezek
árultak hazát és jogot. Régebben csak úrhatnámok voltak, de pénzdolgokban
legalább korrektek; most már – a bíróság kivételével – nagyrészt nem is
azok. Ezeken múlott minden, ők az igazi felelősek.

Mikor Stuart Mária levágott fejét fölemelte a hóhér, hogy felmutassa a

lordoknak: a kopaszra nyírt, gyér-őszes hajzattal benőtt fej kigurult a díszes,
vörös parókából...136 Milyen gyakran megesik ez az irodalomban, mikor egy
ítész vagy az idő felmutatja egy halott nagyság pompás, díszes koponyáját!

Túlesni minden mellékesen, visszatérni a „Sértődöttek”-hez. Nem elég

akarni és csinálni azt, ami életünkben a legfontosabb: reá is kell érni.

Azt hiszem, Adlernek igaza van, mikor a legtöbb „szerelmi tragédia”

magyarázatát a szerelmi partnerek aszociális hajlamával magyarázza. Az
elkényeztetett, kisebbségi és fogyatékosságai érzéseit egyensúlyozni nem
tudó ember a szerelmi közösségben is sértődött, igénylő és várakozó marad,
aki nem bír belenyugodni, hogy minden emberi közösség – az ősi, a
legegyszerűbb, a szerelmi párközösség is! – szociális összjátékot követel meg
a partnerektől.

Az ember akkor lesz igazán felnőtt, amikor megtanul unatkozni és

nem sértődik meg ettől.

Három héten át trópusi éghajlat, negyven és ötvenfokos hőség:

minden, amit ez időben írtam, rossz, bágyadt, erőtlen. Nem véletlen, hogy

134
Éjjel Berlinre 2 millió kilogramm bombát dobtak: 1943. augusztus 24.
135
Harkov eleste: 1943. augusztus 23., a német csapatok feladják Harkovot (a
szovjetek első ízben február 16-án szabadítják fel a várost).
136
Az idézetet vö.: Stefan Zweig: Stuart Mária. Ford. Horváth Zoltán. Bp. 1967 (4.
kiad.), 320-321.
 58

Keletnek csak bölcsei vannak, de írói nincsenek. Az irodalom a mérsékelt

égöv terméke.

Radvány. Harmincötezer holdas erdő közepén egy Károlyi-kastély,

melyből szállodát csináltak. A kastély, a park, a berendezés, a személyzet
modora kifogástalan. A közönség erősen zsidós, boldogan evickélnek az
arisztokrata-légkörben, ahol pénzükért megtűrik őket.
Ebéd közben, a gyönyörű ebédlőben, ahol csakugyan úgy érezheti
magát az ember, mintha egy gróf vendége lenne, ezt gondolom: e nagy
életformák elpusztulnak a feudalizmussal együtt, amely táplálta az egészet.
De a kastélyok itt maradnak, s kétségtelen, hogy az átalakulás egyetlen
időszerű válfaja ez az elszállodásodott grófi kastély, ahol egyetlen feudális
bölény helyett kétszáz ember élvezi most egy nagy életforma olcsón kimért
előnyeit. Ez az út és a módszer. S ha egy napon nemcsak megtollasodott
közhivatalnokok és pénzes cipőkereskedők, hanem szegény orvosok, beteg
írók, fixjövedelmű mérnökök is megszállhatnak itt: a grófi életforma
betöltötte hivatása igazi értelmét.
Ami a Loire menti csodálatos kastélyokban már nagyrészt megtörtént;
s egész Oroszországban; s nagyon sokhelyt Angliában; s száz éven belül
egész Európában.

Vannak csakugyan „jó” és „rossz” napok? Napok, melyek

rendszeresen visszatérnek, s bajt hoznak vagy jó híreket? Kezdem hinni,
hogy vannak. (A kínaiak hisznek ebben és sokat írtak erről.) Az én életem
kalendáriumában – így figyeltem meg – kedd a „jó” és csütörtök a „rossz”
nap.
De lehet, hogy e napokon a jót és rosszat kissé produkálja is a vándor.

Az állatok bölcsebbek, mint az emberek, mert nem vágynak távoli

dolgokra. A fák bölcsebbek, mint az állatok, mert nem vágynak semmire,
csak lenni akarnak. A felhők bölcsebbek, mint a fák, mert lenni sem akarnak.

Franz Werfel „Bernadette”-je137. Stílusa nehézkes, agyagos: mintha egy

gólem vánszorogna a föld sarában. De ennek a gólemnek lelke van.
A csoda feltétele, hogy akadjon földi anyag, amelyben tükrözni tud.
Önmagában nincs csoda, csak az emberen át. Nagy pátosz ez, melyet az
Isten és az ember közösen adnak önmaguknak a csodában.

Duff Cooper „Talleyrand”-ja138. Kitűnő könyv, a legjobb „regényes

életrajz”, melyet valaha is olvastam. Ez az angol diplomata úgy ír, mint egy
XVIII. századbeli hivatásos író.

137
Franz Werfel (1890-1945): Bernadette (Das Lied von Bernadette, 1941). Ford. J.
Christianus Mária. Bp. 1942.
138
Alfred Duff Cooper: Talleyrand. London, 1937. (Az író magyarul is megjelent
közismert műve: A nyugati hadszíntér. Bp. 1939.)
 59

Okos és találó, amit Talleyrand gyönyörvágyáról ír, erről a

csillapíthatatlan és olthatatlan gyönyörvágyról, mely végül is a munkában
találja meg a kielégülést. Minden igazán szenzuális ember a munkában köt
ki, mert itt lobog fel a gyönyör felsőfoka. A kéjenc csak a hulladékot kapja; a
gyönyör mestere a munkát, mindennek a tetejét.

Ma az égbe néztem, hosszan. Milyen más az ég, s mennyire nem felel

az ember kérdéseire.
Az ég közömbös.

Elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom,

elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért
dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.
Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi
ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának
írókra is van szüksége, mint a parvenünek lakásában a képekre és nippekre.
De egy földmívelésügyi miniszteri tanácsos – aki, mellesleg, az én adómból
él, pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik
élő vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar.
Nem haragudni. Nem panaszkodni, soha, senki előtt. Csak, mihelyst
lehet, csendesen elmenni innen. Nem: ha francia vagy angol, nem: ha cseh,
román, vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így
inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.

Egy nemzet szellemi öntudata az oxigén, amelyben egy-egy alkotó

szellem fáklyája lángolni kezd. E légkör nélkül minden fáklya füstölni kezd,
kihuny.

Lady Chatterley a fürdőhelyen: X. grófné, férjével érkezik. Nagy,

történelmi nevet visel: fiatal nő, nagyon tetszetős. Véletlenül tudom, hogy
fiatal és dúsgazdag férjét néhány hónap előtt megcsalta az uradalom
erdészével, egy kanszagú trottlival, s ott akarta hagyni otthonát, három
gyermekét, nagy nevét és vagyonát, hogy e jámbor hímmel élhessen, aki
persze kétségbeesve, tehetetlenül és mulyán didergett ebben az érzelmi
viharban. A grófnő „mindent elmondott” férjének, az erdészt kidobták. A
gróf megbocsátott az asszonynak. Most itt nyaralnak. Vacsora után
megismerkedünk. Irodalomról és politikáról beszélünk. Nincs groteszkebb,
mint ezek a helyzetek, mikor egy harmadik mindent tud, amit a másik kettő
élete legmélyebb titkának vél. Nem sajnálom a grófot, sem az asszonyt. Az
erdészt sajnálom.

Duff Cooper könyve tökéletes; messze túlszárnyalja anyagismeretben,

látomási, felidézési képességben és – nem utolsósorban – hűvös, okos,
szűkszavú előadásmódban a hivatásos, divatos életrajzírók műveit.
 60

Mit tanult tehát Talleyrand139 nyolcvanhárom év alatt, a Bourbonok, a

jakobinusok, Robespierre, a restauráció, XVIII. Lajos 140, X. Károly141, Lajos
Fülöp142 alatt? A terror alatt, az amerikai emigrációban, a napóleoni
évtizedekben? A következőket tanulta:
Nagyúr volt, tehát soha nem sértődött meg. Ha megsértették,
nyugodtan állt helyén, megvárta, amíg az idő, vagy egy alkalom elégtételt
szolgáltat neki.
Soha nem panaszkodott.
A pénz dolgában nem voltak gátlásai. Sándor cárral 143 a bécsi
kongresszuson barátságba keveredett, egy évvel később megpumpolta. A cár
megtagadta a kölcsönt. Talleyrand nem sértődött meg.
Idegen kormányoktól készségesen elfogadott pénzt; de igaz, hogy
soha nem adta el Franciaországot.
Bizonyos elveket megismert, s ez elvekhez ő – aki soha senkihez és
semmihez nem ragaszkodott – hűséges maradt: az alkotmányos monarchia
elvéhez, a sajtószabadsághoz, a rend és a szabadság elvéhez. Ebből nem
engedett.
Mindenkit túlélt. Államcsínyek napján otthon maradt és whistezett.
Pontos időérzéke volt: egy pillanattal elébb sem csatlakozott, csak, amikor itt
volt az ideje.
Az embereket annyira ismerte, hogy már nem is vetette meg őket.
A közvéleménnyel egyáltalán nem törődött: mondhattak és írhattak
róla, amit akartak. De mindig megérezte az uralkodó eszmét, s nem szegült
ellene. Az utókor véleményével aggságában antul aggályosabban törődött:
elhívatta Balzacot s elbűvölte, hogy „jó sajtója” legyen halála után.
A nőket és a politikát egy és ugyanazon vállalkozásnak tekintette.

A bűn a bugris műalkotása. A fantázia, melynek segítségével az alkotó

szellemű ember művet alkot, a bugris lelkében bűntudatos vágyat kelt csak,
vagy megteremt egyfajta torz remekművet: a bűnt. Aki bűnre készül,
egyidőre elhagyja élete köznapi síkját, felemelkedik az alkotás zavaros
régióiba. Tervel, helyzeteket képzel el, jeleneteket vonalaz meg képzeletében;
aztán, az alkotás pillanatában, cselekszik. Utána menekül, majd – pontosan
úgy, mint a művészek művükhöz – visszasompolyog a tett színhelyére.
Mindez túl van a köznapin. A kispolgár művészete a bűn.

Útban hazafelé megálló Egerben. A szálloda, a barokk város, minden

a régi. A harangszó itt öblösebb, mint máshol: mint aki otthon van e papi

139
Charles Maurice Talleyrand-Périgord hg, 1754-1838, püspök, Napóleon, majd
XVIII. Lajos külügyminisztere, az 1812-es bécsi kongresszuson Franciaország
képviselője.
140
XVIII. Lajos francia király (élt: 1755-1824), 1814-1824.
141
X. Károly francia király, 1824-1830.
142
Lajos Fülöp francia király, 1830-1848.
143
I. Sándor orosz cár, 1801-1825.
 61

városban, úgy szól a harang. Sűrű ősz. Az ablak előtt áldott gyümölcsfák,
illatos szőlődombok. A kegyelem és megáldottság a tájon.
Haza kell mennem, nem lehet elkerülni a sorsot. Nem bujkálhatok e
sors elől Egerben, sem máshol. Ha a bomba vár reám Pesten, akkor is haza
kell mennem, a könyveimhez, a sorsomhoz... nincsenek fedezékek többé
Európában. Eger talán az lenne; de én nem vagyok alkalmas a fedezékre.

Kovács Imre könyve: „Magyar feudalizmus, magyar parasztság” 144.

Egyben téved: nem látja, hogy a feudalizmusnak nemcsak bűnei voltak,
hanem szerepe is volt.

Én csak egy módon szolgálhatom a népet: ha pontosan úgy és azt

írom, mint eddig. Egy módon árulnám el a népet: ha felcsapnék népi írónak.

Eger szívélyes város. Itt örülnek az írónak, megismerik, kezét

szorongatják, üdvözlik, mint egy régi barátot. Idegen emberek
bemutatkoznak. Gárdonyi emléke borong még a városon, minden idevalósi
az irodalom rokonának érzi magát.
A papok és a nevelők városa. És valamikor a papok jó nevelők voltak.
Egy fiatal orvostól megtudom, hogy Gárdonyi leánya még mindig él:
ápolt beteg a Szürke nénikék tébolydájában. Haja ősz már. Szkizofrén.
Az író-ivadékok sorsához nem merek hozzányúlni... s valami van e
tünemény körül, ami fájdalmasan izgat. Úgy látszik, az író elkölt a papíron
mindent, amit más ember továbbad gyermekeinek.

Sieburg „Robespierre”-je145. Különös témaválasztás: írni valakiről, akit

megtagadott nemzete, megtagadott az emberiség. Írni valakiről, akiről nem
mondhatunk jót. A szerző bevezetőben önmagát mentegeti, nem hősét. De
az ember nem választ véletlenül témakört és hőst.
Aki Robespierre-ről146 ír, szeretné, szíve mélyén, ha igazat tudna adni
Robespierre-nek.

Teljes ősz, Egerben, gyümölcsökkel, musttal, napsütéssel. Egyik nap,

mint a másik, például: Mussolinit kiszabadítják147, Brjanszk elesik148,
Salernónál partraszállás149 és öldöklő ütközet. Mindez teljesen valószínűtlen.

144
Kovács Imre (falukutató, író, politikus, 1913-1980): Magyar feudalizmus – Magyar
parasztság. Bp. 1943.
145
Friedrich Sieburg (német író, publicista, kritikus): Robespierre (1935). Ford. Lányi
Viktor. Bp. 1943 (2. kiad.).
146
Maximilien François Isidore de Robespierre, 1758-1794.
147
Mussolinit kiszabadítják: 1943. szeptember 12. (A Ducét német ejtőernyősök
szabadítják ki.)
148
Brjanszk elesik: 1943. szeptember 17., a szovjet csapatok elfoglalják Brjanszkot.
149
Salernónál partraszállás: 1943. szeptember 9., Eisenhower vezetésével amerikai
csapatok szállnak partra Salernónál.
 62

Nem a világ van „messze”: én vagyok „messze”, mint aki boldog

ólomsúllyal elmerül egy tornádó által felkavart tenger mélységeiben.

Tehát a terror. Sieburg gondos és lelkiismeretes rajzát adja egy

fejlődésnek: mint lesz néhány széplélek és becsvágyó filozófus Eszméjéből
gyakorlati mészárlás és vérpad. A folyamat logikus: minden Eszme – így a
Szabadság is, a Nép is – vérpadra cipeli hívőit, mihelyst politikai gyakorlat
lesz belőle. Lehet, hogy öt év múltán a Beveridge-terv nevében hívnak majd
vérpadra embereket.
„Gyanús” mindig az ellenálló, tehát az egyén, aki gondolkozni mer.
Bárhogyan fordul ez a világ, a tömegek világa: „gyanús” vagyok és gyanús
leszek, megértem a vérpadra. Miért? Nyakkendőm kötése miatt, s mert
gondolkozni merek.

Minden, amit az emberek csinálnak, így a forradalom is valahogyan

elviselhető addig, amíg az emberi természet szerint történik. Danton
forradalma, akármilyen véres: emberszabású, mert emberszerű.
Szenvedélyek és emberi helyzetek ütköznek a nyaktiló körül. Egy emberi
vállalkozás akkor lesz elviselhetetlen, mikor nem az emberi természet
törvényei szerint, hanem egy Elv eszméje szerint iparkodik megszervezni,
fegyelmezni a társadalmat. Sieburg „Robespierre”-je – eltekintve dagályától
és nehézkes pátoszától: lelkiismeretes és nagy tárgyi ismerettel írott könyv! –
pontosan megmutatja, mint bukott el a francia forradalom a pillanatban,
mikor Robespierre és Saint-Just egy irtózatos erejű, de emberszabású
vállalkozást embertelenné akartak nevelni, mert egy Elvhez – a Néphez mint
fogalomhoz – akarták idomítani. Az emberek csak emberi módon tudnak
aljasok és hősök lenni. A megváltás is akkor kell csak nekik, ha
emberszabású.

Egy napon feláll majd egy hős és kimondja, hogy minden emberi –
egyéni és közösségi – vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem
Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert
agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit
mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.

Henry Troyat könyve Dosztojevszkijről150. Előnye az irodalmi

Dosztojevszkij-életrajzokkal szemben, hogy elmélet nélkül közeledik a
hőshöz: nem akarja előre megtenni egy irodalmi, vagy forradalmi iskola
ősének, sem követőjének. Hátránya, hogy kissé regényes, szakszerűsége és
lelkiismeretessége mellett is az.
Dosztojevszkij számomra örökké a félelmes és nagyszerű ellenfél
marad: az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem bőrömet. Ezt a
megváltás-dühöt és rögeszmét csak megérteni és tisztelni tudom, de nem

150
Henri Troyat (Lev Taraszov, orosz származású francia író, szül. 1911):
Dosztojevszkij (1940). Ford. Sárközy György és Déry Tibor. Bp. 1943.
 63

tudom elfogadni, sem követni. Nincs joga az ázsiai léleknek, hogy e

terrorisztikus kereszténység árán váltson meg engem, a bűnöst, de európait.

Az igazi, vérbeli író mindig meglepő. Az ál-író csak meglep.

A jó író minden sora meglepő, akkor is, ha ezt mondja: „A fű zöld.”
Az ál-író ugyanezt szándékkal mondja: lesbe áll, félig összehúzott
szempillák alól figyeli áldozatát, az olvasót és az irodalmi világot, mérlegel,
összehasonlít, aztán kiböki, mesterkélt természetességgel: „A fű zöld.” Meg
akar lepni, tehát ásítok.

Üsse kő, vissza is mehetek Pestre. És ott mi vár? Nincs egyetlen

ember, akivel föltétlenül akarnék találkozni; s ez bizonyosan az én bűnöm,
nem az embereké. De ez az igazság. Nincs semmiféle cél vagy feladat,
melyet ott kellene megközelítenem: ahogy itt, Egerben, dolgozom, minden
délelőtt és délután, s olvasok a nap és éj többi éber órájában, ugyanúgy
dolgozom és élek majd Pesten is. Nem szeretek senkit, nem gyűlölök senkit.
Mintha azt mondanám: a Szaharába mennék. Miért ne?... Vissza is mehetek
Pestre.

Lassan elmúlik minden érzelmesség. Az ember figyelmes lesz,

tárgyilagos. Nem érhetik meglepetések. Nem haragszik őszintén senkire. Él,
figyel, dolgozik. Ez minden. Ilyen lesz az ember.

Herczeg Ferenc151 nyolcvan éves. Államfő, állam, népség és katonaság

egyfajta dísztemetést rendeznek tiszteletére ez alkalomból, amilyet magyar
író – az egy Jókain kívül – nem kapott még soha.
Herczeg tehetséges ember; írónak is az, de embernek még sokkal
inkább. Tehetségével nem harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt,
akkor is, amikor az Angyallal kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg.
Formaérzéke biztos. Ez és józan esze, sikereinek titka.
De mennyi megalkuvás kell ahhoz, hogy a nyolcvanéves írót ilyen
egyhangúan ünnepeljen állam, népség és katonaság! Az író nem
kompromisszum, az író mindig ellenállás. Akit végül – még életében –
mindenki ennyire magáénak érez, hőkölve érezheti, milyen olcsón adta el
élete igazi értelmét, az ellenállást!

Szép nap Egerben, a polgármester pincéjében, ahol gyertyafény

mellett keresgéljük a régi bikavérrel töltött hordókat. S a présház körül
gyümölcsfák állanak, egész erdő: almafák, megrakva három-négy mázsa
Jonathánnal. Az öregúr hegedül, mikor bealkonyodik; a tornácon ülünk,
gyertyafény, hideg rántott csirke, fehér kenyér és vörösbor mellett, s
hallgatunk. A hegyoldal illatos a szőlőtől és a gyümölcsöktől.
Az oroszok ma reggel elfoglalták Szmolenszket.152

151
Herczeg Ferenc, 1863-1954.
 64

Az írói munka... Mennyi félreértés e fogalom körül! Látom a kíváncsi

vidéki pillantásokon, hogy nem felelek meg az eszménynek, melyet rossz
költők és a színházi hetilapok riportereinek közlései nyomán az íróról mint
munkásról és mint társaslényről alkottak. Nem élek „regényesen”, nincsenek
lengő fürtjeim s pontosan fizetem a számlákat.
Ha tudnák, milyen másféle a kaland, melynek gyanús visszfényét az
írók homlokán látni vélik! Ez a kaland nem más, mint a kényszermunka egy
neme. Órarend. A legszigorúbb napirend. A társaséletnek, étkezésnek, igen,
a nemi életnek is az írás szolgálatában való szabályozása. Reggeltől estig
előkészület arra a másfél, legföllebb két órára, mikor dolgozni tudok.
Gyümölcsöt azért eszem, hogy dolgozni tudjak – holott nem szeretem –, bort
azért nem iszom, hogy dolgozni tudjak – holott szeretem. Olyan
takarékosság az idővel, mely véges – míg a feladat végtelen –, melyet nem
érthet meg senki, aki nem ismeri ezt a parancsot. Nő vár? Várjon. A világ
vár? Várjon. Az irtózat ez. De erről nem tudnak.

Ez a gyökeréig romlott magyar középosztály még mindig nem akarja,

nem meri látni a valóságot. Valamilyen titkos, új fegyverről ábrándoznak,
mely rendbehoz mindent, s ők kapnak ajándékba egy új, maradék
zsidóbirtokot: ez minden, amit hisznek, értenek és remélnek.

Néhány napon át nem akadt más könyv a kezembe, s elolvastam G.

egyik nagysikerű történelmi regényét. Szép, ifjúsági könyv ez, serdülő
történelmi osztályok számára, vászonkötésben. De tizenhat éven aluli
nemzetek is eredménnyel forgathatják.

37,2 tegnap, ma 37,4... Miért? Valószínűleg nem derül ki soha. Talán

tüdő, talán a mandula okozza, talán az idegek. Talán csakugyan igaz; így
figyel a test, így felel a világra. Erre a világra, amely már kérdés nélkül rohan
egy sors felé; ezt a sorsot emberi akarat többé másítani, befolyásolni nem
tudja.

Október. Három hét után búcsú Egertől. Ez a barokk szívélyes,

emberi, múltszázadeleji. A város egy építészeti formán belül őriz valamit
egy életforma okos kedélyességéből. S utcán, társaságban, mindenütt ezek a
keskeny, sunyi török szemek! Ravasz város ez. Este bort iszik, s a
világháború kellős közepén fülére húzza a paplant, elégedetten.

Az amerikai külügyi hivatal könyve a béke és háború titkairól 153, 1931

és 1941 között lezajlott békefáradozásokról, a háború előzményeiről.
Németnyelvű kiadás, Svájcon át érkezett.

152
Az oroszok ma reggel elfoglalták Szmolenszket: 1943. augusztus 24. (A
szmolenszki kerület teljes felszabadítása: 1943. október eleje.)
153
Az amerikai külügyi hivatal könyve a béke és háború titkairól: Friede und Krieg.
Die Außenpolitik der Vereinigten Staaten, 1931-1941. Zürich. 1942.
 65

Ez a könyv sem tudja elhallgattatni bennem a kollektív felelősség

meggyőződését. Minden a kezükben volt: pénz, munkaerő, nyersanyag –
miért nem fegyverkeztek preventive és idejében? Most fegyverkeznek és
verekednek; de a szerencsétlenség, melyet megakadályozhattak volna, már
bekövetkezett.

Este tízkor leemelem a könyvespolcról ezt a szép, múltszázad-közepi

kiadású Racine-kötetet, s olvasni kezdem a „Phedrá”-t154. A második
felvonás elején tartok, mikor a harmadik szobában csendesen zenélő rádió
elhallgat, majd harsogni kezdi: „Légoltalom, vigyázz!” S számokat mond.
Valahol berepültek az angolok a magyar légitérbe. Felnézek a „Phedrá”-ból,
hallgatózom. Ez most minden nap így megy: itt-a-farkas-játék ez, lassan
megszokjuk. Lehet, hogy nem történik semmi, lehet, hogy pillanatokon belül
elpusztulok, a városrésszel együtt, ahol lakom. Csakugyan, „meg lehet
szokni” ezt?... Mély csodálattal figyelem magam és ezt kell felelnem: igen.
Sem félelem, sem tiltakozás nincsen a szívemben. A sors tart tenyerén,
közömbösen. Én is közömbös vagyok. Továbblapozok, Hyppolite hörgését
figyelem. A franciák Shakespeare fölé helyezik Racine-t, így Jules Renard is.
Ez túlzás, gondolom. Aztán behajtom a könyvet, elalszom.

Útiolvasmány: Sommerset Maugham új elbeszéléskötete: „Ah

155
King” . A könyv oldalain felvonulnak a Maugham-novellák jólismert hősei:
a tökéletesen korrekt angol gyarmati hivatalnok, aki feltétlen udvariassággal
megöli legjobb barátját, a lady, aki részegen megmérgezi szmokingos férjét,
de erről – angol korrektséggel – húsz éven át nem beszélnek senkinek...
Minden Maugham-alak jólszabott ruhája zsebében hordozza a gyilkosságot,
mint a rövid pipát és a csekkönyvet. Ez a démonizmus gépies, unalmas.
Ezek a történetek nem meglepőek; tudjuk, hogy a végén megölnek valakit. A
jó irodalom és az élet meglepőbb: néha megesik az is, hogy nem ölnek meg
senkit. De Maughamnak ehhez a fordulathoz már nincs türelme.

Pesten. Viszontlátás a lakással. Semmi egyebem nincsen, csak e

könyvek a szobámban. Van közöttük ezer, melyeket szeretek, melyekhez
mélyen személyes közöm van. Ha ezek a könyvek elpusztulnak... nyilván
akkor sem történik velem semmi lényeges.
Mégis, ezek a könyvek erőforrást is jelentenek. Nélkülük különösen
süket vagyok. Ez az én hazám, ez a szoba a könyvekkel... idegen
könyvtárakban nem tudom megtalálni a kapcsolatot azzal a lélekkel, mely e
szobában, e könyvekből szól hozzám. Ha egy bomba holnap elpusztítja e
szobát, hazátlan vagyok. Ezt tudni kell. De nem kell sopánkodni. A bomba

154
Jean Racine (1639-1699): Oeuvres complètes. Paris, 1843; Théâtre complet, 1-2. tom.
Paris, 1862; Phaedra. Szomorújáték. Ford. Farkas Aladár. Pest, 1872 /Racine
színművei, 2./.
155
William Somerset Maugham (1874-1965): Ah King. Regény (Ah King. Six stories,
1934). Ford. Vasvári Tibor, Bp. 1943 /Szép írások/.
 66

itt kóvályog fejünk fölött, valahol a levegőben, minden pillanatban leeshet.

Valósággal csodának kell történnie, hogy le ne essen. És mégis, ebben a
csodában hinni kell. Csak nem számítani senkire, nem reménykedni
semmiben. Hallgatni, dolgozni, amíg lehet. És hálás boldogsággal nézni a
könyvekre, utolsó barátaimra, amíg lehet.

J. néni, aki nyolcvanhárom éves, harminckét éven át élt Amerikában,

dolgozott, valami pénzt kapart össze, hazatért Egerbe, házat vett, maradék
pénzén márvány mauzóleumot építtetett, melybe nem engedi be halott
férjét, s obeliszket állíttatott az egri fürdő előtt, minden cél és értelem nélkül,
csak úgy. Most elfogyott a pénze, s nyolcvanhárom évesen, egyedül és
dacosan él az egri házban, kertje terményeit rágja fogatlan szájjal és
haragszik.
Elsősorban természetesen ötven év előtt elhalt férjére haragszik, aki
„kalapos volt, szerette a kacsapörköltet és egy fillér nélkül halt meg”, s itt
hagyta J. nénit, pénz nélkül és gyerekekkel. Aztán az európaiakra haragszik,
általában, mert „nem csinálnak semmit”. Meggyőződéssel hisz az amerikai
rendszerben és szokásokban.
Hitlerről meglepően vélekedik. Valaki Rooseveltet szidta és dicsérte a
német vezért és J. néni dühösen ezt mondotta: „Mit, Hitler, az a taknyos!...
Ez a meghatározás újszerű, elképesztő. Már hallottuk, hogy Hitler az új
Krisztus, azt is, hogy ő az Antikrisztus, a népek megváltója, zsarnok, szent,
szörny – mindenfélét hallottunk róla. De taknyos?... Meg kellene vizsgálni a
jelenséget ebből a szemszögből is.

Lehet, hogy van pokol, lehet, hogy nincsen. De bizonyos, ha az

Egyház edukatív célzattal találta fel a poklot: rossz pedagógus.
Nem élt még ember, akit a legcsekélyebb bűn elkövetésétől
visszatartott volna a pokol fenyegetése.
Mióta a gőzfürdőkbe nem gondolkozni, hanem tisztálkodni járnak az
emberek: szakítottam ezzel a műfajjal is.

Joseph Conrad „Typhoon”-ja156, Gide szűkszavú, mesteri fordításában.

Milyen csodálatos egy író hangütése! Az első sorban már lényegesről
beszél, a légkörről, a jellemekről, a sorsról. A „történet” – egy hajó és a tájfun
története – csaknem mellékesen keríti körül a lényeget, mint egy táj néhány
jellem tragédiáját. A szél, a víz, az Isten, a kulik, a hajósok, mind egyszerre
harcolnak ebben a könyvben, közös sorsuk van.

156
Joseph Conrad: Typhoon. (Magyarul: Tájfun. Ford. Katona Tamás. Bp. 1979.) A
hivatkozott francia kiadás: – – Oeuvres complètes. Trad. de l’anglaise par André
Gide. Paris, 1923.
 67

Richard Hughes, a „High wind in Jamaica” 157 című csodálatos

gyermekregény szerzője – egykönyvű író – megírta „Örvény” 158 című
kötetében egy déli szél és egy hajó tragédiáját. A téma bensőségben és
külsőségben azonos Conrad „Typhoon”-jával. Plágiumról mégsem szabad
beszélni. Angolok és hajósok számára a szélvihar olyan ősélmény, mint
szárazföldi emberek számára a szerelem. Örökké írnak róla, az angolok és a
hajósok, ha éppen írni szottyan kedvük.

Unom Montaigne-t159. Most megint több éjszakán át szedegetem ki a

kásahegyből azt az egy-két mondatot, aki ő és ami könyvének értelme. A
legnagyobb szellemnek sincs joga így köríteni azt a valamit, ami főztjének
íze, sava és borsa. S mert Montaigne csakugyan bölcs, a legjoviálisabb
sztoikus, elragadó latin, ravaszdi francia és kitanult humanista:
megérdemelné, hogy végre kiássuk a kásahegyből az igazi Montaigne-t.
Vékony kötet lenne. De remekmű lenne. Nem elég bölcsnek lenni.
Tökéletesnek is kell lenni.
E nagy franciának nincs arányérzéke. Ez a tömör fogalmazó
szétfecsegi ennen tömörségét. Rendkívül büszke arra, hogy tud latinul és
olvasta ezt és azt. Az olvasó szeretne közbeszólani: „Elhisszük, hogy
olvastad Lucretiust160, Suetoniust161 és Juvenalist162. De szólj már végre te!...”
Hiszen szól, közben és néha: de addig elfárad az olvasó Lucretiustól és
Suetoniustól.

Conrad „Typhoon”-ja és Hughes „Örvény”-e között pontosan annyi a

különbség, mint egy tájfun és egyfajta nyugati szélvihar között, mely
mindenestül mégis csak civilizált szellőcske. Conrad úgy állítja elénk a
tájfunt, ahogy írónak mindenről, a természet tüneményeiről is beszélni kell:
emberi szemszögből. Megmutatja, hogy a nagy szélvihar félreérthetetlenül
valamilyen indulat megnyilatkozása a természetben. Ez a csendes-óceáni
tájfun rögtön az embereket kapja el, derékban, egész sorsukkal. Számára a
szél nemcsak természeti tünemény, hanem erő, melynek emberi értelme is
van. Félreérthetetlenül a dühös indulat egyik válfaja. Conrad igen nagy író.

Október eleje, jeges szél. Rögtön lázas leszek. Ellenálló erőm a

betegség óta nagyon csekély, minden hűvös este ágyba dönt.
Az ágyban, lázasan – miközben az angol rádió a bombákat ígérgeti –
azon gondolkozom, mit tehet az ember sorsa ellen? Semmit. Nem tudok
157
Richard Hughes (1900-1976): High Wind in Jamaica, 1940. (Magyarul: Szélvihar
Jamaicában. Ford. Schöpflin Aladár. Bp. 1942 /Külföldi regényírók/.
158
Uő.: Örvényben (In Hazard, 1938). Ford. Boldizsár Iván. Bev. Gyergyai Albert. Bp.
1941 /Külföldi regényírók/.
159
Michel Eyquem, Seigneur de Montaigne (1533-1592): Essais. 1580. (Magyarul:
Esszék. Vál. és ford. Bajcsa András. Bev. Gyergyai Albert. Bp. 1957.)
160
Carus Titus Lucretius, i. e. 97-55.
161
Gaius Suetonius Tranquillus, 70 k.-140.
162
Decimus Iunius Iuvenalis, 50?-132-140.
 68

„okosabban”, sem „egészségesebben” élni, mint ahogy élek: egyszerűen

élek, mértékletesen, tisztán. Nem dolgozom többet és mást, csak azt, amihez
kedvem van. A világ elpusztíthat, de nem vagyok bűnös a világ dolgában.
Mit tehetek hát?... Van-e mód, beavatkozni, valamilyen műfogással,
sorsomba? Nincs erre semmiféle mód. Magatartás és álláspont csak egy van:
az alázat. Istenem, fogadj el, elevenen és holtan.

Mi az író? Egy ember, akiben a libidó, az élet árama erősebb, mint sok
más emberben. Ezt az áramot le kell vezetni, ezt a töltést időnként ki kell
kapcsolni. A szellemi alkotó munka feszültségével töltött ember
legtökéletesebben a munkában vezeti le ezt az áram-többletet. (Más talán az
ágyban, vagy agressziókban...) Meghal és megreped, ha nem tudja munkává
alakítani át ezt az áramot. A rossz író kalandot és élményt keres a világban:
azt hiszi, akkor majd írni tud. A jó író csak akkor menekül a világhoz, ha
gyöngének érzi magát a legnagyobb kaland, a munka feszültségének
elviseléséhez.

Teljesen elképzelhetetlen, mi lesz a világgal, az európai életformákkal,

velünk?... Már nem is töröm fejem, nem tervezgetek. Megértettem, hogy
ennek a háborúnak értelme ennyi: a felszaporodott tömegek új életformát
akarnak. Korfordulón születtem, el kell viselni, alázatosan. Már az is nagy
dolog, hogy tudok erről.

Nemcsak azok a bolondok, akik Napóleonnak képzelik magukat. Van

egyfajta téboly, mikor az ember makacson azonosítja magát azzal a
téveszmével, melyet ennen személyiségének képzelt el.
De ez a személyiség, ilyen eszményi értelemben, nincsen. Ez a
személyiség minden életkorral és élethelyzettel változik, alakul. Nem
vagyok az a személyiség, aki voltam húsz év előtt, s nem leszek holnapután
úgy személyiség, ahogy ma vagyok. Laza képzet ez, változik az idővel, a
tapasztalással, a test igényeivel, a széllel, a napsütéssel. Őrült, aki azt hiszi, ő
Napóleon; de őrült az is, aki azt hiszi, ő éppen ő, egyszer és mindenkorra,
senki más.

La Bruyère: „Les caractères”163. A könyv, mely kétszázötven év előtt

nemcsak irodalmi, hanem társasági meglepetés is volt, melyhez code-okat,
„kulcs”-okat szerkesztettek, nem öregedett most sem, mikor tökéletesen
közömbös az olvasó számára, kire sunyított és célzott az álnevek mögül a
szerző? A könyv, melyet kora gigantikus pletykának érzett, kibírta az idő
atmoszferikus nyomását: kiderült, nem az a fontos, kire céloz La Bruyère,
hanem az a fontos, mit mond általában és időtlenül ő, az író?
Kulcsregényírók, reszkessetek. Itt a példa: regényhőseitek meghalnak, s a

163
Jean de la Bruyère (1645-1696): Les caractères de Théophraste. Traduit du grec,
avec les caractères ou les moeurs de ce siècle, 1688.
 69

könyv csak akkor él tovább, ha életképes halálukon túl is, mikor a code már
fölösleges.

H. azt mondja – katona –, mentől öregebb lesz, annál inkább hiszi,

hogy a korszerű háborúk eldőlnek a pillanatban, mikor elkezdik azokat.
Egészen mindegy, mit mutat harc közben a hadiesemények grafikonja: az
erőkomponensek, melyek a kezdet pillanatában valóság voltak, eldöntik a
háború kimenetelét, akárki „győz” is itt vagy ott, időközben.
A korunkbeli két világháború igazolja ezt a feltevést.

Amit H. mond, áll a győzelemre. Csak egy nem biztos: nem szalad-e
ki a vezetők kezéből minden, amit a győzelem árán elértek? Egyszer már
megtörtént ez.

André Malraux könyve, a német hadifogságból: „La lutte avec

l’ange”164. Kalandos és nehezen érthető történet egy elzászi apáról, aki kém
és szervező volt Enver pasa165 mellett Abdul Hamid166 Törökországában,
majd elmegy Altenburgba, egyfajta Keyserling167-féle „Bölcsesség iskolájá”-
ba, az ember határairól és létezési formáiról vitatkozni...
Malraux forradalmár, olyan hivatásosan, mint ahogy Olivecrona 168
agysebész. Fiatalkorában templomrablással is foglalkozott, Indokínában,
majd francia kommunista, Gide barátja, a spanyol polgárháborúban
tevékeny vörös. Most hadifogoly Németországban. A század egyik
nyugtalan szellemi fenegyereke; jelentősége inkább nyugtalansága, mint
műve. Ez a könyve unalmas. A „nagy élmény” nem a megfelelő éghajlat írók
számára.

Willkie169, Roosevelt ellenjelöltje, könyvet írt világkörüli repüléséről. A

könyv Svédországban jelent meg németül, most jutott el ide.
Időszerű könyv: szerzője ötvenezer kilométert repült negyvenkilenc
nap alatt. Beszélt Sztálinnal, török diákokkal, palesztinai zsidókkal és
arabokkal, de Gaulle-lal, s akit az ember megszólíthat, szószerint röptében,

164
André Malraux (1901-1976): La lutte avec l’ange. I. Les Noyers de l’Altenburg.
Paris, 1943. (Magyarul: Két nemzedék. Ford. Goda Gábor. Bp. 1946.)
165
Enver pasa, török politikus, tábornok (1881-1922), az ifjútörök mozgalom egyik
vezetője, 1914-1918-ig hadügy-miniszter, részt vett a közép-ázsiai szovjetellenes
felkelésben. A harcokban elesett.
166
H. Abdul Hamid török szultán (1876-1909), akit a török forradalmi erők 1909.
március 24-én lemondattak trónjáról.
167
Hermann von Keyserling német filozófus (1880-1946): Schöpferische Erkenntnis,
1922.
168
Herbert Axel Olivecrona világhírű svéd agysebész (1891-1960), Karinthy Frigyest
is ő operálta.
169
Wendell Lewis Willkie (1892-1944) 1940-ben republikánus elnökjelölt, a
nemzetközi együttműködés állt programja középpontjában. Idézett műve Unteilbare
Welt (One world, 1942) címmel németül 1943-ban jelent meg Stockholmban.
 70

mikor körülrepüli a földet. A magasból kissé csodálkozik a szerző: a világ

összetartozik, mondja, s egyik földrész sincs biztonságban, ha a másik
veszélyben van. Húsz év alatt, az elmúlt világháború óta, ennyit fejlődött a
technika és ennyit tanult egy politikus. És a népek, szegények, ők mikor és
mit tanulnak? Élnek a technikával és ölik egymást.
Willkie hisz az új Kínában. És hisz abban, hogy a Szovjet
együttműködése nélkül nem lehet többé egyensúly a világban. És hisz a
demokráciák ellensúlyozó és kezdeményező erejében. Sokmindenben hisz:
lelkes amerikai, elfogulatlan, szívesen csodálkozik, semmi nem lepi meg és
van érzéke a lényeges iránt.
Ha nem csúszik ki az effajta emberek kezéből a győzelem, talán még
lehet segíteni a világon.

X.-el vacsorázom, aki buzgón szeretné megmagyarázni nekem, hogy

az írók megsértettek.
De azt hiszem, nincsen igaza; legalábbis nem érzem így. Igaz, hogy
évtizede mindenki belémtörli kapcáját: minden párt és világnézet
futóbetyárjai, sőt a nyavalyatörősök és a nyomorékok is. De mindezt elég jól
viseltem: a csecsemők csak bömböljenek, ez a vállalkozás erősíti tüdejüket.
Amit nem jól viseltem, s ami csakugyan megsértett, nem az irodalom
kapcabetyárjainak sivítozása volt, hanem a nemzet reménytelen
magatartása. Pontosabban, az a süketség, mellyel mindenkit, aki ez
évtizedekben komoly szándékkal szólt hozzá, valamilyen sunyi ürüggyel
vagy hamis váddal visszautasított: nagyobbakat és különbeket, mint én. Ez
csakugyan „sértő” – s egyszer számot kell adni miatta. Nem nekem kell
számot adni.

Két napja komoly nikotinmérgezés, száztízes pulzussal, alacsonyra

süllyedt vérnyomással, szédüléssel, a légzőcentrum és az érrendszer
zavaraival.

La Rochefoucauld kevés szóval milyen sokat mond! És La Bruyère

nagyon sok szóval milyen ritkán mond valamit!

Igen, igen: amit az emberek mohón, vagy tájékozatlanul, vagy

kegyetlenül, vagy bután, vagy hiú becsvágyból egy napon elkezdettek, az
megfogant és megérett. Itt van a háború, megfogant, kihordták, s most meg
kell születnie annak, ami a háborúból születhet, a véres és szörnyű
fattyúnak. S talán felnő egy napon ez a szörnyszülött, talán emberszabású
lesz, talán lehet nevelni.

T., német színpadi kiadóm, megjött Hamburgból. Ott élte végig a

tizennégy napot, mikor a két és fél milliós város elpusztult: százötvenezer
halottat ástak ki eddig, hatvan-nyolcvanezer maradt még a romok alatt, évek
kellenek, míg a nyolcvan százalékában elpusztult város törmelékeit
 71

eltakarítják. Felesége és ő túlélték a támadásokat és a városban maradtak;

ma is ott élnek, dolgoznak.
Hogyan éli túl az ember az ilyen tömegszerencsétlenségeket?
Közönyösen. A jótékony emberi természet az első félelem és iszonyat
múltával valamilyen közönyt bocsát az értelemre.

Lenézem az irodalmat. Már csak az őrület érdekel: a költészet,

melyben a szenvedély szellemmé izzik és hevül, s túlhaladja az ember
kompromisszumos határait.

Vasárnap délben beteget látogatok a Magdolna baleseti kórházban,

mikor megszólal a riadó. Kísérteties kép, amint lecipelik a város
nyomorékjait az óvóhelyre, ahol – a forróvizes csövek alatt – rákká főhet ez a
rakás emberi szerencsétlenség, velem együtt. Igen, az ember közönyös lesz,
megadja magát a vak sors esélyének, alázatosan.

A nagy kortárs meg akar győzni és beszél. Folyton beszél. Jól bőgtél,
oroszlán!
De én tudom, hogy Merkur nemcsak a szónokok, hanem a rablók
istene is volt.

Igen, akarat és bátorság, önmagunkkal szemben, a sors minden

lappangó ármánya ellen, egészen a végzet küszöbéig.
S ott, amikor a végzet küszöbéhez érünk, mélyen, alázatosan,
zúgolódás nélkül meghajolni.
S finom hallás és éles látás: megkülönböztetni a balesetet a végzettől.

Hosszú éjszaka, álom nélkül. Látom az embereket, amint a múltból

előlépnek, emberi módon, torzan, vigyorogva, kárörömmel, ostobán,
tehetetlenül, ismételve jellemük törvénye szerint bárgyú vádjaikat; s látom
őket a jövőben, amint az eltűntek helyére lépnek, s ugyanazt hozzák,
ugyanazokat a vaksi és sötét indulatokat és téveszméket... Nők, mint a
falánk állatok, férfiak, a bűntudat és irigység bosszúvágyával szemükben.
Nem tudok segíteni senkin.
De magamon talán tudok segíteni: nem várok semmit, senkitől, nem
félek, semmitől és senkitől.

Bethlen Miklós önéletírása170. Ez a XVII. századbeli, erdélyi magyar

próza megint meggyőz arról, hogy valamit elvesztettünk időközben: a
magyar nyelvnek már csak csodálatos művészei vannak. De a nyelv, nemes
erejével, mély áramával, nem közkincs többé, ahogyan az volt a XVII.
században: egy nép neveseinek és névtelenjeinek közös kincse.

170
Bethlen Miklós (erdélyi kancellár, 1642-1716): – – önéletírása. Bev. és sajtó alá rend.
Tolnai Gábor. Bp. 1943 /Magyar századok, 4./. A műnek 1942-ben is volt egy kiadása,
melyet Kenyeres Imre gondozott a Magyar szabadság sorozatban.
 72

Időközben volt Vörösmartynk, Aranyunk, Babitsunk, Tóth Árpádunk,

Kosztolányink. De nincsen többé Bethlen Miklósunk, nem tudunk már igazi
leveleket írni, köznapi társalgásunk, írásos kifejezésünk suta, nyegle, üres,
szegény. Ez az erdélyi gróf még olyan bőséggel írt – házi használatra – ízes,
pontos, hajlékony, erős magyar prózát, mint Arany. Ma is írnak művészi
magyar prózát; de a tömegek nem élnek már a magyar próza öntudatában.
Egy-egy író nem tehet semmit. Szalonjainkban pontosan olyan moslék-argot-
t beszélnek, mint a villamoson. S az írók többsége úgy bánik e nyelvvel, hit
és gond nélkül, mint az orgazda valamilyen lopott és beolvasztott kinccsel.

Teixeira de Pascoaes portugál író könyve Pál apostolról 171. Hosszú idő
óta az első kortársi könyv, melyre figyelni kell: író írta.
A könyv kopár és szenvedélyes, mint egy sziklákkal teleszórt, ibériai
naptól égetett táj, ahol szentek és őrültek tolonganak valamilyen végzet
igézetében. De ez az őrület költői. Mondatok megütnek, mintha valaki –
hosszú idő után először! – a lényegesről beszélne, teljes pátosszal. Pascoaes
igazi író. Több, mint a könyve. Egy ember, aki végzetes szenvedéllyel a
végtelen sötétjét gyújtogatja.

Teljesen közömbös, mit ír Pacal Ferkó, s mi a véleménye Sima

Palinak?... Másról volt szó, az idők elején: az Igéről, a költészetről, a
szenvedélyről, a végzetről.

Valami szépséget adhatna még az élet – valami fölösleget. Valamit,

ajándékba, búcsúra.

Bethlen Miklós, a szemtanú, leírja Zrínyi Miklós halálát 172. Hát az úgy
volt – fohászkodik –, hogy elmenénk vadászni... S néhány „keresetlen
sorban”, mint ma az újságírók mondanák, leírja a legtragikusabb magyar
vadászatok egyikét: mint fordult vissza a vadászat végin ez a nagy ember
egy Paka nevű hajtója biztatására, mint indult el, megkeresni egy megsebzett
vadkan nyomát, s rövid idő múltán ezt a hőst, nagy katonát, kitűnő vadászt
mint öklelte fel halálosan a megsebzett vadkan... Ez a történelem? Nem, ez
az örök műhiba a történelemben. Nemcsak történelem van. Vadkan is van
egy Zrínyi mellett, baleset is van.

Már nem vagyok többé alkalmas arra, amit társas együttlétnek

neveznek; ezért nem is fogadok el meghívásokat, csak, ha jóvátehetetlenül
megbántanám lemondásommal azokat, kik meghívtak. De ilyenkor is,
micsoda erőfeszítés, együtt lenni emberekkel, „társalogni”! Már csak a
171
Valószínűsíthetően Joaquim Teixeira de Pascoaes (Pereira T. de Vasconcelos,
portugál író, 1877-1952): Hieronymus. Der Dichter der Freundschaft (São Jerónimo e
a trovoada). Übertr. Albert Vigoleis Thelen. Amsterdam-Leipzig, 1941) c. munkájáról
van szó.
172
Zrínyi halálának leírását l. Bethlen Miklós önéletírása I. könyv, XVIII. rész. Bp.
1943, 206-207.
 73

csodát bírom, az egyszerű csodát, mely közvetlen érintkezés során fellobban

egy emberben! De társaságban nincsenek csodák.

A szerelem idegállapot, amely lezajlik. De ez az idegállapot néha

olyan feszültséget teremthet az emberi lélekben, mely a szentek nagy
pillanataival azonos.

Este a templomban. Mély csend. Az oltár homályos. Érzem, hogy Isten

itt is jelen van, még itt is, mint aki miniszteri fogadó-órát tart – s
elcsodálkozom, hogyan ér reá a templomban is jelen lenni, mikor a világ
minden atomjával várja és keresi?

Thomas Mann „József”-jének173 negyedik és befejező kötete

megérkezett Stockholmból – a szép történet vége, melyben elmondja Mann,
hogyan bukott le a gödörbe és emelkedett a magasságba József, pogány
nevén Osarsiph, az istenek kedvence, a szép Ráchel és a bölcs Jákob fia.
Hét esztendő telt el a harmadik és negyedik kötet között – s micsoda
hét esztendő! Thomas Mann megadta a történetnek az időt, melyre az írónak
és a történetnek szüksége volt; s valóban, ez az emberi történetek egyike,
ahol az idő mindenképpen különös szerepet játszik, a mese egy az idővel,
nemcsak hétesztendős, hanem hétezeresztendős távlatokban is. A régi mese
mégegyszer formát kapott – tekintélyes és kényelmes formát, amint meg is
érdemli. A Thomas Mann-i mondatok még csavargósabbak, mint voltak – de
a történet is csavarog és tekereg, a Biblián és az évezredeken keresztül. S
mikor az ember pontot tesz az íróval a történet végén, egyfajta különös
megnyugvást érez: az emberiség egyik nagy meséjét megint egyszer
elmondták, annak rendje és módja, tehát a mesék és az irodalom rendje s
módja szerint. Mert kezdetben volt az Ige, tehát a Szó. És Thomas Mann e
történetben ezt a Szót mondja tovább.

Ha csak dolgozni kellene az emberekért! Már az sem könnyű! De élni

is kell közöttük. S ez csaknem lehetetlen.

Ez az asszony húsz éve hordozza bánatát, mert nem érdemlik és nem

értik meg: ő a megnemértett asszony.
Utóbbi időben valamilyen meglepő és félelmes fordulat következett be
sorsában: megértették. És minden kiderült.

Mikor vége lesz a háborúnak, az emberek eltemetik a halottakat és

gyorsan, átmenet nélkül, feltalálják a szerelmet, a drágaságot, a
munkanélküliséget, a dömpinget és a sztrájkot, a tőzsdekrachot. Egy ember
agyonlövi majd magát, mert az üzleten, melyet Dániával kötött, csak öt
százalékot keresett, holott ő nyolcat remélt.
173
Thomas Mann (1875-1955): Joseph und seine Brüder. Der 4. Roman. Joseph der
Ernährer. Stockholm, 1943. (Magyarul: József, a kenyéradó. Vö. József és testvérei. 1-
4. Ford. Sárközi György, Káldor György. Bp. 1946.)
 74

Az emberek megszűnnek félni a bombáktól, s rögtön félni kezdenek

az üzleti vetélytársaktól, az öregedéstől és attól, hogy Mariska nem jön el
délután hatkor.

Az emberek az igazságot csak egészen híg oldatokban bírják elviselni:

az életben éppen úgy, mint az irodalomban, nyers és néha halálos méreg az
erősen adagolt igazság. A legegyszerűbb igazságot akkor bírják csak el –
különösen az irodalomban! –, ha a hígítás mértéke egy az ezerhez. Mint a
hasonszenvi gyógymód orvosszerei, az igazság is ezerszeres oldatban
adagolható csak.
Ez a tapasztalás. Más kérdés, hat-e aztán ez a hígított igazság,
gyógyít-e? Talán mégis hatékonyabb eredeti keserűségében a gyógyító
méreg, melyet életre-halálra vegyít valaki?... Ez a nagy kérdés. Az egyes
ember talán belehal a hígítatlan igazságba, de az emberiség egésze nem
gyógyulhat mástól.

A nagy szenvedély – szerelemben, mint a művészetben is – jókedvű.

Az ál-szenvedély komor, patetikus, lihegő.

A háború Németországban likvidálja a középosztályt. A bombázott

városokban új proletariátus alakul, emberek milliói, kiknek nincsen
semmijök – minden gondjuk, hol szerezzenek egy kanalat, mert akkor meleg
ételhez jutnak a népkonyhán. A városokban, melyeket ritkábban, vagy még
nem bombáznak, a középosztály kisiparát, kiskereskedelmét már
megszüntették, a vagyont elvették, ellenőrzik, megterhelik, visszaszívják, a
középosztály asszonyai, csekély kivétellel, a hadiüzemekben dolgoznak, a
férfiakat besorozza valamilyen kézimunkára a háború, cseléd nincs, az
otthont mind sűrűbben meg kell osztani a bombázott városok
menekültjeivel. A német középosztály életformája ebben a háborúban
felbomlik. Marad ez az új, értelmiségi proletariátus – emberek tízmilliói –,
akik elvesztettek mindent, ami életüknek értelmet adott. Az új, értelmiségi
proletariátusnak nincs mit veszteni. Ez az új veszély Európában – s nem
tudom, hogyan akarják ezt megakadályozni az angolok, s tudják és akarják-e
egyáltalán?

„Princesse de Clèves...”174 – körülbelül úgy hat ma az olvasók

legtöbbjére, ha véletlenül kezükbe kerül a könyv, mint egy papirusz, mely az
elsüllyedt egyiptomi világ valamelyik ötezer év előtti fáraó-dinasztiájának
egyik egzotikus hadjáratáról ad hírt. Igen, ha lehet, még idegenebbül. Él-e
még ember, aki érezni és érteni tudja az izgalmat, mely valamikor e
könyvből áradt és megejtette egy évszázad olvasóinak lelkét? A probléma,
hogy Nemours hercege szeret, s őt is szeretik, de talán nem szeretik eléggé, s
a másik probléma, hogy Chartres grófja boldog, mert szeretik és

174
Mme de La Fayette: La Princesse de Clèves, 1678. (Magyarul: Clèves hercegnő.
Ford. Szávai Nándor. Bp. 1959.)
 75

viszontszeretik, de a viszontszerelemből hiányzik egy árnyalat, melynek

bensősége Chartres grófját maradéktalanul boldoggá tehetné... mindez
csakugyan valószínűtlen. S volt egy idő, mikor az udvar, a fő- és
köznemesség s az istenadta nép csakugyan és komolyan tudott foglalkozni
ezzel a problémával!
A francia forradalom olyan mély szakadás, mint az idő. Csak
ezredévek okoztak olyan változást az emberi együttélésben, mostak el úgy
problémaköröket, mint ez a forradalom.

Szófiát bombázták.175 A halálmadár, fém-csőrével, felettünk kering. S a

háború egyre beláthatatlanabb, vadabb, elkeseredettebb. A németek nem
bírnak a világgal, de van annyi erejük, hogy a háború még kétségbeesetten
elvaduljon... s ezzel az erejükkel éppen ők, e különös nihilisták, miért ne
éljenek?

Délelőtt röntgen. Amíg a gép előtt állok, arra gondolok, hogy most az
élet felém fordít egy irodalmi ötletet – a „Kaland”-ban, melyet évek óta
játszanak a hadakozó Európa színházaiban, így áll hősnőm az áruló sugár
előtt, mint most én, a szerző, az Üllői-úti házban, a masina faggatásának
kereszttüzében. Kényelmetlen érzés. Remélem, a röntgenes diagnózisa
éppen olyan pontos, mint volt az irodalom diagnózisa.

A nők nem tisztelik egymást. Egy nő soha nem lehet igazán és

egészen „nagy”, vagy föltétlenül „szép”, vagy teljesen „jóságos”, sem
önzetlen, családias stb., egy másik nő szemében. Egy nő belép a szobába,
ahol már ül egy nő, s a szoba megtelik gyanakvással. Egy nő akkor hiszi csak
el a másiknak a nagyságot, vagy okosságot, vagy emberséget, ha
bebizonyította. S akkor is nehezen és vonakodva. Tudnak valamit
egymásról. Ezt gyakran láttam.

Mind mélyebbre nézni, befelé. S mindent megnézni a világban is; de

tudni, hogy ember és ember között nincs remény az igazi békére. A béke
csak bennünk van, mélyen, ott, ahol a világ lármája már nem hallatszik, ahol
az ember egyedül marad Istennel.

A bombafenyegetések között az élet kezd álomszerű, ködszerű lenni.

A házak mintha nem állanának szilárdan és határozottan helyükön: minden
lebeg kissé, e pillanatban van még, a következő pillanatban már nincsen. S
mintha gépkocsit vezetne az ember, borsópürészerű, sűrű ködben: így
élünk. Senki nem lát az orránál tovább. Mindenki a pillanatban él csak. Senki
nem éli igazi sorsát, hanem azt a másikat, mely adat csak egy statisztikában.

Steril napok. Az olvasmány sorai között felületesen kalandoz a szem; a

munka nem vonz, csak feladat.

175
Szófia bombázása: 1943. november 14.
 76

A londoni rádió ma megismételte nyáreleji fenyegetéseit; felszólította

a magyar munkásokat, hagyják el a pesti munkahelyeket, helyezzék el
biztonságban családjaikat. A délkelet-európai „idegháború”-nak
természetesen elébb-utóbb nyomatékot is adnak; lehet, hogy már ma, de
bizonyosan néhány napon belül.
Elmehetnék falura, vagy kisvárosba; s lehet, ha nagyon cifra lesz a
dolog, egy napon el is megyek. De elmenni, előre?... Itthagyni ezt a szegény
lakást, egyetlen otthonom a világon, a lángoknak, bombáknak,
martalócoknak? Nem a bútorokat féltem; értékeim nincsenek. De az
„otthon” nem üres szó; csak akkor hagyom el, ha nincs többé. Addig itt
maradok, dolgozom, ahogy tudok, megosztom egymillió ember sorsát.

Mintha az egész, milliós város, ahol élek, behívót kapott volna a

frontra. Az ember úgy él, mint a katona: várja a rohamot: közben levelet ír,
tisztogatja fegyvereit. A többség túléli.
De a szívemben semmi félelem. Tudom, hogy eljön, s nem tudhatom,
milyen lesz? Majd megtudom... S minden nap olyan egyszerű, világos.

Csodálatos – ilyenkor látni –, milyen könnyen lemond az ember

sokmindenről, amihez már nem volt kedve.
S csak ilyenkor tudja meg, milyen sok dolog volt már életében, amihez
nem volt kedve.

Az állam, ez a fennkölt rabló, naponta bekopogtat, s egyszerű

tőmondatokban elvesz valamit. Tegnap értesít, hogy kétezer svájci frank
ellenértéke gyanánt folyósít részemre 1920 pengőt. Tehát pontosan tízszer
kevesebbet, mint amennyit a svájci frank a pengővel szemben ér. Az én
életemben kétezer svájci frank ritka tünemény – egy berni kiadó utalta át „A
féltékenyek” című regényem honoráriumát. Ma értesít a „Honvéd Híradó
zászlóalj”, hogy autóm hat gumiabroncsát „igénybe veszik”, természetesen
valamilyen nevetséges összegért – a mai világban ez annyit jelent, hogy az
autót, életem egyetlen örömét és világi gyönyörűségét, el lehet dobni, mint
ócskavasat, mert belátható időn belül nem lesz gumiabroncs, akkor sem, ha
a béke beköszöntene. Mindezt két évvel azután, hogy megvonták autóm
használati jogát, ötletszerűen, ugyanakkor, amikor minden új méltóságos
asszony és húszéves textilesek gépkocsin járnak piacra és weekendezni,
vagy korzózni a Váci-utcába. Két évig nem szóltam; mikor megbetegedtem,
egyetemi tanári igazolvánnyal bizonyítottam, hogy nem tudok járni, s
kértem vissza a kocsi használati engedélyét; a kérést indokolás nélkül
megtagadták, nyilván, mert csak magyar író vagyok, nem pedig az én
adómból furikázó köztisztviselő, vagy kormányfőtanácsos textiles. Ma az új
hadiadót és hadmentességi és hadkötelezettségi adót szavazták meg,
mellékesen, félóra alatt, „nagy lelkesedéssel” – újabb néhány ezer pengő,
melyet össze kell majd valamilyen megalázó és kimerítő munkával kaparni.
Volt egy szobám, egyszobás öröklakás, huszonöt évi írói munka egyetlen
 77

anyagi eredménye, melyet menedéknek tartottam, hogy dolgozni,

egyedüllenni tudjak – ki kellett adnom egy „igényjogosult” házaspárnak,
mert a lakáshiány nem engedi, hogy egy írónak „két lakása” legyen –
ugyanakkor minden egységespárti honatya két lakást tart magának és
szeretőjének. Mindent elvesznek, szépen, sorjában, a fölöslegeset és a
hasznosat – s a tetejébe mit ad ez az állam? Biztonságot? Olyan politikát
csinál, mely az állam egészének létét veszélyezteti; a bombák itt
kóvályognak fejünk felett, s ezt az államvezetők rövidlátása, kapzsisága és
ostoba becsvágya okozta így. Mindent elvesznek, a munka eredményeit, az
otthont, a biztonságot, az életet. Hazám, én szolgállak és szolgálni akartalak!
De ez az állam nem engedi.

A rádió kér, „Legkedvesebb íróm”-sorozatában adjak elő valakiről.

Spontán felelem, hogy Goethéről akarok beszélni. Csakugyan, ő a „kedvenc
íróm?” Nem, ő az egyetlen ember-fantom a világmindenségben, kinek kezét
most, mikor készül összedőlni fejem fölött a ház és a világ, meg tudom
ragadni.
Goethe az egyetlen a világirodalomban, aki biztosan tudta, hogy ami
egyszer formát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik
tovább.

Kis, számozott füzet Amszterdamból, a „Pantheon”-kiadócég

ajándéka: Seume, „Apokryphen”176. Seume 1806-ban írta e vékony füzet
maximáit. Szász volt, földműves fia. A despotizmus ellen háborog, de
pontosan tudja, hogy van valami, ami rosszabb, mint a despotizmus: a
tömeg önkénye. „Lieber Unrecht, als Unordnung”177 – írta Goethe.
Seume a görögök, rómaiak és La Rochefoucauld maximáin
nevelkedett. A lényegeset mondja. Tudja, hogy szenvedélyeinkkel szemben
egyetlen fegyverünk van: ha alaposan szemügyrevesszük szenvedélyeink
tárgyát... Ezek a megtévesztő bölcsességek, melyek igazak, s mégis
hézagosak. Mert az alkoholista például hasztalan „veszi szemügyre”
szenvedélye tárgyát, az alkoholt, mégis részeges marad. S egy nőből ki lehet
gyógyulni, de a hiúságnak és érzékiségnek abból a kényszerképzetéből, ami
a szerelmi tragédiákat okozza, nem gyógyít ki, ha megismerjük egy nő hibáit
és tökéletlenségét. Ilyen olcsón nem enged el az élet. Szenvedélyeink fölött
csak akkor maradhatunk urak, ha belenyugszunk azokba,
engedelmeskedünk nekik, s közben védekezünk, amennyire ezt az emberi
természet engedi, bizonyos műfogásokkal.

176
Johann Gottfried Seume kalandos életű német író, költő (1763-1810). Munkássága a
kései felvilágosodás jegyeit mutatja. Bejárta Amerikát, Oroszországot,
Lengyelországot, Finnországot. Útirajzai művelődéstörténeti értékűek. Apokryphen
c. művét (1806) 1. – – –’s Werke in zwei Bänden (Berlin-Weimar, 1977), 2. Bd.
177
Lieber Unrecht, als Unordnung = ném.: Inkább jogtalanság, mint rendetlenség.
 78

Nem igaz, hogy egy bombára ítélt városban afféle Pompeji-végnapjai

hangulat tör ki, az emberek ész nélkül rohannak kéj és szórakozás után,
nem. Pestnek minden nap ígéri az angol rádió a bombákat, s Pesten éppen
úgy unatkoznak, vagy bosszankodnak, vagy adófelszólítások miatt
káromkodnak az emberek, mint a békés és biztos Vera Cruzban.

Amikor Goethe ős-szavakat, orphikus igéket mormog, igazában

derűsen játszik. E versek pátosza nagyapás. Az emberiség egyik nagyapója
mormog a szakállába valamit a Szibillákról és Kronoszról, mintegy
Hófehérkéről és Hüvelyk Matyiról. Nincs sok „értelme” annak, amit mond:
egy elemi iskolai olvasókönyvnek például sokkal kézzelfoghatóbb az
„értelme”. Mindössze annyi az értelme, hogy valaki egy másik világba lát, s
arról, amit lát – s ezt nem lehet megfogni –, dörmög valamit.

Harsányi Zsolt meghalt.178 Szépen és jól halt meg, ötvenhat éves

korában, íróasztalára hajolva, agyvérzésben. Mindent elért, amit az élettől
akart – de irtózatos árat fizetett érette.
Tehetséges volt, s tehetségét adta oda pénzért, világi sikerekért,
nőkért, érdemrendekért, példányszámért. S ez nem kis ár. Okos volt és
tudta, hogy túlfizeti mindezt. Végül mégis csak nehezen halt meg. Senki
nem hal meg olyan nehezen, mint aki nem tud az utolsó pillanatban
elszámolni a talentumról, melyet Isten reája bízott.

Pourtalès könyve Wagnerről179. Világos és érzékletes előadás egy zenei

lángész tragédiájáról, aki beleszédül valamilyen zenén túli, ködös és gőzös
szerepszerűségbe, német misztikumba. Ez a francia jó wagneriánus:
pontosan azt félti a wagneri zenétől, amit a világ félt a németségtől.
Este hangverseny. Zongora. Chopin. Fiatal ember, aki teljesen ura
ennek a fekete vadállatnak, a zongorának – nekimegy, sörényét cibálja,
pofozza a vadállatot, igazán az hiányzik csak, hogy a nézők szeme előtt
szodomisztikus viszonyt kezdjen vele.
A hangversenyt nem annyira hallgatom, mint inkább nézem. Első
vázlat ez az este „A nővér”-hez.

Első vázlat „A nővér”-hez és utolsó sorok a „Varázs” kéziratán –

sorok, melyeket szószerint és valóságosan úgy írok le, hogy közben a rádió
figyelmeztet a riadóra, s amíg írom a párbeszédet, arra is kell gondolnom,
hogy sietnem kell, mert talán nem lesz időm befejezni a mondatot! Lehet így
dolgozni? Lehet. Nem egyfajta elmebaj ez, mikor Berlin tűnik el e napokban,
regényen és színdarabon munkálni? Vagy csak ez az élet értelme, csak ez
számít, csak így lehet és szabad élni, s minden más, a Berlinek, Hamburgok,
Kijevek, Varsók s a martalóc nagy népek vérszomjas vetélkedése nem számít

178
Harsányi Zsolt meghalt: 1943. november 29.
179
Guy de Pournalès (svájci író, 1881-1941): Wagner (Wagner, la vie d’un artiste,
1932). Ford. Lányi Viktor. Bp. 1943.
 79

többet, mint a rák, vagy az agyvérzés, vagy az anyagi, egzisztenciális

baleset? Azt hiszem, ez az igazság. Egy gondolat, egy mű, csak ez a valóság;
minden más köd, rémes álom, az emberiség örök, szörnyű álma, melyből
néha, egy gondolat, egy mű villanásának idejére, felébred.

Hetek óta rossz, kapkodó ritmus olvasmányaimban: érezhetően nem

tudok odafigyelni. A világra figyelek; s ez nem jó így; mulasztok, igazolatlan
óráim vannak. Mert nem az a dolgom, hogy a világra figyeljek; csak a
lelkemre.

Illyés Gyula rikkantó kürtszava a Magyar Csillagban 180: a magyart

ezer éve gyűlölik a világban. Miért?
A feltevés túlzott. A magyart nem gyűlölik a világban, inkább csak
megmosolyogják. Van benne valami reménytelenül divatjamúlt; mintha ma
is zsinóros dolmányt viselne és delizsáncon utazna, pirosbugyogós hajdúval
a bakon. A magyart, ha a világba megy, hamar megbecsülik és megszeretik:
nemcsak a vasmunkásokat és bányászokat, mint Illyés írja, hanem az
orvosokat, mérnököket, tudósokat is, mert felfogásuk gyors, kapcsolásuk
hamaron, mert tehetségesek és modoruk kellemes. Amit lenéznek bennünk,
amit megmosolyognak rajtunk, az társadalmi életünk jellegzetes
magatartása: a dzsentriből és sváb-zsidó-szláv-magyar középosztályból
habart neobarokk úrhatnámság, levantei túlöltözködés, túluraskodás,
túlviselkedés, túleurópaiaskodás. S ez valóban nevetséges. De ez a réteg
tartja kezében a hatalmat, ez diktálja az ízlést, divatban, irodalomban,
politikában. Övék a felelősség; s a nemzeté, amely ezt tűri.

