ST EPH EN IE MEYER

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Stephenie Meyer
A mű eredeti címe: Midnight Sun

A művet eredetileg kiadta:

Little, Brown and Company, Hachette Book Group

Copyright © 2020 by Stephenie Meyer. All rights reserved.

Címoldal fotó: Canova, Antonio. Cupid and Psyche.

The State Hermitage Museum, St. Petersburg
Photograph © The State Hermitage Museum /photo by Vladimir Terebenin

Cover art copyright © 2020 by Roger Hagadone

Cover design by Dave Caplan and Gail Doobinin
Cover copyright © 2020 by Hachette Book Group, Inc.

Fordította: Sárai Vanda

A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin

ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-373-677-7
MOBI ISBN 978-963-373-679-1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila, Gera Zsuzsa
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A
kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Sziasztok, Twilight Olvasók!

Nagy örömmel tölt el, hogy végre megoszthatom a Midnight

Sun – Éjféli napot veletek, magyarországi Twilight-
rajongókkal is. Hálás vagyok az egész sorozatot végigkísérő
támogatásotokért, és remélem, hogy élvezettel tértek majd
vissza ebbe a világba, ezúttal Edward szemén keresztül.

Vigyázzatok magatokra!

Szeretettel,
 Ezt a könyvet azoknak az olvasóknak ajánlom,
akik az elmúlt tizenöt évben olyan boldoggá tették az életemet.
Amikor először találkoztunk, sokan még gyönyörű,
csillogó szemű tinédzserek voltatok, tele álmokkal.
Remélem, hogy az azóta eltelt években minden álmotok valóra vált,
és hogy a valóság még a reményeiteket is felülmúlta.
 1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Ebben a napszakban kívántam a leggyakrabban, hogy bárcsak képes lennék

aludni.
Középiskola.
Vagy a purgatórium megfelelőbb kifejezés? Ha lenne mód arra, hogy
vezekeljek a bűneimért, az elszámolásnál az itt töltött időt igencsak
figyelembe kellene venni. Az unalomhoz máig nem voltam képes
hozzászokni; minden egyes nap még elviselhetetlenül egyhangúbbnak tűnt,
mint az előző.
Talán tekinthetnék rá egyfajta alvásként – amennyiben az alvást az aktív
periódusok közti tétlen állapotként definiáljuk.
A vakolat repedéseit bámultam az ebédlő túlsó sarkában, és nem létező
mintázatokat képzeltem beléjük. Ez is egy módszer arra, hogy ki tudjam
kapcsolni a hangokat, amik úgy locsogtak a fejemben, mint egy áradó folyó.
Több százról ezekből, az unalmuk miatt, nem vettem már tudomást.
Ha az emberi elméről van szó, nekem már nem lehet újat mutatni. A mai
gondolatokat az a szimpla dráma uralta, hogy a meglehetősen kis létszámú
diákság új taggal bővült. Ilyen kevés is elég ahhoz, hogy felizgassák magukat.
Az új arc ismétlődött minden egyes gondolatban, a létező összes szögből.
Csak egy teljesen átlagos ember, egy lány. Az érkezését övező izgalom olyan
fárasztóan kiszámítható – pontosan ugyanúgy reagálnak, mint ha egy csapat
kisgyereknek megvillantasz egy csillogó tárgyat. A birkaforma srácok fele
képzeletben már bele is bolondult a lányba, csak azért, mert új volt. Őket
még inkább igyekeztem kizárni a fejemből.
Mindössze négy hang volt, amit nem ellenszenvből, hanem udvariasságból
blokkoltam: a családomé, a két fivéremé és a két nővéremé, akik mostanra
annyira hozzászoktak a jelenlétemben a privát szféra hiányához, hogy szinte
egyáltalán nem is aggódtak emiatt. De azért igyekeztem megtenni, ami tőlem
telt. Megpróbáltam nem hallgatózni, már amikor meg tudtam állni.
Ugyanakkor hiába próbálkoztam… volt, amit így is pontosan tudtam.
Rosalie, mint általában, magával volt elfoglalva – az elméje, mint egy
medence állóvize, kevés meglepetéssel. Megpillantja a profilját valaki
szemüvegének tükrében, és saját tökéletességén kezd merengeni. Senki haja
sem volt aranyszínűbb az övénél, senki alakja sem formált ilyen tökéletes
homokórát, és senki arca sem volt olyan hibátlanul szimmetrikusan ovális.
Nem a jelen lévő emberekhez hasonlítgatta magát; az összemérés nevetséges
lenne, abszurd. Mások alatt a mifélénket értette, de közülünk nem érhet fel
hozzá senki.
Emmett jellemzően gondtalan arcát most csalódott ráncok torzították el.
Még most is, valahányszor végigfuttatta hatalmas kezét ébenfekete göndör
fürtjein, az öklével a tincseibe markolt. Még mindig az előző esti
birkózómeccs miatt duzzogott, amiben Jasper legyőzte őt. Az amúgy is véges
mennyiségű türelmét teljesen felemésztette, hogy kibírja a tanítás végéig,
hogy újrajátszást követeljen. Kihallgatni Emmett gondolatait sosem tűnt
tolakodásnak, mert egyetlen olyan gondolata sem volt, amit ne mondott volna
ki hangosan, vagy ne kezdett volna megvalósítani. Talán ezért éreztem
bűntudatot, amikor a többiek gondolataiban olvastam, mivel tudtam, hogy
akad ott olyasmi, amiről nem szeretnék, ha tudomást szereznék. Ha Rosalie
elméje medence volt, akkor Emmetté egy árnyék nélküli, kristálytiszta tó.
És Jasper… hát ő szenvedett. Visszafojtottam egy mély sóhajt.
Edward, mondta ki a nevemet fejben Alice, amivel azonnal felkeltette a
figyelmemet.
Pontosan ugyanolyan érzés volt, mintha valaki hangosan megszólítana.
Örülök, hogy a keresztnevem az elmúlt évtizedekben már nem számít
divatosnak – a múltban ez sok kényelmetlenséget okozott; valahányszor
valaki egy Edwardra gondolt, automatikusan odafordultam.
Most azonban oda se néztem. Alice és én már jók vagyunk abban, hogy így
folytassunk privát beszélgetéseket. Ritkán kapnak rajta minket. A tekintetemet
továbbra is a vakolat repedésein tartottam.
Hogy viseli?, kérdezte tőlem.
Rosszalló arcot vágtam, épp csak egy kicsit moccant meg a szám. Semmi
olyasmi nem történt, ami magára vonná a többiek figyelmét. Akár az unalom
miatt is nézhetek bosszúsan.
Jasper túl régóta volt mozdulatlan. Nem mutatott semmiféle emberi vonást,
pedig ez mindannyiunk számára kötelező, folyamatosan mozgásban kell
lennünk, hogy ne tűnjünk ki a tömegből; Emmett például a haját húzkodta,
Rosalie átvetette egyik lábát a másikon, majd megcserélte őket, Alice lába a
linóleumon dobolt, én pedig a fejemet mozgatva a fal mintázatának különböző
pontjaira meredtem. Jasper azonban úgy festett, mint aki megbénult, szikár
alakja merev, mint aki karót nyelt, látszólag még mézszínű hajtincsei sem
reagáltak a ventilátorból áramló levegő fuvallatára.
Alice elméjének tónusa riadt volt, láttam a gondolataiban, hogy perifériás
látásával Jaspert figyeli. Veszély közeleg vajon? Beletekintett a közeljövőbe,
felületesen végigpörgette az egyhangú jövőképeket, amik a haragos
arckifejezésemből fakadhatnak. Még eközben sem felejtette el apró öklét éles
vonalú álla alá támasztani, és rendszeresen pislogni. Félresimított egy rövid,
tépettre vágott fekete hajtincset a szeméből.
A fejemet lassan balra fordítottam, mintha a fal tégláit vizslatnám,
sóhajtottam, majd jobbra fordultam, vissza a plafon repedései felé. A többiek
azt gondolhatták, hogy épp az ember szerepét alakítom. Csak Alice tudta,
hogy valójában megráztam a fejemet.
Megnyugodott. Szólj, ha rosszabbodna a helyzet.
Csak a szememet mozdítottam, először a plafon felé, majd újra le.
Köszönöm, hogy segítesz.
Örültem, hogy erre nem kell hangosan válaszolnom. Mégis mit
mondhatnék? Örömmel? Ez messze állna a valóságtól. Nem különösebben
élveztem, hogy Jasper szenvedéseit kell hallgatnom. Tényleg elengedhetetlen
volt így kísérletezni? Nem lenne biztonságosabb belátni, hogy ő talán sosem
lesz képes úgy uralkodni a szomjúságán, mint mi, és nem feszegetni a
határait? Miért kell provokálni a katasztrófát?
Még csak két hét telt el az utolsó vadászatunk óta. Ez a többségünknek nem
volt különösebben megterhelő időszak. Alkalmanként kissé kényelmetlen
ugyan – ha egy ember túl közel sétált hozzánk, vagy ha a szél rossz irányból
fújt. De az emberek ritkán jöttek túl közel hozzánk. Az ösztöneik megsúgták
nekik, amit a tudatuk sosem érthetne meg: veszélyt jelentünk számukra, amit
jobb, ha elkerülnek.
Jasper pedig most igazán veszélyes.
Ez nem fordult elő gyakran, de időről időre azért rácsodálkoztam a minket
körülvevő emberek óvatlanságára. Annyira hozzászoktunk már, számoltunk is
vele, de egy-egy alkalommal még látványosabb is volt, mint általában.
Egyiküknek sem tűnt fel, hogy itt lebzselünk az ebédlőasztalnál, pedig ha egy
csapat lesben álló tigris venné át a helyünket, az is kevésbé jelentene halálos
veszélyt rájuk, mint mi öten. Ők viszont mindössze öt furcsa kinézetű egyént
láttak, akik eléggé hasonlítanak az emberekre ahhoz, hogy ne merüljön fel a
gyanú, hogy valójában nem azok. Nehéz elképzelni, hogyan képesek túlélni
ilyen hihetetlenül lanyha ösztönökkel.
Egy apró lány állt meg hirtelen a hozzánk legközelebb eső asztal végében,
és beszélgetni kezdett egy barátjával. Dobálta rövid, homokszínű haját,
végigfuttatta benne az ujjait. A hősugárzó felénk fújta az illatát. Én már
hozzászoktam az érzéshez, amit ez az illat kiváltott belőlem – a száraz
sajgáshoz a torkomban, a kongó vágyakozáshoz a gyomromban, az
automatikus megfeszüléshez az izmaimban és a túláradó méreg ízéhez a
számban.
Ez egészen normális jelenség, általában könnyű is figyelmen kívül hagyni.
Most azonban megterhelőbbé vált, mivel a reakcióm felerősödött, szinte
megduplázódott attól, hogy Jasperre is figyelnem kellett.
Jasperen felülkerekedett a képzelete. Maga előtt látta az egész jelenetet –
ahogyan felpattan Alice mellől a székről, és a kislány mögé kerül.
Végiggondolta, hogyan hajolna közel hozzá, mintha a fülébe akarna súgni
valamit, és hogyan érintené az ajkát a lány nyakának hajlatába. Elképzelte,
milyen érzés lenne az ajkai alatt érezni a lány ütőerének forró áramlását a
vékonyka bőrréteg alatt…
Belerúgtam a székébe.
A szemembe nézett, sötét pillantásában pár másodpercig harag villogott,
majd leszegte a tekintetét. Hallottam, hogy a szégyenérzet és a lázadás
csatázik a fejében.
– Sajnálom – motyogta.
Megvontam a vállam.
– Nem csináltál volna semmit – mormolta neki Alice, próbálva enyhíteni a
megaláztatáson. – Láttam.
Visszafogtam magam, és nem kezdtem ráncolni a homlokomat a szavai
hallatán, hiszen ebből kiderült volna, hogy nem mond igazat. Össze kellett
tartanunk, Alice-nek és nekem. Szörnyszülöttek között sem könnyű
szörnyszülöttnek lenni. Így hát megőriztük egymás titkait.
– Segít egy kicsit, ha emberként gondolsz rájuk – javasolta Alice magas,
csilingelő hangján. Olyan gyorsan beszélt, hogy azt az emberi fülek nem
érthették volna meg akkor sem, ha elég közel állnak ahhoz, hogy hallják. –
A neve Whitney. Van egy kishúga, egy kisbaba, akit imád. Az anyukája
meghívta Esmét a kerti partijukra, emlékszel?
– Tudom, ki ő – vetette oda Jasper kurtán. Elfordult, és kinézett az
ablakon, ami éppen az ereszcsatorna alatt helyezkedett el. A hangjából
világos volt, hogy a beszélgetésnek vége.
Ma este vadásznia kell. Nevetséges ilyen kockázatokat vállalni, tesztelni
az erejét, építeni az állóképességét. Jaspernek el kellene fogadnia a határait,
és azokon belül dolgozni.
Alice halkan sóhajtott egyet, majd felállt, fogta az étellel teli tálcáját –
mint egyfajta színházi kelléket –, és magára hagyta Jaspert. Pontosan tudta,
mikor volt elég a bátorításából. Bár Rosalie és Emmett kapcsolata köztudott
és nyilvános volt, valójában Alice és Jasper ismerték úgy egymás igényeit,
mint a sajátjukat. Mintha ők is gondolatolvasók lennének – de csak egymás
fejébe látnának bele.
Edward.
Önkéntelen reakció. Azonnal a hang irányába fordultam, amikor
meghallottam a nevem, holott valójában nem szólított meg senki, csak
gondoltak rám.
Egy fél pillanatra összekapcsolódott a tekintetem egy nagy,
csokoládébarna emberi szempárral egy sápadt, szív alakú arcon. Ismertem
már ezt az arcot, bár eddig a pillanatig én nem találkoztam vele. De ma
minden emberi fej ezzel az arccal volt tele. Az új diák, Isabella Swan.
A rendőrfőnök lánya, aki valami családi helyzet miatt költözött most ide.
Bella. Mindenkit kijavított, aki a teljes nevén szólította.
Elfordultam, unalmasnak találtam. Eltartott egy pillanatig, hogy rájöjjek,
nem ő gondolt a nevemre.
 Persze, máris odáig van Cullenékért, hallottam az előbbi gondolat
folytatását.
Most már felismertem a „hangot”.
Jessica Stanley – jó ideje nem zargatott már a belső csacsogásával.
Micsoda megkönnyebbülés volt, mikor végre túljutott a rosszul megválasztott
vágyakozásán. Korábban szinte lehetetlen volt elmenekülni a folyamatos,
nevetséges ábrándjai elől. Akkoriban azt kívántam, bárcsak
elmagyarázhatnám neki, pontosan mi is történne, ha az ajkaim, és még inkább
a mögöttük megbújó fogak, a közelébe kerülnének. Ez valószínűleg
elhallgattatta volna az idegesítő fantáziáit. Reakciójának gondolatától
majdnem elmosolyodtam.
Sokra megy vele, folytatta Jessica. Még csak nem is szép. Nem értem,
miért bámulja ennyire Eric… vagy Mike.
Gondolatban megrándult az utóbbi név említésére. Új rögeszméjét, az
általános népszerűségnek örvendő Mike Newtont, teljesen hidegen hagyta
Jessica létezése. Az új lányé azonban szemlátomást nem. Egy újabb kölyök,
aki a csillogó dolog után ácsingózik. Emiatt kaphattak ilyen kicsinyes élt
Jessica gondolatai, bár látszólag barátságos volt az újonnan érkezővel, most
épp a köztudomású információkat osztja meg vele a családomról. Az új diák
biztos érdeklődött rólunk.
Ma engem is mindenki észrevesz, gondolta Jessica önelégülten. Hát nem
szerencse, hogy két közös órám is van Bellával? Fogadni mernék, hogy
Mike meg akarja majd tudni tőlem, hogy mi…
Megpróbáltam kizárni a lány ostoba locsogását a fejemből, mielőtt a
kisszerűség és közönségesség az őrületbe kerget.
– Jessica Stanley kiteregeti a Cullen-klán minden szennyesét az új Swan
lánynak – mormogtam Emmettnek, hogy eltereljem a figyelmemet.
Kuncogni kezdett. Remélem, jó sztorit kerít belőle, gondolta.
 – Igazából elég fantáziátlan. Épp csak egy leheletnyi botrány van benne.
Egy csepp borzalom sem akad. Kicsit csalódott vagyok.
És az új lány? Ő is csalódott vajon a pletykában?
Megpróbáltam kihallgatni, hogy Bella mit gondol Jessica sztorizásáról.
Mit látott vajon, amikor a furcsa, sápadt bőrű családra nézett, akiket szinte
mindenki kerül?
Az én felelősségem volt kideríteni a reakcióját. Jobb szó híján egyfajta
megfigyelőként működtem a családban. Hogy megvédjem magunkat. Így ha
bárki valaha gyanút fogna, hamar figyelmeztethetem a többieket, hogy
elmenekülhessünk. Időnként előfordult, hogy egy élénk képzelőerővel bíró
ember bizonyos könyvek vagy filmek karaktereit vélte felfedezni bennünk.
Általában nem trafáltak bele az igazságba, de ilyenkor jobb volt továbbállni,
és új helyen letelepedni, mint megkockáztatni egy alaposabb vizsgálódást.
Ritkán, rendkívül ritkán, valaki jó következtetésre jutott. Nekik nem adtunk
lehetőséget, hogy teszteljék a hipotézisüket. Egyszerűen csak felszívódtunk,
hogy ne maradjon belőlünk más, mint egy rémisztő emlék.
De ez évtizedek óta nem fordult elő.
Semmit sem hallottam, pedig figyelmesen hallgatóztam Jessica ömlengő,
semmitmondó belső monológja mellett. Olyan volt, mintha nem ülne mellette
senki. Igazán különös. Arrébb ment a lány? Ez nem tűnt valószínűnek, hiszen
Jessica továbbra is neki fecsegett. Felnéztem, úgy éreztem, kibillentem az
egyensúlyomból. Be kellett vetnem a különleges „hallásomat” – erre még
sosem szorultam rá.
A tekintetem ismét találkozott a tágra nyílt barna szempárral. Pontosan ott
ült, ahol korábban, és minket nézett – ez természetes, gondoltam, hiszen
Jessica még mindig a Cullenekről szóló helyi pletykákkal szórakoztatta.
Teljesen természetes lenne, ha rólunk gondolkodna.
De még csak suttogást se hallottam.
 Meleg, hívogató piros foltok jelentek meg az arcán, mikor elkapva a
pillantását lesütötte a szemét, miután kellemetlen módon rajtakapták, hogy
egy idegent bámul. Jó, hogy Jasper még mindig az ablakon meredt kifelé.
Bele se akartam gondolni, hogy a lány arcában összegyűlt vér mit tenne az
önuralmával.
Az érzelmeit tökéletesen le lehetett olvasni az arcáról, mintha szavakat
formált volna: meglepődés, ahogyan tudattalanul is magába szívta a fajtáink
közötti apró különbségek jeleit; kíváncsiság, miközben Jessica meséjét
hallgatta; és valami más is… Elragadtatás? Nem ez lenne az első alkalom.
Az ő szemükben gyönyörűek vagyunk, hiszen ők a természet által nekünk
szánt áldozatok. És, végül, a szégyenkezés.
Mégis, habár a gondolatai kristálytisztán ott voltak különös szemében – a
mélysége miatt találtam különösnek –, onnan, ahol ő ült, csak csendet
hallottam. Csak… csendet.
Egy pillanatig kényelmetlenül éreztem magam.
Még sosem találkoztam ilyesmivel. Valami baj van velem? Pontosan
ugyanúgy éreztem magam, mint máskor. Mivel aggasztott ez a helyzet, még
erősebben hallgatóztam.
Az összes hang, amit eddig blokkolni próbáltam, most kiabálássá
erősödött a fejemben.
…vajon milyen zenét szeret… talán megemlíthetném neki az új CD-
met…, gondolta Mike Newton, két asztallal arrébb – Bella Swanra
koncentrálva.
Nézz csak oda, hogy bámulja. Nem elég, hogy az iskolában a lányok fele
arra vár, hogy…, hallatszottak Eric Yorkie epés gondolatai, amik szintén a
lány körül forogtak.
…annyira gusztustalan. Azt hinné az ember, hogy híres vagy valami…
Még Edward Cullen is őt bámulja… Lauren Mallory olyan féltékeny volt,
hogy nem lepődtem volna meg, ha az arca sötétzöld színre vált. És Jessica,
ahogy kérkedik az új legjobb barátnője előtt. Ez egy vicc… A lány
gondolatban továbbra is köpködte gúnyos megjegyzéseit.
…Fogadni mernék, hogy mindenki ezt kérdezi tőle. De úgy szeretnék
beszélgetni vele. Mi lehetne ennél érdekesebb?, tűnődött Ashley Dowling.
…talán ott lesz a spanyolórámon…, reménykedett June Richardson.
…egy csomó tennivaló lesz este! Matek, meg ott van az angolfelmérő is.
Remélem, hogy anya… Angela Weber, egy csendes lány, akinek szokatlanul
kedves gondolatai voltak, volt az egyetlen, aki nem lett teljesen a
megszállottja ennek a Bellának.
Mindannyiukat hallottam, minden egyes jelentéktelen dolgot, ami
végigfutott az elméjükön. De semmit a megtévesztően beszédes szemű új diák
felől.
Azt persze hallottam, amit kimondott, amikor Jessicához beszélt. Nem
kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy halljam a halk, tiszta hangját a
terem túlsó végéből.
– A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül? – hallottam a
kérdését, miközben a szeme sarkából egy lopott pillantást küldött felém, hogy
aztán azonnal el is kapja a tekintetét, mikor észrevette, hogy még mindig őt
bámulom.
Ha lett volna időm abban reménykedni, hogy a hangját hallva könnyebben
ki tudom majd szúrni a gondolatainak árnyalatát, azonnal csalódnom kellett
volna. Az emberek gondolatai általában hasonló hangmagasságban szóltak a
fejemben, mint a fizikai hangjuk. De ez a csendes, félénk hang ismeretlen volt
számomra, nem tartozott a több száz, a teremben pattogó gondolat közé,
ebben biztos voltam. Teljesen új volt.
Ó, sok sikert, te kis hülye!, gondolta Jessica, mielőtt válaszolt volna a
lány kérdésére.
 – Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet!
Nem randizik senkivel. Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki –
fanyalgott halkan.
Elfordítottam a fejem, hogy ne lássák a mosolyom. Jessica és az
osztálytársai nem is sejtették, milyen szerencsések, hogy egyikük sem
különösebben vonzó a számomra.
Az átmeneti jókedv mögött egy furcsa késztetés bújt meg, amit én magam
sem igazán értettem. Jessica gondolatainak rosszindulatú élével függött
össze, aminek az új lány nem lehetett tudatában… Nagyon furcsa vágy támadt
bennem, hogy közéjük lépjek, hogy megvédjem Bella Swant Jessica
gondolatainak sötétebb működésétől. Micsoda különös érzés. Miközben
megpróbáltam kifürkészni, milyen motiváció állhat a késztetés mögött, még
egyszer megvizsgáltam az új lányt, most Jessica szemével. Az én bámész
pillantásom túl sok figyelmet keltett.
Lehet, hogy ez csak valami régen eltemetett védelmező ösztön – az erős a
gyenge védelmére siet. Valahogy ez a lány törékenyebbnek tűnt, mint az új
osztálytársai. A bőre olyan áttetsző, hogy nehéz elképzelni, miféle védelmet
tud nyújtani neki a külvilággal szemben. Láttam, ahogy a vére ritmikusan
lüktet a vénáin keresztül a tiszta, halvány membrán alatt… De nem szabad
erre koncentrálnom. Ugyan jól tartottam magam az általam választott élet
keretei között, de ugyanolyan szomjas voltam, mint Jasper, és semmi értelme
kísérteni a sorsot.
Egy halvány redő húzódott a lány két szemöldöke között, aminek látszólag
nem volt tudatában.
Elképesztően frusztráló! Számomra világos, hogy nehezére esik ott ülni,
idegenekkel beszélgetni, a figyelem középpontjában lenni. Már abból
éreztem, mennyire félénk, ahogyan a vállait tartotta, kissé görnyedten, mintha
bármelyik pillanatban arra számítana, hogy elutasítják. És mégis, én is csak
láttam, éreztem, elképzeltem. Csak a csend áradt ebből az egyáltalán nem
rendkívüli emberlányból. Semmit sem hallottam. De miért nem?
– Indulhatunk? – mormolta Rosalie, amivel megzavart a koncentrálásban.
Megkönnyebbülve tereltem el a figyelmemet a lányról. Nem akartam ismét
felsülni – ritkán tapasztaltam meg a kudarcot, szokatlannak, de még inkább
zavarónak találtam. Nem akartam csak azért érdeklődni a rejtett gondolatai
iránt, mert nem tárultak fel előttem. Amikor megfejtem őket – és egész
biztosan megtalálom a módját, hogy így legyen –, bizonyára pontosan olyan
kicsinyesek és unalmasak lesznek, mint az összes többi emberé. Nem éri meg
az erőfeszítést.
– Szóval, fél már tőlünk az újonc? – firtatta Emmett, aki azóta is választ
várt tőlem a korábbi kérdésére.
Megvontam a vállam. Őt sem érdekelte eléggé ahhoz, hogy több
információt próbáljon kicsikarni belőlem. Felkeltünk az asztaltól, és
kisétáltunk az ebédlőből.
Emmett, Rosalie és Jasper azt tettették, hogy végzősök; így ők együtt
indultak el az óráikra. Én az övékénél fiatalabb szerepet játszottam.
Elindultam a harmadikosoknak szóló biológiaórámra, felkészítve elmémet az
unalomra. Kétséges, hogy Mr. Banner, egy olyan ember, aki átlagos
intellektussal bír, bármi olyat tudna csempészni az előadásába, ami
meglepetést okozna olyasvalakinek, akinek két orvosi diplomája is van.
Az osztályteremben elfoglaltam a székemet, és a könyveimet – kellékek,
ismét; semmi olyan nem szerepelt bennük, amit ne tudnék – szétterítettem az
asztalon. Én voltam az egyetlen diák, akinek egy egész asztal jutott. Az
emberek nem voltak elég okosak ahhoz, hogy tudják, félniük kell tőlem, de a
túlélési ösztönük mégis távol tartotta őket.
A terem lassan megtelt, ahogy lassan szállingózni kezdtek az
ebédszünetről. Hátradőltem a széken, és vártam, hogy elteljen az idő. Ismét
eszembe jutott, milyen jó lenne, ha képes lennék aludni.
Mivel korábban az új lány körül forogtak a gondolataim, amikor Angela
Weber bekísérte őt az ajtón, a neve felkeltette a figyelmemet.
Bella látszólag olyan félénk, mint én. Fogadni mernék, hogy a mai nap
nagyon nehéz neki. Bárcsak mondhatnék valami biztatót… de valószínűleg
csak butaságnak tűnne.
Ez az!, gondolta Mike Newton, amikor megfordult a székén, hogy
szemügyre vegye a belépő lányokat.
És mégis, onnan, ahol Bella Swan állt, semmit sem hallottam. Az üres tér,
ahol a gondolatainak kellene lennie, bosszantott és megijesztett.
Mi van akkor, ha ennyi volt? Mi van akkor, ha ez egyfajta mentális
leépülés első tünete?
Gyakran kívántam, bárcsak elmenekülhetnék a kakofónia elől. Hogy
normális lehessek – legalábbis amennyire ez lehetséges a számomra. De most
kétségbeestem a gondolattól. Mégis, ki vagyok én a képességeim nélkül?
Még sosem hallottam ilyesmiről. Meg kell kérdeznem Carlisle-t.
A lány elsétált mellettem a padok között, a tanár asztala felé tartott.
Szegény; csak mellettem volt üres szék. Automatikusan elpakoltam az
asztal másik feléről, ami az ő helye lesz, és halomba rendeztem a
könyveimet. Kétlem, hogy kényelmesen érzi majd magát. Hosszú félév vár rá
– legalábbis ami ezt az órát illeti. Bár talán, ha mellette ülök, képes leszek
kiugrasztani a gondolait a búvóhelyükről… nem mintha korábban bármikor is
közelségre lett volna szükségem ehhez. Nem mintha találhatnék a gondolatai
között bármi érdemlegeset.
Bella Swan belesétált a hősugárzó felől áramló meleg levegőbe.
Az illata úgy csapott le rám, mint egy faltörő kos, egy robbanó gránát. Nem
létezik olyan erőszakos kép, ami képes lenne leírni azt az erőt, ami abban a
pillanatban a hatalmába kerített.
 Azon nyomban megváltoztam. Ettől fogva szinte semmi sem kötött már
ahhoz az emberi lényhez, aki egykor voltam. Nyoma sem volt az emberség
foszlányainak, amivel az azóta eltelt években álcáztam magam.
Ragadozó voltam. És ő a prédám. Semmi más nem számított a világon,
csak ez az alapvetés.
Nem számított a tanúkkal teli terem sem – a fejemben már mind járulékos
veszteségként éltek. Gondolatainak rejtélyéről meg is feledkeztem.
A gondolatai semmit sem jelentettek nekem, hiszen már amúgy sem sokáig
lesz lehetősége gondolkodni.
Vámpír voltam, és az ő vérének volt a legédesebb illata, amit az elmúlt
nyolcvan évben valaha éreztem.
Elképzelni sem tudtam, hogy ilyen illat létezhet. Ha tudtam volna, már rég
útnak indultam volna, hogy felkutassam. Az egész világot átfésültem volna
érte. És ha elképzelem, milyen lehet az íze…
A szomjúság úgy perzselt végig a torkomon, mint a tűz. A szám lángolt és
kiszáradt, a frissen beáramló méreg sem segített eloszlatni ezt az érzetet.
A gyomrom a szomjúságom visszhangjaként bukfencezni kezdett az
éhségtől. Az izmaim rugóként tekeregtek.
Egy teljes pillanat sem telt el. Még mindig ugyanazt az egy lépést tette csak
meg, aminek a hátszele megcsapott engem.
Ahogyan a lába földet ért, felém kapta a tekintetét, ezt nyilvánvalóan rejtett
mozdulatnak szánta. A tekintete találkozott az enyémmel, én pedig
megpillantottam magamat a szeme tükrében.
A döbbent arc, amit ott viszontláttam, néhány nehézkes pillanatra
megmentette az életét. De ő sem könnyítette meg a dolgomat. Amint felfogta
az arckifejezésemet, ismét vér tolult az arcába, amitől olyan színben
pompázott a bőre, aminél ínycsiklandóbbat még sosem láttam. Az illat vastag
homályba burkolta az agyamat. Szinte képtelen voltam gondolkodni tőle. Az
ösztöneim összefüggéstelenül tomboltak, ellenállva az irányításnak.
A lány egyre gyorsabban lépdelt, mintha értené, hogy menekülnie kell.
A sietségtől azonban ügyetlen lett – megbotlott, majdnem az előttem ülő
lányra esett. Sebezhető, gyenge. Még az átlagos emberi lényeknél is jobban.
Megpróbáltam arra az arcra koncentrálni, amit a szemében láttam, az
arcra, ami visszatetszést keltett bennem. A bennem élő szörnyeteg arcára – az
arcra, amit évtizedek erőfeszítéseivel és rendíthetetlen fegyelmezettséggel
szorítottam vissza. Milyen könnyedén tört most felszínre!
Az illat újra örvényleni kezdett körülöttem, amitől szertefoszlottak a
gondolataim, és amitől majdnem felpattantam a székemről.
Nem.
A kezemmel megragadtam az asztal szélét, miközben próbáltam ülve
tartani magam. A fa azonban nem volt erre felkészülve. A kezem
megroppantotta az asztallapot, egy tenyérnyi forgács maradt a tenyeremben, a
megmaradt fában pedig ott maradt az ujjaim nyoma.
Tüntesd el a bizonyítékot! Ez volt az első számú szabály. Gyorsan porrá
zúztam az ujjlenyomatomat őrző asztalszéleket, így semmi más nem maradt
ott, mint egy egyenetlen lyuk és egy halom forgács a földön, amit a lábammal
szétkotortam.
Tüntesd el a bizonyítékot. Járulékos veszteség…
Tudtam, mi fog következni. A lány leül mellém, nekem pedig meg kell őt
ölnöm.
A terem ártatlan bámészkodói, tizennyolc másik gyerek és egy férfi, nem
távozhatnak majd, miután végignézték, ami hamarosan bekövetkezik.
Összerezzentem a gondolattól, hogy mit kell tennem. Még a legrosszabb
formámban sem követtem el hasonló kegyetlenséget. Sosem öltem
ártatlanokat. Most pedig azt terveztem, hogy egyszerre lemészárolok húsz
embert.
 A tükörképemben látott szörnyeteg gúnyt űzött belőlem.
Még ha egy részem irtózott is tőle, a másik felem terveket szőtt arról, mi
következzen ezután.
Ha először a lányt ölném meg, csak tizenöt vagy húsz másodpercem lenne
vele, mielőtt a többi ember a teremben valamit reagálna. Talán egy kicsit
tovább tartana, ha először nem fognák fel, mit teszek. A lánynak nem lenne
ideje sikítani vagy fájdalmat érezni; nem kegyetlenül végeznék vele. Ennyit
megtehetek ezért az idegenért, akinek ilyen szörnyen kívánatos vére van.
De akkor meg kellene akadályoznom, hogy a többiek elmeneküljenek. Az
ablakok miatt nem kell aggódnom, túl magasan vannak, és túlságosan kicsik
ahhoz, hogy azon keresztül jussanak ki. Csak az ajtó marad – ha azt
elbarikádozom, nincs menekvés.
Lassabb és bonyolultabb lenne, ha akkor próbálnék leszámolni velük,
amikor pánikolva tülekedni kezdenek, összevissza rohangálva a zűrzavarban.
Nem lehetetlen, de túl sok zajjal járna. Túl sok idejük lenne sikoltozni.
Valaki meghallaná… nekem pedig még több ártatlannal kellene végeznem
ezen a sötét órán.
A lány vére pedig kihűlne, amíg meggyilkolom a többieket.
Az illata megbüntetett, a száraz vágyakozás börtönébe zárva a torkomat…
Tehát először jönnek a tanúk.
A fejemben már elterveztem az egészet. A terem közepén vagyok, hátsó
sorban. Először a jobb oldalon lévőkre támadnék. Másodpercenként négy
vagy öt ember nyakát tudom eltörni, becsléseim szerint. Az nem jár olyan
nagy zajjal. A jobb oldaliak lennének a szerencsések; ők még nem sejtenék,
mire számíthatnak. A terem eleje felé haladok majd, és a bal oldalon indulok
visszafelé; maximum öt másodpercembe kerülne, hogy minden egyes életet
kioltsak.
Ez épp elég idő Bella Swan számára, hogy szembesüljön azzal, mi vár rá.
 Épp elég ahhoz, hogy félni kezdjen. Épp elég talán, ha a sokk miatt nem
fagy le teljesen, hogy sikítani kezdjen. Egy lágy sikolyra azonban még senki
sem fog iderohanni.
Vettem egy mély lélegzetet, az illata futótűz volt, ami végigvágtatott száraz
vénáimon, és lángolt a mellkasomban, hogy elpusztítson minden egyes
jobbító szándékú ingert, amire csak telt tőlem.
Épp most fordul be. Pár másodperc, és leül alig néhány centire tőlem.
A szörnyeteg a fejemben győzedelmeskedett.
Valaki hangos csattanással csukott be egy mappát a balomon. Nem néztem
fel, hogy melyik halálra ítélt volt az, de a mozdulattól egy átlagos, szagtalan
levegőhullám sodródott az arcomba.
Egy rövid pillanatig képes voltam tisztán gondolkodni. Abban az értékes
pillanatban két arc jelent meg a fejemben, egymás mellett.
Az egyik az én arcom volt, legalábbis a korábbi: a vörös szemű
szörnyeteg, aki annyi embert ölt meg, hogy már nem is tartotta számon.
Észszerű, indokolható gyilkosságok. A gyilkosok gyilkosa voltam, más,
kevésbé erőteljes szörnyetegek gyilkosa. Istenkomplexus volt, ezt beismerem
– dönteni arról, ki érdemel halált. Ez volt a magammal kötött
kompromisszumom. Emberi vérrel táplálkoztam ugyan, de csak a legtágabb
definíció szerint. Az áldozataim, a legkülönfélébb sötét időtöltéseiknek
köszönhetően, alig voltak emberibbek nálam.
A másik arc Carlisle-é volt.
A két arc között semmiféle hasonlóság sem volt. Az egyik a sugárzó
nappalt, a másik a legsötétebb éjszakát idézte meg.
Semmi sem indokolta, hogy bármiféle hasonlóság legyen közöttük. Carlisle
biológiai értelemben nem volt az apám. Semmiféle közös vonásunk nincsen.
A bőrünk színének hasonlósága annak köszönhető, amik vagyunk; minden
vámpír halálsápadt. A szemünk színének egyezése más kérdés – ez a közös
választásunkat tükrözte.
És mégis, bár semmi ok nem volt a hasonlatosságra, azt képzeltem, hogy az
arcom valamilyen mértékben tükrözni kezdte az ő jegyeit, az elmúlt hetven,
igazán furcsa év után, amióta magamévá tettem a választását, és az ő útjára
léptem. A vonásaim ugyan nem változtak meg, de mégis úgy tűnt nekem,
mintha Carlisle bölcsessége az én arckifejezésemben is megjelent volna, az ő
együttérzésének nyomát lehetett felfedezni a szájtartásomban, és az ő
türelmének jegyeit viselte a szemöldököm is.
Mindezen apró fejlemények hiányoztak a szörnyeteg arcáról. Pár pillanat
alatt semmi sem maradt bennem, ami az elmúlt évekről tanúskodna, amit
minden számottevő értelemben a teremtőmmel, mentorommal, apámmal
töltöttem. A szemem olyan pirosan lángolna, mint az ördögé; mindenfajta
hasonlóság örökké elveszne.
A fejemben megjelenő Carlisle kedves tekintete nem bíráskodott felettem.
Tudom, megbocsátana nekem ezért a borzalmas tettért is. Mert szeret engem.
Mert azt gondolja, hogy jobb vagyok annál, mint amilyen voltam.
Bella Swan leült a mellettem lévő székre, a mozdulatai merevek és
ügyetlenek voltak – nem kétséges, hogy a félelemtől –, a vérének illata pedig
elkerülhetetlen felhőbe burkolt.
Bebizonyítanám, hogy az apám tévedett velem kapcsolatban. Eme tény
nyomorúsága legalább olyan fájdalmat okozott, mint a torkomban lángoló tűz.
Undorodva fordultam el tőle – gyűlölve a szörnyeteget, aki ennyire ki
akarta oltani az életét.
Miért kellett idejönnie? Miért kell léteznie? Miért kellett elrontania azt a
kis békét, amire végre rátaláltam a halhatatlanságomban? Miért kellett ennek
a bosszantó emberi lénynek világra jönnie? Tönkre fog tenni engem.
Elfordítottam az arcomat, mert hirtelen támadt szenvedélyes és irracionális
gyűlölet járt át.
 Nem akartam szörnyeteggé válni! Nem akartam meggyilkolni egy
osztályteremnyi ártatlan gyereket! Nem akartam mindent elveszíteni, amit egy
egész életnyi önfeláldozással és önmegtagadással szereztem meg!
Nem.
Nem fog rávenni.
Az illat a probléma, a vérének borzalmasan vonzó illata. Ha lenne bármi
mód, hogy ellenálljak… ha csak egy újabb szellőnyi friss levegőhöz
juthatnék, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
Bella Swan pont az én irányomba lebegtette meg hosszú, vastag,
mahagóniszínű haját.
Hát megőrült ez?
Nem, nem lesz itt semmiféle segítő szellő. De nem kötelező levegőt
vennem.
Megállítottam a tüdőmbe áramló levegőt. A megkönnyebbülés azonnal
megérkezett, de nem volt teljes körű. A fejemben még élénken élt az illatának
emléke, az ízét szinte éreztem a nyelvemen. Nem lennék képes sokáig
ellenállni.
A teremben minden egyes élet veszélyben van amiatt, hogy ez a lány és én
egymás mellett ülünk. El kellene szaladnom. El akarok szaladni, hogy minél
messzebb kerüljek a melegségétől és az égető fájdalom büntetésétől, de nem
vagyok száz százalékig biztos abban, hogy ha az izmaim mozgásba lendülnek,
akár csak annyira, hogy felálljak innen, nem robbannék ki és hajtanám végre
az eltervezett mészárlást.
De talán egy órán keresztül ellen tudok állni. Elég vajon egy óra, hogy
visszanyerjem az önuralmamat, és anélkül mozdulhassak meg, hogy
lecsapnék rájuk? Először kételkedtem ebben, de végül erőt vettem magamon,
és elköteleztem magam emellett. Elégnek kell lennie. Épp elég idő ahhoz,
hogy kikeveredjek ebből a teremből, tele áldozatokkal, akiknek talán nem is
kötelező áldozattá válniuk. Ha egyetlen óráig ellen tudnék állni.
Kényelmetlen érzés volt nem lélegezni. A testemnek nincs szüksége
oxigénre, de ellene ment az ösztöneimnek. Stressz idején sokkal jobban
hagyatkoztam a szaglásomra, mint bármelyik másik érzékemre. Vadászat
során ez mutatta az utat; veszély esetén ez jelzett először. Ritkán találtam
szemben magam olyan veszéllyel, mint amilyen én magam vagyok, de az
önfenntartás ösztöne legalább olyan erős az én fajtámnál, mint az
átlagembereknél.
Kényelmetlen, de kezelhető. Elviselhetőbb, mint érezni az illatát, és nem
belemélyeszteni a fogaimat abba a finom, vékony, átlátszó bőrbe a forró,
nedves, lüktető…
Egy óra! Csak egyetlen óra. Nem szabad az illatra, az ízre gondolnom.
A csendes lány a hajával választott el minket egymástól; ahogyan
előrehajolt, a haja szétterült a mappáján. Nem láthattam az arcát, hogy
megpróbáljam kiolvasni az érzéseit a tiszta, mély szempárból. Megpróbálta
elrejteni a szemét előlem? Félelemből? Félénkségből? Hogy megtartsa a
titkait?
A korábbi bosszúságom, amiért akadályba ütköztem a hangtalan gondolatai
olvasásával, gyenge és halovány volt ahhoz az ínséghez – és gyűlölethez –
képest, ami most járt át. Gyűlöltem ezt a törékeny lányt itt mellettem, olyan
buzgalommal gyűlöltem, amilyennel az utóbbi életembe kapaszkodtam, a
családom szeretetébe, abba az álomba, hogy jobb vagyok annál, mint ami
voltam. Az, hogy gyűlöltem őt, és azt, ahogyan éreztem magamat mellette –
kicsit segített. Igen, a korábban érzett bosszúság gyenge volt ugyan, de az is
segített egy kicsit. Minden egyes gondolatba belekapaszkodtam, ami elterelte
a figyelmemet arról a képzelgésről, hogy milyen lenne az íze…
Gyűlölet és bosszúság. Türelmetlenség. Sose telik le ez az óra?
És ha véget ér ez az óra… ő ki fog menni a teremből. Én pedig mit
csinálok?
Ha tudnék uralkodni a szörnyetegen, ha láthatná, hogy megéri várni…
Bemutatkozhatnék. Szia, a nevem Edward Cullen. Elkísérhetlek a következő
órádra?
Igent mondana. Ez lenne az udvarias válasz. Még ha fél is tőlem, amiben
biztos vagyok, követné a szabályokat, és mellettem ballagna. Gyerekjáték
lenne a rossz irányba terelni. Az erdő széle, mint egy eltartott ujj terült el a
parkoló mögött. Azt mondhatnám neki, hogy egy könyvet a kocsimban
felejtettem…
Vajon észrevenné valaki, ha én lennék az utolsó személy, akivel látták?
Mint mindig, esik az eső. Két sötét esőkabát, ami a rossz irányba halad, nem
keltene túl nagy feltűnést vagy buktatna le engem.
Leszámítva, hogy nem én vagyok az egyetlen diák, aki ma felfigyelt rá –
bár senki sem fürkészte őt olyan perzselően, mint én. Mike Newton
különösen leste minden mozdulatát, ahogy Bella izgett-mozgott a széken –
kényelmetlenül érezte magát a közelségemben, ahogy mindenki más is érezné,
épp ahogy számítottam rá, mielőtt az illata lerombolt bennem mindenféle
jótékony aggodalmat. Mike Newton észrevenné, ha velem lépne ki az
osztályteremből.
Ha kibírok egy órát, kibírok vajon kettőt is?
Beleborzongtam az égető fájdalomba.
Egy üres házba megy majd haza. Swan rendőrfőnök napi nyolc órát
dolgozik. Ismertem a házát, ahogyan mindenki más házát is ismertem ebben
az apró városban. Az otthona épp a sűrű erdő mellett épült, és nem voltak
közeli szomszédaik sem. Még ha maradna is ideje sikítani, ami persze nem
maradna, senki sem hallaná meg.
Ez lenne a felelősségteljes megoldás. Kibírtam több mint hetven évet
emberi vér nélkül. Ha visszatartom a lélegzetemet, kibírok két órát. És ha
egyedül van, amikor lecsapok rá, senki másnak nem fog bántódása esni. És
nem is kell gyorsan letudni az élményt, helyeselt a fejemben a szörnyeteg.
Álokoskodás azt gondolni, hogy ha erőfeszítések és türelem árán
megmentem tizenkilenc ember életét ebben az osztályteremben, kevésbé
leszek szörnyeteg, amikor megölöm ezt az ártatlan lányt.
Bár gyűlöltem őt, teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy a
gyűlöletem igazságtalan. Tudtam, hogy akit igazából gyűlölök, az én magam
vagyok. És csak még jobban fogom gyűlölni mindkettőnket, amikor ő már
halott lesz.
Így sikerült kibírnom ezt az órát – elképzelve a legjobb módszereket a
meggyilkolására. Megpróbáltam nem fantáziálni magáról az aktusról. Az
talán túl sok lenne nekem is. Így hát kiterveltem a stratégiát, de semmi mást.
Egyszer, az óra legvége felé, felém pillantott hajának hullámzó fala mögül.
Éreztem, ahogy lángolni kezd bennem az indokolatlan gyűlölet, amikor
találkozott a tekintetünk – és visszatükröződött a rettegő szempárban. A vér
rózsaszínre festette az arcát, mielőtt újra elbújhatott volna a haja mögött, én
pedig majdnem teljesen elvesztem.
De megszólalt a csengő. És – mekkora klisé is ez – mi megmenekültünk.
Ő a haláltól. Én egy rövid időre attól, hogy azzá a rémlénnyé váljak, akitől
féltem, és akit megvetettem.
Most pedig indulnom kellett.
Hiába koncentráltam minden erőmmel a legegyszerűbb mozdulatokra is,
nem tudtam olyan lassan haladni, mint kellett volna; kiszáguldottam a
teremből. Ha valaki figyelt, valószínűleg gyanította, hogy valami nincs
teljesen rendben a távozásommal. De senki sem figyelt rám; minden gondolat
a lány körül forgott, aki körülbelül egy óra múlva halálra lesz ítélve.
Elrejtőztem az autómban.
Nem szerettem úgy gondolni magamra, mint aki elrejtőzik. Mennyire
gyáván hangzik ez. De nem maradt bennem elég önfegyelem ahhoz, hogy
emberek között lehessek. Miután az összes erőmet arra áldoztam, hogy ne
öljem meg az egyiküket, nem maradt bennem több energia ahhoz, hogy
ellenálljak a többieknek. Micsoda pocsékolás lenne. Ha már behódolok a
szörnyetegnek, legalább érje meg a kudarc.
Betettem a CD-t, ami általában megnyugtatott, de most nem használt ez
sem. Nem, ami segített, az a hűvös, nyirkos levegő volt, ami az enyhe esővel
együtt áramlott be a nyitott ablakon. Bár még mindig kristálytisztán
emlékeztem Bella Swan vérének illatára, belélegezni a tiszta levegőt olyan
érzés volt, mintha a testem belsejét tisztítanám meg egy fertőzéstől.
Újra józan voltam. Megint tudtam gondolkozni. És küzdeni is. Küzdeni az
ellen, amivé nem akartam válni.
Nem kell elmennem az otthonába. Nem kell megölnöm őt. Nyilvánvalóan
egy racionális, gondolkodó lény vagyok, akinek van választása. Mindig van
választás. Az osztályteremben ugyan nem így tűnt… de most távol vagyok
tőle.
Nem kell csalódást okoznom az apámnak. Nem kell stresszt, aggódást és
fájdalmat ébresztenem az anyámban. Igen, fájdalmat okoznék a
mostohaanyámnak is. Pedig ő olyan gyengéd, olyan gondoskodó és
szeretetteljes. Fájdalmat okozni valaki olyannak, mint Esme, igazán
megbocsáthatatlan.
Talán, ha nagyon, nagyon gondosan elkerülném ezt a lányt, nem kéne
megváltoztatnom az életemet. Úgy rendeztem be a mindennapjaimat, hogy
örömömet leljem bennük. Miért kellene hagynom, hogy egy ilyen idegesítő és
ínycsiklandó senki elrontsa nekem?
Milyen ironikus, hogy én akartam megvédeni ezt az emberlányt Jessica
Stanley ravasz gondolatainak jelentéktelen, harapásmentes fenyegetésétől. Én
vagyok a legutolsó, akinek valaha Isabella Swan védelmezőjeként kellene
fellépnie. Semmitől sem kellene őt jobban óvni, mint tőlem.
Hol van Alice?, jutott hirtelen eszembe. Nem látta, hogy hány különböző
módon terveztem megölni a Swan lányt? Miért nem sietett a segítségemre –
hogy megállítson, vagy legalább hogy segítsen eltüntetni a bizonyítékokat?
Annyira lefoglalta, hogy ne engedje Jaspert bajba kerülni, hogy szem elől
tévesztett egy sokkal rettenetesebb lehetőséget? Vagy sokkal erősebb lennék,
mint gondoltam? Lehet, hogy tényleg nem okoztam volna kárt annak a
lánynak?
Nem. Tudom, hogy ez nincs így. Alice biztosan túlságosan Jasperre
fókuszál.
Abba az irányba néztem, amerre a húgom volt, a kis épületben, ahol az
angolórákat tartották. Nem tartott sokáig, hogy rátaláljak az ismerős
„hangjára”. És igazam volt. Minden egyes gondolatát Jasper töltötte ki, a
legapróbb döntéseit is percre pontosan, részletekbe menően megvizsgálta.
Azt kívántam, bárcsak tanácsot kérhetnék tőle, ugyanakkor örültem, hogy
nem tudta, mire lennék képes. Egy újfajta perzselő érzés járta át a testemet –
a szégyenérzet lángja. Nem akartam, hogy bármelyikük is megtudja.
Ha el tudnám kerülni Bella Swant, ha sikerülne nem megölnöm őt – már
csak a gondolattól is gyötrődve és fogcsikorgatva tiltakozott bennem a
szörnyeteget –, akkor senkinek sem kellene megtudnia. Ha sikerülne távol
maradnom az illatától…
Semmi okom nincs arra, hogy ne tegyek legalább egy próbát. Hogy jó
döntést hozzak. Hogy megpróbáljak az lenni, akinek Carlisle gondol engem.
A nap utolsó órája nemsokára véget ér. Úgy döntöttem, azonnal belevágok
az új tervembe. Jobb, mint itt ücsörögni a parkolóban, ahol bármikor
elsétálhat mellettem, és keresztbe tehet az igyekezetemnek. Újra fellángolt
bennem az igazságtalan gyűlölet a lány iránt.
Sebesen – egy kissé talán túl sebesen, de nem voltak tanúk – haladtam a
kis iskolaépület irodája felé.
Üres volt, leszámítva a recepcióst, aki nem vett észre, amikor csendben
beléptem.
– Ms. Cope?
A művörös hajú nő felnézett, és összerezzent. Mindig felkészületlenül érik
őket az apró jelek, amiket nem értenek, nem számít, hányszor találkoztak már
valamelyikünkkel.
– Ó – kapkodott levegő után kissé zavartan. Megigazgatta az ingét.
Butaság, gondolta magában. Olyan fiatal, akár a fiad is lehetne. – Helló,
Edward! Miben segíthetek? – rebegtette a szempilláit a vastag szemüveg
mögött.
Kényelmetlen. De tudtam, hogyan kell lenyűgözően viselkedni, ha szükség
van rá. Könnyen ment, hiszen mindig azonnal tudtam, hogy egy adott tónus
vagy gesztus milyen fogadtatást váltott ki a másikból.
Előredőltem, és a szemébe néztem, mintha el akarnék veszni azokban a
lapos, barna szemekben. A gondolatai már így is lázas izgalomban égtek. Ez
nem lesz túl nehéz.
– Azon tűnődtem, vajon tudna-e segíteni nekem az órarendemmel –
mondtam azon a lágy hangon, amit akkor alkalmaztam, ha nem akartam
ráijeszteni az emberekre.
Hallottam, hogy felgyorsul a szívverése.
– Hát persze, Edward. Mit szeretnél? – Túl fiatal, túl fiatal, kántálta
magában. Tévedés, természetesen. Idősebb voltam a nagyapjánál is.
– Azon gondolkoztam, hogy a biológiaórám helyett átkerülhetnék-e egy
végzős tudományórára. Fizikára, mondjuk.
– Valami baj van Mr. Bannerrel, Edward?
– Egyáltalán nem, csak ezt az anyagot már átvettük a…
– Abban a gyorsított iskolában, ahova Alaszkában jártatok. Persze.
 Összeszorította vékony ajkait, miközben végiggondolta. Mindannyiuknak
főiskolára kellene járnia. Hallottam a tanáraikat panaszkodni. Tökéletes
jegyeik vannak, egyetlen válaszuk előtt sem hezitálnak, soha nem adnak
rossz választ a dolgozataikban – mintha megtalálták volna a módját, hogy
minden egyes tantárgyban csalni tudjanak. Mr. Varner csak azt tudja
elképzelni, hogy a diákjai csalnak matekon, képtelen elfogadni, hogy
valaki okosabb legyen nála. Fogadni mernék, hogy az anyjuk korrepetálja
őket…
– Edward, őszintén szólva, a fizikaóra nagyon tele van most. Mr. Banner
nem szereti, ha többen járnak az órájára huszonötnél.
– Nem okozok majd gondot.
Hát persze hogy nem. Egy tökéletes Cullen.
– Azt tudom, Edward. De hát nincs elég szék….
– Akkor leadhatnám az órát? Jól jönne az a szünet, hogy önállóan tudjak
készülni.
– Leadni a biológiát? – Majd leesett az álla. Ez őrület. Mennyire lehet
nehéz nyugodtan végigülni egy órát, aminek már úgyis ismeri a
tananyagát? Biztos, hogy valami gond van Mr. Bannerrel. – De hiszen
akkor nem lesz elég pontod, hogy le tudj érettségizni.
– Majd bepótolom következő évben.
– Talán előbb beszélned kellene erről a szüleiddel.
Ekkor kinyílt mögöttem az ajtó, de bárki lépett is be, nem rám gondolt, így
figyelmen kívül hagytam az érkezőt, és Ms. Cope-ra koncentráltam. Kicsit
közelebb hajoltam hozzá, és még mélyebben néztem a szemébe. Ez jobban
működne, ha aranyszínű lenne most a szemem, és nem fekete. A feketeség
megrémiszti az embereket, helyesen.
Hibáztam, és ez látszott a nőn is. Hátrahúzódott, összezavarodott az
egymásnak ellentmondó ösztönei miatt.
 – Kérem, Ms. Cope… – mormogtam bársonyos és ellenállhatatlan
hangomon, pillanatnyi idegenkedése pedig enyhülni látszott. – Nincs egyetlen
osztály sem, akikhez csatlakozhatnék? Biztos vagyok benne, hogy van egy
üres hely valahol. A hatodik órai biológia nem lehet az egyetlen opció…
Rámosolyogtam, vigyázva, nehogy túlságosan kivillantsam a fogaimat, és
ezzel újra ráijesszek, és hagytam, hogy az arckifejezésem enyhüljön.
A szíve egyre gyorsabban vert. Túl fiatal, emlékeztette magát eszeveszett
módjára.
– Nos, talán beszélhetnék Bobbal, mármint Mr. Bannerrel. Meglátjuk,
hogy…
Egy pillanat elég volt, hogy minden megváltozzon: a terem atmoszférája, a
küldetésem, az ok, amiért e fölé a vörös hajú nő fölé hajoltam… A korábbi
szándékaim teljesen átalakultak.
Mindössze egy pillanatba telt Samantha Wellsnek, hogy belépjen a
terembe, bedobjon egy aláírt cédulát az ajtó melletti kosárba, és sietve
távozzon, hogy minél hamarabb leléphessen az iskolából. Hirtelen
megcsapott az ajtó felől áramló szellő, és ekkor értettem meg azt is, miért
nem zavartak meg a korábban belépő személy gondolatai.
Hátrafordultam, bár ez szükségtelen volt ahhoz, hogy biztos lehessek
benne.
Bella Swan állt az ajtó mellett, hátát a falnak vetve, és egy papírlapot
szorongatott a kezében. A szeme még a korábbinál is jobban kikerekedett,
amikor megpillantotta kegyetlen, állatias tekintetemet.
Vérének illata teljesen átjárta az apró, fülledt iroda levegőjének minden
egyes részecskéjét. A torkomban éreztem a lángokat.
Szeme tükréből újra a szörnyeteg nézett vissza rám, a gonosz maszkja.
A kezem megállt a levegőben a pult felett. Hátra sem kellene néznem
ahhoz, hogy keresztülnyúljak, és olyan erővel üssem bele Ms. Cope fejét az
asztalába, hogy ott helyben végezzek vele. Két élet veszne oda húsz helyett.
Micsoda ajánlat!
A szörnyeteg szorongva, éhesen várakozott, hogy végrehajtsam a tervet.
De mindig van választásom – kell, hogy legyen.
Megálljt parancsoltam a tüdőmnek, és a szemem előtt Carlisle arca
lebegett. Megfordultam, és szembenéztem Ms. Cope-pal, hallottam, mennyire
meglepődött az arckifejezésemben végbemenő változástól. Visszariadt tőlem,
de a félelme nem öltött formát összefüggő szavakként.
Kihasználva az önuralmat, amit az elmúlt évtizedek önmegtartóztatása
során sajátítottam el, egyenletes és bársonyos hangon szólaltam meg. Épp
elég levegő volt a tüdőmben ahhoz, hogy még egy utolsó mondatot
odavessek, végigrohanva a szavakon.
– Hagyjuk, felejtse el! Belátom, hogy lehetetlen. Nagyon köszönöm, hogy
segíteni próbált!
Sarkon fordultam, és egy rakéta sebességével hagytam el az irodát,
megpróbálva figyelmen kívül hagyni a lány testének melegét, amikor pár
centire mellette haladtam el.
Meg sem álltam az autómig, és végig túl gyorsan mozogtam.
Az emberek többsége már lelépett, így nem volt túl sok tanú. Hallottam,
hogy az egyik másodikosnak, D.J. Garrettnek ugyan feltűnt, de közömbösen el
is hessegette a gondolatait.
Cullen mégis honnan került elő? Olyan, mintha a levegőből bukkant
volna fel… És már megint itt tartunk, én és az élénk képzelőerőm. Anya
mindig azt mondja…
Amikor beültem a Volvómba, a többiek már mind ott vártak.
Megpróbáltam szabályozni a légzésemet, de úgy kapkodtam a levegő után,
mintha fuldokolnék.
– Edward? – szólított meg Alice aggodalommal a hangjában.
 Megráztam a fejem.
– Veled meg mi történt? – kérdezte Emmett követelőzve, ami egy pillanatra
elterelte a figyelmét arról is, hogy Jaspernek nem volt kedve újrajátszani a
korábbi meccset.
Válasz helyett tolatni kezdtem a kocsival. Ki kell jutnom a parkolóból,
mielőtt Bella Swan ide is követne. Az én külön bejáratú démonom, aki kínoz
engem… Megfordultam az autóval, és gyorsítottam. Már azelőtt hetvennel
mentem, hogy elhagytuk volna a parkolót. Az útra kiérve százhúszra
gyorsultam, mielőtt bevettem volna a kanyart.
Anélkül, hogy rájuk néztem volna, tudtam, hogy Emmett, Rosalie és Jasper
mind Alice-t vizslatják. Ő megvonta a vállát. Azt nem látja, hogy mi történt a
múltban, csak azt, hogy mi következik ezután.
Így hát belenézett a jövőmbe. Mindketten meglepetten vettük tudomásul,
amit ott látott.
– Elmész? – suttogta.
A többiek most engem néztek fürkészőn.
– Elmegyek? – vicsorogtam a fogaim között.
A fejében látottak után meginogtam az elhatározásomban, így a következő
választás egy sötétebb irányba sodorta a jövőképemet.
– Ó.
Bella Swan, halott. A szemem bíborszínben vöröslik a friss vértől.
A halálát követő keresés. Az elővigyázatossággal töltött idő, amíg ki kell
várnunk, hogy biztonságban elhagyhassuk Forksot, és újrakezdhessük valahol
máshol…
– Ó – szólalt meg újra. A kép egyre részletesebbé vált. Először
megpillantottam Swan rendőrfőnök házának belsejét, láttam Bellát az apró
konyhában a sárga konyhaszekrénnyel, háttal áll nekem, miközben én az
árnyékból leskelődöm utána, érzem, hogy az illata szinte rángat felé…
 – Elég! – nyöszörögtem, nem bírtam tovább.
– Bocsi – suttogta Alice.
A szörnyeteg örülhetett.
A látomás Alice fejében újra irányt váltott. Az üres, éjszakai autópálya,
aminek mentén hó borította fák villannak fel, miközben több mint háromszáz
kilométer per órával száguldozok mellettük.
– Hiányozni fogsz – mondta Alice. – Akármilyen rövid időre mész is el.
Emmett és Rosalie aggódva néztek egymásra.
Már majdnem elértük a kitérőt, ami a házunk felé vezető útra kanyarodik.
– Itt tegyél ki minket! – utasított Alice. – Neked kellene elmondanod
Carlisle-nak.
Bólintottam, és nagy fékcsikorgással megállítottam az autót.
Emmett, Rosalie és Jasper egy szó nélkül szállt ki; kifaggatják majd Alice-
t, amint elmentem. Alice megérintette a vállamat.
– Helyesen fogsz cselekedni – suttogta. Ezúttal nem látomás volt –
parancs. – Ő Charlie egyetlen családtagja. Ő is belehalna.
– Igen – feleltem, egyetértve az utolsó megjegyzéssel.
Ő is kiszállt az autóból, csatlakozott a többiekhez, idegesen ráncolgatta a
szemöldökét.
Úgy tűntek el a fák között, mint a kámfor, még mielőtt megfordulhattam
volna a kocsival.
Éreztem, hogy a látomások Alice fejében úgy villódznak sötét és világos
között, mint egy stroboszkóp, miközben kilencvennel hajtottam Forks
irányába. Nem voltam biztos abban, mi felé megyek. Elbúcsúzni az apámtól?
Vagy megadni magam a bennem élő szörnyetegnek? Az autó kerekei szinte
repültek az út felett.
 2. NYITOTT KÖNYV

Nekidőltem a puha hóbuckának, éreztem, ahogy a száraz porhó átformálódik

a súlyom alatt. A bőröm lehűlt, alkalmazkodott a levegő hőmérsékletéhez, az
apró pelyhek tapintása, akár a bársonyé.
Az ég tiszta volt, ragyogtak rajta a csillagok, néhol kéken, másutt sárgán
izzottak. A csillagokból fenséges, kavargó formák álltak össze az üres
univerzum fekete háttérfüggönyén – fantasztikus látvány. Tökéletesen
lenyűgöző. Vagy legalábbis tökéletesnek kellett volna lennie, és az is lett
volna, ha képes vagyok odafigyelni rá.
A helyzet nem igazán javult. Hat nap telt el, hat napja bujdokoltam itt
Denali néptelen vadonjában, de egy lépéssel sem kerültem közelebb a
szabadsághoz, amióta először megéreztem az illatát.
Amikor felnéztem az ékes égboltra, olyan érzésem támadt, mintha akadály
ékelődött volna a szemem és az ég szépsége közé. Az akadály egy arc volt,
egy teljesen átlagos emberi arc, amit azonban láthatóan mégsem voltam képes
száműzni a gondolataimból.
Hamarabb meghallottam a közeledő gondolatokat, mint az ezeket kísérő
lépések neszét. A mozgás nesze alig érzékelhető suttogásra hasonlított a
hóban.
Nem lepődtem meg, hogy Tanya ide is követett. Tudtam, hogy napok óta
töpreng az előttünk álló beszélgetésen, de egészen addig halogatta, amíg
biztos nem volt abban, mit is akar mondani.
Ötven méterre tőlem bukkant fel, egy kiszögellő fekete szikla szélén
egyensúlyozott mezítláb, lábujjhegyen.
A csillagfénynél Tanya bőre ezüstszínben pompázott, hosszú, szőke göndör
fürtjei haloványan világítottak a szinte rózsaszínnek tetsző vörösesszőke
tincsek között. Borostyánsárga szeme megvillant, ahogyan félig a hóba
temetkezve utánam leskelődött, teli ajkai lassan mosolyra húzódtak.
Tökéletes. Már ha képes lettem volna odafigyelni rá. Felsóhajtottam.
Nem emberi mércének megfelelően öltözött; mindössze egy vékony
pamutkombinét és rövidnadrágot viselt. Leguggolt a csúcson, az ujjaival
megérintette maga alatt a sziklát, a teste összegömbölyödött.
Ágyúgolyó, gondolta.
Azzal kilövellt a levegőbe. Az alakja sötét, csavarodó árnyékká vált,
ahogyan kecsesen pörgött a csillagos égbolt és köztem. Mint egy golyó, úgy
csapódott be mellettem a hóbuckába.
Hóförgeteg kavarodott fel körülöttem. A csillagok elsötétültek, engem
pedig mélyen betemettek a pehelykönnyű jégkristályok.
Ismét felsóhajtottam, jeget lélegeztem be, de nem mozdultam meg, hogy
kiássam magam. A hó alatti sötétség se nem rontott, se nem javított a
kilátáson. Továbbra is ugyanazt az arcot láttam magam előtt.
– Edward?
A hó újra táncolni kezdett, miközben Tanya fürgén kiásott engem.
Leporolta a hópelyheket a bőrömről, és kerülte a tekintetemet.
– Elnézést – mormogta. – Viccnek szántam.
– Tudom. Vicces is volt.
Lefelé görbült az ajka.
– Irina és Kate szerint nem kéne zargatnom téged. Szerintük idegesítelek.
– Egyáltalán nem – nyugtattam meg. – Épp ellenkezőleg, én vagyok
udvariatlan, förtelmesen udvariatlan. Igazán sajnálom.
Hazamész, nem igaz?, gondolta.
 – Még nem… teljesen… döntöttem el.
De nem is maradsz itt. A gondolatai megteltek vágyakozással.
– Nem. Láthatólag nem igazán… segít.
Lebiggyesztette az ajkát.
– Az én hibám, igaz?
– Dehogy. – Nem könnyítette meg a dolgom, az igaz, de az arc jelentette a
valódi akadályt, ami folyamatosan kísértett engem.
Ne legyél ilyen úriember.
Elmosolyodtam.
Kényelmetlenül érzed magad miattam, vádolt meg.
– Nem.
Felhúzta az egyik szemöldökét, annyira hitetlenkedő arcot vágott, hogy
nevetnem kellett. Egy apró kis kacaj, amit újabb sóhajtozás követett.
– Na jó – vallottam be. – Egy kicsit.
Ő is felsóhajtott, majd a tenyerébe támasztotta az állát.
– Ezerszer csodálatosabb vagy a csillagoknál, Tanya. Persze, ezzel te is
tisztában vagy. Ne hagyd, hogy a csökönyösségem aláássa az önbizalmadat. –
Kuncognom kellett a helyzet valószínűtlenségén.
– Nem szoktam hozzá a visszautasításhoz – méltatlankodott, miközben az
alsó ajkát nagyon vonzó módon biggyesztette le.
– Persze hogy nem – értettem egyet, miközben kevés sikerrel igyekeztem
blokkolni a gondolatait, amíg röviden felidézte több ezer sikeres hódításának
emlékeit. Tanya általában az emberférfiakat kedvelte – egyrészt népesebb
táboruk volt, és azzal a további előnnyel is rendelkeztek, hogy testük puha és
meleg. És persze minden alkalommal rendkívül lelkesek.
– Szukkubusz – ugrattam, remélve, hogy ezzel megakasztom a pislákoló
képeket a fejében.
Elvigyorodott, kivillantva a fogait.
 – Az eredendő.
Carlisle-lal ellentétben Tanya és a nővérei lassan fedezték fel a
lelkiismeretüket. Végül az emberférfiak iránt érzett szeretetüknek
köszönhetően hagytak fel a mészárlással. Így mostanra a férfiak, akikbe
beleszerettek, életben is maradtak.
– Amikor megjelentél – mondta Tanya lassan –, azt gondoltam, hogy…
Tudtam, hogy mire gondolt. És kitalálhattam volna magamtól is, hogy így
fog érezni. De abban a pillanatban nem voltam a legmegbízhatóbb elemzői
képességeim birtokában.
– Azt hitted, hogy meggondoltam magam.
– Igen – nézett rám mogorván.
– Borzasztóan érzem magam, amiért talán játékot űztem a reményeiddel,
Tanya. Igazán nem akartam – egyáltalán nem gondolkodtam. Csak épp amikor
útnak indultam… eléggé siettem.
– Felteszem, nem akarod elmondani, hogy miért.
Felültem, és a két karomat összevontam a mellkasom előtt, a vállam
megmerevedett.
– Nem szeretnék beszélni róla. Kérlek, bocsáss meg, amiért ilyen kimért
vagyok.
Ismét elhallgatott, továbbra is töprengett. Nem vettem róla tudomást,
tovább próbálkoztam a csillagok csodálatával – hiába.
Egy csendes pillanat után feladta, és a gondolatai új irányt vettek.
Hova mész ezután, Edward? Vissza Carlisle-hoz?
– Nem hiszem – suttogtam.
Hova is mehetnék? Egyetlen helyet sem tudtam elképzelni az egész
világon, ami érdekes lehet a számomra. Semmit sem akartam látni vagy tenni.
Mert bárhova indulnék is, nem mennék sehova – csak menekülnék
valahonnan.
 Utáltam ezt a gondolatot. Mikor lettem ilyen gyáva?
Tanya átkarolta a vállamat karcsú karjával. Megfeszültem, de nem
húzódtam el az érintésétől. Nem volt ez több baráti vigasztalásnál.
Többnyire.
– Szerintem vissza fogsz menni – mondta, a hangjába vegyült egy kevés a
rég elvesztett orosz akcentusából. – Nem számít, hogy mi az… vagy ki az…
aki kísért téged. Szembe fogsz nézni vele. Az a fajta vagy.
A gondolatai ugyanolyan magabiztosak voltak, mint a szavai.
Megpróbáltam magamévá tenni a fejében látott képet magamról. Azt, aki
szembenéz a problémáival. Jó érzés volt újra így tekinteni magamra. Sosem
kételkedtem a bátorságomban, a képességemben, hogy szembenézzek a
nehézségekkel, legalábbis az előtt a borzalmas biológiaóra előtt.
Megpusziltam az arcát, majd gyorsan elhúzódtam, amikor felém fordult.
Bánatosan elmosolyodott a gyorsaságomon.
– Köszönöm, Tanya. Ezt hallanom kellett.
A gondolatai sértődött színezetet kaptak.
– Szívesen, gondolom. Bárcsak észszerűbben gondolkodnál egyes
dolgokról, Edward!
– Sajnálom, Tanya. Tudod, hogy túl jó vagy hozzám. Én csak… még nem
találtam meg, amit keresek.
– Hát, ha azelőtt távoznál, hogy újra találkoznánk… viszlát, Edward.
– Viszlát, Tanya. – Ahogy kimondtam a szavakat, láttam is magam előtt.
Láttam, ahogy távozom. Elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy
visszamenjek az egyetlen helyre, ahol lenni akartam. – És még egyszer:
köszönöm.
Egyetlen fürge mozdulattal talpra ugrott, és már rohant is, olyan gyorsan,
mint egy kísértet, a talpának ideje sem maradt a hóba süppedni. Egyetlen
nyomot sem hagyott maga mögött. Vissza se nézett. A visszautasításom jobban
bántotta, mint korábban bármikor, még a gondolataiban is. Nem akart már
látni engem, mielőtt távozom.
Lefelé görbült az ajkam. Rosszulesett, hogy bántottam Tanyát, habár az
érzései nem voltak mélyek, még kevésbé tiszták, és, akárhogy is, sosem
tudnám viszonozni őket. Mégis, nem éreztem magam eléggé úriembernek
emiatt.
Az államat a térdemre tettem, és újra a csillagokat kezdtem nézni, habár
hirtelen szorongással töltött el az egyedüllét. Tudtam, hogy Alice látja majd a
hazaérkezésemet, és elmondja a többieknek is. Örülni fognak – Carlisle és
Esme különösen. De még egy pillanatig a csillagokat vizslattam,
megpróbáltam az arc mögé látni. Köztem és az ég ragyogó csillagai közt egy
meghökkent csokoládébarna szempár töprengett, vajon mi üthetett belém, és
látszólag arra volt kíváncsi, mit jelent számára ez a döntés. Persze, nem
lehettem biztos abban, hogy ezt az információt keresik azok a kíváncsi
szemek. Még a képzeletemben sem voltam képes kihallgatni a gondolatait.
Bella Swan továbbra is kérdőn tekintett rám, elzárva a csillagokra nyíló
kilátást, és továbbra is kitért előlem. Egy mély sóhaj kíséretében úgy
döntöttem, feladom, és talpra álltam. Ha szaladnék, kevesebb mint egy óra
alatt visszaérnék Carlisle autójához.
Sietve, hogy újra láthassam a családomat – és a vágytól hajtva, hogy újra
az az Edward lehessek, aki szembenéz a nehézségeivel –, végigszáguldottam
a csillagfényes hómezőn, egyetlen lábnyomot sem hagyva magam után.

– Minden rendben lesz – suttogta Alice. Tekintete kissé zavaros volt, Jasper
pedig egyik kezével a könyökét fogva kormányozta őt előre, miközben
szorosra zárt csoportként vonultunk be a leharcolt ebédlőbe. Rosalie és
Emmett ment elöl, Emmett nevetségesen festett, mint egy testőr az ellenséges
terület szívében. Rose is óvatosnak tűnt, de ő inkább bosszankodott, mint
féltett.
– Persze – morogtam. Röhejesen viselkedtek. Ha nem lennék biztos abban,
hogy tudom kezelni a helyzetet, otthon maradtam volna.
A hirtelen váltás a szokványos, sőt, egészen játékos reggelünkről – éjjel
havazott, Emmett és Jasper pedig nem röstellte kihasználni, hogy nem
figyelek rájuk, és hógolyókkal kezdtek bombázni, és amikor elunták, hogy
nem reagálok, egymás ellen fordultak – ez az eltúlzott éberség akár komikus
is lehetett volna, ha nem lenne ennyire bosszantó.
– Még nincs itt, de amelyik ajtón belép majd… nem fogjuk érezni a
hátszelét, ha a szokásos helyünkre ülünk.
– Nyilván a szokásos helyünkre ülünk. Fejezd ezt be, Alice. Az agyamra
mész. Nem lesz semmi bajom.
Pislogott egyet, miközben Jasper segített neki helyet foglalni, és a
tekintetével végre rám összpontosított.
– Hmm – mondta meglepetten. – Azt hiszem, igazad van.
– Persze hogy igazam van – dörmögtem.
Gyűlöltem a figyelmük középpontjában lenni. Hirtelen kezdtem
együttérezni Jasperrel, visszaemlékezve arra a rengeteg alkalomra, amikor
mindannyian védelmezőn tébláboltunk körülötte. Egy pillanatra össze is
akadt a tekintetünk, ő pedig rám vigyorgott.
Idegesítő, mi?
Fenyegetően néztem vissza rá.
Még csak egy hét telt el azóta, hogy ez a hosszúkás, szürkésbarna terem
olyan halálosan unalmasnak tűnt nekem? Hogy itt lenni olyan érzés volt,
mintha aludnék vagy kómában lennék?
Ma az idegeim pattanásig feszültek – mint a zongorahúrok, amiket úgy
meghúztak, hogy a legapróbb érintésre is zenélni kezdenek. Az érzékeim
hiperéberek voltak; fürkésztem a hangokat, a képeket, minden egyes
mozdulatot, amikor a levegő a bőrömhöz ért, minden egyes gondolatot.
Különösképp a gondolatokat. Csak egyetlen érzékem volt, amit teljesen zárlat
alá helyeztem, amit nem voltam hajlandó használni. A szaglásomat,
természetesen. Nem vettem levegőt.
Azt gondoltam, miközben végigpásztáztam a gondolatokat, hogy többet
hallok majd a Cullenekről. Egész nap erre vártam, kutattam, milyen új
ismeretségeket köthetett Bella Swan, kivel oszthatta meg a gondolatait,
milyen új pletykák keletkeztek. De semmit sem találtam. Senki sem szentelt
több figyelmet az öt vámpírnak az ebédlőben, mint az új lány érkezése előtt.
Néhány embernek még mindig ő töltötte ki a gondolatait, az előző héthez
hasonlóan. Ahelyett azonban, hogy ezt leírhatatlanul unalmasnak találtam
volna, le voltam nyűgözve.
Nem mondott rólam senkinek semmit?
Nem létezik, hogy ne vette volna észre a fekete, gyilkos tekintetemet.
Hiszen én magam is láttam, hogyan reagál rá. Egész biztosan traumatizáltam.
Meg voltam győződve róla, hogy megemlíti valakinek, talán még kicsit el is
túlozva, hogy jobb sztori kerekedjen belőle. A számba adva néhány fenyegető
mondatot.
Ráadásul még hallotta is, amikor megpróbáltam leadni a közös
biológiaóránkat. Biztosan elgondolkozott rajta, pláne miután látta az
arckifejezésemet, hogy ő az oka. Egy átlagos lány körbekérdezett volna,
összehasonlítja a saját élményét másokéval, valamilyen közös alapot
keresve, ami magyarázatot adna a viselkedésemre, hogy ne érezze azt, hogy
őt pécéztem ki magamnak. Az emberek megszállottan próbálják normálisnak
érezni magukat, beilleszkedni. Belesimulni a többi ember közé, mint egy
jellegtelen birkanyáj. Ez a szükséglet különösképp erős a bizonytalan
kamaszévek alatt. Ez a lány sem képezhet kivételt ez alól a szabály alól.
 De senki sem foglalkozott azzal, hogy újra itt ülünk, a szokásos
asztalunknál. Bella biztosan különösen szégyenlős, ha még senkit sem avatott
a bizalmába. Talán beszélt az apjával; talán az a legerősebb emberi
kapcsolata…bár ez nem tűnik valószínűnek, tekintve, hogy milyen kevés időt
töltött vele élete folyamán. Valószínűleg az anyjával közelebbi a kapcsolata.
Mégis, azért nem ártana megkörnyékeznem Swan rendőrfőnököt valamikor,
és kihallgatnom, hogy mit gondol.
– Van valami újdonság? – kérdezte Jasper.
Összpontosítani kezdtem, hagytam, hogy a gondolatok sokasága újra
elárassza az elmémet. Semmi kirívót nem találtam; senki sem töprengett
rólunk. A korábbi félelmeimmel ellentétben úgy tűnt, semmi probléma nincs a
képességeimmel, leszámítva a néma lányt. A visszatérésem után
megosztottam az aggodalmaimat Carlisle-lal, de ő még csak olyan esetekről
hallott, hogy a tehetség a gyakorlás által nő. Elsorvadásról sosem esett szó.
Jasper türelmetlenül várta a válaszomat.
– Semmi. A lány… látszólag semmit sem mondott senkinek.
Mindannyian felhúzták a szemöldöküket a hír hallatán.
– Talán nem is vagy olyan ijesztő, mint gondolod – kuncogott Emmett. –
Fogadni mernék, hogy én ennél jobban is rá tudtam volna ijeszteni.
Fintorogtam.
– Vajon miért…? – kezdte újra törni a fejét a felfedezésemről a lány
szokatlan hallgatásával kapcsolatban.
– Már átbeszéltük ezt. Fogalmam sincs.
– Jön – mormogta ekkor Alice. A testem teljesen ledermedt. – Próbálj meg
úgy viselkedni, mint egy ember.
– Ember, mi? – kérdezte Emmett.
Felemelte a jobb öklét, az ujjait mozgatva felvillantott egy hógolyót, amit a
tenyerében őrizgetett. Nem olvadt el; összepréselte, a hógolyóból pedig
darabos jégtömb lett. A tekintetét Jasperen tartotta, de én láttam, hogy merre
tartanak a gondolatai. Alice szintúgy, természetesen. Amikor Emmett
váratlanul felé hajította a jégcsonkot, ujjai egy könnyed mozdulatával arrébb
pöckölte. A jég az ebédlő túlsó felén pattant le, túl gyorsan ahhoz, hogy
emberi szemeknek érzékelhető legyen, és egy éles csattanással a téglafalba
csapódott, és darabokra tört. A tégla is berepedt. Azok, akik az ebédlőnek
abban a sarkában ültek, mind a törött jégdarabokat bámulták a földön, majd
forgolódni kezdtek, hogy megtalálják a bűnöst. De nem néztek távolabb egy-
két asztalnál. Senki sem pillantott felénk.
– Igazán emberi, Emmett – szólalt meg Rosalie csípősen. – Miért nem ütsz
egy lyukat is a falba, ha már nekiálltál?
– Sokkal hatásosabb lenne, ha te csinálnád, szépségem.
Próbáltam rájuk figyelni, vigyort erőltetve az arcomra, mintha én is a hecc
részese lennék. Direkt nem néztem a sor felé, ahol tudtam, hogy Bella is áll.
De kizárólag őket hallgattam.
Hallottam Jessica türelmetlen gondolatait, amiért látszólag a figyelmetlen
új lány is megtorpant a haladó sorban. Láttam Jessica gondolatain keresztül,
hogy Bella Swan arcába vér tódul, és ettől újra élénk rózsaszínű lesz.
Vettem néhány rövid, felületes lélegzetet, készen arra, hogy egyáltalán nem
veszek több levegőt, ha az illata megcsap.
Mike Newton is ott állt a két lánnyal. Mindkét hangját hallottam, a csak
gondolt és a hangosan kimondott szavakat egyaránt, amikor megkérdezte
Jessicát, mi baja a Swan lánynak. Visszataszító volt, ahogyan a gondolatai
köré fonódtak, ahogyan a már jól felépített fantáziák pislákolni kezdtek a
fejében, miközben végignézte, ahogy a lány továbblép és felpillant az
ábrándozásból, mintha teljesen elfeledkezett volna arról, hogy Mike is ott
van.
– Semmi – hallottam Bella csendes, tiszta hangját. Úgy csilingelt, mint egy
harangszó az ebédlő csacsogása közepette, de tisztában voltam vele, hogy ez
csak azért van így, mert elszántan figyeltem a hangjára. – Ma csak egy
ásványvizet iszom – folytatta, miközben haladt tovább, hogy lépést tartson a
sorral.
Nem bírtam megállni, hogy ne vessek egy pillantást felé. Ő a földet nézte,
a vér lassan halványodni kezdett az arcából. Hamar elkaptam a tekintetemet,
és Emmettre néztem, aki a mostanra fájdalmasnak tűnő mosolyomon nevetett.
Betegnek tűnsz, öcskös.
Kicsit átrendeztem a vonásaimat, hogy az arckifejezésem hétköznapinak és
kevésbé erőltetettnek tűnjön.
Jessica ekkor fennhangon érdeklődött Bella étvágyának hiányáról.
– Nem vagy éhes?
– Valami nincs rendben a gyomrommal. – A hangja kicsit elhalkult, de még
mindig tisztán hallottam.
Miért zavart annyira az a védelmező aggodalom, ami hirtelen áradni
kezdett Mike Newton gondolataiból? Mit számít, hogy birtokolni vágyó élük
volt? Nem tartozik rám, ha Mike Newton indokolatlanul aggódik ezért a
lányért. Lehet, hogy mindenki így reagál rá. Nem akartam én is ösztönösen
megóvni őt? Mármint azelőtt, hogy meg akartam volna ölni…
De tényleg beteg vajon?
Nehéz megállapítani – olyan törékenynek tűnik az áttetsző bőrével… Ekkor
kaptam észbe, hogy én is aggódom, éppúgy, mint az a félkegyelmű srác, így
erőt vettem magamon, hogy ne gondolkodjak a lány egészségi állapotáról.
Mindettől függetlenül, nem szívesen figyeltem őt Mike gondolatain
keresztül. Átváltottam inkább Jessicára, és gondosan lekövettem, ahogyan
hárman eldöntik, melyik asztalhoz üljenek. Szerencsére Jessica szokásos
társaságánál foglaltak helyet, a terem egyik legelső asztalánál. Hátszél
nélkül, ahogy Alice ígérte.
 Alice belém könyökölt. Nemsokára ide fog nézni. Viselkedj úgy, mint egy
ember.
A vigyorom mögött összeszorítottam a fogaimat.
– Lazulj le, Edward! – szólt hozzám Emmett. – Őszintén. Tegyük fel, hogy
megölsz egy embert. Ez még nem a világ vége.
– Te már csak tudod – mormogtam.
Emmett felnevetett.
– Meg kell tanulnod túltenni magad a dolgokon. Mint én. Az
örökkévalóság hosszú idő ahhoz, hogy bűntudatban dagonyázz.
Ekkor Alice egy kisebb maroknyi jeget vágott Emmett gyanútlan arcába,
amit egészen addig rejtegetett.
Emmett meglepetten pislogott, majd izgatott vigyor ült ki az arcára.
– Te akartad – mondta, miközben áthajolt az asztal felett, és jéggel borított
haját Alice felé rázta. A hó, ami olvadásnak indult a meleg teremben, csak
úgy záporozott a hajából félig víz, félig jég formájában.
– Fúj – méltatlankodott Rosalie, miközben ő és Alice elhátrált az áradat
elől.
Alice nevetni kezdett, mi pedig mind csatlakoztunk hozzá. Láttam Alice
fejében, hogyan hangolta össze ezt a tökéletes pillanatot, és azt is tudtam,
hogy a lány – nem szabadna így gondolnom rá, mintha ő lenne az egyetlen
lány a világon –, tehát, hogy Bella látja, ahogyan nevetünk és játszunk, és
hogy olyan boldognak, emberinek és valószerűtlenül ideálisnak tűnhetünk
neki, mint egy Norman Rockwell-festmény.
Alice továbbra is nevetett, és pajzsként tartotta maga előtt a tálcáját.
A lány – Bella – egész biztosan minket néz még mindig.
…már megint Cullenéket bámulja, gondolta valaki, magára vonva a
figyelmemet.
Automatikusan az akaratlan megszólító felé néztem, könnyen felismerve a
hangot, miközben a szemem is meglelte a célpontját – ma már sokat
hallgattam őt.
De a tekintetem gyorsan továbbhaladt Jessicán, és a lány átható pillantásán
állapodott meg.
Ő gyorsan lesütötte a szemét, újra a vastag hajtömege mögött talált
menedéket.
Mire gondol vajon? A frusztrációm az idővel egyre kínzóbbá vált ahelyett,
hogy enyhült volna. Megpróbáltam – bizonytalanul, hiszen még sosem
csináltam ilyet korábban – a gondolataimmal kitapogatni az őt övező csendet.
Az extra hallásom mindig természetes módon működött, felhívás nélkül;
sosem kellett tudatosan dolgoznom rajta. De most koncentráltam,
megpróbáltam áttörni, bármilyen páncél védi is őt.
De nem találtam mást, csak csendet.
Mi olyan különleges benne?, gondolta Jessica, visszhangozva az én
bosszankodásomat.
– Edward Cullen téged bámul – súgta a Swan lány fülébe vihogva.
A hangjában nem volt nyoma a féltékenykedő bosszúságnak. Jessica láthatóan
tehetséges volt abban, hogy barátságosnak tettesse magát.
Elmélyülten hallgattam a lány válaszát.
– De nem néz nagyon mérgesen, ugye? – súgta vissza.
Tehát észrevette a múlt heti vad reakciómat. Hát persze hogy észrevette.
A kérdés összezavarta Jessicát. A saját tükörképem jelent meg a
gondolataiban, ahogy ellenőrizte az arckifejezésemet, de nem néztem a
szemébe. Még mindig a lányra fókuszáltam, hátha meghallok valamit. De az
elszánt hallgatózás nem hozott eredményt.
– Nem – felelte Jessica, én pedig tudtam, hogy azt kívánja, bár igent
mondhatna (nagyon irritálta, amiért bámulom a lányt), noha ennek sem volt
nyoma a hangjában. – Miért nézne mérgesen?
 – Azt hiszem, nem igazán kedvel – súgta válaszul Bella, majd a karjára
hajtotta a fejét, mintha hirtelen fáradtnak érezné magát. Próbáltam megérteni
a mozdulat hátterét, de csak tippelni tudtam. Talán fáradt volt.
– A Cullenek senkit sem kedvelnek valami nagyon… – nyugtatta meg
Jessica. – Úgy értem, senkivel sem törődnek annyira, hogy egyáltalán
eldöntsék, bírják-e vagy sem. – Legalábbis korábban így volt. – De Edward
Cullen még mindig téged bámul!
– Ne nézz oda! – mondta a lány idegesen, majd felemelte a fejét a karjáról,
hogy biztos lehessen benne, Jessica engedelmeskedik.
Jessica vihogott, de úgy tett, ahogy kérték tőle.
A lány a következő órában nem vette le a tekintetét az asztalukról. Azt
gondoltam – bár, persze, nem lehetek biztos benne –, hogy direkt csinálta.
Úgy tűnt, mintha szeretne rám nézni. A teste néha kissé felém hajlott, az álla
már szinte fordulni látszott, de végül mindig észbe kapott, vett egy mély
lélegzetet, és azt szuggerálta, aki épp beszélt.
Többnyire figyelmen kívül hagytam a körülötte ülők gondolatait, mivel
azok átmenetileg nem róla szóltak. Mike Newton hógolyócsatát tervezett
iskola után a parkolóban, nem tűnt fel neki, hogy a hóesés azóta esővé
alakult. A lágyan röpködő hópelyhek helyét egyre gyakrabban a tetőn kopogó
esőcseppek hangja vette át. Tényleg nem hallotta a különbséget? Nekem
hangosnak tűnt.
Amikor az ebédszünet véget ért, én a helyemen maradtam. Az emberek
elszivárogtak, én pedig azon kaptam magam, hogy próbálom megkülönbözteti
a lány lépéseinek hangját a többiekétől, mintha lenne benne valami fontos
vagy különleges. Ostobaság.
A családom sem moccant. Várták, hogy kiderüljön, mit teszek.
Vajon beülök az órámra, leülök a lány mellé, ahol érezhetem vérének
elképesztően erős illatát, és a levegőben érezhetem pulzusának melegét a
saját bőrömön is? Elég erős vagyok ehhez? Vagy már épp elég volt ennyi is
egy napra?
A családommal már megvitattuk ezt az összes lehetséges szempontból.
Carlisle nem értett egyet azzal, hogy ilyen rizikót vállaljak, de sosem
erőltetné rám a saját akaratát. Jasper legalább ennyire nem értett egyet, de ő a
lelepleződéstől tartott, és nem az emberiség miatt aggódott. Rosalie-t csak az
izgatta, milyen hatással lesz ez az ő életére. Alice pedig annyira sok zavaros,
egymásnak ellentmondó jövőképet látott, hogy az ő látomásai szokatlanul
haszontalannak bizonyultak. Esme abban hitt, hogy én képtelen vagyok rosszat
cselekedni. Emmettet pedig csak az izgatta, hogy összevethessük a
tapasztalatainkat a különösképp vonzó illatokról. Jaspert is belerángatta a
beszélgetésbe az emlékekről, bár Jasper olyan rövid ideje és egyenetlen
módon gyakorol önmegtartóztatást, hogy abban sem volt biztos, volt-e
egyáltalán valaha ehhez hasonló küzdelme. Ezzel szemben Emmett két
hasonló incidenst is fel tudott idézni. De az ő emlékei nem voltak igazán
biztatók. Ugyanakkor ő fiatalabb volt, kevesebb rutinnal az önkontroll terén.
Az ő eseteinél egész biztosan erősebb vagyok.
– Azt… azt hiszem, rendben leszel – jelentette ki Alice hezitálva. –
Meghoztad a döntést. Szerintem ki fogod bírni ezt az órát.
De Alice pontosan tudta, milyen gyorsan változnak a döntések.
– Miért kell erőltetni, Edward? – kérdezte Jasper. Bár nem akart önelégült
lenni, amiért kivételesen én voltam a gyenge, hallottam, hogy azért egy kicsit
mégiscsak így érez. – Menj haza. Nem kell elkapkodni.
– Mi olyan nagy ügy? – ellenkezett Emmett. – Vagy megöli, vagy nem.
Bárhogy is, essen túl rajta.
– Még nem akarok elköltözni – panaszkodott Rosalie. – Nem akarom
újrakezdeni már megint. Már majdnem túl vagyunk a középiskolán, Emmett.
Végre.
 Őrlődtem a lehetséges döntések között. Igazán nagyon szerettem volna
szembeszállni ezzel a helyzettel ahelyett, hogy újra elmenekülnék. De nem
akartam túlságosan erőltetni sem. Múlt héten Jasper hibát követett el, amikor
olyan sokáig nem ment vadászni; ez is ahhoz hasonló értelmetlen hiba lenne?
Nem akarom újra elszakítani a családom gyökereit. Egyikük sem köszönné
meg nekem. De részt akartam venni a biológiaórán. Úgy éreztem, újra látni
szeretném a lány arcát.
Ez segített meghozni a döntésemet. A kíváncsiság. Dühös voltam magamra,
amiért így éreztem. Hát nem ígértem meg magamnak, hogy nem engedem,
hogy a lány elméjének csendje indokolatlan érdeklődést váltson ki belőlem?
És mégis, itt álltam, teljesen indokolatlanul érdeklődve.
Tudni akartam, hogy mire gondol. Az elméje ugyan lezárt előttem, de a
szeme nagyon is nyitva van. Talán olvashatnék abból.
– Nem, Rose, azt hiszem, tényleg rendben lesz – mondta Alice. – Egyre
inkább… megszilárdul. Kilencvenhárom százalékig biztos vagyok benne,
hogy semmi rossz nem fog történni, ha Edward elmegy az órájára. –
Kíváncsian nézett rám, azon töprengve, hogy vajon mi változott a
gondolataimban, amitől a látomása is biztosabb lett.
Elég vajon a kíváncsiság ahhoz, hogy Bella Swan életben maradjon?
Emmettnek igaza volt – miért ne essek túl rajta, bármi legyen is a
végkimenetel? Elébe megyek a kísértésnek.
– Menjetek órára! – rendelkeztem, majd felpattantam az asztaltól.
Megfordultam, és öles léptekkel távolodni kezdtem tőlük, vissza se néztem.
Hallottam Alice aggodalmát, Jasper ítélkezését, Emmett helyeslését és
Rosalie bosszankodását.
Vettem egy utolsó mély lélegzetet, mielőtt beléptem volna az
osztályterembe, majd a tüdőmben tartottam, miközben besétáltam az apró,
meleg térbe.
 Nem késtem el. Mr. Banner épp előkészítette az aznapi laborkísérletet.
A lány az én… a mi asztalunknál ült, a fejét leszegte, és a mappáját nézte,
amire épp rajzolgatott.
Míg közelebb mentem az asztalhoz, megvizsgáltam a vázlatát, az elméjének
még e teljességgel triviális kreálmányára is kíváncsi voltam, de jelentéktelen
volt. Csak véletlenszerű irkafirkák, hurkok a hurkokban. Talán nem is a
mintára koncentrált, hanem valami más körül forogtak a gondolatai?
Indokolatlanul durván húztam ki a székemet, hagytam, hogy a linóleumhoz
érve nyikorgó hangot adjon ki – az emberek kényelmesebben érezték
magukat, ha a közeledők hanggal jelezték az érkezésüket.
Tudtam, hogy hallotta a hangot; nem nézett fel, de a keze kihagyott egy
hurkot a rajzban, amitől egyenetlen lett az összkép.
Miért nem nézett fel? Valószínűleg meg van ijedve. Biztosra kell mennem,
hogy a mai óra után más benyomással távozzon. Hogy azt higgye, a
korábbiakat csak ő találta ki.
– Szia! – mondtam halk hangon, amit akkor használtam, ha azt akartam,
hogy az emberek kényelmesebben érezzék magukat mellettem, majd udvarias
mosolyra húzódott a szám, ami még nem villantotta ki a fogaimat.
Ekkor felnézett, hatalmas barna szeme meglepettnek tűnt, tele volt ki nem
mondott kérdésekkel. Ugyanez az arckifejezés akadályozta a látásomat az
elmúlt héten.
Belenéztem abba a furcsán mély barna szempárba – a színe a
tejcsokoládéhoz hasonlított, de a tisztasága inkább az erős teával
jellemezhető, egyszerre volt benne mélység és áttetszőség; a pupillákhoz
közelítve achátzöld és aranykaramella színű pettyek díszítették – és ekkor
döbbentem rá, hogy a gyűlöletem, a gyűlölet, amiről azt képzeltem, hogy ez a
lány már szimplán a létezésével kiérdemelte, elpárolgott. Így, hogy nem
vettem levegőt, hogy nem éreztem az illatát, nehezen tudtam elképzelni, hogy
valaki, aki ennyire törékeny, valaha okot adna a gyűlöletre.
Az arca pirulni kezdett, de egy szót sem szólt.
Továbbra is a szemébe néztem, igyekeztem annak kérdő mélységeire
koncentrálni, és megpróbáltam nem figyelni az ínycsiklandó színre az
arcbőrén. Elég levegőt vettem ahhoz, hogy még viszonylag hosszan tudjak
beszélni újabb lélegzetvétel nélkül.
– Edward Cullennek hívnak – mutatkoztam be, bár ezzel már ő is tisztában
volt. De ez udvarias kezdésnek tűnt. – Múlt héten nem volt alkalmam
bemutatkozni. Te meg biztosan Bella Swan vagy.
Zavartnak tűnt – újra egy kis ránc húzódott a két szemöldöke között.
A kelleténél fél másodperccel tovább tartott, hogy képes legyen válaszolni.
– Ho-honnét tudod, hogy hívnak? – kérdezte, és a hangja kicsit
megremegett.
Igazán nagyon ráijeszthettem, ettől pedig bűntudat ébredt bennem. Halkan
felnevettem – ez is olyan hang volt, amiről tudtam, az emberek oldódnak tőle.
– Ó, azt hiszem, itt mindenki tudja a nevedet. – Egész biztosan neki is
feltűnt, hogy ezen a meglehetősen egyhangú helyen ő vált a figyelem
középpontjává. – Az egész iskola értesült róla, hogy jössz.
Grimaszolt egyet az információ hallatán, láthatóan kellemetlennek találta.
Felteszem, ha olyan félénk, mint amilyennek tűnik, a figyelem nem olyasmi,
amire vágyik. A legtöbb ember épp ellenkező módon működött. Bár nem
akartak kitűnni a nyájból, mégis vágytak némi reflektorfényre az egyedi
egyformaságukért cserébe.
– Nem erre gondoltam – szólalt meg. – Hanem arra, hogy miért Bellának
szólítottál?
– Jobban szereted, ha Isabellának szólítanak? – kérdeztem, és teljesen
tanácstalannak éreztem magam, fogalmam sem volt, hova vezet ez a kérdés.
Nem értettem. Már az első napján teljesen világossá tette, mi a preferenciája
a nevével. Vajon az összes ember ilyen érthetetlen, ha nem jár melléjük egy
mentális kontextus? Vajon mennyire támaszkodom erre az extra érzékre?
Lehet, hogy enélkül teljesen vak lennék?
– Nem, én a Bellát szeretem – felelte, miközben a fejét enyhén oldalra
döntötte. Az arckifejezése – már ha jól olvasom a jeleket – a szégyenérzet és
a zavar között volt valahol. – De azt hiszem, Charlie… vagyishogy apám…
Isabellaként szokott emlegetni, ha szóba kerülök… és ezért aztán itt mindenki
így ismer. – A bőre még egy árnyalattal rózsaszínűbb lett.
– Ó… – válaszoltam, és gyorsan elkaptam a tekintetem az arcáról.
Ekkor értettem meg, mire utalt a kérdése: baklövést követtem el –
hibáztam. Ha nem hallgattam volna ki a többiek gondolatait az első nap,
akkor először biztosan a teljes nevén szólítottam volna meg. Feltűnt neki a
különbség.
Nyugtalanság gyötört. Nagyon hamar feltűnt neki a botlásom. Igazán
körültekintő, pláne ahhoz képest, hogy elvileg halálra rémíti a közelségem.
De nagyobb problémáim is voltak annál, mint hogy milyen gyanakvó
gondolatokat őriz rólam a fejében.
Elfogyott a levegőm. Ha újra szólni akarok hozzá, muszáj lélegeznem.
Nehezen tudnánk elkerülni a társalgást. Az ő számára sajnálatos módon az,
hogy osztozkodunk ezen az asztalon, azt is jelenti, hogy az órai kísérletben is
párt alkotunk, és együtt kell dolgoznunk. Furcsának tűnne – és
értelmezhetetlenül udvariatlannak –, ha rá se bagóznék, miközben együtt
folytatjuk a kísérletet. Ettől még inkább gyanakodna, nem pedig félne.
Olyan távol hajoltam tőle, amennyire csak a székem elmozdítása nélkül
lehetett, az arcomat a padsorok közti folyosó felé fordítottam.
Megtámaszkodtam, megfeszítettem az izmaimat, majd gyorsan teleszívtam a
mellkasomat levegővel úgy, hogy csak a számon át lélegeztem.
Ahh!
 Heves fájdalmat éreztem, mintha lángoló széndarabokat nyeltem volna le.
Anélkül, hogy megéreztem volna az illatát, szinte éreztem az ízét a
nyelvemen. A sóvárgás pontosan ugyanolyan erős volt, mint amikor előző
héten először csapott meg az illata.
Csikorgattam a fogaimat, és igyekeztem lehiggadni.
– Kezdhetitek! – adta ki az utasítást Mr. Banner.
Az elmúlt hetvennégy év kemény munkájával elnyert önuralmam minden
egyes szikráját be kellett vetnem, hogy újra a lány felé tudjak fordulni, aki az
asztal felé nézett, és mosolygott.
– Hölgyeké az elsőbbség, rendben? – ajánlottam.
Fölnézett, és az arckifejezésem láttán elsápadt. Valami baj történt?
A szemében az arcvonásaim átlagos, emberbarát elrendezése tükröződött.
A látszat tökéletesen működött. Már megint megijedt? Nem szólt egy szót
sem.
– Vagy kezdhetem én is, ha akarod… – mondtam csendesen.
– Nem – felelte, miközben a sápadt arca újra vörös színt öltött. – Kezdem
én.
Végignéztem az asztalon heverő eszközökön – az ütött-kopott
mikroszkópon, a dobozba rendezett lemezeken – ahelyett, hogy azt követtem
volna, hogyan ragyog fel, majd halványodik a vér a kristálytiszta arcon.
Vettem még egy gyors lélegzetet, a fogaimon keresztül, az arcom belerándult
a fájdalomba, ahogyan az íz végigperzselte a torkomat.
– Profázis – mondta egy gyors vizsgálat után. Már ki is akarta húzni a
lemezt, holott alig vetett rá egy pillantást.
– Nem haragszol, ha én is megnézem? – Ösztönösen (ostobán, mintha én is
az ő fajtájához tartoznék) elkaptam a kezét, megakadályozva, hogy elmozdítsa
a lemezt a mikroszkópból. Egy rövid pillanatig a bőrének melege szinte
égette az enyémet. Mintha elektromosság izzott volna fel közöttünk – a
forróság az ujjaimon keresztül átjárta az egész karomat. Elrántotta a kezét az
enyém alól.
– Elnézést! – mormoltam. Muszáj volt másfelé néznem, ezért a mikroszkóp
után nyúltam, és gyorsan belepillantottam a szemlencsébe. Igaza volt.
– Tényleg profázis – ismertem el.
Még mindig túlságosan nyugtalannak éreztem magam ahhoz, hogy ránézzek.
Olyan halkan vettem a levegőt, amennyire a csikorgó fogaim között csak
tudtam, igyekeztem nem figyelni a heves szomjúságra, ezért az egyszerű
feladatra koncentráltam: lejegyeztem a szót a munkafüzet első rubrikájába, és
az első lemez helyére becsúsztattam a másodikat.
Vajon mire gondol most? Milyen érzés lehetett neki, amikor megérintettem
a kezét? A bőröm egész biztosan jéghideg – taszító. Nem csoda, hogy egy
szót sem szól.
Vetettem egy pillantást a lemezre.
– Anafázis – mondtam, inkább magamnak, mint neki, miközben lejegyeztem
ezt is a második rubrikába.
– Megnézhetem? – kérdezte.
Felnéztem rá, meglepett, milyen várakozón nyújtotta a kezét a
mikroszkópért. Nem úgy tűnt, mintha félne. Komolyan azt hiszi, hogy nem
találtam el a választ?
Nem bírtam megállni, elmosolyodtam az arcára kiülő reményteli pillantás
láttán, miközben felé csúsztattam a mikroszkópot.
Mohón nézett a szemlencsébe, ám a lelkesedése hamar elapadt. Szájának
sarkai lefelé hajlottak.
– Kérném a harmadikat! – nyújtotta ki a kezét, miközben fel sem nézett a
mikroszkópból. A tenyerébe ejtettem a következő lemezt, ügyelve arra, hogy
a bőröm ne érjen az övéhez. Olyan volt mellette ülni, mintha egy
melegítőlámpát állítottak volna mellém. Éreztem, hogy az én
testhőmérsékletem is emelkedni kezd.
Ezt a lemezt sem vizsgálgatta sokáig.
– Interfázis – vetette oda hanyagul – kicsit talán túlságosan is igyekezett
ezt a hatást kelteni –, és felém tolta a mikroszkópot. Nem nyúlt a papírért,
arra várt, hogy én jegyezzem le a választ. Ellenőriztem – ismét igaza volt.
Így haladtunk végig a feladattal, egy-egy szót szóltunk csak, és soha nem
néztünk egymás szemébe. Mi végeztünk elsőként – a kísérlet a többieknek
szemlátomást nehezebbnek bizonyult. Mike Newtonnak a koncentrációval is
nehézségei adódtak; folyamatosan minket figyelt Bellával.
Maradhatott volna ott, ahol volt, gondolta Mike, miközben szúrós
tekintettel nézett engem. Érdekes. Korábban nem tűnt fel, hogy a fiú titokban a
rosszakaróm lenne. Ez újdonság volt, és a lány érkezéséhez kötődött. Ami
azonban még érdekesebb, hogy úgy tűnt – legnagyobb meglepetésemre –, az
érzés kölcsönös.
Ismét a lányra néztem, teljesen összezavarodtam attól, hogy az átlagos,
ártalmatlannak tűnő külseje ellenére micsoda mértéktelen rombolást és
felfordulást okozott az életemben.
Nem arról volt szó, hogy ne érteném, mire gondol Mike. Ember létére
Bella tényleg egészen csinos volt, szokatlan módon. Ahelyett, hogy gyönyörű
lenne, az arca inkább… váratlan volt. Nem egészen szimmetrikus – a keskeny
állát a széles arccsontja kibillentette az egyensúlyából; szélsőséges színek
uralták –, a világos bőre mellé sötét haj társult; és még ott volt az a szempár,
túl nagy az arcához képest, ami túlcsordult az elhallgatott titkoktól…
A szempár, ami hirtelen az én tekintetembe fúródott.
Visszanéztem rá, próbáltam legalább egy titkot kiolvasni a tekintetéből.
– Kontaktlencsét viselsz? – kérdezte váratlanul.
Micsoda furcsa kérdés ez.
– Nem. – Szinte mosolyognom kellett a gondolattól, hogy erősítenem
kellene a látásomat.
– Ó – motyogta. – Mintha más lenne most a szemed, mint a múltkor.
Hirtelen újra hűvösebbnek éreztem magam, amikor szembesültem vele: ma
nem csak én szeretnék titkokat kifürkészni.
Megvontam a merev vállamat, majd a tanárunkra néztem, aki épp körbejárt
a teremben.
Hát persze hogy más a szemem, mint legutóbb, amikor egymásra néztünk.
Hogy felkészüljek a mai nap megpróbáltatására, a mai kísértésre, az egész
hétvégét vadászattal töltöttem, hogy amennyire csak lehetséges, csillapítsam
a szomjamat. Elképesztő túlzásokba estem, tényleg. Két pofára faltam az
állatok vérét, nem mintha ez bármin is változtatott volna, amikor újra
szembesülnöm kellett a zavarba ejtő aromával, ami elárasztotta körülötte a
levegőt. Amikor legutóbb a szemébe néztem, a tekintetem elfeketült a
szomjúságtól. Most, amikor a testem lubickolt a vérben, a szemem melegebb
arany árnyalatot öltött – világos borostyánszínű volt.
Újabb baki. Ha tudtam volna, mire utal a kérdésével, egyszerűen csak
igennel felelhettem volna rá.
Már két éve ücsörögtem emberek között ebben a középiskolában, de ő volt
az első, aki annyi figyelmet szentelt nekem, hogy észrevegye a szemem
színének változását. A többiek, bár csodálták a családom szépségét, általában
leszegték a tekintetüket, ha viszonoztuk a pillantásukat. Visszakoztak,
ösztönösen igyekeztek gátat képezni a külsőnk részleteinek kiismerésében,
így kerülték el annak veszélyét, hogy megértsék. A tudatlanság áldás az
emberi elmének.
Miért pont ennek a lánynak kellett mégis ennyi mindent észrevennie?
Mr. Banner közeledett az asztalunkhoz. Hálásan lélegeztem be a belőle
áradó friss illatot, mielőtt az összekeveredett volna a lányéval.
– Nem gondolod, Edward – szólított meg Mr. Banner, miközben vetett egy
pillantást a válaszainkra –, hogy Isabellát is odaengedhetted volna a
mikroszkóphoz?
– Bellát – javítottam ki reflexszerűen. – Ami azt illeti, ő azonosított hármat
az ötből.
Mr. Banner kétkedve fordult a lány felé.
– Elvégezted már korábban is ezt a kísérletet?
Elmélyülten figyeltem, ahogy a lány kissé zavartan elmosolyodik.
– Hagymagyökérrel még nem.
– Hanem? Sneci csírasejtjével? – puhatolózott tovább Mr. Banner.
– Aha.
Ez látszólag meglepte a tanárunkat. A mai kísérletet egy felsőbb éveseknek
szóló kurzusból emelte át. Elismerően biccentett a lány felé.
– Hát – mondta Mr. Banner egy kis töprengés után –, még szerencse, hogy
ti ketten egy csapatban vagytok, ha kísérletezünk. – Aztán hátat fordított
nekünk, és továbbment, miközben az orra alatt azt motyogta: „Legalább a
többieknek lesz lehetősége tanulni valamit.” Kétlem, hogy a lány hallotta
volna ezt a megjegyzést. Újra firkálgatni kezdett a mappájába.
Az elmúlt fél órában két baklövést is elkövettem. Szélsőségesen szegényes
teljesítmény az én részemről. Bár fogalmam sem volt, hogy ő mit is gondol
rólam – mennyire fél, mire gyanakszik? –, abban biztos voltam, hogy muszáj
lesz nagyobb erőfeszítéseket tennem, hogy jobb benyomást tegyek rá.
Valamit, amivel felülírhatom a legutóbbi, majdnem kegyetlenségbe torkolló
találkozásunk emlékeit.
– Kár a hóért, nem? – kérdeztem tőle, felidézve ezt az elemet a
bájcsevejből, amit több tucat diáktól hallgattam már végig. Egy unalmas,
általános beszédtéma. Az időjárás – nem lehet mellélőni vele.
Amikor rám pillantott, a tekintetében egyértelmű gyanakvást véltem
felfedezni – eltúlzott reakciónak tűnt a meglehetősen átlagos szavaimra.
 – Én nem bánom.
Megpróbáltam visszaterelni a beszélgetést egy közhelyesebb ösvényre.
Egy sokkal fényesebb, melegebb helyről származott – ez a bőrén is
meglátszott bizonyos formában, annak sápadtsága ellenére is –, a hideg pedig
valószínűleg kényelmetlen a számára. Az én jéghideg érintésem egész
biztosan az volt.
– Nem szereted a hideget… – mondtam ki a feltételezésemet.
– Nem. És a nedvességet sem.
– Akkor itt, Forksban nehéz lehet neked. – Talán jobb lett volna, ha sosem
jössz ide, tettem volna hozzá szívem szerint. Talán vissza kellene menned
oda, ahova tartozol.
Bár nem voltam biztos benne, hogy valóban ezt akarom. Mindig is
emlékezni fogok a vére illatára – van arra bármilyen garancia, hogy végül
nem követném? Ráadásul, ha távozna, az elméje örök rejtély maradna a
számomra, egy örökké tartó, gyötrő talány.
– El sem tudod képzelni, mennyire – mondta halkan, miközben egy
pillanatig barátságtalanul nézett el mellettem.
Sosem olyan válaszokat adott, amikre számítottam. Ettől csak még több
kérdést akartam feltenni neki.
– Hát akkor miért jöttél ide? – vontam kérdőre, de azonnal észbe kaptam,
hogy a hangom kissé túl vádaskodó, nem elég hétköznapi egy efféle
beszélgetéshez. A kérdés inkább udvariatlannak, tolakodónak tűnt.
– Hát ez elég… bonyolult.
Pislogni kezdett, és láthatóan ennyiben akarta hagyni, én pedig majd
felrobbantam a kíváncsiságtól – abban a pillanatban ez majdnem úgy égetett,
mint a szomjúság a torkomban. Igazából arra jöttem rá, hogy egyre könnyebbé
váltak a lélegzetvételek; a gyötrelem egy icipicit elviselhetőbbé vált így,
hogy kezdtem kiismerni.
 – Azért csak mondd el, hátha megértem! – nógattam. Talán az alapvető
udvariasság kikényszeríti belőle a válaszokat a kérdéseimre, amíg vagyok
annyira udvariatlan, hogy feltegyem őket.
Csendben a kezére meredt. Ettől türelmetlen lettem. Szívem szerint az álla
alá tettem volna a kezem, és magam felé fordítottam volna a fejét, hogy
olvasni tudjak a tekintetéből. De természetesen soha többé nem érhetek hozzá
a bőréhez.
Hirtelen felnézett.
Megkönnyebbültem, hogy újra láthatom az érzéseket a szemében. Hadarva
beszélt, mintha túl akarna esni a szavakon.
– Anyám újra férjhez ment…
Á, ez elég emberi, ezt meg tudom érteni. Bánat ült ki az arcára, amitől
megjelent az apró mélyedés a szemöldöke között.
– Ez nem hangzik túl bonyolultan – jegyeztem meg, és a hangomba magától
együttérző tónus vegyült. A levertségétől szokatlanul tehetetlennek éreztem
magam, azt kívántam, bár tehetnék valamit, hogy felvidítsam. Furcsa inger. –
Ez mikor történt?
– Tavaly szeptemberben… – Gondterhelten fújta ki a levegőt, nem sóhaj
volt ez. Egy rövid pillanatra lefagytam, ahogy meleg lehelete az arcomhoz
ért.
– És neked nem rokonszenves a pasas – kockáztattam meg egy rövid szünet
után, próbáltam még több információt kihúzni belőle.
– Nem, Phillel nincs semmi baj – javította ki a feltételezésemet. Teli ajka
sarkában mosoly bújt meg. – Talán kicsit fiatal anyámhoz, de nagyon rendes.
Ez nem illett abba a képbe, amit a fejemben alakítottam ki a helyzetről.
– Akkor miért nem maradtál velük? – A hangom túlságosan türelmetlen;
úgy hangzik, mintha kíváncsiskodó lennék. Ami, ha őszinte akarok lenni, igaz
is.
 – Phil sokat utazik. Baseballjátékos. Abból él. – Az apró mosoly egyre
hangsúlyosabbá vált; ez a fajta karrierút látszólag szórakoztatta őt.
Én is elmosolyodtam, anélkül, hogy tudatosan ezt az arckifejezést
választottam volna. Nem az volt a célom, hogy fesztelen környezetet
teremtsek. Épp csak viszonozni kívántam az ő mosolyát – hogy beavasson a
titokba.
– Hallhattam már róla? – Fejben végigfutottam a professzionális
baseballjátékosok névsorán, töprengve, vajon melyik Phil lehet az övé.
– Nem hinném. Nem játszik valami jól. – Egy újabb mosoly. – Született
másodligás. De azért sokat utazgat mindenfelé.
A fejemben lévő névjegyzék azon nyomban átalakult, a másodperc
töredéke alatt új táblázatba rendeztem a lehetséges személyeket. Ugyanakkor
elkezdett körvonalazódni egy új forgatókönyv is.
– És édesanyád ideküldött, hogy elkísérhesse… – jelentettem ki.
A feltételezések látszólag több információt hoztak elő belőle, mint a
kérdések. Ez újfent működött. Felszegte az állát, az arckifejezése hirtelen
makaccsá változott.
– Nem, anyám nem küldött sehová – felelte, miközben a hangja új, kemény
élt kapott. A feltételezésem felzaklatta, bár még nem pontosan értettem,
hogyan. – Én küldtem magamat.
Nem tudtam kitalálni, mire célozhat, sem pedig a sértődöttsége mögött
rejlő okokat. Teljesen elvesztem.
Semmi logikát nem bírtam felfedezni ebben a lányban. Nem olyan volt,
mint a többi ember. Talán a hallhatatlan gondolatai és az illata mellett más is
szokatlan benne.
– Ezt nem értem – ismertem be, bár gyűlöltem ezt bevallani.
Fölsóhajtott, majd hosszan a szemembe nézett, tovább, mint bármelyik
átlagos ember valaha is képes lett volna.
 – Eleinte anyám otthon maradt velem, de nagyon hiányzott neki Phil –
magyarázta Bella lassan, a hangja minden egyes szóval egyre szomorúbban
csengett. – Láttam rajta, hogy boldogtalan… ezért úgy döntöttem, itt az ideje,
hogy egy darabig Charlie-t boldogítsam.
Szeme közt az apró ránc egyre csak mélyült.
– De most meg te vagy boldogtalan – mormogtam. Továbbra is hangosan
kimondtam a hipotéziseimet, abban reménykedve, hogy többet megtudhatok a
cáfolataiból. Ez alkalommal azonban nem jártam messze az igazságtól.
– Na és? – kérdezett vissza, mintha ezt a szempontot nem is kellene
figyelembe venni.
Továbbra is a szemébe néztem, úgy éreztem, végre sikerült egy igazi
pillantást vetnem a lelkébe. Ebből a két szóból egyértelműen látszott, hova
helyezi magát a saját fontossági sorrendjében. A legtöbb emberrel ellentétben
a saját szükségletei meglehetősen alul helyezkedtek el ezen a listán.
Önzetlen volt.
Amint ezt megértettem, a csendes elme mögötti személy kezdett
kikristályosodni.
– Szerintem ez nem igazságos – jelentettem ki. Megvontam a vállam, hogy
közvetlennek tűnjek.
Fölnevetett, de nem volt őszinte élvezet ebben a hangban.
– Az élet igazságtalan. Még sose mondta neked senki?
A szavai hallatán nevetni akartam, bár én sem találtam őszinte élvezetet
ebben. Tudtam egy s mást az élet igazságtalanságáról.
– Úgy rémlik, mintha hallottam volna már valahol.
Viszonozta a pillantásomat, és szemlátomást megint összezavarodott.
Elkapta a tekintetét, de rövidesen újra rám nézett.
– Szóval ennyi az egész! Nem nagy ügy – zárta le a témát.
De én még nem álltam készen arra, hogy véget érjen a beszélgetésünk. Az
apró V alak a két szeme között, ami a bánat maradványának tűnt, zavart
engem.
– Jól titkolod – mondtam lassan, miközben a következő hipotézisemet
próbáltam szavakba önteni. – De azért le merném fogadni, hogy sokat
szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad.
Grimaszolt, hunyorgó szemmel, félig legörbülő szájjal rosszallóan nézett
rám, majd újra a tábla felé fordult. Nem örült annak, hogy jól tippeltem. Nem
számított átlagos mártírnak – nem vágyott közönségre a szenvedései mellé.
– Vagy tévedek?
Az arca kissé megrándult, de máskülönben úgy tett, mintha nem hallana.
Ettől elmosolyodtam.
– Nem gondolnám.
– De mit érdekel ez téged? – kérdezte, miközben még mindig nem nézett
felém.
– Jó kérdés – vallottam be, inkább magamnak, mint neki.
Az ő ítélőképessége jobb volt, mint az enyém – a dolgok velejébe látott,
miközben én csak a felszínt kapargattam, vakon kutakodva a nyomok után.
Nem kellene, hogy érdekeljenek engem az ő végtelenül emberi életének
részletei. Hiba, hogy ennyire foglalkoztat, mi járhat a fejében. Azontúl, hogy
igyekszem megóvni a családomat a gyanútól, az emberek gondolatai
jelentéktelenek a számomra.
Nem szoktam hozzá, hogy én legyek a kevésbé intuitív egy párosban.
Túlságosan sokat támaszkodtam az extra hallásomra – egyértelmű, hogy
messze nem olyan jó az ítélőképességem, mint gondoltam.
A lány felsóhajtott, és a terem eleje felé fordította haragos tekintetét.
Csalódott arckifejezését valamiért viccesnek találtam. Az egész helyzet, az
egész beszélgetés mulatságos volt. Soha senki nem volt még akkora
veszélyben mellettem, mint ez az apró emberlány – bármelyik pillanatban
előfordulhat, hogy olyan nevetségesen elmerülök a beszélgetésben, hogy
véletlenül az orromon keresztül veszek levegőt, és rátámadok, mielőtt észbe
kaphatnék – és mégis, az dühíti fel, hogy nem válaszoltam egy kérdésére.
– Fölbosszantottalak? – kérdeztem, miközben a helyzet abszurditásától
mosoly ült ki az arcomra.
Gyorsan felém pillantott, és a szemeivel csapdába ejtette a tekintetem.
– Nem mondhatnám – felelte. – Inkább én bosszantottam föl saját magamat.
Mindig minden meglátszik rajtam… Anyám azt szokta mondani, hogy egy
nyitott könyv vagyok.
Elégedetlenül fintorgott.
Meghökkenve néztem rá. Amiatt volt bosszús, mert azt gondolta, túl
könnyen átlátok rajta.
Mennyire bizarr. Soha nem kellett ennyi erőfeszítést ölnöm abba, hogy
megpróbáljak megérteni valakit életem – vagyis inkább létezésem – során.
– Éppen ellenkezőleg – vetettem ellen, szokatlanul… bizalmatlanul, mintha
valamiféle rejtett veszély leselkedne rám, amit nem veszek észre. Leszámítva
a teljesen egyértelmű veszélyforrást, valami más is volt itt… hirtelen
pattanásig feszültek az idegeim, az előérzettől szorongás tört rám. – Én úgy
találom, nagyon nehéz beléd látni.
– Mert amúgy te könnyen belelátsz mindenkibe, igaz? – vágott vissza,
levonva a saját konklúzióját, ami újfent célba talált.
– Általában igen – feleltem.
Szélesen rámosolyogtam, hagytam, hogy a felhúzódó ajkaim mögül
kivillanjon ragyogó, acélkeménységű fogsorom.
Ez ostobaság volt, de hirtelen váratlan kétségbeesés tört rám, hogy
valamiféle figyelmeztető jelet küldjek neki. A teste közelebb került hozzám,
mint valaha, a beszélgetésünk során akaratlanul is felém fordult. Az apró
jelek, amik elegendőnek bizonyultak az emberek többségének elijesztéséhez,
nála látszólag nem működtek. Miért nem húzódik el tőlem rettegve? Egész
biztosan szembesült már a sötét oldalammal, így felismerhetné a veszélyt.
Nem tudhattam meg, hogy a figyelmeztetésem elérte-e a kívánt hatást. Mr.
Banner magára vonta az osztály figyelmét, a lány pedig azonnal elfordult
tőlem. Szemlátomást megkönnyebbült, amiért félbeszakítottak minket, így
talán öntudatlanul felfogja a veszélyt.
Reméltem, hogy így van.
Éreztem, ahogy egyre inkább magával ragad, hiába próbáltam gyökerestül
kitépni magamból az érdeklődés csíráját is. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy érdekesnek találjam Bella Swant. Vagyis inkább ő nem
engedheti meg magának.
Mégis, nyugtalanul vágytam rá, hogy újra lehetőségünk nyíljon beszélgetni.
Szerettem volna többet megtudni az anyjáról, az életéről, mielőtt ideköltözött
volna, a kapcsolatáról az apjával. Az összes jelentéktelen részletet tudni
akartam, amitől jobban megérthetném a jellemét. De minden egyes vele
töltött pillanat hiba volt, olyan kockázat, amit nem lenne szabad vállalnom.
Szórakozott módon épp abban a pillanatban kezdte dobálni sűrű
hajkoronáját, amikor engedélyeztem magamnak egy újabb lélegzetvételt.
Illatának e kifejezetten tömény hulláma a torkom mélyéig hatolt.
Épp olyan volt, mint a legelső napon – mint egy gránát. A lángoló
szárazság fájdalmától szédülni kezdtem. Újra az asztalba kellett
kapaszkodnom, hogy ne pattanjak fel a helyemről. Ez alkalommal egy kicsit
több önuralmam volt. Legalábbis nem törtem el semmit. A bennem élő
szörnyeteg morgolódott, de nem élvezte a fájdalmamat. Túlságosan gúzsba
volt kötve. Egyelőre legalábbis.
Visszafojtottam a lélegzetemet, és olyan távol hajoltam a lánytól,
amennyire csak lehetett.
Nem, biztosan nem engedhetem meg magamnak, hogy a lány magával
ragadjon. Minél érdekesebbnek találom őt, annál nagyobb az esély rá, hogy
végzek vele. Már két apró baklövést is elkövettem ma. Mi lenne vajon a
harmadik, mi van, ha az már nem apró lesz?
Amint megszólalt a csengő, kimenekültem az osztályteremből – ezzel
valószínűleg leromboltam az udvariasság látszatát, amit az elmúlt egy óra
folyamán sikerült felépítenem. Odakinn ismét úgy ittam be a tiszta, nyirkos
levegőt, mintha gyógyító rózsaolaj lenne. Igyekeztem minél nagyobb
távolságot tartani a lány és magam között.
Emmett odakint várt rám a közös spanyolóránk terme előtt. Egy pillanatig
igyekezett elvadult arckifejezésemből olvasni.
Hogy ment?, érdeklődött óvatosan.
– Senki sem halt meg – mormogtam.
Az is valami. Amikor megláttam, hogy Alice arrafelé siet, azt hittem…
Miközben beléptünk az osztályba, végignéztem az emlékeit az elmúlt pár
másodpercből, aminek az előző óráján ülve a nyitott ajtón keresztül volt
tanúja: Alice fürgén és sápadtan siet a természettudományi tárgyak épülete
felé. Éreztem, hogy szíve szerint felpattant és csatlakozott volna hozzá, de
végül úgy döntött, a helyén marad. Ha Alice-nek szüksége lett volna a
segítségére, akkor szólt volna.
Elborzadva és undorodva hunytam be a szemem.
– Nem vettem észre, hogy ennyire közel álltam hozzá. Nem gondoltam,
hogy azt terveztem… Nem tudtam, hogy ennyire rossz volt a helyzet – súgtam
neki.
Nem is volt, nyugtatgatott. Senki sem halt meg, nem igaz?
– Igaz – sziszegtem a fogaim között. – Most legalábbis.
Lehet, hogy idővel könnyebb lesz.
– Biztos.
De az is lehet, hogy megölöd. Megvonta a vállát. Nem te lennél az első,
aki elrontja. Senki sem ítélkezne feletted túl szigorúan. Néha valakinek
egyszerűen túl jó az illata. Le vagyok nyűgözve, hogy egyáltalán eddig
kibírtad.
– Ez nem segít, Emmett.
Felháborított, amiért ilyen könnyen elfogadta, hogy talán meg fogom ölni a
lányt, mintha valahogyan ez elkerülhetetlen lenne. Az ő hibája vajon, hogy
ennyire jó az illata?
Emlékszem, mikor velem esett meg ugyanez, emlékezett vissza, ezzel
engem is visszarepítve fél évszázaddal korábbra, egy vidéki ösvényre
alkonyat idején, ahol egy középkorú nő szedegette épp le a megszáradt
lepedőit egy almafák közé feszített zsinegről. Láttam már ezt az emléket, a
legerősebbet a két ilyen találkozása közül, de most különösen élénknek tűnt –
talán azért, mert a torkom még mindig sajgott az előző óra perzselése után.
Emmettnek eszébe ötlött, mennyire átjárta a levegőt az almák illata – a szüret
már véget ért, a hullott almák pedig összevissza hevertek a földön, a sérült
héjukon keresztül vastag felhőkben szállt fel az illatuk. A frissen kaszált
széna szaga adta a hátteret, igazi harmónia. Végigsétált az ösvényen, észre
sem vette az asszonyt, épp Rosalie-nak akart elintézni valamit. Az ég lila
színben pompázott, nyugatra, a hegyek felett pedig narancssárgába hajlott.
Megszakítás nélkül folytatta volna az útját a kanyargós kocsiúton, és most
semmi oka nem lenne arra, hogy emlékezzen erre az estére, ha egy hirtelen
esti szellő nem kap bele a lepedőkbe, mint valami vitorlákba, Emmett arcába
sodorva az asszony illatát.
– Áh – mordultam fel halkan. Mintha a saját szomjúságom emléke nem
lenne elég.
Tudom. Egy másodpercig sem bírtam visszafogni magam. Fel sem
merült, hogy ellenálljak.
Az emlékképek túlságosan sokat mutattak ahhoz, hogy nézni bírjam.
 Felpattantam, erősen szorítva össze a fogamat.
– Estás bien, Edward? – kérdezte Mrs. Goff, meglepődve a hirtelen
mozdulattól. Láttam az arcom a gondolataiban, innen tudtam, hogy egyáltalán
nem úgy festettem, mint aki jól van.
– Perdóname – motyogtam, majd gyorsan távoztam az ajtón.
– Emmett, por favor, puedes ayudar a tu hermano? – szólt a fivéremhez,
és tehetetlenül mutogatott utánam, miközben kisiettem a teremből.
– Persze – hallottam a válaszát. Majd hirtelen mögöttem termett.
Követett az épület túlsó végébe, ahol végül sikerült utolérnie, és a
vállamra tette a kezét.
Indokolatlanul erősen söpörtem le magamról. Egy emberi kéz csontjai
szilánkosra törtek volna tőle, a hozzá tartozó karral egyetemben.
– Sajnálom, Edward.
– Tudom. – Mélyen szívtam be a levegőt, igyekeztem kiszellőztetni a fejem
és a tüdőm egyaránt.
– Neked is ennyire rossz? – kérdezte, miközben próbálta nem előhívni
emlékeiből az illatot és az ízt, kevés sikerrel.
– Rosszabb, Emmett, rosszabb.
Egy pillanatig nem szólalt meg.
Talán…
– Nem, nem lenne jobb, ha túlesnék rajta. Menj vissza az órádra, Emmett.
Egyedül akarok lenni.
Egy újabb szó vagy gondolat nélkül sarkon fordult, és gyorsan elsétált. Azt
mondja majd a spanyoltanárnőnek, hogy rosszul vagyok, vagy lógok, vagy
hogy felülkerekedett rajtam a veszélyes, kontrollálhatatlan vámpír. Számít
vajon a kifogása? Lehet, hogy nem jövök vissza. Lehet, hogy muszáj
elmennem.
Visszamentem az autómhoz, hogy ott várjam meg az iskola végét.
Elbujdokoltam. Már megint.
Azzal kellett volna töltenem az időmet, hogy meghozzam a döntést, vagy
megpróbáljam alátámasztani az elhatározásomat, de ehelyett, mint egy függő,
azon kaptam magam, hogy az iskolaépületből áradó gondolatok között
kutakodom. Az ismerős hangok kiemelkedtek a többi közül, de most nem
érdekeltek Alice látomásai vagy Rosalie panaszai. Könnyen rátaláltam
Jessicára, de a lány nem vele volt, így folytattam a kutatást. Mike Newton
gondolatai magukra vonták a figyelmemet, és végül felfedeztem a lányt is,
akinek közös testnevelésórája volt a fiúval. Mike épp el volt keseredve,
amiért biológiaórán beszélgettünk Bellával. Épp a lány válaszát idézte fel
újra, miután rákérdezett, mi történt köztünk.
Még sosem láttam, hogy bárkihez is egy szónál többet szólna. Nyilván
Bellánál gondolja meg magát. Nem tetszik nekem, ahogyan ránéz. De
Bellát látszólag nem izgatja különösebben. Mit is mondott korábban?
„Kíváncsi vagyok, mi ütött belé múlt hétfőn.” Valami ilyesmit. Nem úgy
hangzik, mintha tényleg érdekelné. Nem lehetett valami érdekes
beszélgetés…
Azzal vigasztalta magát, hogy Bellát látszólag nem izgatta különösebben az
eszmecserénk. Ez kissé felidegesített, ezért inkább nem hallgattam tovább
Mike gondolatait.
Beraktam egy CD-t jó agresszív zenével, és felhangosítottam, hogy
elnyomjon minden más hangot. Nagyon keményen kellett koncentrálnom a
zenére, hogy ne kalandozzak vissza Mike Newton gondolataihoz, és
kémkedjek tovább a gyanútlan lány után.
Pár alkalommal azért csaltam, ahogy az óra a végéhez közeledett. Nem
igazi kémkedés ez, próbáltam győzködni magamat. Csak felkészülök.
Pontosan akartam tudni, mikor jön ki a tornateremből, mikor ér a parkolóba.
Nem akartam, hogy meglepetésként érjen.
 Ahogy a diákok szállingózni kezdtek kifelé, kiszálltam az autómból, nem
igazán tudnám megmondani, hogy miért. Az eső csöpögött – de nem figyeltem
rá, pedig lassan eláztatta a hajamat.
Szerettem volna vajon, ha meglát? Azt reméltem volna, hogy akkor majd
idejön beszélgetni velem? Mégis mit művelek?
Nem mozdultam, habár győzködtem magam, hogy üljek vissza a kocsiba,
tudván, hogy a viselkedésem kifogásolható. Összefontam a karjaimat a
mellkasom előtt, csak felszínesen vettem levegőt, miközben figyeltem, ahogy
lassan felém sétál, a szája sarkai lefelé görbülnek. Nem nézett rám. Párszor
haragosan a felhők felé pillantott, mintha megsértették volna őt.
Csalódott voltam, amikor hamarabb ért az autójához, mint hogy elhaladt
volna mellettem. Vajon megszólított volna? És én megszólítottam volna őt?
Beült egy piros, kopottas Chevy furgonba, egy rozsdás behemótba, ami az
apjánál is idősebb lehetett. Figyeltem, ahogy beindítja a furgont – az
ezeréves motor hangosabban zúgott, mint bármelyik másik jármű a
parkolóban –, majd a fűtés felé nyúlkált. A hideg kellemetlen volt neki – nem
szerette. Ujjaival a vastag hajtömegébe túrt, egyes tincseket a meleg levegő
felé húzott, mintha szárítaná őket. Elképzeltem, hogy a furgon utasfülkéjében
milyen illat terjenghet, de gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot.
Körülnézett, láthatóan tolatni tervezett, végre felém pillantott. Csak egy fél
pillanatig akadt össze a tekintetünk, és mindössze meglepetést véltem
felfedezni a szemében, mielőtt elkapta volna a pillantását, majd rükvercbe
tette a furgont. Ekkor nyikorogva fékezett egyet, a furgon hátulja ugyanis pár
centi híján összeütközött Nicole Casey autójával.
Tátott szájjal a visszapillantó tükörbe meredt, megrémült attól, hogy
milyen kevésen múlt az ütközés. Amikor a másik kocsi elhaladt mellette,
kétszer is ellenőrizte az összes vakfoltot, majd centiről centire tolatott ki a
parkolóból, olyan óvatosan, hogy mosolyognom kellett rajta. Úgy tűnt, mintha
attól félne, veszélyt jelent a többiekre a rozoga furgonjával.
A gondolattól, hogy Bella Swan bárki számára veszélyt jelenthet,
függetlenül attól, milyen autót vezet, felnevettem, miközben a lány elhajtott
mellettem, egyenesen előremeredve.
 3. KOCKÁZAT

Őszintén szólva nem voltam szomjas, aznap este mégis úgy döntöttem, hogy
újra vadászni fogok.
Egy kis elővigyázatosság nem árt, még ha tisztában vagyok is vele,
mennyire haszontalan.
Carlisle kísért el. Nem volt lehetőségünk kettesben lenni, amióta
visszatértem Denaliból. Miközben a fekete erdőn suhantunk keresztül,
hallottam, hogy az előző heti hevenyészett búcsúm jár a fejében.
Az emlékeiben láthattam az ádáz kétségbeeséstől eltorzult vonásaimat.
Újra átélhettem a meglepődését és hirtelen feltámadó aggodalmát.
– Edward?
– Mennem kell, Carlisle. Most azonnal indulnom kell.
– Mi történt?
– Semmi. Még. De fog, ha itt maradok.
A karom után nyúlt. Most újra láthattam, mennyire fájt neki, amikor
elhúzódtam az érintésétől.
– Nem értem.
– Volt már olyan… előfordult már veled…?
Láttam, ahogy mély lélegzetet veszek, megpillantottam a megvadultan
csillogó szememet mély aggodalmának szűrőjén keresztül.
– Előfordult már veled, hogy valakinek az illata jobban vonzott téged,
mint bárki másé? Sokkal jobban?
– Ó!
 Amikor biztos voltam abban, hogy érti, miről van szó, szégyenkezés ült ki
az arcomra. Újra kinyújtotta a karját, hogy megérintsen, és nem érdekelte,
hogy próbálok elhúzódni, a vállamon tartotta a kezét.
– Tegyél meg mindent, hogy ellen tudj állni, fiam. Hiányozni fogsz.
Tessék, vidd az én kocsimat. Tele van a tank.
Most azon töprengett, vajon helyes döntés volt-e elengedni engem. Hogy
vajon megbántott-e azzal, hogy nem bízott bennem.
– Nem – súgtam oda neki futás közben. – Pontosan erre volt szükségem.
Annyira könnyen elárulhattam volna a bizalmadat, ha arra kértél volna, hogy
maradjak.
– Sajnálom, hogy szenvedned kell, Edward. De meg kell tenned minden
tőled telhetőt, hogy életben tartsd a Swan lányt. Még ha ez azt jelenti is, hogy
újra itt kell hagynod minket.
– Tudom, tudom.
– Miért jöttél vissza? Tudod, mennyire boldog vagyok, hogy itt vagy
köztünk, de ha ez túl nehéz…
– Nem szeretem gyávának érezni magam – vallottam be.
Lassítottunk a tempón – épp csak kocogtunk a sötétségen keresztül.
– Még mindig jobb, mint ha veszélybe sodornád őt. Egy-két év, és
továbbáll majd.
– Igazad van, tudom. – Ezzel szemben a szavaitól csak még inkább
maradni akartam. A lány egy-két éven belül továbbáll majd…
Carlisle abbahagyta a futást, én is megálltam. Felém fordult, hogy jól
megnézhesse magának az arcomat.
De nem fogsz elmenekülni, igaz?
Leszegtem a fejem.
A büszkeség mondatja ezt veled, Edward? Semmi szégyellnivaló nincs
abban.
 – Nem, nem a büszkeség miatt maradok. Most nem.
Nincs hova menned?
Röviden felnevettem.
– Nem erről van szó. Ez nem tartana vissza, ha rá tudnám venni magam,
hogy továbbálljak.
– Természetesen veled megyünk, ha erre van szükséged. Csak kérned kell.
Te is kérés nélkül továbbálltál korábban a többiek miatt. Nem haragudnának
meg miatta.
Felhúztam a szemöldököm.
Carlisle felnevetett.
– Igaz, Rosalie talán, de ő is tartozik neked. Különben is, sokkal
egyszerűbb lenne, ha most távoznánk, károk nélkül, mint később, miután
valaki meghalt. – A mondat végére semmi vicces nem volt már a szavaiban.
Összerezzentem a szavaitól.
– Igaz – értettem egyet. Rekedtesnek hallatszott a hangom.
De nem mész el?
Felsóhajtottam.
– El kellene.
– Mi tart vissza, Edward? Nem tudom megérteni…
– Nem tudom, képes vagyok-e elmagyarázni.
Még magamnak sem sikerült, nem volt benne semmi logika.
Hosszú ideig méregette az arcomat.
Nem, nem értem. De tiszteletben tartom a privát szférádat, ha szeretnéd.
– Köszönöm. Igazán kedves tőled, tekintve, hogy én senkinek sem tisztelem
a privát szféráját. – Egyetlen embert leszámítva. És minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy őt is megfosszam tőle, nem igaz?
Mindannyiunknak vannak furcsaságai. Újra felnevetett. Indulhatunk?
Szagot fogott, egy kisebb őzcsorda járt a közelben. Nehéz volt lelkesedni
valamiért, ami még a legjobb körülmények között is távol állt az ínycsiklandó
ízektől. Most pedig, a lány friss vérének emlékével a fejemben, a szagtól
igazából felfordult a gyomrom.
Felsóhajtottam.
– Induljunk – egyeztem bele, bár tisztában voltam vele, hiába iszom még
több vért, nem fog segíteni.
Mindketten felvettük a lopakodó vadászpózt, és hagytuk, hogy a nem
különösebben vonzó illat vezessen minket.