Goethéről kell írnom, mint „kedvenc írómról” – s elcsodálkozom,

milyen könnyen, milyen készen és készségesen írom ezt a kis tanulmányt!
Semmi ellenállás az anyagban, semmi probléma – Goethéből csakugyan
tudok vizsgázni, kapásból és első felszólításra is, s nemcsak a tárgyi
anyagból, ami végre is természetes, hanem a parancsról is, amit ez a szellem
jelent és kihirdet a világban. Ez a készség, számomra, aki oly nehezen, annyi
kétellyel és ellenkezéssel beszélek szellemi tüneményekről, boldog
meglepetés. Igen, azt hiszem, „értem” Goethét, – tudom már, mit akart ez a
lélek! Az ember határait egyeztette az istenivel – ezt akarta. S ezért a különös
csend műve és emléke körül; mint a csillagok körül.

Bizonyosan nem a legnagyobb sérelem, mely a mai világban embert

érhet, de mégis különös, hogy mindennap kell látnom államhivatalnokokat,
amint gőgösen kocsikáznak fel hivatalukba, autóikban – hivatalnokokat,
akik abból az adóból élnek, melyet én fizettem be az állampénztárba, s
tevékenységük legfőbb értelme, hogy hatalmi szóval elvesznek tőlem,
rendszeresen és következetesen, mindent, ami az enyém.

180
Illyés Gyula: Magyarságunk és idegenségünk. Magyar Csillag, 1943, I. 494-496.
 80

Egy napon azt mondják majd erre: elég volt. Mindenki mondja majd,
egyszerre. S természetesen ők lesznek az elsők, a bürokrata abszolutizmus e
fényűző csinovnyikjai, akik megkísérlik belevegyülni az új kórusba. De attól
tartok, ebben a pillanatban nem sokat válogatnak már bűnösök és ártatlanok
között.

Füzetben kiadták Krúdy apró rajzait181, melyeket az elmúlt

világháborúban, a „kicsi”-ben írogatott a pesti lapokban . Csakugyan, mit is
csinálna ma Krúdy? Hogyan viselkedne? Valószínűleg mélyen sértené a
záróra, s úri, emberi és írói rangját sértené az általános szellemi
szintsüllyedés. De máskülönben ugyanazt csinálná: dünnyögne, bort inna, s
cikket írna a lapokba a Luca-napjáról és régi belvárosi ledér személyekről.
Igaz, Trianonról is írt, a múlt háború vége felé, megható
kétségbeeséssel és reménykedéssel: ő is hitte, amit ma sokan szeretnénk
hinni, hogy ezt a nemzetet megmentheti a vad és gyűlölködő világban a
műveltség, az írók és az irodalom... De mit tanult ez a nemzet Trianonból?
Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen
középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség. Tudta
ezt Krúdy? Szívével bizonyosan tudta.

Az elmúlt években meghalt Babits182, Kosztolányi183, Karinthy184, Tóth

Árpád185, Krúdy186, Móricz Zsigmond187... írók, kikkel nagy nemzetek is
büszkén állottak volna a világ elé. Nálunk egyetlen koszorút nem küldött a
hivatalos világ sírjukra.
Nálunk az író a közösség ellenére kénytelen kifejezni magát. Ebbe,
hamar és idő előtt, bele kell halni.

A „Varázs” egyenes, tiszta vonala a harmadik felvonásban eltört, a

szálak összekuszálódtak, az alakok kétségbeesetten kapkodnak valamilyen
mentőöv után. Katasztrófa ez, az utolsó pillanatban, mikor a hajó befut a
kikötőbe: nem tudom, partra bírom-e húzni még hőseim? Kár.

A legnagyobb eszmének és a legbölcsebb gondolatnak sincs joga

hozzá, hogy unalmas legyen.

Este G.-val. Kitűnő orvos, a tudós fajtából. Nagy, alapos orvosi tudása
van. S ezzel párhuzamosan természetesen irodalmi, történelmi tudása is van.
Sokkal többet tud, mint hűtlen, régi orvosom, aki úgyszólván kézfeltevéssel
dolgozott, s ha egyedül maradt este, gondosan kulcsra csukta az ajtót és
181
Krúdy Gyula (1878-1933): Rezeda Kázmér szép élete. Bp. 1944.
182
Babits Mihály, 1941.
183
Kosztolányi Dezső, 1936.
184
Karinthy Frigyes, 1938.
185
Tóth Árpád, 1928.
186
Krúdy Gyula, 1933.
187
Móricz Zsigmond, 1942.
 81

legszívesebben a „Pesti Futár” régi évfolyamait olvasgatta. De X. sámán

volt... G. tudós. X. talán nem tudta, mi a bajom, de ha akarta, meg tudott
gyógyítani. G. pontosabban tudja diagnosztizálni betegségem; de nem
biztos, meg tud-e gyógyítani.

Ez a sámánság nem játék a szóval. Ez van; mindig is volt; az orvoslás

rítus volt, összeköttetés az égi és alvilági erővel; s ez megesik ma is. Vannak
ilyen erdőn-mezőn nőtt orvosok; tudnak gyógyítani; de azért tanácsos
megkérdezni egy jó patikust, mi az, amit a vényre felírnak?

Az emberek fogvacogva várják a bombázást. Én is. De ugyanakkor

kissé sértődöttek is, mert már hónapok óta várják és hiába. Van valamilyen:
„No, mi lesz?...”-féle dörmögés is ebben a különös sértődöttségben; mint aki
befizetett egy szörnyű és nagyszerű látványosságra, s mérgelődik, mert
későn kezdődik az előadás.

Székfoglaló az Akadémián.188 Mikor a pódiumon állok és olvasom

mondókámat, titokban kissé unatkozom is. De titokban kissé megrendült is
vagyok. Végre is, nem kis dolog egy magyar író életében: széket foglalni –
komikus fogalom! – a Magyar Tudományos Akadémián. De, legőszintébben,
szívem mélyén, csodálkozom. Tudniillik, nem értem, hogyan kerültem ide?
Ezt mások sem értik. Amolyan essünk-túl-rajta hangulat ez.
Székfoglalóm végeztével a szakosztályelnök – öregúr, akit most látok
először, nyelvész, etimológus – felköszönt. Ez a legfonákabb helyzet az
életben. Félóra hosszat, a nyilvánosság színe előtt, szemtől-szembe
dicsérnek. Igaz, enyhíti a kínos helyzetet, hogy a nyelvész-elnök szigorú is.
Lényegében ezt mondja: „Márai, Márai, maga sok rossz fát tett a tűzre. De az
Akadémia türelmes, az Akadémia nagylelkű. Még jó útra térhet.”
Végül egy ágyúcsőszerű diploma-tokot nyomnak kezembe. Most vége
az ünnepélynek, akadémikus vagyok. Hazamegyek az ágyúcsővel,
holtfáradtan leülök íróasztalomhoz, tanácstalanul pillantok megkezdett és
félbehagyott kézirataimra. Most kezdhetem a pályát – mint azelőtt,
mindennap – elölről.

Könyvkereskedőm elküldi egy Carl J. Burckhardt nevű író kis füzetét:

„Ein Vormittag beim Buchhändler” 189. Néhányoldalas, pompás írás: hírt ad
egy párizsi délelőttről, mikor az író és Rilke betévednek a Quai Voltaire-en
egy antikváriushoz, s megtudják, hogy Ronsard öregapja magyar volt. Az
írás valóban a legnagyobb kaland.

188
Székfoglaló az Akadémián: 1943. december 6. (Márai Sándort 1942. május 15-én
választotta az MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya levelező tagjává ‘Ihlet és
nemzedék’ c. munkájáért, rendes tag 1947. június 6-án lett, akadémiai tagsága
külföldre távozásának indokával 1949-ben, az Akadémia átszervezésével szűnt meg.)
189
Carl Jakob Burckhardt (svájci diplomata, történész, író, 1891-1974; a népszövetség
főbiztosa Danzigban 1937-1939 között): Ein Vormittag beim Buchhändler. Basel, 1943.
 82

Vansittartnak190 lesz igaza, mikor azt mondja, ez a háború Európában

nem területekért tört ki; a szövetséges hatalmak egyike sem akar Európában
új területeket elfoglalni; e hatalmak igazában Németország lelkéért
verekednek. A germánság későn került bele egy kultúrába – így lehetne
folytatni Vansittart elméletét –, a görög-római kultúrának nem alkotója volt,
csak örököse; súlyos kisebbségi érzéseit mindig csak szereppel tudta
túlkiabálni, a harcos, vagy a schulmeisterszerűen művelt, de igazi alkotó
tehetségekkel gyéren rendelkező nép szerepével. Ennek a népnek megint
öntudatot, lelki egyensúlyt adni, hogy ne kényszerüljön új és új, mindennél
véresebb háborúkban bebizonyítani a maga vélt fensőbbrendűségét: ez
lehetne a háborút követő példa igazi célja.
De nagy népeknek nem lehet gyógypedagógiai leckéket adni. Semmit
nem lehet kezdeni a német „alacsonyrendűségi érzettel”. Lehet védekezni
ellene: ennyi az egész.

Zsúfolt, nagy teremben, az új Városháza közgyűlési termében kell

felolvasnom191 – a Pantheon évi közgyűlésén – Marcus Aureliusról. Utolsó
hazai nyilvános szereplésem ez – nincs olyan kérés, sem presszió, mely
mégegyszer reákényszeríthetne ilyen vállalkozásra. Magyarországon nem
lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni,
munkám felé. Kivándorolni a munkámba. Itt halni meg, az egzotikus
birodalomban, a munkámban.
Amíg a többiek árulják, fosztogatják és pusztítják Magyarországot és
Európát – legalább szolgálni, utolsó pillanatig, Magyarországnak és
Európának.

Pourtalès „Wagner”-je is erre tanít. Mindaz, ami e zseni lelkében

alkotó erő volt, átalakul gigantikus német mítosszá. Van egyfajta tehetség,
mely végül az alkotásban is mindig a mítoszba menekül; a valóságot nem
bírja el; a német tehetség elsőrendűen ilyen.

A „Varázs” utolsó oldalait írom. Ez a cím általános, de a színdarab

belsőbb, titkosabb hangulatából tömören fejez ki valamit.

Nem értek részvényekhez, sem tört aranyhoz – elhatároztam, hogy

ebben az időben, mikor mindenki „menti” a pénzét, valami mást vásárlok
megmaradt papírpénzemért: időt. Időt a munkámhoz. Félévet adok egy
színdarabnak. Esztendőt egy regénynek. Aztán elteszem mindkettőt, a béke
idejére, mikor már nem állanak sorba a színházak pénztárai és a
könyvesboltok előtt. Elteszem munkámat, melynek időt adok, s melyet
iparkodom „bombabiztosan” elhelyezni a jövőben. Ez minden, amit tehetek.

190
Sir Robert Gilbert Vansittart angol diplomata és író, 1881-1957, az ún.
megbékéltetési politika ellenzője, 1930-1938 között a külügyminiszter állandó
helyettese, 1938-1941 között a külügyminiszter állandó tanácsadója.
191
...az új Városháza közgyűlési termében kell felolvasnom: 1943. december 19.
 83

Raoul Allier könyve, „Kultúra és varázslat” 192. Felszámolás a „jóságos

vadember” legendájával. A jóságos vadember, akiről Montaigne és Voltaire
terjesztették el a legendát, a valóságban sötét disznó. Kegyetlen, minden cél
nélkül, babonaságból. Mert ember. Semmiféle kultúrfokon nincs különbség
az emberi szándékot illetően az emberek között.
Érdekes, amit a melanéziai mana-ról193 ír – a bűvöletről, a
természetfölöttiről, melyet a primitív ember, hite szerint, a gyakorlati élet
(bosszú, áldozat) szolgálatába tud állítani. Többet olvasni erről. Frazert,
Lehmannt194.

Karácsony. Első karácsony, mikor nem kapom meg az érzelmes

rohamot, mely gyermekkorom óta kísért. Nyugodt vagyok, jókedvű és
örülök az ajándékoknak, köztük egy miniatűr rádiónak, mely nem nagyobb,
mint egy fényképezőgép, nem kell hozzá antenna, mindenütt megszólaltatja
a világot, ahol akad egy közönséges villanykapcsoló. Ez a század csodája –
rejtélyesebb és félelmesebb, mint a repülőgép. Tíz év múlva karkötőóra
nagyságában és alakjában viseljük csuklónkon a rádiót.
S az ajándékok között a nagy Frazer: „The golden Bough” 195. A
csendes-óceáni primitív mondakör teljessége, a kuruzslások, vajákosságok,
fétisek története. Úgy örülök ennek is, mint a gyerek a képeskönyvnek.
Korán fekszem le, s ez a jókedv nem múlik. Ebben az évben – először
életemben – nem volt karácsonyfánk, mert a háború és a spekuláció
eltüntette ezt az érzelmes árut a piacról. Soha nem volt még ilyen nyugodt,
derűs, elégedett karácsonyom, mint ez, mikor nem volt karácsonyfám.
Minden másképpen van.

Karácsony másodnapján Goethéről olvasok a rádióban. Mit

mondhatok még Goethéről?... S mégis, örökké lehet mondani valamit
Goethéről. Úgy érzem, azt mondom, amit kell; készületlenül, s mégis
telitüdővel fújom az ismerős leckét, mint aki ismerős feladatkörből felel.

Lehet, hogy elkövetkező karácsonyon már nem lesz többé karácsony?

Nem tudom. Nem hiszem. Az értelem talán mégis erősebb, mint a fellázadt
ösztönvilág.

192
Raoul Allier (francia szociológus, 1862-1939): Kultúra és varázslat (Le non-civilisé
et nous). Ford. Győry János. Bp. 1944 /A Budavár könyvei/.
193
mana = természetfölötti erő a polinéziai hitvilágban, mely emberben, állatban
egyaránt megtalálható.
194
Max Lehmann német történész, I 845-1929.
195
James George Frazer (angol etnológus, vallástörténész, 1854-1941): The Golden
Bough. A Study in Magic and Religion, 1890. (Magyarul: Az aranyág. Vál. és bev.
Bodrogi Tibor. Ford. Bodrogi Tibor és Bónis György. Bp. 1965.)
 84

Zweig posthumus tanulmánykötete; stockholmi kiadás196. Az a

bizonyos kötet, melyet egy író halála után ládafiából, régi újságokból,
elfelejtett folyóiratokból kaparnak össze az özvegy és a kiadó. S az írónak
már nincs ideje és módja, szétválasztani a termést a hulladéktól.
Zweig művénél erre a válogatásra különös szükség lenne. Néhány
drámai erejű novella maradt utána.

Lorris írja azokról, akik Gide „roman pur”197-jét, a „Faux

Monnayeurs”198-t rosszul olvasták: nemcsak rossz írók vannak, hanem rossz
olvasók is.

M. J. regényt akar írni Danténéről; micsoda téma egy író kezében!

Óvatosságból elolvasom Boccaccio és Luigi Bruni Dante-életrajzainak 199 ide
trafáló szakaszát.
Danténé, Monna Gemma, Firenzében maradt, mikor a költő, akinél
hiúbb ember kevés élt korában – nagy szó ez, s mindkét életrajzíró
hangsúlyozza ezt a vádat! – száműzetésbe kényszerült. Boccaccio bólogató
sunyisággal megjegyzi, hogy Dante kétségtelenül nagy író volt, de nemcsak
Bicét szerette, égi szerelemmel, hanem golyvás nőket is, s általában a nőket,
nagyon is földi szerelemmel. A házasságról, így különösen a költők és
szellemi emberek házasságáról legrosszabb a véleménye: pénzbe kerül,
megfosztja a költőt a magány mágiájától stb. Luigi Bruni megrója e szemlélet
miatt Boccacciót, de nem menti fel Dantét a hiúság vádja alól.
S mindez fürge stílusban, a XIV. század elején! Az írók, mint a
Bourbonok, semmit nem tanultak, semmit nem felejtettek.

„Tiszta regény” nincsen. Csak regényes regény van.

Nemcsak a lényeges cselekedetekben: a köznapi beszédben is

nagylelkűnek lenni. Soha nem kisebbíteni, még a jó tréfa kedvéért sem, egy
távollevő érdemeit. A végletekig nagylelkűnek lenni, még a kreténekkel
szemben is.
196
Stefan Zweig: Zeit und Welt. Gesammelte Aufsätze und Vorträge, 1904-1940. Hrsg.
u. Nachw. Richard Friedenthal. Stockholm, 1943.
197
A roman pur-ról (tiszta regény): valószínűleg Robert Lorris francia irodalmárról
van szó.
198
André Gide: Les faux-monnayeurs. Roman. Paris, 1926. (Magyarul: A
pénzhamisítók. Ford. Réz Pál. Bp. 1966.)
199
Giovanni Boccaccio (1313-1375): Trattatello i laude di Dante, azaz Dante dicsérete.
Dante Alighieri első olasz életrajza. A függelékben Leonardo Bruni (cca 1374-1444):
Dante életrajza, Giovanni Villani Firenzei krónikájának Dante-rubrikája és a
Boccaccio-féle Vita interna néhány fejezete. Ford., bev. és jegyz. Kaposy József.
Gyoma, 1921 /Monumenta litterarum, 1. sor. 4./. Boccaccio műve 1943-ban ismét
megjelent Füsi József fordításában az Olasz kincsek sorozatban. – Bice: Dante
eszményképének, Beatricének beceneve. Az idézetekben feltehetően a következő
fejezetek kerültek sorra: IV.: Dante tanulmányaiban való akadályoztatása; V.:
Szerelme Beatrice iránt; VII.: Megemlékezés házasságáról; XXV.: Dante jelleme.
 85

Szilveszter. A templomokban sápadt emberek. Az idő fordul egyet, a

háború ideje betellett, ez az esztendő elhozza a változást. De az emberek
nem változnak. Az életformák, bizonyosan.
Ez az év súlyos betegséget hozott nekem: a betegségben megtanultam,
hogy halandó vagyok: nemcsak értelmemmel tanultam meg ezt, hanem
testem öntudatával. De van kegyelem is.
 86

1944
This above all200, igen: hűség önmagunkhoz. Milyen könnyű lenne ez,
ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok?

Verseket írok. Húsz év után, először.

Olvasmány újév első napján: Révay József „Séták a római

Magyarországon”201.
A könyv témája, éppen e napon, leköt. Milyen régi a föld, melyen
élek? Oly régi, mint az emberek emléke, kik e földön kószáltak. Kelták,
markomannok, jazigok, rómaiak, Carnuntum, Scarabantia, Savaria,
Aquincum lakói, hol vagytok? – kérdezhetném, mint Marcus Aurelius
hűséges tanítványa. Hányféle minőségű sorsot takar ez a régi föld, Pannónia
és Dácia földje? Hányféle kultúrát? Régi föld, igen. Hát majd engem is
eltakar; nem leszek egyedül, s talán nem is leszek rossz társaságban.

Úgy írni, mint aki kivégzés előtt, az utolsó szó jogán beszél? Nem, ez
túlzás. írni csak az írás feltételei mellett lehet, s csak addig, amíg e feltételek
érvényesek. Tehát nem a „korforduló” tudatával írni. Az írás, a kifejezés, s az
emberi dolgok ismeretének tudatával írni; tehát egyszerűen is, de
mesterkélten is, mintha ez a pillanat lenne az utolsó, de mintha még nagyon
sok időd is lenne: legalábbis annyi időd kell, hogy legyen még, amennyi
szükséges, ha mondanivalódat az írás törvényei szerint el akarod mondani.
Másképp ne írj, csak röplapokat.

Jimmy kutyámnak reggel súlyos szívrohama van, az orvost hívatjuk,

oltást kap, megnyugszik. De elébb órákon át vívja a haláltusát, hörög. Pofája
elváltozik, pontosan úgy, mint a haldokló emberek arca: orra különösen
megnyúlik, szája széle szederjes, a facies hyppocratica ül ki kedves kutya-
pofájára. Nem bír leülni a légszomjas, fulladásos fájdalomtól, órákon át áll és
hörög... Már sokszor láttam ezt. Így halt meg apám, így fiam.
Milyen nehéz meghalni!

Magyarországon nincs szalon és nincs társadalom: csak sunyin

vicsorgó osztályok vannak, s a társasélet nem más, mint az osztályharc
legtöbbször alattomos változata. Ezért az író menthetetlenül emigrál a
magányba, a legsűrűbb, legtudatosabb magányba. Aki ezt nem teszi meg,
egy napon a barikádon, vagy – ami rosszabb – egy irodalmi kávéházban leli
magát.

200
This above all: utalás Eric Knight Légy hű önmagadhoz c. regényére.
201
Révay József (író, klasszika-filológus, 1881-1970): Séták a római Magyarországon.
Bp. 1943.
 87

Írni kezdettem „A nővér” című regényt; úgy érzem, évek óta az első
regény, mely valóban az, műfajilag is regényes, s mindent el tudok mondani
benne, amit ma mondani tudok.

Az „egyes szám, első személy” problémája a regényben: kegyes csalás.

Nincs egyes szám, első személy: mindig a regény beszél, ha igazi regény;
akkor is, ha az író, akkor is, ha a regényhős maszkjában szólal meg.

Az oroszok, a bolsevizmus, az egyén felelőssége... Hát feleljünk.

Soha nem dolgoztattam másokat, nem éltem mások munkájának
„profit”-jából. Én csak magamat dolgoztattam, látástól vakulásig, s nem
kaptam soha, egyetlen fillért sem, amit nem a közönség fizetett nekem,
önként, munkámért. Ez az igazság. „Kizsákmányoló” tehát nem vagyok.
Írásaimmal „nem szolgáltam a dolgozó tömegek ügyét”? Ez nagy
kérdés. Én írásaimmal csak egy módon szolgálhattam a dolgozók ügyét: ha
pontosan úgy írom meg azokat, ahogyan megírtam. Nem tehettem mást,
mert másként elárultam volna az irodalmat, tehát becsaptam volna
olvasóimat. A dolgozó tömegek dolga, hogy olyan társadalmi rendet
teremtsenek, melyen belül módjuk és műveltségük van az irodalomhoz: ez a
tömegek vezetőinek, a politikusoknak feladata.
„Polgári író vagyok.” Ez igaz. Polgári családból születtem, polgári
műveltségben nevelkedtem. De az európai polgárság nagyon sokat adott az
emberiségnek. Ha pusztul ez a réteg, pusztuljak vele.

A francia lapok újévi példányaikban vezető helyen idézik

„Röpiratom”-nak202 a franciák európai szerepére vonatkozó szakaszát.
Minden sort vállalok, ma is, a jövőben is. A franciák szerepe nem az
imperializmus, hanem a szellemi vezetés. Nem a mennyiség, hanem a
minőség feladata az övék.
Talán eljön az idő, mikor Magyarországon is megértik, mit akartam
mondani a „Röpirattal”, mely miatt a totalitárius eszmékkel kacérkodó
nyilasok majdnem agyonvertek. Azt akartam mondani, hogy Magyarország
is csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs
módunk középszerűnek lenni. De mennyire fájt ez itten az
érdekszövetkezeteknek, melyek oly mohón profitáltak a középszerűségből!

Új esztendő napja, mikor senki nem akar „új életet” kezdeni; már az is
nagy dolog, ha valaki folytathatja a régit.

Mi lenne, ha italmérési engedélyért folyamodnék, s csakugyan

bormérést nyitnék, ezzel a címtáblával: „Bormérés az írástudók
árulásához”203?...
202
Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelésről c. írása magyarul 1942-ben jelent meg a
Révai Kiadónál.
203
Bormérés az írástudók árulásához: utalás Babits Mihálynak a Nyugatban, 1928-
ban megjelent Az írástudók árulása c. tanulmányára.
 88

Egy bizonyos: egyetlen méltó válasz lenne mindarra, amit ez az

ország minden szellemi embere ellen vétkezett.
Soha ne felejtsük el, hogy a halott Tolsztojt egy megvadult bürokrácia
ezzel a címkével küldte haza családjának: „Cím: Tolsztoj-család. Csomagolás:
láda. Tartalma: egy hulla.”

Marcus Aurelius204, nagy, nemes és hűséges barát. „Emberi császár”,

mint Herder mondotta: e kísérteties időben legnagyobb segítőm vagy! Most
is úgy változik a világ, mint a te korodban: egy életforma, melynek a
műveltség szerves tartalma volt, összeomlik. Csak az emberi szemszögből
lehet nézni és elviselni ezt, ahogyan te nézted és viselted: türelemmel,
megértéssel, a lélek mélyére vonulva el, testünket és sorsunkat átadva a
világ erőinek, lelkünket és igaz szándékunkat megőrizve magunknak.

Maugham írja önéletírásában, hogy néha már úgy vágyik a halálra,

mint fiatal korában szerelmese karjai közé 205. Azt hiszem, ez a vallomás
őszinte. Mentől többet tud az ember az életről, mentől többet élt, annál
félelmesebb az élet. Minden élőlény tudatának alján a félelem van. Az
emberi világ külön félelem, sokkal félelmesebb, mint lehet az állatok
számára, melyek eszméletét ugyancsak áthatja az állandó veszélyek vad
varázsa. Élni annyi, mint felismerni a félelmet, a születés és halál
reménytelen sarkcsillagai között esztelenül vergődő élőlény szűkölését. Mit
is tehetsz? Nincs menekvés. Aki él, kénytelen félni. Magatartással leplezheti
e félelmet; a belső feszültségen ez a hetvenkedés nem segít.
Aki a félelem elől menekül a halálba, nem föltétlenül gyáva ember. (És
ha gyáva is!...) Megpihenni, a bonyolult és irtózatos félreértések
szövevényében elnyugodni: ennyi a halál. Mind gyakrabban vágyom reá.
De mindig megnyugtat, ha arra gondolok, hogy egyetlen lépést sem
kell feléje tennem: itt van közelemben, tudja idejét, mikor majd vállamra
teszi kezét. Ez az egy barát hűséges.

Basic English... Módszer, közös nyelvet adni a világnak, valamilyen

nyolcszázszavas közös dadogást, melyen a Bábel tornyát építő emberiség
megérti egymást!
Európai ember nem hisz ebben a módszerben. S a többiben sem, mely
az európai Bábelt le akarja bontani. Életünk értelme ez a tragikus nyelvi
különbözés. Igaz, ez végzetünk is. Közös nyelv nélkül nincs közös Európa.
Utoljára a latin volt az a pánt, mely valamilyen szellemi egységbe fogta össze
az európai műveltséget. Ez a pánt elszakadt: a nemzeti becsvágy
szétszakította. Közös nyelv nélkül nincs Európa, csak nemzetek vannak,
melyek negyven nyelven gyűlölik egymást.

204
Marcus Aurelius római császár, sztoikus elmélkedések írója, 121-180.
205
„Vannak perceim, amikor olyan remegve vágyom a halálra, hogy úgy tudnék a
karjaiba repülni, mint egy szerelmes karjába. ...” L. William Somerset Maugham:
Életem (The Summing Up). Ford. Vas István. Bp. 1948, 184-185.
 89

Délelőtt hosszú légiriadó van, de ugyanakkor nikotinmérgezésem is

van – a kettő együtt rendkívül kellemetlen. Mindent el lehet viselni, amit a
sors reánk mér, de nem szabad magánszorgalomból tetézni – például
nikotinmérgezéssel – a történelem nehéz vizsgáit.
Több türelemmel hallgatni meg az embereket, az ellenfeleket is,
mindenkit, aki másképpen vélekedik, mint ahogy ezt te helyesnek hiszed.
Türelemmel hallgatni azokat is, akik – tájékozatlanságból, vagy indulatból –
életérdekeik ellen beszélnek, cselekszenek, élnek. Először is, nem biztos,
nincs-e igazuk? Aztán, nyugodj bele, hogy az emberek más módon akarnak
eljutni a boldogsághoz, s a boldogtalansághoz is, mint te helyesnek véled.
Az embereknek joguk van a tönkremenéshez is. Segíts, ha tudsz, rajtuk és
magadon, de ne vitasd ezt a jogukat.

Tudunk-e Svédországot, Dániát csinálni Magyarországból, vagy pedig

afféle macedonföld lesz belőle? Van-e idő és ember hozzá, hogy
Svédországot, Dániát csináljunk belőle? Ez a kérdés.
Magyarország elnácisodását hosszú időn át háromszáz ember
akadályozta meg: köztük néhány régi arisztokrata. De ugyanez a garnitúra
már nem alkalmas arra, hogy megakadályozza Magyarország
balkanizálódását. Ezt csak öntudatos, művelt polgárság tudja
megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk teljesen hiányzik. Az
elmúlt huszonöt év kontraszelekciója tudatosan szorította hátra a
kísérleteket, melyek demokrata középosztályt akartak nevelni – mindenki
gyanús volt, zsidóbérenc, vagy titkos bolseviki, aki demokrata nevelésről
szólott. Most pontosan ez a réteg hiányzik.

Riasztás közben regényemen dolgozom, napi irodalmi penzumom

végzem – s iparkodom ezt hűségesen és alázatosan csinálni, tehát nem
hetykén, nem is színésziesen, mint aki megveti e veszélyt és „utolsó
pillanatig munkája fölé hajol”, nem. Természetesen szorongást is érzek
közben, félek a következményektől, s nem szeretem a nyegle hősöket, akik
Arkhimédészt játszanak, mikor a bombák lehetősége zavarja köreiket.
Egyszerűen arról van szó, hogy a rádiós légiriasztás – mely szerencsére e
pillanatban még nem jelentett bombázást – két óra hosszat is eltart, s ha nem
dolgozom e délelőtti két órában, aznapi munkám elveszett. S talán nincs
olyan sok időm már: szeretném megírni ezt a regényt, melyhez őszinte
kedvvel fogtam, – nem úgy, mint tavaly ilyenkor a „Sirály”-hoz. Ez minden
értelme e magatartásnak. Minden más hiúság, vagy hisztéria.

Délelőtt elszámol kiadóm. A könyv most kelendő árucikk – nemcsak

élmény és olvasmány, hanem egyszerű áru, melyet az emberek jobb híján
vásárolnak –, s elmúlt esztendei munkám fejében tisztességes összeget
utalnak át címemre, olyan összeget, melyből megélhetnék egy esztendeig.
Ebből az összegből egyetlen fillér sem az enyém: elviszik adóba, különösen
most, mikor feltalálták, hogy hat évre visszamenően „hadinyereség-adót”
 90

kell fizetni. Nem volt ugyan semmiféle „hadinyereségem”, s egyetlen fillért

nem kerestem, amit nem a közönség fizetett nekem, önként, munkámért; de
ez mindegy. Az sem számít, hogy az elmúlt hat évben egyszer már pontosan
kifizettem minden adómat. Ami lényeges, hogy az állam elveszi minden
keresetem, nem tartalékolhatok semmit betegség vagy öregség idejére –
megbüntet azért, hogy az elmúlt években szorgalmas voltam, dolgoztam,
százszázalékosan bevallottam keresetem és adót fizettem. Ez a valóság.
Mindez elgondolkoztató, különösen most, mikor a bolsevisták háromszáz
kilométerre vannak a magyar határtól.
Úgyszólván abból kell élnem, amit valahogyan le tudok csípni
jövedelmemből; összjövedelmem nyolcvan százaléka adóba s közterhekre
megy el, s ami marad, azt megterheli még rengeteg családi és társadalmi
kötelezettség. Mindezt átgondolom és jókedvű leszek. Nyilvánvaló, hogy a
kapitalizmus ismert formáinak vége; s ez nem nagy baj. Majd élünk, zsebből
a szájba, ahogyan lehet, s lehetőleg semmivel nem törődve és jókedvűen, s
csak olyan munkába kapva, mely gyönyörűséget is szerez az írónak. Ez
rendben lenne – csak éppen ebben a társadalomban, ahol nincs módom
tartalékot gyűjteni betegség, öregség és elfáradás esetére, nem
gondoskodnak rólam e balesetek bekövetkezésekor; s ez már kevésbé
vigasztaló. S mit gondolnak, mi lesz, ha az emberek nagy tömege az egyéni
vállalkozást kezdi úgy látni majd, mint cselekményt, melyet az állam büntet?

Arisztophanész: „A madarak”. Arany János fordítása nemcsak

gyönyörű, hanem hűséges és tökéletes is: az olvasmány, éppen ezért, fáraszt.
Ez a hűség hasznos a filológiai szemináriumban, de megzavarja az olvasást.
Nem olyan fontos, hogy a fordító minden pillanatban tisztázza, feltárja,
csillag alatt magyarázza egy szókép, szójáték, jelentéktelen helyi, történelmi
utalás vagy vonatkozás értelmét. Fontosabb, hogy a jókedvű gúnykép, ami a
„Madarak”, törés nélkül, egy nagy költő vetítésében, gyönyörködtessen,
szórakoztasson. Ez is fordítói „hűség” – s az eredeti szöveg iránt nagy
jótétemény, mert nem balzsamozza múmiává a magyar fordítást, hanem
kezembe ad egy élő remekművet.
Goethe maximái, xeniái...206 mint aki lápos vidékről varázslatosan
hegytetőre ér, s tiszta levegőt lélegzik be. Néhány mély lélegzetvétel ennek a
szellemnek légköréből, s közelebb vagyok az emberi sors értelméhez; s
nyugodtabb vagyok.
Tudta, hogy van bennünk valami isteni. De ezt is tudta: „Ein jeder
schnüffelt nach dem eigenen Furz.”207

206
J. W. Goethe: Maximen und Reflexionen, 1832. (Magyarul: Maximák és reflexiók.
Ford. Tandori Dezső. = – – –: Antik és modern. Antológia a művészetekről. Szerk.,
bev., jegyz. Pók Lajos. Bp. 1981, 758-902.)
207
„Ein jeder schnüffelt nach dem eigenen Furz” = ném.: „Mindenki saját fingját
szimatolja.”
 91

„A madarak” félelmesen időszerű és célzatos. Mikor Felhőkakukvár

ura, Peisthetairos megfenyegeti Zeust:
„...hajlékát
Felpörkölöm lánghordozó sasommal
S egére küldök hatszáznál fölösb
Égő kacagányú lángmadárt...”208
lehetetlen másra gondolni, mint az emberi képzelet és a valóság időtlen
találkozására. A késő éjjeli órában olvasom e szakaszt; s reggel megtudom,
hogy éppen ez órában „hatszáznál fölösb égő kaczagányú lángmadár”
Szófiát bombázta209.

Félek? Magamtól még mindig jobban, mint a bombáktól. Égi szellem,

Isten, adj erőt, hogy igazságos, méltányos és ernyedetlen tudjak lenni.
És mi lenne, ha egyszer csak elterülnél az időben, s hagynád, történjen
minden?...

Arisztophanész: „A lovagok”210.
E kapkodóan változó versmérték olvasását meg kell tanulni: csak
hangosan szabad olvasni, mintegy álarcban, mintha a görög színpadon
skandálná valaki a változó versszakokat. Másképpen értelme szegényes:
kevés ókori író van, kinél a játék, az előadás, a versmérték ily szigorúan
mondana is valamit – legalább úgy, mint a szavak értelme.

Éktelen, kínos fülzúgás, mely órákon át tart, nem enged elaludni,

majd ötletszerűen elhallgat. Nikotin? Vérnyomás? Ideges feszültség?
Valószínűleg mindhárom.
Hála negyvennégy évemnek, az orvosokba vetett hitem
korlátozottságának, Marcus Aureliusnak: mennyivel türelmesebben viselem
már mindazt, amit a természet rám szab!

Egy úr fölkeres, s magas – viszonyaimhoz képest rendkívül magas –

összeget kínál, ha megengedem, hogy „A gyertyák csonkig égnek” című
regényemből mozgóképet csináljanak. Természetesen nem engedem meg,
mert már én sem tudom leírni a teljes igazat, s ezért el tudom képzelni, mit
csinálnak ők hazugságban abból, amit én sem bírtam elmondani!

208
Az idézet: Arisztophanész (i. e. 445-385): Madarak (Ornithesz). Ford. Arany János.
= -: Vígjátékai. Bp. 1988, 421.
209
Szófiát bombázták: 1944. január közepe.
210
Arisztophanész Lovagok (Hippeisz) c. vígjátékát szintén Arany János fordította.
 92

Eckhardt Sándor francianyelvű könyve a magyar-francia történelmi és

irodalmi kapcsolatokról211: III. Béla212 lábairól és Ronsard213 származásáról.
Ronsard magyar származása – akármit mondott is Burckhardt könyvében a
francia bukinista Rilkének – fölötte bizonytalan: az öregapa lehetett magyar,
de lehetett román, morva, vagy bolgár is. És lehet az is, hogy Villon 214 lopott
valamit Párizsban a magyar követség kocsijairól, mikor a magyar urak
leánykérőbe mentek Ulászló215 megbízásából Tours-ba.
Bizonyos, hogy a két nép között a középkorban és a reneszánsz
idejében volt kapcsolat; tudtak egymásról; a magyarnak híre volt, s másféle
híre is, mint az a sagittis hungarorum216 idején. Odakünn tudták a magyarról,
hogy harcos, gazdag és műveltségre szomjas nemzet. Ha meggondoljuk,
milyen feltételek mellett volt az, el kell csodálkoznunk, hogy egyáltalán az
volt. S ez a „nemzet”, mely ilyen volt, Ronsard idejében háromszáz, ma
háromezer emberből állott.

Magyarországon nincs kétféle emberi garnitúra: nincs jobb és

baloldali elit. Csak egy emberi garnitúra van, s ha e néhány embert elviszik
internáló táborba: az ország nagyon hosszú időre megszűnt Európa szerves
része lenni.

Egy úr a Zeneakadémián cimbalom-hangversenyt ad 217. Iparkodása

megható. A mutatvány egzotikus: olyasféle, mintha egy japán valamilyen
húros hangszeren régi francia dallamokat pengetne. Nem véletlen, hogy a
cimbalom kísérő-hangszernek készült. Tónusa hideg, s meglepően kevés
hangja van: a négyhúros hegedű hangskálája végtelen, a sokhúros cimbalom
hangja véges, mint a spinét hangja. Ez a „magyar zongora” csak magyaros
hangulathoz illő zenét tud szolgáltatni. A művész Bach-ot is játszik rajta;
hallgatom és hideg maradok. Sajnos, a magyar hangszeren csak egyfajta
dallamot lehet cincogni. Ne keverjük a dallamokat és a hangszereket. Ennek
a nyelvnek nincs Dantéje, sem Shakespeare-je, s nem véletlen, hogy nincs.
De van Arany Jánosa, Vörösmartyja, Kosztolányija. S ez nagyon sok.

211
Eckhardt Sándor (irodalomtörténész, nyelvész, 1890-1969) a magyar-francia
kapcsolatokról francia nyelven megjelent műve: De Sicambria à Sans-Souci. Histoire
et légendes franco-hongroises. Paris, 1943 /Bibliothéque de la Revue d’Histoire
Comparée, 2./.
212
III. Béla magyar király, 1172-1196.
213
Pierre de Ronsard francia költő, 1524-1585.
214
François Villon (F. de Montcorbier v. des Loges), 1431/32-1463?
215
II. (Jagelló) Ulászló magyar király, 1490-1516.
216
sagittis hungarorum = lat., magyarok nyilai, a magyarok kalandozás kori tettei
nyomán elterjedt fohász.
217
Az említett cimbalomművész Rácz Aladár (1881-1958), aki Igor Sztravinszkij és
Ernest Ansermet hatására fejlesztette ki a cimbalmot klasszikus zene játszására is
alkalmas hangszerré, s feleségével, Yvonne Barblannal kialakította a hangszer
klasszikus repertoárját. 1938-tól a Zeneművészeti Főiskola tanára.
 93

Mindig az igazságot írni. De írhatja-e író mindig az igazságot? Végre

is, „költeni”, ez a hivatása; kitalál történeteket, megszépíti a részleteket, told,
hozzáfűz, tökéletesít. Nem írhatja az anyakönyvi igazságot: ez nem
irodalom, csak ismétlődés és unalom.
De mindig igazat ír, ha a látomáshoz hűséges marad. A látomáshoz,
mely költött meséjéből sugárzik. Ez az írói igazság: hűség a látomáshoz.
Minden más csak híradás, beszámoló, lelet.

Mint az állatok, olyan a legtöbbje: az írók, olvasók, a világ élőlényei,

kik között élnem kell. Rosszabbak, mint az állatok: kajánok is, süketek
minden iránt, aminek erkölcse és szépsége van.
Hát ha így van, megkísérlem nagylelkűen élni közöttük. Bizonyos,
bennem is van sok állati, közönséges. Egy okkal több, hogy nagylelkű
legyek, feltűnés nélkül, észrevétlenül. Mindegyre megbocsássam gyermekes
kegyetlenségük, bonyolult aljasságuk, otromba érzelmességük, hazug
pátoszuk. Oly tapintatosnak és nagylelkűnek kell lenni, hogy ne is
gyanítsák, mit érzel, mikor megbocsátsz nekik, mikor nagylelkű vagy
közöttük.

Vad álmok. S kipihenten ébredek. Az utcán megállítanak idegenek és

ismerősök, s fanyaron gratulálnak, mert „jól nézek ki”. Ennek a városnak
szervi baja az irigység. Akik itt élnek, egy ember középszerű testi állapotát
sem bírják sárgaság nélkül elviselni.

Jimmy kutyám végét járja. Teste tele van vízzel, már nem bír lépcsőt
járni, türelmesen várja, hogy karba vegyük és felhozzuk az utcáról. Szívét
koffeinnel élénkítjük. Talán csak napjai vannak. Türelmes, minduntalan
odajön ágyamhoz, fehér pofáját a magasba emeli, s várja, hogy
megsimogassam. Ez jólesik neki. Már csak a szeretet élteti. Lassú léptekkel
jár a szobában, figyel. Csak azt érti, hogy most valamilyen nagy és komoly
dolog történik vele. A legnagyobb dolog, ami élőlénnyel történhet. Néha
ugat, rekedten és fáradtan. De máskülönben figyel. Vár valamit, készül
valamire.

Egy dolgot nehéz megbocsátani: a pontatlanságot, a rendetlenséget. A

rend az erkölcs. Aki nem pontos ebben vagy abban, végül nem pontos, tehát
nem erkölcsös semmiben. De ilyenek, rendetlenek, pontatlanok. Ezt is el kell
viselni.

Rimbaud, magyarul218. Kis könyv, Debrecenben adták ki. Talán ez a

megható benne: a zsíros, süket Debrecenben, e tömör és konok avar-várban
él egy lélek, mely visszhangot akar adni e vad zsenikölyök csodálatos,

218
Arthur Rimbaud (1854-1891): Költemények. Ford. Kardos László. Debrecen,
1944 /Ampelos-könyvek/.
 94

komor-játékos, tragikus életének és költészetének. Mindig, mindenütt a

csoda lobban föl: például Rimbaud, magyarul, Debrecenben.

Este beszéd T.-vel, az orvossal. Nehéz meghalni?... Nem olyan

könnyű, mint hiszi az ember.
S aztán, a gyakorlatban nincs ez a pillanat: „Most meghalt”. Az ember
nem hal meg egyszerre. A meghalás bizonyos életműködési tények
megszűnésének sorozata. Először a szemreflex szűnik meg, aztán a
légzőcentrum működése, a szívműködés. Mindez sorozatosan következik
be, nem egyszerre, hanem egymásután. Mindez nem tart „sokáig”, de –
annak számára, aki meghal – bizonyosan nem tart rövid ideig sem.

Ezt a folyamatot nem lehet az élet időmértékével mérni. Ez a halál

ideje.
A veronál halálos adagja tíz gramm. A morfiumé húsz-harminc
centigramm. A légzőcentrum bénulása mindkét esetben elkezdődik félóra
múltán. A teljes felszívódás eltart tíz-tizenkét óráig is. (Minderre szükségem
van „A nővér”-ben.)

Este, vacsorán X.-szel, aki apja holtteste mellől érkezik; az apa egy
nappal előbb halt meg, agytrombózisban. X., akit ez este ismerek meg,
teljesen feloldott, egyfajta önkívületben beszél. Apja tanár volt; a fiú a világot
vádolja apja halála miatt, a világot, amely nem értette meg az apa eszméit és
üldözte az elhunytat. Mindez valószínűleg túlzás. Mindenkit üldöz ma
valaki; az agytrombózis természetesen lehet következménye egy túlfeszített
ideges állapotnak is, de nem föltétlen következménye. Jimmy kutyám nem
foglalkozott politikával, sem világnézeti vitával, s mégis vérkeringési
zavarokat és szívbajt kapott.
Nem, ez a feloldott, bőbeszédű izgalom egyfajta mámor: csak a férfi
beszél így, kinek apja meghalt. Az apa-fiú kapcsolatból való nagy, fájdalmas
felszabadulás mámora ez. S ezt természetesen nem mondhatom meg neki,
aki mellékesen valóban őszintén gyászol.

A kutyák elpusztulnak a sztrichnin vagy arzén minimális adagjától –

de a morfiumból s mindenféle alkaloidából rengeteget bírnak. Nyolcvan
centigramm, tehát a halálos emberi adag ötszöröse kell ahhoz, hogy
végezzen egy kis kutyával.
Jimmy napok óta hörög és sípol, „állapota reménytelen”. Néha már
fáradt vagyok e reménytelen, digitalisos, gyógyszeres kutya-haldoklástól; de
L. őrködik e kihunyó kutyaélet fölött, utolsó pillanatig, s nem engedi
elemészteni. Igaza van. Jimmy életének törvénye van, mely szerint él és hal;
nincs jogunk az utolsó pillanat előtt beavatkozni e törvénybe. El kell viselni e
halódás szomorú látványát, terhes szolgálatát. Ez a kötelességünk. Mert
nemcsak az ember szerződött Istennel, nem; a kutya is szerződött az
emberrel.
 95

Nem kell „értelmes” verseket írni. Gyönyörű verseket kell írni,

költőieket. Goncsarov „Oblomov”-jában219 a hős rajtakapja inasát, amint
verseket szavalgat. „Érted a verseket?” – kérdi gúnyosan. „Ha érteném –
feleli az inas –, akkor nem lenne vers.” Tökéletes válasz és igaz.

Elalvás előtt, találomra, hosszú idő után megint egyszer, Proust 220.
Szórakozottan, figyelmetlenül kezdem olvasni: s egyszerre megragad ez a
titokzatos erő, mely e művet megalkotta. Mert nemcsak művészete
bensőségéhez kellett isteni erő, hanem a méretekhez is, a nyers anyaghoz, e
millió betűhöz. A gyönge, beteg test is bírta az iramot, nemcsak a csodálatos,
érzékeny lélek. Ilyenkor mindig elszégyellem magam. Nincs mentség, nincs
kibúvó – betegség, világháború –, minden kevés, mikor a munka kötelessége
hív. Proust a példa; s mind a többiek.

Az orvosi vizsgálatot követő éjszaka kitör rajtam az „influenza”;

rohamszerűen tör ki a betegség, mint egy heveny mérgezés. Éjjel négykor
hideglelésre ébredek; a láz 38,6. Reggel hatkor a láz ugyanennyi; émelygés,
szédülés, hideglelés, ájulásérzés. Hétkor átjön G., megvizsgál;
piramidonkúpokat ad és vizes keresztkötést; ha estig nem tör ki a
tüdőgyulladás, mondja, s ha utána négy-öt napon át türelmesen fekszem az
ágyban, az első rohamot kivédhetem. Egy hete tart a városban a járvány, a
szövődmény egyelőre ritka. Mérgezésszerűen lép fel, s az is: vírus-fertőzés.
Dramatikusan kezdődik, „angol” vagy „svéd” és „ukrán” influenzának
nevezik.

A fülorvosnál. A fülzúgás a polineuritisz következménye lehet; egyes,

halkan kiejtett szavakat rosszul hallok. Mindez elég nyugtalanító. Maradj
türelmes, ne ijedj meg, maradj alázatos és hivő; mindennek értelme van.

A betegséget felhasználom arra, hogy elvégezzem a „Varázs”-on a

szükséges húzásokat. Nehéz munka. A teljes kézirat (140 oldal) mintegy
harmadrészét kell törölnöm, hogy a színdarab elférjen a színpadi térben és
időben. Könyörtelenül esem neki e munkának, s végül kő kövön nem
marad. Most, azt hiszem, színpadra engedhetem.
Nem szabad sajnálni egyetlen „szép mondatot” sem; a titok ennyi:
húzni, törölni mindent, ami nem viszi előre egy milliméterrel a színpadi
cselekményt, ami kissé homályos, „csak szép”. Ezt a fényűzést a színpad
nem bírja el. Húzni és megint húzni, ha még olyan fájdalmas is.

Minden lehet. Most már világerők mérkőznek, nem az emberi

szándékok.
219
Ivan Alekszandrovics Goncsarov (orosz tengerésztiszt, író, 1812-1891): Oblomov.
Regény. Ford. Szabó Endre. Bp. 1906 /Klasszikus regénytár/. (Újabb kiadása Németh
László fordításában jelent meg 1950-ben.)
220
Marcel Proust (1871-1922): A la recherche du temps perdu, 1914-1920. (Magyarul:
Az eltűnt idő nyomában. Ford. Gyergyai Albert. Bp. 1983.)
 96

Órák, mikor teljes zavar fog el: tulajdonképpen mit is csinálok én?
Van-e valamilyen végzetszerű értelme mindannak, amit írok? Vagy csak
időtöltés, még rosszabb, kenyérkereset? Egyfajta tehetségnek, a kifejezési
készségnek, üzemszerű kihasználása? Talán passzió, az élet unalmának
elűzése, valamilyen neurózis levezetése az egész? S mindaz, amit csináltam,
mit mondott az embereknek? A siker nem bizonyít semmit. Igaz, a
sikertelenség sem bizonyít semmit.
S valamilyen nagy, öntudatos terv szerint dolgozom én? Nem hiszem.
Úgy dolgozom, ahogy élek. S ez megvigasztal. Nincs külön az életem, s
nincs külön a munkám. A kettő egy és ugyanaz, egyik szerves feltétele a
másiknak. Nem „vonulhatok” vissza e munkából más mesterségbe, sem
nyugalomba; csak a sírba vonulhatok vissza. Tehát nem tehetek mást, mint
folytatom munkám, s lehetőleg minden erőm, figyelmem beléadom,
lehetőleg magasra célzok, s könnyű és természetes mozdulattal teszem ezt.
A többivel nem törődhetem.

Schubart könyvében: „Europa und die Seele des Ostens” 221 így
fogalmazza meg Nyugat és Kelet ellentétének legmélyebb értelmét: „Jogrend
vagy szeretet?”. Nyugat már csak a jogrendben bízik, Kelet már csak a
szeretettől reméli a megváltást.
De milyen lehet ez a megváltás, amelyet Schubart jósol az occidentális,
a „prométheuszi emberiségnek”222 – megváltás, mely Keletről jön, s a birtok
és hatalom szorongásában sínylődő: jogrendszerekbe és véres biztonsági
háborúkba menekedő emberiségnek megadja a teljes feloldást, az
Istenélményt, vallások és jogrendszerek fölött? Természetesen nem lehet
más, csak a szenvedés csodája. Lángtenger, melyben elmerül az ember, s
aztán megújhodva, önzés nélkül, újraszületik. Ezt ígéri Kelet a Nyugatnak.
Csakugyan nincsen más megoldás a Nyugat számára? Az értelem, a
méltányos megoldás lehetetlen? Minden, amit az emberi természetről tudok,
arra tanít, hogy lehetetlen.
Valami történik a nyugati ember lelkében, ez bizonyos. Német úr
meséli, hogy a nagy bombázást követő napokon, mikor emberek százezrei
maradnak Berlinben, Lipcsében, Hamburgban s mind a többi, nagy
városokban hajlék, bútor, ruha nélkül: különös nyugalom van az emberek
lelkében. Mintha, irtózatos áron, megszabadultak volna valamitől: az
aggodalomtól, melyet Schubart a prométheuszi ember Ur-Angst-jának
nevez, a birtoklás aggodalmától. Egyszerre minden irtózatosan egyszerű
lesz.
Ez az úr a berlini bombázást követő napok egyikén kisfiával sétálni
indult egy elővárosban. „Nézd, papa, a múlt héten itt egy ház állott” –
mondta a gyermek. Csodálkozás nélkül mondta ezt, mint mikor mi

221
Walter Schubart (német filozófus, szül. 1897): Europa und die Seele des Ostens.
Basel, 1938. Az említett gondolatok különösen: 95-96.
222
A prométheuszi, azaz a nyugati ember ősfélelméről 1. Schubart művének Urangst
und Unvertrauen c. fejezetét (95-128).
 97

észrevesszük, hogy a galagonyabokor, melyet nemrégen, séta közben

láttunk, elvirult. A mi számunkra egy ház még évszázadokra készült. A
német gyermek számára múló, illanó tünemény.

Thornton Wilder (a pesti sajtó következetesen Wildner-t ír)

színdarabja a Vígszínházban: „Our Town”223;224. Wilder a legszebb kortársi
regények egyikét írta, a „Szent Lajos király hídjá”-t 225. Aztán nem írt semmi
jelentőset, amiről tudnánk. S most ezt a színdarabot, amely talán nem
színdarab, de jó irodalom. S ki tudja, mi a színdarab?
Az este fojtott izgalomban telik el, egy színházépületben, ahol egy író
néhány hevenyészett színpadi alakon át, díszlet és kellék nélkül, egyszerű
emberek sorsáról, az életről és a halálról beszél. Szószerint ő beszél, egy
rendező maszkjában. Amit mond, néha megelevenedik a színészeken át.
Amit mond, nem izgalmas, nem is különösebben érdekes. De ahogyan
mondja, az rendkívüli, drámaian egyszerű és érdekes. Egy nagy író megtölti
szavaival a színpadot. Ez, Shakespeare óta, csak keveseknek sikerült. Wilder
nem „cselekményé”-vel hat, hanem lelkével.
A díszlet- és kelléknélküliség végre is csak trükk; hangosabb trükk;
mintha mindaz, amit Wilder mond, díszlettel és kellékek között hangzana el.
Hasonlót próbált már Copeau226 a „Vieux Colombiers”-ben, a Thèátre des
Quinze, Baty227 a „Studio”-ban, Piscator228 Berlinben és az új oroszok.
Mindez külsőség. Ami lényeges, hogy egy író színpadon is hatni tud
lelkével, semmi mással, csak azzal, amit mond az emberi sorsról. Wilder
kissé túlságosan cifrázza azt, hogy egyáltalán nem cifrázza a színpadi
helyzetet. Ez a monoton művében. De az egész mégis irodalom és színház,
egyszerre.

Olyan magányban élni, mint az állatok vagy az angyalok.

Mikor könyveim előtt állok, minduntalan úgy érzem, hiányzik e

polcokról egy szótár: egyfajta szótár, melyben pontosan azok a szavak
vannak, magyarul vagy franciául, melyekre mindenki gondol egy életen át
és senki nem mer kiejteni.

És közben mi lesz velünk, az üszkös Európában? Nem marad más,

csak a lelkünk. De erre vigyázni akarok. Ha lehet, valorizálom.

223
Thornton Wilder színdarabja a Vígszínházban: ’A mi kis városunk’- at 1944. január
26-án mutatták be.
224
Thornton Wilder (1897-1975): Our Town, 1938. (Magyarul: A mi kis városunk.
Ford. Benedek Marcell. = - -: Drámák. Vál. és utószó Benedek András. Bp. 1981.)
225
Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey, 1927). Ford. és bev.
Kosztolányi Dezső. Bp. 1943.
226
Jacques Copeau francia rendező, kritikus, 1879-1948.
227
Gaston Baty francia színházigazgató és díszlettervező, 1885-1952.
228
Erwin Piscator német színházi rendező, 1893-1966.
 98

Értelemmel nem lehet meggyőzni az embert, hogy bűnös: de talán

valamilyen nagyon finom és módszeres pedagógiával, mely reflexeket nevel
a lelkiismeretben?... Mint Pavlov kísérletei: a patkány, mely csöngetést hall,
valahányszor ételt kap, az ötszázadik kísérlet után már előrohan rejtekéből a
csengetésre. Unokájában ez a tapasztalat már átalakult reflexszerű ingerré:
az ötvenedik csengetésre is felel. (Hitetlenek szerint a dédunoka már maga
csenget, ha éhes. Lehet.)
Reflexeket nevelni az emberben a bűn, a hiúság, a kapzsiság, önzés
tüneményeinek érintésére. Erős és makacs módszerrel elindítani gépies
folyamatokat az emberi lelkiismeretben. Egy ember, aki éhségsztrájkba kezd,
akaratával nem tudja megakadályozni, hogy hasnyálmirigyei működni ne
kezdjenek, mikor ételt mutatnak neki; a tapasztalás átalakult szervezetében
élettani működéssé. Egy szerzetes hasztalan fordítja el fejét, mikor szép nőt
lát; hormonális mirigyeiben működni kezd egy inger. S egy ember, akit
módszeres pedagógia tudatossá nevel a bűn zűrzavarában, talán át tud adni
utódainak egyfajta mirigytapasztalatot, mely a veszélyes pillanatokban
működteti az önmegóvás reflexeit. De hol a pedagógus?

Nem kívánhatom az emberektől, hogy igazságosak legyenek. De

magamtól megkövetelhetem ezt, akkor is, ha minden és mindenki
igazságtalan körülöttem. Nincs módom engedményekre magammal
szemben.
És mégis, mégis hiszek a csodában. Ez megmenekült, hazajött
másféléves munkatáborból. A másik, kinek halálhírét költötték, írt a
hadifogságból. Mindenfelé a csoda jelei. Apró csodák, az egészhez, a
szerencsétlenséghez mérve, mely rászakadt a világra; egyéni, kis csodák. De
valami van, amiben hinni kell, mert jelei vannak. S hinni kell akkor is, ha
nincsenek jelei. A csoda csak csodálatos lehet.

Giraudoux meghalt229. Káprázatos tűzijáték volt minden sora –

regényei és színdarabjai, tanulmányai; a stílusnak olyan szikrázó ereje,
mintha egy titokzatos elem, egyfajta rádium sugározna a mondatok
mélyéből.

Heinrich Mann „IV. Henrik”-je230 új – rossz – magyar fordításban.

A „nagy” Mann, Thomas, agyonnyomta, földre teperte öccsét,
Heinrichet – aki, most látom, nem olyan svádás és bűvölő, de erős és
jellemes íróegyéniség. A könyv őse a divatos életrajz-irodalomnak, melyből a
Zweigek, Ludwigok, Harsányik később kitűnő üzletet csináltak. Egyszerű és
komoly könyv, az író nem fitogtatja történelmi ismereteit, otthonosan mozog

229
Giraudoux (Jean) meghalt: 1944. január 31.
230
Heinrich Mann (1871-1950): Der Jugend des Königs Henry Quatre. 1935; Die
Vollendung des Königs Henry Quatre. 1938. Magyarul ‘Egy király ifjúsága’ címen
adták ki az I. részt (Bp. é. n.) Hajnóczy Rózsa fordításában. IV. Henrik címmel Szabó
Ede máig élő fordítása jelent meg.
 99

a múltban, az elbeszélő tiszta hangján szólaltatja meg történelmi hőseit.

Tisztességes munka – Thomas zenéje és pátosza nélkül. Heinrich a
hálátlanabb szerepet választotta. Nem volt próféta és bűvész; csak író volt.
Nem csoda, hogy belehalt e hálátlan szerepbe231.

Nem kívánhatom senkitől, hogy megbocsássa nekem... mit is? Azt,

hogy éltem, regényeket írtam, amíg ő a munkatáborban volt. Nem is
kívánom. Csak megállapítom, hogy vannak idők, mikor a meztelen létezés
ténye néha éppen olyan bűn, mint a cselekvés.

Író számára nincs nagyobb kegyelem, mint a vers – az állapot, mikor

néhány értelmetlen szó fogalomfölötti értelmet kap egy versmértéken belül.
Ezt nem lehet elhatározni, sem akarni. Értelemmel és akarattal csak szép,
pattogó, nemes, olvasmányos vagy akár tökéletes verseket lehet írni – csak
nem igazi verseket. „Óda a nyugati szélhez” 232 – írta Shelley, s az egésznek
semmi értelme. Csak nem lehet többet mondani, versben.

Gyanítom néha, mit érezhetett Montaigne, mikor író, nemes úr és

polgármester volt harminc éven át, a vallásháborúk korában. Mikor
mindenki gyanús volt, aki ide vagy oda tartozott. Mikor mindenki minden
pereputtyával kénytelen volt nap mint nap „színt vallani” az átvonuló
világnézeti hordák bőszült pribékjei előtt. Ma ugyanígy élünk, írók és nemes
urak, pontosabban azok az írók, akik lényükben még nemes urak is; ami
persze nem származási kérdés. Szocialisták, fehérek, vörösek, kommunisták,
nácik, aztán a megvadult liberális-demokrata szellemi szabadcsapatok, a
megsértettek és mellőzöttek, a megkínzottak és kihagyottak, mind
számonkér, mind bosszút akar, mind magáénak akar és meg akar tagadni,
azt akarja, hogy esküdjek fel, s ugyanakkor lépjek spontán valamilyen
alkalmi máglyára. Mindez tragikus, kétségtelen. De unalmas is: ez is
kétségtelen. Kezdem megérteni, mit érzett Montaigne.

Megéltem a liberalizmust, a kommunizmust, a fehér korszakot, a

neobarokk demokráciát, a fasizmust és nemzeti szocializmust, s lehet, hogy
meg kell még élnem rózsaszín vagy vörös korszakok változatait. De nem
éltem és nem élhetek a jövőben sem olyan politikai vagy világnézeti
jelszavak jegyében, amikor a nyomorékok és nyavalyatörősök nem gyűlölik
az egészségeseket, s a tehetségtelenek és féltehetségek ne illetnék hazug és
képtelen vádak özönével azokat, kiknek tehetsége egy centiméterrel kilátszik
valamelyik szakmából. Aki ezt nem tudja, nem ismeri az embert. Ezzel
számolni kell, mint a halállal.

231
Heinrich Mann valójában 1950. március 2-én halt meg a kaliforniai Santa
Monicában. 1944-ben (december 12.) lett öngyilkos Nelly Mann, az író második
felesége.
232
Utalás Shelley versére: Ode to the West Wind. Ford. Tóth Árpád.
 100

V. figyelmeztet, hogy jó lenne tavasszal színpadra engedni a „Varázs”-

t, mert lehet, hogy ősszel már olyan lesz a világi atmoszféra, mikor ilyen
„irodalmi színdarab” számára nincs többé közönség: az emberek már csak a
bóvlit akarják vagy a politikai tirádákat. Ez lehetséges; de akkor könyveim,
más írásaim, lényem számára sincs többé „atmoszféra”. Ezzel le kell
számolni, de ennek a lehetőségnek nem szabad eléjesietni.

Tehát nem lehet semmi mást tenni, csak dolgozni. S élni, de

lényegesen: a munka mellett lehetőleg csak azt cselekedni, amihez igazán
kedvünk van, nemcsak azt, amihez esetleg módunk is van. S lehetőleg csak
azokkal érintkezni, kiket szeretünk, sajnálunk vagy becsülünk. S
türelmesnek maradni és tudni, hogy a halál nem a legrosszabb. De talán az
élet sem a legrosszabb, mindenestül... s ha jő az este, valamilyen sötét angyal
majd csak karjára vesz.

S., kedves, boros kocsmai bölcs mondotta: „A jellem már fél tehetség.”

Újabb magyar könyv Rimbaud-ról233, két héten belül a második. Most

Rónay György fordította le a „pokoli kölyök” verseit, írt róla életrajzot... nem
megható ez? Egy pillanatban, mikor a Monte Cassino-i apátság elpusztul a
németek akaratából234, fiatal magyarok emléket állítanak lelkiismeretes és
szép könyvekben egy vad és torz francia zseninek... Ezek a jelek – az utolsók
–, melyekből még mindig sugárzik a remény, hogy nincs vége mindennek.

X. kitűnő író. Versei csináltak, de prózája izmos, okos, nemes. S

ezenfelül: sunyi, puha és gyáva jellem. Csodálnom kell prózáját, el kell
kerülnöm személyét és szereplését.

Flaubert: „Trois contes”235. Az elbeszélés az öreg cselédről, aki az élet

végén egy kitömött papagájról álmodik. Így hal meg. Remekmű.
Mi az írás, a művészet? Este vita Benczúrról 236. Művész volt?... Jó festő
volt. Anyagszerűen festett, kitűnően ábrázolta a valóságot: képein a selyem,
a bársony, a hús valóságszerűen hat. Munkácsy 237 deklamál, de egy hőfokkal

233
Arthur Rimbaud (1854-1891): Versek. Ford., bev., jegyz. Rónay György. Bp. 1944.
234
... a Monte Cassinó-i apátság elpusztul a németek akaratából: 1944. február 15. (Az
amerikai légierő – azt feltételezve, hogy ott német katonaság tartózkodik – rommá
bombázta az apátságot. Monte Cassino az ún. Gusztáv-vonal középpontja – Észak-
Olaszország –, az ott folyó harcok 1944. február 2-án kezdődtek. A németek több
nyilatkozatban és sajtótájékoztatón bizonyítják, hogy nem tartózkodott német katona
az apátságban. 1944. május 18-án törik át a szövetséges csapatok Monte Cassinónál a
német vonalakat.)
235
Gustave Flaubert (1821-1880): Trois contes. Un coeur simple – La lègende de Saint-
Julien l’Hospitaler – Hérodias. (Magyarul: Három mese. Ford. Hevesi András, Lányi
Viktor, Bartócz Ilona. Bp. 1965.)
236
Benczúr Gyula, 1844-1920.
237
Munkácsy Mihály, 1844-1900.
 101

többet mond a világról, melyet ábrázol. Paál László 238 egy erdőt fest, s a
hideg végigmegy a néző hátán.
A tehetség, aki nem több, a valóságot ábrázolja. Zola 239 nem tudott
többet. De Flaubert többet tudott. Mert a művész nem a valóságot ábrázolja,
hanem azt a látomást, melyet a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez
a többlet a művészet.

Tegnap Zágrábot bombázták240, egy légi óra távolban innen, s apró

finn városokat, s közben szünet nélkül, minden nap többmillió kilogramm
bombát dobnak a német városokra. Lipcse, a könyvváros, ahol első egyetemi
évem töltöttem, kiégett241. Már néhány városa van csak Németországnak,
amely sértetlen. S Róma körül ott vijjog a háború dögmadara. És
Magyarország felett minden nap átszállanak az angol, amerikai és orosz
gépek. Nincs nap, mikor nem hallgat el a rádió, jelezve, hogy fejünk felett
repülnek halálos támadásra az idegen gépek... egyelőre még csak fejünk
felett. De lehet, hogy ma éjjel, holnap, vagy a következő félórában már
Budapest fölött köröznek.
És mit csinál az ember ezekben az órákban, mikor a rádió hallgat,
mikor minden pillanatban felvisíthatnak a szirénák, mikor egy bomba
hatezer méter magasságból elpusztíthat mindent, amihez közöm van, ami
életem értelme?... Csodálatos módon nyugodt marad. Dolgozom ez órákban,
írok és olvasok. Lelkem a világszellemé, mellyel örökké elvegyül, s a többi?
Emberek is meghalnak, nemcsak a városok.

Az emberek vinnyognak, menekülnek. Aztán, átmenet nélkül,

röhögni kezdenek, libát zabálnak, bort vedelnek, szeretkeznek. Aztán, sunyi
módon, Istent kérlelik. Csak kevesen viselkednek emberhez és isteni
származásukhoz méltó módon: egyszerűen, gondterhesen, mosolyogva és
alázatosan.

Irodalmi kávéház: mint egy elmegyógyintézet különterme, ahol

kézimunka és társasjáték helyett nagyzási rögeszmékkel foglalkoztatják a
betegeket. Szemek, melyekből süt a dühöngő önhittség, csapzott üstökök,
vicsorgó és gyanakvó arcok. Az irodalom az isteni szolgálat, amire
embernek módja van – kifejezni a létezés értelmét és meghatározni az ember
viszonyát a világhoz –, s e szolgálatnak van legtöbb sérült és beteg papja.

Frazer: „Az arany ág”. Ezer sűrűn nyomtatott oldal a mágiáról,

rontásról és gyógyításról, hitről és babonáról, az egész világ primitív és
fejlett kultúrájának múltbeli és mostani rögeszméiről, tévhiteiről,
sejtelmeiről, s talán valami többről, valóságosról is...
238
Paál László, 1846-1879.
239
Émile Zola, 1840-1902.
240
Tegnap Zágrábot bombázták: 1944. március 3-a körül.
241
Lipcse... kiégett: 1944. február 20. (Lipcse elleni korábbi súlyos légitámadások:
1943. október 21., december 4.)
 102

Úgy olvasom, mintha elutaznék a dzsungelbe. S csakugyan,

dzsungelbe visz ez a könyv, az emberi lélek fülledt őserdejébe. A kétféle
mágia európai csökevényei megdöbbentőek. A hasonszenvi mágia mennyi
nyoma a mi életünkben!
A feltevés, hogy emberi lélek a távolból is hatni tud emberi
szervezetre – minden mágiának, a legprimitívebbnek is, ez az őshite! –
számomra nem tévhit, nem is „babona”. Természetesen nem tudom, igazuk
van-e a dajakoknak242, mikor az ellenség hajából, bőréből és nyálából
összegyúrt, behelyettesítő és megszemélyesítő bábut megölik, s így hatni és
pusztítani vélnek a modell életében is... De hiszek abban, hogy az emberek
között irracionális erők tudatosan átalakulnak cselekedetté. (Mindez adat
egy távoli regényhez: „Mana vagy a detektívregény”, ez lesz a címe – vagy
valami hasonló.)