Mire hazaértünk, lehűlt a levegő. Az elolvadt hó újra megfagyott; olyan volt,

mintha egy vékony üvegréteg borítana mindent – minden egyes tűlevelet,
páfránylevelet és fűszálat jégpáncél fedett be.
Amíg Carlisle visszament átöltözni a reggeli műszakjára a kórházban, én
hátramaradtam a folyónál, megvártam a napfelkeltét. Úgy éreztem, mintha
felpuffadtam volna az elfogyasztott vértől, mégis biztos voltam benne, hogy a
szomjúság hiánya mit sem fog érni, amikor újra a lány mellett ülök majd.
Épp olyan hűvösen és mozdulatlanul, mint a kő, amin ültem, a jeges partról
a sötét folyóba meredtem, amin át lehetett látni.
Carlisle-nak igaza volt. El kellene hagynom Forksot. Elterjeszthetnének
valamilyen történetet rólam, ami megmagyarázná az eltűnésem. Bentlakásos
iskola Európában. Távoli rokonok látogatása. Tinédzserkori szökés.
A történet maga nem számított. Senki sem kérdőjelezné meg igazán.
Egy-két év, és a lány el fog tűnni. Tovább éli majd az életét – eleve
megmarad az élete, amit tovább élhet. Főiskolára megy, karriert épít, talán
meg is házasodik. Ezt mind el tudtam képzelni – láttam magam előtt fehérbe
öltözve, amint megfontolt léptekkel halad az oltár felé az édesapja karján.
Különös, milyen fájdalmat okozott nekem ez a kép. Nem tudtam megérteni.
Irigyeltem a jövőjét, mert nekem ez sosem adatik majd meg? Ennek semmi
értelme. Minden egyes ember előtt, aki körülvett engem, hasonló jövő állt –
maga az élet –, és szinte sosem fordult elő, hogy irigyeltem őket ezért.
Meg kell hagynom a jövőjét. Nem kockáztathatom az életét. Ez a helyes
döntés. Carlisle mindig helyesen dönt. Most is hallgatnom kellene rá.
Hallgatni is fogok.
A felhők mögött felkelt a nap, a halovány fény megcsillant a fagyos
jégpáncélon.
Csak még egy nap, döntöttem el. Látni akarom őt, csak még egyszer. Ennyit
képes vagyok kezelni. Talán meg is említem a függőben lévő eltűnésemet,
felépítem a sztorit.
Nem lesz könnyű. Éreztem az egyre nehezedő ellenállást, ami máris újabb
kifogásokkal igyekezett maradásra bírni – kitolni a határidőt két napra,
háromra, négyre… De helyesen fogok cselekedni. Tudtam, hogy bízhatok
Carlisle tanácsában. És azt is tudtam, hogy túl sok önellentmondással kell
megküzdenem ahhoz, hogy egyedül dönthessek.
Túl sok önellentmondás. Az ellenállásom mekkora részben származott a
megszállott kíváncsiságomból, és mennyi a kielégítetlen étvágyamból?
Bementem a házba, hogy másik ruhát vegyek fel az iskolába.
Alice már várt rám, a harmadik emelet legfelső lépcsőjének szélén
ücsörgött.
Már megint elmész, vádolt meg.
Sóhajtottam, majd bólintottam.
Most nem látom, hova mész.
– Még nem tudom, hova megyek majd – súgtam neki.
Azt akarom, hogy maradj.
Megráztam a fejem.
Talán Jazz és én veled mehetnénk.
 – Annál nagyobb szükségük lesz rád, ha nem leszek itt, hogy vigyázzak
rájuk. És gondolj Esmére. Egy füst alatt elvennéd tőle a fél családját?
Annyira szomorú lesz miattad.
– Tudom. Ezért kell itt maradnotok.
Az nem ugyanaz, mintha te is itt lennél, és ezzel te is tisztában vagy.
– Igen. De helyesen kell cselekednem.
Többféle módon is lehet helyesen és helytelenül viselkedni, nem
gondolod?
Egy rövid pillanatig végigsöpört rajta egy különös látomás; végignéztem
vele, ahogyan a zavaros képek villództak és kavarogtak. Magamat furcsa
árnyékokkal keveredve láttam viszont, amit nem tudtam értelmezni – ködös,
pontatlan formák voltak. És akkor hirtelen magam előtt láttam, hogy a bőröm
csillog egy napfényes kis tisztáson. Ismertem ezt a helyet. Egy másik alak is
ott volt velem a tisztáson, de az is túl homályos ahhoz, hogy fel tudjam
ismerni. A képek remegni kezdtek, majd eltűntek, miután milliónyi apró
döntés ismét újrarendezte a jövőt.
– A többségét nem sikerült elkapnom – mondtam Alice-nek, miután a
látomása elsötétült.
Nekem sem. A jövőd olyan gyakran váltakozik, hogy képtelen vagyok
lépést tartani vele. De arra gondoltam…
Megtorpant, és végigpörgette az egyéb látomásokból álló gyűjteményének
friss darabjait. Mind egyformák voltak – elmosódottak és homályosak.
– Azt hiszem, valami változik – mondta ki hangosan. – Úgy tűnik, mintha
egy válaszút előtt állnál.
Mogorván felnevettem.
– Ugye tudod, hogy pontosan úgy beszélsz, mint egy karneváli jósnő?
Kiöltötte rám apró nyelvét.
– De a mai nap rendben lesz, igaz? – kérdeztem, váratlanul aggodalmas
hangon.
– Nem látom, hogy bárkit megölnél a mai nap folyamán – nyugtatott meg.
– Köszönöm, Alice.
– Menj, öltözz át. Nem mondom el senkinek, hagyom, hogy te oszd meg a
többiekkel a tervedet, amikor készen állsz majd.
Felállt, majd végigsuhant a lépcsősoron, és finoman meglökött a vállával.
Hiányozni fogsz. Igazán.
Igen, ő is nagyon fog hiányozni nekem.
Iskolába menet csendben maradtunk. Jasper érezte, hogy Alice valami
miatt szomorú, de tudta, hogy ha beszélgetni szeretne, akkor már magától
előhozakodott volna ezzel. Emmett és Rosalie nem vett tudomást a világról,
egymással voltak elfoglalva, csodálattal bámultak egymás szemébe – elég
nyálas volt kívülről nézve. Mindannyian tisztában voltunk vele, milyen
borzasztóan szerelmesek egymásba. Néhanap nehezebben viseltem, hogy
három tökéletesen összeillő párral kell együtt élnem. Ez is egy olyan nap
volt.
Talán mindannyian boldogabbak lesznek nélkülem, az ingerlékeny és
ellenséges vénember nélkül, aki mostanra lehetnék.
Természetesen, miután megérkeztünk az iskolába, az első dolgom az volt,
hogy keresni kezdjem a lányt. Csak hogy felkészítsem magam.
Persze.
Szinte megalázó, hogy a világom hirtelen semmi másról nem szólt, csak
róla.
Bár nem nehéz megérteni, miért. Miután nyolcvan éve minden egyes nap és
éjszaka ugyanolyan volt, minden egyes apró változás teljesen magával tudott
ragadni.
A lány még nem érkezett meg, de már hallottam a furgonja viharos
pöfögését a távolban. A kocsim oldalának dőlve vártam rá. Alice velem
maradt, amíg a többiek egyenesen az osztálytermük felé indultak. Ők már
ráuntak a megszállottságomra – számukra érthetetlen volt, hogyan tudja
fenntartani az érdeklődésemet ilyen sokáig egy ember, legyen akármilyen
vonzó is az illata.
A lány lassan bekanyarodott az autójával, szemét egyenesen az úton
tartotta, kezével szorosan kapaszkodott a kormányba. Látszólag szorongott
valami miatt. Eltartott pár másodpercig, mire sikerült megfejtenem, mi lehet
az, és hogy észrevegyem, ma minden egyes emberi arcon ugyanez az
aggodalom jelent meg. Á, az útra ráfagyott a jég, ezért mindannyian
óvatosabban vezettek. Láttam rajta, hogy komolyan vette ezt az új kockázatot.
Ez illeszkedett abba a képbe, amit az eddigi információk alapján
kialakítottam róla. Hozzáadtam ezt is a rövid listámhoz: komoly ember,
felelősségteljes. Tőlem nem túl messze parkolt le az autójával, de még nem
vette észre, hogy ott állok, és őt nézem. Vajon mit tesz majd, ha észrevesz?
Elpirul és továbbsétál? Ez volt az első tippem. De talán visszanéz majd rám.
Talán ide is jön majd, hogy beszéljen velem.
Vettem egy mély lélegzetet, teletöltve a tüdőmet levegővel, puszta
óvatosságból.
Óvatosan szállt ki a furgonjából, tesztelgette, mennyire csúszik a talaj,
mielőtt teljes súlyával ránehezedett volna. Nem nézett fel, és ettől ideges
lettem.
Talán nekem kellene odamennem hozzá…
Nem, az nem lenne helyes.
Ahelyett, hogy az iskola felé vette volna az irányt, a furgonja hátsó
részéhez lépett, végig viccesen a karosszériába kapaszkodott, nem bízva a
saját lábaiban. Ettől elmosolyodtam, éreztem Alice tekintetét az arcomon.
Nem hallgattam ki, hogy mire gondol – túlságosan szórakoztatott, hogy
kifigyeljem, ahogy a lány ellenőrzi a hóláncait. Valójában úgy tűnt, komolyan
fenyegeti az a veszély, hogy elesik, abból kiindulva, ahogyan a lábai ide-oda
csúszkáltak. Látszólag ez senki másnak nem okozott problémát – lehet, hogy a
lehető legjegesebb részre sikerült parkolnia?
Ott egy rövid időre megtorpant, furcsa arckifejezéssel szemlélte a kocsit.
Egészen… szeretetteljesen. Mintha az abroncs valamiféle… érzelmeket
váltana ki belőle?
A kíváncsiság megint olyan erővel csapott le rám, mint a szomjúság.
Mintha muszáj lenne tudnom, mire gondol – mintha semmi más nem
számítana.
Odamegyek hozzá. Amúgy is úgy festett, mint akinek jól jönne egy segítő
kéz, legalább amíg túljut a csúszós úttesten. Persze ezt én nem ajánlhatom fel
neki, nem igaz? Hezitáltam, tépelődtem. Amennyire idegenkedik a hótól,
aligha értékelné a jéghideg, vértelen kezem érintését. Kesztyűt kellett volna
húznom…
– NE! – zihált Alice hangosan.
Azon nyomban megvizsgáltam a gondolatait, első hallásra attól tartottam,
hogy rossz döntést hoztam, és a látomásában épp valami megbocsáthatatlan
bűnt követek el. De ennek most semmi köze nem volt hozzám.
Tyler Crowley meggondolatlan gyorsasággal hajtott be a parkolóba. Ez a
döntés azt eredményezi majd, hogy az autójával meg fog csúszni a jégen.
A látomás épp csak fél másodperccel járt a valóság előtt. Tyler
kisteherautója már be is hajtott a sarkon, miközben én még mindig azt
próbáltam megfejteni, mi váltotta ki Alice-ből a rémült zihálást.
Nem, ennek a látomásnak semmi köze sem volt hozzám, és mégis, teljes
mértékben engem érintett, mivel Tyler kisteherautója – a kerekei épp most
csúsznak meg a jégen, a lehető legrosszabb szögben – össze-vissza pörög
majd a parkolóban, és végül összepréseli a lányt, aki az életem nemkívánatos
fókusza lett.
 Alice jóslata nélkül is könnyen ki lehetett volna következtetni a jármű
pályaívét, ami felett Tyler teljesen elvesztette az irányítást.
A lány, aki a lehető legrosszabb helyen állt a furgonja hátuljánál, épp
ekkor nézett fel, megzavarodva a csikorgó kerekek hangjától. Tekintete
találkozott az én rémült tekintetemmel, majd elfordult, hogy szembenézzen a
közeledő halállal.
Csak őt ne! A szavak úgy kiáltoztak a fejemben, mintha nem is az enyémek
lennének.
Továbbra is csüngtem Alice gondolatain, láttam, ahogy a látomása hirtelen
megváltozik, de nem volt időm kivárni, hogy mi lesz az eredménye.
Úgy süvítettem keresztül a parkolón, mint egy rakéta, majd bevetettem
magam a csúszkáló kisteherautó és a lefagyott lány közé. Olyan gyorsan
mozogtam, hogy minden más elmosódott csíknak tűnt, kivéve a célpontomat.
Ő nem látott engem – emberi szem képtelen lett volna követni, ahogy szinte
repülök –, továbbra is a felé tartó fémtömegre meredt, ami épp arra készült,
hogy furgonjának préselve felőrölje őt.
A derekánál fogva kaptam el, túlságosan sürgetett az idő ahhoz, hogy olyan
gyengéden érjek hozzá, mint amennyire kellett volna. A másodperc
töredékrésze alatt, miközben elragadtam karcsú alakját a halál ösvényéről, és
a földre vetődtem vele a karjaimban, élénken hasított a tudatomba, milyen
gyenge, milyen törékeny a teste. Amikor meghallottam, hogy a feje tompán
puffan a jeges betonon, úgy éreztem, én is jéggé dermedek.
De egy másodpercnyi időm sem maradt, hogy megbizonyosodjak az
állapotáról. Hallottam a kisteherautó hangját a hátunk mögül, ami továbbra is
fülsiketítően csikorogva kanyargott a lány furgonjának masszív vasplatója
felé. Megváltozott becsapódásának íve, újra a lányt vette célba – mintha egy
mágnes lenne, ami erőteljesen vonzza felénk a járművet.
Összeszorított fogsoromon keresztül olyan szavak csúsztak ki a számon,
amiket korábban sosem ejtettem ki egy hölgy jelenlétében.
Már így is túl sokat tettem. Miközben szinte átszeltem a levegőt, hogy
ellökjem őt a kisteherautó útjából, tökéletesen tudatában voltam a hibának,
amit elkövetni készülök. És bár tudtam, hogy hibázok, ez nem állíthatott meg,
de ez nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem volna a kockázatról, amit ezzel
vállaltam – nemcsak a magam, de az egész családom számára.
A lelepleződést.
És ami ezután történt, egész biztosan nem segít majd, de nem engedhettem
meg, hogy a kisteherautó sikerrel járjon a második merénylettel, amivel
megpróbálta elvenni a lány életét.
Elengedtem a lányt, kinyújtottam a kezem, és így megállítottam a
kisteherautót, mielőtt az hozzáérhetett volna. A kifejtett erő hátralökött a lány
furgonja mögött parkoló autóhoz, éreztem, ahogy a vállaim behorpasztják a
kocsit. A kisteherautó megrázkódott és megtorpant az ellentartó karom
akadályában, majd egyenetlenül billegni kezdett az ellenkező oldali kerekein.
Ha megmozdítanám a kezem, a teherautó hátsó kereke a lány lábára
hullana.
Ó, az isten szerelmére, a katasztrófák sosem érnek véget? Alakulhatnának a
dolgok ennél rosszabbul? Aligha ücsöröghetek ott, feltartva a teherautót, arra
várva, hogy valaki jön, és megment minket. Ugyanakkor a teherautót sem
hajíthatom el – gondolnom kell a sofőrre is, akinek a gondolatait teljesen
összezavarta a pánik.
Magamban felmordultam, majd úgy taszítottam el a teherautót, hogy egy
pillanatra mellettünk himbálózott. Miközben újra felém zuhant, jobb
karommal alulról megtámasztottam, míg a bal karomat újra a lány dereka
köré fontam, és kirántottam az életét fenyegető kerék alól, közben szorosan az
oldalamhoz szorítottam őt. A teste erőtlenül himbálózott, ahogy a lábát
mentve elrántottam őt – eszméleténél volt vajon? Vajon mekkora károkat
okoztam neki a rögtönzött mentőakciómmal?
Hagytam, hogy a teherautó a földre boruljon, így, hogy már nem jelentett
veszélyt a lányra. Csattanva ütközött az aszfalttal, az ablakai egytől egyig
szilánkosra törtek.
Tisztában voltam vele, hogy egy krízis kellős közepébe csöppentem. Vajon
mennyit látott az egészből? Vajon voltak más tanúk, akik végignézték, hogy a
lány oldalán termek, és a kisteherautóval zsonglőrködöm, miközben
kimentem őt alóla? Ezeknek a kérdéseknek kellett volna a legnagyobb
aggályokat jelenteniük a számomra.
De túlságosan szorongtam ahhoz, hogy igazán érdekelni tudjon a
lelepleződés veszélye. Páni félelembe estem, hogy a lány megsérülhetett,
miközben épp az életét próbáltam megmenteni. Rettegtem, hogy ennyire közel
van hozzám, és pontosan tudom, milyen illatot éreznék, ha engedélyezném
magamnak a levegővételt. Túlságosan tudatában voltam a testéből áradó
melegségnek, ami eközben az enyémhez nyomódott – hiába állt közöttünk két
vastag dzseki, így is éreztem a hőt.
Az első félelmem volt a leghatalmasabb. Ahogy az első tanúk
sikoltozásban törtek ki, lehajoltam, hogy megvizsgáljam az arcát, hogy
lássam, eszméleténél van-e, és közben szenvedélyesen reménykedtem abban,
hogy nem vérzik.
Nyitott szeme döbbenten meredt rám.
– Bella! – szóltam sürgetve. – Jól vagy?
– Kutya bajom – felelt kábult hangon, szinte automatikusan.
A hangja hallatán a testem szinte belesajdult a megkönnyebbülésbe.
A fogaim között szívtam be a levegőt, és ez alkalommal még az ezzel járó
égető érzést sem bántam a torkomban. Furcsamód szinte üdvözöltem.
Megpróbált felülni, de még nem álltam készen arra, hogy elengedjem. Így
valahogy… biztonságosabbnak tűnt? Mindenesetre jobb, ha az oldalamhoz
bújik.
– Csak óvatosan! – figyelmeztettem. – Azt hiszem, alaposan beverted a
fejedet.
Nem éreztem friss vér illatát, és ezt valódi kegyelemként éltem meg, bár ez
nem zárta ki, hogy belső vérzése lehet. Hirtelen türelmetlenség lett úrrá
rajtam, azonnal Carlisle és egy teljes radiológiai osztály társaságában
akartam tudni őt.
– Au! – nyögte szinte viccesen meglepett hangon, amikor felismerte, hogy
igazam volt a fejével kapcsolatban.
– Na, erről beszélek. – A megkönnyebbüléstől vidám, szinte szeleburdi
hangulatba kerültem.
– De hát hogyan… – halványult el a hangja, a szemhéja remegett. – Hogy
értél ide ilyen gyorsan?
A megkönnyebbülés azonnal megkeseredett, a helyzet derűje tovaszállt.
Túl sok mindent vett észre. Most, hogy úgy tűnt, megfelelő állapotban van, a
családom iránt érzett aggodalmam súlyosbodni kezdett.
– Közvetlenül melletted álltam, Bella. – Tapasztalatból tudtam, hogy ha
nagyon magabiztosan mondok hazugságokat, legtöbben kételkedni kezdenek
az igazukban.
Ismét megpróbált felülni, és ez alkalommal nem akadályoztam benne.
Muszáj volt levegőt vennem, hogy megfelelően tudjam játszani a szerepemet.
Szükségem volt egy kis távolságra, hogy a meleg vérű testéből áradó hő ne
erősítsen rá az illatára; az már túl sok lenne nekem. Arrébb csúsztam tőle,
amennyire csak a két törött autó közötti szűk helyen lehetett.
Újra felnézett rám, én pedig viszonoztam a pillantását. Elsőnek elfordítani
a tekintetünket olyan hiba, amit csak egy amatőr hazudozó követ el, én pedig
ennél nagyobb szakértője voltam a hazugságoknak. Az arcom nyugodt volt,
szelíd. Szemlátomást össze is zavarodott tőle. Helyes.
 A baleset helyszíne kezdett megtelni emberekkel. Többnyire diákok,
gyerekek lökdösődtek és leskelődtek a réseken keresztül, hogy kiderüljön,
láthatóak-e szétroncsolt testek. Kiabálás hallatszott, ezt döbbent gondolatok
áradata kísérte. Egyszer végigfutottam a gondolatokon, hogy biztos lehessek
benne, egyelőre senki sem gyanakszik, ezt követően pedig kizártam ezeket a
hangokat, hogy a lányra koncentrálhassak.
Az ő figyelmét lefoglalta a hirtelen keletkezett őrület. Körbepillantgatott,
az arca még mindig kábult volt, de újra megpróbált felkelni.
Finoman a vállára tettem a kezem, hogy visszatartsam.
– Egyelőre maradj nyugton! – Úgy tűnt,nincs komoly baja, de tényleg
muszáj a nyakát mozgatnia? Újra arra vágytam, hogy Carlisle-nál legyünk. Az
én többévnyi elméleti tudásom a gyógyítás terén nem érhetett fel az ő több
évszázados, első kézből szerzett orvosi tapasztalatával.
– De olyan hideg a kő! – tiltakozott.
Az imént két alkalommal is majdnem halálra gázolták, de ő a hideg miatt
aggódik. Kuncogás csúszott ki összeszorított fogaim közül, mielőtt
emlékeztettem volna magam arra, hogy a helyzet sok minden, csak nem
vicces.
Bella pislogott néhányat, majd az arcomat kezdte kémlelni.
– Odaát voltál.
Ettől újra kijózanodtam.
Lefelé nézett, bár ott túl sok látnivaló nem akadt, leszámítva a kisteherautó
behorpadt oldalát.
– Ott, a te autódnál.
– Nem, nem ott voltam.
– Láttalak – erősködött. A hangja szinte gyerekes tónust öltött ezzel a
makacssággal. Az álla egészen előreugrott.
– Bella, ott álltam melletted, és elrángattalak az útból. – Mélyen a
szemébe néztem, igyekeztem arra ösztökélni, hogy fogadja el az én verziómat
– az egyetlen racionális verziót.
Az állkapcsa megfeszült.
– Nem!
Igyekeztem higgadt maradni, nem átadni magam a pániknak. Ha csak pár
pillanatig csendben maradna, és adna egy esélyt, hogy eltüntessem a
bizonyítékokat… és aláássam az ő állításait a fejsérülése leleplezésével.
Nem kellene egyszerűnek lennie, hogy ezt a csendes, titkolózó lányt
elhallgattassam? Ha csak egy kicsit hallgatna rám, csak néhány
másodpercig…
– Kérlek, Bella! – mondtam kissé túl hevesen, mivel hirtelen szükségem
volt rá, hogy bízzon bennem. Olyan nagyon vágytam erre, és nem csak a
baleset miatt. Ostoba vágy. Mégis, mi értelme lenne annak, ha megbízna
bennem?
– De miért? – kérdezte, továbbra is védekező álláspontból.
– Bízzál bennem! – könyörögtem neki.
– Megígéred, hogy később mindent megmagyarázol?
Dühített, hogy újra hazudnom kell neki, miközben arra vágytam, hogy
valamilyen módon elnyerhessem a bizalmát. Úgy feleltem neki, mintha vissza
akarnék vágni.
– Rendben!
– Rendben! – visszhangozta az én hanghordozásomat.
Miközben a mentési kísérlet kezdetét vette körülöttünk – szállingóztak a
felnőttek, a hatóságokat hívták, szirénák szóltak fel –, megpróbáltam nem a
lányra figyelni, és helyreállítani a fontossági sorrendemet. Végighallgattam a
parkolóban állók gondolatait, a tanúkat és a később érkezőket egyaránt, de
semmi veszélyeset nem találtam. A többségük meglepődött, hogy Bella
mellett talált engem, de mind azt feltételezték – mivel semmilyen más
lehetséges magyarázat nem állt rendelkezésre –, hogy már a baleset előtt is
mellette álltam, mindössze ők nem vettek észre.
Ő volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó elfogadni ezt az egyszerű
magyarázatot, ugyanakkor ő a legkevésbé megbízható tanú is. Halálra rémült,
traumatizált, a fejét ért ütésről nem is beszélve. Valószínűleg sokkot kapott.
Senkit sem lepne meg, ha kicsit zavaros lenne a története, nem igaz? Senki
sem adna az ő szavára a többi szemtanúval szemben.
Felszisszentem, amikor elkaptam Rosalie, Jasper és Emmett gondolatait,
akik épp abban a pillanatban érkeztek meg a helyszínre. Ma este a poklot
fogom megjárni, amikor végig kell hallgatnom, amit ezért otthon kapok.
El akartam tüntetni a horpadást, amit a vállam hagyott a barna autón, de a
lány túlságosan közel volt. Meg kell várnom, amíg valami eltereli a
figyelmét.
De nagyon dühített, hogy várakoznom kell – annyi tekintet tapadt rám –,
miközben az emberek a kisteherautóval küzdöttek, megpróbálták arrébb
húzni, hogy kiszabadítsanak minket. Segítettem volna nekik, hogy kissé
felgyorsítsam a folyamatot, de már így is épp elég nagy bajban voltam, a lány
pedig éles szemmel figyelt. Végül sikerült annyival arrébb mozgatniuk, hogy
a mentősök hozzánk férjenek a hordágyaikkal.
Egy ismerős, őszülő arc üdvözölt.
– Helló, Edward – szólított meg Brett Warner. Ápoló volt, jól ismertem a
kórházból. Színtiszta szerencse – a nap folyamán az első –, hogy ő ért oda
hozzánk elsőnek. Gondolatban megjegyezte, hogy ébernek és nyugodtnak
tűnök.
– Jól vagy, kölyök?
– Tökéletesen, Brett. A hajam szála se görbült. De attól tartok, Bellának
agyrázkódása lehet. Nagyon beütötte a fejét, amikor elrántottam a teherautó
útjából.
 Brett a lány felé fordult, aki az árulásomért cserébe ádáz pillantást küldött
felém. Ó, persze. Ő a csendes mártír – szívesebben szenvedne némán.
De nem kezdett nyomban ellenkezni, ettől kissé megkönnyebbültem.
A következő mentős ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam magamat ellátni, de
nem volt túl nehéz lebeszélni erről. Megígértem, hogy majd apámmal
megvizsgáltatom magam, ő pedig beleegyezett. A legtöbb emberhez elég
hűvös magabiztossággal beszélni. A legtöbbjükhöz, leszámítva a lányt,
természetesen. Beleillik ő vajon bármilyen normális mintázatba?
Miközben felhelyezték rá a nyakmerevítőt – az arca elvörösödött a
szégyenkezéstől –, én kihasználtam, hogy átmenetileg nem figyel, és csendben
megigazítottam a barna autó horpadását a sarkammal. Csak a testvéreim
vették észre, hogy mit művelek, hallottam, hogy Emmett gondolatban
megígéri, hogy kijavítja majd, amit nekem most esetleg nem sikerül.
Hálás voltam a segítségéért – és még hálásabb azért, hogy legalább
Emmett már meg is bocsátotta a veszélyes döntésemet –, és így nyugodtabban
másztam fel Brett mellé a mentőautó első ülésére.
A rendőrfőnök már azelőtt megérkezett, hogy Bellát betolhatták volna a
mentőautóba.
Bár az apa gondolatait nem lehetett szavakba önteni, a pánik és
aggodalom, ami az elméjéből áradt, elnyomott minden más gondolatot a
közelben. A szótlan szorongás és bűntudat, mint a hömpölygő tenger, teljesen
ledöntötte a lábáról, amikor meglátta az egyetlen lányát egy kerekes
hordágyon.
Amikor Alice arra figyelmeztetett, hogy Charlie Swan lányának
meggyilkolásával magával a rendőrfőnökkel is végeznék, egyáltalán nem
túlzott.
Bűntudattal telve bólintottam, miközben a férfi kétségbeesett hangját
hallgattam.
 – Bella! – kiáltotta.
– Teljesen jól vagyok, Char… Apu! – sóhajtott. – Kutya bajom!
A lány állítása nem különösebben enyhítette az apja rettegését. Azonnal a
legközelebb álló mentőshöz fordult, és további információt követelt.
Amikor meghallottam, hogy a pánik ellenére is tökéletesen összefüggő
mondatokat fogalmaz meg, rájöttem, hogy szorongása és aggodalma
egyáltalán nem volt szótlan. Mindössze csak… nem hallottam pontosan a
szavakat.
Hmm. Charlie Swan nem volt annyira néma számomra, mint a lánya, de
úgy tűnik, megvan, honnan örökölte a hallgatását. Érdekes.
Sosem töltöttem különösebben sok időt a város rendőrfőnökének
társaságában. Mindig is azt képzeltem, hogy lassú felfogású – most azonban
arra kellett rájönnöm, hogy én vagyok a lassú. A gondolatai ugyanis részben
elrejtőztek előlem, de nagyon is léteztek. Csak a szándékot, a tónust voltam
képes megragadni belőlük.
Erősebben akartam koncentrálni a gondolataira, hogy ezen az új, kisebb
rejtélyen keresztül megfejtsem, mi lehet a lány titkainak kulcsa. De Bellát
addigra betették a mentőautóba, és úton voltunk a kórház felé.
Nehezemre esett elszakadni ettől a lehetséges megoldástól, hiszen
mostanra megszállott módon foglalkoztatott ez a rejtély. De most fontosabb
volt, hogy gondolkodjak – hogy megvizsgáljam a nap eseményeit minden
lehetséges szemszögből. Hallgatóznom kellett, hogy biztos lehessek benne,
nem sodortam mindannyiunkat olyan veszélybe, ami miatt azonnal
menekülnünk kellene. Koncentrálnom kellett.
A mentős gondolatai között semmi olyasmit nem találtam, ami
aggodalomra adott volna okot. Amennyire meg tudták állapítani, a lánynak
nem esett komolyabb baja. Bella pedig tartotta magát ahhoz a történethez,
amit én adtam a szájába, legalábbis egyelőre.
 Az első és legfontosabb teendő, amint megérkezünk a kórházba, hogy
megtaláljam Carlisle-t. Berohantam az automata ajtón, de képtelen voltam
teljesen lemondani arról, hogy szemmel tartsam Bellát. Ez az egyik
rohammentős gondolatain keresztül sikerült.
Könnyen rátaláltam az apám ismerős gondolataira is. Az apró irodájában
volt épp, teljesen egyedül – eme szerencsétlen napon másodszor is rám
mosolygott a szerencse.
– Carlisle.
Hallotta a lépteimet, és megrémült, amint megpillantotta az arcomat.
Talpra ugrott, és áthajolt a gondos rendben tartott diófa asztala fölött.
Edward! Ugye nem…?
– Nem, nem, nem erről van szó.
Vett egy mély lélegzetet. Persze hogy nem. Ne haragudj, hogy egyáltalán
eszembe jutott. Persze, a szemedből tudhattam is volna. Megkönnyebbülten
vette tudomásul, hogy a szemem még mindig aranyszínű.
– De a lánynak baja esett, Carlisle, valószínűleg semmi komoly, de…
– Mi történt?
– Egy nevetséges autóbaleset. Rosszkor volt rossz helyen. De nem tudtam
csak ott állni, és végignézni, ahogy elütik…
Mondd el újra, nem értem. Hogy jössz te a képbe?
– Egy kisteherautó megcsúszott a jégen – suttogtam. Miközben beszéltem,
az apám mögötti falat néztem. Ahelyett, hogy a bekeretezett diplomáival
töltötte volna meg, csak egy egyszerű olajfestményt tett ki a falra – az egyik
kedvencét, Hassam egy felfedezetlen művét. – Egyenesen a lány felé. Ez
megjelent Alice látomásában, de nem lehetett máshogy megakadályozni, csak
úgy, hogy keresztülrohantam a parkolón, és elrántottam őt az útból. Senki sem
vette észre… leszámítva persze a lányt. A kisteherautót is fel kellett
tartóztatnom, de ezt sem látta senki… rajta kívül. Én… én nagyon sajnálom,
Carlisle. Nem akartam veszélybe sodorni magunkat.
Megkerülte az asztalát, és egy rövid pillanatra magához ölelt, mielőtt
hátrébb lépett volna.
Helyesen cselekedtél. És egész biztosan nem volt ez könnyű neked.
Büszke vagyok rád, Edward.
Ekkor végre a szemébe tudtam nézni.
– Tudja, hogy valami… nincs rendben velem.
– Az nem számít. Ha el kell mennünk, akkor elmegyünk. Mit mondott?
Kissé dühösen megráztam a fejemet.
– Még semmit.
Még?
– Beleegyezett, hogy az én verziómat osztja meg a történtekről. De
magyarázatot vár.
Carlisle ráncolta a homlokát, töprengett a helyzeten.
– Beütötte a fejét. Vagyis hát, én vagyok a hibás – folytattam gyorsan. –
Eléggé megüthette magát, amikor a földre ejtettem. Látszólag jól van, de…
szerintem nem lesz nehéz kétségbe vonni az állításait.
Már attól is gazembernek éreztem magam, hogy kimondtam ezeket a
szavakat.
Carlisle kihallotta az ellenérzést a szavaimból. Talán nem lesz erre
szükség. Lássuk meg, mi történik, rendben? Úgy tűnik, van egy beteg, akire
vetnem kellene egy pillantást.
– Kérlek – szóltam. – Annyira félek, hogy megsérült miattam.
Carlisle arckifejezése felélénkült. Végigsimított szőke haján – alig pár
árnyalattal volt csak világosabb, mint aranyszínű szeme –, és felnevetett.
Érdekes napod volt akkor, nemde? Az elméjében láttam a helyzet ironikus
voltát, és valóban vicces volt, neki legalábbis. Igencsak megfordultak a
szerepek. Valahol az alatt a rövid, meggondolatlan pillanat alatt, amíg
keresztülrohantam a jeges parkolón, gyilkosból védelmezővé alakultam át.
Vele nevettem, felidézve, milyen biztos voltam abban, hogy Bellának soha
nem lesz szüksége védelemre semmivel szemben, rajtam kívül.
A nevetésembe maró gúny is vetült, hiszen, kisteherautó ide vagy oda, ez
továbbra is teljes mértékben igaz volt.
Egyedül várakoztam Carlisle irodájában – ez volt életem egyik
leghosszabb órája –, közben a kórházban tartózkodók gondolatait hallgattam.
Tyler Crowley, aki a kisteherautót vezette, láthatóan súlyosabb sérüléseket
szenvedett, mint Bella, így inkább rá irányult a figyelem, amíg Bella a sorára
várt, hogy őt is megröntgenezzék. Carlisle a háttérben maradt, bízva a mentős
diagnózisában, miszerint a lány sérülései enyhék. Ugyan aggódtam emiatt, de
tudtam, hogy igaza van. Amint Bella megpillantaná Carlisle arcát, azonnal
eszébe jutnék én is, és az, hogy valami nincs rendjén a családunkkal, ettől
pedig lehet, hogy megeredne a nyelve.
Ráadásul önkéntes partnere is akadt a beszélgetéshez, Tylernek ugyanis,
akit majd felemésztett a bűntudat, amiért majdnem megölte a lányt, be nem
állt a szája. Az ő szemén keresztül láttam a lány arckifejezését, világos volt,
hogy ő inkább arra vágyott volna, hogy a fiú maradjon már csendben. Hogyan
nem vette ezt észre Tyler?
Akadt számomra egy igazán feszült pillanat, amikor Tyler arról faggatta,
hogyan sikerült kimenekülnie a kocsi útjából.
Teljesen lefagyva vártam a válaszát, miközben a lány hezitált.
– Izé… – Itt olyan hosszú szünetet tartott, hogy Tyler azon töprengett, hogy
a kérdésével összezavarta-e őt. Végül így felelt: – Edward félrerántott.
Kifújtam a levegőt. De a légzésem azonnal gyorsulni kezdett. Soha nem
hallottam még, hogy kimondta volna a nevemet. Tetszett a hangzása – még
úgy is, hogy csak Tyler gondolatain keresztül hallottam. Szerettem volna én
magam is meghallgatni…
 – Edward Cullen – ismételte el, amikor Tyler nem értette, kire is gondol.
Hirtelen az ajtónál találtam magam, kezem a kilincsen volt. A vágy, hogy
láthassam a lányt, nőttön-nőtt. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy
elővigyázatosnak kell lennem.
– …ott állt mellettem…
– Cullen? Nem is vettem észre… igaz, minden olyan gyorsan történt. Nem
esett baja?
– Nem hiszem. Ő is itt van valahol, de neki nem volt szüksége hordágyra.
Láttam, hogy a gondolataiba mélyed, a gyanakvó tekintetet, ami kiült az
arcára, de ezek az apró változások az arckifejezésében egyáltalán nem tűntek
fel Tylernek.
Szép ez a csaj, gondolta szinte meglepetten. Még ilyen állapotban is. Nem
az esetem mondjuk, de mégis… el kéne hívnom randizni. Kárpótlásként a
maiért.
Már a folyosón haladtam, félúton a sürgősségi felé, anélkül, hogy akár egy
másodpercet is gondolkodtam volna azon, mit is csinálok. Szerencsére egy
nővér megelőzött, és előttem ért a szobába – Bella röntgenje következett.
A fal mentén behúzódtam egy sötétebb zugba a sarokban, és megpróbáltam
uralkodni magamon, amíg arrébb gurították.
Nem számított, hogy Tyler szépnek találta. Ezt bárki észrevenné. Semmi
okom nem volt így érezni… hogyan is érzek? Bosszant a helyzet? Vagy
mérges vagyok, az áll közelebb az igazsághoz? Ennek semmi értelme nincsen.
Olyan sokáig maradtam a rejtekhelyemen, ameddig csak tudtam, de
felülkerekedett rajtam a kíváncsiság, ezért kerülő úton a röntgenszoba felé
vettem az irányt. A lányt közben visszaszállították a sürgősségire, de így egy
pillantást vethettem a röntgeneredményeire, amíg a nővér nem figyelt.
Ettől azonnal nyugodtabbnak éreztem magam. Semmi baj nem volt a
fejével. Nem sérült meg miattam, legalábbis nem nagyon.
 Carlisle itt ért utol.
Jobban festesz, jegyezte meg.
Csak néztem magam elé. Nem kettesben voltunk, a folyosó tele volt
kórházi dolgozókkal és látogatókkal.
Á, igen. Felhelyezte a lány röntgeneredményeit a táblára, de nem kellett
még egyszer ellenőriznem őket. Látom már. Semmi baja. Szép munka,
Edward.
Apám dicséretének hallatán vegyes érzéseim támadtak. Alapvetően
örültem volna neki, ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem helyeselné, amire
épp készültem. Legalábbis akkor, ha tisztában lenne az igazi motivációimmal.
– Azt hiszem, beszélni fogok vele, mielőtt meglátna téged – motyogtam az
orrom alatt. – Természetesen fogok viselkedni, mintha mi sem történt volna.
Elsimítom a helyzetet.
Ezek mind igazán elfogadható okok.
Carlisle a gondolataiba mélyedve bólintott, még mindig a
röntgenfelvételeket elemezgette.
– Jó ötlet. Hmm.
Hallgatózni kezdtem, hogy megtudjam, mit talál ennyire érdekesnek.
Nézd ezt a rengeteg begyógyult zúzódást. Vajon hányszor ejthette le az
anyja? – nevetett Carlisle a saját viccén.
– Kezdem azt gondolni, hogy ez a lány igazán szerencsétlen. Mindig
rosszkor van rossz helyen.
Forks egész biztosan rossz hely számára, így, hogy te is itt vagy.
Ettől a gondolattól összerezzentem.
Menj csak. Simítsd el a helyzetet. Nemsokára én is csatlakozom.
Gyors léptekkel távoztam, bűntudatom volt. Talán túl jól tudtam hazudni,
ha még Carlisle-t is csőbe tudtam húzni.
Amikor a sürgősségire értem, Tyler épp az orra alatt motyogott valamit,
még mindig sajnálkozott. A lány úgy próbált elmenekülni a fiú bűnbánata
elől, hogy alvást színlelt.
A szemét ugyan csukva tartotta, de a légzése nem volt egyenletes, és
időnként az ujjai türelmetlenül rángatóztak.
Egy hosszú másodpercig az arcára meredtem. Ez az utolsó alkalom, hogy
látom őt. Ettől a gondolattól kínzó fájdalom nyilallt a mellkasomba. Vajon
azért, mert gyűlöltem a megoldatlan rejtélyeket? Ez nem tűnt kielégítő
magyarázatnak.
Végül vettem egy mély lélegzetet, és közelebb léptem.
Amikor Tyler észrevett, beszélni kezdett hozzám, de az egyik ujjamat a
szám elé tartottam.
– Alszik? – kérdeztem halkan.
Bella szeme kipattant, és az arcomra meredt. A szeme először kitágult,
majd a dühtől vagy a gyanakvástól összeszűkült. Emlékeztettem magam arra,
hogy szerepet kell játszanom, ezért rámosolyogtam, mintha semmi különös
nem történt volna ma reggel – leszámítva egy kisebb fejsérülést és egy kissé
elvadult képzelőerőt.
– Szia, Edward – szólított meg Tyler –, nagyon-nagyon sajnálom…
Felemeltem az egyik karomat, hogy leintsem a bocsánatkérését.
– Egy karcolás sincs rajtam – mondtam kényszeredetten.
Azzal szélesen elmosolyodtam a saját kis belső poénomon.
Tyler megborzongott, és elfordította a tekintetét.
Szinte lenyűgözőnek találtam, mennyire nem kavart fel Tyler közelsége,
pedig alig egy méterre feküdt tőlem, a mélyebb sérüléseiből még mindig
szivárgott a vér.
Sosem értettem, Carlisle hogyan bírja – nem szabad törődnie a vérrel,
hogy képes legyen kezelni a pácienseit. Az állandó kísértés vajon zavaró,
veszélyes? De most megértettem, hogy ha valami másra fókuszálunk, akkor a
kísértés szinte nem is érezhető.
Hiába volt friss és fedetlen, Tyler vére semmi volt Belláéhoz képest.
Tartottam a távolságot a lánytól, ezért Tyler ágyának szélére ültem le.
– Szóval, mire ítéltek? – kérdeztem tőle.
Alsó ajkát kissé előrebiggyesztette.
– Semmi bajom, mégsem engednek haza. Hogy lehet az, hogy téged nem
szíjaztak egy ilyen rémséghez, mint minket, közönséges halandókat?
A türelmetlenségétől elmosolyodtam.
Hallottam Carlisle gondolatait a folyosóról.
– Ismerni kell a megfelelő embereket – feleltem könnyeden. – De ne
aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek!
Figyeltem a reakcióját, amikor apám belépett a kórterembe. A szeme
elkerekedett, és a meglepetéstől leesett az álla. Magamban felsóhajtottam.
Igen, egész biztosan feltűnt neki a hasonlóság.
– Nos, Miss Swan, hogy érzi magát? – fordult hozzá Carlisle.
Csodálatosan megnyugtató volt a hatás, amit a betegeire fejtett ki,
másodpercek alatt bárki megnyugodott a jelenlétében. De azt nem tudtam
megállapítani, hogyan hat mindez Bellára.
– Semmi bajom – felelte halkan.
Carlisle felcsíptette a lány röntgenfelvételeit az ágy melletti monitorra.
– A röntgen eredménye jónak tűnik. Nem fáj a feje? Edward szerint
alaposan beverte.
Felsóhajtott, és újra elismételte, hogy semmi baja, ez alkalommal a
türelmetlensége már a hangján is érezhető volt. Egy haragos pillantást is
vetett felém.
Carlisle közelebb lépett hozzá, és finoman végigtapogatta a koponyáját,
amíg meg nem találta a puklit a haja alatt.
Váratlanul ért az az érzelmi hullám, ami szinte ledöntött a lábamról. Már
vagy ezerszer láthattam Carlisle-t emberekkel dolgozni. Évekkel ezelőtt én
magam is asszisztáltam neki – persze csak olyan helyzetekben, ahol nem
vérzett a páciens. Így hát nem volt újdonság számomra, hogy úgy kerül
kapcsolatba ezzel a lánnyal, mintha ő maga is ember lenne. Rengetegszer
irigyeltem már az önuralmát, de az nem volt összehasonlítható a mostani
érzéseimmel. Nem csak az önuralmára fájt a fogam. Szinte kínzott a
különbség Carlisle és közöttem – hogy ő képes ilyen gyengéden megérinteni a
lányt, félelem nélkül, annak biztos tudatában, hogy nem fogja bántani őt.
A lány összerezzent, én pedig fészkelődni kezdtem a helyemen. Oda kellett
figyelnem, hogy vissza tudjam nyerni az ellazult testtartásomat.
– Itt érzékeny? – kérdezte Carlisle.
A lány arca megrándult egy pillanatra.
– Nem nagyon… – felelte.
Jellemének egy újabb darabkája került helyére a kirakósban: bátor. Nem
szereti, ha gyengének látják.
Valószínűleg az egyik legtörékenyebb lény, akit valaha láttam, aki nem akar
gyengének látszani. Kuncogás csúszott ki az ajkaimon.
Ezért újabb haragos tekintetet küldött felém.
– Nos – hozta meg az ítéletet Carlisle –, az édesapja odakinn van a
váróban, ha akar, hazamehet vele. De azonnal jöjjön vissza, ha csak egy
kicsit is szédül, vagy valami gond adódik a látásával.
Az apja itt van? Végigpörgettem a zsúfolt váróteremből hallatszódó
gondolatokat, de nem sikerült elcsípnem gondolatainak finom hangját a
többieké között, mielőtt a lány aggódó arccal újra megszólalt volna.
– Nem mehetnék vissza az iskolába?
– Talán jobb lenne, ha ma még pihenne egy kicsit – javasolta Carlisle.
Bella felém pillantott.
– És ő visszamehet az iskolába?
 Viselkedj normálisan, simítsd el a helyzetet, ne is figyelj arra, milyen
érzés, amikor a szemedbe néz…
– Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben maradtunk – feleltem
neki.
– Ami azt illeti – helyesbített Carlisle –, úgy látom, az iskola nagyobbik
része úgyis odakinn van a várószobában.
Ez alkalommal meg tudtam jósolni, hogyan fog reagálni – ismervén, hogy
mennyire ódzkodik a figyelemtől. Nem okozott csalódást.
– Jaj, nem! – nyögte, és a tenyerébe temette az arcát.
Nagyon örültem, hogy végre sikerült eltalálnom, hogyan fog viselkedni.
Hogy végre kezdtem kiismerni őt.
– Netán mégis inkább itt maradna?
– Nem, nem! – tiltakozott gyorsan, miközben oldalt fordult, és csúszni
kezdett a matracról, amíg lába földet nem ért. Kissé megbotlott, elvesztette az
egyensúlyát, és Carlisle karjaiba esett. Az apám elkapta és felsegítette.
Újfent átjárt az irigység.
– Jól vagyok – bizonygatta, mielőtt az apám bármit is szólhatott volna, az
arca kissé kipirult.
Természetesen ez egyáltalán nem zavarta Carlisle-t. Támogatta a lányt,
amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát, végül pedig elengedte.
– Vegyen be egy Tylenolt, ha fáj! – javasolta.
– Egyáltalán nem fáj annyira.
Carlisle mosolyogva írta alá a kórlapját.
– Úgy hallom, elképesztő szerencséje volt.
A lány kissé elfordította a fejét, hogy keményen a szemembe tudjon nézni.
– Szerencsém volt, hogy Edward ott állt a közvetlen közelemben.
– Ó, igen, persze! – értett gyorsan egyet Carlisle, hiszen ugyanazt hallotta
ki a lány hangjából, mint én. A lány még nem verte ki a fejéből a gyanús
gondolatokat, nem gondolta, hogy a képzelete játszott vele. Legalábbis
egyelőre.
Innen átveheted, gondolta Carlisle. Tedd azt, amit helyesnek látsz.
– Igazán köszönöm – súgtam oda neki, gyorsan és halkan. Egyik halandó
sem hallotta meg. Carlisle szája kissé felfelé görbült a hangomból áradó
enyhe szarkazmustól, miközben Tyler felé fordult.
– Attól tartok, neked egy kicsit tovább kell velünk maradnod – közölte,
miközben vizsgálni kezdte a szilánkosra törött szélvédő okozta felületi
sérüléseket.
Nos, nagy kalamajkát okoztam, így hát az volt a tisztességes megoldás, ha
én is kezelem a helyzetet.
Bella határozottan felém tartott, és nem állt meg, amíg kényelmetlen
közelségbe nem került hozzám. Eszembe jutott, hogy a káosz előtt mennyire
reménykedtem abban, hogy odalép hozzám. Ez a mostani helyzet szinte gúnyt
űzött ebből a vágyból.
– Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled – sziszegte.
Meleg lehelete megcsapta az arcomat, hátrálnom kellett egy lépést.
Vonzereje egy cseppet sem enyhült. Akármikor a közelembe került, a
legrosszabb, legelemibb ösztöneimet ébresztette fel. Méreganyag keletkezett
a számban, a testem minden porcikája arra áhítozott, hogy lecsapjak rá –
hogy megragadjam, és a fogaimat a nyakába mélyesszem.
Az elmém erősebb volt ugyan a testi reakciómnál, de épp csak egy kicsit.
– Apád vár – emlékeztettem, miközben szorosan összezártam az
állkapcsomat.
Carlisle és Tyler felé biccentett. Tyler egyáltalán nem figyelt ránk, de
Carlisle minden levegővételemet figyelemmel kísérte.
Óvatosan, Edward!
– Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha lehet – erősködött halk
hangján.
Szívem szerint közöltem volna vele, hogy nem lehet, de tisztában voltam
azzal, hogy előbb-utóbb muszáj beszélnem vele. Ennyi erővel túl is eshetek
rajta.
Rengeteg egymásnak ellentmondó érzelem dúlt bennem, miközben öles
léptekkel kifelé indultam a kórteremből, és hallottam bukdácsoló lépéseit a
hátam mögött, miközben igyekezett lépést tartani velem.
Tudtam, hogy most jól kell teljesítenem. Tisztában voltam azzal, milyen
szerepet kell játszanom – jól ismertem a karaktert: nekem kell a gonosznak
lennem. Hazudnom kell, ki kell gúnyolnom, kegyetlennek kell lennem.
Ez szembement a jóindulatommal – az emberi ösztönökkel, amikbe oly sok
éven át kapaszkodtam. Még soha nem vágytam ennél jobban arra, hogy
kiérdemeljem valaki bizalmát, és mégis, most ennek lehetőségét is porba
kellett döntenem.
Még inkább rontott a helyzeten, hogy ez lesz a legutolsó emléke rólam. Ez
az én búcsújelenetem.
Szembefordultam vele.
– Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen.
Az ellenséges hang kissé ráijesztett. Szeméből zavar sugárzott, és azt az
arckifejezést öltötte magára, ami régóta kísértett.
– Még tartozol nekem egy magyarázattal – mondta bátortalanul. Az a
kevéske szín is elpárolgott sápadt, elefántcsontszínű bőréből.
Nehezemre esett ilyen nyersen beszélni vele.
– Megmentettem az életedet. Nem tartozom neked semmivel.
Meghökkent – szinte belülről mardosott az érzés, hogy a szavaim fájdalmat
okoznak neki.
– De hát megígérted! – suttogta.
– Bella, te beverted a fejed, és nem tudod, mit beszélsz!
 Ennek hallatán felszegte a fejét.
– Az égvilágon semmi baj a fejemmel.
Mostanra feldühödött, ez pedig az én dolgomat is megkönnyítette.
A szemébe néztem, és magamra öltöttem egy még hűvösebb, keményebb
arckifejezést.
– Mit akarsz tőlem, Bella?
– Az igazat akarom tudni. Tudni akarom, miért kell hazudoznom a
kedvedért.
Teljesen jogos volt a kérése, ám annál jobban zavart, hogy meg kell
tagadnom tőle.
– Miért, szerinted mi történt? – kérdeztem szinte morogva.
A szavak szinte áradtak belőle.
– Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál. Tyler sem látott,
úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert bevertem a fejemet!
Az a teherautó majdnem elgázolt mind a kettőnket… de végül… Te puszta
kézzel behorpasztottad az oldalát, aztán behorpasztottad a másik autót is,
neked meg semmi bajod… Az a furgon majdnem összezúzta a lábamat, de te
megállítottad, kiemeltél alóla… – Hirtelen csikorgatni kezdte a fogait, szeme
csillogott a visszatartott könnyektől.
Hosszan meredtem rá, az arcom leginkább gúnyt tükrözött, holott amit
igazán éreztem, az a csodálat volt; mindent sikerült megfigyelnie.
– Azt képzeled, hogy leemeltem rólad a teherautót? – kérdeztem tőle, egyre
több szarkazmussal a hangomban.
Mindössze egy feszült bólintással felelt.
Gúnyolódva szóltam vissza:
– Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ezt senki nem fogja elhinni neked?
Látszott, hogy minden erejével próbálja kontrollálni az érzéseit, a dühét
leginkább. Amikor felelt, minden egyes szót lassan, nyomatékosan ejtett ki.
 – Nem fogom elmondani senkinek.
Komolyan gondolta, ezt láttam a szemében. Lehet akármilyen dühös, és
érezheti azt, hogy elárultam, meg fogja őrizni a titkomat.
De miért?
A döbbenet egy fél pillanatra szétrombolta a gondosan felépített
arckifejezésemet, de gyorsan összekaptam magam.
– Akkor meg mit számít, hogy mi történt? – kérdeztem kimérten.
– Nekem számít – felelte hevesen. – Nem szeretek hazudni, úgyhogy
szeretném, ha nyomós okom lenne rá.
Arra kért, hogy bízzak benne. Mint ahogy én is arra vágytam, hogy bízzon
bennem. De ezt a határt nem léphettem át.
A hangom továbbra is érzéketlen maradt.
– Nem lenne jobb, ha egyszerűen megköszönnéd nekem, hogy
megmentettelek, és annyiban hagynád a dolgot?
– Köszönöm! – mondta, miközben majd megette a méreg, és tovább
várakozott.
– Nem fogod annyiban hagyni, mi?
– Nem én!
– Ebben az esetben… – Nem mondhatom el neki az igazat, még akkor se,
ha szeretném, márpedig nem is szeretném. Inkább abban reménykedtem, hogy
előáll a saját történetével, mint hogy megtudja, mi is vagyok valójában, mert
az igazságnál semmi sem lehet rosszabb: egy halhatatlan rémálom vagyok,
egyenesen a rémtörténetek lapjairól. – …remélem, örömödre szolgál a
csalódás.
Dühösen farkasszemet néztünk.
Az arca kipirult, és újra csikorgatni kezdte a fogát.
– Egyáltalán miért avatkoztál közbe?
Erre a kérdésre nem számítottam, nem is készültem rá válasszal. Ki is
estem a szerepemből. Úgy éreztem, a maszk lecsúszik az arcomról, és végül,
most először, az igazat mondtam neki.
– Nem tudom.
Emlékeimbe véstem az arcát, most utoljára – még mindig a düh uralta a
vonásait, a vér pedig még nem távozott az arcából –, majd sarkon fordultam,
és faképnél hagytam.
 4. LÁTOMÁSOK

Visszamentem az iskolába. Ez volt a helyes döntés, a legkevésbé gyanús

viselkedés.
A nap végére a diákok többsége is visszatért az órára. Csak Tyler, Bella és
még néhányan – akik valószínűleg arra használták a balesetet, hogy
lóghassanak – maradtak távol.
Nem szabadott volna, hogy ennyire nehezemre essen helyesen cselekedni.
De egész délután a fogamat csikorgatva próbáltam ellenállni a késztetésnek,
hogy én is ellógjak – hogy újra felkeressem Bellát.
Tisztára, mint egy zaklató. Egy megszállott zaklató. Egy megszállott vámpír
zaklató.
Az iskola aznap – bár ezt elképzelni is lehetetlen – még unalmasabb volt,
mint korábban. Mintha kómába estem volna. Úgy tűnt, színtelenné váltak a
téglák, a fák, az ég és még az engem körülvevő arcok is. Újra a fal
repedéseire meredtem.
Volt még egy helyes cselekedet, amivel foglalkoznom kellett volna, de nem
tettem. Persze, valahol helytelen cselekedet is volt. Minden nézőpont
kérdése.
A Cullenek szemszögéből – nemcsak mint vámpír, hanem mint egy Cullen,
egy család tagja, ami a mi világunkban olyannyira ritka állapot – a helyes
valami ehhez hasonló lett volna:
– Meglepett, hogy itt látlak az órán, Edward. Úgy hallottam, rettenetes
baleset ért ma reggel.
 – Igen, így volt, Mr. Banner, de én szerencsés voltam. – Barátságos
mosoly. – A hajam szála sem görbült. Ugyanez már nem mondható el
szegény Tylerről és Belláról.
– Ők hogy vannak?
– Tyler jól van, azt hiszem, csak némi felületi sérülést szenvedett a
szélvédő kitört üvegétől. De Bellában már nem vagyok olyan biztos. –
Aggódó homlokráncolás. – Talán agyrázkódása van. Úgy hallottam, kissé
zavarosan viselkedett egy ideig – képzelgett is. Tudom, hogy az orvosai
aggódtak miatta…
Valahogy így kellett volna történnie. Tartoztam ezzel a családomnak.
– Meglepett, hogy itt látlak az órán, Edward. Úgy hallottam, rettenetes
baleset ért ma reggel.
Mosoly nélkül.
– Semmi bajom.
Mr. Banner egyik lábáról a másikra helyezte az egyensúlyát,
kényelmetlenül érezte magát.
– Nem tudod esetleg, hogy van Tyler Crowley és Bella Swan? Azt
hallottam, megsérültek.
Megvontam a vállam.
– Fogalmam sincs.
Mr. Banner megköszörülte a torkát.
– Ő, rendben – felelte, hűvös tekintetemtől kissé zavartan.
Gyorsan visszament a terem elejébe, és megkezdte az előadását.
Helytelenül viselkedtem. Hacsak nem egy másik, ködös nézőpontból nézi
az ember.
Olyan lovagiatlannak tűnt a lányt rágalmazni a háta mögött, különösképp
akkor, amikor sokkal megbízhatóbbnak bizonyult, mint azt álmodni mertem
volna. Hogy árulhatnám el őt, miközben ő épp megtartotta az én titkomat?
 Volt egy ehhez a megszólalásig hasonló beszélgetésem Mrs. Goff-fal is,
csak vele spanyolul, miközben Emmett hosszan bámult engem.
Remélem, jó magyarázatod van a ma történtekre. Rose harcra készen áll
már.
Grimaszt vágtam anélkül, hogy viszonoztam volna a pillantását.
Igazából sikerült előállnom egy teljesen ép magyarázattal. Csak képzeljük
el, mi történt volna, ha nem állítom meg a teherautót, az pedig elgázolja a
lányt. A gondolattól is elborzadtam. Ha elütik, a teste pedig szétroncsolódik
és vérezni kezd, a vörös folyadék elpazarolva ömlött volna a testéből az
aszfaltra, a friss vér illata pedig átjárja a levegőt…
Ismét beleremegtem a gondolatba, de nem csak a rémülettől. Egy részem
vágyakozva borzongott. Nem, képtelen lettem volna végignézni, ahogy
elvérzik, anélkül, hogy mindannyiunkat le ne lepleztem volna egy sokkal
botrányosabb és sokkolóbb módon.
Ez egy tökéletesen ép magyarázat volt, de nem élnék vele. Túlságosan
szégyenteljes.
És valójában már rég túl voltunk az eseményeken, mire ez egyáltalán
eszembe jutott.
Figyelj Jasperre is, folytatta Emmett, nem törődve az ábrándozásommal.
Ő nem olyan mérges, inkább eltökélt.
Tudtam, mire gondol, és egy pillanatra a terem zsongani kezdett
körülöttem. A felvillanó őrjöngés olyannyira átható volt, hogy a vörös köd
teljesen elhomályosította a látásomat. Attól féltem, megfulladok tőle.
EDWARD! SZEDD ÖSSZE MAGAD! – kiáltott rám Emmett gondolatban.
Megragadta a vállam, és a székemen ülve tartott, nehogy felpattanjak. Ritkán
vetette be teljes erejét, szinte sosem volt rá szükség, hiszen sokkal erősebb
volt, mint bármelyik vámpír, akivel valaha találkoztunk, de most erre
vetemedett. A karomat szorította, ahelyett, hogy lefelé nyomott volna, mert ha
ezzel az erővel a székre nyom, az menten összecsuklott volna alattam.
NYUGI! – parancsolta.
Próbáltam lehiggadni, de nem volt könnyű. A düh lángolt a fejemben.
Jasper semmit sem fog tenni, amíg mindannyian át nem beszéljük a
helyzetet. Csak gondoltam, jobb, ha tudod, mi jár a fejében.
Arra összpontosítottam, hogy meg tudjak nyugodni, közben éreztem, hogy
Emmett szorítása lazul.
Próbálj meg nem újabb látványosságot csinálni magadból. Épp elég
nagy bajban vagy már így is.
Vettem egy mély lélegzetet, Emmett pedig eleresztett.
Rutinszerűen körbehallgatóztam a szobában, de az összecsapásunk olyan
rövid és csendes volt, hogy csak néhány ember vette észre, akik Emmett
mögött ültek. Egyikük sem igazán tudta mire vélni, ezért nem is vettek róla
tudomást. Cullenék iszonyú furcsák – ezt már mindannyian tudták.
A francba is, kölyök, szét vagy esve, tette hozzá Emmett együttérzőn.
– Hagyjál már – morogtam az orrom alatt, és hallottam, hogy halkan
felkuncog.
Emmett nem volt haragtartó, és valószínűleg hálásabbnak kellene lennem,
amiért ilyen könnyen elfogad. De tisztán láttam, hogy Jasper indítékai nagyon
is logikusnak tűntek a számára, és hogy ő is azt fontolgatta, talán tényleg ez
lenne a legjobb megoldás.
A dühöm tovább forrongott, alig tudtam uralkodni rajta. Valóban, Emmett
erősebb nálam, de még sosem győzött le birkózásban. Ő azt állította, azért,
mert csalok, de az, hogy hallom mások gondolatait, ugyanúgy a részem, mint
amennyire a mérhetetlen erő az övé. Tökéletesen kiegyenlítettük egymást a
harc során.
Harc? Hát efelé tart a helyzet? Harcolnom kell a családommal egy ember
miatt, akit alig ismerek?
 Egy pillanatig eltöprengtem ezen, a lány törékeny testének gondolatát
hasonlítva össze Jasperrel, Rose-zal és Emmett-tel – akik mindannyian
emberfeletti erővel és gyorsasággal bírnak, természetüknél fogva
gyilkológépek.
Igen, harcolnék érte. A saját családom ellen. Irtóztam ettől a gondolattól.
De helytelennek tűnt védtelenül hagyni őt, amikor én sodortam veszélybe.
Egyedül azonban nem győzhettem hármukkal szemben, és azon töprengtem,
vajon kik lennének közülük az én szövetségeseim.
Carlisle egész biztosan. Ő ugyan senkivel sem szállna szembe, de teljes
szívvel ellenezné Rose és Jasper terveit. Talán mindössze ennyire van
szükségem.
Esme kétséges. Ő sem helyezkedne velem szembe, és gyűlölne
ellentmondani Carlisle-nak, de ő azt a tervet támogatná, amelyik képes
egyben tartani a családját. Az ő prioritása nem az lenne, ami helyes, hanem
ami nekem jó. Ha Carlisle a család lelkiismerete, akkor Esme a szíve.
Carlisle a vezetőnk lett, akit érdemes volt követnünk; Esme pedig ezt a
követést szeretetteljessé varázsolta. Mindannyian szeretjük egymást – még az
őrjöngés közben is, amit Jasper és Rose iránt érzek épp, miközben azt
tervezgetem, hogy harcolni fogok velük, hogy megmentsem a lányt, biztosan
tudtam, hogy szeretem őket.
Alice? Fogalmam sincs. Valószínűleg azon múlna, hogy mit lát a jövőben.
Úgy képzelem, hogy a győztes mellé állna.
Így hát nem számíthatok segítségre. Egyedül nem tudok szembeszállni
velük, de azt sem hagyhatom, hogy a lánynak baja essen miattam. Ehhez pedig
elkerülő hadműveletre van szükség.
A dühöm kissé tompult a hirtelen támadt fekete humortól. Elképzeltem,
hogy reagálna a lány, ha megpróbálnám elrabolni. Persze az is igaz, hogy
ritkán sikerült megjósolnom, hogyan fog cselekedni – de hogyan máshogy
reagálhatna, mint rémülettel?
Arról viszont fogalmam sem volt, hogyan hajtsam ezt végre – az elrablást.
Nem bírnék sokáig a közelében maradni. Talán visszavihetném az anyjához.
Ez is rengeteg veszélyt tartogatna. Az ő számára.
És az én számomra is, fogtam fel hirtelen. Ha véletlenül megölném őt, nem
igazán tudom megsaccolni, milyen fájdalmat okozna nekem, de abban biztos
vagyok, hogy az érzés bonyolult és intenzív lenne.
Az idő gyorsan telt, miközben az előttem álló bonyodalmakon töprengtem;
a vitára, ami odahaza vár rám, a konfliktusra a családommal, a távollétre,
ami ezt követi majd.
Arra igazán nem panaszkodhatok, hogy az iskolán kívüli életem monoton
lenne. A lány rengeteg mindent megváltoztatott.
Emmett és én csöndben sétáltunk az autó felé, amikor a csengő megszólalt.
Ő miattam és Rosalie miatt aggódott. Tisztában volt vele: nem választhat,
hogy melyik oldalra is áll majd, és ez zavarta.
A többiek az autóban vártak ránk, szintén néma csöndben. Igazán halk kis
csapat vagyunk. Leszámítva, hogy én hallottam az ordibálást is.
Idióta! Őrült! Degenerált! Balfék! Önző, felelőtlen bolond! Rosalie
mentális tüdejéből folyamatosan záporoztak a sértések. Így nehezen tudtam
odafigyelni a többiekre, de megpróbáltam kizárni a gondolatait, amennyire
csak tudtam.
Emmett nem tévedett Jasperrel kapcsolatban. Biztos volt abban, hogyan
kellene kezelni a helyzetet.
Alice zaklatott volt, aggódott Jasper miatt, miközben a különböző
jövőképeket pásztázta. Nem számított, hogy Jasper milyen irányból próbált
lecsapni a lányra, Alice folyton azt látta, hogy én blokkolom az útját.
Érdekes, sem Rosalie, sem Emmett nem volt vele ezekben a látomásokban.
Tehát Jasper egyedül tervezett dolgozni. Ettől kiegyenlítettebb lenne a
leosztás.
Jasper volt a legjobb, és egész biztosan a legtapasztaltabb harcos köztünk.
Az egyetlen előnyöm vele szemben, hogy ki tudom hallgatni, mi lesz a
következő lépése, mielőtt megmozdulna.
Soha nem harcoltam a bátyáimmal, maximum játékosan – de olyankor csak
bolondoztunk. Rosszul voltam a gondolattól, hogy esetleg tényleg ártanom
kell Jaspernek.
Nem, ezt nem is tenném. Csak elállnám az útját. Ez minden.
Alice-re koncentráltam, megpróbáltam memorizálni Jasper összes
lehetséges támadási útvonalát. Miközben ezt tettem, a látomásai folyton
átalakultak, messzebb és messzebb kerültek a Swan-háztól. Ezek alapján
sikerült hamarabb lekapcsolnom őt.
Fejezd be, Edward!, csattant fel. Ez nem történhet meg. Nem fogom
engedni.
Nem feleltem neki, csak figyeltem tovább.
Elkezdett messzebbi képeket előhívni, a távoli lehetőségek ködös és kétes
birodalmából. Minden homályos és bizonytalan volt.
A feszült csönd egyáltalán nem oldódott a hazaút során. Én a háztól
távolabb eső nagy garázsban parkoltam. Carlisle Mercedese ott állt Emmett
nagy Jeepje, Rose M3-asa és az én Vanquishem mellett. Örültem neki, hogy
Carlisle már otthon volt – a csönd könnyen érhet heves véget, és szeretném,
ha ő is ott lenne, amikor ez bekövetkezik.
Egyenesen az ebédlőbe vonultunk.
A helyiséget, természetesen, sosem használtuk rendeltetésszerűen. Ennek
ellenére helyet kapott benne egy hosszú, ovális mahagóniasztal, székekkel
együtt – kínosan ügyeltünk arra, hogy az összes fontos kellék a helyén legyen.
Carlisle egyfajta konferenciateremként szerette használni. Egy olyan csoport
esetében, ami ennyire erős és különböző személyiségekből áll, néha tényleg
fontos, hogy a dolgokat nyugodtan ücsörögve vitassuk meg.
De valami azt súgta, hogy az ültetés ma nem sokat fog segíteni.
Carlisle a szokásos helyén foglalt helyet a szoba keleti pontján. Esme
mellette – az asztal felett egymás kezét fogták.
Esme engem nézett, aranyszínű szeme megtelt aggodalommal.
Maradj! Ez volt az egyetlen gondolata. Fogalma sem volt, mi fog
következni; egyszerűen csak féltett engem.
Azt kívántam, bárcsak rámosolyoghatnék erre a nőre, aki igazán olyan
számomra, mint egy anya, de egyelőre semmi megnyugtatóval nem
szolgálhattam neki.
Carlisle másik oldalára ültem le.
Carlisle jobban fel tudta mérni, hogy mi áll előttünk. Szorosan összezárta
az ajkait, és ráncolta a homlokát. Ez az arckifejezés öregítette fiatal arcát.
Amint mindenki elfoglalta a helyét, láttam, hol húzódnak a határvonalak.
Rosalie egyenesen Carlisle-lal szemben ült le, a hosszú asztal túlsó végén.
Rám meredt, és egy pillanatra sem nézett másfelé.
Emmett mellette foglalt helyet, kényszeredett arccal és gondolatokkal.
Jasper hezitált, majd egyenesen Rosalie mögé sétált, és megállt a fal előtt.
Ő már döntött arról, mit fog tenni, teljesen függetlenül az itteni megbeszélés
eredményétől. Szorosan összezártam a fogaimat.
Alice lépett be utoljára, a tekintete valami távolira meredt – a jövőre, ami
még túlságosan homályos volt ahhoz, hogy erre alapozhasson. Látszólag
anélkül, hogy hosszasan gondolkodott volna rajta, Esme mellé ült le.
Megdörzsölte a homlokát, mintha fejfájás gyötörné. Jasper nyugtalanul
összerándult, azt fontolgatta, hogy csatlakozzon-e Alice-hez, de végül a
helyén maradt.
Vettem egy mély lélegzetet. Én okoztam ezt a helyzetet, nekem kell először
felszólalnom.
 – Sajnálom – mondtam, először Rose-ra, majd Jasperre, végül pedig
Emmettre nézve. – Egyikőtöket sem akartam veszélybe sodorni.
Meggondolatlanul viselkedtem, és teljes felelősséget vállalok az
elhamarkodott tettemért.
Rosalie baljósan meredt rám.
– Mit értesz azalatt, hogy „teljes felelősséget vállalsz”? Helyrehozod?
– Nem úgy, ahogy te szeretnéd – feleltem, és igyekeztem egyenletes,
csendes hangon beszélni. – Már a mai események előtt is azt terveztem, hogy
elmegyek. Most tényleg meg is fogom tenni… – Amint biztos lehetek benne,
hogy a lány biztonságban van, tettem hozzá fejben. Ha biztos lehetek benne,
hogy egyikőtök sem ér hozzá egy ujjal sem. – Így a helyzet magától
megoldódik majd.
– Ne! – mormogta Esme. – Edward, ne tedd!
Megsimogattam a kezét.
– Csak pár évről van szó.
– Esmének igaza van – csatlakozott hozzá Emmett. – Nem mehetsz csak
úgy el. Az épp ellenkező hatást váltana ki. Tudnunk kell, hogy az emberek mit
gondolnak rólunk, most még inkább, mint valaha.
– Alice bármilyen nagyobb léptékű változást ki fog szúrni – ellenkeztem.
Carlisle megrázta a fejét.
– Azt hiszem, Emmettnek igaza van. Sokkal valószínűbb, hogy a lány
beszélni fog, ha most eltűnsz. Vagy mindannyian elmegyünk, vagy egyikünk
sem.
– Nem fog semmit mondani rólunk – szögeztem le gyorsan. Rose már közel
állt ahhoz, hogy robbanjon, ezért minél előbb ki akartam teríteni ezt a kártyát.
– Nem ismered a gondolatait – emlékeztetett Carlisle.
– Ebben biztos vagyok. Alice, segíts ki!
Alice fáradtan pillantott fel rám.
 – Nem látom, mi fog történni, amíg nem foglalkozunk ezzel. – Rose és
Jasper felé biccentett.
Nem, nem láthatta a jövőt – addig egész biztos, amíg Rosalie és Jasper
ennyire eltökélt abban, hogy nem hagyják annyiban ezt az incidenst.
Rosalie tenyere nagy robajjal csattant az asztalon.
– Nem hagyhatjuk, hogy ez az ember akár csak egy szót is szóljon!
Carlisle, ezt neked is be kell látnod. Még ha úgy is döntünk, hogy elmegyünk,
nem biztonságos ilyen történeteket hagynunk magunk után. Annyira másképp
élünk, mint a többiek a mi fajtánkból – tudod, hogy rengetegen örülnének a
lehetőségnek, hogy ujjal mutogassanak ránk. Mindenki másnál óvatosabbnak
kell lennünk!
– Hagytunk már hátra pletykákat korábban – emlékeztettem.
– Pletykákat és gyanakvást, Edward. Nem szemtanúkat és bizonyítékot!
– Bizonyítékot! – gúnyolódtam.
De Jasper kemény tekintettel bólintott.
– Rose – kezdett bele mondandójába Carlisle.
– Hadd fejezzem be, Carlisle. Nem kell ehhez különösebben komoly
rendezés. A lány ma beütötte a fejét. Talán az a sérülés komolyabbnak
bizonyul, mint első látásra tűnt. – Rosalie megvonta a vállát. – Minden egyes
halandó úgy alszik el, hogy talán soha többé nem ébred fel. A többiek azt
várják el tőlünk, hogy takarítsuk el a nyomokat magunk után. Gyakorlatilag ez
Edward feladata lenne, de ez egyértelműen túlmutat rajta. Tudjátok, hogy én
képes vagyok uralkodni magamon. Nem hagynék magam után bizonyítékot.
– Igen, Rosalie, mindannyian tisztában vagyunk vele, milyen profi
bérgyilkos vagy – vicsorogtam.
Rosalie felém sziszegett, de egyelőre szavak nélkül. Bárcsak ez eltartana
nála egy ideig!
– Edward, kérlek – torkolt le Carlisle. Majd Rosalie felé fordult. –
Rosalie, Rochesterben szemet hunytam a tetteid felett, mert úgy éreztem, kijár
neked az igazságszolgáltatás. A férfiak, akikkel végeztél, szörnyeteg módjára
bántak veled. De ez nem ugyanaz a helyzet. A Swan lány teljességgel ártatlan.
– Ebben semmi személyeskedés nincs, Carlisle – sziszegte Rosalie a fogai
között. – Mindannyiunkat védjük vele.
Egy rövid pillanatig csend állt be, amíg Carlisle végiggondolta a válaszát.
Amikor bólintott, Rosalie arca felderült. Jobban is ismerhette volna az
apánkat.
Még ha nem is tudnék olvasni a gondolataiban, akkor is fogadni mertem
volna, hogy mit fog ezután mondani. Carlisle nem kötött kompromisszumokat.
– Tudom, hogy jót akarsz, Rosalie, de nagyon szeretném, ha a családunk
kiérdemelné a védelmet. Az alkalmankénti baleset vagy botlás az
önuralmunkban sajnálatos része annak, amik vagyunk. – Igazán rá vallott,
hogy többes számban fogalmazott, magát is beleértve, holott vele sosem
történt efféle botlás. – De hidegvérrel megölni egy ártatlan gyereket teljesen
más ügy. Azt gondolom, hogy a kockázat, amit ő jelent, akár megosztja
másokkal a gyanúját, akár nem, semmi a nagyobb rizikóhoz képest. Ha
kivételt teszünk azért, hogy megóvjuk magunkat, valami sokkal fontosabbat
kockáztatunk. Azt, hogy elveszítjük a lényegét annak, akik vagyunk.
Nagyon óvatosan bántam az arckifejezésemmel. Semmi haszna nem lenne
annak, ha most elvigyorodnék. Vagy ha tapsikolnék, amit szívem szerint
megtettem volna.
Rosalie haragosan nézett rá.
– Ez mindössze felelősségteljes viselkedés.
– Ez szívtelenség – javította ki Carlisle gyengéden. – Minden egyes élet
számít.
Rosalie mélyet sóhajtott, és lebiggyesztette az alsó ajkát. Emmett
megveregette a vállát.
 – Nem lesz baj, Rose – bátorította halkan.
– A kérdés tehát – folytatta Carlisle –, hogy továbbálljunk-e vagy se.
– Ne! – nyögött fel Rosalie. – Még csak most illeszkedtünk be. Nem
akarok újra másodikos lenni a középiskolában!
– Természetesen megtarthatod a mostani korodat – nyugtatta Carlisle.
– Hogy aztán még hamarabb kelljen újra költöznünk? – vágott vissza.
Carlisle megvonta a vállát.
– Én szeretek itt lenni! Olyan keveset süt a nap, hogy szinte normálisak
lehetünk.
– Nos, ezt egész biztosan nem kell most eldöntenünk. Várhatunk, és
meglátjuk, hogy szükséges-e távoznunk. Edward szemlátomást biztos a Swan
lány hallgatásában.
Rosalie bosszúsan felhorkant.
De ekkor már nem Rosalie miatt aggódtam. Tudtam, hogy ő követni fogja
Carlisle döntését, nem számít, mennyire dühös is rám. Az ő beszélgetésük
jelentéktelen részletek tisztázásával folytatódott.
Jaspert azonban ez nem hatotta meg.
Megértettem, miért. Mielőtt ő és Alice találkoztak, Jasper egy harci
övezetben élt, a háború könyörtelen színterén. Ő jól tudta, milyen
következményei lehetnek annak, ha fittyet hánynak a szabályokra, ő a saját
szemével látta a háború rémes utóhatásait.
Sokatmondó volt az is, hogy nem próbálta megnyugtatni Rosalie-t az extra
képességével, sem nem próbálta most újfent felidegesíteni. Kizárta magát
ebből a beszélgetésből – felette állt.
– Jasper – szólítottam meg.
Találkozott a tekintetünk, az arca kifejezéstelen volt.
– Nem ő fog megfizetni az én hibámért. Ezt nem fogom engedni.
– Akkor tehát hasznot húzhat belőle? Ma meg kellett volna halnia, Edward.
Én csak helyreállítanám a dolgok rendjét.
Újra elismételtem az iménti szavaimat, minden egyes szót külön
kihangsúlyozva.
– Ezt nem fogom engedni.
Felhúzta mindkét szemöldökét. Erre nem számított, nem gondolta, hogy
megpróbálom majd megállítani.
Megrázta a fejét.
– Én pedig nem fogom engedni, hogy Alice veszélyben éljen, akármilyen
kicsi is ez a veszély. Te senki iránt nem érzel úgy, mint én őiránta, Edward,
és azt sem kellett átélned, amit én átéltem, akár láttad az emlékeimet, akár
nem. Te ezt nem értheted.
– Ezt nem vitatom, Jasper. De ez nem változtat semmin: nem fogom
engedni, hogy árts Isabella Swannak.
Hosszan meredtünk egymásra – nem dühösen, inkább csak felmérve az
ellenfelet.
Éreztem, hogy megpróbálja letapogatni a hangulatomat, hogy megtudja,
mennyire vagyok határozott a döntésemet illetően.
– Jazz – szakított minket félbe Alice.
Jasper egy pillanatig még állta a tekintetemet, majd Alice-re pillantott.
– Ne is próbáld azt mondani nekem, hogy meg tudod védeni magadat,
Alice. Tisztában vagyok vele. De ez nem változat azon, hogy…
– Nem ezt akartam mondani – fojtotta belé a szót Alice. – Egy szívességet
szeretnék kérni.
Megláttam, mi jár a fejében, ettől pedig leesett az állam, és elakadt a
lélegzetem. Döbbenten bámultam rá, és csak alig érzékeltem, hogy nemcsak
Alice és Jasper, hanem mindenki óvatosan felém pillantgat.
– Tudom, hogy szeretsz. Köszi. De igazán értékelném, ha nem próbálnád
megölni Bellát. Először is, Edward teljesen komolyan beszél, én pedig nem
akarom, hogy ti ketten egymással küzdjetek. Másodszor pedig, Bella a
barátom. Legalábbis az lesz.
A kép kristálytiszta volt a fejében: a mosolygó Alice jéghideg fehér karját
a lány meleg, törékeny karja köré fonja. És Bella is mosolyog, karját átveti
Alice derekán.
A látomás sziklaszilárd volt: mindössze az volt kérdéses, mikor következik
be.
– De Alice – zihált Jasper. Nem bírtam odanézni, hogy láthassam az
arckifejezését. Képtelen voltam csak azért elszakadni az Alice látomásában
szereplő képtől, hogy Jasper gondolatait hallgassam.
– Egy nap nagyon meg fogom őt szeretni, Jazz. Nagyon dühös leszek rád,
ha nem hagyod életben.
Továbbra is teljesen lebilincseltek Alice gondolatai. Láttam felvillanni a
jövőt, ahogy Jasper elhatározása halványodni kezdett Alice váratlan
kijelentése nyomán.
– Á – sóhajtott fel Alice; Jasper határozatlanságától kitisztult egy új
jövőkép. – Látod? Bella nem fog mondani semmit. Nincs min aggódni.
Ahogyan kimondta a lány nevét, mintha máris egymás bizalmasai lennének.
– Alice – fuldoklottam. – Mit jelent ez…?
– Mondtam neked, hogy változás van a levegőben. Nem tudom, Edward.
De összeszorította az állkapcsát, én pedig láttam, hogy van itt más is.
Igyekezett nem gondolni rá. Hirtelen nagyon erősen Jasperre összpontosított,
bár ő túlságosan ledöbbent ahhoz, hogy lépést tartson a történésekkel.
Alice akkor szokott ilyet csinálni, amikor megpróbál valamit eltitkolni
előlem.
– Mi az, Alice? Mit rejtegetsz?
Meghallottam Emmett zúgolódását. Mindig felmérgesítette, ha Alice és én
így kommunikálunk egymással.
 Alice megrázta a fejét, igyekezett kizárni a fejéből.
– A lányról van szó? – nyaggattam. – Bellával kapcsolatos?
Annyira koncentrált, hogy közben csikorgatta a fogát, de amikor
kimondtam Bella nevét, kisiklott. Ez a kis félresiklás épp csak a másodperc
töredékrészéig tartott, de nekem épp elég volt.
– NEM! – kiáltottam.
Hallottam, hogy a székem a földhöz vágódik, ekkor eszméltem rá, hogy
felpattantam róla.
– Edward! – állt fel Carlisle is, majd megragadta a vállam. Alig voltam
tudatában, hogy ő is ott van.
– Kezd megszilárdulni – súgta Alice. – Minden egyes perccel közelebb
kerülsz a döntéshez. Tényleg csak két út maradt a számára. Vagy az egyik,
vagy a másik, Edward.
Láttam, amit ő is látott, de nem tudtam elfogadni.
– Nem – jelentettem ki újra. Szavakkal ki sem fejezhető a tiltakozásom.
Úgy éreztem, mintha a lábam üreges lenne, meg kellett támaszkodnom az
asztalon. Carlisle keze lecsúszott rólam.
– Ez elég idegesítő – panaszkodott Emmett.
– El kell mennem – súgtam Alice-nek, oda se bagózva a fivéremre.
– Edward, ezt a témát már lezártuk – kiáltotta Emmett. – Ez a legbiztosabb
mód arra, hogy a lány beszélni kezdjen. Ráadásul ha most lelépsz, nem
lehetünk biztosak benne, hogy fecseg vagy nem. Itt kell maradnod, és
kezelned a helyzetet.
– Nem látom, hogy bárhova is mennél, Edward – szólt hozzám Alice. –
Nem tudom, hogy egyáltalán képes vagy-e még elmenni.
Gondolj rá, tette hozzá csendben. Gondolj arra, hogy elmész.
Értettem, mire utal. Igen, a gondolat, hogy soha többé ne lássam a lányt…
fájdalmas volt. Ezt már a kórház folyosóján is éreztem, ahol olyan nyersen
búcsúztam el tőle. Pedig a távozás most még fontosabbnak tűnt. Egyik
jövőképet sem voltam képes elfogadni, amire látszólag ítélném őt.
Nem vagyok teljesen biztos Jasperben, Edward, folytatta Alice. Ha te
elmész, ha ő azt gondolja, hogy a lány veszélyes lehet ránk…
– Én ezt nem hallom – ellenkeztem vele, még mindig csak félig tudatában
annak, hogy közönségünk is van. Jasper ingadozott. Nem tenne olyasmit,
amivel bántaná Alice-t.
Nem most azonnal. Kockáztatnád az életét, itt hagynád védtelenül?
– Miért csinálod ezt velem? – morogtam rá. A kezembe temettem az
arcomat.
Nem voltam Bella védelmezője. Nem lehetek az. Alice kettéosztott
jövőképe nem elég bizonyíték erre?
Én is szeretem őt. Vagyis fogom. Ez persze nem ugyanaz, de szeretném,
ha addig életben maradna.
– Te is szereted? – súgtam neki hitetlenkedve.
Felsóhajtott. Annyira vak vagy, Edward. Nem látod, merre tart ez az
egész? Nem látod, hogy hol tartasz már most is? Még annál is
elkerülhetetlenebb, mint hogy holnap reggel felkel a nap. Nézd, mit látok…
Halálra rémülten megráztam a fejem.
– Nem! – Megpróbáltam kizárni a látomásokat, amiket elém tárt. – Nem
muszáj követnem ezt az irányt. Elmegyek. Megváltoztatom a jövőt.
– Megpróbálhatod – felelte szkeptikusan.
– Ó, ne már! – ordított fel Emmett.
– Figyelj már oda! – sziszegte neki Rosalie. – Alice látja, hogy Edward
beleszeret egy emberbe! Mennyire tipikusan Edward! – gúnyolódott, majd
öklendező hangot imitált.
Szinte meg sem hallottam.
– Hogy mi? – döbbent meg Emmett. Kirobbanó nevetése visszhangzott a
szobában. – Erről van hát szó? – nevetett fel újra. – Micsoda pech, Edward.
Éreztem, ahogy a karomhoz ér, de szórakozottan leráztam magamról. Nem
voltam képes odafigyelni rá.
– Beleszeret egy emberbe? – ismételte el Esme döbbent hangon. –
A lányba, akit ma megmentett? Szerelmes lesz belé?
– Mit látsz, Alice? Egészen pontosan – követelt magyarázatot Jasper.
Alice felé fordult. Én továbbra is dermedten bámultam a profiljára.
– Minden azon múlik, hogy Edward mennyire erős. Vagy ő maga fog
végezni vele – itt dühösen a szemembe nézett –, amivel nagyon
felbosszantanál, Edward, nem is beszélve arról, hogy ez milyen hatással
lenne rád… – Majd visszafordult Jasper felé. – Vagy pedig egy nap a lány is
közénk fog tartozni.
Valakinek elállt a lélegzete; de nem tudtam megállapítani, kié.
– Ez nem fog megtörténni! – kiáltottam fel újra. – Egyik sem!
Alice úgy beszélt tovább, mintha meg sem hallott volna engem.
– Minden azon múlik – ismételte el. – Talán épp elég erős ahhoz, hogy ne
ölje meg, de nagyon közel lesz hozzá. Elképesztő önuralomra lesz hozzá
szüksége – merengett. – Még többre, mint amennyivel Carlisle bír. Az
egyetlen dolog, amihez nem elég erős, hogy távol tartsa magát tőle. Ez már
veszett ügy.
Nem találtam szavakat. De látszólag senki más sem. A szobában néma
csönd honolt.
Én Alice-re bámultam, mindenki más pedig rám. Öt különböző szögből
láttam a saját, halálra rémült arckifejezésemet.
Egy hosszú pillanat múlva Carlisle felsóhajtott.
– Nos, ez megbonyolít pár dolgot.
– Az tuti – értett egyet Emmett. Az ő hangja még mindig inkább tűnt
nevetésnek. Emmett nem okozott csalódást, hogy még az életem
összeomlásában is megtalálja a viccet.
– Gondolom, a tervek nem változnak – szólt Carlisle előzékenyen. –
Maradunk, és meglátjuk. És természetesen senki sem fogja bántani a lányt.
Megfeszültem.
– Nem – szólt Jasper halkan. – Ebbe bele tudok egyezni. Ha Alice csak ezt
a két utat látja.
– Nem! – Nem kiáltás vagy morgás vagy kétségbeesett sírás volt a
hangomban, inkább e három kombinációja. – Nem!
El kellett mennem, hogy távol legyek a gondolataik zajától, Rosalie álszent
undorától, Emmett vicceitől, Carlisle végtelen türelmétől.
Vagy még rosszabb: Alice magabiztosságától. Jasper magabiztosságától,
amit Alice magabiztosságából nyert.
És a legrosszabb mind közül: Esme örömétől.
Elhagytam a szobát. Esme megpróbálta elkapni a kezem, miközben
elhaladtam mellette, de nem vettem tudomást a gesztusról.
Már azelőtt rohanni kezdtem, hogy elhagytam volna a házat. Egy ugrással
magam mögött tudtam a pázsitot és a folyót, és az erdő felé suhantam. Újfent
esett az eső, olyan erősen, hogy pár másodperc alatt bőrig áztam. Élveztem az
esőből képződő vastag függönyt – ez egyfajta falat emelt köztem és a világ
többi része között. Körbezárt engem, így egyedül lehettem.
Kelet felé szaladtam, keresztül a hegyeken, anélkül, hogy letértem volna az
egyenes pályámról, egészen addig, míg meg nem pillantottam Seattle
fényeinek ködös nyomát a hangok túlsó oldalán. Megtorpantam, mielőtt
elértem volna az emberi civilizáció határát.
Az eső által körbezárva, egyes-egyedül, végre rávettem magam, hogy
végiggondoljam, mit is tettem – hogy milyen módon rontottam el a jövőt.
Először is, a látomás, amiben Alice és a lány karöltve sétálgat az
iskolához közeli erdőben – a bizalom és a barátság érzése egyértelműen
látszott a képen. Bella nagyra nyílt csokoládébarna szeme nem volt zavart a
látomásban, de mégis tele volt titkokkal – ebben a pillanatban ezek boldog
titkoknak tűnnek. Nem húzódott el Alice hideg karjától.
Mit jelent ez? Mennyit tudott vajon? És a jövőnek eme csendéletszerű
pillanatában vajon mit gondol rólam?
Aztán ott van a másik kép, sok minden ugyanolyan, mint az előzőn, mégis
az undor színezi át. Alice és Bella a házunk verandáján, még mindig
egymásba karolva, bizalomteljes barátságban. De most már nincs különbség
a karjaik között – mindkettő fehér, márványsima és kemény, mint az acél.
Bella szeme többé nem csokoládébarna. Az írisze sokkoló módon élénk
karmazsinvörös. A benne rejlő titkok kifürkészhetetlenek – elfogadás vagy
vigasztalhatatlanság? Lehetetlen megállapítani. Az arca hideg és halhatatlan.
Beleborzongtam. Nem tudtam elfojtani a kérdést, hasonló ugyan az
előzőhöz, de mégis más: mit jelent ez? Hogyan alakult mindez így? És most
vajon mit gondol rólam?
A legutolsó kérdést én magam is meg tudtam válaszolni. Ha én taszítottam
ebbe az üres fél-életbe a gyengeségem és önzőségem által, akkor egész
biztosan gyűlöl engem.
De volt egy még ennél is rémisztőbb kép, rosszabb bárminél a fejemben.
A saját szemem, mély karmazsinvörös az emberi vértől, egy szörnyeteg
szeme. Bella törékeny teste a karomban, halottsápadt, kiszipolyozott,
élettelen. Annyira kézzelfogható kép, olyannyira kristálytiszta.
Nem bírtam ezt a képet. Nem bírtam elviselni. Megpróbáltam száműzni a
gondolataimból, igyekeztem valami mást nézni, akármit. Megpróbáltam
előhívni az élettel teli arcának emlékét, ami teljesen kitakart minden mást
létezésem eme legutóbbi fejezetében. De hiába.
Alice zord látomása teljesen kitöltötte a fejem, én pedig belül vonaglottam
a fájdalomtól. Mindeközben a bennem élő szörnyeteg majd szétrobbant a
vidámságtól, ujjongva üdvözölte sikerének lehetőségét. Felfordult tőle a
gyomrom.
Ez nem történhet meg. Kell, hogy legyen mód a jövő kijátszására. Nem
hagyhatom, hogy Alice látomása irányítson. Választhatok másik ösvényt.
Mindig van választási lehetőség.
Kell, hogy legyen.
 5. MEGHÍVÁSOK