Baudelaire és Poe száz év előtt lázadtak fel a „tömeg” ellen. Nem

bírták el az amerikanizmust, a demokrácia lapályos távlataitól
megborzadtak, a művész lázadásának jogát hirdették a tömeggel szemben, a
különállás és különbözés szent és kegyetlen szerepét vállalták a beleegyezés,
a kompromisszum rémuralmával szemben. Száz év előtt... Mit cselekedne
Baudelaire ma? Bizonnyal ugyanazt, csak még merevebben, tudatosabban,
halálraszántan és szerepreszántan, a hitvallók erejével különbözve, őrizve
művében és szerepében a dandy hősies ihletét. Művész ma sem tehet mást. A
többi a politikus vagy az újságíró dolga.

Théophile Gautier tanulmánya Baudelaire-ről243 nemcsak azért nagy

írás, mert önmagában is szikrázó és tökéletes, hanem, mert alázatosan és
tárgyilagosan elvezet Baudelaire világába, az életből, a tüneményből és a
műből, e dzsungelből, egységes térképet szerkeszt. Minden korok esztétái
számára klasszikus minta ez az írás: így kell beszélni egy költőről, így kell
bemutatni valami újat, így kell megkeresni az utat egy idegen világhoz,
gyöngéd lelkesedéssel és kérlelhetetlen szakszerűséggel, elragadtatva és
pártatlanul. Csak az a bírálat jogosult, amely egyszerre kulcsot ad egy
ismeretlen, rejtélyesen elzárt világ kapujához, s ugyanakkor felméri,
kitapogatja, felfedezi és mérnöki módon szabályozza ez új világ tüneményes
titkos területeit. Minden más „tetszik” – vagy „nem tetszik” – hangú
kinyilatkoztatás csak magánvélemény.

Éjjel Baudelaire-t olvasom, s teljesen elmerülök világában. Szavai,

zenéje, hangja, látomásai megtöltik eszméletem, mintha illatos füstöt
lehelnék be, mely kábít, s ugyanakkor csodálatos látomásokra ösztönzi az
értelmet... Elbódulok. Így alszom el, csaknem boldogan. Teljesen

242
dajakok v. dyakok = a borneói őslakosság neve, vö. Frazer művével.
243
Théophile Gautier (1811-1872) Baudelaire-tanulmányát l. Charles Baudelaire: A
romlás virágai. Théophile Gautier tanulmányával és Szabó Lőrinc Baudelaire-
életrajzával. Ford. Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád. Bp. 1943.
 103

megfeledkezem arról, hogy háborúban élek, nincs többé mód reá,

megváltoztatni a sorsot, reggel elölről kell kezdeni mindent, a bombák
várását, a nyomorú viaskodást a baromi értelmetlenséggel, minden pillanat
tele veszéllyel, s mindez a sok, kegyetlen reménytelenség most már valóság,
mint a hajam vagy ez az asztal... Elfelejtem, hála Baudelaire-nek, egy
éjszakára a valóságot. Reggel még ezzel a boldog öntudatlansággal ébredek;
mint a nagybetegek, a halálraítéltek, vagy azok, kiknek reggel valamilyen
rémes vizsgán, bíró előtt kell számot adni – s e vizsga előtti éjszakán a tudat
kikapcsol minden veszélyérzetet, azt hiszik, gonosz álom az egész, ami
nappal vár reájuk, boldogan alusznak és álmodnak... s az ébredés annál
iszonyatosabb, félelmesebb.

Nem elég hallgatni. Belülről, egyedül, igazán és őszintén nem

megsértődni: ez az egyetlen válasz.

Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen

jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy „madárka tolla se hull ki” az Ő
akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni
le; Isten reám is bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha
vállalom ezt a feladatot, akkor segít.
A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak
mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.

Március.244 A tél így-úgy, betegséggel és aggodalommal, elmúlt. E

tavaszra nagy fenyegetések ígérik a végzetet és a változást.
Mit tehetek? Írom regényem, a fogorvoshoz járok, adót fizetek,
olvasom Frazer könyvét a mágiáról, csak néhány emberrel érintkezem,
kiknek jóhiszeműségében hiszek még, s néha verseket írok avas budai
kávéházakban, nyolcsorosokat, mint húszéves koromban... Ez minden, amit
tehetek, mikor a világerők dögvészt, kénkövet és pusztulást ígérnek. S néha
iparkodom megérteni magam és helyzetem a világban. A világot már nem
tudom megérteni: az ember csaknem nagyszerű végzetében, amint
elpusztítja önmagát.
Szeretnék még néhány verset írni.

Kritikusaink, ezek a rettenthetetlen, bátor fenegyerekek, az igazság

bajnokai, nagyokat rúgnak minden polgári íróba, így belém is. Ez nem olyan
nehéz ma. Örömmel látnám, ha ugyanezek a bátor kritikusok hasonló
fölénnyel bírálnák paraszti, népi és munkás-íróink többé-kevésbé zsenge
dolgozatait is. De ettől óvakodnak.
A „beérkezett” polgári íróba ma igazán veszélytelenül rúghat
mindenki. De a „mellőzött” népi vagy munkás-írót áhítatosan járják körül
ezek a szomorú irodalmi szegénylegények, füstölővel. A szelet kémlelik, az
időjárást, gyanítanak valamit. „...És aztán addig éltek, amíg meg nem

244
1944. március (a szovjet frontvonal a Baltikumnál húzódik).
 104

haltak?” Ez nem biztos. Ma inkább csak addig élünk, amíg meg nem ölnek. S
ez nem ugyanaz.

Michael Roberts angol író könyve „Európa megújhodásá”-ról 245. A

szerző katolikus, mindent elolvasott, amit az évtizedes válság-irodalom
eddig diagnózisban közzéadott – idézi Freudot 246, Wellset, de Broglie-t247,
Ortegát és Huizingát. Végül a tízparancsolat korszerűsített válfaját ajánlja,
mint módszert és megoldást.
A könyvet idegesen és unalommal lapozom át: ez a válságirodalom
reménytelen közhelyekbe fullad. Mind e Röpkék248, Neergaardok249,
Schubartok, akik látleletet vesznek fel a haldokló – vagy szerintük haldokló
– napnyugati műveltségről, s aztán gyógyszereket és „harmadik utat”
ajánlanak, egyről feledkeznek meg: rólam, az emberről. Rólam nincs szó
sehol. Műveltségről és rendszerekről van szó, melyek zsákutcába futottak. A
diagnózis az unalomig pontos, a tömegek fellázadtak, a civilizáció
elgépiesített egy életérzést stb. Csak rólam, pontosan rólam nem beszél
senki, nekem nem ajánl senki „megoldást”, én mehetek a pokolra; e fennkölt,
nagy távlatokban szemlélődő és ítélkező diagnoszták számára nem vagyok
senki. A forradalom akkor kezdődik majd, mikor az ember kijelenti, hogy
róla is szó van, személyesen. De ezt a pillanatot bajosan tudom megélni.

Éjjel Shakespeare szonettjeit olvasom. Mennyivel több ez, mint egy

világháború! S e szonettek túl is éltek egynéhány világháborút.

Márciusi hó. Ötödik éve nem jártam külföldön. Ötödik éve mindig
ugyanazok az emberek, ugyanaz a néhány utca, ugyanaz a sors, kellék,
díszlet. S lehet, hogy évek telnek bele, míg újra láthatom a tengert vagy azt,
ami Párizsból vagy Firenzéből megmarad. S lehet, hogy mindezt nem látom
soha többé: bezár ez a sors, néhány utca, ez a környezet, s eltemet itt
valamilyen erő, egy bomba, ellenség vagy betegség. S az ifjúság elmúlik
közben, az úgynevezett „legjobb évek”. Ötödik éve néha egy utazás
Sopronba vagy Egerbe, ez minden. S néha egy könyv Svájcból vagy
Stockholmból. A világ elmarad és az ifjúság elmúlik. S ezt nem adja vissza
nekem soha, senki.

245
Michael Roberts: The Recovery of the West. London, 1941. (Németül Die
Erneuerung des Westens címmel jelent meg a munka 1943-ban.)
246
Siegmund Freud, 1856-1939.
247
Louis Victor Pierre Raymond de Broglie francia fizikus, 1892-1987.
248
A válságirodalom: Wilhelm Röpke német közgazdász, szociológus (1899-1966).
1943-ban, magyarul megjelent műve: A harmadik út. Korunk társadalmi válsága (Die
Gesellschaftskrisis der Gegenwart, 1942). Bev. Barankovics István. Bp. 1943.
249
Kurt Neegaard svájci orvos munkája: A 20. század feladata (Die Aufgaben des 20.
Jahrhunderts). A modern fizikai világkép jelentősége korunk szellemi helyzetére és
hatása a kultúra jövendő fejlődésére. Ford. Mátrainé Zemplén Jolán. Bev. Huzella
Tivadar. Bp. 1943.
 105

Az emberi életben a legfőbb jó a függetlenség. De ad-e a vagyon és a

hatalom függetlenséget? Nem ad.
Függetlenség csak egy van: a vágytalanság és a szegénység
függetlensége. S a kettő együtt ér csak valamit. A szegénység, melynek
vágyai vannak, a pokol a földön.

Giraudoux „Sodome et Gomorrhe”-ja250. Nagyszerű önkény: nem

törődik a színpadi térrel és idővel, csak a szó él a színpadon. De micsoda
szó! Szárnya van, túlrepül minden veszély és szakadék felett!
S végül még igaza is van. Az emberek csakugyan reménytelenek, s
megérdemlik, hogy Isten kénkőtüzet és pusztulást bocsásson Szodomára és
Gomorrhára. Az emberek reménytelenek, de Isten felelőssége sem csekély: ő
alkotta ilyennek az embereket.

Bezárva az országba, amely ma még sértetlen, a házba, amely ma még

sértetlen, a lakásba, amely ma áll még és az enyém, a pincébe, amely ma
még sértetlen, s ahol elbújhatok a bombák elől: s mindezért térdenállva
kellene hálát adni az Égnek, hogy így van. S adok is hálát, teli tüdővel:
nagyszerű és csodálatos, hogy így van.
Csak éppen érzem, hogy már nem bírom sokáig az egészet. Ezt a
bezártságot, reménytelenséget, a vinnyogó és szűkölő emberi aljasságot,
mely körülvesz – minden hónappal rosszabbul bírom. Az utazás lehetősége
megszűnt. De a halál lehetősége nem szűnt meg. A sárga bőrtáska, melyet
óvóhelycsomagnak készítettem össze, éjjel-nappal ott áll ágyam mellett, egy
váltás fehérneművel, kézirataimmal. Talán utazni is lehet e csomaggal –
utazni, messzebb, mint vonaton.

Mi maradt meg Jókai művéből? Semmi; csak az egész.

Néhány év előtt megjelent egy utópista háborús rémregény, ezzel a

címmel: „Prága nincs többé.”
Most, mikor nap mint nap irtózatos erővel bombázzák Berlint,
gondolnom kell e könyvcímre. A valóságban minden homlokegyenesen
másként következik, mint elképzeljük. A valóság úgy fest, hogy Prágában
egyetlen ablak sem tört be eddig, ellenben Berlin nincs többé.

Ahogy múlik az élet, mind mélyebben, szenvedélyesebben,

bensőségesebben érdekel az irodalom; s mind kevésbé érdekel az irodalmi
élet.

Érzem, hogy valami ringat. Isten tenyere?... Mindegy, néha szédülök.

Háborúelőtti, csacsi francia mozgókép a pesti moziban; a hős

diplomata, s egyszerre hatalmas gépkocsijába ül, végigsiet Párizs utcáin, a

250
Jean Giraudoux (1882-1944): Sodome et Gomorrhe, 1943.
 106

pályaudvarra megy, ahová éppen idejében érkezik, hogy beugorjon a

pompás pullmanokból összeállított „Paris-Genève” jelzésű vonat egyik
hálókocsijába...
A képet nézem s olyan mélységes fájdalom, kétségbeesés kísért meg,
mint mikor egy kedves ember halálhírét hallja az ember. Hol van már
mindez? Ez az Európa, a párizsi utcákkal, melyeken hatalmas gépkocsik
suhannak jólöltözött emberekkel, a pullmankocsikkal, melyek dolgozó vagy
szórakozó embereket szállítanak az európai városok között?... Nincs többé
sehol. Talán soha, soha nem láthatom többé. Berlinre gondolok, amely nincs
többé, s ez – túl minden politikán! – éppen olyan irtózatos és felfoghatatlan,
mint a gondolat, hogy holnap talán Budapest sincs többé. Általában egyfajta
apatikus révületben élek. De e pillanatban, a moziban, értem és érzem, hogy
az, ami e napokban történik, jóvátehetetlen, felfoghatatlan, s mégis
irtózatosan valóság. Didergek, szemem könnyes lesz.
Aztán arra gondolok, hogy én, az ember is meghalok; miért ne
haljanak meg a kövek, az életformák, a városok?

Az embernek nincs igazi képessége az örömhöz. A legnagyobb öröm

is csodálatos gyorsan megsavanyodik, megavasodik. Csak rövid ideig tud
örülni, de végtelen képessége van a fájdalomhoz: csaknem korlátlanul bírja.

Giraudoux: „Bella”251. Hogyan írta volna meg művét Proust nélkül? S

mégsem „plágium”, nem is „hatás”, amit ír; egyszerűen csak szerves
szaporodása egy szellemi tüneménynek, többlet. De Proust nélkül soha nem
született volna meg ez a többlet.

„Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak,

mint Magyarország a Szovjetnek...” – írja egy svájci újság. Kis nép? A kis nép
nem üzent hadat senkinek. Még a nép nevében határozó országgyűlés sem
üzent hadat. Egy kis klikk üzent hadat, a nép és az országgyűlés
megkérdezése nélkül, néhány vak vagy becsvágyó katona és politikus. A
nép megrendülten hallgatott. A fényképen, mely az országgyűlés termét
ábrázolja a pillanatban, mikor Bárdossy bejelenti az orosz hadüzenetet 252,
mindenki – a kormánytagok is – lehajtja a fejét.

Nyugtalan éj. Kétóránként felébredek. Félálomban emberek hangját

hallom, kikkel napközben beszéltem. Vijjognak, nyögnek, sivalkodnak. A
bombák. Az élet, a pénz, a lakás.
Igen, mindez halálos veszélyben. De mit hittetek, nyomorultak?
Miben bíztatok? Az állandósított erőszakban, az intézményesített
agresszióban, a legalizált tyúktolvajlásban?... Minden ezért történt. S most
csodálkoztok, hogy a világerők – melyek nem erkölcsösek, csak erősebbek –
megmozdultak?

251
Jean Giraudoux: Bella. Histoire de fontranges. Roman, 1926.
252
Bárdossy László bejelenti a hadüzenetet: 1941. június 26.
 107

Az ámokfutó gép, amely gyilkol, nem hallgat meg többé semmiféle

érvet. Csak a csoda segíthet.

Délben riadó. A Lánchídon megyek át – esztendeje, betegségem óta

először vállalkozom e kirándulásra –, s éppen a pesti oldalra érek, mikor
megszólalnak a szirénák. Egy könyvkereskedésbe megyek be, barátok között
töltöm a riasztás óráját. Meglepetésemre nem félek, inkább csak
elmondhatatlan utálatot érzek.
Nem történt semmi, valahol Kanizsa fölött röpdöstek.

Hogyan él az ember egy városban, mely kijelentetten bombázási

célpont? Ugyanúgy, mint máskor? Ez hazugság lenne. Egy milliós
nagyváros, amely körül zuhannak a bombák és pusztulnak a környező
milliós nagy városok – tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy
óra alatt, s Bécset, két hét előtt Zágrábot 253 stb. –, természetesen feszültségben
él. Minden pillanatban várja mindenki, hogy bekövetkezik az, amit vár.
Egyszerű látogatásokat bizonyos stratégiával kell végrehajtani – van-e a
közelben tűrhető óvóhely stb. –, mert a „zavaró repülés” jelzésére a város
tökéletesen elsötétedik, a villamosok nem járnak, az őgyelgő és sétáló órákon
át idegen kapualjak alá szorul. Otthon állandó készültség, rádióval, baráti
telefonokkal, víz a fürdőkádban, homok az ajtók mellett, meleg ruha,
óvóhely-csomag, hócipő az ágy közelében. Így élünk, s várjuk az
elkerülhetetlent.
S közben dolgozom. Ez magam számára is meglepő; nem vagyok
„hős”, nem. Fantáziám túlságosan élénk ahhoz, hogy ne féljek. S mégis
dolgozom, minden nap, a magam munkaterve szerint. Más kérdés, valóban
odafigyelek-e arra, amit dolgozom? Értelmemmel igen, idegeimmel
valószínűleg nem. S lehet, hogy ez megérzik majd e hónapok munkáján.

Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két

angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység.

Kerényi tanulmánya az „Eranos”-ban254 az ókori, görög és római

Hermész-kultuszról. Nagy felfedezés: kitűnő tudós, alapos, fölényes, gazdag
s jó író.
Hermész kaján és alamuszi isten volt. Enyveskezű, szószátyár,
egyfajta politikus az istenek között.

A németek megszállták Magyarországot.255

253
...tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy óra alatt, s Bécset, két hét előtt
Zágrábot: 1944. március 17., Bécs bombázása.
254
Kerényi Károly (klasszika-filológus, vallástörténész, 1897-1973): Hermes der
Seelenführer. Das Mythologen vom männlichen Lebensursprung. Zürich, 1944
/Albae Vigiliae/. (Magyarul: Hermés, a lélekvezető. Az élet férfi eredetének
mitologémája. Ford. Tatár György. Bp. 1984 /Mérleg/.)
 108

_ _ _ _ _

Negyedik napja Leányfalun. Hajón érkezünk, március végi hóesésben

és szélviharban. A március valóban sajátos hónap; nemcsak Caesar számára
volt az. – Alkonyatkor érünk be egy parasztszekérrel, poggyászainkkal, a
falu végén egy lakatlan házba. Senki nem vár; a tulajdonosok elutaztak
messzire. A fűtetlen házban kitört ablakok, jeges szobák fogadnak. Fa akad
az udvaron, de nedves, füstölögve ég. Mindez máskor barátságtalan,
kedélytelen lenne. Most teljesen közömbös. „Was mich nicht umbringt, macht
mich stärker”256 – mondta Nietzsche és dr. Göbbels. Egyetértünk.
A házban lassan berendezkedünk. Ételt hozatunk a közeli, falusi
vendéglőből. Találok könyveket egy polcon, köztük néhány olvasni-
érdemeset is. Deák gyűjtését régi magyar asszonyok leveleiből257. Hat évvel a
mohácsi vész után Forgách Kata legnagyobb gondja volt, hogyan juttassa el
a süldő disznót táborozó urához? Esik a hó. Az ablakból a Dunát látni, a
vattás ködöt, semmi mást.

Csak a csoda segíthet. Van csoda, de azt hiszem, meg kell érdemelni.

Egy hete nem olvastam, nem dolgoztam. Éjjel néha kimerülten

alszom, mint az agyonütött – az ember ott szedi hasonlatait, ahol a
legközelebb találja –, féléjszakát ébren fekszem a sötétben.
És mégis, egy hang – kinek a hangja? Nem tudom! Talán az őrangyal!
– azt mondja, hogy még nincs itt a pillanat, mikor jogom van itthagyni az
életet.

Milyen gyorsan alkalmazkodik új élethelyzetekhez az ember!

Mennyire nem igaz, hogy „kötve van” ehhez vagy ahhoz – lakáshoz,
környezethez, igényekhez! Ezek szavak. A valóság mindig csak éppen a
valóság, semmi más. És végtelenül egyszerű.

Három hét Leányfalun. Csomagolunk és útnak indulunk.

Tahiban ér az április 13-i258, délelőtti légiriadó. Az országút mentén
állunk, az ég felhős. Nagy magasságban, láthatatlanul, félelmes robajjal
húznak a nehéz amerikai bombázók Pest felé. Nyomukban olyan vonalsor
marad az égen, mint a hangjegyfüzetek vonalai.
Vácra komp visz át; az aknaveszély megint időszerű. (Néhány nap
előtt a közelben futott aknára és süllyedt el az „Erzsébet királyné” nevű

255
A németek megszállták Magyarországot: 1944. március 19. (Március 20-án
Budapestre érkezik Karl Adolf Eichmann a magyarországi zsidókérdés végleges
megoldása céljából.)
256
„Was mich nicht umbringt, macht mich stärker = ném.: „Ami nem öl meg, az
megerősít.”
257
Deák Farkas (író, történetíró, 1832-1888): Magyar hölgyek levelei. 499 darab. 1515-
1709. Közli - -. Bp. 1879 /Magyar leveles tár, 2./.
258
1944. április 13. (Szimferopol felszabadulása.)
 109

szalongőzös.) Este hatig csellengünk az állomás közelében. Sok, nyomorult,

sárgacsillagos zsidó, koldusok és trógerek a sárga csillaggal, melyre senki
nem figyel259. Az emberek, komoly tapintattal, iparkodnak nem látni a
jelvényt.
Este Gyarmaton alszunk, harmadrangú, valóban gyarmati
szállodában. Gyarmatról hajnalban Losoncra.

Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát260. Betiltottak minden

tisztességes lapot. Budapestet rendszeresen bombázzák, sok a halott.
„Műsoromat – mint a rádió mostanában gyakran mondja –
bizonytalan időre beszüntettem.”

Az ember bizonyos következetes sorrendben oszlatja fel életét: először

a lakásomtól búcsúztam el, melyet távollétemben a bomba pusztít el, vagy a
rekvirálók ülnek bele; aztán – s ez már fájdalmasabb – munkámtól és
munkahelyeimtől. Aztán egy életformától: be kell rendezkednünk egyfajta
nomád életre, nyeregben élni, mint a régi magyarok; aztán elbúcsúzik az
ember sok mindentől, ami az élethez kötötte. Marad a teljes szabadság,
kilátással a meglepőre, a váratlanra és a halálra.

Utolsó este Leányfalun elhívattam az állatorvost és megkértem, irtsa

ki Jimmy kutyámat. Öreg volt már, nagyon beteg, nem bírta volna a
vándoréletet. Sztrichninnel irtották, két perc múltán meghalt. Előkelő lény
volt, előkelően halt meg: elnyúlt, szép lendülettel, kecsesen, mint Pavlova
vagy Nizsinszky a tánc végén. A kertben temettem el egy fiatal barackfa
alatt.

Csehov elbeszéléseit olvasom261. Milyen „szolid” ez a munka, milyen

becsületes: bírja az idő szuvasító támadásait.

Az élet inkább harc, mint tánc262 – mondja Marcus Aurelius. De ez

nem egészen biztos. Az élet legtöbbször nem is harc, hanem kínos keringés,
a táncosok módjára, veszélyes helyzetek között, lábujjhegyen.

Földrengésben élek, forradalom kellős közepén. Jogrendszerek, házak,

városok és tömegek semmisülnek meg. Ízlések, megegyezések lobbannak el
a lángban, mint a szalma. Emberek buknak el, különösebb bűn nélkül, mint
ez forradalomban szokás és illik: bűnük nem az, hogy ezt vagy azt

259
A zsidók kötelezése a sárga csillag viselésére: 1944. április 5.
260
Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát: 1944. április 14., kormányrendelet a
zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá helyezéséről.
261
Anton Pavlovics Csehov (1860-1904): Elbeszélések. Ford. Barabás Ábel. Bp.
1903 /Magyar könyvtár/. Újabb kiadása: – – – Összes elbeszélő művei. Ford.
Gyagyovszky Emil, Honti Rezső, Peterdy István. Bp. 1924-1927.
262
„... az élet harc és számkivetés” – „Az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz
hasonlít...” Vö. Marcus Aurelius elmélkedései. Ford. Huszti József. Bp. 1974, 23, 98.
 110

cselekedték vagy mondták, bűnük egyszerűen az, hogy voltak és vannak. S

ez nagy bűn.

A „Varázs” hősével tartok, aki a végén ezt mondja: „Megismertem az

embereket és nem akarok több varázslatot.” Ha a magyar nyelv, s az a
szellemi igény, mely a magyar irodalmat megteremtette, elpusztul, minek
éljek? Nem olyan izgalmas az élet, ha nincs feladata.

„Jót tenni?” Legtöbbször könnyű. Igazat tenni, viszolygás, nyivákolás,

sápítozó érzelmesség nélkül: ez nehezebb. Az orvos, aki a beteg nyitott hasa
előtt érzelmes részvéttel sopánkodni kezd, rossz orvos.

Úgy nézni mindazt, ami most történik – most? Örökké, halálig! –, mint
aki bíró és elítélt egyszerre.

Ez a kisváros a büntetés. Egyelőre szelíd büntetés. Por, jellegtelen

házak, málló vakolat, s az első hőség felidézi azt a jellegzetes bűzt, mely a
kanalizálatlan kisvárosok testi szaga. Ez rosszabb, mint a szegénység. Ez a
bugrisság.

Maradj dandy, a szó katolikus és írói értelmében, a vérpadon vagy az

internáló táborban is; tehát hívő és engesztelhetetlen. Különbözz, bármi
történik is! – ez a te alázatod, szolgálatod, ez a legfelsőbb parancs.

Egy embert lehet büntetni cselekedeteiért és szavaiért; de nem lehet

büntetni származásáért. Akit származásáért büntetnek, azzal
igazságtalanság történik, s minden ember, aki ad még emberi rangjára,
szolidáris vele.

Mély és süket nyugalom. Mindenre felkészülten élni, anélkül, hogy ez

a készültség különösebb feszültséget okozna – ennyi a titok.

Nincs butítóbb, ernyesztőbb, mint a történelem vagy amit „történelmi

idő”-nek neveznek. 1910-ben gondolni és tökéletes formában kifejezni
valamit, amitől értelmesebb lesz a világ: ez az igazi történelmi élmény. A
többi szenny, rendetlenség, vér, szenvedés, ostobaság.

Belenyugodni abba, hogy szenvedni, meghalni kell: nem olyan nehéz.

Belenyugodni abba, hogy kedveseink és barátaink is szenvednek, üldöztetést
viselnek el és meghalnak: ez a nehéz, az emberfeletti lecke. S ezt is meg kell
tanulni.

Egyszerű életekből úgy virít elő – valamilyen meglepő

kényszercselekedet alakjában – az elmebaj, a lappangó neurózis, mint a
pipacs a sivár búzatáblából.
 111

A forradalom egyik tanulsága számomra, hogy az emberek életüknél

is jobban féltik kényelmüket.

Dickens: „Pickwick Club”263. A regény, melynek folytatásait a

haldoklók úgy várták, hogy nem voltak hajlandók meghalni, s az előfizetők
mérföldeket zarándokoltak a postakocsi elé, mely a füzetes folytatást hozta...
Az irodalom egyik legnagyobb sikere.
Semmi nem öregszik oly gyorsan, mint egy világsiker. Alig száz éve,
hogy a „Pickwick Club” megjelent, s én, aki mostanában ugyancsak halandó
vagyok – a megszokottnál is inkább az –, hajlandó vagyok meghalni úgy,
hogy nem olvasom el a harmadik fejezetet.

Egyre mélyebb, titkosabb, megrendültebb élmény: látni Isten

kezenyomát mindabban, amit mi emberek tervelünk, alkotunk, kapkodva
rakosgatunk.

Nem megsértődni, ez a feladat, igen. Ezt vállalom is.

De nem ígérhetem, hogy nem unom meg egy napon.

Az elmebajosok, a nyavalyatörősök úgy bújnak elő e torz forradalom

záporában az anyaföldből, mint a gombák. Ennek a forradalomnak mindene
van: karhatalma, „dinamikája” és „célkitűzése”, csak nevei és tehetségei
nincsenek.

Mit szeretnék még? Látni a tengert. Elmenni Párizsba. Ágyban

meghalni, de úgy, ahogy az Isten akarja.

És honnan tudod te, mit akar az Isten? Hallgass és viseld el azt is,
hogy nem értheted szándékait.

S. meséli: vízumot akart és a Gestapóhoz küldték az Astoriába.

(Különös, milyen sorsuk van házaknak: ez a szálloda volt az 1918-as
forradalom főhadiszállása!) Ott félreértették jelentkezését, s felrakták egy
menetautóra, mely Kistarcsára viszi a letartóztatottakat. Estig tart, míg a
tévedést megmagyarázza. Időközben a Gestapo svábhegyi főhadiszállásán
tanyázik. Itt látja és hallja a következőket:
Két szentendrei paraszt jelentkezik a volksbundista, magyarul is
beszélő SS-őrszemnél. Előadják, hogy bajuk van egy falubeli zsidóval, aki
állítólag becsapta őket egy lóvásárnál. Engedélyt kérnek, hogy hazatérve
megverhessék a zsidót. Az SS-ember megnyugtatja őket, hogy nyugodtan
megverhetik, ezért ma nem jár büntetés. De a két paraszt ragaszkodik az
írásos engedélyhez; s mikor ezt nem kapják, elégedetlenül távoznak.
A történet jellemző, s nemcsak a két szentendrei parasztra az. Az
egész magyar szélsőjobb társadalom akkor mert csak szíve szerint,
263
Charles Dickens (1812-1870): A Pickwick-Klub (The Pickwick Papers, 1836). Ford.
Szini Gyula. Jegyz. Schöpflin Aladár. Bp. 1929.
 112

istenigazában hozzálátni a zsidóveréshez, mikor írásos engedélyt kapott

hozzá a németektől.

X. egy hete a kassai gettóban. Első három levelében pontosan leírja, mi

történik egy táborban, ahol nincs víz, nincs latrina, nincsenek épületek, csak
oldalfalnélküli pajták, s ahol tizenötezer embert tereltek össze öt nap alatt.

A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják 264, minden

tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a
környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az
átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken
nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat.
Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és
Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem
pusztulását265. Ha túlélem, leírom.

Május. Virágos fák. Ez az illatos fölény és magasztosan közömbös

következetesség, mellyel a természet leborítja az emberi nyomorúságot:
csaknem dühítő.

Nem segít semmi: mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a

valóságban; hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók
sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam –
a budapesti Vörösmarty téren – amint egy embert két Gestapo-katona vitt a
teherkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt
vonulnak ezek a sárgacsillagos férfiak, nők és gyermekek, cipelik a ványadt
csomagokat, hogy ötezrével, tízezrével összezsúfolva éljenek valamilyen
bizonytalan – attól tartok, nem is bizonytalan! – sors felé, amint elhagyják
otthonukat, munkájukat – miért?! –, hogy tengődjenek putrikban és
barakkokban a városszéleken, kétheti élelemmel, pénz nélkül, kereset nélkül
– miért?! –, most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen.
Az emberi léleknek nincs igazi fantáziája. Csak a valóságnak van
fantáziája.

Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.

És mégis: aki nem tud megőrizni e szörnyűségek közepette lelkében

egyfajta közönyt: nem tud igazságos maradni, tehát nem tud másokon és
magán sem segíteni.

264
A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják: 1944. április 26.,
kormányrendelet a zsidók lakhelyének kijelöléséről. – 1944. május 15.: megkezdődik
a zsidónak nyilvánított személyek gettóba gyűjtése, és koncentrációs táborokba
szállítása (az első szakaszban, július 6-ig 420.000 zsidónak minősülő magyar
állampolgárt szállítanak a lágerekbe).
265
Josephus Flavius (Joseph ben Mathitjahu, 37-100 k.): A zsidó háború (Peri tu
iudaiku polemu, 75-79). Ford. Révay József. Bp. (2., jav. kiad.) 1957.
 113

Az európai zsidóság elveszítette a maga külön háborúját: csak a csoda

segíthet rajtuk. De a zsidók nem hisznek a csodában. A zsidók egyáltalán
nem hisznek: ezért viselnek olyan kétségbeesetten és összetörten minden
csapást.
Nyilvánvaló, hogy az embertömeget, melyet most kihajtanak
lakásaikból, ablaktalan putrikban helyeznek el, tíz-, húsz- és harmincezrével,
megfosztanak a vagyon, kereset és munka minden lehetőségétől, elveszik
emberi méltóságukat: ezt az embertömeget azok, akik mindezt kitervelik
ellenük és végrehajtják rajtuk, nem hagyhatják meg szemtanúnak, ha
egyszer fordulna a kerék. Attól tartok, a legrosszabb következik be; az, ami
Lengyelországban és Oroszországban történt a kitelepített osztrák, német,
szlovák és lengyel zsidókkal.

Heltai „Néma leventé”-jét266 olvasom. Kis, hibátlan, töréstelen

remekmű. Igényes és szerény.

Rousseau: „Confessions”267. Milyen boldog, lelkendező, felszabadult

hang ez! Mint mikor valaki, sok selypítés után, végre a lényegesről beszél.
Nincs nagyobb kegyelem író számára, mint mikor hang és téma –
nagyritkán az élet és a munka során – egymásból következnék, építik,
segítik, alkotják egymást.

Ez a kisváros szellőzetlen. Néha kinyitom az ablakot: nem a szobát

szellőztetem, hanem az utcát.
A hősiesség! Mennyit beszélnek róla.
De a hősiesség legtöbbször – és igazában – nem egyetlen heroikus
gesztus. A hősiesség legtöbbször és igazában megszámlálhatatlan sok apró,
türelmes és következetes mozdulat összege; s e mozdulatok mind ugyanegy
erkölcsi cél felé nyúlnak.

Elolvastam a „Nővér” hatvankét kéziratoldalát... Két hónapja ez az

első szellemi vállalkozás, melyhez erőm volt.

Nem vagyok egészséges, sorsom kilátásai zavarosak. Isten szándékait

nem értem. De élek még, s ezért akármily reménytelen és megalázó
feltételek között élek is, minden megmaradt erőmmel dolgoznom kell. Be
kell fejeznem ezt a regényt. Ha tudnék verseket írni... Nem szabad másra
figyelnem, csak arra, ami belülről szól hozzám. A háború, a terror, mindez a
sors egyik válfaja csak, mint a betegség. (Beteg is vagyok, minden egyszerre
robbant föl, bennem és körülöttem.) S mégis, félighűdötten is – a világ,
melyhez tartozom, félig hűdött! – dolgozni, befejezni, amit elkezdettem,

266
Heltai Jenő: A néma levente. Bp. 1936.
267
Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): Les confessions. 1761-1770. (Magyarul:
Vallomások. Ford. Benedek István, Benedek Marcell. Bp. 1957)
 114

minden nap megkeresni azt a két-három órát, amikor olvasni és írni

kényszerítem magam – utolsó pillanatig.

Hideg május. Didergek a napfényben.

Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy
őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és
berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok Kőrösmezőnél268, az angolok és
amerikaiak Pest fölött269, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar,
nem tud másról beszélni, csak a zsidókról.

De a munkához nemcsak akarat kell. Életmód, légkör is kell hozzá... s

mindez hiányzik.
Mégis, maradj erősebb, mint sorsod: életmódot, légkört, mindent
pótolj akarattal!

Az ember, ez a járvány.

A Musa Dagh örményeinek regénye itt történik meg 270, minden nap,
minden vidéki magyar városban. A deportálások színhelye nem
Mezopotámia, hanem városkörnyéki téglagyárak s hasonló helyek; onnan
Lengyelország. Werfel regényét látom minden nap életrekelni: ahogyan
Enver pasa és a törökök kiirtották az örményeket, mert „igazhitűek nem
élhettek együtt keresztényekkel”, úgy kergetik ki lakásaikból, fosztják meg
javaiktól, szabadságuktól, s végül bizonyosan életüktől is – a gyilkosok
számára nem marad más megoldás! – az igazhitű nemzeti szocialisták a
zsidókat, kikkel nem élhetnek egy országban... Miért? Mert zsidók, mert
„ellenségek”, mert „idegenek”, mert... s végül nincs válasz. Mert lehet.

Valahol van még a zene, a tenger, a babérfák, a gondolkozó emberek...

Már csak úgy gondolok rájuk, mint a halálos beteg gondol egy messzi nyár
tájaira és illatára.

Mindez csakugyan túlnő az egyéni sorson. Tömegszerencsétlenség

szemtanúja vagyok, melyet tömegőrület idéz föl. A nagy „hecc”
természetesen nem torpanhat meg a zsidóknál. És aztán, ha mindent
megkaptak?... Ha mód van rá, elvenni emberek szabadságát, emberi
méltóságát, esetleg életét, miért hőköljön meg ez a kancsi, eszelős dühben
romboló és fosztogató tömeg bárki vagyona, személye előtt? A lángnak
mindegy, mit éget, csak legyen mit hamvasztani.

Az emberek soha nem olyan veszedelmesek, mint mikor bosszút

állanak a bűnökért, melyeket ők maguk követtek el.
268
Az oroszok Kőrösmezőnél (Jaszinya, Kárpátalja, SzU): 1944. május 16.
269
...az angolok és amerikaiak Pest fölött: 1944. május 19-20.
270
Franz Werfel regénye az örmények pusztulásáról: A Musa Dagh negyven napja
(Die vierzig Tage des Musa Dagh, 1933). Ford. Tamás István. Bp. 1942, 1-2. köt.
 115

Vajon hol az elit, melytől Ortega y Gasset 271 remélte, hogy megfékezi,
neveli, erkölcsre tanítja az ösztöneitől megvadult tömegembert? Valahol van,
ez bizonyos. Rejtőzik. Iparkodik színtelen maradni, kézitáskájában, a
légoltalmi óvóhely-csomagban őrzi a szent tekercseket, kéziratokat...
Ez az elit halálosan fáradt. Nem tudja senki, aki nem élte át, mit kellett
elviselni – és elhallgatni! – az elmúlt tíz esztendőben. Ha eljön a pillanat,
mikor szólani lehet, nem lesz már ereje megszólalni.

Nem hiszek többé abban, hogy bármilyen műveltség tartósan nevelni

és fegyelmezni tudja a legalacsonyabb emberi ösztönöket és indulatokat.
Nem hiszek abban, hogy az ember másképpen is tud méltányos és igazságos
lenni, mint gyávaságból, szükségből vagy pillanatnyi érzelmességből.
Mind jobban hiszem, hogy a legtöbb, amire ember képes, az igazi
emberi hősiesség nem más, mint a föltétlen, alkura képtelen pártatlanság. Ez
az igazi emberi nagyság.

Egyfajta Rodostóban él ma minden író. Rendkívüli erő kell hozzá,

hogy e belső számkivetésben ne sorvadjon el mindenfajta alkotóerő. S ne
meneküljön a száműzött esztelen kényszercselekedetekbe.

Az élet egyik legfőbb princípiuma a kötelességteljesítés. Legalábbis

férfiak számára. A kötelesség több, mint az élet.
Az elmúlt negyedszázadban az volt kötelességem, hogy minden
erőmmel dolgozzak. Ezt – jól, rosszul, ahogy tudtam – teljesítettem is. Most
az a kötelességem, hogy minden erőmmel ne dolgozzak; legalábbis nem a
világ számára. Ez sem könnyű.

És mégis, ilyen levegőtlen feltételek mellett: írom ezt a regényt.

Bizonyosan nem „jó”, amit írok; hiányzik a munka minden feltétele, az írói
élet légköre, könyveim, egyfajta méltó környezet, mely szükséges a szellemi
munkához! S mennyi apró gond! Nevetséges és nem is nevetséges
nyomorúság! És nem segít az, ha a többiekre gondolok, társaimra és
barátaimra, akik most internálótáborokban sínylődnek. Az ember a maga
módján szenved.

De mégis írom ezt a regényt; amíg Magyarország végzete felé rohan.

Nem tudok másként segíteni, nem tudok másképp felelni az időnek, nem
tudok másképp ellenállani, csak így: ha megkísérlem leírni ezt a regényt,
amíg a többiek megkísérlik elpusztítani mindazt, ami Magyarország
legmélyebb értelme volt: a műveltséget és emberiességet.

271
José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (La rebelión de las masas, 1930). Ford.
Puskás Lajos. Bp. 1943 (2. kiad.).
 116

Kis nyomorultak: hogyan sietnek „résztvenni”, nem elmaradni, nem

veszélyeztetni az „állást”, a „fix”-et! Az emberek nem is olyan aljasok, mint
amilyen nyomorultak.

Mi az, ami ilyen reménytelenül unalmas Rousseau-ban? Nem a

mondanivalója, nem is előadásmódja. Attól tartok, a lelke.

Betegség, háború, üldözés, rágalmazás, nyomorúság, bujkálás,

feljelentés, dögvész, unalom, önzés, kapzsiság, kegyetlenség... mi ez, együtt?
Téboly, hagymázas lidércálom? Nem: az emberi élet.

Hendrik van Loon gunyoros-szomorkás könyve az „Emberiség

történeté”-ről272.
A szerző kisebbfajta magaslaton áll, szivarral szájában, botjára
támaszkodva, mintegy megpihenve séta közben, az emberiség története
fölött; s így szemlélődik.
Amit lát, irtózatos. S mégsem egészen reménytelen. Csak éppen mi
emberek oly közelről, s oly reménytelenül rövid időben látjuk és éljük a
dolgokat, hogy nincs módunk érzékelni az igazi távlatokat. Az ember,
igenis, fejlődött. A végtelen időben is fejlődött – mikor a gerinces állat két
lábra állt – s a piciny történelmi időben is, melyet ismerünk. Csodálatos
dolgokat ismert meg, talált fel, valósított meg.
Csak aztán elkövetkeznek időszakok – miért? –, mikor mintha
megvakulna, megsiketülne. S úgy tetszik, mindent elfelejtett, amit az
egyiptomiak, kaldeusok, föníciaiak, mórok, európaiak alkottak. Most is ilyen
az idő. Csak hasának, ösztöneinek, szenvedélyeinek él.
S néhány elit-ember egy napon megint kiemeli az emberi fajtát e
sötétből. Egy Dante. Vagy Columbus. Vagy Szent Pál. Csak ez számít.

Miért vagyok „urbánus”? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon
mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: a
babilóniai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa- és a lombard
városköztársaságok emberei: a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot
és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség
történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el,
hanem a fórumon.

A butaság talán mégis agresszívebb, mint a kapzsiság és a

kegyetlenség. A kapzsi vagy kegyetlen emberrel, ha másképpen értelmes,
végül is meg lehet alkudni. De a buta ember életveszélyes, mert
kiszámíthatatlan és megközelíthetetlen. Nem lehet vitatkozni vele. Csaknem
lehetetlen védekezni ellene; el kell viselni, mint a sorscsapást.
Kíméletlensége, önzése, szívóssága pokoli.

272
Hendrik van Loon (holland származású amerikai író, 1882-1944): Az emberiség
története az ősembertől napjainkig. Ford. Fülöp Zsigmond. Bp. 1927 (2. kiad.).
 117

Zsidók és keresztények között őrlődve, egyformán ismerve az

üldözők és az üldözöttek lelki szerkezetét, egyforma reménytelenséggel
hallgatva mindkettőt... Hát igen, húzzuk így, amíg lehet. De ha egy bomba
célbavesz, nem tiltakozom.

A történelem, ez az eszelős kórrajz...

Néha egy pillanat e fülledt zűrzavarban: Konfucius 273, Buddha, Dante,
Shakespeare, Arany, Goethe. A többi téboly, unalom és gyalázat.

Lehetetlen, hogy az élet ne legyen valami más is – valamilyen többlet,

más, örök. Más, mint ez a vinnyogó vergődés, konok kegyetlenség.

Trevisót bombázták. És Vicenzát274. Palladio275 templomát és palotáit.

A háborút megelőző napokban jártam ott utoljára. Eszpresszó-kávét
ittam a trevisói városkapu előtt és aludtam Vicenzában. Öt éve ennek.

Isten, adj erőt a zsidóknak, hogy elviseljék az üldöztetést, kínzást és

sanyargatást. Adj erőt nekik, hogy erősek legyenek az élethez és a halálhoz.
S aztán, ha túlélték az üldöztetéseket, adj erőt nekik, hogy ne veszítsék
el fejüket, ne változzanak át ámokfutó üldözőkké. Adj erőt nekik, hogy
erejük legyen az emberi nagysághoz, a türelemhez. Mert a bosszú csak újabb
indulatot szül. S talán Huxleynek és az oxfordistáknak van igazuk, akik az
mondják, hogy az ellenséget csak egy módon lehet legyőzni: ha elviseljük.

Visszagondolok az emberekre, akik az elmúlt években úgy mutatták,

mintha barátsággal fordulnának felém. Milyen irtózatos messze vannak!
Milyen tartalmatlanok, igazi belső vonatkozás nélkül valók voltak e
kapcsolatok! Nincs egy közöttük, aki emberi kötést jelentett volna. Az én
hibám ez?... Vagy ez minden emberi kapcsolat sorsa? Az írók, beteges,
sündörgő irigységükben! A „társasági emberek”, akik unalmukat vagy
hiúságukat szellőztették társaságomban. Ezek a „vacsorák” és
vacsorautánok, ezek az üres politizálások, szemforgató viták és
helyezkedések! Visszamegyek Pestre és nem keresek ott senkit. Nem is
hiányzik senki. Az „irodalmi élet”, ez az irigységtől habzószájú, vádaskodó
cigányvilág... Mi közöm mindehhez? Semmi.
Eljön egy nap – ez a mai nap! –, mikor az ember igazán, végzetesen,
egész lényével és sorsával megtudja, hogy csak Istenhez és a lelkéhez van
köze. S türelmesen él, elviseli azt a kegyetlen és izgatott félreértést, ami az
élet az emberek között, várja a halált.

273
Konfucius (Kung Fu-ce, i.e. 551-479) ókori kínai filozófus, történetíró, a Nyár és
Ősz (Csun-csiu) c. kínai történeti krónika, amely a gyakorlati élet méltatása, az ő
nevéhez fűződik.
274
Trevisót bombázták. És Vicenzát: 1944. május vége-június eleje.
275
Andrea Palladio (1508-1580), a vincenzai Teatro Olimpico építésze; a Négy könyv
az építészetről c. értekezés (1570) szerzője.
 118

Szerelem... Úgy gondolok vissza e rohamokra és válságokra, mint

elfeledett, egzotikus országokra, ahol jártam valamikor.
S mi volt az alján minden ilyen válságnak? Vad önzés. S pénzkérdés.
Soha, semmi más.

Várja a halált... de milyen mély bizalommal várja! Nem sürgeti, de

nem is kerüli többé. Él, ahogy tud, hallgat az emberek között, nézi városok,
országok és társadalmak pusztulását, hallgat és vár. Nagy jó a halál.
Valamilyen nagy erőfeszítés is, vizsga, melyre egy életen át készülünk.
Hűségesen kell élni, de hűségesen kell meghalni is... hűségesen ahhoz a
belső törvényhez, mely életünk értelme volt.

Csak a gyermekeknek adnának könnyebb sorsot. Ez a felelősség

iszonytató.

Néhány hónap előtt, mikor még volt, színre-szemre, egyfajta irodalmi,

szellemi élet Magyarországon, irodalmi folyóiratokban sorozatosan
megírták rólam, hogy nem vagyok többé író, csak afféle szépirodalomba
kirándult zsurnaliszta. Akkor nem volt igazuk. Most igazuk lenne, ha módot
adnék arra, hogy megbíráljanak: csakugyan nem vagyok többé író. Nem is
akarok az lenni.

Pesten. Állandó légi riasztások. Reggel kilenckor, a riadó alatt, a

Várhegy oldalában, egy sziklapincében. Emberek, az erős, júniusi fényben, a
pince bejáratánál, mintha egyfajta lumpolásból érkeznének, sápadtan,
macskajajosan.

Szikrázó, teljes, fényes júniusi reggel. A gesztenyefák, mint az őrült

karácsonyfák, tele lombbal, gyertyákkal. Vad ünnep ez. Goethe „Kampagne
in Frankreich”-jét276 olvasom. 1793-ban – negyvenhárom éves korában –
megáll Verdun közelében egy halastó előtt és lelkesedéssel csodálja, amint a
halak pikkelyes teste vöröses fényt vet, ha napsugár érinti. A Farbenlehre277
foglalkoztatja már ebben az időben. Reuss hercegének mesél másnap a
halakról és a vörös pikkelyekről, s amíg Verdun falait gyújtóbombákkal
pörkölik a szövetséges seregek, Goethe és a herceg a várbeli védők
puskagolyói között sétálgatnak és a színtan esélyeit vitatják.
Így kell élni, csak így.

És a részvéttel kell élni. Érzelgősség nélkül, de részvéttel, irgalommal.

Vigyázni, mikor telik meg a mentőcsónak, s akkor könyörtelenül elutasítani
mindenkit, aki a csónak felé úszik, mert felboríthatja a telt bárkát.
Részvéttel élni, de tárgyilagosan. Mint egy ápoló, vagy orvos nagy
járvány idején. A járványt megszüntetni nincs módunk, de lehet ágytól-
276
J. W. Goethe: Kampagne in Frankreich 1792. 1822.
277
Farbenlehre = ném.: színelmélet. Goethe hasonló című munkája 1810-ben jelent
meg.
 119

ágyhoz menni, egy pohár vizet adni, egy oltást, valamilyen enyhítő
orvosságot, egy jó szót. Reggeltől-estig, estétől-reggelig. Ezt meg kell tenni,
járvány idején is.

Kérlelhetetlenül olvasni. Ne tűrd, hogy a tárgy, vagy az író valamilyen

trükkje megvesztegessen. A legnagyobbaknál se tűrd el az ilyen vesztegetési
kísérleteket. Mindig kérlelhetetlenül figyelni az egészre, az író hangjára,
előadásmódjára, a mű tárgyára és sajátosságára: ne tűrd, hogy untassanak,
sem azt, hogy ügyességgel elkápráztassanak. A lényeget olvasd, ami
egyszerre a mű és alkotójának jelleme; mert a jellem tartást ad a műnek.

Két nap falun. A táj megtelt, megérett. Fájdalmas ez a nyugodt bőség,

az emberi nyomorúság fölött kivirult, diadalmas, közönyös, szuverén júniusi
érettség. A levegőben valamilyen áldott, édes illat.
Róma elesett278.

Goethét a franciaországi hadjárat közben elsőrendűen foglalkoztatják

a testi, kényelmi lehetőségek. Idejében megtanulta, amit mind kénytelenek
vagyunk megtanulni, hogy az állandósult életveszélyt csaknem könnyebb
elviselni, mint a permanens kényelmetlenséget.

Miért nem írok? De hogyan írjak? És mit képzelnek az őrültek, vagy a

sunyi vádaskodók, akik most a „szellemi szabotázs” politikai vérvádját
emelik az írók ellen? Én nem vagyok én, mikor írok: az alkot engem, amit
írok, nemcsak én az alkotást. Egy író nem egy ember, aki leül egy szobában
és önkényesen író; egy író egyszerűen idegrost egy szellemi organizmusban,
s ha az organizmus egészét hűdés éri, ha az idegrost nem kapja meg a
szellemi szervezet egészétől a szükséges vérellátást: megszűnik működni.

A versek, megint a versek. Zsonganak, kísértenek. Valaki üzen,

nagyon messziről. Reszkető kézzel, könnyektől homályos szemekkel
jegyzem föl, amit üzen. Ennyi a vers.

Pesten. Minden csöngetésnek értelme van: s már csak értelmes

csöngetések szavára nyitok ajtót. A telefonkagylót csak akkor emelem föl, ha
bizonyos jelzés szerint csönget. Így élünk.
Aki nem élte velünk végig ezt az időt, aki nem volt közöttünk, mikor
minden kinyílt, betelt és igazi valóságában megmutatkozott, aki nem tudja,
mi az, felriadni egy csöngetésre, s már régen nem a magunk életét félteni: aki
nem tudja, mi kell ahhoz, hogy a bombázást jelző szirénabőgésre
közömbösen pillantsunk fel, mert az effajta veszélyt idegeink régen
közömbösítették más, keserűbb és veszélyesebb mérgek oldatában, aki nem
segített legalább egy gyereken, nem adott szállást egy otthontalan
nyomorultnak, aki nem tudja, mi az, kézhez kapni a reggeli postával egy

278
Róma elesett: 1944. június 4., a szövetséges csapatok bevonultak Rómába.
 120

lapot, melyet egy vagonból dobtak ki valamely állomáson, akik a vagonban

nyolcvanadmagukkal utaznak a halál felé: aki mindezt nem élte végig
velünk, ezt a három hónapot, ezt az öt évet, ezt a tíz évet, az ne álljon közénk
soha bírónak. Itt csak az ítélhet, aki közöttünk élt.

E hónapokban kétféle embert ismertem meg: azt, aki sajnálkozik és

nem csinál semmit. S azt, aki nem szól egy szót sem, de segít.

Marlowe: „The Jew of Malta”279. Shakespeare kortársa volt, s könnyen

lehet, hogy a dráma anyagát kölcsön adta a „Velencei kalmár”-nak.
Hogyan él a XVI. századbeli angol író képzeletében a zsidó? Az
olvasmány e napokban izgalmas. Marlowe zsidaja mintha a „Stürmer”
hasábjairól lépne elő: kapzsi, telhetetlen, vérszomjas, csalárd, szószegő,
gyáva és érzelmes. Afféle „Jud Süss” 280 ez a máltai zsidó – a darabnak sikere
lenne, ha ma előadnák. Mi ez az örök félreértés? És mi az irodalom bűne
ebben? Mint a bábszínházban az örök figurák – Vitéz János és a Halál, a
paprikajancsi, vagy a komédiában, a commedia dell’ arté-ban az Anyós, a
Fösvény, a Felszarvazott Férj, a csacsi, félkegyelmű Inas, úgy élt az irodalom
kelléktárában a Zsidó. Örök alak volt, tincsekkel, vérszomjjal, uzsorával,
hamis esküvel a kaftánzsebben és keresztényeket gyalázó átkokkal ajkán. Az
író, ha megszorult, minden korban előhúzta ezt az anyagot és alakot, mint az
Anyóst vagy a Fösvényt.

Az emberek pillantása a pesti utcán: ez él még? És miért, milyen

jogon?... Látó-, halló-, szaglószerveik különös éberséggel működnek. Új
hallásuk van, vizsla pillantásuk. A vadászeb állja így a vadat, szimatolja a
zsákmányt.

Be kell fejeznem a regényt. Nincs mentség.

X.-et deportálták Lengyelországba. A főispán, akit levélben kértem,

hogy ne vigyék el a hetvenhat éves embert, hagyják a gettóban: pársoros
elutasítással felelt. Azt írta, nem tehet semmit. De ha nem tehet semmit,
miért nem mond le?
Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A
halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól
Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre, vagy hat lóra
méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni.

279
Christopher Marlowe (1564-1593): The Famous Tragedy of the Rich Jew of Malta,
1589. (Magyarul: A máltai zsidó tragédiája. Ford. Rózsa Dezső. Bp. 1914 /Olcsó
könyvtárt./)
280
Jud Süss: utalás Lion Feuchtwanger (1884-1958) 1925-ben megjelent azonos című
regényére, valamint a hírhedt náci filmre. Feuchtwanger regénye magyarul A herceg
és zsidaja címmel jelent meg 1946-ban (ford. Sztrókay Kálmán).
 121

Az angolszászok inváziót kezdtek Franciaországban281.

Két verset írtam: az „Ajánlás”-t és a „Rózsák, nyár és szenvedély”

tételét, első fogalmazásban.

Kosztolányi nagy író volt, igen nagy író: üde, érzékletes, okos, villogó,
bölcs, szomorú, kaján. Minden sora nemes, gazdag, különös árammal töltött.
De van itt valamilyen többlet, életben és irodalomban; s nem elég nagy
írónak lenni, hogy ezt a többletet kiadja egy mű. A „Jónás könyve” 282
többletére gondolok. Ez már a kegyelem.

L. városban. A. zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét

a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén
maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be,
röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A
rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli
tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából
lovagias ügy keletkezett, párbaj.
Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.

Tizennégy nagyzsidót, köztük a híres, milliárdos vagyonnal

rendelkező gyáros család tagjait a Gestapo valamilyen káprázatos váltságdíj
ellenében kiengedte Svájcba283. Híre jött, hogy már meg is érkeztek.
E dúsgazdag, milliomos zsidók megkaptak itthon az élettől mindent,
amit ember megkaphat. A menekülési tárgyalások pillanatában egyiknek
sem jutott eszébe, hogy ötszáz nyomorult, szegény zsidó gyermek életét
kérje, ha már pénzzel egyáltalán el lehet intézni valamit. S ahogy a
németeket ismerem, az ötszáz gyermek életét kérő nagy zsidónak talán
odaajándékozták volna, ráadásként, a gazdag család menekülő tagjainak
életét is. De ez nem jutott eszükbe.

Egy hangyaboly lakosainak munkáját figyelem délelőtt. Nem is egy,

hanem négy ilyen avar-, vagy gepida-vár épül, egyfajta West-Wall, rovarok
számára. Munkájuk hátborzongatóan céltudatos. Egyes hangyák testük
méreteit kétszer, háromszor meghaladó, súlyos, rizsszem-nagyságú
kavicsokat cipelnek föl a mélyből a tölcsér peremére. Mások döglött
legyeket, rovarokat hurcolnak a mélybe, a hűtőházakba. Délben egy fiatal
kutya játékosan feltúrja, szétkaparja az egyik hangyavárat. Estére már
derengenek az új építkezés körvonalai.

281
Az angolszászok inváziót kezdtek Franciaországban: a normandiai partraszállás,
az ’Overlord’ hadművelet 1944. június 6-án kezdődött meg.
282
Utalás Babits Mihály művére.
283
Tizennégy nagyzsidót... a Gestapo... kiengedte Svájcba: 1944. június 25.
 122

Veszélyöntudatunk érzékelhetetlen. Gondtalan lépésemmel

széttaposom többhetes munkájukat. Mégis építenek, s mint Maeterlincktől 284
és másoktól tudom, eufóriára, bódulatra is szükségük van a létezéshez:
egyfajta zöld leveli tetűt ejtenek foglyul, megfejik, s e váladéktól kéjesen
elbódulnak.

Monszun. Három halott veréb hever hajnalban a kerti úton.

Pesten. Éjjeli és nappali riasztás, légitámadás. A délelőtti támadás után

három sűrű, fekete füstoszlop gomolyog a Gellérthegy mögött az égre. Ez a
savanyúszagú fekete köd elsötétíti a napot. Először látom ezt. Valamelyik
olajfinomítót találták el.
Az óvóhelyen U. grófnő ül egy zsámolykán, lárvaszerű szépséggel,
csillogó szemekkel. Üdvözlés, társadalmi csevely. Ismerősökről beszélünk,
emberekről, kiket szétfútt a vihar. Mindez – a nyilvános óvóhely fülledt,
nyirkos homályában, csecsemőket ringató anyák, betegek, komor emberek
között, a bombák tompa robbanásai között, a megszakított áramvonal miatt
kialvó villanykörték között – társadalmi hangnemben zajlik, mint a
Conciergerie285 pincéjében.

Már nem szeretem a „bátor” embereket, gyanakvással szemlélem

őket. Kínjában mindenki bátor, a gyáva is, ha itt a pillanat. A szívós
embereket szeretem, akik végül is teljesítik azt, amire vállalkoztak; s közben
talán nem is olyan bátrak.

Délelőtti légitámadás. A déli harangszóra ér véget. Sirokkó. Keserű

bűz, az égő olaj szaga a levegőben. Pest olyan ez órában, mint egy nagy test
valamilyen vad ölelkezés után: a halál és a kielégülés között.

Jó halál, vegyél karjaidra, ringass el.

Egyik azt mondja: túl kell élni, mert túlságosan aljas az egész, nem
érdemes belepusztulni. A másik: túl kell élni, mert kíváncsi vagyok, látni
akarom a végét. A harmadik: túl kell élni, mert még dolgom van stb. Egyik
sem mondja az igazat: azt, hogy élni néha majdnem olyan jó, mint amilyen jó
lehet halottnak és tudatlannak lenni.

Ebből a háborúból, mely irtózatosabb, mint valaki is képzelte, végül is

mindenki többet bír elviselni, mint valaha is képzelte.

Az élet teljes távlatát elvesztettük. De kaptunk helyette valami mást,

ami csaknem olyan teljes: a félórákat.
284
Utalás Maurice Maeterlinck (1862-1949): La vie des termites (1926, A termeszek
élete) c. művére.
285
Conciergerie: a párizsi Igazságügyi Palota, pincéje a francia forradalom idején
hírhedt börtön, itt őrizték többek között Marie Antoinette-et is.
 123

Az igazi rémhíreket most már nem a kávéházban találják ki, hanem a

hivatalos lapban közlik.

Éjjel a „Sértődöttek” első teljes és megkezdett második kötetét

olvasom.
Esztendeje nem láttam a kéziratot. Most megértem, hogy aránytalan; s
tisztábban látom valóságos arányait. Valami történt közben e kézirattal is;
nemcsak a világgal, nemcsak velem; sorsa megérett. Nincs módom
elszakadni tőle. A „Nővér”-t és a „Sértődöttek”-et be kell fejeznem. Bomba,
deportálás, mindez nem kifogás; nemcsak az embereket, művemet sincs
jogom cserbenhagyni.
Minden maradék erőmet a „Sértődöttek” befejezésére kell fordítanom.
Máskülönben hasztalan és meddő volt minden: munkám és életem.

Igen, az élet utánozza a művészetet. Az író, a mondakör egy-egy

látomásos, pontos szavával eléjenyúl az évezredekben a valóságnak.
Például a „kondenz-csík”, melyet a Pest ellen támadó amerikai
repülőerődök rajzolnak fejem fölött a nyári égen: a Hadak útja.

Egy hölgy fölkeres és előadja, hogy másnapra Kairóban lehetek –

titkos Gestapo-segítséggel, Vöröskereszt-repülőgépen –, ha lefizetek
hatszázezer pengőt, vagy keresek valakit, aki lefizet egymillió pengőt, s
beültet maga mellé utasnak a gépbe.
Az ajánlatot megköszönöm és elutasítom. Nincs hatszázezer pengőm,
sem pedig mecénásom, aki egymilliót áldozna hasonló célra. De nem ez a
legnagyobb akadály: ilyen mecénást talán lehetne még szerezni. Valamelyik
gazdag arisztokrata vagy nagyvonalú zsidó módját ejtené e csillagászati
összegek megszerzésének. Másról van szó: nem akarok elmenni innen. Nem
hiszem, hogy tévedek: pontosan tudom, mi következik? El kell viselni. Be
kell fejezni könyvem, s aztán élni vagy halni, ahogy a sors adja.

Bele lehet halni; ez is megoldás. De el is lehet viselni; s ez is megoldás.

A kertész hét gyermeket tart el e darab földből, mely nem is az övé;

csak éppen gazdálkodik rajta és műveli, mert a helyzet így alakult; a család
férfitagjainak egyetlen cipőjük van; ha a fiú leventébe megy, a többiek
mezítláb járnak. A kertész tehát csak a lényeges dolgokkal foglalkozik. A hét
közül az egyik gyerek unoka; balkézről került, az idősebb lány kalauznő a
villamosnál, ő hozta egy napon haza. Elfér a többi hat mellett, senki nem
beszél erről. (Mint Montaigne, aki ezt mondta: „Három gyermekem volt,
vagy négy...”) A kertész pontosan tudja, hogy a világháborún belül nagyon
fontos az is, lesz-e eső, pondrós-e a cseresznye, tudja, amit Goethe tudott:
hogy a hét gyereknek enni adni elsőbbrendű emberi feladat, mint igazgatni
egy államot.
 124

France „Thaisz”-a286. Húsz év után másodszor olvasom. Üde,

szikrázik, teljes. Az élet legmélyebb értelme mégis a szenvedély volt.

S mert a kérdésre, hogy „érdemes-e”, amúgy sem lehet felelni:

emberségesebb és őszintébb, ha nem vetjük föl ezt a kérdést.

Barabás Miklós önéletírása287: oázis abban a sivatagban, mely

mindmáig a magyar író és művész sorsa. Nyolcvan egynéhány éven át
tenyerén hordozza egy kegyes végzet; a gyermekkori nyomorúság után
tehetsége felé fordul a világ, s csöndben, méltányosan, becsületesen meg
tudja alkotni művét, a XIX-ik századbeli nagy magyar arcképcsarnokot. Igaz,
a múlt században élt, mikor művész és közönsége még tisztelték egymást.
„Soha nem foglalkoztam politikával” – írja szerényen 48 után. Ma
foglalkozna vele a politika!
Wesselényi Miklós szavát idézi Barabás: „Szenvedni megtanítottak, de
félni nem”288.

Cherbourg elesett289. Az oroszok Finnországban és Vityebszk körül

megindították nagy nyári támadásukat290.

Carlyle tanulmánya Scott Walterről291. Gyanakodva kezdem olvasni,

nem szeretem dagályát, közbeszólásait, patetikus és sallangos
előadásmódját. De a kis tanulmány rögtön a bevezető szakaszban a
lényegesről beszél: arról, hogy a nagyság legtöbbször nem cselekedetünk,
művünk, magatartásunk, megnyilatkozásunk, hanem valami más, néma, a
szavak és cselekedetek mögött lappangó tartalom. Talán a bensőség, mellyel
démonának felel az ember. S csak az lehet nagy, akinek van démona.
Scott Walternek például nem volt. De egészséges volt: s az egészség
talán több, mint a nagyság. De az embereknek mégis inkább van szükségük
azokra a boldogtalan, vívódó szellemekre, akik irtózatos áron valamilyen
evangéliomi üzenetet közvetítenek; mint Dosztojevszkij, Goethe vagy
Shakespeare. Égi üzenetet közvetít akkor is, amikor esze szerint nem akar
mást, mint megtölteni a Globe-színház pénztárát. S e célból megírja a
Hamletet...

286
Anatole France (Jaques-François-Anatole Thibault, 1844-1924): Thaisz (Thaïs,
1890). Ford. Szerb Antal. Bp. é. n.
287
Barabás Miklós: - -- önéletrajza. Bev. és jegyz. Bíró Béla. Kolozsvár, 1929 /Az
Erdélyi Szépmíves Céh könyvei/.
288
Az idézet: „Ő is elmondhatta, mint Wesselényi Miklós atyja: »Megtanítottak
szenvedni, de félni nem«.” 161.
289
Cherbourg elesett: 1944. június 26-án a német csapatok feladták Cherbourg-t.
290
Az oroszok Finnországban és Vityebszk körül megindították nagy nyári
támadásukat: 1944. június 21.
291
Thomas Carlyle (angol történész, 1795-1881): Scott Walter. Ford. Baráth Ferenc. Bp.
1895 /Olcsó Könyvtár/.
 125

A Scott Walterek nem akarnak közvetíteni semmiféle égi, evangéliomi

üzenetet; s a démont nem ismerik. Egészségesek, pompásak, gazdagok. A
világ és az ember rettenetes párharcában ők a megnyugtató, dús, vegetatív
bőséggel burjánzó szigetek, ahol a pagonyokban nem lappanganak
démonok, sem istenek.

Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettó-házakat 292. Több mint

kétszázezer ember él e borzalmas tömegszállásokon, s várja, hogy vagonban
deportálják a lengyel telepekre. Látogatni nem szabad többé őket.
E tömegszerencsétlenség nem érkezett váratlanul; s mégis, senki nem
hitte igazán, hogy bekövetkezhet. Méreteit, emberi jelentőségét e pillanatban
felfogni sem tudjuk. A magyar történelem egyik legförtelmesebb fejezete
minden nap, melyet átélek. S már nem ragaszkodom többé az élethez. Teljes
közöny van bennem és elszántság, elfogadni mindent, amit a sors még
hozhat.

Macaulay kis könyve Miltonról. A történetíró, aki az emberi

történelem egyik termékének nézi a költőt és a költészetet; úgy, mint egy
politikai pártot vagy egy csatát. S talán igaza is van: a költő és a költészet
történelmi esemény a népek életében. Titokzatos, történelmi élmény; a
népek néha megborzadnak jelentőségétől, s agyonverik a költőt, mint egy
harcost. De „a mohawk alig érzi a scalpirozó kést, mialatt halálénekét
rivalgja”.
Milton, a vak, a száműzött, az üldözött, szomorú és csendes emberi
magasztosságában embernek éppen olyan nagy, mint költőnek. Mindent
elviselt, s énekelte azt a különös dallamot, utolsó pillanatig, amely csak az
övé volt.