Középiskola. Többé már nem nevezhető purgatóriumnak, ez egyértelműen

maga a pokol. Kínzás és lángoló tűz, igen, mindkettő megvolt.
Most már állandóan helyesen viselkedtem. Kínosan ügyeltem a
részletekre. Senki sem panaszkodhatott arra, hogy kibújok a felelősségeim
alól.
Hogy örömet okozzak Esmének, és hogy megvédjem a többieket, Forksban
maradtam. Visszatértem a régi rutinomhoz. Nem vadásztam többet, mint a
családom. Minden egyes nap megjelentem az iskolában, és ember módjára
viselkedtem. Minden egyes nap gondosan kihallgattam, beszélnek-e valami
újdonságot a Cullenekről, de soha semmi nem merült fel. A lány egy szót sem
szólt senkinek a gyanújáról. Újra és újra ugyanazt a történetet ismételgette,
hogy eleve mellette álltam, és elrántottam a kocsi útjából, amíg a lelkes
hallgatósága rá nem unt, és többé nem próbáltak új részleteket kideríteni.
Nem voltunk veszélyben. Meggondolatlan tettem senkit sem sodort bajba.
Saját magamat leszámítva.
Eltökéltem, hogy meg fogom változtatni a jövőt. Nem a legegyszerűbb cél,
amit kitűzhetünk magunk elé, de a többi lehetőséget képtelen voltam
elfogadni.
Alice azt állította, nem vagyok elég erős, hogy távol tartsam magam a
lánytól. Bebizonyítom, hogy nincs igaza.
Azt gondoltam, az első nap lesz a legnehezebb. A nap végére biztos voltam
benne, hogy ez így is van. De kiderült, tévedtem.
 Nagyon nyomta a szívemet, hogy tudtam, meg fogom bántani a lányt. Azzal
nyugtattam magam, hogy a fájdalma nem lesz több egy tűszúrásnál, az
elutasítás nem fáj majd jobban neki, mint egy apró csípés, ellentétben az
enyémmel. Bella ember volt, és tudatában volt annak, hogy én viszont nem;
hogy én valami rossz vagyok, valami rémisztő. Talán a megkönnyebbülése
felül is írja a fájdalmát, amikor elfordítom az arcom, és úgy teszek majd,
mintha nem is létezne.
– Szia, Edward! – üdvözölt első nap, amikor újra megjelent a
biológiaórán. A hangja kedves volt, barátságos, száznyolcvan fokos
fordulatot vett a legutóbbi találkozásunk óta.
Vajon miért? Mit jelentett ez a változás? Megfeledkezett a történtekről?
Úgy döntött volna, hogy az egész jelenetet csak elképzelte? Talán meg is
bocsátott nekem, amiért nem tartottam be az ígéret rám eső részét?
Ezek a kérdések úgy kínoztak, mintha egy belém döfött kést forgatnának
bennem, legalább olyan fájdalmat okozva, mint a szomjúság, ami minden
egyes alkalommal rám tört, amikor levegőt vettem.
Ha csak egy pillanatra a szemébe nézhetnék. Hogy megnézzem, ki tudom-e
olvasni belőle a válaszokat…
Nem. Ezt sem engedhetem meg magamnak. Nem, ha meg akarom
változtatni a jövőt.
Hajszálnyira felé fordítottam a fejem, anélkül, hogy a szememet levettem
volna a tábláról. Kurtán biccentettem, majd újra elfordítottam az arcom.
Ezt követően többé nem szólt hozzám.
Aznap délután, amint véget ért a tanítás, levethettem az álarcomat, és
megint Seattle felé kezdtem rohanni, egészen félútig jutottam, épp, mint előző
este. Úgy tűnt, valamivel könnyebben viselem a fájdalmat, ha a talaj fölött
száguldhatok, miközben körülöttem minden zöld színű homályba burkolózik.
Ez a futás a napi rutinommá vált.
 Szerettem a lányt? Nem hiszem. Még nem. Bár Alice futó látomásai a jövőt
illetően velem maradtak, és azt is tisztán láttam, milyen könnyen beleeshetek
abba a hibába, hogy beleszeretek Bellába. Éppolyan lenne, mint a zuhanás:
mindenféle erőfeszítés nélküli. Meggátolni, hogy beleszeressek, viszont a
zuhanás ellenkezője volt – mintha egy sziklafalon próbálnék felhúzódzkodni,
egyik kezemet a másik után pakolva, a feladat pedig olyan kimerítő, mintha
én is csak emberi erővel bírnék.
Több mint egy hónap telt el, és minden egyes nap egyre nehezebb lett. Ez
számomra teljesen logikátlannak tűnt – folyton azt vártam, hogy jussak túl
ezen, hogy a szenvedés enyhüljön vagy legalább váljon egyenletessé. Alice
egész biztosan erre gondolt, amikor azt jósolta, képtelen leszek távol tartani
magam a lánytól. Látta maga előtt, hogy a fájdalom nőttön-nő majd.
De elbírok a fájdalommal.
Nem fogom lerombolni Bella jövőjét. Ha az a sorsom, hogy meg kell
szeretnem őt, akkor nem tehetek meg érte legalább annyit, hogy megpróbálom
elkerülni?
De ez az elkerülés leginkább azon múlt, mit vagyok képes még elviselni.
Tettethetem, hogy tudomást sem veszek a létezéséről, és felé sem nézek.
Tettethetem, hogy egyáltalán nem érdekes a számomra. De így is csüngtem
minden egyes lélegzetvételén, minden egyes kimondott szaván.
Mivel én rá sem nézhettem, ezért mások szemén keresztül vigyáztam rá.
A legtöbb gondolatom körülötte forgott, mintha ő állna gondolataim
gravitációjának központjában.
Ahogy ez a pokol kezdett bebetonozódni, négy kategóriába soroltam a
szenvedéseimet.
Az első kettő ismerős volt. Az illata és a hallgatása. Vagyis inkább – hogy
magamra vegyem a felelősséget, hiszen ezek innen eredtek – a szomjúságom
és a kíváncsiságom.
 A szomjúság volt a legelemibb a kínjaim közül. Mostanra szokásommá
vált, hogy egyáltalán nem veszek levegőt biológiaórán. Persze mindig
akadtak kivételek, például amikor válaszolnom kellett egy kérdésre, muszáj
volt lélegeznem. Minden egyes alkalommal, amikor belekóstoltam a lányt
övező levegőbe, ugyanolyan szenvedéssel találtam szembe magam, mint
legelső nap: a tűz és vágyakozás és állatias erőszak ki akart szabadulni.
Megterhelő volt még a legkisebb mértékben is a józan észbe és az
önmegtartóztatás hangjába kapaszkodni ezekben a pillanatokban. És, épp mint
a legelső napon, a bennem élő szörnyeteg üvöltött, nagyon közel a felszínhez.
A szenvedéseim közül a kíváncsiság nem lankadt egy percre sem. Folyton
a fejemben motoszkált a kérdés: vajon mire gondolhat épp? Amikor
meghallottam, hogy csendesen felsóhajt. Amikor elgondolkodva az ujja körül
tekergette egy hajtincsét. Amikor nagyobb erővel dobta le az asztalra a
könyveit, mint általában. Amikor késve érkezett órára. Amikor türelmetlenül
járt a lába a padlón. Minden egyes mozdulatát, amit a perifériás látásommal
érzékeltem, őrjítő rejtélynek éltem meg. Amikor más emberdiákokkal beszélt,
minden egyes szavát és hanglejtését kielemeztem. Vajon őszintén elmondta,
mit gondol, vagy azt mondta, amit szerinte mondania kellene? Úgy tűnt
nekem, mintha gyakran azt próbálná mondani, amit szerinte a társasága elvár
tőle, ez pedig a családomra emlékeztetett, és a mindennapjaink illúziójára –
mi jobbak voltunk ebben, mint ő. De miért kell szerepet játszania? Hiszen ő
közéjük tartozik, ő is egy halandó tinédzser.
Kivéve, hogy időnként nem épp úgy viselkedett. Például, amikor Mr.
Banner kiosztott egy csoportmunkát biológiaórán. A tanárunk általában azt a
gyakorlatot követte, hogy hagyta, a diákok válasszák ki a partnerüket. Mint
mindig a csoportmunkák esetében, az ambiciózus diákok legbátrabbjai – Beth
Daws és Nicholas Laghari – gyorsan megkérdeztek engem is, hogy
csatlakoznék-e hozzájuk. Vállamat megvonva beleegyeztem. Tudták, hogy
tökéletesen fogom teljesíteni a rám osztott részt, és még az övékét is, ha
esetleg nem készülnek el vele időben.
Nem lepett meg, hogy Mike Bellával szövetkezett. Ami azonban váratlanul
ért, hogy Bella ragaszkodott hozzá, hogy egy harmadik tag is csatlakozzon a
csoportjukhoz, Tara Galvaz.
Általában Mr. Bannernek kellett valamelyik csoportba beosztania Tarát.
A lány inkább meglepettnek tűnt, mint boldognak, amikor Bella
megkocogtatta a vállát, és esetlenül megkérdezte, nem szeretne-e vele és
Mike-kal dolgozni.
– Nekem mindegy – felelte Tara.
Amikor visszaült a helyére, Mike odasziszegte neki:
– Ez egy füves csaj. Semmit sem fog csinálni. Szerintem épp bukásra áll
biológiából.
Bella megrázta a fejét, és odasúgta neki válaszul:
– Ne aggódj emiatt. Majd én kipótolom, amit esetleg nem csinál meg.
Mike láthatóan nem nyugodott meg ettől.
– Miért csináltad ezt?
Én is majd beleőrültem a kíváncsiságba, hogy megtudjam, bár nem
ugyanilyen hangnemben tettem volna fel a kérdést.
Tara valóban bukásra állt biológiából. Mr. Banner épp a lányon töprengett,
egyszerre lepődött és hatódott meg Bella választásától.
Soha senki nem ad esélyt annak a lánynak. Kedves volt Bellától – sokkal
aranyosabb, mint az itteni kannibálok többsége.
Bella talán észrevette, hogy az osztály többi tagja kiközösíti Tarát? Nem
tudtam a kedvességen kívül más okot elképzelni, ami miatt beválasztotta
volna a csoportjukba, pláne ha figyelembe vesszük azt is, mennyire félénk.
Azon töprengtem, vajon mennyire érezte magát kellemetlenül emiatt, és úgy
döntöttem, valószínűleg sokkal inkább, mint amennyit itt akármelyik másik
ember hajlandó lett volna elviselni egy idegen miatt.
Mivel Bella jó volt biológiából, azon gondolkoztam, hogy ez a jegy
megmentheti-e Tarát a bukástól, legalább ezen az órán. És pontosan ez is
történt.
Egy másik alkalommal, ebéd közben Jessica és Lauren a bakancslistájukon
első helyen szereplő álom-úticéljaikról társalogtak. Jessica Jamaicát
választotta, hogy aztán azonnal úgy is érezze, Lauren lepipálta őt, amikor a
lány a francia Riviérával kontrázott. Tyler is becsatlakozott Amszterdam
említésével, a hírhedt vörös lámpás negyedre hivatkozva, a többiek pedig
lehurrogták. Aggódva vártam Bella válaszát a kérdésre, de mielőtt Mike (aki
Riót választotta) kikérhette volna a véleményét, Eric lelkesen a Comic Cont
nevezte meg álmai úti céljaként, mire az egész asztal nevetésben tört ki.
– Hogy te milyen nyomi vagy – sziszegte Lauren.
– De még mennyire – vihogott Jessica.
Tyler a szemét forgatta.
– Sose lesz csajod – szólt be Mike Ericnek.
Ekkor Bella hangja, ami ez alkalommal hangosabban zengett, mint a tőle
megszokott bátortalan motyogás, közbevágott.
– Nem, szerintem ez tök menő – állította. – Én is oda mennék szívem
szerint.
Mike azonnal visszakozni kezdett.
– Mármint, egy-két jelmez igazán király. Például Leia hercegnő
rabszolgaként. – Jobb lett volna, ha nem szólalok meg.
Jessica és Lauren összenéztek, és a homlokukat ráncolták.
Jaj, ne már, gondolta Lauren.
– El kéne mennünk akkor – lelkendezett Eric Bellának. – Mármint, miután
összegyűjtöttük rá a pénzt. – Comic Con Bellával! Hát ez még annál is jobb,
mintha egyedül mennék a Comic Conra…
 Bella egy pillanatra ledöbbent, de amint egy gyors pillantást vetett Lauren
arckifejezésére, emelte a tétet.
– Aha, jó lenne. De valószínűleg túl drága, nem?
Eric számolgatni kezdte a jegy- és szállásárakat, összevetve azzal a
lehetőséggel, hogy a kocsiban alszanak. Jessica és Lauren folytatta a korábbi
beszélgetésüket, amíg Mike sajnálkozva hallgatta Ericet és Bellát.
– Szerinted autóval kettő-, vagy háromnapos az út? – kérdezte Eric.
– Fogalmam sincs – felelte Bella.
– Hát, hány napos autóút innen Phoenix?
– Két nap alatt oda lehet érni – mondta magabiztosan. – Ha hajlandó vagy
napi tizenöt órát vezetni.
– San Diego annál kicsit közelebb van, nem?
Látszólag én voltam az egyetlen, akinek feltűnt, ahogy Bella
megvilágosodik.
– Ó, igen, San Diego egész biztos közelebb van. De így is legalább két
napba telik az út.
Világos, hogy fogalma sem volt, hol rendezik a Comic Cont. Csak azért
szólt közbe, hogy megmentse Ericet a cukkolástól. Ez is sokat elárult a
jelleméről – folyamatosan szerkesztgettem az erről szóló listámat –, de így
már sosem fogom megtudni, hogy magától mit választott volna álmai úti
céljának. Mike legalább ennyire elégedetlen volt, de neki nem esett le, mi
volt Bella valós motivációja.
Gyakran esett ez meg vele: sosem lépett ki csendes komfortzónájából,
kivéve, ha valaki másnak látványosan szüksége volt rá. Elterelte a témát, ha a
többiek túlságosan kegyetlenül viselkedtek egymással; megköszönte a
tanárnak az órát, ha az szomorúnak tűnt; lemondott a kifejezetten kényelmesen
pozicionált szekrényéről, hogy két legjobb barát egymás szomszédságába
kerülhessen; és volt egy külön mosolya, amit az elégedett barátai előtt sosem
villantott fel, csak azoknak küldte bátorításként, akiket fájdalom ért.
Apróságok, amit az ismerősei és csodálói nem vettek észre.
Ezeken az apró dolgokon keresztül sikerült feljegyeznem a legfontosabb
tulajdonságot a listámra, mind közül a legjellemzőbbet, ami amennyire
egyszerű volt, legalább annyira ritka is. Bella jóságos. Minden más ezt
egészítette ki: kedvesség, önfeláldozás, önzetlenség, bátorság – mindezek
között mindvégig jó is maradt. És úgy látszott, rajtam kívül ennek senki sem
volt tudatában. Pedig Mike legalább ugyanennyire kitüntette őt a figyelmével.
És épp ebben állt kínjaim legmeglepőbb eleme: Mike Newton. Ki hitte
volna, hogy egy ennyire átlagos, unalmas halandó ennyire dühítő lehet? Az
igazat megvallva, valamiféle hálát kellene éreznem miatta; mindannyiuk
közül leginkább ő tartotta szóval a lányt. Rengeteget tanultam róla ezen
beszélgetések alapján, de Mike segítsége mégiscsak dühített. Nem akartam,
hogy ő legyen az, aki feltárja a titkait.
Az valamelyest segített, hogy Mike sosem vette észre az apró
kinyilatkoztatásokat, sem a botlásokat. Semmit sem tudott a lányról.
A fejében élt egy kép Belláról, de ez a személy nem létezett – ez a
képzeletbeli lány legalább annyira átlagos volt, mint ő maga. Ő nem figyelt
fel az önzetlenségre és bátorságra, amitől Bella olyan más volt, mint a többi
ember, nem hallotta ki a különös érettséget a megnyilatkozásaiból. Nem vette
észre, hogy amikor az anyjáról beszél, olyan, mintha egy szülő beszélne a
gyerekéről, és nem pedig fordítva – szeretetteljesen, elnézően, kissé
szórakozottan és szenvedélyesen védelmezőn. Nem hallotta a hangjából
áradó türelmet, amikor színlelt érdeklődéssel hallgatta a fiú kalandjainak
történeteit, és fogalma sem volt a türelem mögött megbújó együttérzésről.
Ezek a hasznos felismerések azonban nem lágyították meg a szívemet a fiú
iránt. Az a fajta birtokvágy, amivel Bellára tekintett – mintha egy megszerezni
való darab lenne egy gyűjteménybe – legalább annyira bosszantott, mint az
éretlen fantáziái a lányról. Egyre magabiztosabb is lett vele kapcsolatban,
ahogy telt az idő, mivel úgy tűnt, Bella jobban kedveli őt, mint azokat, akiket
a fiú a riválisának tartott – Tyler Crowley-t, Eric Yorkie-t és még elvétve
engem is. Rendszeresen odatelepedett a közös asztalunkhoz a biológiaóra
előtt, cseverészett vele, és teljesen felbátorodott Bella mosolyaitól. Pedig
ezek csak udvarias mosolyok, nyugtattam magam. És mégis, gyakran
szórakoztattam magam azzal, hogy elképzeltem, ahogy visszakézből lecsapok
a fiúra, aki átrepülne a termen, bele egyenesen a falba. Valószínűleg nem
okoznék neki halálos sérülést…
Mike nem gondolt rám túl gyakran riválisként. A baleset után azon
aggódott, hogy a közös élmény hatására valamiféle kötődés alakul majd ki
Bella és közöttem, de nyilvánvalóan ennek az ellenkezője következett be.
Akkoriban még idegesítette, hogy a többi lány helyett Bellát tüntettem ki a
figyelmemmel. De mostanra ugyanannyira nem vettem tudomást róla, mint
másokról, így Mike is elégedett lehetett.
Vajon mire gondol most a lány? Élvezi vajon Mike figyelmét?
És végül a legutolsó, és egyben legfájdalmasabb kínom mind közül: Bella
közömbössége. Amennyire én semmibe vettem őt, ő is legalább ugyanennyire
mellőzött engem. Sosem próbált újra beszélgetést kezdeményezni velem.
Amennyire én láttam, egyáltalán nem is gondolt rám.
Ebbe talán bele is őrültem volna – vagy még rosszabb, megszegtem volna
a fogadalmamat –, ha nem veszem észre, hogy néha még mindig úgy néz rám,
mint korábban. Ezt persze nem én tapasztaltam, mivel én nem engedtem meg
magamnak, hogy ránézzek, de Alice mindig figyelmeztetett minket; a többiek
még mindig óvatoskodtak a lány aggasztó tudása miatt.
Kissé enyhített a fájdalmamon, hogy időről időre a távolból engem nézett.
Persze, valószínűleg csak azon töprengett, vajon miféle torz lény lehetek.
– Bella egy percen belül Edwardot fogja stírölni. Viselkedjetek
normálisan – szólalt meg Alice egy márciusi kedden, a többiek pedig
figyelmesen mocorogni kezdtek.
Megfigyeltem, hogy milyen gyakran néz felém. Örömmel vettem tudomásul,
bár ez igazán helytelen volt, hogy ennek gyakorisága egyáltalán nem csökkent
az idő elteltével. Nem jöttem rá, hogy ez mit jelenthet, de jobban éreztem tőle
magam.
Alice felsóhajtott. Bárcsak…
– Maradj ki ebből, Alice – sziszegtem a fogaim között. – Nem fog
megtörténni.
Duzzogni kezdett. Alice nagyon szerette volna az életbe is átültetni a
látomásában megjelenő barátságát Bellával. Furcsa módon hiányzott neki a
lány, akit nem is ismert.
Be kell valljam, jobb vagy, mint gondoltam. Sikerült teljesen
összekuszálnod a jövőt, ismét semmi logika nincs benne. Remélem, boldog
vagy.
– Számomra teljesen logikus.
Finoman felhorkantott.
Megpróbáltam kizárni a fejemből, túlságosan türelmetlen voltam a
beszélgetéshez. Nem voltam jó hangulatban, feszültebb voltam, mint
amennyire ezt kifelé mutattam. Csak Jasper tudta, mennyire görcsös vagyok,
hiszen ő érezte a belőlem áramló stresszt különleges képességének
köszönhetően, amivel érzékelni és befolyásolni is tudta mások hangulatát.
Nem értette ugyan a lelkiállapotom mögött rejlő okokat, és – mivel
mostanság rettenetes hangulatban voltam – semmibe is vette ezeket.
A mai nap különösen nehéz lesz. Nehezebb, mint az előzők, mint ahogy azt
az eddigi minta is jól mutatta.
Mike Newton randira fogja hívni Bellát.
Kilátásban volt egy iskolai hölgyválasz-bál, a fiú pedig abban
reménykedett, hogy Bella őt fogja elhívni. Mivel a lány eddig nem tette, Mike
önbizalmán csorba esett. Most pedig egy kellemetlen szorult helyzetben
találta magát – jobban szórakoztatott a bosszúsága, mint illett volna –, mivel
Jessica Stanley viszont elhívta. Nem akart igent mondani, ugyanis még
mindig abban reménykedett, Bella őt választja majd (és ezzel
bebizonyosodik, hogy győzelmet arat a lány többi udvarlója felett), de nemet
sem akart mondani, nehogy végül teljesen lemaradjon a bálról. Jessica, akit
eléggé bántott a fiú vacillálása, és sejtette, mi állhat emögött, gondolatban
szíve szerint meggyilkolta volna Bellát. Újra felszínre tört bennem az ösztön,
hogy a lány és Jessica mérges gondolatai közé álljak. Mostanra jobban
értettem ennek az ösztönnek a működését, de így csak még dühítőbb volt,
hogy nem engedelmeskedhettem neki.
Ki hitte volna, hogy ide jutok! Teljesen belebonyolódtam egy kicsinyes
középiskolai drámába, amiről korábban olyan lesújtóan nyilatkoztam.
Mike megpróbálta összeszedni a bátorságát, miközben biológiaórára
kísérte Bellát. Végighallgattam a belső küzdelmét, amíg arra vártam, hogy
megérkezzenek. Ez a fiú gyenge. Direkt kivárta ezt a bált, mivel félt kimutatni
a rajongását, amíg a lány egyértelmű jelét nem adja annak, hogy kedveli. Nem
akart sebezhetővé válni, netán elutasításban részesülni, ezért inkább azt
várta, hogy a lány tegye meg az első lépést.
Gyáva alak.
Újra az asztalukhoz telepedett, az ismerős környezet megnyugtatta, én
pedig elképzeltem, milyen hangot adna ki, amikor a teste olyan erővel
csapódna a falhoz, hogy a legtöbb csontja eltörne.
– Szóval – szólt a lányhoz, miközben a padlóra meredt. – Jessica
meghívott a tavaszi bálra.
– Hát ez nagyszerű! – lelkendezett Bella azonnal. Nehezemre esett nem
elmosolyodni, miközben Mike próbálta értelmezni a lány hanglejtését. Abban
reménykedett, hogy kétségbe fog esni. – Biztosan nagyon jól fogod érezni
magad Jessicával.
A fiú zavartan kereste a megfelelő választ.
– Hát… – hezitált, szíve szerint kihátrált volna a helyzetből. De végül
összeszedte magát. – Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkodnom kell.
– Hogy jutott eszedbe ilyesmi? – förmedt rá Bella. A hangja ugyan
rosszalló volt, de kihallottam belőle némi megkönnyebbülést is.
Mit jelent ez? Váratlanul heves düh éledt fel bennem, a kezem ökölbe
szorult.
Mike nem érzékelte a megkönnyebbülést. Az arca elvörösödött – olyan
hevesen, hogy hirtelen úgy éreztem, ez egyértelmű felhívás a számomra –,
majd újra a padlóra szegte a szemét, mielőtt válaszolt volna.
– Arra gondoltam, hogy talán… szóval, hogy hátha neked is kedved támad
meghívni engem.
Bella tétovázott.
Abban a pillanatban tisztábban láttam a jövőt magam előtt, mint Alice
valaha.
A lány talán igent mond Mike fel nem tett kérdésére, vagy az is lehet, hogy
nem, de bárhogy alakuljon is, hamarosan valakinek igent fog mondani. Szép
és érdekes, ez pedig feltűnik az emberfiúknak. Akár megelégszik valakivel
ezen az ingerszegény környéken, akár kivárja, hogy elmehessen Forksból, el
fog jönni a nap, amikor valakinek igent mond.
Újra magam előtt láttam az életét – egyetem, karrier, szerelem, házasság.
Láttam az apjába karolva, habkönnyű fehérbe öltözve, a boldogságtól kipirult
arccal, miközben bevonul Wagner Nászdalának dallamára.
A fájdalom, amit ennek az elképzelt jövőképnek a láttán éreztem, az
átalakulás gyötrelmére emlékeztetett. Teljesen felemésztett.
És nemcsak fájdalom volt, hanem egyenesen őrjöngés.
 A düh valamiféle fizikai megnyilvánulásra szomjazott. Bár ez a
jelentéktelen, méltatlan fiú nem az, akinek Bella igent fog mondani,
epekedtem azért, hogy az öklömmel porrá zúzhassam a koponyáját, hogy ő
helyettesítse azt, aki végül elnyeri majd a lány szívét.
Nem tudtam értelmezni ezt az érzést – a fájdalom, a düh, a vágy és a
kétségbeesés kusza egyvelege volt. Sosem éreztem még hasonlót; megnevezni
sem tudtam.
– Mike, azt hiszem, igent kellene mondanod Jessicának – mondta Bella
gyengéd hangon.
Mike reményei szertefoszlottak. Más körülmények között ezt kiélveztem
volna, de most teljesen belevesztem a fájdalom és dühöngés utórezgéseibe és
a lelkifurdalásba.
Alice-nek igaza volt. Nem vagyok elég erős ehhez.
Ebben a pillanatban biztos megint azt látja, hogy a jövő összevissza forog,
és darabjaira hullik szét. Vajon örül ennek?
– Te talán már meghívtál valakit? – kérdezte Mike mogorván. Felém
nézett, és hetek óta először gyanakvó pillantást vetett rám. Ekkor jöttem rá,
hogy elárultam a saját érdekemet; a fejem Bella felé fordult.
Az ádáz irigység a gondolataiban – irigység bárkire, akit a lány helyette
választ – hirtelen nevet adott az érzésemnek.
Féltékeny voltam.
– Nem, nem – felelte a lány, a hangjában vidámság jeleit lehetett
felfedezni. – Én egyáltalán nem megyek el a bálra.
A lelkiismeret-furdalás és a harag hullámai között megnyugvás járt át a
szavai hallatán. Helytelen volt, sőt, veszélyes, ha úgy tekintek Mike-ra és a
többi halandóra, akik érdeklődtek Bella iránt, mint potenciális riválisokra,
de el kellett ismernem, hogy azzá váltak.
– Miért nem? – kérdezte Mike nyersen. Megütköztem azon, hogy ilyen
hangon beszél vele. Visszafogtam magam, hogy ne morogjak rá.
– Azon a szombaton Seattle-ben leszek – felelte.
A kíváncsiság most nem gyötört olyan ádázul, mint korábban tette volna –
így, hogy szándékomban állt választ kapni mindenre. Hamarosan ki fogom
deríteni ezen új felfedezés okait is.
Mike kellemetlenül mézesmázos hangon folytatta.
– Nem mehetnél valamelyik másik hétvégén?
– Sajnálom, de nem – felelte Bella nyersebben. – Úgyhogy ne várakoztasd
tovább Jessie-t! Udvariatlanság lenne.
A Jessica érzései iránt tanúsított aggodalma újra felkorbácsolta a
féltékenységemet. Ez az egész kiruccanás Seattle-be látszólag csak kifogás,
hogy nemet mondhasson – vajon pusztán a barátnője iránt érzett hűség miatt
utasította vissza Mike-ot? Elég önzetlen ahhoz, hogy így tegyen. Vajon azt
kívánta, bár igent mondhatna? Vagy mindkét feltételezésem téves? Valaki más
érdekli?
– Aha, igazad van – motyogta Mike olyan leverten, hogy szinte
megsajnáltam. Szinte.
Elkapta a tekintetét a lányról, ezzel pedig engem is elvágott a gondolatain
keresztül a lány arcára nyíló kilátástól.
Ezt nem engedhettem.
Felé fordultam, több mint egy hónap után először. Belém hasított a
megkönnyebbülés, hogy végre engedélyezhettem ezt magamnak. Úgy
képzeltem, hasonló érzés lehet jéggel hűteni egy sajgó égési sérülést.
Váratlanul megszűnik a fájdalom.
Behunyta a szemeit, a kezeit pedig a halántékához szorította. A vállait
védekezőn befelé hajlította. Kissé megrázta a fejét, mintha megpróbálna
kilökni néhány gondolatot az elméjéből.
Bosszantó. Lenyűgöző.
 Mr. Banner hangja szakította ki a gondolatai közül, lassan kinyitotta a
szemeit. Azonnal rám nézett, mintha érezte volna a tekintetemet. Ugyanazzal a
zavart arckifejezéssel meredt a szemembe, ami olyan régóta kísért engem.
Abban a pillanatban nem éreztem lelkifurdalást, sem bűntudatot vagy
dühöt. Tudtam, hogy mindkettő vissza fog térni, ráadásul hamarosan, de
abban a másodpercben furcsa, nyugtalan magaslatokban éreztem magam.
Mintha győzelmet arattam volna veszteség helyett.
Állta a tekintetemet, bár illetlenül meredtem rá, hiábavalóan próbáltam
kiolvasni a gondolatait csokoládébarna szemén keresztül. Az kérdésekkel
volt tele válaszok helyett.
Megpillantottam a saját tekintetem tükörképét, szomjúságtól feketéllett.
Majdnem két hét telt el az utolsó vadászat óta; nem ez volt a
legbiztonságosabb nap arra, hogy az önuralmam összeomoljon. De a
feketeség látszólag nem ijesztette el őt. Továbbra sem kapta el a tekintetét, és
az arca lágy, borzasztóan vonzó rózsás színt öltött.
Mire gondolsz most?
Már annak küszöbén álltam, hogy hangosan feltegyem ezt a kérdést, de
ekkor Mr. Banner felszólított. Kikerestem a megfelelő választ a fejéből, és
röviden felé pillantottam, miközben gyorsan levegőt is vettem.
– A Krebs-ciklus.
Szomjúság perzselt végig a torkomon, megfeszültek az izmaim, és méreg
csordogált a számba, behunytam a szemem, és koncentrálni próbáltam a
bennem tomboló düh ellenére is, amit a vére iránt érzett vágy ébresztett
bennem,
A szörnyeteg erősebb volt, mint valaha, vígan ünnepelt. Belekapaszkodott
ebbe a kettős jövőképbe, ami ötven-ötven százaléknyi esélyt adott a
győzelmére, amire olyan ördögien sóvárgott. A harmadik, ingatag jövőkép,
amit mindössze az akaraterőm tartott fenn, összeomlott – egy hétköznapi
érzés, a féltékenység rombolta le –, és a szörnyeteg még közelebb került a
céljához.
A bűntudat és a szégyen érzése most már együtt lángolt a szomjúsággal, és
ha képes lettem volna könnyeket termelni, most egész biztosan megtelt volna
a szemem.
Mit tettem?
Tudván, hogy a csatát már elvesztettem, látszólag semmi értelme nem volt
annak, hogy továbbra is ellenálljak annak, amire annyira vágytam. Újra a
lány felé fordultam, és ránéztem.
Megint a haja mögé bújt el, de ezen keresztül is láttam, hogy az arca mély
karmazsinvörös színbe borult.
A szörnyetegnek ez különösen tetszett.
Nem viszonozta a tekintetemet, de sötét hajának egy tincsét idegesen
tekergette az ujjai között. Azok a vékony ujjak, az a gyenge csukló – mind
olyan törékenyek, és csak arra várnak, hogy a világ, vagy akár én, lecsapjunk
rájuk.
Nem, nem, nem! Ezt nem tehetem. Túlságosan törékeny, túl jó, túlságosan
becses ahhoz, hogy ezt érdemelje. Nem engedhetem, hogy egymásba
csapódjon az életünk, és hogy leromboljam az övét.
De nem is maradhatok távol tőle. Alice-nek ebben igaza volt. A bennem
élő szörnyeteg bosszúsan sziszegett a szenvedéseimtől.
A rövidke óra, amit vele tölthettem, túl hamar véget ért, miközben én a
sziklaszilárd és a keservesen nehéz opciók között vacilláltam. A csengő
megszólalt, ő pedig úgy kezdte összepakolni a dolgait, hogy közben rám sem
nézett. Ettől ugyan csalódottnak éreztem magam, de aligha várhattam el, hogy
ne így történjen. Megbocsáthatatlan, ahogy a baleset óta viselkedtem vele.
– Bella! – szólítottam meg, képtelen voltam megálljt parancsolni
magamnak. Az akaraterőm darabjaira hullott.
 Hezitált, mielőtt rám nézett volna. Amikor felém fordult, az arckifejezése
tartózkodó volt, gyanakvó.
Emlékeztettem magam, hogy minden joga megvan rá, hogy ne bízzon
bennem. És hogy jobb is, ha így tesz.
Arra várt, hogy folytassam a mondandómat, de én csak bámultam rá,
próbáltam az arcáról olvasni. Sekélyen vettem a levegőt rendszeres
időközönként, küzdöttem a szomjúságom ellen.
– Micsoda? – felelt végül meglehetősen kemény hangon. – Csak nem állsz
megint szóba velem?
Nem igazán tudtam, hogyan feleljek a kérdésére. Vajon újra szóba állok
vele, úgy, ahogyan ő gondolja?
Nem, ha meg tudom állni. Megpróbálom megállni.
– Nem, nem igazán – vallottam be.
Behunyta a szemét, amivel csak még nehezebbé tette a helyzetet. Elvágta a
legjobb utat és hozzáférést az érzéseihez. Hosszan, lassan vette a levegőt
anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, és így szólt:
– Hát akkor mit akarsz, Edward?
Egész biztosan nem ez a módja az emberi beszélgetésnek. Miért csinálja
ezt?
És mit válaszoljak erre?
Az igazságot, döntöttem el. Mostantól, amennyire csak tehetem, az igazat
fogom mondani neki. Nem akartam rászolgálni a bizalmatlanságára, még ha
elnyerni a bizalmát lehetetlen volt is.
– Sajnálom! – kértem elnézést tőle. Ez igazabb volt, mint azt valaha el
tudná képzelni. Sajnos azonban csak a legtriviálisabb indokokból tudtam
biztonságosan bocsánatot kérni. – Tudom, hogy nagyon elviselhetetlen
vagyok. De jobb így, hidd el!
Kinyitotta a szemét, a tekintete még mindig óvakodást tükrözött.
 – Nem értem, miről beszélsz.
Igyekeztem figyelmeztetni őt, amennyire csak tehettem.
– Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk egymással. – Erre egész biztosan
magától is rájött. Okos lány. – Bízz bennem!
A szeme összeszűkült, és eszembe jutott, hogy mikor mondtam ki ezeket a
szavakat utoljára – épp, mielőtt megszegtem a neki tett ígéretemet.
Összerezzentem, amikor a fogait összecsattintotta – a napnál is világosabb,
hogy ő is emlékezett erre.
– Kár, hogy ez nem előbb jutott eszedbe – torkolt le dühösen. – Akkor
most nem lenne mit megbánnod.
Döbbenten meredtem rá. Mit tud ő az én megbánásaimról?
– Megbánnom? Mit kéne megbánnom? – faggattam.
– Azt, hogy nem hagytad, hogy az a hülye kocsi kivasaljon! – csattan fel.
A döbbenettől teljesen ledermedtem.
Mégis hogy gondolhatja ezt? Az egyetlen elfogadható tettem, amióta
megismertem, az volt, hogy megmentettem az életét. Az egyetlen dolog, ami
miatt nem szégyenkeztem, amiért örömmel töltött el, hogy létezem. Az első
pillanat óta küzdök azért, hogy életben tartsam, amióta csak megéreztem az
illatát. Hogyan is kételkedhetett a káosz közepette az egyetlen jó
cselekedetemben?
– Te tényleg azt hiszed, megbántam, hogy megmentettem az életedet?
– Tudom, hogy megbántad – vágott vissza.
Teljesen felkavart, hogy így értelmezi a szándékaimat.
– Nem tudsz te semmit.
Mennyire zavarba ejtő és érthetetlen, ahogyan az agya működik! Egész
biztosan nem úgy gondolkozik, mint a többi ember. Biztosan ez a magyarázat,
amiért nem is hallom a gondolatait. Teljesen más, mint a többiek.
Hevesen elfordult, és újra csikorgatni kezdte a fogait. Az arca kipirult, ez
alkalommal a dühtől. Egy halomba dobálta a könyveit, majd felkapta őket, és
az ajtó felé vonult anélkül, hogy visszapillantott volna rám.
Akármilyen dühösnek éreztem is magam, valamiért az ő mérge enyhítette
az idegességemet. Nem voltam benne biztos, mi az, amitől a bosszankodását
ilyen hízelgőnek találom.
Mereven sétált kifelé, nem figyelt, hova lép, a lába pedig fennakadt az ajtó
küszöbén. Az összes cucca a földön landolt. De nem hajolt le értük, csak
mereven ácsorgott ott, le sem nézett, mintha nem lenne biztos abban, hogy
megéri összeszedni a holmit.
Senki sem volt, aki megláthatott volna. Mellette termettem, és
összerendeztem a könyveit, mielőtt egyáltalán felmérhette volna a káoszt.
Félig lehajolt, meglátott engem, és lefagyott. Átnyújtottam neki a könyveit,
ügyelve rá, hogy a jéghideg bőröm ne érintkezzen az övével.
– Köszönöm – mondta élesen.
– Szívesen. – A hangom még mindig nyers volt a korábbi bosszússágom
miatt, de mielőtt megköszörülhettem volna a torkom, hogy újabb próbát
tegyek, felegyenesedett, és eltrappolt a következő órájára.
Addig néztem utána, amíg mérges alakja el nem tűnt a szemem elől.
A spanyolórám homályba veszett. Mrs. Goff sosem vont kérdőre a
figyelmetlenségem miatt – tisztában volt vele, hogy a spanyoltudásom
lekörözi az övét, ezért nagy mozgásteret adott nekem –, így bőven volt időm
gondolkodni.
Tehát képtelen vagyok semmibe venni a lányt. Ez teljesen nyilvánvaló. De
ez azt is jelenti vajon, hogy nincs választásom, tönkre kell tennem őt? Nem
lehet ez az egyetlen lehetséges jövő. Kell lennie más választásnak,
valamiféle kényes egyensúlynak. Meg kell találnom a módját.
Nem igazán figyeltem Emmettre egészen az óra végéig. Kíváncsi volt.
Emmett nem érezte ösztönösen mások hangulatának árnyalatait, de észrevette
rajtam az egyértelmű változást. Azon tűnődött, mi történhetett, amitől a
makacs mogorvaság eltűnt az arcomról. Küszködött, hogy értelmezni tudja a
változást, de végül arra jutott, bizakodónak tűnök.
Bizakodó? Hát így festek kívülről nézve?
A Volvo felé menet elmerengtem ezen az ötleten, és hogy vajon mi is az,
amiben reménykedhetek.
De nem kellett túl hosszan tűnődnöm. Amilyen érzékeny voltam a lányról
szóló gondolatokra, Bella nevének hangját hallottam ki azoknak az
embereknek a gondolataiból, akiket igazán nem kellene a vetélytársamnak
tekintenem. Eric és Tyler, miután – nagy megelégedésükre – meghallották
Mike sikertelenségének hírét, arra készültek, hogy összeszedik magukat, és a
tettek mezejére lépnek.
Eric már el is foglalta a helyét, a lány furgonja mellé pozicionálta magát,
így Bella elkerülni sem tudta őt. Tyler órája elhúzódott egy feladat miatt, ő
pedig kétségbeesetten igyekezett, hogy még el tudja csípni a lányt, mielőtt az
elmenekülhetne.
Ezt nekem is látnom kellett.
– Várd meg itt a többieket, oké? – mormogtam Emmettnek.
Gyanakvóan nézett rám, de végül megvonta a vállát, és bólintott.
A kölyöknek teljesen elment az esze, gondolta derűsen.
Bella épp a tornateremből tartott kifelé, én pedig egy olyan helyre
húzódtam be, ahol nem lát majd engem. Ahogy közelített Eric csapdájához,
én is elindultam, hogy éppen a jó pillanatban haladhassak el mellettük.
Láttam, hogy megfeszül a teste, amikor észrevette, hogy egy fiú vár rá. Egy
pillanatra ledermedt, majd látszólag megnyugodott, és ment tovább.
– Szia, Eric! – hallottam, ahogy barátságos hangon üdvözli a fiút.
Hirtelen, váratlan módon átjárt a szorongás. Mi van, ha ez a nyakigláb
tinifiú az egészségtelen bőrével valahogy imponál neki? Talán a korábbi
kedvessége nem volt teljességgel önzetlen?
Eric hangosan nyelt egyet, az ádámcsutkája fel-le mozgott.
– Szia, Bella!
A lánynak látszólag nem tűnt fel a fiú idegessége.
– Mi újság? – kérdezte, miközben kinyitotta a furgonját, fel sem nézve a fiú
rettegő arcába.
– Khm, csak azon gondolkodom… volna-e kedved velem jönni a tavaszi
bálra – csuklott el a hangja.
A lány végre felnézett. Megrökönyödött, vagy örült a meghívásnak? Eric
nem mert a szemébe nézni, így én sem láthattam az arcát a gondolatain
keresztül.
– Azt hittem, hölgyválasz van – válaszolta Bella, a hangja feszülten
csengett.
– Hát, igen – ismerte be a fiú szomorúan.
Ez a szánni való srác közel sem bosszantott annyira, mint Mike Newton, de
mégsem tudtam együttérezni vele a szorongása miatt, amíg Bella lágy hangon
nem felelt neki.
– Köszönöm, hogy megkérdezted, de aznap Seattle-be megyek.
A fiú ezt már hallotta korábban is, mégis, csalódásként élte meg.
– Óh – motyogta, a tekintetét Bella orráig is alig merte felemelni. – Hát
akkor, talán majd legközelebb…
– Persze! – egyezett bele a lány. Majd az ajkába harapott, mintha máris
megbánta volna, hogy nyitva hagyta ezt a kiskaput. Ennek örültem.
Eric bukdácsolva elvonult, de véletlenül rossz irányba indult ahelyett,
hogy az egyetlen menekvése, az autója felé vette volna az irányt.
Épp ebben a pillanatban haladtam el a lány mellett, így hallhattam
megkönnyebbült sóhaját. Még mielőtt észbe kaphattam volna, felnevettem.
A hang hallatán hátrapördült, de én mentem egyenesen tovább, és
próbáltam visszafojtani az arcomra kiülni kívánkozó mosolyt.
Tyler mögöttem jött, szinte rohant, hogy még el tudja csípni Bellát, mielőtt
elhajtana az autójával. Merészebb és magabiztosabb volt, mint a másik kettő.
Csak azért várt eddig azzal, hogy megkörnyékezze a lányt, mert tiszteletben
tartotta Mike előjogát.
Két okból is szerettem volna, hogy sikerüljön időben odaérnie. Ha – mint
azt gyanítani kezdtem – ez a rengeteg figyelem idegesíti Bellát, ki akartam
élvezni, hogy láthatom a reakcióját. Azonban ha mégsem – és valójában
Tyler meghívására várt mindeddig –, akkor azzal is szeretnék tisztában lenni.
Tyler Crowley-ban vetélytársat láttam, bár tudtam, hogy ez igencsak
elítélendő a részemről. Nekem fárasztóan átlagosnak és jelentéktelennek tűnt,
de mit tudhatok én Bella ízléséről? Lehet, hogy az átlagos fiúkat kedveli.
Összerezzentem a gondolattól. Én sosem leszek átlagos fiú. Micsoda
bolond gondolat volt, hogy egyáltalán úgy tekintek magamra, mint aki
elnyerheti a vonzalmát. Hogyan is szerethetne bele olyasvalakibe, aki
kezdetektől fogva a történet főgonosza?
Ő túlságosan jó ahhoz, hogy a gonosz mellett végezze.
Bár hagynom kellett volna, hogy elmeneküljön, a megbocsáthatatlan
kíváncsiságom visszatartott, nem engedte, hogy azt tegyem, ami helyes. Már
megint. De mi lenne, ha Tyler most elmulasztaná ezt a lehetőséget, és később
lépne kapcsolatba a lánnyal, én pedig nem tudnám, mi lett a végkimenetel?
A Volvómmal egy szűk sávba kanyarodtam be, elállva a lány útját.
Emmett és a többiek már felém tartottak, de a bátyám épp a furcsa
viselkedésemet fejtegette nekik, ezért lassan haladtak, és közben engem
vizslattak, próbálták megfejteni, mit is művelek épp.
A visszapillantó tükrömből a lányt figyeltem. Mérgesen fixírozta az autóm
hátulját, de nem viszonozta a tekintetemet, úgy tűnt, ebben a pillanatban
szívesebben vezetne egy tankot egy rozsdás Chevy helyett.
 Tyler a saját kocsijához sietett, és beállt vele a lány mögött keletkezett
sorba, hálásan a megmagyarázhatatlan viselkedésemért. Integetett, próbálta
felhívni magára Bella figyelmét, de ő nem vett róla tudomást. Tyler várt egy
pillanatot, majd kiszállt a kocsijából, laza testtartással odasomfordált az
utasülés felőli ablakhoz. Megkocogtatta az üveget.
A lány összerezzent, majd zavartan meredt a fiúra. Egy pillanattal később
kézzel letekerte az ablakot, látszott, hogy valami problémája akadt vele.
– Sajnálom, Tyler – szabadkozott bosszúsan –, én sem tudok továbbmenni
Cullen miatt!
Keményen ejtette ki a vezetéknevemet.
– Látom… – felelte a fiú, akit látszólag nem tántorított el Bella hangja –,
csak kérdeznék valamit, ha már úgyis beragadtunk.
Pimaszul elvigyorodott.
Elégtételt éreztem, amikor megláttam, hogy Bella elsápadt, amint világossá
váltak előtte a fiú szándékai.
– Nem akarsz meghívni a tavaszi bálra? – kérdezte Tyler, és meg sem
fordult a fejében a visszautasítás lehetősége.
– Nem leszek aznap a városban, Tyler – felelte Bella, immár nyíltan
bosszankodva.
– Aha, Mike is azt mondta.
– Akkor meg mi a csudának… – csattant fel.
A fiú megvonta a vállát.
– Azt reméltem, csak őt akartad lerázni ezzel a szöveggel…
Bella szeme villámokat szórt, de végül lenyugodott.
– Sajnálom, Tyler – felelte, de a hangjából nem úgy tűnt, mintha tényleg
sajnálná. – Aznap tényleg nem leszek Forksban.
Tekintve, hogy általában mások igényeit helyezte a sajátjai elé, kissé
meglepett ez a könyörtelen elszántság, amivel ehhez a bálhoz viszonyult.
Honnan eredhet vajon?
Tyler elfogadta a kifogását, magabiztosságán nem esett csorba.
– Semmi baj. Akkor még mindig ott van az év végi bál…
Peckesen visszaballagott az autójához.
Igazam volt, hogy kivártam ennek a jelenetnek a végét.
A lány szörnyülködő arca minden pénzt megért. Arról árulkodott, amit nem
lett volna szabad ilyen kétségbeesett módon kipuhatolnom – hogy semmit nem
érzett ezek iránt a halandó fiúk iránt, akik csapni szerették volna neki a
szelet.
Ráadásul az arckifejezése volt az egyik legviccesebb dolog, amit valaha
láttam.
Ekkor megérkezett a családom, akiket teljesen megzavart, hogy a
változatosság kedvéért rázkódtam a nevetéstől ahelyett, hogy gyilkos
tekintettel méregettem volna a körülöttem állókat.
Mi olyan vicces?, tudakolta Emmett.
Csak megráztam a fejem, miközben Bella dühösen felpörgette zajos
motorját. Úgy tűnt, megint azt kívánja, bárcsak tankkal közlekedne épp.
– Menjünk! – sziszegte Rosalie türelmetlenül. – Ne legyél már ilyen
idióta. Ha képes vagy rá.
A szavai nem dühítettek fel – túlságosan jól szórakoztam. De úgy tettem,
ahogy kért.
Hazafelé senki sem szólt hozzám. Időről időre újra felkacagtam, amikor
eszembe ötlött Bella arca.
Amikor azonban rákanyarodtam az autóútra, és mihelyst nem voltak
szemtanúk, jól felgyorsítottam, Alice elrontotta a kedvemet.
– Szóval most már beszélgethetek Bellával? – kérdezte váratlanul.
– Nem! – csattantam fel.
– Ez nem igazságos! Mégis mire kell várnom?
 – Még semmit sem döntöttem el, Alice.
– Tök mindegy, Edward.
A fejében Bella kétféle végzete újra kristálytisztán jelent meg.
– Mi értelme megismerkedned vele? – váltottam hirtelen mogorva
hangnemre. – Ha úgyis megölöm?
Alice hezitált egy pillanatig.
– Mondasz valamit – ismerte el.
Az utolsó hajtűkanyart is százötven kilométer per órával vettem be, majd a
féket csikorgatva pár centire álltam meg a garázsajtótól.
– Jó futást – vetette oda Rosalie önelégülten, amikor kipattantam a
kocsiból.
De ma nem futni megyek. Hanem vadászni.
A többiek menetrend szerint másnapra tervezték a vadászatot, de én most
nem engedhettem meg magamnak, hogy szomjas legyek. Túlzásba vittem,
többet ittam a kelleténél, teljesen megteltem – egy kisebb csoport vapiti és
egy fekete medve is áldozatomul esett, szerencsém volt, hogy az évnek ilyen
korai szakában beléjük botlottam. Annyira eltelítődtem, hogy az már
kellemetlen volt.
De miért nem elég mindez? Miért volt a lány illata ennyivel erősebb bármi
másnál?
És nem csak az illatáról volt szó – volt benne valami, ami folyton
katasztrofális helyzetekbe sodorta őt. Még csak pár hete tartózkodott
Forksban, és már kétszer is vészesen közel került az erőszakos véghez.
Legjobb tudomásom szerint akár ebben a pillanatban is épp egy halálos ítélet
felé vezető ösvényen barangolhat. Vajon ezúttal mi lesz az? Egy meteorit
becsapódik a házuk tetején keresztül, és összezúzza őt, miközben az ágyán
fekszik?
Képtelen voltam többet vadászni, a nap pedig még órákig nem fog felkelni.
Így, hogy eszembe ötlött, a meteorit és annak összes lehetséges
következménye nem ment ki a fejemből. Igyekeztem észszerűen gondolkodni,
felmérni, mekkora a valós esélye ezeknek a katasztrófáknak, de ez sem
segített. Végtére is mekkora volt az esélye annak, hogy ez a lány egy olyan
városba költözik, aminek állandó lakosai között jelentős számú vámpír is
akad? Annak meg végképp, hogy az egyikük ennyire vonzónak találja majd?
Mi van, ha valami történik vele az éjszaka folyamán? Mi van, ha holnap,
amikor iskolába megyek minden érzékemmel és érzésemmel arra a helyre
koncentrálva, ahol lennie kell majd, és mégsem lesz ott?
Ez a kockázat váratlanul elviselhetetlennek tűnt.
Csak úgy bizonyosodhatok meg róla, hogy biztonságban van, ha ott van
mellette valaki, aki eltérítheti a meteoritot, mielőtt az hozzáérhetne. Izgalom
járt át, amikor felfogtam, hogy meg fogom keresni a lányt.
Éjfél elmúlt már, Belláék háza pedig már sötét volt, és csendes. A furgonja
az útpadka mellett parkolt, az apja cirkálója pedig a kocsibehajtón.
A környéken senki sem volt öntudatánál. A házat kelet felől határoló erdő
sötétjéből figyeltem a házat.
Nem láttam semmiféle bizonyítékot arra, hogy veszély fenyegetné,
magamat leszámítva.
Hallgatóztam, és a házból elkaptam két ember lélegzetvételeinek hangját,
két egyenletes szívverést. Tehát minden rendben van. Egy fenyő törzsének
támaszkodtam, elhelyezkedtem, hogy kivárjam, amíg megérkeznek a kósza
meteoritok.
A várakozással az a probléma, hogy felszabadítja az elmét mindenféle
spekulációnak. A meteoritok nyilvánvalóan csak metaforaként szolgáltak az
összes valószerűtlenségre, amik rossz irányt vehetnek. De nem minden
veszélyforrás suhan keresztül az égen ragyogó tűzcsíkot húzva maga után. Sok
olyasmi is eszembe jutott, ami egyáltalán nem figyelmeztet a jöttére, olyan
kockázatok, amik csendben besurranhatnak a házba, amik talán már ott is
vannak.
Ezek nevetséges aggodalmak voltak. Ebben az utcában nincs gázvezeték,
ezért például a szén-monoxid-szivárgás miatt fölösleges aggódni. Kétlem,
hogy szénnel fűtenének. Az Olimpia-félszigetet nem árasztotta el a veszélyes
vadvilág sem. Bármilyen nagyobb termetű lény jöttét messziről meghallanám.
Nem voltak mérges kígyók, skorpiók vagy százlábúak, és alig akadt pár
pókfajta, azok sem jelentenek halálos veszélyt egy egészséges felnőttre, és
amúgy is nagyon ritkán lehet velük házon belül találkozni. Nevetséges. Ezzel
én is tisztában voltam. Tudtam, hogy észszerűtlenek az aggodalmaim.
Mégis, szorongtam, nyugtalan voltam. Képtelen voltam kiverni a fejemből
az elmém sötét képzelgéseit. Ha legalább láthatnám őt…
Vetnem kell rá egy pillantást.
A másodperc töredékrésze alatt átkeltem az udvaron, és felmásztam a ház
oldalán. Az emeleti ablak egy hálószobához tartozik, valószínűleg ez a
nagyobb. Talán hátulról kellett volna közelítenem. Úgy kevésbé lettem volna
feltűnő. Egyik kezemmel az ereszcsatornába kapaszkodva lógtam a ház
oldalán, közben benéztem az üvegen, és elállt a lélegzetem.
Ez az ő szobája volt. Láttam őt az apró kis ágyában, a takarója a földön, a
lepedője a lábára tekeredett. Természetesen nem volt semmi baja, ahogyan
azzal a racionális felem mindvégig tisztában volt. Biztonságban volt, de
nyugtalan. Amíg figyeltem, folyamatosan izgett-mozgott, és egyik karját a feje
felett dobálta. Nem aludt mélyen, legalábbis ezen az éjszakán biztosan nem.
Érezte vajon a rá leselkedő veszélyt?
Visszataszítónak találtam a viselkedésemet, miközben azt lestem, hogyan
forgolódik. Mégis miben voltam én jobb, mint egy beteges kukkoló?
Semmiben. Sokkal-sokkal rosszabb voltam.
Ellazítottam az ujjaimat, arra készültem, hogy a földre pattanok. De
először vetettem még egy pillantást az arcára.
Még mindig nem tűnt békésnek. A szemöldökei között ott húzódott a kis
mélyedés, a szája sarkai lefelé biggyedtek. Az ajka remegett, majd elnyílt.
– Oké, anya – motyogta.
Bella álmában beszélt.
A kíváncsiságom újra fellobbant, felülkerekedett az önutálaton. Olyan
régóta próbáltam kihallgatni őt, sikertelenül. Lehetetlen volt ellenállni a
védtelen, öntudatlanul kimondott gondolatai vonzerejének.
Végtére is, mit számítanak nekem az emberi szabályok? Mennyit vettem
közülük semmibe nap mint nap?
Eszembe jutott az a rengeteg hamis dokumentum, amire a családomnak a
mindennapi élethez szüksége volt. Hamis nevek, hamis történetek,
jogosítványok, amik lehetővé tették, hogy beiratkozzunk az iskolába, és
engedélyek, amiknek köszönhetően Carlisle orvosként praktizálhatott.
A papírok, amiknek jóvoltából a szinte egykorúnak tűnő felnőttekből álló
furcsa csoportosulásunkat családként ismerték el. Ezek közül egyikre sem
lenne szükségünk, ha nem próbálnánk meg rövid időre állandóságot
csempészni az életünkbe, ha nem ragaszkodnánk ahhoz, hogy legyen egy
otthonunk.
Aztán persze ott volt az anyagi önfenntartás kérdése is. A bennfentes
kereskedelemről szóló törvények ugyan nem vonatkoztak a médiumokra, de
nyilvánvalóan nem volt tisztességes, amit műveltünk. Az örökségek
átruházása egyik kitalált névről a másikra sem volt épp legális.
Aztán ott voltak még a gyilkosságok.
Ugyan nem vettük ezeket félvállról, de nyilvánvalóan egyikünket sem
ítéltek el emberi bíróságon a bűneinkért. Mi eltüntettük a nyomainkat – ami
szintén bűntény. Akkor miért is kellene bűntudatot éreznem egy apró kis
szabálysértésért? Az emberi törvények sosem vonatkoztak rám. Ez pedig
aligha az első betöréses kalandom.
Tudtam, hogy képes vagyok biztonságosan levezényelni ezt. A szörnyeteg
ugyan nyugtalan volt, de jóllakott.
Elővigyázatosan megtartom a kellő távolságot. Nem bántom őt. Sosem
tudja meg, hogy itt jártam. Csak tudni akartam, hogy biztonságban van-e.
Ez persze nem volt más, mint racionalizálás, bűnös érvelés a bal vállamon
ücsörgő ördög szájából. Tisztában voltam ezzel, de nem ült angyal a
jobbomon. Így hát úgy viselkedtem, mint az a lidércalak, ami valójában
voltam.
Az ablakon keresztül próbáltam bemászni, ami ugyan nem volt bezárva,
mivel azonban régóta nem használták már, kissé beragadt. Vettem egy mély
lélegzetet – az utolsót egészen addig, amíg a lány közelében leszek –, és
lassan eltoltam az ablakot, megrezzenve a fém ablakkeret minden egyes halk
nyikordulásától. Végül azonban sikerült elég szélesre tárnom ahhoz, hogy
átférjek rajta.
– Anya, várj… – mormogta a lány. – A Scottsdale Road gyorsabb…
A szobája kicsi volt, rendetlen és zsúfolt, de nem piszkos. Az ágya mellett
halomban álltak a könyvek, a gerincüket azonban nem láttam, az olcsó CD-
lejátszója mellett pedig szétszórva hevertek a lemezek, a legtetején csak egy
üres CD-tok hevert. Papírhalmok övezték a számítógépét, ami jobban illett
volna egy retromúzeumba. Cipőtalpak nyoma borította a parkettát.
Nagyon vágytam rá, hogy megnézzem a könyvek és a CD-k címét, de
eltökéltem, hogy nem vállalok több rizikót. Ehelyett leültem egy régi
hintaszékbe a szobája túlsó sarkában. A szorongásom enyhülni kezdett, a
sötét gondolatok visszavonulót fújtak, a gondolataim kitisztultak.
Komolyan úgy véltem korábban, hogy Bella átlagos kinézetű? Eszembe
jutott az az első nap és az undor, amit azok az emberfiúk váltottak ki belőlem,
akik annyira el voltak ájulva tőle. De így, hogy most visszaemlékszem a
gondolataikban feltűnő arcra, fel nem foghatom, hogy nem találtam azonnal
gyönyörűnek. Annyira egyértelmű pedig.
Most azonban, ahogy sötét haja a sápadt arca körül vadul összekócolódott,
miközben egy lyukakkal teli kopottas pólót és rongyos melegítőnadrágot
viselt, öntudatlan arca kisimult, teli ajkai pedig kissé szétnyíltak – teljesen
elállt tőle a lélegzetem. Vagyis elállt volna, jegyeztem meg gondolatban
fanyarul, ha vennék levegőt.
Most nem beszélt. Talán véget ért az álma.
Az arcára meredtem, és azon tűnődtem, vajon hogyan alakíthatnám úgy a
jövőt, hogy az elviselhető legyen.
A gondolat, hogy fájdalmat okozzak neki, elviselhetetlen volt. Ez tehát azt
jelenti, hogy nincs más választásom, el kell mennem Forksból?
A többiek most nem tudtak vitatkozni velem. A távollétem nem sodorna
senkit veszélybe. Senki sem keveredne gyanúba, senki nem kötné össze a
balesettel.
Meginogtam, éppúgy, mint ahogyan délután is, és úgy tűnt, semmi sem
lehetséges.
Egy apró barna pók mászott elő a szekrényajtó sarkából. Az érkezésem
biztosan megzavarta. Eratigena agrestis – egy réti zugpók, a méretéből
ítélve egy fiatal hím. Korábban veszélyesnek titulálták, de a legújabb
kutatások szerint a mérge hatástalan az emberekre. Ugyanakkor a csípése
fájdalmas. Kinyújtottam a kezem, és egy ujjal csendesen összenyomtam.
Talán életben hagyhattam volna ezt a jószágot, de a gondolat, hogy bármi
fájdalmat okozhat a lánynak, elviselhetetlen volt.
Hirtelen a saját gondolataim is elviselhetetlenné váltak.
Mert bár meggyilkolhattam volna az összes pókot a házában, levághattam
volna az összes tövist minden egyes rózsabokorról, amihez valaha
hozzáérhet, az útjába állhattam volna minden egyes gyorsuló autónak, ami egy
kilométeres körzetben megközelíti őt, de semmit sem tehettem, hogy
megváltoztassam azt, ami vagyok. A fehér, kőszerű, groteszk módon nem
emberi kezemre meredtem, és kétségbeestem.
Nem remélhettem, hogy az emberfiúkkal versenyre keljek, függetlenül
attól, hogy ezek a bizonyos fiúk felkeltették-e az érdeklődését vagy sem. Én a
gonosz voltam, a lidérc. Hogyan is tekinthetne rám másként? Ha megtudná
rólam az igazat, az taszítaná, és undorral töltené el. Mint ahogyan a
horrorfilmekben a jövendőbeli áldozat, ő is rémülten sikoltozva menekülne
előlem.
Eszembe jutott az első közös biológiaóránk, és tisztában voltam vele, hogy
az akkori reakciója volt a megfelelő válasz.
Bolondság még elképzelni is, hogy ha én hívnám el arra a buta bálra, akkor
megváltoztatná a hirtelenjében keletkezett terveit, és beleegyezne, hogy
velem jöjjön.
Nem az volt a sorsa, hogy nekem mondjon igent. Valaki más várt rá,
valaki, aki emberi és melegséges. És nem engedhetem meg magamnak –
valamikor a jövőben, amikor az az igen kimondásra kerül –, hogy
levadásszam és megöljem ezt az ember, mert a lány igenis megérdemli őt,
bárki legyen is az. Boldogságot és szerelmet érdemel, bárkit válasszon is.
Tartozom neki annyival, hogy most helyesen cselekszem. Nem tettethetem
tovább, hogy csak a veszélye áll fenn annak, hogy beleszeretek.
Végtére is, nem számított, elmegyek-e, mert Bella sosem tekinthet rám úgy,
ahogyan szeretném. Mint valakire, aki megérdemli a szerelmét.
Vajon egy halott, fagyos szív össze tud törni? Mert úgy éreztem, mintha az
enyém épp erre készülne.
– Edward – szólalt meg Bella.
Teljesen lefagytam, a csukott szemére meredtem.
Felébredt, és rajtakapott, hogy itt vagyok? Látszólag aludt, a hangja mégis
kristálytisztán hallatszott.
Halkan sóhajtott, majd újra nyugtalanul mocorogni kezdett, az oldalára
fordult – még mindig mélyen aludt, és álmodott.
– Edward – motyogta lágyan.
Rólam álmodott.
Vajon egy halott, fagyos szív képes újra dobogni? Mert úgy éreztem,
mintha az enyém épp erre készülne.
– Maradj itt – sóhajtozott. – Ne menj el! Kérlek, ne menj el!
Rólam álmodott, és még csak nem is lidérces álmot látott. Azt akarta, hogy
maradjak vele, ott, az álmában.
Küszködtem, hogy szavakat találjak az érzésekre, amik megrohantak, de
azok képtelenek megragadni az érzelmek intenzitását. Egy hosszú
másodpercig alámerültem bennük.
Amikor újra a felszínre bukkantam, már nem ugyanaz a férfi voltam, mint
korábban.
Az életem egy végeláthatatlan, soha nem változó éjfél volt. Számomra,
szükségszerűen, örökké éjfél van. De akkor mégis hogyan lehetséges, hogy a
nap felkelni látszott, most, az éjszaka közepén?
Amikor vámpírrá változtam, és az átalakulás perzselően fájdalmas
folyamata során a lelkemet és halandóságomat a halhatatlanságra cseréltem
el, ténylegesen megfagytam. A megváltozott testem inkább volt kőből, mint
húsból; szinte mindent kibíró és soha nem változó. Az énem, úgy, ahogyan
volt, szintén jégbe fagyott – a személyiségem, a dolgok, amiket kedveltem, és
azok is, amiket nem, a hangulataim és a vágyaim; minden ugyanolyan maradt.
Ez mindenki mással is így történt. Mindannyian megfagytunk. Élő
kődarabok voltunk.
Ha változás következett be, az ritka, ugyanakkor végleges pillanat volt.
Láttam, ahogy megtörténik Carlisle-lal, majd egy évtizeddel később Rosalie-
val is. A szerelem örökre átformálta őket, soha el nem halványuló módon.
Több mint nyolcvan év telt el azóta, hogy Carlisle rátalált Esmére, és mégis,
a mai napig az első szerelem hitetlenkedő pillantásával tekint rá. Számukra
ez örökké így marad.
És ugyanígy lesz velem is. Örökké szeretni fogom ezt a törékeny
emberlányt, a végeláthatatlan létezésem utolsó percéig.
Öntudatlan arcára meredtem, és éreztem, hogy az iránta érzett szerelmem a
kővé dermedt testem minden egyes porcikájában megszilárdul.
Most már békésebben aludt, egy enyhe mosoly jelent meg az ajkain.
Tervezgetni kezdtem.
Szeretem őt, ezért megpróbálok elég erős lenni ahhoz, hogy elhagyjam. Azt
tudtam, hogy most még nem vagyok elég erős. Ezen dolgoznom kell. De talán
elég erős vagyok ahhoz, hogy valamilyen más módon hiúsítsam meg a jövőt.
Alice mindössze két jövőképet látott maga előtt Bella számára, és
mostanra mindkettőt megértettem.
Az, hogy szeretem, még nem gátolna meg abban, hogy megöljem őt, ha
megengedem magamnak, hogy hibázzak.
És mégis, jelen pillanatban egyáltalán nem éreztem magamban a
szörnyeteget. Talán a szerelem örökre elhallgattatta. Ha most végeznék
Bellával, az egyáltalán nem lenne szándékos, mindössze egy rettenetes
baleset.
A túlzásig óvatosnak kell lennem vele. Soha, egy pillanatra sem szabad
leengednem a pajzsomat. Minden lélegzetvételemet szabályoznom kell.
Minden esetben óvatos távolságot kell tartanom tőle.
Nem fogok hibázni.
Végre megértettem a második jövőképet is. Teljesen zavarba ejtett ez a
látomás – mégis mi vezethetne oda, hogy Bella is e halhatatlan félig élet
rabja legyen? Most, hogy teljesen letaglózott a lány iránti vágyakozásom, el
tudtam képzelni, hogy megbocsáthatatlan önzés következtében szívességet
kérek az apámtól. Arra kérem, hogy vegye el Bella életét és lelkét, hogy
örökre az enyém lehessen.
Ennél többet érdemel.
De én láttam magam előtt még egy jövőt, egy vékony drótkötelet, amin
talán végig tudok menni, ha képes vagyok megtartani az egyensúlyomat.
Képes vagyok rá? Vele lenni úgy, hogy halandó maradhasson?
Szándékosan teljes mozdulatlanságba merevítettem a testem, mintha jéggé
dermedtem volna, majd vettem egy mély lélegzetet. Majd még egyet és még
egyet, hagytam, hogy az illata futótűzként hasítson végig rajtam. A szobát
átjárta az illata; minden egyes felületet bevont ez a kellemes szag. A fejem
zsibongott a fájdalomtól, de küzdöttem a forgatag ellen. Hozzá kell szoknom
ehhez, ha a közelébe akarok férkőzni. Egy újabb mély, perzselő lélegzet.
Néztem, ahogy alszik, amíg a nap fel nem virradt a keleti felhők mögött;
terveket szőttem, és lélegeztem.

Épp azután értem haza, hogy a többiek elindultak az iskolába. Gyorsan

átöltöztem, és igyekeztem elkerülni Esme kérdő tekintetét. Észrevette az
arcomra kiülő ragyogást, és ez egyszerre keltett benne aggodalmat és
megkönnyebbülést. A régóta tartó melankóliám nagyon elszomorította, és
örömmel vette tudomásul, hogy véget érni látszott.
Futottam az iskolába, pár másodperccel a testvéreim után érkeztem meg.
Nem fordultak hátra, bár legalább Alice-nek tudnia kellett, hogy itt állok a
járda melletti sűrű erdősáv szélén. Kivártam, amíg senki nem nézett erre,
majd nemtörődöm módon kisétáltam a fák közül az autókkal teli parkolóba.
Hallottam, ahogy Bella furgonja nagy robajjal bekanyarodik, és megálltam
egy Suburban mögött, ahonnan úgy láttam rá, hogy ő engem nem vett észre.
 Behajtott a parkolóba, hosszan meredt a Volvómra, mielőtt mérges
tekintettel leparkolt volna az autómtól legtávolabb eső helyre.
Furcsa volt belegondolni, hogy ő valószínűleg még mindig dühös rám,
teljes joggal.
Nevetni szerettem volna – vagy fenékbe billenteni magamat. Teljesen
hiába szövögettem terveket, ha ő rám se bagózik, nem igaz? Az álma valami
teljesen véletlenszerű dologról is szólhatott. Micsoda arrogáns bolond
vagyok.
Nos, ő egész biztosan jobban jár, ha nem érdeklődik irántam. Ez persze
nem állítana meg abban, hogy megpróbáljam elnyerni őt. De elfogadnám, ha
nemet mondana. Tartozom neki ennyivel. Sőt, többel is. Az igazsággal
tartoznék neki, ezt azonban nem adhatom meg. Megpróbálhatom
figyelmeztetni. És ha megerősítene abban, hogy nem én leszek az, akinek egy
nap igent fog mondani, akkor elmegyek.
Csendben előléptem, azon tűnődve, mi lenne a legjobb módja, hogy
megközelítsem.
De megkönnyítette a dolgom. Amikor kiszállt a vezetőülésből, a furgon
kulcsa kicsúszott az ujjai közül, és belepottyant egy mély tócsába.
Lehajolt érte, de én értem oda előbb, és felvettem a kulcsot, mielőtt a keze
a hideg vízhez ért volna.
A furgonjának támaszkodtam, miközben ő felegyenesedett.
– Hát ezt meg hogy csináltad? – kérdezte.
Igen, még mindig mérges volt rám.
Átnyújtottam neki a kulcsot.
– Mit?
Felém nyújtotta a kezét, én pedig a tenyerébe ejtettem. Vettem egy mély
lélegzetet, beszívtam az illatát.
– Hogy csak így előbukkantál a semmiből – pontosított.
 – Bella, nem én tehetek róla, hogy nem veszed észre, ami az orrod előtt
van.
A szavaim óvatosak voltak, szinte röhejesek. Elkerülte vajon bármi a
figyelmét?
Hallotta vajon, hogyan fonta körbe a hangom a nevét, mintha
megsimogatnám?
Mérgesen nézett rám, nem értékelte a humoromat. Felgyorsult a szívverése
– a dühtől? A félelemtől? Egy pillanattal később leszegte a tekintetét.
– Mire volt jó az a közlekedési dugó tegnap? – kérdezte anélkül, hogy a
szemembe nézett volna. – Eddig azt hittem, az a stratégiád, hogy úgy teszel,
mintha nem is léteznék, nem pedig az, hogy halálra idegesítesz.
Még mindig nagyon dühös. Némi erőfeszítésembe fog kerülni, hogy
helyrehozzam vele a dolgokat. Emlékeztettem magam a fogadalmamra, hogy
őszinte leszek vele.
– Azt Tyler kedvéért csináltam. Adnom kellett neki egy esélyt.
Ekkor felnevettem. Nem bírtam megállni, mert eszembe jutott, milyen
képet vágott tegnap Bella. Olyan erősen koncentráltam arra, hogy
biztonságban legyen, hogy uralkodni tudjak a fizikai reakcióimon, hogy nem
maradt elég erőm, hogy az érzéseimet is megfelelően kezeljem.
– Te…. – kezdte, de elállt a lélegzete, látszólag túl dühös volt ahhoz, hogy
befejezze a mondatot. És már itt is volt – ugyanaz az arckifejezés.
Visszafojtottam egy újabb nevetést. Már így is épp elég dühös volt.
– És nem teszek úgy, mintha nem léteznél – folytattam.
Jólesett kötetlenebb hangon, szinte incselkedve beszélni vele. Nem
akartam még jobban ráijeszteni. De nem fedhettem fel az érzéseim mélységét
sem, könnyed hangulatot kellett teremtenem.
– Szóval akkor tényleg azon vagy, hogy halálra bosszants. Ha már Tyler
teherautója nem végzett velem.
 Hirtelen támadt düh futott rajtam végig. Ezt mégis hogy gondolhatja?
Semmi logika nem volt abban, hogy ennyire megsértődtem – fogalma sem
volt arról, mennyi erőfeszítésembe került, hogy életben tartsam, nem tudta,
hogy a saját családommal kellett küzdenem miatta, ahogyan azt sem, milyen
átalakuláson mentem keresztül előző éjjel. De ettől még ugyanolyan dühös
voltam. Kezeletlen érzelmek.
– Te tisztára bolond vagy! – csattantam fel.
Az arca kipirult, és hátat fordított nekem. Faképnél akart hagyni.
Bűntudat. A dühöm teljesen jogtalan.
– Várj! – kérleltem.
De nem állt meg, ezért követni kezdtem.
– Sajnálom, tényleg goromba voltam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
nem volt igazam – egészen abszurd elképzelés, hogy azt szeretném, baja
essen –, de azért mégis sajnálom, hogy gorombáskodtam.
– Miért nem hagysz békén?
Ez most elutasítás? Ezt akarja? Az, hogy a nevemet emlegette álmában,
semmit sem jelent?
Tökéletesen fel tudtam idézni a hanglejtését, az arckifejezését, amikor arra
kért, hogy maradjak.
De ha most nemet mond, nos, akkor ennyi. Akkor tudom, mit kell tennem.
Csak lazán, emlékeztettem magamat. Talán most látod őt utoljára. Ha ez
valóban így van, akkor megfelelő emléket kell magam után hagynom. Így hát
a normális emberfiút kell alakítanom. És legfőképp, meg kell adnom neki a
választás lehetőségét, és elfogadnom, akárhogy dönt is.
– Kérdezni akartam tőled valamit, de te másra terelted a szót. – Ekkor
eszembe jutott, mit kell tennem, ettől pedig elnevettem magam.
– Talán többszörös személyiség szindrómában szenvedsz? – kérdezte.
Valóban így tűnhet. A hangulatom teljességgel kiszámíthatatlan, túl sok új
érzés kavargott bennem.
– Már megint kezded – mutattam rá.
Felsóhajtott.
– Jó, rendben. Mit akartál kérdezni?
– Arra gondoltam, hogy a jövő szombaton… – figyeltem, ahogy kiül a
döbbenet az arcára, és elfojtottam egy újabb nevetést. – Tudod, aznap,
amikor az iskolabál van…
Félbeszakított, és szembefordult velem.
– Ez most valami vicc?
– Megengednéd, hogy befejezzem?
Csendben várakozott, fogaival a lágy alsó ajkába harapott.
Ez egy pillanatra elterelte a figyelmemet. Különös, ismeretlen érzések
kavarogtak mélyen a már egészen elfeledett emberi testemben. Megpróbáltam
lerázni őket magamról, hogy tovább tudjam alakítani a szerepemet.
– Hallottam, amikor azt mondtad, hogy aznap Seattle-be mész. Arra
gondoltam, talán örülnél egy fuvarnak – ajánlottam fel. Az jutott eszembe,
hogy ha már kitudakoltam a terveit, akár csatlakozhatnék is hozzá. Már ha
igent mond.
Kifejezéstelen arccal meredt rám.
– Micsoda?
– Nem akarod, hogy bevigyenek kocsival Seattle-be?
Kettesben, egy autóban vele – a torkom már a gondolattól perzselni
kezdett. Vettem egy mély lélegzetet. Szokj hozzá!
– De kicsoda? – kérdezte zavarodottan.
– Hát én, természetesen. – feleltem lassan.
– De miért?
Tényleg ennyire meglepte, hogy szívesen időznék a társaságában? Egész
biztosan a lehető legrosszabb módon értelmezte a múltbeli viselkedésemet.
 – Hát – feleltem a tőlem telhető leglazábban –, mert én magam is úgy
terveztem, hogy bemegyek Seattle-be valamikor, és őszintén szólva nem
vagyok biztos benne, hogy a furgonod kibír ekkora utat. – Biztonságosabbnak
tűnt ugratni őt, mint túlságosan komolyan venni a válaszomat.
– A kocsimnak semmi baja, köszönöm szépen – jelentette ki ugyanazon a
döbbent hangon. Majd újra útnak eredt. Én tartottam vele a lépést.
Nem egyértelmű elutasítás, de közel áll ahhoz. Csak udvarias próbált
lenni?
– De eljutsz-e vele egy tankkal Seattle-ig?
– Nem hinném, hogy ez rád tartozna – morogta.
A szíve újra hevesebben kezdett verni, és egyre gyorsabban vette a
levegőt. Azt gondoltam, hogy az ugratásomtól ellazul majd, de látszólag újra
csak ráijesztettem.
– Közérdek, hogy ne pazaroljuk fölöslegesen a véges mennyiségben
rendelkezésre álló energiaforrásokat… – A válaszom normálisnak és
hétköznapinak tűnt, de nem tudtam megállapítani, hogy ő ugyanígy értékelte-e.
A néma elméje még mindig teljesen letaglózott.
– Komolyan, Edward. Nem tudlak követni. Eddig azt hittem, nem akarsz
velem barátkozni.
Beleborzongtam, ahogy kimondta a nevemet, újra a szobájában éreztem
magam, hallottam, ahogy utánam kiált, és azt kéri, hogy maradjak. Azt
kívántam, bár örökké ebben a pillanatban maradhatnék.
Ezen a ponton csak az őszinteség volt elfogadható.
– Azt mondtam, jobb lenne, ha nem barátkoznánk, nem azt, hogy nem
akarok.
– Ó, kösz, most már minden teljesen világos – felelte szarkasztikusan.
Elhallgatott, a menza kiugró teteje alatt ácsorogtunk, újra a szemembe
nézett. A szíve majd kiugrott a helyéről. A félelemtől vagy a dühtől?
 Nagyon megválogattam a szavaimat. Ezt neki is látnia kellett. Hogy
megértse, az ő érdeke, hogy arra kérjen, menjek el.
– Sokkal… okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem. – Miközben a
csokoládébarna szemébe meredtem, képtelen voltam továbbra is a lazaságba
kapaszkodni. – De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol
tartani tőled, Bella.
Úgy éreztem, a szavak perzselve törnek utat maguknak a számon keresztül.
Egy pillanatra elállt a lélegzete, ettől pedig én páni félelembe estem. Most
tényleg ráijesztettem, nem igaz?
Annál jobb. Begyűjtöm ezt az elutasítást, és megpróbálom elviselni.
– Eljössz velem Seattle-be? – kérdeztem tőle egyenesen.
Bólintott, a szíve hangosan vert.
Igen. Igent mondott nekem.
Ekkor a lelkiismeretem lesújtott rám. Vajon mibe fog ez kerülni neki?
– Tényleg jobban járnál, ha nagy ívben elkerülnél – figyelmeztettem.
Meghallott vajon? Sikerül elkerülnie a jövőt, amivel megfenyegettem?
Semmit sem tehetek, hogy megóvjam magamtól?
Csak lazán, kiáltottam magamban.
– Akkor az osztályban találkozunk.
Ekkor azonban azonnal beugrott, hogy nem fogunk találkozni az osztályban.
Teljesen szétszórtak voltak a gondolataim.
Erőt kellett vennem magamon, hogy menekülés közben ne kezdjek rohanni.
 6. VÉRCSOPORT

Egész nap mások tekintetén keresztül követtem őt, szinte tudomást sem vettem
a környezetemről.
Nem Mike Newton gondolatain keresztül, mert nem bírtam már elviselni a
fiú sértő fantáziáit, és nem is Jessica Stanley-én, mert az ő Bella iránti
neheztelése is bosszantó volt. Angela Weber azonban jó választásnak
bizonyult, amikor épp elérhető volt. Kedves lány – nem megterhelő a
gondolatai között időzni. Máskor pedig a tanároknak nyílt a legjobb kilátása
Bellára.
Bella egész nap összevissza bukdácsolt – elbotlott a járda repedéseiben, a
széthagyott könyvekben és, leggyakrabban, a saját lábában –, és meglepetten
vettem tudomásul, hogy az emberek, akiket kihallgattam, ügyetlennek találták
őt.
Ez bennem is felmerült. Tény, hogy gyakran nehezére esett állva maradni.
Eszembe jutott, hogy a legelső napján is beleütközött az asztalba, hogy a
baleset napján is csúszkált a jégen, és hogy tegnap is megbotlott a küszöbben.
Milyen különös – igazuk volt. Bella valóban ügyetlen.
Nem tudom, miért találtam ezt viccesnek, de miközben az amerikai
történelemről az angolórámra sétáltam át, hangosan felnevettem, néhány
ember gyanakvóan nézett rám érte, de mind gyorsan elkapták a tekintetüket,
amikor rájuk villantottam a fogsoromat. Hogy nem vettem ezt korábban
észre? Talán mert volt valami méltóságteljes a hallgatásában, ahogyan
felszegte a fejét, a nyaka ívében…
 De most semmi méltóságteljes nem volt benne. Mr. Varner végignézte,
ahogy a lány csizmájának orra beleakad a szőnyegbe, és szó szerint ráesik a
székére. Ismét felnevettem.
Az idő hihetetlen lassúsággal telt, amíg arra vártam, hogy újra a saját
szememmel lássam őt. Végre megszólalt a csengő. Nagy léptekkel vonultam a
menza felé, hogy bebiztosítsam a helyemet. Én értem elsőként a terembe.
Kiválasztottam egy asztalt, ami általában üres maradt, és biztos voltam
benne, hogy ez most sem lesz másképp, tekintve, hogy én foglaltam itt helyet.
Amikor a családom belépett, és kiszúrták, hogy új helyen ülök, ráadásul
egyedül, nem voltak meglepve. Alice egész biztosan figyelmeztette őket.
Rosalie méltóságteljesen haladt el mellettem, rám se nézett.
Idióta.
A kapcsolatunk Rosalie-val sosem volt egyszerű – a legelső alkalommal,
amikor beszélni hallott, sikerült megbántanom őt, onnantól kezdve pedig
folyamatos lejtmenetben voltunk –, de úgy tűnt, mintha az elmúlt napokban
még a szokásosnál is ingerlékenyebb lenne. Felsóhajtottam. Rosalie esetében
minden őróla szólt.
Jasper küldött felém egy félmosolyt, amikor elsétált mellettem.
Sok sikert, gondolta kétkedőn.
Emmett a szemét forgatva csóválta a fejét.
Elment az esze, szegény kölyök.
Alice szinte sugárzott, a fogai kissé túlságosan ragyogtak.
Most már beszélhetek Bellával?
– Maradj ki ebből – mormogtam az orrom alatt.
Az arca először elkomorult, majd újra kivirult.
Rendben. Legyél csak makacs. Úgyis csak idő kérdése.
Ismét felsóhajtottam.
Ne felejtsd el a mai biológia-kísérletet, emlékeztetett.
 Bólintottam. Bosszantott, hogy Mr. Banner ilyen terveket szőtt. Olyan sok
órát vesztegettem el azzal, hogy úgy ültem Bella mellett biológiaórán, mintha
nem vennék tudomást a létezéséről; fájdalmasan ironikusnak találtam, hogy
épp a mai órán nem leszek ott mellette.
Amíg arra vártam, hogy Bella megérkezzen, az egyik elsőéves szemén
keresztül követtem őt, aki Jessica mögött vonult a menza felé. Jessica a
bálról fecsegett, de Bella semmit sem válaszolt. Nem mintha Jessica túl sok
lehetőséget adott volna neki.
Amint Bella belépett az ajtón, tekintetével azonnal azt az asztalt kereste,
ahol a testvéreim ültek. Egy pillanatig meredt rájuk, majd ráncolni kezdte a
homlokát, végül lesütötte a tekintetét. Nem szúrta ki, hogy itt ülök.
Annyira szomorúnak tűnt. Erős késztetést éreztem, hogy felpattanjak, és
odamenjek hozzá, hogy valahogyan megvigasztaljam, bár fogalmam sem volt,
hogy mi az, amit ő megnyugtatónak talált. Jessica továbbra is a bálról
locsogott. Bella talán amiatt volt feldúlt, hogy ki kell hagynia? Ez nem tűnt
valószínűnek.
De ha ez igaz lenne… azt kívántam, bár felajánlhatnám neki ezt az opciót.
Lehetetlen. A fizikai közelség, amit a tánc megkövetel, túlságosan veszélyes
lenne.
Csak egy limonádét vett ebédre, semmi mást. Jól van ez így? Nincs
szüksége több táplálékra? Korábban sosem figyeltem különösebben az
emberek táplálkozási szokásaira.
Az emberek olyan bosszantó módon törékenyek! Milliónyi különböző
dolog miatt kell aggódniuk.
– Edward Cullen megint téged bámul – hallottam Jessica hangját. –
Kíváncsi vagyok, ma miért ül egyedül…
Hálás voltam Jessicának, bár most még sértődöttebb volt, mint korábban,
mert Bella ennek hatására felkapta a fejét, és tekintetével keresni kezdett
engem, míg végül összenéztünk.
Most már nem láttam a szomorúság nyomait az arcán. Abban
reménykedtem, hogy amiatt volt bánatos, mert azt gondolta, korábban
hazamentem az iskolából, ettől a gondolattól pedig elmosolyodtam.
Az ujjammal integettem neki, hogy csatlakozzon hozzám. Olyan
hitetlenkedőn nézett rám emiatt, hogy újra cukkolni támadt kedvem.
Rákacsintottam, neki pedig leesett az álla.
– Ez neked szól? – kérdezte Jessica udvariatlanul.
– Talán nem tudta megcsinálni a biológiaháziját – mormolta halk,
bizonytalan hangon. – Ühm, azt hiszem, jobb lesz, ha megkérdem, mit akar.
Ez már szinte egy második igennek számított.
Az asztalom felé jövet kétszer is megbotlott, bár semmi sem volt az
útjában a tökéletesen egyenletes linóleumon. Komolyan, hogy kerülhette ez el
a figyelmemet? Gondolom, túlságosan lekötöttek a néma gondolatai. Mi
másról maradtam le vajon?
Már majdnem az asztalomhoz ért. Próbáltam felkészülni rá. Legyél
őszinte, csak lazán, kántáltam magamban.
Megtorpant a velem szemben lévő szék mögött, hezitált. Vettem egy mély
lélegzetet, ez alkalommal a szám helyett inkább az orromon keresztül.
Érezd a perzselést, gondoltam szárazon.
– Nem ülnél ma át hozzám? – kérdeztem tőle.
Kihúzta a széket, majd leült, közben végig engem vizslatott. Idegesnek tűnt.
Arra vártam, hogy ő szólaljon meg először.
Eltartott egy ideig, de végül azt mondta:
– Igazán nem mindennapi ajánlat.
– Hát… – Elhallgattam egy pillanatra. – Úgy döntöttem, ha már úgyis
pokolra jutok, legalább legyen miért.
Mégis miért mondtam ezt? Mondjuk, legalább őszinte volt. És talán ő is
kihallja a szavaimból a nem is annyira rejtett figyelmeztetést. Talán rájön,
hogy jobban tenné, ha felkelne és elsétálna, amilyen gyorsan csak lehet. De
nem így tett. Csak várakozón meredt rám, mintha nem fejeztem volna be a
mondatomat.
– Tudod, fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentette ki, amikor végül nem
folytattam.
Ez megnyugtató volt. Elmosolyodtam.
– Tudom.
Nehezemre esett semmibe venni a gondolatokat, amik szinte ordítottak
felém a háta mögül – amúgy is témát akartam váltani.
– Azt hiszem, a barátaid haragszanak rám, amiért elraboltalak.
Ez látszólag őt nem zavarta különösebben.
– Túlélik.
– És lehet, hogy nem is adlak vissza.
Én magam sem tudtam, hogy cukkolni próbálom megint, vagy csak őszinte
vagyok vele. A közelében teljesen összekuszálódtak a gondolataim.
Bella hangosan nyelt egyet.
Felnevettem az arckifejezése láttán.
– Mintha aggódnál. – Ennek nem lenne szabad viccesnek lennie. Aggódnia
kellene.
– Nem. – Tudtam, hogy nem mond igazat; elcsukló hangja elárulta. – Csak
meglepődtem… tulajdonképpen minek köszönhetem ezt az egészet?
– Már mondtam… – emlékeztettem. – Belefáradtam, hogy megpróbáljam
távol tartani magam tőled. Úgyhogy föladtam.
Komoly erőfeszítésembe került, hogy fenntartsam a mosolyomat. A tervem,
miszerint őszinte és laza is leszek egyszerre, egyáltalán nem működött.
– Föladtad? – ismételte el összezavarodva.
– Igen. Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni. – És látszólag
azt is, hogy megpróbáljak lazának tűnni. – Most egyszerűen azt teszem,
amihez kedvem van, és utánam az özönvíz. – Ez elég őszinte volt. Hadd lássa
csak, milyen önző vagyok. Ezt is veheti figyelmeztetésnek.
– Bocs, de lemaradtam…
Elég önző voltam ahhoz, hogy örüljek ennek.
– Mindig túl sokat mondok, amikor veled beszélek. Ez is része a
problémának. – Mondjuk elég jelentéktelen probléma a többihez képest.
– Emiatt kár aggódnod – nyugtatott meg –, egy kukkot sem értek belőle.
Szuper. Akkor maradni fog.
– Erre számítok is.
– Szóval tisztázzuk, most akkor barátok vagyunk, vagy…?
Egy pillanatig töprengtem ezen.
– Barátok… – ismételtem el. Nem tetszett a hangzása. Nem volt elégséges.
– Vagy nem – morogta szégyenkezve.
Vajon azt hiszi, hogy nem tetszik nekem eléggé?
Elmosolyodtam.
– Hát, éppenséggel megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, hogy nem vagyok
megfelelő barát a számodra.
A válaszára várva két vágy között őrlődtem, egyszerre kívántam, hogy
végre halljon és értsen meg, ugyanakkor azt is tudtam, talán bele is halnék, ha
így tenne. Ó, milyen melodrámai.
A szíve hevesebben kezdett verni.
– Ezt már sokszor elmondtad.
– Igen, mert nem hallgatsz rám – feleltem újra túl komolyan. – Még mindig
nem hiszel nekem. Pedig ha lenne eszed, elkerülnél.
Csak elképzelni tudtam, milyen fájdalmat éreznék, ha felfogna eleget a
mondandómból ahhoz, hogy helyes döntést hozzon.
Összehúzta a szemét.
 – Azt hiszem, már elég világosan értésemre adtad, mi a véleményed a
szellemi képességeimről.
Nem teljesen értettem, mire gondol, de bocsánatkérően rámosolyogtam, azt
feltételeztem, hogy véletlenül megbánthattam.
– Nos – kezdte lassan –, ameddig nem… szóval nem jön meg az eszem,
megpróbálunk barátok lenni?
– Hát, ez így elég jól hangzik.
Lefelé nézett, a kezében tartott limonádésüveget tanulmányozta.
A jól ismert kíváncsiságom újra kínozni kezdett.
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
Óriási megkönnyebbülés volt végre hangosan kimondani ezeket a szavakat.
Már nem is emlékeztem, milyen érzés volt, amikor a tüdőmnek még oxigén
kellett, de arra gondoltam, hogy ilyen lehet megnyugodva fellélegezni.
Egymásra néztünk, a légzése felgyorsult, miközben az arca kipirult. Vettem
egy mély lélegzetet, belekóstoltam a levegőbe.
– Megpróbálok rájönni, hogy mi vagy te igazából.
Próbáltam továbbra is mosolyogni, szinte megfagytak a vonásaim,
miközben pánik járta át a testemet.
Hát persze hogy ezen töprengett. Hiszen okos. Nem remélhettem, hogy
hanyag módon elsiklik valami ennyire egyértelmű felett.
– És mire jutottál? – kérdeztem olyan közömbösen, amennyire csak tudtam.
– Hát nem sokra – ismerte be.
Hirtelen támadt megkönnyebbüléssel kuncogni kezdtem.
– És mire tippelsz?
Az igazságnál semmi sem lehet rosszabb, nem számít, milyen elmélettel áll
elő.
Az arca élénkvörös színt öltött, és nem felelt. Éreztem a kipirult arcából
áradó melegséget.
 Megpróbáltam bevetni a meggyőző hanglejtést. Az átlagos embereken jól
működött.
Bátorítón rámosolyodtam.
– Hát nem mondod meg?
Megrázta a fejét.
– Nem lehet. Szégyellem.
Huh. A tudatlanság mindennél rosszabb. Miért kellene szégyenkeznie a
feltevései miatt?
– Hát ez igazán bosszantó, tudod?
A panaszom hallatán valami lángra lobbant benne. A szeme megvillant, és
a szavai az átlagosnál sebesebben áradtak.
– Nem, nem tudom! El sem tudom képzelni, miért lenne bosszantó, ha
valaki nem akarja megmondani neked, mire gondol… Pláne azok után, hogy
az illető állandóan rejtélyes kis megjegyzéseket kap, amelyek mintha direkt
arra lennének kitalálva, hogy ne tudjon aludni miattuk, és egész éjszaka azon
agyaljon, hogy vajon mit is jelentenek… Ugyan már, mi lehet ebben
bosszantó?
Vágtam ugyan egy grimaszt, de bosszúsan beismertem, hogy igaza van.
Nem voltam korrekt vele. Fogalma sincs arról, miféle hűségeskük és
korlátozások miatt kell hallgatnom, de ez nem változtat a kettőnk közötti
egyenlőtlenségen, és ezt ő is jól látta.
És még nem végzett.
– Vagy az, ha a szóban forgó alak egész sor képtelen dolgot művel. Például
egyik nap megmenti az életedet, totálisan képtelen körülmények között, aztán
másnap úgy bánik veled, mint egy leprással, és semmit nem hajlandó
megmagyarázni, pedig megígérte. Mindebben, ugye, nincs semmi bosszantó?
Még soha nem hallottam ilyen hosszan szónokolni, így egy újabb
tulajdonsággal bővült a listám.
 – Te aztán könnyen fölkapod a vizet, igaz?
– Nem, csak nem szeretem a kettős mércét.
Természetesen teljesen jogos volt a felháborodása.
Azon töprengtem, hogyan tudnám jóvátenni az eddigieket, amíg a Mike
Newton fejében tomboló kiabálás el nem térítette a gondolataimat. Annyira
mérges volt, olyan éretlenül alpári, hogy nevetnem kellett rajta.
– Most mi van? – kérdezte.
– A barátod azt hiszi, hogy zaklatlak, és most azt latolgatja, közbe merjen-e
avatkozni. – Imádnám, ha megpróbálná. Újra felkacagtam.
– Nem tudom, kiről beszélsz – mondta fagyosan. – De különben is biztosan
tévedsz.
Nagyon tetszett nekem, hogy egyetlen közömbös mondattal megtagadta a
fiút.
– Nem tévedek. Mondtam már, hogy a legtöbb emberen könnyű átlátni.
– Kivéve persze engem.
– Igen, kivéve téged. – Muszáj volt neki kivételt képeznie minden alól?
Kíváncsi lennék, vajon miért…
Átható tekintettel néztem a szemébe, újra megpróbálkoztam.
Elfordította a fejét, majd kibontotta a limonádéját, és ivott egy kortyot.
Tekintetét az asztalra szegezte.
– Nem vagy éhes? – kérdeztem.
– Nem. – A köztünk lévő üres asztalra nézett. – Na és te?
– Nem, én sem vagyok éhes – feleltem. Éhes egész biztosan nem voltam.
Lefelé meredt, az ajkait összeszorította. Várt.
– Megkérhetlek valamire? – kérdezte, és hirtelen újra a szemembe nézett.
Vajon mit akarhat tőlem? Az igazat követeli vajon, amit nem mondhatok el
neki – az igazat, amiről azt szeretném, hogy soha, de soha ne tudja meg?
– Az attól függ, mit szeretnél.
 – Nem nagy dolog – ígérte meg.
Várakoztam, a kíváncsiság gyötrelme szokás szerint fellobbant bennem.
– Csak annyit… – kezdett bele lassan, miközben a limonádésüveget nézte,
a nyakán körözött a kisujjával. – Ha majd legközelebb megint úgy döntesz,
hogy a saját érdekemben keresztülnézel rajtam, volnál szíves előre
figyelmeztetni?! Csak hogy fel legyek rá készülve!
Figyelmeztetést akart? Akkor az, hogy keresztülnéztem rajta, biztosan
rosszulesett neki. Rámosolyogtam.
– Ez jogos kívánság.
– Kösz – felelte, majd fölnézett. Az arca olyannyira megkönnyebbült, hogy
nevetnem kellett a saját megkönnyebbülésemen.
– Akkor cserébe te is válaszolsz egy kérdésemre? – kérdeztem
reménykedve.
– De csak egyre.
– Mire tippeltél? Legalább az egyiket áruld el!
Elpirult.
– Nem, azt nem!
– Megígérted, hogy egy kérdésre válaszolsz, és nem szabtál feltételeket –
ellenkeztem.
– Te is megszegted az ígéretedet – vágott vissza.
Ezzel megfogott.
– Csak egyetlen tippet… ígérem, nem nevetlek ki.
– Dehogyisnem! – Látszólag ebben egészen biztos volt, bár én nem tudtam
elképzelni, mi lehetne ebben vicces.
Újra megpróbálkoztam a meggyőzéssel. Mélyen a szemébe néztem, ami
ugye nem túl nehéz feladat egy ilyen mélyen ülő szempár esetén, és
odasúgtam neki:
– Kérlek!
 Pislogni kezdett, az arca teljesen kifejezéstelen lett.
Nos, nem épp erre a reakcióra számítottam.
– Ehm, mi van? – kérdezte egy pillanattal később. Zavartnak tűnt. Valami
baja van vajon?
Tettem még egy próbát.
– Kérlek, áruld el! Csak egyetlen icipici tippet mondj! – kérleltem a lágy,
egyáltalán nem félelmetes hangomon, miközben továbbra is álltam a
tekintetét.
Legnagyobb meglepetésemre és örömömre ez alkalommal sikerrel jártam.
– Eh, na jó, hát például megmart egy radioaktív pók…
Képregények? Nem csoda, hogy attól félt, ki fogom nevetni.
– Ez nem valami eredeti – csúfolódtam, ezzel leplezve, hogy mennyire
megkönnyebbültem.
– Sajnálom, ennyi telt tőlem – felelte megbántódva.
Ez még inkább megnyugtatott. Újra képes voltam ugratni őt.
– Még csak a közelében sem jársz.
– Semmi pók?
– Semmi.
– És semmi radioaktivitás?
– Semmi.
– Püff neki! – sóhajtott fel.
– Sőt kriptonittal sem lehet ártani nekem – tettem hozzá gyorsan, mielőtt
további harapásokra terelődhetett volna a szó. Majd kuncogni kezdtem a
gondolattól, hogy azt hitte, valamiféle szuperhős vagyok.
– Azt ígérted, nem nevetsz ki, nem emlékszel?
Összeszorítottam az ajkamat.
– Előbb-utóbb úgyis rájövök – fenyegetőzött.
És amikor sikerrel jár, hanyatt-homlok menekülni fog.
 – Jobban örülnék, ha meg se próbálnád – feleltem neki, az ugratásnak
újfent vége volt.
– Mert…?
Tartoztam neki az igazsággal. Mégis, megpróbált mosolyt erőltetni az
arcomra, hogy kevésbé tűnjek fenyegetőnek.
– Mi van, ha nem szuperhős vagyok? Mi van akkor, ha én vagyok a rossz
fiú?
A szeme kissé kikerekedett, az ajka szétnyílt.
– Oh! – szólalt meg döbbenten. Majd egy pillanattal később folytatta. –
Értem.
Végre meghallotta, amit mondani próbálok neki.
– Tényleg? – kérdeztem vissza, próbáltam elfedni a szenvedésemet.
– Veszélyes vagy? – találgatott. A légzése elnehezült, a szíve egyre
hevesebben vert.
Erre nem válaszolhattam. Vajon ez az utolsó pillanat, amit vele tölthetek?
Vajon el fog menekülni? Elmondhatom neki, hogy szeretem, mielőtt magamra
hagyna? Vagy attól csak még inkább megrémülne?
– De nem gonosz – suttogta a fejét rázva, tiszta szemében nem tükröződött
félelem. – Nem, azt nem tudom elhinni, hogy gonosz lennél.
– Tévedsz – mormoltam halkan.
Természetesen gonosz voltam. Hát nem örvendezek most is annak, hogy
jobbnak képzel engem, mint amilyen valójában vagyok? Ha jó lennék, akkor
távol tartottam volna magam tőle.
Kinyújtóztattam a karom az asztalon, a limonádésüveg kupakjáért nyúltam
ürügyként. Nem húzódott el a hirtelen közeledő karom elől. Tényleg nem félt
tőlem. Egyelőre.
Úgy pörgettem az ujjaim között a kupakot, mint egy búgócsigát, erre
szegeztem a szememet a lány helyett. A gondolataim teljesen
összegubancolódtak.
Fuss, Bella, fuss! Nem tudtam rávenni magam, hogy ezt hangosan is
kimondjam.
Felpattant. Épp, amikor aggódni kezdtem volna amiatt, hogy valahogy
sikerült meghallania a képzeletbeli figyelmeztetésemet, így szólt:
– Elkésünk.
– Én ma nem megyek órára.
– Miért nem?
Mert nem akarlak megölni.
– Jót tesz az egészségnek, ha néha iskolát kerül az ember.
Pontosabban jót tesz az emberek egészségének, ha a vámpírok azokon a
napokon iskolát kerülnek, amikor emberi vér kerül a képbe. Mr. Banner
vércsoporttesztelést tervezett mára. Alice már ellógta a reggeli óráját.
– Hát én megyek – jelentette ki. Ez egyáltalán nem lepett meg.
Kötelességtudó volt – mindig helyesen cselekedett.
Velem ellentétben.
– Hát akkor majd később találkozunk… – próbáltam lazán búcsúzkodni,
miközben a pörgő kupakra meredtem. Kérlek, mentsd az életed. Kérlek, sose
hagyj el.
Tétovázott, egy pillanatig azt reméltem, hogy végül mégis velem marad.
De ekkor megszólalt a csengő, ő pedig sietve távozott.
Megvártam, amíg eltűnik a szemem elől, és ekkor a kupakot a zsebembe
csúsztattam – e komoly következményekkel járó beszélgetés emlékeként –,
majd az esőben a kocsim felé indultam.
Feltettem a kedvenc megnyugtató CD-met, ugyanazt, amit a legelső nap
hallgattam, de sokáig nem bírtam még Debussy dallamaira koncentrálni. Más
hangok töltötték ki a gondolataimat, egy olyan dallam részletei, ami egyszerre
okozott örömet és fejtörést. Lehalkítottam a lejátszót, és a fejemben szóló
zenét hallgattam, egészen addig játszva a részletekkel, amíg teljesebb
harmóniává nem fejlődött. Az ujjaim automatikusan járni kezdtek a levegőben
egy képzeletbeli zongora billentyűin.
Ez az új zenemű egyre inkább kezdett összeállni, amikor a figyelmemet
aggódó gondolatok hulláma vonta magára.
El fog ájulni? Mit csináljak?, pánikolt Mike.
Száz méterrel arrébb Mike Newton épp Bella erőtlen testét engedte lefelé
a járdaszegélyre. A lány szinte öntudatlanul roskadt össze a nyirkos betonon,
a szeme csukva, a bőre hullasápadt.
Majdnem letéptem a kocsi ajtaját.
– Bella! – kiáltottam.
Semmi nem változott élettelen arcán, miután a nevét kiabáltam. A testem
még a jégnél is hűvösebb lett. Ez megerősített minden egyes röhejes
forgatókönyvet, amit korábban elképzeltem. Abban a pillanatban, hogy nem
figyelek rá…
Nem kerülte el a figyelmemet Mike egyre növekvő meglepettsége,
miközben vadul fésültem át a gondolatait. De csak a felém irányuló haragjára
összpontosított, így arra nem jöttem rá, mi baja Bellának. Ha ártott neki,
megsemmisítem. Testének legapróbb darabkáját sem lesznek képesek
helyrehozni.
– Mi baja? Megsebesült? – követeltem magyarázatot, miközben a
gondolataira próbáltam összpontosítani. Őrjítő volt emberi tempóban haladni
feléjük. Nem lett volna szabad felhívnom a figyelmüket az érkezésemre.
Ekkor meghallottam Bella szívverését és egyenletes légzését. Amikor
rápillantottam, még szorosabban behunyta a szemét. Ez kissé enyhítette a
rémületemet.
Mike fejében villogni kezdtek az emlékek, a biológiateremből eredő képek
váltakoztak. Bella feje az asztalon, sápadt bőre, amint zöldbe vált.
Vércseppek a fehér lapkákon.
Vércsoporttesztelés.
Megtorpantam, és visszatartottam a lélegzetemet. Az illata egy dolog, de
az előbukkanó vére egészen más kérdés.
– Azt hiszem, elájult – magyarázta Mike egyszerre aggódó és dühös
hangon. – Nem tudom, mi történhetett, hiszen még meg se szúrta az ujját.
Megnyugvás töltött el, újra lélegezni kezdtem, szinte haraptam a levegőt.
Á, megcsapott Mike Newton apró szúrt sebéből áradó vérének illata. Egykor
talán még vonzónak is találtam volna.
Letérdeltem Bella mellé, Mike mellettem téblábolt, dühöngött, amiért
közbeavatkoztam.
– Bella! Hallasz engem?
– Nem! – nyöszörgött. – Tűnj innen!
Olyan rendkívüli módon járt át a megkönnyebbülés, hogy felnevettem.
Nem volt veszélyben.
– A gyengélkedőbe kell kísérnem – mondta Mike, – de nem akart
továbbjönni.
– Majd én odaviszem. Te visszamehetsz az osztályba.
Mike összeszorított fogakkal tiltakozott.
– Nem. Énrám bízták.
Nem voltam hajlandó tétlenkedni és ezzel az idiótával vitatkozni.
Egyszerre izgatottan és rémülten, félig hálával és félig megbánással telve a
helyzettől, ami Bella érintésével járt együtt, gyengéden felemeltem őt a
járdaszegélyről, a karjaimba vettem, csak az esőkabátjához és a farmerjéhez
érve, és olyan távol tartottam őt magamtól, amennyire csak lehetett.
A mozdulattal párhuzamosan útnak is indultam vele, siettem, hogy
biztonságban tudhassam – pontosabban szólva, minél távolabb tőlem.
A csodálkozástól kipattant a szeme.
 – Tegyél le! – követelte elhaló hangon, és megint szégyenkezett, legalábbis
ezt feltételeztem az arckifejezése alapján. De a teste erőtlen volt, kételkedtem
abban, hogy képes megállni a saját lábán, pláne sétálni.
Nem vettem tudomást Mike tiltakozó kiáltozásáról a hátunk mögött.
– Rémesen nézel ki – mondtam neki, de képtelen voltam megállni a
mosolygást, mivel nem volt más baja, csak egy kis szórakozottság és egy
gyengélkedő gyomor.
– Azonnal tegyél le! – követelte. Az ajkai teljesen elfehéredtek.
– Szóval elájulsz, ha vért látsz? – A helyzet iróniája igazán csavaros.
Behunyta a szemét, és összeszorította a száját.
– És még csak nem is a saját véred volt az – tettem hozzá egyre szélesedő
mosollyal.
Megérkeztünk a recepcióra. Az ajtó pár centire ki volt támasztva, egy
rúgással eltávolítottam az akadályt az utunkból.
Ms. Cope döbbenten ugrott fel.
– Te jó ég! – kapkodott levegő után, miközben vetett egy pillantást a
karomban fekvő halottsápadt lányra.
– Elájult a biológiaórán – magyaráztam, mielőtt túlságosan beindult volna
a képzelőereje.
Ms. Cope sietve kinyitotta előttünk a gyengélkedő ajtaját. Bella újra
kinyitotta a szemét, és a nőt figyelte. Végighallgattam a nagymamakorú
ápolónő meglepődését, ahogyan óvatosan lefektettem Bellát az egyetlen
ócska ágyra. Amint Bella kikerült a karjaim közül, a szoba túlsó végébe
vonultam. A testem túlságosan izgatott volt, túl buzgó, az izmaim
megfeszültek, a számban éreztem a méreg ízét. Annyira meleg volt, és illatos.
– Csak elájult – nyugtattam meg Mrs. Hammondot. –
Vércsoportmeghatározást végeztek biológiaórán.
A nővér megértően bólintott.
 – Igen, olyankor mindig itt kötnek ki egypáran.
Megpróbáltam visszafojtani a nevetést. Nyilván Bellának kellett itt
végeznie.
– Csak feküdj nyugodtan egy percig, drágám – szólt Bellához –, mindjárt
elmúlik!
– Tudom – felelte.
– Gyakran előfordul ez veled? – kérdezte az ápolónő.
– Néha – vallotta be Bella.
Köhögésnek próbáltam álcázni a feltörő nevetésemet.
Ezzel azonban felhívtam magamra az ápolónő figyelmét.
– Nyugodtan visszamehet az osztályba, fiatalember – javasolta.
Egyenesen a szemébe néztem, és tökéletes magabiztossággal az arcába
hazudtam.
– Bellával kell maradnom.
Hmm. Vajon… na jó. Mrs. Hammond beleegyezőn bólintott.
A képességem tökéletesen működött az ápolónőn. Bellával miért ment
ilyen nehezen?
– Megyek, kerítek egy kis jeget a homlokodra – mondta az ápoló a lánynak,
és kissé kényelmetlenül érezte magát a tekintetemtől, ahogyan azt egy
embernek kell,majd kisietett a szobából.
– Igazad volt – nyöszörögte Bella csukott szemmel.
Mire utalt? A lehető legrosszabb konklúzióra jutottam: hogy hallgatni fog a
figyelmeztetéseimre.
– Általában igazam szokott lenni – feleltem, és igyekeztem megőrizni a
vidám hangomat; de inkább megkeseredettnek tűnt. – De most éppen miben
is?
– Az iskolakerülés jót tesz az egészségnek – sóhajtott.
Áh, megnyugvás, ismét.
 Ekkor elhallgatott. Csak lassan lélegezett, ki és be. Az ajkai lassan
visszanyerték rózsaszín árnyalatukat. Kissé egyenetlenek voltak, a felső ajka
valamivel teltebb, mint az alsó. Furcsa érzés hasított belém, miközben a
szájára meredtem. Közelebb akartam lépni hozzá, ami egyáltalán nem tűnt jó
ötletnek.
– Az előbb alaposan megijesztettél – szóltam hozzá, hogy újrakezdjük a
beszélgetést. A csend különös módon fájdalmas volt, egyedül éreztem magam
a hangja nélkül. – Azt hittem, Mike Newton a holttestedet vonszolja, hogy
elássa az erdőben.
– Ha-ha – felelte.
– Őszintén szólva, láttam már hullát, amelyik jobb színben volt, mint te. –
Ez amúgy igaz is volt. – Már aggódtam, hogy nekem kell majd
megbosszulnom a halálodat. – Megtettem volna.
– Szegény Mike! – sóhajtozott. – Milyen dühös lehet…
Harag lüktetett végig a testemen, de feltartóztattam gyorsan. Bella csak
szánta a fiút. Mivel kedves. Ez minden.
– Utál engem, mint a bűnt – közöltem vele, derűsen a gondolattól.
– Ezt nem tudhatod.
– Láttam az arcán… nem volt nehéz leolvasni róla.
Valószínűleg igazam volt, mert az arca is épp elég információval szolgált,
hogy levonhassam belőle ezt a következtetést. Köszönhetően a sok
gyakorlásnak Bellával, egyre kifinomultabb lett ez a képességem.
– De hogyan vettél észre? Azt hittem, éppen lógsz az iskolából. – Az arca
már jobban festett, a zöld árnyalat kezdett felszívódni átlátszó bőre alatt.
– Az autómban ültem, és egy CD-t hallgattam.
A szája megrándult, mintha a teljesen hétköznapi válaszom meglepné őt
valahogy.
Újra kinyitotta a szemét, amikor Mrs. Hammond jeges borogatással a
kezében visszatért a szobába.
– Tessék, drágám! – tüsténkedett az asszony, és Bella homlokára helyezte a
borogatást. – Máris jobban nézel ki.
– Azt hiszem, már jól vagyok – felelte Bella, miközben felült, és
eltávolította magáról a borogatást. Hát persze. Nem szereti, ha gondoskodnak
róla.
Mrs. Hammond ráncos keze a lány felé rebbent, mintha vissza akarta volna
tolni őt az ágyra, de Ms. Cope épp ekkor nyitotta az iroda ajtaját, majd
bedugta a fejét. A nő megjelenésével együtt friss vér illatfuvallata
szállingózott be.
Ugyan láthatatlan maradt, de a Ms. Cope mögötti irodában Mike Newton
még mindig nagyon dühös volt, és arról ábrándozott, hogy az épp befelé
vonszolt nehéz fiú helyett inkább annak a lánynak segédkezhetett volna, aki
most idebenn volt, velem.
– Van egy újabb páciensünk – jelentette be Ms. Cope.
Bella azon nyomban felpattant a priccsről, türelmetlenül igyekezett
kikerülni a reflektorfényből.
– Tessék! – adta vissza a borogatását Mrs. Hammondnak. – Nekem már
nincs rá szükségem!
Mike morogva lökdöste befelé Lee Stephenst az ajtón. Vér csöpögött Lee
arcához emelt kezéről, így az végigcsörgedezett egészen a csuklójáig.
– Jaj, ne! – Ez volt a jel, hogy itt az ideje távoznom, és láthatólag Bellának
is mehetnékje volt. – Eredj ki az irodába, Bella!
Döbbenten nézett fel rám.
– Bízzál bennem, nyomás kifelé!
Sarkon fordult, és elkapta az ajtót, mielőtt az becsukódott volna, majd
sietősen átvonult az irodába. Én szorosan követtem őt. Lengedező haja a
kezemhez ért.
 Felém fordult, és még mindig bizonytalanul rám nézett.
– Nahát, te hallgattál rám! – Csúfolódtam. Ez volt az első alkalom.
Fintorogva felelt:
– Igen, mert megéreztem a vér szagát.
Hitetlenkedve meredtem rá.
– Senki nem érzi a vér szagát!
– De én igen. És rosszul leszek tőle. Olyan szaga van, mint a rozsdának…
meg a sónak.
Az arcom teljesen lefagyott, továbbra is üresen bámultam előre.
Ember ő egyáltalán? Annak látszott. Olyan puha is volt, mint egy ember.
Az illata is emberi volt – vagyis hát, még annál is jobb. Ember módjára
viselkedett… többé-kevésbé. De nem úgy gondolkozott, és egész biztosan
nem is úgy reagált.
Ugyanakkor milyen más lehetőség maradt?
– Most mi van? – kérdezte.
– Semmi.
Mike Newton szakított félbe minket, amikor belépett a szobába bosszús,
agresszív gondolataival.
– Már sokkal jobban nézel ki – szólt Bellához faragatlanul.
A kezem összerándult, szívem szerint tanítottam volna neki egy kis jó
modort. Oda kell figyelnem, nehogy a végén tényleg végezzek ezzel az
ellenszenves fiúval.
– Azért nehogy kivedd a kezed a zsebedből! – felelte neki Bella. Egy rövid
pillanatig azt hittem, hozzám beszél.
– Már nem vérzik – válaszolt mogorván. – Visszajössz az órára?
– Viccelsz? Azonnal fordulhatnék is vissza.
A dolgok jól alakultak. Azt hittem, egy egész órát elveszítek, amit a
társaságában tölthettem volna, erre most még extra időt is nyertem vele. Ez
olyan ajándék volt, amit nyilvánvalóan nem érdemeltem meg.
– Aha, ja, tényleg… – motyogta Mike. – Szóval akkor jössz a hétvégén?
A tengerpartra?
Mi ez az egész? Közös terveik vannak. A dühtől kővé dermedtem. Bár
látszólag csoportos kiruccanás volt. Mike végigpörgette a fejében a többi
résztvevőt, számolgatta, hány hely van. Nem csak ők ketten mennek. De ez
sem enyhítette az őrjöngésemet. Mozdulatlanul a pultnak dőltem, igyekeztem
uralkodni az érzéseimen.
– Persze, mondtam már, hogy szívesen – ígérte meg a fiúnak.
Tehát neki is igent mondott. Lángolt bennem a féltékenység, még a
szomjúságnál is fájdalmasabb volt.
– Akkor az apám boltjánál találkozunk, tízkor. – És Cullent nem látjuk
szívesen.
– Ott leszek – felelte.
– Akkor tesin találkozunk.
– Viszlát! – búcsúzott el Bella.
Mike elcsoszogott az órájára, a gondolataiból áradt a düh. Mégis mit eszik
ezen a szörnyszülöttön? Na persze, gazdag, gondolom. A csajok azt
mondják, hogy jó pasi, de én nem értem, miért. Túl… túl tökéletes. Fogadni
mernék rá, hogy az apjuk plasztikai műtétekkel kísérletezik rajtuk. Ezért
ilyen fehér és szép az összes. Nem lehet természetes. És ráadásul ez a srác
még… ijesztően is néz ki. Néha, amikor engem bámul, meg mernék esküdni
rá, hogy meg akar ölni. Tök bizarr.
Mike végtére is nem volt totálisan figyelmetlen.
– Úristen! Tornaórám lesz! – ismételte el Bella, majd felmordult.
Ránéztem, és feltűnt, hogy már megint szomorú valami miatt. Nem jöttem
rá, mi lehet az oka, de az világos volt, hogy nem akar részt venni a következő,
Mike-kal közös óráján, én pedig csak támogatni tudtam ezt a tervet.
 Odaléptem mellé, és közel hajoltam az arcához, éreztem, hogy a bőre
melegsége a szám felé sugárzik. Nem mertem lélegezni.
– Ezt bízd csak rám! – súgtam oda neki. – Csak ülj le, és igyekezz minél
sápadtabbnak látszani!
Úgy tett, ahogy kértem, leült az egyik összecsukható székre, és a fejét a
falnak döntötte, miközben Ms. Cope előlépett mögülem a hátsó szobából, és
az asztala felé indult. Behunyt szemmel Bella úgy festett, mint aki menten újra
elájul. A színe sem volt még az igazi.
A recepcióshoz fordultam. Remélem, Bella figyel, gondoltam keserűen. Az
embereknek ugyanis így kell reagálniuk.
– Ms. Cope! – szólítottam meg, ismét a meggyőző hangomat elővéve.
A recepciós a szempilláit rebegtette, a szívverése is felgyorsult. Szedd
már össze magad!
– Igen?
Érdekes. Amikor Shelly Cope pulzusa felélénkült, tudtam, hogy azért
történik, mert vonzónak talál, nem azért, mert megijesztettem. Hozzászoktam
már ehhez az embernők körében, akik valamelyest hozzászoktak a fajtánkhoz
a folyamatos kitettség miatt, és mégis, fel sem merült bennem, hogy ez akár
megmagyarázhatná Bella sebesen verő szívét is.
Tetszett ez a gondolat, talán túlságosan is. Magamra öltöttem az óvatos,
embereket megnyugtató mosolyomat, Ms. Cope pedig egyre hangosabban
vette a levegőt.
– Bellának tornaórája lenne, de úgy látom, még nem jött teljesen rendbe.
Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha hazavinném. Tudna adni egy igazolást? –
Belenéztem a nő mélység nélküli szemébe, és kiélveztem a zűrzavart, amit
ezzel a gondolatai között gerjesztettem. Lehetséges vajon, hogy Bella…?
Ms. Cope hangosan nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna.
– Neked is szükséged van igazolásra, Edward?
 – Nem, nekem Mr. Goff-fal lenne órám, de ő nem ragaszkodik hozzám.
Már szinte oda se figyeltem rá. Az új eshetőség körül jártak a gondolataim.
Hmm. Szerettem volna azt gondolni, hogy Bella, a többi emberhez
hasonlóan, vonzónak talál engem, de Bella szinte sosem reagált úgy, mint a
többi ember. Nem szabad túlságosan beleélnem magam.
– Oké, majd én mindent elrendezek. Jobbulást, Bella!
Bella gyengén bólintott, kissé túl is játszotta.
– Tudsz járni, vagy akarod, hogy megint a karjaimban vigyelek? –
kérdeztem, miközben jól szórakoztam a gyenge színészi teljesítményén.
Tudtam, hogy a sétát választja majd – nem akarna gyengének látszani.
– A saját lábamon megyek.
Megint igazam volt.
Felkelt, egy pillanatig tétovázott, mintha ellenőrizné, működik-e az
egyensúlyérzéke. Kitártam neki az ajtót, és együtt léptünk ki az esőbe.
Néztem, ahogy az arcát behunyt szemmel a finoman hulló csapadék felé
emeli, halvány mosollyal a száján. Vajon mire gondol? Valami szokatlan volt
ebben a mozdulatban, és hamar rájöttem, hogy a testtartása tűnt furcsának. Az
átlagos emberlányok általában nem fordították az arcukat a permetező eső
felé; az átlagos emberlányok általában sminket viseltek, még ezen a nyirkos
helyen is. Bella sosem volt kifestve, nincs is rá szüksége. A szépségipar
évente több milliárd dolláros bevételt kaszált azokon a nőkön, akik olyan
bőrre áhítoztak, mint az övé.
– Kösz – mosolygott rám. – Szinte megéri rosszul lenni, ha az ember
ellóghatja a tornaórát.
Végignéztem az iskola területén, azon töprengtem, hogyan nyújthatnám el
az együtt töltött időnket.
– Bármikor, csak egy szavadba kerül – feleltem.
– Jössz te is? Úgy értem, szombaton – kérdezte reménykedve.
 Áh, ez a reményteli hang enyhíteni tudta a szúró féltékenységemet. Azt
akarta, hogy én legyek ott vele, nem Mike Newton. Én pedig igent akartam
mondani. De sok mindent kellett figyelembe vennem. Például azt, hogy most
szombaton napos idő lesz.
– Hová is mentek pontosan? – próbáltam közömbös hangon
visszakérdezni, mintha nem igazán számítana a válasza. Mike ugyanakkor egy
tengerpartot emlegetett. Ott viszonylag nehéz elkerülni a napsütést. Emmett
bosszús lenne, ha lemondanám a programunkat, bár ez nem állítana meg, ha
ez azt jelenti, hogy Bellával lehetek.
– La Pushba, a First Beachre.
Ez esetben viszont lehetetlen.
Próbáltam felülkerekedni a csalódottságomon, majd fanyarul
elmosolyodtam.
– Nem hinném, hogy én is meg lennék hívva.
Lemondóan felsóhajtott.
– Most hívtalak meg.
– Jobb, ha mi ketten nem feszítjük tovább a húrt szegény Mike-nál ezen a
héten. Még a végén elpattan.
Elképzeltem, hogy én pattintom el szegény Mike-ot, és túlságosan élveztem
ezt a képet a fejemben.
– Kit érdekel Mike? – vetette oda ismét elutasítóan. Elmosolyodtam.
Majd elsétált mellőlem.
Anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit teszek, automatikusan kinyúltam,
és belekapaszkodtam az esőkabátja hátuljába. Visszarántottam, amitől
megtorpant.
– Mégis, mit képzelsz? Hová mész? – Feldúlt voltam, majdhogynem
mérges, amiért távozni akart. Még nem volt elég az együtt töltött időből.
– Hát haza – felelte, és látszott, hogy teljesen döbbenten áll azelőtt, hogy
ez miért izgat fel engem ennyire.
– Talán nem hallottad, hogy megígértem, épségben hazafuvarozlak? Azt
hiszed, engedem, hogy vezess ebben az állapotban?
Tudtam, hogy a célzásom a gyengeségére nem fog tetszeni neki. De
gyakorolnom kellett a seattle-i kiruccanásra – megnézni, hogy képes vagyok-
e elviselni a közelségét egy zárt térben. Ez pedig egy sokkal rövidebb útnak
ígérkezett.
– Miféle állapotban? – kérdezte dühösen. – És mi lesz akkor az én
kocsimmal?
– Majd megkérem Alice-t, hogy vigye el hozzátok iskola után.
Óvatosan a saját kocsim felé kezdtem húzni. Az egyenes haladás is épp
elég nagy kihívás volt számára.
– Eressz el! – szólított fel, miközben oldalazva botorkált a járdán, és
majdnem felbukott. Kitartottam az egyik kezemet, hogy elkapjam, de sikerült
kiegyenesednie, mielőtt erre szüksége lett volna. Nem kellene kifogásokat
keresnem, hogy hozzáérhessek. Erről ismét eszembe jutott Ms. Cope rám
adott reakciója, de ezt eltettem későbbre. Ezen a fronton is jó sok
megfontolnivaló akadt.
Eleresztettem, ahogyan kérte, de azonnal meg is bántam – egyből
megbotlott, és nekiesett a kocsim utasülés felőli ajtajának. Még óvatosabbnak
kell lennem vele, figyelembe kell vennem a nem túl kifinomult
egyensúlyérzékét is.
– Olyan erőszakos vagy.
Igaza volt. A viselkedésem furcsa, és ez még a lehető legkedvesebb leírás.
Vajon most már nemet mondana nekem?
– Nyitva van.
Beültem a volán mögé, és beindítottam az autót. Bella azonban mereven
ácsorgott odakinn, pedig az eső megélénkült, ő pedig nem szereti sem a
hideget, sem a nyirkos időt. A víz teljesen eláztatta vastag haját, a színe már
egészen feketének tűnt.
– Tökéletesen alkalmas vagyok rá, hogy hazafuvarozzam saját magam!
Hát persze hogy alkalmas. De úgy sóvárogtam a vele töltött idő után, mint
még korábban soha semmiért. Nem volt olyan sürgető és követelőző, mint a
szomjúság, ez valami más volt, egy attól különböző vágy, ami egy attól
különböző fájdalmat is vont maga után.
Bella reszketni kezdett.
Leengedtem az utasülés ablakát, és közelebb hajoltam hozzá.
– Szállj be, Bella!
A szeme összeszűkült, és szerintem azon vacillált, hogy megpróbáljon-e
elmenekülni, vagy sem.
– Úgyis visszaráncigálnálak – viccelődtem, azon töprengve, vajon jól
tippeltem-e. Az arcára kiülő megrökönyödésből ítélve igen.
Az állát mereven felszegte, de kinyitotta az ajtót, és bemászott mellém.
A hajából csöpögött a víz a bőrülésre, a két csizmája pedig cuppogott,
amikor egymáshoz értek.
– Erre igazán semmi szükség – közölte.
Úgy tűnt, mintha inkább szégyenkezne, semmint hogy igazán mérges lenne.
Teljesen félrement vajon a viselkedésem? Azt gondoltam, hogy csak
cukkolom, hogy olyan vagyok, mint az átlagos tinifiúk, akik fülig
szerelmesek, de mi van akkor, ha teljesen rosszul mértem fel a helyzetet? Úgy
érezte vajon, hogy kényszerítem? Ekkor döbbentem rá, hogy minden oka
megvan rá.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell ezt csinálni. Hogyan udvaroljak neki
úgy, mint egy normális, emberi, modern férfi kettőezer-ötben. Emberként csak
a saját korom szokásait tanultam meg. Hála a furcsa képességemnek, elég jól
képben voltam, hogyan gondolkodnak a mai emberek, mit csinálnak, hogyan
viselkednek, de hiába próbáltam hétköznapi és modern módon viselkedni,
látszólag egyáltalán nem ment. Valószínűleg azért, mert sem hétköznapi, sem
pedig modern nem vagyok. És a családomtól sem igazán tudtam semmi
használhatót ellesni. Egyiküknek sem volt tapasztalata a megközelítőleg
normális udvarlás terén, még ha le is számítjuk a másik két minősítést.
Rosalie és Emmett története egy klisé, klasszikus szerelem első látásra
történet. Egy pillanat sem volt a kapcsolatuk során, amikor megkérdőjelezték
volna, mik is ők egymásnak. Abban a pillanatban, hogy Rosalie
megpillantotta Emmettet, vonzotta a fivérem ártatlansága és őszintesége, ami
az ő életéből hiányzott, és ezért vágyott rá. Abban a pillanatban, hogy Emmett
meglátta Rosalie-t, istennőként tekintett rá, akit azóta is ugyanúgy bálványoz.
Soha nem volt meg közöttük az az esetlen, kétségekkel teli első beszélgetés,
soha nem élték át a körömrágással járó idegességet, amíg egy igenre vagy
nemre várakoztak.
Alice és Jasper egysége még ennél is kevésbé hétköznapi. Az első
találkozásukat megelőző huszonnyolc évben Alice pontosan tudta, hogy
szerelmes lesz Jasperbe. Évekre, évtizedekre, sőt évszázadokra előre látta a
közös életüket. És Jasper, megérezvén Alice érzéseit abban az első, régóta
várt pillanatban, a lány szerelmének tisztaságát, bizonyosságát és mélységét,
képtelen volt ellenállni neki. Olyan érzés lehetett, mintha egy szökőár csapott
volna le rá.
Carlisle és Esme esete kissé tipikusabb a többiekénél, azt hiszem. Esme
már eleve szerelmes volt Carlisle-ba – az apám legnagyobb döbbenetére –,
bármiféle misztikus vagy mágikus eszköz nélkül is. Kislányként találkozott
először Carlisle-lal, és a férfi kedvességének, bölcsességének és földöntúli
szépségének köszönhetően olyan kötelék alakult ki benne, ami a hátralévő
emberi évei során mindvégig kísértette őt. Az élet nem bánt Esmével kesztyűs
kézzel, így nem meglepő, hogy semmi sem tudta kiszorítani a szívéből ennek
a jóságos férfinak aranyszínben úszó emlékét. Amikor átalakulásának
perzselő gyötrelme után erre a régóta dédelgetett álomképre ébredt, a szíve
teljes mértékben Carlisle-é volt.
Figyelmeztettem Carlisle-t erre a váratlan reakcióra. Ő arra számított,
hogy Esmét sokkolni fogja az átalakulás, traumatizálja a fájdalom, és
elborzad majd attól, hogy mivé vált, éppúgy, ahogyan én tettem. Úgy
képzelte, hogy magyarázkodnia és szabadkoznia kell majd, megnyugtatnia a
nőt, és vezekelnie a tetteiért. Tisztában volt azzal, hogy Esme nagy eséllyel
inkább a halált választotta volna, ezért megveti majd őt, amiért a tudta és
beleegyezése nélkül választotta számára ezt az életet. Így hát arra a tényre,
hogy az asszony azonnal készen állt rá, hogy csatlakozzon ehhez az élethez –
de valójában nem is az élethez, hanem Carlisle-hoz –, nem volt felkészülve.
Az előtt a pillanat előtt sosem tekintett úgy magára, mint aki romantikus
szerelem részese lehet. Ez látszólag ellentétben állt a lényével – hiszen
vámpír volt, egy szörnyeteg. A tudás, amit biztosítottam a számára,
megváltoztatta, ahogyan Esmére, és ahogyan saját magára tekintett.
Sőt, megmenteni valakit ennél is sokkal erőteljesebb cselekedet volt. Ez
nem olyan döntés, amit egy józan gondolkodású egyén könnyen meg tud
hozni. Amikor Carlisle kiválasztott engem, már egy tucat érzelem kötötte
hozzám azelőtt, hogy ráébredhettem volna, mi történik. Felelősségtudat,
aggodalom, gyengédség, szánalom, remény, együttérzés… természetességgel
uralta a tettét, ezt azonban én sosem tapasztaltam meg, csak hallottam róla
Carlisle és Rosalie gondolatain keresztül. Már azelőtt az apámnak érezte
magát, hogy én akár csak a nevét tudtam volna. Ugyanakkor megerőltetés
nélkül, ösztönösen simultam bele Carlisle fiának szerepébe. A szeretet érzése
is könnyen jött – bár ezt mindig is inkább Carlisle személyiségének
tulajdonítottam, nem pedig annak, hogy ő kezdeményezte az átváltozásomat.
Vagy ezért, vagy nemes egyszerűséggel azért, mert Carlisle-t és Esmét
egymásnak teremtették, a képességemnek köszönhetően élőben hallgathattam
végig a történéseket, mégsem tudnám megmondani. Esme szerette őt, Carlisle
pedig hamarosan rádöbbent, hogy ő is tudná viszonozni ezt a szerelmet.
Nagyon rövid idő telt el, mialatt a meglepetéséből csodálkozás, majd
felismerés, végül pedig szerelem lett. Rengeteg boldogság.
Néhány hónapnyi könnyen feledhető ügyetlenkedés, és egy kis
gondolatolvasásnak köszönhetően minden elrendeződött. Semmi sem
közelíthette meg a jelen helyzet kényelmetlenségét. Egyikük sem volt olyan
fogalmatlan és zavarodott, mint én.
A másodperc töredékrésze alatt végigpörgettem ezeket a kevésbé
komplikált párosokat a fejemben; Bella még csak a kocsi ajtaját zárta be
maga után. Gyorsan bekapcsoltam a fűtést, hogy ne érezze magát
kényelmetlenül, és lehalkítottam a zenét is. Az alsó ajka makacsul
előreugrott.
Hirtelen érdeklődve a hangfal felé fordult, durcás arckifejezése azonnal
eltűnt.
– Claire de Lune? – kérdezte.
Szereti a klasszikus zenét?
– Te ismered Debussyt?
– Nem túl jól – vallotta be. – Anyám rengeteg klasszikus zenét hallgat
odahaza, de én csak a kedvenceimet ismerem fel.
– Nekem is ez az egyik kedvencem. – Kibámultam az esőbe, és
elgondolkoztam ezen. Volt bennünk valami közös ezzel a lánnyal. Pedig már
kezdtem arra gyanakodni, hogy tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak.
Kicsit nyugodtabbnak tűnt, ő is az esőt nézte velem gyanútlanul.
Kihasználtam, hogy egy pillanatig nem figyelt, és megpróbáltam lélegezni.
Óvatosan az orromon keresztül szívtam be a levegőt.
Erős.
 Megszorítottam a kormánykereket. Az esőtől még jobb lett az illata. El sem
tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. A nyelvem bizseregni kezdett az íz után
vágyakozva.
A szörnyeteg nagyon is életben van, vettem tudomásul undorral. Csak az
alkalmas pillanatra vár.
Igyekeztem visszanyelni a lángokat a torkomban. Nem segített. Ettől dühös
lettem. Olyan kevés időt tölthetek a lánnyal. Elég csak megnézni, mennyi
munkámba került az is, hogy csak tizenöt extra percet nyerhessek vele. Újra
levegőt vettem, és küzdöttem a reakciómmal. Erősebbnek kell lennem ennél.
Mit tennék, ha nem én lennék a gonosz ebben a történetben?, tettem fel
magamnak a kérdést. Hogyan használnám ki ezt az értékes időt?
Megpróbálnék többet megtudni róla.
– Milyen az édesanyád? – kérdeztem.
Bella elmosolyodott.
– Nagyon hasonlítunk, csak ő sokkal csinosabb.
Szkeptikus pillantást küldtem felé.
– Én inkább Charlie-ra ütök – folytatta. – Anyám sokkal könnyebben
barátkozik, mint én, és bátrabb is.
Hogy könnyebben barátkozik, azt el tudtam hinni. De hogy bátrabb is
lenne? Ebben már kételkedtem.
– Viszont felelőtlen és kissé különc, ami pedig a főzési tudományát illeti,
hát az enyhén szólva hullámzó. De ő a legjobb barátom. – A hangjába
szomorúság vegyült. A homlokát ráncolta.
Ahogyan azt már korábban is megfigyeltem, sokkal inkább úgy beszélt
róla, mint egy szülő, nem úgy, mintha ő lenne a gyerek.
Leparkoltam a házuk előtt, kissé későn kaptam észbe, hogy szabad-e
egyáltalán tudnom, hol lakik. Nem, ez egy ennyire kis városban nem lehet
gyanús, ahol az apja közszereplő.
 – Hány éves vagy, Bella? – Biztosan idősebb, mint az osztálytársai. Talán
később kezdte az iskolát, vagy visszatartották az óvodában. Ez mondjuk nem
tűnt valószínűnek, tekintve, hogy mennyire okos.
– Tizenhét – felelte.
– Többnek látszol.
Felnevetett.
– Min nevetsz?
– Anyukám mindig azt mondja, én harmincöt évesnek születtem, és minden
évvel egyre középkorúbb leszek. – Ismét felnevetett, aztán sóhajtott. – Hát
igen… valakinek felnőttnek kellett lennie…
Ez választ adott jó néhány kérdésre. Könnyen el tudtam képzelni, hogy az
édesanyja felelőtlensége azt eredményezte, hogy ő annál érettebben
viselkedett. Hamar fel kellett nőnie, hogy ő lehessen a gondviselő. Ezért nem
szereti, ha róla gondoskodnak – úgy érzi, ez az ő feladata.
– Különben te sem úgy festesz, mint egy középiskolás – szólalt meg,
kirángatva engem a gondolataim közül.
Rosszallóan néztem rá. Akármit figyeltem is meg rajta, ő még több
következtetést vont le rólam cserébe. Inkább témát váltottam.
– Szóval, édesanyád feleségül ment ehhez a Philhez?
Egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Anyám… tudod, ő nagyon fiatal a korához képest. Azt hiszem, Phillel
még fiatalabbnak érzi magát. És különben is, odavan érte. – Elnézően
megrázta a fejét.
– És te nem helyesled? – kérdeztem.
– Mit számít az? – kérdezett vissza. – Azt szeretném, ha anyu boldog
lenne… és ha neki Phil kell…
A megjegyzésében rejlő önzetlenség megdöbbentett volna, ha nem illett
volna ennyire jól abba a képbe, amit a személyiségéről alkottam.
 – Ez igazán nagylelkű… Kíváncsi lennék…
– Mire?
– Vajon ő is viszonozná a nagylelkűségedet? Akárkit választasz is?
Ez egy ostoba kérdés volt, és a hangom se tűnt olyan lazának, miközben
feltettem. Milyen butaság egyáltalán azt feltételezni, hogy valaki elfogadna
engem a lánya párjaként. Milyen butaság egyáltalán azt gondolni, hogy Bella
engem fog választani.
– A… azt hiszem – dadogni kezdett az átható tekintetem láttám. Megijedt
vajon? Ekkor eszembe jutott Ms. Cope. Mik is voltak az egyéb árulkodó
jelek? A tágra nyílt szemek mindkét fajta érzelemre utalhattak. A rebegő
szempillák viszont nem a félelem jellemzői. Bella ajkai szétnyíltak…
Összeszedte magát.
– De végtére is ő a szülő, én meg a gyerek. Ez azért egy kicsit más.
Fanyarul elmosolyodtam.
– Akkor lehetőleg ne legyen túl riasztó az illető, igaz?
– Az attól függ, mit értesz riasztón. Olyasvalakit, aki egy csomó
biztosítótűt visel az orrában, és tele van tetkóval? – vigyorgott rám.
– Gondolom, ez is egy meghatározás. – De egyáltalán nem riasztó, ha
engem kérdez.
– Te hogy határoznád meg?
Folyton rossz kérdéseket tett fel. Vagy talán épp a legjobbakat. Olyanokat,
amikre semmilyen szín alatt sem akartam válaszolni.
– Mit gondolsz, én tudnék félelmetes lenni? – kérdeztem, és egy halovány
mosolyt erőltettem az arcomra.
Ezt jól megrágta magában, mielőtt komoly hangon felelt volna.
– Hmm… azt hiszem, tudnál, ha akarnál.
Én is elkomolyodtam.
– És most félsz tőlem?
 Gondolkodás nélkül rávágta a választ.
– Nem.
Kicsit felszabadultabban tudtam mosolyogni. Nem hiszem, hogy a tökéletes
igazságot mondta, de azt sem, hogy hazudott volna. Nem félt eléggé ahhoz,
hogy távozni akarjon, ez bizonyos. Kíváncsi lennék, vajon hogyan érezne, ha
elárulnám neki, hogy egy vámpírral folytatja ezt a beszélgetést, majd
összerezzentem, amikor elképzeltem a reakcióját.
– Akkor most te is mesélsz nekem a családodról? A te történeted biztosan
sokkal érdekesebb, mint az enyém.
Legalábbis rémisztőbb.
– Mit akarsz tudni? – kérdeztem óvatosan.
– Cullenék örökbe fogadtak?
– Igen.
Habozott, mielőtt halk hangon feltette volna a következő kérdést.
– És mi történt a szüleiddel?
Ez nem volt annyira nehéz. Még csak hazudnom sem kellett.
– Már régen meghaltak.
– Sajnálom – motyogta, látszott rajta, hogy aggódik, nehogy megbántson.
Aggódott miattam. Milyen furcsa érzés, hogy törődik velem, még ha csak
ilyen hétköznapi módon is.
– Nem is igazán emlékszem rájuk – nyugtattam meg. – Most már régóta
Carlisle és Esme a szüleim.
– És szereted őket – vonta le a következtetést.
Elmosolyodtam.
– Igen. Náluk jobb embert elképzelni sem tudnék.
– Akkor szerencsés vagy.
– Tudom. – Ebben az egyetlen körülményben, nevezetesen a szüleimmel
kapcsolatban, a szerencsém valóban tagadhatatlan.
 – És a testvéreid?
Ha hagyom, hogy túl sok részletet puhatoljon ki, újra hazudnom kell neki.
Az órára pillantottam, kissé elkedvetlenített, hogy lejárt a vele töltött időm,
de meg is könnyebbültem. A fájdalom súlyos volt, és aggódtam, hogy a
perzselő érzés a torkomban hirtelen olyannyira lángra lobban, hogy átveszi
felette az uralmat.
– A testvéreim, Jasperről és Rosalie-ról nem is beszélve, nagyon mérgesek
lesznek, ha még sokáig kell ácsorogniuk az esőben énrám várakozva.
– Óh, sajnálom, gondolom, menned kell!
De nem mozdult. Ő sem akarta, hogy az együtt töltött időnk véget érjen.
A fájdalom nem annyira rettenetes, gondoltam. De felelősségteljesen kell
viselkednem.
– Te is nyilván jobb szeretnéd, ha a furgonod hazakerülne, mielőtt Swan
rendőrfőnök hazaér, hogy ne kelljen elmesélned azt a kis biológiaórán esett
incidenst. – Az arcomra kiült egy vigyor, amikor eszembe jutott, mennyire
szégyenkezett a karomban.
– Lefogadom, hogy már úgyis hallott róla. Forksban nem lehet titkot
tartani. – Határozott ellenszenv vegyült a hangjába a város nevének
említésekor.
A szavai hallatán felnevettem. Valóban nincsenek titkok.
– Érezd jól magad a tengerparton… – Kinéztem a szakadó esőbe, tudván,
hogy nem fog sokáig tartani, pedig az átlagosnál is jobban vágytam rá, hogy
ne álljon el. – Remek időtök lesz a napozáshoz! – Legalábbis szombatra az
lesz. Élvezni fogja. Nekem pedig az ő boldogsága a legfontosabb. Még a
sajátomnál is fontosabb.
– Holnap nem jössz suliba?
A hangjából hallatszó aggodalom örömmel töltött el, ugyanakkor
elszomorodtam, amiért csalódást kell okoznom neki.
 – Nem. Emmett-tel kicsit előbbre hozzuk a víkendet.
Mérges voltam magamra, amiért korábban terveket szőttem. Mondjuk
lemondhatnám, de ezen a ponton nem létezik olyan, hogy túl sok vadászat, a
családom pedig így is épp eleget fog aggódni a viselkedésem miatt anélkül,
hogy világossá tenném a számukra, mennyire megszállott kezdek lenni. Még
mindig nem tudom pontosan, miféle őrület szállt meg előző éjszaka. Muszáj
valahogyan megtanulnom uralkodni az efféle ihleteim felett. Talán egy kis
távolság segíthet is ebben.
– És mit fogtok csinálni? – kérdezte, látszólag egyáltalán nem volt boldog
a vallomásomtól.
Még több öröm, még több fájdalom.
– Sátorozni megyünk a Kecskeszikla-vadrezervátumba, Rainiertől kicsit
délre. – Emmett már nagyon lelkes volt a medveszezon miatt.
– Hát akkor jó szórakozást! – felelte lagymatagon. Lelkesedésének hiánya
újfent örömmel töltött el.
Miközben őt néztem, úgy éreztem, ennek az átmeneti búcsúzásnak a
gondolata is gyötrelmes. Annyira lágy, törékeny. Meggondolatlanságnak tűnt
szem elől téveszteni őt, ahol bármi történhet vele. És mégis, a lehető
legrosszabb dolgok végső soron abból fakadhatnak, ha velem van.
– Megtennél nekem valamit ezen a hétvégén? – kérdeztem komolyan.
Bólintott, világos, hogy teljesen zavarba ejtette a hevességem.
Csak lazán.
– Ne sértődj meg, de úgy látom, azok közé tartozol, akik úgy vonzzák a
szerencsétlenséget, mint a mágnes. Szóval… ha egy mód van rá, próbálj meg
nem belepottyanni az óceánba, és lehetőleg ne kerülj semminek a kereke alá,
rendben?
Szomorúan rámosolyogtam, és abban reménykedtem, meglátja az őszinte
bánatot a szemeimben. Mennyire vágytam arra, hogy ne legyen jobb sora
távol tőlem, függetlenül attól, mi történik ott vele.
Fuss, Bella, fuss! Túlságosan szeretlek, és ez vagy neked szerencsés,
vagy nekem.
Megsértődött a cukkoló megjegyzésemen; már megint rosszul csináltam.
Dühösen nézett rám.
– Majd meglátom, mit tehetek – csattant fel, majd kiugrott az esőbe, és
olyan erősen vágta be maga mögött az ajtót, ahogy csak tudta.
A kezembe fogtam a kulcsot, amit az imént emeltem el a kabátzsebéből,
majd mélyen beszippantottam az illatát, miközben elhajtottam.
 7. DALLAM