Mindennek, ami most borzalom és iszonyat, vége lesz egyszer, s

elkövetkezik sokak számára – mert sokan túlélik az iszonyatot is – a „félelem
nélkül való élet és a „szabadság időszaka”. Ez az időszak is borzalmas lesz,
tele bosszúval, vérrel, igazságtalan számonkérésekkel. És mégis így lesz jól
minden. „Az újonszerzett szabadság baja ellen csak egy gyógyszer van és e
gyógyszer a szabadság” – mondja Macaulay293. – „Mikor a fogoly először hagyja el
celláját, nem tűrheti a napvilágot: képtelen megkülönböztetni a színeket és
felismerni az arcokat. De az orvosság: nem visszaküldeni őt börtönébe, hanem
hozzászoktatni a nap sugaraihoz. Az igazság s szabadság fénye lehet, hogy
kápráztatja s megzavarja kezdetben a szolgaság házában félig megvakult nemzetet.
De csak hadd nézze, s nemsokára képes lesz eltűrni. Pár év alatt az emberek
észretérnek. A vélemények túlságos heve lecsillapszik. Az igazság elszórt elemei

292
Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettó-házakat: 1944. június 16.: az ún.
csillagos házak létesítése; június 21., illetve 23.: a zsidók mozgásának korlátozása.
293
Thomas Babington Macaulay (angol történetíró, esszéista, politikus, 1800-1859):
Milton. Ford. B. P. Bp. 1876. Az idézett hely: - -: Esszék. Vál., bev. Sükösd Mihály. Bp.
1961, 18-19.
 126

megszűnnek küzdeni és egyesülni kezdenek...” S ez megér sokmindent; azt is,

amibe múlhatatlanul kerül.

Nem, a bosszú nem intéz el semmit. De önmagában teljes és tökéletes,

mint a vihar, az árvíz. Nincs teljes emberi cselekmény nélküle.

S mégis, az író soha ne hirdessen bosszút. Értse meg az embereket, s

viseljen el mindent, ami az emberi természetből következik.

A nagy rablók mellett csaknem ellenszenvesebbek a kis gyávák, akik e

tűzvészben sunyi mosollyal és gyáva aggállyal ezüstkanalakat mentenek.

Éjjel vad bombázás294. S a városban, melyet feltépnek a bombák,

sokezer ember reméli, hogy végez vele valamelyik tüzes találat.

Nem tudom, lesz-e erőm, hogy a két töredéket – „A nővér”-t és a

„Sértődöttek”-et – az elkövetkező, rövid időben még befejezzem? (Rövid idő,
mert érzem, hogy az erő, mely eddig tartott – a belső ellenállás ereje –, kezd
szűnni, múlni.)

Egy pillanat a kertben. Két végtelenség között egy pillanat; süt a nap;
a rózsák elvirulnak; az iszonyat két tengerének dagálya között
maradéktalanul boldog vagyok.

Pislognak és helyezkednek. Mennyire megvetem őket!

A bűn kollektív, melyet elkövetnek, tehát a bűnhődés is kollektív lesz.
Ezt sem tudják?

Földrengető – a szó valóságos értelmében föld-rengető – bombázás. A

kertben ülök egy fa alatt. Amerikai gépek alacsonyan szállanak az égen.
Sainte-Beuve „Causeries du Lundi”-jét295 olvasom.

A kis házat, melyben lakom most, megdobja a légnyomás, mint egy

játékdobozt valamilyen ingerült kézmozdulat.

Kísérlet – először életemben – elolvasni egy detektívregényt. Kettővel

is kísérletezem, Wallace és Leblanc urak műveivel: mindkettő halálosan
untat. A tizedik oldal olvasása közben elalszom.
Dante mégis izgalmasabb; Vörösmarty is.

294
Éjjel vad bombázás: 1944. július 2-3.
295
Charles-Augustin Sainte-Beuve (francia irodalmár, történetíró és kritikus, 1804-
1869): Causeries du Lundi (Hétfői csevegések). Az írónak a Le Constitutionnel c. lap
számára 1851 és 1862 között, hetente írott esszéinek összefoglaló címe, mely 15
kötetben posztumusz jelent meg.
 127

Egy kövér politikai újságíró siet felém, megállít, gyanakvóan mondja:

„Jó színben vagy!...”

Július harmadikán reggel féltízkor kezdődik a légitámadás, mely

minden eddigi között a legkomolyabb – s valószínűleg csak előjátéka még
vadabb támadásoknak. Az ég valóban olyan most, mint egy jégpálya, melyet
a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, melyre
részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha
megvillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangónagyságú gép a napsütésben.
Két óra hosszat zúgnak a gépek. Némelyik közel hull le, a Dunába. A
kertrenyíló szobában ülök, innen nézem a nyitott ablakon át a támadást,
mely – estére megtudom – elpusztította a városligeti villanegyed nagyrészét,
az Új Lipótváros sok házát.
Reggel fülledt sirokkóban megyek a bombázott városba. Az
Alagútban ér az újabb riasztás híre. A Horváth-kertben, a Vérmezőn
emberek ezrei táboroznak: ingujjas emberek, anyák batyukkal és
gyermekekkel. Ez már a pánik. A légoltalmi riasztás hírére rohannak a
biztosnak vélt várbeli sziklapince és az alagút felé. Útközben a budakalászi
téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a
téglaszárító pajták között, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak
gépfegyverekkel.
Mindezt látni kell; hallomás, elbeszélés nem ad képet a valóságról.
Orvosnál járok, majd lakásomon. Újabb adag morfint szerzek, hogy egészen
biztos lehessek, ha már nagyon unalmas és céltalan az egész.

Aki bemegy most Pestre: mintha égő házba rohanna be, hogy mentse
a füstből és lángok közül, amit még lehet.

Kiadós, félnapos júliusi eső. Tétlenül bámulom az esőt, s egyfajta

honvággyal is: mint aki szeretne már emberi sorsából szabadulni, s átadni
magát a természet törvényeinek.

Mindez csakugyan rendkívül izgalmas: amit Sainte-Beuve jelent a

„Hétfői csevegések”-ben Scudéry kisasszony 296 erkölcseiről. És Maintenon
asszony erényéről. És Mademoiselle-nek, a király húgának irodalmi
becsvágyairól... Két bombatámadás között olvasom e lelkiismeretes, finom és
nemesszellemű védiratokat, rég letűnt hölgyek állítólagos dévajságainak
védelmét, s nem érzem időszerűtlennek ez olvasmányt. Scudéry kisasszony
kilencven évet élt, s hosszú regényeiből nem él már egyetlen sor sem; Berlin
nincs többé; s holnap már én sem leszek. De a szellem megmarad, amíg
emberek élnek. Lelkiismeretfurdalás nélkül olvasom a csevegéseket.

296
Scudéry kisasszony: Mme Madeleine de Scudéry (1607-1701), korának divatos
regényírónője; Maintenon asszony: Françoise d’Abigné Maintenon, marquise, XIV.
Lajos második, legendás felesége, 1635-1719.
 128

Milyen lesz a jövő?... A „fordulat”?... De hiszen már itt van a jövő!

Lehet-e más, mint a jelen folytatása, következhet ebből a jelenből másféle
jövendő, mint amelynek csíráit e korszak hordja és érleli? Feltehető-e, hogy
valamilyen katonai vagy társadalmi esemény másféle jövőt szül, mint ami a
fellázadt ösztönök rémuralmának és a megkínzott tömegek bosszújának
nászából születik? A jövő pontosan következik e jelenből. Zsidókérdés
helyett lesz majd osztálykérdés vagy német-kérdés, – s minden pontosan
olyan lesz, amilyen e feltételekből következően lehet.

Az állatok között is vannak előkelő lények. Van állati nemesség is – s

ez csaknem vigasztaló, mikor mindenfelé a nyáj uralkodik és tenyészik.

Ez a sárgarigó makacson visszatér a kertbe. Órákon át figyelem.

Előkelő és társadalmi. Olyan, mint egy régi udvari tanácsos, svarcgelb
díszruhában, I. Ferenc297 udvarában.

Tanulj meg mosolyogni. Engedd el magad... Semmiféle görcsös

„magatartás” kifelé! És mosoly befelé! Őszinte, sértődéstől mentes mosoly.
Nem tudtál az embereken segíteni?... Nem is ez volt a dolgod. Ember voltál
és emberek között éltél, tehát nem volt módod senkin igazában segíteni.

Most már mindegy: valaminek visszavonhatatlanul vége. Még egy

nap? Vagy még tíz év? így, úgy, valahogy, megtűrt állapotban, valahol?... Ki
olyan ostoba, hogy terveket faragjon? Vagy éppen megsértődjék? Vagy
elégtételt követeljen? És aztán: elégtételt? Miért? Nem egyszerre bűnösök
mind, akik ma élnek, az áldozatok és az ítéletvégrehajtók? Fogadd el a
napot, amint érkezik, napsütéssel, vagy esővel. És mosolyogj, igazán,
belülről. Minden más az emberek és istenek dolga.

Sainte-Beuve-nek igaza van: a „nagy század”, amely igazában a XVII.

és XVIII. század idejének vegyüléke, nemcsak nagy nőket, hanem nagy
szenvedélyeket is termelt. E Scudèryk, Lespinasse 298-ok, Sèvignék299 nemcsak
gondolkozni mertek, hanem érezni is. Én görlök között éltem.

Még mindig jobban félek lelkiismeretemtől, mint a világtól.

Még mindig rosszabbul bírom a hőséget vagy a hideget, mint a

világháborút.

Az emberek nemcsak azt mondják, amit mondanak, hanem önmagukat

is mondják: a modoron átüt ez a másik, makacs, rögeszmeszerű

297
Ferenc osztrák császár, magyar király, 1792-1835.
298
Julie Jeanne Élèonore de Lespinasse francia írónő, 1732-1776, 1764-től látogatott
irodalmi szalont tartott fenn.
299
Mme de Sèvigné (Maria de Rabutin Chantal), 1626-1696.
 129

mondanivaló, amely érezhetően fontosabb számukra, mint minden, amit

mondhatnak.

Ha visszagondolok az elmúlt tíz, tizenöt esztendő magyar „irodalmi

életé”-re, oly utálat fojtogat, mely csakugyan megkönnyíti valamelyik
elkövetkező pillanatban, hogy ne sajnáljam elhajítani ezt a rozzant
töltőtollat. Amit Csortos300, a színész „a kóristák rémuralmá”-nak nevezett,
az irodalomban a féltehetségek, a nyavalyatörős firkászok szemérmetlen
nyelvelése volt; oly megalázó, mintha egy elmegyógyintézet egyik osztályán
irodalmi kávéházat rendeznének be, s ott kellene élni... Ezek a „népiek”, akik
úgy ágáltak hiúságukban és sértődöttségükben, mint a kivénült színésznők,
ezek az „urbánusok”, akik lexikális műveltséggel pótolták azt, ami
tehetségükből és jellemükből hiányzott, s mindenütt az igazi tehetség
nagylelkűségének hiánya... ó, ez a förtelem! S ebben éltem. Uram, megértem,
hogy megutáltad és megítélted az egészet, s a társadalmat is, melyből
mindez kinőtt és amelyhez tartozott.

Az egyéni kegyetlenség bűntudatot szül. Az intézményes

kegyetlenség helyzeteket szül, melyek saját tehetetlenségi súlyuk
következtében újabb kegyetlenségekre késztetnek.

Shaw „Ember és emberfölötti ember”-e301. Milyen avítt, avas, poros ez

a virgonc forradalmárság; milyen áruházi ez a rugalmas
társadalomszemlélet; s mennyire nem írói, tehát felelősségtelen ez az
ugrabugráló polgár-riasztás. Az idő rettenetes bosszút áll e kérkedő
forradalmárokon: Shaw meg akar botránkoztatni, de csak ásításra késztet. A
századik oldalon, mikor az író szándéka szerint a történet „legizgalmasabb”
szeretne lenni, mély unalommal behajtom és polcra helyezem a könyvet.

Egy nap Losoncon. Teljes béke. De akkor már inkább áldozatnak

maradni Pesten.

Thomas de Quincey vallomása arról, hogy ópiumot evett302.

Végre is, hetvenkét éves elmúlt, mikor sírba szállt; harminc éven át
szedte a laudanumot; s az utolsó években volt nap, mikor hétezer cseppet
szedett naponta. Mit ér a valósággal szemközt mindenféle erkölcsi vagy
orvosi érvelés? Nem sokat. Lehet, hogy az ópium is megoldás; s Quincey a
napi hétezer csöpp mellett tisztességesen teljesítette feladatát.

300
Csortos Gyula, színész, 1893-1945.
301
George Bernard Shaw (1856-1950): Ember és ember feletti ember (Man and
superman). Ford. és bev. Hevesi Sándor. Bp. 1917 /Világkönyvtár/.
302
Thomas De Quincey (angol esszéista és kritikus, 1785-1859): Egy angol ópiumevő
vallomásai (Confessions of an English Opium-Eater). Ford. Kiss Dezső. Bp. 1927
/Magyar könyvtár/.
 130

A Nő-ről most persze nincs szó; aminthogy semmiről nincs szó; de a

Nő van még valahol. Az a bizonyos „Nő”, akit a századeleji elbeszélésekben
és regényekben oly gyötrő gondok közepette várt, vagy megtagadott egy
férfi; mit csinál most?... Nyilván él a háborúban, a maga módján, szül,
menekül a bombák elől, sorbaáll az élelmiszerüzletek előtt, s kalandra is siet;
de nem szerepel... Egy napon bosszút áll majd; a fegyverek elhallgatnak, s a
Nő megjelenik az irodalomban és az életben, teljes fegyverzetében,
engesztelhetetlenül.

Az optikus átnyújtotta első szemüvegem. Egy dioptria; s az apró

betűk megint ragyognak a könyvek lapjain, mint ifjúkoromban; csak nem
érdekelnek már olyan végzetesen.

Valaki megkérdez, nem gondolom-e, hogy túl kell élnem mindazt,

ami van és következik, mert még „feladatom” lesz a jövőben?
Jó lelkiismerettel és határozottan felelhetem, hogy ebben a „feladat”-
ban nem hiszek. Az elmúlt huszonöt évben mindent elkövettem, hogy
legjobb hitem és tudásom szerint szolgálhassam, s szélsőbaltól szélsőjobbig
mindenki sietett félreérthetetlenül tudtomra adni, hogy ennek az országnak
nincs szüksége reám, s a magamfajtákra. Ezt így írták le, százszor és
százszor, szószerint. Nem sértődtem meg; csak éppen megfogadom a szíves
tanácsot... Mit akartam én? Művelni magam, hogy másokat művelhessek;
minőséget akartam. De ez az ország semmitől nem fél úgy, mint a
minőségtől, s az igazi műveltségtől, amely valóban hősiesség. Nem akarok
tehát „szolgálni”. Majd csak élek, amíg és ahogy lehet, s megmaradok a
zsenik és próféták között „író-iparos”-nak, ha még lehet. Nincs más célom
többé.

Az oroszok Lemberg táján járnak303.

Erasmus „Laus Stultitiae”-jét304 olvasom. Egyetlen betűje sem
halványodott el az elmúlt négyszáz esztendőben; ma is ragyog, szikrázik,
mint a pillanatban, mikor fricskát adott a reformáció ostobáinak és
nagyképűinek.

Soha többé nem teszem lábam olyan házba, ahol meghívottak

„társalognak”; meghívást nem fogadok el, sem kereszténytől, sem zsidótól.
Vitázni nem vagyok hajlandó többé senki fiával. Elég volt.

303
Az oroszok Lemberg (Lvov, SzU) táján járnak: 1944. július 13. körül (az 1. Ukrán
Front csapatai szétvetik a 4. magyar hadsereget).
304
Erasmus: A balgaság dicsérete (Encomium moriae sive laus stultitiae, 1511). Ford.
Lányi Margit. Bp. 1941 /Klasszikus írások/.
 131

Slocum305 kapitány könyve arról, hogyan hajózta körül a kilencvenes

években a világot?
„Spray” nevű bárkáján ténfergett három évig a tengereken, átkelt a
Magellan-átjárón, az Atlanticon és a Csendes-óceánon. A tengerészeti
teljesítményen túl természetesen az emberi teljesítmény az, ami érdekes.
Hónapokon át kuporogni a Csendes-óceán közepén, egy bárka mélyén,
füstölt halat rágni és lesni az esővizet: mindehhez nemcsak navigációs
képesség szükséges, hanem egyfajta elmebaj is. Ezek a Slocumok, Alain
Gerbault306-k mind szkizofrének vagy legalábbis szkizoidok: példa rá
különösen Slocum, aki bevallja, hogy az óceánon, álmában rendszeresen
megjelent Kolumbusz segédhajójának, a „Pintá”-nak egyik kormányosa és
vezette hajóját. Az őrület nagy erő. Egy embert a világ körül kerget; az
alvajáró biztonságával kel át örvényeken és monszunokon, s közben a
„Pinta” kormányosa vezeti bárkáját! A józanok a földön is bizonytalanabbul
járnak.

Pesten. Riadó. Étteremben ér, lezavarnak a ház pincéjébe. Az

óvóhelyen széksorok egymás mögött, mint egy kültelki moziban. Az utcai és
házi közönség e széksorokon helyezkedik el, s türelmes csendben várja,
hogy kezdődjék az előadás.

A természet sem jobb; de legalább következetes.

Ezek a kis, kétórás hajóutak, az elaknásított Dunán, Pest és Leányfalu

között... ennyi maradt a világból.
S ez is ajándék, hálásan fogadom. A nyár szelíd, a táj mitsem tud a
viharról, mely a világban tombol. Tahi megtelt gyümölcsillattal. A hajósok
kedves vagányok, az utolsó színes emberfajta ez elgépiesedett emberiségben:
tornacipős csempészek mind, akik utánozhatatlan, békebeli cinkossággal
emelik két ujjukat sapkájuk ellenzőjéhez... A víz örök dolog, s az emberek,
akik a vízen élnek, megőriznek valamit az élet legmélyebb értelméből, a
játékból.
Mert csakugyan lehet, hogy az emberi élet igazi tartalma a játék. A
föld, a víz, az ég történik tovább nélkülünk; mi, egy-egy pillanatra,
megjelenünk a színen és játszunk. Néha borzalmas játék ez; mindig kissé
nevetséges. És mindenen túl van a borzongás, a nagy pátosz, mikor az
ember Istennel, a művészettel vagy a halállal találkozik.

Már nem is haragszom. Nem akarok bosszút. Igaz, megbocsátani sem

akarok. De pótvizsga nincs.
305
Yoshua Slocum kanadai tengerész, világutazó (1844-1909/10), elsőnek hajózta
körül a Földet. Erről szóló könyve: Sailing Alone Around the World (1899). 1909-es
útjáról nem tért vissza.
306
Alain Gerbault francia hajós, világutazó, elsőnek kelt át egyedül az Atlanti-
óceánon, erről szól útibeszámolója: A la poursuite du soleil. Journal de bord. Paris,
1929.
 132

Gyűlölök, tehát vagyok.

Gyűlölet közben elnevetem magam és vállat vonok: tehát ember

vagyok.

A szavak kísérteties erővel újulnak meg és térnek vissza. Egy újságban

ma ezt olvastam: „Lemberg még a miénk.”

Párizsra gondolok. A forró láva, a háború, ott kúszik Szent Genovéva

hegyének lábánál307. Utcasarkokat látok, emberek arcát látom. Ha
visszamegyek utcáira, vége az ifjúságnak.
De ezek a kövek, Párizs kövei, millió és millió ember, köztük az én
ifjúságom emlékeit is őrzik. Közöm van hozzá, mint mindenhez, amit
megérintett az ifjúság.

A kis hajón, útközben, Valéry Larbaud „Jaune, bleu, blanc”-ját 308

olvasom. Ezt a könyvet az évben írták, mikor – az elmúlt háború után –
megérkeztem Párizsba. Arról beszél, ami akkor mindannyiunk szívében
égett: hogyan lehetne visszatérni Európába?
Ki írja meg az új „Sárga-, kék-, fehér”-könyvet? Egy nemzedék
diplomáciai vallomását arról, hogy a második háborúban – mindenütt,
mindannyian – elvesztettük a közös hazát?

Egy rózsafa a kertben most – július végén – hirtelen elszántsággal, vad

erővel nyílni kezdett. Minden más rózsatő elvirult már; ez a violák és dáliák
ideje. De ez a sereghajtó egyszerre kiabálni kezd, öt vérvörös virágot mutat
fel, mint egy kései szenvedély bűnjeleit.

Ezek a napok Pesten, riasztások és bombázások között, negyvenfokos

hőségben, teljes céltalanságban; találkozások emberekkel, akik már tudják,
hogy az életforma megszűnt összetartani barátokat és elválasztani
ellenségeket; s minden remeg a világoskék, júliusi napsütésben, mint a
délibáb.
Reggel nyolckor a budai Fő-utcán megyek végig; egy eszpresszóban
kávét iszom, egy újság hazug és fogvacogó híreit olvasom; az üres lakásban
megfürdöm, találomra könyvet emelek le a polcról, olvasok délig... ó, ezek a
könyvek! Ötezer könyv, ötezer emlék, párharc, vita, engeszteltség,
gyönyörűség, enyhülés – mi közöm még az egészhez? E lakáshoz? A
munkához, mellyel és melynek itt éltem, tizenhat éven át? Délben, céltalanul,
bemegyek egy templomba, állok az egyik sarokban; hova menjek? Az
Erzsébet-hídon át a zsúfolt villamossal, sárgacsillagos emberek között; a híd
közepén döcögünk, mikor megszólal a sziréna; találomra lesétálok a híd alá;

307
Párizs körüli harcok: 1944. július 18. körül.
308
Valèry-Nicolas Larbaud (francia író, költő, 1881-1957): Jaune, Bleu, Blanc, 1927.
 133

innen elzavarnak; egy bérház pincéjében orvosommal találkozom, aki a svéd

kivándorlók listájára szeretne kerülni.
Támadás után az üres, régi kávéház mélyén, csaknem egyedül a nagy
helyiségben, egy páholyban. Itt ült Kosztolányi, Karinthy, Surányi 309, mikor?
Tegnap. Hol vannak? Sehol. S az egész, a magyar irodalom? Néhány
szennylap az utcákon, néhány dilettáns makogása a könyvesboltok
kirakataiban. Barátaim külföldön vagy az internálótáborban vagy a
vagonban, mely a gázkamrák felé viszi őket, ha zsidók, vagy mély, rejtőző,
megrettent, szégyenkező magányban, ha keresztények. Az ország a pokol
tornácán. Így ülök, órákon át, olvasást mímelve, a régi kávéház egyik
páholyában, s egyszerre megértem: így nem lehet élni! És nem lehet
belenyugodni: bármilyen életfeltételeket nyújt is még az élet, minden
erőmmel, minden akaratommal dolgozni kell; a fióknak, sokáig, éveken át;
de dolgozni, nem is a munkáért, nem is az országért, nem is a hűdött
európai emberért, csak dolgozni, ahogy a vízbe fúló tempózik még, akkor is,
ha szeme homályos, karja ernyed és nem látja már a partot...

Milyen is volt? Reggel hétkor arra ébredtem, hogy valaki halkan jár a
szobában (a szobalány járt ilyen halkan) s ágyam mellett a kis asztalkára
helyez egy vizespoharat, tele narancs- s citromlével, s a reggeli újságokkal.
Felébredtem, s egy hajtásra megittam a fanyar-üde kotyvalékot (vitamin!),
átlapoztam az újságokat, majd kinyújtottam kezem az előző napon
megkezdett olvasmány után, s kilencig olvastam. Akkor betolták a kerekes
asztalkán a reggelit: teát, vajat, lágytojást, mézet. Tízkor felkeltem,
tizenegyig dolgoztam. Akkor már ott állott a ház előtt az autó, melyet a
garázsmester a reggeli órákban elhozott és gondosan csukott ajtókkal a kapu
elé állított. Fehér nadrágot és trikót húztam, s kezemben a teniszütővel
lementem az utcára, beültem autómba, elmentem a Szigetre, egy óra hosszat
teniszeztem, majd tusoltam, úsztam és dögönyöztettem magam a szigeti
uszodában. Útközben, hazafelé, megálltam valamelyik kávéház vagy
eszpresszó előtt, ahol jó feketét lehetett kapni, s a bárpulthoz könyökölve
felhörpintettem egy csésze mérges-erős feketekávét. Az ebéd könnyű volt és
ízes; a szakácsnét, ha nem értette a dolgát, egy idő múltán kicseréltük. Ebéd
után aludtam, majd dolgoztam ötig; akkor séta következett a
Hűvösvölgyben vagy a Svábhegyen (megint csak a kocsival mentem a
sétahelyre, s az ember néha bosszankodott, mert a kocsi nem működött
tökéletesen – ki kell cserélni!) séta után haza, átöltözni, mert este vendégek
érkeztek vagy vendégségbe kellett menni. Éjfélre lehetőleg hazatértem. Egy
órát olvastam még, az ágyban. Elalvás előtt, ásítva, megállapította az ember,
hogy a vacsora rossz volt, a társalgás unalmas, az irodalmi élet szintje
süllyedt, s az élet, úgy, amint van, valóban elviselhetetlen.
Tudja Isten, talán csakugyan az volt.

309
Valószínűsíthetően Surányi Miklós író, újságíró, 1882-1936.
 134

Öreg Montaigne, kísérj el falura, még egyszer. Beszélj a nevelésről, a

halálról, s arról, hogy Szent Ágoston ismert egy embert, aki ütemesen tudott
fingani; s arról, mi a barátság és a nevelés értelme; mindegy, csak beszélj,
idézd untig Lucretiusod és Plutarkhoszod; öreg, ravasz Montaigne, a
polgárháború, az őrült hugenották és pápisták, a dögvész közepette a
toronyszobában, beszélj!

Minden este séta Tahiban. Csodálatos szelídsége a tájnak. A Szajna

mellett, La Roche Guyonban néztem egyszer egy Rosabeille nevű villát,
melyet bérbe akartam venni, de aztán drágállottam, mert ötszáz frankot
kértek egy évre... Ennek a villának ablakából tárult a folyó, lanka, mező és
falu ilyen érett szelídséggel. Most megtaláltam mindazt, amit akkor
elmulasztottam: nem pontosan ott, ahol kerestem, s nem akkor, hanem húsz
évvel később. S rövid időre. De megtaláltam.

Ebéd egy budai vendéglőben E.-vel. A kevesek egyike, akihez még

közöm van: nem úgy, mintha barátság és bizalmasság kötözne hozzá, mert
ennyire nem kerültünk soha össze; inkább csak a bizalom a kapocs, melyet
ízlése és műveltsége iránt érzek. A műveltség higiénája érzik rajta, s ez a
legtöbb, amit még embertől remélhetek. A maga nagyon úri és szerény
módján bátor is; bátrabb, mint a nyelvelő jósok és alibit hajszoló szájhősök.

Aki elhallgat, ne jelentse be kürtökkel, hogy elhallgat. Úgy kell

elhallgatni a világban, hogy nesze se legyen.

Montaigne azt mondja, nem elég a tudással együtt lakni: el is kell

venni feleségül. De együtt élni mindig nagy emberi próba; a tudással együtt
élni annyi, mint lemondani ösztöneink meglepő kalandjáról. S ez fájdalmas.

Babits Oedipus310-fordításában néha érzik az a többlet, melyet mind

mohóbban keresek, emberben és írásban: mintha csak az a szó menthetné
meg a világot, melynek evangéliumi ereje van. Az evangélistáknak nincs
mindig evangéliumi erejük; Szent Pál az egyetlen, kinek minden sorában
érzem ezt a többletet, s néha Szent János írásaiban. Mikor Babits és
Szophoklész összefognak, hogy hírt adjanak Oedipus tragédiájáról, az idő és
a mű mély gödreiből felénk lobban ez a különös, alvilági fény.

Másfél éve először a gőzfürdőben. Az örök helyek egyike: semmi nem

változott. A forró vízben emberek áznak, akik lehetnek ma is lumpok,
bölcsek vagy öngyilkosjelöltek. S azt hiszem, azok is, változatlanul; az örök
helyek törzsközönsége ők, túl az idő minden minősítésén: lumpok, bölcsek
és öngyilkosjelöltek.

Larbaud sopánkodik:

310
Szophoklész: Oedipus király. Babits Mihály fordítása.
 135

„Que ferais-je, grand Dieu, d’une vie ennuyeuse

Ou de tant de périls je suis environné,
D’une vie en tout temps superbe et malheureuse
Si mon coeur à soi même était abandonné?”311
s ez a sóhaj talán frivol sokunk szemében, kiknek, így vagy úgy, nyakára
tette az idő a kést. S mégsem oktalan, nem is időszerűtlen. Gondolj csak
vissza az úgynevezett mély békére! Gondjaidra! Vágyaidra! Félelmeidre! A
hamis becsvágyra és kielégíthetetlen szenvedélyeidre! Akkor sem volt
Paradicsom az emberi létezés a földön. Que ferais-je, grand Dieu, d’une vie
ennuyeuse?... De ez a veszély egyelőre nem fenyeget.

Azt mondja Théseus: „Valami mély titkú halál vitte el őt...” 312 – s az olvasó
megborzong, mert érzi, hogy most nemcsak egy költő mond valami
sejtelmeset, borzongatót és szépet, hanem Szophoklész és Babits egyfajta
információról adnak hírt: ez a halál, Oedipus halála, valóban „mély titkú”
volt. A szónak itt még teljes hitele van.
Ezt az evangéliumi többletet remélem és neszelem; de csak
politikusokat, államférfiakat, katonákat, szépen vagy okosan előadó és
érvelő, művészi erejű írókat látok mindenfelé; s ez nem elég. Ilyen ereje volt
Dosztojevszkij szavának. Nálunk Pázmány, Vörösmarty, Babits szólt ezzel a
hitellel.

Este gyermekes-rémes telihold, vérvörös, óriási és kerek, mint egy...,

de a hasonlatokat erről a holdról már elmondották. Az ember finnyás lesz. A
telihold, ha még olyan teli, nem kötelez, hogy kivágjak megjelenése
alkalmából egy hasonlatot.
Mindenesetre megjelenik egy világ felett, mely eszelősen pusztítja
önmagát; oly közönnyel jelenik meg, mint a vörös-kucsmás hóhér az
emelvényen, ahol már letérdelt az áldozat. (Mégsem szabadultam hasonlat
nélkül.)

A magyar anyag ernyedt; urak és cselédek mellett elhatalmasodott a

sváb és a zsidó; most árad a szlávság szívós-feminin ereje felénk és
közöttünk; s az anyag, amely felelni kénytelen e hívásra, nem ellenálló.
Dózsa György sikertelenségével nem lehet mindent megmagyarázni. Máshol
is voltak feudális urak, kiskirályok, nagybirtok, hűbériség, jobbágyság, s
mindenütt likvidálni tudta a nép ez erőket: erőszakkal vagy szívós,
évszázados akarattal. Nincs kifogás: minden nép felelős a sorsáért.

311
A Larbaud-idézet: „Nagy Isten, mit kezdhetnék e gyötrelmes élettel, / Melyben
annyi sok veszély fenyeget, / Egy élettel, mely mégis felséges és gyötrelmes, / Ha a
szívem önmagára van hagyatva.” Vö. Valèry-Nicolas Larbaud, id. műve, VIII. fejezet.
312
Antigoné mondja: „Valami mély / titkú halál / vitte el őt. /...” L. Szophoklész:
Oedipus Kolonosban. = Babits Mihály dráma- és prózafordításai. Bp. 1980, 157.
 136

De a török hódoltság százötven éve csakugyan mentség. Talán akkor

tört el a nemzet gerince. S valamikor negyvennyolc után... Szekfű pedzette
ezt egy csonka cikksorozatban: „Valahol utat vesztettünk.”313

Reggel pőrén fekszem a dombtetőn, villogó augusztusi napsütésben,

gyümölcsfák között, s Montaigne-t olvasom. A háború utolsó,
legborzalmasabb pillanatainak egyikében ér ez a boldog, nyári reggel, s nem
tudom miatta magam szégyelleni.

Találkozások utcán, riasztás közben, egy idegen bérház pincéjében,

viszontlátások, melyek kalandosabbak, mint egy távolkeleti utazás, néha
ijesztőbbek mint valamilyen harctéri kaland... az élet csakugyan egyetlen
harctérré változott át, szószerint és valóságosan. Sorsok, melyek
rendkívüliségükben már emberfölöttiek és ponyvaregénybe valók. Végzetek,
amilyent nagy költők sem képzelhettek el. Az ember kilépett természetes
keretei közül. Valahol a végzet és a valószínűtlen határvonalán mozog most
minden lépésével; s ez a valószínűtlen mindennapos valóság.

Találkozások emberekkel, akik minden riadt és sunyi szavukkal alibit

igazolnak. Állandó készenlétben élnek, suttogva adnak elő, szemhunyorítva
hivatkoznak távollevő egyénekre, akik majd, ha itt a pillanat, igazolják őket.
Mindez már nem is aljas, több annál: buta és szomorú.
Például délután négykor, egyszerre, nincs villany; ugyanakkor távoli
bombázás és ágyúzás hallatszik; de a sziréna nem adott vészjeleket. A
tünemények önállósodnak, nem tartják be a házirendet. Mi történt? Nem
tudja senki. Lehet, hogy soha nem is tudjuk meg. Ez még a háború? Vagy
már valami más? Minden elmosódik és minden lehetséges.

A „safe-nyitó bizottság” ajánlott levélben felszólít, jelenjek meg ebben és

ebben a bankban, mert felnyitják X.-el közösen bérelt páncélrekeszemet. A
safe-ben mindössze végrendeletem őrzöm. De a felszólítás megdöbbent. A
határon az orosz, a levegőben az angol és az amerikai, s a közigazgatási
apparátus még komolyan és buzgón kutat pesti safe-ekben elrejtett zsebórák
után.

Harminchat fokos hőségben, Pesten. Emberek ügyében vánszorgok,

zsúfolt villamosokon, s abban a biztos tudatban, hogy mindez reménytelen,
talán fölösleges is: az embereken nem lehet segíteni. Mégis vánszorgok, e
döglött és ájult, bombázott pesti utcákon, a kánikula ragadós szutykában.
Mennyi szomorú aljasság! S közben, meglepetésszerűen, mennyi szívós
emberi erő, csaknem nagyság! Most egy gyerekért mozdul meg valaki, s
vállal veszélyt, sőt, ami csaknem több: kényelmetlenséget – most egy
internált érdekében telefonál valaki, aki a személyes találkozás

313
Szekfű Gyula (1883-1955): Valahol utat tévesztettünk. A Magyar Nemzetben
megjelent cikksorozat közlése 1943 decemberében kezdődik meg.
 137

kényelmetlensége helyett a veszélyesebb (mert ellenőrizhetőbb) telefont

vállalja. S ugyanakkor megint elcsodálkozom e város okosságán, sima
fölényén, életerején. A halál torkában nyugodtan él, csaknem derűsen és
fölényesen.
Van a háború, a halál, a hivatalnak packázásai... de van valami más is.
Bizonyosan van a szerelem is, mely minden unalmas, tragikus és szánalmas
félreértésen túl, mellyel az emberi önzés és hiúság megzavarja, szűz és tiszta
világerő, s hat a háború és a halál veszélyzónáin túl, örökké.

Magyarország a hamis tekintélytisztelet áldozata. Itt minden

mesterséges tekintélyt tiszteltek, s mindenki gyanús volt, aki hirdetni merte,
hogy nincs más tekintély, csak az értelem, a tehetség, a minőség és a
nagylelkű jellem tekintélye. Pénzeslevélhordók oly gőgösen jártak már, mint
egykor a győztes tábornokok, s ha valaki betöltötte a hatvan évet, föltétlenül
érdemrendet követelt.

Egy sárgacsillagos gyerek, kinek szüleit és nagyszüleit vagonban

elhurcolták a lengyel deportációs telepekre – a gyerek megmenekült s egy
intézetben él –, a vasárnapi ünnepségen verset szaval. Nyolc éves. A verset ő
választotta. Ezt szavalja:
Magyar vagyok, magyarnak születtem
Magyar nótát dalolt a dajka felettem
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám
s a néhány ember a teremben, aki ismeri a gyerek sorsát, sápadtan ül. A
hideg végigszaladt a hallgatók hátán.

Julien Green „Napló”-ja314, 1928-1934-ből. Ez a napló öntudatlan

vallomás a háborús felelősség mellett. Ezek a francia írók – Gide, Roger
Martin du Gard315, Green, Malraux, Cocteau316 stb. – úgy beszélnek az új
háború elkerülhetetlen szükségességéről, mint valamilyen tényről, mint
arról, hogy holnap kedd lesz. Nem vitatkoznak, nem találgatják a
lehetőségeket: a háború szükségességét elfogadták. Már csak az időpontról
vitatkoznak s a méretekről. S mindez 1928-ban, tehát tíz évvel a
fegyverszünet után, négy évvel a pillanat előtt, mikor Hitler hatalomra jutott,
s tizenegy évvel az új háború kitörése előtt! Ezek az írók, kiknek politikai,
diplomáciai értesültsége talán nem volt kitűnő, de emberi, társadalmi, s
embert és társadalmat mozgató erőkről szerzett értesültségük bizonyosan
finomabb, közvetlenebb és megbízhatóbb volt, mint egy
külügyminisztériumi osztályfőnöké, tíz évvel az új háború kitörése előtt

314
Julien Green: Journal (Napló), mely 1926-tól folyamatosan jelenik meg.
315
Roger Martin du Gard, 1881-1958.
316
Jean Cocteau, 1889-1963.
 138

lélekben már elfogadták ezt a szerencsétlenséget, belenyugodtak – a

bankárok így mondanák: „eszkomptálták” – mint a föltétlen végzetet.

S ha visszagondolunk erre az időre: Chamberlain317 nagy alak!

Kinevették, mint redingotos, szárnyas angyalkát, aki ide-oda röpdös a
háborút váró Európában, egyezmények csalóka okmányait lobogtatja,
nevetségesen és tehetetlenül. A valóságban a legtöbbet tette: tudta, hogy
készületlenek, várni kell, húzni az időt. Hálátlan szerep, s utólag látjuk:
igaza volt, nem tehetett mást.

Háromnapos hőguta. Éjjel vad zivatar, mennydörgéssel és

villámlással, többórás mennyei légitámadás. Mintha az Isten megmutatná a
kontár embernek, hogy Ő is tud valamit.

A kertben találok egy fiatal almafát, mely mindössze két piros almát
termett. Olyan ez, mint az első verseskönyv. Megvizsgálom: tehetséges fa,
még lesz belőle valami.

Egy ember aljassága legtöbbször nem is a főmondatból, hanem a

mellékmondatból derül ki: a válasz mellékmondatából, mellyel az idő
kérdésére felel.
X.-et, a költőt, megkérték, írjon alá egy kérvényt, mely esedezik, hogy
B.-t, egykori mecénását – aki most a sárga csillagot s ennek minden
következményét kénytelen viselni – hagyják meg lakásában. X. megtagadja a
kérvény aláírását, a fonák helyzetre hivatkozik, melyben él; s ez végre is
álláspont. Aztán ezt mondja: „De szívesen meghívom B.-t ebédre.”
Tehát, kivégzés előtt, melyet nem hajlandó megakadályozni,
magyaros szívességgel, lehúzott ablakredőnyök mögött, szívesen látja egy
kis pörköltre.

Este R.-nél; most jött, feleségével, az internálótáborból, ahol végigélte

a poklot, a bombatámadásokat, óvóhely nélkül, megismerte a felügyelők
brutalitását és az internáltak nyűgös és kétségbeesett szeszélyeit.
Csont és bőr és megőszült. (Most svéd védettséget kaptak.) A
találkozás meggyőz arról, hogy az ember erősebb, mint a sors, s mindent ki
lehet bírni, ha jó a lelkiismeretünk. És ha az Isten is akarja.

„Lear király”-t olvasom318, Kosztolányi fordításában. A fordítás egy

nagy író minden képességével tündöklik; csak éppen nem Shakespeare. Ez a
nyelv, Kosztolányi nyelve, puha; nem átkozódik, csak gügyög és
sopánkodik, akkor is, amikor a legcifrább szitokszavakat használja. Egy átok
ereje nem a szóbőségen múlik, hanem a jellemen, mely a szavakat kimondja.

317
Sir Neville Chamberlain angol miniszterelnök, 1869-1940. Neve fémjelzi az ún.
furcsa háború időszakát.
318
Shakespeare Lear királya Kosztolányi fordításában 1943-ban jelent meg.
 139

Ezek az avas vénasszonyok a hajón, akik pappendekli dobozokból

minduntalan piszkos ibrikeket, gyanús lével töltött szilkéket szednek elő, s
ragadós ujjakkal esznek.
Egy fiatalember, aki oly hangosan beszél, mint a rádió. S ugyanazt
mondja.

Háromórás légiriadó alatt elolvasom a „Varázs” német fordítását. (A

fordítót, Mohácsi Jenőt319, deportálták – valószínűleg hálából, mert
lefordította és megmutatta a világnak az „Ember tragédiájá”-t.)
A „Varázs”-ból már csak keveset kell törölni. Nagyjából megáll a
lábán, ha nincs is koturnusa. S azt, ami az értelme („Vegyünk egy golyót...
nem, vegyünk egy embert!...”) – színész amúgy sem tudja, az én
elképzelésem szerint, eljátszani.

Mindennek alján az unalom van és a várakozás. Ezt a feszültséget

csak a gyönyör és a munka tudja feloldani. De a gyönyör oltásának bódulata
illanó. S a munka igazi értelmét – a hitet, hogy értelemmel lehet segíteni az
embereken – elvették és megsemmisítették.

Az ember, aki a legolcsóbb anyagból készült: a gúnyolódó ember. Aki

minduntalan fanyaron mosolyog, s egyfajta gyanúsító hanglejtéssel mond
valamilyen gyáván aljas vádat, melyért természetesen nem vállalja a teljes
felelősséget, hiszen tréfás gúnnyal mondja...
Nem igaz, hogy csak éhség és szerelem mozgatja az emberi világot.
Két hatalmasabb erőt ismertem meg: a hiúságot és az irigységet.

Chartres, Orlèans320. És Párizstól nincsenek messzebb az amerikaiak,

mint Gödöllő Pesttől.
Ez a szó: „Chartres” – megdobogtat bennem valamit. Az ember
leszokott arról, hogy városokat elsirasson. A hírt, hogy Firenzét ágyúzzák,
közönnyel olvasom. De Chartres más. Két nap volt és az ifjúság.
S az a kékség a dómban, az ablakok kéksége a bejárat fölött.

Schliemann könyve Trójáról321. Ez a romantikus, gazdag német

műkedvelő, aki egy ifjúkori élmény, az Odüsszeia olvasásának hatása alatt
egy élet minden becsvágyát odaadja a kísérletnek, mely csaknem sikerül –
kiásni az emberiség e nagy mítoszának színterét! –, talán a legjobb fajtájú
emberi tünemény, mellyel a németség a világot megajándékozhatja.
És Ithakában megtalálja a szvasztika nyomait, sok évtizeddel Hitler
előtt. S a görög változatú hindu és kínai jelből nem von le semmiféle
319
Mohácsi Jenő író, műfordító, 1886-1944. Lefordította még többek között a Bánk
bánt, valamint a Csongor és Tündét. Nem tért vissza a deportálásból.
320
Az amerikaiak Chartres-ban, Orlèans-ban: 1944. július 25. körül.
321
Heinrich Schliemann (1822-1890): Troja. Ergebnisse meiner neuesten
Ausgrabungen auf der Baustelle von Troja, in den Heldengräber, Burnabasch und
andern Orten Troas im Jahre 1882. Leipzig, 1884.
 140

politikai következtetést. Szerényen megállapítja, hogy a szvasztika322 „jó jelet”

jelent. De ez a „jó jel”, egy másik német akaratából, baljós jegy lett egy világ
számára.

Bretagne-ban volt egy fügefa; s a halpiac szaga Morlaix-ban; s a vörös

sziklák a sötétkék tengerben. És megint az ifjúság.

Shakespeare olyan árammal tölti meg az olvasót, mint a nagy, ritka

emberi találkozások. Ez az áram éltet, cselekvésre, feszültségre ingerel.
„Lear király” első felvonása után a karzat és a proszcénium páholy
közönsége egyformán tudja, mi történik majd a dráma során, a „cselekmény
kifejlete” félreérthetetlen. Mégis, szájtátva lessük... mit is? A „kifejletet”?
Nem, Shakespeare lelkének sugárzását; ezt a földöntúli napfelkeltét és
napnyugtát.

A forró délután párás unalmában Göre Gábor 323 bíró úr utolsó

eresztését olvasom. Ez a Göre Gábor bíró úr, a magyar embert annyira
jellemző őszinteséggel, hűségesen számot ad egy, sőt több magyar falusi
közalkalmazott józan ítélőképességéről, különösen abból a szempontból,
mint lehet valahol potyázni és a törvény megkerülésével egyfajta szerény kis
külön haszonra szert tenni. Épületes, zamatos könyv. Később egyszer nem
árt majd az iskolákban is tanítani.

A dombtetőről messze látni. A folyón halványzöldre mázolt gőzös

úszik. A táj domesztikált, öntudatosan szelíd, mint minden, aminek
hosszabb időn át szervesen köze van az emberhez.
A világ csodálatos, a természet végtelen és gazdag. Isten, a hetedik
napon, elégedetten legeltethette szemét e csodán és jogosan látta, hogy „jól
van”.

De a természet csodáján túl van még valami, ami többlet. Az ember

adott a természethez még valamit; csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást
alkotásokkal, melyek gyűjtőneve a művészet. A tenger, a völgy, az erdő, a
folyó, a síkság, mindez föltétlen. De Bach 324 egy fúgája, Rilke325 egy verse,
Cranach326 vagy Goya327 egy képe, Palladio egy épülete, Goethe egy
gondolata, Pheidiász328 vagy Rodin329 egy szobra az ajándék, melyet az

322
szvasztika = szanszkrit, napkereszt, a nap ősi, indiai jelképe. A hitleristák
horogkeresztje innen veszi eredetét.
323
Gárdonyi Géza (1863-1922) utóbb megtagadott parasztcsúfoló sorozata: Göre
Gábor bíró úr könyvei. Mindönféle levelei, kalandozásai és tapasztalattyai. Bp. 1895-.
324
Johann Sebastian Bach, 1685-1750.
325
Rainer Maria Rilke, 1875-1926.
326
Lucas Cranach, 1472-1553.
327
Francisco José y Lucientes Goya, 1746-1838.
328
Pheidiász, i. e. V. sz.
329
Auguste Rodin, 1840-1917.
 141

ember, csak ő, egyedül, az összes élőlények között, tulajdon akaratából

hozzáadott a világ csodálatos művéhez. S csak ez számít az ember számára:
a művészet. Minden más csak létezés, anyag és erő kölcsönhatásának ütemes
vegyülete.

Tennyson: „Enoch Arden”330. Ez a szép, verses mese, a jó emberekről,

akik a sors minden gáncsvetésén túl is megmaradnak jónak. A tenger
mormolása ad kísérőzenét e verssorokhoz, melyekben Anglia szívverése
lüktet.
Bizonyos, hogy ez nem „magasfeszültségű művészet”. Dickens,
Tennyson, Burns331, mindez inkább idill, mint élmény. Csak egészen nagy és
érett népek ajándékozhatják meg magukat effajta idillek költészetével. A
szelíd emberi jóságnak ez a legendája nem „naiv”, nem: alázatosan emberi.

Lehet-e felejteni és megbocsátani?... Bizonyosan „kell”; de nem

tudom, lehet-e? Az ártatlanok szenvedésének emléke mélyebben éget és
roncsol az ittmaradottak lelkében, mintsem azt a felejtés közömbös
hamujával oltani lehetne.
Nem kell bosszú és megtorlás, nem. A törvényelőtti, személyes
számonkérés éppen elég; hiszen másképp nem lehet emberek között élni, ez
a számonkérés elkerülhetetlen. Minden más reménytelen és újabb bűnt
kölykedzik.
De felejteni és megbocsátani?... Nem hiszem. Továbbélni, igen,
figyelni a förtelem és nagyszerűség emberi színjátékát, talán dolgozni is. De
nem tudok többé felejteni, sem megbocsátani.

Cholnoky332 „Kaleidoszkóp”-ját olvasom. Gyönyörű bolond volt,

magyar ámokfutó, aki halálos honvággyal emlékezett egyfajta keleti
délibábotthonra, ahonnan száműzték őt is, s mindazt, amit ő magyarnak hitt.
S amíg álmodott, tanult is; egyszerre izgatta Tammuz 333 titka, s a
repülés és a Diesel-motorok. A magyar mítosz éppen úgy érdekelte, mint
egy jó enciklopédia. Ezek a hőbörödött álmagyarok, akik ma egy népi-náci-
magyarkodó magatartás kerge jelszavait lobogtatják, tanulhatnának e vonzó
és szomorú magyar garabonciástól, aki iparkodott pontosan tudni, milyen is
a motor gépi szerkezete, mely az emberi álmokat röpíti?

Nem igaz, hogy a kortársi irodalom elháríthatja magától a

felelősséget. Hiúságból, becsvágyból, kapzsiságból éppen azt mulasztottuk
el, ami legfőbb kötelességünk volt: egy társadalom nevelését, a fogalmak
könyörtelen tisztázását. Ez az erkölcstelen emberi közösség joggal
330
Lord Alfred Tennyson (1809-1892): Enoch Arden, 1864. (Magyarul: Arden Enoch.
Ford. Jánosi Gusztáv. Bp. 1881 /Olcsó könyvtár/.) A regény a holtnak hitt és visszatért
férj nevéről nyerte címét.
331
Robert Burns, 1759-1796.
332
Cholnoky László, 1897-1929.
333
Tammuz = föníciai isten.
 142

mondhatja, hogy legfőbb mentorai nem nevelték, csak szórakoztatták, vagy

„ostorozták”, de ami a legfontosabb – mert legegyszerűbb – fogalmak igazi
értékét illeti, sötétben hagyták.

Az amerikai előhadak Versailles környékén334.

Utoljára aznap jártam Versailles-ban, mikor Briand 335, aki
Páneurópáról álmodott, megbukott az elnökválasztáson. Nagyon meleg volt.
A rövid szünetben, amíg Briand és a Bossuet 336-olvasó, szakállas
Doumergue337 szavazatait számolgatták, a szenátorok közül néhányan,
becsületrenddel a szalonkabát gomblyukában, átsétáltak a közeli bordélyba,
egy kis sziesztára.
A pázsit Versailles-ban. Az aranyozott hegyű lándzsakerítés. A nyírott
fasorok, ahol a Lajosok pásztorjáték közben elköltöttek egy keresztény
birodalmat. Őszi séták Versailles-ban, a sárga lomb mélyén fehéren hajlongó
márványnimfák között. És megint az ifjúság.

Délelőtt bombázás. A riasztás ideje alatt Babits utolsó verseit olvasom,

az „Intelem vezeklésre”, a „Balázsolás” és a „Jónás könyve” befejező sorait.
„Mert ki választja széjjel... mit rakott a jobb, s mit a bal kezével?” 338 Ki mondja
meg, ki a bűnös e pillanatban, a bombázott városban, melyre Isten keze sújt
le?
Babits nagy költő volt, legnagyobb a kortársak között; de talán
nagyobb lélek volt, mint költő. Modora néha elfáraszt, lelke mindig felüdít
és erőt ad.

A kertész felesége, négy porontyával – egyik közülük unoka,

zabigyerek – úgy jár és kel a kertben, céltalanul, mint a kotlós kicsinyeivel;
csipegetnek, itt egy körtét, ott egy éretlen paradicsomot; közömbösek és
magabiztosak. Helyükön vannak a világban, a kotlós és csibéi, kotyognak,
totyognak, élnek. Ők a „jövő”, a „magyar jövő?”... Nem, ők az egyetlen
valóság, a jelen.

„Falstaff’, franciául339.

334
Az amerikai előhadak Versailles környékén: 1944. július 16-17.
335
Aristide Briand francia miniszterelnök, külügyminiszter, 1909-től tölti be funkcióit.
1930-ban meghirdetett Páneurópa-tervének lényege az európai egység megteremtése
francia vezető pozíciókkal, a Szovjetunió figyelmen kívül hagyásával.
336
Jacques-Bénigne Bossuet híresebb munkái: Discours sur l’histoire universelle
(1691); Histoire des variations des Eglises (1688); Politique tirée de propes paroles de
l’Ecriture (1709).
337
Gaston Doumergue francia köztársasági elnök, 1924-ben választják meg, s 1931-ig
van hivatalban, 1934-ben kormányt alakít.
338
„...ő sem tudta, / és ki választja széllyel, / mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?”
L. Babits Mihály: Jónás könyve, IV. rész.
339
A Falstaff franciául: Shakespeare: IV. Henrik c. királydrámájáról van szó, központi
figurájáról elnevezve.
 143

„Erkölcstelen” Falstaff? Nem, csak nincs erkölcse; s a kettő nem

ugyanaz.

A „változást” legtöbben úgy képzelik el, hogy a rádió megszólal egy

este, hét óra negyvenkor és bejelenti... mit? A háború végét? Az örök békét?
Ez kevéssé valószínű. A változás valószínűleg már itt is van, történik,
észrevétlenül és szívósan, minden nap, mikor azt hisszük, hogy áll a világ
kereke és nem történik semmi.

Óriás ez az öreg fügefa a kertben s egy hosszú élet és egy nyár minden
erőfeszítésével mindössze egyetlen töttyedt fügét termett; látnivalóan
megfontolja szavát, mielőtt kimond valamit.

A hőmérő öt napja harminc és negyven fok között viszolyog;

úszónadrágban élek, így gépelem e sorokat is; s az időjárás e tropikus
rémuralmának poklában a világtörténelem legnagyobb csatáit vívják
Normandiában, Keleten és Dél-Franciaországban340. Mit érezhet egy angol
vagy kanadai e déli órákban, bezárva egy tankba, az átsült vasüstben, amely
vánszorog valamelyik normand országúton, s a halált köpködi a lángoló
mezők menekülő németjeire?...Valószínűleg átkozódik, mert melege van,
mert harcolni kell; átkozódik és harcol. Gondolj reájuk, mikor úgy érzed,
már nem bírod tovább: – a hőséget? nem, a gyalázatot! – átkozódj, de harcolj,
tehát viseld el az egészet és dolgozzál.

Reggel a rádió, két riasztás között, Richard Strauss „Halál és

megdicsőülés”341-ét sugározza. Ez a zene mélyen megérint, a szomorúság és
a felemelkedés hullámain ringat. Megdicsőülés nincs, halál van; de van
közbül az ember is, aki a létezés monoton cselekményéhez csodálatos
pátoszt tud adni.

Falstaff barátságos fesztelenséggel beszél arról, hogy az emberek

elviselésének már Shakespeare idejében is egyik legnagyobb akadálya volt
az ápolatlanság és a büdösség.

„A nővér” most érkezett a válaszútra: el kell döntenie, regény legyen-

e vagy emlékirat? Ez a legnagyobb erőfeszítés egy írói vállalkozáson belül. S
érzem, hogy fáradt vagyok.
Mintha március tizenkilencedikén342 eltört volna bennem valami. Nem
hallom a hangom; mint mikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából
készült hangszerekkel megesik ilyesmi.
340
...a világtörténelem legnagyobb csatáit vívják Normandiában, Keleten és Dél-
Franciaországban: normandiai partraszállás: 1944. június 6., észak-franciaországi
hadműveletek: július-augusztus; szovjet csapatok támadása a Baltikumban: 1944.
július 10-től; partraszállás Dél-Franciaországban: 1944. augusztus 15.
341
Richard Strauss (1864-1946) osztrák zeneszerző szimfonikus költeménye.
342
Március 19.: utalás a német megszállás napjára.
 144

Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani,

elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata. „Aki dudás akar lenni,
annak pokolra kell menni.”343 Most elmentünk a pokolba. A dudások
szólaljanak meg.
Mit mondhatnak még? Azt, hogy ilyenek voltunk és vagyunk; s ezért
és ezért vagyunk ilyenek. Azt, hogy valamikor mások is voltunk; s ha a
pokolból egyszer még napvilágra jutunk, talán mások leszünk. Mi történt itt,
huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében,
Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom
és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi
törekvés volt. Mindenki zsidó volt, vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges,
vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit
joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar. Az érdekszövetkezet nem
akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak 344, hogy itthon ne
változzon semmi, s nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak
úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségi Magyarországot építünk
fel, melynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított
magyarságra is. A csehek, a szerbek, a románok minden írójukkal,
festőjükkel, szobrászukkal büszkén szaladtak a világ elé, lelkendezve
mutatták tehetségeiket. A mi külföldi követségeinken úgy fogadták a
bekopogtató, vándor magyar írót, művészt, szellemi embert, mint a
szolgabíró fogadja a rapportra berendelt zsellért.
Mindezt el kell mondani; itthon is, a világnak is. Ezért kell viselni azt
a másik sárga foltot, amelyet most már magyar nemzedékek kényszerülnek
majd a világ előtt viselni. S keresni egy tantermet, egyfajta elemi iskolát
nyitni, ahol új magyar nemzedékeknek megmagyarázzák szellemi emberek
az alapfogalmakat: a haza, a nemzet, az állam, a társadalom és a világhoz
való emberi, nemzeti viszony alapfogalmait. Turulistáknak beszélni arról,
mit mond Théophile Gautier Baudelaire-ről, aki talán más is volt, mint ezt a
turulisták huszonöt éven át hitték... Mindent elölről kezdeni.

Nem megyek Svédországba. (Igaz, nem is hívnak nagyon; de ha

minden erőmmel akarnám, elmehetnék.)
Miért nem megyek Svédországba? Mert semmi keresnivalóm ott; s az
életem, csak úgy és pour mon plaisir, már nincs kedvem megmenteni. Két
regényt szeretnék még írni (befejezni a „Sértődöttek”-et) s néhány drámát.
És verseket. S ezt a naplót. S közben meghalni, szívesen, bármikor, amikor
az emberek vagy az istenek parancsolják.

Hitler elbukott, mert... De Sztálingrád és mind a többi állomása e

háborúnak már csak következmény.

343
„Aki dudás akar lenni...”: utalás József Attila híres mottójára.
344
Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak: utalás Magyarország Trianon utáni területi
követeléseire.
 145

Hitler elbukott, mert hazudott. Nincs benne nagyság; hazug ember

volt. Egy nagy nép vezetője megszerezheti népének erőszakkal, amihez ereje
és joga van; ilyen a világ. De egy nagy nép vezetője nem állhat fel 1938
szeptemberében a berlini Sportpalastban, nem jelentheti be, hogy nem tud
aludni, mert még hárommillió szudétanémet „szenved” a cseh igában, s nem
ígérheti, hogy csak ezt a hárommillió németet adják még neki, s aztán
békében hagyja a világot. S nem ordíthatja ezt a fogadalmat: „...und dann will
ich keinen Tschechen mehr sehen” 345 – s kis idő múltán nem vonulhat be
Prágába346. Egy nagy nép megsemmisíthet egy kis népet erőszakkal, mert
nagy népeknek ilyen a természetük; de egy nagy nép vezetője nem hazudhat
tudatosan és nyilvánosan, mert ezt a világ nem bírja el. Pacta sunt servanda347.

Délben tudom meg, hogy Párizs elesett348. Az újságban, a

hadijelentésben ezt olvasom: La Roche Guyon 349. – Ez a helység, ahol az
amerikaiak most átkeltek a Szajnán. Ez a helység, ahol fiatalon, néhány
napon át boldog voltam. A Szajna-parti táj csodálatosan szelíd itt; a kertek
tele rózsákkal és méhekkel.
Este a rádióban hallom, hogy De Gaulle bevonult Párizsba 350, s az
amerikai tankok a Boulevard Saint Germainen haladnak. Minden követ
ismerek itt. Figon, a vendéglős. A Deux Magots, Derainnel. Nem tudom, mi
lesz, de ez a nap mégis boldogító; talán érdemes élni.

Mindegyik meg akarja menteni életét, külön-külön. Mert ember. És az

ország? A nemzet? Az is él, s a többség reménytelenül csak a nemzeten belül
tud élni és halni, akkor is, ha azt hiszi, hogy nincs köze hozzá.
A nemzet halálos veszélyben él. Már nem is hiszem, hogy ismert
életformáiban, történelmi testében bárki is meg tudja menteni. Már nem
városokról és területsávokról van szó, hanem a nemzet lényének meztelen
létezéséről. Arról, hogy megmaradjon valami Magyarországból, s ebből a
magból lelkiismeretes és gondos kezek növeljenek egy nemzeti organizmust,
melynek megint becsülete van a világban. De hol vannak ezek a gondos
kezek? És tiszta kezek? Mindenütt csak becsvágy, kapzsiság, vagy sunyi
lapítás.

345
„...und dann will ich keinen Tschechen mehr sehen” = „...és többé nem akarok egyetlen
csehet sem látni.” Hitler beszéde 1938. szeptember 26-án a berlini Sportpalastban.
346
A németek bevonulása Prágába: 1939. március 15.
347
pacta sunt servanda = lat.: a szerződés kötelez
348
...Párizs elesett: a francia főváros az 1944. augusztus 19-től 25-ig tartó népfelkelés
során szabadult fel
349
La Roche Cuyon: helység Párizs és Rouen között, 1944. augusztus 20-án itt
létesített hídfőállást az amerikai XV. hadtest.
350
...De Gaulle bevonult Párizsba: 1944. augusztus 25.
 146

Benvenuto Cellini önéletrajza351 – „írta ő maga, Firenzében” – azért

olyan felvillanyozó és megrázó olvasmány, mert hőse és szerzője úgy kezeli
a tollat, mint a vésőt, mellyel remekeit mintázta, s úgy kezeli a vésőt, mint „a
kis tőrt”, mely mindig ott van kezeügyében, ha az élet valamely ügyletét
alaposan el kell intézni. Élni, alkotni, gyilkolni, finom vonalakat vésni az
ezüstre, vagy finom sebet ejteni egy vetélytárs bordái között, mindez egy és
ugyanaz számára; az élet cselekvés; ez a firenzei a XVI. század teljes
életritmusát éli művében és életében.
Talán ezért szerette Goethe, aki csak azt szerette, amiben a világritmus
pillanata teljes értelmet kapott. „Aztán fogtam kis tőröm, elmentem
Giuseppéhez és bordái közé szúrtam...” – Cellini még úgy mondja ezt,
ahogyan mi kifakadunk: „Aztán felvettem a telefonkagylót és jól
megmondtam annak a piszok alaknak véleményem.”

Messiaen Falstaff-jegyzeteiben olvasom, hogy – Stubbs szerint –

Shakespeare idejében egy pár selyemharisnya ára 20 shilling volt; s már
akkor is meszet tettek a száraz spanyol borba.
Ezek a széljegyzetek rendkívül hasznosak; Messiaen Shakespeare-
fordításának igazi értéke talán éppen e jegyzetek. Falstaff egy káromkodása
mögött („Inkább legyek harisnyakészítő”352 stb.) az is lappang, hogy a
harisnya a XVI. században nagyon drága volt, de a munkásokat akkor is
feltűnő rosszul fizették. Shakespeare így mondja el, vezércikk helyett, kora
szociális viszonyairól véleményét: egy káromkodással, melynek
nemzetgazdasági alapja van.

Ezek a hitvány firkászok, ezek a töltőtollas bérgyilkosok – tehetséges

is akadt közöttük, s ezek bűne nagyobb s megbocsáthatatlanabb, mint a
tehetségtelen kalandorok bűne! –, akik magyar nyelven mertek írni eleven és
holt írókról e hónapokban, mikor az írott és kiejtett szó mögött karhatalom
állott, készen lesújtani mindazokra, kiket e gyáva és aljas bérencek
proskribáltak: ezek sündörögnek majd elsőként a „változás” körül.
De az írók hallgattak. Veszélyesen éltek és hallgattak. Nem voltak
„hősök”, nem; a hősieskedő handabandázást átengedték a konjunktúra
gyanús, alkalmi lovagjainak. Nem voltak „velszi bárd”-ok; tehetetlenül
hallgattak. De mégis hallgattak, az egész magyar szellemi élet; s hogy ez
milyen sok volt, mennyire cselekedet volt e hónapokban, csak az tudhatja, aki
itt élt. A nagyon kevés reménysugarak egyike ez; nem oszlatja el a sötétet,
mégis sugár.

351
Benvenuto Cellini (1500-1571): -- Önéletleírása (La vita di B. C. seguita dai trattati
dell’oreficeria e della scultura e dagli scritti sull’arte, 1558-1568). 1-2. köt. Ford. Szana
Tamás. Átd. Éber László. 2. kiad. Bp. 1921 /Mesterművek/. – Az idézet: I. könyv, III.
fejezet.
352
Falstaff: „...Mintsem ezt az életet folytassam tovább, inkább harisnyát kötök, és
megfoltozom, és megtalpalom. A nyavalya törjön ki minden gyáva embert. ...” Vö.
Shakespeare: IV. Henrik. Első rész, II. felvonás, 4. szín., Vas István fordítása.
 147

Nem, valami eltört. Dolgozom, de valami nincs rendjén, bennem, a

munkámban, köztünk, munkám és közöttem. Nem hiszek többé
munkámban. Dolgozom, mert máskülönben megdöglöm. De a munkában
hinni kell, az emberekben hinni kell. S nincs módom többé erre. Ezért nem ér
sokat az egész; valószínűleg semmit sem ér.

Középosztály. Most sértődötten és csüggedten várják a „tarkólövést”.

Nem tudom, lesz-e tarkólövés, egyáltalán nem tudom, mi lesz?... Csak azt
tudom, hogy ez a középosztály nemcsak gyáva, irigy, hanem mérhetetlenül
lusta is. Ezért reszket az elkövetkező időtől, amikor majd igazán dolgozni
kell: tehát nemcsak az ál-munkák egyféle válfaját végezni, amilyen a
kényelmes hivatal, hanem igazán dolgozni, minden következménnyel,
versenyképesen. Ez a középosztály egyfajta láthatatlan hitbizomány élvező
örökösének tudta magát még a közelmúltban is. Most kicsöppentek ebből a
hitbizományból, a felelőtlen, vakaródzó, uraskodó, lajhár időlopásból, a
méltóságos urak kénytelenek majd igazán kereskedni, felelősséggel
dolgozni: s ettől rettegnek. Inkább a tarkólövés, mondják hazug
mártírmosollyal. Nemcsak gyávák és hiúk, hanem lusták is.

Ál-munkák nem adnak kielégülést. A földet túrni, igen. Egy cipőt

csinálni, ügyességgel és szakértelemmel, igen. Egy beteget meggyógyítani,
teljes hozzáértéssel, lege artis353, igen. Egy könyvet írni, minden erőnkkel,
beléadva minden áramot, igen. De vezérigazgatónak vagy „előkelő
közhivatalnok”-nak lenni, manikűrözött körmökkel vakaródzni egy életen
át, unatkozni a hiú gőgön belül, amit az ilyen foglalkozások kitermelnek a
lélekben... ez persze nem ad kielégülést. És irtózni a felelősségtől. Mert ezt
csinálják. S ezért szűkölnek most, mert gyanítják, bárhogyan fordul a világ,
számukra elkövetkezett a felelősség és a versenyképes munka kegyetlen
vizsgája.

Ezek a délelőtti órák, Pesten, mikor megszólalnak a szirénák. Végre

csendes lesz az utca, a város. Gépkocsik nem zörögnek, az utcákon nincs
ember, látogató nem érkezhet, a telefon nem szólalhat meg. Amire mindig
vágytam – a teljes, tökéletes rejtettségre és föltétlen csendre –, most végre
megtaláltam. Nem egészen úgy és ott, ahogyan képzeltem, de megtaláltam.
Nem megyek le az óvóhelyre; az üres lakásban maradok és olvasok.
Végre egyszer zavartalanul olvashatok.

A kicsike ma – szeptember elsején 354 – ötéves. Pontosan emlékezem a

napra, mikor megszületett. Budai lakásomban hallgattam Hitler bejelentését:

353
lege artis = lat., annak rendje és módja szerint
354
1944. szeptember 1. (Augusztus 31.: a szovjet csapatok bevonulnak Bukarestbe;
szeptember -- elérik a bolgár határt.)
 148

„Von fünf Uhr Morgens ab an der polnischen Grenze wird geschossen...” 355 Később
elmentem az uszodába.
Mi történt ez öt évben? Mérhetetlen sokat hazudtak; ez volt a
legfárasztóbb. Az élet megtelt a hazugság émelyítő ködpárájával; mint a
sirokkó, olyan volt ez a légkör; mindig, mindenben hazudtak. S tulajdon
munkám is átváltozott hazugsággá, mert a mondatokat csak félig tudtam
elmondani. Aztán gyilkoltak, nagy tömegben, s nemcsak a harctereken, s a
bombázott városokban; iparszerűen gyilkoltak, Auschwitzban, Olmütz s
Lublin mellett, az internáló-táborokban, marhavagonban szállították az
embertömegeket – milliókat s milliókat, zsidókat, lengyeleket, oroszokat,
belgákat, franciákat, hollandusokat – a halál ez ipartelepeire, ahol vegyi
eszközökkel, korszerűen, halottégető kemencékben végeztek velük. Aztán
elpusztultak a legszebb európai városok; de erre már oda se figyeltünk.
S közben mindig a hazugság, reggeltől estig; most propagandának
nevezték. S a mérhetetlen butaság és kapzsiság örömujjongásai a kezdeti
sikerek fölött. Sok tévedés, még több eltévelyedés. S mindig a gyávaság és a
kapzsi önzés.
Mi történt még ez öt évben? Egy nagy szerelem és egy nagy betegség;
az a gyanús valami, amit sikernek neveznek; s nem múló, az évekkel
mindinkább erősbödő fájdalom a kisgyerek halála miatt.
Sok könyv élménye. Régi, régi könyvek, melyek néha
megvigasztaltak. Sok munka. Irigység, rágalom és gyűlölet, tehát minden,
ami természetes velejárója és tartozéka a sikernek. Mindegyre mélyebb
magány. Kötelességek, melyeket el kell végezni; azon túl a közöny.
Negyvennégy éves vagyok, szeretnék még élni, szeretném az igazat írni, de
másképpen, teljesen; mintha a világ lehelete mégegyszer szárnyat adhatna a
léleknek.