Az iskolához visszaérve várakoznom kellett. Az utolsó óra még nem ért

véget. Ezt nem is bántam, mert bőven akadt mit átgondolnom, és szükségem is
volt egy kis egyedüllétre.
A lány illata átjárta a kocsit. Nem húztam le az ablakokat, hagytam magam
ostromolni, próbáltam hozzászokni ahhoz, hogy szántszándékkal perzselem
végig a torkomat.
Vonzalom.
Nem egyszerű elmélkedni róla. Rengeteg oldala van, különböző
jelentésekkel és szintekkel. Nem ugyanaz, mint a szerelem, de
elválaszthatatlan tőle.
Fogalmam sem volt, Bella vajon vonzódik-e hozzám. (Vajon gondolatainak
hallgatása folyamatosan egyre bosszantóbb lesz, amíg bele nem őrülök? Vagy
van vajon egy határ, amit végül el fogok érni?)
Megpróbáltam összehasonlítani a fizikai reakcióit másokéval, például a
recepciós vagy Jessica Stanley reakcióival, de nem jutottam semmilyen
eredményre. Az összecsengő jelek – felgyorsuló szívverés és megváltozó
légzési mintázatok – ugyanannyira jelezhették a félelmet, a döbbenetet vagy
az aggodalmat, mint az érdeklődést. Más nők és férfiak is reagáltak már az
arcomra ösztönös nyugtalansággal. Még többen is reagáltak így, mint ennek
alternatívájával. Nem tűnt valószínűnek, hogy Bellának ugyanolyan
gondolatok járnának a fejében, mint korábban Jessica Stanley-nek. Végtére is
Bella nagyon is jól tudta, hogy valami nincs rendben velem, még ha pontosan
nem is tudta meghatározni, micsoda. Amikor a jéghideg bőrömhöz ért,
azonnal elrántotta a kezét a hűvös érintéstől.
És mégis… most eszembe jutottak azok a fantáziák, amik korábban
undorral töltöttek el, de most Jessica helyére Bellát képzeltem oda.
A légzésem felgyorsult, a tűz végigkarcolta a torkomat.
Mi lenne, ha Bella képzelné el, amint a két karommal körülfonom törékeny
testét? Ha ő érezné, hogy szorosan a mellkasomhoz szorítom, majd a
tenyerembe fogom az arcát? Ha félreseperném hajának vastag függönyét,
felfedve ezzel kipirult arcát? Ha végighúznám az ujjbegyeimet telt ajkain? Ha
az arcommal közelebb hajolnék az övéhez, és szájának melegségét az
enyémen érezném? Még közelebb hajolnék…
Ekkor leráztam magamról az ábrándozást, tudván, ahogyan akkor is tudtam,
amikor Jessica képzelgett ilyesmiről, hogy mi történne, ha ilyen közel
hajolnék hozzá.
A vonzalom lehetetlen dilemma elé állított, mert már így is a lehető
legrosszabb értelemben vonzódtam Bellához.
Arra vágytam vajon, hogy Bella is úgy vonzódjon hozzám, mint egy nő egy
férfihoz?
Nem ez a megfelelő kérdés. A helyes kérdés így hangzik: szabad-e azt
akarnom, hogy Bella így vonzódjon hozzám, a válasz pedig az, hogy nem.
Mivel én nem vagyok emberférfi, így pedig ez nem tisztességes vele
szemben.
Testem minden egyes izomrostjával sóvárogtam, hogy normális férfi
lehessek, hogy úgy tarthassam a karomban, hogy azzal nem veszélyeztetem az
életét. Hogy szabadon ereszthessem a fantáziáimat, azokat az ábrándokat,
amik nem úgy végződnek, hogy Bella vére tapad a kezemhez, és hogy a
vérétől vöröslik a tekintetem.
Tarthatatlan az, ahogyan hajszolom őt. Miféle kapcsolatot tudok én
biztosítani neki, amikor még csak azt sem kockáztathatom meg, hogy
hozzáérjek?
A tenyerembe temettem az arcom.
Még inkább összezavart, hogy még sosem éreztem ennél emberibbnek
magamat egész életemben, még akkor sem, amikor ténylegesen ember voltam,
legalábbis amennyire vissza tudok emlékezni. Akkoriban a gondolataim csak
akörül forogtak, hogy katonaként dicsőséget szerezzek. A kamaszkorom alatt
szinte végig az első világháború dúlt, és mindössze kilenc hónappal a
tizennyolcadik születésnapom előtt kitört a spanyolnáthajárvány. Csak
halvány benyomásaim vannak azokról az emberi évekről, borongós emlékek,
amik minden egyes évtizeddel egyre kevésbé tűnnek valóságosnak.
A legtisztábban az anyámra emlékszem, ősi fájdalom tör fel belőlem, amikor
az arcára gondolok. Ködösen emlékszem, mennyire gyűlölte a jövő
gondolatát, ami felé olyan buzgón száguldottam, minden este a vacsorát
megelőző áldásnál azért imádkozott, hogy a „szörnyű háború” érjen végre
véget. Semmilyen más vágyakozásról nem maradtak emlékeim. Az
édesanyám szeretetén kívül nem volt senki és semmi, akinek a szeretete miatt
maradni akartam volna.
Ez teljesen újszerű volt nekem. Semmiféle párhuzamot nem tudtam vonni,
semmivel sem tudtam összehasonlítani.
A Bella iránt érzett szeretetem kezdetben kristálytiszta volt, de mostanság
kezd egyre zavarosabb vizekre evezni. Borzasztóan vágytam rá, hogy
megérinthessem őt. Vajon ő is ugyanígy érzett?
Ez nem számít, próbáltam meggyőzni magamat.
A fehér kezemre meredtem, gyűlölve a keménységét, hidegségét, a benne
rejlő emberfeletti erőt…
Összerezzentem, amikor az utasülés ajtaja kinyílt.
Háhá. Megleptelek. Mindig van első alkalom, gondolta Emmett,
miközben becsusszant a mellettem lévő ülésre.
– Lefogadom, Mrs. Goff azt hiszi, drogozol, azért vagy olyan szeszélyes
mostanában. Hol voltál ma?
– Én… jótékonykodtam.
He?
Kuncogni kezdtem.
– Betegeket ápoltam, ilyesmik.
Ettől csak még jobban összezavarodott, ám ekkor beszippantotta a levegőt,
és kiszagolta a lány illatát.
– Ó. Már megint ez a lány?
Mérgesen néztem rá.
Ez egyre furább.
– Nekem mondod? – motyogtam.
Vett még egy levegőt.
– Hmm, nem semmi aromája van, mi?
Vicsorogni kezdtem, még mielőtt végigmondhatta volna a mondatot,
automatikus reakció volt.
– Nyugi, kölyök, csak mondom.
Ekkor értek oda a többiek is. Rosalie azonnal megérezte az illatot, és
dühösen nézett rám, még mindig nem tette túl magát a bosszúságán. Kíváncsi
lennék, mi lehet igazából a baja, de csak a sértéseket hallottam tőle
folyamatosan.
Jasper reakciója sem tetszett nekem. Emmetthez hasonlóan ő is megérezte,
mi olyan vonzó Bellában. Nem mintha az illat akár csak ezredannyira is
letaglózta volna őket, mint engem, de mégis felzaklatott, hogy a vérét ők is
édesnek találták. Jasper nem igazán tudott uralkodni magán.
Alice jelent meg mellettem, és kinyújtotta a kezét Bella furgonjának
kulcsaiért.
 – Csak azt láttam, hogy vezetni fogom a kocsit – jelentette ki szokása
szerint homályosan. – De el kell mondanod, hogy miért.
– Ez nem jelenti azt, hogy…
– Tudom, tudom. Kivárom a sorom. Nincs már sok hátra.
Felsóhajtottam, és odaadtam neki a kulcsot.
Követtem őt Bella házáig. Az esőcseppek úgy verdestek, mint egymillió
apró kalapács, olyan zajt csapva, hogy Bella emberi füle talán meg sem
hallotta a furgon motorjának dörgő hangját. Az ablakát figyeltem, de nem
nézett ki rajta. Talán nem is volt otthon. Semmilyen gondolatot nem hallottam.
Elszomorodtam. Még annyira sem hallgathattam bele a fejébe, hogy
legalább ellenőrizhessem, csak a biztonság kedvéért, hogy boldog, vagy
legalább biztonságban van.
Alice bepattant a hátsó ülésre, majd hazaszáguldottunk. Az utak üresek
voltak, így mindössze pár percünkbe telt. Betrappoltunk a házba, és
szétszóródtunk, mindenki máshogy töltötte az idejét.
Emmett és Jasper épp egy körülményesen kidolgozott sakkjátszma kellős
közepén tartott, nyolc táblát terítettek ki a hátsó üvegfal mentén, amihez még
saját szabályokat is alkottak. Ellenem nem álltak ki; mostanra már csak Alice
volt hajlandó játszani velem.
Alice nem messze tőlük a sarokba vonult a számítógépéhez, hallottam,
hogy a monitorok bekapcsolnak. Divatos, új ruhákat tervezett Rosalie
ruhatárába, aki ma nem csatlakozott hozzá, hogy a háta mögött állva
dirigáljon a szabásról és a színekről, miközben Alice keze járt az
érintőképernyőn. Ehelyett Rosalie morcosan elterpeszkedett a kanapén, és
kapcsolgatni kezdte a tv-t, másodpercenként húsz csatornán tekert tovább
megállás nélkül. Hallottam, hogy azon morfondírozik, kimenjen-e a garázsba,
hogy ismét a BMW-jét bütykölje.
Esme az emeleten egy tervrajz felett hümmögött. Folyton valami újat
tervezett. Talán ez lesz a következő otthonunk, vagy az azutáni.
Egy perccel később Alice a falnak döntötte a fejét, és Emmett következő
lépéseit kezdte tátogni Jaspernek – Emmett a földön ült, háttal neki –, Jasper
pedig pókerarccal leszedte Emmett kedvenc huszárját.
Én pedig, hosszú ideje most először – olyan sok idő telt el, hogy szinte
szégyelltem –, leültem a különleges hangversenyzongora elé, ami épp a
bejárat mellett állomásozott.
Végigfuttattam a kezemet a billentyűkön, a hangolása még mindig tökéletes
volt.
Odafenn Esme ceruzája megállt a levegőben, ő pedig kissé oldalra
döntötte a fejét.
Lejátszottam a dallam első sorát, ami ma a kocsiban eszembe ötlött, és
örültem, mert így még jobban hangzott, mint ahogy elképzeltem.
Edward újra játszik, örvendezett Esme, és széles mosoly ült ki az arcára.
Felkelt a tervezőasztala mellől, és egy hang nélkül a lépcsősor tetejéhez
suhant.
Hozzákomponáltam egy harmonizáló sort, hagytam, hogy a központi dallam
átszője.
Esme elégedetten felsóhajtott, majd leült a legfelső lépcsőfokra, fejét a
korlátnak támasztotta. Egy új dal. Olyan rég volt már. Milyen csodás
dallam.
Hagytam, hogy a dal új irányt vegyen, a basszussal pedig lekövettem.
Edward újra komponál?, ütött szöget Rosalie fejében, majd a heves
sértődöttségtől csikorgatni kezdte a fogát.
Ebben a pillanatban hiba csúszott a gépezetébe, nekem pedig sikerült
kiolvasnom a fejéből összes rejtett dühét. Megértettem, miért ilyen ingerült
velem. Miért nem zavarta volna a lelkiismeretét egyáltalán Isabella Swan
meggyilkolása.
 Rosalie-nál minden a hiúságáról szólt.
A zene hirtelen elhallgatott, én pedig elnevettem magam, mielőtt sikerült
volna visszafojtanom, de a belőlem akaratlanul kibuggyanó éles, ugatásszerű
hang gyorsan abba is maradt, amint a kezemet a szám elé kaptam.
Rosalie szeme villámokat szórt, amikor felém fordult, a szeméből a
megalázottság haragja sugárzott.
Emmett és Jasper is felém bámult, hallottam Esme zavarát is.
Egy szempillantás alatt a földszinten volt, majd kapkodta a tekintetét
Rosalie és köztem.
– Ne hagyd abba, Edward – biztatott egy feszült pillanat elteltével.
Újra játszani kezdtem, hátat fordítva Rosalie-nak, miközben minden
igyekezetemmel azon voltam, hogy letöröljem az arcomról a széles vigyort.
Rosalie felpattant, és kiviharzott a szobából, inkább dühösen, mint
megaláztatva. De egész biztosan megalázva is érezte magát.
Ha csak egy szót is szólsz, lelőlek, mint egy kutyát.
Fulladoztam a visszafojtott kacagástól.
– Mi a baj, Rose? – kiáltott utána Emmett. De Rosalie nem fordult vissza.
Mint aki karót nyelt, úgy vonult a garázs felé, majd befészkelte magát az
autója alá, mintha oda szeretne temetkezni.
– Mi ez az egész? – kérdezte tőlem Emmett.
– Fogalmam sincs – hazudtam.
Emmett bosszúsan zsémbelt.
– Játssz tovább – sürgetett Esme, mert az ujjaim újra szünetet tartottak.
Úgy tettem, ahogy kért, ő pedig mögém állt, és a kezét a vállamra tette.
A dal lenyűgöző volt, de még csak félkész. Az áthidalással játszadoztam,
de valahogy nem tűnt megfelelőnek.
– Igazán bájos. Van címe? – kérdezte Esme.
– Még nincs.
 – És története? – faggatott tovább, és egy mosoly bújt meg a hangjában.
A játékom olyan sok örömet okozott neki, ezért bűntudatot is éreztem, amiért
ilyen sokáig elhanyagoltam a zenélést. Önző voltam.
– Ez egy altatódal, azt hiszem. – És ekkor összeállt a fejemben az áthidaló
rész is. Könnyedén átvezetett a következő mozdulathoz, mintha saját életre
kelt volna.
– Egy altatódal – ismételte el magának.
A dallamnak valóban volt története, és amint ezt megértettem, a darabkák
mindenféle erőfeszítés nélkül megtalálták a helyüket. A történet egy alvó
lányról szólt egy keskeny ágyon, akinek sötét, vastag haja úgy terült el a
párnáján, mint a hínár…
Alice magára hagyta Jaspert, hogy saját képességei szerint játsszon
tovább, majd mellém ült a padra.
Szenzációs szélharangszerű hangján elővezetett egy dallamot két oktávval
magasabban, mint amit a zongorán játszottam.
– Tetszik – mormogtam. – De mit szólnál ehhez?
Kissé módosítva hozzákomponáltam az ő dallamát is, a kezem szinte repült
a billentyűk felett, ahogyan a darabkák összeálltak, így egy új irányba
mozdult el a darab.
Alice elkapta a hangulatát, és énekelni kezdett.
– Igen. Így tökéletes – mondtam.
Esme megszorította a vállamat.
Ugyanakkor azt is felismertem, merre vezeti Alice a dallamot. Éreztem,
hogy véget kell vetnem a dalnak, mert az alvó lány épp úgy tökéletes, ahogy
van, és bármiféle változtatás helytelen lenne, már-már szomorú. Alice hangja
is elhalkult, ünnepélyessé vált, olyanná, ami egy gyertyafényes katedrális
visszhangzó boltívei alá való.
Leütöttem az utolsó hangot is, majd fejemmel a billentyűk fölé hajoltam.
 Esme megsimogatta a hajamat. Minden rendben lesz, Edward. És a lehető
legjobban fog alakulni. Megérdemled a boldogságot, fiam. A sors tartozik
neked ezzel.
– Köszönöm – suttogtam, és azt kívántam, bár el is tudnám hinni. Hogy az
én boldogságom is számít.
A szerelem nem mindig érkezik kényelmes csomagolásban.
Ismét őszintén felnevettem.
A bolygó összes lakója közül talán te vagy a legjobban felszerelkezve
arra, hogy képes legyél kezelni egy ennyire bonyolult dilemmát. Te vagy a
legjobb és legokosabb közülünk.
Felsóhajtottam. Minden anya ezt gondolja a fiáról.
Esmét továbbra is őszinte örömmel töltötte el, hogy ennyi idő után végre az
én szívemet is megérintette valaki, függetlenül attól, hogy ez milyen
tragédiával végződhet. Attól tartott, hogy én örökre egyedül maradok.
Viszont fog szeretni, gondolta hirtelen, engem is meglepve, hogy ilyen
irányba terelődtek a gondolatai. Ha van esze. Mosolygott. De nem tudom
elképzelni, hogy létezne olyan lassú felfogású lény, aki ne venné észre,
milyen jó fogás vagy.
– Elég volt, anya, még a végén elpirulok – cukkoltam. A szavai, bár
valószerűtlennek tűntek, felvidítottak.
Alice felnevetett, majd fél kézzel a Heart and Soult kezdte játszani.
Elvigyorodtam, és csatlakoztam hozzá, kiegészítve az egyszerű dallamot.
Majd azzal kedveskedtem neki, hogy eljátszottam a Chopsticks keringőt.
Kuncogott, majd felsóhajtott.
– Annyira szeretném, ha elmondanád, miért nevetted ki Rose-t – vallotta
be. – De látom, hogy nem fogod elárulni.
– Tényleg nem.
Megpöckölte a fülemet.
 – Legyél kedvesebb, Alice – korholta le Esme. – Edward egy igazi
úriember.
– De tudni akarom!
Nyafogó hangjának hallatán nevetnem kellett. Majd így szóltam:
– Figyelj csak, Esme! – Azzal a kedvenc dalát kezdtem játszani, egy cím
nélküli dallamot, amit a Carlisle-lal közös szerelmük tiszteletére
komponáltam, aminek oly sok éve voltam már tanúja.
– Köszönöm, drágám – szorította meg újra a vállamat.
Oda sem kellett figyelnem, hogy le tudjam játszani az ismerős darabot.
Ehelyett újra Rosalie járt a fejemben, aki átvitt értelemben még mindig
gyötrődött a megaláztatástól a garázsban, én pedig újra elvigyorodtam.
Mivel én is csak most fedeztem fel magamban a féltékenységre való
hajlamot, kissé szántam őt. Nyomorult érzés. Persze, az ő féltékenysége
ezerszer kicsinyesebb, mint az enyém. Tipikus irigy kutya helyzet.
Azon tűnődtem, vajon hogyan alakult volna Rosalie élete és személyisége,
ha nem lett volna mindig is a leggyönyörűbb. Boldogabb ember lehetett
volna, kevésbé önző, együttérzőbb, ha nem a szépsége lett volna mindig is a
legelőnyösebb oldala? Nos, ezen hiába töprengek, a múlt ugyanis már
lezárult, ő pedig világéletében a leggyönyörűbb volt. Már emberként is
folyton saját szépségének reflektorfényében fürdőzött. Nem mintha bánta
volna. Ép ellenkezőleg, mindennél jobban szerette, ha csodálták. Ez pedig
halandóságának megszűnése után sem változott.
Így hát egyáltalán nem meglepő, tekintve ezt az alapvető szükségletét, hogy
őszintén bántotta, amiért én a kezdetektől fogva egyáltalán nem fordultam
imádattal a szépsége felé úgy, ahogyan ő azt minden egyes férfitól elvárta.
Nem mintha bármilyen formában is vágyott volna rám – távol álljon tőle. De
ennek ellenére is bosszantotta, hogy én nem akarom őt.
Jasperrel és Carlisle-lal más volt a helyzet. Ők már mindketten
szerelmesek voltak valaki másba. Én viszont nem köteleződtem el senki felé,
és mégis, már-már csökönyös módon érzéketlen maradtam iránta.
Azt gondoltam, hogy már rég eltemette ezt a hajdani sértődöttséget, hogy
túl van rajta. És ez így is volt, egészen addig a napig, amíg valaki más
szépsége olyan hatást tett rám, amilyet az övé sosem. Hát persze. Magamtól
is kitalálhattam volna, mennyire fogja ez idegesíteni. Valószínűleg így is
történt volna, ha nem feledkezem bele teljesen a saját gondolataimba.
Rosalie abban a hitben élt, hogy ha nem találtam csodálatra méltónak a
szépségét, akkor a világon nem is létezik olyan gyönyörűség, ami hatással
lehetne rám. Épp ezért teljesen magánkívül volt, amióta megmentettem Bella
életét, azt feltételezve az agyafúrt, folyton versengő ösztöneivel, hogy én
magam sem vagyok tudatában az érdeklődésemnek.
Rosalie-t halálosan megsértettem azzal, hogy egy jelentéktelen emberlányt
vonzóbbnak találok nála.
Ismét vissza kellett fojtanom a nevetést.
De kissé zavart, ahogyan Bellát látta. Rosalie igazából csúnyának találta
őt. Mégis hogy hiheti ezt? Érthetetlennek tűnt a számomra. Féltékenységének
hozadéka volt, kétségkívül.
– Ó! – szólalt meg Alice váratlanul. – Jasper, képzeld!
Láttam, amit ő látott, a kezem pedig megdermedt a billentyűk felett.
– Mi az, Alice? – kérdezte Jasper.
– Peter és Charlotte látogatóba jön jövő héten. A környéken járnak majd.
Hát nem szuper?
– Mi a baj, Edward? – kérdezte Esme, kitapintotta a feszültséget a
vállaimban.
– Peter és Charlotte Forksba jön? – sziszegtem Alice-nek.
Ő grimaszolt.
– Nyugodj le, Edward. Nem most járnak itt először.
 Csikorgatni kezdtem a fogaimat. De most járnak itt először, amióta Bella
megérkezett, és a lány édes vére nem csak engem vonzott.
Alice rosszallóan nézett az arcom láttán.
– Sosem vadásznak itt. Ezt te is tudod.
De Jasper testvérfélesége és az ő kis vámpírlány kedvese nem olyanok
voltak, mint mi; ők a hagyományos módon táplálkoztak. Nem bízom bennük
Bella közelében.
– Mikor? – kérdeztem.
Sajnálkozva összeszorította az ajkait, de végül megadta a választ. Hétfő
reggel. Senki sem fogja bántani Bellát.
– Persze hogy nem – értettem egyet, majd elfordultam tőle. – Készen állsz,
Emmett?
– Azt hittem, csak reggel indulunk.
– Vasárnap éjjel visszajövünk. Rajtad áll, mikor induljunk.
– Oké, rendben. Csak hadd köszönjek el előbb Rose-tól.
– Jó. – Amilyen hangulatban Rosalie volt, nem lesz egy túl hosszú
búcsúzkodás.
Teljesen elment az eszed, Edward, gondolta, miközben a hátsó ajtó felé
tartott.
– Lehet, hogy így van.
– Játszd el nekem még egyszer az új dalt – kérte Esme.
– Ha szeretnéd – egyeztem bele, bár kissé habozva követtem a dallamot az
elkerülhetetlen vég felé – a vég felé, ami miatt eddig ismeretlen módon
hasított belém a fájdalom. Vártam egy pillanatot, majd előhúztam a
zsebemből a limonádésüveg kupakját, és az üres kottatartóra helyeztem. Ez
segített egy kicsit – ez volt az én kis emlékeztetőm arra, hogy igent mondott.
Magamban bólintottam, majd játszani kezdtem.
Esme és Alice váltott egy pillantást, de végül egyikük sem kérdezett
semmit.

– Mondta már neked valaki, hogy ne játssz az étellel? – kiáltottam

Emmettnek.
– Ó, szia, Edward! – kiabált vissza vigyorogva, és integetni kezdett.
A medve kihasználta, hogy elterelődött a figyelme, és súlyos mancsával
Emmett mellkasába kapott. Éles karmai végigszántották Emmett ingét, úgy
csikorogtak a bőrén, mintha késsel próbálna végigszántani egy acélfelületet.
A medve magas hangon üvölteni kezdett.
A francba, Rose-tól kaptam ezt az inget!
Emmett visszaordított a megvadult állatra.
Felsóhajtottam, majd leültem egy kényelmesnek tűnő szikladarabra. Ez
eltart egy ideig.
De Emmett már majdnem végzett. Hagyta, hogy a medve majdnem letépje a
fejét egy újabb csapással, majd nevetve nézte végig, ahogy az ütés
visszapattan, a bestia pedig hátratántorodik. A medve harsogva bömbölt,
Emmett pedig nevetés közben követte a példáját. Majd, mintha egy rakétát
lőttek volna ki, az állatra vetette magát, aki egy egész fejjel magasabb volt
nála a hátsó lábain állva, testükkel összegabalyodva a földre zuhantak,
küzdelmükkel kidöntöttek egy jól megtermett lucfenyőt is. A medve morgásai
egy gurgulázó hanggal abbamaradtak.
Pár perccel később Emmett odakocogott mellém. Az inge teljesen
tönkrement, szakadt, véres és ragacsos volt, tele szőrrel. Sötét, göndör haja
sem volt sokkal jobb állapotban. Hatalmas vigyor terült el az arcán.
– Ez erős volt. Szinte megéreztem, amikor megkarmolt.
– Úgy viselkedsz, mint egy gyerek, Emmett.
A vasalt, tiszta fehér ingemmel szemezett.
 – Te nem tudtad elkapni azt a pumát?
– Dehogynem. Csak én nem úgy eszem, mint egy barbár.
Emmettből felharsant egy kacaj.
– Bárcsak erősebbek lennének! Sokkal szórakoztatóbb lenne.
– Senki sem mondta, hogy harcolnod kell az étellel.
– Na igen, de akkor mégis kivel harcoljak? Te és Alice csaltok, Rose
sosem akarja összekócolni a haját, Esme pedig mérges lesz, ha Jasperrel úgy
rendesen egymásnak esünk.
– Nehéz az élet, ugye?
Emmett rám vigyorgott, majd kissé áthelyezte a súlypontját, mintha arra
készülne, hogy átvegye az irányítást.
– Gyerünk már, Edward. Csak kapcsold ki egy kicsit, és játssz
tisztességesen.
– Nem tudom kikapcsolni – emlékeztettem.
– Kíváncsi lennék, hogy az emberlány hogyan tud kizárni téged –
merengett. – Talán tudna adni nekem pár tippet.
A jókedvem azonnal elszállt.
– Tartsd távol magadat tőle – morogtam a fogaim között.
– Nyugi már!
Felsóhajtottam. Emmett leült mellém a sziklára.
– Bocs. Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül. Próbálok nem úgy
viselkedni, mint egy érzéketlen hülyegyerek, de mivel alapvetően az jön
ösztönösen…
Egy kicsit várt, hogy nevessek a viccén, majd grimaszolni kezdett.
Folyton olyan komoly vagy. Most épp mi bánt?
– A lány jár a fejemben. Vagyis inkább aggódom miatta.
– Miért kell aggódni? Hiszen itt vagy, messze tőle. – Hangosan felnevetett.
Ismét nem reagáltam a viccére, de a kérdését megválaszoltam.
 – Belegondoltál már valaha, hogy mennyire törékenyek? Hogy milyen
rengeteg baj érhet egy halandót?
– Nem igazán. De asszem értem, hogy mire gondolsz. Úgy én se tudtam
volna ellátni egy medve baját, nem igaz?
– Medvék – motyogtam, hozzáadva egy új félelmet a már amúgy is
meglehetősen nagy halmazhoz. – Ilyen lenne az ő szerencséje is. Kószáló
medve a városban. Persze, egyenesen Bella felé venné az irányt.
Emmett kuncogott.
– Olyan vagy, mint akinek teljesen elment az esze. Te is hallod, ugye?
– Csak egy percre képzeld el, hogy Rosalie ember, Emmett. És hogy
belefuthatna egy medvébe, vagy elüthetné egy autó, vagy belécsaphat egy
villám, vagy legurulhat a lépcsőn, megbetegedhet, elkaphat valamit! –
Viharosan törtek ki belőlem ezek a szavak. Kicsit megkönnyebbültem attól,
hogy hangosan kimondtam őket, mert egész hétvégén csak gyülemlettek
bennem. – Tüzek és földrengések és tornádók! Áh! Mikor néztél utoljára
híreket? Láttad, mi minden történhet velük? Betörések és gyilkosságok! –
Összeszorítottam a fogaimat, és hirtelen olyannyira dühös lettem a
gondolattól, hogy egy másik ember árthat Bellának, hogy levegőt sem kaptam.
– Hé, hé! Nyugodj meg, kölyök! Forksban él, rémlik? A legrosszabb, ami
történhet vele, hogy elázik – vonta meg a vállát.
– Szerintem elképesztően szerencsétlen ez a lány, Emmett. Nézd csak meg
a bizonyítékokat. A világon bárhova mehetne, de hol köt ki? Egy olyan
városban, ahol a vámpírok a populáció elég jelentős részét adják.
– Aha, de vegetáriánusok vagyunk. Ez végső soron inkább jó szerencse,
nem?
– Az ő illatával? Egész biztosan szerencsétlenség. És, hogy emeljem a
tétet, gondolj bele, hogyan hat rám az illata. – Újra a kezemre meredtem,
utálatot éreztem iránta.
 – Kivéve, hogy nagyobb önuralmad van, mint bárkinek, Carlisle-t
leszámítva. Jó szerencse, ismét.
– A teherautó?
– Az csak egy baleset volt.
– Látnod kellett volna, ahogy felé hajtott, Em, újra és újra. Esküszöm,
mintha valamilyen mágneses erő lenne a lányban.
– De te ott voltál. Ismét jó szerencse.
– Valóban? Nem ez a legnagyobb szerencsétlenség, ami egy embert érhet –
hogy egy vámpír belészeret?
Emmett pár másodpercig csendben gondolkozott ezen. Elképzelte a lányt,
de nem találta különösebben érdekesnek a képet. Őszintén, nem igazán
értem, mit látsz benne.
– Hát, én se igazán látom, hogy mit esztek Rosalie-n – feleltem
udvariatlanul. – Őszintén, nekem úgy tűnik, sokkal több munka van vele, mint
amennyit akármelyik szép nő ér.
Emmett kuncogott.
– Gondolom, nem árulod el nekem…
– Nem tudom, mi baja van, Emmett – füllentettem gyorsan, széles
vigyorral a képemen.
Időben kifigyeltem, hogy mire készül, így fel tudtam készülni rá. Le akart
lökni a szikláról, hangos reccsenő hang hallatszott, ahogyan egy hasadék nyílt
a kőben kettőnk között.
– Csaló – morgott.
Azt gondoltam, újra megpróbálja majd, de a gondolatai új irányt vettek.
Megint Bella arcát képzelte maga elé, de most fehérebbnek látta, a szeme
pedig vörösen ragyogott.
– Nem! – mondtam elfojtott hangon.
– Ez megoldaná az összes problémádat, ami a halandóságából ered, nem?
És akkor nem is akarnád megölni őt. Nem ez a legjobb út?
– Nekem? Vagy neki?
– Neked – felelte könnyedén. A hangjából kihallottam azt is, hogy nyilván.
Felnevettem, de semmi vicces nem volt abban, amit mondott.
– Rossz válasz.
– Én nem bántam meg – emlékeztetett.
– Rosalie viszont igen.
Felsóhajtott.
Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy Rosalie bármit megtenne,
bármiről lemondana, ha újra ember lehetne. Bármiről. Akár még Emmettről
is.
– Aha, Rose igen – ismerte el csendesen.
– Én nem tudnám… nem tehetem, nem fogom elrontani Bella életét. Te nem
ugyanígy éreznél, ha Rosalie-ról volna szó?
Emmett egypár pillanatig elgondolkozott ezen. Te tényleg szereted őt?
– El sem tudom mondani, mennyire, Em. Hirtelen ez a lány jelenti
számomra az egész világot. Nem látom értelmét semminek nélküle.
De nem fogod átváltoztatni? Nem fog örökké élni, Edward.
– Ezt tudom – morogtam.
És, ahogy te is rámutattál, igencsak törékeny.
– Elhiheted – én is tisztában vagyok ezzel.
Emmett nem egy különösebben tapintatos személy, és az érzékeny
beszélgetések nem tartoztak az erősségei közé. Most is küszködött, minden
erejével igyekezett nem bántóan fogalmazni.
Hozzá tudsz érni egyáltalán? Mármint, ha szereted… szeretnél
hozzáérni,nem?
Emmett és Rosalie szerelme fizikailag is igen szenvedélyes volt. Emmett
nehezen tudta elképzelni, hogyan képes valaki enélkül szeretni.
 Felsóhajtottam.
– Még csak gondolni se tudok erre, Emmett.
Hűha. Akkor mik a lehetőségeid?
– Fogalmam sincs – suttogtam. – Próbálom megtalálni a módját, hogy…
hogy elhagyjam. De egyelőre képtelen vagyok kifürkészni, hogyan bírnám
távol tartani magamat tőle.
Őszinte elégtételt éreztem, amikor hirtelen belém csapott a felismerés,
hogy jól tettem, hogy maradtam, legalábbis egyelőre, így, hogy Peter és
Charlotte Forks felé tartott. A lány nagyobb biztonságban van így, hogy én is
itt vagyok, egyelőre legalábbis, mintha elhagytam volna a várost. Jelenleg én
lehetek a meglehetősen valószínűtlen védelmezője.
Ez a gondolat azonban aggodalommal töltött el. Epekedtem, hogy
visszatérhessek végre, és betölthessem ezt a szerepet, amilyen hosszan csak
lehetséges.
Emmett kiszúrta a változást az arcomon. Mire gondolsz?
– Most épp – vallottam be kissé szégyenlősen – majd belehalok, annyira
szeretnék visszarohanni Forksba, és megnézni, jól van-e. Nem tudom,
kibírom-e vasárnap estig.
– Nem-nem! Nem fogsz hamarabb hazamenni. Hagyd, hogy Rosalie egy
kicsit lehiggadjon. Kérlek! Az én kedvemért.
– Megpróbálok maradni – feleltem kétkedőn.
Emmett megtapogatta a telefont a zsebemben.
– Alice telefonálna, ha lenne bármi alapja a pánikrohamodnak. Ő legalább
annyira furán viselkedik a lány miatt, mint te.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
– Rendben. De legkésőbb vasárnap visszamegyek.
– Semmi értelme sietni – amúgy is sütni fog a nap. Alice szerint szerdáig
nem mehetünk iskolába.
 Hajthatatlanul megráztam a fejemet.
– Peter és Charlotte tud viselkedni.
– Tényleg nem érdekel, Emmett. Ahogy Bella szerencséjét ismerem, a
lehető legrosszabb pillanatban indul sétálgatni az erdőbe, és… –
Összerezzentem. – Vasárnap visszamegyek.
Emmett felsóhajtott. Épp, mint egy őrült.

Bella békésen aludt, amikor hétfőn korán reggel felmásztam az ablakához.

Hoztam egy kis olajat, hogy bekenjem a szerkezetet – teljesen behódoltam
annak a bizonyos kisördögnek –, az ablak pedig most csendesen tárult ki
előttem.
Abból, hogy a haja egyenletesen terült szét a párnáján, tudtam, hogy egy
kevésbé nyugtalan éjszaka áll mögötte, mint a legutóbb, amikor itt jártam.
A két keze az arca alatt, mint egy kisgyereknek, a szája kissé nyitva volt.
Hallottam, ahogy lassan beszívja, majd kifújja a levegőt az ajkain keresztül.
Csodálatosan megnyugtató érzés volt itt lenni, újra látni őt. Rá kellett
jönnöm, hogy csak így tudom fesztelenül érezni magam. Semmi sem tűnt
helyesnek, ha távol voltam tőle.
Nem mintha bármi helyesnek tűnt volna akkor, amikor mellette voltam.
Felsóhajtottam, és beszívtam a levegőt, hagytam, hogy a szomjúság tüze
végigperzselje a torkomat. Túl sokáig voltam távol. A fájdalom és kísértés
nélkül töltött idő miatt most annál erőszakosabban törtek rám ezek az érzések.
Volt annyira kellemetlen, hogy ne merjek az ágya mellé térdelni, és elolvasni
az ott sorakozó könyvek címét. Tudni akartam, milyen történetek járnak a
fejében, de nemcsak a szomjúságomtól tartottam, hanem attól is, hogy ha
ilyen közel kerülök hozzá, ott is akarok majd maradni.
Az ajkai puhának és melegnek tűntek. Elképzeltem, hogy megérintem őket
az ujjhegyemmel. Épp csak finoman…
Ez pontosan olyan hiba lenne, amit mindenáron el kell kerülnöm.
A tekintetem újra és újra az arcára tévedt, figyeltem, változik-e rajta
valami. A halandók folyamatosan változtak – attól féltem, lemaradok
valamiről.
Úgy tűnt, mintha fáradt lenne. Mintha a hétvégén nem aludt volna eleget.
Talán kimaradt valamelyik este?
Némán és fanyarul felnevettem azon, hogy mennyire felkavar ez a gondolat
És mi van akkor, ha így tett? Nem én uralom őt. Nem az én tulajdonom.
Nem, tényleg nem az enyém. Ettől újra elszomorodtam.
– Anya – mormolta csendesen. – Ne… engedj el. Kérlek…
A feszültség nyomott hagyott a két szemöldöke között, olyan alakja volt,
mint egy kis v betűnek, és mélyen húzódott. Bármit művelt is Bella anyukája
az álmában, szemlátomást nagyon aggasztotta őt. Hirtelen átfordult a másik
oldalára, de a szemhéja meg sem rebbent.
– Igen, igen – motyogta, majd felsóhajtott. – Fúj. Túl zöld.
Az egyik keze megrándult, ekkor vettem észre, hogy néhány felszíni, épp
csak begyógyult karcolás húzódik a tenyere szélén. Baja esett? Bár
nyilvánvalóan nem voltak komoly sérülések, mégis zavart ez a gondolat.
Átgondoltam a karcolások helyét, és arra jutottam, hogy biztosan elesett.
Ez elég valószínű magyarázatnak tűnt.
Még pár alkalommal könyörgött az anyukájának, motyogott valamit a
napról, majd csendesebb álomba zuhant, és nem mocorgott többet.
Megnyugtató volt belegondolni, hogy többé nem kell az efféle apró
rejtélyek miatt tépelődnöm. Most már barátok vagyunk, legalábbis
megpróbálunk azok lenni. Kifaggathatom a hétvégéjéről – a tengerpartról és
arról a késő esti programjáról is, ami miatt olyan kimerültnek látszott.
Megkérdezhetem, mi történt a kezével. És kissé ki is nevethetem, amikor
beigazolódik az elméletem.
Gyengéden elmosolyodtam, miközben azon tűnődtem, vajon belepottyant-e
az óceánba. Azon töprengtem, jól érezte-e magát a kiránduláson. Hogy
gondolt-e rám. Hogy legalább icipicit hiányolt-e engem, még ha nem is
annyira, mint amennyire ő hiányzott nekem.
Megpróbáltam elképzelni őt a tengerparton a tűző napon. A kép nem
lehetett teljes, mert én még sosem jártam a First Beachen. Csak képek alapján
sejtettem, hogy hogyan festhet.
Nyugtalan émelygés tört rám, amikor végiggondoltam az okokat, ami miatt
sosem járhattam azon a tengerparton, ami épp csak egy rövid futásra terül el
az otthonomtól. Bella La Pushban töltötte a napot – egy olyan helyen, ahova
én egy szerződés következtében nem tehettem be a lábamat. Egy olyan helyre,
ahol néhány idős ember még emlékezett a Cullenekről szóló történetekre, és
nemcsak emlékeztek, de el is hitték azokat. Egy olyan helyre, ahol a titkunk
közismert volt.
Megráztam a fejem. Nincs okom aggódni emiatt. A quileute indiánokat is
köti a szerződés. Még ha Bella össze is akadna az egyik idős bölccsel,
semmit sem árulhatnának el neki. És egyáltalán hogy is jönne fel ez a téma?
Nem – a quileute indiánok miatt tényleg nem kell aggódnom.
Dühös voltam a napra, amikor pirkadni kezdett. Azt juttatta eszembe, hogy
még napokig nem csillapíthatom a kíváncsiságomat. Miért épp most kellett
úgy döntenie, hogy napokon keresztül sütni fog?
Egy sóhajtás kíséretében kiugrottam az ablakán, mielőtt elég világos lett
volna ahhoz, hogy valaki meglásson itt. A ház melletti sűrű erdőben terveztem
maradni, hogy majd kövessem őt az iskoláig, de meglepetten éreztem meg az
illatának nyomát a keskeny ösvényen.
Gyorsan, kíváncsian követtem a nyomot, és egyre jobban aggódtam, ahogy
befelé haladtam a sötétség felé. Mégis mit keresett itt Bella?
 A nyom hirtelen szűnt meg, a semmi közepén. Látszott, hogy csak pár
lépésre hagyta el az ösvényt, a páfrányok közé ment, ahol megérintette egy
kidőlt fa törzsét. Talán le is ült rá…
Leültem oda, ahol ő ücsörgött korábban, és körbenéztem. Nem láthatott
mást, csak a páfrányokat és az erdőt. Valószínűleg esett az eső – az illatát
kezdte kimosni, vagy talán be sem ivódott igazán a fába.
Miért jönne ide Bella, hogy egyedül ücsörögjön – márpedig egyedül volt,
efelől nincs kétségem – a nyirkos, sötét erdő közepén?
Semmi értelme nem volt, és a kíváncsiságom egyéb tárgyaival ellentétben,
ezt még csak fel sem hozhatom egy hétköznapi beszélgetés során.
Szóval, Bella, az a helyzet, hogy követtem az illatodat az erdőbe, miután
elhagytam a szobádat – épp csak egy kicsit betörtem hozzátok, nincs ok az
aggodalomra, én csak pókokat gyilkolásztam… Igen, ezzel aztán meg
tudnám törni a jeget.
Soha nem fogom megtudni, mire gondolt és mit művelt itt. A fogam
csikorgattam a bosszúságtól. És ami még ennél is rosszabb, hogy ez a
forgatókönyv túlságosan hasonlított arra, amit Emmettnek vázoltam fel: Bella
egyedül sétál az erdőben, az illata magára vonja olyasvalaki figyelmét,
akinek elég kifinomultak az érzékei ahhoz, hogy követni tudja őt.
Felmordultam. Nem elég, hogy szerencsétlen volt, de még kereste is a bajt.
Hát, jelen pillanatban volt egy védelmezője. Rajta tartom a szemem,
megóvom a bajtól, ameddig csak meg tudom okolni, hogy miért teszem.
Hirtelen azt kívántam, hogy Peter és Charlotte tovább maradjon, mint
eredetileg tervezte.
 8. SZELLEM

Nem találkoztam túl sokat Jasper vendégeivel az alatt a két verőfényes nap
alatt, amíg Forksban időztek. Csak azért mentem haza egyáltalán, hogy Esme
ne aggódjon. Máskülönben inkább tűntem szellemnek, mint vámpírnak.
Láthatatlanul járkáltam az árnyékban, onnan követtem szerelmem és
megszállottságom tárgyát, ahonnan láthattam és hallottam őt azon szerencsés
emberek gondolatain keresztül, akik a napsütésben mellette sétálhattak, és
akik időnként véletlenül hozzáérhettek a kézfejéhez. Sosem reagált az efféle
kontaktusra; az ő kezük épp olyan meleg volt, mint az övé.
A kényszeredett távollét az iskolából korábban sosem tűnt ilyen
próbatételnek. De a napsütés látszólag boldoggá tette őt, így én sem
nehezményezhettem ezt túlzottan.
Hétfő reggel kihallgattam egy beszélgetést, amiben benne rejlett a
lehetőség, hogy lerombolja az önbizalmamat, és igazi kínszenvedéssé
változtatja a külön töltött időt. Végül azonban teljesen feldobta a napomat.
Kis tisztelet ébredt bennem Mike Newton iránt. Több bátorság szorult
belé, mint amennyire esélyt adtam volna. Ahelyett, hogy egyszerűen feladta,
és elvonult volna a sebeit nyalogatni, újra próbát akart tenni.
Bella viszonylag korán beért az iskolába, eltökélten, hogy kiélvezi a
napsütést, amíg tart, leült az egyik ritkán használt kerti padra, és várta, hogy
becsengessenek az első órára. A napsütésben váratlan árnyalatot öltött a haja,
olyan vöröses csillogást kapva, amire nem számítottam.
Mike ott talált rá, miközben épp firkálgatott, és a fiú el se akarta hinni,
milyen szerencséje van.
Gyötrelmes érzés volt tehetetlenül nézni őket, az erdő árnyékai közé
száműzve a sugárzó napfény elől.
Bella épp elég lelkesen üdvözölte a fiút ahhoz, hogy Mike még
mámorosabb hangulatba kerüljön, én pedig épp ellenkezőleg.
Na, tényleg kedvel engem. Különben nem mosolyogna így. Le merném
fogadni, hogy szívesen eljött volna velem a táncra. Kíváncsi vagyok, mi
lehet olyan halaszthatatlan Seattle-ben.
Neki is feltűnt a változás a hajszínében.
– Eddig sose vettem észre, hogy a hajadnak van egy kis vörös árnyalata.
Véletlenül gyökerestül kitéptem a fiatal lucfenyőt, amin a kezemet
pihentettem, amikor megláttam, hogy Mike az ujjai közé fogja Bella egyik
hajtincsét.
– Csak napsütésben… – felelte Bella. Legnagyobb megelégedésemre
elhúzódott a fiútól, amikor Mike a füle mögé tűrte a hajtincsét.
Mike-nak kellett egy perc, hogy összeszedje a bátorságát, ezért egy kis
bájcsevejjel vesztegette az időt.
Bella emlékeztette őt a házi dolgozatra, amit szerdáig kellett elkészíteniük.
A kissé önelégült mosolyából ítélve az övé már készen volt. Mike teljesen
elfeledkezett róla, ez pedig komolyan lecsökkentette a szabadidejét.
Végre a lényegre tért – a fogsoromat olyan erősen szorítottam össze, hogy
akár a gránitot is képes lettem volna porrá zúzni vele –, de még ekkor sem
volt képes egyenesen feltenni neki a kérdést.
– Pedig épp azt akartam kérdezni, nincs-e kedved ma elmenni valahová.
– Ó… – felelte Bella.
Rövid csönd állt be kettejük között.
„Ó”? Hát ez meg mit jelent? Igent fog mondani neki? Várjunk csak …
azt hiszem, igazából nem is kérdeztem meg.
 Nyelt egy nagyot.
– Szóval elmehetnénk vacsorázni, vagy valami… azt a nyomorult
dolgozatot később is elkezdhetem.
Idióta! Ez sem kérdés volt.
– Mike…
A féltékenységem gyötrő és őrjítő érzése épp ugyanolyan erőteljes volt,
mint előző héten. Olyan nagyon vágytam arra, hogy keresztülsuhanjak az
iskola területén, túl gyorsan ahhoz, hogy akármilyen emberi szem
megláthasson, és felkapjam Bellát, elraboljam ettől a fiútól, akit ebben a
pillanatban annyira gyűlöltem, hogy puszta élvezetből képes lettem volna
meggyilkolni.
Vajon igent mond neki?
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
Újra kaptam levegőt. Megfeszült testem is elernyedt.
Tehát Seattle valójában csak kifogás volt. Nem lett volna szabad
megkérdeznem. Mégis mit gondoltam? Biztos a miatt a szörnyszülött
Cullen miatt.
– Miért? – kérdezte mogorván.
– Azt hiszem… – hezitált – és ha ezt meg mered említeni valakinek, akkor
számíts rá, hogy elevenen megnyúzlak…
Hangosan felnevettem, amikor meghallottam, hogy halálos fenyegetés
hangzik el a szájából. Egy szajkó rémülten visítani kezdett mellettem, majd
gyorsan elrepült mellőlem.
– …de szerintem ezzel komoly fájdalmat okoznánk Jessicának.
– Jessicának?! – Hogy mi? De… ó. Oké. Asszem… Hú.
A fiú gondolatai teljesen összekuszálódtak.
– Komolyan, Mike, hát vak vagy?
Ezt én is átéreztem. Bellának nem lenne szabad elvárnia másoktól, hogy ők
is olyan jó megfigyelők legyenek, mint ő, de ez az eset tényleg kérdés felett
állt. Amennyire nehezére esett Mike-nak rávennie magát, hogy elhívja Bellát
randizni, abba bele se gondolt, hogy ez legalább ugyanilyen nehéz volt
Jessicának? Egész biztosan az önzősége miatt ilyen vak mások érzéseire. És
mivel Bella ilyen önzetlen volt, mindent észrevett.
Jessica. Hú. Hűha.
– Ó… – nyögte ki végül.
Bella kihasználta a fiú zavartságát, hogy elmeneküljön.
– Mindjárt becsengetnek, és nem akarok megint elkésni.
Ettől fogva Mike nem bizonyult megbízható megfigyelőállomásnak. Arra
jött rá, miután meghányta-vetette a fejében Jessicát, hogy kedvére van a
gondolat, hogy a lány vonzónak találja őt. Persze ez inkább vigaszdíjnak
számított, nem ugyanolyan jó, mint ha Bella érezne így.
De azért cuki, azt hiszem. Elég jó teste van, a mellei is nagyobbak, mint
Bellának. Jobb ma egy veréb…
És már el is kalandozott, új fantáziákat kezdett szövögetni, amik legalább
annyira alpáriak voltak, mint a korábbiak Belláról, de ezek legalább csak
bosszantóak voltak, nem vérlázítóak. Egyáltalán nem érdemelte meg egyik
lányt sem; szinte felcserélhetőnek találta őket. Ezek után távol tartottam
magam a gondolataitól.
Amikor Bella eltűnt a láthatárról, egy hatalmas szamócafa törzse mellé
kuporodtam le, és gondolatról gondolatra jártam, hogy rajta tudjam tartani a
szememet; mindig örömömre szolgált, ha sikerült Angela Weberen keresztül
figyelnem őt. Azt kívántam, bárcsak megköszönhetném valahogy a Weber
lánynak, hogy egyszerűen csak egy kedves ember. Jó érzés volt tudni, hogy
Bellának van legalább egy valamirevaló barátja.
Figyeltem Bella arcát, akármilyen szögből csak tudtam, és láttam, hogy
valami miatt feldúlt. Ez meglepett, mert azt gondoltam, a napsütés elég lesz
ahhoz, hogy mosolyogjon. Ebédidőben feltűnt, hogy rendszeresen az üres
Cullen-asztal felé pislant, ez pedig teljesen felvillanyozott. Talán ő is hiányol
engem.
Azt tervezte, iskola után elmegy valamerre a lányokkal – automatikusan
tervezni kezdtem én is a felügyeletét –, de végül ezt elhalasztották, amikor
Mike elhívta Jessicát arra a randira, amit eredetileg Bellának talált ki.
Így hát egyenesen az otthonához mentem, gyorsan átfésültem az erdőt, hogy
biztosan semmiféle veszélyforrás ne jöjjön a közelébe. Tudtam, hogy Jasper
figyelmeztette egykori testvérét, hogy kerüljék el a várost, és az én
őrületemet egyszerre használta magyarázatként és ítélte veszélynek, de nem
akartam kockáztatni. Peternek és Charlotte-nak nem állt szándékában
ellenséges viszonyba kerülni a családommal, de a szándékok könnyen
változhatnak.
Rendben, kissé eltúloztam. Ezzel én is tisztában voltam.
Mintha tudta volna, hogy figyelem, mintha megszánt volna a gyötrelemért,
amit akkor érzek, ha nem láthatom, Bella kivonult a hátsó udvarra egy hosszú,
odabent töltött óra után. A kezében egy könyvet tartott, a hóna alatt pedig egy
takaró volt.
Csendesen felkapaszkodtam az egyik kertjükre néző fa magasabb ágaira.
Leterítette a pokrócot a nyirkos fűre, majd hasra feküdt, és lapozgatni
kezdte az elnyűtt, nyilvánvalóan gyakran olvasott könyvet, és próbált
kényelmesen elhelyezkedni. Én a válla felett olvastam.
Á – még több klasszikus. Értelem és érzelem. Tehát Austen-rajongó.
Megfigyeltem, hogy a napsütés és a szabad levegő milyen hatással van az
illatára. Úgy tűnik, a melegtől édesebbnek érződik. A torkom lángolni kezdett
a vágytól, a fájdalom újra friss és heves lett, miután ilyen sokáig távol
voltam tőle. Egy pillanatig arra összepontosítottam, hogy uralkodni tudjak
felette, és arra kényszerítettem magam, hogy az orromon keresztül lélegezzek.
 Gyorsan olvasott, a bokáit keresztbe vetette a levegőben. Ismertem a
könyvet, ezért nem olvastam vele párhuzamosan. Ehelyett azt figyeltem,
ahogyan a napfény és a szellő a hajával játszik, ekkor azonban a teste
megfeszült, a keze megdermedt a lapon. Ekkor ért el a második fejezet utolsó
oldalához. A lap a mondat közepével nyitott: „s meglehet, az idősebbik
hölgy udvariassági megfontolásai avagy anyai érzelmei ellenére sem
bírhatták volna rá őket, hogy ily sokáig éljenek egy fedél alatt.” *
Megragadta a könyvet, és átlapozta, mintha valami ezen az oldalon
feldühítette volna. De micsoda? Ez még csak a történet eleje, épp csak
elkezdett kibontakozni a konfliktus az anyós és meny között. Most lépett
színre a főhős, Edward Ferrars. Elinor Dashwood érdemeiről
dicshimnuszokat zengenek. Végiggondoltam, mi történt az előző fejezetben,
igyekeztem rájönni, mi lehetett sértő Austen túlzottan is illedelmes
prózájában. Mi dühíthette fel?
Előrelapozott a Mansfield Park címoldalához. Új történetbe kezd tehát – a
könyv egy regényválogatás volt.
De itt is csak a hetedik oldalig jutott. Ez alkalommal vele olvastam én is;
Mrs. Norris épp azt fejtegette, miféle veszélyekkel jár, ha Tom és Edmund
Bertram nem találkozik az unokatestvérükkel, Fanny Price-szal felnőttkorukig
– amikor is Bella csikorgatni kezdte a fogát, és dühösen becsukta a könyvet.
Vett egy mély lélegzetet, mintha le akarná nyugtatni magát, majd félredobta
a könyvet, és a hátára fordult. Felgyűrte alkarján a pólója ujját, hogy nap érje
a bőrét.
Miért reagált így egy egyértelműen ismerős történetre? Újabb rejtély.
Felsóhajtottam.
Most mozdulatlanul feküdt, mindössze egyszer moccant meg, hogy
kisimítsa a haját az arcából. Úgy festett a feje felett, mint egy legyező, egy
gesztenyeszínű folyó. Majd újra mozdulatlanná dermedt.
 Nagyon komolynak tűnt így a napfényben. Akármennyire is elkerülte
korábban a nyugalom, most végül rátalált. A légzése lelassult. Néhány
hosszas perc után az ajka megremegett. Álmában beszélt.
A bűntudat kényelmetlen hulláma söpört rajtam végig. Ugyan az, amit most
csináltam, közel sem volt helyes, de messze nem volt annyira helytelen sem,
mint amit éjszaka műveltem. Gyakorlatilag még csak nem is követtem el
birtokháborítást – végül is a fa törzse a szomszédos telekről nőtt ki,
bűncselekményről pedig tényleg szó sem volt. De tisztában voltam vele, hogy
amint leszáll az éj, folytatni fogom a helytelen viselkedést.
Hiszen már most arra vágyott egy részem, hogy birtokháborítást kövessek
el. Hogy a földre pattanjak, és csendesen a lábujjaimra érkezve
megkönnyebbülten csatlakozzam mellé a napfényben. Csak hogy közelebb
lehessek hozzá. Hogy hallhassam az elmormolt szavait, mintha nekem
suttogná őket.
Nem a megbízhatatlan erkölcsi érzékem tartott vissza, sokkal inkább az a
gondolat, hogy hogyan festenék a napfény ragyogásában. Épp elég baj, hogy a
bőröm kőkemény és nem emberi árnyékban; nem akartam megtapasztalni,
hogyan festünk Bellával egymás mellett a napfényben. Már így is
leküzdhetetlen a különbség közöttünk, épp elég fájdalmas e nélkül a kép
nélkül is. Lehetnék vajon még ennél is groteszkebb? Elképzeltem, hogy
mennyire megrémülne, ha kinyitná a szemét, és ott találna engem maga
mellett.
– Hmmm… – nyöszörgött.
Visszahúzódtam a fa törzséhez, beljebb az árnyékba.
Felsóhajtott.
– Hmmm.
Attól nem féltem, hogy felébredt. A hangja mindössze halk, sóvárgó
motyogás volt.
 – Edmund. Áh.
Edmund? Eszembe jutott, hol is dobta félre a könyvet. Épp, amikor
Edmund Bertram neve először felmerült.
Áhá! Egyáltalán nem is rólam álmodott, ismertem fel komoran. Teljes
erővel tért vissza az önutálat. Képzeletbeli karakterekről álmodozik. Talán
korábban is így volt, és az álmai a kravátlis Hugh Granttel voltak tele. Ennyit
az önhittségemről.
Nem mondott semmi mást, amit érteni lehetett volna. A délután eltelt, én
pedig reménytelennek éreztem magam, miközben azt figyeltem, ahogy a nap
lefelé süllyed az égbolton, és az árnyak Bella felé kúsznak a gyepen. Vissza
akartam toloncolni őket, de természetesen a sötétség elkerülhetetlen; az
árnyak beterítették őt. Amikor teljesen kiszorult a fény, a bőre túlzottan
sápadtnak tűnt – mintha szellem volna. A haja újra sötét lett, szinte feketének
tűnt az arca mellett.
Félelmetes volt ezt látni – mintha Alice látomása épp valóra válna. Bella
egyenletes, erős szívverése volt az egyetlen biztosíték, a hang, ami ezt a
pillanatot megkülönböztette egy rémálomtól.
Megkönnyebbültem, amikor az apja hazaérkezett.
Alig hallottam őt, miközben az úton a ház felé hajtott. Némi halovány
bosszúságon rágódott a múltból, valami történt ma a munkában. A várakozás
vegyült az éhséggel, azt gondolnám, hogy már nagyon várta a vacsorát. De a
gondolatai olyan csendesek és visszafogottak voltak, hogy nem lehettem
biztos abban, hogy igazam van. Csak a lényegüket sikerült elkapnom.
Kíváncsi voltam, vajon milyen hangja lehet Bella édesanyjának. Milyen
lehet az a genetikai kombináció, ami ilyen egyedivé formálta őt.
Bella kezdett ébredezni, gyorsan felült, amikor meghallotta apja
kocsijának kerekeit a téglából kirakott felhajtón. Körbenézett, kissé
megzavarodott a váratlan sötétségtől. Egy rövid pillanatra a tekintete a felé
az árnyék felé tévedt, ahol elbújtam, de gyorsan másfele nézett.
– Charlie, te vagy az? – kérdezte halkan, miközben még mindig az apró
udvart körülölelő fák felé tekintgetett.
Az apja kocsijának ajtaja hangosan vágódott be, Bella pedig a hang
irányába kapta a fejét. Talpra ugrott, és összeszedte a holmiját, végül pedig
még egyszer utoljára az erdő felé pillantott.
Átugrottam egy másik fára, ami közelebb volt a kicsi konyha hátsó
ablakához, és hallgattam, hogy telik az estéjük. Érdekes volt összevetni
Charlie szavait tompa gondolataival. Az egyetlen gyereke iránt érzett
szeretete és aggodalma szinte letaglózó volt, szavai mégis tömörnek és
nemtörődömnek tűntek. Az idő jelentős részében barátságos hallgatásba
burkolóztak.
Hallottam, hogy Bella megosztja az apjával a terveit, miszerint másnap
este vásárolni megy Port Angelesbe Jessicával és Angelával, és ennek
hallatán én is módosítottam a saját terveimen. Jasper nem figyelmeztette
Petert és Charlotte-ot, hogy kerüljék el Port Angelest. Bár nemrégiben ettek,
és nem állt szándékukban vadászni az otthonunk közelében, azért a biztonság
kedvéért a lányon tartom a szemem. Végtére is mások is akadtak a mi
fajtánkból odakinn. És, természetesen, ott voltak azok az emberi veszélyek is,
amiket eddig nem is vettem figyelembe.
Megtudtam azt is, hogy aggódik, amiért magára hagyja az apját, akinek így
saját magának kell elkészítenie a vacsoráját, és elmosolyodtam, hogy egy
újabb elméletem igazolódott be – igen, itt is ő viselkedik gondviselőként.
Ezt követően távoztam, de tudtam, hogy vissza fogok térni, miután
nyugovóra tért, semmibe véve minden etikai és morális érvet, amit fel lehet
hozni a viselkedésemmel szemben.
De én egész biztosan nem fogom megsérteni a magánszféráját, mint valami
kukkoló. Azért voltam ott, hogy megvédjem, nem azért, hogy leskelődjek
utána, mint ahogyan Mike Newton egész biztosan megtette volna, ha elég
fürge lenne ahhoz, hogy képes legyen a fák tetején közlekedni. Én nem bánnék
vele ilyen otrombán.
A mi otthonunk üres volt, amikor hazaértem, amit nem bántam
különösebben. Nem hiányoztak a zavart vagy ócsároló gondolatok, amik
megkérdőjelezték a józan eszemet.
Emmett hagyott egy üzenetet a lépcső korlátjára rögzítve.
Foci a Rainier-pályán, gyere! Légyszi!
Fogtam egy tollat, és odafirkantottam a kérlelése alá, hogy bocsi.
A csapatok amúgy is kiegyenlítettebbek voltak nélkülem.
Egy rettentő rövid vadászatra indultam, kisebb, gyengébb állatokkal
csillapítottam az éhségemet, amik nem voltak olyan ízletesek, mint a
ragadozók, majd tiszta ruhát öltöttem, mielőtt visszafutottam volna Forksba.
Bella ma nem aludt túl jól. Csapkodta a takaróját, az arca hol aggódónak,
hol kétségbeesettnek tűnt. Kíváncsi voltam, vajon milyen rémálom gyötri,
majd arra jutottam, hogy talán nem is akarom tudni.
Amikor álmában beszélt, többnyire lenéző dolgokat motyogott Forksról
rosszkedvűen. Csak egyetlenegyszer, amikor azt sóhajtozta, „gyere vissza”, a
karját pedig kitárta, mertem azt remélni, hogy talán rólam álmodik.
A másnapi iskolanap, az utolsó, amit még a nap foglyaként kell töltenem,
épp ugyanolyan volt, mint az előző. Bella még búsabbnak tűnt, mint előző
nap, és azon töprengtem, vajon visszamondja-e a terveit – nem úgy nézett ki,
mint aki kiruccanós hangulatban van. De a személyiségéből adódóan Bella
valószínűleg a barátai örömét a sajátja elé fogja helyezni.
Egy mélykék blúzt viselt, ami kiemelte a bőre színét, úgy festett, mintha
friss tejszín lenne.
A tanítás végén Jessica abban egyezett meg a lányokkal, hogy elmegy értük
kocsival.
 Én is hazaindultam az autómért. Amikor ott találtam Petert és Charlotte-ot,
úgy döntöttem, belefér, hogy adjak a lányoknak egyórányi előnyt. Amúgy is
küszködtem volna a követési távolsággal, ha be kell tartanom a
sebességkorlátozásokat – belegondolni is rémes.
Mindenki a világos nappaliban gyűlt össze. Peternek és Charlotte-nak
feltűnt a szórakozottságom, amikor megkésve üdvözöltem őket, kedvetlenül
elnézést kértem a távollétemért, majd a nőnek egy puszit nyomtam az arcára,
a férfival pedig kezet fogtam. Képtelen voltam eléggé koncentrálni ahhoz,
hogy csatlakozni tudjak a társalgáshoz. Amint udvariasan szabadulni tudtam,
a zongorához vonultam, és halkan játszani kezdtem.
Milyen furcsa szerzet, gondolta az Alice alkatú, világosszőke hajú
Charlotte. Mikor legutóbb találkoztunk, olyan rendes és kellemes társaság
volt.
Peter gondolatai szinkronban voltak a nőével, mint általában.
Biztosan az állatok teszik. Az embervér hiánya végül meg fogja őrjíteni
őket, vonta le a következtetést. Az ő haja is éppolyan világos volt, mint
Charlotte-é, és majdnem ugyanolyan hosszú is. Nagyon hasonlítottak
egymásra, leszámítva a magasságukat, mivel Peter megközelítőleg olyan
magas volt, mint Emmett. Összeillő pár, mindig is így gondoltam rájuk.
Minek jön egyáltalán haza?, gondolta gunyorosan Rosalie.
Á, Edward. Utálom így szenvedni látni. Esme örömét kezdte elrontani az
aggodalma. Jogosan aggódik. A szerelmes történet, amit elképzelt nekem,
minden egyes pillanattal egyre inkább egy tragédia felé száguldott.
Érezd jól magad Port Angelesben ma este, gondolta Alice vidáman. Szólj,
ha már beszélhetek Bellával.
Szánalmas vagy. Nem hiszem el, hogy kihagytad a tegnap esti meccset
csak azért, hogy bámulhass valakit, aki alszik, dünnyögte Emmett.
Egy perccel később már senki sem foglalkozott velem, Esmét leszámítva,
én pedig halkan zongoráztam tovább, hogy ne hívjam fel magamra a
figyelmet.
Sokáig oda se figyeltem rájuk, csak hagytam, hogy a zene elterelje a
figyelmemet a nyugtalanságomról. Mindig aggasztó volt távol lenni a lánytól.
Csak akkor koncentráltam újra a beszélgetésükre, amikor a búcsúzkodás
egyre véglegesebbnek hangzott.
– Ha találkoztok Mariával – szólt Jasper kissé bizalmatlanul –, adjátok át
neki, hogy üdvözlöm.
Maria volt a vámpír, aki átváltoztatta Jaspert és Petert – Jaspert a
tizenkilencedik század második felében, Petert később, az
ezerkilencszáznegyvenes években. Egyszer felkereste Jaspert, amikor
Calgaryban éltünk. Eseménydús látogatás volt – azonnal el is kellett
költöznünk. Jasper udvariasan meg is kérte, hogy a jövőben maradjon távol
tőlünk.
– Nem hinném, hogy a közeljövőben keresztezni fogjuk egymás útját –
nevetett fel Peter. Maria tagadhatatlanul veszélyes volt, és nem is szívelték
egymást különösebben Peterrel. Peter, végtére is, segédkezett Jasper
disszidálásában. Jasper mindig is Maria kedvence volt; a nő elenyészőnek
tartotta azt az apró részletet, hogy korábban meg akarta ölni őt. – De ha mégis
úgy alakul, átadom.
Ekkor kezet ráztak, a vendégeink pedig indulásra készen álltak. Az éppen
játszott dalt befejezetlenül hagytam félbe, és sietősen felpattantam.
– Charlotte, Peter – biccentettem feléjük.
– Jó volt újra látni téged, Edward – felelte Charlotte kétkedőn. Peter csak
bólintott válaszul.
Eszelős, vágta oda nekem Emmett.
Idióta, gondolta ezzel egy időben Rosalie.
Szegény fiú. Esme.
 Végül pedig Alice, csilingelő hangján. Egyenesen kelet felé indulnak,
Seattle-be. Port Angeles közelébe se mennek. Majd bizonyítékként
felvillantotta nekem a látomásait.
Úgy csináltam, mintha meg se hallottam volna. A kifogásaim már így is
elég gyenge lábakon álltak.
Amint az autómban ültem, azonnal ellazultabbnak éreztem magam. A motor
erőteljes dorombolása, amit Rosalie eszkábált nekem tavaly, amikor épp
jobb hangulatban volt, nyugtatólag hatott rám. Megkönnyebbültem, amint
mozgásba lendülhettem, tudván, hogy a kerekeim minden egyes megtett
méterrel közelebb repítenek Bellához.

* Ford. Borbás Mária

 9. PORT ANGELES

Amikor elértem Port Angelest, még túl világos volt ahhoz, hogy egyenesen a
városba menjek. A nap még mindig ragyogott a magasban, és bár az autóm
sötétített ablakai szolgáltak némi védelemmel, nem volt értelme fölösleges
kockázatot vállalnom. Még több fölösleges kockázatot, mondhatnám.
Milyen lekezelő módon ítélkeztem Emmett felett a meggondolatlansága,
Jasper felett pedig az önuralom hiánya miatt – most pedig én teszek magasról
az összes szabályra. Ehhez képest az ő kihágásaik elenyészőek. Korábban én
voltam a felelősségteljes.
Felsóhajtottam.
Abban biztos voltam, hogy Jessica gondolatait messziről meghallom majd,
ő jóval hangosabb, mint Angela, de amint rátalálok az egyikre, nem lesz
nehéz a másikat is meghallanom. És amint hosszabbra nyúlnak az árnyékok,
közelebb merészkedhetek. A város szélén lehúzódtam az útról egy
növényekkel benőtt kocsifelhajtóra, amit szemlátomást nem használtak.
Nagyjából tudtam, merre keressem őket, hisz nem akadt túl sok hely Port
Angelesben, ahol ruhákat lehet vásárolni. Hamarosan rá is akadtam
Jessicára, amint egy háromszárnyú tükör előtt illegette magát, és perifériás
látómezőmben kiszúrtam Bellát is, aki épp azt a fekete ruhát dicsérte meg,
amit Jessica próbált.
Bella még mindig dühösnek tűnik. Haha. Angelának igaza volt, és Tyler
tényleg kamuzott. De nem hiszem el, hogy Bella ennyire kiakadt ezen.
Legalább van egy tartalékos randija a bálra. Mi van, ha Mike nem érzi jól
magát velem, és többször nem hív el? Mi van, ha Bellát hívja el a bálba?
Vajon őt szebbnek tartja nálam? És Bella azt hiszi, hogy szebb nálam?
– Szerintem a kék jobban áll. Jól kiemeli a szemedet.
Jessica színlelt lelkesedéssel mosolygott Bellára, miközben gyanakodva
méregette.
Tényleg ezt gondolja? Vagy azt akarja, hogy úgy nézzek ki szombaton,
mint egy tehén?
Máris belefáradtam abba, hogy Jessicát hallgassam. Angelát kezdtem
keresni, de ő épp átöltözött, én pedig gyorsan kibújtam a fejéből, hogy ne
sértsem meg a privát szféráját.
Nos, egy áruházban még Bella sem nagyon tud bajba keveredni. Hagytam
őket vásárolni, gondolván, hogy később visszatérek hozzájuk, ha végeztek.
Nemsokára besötétedik, kezdtek visszatérni a felhők is nyugat felől. Épp csak
futó pillantást vethettem rájuk a sűrű erdőből, de így is láttam, hogy
felgyorsítják a naplementét. Üdvözöltem őket, jobban sóvárogtam az
árnyékuk után, mint valaha. Holnap újra Bella mellé ülhetek az iskolában, és
teljesen kisajátíthatom a figyelmét ebéd alatt. Feltehetem neki az összes
kérdést, amit gyűjtögettem.
Tehát dühös volt Tyler feltételezése miatt. Láttam már a fiú fejében – hogy
szó szerint értette, amikor a bált említette Bellának, és hogy az igényét is
tervezi benyújtani. Eszembe jutott, milyen felháborodott és hitetlenkedő arcot
vágott Bella délután, és felnevettem. Kíváncsi vagyok, mit mondana neki.
Vagy inkább úgy tesz, mintha nem is érdekelné, blöffölne, és azt remélné,
hogy elijeszti a fiút? Érdekes lenne.
Lassan telt az idő, amíg arra vártam, hogy az árnyékok nagyobbak
legyenek. Időnként ellenőriztem Jessicát; az ő gondolatainak a hangját volt a
legkönnyebb megtalálni, de nem szerettem túl hosszan időzni ott. Kifigyeltem,
hogy hol terveznek enni. Vacsoraidőre sötét lesz, és talán véletlenül én is
ugyanabba az étterembe ülök majd be. Kitapintottam a zsebemben a
telefonomat, arra gondoltam, megkérem Alice-t, hogy csatlakozzon hozzám.
Imádná, bár akkor beszélni is akarna Bellával. Nem voltam biztos benne,
hogy készen állok rá, hogy Bella még jobban a világom részévé váljon. Nem
épp elég baj, hogy egy vámpír van körülötte?
Rutinszerűen újra kihallgattam Jessicát. Épp az ékszereken járt az agya,
Angela véleményére volt kíváncsi.
– Talán vissza kéne vinnem ezt a nyakláncot. Már van egy otthon, ami
valószínűleg működne ezzel a szereléssel, és már így is többet költöttem,
mint szabad lenne. Anya ki fog akadni. Mégis mit gondoltam?
– Felőlem visszamehetünk az üzletbe. De Bella vajon megtalál minket?
Hogy micsoda? Bella nincs velük? Először Jessica tekintetén keresztül
kerestem, majd váltottam Angeláéra. Egy üzletsor előtt álltak, épp sarkon
fordultak. Bellát sehol sem láttam.
Áh, kit érdekel Bella?, futott át Jess fején türelmetlenül, mielőtt válaszolt
volna Angela kérdésére.
– Persze. Bőven időben ott leszünk az étteremben, még akkor is, ha most
visszafordulunk. Szerintem amúgy is egyedül akart lenni. – Röviden
felvillant a könyvesbolt képe, ahova Jessica szerint Bella ment.
– Siessünk akkor – felelte Angela. – Remélem, Bella nem gondolja majd,
hogy le akartuk rázni. Olyan kedves volt velem az autóban is. Bár egész nap
olyan szomorúnak tűnt. Kíváncsi vagyok, Edward Cullen-e az oka. Fogadni
mernék, hogy miatta kérdezősködött a családjáról.
Jobban kellett volna figyelnem. Miről maradtam le? Bella egyedül járkált,
és rólam kérdezősködött? Angela most Jessicára figyelt, Jessica pedig arról
a tökkelütött Mike-ról hadovált, így már nem találtam a fejében semmi
érdekeset.
Vizsgálgattam az árnyékokat. A nap hamarosan a felhők mögé kerül. Ha az
út nyugati oldalán maradnék, ahol az épületek beárnyékolják az utcát a
halványodó fényben…
Egyre jobban szorongtam, miközben keresztülhajtottam a városközpont
gyér forgalmán. Arra nem voltam felkészülve, hogy Bella egyedül
mászkáljon, és fogalmam sem volt, hogyan találjam meg. Gondolnom kellett
volna rá.
Szerencsére jól ismerem Port Angelest. Egyenesen ahhoz a könyvesbolthoz
hajtottam, amit Jessica fejében láttam, remélve, hogy nem kell sokáig
kutakodnom, de én se hittem abban, hogy ilyen könnyű dolgom lesz. Mikor is
könnyítette meg Bella a dolgomat?
A kis üzlet persze üres volt, leszámítva az ódivatúan öltözött nőt a pult
mögött. Nem olyan helynek tűnt, amit Bella érdekesnek találna, túlságosan
modern egy magafajta embernek. Kíváncsi lennék, bement-e egyáltalán.
Találtam egy árnyékos foltot, ahol leparkolhattam. Egy sötét ösvényt
képezett az árnyék egészen az üzlet ponyvatetővel fedett bejáratáig. Igazán
nem lenne szabad. Napsütötte órákban nem biztonságos járkálni. Mi van, ha
egy elhaladó autóról rossz pillanatban verődik vissza rám a napfény?
De fogalmam sem volt, hogy tudnék másképp rálelni Bellára.
Leparkoltam és kiszálltam, a legsötétebb árnyékos részeken maradtam.
Gyorsan az üzletbe léptem, ahol halványan megéreztem Bella illatát a
levegőben. Járt itt, gyalogosan, de az üzletben nem találtam a nyomát.
– Jó napot! Miben se…? – szólított meg az eladónő, de már kinn is voltam
az ajtón.
Követtem Bella illatát, ameddig az árnyék engedte, de a napfény határánál
megtorpantam.
Milyen erőtlennek éreztem ettől magamat, a sötétség és fény határai által
bekerítve, amik a járdán húzódtak előttem.
Csak tippelni tudtam, hogy átvágva az úton, dél felé ment tovább. Bár nem
sok minden volt arra. Talán eltévedt? Hát, ez a lehetőség illene hozzá.
Visszaültem az autóba, és lassan csorogtam végig az úton, miközben őt
kerestem. Néhány másik árnyékos foltnál kiszálltam, de mindössze egyszer
éreztem meg az illatát, az irány pedig csak összezavart. Hova akart menni?
Oda-vissza autóztam a könyvesbolt és az étterem között még néhányszor,
abban reménykedve, hogy útközben kiszúrom. Jessica és Angela már ott volt,
próbálták eldönteni, hogy rendeljenek-e, vagy várják meg Bellát. Jessica
erőltette, hogy azonnal adják le a rendelésüket.
Idegenek gondolatai között ugráltam, az ő szemükön keresztül nézelődtem.
Valakinek egész biztosan látnia kellett őt valahol.
Egyre jobban aggódtam. Korábban sose gondoltam bele, mennyire nehéz
lesz őt megtalálni, ha egyszer, mint most is, eltűnik a szemem elől, és nem a
megszokott útvonalon közlekedik.
A felhők egyre sűrűsödtek a láthatáron, már csak néhány perc, és szabadon
mozoghatok, és kereshetem tovább. Úgy nem tart majd sokáig. Csak a
napfény miatt voltam ilyen tehetetlen. Már csak néhány perc, és újra én
leszek előnyben, az emberi világ pedig ismét erőtlenné válik.
Még egy gondolat, és még egy. Mennyi elcsépelt dolog jár az emberek
fejében.
…azt hiszem, a babának már megint fülgyulladása van…
Mi is volt, hat-négy-nulla vagy hat-nulla-négy…?
Már megint elkések. Oda kéne szólnom neki…
Áhá! Itt jön!
És végre, megláttam az arcát. Végre, valaki észrevette őt!
A megkönnyebbülés azonban csak a másodperc töredékrészéig tartott,
amíg jobban el nem merültem a férfi gondolataiban, aki mohón bámulta Bella
arcát, miközben ő az árnyékban toporgott.
A férfi elméje idegen volt nekem, és mégsem teljesen ismeretlen.
Korábban olyanokra vadásztam, akiknek épp ilyen gondolatai voltak.
– NEM! – üvöltöttem, és egy morgás tört fel a torkom mélyéről. Tövig
nyomtam a gázpedált. De merre induljak?
Nagyjából be tudtam lőni, merről jönnek a férfi gondolatai, de a lokáció
nem volt elég pontos. Kell lennie valamilyen jelnek, egy utcatáblának, egy
kirakatnak, bárminek a látóterében, ami elárulná, hol van. De Bella mélyen
az árnyékba húzódott, a férfi tekintete pedig kizárólag az ő rémült arcára
fókuszált: élvezte a lány rettegését.
Bella képe elmosódott a fejében, más arcok emlékével keveredett. Nem ő
az első áldozata.
A morgásom erejébe beleremegett az autó, de ez nem terelte el a
figyelmemet.
A Bella mögötti falon nincsenek ablakok. Valamilyen gyártelep lehet, távol
a népesebb bevásárlónegyedtől. Az autóm csikorogva fordult be egy sarkon,
éppen csak elcsusszant egy másik jármű mellett, és reményeim szerint a
megfelelő irányba tartott. Mire a másik autós rám dudált, a hang már csak
távolról hallatszott.
Nicsak-nicsak, hogy reszket!, kuncogott a férfi izgatottan. A félelem
vonzotta, ezt a részét élvezte igazán.
– Hagyjon békén! – A hangja halk volt, de állhatatos, nem sikoltozott.
– Na, ne legyél már ilyen, cukorfalat!
A férfi látta, hogy Bella megremeg a másik irányból felhangzó ordenáré
röhögés hallatán. Bosszantotta a zaj. Fogd már be, Jeff!, gondolta a fickó, de
élvezte, hogy a lány visszariadt. Felizgatta. Elképzelte, hogyan védekezik
majd, hogyan könyörög…
Nekem fel sem tűnt, hogy mások is voltak vele, amíg meg nem hallottam a
röhögést. Elkezdtem más gondolatokat keresni, kétségbeesetten kutattam
valami használható után. A férfi tett egy lépést Bella felé, a keze megfeszült.
 A körülötte lévők gondolatai nem tűntek olyan pöcegödörnek, mint ezé az
alaké. Ők csak kissé részegek voltak, egyikük sem fogta fel, meddig tervez
elmenni az a férfi, akit Lannynek szólítottak. Vakon követték Lannyt. Egy kis
szórakozást ígért nekik…
Egyikük az utca felé nézelődött, ideges volt, nem akarta, hogy rajtakapják
őket, amint ezt a lányt zaklatják, és ezzel megadta, amire szükségem volt.
Felismertem az utcát, amire bámult.
Áthajtottam egy piros lámpán, épp sikerült keresztülcsúsznom két autó
között. Harsogni kezdtek a dudák.
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Nem vettem fel.
Lanny lassan haladt a lány felé, elnyújtotta az izgatott várakozást – a
rettegés pillanata vágyat ébresztett benne. Arra várt, hogy a lány sikítani
kezdjen, készen állt rá, hogy kiélvezze.
De Bella összeszorította az állkapcsát, és felkészült. A férfi meglepődött.
Azt gondolta, Bella megpróbál majd elfutni. Csodálkozott, és kicsit csalódott
is volt. Szerette üldözni a zsákmányát, érezni a vadászat adrenalinját.
Bátor a kicsike. Talán jobb is így. Keményebben fog küzdeni.
Már csak egy háztömbnyire voltam. A gazfickó hallotta az autóm
motorjának bőgését, de nem figyelt oda rá, túlságosan el volt foglalva az
áldozatával.
Meglátjuk majd, mennyire élvezi a vadászatot, ha ő lesz az áldozat.
Meglátjuk, mit gondol majd az én vadászstílusomról.
Az agyam egy másik részében már el is kezdtem pörgetni azokat a
borzalmakat, amiknek tanúja voltam az önbíráskodás időszakában, és
igyekeztem előkeresni a legfájdalmasabbat. Én sosem kínoztam a
zsákmányomat, nem számított, mennyire szolgált rá, de ez a férfi más volt.
Ő szenvedni fog ezért. Vergődni fog a pokoli fájdalomtól. A többiek csak
szimplán az életükkel fizetnek ezért, de ez a Lanny nevű lény hosszan fog
könyörögni a halálért, mielőtt megadnám neki ezt az ajándékot.
Már az úton haladt, szemben Bellával.
Élesen bevettem a kanyart, a fényszóróm beterítette a helyszínt, a többiek
teljesen ledermedtek. Akár át is hajthattam volna a főkolomposon, aki most
elugrott az útból, de ez túlságosan könnyű halál lett volna neki.
Hagytam, hogy az autó kifaroljon, teljesen abba az irányba fordulva,
amerről jöttem, így az utasülés ajtaja közelebb volt Bellához. Kinyitottam
előtte, ő pedig már futott is az autó felé.
– Szállj be! – vicsorogtam.
Mi a franc?
Tudtam, hogy ez rossz ötlet. A csaj nem egyedül van.
Fussak?
Asszem hányni fogok….
Bella habozás nélkül bepattant, és bevágta maga után az ajtót.
Ekkor olyan bizalommal nézett rám, amilyet még sosem láttam emberi
arcon, és az erőszakos terveim azon nyomban elporladtak.
Egy másodpercbe sem telt, hogy rájöjjek, nem hagyhatom őt a kocsiban,
amíg én elintézem a négy férfit az utcán. Mit mondanék neki? Hogy forduljon
el? Haha! Mikor viselkedett ő úgy, ahogy kértem tőle?
Vagy elrángassam őket a szeme elől, és hagyjam itt egyedül? Csekély az
esélye annak, hogy egy második pszichopata is rója Port Angeles utcáit ma
este, de annak is csekély volt az esélye, hogy akadt egyáltalán egy első! Íme,
itt a bizonyíték, hogy nem őrültem meg – Bella úgy vonzza magához a
veszélyt, mint valami mágnes. Ha én épp nem vagyok a közelben, akkor egy
másik gonosz átveszi a helyemet.
Ő nem látta a különbséget, amikor egyre gyorsítva elragadtam a tátott
szájjal, értetlenül bámuló üldözői elől. Észre se vette, hogy egy pillanatra
tétováztam.
 Még csak el sem gázolhattam ezt a férfit, mert azzal ráijesztenék Bellára.
Olyan barbár módon vágytam a halálát, hogy a sóvárgástól csengett a
fülem, elhomályosította a látásomat, keserű ízt éreztem a számban, és ez a
vágy sokkal erősebb volt, mint a perzselő érzés a torkomban. Az izmaimban
éreztem a gyilkolás sürgető, kínzó szükségét. Meg kell ölnöm azt a rohadékot.
Lassan nyúznám meg, rétegről rétegre haladva, bőrt az izomról, izmot a
csontról…
Viszont a lány – az egyetlen lány a világon – éppen két kézzel kapaszkodott
az ülésébe, miközben engem bámult, és a tekintete furcsán nyugodtnak és
engedelmesnek tűnt. A bosszúnak tehát várnia kell.
– Kapcsold be a biztonsági övet! – követeltem. A hangom megkeményedett
a gyűlölettől és a vérszomjtól. De ez nem a jól megszokott vérszomj volt.
Rég elköteleződtem már amellett, hogy tartózkodni fogok az emberi vértől, és
nem hagyom, hogy ez a lény megakadályozzon ebben. Ez kizárólag
leszámolás lesz.
Bella a helyére pattintotta a biztonsági övét, és bár az övcsat zajos
csattanásától megriadt, az egyáltalán nem zavarta, hogy úgy száguldottam
végig a városon, hogy semmiféle közlekedési szabályt nem tartottam be.
Éreztem a tekintetét magamon. Különösen nyugodtnak tűnt. Ez teljesen
megmagyarázhatatlan volt, pláne azok után, ami az imént történt vele.
– Jól vagy? – kérdezte, a hangja kissé rekedtes volt a feszültségtől és a
félelemtől.
Arra kíváncsi, hogy én jól vagyok-e?
És vajon jól vagyok?
– Nem – döbbentem rá, a hangomból sütött a gyilkos düh.
Ahhoz a használaton kívüli kocsifelhajtóhoz mentem, ahol a délutánt
töltöttem, a valaha volt legsilányabb megfigyelést produkálva. A fák alatt már
teljes volt a sötétség.
 Olyannyira tomboltam, hogy a testem tökéletes mozdulatlanságba dermedt.
A jégbe fagyott kezem szinte sajgott, össze akarta roppantani Bella támadóját,
olyan apró, szétroncsolt darabokra morzsolni, hogy a testét soha ne tudják
azonosítani.
De ez azzal járna, hogy egyedül kell hagynom a lányt, védtelenül a sötét
éjszakában.
A fejemben régi jelenetek bukkantak fel a korai vadásznapjaimból, olyan
képek, amiket szívem szerint inkább elfelejtettem volna. Különösen most,
amikor a gyilkolás vágya sokkal erősebb volt, mint a vadászat kényszere
valaha is.
Ez a férfi, ez a förtelem, még csak nem is fajtájának legrosszabbja volt,
bár nehéz a gonoszság mélységeit kiválóság alapján sorrendbe állítani.
Mégis, fel tudtam idézni a legrosszabbat. Fel sem merül a kérdés, hogy ne
érdemelte volna ki ezt a címet.
A legtöbb ember, akit akkor vadásztam le, mikor egy személyben bíróként,
esküdtként és végrehajtóként viselkedtem, legalább érzett valamiféle
bűnbánatot, vagy legalábbis rettegett attól, hogy elkapják. Sokuk az
alkoholhoz vagy drogokhoz folyamodott, hogy elhallgattassák az
aggodalmukat. Mások személyisége meghasadt, és két ember életét élték, az
egyiket nappal, a másikat éjszaka.
De a legrosszabb, leghitványabb torzszülöttnek, akivel valaha találkoztam,
a bűntudat nem okozott semmiféle gondot.
Soha senkivel nem találkoztam, aki olyannyira elfogadta volna saját
gonoszságát – sőt, élvezte is azt. Azt a férfit teljesen lenyűgözte az általa
teremtett világ, tehetetlen áldozatainak és kínzó sikolyaiknak világa.
A fájdalom hajtotta mindenáron, épp ezért annak szakértőjévé vált, nemcsak
előidézni, de minél tovább elnyújtani is megtanulta.
Tartottam magam a szabályaimhoz, ez volt az önigazolásom a kiontott vér
miatt. De abban a pillanatban úgy éreztem, az, hogy ez a férfi gyors és
egyszerű halált haljon, túl könnyű menekvés lenne neki.
Még soha nem kerültem olyan közel ahhoz, hogy átlépjem ezt a határt.
Mégis, végül olyan gyorsan és hatékonyan végeztem vele, mint a többiekkel.
Talán másképp alakultak volna a dolgok, ha két áldozata nem lett volna
vele a rettegés pincéjében, amikor rátaláltam. Két fiatal nő, akik komoly
sérüléseket szenvedtek. Bár mindkettejüket kórházba vittem, olyan gyorsan,
amennyire csak képes voltam, végül csak az egyikük élte túl.
Időm se maradt, hogy kiigyam a férfi vérét. De ez nem is számított. Sokan
mások is rászolgáltak a halálra.
Mint ez a Lanny. Ő is kegyetlen volt, de egész biztosan nem rosszabb, mint
az, aki most az emlékeimből tört elő. Miért tűnik akkor mégis elfogadhatónak,
sőt, szükségszerűnek, hogy többet szenvedjen?
De először is…
– Bella… – sziszegtem a fogaim közül.
– Tessék? – felelt rekedtes hangon. Megköszörülte a torkát.
– Jól vagy? – Ez volt a legfontosabb, az elsődleges. A leszámolás csak
másodlagos. Ezzel ugyan tisztában voltam, de annyira elárasztott a düh, hogy
nehezemre esett gondolkodni.
– Igen. – A hangja még mindig tompának tűnt, kétségtelenül a félelemtől.
Így nem hagyhattam magára.
Még ha nem is lenne folyamatosan veszélyben valamilyen elképesztően
őrjítő okból – az univerzum így űzött tréfát velem –, még ha biztos is lehetnék
benne, hogy tökéletesen biztonságban van a távollétem alatt, akkor sem
hagyhatom őt egyedül a sötétben.
Mennyire félhet.
Én azonban nem voltam olyan állapotban, hogy meg tudjam nyugtatni, még
akkor sem, ha tudom, hogyan lehet elérni; de nem tudtam. Egész biztosan
megérezte a belőlem áradó brutalitást, nyilvánvalónak kellett lennie. Még
jobban ráijesztenék, ha nem tudnám lenyugtatni a bennem munkálkodó
öldöklési vágyat.
Muszáj valami másra gondolnom.
– Csillapíts le, légy szíves! – kérleltem.
– Bocs, de nem értem. Mit csináljak?
Alig volt annyi önuralmam, hogy megpróbáljam elmagyarázni, mire is van
szükségem.
– Egyszerűen csak… – Fogalmam sem volt, hogyan öntsem szavakba.
Megpróbáltam körülírni, mi esik a legközelebb ahhoz, amire vágytam. –
Fecsegj, mindegy, miről, amíg megnyugszom!
Elég silány szóhasználat volt, erre azonnal rájöttem, amint kimondtam, de
ebben a pillanatban ez nem tudott érdekelni. Csak az a tudat bírt az autóban
tartani, hogy szüksége van rám. Hallottam közben a férfi gondolatait, a
csalódottságát és dühét. Pontosan tudtam, hol találhatom. Behunytam a
szememet, és azt kívántam, bár egyáltalán ne látnék.
– Ööö… – Habogott, és próbálta értelmezni a kérésemet, gondoltam, vagy
talán megsértettem? De végül így folytatta: – Holnap még az első óra előtt el
fogom gázolni Tyler Crowley-t. Ez megfelel? – Ezt úgy mondta, mintha
kérdés lenne, nem kijelentés.
Igen, pontosan erre volt szükségem. Bella nyilvánvalóan valami
váratlannal rukkolt elő. Mint korábban is, az erőszakos fenyegetés annyira
ellenkezett a személyiségével, szinte komikusan hatott. Ha épp nem tombolt
volna bennem a gyilkolási ösztön, talán még nevettem is volna.
– Miért is? – vetettem oda, hogy tovább beszéljen.
– Mert azt híreszteli, hogy vele megyek a bálba – magyarázta, a hangja
megtelt haraggal. – Teljesen megőrült, vagy még mindig azt kompenzálja,
hogy majdnem elgázolt, amikor… szóval tudod, mikor – tette hozzá szárazon.
– Nyilván azt hiszi, azzal engesztel ki, ha bálba visz. Úgyhogy arra
gondoltam, ha én is majdnem megölöm, akkor kvittek leszünk, és végre
felhagy ezzel a jóvátételi mániájával. Semmi szükségem ellenségekre, és
talán Lauren is megbékül velem, ha Tyler ezentúl békén hagy. De lehet, hogy
totálkárossá teszem a Sentráját – folytatta merengve –, elvégre ha nincs
kocsija, senkit nem tud elvinni a bálba…
Megnyugtató volt látni, hogy néha ő is rosszul értelmez bizonyos
helyzeteket. Tyler kitartásának semmi köze a balesethez. Láthatóan nem
értette, milyen vonzerővel bír a középiskolás fiúk szemében. Vajon azt sem
látja, hogy számomra mennyire vonzó?
Áh, bejött. Bella elméjének rejtélyes működése mindig lekötötte a
figyelmemet. Kezdtem visszanyerni az önuralmamat, más is járt a fejemben a
bosszú és a mészárlás mellett.
– Erről én is hallottam… – feleltem neki. Nem folytatta a történetet, pedig
nekem szükségem volt rá, hogy a hangját halljam.
– Te is? – csattant fel hitetlenkedve. A hangja még dühösebbnek tűnt, mint
korábban. – Ha például nyaktól lefelé megbénulna, akkor sem tudna bálba
menni.
Azt kívántam, bár megkérhetném, hogy folytassa a halálos fenyegetések és
testi sértések sorolását, anélkül, hogy őrültnek tűnnék. Ha akart volna sem
sikerült volna jobb módot találnia a lenyugtatásomra. És a szavai, amik az ő
esetében csak szarkasztikusak voltak, túlzások, olyan emlékeztetőként
hatottak rám, amikre mélységesen szükségem volt ebben a percben.
Felsóhajtottam, majd kinyitottam a szemem.
– Jobban vagy?
– Nem igazán.
Nem; nyugodtabb voltam ugyan, de nem éreztem magamat jobban. Mert
ekkor döbbentem rá, hogy nem gyilkolhatom meg a Lanny nevű gazembert.
Jelenleg az egyetlen dolog, amire ennél a tökéletesen megindokolható
leszámolásnál is jobban vágytam, az ez a lány volt. És bár sosem lehet az
enyém, már csak az álmodozás is, hogy egyszer az enyém lesz, lehetetlenné
tette, hogy ma este gyilkos ámokfutást rendezzek.
Bella többet érdemel egy gyilkosnál.
Több mint hét évtizedet töltöttem azzal, hogy megpróbáljak más lenni –
bármi más –, mint egy gyilkos. Ezt a több évtizedes erőfeszítést követően sem
érdemlem meg ezt a lányt. És mégis, azt éreztem, hogy ha csak egy éjszakára
is visszatérnék a korábbi életemhez, Bella örökre kicsúszna a kezem közül.
Még ha nem is innám meg a vérüket – még ha nem is szolgálna bizonyítékként
a lángoló vörös szemem –, nem érezné meg a különbséget?
Igyekeztem elég jó lenni a számára. Lehetetlen célkitűzés volt. De nem
lettem volna képes feladni.
– Mi a baj? – kérdezte suttogva.
Az illata megcsapta az orromat, ez pedig azonnal emlékeztetett is arra,
miért nem érdemlem meg őt. Mindezek után, függetlenül attól, hogy szerelmes
vagyok belé, még mindig összefutott a nyál a számban az illatától.
Megpróbáltam olyan őszintén válaszolni, amennyire csak tehettem.
Tartoztam neki ennyivel.
– Néha nehezen tudom fékezni az indulataimat, Bella. – Kibámultam a
sötét éjszakába, és egyszerre kívántam, hogy hallja ki a szavaimban megbúvó
iszonyatot, de azt is, hogy ne tegye. Leginkább, hogy fusson el. Fuss, Bella,
fuss! Ne menj, Bella, ne menj! – De az senkinek sem használna, ha
visszafordulnék, és üldözőbe venném azokat a… – Már a gondolattól is
majdnem kipattantam a kocsiból. Vettem egy mély lélegzetet, és hagytam,
hogy az illata végigperzselje a torkomat. – Vagy legalábbis erről győzködöm
magam.
– Ó…
 Nem szólt semmi mást. Vajon mennyit fogott fel a szavaimból? Lopva felé
sandítottam, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról. A döbbenettől
teljesen kiüresedett. Hát, még nem sikítozott rémületében. Egyelőre.
– A lányok aggódni fognak – szólalt meg halkan. A hangja nyugodt volt,
elképzelni sem tudtam, ez hogy lehetséges. Sokkot kapott vajon? Talán még
nem ülepedtek le benne a ma esti események. – Úgy beszéltük meg, hogy
találkozunk.
Távol akart kerülni tőlem? Vagy csak a barátai aggodalma nyugtalanította?
Nem válaszoltam, szó nélkül indítottam, és visszavittem őt a városba.
Minél közelebb kerültünk Port Angeleshez, annál nehezebben tudtam a
feladatomra koncentrálni. A férfi mindössze egy karnyújtásnyira volt…
Ha lehetetlen – ha soha nem tartozhatok ehhez a lányhoz, sem nem
érdemelhetem meg –, akkor mégis mi értelme büntetlenül futni hagynom a
férfit? Ennyit igazán megengedhetek magamnak.
Nem. Nem fogom feladni. Még nem. Túlságosan vágytam Bellára ahhoz,
hogy megadjam magam.
Hamarabb odaértünk az étteremhez, ahol a barátaival kellett találkoznia,
mielőtt összerendezhettem volna a gondolataimat. Jessica és Angela már
megvacsorázott, és mostanra mindketten őszintén aggódtak Bella miatt. Már
épp a keresésére akartak indulni, végig a hosszú, sötét úton.
Nem ez volt a megfelelő este a kószálásra.
– Honnét tudtad, hogy hová…? – Bella befejezetlen mondata döbbentett rá,
hogy újabb baklövést követtem el. Túlságosan a gondolataimba merültem,
ezért elfelejtettem megkérdezni tőle, hol találkozik a barátaival.
De ahelyett, hogy kérdőre vont volna, és kierőszakolta volna a válaszomat,
Bella csak megrázta a fejét, és félig elmosolyodott.
Hát ez meg mit jelentsen?
Nos, nem volt időm merengeni a különös elfogadáson, amit a még
különösebb tudásom váltott ki belőle. Kinyitottam az ajtót.
– Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten.
Nem tévesztelek szem elől. Nem engedem meg magamnak ma este, hogy
egyedül maradjak. Ebben a sorrendben.
– Vacsorázni viszlek.
Nos, ez érdekesnek ígérkezik. Egy teljesen másfajta este volt a fejemben,
amikor azt képzeltem, elhívom Alice-t, és úgy csinálok, mintha véletlenül
ugyanazt az éttermet választottam volna, mint Bella és a barátai. Most pedig
itt álltam, gyakorlatilag egy randevún a lánnyal. Kivéve, hogy ez nem
számított, mivel nem hagytam neki esélyt arra, hogy nemet mondjon.
Már félig kinyitotta az ajtót, mielőtt a kocsi túloldalához sétálhattam volna
– általában nem ennyire bosszantó, hogy embertempóban kell mozognom –,
ahelyett, hogy én nyithattam volna ki neki.
Megvártam, hogy ő is kiszálljon, és egyre inkább aggódtam, amiért a
barátnői a sötét sarok felé tartottak.
– Menj, és állítsd meg a lányokat, még mielőtt értük is tűvé kéne tennem a
várost! – parancsoltam rá gyorsan. – Nem hiszem, hogy türtőztetni tudnám
magam, ha újra összefutnánk a haverjaiddal. – Nem, egész biztosan nem
lennék rá képes.
Bella megvonta a vállát, majd összekapta magát. Tett egy lépést feléjük,
majd hangosan utánuk kiáltott:
– Jess! Angela!
A lányok hátrafordultak, Bella a feje fölé emelt karral integetett nekik,
hogy észrevegyék.
Bella! Ó, hát nem esett baja!, gondolta Angela megkönnyebbülten.
Kicsit késünk, mi?, morogta magában Jessica, de azért ő is örült, hogy
Bella nem veszett el, és nem esett bántódása. Ettől egy kicsit sikerült jobban
kedvelnem őt.
 Sietve visszafordultak, majd döbbenten torpantak meg, amikor megláttak
engem Bella oldalán.
Ó-ó! Jessicának leesett az álla. Ezt nem hiszem el!
Edward Cullen? Vagy azért indult el egyedül, hogy vele találkozzon? De
miért kérdezősködött volna arról, hogy a családja elutazott, ha tudta, hogy
itt van…? Itt kaptam egy villanásnyi benyomást Bella szégyenlős arcáról,
amikor arról faggatta Angelát, hogy a családom gyakran hiányzik-e az
iskolából. Nem, egész biztosan nem tudhatta, döntötte el Angela.
Jessica gondolatai a meglepettség után gyanakvóak lettek.
Bella titkolózik előttem.
– Hol voltál? – faggatta Bellát, miközben a szeme sarkából engem figyelt.
– Eltévedtem. És aztán összefutottam Edwarddal – felelte Bella, miközben
egyik kezével felém mutatott. A hangja figyelemre méltóan nyugodt maradt.
Mintha tényleg mindössze ennyi történt volna.
Sokkos állapotban van. Csak ez magyarázhatja a nyugalmát.
– Megengeditek, hogy csatlakozzam hozzátok? – kérdeztem merő
udvariasságból. Tisztában voltam vele, hogy a lányok már ettek.
Szent ég, de hát ez a srác annyira szexi!, gondolta Jessica, a gondolatai
hirtelen kissé összefüggéstelenek lettek.
Angela sem volt sokkal összeszedettebb. Ó, bár ne ettünk volna! Hűha.
Csak. Hűha.
Bellára miért nem bírtam ilyen hatással lenni?
– Ehm… persze, oké – egyezett bele Jessica.
Angela azonban ráncolni kezdte a homlokát.
– Ööö, Bella, az a helyzet, hogy mi már ettünk, míg vártunk rád… –
ismerte be. – Sajnálom.
Fogd be!, tiltakozott magában Jessica.
Bella lezseren megvonta a vállát. Teljesen nyugodt volt. Egész biztosan
sokkos.
– Semmi baj… úgysem vagyok éhes!
– Szerintem enned kellene valamit! – ellenkeztem. Cukrot kell juttatnia a
véráramába – bár már így is elég édes az illata, jegyeztem meg magamban
fanyarul. A rémület egyik pillanatról a másikra fog lecsapni rá, és az üres has
nem fog segíteni rajta. Könnyen elájul, ezt már tapasztalatból tudom.
Ezekre a lányokra pedig nem leselkedik veszély, ha egyenesen
hazamennek. Nem járt nyomukban a veszély.
Én pedig szívesebben lennék kettesben Bellával – amennyiben ő is
hajlandó egyedül maradni velem.
– Nem baj, ugye, ha ma este én viszem haza Bellát? – fordultam
Jessicához, mielőtt Bella válaszolhatott volna. – Akkor nem kell
megvárnotok, amíg megvacsorázik.
– Ehm, szerintem semmi akadálya… – bámulta Jessica Bellát, annak jelét
kutatva a lány arcán, hogy ő is ezt akarja-e.
Valószínűleg meg akarja kaparintani a srácot. Mondjuk, ki nem?,
gondolta Jess. Ebben a pillanatban Bella rákacsintott.
Bella kacsintott?
– Oké! – egyezett bele gyorsan Angela is, aki sietősen távozni akart, ha
már úgy tűnt, Bella is nyitott erre. – Akkor holnap találkozunk, Bella! Szia,
Edward! – Nehezére esett lazán kiejteni a nevemet.
Majd megragadta Jessica kezét, és elrángatta.
Egyszer meg fogom találni a módját, hogy megháláljam Angelának
mindezt.
Jessica autója egy utcai lámpa ragyogó fénykörében parkolt nem messze.
Bella figyelmesen nézett utánuk, arcán az aggodalom nyomával, a kis
mélyedéssel a szemei között, amíg a lányok be nem szálltak az autójukba, így
valamennyire tudatában kellett lennie a veszélynek, amibe korábban
sodródott. Jessica integetett, miközben elhajtottak, Bella pedig
visszaintegetett. Csak miután a kocsi eltűnt a láthatárról, vett egy mély
lélegzetet és nézett fel rám.
– Komolyan, nem vagyok éhes – jelentette ki.
Miért várta meg, hogy a többiek távozzanak, hogy ezt közölje velem?
Vajon tényleg ennyire kettesben akart maradni velem – még azok után is, hogy
a tanúja volt a szó szerint öldöklő dühöngésemnek?
Akár így volt, akár nem, valamit ennie kell.
– Na, ne viccelj! – feleltem.
Kinyitottam előtte az étterem ajtaját, és vártam.
Felsóhajtott, és végül besétált rajta.
Egymás mellett lépdeltünk a recepció felé, ahol egy hosztesz állt. Bella
még mindig tökéletesen uralkodott magán. Meg akartam tapogatni a kezét
vagy a homlokát, hogy ellenőrizzem a testhőmérsékletét. De a jéghideg kezem
elrettentené, mint korábban.
Egek. A hosztesz meglehetősen hangos gondolatai betolakodtak a
tudatomba. Ó, te jó ég.
Úgy festett, ma este sokan utánam fordulnak. Vagy csak azért tűnik fel
ennyire, mert arra vágyom, hogy Bella is így nézzen rám? Mindig is vonzónak
tűntünk a zsákmányunk számára, de korábban sosem figyeltem oda erre.
Általában – kivéve az olyan emberekkel, mint Shelly Cope és Jessica
Stanley, akiknél a folyamatos ismétlődés eltompította a rémületet – a félelem
viszonylag hamar beüt a kezdeti vonzódás után.
– Kaphatnánk egy asztalt két személyre? – szólaltam meg, miután a
hosztesz nem találta a szavakat.
Hmm! Micsoda hang!
– Ó, ehm, persze. Üdv a La Bella Italiában. Kérem, kövessenek! –
Teljesen elmerült a gondolataiban, minket méregetett.
 Lehet, hogy az unokatestvére. Egész biztosan nem a húga, egyáltalán
nem hasonlítanak egymásra. De családtagok, egyértelmű. Biztos nem a
barátnője.
Az emberek tekintete zavaros; semmit sem láttak tisztán. Hogyan találhatta
ez a szűk látókörű nő a fizikai csalétkemet – az áldozataimnak szóló csapdát
– ennyire vonzónak, miközben képtelen meglátni a mellettem álló lány finom
tökéletességét?
Hát, azért nem is segítem ki a lányt, az a biztos, gondolta, miközben egy
akkora asztalhoz vezetett minket, amihez egy egész család le tudott volna
ülni, ráadásul az étterem legzsúfoltabb részének kellős közepén állt. Vajon
megadhatom neki a számomat így, hogy ez a lány is itt van vele?,
töprengett.
Előhúztam egy bankjegyet a hátsó zsebemből. Az emberek kivétel nélkül
igazán együttműködőnek bizonyultak, ha pénz is került a képbe.
Bella már épp helyet akart foglalni a széken, amit a hosztesz jelölt ki
nekünk, mindenféle ellenvetés nélkül. Megráztam a fejemet, ő pedig habozott,
a fejét kíváncsian oldalra döntötte. Igen, ma este egész biztosan sokat fog
kíváncsiskodni. Egy zsúfolt hely nem a legideálisabb a beszélgetéshez.
– Kaphatnánk esetleg valami meghittebb zugot? – kértem a hosztesztől,
miközben átnyújtottam neki a pénzt. Elsőre meglepettnek tűnt, de a tenyerét
hamarosan a borravaló köré zárta.
– Hogyne!
A bankjegyre pillantott, miközben átvezetett minket egy különterembe.
Ötven dolcsi egy jobb asztalért? Akkor gazdag is. Mondjuk nem meglepő
– fogadni mernék, hogy a dzsekije többe kerül, mint az egész fizetésem.
A francba is. Miért akar kettesben lenni ezzel a lánnyal?
Egy bokszot ajánlott fel nekünk az egyik csendes sarokban, ahol senki se
láthat minket – se Bella reakcióját, bármit tervezek is megosztani vele.
Fogalmam sem volt, mit akar aznap este kihúzni belőlem. És hogy mit vagyok
hajlandó elárulni neki.
Vajon mennyi mindenre jött rá magától? Vajon mivel magyarázza a ma este
történteket?
– Ez megfelel? – kérdezte a pincérnő.
– Tökéletesen – feleltem, és mivel kissé bosszantott, amiért megvetően
viselkedett Bellával, szélesen rámosolyogtam, kivillantva a fogaimat. Hadd
lássa csak, kivel áll szemben.
Azta!
– Óh… mindjárt jön a pincér.
Ez a srác nem lehet igazi. Talán felszívódik a csaj… lehet, hogy ráírom a
telefonszámomat a tányérjára paradicsomszósszal.
Azzal eloldalazott.
Különös. Továbbra sem talált ijesztőnek. Hirtelen eszembe jutott Emmett
cukkolása a menzán néhány héttel ezelőttről. Fogadni mernék, hogy én
jobban rá tudtam volna ijeszteni.
Kezdem elveszíteni a képességemet?
– Nem lenne szabad ezt csinálnod az emberekkel – szakította félbe a
gondolataimat Bella rosszallóan. – Ez nem fair!
A kritikus arckifejezésére meredtem. Mire utal? A szándékaim ellenére
sem sikerült ráijesztenem a hoszteszre.
– Mit nem lenne szabad csinálnom?
– Így elkápráztatnod őket… Az a nő most éppen alighanem levegő után
kapkod a konyhában.
Hmm. Bellának majdnem igaza volt. A hosztesznek kissé összefüggéstelen
gondolatai támadtak, és épp a hibás feltételezéseit osztotta meg rólam az
egyik barátjával a személyzetből.
– Ugyan már! – korholt tovább Bella, amikor nem válaszoltam azonnal a
gyanúsítására. – Az nem lehet, hogy nem tudod, milyen hatással vagy az
emberekre.
– Szóval elkápráztatom az embereket? – Ez érdekes megfogalmazás. A ma
estére történetesen többé-kevésbé illik. Kíváncsi lennék, mi okozza a
különbséget.
– Még nem vetted észre? – kérdezte, a hangjából még mindig kritikus él
hallatszott. – Azt hiszed, más is ilyen könnyen eléri, amit akar?
– Téged is elkápráztatlak? – Ösztönösen tört elő belőlem a kíváncsiságom,
a szavak csak úgy kicsúsztak a számon, és már nem tudtam visszaszívni őket.
De mielőtt időm lett volna igazán megbánni a meggondolatlanul kimondott
szavakat, meg is felelte a kérdésemet.
– Gyakran – vallotta be, az arca pedig halványan kipirult.
Tehát elkápráztatom őt.
Néma szívem reménytől duzzadt, sokkal hevesebben, mint ahogy fel tudtam
idézni korábbról.
– Helló! Ambernek hívnak, ma este én fogom kiszolgálni. Milyen italt
hozhatok? – szólalt meg valaki. A pincérnő mutatkozott be. A gondolatai
hangosabbak és sokkal szókimondóbbak voltak, mint a hosztesznek, de
kizártam őt a fejemből. Helyette Bellára meredtem, végignéztem, ahogy a vér
megjelenik az arccsontja felett, és nem arra figyeltem, hogy ettől hogyan kezd
lángolni a torkom, hanem hogy mennyire ragyogó lesz az arca, és mennyire
kiemeli a krémszínű bőrét.
A pincérnő várt valamire. Á, azt kérdezte, hogy mit szeretnénk inni. Én
továbbra is Bellára bámultam, a pincérnő pedig irigykedve követte a
pillantásomat.
– Egy kólát kérek – mondta Bella, de úgy hangzott, mintha jóváhagyásra
várna.
– Két kólát – helyesbítettem. A szomjúság, mármint a rendes, emberi
szomjúság, az ijedtség jele. Teszek róla, hogy az üdítőtől jusson egy kis extra
cukor a szervezetébe. Bár egészségesnek tűnt. Sőt, több mint egészségesnek.
Szinte sugárzott.
– Mi van? – kérdezte, gondolom, nem értetette, miért nézem ilyen
fürkészően. Halványan eljutott a tudatomig, hogy a pincérnő távozott.
– Hogy érzed magad? – firtattam.
A kérdés hallatán meglepetten pislogott.
– Remekül.
– Nem szédülsz, nem émelyegsz, nem borzongsz?
Ettől még jobban összezavarodott.
– Miért, kellene?
– Hát, ami azt illeti, arra várok, mikor kerülsz sokkos állapotba –
mondtam halvány mosollyal az arcomon, azt várva, hogy tiltakozni fog. Nem
akarja majd engedni, hogy gondoskodni próbáljak róla.
Egy pillanatig eltartott, mire válaszolt. Tekintete kissé elrévedt. Időnként
így nézett, amikor rámosolyogtam. Vajon most elkápráztattam? Nagyon
szeretném ezt hinni.
– Nem hinném, hogy erre sor kerülne. Mindig is jó voltam a kellemetlen
dolgok elfojtásában – felelte kissé kifulladtan.
Akkor tehát sok tapasztalata van a kellemetlen dolgokkal? Az élete vajon
mindig is ilyen veszedelmes volt?
– Ezzel együtt – jelentettem ki – nyugodtabb leszek, ha lesz benned egy kis
cukor meg valami táplálék.
Ekkor visszatért a pincérnő is a kólával és egy kosár kenyérrudacskával.
Elém tette le ezeket, és fel akarta venni a rendelésemet, miközben
mindenáron megpróbálta elkapni a tekintetemet. Jeleztem, hogy inkább
Bellával kellene foglalkoznia, majd újra kizártam őt a fejemből. Nagyon
közönséges gondolatai voltak.
 – Öhm… – Bella sebtében vetett egy pillantást a menüre – kérek egy
gombás raviolit.
A pincérnő buzgón fordult újra felém.
– És önnek mit hozhatok?
– Én nem kérek semmit.
Ennek hallatán Bella grimaszolni kezdett.
Biztosan észrevette már, hogy sohasem eszem. Mindent kiszúr. Én pedig
folyton megfeledkezem róla, hogy óvatosnak kell lennem a közelében.
Megvártam, hogy újra kettesben maradjunk, és csak akkor szólaltam meg.
– Igyál! – parancsoltam rá.
Meglepődtem, hogy azonnal, mindenféle tiltakozás nélkül
engedelmeskedett. Az utolsó cseppig kiitta a poharát, így kissé aggódó arccal
felé toltam a második kólát is. Szomjúság vagy sokk?
Ivott még egy kicsit, majd összerezzent.
– Fázol?
– Csak hideg volt a kóla – felelte, de ekkor újra dideregni kezdett, az ajkai
is kissé remegtek, mintha a fogai vacognának.
A csinos blúz, amit aznap viselt, túl vékonynak látszott ahhoz, hogy
megfelelő védelmet nyújtson. Úgy feszült rajta, mint egy második bőrréteg,
ami legalább ugyanolyan törékeny, mint az első.
– Nem hoztál magaddal dzsekit?
– De igen. – Tanácstalanul nézett körbe. – A fenébe… otthagytam Jessica
kocsijában.
Kibújtam a dzsekimből, és azt kívántam, bár ne rontaná el a gesztust a
testhőmérsékletem. Igazán jó lett volna egy meleg kabátot felajánlani neki.
Bella rám meredt, az arca újra elpirult. Vajon mire gondolhat?
Az asztal felett átnyújtottam neki a dzsekit, ő pedig azonnal belebújt, és
újra megremegett.
 Hát igen, tényleg jó lenne melegebb testtel bírni.
– Kösz! – hálálkodott. Vett egy mély lélegzetet, majd feltűrte a dzseki
túlságosan hosszú ujját, hogy kiszabadítsa a kezét. Majd újra mélyet
lélegzett.
Kezdett vajon leülepedni benne a ma este? A színe még mindig rendben
volt. A bőre a krém és rózsaszín kombinációja, amit blúzának mélykék színe
még ki is emelt.
– A kék szín nagyszerűen illik a bőrödhöz! – bókoltam neki. Igazából csak
őszinte voltam.
Bár úgy tűnt, jól van, nem akartam kockáztatni. Felé toltam a kenyeres
kosarat.
– De komolyan – tiltakozott, mikor megértette a szándékaimat –, nem fogok
sokkot kapni.
– Pedig kellene… minden normális ember azt kapna. Te még csak
különösebben zaklatottnak sem látszol. – Rosszallóan meredtem rá, és az járt
a fejemben, miért nem tudott ez a lány normális lenni, és hogy vajon akarom-
e igazán, hogy olyan legyen.
– Veled tökéletes biztonságban érzem magam – magyarázta, a tekintete újra
megtelt bizalommal. Olyan bizalommal, amit nem érdemeltem meg.
Az ösztönei egyáltalán nem működtek rendeltetésszerűen – sőt, mintha
inkább visszafele működnének. Biztosan ez okozza a problémákat.
Nem érzékeli a veszélyt úgy, mint ahogyan egy emberi lénynek kellene.
Épp az ellenkező reakciót váltja ki belőle. Ahelyett, hogy elfutna, ő a helyén
marad, és vonzódik ahhoz, aminek el kellene ijesztenie őt.
Hogyan tudnám megvédeni őt magamtól, mikor egyikünk sem erre vágyik?
– Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy elterveztem – mormogtam.
Láttam, ahogy meghányja-veti a szavaimat a fejében, és kíváncsi lettem,
vajon hogyan értelmezi őket. A kezébe vett egy kenyérrudat, és öntudatlanul
enni kezdett. Egy pillanatig rágcsálta, majd töprengve oldalra döntötte a fejét.
– Amikor a szemed ilyen világos, mint most, az rendszerint azt jelenti,
hogy jobb kedvedben vagy – jegyezte meg hétköznapi hangon.
A megfigyelésétől, amit ráadásul ennyire tárgyilagosan közölt,
megtántorodtam.
– Micsoda?
– Mindig mogorvább vagy, amikor a szemed fekete. Olyankor számítok is
rá. Van is erről egy elméletem… – tette hozzá könnyeden.
Tehát előállt egy saját magyarázattal. Hát persze. Mélyreható rettegés járt
át, miközben azt vártam, hogy kiderüljön, mennyire került közel az
igazsághoz.
– Egy újabb elmélet?
– Hmmm… – Rágcsálta tovább a kenyérrudat, és közben teljesen
közömbös képet vágott. Mintha nem is egy démon jellemzését vitatná meg
magával a démonnal.
– Remélem, ez valamivel eredetibb, mint a múltkori… – füllentettem,
amikor nem folytatta. Amiben őszintén reménykedtem, hogy téved – hogy
kilométerekre jár majd a valóságtól. – Vagy megint a képregényekből loptad
az ötletet?
– Nem, ezt nem egy képregényből szedtem – vallotta be kissé
szégyenkezve –, de nem is önállóan jöttem rá.
– Szóval? – sziszegtem a fogaim között.
Nyilvánvalóan nem nyilatkozna ilyen nyugodtan, ha épp sikítani készülne.
Amint habozva az ajkába harapott, a pincérnő ismét felbukkant Bella
ételével. Szinte rá sem hederítettem, amikor letette Bella elé a tányért, és
megkérdezte, nem kérek-e én is valamit.
Visszautasítottam, de rendeltem még egy kör kólát. A pincérnőnek fel sem
tűntek a kiürült poharak.
 – Mit is kezdtél mondani az előbb? – sürgettem idegesen, amint Bella és
én újra egyedül maradtunk.
– Majd elmondom az autóban. – mondta halkan. Jaj, hát ez kellemetlen
lesz. Nem hajlandó mások előtt megosztani velem a feltételezéseit. –
Mármint ha… – hallgatott el hirtelen.
– Szóval feltételeid is vannak? – Annyira feszült voltam, hogy szinte
morogva ejtettem ki a szavakat.
– Nekem is lenne egy-két kérdésem, természetesen.
– Természetesen – ismételtem el kemény hangon.
A kérdéseiből valószínűleg ki tudom következtetni, merre tapogatózik. De
hogyan feleljek rájuk? Felelősségteljes hazugságokkal? Vagy üldözzem el az
igazság megvallásával? Vagy ne mondjak semmit így, hogy képtelen vagyok
dönteni?
Egy ideig csendben ücsörögtünk, amíg a pincérnő újratöltötte Bella
poharát üdítővel.
– Nos, halljuk a kérdéseket! – szólaltam meg, amint a nő távozott, az
állkapcsom megfeszült.
– Hogy kerültél Port Angelesbe?
Ez túlságosan könnyű kérdés volt – neki. Ebből nem derülne ki semmi, míg
a válaszom, már ha igazat mondok, túlságosan is sokat árulna el. Inkább
először rukkoljon elő ő valamivel.
– A következőt! – bújtam ki a válaszadás alól.
– De hát ez a legkönnyebb.
– A következőt! – ismételtem meg.
Bosszantotta, hogy nem válaszolok. Elkapta a tekintetét, inkább az ételre
meredt. Lassan, miközben keményen jártak az agykerekei, evett pár falatot, és
nagyon megfontoltan rágcsálta az ételt.
Miközben ő evett, egy furcsa párhuzam ugrott be nekem váratlanul. Egy
pillanatra Perszephonét láttam magam előtt, kezében a gránátalmával. Aki az
Alvilágra kárhoztatja magát.
Tehát ez lettem volna én? Hádész maga, aki miután megkívánta a tavaszt,
elrabolja, és végtelen éjszakára ítéli. Sikertelenül igyekeztem lerázni
magamról ezt a benyomást.
Leöblítette a falatot egy korty kólával, majd végre újra rám pillantott.
A tekintete összeszűkült, és sugárzott belőle a gyanakvás.
– Jó, rendben! – kezdett bele újra. – Tegyük fel, hogy… valaki… persze
csak elméletileg… gondolatolvasó… mindig tudja, mit gondolnak mások,
leszámítva egy-két embert.
Lehetne rosszabb.
Ez magyarázatot adott arra a félmosolyára is az autóban. Gyorsan kapcsolt.
Még soha senki nem jött rá magától a képességemre. Leszámítva Carlisle-t,
hiszen a kezdetekben meglehetősen egyértelmű volt a helyzet, amikor minden
egyes gondolatát úgy válaszoltam meg, mintha hangosan kimondta volna őket.
Ő hamarabb megértette, mi történik velem, mint én magam.
Ez a kérdés nem volt annyira rettenetes. Bár világos volt, hogy rájött,
valami nincs rendben velem, a következtetése nem volt annyira komoly, mint
amilyen akár lehetett is volna. A gondolatolvasás végtére is nem a vámpírok
kánonjának alappillére. Így hát úgy döntöttem, lássuk, hova vezet a
hipotézise.
– Csak egyetlent – helyesbítettem –, persze, csak elméletben.
Visszafojtotta a mosolyát – a homályos őszinteségem szórakoztatta.
– Rendben, akkor egyetlen kivétellel. Hogy működik ez a dolog? Milyen
korlátai vannak? Hogyan képes rá… ez a bizonyos illető… hogy megtaláljon
valakit, éppen a kellő pillanatban? Honnét tudja, hogy az a valaki bajban
van?
– Elméletileg?
 – Hát persze. Csakis. – Az ajka megremegett, csokoládébarna szemei
izgatottak lettek.
– Szóval – kezdtem bele habozva –, ha… ez az illető…
– Nevezzük talán Joe-nak! – javasolta.
A lelkesedésén elmosolyodtam. Vajon tényleg azt gondolja, hogy az
igazság jó lesz? Ha a titkaim kellemesek lennének, miért akarnám eltitkolni
őket előle?
– Helyes, tehát Joe – egyeztem bele. – Szóval, ha Joe alaposabban
odafigyelt volna, akkor nem a legeslegutolsó pillanatban érkezik. –
Csóváltam a fejemet, és beleborzongtam a gondolatba, milyen közel voltam
ma ahhoz, hogy túl későn érkezzem meg a helyszínre. – Csak te vagy képes
arra, hogy még egy ilyen kisvárosban is bajba kerülj. Kis híján egy teljes
évtizedre elintézted a bűnügyi statisztikákat, tudod-e?
A szája sarkai lefelé görbültek, és kifelé biggyesztette őket.
– Azt hittem, egy elméleti esetről beszélünk.
Az ingerült hangjától nevetnem kellett.
Az ajkai, a bőre… annyira puhának tűntek. Nagyon szerettem volna
megtudni, vajon tényleg olyan bársonyosak-e, mint amilyennek tűnnek.
Lehetetlenség. Az érintésem visszataszító lenne a számára.
– Igazad van! – helyeseltem, és felvettem a beszélgetés fonalát, mielőtt
túlságosan elmerültem volna a depresszióban. – Nevezzünk téged talán Jane-
nek?
Közelebb hajolt hozzám az asztal felett, mindenféle jókedv és bosszúság
eltűnt az arcáról.
– Honnét tudtad? – kérdezte halk, de annál hevesebb hangon.
Áruljam el neki az igazat? És ha igen, mennyit?
El akartam árulni neki. Ki akartam érdemelni azt a bizalmat, amit még
mindig láttam az arcán.
 Mintha hallotta volna a gondolataimat, odasúgta:
– Tudod, hogy megbízhatsz bennem. – Kinyújtotta az egyik kezét, mintha
meg akarta volna érinteni az üres asztalon összekulcsolt kezeimet.
Elhúztam őket – gyűlöltem belegondolni, hogyan reagálna a fagyos,
kőkemény bőrömre –, és ő is visszahúzta a sajátját.
Tudtam, hogy bízhatok abban, hogy nála biztonságban lennének a titkaim.
Tökéletesen becsületes volt, ízig-vérig jóságos. De abban mégsem bízhattam,
hogy ne rémüljön halálra a titkaim hallatán. És halálra is kellene rémülnie.
Az igazság ugyanis iszonyatos.
– Nem tudom, van-e még választásom – motyogtam. Eszembe jutott, hogy
egyszer azzal cukkoltam, hogy nem veszi észre, ami az orra előtt van.
Jobban mondva megsértettem ezzel, ha jól értelmeztem az arckifejezését.
Nos, legalább ezt az egy igazságtalanságot jóvátehetem: – Tévedtem… te
sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna. – És talán nem is veszi
észre, de nagyon sok bizalmat szavaztam már neki így is.
– Azt hittem, te sose tévedsz – felelte, és elmosolyodott, miközben ugratott
engem.
– Így is volt. – Korábban tudtam, hogy mit is cselekszem. Korábban
mindig biztos lehettem abban, hogy jó úton járok. Most azonban mindent a
káosz és felfordulás uralt. És mégsem cserélném el semmire. Nem, ha a
káosz azt is jelenti, hogy Bella közelében lehetek.
– És még egy dologban tévedtem veled kapcsolatban – folytattam, hogy
tisztázzak egy második pontot is. – Te nem egyszerűen a baleseteket vonzod,
ez így túl általános meghatározás lenne, te a bajt vonzod, mint a mágnes. Ha
bármi veszélyes adódik tíz mérföldes körzetben, az téged egészen biztosan
megtalál.
De miért pont őt? Mivel érdemelte ki mindezt?
Bella arca újra komolyra fordult.
 – Téged magadat is beleértve?
Az őszinteség ebben a kérdésben még fontosabb volt, mint bármelyik
másiknál.
– Kétségkívül.
Kissé összeszűkültek a szemei – most nem gyanakvóan, inkább különös
módon aggodalommal teltek meg. Az ajkai arra a bizonyos mosolyra
húzódtak, amit korábban csak akkor láttam az arcán, amikor valaki más
fájdalmával szembesült. Újra kinyújtotta a kezét az asztal felett, lassan és
határozottan. Pár centire elhúztam a sajátomat, de nem érdekelte, eltökélte
magát, hogy hozzám fog érni. Visszafojtottam a lélegzetemet – most azonban
nem az illata, hanem a hirtelen támadt, letaglózó feszültség miatt. Félelem.
A bőröm undort vált majd ki belőle. El fog szaladni.
Az ujjai hegyével finoman megérintette a kézfejemet. A gyengéd, önkéntes
érintésének melege olyan érzést váltott ki belőlem, mint még soha semmi.
Majdhogynem színtiszta öröm lett volna, leszámítva a rettegésemet.
Figyeltem az arcát, miközben hozzáért a bőröm jeges, kőszerű felületéhez, és
még mindig nem vettem levegőt.
Aggódó mosolya szélesebb, melegebb formát öltött.
– Köszönöm! – szólalt meg, miközben mély és érzelmes tekintete
összeakadt az enyémmel. – Immár másodszor.
A lány ujjai a bőröm körül lebzseltek, mintha élvezték volna, hogy ott
lehetnek.
Igyekeztem olyan közömbösen válaszolni neki, amennyire csak tudtam.
– Igyekezzünk, hogy harmadik alkalom már ne legyen, rendben?
Ennek hatására grimaszolt egy kicsit, de végül bólintott.
Kihúztam a kezeimet a kezei alól. Akármilyen csodálatos érzés volt is az
érintése, nem akartam megvárni, amíg tűrőképességének mágikus ereje
tovaszáll, és hirtelen visszatetszésbe csap át. Az asztal alá rejtettem a
kezeimet.
Próbáltam a szemeiből olvasni; a gondolatai azonban továbbra is némák
maradtak. A tekintetében bizalmat és csodálatot véltem felfedezni. Ekkor
döbbentem rá, hogy válaszolni akarok a kérdéseire. Nem azért, mert
tartoztam neki ezzel. Nem is azért, mert azt akartam, hogy bízzon bennem.
Arra vágytam, hogy megismerjen engem.
– Követtelek Port Angelesbe – vallottam be, a szavak túlságosan gyorsan
záporoztak belőlem, nem volt időm megválogatni őket. Tudtam, milyen
veszélyeket rejt az igazság, hogy milyen kockázatot vállalok ezzel.
A természetellenes nyugalma bármelyik pillanatban hisztériába csaphat át.
De ezt felismerve csak még gyorsabban kezdtem beszélni. – Még soha nem
próbáltam egy meghatározott valakit életben tartani, és sokkal nehezebb, mint
hittem. De talán csak azért, mert éppen te vagy az a bizonyos valaki. Az
emberek többsége általában képes különösebb katasztrófák nélkül
végigcsinálni a napot… – Várakozva néztem rá.
Csak még szélesebben mosolyodott. A tiszta, sötét szempár mélyebbnek
tűnt, mint valaha. Épp most vallottam be, hogy titokban követtem őt, erre ő
mosolyog.
– Arra még sose gondoltál, hogy az első alkalommal, amikor Tyler
majdnem elütött, akkor nekem ott csengettek, de te beleavatkoztál a végzet
működésébe? – kérdezte.
– Az már nem az első alkalom volt – feleltem, miközben a vörösesbarna
terítőre szegeztem a szememet, a vállam pedig szégyenkezve meggörbült.
A korlátok leomlottak, az igazság továbbra is meggondolatlanul ömlött
belőlem. – Neked már akkor csengettek, amikor először találkoztunk.
Ez volt az igazság, és ez dühített. Úgy lebegtem az élete felett, mint a
guillotine pengéje. Mintha a végzet rendelte volna el, ahogyan ő fogalmazott.
Mintha az a kegyetlen, igazságtalan végzet halálra ítélte volna őt, és mivel én
nem voltam hajlandó együttműködni, továbbra is megpróbálná kivégeztetni.
Elképzeltem, milyen alakja lenne a végzetnek; egy hátborzongató, féltékeny
vén boszorka, egy bosszúszomjas hárpia.
Azt akartam, hogy legyen valami vagy valaki felelős mindezért, hogy
konkrét dolog ellen küzdhessek. Valami, bármi, amit elpusztíthatok, hogy
Bella biztonságban legyen.
Bella nagyon csöndes volt. A légzése felgyorsult.
Felnéztem rá, és tudtam, a szemében végre megjelenik majd a félelem,
amire eddig vártam. Hát nem épp azt vallottam meg neki, hogy milyen közel
jutottam ahhoz, hogy végezzek vele? Közelebb, mint a teherautó, ami
mindössze pár centire volt attól, hogy kipréselje belőle az életet. És mégis,
az arca még mindig nyugalmat tükrözött, a szemében volt csak jele
aggodalomnak.
– Emlékszel?
– Igen – felelte nyugodt és megfontolt hangon. Mély tekintetéből sugárzott
a tudatosság.
Tudta. Tudta, hogy meg akartam gyilkolni őt. Miért nem sikoltozik?
– És mégis itt ülsz velem – mutattam rá az ebben rejlő ellentmondásra.
– Igen, itt ülök… és ezt neked köszönhetem. – Az arckifejezése
megváltozott, kíváncsi lett, miközben mindenféle köntörfalazás nélkül témát
váltott. – Mert ma sikerült megtalálnod… hogyan is?
Mindenféle remény nélkül tettem még egy utolsó próbát, hátha sikerül
áthatolnom a gondolatait őrző barikádon, kétségbeesetten meg akartam érteni
őt. A viselkedésére nem volt logikus magyarázat. Hogyan is merülhet fel
bármi más, mikor egy ilyen bődületes igazság van kiterítve előttünk?
Tovább várt kíváncsian. A bőre sápadt volt, és bár ez természetesnek
számított nála, engem mégiscsak aggasztott. A vacsorája érintetlenül állt
előtte. Ha továbbra is ennyi mindent árulok el neki, szüksége lesz valamilyen
tompítóra, amikor a sokk végül beüt neki.
Tisztáztam a feltételeimet.
– Ha te eszel, én beszélek.
Egy fél pillanatig mérlegelte, majd olyan sebességgel vett a szájába egy
falatot, ami egyértelműen rácáfolt a nyugodtságára. Sokkal inkább aggódott a
válaszaim miatt, a szeme erről árulkodott.
– Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz a nyomodban maradni – szóltam
hozzá. – Rendszerint könnyen megtalálok bárkit, ha egyszer már olvastam a
gondolataiban.
Figyelmesen követtem az arca rezdüléseit, miközben ezt mondtam.
Feltételezni valamit egy dolog, megerősítést is nyerni egész más.
Mozdulatlan volt, az arca kifejezéstelen.
De végül pislogott egyet, hangosan nyelt egyet, majd egy újabb falatot
lapátolt a szájába. Buzgón várta, hogy folytassam.
– Jessicát tartottam hát szemmel – mondtam tovább a történetet, és
figyeltem, ahogy az egyes szavak leülepednek benne –, de nem csináltam
nagy ügyet belőle, hiszen rajtad kívül senki nem lenne képes bajba keveredni
Port Angelesben. – Nem bírtam megállni, hogy ezt a megjegyzés ne tegyem
hozzá. Tisztában volt vajon azzal, hogy más halandók életét nem keseríti
ennyi halálközei élmény, vagy azt képzelte, hogy teljesen normális, ami vele
történik? – Így először észre sem vettem, hogy elváltál tőlük. Amikor
rájöttem, hogy nem vagy a lányokkal, a könyvesboltot kerestem, amelyet
Jessica fejében láttam. Megállapítottam, hogy nem mentél be, és hogy
elindultál dél felé… és azt is tudtam, hogy rövidesen el kell majd fordulnod.
Úgyhogy vártam, közben találomra beleolvasgattam a járókelők
gondolataiba, hátha felfigyelt rád valaki, és akkor megtudom, hol jársz
pontosan. Nem volt semmi okom aggódni… mégis szokatlanul ideges
voltam… – Egyre gyorsabban lélegeztem, ahogy felidéztem a pánik érzését.
Az illata lángolt a torkomban, én viszont örültem ennek. Ez a fájdalom a
záloga annak, hogy ő életben marad.
Amíg engem perzsel a fájdalom, ő biztonságban van.
– Csöndben körözni kezdtem, füleltem, figyeltem. – Azt remélem, hogy a
szavaim érthetőek a számára. Egész biztosan zavarba ejtő ez az egész. –
Alkonyodott, és épp elhatároztam, hogy kiszállok, elindulok utánad gyalog,
amikor…
Ahogy felötlött bennem az emlék – kristálytisztán és olyan élénken, mintha
újraélném a pillanatot –, ugyanaz a gyilkos düh járta át a testemet, teljesen
jéggé dermedtem tőle.
Arra vágytam, hogy a férfi halott legyen. Meg kellene halnia. Szorosan
összezártam az állkapcsomat, miközben arra összpontosítottam, hogy képes
legyek az asztalnál maradni. Bellának még szüksége van rám. Ez az, ami
számít.
– És aztán? – suttogta, sötét szeme hatalmasra tágult.
– Tudtam, hogy mire gondolnak – vicsorogtam a fogaim között, a szavak
kissé morgásszerűen törtek fel. – Láttam az arcodat a fejükben.
Még mindig pontosan tudtam, hol találhatnám a férfit. Sötét gondolatait
magába szippantotta az éjszakai égbolt, és feléjük vonzott engem is.
A kezembe temettem az arcom, mivel tudtam, hogy a vadász, a gyilkos
képe ült ki az arcomra. Csukott szemem mögött Bella képére fókuszáltam,
hogy képes legyek uralkodni magamon. Csontjainak törékeny vázára, sápadt
bőrének vékony burkára – mint az üvegre terített selyem, elképesztően lágy,
és olyan könnyen összetörik. Ez a lány túlságosan törékeny erre a világra.
Szüksége volt egy védelmezőre. És a végzet valamiféle torz működése okán
én voltam a legkönnyebben elérhető erre a feladatra.
Megpróbáltam elmagyarázni az agresszív reakciómat úgy, hogy ő is
megértse.
 – Nagyon… nehéz volt, el sem tudod képzelni, milyen nehezemre esett,
hogy egyszerűen csak elvigyelek onnét, és őket… életben hagyjam –
suttogtam. – Hagyhattam volna, hogy hazamenj a lányokkal, de attól féltem,
ha egyedül maradok, akkor megkeresem őket.
A mai este folyamán másodszor is bevallottam, hogy gyilkosságot
készültem elkövetni. Az utóbbi legalább védhető.
Bella nem szólt semmit, amíg én azzal küszködtem, hogy visszanyerjem az
önuralmam. Hallgattam a szívverését. A ritmusa szabálytalan volt, de idővel
lelassult, végül újra egyenletes lett. A légzése is halk és szabályos volt.
Túlságosan közel kerültem ahhoz, hogy teljesen elveszítsem a fejem. Haza
kell juttatnom Bellát, mielőtt…
És akkor megölném a férfit? Újra gyilkossá válnék, amikor Bella már bízik
bennem? Van bármi mód arra, hogy megállítsam magam?
Bella azt ígérte, megosztja velem a legújabb elméletét, ha kettesben
maradunk. Akarom vajon hallani? Nyugtalanul vártam már, hogy kiderüljön,
mi lehet az, de a kíváncsiságomért elnyert jutalom nem lesz-e rosszabb a
nemtudásnál?
Akárhogy is, mára eleget vallottam neki.
Újra ránéztem, az arca sápadtabb volt, mint korábban, de higgadtnak tűnt.
– Hazaviszlek, jó? – kérdeztem.
– Vigyél – felelte, óvatosan megválogatva a szavait, mintha egy egyszerű
igen nem tudná tökéletesen kifejezni, amit mondani szeretett volna.
Bosszantó.
A pincérnő újra felbukkant. Meghallotta Bella legutóbbi kijelentését,
miközben a térelválasztó túlsó oldalán hallgatózott, azon töprengve,
mennyivel többet tudna ő nyújtani nekem. Szívem szerint csak meresztettem
volna a szememet néhány gondolatbeli ajánlatának hallatán.
– Mindennel meg van elégedve? – kérdezte tőlem.
 – Igen, köszönöm. Fizetni szeretnék! – feleltem, miközben Bellán tartottam
a tekintetemet.
A pincérnő légzése az egekbe szökött, mert pár pillanatra – Bella
kifejezésével élve – elkápráztatta a hangom.
Egy hirtelen megfigyelésnek köszönhetően, amikor is meghallottam, hogyan
cseng a hangom ennek a jelentéktelen embernek a fejében, rájöttem, miért
csodáltak meg ma ennyien úgy, hogy azt nem követte félelem.
Bella miatt. Olyannyira próbáltam biztonságos helyzetet teremteni neki,
kevésbé rémisztőnek, sokkal emberibbnek látszani, hogy a megjelenésem
teljesen elveszette félelemkeltő élét. A többi ember így már csak a
szépséggel találta szembe magát, a bennem élő rémség felett pedig
körültekintően uralkodni tudtam.
Felnéztem a pincérnőre, vártam, hogy összeszedje magát. Kissé viccesnek
találtam a helyzetet, főleg így, hogy értettem az okát is.
– Te-természetesen! Parancsoljon! – nyújtotta át a mappát a számlával,
miközben az a kártya járt a fejében, amit a blokk mögé rejtett. A kártyára a
nevét és a telefonszámát írta fel.
Igen, ez így meglehetősen mulatságos.
Már a kezemben volt a bankjegy. Azonnal vissza is nyújtottam a mappát,
hogy ne várjon fölöslegesen egy olyan telefonhívásra, ami sosem fog
megérkezni.
– A visszajárót tartsa meg! – mondtam neki, remélve, hogy a borravaló
mértéke enyhít majd a csalódottságán.
Felálltam, Bella pedig követte a példámat. Szívem szerint felkínáltam
volna neki a kezemet, de arra jutottam, hogy ezzel már túlságosan
megkísérteném a szerencsémet ma este. Köszöntem a pincérnőnek, de a
szememet le nem vettem Bella arcáról. Láttam, hogy Bella is nagyon
viccesnek talál valamit.
 Olyan szorosan lépkedtem mögötte, amennyire csak mertem. Épp elég
közel ahhoz, hogy a belőle áradó meleg valódi fizikai érintésnek tűnt. Amikor
kinyitottam neki az ajtót, csendben felsóhajtott, én pedig azon töprengtem,
miféle megbánás terhe nyomaszthatja. A szemébe néztem, és épp rá akartam
kérdezni, amikor elkapta a tekintetét, és a földre szegezte, úgy tűnt, mintha
szégyenkezne. Ettől csak még kíváncsibb lettem, ugyanakkor még inkább
vonakodtam rákérdezni. Ezt követően is csendben maradtunk, miközben
kinyitottam neki az ajtót, ő pedig beszállt az autómba.
Bekapcsoltam a fűtést – hirtelen hagytuk magunk mögött a melegebb időt; a
hideg autó kényelmetlen lesz neki. Összekuporodott a dzsekimben, és egy kis
mosoly játszott az ajkán.
Én pedig vártam, halogatva a beszélgetést egészen addig, amíg a sétány
fényei el nem halványultak. Így még inkább úgy éreztem, csak mi ketten
vagyunk.
Helyes volt ez így? Az autó nagyon kicsinek tűnt. Bella illata teljesen
betöltötte, ahogyan a fűtés áramlatának köszönhetően egyre erősebben járta át
a teret. A végére saját energiával bírt, mintha egy harmadik entitás is helyet
foglalt volna a kocsiban. Egy olyan jelenlét, ami megkövetelte az elismerést.
Meg is kapta; én lángoltam. A perzselő tűz azonban elviselhető volt.
Furcsán helyénvalónak tűnt nekem. Olyan sokat kaptam ma este, többet is,
mint vártam. És itt volt mellettem Bella, teljesen saját akaratából. Valamivel
tartoztam ezért cserébe. Egy áldozattal. Egy perzselő felajánlással.
Bárcsak ennyivel megúszhatnám: lángolással, és semmi mással. De a
méreg kezdte átjárni a számat, az izmaim megfeszültek az izgalomtól, mintha
épp vadászni indulnék.
Ki kellett vernem ezeket a gondolatokat a fejemből. És tudtam is, hogy mi
terelhetné el a figyelmemet.
– Most pedig – szóltam Bellához, abban reménykedve, hogy a válaszától
való rettegésem csillapítja majd a lángolást – rajtad a sor!
 10. ELMÉLETEK

– Kérdezhetnék tőled csak még egyetlenegyet? – esedezett, ahelyett hogy

válaszolt volna a kérésemre.
Alig bírtam uralkodni magamon, a legrosszabb miatt aggódtam. És mégis,
annyira csábító volt, hogy elnyújtsam ezt a pillanatot. Hogy itt legyen velem,
önszántából, csak még néhány másodpercig.
A dilemma miatt felsóhajtottam, majd így feleltem:
– Egyet.
– Szóval… – Habozott egy hosszú pillanatig, mintha nem tudná eldönteni,
melyik kérdést tegye fel. – Azt mondtad, tudtad, hogy nem mentem be a
könyvesboltba, és hogy délnek fordultam. Kíváncsi lennék, honnan tudtad.
Dühösen meredtem kifelé a szélvédőn. Ismét egy kérdés, amiből semmi
sem derül ki róla, rólam viszont túlságosan is sokat árul el.
– Azt hittem, túl vagyunk ezen a köntörfalazós fázison – szólt rám, a hangja
egyszerre volt feddő és csalódott.
Mennyire ironikus. Hiszen ő maga könyörtelenül köntörfalaz, ha
akaratlanul is.
Nos, azt akarta, hogy legyek vele egyenes. Ez a beszélgetés ettől
függetlenül sem tartott jó irányba.
– Rendben – egyeztem bele végül. – Követtem az illatodat.
Szerettem volna ránézni, de túlságosan féltem attól, mit látnék az arcán.
Ehelyett azt hallgattam, ahogyan a légzése felgyorsul, majd stabilizálódik.
Hamarosan újra megszólalt, a hangja kiegyensúlyozottabban csengett, mint
vártam.
– És nem válaszoltál az egyik első kérdésemre sem… – mondta.
Komoran pillantottam rá. Ő is húzta az időt.
– Melyikre?
– Hogy miként működik ez a… gondolatolvasás dolog? – kérdezte,
újrafogalmazva az étteremben feltett kérdését. – Bárhol, bárkinek a fejébe
látsz? És hogy csinálod? És a családod többi tagja is képes…? – Nem is
fejezte be a mondatot, ugyanakkor elpirult közben.
– Ez több volt mint egy – mutattam rá.
Ő azonban csak meredt rám, válaszokat várt.
És miért is ne adhatnám meg neki, amire vágyik? A legtöbbre már úgyis
rájött magától, ráadásul ez még mindig könnyebb téma volt, mint a másik, ami
vészjóslóan közeledett.
– Nem, csak én. És én sem hallok bárhol bárkit. Elég közel kell lennem
hozzájuk. Minél jobban ismerem valakinek a… „hangját”, annál messzebbről
meghallom. De még így is csak pár mérföldről. – Azon gondolkoztam, hogyan
tudnám úgy elmagyarázni, hogy megértse. Egy olyan párhuzamot kerestem,
amihez ő is tud kapcsolódni. – Olyan, mintha egy nagy teremben
összezárnának egy rakás emberrel, és mindenki egyszerre beszélne. Egy
hangmassza az egész, de ha egyvalaki hangjára összpontosítok, akkor tisztán
hallom, mit gondol az illető. Többnyire kikapcsolom ezt a képességemet,
mert nagyon idegesítő. És sokkal könnyebb úgy normálisnak látszani – itt
elfintorodtam –, hogy nem a gondolataira válaszolok valakinek, hanem a
szavaira.
– És mit gondolsz, az én gondolataimat miért nem hallod? – töprengett.
Egy újabb igazságot és egy újabb párhuzamot adtam a kezébe.
– Nem tudom – vallottam be. – Egyetlen tippem van: a te agyad nem úgy
működik, mint a többieké. Mintha a te gondolataid rövidhullámon
érkeznének, én meg csak a középhullámot tudom fogni.
Amint kimondtam a szavakat, biztos voltam benne, hogy ez a példa nem
fog tetszeni neki. A reakcióján elmosolyodtam. Újfent nem okozott csalódást.
– Szóval az agyam nem működik normálisan? – kérdezte egyre magasabb
hangon. – Valamiféle csodabogár vagyok?
Áh, micsoda irónia már megint.
– Én hallok hangokat a fejemben, és te aggódsz, hogy netán csodabogár
vagy – nevettem. Minden apróságot sikerült megértenie, de valahogy a
nagyobb összefüggéseket nem jól rakta össze. Nem jól működtek az ösztönei.
Bella az ajkát harapdálta, homlokán a ránc egyre csak mélyült.
– Ne aggódj – próbáltam megnyugtatni. – Ez csak egy elmélet volt… – És
még hátravolt egy sokkal fontosabb elmélet, amit meg kellett vitatnunk.
Szorongva vártam, hogy essünk végre túl rajta. Minden egyes múló pillanat
egyre inkább lopott időnek tűnt. – De térjünk csak vissza hozzád!
Felsóhajtott, még mindig a száját rágcsálta – már attól féltem, meg fog
sérülni. Mélyen a szemembe nézett, az arca gondterheltnek tűnt.
– Azt hittem, ezen a köntörfalazós fázison már túl vagyunk – emlékeztettem
csendesen.
Elkapta a tekintetét, láthatóan vívódott belül. Hirtelen megfeszült, a szeme
elkerekedett. Az arcára most először félelem ült ki.
– Szent ég! – kapkodott levegő után.
Bepánikoltam. Mit látott vajon? Mivel ijesztettem rá?
Majd rám kiáltott:
– Lassíts!
– Mi a baj? – Nem értettem, miből fakad a rémülete.
– Százötvennel tépsz! – üvöltött rám. Kinézett az ablakon, és teljesen
ledöbbent, amikor tudatosult benne, milyen sebességgel száguldunk a sötét
fák mentén. Ettől az apróságtól, egy kis gyorshajtástól kezd rémülten
sikoltozni?
Az égnek fordítottam a szemem.
– Nyugalom, Bella!
– Meg akarsz ölni minket? – sipította.
– Nyugalom, nem fogunk karambolozni – ígértem meg neki.
Vett egy hirtelen lélegzetet, majd végül egy kicsit nyugodtabb hangon
kérdezte:
– Hova sietsz annyira?
– Mindig így vezetek.
Elkaptam a tekintetét, én remekül szórakoztam a döbbent arckifejezésén.
– Az utat nézd! – kiabált rám.
– Még soha nem volt balesetem, Bella, de még büntetőcédulát sem kaptam
soha – vigyorogtam rá, és megkopogtattam a homlokomat. Ettől csak még
komikusabb lett az egész. Teljesen abszurd volt, hogy viccelődhetek egy
ennyire titokzatos és különös témával. – Beépített radarral rendelkezem.
– Nagyon vicces – felelte szarkasztikusan, a hangja még mindig inkább tűnt
ijedtnek, mint dühösnek. – Charlie rendőr, nem emlékszel? Úgy neveltek,
hogy a közlekedési szabályokat be kell tartani. Különben is, te könnyen
beszélsz, ha a Volvód feltekeredik egy fára, te alighanem simán megúszod.
– Alighanem – ismételtem el, majd felnevettem, bár valójában nem
találtam ebben semmi vicceset. Igen, egy autóbalesetet elég különböző
módon vészelnénk át. Jogosan félt tőle, még az én vezetési képességeim
mellett is. – De te nem.
Felsóhajtottam, majd lelassítottam, míg már az autó szinte csak
vánszorgott.
– Most boldog vagy?
Vetett egy pillantást a kilométerórára.
– Majdnem.
 Ez még mindig túl gyors lenne neki?
– Utálok lassan hajtani – morogtam, de közben engedtem, hogy a mutató
még egy fokozattal lejjebb csússzon.
– Ez neked lassú?
– Eleget kritizáltad a vezetési stílusomat! – fakadtam ki türelmetlenül.
Hányszor tért már ki a kérdésem elől? Háromszor? Négyszer? Ennyire
borzalmas lenne a feltevése? Ki kell derítenem – mégpedig azonnal. – Még
mindig arra várok, hogy ismertesd velem a legújabb elméletedet.
Újra az ajkába harapott, az arckifejezése alapján nyugtalannak tűnt, szinte
bánatosnak.
Megzaboláztam a türelmetlenségemet, és ellágyítottam a hangomat. Nem
akartam szomorúnak látni őt.
– Nem fogok nevetni – ígértem, és közben azt kívántam, bárcsak a
szégyenérzet gátolná abban, hogy beszélni kezdjen.
– Inkább attól félek, hogy mérges leszel – suttogta.
Nyugodtságot erőltettem a hangomba.
– Miért, olyan szörnyű?
– Hát eléggé.
Lefelé meredt, nem volt hajlandó a szemembe nézni. Csak teltek-múltak a
másodpercek.
– Rajta! – biztattam.
A hangja elhalkult.
– Nem tudom, hol kezdjem.
– Miért nem kezded az elején? – Eszembe jutottak a vacsora alatt elejtett
szavai. – Annyit már elárultál, hogy nem magadtól támadt ez az ötleted.
– Hát nem – értett egyet, majd újra elhallgatott.
Azon töprengtem, vajon milyen dolgok inspirálhatták.
– Akkor honnan vetted? Valami könyvből? Egy filmből?
 Mégiscsak át kellett volna fésülnöm a gyűjteményét, amikor nem volt
otthon. Így fogalmam sincs, akad-e Bram Stoker vagy Anne Rice az elnyűtt
puhakötésű könyvek között.
– Nem – tiltakozott ismét –, hanem szombaton hallottam valamit a
tengerparton…
Erre nem számítottam. A rólunk keringő helyi pletykák sosem mentek bele
bizarr furcsaságokba, és túl pontosak sem voltak. Akadt vajon egy új rémhír,
amiről lemaradtam? Bella felnézett a kezéről, és észrevette az arcomra kiülő
csodálkozást.
– Összefutottam egy régi barátunkkal… Jacob Blackkel – folytatta. –
A papája és Charlie már akkor jó barátok voltak, amikor én megszülettem.
Jacob Black… nem ismerős a név, de mégis emlékeztet valamire, régről…
A szélvédőn keresztül bámultam kifelé, miközben az emlékeimet pörgettem
át, hogy megtaláljam a kapcsolatot.
– A papája a quileute törzs vénei közé tartozik – tette hozzá.
Jacob Black. Ephraim Black. Egy leszármazott, semmi kétség.
Eszerint a helyzet a lehető legrosszabb fordulatot vette.
Megtudta az igazságot.
A gondolataim végigjárták a különböző lehetséges elágazásokat, miközben
száguldottunk a sötét és kanyargós úton, a testem pedig teljesen ledermedt az
aggodalomtól.
Meg se moccantam, leszámítva az apró, automatikus mozdulatokat, amiket
a kormányzás megkövetelt.
Megtudta az igazságot.
De ha már szombaton megtudta az igazságot, akkor egész este tisztában
volt ezzel, és mégis…
– Elmentünk egyet sétálni… – folytatta. – Mesélt nekem néhány helyi
legendát… Gondolom, azért, hogy rám ijesszen. És beszélt…
 Elhallgatott, pedig felesleges volt aggódnia. Pontosan tudtam, mit fog
mondani. Az egyetlen rejtély, hogy ezek után mit keres itt velem.
– Folytasd! – szóltam rá.
– Vámpírokról… – suttogta, olyan halkan, hogy az inkább tűnt
lélegzetvételnek, mint megszólalásnak.
Annál a tudatnál, hogy kiderítette az igazságot, még rosszabb volt azt
hallani, hogy hangosan kimondja ezt a szót. Összerezzentem a hangzásától, de
végül sikerült uralkodnom magamon.
– És neked rögtön én jutottam eszedbe? – kérdeztem.
– Nem. Hanem Jacob… megemlítette a családodat.
Mennyire ironikus, hogy Ephraim saját leszármazottja szegi meg a
szerződést, aminek betartására a felmenője felesküdött. Egy unoka vagy
dédunoka lehet talán. Hány év is telhetett el? Hetven?
Gondolhattam volna, hogy nem az idősek okoznak majd bajt, akik még
hisznek a legendákban. Hanem természetesen a fiatalabb generáció – akiket
ugyan óva intettek, de akik ezeket az ősi babonákat nevetségesnek találják –,
ők jelentik a lelepleződés igazi veszélyét.
Gyanítom, ez azt is jelenti, hogy mostantól szabadon lemészárolhatom azt a
kicsi és védtelen törzset a tengerparton, ha késztetést érzek rá. Ephraim és az
őt védő falkája már rég meghaltak.
– Jacob szerint az egész csak buta babona – szólalt meg Bella hirtelen, a
hangjába aggódás vegyült, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Meg se
fordult a fejében, hogy én komolyan veszem.
A szemem sarkából láttam, hogy nyugtalanul csavargatja a kezét.
– Az egész az én hibám volt – vallotta be egy rövid szünet után, majd
lehorgasztotta a fejét, mintha szégyenkezne. – Én szedtem ki belőle apránként.
– Miért? – Most már nem esett annyira nehezemre, hogy nyugodt maradjon
a hangom. A legrosszabbon túljutottunk. És amíg a felfedezés részleteiről
beszélünk, addig legalább nem kell annak következményeivel foglalkoznunk.
– Lauren megemlítette a nevedet… engem akart bosszantani. – Grimaszolt,
ahogy felidézte az emléket. Kissé el is terelte a figyelmemet, azon kezdtem
töprengeni, miért is lehet Bellát azzal provokálni, hogy rólam beszélnek. – És
akkor az egyik idősebb fiú a törzsből mondott valamit… hogy a te családod
sose teszi be a lábát a rezervátumba, és valahogy olyan kétértelműen
fogalmazott. Így hát addig ügyeskedtem, amíg kettesben nem maradtunk
Jacobbal, és ki nem szedtem belőle az egészet.
Még inkább leszegte a fejét, ahogyan ezt bevallotta, az arca pedig
bűnbánónak tűnt.
Elfordítottam a tekintetemet, majd hangosan felnevettem; kemény él
vegyült ebbe a hangba. Neki volt bűntudata? Mégis mit követhetett el, ami
miatt bármiféle megrovást érdemelne?
– Na és hogy sikerült kiszedned belőle? – kérdeztem.
– Flörtölni próbáltam vele… és jobban sikerült, mint hittem volna – idézte
fel sikerét hitetlenkedő hangon.
Ezt abszolút el tudtam képzelni – tekintve, hogy milyen vonzónak tűnik
minden férfi szemében, ráadásul ennek egyáltalán nincs is tudatában –,
mennyire elsöprő lehet, ha még direkt vonzó próbál lenni. Hirtelen szánni
kezdtem a gyanútlan fiút, akire ilyen hatásos erőt szabadított.
– Kár, hogy nem láthattam – mondtam egy sátáni kacaj kíséretében. Nagyon
szívesen meghallgattam volna a fiú reakcióját, és lettem volna tanúja ennek
az elsöprő pusztításnak. – És még te vádolsz azzal, hogy elkápráztatom az
embereket… Szegény Jacob Black!
Nem éreztem olyan dühöt a leleplezőm iránt, mint amennyire korábban
gondoltam volna. Nem ő tehetett róla. És mégis hogyan várhattam el bárkitől
is, hogy megtagadjon valamit ettől a lánytól? Nem, mindössze együttérzéssel
fordultam a rombolás felé, amit Bella okozhatott a fiú lelki békéjében.
 Felé pillantottam, ő pedig kifelé bámult az ablakon. Elpirult, én meg
éreztem, hogy felforrósodik köztünk a levegő. Nem szólalt meg többet.
– Na és aztán mit csináltál? – sürgettem. Ideje visszatérni a
rémtörténethez.
– Végeztem egy kis kutatást az interneten.
Gyakorlatias, mint mindig.
– És az végül meggyőzött?
– Nem – felelte. – Semmi nem stimmelt. A legtöbb dolog egyszerűen
butaságnak tűnt. És aztán…
Újra elhallgatott, hallottam, ahogyan összeszorítja a fogsorát.
– És aztán? – kérdezgettem tovább. Mit talált? Mitől állt össze számára ez
a rémálom?
Hezitált, majd suttogva folytatta:
– Úgy döntöttem, hogy nem számít.
A döbbenettől egy pillanatra teljesen lefagytak a gondolataim, majd
hirtelen minden összeállt. Hogy miért küldte el ma este a barátait ahelyett,
hogy elmenekült volna velük együtt. Hogy miért szállt be velem a kocsimba
ahelyett, hogy elszaladt volna a rendőrök után sikítozva.
A reakciói folyton helytelenek voltak – tökéletesen helytelenek. Vonzotta a
veszélyt. Sőt, ő maga hívta be.
– Hogy nem számít? – sziszegtem fogaim között, miközben egyre inkább
átjárt a düh. Mégis hogyan tudnék megvédeni valakit, aki ennyire…
ennyire… ennyire eltökélten igyekszik védtelen lenni?
– Nem – mondta lágy, már-már megmagyarázhatatlanul gyengéd hangon. –
Nekem nem számít, hogy mi vagy.
Hihetetlen ez a lány.
– Neked nem számít, hogy szörnyeteg vagyok? Hogy nem vagyok EMBER?
– Nem.
 Már azon kezdtem gondolkozni, hogy mentálisan teljesen ép-e.
Talán el is intézhetném, hogy megkapja a lehető legjobb egészségügyi
ellátást… Carlisle-nak megvannak a kapcsolatai, hogy megtaláljuk Bellának
a legképzettebb orvosokat, a legtehetségesebb pszichológusokat. Talán ők
képesek lennének meggyógyítani, bármi legyen is a baja, bármi idézi is azt
elő benne, hogy nyugodtan ücsörög egy vámpír mellett úgy, hogy
mindeközben a szíve nyugodtan és egyenletesen ver. Én persze megfigyelés
alatt tartanám a létesítményt, és olyan gyakran látogatnám, amennyire csak
engednék.
– Dühös vagy – sóhajtott. – Nem kellett volna elmondanom…
Mintha az, hogy elhallgatja ezeket a zavaró hajlamokat, bármilyen módon
segítene rajtunk.
– De igen. Jobb szeretem tudni, hogy mire gondolsz… Még akkor is, ha az
őrültség.
– Szóval megint tévedek? – kérdezte kissé harciasan.
– Nem erre értettem. – Ismét csikorgatni kezdtem a fogaimat. – Még hogy
„nem számít” – idéztem őt maró gúnnyal a hangomban.
Elállt a lélegzete.
– Vagyis igazam van?
– Hát mégiscsak számít? – vágtam vissza.
Vett egy mély lélegzetet. Dühösen vártam a válaszát.
– Nem igazán… – felelte újra higgadt hangon. – Viszont kíváncsi vagyok.
Nem igazán. Nem számít. Nem érdekli. Tisztában volt vele, hogy nem
ember, hanem szörnyeteg vagyok, és mindez mégsem számított neki.
Leszámítva a józan eszével kapcsolatos aggodalmaimat, az egyre erősödő
remény járt át. Igyekeztem elnyomni.
– Rendben van, és mire vagy kíváncsi? – kérdeztem tőle. Úgysem maradt
több titok, maximum néhány apró részlet.
 – Hány éves vagy? – firtatta.
A válaszom automatikus volt, berögzült.
– Tizenhét.
– És mióta vagy tizenhét éves?
Próbáltam nem elmosolyodni lekezelő hanghordozása hallatán.
– Már egy ideje – ismertem be.
– Oké! – felelte váratlanul lelkesen. Rám mosolygott. Amikor
visszanéztem rá, újfent a mentális egészsége miatt aggódva, még szélesebb
lett a mosolya. Rosszallóan néztem vissza rá.
– Ne nevess ki… – figyelmeztetett előre –, de hogy lehet az, hogy előjössz
napvilágnál?
A kérése ellenére is muszáj volt nevetnem. A kutatása nem hozott
semmilyen szokatlan eredményt, úgy látszik.
– Mese – feleltem neki.
– Nem éget porrá a nap?
– Mese.
– És nem is alszol koporsóban?
– Az is csak mese.
Az alvás nagyon régóta nem volt már része az életemnek, legalábbis
mostanáig, hiszen az elmúlt pár éjszaka Bellát néztem, miközben ő álmodott.
– Nem tudok aludni – motyogtam, kissé részletesebben válaszolva a
kérdésére.
Egy pillanatig meg sem tudott szólalni.
– Egyáltalán nem? – kérdezte.
– Soha – suttogtam.
Amint belenéztem átható tekintetébe, a meglepetés és az együttérzés jeleit
olvashattam ki belőle, és hirtelen vágyakozni kezdtem az alvás után. Nem a
felejtés miatt, mint ahogy korábban tettem, nem is azért, hogy elmeneküljek az
unalom elől, hanem mert álmodni akartam. Talán ha öntudatlan lennék, talán
ha képes lennék álmodni, akkor talán egypár órára élhetnék egy olyan
világban, ahol Bella és én együtt lehetünk. Ő álmodott már rólam. Én pedig
őróla akartam álmodni.
Visszanézett rám, az arca csodálatról tanúskodott. El kellett fordulnom.
Nem álmodhatok róla. És neki se lenne szabad rólam álmodnia.
– A legfontosabb dolgot még nem kérdezted meg – emlékeztettem. A kővé
dermedt szívem a néma mellkasomban hidegebbnek és keményebbnek
érződött, mint bármikor valaha. Muszáj elérnem, hogy megértse. Egy
bizonyos ponton muszáj szembesülnie azzal, hogy mindez igenis számít –
jobban, mint bármi más. Még annál a ténynél is jobban, hogy szerelmes
vagyok belé.
– És az mi lenne? – kérdezte meglepetten, akaratlanul.
Még inkább megkeményedett a hangom.
– Nem érdekel véletlenül, mivel táplálkozom?
– Ó… Ja, az. – Halk hangon felelt, ezt nem tudtam értelmezni.
– Igen, az. Nem akarod tudni, szoktam-e vért inni?
Összerezzent a kérdésem hallatán. Végre.
– Hát, Jacob erről is mondott valamit – ismerte el.
– Mit mondott Jacob?
– Azt mondta, hogy ti nem… vadásztok emberekre. A családodat nem
tekintik veszedelmesnek, mert csak állatokra vadásztok.
– Azt mondta, nem vagyunk veszedelmesek? – ismételtem el cinizmussal a
hangomban.
– Nem egészen – pontosított. – Azt mondta, nem tekintenek benneteket
veszedelmesnek. De azért a quileute törzs így sem lát szívesen benneteket a
földjén, mert sosem lehet tudni.
Az útra meredtem, a gondolataim egy reménytelen spirálban forogtak, a
torkom pedig az ismerős tűzben lángolt.
– Szóval Jacob igazat beszélt? – firtatta olyan nyugodt hangon, mintha csak
egy időjárás-előrejelzés valóságtartalmát akarná egyeztetni. – Ti tényleg nem
vadásztok emberekre?
– A quileute-oknak igen jó a memóriájuk.
Bella bólintott, és gondolkodóba esett.
– De azért ne bízd el magad! – szóltam rá gyorsan. – Jól teszik, hogy
igyekeznek távol tartani magukat tőlünk. Még mindig veszélyesek vagyunk.
– Ezt nem értem.
Hát persze hogy nem. Hogyan értessem meg vele?
– Próbálunk nem azok lenni – magyaráztam. – És amivel mi próbálkozunk,
az rendszerint jól szokott sikerülni. De azért néha hibázunk. Mint például én,
mert megengedem magamnak, hogy kettesben maradjak veled.
Az illata még mindig önálló jelenés volt az autóban. Kezdtem hozzászokni,
szinte sikerült is figyelmen kívül hagynom, de értelmetlen lenne tagadnom,
hogy a testem még mindig a lehető legrosszabb okokból vágyakozott utána.
A szám méreggel volt tele. Visszanyeltem.
– Hát ez hiba? – kérdezte, a hangjából szívfájdalom hallatszott ki. Ez
pedig lefegyverzett engem. Bella velem akart lenni. Mindennek ellenére
velem akart lenni.
A remény újra átjárt, de ismét sietősen visszavertem.
– Méghozzá igen veszélyes hiba – vallottam be neki őszintén, miközben azt
kívántam, bárcsak ne számítana többé az igazság.
Egy pillanatig hallgatott. Hallottam, hogy máshogy kezdi venni a levegőt –
furcsa módon akadozott, de nem a félelem miatt.
– Mesélj még! – szólalt meg hirtelen, a hangja könyörgően csengett.
Körültekintően vizslatni kezdtem.
Úgy tűnt, mintha valami fájdalmat okozna neki. Mégis, hogy engedhettem
ezt?
– Mit szeretnél még tudni? – kérdeztem, miközben azon járt az agyam,
hogyan akadályozhatnám meg, hogy bármilyen fájdalom érje. Nem eshet
bántódása. Nem engedhetem.
– Elmondhatnád, miért vadásztok állatokra emberek helyett – kérte még
mindig szomorúan.
Hát nem egyértelmű? Vagy talán ez sem számított neki.
– Nem akarok szörnyeteg lenni… – mormoltam halkan.
– De nehéz beérni az állatokkal?
Igyekeztem új hasonlatot találni, amitől érthetőbbé válik neki is.
– Nem tudhatom biztosan, persze, de talán ahhoz hasonlítható, mint amikor
valaki kénytelen tofun és szójatejen élni: vegetáriánusnak szoktuk nevezni
magunkat, ez a mi kis családi tréfáink egyike. Nem csillapítja teljesen az
éhségünket, vagy inkább szomjúságunkat. De elég erőt ad, hogy ellenálljunk a
kísértésnek. Legalábbis többnyire. – A hangom itt elhalkult. Szégyelltem
magam, amiért ilyen veszélybe sodrom őt. Olyan veszélybe, amit én tartok
fenn folyamatosan. – Ez időnként nehezebben megy, mint máskor.
– És most neked nagyon nehéz?
Felsóhajtottam. Hát persze hogy azt a kérdést teszi fel, amire egyáltalán
nem akarok válaszolni.
– Igen – vallottam be.
Ez alkalommal jól tippeltem meg, hogyan fog reagálni: a lélegzetvételei
egyenletesek maradtak, a szívverése is megtartotta szabályos ütemét.
Számítottam erre, de egyáltalán nem értettem. Hogyan lehetséges az, hogy
egyáltalán nem fél?
– De hát most nem vagy éhes – jelentette ki, látszólag teljesen biztos volt
az igazában.
– Ezt honnan veszed?
 – A szemedből – vetette oda könnyedén. – Mondtam már, hogy van egy
elméletem. Már máskor is észrevettem, hogy az emberek, főleg a férfiak,
sokkal ingerlékenyebbek, amikor éhesek.
Kuncognom kellett a szóhasználatán: ingerlékeny. Enyhe kifejezés. De
szokás szerint fején találta a szöget.
– Semmi nem kerüli el a figyelmedet, igaz? – nevettem fel újra.
Kissé elmosolyodott, a ránc visszatért a két szeme közé, mintha nagyon
koncentrálna valamire.
– Ezen a hétvégén is vadászni voltatok Emmett-tel? – kérdezte, miután a
nevetésem elhalkult. A kötetlen hangneme legalább annyira lenyűgözött, mint
amennyire bosszantott. Hogyan képes ilyen nyugalommal elfogadni mindent?
Közelebb álltam én ahhoz, hogy sokkot kapjak, mint ő.
– Igen – feleltem, és bár úgy terveztem, ennyiben hagyom a dolgot, hirtelen
ugyanaz a késztetés szállt meg, mint az étteremben: azt akartam, hogy
megismerjen engem. – Nem akartam elmenni – folytattam lassan –, de muszáj
volt. Könnyebb melletted lennem, amikor nem vagyok szomjas.
– És miért nem akartál elmenni?
Vettem egy mély lélegzetet, majd felé fordultam, és a szemébe néztem. Ez a
fajta őszinteség más módon esett kifejezetten nehezemre.
– Mert mindig… nyugtalan vagyok… – talán ez a szó megteszi, bár közel
sem elég kifejező a valós állapotomra –, ha nem vagy a közelemben. Nem
viccből kértelek csütörtökön, hogy ügyelj, nehogy belepottyanj a tengerbe,
vagy elgázoljon egy autó. Egész hétvégén ezen járt az eszem, hogy mi lehet
veled. És a ma történtek után voltaképpen meg is vagyok lepve, hogy sikerült
ép bőrrel megúsznod a hétvégét. – Majd eszembe jutottak a karcolások a
tenyerén. – Vagyis nem teljesen ép bőrrel… – helyesbítettem.
– Tessék?
– A kezed – emlékeztettem.
 Felsóhajtott, majd lebiggyesztette a száját.
– Elestem.
– Sejtettem – feleltem neki, és képtelen voltam visszafojtani a
mosolyomat. – Téged ismerve, gondolom, sokkal rosszabb is lehetett
volna… és ez a lehetőség gyötört egész idő alatt, amíg távol voltam. Nagyon
hosszú volt ez a három nap… Ami azt illeti, sikerült is Emmett idegeire
mennem. – Őszintén szólva ezt nem kellene múlt időbe tennem. Valószínűleg
még mindig Emmett idegeire megyek, a családom többi tagjáról nem is
beszélve. Alice-t leszámítva.
– Három nap? – kérdezte hevesen. – Hát nem ma jöttetek vissza?
Nem sikerült megfejtenem, miért lett hirtelen ilyen éles a hangja.
– Nem, már vasárnap.
– Akkor ma miért nem volt egyikőtök sem iskolában? – vont kérdőre.
A bosszúsága összezavart. Szemlátomást nem esett le neki, hogy ez a kérdés
is a mendemondákhoz kapcsolódik.
– Hát az előbb azt kérdezted, nem árt-e nekem a napsütés, és én azt
mondtam, hogy nem – kezdtem. – De azért mégse mehetek napra, legalábbis
olyankor, amikor valaki megláthat.
Ez elterelte a figyelmét a rejtélyes bosszúságáról.
– Miért nem? – kérdezte, miközben kissé oldalra döntötte a fejét.
Kételkedtem abban, hogy képes vagyok megfelelő analógiát hozni erre a
jelenségre, ezért inkább így feleltem:
– Majd egyszer megmutatom neked. – Majd azonnal azon kezdtem
töprengeni, hogy ez is olyan ígéret-e, amit meg fogok szegni. Olyan
könnyedén ejtettem ki a szavakat, mintha nem is tudnám elképzelni, hogy ne
tartanám be az ígéretemet.
De emiatt ráérek később is aggódni. Fogalmam sem volt például, hogy
láthatom-e még őt valaha a mai este után. Szeretem vajon eléggé, hogy képes
legyek elhagyni?
– Fölhívhattál volna – duzzogott.
Igazán furcsa következtetés.
– De hát tudtam, hogy biztonságban vagy.
– De én nem tudtam, hogy te hol vagy. Én… – torpant meg hirtelen, és a
kezére meredt.
– Igen?
– Rossz volt – mondta félénken, az arccsontja feletti bőr melegedni
kezdett. – Hogy nem láthatlak. Olyankor én is nyugtalan leszek.
Most boldog vagy?, vontam kérdőre magamat. Tessék, itt a jutalmam a
reménykedésért cserébe.
Meghökkentem, mámoros állapotba kerültem, és elborzadtam – leginkább
elborzadtam –, amikor szembesültem azzal, hogy a legvadabb fantáziáim nem
is állnak olyan távolt a valóságtól. Ezért nem számított neki, hogy szörnyeteg
vagyok. Pontosan ezért hánytam én is fittyet a szabályokra. Amiért jó és rossz
kérdései semmilyen hatást nem gyakoroltak rám többé. Amiért a fontossági
sorrendemben minden egy lépcsőfokkal lejjebb csúszott, hogy ez a lány a
legtetején kaphasson helyet.
Bella is törődött velem.
Biztos voltam benne, hogy ez semmiség ahhoz képest, amennyire én
szeretem őt, hiszen ő halandó, aki képes a változásra. Ő nem a teste rabja, a
gyógyulás mindenféle reménye nélkül. De mégis, fontos voltam neki annyira,
hogy kockáztassa az életét, és itt ücsörögjön velem. És mindezt örömmel
vállalta.
Épp eléggé ahhoz, hogy fájdalmat okozna neki, ha úgy döntenék, helyesen
cselekszem, és elhagyom őt.
Tehetek vajon valamit anélkül, hogy megbántanám őt? Bármit?
Minden egyes itt kimondott szó – egy újabb gránátalmamag. A furcsa
látomásom az étteremben sokkal helyénvalóbb volt, mint gondoltam.
Távol kellett volna maradnom tőle. Soha nem lett volna szabad
visszajönnöm Forksba. Hiszen csak fájdalmat okozhatok neki.
Ez a tudat ez alkalommal megakadályoz majd abban, hogy itt maradjak?
Mielőtt még több kárt okoznék?
Ahogyan ebben a pillanatban éreztem magam, miközben a belőle áradó
melegség a bőrömet súrolta…
Nem. Semmi sem állíthat meg.
– Jaj – morogtam magamnak. – Ez baj!
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte, azonnal magát okolva.
– Hát nem érted, Bella? Az egy dolog, hogy én nyomorúságosan érzem
magam miattad, de az már egészen más, hogy te is belekeveredtél. Nem
akarom hallani, hogy így érzel. – Ez egyszerre volt igazság és hazugság is
egyben. A legönzőbb részem szinte repesett a boldogságtól, amiért kiderült,
hogy ő is legalább annyira vágyik rám, mint én őrá. – Ez nem helyes. Nem
biztonságos. Én veszedelmes vagyok, Bella. Kérlek, fogd már föl!
– Nem! – Makacsul lebiggyesztette az ajkát.
– Én komolyan beszélek. – Hevesen küzdöttem magammal, kétségbeesve,
hogy Bella végre értse meg a figyelmeztetésemet, és hogy a veszélyjelzéseim
ne szabaduljanak el, a fogaim közt elsziszegett szavak nehogy morgássá
fajuljanak.
– Én is. Már mondtam neked, nem számít, hogy mi vagy. Már késő.
Már késő?
A világ egy végtelennek tűnő pillanatig kies, fekete-fehér színben jelent
meg előttem, ahogyan az emlékeimből előhívtam a képet, hogyan kúsznak az
árnyékok az alvó Bella felé a napfényes udvarukon. Elkerülhetetlenül,
megállíthatatlanul. Kiszipolyozták a színeket a bőréből, hogy aztán a
sötétségbe, az alvilágba vessék őt.
 Már késő?
Alice látomása örvénylett a fejemben, Bella vértől lángoló szeme meredt
rám érzéketlenül, kifejezéstelenül. Semmi esélyem arra, hogy ezért ne
gyűlöljön meg a jövőben. Gyűlölni, amiért mindent elvettem tőle.
Nem lehet túl késő.
– Ezt ne mondd soha! – sziszegtem.
Kibámult az ablakon, és fogaival újra az ajkába harapott. A kezét ökölbe
szorította az ölében. A légzése újra akadozott.
– Mire gondolsz? – Tudnom kellett.
Megrázta a fejét, és közben rám sem nézett. Láttam valamit megcsillanni az
arcán, ami olyan volt, mint egy kristály.
Fájdalom.
– Te sírsz? – Miattam sír. Ennyire megbántottam.
A kézfejével letörölte a könnyet az arcáról.
– Nem én – füllentette elcsukló hangon.
Egy régen eltemetett ösztönömnek engedelmeskedve felé nyúltam, és ebben
a pillanatban emberibbnek éreztem magam, mint valaha. Ekkor azonban
eszembe jutott, hogy nem vagyok az. Ezért inkább leengedtem a kezemet.
– Sajnálom! – sajnálkoztam összeszorított állkapoccsal. Hogy tudathatnám
vele, hogy mennyire sajnálom? Az összes ostoba hibát, amit elkövettem.
A véget nem érő önzésemet. A szerencsétlenséget, amiért előidézte bennem
ezt az első, és egyben utolsó, tragikus szerelmet. Mindazt, ami túlmutat rajtam
– hogy a végzet először engem jelölt ki, hogy oltsam ki az életét.
Vettem egy mély lélegzetet, rá se hederítettem az autóban terjengő illatára
adott zsigeri reakciómra, és megpróbáltam összeszedni magam.
Témát akartam váltani, valami másra gondolni. Szerencsémre a lány iránti
kíváncsiságom kiapadhatatlan volt.
– Árulj el nekem valamit! – kértem.
 – Igen? – kérdezett vissza rekedtesen, az iménti sírás még mindig érződött
a hangján.
– Mire gondoltál ma este, mielőtt befordultam abba az utcába? Nem
értettem az arckifejezésedet. Nem látszottál ijedtnek, inkább úgy tűnt, erősen
koncentrálsz valamire. – Tisztán emlékeztem az arcára, a szemében megbúvó
eltökéltségre, és minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem azoknak a
tekintetét, akiken keresztül figyeltem őt.
– Arra próbáltam visszaemlékezni, hogyan lehet ártalmatlanná tenni egy
támadót – felelte nyugodtabb hangon. – Tudod, önvédelmi tananyag… Az
agyába akartam passzírozni az orrát.
Nem sikerült megőriznie a higgadtságát, a magyarázata végére a hangja
megtelt gyűlölettel. És ez nem túlzás, ez alkalommal a dühében semmi
mulatságos nem volt. Láttam magam előtt törékeny alakját, mint valami
selyem az üveg felett, amit beárnyékolnak a húsos, vasmarkú emberarcú
szörnyetegek, akik bántani akarják ők. Az őrjöngéstől szinte füstölni kezdett a
fejem.
– Te védekezni akartál? – Szívem szerint rámorogtam volna. Az ösztönei
halálosak voltak saját magára nézvést. – Arra nem is gondoltál, hogy
elszaladj?
– Ha futok, többnyire hasra esek – vallotta be szégyenlősen.
– Na és a sikítással hogy állsz?
– Már nem jártam messze tőle.
Hitetlenkedve megráztam a fejem.
– Igazad volt – szóltam hozzá, és keserű él vegyült a hangomba –, tényleg a
végzettel hadakozom, amikor megpróbállak életben tartani.
Felsóhajtott, majd kinézett az ablakon. Végül újra felém fordult.
– Látlak holnap? – kérdezte váratlanul.
Ha már úgyis a pokol felé tartunk, miért is ne élvezhetnénk az utazást?
 – Igen… nekem is be kell adnom holnap egy dolgozatot. –
Rámosolyogtam, nagyon jó érzés volt. Világos, hogy nem csak az ő ösztönei
működnek visszafelé. – Foglalok neked helyet a menzán, jó?
A szíve izgatottan verdesett; de ez még az én halott szívemet is
megmelengette kissé.
Leparkoltam az apja háza előtt. De Bella egyáltalán nem mozdult, nem
akart otthagyni engem.
– Megígéred, hogy ott leszel holnap? – követelte.
– Megígérem.
Hogy okozhat a helytelen viselkedés ennyi boldogságot? Egész biztosan
valami szerencsétlenséggel jár majd együtt mindez.
Bella elégedetten bólintott, majd kibújt a dzsekimből.
– Megtarthatod – győzködtem gyorsan. Szerettem volna nála hagyni
valamit, ami az enyém. Egy emléket, mint az ő limonádésüvegének kupakja,
ami most a zsebemben bújt meg. – Holnap úgysem tudsz mit fölvenni.
Végül mégis átnyújtotta nekem, szomorkásan mosolyogva.
– Nem akarok magyarázkodni Charlie-nak.
Erre nem gondoltam. Visszamosolyogtam rá.
– Vagy úgy, rendben.
A keze már a kilincsen volt, de habozott. Legalább annyira nem akart
kiszállni, mint amennyire én nem akartam, hogy elmenjen.
Hogy védtelen legyen, akár csak pár pillanatra is.
Peter és Charlotte már távozóban volt, rég elhagyták Seattle-t, efelől nincs
kétségem. De mindig akadnak mások.
– Bella! – szóltam utána, csodálattal töltött el, mennyi élvezetet találok
abban, hogy egyszerűen kimondhatom a nevét.
– Igen?
– Megígérnél nekem valamit?
 – Igen. – Túl könnyen egyezett bele, a szeme össze is szűkült, mintha
eszébe jutott volna egy indok, ami miatt tiltakozni szeretne.
– Ne menj egyedül az erdőbe! – figyelmeztettem, és kíváncsi voltam, hogy
ez a kérés vajon kiváltja-e a szemében megbújó ellenkezést.
Döbbenten pislogott rám.
– De miért?
A megbízhatatlan sötétség felé néztem. Jól láttam a sötétben, a fény hiánya
nem okozott problémát, de ugyanígy egy másik vadászt sem akadályozna
semmiben.
– Nem mindig én vagyok a legveszélyesebb dolog odakinn – feleltem neki.
– Maradjunk ennyiben!
Reszketni kezdett, de hamar összeszedte magát, kissé még el is
mosolyodott, amikor így felelt:
– Ha te mondod…
Leheletének édes illata megcsapta az arcomat.
Akár egész éjjel képes lennék itt ücsörögni vele, de szüksége van alvásra.
A bennem élő, egyformán erősnek tűnő vágyak folyamatos háborúban álltak:
a Bella iránti vágyam kontra a Bella jólléte iránti vágyam.
Felsóhajtottam a lehetetlenség gondolatára.
– Akkor holnap látlak! – búcsúztam, de tudtam, én annál sokkal hamarabb
látom őt. Ő azonban csak holnap fog viszontlátni engem.
– Hát akkor holnap! – egyezett bele, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját.
Újra belém hasított a fájdalom, látván, hogy távozni készül.
Utánahajoltam, marasztalni akartam.
– Bella…
Visszafordult, majd le is dermedt a döbbenettől, hogy az arcunk milyen
közel van egymáshoz.
Engem is teljesen letaglózott ez a közelség. A forrósága hullámokban
gördült felém, és simogatta az arcomat. Szinte éreztem bőrének
bársonyosságát.
A szíve hevesen vert, az ajkai szétnyíltak.
– Aludj jól! – suttogtam, és elhajoltam tőle, mielőtt a testemet sürgető erő
– akár az ismerős szomjúság vagy az újonnan felfedezett és különös éhség,
aminek érzése hirtelen feléledt bennem – olyasmire késztetne, amivel
árthatnék neki.
Egy pillanatig mozdulatlanul ült ott, nagyra tágult szeme döbbenetről
árulkodott. Elkápráztattam, azt hiszem.
És ő is engem.
Lassacskán összeszedte magát, bár az arca még mindig kissé zavartnak
tűnt, és szinte kiesett a kocsiból, miután elbukott a saját lábában. Az ajtóban
kellett megkapaszkodnia, hogy fel tudjon egyenesedni.
Kuncogni kezdtem, reméltem, hogy elég halkan ahhoz, hogy ő ne hallja
meg.
Végignéztem, ahogy a bejárati ajtót övező fényárban bukdácsolva a
házukhoz ér. Egy kis időre biztonságban tudhatom. Hamarosan pedig
visszatérek, hogy ez így is maradjon.
Éreztem, hogy szemével követ, miközben elhajtok a sötét utcán. Ez a
felállás elképesztően más érzést keltett, mint amihez hozzászoktam. Általában
képes voltam mások követő tekintetén keresztül látni magamat, ha épp
kedvem támadt hozzá. Ez különösmód izgalmasnak hatott: valaki más figyelő
tekintetének megfoghatatlansága. De tudtam, hogy az izgalmat az váltja ki
belőlem, hogy ez most Bella tekintete.
Milliónyi gondolat kavargott a fejemben, miközben céltalanul autóztam az
éjszakában.
Sokáig sehova sem tartva csak köröztem az utcákon, Bellára gondoltam, és
arra, milyen hihetetlen megkönnyebbülés, hogy kiderült az igazság. Többé
nem kellett amiatt rettegnem, hogy mi lesz, ha megtudja, mi is vagyok
valójában. Már tudta. És nem számított neki. Még ha ez egyértelműen rossz
volt is a számára, engem csodálatosan felszabadító érzéssel töltött el.
És leginkább Bellára és a viszonzott szerelmére gondoltam. Képtelenség,
hogy annyira szeressen, ahogyan én őt – egy efféle ellenállhatatlan, mindent
felemésztő és megsemmisítő szerelembe valószínűleg beleroppanna gyenge
kis teste. De elég erős az érzés ahhoz, hogy velem akarjon lenni. És vele
lenni a legnagyobb boldogság, amit valaha átéltem.
Mivel egyedül voltam, és a változatosság kedvéért senkinek sem okoztam
fájdalmat, egy kis ideig megengedtem magamnak, hogy átéljem ezt a
boldogságot anélkül, hogy a tragikus oldalán lamentálnék. Csak az
izgatottságra összpontosítottam, amiért ő is törődik velem. Csak
örvendeztem, hogy én nyertem el a szerelmét. Csak elképzeltem, milyen érzés
lesz holnap a közelében ülni, hallani a hangját, kiérdemelni a mosolyát.
Újra és újra visszajátszottam ezt a mosolyt a fejemben, ahogyan a
sarkuknál felfelé húzódnak telt ajkai, ahogyan megjelenik egy gödröcske az
éles álla felett, ahogyan a szeme melegebb lesz, szinte felolvad. Az ujjai
olyan felhevültek és lágyak voltak ma a kezemen. Elképzeltem, milyen
tapintása lehet a finom bőrnek, ami az arccsontját borítja – selymes, meleg…
olyan törékeny. Selyem az üveg felett… félelmetesen könnyen összetörhető.
Én magam sem láttam, merre vezetnek ezek a gondolatok, míg túl késő nem
lett. Ahogyan lesújtó sérülékenységének gondolatánál időztem, egyéb képek
tolakodtak be a fantáziámba.
Bella elveszetten áll az árnyékok között, a félelemtől halálra sápadt, és
mégis, állkapcsát feszesen tartva, eltökélten összpontosít, vékony teste
felkészül arra, hogy lecsapjon a behemót alakokra, a sötétségben megbúvó
rémálomszerű lényekre, akik körülveszik őt.
– Áh – mordultam fel a lángoló gyűlölettől, amiről teljesen
megfeledkeztem a lány iránt érzett szerelmem örömében, de most újra kitört
belőlem a pokoli őrjöngés.
Egyedül voltam. Bella reményeim szerint biztonságban ül az otthonában;
egy pillanatra szenvedélyes örömöt éreztem, amiért Charlie Swan az apja – a
helyi rendvédelem kiképzett és felfegyverzett feje. Ez azért csak számít
valamennyire, némi védelmet nyújt Bella számára.
Biztonságban volt. Nem tartana semeddig sem, hogy végezzek azzal a
halandóval, aki ártani akart neki.
Nem. Bella ennél jobbat érdemel. Nem engedhetem, hogy egy gyilkost
szeressen.
De mi van a többiekkel?
Bella biztonságban volt, igen. Angela és Jessica is egész biztosan
nyugodtan alszanak már az ágyukban.
De akkor is, egy ragadozó szabadlábon járt Port Angeles utcáin. Egy
emberarcú szörnyeteg – ettől vajon kizárólag az emberek problémája marad?
Többnyire nem avatkoztunk bele az emberek ügyeibe, leszámítva Carlisle-t
és az ő folyamatosan végzett gyógyító és életmentő munkáját. De nekünk,
többieknek, a vér iránt érzett vágyakozásunk komoly akadályt jelentett, így
nem kerülhettünk velük szorosabb kapcsolatba. Nem is beszélve távoli
felügyelőinkről, a de facto vámpír karhatalomról, a Volturiról. Mi, a Cullen-
klán tagjai nagyon is másfajta életvitelt folytattunk. Magunkra vonni a
figyelmüket egy rosszul megtervezett szuperhős-alakítással nagyon komoly
veszélyt jelentene a családunkra.
Ez határozottan halandókat érintő ügy, nem a mi világunk problémája.
Végrehajtani a gyilkosságot, amit olyan kínzóan végre akartam hajtani,
helytelen lenne. Tisztában voltam vele. De hagyni azt, hogy a férfi szabadon
megtámadjon másokat is, sem lehet helyes választás.
A szőke hoszteszt az étteremből. A pincérnőt, akire szinte rá se
hederítettem. Mindketten meglehetősen jelentéktelen módon bosszantottak, de
ez nem jelenti azt, hogy megérdemelnék, hogy veszélybe kerüljenek.
Az egyre gyorsuló autóval észak felé vettem az irányt, a célom felé.
Akárhányszor olyan dilemmába ütköztem, ami túlmutatott rajtam – olyan
kézzelfogható ügyek esetében, mint amilyen ez is –, mindig tudtam, kitől
kérjek segítséget.
Alice már a tornácon ült, várt engem. A ház előtt parkoltam le ahelyett,
hogy körbementem volna a garázshoz.
– Carlisle a dolgozószobájában van – jelentette Alice, mielőtt
megkérdezhettem volna.
– Köszönöm – feleltem, és összeborzoltam a haját, amikor elhaladtam
mellette.
Kösz, hogy visszahívtál, gondolta szarkasztikusan.
– Ó – torpantam meg az ajtóban, miközben előhúztam a telefonomat, és
felpattintottam. – Ne haragudj! Meg sem néztem, ki hívott. Elég… elfoglalt
voltam.
– Aha, tudom. Én is sajnálom. Mire láttam, hogy mi fog történni, te is úton
voltál.
– Nem sokon múlt – motyogtam.
Sajnálom, ismételte szégyenkezve.
Könnyű volt úgy nagylelkűnek lenni, hogy tudtam, Bella jól van.
– Nem kell. Tudom, hogy te sem tudsz mindent időben elkapni. Senki sem
várja el tőled, hogy mindentudó legyél, Alice.
– Köszi.
– Majdnem elhívtalak vacsorázni ma este. Azt láttad, mielőtt
meggondoltam magam?
Rám vigyorgott.
– Nem, erről is lemaradtam. Bárcsak tudtam volna! Szívesen mentem
volna.
– Mi kötötte le ennyire a figyelmed, hogy szinte mindenről lemaradtál?
Jaspernek az évfordulónkon jár az agya. Felnevetett. Nagyon igyekszik
nem eldönteni, hogy mi legyen az ajándékom, de én már sejtem, mi lesz…
– Szégyentelen vagy.
– Az ám!
Összeszorította az ajkait, majd felnézett rám, az arckifejezése egy
leheletnyit vádlónak tűnt. De később már jobban figyeltem. Elmondod a
többieknek, mit derített ki a lány?
Felsóhajtottam.
– Igen. De csak később.
Én tartom a számat. De tegyél nekem egy szívességet, és akkor mondd el
Rosalie-nak, amikor én nem vagyok a közelben, oké?
Összerezzentem.
– Persze.
Bella elég jól fogadta.
– Túl jól.
Alice rám vigyorgott. Ne becsüld alá Bellát!
Igyekeztem kizárni a képet a fejemből, amit egyáltalán nem kívántam látni:
Bella és Alice, legjobb barátnők.
Egyre türelmetlenebb lettem. Felsóhajtottam. Azt akartam, hogy az este
következő része mihamarabb érjen véget; túl akartam esni rajta. De
túlságosan aggódtam, amiért távol kell lennem Forkstól.
– Alice… – kezdtem. Látta, mit tervezek kérdezni tőle.
Ma este nem esik baja. Most már jobban figyelek rá. Huszonnégy órás
megfigyelésre szorul, nem igaz?
– Minimum.
– A lényeg, hogy hamarosan mellette leszel.
 Vettem egy mély lélegzetet. Ezek a szavak csodásan csengtek.
– Gyerünk, ess túl ezen, hogy ott lehess, ahol lenni akarsz! – unszolt.
Bólintottam, és sietve Carlisle szobája felé indultam.
Már várt rám, a szemét az ajtón tartotta az asztalán heverő vaskos könyv
helyett.
– Hallottam, amikor Alice elárulta neked, merre találsz – mondta, majd
elmosolyodott.
Megnyugtató volt vele lenni, látni az együttérzés és mély intelligenciát a
szemében. Carlisle tudni fogja, mi a teendő.
– Segítségre van szükségem.
– Amit csak szeretnél, Edward – ígérte.
– Elmondta Alice, mi történt ma este Bellával?
Majdnem történt, helyesbített.
– Igen, majdnem. Nem tudok dönteni, Carlisle. Tudod, én nagyon… meg
akarom ölni azt a férfit. – A szavak szinte áradtak a számból, gyorsan és
hevesen. – Iszonyatosan. De tudom, hogy helytelen lenne, mert ezzel bosszút
állnék, nem igazságot szolgáltatnék. Dühből tenném, egyáltalán nem
elfogulatlanul. De nem lehet helyes az sem, ha hagyjuk, hogy egy
sorozatgyilkos és erőszaktevő szabadon járkáljon Port Angeles utcáin. Nem
ismerem az ott élő embereket, de nem hagyhatom, hogy valaki más vegye át
az áldozat szerepét Bella helyett. Más nők… ez nem helyes…
Széles, váratlan mosolyától hirtelen elállt a szómenésem.
Nagyon jó hatással van rád ez a lány, nem igaz? Olyan együttérző lettél,
és micsoda önuralomra tettél szert. Le vagyok nyűgözve.
– Most nincs szükségem bókokra, Carlisle.
– Persze hogy nincs. De nem tehetek a gondolataimról, nem igaz? – Majd
újra elmosolyodott.
Majd én gondoskodom erről. Nyugodj meg! Senkinek sem esik majd baja
Bella helyett.
Láttam a fejében, hogy mire készül. Nem pontosan azt, amire én vágytam –
így nem is elégítette ki a brutális leszámolás utáni sóvárgásomat –, de
tisztában voltam vele, hogy ez a megfelelő cselekedet.
– Megmutatom, hol találod – mondtam neki.
– Induljunk!
Útközben felkapta a fekete táskáját. Én egy ennél agresszívabb altatót
választottam volna, mondjuk, betörtem volna a koponyáját, de úgy döntöttem,
hagyom, hogy Carlisle a maga módján rendezze ezt a helyzetet.
Az én kocsimmal indultunk útnak. Alice még mindig a lépcsősoron ült.
Ránk vigyorgott, és integetett, miközben elhajtottunk. Láttam a fejében, hogy
ellenőrizte, mi vár ránk. Nem ütközünk majd nehézségekbe.
Az autóút igazán rövid volt a sötét, üres úton. Lekapcsoltam a
reflektorokat, hogy ne vonjuk magunkra senki figyelmét. Elmosolyodtam,
amikor elképzeltem, miként reagált volna Bella erre a sebességre. Pedig már
akkor is sokkal lassabban vezettem, hogy elnyújtsam az együtt töltött időt,
amikor tiltakozni kezdett a vezetési stílusom miatt.
Carlisle is Bellára gondolt.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó hatással lesz Edwardra. Igazán
váratlan. Talán ennek így kellett történnie. Talán egy magasabb célt
szolgál. Csak hát…
Elképzelte Bellát jéghideg bőrrel és vérvörös szemmel, és összerezzent a
kép láttán.
Igen. Valóban. Csak hát. Hogy is lehetne bármi jó abban, ha tönkreteszünk
valamit, ami ennyire tiszta és csodálatos?
Haragosan bámultam az éjszakába, az este minden boldogsága
szertefoszlott.
Edward is megérdemli a boldogságot. Jár neki. Carlisle gondolatainak
hevessége meglepett. Kell, hogy legyen megoldás.
Bárcsak hihetnék a reményeiben! De semmiféle magasabb célt nem szolgál
az, ami Bellával történik. Csak egy ádáz hárpia, a ronda, megkeseredett
végzet képtelen elviselni, hogy olyan élete legyen, amilyet megérdemel.
Nem időztem sokat Port Angelesben. Elvittem Carlisle-t ahhoz a
kocsmához, ahol az a szörnyszülött Lanny a barátai társaságában alkoholba
fojtotta a csalódottságát. A férfiak közül ketten már teljesen kidőltek. Carlisle
látta rajtam, mennyire nehéz ilyen közel lennem a gazemberhez, hallani a
gondolatait, látni az emlékeit Belláról és más, kevésbé szerencsés lányokról,
akiket már senki sem tud megmenteni.
Felgyorsult a légzésem. A kezemmel egyre jobban szorítottam a kormányt.
Menj, Edward, szólt lágyan. Biztonságba juttatom a többieket. Te menj
vissza Bellához!
Pontosan ezeket a szavakat kellett hallanom. Bella neve volt az egyetlen,
ami hatott rám, és képes volt elterelni a figyelmemet.
Carlisle-t a kocsiban hagytam, én pedig egyenesen Forks felé kezdtem
rohanni az alvó erdőn keresztül.
Hamarabb megtettem visszafelé az utat, mint odafelé a gyors kocsival.
Percekkel később már a házuk falán másztam felfelé, és elcsúsztattam az
ablakot az utamból.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Minden pontosan úgy volt, ahogy
lennie kell. Bella biztonságban a saját ágyán álmodott épp, vizes haja
szétterült a párnáján.
De a többi éjszakával ellentétben, most összegömbölyödve feküdt, a
takaróját szorosan a válláig húzta. Biztosan fázott. Mielőtt elfoglalhattam
volna a megszokott helyemet, Bella reszketni kezdett álmában, az ajkai is
megremegtek.
Egy pillanatig gondolkoztam, majd kisurrantam az előszobába, most
először fedeztem fel a házuk egy másik szegletét is.
Charlie hangosan és egyenletesen hortyogott. Majdnem sikerült elkapnom
az álma lényegét. Valamit a zúgó vízzel és a türelmes várakozással
kapcsolatban… talán horgászott?
A lépcső tetején találtam egy ígéretesnek tűnő szekrényt. Reménykedve
nyitottam ki, és meg is találtam benne, amit kerestem. Kiválasztottam a
legvastagabb pokrócot, és bevittem Bella szobájába. Visszaviszem majd,
mielőtt felébred, így senkinek sem tűnik fel.
Visszatartott lélegzettel óvatosan ráterítettem a takarót. Bella meg sem
rezzent az extra súly alatt. Én pedig visszaültem a hintaszékbe.
Amíg aggódva vártam, hogy Bella felmelegedjen, eszembe jutott Carlisle,
azon töprengtem, vajon merre járhat. Tudtam, hogy a terve simán alakul majd,
hiszen Alice látta, hogy nem lesz baj.
Az apámra gondolva nagyot sóhajtottam. Carlisle túlságosan bízott
bennem. Bárcsak az lehetnék, akinek ő gondol! Egy olyan valaki, aki
megérdemli a boldogságot, aki talán reménykedhet abban, hogy megérdemli
az itt alvó lányt. Mennyire más lenne minden, ha az az Edward lehetnék.
Vagy ha ez lehetetlen, legalább beállhatna valamiféle egyensúly az
univerzumban, ami semlegesítené a bennem élő sötétséget. Nem kellene
legalább annyi jónak is történnie? Magam elé képzeltem a boszorkányképű
végzetet, aki magyarázatként szolgálhat azokért a rettenetes és teljesen
valószerűtlen rémálmokért, amik mind Bellát vették célba; először én, aztán a
teherautó, ma este pedig ez a veszedelmes szörnyeteg. De ha a végzet ekkora
erővel bír, nem kellene egy másik erőnek is munkálkodnia, hogy
megakadályozza ezt a sok borzalmat?
Egy olyan embernek, mint Bella, szüksége lenne egy védelmezőre, egy
őrangyalra. Megérdemelné. És mégis, a napnál is világosabb, hogy teljesen
védtelen. Szeretném azt hinni, hogy egy angyal vagy valami ehhez hasonló
lény vigyáz rá odafentről, hogy létezik valami, ami gondoskodik a
védelméről, de amikor megpróbálok egy ilyen bajnokot magam elé képzelni,
világossá válik, hogy ez teljességgel lehetetlen. Miféle őrangyal engedte
volna Bellának, hogy ideköltözzön? Hogy az útjaink keresztezzék egymást,
miközben Bella úgy van összerakva, hogy teljességgel lehetetlen számomra,
hogy átnézzek rajta? Egy ilyen nevetségesen erős illat, ami felhívja magára a
figyelmemet, egy kihallgathatatlan elme, ami lángra lobbantja a
kíváncsiságomat, egy csendes szépség, aki felkelti az érdeklődésemet, és egy
önzetlen lélek, aki elnyeri a csodálatomat. Vegyük még figyelembe az
önfenntartás képességének tökéletes hiányát, hiszen Bellát a legkevésbé sem
taszítottam, és még adjuk hozzá a megdöbbentően rossz szerencse elképesztő
sorozatát, amitől a lány állandóan rossz időben van rossz helyen.
Ennél jobban semmi sem tanúsíthatja, hogy az őrangyalok csak a képzelet
szüleményei. Senkinek sem volt rá nagyobb szüksége, sem nem érdemelte
meg jobban, hogy valaki vigyázzon rá, mint Bella. És mégis, egy angyal, aki
engedte, hogy mi ketten találkozzunk, egész biztosan olyan felelőtlen, olyan
meggondolatlan, olyan… kelekótya. Kizárt, hogy a jó oldalon álljon. Inkább
a gyűlöletes hárpia legyen valóságos, mint bármilyen égi lény, aki ennyire
vacakul végzi a munkáját. Legalább a csúf végzet ellen felvehetném a harcot.
Márpedig harcolnék, örökké harcolnék. Bármilyen erő akar is ártani
Bellának, először velem kell szembenéznie. Nem, Bellának nem volt
őrangyala. De én meg fogok tenni mindent, ami tőlem telik, hogy kárpótoljam.
Egy őrzővámpír – nem kis kihívás.
Körülbelül fél óra elteltével Bella felmelegedett. Egyre mélyebben
lélegzett, és motyogni kezdett. Elégedetten mosolyodtam el. Apróság volt
ugyan, de legalább kényelmesebben alszik ma este, nekem köszönhetően.
– Edward – sóhajtotta, és ő is elmosolyodott.
Egy pillanatra félresöpörtem minden tragédiát, és engedtem, hogy átjárjon
a boldogság.
 11. KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK

A CNN hozta először a hírt.