Éjjel, nappal riadók. A románok és az oroszok átléptek a Kárpátokon,

magyar területen harcolnak356. Amikor csak tehetem, Pesten vagyok, minden
héten négy-öt napot. Mit keresek itt? Nem tudom. Két riadó között elmegyek
egy emberhez, aki szűköl vagy ülök az utcán, egy padon; vagy könyvet
olvasok, az üres lakásban. Nyugodt vagyok, csaknem gondtalan.
Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi
kormánynak nevezte magát, lemondott357. Mit csinálnak most ezek az
emberek, azon túl, hogy a bőrüket mentik? Mit gondolnak, post festa?... Az
355
„...von fünf Uhr Morgen wird an der polnischen Grenze geschossen” = „Reggel öt óra
óta lőnek a lengyel határon.” Hitler beszéde 1939. szeptember 1-jén. A híres mondat
szó szerint: „Seit 5.45 Uhr wird jetzt zurückgeschossen” = „Reggel 5 óra 45 óta
visszalövünk.” L. Manfred Overesch: Das dritte Reich, 1939-1945. Düsseldorf, 1983
/Chronik deutschen Zeitgeschichte, Bd 2/II./.
356
A románok és az oroszok átléptek a Kárpátokon, magyar területen harcolnak:
1944. augusztus 25-én Illyefalvánál (Ilieni, R.) a front átlépte az akkori magyar határt.
357
Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi kormánynak
nevezte magát, lemondott: 1944. augusztus 29-én a Sztójay-kormányt Lakatos Géza
vezérezredes kormánya váltja fel.
 149

ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják

visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen
kényszer alatt cselekedtük; a kényszer itt volt, de készségesen és spontán
hozzájárult az ország népe ahhoz, hogy a gyalázatból történelmi felelősség
legyen.

Mi legszebb emlékem ez öt évből? Talán a pillanat, mikor betegségem

vége felé meghallottam a húsvéti harangszót. De ez a pillanat patetikus volt.
Mi volt a legszebb? Az élet volt szép, teljességében és egészében, a
nyomorúság közepette is.
S mi volt a legborzalmasabb? Csalódás néhány emberben? Nem
tudom. Sokat nem vártam senkitől. Néhány ember „utolsó levele”, talán. De
ez is elmúlik, felhígul az időben.

Benvenuto rögtön szúrt, ez igaz; de aztán rögtön vésett is vagy írt

vagy festett; az élet éppen úgy műfaj volt számára, mint az ötvösség vagy a
szobrászat.

Az „átmenet”, amitől az úrhatnám középosztály annyira fél,

számomra már nem lesz különösebb meglepetés. Az idő szép csendesen
elvett tőlem mindent, ami privilégium vagy kényelem volt az életben.
Három év előtt elvették a jogot, hogy használjam azt a kis gépkocsit, mely
életem egyetlen fényűzése és passziója volt; a hivatalos helyek úgy
vélekedtek, nem vagyok méltó ilyen előjogra e háborúban; s ugyanakkor kis
ringyók és naplopó hivatalnokok kocsikáztak a városban. Az idő elvette
munkahelyemet. Hat hónapja seprek, szobám takarítom, ágyam vetem,
cipőm tisztítom, gyalog és zsúfolt villamosokon vánszorgok a bombázott
városban ügyeim és mások ügyei után; egyszóval csendesen, következetesen
elvettek tőlem mindent, ami életemben „polgári” felszín és külszín volt. S
mindaz, amit elvettek, egyáltalán nem hiányzik. Az „átmenet” elé közönnyel
nézek: nincs „egzisztenciám”, sem „polgári életformám” többé. De éppen
ilyen közönnyel nézem azok sorsát, kik számára bizonyos privilégiumok
jóvoltából mindez megmaradt eddig, s most szűkölve féltik az előjogokat.

Az Isten jobban tudja.

Az oroszok és a románok átlépték a magyar határt; Marosvásárhely

előtt és a Gyimesi-, Ojtozi-szoroson innen küzdenek, Székelyföldön358.
Az új kormány, a helyzet súlyosságának tudatában, két rendeletet
adott ki359: az egyik módosítja a zsidók utcai közlekedésének időrendjét –
eddig 11-től. 17 óráig, ezentúl csak 12-től 17 óráig közlekedhetnek az utcán

358
Az oroszok... Marosvásárhely előtt és a Gyimesi-, Ojtozi-szoroson innen küzdenek,
Székelyföldön: 1944. szeptember 6-tól.
359
Az új kormány... két rendeletet adott ki: 1944. szeptember 1.
 150

–, a másik új árkormánybiztos kinevezéséről gondoskodik. S az iskolák

megnyitását október 1-re halasztották...
Mindebben van egyfajta szépség, mint mindenben, ami teljes és
hibátlan.

Nem tudok betelni Cellini önéletírásával. Párizsról például egy szava

sincs; lenézi az egészet, a francia építészetet, ötvösművészetet, életmódot.
Lázasan olasz. Amikor csak teheti, kis tőrével szúr egyet; de közben
remekműveket alkot. A „francia betegségből”, amely akkor virulens volt,
saját állítása szerint három hét alatt meggyógyul; pávákat eszik, ez adja
vissza életerejét (Casanova360 is diétával gyógyítgatta luesét, s hetven évet
eléldegélt vele... ) Lábtörés, pincebörtön az Angyalvárban, mindez inkább
szórakoztatja, mint kínozza. Néha szonetteket ír, két tőrszúrás vagy két
ezüstszobor megalkotása között.

Nem kiáltani bosszúért – soha – és nem kérni pardont. Senkitől, soha.

Ez a nyár, mikor minden teljesen megérett. És most minden elrothad.

Stendhal „harminc vagy negyven embernek”361 írta tanulmányát a

szerelemről. Ez a tanulmány száz év alatt mérhetetlen sok olvasót talált. De
nem hiszem, hogy akadt harminc vagy negyven szerelmes, aki egyetlen
betűt is okosodott e könyvből.

Még mindig nem ismerem eléggé magam; soha nem is tudom magam
teljesen megismerni. Van bennünk egyfajta mélyvíz, ahová az értelem
fényszórója nem tud levilágítani. Ebben a mélyvízben különös, torz, szőrös-
csillámos szörnyek úszkálnak: vágyak, félelmek, emlékek.
Hetek óta nem mentem le a sziréna szavára a pincébe; szobámban
maradtam, olvastam vagy dolgoztam. Ma, vasárnap reggel, a veszély-jelre
pokoli szorongás ejtett meg; sietve rohantam föl a várbeli sziklapincébe:
szorongásom nem szűnt ott sem. S nem történt semmi, vaklárma volt az
egész.

A letűnt miniszterelnök, Sztójay, paralitikus; maláriaoltásokat kap.

Nemrégen egy társaságban ezt mondta: „Azért nem kell rögtön félreverni a
vészmadarakat.”

Éjjel vihar. Nyárvégi vihar, almafákat dönt, diófák vastag, terméssel

megtetézett karját tépi le. A szél, mintha már a természet is unná az ember
garázdálkodását a földön, keserű dühvel túlkiáltja egy pillanatra a háborút.

360
Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt (1725-1798) kalandjait 1791-1798 között
meg is írja Histoire de ma vie (Élettörténetem) címmel.
361
„Nem többnek, száz olvasónak írom ezt a könyvet ...” Vö. Stendhal (Henri Beyle,
1783-1842): A szerelemről. Ford. Kolozsvári Grandpierre Emil. Bp. 1969, 16.
 151

Reggel az ember felel: vad bombázás. Zeng a föld, reng a világ.

Délután itt az ősz: átmenet nélkül, fanyar-hűvös, szeptember eleji napsütés.
Ökörnyál. A levegőben erjedt illat. Csodálatos derű a vihartól, bombázástól
megtépázott táj fölött. Shakespeare szonettjeit olvasom a kertben.

Nagyon fájt neki, Shakespeare-nek, 1600 körül – Hamlet előtt – a

gyönyörű szőke ifjú és a barna hölgy árulása. Az ember, még ha
Shakespeare is, nem nyugszik belé egykönnyen az ilyen árulásba,
különösen, ha éppen elmúlt negyven. S az ember, ha a tetejébe még
Shakespeare is, ilyenkor legalább az „Othelló”-t írja meg; s nem ok nélkül.
A szőke ifjú, Messiaen szerint, föltétlenül Essex barátja, Southampton
grófja volt. S a barna hölgy talán egy néger kurtizán, aki 1600 körül sok
nyugtalanságot keltett Londonban.
Wilde362 és Samuel Butler363 esküsznek rá, önző okból, hogy
Shakespeare homoszexuális volt (XX. szonett stb.) 364. Valószínűbb, hogy csak
művész volt, aki egyszerre akart barátságot és szerelmet.

Svájci fordítómmal találkozom az utcán. Közös barátok sorsa után

érdeklődünk. A hírek rosszak.
Hat hónapja nem láttuk egymást. Kérdi, megjelent-e már regényem,
„A féltékenyek”, a svájci kiadónál, aki tavaly lekötötte? Hat hónapja nem
hallottam e kiadóról; a szerződést és az előleget elküldte, aztán – március 19.
után – elhallgatott. Fordítóm zavart mosolyából következtetek a vélt
valóságra: magyar írótól svájci kiadó nem adhat most ki könyvet.
Indexen vagyunk, néhány gyilkos, szadista és kapzsi gazember bűne
miatt, az egész magyarság. Úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű
népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda, valahol a
putriban, Európa peremén, ahol a törzs gyanús és utálatos dolgokkal
foglalkozik: tyúktolvajlással és dögevéssel. S mindezt el kell viselni – talán
magyar nemzedékeknek! – néhány gazember miatt. S azért is, mert a
nemzetnek nem volt elég erkölcsi kivető ereje.
Magyarország becsületét már csak néhány szellemi ember mentheti
meg: írók, tudósok, művészek, technikusok, nevelők. De ki marad még itt,
akinek ereje és jogcíme lesz nevelni?
Ha túlélem, s ha kijutok még egyszer külföldre, bemutatkozás után
svédek és dánok, hollandusok és franciák, angolok és portugálok
elhallgatnak, fagyosan szemlélnek, kinéznek az ablakon, másról beszélnek.
Nagyon sokáig így lesz ez.
S nem mondhatom el nekik minden alkalommal, hogy ezt a nemzetet
férfiak építették nemzetté Európában, mint az Árpádok – most nem is Szent

362
Oscar Wilde, 1854-1900.
363
Samuel Butler (1835-1902), angol író, híres műve: The Way of All Flesh (Minden
testnek útja. Ford. Kéry László. Bp. 1972).
364
Oscar Wilde a Shakespeare-szonettekről: Das Sonettenproblem des Herrn W. H.
Vom Englisch übersetzt v. Johannes Gaulke. Leipzig, 1902.
 152

Istvánra, mint inkább III. Bélára gondolok! – Pázmány és Zrínyi, Rákóczi, aki
egy országnyi magánbirtokot dobott oda egy nemzet ügyéért (igazi
nagysága örökké ez a gesztus, mely megbékít az öregedő emigráns minden
hiú és kegyetlen ábrándjával!) s költői és írói, mint Berzsenyi, Vörösmarty,
Arany, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Babits. Mindezt nem mondhatom el, mert
aljas emberek nevével felelnek, akik kortársaim voltak, s egy nemzet jóhírét
hosszú időre, ha nem örökre, beszennyezték.

Utazni, még egyszer? Ha igen, mindenekelőtt Európát akarom látni.

Akármilyen foghíjas, láztól cserepes, nyomorék lesz is. A lerombolt európai
városokat akarom látni. Nem vágyom Amerikába, sem Dél-Amerikába.
Tájak nem érdekelnek; engem csak az ember érdekel, mindig és örökké az
európai ember. Nem vágyom a hindukat, sem a csurunga népét megismerni;
lemondok a csendes-óceáni szigetek emberi idilljéről. Engem csak az ember
érdekel, akinek élménye a kultúra volt.
Ezért, ha egyszer kijutok Európából, csak Kínába szeretnék menni
még; mert ott is megtörtént az emberrel, ami velünk, e tragikus földrészen:
találkozott egy kultúrával és életformát épített belőle. Csak ez a fajta ember
érdekel; minden más csak földrajz, etnográfia, kaland; közömbös számomra.

Nomen est omen – Scheffler 365 mutat reá –, ez a gótikus lélek nem
véletlenül viselte a Goethe-nevet. Gótikus ősök ütöttek át a rokokó-német
véralkatában; s nemcsak nevében cseng a legnagyobb európai alkotó-
korszak emléke.

Éjjel Goethe fiatalkori verseit olvasom. Karl Schefflernek volt igaza

egy kitűnő kis tanulmányában: Goethe „alkalmi” költő volt. Ez a lélek a
világot csak alkalomnak tekintette, hogy megismerje önmagát. Amire
Montaigne és a görög, római bölcsek szándékosan készültek, Goethénél
alkalmi vállalkozás volt: az utazás, az olvasmány, a hivatal, a világi élet, a
szerelem, a művészet: minden tünemény előtt azzal az elfogulatlan
várakozással és üde áhítattal állott – szándék nélkül! –, mint aki tudja, hogy
kettős tükör ez, ő és a világ: egyszerre tükröznek és egyszerre mutatják,
magyarázzák egymásnak egymást. Ez az „alkalom” az élet keretében – a
goethei élet keretében – állandósult tünemény.

Plus un homme est grand artiste, plus il doit désirer les titres et décorations
comme rempart366 – rikkantja Stendhal, miközben a szerelemről prelegál. Nem
értünk egyet. Egy író pontosan annyit veszít írói jelentőségéből, mint
amennyi az általa kiszorított társadalmi pozíció súlya.

365
Karl Scheffler (német művészeti író, 1869-1951): Der Geist der Gotik, 1917.
366
„Plus un homme est grand artiste, plus il doit désirer les titres et décorations comme
rempart” = fr.: „Minél nagyobb művész valaki, annál inkább kívánja magának
támaszul a címeket és kitüntetéseket.”
 153

Ezek a barmok meg akarnak ölni; mindenféle barmok, mindenféle

jelmezben és mindenfajta ürüggyel meg akarnak ölni; s én belülről, egészen
belülről nem helyeslem e szándékukat. Nemcsak, mert az élet így is föltétlen
és gyönyörű, s mind teljesebb örömmel tudom élvezni, e kalodában és
nyomorúságban is: a természet, a növények, állatok, nők és férfiak,
olvasmány és munka, minden teljes, telítve fájdalmas gyönyörűséggel. De
végül is, egyszer el kell búcsúzni; s csaknem mindegy, a mérges barmok
végeznek-e velem vagy valamilyen mérges bacilus? Nem, helytelenítem
szándékukat, mert szeretnék még dolgozni.

Stendhal nagy író volt és rossz szerető; ő persze hitte – vagy legalábbis
úgy mímeli, mintha hinné –, hogy rossz író és nagy szerető. Mindaz, amit a
coup de foudre-ról367 feljegyez, természettudományos halandzsa. A valóság
más.
A szeretők jól teszik, ha az első csók után eltávolodnak egymástól;
időben és térben elhúzódnak egymás közeléből, magukba néznek, várják a
hatást. S csak aztán közelednek megint, napok múltán, mikor ez a hatás
csakugyan jelentkezett: tehát nem a pillanat beszél hozzájuk, hanem a hatás,
melyet a csók – ez a legemberibb cselekedet – lelkükben és testükben
elindított.

Minden eszközzel fiatalnak maradni; természetesen nem kozmetikai

eszközökkel; hanem belülről és akarattal, hősiesen.

Megvetem mindazokat, akik gyávaságból és kényelemből idő előtt

szakállt ragasztanak, egyfajta mesterséges tekintélybe menekülnek, a
„haladott életkor” tekintélyébe. Montaigne Cicerót idézi, aki – „De
Senectute”368 – vallotta, hogy inkább nem akar sokáig öreg lenni, mint idő
előtt az lenni.

Mikor az emberiség többsége eszét veszti, nem meglepő, hogy az

emberi találmányok is egyfajta elmebajban betegszenek meg. Például a
rádió, valahányszor felnyitom napjában, egy hűdött paralitikus makogásával
egyazon szavakat mormol: „Zavaró repülés” vagy „Légiveszély” vagy:
„Riadó”. Máskülönben elvesztette egykor oly folyékony beszélőképességét
és szóbőségét.

Az ősz, ez a csoda.
Mintha az Isten oda sem figyelne arra, amit az ember, ez a féreg, a
világ csodálatos színpadán művel.

367
coup de foudre = fr., villámcsapás, az első találkozáskor érzett mély benyomás
368
Marcus Tullius Cicero (i. e. 106-43): Cato maior de senectute. (Magyarul: Az
idősebb Cato vagy az öregségről. Ford. Némethy Géza. = - - válogatott művei. Vál.
Havas László. Bp. 1980, 346-380.)
 154

A helybeli fuvaros százötven pengőt kér egy napra. Mikor sokallják

ezt az összeget, felháborodva mondja: „Sok? Van itt két tábornok, azok –
tudom én jól! – a múltkor egész éjjel pezsgőt ittak. Én pedig megiszom két
liter bort és rögtön részeg leszek!”...

A kertész disznót hizlal a kert egyik zugában. Ez a disznó nagy kincs

ma. Minden reggel megállok az ól előtt és viszonzom a hízó barátságos
röfögését.
Már tűrhető háj-bundája van; s nagyon rokonszenves pofája.
Mulatságos és jóindulatú. Látnivalóan rokonszenvezünk egymással. Soha
nem tudtam, hogy egy disznó elevenen is tud rokonszenves lenni. Minden,
minden másképp van.

A térképet nézem. A finnek kiürítik Karéliát 369. Az erdélyi magyar

határt az oroszok és románok döngetik370.
Arra gondolok, hogy egy ország talán igazában nem is más, mint ami
egy versben vagy egy nemzet lelkében képzetként él belőle. Minden más
mozgó, elmosódó, változó. Magyarország talán ez a sor: „Ó, lassan szállj és
hosszan énekelj, haldokló hattyú, szép emlékezet...” 371 Ez a valóság. Minden más
ködkép, elillan az időben.

Goethe „Italienische Reise”-jét372 olvasom, éjjel-nappal. Lehet, hogy ez

az olvasmány életem utolsó utazása?
Utoljára – és először – 1919 júniusában olvastam ezt a könyvet, a
magyar kommunista kísérlet hónapjaiban, a Balaton mellett, egy kis
fürdőhelyen. A két élethelyzet és világhelyzet kísértetiesen találkozik ez
olvasmányban.

Délelőtt a hidakat bombázták. Két napja nincs gáz Budapesten. De

pánik sincs, sehol; az emberek fáradtak és közönyösek.

Magyarország igazi tehertétele nem az, amit cselekedett, hanem, amit

elmulasztott. És végül, mindenekfelett: amit eltűrt.

Találkozás egy íróval. Milyen sunyi! És milyen gyáva: bőrét jobban

félti, mint a művét.

És Bartók és Rippl-Rónai? És Mednyánszky, Szinyei-Merse?... És

Krúdy? Mint a kártyás, mikor már mindent elveszített, s reggel felé kutatni

369
A finnek kiürítik Karéliát: 1944. szeptember 4.
370
Az erdélyi magyar határt az oroszok és románok döngetik: 1944. szeptember 14., a
4. Ukrán Front támadása az Északkeleti-Kárpátokban kiépített Árpád-vonal ellen.
371
Az idézet Petőfi Sándor Tündérálom c. verséből való.
372
J. W. Goethe: Italienische Reise. Aufsätze und Aussprüche über bildende Kunst, 1-
2. (Magyarul: Utazás Itáliában. Ford. Bálint Aladár. Bp. 1922 /Nagy írók – nagy
írások. I. sor. 8./.)
 155

kezd mellényzsebében, hátha talál még valahol egy elfelejtett aranypénzt,

melyet az asztalra dobhat, s aztán egy tétre visszanyer mindent: így
keresgélem e neveket.

Az epigonok veszélyesek; nem azért, mert utánoznak, inkább mert

utánzásukban látom, mint egy torzító tükörben, milyen hamis, veszélyes,
torz az, amit az eredetiben őszintének és jónak hittem.

Reggel négykor ébredek, teljes, végzetes kétségbeesésben. Ezek a

hajnali órák, mikor megértem az öngyilkosokat. Később, a kávéházban, a
napsütéses őszi reggel fényében, iparkodom megérteni e kétségbeesést. A
háború okozza? Reménytelen személyi helyzetem, s azon túl az ország, s
minden jobb ügy, a műveltség reménytelensége? Mindez csak ürügy és
kifogás. Beteg vagyok, hajlamos kóros depresszióra? Bizonyosan van
bennem ilyen hajlam is. De máskülönben egészséges is vagyok, szívós,
kitartó (mint gyakran a mániások). Kit féltek? Magamat vagy másokat?
Nagyon féltek néhány embert, s néha féltem magam is; de ez ritka.
Kétségbeesett vagyok, mert hiányzik az öröm életemből. Öröm nélkül
nem lehet élni.

Idősebb Rosny373 híg fecsegése Balzacról. Ez a tűrhetetlen, századvégi

francia modor, a boulevard-irodalomnak ez a „közvetlensége”, melynél
csináltabb, hazugabb szándékosság nem is képzelhető el. Szemétkosárba.

Égni, elégni.

De gyorsan egy priznicet is, mert meghűltem éjjel és fáj a torkom.

Színinövendék, aki engedélyt kér, hogy a kamarai vizsgán a

„Vendégjáték” Franciska-monológját mondhassa el.
Csinos, nagyon fiatal, szikrázik a becsvágytól és öntudatos
szándéktól. De Franciska olasz, katolikus, tehát színes, teljes, föltétlen és
alázatos, hívő és szertelen, fanatikus. Franciska lehet szent is, egy jobb
világban.
A szerelemhez és ahhoz, hogy valaki szent legyen és a művészethez
alázat kell. A mai nemzedék sokat tud, de az alázatot nem ismeri.

Egy orvosnő, aki ideges gyermekek nevelésével foglalkozik, említi,

hogy egyfajta ideges – általában nem tehetségtelen – gyermektípus
jellegzetesen nem tudja kiszámítani cselekedeteinek másod- és harmadfokú
következményeit. Ítélőképességük csak a közvetlen következményeket
mérlegeli; képtelenek arra, hogy az első következményen túl is
mérlegeljenek.

373
Joseph Henri Rosny, aîné, elsősorban fantasztikus regényeiről ismert francia író,
1856-1940.
 156

A magyarság is ebben a betegségben szenved. A magyar a cselekvés

pillanatában legtöbbször csak az elsőfokú reakciót tudja kiszámítani.
Gyakran ez a végzete; most is.
Az angol a cselekvés pillanatában már a harmad- és negyedfokú
következményeket is mérlegeli. Ezért felnőtt nép.

A megszállás lehetőségéről úgy beszél ez a társadalom, mint Bizánc

népe, mikor lehajtja a végzet előtt fejét és dermedt csendben várja, hogy
beteljék sorsa.

Egy nő elmondja egy csendőrtiszttel való élményeit. Megmutatja a

férfi arcképét: a kakastollas csákó alól finom arcél, intellektuális arc tekint a
szemlélőre.
Ez az ember egyike a csendőrtiszteknek, akik a magyar zsidók
deportálását végrehajtották. Százados volt, ő „csinálta” Sopron, Sárvár és
még egy féltucat város környékén a tömeghalál előkészületeit. Személyesen
verte és rugdosta a zsidókat, nyolcvanával zsúfolta őket a vagonokba, a
hivatalos rendeleteken túl elszakított házastársakat keresztény élettársuktól,
lopott és rabolt stb. Most – éppen rablásai miatt – a katonai fogházban ül és
várja sorsát.
Ez az ember a fiatal nő vőlegénye volt. Verseket írt, szép könyvtára
volt – mondja a nő. Megkérdem, miféle könyvtár volt ez? Legkedvesebb
könyve „A szent és rajongója” című regény volt. Három éven át halálos
szerelemben élt a b.-i rabbi leányával, akit el akart venni; nyakában vékony
aranyláncon zsidó csillagot hordott. Felettesei nem engedték, hogy elvegye a
leányt. Akkor szakítottak, a nőt deportálták, a férfi – addig katonatiszt volt –
átment a csendőrséghez.

„Legfeljebb meghalok” – mondják. De ez a „legfeljebb” a legtöbb. Ne

csaljuk magunkat.

A nők örök panasza, hogy a férfiak nem hagyják magukat szeretni.

Ugyanakkor, amikor mohón és szomjasan vágynak a szeretetre,
gyöngédségre, ajnározásra – s ezt persze ők, az erősek és a teremtés koronái,
gőgösen titkolják – a szeretet első közeledő érintésére megijednek, tiltakozni,
védekezni kezdenek stb.
Szeretetet elfogadni csakugyan nehéz, mert a szeretet – Schubartnak
van igaza – mindig anarchikus, szertelen, túlzott és föltétlen; akit szeretnek,
joggal félti egyéniségét, azt, amiben különbözik, ami ő, tehát a bőrét és azon
túl is valamit. A felnőtt ember kiegyezik a gyöngédségben.

Miért csodálkozunk az emberek érzékenységén? Ahogy minden

félhangot meghallanak, ami nem méltányol, nem ismer el, vagy éppen
bírálni mer? Az állatok – legalábbis a domesztikált állatok – éppen ilyen
érzékenyek. Kutyám egy rossz szóra félnapig sértődötten elvonul, nem
eszik, morogva lapul. A lovak még sokkal érzékenyebbek. Minden
 157

élőlénynek szeretet kell és elismerés – s természetesen nem hajlandó

semmiféle szerződéses viszontszolgáltatásra.

Goethe megható és kicsinyes-aggályos pedantériával jegyzi föl

Trientben vagy Bolzanóban a szélességi és hosszúsági fokokat. De éppen így
figyel az időjárásra, a táj szikláinak ásványi összetételére, az emberek
táplálkozásának minőségére. Ilyenkor nem a legnagyobb – Faust másra
figyel –, de a legemberibb. Ilyenkor érezzük azt a varázsos bizalmat
személye iránt, mely a legszebb emberi ajándékok egyike.

Ezek a napok, talán hetek, mikor valami eltörik: Németországban,

egész Európában, nálunk is. Mi törik el? Egy hatalmi rendszer? Életforma? A
háború csak következménye mindennek. Az ágyúzás és bombázás közben is
nagy a csend a lelkekben; az iszonyat és várakozás csendje. Irtózatos erők
lassan, kérlelhetetlenül eltörik valaminek a gerincét... s hallani a csigolyák
roppanását.

Az életben volt az irodalom, a zene, a művészet, a szerelem és a halál.

Ez volt az értelme. A többi napihír vagy történelem, egyszóval mellékesség.
Bele kell halni, de kár törődni vele.

Pesten élni most olyan „érdekes” – ez a szó természetesen frivol, más

és több ez az élmény, mint „érdekes”! –, amilyen feszültséget még soha, az
élet egyetlen helyzetében sem éreztem. Az emberek kérdései, reflex-
válaszaik, félelmeik és reményeik. A pillanat légköri feszültségében a
jellemek felfakadnak, titok nélkül mutatják magukat. E napokban többet
tanultam, igazibban megismertem az emberi természetet, mint előző
életemben bármikor is.
Egyszerre reménykednek azok, akik félnek, egyszerre félnek azok,
akik reménykednek. A megszokott, az ismerős, mégha borzalmas is volt,
most, mikor tűnni és változni készül, egyszerre sajnálnivaló lesz. Mint aki
egy ismerős pokolból költözik át egy térfogatba, mely biztosan nem lesz
mennyország, de az sem biztos, nem a pokol egy új válfaja???...
Néhány napja másképp köszönnek, másképpen szorongatják egymás
kezét, egyszerre búcsúznak és fogadkoznak – förtelmesek? Nem, emberek.

Mindabban, amit Stendhal a szerelemről mond374, igazán csak a

példák tanítanak, melyeket gondosan gyűjtött össze. Nello della Pietra vagy
a sesiai erdőkben bosszújának élő gróf, vagy I. Ferenc udvarhölgyének
példája, aki hűtlen szerelmesének, a betegségben megnémult kedvesnek egy
napon ezt mondja: „Beszélj!” – és a férfi beszélni kezd. A kóros, az értelmen
túli erő, mely egyszerre mozgatja és csodatevésre készteti a szenteket és a
szerelmeseket, e példákban fényes lánggal világít. Minden más csak foghíjas
okoskodás.

374
Vö. Stendhal: A szerelemről, XVIII. fejezet: A női gőg, id. kiad. 87-88, 90.
 158

A tünemények változók, városok eltűnnek, emberek meghalnak vagy

– érdekből, hangulatból, esetleg mirigyműködésük hatása következtében –
megváltoztatják véleményüket. Ilyen az élet.
De a változó tünemények mögött van valami állandó. Az élet és a
halál rendje. Az évszakok. Ahogy az emberi szellem mindig, újra és újra,
néha a legreménytelenebb feltételek közepette is, alkot valami újat. A
szerelem, a dögvész közepette is; a természet visszatérő tüneményei. A
meglepetés, hogy az embernek végül mindig eszébe jut valami. A
bizonyosság, hogy nem tehet semmit jelleme ellen. Jobban figyelni arra, ami
az életben állandó.

Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a

csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes
legyen. De ez nagyon nehéz.

Goethe Vicenzában megállapítja375, hogy az embernek, aki az

embereket magasabb igényre tanítja, aki az embernek önmagáról alkotott
képzetét növelni igyekszik, soha nincsen sikere. Huxley ezt így mondja: az
embert csak isteni síkon lehet önmaga fölé emelni. A többi a politikusok
vagy a nevelők, de nem a költők dolga.

Az oroszok Kolozsvár felé közelednek 376. Reggel mondotta a rádió.

Figyelem reflexeim.

A szeptemberi kert ragyogott a hűvös napsütésben. Úszónadrágban,

mint máskor, felmentem a dombtetőre, légzőgyakorlatokat végeztem,
keveset tornásztam is, futottam. Aztán Stendhalt és Goethét olvastam. Most
ezt a naplót írom; regényemen is dolgoztam. Délben bemegyek Pestre.
Nem frivol ez? Nem. Ez minden, amit tehetek. Minden más csak
sápítozás lenne vagy céltalan fontoskodás.

Ha mindabból, ami most történik velünk, egyfajta anarchia lenne

Magyarországon; természetesen el kell fogadni, mint a végzetet. A felelősség
mindazok számára, akik az elmúlt huszonöt évben elmulasztották a
tisztességes megelőzés társadalmi kötelességeit, rendkívüli.
De az idő mindenképpen feladta a leckét: én az európai
humanizmusban hittem, s abban a polgári szocializmusban, mely minden
dolgozó számára tisztességes életszintet, szabadságot és műveltséget nyújt.
Tehát nem ez önző, kapzsi és műveletlen magyar középosztályban, hanem a
másikban, mely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt
néhány nemzedékrevaló. Ha ez a szándék kipusztul a magyar életből, vele
kell pusztulnom.

375
Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 54., Vicenza, 1786. szeptember 19.
376
Az oroszok Kolozsvár felé közelednek: 1944. szeptember közepe.
 159

Most, mikor a magyar középosztály rossz lelkiismerettel selypeg és

csomagol, nincs itt az ideje, hogy bűneit fejére olvassuk. Aki bűnös,
meneküljön, vagy bűnhődjön; sorsuk nem érdekes többé. A lecke ennyi:
marad-e még szellemi ember, aki Magyarországot vissza tudja rántani egy
végzetes fordulat mélységeiből az európai életszintre, a méltányos és alkotó
demokrácia szintjére? Ez a dolgunk, ha élünk még. A többi éppen úgy
konjunktúra, mint volt az a másik, amely most letűnt.

A vers a legtöbb. A zenénél is több. Az életnél is több. Semmit nem

adhat az élet, ami több lenne, mint ezek a sorok: „S zápor zuhan s villám, bús
angyalok, S kibomlik már kék utad tág legén Mint van Menád-haj s szikrázik s
lobog...”377 S az egésznek nincs semmi értelme. Talán azért ilyen fölséges és
boldogító. Aminek értelme van, az már megalkudott valamivel.

Boldog éjjel, pesti szobámban, végre megint könyveim között:

verseket olvasok. Shelley „Ódáját”, a nyugati szélhez... Tóth Árpád
fordításán érzik, hogy az eredeti sem lehet több. Hangosan olvasom,
többször egymásután, a nappal kínjait és gondjait elfelejtem. Milyen
boldogság, hogy ez is van még! Milyen gazdag az ember, ebben a gödörben
is, ahova aljasság, butaság és kegyetlenség taszított valamennyiünket.
Boldogan alszom el, s álmomon átsüvít a nyugati szél: „Legyek hárfád, mint
hárfád a vadon”.

Délelőtt szünet nélkül riadók. Dolgozni szeretnék a regényen, de nem

tudok. Somlyó Zoltán378 verseit olvasom.
Milyen igaz költő volt! A „Hajnali imádság”-ot ma sem tudom
olvasni, hogy könnyek ne toluljanak szemembe. Mennyire ez a költészet,
csak ez: a hangtalan zene, mely a szavak kötőanyagán át üzen! Ez a
nyomorult, sötét és szomorú zsidó, a poloskás pesti hónapos-szobákban és a
pesti kávéházak fanyar-büdös szutykában: a kortársi irodalom egyik
legtisztább jelensége volt. (A tíz év előtt megjelent posthumus kötethez
Erdélyi József379 rajzolta meg a költő portréját, tehetségesen...)
Mély honvágy: hol vagytok, ifjúságom mentorai és mesterei, akikkel
még kezet fogtam az időben: Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Babits,
Somlyó Zoltán! Milyen magányos maradtam. Mit tud ez a világ arról a sötét
fényről, mely szívünkben égett?

Minden kell, egyszerre: türelem és tárgyilagosság, szertelenség és

önkívület, jeges figyelem és bódulat. Nem lehet másképp.

És öröm kell, öröm öröm! Gyönyör, mely már közel van a halálhoz. A
gyönyör talán még a versnél is több. Vagy ugyanaz.
377
Az idézet Shelley Óda a nyugati szélhez c. versének második részéből való.
378
Somlyó Zoltán (1884-1937): Válogatott versei. A bev. írták Erdélyi József,
Kosztolányi Dezső stb. Sajtó alá rend. Szász Menyhért. Bp. 1936.
379
Erdélyi József költő, 1896-1978.
 160

Apró jelek: délben, a 75-ös villamoson, három tökrészeg SS-legény.

Ezek a khakiruhás fickók máskülönben a nyilvánosság előtt mindig
fegyelmezettek és udvariasak. Először látok ilyen kurjongató, önfeledt,
nyilván mindent-tudó és mindenre fütyülő, részeg SS-embereket.
Egy Wehrmacht-katona száll föl a villamosra, szerényen leül az egyik
sarokba. Öreg ember, sovány, arca kínzott, beretválatlan. Egyenruhája
kopottas. Egy tyúkot visz, aggályos-komoly gyöngédséggel melengeti, óvja a
fehér szárnyasállatot.
Milyen más ez a tyúkot cipelő, vedlett német katona, mint voltak
ugyanezek az emberek néhány év előtt, mikor robogtak a Dunaparton
Jugoszlávia felé!380

Babits nagy volt, igen nagy! De magasabbra nyúlt, mint ahová keze
elért. Mozdulata így néha bizonytalan, mesterséges, erőszakolt. De így is
megindító.

Amíg e sorokat írom – másfél óra alatt –, negyedszer fújnak riadót. Az

ember közömbös lesz. De az állatok nem bírják ezt a veszélyt. A
hajóállomáson találkoztam egy idegsokkos fekete kutyával: gazdája
elmondja, hogy a kutya átélte Pestszentlőrincen a nagy támadást, s ez ideje
folyton reszket.

Éjjel dühös bombázás. Éjfél után megyek haza, a néma budai utcán,
szikrázó, csillagos őszi éjszakában. Egyetlen felhő sincsen az égen. Ragyog
minden csillagkép, melyet az emberi szem sugara megérinthet. Mintha a
mindenség teljes pompáját mutatná. A föld alól, a gödörből mászom elő, a
villogó égre nézek, s a hideg őszi éjszakában azt az elragadtatást érzem,
mintha kitüntettek volna, mintha e milliárd és milliárd csillagot a kreatúra
tiszteletére tűzték volna ki. Felfoghatatlanul nagy dolog élni.

És milyen meglepő, milyen boldogítóan változatos! Van szabad

akarat; eddig és eddig cselekedhetek, rendelkezhetem. De azon túl mindig a
meglepetés, minden pillanatban: ahogy minden, örökké másképp van, kissé
vagy nagyon, de másképp, mint ahogy elképzelem. Néha sokkal jobban.
Gyakran sokkal reménytelenebbül. S végül mindig a megoldás. S minden
mögött a legszebb megoldás: a halál.
Természetesen Pascal381 sorának visszhangja zeng az őszi éjszakában,
bombázás után, a csillagok alatt. De ez a sor most nem hangzik félelmesen.
A végtelen terek hallgatása nem rémít, hanem megnyugtat.

Goethével utazom ezen az őszön: most Velencében vagyunk 382. A

festészethez nem értett; Palladio túlságosan elbűvölte, s hálátlanul fordult el
380
A németek Jugoszlávia felé robogtak a pesti Duna-parton: 1941. április 2-6. között,
Jugoszlávia megtámadásakor vonultak át a németek Magyarországon.
381
Pascal: Gondolatok, id. kiadás, 81.
382
Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 67-109.
 161

e bűvölet igézetében a német gótikától; de az ünnepélyes-meghatott pillanat,

mikor Goethe karján belépünk egy százötven év előtti velencei színház
nézőterére, hogy élvezzük a tizenegy szótagos olasz jambus lejtéseit, vagy
megállunk egy halpiacon, vagy az Arzenál lépcsőzetén: milyen nagy ajándék
ez, mindig és ma különösen. Nem hittem, hogy ez őszön módom lesz még
ilyen rendkívüli társaságban Velencébe utazni.

Hat hónapja állandóan csomagokat hordozok, mint egy hordár:

cipőket, ruhákat, élelmiszert nők, férfiak és gyermekek számára, mert... De
túlságosan utálom az egészet. Utálom a csomagcipelés tényét, s külön azt a
karitatív kötelességet, mely erre kényszerít. Undorodva viszem e
hátizsákokat és használati tárgyakkal megtömött irattáskákat, s egyáltalán
nem érzem, hogy „nemes kötelességet teljesítsek”, mikor ezt cselekszem.
Csak azt érzem, hogy az egész felette utálatos és kínos.
De bizonyos előítéletekről és gátlásokról csodálatosan leszokott az
ember e hat hónapban. Például: meglehetős szigorúan neveltek, s aztán én is
szigorúan neveltem magam. Elképzelhetetlen volt számomra, hat hónap
előtt, hogy aláírjam valaki nevét, idegen bejelentőlapot állítsak ki,
élelmiszerjegyeket vásároljak mások részére zugban stb. Ma szemrebbenés
nélkül cselekszem ilyesmit.

Mi történik e napokban Magyarországon? A vezető réteg:

katonatisztek, közhivatalnokok, dzsentrik és arisztokraták,
meghosszabbítják néhány héttel életüket. Ezért eltűrik, hogy a szövetségesek
kinyomják az ország belét. A jelszó: „Mindent Erdélyért” és „Haljunk meg
becsülettel!” A valóságban az történik majd, hogy mi, többiek, szépen
meghalunk, s ők lázasan csomagolnak és menekülnek Ausztria, ha lehet,
Svájc felé.
Erdély sorsa fájdalmas383. De a finnek is ragaszkodnak Petsamóhoz és
Karéliához, a bolgároknak is fontos Macedónia és a románoknak is fáj
Moldava és Besszarábia: mégis számolnak a valósággal, szakítottak,
kegyetlen áron, a németekkel – kikkel amúgyis csak szükség és érdek
kötözte össze őket –, s nem területsávokban gondolkoznak, hanem
iparkodnak megmenteni a nemzeti lét alapjait. Arad már a „miénk”, tegnap
„elfoglalták csapataink”; de Budapest sorsa kérdéses. Ez az arány.
Nem, itt egy osztály prolongál; gyávaságból, érdekből, romlottságból.
A „szövetségi hűség”-ről azonnal hallgatnának, ha nem az orosszal, csak az
angollal kellene egyezkedni. Másik, suttogva terjesztett hír, hogy „tartsunk
ki Keleten, amíg az angolok megérkeznek a Duna-medencébe”. Ez is csak
jelszó, osztály-vágyálom, semmi több. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy
Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az
oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint
győztesek, egy hadszíntérre... s néhány ezer ember nem akarja elrontani a

383
Hadművelet Erdélyben: 1944. szeptember 5-től, német-magyar katonai akció Dél-
Erdély birtokbavételéért.
 162

német átutazóvízum lehetőségét, nem akarja elrontani a jó viszonyt a

németekkel, mert akkor nem lesz hová menekülnie. S ezért pusztul el
minden. (S addig is, a vezetőség részére túlságosan jó óvóhelyek akadnak a
Vár-beli sziklabarlangban... )
És még egy: a finnek, a bolgárok, a románok soha nem
rokonszenveztek őszintén a németekkel: a magyar bugris és az úriosztály
egy rétege igenis szívből rokonszenvezett. S ugyanazokat a gaztetteket
követték el, mint a németek. Ezért a „haljunk meg együtt”-karének. Aminek
valóságos értelme: lehet, hogy az ország elpusztul, de néhányan, a németek
palástja alatt, rövid időre talán megmenekülnek.

Két nap, bombák között, Pesten; őszi napsütés; nyugodt vagyok,

közömbösen jókedvű. Ez a nyugalom érzik rajtam; az emberek bizalommal
fordulnak felém. Aztán, átmenet nélkül, mély depresszió;
harminckilencfokos láz két napon át.

Villogó ősz, üvegvirágok. Vastag, kövér szúnyogok, álmos darazsak;

úgy dünnyögnek, mint a magasban a négymotoros amerikai bombavetők.
Goethével Nápolyba érkeztem. Nem akarom örömét zavarni, de úgy érzem,
túl sokat tartózkodott Rómában németek, így különösen Tischbein
társaságában.

Egy mondatból kitör az elragadó elmebajos: Stendhal mellékesen, de

komolyan mondja, hogy „a szép tenger látványa gyógyítja a
féltékenységet”384.

Nem hiszem, hogy bármiféle nemzeti szerencsétlenség nevelni tudja e

középosztályt, melynek műveletlensége oly mély, mint a tenger. Most is
ugyanazt hadarják, eszelős és makacs, habzó-szájú konoksággal, mint egy év
előtt, mint öt év előtt: „új fegyverek”-ről ábrándoznak, német-angol, vagy
német-orosz különbékéről... Itt csakugyan nincs mit tenni. De szégyen velük
pusztulni.

Hiszen ha meg lehetne menteni Erdélyt! Magyarországot! De nem

lehet csak határokat menteni ott, ahol – az ingó, változó, fenyegetett határok
mögött – nincs egységes nemzet, felelős nemzeti lelkiismeret, nemzeti
közvélemény! Ezen múlik minden. Éjjel-nappal bombáznak, a halálnak, a
megsemmisülésnek oly sokféle válfaja fenyeget. Nem lenne már nehéz
meghalni valamiért, ami cél és jog, értelem és erkölcs, életforma és ígéret
egyszerre! De senki nem látja ezt a célt. Nem az a feladatom, hogy fegyverrel
harcoljak, de én magam ott tartok már, hogy hajlandó vagyok, belső
tiltakozás nélkül, fegyvert fogni, ha valaki utat mutat. De csak sötétséget
látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.

384
Stendhal: A szerelemről, XXXV. fejezet: A féltékenységről, id. kiad. 116.
 163

A finnek is szerették és szeretik Finnországot. Miért, hogy mégis békét

kötöttek az oroszokkal, nagy áldozatok árán? Mert az országot akarták
menteni, a finn nemzetet, a jövőt, a művelt finn életet, a nemzeti életet, nem
pedig egy osztály előjogait és a nagybirtokot.
Finnországban nincs nagybirtok.

A magyar zsidóság adott nagy tehetségeket a magyar szellemi életnek:

Angyal Dávid385, Alexander Bernát386, Ferenczi Sándor387, Füst Milán388,
Gyergyai Albert389, Hevesi Sándor390, Heltai Jenő391, s még több tucat név
tolul most eszméletembe. De ez elit palástja alatt milyen sekélyes volt az
átlag – s mindig ez számít! –, mindaz, amit sajtóban, színházban,
könyvkiadásban gyártottak, népszerűsítettek, terjesztettek! Ez a „szellemi
front” legalább úgy felelős azért, hogy a magyarság nagy tömegei,
középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi felelősségre képtelenek
maradtak, mint a dzsentrik, a nagybirtokosok és az általuk eltartott
hivatalnokság. Ha igazságot akarunk, tessék hősiesen, feltétlenül akarni.
Nem lehet pletykalapokon keresztül „szellemi szint”-et mímelni, s
ugyanakkor tudatosan feladni a magasabb szellemi igényt! Tudom, volt más
is. Volt Osvát, a Nyugat, Ignotus is... 392 De a tömegekhez egy sajtó szólt,
mely olyan volt, amilyen, s a magyar középosztály számára árvalányhajas és
nemzetiszínpántlikás zsidó Csínom Palkók habarták a konstruktív főztet, e
zagyvalékot, melytől szépen butult az, aki felhabzsolta. Mikor én e lapokkal
kapcsolatba kerültem, azt hittem, lehet még valamit menteni, e főzetbe
csipetnyi borsot, e sötétségbe gyufaszálnyi világosságot csempészni!
Tévedtem. S a zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely
nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük –
pontosabban: ál-igényük – miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is
megromlott, s aztán elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság
nagy tömegeinek vesztét, s legvégül az egész magyarság pusztulását
okozták. Mert a műveltség nemcsak hősiesség; a műveltség erkölcs is. A
zsidók legyenek hősök, ha igazságot akarnak; legyenek igazán műveltek és
igényesek.

Az a betéti társaság, mely a „Szegedi Gondolat” cégére alatt huszonöt

éven át kihasználta az országot, nemcsak arra vigyázott, hogy megszűrjön és
megfélemlítsen minden magasrendűbb szellemi igényt, kedvét és szárnyát
szegje minden igazi tehetségnek, s származási és világnézeti privilégiumok
385
Angyal Dávid történetíró, 1857-1943.
386
Alexander Bernát filozófus, esztéta, 1850-1927.
387
Ferenczi Sándor pszichiáter, pszichológus, 1873-1933.
388
Füst Milán író, 1888-1967.
389
Gyergyai Albert irodalomtörténész, műfordító, 1893-1981.
390
Hevesi Sándor rendező, 1873-1939.
391
Heltai Jenő költő, író, 1871-1957.
392
Osvát Ernő (1877-1929) és Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869-1949), a Nyugat
szerkesztői.
 164

jogán lefölözzön minden hasznot, ami a zsíros televényből felbuggyant.

Nem, vigyáztak arra is, hogy sajtójuk megfelelő kísérőzenét cincogjon e
vállalkozáshoz, s amíg az előtérben a hazafias baritonok és buffók pöfetegen
énekeltek, a sajtó zenekara örökké két dallamot játszott: a bolsevizmus és a
zsidókérdés tételeit ismételgették, hol andante, hol fortissimó-val.

S az elmúlt huszonöt év „sajtószabadsága”!... Ki tudja elmondani,

milyen szűrőkön csergedezett el minden mondanivaló, amelynek tartalma –
az igazság volt?... Huszonöt éven át mind csak nemzeti, társadalmi, erkölcsi
vonatkozásban! – el minden mondanivaló, amelynek tartalma az igazság
volt?... Huszonöt éven át – nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! –
mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele bennemaradt a
töltőtollban s az írók idegrendszerében. Az a finom szellemi rémuralom,
mely nem dolgozott bitófával és bikacsökkel, csak címergyűrűs hivatalnokok
kézintésével, szemvillanásával vezényelte negyedszázadon át a magyar
szellem hangversenyét! Ki tud erről?...
Sz., kivel a hajón találkozom, tárgyilagosan mondja: „A
sajtószabadság értelme az elmúlt huszonöt évben annyi volt, hogy szabad
volt az egyéni becsületben turkálni.”

Éjjel-nappal bombázás. Az éjszakai riadó már fáradtan ér; emeleti

szobámban várom a végét. Ez bizonyosan könnyelműség, mert éjjel egy
Király utcai házat keresztülszakított a bomba, 160 ember maradt holtan az
óvóhelyen... De a közöny, mely leteper, mindennél erősebb. A lefújásra
ébredek fel az ólmos félálomból. Az erkélyre lépek; a sötétben fatalpú cipők
kopognak. Az éjszaka hideg és csillagos. A város dermedt. Huszonnégy
órája ez a harmadik támadás. Vasúti hídjaink lógnak, délután, hat órán át,
nem jártak a villamosok, villany, telefon hol van, hol nincs, kenyeret nem
kapni reggel óta, mert megrohanták az üzleteket és nem érkeznek a vonatok,
Gödöllőnél leszállítják az utasokat, mert a rákosi rendezőt szétbombázták,
tegnap a székesfehérvári vonal is bombákat kapott, Kolozsvárt
kiürítették...393 Hallgatom a sötétben a riadó után hazabaktató cipőtalpak
kopogását, a hideg, poros éjszakai szelet lélegzem, a csillagokat nézem.
Semmi panasz, semmi lázadás: mély közöny van bennem.
A bomlási folyamat mos már érzékelhető, tapintható. Közlekedési
eszközök nélkül, száz és százezer ember talpal az utcán; sok útvonalon
kirakatüveg nélkül, mintegy a szabadban árusítanak; felmegyek
orvosomhoz, az előszobában ad oltást, mert ablakredőnyeit és ablaktábláit
kitépte az éjszakai támadás; de erről már senki nem beszél. Budapest
környékén három német hadosztály helyezkedett el; a németek „védik”
Budapestet, hadszíntér leszünk. Ez az egyszerű végzet; bővítetlen, nyers,
szűkszavú. Egy ideig hallgatom az éjszakai vándorok sötét tömegének

393
Kolozsvárt kiürítették: 1944. szeptember vége (a várost október 11-én foglalták el a
szovjet és román csapatok).
 165

csoszogását. Lefekszem, Morand kis maximáit 394 olvasom az utazásról.

Mélyen alszom.

Megint egy nap, mikor lehetetlen nem látnom minden találkozásban

Isten ujját, csodálatos szándékát, fölényes rendezését!
Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell
számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit!
Sajnálom őket.

A reggeli postában egy könyvet találok: „Az igazi” finn kiadásának

egy példányát. A könyv most jelent meg, s valamilyen postagalamb
jóvoltából eljutott hozzám egy példány a háborún át. Finnország múlt héten
fegyverszünetet kötött395, s megszakította a diplomáciai viszonyt
Magyarországgal. Ez a könyv még utolsó üzenet Európából.
S egyetlen szót sem értek e rokon-nyelvből! Könyveim bármelyik
külföldi kiadását, a svédet, hollandust, spanyolt, csehet is hamarább értem,
mint ezt a finn testvér-szót!

Az emberek részegen jönnek elő, fényes délben, az óvóhelyről; egy

kifestett nő támolyog, mint valamilyen tivornya után.

Egy SS-ember évek óta cipel magával egy lengyel nőt; használja, mint
valamilyen idomított állatot, viszi országról-országra, nem engedi el,
mintegy szíjon és ketrecben tartja. A nő most itt van vele Pesten és
ismerőseinek méregért könyörgött.

Tervek: elfeledni mindent, amit eddig írtam. Megírni a

detektívregényt. Egy ember meghal; mindenki gyanús. Ki ölte meg? A
család? A személyzet? A titkosrendőr átkutat egy életet. Végül egyetlen
bűnjelet talál, mely mindent megmagyaráz: a szeretet hiányát. Ez a
hiányérzet gyorsan ölő méreg.

A dió, a kukorica, a szilva megérett. A krumplit behordták. Néhány

napja édes szőlőt eszünk. A téli alma és a körte még várja az utolsó őszi
napsugarat. Tegnap jeges köd, dohos eső. A disznó, melyet a kertész hizlal,
száznegyven kilóra hízott már. Nagy füle van, mint egy elefántnak. Néhány
napja rosszkedvű, nem eszik.
Egy mázsa krumpli nyolcvan pengő, egy zsák búza négyszázötven.
Pénzem apad és jövedelmem nincsen. A ködben járok, a Duna partján, a víz
sekély, a hajók maholnap leállanak. Néha robban a parton egy időzített
bomba, vagy pattognak a gépágyúk Pest felől. Az erdélyi menekültek
batyuikkal ellepik a Tisza menti falvakat 396. A háború zihál, Nyugaton és
394
Paul Morand: Le voyage. Notes et maximes (Paris, 1946).
395
Finnország múlt héten fegyverszünetet kötött: 1944. szeptember 19.
396
Az erdélyi menekültek... ellepik a Tisza menti falvakat: 1944. szeptember
közepétől a Székelyföld kiürítése (mintegy 300.000 embert kényszerítenek lakóhelye
 166

Keleten új és újabb rohamra gyürkőznek a tartalékseregek. Dolgozni nem

tudok, néha két, három napon át írok néhány oldalt a regényből, aztán
hetekig egyetlen sort sem. Goethe Szicíliába érkezett, nagyon boldog.
Az ősz szerkezetét közelről látom e kertben. Nem „bölcs” most a kert,
nem; csak széthulló, tehetetlen. Hét, nyolc kilométert vándorlok alkonyatkor
a folyóparton. Anarchisták sétálhattak így, a tett elkövetése előtt, bombával a
felsőkabát zsebében. De az én zsebemben nincs semmiféle bomba. A teljes
csőd ez.

Írók, milyen beteg lények! Mind azok vagyunk, én is. Kigyógyulni

ebből, majdnem lehetetlen.

Könnyen lehet, hogy alkohol nélkül e hetekben már öngyilkosságot

követtem volna el. Morfinom van, elég, több embert örökre elaltatni. A bor
átsegít ilyen éjszakákon.

Az ősz most ünnepélyes, fellengzős. A Duna fölött halványkék köd.

Három napja nem bombáztak, a táj ocsúdni kezd, pihegve lélegzik.

Kereszténység, mondták – és szakszerű képzettség nélkül igényelt

iparigazolványt értettek alatta. Kereszténység, mondták és zsidó bútorok
rablását értették alatta. Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat,
egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok,
mondták gőgösen és a markukat tartották.

Két-három órát alszom éjszaka; aztán nyitott szemmel fekszem

hajnalig az ágyban. Nem gyújtok villanyt, nem olvasok. Nincs félelem
bennem, sem szorongás. Süket nyugalom ez, éber közömbösség.

Orosz lovasok a magyar határra értek397.

Most valamilyen titokzatos, izgalmas, fájdalmasan érdekes dolog

kezdődik: a változás.

És meg kell írni a „Polgár vallomásai” harmadik, befejező kötetét. Ez

álmatlan éjszakákon e kötet szerkezetén gondolkozom.
Ritkán adja meg a sors írónak, hogy egy nagy témát, melyhez
legszemélyesebb köze van, a valóságban is megélhet, végigélhet, végső
kifejletében is megismerhet. Ezt az osztályt, a magyar polgárságot, melynek
életformájába beleszülettem, láttam, megismertem, minden vonatkozásában,
gyökeréig megvizsgáltam; s most látom szétesni az egészet. Ezt a szétesési
folyamatot megírni: talán életem egyetlen, igazi írói feladata. Megírni az
elmúlt huszonöt esztendő bomlási folyamatát. A finom szűrőket, melyeken
átszűrtek, hivatalosan és nem hivatalosan, minden igazi tehetséget. Ahogy

elhagyására).
397
Orosz lovasok a magyar határra értek: 1944. szeptember 23., Battonya térsége.
 167

megszelídítettek, megfélemlítettek, domesztikáltak minden versenyképes

egyéniséget. Ahogyan elkezdettek jelvényesdit, törzsasztalosdit,
világnézetesdit játszani. S ahogy az egészből vad rablókaland lett és a teljes
pusztulás.

Tizedik napja nem bombáztak. Szeged előtt, Nagyváradon harcok,

Nagyszalonta elesett398.

Pesti napok, mikor csodálom a várost. Pest nyugodt. Száznyolcvan

kilométerrel arrébb, magyar városokban lángol a háború; Pest körül árkokat
ásnak. A kávéházak, eszpresszók, vendéglők, üzletek tele vendégekkel,
vásárlókkal. Még mindig kapni néhány helyen valódi babkávét, sok
vendéglőben jól főznek, s nem is drágán. A város fecseg. Az oroszok Makón
vannak399, a Napóleon-arany ára felszökött kétezerötszáz pengőre, a
menekülő nyilasvezérek vásárolják izgatottan az aranyat, a valutákat. A
színházak megnyíltak, most mutatták be Shaw „Candidá”-ját400 401. Endre
László402, miután ötszázezer zsidót deportált, s bejelentette, hogy elmegy
harcolni a frontra: Kőszegen tartózkodik. Sopron lakossága negyvenezerről
hatvanezerre szaporodott: itt ülnek, készenlétben, mindazok, kiknek okuk
van menekülni. Sztójay, a volt miniszterelnök, a Semmeringen piheni ki a
hat hónapos zsidóirtás fáradalmait.
Mindez hulladék. Ami érdekesebb, az emberek válasza az idő és a
pillanat kérdéseire. Sokan átrendezik lakásukat, festetik a szobákat,
bútorokat húzatnak át. Az internált zsidók nagyrészét szabadon bocsátották,
sok ismerős csillag nélkül sétál, s van már olyan zsidó is, aki intézkedett,
hogy e télen operabérletet kapjon. Természetesen semmit nem tanultak, ők
sem. A zsidók nagy többsége a középosztályhoz tartozik, s osztják ennek az
osztálynak sorsát, akkor is, ha közben mártírok voltak. Mindenki listákat
készít, mindenki nyálazza a plajbászt és feljegyzi mindazok nevét, kiket
sürgősen felakasztat majd. Z., egykor szocialista író, aki az elmúlt években
egy nyilas lapba dolgozott, az utcán siet felém, majd az üldözési rögeszme
látható jelével meghátrál és ezt mondja: „Látom, menekülsz előlem.
Megértem.” A valóságban nem előle menekülök, hanem a villamos után
szaladok, mely elmegy az orrom előtt.

Esős napon elolvasom Hugh Wilson könyvét: „Egy diplomata

tanulóévei”. Tárgyilagos amerikai úr elégedetten adja elő, hogy Párizsban

398
Szeged előtt, Nagyváradon harcok, Nagyszalonta elesett: 1944. szeptember 23-27.
399
Az oroszok Makón vannak: 1944. szeptember 26.
400
A színházak megnyíltak, most mutatták be Shaw „Candidá”-ját: 1944. szeptember
23., Vígszínház.
401
Bernard Shaw Candida c. darabját 1894-ben írta. 1916-ban jelent meg először
magyarul, Hevesi Sándor fordításában.
402
Endre László, vitéz, a Fajvédő Szocialista Párt megalapítója, a zsidók
deportálásának irányítója, a népbírósági perek során 1946-ban halálra ítélték.
 168

jobban lehet enni, mint Guatemalában, s Bernben az elmúlt háború alatt

jobban főztek, mint Berlinben.

A Krisztina-város e zavaros időkben barátságosan működik: a

patikusnál kapok borjúhúst, a trafikosnál kapok néha aszpirint, a fűszeres ad
minden héten száz Memphis-cigarettát és egy kávéüzletben ígértek tíz
mázsa fát. Az eszpresszóban kapni gyapjúharisnyát és Napóleon-aranyat; de
mindkettő nagyon drága.

Esténként olyan fáradtság teper le, mintha napközben én is árkot

ástam volna. Shakespeare szonettjeit olvasom, a könyv kihull kezemből, így
alszom el; reggel a könyvet ágyam előtt találom, a nyitott oldalon a LXVI.
szonett kezdősorait olvasom: „Fáradt vagyok, ringass el, óh Halál! – az Érdem itt
koldusnak született...”403 Amíg cipőm pucolom, e sorokat mormogom; s már
nem is vagyok olyan fáradt, felderülök és örülök a napnak.

Mindenki csomagol, lázasan; akik tavasszal vidékre menekültek, most

felköltöznek Pestre, amit tegnap a bombák elől mentettek, most a
fosztogatóktól féltik. Aztán vannak a közömbösek és rezignáltak, s az
őszinték, akik bevallják, hogy csomagolni majdnem kényelmetlenebb, mint
halálveszélyben élni.

Menteni, akit lehet; eddig a zsidókat, most majd a keresztényeket,

akik csakugyan ártatlanok; az elkövetkező hónapok, mint az elmúltak, ezzel
telnek majd el. Bujkáló zsidó barátom keresem fel egy ötödemeleti partizán-
szobában, melyet már kibérelt tőle az elkövetkező hónapokra W. hercegnő.
Lehetőleg senki nem alszik otthon.
Csak magamat nincs kedvem menteni; ezt a feladatot, teljességében,
Istenre bíztam a múltban, s Reá bízom a jövőben is.

Október 2404.
A hajnali, ötórás hajóval akarok Pestre utazni. A záporeső, mely vad
zuhogással locsolja a tájat, arra késztet, hogy megvárjam a délutáni hajót.
Délelőtt tizenegykor megjelenik A. Keresi I.-t, aki a múlt héten erre
járt és a szomszédban aludt. Katonai gépkocsival érkezett, a kapu előtt a
kocsiban várja U. tábornok; I. dolga lenne, azonnal érintkezést keresni a
munkássággal, mert Veesenmayer405 követ teljhatalommal érkezett vissza
Németországból: követeli a mostani kormány eltávolítását, s egy Szálasi–
Rajniss-kormány azonnali kinevezését. A. szerint a kormányzó ezt a kérést
megtagadja, a munkásságot és a katonaságot mozgósítják a németek ellen.
403
A Shakespeare-idézet Szabó Lőrinc fordítása.
404
1944. október 2. (A német hadsereg leveri a varsói felkelést.)
405
Edmund Veesenmayer, a megszállt Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosa,
Németország budapesti követe (szül. 1904). Jelentős szerepe volt Szálasi hatalomra
juttatásában. 1945-ben, a nürnbergi per során 20 év börtönre ítélték, amiből azután
csak 3 évet töltött le.
 169

Lehet, hogy a néhány nap előtt elhangzott Churchill-beszéd 406

engedékenyebb hangja már erre célzott. És tizenkét napja nem bombáztak.
Ha a katonaság engedelmeskedik, természetesen harc lesz; Pest körül
három német hadosztályt vontak össze. Mi itt a községben, benne vagyunk
ebben a gyűrűben. Bármi történik is, a jövő érdekében felbecsülhetelen
előny, ha cselekszünk. S egy golyót kaphat az ember így is, úgy is; ezt
vállalni kell.

Huszonnégy órája zuhog. De a táj vízszegény; a kút kiapadt, a

zátonyos Duna vizéből apró, kopasz homokszigetek válnak elő. Ez a
vízszegénység valamilyen ősi, nyugtalanító emlék; én, a városi ember
riadtan észlelem, éppen úgy, mint az egyiptomi vagy kínai parasztok
észlelhetik a szárazságot. Sorsom nemcsak a „történelmi végzet”, nem;
sorsom az is, lesz-e eső?

A rádióban egy francia zeneszerző művét jelentik be. Címe: „A

vízhordó nő”. Meglehetősen diszharmonikus zöngemény következik. De
miért címe e zenedarabnak „A vízhordó nő”? Mi köze a hangok ez
egyvelegének egy vízhordó nőhöz? Hogyan képzeli a zeneszerző, miféle
érzékelés közvetíti számomra a zene nyelvén ezt a képzetet: „A vízhordó
nő”? Két nyelven beszélünk? Vagy én vagyok süket és színvak a zeneszerző
látomása iránt? Lehet.

Délelőtt ismerőst temetnek. Mikor a koporsót leengedik a sírba,

megszólalnak a szirénák.
A gyászolók zavartan, riadtan, s kissé irigykedve nézik a nyitott sírba
leengedett koporsót: a halott már biztonságban van a szabályos légvédelmi
árokban. Talán ez az egyetlen biztonság a földön.

Most elkövetkezik az idő, mikor „kenyeret keresni” nem szókép,

hanem mindennapos valóság: a kenyeret valóban meg kell keresni, minden
nap, a péknél, aki süt vagy nem süt. S a „meleg szoba” nem költői
meghatározása egy emberi helyzetnek, hanem tragikusan komoly probléma,
melynek megoldása csaknem lehetetlen. Egészen komoly emberek beszélnek
arról, hogy tudnak egy címet, ahol tojást kapni – három darabot, darabját
egyhetvenért.

Nemcsak az fontos, ami történik, hanem a mód is, ahogyan elfogadom

azt, ami történik.

Hát figyelj mind a kettőre: a világra, ahol egy falat kenyér komoly
feladat, s lelkedre, mely nem lehet igénytelenebb, mint a tested. Szerezd meg
lelked számára is a napi táplálékot, s ne engedj e táplálék minőségének
406
Churchill rádióbeszéde: 1944. szeptember 30. előtt (felszólítása a németekkel
szembeni ellenállásra, erre a beszédre hivatkozik a Károlyi Mihály vezette angliai
Magyar Tanács szeptember 30-i felhívása).
 170

igényéből. Lehet, hogy krumpli és tüzelő nem lesz e télen, de Goethe,

Shakespeare és Arany János lesz.

Az általános bizonytalanság lassan előcsalogat előkelő tavaszi és nyári

száműzetésből egyes embereket. A város – talán – biztosabb ma, mint a
nemrégen biztosnak vélt vidék.
Ezek az óvatosak, akik annyit segíthettek volna e hónapokban! De
csak elbújtak, s a messziből pislogtak vagy legföllebb leveleket írtak,
sápítozó együttérzéssel. Egy gyermeken nem segítettek, egy menekültnek
nem adtak egyetlen éjszakára szállást. Tüntetően távol maradtak mindentől,
ami e hónapokban nyomorúság volt, s feladat. Most kézdörzsölve lépnek
elő. De nem olyan ártatlanok, mint hiszik.

Budapest körül árkokat ásnak407; egy elöljárósági tisztviselő engem is

felszólított e munkára, s készséggel megnyugodott, mikor a részvételt
megtagadtam.
Budapestet és Magyarországot nem lehet árkokkal megmenteni; csak
belülről lehet megmenteni, az emberek lelkében.

Délelőtt, más közlekedési eszköz híján, gyalog jövök be Leányfaluról

Szentendrére. Nyolc kilométer; a sétát a jeges, nyirkos októberi szélben
meglepően jól bírom. Útközben hosszú gépkocsisorok, ágyúkkal; a németek
vonulnak Budapest felé. A városban vad hírek. A két nap előtti híradások
igaznak látszanak; H.-t, aki az eseményekről mégis többet tud, mint
általában az emberek, felhívom, s megnyugtat, hogy „minden egyenesben
van”. Részletesebbet persze telefonon nem mondhat. Fogalmam nincsen, mi
az, ami „egyenesben van” – végre is, az oroszok Szegednél állanak, a
németek Pest felé tartanak –, de megnyugszom. Jeges eső. A lakásban
meggyújtom a villanykályhát, dolgozni kezdek.
Mindez halálosan komoly, s nem tehetek róla, mégis van az egészben
valami reménytelenül indiánosdi. Mindenki titkos fegyvereket pucol és
olajoz, sokan megint nem alszanak otthon; de erre, úgy hiszem, nincs semmi
okuk, mert a kutya sem keresi őket.
Egy bizonyos: mindenki, aki megmarad, minden erejével kénytelen
lesz nevelni ezt az országot; demokráciára nevelni; akár van kedve e
szerephez, akár nincsen.
Egész héten Goethével Szicíliában; már Girgentibe értünk: emlékezem
a vaj sárga és hupikék délelőttre, mikor a valóságban ott jártam. S közben,
pihenőnek Shakespeare szonettjei; mint aki betegen zenét hallgat.

Mint a mániásnál a rögeszme, úgy tér vissza minden. A háború

hatodik évében pontosan azokat a szavakat, téveszméket szajkolják, mint
1918 októberében. Majd Japán! Majd az új fegyverek! Amellett a

407
Budapest körül árkokat ásnak: 1944. szeptember 22-től (az ún. Attila-vonal
kiépítése).
 171

nemzetiszocialista terrorral szervezett német birodalom és segédnépei nem

bírták jobban ezt a háborút, mint a vilmosi és ferencjózsefi korszak bírta a
maga világháborúját. 1918 őszén egyetlen ellenséges katona sem állott a
szövetséges hatalmak területén. Ma Aachennél harcolnak és a magyar
határon innen.