Örültem, hogy még elkaptam a híreket, mielőtt elindultam volna az
iskolába. Aggódva figyeltem, az emberek hogyan öntik szavakba ezt a
bejelentést, és mekkora figyelem irányul majd az esetre. Szerencsére súlyos
hírek kerültek aznap egymás mellé. Dél-Afrikában földrengés volt, a Közel-
Keleten pedig elraboltak egy politikust. Így ennek a fordulatnak csak néhány
másodperc, pár mondat és egy szemcsés kép jutott.
– Orlando Calderas Wallace-t, akit gyilkossággal gyanúsítanak Texas és
Oklahoma államokban, tegnap éjjel letartóztatták Portlandben, Oregon
államban egy névtelen bejelentésnek köszönhetően. Wallace-t eszméletlenül
találták meg ma reggel egy sikátorban, néhány méterre a
rendőrkapitányságtól. A hatóságok még nem tudtak tájékoztatást adni arról,
hogy a férfit átszállítják-e Houstonba vagy Oklahoma Citybe, hogy ott álljon
bíróság elé.
A kép homályos volt, a fotó a rendőrségi nyilvántartásból származott, és
készítésekor a férfi még vastag szakállat viselt. Még ha Bella látja is a
híradót, valószínűleg nem ismerné fel őt. Remélem legalábbis; csak
szükségtelenül felizgatná.
– A városban nem fognak sokat cikkezni róla. Túl távoli az ügy ahhoz,
hogy a helyi nyilvánosságot érdekelhesse – magyarázta Alice. – Jó ötlet volt,
hogy Carlisle átvitte egy másik államba.
Bólintottam. Bella amúgy sem nagyon szokott tévézni, és azt sem láttam
még soha, hogy az apja a sportcsatornákon kívül bármi mást nézett volna.
Megtettem, amit tudtam. Ez a visszataszító lény többé nem vadászhat, én
pedig nem gyilkoltam meg senkit. Legalábbis mostanság. Igazam volt, hogy
bíztam Carlisle-ban, legalább annyira, mint amennyire azt is kívántam, hogy
ez a hitvány alak bár ne úszta volna meg ennyivel. Azon kaptam magam, hogy
abban reménykedem, kiadják a férfit Texasnak, ahol a halálbüntetés még
mindig nagy népszerűségnek örvend.
Nem. Ez már nem számít. Magam mögött hagyom ezt az esetet, és arra
koncentrálok, ami igazán fontos.
Kevesebb mint egy órája hagytam el Bella szobáját. Mégis, már alig
bírtam magammal, újra látni akartam.
– Alice, nem bánnád, ha…
Nem hagyta, hogy végigmondjam.
– Majd Rosalie vezet. Úgy tesz majd, mint aki mérges, de mindenki tudja,
hogy minden alkalmat megragad, amikor mutogathatja a kocsiját – nevetett
Alice trillázó hangján.
Rávigyorogtam.
– Az iskolában találkozunk.
Alice felsóhajtott, a vigyorom pedig dühös pillantássá alakult át.
Tudom, tudom, gondolta. Még nem. Kivárom, amíg készen állsz rá, hogy
Bella megismerjen engem. De jobb, ha tudod, hogy ez nem csak az én
önzésemről szól. Bella is kedvelni fog engem.
Erre nem is feleltem, csak kiviharzottam az ajtón. Így is nézhetjük a
helyzetet. Vajon Bella szeretné megismerni Alice-t? Szeretne egy vámpír
barátnőt?
Bellát ismerve ez az ötlet őt a legkevésbé sem aggasztaná.
Ráncolni kezdtem a homlokomat. Amit Bella szeretne, és ami a legjobb
Bellának, az két teljesen különböző dolog.
 Nyugtalankodni kezdtem, amint leparkoltam Belláék kocsifelhajtóján. Az
embereknek van egy bölcs mondása, miszerint a dolgok más fényben tűnnek
fel reggel, sok minden megváltozhat, ha alszanak rá egyet. Vajon én más
fényben tűnök majd fel Bella szemében eme ködös nap halovány fényében?
Vajon kevésbé vagy még inkább baljósnak tűnök, mint az éjszaka
sötétségében? Leülepedett benne az igazság, amíg aludt? Vajon fél végre
tőlem?
Bár az álmai múlt éjjel békések voltak. Amikor újra és újra kimondta a
nevemet, mosolygott. Többször is motyogva kérte, hogy maradjak. Vajon ez
ma már semmit sem jelent majd?
Idegesen várakoztam, és hallgattam a házukból kihallatszó zajokat – a
gyors, trappoló lábak hangját a lépcsőn, ahogy élesen letépnek egy darabot a
fóliából, ahogy a hűtő tartalma egymáshoz ütődik, miután bevágták az ajtaját.
Úgy hangzott, mintha Bella sietne. Ideges talán, hogy minél hamarabb beérjen
az iskolába? Ettől a gondolattól elmosolyodtam, újra reménykedni kezdtem.
Az órára pillantottam. A rozoga furgonja sebességi korlátaiból ítélve
feltételeztem, hogy valóban késésben van.
Bella kirohant a házból, a táskája lecsúszott a válláról, a haját kócos
lófarokba fogta össze, ami máris kibomlóban volt a tarkójánál. A vastag, zöld
pulóvere nem volt elég meleg, fázósan húzta össze magát a hideg ködben.
A hosszú pulcsi túl nagy volt rá, nem állt jól neki. Elfedte karcsú alakját, a
finom domborulatok és lágy ívek egy alaktalan összevisszasággá álltak össze.
Ezt legalább annyira értékeltem, mint amennyire azt is kívántam, bár valami
olyat viselne, mint az előző esti vékony kék blúz. Az az anyag igazán vonzón
tapadt a bőrére, és eléggé kivágott volt ahhoz, hogy felfedje a torka alatti
völgyből előbukkanó kulcscsontjának lenyűgöző ívét.
Jobb – sőt, elengedhetetlen –, ha minél távolabb tartom a gondolataimat
ettől a látványtól, így hát hálás lehettem ezért az előnytelen pulóverért. Nem
engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak, az pedig hatalmas hiba lenne, ha
túl sokáig időznék olyan gondolatoknál, amiket a ajkai… a bőre… a teste
utáni sóvárgás eresztett szabadjára bennem. Az efféle vágyódás egy
évszázada elkerült engem. Most pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy
arról ábrándozzak, hogy megérintem őt, ez ugyanis lehetetlen.
Összetörném.
Bella olyan sietve fordított hátat a bejárati ajtónak, hogy elfutott az autóm
mellett, mintha észre se vette volna. Majd hirtelen csúszkálva torpant meg, a
térde úgy feszült meg, mint egy megriadt csikó lába. A táskája lejjebb
csúszott a karján, a szeme pedig tágra nyílva meredt az autómra.
Kiszálltam a kocsiból, és nem törődve azzal, hogy emberi sebességgel
mozogjak, kinyitottam neki az utasülés ajtaját. Többé nem akarom
megtéveszteni őt – legalább amikor kettesben vagyunk, önmagam lehetek.
Felnézett rám, és teljesen ledöbbent, mivel úgy tűnhetett, mintha a ködből
léptem volna elő. Majd a szemében megbúvó meglepetés átalakult, én pedig
többé nem féltem – és nem is reméltem –, hogy az érzései irántam
megváltoztak volna az éjszaka folyamán. Melegség, csodálat, elragadtatás,
ezek árasztották el szemének áttetsző mélységeit.
– Megengeded, hogy ma én vigyelek el? – kérdeztem tőle. Az előző esti
vacsorával ellentétben, most volt választása. Mostantól mindig neki kell
döntenie.
– Igen, köszönöm – mormogta, majd habozás nélkül bemászott a kocsimba.
Vajon eljön valaha az az idő, amikor nem remegteti meg a szívemet, amiért
nekem mond igent?
Egy szempillantás alatt megkerültem a kocsit, buzgón, hogy
csatlakozhassak hozzá. Nem adta jelét, hogy megdöbbentette volna a hirtelen
felbukkanásom.
A boldogság, amit akkor éreztem, amikor Bella mellettem ült, semmihez
sem volt fogható. Akármennyire élveztem is a családom társaságát és
szeretetét, és a világ nyújtotta legkülönbözőbb szórakoztatási és
figyelemelterelési lehetőségeket, valójában még soha nem voltam ilyen
boldog. Még így is, hogy tudtam, helytelen, amit teszek, mert ez semmiképp
sem végződhet jól, képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról, amikor
együtt voltunk.
A dzsekimet odakészítettem neki az utasülés fejtámlájára. Láttam, hogy
szemez vele.
– A dzsekit neked hoztam – mondtam. Ez volt a kifogásom, már ha
szükségem lett volna egyre, hogy meghívás nélkül felbukkanjak nála ma
reggel. Hideg volt. Neki pedig nincs dzsekije. Ez a lovagiasságnak egész
biztosan elfogadható formája kell, hogy legyen. – Nem akartam, hogy
megfázz, vagy ilyesmi.
– Nem vagyok én olyan gyönge virágszál – felelte, miközben inkább a
mellkasomra meredt az arcom helyett, mintha habozna a szemembe nézni. De
magára húzta a dzsekit, mielőtt a rábeszélés vagy könyörgés eszközéhez
folyamodtam volna.
– Tényleg nem? – motyogtam inkább magamnak, mint neki.
Bella az iskolába vezető utat nézte, miközben én gyorsítottam. Csak pár
pillanatig bírtam elviselni a csendet. Tudnom kellett, mire gondol ma reggel.
Annyi minden változott közöttünk, amióta a nap legutóbb felkelt.
– No mi az, ma nem zúdítasz rám kérdésözönt? – kérdeztem, és igyekeztem
laza maradni.
Elmosolyodott, látszólag örült, hogy előhozakodom a témával.
– Nem zavarnak a kérdéseim?
– Feleannyira sem, mint a válaszaid – feleltem neki őszintén, és
visszamosolyogtam rá.
Elszontyolodott.
 – Olyan rosszak?
– Nem, dehogy, éppen ez a baj. Mindent olyan magától értetődőnek veszel,
ez nem tetszik. – Eddig még csak nem is sikított. Ez meg hogy lehet? –
Állandóan azon töröm a fejem, mit gondolhatsz igazából. – Természetesen
mindig ezen törtem a fejem, akármit is tett vagy nem tett.
– Mindig azt mondom neked, amit igazából gondolok.
– De kihagysz dolgokat.
A fogait újra az ajkába mélyesztette. Látszólag nem volt tudatában annak,
hogy ezt csinálja, tudattalanul reagált így a feszültségre.
– Nem sokat.
Ez a két szó épp elég volt ahhoz, hogy a kíváncsiságom tombolni kezdjen.
Vajon mit titkol még előlem?
– Eleget ahhoz, hogy az őrületbe kergess – feleltem neki.
Habozott a válasszal, majd végül suttogva így szólt:
– Nem is akarnád hallani őket.
Egy pillanatig elgondolkoztam, átfutottam az előző esti beszélgetésünket
elejétől a végéig, szóról szóra, mielőtt összeraktam volna, mire is gondol.
Talán azért kellett ilyen erősen összpontosítanom, mert elképzelni sem tudtam
olyasmit, amiről azt szeretném, hogy ne ossza meg velem. És ekkor, mivel a
hanghordozása ugyanolyan volt, mint előző este, ismét fájdalommal telt meg,
eszembe jutott, mire célozhat. Egyszer azt kértem, hogy ne mondja ki, amire
gondol. Ezt ne mondd soha!, vicsorogtam rá. Megríkattam…
Hát ezt hallgatja el előlem? Hogy milyen mély érzéseket táplál irántam?
Hogy nem számít neki, hogy szörnyeteg vagyok, és hogy úgy gondolja, már túl
késő, hogy meggondolja magát?
Képtelen voltam megszólalni, mert az öröm és a bánat túlságosan erős volt
ahhoz, hogy szavakba öntsem, és a köztük feszülő ellentmondás túlságosan
elvadított, hogy képes legyek összefüggő választ formálni. Csend telepedett
az autóra, leszámítva Bella szívének és tüdejének egyenletes ritmusát.
– És mi van a testvéreiddel? – kérdezte hirtelen.
Vettem egy mély lélegzetet. Ekkor éreztem először igazi fájdalmat az autót
átható illata miatt; úgy fest, kezdek hozzászokni, döbbentem rá elégedetten, és
ismét a laza figurát játszottam.
– Ők ma Rosalie autójával jöttek. – Leparkoltam a kérdéses autó melletti
üres helyre. Eltakartam a mosolyomat, miközben azt néztem, mekkorára
kerekedik ki Bella szeme a látványtól. – Elég feltűnő, mi?
– Uhm, te jó ég! Ha ilyen kocsija van, mi a csudának közlekedik a tiéddel?
Rosalie-nak igazán tetszett volna Bella reakciója… már ha objektíven
közelítene Bellához, ami valószínűleg nem történne meg.
– Mert, mint már mondtam, nagyon feltűnő. Igyekszünk beleolvadni a
környezetünkbe.
Hát persze, Bellának egyáltalán nem tűntek fel az én autómban rejlő
ellentmondások. Nem véletlen, hogy többnyire a Volvóval közlekedtünk – egy
olyan autóval, amit a leggyakrabban a biztonságossága miatt dicsértek.
Biztonságos, ez nem olyasmi, amire a vámpíroknak különösebben szüksége
lenne egy jármű kiválasztásakor. Kevesen ismerik fel, hogy ez egy ritkább,
versenyautó kiadás, nem is beszélve az utólagos tuningolásról, amit a
vásárlás után végeztünk rajta.
– Hát nem sok sikerrel – válaszolta egy gondtalan nevetés kíséretében.
A vidámsága, nevetésének tökéletesen zavartalan csengése megmelengette
az ürességtől kongó mellkasomat.
– És miért jött Rosalie ma a saját kocsiján, ha olyan feltűnő? – töprengett.
– Hát nem vetted észre?! Újabban már minden szabályt megszegek.
A válaszomnak sokkal rémisztőbbnek kellett volna lennie – így,
természetesen, Bella csak mosolygott rajta.
Amint kiszálltunk az autóból, olyan közel sétáltam hozzá, amennyire csak
mertem, és gondosan figyeltem arra, hogy a közelségem felzaklatja-e őt.
A keze kétszer is felém rebbent, de minden alkalommal visszahúzta. Úgy tűnt,
mintha meg szeretne érinteni… A légzésem felgyorsult.
– Egyáltalán miért vesztek ilyen autókat? Ha egyszer kerülni akarjátok a
feltűnést? – firtatta, miközben sétáltunk tovább.
– Ez a gyöngénk – vallottam be. – Mindnyájan szeretünk gyorsan hajtani.
– Ki hitte volna? – motyogta fanyar hangon.
Nem nézett fel, így nem láthatta a vigyoromat sem.
Na ne! Hát ezt nem hiszem el. Ezt mégis hogy hozta Bella össze?
Jessica mentális döbbenete megakasztotta a gondolataimat. Bellára várt, a
menza teteje alatt talált menedéket az eső elől, a karján Bella télikabátja
lógott. Hitetlenkedve meresztette a szemét.
A következő pillanatban Bella is kiszúrta őt. Halvány rózsaszín lett az
arca, amikor rájött, miért néz így rá Jessica.
– Szia, Jessica! Kösz, hogy nem felejtetted el – üdvözölte Bella. Jessica
szó nélkül nyújtotta át neki a dzsekit.
Úgy döntöttem, udvarias leszek Bella barátaival, függetlenül attól, hogy jó
barátok-e.
– Jó reggelt, Jessica!
Azta…
Jessica szeme még nagyobbra tárult, de nem rezzent össze, és nem is
hátrált, pedig erre számítottam. Bár a múltban gyakran csábítónak talált
engem, mindig is biztos távolságot tartott tőlem, mint ahogyan azt az összes
titkos hódolónk tette. Furcsa volt, és szórakoztató, de őszintén szólva, egy
kissé kellemetlen is… beismerni, hogy Bella közelsége mennyire ellágyított.
Úgy tűnt, mintha már senki sem félne tőlem. Ha Emmett rájön erre, a
következő száz évben ezen fog röhögni.
– Ööö… izé, szia! – motyogta Jessica, majd jelentőségteljesen Bellára
pillantott. – Akkor, gondolom, matekon találkozunk!
Mindent el kell mesélned. Az összes részletet. Muszáj mindent
megtudnom! Edward – hát ez őrület – CULLEN!!
Bella szája kissé felfelé rándult.
– Igen, akkor viszlát!
Jessica gondolatai teljesen elvadultak, miközben az első órájára sietett, és
közben rendszeresen hátrapillantott, hogy megnézzen minket magának.
A teljes sztorit tudni akarom. Nem fogadok el annál kevesebbet. Vajon
kitervelték, hogy tegnap este találkoznak? Randiznak? Mióta? Hogy
tarthatta ezt titokban? És egyáltalán miért akarná? Tuti, hogy nem valami
kötöttségek nélküli dolog, tuti, hogy Bella teljesen bele van esve.
Kiderítem. Vajon smároltak? Ó, elájulok… Jessica gondolatai hirtelen
összefüggéstelenné váltak, és a helyüket néma fantáziák vették át a fejében.
Összerezzentem a feltételezései láttán, és nem csak azért, mert Bella helyére
saját magát helyettesítette be ezeken a mentális képeken.
Ez sosem történhet meg. És mégis… Én is akartam…
Nem voltam hajlandó beismerni, még magamnak sem. Hát még hány
helytelen módon vágyhatok Bellára? És vajon melyikbe fog belehalni?
Megráztam a fejem, és igyekeztem felvidulni.
– Mit fogsz mondani neki? – kérdeztem Bellától.
– Hé – súgta oda hevesen. – Eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a
gondolataimban.
– Nem is tudok.
Hosszan, döbbenten meredtem rá, próbáltam értelmezni a szavait. Áh –
valószínűleg mindketten egyszerre gondoltunk ugyanarra.
– Az övében viszont igen – magyaráztam. – Alig várja, hogy lerohanjon a
kérdéseivel.
Bella felnyögött, majd lecsúsztatta a dzsekit a válláról. Először fel se
fogtam, hogy vissza akarja adni – én nem kértem volna el tőle; jobban
örültem volna, ha nála marad emlékként –, ezért nem ajánlottam fel időben a
segítségemet. Átnyújtotta a dzsekimet, majd belecsúsztatta a karját a saját
kabátjába.
– Szóval mit mondasz majd neki? – sürgettem.
– Nem segíthetnél egy kicsit? Mire kíváncsi elsősorban?
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. Arra voltam kíváncsi, hogy ő mit
gondol, súgó nélkül.
– Nem lenne fair, ha elárulnám.
Összeszűkült a szeme.
– Az nem fair, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz.
Igaz is, nem szereti a kettős mércéket.
– Azt szeretné tudni, randizunk-e titokban – feleltem lassan. – És azt is,
hogy mit érzel irántam.
Felszaladt a szemöldöke, nem annyira meghökkenve, inkább naivan.
Igyekezett ártatlan képet vágni.
– Csodás – mormogta. – És mit mondjak neki?
– Hmmm. – Folyton próbált többet kiszedni belőlem, mint amennyit ő
maga elárult. Azon tűnődtem, hogyan feleljek erre.
Egy makacs hajtincs, amit kissé átnedvesített a köd, a vállától egészen a
nevetséges pulcsi által szabadon hagyott kulcscsontjáig tekergőzött. Vonzotta
a tekintetemet, és a többi, rejtett vonal felé irányította a szememet…
Óvatosan odanyúltam a tincshez, ügyelve rá, hogy ne érjek a bőréhez – a
reggel az én érintésem nélkül is elég fagyos volt –, és hátratűrtem a kócos
kontyhoz, hogy többé ne terelje el a figyelmemet. Eszembe jutott, amikor
Mike Newton simított végig Bella haján, és az állkapcsom azonnal
megfeszült az emléktől. Bella akkor elhúzódott a fiútól. A mostani reakciója
meg sem közelítette az akkorit; ehelyett vér tolult az arcába, és hirtelen
hevesebben kezdett verni a szíve is.
Próbáltam elfojtani a mosolyomat, miközben megválaszoltam a kérdését.
– Gondolom, az első kérdésre igennel válaszolhatnál… ha nem bánod. –
Az ő döntése, mindig az ő döntése kell, hogy legyen. – Egyszerűbb, mint
bármilyen magyarázkodás.
– Egyáltalán nem bánom – suttogta. A szíve még nem nyerte vissza
normális ritmusát.
– Ami a második kérdést illeti… – Itt már képtelen voltam visszafojtani a
mosolyt. – Hát, arra én is kíváncsi vagyok, hogy mit felelsz, úgyhogy oda
fogok figyelni.
Ezt Bellának kell végiggondolnia. Visszafogtam a kitörni készülő
nevetésemet, amikor a döbbenet kiült az arcára.
Gyorsan hátat fordítottam neki, mielőtt újabb kérdéseket szegezhetett volna
nekem. Nehezen tudtam megállni, hogy ne válaszoljak meg bármit, amit csak
kérdez. Én azonban az ő gondolatait akartam hallani, nem a sajátjaimat.
– Akkor ebédnél találkozunk! – vetettem neki oda a vállam felett, és ennek
örvén ellenőriztem, hogy még mindig bámul-e engem. A szája tátva maradt.
Elfordultam és felnevettem.
Miközben távolodtam tőle, halványan tudatában voltam a döbbent és
töprengő gondolatoknak, amik cikáztak körülöttem; a tekintetek ide-oda
csapongtak Bella arca és az én távolodó alakom között.
Nem igazán figyeltem oda rájuk. Képtelen voltam összpontosítani. Épp
elég megterhelő volt, hogy elfogadható tempóban lépkedjek előre a nyirkos
gyepen keresztül az első órám felé. Szívem szerint rohantam volna –
elképesztő gyorsasággal, olyan sebesen, hogy ettől láthatatlanná válnék, hogy
úgy érezhessem, repülök. Egy részem már így is szárnyalt.
Amikor beértem az osztályterembe, felvettem a dzsekimet, hagytam, hogy
az illata körbelengjen. Inkább most akarom érezni a lángoló perzselést,
hagyni, hogy az illat hatására lassan érzéketlenné váljak, így később
könnyebb lesz nem odafigyelni rá, amikor újra együtt leszünk az
ebédszünetben.
Szerencse, hogy a tanárok már jó ideje felhagytak azzal, hogy
felszólítsanak. A mai nap talán sikerült volna tetten érniük, ugyanis
felkészületlen voltam, és fogalmam sem volt a válaszokról. Annyira sokfelé
ágaztak aznap reggel a gondolataim; csak a testem volt jelen a teremben.
Természetesen megfigyeltem Bellát. Ez mostanra kezdett természetessé
válni, automatikussá, mint a lélegzés, amit egyáltalán nem tudatosan művelek.
Kihallgattam a beszélgetését a csüggedt Mike Newtonnal. Bella gyorsan
Jessicára terelte a szót, én pedig olyan szélesen vigyorogtam, hogy Rob
Sawyer, aki a jobbomon lévő asztalnál ült, látványosan összerezzent, és
székestől odébb húzódott, hogy minél távolabb kerüljön tőlem.
Fú. Para.
Nos, azért még nem vesztettem el a képességemet teljesen.
Finoman felügyeltem Jessicát is, megfigyeltem, hogyan csiszolgatja a
Bellának szánt kérdéseit. Én is tűkön ülve vártam a negyedik órát, legalább
tízszer olyan lelkesen és aggodalmaskodva, mint a kíváncsi emberlány, aki
csak friss pletykára vágyott.
És időnként kihallgattam Angela Webert is.
Nem feledkeztem el arról, mennyire hálás vagyok neki. Először is azért,
amiért kedvesen fordult Bellához még a gondolataiban is, másodszor pedig
amiért előző este a segítségemre volt. Így hát egész reggel vártam és
kutakodtam, hogy kiderüljön, ő mire vágyik. Azt gondoltam, hogy könnyű
lesz; azt feltételeztem, hogy bármelyik másik emberhez hasonlóan ő is
valamilyen csecsebecsére vagy játékra áhítozik. Akár többre is. Azt
terveztem, hogy titokban meglepem valamivel, és ezzel kvittek leszünk.
De Angela gondolatai, Belláéhoz hasonlóan, nem voltak különösebben
szolgálatkészek. Tinédzser létére furcsán elégedettnek tűnt. Boldognak. Ez
lehetett szokatlan kedvességének oka, talán azon kevesek közé tartozik,
akinek mindene megvolt, amire vágyott, és arra vágyott, amije volt. Ha épp
nem a tanáraira vagy a jegyzeteire figyelt, akkor a kis ikertestvérei körül
forogtak a gondolatai, akiket a hétvégén a tengerpartra tervezett vinni, és
szinte anyai szeretettel lelkendezett a kisöccsei izgalma miatt. Gyakran
gondoskodott róluk, de emiatt egyáltalán nem neheztelt. Nagyon édes.
Ugyanakkor nem túl nagy segítség nekem.
Kell lennie valaminek, amire vágyik. Csak tovább kell keresnem. De nem
most. Ugyanis most következik a matek, Bella és Jessica közös órája.
Egyáltalán nem figyeltem, merre haladok, miközben az angolórám felé
vettem az irányt. Jessica már a helyén ült, mindkét lábával türelmetlenül
dobolt a padlón, miközben Bellát várta.
Ezzel szemben én, amint elfoglaltam a megszokott helyemet az osztályban,
tökéletesen mozdulatlanná dermedtem. Emlékeztetnem kellett magamat
időnként, hogy babráljak valamivel, fenntartva az álcámat. Nem volt könnyű
feladat; a gondolataim teljesen Jessicára összpontosítottak. Abban
reménykedtem, hogy a lány jól oda fog figyelni, és megpróbálja majd
értelmezni Bella arckifejezéseit nekem.
Jessica kopogása egyre erősödött, amint Bella belépett az
osztálytermükbe.
Olyan rosszkedvűnek tűnik. Miért? Talán nincs köztük semmi Edward
Cullennel. Az, mondjuk, elég nagy csalódás lenne. Leszámítva… hogy
akkor Cullen még mindig szingli… Ha végre megjött a kedve a
randizáshoz, én szívesen állnék a rendelkezésére.
Bella arca egyáltalán nem rosszkedvűnek tűnt, hanem kelletlennek.
Aggódott, hiszen tudta, hogy végig fogom hallgatni ezt a beszélgetést.
– Most pedig mondj el mindent! – követelte Jessica, miközben Bella még
csak a dzsekijét akasztotta a széke hátuljára. Nagyon megfontoltan mozgott,
vonakodva.
Fú, Bella nagyon lassú. Ugorjunk már a szaftos részletekre!
– Mit akarsz tudni? – húzta Bella az időt, miközben helyet foglalt.
– Mi történt tegnap este?
– Meghívott vacsorázni, aztán hazavitt.
És azután? Gyerünk már, ennél biztosabb több minden történt! Hazudik,
ebben biztos vagyok. Kérdőre is vonom.
– És hogy értetek haza olyan gyorsan?
Láttam, hogy a gyanakvó Jessicára fintorog.
– Úgy vezet, mint egy őrült. Rémes!
Kissé elmosolyodott, én pedig hangosan felnevettem, megzavarva Mr.
Mason előadását. Megpróbáltam a nevetést köhögéssel álcázni, de ezt senki
sem vette be. Mr. Mason bosszús pillantást küldött felém, de még csak arra
se méltattam, hogy meghallgassam az emögött megbúvó gondolatot. Inkább
Jessicát figyeltem.
Hmm. Úgy tűnik, mintha igazad mondana. De miért fogóval kell húzni
belőle a szavakat? Én tuti fennhangon dicsekednék ezzel.
– Randitok volt? Megbeszéltétek, hogy ott találkoztok?
Jessica látta, hogy zavar ül ki Bella arcára, és csalódottan vette tudomásul,
mennyire őszintének tűnt.
– Nem, én is nagyon meglepődtem, amikor egyszer csak felbukkant –
felelte neki Bella.
Mi folyik itt?
– De ma érted ment, hogy elhozzon a suliba? – Tuti, hogy van itt más is.
– Igen, és ez is meglepetés volt. Észrevette ugyanis tegnap este, hogy nincs
meg a dzsekim.
Hát ez nem túl érdekes, gondolta Jessica újfent csalódottan.
 Kezdtem belefáradni a kérdészáporba. Olyasmit akartam hallani, amit még
nem tudtam. Nagyon reméltem, hogy Jessica nem méltatlankodik annyira,
hogy fel se tegye azokat a kérdéseket, amiket igazán vártam.
– Szóval akkor máskor is fogtok találkozni? – kérdezte Jessica.
– Felajánlotta, hogy szombaton bevisz Seattle-be, mert szerinte a furgonom
nem bírná az utat. Ez randinak számít?
Hmm. Edward igazán töri magát, hogy… nos, hogy vigyázzon Bellára,
mondhatni. Ő biztosan szeretne valamit, ha Bella nem is. EZ hogy lehet?
Bella totál őrült.
– Igen – felelte meg Jessica Bella kérdését.
– Hát akkor igen – vonta le a következtetést Bella.
– Hű-ű-ű-ha! Edward Cullen! – Akár tetszik Bellának, akár nem, ez
marha nagy dolog.
– Tudom – sóhajtott Bella.
A hanghordozása újra felbátorította Jessicát. Végre – úgy látszik, ő is érti,
miről van szó!
Azon töprengtem, Jessica vajon helyesen értelmezi-e Bella hangját. Azt
szerettem volna, ha megkéri Bellát, magyarázza el, mire gondolt, ahelyett,
hogy ő vonná le a következtetést.
– Várj! – szólalt meg hirtelen Jessica, miután eszébe jutott a legfontosabb
kérdés. – Megcsókolt? – Kérlek, mondd, hogy igen! És utána minden egyes
pillanatot mesélj el részletesen!
– Nem – motyogta Bella, majd a szemét a kezére szegezte, az arca
csalódottnak tűnt. – Nem úgy vagyunk egymással…
A francba. Pedig úgy szeretném… haha. Láthatóan Bella is.
Ráncolni kezdtem a homlokomat. Bella valóban feldúltnak tűnt valami
miatt, de ez egész biztosan nem a csalódottság, mint ahogy Jessica feltételezi.
Bella egész biztosan nem vágyott erre. Így biztosan nem, hogy tudja, amit tud.
Nem akarhat ennyire közel kerülni a fogaimhoz. Amennyire ő tudja, akár
méregfogaim is lehetnek.
Megborzongtam.
– És gondolod, hogy szombaton…? – nógatta Jessica.
Bella még csalódottabbnak tűnt, amikor így felelt:
– Kétlem.
Aha, tehát Bella tényleg örülne neki. Hát ez szívás!
Vajon azért, mert Jessica szűrőjén keresztül figyeltem ezt az egész
jelenetet, tűnt úgy tényleg, hogy igaza van?
Egy fél pillanatra elterelte a figyelmemet az a teljességgel lehetetlen
gondolat, hogy mi történne, ha megpróbálnám megcsókolni Bellát. Az ajkam
az övéhez érne, a jéghideg kő a meleg, puha selyemhez…
Majd Bella meghalna.
Megráztam a fejem, összerezzentem, és igyekeztem újra összpontosítani.
– És miről beszélgettetek? – Vele vajon beszélgettél, vagy neki is minden
egyes mondatot így kellett kihúznia belőled?
Búsan elmosolyodtam. Jessica nem járt messze az igazságtól.
– Nem tudom, Jess, erről is, arról is. Beszéltünk egy kicsit az angol házi
dolgozatról…
Nagyon kicsit. Egyre szélesebbre húzódott a mosolyom.
Jaj, NE MÁR!
– Kérlek, Bella! Részleteket!
Bella egy pillanatig habozott.
– Hát… na jó, tessék egy részlet! Látnod kellett volna, hogy flörtölt vele a
pincérnő… egyszerűen túlment minden határon. De ő ügyet sem vetett rá.
Igazán furcsa részletet választott. Meglepett, hogy Bella egyáltalán
észrevette ezt. Jelentéktelen dolognak tűnt.
Érdekes…
 – Ez jó jel. Csinos volt az a pincérnő?
Hmm. Jessica többet lát ebbe bele, mint én.
– Nagyon – felelte Bella. – És legfeljebb tizenkilenc-húsz éves lehetett.
Jessica figyelme egy pillanatra elkalandozott, mert eszébe jutott egy emlék
a hétfői randijáról Mike-kal – Mike egy kissé túlságosan is barátságos volt a
pincérnővel, aki Jessica szerint egyáltalán nem volt csinos. Elhessegette az
emléket, és elfojtva bosszúságát, visszatért a küldetéséhez, hogy több
részletet derítsen ki.
– Még jobb. Akkor biztos nagyon tetszel neki.
– Lehet – felelte Bella lassan, én pedig a székem legszélére ültem, a
testem még mindig tökéletesen merev. – De nehéz eldönteni. Mindig olyan
titokzatos.
Ezek szerint nem viselkedtem olyan átlátszóan egyértelműen és
kontrolvesztetten, mint képzeltem. Mégis, Bella amilyen jó megfigyelő…
hogyan kerülhette el a figyelmét, hogy szerelmes vagyok belé? Átpörgettem a
beszélgetésünket, és szinte meglepődtem, hogy nem mondtam ki ezeket a
szavakat hangosan is. Úgy tűnt, mintha ez a tudás bújna meg minden köztünk
zajló kommunikáció mögött.
Hűha. Vajon milyen érzés lehet egy férfimodellel szemben ücsörögni és
beszélgetni?
– Nem is tudom, hogy van bátorságod kettesben lenni vele – szólalt meg
Jessica.
Ijedtség futott át Bella arcán.
– De miért?
Furcsa reakció. Mégis mit gondol, hogy értettem?
– Hát mert úgy… megfélemlíti az embert. Én nem tudnám, mit mondjak
neki. – Én például ma egyáltalán nem voltam képes beszélni hozzá, és ő is
csak jó reggelt kívánt. Biztos azt hitte, hogy totál idióta vagyok.
 Bella elmosolyodott.
– Én se mindig tudok összefüggően beszélni, ha ott van a közelben.
Biztos csak próbálja felvidítani Jessicát. Hiszen szinte természetellenesen
higgadtan viselkedett, amikor együtt voltunk.
– Hát igen – sóhajtott fel Jessica. – Tényleg hihetetlenül jól néz ki.
Bella arca hirtelen hűvösséget tükrözött. Pont úgy villant a szeme, mint
amikor valamilyen igazságtalansággal találta szembe magát. Jessicának nem
tűnt fel ez a változás az arckifejezésében.
– Azért ennél sokkal több van benne – csattant fel Bella.
Óóó. Na végre haladunk!
– Tényleg? Például mi?
Bella egy pillanatig az ajkát harapdálta.
– Nem tudom jól elmagyarázni… – szólalt meg végre. – De ami a vonásai
mögött van, az még hihetetlenebb.
Elkapta a tekintetét Jessicáról, révedő pillantásából úgy tűnt, mintha
valahova a távolba meredne.
Ez eszembe juttatta az érzést, amikor Carlisle vagy Esme méltatott jobban,
mint megérdemeltem volna. Az érzet hasonló volt, de sokkal hevesebb,
felemésztőbb.
Tudod, kinek adod ezt el – semmi sem lehet jobb annál az arcnál. Hacsak
nem a teste. Hű.
– Csak nem? – kuncogott Jessica.
Bella nem fordult felé. Továbbra is a távolba meredt, és nem vett tudomást
Jessicáról.
Egy normális ember kárörvendően dicsekedne. Talán ha leegyszerűsítem
a kérdéseket. Haha. Mintha egy ovissal beszélgetnék.
– Szóval tetszik neked?
Újra megfeszültem.
 Bella nem nézett Jessicára.
– Igen.
– Úgy értem, igazán tetszik?
– Igen.
Nézd csak, hogy elpirult!
– Mennyire tetszik neked? – faggatózott tovább Jessica.
Az angolóra terme akár lángokban is állhatna, nekem az sem tűnt volna fel
jelen pillanatban.
Bella arca mostanra lángoló vörös volt – szinte ezen a mentális képen
keresztül is éreztem a belőle áradó hőt.
– Túlságosan is – suttogta. – Jobban, mint amennyire én neki. De nem
tudom, mit tehetnék ez ellen…
A francba. Mit is kérdezett Mr. Varner?
– Ömm… – melyik szám, Mr. Varner?
Kapóra jött, hogy Jessica nem tudta tovább faggatni Bellát. Nekem is
szükségem volt egy percre.
Most mégis mire gondolt ez a lány? „Jobban, mint amennyire én neki”? Ezt
mégis honnan vette? „De nem tudom, mit tehetnék ez ellen”? Mégis mit
jelentsen ez? Nem találtam semmiféle racionális magyarázatot a szavaira.
Gyakorlatilag teljesen értelmetlenek voltak.
Úgy tűnt, semmit sem vehetek magától értetődőnek. A teljesen egyértelmű
dolgok, amik tökéletes magyarázatot adtak a helyzetre, valahogyan teljesen
kifordultak, és a saját ellentétüket jelentették a lány bizarr értelmezésében.
Az órára meredtem, és csikorgattam a fogaimat. Hogyan tűnhettek a percek
ilyen hihetetlenül hosszúnak egy halhatatlan lény számára? Miért nem tudom
perspektívába helyezni őket?
Mr. Varner matekórája alatt végig megfeszült állkapoccsal ültem. Többet
hallottam belőle, mint a saját előadásomból. Bella és Jessica nem
beszélgetett többet, de Jessica többször is Bellára pislogott, és egyszer észre
is vette, hogy az arca ok nélkül skarlátvörös színű lett.
Az ebédszünet nem jöhetett elég hamar.
Nem voltam biztos benne, hogy Jessica az óra végén megkapja-e azokat a
válaszokat, amikre én is vártam, de Bella gyorsabb volt nála.
Amint megszólalt a csengő, Bella odafordult Jessicához.
– Angolórán Mike megkérdezte, mondtál-e valamit a hétfő estéről –
közölte Bella, miközben mosolyra húzódott a szája. Pontosan értettem, miért
csinálja ezt: a támadás a legjobb védekezés.
Mike rólam kérdezősködött? Az örömtől Jessica elméje hirtelen
védtelenné vált, lágyabbá, elvesztette a szokásos rosszindulatú élét.
– Komolyan? Mit feleltél?!
Világos volt, hogy ma többre nem számíthatok Jessicától. Bella
elmosolyodott, mintha ő is pont ugyanerre gondolt volna. Mintha megnyerte
volna ezt a kört.
Nos, az ebéd az egy másik történet lesz.
Fásultan mozogtam az Alice-szel közös tesióránkon, mindig így
viselkedünk, ha az emberekkel kellett közösen fizikai gyakorlatokat
végeznünk. Alice-szel egy csapatban dolgoztunk, természetesen. Egy ember
sem választana minket maga mellé. Tollaslabdáztunk. Sóhajtoztam az
unalomtól, miközben szinte lassított felvételben lóbáltam az ütőt, hogy
visszaüssem a labdát a túloldalra. Lauren Mallory a másik csapatban
elvétette. Alice úgy csavargatta az ütőjét, mint egy karmesteri pálcát,
miközben a plafont bámulta. Tett egy lépést a háló felé, mire Lauren azonnal
hátrált kettőt.
Mindannyian gyűlöltük a testnevelést, Emmett különösen. Az ütős
labdajátékok sértették az életszemléletét. De ma a szokásosnál is
rosszabbnak tűnt a tesióra, legalább annyira bosszankodtam miatta,
amennyire Emmett szokott. Épp mielőtt a fejem felrobbant volna a
türelmetlenségtől, Clapp edző lefújta a játékot, és korábban elengedett
minket. Nevetséges, mennyire hálás voltam, amiért ma reggel elfelejtett
reggelizni – ez volt a legújabb diétakísérlete –, és az ebből fakadó éhség
kiűzte az iskolából, hogy a közelben keressen valami jó zsíros ebédet.
Megígérte magának, hogy másnap újrakezdi a fogyókúrát…
Így épp elég időm maradt, hogy átballagjak a matekos épülethez, mielőtt
Bella órája véget ért volna.
Érezd jól magad, gondolta Alice, mielőtt elindult volna ő is Jasperrel
találkozni. Már csak néhány napig kell türelmesnek lennem. Gondolom,
nem adod át Bellának, hogy üdvözlöm, igaz?
Ingerültem megráztam a fejem. Vajon az összes látnok ennyire önelégült?
Csak hogy tudd, a tengerszoros mindkét oldalán napos idő lesz a
hétvégén. Jobb lesz, ha újratervezel.
Felsóhajtottam, miközben az ellenkező irányba sétáltam tovább. Önelégült,
de mindenképp hasznos.
Az ajtó melletti falnak dőlve várakoztam. Épp elég közel voltam ahhoz,
hogy halljam Jessica hangját a téglafalon keresztül, a gondolatairól nem is
beszélve.
– Ma nem velünk ülsz, igaz? – Szinte kivirult. Tuti, hogy egy csomó
mindent nem mondott el nekem.
– Azt hiszem, nem – felelte Bella, különösen bizonytalanul.
Hát nem ígértem meg neki, hogy együtt ebédelünk? Mégis mit gondolt?
Együtt léptek ki az osztályteremből, mindkét lány szeme nagyra nyílt,
amikor megláttak engem. De csak Jessicát hallottam.
Nem semmi. Hűha. Ó, igen, tuti, hogy többről van itt szó, mint amennyit
elárult nekem.
– Akkor később még beszélünk, Bella.
 Bella felém sétált, egy lépés távolságot tartva bizonytalanul megtorpant.
Az arccsontja felett kipirult a bőre.
Mostanra elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem félelem áll a
hezitálása mögött. Ez inkább arról a képzeletbeli szakadékról szólt, amit az ő
és az én érzéseim közé vizionált. Jobban, mint amennyire én neki. Abszurd!
– Helló! – üdvözöltem kissé ingerülten.
Az arca még élénkebb rózsaszínt öltött.
– Szia!
Látszólag nem akart semmi mást mondani, így a menza felé vettem az
irányt, ő pedig némán követett engem.
A dzseki valóban megtette a magáét, Bella illata most nem mért rám
akkora ütést, mint általában. Csak egy kicsit felerősítette a fájdalmat, amit
már eleve éreztem. Sokkal jobban sikerült figyelmen kívül hagynom, mint
amennyire valaha lehetségesnek gondoltam volna.
Bella nyugtalan volt, miközben beálltunk a sorba, szórakozottan a dzsekije
cipzárjával játszott, és idegesen egyik lábáról a másikra állt. Gyakran felém
pillantott, de amikor a tekintetünk találkozott, gyorsan elkapta a szemét,
mintha szégyenkezne. Vajon azért viselkedik így, mert rengetegen bámultak
minket? Talán hallja is, hogy fennhangon sugdolóznak – a pletyka ma
legalább annyira terjedt a szavak szintjén is, mint amennyire megjelent a
gondolatokban.
De az is lehet, hogy csak leolvasta az arcomról, hogy magyarázatot fogok
követelni tőle.
Egy szót sem szólt egészen addig, amíg el nem kezdtem összeállítani az
ebédjét. Nem tudtam, hogy mit szeret – egyelőre legalábbis –, így hát
mindenből tettem egy kicsit a tálcára.
– Mit csinálsz? – sziszegte halkan. – Azt hiszed, ezt mind meg bírom enni?
Megráztam a fejem, és a kasszához léptem a tálcával.
 – A fele természetesen az enyém.
Az egyik szemöldökét kétkedve felvonta, de nem szólt semmit, miközben
kifizettem az ételt, és ahhoz az asztalhoz kísértem őt, ahol előző héten ültünk.
Úgy tűnt, mintha sokkal több idő telt volna el, nem csak pár nap.
Minden más volt most.
Ismét velem szemben ült le. Odatoltam elé a tálcát.
– Vegyél, amit csak akarsz! – biztattam.
Elvett egy almát, és forgatni kezdte a kezében, az arcára töprengő
arckifejezés ült ki.
– Kíváncsi lennék…
Micsoda meglepetés.
– Mit csinálnál, ha valaki addig nyaggatna, amíg nem eszel valamit? –
folytatta olyan halkan, hogy azt emberi fülek nem is hallhatták.
A halhatatlanok füle más kérdés persze, már ha épp odafigyeltek. Ráncolni
kezdtem a homlokomat.
– Te örökké kíváncsi vagy – panaszkodtam. Nos hát. Nem mintha nem
ettem volna már korábban. Ez is része a színjátéknak. Egy igen kellemetlen
része.
Kinyúltam a legközelebbi ételért, miközben farkasszemet néztem vele, és
ettem egy falatot, bár továbbra sem tudtam, hogy miből. Anélkül, hogy
odanéztem volna, nem tudtam megállapítani. Nyálkás és darabos és undorító
volt, épp mint az összes többi emberi étel. Gyorsan elrágcsáltam és
lenyeltem, és igyekeztem nem grimaszolni közben. A falat lassan és
kelletlenül csúszott le a torkomon. Felsóhajtottam, miközben az járt a
fejemben, hogy később hogyan kell majd kiöklendeznem. Gusztustalan.
Bella arcára kiült a döbbenet. Le volt nyűgözve.
Szívem szerint undorodva grimaszoltam volna. Természetesen tökéletesre
fejlesztettük az efféle megtévesztést.
 – Ha valaki addig nyüstölne, amíg nem eszel földet, meg tudnád tenni,
nem?
Fintorogott, majd elmosolyodott.
– Egyszer meg is tettem… mert a többi gyerek szekált, hogy úgysem
merem. Nem is volt olyan rossz.
Felnevettem.
– Azt hiszem, még csak meg sem vagyok lepve.
Hogy merészelte? Az az önző disznó! Mégis hogy tehette ezt velünk?
Rosalie fültépő mentális sikolya áttört az én jókedvemen is.
– Nyugodj meg, Rose – hallottam Emmett suttogását a menza túloldaláról.
A karját Rosalie köré fonta, és szorosan magához vonta, így próbálta
megfékezni.
Sajnálom, Edward, gondolta Alice bűntudattal telve. A beszélgetésetek
alapján biztos volt benne, hogy Bella túl sokat tud… és, hát, még rosszabb
lett volna a helyzet, ha nem mondom el neki az igazat azonnal. Bízz
bennem, láttam.
Összerezzentem a kép láttán, ami Alice vallomását követte. Megmutatta,
mi történt volna, ha én vallom be otthon, ahol Rosalie-nak nem kellett volna
fenntartania az álcáját, hogy elmondtam Bellának: vámpír vagyok. El kell
valahova rejtenem az Aston Martinomat, lehetőleg az államon kívülre, ha
nem nyugszik le tanítás végéig. A kedvenc autóm szétroncsolt és lángoló képe
eléggé felkavart, bár tisztában voltam vele, hogy kiérdemeltem a büntetést.
Jasper sem tűnt sokkal boldogabbnak.
Majd később foglalkozom a többiekkel. Nem maradt sok időm, amit
Bellával tölthetek, azt pedig nem fogom elvesztegetni.
Edward és Bella nagyon meghitten ücsörögnek ott, nem igaz? Miközben
próbáltam kizárni Rosalie gondolatait, Jessicáéi sikeresen betolakodtak. Ez
alkalommal nem bántam. Elég jó a testbeszédük. Na majd később elmondom
Bellának a véleményem. De Edward pont úgy fordul felé, mint ahogyan
kell, ha érdeklődik iránta. És úgy néz ki, mint aki érdeklődik. És hát…
tökéletesen néz ki. Jessica felsóhajtott. Nyami.
Belenéztem Jessica kíváncsiskodó tekintetébe, mire ő idegesen elfordította
a fejét, megalázkodva dőlt hátra a székében. Hmm. Valószínűleg jobb, ha
Mike-nál maradok. Valóság, nem fantázia…
Csak kis idő telt el, de Bellának feltűnt a szórakozottságom.
– Jessica minden mozdulatomat árgus szemmel figyeli – mondtam,
mentségül használva a figyelmemet eltérítő okok közül a kisebbiket. –
Később majd részletesen elemezni fogja neked.
Rosalie dühöngése nem csillapodott, epés belső monológja szinte egy
pillanatra sem maradt abba, miközben az emlékeit végigpörgetve igyekezett
friss sértéseket a fejemhez vágni. A háttérbe szorítottam a hangját, eltökélten,
hogy Bellára koncentrálhassak.
Bella felé toltam a tányérnyi ételt – a pizzát, mint utóbb szembesültem vele
–, és azon töprengtem, hogyan kezdjek bele. A korábbi bosszússágom újra
fellángolt, miközben újra és újra visszajátszottam a szavait: Jobban, mint
amennyire én neki. De nem tudom, mit tehetnék ez ellen…
Bella is evett egy falatot a pizzából. Még mindig lenyűgözött, mennyire
bizalommal teli. Persze, ő nem tudja, hogy mérgező vagyok – nem mintha az,
hogy megosztjuk az ételt, bajt okozhatna neki. Mégis, azt gondoltam volna,
hogy másképp fog kezelni engem. Mint aki különbözik tőle. De sosem tette.
Óvatosan kezdek bele.
– Szóval csinos volt a pincérnő, mi?
Újra felhúzta a szemöldökét.
– Miért, te nem vetted észre?
Mintha bármelyik nő is reménykedhetne abban, hogy elrabolja a
figyelmemet Bellától. Abszurd, már megint.
 – Nem, nem figyeltem. Másutt járt az eszem.
– Szegény lány! – mondta Bella mosolyogva.
Tetszett neki a gondolat, hogy semennyire sem találtam érdekesnek a
pincérnőt. Ezt meg tudtam érteni. Én vajon hányszor ábrándoztam róla, hogy
megnyomorítom Mike Newtont a biológiateremben?
De nem gondolhatja komolyan, hogy az ő emberi érzései, tizenhét rövid
halandó év gyümölcse, erősebb lehet, mint az a pusztító érzelemgömb, ami
teljesen tönkretett engem egy évszázadnyi üresség után.
– Mondtál valamit Jessicának… – Képtelen voltam lazán beszélni. –
Szóval valamit, ami aggaszt engem.
Azonnal védekező állást vett fel.
– Nem csodálom, ha olyasmit is hallottál, aminek nem örültél. Tudod, azt
mondják, a hallgatózóknak már csak ez a sorsa.
Aki hallgatózik, magára vessen, ha rosszat hall magáról, így szólt a
mondás.
– Figyelmeztettelek rá, hogy hallgatózni fogok – emlékeztettem.
– Én meg figyelmeztettelek, hogy nem biztos, hogy minden gondolatomról
tudni akarsz.
Á, arra gondol, mint amikor sírt miattam. A bűntudattól tompább lett a
hangom.
– Tényleg figyelmeztettél. De azért nincs egészen igazad. Nagyon is
szeretném tudni, mit gondolsz, legyen szó bármiről. Csak azt szeretném… ha
nem gondolnál bizonyos dolgokat.
Még több félhazugság. Tudtam, hogy nem lenne szabad arra vágynom, hogy
törődjön velem. De így volt. Persze hogy így volt.
– Micsoda különbség! – morgolódott, miközben dühösen nézett rám.
– De most nem igazán erről akarok beszélni.
– Hanem miről?
 Felém hajolt, a kezét lágyan a nyakára tette. Odavonzotta a tekintetemet –
és elvonta a figyelmemet. Milyen puha lehet az a bőr…
Szedd össze magad, parancsoltam magamra.
– Te tényleg azt hiszed, hogy én fontosabb vagyok neked, mint te énnekem?
– kérdeztem. Maga a kérdés számomra nevetségesnek tűnt, mintha a szavak
összekeveredtek volna.
Egy pillanatra ledermedt; még a lélegzete is elállt. Majd elfordult, és
gyorsan pislogott. Halkan levegő után kapkodott.
– Már megint azt csinálod – mormogta.
– Mit?
– Elkápráztatsz – vallotta be, miközben óvatosan a szemembe nézett.
– Ó… – Nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel. Még mindig teljesen
felvillanyozott a gondolat, hogy elkápráztatom őt. De valóban nem igazán
vitte előre a beszélgetést.
– Nem a te hibád – sóhajtott. – Nem tehetsz róla.
– Hajlandó vagy felelni a kérdésemre? – firtattam.
Az asztalra meredt.
– Igen.
De mindössze csak ennyit mondott.
– Igen, hajlandó vagy felelni, vagy igen, tényleg ezt gondolod? – kérdeztem
türelmetlenül.
– Igen, tényleg ezt gondolom – felelte anélkül, hogy felnézett volna.
Halovány szomorúság bújt meg a hangjában. Újra elpirult, a fogai pedig
öntudatlanul a száját kezdték harapdálni.
Hirtelen megértettem, hogy azért ilyen nehéz ezt bevallania, mert őszintén
el is hiszi. Én pedig semmivel sem voltam jobb annál a gyáva alaknál, Mike-
nál, hiszen én is arra kértem, hogy vallja meg az érzéseit anélkül, hogy én
elárultam volna bármit is az enyémekről. Az nem számít, hogy én úgy
éreztem, hogy én a magam részéről teljesen egyértelművé tettem, miként
érzek. Az üzenet nem ért célba, így hát nincs mentségem.
– Tévedsz – ellenkeztem. Hallania kellett a gyöngédséget a hangomból.
Bella ekkor felnézett rám, a tekintete ködös volt, és semmit sem árult el.
– Azt nem tudhatod – suttogta.
– Miből gondolod, hogy így van? – töprengtem. Arra a következtetésre
jutottam, hogy azért hiheti, hogy alábecsülöm az érzéseit, mert nem hallom a
gondolatait. De a probléma valójában az, hogy ő becsüli durván alá az én
érzéseimet.
Visszanézett rám, a szemöldöke között megjelent a mélyedés, a fogait az
ajkába mélyesztette. Ez legalább a milliomodik alkalom volt, hogy azt
kívántam, bárcsak hallhatnám, mire gondol.
Épp, amikor könyörögni kezdtem volna neki, az ujját feltartva jelezte, hogy
maradjak csöndben.
– Hadd gondolkodjam! – kérte.
Ha épp a gondolatait rendezi össze, türelmes tudok lenni. Legalábbis
tettethetem, hogy az vagyok.
Összeszorította a két tenyerét, összefonta, majd szétnyitotta karcsú ujjait.
Úgy nézett a kezére, mintha az valaki máshoz tartozna, miközben beszélni
kezdett.
– Hát a teljesen nyilvánvaló okoktól eltekintve – kezdett bele motyogva –
néha… Nem lehetek biztos benne… én nem tudok olvasni mások
gondolataiban, de néha úgy érzem, amikor éppen valami egészen másról
beszélsz, mintha el akarnál búcsúzni tőlem. – Nem nézett fel rám azután sem,
hogy a mondandója végére ért.
Hát észrevette? És az vajon feltűnt neki, hogy mindössze a gyengeségem és
az önzőségem tart itt? Vajon emiatt kevesebbre tartana engem?
– Te mindent észreveszel – suttogtam, majd rémülten vettem tudomásul,
hogy a fájdalomtól eltorzul az arca. Sietve cáfoltam a feltételezését. –
Viszont pontosan ezért tévedsz – kezdtem, majd szünetet tartottam, és
felidéztem magyarázatának első szavait. Már akkor is zavartak, bár akkor
még nem értettem őket. – Mit értesz azon, hogy „teljesen nyilvánvaló okok”?
– Hát például nézz csak rám! – felelte.
Épp ezt tettem. Mást se csináltam, csak őt néztem.
– Teljesen mindennapi vagyok – magyarázta. – Na jó, leszámítva az olyan
kellemetlenségeket, hogy hajlamos vagyok halálközeli élményeket halmozni,
és olyan ügyetlen vagyok, hogy már-már mozgássérültnek számítok. És aztán
nézz magadra… – Felém legyintett, mintha ez világosan bizonyítana valami
olyannyira nyilvánvalót, hogy azt értelmetlen hangosan kimondani.
Azt gondolja, hogy mindennapi? És azt hiszi, hogy én vonzóbb vagyok
nála? Milyen mérce szerint? Az olyan ostoba, szűk látókörű, vak emberek
mércéje alapján, mint Jessica vagy Ms. Cope? Hogy nem veszi észre, hogy ő
a leggyönyörűbb… legtökéletesebb? Ezek a szavak nem is tudják leírni.
És neki minderről fogalma sincs.
– Nem látod magadat tisztán – válaszoltam neki. – Elismerem, úgy vonzod
a szerencsétlenséget, mint a mágnes – nevettem fel, de valójában nem volt
jókedvem. Egyáltalán semmi komikusat nem találtam abban, hogy a gonosz
végzet vadászik rá. Az ügyetlensége, ugyanakkor, kissé vicces volt. Édes.
Vajon hinne nekem, ha elmondanám neki, hogy gyönyörű, kívül és belül
egyaránt? Talán ha érvekkel támasztom alá, könnyebben hisz nekem. – De te
nem hallhattad, mit gondolt magában minden egyes hímnemű lény ebben az
iskolában az első napon, amikor megjelentél.
Áh, a remény, az izgalom, a lelkesedés, ami kitöltötte azokat a
gondolatokat. És milyen sebességgel lettek ezekből lehetetlen fantáziák.
Lehetetlenek, hiszen Bella egyiküket sem akarta.
Nekem mondott igent.
 A vigyorom egész biztosan önteltnek tűnhetett.
Az ő arca viszont elsápadt a meglepetéstől.
– Nem tudom elhinni… – motyogta.
– Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak éppen hétköznapi nem!
Nem szokott hozzá a bókokhoz, ezt láttam rajta. Elpirult, majd gyorsan
témát váltott.
– De én nem akarok elbúcsúzni tőled.
– Hát nem érted? Pontosan ez bizonyítja, hogy igazam van. Fontosabb vagy
nekem, mint én neked, mert én meg tudom tenni… – Vajon képes leszek olyan
önzetlenségre, hogy azt tegyem, ami helyes? Kétségbeesetten ráztam meg a
fejemet. Erőt kellene gyűjtenem. Megérdemelte az előtte álló életet. Nem azt,
amit Alice jövendölt neki. – Ha az a helyes, hogy elbúcsúzzunk… – És ennek
kell a helyes útnak lennie, nem igaz? Bella nem hozzám tartozott. Nem
követett el semmit, amivel kiérdemelhette volna az alvilágot. – Akkor én
inkább magamnak okozok fájdalmat, mint hogy neked ártsak, nehogy
veszélybe sodorjalak.
Miközben kiejtettem ezeket a szavakat, azt kívántam, bár igazak is
lennének.
Mérgesen nézett rám. Valahogy a szavaim feldühítették.
– És nem hiszed el, hogy hasonló helyzetben én is ugyanezt tenném? – vont
kérdőre dühöngve.
Olyan dühösnek tűnt, és közben olyan lágynak és törékenynek. Hogyan
tudna ő bárkinek is ártani?
– Te soha nem kerülhetsz ilyen választás elé – feleltem, és újfent
elkeserített a kettőnk közötti beláthatatlan különbség.
Hosszan meredt rám, a tekintetében a dühöt felváltotta az aggodalom,
előbújt a szemöldökei közt húzódó mélyedés is.
Valami igazán rosszul működik az univerzum rendjében, ha valaki, aki
ennyire jóságos és törékeny, nem kapott maga mellé egy védőangyalt, aki
megóvja a bajtól.
Nos, gondoltam sötét humorral, legalább kapott maga mellé egy
védővámpírt.
Elmosolyodtam. Ó, hogy mennyire szeretem, ha van kifogásom arra, hogy
mellette maradhassak.
– Persze, kezdem belátni, hogy ha garantálni akarom a biztonságodat, az
napi huszonnégy órás elfoglaltságot jelent, és szükségessé teszi az állandó
jelenlétemet.
Ő is elmosolyodott.
– Miért, ma például senki nem akart kinyírni – felelte könnyeden, majd az
arcából ítélve úgy tűnt, megint töprengeni kezdett valamin, mielőtt a tekintete
újra ködös lett volna.
– Még nem – jegyeztem meg szárazon.
– Még nem – értett egyet… legnagyobb meglepetésemre. Azt képzeltem,
hogy ellenkezni fog, és azt állítja majd, hogy nem szorul semmiféle
védelemre.
A menza túlsó végében Rosalie panaszai egyre hangosabbak lettek
ahelyett, hogy lassan csillapodtak volna.
Bocsi, gondolta Alice ismét. Biztos látta, hogy megrezzen az arcom.
De hallván a nővérem szitkozódását, eszembe jutott, hogy akad némi
elintézetlen ügyem.
– Még valamit szeretnék kérdezni tőled – fordultam Bellához.
– Nosza! – felelte mosolyogva.
– Tényleg be kell menned Seattle-be szombaton, vagy ez csak ürügy, hogy
lerázd a hódolóidat?
Mérgesen nézett rám.
– Azért még számolunk, hogy Tylert rám szabadítottad. A te hibád, hogy
elhitette magával, vele megyek a ballagási bálra.
– Ugyan, nélkülem is talált volna rá alkalmat, hogy megkérdezzen. Én csak
szerettem volna figyelni közben az arcodat.
Kuncognom kellett, amikor eszembe jutott a rémült arckifejezése. Az én
sötét történetem sem tudott ahhoz hasonló ijedtséget kiváltani belőle.
– Ha én kérdezlek meg, nekem is nemet mondtál volna?
– Azt hiszem, nem – vallotta be. – De később lemondtam volna…
Betegségre hivatkozom, vagy azt hazudom, hogy kificamítottam a bokám.
Hát ez igazán furcsa.
– De hát miért?
Megrázta a fejét, mintha csalódott lenne, amiért nem értettem meg egyből,
mire céloz.
– Igaz, te még nem láttál engem a tornaórán, de azért azt hittem, magadtól
is kitalálod.
Vagy úgy.
– Arra célzol, hogy képtelen vagy végigmenni egy sima, szilárd felületen
anélkül, hogy hasra ne esnél valamiben?
– Magától értetődik.
– Ez nem jelentene problémát. Minden azon múlik, ki vezet.
A pillanat töredékrészéig teljesen letaglózott a gondolat, hogy a karomban
tartom őt a bálon – ahol egész biztosan valami csinosat és elegánsat viselne,
nem pedig ezt a förtelmes pulóvert.
Kristálytisztán fel tudtam idézni, milyen érzés volt, amikor a teste az
enyém alatt feküdt, miután ellöktem őt a közelgő teherautó útjából. Még a
pániknál vagy a kétségbeesésnél is jobban emlékszem erre az érzésre.
Annyira meleg és puha volt, és tökéletesen illett az én kőkemény alakom
mellé…
Kirángattam magam ebből az emlékképből.
 – De még nem válaszoltál – szólaltam meg gyorsan, nehogy vitatkozni
kezdjen velem, amire látványosan készült épp. – Mindenáron Seattle-be
akarsz menni, vagy nem bánod, ha valami mást csinálunk helyette?
Igazán fondorlatos – megadni neki a választás lehetőségét anélkül, hogy
olyan opciót ajánlanék neki, amiben nélkülem töltheti azt a napot. Ez így
aligha korrekt. De előző éjjel ígéretet tettem neki. Túlságosan könnyedén,
túlságosan átgondolatlanul, de mégis… Ha valaha elnyerhetem a bizalmát
annak ellenére is, hogy nem érdemlem meg, akkor minden egyes neki tett
ígéretemet be kell tartanom. Még ha ez a gondolat halálra rémít is.
Szombaton sütni fog a nap. Megmutathatnám neki az igazi arcom, ha elég
bátor lennék ahhoz, hogy el tudjam viselni az irtózását és undorát. És
ismertem is egy helyet, ahol ezt a rizikót vállalni lehet.
– Nyitott vagyok minden lehetőségre – jelentette ki Bella. – De én is kérni
szeretnék valamit.
Egy korlátozott igen. Vajon mit akarhat tőlem?
– Mit?
– Vezethetek én?
Ő így viccelődik vajon?
– Miért?
– Hát főként azért, mert amikor Charlie-val közöltem, hogy Seattle-be
megyek, kifejezetten megkérdezte, hogy egyedül megyek-e, és akkor még úgy
is volt. Ha újra megkérdezi, akkor valószínűleg nem fogok hazudni neki, de
nem hinném, hogy magától eszébe jutna, viszont ha otthon hagyom a furgont,
akkor ezzel feleslegesen ráterelem a figyelmét a témára. És mert a vezetési
stílusod ijesztő.
Forgattam rá a szemeimet.
– Akad egy-két dolog, amitől félhetnél a közelemben, és te azon riadozol,
ahogy vezetek?
 Az agya egész biztosan fordítva van bekötve. Felháborodottan ráztam a
fejemet. Miért nem képes az igazi dolgoktól félni? És miért nem vagyok
képes igazán akarni, hogy féljen tőlem?
Képtelen voltam továbbra is fenntartani az évődésünk játékos hangnemét.
– Nem akarod megmondani apádnak, hogy velem töltöd a napot? –
kérdeztem, és sötétség vegyült a hangomba, miközben végiggondoltam az
összes fontos indokot, amiért így tesz, és már sejtettem is, hogy milyen
választ fog adni erre.
– Minél kevesebbet tud Charlie, annál jobb – felelte Bella, mint aki
nagyon biztos az igazában. – Különben is, hová megyünk?
– Az idő szépnek ígérkezik – feleltem neki lassan, miközben a pánikkal és
a döntésképtelenséggel küszködtem. Mennyire fogom vajon megbánni ezt a
döntést? – Úgyhogy olyan helyet kell keresnem, ahol nincsenek kíváncsi
tekintetek… de te velem tarthatsz, ha akarsz.
Bella azonnal felfogta a helyzet jelentőségét. A szeme lelkesen csillogott.
– És megmutatod nekem, amire céloztál, a napfénnyel kapcsolatban?
Talán most is, mint már annyiszor korábban, a reakciója szöges ellentéte
lesz annak, mint amit feltételezek. Elmosolyodtam ezen a lehetőségen, de
nehezemre esett visszatérni a könnyedebb pillanathoz.
– Igen. De… – még nem mondott igent – ha nem akarsz… kettesben
maradni velem, akkor jobb szeretném, ha nem mennél egyedül Seattle-be.
Kiráz a hideg a gondolattól, hányféle baj leselkedne rád egy ekkora
városban.
Összeszorította az ajkát; megsértődött.
– Phoenix legalább háromszor akkora, mint Seattle, mármint a lakosságát
tekintve. Ha a kiterjedését nézzük…
– Viszont Phoenixben még nem üldözött a balszerencse – szakítottam félbe
a magyarázatát. – Úgyhogy jobban örülnék, ha a közelemben maradnál.
 Az örökkévalóságig is velem maradhatna, és az sem lenne elég.
Nem lenne szabad így gondolkodnom. Hiszen nem áll rendelkezésünkre az
örökkévalóság. A múló pillanatok most még jobban számítottak, mint valaha;
minden egyes pillanattal ő változáson megy keresztül, míg én érintetlen
maradok. Fizikailag, legalábbis.
– Történetesen nagyon szívesen vagyok kettesben veled – felelte.
Hát persze, mivel az ösztönei nem jól működnek.
– Tudom – sóhajtottam. – De szerintem meg kellene mondanod Charlie-
nak.
– De mi a csudának? – faggatott, és szemlátomást elborzadt a gondolattól.
Mérgesen néztem rá, bár a dühöm, szokás szerint, saját magamnak szólt.
Mennyire vágytam arra, hogy másfajta választ adhassak a kérdésére.
– Hogy legalább legyen valami kis indítékom rá, hogy vissza is akarjalak
hozni – sziszegtem. Legalább ennyit adhatna nekem – egy tanút, aki arra
kényszerítene, hogy legyek óvatos.
Bella hangosan nyelt egyet, és egy hosszú pillanatig bámult rám. Mit látott
vajon?
– Azt hiszem, vállalom a kockázatot – felelte.
Fú! Valami furcsa izgalmat keltett benne, ha kockára tehette az életét?
Valamilyen adrenalinlöketre vágyott?
Fogd már be! Rosalie mentális sipítozása a tetőfokára hágott, és betört az
elmélyült gondolataim közé. Láttam, hogy mit gondol erről a beszélgetésről,
arról, hogy Bella mennyi mindent tud már így is. Automatikusan
hátrapillantottam, hogy lássam Rosalie őrjöngő pillantását, de ekkor jöttem
rá, hogy igazából nem érdekel. Törje össze a kocsit, ha akarja. Úgyis csak
egy játékszer.
– Beszéljünk valami másról! – javasolta Bella hirtelen.
Visszafordultam hozzá, és azon töprengtem, hogyan lehet számára ennyire
érdektelen az, ami valójában számít. Miért nem képes annak a szörnyetegnek
látni engem, ami ténylegesen vagyok? Rosalie egész biztosan így tett.
– Miről akarsz beszélni?
Először jobbra, majd balra pillantott, mintha ellenőrizné, nem hallgat-e ki
minket valaki. Biztos egy új meseszerű témát akar felhozni. A pillantása egy
pillanatra megfagyott, a teste pedig megfeszült, majd újra felém nézett.
– Miért mentetek a múlt hétvégén éppen a Kecske-sziklákhoz… Vadászni?
Charlie azt mondja, azon a helyen senki nem szokott táborozni a medvék
miatt.
Annyira nem veszi észre, ami az orra előtt van. Hosszan meredtem rá,
felhúztam az egyik szemöldökömet.
– A medvék miatt? – Elállt a lélegzete.
Kényszeredetten elmosolyodtam, és figyeltem, ahogy leülepszik ez az
információ. Vajon ettől komolyabban vesz majd? Van vajon olyan
információ, amitől ez történne?
Tessék, ossz meg vele mindent! Nem mintha lennének szabályaink,
sziszegte Rosalie gondolatban. Küszködtem, hogy ne kelljen őt hallgatnom.
Bella megpróbált uralkodni az arckifejezésén.
– Ha nem tudnád, a medvékre éppen vadászati tilalom van – mondta
komolyan, miközben összeszűkült a szeme.
– Ha figyelmesen elolvasod a rendeleteket, láthatod, hogy a tilalom csak a
fegyverrel való vadászatra vonatkozik.
Egy pillanatra újra teljesen elvesztette az uralmat az arca fölött. A szája
tátva maradt.
– Szóval medvék…? – ismételte el, ezúttal inkább puhatolózó kérdésként,
nem pedig lélegzetelállító döbbenettel.
– Emmettnek a grizzly a kedvence…
A szemét figyeltem, miközben ő maga a megrökönyödés és az elfogadás
fázisain ment keresztül.
– Hmmm – mormogta. Harapott még egy falatot a pizzából, és lesütötte a
tekintetét. Gondolataiba mélyedve rágcsált, majd ivott egy kortyot.
– Aha – mondta, mikor végre felnézett. – És neked mi a kedvenced?
Valószínűleg számíthattam volna erre a kérdésre, mégis váratlanul ért.
– A puma – feleltem nyersen.
– Valóban? – kérdezte szenvtelen hangon. A szívverése továbbra is olyan
nyugodt és egyenletes maradt, mintha épp a kedvenc éttermünkről cserélnénk
eszmét.
Hát akkor legyen. Ha úgy akar tenni, mintha ez teljesen természetes
lenne…
– Természetesen mértéket kell tartanunk, nehogy felborítsuk a környezet
egyensúlyát – magyaráztam neki, a hangom közömbös, már-már cinikus volt.
– Igyekszünk azokra a területekre összpontosítani, ahol túlságosan felduzzadt
a ragadozópopuláció, még akkor is, ha ennek érdekében egészen messzire el
kell mennünk. Igaz, akad elegendő őz és jávorantilop a környéken, de hol
marad akkor a szórakozás?
Udvariasan érdeklődő arccal hallgatott, mintha épp egy múzeumi
tárlatvezetésen beszélnék egy festményről. Ezen mosolyognom kellett.
– Tényleg, hol is? – mormogta nyugodtan, majd újabb falatot harapott a
pizzájából.
– Emmettnek a kora tavaszi időszak a kedvenc vadászidénye – feleltem
ugyanazon a hangon. – A medvék akkor ébrednek téli álmukból, és olyankor
még ingerlékenyebbek…
Hetven év telt el, és még mindig nem képes túllendülni azon az első,
elveszített mérkőzésen.
– Csakugyan, mi lehetne szórakoztatóbb egy ingerlékeny grizzlynél? –
értett egyet Bella, miközben komolyan bólogatott.
 Nem tudtam elfojtani a kuncogást, miközben csóváltam a fejem a teljesen
érthetetlen nyugalmán. Egész biztosan színlelte.
– Kérlek, áruld el, mit gondolsz igazából!
– Megpróbáltam elképzelni… de nem sikerült – felelte, és újra megjelent
a kis mélyedés a szemöldökei között. – Hogyan tudtok medvére vadászni
puska nélkül?
– Ó, van minekünk fegyverünk! – feleltem, majd felvillantottam egy széles
mosolyt. Arra számítottam, hogy ettől majd visszaretten, de továbbra is
megőrizte a nyugalmát, és csak nézett engem. – Csak nem olyan fajta,
amilyenre a jogászok gondolnak, amikor a vadászati törvényeket írják. Ha
láttál már a tévében medvetámadást, akkor el tudod képzelni Emmettet, amint
vadászik.
Vetett egy pillantást az asztalra, ahol a többiek ültek, és összerezzent.
Végre. De ekkor nevetnem is kellett magamon, mert tudtam, egy részem
mindeközben azt kívánja, hogy mindez továbbra se zavarja őt.
– Te is olyan vagy olyankor, mint egy medve? – kérdezte szinte suttogva.
– Inkább, mint egy oroszlán, legalábbis ezt mondják – feleltem, és ismét
arra törekedtem, hogy közömbösnek tűnjön a hangom. – Lehet, hogy jellemző
ránk, hogy mit kedvelünk.
Ajkainak sarka egy icipicit felfelé húzódott.
– Lehet – ismételte el. Majd kissé oldalra dőlt a feje, a kíváncsiságot
könnyű volt kiolvasni a tekintetéből. – Láthatom ezt a dolgot valaha?
Egy pillanatra kristálytisztán láttam magam előtt Bella megnyomorított,
kiszipolyozott testét a karomban, és mintha direkt előttem jelent volna meg ez
a látomás, nem pedig Alice gondolatain keresztül. De nem volt szükségem
jövőbe látásra ahhoz, hogy el tudjam képzelni ezt a rettenetet; a
következményei egyértelműek lennének.
– Az ki van zárva! – morogtam rá.
 Elhúzódott, megdöbbent és meg is ijedt a hirtelen támadt dühömtől.
Én is hátradőltem, hogy minél több tér legyen kettőnk között. Soha nem
fogja látni, ugye? Egyáltalán nem segít abban, hogy életben tudjam tartani őt.
– Túl ijesztő lenne nekem? – kérdezte nyugodt hangon. A szíve,
ugyanakkor, még mindig kétszeres sebességgel vert.
– Ha csak erről lenne szó, akár ma este elvinnélek – sziszegtem rá a
fogaim közül visszavágásként. – Rád férne egy adag egészséges félelem.
Nagyon is jót tenne neked!
– Hát akkor? – faggatott tántoríthatatlanul.
Feketén meredtem rá, azt vártam, hogy ettől megijed. Ugyanis én féltem.
De a tekintete kíváncsi és türelmetlen maradt, semmi más. A válaszára
várt, és nem adta meg magát.
De az együtt töltött óránk véget ért.
– Később – csattantam fel, és talpra szökkentem. – El fogunk késni.
Bella kissé zavartan nézett körbe, mintha elfeledkezett volna róla, hogy
ebédeltünk. Mintha arról is elfeledkezett volna, hogy az iskolában vagyunk,
nem kettesben egy privát helyen. Jól ismertem ezt az érzést. Nehezemre esett
tudomást venni a világ többi részéről, amikor vele voltam.
Ő is felpattant gyorsan, majd ügyetlenül átvetette a táskáját a vállán.
– Akkor majd később – hagyta rám, de abban, a szája szegletében
eltökéltséget véltem felfedezni. Számon fogja kérni rajtam, ez egész biztos.
 12. BONYODALMAK

Bella és én szótlanul sétáltunk a biológiaórára. Elhaladtunk Angela Weber

mellett, aki a járdán ácsorogva épp egy beadandót vitatott meg egy fiúval,
akivel együtt jártak matekra. Felületesen átfésültem a gondolatait, és arra
számítottam, hogy ismét csalódni fogok, ehelyett azonban meglepődve
szembesültem a lány hangjából kicsendülő sóvárgással.
Áhá, szóval Angela mégiscsak vágyik valamire. Sajnos ez nem olyasmi,
amit egyszerűen csak becsomagolhatnék és átadhatnék neki.
Egy pillanatra furcsa módon vigasztalónak találtam Angela reménytelen
epekedését a fiú iránt. A rokonomnak éreztem, és ebben a pillanatban mintha
egyek lettünk volna ezzel a kedves emberlánnyal.
Különösen megnyugtató érzés volt tudni, hogy nem csak én élek át tragikus
szerelmi történetet. A szívfájdalom mindenhol felütötte a fejét.
A következő pillanatban azonban belém hasított a bosszúság. Angela
története nem eredendően tragikus. Ő is ember, a fiú is ember, és a kettejük
közti különbség, ami a lány fejében olyan áthidalhatatlannak tűnik, igazából
nevetséges az én helyzetemhez képest. Semmi oka nem volt arra, hogy a szíve
darabokban heverjen. Micsoda fölösleges bánat. Miért ne érhetne ez a
történet boldog véget?
Meg akartam ajándékozni őt… Vagyis hát meg akartam adni neki, amire
vágyik. Amennyi tudással az emberi természetről rendelkezem, ez nem is lesz
különösebben nehéz. Átkutattam a mellette ácsorgó fiú, Angela vágyai
tárgyának gondolatait, aki egyáltalán nem tűnt vonakodónak, épp csak
ugyanaz a kétkedés bénította meg őt is, mint a lányt.
Mindössze annyit kell tennem, hogy elültessem a fejében az ötletet.
Innen szinte automatikusan összeállt a terv; a forgatókönyv magát írta meg.
Viszont szükségem lesz Emmett segítségére. Ez jelentette az igazi kihívást,
hogy ő is hajlandó legyen együttműködni. Az emberi természetet sokkal
könnyebb manipulálni, mint a halhatatlanokét.
De örömmel töltött el, hogy találtam megoldást, és meg tudom ajándékozni
Angelát. Ez ráadásul el is terelte a figyelmemet a saját problémáimról.
Bárcsak azokat is ennyire könnyű lenne feloldani!
A hangulatom kicsit javult, amint Bella és én elfoglaltuk a helyünket. Talán
pozitívabbnak kellene lennem. Talán számunkra is létezik megoldás, ami
eddig elkerülte a figyelmemet, mint ahogy Angela egyértelmű megfejtése is
láthatatlan maradt. De ez nem valószínű… De miért pocsékoljam az időt a
reménytelenséggel? Hiszen nem volt vesztegetni való időm, ha Belláról volt
szó. Minden egyes másodperc számított.
Mr. Banner belépett a terembe, és egy ősrégi TV-t meg videólejátszót
húzott maga mögött. Átugrott egy részt a tananyagban, amit nem talált
különösebben érdekesnek – a genetikai rendellenességeket –, és ehelyett a
következő három napban egy filmet tervezett levetíteni. A Lorenzo olaja nem
különösebben vidám darab, de ez nem akadályozta meg a teremben
eluralkodó izgalmat. Nem kell jegyzetelni, nem lesz mit kikérdezni. Az
emberek szinte ujjongtak.
Nekem nem különösebben számított. Én amúgy sem terveztem Bellán kívül
bármi másra odafigyelni.
Ma a székemet sem húztam távolabb az övétől, hogy maradjon terem
lélegezni. Ehelyett szorosan mellé ültem, mint azt bármelyik normális ember
tenné. Közelebb, mint ahogyan a kocsimban ültünk, elég közel ahhoz, hogy a
testem bal oldalát elöntse a bőréből áradó melegség.
 Furcsa élmény volt, egyszerre élvezetes és idegtépő, de jobban szerettem
így ülni mellette, mint az asztal túlsó oldalán. Ez több volt, mint amihez
hozzászoktam, és mégis hamar rádöbbentem, hogy ez sem elég. Nem voltam
elégedett. Minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban vágytam rá, hogy
még ennél is közelebb lehessek.
Azzal vádoltam, hogy úgy vonzza a bajt, mint a mágnes. Ebben a
pillanatban úgy tűnt, hogy szó szerint ez az igazság. Én voltam maga a baj, és
minden egyes centivel, amivel közelebb engedtem magamat hozzá, a vonzása
egyre csak erősödött.
És ekkor Mr. Banner leoltotta a lámpákat.
Furcsa, hogy ez milyen sokat számított, figyelembe véve, hogy a fény
hiánya szinte semmit sem jelentett a szememnek. Ugyanolyan tökéletesen
láttam így is, mint előtte. Számomra a terem minden egyes apró részlete
kristálytisztán kivehető volt.
De akkor miért járta át hirtelen elektromosság a levegőt? Azért, mert
tudtam, hogy kizárólag én látok tisztán? Mert Bella és én láthatatlanok lettünk
a többiek számára? Mintha egyedül lettünk volna, kettesben, elrejtőzve a
sötét teremben, szorosan egymás mellett.
Anélkül, hogy engedélyt adtam volna neki erre, a kezem megindult Bella
felé. Csak hogy megérintse a kezét, és foghassa a sötétben. Ez tényleg olyan
borzalmas hiba lenne? Ha zavarja a hideg bőröm, csak el kell húzódnia.
Visszarántottam a kezemet, szorosan összefontam a két karom a mellkasom
előtt, az ujjaimat pedig ökölbe szorítottam. Nincs helye hibáknak, ígértem
meg magamnak. Ha megfognám a kezét, akkor újra többre vágynék – még egy
aprócska érintésre, hogy még inkább közelebb húzódhassak hozzá. Éreztem,
hogy így lenne. Egy újfajta vágy ébredezett bennem, és azon ügyködött, hogy
felülkerekedjen az önuralmamon.
Nincs helye hibáknak.
 Bella is összekulcsolta maga előtt a karját, a kezét pedig, hozzám
hasonlóan, ökölbe szorította.
Mire gondolsz? Majd beleőrültem, annyira szerettem volna a fülébe súgni
ezt a kérdést, de a terem túlságosan csendes volt ahhoz, hogy észrevétlenül
lehessen sugdolózni.
A film elkezdődött, ez kissé megtörte a sötétséget. Bella felpillantott rám.
Feltűnt neki, hogy az én testem is legalább olyan merev, mint az övé, és
elmosolyodott. Az ajka kissé szétnyílt, a tekintete meleg és hívogató volt.
Vagy talán csak azt láttam, amit látni akartam.
Visszamosolyogtam rá. A lélegzete elakadt, és gyorsan elkapta a tekintetét.
Ettől csak még rosszabb lett a helyzet. Nem tudtam, mire gondol, de
hirtelen biztos lettem benne, hogy igazam volt korábban: azt akarta, hogy
érjek hozzá. Ő is ugyanazt a veszélyes vágyat érezte, mint én.
A testünk között zümmögött az elektromosság.
Az óra folyamán meg sem mozdult, ő is ugyanabban a merev, kontrollált
pózban ült, mint én. Alkalmanként újra felém pillantott, ilyenkor a zümmögő
elektromosság hirtelen belém csapott.
Az óra végül eltelt, lassan, de így sem elég lassan. Annyira újszerű volt ez
az egész, hogy akár napokig képes lettem volna így ülni mellette, csak hogy
teljesen kitapasztalhassam ezt az érzést. Ahogyan teltek a percek, legalább
egytucatnyi különböző érv hadakozott bennem, a racionalitás küzdött a
vággyal.
Végül Mr. Banner felkapcsolta a lámpákat.
Az élénk fluoreszkáló fények alatt az osztályterem visszanyerte szokásos
hangulatát. Bella felsóhajtott, és nyújtózkodni kezdett, megfeszítve az ujjait
maga előtt. Egész biztosan nagyon kényelmetlen volt sokáig ilyen merev
pózban ülnie. Nekem könnyebben ment, a mozdulatlanság természetes
velejárója volt a létemnek.
 Felkuncogtam a megkönnyebbült arckifejezését látva.
– Hát ez érdekes volt.
– Ühüm – mormogta, pontosan értette, hogy mire utalok, de nem tett
semmilyen megjegyzést. Mit meg nem adnék, ha hallhatnám, hogy most mire
gondol.
Felsóhajtottam. Hiába vágyom erre olyan nagyon, nem fog összejönni.
– Akkor megyünk? – kérdeztem, miközben felálltam a székről.
Grimaszolt egyet, majd bizonytalanul felállt ő is, a kezét úgy tartotta maga
mellett, mintha attól félne, hogy el fog esni.
Odanyújthatnám neki a kezemet. Vagy akár a könyökénél fogva meg is
támaszthatnám – épp csak finoman –, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ez
egész biztosan nem lenne olyan rettenetes szabálytalanság.
Nincs helye hibáknak.
Bella csendes volt, miközben a tornaterem felé haladtunk. A két szeme
között megjelenő mélyedés jelezte, hogy mélyen a gondolataiba merült. Én
magam is töprengtem.
Egy apró érintés nem árthat, állította határozottan az önző énem.
Könnyedén mérsékelhetem a kezem nyomását. Nem különösebben
bonyolult művelet. A tapintó érzékem sokkal kifinomultabb, mint az
embereké: akár egy tucat kristálygömbbel is zsonglőrködhetek anélkül, hogy
bármelyiket eltörném; megsimogathatnék egy buborékot anélkül, hogy az
kipukkanna. Legalábbis amíg határozottan uralkodni tudok a testem felett.
Bella pedig éppolyan, mint egy szappanbuborék: törékeny és mulandó.
Átmeneti.
Vajon mennyi ideig indokolható a jelenlétem az életében? Mennyi időm
van? Lesz vajon még egy esélyem, mint ez, mint ez a pillanat, mint ez a
másodperc? Nem lesz mindig kartávolságra tőlem.
Bella felém fordult a tornaterem ajtajában, és elcsodálkozott az arcom
láttán. Nem szólt semmit. Magamat néztem a szeme tükrében, és a saját
tekintetemben felfedeztem a bennem dúló háború jeleit. Láttam, ahogy
átalakul az arcom, ahogyan a jobbik énem alulmarad a vitában.
A kezem akaratlanul emelkedett fel. Olyan gyengéden, mintha Bella a
legvékonyabb üvegből lenne, mintha olyan törékeny lenne, mint az elképzelt
buborék, az ujjaimmal végigsimítottam az arccsontját fedő meleg bőrön.
Felforrósodott az érintésem alatt, és éreztem, ahogy a vér pulzál az áttetsző
bőrréteg mögött.
Elég, parancsoltam magamra, bár a tenyerem sóvárgott, hogy a lány arcára
simulhasson. Elég.
Nagyon nehezen tudtam csak elhúzni a kezemet, alig tudtam megfékezni
magam, nehogy még közelebb lépjek hozzá. Ezernyi különböző lehetőség
futott át a fejemen egy pillanat leforgása alatt – ezernyi különböző mód,
ahogyan hozzáérhetnék. Az ujjbegyemet végighúzhatnám az ajka vonalán.
A tenyerembe foghatnám az arcát. Kihúzhatnám a csatot a hajából, hogy a
hajzuhatag beterítse a kezemet. A karomat a dereka köré fonhatnám, és egész
testemmel hozzá simulhatnék.
Elég.
Komoly erőfeszítésembe került, hogy elforduljak tőle, és tegyek pár lépést.
A testem mereven mozgott, kelletlenül.
Engedtem, hogy a gondolataim hátramaradva figyeljék őt, miközben én
egyre gyorsabban távolodtam, szinte futva menekültem a kísértés elől.
Elcsíptem Mike Newton gondolatait – ezek voltak a leghangosabbak mind
közül –, miközben Bella szórakozottan, zavarodott tekintettel és kipirult
arccal elsétált mellette. A fiú mogorván nézte, és a gondolatai közt a nevem
hirtelen a legkülönbözőbb káromkodásokkal vegyült. Nem bírtam ki, hogy ne
vigyorodjak el ezek hallatán.
A kezem bizsergett. Megfeszítettem az ujjaimat, majd ökölbe szorítottam
őket, de a fájdalom nélküli csípős érzés nem maradt abba.
Nem, nem okoztam neki fájdalmat – de ettől függetlenül hiba volt
megérintenem őt.
Mintha parázsló széndarabokhoz értem volna, mintha a szomjazást kísérő
lángolás tompa verziója járta volna át az egész testemet.
Ha legközelebb a közelében leszek, vajon képes leszek ellenállni annak,
hogy újra megérintsem? És ha másodszor is megérintem őt, meg tudok állni
ennyinél?
Nincs helye több hibának. Ennyi volt. Élvezd ki ezt az emléket, Edward,
mondtam magamnak mogorván, és parancsolj megálljt a kezeidnek! Vagy ha
nem megy, akkor rá kell vennem magamat, hogy elmenjek… valahogyan.
Mert nem maradhatok a közelében, ha folyamatosan újabb hibákat vétek.
Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam összerendezni a
gondolataimat.
Emmett az angolterem előtt ért utol.
– Szia, Edward! – Jobban fest. Furcsán, de jobban. Boldognak tűnik.
– Szia, Em! – Boldognak tűnök? Végül is, leszámítva a fejemben uralkodó
káoszt, ez nem állt messze a valóságtól.
Itt az ideje, hogy lakatot tegyél a szádra, kölyök. Rosalie ki fogja tépni a
nyelvedet.
Felsóhajtottam.
– Sajnálom, hogy rád hagytam a helyzet kezelését. Mérges vagy rám?
– Á, nem. Rose túllendül ezen. Ez amúgy is bekövetkezett volna előbb-
utóbb. – Alice látomása alapján legalábbis…
Alice látomásaival most egyáltalán nem akartam foglalkozni.
Előremeredtem, és összeszorítottam a fogaimat.
Miközben igyekeztem elterelni a figyelmemet, megpillantottan Ben
Cheney-t, amint épp előttünk megy be a spanyolterembe. Á – itt az alkalom,
hogy megajándékozzam Angela Webert.
Megtorpantam, és elkaptam Emmett karját.
– Várj egy kicsit!
Mi az?
– Tudom, hogy nem érdemlem meg, de kérhetnék tőled egy szívességet?
– Milyen szívességet?– kérdezte kíváncsian.
Az orrom alatt – és olyan sebességgel, amitől az emberek képtelenek lettek
volna kihallani a szavakat – elmagyaráztam neki, mit szeretnék. Hosszan
meredt rám, miután végeztem, a gondolatai legalább annyira értetlenek
voltak, mint az arca.
– Szóval? – sürgettem. – Segítesz?
Eltartott egy percig, hogy válaszoljon nekem.
– De miért?
– Gyerünk már, Emmett! Miért ne?
Ki vagy te, és mit műveltél az öcsémmel?
– Nem te panaszkodsz állandóan, hogy az iskolában nem történik semmi?
Tessék, itt egy kis változatosság. Tekints rá úgy, mint egy kísérletre – kísérlet
az emberi természetről.
Egy újabb hosszú pillanatig bámult rám, mielőtt beadta volna a derekát.
– Hát, ez más, mint a megszokott, azt elismerem. Jó, rendben. Legyen –
horkantott Emmett, majd megvonta a vállát. – Segítek.
Küldtem felé egy vigyort, és még lelkesebb lettem a tervemtől így, hogy ő
is szerepet vállalt benne. Rosalie ugyan igazi gyötrelem, de örökké le leszek
kötelezve neki, amiért Emmettet választotta; nem létezik nála jobb báty.
Emmettnek próbára sem volt szüksége. Az orrom alatt mindössze egyszer
suttogtam el neki a szövegét, miközben besétáltunk az osztályterembe.
Ben már elfoglalta a helyét a mögöttem lévő széken, és épp a házi feladatát
kereste elő, hogy le tudja adni. Emmett és én is leültünk, követtük a példáját.
Az osztályterem még nem halkult el; a sutyorgás egészen addig folytatódni
fog, amíg Mrs. Goff magára nem vonja az osztály figyelmét. De ő nem sietett
különösebben, épp az előző órai dolgozatokat javította.
– Szóval – szólalt meg Emmett, a hangja kissé hangosabb volt a
szükségesnél. – Elhívtad már randizni Angela Webert?
A papírlapok zörgése hirtelen abbamaradt, ahogyan Ben megdermedt, és a
figyelme a beszélgetésünkre összpontosult.
Angela? Ők Angeláról beszélgetnek?
Remek. Felkeltettem az érdeklődését.
– Nem – feleltem, miközben lassan csóválni kezdtem a fejem, és
igyekeztem megbánó arckifejezést színlelni.
– Miért nem? – improvizált Emmett. – Csak nem beijedtél?
Mérgesen néztem rá.
– Nem. De hallottam, hogy arról beszélt, hogy valaki más érdekli.
Edward Cullen el akarja hívni randizni Angelát? De ne! Ez nekem nem
tetszik. Nem akarom, hogy a közelébe férkőzzön. Ő nem illik hozzá. Nem
biztonságos.
Nem számítottam ilyen lovagiasságra, védelmező ösztönre. Én inkább a
féltékenységre hajtottam. De bármi megteszi.
– És hagyod, hogy ez megállítson téged? – vetette oda Emmett gúnyosan,
folytatva a rögtönzést. – És mi van a versenyszellemmel?
Küldtem felé egy haragos pillantást, de felhasználtam ezt a fordulatot a
saját céljaimra.
– Nézd, szerintem nagyon tetszik neki ez a Ben. Nem próbálom meg
lebeszélni róla. Vannak más lányok is.
Mintha villám csapott volna a mögöttem lévő székbe.
– Kicsoda? – kérdezte Emmett visszatérve az eredeti forgatókönyvhöz.
– A laboratóriumi partnerem szerint valamilyen Cheney nevű srác. Nem
rémlik, hogy ismerném.
Elharaptam egy mosolyt. Csak a fennhéjázó Cullenek engedhetik meg
maguknak, hogy úgy tegyenek, mintha nem ismernék ennek az icipici
iskolának minden egyes diákját.
Ben fejében örvénylettek a gondolatok a döbbenettől. Én? Edward Cullen
helyett? De hát miért tetszenék én neki?
– Edward – motyogta Emmett lehalkítva a hangját, miközben a fiú felé
meresztgette a szemét. – Épp mögötted ül – tátogta olyan nyilvánvalóan, hogy
még az emberek is könnyen leolvashatták a szavakat.
– Ó – mormogtam válaszul.
Megfordultam a székemen, és vetettem egy pillantást a mögöttem ülő fiúra.
Egy pillanatig a szemüveg mögött a fekete szemek félelmet tükröztek, de
becsmérlő tekintetem láttán rögtön megmerevedett, és kihúzta a vállát.
Felszegte az állát, és a dühtől kipirulva sötétebbnek tűnt aranybarna bőre.
– Aha – mondtam arrogánsan, majd visszafordultam Emmetthez.
Azt képzeli, hogy jobb nálam. De Angela nem! Majd én megmutatom
neki…
Tökéletes.
– De nem azt mondtad, hogy Yorkie-val megy a bálba? – kérdezte Emmett,
és horkantott is a furcsasága miatt gyakran csúfolt fiú nevének említésekor.
– Ez a csoport döntése volt. – Biztos akartam lenni benne, hogy Ben is
tudja ezt. – Angela félénk. Ha B… nos, ha egy fiú nem meri elhívni őt, akkor
ő egész biztosan nem fog kezdeményezni.
– Bírod a félénk lányokat. – Emmett visszatért az improvizációhoz.
A hallgatag lányokat. A lányokat, mint… hmmm, nem is tudom. Talán Bella
Swan?
Rávigyorogtam.
– Eléggé. – Majd visszatértem a szerepemhez. – Talán Angelának elege
lesz a várakozásból. Talán majd megpróbálom elhívni az év végi bálba.
Nem, nem fogod, gondolta Ben, miközben kihúzta magát székén. Mi van
akkor, ha Angela magasabb nálam? Ha őt nem érdekli, akkor engem sem.
Ő a legkedvesebb, legokosabb, legszebb lány az iskolában… és engem
akar.
Megkedveltem ezt a Bent. Okosnak és jó szándékúnak tűnt. Talán még meg
is érdemel egy Angelához hasonló lányt.
A pad alatt feltartott hüvelykujjal jeleztem Emmettnek, hogy sikeres volt az
akció, miközben Mrs. Goff is felállt, és köszöntötte az osztályt.
Oké, bevallom, ez egész vicces volt, gondolta Emmett.
Magamban mosolyogtam, és örültem, hogy sikerült egy bimbózó
kapcsolatot előmozdítanom. Meg voltam győződve róla, hogy Ben lépni fog,
és Angela megkapja majd a titkos ajándékomat. Így visszafizetem neki a
tartozásomat.
Milyen kis buták az emberek, hagyják, hogy egy tizenöt centiméteres
magasságbeli különbség a boldogságuk útjába álljon.
A sikeremtől jó hangulatba kerültem. Újra elmosolyodtam, elhelyezkedtem
a székemen, és felkészültem rá, hogy jól fogok szórakozni. Végtére is, Bella
ebéd alatt rámutatott: még sosem láttam, hogyan alakít tornaóra közben.
Mike gondolatait volt a legegyszerűbb kiszűrni a tornateremben nyüzsgő,
csacsogó hangok közül. Az elmúlt hetek során az elméje túlságosan
otthonossá vált. Sóhajtva törődtem bele, hogy ismét rajta keresztül fogok
hallgatózni. Nála legalább biztos lehetek abban, hogy Bellára fog figyelni.
Épp időben érkeztem, hogy halljam az ajánlatát, miszerint Bella és ő
lehetnének egy párban a tollaslabdameccs során; miközben ezt mondta,
végigfutott a fején, milyen egyéb helyzetekben lehetnének még párban
Bellával. Elhalványult a mosolyom, a fogaimat összeszorítottam, és
emlékeztetnem kellett magamat, hogy Mike Newton meggyilkolása továbbra
sem engedélyezett.
– Kösz, Mike, de egyáltalán nem kellene ekkora kockázatot vállalnod.
– Ne aggódj, majd igyekszem kitérni az utadból!
Bella rávigyorgott, Mike fejében pedig számos baleset emléke villant fel –
amik minden egyes esetben kötődtek valamilyen formában Bellához.
Mike először egyedül játszott, miközben Bella a pálya hátsó felében
toporgott, óvatosan fogta az ütőjét, mintha attól félne, hogy az felrobbanhat,
ha túlságosan durván kezdi mozgatni. Ekkor azonban Clapp edző lépett
melléjük, és rászólt Mike-ra, hogy hagyja Bellát is játszani.
Ajaj, gondolta Mike, miközben Bella sóhajtozva előrébb lépett, furcsa
szögben tartva az ütőt.
Jennifer Ford egyenesen Bella felé passzolta a labdát, a gondolatai
önelégült fordulatot vettek. Mike látta, hogy Bella tántorogva elindul a labda
felé, de méterekkel arrébb lengeti az ütőjét, mint kellene, így odarohant, hogy
megmentse az ütést.
Aggodalommal figyeltem Bella ütőjének ívét. Természetesen sikerült
belecsapnia vele a kifeszített hálóba, az ütő pedig visszapattant, egyenesen
Bella homlokára, majd ugyanazzal a lendülettel a lány Mike karjára sújtott le
nagy puffanással.
Aú. Aú. Fúúú. Ennek látszódni fog a nyoma.
Bella a homlokát masszírozta. Nehezemre esett a helyemen maradnom,
miközben baj érte őt. De mégis mit tehettem volna, ha esetleg ott vagyok
vele? Ráadásul nem tűnt komoly sérülésnek. Hezitáltam, és közben
figyelemmel kísértem a fejleményeket.
Az edző felnevetett.
– Sajnálom, Newton! – Ez a lány két lábon járó átok, sosem láttam még
ilyet. Nem szabadna ilyen csapást ereszteni másokra.
Majd megfontoltan hátat fordított, és átsétált egy másik csapathoz, így
Bella nyugodtan visszatérhetett a korábbi megfigyelő pozíciójához.
Aú, fájlalta a karját Mike, miközben masszírozta a sérülését. Majd
Bellához fordult.
– Jól vagy?
– Aha, és te? – kérdezte félénken.
– Azt hiszem, túlélem. – Nem akarom, hogy bőgőmasinának nézzen. De
basszus, ez nagyon fáj!
Mike körözött párat a karjával, időnként összerándult a fájdalomtól.
– Én inkább itt maradok – mondta Bella, és az arckifejezése alapján
inkább szégyenkezett, mintsem a sérülését fájlalta. Talán Mike húzta a
rövidebbet. Én egész biztosan ebben reménykedtem. Legalább Bella nem
játszik többet. Óvatosan a háta mögött tartotta az ütőt, az arcán a lelkifurdalás
jeleivel. Ennek láttán köhögéssel kellett álcáznom a nevetésemet.
Mi olyan vicces?, tudakolta Emmett.
– Majd később elmondom – motyogtam.
Bella nem merészkedett többször a pályára. Az edző sem vett róla
tudomást, inkább hagyta, hogy Mike mással játsszon.
Az óra végén rohamtempóban töltöttem ki a dolgozatot, így Mrs. Goff
hagyta, hogy hamarabb elmenjek. Feszülten hallgattam Mike gondolatait,
miközben végigsétáltam az udvaron. Úgy döntött, hogy kérdőre vonja Bellát
miattam.
Jessica megesküdött rá, hogy randiznak. De hát miért? Miért Bellát
kellett választania?
Nem vette észre, hogy mi itt az igazi csoda – hogy Bella választott engem.
– Szóval így állunk.
– Szóval hogy? – kérdezett vissza Bella.
– Te és Cullen, he? – Te és az a szörnyszülött. Hát, ha ennyire számít
neked, hogy egy pasi gazdag…
 Csikorgattam a fogaimat a lealacsonyító feltételezése hallatán.
– Ez nem rád tartozik, Mike!
Védekezik. Tehát igaz. Basszus.
– Nem tetszik ez nekem.
– Nem is kell, hogy tessék! – csattant fel Bella.
Miért nem látja, hogy micsoda cirkuszi mutatványos az a srác? Meg az
összes többi. Rossz nézni, ahogyan bámul rá. Kiráz tőle a hideg.
– Úgy néz rád, mintha… fel akarna falni.
Ennek hallatán összerezzentem, vártam Bella válaszát.
Az arca elvörösödött, összeszorította az ajkait, mintha visszatartaná a
levegőt. Majd hirtelen kitört belőle a nevetés.
Most pedig kinevet. Csodás.
Mike ekkor sarkon fordult, és mogorva gondolatok közepette bevonult az
öltözőbe.
Én eközben a tornaterem falának dőltem, és próbáltam összeszedni
magamat.
Hogyan volt képes nevetni Mike gyanúsítgatásán – hiszen annyira fején
találta a szöget, hogy azon kezdtem aggódni, talán Forks kezdi kapiskálni, mi
is folyik itt. Miért nevet azon a gondolaton, hogy akár meg is ölhetem őt,
amikor pontosan tudja, hogy ez az igazság?
Mi a baj vele?
Vagy csak ennyire morbid a humorérzéke? Ez nem illett abba a képbe, amit
a jelleméről alkottam, de hogyan is lehetnék biztos benne? Vagy talán a
bolondos angyal ötlete egy bizonyos tekintetben mégiscsak igaznak bizonyult:
egyáltalán nem érez félelmet. Bátor – így is fogalmazhatunk. Mások talán
féleszűnek tartanák, bár én pontosan tudtam, mennyire okos. Végső soron nem
is számít, mi az oka, de lehetséges, hogy a félelemérzet tökéletes hiánya
sodorja folyamatosan bajba? Lehet, hogy folyamatosan mellette kell lennem.
 Ettől a gondolattól azonnal égbekiáltó jókedvem lett.
Ha fegyelmezetten tudnék viselkedni, ha biztonságos lenne mellettem
lennie, akkor talán a közelében maradhatnék.
Amikor kilépett a tornaterem ajtaján, a válla megfeszült, és már megint az
ajkát rágcsálta – ez a szorongás biztos jele volt. De amint találkozott a
tekintetünk, a testtartása ellazult, és széles mosoly ült ki az arcára. Különös
módon békés arckifejezés volt ez. Habozás nélkül mellém lépett, csak akkor
torpant meg, amikor már olyan közel állt hozzám, hogy a testéből áradó hő
törőhullámként csapódott rám.
– Szia! – súgta nekem.
Ebben a pillanatban ismét olyan boldogság járt át, amilyet korábban sosem
tapasztaltam.
– Helló! – üdvözöltem én is, és mivel hirtelen olyan felszabadultan
éreztem magam, hogy nem bírtam megállni, hogy ne cukkoljon, hozzátettem: –
Milyen volt a tornaórád?
A mosolya ráfagyott az arcára.
– Remek.
Nem hazudott túl jól.
– Tényleg? – firtattam tovább, mert még mindig aggódtam a fejsérülése
miatt. Mivel azonban Mike Newton gondolatai túl hangosak voltak, nem
bírtam megfelelően koncentrálni.
Gyűlölöm őt. Bárcsak feldobná a talpát! Remélem a csilivili autójával
együtt leborul egy szikláról. Miért nem tud leszállni róla? Maradjon a
saját fajtájánál – a szörnyszülötteknél.
– Mi a baj? – kérdezte Bella.
Tekintetem visszatért az ő arcára. Ekkor ő az elvonuló Mike hátára
pillantott, majd vissza rám.
– Mike Newton kezd az idegeimre menni – vallottam be.
 Tátva maradt a szája, a mosolya teljesen felszívódott. Biztosan
elfeledkezett arról, hogy a képességemnek köszönhetően betekintést
nyerhettem az elmúlt óra szerencsétlenségeibe, vagy csak abban
reménykedett, hogy nem fogom kiaknázni ezt a lehetőséget.
– Csak nem hallgatóztál már megint?
– Hogy van a fejed?
– Hát te hihetetlen vagy! – sziszegett méltatlankodva a fogai között, majd
hátat fordított nekem, és dühösen a parkoló felé vette az irányt. Az arca most
már sötétvörös színt öltött. Szégyenkezett.
Tartottam vele a lépést, és reméltem, hamarosan elpárolog a mérge.
Általában hamar meg szokott bocsátani nekem.
– Te említetted, hogy még sose láttalak tornaóra közben – magyaráztam –,
úgyhogy kíváncsi lettem.
Nem felelt, csak összehúzta a szemöldökét.
A parkolóban azonban megtorpant, amikor észrevette, hogy elállja az
autómhoz vezetőt utat egy többnyire fiúkból álló csoportosulás.
Vajon milyen gyorsan lehet ezzel hajtani?
Micsoda SMG váltópedálok! Még sosem láttam ilyet a magazinok
lapjain kívül.
Menő díszrácsok!
Bárcsak lenne hatvanezer dollárom elfekvőben…
Pontosan ezért érdemesebb Rosalie-nak csak városon kívül furikáznia az
autójával.
Átvágtam a vágyakozó fiúk csődületén, hogy hozzáférjek a saját autómhoz.
Egy pillanatnyi habozás után Bella is követett engem.
– Én mondtam, hogy túl feltűnő – morogtam, miközben bemászott mellém.
– Miféle autó ez? – kérdezte.
– Egy M3-as.
 Morcosan nézett rám.
– Nem vagyok perfekt az Autósmagazinból.
– Egy BMW – fintorogtam, miközben próbáltam úgy kitolatni, hogy senkit
se lapítsak ki közben. El kellett kapnom néhány srác tekintetét, akik nem
voltak hajlandóak elállni az útból. De elég volt egy fél pillanatig
farkasszemet néznünk, hogy meggyőzzem őket.
– Még mindig haragszol? – kérdeztem Bellát. Az összeráncolt homloka
közben ellazult.
– Az nem kifejezés – felelte kurtán.
Felsóhajtottam. Talán nem lett volna szabad felhoznom. Most már
mindegy. Megpróbálhatom kiengesztelni, gondolom.
– És ha bocsánatot kérek, megbocsátasz?
Egy pillanatig töprengett ezen.
– Talán… ha komolyan gondolod – hozta meg a döntést. – És ha
megígéred, hogy nem teszed többé.
Nem akartam hazudni neki, és esélytelen volt, hogy ilyen ígéretet tegyek.
De talán ajánlhatok neki egy másfajta cserét.
– Tegyük fel, hogy komolyan gondolom, és ráadásul engedlek vezetni
szombaton? – A gondolattól is iszonyodtam.
Újfent felbukkant a kis mélyedés a szemei között, miközben megfontolta az
új alkut.
– Megegyeztünk – felelte rövid gondolkodás után.
Na és akkor a bocsánatkérés… Korábban sosem próbáltam direkt
elkápráztatni Bellát, de ez jó alkalomnak tűnt rá. Mélyen a szemébe néztem,
miközben magunk mögött hagytuk az iskolát, és azon töprengtem, vajon jól
csinálom-e. Bevetettem a meggyőző hanghordozásomat is.
– Hát akkor nagyon sajnálom, hogy felbosszantottalak.
A szíve hangosabbat ütött, és hirtelen a szívritmusa is szaggatott lett.
A szeme kitágult. Úgy látszott, teljesen megszédítettem.
Félig elmosolyodtam. Úgy tűnt, sikerrel jártam. Persze nekem sem ment
könnyen ezek után, hogy levegyem róla a szememet. Ő is ugyanannyira
elkápráztatott engem. Még szerencse, hogy csukott szemmel is végig tudnék
vezetni ezen az úton.
– És szombaton reggel az első napsugárral megjelenek a házatok előtt –
tettem hozzá az egyezség második részét.
Sebesen pislogott, és megrázta a fejét, mintha így akarná kiüríteni a
gondolatait.
– Uhm – szólalt meg –, Charlie mindenesetre alaposan el fog csodálkozni,
ha derült égből egy gazdátlan Volvót talál a felhajtón.
Áh, milyen keveset tudott rólam.
– Nem állt szándékomban kocsival menni.
– De akkor hogyan… – kezdte, de félbeszakítottam.
A válaszom úgyis csak egy újabb kör kérdést vonna maga után.
– Ezzel te ne törődj! Ott leszek, autó nélkül, és kész!
Oldalra döntötte a fejét, és egy pillanatig úgy tűnt, tovább fogja firtatni a
dolgot, de végül mégis meggondolta magát.
– Most már később van? – kérdezte, emlékeztetve a korábbi befejezetlen
beszélgetésünkre a menzán.
Jobb lett volna, ha a másik kérdésére felelek. Ez sokkal kevésbé megnyerő
téma.
– Gondolom, igen – válaszoltam vonakodva.
Leparkoltam a házuk előtt, kiélezett idegekkel próbáltam kiötölni, hogyan
magyarázzam ezt el neki anélkül, hogy szörnyetegszerű természetemet
túlságosan felfedném, anélkül, hogy újra ráijesztenék. Vagy nem kéne
megkímélni őt a bennem élő sötétségtől?
Ugyanazt az udvariasan érdeklődő maszkot öltötte magára, mint ebéd
közben. Ha kevésbé aggódnék, akkor a természetellenes nyugalma még meg
is nevettetne.
– És te még mindig tudni szeretnéd, miért nem láthatsz vadászat közben? –
kérdeztem tőle.
– Hát, leginkább az érdekelne, miért reagáltál olyan hevesen, amikor
megkérdeztem – felelte.
– Megijesztettelek? – tettem fel a kérdést, amire egész biztosan tudtam,
hogy nemmel fog válaszolni.
– Nem. – Ez egyértelműen hazugság volt.
Igyekeztem nem mosolyogni, de sikertelenül.
– Sajnálom, hogy megijesztettelek. – Ekkor eltűnt a mosoly az arcomról a
pillanatnyi derűvel együtt. – De micsoda gondolat, hogy ott legyél, amikor
vadászunk…!
– Miért, olyan szörnyű lenne?
Ez a mentális kép egyszerűen túl sok volt nekem: Bella, védtelenül az üres
sötétségben; én, fékevesztetten… Elhessegettem a gondolatot.
– Kimondhatatlanul.
– Mert…?
Vettem egy mély lélegzetet, és egy pillanatra a perzselő szomjúságra
összpontosítottam. Átéltem, megbirkóztam vele, bebizonyítottam, hogy
uralkodom felette. Soha többé nem kerekedhet felül rajtam. Legalábbis arra
vágytam, hogy ez így legyen. Hogy biztonságos legyen Bella közelében
lennem. A közelgő felhők felé pillantottam, de nem is igazán láttam őket, csak
azt kívántam, hogy ez az eltökéltség különbséget jelentsen vadászat közben,
amikor megcsap az illata.
– Amikor vadászunk, akkor teljesen átengedjük magunkat az
ösztöneinknek… – magyaráztam, minden egyes szót jól megfontolva. – Nem
az agyunk irányít minket, mint máskor. Főként a szaglásunkra hagyatkozunk.
Ha ott lennél a közelemben, amikor így elveszítem az uralmat magam fölött…
Gyötrődve csóváltam a fejem, amikor elképzeltem, mi történne – nem azt,
hogy mi történhetne, hanem ami egész biztosan történne.
Hallgattam, ahogy a szívverése csúcsot dönt, majd nyughatatlanul a
tekintetét próbáltam értelmezni.
Bella arca nyugodtnak tűnt. A száját kissé összepréselte, úgy képzeltem,
hogy az aggodalom miatt. De mi miatt aggódik? A saját biztonságáért? Van rá
bármi remény, hogy végre sikerült megértetnem vele, mi is a valóság?
Továbbra is csak ámultam rá, igyekeztem lefordítani a többértelmű
arckifejezését egy biztos tényre.
Visszanézett rám. A szeme egy pillanattal később elkerekedett, a pupillája
kitágult, de a fénye nem változott.
Az én légzésem is felgyorsult, és az autó csendjében hirtelen zümmögés
hallatszott, épp mint az elsötétített biológiateremben is ma délután.
Áramszerű szikrák jelentek meg köztünk, és a vágy, hogy megérintsem őt, egy
rövid időre még erősebbé vált, mint a követelőző szomjúságom.
A lüktető elektromosságtól olyan érzésem támadt, mintha még mindig lenne
pulzusom. A testem ennek a ritmusára járt. Mintha én is ember lennék.
A világon mindennél jobban vágytam rá, hogy az ajka melegét a sajátomon
érezhessem. Egy pillanatig kétségbeesetten küszködtem, hogy összegyűjtsem
a kellő erőt és önuralmat, hogy képes legyek a számat ilyen közel érinteni a
bőréhez.
Csak akkor vettem észre, amikor én is gyorsabban kezdtem lélegezni, hogy
Bella teljesen elfelejtett levegőt venni.
Behunytam a szememet, igyekeztem megtörni a kapcsolatot kettőnk között.
Nincs helye több hibának.
Bella létezése több ezer kémiai folyamat finom egyensúlyán alapszik,
amiket nagyon könnyű összezavarni: tüdejének ritmikus tágulása, az oxigén
áramlása élet-halál kérdés számára. Törékeny szívének izgatott ritmusát
bármilyen buta baleset vagy betegség megállíthatja… de akár én is.
Nem hiszem, hogy a családom bármely tagja – leszámítva talán Emmettet –
egy pillanatra is habozna, ha lehetőséget kapna a visszaváltozásra, arra, hogy
visszacserélhesse halhatatlanságát a halandóságra. Rosalie és én, sőt, még
Carlisle is, tűzbe mennénk ezért. Akármennyi napig vagy akár évtizedig
lángolnánk érte, ameddig csak szükséges.
A fajtánk többsége mindennél többre értékeli a halhatatlanságot. Sőt,
akadtak olyan emberek is, akik ezután sóvárogva a legsötétebb helyeken
kutatták azokat, akik képesek lennének megadni nekik az ajándékok
legsötétebbikét.
De nem mi. Nem az én családom. Mi bármit elcserélnénk azért, hogy
emberek lehessünk.
De közülünk senki, még Rosalie sem vágyott a visszaútra olyan
kétségbeesetten, mint én ebben a pillanatban.
Kinyitottam a szememet, és hosszan meredtem a szélvédő mikroszkopikus
méretű lyukaira és repedéseire, mintha valamiféle megoldást rejtene a
tökéletlen üveg. Az elektromos szikrák nem csökkentek, nekem pedig
koncentrálnom kellett, hogy a kormányon tudjam tartani a kezeimet.
A jobb kezemben ismét perzselő, de nem fájdalmas érzés támadt, ott, ahol
korábban Bellához ért.
– Bella, azt hiszem, jobb, ha most bemész.
Most kivételesen egy szó nélkül engedelmeskedett, kiszállt a kocsiból, és
bevágta maga mögött az ajtót. Ő is éppúgy érezte a levegőben lévő
katasztrófa lehetőségét, mint én?
Vajon neki is annyira nehezére esett elmenni, mint amennyire nekem nehéz
nézni, ahogy távozik? Az egyetlen vigaszom, hogy nemsokára újra láthatom.
Hamarabb, mint hogy ő láthatna engem. Ezen elmosolyodtam, majd
letekertem az ablakot, és kihajoltam, hogy még egyszer szólhassak hozzá. Így
biztonságosabbnak tűnt, hogy testének melege már az autón kívül volt.
Kíváncsian hátrafordult, hogy megtudja, mit szeretnék tőle.
Mindig annyira kíváncsi, pedig szinte az összes kérdését megválaszoltam.
Az én kíváncsiságom azonban tökéletesen kielégítetlen maradt. Ez így nem
igazságos.
– Ja, és Bella…
– Igen?
– Holnap rajtam a sor.
Megjelent a mélyedés a homlokán.
– Miben?
– Holnap én kérdezek tőled.
Holnap, amikor egy biztonságosabb helyen leszünk, körülvéve
szemtanúkkal, én is válaszokat fogok kapni. Ettől a gondolattól
elmosolyodtam, majd elfordultam, mivel ő nem mozdult. Még így is, hogy
már kiszállt az autóból, az elektromos szikrák ott zümmögtek a levegőben. Ki
akartam szállni, és az ajtóig kísérni őt, mintegy kifogásként, hogy mellette
maradhassak.
Nincs helye több hibának. A gázpedálra tapostam, és felsóhajtottam,
amikor Bella eltűnt a hátam mögött. Úgy festett a helyzet, mintha folyton
Bella felé vagy Bella elől menekülnék, és sosem maradhatnék egy helyben.
Ha valaha egy kis békére lelünk végre, meg kell találnom a módját, hogy
képes legyek állni a sarat.

Odakintről a házunk teljesen nyugodtnak és csendesnek tűnt, amikor a garázs

felé tartva elhajtottam mellette. De hallottam az odabenti zűrzavart – a
hangosan kimondott és a csak fejben gondoltat is. Vetettem egy sóvárgó
pillantást a kedvenc, egyelőre eredeti állapotát őrző autómra, mielőtt
kiléptem volna, hogy szembenézzek a híd alatt várakozó gyönyörű emberevő
szörnnyel. Még a garázstól a házig tartó rövid utat sem tehettem meg anélkül,
hogy letámadott volna.
Rosalie kiviharzott a bejárati ajtón, amint meghallotta a lépéseimet.
A lépcsősor aljánál helyezkedett el, az ajkai alól kivillantak a fogai.
Megálltam tőle húsz méterre, a testtartásomban semmi agresszív nem volt.
Tudtam, hogy megérdemlem, amit kapni fogok.
– Nagyon sajnálom, Rose – szabadkoztam, mielőtt összeszedhette volna a
gondolatait a támadáshoz. Valószínűleg túl sok szóhoz nem jutok ezek után.
Kihúzta magát, és felszegte az állát.
Hogy lehettél ennyire ostoba?
Emmett is megjelent mögötte a lépcsőn. Tudtam, hogy ha Rosalie
megtámadna, Emmett közénk állna. Nem azért, hogy megvédjen. Hanem hogy
visszafogja Rosalie-t attól, hogy kiprovokálja belőlem, hogy visszaüssek.
– Sajnálom – ismételtem.
Láttam rajta, hogy meglepi, amiért nem vegyül szarkazmus a hangomba, és
ilyen gyorsan megadtam magam. De túlságosan dühös volt ahhoz, hogy máris
elfogadja a bocsánatkérésemet.
Most boldog vagy?
– Nem – feleltem, és a hangomból kihallatszó fájdalom bizonyítékul
szolgált a cáfolatomra.
Akkor mégis miért csináltad? Miért mondtad el neki? Csak azért, mert
rákérdezett? A szavak maguk nem voltak különösebben nyersek – a mentális
hanglejtése volt olyan éles, mint egy tűszúrás. Ráadásul a gondolataiban
felbukkant Bella arca – csakhogy ez a karikatúrája volt annak az arcnak, amit
olyannyira szerettem. Akármennyire gyűlölt is engem Rosalie ebben a
pillanatban, az semmi volt ahhoz a gyűlölethez képest, amit Bella iránt érzett.
Azt akarta hinni, hogy jogszerű ez az utálat, amit kizárólag az én nem
megfelelő viselkedésem táplált – hogy Bella csak azért probléma, mert
veszélyt jelent ránk. Megszegtem a szabályt. Bella túl sokat tudott.
De én pontosan láttam, hogy az ítéletét eltorzítja a lány iránt érzett
féltékenysége. Többről volt szó annál, hogy vonzóbbnak találtam Bellát
Rosalie-nál. A féltékenysége átalakult, és mostanra másban összpontosult.
Bellának mindene megvolt, amire Rosalie vágyott. Ember volt. Volt
választási lehetősége. Rose teljesen magánkívül volt, amiért Bella képes ezt
veszélyeztetni, hogy kacérkodik a sötétséggel, miközben más lehetőségei is
lennének.
Rose-ban még az is felmerült, hogy képes lenne elcserélni az arcát ezzel a
lánnyal, akit pedig csúnyának talált, ha cserébe megkaphatná a lány
halandóságát.
Bár Rosalie igyekezett nem efféle dolgokra gondolni, miközben a
válaszomra várt, nem tudta őket teljesen száműzni a fejéből.
– Miért? – követelte a választ hangosan, amikor nem szóltam semmit. Nem
akarta, hogy tovább olvassak a fejében. – Miért mondtad el neki?
– Őszintén szólva engem meglepett, hogy képes voltál rá – szólt közbe
Emmett, mielőtt válaszolhattam volna. – Általában alig ejted ki a szót, még
előttünk is. Nem mondhatnám, hogy ez a kedvenced.
Az járt a fejében, hogy e tekintetben mennyire hasonlítunk egymásra Rose-
zal, hogy mennyire igyekeztünk elkerülni ezt a címkét, amit az általunk
annyira gyűlölt nem-életre aggattak. Emmettnek nem voltak efféle
fenntartásai.
Vajon milyen lehet úgy érezni, mint Emmett? Ennyire gyakorlatiasnak
lenni, szabadnak lenni a bűntudattól? Könnyedén elfogadni mindent, és
továbblépni?
Rose és én mindketten sokkal boldogabbak lehetnénk, ha képesek lennénk
követni a példáját.
Miután kristálytisztán láttam a hasonlóságunkat, még könnyebb lett
megbocsátani a méreggel teli tűket, amik még mindig felém záporoztak Rose
gondolataiból.
– Nem tévedsz – feleltem Emmettnek. – Kétlem, hogy én magam valaha
képes lettem volna kimondani.
Emmett oldalra döntötte a fejét. A háta mögül, a házból éreztem a közönség
tagjainak döbbenetét. Csak Alice nem volt meglepve.
– Akkor hogyan? – sziszegte Rosalie.
– Ne reagáld túl – kértem, nem túl sok reménnyel. Felszökött a
szemöldöke. – Nem direkt szegtem meg a szabályt. Ez olyasmi, amit akár
láthattunk volna is előre.
– Miről beszélsz? – kérdezett vissza.
– Bella egyik barátja Ephraim Black dédunokája.
Rosalie ledermedt a döbbenettől. Ez a hír Emmettet is váratlanul érte. Ők
sem voltak jobban felkészülve erre a fordulatra, mint én.
Carlisle bukkant fel az ajtóban. Ez most már több volt egyszerű vitánál
Rosalie és közöttem.
– Edward! – szólított meg.
– Tudhattuk volna, Carlisle. Persze, a vének figyelmeztették a következő
generációt, amikor visszatértünk. És persze a következő generáció egy
szavukat se hitte el. Számukra ez csak egy buta mese. A fiú, aki válaszolt
Bella kérdéseire, nem hitt abban, amit továbbadott neki.
Nem aggódtam Carlisle reakciója miatt. Tudtam, hogyan fog reagálni. De
nagyon tudatosan figyeltem Alice szobája felé, hogy halljam, Jasper mit
gondol.
– Igazad van – felelte Carlisle. – Természetes, hogy így alakult. –
Felsóhajtott. – Igen nagy szerencsétlenség, hogy Ephraim leszármazottjának
ilyen tájékozott közönsége akadt.
Jasper nyugtalankodott Carlisle válaszát hallva. De az ő gondolatai inkább
akörül forogtak, hogy inkább elmenekülnek Alice-szel, mintsem hogy
elhallgattassa a quileute törzset. Alice már ellenőrizte is, milyen jövőképek
merülnek fel, és készült rájuk cáfolni. Nem állt szándékában továbbállni.
– Aligha nevezhetjük szerencsétlenségnek – csikorgatta a fogait Rosalie. –
Edward hibája, hogy a lány egyáltalán bármit is tud.
– Igaz – értettem egyet gyorsan. – Ez az én hibám. Sajnálom.
Jaj kérlek, célozta nekem egyenesen a gondolatait Rosalie. Elég ebből a
köpönyegforgatásból. Ne játszd itt a bűnbánót!
– Nem játszom – feleltem. – Tudom, hogy mindezért csak magamat
okolhatom. Jól összekuszáltam mindent.
– Alice elmondta neked, hogy fel fogom gyújtani a kocsidat, nem igaz?
Elmosolyodtam.
– Igen. De megérdemlem. Ha ettől jobban érzed magad, hajrá!
Rosalie hosszan meredt rám, és azon járt az agya, hogy belevág a
pusztításba. Kísérletezett velem, hogy valóban blöffölök-e.
Megvontam a vállam.
– Ez csak egy játék, Rose.
– Megváltoztál – sziszegte ismét a fogai közül Rosalie.
Bólintottam.
– Tudom.
Megpördült, és sebesen a garázs felé vette az irányt. De valójában ő
blöffölt. Ha nem okoz fájdalmat azzal, amit csinál, akkor valójában semmi
értelme az egésznek. A családunkból csak ő imádta annyira az autókat, mint
én. És az én autóm túlságosan gyönyörű ahhoz, hogy oktalan vandalizmusból
kárt tegyen benne.
Emmett Rose után pillantott.
 – Gondolom, most sem fogod elárulni a teljes sztorit.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem ártatlanul.
Bátyám csak fintorgott, majd Rosalie után indult.
Carlisle-ra néztem, és Jasper nevét tátogtam neki.
Bólintott. Igen, el tudom képzelni. Beszélek majd vele.
Alice bukkant fel az ajtóban.
– Már vár téged – mondta Carlisle-nak. Carlisle rámosolygott, egy kissé
fanyarul. Amennyire lehetséges volt, már hozzászoktunk Alice-hez, de azért
néha hátborzongató tudott lenni. Carlisle megpaskolta rövid, fekete haját,
miközben elhaladt mellette.
Leültem a lépcső tetején, Alice pedig lehuppant mellém, mindketten az
odafenti beszélgetést hallgattuk. Alice egyáltalán nem volt feszült, pontosan
tudta, hogyan fog végződni. Megmutatta nekem is, így a bennem lévő
feszültség is elpárolgott. Jasper ugyanannyira csodálta Carlisle-t, mint mi
mindannyian, és boldogan követte őt, egészen addig, amíg úgy nem gondolta,
Alice-t veszély fenyegetheti. Rá kellett jönnöm, hogy most már sokkal inkább
megértettem Jasper szempontjait is. Furcsa, hogy Bella előtt mennyi minden
felfoghatatlan volt a számomra. Bella sokkal jobban megváltoztatott engem,
mint amennyire lehetségesnek tartottam a változást úgy, hogy közben mégis
önmagam maradjak.
 13. EGY ÚJABB BONYODALOM

Aznap este nem éreztem a szokásos bűntudatot, amikor visszatértem Bella

szobájába, bár tudtam, hogy kellene. Mégis, rendjén valónak tűnt – az
egyetlen helyes cselekedetnek. Azért mentem oda, hogy a perzselő érzés
átjárja a torkomat, amennyire csak lehet. Ki kell képeznem magam, hogy
ellen tudjak állni az illatának. Ez egy teljesíthető feladat. Nem hagyom, hogy
ez a nehézség közénk álljon.
Persze könnyű azt mondani. De biztos voltam abban, hogy ez segít.
A gyakorlás. Elfogadom a fájdalmat, még ha ez is a legerősebb reakcióm az
illatára. Muszáj száműznöm magamból a vágy alkotórészeit.
Bella álma nem volt zavartalan. Így én sem lelhettem békére, miközben azt
láttam, hogy nyughatatlanul forgolódik, és folyton a nevemet suttogja.
A fizikai vonzódás, a letaglózó kémiai reakció az elsötétített
osztályteremben, itt, az éjsötét hálószobájában csak még inkább felerősödött.
Bár ő nem volt tudatában a jelenlétemnek, látszólag így is megérezte, hogy
vele vagyok.
Többször is felébredt. Először nem nyitotta ki a szemét, egyszerűen csak
morgolódva a párnája alá temette a fejét. Ez szerencsésen alakult rám nézve
– kaptam egy második esélyt, bár nem érdemeltem meg, hiszen nem jó célra
használtam, és nem távoztam, ahogy kellett volna. Ehelyett a szobája
legtávolabb eső sötét sarkában ültem a földön, és bíztam abban, hogy emberi
tekintetével itt nem venne észre.
Nem kapott rajta, még akkor sem, amikor felkelt, és kibotorkált a
fürdőszobába egy pohár vízért. Látszott a mozgásán, hogy mérges, talán
bosszantotta, amiért ilyen nyugtalan az álma.
Azt kívántam, bár tehetnék valamit, mint korábban, amikor betakartam a
szekrényükben talált pokróccal. De miközben a lángoló érzéssel küszködtem,
nem tehettem mást, csak néztem őt. Valódi megkönnyebbülés volt, amikor
végre belesüppedt az álmatlan öntudatlanságba.
Már a fák között húzódtam meg, amikor a fekete ég szürkülni kezdett.
Visszatartottam a lélegzetemet – de ez alkalommal azért, hogy velem
maradjon az illata. Nem voltam hajlandó engedni, hogy a tiszta reggeli
levegő frissessége enyhítse a torkomban érzett fájdalmat.
Végighallgattam Bella és Charlie közös reggelijét, és ismét küzdelmek
árán tudtam csak kisilabizálni a férfi gondolatait. Lenyűgözőnek találtam –
meg tudtam fejteni a kimondott szavai mögött rejlő okokat, szinte éreztem a
szándékait, de ezek sosem álltak össze teljes mondatokká, mint a többi ember
gondolatai. Azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bár élnének még a férfi
szülei. Érdekes kísérlet lenne utánajárni ennek a genetikai jellegzetességnek.
Artikulálatlan gondolatainak és kimondott szavainak kombinációja elégnek
bizonyult ahhoz, hogy meg tudjam állapítani a férfi ma reggeli gondolatainak
fókuszát. Bella miatt aggódott, mind a fizikai, mind az érzelmi állapota miatt.
Az enyémhez hasonló nyugtalansággal tekintett Bella önálló seattle-i
kiruccanására, csak talán kevésbé mániákusan. Ugyanakkor ő nem volt
annyira naprakész, mint én; fogalma sem volt róla, hogy az utóbbi időben
hányszor múlt mindössze egy hajszálon a lánya élete.
Bella nagyon óvatosan bánt a szavakkal, amikor felelt Charlie kérdéseire,
ugyanakkor csak gyakorlati értelemben nem hazudott neki. Egyértelműen nem
szándékozott elárulni neki, hogy módosultak a tervei. És ugyanígy, rólam sem
tervezett beszámolni.
Charlie amiatt is aggódott, hogy Bella kihagyja a szombat esti bált. Vajon
csalódott a lánya? Netán elutasítva érzi magát? Lehet, hogy kegyetlenül
bánnak vele a fiúk az iskolában? Teljesen tanácstalan volt. Bella ugyan nem
tűnt levertnek, de úgy gondolta, hogy a lánya igyekszik palástolni előtte
mindenféle negatív érzelmét. Elhatározta, hogy a nap folyamán telefonál
Bella anyjának, és kikéri a tanácsát.
Legalábbis én arra jutottam, hogy ez járt a fejében. De nem kizárt, hogy
félreértelmeztem egy-két részletet.
Elugrottam az autómért, amíg Charlie bepakolt a sajátjába. Amint
befordult a sarkon, lehúzódtam a kocsibeállójukra, és vártam. Láttam, hogy
meglibben a függöny Bella szobájában, és már hallottam is a lépcsőn lefelé
botladozó lépések hangját.
A volán mögött maradtam ahelyett, hogy kiszálltam, és kinyitottam volna
előtte az ajtót, ahogyan valószínűleg illett volna. De arra jutottam, most
fontosabb, hogy megfigyeljem őt. Sosem viselkedett úgy, ahogyan vártam
volna, pedig erre muszáj jobban ráéreznem; tanulmányoznom kell őt, meg
kell ismernem, hogyan mozog, ha saját magára kell hagyatkoznia, jobban kell
értenem a motivációit is. Egy pillanatig habozott az autó mellett, majd egy
apró mosoly kíséretében végül beszállt mellém – meglátásom szerint kissé
félénken.
Ma egy sötét, kávészínű garbót viselt. Bár nem feszült rá, így is szorosan
követte az alakját, én pedig rögtön hiányolni kezdtem a ronda pulcsiját. Az
biztonságosabb viselet volt.
A helyzetnek az ő reakcióiról kellett volna szólnia, ehelyett azonban
teljesen letaglóztak a sajátjaim. Fogalmam sem volt, miként nyugodhatnék
meg, miközben ennyi felhő gyülekezett a fejünk felett, de a jelenléte
mindenféle fájdalomra és szorongásra gyógyírként szolgált.
Az orromon keresztül vettem egy mély lélegzetet – na jó, talán nem az
összesfajta fájdalomra –, és elmosolyodtam.
 – Jó reggelt! Hogy vagy ma reggel?
Nyugtalan éjszakájának nyomai jól látszódtak az arcán. Áttetsző bőrén
semmi sem maradt rejtve. De tudtam, hogy nem fog panaszkodni.
– Jól, kösz szépen! – felelte mosolyogva.
– Fáradtnak látszol.
Behúzta a nyakát, a haját pedig megrázta az arca körül, ahogy mindig
szokta. Ráadásul így elfedte arca bal oldalának egy részét is.
– Nem tudtam aludni.
Rávigyorogtam.
– Én sem.
Felnevetett, én pedig elmerültem boldogságában.
– Jogos! – felelte. – Azt hiszem, egy kicsivel mégiscsak többet aludtam,
mint te.
– Azt lefogadom.
A hajtenger mögül rám pillantott, és ismerős módon csillant meg a szeme.
Kíváncsi volt.
– Na és mit csináltál az éjszaka?
Csendesen kuncogtam, és örültem, hogy van megfelelő kifogásom, és így
nem kell füllentenem neki.
– Ne is reménykedj! Ma én kérdezek.
A mérgelődés apró jele tűnt fel a két szemöldöke közt.
– Oké, igazad van. Mit szeretnél tudni?
A hangjába kétkedés vegyült, mintha nem hinne abban, hogy igazán érdekel
a mondandója. Elképzelni sem tudta, mennyire kíváncsi vagyok.
Annyi mindent nem tudtam még róla. De úgy döntöttem, nem rontok
ajtóstól a házba.
– Mi a kedvenc színed?
Az égre nézett – még mindig kételkedett abban, mennyire érdekel ez
engem.
– Napról napra változik.
– Oké, akkor mi ma a kedvenc színed?
Egy pillanatig töprengett.
– Valószínűleg a barna.
Úgy tűnt, mintha gúnyolódna, ezért én is más hangon kérdeztem vissza,
jobban illeszkedve az ő szarkasztikus tónusához.
– A barna?
– Aha – felelte, majd váratlanul védekező álláspontot vett fel. Erre akár
számíthattam is volna. Nem szerette, ha ítélkeznek felette. – A barna meleg
szín. Hiányzik nekem a barna. Itt mindent, aminek barnának kellene lennie, a
fatörzseket, a sziklákat, a földet, teljesen beborít ez a zöld trutymó.
Hangszíne felidézte a pár éjszakával korábbi álmának panaszszavait. Túl
zöld – vajon erre utalt akkor? Hosszan meredtem rá, és azon töprengtem,
mennyire igaza van. Őszintén szólva most, hogy a szemébe néztem, rá kellett
jöjjek, hogy nekem is a barna a kedvenc színem. Nem tudtam elképzelni ennél
csodálatosabb árnyalatot.
– Igazad van – feleltem. – A barna meleg szín.
Az arca pirulni kezdett, és még jobban elbújt a haja mögött. Óvatosan,
felkészítve magamat mindenféle váratlan reakcióra, a haját a válla mögé
simítottam, hogy újra feltáruljon előttem az arca. De a felgyorsult
szívverésén kívül nem történt más.
Befordultam a parkolóba, és a szokásos helyem mellett álltam meg az
autóval; azt ugyanis Rosalie elfoglalta.
– Milyen zene van ebben a pillanatban a CD-lejátszódban? – kérdeztem,
miközben leállítottam a motort. Soha nem merészkedtem ilyen közel hozzá,
miközben aludt, így a kíváncsiság furdalta az oldalamat.
Oldalra döntötte a fejét, úgy tűnt, próbálja felidézni.
 – Ó, megvan – felelte végül. – Linkin Park. A Hybrid Theory.
Nem épp erre számítottam.
Miközben előhúztam ugyanezt a lemezt az autós zenekollekciómból,
megpróbáltam elképzelni, vajon mit jelenthet számára ez az album. Nem
igazán illett egyik hangulatához sem, legalábbis amennyit láttam belőle,
ugyanakkor rengeteg mindent nem tudtam még róla.
– Nemcsak Debussy, hanem még ez is? – töprengtem.
Hosszan meredt a borítóra, nem tudtam értelmezni az arckifejezését.
– Melyik a kedvenc dalod?
– Hmm – mormogta, és még mindig a borítóképet nézegette. – A With You,
azt hiszem.
Gyorsan felidéztem a dalszövegét.
– Miért pont az?
Elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Nem igazán tudom.
Nos, ez nem segített túl sokat.
– És a kedvenc filmed?
Rövid ideig töprengett a válaszán.
– Nem hiszem, hogy ki tudnék választani egyet.
– Akkor kedvenc filmjeid?
Bólintott, miközben kiszálltunk a kocsiból.
– Hmm. Biztos köztük van a Büszkeség és balítélet, a hatórás verzió Colin
Firthszel. Aztán a Szédülés. És a Gyalog galopp. Van még több is… de most
nem jut eszembe egy sem…
– Szólj, ha beugrik valamelyik – javasoltam, miközben az angolterem felé
haladtunk. – Amíg ezen gondolkozol, áruld el azt is, mi a kedvenc illatod.
– Levendula. Vagy… talán a frissen mosott ruhák illata. – Eddig egyenesen
maga elé nézett, de hirtelen vetett felém egy pillantást, és az arca enyhén
rózsaszínbe borult.
– Van még más is? – firtattam, kíváncsian, hogy vajon mit jelentett ez a
pillantás.
– Nem. Csak ezek.
Nem igazán tudom, miért is hagyna ki bármit egy ilyen egyszerű kérdés
megválaszolásakor, de valamiért azt gondoltam, hogy ez történt.
– És melyik cukorkát szereted a legjobban?
Erre azonban könnyen tudott válaszolni.
– A medvecukrot és a savanyú gumicukrot.
Mosolyognom kellett a lelkesedése láttán.
Közben elértük az osztálytermét, de az ajtónál habozott. Én sem siettettem
különösebben az elválásunkat.
– És hova szeretnél a leginkább elutazni? – kérdeztem, azt feltételezve,
hogy nekem nem a Comic Cont fogja válaszolni.
Kissé oldalra döntötte a fejét, a gondolkodástól összeszűkült a szeme.
A tanteremben Mr. Mason megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára az
osztály figyelmét. Bella késésben volt.
– Gondolkozz rajta, és ebédnél elmondhatod, mire jutottál – javasoltam.
Elvigyorodott és a kilincs felé nyúlt, de még egyszer hátrafordult, hogy
rám nézzen. Az arcáról eltűnt a mosoly, és a V alak jelent meg a szeme
között.
Megkérdezhettem volna, hogy mire gondol, de ezzel késleltettem volna, és
talán bajba is keverem. És azt gondoltam, tudom, mi jár a fejében.
Legalábbis tudtam, én hogyan érzek, miközben az ajtó bezárulóban volt
közöttünk.
Magamra erőltettem egy biztató mosolyt. Ő besietett a terembe, miközben
Mr. Mason megkezdte az előadását.
Én is gyorsan a saját órám felé vettem az irányt, bár biztos voltam benne,
hogy a nap további részében nem nagyon fogok odafigyelni semmire, ami
körülöttem történik.
Csalódott voltam, mert a délelőtti óráin senki sem beszélgetett vele, így
semmilyen újdonságot nem fedezhettem fel vele kapcsolatban. Csak pár
pillantást vethettem rá, miközben szórakozott arckifejezéssel a semmibe
meredt. Az idő csak vánszorgott, miközben arra vártam, hogy újra a saját
szememmel láthassam őt.
Amint kilépett a matekórájáról, én már a terem előtt vártam rá. A többi
diák spekulálva bámult ránk, de Bella nagy mosollyal az arcán sietett felém.
– A szépség és a szörnyeteg – jelentette be. – És A birodalom visszavág.
Tudom, hogy mindenkinek ez a kedvence, de… – Megvonta a vállát.
– Okkal – értettem egyet.
Egymáshoz igazítottuk a lépéseinket. Nekem már természetesnek tűnt, hogy
rövidebb léptekkel haladjak, és lejjebb engedjem a fejemet, hogy közelebb
lehessek hozzá.
– És gondolkodtál az utazással kapcsolatos kérdésemről is?
– Igen… Azt hiszem, a Prince Edward-szigetet választanám. Az Anne-
könyvek miatt. De New Yorkot is szeretném látni. Még sosem jártam olyan
nagyvárosban, ami szinte függőleges. Csak lapos, nagy kiterjedésű helyeken,
mint amilyen Los Angeles vagy Phoenix. Egyszer szívesen leintenék egy taxit.
– Felnevetett. – És aztán, ha igazán bárhova mehetnék, Angliába szeretnék
eljutni. Hogy megnézzem az összes helyet, amikről olvastam.
Ez el is vezetett a kérdéseim következő ágához, de előtte tüzetesen ki
akartam vesézni az előzőt.
– Mesélj, mik a kedvenc helyeid azok közül, ahol már jártál.
– Hmm. Szerettem a Santa Monica Piert. Anyukám szerint Monterey jobb,
de végül sosem jutottunk olyan messzire a parton. Többnyire Arizonában
maradtunk; nem volt túl sok időnk utazni, ő pedig nem akarta azt is autózásra
pazarolni. Ő szeret kísértetjárta helyekre ellátogatni, Jerome-ba, a The
Domeshoz, igazából akármelyik szellemvárosba. Sosem láttunk szellemeket,
de ő azt állítja, hogy ez az én hibám. Mivel szkeptikus vagyok, elűztem őket.
– Újra felnevetett. – Imádja a reneszánsz vásárokat, ezért minden évben el
szoktunk menni a Gold Canyon-ira… Nos, az ideiről lemaradtam, azt hiszem.
Egyszer láttunk vadlovakat a Salt Rivernél. Az elég király volt.
– Mi a legtávolabbi hely az otthonodtól, ahova eljutottál? – kérdeztem, és
kezdtem kissé aggódni.
– Hát, ide, azt hiszem – felelte. – Legalábbis észak felé a legtávolabb
Phoenixtől. Keletre Albuquerque-ig, de akkor még kicsi voltam, nem nagyon
emlékszem rá. Nyugatra pedig talán a La Push tengerpartig.
Hirtelen elcsöndesedett. Azon gondolkoztam, vajon a legutóbbi La Push-
beli látogatása jár a fejében, és mindaz, amire ott jött rá. Ekkorra elértük a
menzát, ő pedig gyorsan kiválasztotta, hogy mit kér ahelyett, hogy megvárta
volna, amíg én mindenből veszek egyet. Gyorsan ki is fizette magának.
– Sose hagytad el az országot? – kérdezgettem tovább rendületlenül,
amikor az üres asztalunkhoz értünk. Átfutott az agyamon, hogy azzal, hogy
egyszer ideültem, egy életre tiltott területté nyilvánítottam ezt az asztalt.
– Még nem – felelte vidáman.
Bár mindössze tizenhét éve volt a világ felfedezésére, mégis meglepődtem.
És lelkifurdalásom támadt. Olyan keveset látott, az élet nyújtotta
lehetőségeknek csak olyan csekély részét tapasztalta meg. Így lehetetlen, hogy
igazán tisztában legyen azzal, hogy mire is vágyik.
– Gattaca – szólalt meg váratlanul, miközben elgondolkodva rágcsálta az
almáját. Nem tűnt fel neki a hirtelen hangulatváltozásom. – Az is nagyon jó
film volt. Láttad te is?
– Igen, nekem is tetszett.
– És mi a te kedvenc filmed?
 Mosolyogva megráztam a fejem.
– Ez most az én köröm.
– Komolyan, én elképesztően unalmas vagyok. Tuti, hogy kifogytál a
kérdésekből.
– Ez az én napom – emlékeztettem. – És egyáltalán nem unom még.
Összeszorította az ajkait, mintha vitába szeretett volna szállni az
érdeklődési szintemmel kapcsolatban, de végül inkább elmosolyodott.
Valószínűleg nem igazán hitt nekem, de úgy döntött, korrektül jár el. Ma
ugyanis tényleg én kérdezek.
– Beszéljünk akkor a könyvekről.
– Nem kérheted, hogy válasszak egy kedvencet! – tiltakozott hevesen.
– Nem is fogom. Mesélj az összesről, amit szeretsz.
– Hol is kezdjem? Hm, Kisasszonyok. Ez volt az első hosszabb könyv,
amit kiolvastam. Azóta is szinte minden évben újraolvasom. Aztán Austentől
bármi, bár nem vagyok különösebben nagy rajongója az Emmának…
Austenről már tudtam, hiszen láttam az ütött-kopott antológiát, amit minap
odakint olvasott, bár ez a kivétel meglepett.
– És miért?
– Fú, Emma nagyon el van telve önmagával.
Küldtem felé egy vigyort, ő pedig kérés nélkül folytatta a felsorolást.
– Jane Eyre. Ezt is elég gyakran újraolvasom. Én így képzelek el egy
hősnőt. Brontëtól is mindent szeretek. Ne bántsátok a feketerigót!,
természetesen. Fahrenheit 451. A Narnia Krónikái összes része, de
különösen A Hajnalvándor útja. Elfújta a szél. És persze Douglas Adams és
David Eddings és Orson Scott Card és Robin McKinley könyvei. És
említettem már L. M. Montgomeryt?
– Erre magamtól is rájöttem az álom-úticélod alapján.
Bólintott, majd zavar ült ki az arcára.
 – Szeretnél még többet hallani? Túl sokat mondtam már így is.
– Igen – nyugtattam meg. – Mondj még többet!
– Ez nem valamiféle sorrend ám – figyelmeztetett. – Anyukámnak volt egy
csomó puha kötésű Zane Grey-könyve. Azok közül néhány kifejezetten jó
volt. Shakespeare-t is szeretem, főleg a vígjátékait. – Elvigyorodott. – Látod,
teljesen összevissza mondom őket. Hm, mindent szeretek, amit Agatha
Christie írt. Anne McCaffrey sárkányos könyveit is… és ha már a
sárkányoknál tartunk, Jo Walton Tooth and Claw-ja is remek. A herceg
menyasszonyát is szeretem, a könyv sokkal jobb, mint a film… – Az egyik
ujjával a száját kopogtatta, miközben gondolkozott. – És még rengeteg van,
de most megint nem jutnak eszembe.
Kissé feszültnek tűnt.
– Egyelőre elég lesz. – Úgy tűnik, a fikció világában több felfedezést tett,
mint a való életben, ráadásul meglepetten vettem tudomásul, hogy olyan
könyvet is említett, amit még én sem olvastam – szereznem kell egy példányt
a Tooth and Claw-ból.
Az említett történetek bizonyos elemeit sikerült felfedeznem a
karakterében – az irodalmi alakok, akik világának összefüggéseit
befolyásolták. Volt benne egy kicsi Jane Eyre-ből, egy kis adag Scout
Finchből és Jo Marchból, kis mértékben visszaköszönt Elinor Dashwood is,
Lucy Pevensie-ről nem is beszélve. Biztosan további felfedezéseket is teszek
majd, ahogy jobban megismerem őt.
Olyan volt, mint a helyükre rakni egy puzzle darabkáit, egy olyan
kirakósét, aminek több százezer eleme van, és aminek helyes megoldásához
nem mellékelnek útmutatót. Időigényes, rengeteg félrevezető nyommal, de
végső soron sikerül majd összeraknom a teljes képet.
Bella szakította félbe a gondolataimat.
– Valahol, valamikor! Imádom ezt a filmet. El se hiszem, hogy nem jutott
egyből az eszembe.
Ez nem tartozott a kedvenceim közé. Egy olyan szerelmespár gondolata,
akik csak haláluk után a mennyországban lehetnek együtt, eléggé kihozott a
sodromból. Inkább témát váltottam.
– És milyen zenét szeretsz?
Újra szünetet tartott, hogy lenyelje a falatot. És ekkor, teljesen váratlanul,
elpirult.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Nos, én… nem vagyok nagy zenekedvelő, azt hiszem. A Linkin Park CD-
t is Philtől kaptam ajándékba. Próbálja kicsit felfrissíteni a zenei ízlésemet.
– És mit szerettél, Phil előtt?
Felsóhajtott, és tanácstalanul széttárta a kezét.
– Csak azt hallgattam, amit az anyukám.
– Klasszikus zenét?
– Néha.
– És amikor nem azt?
– Simon and Garfunkel. Neil Diamond. Joni Mitchell. John Denver.
Ilyesmiket. Anyukám pont olyan, mint én, azt hallgatja, amit az ő anyja
hallgatott. És nagyon szeretett a kirándulásainkon az autóban énekelni. –
Hirtelen a féloldalas kis gödröcske megjelent a széles vigyora felett. –
Emlékszel, amikor arról kérdeztél, mi az ijesztő definíciója? – Elnevette
magát. – Amíg nem hallottad, ahogy anyukámmal megpróbáljuk kiénekelni Az
operaház fantomjából a magas hangokat, addig nem tapasztaltad meg az
igazi rettegést.
Vele együtt nevettem, de nagyon vágytam rá, hogy hallhassam. Elképzeltem
őt a napsütötte úton, ahogyan lehúzott ablakokkal száguldanak keresztül a
sivatagon, és a napfénytől megjelenik a vöröses árnyalat a hajában. Nagyon
szerettem volna tudni, hogy néz ki az anyukája, és még azt is, milyen autójuk
volt, hogy a róluk alkotott képem még pontosabb lehessen. Ott akartam lenni
vele, hallgatni, ahogy repedtfazékhangon énekel, és nézni, ahogy a
napfényben úszva mosolyog.
– Kedvenc tv-műsor?
– Nem igazán nézek tv-t.
Elgondolkoztam: lehet, hogy csak azért nem bocsátkozik részletekbe, mert
fél, hogy untatna vele. Talán néhány könnyű kérdéstől ellazul.
– Coca-Cola vagy Pepsi?
– Dr Pepper.
– Kedvenc jégkrém?
– Vanília, csokissütemény-darabkákkal.
– Pizza?
– Sajtos. Unalmas, de ez az igazság.
– Focicsapat?
– Ööö, passz?
– Kosárlabda?
Megvonta a vállát.
– Nem vagyok nagy sportrajongó.
– Balett vagy opera?
– Balett, azt hiszem. Még sosem jártam opera-előadáson.
Nem sejtettem, hogy az összeállított listámnak járulékos haszna is lesz
azon túl, hogy minél többet megtudok róla. De így azt is sikerült kiderítenem,
mi okozna neki örömet. Hogy milyen ajándékokkal lephetném meg. Helyek,
ahova elvihetném. Apróságok és nagyobb dolgok egyaránt. Szélsőségesen
merész elképzelés volt, hogy valaha ilyen szerepet tölthetek be az életében.
De mégis, annyira vágytam rá…
– Mi a kedvenc drágaköved?
– A topáz. – Nagyon határozottan válaszolt, de hirtelen a szemei
összeszűkültek, és elpirult az arca.
Már korábban is csinálta ezt, amikor az illatokról faggattam. Akkor nem
feszegettem a témát, de ezúttal nem hagyom. Biztos vagyok benne, hogy a
kielégítetlen kíváncsiságom örökké kínozna.
– Miért érzed magad ettől zavarban? – Nem voltam benne biztos, hogy jól
határoztam meg az érzelmet.
Gyorsan csóválni kezdte a fejét, majd a kezére meredt.
– Semmiség.
– Szeretném megérteni.
Újra ingatni kezdte a fejét, és még mindig nem nézett rám.
– Kérlek, Bella!
– Következő kérdés!
Most már kétségbeesetten tudni akartam. Bosszantott.
– Mondd meg! – ragaszkodtam hozzá. Udvariatlanul. Azonnal el is
szégyelltem magam.
Nem nézett fel, csak egy hajtincset csavargatott az ujjai között.
Végül azonban válaszolt nekem.
– Mert ma topázszínű a szemed – vallotta be. – Gondolom, ha két hét
múlva kérdeztél volna meg, azt feleltem volna, hogy az ónix.
Épp, mint ahogy az én kedvenc színem is a mély csokoládébarna lett
mostanra.
A válla meggörnyedt, és hirtelen felismertem ezt a testtartást. Pontosan így
ült tegnap is, amikor habozott megválaszolni a kérdésemet, miszerint tényleg
azt hiszi-e, hogy ő jobban törődik velem, mint én ővele. Már megint olyan
helyzetbe hoztam, ahol ő úgy tesz tanúbizonyságot az érzéseiről, hogy
bármiféle megerősítést kapna cserébe tőlem.
Átkozva a kíváncsiságomat, visszatértem a kérdéseimhez. Talán az, hogy
mennyire lenyűgöznek a személyiségének legapróbb részletei is, meggyőzi őt
az érdeklődésem már-már megszállottságot súroló mértékéről.
– Mi a kedvenc virágod?
– Hm, a dália. A szépségéért. De a levendula és az orgona illatát kedvelem
a legjobban.
– Nem követed a sporteseményeket, de játszottál valaha valamilyen
csapatban?
– Csak az iskolában, amikor köteleztek rá.
– Anyukád sosem íratott be a focicsapatba?
Megvonta a vállát.
– Anyukám jobb szerette meghagyni a hétvégéket a kalandozásra. Egy ideig
tagja voltam a lánycserkészszövetségnek, és egyszer beíratott egy
tánciskolába is, de az hiba volt. – Felvonta a szemöldökét, szinte felszólított,
hogy kételkedjek a szavaiban. – Kényelmes megoldásnak tűnt neki, mert a
táncstúdió sétatávra volt az iskolától, de semmiféle kényelem nem ért fel
azokkal a súlyos testi sérülésekkel.
– Súlyos testi sérülés, most komolyan? – kérdeztem vissza kétkedve.
– Ha meglenne Ms. Kamenev telefonszáma, most felhívnám, és hidd el,
alátámasztaná a történetemet.
Hirtelen felnézett. A körülöttünk lévő diákok már mind szedelőzködtek.
Hogyan telhetett el az idő ilyen gyorsan?
A mozgolódás hatására ő is felállt, én pedig követtem a példáját, majd
összeszedtem a szemetet a tálcára, miközben ő átvetette a vállán a
hátizsákját. Kinyújtotta a kezét, mintha el akarná venni tőlem a tálcát.
– Majd én – feleltem.
Bosszúsan pufogott egy kicsit. Még mindig nem szerette, ha más
gondoskodik róla.
Képtelen voltam a még megválaszolatlan kérdéseimre fókuszálni a
biológiaórára menet. Eszembe jutott az előző nap, és azon töprengtem, vajon
a feszültség, a sóvárgás és az elektromos szikrák ma is velünk lesznek-e. Ez
hamar igazolást nyert, ugyanis amint leoltották a villanyokat, a letaglózó
vágyakozás visszatért. Ma kicsit távolabb húztam tőle a székemet, de ez
semmit sem segített.
Még mindig élt bennem egy önző rész, ami amellett érvelt, hogy megfogni
Bella kezét talán nem is olyan borzalmas ötlet, sőt, még azt is felvetette, hogy
így remekül lehetne tesztelni Bella reakcióját, és magamat is felkészíthetem
ezzel arra, hogy kettesben maradjunk. Amennyire csak tőlem telt,
megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az önző hangot és a kísértést.
Bella is próbálkozott, láttam rajta. Előrehajolt, az állát a karjára
támasztotta, és láttam, hogy olyan szorosan markolja az asztal szélét, hogy az
ujjpercei elfehéredtek. Nagyon kíváncsi voltam, vajon pontosan milyen
kísértés ellen küzd ennyire. Nem nézett rám az óra alatt. Egyetlenegyszer
sem.
Annyi mindent nem értettem még vele kapcsolatban. És annyi mindent nem
kérdezhettem meg.
A testem egy hangyányit felé fordult.
Amint a lámpákat felkapcsolták, Bella felsóhajtott, és ha találgatnom kéne,
az arckifejezése alapján arra tippelnék, hogy megkönnyebbült. De mitől?
Miközben elkísértem a következő órájára, ugyanazt a belső küzdelmet
vívtam meg, mint előző nap.
Bella megállt az ajtónál, és felnézett rám azokkal a tiszta, mély szemekkel.
Reményt láttam bennük, vagy zavarodottságot? Hívogatóak voltak, vagy
figyelmeztetőek? Mit akart vajon?
Ez is csak egy kérdés, mondogattam magamnak, miközben a kezem, önálló
életre kelve, az övé után nyúlt. Egy másik fajta kérdés.
Megfeszült testtel, lélegzet-visszafojtva hagytam, hogy a kézfejem
végigsimítson az arcán, a halántékától egészen a keskeny állkapcsáig. Mint
tegnap is, a bőre az érintésem hatására felhevült, a szíve pedig hevesebben
kezdett verni. A fejét épp csak egy icipicit oldalra döntötte, ahogyan
belehajolt a simogatásomba.
Ez pedig egy másik fajta válasz volt.
Ismét gyorsan elléptem mellőle, mert az önuralmam veszélybe került, a
kezemen ismét ugyanazt a fájdalommentes csípést éreztem.
Emmett már a helyén ült, amikor megérkeztem a spanyolórára. Ahogyan
Ben Cheney is. De nem csak ők ketten figyeltek fel az érkezésemre. Hallottam
a többi diák kíváncsiskodó gondolatait is, Bella nevét az enyém mellett, a
spekulációkat…
Ben volt az egyetlen ember, aki nem Bellára gondolt. Az érkezésem kissé
feldühítette, de nem volt ellenséges. Már sikerült beszélnie Angelával, és
megegyeztek egy hétvégi randiban. A lány melegen fogadta a fiú közeledését,
Ben pedig tudatában volt annak, hogy jelen boldogságának én voltam a
katalizátora. Még némi hálát is érzett, bár fogalma sem volt, hogy én is
pontosan erre az eredményre áhítoztam. Okos fiúnak tűnt, sokat nőtt a
szememben.
Bellának tornaórája volt, bár most sem vett részt a játékban. A tekintete
nagyon távolinak tűnt, amikor Mike Newton odafordult, hogy megnézze
magának. Bella látványosan máshol járt fejben. Mike úgy látta, bármit akarna
is mondani neki, azt Bella nem fogadná örömmel.
Valószínűleg sosem volt nála esélyem, gondolta, félig beletörődve, félig
morcosan. De hogy történt ez egyáltalán? Mármint, szinte egyik pillanatról
a másikra. Gondolom, ha Cullen akar valamit, akkor nem tart sokáig, hogy
megszerezze. Az ezt követő képek, az elképzelései arról, hogy mit is
szereztem meg, nagyon sértőek voltak. Inkább nem hallgattam őt tovább.
Nem szerettem a nézőpontját. Úgy állította be Bellát, mintha nem lenne
önálló akarata. Végtére is ő választott, nem igaz? Ha azt kérte volna, hogy
hagyjam békén, azonnal sarkon fordulok, hogy elsétáljak. De Bella azt akarta,
hogy maradjak, akkor is, és most is.
A gondolataim visszakúsztak a spanyolterembe, és természetes módon a
legismerősebb hangra kapcsolódtak rá, de a gondolataim szokás szerint
annyira Bella körül forogtak, hogy egy ideig fel sem fogtam, mit is hallok.
Majd hirtelen olyan erővel csaptam össze a fogaimat, hogy még a közelben
lévő emberek is meghallották. Az egyik fiú még körbe is nézett a csikorgó
hang forrását keresve.
Upsz, gondolta Emmett.
Ökölbe szorítottam a kezemet, és minden erőmmel összpontosítottam, hogy
ne pattanjak fel a székemből.
Bocsi, próbáltam nem gondolni rá.
Az órára pillantottam. Még tizenöt percet kell várnom rá, hogy
beverhessem a képét.
Nem akartam rosszat. Hé, én a te oldaladra álltam, emlékszel? Őszintén,
Jasper és Rose csak hülyék, ha Alice ellen fogadnak. Ez a legkönnyebb
fogadás, amin valaha győztem.
Egy fogadás a hétvégéről, hogy Bella vajon túléli vagy sem.
Tizennégy és fél perc.
Emmett fészkelődött a székén, pontosan tudta, mit jelent a tökéletes
mozdulatlanságom.
Jaj, ne már, Ed. Tudod, hogy ez nem komoly. Különben is, igazából ez az
egész nem is a lányról szól. Te jobban tudod, mint én, hogy mi ütött Rose-
ba. Van valami feszkó köztetek. Még mindig dühös, és a világért sem
vallaná be, hogy valójában szurkol neked.
Emmett mindig a legjobbat feltételezi Rosalie-ról, és bár tudtam, hogy
ezzel pont ellentétesen szoktam eljárni – én még soha nem feltételeztem
semmi jót róla –, ez alkalommal biztos voltam benne, hogy Emmettnek nincs
igaza. Rosalie örömmel nézné végig, ahogy elbukom. Boldog lenne, ha azt
látná, hogy Bella a rosszul meghozott döntése nyomán elnyeri méltó
büntetését. És még ezt követően is féltékeny lenne arra, hogy Bella lelke
tovaszállt, bármi következzen is az élet után.
Jazz pedig – nos, ismered. Belefáradt abba, hogy ő a leggyengébb
láncszem. Te szinte tökéletesen tudsz uralkodni magadon, és ez elég
idegesítő tud lenni. Carlisle más. Ismerd el, egy kicsit… felvágós vagy.
Tizenhárom perc.
Emmett és Jasper számára ez az egész nem volt más, mint egy kellemetlen
verem a futóhomokban, amit magamnak köszönhetek. Elbukom vagy sikerrel
járok – nekik végső soron nem számított, úgy kezelték, mint egy újabb rólam
szóló anekdotát. Bella nem volt az egyenlet része. Az ő élete mindössze
egyfajta jelzőtábla volt az általuk kötött fogadáshoz.
Ne vedd magadra!
Hogyan lehetne máshogyan? Tizenkét és fél perc.
Szeretnéd, hogy kiszálljak belőle? Megteszem!
Felsóhajtottam, majd lazítottam a testtartásomon.
Mi értelme volt felkorbácsolni a dühömet? Vajon okolhatom őket, amiért
képtelenek megérteni? Hogyan is tudnák?
Milyen értelmetlen ez az egész. Dühítő, persze, de… vajon nem pont
ugyanígy viselkednék én is, ha nem az én életem fordult volna fel teljesen?
Ha nem Belláról lenne szó?
Különben is, amúgy sem lesz időm Emmett-tel verekedni. Várnom kell
Bellát, amikor vége a tornaórájának. Még nagyon sok puzzle-darabkát kell a
helyére tennem.
Hallottam Emmett megkönnyebbülését, amikor a csengő hallatán
kiviharzottam a teremből, ügyet sem vetve rá.
Amikor Bella kilépett a tornaterem ajtaján, és meglátott, hatalmas mosoly
ült ki az arcára. Ugyanezt a megkönnyebbülést láttam rajta ma reggel az
autóban is. Az összes kétkedésem és kínlódásom terhe elpárolgott a
vállamról. Ettől persze valóságosak voltak, de annyival könnyebb volt
cipelni őket így, hogy láthattam őt.
– Mesélj az otthonodról! – kértem, miközben az autó felé sétáltunk. – Mit
hiányolsz a leginkább?
– Hm… a házunkra vagy kíváncsi? Vagy Phoenixre? Vagy az itteni
otthonom érdekel?
– Az összesre.
Kérdőn nézett rám, nem tudta eldönteni, komolyan beszélek-e.
– Kérlek! – kérleltem, miközben kinyitottam neki az ajtót.
Az egyik szemöldökét felvonva ült be az autóba, még mindig kétkedett
bennem.
De amint mindketten beültünk, és újra kettesben voltunk, úgy tűnt,
megnyugodott.
– Még sosem jártál Phoenixben?
Elmosolyodtam.
– Nem.
– Ja igen – esett le neki. – Persze. A napfény. – Egy pillanatig némán
töprengett ezen. – Valamilyen problémát okoz neked…?
– Pontosan.
Nem akartam belebonyolódni a magyarázatba. Ez olyasmi volt, amit látni
kell ahhoz, hogy meg lehessen érteni. Ráadásul Phoenix túlságosan közel volt
az agresszív déli klánok által uralta területekhez, és ez sem olyan történet,
amit szívesen ecseteltem volna neki.
Bella várakozott, hátha kifejtem a témát.
– Úgyhogy mesélj nekem erről a helyről, ahol sosem jártam – sürgettem.
Egy rövid ideig gondolkozott rajta.
 – A város többnyire lapos, nem nagyon vannak kétemeletesnél magasabb
épületek. A belvárosban akad néhány mini-felhőkarcoló, de azok elég messze
vannak onnan, ahol én éltem. Phoenix hatalmas. Legalább egy napba telik,
hogy végigfurikázz a külvároson. Rengeteg műmárvány és csempe és sóder.
Nem olyan lágy és pépes, mint itt, ott minden kemény, és a dolgok általában
tüskések.
– De te szereted.
Vigyorogva bólintott.
– Olyan… nyitott. Hatalmas az égbolt. Amiket mi hegyeknek nevezünk,
azok valójában csak dombok, kemény, tüskés dombok. De a völgy nagyrészt
olyan, mint egy hatalmas, sekély tál, ami folyton teli van napsütéssel. –
A kezével illusztrálta a formát. – A növények modern művészeti alkotásoknak
tűnnek az itteniekhez képest, csupa szöglet és sarok mindegyik. És általában
szúrósak. – Egy újabb vigyor. – De ezek is mind virágoznak. Még ha vannak
is leveleik, azok csak tollszerűek és gyérek. Nem igazán tud ott megbújni
semmi sem. És semmi sem árnyékolja be a napot.
Leparkoltam a házuk előtt. A szokásos helyemen.
– Alkalmanként azért esik – tette hozzá. – De máshogy, mint itt. Valahogy
izgalmasabban. Rengeteg dörgés és villámlás és áradás követi, nem szitál az
eső megállás nélkül. És az illatok is jobbak. A karbolsav miatt.
Ismertem azt a sivatagi örökzöld cserjét, amire utalt. A kocsi ablakából
láttam őket, amikor áthajtottam Dél-Kalifornián – éjszaka. Nem voltak
különösebben látványosak.
– Még sosem éreztem a karbolsav illatát – vallottam be.
– Csak az esőben lehet érezni.
– És milyen?
Töprengett ezen egy pillanatig.
– Édes és keserű egyszerre. Kicsit, mint a gyanta, kicsit, mint valamilyen
gyógyszer. De ez így rosszul hangzik. Friss illata van. Mint a tiszta
sivatagnak. – Kuncogott. – Ez így nem igazán segít, igaz?
– Épp ellenkezőleg. Miről maradtam még le így, hogy sosem jártam
Arizonában?
– A kandeláberkaktuszokról, bár azokról biztos láttál már képeket.
Bólintottam.
– Élőben sokkal nagyobbak, mint gondolnád. Az újoncok mindig
meglepődnek. Éltél valaha olyan helyen, ahol voltak kabócák?
– Igen – nevettem. – Egy jó ideig New Orleansban éltünk.
– Akkor tudod – felelte. – Tavaly nyáron egy kertészetben dolgoztam. Azt a
ciripelést! Mintha valaki a körmét huzigálná a táblán. Majd beleőrültem.
– És mi más van még arra?
– Hmm. A színek is mások. A hegyek, vagyis hát dombok, többnyire
vulkanikusak. Rengeteg lila kőzet van arrafelé. Ezek elég sötétek ahhoz, hogy
rengeteg napfényt magukba szívjanak. Ahogy az aszfalt is. Ami például
nyáron sosem hűl le – az nem csak városi legenda, hogy tojást lehet sütni a
járdán. De a golfpályák miatt sok a zöld felület is. Néhány embernek még
gyep is van a kertjében, bár szerintem ez őrültség. De a különböző színek
egymás mellett nagyon királyul néznek ki.
– És mi volt a kedvenc helyed?
– A könyvtár – vigyorgott. – Ha még nem tűnt volna fel, mekkora stréber
vagyok, akkor ezután nyilvánvaló lesz. Szerintem a közelünkben lévő kis
fiókkönyvtár összes szépirodalmi könyvét kiolvastam. Miután megszereztem
a jogsimat, az első utam a belvárosi központi könyvtárba vezetett. Szívem
szerint odaköltöznék.
– És mi van még?
– Nyaranta a Cactus Park medencéjénél lógtunk. Anyukám már azelőtt
úszásórákra hordott oda, hogy megtanultam volna járni. A hírek megfulladt
kisgyerekekkel voltak tele, ő pedig teljesen beparázott. Telente pedig a
Roadrunner Parkba jártunk. Ez nem olyan hatalmas, de van benne egy kis tó.
Papírcsónakokat úsztattunk rajta gyerekkoromban. Nem különösebben
izgalmas, mint már próbáltalak figyelmeztetni…
– Szerintem csodásan hangzik. Én nem sok mindenre emlékszem a
gyerekkoromból.
Az incselkedő mosolya elhalványult, összehúzta a szemöldökeit.
– Ez nagyon nehéz lehet. És furcsa.
Most rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállamat.
– Csak ezt ismerem. Egész biztosan fölösleges aggódni miatta.
Hosszú időre elcsendesült, meghányta-vetette a hallottakat a fejében.
Egészen addig tűrtem a hallgatását, amíg csak tudtam, míg végül muszáj
volt megkérdeznem tőle:
– Mire gondolsz?
Szelíden mosolyogva felelt.
– Nagyon sok kérdésem van. De tudom…
Egyszerre ejtettük ki a szavakat.
– Ez az én napom.
– Ez a te napod.
A nevetésünk is egyszerre harsant fel, és rácsodálkoztam, mennyire furcsán
könnyű így vele lenni. Épp elég közel. A veszély távolinak tűnt. Annyira jól
szórakoztam, hogy szinte meg is feledkeztem a torkomat perzselő
fájdalomról, pedig nem lehetne enyhének nevezni. Egyszerűen csak sokkal
kevésbé volt érdekes, mint Bella.
– Meghoztam a kedvedet Phoenixhez? – kérdezte egy újabb csendes
pillanat után.
– Talán még szükségem lesz egy kis győzködésre.
Elgondolkozott.
 – Van egy akáciafajta, nem tudom pontosan, mi a neve. Úgy néz ki, mint a
többi, tüskés, félig halott. – Az arca elvágyódást tükrözött. – De tavasszal
sárga bolyhos virágokkal telik meg, amik úgy néznek ki, mint egy pompon. –
Próbálta illusztrálni a méretet, úgy csinált, mintha egy virágot tartana a
hüvelyk- és mutatóujja között. – És az illatuk… mesés. Semmihez sem
fogható. Igazán halovány illata van, finom – épp csak megcsap a szellővel, és
már vége is. Ezt is említenem kellett volna a kedvenc illataim között. Bárcsak
valaki csinálna belőle gyertyát vagy valamit!
– A naplementék is hihetetlenek – folytatta, hirtelen váltogatva a témákat. –
Komolyan, itt soha nem láthatsz még csak hasonlót sem. – Egy újabb
pillanatig elmélázott. – Sőt, még akár a nap közepén is, az ég… az van a
középpontban. És nem olyan kék, mint itt, már amikor egyáltalán lehet látni.
Sokkal fényesebb, világosabb. Néha majdhogynem fehér. És mindenhol
látszik. – A szavainak azzal adott hangsúlyt, hogy a kezével egy ívet írt le a
feje felett. – Ott sokkal több van az égből. És ha egy kissé eltávolodsz a
város fényeitől, akkor milliónyi csillagot is látni. – Vágyakozó mosoly ült ki
az arcára. – Egy éjszaka mindenképp meg kellene nézned.
– Csodálatosnak tűnik… neked.
Bólintott.
– Nem való mindenkinek, gondolom. – Elhallgatott, a gondolataiba
mélyedt, de láttam rajta, hogy van még mondandója, ezért hagytam, hadd
gondolkozzon.
– Én szeretem a minimalizmust – határozta el magát. – Phoenix őszinte
hely. Nem rejteget semmit.
Végiggondoltam, mennyi minden maradt rejtve előtte itt, és azon
töprengtem, vajon ő is tudatában van-e ennek, a láthatatlan sötétségnek, ami
körbeveszi őt. De a szeme bírálat nélkül szegeződött rám.
Nem szólt többet, de abból ítélve, ahogyan hátrahúzódott, talán úgy
érezhette, hogy túl sokat beszélt.
– Nagyon hiányozhat neked – jegyeztem meg gyorsan.
Nem homályosult el a tekintete, ahogyan arra kicsit számítottam.
– Eleinte így volt.
– De most?
– Azt hiszem, hozzászoktam Forkshoz. – Elmosolyodott, pedig enyhe
kifejezés, hogy az erdő és a rengeteg eső nem volt ínyére.
– Mesélj még az ottani otthonodról!
Megvonta a vállát.
– Semmi szokatlan nem volt benne. Műmárvány és csempe, mint már
mondtam. Egyemeletes, háromszobás, két fürdőszobával. A fürdőszobám
hiányzik a leginkább. Charlie-val osztozkodni elég stresszes. Odakinn
kavicsok és kaktuszok. Odabenn minden vintage, a hetvenes évekből,
falambéria, linóleum, plüss-szőnyeg, mustárszínű Formica konyhapult, anya
munkái. Anyukám nem túl tehetséges a renoválásban. Ezért azt állítja, hogy a
régimódi dolgoknak lelke van.
– És a hálószobád?
Úgy tűnt, mintha valami olyan viccen nevetne, amit én nem értek.
– Most vagy amikor még ott éltem?
– Milyen most?
– Szerintem most kábé egy jógastúdió lehet. A cuccaim pedig a garázsban
vannak.
Meglepődtem.
– És mi lesz, ha hazamész?
Látszólag ez őt nem aggasztotta.
– Majd valahogy visszaszuszakoljuk az ágyat.
– Nem említettél egy harmadik hálószobát is?
– Az anya alkotóműhelye. Ahhoz valamilyen isteni csoda kellene, hogy
beférjen oda egy ágy. – Vidáman felnevetett. Azt gondoltam volna, a tervei
közt szerepel, hogy több időt töltsön az anyukájával, de ahogy a Phoenixben
töltött éveiről mesélt, úgy tűnt, inkább a múltjához tartozik a hely, mint a
jövőjéhez. A megkönnyebbülést éreztem, amit ez a tudat idézett elő bennem,
de nem engedtem, hogy ez az arcomra is kiüljön.
– És milyen volt a szobád, amikor még ott éltél?
Enyhén elpirult.
– Ööö, elég rendetlen. Nem vagyok túl rendezett.
– Na ne mondd!
Megint küldött felém egy „te most viccelsz velem” nézést, de amikor nem
vontam vissza a szavaimat, eleget tett a kérésemnek, és a kezével kezdte
mutogatni a formákat.
– Egy szűk szoba. Egy dupla ágy áll a déli fal mentén, az északin pedig egy
komód van az ablak alatt, a kettő között pedig egy nagyon keskeny közlekedő
sáv. Volt egy apró gardróbszobám is, ami elég király lehetett volna, ha képes
vagyok rendet tartani benne, de végül már be sem tudtam menni oda. Az itteni
szobám nagyobb, és kevésbé van katasztrofális állapotban, de valószínűleg
ez csak azért, mert még nem vagyok itt elég ideje egy komolyabb
rendetlenséghez.
Gondosan ügyeltem, hogy az arcom el ne árulja, mennyire jól tudom,
milyen a szobája, az viszont megdöbbentett, hogy a szobája Phoenixben még
ennél is zsúfoltabb lehetett.
– Hm… – Felém pillantott, hogy kiderítse, akarok-e még többet hallani, én
pedig bátorítólag bólintottam. – A mennyezeti ventilátor elromlott, csak a
világítás működött benne, így egy hatalmas, zajos ventilátor állt a
komódomon. Nyaranta olyan hangot adott, mintha egy komplett szélcsatorna
lenne. De sokkal jobb úgy aludni, mint az itteni esőben. Az eső hangja nem
elég egyenletes.
 Az eső gondolatára az ég felé emeltem a tekintetem, és teljesen
meglepődtem a szürkülő fények láttán. Fel nem foghattam, hogyan képes így
összetekeredni és összesűrűsödni az idő, amikor Bellával vagyok. Hogyan
járhatott le máris a mára kiszabott időnk?
Bella félreértelmezte a szórakozottságomat.
– Befejezted? – kérdezte megkönnyebbülten.
– Távolról sem – feleltem –, de apád rövidesen hazaér.
– Charlie! – kapkodott levegő után, mintha el is feledkezett volna az apja
létezéséről. – Hány óra lehet?
A műszerfal órájára nézett, miközben ezt kérdezte.
Én a felhőkre meredtem – bár sűrűn borították be az égboltot, egyértelműen
látszott, hol bújik meg mögöttük a nap.
– Alkonyodik – feleltem. A napszak, amikor a vámpírok kijönnek játszani,
amikor már nem kell attól félnünk, hogy egy tovaúszó felhő miatt bajba
kerülünk, amikor kiélvezhetjük az utolsó fénysugarakat az égen, anélkül, hogy
a lelepleződés réme fenyegetne bennünket.
Lenéztem Bellára, aki többet hallott ki a hanglejtésemből, mint pusztán a
kiejtett szót.
– Ez a nap legbiztonságosabb része a számunkra – magyaráztam. –
A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben… egy
újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. – Oly sokévnyi éjszaka.
Megpróbáltam lerázni a hangomra telepedett súlyt. – Semmi sem olyan
kiszámítható, mint a sötétség, nem gondolod?
– Én szeretem az éjszakát – ellenkezett szokás szerint. – Ha nem lenne
sötét, sose látnánk a csillagokat. – A mérges tekintetétől teljesen átalakultak a
vonásai. – Igaz, itt úgyse nagyon látjuk őket.
Nevetnem kellett az arckifejezésén. Szóval még mindig nem békélt meg
teljesen Forksszal. A csillagokon gondolkoztam, amikre a Phoenixről szóló
elbeszélésében utalt, és azon töprengtem, ugyanolyanok lehettek-e, mint azok,
amiket Alaszkában láttam – ragyogóak, tiszták és közeliek. Azt kívántam, bár
azonnal elvihetném őt oda, hogy összehasonlíthassuk az élményeinket. De
neki ott volt a normális élete, amit élnie kellett.
– Charlie pár percen belül itt lesz – mondtam. Épp csak a gondolatai
nyomait tudtam felfedezni, talán egy kilométerre járhatott, lassan vezetett
hazafelé. Bellára gondolt. – Szóval, hacsak nem akarod mégis megmondani
neki, hogy velem töltöd a szombatot…
Megértettem, hogy Bellának temérdek oka van arra, hogy ne akarjon
mesélni az apjának a kapcsolatunkról. Pedig én nagyon szerettem volna, nem
csak azért, mert szükségem volt az extra buzdításra, hogy vigyázzak rá, és
nem is csak azért, mert a családom fenyegetettsége segített uralkodni a
bennem élő szörnyeteg felett. Igazából arra vágytam, hogy Bella be akarjon
mutatni az apjának. Hogy én is a normális élete része lehessek.
– Kösz, de inkább nem – hessegette el gyorsan.
Nyilvánvalóan lehetetlen kívánság volt. Mint oly sok másik is.
Elkezdte összeszedegetni a holmijait, távozni készült.
– Akkor holnap rajtam a sor, igaz? – kérdezte, miközben ragyogó, kíváncsi
tekintettel nézett rám.
– Szó sincs róla. Nem megmondtam, hogy még nem végeztem?
Zavartan grimaszolt.
– Mit akarsz még tudni rólam?
Mindent.
– Majd holnap megtudod.
Charlie egyre csak közeledett. Átnyúltam Bellán, hogy kinyissam az
ajtaját, és meghallottam közben, ahogy a szíve hangosan és szabálytalanul
kezd verni. Összenéztünk, ez újfent nagyon hívogatónak tűnt. Vajon szabad
megérintenem az arcát, csak még egyetlenegyszer?
 Ekkor azonban megdermedtem, a kezem szinte ráfagyott az ajtó kilincsére.
Még egy autó kanyarodott be a sarkon. De nem Charlie-é; ő még két
utcával feljebb járt, így nem szenteltem túl sok figyelmet ezeknek az
ismeretlen gondolatoknak, az érkezőkről azt feltételeztem, hogy valamelyik
szomszédos ház felé tartanak.
De egy szó felkeltette az érdeklődésemet.
Vámpírok.
Nem lehet veszélyes a fiúra. Nem valószínű, hogy épp itt botlanánk
vámpírokba, gondolta az ismeretlen, még akkor is, ha ez semleges terület.
Remélem, nem bánom meg, hogy magammal hoztam a városba.
Mégis mekkora volt ennek az esélye?
– Már csak ez hiányzott! – szűrtem a fogaim között.
– Mi történt? – kérdezte Bella aggódva.
Már nem volt mit tenni. Micsoda rohadt szerencsétlenség.
– Újabb komplikációk – vallottam be.
Az autó ráfordult a rövidke utcára, egyenesen Charlie háza felé tartott.
Amikor a fényszóró megvilágította a kocsimat, meghallottam a régi Ford
Tempóban ülő fiatalember, lelkes hangját.
Azta. Ez egy S60 R? Még sosem láttam ilyet élőben. Király! Kíváncsi
vagyok, ki vezet errefelé ilyen járgányt. Személyre szabott festés,
feltuningolt első szárny… versenygumik… Hát ez biztos felszedi az utat is.
Megnézném a kipufogócsövet…
Nem figyeltem oda a fiúra, bár bizonyára egy másik napon kifejezetten
élveztem volna a hozzáértő érdeklődését. Kinyitottam az ajtót, a szükségesnél
szélesebbre tártam, majd elhúzódtam, és várakozón az érkező autó fényei felé
hajoltam.
– Charlie most fordul be a sarkon – figyelmeztettem Bellát.
Bella gyorsan kipattant az esőbe, de már nem maradt ideje, hogy beérjen a
házba, így az érkezők megláttak minket együtt. Bella az érkező járműre
meredt.
Az autó az enyémmel szemben parkolt le, a fényszórója egyenesen
bevilágított a kocsimba.
Ekkor hirtelen az idősebb férfi gondolatai döbbenten és rettegéssel telve
kezdtek kiáltozni.
Egy hideg! Vámpír! Cullen!
A szélvédőn keresztül bámultam kifelé, tekintetem találkozott a férfiéval.
Esélyem sem volt felmérni, van-e hasonlóság közte és a nagyapja között;
sosem láttam Ephraimot emberi formájában. De kétségkívül ez Billy Black, a
fiával, Jacobbal.
Mintha csak a feltételezésemet akarná igazolni, a fiú mosolyogva dőlt
előre.
Ó, hiszen ez Bella!
Egy apró rész bennem megjegyezte, hogy Bella valóban okozott némi kárt,
amikor La Pushban puhatolózott.
De sokkal inkább az apára koncentráltam, aki tudta, mi vagyok.
Korábban igaza volt – ez itt semleges terület. Ugyanannyi jogom volt itt
lenni, mint neki, és ezzel ő is tisztában volt. Ez látszott a rettegő, mérges
szeme szűkülő alakjából, az összeszorított állkapcsából is.
Mit keres itt? Mit tegyek?
Már két éve Forksban tartózkodtunk; senkinek sem esett bántódása. De a
férfi borzadása akkor sem lehetett volna erősebb, ha minden egyes nap egy új
áldozatot mészároltunk volna le.
Rászegeztem a szememet, az ajkamat pedig kissé hátrébb húztam a
fogaimról, mintegy automatikus válaszként az ellenségeskedésére.
De semmi értelme nem lenne szembeszállnom vele. Charlie nem örülne
túlzottan, ha bármi olyat tennék, amivel felizgatnám az idősebb férfit. Csak
abban reménykedhettem, hogy ő jobban tiszteli a békeszerződésünket, mint a
fia.
Amikor kikanyarodtam, a fiú igazán elismerően nyilatkozott a
versenygumikról – utcai használatuk épp hogy engedélyezett, bár már az
illegalitás határát súrolják –, miközben visítva gurultak a nedves úttesten.
A fiú még hátra is fordult, hogy jól megnézhesse magának a kocsi
kipufogóját, miközben elhajtok.
A következő saroknál elhaladtam Charlie mellett, és automatikusan
lassítottam rosszalló tekintete láttán. Ő folytatta az útját hazafelé, én pedig
hallottam a gondolataiban megjelenő halk, szavak nélküli, ám annál
világosabb megrökönyödést, amikor meglátta a háza előtt parkoló autót.
Azonnal el is feledkezett a gyorshajtáson kapott ezüstszínű Volvóról.
Két utcával arrébb félrehúzódtam, és észrevétlenül leparkoltam az erdő
mellett. Másodpercek alatt bőrig áztam, a Belláék kertjére néző lucfenyő sűrű
ágai között bújtam meg, ugyanott, ahol az első napsütéses délutánon rejtőztem
el.
Nehezen tudtam követni Charlie-t. Homályos gondolatai között semmi
aggasztót nem találtam. Csak lelkesedést – egész biztosan örült a
látogatóinak. Semmi olyasmit nem mondtak neki, ami felkavarta volna őt…
egyelőre.
Billy fejében azonban rengeteg kérdés kavargott, miközben Charlie
üdvözölte és a ház felé terelte őt. Amennyire meg tudtam állapítani, Billy
még nem döntötte el, mit tegyen. Annak azonban örültem, hogy a
nyugtalansága mellett a gondolataiban gyakran megjelent a megállapodásunk
is. Remélhetőleg ez majd elhallgattatja.
A fiú követte a konyhába menekülő Bellát – áh, a rajongás kristálytisztán
sugárzott minden egyes gondolatából. De nem esett annyira nehezemre
kihallgatni őt, mint mondjuk Mike Newtont vagy Bella egyéb rajongóit. Volt
valami igazán lebilincselő Jacob Black elméjében. Tisztaság és nyitottság.
Kicsit Angelára emlékeztetett, csak a fiú kevésbé volt szemérmes. Hirtelen
szomorúság ébredt bennem, amiért ez a bizonyos fiú is egyike a született
ellenségeinknek. Az ő elméje azon kevesek közé tartozott, amiben jó volt
elidőzni. Szinte pihentető.
A nappaliban Charlie érzékelte Billy szórakozottságát, de nem kérdezett
rá, hogy mi okozza. Fel nem oldott feszültség volt köztük – egy régi
nézeteltérés maradványa.
Jacob rólam faggatta Bellát. Amint meghallotta a nevemet, felnevetett.
– Ez mindent megmagyaráz – mondta. – Nem értettem, miért viselkedik
apám olyan furán.
– Aha – felelte Bella eltúlzott, ártatlan képpel. – Nem szereti Cullenéket.
– Babonás vénember – mormogta a fiú.
Igen, tényleg láthattuk volna előre, hogy ez fog történni. Persze, a törzs
ifjabb tagjai a történelmüket is csak mendemondának tartják – kínosnak,
nevetségesnek, leginkább épp azért, mert az idősebbek olyannyira komolyan
vették ezeket a babonákat.
Bella és Jacob visszatértek a szüleikhez a nappaliba. Bella mindvégig
Billyn tartotta a szemét, amíg ő és Charlie tévét nézett. Úgy tűnt, mintha,
hozzám hasonlóan, ő is arra számítana, hogy a férfi megszegi az egyezséget.
De ez végül nem következett be. Blackék viszonylag korán hazaindultak.
Végtére is holnap iskola van. Gyalog követtem őket egészen a területeink
határvonaláig, csak hogy biztos lehessek benne, Billy nem kéri meg a fiát,
hogy forduljanak vissza. De a férfi gondolatai még mindig zavarosak voltak.
Olyanok nevei hangzottak el, akiket én nem ismertem, és akikkel ma este
tanácskozni fog. És bár továbbra is kétségbe volt esve, pontosan tudta, mit
fognak tanácsolni az idősek. Bár felkavaró élmény volt számára szemtől
szembe találkozni egy vámpírral, végső soron ez semmin sem változtatott.
 Mire túlhajtottak azon a ponton is, ahol még hallottam a gondolataikat,
szinte biztos voltam benne, hogy nem vagyunk veszélyben. Billy követni fogja
a szabályokat. Mi más választása lenne? Ha mi megszegnénk az egyezséget, a
törzs idősei semmit sem tudnának tenni. Rég elvesztették a harapófogaikat.
Azonban ha ők szegnék meg az egyezséget… nos, mi csak még erősebbek
lettünk, mint korábban voltunk. Heten lettünk öt helyett. Emiatt egész biztosan
óvatosak lesznek.
Bár Carlisle sosem engedné, hogy így juttassuk érvényre a békeszerződést.
Ahelyett, hogy egyenesen Belláék otthona felé vettem volna az irányt, úgy
döntöttem, teszek egy kitérőt a kórházba. Apámnak ma este késő esti
műszakja van.
Már messziről hallottam a gondolatait a sürgősségi kórteremből. Épp egy
teherautó sofőrjét vizsgálta Olympiáról, akinek egy mély szúrt sérülés volt a
kezén. Besétáltam az előcsarnokba, és azonnal felismertem Jenny Austint a
recepción. Épp nagyon lekötötte a figyelmét a tinédzser lányával folytatott
telefonhívása, így szinte tudomást sem vett rólam, amikor mellette elhaladva
odaintettem neki.
Nem akartam zavarni, ezért nem álltam meg annál a függönynél, ami
mögött Carlisle dolgozott épp, hanem egyenesen az irodájába mentem. Úgyis
felismeri a lépteim hangját – melléjük nem párosul szívverés –, aztán pedig
az illatomat. Tudni fogja, hogy látni szeretném, de azt is, hogy nincs
vészhelyzet.
Nem sokkal később csatlakozott hozzám az irodájában.
– Edward? Minden rendben?
– Igen. Csak valamit azonnal el akartam mondani neked. Billy Black ma
meglátott engem Bella házánál. Nem mondott semmit Charlie-nak, de…
– Hmm – emésztgette Carlisle a hallottakat. Már olyan régóta itt vagyunk,
nem lenne szerencsés, ha újra feszültség gerjesztődne köztünk.
 – Valószínűleg semmiség. Csak váratlanul érte, hogy alig két méterre tőle
egy hideget lát. Majd lehiggad, miután beszélt a többiekkel. Végtére is, mit
tudnak tenni?
Carlisle ráncolni kezdte a homlokát. Nem szabad így gondolkoznod erről.
– Bár elvesztették a védelmezőiket, mi nem jelentünk rájuk veszélyt.
– Nem. Persze hogy nem.
Lassan megrázta a fejét, és azon töprengett, mi lenne a legjobb megoldás a
kialakult helyzetre. Úgy tűnt, nincs ilyen, azonfelül, hogy nem veszünk
tudomást a szerencsétlen találkozóról. Én is ugyanerre a konklúzióra
jutottam.
– És te… hazajössz a közeljövőben? – tette fel a kérdést Carlisle
váratlanul.
Azonnal elszégyelltem magam.
– Esme mérges rám?
– Nem mérges. De aggódik miattad, igen. – Félt. Hiányzol neki.
Felsóhajtottam és bólintottam. Bella biztonságban lesz otthon pár óráig a
felügyeletem nélkül is. Valószínűleg.
– Hazamegyek most.
– Köszönöm, fiam.

Az estét az anyámmal töltöttem, hagytam, hogy sürögjön-forogjon körülöttem

egy kicsit. Elrendelte, hogy öltözzek át száraz ruhába – leginkább azért, hogy
védje a padlót, aminek a megmunkálásán olyan sokat dolgozott. A többiek
leléptek otthonról, láttam, hogy ez kifejezetten Esme kérése volt; Carlisle
idetelefonált, mielőtt hazaértem volna. Jólesett a csend. Leültünk a
zongorához, és miközben én játszottam, beszélgettünk.
– Hogy vagy, Edward? – Ez volt az első kérdése. De ezt nem csak
mellékesen vetette oda. Aggódva várta a válaszomat.
– Én… nem tudom biztosan – feleltem őszintén. – Kicsit
hullámvasútszerűen.
Egy rövid ideig hallgatta a játékomat, és időnként leütött egy billentyűt,
amiről azt gondolta, harmonizálna a dallammal.
Fájdalmat okoz neked.
Csóváltam a fejem.
– Én okozok fájdalmat magamnak. Nem az ő hibája.
De nem is a te hibád.
– Vagyok, ami vagyok.
És ez sem a te hibád.
Szomorkásan rámosolyogtam.
– Akkor Carlisle-t okolod érte?
Nem. Miért, te igen?
– Nem.
Akkor miért okolod magadat?
Erre nem volt kész válaszom. Igazán nem nehezteltem Carlisle-ra azért,
amit tett, és mégis… Valakit csak kellett okolni, nem? És ez a személy miért
ne lehetnék én?
Utállak szenvedni látni.
– De nem csak szenvedéssel telnek a napjaim. – Még nem.
Ez a lány… boldoggá tesz téged?
Felsóhajtottam.
– Igen. Amikor nem állok a saját utamba. Akkor igazán boldoggá tesz.
– Akkor jó. – Úgy tűnt, megnyugodott.
Lebiggyesztettem a számat.
– Valóban?
Esme elhallgatott, gondolatban elemezte a válaszaimat, maga elé képzelte
Alice arcát, felidézte a látomásait. Tisztában volt a fogadással, és azzal is,
hogy én is tudok róla. Dühös volt Jasperre és Rose-ra.
Vajon milyen hatással lesz rá, ha meghal a lány?
Összerezzentem, és elrántottam az ujjaimat a billentyűkről.
– Ne haragudj! – szabadkozott gyorsan. – Nem akartam…
Megráztam a fejemet, mire elhallgatott. A kezemre meredtem; hideg, éles
és nem emberi kéz volt.
– Nem tudom, hogy hogyan… – suttogtam. – Hogy hogyan jutnék túl rajta.
Semmit sem látok… nem tudom elképzelni, mi jönne azután.
Átkarolta a vállaimat, és szorosan összefonta az ujjait.
– Nem fog megtörténni. Tudom, hogy így lesz.
– Bárcsak én is ilyen magabiztos lehetnék!
Az ujjaira meredtem, amik olyannyira hasonlítottak az enyémekre, de
mégis mások voltak. Nem tudtam úgy gyűlölni a kezét, mint a sajátomat. Az
övé is kőkemény volt, de mégis, nem tűnt egy szörnyeteg kezének. Anyai kéz
volt, kedves és gyengéd.
Biztos vagyok ebben. Nem fogod bántani őt.
– Tehát te is Alice-szel és Emmett-tel együtt fogadtál, látom.
Kifűzte az ujjait, majd egy finom ütést mért a vállamra.
– Ez nem vicces!
– Nem, tényleg nem.
De amikor Jasper és Rosalie veszíteni fog, nem leszek mérges, ha
Emmett kicsit az orruk alá dörgöli.
– Kétlem, hogy csalódást okozna.
Ahogyan te sem fogsz, Edward. Jaj, fiam, annyira szeretlek! Amikor
túljuttok a nehezén, nagyon boldog leszek. Szerintem szeretni fogom ezt a
lányt.
Felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
 Csak nem akarsz olyan kegyetlen lenni, hogy távol tartod őt tőlem,
ugye?
– Pont úgy hangzol, mint Alice.
– Nem tudom, miért ellenkezel vele bármiben is. Könnyebb lenne, ha
elfogadnád az elkerülhetetlent.
Grimaszoltam, de közben újra játszani kezdtem.
– Igazad van – feleltem egy pillanatnyi habozás után. – Nem fogom bántani
Bellát.
Persze hogy nem.
Még mindig körém fonta a karját, és néhány másodperc múlva a fejére
hajtottam a sajátomat. Felsóhajtott, majd még szorosabban megölelt. Ettől
halványan kisgyereknek éreztem magam. Ahogyan Bellának is bevallottam,
nem nagyon maradtak emlékeim a gyerekkoromból, semmi konkrét. De némi
érzékelés alapú emlék feléledt bennem attól, ahogy Esme átölelt. Az első
anyám is sokszor szoríthatott így magához; az is biztos ugyanígy
megnyugtatott.
Amikor a dal végére értem, nagyot sóhajtva felegyenesedtem.
Most elmész hozzá?
– Igen.
Rosszallóan nézett rám, zavarodottan. Mégis mit csinálsz egész éjszaka?
Elmosolyodtam.
– Gondolkozom… és égek. És hallgatok.
Megérintette a nyakamat.
– Nem tetszik nekem, hogy ez fájdalmat okoz neked.
– Pedig ez a legkönnyebb része. Semmiség, tényleg.
És mi a legnehezebb?
Ezen eltöprengtem egy kicsit. Sok válasz igaz lett volna, de egyik sem tűnt
a legigazabbnak.
 – Talán, hogy nem lehetek emberi vele. Hogy a legjobb lehetőség egyben
lehetetlen is.
Összehúzta a szemöldökét.
– Minden rendben lesz, Esme. – Nehezemre esett hazudni neki. Én voltam
az egyetlen ebben a házban, aki hazudhatott.
Igen, így lesz. Nem is lehetne jobb kezekben.
Felnevettem, de újfent nem jókedvemben. De mindent meg fogok tenni,
hogy bebizonyítsam, az anyám nem téved.
 14. KÖZELEBB

Aznap éjjel Bella szobájában béke honolt, még a szeszélyes eső sem zavarta
meg az álmát, ami általában nyugtalanítani szokta. A fájdalom ellenére én is
kiegyensúlyozott voltam – nyugodtabb, mint a saját otthonomban, anyám
karjával a vállamon. Bella motyogott álmában, mint oly gyakran máskor is,
és közben mosolygott.
Reggeli közben Charlie szóvá is tette, milyen jókedve van, ettől pedig
nekem kellett mosolyognom. Ha más nem is, legalább én is boldoggá tettem
őt.
Ma gyorsabban pattant be a kocsimba, széles, lelkes mosollyal az arcán,
látszólag ő is ugyanúgy ki volt éhezve az együtt töltött időre, mint én.
– Hogy aludtál? – kérdeztem.
– Remekül. És neked milyen éjszakád volt?
Elvigyorodtam.
– Kellemes.
Összeszorította az ajkait.
– Megkérdezhetem, hogy mit csináltál?
Bele se mertem gondolni, milyen szintet ütne meg az én érdeklődésem, ha
nekem kellene nyolc órát öntudatlanul töltenem, anélkül, hogy követhetném,
mi történik vele. De még nem voltam készen arra, hogy válaszoljak a
kérdésére. Őszintén szólva lehet, hogy soha nem is leszek.
– Nem. Ma még én kérdezek.
Felsóhajtott, és az égnek emelte a szemét.
 – Szerintem már mindent elmondtam neked.
– Mesélj még az anyukádról!
Ez volt az egyik kedvenc témám, mert egyértelműen ő is erről beszélt a
legszívesebben.
– Rendben. Hm, az anyukám elég… vad, talán ez a jó szó. Nem úgy, mint
egy tigris, inkább mint egy veréb vagy egy őz. Nem viseli jól a bezártságot.
A nagymamám, aki amúgy tök normális volt, és fogalma sincs, hogy mi lelte
anyámat, lidércfénynek nevezte őt. Van egy olyan érzésem, hogy nem volt
gyerekjáték az anyámat nevelni tinédzser korában. A lényeg, hogy nem igazán
szeret sokáig egy helyben maradni. Szóval az, hogy Phillel céltalanul
kóborolhatnak… Nos, azt hiszem, még sosem láttam ilyen boldognak. De
miattam igazán nagyon próbálkozott. Beérte a hétvégi kalandokkal, és
folyamatosan váltogatta a munkahelyeit. Megtettem minden tőlem telhetőt,
hogy felszabadítsam a hétköznapi feladatok alól. Úgy képzelem, Phil
ugyanezt fogja tenni. Úgy érzem magam, mintha rossz gyereke lennék. Mert
igazából egy kicsit megkönnyebbültem, tudod? – Mentegetőző mosoly ült ki
az arcára, és közben felfelé fordította a tenyerét. – Most már nem kell
nyugton maradnia miattam. Így elég nagy teher került le a vállamról. És ott
van Charlie is… sosem gondoltam, hogy szüksége lenne rám, de nagyon úgy
tűnik, hogy így van. Ez a ház túl üres neki.
A gondolataimba mélyedve bólintottam, próbáltam előásni a lényeget
ebből az információhalomból. Nagyon szerettem volna találkozni ezzel a
nővel, aki ennyire sokat formált Bella jellemén. Részben azt kívántam, bár
egyszerűbb, hagyományosabb gyerekkora lett volna, és lehetősége van igazán
gyereknek lenni. De akkor nem lenne ugyanez az ember, és őszintén szólva
úgy tűnt, egyáltalán nem neheztel emiatt. Szerette, ha ő lehet a gondoskodó,
akire másoknak szüksége van.
Talán ez az igazi oka, amiért ennyire vonzódik hozzám. Volt valaha
bárkinek nagyobb szüksége rá, mint nekem?
Az osztályterme ajtajánál szétváltunk, és a délelőtt nagyjából ugyanúgy
telt, mint előző nap. Alice és én olyanok voltunk tornaórán, mint az alvajárók.
Ismét Jessica Stanley szemén keresztül figyeltem Bellát, és úgy tűnt, mint
ahogyan az emberlány meg is jegyezte, mintha Bella ott sem lenne az
osztályteremben.
Vajon Bella miért nem akar beszélni Edwardról?, töprengett Jessica.
Csak magának akarja megtartani, gondolom. Hacsak nem tényleg igazat
mondott korábban, és nincs is köztük semmi. Gondolatban visszajátszotta
Bella tagadó mondatait szerda reggelről: „Nem úgy vagyunk egymással”, így
felelt, amikor Jessica a csókolózásról faggatózott, és azt is, hogy neki úgy
tűnt, mintha Bella csalódott lenne emiatt.
Az felér a kínzással, gondolta Jessica. Ha csak nézheti anélkül, hogy
hozzáérhetne.
Ez a szó megriasztott.
Kínzással? Nyilvánvalóan túlzás, de… ez tényleg fájdalmat okozhat
Bellának, akár kis mértékben is? Ez egész biztosan nincs így, tekintve, hogy ő
tisztában van a körülményekkel. Épp a homlokomat ráncoltam, amikor
elkaptam Alice kérdő tekintetét. Megráztam a fejemet.
De elég boldognak tűnik, folytatta gondolatban Jessica, miközben Bellát
nézte, aki a gádorablakon meredt kifelé üveges tekintettel. Biztosan nem
mondott igazat nekem. Vagy lehet, hogy vannak új fejlemények!
Ó! Alice mentális kiáltása megijesztett, ráadásul hirtelen mozdulatlanná is
merevedett. A fejében megjelenő képen a menza szerepelt a közeljövőben
és…
Na végre!, gondolta, és óriási vigyor jelent meg az arcán.
A képek egyre inkább kibontakoztak: Alice a menzán megáll mögöttem, az
asztal túloldalán Bella ül. Egy nagyon rövid bemutatkozás. Hogy hogyan is
kezdődik mindez, az egyelőre nincs kőbe vésve. Még ingadozott, valamilyen
másik tényezőn múlt. De hamarosan meg fog történni, ha nem is ma.
Felsóhajtottam, és figyelmetlenül ütöttem vissza a tollaslabdát a háló túlsó
felére. Így sokkal jobban szállt, mintha oda is figyeltem volna a mozdulatra;
még szereztem egy utolsó pontot, amikor az edző belefújt a sípjába, jelezve,
hogy az óra véget ért. Alice máris az ajtó felé indult.
Ne gyerekeskedj már! Nem nagy ügy. És már látom is, hogy nem fogsz
megállítani.
Behunytam a szememet, és megcsóváltam a fejemet.
– Nem, tényleg nem lesz nagy ügy – értettem egyet csendesen, miközben
egymás mellett sétáltunk.
– Tudok türelmes lenni. Apró lépésekkel haladunk.
Mindig megkönnyebbültem, amikor a másodlagos megfigyelőpontokat
hátrahagyva én magam láthattam Bellát, ugyanakkor még mindig Jessica
korábbi feltevései jártak a fejemben, amikor Bella kilépett a terem ajtaján.
Széles, meleg mosollyal üdvözölt, nekem is nagyon boldognak tűnt. Nekem
sem kellene a lehetetlenségek miatt aggódnom, ha őt nem zavarták.
Volt még egy sor kérdésem, amit eddig vonakodtam feltenni Bellának.
Mivel azonban Jessica gondolatai nem tágítottak a fejemből, hirtelen erősebb
lett a kíváncsiságom, mint amennyire irtóztam a válaszoktól.
A mostanra szokásosnak mondható asztalunknál ültünk, ő pedig abból az
ételből csipegetett, amit neki vettem – ma gyorsabb voltam nála.
– Mesélj nekem az első randidról – kértem.
Az arca kipirult. Habozott.
– Nem árulod el, milyen volt?
– Én csak nem tudom… mi számít annak.
– Állítsd a minősítést a legalsó fokozatra – javasoltam.
A plafonra meredt, és összeszorított szájjal töprengett.
 – Nos, akkor azt hiszem, Mike lesz az. Egy másik Mike – tette hozzá
gyorsan, amikor meglátta a döbbent arcomat. – Ő volt a párom a francia
négyesben hatodikban. Elhívott a születésnapi bulijára, moziztunk. –
Elmosolyodott. – A Kerge Kacsák 2.-t néztük. Csak én jelentem meg a
meghívottak közül. Később mindenki azt mondogatta, hogy akkor ez egy randi
volt. Nem tudom, ki kezdte terjeszteni a pletykát.
Láttam iskoláskori képeket róla az apja házában, így el tudtam képzelni a
tizenegy éves Bellát. Úgy fest, hogy kisebb korában is nagyon hasonló
helyzetekbe keveredett.
– Talán egy kissé túl alacsonyra került az a minősítés.
Rám vigyorgott.
– Te mondtad, hogy legyen a legalsó fokozaton.
– Akkor folytasd!
Elhúzta a száját, miközben gondolkozott.
– Néhány barátnőm korcsolyázni ment pár fiúval. Engem is elhívtak, hogy
párosan legyünk. De biztos nem mentem volna, ha tudom, hogy ezt azt jelenti,
hogy Reed Merchanttel kerülök párba. – Finoman összerezzent. – És persze
arra is viszonylag hamar rájöttem, hogy a korcsolyázás sem volt túl jó ötlet.
Kisebb sérüléseket ugyan szereztem, de a dolog pozitív oldala az volt, hogy
egész este a büfé mellett ülhettem, és olvashattam. – Elmosolyodott, szinte
diadalmasan.
– Ugorhatnánk egy valódi randira?
– Olyanra gondolsz, ahol a másik korábban elhívott, és végül együtt
mentünk el egy helyre?
– Ez működőképes meghatározásnak tűnik.
Ugyanazzal a diadalmas mosollyal nézett rám.
– Akkor sajnálom. Nem szolgálhatok semmivel.
Kétkedve néztem rá.
 – Soha senki nem hívott el randizni, mielőtt ideköltöztél volna? Ez most
komoly?
– Nem igazán tudom. Randik voltak vajon? Vagy csak két barát együtt
lógott? – Megvonta a vállát. – Nem mintha számított volna. Egyikre se igazán
volt időm. És ha ez a hír elterjed rólad, akkor senki nem is hív el.
– És tényleg ennyire elfoglalt voltál? Vagy csak kifogásokat kerestél, mint
itt is?
– Tényleg nem volt időm – ragaszkodott hozzá kissé sértődötten. – Vezetni
a háztartást elég időigényes, és volt egy részmunkaidős állásom is, a suliról
nem is beszélve. Ha egyetemre fogok járni, akkor teljes ösztöndíjra lesz
szükségem, és…
– Várj csak egy kicsit! – szakítottam félbe. – Mielőtt továbblépnénk a
következő témára, szeretném ezt rendesen kivesézni. Ha nem vagy ennyire
elfoglalt, akkor szívesen elfogadod valaki meghívását?
Oldalra döntötte a fejét.
– Nem igazán. Mármint, azon túl, hogy egyszer elmenjünk valahová. Nem
voltak különösebben érdekesek ezek a fiúk.
– És a többi fiú? Akik nem hívtak el?
Megrázta a fejét, tiszta tekintetéből úgy tűnt, nem hallgat el semmit.
– Nem igazán figyeltem oda rájuk.
– Szóval sose találkoztál még senkivel, aki tetszett volna neked?
Ismét felsóhajtott.
– Phoenixben soha.
Egy hosszú pillanatig egymásra meredtünk, miközben próbáltam
feldolgozni a tényt, miszerint nemcsak hogy nekem ő az első szerelmem, de
azok alapján, amiket elmondott, ő is értem rajong életében először, hogy a
legfinomabban fogalmazzak. Ez az együttállás furcsamód örömmel töltött el,
ugyanakkor aggasztott is. Ez nyilvánvalóan eltorzult, egészségtelen módja a
szerelem megtapasztalásának. Ráadásul még ott lebegett felettem az a tény is,
hogy számomra ő nemcsak az első, de az utolsó is lesz. Egy emberi szívnek
ez nyilván nem ugyanazt jelenti.
– Tudom, hogy a mai nem az én napom, de…
– Nem, nem az.
– Ne már! – tiltakozott. – Épp most teregettem ki neked a randizási
kórtörténetem kínos hiányát.
Elmosolyodtam.
– Az enyém is egészen hasonló, igazából, leszámítva a korcsolyázást és a
trükkös születésnapi bulikat. Én se nagyon figyeltem fel senkire.
Úgy festett, mint aki nem igazán hisz nekem, pedig ez volt az igazság.
Nekem is akadt néhány ajánlatom, amiket visszautasítottam. Nem épp
ugyanolyan ajánlatok, vallottam be magamnak, és megjelent előttem Tanya
lebiggyesztett ajka.
– És melyik egyetemre szeretnél járni? – váltottam témát.
– Hm… – Picit megrázta a fejét, mintha így próbálna ráhangolódni az új
kérdéskörre. – Hát, korábban az Arizonai Állami Egyetem tűnt a
legpraktikusabb választásnak, mert akkor lakhattam volna otthon. De így,
hogy anya folyton költözködik, bővült a mezőny. Egész biztosan állami
iskolának kell lennie, észszerű kereteken belül, még akkor is, ha kapok
ösztöndíjat. Amikor ideköltöztem… hát, eléggé örültem, hogy Charlie nem
lakik annyira közel a Washingtoni Állami Egyetemhez, hogy az tűnjön
észszerűnek.
– Hát ennyire lebecsülöd szeretett államunk pumáit?
– Nincs semmi bajom magával az intézménnyel… csak hát az időjárás.
– És ha bárhova mehetnél, függetlenül a költségektől, akkor hova
iratkoznál be?
Miközben végiggondolta a kérdésemet az elképzelt jövőről, én is
megpróbáltam felrajzolni magamnak egy olyan jövőképet, amivel együtt
tudnék élni. Bella húsz, huszonkettő, huszonnégy évesen… Vajon mikorra fog
kinőni engem, tekintve, hogy én nem változom? Én képes lennék elfogadni ezt
az időbeli korlátot, ha ez azt jelentené, hogy ő egészséges, emberi és boldog
maradhat. Ameddig csak megengedi nekem, addig biztonságos, hozzáillő
társa lehetnék, a részese e boldog kép minden egyes pillanatának.
Ismét eltöprengtem, hogyan lehetne ezt megvalósítani. Miként tudnék vele
lenni anélkül, hogy negatív hatással lennék az életére. Perszephoné
tavaszában maradni, és megkímélni őt az alvilágomtól.
Azt könnyű volt belátnom, hogy a megszokott tartózkodási helyeimen nem
lenne boldog. Nyilván. De amíg csak velem akarna lenni, én hajlandó lennék
követni őt.
– Kicsit kutatnom kell, hogy erre válaszolni tudjak. A legtöbb menő iskola
a havas zónákban van. – Vigyorgott. – Kíváncsi lennék, milyenek lehetnek az
egyetemek Hawaiin?
– Biztos nagyon jók. És az egyetem után? Mi lesz veled? – Ekkor
döbbentem rá, mennyire fontos, hogy tudjam, mik a jövőbeli tervei. Nehogy
eltérítsem a helyes útról. Hogy ezt a valószerűtlen jövőt úgy alakítsam, ahogy
neki a legjobb.
– Valami könyvekkel kapcsolatos dolgot szeretnék csinálni. Mindig is úgy
képzeltem, hogy tanítani fogok, mint… nos, nem pont úgy, mint az anyám. Ha
lehetne, akkor főiskolán szeretnék tanítani valahol. Leginkább egy közösségi
főiskolán. Szabadon választható angolórákat tartanék, így csak olyanok
vennének részt rajta, akik tényleg szeretnének ott lenni.
– Mindig is erre vágytál?
Megvonta a vállát.
– Többnyire. Egyszer megfordult a fejemben, hogy szívesen dolgoznék egy
könyvkiadónál mint szerkesztő, vagy valami ehhez hasonló. – Fintorogni
kezdett. – De kicsit utánajártam. Sokkal könnyebb tanárként állást szerezni.
Sokkal elérhetőbbnek tűnik.
Az összes álmának törött volt a szárnya. Nem úgy, mint az átlagos
tinédzsereknek, akik le akarták igázni a világot. Ez nyilván azért alakult így,
mert sokkal korábban szembesült a valósággal, mint kellett volna.
Beleharapott a bageljébe, és töprengve rágta a falatot. Kíváncsi lettem
volna, hogy még mindig a jövőn gondolkozik-e, vagy már valami máson. Azt
is szerettem volna tudni, hogy a jövőképeiben én is felbukkanok-e.
Az én gondolataim a másnap felé kalandoztak. Izgatottnak kellett volna
lennem a gondolattól, hogy egy teljes napot tölthetek Bellával. Az rengeteg
idő! De csak arra a pillanatra tudtam gondolni, amikor megpillant majd
engem igazi valómban. Amikor többé nem bújhatok az emberi álca mögé.
Megpróbáltam elképzelni, miként fog reagálni, és bár általában nem sikerült
pontosan megjósolnom az érzéseit, azt tudtam, hogy csak kétféle módon
alakulhat. A visszatetszés mellett az egyetlen elfogadható reakció a borzalom
lenne.
De hinni akartam abban, hogy van harmadik lehetőség is. Hogy képes
szemet hunyni afelett, ami vagyok, mint ahogy azt is elnézi nekem, hogy mit
tettem a múltban. Hogy mindennek ellenére elfogad engem. De ezt nem
tudtam elképzelni.
Van merszem megtartani az ígéretemet? Képes lennék együtt élni azzal a
tudattal, hogy ezt az arcomat rejtegetem előle?
Eszembe jutott az első alkalom, amikor megláttam Carlisle-t a napfényben.
Nagyon fiatal voltam még, és teljesen a vér megszállottja, de ez a látvány
mégis mindennél jobban vonzotta a figyelmemet. Bár tökéletesen bíztam
Carlisle-ban, már kezdtem megszeretni őt, mégis félelmet éreztem.
Túlságosan elképzelhetetlen volt a látvány, túl idegen. Bekapcsolt az
önvédelmi ösztönöm, és beletelt jó pár hosszúnak tűnő pillanatba, amíg apám
nyugodt és bátorító gondolatai elérték a hatásukat. Végül sikerült rábeszélnie,
hogy lépjek elő én is, hogy láthassam, semmilyen kárt nem okoz ez a
jelenség.
És arra is emlékszem, milyen volt megpillantani magamat a ragyogó
reggeli fényben, és rádöbbenni – sokkal mélyebben, mint korábban bármikor
–, hogy semmiféle kapcsolatom nincs már a korábbi önmagammal. Hogy
többé nem vagyok ember.
De nem lenne tisztességes elrejtenem énem ezen részét Bella elől. Az
elhallgatás is hazugság.
Megpróbáltam magam elé képzelni, hogyan festene mellettem a tisztáson,
milyen lenne ez a kép, ha nem lennék szörnyeteg. Annyira gyönyörű, békés
hely volt. Annyira vágytam arra, hogy élvezze az ottlétet még úgy is, hogy
mellette vagyok.
Edward, kaptam fel a fejem Alice sürgető gondolatára, és a belőle
kihallatszó pániktól teljesen ledermedtem.
Hirtelen Alice egyik látomásában találtam magam, és a ragyogó napfénybe
meredtem. Összezavarodtam, hiszen épp az előbb képzeltem ide Bellát és
magamat; a kis tisztásra, ahova rajtam kívül senki más nem járt, így első
pillantásra abban sem voltam biztos, hogy Alice gondolatait látom, vagy a
sajátjaimat.
De ez más volt, mint amit én képzeltem el – a jövő, nem pedig a múlt.
Bella nézett rám, szivárványok táncoltak az arcán, a tekintete pedig
megfejthetetlen. Tehát elég bátor leszek.
Ez ugyanaz a hely, gondolta Alice, de a gondolatai rémülettel teltek meg,
ami egyáltalán nem illett a látomásához. A feszültség még érthető lenne, na de
a rémület? És mit értett az alatt, hogy ez ugyanaz a hely?
És ekkor megláttam én is.
Edward!, tiltakozott Alice éles hangon. Én szeretem őt, Edward!
 De ő nem szerette Bellát úgy, mint én. A látomása nevetséges. Hibás.
Valami elvakította, lehetetlen dolgokat képzelgett. Hazugságokat.
Egy fél másodperc sem telt el. Bella még mindig ugyanazt a falatot rágta,
és valami olyan rejtély körül forgott az agya, amit sosem fogok megtudni.
Nem látta, ahogy a rettegés villámsebesen átfut az arcomon.
Ez csak egy régi látomás volt. Nem érvényes már. Azóta minden
megváltozott.
Edward, beszélnünk kell.
Nem volt miről beszélnünk Alice-szel. Megráztam a fejem, de csak
egyszer. Bella nem vette észre.
Alice gondolatai ekkor utasításokká alakultak át. A képet, amit képtelen
voltam elviselni, visszalökdöste az elmém előterébe.
Szeretem őt, Edward. Nem fogom hagyni, hogy ezt félvállról vedd.
Elmegyünk, és átbeszéljük. Az ebédszünet végéig kapsz haladékot. Keress
valamilyen kifogást!
A tornatermi teljesen ártalmatlan látomása zárta le a parancsainak sorát.
A rövid bemutatkozás. Most már tökéletes pontossággal láttam én is, hogyan
fog zajlani, másodpercre lebontva.
Legyen. Beszéljünk. Feláldozom a Bellával töltendő délutánomat, hogy
bebizonyítsam Alice-nek, hogy nincs igaza. Tudtam, hogy nem bírnék
megnyugodni, amíg ezt be nem látja ő is, és el nem ismeri, hogy ezúttal
tévedett.
Ő is látta, ahogyan a jövő átalakul, párhuzamosan azzal, ahogy a
gondolataim is változtak. Köszönöm.
Tekintve, hogy hirtelen milyen élet-halál kérdések térítették el a délutáni
terveimet, különös, hogy mennyire lesújtónak találtam, hogy elveszítsek némi
Bellával tölthető értékes időt. Apróság pedig – néhány perc csak, nem több.
Megpróbáltam lerázni magamról a rémületet, amit Alice ültetett belém,
hogy ne rontsam el a megmaradt közös perceinket.
– Hagynom kellett volna, hogy ma a saját kocsiddal gyere – szólaltam meg,
miközben keményen küzdöttem, hogy a kétségbeesés ne hallatsszon ki a
hangomból.
Elkapta a tekintetemet, majd nagyot nyelt.
– Miért?
– Ma ebéd után elmegyünk Alice-szel.
– Ó… – csalódottnak tűnt. – Semmi gond, gyalog is elég hamar hazaérek…
Rosszalló pillantást vetettem rá.
– Csak nem képzeled, hogy engedlek hazáig gyalogolni? – Komolyan azt
gondolta, hogy ilyen helyzetbe hoznám? – Elhozzuk a furgonodat, nyugi, itt
fog várni.
– Nem hoztam magammal a kocsikulcsot… – sóhajtotta. Számára ez egy
hatalmas, áthidalhatatlan akadálynak tűnt. – Tényleg nem bánom, ha
gyalogolnom kell.
– A furgonod itt fog várni, a kulcs benne lesz a gyújtásban – bizonygattam.
– Hacsak nem félsz attól, hogy valaki el találja lopni. – Az autójában lévő
motor felért egy riasztóval. Talán még hangosabb is annál. A fejemben
megjelenő kép láttán kacajt préseltem ki magamból, de nem volt túl hiteles a
hangom.
Bella tekintete ködös volt.
– Rendben van – hagyta rám. Vajon kételkedett a képességeimben?
Igyekeztem magabiztosan mosolyogni. Abban ugyanis biztos voltam, hogy
egy ennyire egyszerű feladat nem foghat ki rajtam, de az izmaim túlságosan
megfeszültek ahhoz, hogy ezt az arcmozgást megfelelően hajtsam végre.
Bellának ez látszólag nem tűnt fel. Úgy láttam, hogy a saját csalódottságával
van elfoglalva.
– Na és hová mentek? – kérdezte.
 Alice előre figyelmeztetett, hogy ez a kérdés várható.
– Vadászni – feleltem, és hallottam, hogy sötétség vegyül a hangomba. Erre
mindentől függetlenül szakítottam volna időt. A kirándulás szükségessége
legalább annyira volt bosszantó, mint amennyire szégyenletes. De nem
akarnék hazudni neki róla. – Ha holnap egész nap kettesben leszek veled,
akkor meg kell tennem minden lehetséges óvintézkedést. – Mélyen a szemébe
néztem, és kíváncsi voltam, vajon észreveszi-e a félelmet a tekintetemben.
Alice látomása kezdett felülkerekedni a higgadtságomon. – Még mindig
lemondhatod, tudod. – Kérlek, menj el innen! Vissza se nézz!
Leszegte a tekintetét, az arca még sápadtabb volt, mint korábban.
Meghallja végre, amit mondani akarok? Alice látomása semmit sem
jelentene, ha Bella most arra kérne, hogy hagyjam békén őt. Biztos
megtenném, ha Bella kérne rá. A szívem készen állt arra, hogy meghasadjon.
– Nem – suttogta, mire a szívem másképp facsarodott össze. Egy még
rosszabb fajta szívfájdalom közelgett. Felnézett rám. – Nem bírom.
– Talán igazad van – feleltem én is halkan. Hiszen talán ő is ugyanannyira
kötődött hozzám, mint én őhozzá.
Közelebb hajolt, szeméből aggodalom sugárzott.
– Hány órakor jössz értem holnap?
Vettem egy mély lélegzetet, igyekeztem lenyugodni, lerázni magamról a
végzet nyomasztó érzését.
– Az attól függ… holnap szombat, nem akarsz kicsit tovább aludni?
– Nem – vágta rá.
Ezt a sietséget szívem szerint megmosolyogtam volna.
– Hát akkor a szokott időben. Charlie otthon lesz?
Elvigyorodott.
– Nem, holnap horgászni megy.
Ez a körülmény neki legalább annyira a kedvére volt, mint amennyire a
hozzáállása bosszantott engem. Miért bízza magát ennyire eltökélten és
tökéletesen az én kegyeimre – a lehető legrosszabb énem kegyeire?
– És mit fog gondolni – sziszegtem a fogaim között –, ha holnap nem
kerülsz haza?
Az arca nyugodt maradt.
– Fogalmam sincs. Tudja, hogy holnapra terveztem a nagymosást. Talán azt
hiszi majd, hogy belefulladtam a mosógépbe.
Haragos pillantást vetettem rá, mert én ezt egyáltalán nem találtam
viccesnek. Ő is mogorván nézett rám, de egy pillanattal később megenyhült
az arca.
Témát váltott.
– Mire vadásztok ma este?
Olyan különös volt ez az egész. Egyrészt Bella látszólag egyáltalán nem
vette komolyan a rá leselkedő veszélyt. Másrészt hihetetlen nyugodtsággal
fogadta el az életem legocsmányabb oldalait is.
– Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire.
– És miért éppen Alice-szel mész?
Alice megfeszítetten figyelt.
– Mert leginkább Alice áll mellettem. – Máshogy is kiemelhettem volna
Alice előnyös oldalait, de azok csak összekavarták volna Bellát.
– És a többiek? – kérdezte Bella szinte suttogva, a hangja most már inkább
volt aggodalmas, mint kíváncsi. – Ők mit csinálnak? – Halálra rémülne, ha
tudná, hogy még a suttogását is könnyedén meghallják az említettek.
Nagyon sok válaszlehetőség létezett erre a kérdésre. Kiválasztottam a
legkevésbé ijesztőt.
– Hitetlenkednek, leginkább. – Ez a leírás egész biztosan illett rájuk.
Szemével gyorsan megkereste a menza legtávolabbi sarkát, ahol a
családom tagjai ültek. Alice előre figyelmeztette őket, ezért mostanra
mindannyian másfelé néztek.
– Nem szeretnek engem – találgatott.
– Nem erről van szó – tiltakoztam gyorsan.
Nem?, futott át Rosalie fején.
– Egyszerűen nem értik, mit akarok tőled – folytattam, miközben próbáltam
fittyet hányni Rose megjegyzésére.
Hát, ez végül is igaz.
Bella grimaszolt.
– Hát azt én sem értem, ha már itt tartunk.
Csóváltam a fejem, és eszembe jutott az a nevetséges feltételezése
korábbról, miszerint engem ő nem érdekel annyira, mint amennyire én őt. Azt
hittem, ezen már túljutottunk.
– Már mondtam neked: te egyáltalán nem látod tisztán magad. Nem
találkoztam még hozzád foghatóval. Örökké rajtad gondolkodom.
Gyanakvónak tűnt. Talán pontosabban kellene fogalmaznom.
Rámosolyogtam. Habár rengeteg minden kavargott a fejemben, fontos volt,
hogy ezt megértessem vele.
– Tekintve, hogy rendelkezem bizonyos nem mindennapi képességekkel –
itt két ujjammal végigsimítottam a homlokomon –, az átlagosnál jobban
ismerem az emberi természetet. A legtöbb emberről pontosan lehet tudni,
mire hogyan fog reagálni. De te… sose azt teszed, amire számítok. Mindig
meglepsz!
Elfordította rólam a tekintetét, az arckifejezésébe elégedetlenség vegyült.
Ez a részlet egyáltalán nem győzte meg.
– Ezt a részét a dolognak könnyű megmagyarázni – folytattam gyorsan,
miközben arra vártam, hogy visszanézzen rám. – De van valami más is… –
Sok minden más is. – És azt nem könnyű szavakba foglalni…
Mit bámulsz, te denevérképű kis kolonc?
 Bella arca elfehéredett. Teljesen megfagyott, ugyanakkor képtelen volt
elfordítani a tekintetét a terem hátsó sarkáról.
Sebesen megfordultam, és küldtem Rosalie felé egy fenyegető pillantást,
az ajkam alól kivillantottam a fogaimat is.
Halkan rásziszegtem.
A szeme sarkából engem nézett, majd elfordította a fejét. Épp akkor néztem
Bellára, amikor ő is rám pillantott.
Ő kezdte, gondolta Rosalie morcosan.
Bella szeme elkerekedett.
– Sajnálom – mormogtam sietve. – Nem haragszik rád, csak aggódik. –
Bosszantott, hogy Rosalie viselkedését kell mentegetnem, de nem tudtam,
hogy máshogy magyarázhatnám meg az okát. – Tudod… nem csak magamat
sodrom veszélybe, ha azok után, hogy mi ketten olyan sűrűn mutatkoztunk
együtt…
Képtelen voltam befejezni a gondolatmenetet. Rémülten és szégyenkezve
meredtem a kezemre – egy szörnyeteg kezére.
– Ha mi van? – sürgetett.
– Ha ez a dolog… rosszul végződik.
A tenyerembe temettem az arcom. Nem akartam látni a szemét, amikor
derengeni kezd neki, mit is akarok mondani. Mind ez idáig próbáltam
elnyerni a bizalmát. Most pedig azzal kell szembesítenem őt, hogy mennyire
nem érdemlem meg.
De jobb, hogy tudja. Talán ez lesz az a pillanat, amikor elsétál. És ez lenne
a jó döntés. A tagadás, amivel ösztönösen reagáltam Alice rémületére,
kezdett halványulni. Nem ígérhettem azt Bellának teljes őszinteséggel, hogy
nem jelentek rá veszélyt.
– Szóval most el kell menned?
Lassan felnéztem rá.
 Az arca higgadt volt, és a két szemöldöke közötti mélyedés, a bánkódás
jele is megjelent, de félelemnek nyomát sem leltem. A tökéletes bizalom,
amit akkor láttam rajta, amikor Port Angelesben beugrott mellém az autóba,
újra világosan ott csillogott a szemében.
– Igen – feleltem neki.
A válaszomtól elkomorult az arca. A távozásom miatt meg kellett volna
könnyebbülnie, de ehelyett szomorúvá tette.
Azt kívántam, bárcsak elsimíthatnám az ujjbegyemmel a kis V alakot a
szemöldöke közül. Újra azt akartam látni, hogy mosolyog.
Magamra erőszakoltam egy vigyort.
– Talán jobb is így. Még mindig hátravan tizenöt perc abból a nyavalyás
filmből biológián. Kizárt, hogy el tudjam viselni.
Visszamosolygott rám, nyilvánvalóan legalább egy részét megértette annak,
amit mondani akartam neki.
Majd mocorogni kezdett a székén.
Meghallottam Alice lépéseit a hátam mögül. Nem lepődtem meg. Ezt a
részt már korábban is láttam.
– Szia, Alice! – üdvözöltem.
Húgom izgatott mosolya tükröződött Bella szemében.
– Szia, Edward! – felelte ugyanolyan hangsúllyal, mint én.
Követtem a forgatókönyvet.
– Alice, ő Bella – mutattam be őket egymásnak a lehető legkurtábban.
Közben a szememet Bellán tartottam, és egyik kezemmel lagymatagon
gesztikuláltam. – Bella, ez itt Alice!
– Helló, Bella! Örülök, hogy végre megismerhetlek.
A hangsúlyozása leheletfinom volt, de bosszantó. Vetettem felé egy mérges
pillantást.
– Szia, Alice! – üdvözölte Bella bizonytalan hangon.
 Nem kísértem tovább a szerencsémet, ígérte Alice.
– Készen vagy? – kérdezte tőlem fennhangon.
Mintha nem tudná a válaszomat.
– Majdnem. Találkozunk az autónál!
Nem leszek útban. Köszi!
Bella hosszan nézett Alice után, aprókat fintorgott, és kissé lebiggyesztette
az ajkát. Amikor Alice eltűnt az ajtó mögött, lassan felém fordult.
– Mondhatom, hogy „jó szórakozást”, vagy ez nem az alkalomhoz illő
kifejezés? – kérdezte.
Rámosolyogtam.
– Miért ne, a „jó szórakozást” ugyanúgy megteszi, mint bármi más.
– Hát akkor szórakozz jól! – búcsúzkodott kissé elveszetten.
– Majd igyekszem. – De ez nem volt igaz. Végig őt fogom hiányolni, amíg
távol leszek. – Te pedig, kérlek, vigyázz magadra! – Nem számított, hányszor
búcsúzom el tőle, ugyanaz a rettegés töltött el minden egyes alkalommal, ha
arra gondoltam, hogy védtelenül magára hagyom.
– Vigyázzak magamra Forksban? – motyogta. – Komoly teljesítmény lesz.
– A te számodra igen – mutattam rá. – Ígérd meg!
Felsóhajtott, de ezt követően a mosolya őszinte volt.
– Esküszöm, hogy vigyázok magamra – ígérte. – Például ma este, amikor
mosni fogok. Elvégre egy ilyen nagymosás rengeteg veszéllyel jár.
Nem élveztem különösebben ezt a beszélgetésünk egy korábbi szakaszára
utaló emlékeztetőt.
– Ne fulladj bele a mosógépbe!
Megpróbált komoly arcot vágni, de nem járt sikerrel.
– Igyekszem.
Nagyon nehezemre esett távozni. Végül feltápászkodtam. Erre ő is
felpattant.
 – Akkor holnap látlak – sóhajtott.
– Ez neked hosszú időnek tűnik, igaz? – Furcsa, hogy nekem is
végtelenségnek tűnt.
Kedvetlenül bólintott.
– Reggel ott leszek – ígértem.
Ennyiben Alice-nek igaza volt – még mindig követtem el hibákat. Most
sem voltam képes megállni, hogy ne hajoljak át az asztalon és simítsam végig
az arcát az ujjammal. Mielőtt még több kárt okozhattam volna, sarkon
fordultam, és otthagytam Bellát.
Alice már az autóban várt.
– Alice…
Mindent a maga idejében. Van egy elintéznivalónk, nemde?
Bella otthonának képei futottak át a fején. Egy sor, kulcstartónak tűnő üres
kampó a konyhájuk falán. Én Bella szobájában, amint átkutatom a komódját
és az asztalát. Alice, miközben szó szerint a szaglását követve járkál a
nappaliban. Alice, újfent, az apró mosókonyhában, arcán vigyorral, kezében
a kulcsokkal.
Gyorsan Belláékhoz vezettem. Én is megtaláltam volna a kulcsokat, mert a
fémet könnyen ki lehet szagolni, különösen azt, amelyikhez Bella kezének
illata tapad, de Alice módszere egyértelműen gyorsabb volt.
A képek finomodni kezdtek. Láttam, hogy Alice egyedül megy majd be a
bejárati ajtón. Meghatározott egy tucat különböző helyet, ahol a bejárati ajtó
pótkulcsai lehetnek, majd úgy sikerült felderítenie, hol bújik meg, hogy
eldöntötte, a bejárati ajtó feletti párkányon fogja keresni.
Amikor megérkeztünk a házhoz, Alice-nek mindössze pár másodpercébe
telt végigjárni az eltervezett lépéseket. Miután kulcsra zárta a bejárati ajtót,
de nyitva hagyta a biztonsági zárat, ahogyan azt a ház tulajdonosai tették,
Alice bemászott Bella furgonjába. A motor zúgolódva életre kelt, olyan
hangot adva, mintha mennydörögne az ég. De senki sem volt otthon, aki
meghallotta volna.
A visszaút az iskola felé lassabb volt, a száguldozást ugyanis
megakadályozta az öreg Chevy sebességkorlátja. Elképzelni sem tudtam,
hogy képes ezt Bella elviselni, bár úgy tűnt, ő jobb szeret lassan autózni.
Alice leparkolt a helyre, ahonnan a Volvómmal álltam ki korábban, és
leállította a zajongó motort.
Végignézem ezen a rozsdás behemóton, és elképzeltem benne Bellát.
Szinte karcolás nélkül megúszta Tyler kisteherautójának becsapódását, de
nyilvánvalóan sem légzsák, sem pedig energiaelnyelő gyűrődési zóna nem
volt benne. Aggodalmasan vontam fel a szemöldököm.
Alice közben beült mellém az utasülésre.
Tessék, gondolta. Átnyújtott egy papírcetlit és egy tollat.
Elvettem.
– Elismerem, időnként egész hasznosnak bizonyulsz.
Képtelen lennél túlélni nélkülem.
Írtam egy rövid üzenetet, majd Bella furgonjának vezetőülésén hagytam.
Tudtam, hogy nem sokra megyek vele, de reméltem, hogy legalább
emlékezteti Bellát az ígéretére. És ettől legalább egy kicsit kevésbé
aggódtam.
 15. VALÓSZÍNŰSÉG

– És most, Alice… – kezdtem bele a mondókámba, miközben bevágtam

magam mögött az ajtót.
Felsóhajtott. Sajnálom. Bárcsak ne kellene…
– Ez nem valós – szakítottam félbe, miközben egyre gyorsulva elhagytuk a
parkolót. Figyelnem sem kellett az útra. Túl jól ismertem. – Ez egy régi
látomás. Sok minden történt azóta. Ez még azelőttről származik, hogy
beleszerettem volna.
Újra megjelent a fejében a valaha volt legborzalmasabb látomása, az a
gyötrő lehetőség, ami oly sok héten át kínzott engem, az a jövőkép, ami aznap
jelent meg Alice előtt, amikor ellöktem Bellát a kisteherautó útjából.
Bella teste a kezemben, kicsavarodva, sápadtan, élettelenül… egy durva,
kékes sebhely a törött nyakán… a vére nyoma az ajkamon, miközben
karmazsinvörös színben lángol a szemem.
Az Alice emlékeiből előbukkanó látomástól őrjöngő morgás szakadt ki a
torkomból – önkéntelen válasz a fájdalomra, ami átjárta a testemet.
Alice ledermedt, aggodalom ült ki a szemeibe.
Ez ugyanaz a hely, döbbent rá ma Alice a menzán, és a gondolatait olyan
rémület színezte át, amit először képtelen voltam megérteni.
Én sosem figyeltem meg, mi áll a borzalmas központi kép mögött, ezt a
látványt is alig bírtam elviselni. De Alice sokkal régebb óta elemzi a
látomásait, mint én. Pontosan tudta, hogyan távolítsa el az egyenletből az
érzéseit, hogyan legyen pártatlan, hogyan nézzen úgy a képre, hogy közben
nem retten meg tőle.
Alice képes volt elmélyedni a részletekben… például a tájban.
A rettenetes élőkép ugyanazon a kis tisztáson elevenedett meg, ahova
másnap el akartam vinni Bellát.
– Ez a látomás már nem lehet érvényes. Nem jelent meg újra előtted, csak
eszedbe jutott.
Alice lassan megrázta a fejét.
Ez nem csak egy emlék, Edward. Most is látom.
– Akkor valahová máshová megyünk.
A fejében a látomás háttere úgy váltakozott, mint egy forgó kaleidoszkóp,
először világosból sötétbe, majd vissza. Az előtérben zajló események
azonban nem változtak. Összerezzentem a képektől, próbáltam kitoloncolni
őket a mentális tekintetem elől, azt kívántam, bár ne látnék inkább semmit
sem.
– Akkor lemondom – sziszegtem. – Korábban is megbocsátotta már, hogy
megszegtem az ígéretemet.
A látomás pislákolni kezdett, ingadozott, majd újra megszilárdult, éles,
tiszta szélekkel ruházódva fel.
Iszonyú erővel hat rád a vére, Edward. Minél közelebb kerülsz hozzá…
– Akkor újra tartani fogom tőle a távolságot.
– Szerintem az nem fog működni. Korábban sem ment.
– Akkor elmegyek.
Alice arca megrándult a gyötrődő hangom hallatán, és a kép a fejében újra
megrázkódott. Az évszakok váltakoztak, de a központi alakok ugyanolyanok
maradtak.
– Még mindig nem múlik el, Edward.
– Ez hogy lehet? – vicsorogtam.
– Mert ha el is mész, utána vissza fogsz jönni – felelte kérlelhetetlen
hangon.
– Nem! – ellenkeztem. – Képes vagyok távol maradni. Tudom, hogy menni
fog.
– De nem vagy rá képes – jelentette ki higgadtan. – Talán… ha ez csak
neked okozna fájdalmat…
Alice őrült módon pörgette végig a lehetséges jövők képeit. Bella arcát
mutatta ezernyi különböző szögből, ami minden képen elszürkült, napfény
sem érte. Egyre vékonyabb lett, az arccsontja alatt ismeretlen mélyedések
jelentek meg, a szeme alatt mély karikák, a tekintete pedig kiüresedett. Akár
élettelennek is lehetne nevezni – de ez csak metafora lenne. Nem úgy, mint a
többi látomás esetében.
– Mi a baja? Miért néz ki így?
– Mert elhagytad. Nincs túl rózsás állapotban.
Gyűlöltem, amikor Alice ebben a furcsa jelen-jövő időben beszélt, amitől
úgy tűnt, mintha a tragédia épp most történne.
– Még mindig jobb, mint a többi opció – feleltem.
– Tényleg azt gondolod, hogy képes lennél így itt hagyni őt? Azt gondolod,
hogy nem jönnél vissza, hogy ellenőrizhesd? És azt hiszed, hogy ha így látnád
őt, képes lennél megállni, hogy ne beszélj vele?
Ahogy ezeket kérdezte, a fejemben láttam megelevenedni a válaszaimat.
Ahogyan az árnyakból leskelődöm. Ahogyan beszököm Bella szobájába.
Ahogy végignézném, hogy rémálommal küszködik, összegömbölyödve, a
karjait szorosan a mellkasához szorítva, alvás közben levegő után kapkodva.
Alice is feszülten a térde köré fonta a karját együttérzése jeleként.
Természetesen Alice-nek igaza volt. Éreztem azon érzések visszhangját,
amit a jövő eme variációjában éreznék, és tudtam, tényleg visszajönnék, csak
hogy ellenőrizhessem, hogy van. És akkor, amikor ezt látnám, felébreszteném
őt. Képtelen lennék nézni, hogy szenved.
 A jövő újrarendeződött, és megint az elkerülhetetlen látomás felé vette az
irányt, ami mindössze késleltetve következne be.
– Nem lett volna szabad visszajönnöm – suttogtam.
Mi lett volna, ha sosem tapasztalom meg, milyen érzés szeretni őt? Mi lett
volna, ha nem tudom, miről maradok le?
Alice csóválni kezdte a fejét.
Láttam néhány dolgot, amíg távol voltál…
– Milyen dolgokat? Mit láttál?
A szeméből fájdalom sütött. Nem volt túl kellemes látvány. Egy ponton –
ha nem jöttél volna vissza akkor, amikor végül megtetted, ha nem szerettél
volna bele –, akkor is visszatértél volna hozzá. Hogy… levadászd őt.
Bár ezek a képek nem jelentek meg, szükségtelen volt látnom őket ahhoz,
hogy értsem. Elhúzódtam Alice-től, és majdnem elvesztettem az irányítást az
autó felett. A fékre tapostam, és lehúzódtam az útról. A kerekek a
növényzetbe téptek, és mohadarabkákat vetettek a járdára.
A gondolat valóban velem volt, még a kezdet kezdetén, amikor a
szörnyeteget majdnem szabadjára engedtem. Semmiféle garancia nem volt
arra, hogy végül nem követem majd a lányt, bárhova menjen is.
– Akkor áruld el, hogy mi fog működni! – robbant ki belőlem. Alice
elhúzódott tőlem, olyan hangos voltam. – Ajánlj egy másik utat! Mutasd meg,
hogy maradjak távol tőle! Hova menjek?
A gondolataiban hirtelen egy új látomás lépett az előző helyébe.
Megkönnyebbült lélegzet hagyta el az ajkamat, amikor a rémület megszűnt.
De ez a látomás sem volt sokkal jobb.
Alice és Bella jelentek meg, összeölelkezve, mindketten márványfehérek
és kemények, mint a gyémánt.
Ha csak eggyel több gránátalmamagot veszek el a kelleténél, akkor Bella
örökké alvilágra ítéltetik velem. Nem lesz visszaút. Tavasz, napfény, család,
jövő, lélek – mindnek búcsút inthet.
Az esély hatvannégy százalék körüli. Talán inkább hatvanöt-harmincöt.
Még mindig elég nagy az esély arra, hogy nem fogod megölni. A hangja
bátorítóan hangzott.
– Mindenképp halott lesz – suttogtam. – Meg fogom állítani a szívét.
– Nem teljesen erre gondoltam. Azt mondom, hogy a tisztást követően is
áll előtte jövő, de először túl kell jutnia a tisztáson – a metaforikus tisztáson
–, már ha érted, mire célzok.
Alice gondolatai… ezt nehéz elmagyarázni, de mintha kiszélesedtek volna,
ahogy próbált mindent egyszerre átgondolni. Én pedig követtem az
összegubancolt szálakat, minden egyes szál képek hosszú sorából állt össze,
és pillanatfelvételeken keresztül villantottak fel egy jövőt, végül ezek a
szálak mind egy rendetlen csomóvá csavarodtak össze.
– Nem értem.
Bella összes ösvénye egyetlen pont felé mutat – és ezek az ösvények
mind összegubancolódtak. Akár a tisztás, akár valami más lesz ez a végső
pont, Bella jövője annak a pillanatnak a döntésétől függ majd. A te
döntésedtől, az ő döntésétől… Egyes szálak folytatódnak a túlsó oldalon.
Mások…
– Ne is folytasd! – A hangom szinte fennakadt az összeszűkült torkomon.
Nem kerülheted el, Edward. Szembe kell nézned ezzel. Hiába tudod, hogy
a holnap akárhogy is elsülhet, muszáj szembenézned vele.
– Hogyan menthetném meg őt? Áruld el!
– Nem tudom. Neked kell megtalálnod a választ, kibogoznod a csomót.
Nem pontosan látom, hogy milyen formát fog ölteni, de lesz egy pillanat, azt
hiszem, egyfajta teszt, egy próba. Ennyit látok, de ennél többet nem
segíthetek. Csak ti ketten választhatjátok ki ezt a pillanatot.
Összeszorítottam a fogaimat.
 Tudod, hogy szeretlek, ezért most hallgass ide! Ha késleltetni próbálod,
az sem változtat semmin. Vidd el őt a tisztásodra, Edward, és – az én
kedvemért, de leginkább saját magadért – hozd is vissza őt.
A tenyerembe temettem az arcom. Rosszul lettem, mint egy ember, aki
betegség áldozata lett.
– Mit szólnál egy jó hírhez? – kérdezte Alice gyengéden.
Felpillantottam. Apró mosoly ült az arcán.
Komolyan.
– Akkor mondd!
– Láttam egy harmadik utat, Edward – kezdte. – Ha túljutsz ezen a krízisen,
lesz egy harmadik ösvény.
– Egy új ösvény? – visszhangoztam kifejezéstelenül.
– Elég hevenyészett. De nézd csak!
Újabb kép jelent meg a fejében. Nem volt olyan éles, mint a korábbiak.
Egy trió Belláék szűkös nappalijában. Én a régi kanapén ültem, Bella
mellettem, a karomat lazán átvetettem a válla felett. Alice a földön ült Bella
mellett, barátságosan Bella lábának dőlve. Alice és én ugyanúgy festettünk,
mint mindig, de Bellának ezt a verzióját még sosem láttam korábban. A bőre
még mindig lágy és áttetsző, rózsaszín foltok az arccsontján, egészséges.
A szeme még mindig meleg, barna, emberi. De mégis más. Megvizsgáltam a
különbségeket, és rájöttem, hogy mit látok.
Bella már nem egy lány volt, hanem kész nő. A lába kissé hosszabbnak
tűnt, mintha nőtt volna még pár centit, a teste finoman kikerekedett, újfajta
görbületet adva karcsú alakjának. A haja éjfekete, mintha az eltelt évek során
alig érte volna napfény. De nem telt el sok év, talán három vagy négy. És még
mindig ember volt.
Öröm és fájdalom töltött el. Még mindig ember volt; öregedett. Ez az a
reménytelen, valószerűtlen jövő, az egyetlen, amivel képes lennék együtt élni.
A jövőkép, ami sem az életétől, sem a túlvilágtól nem fosztja meg őt. A jövő,
ami egy nap elveszi majd őt tőlem, olyan elkerülhetetlenül, mint ahogy a nap
után éjszaka következik.
– Ez még mindig nem túl valószínű, de gondoltam, szeretnéd tudni, hogy ez
a lehetőség is megjelent. Ha ti ketten túljuttok a krízisen, akkor lehetővé
válik.
– Köszönöm, Alice – suttogtam.
Elindítottam az autót, és kihajtottam az útra, bevágva egy kisteherautó elé,
ami bőven a sebességkorlát alatt pöfögött mögöttem. Automatikusan
gyorsítottam, szinte tudatában sem voltam, mit csinálok.
Persze, ez csak a te oldalad, gondolta Alice. Még mindig a kanapén
ücsörgő valószerűtlen hármast képzelte maga elé. Ez nem veszi számításba
Bella kívánságait.
– Ezt hogy érted? Milyen kívánságokat?
– Az még sosem jutott eszembe, hogy esetleg Bella nem lesz hajlandó
lemondani rólad? Hogy ez az egyetlen, rövid halandónyi élet nem elég neki?
– Ez őrültség. Senki sem választaná…
– Fölösleges most ezen vitatkozni. Először jussatok túl a krízisen.
– Köszönöm, Alice – hálálkodtam, ezúttal maró gúnnyal a hangomban.
Trillázva felnevetett. Ideges hang volt, mintha egy madár adná ki.
Ő legalább annyira ki volt élezve, mint én, rettegve a tragikus lehetőségektől.
– Tudom, hogy te is szereted őt – mormogtam.
De ez nem ugyanaz.
– Nem, tényleg nem.
Végtére is, Alice-nek ott volt Jasper. A világának középpontja ott volt az
oldalán, biztonságban – ráadásul elpusztíthatatlanabb volt, mint a legtöbbünk.
És az ő lelkének elvesztése nem Alice lelkiismeretén múlott. Ő kizárólag
boldogságot és békét hozott Jasper életébe.
 Szeretlek. Képes vagy rá.
Hinni akartam neki, de pontosan tudtam, a szavai mikor állnak biztos
alapokon, és mikor nem többek hétköznapi reménykedésnél.
Teljes csöndben vezettem egészen a nemzeti park határáig, ahol találtam
egy alig észrevehető helyet, és leparkolhattam az autóval. Alice nem
moccant, amikor az autó megállt.
Láthatta, hogy szükségem van egy percre.
Behunytam a szememet, és próbáltam nem hallani a gondolatait, és nem
hallani semmi mást sem, csak és kizárólag a gondolataimra
összpontosítottam, hogy döntést tudjak hozni. Fogadalmat akartam tenni. Az
ujjaimat erősem a halántékomhoz nyomtam.
Alice szerint választanom kell. Szívem szerint felordítottam volna, hogy én
már döntöttem, és nincs itt semmi, amit felül kellene írnom, de tisztában
voltam azzal is, hogy a szörnyeteg még mindig odabent bujkált bennem.
Hogyan számolhatnék le vele? Hogyan hallgattathatnám el az idők
végezetéig?
Ó, pedig most csöndben volt. Elrejtőzött. Tartogatta az erejét az előtte álló
harcra.
Néhány pillanatig komolyan fontolgattam az öngyilkosságot. Ez lenne az
egyetlen biztos módja annak, hogy egyszer és mindenkorra végezzek a
szörnyeteggel.
De mégis hogyan? Carlisle szinte az összes lehetőséget kimerítette már új
életének hajnalán, és még csak meg a közelébe se került saját történetének
önkéntes lezárásához, hiába tökélte el igazán, hogy megteszi. Egyedül nem
járhatnék sikerrel.
Bármelyik családtagom képes lenne erre, de tudom, hogy egyikük sem
lenne hajlandó rá, akármennyire könyörögnék is. Még Rosalie se, aki elég
dühösnek gondolja magát hozzá, és aki fennhéjázva fog fenyegetőzni, amikor
legközelebb a szeme elé kerülök, még ő sem vállalná. Mert bár néha gyűlölt
engem, a szíve mélyén mindig is szeretett. És azt is pontosan tudom, hogy az
ő helyükben, én is ugyanígy éreznék és cselekednék. Képtelen lennék ártani
bármelyik családtagomnak, nem számítana, hogy mekkora fájdalmat éreznek,
és az sem, hogy mennyire véget akarnak vetni ennek.
Akadnak mondjuk mások is, de Carlisle barátai sem segítenének nekem.
Sosem árulnák el őt. Egyetlen hely jutott az eszembe, ahol olyan erővel
bírnak, hogy seperc alatt végeznének a szörnyeteggel… de ha így tennék,
azzal Bellát is veszélybe sodornám. Bár nem én árultam el neki az igazságot
magamról, olyasmik jutottak tudomására, amiket tilos lenne tudnia. Ezzel
alapvetően sosem vonná magára a nem megfelelő személyek figyelmét,
kivéve, ha azt az ostobaságot követném el, hogy például elmennék
Olaszországba…
Kár, hogy a quileute egyezség másik fele elég fogatlan mostanság. Három
generációval ezelőtt elég lett volna besétálnom La Pushba. De ez az ötlet ma
már mit sem érne.
Így tehát nem végezhetek a szörnyeteggel.
Alice biztos abban, hogy muszáj ezen az úton haladnom, szembe kell
néznem a helyzettel. De hogy lehet ez helyes cselekedet, ha benne rejlik Bella
meggyilkolásának lehetősége?
Felsóhajtottam. Van más választásom, mint szembenézni ezzel a krízissel?
Az bátorságnak számít, ha az embert kényszerítik rá? Egész biztos voltam
benne, hogy nem.
Úgy tűnt, mindössze annyit tehetek, hogy két kézzel, minden erőmmel
kapaszkodom az elhatározásomba. Erősebb vagyok a szörnyetegemnél. Nem
bántom Bellát. A lehető legjobban fogok cselekedni. Az leszek, akire
Bellának szüksége van.
És ekkor hirtelen, ahogy végiggondoltam mindezt, többé nem is tűnt
lehetetlennek. Természetes, hogy képes vagyok rá. Lehetek az az Edward,
akire Bella vágyik, akire szüksége van. Bele tudok kapaszkodni abba a
hevenyészett jövőképbe, amivel együtt tudok élni, és az akaratommal valóra
is fogom váltani. Belláért. Erősebbnek tűnt ez a döntés. Tisztábbnak.
Kinyitottam a szememet, és Alice-re néztem.
– Áh. Ez már jobban néz ki – felelte. A fejében lévő összegubancolódott
szálak még mindig reménytelen útvesztőnek tűntek a számomra, de ő többet ki
tudott olvasni belőle, mint én. – Hetven-harminc. Bármire gondolsz is épp,
ne hagyd abba!
Talán abban rejlett a kulcs, hogy a közeljövőt kellett elfogadnom.
Szembenéznem vele. Nem alábecsülve a saját gonoszságomat. Lélekben
felvértezni magam. Felkészülni.
A legalapvetőbb előkészületeket most is megtehetem. Ezért jöttünk ide.
Alice már azelőtt látta a következő lépésemet, hogy megtettem volna, és
már rohant is, amikor én még csak az ajtót nyitottam. Ezt egy kicsit viccesnek
találtam, és majdnem el is mosolyodtam. Sose bírna lehagyni; ezért mindig
csalni próbál.
Én is rohanni kezdtem.
Erre, gondolta Alice, mikor már majdnem beértem. És bár én jó pár közeli
potenciális zsákmány illatát megéreztem, világos volt, hogy ő valami más
után eredt. Semmibe vette az összes prédát, ami mellett elhaladtunk.
Nem igazán tudtam, mit keres ilyen eltökélten, de habozás nélkül követtem.
Mellőzött egy újabb csapat őzet, miközben egyre mélyebbre vezetett az
erdőbe, dél felé haladva. Láttam, hogy előretekint, lát minket a park
legkülönbözőbb sarkaiban – mind ismerős terep volt. Kelet felé vette az
irányt, hogy aztán újra északnak kanyarodjon. Mit keres ennyire?
A gondolatai végül az egyik bokor alatt állapodtak meg, ahol egy rőt színű
rejtőzködőt pillantott meg.
 – Köszi, Alice, de…
Csitt! Vadászom.
Grimaszoltam, de továbbra is követtem őt. Kedveskedni akart nekem. Nem
tudhatta, mennyire nem számít ez az egész. Az utóbbi időben annyi ételt
erőltettem le a torkomon, hogy mostanra kétlem, hogy képes lennék
megkülönböztetni egy oroszlánt egy nyúltól.
Nem tartott sokáig, hogy megtaláljuk a látomásában szereplő lényt így,
hogy Alice rákoncentrált. Amint az állat mozgása hallhatóvá vált, Alice
lelassított, és hagyta, hogy átvegyem az irányítást.
– Igazán nem lenne szabad, a park pumapopulációja…
Alice gondolatban felcsattant. Élj már egy kicsit!
Sosem volt túl sok értelme vitába szállni Alice-szel. Megvontam a vállam,
majd elsuhantam mellette. Azon nyomban szagot fogtam. Könnyen át tudtam
váltani egy másik tudatállapotba – csak hagytam, hogy a vér illata vezessen,
miközben a zsákmány nyomába eredtem.
Megnyugtató volt pár percig nem gondolkodni. Ekkor csak ragadozó
voltam, nem is akármilyen, hanem a csúcsragadozó. Hallottam, hogy Alice
kelet felé indul, hogy saját eledelt kerítsen magának.
A puma nem vett észre engem. Ő maga is épp kelet felé vette az irányt,
vadászni akart. Egy másik állatnak szerencsésebb napja lesz, hála nekem.
Egy pillanat alatt leterítettem. Emmett-tel ellentétben én nem láttam
értelmét, hogy hagyjam a bestiát visszaütni. Semmin sem változtat, és végső
soron nem emberségesebb hamarabb túlesni rajta? Eltörtem az állat nyakát,
majd gyorsan kiszipolyoztam a meleg testet. Eleve nem voltam különösebben
szomjas, így nem is könnyebbültem meg igazán. Ismét csak erőltettem
magamba az ételt.
Amint végeztem, követtem Alice illatát. Ő egy alvó őzsutát szúrt ki
magának, ami egy vadszederbokor menti búvóhelyén tanyázott. Alice
vadászstílusa inkább az enyémre hasonlított, mint Emmettére. Úgy tűnt,
mintha az áldozata fel sem ébredt volna az álmából.
– Köszönöm – hálálkodtam udvariasságból.
Szívesen. Van egy nagyobb horda nyugatra.
Talpra pattant, és újra átvette az irányítást. Visszafojtottam egy sóhajt.
Mindketten még egy prédát ejtettünk, utána befejeztük a vadászatot. Én
ismét túlságosan tele lettem, a belső szerveim kellemetlenül cseppfolyósnak
érződtek. Meglepetten vettem tudomásul, hogy Alice máris távozásra kész.
– Szívesen folytatom a vadászatot, ha szeretnéd – mondtam, miután úgy
gondoltam, észrevette, hogy én a következő körből kimaradnék, ezért
udvariasságból lemondott róla ő is.
– Nem kell, holnap elmegyek Jasperrel is – felelte.
– De ő nem…?
– Nemrég úgy döntöttem, hogy több előkészület szükséges – magyarázta
mosolyogva. Egy új lehetőség.
A fejében megpillantottam az otthonunkat. Carlisle és Esme várakozott a
nappaliban. Az ajtó kinyílik, én besétálok, és mellettem a kezemet fogva…
Alice felnevetett, én pedig megpróbáltam uralkodni az arcvonásaimon.
– Hogyan? – kérdeztem. – Mikor?
– Hamarosan. – Valószínűleg vasárnap…
– Most vasárnap?
Igen, holnapután.
A látomásban Bella tökéletes volt: emberi és egészséges, a szüleimre
mosolyog. Azt a kék blúzt viseli, amiben ragyog a bőre.
A hogyant illetően nem vagyok biztos a válaszban. Ez csak egy távoli
lehetőség, de szeretném, ha Jasper felkészülne rá.
Jasper a lépcső tetején áll, udvariasan biccent Bellának, a szeme halvány
aranyszínű.
 – Ez… az összegubancolt csomóból jött elő?
Ez az egyik szál, igen.
Előhúzta ismét a gondolataiból a lehetőségek hosszú köteleit. Közülük
rengeteg a holnapi napban fut össze, és nagyon kevés bukkan fel annak
túloldalán.
– Hogy állok most?
Összeszorította az ajkait. Hetvenöt-huszonöt? Gondolta, de láttam rajta,
hogy csak nagyvonalú akar lenni.
Gyerünk már, gondolta, mikor látta, hogy összegörnyedek. Simán fogadnál
ilyen esélyekkel. Én is megtettem.
Automatikusan kivillantottam a fogaimat.
– Ugyan már, Edward! – kérte ki magának. – Csak nem gondolod, hogy
kihagyok egy ilyen lehetőséget. Ez nem csak Belláról szól. Szinte meg vagyok
győződve róla, hogy nem esik baja. Itt a lényeg, hogy móresre tanítsuk
Rosalie-t és Jaspert.
– Te sem vagy mindentudó.
– De közel állok hozzá.
Képtelen voltam én is így vicceskedni.
– Ha mindentudó lennél, akkor meg tudnád mondani, hogy mit kell tennem.
Rá fogsz jönni, Edward. Tudom, hogy így lesz.
Bárcsak én is ugyanilyen biztos lehetnék ebben!