Ami reménytelen: görcsös ragaszkodás érdekeikhez és az érdekekből

következő vágyképekhez. Ahol nincs egységes nemzeti közvélemény, ahol
csak párt- és osztályérdek van, nem lehet veszélyes pillanatokban egységes
nemzeti magatartást remélni. Mindenki más és más vonatkozásban fél az
elszámolástól, s mindenki jogosan fél.
Elvégre Svédországban és Dániában is voltak csendőrök.
Hollandiában is. Nagy különbségek ezek.

Zimankó, fagypont. Fa nincs. Az ablakok, ahol még vannak, szimplák,

a bombaveszély miatt pincébe hordták a belső ablaktáblákat. A vasutak
nagyrészt nem közlekednek. Miskolcról Pestre egy öttonnás teherautó
kilencezer pengő fuvardíjat kér. Vidéken három pengőért vesztegetik a
szőlőt, melyért Pesten tizenhármat kérnek; az árut nem tudják a városba
szállítani. Cipőm kilyukadt, nem akad suszter, aki feketén megtalpalja; de
utalványra sincs talp sehol. Napok, amikor nem lehet sehol kenyeret,
krumplit kapni; néhány nagy malom kiégett, a termést nem tudják szállítani.
Ugyanakkor még mindig kirabolják a zsidó lakásokat, a fővárosban is.
Semmi nem riasztja őket, „hatósági közegek” szállítják el az elhagyott zsidó
lakásokból a bútort, ruhát, fehérneműt.

Kraus „Letzte Tage der Menschheit”-jét 408 emelem le a polcról. A

hűség, mellyel lekottázta egy süllyedő világ büfögését és halálhörgését,
csakugyan megrendítő. És semmit nem tanultak, ugyanazok, huszonöt év
alatt.

Nincs otthonom többé, a szó régi értelmében. Csak úgy vagyok, itt
meg ott. Ruhám, fehérneműm, cipőm mállik, kopik; a lerongyolódás
folyamata elképesztően gyors. De bennem is mállik, kopik valami, belülről is
rongyolódom.

Mély honvágy: dolgozni. És visszatérni a könyvekhez, melyek

nemcsak tanítanak és gyönyörködtetnek, hanem az élet mélyebb élményét
adják! De ehhez életforma kell és életmód. Ez a tengődés, létezés, csellengés
nem élet, csak szomorú időlopás.

Mit is mond Wilde? Nincs szomorúbb, mint vágyni valamire, s nincs

tragikusabb, mint megélni vágyaink teljesülését.
408
Karl Kraus (1874-1936): Die letzten Tage der Menschheit. Tragödie in 5 Akten mit
Vorspiel und Epilog, 1922. (Magyarul: Az emberiség végnapjai. Ford. Tandori Dezső.
Bp. 1977.)
 172

A matematikus Poincaré könyvét olvasom: „La valeur de la

science”409. Figyelmetlenül olvasom, idegesen, fáradtan és felületesen;
matematikai gondolatait nem tudom követni, hiányoznak ismereteim; de
aztán felvillan könyvének értelme. A tudomány célja az igazság
megismerése; a tudós módszere a logika vagy az intuíciós megismerés.
Poincaré hisz az intuícióban; a gondolat nem más, mondja, mint
villámcsapás két végtelen sötétség között.

A rendszeres munka hiánya vagy inkább ez a rendszeres

munkátlanság: teljesen demoralizál. „A nővér”-t hetek óta képtelen vagyok
folytatni; amellett egyre mélyebben érzem, milyen hiba – igen „több mint
bűn, hiba” – volt, mikor az utolsó évek kísérleteiben engedményeket tettem
a valóságnak. Az irodalom feladata nem a telekkönyvi vagy bűnügyi valóság
ábrázolása. A látomást felidézni, a vízió ködképét rögzíteni: ez az irodalmi
valóság. A többi számadás, regényes beszámoló. Belülről nincs közöm e
feladathoz.
De ha elkezdtem, becsületből be kell fejezni; ahogy egy bűntettet is
befejez az ember.

Joyce könyve franciául: „Gens du Dublin” 410. A New York-i Little

Review-ban jelent meg először, 1907-ben; a puritánok perbefogták.
Egyáltalán a „szabad” Amerikában és Angliában mit és mennyi
mindent helyeztek lakat alá, dugtak kalodába az erénycsőszök, a
metodisták, a presbiteriánusok, a puritánok, a megvadult kispolgár! Az
ember könnyen felejt. Ma úgy beszélünk e birodalmakról, mint a föltétlen
szellemi szabadság otthonairól. De ezek a szabad országok, ahol állatvédő
egyesületek és jótékony nőegyletek szájkosár nélkül csaholhattak minden
szabad szellemre, legalább úgy irtóztak a feltétlen igazságtól, mint a
diktatúrák. Csak éppen, végül, mégis elviselték; s ez a nagy különbség.

Félnaponként új rendeleteket ragasztanak ki az utcasarkokra; minden

órában elrendelnek, elvesznek, megparancsolnak valamit. A hivatal
önállósodott, eszelős buzgalommal rendelkezik, mint a tébolyodott, önmaga
körül vagdalkozik.

Három napot azzal töltök el Pesten, hogy tíz mázsa fát szeretnék
venni és keresek egy susztert, aki hajlandó megtalpalni cipőmet. Egyik
vállalkozásom sem sikerül. Fa egyáltalán nincsen, semmi pénzért. Később
már beérném azzal is, ha valamelyik suszter talpfoltot ragasztana lyukas
cipőmre; de nem akad vállalkozó. Nincs munkás, nincs anyag, nincs semmi.
409
Jules-Henri Poincaré (francia matematikus, tudományfilozófus, asztronómus,
1854-1912): A tudomány értéke (La valeur de la science). Bp. 1924 /Filozófiai
könyvtár/.
410
James Joyce (1882-1941): Gens du Dublin (Dubliners, 1914). Trad. de l’anglais par
Yva Fernandez, Heléne Du Pasquier, Jaques-Paul Reynod. Pref. Valéry Larbaud.
Paris, 1926. (Magyarul: Dublini emberek. Novellák. Ford. Papp Zoltán. Bp. 1975.)
 173

Ez a „nincs semmi” olyan általános, mint a levegő. A pékek nem

tudnak sütni, ha nem kapnak tüzelőt; most szó van arról, hogy apróra
vágják az épülő házak állványait. Ugyanakkor detektívek szedik össze a
kávéházakból és eszpresszókból a „dorbézolókat”: férfiakat és nőket, akik
betértek egy szendvicsre, egy csésze pótkávéra.

Még mindig nem értik, hogy erkölcs, katharzis, tisztulás nélkül nem
lehet élni.

A hajón X. orvostanár: gúnyrajza a középosztályba átsimult

gentrynek. Orrhangon beszél, raccsol, s oly divatosan öltözött, mint egy
moziszínész. Őszinte elképedéssel nézem és figyelem, mint egy kivesző,
ritka állatfaj egyik utolsó példányát. Természetesen az „új fegyverekről” ad
elő: a rakétarepülő-gépről, mely ezerkilométeres sebességgel repül, s a
pilótát „begipszelik” az ülésbe, a fagyasztásról stb. Ezek a vágyálmok
motoszkálnak most a középosztály eszméletében. Még mindig nem értik,
hogy a háborút elvesztették, s nem egyes fegyvereken múlt a vereség, hanem
a világerőkön.

Leányfalut megszállta a német katonaság 411. Pest körül sorakoznak fel

a csapatok, készen reá, hogy a város ellen vonuljanak, ha a kormány
fegyverszünetet kérne. Gépkocsik, páncéltörő ágyúk állanak az országúton.
Egészen fiatal legények; fát, tyúkot, gyümölcsöt lopnak, éjjel kirabolták a
trafikot. A hangulat a svábok között is megváltozott; egyik napról a másikra
komor gyűlölet áradt el a lelkekben. Amit tegnap még nem értettek, most
már értik. Mindig csak a valóságot értik meg.

Most megfordult a népvándorlás: a falvakból visszarohannak

motyóikkal a városba, nem törődnek a bombaveszéllyel.
Délelőtt az Attila utcán hosszú karaván: egylovas, kétlovas ekhós
szekerekkel menekülők vonulnak 412. Nem tudni, honnan jönnek, nem tudni,
hová tartanak? Talán ruszinok, talán határmenti székelyek vagy oláhok.
Arcok, milyeneket még soha nem látott ez a város, emberek, akik egészen a
mélyből érkeznek. Mély közöny az arcokban. Ez a tömeg nem vitatkozik,
nem érdekli a városi ember politikai felfogása: a mélyből jön, semmije nincs,
csak a holmi, melyet felrakott a szekérre, s egy szekerce. Ha egy napon
megforgatja ezt a szekercét, senkinek nem lesz ideje bemutatkozni.

Joyce novellái, ezek az ifjúkori írások 413: reálisok, Flaubert-szerűek. De

minden sorában érzik a feszültség, mely a realitást egy napon felrobbantja és
az eposz távlatába emeli.

411
Leányfalut megszállta a német katonaság: 1944. szeptember vége.
412
Menekülők hada Budapesten: 1944. szeptember elejétől.
413
James Joyce: Portrait of the artist as a young man. (Magyarul: Ifjúkori önarckép.
Ford. Szobotka Tibor. Bp. 1958.)
 174

Hétéves „Esquire”-füzet kerül kezembe. A hirdetéseket nézegetem.

Ezek a whiskyk, gépkocsik, teniszütők, kígyóbőrcipők, drágakövek, különös
szabású férfiingek, rejtélyes anyagokból készült női fehérneműek, ez a világ,
mely nem tud már betelni a részlet finomságával – csakugyan, van ez még
valahol? Megint arra kell gondolnom, hogy három napig hasztalan kerestem
Pesten susztert, aki talpfoltot varrjon fel a cipőmre.

A németek odébbálltak, a falu fellélegzett. A fiatal katonákat már a

Goebbels-féle totális mozgósítás kényszerével szedték össze; kiképzésük
hiányos, délelőtt itt gyakoroltak a ház előtt, a kukoricásban; innen vitték őket
Dél felé.
A fűszereshez beállít egy újonc: negyedkiló szőlőt vásárol, aggályosan
számlálja le a pengőket. Bécsi, nagyon fiatal és rokonszenves. Nem tehetek
másként, mélyen sajnálom.

A kertész nyugtalan a világhelyzet miatt: disznaját félti, melyet a

világhelyzet mindenképpen fenyeget. Egyszerre félti a disznót a portyázó
német katonáktól s az új világrendtől, a kommunista orosz megszállóktól.
Gyanúja mély, történelmi, alapos.
Délelőtt meglátogatom óljában a disznót, alaposan megnézem. Végül
is mindig erről a disznóról van szó. Ez a valóság. A többi, ami reáépül:
világrend, világnézet, társadalmi szervezet – ingó ködkép.

E középosztály, a turulista és levente-szellemben nevelt ifjúság

számára az igazi büntetés csak egy lehet: ha Gyóni Géza 414 helyett Babitsért
kényszerülnek majd lelkesedni.

Az oroszok egészen nagyszabású stratégiába kezdtek 415: alulról,

Szerbián és Horvátországon át hatolnak fölfelé, s bekerítik a Duna-
medencét.

Egy hízott liba megszerzésére annyi szellemi és testi energiát

pazarolnak most el, mint régebben egy matematikai tétel kidolgozására.

Nem biztos, hogy a mérges messinai kormányzó, aki Goethét oly

szigorúan fogadta, gonosz ember volt416. Valószínűleg inkább csak szomorú
és magányos ember volt.
Nagyon sok kegyetlenség sugalmazója a szomorúság, szemérem és
magány.

414
Gyóni (Áchim) Géza, a világháborút megéneklő verseiről közismert költő, 1884-
1917.
415
Az oroszok... nagyszabású stratégiába kezdtek:... Szerbián és Horvátországon át
hatolnak fölfelé: 1944. október 10., a Belgrád-Budapest vasútvonal elvágása (október
20., Belgrád felszabadulása).
416
Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad., Messina, 1787. május 12., szombat, illetve
Messina, 1787. május 13., vasárnap.
 175

Gömbös szobrát elébb bepiszkolták, aztán felrobbantották 417. Rossz

szobor volt; szép, nagy darab fehér márványból készült, melyet nemesebb
célra lehetett volna felhasználni. Ez a szobor jelképezett mindent, ami
Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi,
hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt. A fiatal tisztek, akik a
durvaságot összetévesztették a fegyelemmel, a pökhendi közhivatalnokok,
akik világnézeti melldöngetéssel pótolták mindazt, ami műveltségükből és
jellemükből hiányzott, a zsákmányt szaglászó, kereszténységét kiáruló
kispolgárság: mind e szoborból nyert önbizalmat.
A szobor most ledőlt. S utolsókat rikolt és vinnyog a szellem, melyet
ez a szobor jelképezett. Lehet, hogy mindaz, ami utána következik, nem lesz
jobb; mind nyugtalanabb kétellyel szemlélem a magyar anyag összetételét.
De a tanulság annyi, hogy általában tanácsos száz évet várni, amíg szobrot
állítanak valakinek.
Kosztolányi egy időben halt meg Gömbössel418; s ma sincsen még
síremléke. S ami a Tisza-szobrot illeti... nem tudom, nem siették-e el ezzel a
művel is a történelmi ítélet pillanatát?

Nagy változások pillanatában, mint amilyent most is élünk, az igazi

veszély mindig a mesterségen belül irigykedő, tehetségtelen vetélytárs, aki
végre fütyköst kap kezébe, s hatalmi mozdulattal pontot vél tenni abban a
vitában, melyet mesterségbeli versenyen belül nem tudott befejezni.
Az elszaporodott tömegek minden mesterségen belül kitenyésztették
a képességnélküli versenytársak tömegét. Ezek senkit nem gyűlölnek úgy,
mint a tehetséget. Ha módjuk van reá – s most módjuk van reá –, megölik.

Az alapelv mindenesetre az volt, hogy a hivatalban meg kell váratni a

nyavalyás embert, aki – mondjuk – adót jött fizetni; adót, melyből a
hivatalnok, aki megváratta az adófizetőt, élt.

A kertésznek sok gyermeke van. Időközben kerül e libapásztor-

sereghez balkézről egy-egy unoka is.
Mindez nagyon szép. De engem már nem hat meg. Csak a minőség
érdekel, nem a mennyiség. Egyáltalán nem fontos ez a mesterséges,
államilag lelkesített és pártolt embertenyészet. Ne csináljanak a németek,
olaszok olyan sok gyereket. A magyarok se csináljanak olyan sok gyereket;
inkább tehetséges, művelt és megfelelően nevelt embereket csináljanak. A
dánok hárommillióan vannak, a finnek és svájciak négymillióan; mégis nagy
nemzetek. Nem a számokon múlik egy nemzet nagysága. S talán csak a kis
nemzetek őrzik meg a martalóc, nagy, fenevad-népek között az európai
műveltség örökségét. S ez fontosabb, mint ennyi vagy annyi selejtes ember.

417
Gömbös szobrát... felrobbantották: 1944. október 6. (Ezen a napon a 2. Ukrán Front
offenzívája a délkeleti határvonal mentén.)
418
Kosztolányi egy időben halt meg Gömbössel: 1936.
 176

Ez így volt: szappant csak kétfélét használtam, a Peau d’Espagne-t

vagy a Roger és Gallet-féle Bon gros-t. Szájvíz természetesen csak egyféle
volt: a francia Botot. Beretválkozáshoz Colgate-szappant használtam, s utána
Yardley-levendulával kentem be képem. A drogista meg sem kísérelte, hogy
másféle szereket ajánljon.
Mindez mosakodás közben jut eszembe, mikor az egységes
szappanból iparkodom valamilyen szappanhabfélét kidörzsölni. S arra
gondolok, milyen tökéletesen közömbös ez.

Budapesttől nyolcvan kilométerre állanak az orosz seregek 419. S a

város félelmesen nyugodt. Valaki Shaw „Candidá”-ját nézte meg egyik
színházban; kétharmad ház volt. Néhány kompromittált közéleti ember
menekül, s a kicsik is, akik pártokban vagy a zsidórablásban ügyeskedtek
nemrégen; a sarki kocsmáros, egy ügyvéd, hangos színészek és újságírók
sündörögnek a végek felé. De máskülönben titokzatos nyugalom.
Mi ez a nyugalom? Okosság? Az élet valóságának ismerete? Talán.
Semmi esetre sem a jó lelkiismeret nyugalma. Vagy egyszerűen csak
kimerültség, közöny? Budapest még most sem kimerült, mikor az oroszok
elfoglalták Kolozsvárt, Váradot, Szegedet, Szabadkát, s a hatodik háborús
évet írjuk. Tulajdonképpen csak attól fél mindenki, hogy a németek védik a
várost és felrobbantják a Duna-hidakat.
És most érzi mindenki: ennyire a „bűnös, cinikus” Budapest volt
Magyarország igazi értelme. Ha ez a város – a „katonailag fontos célok
megsemmisítése után” – elpusztul, Magyarország is halálos sebet kap.

Ez a háború, mely egyszerre hat vízszintesen és függőlegesen, a szó

hadászati és társadalmi értelmében, feltétlenül nagy teherpróba minden
társadalmi szervezetre: a kapitalista államra éppen úgy, mint a
kommunistára és a nemzetiszocialistára. Nem mondhatja meg senki, mi
marad utána? Talán valamilyen negyedik rend... Kompromisszum
mindenből, ami eddig volt.

Lisztet, burgonyát, hagymát csomagolok, s készülök be Pestre, melyet

rövidesen ostromolnak majd, s aztán megszállanak az oroszok. Szobámban
akarok élni, könyveim között és irodalommal akarok foglalkozni; akármi
történik is, utolsó pillanatig.

De minden erőfeszítés hasztalan: nem bírom így a munkát, nem tudok

odafigyelni a regényre. Egy regény éppen olyan önfeláldozást, igen,
hősiességet követel, mint a háború. A kettőt együtt nem győzöm erővel,
ideggel, egészséggel. Most a háborúnak kell élni.

419
Budapesttől nyolcvan kilométerre állanak az orosz seregek: 1944. október 8., a 2.
Ukrán Front Szentesnél és Szolnok alatt elérte a Tiszát.
 177

Ferenc József leveleit olvasom, franciául 420. Nem volt nagy stiliszta, ez
közismert. De e levelekben mégis van valami császári. Ugyanakkor van
benne valami egy zupás őrmester és egy bécsi házmester stílusából is.
És mégis császár. Tudja, hogy uralkodni annyi, mint szolgálni,
kötelességet teljesíteni. Vérfagyasztó, kissé virzsíniaszivar-szagú
udvariassága mögött megközelíthetetlen. Mindenki tudta a monarchiában,
hogy él egy ember, egyetlenegy, aki soha nem bocsátja meg, ha valaki
tisztességtelen cselekedetre vetemedik.
Nem volt okos, nem volt művelt; s mégis értett, a maga bürokrata
módján is, az uralkodás művészetéhez. Egyéniség volt, színtelenül is az; s
tudta a maga egyéniségéhez igazítani a színes, változó élet esélyeit. Értett az
emberekhez: uralkodott.

Tegnap majdnem sikerült vásárolnom egy hatvankilós malacot: utolsó

pillanatban a malac gazdája meggondolta magát.
Figyelem magam, amint valamilyen vadászösztön hatalmasodik el
bennem. Való, hogy hetek óta nem ettem egy falat húst, szárnyast sem. Most
komolyan tárgyalok egy pár csirkéről. Chaplin jut eszembe, amint az
„Aranyláz”-ban rémülten menekül partnere elől, aki az éhség delíriumában
szárnyasnak nézi...

Este viszontlátok egy bőröndöt, melyben tavasszal ruhát, fehérneműt,

kéziratokat rejtettem el.
A viszontlátás gyöngéd, meghatott. Három inget, hat alsónadrágot
találok és két kéziratot. Nem is tudtam, hogy ilyen gazdag vagyok!
Különösen az alsónadrágokat érintem áhítattal, s az ingeket, zsebkendőket.
Kézirat végül is mindig akad, az elkövetkező időben is. De fehérnemű, ilyen
minőségű, sokáig nem lesz az üzletekben; vagy ha lesz, nem az én
számomra.

Milyen lesz? Ha nem lövik szét Pestet, az oroszok bevonulnak, s két

hét múltán a város él majd, mint azelőtt.
Él, de nem úgy... s ez talán nagyon fárasztó, igen, néha tragikus lesz; s
mégsem lesz hiba. Mert „úgy” csakugyan nem lehetett tovább élni.

Verseket akarok még írni, legalább egy tucatot. Miről? A halálról, a

szerelemről, az őszről, az érthetetlenről és fönségesről. Aztán Rómába
akarok utazni, saját kocsimon. Aranyszín bort akarok inni Rómában és
hajnal felé, mikor eső mossa a platánokat, nyugodtan aludni.

Pesti értelmiségi partizánok, lelkes gyermekek. Van valami

gittegyletszerű mindabban, amit mondanak és csinálnak.

420
Ferenc József (osztrák császár, magyar király, uraik.: 1848-1916). Vö. Otto Ernst: Le
dernier siècle de la cour de Vienne. D’après la correspondance tirée des Archives
secrètes de la Maison d’Autriche. Trad. Gèo Bell. Paris, 1928.
 178

És talán mégis ez a lelkes tudatlanság az egyetlen erő, amely néha

változtatni tud a reménytelenül rothadt dolgokon.

Horthy proklamációját421 délben fél kettőkor olvassa fel a rádió. Fél öt

felé az első gyanús jel: a vezérkari főnök bejelentése, mely további
verekedésre buzdítja a csapatokat. Este kilenckor Szálasi „Hadparancsa”. Ez
a történelem leghosszabb „hadparancsa” 422. Dagályos, bombasztikus,
értelmetlen, üres szócséplés; svádáján érzik, hogy az elmebajos, aki sokáig
hallgatott, örül, mert végre beszélhet. Aztán nyilas versikét szavalnak a
„talajgyökérről”. Mindez inkább kínosan mulatságos, mint komoly;
Ugyanakkor végzetes, elkerülhetetlen; a magyarság megeszi e keserű főzet
minden fogását. Kezdte Darányi, aki „a szeleket iparkodott kifogni a
vitorlából” és Gömbös, aki pontosan ilyen üres dagályos szólamokkal
bűvölte a nemzetet, s a paralitikus Sztójay után az elmebajos Szálasi talán
utolsó e karénekben423.
A rádió e zenésített történelmet a következő műsorszámokkal kíséri:
délután öttől éjfélig volt kamarazene, cigányzene, egyházi zene
orgonaszóval, bárdalok, szózat, himnusz, s tévedésből Horthy-induló is. Az
egyveleg csodálatosan illett a hadparancshoz és a szöveghez.
Az oroszok Kecskeméten424. Ha nem érnek be három nap alatt Pestre,
a pesti zsidóság nagy tömegét halálos veszély fenyegeti.

Mi volt a legszebb? Nem tudom. Az egész.

Mi volt a legrosszabb? Ha olyan munkát végeztem, amelyhez nem
volt kedvem; és az unalom.

Az élet csakugyan mindennél végtelenebb. Ha valaki félesztendő előtt

megjósolja, hogy eljön a nap, mikor Horthy és entourage-a425 szorongva,
reménykedéssel várja valahol a budai várban a felszabadító bolsevista
csapatok megérkezését... És ez a nap eljött.

Közben gyümölcsszagú, túlérett, langyos, enyhén ködös ősz. A

nemzet vitustáncban vonaglik, nincs államfő, nincs kormány, nincs központi
hatalom, csak terror van és háború, menekültek, bombák – s a táj oly
csendes, békés, elégedett, mint egy szoptató asszony.
E napokban hasznos munkát végzek. Szereztem négy méter fát és
behordtam a pincébe; szereztem krumplit, lisztet, diót, iparkodtam e
kincseket elrejteni, hogy decemberben, januárban ne haljunk éhen.
421
Horthy proklamációja: 1944. október 15-én a magyar nemzethez Magyarország
kilépéséről a háborúból.
422
1944. október 16.: a proklamáció semmissé nyilvánítása, Horthy lemondása
kormányzói tisztéről, Szálasi kinevezése miniszterelnökké.
423
A Darányi-kormány 1936-1938-ig, a Gömbös-kormány 1932-1936-ig, a Szálasi-
kormány 1944-1945-ben volt hivatalban.
424
Az oroszok Kecskeméten: 1944. október 29.
425
entourage = fr.: környezet
 179

Szereztem egy húszkilós malacot is, ezt mohón fölfaltuk: hetek óta nem
ettünk húst.

Az elmúlt hónapokban sokan azt hittük Magyarországon, hogy már a

pokol fenekére estünk. Két napja tudjuk, hogy a pokol fenekénél is van
mélyebb szint: mintha egy csapóajtó megnyílt volna, mintha még az
eddiginél is mélyebb, bűzösebb gyehenna fogadna be.

Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat 426.

Háromszázezer ember életéről döntenek e napokban a német hóhérok és
magyar sintéreik. Egyes házakban állítólag fegyverrel védekeznek a zsidók;
s ez csakugyan a legokosabb, amit tehetnek; a gyakorlatban nem ér sokat ez
a védekezés, de halálnak is jobb, mintha bevárják a sorsot, amit a pecérek
szánnak nekik – és nekünk, mindenkinek, akik gyűlölik őket, s akiket
gyűlölnek.
A nemzet mindezért nem felel többé; s ez az egyetlen vigasz. Mégis,
nagyon szomorú, hogy akadtak magyarul beszélő emberek, ha még oly
nyomorultak is, akik vállalták a német rohamkések parancsára ezt a
szerepet. Ilyen ember nem akadt Finnországban, Bulgáriában, Romániában
sem427. S ez nagy különbség. Ez az ország többségében őszintén reakciós és
németbarát. Minden csizmás, formaruhás reakció tetszik itt a bugrisnak;
gyáva hozzá, hogy önként elszánja magát e szerepre, de ha rákényszerítik,
örül és tapsol neki.

Vannak napok, az egyéni életben mint a népek életében, mikor a

jelenségek megszokott és ismert ábrázata kísértetiesen elváltozik, mikor a
meghitt és ismert mintegy torz fintort, grimaszt vág, történelmi vigyorral
mered egy ország arca az időbe... Most ilyen napokat élünk.

A németek valóban varázslók. Sikerült megvalósítaniok a csodát,

hogy minden tisztességes ember őszintén és forró reménykedéssel várja az
oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én
is így várom az oroszokat. Két napja mind hosszú utat tettünk meg... két
napja, hét hónapja, huszonöt éve.

A németek varázslata művelte azt a csodát, hogy a kormányzó

felesége e pillanatban, a várbeli nunciatúra egyik szobájában – állítólag
idemenekült – fohászkodva várja a bolsevistákat, s a nuncius vigasztalja,
hogy legjobb értesülése szerint az oroszok már Kenderesen vannak428.

426
Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat: 1944.
november 17., 200 foglyot a nyilasok kivégeznek a Duna-parton.
427
Románia 1944. augusztus 25-én, Finnország szeptember 4-én, Bulgária szeptember
8-án hirdetett hadiállapotot Németországnak.
428
...az oroszok már Kenderesen vannak: 1944. október 28., a Tisza vonalának
átlépése.
 180

Most, mikor minden vonatkozásban életre-halálra történik minden,

személyesen is, a nappal és az éjszaka minden órájában: végre mindannyian
megértjük, hogy nem lehet potyán belépni egy új világba, mint ezt oly sokan
remélték. Mindenkinek meg kell váltani, így vagy úgy, a maga belépőjegyét;
ingyen nem engednek be senkit.

Mi a jobboldal és baloldal? Most olyan „jobboldal” kormányoz, mely

nagyjából és egészében mindazt hirdeti és ígéri, amit a baloldal általában
akar. S mégsem ugyanaz. Van itt valamilyen nagyon lényeges, erkölcsi
különbség. S más is. Briand azt mondotta: „A baloldali embernek
másképpen áll szájában a szivar”.

Budapestet „sündisznóállás”-nak építik ki a németek429; az utcákon

ágyúkat ásnak be stb. Lehet, hogy Budapest elpusztul. De az ország ezek
után talán élni fog, s ez az ország már Budapest nélkül is ország volt, s talán
nem is akkor volt a legjelentéktelenebb.

A „jó magyarok” figyeltek, neszeltek. Kezdetben, márciusban, kissé

gyanakodtak is. – Jó lesz ez, sógor? – kérdezték egymástól halkan és
összehajoltak. – Fog ez menni? Nem lesz baj belőle?... Aztán látták egy
napon, hogy „megy a dolog”; az oroszok még messze voltak,
Franciaországban, Belgiumban még a németek strázsáltak; a zsidók közel
voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok –
miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök, s a
hozzájuk csatlakozott népség és katonaság – nekigyürkőztek, megpederték a
bajszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek. S látták, hogy
„megy”.
Múlt az idő, nyolc hónap. A háború elveszett, az oroszok
bekopogtattak a soroksári úton430. Ugyanezen a napon a közeli Szentendrei-
szigeten, egy zsidó nőkkel és férfiakkal vegyes munkatáborban, megjelentek
szíjas, zöldinges nyilas süvölvények, s lehúzták a zsidók ujjáról a
megmaradt jegygyűrűket is. Miért? Először is, mert csillog és arany. Aztán,
mert eszükbe jutott, hogy ezt is lehet; sajnos, a zsákmány kövérjét már
elvitték előlük az ügyesebbek. „Hinnye, testvér, a jegygyűrűk!” – mondta az
egyik. És nekiláttak.

Ezek a nyilasok nem is az igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek,

prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszok. De bűnös minden
magyar, aki megmaradt helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a
novemberi fizetését. Ne feledjük el, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor
a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.

429
Budapestet „sündisznóállás”-nak építik ki a németek: 1944 november elejétől.
430
...az oroszok bekopogtattak a soroksári úton: 1944. október 29., a budapesti
hadművelet kezdete.
 181

Nem az a meghökkentő, hogy néhány kótyagos politikai pojáca

megjátssza a királyi vár márványtermében a közjogi komédiát és „államfőt”
esket fel431; ez végre is természetes következménye a helyzetnek. De
megdöbbentő, hogy akad egy magyar főúr – a koronaőr –, aki a Gestapo
parancsára előhozza a magyar Szent Koronát 432 és kiemeli a vaskazettából,
Szálasi-Szaluzsán és Winckelmann433, a Gestapo főnökének parancsára. Ez
az, ami máshol elképzelhetetlen. S mindez, mikor az oroszok már ágyúval
lövik Pestet.

Úgy látszik, a világ valamilyen mennyiségtani tengelyen lóg; Isten a

valóságban nem fizikus volt, nem is biológus, hanem mindenekelőtt és
mindenekfölött matematikus.

Duhamel tanulmányát olvasom: „Les confessions sans pénitences”434.

Nagyon igaz, amit Rousseau-ról mond: a természet nem egészség. A
természet önmagában nem egészséges, a természet állandóan teremti, de
falja is gyermekeit. A primitívek tele vannak betegségekkel, a gyümölcsfák
elpusztulnak, ha az ember nem permetezi a zöld lombokat és rügyeket, a
rovarok járványt és nyavalyát terjesztenek a világban, az ember nem is tud
élni, ha a természet kegyetlen közönyére bízza magát: elpusztulna a téltől, a
vihartól, a forróságtól, szárazságtól. Ház, termelő munka, előrelátás nélkül
úgy hullana, mint télen a mezei egerek. Nem, a természet csak akkor
egészséges, ha az ember előrelátó szándékaival, óvó és védő mozdulataival
helyreteszi, megelőzi, szabályozza a természet pazarlóan gyilkos és
közömbös indulatait.

G., aki maga is szobafogságban él most, azt mondja, az ember mind

kisebb formák felé fejlődik; mintegy visszafejlődik a csúszómászók létezési
formája felé. Ő úgy hiszi, az ember még nagyon fiatal, mindössze talán
egymillió éves.
Kroll, a minszki egyetem neurológusának könyvét olvasom:
„Pathoneurologische Syndrome”. Kitűnő könyv, rendkívüli klinikai anyagot
csoportosít, jól szűri anyagát és egyszerűen következtet.
A megszámlálhatatlan sokféle tudnivaló mellett, amit nem tudok,
megtudom e könyvből, hogy a malária is erősen neurotrop; az ischiasok,

431
...a királyi vár márványtermében... „államfőt” esket fel: 1944. november 2., Szálasi
átveszi a kormányzói jogkört.
432
...akad egy magyar főúr – a koronaőr –, aki a Gestapo parancsára előhozza a
magyar Szent Koronát: a koronaőrök ekkor Perényi Zsigmond báró (1882-1960) és
Radvánszky Albert báró (1882-1960). A koronaőrök, bár nem ismerik el Szálasi
uralmát, annak november 2-i beiktatási ünnepségére, a nyilas nemzetvezető
parancsára hozatják elő a már előzetesen a Várban elásott koronát.
433
Otto Winckelmann, 1944. március 19-től a Magyarországon állomásozó SS rendőri
erők főparancsnoka, 1944. december 1-5. között a Budapest-erőd főparancsnoka.
434
Georges Duhamel (francia regényíró, 1884-1966): Les confessions sans penitences
suivi de trois autres entretiens. Rousseau, Montesquieu, Descartes, Pascal, 1941.
 182

radiculitisek, neuritisek legalább úgy származhatnak maláriából, mint a lues,

tuberkulózis, alkohol, nikotin, ólom, arzén stb. fertőzésének
következéseként.
Minden azon múlik, tudok-e még igazi áramot adni a mondatba,
mellyel el akarok mondani valamit magamról, vagy a világról? Ezt az
áramot elvonja ez években belőlem a világ, ez a sunyi áramtolvaj.

A szenvedély több volt, mint a kéj, s az értelem több volt, mint az

igazság, melyet megismert és kifejezett.

A „félelem nélkül való élet”, melyet Roosevelt ígér, csak egy módon
valósítható meg: egy napon elszánja magát az ember arra, hogy nem fél
többé.

Délután gyalog Szentendrére. A pék ad egy sütet kétkilós kenyeret. A

délutáni hajót elkésem, estig ődöngök az esőben, majd – nyolc hónapja
először – beülök a szentendrei moziba, ahol valamilyen olasz „Jud Süss”-t
mutatnak, antibolsevista irányfilmet. A sivár teremben sok német katona,
kik egyetlen szót sem értenek az olasz beszédből és a magyar feliratokból.
Ülnek, mert élnek és várják, hogy a szolnoki hadszíntérre, vagy máshová
tereljék őket.
Az esti hajón egy vasutas mellett kapok helyet. Útitársam a sötétben
oroszországi emlékeiről beszél, közlékenyen. Egy orosz őrnagy a fronton
magyarul szólította meg; valamikor zsidó ügyvéd volt az Üllői-úton, Pesten.
A magyar hadifoglyokat ez az őrnagy megvendégelte és hazaküldte
csapataikhoz. „Mindig vodkát ittunk odakünn – mondja –, sült bárányt
ettünk, ugorkával.” Elégedetten meséli mindezt, kellemes emlékezéssel.
A sötét hajóállomáson, az esőben, vlagyivosztoki hangulat. A
nyomorúság, reménytelenség bűzös szaga párolog az esőáztatta
ködmönökből. Valaki gombát visz, mohón tapogatják a zsákot, éhesen és
falánkan szemlélik a dohos-fanyar illatú anyagot.

Délután, eső után, a Duna fölött ezüstkék sugárzás. A fák az alacsony

víz partján, mint egy múltszázadbeli angol képen. Tündérvilág. Csend.
Bölcs, illatos ősz.
Száz kilométerrel arrébb, Szolnok körül, vad páncéloscsaták435.

Akadályverseny lovasa vagyok, néhány árkot és sövényt átugrattam

már... bírom-e mindazt, ami még hátravan? Egy veszélykört el kell
hagynom, hogy újabb veszélykörbe érjek: ez minden, ami történhet velem.
S mégsincs bennem félelem, sem csalódás, sértődöttség. Hajnal felé
szorongással ébredek; de aztán kidörzsölöm az álmot és szorongást
szememből, s kíváncsi leszek.

435
...Szolnok körül... páncéloscsaták: 1944. november 4., Szolnok felszabadulása.
 183

Milyen szánalmas ez a német – és magyar – propaganda, mely a

hadijelentések argójával iparkodik megmagyarázni nap mint nap a
vereséget! Ezek az „eredményes” és „tervszerű” visszavonulások milyen
méltatlanok egy nagy néphez! Mondják meg, hogy elvesztették a háborút:
mindenki tudja ezt. S méltóbb e vallomás a sok szenvedéshez, mint a
nyakatekert és értelmetlen ferdítések.

Minden szemlélet, amely az embert csak társadalmi anyagnak tekinti,

emberellenes; tagad minden emberi és isteni jogot. Az ember több és más is,
mint kötőanyag egy társadalmi szerkezetben.

Semmit nem tanulnak. Egy hete, mikor a fegyverszüneti proklamáció

elhangzott436, lelkesen és készségesen kurjongattak. Néhány óra múltán,
mikor megtudták, hogy ez elhatározásnak ára van, sunyin meglapultak,
menekültek a veszélyes emberek közeléből, mint a pestises vidékről. Már
nem tudok senkire haragudni. Csak nézem őket: ilyenek, mert emberek.

Úgy nézni a testem, mint egy állatot.

Félálomban a halált már nem látom úgy, mint zörgő csontú, vigyorgó
szörnyet: inkább egyfajta sötéthúsú, szerecsen mama, aki puha, fekete
karjaival bizalmasan magához ölel.

Egy éjszaka Pesten. A sötétben láttatlanul megyek fel a lakásba: a

házmester a meglepő hírrel fogad, hogy a puccs éjszakáján négy golyót
lőttek be lakásom redőnyein és ablaküvegén át a nácik a szobákba; majd
fegyverrel kényszerítették a házmestert, nyissa fel a lakást, ahol „rejtőzik
valaki, s lövéseket adott le az erkélyről”. A lakást átkutatják, nem találnak
senkit, aztán – a házmester szavai szerint – „megvizsgálták a hamutálkában
a hamut és cigarettacsonkot, nem langyos-e? –, s a könyvespolcok előtt
elbámészkodtak”. Ezután elmentek.
Ha történetesen a lakásban találnak – mostanában mindig van nálam
fegyver –, agyonlőnek vagy elcipelnek.
Egy golyó L. hálójának ablakán hatolt be, átütötte a ruhásszekrény
falát és átfúrta L. ruháit. Három golyó az ebédlő ablakait szakította át és
megakadt a mennyezetben.

Az elmúlt háború végén a Károlyi-kormány hadügyminisztere 437 azt

mondotta, nem akar többé katonát látni. Az idő múlik; most már ott tartok
néha, hogy civilt sem akarok látni többé.

A menetben mindig elöl halad, most is, mint a múltban: a pojáca és a

rossz firkász.
436
Egy hete, mikor a fegyverszüneti proklamáció elhangzott: 1944. október 22.
437
A Károlyi-kormány hadügyminisztere 1918-ban Barta Albert volt (1877-1960),
Böhm Vilmos (1880-1949) ugyanakkor a hadügyi államtitkár.
 184

Pest kissé vadregényes e napokban; nappal nem tanácsos az utcán

mutatkozni, sok az egyéni feljelentés. Zöldinges, csizmás fiatalemberek
sétálnak az utcán, géppisztollyal. A terror teljes, feltétlen. A háború az
Alföldön nehezen zihál, elakad. A németek új erőket tereltek Szolnok felé, s
visszafoglalták Nyíregyházát438. Az angolok tíz napja nem bombázzák a
magyar hadszínteret, érthetetlen módon nem zavarják az itteni német
felvonulást.

Maeterlinck könyve a termeszekről439.

E könyveiben Maeterlinck őszintén rokonszenves. A sejtelmestől, a
nyafkától, selypegőtől és szimbolikustól egy napon visszafordult a világ felé,
s egy költő áhítatával érezte meg és fejezte ki a valóságban és az
egyszerűben a sejtelmeset és természetfölöttit. Mikor a méhekről, virágokról,
hangyákról és termeszekről ír, igazán költő. Mikor a kék madárról ír, csak
költői.

Az ember csodálatos ösztönnel keresi meg az élethelyzetéhez illő,

időszerű olvasmányt. Maeterlinck termeszekről írt könyvét évek óta őrzöm
könyvespolcomon; most ösztönszerűen emeltem le és kezdettem olvasni. Ez
a termesz-világ a tökéletes kollektív társadalom. Ez a létezés, mely sokmillió
évvel megelőzte az emberi létezés minden válfaját, komor példa és
útmutatás is az embernek.

Lehet, hogy végül a rovarok uralkodnak a szerves világ felett,

meghódítanak és elpusztítanak mindent. A humusz sem más, mint
baktériumok által elkorhasztott vegetabiliák rothadt és titokzatos maradéka.
Az, amit a költő „esprit de la ruche”440-nek nevez, végül is nem más,
mint az ismeretlen szellem, mely az emberi organizmus sejt-épületének
egészét is áthatja. Nemcsak én határozok, Márai úr: testem, idegeim,
csontjaim sejtjei is határoznak, betegség formájában fellázadnak stb. Mint a
termeszek, e sejtek összege is egységet alkot, s engedelmeskedni kénytelen
egyfajta parancsnak, melyet értelmem nem ismer.

Reggel heves állkapocs-fájdalomra ébredek, nem tudok rágni; estére

arcom megdagad. Mi történt? Talán kiderül, talán nem; talán elmúlik, talán
orvos kell hozzá; mindenesetre lázadás és forradalom zajlik szervezetemben,
anélkül, hogy én tudnék róla vagy értelmemmel befolyásolnám. Igen, a
testnek is van „esprit”-je, nemcsak a méhkasnak.

Tehát csinálnak majd egy hatalmi szervezetet, mely őrködik a béke

fölött. Így lesz, mert nem tehetnek mást.

438
A németek... visszafoglalták Nyíregyházát: 1944. október 27.
439
Maeterlinck egyaránt írt a termeszekről és a méhekről. Vö. 167. old., illetve A
méhek élete. Ford. Binder Jenő. Bp. 1912.
440
esprit de la ruche = fr.: boly-, illetve kaptárszellem.
 185

De a békét ez a szervezet sem tudja tartósan megvédeni, akármilyen

tökéletes lesz is; éppen, mert tökéletes és hatalmi és szervezet lesz:
menthetetlenül felidézi majd a háborút. Mikor? Holnap vagy ötven év
múlva; a végső eredmény szempontjából ez közömbös.
Ezen a síkon nem lehet megbékíteni az embert. Csak önmagában
békülhet meg: ha megismeri igazi természetét és a világot. S nem is tudom,
szükséges-e, hogy az ember békében éljen? A természet céljait nem ismerjük,
s az ember a természetnek csak végrehajtó közege.

Mi lesz? Nem kell különösebb jóstehetség hozzá: csak az lehet, ami az

ismert anyagból és annak természetéből következik.
Talán megmarad Pest különösebb sérülés nélkül; talán csak néhány
pince és tűzfal marad belőle, mint Aachenből. Mindenesetre megszállás lesz,
élelmiszer- és tüzelőhiány, antantmissziók és nyomorúság. A többi
mindebből mértani következetességgel alakul.

Nem elképzelhetetlen – számomra mindinkább valószínű –, hogy

vannak társadalmak, melyeket nem organikus, hanem matematikai
egyéniségek alkotnak.

Mindazt, amivel az élet fenyeget – betegség, szolgaság, kínoztatás,

kedveseink pusztulása, halál –, olyan közönnyel nézni, mint a górcső alatt
egy tenyészet virulását és pusztulását. Úgy emlékszem, Voltaire mondotta,
hogy a boldogságnak egy lehetősége van csak: ha nincsenek érzéseink.

A fiatalság mégis szebb volt, mint az emléke.

Ha valaki császár Kínában, akkor ő a kínai császár. Ha valaki őrült

Berlinben és azt képzeli, hogy ő a kínai császár: akkor őrült. De ha valaki
őrült Berlinben és azt képzeli, hogy ő a kínai császár és ezt ki is mondja és
akad egy nemzet, amely ezt el is hiszi: akkor ez történelem. Ez történt
Hitlerrel és a német néppel.

Kretschmer441 könyve a zseniális emberekről.

Goethe ciklikus hét-éveiről írott arckép kitűnő. A Bismarck-arckép
zavaros. Hölderlin, Rousseau lelki arcáról nem mond újat. A kevert fajták
zseni-tenyésztő lehetőségeiről felvázolt tanulmány általános, kevéssé
bizonyított, nehezen ellenőrizhető.
Egyetértünk abban, hogy a zseni egyszerre egészség és betegség,
valami robusztus és tenyeres-talpas, s ugyanakkor valami kóros is; de
mindenekfölött valaki, akinek démonja van. És még valamit mondanék:
olyan ember, aki meg is hallja azt, amit démonja súg neki. Mert feltehető,

441
Ernst Kretschmer (német pszichiáter, 1884-1964): Geniale Menschen. Berlin, 1929.
3. kiad.: - - Mit einer Porträtsammlung. Berlin, 1942.
 186

hogy sok átlagembernek is van démonja, csak nincs hallása ahhoz, amit ez a
szellem súg neki.
A „mániás-depressziós” Goethe tudatosan ismerte és irányította a
maga ciklusait. A szkizofrének hívják is a rohamot, mint az epileptikusok és
a köszvényesek. Mohamed és Szent Pál epilepsziáját csaknem tudatos
várakozás előzte meg; Dosztojevszkij kéjes előérzettel idézte fel ezt a
veszélyt és kielégülést.
Egy nagy mániás-depressziós, akiről Kretschmer nem beszél, s kinek
kór-arcképét érdemes lenne orvosi tollal is megrajzolni: Tolsztoj.

Egészen bizonyos, hogy nem a világháborúról van szó, s nem a

mesterséges békékről, hanem Bachról, Mozartról, Beethovenről,
Michelangelóról, Goethéről és Shakespeare-ről. Minden más csak közjáték,
borzalmában is unalmas és közömbös.

Megírni egyszer az emberiség igazi történetét: mint lesz néhány tucat

világháborún vagy népvándorláson át a sok erőfeszítésből egy kép, egy
kínai váza vagy egy Bach-fúga?

Egy holland, egy belga vagy svéd tudja, mifelé megy, mikor mászik
kifelé e bűzös és véres alagútból. Én, a magyar, én is tudom; s éppen ezért
félek.
A politikus majd számonkér és átszervez; a nevelő iparkodik
megvilágosítani a lelkekben az emberi együttélés feltételeinek alapfogalmait;
s mindez szükséges és hasznos.
De mindez kevés és nem segít. Talán a költők. Talán megszólal egy
napon egy író, s egy időre megint erőt ad az embereknek az együttélés nagy
feladatához: többet is ad, mint társadalmi erőt. Minden ezen múlik. Szent
Pál tudott ilyen erőt adni – hasonló pillanatban, mint a mostani, két
műveltség, két világrend, két életforma váltópillanatában – s később
Dosztojevszkij, a másik epileptikus, a maga népének. Egy embert várok, aki
énekelni kezd a köztereken; s az emberek felnéznek, abbahagyják a
szócséplést, megértik, hogy másról volt szó.

Miről volt szó? A spontánságról, melyet szeretet sugall.

Chesterton kis tanulmánya Assisi Szent Ferencről 442 arra tanít, hogy
udvariasság nélkül nem lehet nagy szent valaki. Az ember csak
emberszabású módon lehet igazi szent. S az ember akkor a legtöbb, mikor
legyőzi magában a türelmetlenséget és udvarias.
Ez a mennyei trubadúr, Szent Klára barátja és a Szent Szegénység
vőlegénye, nemcsak Istent, a világmindenséget, a madarakat, halakat
szólította meg személyesen – s már ez is nagy dolog –, hanem udvariasan

442
Gilbert Keith Chesterton (1874-1936): St. Francis of Assisi. (Magyarul 1980-ban
jelent meg. Ford. Kaposy József.) Francia kiadása 1925-ben jelent meg Párizsban.
 187

szólította meg Istent, a világmindenséget, a madarakat és a halakat. Igaza

volt: ahhoz, hogy valóságos szerzetes legyen valaki, tehát próféta, égő
csipkebokor: nem kell zárda, szabály, fogadalom. Még szent élet sem kell
hozzá. Egyszerűen csak az kell hozzá, hogy az embert egy napon ne kösse
belülről semmi, amit amúgy sem bír megtartani, s udvariasan és lényeges
szavakkal forduljon Istenhez és a világhoz. „Egyszerűen” csak ennyi kell
hozzá. És egy Szent Ferenc.

Az oroszok Újpesten és Kispesten 443. Délelőtt átsétálok Tahiba. A

novemberi napsütés enyhült és szelíd, mint a koraőszi bűvölet. A
folyópartján megyek, illatos napsütésben. Nem messzire ágyúznak, az
országúton német óriás-ágyúk rohannak a közeli – újpesti – front felé. De itt
a folyóparton, ágyúzás közben is, mély és engesztelt béke.
A Margit-hídon sok ember veszett el444, zsúfolt villamosok fordultak a
vízbe, talán ezer ember is megfulladt; soha nem tudjuk meg biztosan. „The
Bridge of San Luis Rey”445 alakjainak sorsán gondolkozom. De akárhogyan
forgatom is, ez a legnyomorultabb halál.

A legnagyobb büntetés nem a szegénység, mégcsak nem is a betegség,

a testi szenvedés. A legnagyobb büntetés, mikor összezár a sors közönséges,
alantas ízlésű emberekkel, s meg kell osztani velük napjainkat. Ez a
legnagyobb büntetés. Többnyire a bugrisok között akad ilyen.
A szegények általában sokkal tapintatosabbak, finomabbak, az emberi
érintkezésben nagylelkűebbek, mint a bugrisok.

A rádió Kassát említi, mint „közlekedési csomópontot”.

Ez a meghatározás elgondolkoztat. Kassa volt számomra szülőváros,
emlék, regénytéma, színdarab-háttér. Mindez valóság volt. Csak arra nem
gondoltam soha, hogy egy napon „közlekedési csomópont” is lehet a német
hadijelentésben. Ebben van valami álomszerű.

Levelek, melyeket Schiller és Goethe írtak kiadójuknak, Cottának 446.

Schiller reábeszéli Cottát, adja ki az Itáliából éppen hazatért Goethe
„Propyläen”-jeit447. A vállalkozás nem kecsegtet nagy sikerrel – írja –, mégis
tanácsos, ha Cotta 1000 birodalmi tallért ajánl fel Goethének, abban a
reményben, hogy később egyszer megkapja a „Faust” című kéziratot,
melytől Schiller szép üzleti eredményt remél...

443
Az oroszok Újpesten és Kispesten: a két város végleges felszabadulása csak 1945.
január 2-án (Kispest), illetve 9-én (Újpest).
444
A Margit-hídon sok ember veszett el: 1944. november 4.
445
The Bridge of San Louis Rey = Szent Lajos király hídja, utalás Thornton Wilder
regényére.
446
Johann Friedrich Cotta német könyvkiadó és politikus (1764-1832), aki Goethe és
Schiller mellett Hölderlin, Jean Paul és Kleist műveit is kiadta.
447
Die Propyläen, 1798-1800. Goethe által kiadott kritikai lap.
 188

Az ember valahogy elmaradt a testével. Még mindig cipeli, rengeteg

nyűge és baja van vele, s ezenfelül egyáltalán nem tudja elképzelni magát
nélküle. Most nem a túlvilágra gondolok, melyet nem ismerek, tehát semmi
közöm hozzá, hanem erre a világra, melyet ismerek, s melynek térfogatán
belül túlzottan sokat kell törődnöm ezzel a nyűgös, romlandó anyaggal, a
testtel. S ugyanakkor tudom, hogy talán csak rossz szokás az egész, tunya és
maradi, megrögzött hagyomány. Bizonyos, hogy már sokkal messzebb
tartok, mint a testem: s még mindig törődnöm kell ezzel a hálátlan és
igényes útitárssal, nem tudok szabadulni tőle, etetnem és ápolnom kell, s
végül is ellenem fordul és megsemmisít engem, a személyiséget, hálátlanul
és otrombán. Ideje lenne, hogy egy energikus ember nyugdíjba küldje,
valahová a kelléktárba akassza, a molyos létezési formák közé.

Mindig azt figyelni a részletben, amiből félreérthetetlenül

következtetni lehet az egészre.

A legőszintébb, a legemberibb, s ezért talán a legszebb szó, melyet

ember valaha kimondott: „Talán”.

Pascal pedzett valamit, amikor nemcsak Istent kereste a matematika

képletei mögött, hanem az embert is.

A közvetlen veszély a háború tűzesője; a távolabbi az éhség. Ha Pestet

elpusztítják a németek, Magyarország megszűnt nemzet lenni. Talán egy-két
költő verseiben él még... s ez sem kevés. De Pest nélkül nincs ország.
Az éhség valószínű. Mindenfelé levágják a disznókat, ökröket, mert
félnek a rekvirálástól. Só nincs, a levágott húsokat nem lehet konzerválni.

Nincs só, a faluban, Pesten, sehol. Új rémség ez: nemcsak meg kell
halni, hanem – Uram, kegyelmezz! – só nélkül kell meghalni.
Érdeklődtem a só és az emberi szervezet viszonyának igazi
jelentősége felől. A valóság nem olyan sötét, mint a háziasszonyok hiszik. Az
embernek napi két gramm sóra van mindössze szüksége, s egy grammot
megtalál a közönséges, vegyes táplálékban is. Lehet élni só nélkül; csak
ízetlen és unalmas.
Családomnak felajánlottam, hogy attikai sóval fűszerezem a levest; de
lehurrogtak.

Lehet, hogy eljön egy nap, mikor a templomokban a hívőknek nem

bibliai textust olvas fel a pap, hanem egy matematikai tételt.

Hajnali kettő és négy között: a válságos idő. Hideg verejtékben,

szorongással ébredek.
Ilyenkor hal meg a legtöbb ember; ilyenkor leggyakoribb az epeköves,
anginás roham; a világritmus ilyenkor változik.
 189

A háború számunkra most nagyító alá került, kezd értelmet kapni.

Például: Dunaharaszti elesett448, de Vecsés még a miénk. Ez kézzelfogható,
valóságos. Párizs csak történelem, nincs komoly közünk hozzá...
De Vecsést, Taksonyt megértik. Most már értik, hogy ezt és azt talán
nem kellett volna elkövetni. Mindig csak a közvetlen, orruk előtt füstölgő
valóságot értik.

Nyolc hónapja nagyrészt falun élek, parasztokkal érintkezem. De nem

hiszem, hogy „ismerem” a parasztokat. Nem vagyok falukutató. Általában
nem sokat tartok tanulmányokról, melyek értelme, hogy valaki néhány
hónapot tölt el Pomázon, s aztán könyvet ír egy társadalmi osztályról.
Szerényen csak annyit mondhatok, hogy a legszegényebb gyári
munkás lelkében is több a nagylelkűség, emberi szolidaritás, mint egy
jómódú parasztéban.
Hat kilométert menetelek egy kiló kenyérért. S végül nem kapok
semmit. Az országúton, esztelen zűrzavarban, trénszekerek százai. A
kolozsváriak most értek ide és vánszorognak Pest felé, Pestről kétszáz szekér
Somogy felé tart. Éppen úgy maradhatna mindenki ott, ahol van.
Rángásos tünetek az országúton, a városok testén: ez már a vég.

Ebben a háborúban vagy meghalok vagy nem; édeskeveset segíthetek

ebben, s magamon sem! Ha túlélem, feladatom egyszerű: be kell fejeznem a
„Nővér”-t, a „Sértődöttek”-et. A többi nem az én dolgom.

Pesten. A hajnali hajó a beomlott Margit-híd pillérei között úszik,

novemberi ködben.
Ennek a hídnak korlátjaira sokszor könyököltem; hajnalban, mikor
hazafelé mentem a szigeti kis szállóba. A sirályokat néztem itt, s a budai
rajzot a jobbpart keretében.
A város sebzett és toprongyos. Mindenfelé végeladás: a cipőüzletek
jegy nélkül árusítják a bőrtalpú cipőket, a textilesek a szövetárut. A
kirakatok üresek; a nagy csemegések kirakatablakai mögött néhány doboz
rovarpor látható. Néhol répát kapni még, egy köteg salátát, fejeskáposztát.
Máskülönben semmit.
Ismerős kávéházba akarok betérni: éppen csomagolják német katonák
a bútorokat. Villamosok vánszorognak, megrakva kórházak berendezésével.
A közlekedés hűdött, a villamosok most – mikor a Margit-híd kettészakította
a legfontosabb ütőeret – zsákutcában ténferegnek. Az Erzsébet-hídon át
tankok gurulnak, a közeli frontról érkeznek, Soroksárról. Messziről ágyúzás.
A légvédelmi jelzésekkel már senki nem törődik.
Háromszázezer ember reszket a sárgacsillagos házakban; nyilas
kölykök, tizenhat-tizennyolc éves suhancok rabolnak a sárga házakban,
terelik a lakókat az uszályok és gyűjtőhelyek felé. A novemberi hidegben

448
Dunaharaszti elesett: 1944. november 10. körül.
 190

sokezres embercsoportok vonulnak némán – asszonyok, gyerekek, öregek –

ismeretlen sors felé. A rablás, a túszok szedése általános.
Ha minden vád igaz lenne, amit valaha is a zsidók ellen harsogtak:
akkor is velük kell tartani minden embernek, aki még valaha embernek
akarja nevezni magát: mert szenvedésük minden elképzelést meghalad.

Ez a sajtó, melynek egy-egy példánya valamelyik falusi budiban még

kezem ügyébe akad! Ez az Allerlei-zagyvalék, ez az innenonnan-értesültség,
melyet szerkesztők és olvasók műveltségnek hittek! Olvastak arról, miért
csörög a csörgőkígyó farka és gyógyítja-e a szerelem a náthát? S azt hitték,
már műveltek.

Éjjel Emerson „Essay”-it449 olvasom. Tiszta és üde lélek, nem akar soha
mélyebbre nyúlni, mint az erkölcs és az összhang felszíne alá. A mélytől, az
ős-víztől, ahol a szörnyek élnek, megriad, másról beszél. Amit a polaritásról
mond, közhely; de olyan kellemesen igaz!

Tótfalun járok, valamilyen élelmiszer ügyében. A vásár sikerül;

napszámosok kísérnek a falu határába.
Nincs már bennök gátlás, sem félelem: a németeket szidalmazó sirám
ömlik belőlük, sistergő szóbőséggel. Végre megértették, mi lappangott
minden mögött! Most felemelik öklüket, utolsó, tehetetlen mozdulattal... De
szervezetlenek.
A zsidókról beszélnek, kérdés nélkül. Mi történt itt anyától született
emberekkel!... – mondják. S mind fizetni fogunk ezért, mert a bűnösök már
megszöktek!... – mondják.
A helyi trafikos kis bugris, nyilas. Fogcsikorgatva mondja: „Én
kénytelen vagyok menekülni, mert elvhű vagyok! De az urak itt maradnak,
mert az urak mind bolsevisták!...”

S csakugyan, a németek, e varázslók, megvalósították azt a másik

csodát is, hogy öreg kapitalisták Pesten szívrepesve várják a bolsevista
hadakat, védjék meg végre a magántulajdont!

Időváltozás. A Nyergesen leesett az első hó. A kútban nincs víz, éjjel

nem alszom, az ágyúszót hallgatom.

Tolsztoj titkárának, Guszevnek450 naplóját olvasom. Az utolsó évekről

ad számot, mikor ez a csodálatos író magánéletében siralmas komédiás volt.
Mecsnyikovnak azt mondta, szégyell minden irodalmi művet, mely tolla alól
449
Ralph Waldo Emerson (1803-1882): Essays, 1841. (Magyarul: Természet, ember,
társadalom. Válogatott tanulmányok. Ford. és bev. Wildner Ödön. Bp. 1921. /Kultúra
és tudomány/.)
450
Nyikolaj Nyikolajevics Guszev (1882-1967) 1907-1910 között volt Tolsztoj titkára;
Ilja Iljics Mecsnyikov, Nobel-díjas biológusról (1845-1916) Tolsztoj többször tesz
említést Naplójában. Vö. Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Napló, 1847-1910. Bp. 1967.
 191

kikerült, s nem emlékezik arra sem, ő írta-e a Karenina Annát? Az olvasó e

sorok olvastára röstelkedik, torkát köszörüli, szemérmesen lesüti szemét.
De ez a próféta csodálatosan ismerte a köznapi élet gyakorlatát. Tudta
a kopek és a rubel értékét, bármennyire tiltakozott is ilyen gyanúsítás ellen.
Meglepetéssel olvasom, hogy hellyel-közzel morfinista is volt: éjjel, ha
fájdalmak kínozták, adott magának egy oltást.
És mindenestül mégis a legnagyobbak egyike volt, aki valaha szólt az
emberekhez.

Nem tudnék élni morfinnal, sem hasonló szerekkel; nem való nekem,
valami tiltakozik bennem e megoldás ellen. De H.-val tartok, aki vallja, hogy
jogunk van megölni magunkat: különösen, ha egy napon a tetőre értünk és
úgy látjuk, fokozni már nem lehet az életérzést.

Tolsztoj természetesen nem volt, nem is lehetett morfinista, akkor

sem, ha rendszeresen élt e méreggel. (Amit nem hiszek.) Vannak
morfinisták, akik évtizedeken át naponta fecskendeznek testükbe két,
három, legföljebb öt centigrammot. S nem emelik az adagot, élnek és
dolgoznak. De ezek nem az igazi morfinisták.
Az igazi morfinista menthetetlenül kénytelen emelni az adagot,
egészen egy grammig, sőt tovább is. Számukra a morfin már nem ad
eufóriát, csak megszünteti a kínzó szomjúságot.

A természet pazarlása megdöbbentő. A magok egy almában, egy

narancsban, egy dinnyében: milyen fölösleges túlzás! Egy dió páncélja,
micsoda óvatosság, egy mogyoró mit művel, hogy megóvja magát! Az
ember, mikor nagyon óvatos, még mindig könnyelműbb, mint egy gyümölcs
vagy növény.

Semmiféle célját nem látom annak, hogy éljek.

A kút vízszegény, reggelenként aggódva engedem a mélybe a vödröt.

Az elemekkel vitatkozom, szó szerint. Az út – visszafelé egy civilizációból –
sokkal rövidebb, mint hinné az ember.
És nem igaz, hogy „apáink is így éltek”. Hozzászoktak, beleszülettek
és felkészültek reá, kitanulták csínját-bínját. Engem már elkényeztetett a
civilizáció futószalagja. Más gondjaim, másféle feladataim voltak.
Megtanulom ezt is, de ne kívánjanak tőlem feleslegeset s lehetetlent.

Ez a sok ember kell valamire. Talán a rovaroknak kell. Talán, hogy

egyfajta új embertípus alakuljon ki, millió év múltán. Te és én, ez a szomorú
trágya. S mindenekfölött a lelkem, csakugyan?... Ez sem bizonyos.

Értesítenek, hogy valamilyen nyilas katonai alakulat ellopta azt a kis

gépkocsit, melyet három év előtt garázsba kellett zárnom.
 192

Sajnálom a kocsit, belátható időn belül nem lesz módom, hogy éljek e
varázsszekér örömeivel. De a tolvaj indokolása mulattat: azt mondotta
házmesteremnek, hogy „megmenti kocsimat, mert ha ő nem viszi el, akkor
elviszik az oroszok!”

A fasiszta magyar tisztek most végre jól érzik magukat: azt csinálnak,
amit akarnak. Huszonöt éven át készültek erre, megalkottak a maguk
számára egyfajta területenkívüliséget és sérthetetlenséget, külön
becsületkódexeket és védettséget! Most ünnepélyesen, égnek emelt
szemekkel önkényeskednek és erőszakoskodnak.
Zrínyi nem így képzelte el a magyar katonát.

A nyilas rádió bemondója olyan hangon jelenti a pontos időt, ahogyan

a leventeoktató mordul reá növendékeire.

Egy angol vagy orosz tábornok pontosan tudja, hogy minden

cselekedetéről el kell számolni odahaza. Ha lesz még egyszer nevelés
Magyarországon: ezt a felelősséget kell tanítani a kadettiskolában.

De nem lehet tanítani ezt a fajta embert. Sajnos, semmit nem értenek
meg, csak a legborzalmasabb, erőszakos valóságot.

A nyilas belügyminiszter beszél a rádióban451. „Férfiasan” beszél,

közhelyeket mond, tehát nagy sikere van. De ha a telefonkönyv egyik
oldalát olvasná fel, azt is megtapsolnák.

Akármi következik is: azokkal szemben, akik mindezt kitervelték és

végrehajtották, akik a magyarság becsületét e szörnytettekkel beszennyezték:
nem kell a végén érzelmesnek lenni.

Oly romlottak, nagyjából és egészében, hogy nemcsak szánni, de

vádolni sem érdemes őket. Csak eltakarítani az egészet.
Északi szél, novemberi jeges eső. A pesti zsidók tízezreit terelik
ismeretlen gyűjtőhelyek felé. A szakadó esőben asszonyok, gyermekek,
aggastyánok vánszorognak. Egy fiatal hadnagy, aki tizennyolc hónapot
töltött a fronton, idegrohamot kapott, mikor ezt a menetet látta.
E bűnökre nincs „jóvátétel”. A megtorlás sem lesz jóvátétel. P.
bizonyára elpusztult már az auschwitzi gázkamrás táborban, ahová május
végén elvitték; s ha él, milyen feltételek mellett? Hetvenhat éves ember, téli
ruha nélkül, minden nélkül... L. reménykedik, hogy él, s én nem merem
megmondani neki: jobb, ha nem él, mert a deportáltak szenvedéseit nem
lehet elképzelni.
S mindennek végrehajtásához akadtak magyarok... akadtak?
Sorbaálltak, hogy segédkezzenek.

451
A nyilas belügyminiszter: Vajna Gábor.
 193

Ebédre két apáca. Elmondják, hogy zárdájuktól engedélyt kaptak

néhány hét előtt, az oroszok közeledtének hírére: polgári ruhát ölthetnek, ha
félnek. Előző héten divatrevüt rendeztek; volt egy haladó párt, amely
divatos ruhát akart, s egy konzervatív, mely beérte volna egyfajta
vöröskeresztes, ápolónői öltözettel. A haladó párt győzött.
Időközben az oroszok bevonultak Zs.-re, ahol az apácarendnek
kolostora van; s nem bántottak senkit. A nővérek megnyugodtak és viselik
tovább is szerzetesnői ruhájukat.

Az európai ember, hosszú időn át, nyugodt bizalommal ezt mondta:

„Az én Istenem.” Aztán, váratlan felhördüléssel, komoran és fenyegető
hangon ezt: „Az én vallásom.” Majd, hadaró izgalomban, szajkolni kezdte:
„Az én hazám, az én nemzetem.” Most, vérben forgó szemekkel, eszelős
dadogással ezt gajdolja: „Az én fajtám.”
Ebben a pillanatban szűnt meg európai ember lenni.

Emerson megvigasztal: kissé metodista prédikátor és kvéker, de kissé

költő is. Ismerek mélyebb gondolkozókat, de keveset, akinek szándéka
tisztább, angyalibb.

Zsírt töltünk üvegbe, télire... Milyen utálatos ez a szükséges okosság,

milyen megalázó, s mindenestül talán fölösleges is. Szent Ferencnek volt
igaza, aki pőrén lefeküdt a földre.

Délelőtt bőrkabátos egyének jelennek meg a kis házban, ahol lakom –

egy finánc kíséri őket –, s ünnepélyesen követelik, adják ki a villa lakói a
„textilholmit” és a boroshordókat, melyek még a villa zsidó tulajdonosának
birtokában voltak. A kérést megtagadom és eltessékelem őket. Morogva
távoznak és megígérik, hogy visszatérnek.
A negyedórában, amíg ez a korszerű társalgás folyik, a Duna
szemközti partjáról áthallatszik az ágyúk dörgése, az orosz tüzérség válasza.
„És Jeremiást elrejté az Úr...”452 De tudott erről Jeremiás? Mert valamit
neki is tenni kellett hozzá.

Szent Benedek életszabályai arra tanítanak, hogy minden nagy

magatartás titka a hallgatás és a mérték.
De mást is tanítanak. S mindenki, aki egyszer arra kényszerül az
elkövetkező időben, hogy ítéljen egyféle emberfajta fölött, aki „párt” és
„világnézet” nevében e szörnyű bűnöket elkövette, vésse eszébe az Írás
szavát, melyet Szent Benedek is idéz: „A balgatagot a szó meg nem javítja.” 453 S
vesszőzést ajánl ott, ahol a jó szó eredménytelen.
452
Jeremiás: 36,26.
453
„És a balgát a szó meg nem javítja (Péld. 29,19.) ...vesszővel verd meg fiadat, és
megszabadítod lelkét a haláltól (Péld. 23,14)” Vö. Nursiai Szent Benedek (480 k.-547):
Kolostorszabályzatok (Regula monasteriorum, 529). Ford. Söveges Dávid. Bp. 1981
(4. kiad.), 79.
 194

Ez a tanács kemény... de lassan megértjük. Humanizmusról

prédikáltunk, írók és nevelők: s közben egyfajta ember vígan járt véres
kalandjai után. Megbocsátásról papoltunk, s tömegeket irtottak ki szemünk
előtt. Nevelni akartunk, s a fütyköst vígan és röhögve vágták a nevelők
fejébe. Értsük meg végre, hogy van egyfajta ember – „a balgatagok” –, akiket
soha nem nevel más, csak ha erőszakkal kényszerítjük őket, hogy gonosz és
konok fejüket szörnytetteik fölé hajtsák. Nemcsak azok a bűnösök, akik
végrehajtották e szörnytetteket; bár velük sem tud a „nevelés” mit kezdeni.
Nem, bűnös mindenki, aki helyeselt, aki „tja”, és „ejnye, ejnye”-
fejbólogatással beérte, mert állást remélt e konjunktúra révén vagy
karrierlehetőségeket... Ezekkel nem lehet beszélni, mert soha nem értenek a
szóból, ezeket minden eszközzel kényszeríteni kell, hogy eltűnjenek a
világból, mely véres lesz, borzalmas lesz, de mégis új világ lesz és már
dereng valahol. Megértjük egy napon, hogy kézigránáttal és fegyverrel
kezünkben lehetünk csak humanisták.

És mégsem így lesz. Kézigránát és géppisztoly nélkül leszek és

maradok humanista. S tudnom kell a jövőben, mint a múltban, hogy az
embereken nem segít a nevelés. S nevelem magam, halálig, s tudom majd,
hogy minden erőfeszítés reménytelen.

Milyen jó lenne tudni, hogy e bomladozó világban készül valahol egy

nagy és szép regény, amely semmi más, csak regény! Olyan, mint a „Háború
és béke”454 vagy a „Szent Lajos király hídja”! Milyen szegény ez a világ,
amely már csak érvelni és cselekedni tud, s nincs ereje egy nagy regényhez!
Miért ne lehetne egy színdarab „teátrális”? Nem értem ezt a vádat. És
miért ne lehetne egy regény epikus, egy vers lírai? Talán nem is olyan
lehetetlen ez.

Minden éjjel háromkor ébredek, s aztán reggelig nyitott szemmel

fekszem a sötétben. Nem kell sokat aludni. Háborúból hazatért, fejlövéses
katonák éveken át éltek alvás nélkül.

Novemberi köd és eső. Ez az időjárás is ad valamilyen gyöngéd,

álomszerű szépséget a tájnak. A világ mindig hibátlan.

Jézus alkotó volt: művet alkotott. Műve néhány mondás, szerencsésen

megfogalmazott igazság. Mindenekfölött a forradalmi, mely felrobbantott
egy világképet s újat alkotott helyette: „Az én országom nem e világból
való.”455 Aki ezt hiszi, keresztény.
De mikor lenézett a keresztről, ezt mondta anyjának, Máriának:
„Asszony, mi közöm hozzád?”456 Ez a mondat sötét, emberi vagy ördögi; a
454
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke (Vojna i mir, 1865-1869). Ford. és bev.
Bonkáló Sándor. Bp. 1943 (3. kiad.) /A világirodalom legszebb klasszikusai/.
455
„Az én országom nem e világból való.” János: 18,36 (Kihallgatás Pilátus előtt).
456
„Mi közöm van nékem te hozzád, oh asszony?” János: 2,4 (Kánai menyegző).
 195

legőszintébb mondat a Bibliában. S mindenestül mondhatta volna Dakah is,

a perzsa ördög.

Renan „Jézus”-át457 olvasom, sok év után másodszor vagy

harmadszor.
Renan nem szerette Jézust. Gyöngéden, de fölényesen, idegenül beszél
róla. „Charmeur volt...” – írja Jézusról egy helyen.
Talán hitt benne, de nem szerette. Türelmes és elnéző volt vele
szemben. Úgy nézte, mint egy embert, akiből az emberi hit Istent csinált.

Hetek óta az első irodalmi hír a lapokban: a „Harc” című zsidóellenes

szaklap, „Európa legjobb antiszemita hetilapja”, hirdetésben közli, hogy új
számában „az utóbbi idők egyik legszebb antiszemita versével jelentkezik A. G., a
kiváló költő.”
A hírt megkönnyebbüléssel olvasom. A magyar líra él.

Álmatlan éjszakák, két hete minden éjjel három felé ébredek, hajnalig
ébren heverek a sötétben. Miféle árnyak járnak ilyen éjszakákon az emberi
lélekben? Kíváncsian nézem az árnyakat, ismergetem szörnyalakjukat.
Nagyon keveset tudunk magunkról; a lényegesről majdnem semmit.

Novembervégi jeges eső, északi szél; reggelre tünde napsütés. A Duna

fölött ágyúznak. Ágyúszóban és napsütésben járok a kopár hegyoldalon, s
kezdem megérteni, hogy két arcvonal van: az egyik itt, ahová szemem ellát,
a másik bennem; s a második csaknem veszedelmesebb.

Barátaim a falra szögelték Epikurosz tanácsát: „Lathe biosas!”458 és

Tacitus figyelmeztetését: „Ridens discede.”459
Sajnos, csak az utóbbihoz van módom; mosolyogva fogok távozni,
akkor is, ha nem lesz alkalmam rejtőzve élni.

És a fanatizmussal szembenézni. Egyetlen fegyver: nem fáradni el,

érvelni, logikusan felelni, akkor is, amikor a fanatizmus sistergő nyállal
szembefröcsköl.

Egy reggeli újság közzéadja a magyar tábori papok „hőstetteiről” írt

tudósítást: mint dobták el ezek a papok roham közben a keresztet; majd
kézigránátot és gépfegyvert ragadtak, s tüzelni kezdettek a bolsevistákra stb.
Mindez természetesen csak következmény. Mikor, öt év előtt, az első
fényképes tudósítás megjelent, mely katolikus püspököket ábrázolt, amint

457
Ernest Renan (1823-1892): La vie de Jésus, 1863. (Magyarul: Jézus élete.) Ford.
Salgó Ernő. (A már 1926-ban napvilágot látott magyar fordítás 1945-ben Gustave
Doré illusztrációival jelent meg.)
458
Lathe bioasas! = gör.: Rejtőzködve élj!
459
Ridens discede. lat.: Mosolyogva távozz.
 196

megáldják a tankokat: bizonyos volt, hogy az új háború arcvonalain

nemcsak sok ember esik majd el, hanem egy eszme is.

Hallgatni és hallgatni. Tanulj Szent Benedektől. Egyre mélyebben,

süketebben, csökönyösebben hallgatni.

Pesten, a lakásban, melynek ablakait átlyuggatta a Gestapo

géppisztolya, jeges szobában csaknem ünnepies életérzés: a civilizáció
rejtettségét érzem. Ez csak ábránd, mert e civilizáció mindennél törékenyebb:
Csepel felől dörögnek az ágyúk, a lakásban csörömpölnek a törött ablakok.
Fürdőt csinálok (hetek óta kútról mosakszom) s néhány napon át úgy élek,
mint a valószínűtlen régmúltban. Városi ruhában járok az utcákon,
vendéglőben étkezem, villanyfény mellett könyvet olvasok.
A rablás éjjel-nappal tart a várásban; nyilas csordák járják a lakásokat,
túszokat szednek, egyszerű feljelentésre letartóztatnak embereket és
kirabolják a lakást, az üzleteket. Pesten már nem kapni semmit; a város
nagyon sokáig áru nélkül marad, talán évekig; egy fuszekli nagy esemény
lesz. A fosztogatás intézményes, alapos és lelkes. Az orosz ágyúk tüzében
gondterhes arcú különítmények járják az utcákat és kémlelnek, hol
rabolhatnak még valamit? Az emberek úgy tűnnek el, mint nagy járvány
idején. Mindez monoton. A zsidókat tízezrével deportálják, s az ismerősök
üdvözlés után mellékesen, darálva közlik, hogy anyjuk, apjuk, fiuk vagy
sógoruk a sintérek kezére jutott. Megértem a párizsi nőket, akik a nagy
forradalomban, a párizsi Place de Grève-en, a guillotine árnyékában
szorgalmasan horgoltak. Tömegtragédiákat hamarosan megunnak a
kortársak, azok is, akik áldozatai e tragédiának. Senki nem tudja, melyik
órában viszik el, túsznak, politikai fogolynak, vagy csak azért, mert
valamilyen jelentősebb szerepe van a mesterségében – a németek és a
nyilasok össze akarják szedni a néhányezer embert, aki itt számít valamit,
hogy távozásuk után az ország vezetők nélkül maradjon. Nagyjából össze is
szedték már áldozataikat. Mindenki elfásult. Nyolc hónap előtt még
felhördültünk egy-egy vészhírre, mint a fiatal katona, mikor elsüvít feje
mellett az első golyó. Most már közömbösek vagyunk. Tegnap egy rokonom
ölték meg, ma egy barátom vitték el. Az ember bólint e hírekre, udvarias és
gépies részvéttel érdeklődik, aztán gyorsan másról beszél, szemérmesen.

Amíg az ágyúk dörögnek, régi borbélyom beretvál és sajnálkozik,

hogy nem szappanozhat Colgate-szappannal, mint azelőtt!

Mint a vihar, olyan ez; s az is, vihar. S mindez, mikor az oroszok már
a külvárosokban vannak. S a magyar nácik még mindig szájalnak, rabolnak,
fenyegetőznek. El akarják hajtani a férfiakat. Nem találkoztam e napokban
egyetlen emberrel, aki ne „lógna”, ne élne törvényen kívül. A rendőrség, a
tisztiorvosok rendkívül tisztességesek; mindenkinek segítenek. A szakadás
teljes: egyik oldalon a nyilasok, másik oldalon a magyar társadalom egésze.
 197

Munkások, szocialisták, kommunisták, legitimisták, polgári pártok, zsidók,

keresztények, mindenki a másik oldalon, szemközt a söpredékkel.

S ugyanakkor, e teljes bomlásban: – két forradalmat láttam, a berlini

Spartacust460 és az 1919-es magyar kommunista kísérletet, de ahhoz
hasonlítva, ami ma történik, mindkettő gyermekes tréfa volt! – még mindig
valamilyen gépies rend a városban. E forró talajon döcögő villamosok
közlekednek és fásult emberek járnak dolguk után. Áru nincs, étel nincs,
fűteni nem lehet, a gáz nem ad lángot, a vendéglők nem tudják megfőzni a
hadimenüt; s mégis él az egész, a nagy test lélegzik. Az aláaknázott hidakon
nyugodtan sietnek át az emberek. Néhány színház játszik.

Mindenki siet majd bizonyítani, hogy ő mennyit szenvedett, s milyen

ártatlan és mily sok áldozaton segített! S csakugyan, sokan és sokat
szenvedtek és sokan segítettek is. De a valóság, hogy az elmúlt huszonöt
évben többé-kevésbé mindenki kompromittálódott, aki itt élt, s mindenki
bűnös kissé, ugyanakkor, amikor áldozat is. Milyen szánalmas ez a
vinnyogó „jó-pont-gyűjtés”, ez a sugdosó bizonygatás, hogy: kérem, én
megmentettem két zsidót, szállást adtam egy menekültnek, nem esküdtem
fel Szálasiéknak stb.! Nem erről van szó, jó uraim. Arról van szó, hogy
huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget. A többi csak
következmény. Az igazság, hogy mind szenvedtünk ez időben; de
mindannyian bűnösök is vagyunk.

Holdfényben a Duna rakpartján ülök, várom az esti hajót. A sötét

város félelmesen, varázslatosan szép e baljós, ködös fényben. A szétroncsolt
Margit-híd árnyképe, mint egy sebzetten térdre rogyott, félelmes őskori állat
teteme; s szemközt, a ködben és ezüst világításban, a parlament kupolája!
Most nagy Pest, igazi, valóságos, mint minden, aminek betelt a sorsa.

Egy sárgacsillagos házat kiürítettek, a zsidó lakókat elcipelték

valahová. A ház lakásaiba nyilas családok költöznek be, kényük-kedvük
szerint cserélgetik egymás között az otthagyott bútorokat, berendezési és
használati tárgyakat. Mindazt, ami fölösleges, kidobálják a ház előtt
felállított szemétládába. Így elsősorban a könyvek zömét. Egyik ismerősöm
ma délelőtt Szokratész védőbeszédének 461 magyar kiadását húzta ki a
szemetesládából; s még húsz effajta „felesleges” könyvet.

Oly mélyre zuhantunk: már nem is látunk túl a gödör szintjén.

Egyetlen világosság, amely még életünk egén pislákol, az a vörhenyes fény,
melyet a háború gyújt köröskörül a földeken.

460
A berlini Spartakus-felkelés: 1919. november 9.
461
Utalás Platón Szókratész védőbeszéde (Apologia Szókratusz) c. művére (ford.
Gyomlay Gyula, 1. id. kiad. I. 1-38.).
 198

Lassan rabolnak, a nyilasok és a németek; megfontoltan, szakszerűen.

Az oroszok Csepelen462, de a náci rablókülönítmények alapos
megfontoltsággal járják a lakásokat, üzleteket. Ez a komoly, megfontolt,
hivatalos fosztogatás talán félelmesebb, mint egy fellázadt tömeg fejvesztett,
martalóc garázdálkodása.

Nyilvánvaló, hogy a legtöbb, amit megmenthetek, az életem; ha

túlélem mindazt, ami következik, nem lesz semmim – lakásom,
munkahelyem, semmi –, s mindent egészen elölről kell kezdenem.
Mindebbe lélekben belenyugodtam. Nem könnyű. Negyvenötödik
életévem morzsolom; más ember ilyenkor kezdi betakarítani a termést. Én
most kezdhetem a szántást-vetést, ha marad még hozzá kedvem és erőm.
De amit legnehezebb elviselni: nem hiszek többé az emberi anyagban,
mely magát nemzetnek nevezi; nem hiszek benne többé, akárhogyan
címkézik és csomagolják is.

Ez az ember az elmúlt hetekben következő okmányokat szerezte be:

leszerelési bizonyítványt, s egy másikat, mely igazolja, hogy kétnaponként a
szikla-óvóhelyen teljesít légoltalmi szolgálatot, tisztiorvosi bizonyítványt,
mely szerint munkaképtelen; nemzetközi vöröskeresztes védettségi
bizonyítványt és svájci védettséget lakása számára.
Remélhető, hogy egy este, mikor ez okmányokkal zsebében hazafelé
tart, valamelyik utcasarkon agyonverik.

Téli hajnal egy kisvárosban. Egy ház előtt ülök, a kapu küszöbén.
Mindenfelé trénszekerek, őgyelgő, bevonuló katonák. Közeli ágyúzás; ez
már a front. A pék tucatjával dobálja fel a kenyeret a katonák szekereire; a
mészáros egész borjúkat ad föl a trénnek.
Ez a sürgölődés jókedvű. Az arcvonal itt van, egészen közel, a téli
fényben ácsorgó emberek és szekerek néhány óra múltán a frontra kerülnek.
Mindenki nevetgél. A nőkkel szemeznek, cigarettáért kuncsorognak.
Megértem a „Háború és béke” részletét, mikor a fiatal Rosztov gróf az
ütközet reggelén boldog, üde várakozástól áthatott ünnepélyességet érez.
Aztán mindez belefullad a sárba és a vérbe.

Napok óta nem olvastam semmit. Ez az igazi szabotázs, az egyetlen,

bűnös munkakerülés.

Krúdy könyve, a „Szindbád ifjúsága”463, a világirodalom egyik

legtisztább remekműve. Írhatna-e, ha ma élne, akkor is, ha engedik? Nem
írhatna. Egy író csak akkor mondhatja el azt, ami legszemélyesebb titka,

462
Az oroszok Csepelen: 1944. november 13-tól vannak szovjet csapatok a Csepel-
szigeten.
463
Krúdy Gyula (1878-1933): Szindbád ifjúsága. 1911.
 199

lényének értelme, ha a korszak és a világ körülötte hívják ezt a titkot.

Sötétben és levegő nélkül nem lehet beszélni.
Mit csinálna ma Krúdy? Hümmögne. Hátsó kiskapun járna be az
óbudai korcsmákba. Pénzt kapna... kitől is? Mindegy volt számára. Fia, kivel
nemrégen találkoztam, ezt mondta: „A papának, ha élne, már lenne zsidó-
igazolványa.”

Budapest néhány napja „frontváros”, mint ezt a német haditudósítók

írják: az ágyúdörgés éjjel-nappal elvegyül a város életének zörejével, az
utcákon beásott ágyúk, drótakadályok, tankcsapdák. A hidak bejáratánál
hatalmas ágyúcsövek merednek. A felszakított úttest gödreiben
gépfegyverek lapulnak.
Milyen az élet e napokban Budapesten, a „frontváros”-ban?
Természetesen más, mint valaha is elképzeltem hasonló élethelyzetet. A
„minden más”, az egyetlen törvény, mely az élet minden helyzetében
érvényes. Budapest ágyúdörgés, tankcsapdák és gépfegyverfészkek
közepette is, viszonylag nyugodtan él. A kávéházakban, pótkávé és műtea
mellett – melyhez nem adnak cukrot, rumot, sem gyümölcsízt – emberek
ülnek, tárgyalnak és fecsegnek. A vendéglőkben még mindig tűrhető
ételeket szolgálnak fel, különösen, ha idejében érkezik az ember. A
villamosokon nem lóg több ember, mint két hónap előtt, mikor a front még
messze volt. A színházak és mozik játszanak, a lapokban hírek jelennek meg
arról, hogy ez vagy az a művésznő nem fogadta el és visszaadta a szerepét.
Könyvek is jelennek meg, a jó ég tudja, miféle könyvek? – de megjelennek,
sőt falragaszokon hirdeti a kiadó, hogy X. úr izgalmas műve végre
napvilágot látott. Az aláaknázott hidakon tolong a nép.
Spanyollovasok, drótakadályok között megyek a Gellért-szállóba,
ebédelni. A söntést néhány nap előtt szétrombolta egy zavarógép bombája;
több vendég meghalt, késsel és villával kezében. A romokat eltakarították, a
halottakról senki nem beszél; a díszes, felső étteremben kifogástalan
vászonabrosszal terítenek, kitűnően nevelt pincérek hangtalanul szolgálnak
fel ezüst tálakon ízletesen főzött, nem is drága ételeket. Tizenkét
papírpengőért, villanyfény mellett, békebeli környezetben ebédelek, az
asztalok mellett jólöltözött emberek ülnek, a pincérek ingmelle vakító, az
ablakból a nagy gépágyút látom, mely a hidat és a szálló bejáratát őrzi, s
néhány drótsövényt, melyek közelharc pillanatában a Gellért-hegyet védik
majd. Aztán csapat közeleg az utcán: fejkendős idősebb és fiatal asszonyok,
gyermekek; zsidók, terelik őket a deportációs telepek felé. Két puskás rendőr
kíséri a csapatot. A szép, villanyfényes, langyos teremben mindenki
nyugodtan társalog, egyetlen megjegyzés sem esik. Tisztek, díszruhában,
kitüntetésekkel – nyilván nem a közeli, húsz kilométer távolságban villódzó
frontról jönnek, hanem valamilyen nyilas ünnepségről – kedélyesen
beszélgetnek egy asztal mellett.
Innen rejtőző zsidókhoz megyek. Természetesen nem hajlandók
vállalni még egy rejtőző, de otthontalan zsidót, mert féltik biztonságukat.
 200

Gyalog megyek haza, ágyúk és gépfegyverek között, s arra gondolok, hogy a

gépágyú végül is zavarja majd a 44-es villamos szabályos forgalmát az
Erzsébet-híd előtt. Komolyan gondolom ezt, s csak utólag kapok észbe, miről
is van szó?...
Egy üzlet előtt, melynek cégtábláját leverte a légnyomás és üres
kirakatának üvegét benyomta a bomba, hosszú sorban állanak türelmes
emberek. Egy asszonyt megszólítok: mire várnak?... – „Nem tudom” – feleli.
– „Osztanak valamit.”
Pest, az érzelmes, gunyoros, pletykás, komolytalan város most
nyugodt és komoly. Most minden végzetesen történik, minden órában. A
város e napokban felnőtt, megtanult hallgatni és várakozni. Valamilyen
döntő, komoly dologra vár; mint az ember a halálra.
Michelet-nek a magyarokról írott híres mondata kerül szemem elé:
„La nation hongroise est l’aristocratie de l’heroïsme, de la grandeur morale et de la
dignité”464.
A mondatot betűzve olvasom, a szakértő ínyenc örömével.
Különösképpen a „grandeur morale” nagyszerűsége szórakoztat. Szó se
róla: erkölcsből vizsgázott e hónapokban a magyar társadalom.

Aritmiás, extraszisztolés nap, szédülésekkel. Nikotin... és az egész.

Veszélyes időszakokban, mint most is, mikor minden nap, minden

ember számára új, végzetes és kiszámíthatatlan veszélyeket rejteget: az
emberek meglepő reflexekkel válaszolnak a veszély kürtjelére. A nők
áldozatot hoznak, fogadalommal vezekelnek, lemondanak a cigarettáról,
vagy a szerelemről stb. A férfiak közül sokan, spontán hisztériával,
szőrzeteket növesztenek: bajuszt vagy szakállt, vagy mindkettőt egyszerre.
Több ilyen vész-szőrzet sarjadzását figyelem ismerősökön e napokban.
Mintegy álarc mögé rejtik személyiségüket; mint a néger anyák, akik
elcserélik a beteg gyerek nevét, hogy a betegség szelleme meg ne találja.

A terror és a pánik teljes. Az oroszok dunántúli áttörése 465 után már

csak nagyon kevés útjuk van a németeknek és a nyilasoknak a
visszavonulásra466: a bécsi út, s kettő a Balaton mentén. Ezek az utak
zsúfoltak. Az egyetemi ifjúságot ma hajtják el, Halléba 467. Sok fiatal diáklány
és diák menekül. Egyáltalán, mindenki menekül, képzelt és valóságos
veszélyek elől.

464
Jules Michelet (francia történetíró, 1798-1874): „La nation hongroise est l’aristocratie
de l’héroisme, de la grandeur morale et de la dignité” = „A magyar nemzet a hősiesség, az
erkölcsi nagyság és a méltóság arisztokráciája.”
465
Az oroszok dunántúli áttörése: 1944. november 3-28., Pécs, Bátaszék, Mohács
ekkorra szabadul fel.
466
Nyilas visszavonulás: 1944. november 28-29.
467
Az egyetemi ifjúságot ma hajtják el, Halléba: 1944. november végétől.
 201

Ezek a napok, mikor a lélegzetvétel is veszélyes; a rejtőzés is, a

mutatkozás is. A menekülő horda tombol, rabol és gyilkol. Szemérmetlenül
rabol, már nincs szüksége mesterséges jogcímekre.
Shakespeare-t olvasom, német – bilingvikus-kiadásban; a „Téli regé”-t
és a „Szentivánéji álmot”; s „Hamlet”-et; s Wells egy tréfás írását, a
„Tapasztalatlan kísértet”-et; s Herczeg „Ocskay brigadéros”-át 468, mert nincs
más könyv a kezem-ügyében; ezt a tehetséges, de sujtásos hazafiasságot
bőrkötésben.

Budapestet három oldalról körülzárták 469. Az utolsó hajóval megyek

be, hajnalban. Lakásomat most, az ostromot megelőző utolsó pillanatban el
akarja rekvirálni egy folyamőr-ezredes. Pontos címre küldi az érdeklődő
altisztet, valószínűleg feljelentés nyomán szaglászta ki e címet, mert „a lakás
lakatlan”. Nem árulhatom el, hogy miért lakatlan? Tehetetlen vagyok.
Mellékutcákon járok, mindenfelé razziák. Két razzián szó nélkül átmegyek,
kézmozdulattal intek, engedjenek szabadon. A rendőr és a csendőr
szalutálnak és szótlanul utamra engednek. Kezdem megtanulni, hogy
fellépés és természetes közöny a legválságosabb helyzetekben is ér valamit.
Az agressziót a gyávaság ingerli, vagy az ellenállás. A közönnyel szemben
meghátrál, legalábbis néha.
A mellékutcákon megható találkozások. Vadidegen emberek lépnek
hozzám, szótlanul kezet szorítanak, vagy néhány szóval felajánlják
lakásukat, ha szükségem lenne erre. A városban elterjedt a híre, hogy
lefogtak. A valóságban kevés írót, művészt tartóztattak le az utolsó
napokban; de makacs a hír, hogy valamilyen címen minden ismertebb
szellemi embert deportálni akarnak Németországba. Már ki is nevezték a
„tudósok és szellemi emberek Németországba költöztető bizottságának”
kormánybiztosát, egy nyilas történetírót; mert ilyen is van. Otthon alszom,
nem tudok komolyan törődni e vészhírekkel; túl nagy a rendetlenség már
ahhoz, hogy egyes személyek nyomában bogarásszanak.
Bort szerzek egy ismerős pincéből, huszonöt üveget. (A napokban
húsz hektó borom pusztult Egerben; ez az egyetlen értéktárgy, melynek
elvesztését sajnálom. Nagyszerű bor volt!) Hajnalban megtudom, hogy az
oroszok Hatvan felől áttörtek a Duna felé, éjjel elfoglalták Vácot 470.
Érdeklődöm és meghallom, hogy nem megy több hajó a Dunán. Komoly a
veszély, hogy Pesten rekedek. Kora reggel útnak eredek, s remélem, sikerül
még valahogyan kijutnom Leányfalura. A valóság mindig más: Vác valóban
elesett, de a HÉV még jár, Szentendréről parasztszekér visz odébb, délelőtt
hazaérek. Otthon minden rendben, Vác ostromát az ablakból nézték éjszaka.
(Vác a mi házunktól légvonalban négy kilométer.)

468
Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros. Történelmi színmű. Bp. 1902.
469
Budapestet három oldalról körülzárták: 1944. december 5-9.
470
...az oroszok... éjjel elfoglalták Vácot: 1944. december 9. 1944. december 10.:
lezárják a budapesti gettó kapuit.
 202

Most elkezdődik a négynapos csata, mely tart még e pillanatban is: az

ütközet, mely Vácról Újpest felé vezeti az orosz seregeket. Mindezt, éjjel és
nappal, két, három kilométer távolból, az ablakból és a kertkapuból nézem.
Szünet nélkül ágyúzás és bombázás, az ágyúk torkolattüze bevilágítja az
éjszakát. Bombák és aknák, Sztálin-gyertyák esnek közvetlen közelünkben
is. Óvóhelyünk nincs, csak egy rozoga pince. Mindenki ágyában alszik, reng
a ház, éjjel és nappal; az új háború egész melodrámája végre valóság lesz
számunkra is. Mindaz, ami a hivatalos közleményekben így hangzik: „a
légierő a rossz időjárás ellenére is eredményesen avatkozott be a szárazföldi
harcokba”, és a „csapataink csekély térnyereség után megállították az ellenséges
erőket” és a „heves harcok után feladtuk Alsó-Göd helységet és kedvezőbb védelmi
állásokba vonultunk vissza”: a háború hivatalos zsargonja most szemünk előtt
dúló valóság.
Aki ezt nem élte meg, nem tudja, mi a háború? Éjjel egy légi akna oly
közel esik, hogy megdobja a házat, a szobát, az ágyat, melyben fekszem. És
mindezt meg lehet szokni. Amíg írok, reng a föld: most Szentendre,
Szigetmonostor és Dunakeszi között párbajoznak. S amíg az ütközet tart,
hallgatom a hivatalos moszkvai és angol jelentést, mely hírül adja, hogy
mindaz, amit átélek e pillanatban, az egész keleti front legnagyobb harci
cselekménye.
Bölcsebb lenne bemenni Pestre, itthagyni mindent, poggyászt, házat,
berendezést; mert fuvar nincs már, a szentendrei utat lövik. Igaz, Budát és
Pestet is lövik, gránátokkal; az esélyek egyformák. Pesten talán nagyobb a
pincevédettség, s az átmeneti időt is célszerűbb lenne nagyvárosban
megélni. De rejtőző asszonyokkal, gyerekkel nem indulhatok neki az
ágyúzott országútnak; ezért Emerson tanulmányát471 olvasom a jellemről és
maradok. Félóráról-félórára lehet csak terveket csinálni.

És mindig, mindenben, mind bensőségesebben, kézzelfoghatóbban:

Isten szándéka és gondoskodása. Én határozok és cselekszem, így vagy úgy.
De Isten utolsó pillanatban megfogja kezem és ezt mondja: „Ne így, hanem
úgy”. S mindig megértem, hogy csak így volt jó.

A pincében bor van, R. bora; eddig megőriztem; az elöljáróság most el

akarja vitetni, mert félnek, hogy a bor nyugtalanítja a megszálló német, vagy
később az orosz katonákat. Úgy beszélnek a borról, mint a dinamitról.

Emersonnak van igaza: ahhoz, hogy valami lényeges történjen az

emberi világban, nem elég egy ember, aki felismeri értelmével a valóságot, s
aztán célszerűen cselekszik. Ez a nagy realisták örök tévedése. Ahhoz, hogy
valami döntő és lényeges történjen, az értelem által irányított cselekvésen túl
szükséges egy ember lényének démonikus sugárzása, az a titkos, minden
akadályon áthatoló jellemtöbblet, mely minden nagy cselekvés igazi értelme.

471
Ralph Waldo Emerson: Character. Self-reliance. Two essays, 1844.
 203

Hatodik napja reng a táj, a ház, a kert, az erdők. Az oroszok Vácott és

Gödöllőn, a németek a szomszédos Szentendrén472. Az ágyúzás és bombázás
csak a késő éjszakai órákban hallgat el, rövid időre. Mindez néhány
kilométeres térségen belül történik. A pincében még nem voltunk, nem is
tudom, miért? Ez is ösztön kérdése. Villany hol van, hol nincs; a bomba néha
eltépi a vezetéket; az ágyúzás elcsendesedik, ilyenkor megjavítják. Ha az
oroszok átkelnek a Szentendrei-szigeten és a tűzvonal erre a partra ér, nem
maradhatunk a partmenti házban, fel kell menni az erdőbe.
L. süt és főz. Most végre elemében van; emberekről gondoskodhat, az
ős-mesterséggel foglalkozik. Bombázás, ágyúzás nem érdekli. Most végre
megtudta, mi az eleme? Igaz, én sem tudtam eddig.

Ma Luca-napja, december tizenhárom473. Aki feláll a székre, meglátja a

jövőt.
Nem kell székre állani: elég az ablakhoz lépni. Az ablak előtt, a Duna
túlsó partján lángol a háború. Ez a jelen, melyből csalhatatlanul következik a
jövő. A részletek elképzelhetetlenek, de a jövő szerkezetét, mely e
feltételekből épül föl, nem nehéz elképzelni. A pusztulásból nyomorúság
lesz, hosszú ideig; aztán a megrázkódott társadalom rétegeinek lassú
megülepedése. Sok múlik természetesen azon, milyen méretű ez a
rázkódtatás? Régi törvény, hogy minden forradalom annyit ér, amennyire át
tudja menteni a múltból a használható értékeket.

Ezek a méltóságos középosztálybeli urak, akik Malinovszkij 474

csapatai közeledtére egyszeriben felfedezték antifasiszta érzelmeiket:
nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy néhány bizalmas körben hangoztatott
németellenes megjegyzéssel, vagy azzal, hogy a nyilasok által megszállott
hivatalból néhány héten át távolmaradnak: levezekelték a felelősséget, mely
a letűnt rezsim bűntömegéből személy szerint őket is terheli.
Általános vádak mindig igazságtalanok; ezért nem árt, ha személy
szerint számoltatnak el mindenkit. Senki nem kért tőlük lehetetlent. Csak
erre feleljenek: hol, miben segítettek azoknak, akik méltányos és igazságos
eszközökkel tíz, húsz év előtt demokratikus Magyarországot akartak
építeni? Ez az elszámolás kényelmetlen lesz.

A rádióban egy hörgőhangú nyilas szónok Pest elpusztulását ígéri, s

követeli a lakosságtól „ne legyen szentimentális, viselje el mindazt, amit az
elpusztított magyar városok lakossága elviselt már”.
A hang ismerős. Ez az ámokfutó eszelős önkívületi hangja. Ezek az
emberek, ezen a hangon, mindaddig üvöltöttek, amíg az ország idejutott.

472
Az oroszok Vácott és Gödöllőn, a németek... Szentendrén: 1944. december 11-12.
473
1944. december 13. (Megalakul az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága
Debrecenben.)
474
Rogyion J. Malinovszkij szovjet tábornok, a 2. Ukrán Front hadseregparancsnoka.
 204

A véletlen adja kezembe France „Petit Nozière”-jét475, Szini Gyula476

kitűnő fordításában. (Milyen méltatlanul feledték el ezt a tiszta, nemes írót,
Szinit!)
De France-ot is elfeledték. Magasabb irodalmi körökben illetlenség
kiejteni nevét. Igazságtalanul feledték el, mert akármilyen könnyű kézzel
markolta is meg feladatát, most, mikor hosszú idő után újra olvasom, nem
tudok szabadulni annak a gyöngéd bájnak hatása alól, mely a könyv minden
oldaláról felém sugárzik.

Mindarra, amit a világ mutat, örökké az egyetlen lehetséges módon

felelni: udvariassággal és közönnyel.
Ifjúság. Mostanában megesik, hogy húszévesek között vagyok.
Iparkodom pártatlanul és elfogulatlanul figyelni őket. Milyenek?
Sokat vihognak, de nincs humoruk. Nem cinikusok, nem. De nem is
lelkesek. Inkább dünnyögők, fahangúak, szenvtelenek. Argójuk
szellemtelen, szavaikban van valamilyen üres szutyok a sportpályák
közönségének bemondásaiból.
Miben hisznek? Meglepetéssel észlelem, hogy semmiben. Jól akarnak
élni és rögtön, az elején nyugdíjat szeretnének. Sokat olvasnak; s nagyon
kevés könyv hat reájuk.

Első hó. Egy hét múltán karácsony477. Az udvar, a kert, a folyópart, a

sziget megtelt fehér békével.
Ebben a fehér békében hörög, üvölt a gépi háború. Ennek az új
háborúnak fonetikája olyan, mintha a világ egyetlen hörgő, csikorgó
gépgyárrá változott volna: reggel nyolckor kezdik a munkát, hatig
egyfolytában dübörög az üzem, akkor – rövid szünet után – az éjjeli turnus
felváltja a nappalit.
Pesten az utcán véres húscafatok, csomagolópapírral sebtiben letakart
hullák. A bombák váratlanul esnek, előzetes jelzés nélkül. A pesti rádiót már
napok óta nem lehet hallgatni, csikorog és zörög.
Ribbeck könyvét olvasom a római költészet történetéről 478. Csiky
Gergely fordítása jóízű, alapos.
Mindenre elszántam már magam; nemcsak a halálra; többre és másra
is, mindenre.

Nemzet így még nem ingerelte, ilyen frivolan még nem hívta ki a
végzetet, mint a magyar.
475
Anatole France: A kis Nozière (Petit Nozière). Ford. Szini Gyula. Bp. 1920 /A
kultúra regénytára/.
476
Szini Gyula író, újságíró, a Nyugat munkatársa, 1876-1932.
477
1944. december 17., aranyvasárnap (december 16-tól a 2. és 3. Ukrán Front együttes
támadása Budapest ellen; a Balatontól délre szovjet előretörés).
478
Otto Ribbeck (német klasszika-filológus, 1827-1898): A római költészet története
(Geschichte der römischen Dichtung, 1-3. Bd., 1887-1889). Ford. Csiky Gergely. Bp.
1891-1893.
 205

Aki most nem számol le mindennel, az gyermek. Mindent, de

mindent úgy kell tekinteni, mintha már emlék lenne: otthont, hazát,
Budapestet, Európát, munkát, az életet is. Minden nap? – nem: – minden
perc ajándék. Jeges szél zúg, egy hét múlva karácsony. Ülj le, foldozott
nadrágodban, vagy akár meztelen fenékkel is, a fagyott földre. No, most
végre hazaértél. Ez vagy, ez helyzeted a világban, ennyi vagy.

Soha nem segített, senki. A nők sem. Soha, senki. Van ebben valami jó
és megnyugtató: nem tartozom senkinek.

Békés, hófehér aranyvasárnap, szórványos ágyútűzzel Göd felől.

Ez a kezdeti római irodalom, melyről Ribbeck könyve oly részletesen

és unalmasan számol be, sokáig nem tudott saját gyújtással fényre lobbanni.
Még Plautus, az első eredeti nagy latin tehetség is a görög élményből
másolgatott, még Horatius is a sztoikusok bölcs közönyéből hevített lírát. Az
első nagy latin költő Dante volt. Egy barbár nép nehezen heveri ki
találkozását egy eleven műveltséggel. Évezred kell neki, míg a találkozás
meglepetéséből saját élményére ocsúdik.
A latin és görög házak, erdők házi istenei, a penatesek479 és laresek480 s a
haragos marmar:481 élnek-e még a házakban és erdők között? Az emberek
babonásan tisztelik ma is a fákat, mint istenségeket; „lekopogják” a fát, ha jó
vagy rossz hírt hallanak. A fa és a végzet között valamilyen összefüggést
gyanítanak; mintha ma is istenség lappangana még a fában. Egészen mélyen,
az értelem mélyvizének alján, bennem is lappang és villódzik ilyesféle
babonás gyanú.

Már mindenki elmaradt, az emberek és az emlékek is. Csak a

szomorúság, ez a sötét angyal látogat meg néha, a derengő hajnal felé.
Minden más közöny.

Az a finom inga, mely életem egyensúlyát mutatja, közelebb hajlik

most bennem a halálhoz, mint az élethez.

Ha nagyon rövid időn belül – néhány nap a határ! – nem tudom

elszánni magam a munkára, elpusztulok. Ágyútűz, rablók, gyilkosok,
mindez hozzátartozik az élethez. De ha nem dolgozom, meg kell halni.
Tűzvonalban élek, három kilométerrel ablakom előtt, a Duna másik partján,
vad gépi csaták zajlanak. Egy okkal több, hogy befejezzem „A nővér”-t és a
„Sértődöttek”-et.
479
penatok = penates, a családi tűzhelyet védelmező, a család élelmezését, jólétét
biztosító védőszellemek a római hitvilágban, oltáruk a ház belsejében volt.
480
larok = lares, a római mitológiában a családi termékenységet biztosító
védőszellemek, oltárukat a határban állították fel.
481
Marmar (Mars, Mavors, később Quirinus is) = farkas alakjában megjelenő, harcot
segítő szellem.
 206

Karácsony előtti napok Pesten.

A riadókkal már senki nem törődik; „nagyriadó” alatt az emberek
nyugodtan járnak dolguk után az utcán. Mi a dolguk még?... Igazolványok,
mentesítések után szaladgálnak. Híre jár, hogy valahol kapni gombát,
káposztát, karalábéleveleket. Ilyesmi után járnak.
Egy kiló kenyér feketén tíz-huszonöt pengő. Mit mutat ez a
„karácsonyi vásár” a pesti kirakatokban? Az üvegkereskedések árulnak még
valamilyen üvegholmit; s mütyürke-üzletek apró faragásokat, horgolásokat;
a drogériákban, fűszerüzletekben már nem kapni semmit. Néhány napja az
almát, gyümölcsöt is „zárolták”. Karácsonyra egy szem alma, dió nincsen
Pesten. A vendéglőben egy tál makarónit kapok, mert a tulajdonos híve az
irodalomnak. A gyógyszertárakat felszólították, negyvennyolc órán belül
jelentsék be készleteiket, a „felesleget” külföldre szállítják, „biztonságba”...
Az orvosokat is külföldre szállítják, „biztonságba”, mint egyáltalán
mindenkit, akit megragadnak és járni tud. Pesten mindössze kétszázhúsz
orvos maradhat, gyógyszer nélkül; másfélmillió éhes, fázó ember számára.
Az utcán néhol lótetemek, csomagolópapírral letakart emberi hullák.
Látogatóban járok T.-nél; idegen emberek jönnek és mennek, T. szerint
egykori németbarátok, akik e látogatásokkal alibit bizonyítanak. A városban
elterjedt a hír, hogy a németek nagy ellentámadást indítottak Nyugaton.
Olyan a város, mint egy haldokló, aki nem tud reggelre meghalni; az orvos
megvizsgálja és annyit mond, korai még idetáviratozni a vidéki
családtagokat; az agónia eltarthat egy ideig.
A rövid utazás szószerint életveszélyes. A helyiérdekű vasút vagonjai
elképzelhetetlenül zsúfoltak, a legkisebb baleset esetén menthetetlenül
elpusztul mindenki, aki a vagonban rekedt. A kis vasút útközben gyakran
megáll, gépágyúk dörögnek, felettünk orosz és angol repülőgépek.
Mindenki hallgat a kocsiban, sokan csomagot tartanak arcuk elé, együgyű,
védekező mozdulattal.
Az éhség már nem „fenyeget”, hanem itt van, a szobában. A lapokban
fantasztikus hirdetések: egyik lisztet cserél negyvenötös bakancsért, másik
krumpliért ad cukrot, fényképezőgépet, tört aranyat. Van, aki tüzelőért kínál
férfiruhát stb. Ez már nem is végeladás: a teljes feloszlás; a pánik licitál.

Babits irodalomtörténete482 egy élményről ad számot; ez élmény neve

a világirodalom. Ribbeck s mind a többi Ribbeckek irodalomtörténete írókról
és könyvekről ad számot; ezért izgalmas Babits könyve, s unalmas a
Ribbeckeké.
A világirodalom az indulat szavával kezdődött, mondja Babits.
„Haragról dalolj, Múzsa!” – kiáltja az Iliász kezdősora. Minden nagy emberi
vállalkozás az indulat szavával, vagy mozdulatával kezdődik; az értelem
csak utánakullog e félelmes szónak, vagy mozdulatnak.

482
Babits Mihály (1883-1941): Az európai irodalom története; Az európai irodalom
története, 1760-1925. Bp. 1934, 1935.
 207

Megtaláltam régi kis angol pipámat. Csendes pipaszó és ágyúszó

mellett várom most karácsonyt és a végzetet.

Éjjel, a lakásban, Gide „Nouvelles Nourritures”-jét483 olvasom. Azt

hiszem, jó olvasó vagyok: hűséges, készséges, fogékony és figyelmes. De
nem bírunk megbarátkozni, Gide könyve és én, az olvasó. Megint a szándék
zavar... nincs nagyobb bűn és akadály, mint az író szándéka, mikor
tudatosan akar spontán lenni. E meredélyen nem követhetem.

Följegyzem, hogy a trafikosom most – mikor a dohányféle aranyat ér,

s mindent kapni érette, élelmiszert is – kérés nélkül teletömte e karácsonyon
irattáskámat dohánnyal, cigarettával. Mikor tiltakoztam, s kértem, fogadja el
e kincsekért a „fekete árat”, sértődötten és erélyesen elutasított. Ez az ember
jellem; s ezt nemcsak úgy mondom. Valóban az, jellem.

Éjjel bombák Leányfalura. A légnyomás megrázza a házat. Mélyen és

kimerülten alszom, nem ébredek fel; reggel hallom csak, hogy a robbanó
végzet itt kószált éjszaka a ház körül.
Ez a kimerültség már beteges. Depresszió, mely bizonyosan kóros.
Egy módon térhetek csak magamhoz: ha utolsó erőmmel, minden
megmaradt akaratommal dolgozni kezdek.

Babits könyve az európai irodalomról nem mond semmi újat;

legalábbis úgy érzem, nem „tanultam” belőle semmit. Bizonyos korban,
bizonyos emberek szakmai ismeretei egyeznek. De megnyer a könyv
szempontja: Babits hisz a nemzetfölötti szellemben, számára a világirodalom
egységes valami, Homéroszt, Dantét, Shakespeare-t és Goethét ugyanaz a
villámlökés mozgatja. S ezt most, mikor nincs már egységes Európa – mint
volt a latin és francia kultúra idejében –, csak tragikus nemzeti meghasonlás
van, nem árt minden lehetséges alkalommal elmondani és bizonyítani.

Elszólás, melynek Freud örülne:

Beszélek valakivel az új kormány rendeleteiről – nagyon fáradt
vagyok –, s ezt kérdem: „S ezeket a végrendeleteket ki hajtja végre?”

Most, amikor a pénz nem ér semmit, s minden kiló krumpli, minden

félkiló liszt, minden sütet kenyér életbevágóan értékes: érdemes figyelni
ismerősök apró, sunyi hörcsögségét. Amint minden áron részt akarnak
abból, amit sikerült szereznünk, amint sápítozva kifelejtenek minden
osztozkodásból, ha ők tesznek szert valamilyen élelemre... Ez a szemforgató,
hazug: „Azt hittük, nincs szükségetek reá!”... – mely teljesen alamuszi;
mintha egy haldoklótól megtagadnák az élenyt.

483
André Gide: Les nouvelles nourritures, 1935.
 208

De ez is természetes; mert emberek. S egy okkal több, hogy utolsó

pillanatig megosszuk becsületesen az utolsó falatot mindazokkal, kiknek
valóban nincsen és reászorulnak.

Az ember nem „fenevad”. Más, rosszabb. Ember.

Dicsérd a közhelyet.
A közhely, mely valóban köz-ben van és a maga helyén: egyensúlyban
tartja a szellem ködtornyokkal imbolygó épületét.

A felsőbbrendűség igazi ismertető jele számomra a türelem. Amint

egy ember türelmesen fordul a világ ijesztő és nagyszerű színjátéka felé.
Amint türelmes a borzalommal és az örömmel szemben. Ezt a türelmet csak
a műveltség adja. Nem mindig az ismeretek műveltsége; néha csak a szív
műveltsége. „Csak?...” Talán több ez, mint az értelem műveltsége.

Karácsony előtti délután484. Az a bizonyos karácsony ez, melyről az

angol rádió beszélője mint „a magyar történelem legtragikusabb
karácsonyáról” emlékezett meg a délutáni híradásban. Igaza volt, csakugyan
az.
Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen,
álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi
bizonyosat, milyen ott az élet? – de áthallani a Dunán a váci harangszót. Fót
felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet
húztam, aztán rőzsét gyűjtöttem. Délután, mély csendben, melyet az
ágyúdörgés nem zavar – inkább csak megtölt valamilyen monoton
komorsággal –, sétálni megyek Tahi felé. Az országút üres. Tahit időnként
lövik, a váci partról. Az út mentén mindenfelé behavazott lövészárkok,
üresen, mint a tömegsírok. A táj várja a háborút, mely itt van már, nem is
„közel”, hanem itt. Ez már nem táj, hanem „hadterület”, hivatalosan is.
Láttam ezt a tájat tavaszi, nyári, őszi gúnyájában; s most látom téli
meztelenségében, testén a lövészárkok forradásaival. Láttam sugárzónak,
érettnek, bőségesnek, engeszteltnek. Most komoly és csontos a táj, megtelt
valamilyen szótlan végzettel.

Estefelé áramszünet, mint mostanában oly gyakran; egy gránát vagy

bomba valahol eltépte a vezetéket. Amíg megjavítják, sötétben ülök;
petróleumunk nincsen, a néhány szál gyertyával takarékoskodni kell.
Nem is rossz így üldögélni, karácsony előtti este, a sötétben. Az
ágyúzás estefelé erősebb lesz. Egyszerre megértem, miért nem tudtam
folytatni és befejezni „A nővér”-t – e napló mellett egyetlen szellemi
vállalkozásom ez esztendőben, mely néhány hónap előtt csúfosan elkókadt?

484
1944. december 23.: Székesfehérvár felszabadulása. (Az Ideiglenes Nemzeti
Kormány elhatározza, hogy fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól. A nyilas
rögtönítélő hadbíróság halálra ítéli Bajcsy-Zsilinszky Endrét.)
 209

A megoldás tisztán, érzékletesen, plasztikusan áll elém a sötétben – az

egyetlen, „gyakorlati” megoldás, melyet nem lehet „kitalálni”. S most látom,
mintegy érintem, mint valamilyen csodálatos ajándékot, krisztkindlit. Miféle
folyamatok ezek a lélekben?... Nem tudom. De nem igaz, hogy a háború, a
bujkálás, a nyomorúság okozták ezt a tespedést; egyszerűen nem volt
látomásom arról, amit írni akartam; s most van. Ha élek a következő
hetekben, be tudom fejezni a regényt.

A megoldás ennyi: a szenvedély erősebb és igazibb tartalma

mindennek, ami az emberrel történhet, mint az értelem és a kéj.

Csak az egészen szegény emberekben van még egyfajta nyájasság,

szívélyesség. A szomszéd kertész spontán áthoz reggel egy liter tejet
ajándékba; a felesége küldi, „ez az ő Jézuskájuk”. Borral és dohánnyal,
mandulával és mazsolával viszonzom szívességét, mely jobban esik e
karácsonyon, mint minden ajándék, amit a múltban hasonló alkalommal
kaptam.
A kertész és felesége szívélyesek, emberiek, mert olyan toprongyosan
szegények, hogy megengedhetik maguknak ezt az emberi fényűzést. Akinek
van valamije, hörcsög módjára vicsorog.

Ebben az évben sokat olvastam, de nem mindig azt, amit szerettem

volna. Távol könyveimtől, könyvtáraktól, könyvkereskedéstől, alkalmi
szükség-olvasmányokra utalva, szellemi táplálékom sem tudtam
megválogatni, mint a testit... Most kissé unterernährt-nek, rosszultápláltnak
érzem magam, szellemileg is. Ez a háború valóban totális: a szükség
egyformán kínozza a testet és a lelket.

Írni kezdtem „A nővér” befejezését.

Karácsony485. Telihold, fagyos, tiszta táj. Estefelé a helybeli kis

templomba megyek. A templom körül német muníciós ládák,
tehergépkocsik, fegyveres őrök. Ez a helyzet, melyről később a német
hadijelentés így emlékezik meg: „Az ellenség megint templomokat és
kórházakat bombázott”.
A kis templom üres. Az ég, mint Pascal ege, szikrázó és ijesztően
hallgatag. Néha felvillan egy piros, sárga rakéta, különös karácsonyesti
csillagszórók. A hazaúton, a fagyos országúton, valaki francia dalt énekel.
Kilenc felé kialszik a villany. Aztán égzengető támadás a túlsó parton,
pergőtűz, nehéz ütegekkel. Éjfélig tart ez a vad karácsonyesti kórus. A
domboldalon a kis ház rázkódik a nagy izgalomban, mely áthatja a tájat.
Sötétben ülök sokáig.

485
1944. december 24.: súlyos harcok Budapesten, Hitler utasítása Budapest keleti
hídfőjének megtartására. (Sopronkőhidán kivégzik Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Pataki
Istvánt és Pesti Barnabást.)
 210

Bizonyos, hogy sok meglepő, aljas és nagyszerű történhet még velem;

de bizonyos az is, hogy már nem tudok egész lélekkel meglepődni.

A rádió hallgat, mert nincs villany. Félelmes süketség ez. A ravasz és

ördögi szerkezet úgy hozzátartozik már életünkhöz, mint valamely testrész;
nélküle bénák és nyomorékok vagyunk.

A természet feloldja mindazt, ami most és a jövőben történik, az idő és

az anyag nagy oldatában. Miért nyugtalankodsz? Minden helyén van és
törvény szerint történik.

Csak az érzés terhes. Neveld magad érzéstelenné. Talán lehetetlen ez...

de kegyetlen, kényszerű feladat. Akkor majd nem leszel „emberies”; de
teljesebben leszel ember.

Karácsony másodnapján486 reggel híre fut a faluban, hogy a két

szomszéd helység, Tahi és Szentendre elesett, s az oroszok itt vannak már
Leányfalu határában, a határcsárdánál. Délelőtt Pomáz felől pergőtűz; aztán
kísérteties csend. A Tahiból Tótfaluba vezető hidat – lakásomtól két
kilométernyire – éjjel felrobbantották. Minden német eltűnt a tájról.
Székesfehérvárnál áttörtek az oroszok, Bicskét elfoglalták; Pestről már nem
vezet fővonal Nyugat felé487.
Délután végigmegyek az országúton. A házak előtt ünnepi ruhában
álldogálnak az emberek, várják az oroszokat. A téli nap káprázatos, fényes,
nyugalmas. Az emberek hangja, modora, magatartása különösen elfogódott.
Valamilyen nagy dolog történik most e nép életében... ezt érzik. Fecsegnek,
híreket szajkolnak: az oroszok, Budakesziről jövet, már beértek a Széll
Kálmán-térre stb. Senki nem tud semmit. Bizonyos, hogy a német katonaság
elszelelt, a magyarok fegyver nélkül csellengenek. Tótfaluban, a szigeten,
már ott vannak az oroszok; a plébános és a jegyző fogadta őket, senkit nem
bántottak, elrendelték, hogy a malom őröljön, s a nemzetőröket fehér
karszalaggal járőrbe küldték.
Az országúton egy ember sodródik mellém. Lajosmizséről menekült;
nagyon bánja, „bedőltem a propagandának”, mondja. Megnyugtatom, hogy
nemsokára hazatérhet. Zavartan motyogja: „Van két hold zsidóföldem, mit
tetszik gondolni, megtarthatom?...” A menekültek motyójában mindig akad
ilyen két-hold zsidóföld vagy valami hasonló.

Pergőtűz közben, s amíg az oroszokat várjuk, L.-al megállapítjuk,

hogy az elmúlt hónapokban mindketten megőszültünk. Nem a „rettenet”-
től, nem; csak, mert eljárt felettünk is az idő. Különös csend van körülöttünk,
a vihar közepette.

486
1944. december 25.: Tahi és Szentendre elesett (december 27-re felszabadul az
egész Szentendrei-sziget).
487
Bezárul a gyűrű Budapest körül: 1944. december 26. (Esztergom felszabadulása.)
 211

Lin Yu Tang könyve488 talán nem „magas irodalom”, de nem nagyság

nélkül való ez a sárga „Háború és béke”, a „Moment in Peking”... S
mostanában eszembe jut magyar címe. Mindez, ami most velünk történik,
valóban ennyi csak: múló pillanat.

Az emberek rettenetes és őrült perében nem lehetek bíró, sem ügyész,

sem védő; még csak tanú sem lehetek. Csak ott ülök a hallgatóság között a
padon és figyelek.
Pergőtűz közepette, s mikor egy világ ismert életformái cserepekre
törnek, a világháború legnagyobb pillanatainak egyikében érzem a
szorongást, mely mindez időszerű gondokon túl foglalkoztat. Ez a
szorongás ezt kérdi: mi lesz, ha mindez elmúlik, ha megint bomba, terror és
gránát nélkül lehet élni, hogyan bírok megint azzal a démonnal, melynek
kínzásait munkával és élvezettel sem bírtam soha megfékezni? Az unalom és
a várakozás, a kielégületlenség és a szomjas kíváncsiság démonával?
Hogyan bírok majd vele, ha megint szóhoz jut?... Ő az én igazi ellenfelem, s
csak aztán következnek mind a többiek.

A problémák zsidó része az oroszok bevonulásával hosszú időre

lezárult: a zsidók felszabadítása megtörtént. Most kezdődik a problémák
nehezebb része: a keresztények felszabadítása.

Most mindenki szeretne „valaki lenni”: államtitkár, patikus vagy

vészbíró. Én is szeretnék „valaki lenni”.
Író szeretnék lenni és szabadon írni.

Délután lemegyek a községházára. Útközben egy asszony

hisztérikusan meséli: „Itt vannak az oroszok”. Megtudom, hogy nemrégen
találkozott „hat darab” orosszal a határcsárdánál; lelkendezve ad elő,
szeretné, ha valami borzalmasat és rendkívülit éreznék előadásában; de a
valóság annyi csak, hogy Szentendrére menet útközben találkozott hat
orosszal, megijedt, futni kezdett, az oroszok utánaszaladtak és ezt kiabálták:
„Nem bánt ruszki, nem bánt”. Körülvették, s a nő naiv ijedelmében
jegygyűrűjét és tizenkét pengőt akart átnyújtani nekik; de az oroszok
nevettek és intettek, tartsa meg a pénzét, ékszerét; kérdezték, van-e
gyermeke, s mikor bevallott két gyermeket, savanyú cukrot adtak neki és
útjára engedték.
A községházán jegyzőkönyvet fogalmaznak: a jegyző, a helybeli
suszter, mészáros s még néhányan fölkeresték az orosz parancsnokot, aki a
közeli K. H.-kastélyban lakik most, s előadták, hogy a községet elhagyták a
magyar és német katonák, a lakosság nem áll ellen, intézkedést kérnek. A
parancsnok – egy őrnagy – fegyverrel a kézben fogadta őket; udvarias volt;
megígérte, hogy estére személyesen látogatja meg a községet, s ha a

488
Lin Yutang: Moment in Peking. A Novel of Contemporary Chinese Life. 1-2. Bern,
1943.
 212

fegyvereket leadják és nem lesz ellenállás, senkinek nem történhet baja. A

küldöttség hazatért, s most jegyzőkönyvet vettek fel „a történelmi aktusról”.
Érdekes alakok a homályban, feszült csend és elfogódott várakozás. A
suszter neve Csámpa; pompás név egy suszternek!
Mikor a községháza tornácára lépek, négy kozák vágtat be az udvarra.
A havas, zúzmarás, oroszos tájból érkeznek; kitűnő lovakon, jó öltözékben,
kezükben lövésre készen tartott géppisztollyal közelednek. Elöl egy egészen
fiatal legény, fehér báránybőr bekecsben, fehér kucsmában; mögötte egy
komor nézésű, idősebb katona, szovjetcsillagos sisakban. Megkérdi, ki
vagyok? Szlovák és orosz emlékeim összekaparom, s azt felelem, hogy
magyar író vagyok. „Író?” – kérdi, nevetni kezd és kezet nyújt. – „Jó.” És
leszáll a lóról, bemegy a jegyzőhöz.
Az úton őgyelgő, kíváncsi emberek, zavartan köszönnek egymásnak,
idegenek is. Ez az udvariasság a zavar, elfogódottság, különös bűntudatok
következménye. Senki nem tudja, milyen lesz és kitől függ most a sorsa? –
ezért udvariasok.
Így történt; puskalövés nélkül, s mintha egy orosz regényből vágtatott
volna elő néhány jókedvű kozák lovas. A faluban teljes csend és rend. Az
oroszokat nem érdeklik ezek a kis falvak, nem avatkoznak a lakosság
életébe. Néha egy járőr vonul át, nagyon messziről érkezett emberek,
mongolok, kínai bajusszal. Egyesek előre köszönnek a járókelőknek,
magyarul: „Jó reggelt, jó reggelt”.

Az orosz tiszteket néhány helybeli úri házhoz természetesen rögtön

meghívták vacsorára. Elmentek, ettek, ittak, barátságosan viselkedtek.
Ugyanezek az úri házak néhány nap előtt kapkodtak a német Gestapo-
tisztek után. Ez a magyar középosztály sunyisága: azt hiszik, szilvóriummal
és rántott csirkével örökké el lehet intézni mindent.

A megszállást követő első napon csöngetnek ajtómon: sápadt ember

jelenik meg, s bemutatkozik. Megtudom, hogy F. ortodox rabbi, aki hónapok
óta itt rejtőzik a közelben. Szeretné tudni, kimehet-e már a világba? Az
elmúlt hónapokban csaknem egész családját kiirtották. Tanácsolom, hogy
várjon a mutatkozással, amíg Pest elesett.

A nyilasok ezen a karácsonyon nem karácsonyfákat, hanem

akasztófákat állítottak; így a Szabadság-téren, ahol karácsony másodnapján
öt áldozatukat – állítólag túszokat – akasztották fel.
Régebben karácsonykor a köztereken „szegények karácsonyfája”
címen állítottak fel emeletmagas, sudár fenyőket. A karácsonyi nyilvános
akasztófák a Szabadság-téren valahogy pontosabban illenek ez időhöz.

Napok óta villany nélkül élünk, s gyertyánk alig van; éppen csak meg-
meggyújtjuk a sápadt lángot; délután négykor már sötét van. Sötétben ülünk
s hallgatjuk a pergőtüzet, Pest ostromát.
 213

A számonkérések még csak kárörvendő torokköszörülések

hangnemében jelentkeznek; a nyilashírű emberek körül gúnyosan
somfordálnak a falubeliek. Senki nem dolgozik. Mit csinálnak? Krákognak,
várnak.

A leányfalusi megszállás második napján délben három orosz állít be

hozzánk. Éppen beretválkozom; nevetve bíztatnak, ne zavartassam magam
és folytassam a szappanozást. A villa női lakóival kezdenek társalogni;
letörlöm a szappanhabot képemről és leülök velök a nappaliban.
Mindhárman fiatalok; kettő tiszt, „kapitano”, századosok, a harmadik
baka, román. A két tiszt meleg bőrkabátban, jó csizmában, kozák
kucsmában; sok fegyver náluk. Egyik kaukázusi, másik ukrán. A kaukázusi
közlékeny, az ukrán kissé zárkózott. A falu minden házában, így nálunk is,
németeket keresnek, felmennek az emeletre is, benéznek a szobákba;
természetesen nem találnak senkit. Aztán üldögélünk a nappaliban,
iparkodunk beszélgetni; Z. tolmácsol.
Mikor megtudják, hogy író vagyok, érdeklődéssel üdvözölnek.
Kérdezik, mit ismerek az orosz irodalomból? Puskin, Tolsztoj,
Dosztojevszkij, Csehov nevét említem; lelkesen bizonygatják, hogy ismerik
jól irodalmukat és örülnek, mert én is olvastam ez írók műveit. Elmondom
nekik, hogy francia kiadóm adta ki Ilja Ehrenburg 489 műveit is. Megkérdik,
enyém-e a villa, amelyben lakom és van-e autóm? – s mikor meghallják,
hogy csak bérlő vagyok itt és autómat elrekvirálta a katonaság, büszkén
tanítani kezdenek. Oroszországban, mondják, már lenne autóm és villám is,
mert ott az írót megbecsülik. Lelkesek; nem sok hiányzik hozzá, hogy nekem
ajándékozzák az egyik falubeli kastélyt; nevetve lebeszélem őket erről.
Megkérdik, mi a politikai felfogásom? Azt felelem, hogy polgári osztályból
származom, nem vagyok kommunista, de nem vagyok fasiszta sem. Polgár
vagyok és demokrata vagyok. Ezt megértik és bólogatnak.
Az ukrán százados „politruk”; a kaukázusi reguláris katona. Az ukrán
ezt mondja: ők a németek ellen harcolnak, Ausztriába és Berlin ellen
mennek; Magyarország átvonulási terület számukra, s mert a magyarok
ellenálltak, kénytelenek harcolni ellenünk; s ha elmentek innen, „a magyarok
éljenek, ahogy akarnak”.
Azután paroláznak mindannyiunkkal és elmennek; még a kapuból is
integetnek. Milyenek voltak? Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek; más világ,
más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló
kultúra egyik maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új
kultúra felsorakozó, új embereivel. S ez a találkozás különös emlékeket
hagyott; nem rosszakat; inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem
reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni
egymásnak valamit.

489
Ilja Grigorjevics Ehrenburg, 1891-1967.
 214

Mi volt az a „jobboldaliság”, amely Magyarország vesztét okozta?

Valamilyen hit, hétszer szent elv, tételes meggyőződés? Nem, más volt.

Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk;

el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az
éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a
rablógyilkos horda, melynek nagyrésze megszökött már, reánkhagyott. De
ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen,
megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a
„jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint
„keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért,
mert „keresztény, magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól
élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény-magyar”
vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist
kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot,
potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.
Mert ez volt a „jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki
elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett,
reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva:
bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a
„jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen
lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a
nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett „előkelő
közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek;
s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha
nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk,
Magyarország nem lesz nemzet.
Csak a nevelés segíthet, mely a gyermekek lelkét ragadja meg.

Nem irigylem az emberek lelkialkatát, akik mindazt, ami történik,

egyfajta fölényes flegmával tudják nézni.

Figyelem magam, érzek-e valamit a „felszabadulás”-ból?

Ezt a naplót például két napja nem kell padlásokon rejtegetnem, mint
az elmúlt hónapokban. Egyelőre ez minden, amit észleltem. De
felszabadítani „kívülről” senkit nem lehet egészen: igazi felszabadulás csak
belülről érkezhet.

Egy hete villany, rádió nélkül. Este áthoznak egy gépelt papírszeletet:
valakinek van telepes rádiója a községben, s a mai – szilveszteri – külföldi
hírekből rövid jelentést szerkesztett.
Megtudom, hogy Budán nagy harcok dúlnak a Margit-körúton, a
Citadellától délre, a Horthy Miklós-úton; Budapesten nincs villany, sem gáz;
enni csak az kap, aki harcol az oroszok ellen; hetvenezer német rekedt
Budapesten, s ezek a nyilas hordákkal együtt házról-házra harcolnak; s az
összes Duna-hidakat felrobbantották.
 215

Éjjel nyitott szemmel fekszem a sötétben, hajnalig 490. Mintha –

messziről – a milliós város halálvinnyogása hallatszana. Ez a város Budapest
volt, hazám fővárosa... nem tudom megmondani, mi volt? Minden volt,
számomra. Lehet, hogy a rádióhírek túlzottak; a valóság néha egyszerűbb,
de néha borzalmasabb, mint a hírek. (Utolsó időben inkább borzalmasabb.)
Mindenkim és mindenem odabenn van: barátaim, könyveim... igen, még
ellenségeim is. A végzet most közös katlanba rakott zsidót, keresztényt,
barátot és ellenfelet, s valamilyen forró pépet főz az egészből. Gyúr-e az idő
ebből a pépből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni.
A hidakat látom a sötétben. Ezek a hidak kötöttek össze valamit, ami
Magyarország értelme volt; nemcsak városrészeket; s most nincsenek többé.
Ki felel ezért? Van-e bosszú, amely felelhet? Minden kevés és minden
reménytelen. S a végső felelősség mégis Horthyé és embereié, akik engedték
nőni, tenyészni a szellemet, amelyből mindez kérlelhetetlen végzettel
következett. De a felelősség nem intéz el semmit, a bosszú nem ad vissza
semmit.
Az év elmúlt491. Ki lehet bírni még egy ilyen évet? Vagy elmegy a vihar
nyugatra, s mi itt maradunk, tetemek és romok között, s ődöngünk majd a
szemétdombon, melyet örökségül reánkhagytak a „keresztény, nemzeti”
Magyarország vezetői és pecérei? Nem tudok semmit.

Ki tudja, mi van a Sieyès-abbék492 „J’ai vècu”-i mögött? Csak az tudja,

aki megélte.

490
1944. december 29.: a szovjet főparancsnokság megadásra szólítja fel a Budapesten
bekerített csapatokat.
491
1944. december 31. (A Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke, Dálnoki
Miklós Béla kihirdeti a hadiállapotot Németországgal.)
492
Emmanuel-Joseph Sieyès abbé, gróf, 1748-1836, a francia forradalomban a
harmadik rend jogaiért folytatott küzdelem kiemelkedő egyénisége. Híres röpirata
1789-ből: Qu’est-ce le tiers-ètat? – J’ai vecu c. írását 1793-ban írta.
 216

A NAPLÓ KRONOLÓGIÁJA493
Díszgyűlés az Akadémián: 1943. május 16.

Montgomery (Bernard Law, Wiscount, 1887-1976) angol tábornok tuniszi hadjárata:

1943. március 20-május 12.

Közös nyilatkozat a pártos irodalmi bírálatok ellen: 1943. május 15., Magyar Csillag,
III. évf. 10. sz. (A nyilatkozat aláírói: Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi
János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos.)

Az olaszországi invázió kezdete: 1943. július 9-10. (A szicíliai partraszállás. Szicília

elfoglalása Messina bevételével fejeződött be: augusztus 17.)

Siracusa elfoglalása: 1943. július 10.

Rómát bombázzák: 1943. július 19.

Palermót elfoglalták az angolszászok: 1943. július 22.

Mussolini és az olasz fasiszta rendszer megbukott: 1943. július 25.

Hamburgot és Berlint kiürítik: Berlin lakosságának evakuálása 1943. augusztus 6.,

ugyanezen a napon Göring Hamburgba megy a folyamatos bombázások
nyomán kialakult helyzet áttekintésére. (Hamburgot július 25-től
bombázzák.)

Éjjel Berlinre 2 millió kilogramm bombát dobtak: 1943. augusztus 24.

Harkov eleste: 1943. augusztus 23., a német csapatok feladják Harkovot (a szovjetek
első ízben február 16-án szabadítják fel a várost).

Mussolinit kiszabadítják: 1943. szeptember 12. (A Ducét német ejtőernyősök

szabadítják ki.)

Brjanszk elesik: 1943. szeptember 17., a szovjet csapatok elfoglalják Brjanszkot.

Salernónál partraszállás: 1943. szeptember 9., Eisenhower vezetésével amerikai

csapatok szállnak partra Salernónál.

Az oroszok ma reggel elfoglalták Szmolenszket: 1943. augusztus 24. (A szmolenszki

kerület teljes felszabadítása: 1943. október eleje.)

Szófia bombázása: 1943. november 14.

Harsányi Zsolt meghalt: 1943. november 29.

Székfoglaló az Akadémián: 1943. december 6. (Márai Sándort 1942. május 15-én

választotta az MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya levelező tagjává
‘Ihlet és nemzedék’ c. munkájáért, rendes tag 1947. június 6-án lett,
akadémiai tagsága külföldre távozásának indokával 1949-ben, az
Akadémia átszervezésével szűnt meg.)

493
Az eredeti kiadásban a kronológia megfelelő szöveghelyét az oldalszámozás
alapján lehet megtalálni. Mivel elektronikus dokumentum esetén az
oldalszámozásnak nincs értelme, a kronológiát lábjegyzetként is szerepeltetem. {Z., a
korrektor}
 217

...az új Városháza közgyűlési termében kell felolvasnom: 1943. december 19.

Szófiát bombázták: 1944. január közepe.

Thornton Wilder... színdarabja a Vígszínházban: ‘A mi kis városunk’-at 1944. január

26-án mutatták be.

Giraudoux (Jean) meghalt: 1944. január 31.

... a Monte Cassinó-i apátság elpusztul a németek akaratából: 1944. február 15. (Az
amerikai légierő – azt feltételezve, hogy ott német katonaság tartózkodik –
rommá bombázta az apátságot. Monte Cassino az ún. Gusztáv-vonal
középpontja – Észak-Olaszország –, az ott folyó harcok 1944. február 2-án
kezdődtek. A németek több nyilatkozatban és sajtótájékoztatón
bizonyítják, hogy nem tartózkodott német katona az apátságban. 1944.
május 18-án törik át a szövetséges csapatok Monte Cassinónál a német
vonalakat.)

Tegnap Zágrábot bombázták: 1944. március 3-a körül.

Lipcse ... kiégett: 1944. február 20. (Lipcse elleni korábbi súlyos légitámadások: 1943.
október 21., december 4.)

1944. március (a szovjet frontvonal a Baltikumnál húzódik).

... tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy óra alatt, s Bécset, két hét előtt
Zágrábot: 1944. március 17., Bécs bombázása.

A németek megszállták Magyarországot: 1944. március 19. (Március 20-án

Budapestre érkezik Karl Adolf Eichmann a magyarországi zsidókérdés
végleges megoldása céljából.)

1944. április 13. (Szimferopol felszabadulása.) A zsidók kötelezése a sárga csillag

viselésére: 1944. április 5.

Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát: 1944. április 14., kormányrendelet a

zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá helyezéséről.

A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják: 1944. április 26.,

kormányrendelet a zsidók lakhelyének kijelöléséről. – 1944. május 15.:
megkezdődik a zsidónak nyilvánított személyek gettóba gyűjtése, és
koncentrációs táborokba szállítása (az első szakaszban, július 6-ig 420.000
zsidónak minősülő magyar állampolgárt szállítanak a lágerekbe).

Az oroszok Kőrösmezőnél (Jaszinya, Kárpátalja, SzU): 1944. május 16.

... az angolok és amerikaiak Pest fölött: 1944. május 19-20.

Trevisót bombázták. És Vicenzát: 1944. május vége-június eleje.

Róma elesett: 1944. június 4., a szövetséges csapatok bevonultak Rómába.

Az angolszászok inváziót kezdtek Franciaországban: a normandiai partraszállás, az

‘Overlord’ hadművelet 1944. június 6-án kezdődött meg.

Tizennégy nagyzsidót... a Gestapo... kiengedte Svájcba: 1944. június 25.

Cherbourg elesett: 1944. június 26-án a német csapatok feladták Cherbourg-t.

 218

Az oroszok Finnországban és Vityebszk körül megindították nagy nyári

támadásukat: 1944. június 21.

Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettó-házakat: 1944. június 16.: az ún.
csillagos házak létesítése; június 21., illetve 23.: a zsidók mozgásának
korlátozása.

Éjjel vad bombázás: 1944. július 2-3.

Az oroszok Lemberg (Lvov, SzU) táján járnak: 1944. július 13. körül (az 1. Ukrán
Front csapatai szétvetik a 4. magyar hadsereget).

Párizs körüli harcok: 1944. július 18. körül.

Az amerikaiak Chartres-ban, Orlèans-ban: 1944. július 25. körül.

Az amerikai előhadak Versailles környékén: 1944. július 16-17.

...a világtörténelem legnagyobb csatáit vívják Normandiában, Keleten és Dél-

Franciaországban: normandiai partraszállás: 1944. június 6., észak-
franciaországi hadműveletek: július-augusztus; szovjet csapatok támadása
a Baltikumban: 1944. július 10-től; partraszállás Dél-Franciaországban:
1944. augusztus 15.

...Párizs elesett: a francia főváros az 1944. augusztus 19-től 25-ig tartó népfelkelés
során szabadult fel. – La Roche Cuyon: helység Párizs és Rouen között,
1944. augusztus 20-án itt létesített hídfőállást az amerikai XV. hadtest.
– ...De Gaulle bevonult Párizsba: 1944. augusztus 25.

1944. szeptember 1. (Augusztus 31.: a szovjet csapatok bevonulnak Bukarestbe;

szeptember – elérik a bolgár határt.)

A románok és az oroszok átléptek a Kárpátokon, magyar területen harcolnak: 1944.

augusztus 25-én Illyefalvánál (Ilieni, R.) a front átlépte az akkori magyar
határt.

Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi kormánynak

nevezte magát, lemondott: 1944. augusztus 29-én a Sztójay-kormányt
Lakatos Géza vezérezredes kormánya váltja fel.

Az oroszok... Marosvásárhely előtt és a Gyimesi-, Ojtozi-szoroson innen küzdenek,

Székelyföldön: 1944. szeptember 6-tól.

Az új kormány... két rendeletet adott ki: 1944. szeptember1.

A finnek kiürítik Karéliát: 1944. szeptember 4.

Az erdélyi magyar határt az oroszok és románok döngetik: 1944. szeptember 14., a 4.

Ukrán Front támadása az Északkeleti-Kárpátokban kiépített Árpád-vonal
ellen.

Az oroszok Kolozsvár felé közelednek: 1944. szeptember közepe.

Hadművelet Erdélyben: 1944. szeptember 5-től, német-magyar katonai akció Dél-

Erdély birtokbavételéért.

Kolozsvárt kiürítették: 1944. szeptember vége (a várost október 11-én foglalták el a

szovjet és román csapatok).

Finnország múlt héten fegyverszünetet kötött: 1944. szeptember 19.

 219

Az erdélyi menekültek... ellepik a Tisza menti falvakat: 1944. szeptember közepétől a

Székelyföld kiürítése (mintegy 300.000 embert kényszerítenek lakóhelye
elhagyására).

Orosz lovasok a magyar határra értek: 1944. szeptember 23., Battonya térsége.

Szeged előtt, Nagyváradon harcok, Nagyszalonta elesett: 1944. szeptember 23-27.

Az oroszok Makón vannak: 1944. szeptember 26.

A színházak megnyíltak, most mutatták be Shaw „Candidá”-ját: 1944. szeptember

23., Vígszínház.

1944. október 2. (A német hadsereg leveri a varsói felkelést.)

Churchill rádióbeszéde: 1944. szeptember 30. előtt (felszólítása a németekkel

szembeni ellenállásra, erre a beszédre hivatkozik a Károlyi Mihály vezette
angliai Magyar Tanács szeptember 30-i felhívása).

Budapest körül árkokat ásnak: 1944. szeptember 22-től (az ún. Attila-vonal kiépítése).

Leányfalut megszállta a német katonaság: 1944. szeptember vége.

Menekülők hada Budapesten: 1944. szeptember elejétől.

Az oroszok... nagyszabású stratégiába kezdtek: ...Szerbián és Horvátországon át

hatolnak fölfelé: 1944. október 10., a Belgrád-Budapest vasútvonal
elvágása (október 20., Belgrád felszabadulása).

Gömbös szobrát... felrobbantották: 1944. október 6. (Ezen a napon a 2. Ukrán Front

offenzívája a délkeleti határvonal mentén.)

Budapesttől nyolcvan kilométerre állanak az orosz seregek: 1944. október 8., a 2.

Ukrán Front Szentesnél és Szolnok alatt elérte a Tiszát.

Horthy proklamációja: 1944. október 15-én a magyar nemzethez Magyarország

kilépéséről a háborúból.

1944. október 16.: a proklamáció semmissé nyilvánítása, Horthy lemondása

kormányzói tisztéről, Szálasi kinevezése miniszterelnökké.

Az oroszok Kecskeméten: 1944. október 29.

Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat: 1944. november
17., 200 foglyot a nyilasok kivégeznek a Duna-parton.

Románia 1944. augusztus 25-én, Finnország szeptember 4-én, Bulgária szeptember 8-

án hirdetett hadiállapotot Németországnak.

...az oroszok már Kenderesen vannak: 1944. október 28., a Tisza vonalának átlépése.

Budapestet „sündisznóállás”-nak építik ki a németek: 1944 november elejétől.

...az oroszok bekopogtattak a soroksári úton: 1944. október 29., a budapesti

hadművelet kezdete.

...a királyi vár márványtermében... „államfőt” esket fel: 1944. november 2., Szálasi
átveszi a kormányzói jogkört.

...Szolnok körül... páncéloscsaták: 1944. november 4., Szolnok felszabadulása.

Egy hete, mikor a fegyverszüneti proklamáció elhangzott: 1944. október 22.

 220

A németek... visszafoglalták Nyíregyházát: 1944. október 27.

Az oroszok Újpesten és Kispesten: a két város végleges felszabadulása csak 1945.

január 2-án (Kispest), illetve 9-én (Újpest).

A Margit-hídon sok ember veszett el: 1944. november 4.

Dunaharaszti elesett: 1944. november 10. körül.

Az oroszok Csepelen: 1944. november 13-tól vannak szovjet csapatok a Csepel-

szigeten.

Az oroszok dunántúli áttörése: 1944. november 3-28., Pécs, Bátaszék, Mohács ekkorra
szabadul fel.

Nyilas visszavonulás: 1944. november 28-29.

Az egyetemi ifjúságot ma hajtják el, Halléba: 1944. november végétől.

Budapestet három oldalról körülzárták: 1944. december 5-9.

...az oroszok... éjjel elfoglalták Vácot: 1944. december 9. 1944. december 10.: lezárják a
budapesti gettó kapuit.

Az oroszok Vácott és Gödöllőn, a németek... Szentendrén: 1944. december 11-12.

1944. december 13. (Megalakul az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága

Debrecenben.)

1944. december 17., aranyvasárnap (december 16-tól a 2. és 3. Ukrán Front együttes

támadása Budapest ellen; a Balatontól délre szovjet előretörés).

1944. december 23.: Székesfehérvár felszabadulása. (Az Ideiglenes Nemzeti Kormány

elhatározza, hogy fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól. – A nyilas
rögtönítélő hadbíróság halálra ítéli Bajcsy-Zsilinszky Endrét.)

1944. december 24.: súlyos harcok Budapesten, Hitler utasítása Budapest keleti
hídfőjének megtartására. (Sopronkőhidán kivégzik Bajcsy-Zsilinszky
Endrét, Pataki Istvánt és Pesti Barnabást.)

1944. december 25.: Tahi és Szentendre elesett (december 27-re felszabadul az egész
Szentendrei-sziget).

Bezárul a gyűrű Budapest körül: 1944. december 26. (Esztergom felszabadulása.)

1944. december 29.: a szovjet főparancsnokság megadásra szólítja fel a Budapesten

bekerített csapatokat.

1944. december 31. (A Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke, Dálnoki

Miklós Béla kihirdeti a hadiállapotot Németországgal.)
 221

A NAPLÓ HIVATKOZÁSAI494
VI. Mithridatész ponthoszi király (i. e. 120-63). Róma i. e. 88-64 között folytatott
ellene háborút.

terra firma = lat., szárazföld

Teleki Pál öngyilkossága: 1941. április 3.

A király: IV. Károly, osztrák császár, magyar király, az utolsó Habsburg uralkodó,
1916-1918.

A városban már rikoltoz a forradalom: 1918. október vége, az őszirózsás forradalom.

– IV. Károly november 13-án, eckertsaui nyilatkozatában mond le – a
magyar, majd az osztrák köztársaság kikiáltása után – részvételéről az
államügyekben. 1921-ben mondták ki trónfosztását.

Leptis Magna = Tripolisz ókori neve

Olaszország Abesszínia (Etiópia) elleni hadjáratának kezdete: 1935. október 3.

Monte Cristo vára: If vára, a Marseille-jel szemben fekvő kis szigeten. I. Ferenc
francia király építtette 1524-ben a várat, mely aztán évszázadokon
keresztül szolgált börtönként. A helyet Alexandre Dumas regénye tette
közismertté. – Grande Corniche = a tengerpart magas párkánya. – Mariusok:
utalás Gaius Marius (i. e. 156-86) római consul plebejusokra támaszkodó
uralmára. – bouillabaisse = fr.: provence-i halászlé.

Gabriele D’Annunzio olasz költő, író, 1863-1938. Az olasz nacionalizmus vezéralakja,

1919-ben szabadcsapatai élén elfoglalta Fiumét, és ott 1921-ig diktátorként
uralkodott.

Henri Barbusse (1873-1935) említett műve: Zola. Paris, 1932 (11. ed.).

...Voilà votre mort, monsieur. Man stirbt, wie es gerade kommt; man stirbt den Tod...” Vö.
Rainer Maria Rilke (1875-1926): Die Aufzeichnungen des Malte Laurids
Brigge (1910). Berlin, 1988, 11. (Magyarul: Malte Laurids Brigge
feljegyzései. Ford. Bor Ambrus. Bp. 1946.)

Robert Walser svájci író, 1878-1956; Franz Kafka, 1883-1924; Julien Green angol író,
szül. 1900; Charles Morgan angol író, 1894-1958.

Charles Morgan: The voyage, 1940. (Magyarul: Az utazás. Ford. Nagypál István. Bp.
1944 (/Külföldi regényírók/.)

André Gide (1869-1951): Journal (Napló), 1889-1939 (1939). A hivatkozást vö. az 1931.
február 5-i bejegyzéssel. L. Journal I., Paris, 1948, 1031. - Dominique Ingres
francia festő, 1780-1867.

Paul Mousset: Végzetes napok. A francia összeomlás naplója (Les temps travaille
pour nous). Bp. 1943. – Dünnkirchen (Dunkerque), melynek németek előli

494
Az eredeti kiadásban a hivatkozások megfelelő szöveghelyét az oldalszámozás
alapján lehet megtalálni. Mivel elektronikus dokumentum esetén az
oldalszámozásnak nincs értelme, a hivatkozásokat lábjegyzetként is szerepeltetem.
{Z., a korrektor}
 222

kiürítése alkalmából 1940. május 27. és június 4. között 200.000 brit és

140.000 francia katonát vittek át Angliába.

Lao-ce (i. e. VI-V. sz.): Tao te king. (A legfőbb lényről és az erényről.) Kínaiból ford.,
bev. és jegyz. Ágner Lajos. Bp. 1943.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881): Karamazov-testvérek (Bratyja

Karamazovi, 1879). Ford. Szabó Endre. Kárpáti Aurél bev. tanulmányával.
1-2. köt. Bp. 1943.

A Dosztojevszkij-idézetet vö. A Karamazov-testvérek. Bp. 1959. I. 372. (Institoris Irén

fordítása.)

Eugène Delacroix (francia festő, 1798-1863): Naplója. Ford. és bev. Bárdos Artúr. Bp.
1942 /Officina könyvtár/.

Marcus Valerius Martialis (40 k.-104): – – – epigrammáinak tizennégy könyve a

látványosságok könyvével (Liber spectaculorum; Xenia; Apophoreta). Bev.
és jegyz. és magyarul tolmácsolta Csengery János. Bp. 1942.

William Shakespeare (1564-1616): Oeuvres complètes. Trad. Pierre Messiaen. 3 vol.

Paris, 1939-1943.

Illyés Gyula (1902-1983): Puszták népe. Bp. 1936. Franciául Ceux des pusztas címen
jelent meg (trad. du hongrois par Paul-Eugène Régnier) 1943-ban
Párizsban.

Eric Knight (1897-1943): This Above All. Bern, 1942. (Magyarul: Légy hű
önmagadhoz. Ford. Nemes László. Bp. 1961.)

Beveridge-terv: a William Henry Beveridge angol liberális politikus és közgazdász

(1879-1963) által 1942-ben kidolgozott általános társadalombiztosítási
program.

Titus Petronius Arbiter (?-66): Trimalchio lakomája. Révay József fordítása. Bp. 1943.
– Theodor Mommsen (Nobel-díjas német történetíró, jogtudós, 1817-1903):
Römische Geschichte, 1854-1856. (Magyarul: A rómaiak története. Ford.
Toldy István. Bp. 1877.)

Shakespeare Romeo és Júliája Kosztolányi Dezső fordításában ismételten 1944-ben

jelent meg a Révai Kiadónál.

Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása).

Shakespeare: Téli regéjének Kosztolányi-féle fordítása szintén 1944-ben jelent meg.

Henry de Montherlant francia költő, író, 1896-1972.

Jacques-Bénigne Bossuet francia püspök, író, nagy hatású hitszónok, 1627-1704. XIV.
Lajos nevelője, az abszolutista berendezkedés eszméjének propagátora.

André Gide: Si le grain ne meurt. Roman. Paris, 1928 (6. ed.)

Kosztolányi Dezső (1885-1936) összegyűjtött novellái 1943-ban jelentek meg a Révai

Kiadónál.

Lin Yutang (Lin Yü-t-ang, angolul publikáló kínai író, 1895-1976): Méz és bors (With
Love and Irony). Ford. Hertelendy István. Bp. 1943.
 223

Peter Altenberg (osztrák író, publicista, 1859-1919): Was der Tag mir zuträgt. Wien,
1901.

Henry de Montherlant: Encore un instant de bonheur. Poèmes. 1934. – Guillaume

Apollinaire, 1880-1918.

Victor Hugo (1802-1885): Les Châtiments. Genève-New York, 1853. – III. Napóleon
(Charles-Louis-Napoléon Bonaparte) francia császár, 1852-1870.

José Ortega y Gasset spanyol filozófus (1883-1955) 1914-ben megjelent esszéje:

Elmélkedések Don Quijotéról (Meditaciones del „Quijote”).

Shakespeare: Macbeth. 4. szín. (Szabó Lőrinc fordítása 1940-ben jelent meg.)

Paul Morand (francia diplomata, író, 1888-1976): Chronique du XXème siècle. Paris,
1926-1928. – Paul Morand diplomáciai szolgálatban maradt Franciaország
lerohanása után is, a vichyi kormányban mint bukaresti, majd berni követ,
ezért a háború után hosszabb ideig svájci emigrációban élt.

Shakespeare: Antonius és Cleopatra. Az 1955-ben megjelent Vas István-féle fordítás

előtt Szász Károly fordítása volt ismert.

Pázmány Péter, bíboros, esztergomi érsek, 1570-1637.

Johan Huizinga (holland kultúrtörténész, 1872-1945): Im Bann der Geschichte. Basel,

1943.

Juhász Vilmos (író, kultúrtörténész, 1899): Megváltás felé. Új vallástörténet. 1. köt. A

nemkeresztény világ. Bp. 1943.

Friedrich Hölderlin, 1770-1843; Friedrich Nietzsche, 1844-1900.

Niccolò Machiavelli (1469-1527): Il Principe. Az említett kiadás: Machiavelli – Nagy

Frigyes a fejedelemről. Kivál., ford. és bev. Juhász Vilmos. Bp. 1942
/Officina könyvtár/.

Virginia Woolf (1882-1941): Évek (Years, 1937). Ford. Heves Andor. Bp. 1940, 1-2. köt.
– Marcel Proust, 1871-1922; Sidonie Gabrielle Colette, erotikumba hajló
regényeiről ismert francia írónő, 1873-1954.

Hans Blüher német filozófus, író, 1888-1955. Híres műve: Die Rolle der Erotik in der
männlichen Gesellschaft. Eine Theorie des menschlichen Staatsbilanzes,
Wesens und Wertes. Jena. 1. Bd. Der Typus inversus, 1917; 2. Bd. Familie
und Männerbund, 1919.

Hippokratész, az ókori orvostudomány atyja (i. e. 460 k.-377), a hagyomány az ő

nevéhez fűzi a 400 körül rögzített ún. Hippokratészi iratokat. – Paracelsus
(Theophrastus Bombastus Hohenheim) svájci orvos, alkimista és
misztikus gondolkodó, 1493-1541.

Georges Bernanos (spanyol származású, antifasiszta francia katolikus író, 1888-1948):

Egy falusi plébános naplója (Journal d’un curé de campagne. Paris, 1936).
Ford. Just Béla. Kassa, 1943.

Thornton Wilder (1897-1975): Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey,
1927). Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Bp. 1944.

Blaise Pascal (1623-1662): Gondolatok. Vál. és bev. François Mauriac. Ford. Fónagy
Iván. Bp. 1943, 73.
 224

Desiderius Erasmus von Rotterdam (1469?-1536): Colloquia familiaria. 1518.

Magyarul: Nyájas beszélgetések. Ford., bev. és jegyz. Trencsényi-
Waldapfel Imre. Bp. 1946 /Officina könyvtár/. – I. (Valois) Ferenc francia
király, 1515-1547; V. (Habsburg) Károly német-római császár, 1519-1556;
VIII. (Tudor) Henrik angol király, 1509-1547. – Hans Holbein, ifj. festő, az
európai portréfestészet egyik legkiemelkedőbb alakja. – Johannes
Frobenius (Froben) nyomdász, könyvkiadó, cca 1460-1527, Erasmus
barátja és kiadója.

Valószínűleg Maurice Maeterlinck (1862-1949): La grande secret (1921) c. művéről

van szó. (Magyarul: A nagy titok. Ford. Rózsa Géza. Bp. 1922 /Az
okkultizmus könyvei /.)

„Le style c’est l’homme même.” Vö. Georges-Louis Leclerc comte de Buffon (francia
természettudós, 1707-1788): Discours sur le style, 1753.

Táncsics Mihály (1799-1884): Életpályám (1876). Kolozsvár, 1943. (További kiadás:

Bp. 1949. Sajtó alá rend. és bev. Czibor János)

János jelenései: 8,11. – Johann Wolfgang Goethe (1749-1832): Dichtung und Wahrheit,
1811-1831. (Magyarul: Életemből. Költészet és valóság. Ford. Turóczi
József. Bp. 1927.)

Nemo contra Deum, nisi Deus ipse = lat.: Senki Isten ellen, hacsak nem maga az Isten.

Illyés Gyula (1902-1983): Petőfi. Bp. 1936.

François La Rochefoucauld (1613-1680): Maximes, 1664. Az említett kiadás:

Grosschmid Gábor: XIV. Lajos s La Rochefoucauld. Az utóbbinak
életelveivel. Írta és fordította: – –. Pest, 1851. - Marie-Madeleine La Fayette
(Pioche de la Vergne, Comtesse de), 1634-1693.

toujours = fr.: mindig, mindenképp; presque = fr.: csaknem, szinte

Platón: Összes művei, 1-2. köt. Bp. 1943.

Johann Nestroy (1801-1862): Der böse Geist Lumpazivagabundus oder das liederliche
Kleeblatt. 1833. (Magyarul: Lumpáciavagabundus, a rossz szellem avagy a
három mákvirág. Ford. Tandori Dezső. Bp. 1983.) – Heltai Jenő (1871-
1957): Lumpáciusz Vagabudusz, vagy a három jómadár. Nestroy
bohózatos mesejátéka. A mai színpadra átírta és versbe szedte – – Bp.
1943.

Vö. Platón: Prótagorasz. Ford. Faragó László. Id. kiad. I. 57-141.

Szepsi Csombor Márton, 1595-1623. (Az Europica varietas újabb kiadása: - - - összes
művei. Sajtó alá rend. Kovács Sándor Iván, Kulcsár Péter /Régi magyar
prózai emlékek/. Bp. 1968.) Az idézett helyet I.: 145.

Szekfű Gyula (1883-1955): A száműzött Rákóczi. Bp. 1913.

Periklész, Athén városállam teljhatalmú irányítója, megh. i. e. 429. – tanagra = Tanagra

görög város nevéből, finoman festett agyagszobrocska.

Louis Jouvet (francia színész, rendező, 1887-1951): Egy komédiás feljegyzései

(Rèflexions du comèdien). Ford. Várkonyi Zoltán. Bp. 1943 /Madách
könyvtár/.
 225

Johann Wolfgang Goethe: Novella (Novelle, 1828). Ford. Turóczi-Trostler József.

Gyoma, 1922. – Friedrich Schiller, 1759-1805.

„Mert Örök Úr a földön, j Örök Úr a tengeren; / Oroszlán hadd szelidüljön, /

Viharnak vége legyen; / Nem sújt gyilkos kardja, fénylő, / Hit s remény
beteljesül; / A szeretet csodatévő, / Ha imáival rád terül.” Vö. Novella.
Györffy Miklós fordítása. = J. W. Goethe: Szépprózai művek, Bp. 1983, 454.

Platón: Az állam (Politeia). Ford. Szabó Miklós. Id. kiad. I. 735-1180. – J. W. Goethe:
Die Wahlverwandschaften, 1809. (Magyarul: Vonzások és választások.
Ford. Szabó Lőrinc és Vas István. Bp. 1963.) – Leonardo da Vinci, 1452-
1519.

Charles-Joseph de Ligne (belga herceg, hadvezér, 1735-1814): Melanges militaires,

littèraire et sentimentaires. 34 vol. 1795-1811; Lettres et pensées du
maréchal prince de Ligne. Publ. Mme de Staël-Holstein. Paris-Genève,
1809. (3. ed.) – Az említett összeállítás angol nyelven jelent meg: Letters
and memoirs of the Prince de Ligne. Trans. Leigh Ashton. London, 1927.

C’est une belle ville, tout de même! = fr.: Mégiscsak szép város ez!

Berzsenyi Dániel (1776-1836): - - ismeretlen és kiadatlan levelei. Kiad. Merényi

Oszkár. Bp. 1938. – Döbrentei Gábor író, költő, a Magyar Tudományos
Akadémia első titkára, 1785-1851; Horváth Mihály történetíró, csanádi
püspök, 1809-1870.

Marcia su Roma: 1922. október 28-29.

A király, ez a szomorú törpe: utalás III. Viktor Emánuel olasz királyra (1900-1946).

Der Ling Princess: Two years in the Forbidden City. New York, 1911. (Német kiadás:
Zwei Jahre am Hofe von Peking. Dresden-Leipzig, 191?.) – Az utolsó
mandzsu császár: Pu-ji, az utolsó kínai császár, 1906-1967. (Önéletrajza
magyarul - - -: Az utolsó kínai császár voltam. Ford., utószó, jegyz. Józsa
Sándor. Bp. 1989.)

Teleki József (1738-1796): La cour de Louis XV, Journal de voyage du comte Joseph
Teleki, publiè par Gabriel Tolnai. Bibl. de la Revue d’Histoire Comparèe I.
Ed. l’Institut Paul Teleki. Budapest et par l’Institut Hongrois de Paris. 1943.
– Az idézetet vö.: Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában. (Teleki József
utazásai, 1759-1761). Sajtó alá rend. Tolnai Gábor. Bp. 1987. Az idézetek
szó szerint: „A király rendes termetű, egy kissé jó testtel van, inkább még
hitván...” – „Ami kvalitásait illeti, úgy tetszik ábrázatjából is kitetszik az,
amit az egész világ tud, hogy az esze egeket nem hasogat.” L. 165, 166.

A Platón-idézetet vö. Platón: Az állam, IV. könyv (Az indulat különbözik a

vágyakozástól és a gondolkodástól), id. kiad. I. 906. Aglaión fia:
Leontinosz.

Utalás Herbert George Wells (1866-1946): The War of Worlds, 1897. c. művére.
(Magyarul: Világok harca. Mars-lakók a Földön. 1-2. Ford. Mikes Lajos.
Bp. 1899.)

John Galsworthy Nobel-díjas angol író, 1867-1933.

John Gunther: Európa igazi képe (Inside Europe). Ford. Barkóczy István. Bratislava-
Pozsony, 1938, 1-2. /Az új Európa könyvtára /. – Lèon Blum francia
 226

szocialista politikus (1872-1950), a népfrontkormány elnöke 1936 és 1938

között. – A spanyol polgárháborút 1936-1939 között vívták.

Joseph Conrad (Josef Korzeniowski, 1857-1924): The Rover. Novel. New York, 1924 /J.
C.: Complete Works, 24./.

Jób könyve: 2,8.

Stefan Zweig (1881-1942): A jövő országa, Brazília. (Brasilien. Ein Land der Zukunft).
Ford. Halász Gyula. Bp. 1941. – Stefan Zweig brazíliai emigrációjában,
1942. február 22-én vetett véget életének.

„Mi közöm nékem a világ bünéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez ...” L.
Babits Mihály (1883-1941): Jónás könyve, Első rész.

Julien Green (1900): Léviathan. Roman. Paris, 1929. (Magyarul: Leviathan. Ford. és
bev. Benedek Marcell. Bp. 1957.)

Dante Alighieri (1265-1321): Isteni színjáték (La divina commedia). Ford. Babits
Mihály. Bp. 1913-1923.

Alfred Adler (osztrák pszichiáter, pszichológus, 1870-1937): Vom Sinn des Lebens.
Wien-Leipzig, 1933. – Minderwertigkeitskomplex = ném.,
alacsonyabbrendűségi komplexus. Adler a Minderwertigkeitsgefühl
kifejezést használta. – Siegmund Freud, 1856-1939.

Mechtilde Lichnowsky hgnő, osztrák költőnő (1879-1958): Kindheit. Wien, 1934.

Az idézetet vö.: Stefan Zweig: Stuart Mária. Ford. Horváth Zoltán. Bp. 1967 (4. kiad.),
320-321.

Franz Werfel (1890-1945): Bernadette (Das Lied von Bernadette, 1941). Ford. J.
Christianus Mária. Bp. 1942.

Alfred Duff Cooper: Talleyrand. London, 1937. (Az író magyarul is megjelent
közismert műve: A nyugati hadszíntér. Bp. 1939.)

Charles Maurice Talleyrand-Périgord hg, 1754-1838, püspök, Napóleon, majd XVIII.

Lajos külügyminisztere, az 1812-es bécsi kongresszuson Franciaország
képviselője. – XVIII. Lajos francia király (élt: 1755-1824), 1814-1824; X.
Károly francia király, 1824-1830; Lajos Fülöp francia király, 1830-1848; I.
Sándor orosz cár, 1801-1825

Kovács Imre (falukutató, író, politikus, 1913-1980): Magyar feudalizmus – Magyar

parasztság. Bp. 1943.

Friedrich Sieburg (német író, publicista, kritikus): Robespierre (1935). Ford. Lányi
Viktor. Bp. 1943 (2. kiad.). – Maximilien François Isidore de Robespierre,
1758-1794.

Henri Troyat (Lev Taraszov, orosz származású francia író, szül. 1911): Dosztojevszkij
(1940). Ford. Sárközy György és Déry Tibor. Bp. 1943.

Herczeg Ferenc, 1863-1954.

Az amerikai külügyi hivatal könyve a béke és háború titkairól: Friede und Krieg. Die
Außenpolitik der Vereinigten Staaten, 1931-1941. Zürich. 1942.
 227

Jean Racine (1639-1699): Oeuvres complètes. Paris, 1843; Théâtre complet, 1-2. tom.
Paris, 1862; Phaedra. Szomorújáték. Ford. Farkas Aladár. Pest, 1872
/Racine színművei, 2./.

William Somerset Maugham (1874-1965): Ah King. Regény (Ah King. Six stories,
1934). Ford. Vasvári Tibor, Bp. 1943 /Szép írások/.

Joseph Conrad: Typhoon. (Magyarul: Tájfun. Ford. Katona Tamás. Bp. 1979.) A
hivatkozott francia kiadás: – – Oeuvres complètes. Trad. de l’anglaise par
André Gide. Paris, 1923.

Richard Hughes (1900-1976): High Wind in Jamaica, 1940. (Magyarul: Szélvihar

Jamaicában. Ford. Schöpflin Aladár. Bp. 1942 /Külföldi regényírók/. – Uő.:
Örvényben (In Hazard, 1938). Ford. Boldizsár Iván. Bev. Gyergyai Albert.
Bp. 1941 /Külföldi regényírók/.

Michel Eyquem, Seigneur de Montaigne (1533-1592): Essais. 1580. (Magyarul: Esszék.

Vál. és ford. Bajcsa András. Bev. Gyergyai Albert. Bp. 1957.) – Carus Titus
Lucretius, i. e. 97-55; Gaius Suetonius Tranquillus, 70 k.-140; Decimus
Iunius Iuvenalis, 50?-132-140.

Jean de la Bruyère (1645-1696): Les caractères de Théophraste. Traduit du grec, avec

les caractères ou les moeurs de ce siècle, 1688.

André Malraux (1901-1976): La lutte avec l’ange. I. Les Noyers de l’Altenburg. Paris,
1943. (Magyarul: Két nemzedék. Ford. Goda Gábor. Bp. 1946.) – Enver
pasa, török politikus, tábornok (1881-1922), az ifjútörök mozgalom egyik
vezetője, 1914-1918-ig hadügy-miniszter, részt vett a közép-ázsiai
szovjetellenes felkelésben. A harcokban elesett. – H. Abdul Hamid török
szultán (1876-1909), akit a török forradalmi erők 1909. március 24-én
lemondattak trónjáról. – Hermann von Keyserling német filozófus (1880-
1946): Schöpferische Erkenntnis, 1922. – Herbert Axel Olivecrona világhírű
svéd agysebész (1891-1960), Karinthy Frigyest is ő operálta.

Wendell Lewis Willkie (1892-1944) 1940-ben republikánus elnökjelölt, a nemzetközi

együttműködés állt programja középpontjában. Idézett műve Unteilbare
Welt (One world, 1942) címmel németül 1943-ban jelent meg
Stockholmban.

Bethlen Miklós (erdélyi kancellár, 1642-1716): – – önéletírása. Bev. és sajtó alá rend.
Tolnai Gábor. Bp. 1943 /Magyar századok, 4./. A műnek 1942-ben is volt
egy kiadása, melyet Kenyeres Imre gondozott a Magyar szabadság
sorozatban.

Valószínűsíthetően Joaquim Teixeira de Pascoaes (Pereira T. de Vasconcelos, portugál

író, 1877-1952): Hieronymus. Der Dichter der Freundschaft (São Jerónimo
e a trovoada). Übertr. Albert Vigoleis Thelen. Amsterdam-Leipzig, 1941) c.
munkájáról van szó.

Zrínyi halálának leírását l. Bethlen Miklós önéletírása I. könyv, XVIII. rész. Bp. 1943,
206-207.

Thomas Mann (1875-1955): Joseph und seine Brüder. Der 4. Roman. Joseph der
Ernährer. Stockholm, 1943. (Magyarul: József, a kenyéradó. Vö. József és
testvérei. 1-4. Ford. Sárközi György, Káldor György. Bp. 1946.)
 228

Mme de La Fayette: La Princesse de Clèves, 1678. (Magyarul: Clèves hercegnő. Ford.

Szávai Nándor. Bp. 1959.)

Johann Gottfried Seume kalandos életű német író, költő (1763-1810). Munkássága a
kései felvilágosodás jegyeit mutatja. Bejárta Amerikát, Oroszországot,
Lengyelországot, Finnországot. Útirajzai művelődéstörténeti értékűek.
Apokryphen c. művét (1806) 1. – – –’s Werke in zwei Bänden (Berlin-
Weimar, 1977), 2. Bd.

Lieber Unrecht, als Unordnung = ném.: Inkább jogtalanság, mint rendetlenség.

Guy de Pournalès (svájci író, 1881-1941): Wagner (Wagner, la vie d’un artiste, 1932).
Ford. Lányi Viktor. Bp. 1943.

Illyés Gyula: Magyarságunk és idegenségünk. Magyar Csillag, 1943, I. 494-496.

Krúdy Gyula (1878-1933): Rezeda Kázmér szép élete. Bp. 1944.

Babits Mihály, 1941; Kosztolányi Dezső, 1936; Karinthy Frigyes, 1938; Tóth Árpád,
1928; Krúdy Gyula, 1933; Móricz Zsigmond, 1942.

Carl Jakob Burckhardt (svájci diplomata, történész, író, 1891-1974; a népszövetség

főbiztosa Danzigban 1937-1939 között): Ein Vormittag beim Buchhändler.
Basel, 1943.

Sir Robert Gilbert Vansittart angol diplomata és író, 1881-1957, az ún. megbékéltetési
politika ellenzője, 1930-1938 között a külügyminiszter állandó helyettese,
1938-1941 között a külügyminiszter állandó tanácsadója.

Raoul Allier (francia szociológus, 1862-1939): Kultúra és varázslat (Le non-civilisé et

nous). Ford. Győry János. Bp. 1944 /A Budavár könyvei/. – mana =
természetfölötti erő a polinéziai hitvilágban, mely emberben, állatban
egyaránt megtalálható. – Max Lehmann német történész, I 845-1929.

James George Frazer (angol etnológus, vallástörténész, 1854-1941): The Golden

Bough. A Study in Magic and Religion, 1890. (Magyarul: Az aranyág. Vál.
és bev. Bodrogi Tibor. Ford. Bodrogi Tibor és Bónis György. Bp. 1965.)

Stefan Zweig: Zeit und Welt. Gesammelte Aufsätze und Vorträge, 1904-1940. Hrsg. u.
Nachw. Richard Friedenthal. Stockholm, 1943.

André Gide: Les faux-monnayeurs. Roman. Paris, 1926. (Magyarul: A pénzhamisítók.

Ford. Réz Pál. Bp. 1966.) – A roman pur-ról (tiszta regény): valószínűleg
Robert Lorris francia irodalmárról van szó.

Giovanni Boccaccio (1313-1375): Trattatello i laude di Dante, azaz Dante dicsérete.

Dante Alighieri első olasz életrajza. A függelékben Leonardo Bruni (cca
1374-1444): Dante életrajza, Giovanni Villani Firenzei krónikájának Dante-
rubrikája és a Boccaccio-féle Vita interna néhány fejezete. Ford., bev. és
jegyz. Kaposy József. Gyoma, 1921 /Monumenta litterarum, 1. sor. 4./.
Boccaccio műve 1943-ban ismét megjelent Füsi József fordításában az
Olasz kincsek sorozatban. – Bice: Dante eszményképének, Beatricének
beceneve. Az idézetekben feltehetően a következő fejezetek kerültek sorra:
IV.: Dante tanulmányaiban való akadályoztatása; V.: Szerelme Beatrice
iránt; VII.: Megemlékezés házasságáról; XXV.: Dante jelleme.

This above all: utalás Eric Knight Légy hű önmagadhoz c. regényére.

 229

Révay József (író, klasszika-filológus, 1881-1970): Séták a római Magyarországon. Bp.

1943.

Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelésről c. írása magyarul 1942-ben jelent meg a

Révai Kiadónál.

Bormérés az írástudók árulásához: utalás Babits Mihálynak a Nyugatban, 1928-ban

megjelent Az írástudók árulása c. tanulmányára.

Marcus Aurelius római császár, sztoikus elmélkedések írója, 121-180.

„Vannak perceim, amikor olyan remegve vágyom a halálra, hogy úgy tudnék a
karjaiba repülni, mint egy szerelmes karjába. ...” L. William Somerset
Maugham: Életem (The Summing Up). Ford. Vas István. Bp. 1948, 184-185.

J. W. Goethe: Maximen und Reflexionen, 1832. (Magyarul: Maximák és reflexiók.

Ford. Tandori Dezső. = – – –: Antik és modern. Antológia a művészetekről.
Szerk., bev., jegyz. Pók Lajos. Bp. 1981, 758-902.)

„Ein jeder schnüffelt nach dem eigenen Furz” = ném.: „Mindenki saját fingját szimatolja.”

Az idézet: Arisztophanész (i. e. 445-385): Madarak (Ornithesz). Ford. Arany János. = -:

Vígjátékai. Bp. 1988, 421. - Arisztophanész Lovagok (Hippeisz) c.
vígjátékát szintén Arany János fordította.

Eckhardt Sándor (irodalomtörténész, nyelvész, 1890-1969) a magyar-francia

kapcsolatokról francia nyelven megjelent műve: De Sicambria à Sans-
Souci. Histoire et légendes franco-hongroises. Paris, 1943 /Bibliothéque de
la Revue d’Histoire Comparée, 2./. – III. Béla magyar király, 1172-1196. -
Pierre de Ronsard francia költő, 1524-1585. – François Villon (F. de
Montcorbier v. des Loges), 1431/32-1463? – II. (Jagelló) Ulászló magyar
király, 1490-1516. – sagittis hungarorum = lat., magyarok nyilai, a magyarok
kalandozás kori tettei nyomán elterjedt fohász.

Az említett cimbalomművész Rácz Aladár (1881-1958), aki Igor Sztravinszkij és

Ernest Ansermet hatására fejlesztette ki a cimbalmot klasszikus zene
játszására is alkalmas hangszerré, s feleségével, Yvonne Barblannal
kialakította a hangszer klasszikus repertoárját. 1938-tól a Zeneművészeti
Főiskola tanára.

Arthur Rimbaud (1854-1891): Költemények. Ford. Kardos László. Debrecen, 1944

/Ampelos-könyvek/.

Ivan Alekszandrovics Goncsarov (orosz tengerésztiszt, író, 1812-1891): Oblomov.

Regény. Ford. Szabó Endre. Bp. 1906 /Klasszikus regénytár/. (Újabb
kiadása Németh László fordításában jelent meg 1950-ben.)

Marcel Proust (1871-1922): A la recherche du temps perdu, 1914-1920. (Magyarul: Az

eltűnt idő nyomában. Ford. Gyergyai Albert. Bp. 1983.)

Walter Schubart (német filozófus, szül. 1897): Europa und die Seele des Ostens. Basel,
1938. Az említett gondolatok különösen: 95-96.

A prométheuszi, azaz a nyugati ember ősfélelméről l. Schubart művének Urangst

und Unvertrauen c. fejezetét (95-128).

Thornton Wilder (1897-1975): Our Town, 1938. (Magyarul: A mi kis városunk. Ford.
Benedek Marcell. = - -: Drámák. Vál. és utószó Benedek András. Bp. 1981.)
 230

– Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey, 1927). Ford. és bev.
Kosztolányi Dezső. Bp. 1943.

Jacques Copeau francia rendező, kritikus, 1879-1948; Gaston Baty francia

színházigazgató és díszlettervező, 1885-1952; Erwin Piscator német
színházi rendező, 1893-1966.

Heinrich Mann (1871-1950): Der Jugend des Königs Henry Quatre. 1935; Die
Vollendung des Königs Henry Quatre. 1938. Magyarul ‘Egy király
ifjúsága’ címen adták ki az I. részt (Bp. é. n.) Hajnóczy Rózsa fordításában.
IV. Henrik címmel Szabó Ede máig élő fordítása jelent meg. – Heinrich
Mann valójában 1950. március 2-én halt meg a kaliforniai Santa
Monicában. 1944-ben (december 12.) lett öngyilkos Nelly Mann, az író
második felesége.

Utalás Shelley versére: Ode to the West Wind. Ford. Tóth Árpád.

Arthur Rimbaud (1854-1891): Versek. Ford., bev., jegyz. Rónay György. Bp. 1944.

Gustave Flaubert (1821-1880): Trois contes. Un coeur simple – La lègende de Saint-

Julien l’Hospitaler – Hérodias. (Magyarul: Három mese. Ford. Hevesi
András, Lányi Viktor, Bartócz Ilona. Bp. 1965.)

Benczúr Gyula, 1844-1920; Munkácsy Mihály, 1844-1900; Paál László, 1846-1879. -

Émile Zola, 1840-1902.

dajakok v. dyakok = a borneói őslakosság neve, vö. Frazer művével.

Théophile Gautier (1811-1872) Baudelaire-tanulmányát l. Charles Baudelaire: A

romlás virágai. Théophile Gautier tanulmányával és Szabó Lőrinc
Baudelaire-életrajzával. Ford. Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád.
Bp. 1943.

Michael Roberts: The Recovery of the West. London, 1941. (Németül Die Erneuerung
des Westens címmel jelent meg a munka 1943-ban.) – Louis Victor Pierre
Raymond de Broglie francia fizikus, 1892-1987. – Siegmund Freud, 1856-
1939.

A válságirodalom: Wilhelm Röpke német közgazdász, szociológus (1899-1966). 1943-

ban, magyarul megjelent műve: A harmadik út. Korunk társadalmi
válsága (Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart, 1942). Bev. Barankovics
István. Bp. 1943. – Kurt Neegaard svájci orvos munkája: A 20. század
feladata (Die Aufgaben des 20. Jahrhunderts). A modern fizikai világkép
jelentősége korunk szellemi helyzetére és hatása a kultúra jövendő
fejlődésére. Ford. Mátrainé Zemplén Jolán. Bev. Huzella Tivadar. Bp. 1943.

Jean Giraudoux (1882-1944): Sodome et Gomorrhe, 1943.

Jean Giraudoux: Bella. Histoire de fontranges. Roman, 1926.

Bárdossy László bejelenti a hadüzenetet: 1941. június 26.

Kerényi Károly (klasszika-filológus, vallástörténész, 1897-1973): Hermes der

Seelenführer. Das Mythologen vom männlichen Lebensursprung. Zürich,
1944 /Albae Vigiliae/. (Magyarul: Hermés, a lélekvezető. Az élet férfi
eredetének mitologémája. Ford. Tatár György. Bp. 1984 /Mérleg/.)

„Was mich nicht umbringt, macht mich stärker = ném.: „Ami nem öl meg, az megerősít.”
 231

Deák Farkas (író, történetíró, 1832-1888): Magyar hölgyek levelei. 499 darab. 1515-
1709. Közli - -. Bp. 1879 /Magyar leveles tár, 2./.

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904): Elbeszélések. Ford. Barabás Ábel. Bp. 1903
/Magyar könyvtár/. Újabb kiadása: – – – Összes elbeszélő művei. Ford.
Gyagyovszky Emil, Honti Rezső, Peterdy István. Bp. 1924-1927.

„... az élet harc és számkivetés” – „Az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz
hasonlít...” Vö. Marcus Aurelius elmélkedései. Ford. Huszti József. Bp.
1974, 23, 98.

Charles Dickens (1812-1870): A Pickwick-Klub (The Pickwick Papers, 1836). Ford.

Szini Gyula. Jegyz. Schöpflin Aladár. Bp. 1929.

Josephus Flavius (Joseph ben Mathitjahu, 37-100 k.): A zsidó háború (Peri tu iudaiku
polemu, 75-79). Ford. Révay József. Bp. (2., jav. kiad.) 1957.

Heltai Jenő: A néma levente. Bp. 1936.

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): Les confessions. 1761-1770. (Magyarul:

Vallomások. Ford. Benedek István, Benedek Marcell. Bp. 1957)

Franz Werfel regénye az örmények pusztulásáról: A Musa Dagh negyven napja (Die
vierzig Tage des Musa Dagh, 1933). Ford. Tamás István. Bp. 1942, 1-2. köt.

José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (La rebelión de las masas, 1930). Ford.
Puskás Lajos. Bp. 1943 (2. kiad.).

Hendrik van Loon (holland származású amerikai író, 1882-1944): Az emberiség

története az ősembertől napjainkig. Ford. Fülöp Zsigmond. Bp. 1927 (2.
kiad.).

Konfucius (Kung Fu-ce, i.e. 551-479) ókori kínai filozófus, történetíró, a Nyár és Ősz
(Csun-csiu) c. kínai történeti krónika, amely a gyakorlati élet méltatása, az
ő nevéhez fűződik.

Andrea Palladio (1508-1580), a vincenzai Teatro Olimpico építésze; a Négy könyv az

építészetről c. értekezés (1570) szerzője.

J. W. Goethe: Kampagne in Frankreich 1792. 1822. – Farbenlehre = ném.: színelmélet.

Goethe hasonló című munkája 1810-ben jelent meg.

Christopher Marlowe (1564-1593): The Famous Tragedy of the Rich Jew of Malta,
1589. (Magyarul: A máltai zsidó tragédiája. Ford. Rózsa Dezső. Bp. 1914
/Olcsó könyvtárt./) – Jud Süss: utalás Lion Feuchtwanger (1884-1958) 1925-
ben megjelent azonos című regényére, valamint a hírhedt náci filmre.
Feuchtwanger regénye magyarul A herceg és zsidaja címmel jelent meg
1946-ban (ford. Sztrókay Kálmán).

Utalás Babits Mihály művére.

Utalás Maurice Maeterlinck (1862-1949): La vie des termites (1926, A termeszek élete)
c. művére.

Conciergerie: a párizsi Igazságügyi Palota, pincéje a francia forradalom idején hírhedt

börtön, itt őrizték többek között Marie Antoinette-et is.

Anatole France (Jaques-François-Anatole Thibault, 1844-1924): Thaisz (Thaïs, 1890).

Ford. Szerb Antal. Bp. é. n.
 232

Barabás Miklós: - -- önéletrajza. Bev. és jegyz. Bíró Béla. Kolozsvár, 1929 /Az Erdélyi
Szépmíves Céh könyvei/. - Az idézet: „Ő is elmondhatta, mint Wesselényi
Miklós atyja: »Megtanítottak szenvedni, de félni nem«.” 161.

Thomas Carlyle (angol történész, 1795-1881): Scott Walter. Ford. Baráth Ferenc. Bp.
1895 /Olcsó Könyvtár/.

Thomas Babington Macaulay (angol történetíró, esszéista, politikus, 1800-1859):

Milton. Ford. B. P. Bp. 1876. Az idézett hely: - -: Esszék. Vál., bev. Sükösd
Mihály. Bp. 1961, 18-19.

Charles-Augustin Sainte-Beuve (francia irodalmár, történetíró és kritikus, 1804-1869):

Causeries du Lundi (Hétfői csevegések). Az írónak a Le Constitutionnel c.
lap számára 1851 és 1862 között, hetente írott esszéinek összefoglaló címe,
mely 15 kötetben posztumusz jelent meg.

Scudéry kisasszony: Mme Madeleine de Scudéry (1607-1701), korának divatos

regényírónője; Maintenon asszony: Françoise d’Abigné Maintenon,
marquise, XIV. Lajos második, legendás felesége, 1635-1719.

Ferenc osztrák császár, magyar király, 1792-1835.

Julie Jeanne Élèonore de Lespinasse francia írónő, 1732-1776, 1764-től látogatott

irodalmi szalont tartott fenn. – Mme de Sèvigné (Maria de Rabutin
Chantal), 1626-1696.

Csortos Gyula, színész, 1893-1945.

George Bernard Shaw (1856-1950): Ember és ember feletti ember (Man and
superman). Ford. és bev. Hevesi Sándor. Bp. 1917 /Világkönyvtár/.

Thomas De Quincey (angol esszéista és kritikus, 1785-1859): Egy angol ópiumevő

vallomásai (Confessions of an English Opium-Eater). Ford. Kiss Dezső.
Bp. 1927 /Magyar könyvtár/.

Erasmus: A balgaság dicsérete (Encomium moriae sive laus stultitiae, 1511). Ford.
Lányi Margit. Bp. 1941 /Klasszikus írások/.

Yoshua Slocum kanadai tengerész, világutazó (1844-1909/10), elsőnek hajózta körül a

Földet. Erről szóló könyve: Sailing Alone Around the World (1899). 1909-
es útjáról nem tért vissza. – Alain Gerbault francia hajós, világutazó,
elsőnek kelt át egyedül az Atlanti-óceánon, erről szól útibeszámolója: A la
poursuite du soleil. Journal de bord. Paris, 1929.

Valèry-Nicolas Larbaud (francia író, költő, 1881-1957): Jaune, Bleu, Blanc, 1927.

Valószínűsíthetően Surányi Miklós író, újságíró, 1882-1936.

Szophoklész: Oedipus király. Babits Mihály fordítása.

A Larbaud-idézet: „Nagy Isten, mit kezdhetnék e gyötrelmes élettel, / Melyben annyi

sok veszély fenyeget, / Egy élettel, mely mégis felséges és gyötrelmes, / Ha
a szívem önmagára van hagyatva.” Vö. Valèry-Nicolas Larbaud, id. műve,
VIII. fejezet. – Antigoné mondja: „Valami mély / titkú halál / vitte el őt. /...”
L. Szophoklész: Oedipus Kolonosban. = Babits Mihály dráma- és
prózafordításai. Bp. 1980, 157.
 233

Szekfű Gyula (1883-1955): Valahol utat tévesztettünk. A Magyar Nemzetben

megjelent cikksorozat közlése 1943 decemberében kezdődik meg.

Julien Green: Journal (Napló), mely 1926-tól folyamatosan jelenik meg.

Roger Martin du Gard, 1881-1958; Jean Cocteau, 1889-1963.

Sir Neville Chamberlain angol miniszterelnök, 1869-1940. Neve fémjelzi az ún. furcsa
háború időszakát.

Shakespeare Lear királya Kosztolányi fordításában 1943-ban jelent meg.

Mohácsi Jenő író, műfordító, 1886-1944. Lefordította még többek között a Bánk bánt,
valamint a Csongor és Tündét. Nem tért vissza a deportálásból.

Heinrich Schliemann (1822-1890): Troja. Ergebnisse meiner neuesten Ausgrabungen

auf der Baustelle von Troja, in den Heldengräber, Burnabasch und andern
Orten Troas im Jahre 1882. Leipzig, 1884. – szvasztika = szanszkrit,
napkereszt, a nap ősi, indiai jelképe. A hitleristák horogkeresztje innen
veszi eredetét.

Gárdonyi Géza (1863-1922) utóbb megtagadott parasztcsúfoló sorozata: Göre Gábor

bíró úr könyvei. Mindönféle levelei, kalandozásai és tapasztalattyai. Bp.
1895-.

Johann Sebastian Bach, 1685-1750; Rainer Maria Rilke, 1875-1926; Lucas Cranach,
1472-1553; Francisco José y Lucientes Goya, 1746-1838; Pheidiász, i. e. V.
sz.; Auguste Rodin, 1840-1917.

Lord Alfred Tennyson (1809-1892): Enoch Arden, 1864. (Magyarul: Arden Enoch.
Ford. Jánosi Gusztáv. Bp. 1881 /Olcsó könyvtár/.) A regény a holtnak hitt
és visszatért férj nevéről nyerte címét. – Robert Burns, 1759-1796.

Cholnoky László, 1897-1929. – Tammuz = föníciai isten

Aristide Briand francia miniszterelnök, külügyminiszter, 1909-től tölti be funkcióit.

1930-ban meghirdetett Páneurópa-tervének lényege az európai egység
megteremtése francia vezető pozíciókkal, a Szovjetunió figyelmen kívül
hagyásával. – Gaston Doumergue francia köztársasági elnök, 1924-ben
választják meg, s 1931-ig van hivatalban, 1934-ben kormányt alakít. –
Jacques-Bénigne Bossuet híresebb munkái: Discours sur l’histoire
universelle (1691); Histoire des variations des Eglises (1688); Politique tirée
de propes paroles de l’Ecriture (1709).

„...ő sem tudta, / és ki választja széllyel, / mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?” L.
Babits Mihály: Jónás könyve, IV. rész.

A Falstaff franciául: Shakespeare: IV. Henrik c. királydrámájáról van szó, központi

figurájáról elnevezve.

Richard Strauss (1864-1946) osztrák zeneszerző szimfonikus költeménye.

Március 19.: utalás a német megszállás napjára.

„Aki dudás akar lenni...”: utalás József Attila híres mottójára.

Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak: utalás Magyarország Trianon utáni területi

követeléseire.
 234

„...und dann will ich keinen Tschechen mehr sehen” = „...és többé nem akarok egyetlen
csehet sem látni.” Hitler beszéde 1938. szeptember 26-án a berlini
Sportpalastban.

A németek bevonulása Prágába: 1939. március 15.

pacta sunt servanda = lat.: a szerződés kötelez

Benvenuto Cellini (1500-1571): -- Önéletleírása (La vita di B. C. seguita dai trattati

dell’oreficeria e della scultura e dagli scritti sull’arte, 1558-1568). 1-2. köt.
Ford. Szana Tamás. Átd. Éber László. 2. kiad. Bp. 1921 /Mesterművek/. –
Az idézet: I. könyv, III. fejezet.

Falstaff: „...Mintsem ezt az életet folytassam tovább, inkább harisnyát kötök, és

megfoltozom, és megtalpalom. A nyavalya törjön ki minden gyáva embert.
...” Vö. Shakespeare: IV. Henrik. Első rész, II. felvonás, 4. szín., Vas István
fordítása.

lege artis = lat., annak rendje és módja szerint

„...von fünf Uhr Morgen wird an der polnischen Grenze geschossen” = „Reggel öt óra óta
lőnek a lengyel határon.” Hitler beszéde 1939. szeptember 1-jén. A híres
mondat szó szerint: „Seit 5.45 Uhr wird jetzt zurückgeschossen” = „Reggel 5
óra 45 óta visszalövünk.” L. Manfred Overesch: Das dritte Reich, 1939-
1945. Düsseldorf, 1983 /Chronik deutschen Zeitgeschichte, Bd 2/II./.

Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt (1725-1798) kalandjait 1791-1798 között

meg is írja Histoire de ma vie (Élettörténetem) címmel.

„Nem többnek, száz olvasónak írom ezt a könyvet ...” Vö. Stendhal (Henri Beyle,
1783-1842): A szerelemről. Ford. Kolozsvári Grandpierre Emil. Bp. 1969,
16.

Oscar Wilde, 1854-1900. – Samuel Butler (1835-1902), angol író, híres műve: The Way
of All Flesh (Minden testnek útja. Ford. Kéry László. Bp. 1972).

Oscar Wilde a Shakespeare-szonettekről: Das Sonettenproblem des Herrn W. H. Vom

Englisch übersetzt v. Johannes Gaulke. Leipzig, 1902.

Karl Scheffler (német művészeti író, 1869-1951): Der Geist der Gotik, 1917.

„Plus un homme est grand artiste, plus il doit désirer les titres et décorations comme
rempart” = fr.: „Minél nagyobb művész valaki, annál inkább kívánja
magának támaszul a címeket és kitüntetéseket.”

coup de foudre = fr., villámcsapás, az első találkozáskor érzett mély benyomás

Marcus Tullius Cicero (i. e. 106-43): Cato maior de senectute. (Magyarul: Az idősebb
Cato vagy az öregségről. Ford. Némethy Géza. = - - válogatott művei. Vál.
Havas László. Bp. 1980, 346-380.)

Az idézet Petőfi Sándor Tündérálom c. verséből való.

J. W. Goethe: Italienische Reise. Aufsätze und Aussprüche über bildende Kunst, 1-2.
(Magyarul: Utazás Itáliában. Ford. Bálint Aladár. Bp. 1922 /Nagy írók –
nagy írások. I. sor. 8./.)

Joseph Henri Rosny, aîné, elsősorban fantasztikus regényeiről ismert francia író,
1856-1940.
 235

Vö. Stendhal: A szerelemről, XVIII. fejezet: A női gőg, id. kiad. 87-88, 90.

Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 54., Vicenza, 1786. szeptember 19.

Az idézet Shelley Óda a nyugati szélhez c. versének második részéből való.

Somlyó Zoltán (1884-1937): Válogatott versei. A bev. írták Erdélyi József, Kosztolányi
Dezső stb. Sajtó alá rend. Szász Menyhért. Bp. 1936. – Erdélyi József költő,
1896-1978.

A németek Jugoszlávia felé robogtak a pesti Duna-parton: 1941. április 2-6. között,
Jugoszlávia megtámadásakor vonultak át a németek Magyarországon.

Pascal: Gondolatok, id. kiadás, 81.

Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 67-109.

Stendhal: A szerelemről, XXXV. fejezet: A féltékenységről, id. kiad. 116.

Angyal Dávid történetíró, 1857-1943; Alexander Bernát filozófus, esztéta, 1850-1927;

Ferenczi Sándor pszichiáter, pszichológus, 1873-1933; Füst Milán író, 1888-
1967; Gyergyai Albert irodalomtörténész, műfordító, 1893-1981; Hevesi
Sándor rendező, 1873-1939; Heltai Jenő költő, író, 1871-1957; Osvát Ernő
(1877-1929) és Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869-1949), a Nyugat
szerkesztői.

Paul Morand: Le voyage. Notes et maximes (Paris, 1946).

Bernard Shaw Candida c. darabját 1894-ben írta. 1916-ban jelent meg először
magyarul, Hevesi Sándor fordításában.

Endre László, vitéz, a Fajvédő Szocialista Párt megalapítója, a zsidók deportálásának

irányítója, a népbírósági perek során 1946-ban halálra ítélték.

A Shakespeare-idézet Szabó Lőrinc fordítása.

Edmund Veesenmayer, a megszállt Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosa,

Németország budapesti követe (szül. 1904). Jelentős szerepe volt Szálasi
hatalomra juttatásában. 1945-ben, a nürnbergi per során 20 év börtönre
ítélték, amiből azután csak 3 évet töltött le.

Karl Kraus (1874-1936): Die letzten Tage der Menschheit. Tragödie in 5 Akten mit
Vorspiel und Epilog, 1922. (Magyarul: Az emberiség végnapjai. Ford.
Tandori Dezső. Bp. 1977.)

Jules-Henri Poincaré (francia matematikus, tudományfilozófus, asztronómus, 1854-

1912): A tudomány értéke (La valeur de la science). Bp. 1924 /Filozófiai
könyvtár/.

James Joyce (1882-1941): Gens du Dublin (Dubliners, 1914). Trad. de l’anglais par Yva
Fernandez, Heléne Du Pasquier, Jaques-Paul Reynod. Pref. Valéry
Larbaud. Paris, 1926. (Magyarul: Dublini emberek. Novellák. Ford. Papp
Zoltán. Bp. 1975.)

James Joyce: Portrait of the artist as a young man. (Magyarul: Ifjúkori önarckép.
Ford. Szobotka Tibor. Bp. 1958.)

Gyóni (Áchim) Géza, a világháborút megéneklő verseiről közismert költő, 1884-1917.

 236

Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad., Messina, 1787. május 12., szombat, illetve
Messina, 1787. május 13., vasárnap.

Kosztolányi egy időben halt meg Gömbössel: 1936.

Ferenc József (osztrák császár, magyar király, uraik.: 1848-1916). Vö. Otto Ernst: Le
dernier siècle de la cour de Vienne. D’après la correspondance tirée des
Archives secrètes de la Maison d’Autriche. Trad. Gèo Bell. Paris, 1928.

A Darányi-kormány 1936-1938-ig, a Gömbös-kormány 1932-1936-ig, a Szálasi-

kormány 1944-1945-ben volt hivatalban.

entourage = fr.: környezet

...akad egy magyar főúr – a koronaőr –, aki a Gestapo parancsára előhozza a magyar
Szent Koronát: a koronaőrök ekkor Perényi Zsigmond báró (1882-1960) és
Radvánszky Albert báró (1882-1960). A koronaőrök, bár nem ismerik el
Szálasi uralmát, annak november 2-i beiktatási ünnepségére, a nyilas
nemzetvezető parancsára hozatják elő a már előzetesen a Várban elásott
koronát.

Otto Winckelmann, 1944. március 19-től a Magyarországon állomásozó SS rendőri

erők főparancsnoka, 1944. december 1-5. között a Budapest-erőd
főparancsnoka.

Georges Duhamel (francia regényíró, 1884-1966): Les confessions sans penitences

suivi de trois autres entretiens. Rousseau, Montesquieu, Descartes, Pascal,
1941.

A Károlyi-kormány hadügyminisztere 1918-ban Barta Albert volt (1877-1960), Böhm

Vilmos (1880-1949) ugyanakkor a hadügyi államtitkár.

Maeterlinck egyaránt írt a termeszekről és a méhekről. Vö. 167. old., illetve A méhek
élete. Ford. Binder Jenő. Bp. 1912. – esprit de la ruche = fr.: boly-, illetve
kaptárszellem.

Ernst Kretschmer (német pszichiáter, 1884-1964): Geniale Menschen. Berlin, 1929. 3.

kiad.: - - Mit einer Porträtsammlung. Berlin, 1942.

Gilbert Keith Chesterton (1874-1936): St. Francis of Assisi. (Magyarul 1980-ban jelent
meg. Ford. Kaposy József.) Francia kiadása 1925-ben jelent meg Párizsban.

The Bridge of San Louis Rey = Szent Lajos király hídja, utalás Thornton Wilder
regényére.

Johann Friedrich Cotta német könyvkiadó és politikus (1764-1832), aki Goethe és

Schiller mellett Hölderlin, Jean Paul és Kleist műveit is kiadta. – Die
Propyläen, 1798-1800. Goethe által kiadott kritikai lap.

Ralph Waldo Emerson (1803-1882): Essays, 1841. (Magyarul: Természet, ember,

társadalom. Válogatott tanulmányok. Ford. és bev. Wildner Ödön. Bp.
1921. /Kultúra és tudomány/.)

Nyikolaj Nyikolajevics Guszev (1882-1967) 1907-1910 között volt Tolsztoj titkára; Ilja
Iljics Mecsnyikov, Nobel-díjas biológusról (1845-1916) Tolsztoj többször
tesz említést Naplójában. Vö. Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Napló, 1847-
1910. Bp. 1967.
 237

A nyilas belügyminiszter: Vajna Gábor.

Jeremiás: 36,26.

„És a balgát a szó meg nem javítja (Péld. 29,19.) ...vesszővel verd meg fiadat, és
megszabadítod lelkét a haláltól (Péld. 23,14)” Vö. Nursiai Szent Benedek
(480 k.-547): Kolostorszabályzatok (Regula monasteriorum, 529). Ford.
Söveges Dávid. Bp. 1981 (4. kiad.), 79.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke (Vojna i mir, 1865-1869). Ford. és bev.
Bonkáló Sándor. Bp. 1943 (3. kiad.) /A világirodalom legszebb
klasszikusai/.

„Az én országom nem e világból való.” János: 18,36 (Kihallgatás Pilátus előtt). – „Mi
közöm van nékem te hozzád, oh asszony?” János: 2,4 (Kánai menyegző).

Ernest Renan (1823-1892): La vie de Jésus, 1863. (Magyarul: Jézus élete.) Ford. Salgó
Ernő. (A már 1926-ban napvilágot látott magyar fordítás 1945-ben Gustave
Doré illusztrációival jelent meg.)

Lathe bioasas! = gör.: Rejtőzködve élj! – Ridens discede. lat.: Mosolyogva távozz.

A berlini Spartakus-felkelés: 1919. november 9.

Utalás Platón Szókratész védőbeszéde (Apologia Szókratusz) c. művére (ford.

Gyomlay Gyula, 1. id. kiad. I. 1-38.).

Krúdy Gyula (1878-1933): Szindbád ifjúsága. 1911.

Jules Michelet (francia történetíró, 1798-1874): „La nation hongroise est l’aristocratie de
l’héroisme, de la grandeur morale et de la dignité” = „A magyar nemzet a
hősiesség, az erkölcsi nagyság és a méltóság arisztokráciája.”

Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros. Történelmi színmű. Bp. 1902.

Ralph Waldo Emerson: Character. Self-reliance. Two essays, 1844.

Rogyion J. Malinovszkij szovjet tábornok, a 2. Ukrán Front hadseregparancsnoka.

Anatole France: A kis Nozière (Petit Nozière). Ford. Szini Gyula. Bp. 1920 /A kultúra
regénytára/. – Szini Gyula író, újságíró, a Nyugat munkatársa, 1876-1932.

Otto Ribbeck (német klasszika-filológus, 1827-1898): A római költészet története

(Geschichte der römischen Dichtung, 1-3. Bd., 1887-1889). Ford. Csiky
Gergely. Bp. 1891-1893.

penatok = penates, a családi tűzhelyet védelmező, a család élelmezését, jólétét

biztosító védőszellemek a római hitvilágban, oltáruk a ház belsejében volt;
larok = lares, a római mitológiában a családi termékenységet biztosító
védőszellemek, oltárukat a határban állították fel; Marmar (Mars, Mavors,
később Quirinus is) = farkas alakjában megjelenő, harcot segítő szellem.

Babits Mihály (1883-1941): Az európai irodalom története; Az európai irodalom

története, 1760-1925. Bp. 1934, 1935.

André Gide: Les nouvelles nourritures, 1935.

Lin Yutang: Moment in Peking. A Novel of Contemporary Chinese Life. 1-2. Bern,
1943.
 238

Ilja Grigorjevics Ehrenburg, 1891-1967.

Emmanuel-Joseph Sieyès abbé, gróf, 1748-1836, a francia forradalomban a harmadik

rend jogaiért folytatott küzdelem kiemelkedő egyénisége. Híres röpirata
1789-ből: Qu’est-ce le tiers-ètat? – J’ai vecu c. írását 1793-ban írta.
 239

Kiadja a Helikon Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és

Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. A kiadásért Okolicsányi Tamás, a
Helikon Kiadó igazgatója felel. Irodalmi vezető Ambrus Éva. Szerkesztette
Steinert Ágota. Művészeti vezető Zigány Edit. A fedelet Kováts Imre
tervezte. Nyomta és kötötte a Szegedi Kossuth Nyomda Kft., 2004-ben.
Felelős vezető Gera Imre igazgató. Megjelent 16,6 (A/5) ív terjedelemben.
HE 918 / ISBN 963 208 527 2
 240

1943.............................................................................................................................3
1944...........................................................................................................................86
A NAPLÓ KRONOLÓGIÁJA...........................................................................218
A NAPLÓ HIVATKOZÁSAI...............................................................................223