Amikor visszaértünk, csak az anyám és az apám volt otthon. Emmett nyilván

figyelmeztette a többieket, hogy szívódjanak fel. Nekem igazából mindegy
volt. Nem volt erőm az ostoba kis játékukkal foglalkozni. Alice Jasper
keresésére indult. Hálás voltam, amiért kevesebb mentális beszélgetést kell
elviselnem, és némileg segített abban, hogy koncentrálni tudjak.
 Carlisle a lépcsősor alján várt, az ő gondolatait pedig nehezen tudtam
kizárni, hiszen azok a kérdések záporoztak belőlük, amikre épp az imént
könyörögtem válaszért Alice-nél. Nem akartam bevallani neki, milyen
gyengeségek gátolnak meg abban, hogy elmeneküljek, mielőtt még több kárt
okoznak. Nem akartam, hogy Carlisle megtudja, milyen borzalmak
történhettek volna, ha nem térek vissza Forksba, ahogy azt sem, hogy milyen
mélységekbe süllyedt volna a szörnyetegem.
Kurtán biccentettem, amint elhaladtam mellette. Pontosan tudta, ez mit
jelent – hogy tudatában vagyok az aggodalmainak, ám egyelőre nincs rájuk
válaszom. Sóhajtva bólintott ő is. Lassan felsétált a lépcsősoron, majd
hallottam, hogy csatlakozik Esméhez a dolgozószobájában. Egy szót sem
szóltak.
Próbáltam nem figyelni anyám gondolatait, miközben ő Carlisle arcát
tanulmányozta: a riadalmát, a fájdalmát.
Carlisle értette meg mindannyiuk közül leginkább – Alice-t is ide értve –,
hogy milyen érzés számomra a fejemben uralkodó, soha véget nem érő
csacsogás és fecsegés és zűrzavar; ő élt velem a legrégebb óta. Így egy szó
nélkül a hatalmas ablakhoz vezette Esmét, amit gyakran használtunk
kijáratként. Másodperceken belül olyan távol voltak, hogy semmit sem
hallottam. Végre csend lett. A fejemben már csak a saját nyugtalanságom
visszhangzott.
Először lassan mozogtam, alig haladva meg az emberi sebességet,
lezuhanyoztam, megtisztítottam a bőrömet és a hajamat az erdő
maradványaitól.
Ahogy korábban az autóban is, sérültnek éreztem magam, betegnek, mintha
az összes erőmet kiszipolyozták volna belőlem. De ez persze csak a
gondolataim szüleménye volt. Valódi csodával érne fel, ha valahogyan meg
tudnék szabadulni emberfeletti erőmtől. Ha gyenge és ártalmatlan lehetnék, és
senkire sem jelentenék veszélyt.
Szinte teljesen megfeledkeztem korábbi – igazán önhitt – félelmemről,
hogy Bella visszataszítónak fog találni, ha felfedem előtte az igazi arcomat a
napfényben. Undorodtam magamtól, amiért akár csak egy pillanatot is
elvesztegettem egy ilyen önző aggodalomra. De miközben tiszta ruhát
kerestem, újra eszembe ötlött ez a kép. Nem is azért, mert annyira számítana,
hogy felfordul-e a gyomra tőlem, hanem mert meg kellett tartanom egy
ígéretet.
Ritkán töltöttem időt azzal, hogy átgondoljam, mit vegyek fel, nemhogy
még hosszan válogassak is. Alice olyan ruhadarabok széles választékával
töltötte meg a szekrényemet, amik jól illenek egymáshoz. Az
öltözködésünkben a legfőbb szempont az volt, hogy beilleszkedjünk: az adott
korszak divatjának megfelelő ruhákat hordjunk, elfedjük a sápadtságunkat, és
olyan sokat fedjünk el a bőrünkből, amennyit csak lehet, anélkül, hogy az
évszakhoz látványosan nem illő módon öltöznénk fel. Alice feszegette ezen
korlátokat, sértette az a gondolat, hogy észrevétlennek kellene lennünk.
Ő maga választotta ki a ruháit, és a mi öltözködésünket a saját művészi
önkifejezésének tekintette. A bőrünk fakó árnyalatát sosem ellensúlyozta
mélyebb tónusokkal, és naprakészek voltunk a legfrissebb trendek terén is.
De egyáltalán nem vegyültünk el az emberek között. Ez olyan ártalmatlan
bűnös élvezetnek tűnt, mint például az autók, amiket vezettünk.
Alice progresszív ízlését félretéve az én ruháim a maximális testfedés
elvét követték. Azonban ha teljesíteni akarom a Bellának tett ígéretemet,
akkor nem lesz elég a kezemet szabadon hagynom. Minél kevesebbet lát
belőlem, annál könnyebben fittyet hány a betegségemre. De muszáj látnia,
milyen vagyok igazából.
Ebben a pillanatban eszembe jutott egy korábban még sosem hordott
ingem, amit a szekrényem hátsó zugában tartottam.
 Ez az ing kivétel volt. Általában Alice nem vett nekünk olyan ruhákat,
amikről nem látta előre, hogy hordani is fogjuk. E tekintetben nagyon
szigorúan követte a törvény betűjét. Eszembe jutott az a két évvel ezelőtti
délután, amikor először pillantottam meg ezt az inget Alice többi friss
szerzeménye között; leghátra akasztotta fel, mintha ő maga is tudta volna,
hogy kilóg a lóláb.
– Hát ezt meg miért kaptam? - kérdeztem tőle.
Megvonta a vállát. Nem tudom. Jól festett a próbababán.
Semmiféle hátsó szándék nem bújt meg a gondolatai között. Őt is legalább
annyira összezavarta ez az impulzusvásárlás, mint engem. De ennek ellenére
sem engedte, hogy megszabaduljak az ingtől.
Soha nem tudhatod, ragaszkodott hozzá. Lehet, hogy egy nap jól jön
majd.
Most előhúztam az inget, és furcsa, félelemmel vegyes bámulat szállt meg.
Majdhogynem megborzongtam, már ha képes lennék ilyesmit érezni. Alice
kísérteties előérzetei olyan messzire értek el, és csápjaik olyan mélyen
tapicskoltak a jövőben, hogy néha ő maga sem értette, mit miért csinál.
Valahogy évekkel ezelőtt megérezte, hogy Bella úgy dönt majd, Forksba
költözik, és hogy egy ponton egy efféle bizarr próbatétellel kell majd
szembenéznem.
Végső soron talán mégiscsak mindentudó.
Belebújtam a fehér pamutingbe, és megijedtem, amikor a szekrényajtó
tükrében megpillantottam a csupasz karomat. Begombolkodtam, majd
felsóhajtottam, és kioldottam a gombokat. Hisz a bőröm felfedése a cél. De
nem kötelező az első pillanattól fogva feltűnést keltenem. Elővettem egy
halványbézs pulóvert, és az ing fölé húztam. Így, tökéletesen elfedve, sokkal
kényelmesebben éreztem magam, a fehér ingnek csak a gallérja bukkant elő a
pulóver kör alakú nyakánál. Talán a teljes leleplezés nem is lenne
célravezető.
Ekkorra már a mozgásom is felgyorsult. Szinte komikusnak hatott, hogy
miközben a fejem irtózatos félelmekkel és fogadalmakkal tele, addig a sokkal
ismerősebb rettegés, ami az utóbbi időben minden egyes mozdulatomat
meghatározta, ilyen könnyen képes átvenni felettem az irányítást.
Órák óta nem láttam Bellát. Vajon biztonságban van?
Különös, hogy még így is sikerül a több millió egyéb veszélyforrás miatt
aggódnom. Pedig ezek közül egyik sem olyan halálosan veszedelmes, mint
én. És mégis, és mégis, és mégis… mi van, ha?
Bár korábban is úgy terveztem, hogy az éjszakát Bella illatának
közelségében töltöm, most még fontosabbá vált, hogy így tegyek, mint
korábban bármelyik éjjelen, ezért egyre sietősebbé vált, hogy odaérjek.
Korán érkeztem, és, természetesen, minden a legnagyobb rendben volt.
Bella még mindig a mosással foglalatoskodott, hallottam az ingadozó
mosógép kattogó és lötyögő hangját, és éreztem a szárítógépben forrósodó
ágyneműhuzatokból áradó öblítőillatot. Egy részem legszívesebben
elmosolyodott volna, amikor az ebéd alatti cukkoló megjegyzései jutottak az
eszembe, ugyanakkor ez a humor nem volt elég erős ahhoz, hogy
felülkerekedjen az állandósult rémületen. Hallottam, hogy Charlie egy meccs
ismétlését nézi a nappaliban. Halk gondolatai tompának, álmosnak tűntek.
Biztos voltam benne, hogy Bella nem gondolta meg magát, és nem osztotta
meg az apjával a másnapra szőtt, valódi terveit.
Mindennek ellenére a Swan család eseménytelen estéjének gondtalan,
hétköznapi sodrása nyugtatólag hatott rám. Letelepedtem a megszokott fára,
és szép lassan lecsillapodtam.
Azon kaptam magam, hogy féltékeny vagyok Bella apjára. Olyan egyszerű
életét élt. Semmilyen komoly teher nem nyomta a lelkiismeretét. A másnap
számára egy normális napnak ígérkezett, ismerős, kellemes időtöltéssel, amit
már előre várt.
De a másnap…
A legkevésbé sem rajta múlt, hogy a másnap mit tartogat a számára.
Rajtam múlt volna?
Meglepve figyeltem fel a közös fürdőszobájukból zengő hajszárító
hangjára. Bella általában nem törődött ilyesmivel. A haja, már amennyire én
ezt az éjjeli védelmező – még ha nem is megbocsátható – megfigyeléseim
alatt tapasztaltam, alvás közben nedves volt, és az éjszaka folyamán száradt
meg. Kíváncsi voltam, miért változtatott most ezen. Csak az a magyarázat
jutott eszembe, hogy szeretné, ha a haja szép lenne. És mivel velem tervezett
találkozni másnap, ez azt is jelentette, hogy nekem akart tetszeni.
De talán tévedek. Viszont ha igazam van… mennyire bosszantó! Mennyire
kedves! Az élete még sosem volt nagyobb veszélyben, ő azonban mégis azzal
van elfoglalva, hogy én, az életére törő veszedelem, vonzónak találjam őt.
A szokásosnál tovább tartott, még a hajszárítással töltött extra időt is
beleszámítva, hogy a szobájában kialudjanak a fények, és mielőtt ez
bekövetkezett volna, némi csendes felbolydulás hallatszott odabentről.
Kíváncsi voltam, túlságosan is kíváncsi, így úgy éreztem, órák teltek, mire
biztos lehettem abban, hogy eleget vártam, és már elaludt.
A szobájába lépve világossá vált, hogy szükségtelen volt ilyen sokáig
várnom. Nyugodtabban aludt, mint általában, a haja szabályosan terült el a
párnáján a feje fölött, a karja ernyedten hevert az oldalánál. Olyan mélyen
aludt, hogy még csak nem is motyogott.
A szobája azonnal leleplezte, honnan eredt a korábban hallott felfordulás.
Ruhahalmok borítottak minden egyes felületet, néhány darab még az ágy
végében, a lábához gyűrve is megbújt. Újfent méltányoltam a felismerés
örömét és fájdalmát, hogy Bella nekem szeretne tetszeni.
Összehasonlítottam ezeket az érzéseket, a kínt és a lebegést, a Bella előtti
életemmel. Korábban olyannyira megcsömörlött és életunt voltam, már
elképzelni sem tudtam, hogy megtapasztalhatok új érzelmeket. Mekkora
bolond voltam! Szinte bele sem kóstoltam az élet nyújtotta lehetőségekbe.
Csak most tudatosult bennem, mennyi mindenről lemaradtam, és mennyi
mindent kell még tanulnom. Rengeteg szenvedés áll még előttem, egész
biztosan több, mint amennyi öröm. De mégis, ez az öröm annyira édes és
annyira erős, hogy sosem bocsátanám meg magamnak, ha csak egy
másodpercet is elvesztegetnék belőle.
Felidéztem, milyen üres volt az életem Bella előtt, és ettől eszembe ötlött
egy éjszaka, amire már nagyon régóta nem gondoltam.
1919 decemberében történt. Több mint egy év telt el azóta, hogy Carlisle
átváltoztatott. A szemem ragyogó vörösből lágy borostyánszínűvé szelídült,
bár folyamatos nyomás nehezedett rám, hogy ez így is maradjon.
Carlisle ezekben a féktelen első hónapokban igyekezett annyira
elszigetelni engem, amennyire csak lehetett. Majdnem egy év eltelte után
egyre biztosabban éreztem, hogy az őrület véget ért, és Carlisle kérdés nélkül
elfogadta a magamról alkotott értékelésemet. Felkészült rá, hogy bevezessen
engem az emberi társadalomba.
Kezdetben csak egy-egy estét töltöttünk el itt-ott: jóllakottan sétálgattunk
egy kisváros főutcáján, miután a nap a horizont alá ereszkedett. Akkoriban
megdöbbentem, hogyan tudunk egyáltalán elvegyülni az emberek között. Az
emberi arcok teljesen mások voltak, mint a miénk, fakó, ragyás bőrük volt,
gyatra formájú, gömbölyded és göröngyös vonásaik, tökéletlen húsuk foltos
színeiről nem is beszélve. Még jó pár év eltelt, mire sikerült hozzászoknom
az emberek arcához.
Az ilyen kirándulások során olyannyira a gyilkos ösztönöm
megzabolázására összpontosítottam, hogy a gondolatok kakofóniáját, ami
szinte támadó erővel csapott le rám, gyakorlatilag nem is értelmeztem
nyelvként; egyszerűen csak zajként könyveltem el. Azonban minél inkább
képes voltam figyelmen kívül hagyni a szomjúságomat, annál tisztábbak
lettek a gondolatok is a tömegben, nehezebb is volt elhessegetni őket, így a
korábbi kihívás veszélyét felváltotta az utóbbi okozta bosszúság.
Ezeken a korai vizsgákon sikeresen szerepeltem, ha nem is játszi
könnyedséggel, de legalább tökéletes eredménnyel. A következő kihívás az
volt, hogy éljek köztük egy hétig. Carlisle egy zsúfolt kikötőt választott Saint
Johnban, Új-Brunswickban, ahol egy viharléces tetőszerkezetű fogadóban
foglalt magunknak szobát a nyugati dokkoknál. A vén háziurat leszámítva az
épületben csak tengerészekkel és kikötői munkásokkal találkoztunk.
Az ittlétünk hatalmas kihívásnak bizonyult. Az emberek jelenléte teljesen
körülölelt. A vér illatát éreztem mindenütt. Éreztem az emberi érintés szagát
a szobánkban lévő textileken, az emberi izzadság csapott meg az ablakon
keresztül. Minden egyes lélegzetvételemet megmérgezték.
Bár fiatal voltam, makacs és eltökélt is, sikerrel akartam járni. Tudtam,
hogy Carlisle-t lenyűgözi a gyors fejlődésem, és a legfőbb motivációm
ekkorra az volt, hogy az ő kedvében járjak. A gyakorlatilag karanténban
töltött addigi életem során is eleget hallottam az emberek gondolataiból
ahhoz, hogy tudjam, a mentorom egyedülálló ezen a világon. Kiérdemelte,
hogy bálványozzam.
Pontosan tudtam azt is, milyen menekülőterve van arra az esetre, ha ez a
kihívás túlságosan nehéznek bizonyulna nekem, hiába próbálta ezt rejtegetni
előlem. Szinte lehetetlen volt titkot tartania. Habár úgy éreztem, minden
oldalról bekerít az emberi vér, a kikötő fagyos vize gyors enyhülést nyújtott.
Csak pár utcányira laktunk a szürkés színű, áttetsző mélységektől. Ha úgy
éreztem, a kísértés felülkerekedik rajtam, Carlisle arra biztatott, hogy fussak
el odáig.
Ugyanakkor Carlisle hitt abban, hogy képes vagyok legyűrni a kísértést –
úgy gondolta, túlságosan tehetséges, túlságosan erős, túlságosan intelligens
vagyok ahhoz, hogy alantas vágyaim áldozatává essek. Egész biztosan érezte,
hogyan reagálok arra, amikor magában dicsér engem. Ebből fakadt az
arroganciám, azt hiszem, ugyanakkor ennek is köszönhetem, hogy az a férfi
lett belőlem, akit az ő fejében láttam, olyannyira eltökélt voltam, hogy
kiérdemeljem Carlisle elismerését.
Carlisle ilyen értelemben ravasz volt.
Ugyanakkor rendkívül kedves is.
A halhatatlanként eltöltött második karácsonyi időszak közeledett, habár ez
volt az első év, amikor képes voltam értékelni az évszakok váltakozását – az
azt megelőző évben túlságosan gyötört az újszülöttek őrülete, hogy képes
legyek bármi mással foglalkozni. Tudtam, hogy Carlisle magában aggódott,
hogy mi mindenről maradok le. A családomról és a barátaimról, akiket
emberként ismertem, a hagyományokról, amik felderítették ezt a borús
időjárást is. De nem kellett volna aggódnia. A koszorúk és a gyertyák, a zene
és az összejövetelek… ezek közül egyik sem vonzott engem igazán. Úgy tűnt,
mintha ezek mind leküzdhetetlen távolságra lennének tőlem.
A hét közepe felé egyik este elküldött, hogy először tegyek egyedül egy
sétát. Nagyon komolyan vettem a feladatomat, és elkövettem minden tőlem
telhetőt, hogy emberként viselkedjek, többrétegnyi vastag ruhát öltöttem
magamra, azt színlelve, hogy én is megszenvedem a hideget. Amint kiértem
az utcára, minden kísértés ellen mereven feszítettem a testem, a mozdulataim
lassúak és megfontoltak voltak. Elhaladtam néhány férfi mellett a jeges
dokkoknál. Ugyan nem szólítottak meg, de én így is mindent elkövettem, hogy
elkerüljem velük a kontaktust. A jövendőbeli életemre gondoltam, amikor én
is olyan könnyedén uralkodom majd magamon, mint Carlisle, és elképzeltem,
hogy milliónyi ilyen sétát teszek majd. Carlisle odahagyta a saját életét, hogy
velem törődjön, de megfogadtam, hogy hamarosan én is nyereség leszek a
számára, nem pedig teher.
Igazán büszke voltam magamra, amikor visszatértem a közös szobánkba,
leráztam a havat a gyapjúkalapomról. Carlisle biztosan aggódva várja majd a
beszámolómat, én pedig lelkesen el is akartam újságolni neki a sikereimet.
Végtére is annyira nem volt nehéz kimennem az emberek közé mindössze az
akaraterőm védelmével. Közömbösnek tettetve magamat léptem be az ajtón,
és csak megkésve vettem észre a fenyőgyanta erős illatát.
Arra készültem, hogy lenyűgözöm Carlisle-t a sikerem könnyedségével, de
ő már meglepetéssel várt engem.
Az ágyakat óvatosan a szoba egyik sarkába tolta, a roskatag asztalt pedig
az ajtó mögé tuszkolta be, hogy legyen elég hely fenyőfának, aminek
legmagasabb ágai a szoba plafonját súrolták. A tűlevelek még nyirkosak
voltak, néhol még látszott rajta a porhó, az ágak végén gyertyák égtek. Mind
tündöklően lángolt, meleg, sárgás fényt vetve Carlisle sima arcára. Szélesen
elmosolyodott.
Boldog karácsonyt, Edward!
Kissé szégyenkezve ébredtem rá, hogy az olyannyira nagyra értékelt
eredményem, a szólóexpedícióm valójában csak csel volt. Ugyanakkor ismét
örömmel töltött el, hogy Carlisle bízott annyira az önuralmamban, hogy
hajlandó volt egy színlelt próbatétel elé állítani, hogy közben meglepetést
készítsen elő nekem.
– Köszönöm, Carlisle – feleltem gyorsan. – És neked is boldog
karácsonyt!
Őszintén szólva nem igazán tudtam, miként is érzek a gesztussal
kapcsolatban. Valahogy gyermetegnek tűnt, mintha az emberi életem csak egy
lárvaállapot lett volna, amit magam mögött hagytam az összes ünnepi
díszével együtt, és most azt várnák tőlem, hogy újra a sárban kússzak, holott
szárnyaim vannak. Túl öregnek éreztem magam efféle dologhoz, ugyanakkor
meghatott Carlisle igyekezete, hogy átmenetileg megpróbálja visszahozni a
korábbi örömeimet.
– Szereztem popcornt – mondta. – Gondoltam, talán szívesen segítenél a
díszítésben.
A gondolataiban láttam, hogy mit jelent mindez neki. Nem először
hallottam, milyen mélyen emészti a bűntudat, amiért belerángatott ebbe az
életbe. Bármilyen apró emberi örömet meg akarna adni nekem, amit csak
lehetségesnek gondolt. Én pedig sosem lennék olyan elkényeztetett, hogy
megtagadjam tőle azt az örömet, amit ebben lelt.
– Persze – egyeztem bele. – Gyanítom, idén hamar megleszünk vele.
Felnevetett, és elindult, hogy életet leheljen a kandalló izzó
széndarabjaiba.
Nem volt nehéz belehelyezkedni Carlisle családi ünnepébe, bár meg kell
hagyni, meglehetősen kicsi és szokatlan család volt a miénk. Bár könnyen
játszottam a szerepemet, az oda-nem-tartozás érzése lengett körül mindent.
Kíváncsi voltam, vajon egyszer megtalálom-e a helyem a Carlisle teremtette
világban, vagy mindig is idegen lénynek fogom érezni magam. Lehet, hogy én
inkább voltam vámpír, mint ő? Túlságosan vérre szomjazó lény voltam
ahhoz, hogy elfogadjam az ő emberibb érzelmeit?
A kérdéseimre idővel megkaptam a válaszokat. Akkoriban még
újszülöttebb voltam, mint gondoltam volna, és minden sokkal könnyebb lett,
ahogy idősödtem. Az idegenség érzése is elhalványult, és végül arra jutottam,
igenis Carlisle világába tartozom.
Mégis, abban az időszakban az aggodalmaim miatt sokkal
kiszolgáltatottabb voltam az idegenek gondolatainak.
Másnap este barátokkal találkoztunk. Ez volt a legelső társasági
találkozóm.
Éjfél után jártunk. Elhagytuk a várost, és északra, a dombok felé vettük az
irányt, olyan területet kerestünk, ami elég távol esett az emberlakta
településektől, és biztonságosan vadászhatok. Akkoriban szoros gyeplőn
tartottam magam, folyamatosan ellenőrizve a mohó érzékeimet, amik a
szabadságuk után epekedtek, így próbáltam túlélni az éjszakát, és találni
valamit, amivel csillapíthatom a szomjúságomat. Biztosra kellett mennünk,
hogy elég távol kerültünk a lakosságtól. Ha szabadon bocsátanám az erőimet,
képtelen lennék ellenállni az emberi vér illatának.
Itt már biztonságos lesz, helyeselt Carlisle, és lelassított, hogy én
vezethessem a vadászatot. Azt reméltük, találunk néhány farkast, amik szintén
a hófödte erdőben vadásztak. De ebben az időben valószínűbb volt, hogy az
állatokat az odújukból kell kiásnunk.
Hagytam, hogy az érzékeim szabadon szárnyaljanak, és ez különös
megkönnyebbüléssel járt, mintha kilazítanánk egy sokáig megfeszített izmot.
Először csak a friss hó és a lombhullató fák ágainak illatát éreztem.
Megnyugodtam, hogy egyetlen ember illata sem csapott meg, hiszen ha nincs
vágyakozás, nincs fájdalom sem. Hang nélkül suhantunk keresztül a sűrű
erdőn.
Ekkor egy új illatot azonosítottam, ami egyszerre volt ismerős és különös.
Édeskés volt, áttetsző, és tisztább, mint a hó. Valamilyen ragyogás
kapcsolódott az illathoz, amit eddig csak két személyen éreztem, Carlisle-on
és saját magamon. De ettől függetlenül ismeretlen volt a számomra.
Megtorpantam. Carlisle is megérezte az illatot, és ledermedt mellettem.
A pillanat töredékrészéig kihallgattam az aggodalmát. Aztán az hirtelen
felismerésbe váltott át.
Á, Siobhan, gondolta, és azonnal fellélegzett. Nem tudtam, hogy ezen a
féltekén időzik mostanság.
Kérdőn néztem rá, nem tudtam, hogy biztonságos-e megszólalni.
Nyugtalanság járt át, annak ellenére is, hogy Carlisle közben megnyugodott.
Az ismeretlen hatására azonnal védekező állást vettem fel.
Régi barátok, nyugtatott Carlisle. Talán itt az ideje, hogy találkozz a
fajtársainkkal. Keressük meg őket!
Carlisle derűsnek tűnt, de éreztem némi elfojtott aggodalmat a szavakká
formált gondolatai mögött. Most először gondolkoztam el azon, hogy eddig
miért nem léptünk soha kapcsolatba más vámpírokkal. Carlisle elmondása
alapján nem voltunk különösebben ritka faj. Egész biztosan direkt tartott
távol a többiektől. De miért? Most semmiféle fizikai veszélytől nem tartott.
Mi más motiválhatta?
Az illat kifejezetten friss volt. Két útvonalat tudtam elkülöníteni. Kérdőn
néztem Carlisle-ra.
Siobhan és Maggie. Vajon hol lehet Liam? Ők hárman alkotják a klánt.
Általában együtt utaznak.
Klán. Ismertem a kifejezést, de korábban mindig csak a nagyobb katonai
csoportok kontextusában gondoltam rá, akikről Carlisle a legtöbbet mesélt a
történelemórái során. A Volturi-klánról, őket megelőzve pedig a rómaiakról
és az egyiptomiakról. De ha ennek a Siobhannak egy háromfős klánja lehet,
akkor vajon ránk is vonatkozik ez a kifejezés? Carlisle és én is egy klánt
alkottunk? A kapcsolatunkra nem igazán illett ez a leírás. Túlságosan
hűvösnek tűnt. De lehet, hogy csak én nem értettem tökéletesen, mit takar ez a
szó.
Beletelt pár órába, hogy utolérjük őket, tekintve, hogy ők is suhantak.
A nyom egyre beljebb és beljebb vezetett minket a havas pusztaságba,
szerencsére. Ha közelebb kerültünk volna az emberlakta területekhez,
Carlisle arra kért volna, hogy maradjak hátra. Nyomkövetésre használni a
szaglásomat nem különbözött sokban a vadászattól, én pedig tudtam, hogy
teljesen letaglózna, ha emberi nyomra akadnék.
Amikor már elég közel voltunk ahhoz, hogy meghalljuk az előttünk haladók
lépteit – ők nem fáradoztak azon, hogy észrevétlenek maradjanak, és
nyilvánvalóan nem tartottak attól sem, hogy valaki követi őket –, Carlisle
hangosan utánuk kiáltott.
– Siobhan!
A mozgolódás előttünk egy pillanatra abbamaradt, majd a megszólítás
hallatán olyan határozottan kezdtek szökellni visszafelé, az irányunkba, hogy
Carlisle magabiztossága ellenére is megfeszültek az idegeim.
Carlisle megállt, én pedig közel mellette torpantam meg. Még soha nem
fordult elő, hogy ne lett volna igaza, de mégis, szinte automatikusan guggoló
állást akartam felvenni.
Nyugodj meg, Edward! Első alkalommal nem könnyű egy egyenrangú
ragadozóval találkozni. De semmi ok az aggodalomra. Bízom bennük.
– Rendben – suttogtam, majd felegyenesedtem mellette, bár a testem
továbbra is merev maradt.
Talán ezért tartott távol a többi ismerősétől eddig. Talán ez a furcsa
önvédelmi ösztön túl erős, ha valakiben már amúgy is túlteng az újszülött
szenvedély. Még jobban megfeszítettem az izmaimat. Nem fogok csalódást
okozni neki.
– Te vagy az, Carlisle? – csendült fel egy hang, ami egy templomi harang
tiszta, mély tónusára hasonlított a leginkább.
Először csak egyetlen vámpír bukkant elő a hófödte fák közül. Ő volt a
leghatalmasabb nő, akit valaha láttam, magasabb volt Carlisle-nál vagy
nálam is, a válla szélesebb, a végtagjai pedig vastagabbak voltak.
Ugyanakkor semmi férfias nem volt benne. Alakját tekintve tagadhatatlanul
feminin volt, sőt agresszívan, már-már erőszakosan nőies. Teljesen
egyértelmű volt, hogy aznap este nem állt szándékában embernek tettetni
magát, mindössze egy egyszerű, ujjatlan vászon ingruhát viselt, amihez egy
tekervényes ezüstláncot használt övként.
 Úgy éreztem, mintha egy előző életben néztem volna utoljára így nőre, és
nehezemre esett eldönteni, hol állapodjon meg a tekintetem. Végül az arcára
összpontosítottam, amiből, a testéhez hasonlóan, nagyfokú nőiesség sugárzott.
Teli és ívelt ajka volt, és hatalmas, mély karmazsinvörös szemét
fenyőtűleveleknél is vastagabb szempillák szegélyezték. Csillogó fekete haját
egy kontyba fogta össze a feje tetején, amit hanyagul két vékony gallyal tűzött
meg.
Furcsa megkönnyebbülést éreztem, hogy egy Carlisle-hoz hasonló arcot
láthatok – tökéletes, bársonyos, az emberi arcok bőrhibái nélkül.
Egy fél pillanattal később a másik vámpír is megjelent, a nő mögül hajolt
elő. Ő kevésbé volt figyelemre méltó, csak egy apró lány volt, alig nagyobb
egy gyereknél. Míg a magasabb nőnek mindenből kicsit túl sok jutott, ez a
lány maga volt a hiány mintaképe. Csont és bőr volt az egyszerű, sötét ruhája
alatt, gyanakvó szeme túl nagy volt az arcához, ami azonban, kísérőjéhez
hasonlóan, megnyugtatóan hibátlannak látszott. A lánynak csak hajból jutott
sok, elvadult élénkvörös tincsei olyannyira összegubancolódtak, hogy
lehetetlennek tűnt kifésülni őket.
A nagyobb nő tett egy lépést Carlisle felé, minden önuralmamra szükség
volt, hogy ne ugorjak kettejük közé, és ne állítsam meg őt. Ebben a
pillanatban döbbentem rá, miközben közelebbről is megfigyeltem tekintélyes
izomzatát, hogy legfeljebb csak próbálkozhatok, de megállítani nem fogom őt.
Ez a gondolat alázatosságra kényszerített. Talán Carlisle az önérzetemet is
védte azzal, hogy elszeparált a többi vámpírtól.
A nő megölelte Carlisle-t, körülfonta őt meztelen karjával. Elővillant
ragyogó fogsora, de ez valójában egy barátságos mosolynak tűnt. Carlisle is
átkarolta a nő derekát, és nevetett.
– Szia, Siobhan! Túl régóta nem találkoztunk.
Siobhan elengedte, de a kezét továbbra is a vállán tartotta.
 – Merre bujkáltál, Carlisle? Már attól féltem, valami szerencsétlenség ért.
– A hangja majdnem olyan mély volt, mint Carlisle-é, és a rezgő alt olyan
dallamosan szólt, mintha egy ír dokkmunkás alakult volna át valami
varázslatos lénnyé.
Carlisle gondolatai felém mutattak, több száz kép villant fel az elmúlt
évünkből. Ezzel párhuzamosan Siobhan is vetett az arcomra egy gyors
pillantást.
– Sűrű időszak volt – felelte Carlisle, de én inkább Siobhan gondolataira
összpontosítottam.
Gyakorlatilag még újszülött… de a szeme. Különös, de nem ugyanúgy
különös, mint Carlisle-nál. Inkább borostyánszínű, mint arany. Elég
csinos. Kíváncsi lennék, Carlisle hol találta.
Siobhan hátrált egy lépést.
– Milyen faragatlan vagyok. Hiszen a társaddal még nem is ismerjük
egymást.
– Hadd mutassalak be titeket egymásnak. Siobhan, ez itt Edward, a fiam.
Edward, ő, mint ahogy már biztosan kikövetkeztetted, régi barátom, Siobhan.
Ez pedig itt az ő Maggie-je.
Az apró lány oldalra döntötte a fejét, de ezzel nem üdvözlést fejezett ki.
Szemöldökének vékony íveit összeszorította, mintha nagyon erősen
koncentrálna valamilyen rejtélyre.
A fia?, gondolta Siobhan, akit meghökkentett ez a kifejezés. Á, tehát végül
mégis úgy döntött, hogy kreál magának egy társat. Érdekes. Vajon miért
most? Valamiért nagyon különleges lehet ez a fiú.
Amit állít, az igaz, gondolta ezzel párhuzamosan Maggie. De valami
hiányzik. Valamit Carlisle nem mond el. Bólintott egyet, inkább magának,
mint nekünk, majd vetett egy pillantást Siobhanra, aki még mindig engem
vizslatott.
 – Edward, nagyon örvendek – szólt végül Siobhan. Felém nyújtotta a
kezét, de tekintete még mindig az íriszem körül időzött, mintha a pontos
árnyalat színkódját próbálná meghatározni.
Csak az emberi illemszabályokat ismertem egy ilyen típusú találkozásra.
Megfogtam a kezét, és az ajkamat hozzáérintettem a kézfejéhez.
Üvegsimaságú bőre az enyémhez ér.
– Örvendek! – feleltem.
Milyen elbűvölő!, ejtette le a kezét, miközben szélesen rám mosolygott. És
nagyon csinos. Kíváncsi lennék, milyen tehetsége van, és mi vonzotta
Carlisle-t.
A gondolatai hallatán megdöbbentem – csak a tehetség szó hallatán
értettem meg, mire gondolt korábban, amikor azt feltételezte, hogy van valami
különleges bennem – de akkorra épp elég gyakorlott voltam ahhoz, hogy
elrejtsem a reakciómat érdeklődő tekintete elől.
Természetesen igaza volt. Tehetséges voltam. De… Carlisle őszintén
meglepődött, amikor rájött, mire is vagyok képes. Én pedig tudtam, hála a
tehetségemnek, hogy nem játszotta meg magát. Semmiféle hazugság, sem
pedig terelés nem volt a gondolatai közt, amikor az én miértjeimre próbált
választ adni. Nagyon magányos volt. Az anyám könyörgött neki, hogy mentsen
meg. Az arcom pedig öntudatlan állapotomban olyasfajta erkölcsi tisztaságot
tükrözött, amiről nem voltam meggyőződve, hogy valóban meg is testesítek.
Én még mindig a feltételezései helyes és helytelen oldalait fontolgattam,
amikor ő újra Carlisle felé fordult. A mozdulat közben még elidőzött egy
utolsó, rólam szóló gondolatnál.
Szegény fiú! Gondolom, Carlisle a nyakába varrta a saját furcsa
szokásait. Ezért olyan különös a szeme. Milyen lesújtó, hogy megfosztják a
létünk legnagyobb örömétől.
Ez a következtetése kevésbé ejtett zavarba, mint a korábbi spekulációja.
Később – egész éjszaka beszélgettek, aminek következtében mi napnyugtáig
kiszorultunk a bérelt szobánkból –, amikor újra kettesben maradtunk
Carlisle-lal, megemlítettem ezt neki. Carlisle elmesélte Siobhan történetét,
hogy a nőt mennyire lenyűgözi a Volturi, hogy milyen kíváncsiság hajtja őt a
misztikus vámpírtehetségek megismerésében, és végül azt is, hogy Siobhan
hogyan talált rá egy furcsa gyerekre, aki sokkal több mindent tudott, mint az
egy ember számára lehetséges. Végül Maggie-t nem azért változtatta át, mert
társra volt szüksége, vagy mert személyesen aggódott a lányért, aki
máskülönben valószínűleg vacsoraként végezte volna, hanem mert szerette
volna megszerezni Maggie tehetségét a saját klánja számára. Merőben más
világszemlélet volt ez, kevésbé emberi, mint ahogy Carlisle-nak sikerült
megőriznie. Vissza is tartotta Siobhantól az információt a tehetségemről (ez
megmagyarázta Maggie furcsa reakcióját a bemutatkozásomra; saját
tehetségének köszönhetően ugyanis megérezte, hogy Carlisle titkol előlük
valamit), mivel nem volt biztos abban, Siobhan hogyan reagálna, ha
megtudná, milyen ritka és erős tehetség jutott az apám birtokába, ráadásul
anélkül, hogy kutatott volna utána. Ugyanis ez nem volt más, mint furcsa
véletlen, hogy az átváltozásom után tehetségesnek bizonyultam.
A gondolatolvasó képességem a részem volt, és Carlisle legalább annyira
nem kívánt ezen változtatni, mint amennyire nem akarta, hogy másmilyen
legyen a hajam színe vagy a hangom. Ugyanakkor soha nem is tekintett a
képességemre saját hasznára vagy előnyére fordítható árucikként.
Időnként eszembe jutottak ezek a kijelentések, bár az idő elteltével egyre
ritkábban. Egyre inkább megtaláltam a helyem az emberi világban, és
Carlisle is visszatért a sebész hivatásához. Én is tanultam orvoslást, sok más
mellett, amíg ő távol volt, de mindig csak könyvekből, sosem a kórházban.
Néhány évvel később Carlisle rátalált Esmére, és újra visszavonultabb életet
folytattunk, amíg Esme hozzászokott az új körülményekhez. Sűrű időszak volt,
rengeteg új ismerettel és új barátokkal, így beletelt pár évbe, míg Siobhan
szánakozó szavai zavarni kezdtek.
Szegény fiú… Milyen lesújtó, hogy megfosztják a létezésünk legnagyobb
örömétől.
A másik feltételezésével ellentétben – olyan könnyen meg tudtam cáfolni,
hiszen rendelkezésemre állt Carlisle gondolatainak tökéletes őszintesége –,
ez a gondolat szítani kezdett belülről. Az életünk legnagyobb öröméről szóló
frázis vezetett végül oda, hogy hátrahagytam Carlisle-t és Esmét. Az ígért
öröm keresése során újra és újra emberi életeket oltottam ki, azt gondolván,
arrogáns módon kihasználva a képességemet, hogy több jót okozok ezzel,
mint kárt.
Az első alkalom, amikor emberi vért kóstoltam, teljesen letaglózott.
Tökéletesen jóllakottnak éreztem magam. Élettel telibbnek, mint valaha. Bár
a vér minősége nem volt épp a legjobb, mert az első áldozatom teste tele volt
keserű ízű drogokkal, de a megszokott ételeim hozzá képest állott víznek
tűntek. És mégis… az elmém valahogy mégis eltávolodott a testem
kielégülésétől. Nem tudtam elvonatkoztatni a helyzet rútságától. Nem tudtam
elfelejteni, hogy Carlisle mit gondolna a választásomról.
Azt feltételeztem, hogy a lelkifurdalás majd elhalványodik. Rossz
embereket kerestem, akik ha a kezüket nem is, de a testüket tisztán tartották,
és kiélveztem a jobb minőség ízeit. Mentálisan táblázatba foglaltam, hogy
hány életet mentek meg a bírói, esküdti és végrehajtói tevékenységemmel. Ha
csak egyetlen életet mentek is meg gyilkosságonként, épp csak a következő
áldozatot a listáról, nem sokkal jobb még az is, mint ha hagyom, hogy ezek az
emberi ragadozók tovább bűnözzenek?
Évekig tartott, mire lemondtam erről. Akkoriban nem értettem, hogy a vér
miért nem a létezésünket megkoronázó eksztázis, mint ahogy Siobhan hitte
róla, és hogy én miért hiányoltam továbbra is Carlisle-t és Esmét jobban,
mint amennyire élveztem a szabadságomat, miért gyűlt bennem minden egyes
gyilkosság terhe, míg végül együttes súlyuk teljesen megnyomorított. Azt
követően, hogy visszatértem Carlisle-hoz és Esméhez, évekig küszködtem,
hogy újratanuljam a korábbi fegyelmezettséget, és végül arra a
következtetésre jutottam, hogy Siobhan talán nem ismer jobbat a vér hívó
szavánál, de én arra születtem, hogy ennél jobb legyek.
És most, a szavak, amik korábban kísértettek és mozgattak engem, meglepő
erővel csaptak le rám újra.
Az életünk, létezésünk legnagyobb öröme.
Kétség sem fért hozzá. Mostanra megismertem a kifejezés mögött rejlő
értelmet. Az én életem legnagyobb öröme egy törékeny, bátor, melegséges,
éleslátó lány, aki olyan nyugodtan alszik a közelemben. Bella. A legnagyobb
öröm, amit az élet nekem ajánlhatott, és akinek az elvesztése a legnagyobb
fájdalommal járna együtt.
A telefonom halkan rezegni kezdett az ingem zsebében. Előkaptam,
megnéztem a telefonszámot, és a fülemhez tartottam.
– Látom, hogy nem tudsz beszélni – szólt bele Alice halkan –, de azt
gondoltam, hogy erről tudni szeretnél. Nyolcvan-húsznál állsz most. Bármit
is csinálsz, folytasd! – Azzal letette.
Persze nem bíztam a hangja magabiztosságában, ha ő maga nem volt ott,
hogy a gondolataiban olvashassak, és ezt Alice is tudta. Akár hazudhatott is
nekem telefonon keresztül. Mégis, hatott rám a bátorítása.
Épp sütkéreztem, fulladoztam, dagonyáztam a Bella iránt érzett
szerelmemben. És nem hinném, hogy túlságosan nehéz lenne ezt folytatnom.
 16. A CSOMÓ

Bella olyan mélyen aludt egész éjszaka, hogy az már szinte nyugtalanított.
Úgy tűnt, mintha rengeteg idő telt volna el azóta, hogy először megéreztem
az illatát, és attól fogva tehetetlenül figyeltem csak, hogy a saját elmém
teljesen megvadulva száguld egyik extrém állapotból a másikba a nap minden
percében. Aznap este a szokásosnál is rosszabb volt, mert az előttem álló
veszélyhelyzet még inkább a mentális teherbírásom határai felé lökdösött,
olyan megpróbáltatást róva ezzel rám, amilyet az elmúlt száz évben sosem
tapasztaltam.
Bella pedig csak aludt, a végtagjai ellazultak, a homloka kisimult, a szája
sarka felfelé görbült, a mellkasa pedig lágyan emelkedett és süllyedt a
lélegzetvételei nyomán, éppolyan egyenletesen, akár egy metronóm.
A szobájában töltött éjszakák során még sosem láttam ilyen békésnek. Mit
jelentett ez vajon?
Csak arra tudtam gondolni, hogy egyáltalán nem értette, mire vállalkozott.
Hiába próbáltam rengetegszer figyelmeztetni, még mindig nem hitte el az
igazságot. Túlságosan bízott bennem.
Meg sem mozdult, amikor az apja bekukucskált a szobájába. Korán volt
még; a nap még fel sem kelt. Én sem hagytam el a megfigyelőpontomat, biztos
voltam abban, hogy láthatatlan vagyok számára az árnyékos sarokban.
Charlie halk gondolatait megbánás, bűntudat színezte át. Semmi komoly nem
áll emögött, gondoltam, egyszerűen csak a tény, hogy már megint egyedül
hagyja a lányát. Egy pillanatig tétovázott, de a kötelességtudat – a tervei, a
társai, a beígért fuvarok iránt – végül felülkerekedett rajta. Legalábbis erre
tudtam tippelni.
Charlie meglehetősen nagy zajt csapott, miközben összeszedte a
horgászfelszerelését a lépcső alatti gardróbból. Bella azonban egyáltalán
nem reagált rá. A szemhéja még csak meg sem rezzent.
Amint Charlie útnak indult, számomra is elérkezett a távozás ideje, habár
gyűlöltem hátrahagyni szobájának békességét. Mindennek ellenére Bella
békés alvása az én hangulatomra is nyugtatólag hatott. Még egyszer
teleszívtam a tüdőmet a perzselő illattal, és sokáig a mellkasomban tartottam,
majd hosszan ringattam a fájdalmat, végül kieresztettem.
Az izgalmak folytatódtak, amint felébredt; akármilyen nyugodtság szállta is
meg álmában, napfelkeltekor azok is tovaszálltak. Mozdulatainak nesze
sietősnek tűnt, és jó párszor láttam, hogy elhúzza a függönyt. Azt gondoltam,
biztosan engem keres. Ettől én is türelmetlenebbül vártam, hogy újra vele
lehessek, de már megegyeztünk a találkozó időpontjában, én pedig nem
akartam megakasztani a készülődésében. Én már végeztem a sajátommal,
ugyanakkor nem éreztem teljesnek. De lehetek vajon tökéletesen felkészült
egy olyan napra, mint a mai?
Azt kívántam, bár érezhetném az ebből fakadó örömöt – egy teljes napot az
oldalán, a válaszait a kérdéseimre, miközben körülvesz a testéből áradó
melegség. Ugyanakkor arra is vágytam, hogy azon nyomban hátat fordíthassak
a házuknak, és az ellenkező irányba rohanhassak, el, egészen a világ túlsó
végéig, hogy soha többé ne sodorjam veszélybe őt. De felidéztem Alice
látomását Bella zord, homályba vesző arcáról, és azonnal tudtam, hogy soha
nem lennék ennyire erős.
Kellően sötét hangulatba kerültem, mire elérkezett az idő, hogy
előbukkanva a fák árnyékából végigsétáljak az előkertjük pázsitján.
Megpróbáltam eltüntetni hangulatom nyomait az arcomról, de nem tudtam
felidézni, hogyan kell az izmaimat a megfelelő módon alakítani.
Csendesen kopogtattam, hiszen tudtam, hogy feszülten figyel, és hallgattam,
ahogyan az előszoba felé jövet dobban a lába a lépcső utolsó fokain. Az
ajtóhoz rohant, egy hosszúnak tűnő pillanatig küzdött a retesszel, majd végül
olyan erővel tárta ki az ajtót, hogy az nagy csattanással a falnak csapódott.
A szemembe nézett, és váratlanul higgadtnak tűnt, az előző éjszaka
nyugalma még mindig ott bujkált a mosolyában.
Az én hangulatom is megenyhült. Vettem egy mély lélegzetet, és a korábbi
lángolást friss fájdalom váltotta fel, de ez a kín meg sem közelítette az
örömöt, amit Bella közelségének köszönhetően éreztem.
A bolyongó kíváncsiságom az öltözékére vonta a figyelmemet. Vajon végül
melyik szettet választotta? Azonnal felrémlett ez az összeállítás – most, hogy
belegondoltam, ez a pulóver egy kifejezetten kitüntetett helyen hevert, az ósdi
számítógépére terítve, alatta pedig egy fehér ing, mellette egy kék farmer.
Világosbarna felső, fehér gallér, közepes-kék farmer… végig sem kellett
néznem magamon, hogy tudjam, az én öltözékem árnyalatai és a stílusa szinte
teljes azonos az övével.
Ezen kuncognom kellett. Még egy közös pont.
– Jó reggelt!
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte köszönés helyett.
Legalább ezer különböző választ adhattam volna erre a kérdésre, elsőre
meg is döbbentett, ekkor azonban láttam, hogy végignéz magán, és arra
következtettem, hogy a nevetésem okát kutatja.
– Jól összeillünk – magyaráztam.
Újra felnevettem, közben ő meghökkent arccal vizsgálta a ruháimat, majd a
sajátját is. A csodálkozás azonban gyorsan homlokráncolásba torkollott.
Miért? Elképzelni sem tudtam, mi okból találhatja ezt a véletlent a
szórakoztatón kívül bármi másnak. Van vajon valamilyen mélyebben rejlő
értelem, amiért kifejezetten ezeket a ruhákat választotta, egy olyan ok, amiért
feldühítette a nevetésem? Hogyan kérdezhetnék erre rá anélkül, hogy
furcsának tűnnék? Csak abban lehetek biztos, hogy az ő választásának
motivációja merőben más volt, mint az enyém.
Magamban megborzongtam, amikor arra gondoltam, miért olyan a
ruhatáram, amilyen, és hogy a mai öltözékem mit is vetít előre. De nem
szabad megfutamodnom. Nem rejtegethetem magamat előtte. Megérdemli,
hogy mindennel tisztában legyen.
A mosolya visszatért az arcára, miközben a furgonja felé sétáltunk –
hirtelen egészen önelégült lett. Nem fogom kivonni magam a korábban tett
ígéretem alól, de ettől még nem tetszett különösebben az ötlet, hogy ő fog
vezetni. Tudtam, hogy ez egyáltalán nem logikus. Nap mint nap ezzel az
ősrégi förmedvénnyel furikázott, és nem esett semmi baja. Az
arckifejezésemből egész biztosan arra következtetett, hogy bosszant a korábbi
egyezségünk.
– Megállapodtunk – közölte kárörvendőn, miközben áthajolt az ülésen,
hogy kinyissa nekem az utas felőli ajtaját.
Csak szerettem volna, hogy ilyen triviális aggodalmak gyötörjenek.
A rozoga motor köhögve kelt életre. A fém karosszéria olyan hevesen
rezgett, hogy attól tartottam, néhány alkatrészt ledob magáról.
– És most hová? – kérdezte Bella, túlkiabálva a kakofóniát. Tolatásba
kapcsolt a sebességváltóval, majd hátranézett a válla fölött.
– Kapcsold be a biztonsági övedet – követeltem –, már most ideges
vagyok!
Küldött felém egy vészjósló pillantást, de a helyére pattintotta a csatot, és
felsóhajtott.
– És most hová? – tette fel újra a kérdést.
– Indulj el a százegyesen észak felé!
 A tekintetét végig az úton tartotta, miközben lassan vezetett a városon
keresztül. Azon töprengtem, hajlandó lesz-e gyorsítani, ha kiérünk a főútra,
de ő továbbra is öt kilométer per órával a megengedett sebességkorlát alatt
maradt. A nap továbbra is alacsonyan állt a keleti horizonton, és vékony
rétegben felhők árnyékolták. De Alice szerint délre verőfényes napsütés lesz.
Azon gondolkoztam, hogy – ha ugyanilyen tempóban haladunk – biztonsággal
elérjük-e az erdőt, mielőtt napfény érné a bőrömet.
– Úgy tervezed, hogy még naplemente előtt kiérünk Forksból? –
kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy tiltakozni fog a furgonját ért
becsmérlés miatt. Pontosan úgy reagált, ahogy vártam.
– Ez a furgon elég öreg ahhoz, hogy a te autód nagypapája legyen – csattant
fel. – Úgyhogy több tiszteletet! – De azért kicsit erősebben nyomta a
gázpedált. Három kilométer per órával a megengedett sebesség felett
suhantunk.
Kissé megkönnyebbültem, amikor végre kiértünk Forks belvárosából.
Hamarosan már csak fákat láttam az ablakból. A motor úgy zúgott, mintha
mellettünk egy légkalapáccsal estek volna neki egy gránittömbnek.
Bella tekintete egy pillanatra sem kalandozott el az útról. Szívesen
beszéltem volna hozzá, vagy megkérdeztem volna, hogy mire is gondol, de
nem akartam elterelni a figyelmét. Volt valami szenvedélyes abban, ahogy
összpontosított.
– Fordulj jobbra a nulla-tízesnél! – instruáltam.
Bólintott, majd szinte vánszorgásig lassított, hogy bevegye a kanyart.
– És most addig hajts, amíg vége nem lesz a köves útnak.
– És vajon mi van ott – kérdezett vissza –, ahol a köves út véget ér?
Egy üres erdő. A szemtanúk tökéletes hiánya. Egy szörnyeteg.
– Egy ösvény.
A hangja magasabb volt, és elvékonyodott, amikor válaszolt, miközben a
szemét továbbra sem vette le az útról.
– Gyalogolni fogunk?
A hangjából csengő aggodalom megijesztett. Bele sem gondoltam… De a
táv valójában nagyon rövid, és az útszakasz sem megterhelő, sokban hasonlít
a házuk mögött húzódó ösvényre.
– Baj? – Elvihetném valahova máshova? Nem készültem B-tervvel.
– Nem, dehogy! – felelte gyorsan, de a hangja még mindig feszültnek tűnt.
– Ne aggódj – nyugtatgattam –, legfeljebb öt mérföld az egész, vagy annyi
sem, van elég időnk! – Váratlanul belém hasított a pánik, ahogy
szembesültem vele, milyen rövid távot kell megtennünk, és őszintén
szerettem volna, hogy valami feltartóztasson bennünket.
Arcán újra megjelent az aggodalom. Néhány csendben töltött másodpercet
követően az alsó ajkát kezdte rágcsálni.
– Mire gondolsz?
Talán szíve szerint visszafordulna? Meggondolta magát ezzel az egésszel
kapcsolatban? Lehet, hogy azt kívánja, bár ne nyitott volna ajtót nekem ma
reggel?
– Azon gondolkodom, vajon hová megyünk – felelte. Közömbösnek akart
tűnni, de kissé elvétette a tónust.
– Egy helyre, ahová szeretek kirándulni, amikor szép az idő. – Kinéztem az
ablakon, ő is követte a példámat. A felhők mostanra csak egy vékony fátylat
képeztek. Hamarosan teljesen elpárolognak.
Vajon mire számít, mit fog látni, amikor a nap megcsillan a bőrömön?
Vajon milyen képet alakított ki a gondolataiban, mit vár a mai tanulmányi
kirándulástól?
– Charlie szerint ma meleg lesz.
Eszembe jutott az apja, elképzeltem, ahogy a folyó mellett ücsörögve
élvezi ezt a kellemes napot. Fogalma sincs róla, hogy válaszúthoz érkezett, és
hogy egy életveszélyes lidérc csak arra vár, hogy felborítsa megszokott
életét.
– És megmondtad Charlie-nak, hová készülsz? – kérdeztem tőle
mindenféle remény nélkül.
Elmosolyodott, de közben előre nézett.
– Hogyisne!
Bár ne mondaná ezt ilyen boldog hangon! Ugyanakkor mégiscsak akadt egy
tanú, valaki, aki felemelhetné a hangját, ha Bella végül nem tér haza.
– De Jessica úgy tudja, együtt megyünk Seattle-be, nem?
– Nem – felelte önelégült hangon –, azt mondtam neki, hogy lemondtad.
Hogy micsoda? Ezt nem is hallottam. Biztos akkor történt, amíg Alice-szel
vadásztunk. Bella eltüntette a nyomaimat, mintha azt szeretné, hogy
megússzam ezt a gyilkosságot.
– Szóval senki nem tudja, hogy velem vagy?
A hangom hallatán kissé összerezzent, de végül felszegte az állát, és
magára erőltetett egy mosolyt.
– Az attól függ… te biztosan megmondtad Alice-nek, nem igaz?
Kellett vennem egy mély lélegzetet, hogy a hangom higgadt maradjon.
– Kösz, Bella, ez aztán sokat segít.
A mosoly ugyan eltűnt az arcáról, de semmilyen más jelét nem adta annak,
hogy meghallotta, amit mondtam.
– Annyira depressziós lettél Forksban, hogy öngyilkos akarsz lenni?
– Azt mondtad, bajt okozhat neked – felelte halkan, hangjában nyoma sem
maradt a jókedvnek –, ha sokan látnak minket együtt.
Tökéletesen emlékeztem erre a szóváltásra, és elképzelni sem tudtam, hogy
volt képes ennyire kifordítani a szavaimat. Nem az volt az üzenet, hogy tegye
magát még kiszolgáltatottabbá nekem. Azért mondtam ezt neki, hogy
meneküljön tőlem.
 – Szóval te amiatt aggódsz, hogy nekem mi bajom lehet – szűrtem a
szavakat a fogaim között, és igyekeztem pontos sorrendbe tenni őket, hogy
lehetetlen legyen nem észrevenni, mennyire nevetséges helyzetbe hozta magát
– abból, ha te nem kerülsz haza?
A szemét az útra szegezve biccentett.
– Miért nem látod be végre, hogy mennyire veszélyes vagyok? –
sziszegtem, és mérgemben annyira gyorsan hadartam a szavakat, hogy
számára nem is álltak össze értelmes egységgé. És amúgy sem vett még soha
tudomásul semmit, bármit mondtam neki. Meg kell mutatnom.
Idegesnek tűnt, de most másképp, rám sandított, aztán tovább bámulta az
utat. Tartott a dühömtől, de nem úgy, ahogyan kellene. Csak attól félt, hogy
boldogtalanná tesz engem. Nem kellett a gondolatait olvasnom ahhoz, hogy
felismerjem ezt a mintázatot.
Mint általában, most sem voltam igazán mérges rá, csakis magamra. Igen,
folyton kifordított módon reagált a tetteimre. Megbízott bennem, bár nem
érdemeltem ki, és úgy aggódott az érzéseim miatt, mintha azok számítanának.
A jósága miatt került halálos veszélybe. Az ő erénye és az én vétkem, ez a két
ellentét kötött minket egymáshoz.
Közben elértük a köves út végét. Bella leparkolt az agyagos útpadkára, és
leállította a motort. A hirtelen támadt csönd megdöbbentő erejű volt a
hosszas halláskárosító út után. Bella kioldotta a biztonsági övét, és
kicsusszant a furgonból anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám. Háttal
állt nekem, és kibújt a pulóveréből. Néhány másodpercig küszködött vele,
majd a dereka köré kötötte. Meglepett, hogy a felsője nemcsak színében
tükrözte az én viseletemet; a karját is látni engedte egészen a válláig. Többet
láttam így belőle, mint amihez hozzászoktam, és az azonnal feléledő csodálat
ellenére inkább aggodalmat éreztem. Bármi, ami megzavarhat a
koncentrációban, veszélyt jelentett.
 Felsóhajtottam. Mégis, ebben a pillanatban a legnagyobb rettegést az
váltotta ki belőlem, hogy mit látok majd az arcán, milyen undort tükröz a
tekintete, amikor végül megpillant engem a napfényben.
De szembe kell néznem ezzel. Bátornak mutatom magam.
Én is kibújtam a pulcsimból, vakítóan feltűnőnek éreztem magam. Még
soha senki előtt nem fedtem fel ennyit a bőrömből a családomat leszámítva.
Állkapcsomat megfeszítve másztam ki a furgonból – otthagytam a pulóvert
is, hogy ne érezzek kísértést arra, hogy visszahúzzam –, és bevágtam az ajtót.
Az erdő felé meredtem. Talán ha útra kelünk, és a fák között leszünk, nem
érzem majd ennyire védtelennek magamat.
Éreztem a tekintetét magamon, de túlságosan gyáva voltam ahhoz, hogy
felé forduljak. Inkább csak a vállam fölött vetettem oda neki.
– Erre. – A szó nagyon kurtára sikeredett, és túl gyorsan is beszéltem.
Felül kellett kerekednem a szorongásomon. Lassan megindultam.
– Na és az ösvény? – Bella hangja egy oktávval magasabban csengett, mint
általában. Újra rápillantottam – idegesnek tűnt, miközben a furgon elejét
megkerülve felém sétált. Annyi mindentől félhetett, de fogalmam sem volt,
végül mi váltotta ki belőle.
Igyekeztem olyan hangot megütni, mint egy normális ember. Könnyedet,
vicceset. Talán az ő nyugtalanságát enyhíthetném, ha a sajátomat nem is.
– Csak azt mondtam, hogy van egy ösvény az út végén, nem azt, hogy azon
megyünk.
– Nem az ösvényen? – Úgy ejtette ki az ösvény szót, mintha egy süllyedő
hajó utolsó mentőmellényéről volna szó.
Kihúztam a vállamat, hamis mosolyt erőltettem az arcomra, és
odafordultam, hogy a szemébe nézzek.
– Ne félj, nem engedem, hogy eltévedj! – ígértem neki.
A helyzet sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam.
 A szája konkrétan tátva maradt, mint egy vicces szereplőnek egy
aláröhögős sitcomban. Későn kapcsolt, és gyorsan fel-alá járt a szeme a
fedetlen bőrömön.
Pedig ez semmiség volt. Sápadt bőr. Vagyis hát, szélsőségesen sápadt bőr,
ami kissé természetfeletti módon görbült a természetfeletti izomzatom
szögletes hajlatain. Ha már az árnyékban is ilyen reakciót vált ki belőle a
bőröm…
Leesett az álla. Mintha az iménti kétségbeesésem átszállt volna, és az
elmúlt száz évem teljes súlyával nehezedne rá. Talán csak ennyire volt
szüksége. Talán eleget látott.
– Haza akarsz menni?
Ha el akarna hagyni, ha most elsétálna, hagynám elmenni. Végignézném,
ahogy eltűnik a szemem elől, és elviselném. Még nem tudom biztosan, hogy
hogyan, de megtalálnám a módját.
A szemében valamiféle kifürkészhetetlen villámlott, és olyan gyorsan
vetette oda, hogy „Nem!”, hogy az már szinte dühös viszontválasznak tűnt.
Mellém sietett, olyan közel hozzám, hogy ha egy kicsit felé dőlök, a karom
hozzásimul az övéhez.
Mit jelentsen ez?
– Mi a baj? – kérdeztem. Még mindig kétségbeesés sütött a szeméből,
olyan nagy, ami ellentmondott a tetteinek. El akar hagyni vagy sem?
Halk, színtelen hangon felelt:
– Nem vagyok jó túrázó. Nagyon türelmesnek kell lenned velem.
Nem teljesen hittem ezt el neki, de mindenesetre kedves hazugság volt.
Nyilvánvalóan aggódást váltott ki belőle a kijelölt ösvény hiánya, de ez
aligha felelhetett a gyászos arckifejezésért. Közelebb hajoltam hozzá, és
olyan gyengéden mosolyogtam rá, amennyire csak tudtam, igyekeztem
előcsalogatni belőle egy mosolyt viszonzásképp. Gyűlöltem, ha a gyötrelem
jelei bukkantak fel az arcán, a szája sarkában, a szemében.
– Tudok türelmes is lenni – biztosítottam róla, és még lágyabb hangon
folytattam –, ha nagyon akarok.
A szavaim hallatán egy kis félmosoly jelent meg az arcán, de szájának
egyik sarka továbbra is lefelé görbült.
– Haza foglak vinni – ígértem meg. Talán úgy érezte, nincs választása,
muszáj túlesnie ezen a tűzpróbán, mintha tartozna nekem ezzel. De semmivel
sem tartozott nekem.
A válasza megdöbbentett. Ahelyett, hogy elfogadta volna a menekülőutat,
amit megkönnyebbülve ajánlottam fel neki, haragos tekintettel meredt rám.
Amikor megszólalt, csípős volt a hangja.
– Ha azt akarod, hogy még naplemente előtt megtegyem azt az öt mérföldet
ebben a dzsungelben, akkor jobb, ha azonnal elindulsz, és mutatod az utat.
Én csak meredtem rá, megrökönyödve, és vártam a folytatást – valamit,
amiből kiderülne, mivel is sértettem meg –, de ő csak felszegte az állát, és
hunyorgott, mintha ez valamiféle kihívás lenne.
Mivel nem tudtam, mi mást tehetnék, kinyújtottam a karom, és
előretessékeltem őt, miközben másik karommal egy kiálló faágat toltam félre.
Bella átlépett alatta, majd arrébb rugdosott egy kisebb faágat az útjából.

Az erdőben minden könnyebbnek tűnt. Én haladtam elöl, és igyekeztem

eltüntetni Bella útjából az ágakat. Ő többnyire leszegett fejjel sétált, nem úgy,
mintha a tekintetemet kerülné, inkább mintha nem bízna a földben. Láttam,
milyen mérges pillantást vet a kilógó gyökerekre, miközben átlép felettük, és
ekkor összeállt a kép a fejemben: egy ügyetlen ember nyilván ideges egy
ilyen egyenetlen terepen. Ugyanakkor ez még mindig nem ad magyarázatot a
korábbi gyászos hangulatára, sem az azt követő dühre.
 Sok minden lényegesen könnyebb volt az erdőben, mint gondoltam volna.
Bár kettesben voltunk, teljesen egyedül, mindenféle szemtanú nélkül, mégsem
éreztem veszélyesnek. Még amikor időnként akadályba is ütköztünk – itt egy
útra dőlt farönk, ott egy kiálló szikla, ami túl magas ahhoz, hogy átlépjünk
rajta –, és én ösztönösen Bella felé nyúltam, hogy segítsek neki, akkor sem
volt nehezebb hozzáérnem, mint korábban az iskolában. Az, hogy nem volt
nehéz, az elég pontatlan leírása a helyzetnek. Valójában izgalmas és élvezetes
volt, éppúgy, mint korábban. Amikor gyengéden megemeltem őt, hallottam,
hogy a szíve kétszeres sebességgel kezd verni. Úgy képzeltem, az én szívem
pontosan ugyanígy reagálna, ha képes lenne dobogni.
Talán azért tűnt mindez olyan biztonságosnak, mert tudtam, hogy ez még
nem a célállomásunk. Alice látomásaiban sosem az jelent meg, hogy egy erdő
közepén végzek Bellával. Ha legalább Alice látomásai ne jelentek volna meg
újra és újra a fejemben… Persze ha nem vagyok tisztában a lehetséges
jövőképekkel, ha nem készülök fel ezekre az eshetőségekre, akkor ez a
figyelmetlenség Bella halálához vezethet. Minden összefonódott, és
lehetetlennek tűnt kilépni a körforgásból.
Nem először kívántam életemben, hogy bár lelassíthatnám az agyamat. Ha
sikerülne emberi tempóra lassítanom, legalább csak egy napra vagy csak egy
órára, akkor nem lenne időm arra, hogy rögeszmésen ugyanazokon a
megoldhatatlan problémákon rágódjak folyton.
– Melyik volt a kedvenc születésnapod? – kérdeztem Bellától.
Borzasztóan szükségem volt valamilyen figyelemelterelésre.
Úgy húzta fel a szája sarkát, hogy az egyszerre tűnt fanyar mosolynak és
mérges grimasznak.
– Mi az? – kérdeztem. – Ma nem tehetek fel kérdéseket?
Felnevetett, és úgy verdesett a kezével, mintha egy aggodalmas gondolatot
próbálna elhessegetni.
 – Nem erről van szó. Én csak nem tudom, mit feleljek. Nem igazán
szeretem a születésnapokat.
– Ez elég szokatlan. – Nem tudtam felidézni még egy tinédzsert, aki
hasonlóan érzett volna.
– Túl nagy a nyomás – vonta meg a vállát. – Ajándékok, meg minden. Mi
van, ha nem tetszik, amit kaptál? Azonnal magadra kell ölteni a pókerarcot,
nehogy megbántsd mások érzéseit. És az emberek folyton téged néznek.
– Az anyukád nem igazán érez rá a jó ajándékokra? – tippeltem.
A válasznak szánt mosolya rejtélyes volt. Láttam rajta, hogy nem akar
semmilyen negatív dolgot mondani az anyukájáról, pedig nyilvánvalóan nem
volt hibátlan.
A következő rövid szakaszt csendben tettük meg. Abban reménykedtem,
hogy talán önként beszélni kezd, vagy feltesz egy kérdést, amiből rájöhetek,
mi jár a fejében, de folyton csak az erdei útra koncentrált. Tettem még egy
próbát.
– És ki volt a kedvenc tanárod általánosban?
– Mrs. Hepmanik – vágta rá habozás nélkül. – Másodikban. Engedte, hogy
az óráin is olvassak, amikor csak akartam.
Rávigyorogtam.
– Igazi példakép.
– És ki volt a te kedvenc tanárod az általános iskolában?
– Nem emlékszem – hívtam fel rá a figyelmét.
Bella a gondolataiba mélyedt.
– Igaz is. Ne haragudj, nem gondoltam…
– Nem kell bocsánatot kérned.
Beletelt egy újabb szakaszba, amíg előálltam egy olyan kérdéssel, amit
nem tudott olyan könnyen lezárni.
– Kutyák vagy macskák?
 – Hm, nem is tudom… talán macskák? Bújósak, de azért függetlenek, nem
igaz?
– Sosem volt kutyád?
– Macskám se. Anya azt állítja, hogy allergiás rájuk.
A válasza szokatlanul szkeptikusan hangzott.
– Nem hiszel neki?
Újra habozott a válasszal, nem akart hűtlen lenni az anyukájához.
– Nos – kezdte lassan –, rajtakaptam, hogy mások kutyáját simogatja.
– Vajon miért…? – merengtem.
Bella felnevetett. Gondtalan hang volt, mentes mindenfajta keserűségtől.
– Rengeteg ideig kellett győzködnöm, hogy megengedje, hogy lehessen egy
halam. Végül rájöttem, attól tartott, hogy emiatt majd otthon ragadunk.
Meséltem már, mennyire fontos volt neki, hogy lehetőleg minden hétvégén
elmenjünk valamerre. Egy kisvárosba vagy valamilyen történelmi
emlékhelyre, ahol korábban sosem járt. De megmutattam neki azokat az
időzítős ételtablettákat, amik akár egy hétig is ellátják a halakat, és akkor
beadta a derekát. Renée képtelen lehorgonyozni. Mármint, már ott voltam
neki én, nem igaz? Egy hatalmas, az egész életét meghatározó horgony bőven
elég volt neki. Nem akart önként még többet bevállalni.
Nyugodt arcot vágtam. Ez a felismerése – ami kétségkívül igaz volt, hiszen
rajtam is mindig könnyen átlátott – még sötétebb színbe fordította a múltjáról
kialakított értelmezésemet. Talán Bella nem azért érezte, hogy gondviselőnek
kell lennie, mert az anyukája olyan tehetetlen volt, hanem azért, mert úgy élte
meg, hogy ki kell érdemelnie a helyét? Feldühített a gondolat, hogy Bella
valaha is azt érezhette, hogy nem akarták őt, és bizonygatnia kell az értékét.
Furcsa vágy támadt bennem, hogy valamilyen társadalmilag elfogadott módon
szolgálhassam őt, hogy megmutathassam Bellának, pusztán a létezése is több
mint elégséges.
 Nem vette észre, milyen nehezen uralkodom a reakciómon. Egy újabb
nevetés kíséretében így folytatta:
– Talán jobb is, hogy sosem próbálkoztunk az aranyhalnál nagyobb
állatokkal. Nem voltam túl megbízható kisállatgazdi. Attól féltem, hogy az
első halunkat túletettem, ezért a másodiknál csökkentettem az adagot, de az is
hiba volt. És a harmadiknál – itt tanácstalanul felnézett rám –, őszintén
fogalmam sincs, hogy neki mi baja lehetett. Folyamatosan kiugrált az
akváriumból. Végül sajnos nem sikerült időben megtalálnom és
visszatennem. – Gondterhelt arcot vágott. – Hármat vesztettünk el egymás
után, azt hiszem, ezzel hivatalosan is sorozatgyilkosnak számítok.
Ezen képtelen voltam nem hangosan kacagni, de nem bántódott meg. Velem
nevetett ő is.
Amint a jókedvünk alábbhagyott, a fények megváltoztak. Az Alice ígérte
napfény megérkezett a sűrű lombkoronák felett, engem pedig azonnal átjárt a
nyugtalanság és a szorongás.
Tudtam, hogy ez az érzés – a lámpaláz áll talán a legközelebb hozzá –
igazán nevetséges. Mi van akkor, ha Bella visszataszítónak talál? Ha
undorodva elutasít? Nem lesz baj, sőt valójában remek lenne. Ez szó szerint
a legkisebb, legjelentéktelenebb fajta gyötrődés, ami ma aggaszthat engem.
A hiúság, a törékeny ego valóban ennyire erős úr? Sosem gondoltam, hogy
ilyen hatalma lenne felettem, és most sem igazán értettem egyet ezzel. Amíg
rögeszmésen a leleplezésem miatt aggódtam, addig nem kellett más
lehetőségek miatt tépelődnöm. Mint például a visszatetszést követő elutasítás
miatt. Hogy Bella ott fog hagyni engem, én pedig nem állíthatom meg. Vajon
annyira megijed majd tőlem, hogy azt sem engedi, hogy visszakísérjem a
furgonjához? Legalább az úthoz biztonságosan vissza kell juttatnom. Hogy
onnan egyedül hazavezethessen.
Bár úgy éreztem, hogy ennek a képnek a fájdalmától az egész testem
összezsugorodik, akadt ennél az eshetőségnél sokkal rosszabb, vészjóslóan
közelgő próbatétel, amit Alice látomásában láttam. Ha elbukom azon a
teszten… azt elképzelni sem tudom. Hogyan élem túl? Hogyan találom meg a
módját, hogy véget vessek az életemnek?
Közeledtünk.
Bella is észrevette a változó fényeket, miközben az erdő egy kevésbé sűrű
részén haladtunk keresztül. Cukkolva odavetette:
– Csak nem megérkeztünk?
Azt színleltem, hogy én is hasonlóan vidám vagyok.
– Majdnem. Látod ott elöl a világosságot?
Az előttünk elterülő erdő felé hunyorgott.
– Uhm, látnom kellene?
– Lehet, hogy a te szemednek innen még túl távoli – pontosítottam.
Megvonta a vállát.
– Ideje szemorvoshoz mennem.
A csend egyre nyomasztóbb lett, ahogyan haladtunk előre. Könnyen meg
tudtam állapítani, mikor szúrta ki a tisztás ragyogását. Akaratlanul is
elmosolyodott, és a léptei is megnyúltak. Többé nem a földet nézte; szemét a
fák szűrte napfényre szegezte. A lelkesedésével ellentétben én egyre inkább
vonakodtam. Még több időre lenne szükségem. Csak egy vagy két órára…
nem állhatnánk meg itt? Megbocsátaná, ha megfutamodnék?
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy semmi értelme a halogatásnak. Alice látta,
hogy sor kerül erre, előbb vagy utóbb. Később sem lenne könnyebb.
Most már Bella haladt elöl, habozás nélkül nyomakodott keresztül a
páfrányok sorfalán, egészen a tisztásig.
Bárcsak láthattam volna az arcát! El tudtam képzelni, mennyire csodás
lehet ez a hely egy ilyen napon. Éreztem a vadvirágok illatát, a melegben még
édesebbek voltak, és hallottam a patak halk csobogását a távolban. A rovarok
zümmögtek, a messzeségben madarak trilláztak és énekeltek. A közelben
azonban egy madarat sem lehetett látni – a jelenlétem épp elég volt ahhoz,
hogy elüldözze innen a nagyobb élőlényeket.
Bella szinte áhítattal lépett ki az aranyló fénybe, ami bearanyozta a haját,
világos bőre pedig ragyogott. Ujjaival végigsimított a magasabbra nőtt
virágokon, nekem pedig újra Perszephoné jutott az eszembe. Maga a
megtestesült tavasz.
Hosszan el tudtam volna még nézni őt, talán örökké is, de hiú ábránd volt,
hogy a tisztás szépségétől majd megfeledkezik az árnyakban megbúvó
szörnyetegről. Hátrafordult, a szeme megtelt csodálattal, az ajka kíváncsi
mosolyra húzódott, és engem nézett. Várakozón. Amikor nem mozdultam,
lassan elindult felém. Az egyik karját bátorítón felém nyújtotta.
Ebben a pillanatban olyan borzasztóan vágytam arra, hogy én is ember
lehessek, hogy majd belerokkantam. De nem voltam ember, és elérkezett az
idő a tökéletes fegyelmezettségre. Feltartottam a tenyerem, mintegy
figyelmeztetésként. Bella ugyan megértette, de nem ijedt meg. Leengedte a
karját, és megállt ott, ahol épp tartott. Várakozott. Kíváncsian.
Mélyen beszippantottam a friss erdei levegőt, és órák óta most először
tudatosan figyeltem Bella perzselő illatára.
Akármennyire bíztam is Alice látomásaiban, elképzelni sem tudtam, mit
tartogathatna még ez a történet. Itt véget kell érnie, nemde? Bella meg fog
látni engem, és végre azt fogja érezni, amit a kezdetektől fogva kellett volna:
rémületet, undort, döbbenetet, taszítást… és többé semmit sem akar majd
tőlem.
Úgy éreztem, hogy ez lesz a legnehezebb dolog, amit valaha meg kell
tennem, de végül minden erőmet latba vetve elemeltem a lábam a földről, és
tettem egy lépést előre.
Szembenézek a helyzettel.
Behunytam a szemem, és kiléptem a napfénybe.
 17. VALLOMÁSOK

Éreztem a nap melegét a bőrömön, de örültem, hogy nem kell látnom a

hatását. Most egyáltalán nem akartam szembesülni magammal. Életem
leghosszabb fél pillanatát éltem át, amíg néma csend honolt. Majd hirtelen
Bella felsikoltott:
– Edward!
A szemem kipattant, arra számítottam, hogy Bella menekülő alakját látom
majd, miután szembesült igazi valómmal.
De épp ellenkezőleg, felém rohant, becsapódásra készen, az ajka aggódva
elnyílt. A kezét széttárva csetlett-botlott a magasra nőtt fűben a réten
keresztül. Az arca nem félelmet, inkább kétségbeesést tükrözött. Nem
értettem, mire készül.
De azt nem hagyhattam, hogy belém ütközzön, bármi volt is a célja.
Szükségem volt a távolságtartásra. Újra felemeltem tiltón a tenyeremet.
Bella megtorpant, és egy pillanatig egy helyben tántorgott, sugárzott belőle
a szorongás.
Ahogy a szemébe néztem, megpillantottam a tükörképemet, és megértettem,
mi lelhette őt. Szeme tükrében úgy festettem, mint egy lángoló férfi. Bár
korábban lelepleztem a vámpírokat övező mendemondákat, ő tudat alatt egész
biztosan hitt még egy-kettőben.
Mert aggódott. Rettegett, hogy baj éri a szörnyeteget, ahelyett, hogy
magától a szörnytől rettegett volna.
Tett egy lépést felém, majd elbizonytalanodott, amikor ezzel párhuzamosan
én hátrálni kezdtem.
– Ez fáj neked? – kérdezte suttogva.
Hát igazam volt. Most sem maga miatt aggódott, még ebben a helyzetben
sem.
– Nem – súgtam neki a választ.
Még egy lépéssel közelebb jött, óvatosan. Leengedtem a kezemet.
Még mindig közel akart lenni hozzám.
Az arckifejezése megváltozott, miközben egyre közelebb ért. A fejét
oldalra döntötte, a szeme először összeszűkült, majd hatalmasra tárult. Még
úgy is, hogy ilyen messze álltunk egymástól, láttam, hogy a bőrömön megtörő
fény prizmaszerűen Bellára vetül. Még egy lépést tett, majd még egyet,
ugyanakkor a távolságot nem csökkentette, inkább lassan körbejárt engem. Én
teljesen mozdulatlan voltam, éreztem, ahogy a tekintete a bőrömhöz ér,
miközben ő maga eltűnt a látóteremből. A légzése gyorsabb volt a
szokásosnál, a szíve is hevesen vert.
Újra felbukkant a jobb oldalamon, és egy apró mosoly kezdett formálódni
a szája sarkában, miközben a kört bezárva újra szembekerült velem.
Mégis hogy mosolyoghat?
Közelebb sétált, majd megtorpant, mikor már csak huszonöt centi
választott el bennünket. Felemelte a kezét, mintha legszívesebben
megérintene engem, de túlságosan fél megtenni. A karomon megtörő napfény
az arcába sugárzott.
– Edward – lehelte. Csodálkozás hallatszott a hangjából.
– Most már félsz? – kérdeztem halkan.
A kérdésem teljesen váratlanul érte, megdöbbentette.
– Nem!
A szemébe néztem, képtelen voltam megállni, hogy ne próbáljam kihallani
a gondolatait. Eredménytelenül.
 Bella felém nyúlt, nagyon lassan, és közben az arcomat nézte. Azt
gondoltam, talán arra vár, hogy megállítsam. De nem tettem. Meleg ujjai
súrolták a csuklómat. Elszántan meredt a megcsillanó fényre, ami az én
bőrömről az övére táncolt át.
– Mire gondolsz? – súgtam. A folytonos titokzatossága ismét heves
fájdalmat ébresztett bennem.
Kicsit megrázta a fejét, és úgy tűnt, küszködik, hogy szavakat találjon.
– Én… – Felnézett a szemembe. – Én nem tudtam… – Vett egy mély
lélegzetet. – Még soha nem láttam ilyen csodálatosat. El sem tudtam képzelni,
hogy ilyesfajta gyönyörűség létezik.
Döbbenten bámultam rá.
A bőröm a kórságom legégbekiáltóbb tüneteként lángolt. A napfényben
még kevésbé voltam emberi, mint bármikor máskor. Ő pedig azt gondolta,
hogy gyönyörű vagyok.
A kezem automatikusan felemelkedett, és kinyúlt, hogy megfoghassa az
övét, de erőszakkal visszafogtam a mozdulatot, nem engedtem, hogy
hozzáérjen.
– De azért nagyon furcsa – tettem hozzá. Azt egész biztosan ő is megértette,
hogy ez is az iszonyat része.
– Mármint csodálatos – javított ki.
– Nem találod visszataszítónak, hogy milyen szörnyen nem vagyok
emberszerű?
Bár mostanra szinte biztos voltam a feleletében, mégis elképesztőnek
találtam.
Félig elmosolyodva válaszolt.
– Nem visszataszító egyáltalán.
– Pedig az lenne a helyes reakció.
Egyre szélesedett a mosolya.
 – Úgy érzem, hogy az emberszerűség kissé túlértékelt.
Óvatosan kihúztam a karomat meleg ujjbegyei alól, és a hátam mögé
rejtettem. Olyan kevéssé értékelte az emberlétet. Nem fogta fel, micsoda
veszteséggel jár, ha odalesz.
Bella tett még egy fél lépést előre, a teste olyan közel került hozzám, hogy
az ő melegsége sokkal hangsúlyosabbnak, jelenlévőbbnek tűnt, mint a napé.
Felém fordította az arcát, így a fény aranyszínűre színezte a nyakát, az árnyak
játéka pedig kihangsúlyozta vérének áramlását az állkapcsa sarka mögötti
artériában.
A testem ösztönösen reagált – a méreg bugyogni kezdett a számban, az
izmaim tekeregtek, a gondolataim cikáztak.
Hihetetlen gyorsasággal emelkedett a felszínre. Csak másodpercekkel
ezelőtt léptünk be a látomások arénájába. Visszafojtottam a lélegzetemet, és
egy hosszú lépéssel elhátráltam tőle, a kezemet ismét figyelmeztetőn emeltem
a levegőbe.
Nem próbált követni.
– Ne haragudj! – suttogta, a szavakat olyan emelkedő hanglejtéssel ejtve
ki, hogy a végére inkább kérdés formálódott belőlük. Nem tudta, miért is kér
bocsánatot.
Figyelmesen ellazítottam a tüdőmet. Az illata nem okozott nagyobb
fájdalmat, mint általában, és nem volt olyan mértékben lehengerlő, mint
számítottam.
– Kérek egy kis időt – mondtam.
– Rendben – válaszolt még mindig suttogó hangon.
Megkerültem, lassú, megfontolt lépésekkel, majd a tisztás közepére
sétáltam. Egy olyan foltot kerestem, ahol alacsonyabban nőtt a fű, és újra
mozdulatlanná dermedten ültem ott. Óvatosan lélegeztem, be és ki, és
hallgattam Bella tétova lépteit, míg megtette ugyanezt a távot, ízlelgettem az
illatát, ahogy leült mellém.
– Ideülhetek? – kérdezte bizonytalanul.
Bólintottam.
– Csak hagyj koncentrálni!
Nem akartam magyarázkodni. Inkább behunytam a szemem.
Nem gyávaságból, mondogattam magamnak. Vagy nem csak gyávaságból.
Tényleg muszáj volt összpontosítanom.
Az illatára koncentráltam, a vére hangjára, ahogyan a szíve kamrái között
áramlott. Csak a tüdőmnek engedélyeztem a működést. Testem összes többi
részét merev mozdulatlanságra ítéltem.
Ez Bella szíve, emlékeztettem magam, miközben az idegeim reagáltak az
ingerekre. Ez Bella élete.
Mindig nagyon figyelmesen kerültem, hogy a vérére gondoljak – az illatot
képtelen voltam megkerülni, de a folyadékot, a mozgást, a pulzust, a forró
cseppfolyós állagát –, ezeknél tilos volt még gondolatban is elidőznöm. Most
azonban hagytam, hogy ezek töltsék ki a gondolataimat, elárasszák az
idegrendszeremet, és támadást intézzenek az önuralmam ellen. Az áramlás és
a lüktetés, a dobogás és a bugyogás. Az áradás a legnagyobb artériákon
keresztül, a csobogás a legapróbb vénákon át. A forróság, ami a köztünk lévő
távolság ellenére is időről időre hullámokban hozzáverődött a csupasz
bőrömhöz. Az íz, ami felperzselte a nyelvemet, és fájdalmasan gyötörte a
torkomat.
Kordában tartottam és megfigyeltem magamat. Az agyam egy kis része
képes volt elvonatkoztatni, a támadás ellenére is tisztán gondolkodni. Az
észszerűség eme kis darabkájával minden egyes reakciómat aprólékosan
megvizsgáltam. Kiszámítottam, mennyi erő kell ahhoz, hogy megfékezzem
ezeket a válaszreakciókat, és felmértem azt is, mennyi erő áll
rendelkezésemre. Ezek csak hozzávetőleges számítások voltak, de hittem
benne, hogy az akaraterőm felül tud kerekedni a természetemen. Éppen hogy.
Vajon ez lenne az Alice által emlegetett csomó? Nem éreztem magam
teljesnek.
Mindeközben Bella majdnem ugyanolyan mozdulatlanul ült mellettem, és
elmerült saját gondolataiban. Vajon el tudta képzelni akár csak a
töredékrészét is annak a zűrzavarnak, ami a fejemben zajlott? Vajon mivel
magyarázta magának ezt a különös, néma helyzetet? Akármi járt is a fejében,
a teste nyugodt maradt.
Az idő Bella pulzusával párhuzamosan lassulni látszott. A távoli madarak
csicsergése egyre álmosabbnak tűnt. Az apró patak csobogása valahogy még
erőtlenebbé vált. A testem ellazult, végül már a nyálam se csorgott.
Bella szívének kétezer-háromszázhatvannégy dobbanásával később sokkal
nagyobb önuralommal bírtam, mint hosszú ideje bármikor. Kulcsfontosságú
volt a szembenézés, ahogy Alice is megjósolta. Készen álltam? Hogyan
lehetnék biztos ebben? Hogyan lehetnék valaha is biztos?
És hogyan törjem meg ezt a hosszas hallgatást, amit én kezdeményeztem?
Kezdett kellemetlenné válni; Bella biztosan jó ideje feszeng már emiatt.
Kiszabadultam a merev testtartásomból, és hátradőltem a fűbe, az egyik
kezemet kényelmesen a fejem alá helyeztem.
Berögzült szokásommá vált az érzelmek fizikai megnyilvánulásainak
tettetése. Talán ha a nyugalmat tettetem, Bella el is hiszi, hogy így érzek.
Ő csak csendesen felsóhajtott.
Arra vártam, hátha megszólal, de csak ült ott csendben, mint eddig,
töprengett tovább a számomra ismeretlen gondolatokon, egyedül, ezen a
mindentől távoli helyen egy szörnyeteggel, akiről úgy verődik vissza a
napsütés, mintha milliónyi fénytörő prizmából lenne kirakva a bőre. Éreztem,
hogy rám néz, de többé nem képzeltem, hogy visszataszítónak talál.
Tekintetének képzeletbeli súlya – így, hogy tudtam, inkább csodálattal teli,
hogy mindennek ellenére gyönyörűnek talál – újra felélesztette a szikrázó
elektromosságot, amit a sötétségben éreztem mellette, és úgy éreztem, mintha
visszatért volna az ereimbe az élet.
Hagytam magam elveszni teste harmóniájában, engedtem, hogy a hang, a
melegség és az illat összevegyüljön, és azt tapasztaltam, hogy mégis képes
vagyok megfékezni emberetlen vágyaimat, még úgy is, hogy ez a
fantomvéráramlás a bőröm alá költözött.
De ehhez minden figyelmemet összpontosítanom kellett. És
elkerülhetetlenül véget fog érni a csendes periódus. Bellának rengeteg
kérdése lesz, és úgy képzeltem, most sokkal velősebbek, mint korábban.
Ezernyi különböző magyarázattal tartoztam neki. Képes leszek mindezt
egyszerre kezelni?
Úgy döntöttem, megpróbálok még néhány feladattal zsonglőrködni,
miközben tovább hallgatom vérének áramlását. Elválik majd, hogy a
figyelemelterelés túl soknak bizonyul-e.
Mindenekelőtt információt gyűjtöttem. Felmértem a csiripelő madarak
pontos helyzetét, és a hangjuk alapján beazonosítottam, milyen fajtába
tartoznak. Megvizsgáltam a szabálytalan csobbanásokat, amik arra utaltak,
valamilyen élőlény úszkál a patakban, és miután összevetettem a kifröcskölt
víz mennyiségét a hal méretével, kikövetkeztettem a legvalószínűbb halfajtát.
Kategorizáltam a közelben mozgolódó rovarokat – a fejlettebb állatfajokkal
ellentétben a rovarokat ugyanúgy nem érdekelte a mi fajtánk jelenléte, mint
ahogy egy kő sem zavarta meg őket – a szárnymozgásuk sebessége és a
röptük emelkedése vagy a földhöz érő lábuk apró kattogó hangja alapján.
Miközben folytattam ezt az osztályozást, számolgatni kezdtem. Ha a réten
jelenleg 4913 rovar tartózkodik, ami hozzávetőlegesen 1025 négyzetméteres,
akkor vajon hány rovar élhet az 3625 négyzetkilométeres Olympic Nemzeti
Parkban? Mi lenne, ha a rovarpopuláció 1 százalékkal csökkenne minden
háromméteres emelkedés után? Felidéztem a park térképét, és bőszen
számolgattam tovább.
Ezzel egyidejűleg végigvettem azokat a dalokat, amiket a legritkábban
hallottam a közel egy évszázados létezésem során – olyasmi nem jöhetett
szóba, amit egynél többször hallottam. Olyan dallamokat idéztem fel, amiket
akkor hallottam, ha elhaladtam egy kocsma nyitott ajtaja előtt, vagy
különleges családi altatókat, amiket apró gyerekeknek énekelgettek a
bölcsőjükben, miközben az éjszaka leple alatt elsuhantam a házuk mellett,
esetleg a zeneművészetis diákok elvetélt próbálkozásait, akik színdarabokhoz
készülő betétdalokat komponáltak a főiskolai tantermemmel szomszédos
épületekben. Gyorsan eltátogtam az egyes versszakokat, és feljegyeztem az
összes okot, amiért kudarcra ítéltettek.
Bella vére még mindig pulzált, a belőle áramló hő továbbra is melegített,
én pedig belül perzselődtem. De képes voltam rövid pórázon tartani
magamat. A szorításom jottányit sem lazult. Uralkodtam magamon. Épp
eléggé.
– Mondtál valamit? – súgta oda nekem.
– Csak dúdolgattam magamban – vallottam be. Nem igazán tudtam, hogyan
magyarázhatnám meg neki, mit is csináltam épp, ő pedig nem faggatózott
tovább.
Éreztem, hogy a hallgatás a végéhez közeledik, de ez nem rémisztett meg.
Már majdnem kényelmes volt a helyzet, erősnek éreztem magam, nyeregben
voltam. Talán keresztüljutottam a csomón. Talán biztonságban átjutottunk a
túlsó oldalra, és Alice reményteli látomásai kezdtek valósággá válni.
Amikor megváltozott a légzése, inkább kíváncsi voltam, mint aggódó.
Ezúttal milyen irányt vesznek a gondolatai? Vártam, milyen kérdést tesz majd
fel nekem, de ehelyett végül a fű susogása hallatszott, miközben Bella felém
hajolt, és a dübörgő pulzus hangja közelebb került hozzám.
 Egy lágy, meleg ujjbegy lassan végigsimított a kézfejemen. Bár nagyon
gyengéd érintés volt, a bőrömön támadt reakció villámcsapással ért fel.
Másfajta perzselés, mint ami a torkomban érződött, sokkal inkább
figyelemelterelő. A fejemben végzett számítások és hangemlékek hebegve
akadtak el, a figyelmem teljes mértékben Bellára irányult, miközben a szíve
mindössze egy fej távolságnyira dobogott a fülemtől.
Kinyitottam a szememet, sóvárogtam az arca után, meg akartam fejteni a
gondolatait. Nem csalódtam. A tekintete csodálattal telve ragyogott, ajkának
sarkai felfelé húzódtak. A szemembe nézett, a mosolya még hangsúlyosabbá
vált. Én pedig viszonoztam.
– Nem félsz tőlem? – Nem ijesztettem el őt. Itt akart lenni, velem.
Incselkedő hangon válaszolt.
– Nem jobban, mint máskor.
Még közelebb hajolt, és egész tenyerét a felkaromra helyezte, majd lassan
végigsimított rajta, egészen a csuklómig. A bőre lázasan forrónak érződött, az
ujjai megremegtek, de az érintésében nem volt nyoma félelemnek.
A szemhéjaim újra lecsukódtak, miközben igyekeztem türtőztetni magamat.
Az elektromos szikrázás földrengésnek érződött, ami az egész testemet
megrengette.
– Nem baj? – kérdezte, a keze pedig a mozdulat közben megtorpant.
– Nem – feleltem gyorsan. Mivel szerettem volna kissé megértetni vele,
milyen élmény ez nekem, így folytattam: – El nem tudod képzelni, milyen
érzés. – Eddig a pillanatig én sem tudtam elképzelni. Felülírt minden
gyönyört, amit valaha éreztem.
Az ujjai folytatták útjukat a könyököm belső hajlatán, kirajzolva az ott
látható mintázatokat. Mocorogni kezdett, és a másik kezével a kezem után
nyúlt. Megéreztem, hogy arra készül, hogy felfelé fordítsa a kezemet. Amint
azonban engedelmeskedtem, mindkét keze megdermedt, és halkan zihálni
kezdett.
Felpillantottam, és gyorsan felismertem, milyen hibát követtem el – úgy
mozdultam, mint egy vámpír, nem pedig mint egy ember.
– Sajnálom – motyogtam. De amint találkozott a tekintetünk, láttam rajta,
hogy nem okoztam nagy bajt. Úgy tette túl magát a döbbenetén, hogy közben a
mosoly nem tűnt el az arcáról. – Veled túlságosan könnyű önmagamnak lenni
– magyaráztam, és újra behunytam a szememet, hogy teljesen átadhassam
magam az érzésnek, amit egymáshoz érő bőrünk okoz.
Egy kis nyomást tapasztaltam, miközben megpróbálta megemelni a
kezemet. Vele együtt mozgattam a karom, ugyanis tudtam, hogy nem kis
erőfeszítésébe telne, hogy a segítségem nélkül megmozdítsa a végtagomat.
Lényegesen nehezebb voltam, mint amilyennek tűntem.
Az arcához emelte a kezem. Meleg lehelete szinte égette a tenyeremet.
Segítettem neki ide-oda forgatni a csuklómat, amerre épp az ujjai nyomásával
jelezte. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy minden idegszálával rám
koncentrál, és a bőrömről reá vetődő szivárványszikrák táncolnak az arcán.
Újra megjelent a kis barázda a szeme közt. Vajon milyen kérdés
nyugtalaníthatja épp?
– Mondd el, hogy mire gondolsz most! – Lágyan ejtettem a szavakat, de
vajon kihallja belőlük a könyörgő tónust? – Még mindig fura érzés, hogy sose
tudom, mit gondolsz.
Kissé összeszorította az ajkát, a bal szemöldökét pedig feljebb emelte.
– Tudod, mi, többiek egyfolytában így érezzük magunkat.
Mi, többiek. Az emberiség óriási családja, akiknek a köréhez én nem
tartoztam. Az ő népe, az ő fajtája.
– Nehéz élet lehet… – A szavak nem hangzottak olyan viccesnek, mint
amilyennek szántam őket. – De még mindig nem mondtad meg, mire gondolsz.
Lassacskán válaszolt csak.
 – Éppen azt kívántam, bár tudnám, te mire gondolsz…
Nyilvánvalóan ez nem minden.
– És?
A hangja elhalkult; emberi fülnek szinte hallhatatlan lett volna.
– Azt is kívántam, bárcsak el tudnám hinni, hogy tényleg létezel. És azt is
kívántam, bárcsak ne félnék!
Ez felért egy késszúrással. Tévedtem. Végül tényleg sikerült ráijesztenem.
Hát persze hogy így történt.
– Nem akarom, hogy félj. – Ez egyszerre volt bocsánatkérés és panasz.
Megdöbbentem, amikor huncut módon elvigyorodott.
– Nem éppen arra a fajta félelemre gondoltam, bár kétségkívül arról se
kellene megfeledkeznem.
Most viccel velem? Mégis mire gondol? Félig felültem, túlságosan
érdekeltek a válaszai ahhoz, hogy közömbösnek tettessem magam.
– Hát akkor mitől félsz?
Ekkor vette észre, milyen közel van egymáshoz az arcunk. Az ajka még
sosem volt ilyen közel az enyémekhez. Már nem mosolygott, hanem kissé
kinyitotta a száját. Az orrán keresztül vette a levegőt, és a szemét félig
becsukta. Közelebb hajolt, mintha szerette volna beszippantani az illatomat,
az állát fél centivel feljebb emelte, a nyaka pedig úgy hajlott ívbe, hogy
felvillantotta előttem nyaki erét.
Azonnali reakciót váltott ki belőlem.
A méreg ellepte a számat, a kezem megragadta az övét, az állkapcsom
pedig rándulva nyílt szét, miközben Bella egyre közelebb hajolt hozzám.
Eltántorodtam tőle. Az őrület még nem érte el a lábamat, így az úgy lőtt ki,
hogy egy pillanattal később már a rét túlsó végében voltam. Olyan gyorsan
mozogtam, hogy nem maradt időm gyengéden elengedni a kezét; valósággal
kitéptem a kezem az övéből. Miközben a fák árnyékában landoltam, a keze
jutott először az eszembe, és megkönnyebbülés járt át, amikor azt láttam,
hogy az még mindig épségben van a csuklóján.
A megkönnyebbülést azonban undor követte. Irtózás. Visszatetszés. Az
összes érzelem, amitől rettegtem, hogy viszontlátom Bella szemében,
megsokszorozva az elmúlt száz évemmel és a biztos tudással, hogy
rászolgáltam ezekre, sőt még többre is. Szörnyeteg, lidérc, életek megrontója,
álmok elpusztítója – ezekért ugyanúgy feleltem Bella életében, mint ahogy a
sajátomban is.
Ha jobb lehetnék, erősebb, az előző pillanat – ahelyett, hogy kis híján
vérontásba torkollt – akár az első csókunk is lehetett volna.
Elbuktam tehát a próbán? Nincs többé remény?
Bella tekintete üveges volt; szemének fehérje árnyékként övezte a sötét
íriszt. Figyeltem, ahogyan pislog egyet, majd újra rám fókuszál. Egy hosszú
pillanatig csak meredtünk egymásra.
Az alsó ajka megremegett, majd kinyitotta a száját. Megfeszültem,
vádaskodásra számítottam. Arra, hogy rám sikolt, hogy azt mondja, soha
többé ne merészeljek a közelébe kerülni.
– Sajnálom… Edward – suttogta szinte némán.
Hát persze.
Vennem kellett egy mély lélegzetet, mielőtt felelhettem volna.
Igyekeztem olyan hangerővel szólni, hogy ő is meghallja, de közben
próbáltam gyengéd hangnemet megütni.
– Várj egy kicsit!
Vettem még egy mély lélegzetet. Innen is éreztem az illatát. Ez olaj volt a
folyamatosan perzselő tűzre, de ennél nem több. Úgy éreztem magam, mint a
közelében általában. Semmi jele nem volt sem a testemben, sem a fejemben
annak, hogy a szörnyeteg a felszín közelében ólálkodna. Hogy bármelyik
pillanatban elszakadhat nálam a cérna. Ettől szívem szerint ordítottam volna,
és gyökerestül téptem volna ki a fákat. Ha nem érzem, mikor kerülök az
őrület határára, ha nem látom előre, mi fogja kiváltani, mégis hogyan
védhetném meg Bellát magamtól?
Elképzeltem, miként bátorítana Alice. Végtére is megóvtam Bellát. Semmi
sem történt. És bár ennyit Alice is láthatott előre, amikor a végzetes hibám
még a jövőben rejlő lehetőség volt, és nem pedig a múlt, azt ő sem tudhatta,
hogy milyen érzés lesz. Hogy teljesen elveszítem az önuralmam, hogy
gyengébb leszek, mint a legmegátalkodottabb ingerem. Hogy nem leszek
képes megállni.
De hát megálltál! Ezt mondaná. De azt nem tudhatná, hogy ez mennyire
kevés.
Bella le sem vette rólam a szemét. A szíve a normálisnál kétszer
gyorsabban vert. Túl gyorsan. Ez nem lehet egészséges. Szívem szerint
megfogtam volna a kezét, és azt mondtam volna neki, hogy minden rendben, ő
is rendben van, biztonságban, és nem kell aggódnia, de ez nyilvánvalóan
hazugság lenne.
Még mindig normálisnak éreztem magam, legalábbis abban az értelemben,
amennyire az elmúlt hónapok normálisnak tekinthetők. Uralkodtam magamon.
Épp ugyanúgy, mielőtt az eltúlzott önbizalmam miatt majdnem megöltem őt.
Lassan visszafelé sétáltam, azon töprengtem, vajon tartanom kellene-e a
távolságot. De nem tűnt helyesnek a bocsánatkérésemet a rét másik feléről
átkiabálni. Nem bíztam magamban annyira, hogy ugyanolyan közel menjek
hozzá, mint korábban. Pár lépésre tőle megálltam, és leültem a földre.
Igyekeztem szavakba önteni mindent, amit éreztem.
– Nagyon sajnálom!
Bella pislogott párat. A szíve még mindig túl gyorsan dörömbölt.
Látszólag a szavak nem jelentettek neki semmit, el sem jutottak az agyáig.
Bár azonnal tisztában voltam vele, hogy rossz ötlet, de a sokszor
alkalmazott módszerhez tértem vissza, és megpróbáltam lazán kommunikálni
vele. Kétségbeesetten fel akartam ébreszteni ebből a dermedtségből.
– Megértenéd, hogy gondolom, ha most azt mondanám, hogy én is csak
ember vagyok?
Túl lassan reagált, de bólintott, egyetlenegyszer. Megpróbált mosolyogni
ízléstelen próbálkozásomon, amivel oldani akartam a hangulatot, de láthatóan
ez az erőfeszítésem csak még tovább rontott a helyzeten. Az arcából ítélve
most már szomorú is volt, és bár elkésve, de meg is ijedt.
Láttam már az arcán félelmet korábban is, de olyankor mindig igyekezett
megnyugtatni. Minden alkalommal, amikor félig abban reménykedtem,
felismerte, hogy nem érdemlem meg azt a mérhetetlen kockázatot, amit
miattam vállal, mindig cáfolta a feltételezésemet. A szemében megbújó
félelmet sosem én váltottam ki belőle.
Egészen mostanáig.
A félelem savanykás és fémes szagával telt meg a levegő.
Pontosan erre a pillanatra vártam. Mindig azt bizonygattam magamnak,
hogy erre vágyom. Hogy fordítson nekem hátat. Hogy mentse a saját bőrét, és
hagyjon engem egyedül a perzselő fájdalmammal.
A szíve továbbra is eszelősen dobogott, én pedig szívem szerint egyszerre
sírtam és nevettem volna. Végül tehát megkaptam, amit akartam.
És mindezt azért, mert egy centivel közelebb hajolt hozzám a kelleténél.
Épp elég közel került ahhoz, hogy belekóstoljon az illatomba, és kellemesnek
találta, ahogyan az arcomat is vonzónak, az összes többi csapdámat pedig
ellenállhatatlannak látta. Minden egyes porcikám arra késztette, hogy
közelebb akarjon lépni hozzám, hiszen pontosan így voltam összerakva.
– Hát nem én vagyok a világ legkiválóbb ragadozója? – Meg sem
próbáltam elfedni a hangomba vegyülő keserűséget. – Minden porcikámmal
magamhoz csalogatom a zsákmányt. A hangommal, az arcommal, még a
szagommal is. – Mindez felesleges túlzás volt. Mi értelme a bájnak és a
csábításnak? Hiszen a gyökeret eresztett Vénusz légycsapójával ellentétben
nekem nem kellett arra várnom, hogy a zsákmányom berepüljön a számba.
Miért nem olyan visszataszító a külsőm is, mint a belsőm? – Mintha bizony
szükségem lenne rá.
Teljesen elvesztettem az irányítást, de nem úgy, mint korábban. Az összes
szerelem, vágyakozás és remény, amit eddig éreztem, elporladt, évezredek
gyászos szenvedése állt előttem, így nem akartam tettetni többé. Ha nem
lehetek soha boldog, mert szörnyeteg vagyok, akkor legalább hadd legyek
nyíltan ez a szörnyeteg.
Talpra szökkentem, és olyan tempóban cikáztam, mint ahogy Bella szíve
verdesett, körbe-körbe a tisztáson, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán
a szeme képes-e befogadni, amit mutatni próbálok neki.
Hirtelen megtorpantam ott, ahol korábban álltam. Nem volt szükségem
vonzó hangra sem.
– Mintha bizony el tudnál futni előlem. – Nevetnem kellett a gondolattól, a
fejemben megjelenő groteszk vígjáték láttán. Nevetésemet nyers
visszhangban verték vissza a fák.
A hajszát pedig zsákmányejtés követi.
A mellettem álló ősöreg lucfenyő alsó ága akadt a kezem ügyébe.
Mindenféle erőfeszítés nélkül téptem le ezt a végtagot a fa testéről. A fa
fülsiketítően recsegett és tiltakozott, kéreg és forgács fröccsent szanaszét.
Egy pillanatig méregettem a hatalmas faágat a kezemben. Durván négyszáz
kilót nyomhatott. Ahhoz kevés, hogy a segítségével csatát nyerjek a tisztás
túlsó végében álló kanadai jegenyefenyővel szemben, de súlyos károkat azért
tudnék okozni vele.
Egy könnyed lendülettel a jegenyéhez vágtam a faágat, egy körülbelül tíz
méter magasan lévő kidudorodásra célozva. A lövedékem célba ért, a fa ága
dörgő reccsenéssel szakadt le, és ezernyi apró darabra porladt szét, majd
halk sziszegéssel ömlött az avarban növekvő páfrányokra. A dudor középen
meghasadt, ami aztán mindkét irányba tovább kígyózott, métereken keresztül.
A jegenye megrázkódott, az ütés a gyökereken keresztül egészen mélyen a
földbe sugárzott. Elpusztítottam vajon a fát? Jó pár hónap múlva derül csak
ki. Remélhetőleg felépül majd; a tisztás úgy tökéletes, ahogy volt.
Részemről mindez csekély erőfeszítésbe került. Az erőmnek mindössze
egy apró töredékét kellett használnom ehhez. És mégis, micsoda erőszakhoz
vezetett. Mekkora károkat okozott.
Mindössze két lépéssel Bella mellett termettem, és kartávolságra álltam
meg tőle.
– Mintha bizony meg tudnád védeni magad tőlem.
A keserűség eltűnt a hangomból. A kisebb hisztériás rohamom ugyan
semennyi energiámba sem került, de a dühöm egy részét sikerült
kieresztenem vele.
Ezalatt Bella meg sem moccant. Bénultan ült a helyén. Hosszú időn
keresztül meredtünk egymásra. Még mindig mérges voltam magamra, de a
dühömet tápláló tűz kialudt. Értelmetlennek tűnt. Nem változtat azon, ami
vagyok.
Bella mozdult meg először. Épp csak egy kicsit. A keze, ami egy ideje
ernyedten hevert az ölében, most újra életre kélt. Az ujjai felém moccantak.
Valószínűleg öntudatlan mozdulat volt, de a megszólalásig hasonlított arra,
amikor álmában könyörögve azt motyogta, hogy „gyere vissza”, és kinyújtotta
a karját. Akkoriban azt kívántam, bár rólam álmodna mindeközben.
Ez a Port Angeles-i események előtti éjszakán történt, mielőtt megtudtam
volna, hogy már rájött, mi is vagyok valójában. Ha tisztában lettem volna
azzal, mit mondott neki Jacob Black, egy percig sem hiszem, hogy rólam
álmodik, leszámítva persze, ha rémálmok gyötrik. De neki mindez nem
számított.
Még mindig rettegés ült a szemében. Ez egyáltalán nem meglepő.
Ugyanakkor mintha esdeklés is megbújt volna a félelem mellett. Vajon
elképzelhető, hogy azt szeretné, menjek vissza hozzá? És ha így is lenne,
megtehetem?
Az ő fájdalma az én legnagyobb gyengeségem – ahogyan ezt Alice is
megmutatta nekem. Gyűlöltem azt látni, hogy retteg. Ez azt is megmutatta,
mennyire rászolgáltam, hogy tartson tőlem, de még ennél is világosabbá vált,
hogy képtelen vagyok elviselni, ha szenvedni látom. Ez megfosztott attól a
képességtől is, hogy legalább megközelítőleg helyes döntést tudjak hozni.
– Ne félj! – kérleltem suttogva. – Megígérem… – Nem, ez túlságosan
közömbös kifejezés lett. – Megesküszöm rá, hogy nem bántalak. Ne félj!
Lassan közelebb léptem hozzá, és nem tettem hirtelen mozdulatokat.
Fokozatosan, megfontolt lépésekben ereszkedtem le mellé, így megint
visszajutottam oda, ahol mindez kezdetét vette. Kissé lejjebb eresztettem a
fejemet is, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.
Szívének ritmusa lassulni kezdett. A szemhéja ellazult. Úgy tűnt, mintha a
közelségem megnyugtatná őt.
– Kérlek, bocsáss meg! – könyörögtem. – Általában tudok uralkodni
magamon. Csak éppen most kiborítottál egy pillanatra. De mostantól, ígérem,
kifogástalanul fogok viselkedni. – Micsoda szánalmas mentegetőzés. Mégis,
mintha kissé elmosolyodott volna. Én pedig, mint egy bohóc, ismét
megpróbálkoztam, és eleresztettem egy vicceskedő megjegyzést.
– Különben is, ma tényleg nem vagyok szomjas.
Még rá is kacsintottam. Ebben a pillanatban inkább tűntem tizenhárom
évesnek, nem pedig száznégynek.
De Bella felnevetett. Kissé kifulladva és reszketeg hangon, de őszinte
nevetés volt, valódi örömmel és megkönnyebbüléssel. A szeme egyre
melegebb lett, a válla ellazult.
Elképesztően jó érzés volt visszacsúsztatni a kezemet az övébe. Bár ez
nem volt helyes, de mégis így volt.
– Jól vagy?
A kezeinkre meredt, majd egy pillanatra felnézett, és találkozott a
tekintetünk, de végül újra lesütötte a szemét. Az ujjbegyével elkezdte
feltérképezni a tenyeremen húzódó vonalakat, épp, mint azelőtt, hogy
őrjöngeni kezdtem. Végül újra a szemembe nézett, a mosolya pedig lassan
beterítette az arcát, a kis gödröcske is megjelent az állán. Ebben a mosolyban
sem ítélkezés, sem megbánás nem volt.
Visszamosolyogtam rá, és úgy éreztem, csak most váltam képessé arra,
hogy értékelni tudjam a helyszín szépségét is. A nap, a virágok és az
aranyozott levegő csak most vált láthatóvá a számomra, örömteli és élvezetes
módon. Mindezt az irgalmasság ajándékának tekintettem, és még az én kővé
dermedt szívem is megtelt hálával.
A megkönnyebbülés, az öröm és a bűntudat zavaros elegye hirtelen
eszembe juttatta a napot, amikor oly sok évtizeddel ezelőtt hazatértem.
Akkor sem álltam készen rá. Úgy terveztem, várok még. Azt akartam, hogy
a szemem újra aranyszínű legyen, mire Carlisle elé kerülök. De ekkor még
mindig furcsa narancsszínben világítottak, inkább vörösbe hajló
borostyánnak tűntek. Nehezemre esett visszatérni a korábbi étrendemhez.
Korábban sosem találtam ennyire megterhelőnek. Attól féltem, ha nem kapok
segítségek Carlisle-tól, képtelen leszek tartani magam hozzá. Hogy
visszatérek a régi, önmegtartóztatást nélkülöző napokhoz.
Aggasztott, hogy a szemem ennyire egyértelműen bizonyítja, mit is tettem.
Azon töprengtem, mi lehet a legrosszabb fogadtatás, amiben részem lehet.
Szimplán csak elzavar? Rám se bír nézni azok után, hogy ekkora csalódást
okoztam neki? Vezekelnem kell majd a bűneimért? Megtennék bármit, amit
kérne tőlem. Vajon az erőfeszítéseim, hogy jobbá váljak, meghatják őt? Vagy
képtelen lesz a kudarcom mögé látni?
Nem volt nehéz rájuk találnom; nem költöztek messze attól a helytől, ahol
elhagytam őket. Talán azért, hogy könnyen visszataláljak hozzájuk?
Csak ők építettek házat egy ennyire magas, elvadult helyen. A téli napsütés
visszatükröződött az ablakokról, miközben én lentről közelítettem a házhoz,
így nem tudtam megállapítani, van-e otthon valaki. Ahelyett, hogy a rövidebb
utat választottam volna a fák között, az üres, hófödte mezőt választottam, ahol
– bár a ragyogó napfény ellenére is melegen voltam felöltözve – könnyen
kiszúrhattak. Lassan haladtam. Nem akartam rohanni. Az talán rájuk
ijesztene.
Esme vett észre először.
– Edward! – hallottam a kiáltását, bár még több mint egy kilométerre
jártam tőlük.
A pillanat töredékrésze alatt kiviharzott az oldalsó ajtón, és suhant a hegyi
szirtet övező kövek közepette, lépteivel úgy felkavarva a havat, hogy vastag
felhők gomolyogtak a háta mögött.
Edward! Hazajött!
Nem pont ilyen fogadtatásra számítottam. Bár még nem látta tisztán a
szememet.
Edward? Ez lehetséges?
Az apám hosszú lépteivel gyorsan felzárkózott Esme mögött.
A gondolatai között nem volt más, csak kétségbeesett reménykedés. Semmi
ítélkezés. Legalábbis egyelőre.
– Edward! – kiáltotta Esme, hangjában összetéveszthetetlenül öröm
csilingelt.
Majd rám vetette magát, a karjait a nyakam köré fonta, újra és újra arcon
csókolt. Kérlek, soha többé ne menj el!
 Egy pillanattal később Carlisle körülölelt mindkettőnket.
Köszönöm, gondolta őszintén. Köszönöm, hogy visszajöttél hozzánk.
– Carlisle… Esme… Annyira sajnálom. Én annyira…
– Psszt! – suttogta Esme, miközben a nyakamhoz érintette a fejét, és
belélegezte az illatomat. Kisfiam.
Felnéztem Carlisle arcába, és megmutattam a szememet. Semmit sem
akartam rejtegetni előtte.
Itt vagy. Carlisle a gondolatai közt semmi más nem volt, csak boldogság.
Bár tisztában volt vele, hogy mit jelent a szemem színe, az örömét semmi sem
ronthatta el. Nincs miért bocsánatot kérned.
Lassacskán, miközben alig fogtam fel, hogy mindez ennyire egyszerű lehet,
felemeltem a karjaimat, hogy viszonozzam a családom ölelését.
Ugyanezt a meg nem érdemelt elfogadást éreztem most is, és el se hittem,
hogy túljutottunk mindezen – a rettenetes viselkedésemen, az önkéntelen és az
akaratlagos tetteim következményein egyaránt. Úgy tűnt, Bella megbocsátása
képes tovasodorni a sötétséget is.
– Hol is tartottunk, mielőtt olyan lehetetlenül viselkedtem? – Pontosan
emlékeztem, hogy én hol tartottam. Csak pár centire az ajkaitól. Teljesen
elragadtatva gondolatainak rejtélyétől.
Bella kétszer is pislogott, mielőtt válaszolni tudott volna.
– Esküszöm, nem emlékszem.
Ez persze érthető volt. Beszippantottam a perzselő tüzet, majd ki is fújtam,
és azt kívántam, bár okozna valamilyen valós kárt bennem.
– Azt hiszem, arról beszéltünk, miért is félsz, a legkézenfekvőbb okoktól
eltekintve.
A legkézenfekvőbb ok azóta valószínűleg kikergette a gondolatai közül az
egyéb félelmeket.
Ő azonban elmosolyodott, és újra lenézett a kezemre.
 – Aha, tényleg.
Semmi többet nem mondott.
– Nos? – sürgettem.
Ahelyett, hogy a szemembe nézett volna, ismét a tenyerem mintázatát
kezdte felfedezni. Megpróbáltam valamiféle üzenetet kiolvasni a
mozdulataiból, valamilyen képben vagy betűkben reménykedtem – például
abban, hogy E-D-W-A-R-D-T-Ű-N-J-E-L-I-N-N-E-N –, de nem sikerült
semmilyen rejtett tartalmat találnom. Egy újabb kérdés, amire sose válaszol
majd. Nem mintha megérdemelném a válaszait.
Felsóhajtottam.
– Milyen könnyen elveszítem a türelmemet.
Felnézett rám, fürkészőn vizslatta a szememet. Hosszú másodpercekig
bámultunk egymásra, teljesen megdöbbentett pillantásának hevessége. Úgy
éreztem, ő sokkal eredményesebben olvas az én fejemben, mint amennyire
nekem valaha sikerült az övében.
– Azért félek – kezdte, én pedig hálásan konstatáltam, hogy végre válaszol
a kérdésemre –, mert… hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok
mindig veled. – Újra leszegte a tekintetét, ahogy kimondta a maradhatok
szót. Kivételesen pontosan értettem, hogy mire gondol. Amikor azt mondta,
maradhatok, akkor nem a jelenlegi napsütéses pillanatra, sem a délutánra, de
még csak nem is erre a hétre gondolt. Úgy értette, ahogy én is mondanám
őneki. Maradj velem mindig. Maradj velem örökre. – És attól félek, hogy én
veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.
Végiggondoltam, mi mindent vonna maga után, ha végül arra
kényszeríteném, hogy pontosan úgy tegyen, ahogy most mondta. Ha arra
biztatnám, hogy maradjon örökké velem. Minden egyes áldozatot, amit meg
kellene hoznia, minden egyes veszteséget, amit el kellene gyászolnia, minden
egyes sajgó megbánást, minden egyes fájdalmas, könnyek nélküli merev
pillantást.
– Igen. – Nehezemre esett egyetérteni vele, még ha az összes felelevenített
fájdalom olyan frissen élt is az emlékeimben. Annyira vágytam erre. – Ettől
csakugyan félned kell. Attól, hogy velem akarsz lenni. – Micsoda önző alak
vagyok. – Óvakodnod kell tőlem, a saját érdekedben.
Dühösen nézett a kezemre, mintha az, amiben egyetértettem vele, legalább
annyira nem tetszene neki, mint nekem.
Erre az útra még csak utalni is veszélyes volt. Hadész és az ő
gránátalmája. Vajon hány mérgező maggal fertőztem már meg őt? Épp elég,
hogy Alice sápadtnak és búskomornak látta őt a távollétemben. Bár úgy tűnt,
én magam is a romlás útjára léptem. Horogra akadtam. Függővé váltam a
felgyógyulás reménye nélkül. El sem tudtam képzelni a gyógyulást. Hogy
elhagyjam őt. Hogyan élném túl? Alice felvillantotta előttem, mennyire
gyötrődne Bella a távozásom után, de vajon mit látna ugyanebben a
forgatókönyvben az én jövőmről? Nem hinném, hogy bármi más lennék, mint
egy megtört árnyék, hasztalan, gyűrött, üres.
Ezt a gondolatot kihangosítottam, de inkább csak magamnak.
– Már régen el kellett volna mennem. Legalább most meg kéne tennem. De
nem hiszem, hogy képes lennék rá.
Bella még mindig a kezünket nézte, az arcáról sütött a meleg.
– De én nem akarom, hogy elmenj – motyogta.
Tehát azt akarja, hogy maradjak vele. Próbáltam leküzdeni az efölött
érzett boldogságomat, a behódolást, ami felé ez a kérés rángatott. Enyém
egyáltalán ez a döntés, vagy kizárólag az ő kezében van? Addig maradnék,
amíg arra nem kér, hogy menjek el? Az enyhe szellőben szinte
visszhangzottak a szavai. De én nem akarom, hogy elmenj.
– Pontosan ezért kellene elmennem. – Minél több időt töltünk együtt, annál
nehezebb elképzelni, hogy különváljunk. – De ne aggódj! Alapjában véve
önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes
lennék azt tenni, ami helyes.
– Örülök neki. – Egyszerűen ejtette ki ezeket a szavakat, mintha teljesen
nyilvánvaló lenne, amit mond. Mintha minden lány arról álmodna, hogy a
kedvenc szörnyetege túlságosan önző legyen ahhoz, hogy az ő érdekeit a
sajátja elé helyezze.
A dühöm újra felizzott, de csakis magamra haragudhattam. Szigorú
önuralommal sikerült kihúznom a kezem az övéből.
– De ne örülj! Én nem csak a társaságodra vágyódom. Ezt sose felejtsd el!
Ne felejtsd el, hogy rád nézve veszélyesebb vagyok, mint bárki másra!
Különös tekintettel pillantott rám. A szemében azonban nem láttam
félelmet. Kissé balra döntötte a fejét.
– Nem értem, mire gondolsz, legalábbis az utolsó részt biztosan nem értem
– mondta töprengőn. Eszembe juttatta a korábbi beszélgetésünket a menzán,
amikor a vadászatról kérdezett. Úgy hangzott, mintha egy jelentéshez gyűjtene
adatot – egy olyan jelentéshez, ami alapvetően érdekli ugyan, de mégis,
mintha nem lenne több akadémikus vizsgálódásnál.
Nem bírtam megállni, elmosolyodtam. A dühöm olyan gyorsan tovaszállt,
mint ahogy jött. Miért vesztegessem az időt ingerültséggel, amikor annyival
kellemesebb érzések is átjárhatnának?
– Hogy magyarázzam meg neked? – mormogtam. Természetes, hogy
fogalma sincs, miről beszélek. Nem voltam különösképpen konkrét, amikor
arról beszéltem, mit vált ki belőlem az illata. Persze hogy nem; hiszen igazán
irtóztató dolog. Mégis hogy magyarázhatnám el, tényleg. – Méghozzá anélkül,
hogy megint megijesztenélek? Hmmm.
Az ujjai az enyémeket hívogatták. Én pedig nem bírtam ellenállni.
Gyengéden az övébe csúsztattam a kezemet. Készséges érintése, a mohósága,
ahogy az ujjait szorosan az enyémek közé fonta, segített lenyugtatni az
idegeimet. Tudtam, hogy mindent el fogok árulni neki – éreztem, ahogy az
igazság kavarog bennem, és ki akar törni. De fogalmam sem volt, hogy fog
reagálni, még így sem, hogy eddig mindig igazán nemeslelkűen viselkedett
velem. Kiélveztem ezt a pillanatot, Bella elfogadását, mivel bármikor vége
szakadhat.
Felsóhajtottam.
– Elképesztően kellemes érzés ez a meleg!
Ismét elmosolyodott, mert összefűzött ujjaink teljesen elkápráztatták.
Nem volt mit tenni. Muszáj volt szemérmetlenül szemléletesnek lennem.
Ha csak kerülgetem a forró kását, azzal még jobban összezavarom, ezt pedig
muszáj megértenie. Vettem egy mély lélegzetet.
– Azt tudod, ugye, hogy mindenki más ízeket kedvel? Van, aki a
csokoládéfagylaltot, mások az epret?
Fúj. Ez hangosan kimondva még rosszabbul hangzott, mint gondolatban,
elég gyenge kezdés. Bella bólintása udvarias egyetértésnek tűnt, de
máskülönben nyugodtan tűnt. Talán beletelik egy percbe, hogy felfogja, amit
hallott.
– Elnézést, ezért az ennivalós hasonlatért – szabadkoztam –, de máshogy
nem tudom megmagyarázni.
Elvigyorodott – a mosolya őszinte jókedvről és vonzalomról árulkodott; a
gödröcskéje újfent előbukkant. A vigyorától úgy éreztem, mintha ketten
lennénk ebben a nevetséges helyzetben, nem ellenfélként, hanem
partnerekként, akik együttes erővel igyekeznek megoldást találni. Elképzelni
sem tudtam, mi többre vágyhatnék – leszámítva persze a lehetetlent. Hogy én
is ember lehessek. Visszamosolyogtam rá, de tudtam, hogy az én vigyorom
sem nem őszinte, sem nem olyan ártatlan, mint az övé.
Megszorította a kezemet, sürgetőn, hogy folytassam.
Lassan ejtettem ki a szavakat, próbáltam a lehető legjobb analógiákat
használni, de már közben is éreztem, hogy nem járok sikerrel.
– Tudod, minden embernek más az illata, más az esszenciája. Ha bezárnál
egy alkoholistát egy poshadt sörrel teli szobába, ő boldogan eliszogatna ott.
De ha éppen leszokófélben lenne az alkoholról, azért meg tudná állni, hogy
ne igyon belőle. Ám tegyük fel, hogy ugyanebben a szobában talál egy pohár
százéves brandyt, a legritkább, legfinomabb konyakot, amelynek meleg illata
belengi a helyiséget… Nos, mit gondolsz, mi történne akkor az emberünkkel?
Rokonszenves képet festettem magamról? Egy tragikus áldozatot festettem
le, nem pedig egy valódi gonoszt?
Mélyen a szemembe nézett, és miközben én automatikusan megpróbáltam
kihallgatni a belső reakcióját, úgy éreztem, mintha ő is olvasni szeretne a
gondolataimban.
A szavaimmal párhuzamosan haladtam a gondolkodással, és azon
töprengtem, vajon elég erős-e a felhozott példa.
– De talán nem is ez a jó hasonlat – tűnődtem. – A brandynek talán túl
könnyű lenne ellenállni. Az alkoholista helyett inkább heroinistát kellett
volna mondanom.
Bella ismét elmosolyodott, nem olyan szélesen, mint az előbb, de
összeszorított ajka pimaszul görbült felfelé.
– Szóval én vagyok a kedvenc kábítószered?
Majdnem felnevettem. Pontosan azt csinálta, amivel én is próbálkoztam –
viccelődött, fel akarta dobni a hangulatot, enyhíteni próbálta a feszültséget –,
csak velem ellentétben ő sikerrel is járt.
– Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin.
Ez egész biztosan egy rémisztő beismerés volt, és mégis, valahogy
megkönnyebbültem tőle. Ezt neki köszönhettem, a támogatásának és
megértésének. Beleszédültem a gondolatba, hogy talán képes mindezt
megbocsátani nekem. Mégis hogyan?
 De ő visszatért a kutatói szerepéhez.
– És ez gyakran előfordul? – kérdezte, miközben a fejét kíváncsian oldalra
döntötte.
Még az én különleges gondolatolvasó képességemmel együtt is nehéz volt
pontos összehasonlításokat végezni. Nem tudtam igazán átélni azoknak az
érzéseit, akiket meghallgattam; mindössze a gondolataikat ismerhettem meg
az érzéseikről.
Én nem pont ugyanúgy értelmeztem a szomjúságot, mint a családom egyéb
tagjai. Számomra a szomjúság perzselő tűz volt. Jasper is tűzként jellemezte,
de ő inkább maró savnak érezte, mint lángolásnak, kémiai és eltelítő
reakciónak. Rosalie mindezt átható szárazságként élte meg, ordító hiányként,
nem pedig külső erőként. Emmett gyakran ugyanígy jellemezte a szomjúságát;
úgy gondoltam, ez természetes jelenség, hiszen Rosalie gyakorolta rá az első
és azóta is a legerősebb hatást a második életében.
Tehát tudtam azokról az alkalmakról, amikor a többieknek nehezükre esett
ellenállni a kísértésnek, és olyan alkalmak is adódtak, amikor nem is jártak
sikerrel, de azt nem tudtam pontosan megállapítani, milyen erős lehetett maga
a kísértés. Ugyanakkor persze meg tudtam tippelni, ismerve, milyen szinten
áll az önuralmuk. Ugyan nem tökéletes ez a technika, de úgy gondoltam, Bella
kíváncsiságára megfelelő választ adhat.
Ez azonban még vérfagyasztóbb volt. Nem is bírtam a szemébe nézni,
miközben válaszoltam. Ehelyett a nap felé meredtem, miközben az egyre
közeledett a fák lombkoronájának széléhez. Minden egyes múló másodperc
nagyobb fájdalmat okozott, mert ezek olyan pillanatok voltak, amiket már
sosem élhetek át újra Bella oldalán. Azt kívántam, bár ne kellene ezeket az
értékes másodperceket ilyen ízléstelen témákra áldoznunk.
– Beszélgettem erről a fivéreimmel. Jaspernek nagyjából mindnyájan
egyformák vagytok. Ő csatlakozott legkésőbb a családunkhoz. Neki még
állandó küzdelmet jelent, hogy ellenálljon a kísértésnek. Még nem volt ideje,
hogy kifejlessze magában a különféle illatok, aromák iránti érzékenységet. –
Túl későn kaptam észbe, merre kalandoztak a gondolataim. – Sajnálom –
tettem hozzá sietősen.
Bosszankodva puffogott egy kicsit.
– Nem zavar. Kérlek, ne aggódj állandóan, hogy esetleg megbántasz, vagy
megijesztesz, vagy bármi! Ti így gondolkodtok. Meg tudom érteni, legalábbis
megpróbálom. Magyarázd el úgy, ahogy neked a legegyszerűbb.
Próbáltam lecsillapodni. El kellett fogadnom, hogy valamilyen csodával
határos módon Bella képes elfogadni a velem kapcsolatos legsötétebb
dolgokat is, és egyáltalán nem rémül meg ezektől. És nem is gyűlöl miattuk.
Ha ő elég erős ahhoz, hogy végighallgassa ezeket a történeteket, akkor nekem
is elég erősnek kell lennem, hogy elmondjam őket. Ismét a napra néztem,
ahogyan egyre lejjebb ereszkedett, éreztem, hogy lassan lejár az időm.
– Szóval – folytattam lassan –, Jasper úgy gondolja, hogy ő még soha nem
találkozott senkivel, aki annyira… vonzotta volna, mint te engem. Márpedig
ha így véli, akkor szerintem sem élt át ilyesmit. Emmett, úgymond már régóta
egy csónakban evez velünk, ő pontosan értette, miről beszélek. Azt mondta,
vele ez kétszer megesett, és hát az egyik esetben erősebb volt a vonzás…
Végre a szemébe mertem nézni. Szúrós tekintettel meredt rám.
– És veled előfordult már? – tette fel a kérdést.
Erre könnyen tudtam válaszolni, nem kellett feltételezésekbe
bonyolódnom.
– Soha.
Úgy tűnt, Bella hosszan rágódik ezen a válaszon. Szerettem volna tudni,
mit jelent ez a számára. Aztán az arca kissé ellazult.
– És mit csinált Emmett? – kérdezte, mintha csak hétköznapi módon
csevegnénk.
 Mintha ez egy tündérmeséket tartalmazó könyv lenne, amiből épp
felolvasok neki, és amiben a jó mindig győzedelmeskedik, és bár az út néha
árnyékos területre vezet, semmiféle igazán gonosz vagy végzetesen kegyetlen
dolog nem történhet benne.
Hogyan is mondhatnám el neki, mi történt azzal a két ártatlan áldozattal?
Emberek voltak reményekkel és félelmekkel, családdal és barátokkal, akik
szerették őket, tökéletlen lények, akik megérdemelték az esélyt, hogy
fejlődjenek, hogy próbálkozzanak. Egy férfi és egy nő, akiknek neve már csak
egyszerű sírkőre vésve szerepel jelentéktelen temetőkben.
Vajon jobbnak vagy rosszabbnak tartana bennünket, ha tudná, hogy Carlisle
megkövetelte tőlünk, hogy vegyünk részt a temetésükön? Nem csak e két
ember esetében, hanem mindenkién, aki a mi hibáink és botlásaink áldozatául
esett. Talán kevésbé voltunk átkozottak, amiért végighallgattuk azokat, akik a
legjobban ismerték az áldozatainkat, és akik elmesélték, milyen is volt idő
előtt véget ért életük? Amiért szemtanúi voltunk a halálukat követő
könnyeknek és fájdalomnak? A pénzügyi segély, amit név nélkül
adományoztunk a hátramaradtaknak, hogy elkerüljük a további felesleges
szenvedést, visszatekintve otrombaságnak tűnik.
Bella nem várt tovább a válaszomra.
– Azt hiszem, sejtem.
Szomorúság ült ki az arcára. Vajon elítélte Emmettet, miközben nekem oly
sok mindent megbocsátott? Az ő bűnei, bár lényegesen több volt kettőnél,
összességében mégsem haladták meg az enyémeket. Fájt, hogy elítéli a
bátyámat. Vajon eme két áldozat sajátossága lesz az, amitől visszariad majd?
– Még a legerősebbek is kibuknak a csónakból, nem igaz? – kérdeztem
gyengén.
Vajon ezt is meg lehet bocsátani?
Talán nem.
 Összerezzent, elhúzódott tőlem. Mindössze pár centit, de nekem
métereknek érződött. Grimaszt vágott.
– Mit kérsz tőlem? Az engedélyem? – Hangjának kemény éle
szarkazmusnak tűnt.
Tehát itt húzta meg a határt. Azt gondoltam, hogy rendkívül kedves és
könyörületes, talán túlságosan is megbocsátó. De a valóság az, hogy
mindössze alábecsülte a romlottságomat. Biztosan azt gondolta, minden
figyelmeztetésem ellenére, hogy életem folyamán csak a kísértést
tapasztaltam meg. Hogy végül mindig jó döntést hoztam, mint ahogy Port
Angelesben is, amikor sikeresen elkerültem a vérfürdőt.
Aznap este elmondtam neki, hogy minden erőfeszítésünk ellenére a
családom követett már el hibákat. Akkor nem rakta össze, hogy ezzel
gyakorlatilag beismertem, hogy gyilkoltam? Nem csoda, hogy eddig mindent
ilyen könnyedén elfogadott; hiszen azt gondolta, mindig is erős voltam, és a
lelkemen mindössze annyi szárad, hogy pár alkalommal majdnem bűnbe
estem. Nos, ez nem az ő hibája. Én magam soha nem vallottam be
egyértelműen, hogy bárkit is meggyilkoltam volna. Sosem osztottam meg
vele, mennyi veszteséget okoztam.
Amíg én teljesen belepörögtem ezekbe a gondolatokba, Bella arca
megenyhült. Próbáltam rájönni, miként búcsúzhatnék el tőle úgy, hogy
megtudja, mennyire szerettem, de ne is érezze magát fenyegetve a szerelmem
által.
– Úgy értsem – kezdett magyarázkodni, és a hangjából kiveszett a
szarkasztikus él –, hogy nincs remény?
A pillanat töredékrésze alatt visszajátszottam az iménti beszélgetésünket a
fejemben, és rájöttem, hogy félreértettem a reakcióját. Amikor a múltbeli
bűnökért esedeztem a bocsánatáért, ő azt hitte, hogy jövőbeli, a küszöbönálló
vétkek miatt mentegetőzöm. Hogy arra készültem…
 – Nem, nem! – Küszködtem, hogy emberi tempóban ejtsem a szavakat,
olyannyira igyekeztem a tudtára adni a gondolataimat. – Hát persze hogy van
remény! Már úgy értem, persze hogy nem foglak…
Megölni téged. Nem voltam képes befejezni a mondatot. Ezek a szavak
igazi gyötrelmet jelentettek a számomra, elképzelni, hogy Bella meghal.
Mélyen a szemébe néztem, és igyekeztem azt is átadni neki, amit kimondani
képtelen voltam.
– Velünk egészen más a helyzet – esküdöztem. – Emmett… Azok idegenek
voltak, akikkel összeakadt. És nagyon régen történt, akkor még nem volt
ennyire… gyakorlott, ennyire óvatos, mint most.
Bella kiszúrta a ki nem mondott dolgokat is.
– Szóval, ha véletlenül találkoztunk volna… – Itt szünetet tartott, kereste a
megfelelő forgatókönyvet. – Egy sötét sikátorban, vagy ilyesmi…
Áh, és itt jön a keserű igazság.
– Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel az
osztályterem kellős közepén, és…
Ne öljelek meg. Elfordítottam a fejemet. Túlságosan szégyelltem magam.
Mégis, nem hagyhattam, hogy hízelgő illúziókat tápláljon velem
kapcsolatban.
– Amikor elmentél mellettem – kezdtem a beismerést –, kevésen múlott,
hogy ott helyben tönkre nem tettem mindazt, amit Carlisle felépített
számunkra. Ha nem gyakorlom az utóbbi, hát, igen sok évben, hogy leküzdjem
a szomjúságomat, akkor nem bírtam volna fékezni magam…
A gondolataimban tisztán megjelent előttem az osztályterem. A tökéletes
memória inkább volt átok, mint áldás. Tényleg muszáj ilyen pontosan
emlékeznem annak az órának minden egyes másodpercére? Bella félelemtől
tágra nyílt szemére, a benne tükröződő gyalázatos tekintetemre? Arra, hogy az
illata majdnem lerombolt minden bennem rejlő jóságot?
 Bella is messze járt. Talán ő is erre a napra gondolt vissza.
– Biztosan azt hitted, valami megszállottal van dolgod.
Nem ellenkezett.
– Csak nem értettem, miért. Hogyan utálhattál meg olyan hirtelen…
Abban a pillanatban ösztönösen ráérzett az igazságra. Pontosan értette,
hogy utáltam őt. Majdnem annyira, mint amennyire vágytam rá.
– Nekem te olyan voltál, mint valami démon, aki egyenesen a poklomból
szállt fel a földre, hogy tönkretegyen. – Fájdalmas volt újraélni ezt az érzést,
visszaemlékezni arra az időszakra, amikor még zsákmányként tekintettem rá.
– A bőrödből áradó illat… azt hittem, megőrjít, azon az első napon. Egyetlen
óra alatt vagy százféleképpen elterveztem, hogyan foglak kicsalogatni a
teremből, hogy kettesben legyünk. De leküzdöttem minden egyes kísértést,
mert a családomra gondoltam, arra, hogy mennyit árthatnék neki. Ki kellett
rohannom a teremből, el kellett menekülnöm, nehogy kimondjam azokat a
szavakat, amelyekkel ráveszlek, hogy kövess… Velem jöttél volna?
Milyen érzés lehet megtudnia mindezt? Hogyan tudja megemészteni az
egymásnak ellentmondó tényeket? Engem mint a későbbi gyilkosát, és engem
mint a későbbi szerelmét? Mit gondolt vajon a magabiztosságomról, a
bizonyosságomról, miszerint követte volna a gyilkost?
Kissé felszegte az állát.
– Kétségtelenül – értett egyet.
A kezünk még mindig óvatosan összefonódott. Az övé majdnem olyan
mozdulatlan volt, mint az enyém, leszámítva, hogy vér pulzált benne.
Eltöprengtem, vajon ő is érzi-e azt a félelmet, amit én – a félelmet, hogy a
kezeinknek egyszer csak szét kell válnia, és hogy újra bátorságot és
megbocsátást kell gyűjtenie ahhoz, hogy ismét egymásba fonódhassanak.
Valamivel könnyebb volt úgy vallomást tenni, ha nem néztem közben a
szemébe.
 – Amikor – folytattam – megpróbáltam átalakítani az órarendemet,
remélve, hogy akkor el tudlak kerülni, egyszer csak ott termettél abban a
szűk, meleg irodában. Egyszerűen őrjítő volt az illatod! Akkor hajszál híján
rád vetettem magamat. Rajtunk kívül csak egy törékeny emberi lény volt a
helyiségben, könnyedén elintézhettem volna.
Éreztem, hogy libabőrös lesz a karja. Valahányszor megpróbáltam
érzékeltetni valamit, azon kaptam magam, hogy egyre becsmérlőbb szavakat
használok. Bár ezek voltak a megfelelő és igaz kifejezések, nagyon
ocsmányak is voltak.
De most már lehetetlen volt elapasztani őket, Bella pedig csendben ült, és
hallgatta, ahogy feltörnek belőlem ezek a magyarázkodással vegyülő
vallomások. Beszéltem neki a sikertelen menekülési kísérletemről és az
arroganciáról, ami végül visszavezetett Forksba; arról is, hogy ez az
arrogancia hogyan formálta az interakcióinkat, és hogy mennyire frusztrált és
meggyötört, hogy rejtve maradtak a gondolatai; hogy az illata mind a mai
napig egyszerre kínszenvedést és kísértést jelent a számomra. A családom
időnként felbukkant, majd el is tűnt a történetből, és kíváncsi voltam, Bella
látja-e, hogy minden fordulópontnál hatással voltak a tetteimre. Elárultam
neki azt is, hogy miután megmentettem őt Tyler teherautójától, teljesen
átalakult a perspektívám, és hogy ennek köszönhetően ráébredtem, több ő
számomra, mint kockázat vagy bosszúság.
– És a kórházban? – firtatta, amikor úgy tűnt, kifogytam a szavakból.
Együttérzőn, mohón vizslatta az arcomat, ítélkezés nélkül vágyakozott a
következő fejezet után. Többé már nem döbbentett meg a jóindulata,
ugyanakkor még mindig természetfelettinek találtam.
Elmagyaráztam a kétségeimet is, hogy megértse, aznap az üres folyosón
miért beszéltem vele olyan nyersen: nem azért, mert megmentettem őt, hanem
mert féltem felfedni előtte magamat és ezáltal a családomat is. Ez
természetesen a családom legkülönbözőbb reakcióihoz vezetett, és aggódtam,
vajon mit gondol Bella arról, hogy néhányuk a lehető legvéglegesebb módon
szerette volna elhallgattatni őt. Most azonban nem reszketett, és a félelem
jeleit sem mutatta. Milyen furcsa lehet számára megismerni a teljes történetet,
megtudni, hogyan szövi át a sötétség az ő sokkal fényesebb verzióját.
Elmondtam azt is, hogyan próbáltam ezt követően teljes közömbösséget
színlelni azért, hogy mindannyiunkat védjem, és hogy milyen csúfosan
belebuktam.
Magamban nem először méláztam el azon, hogy vajon hol lennék most, ha
aznap a parkolóban nem ilyen ösztönösen cselekszem. Ha – mint ahogy
groteszk módon neki is felvázoltam – nem mozdulok, és hagyom, hogy
meghaljon autóbalesetben, majd az emberi szemtanúk előtt a lehető
legbestiálisabb módon felfedem az igazi valómat. A családomnak azon
nyomban el kellett volna hagynia Forksot. Elképzeltem, hogyan reagáltak
volna egy efféle fordulatra… valószínűleg épp ellentétesen, mint ahogy most
tették. Rosalie és Jasper nem haragudott volna. Talán kissé önelégülten
nyugtázzák az eseményeket, de megértették volna. Carlisle mélyen csalódott
lenne, de megbocsátana. Vajon Alice elgyászolta volna a barátnőjét, akivel
végül sosem találkozhatott? Csak Esme és Emmett viselkedne többé-kevésbé
az első reakciójuknak megfelelően: Esme a jóllétem miatt aggódna, Emmett
pedig csak megvonná a vállát.
Valamilyen mértékben én is megéreztem volna, valójában mekkora
katasztrófát szenvedtem el a történtekkel. Már az ismeretségünk eme korai
pontján, miután épp csak pár szót váltottunk, Bella teljesen megigézett.
De vajon felfogtam volna, valójában milyen mérhetetlen ez a tragédia?
Valószínűleg nem. Egész biztosan szenvednék, majd folytatnám az üres fél-
életemet anélkül, hogy valaha megtudnám, mi mindent vesztettem el. Sosem
ismerném a valódi boldogságot.
 Könnyebb lett volna akkor elveszíteni őt, ebben biztos voltam. Mint ahogy
az örömet sem tapasztalhattam volna meg, úgy a fájdalom azon mélységeit
sem, amiknek a létezéséről így első kézből szereztem tudomást.
Kedves, édes arcában gyönyörködtem, ami olyan drága a számomra, és
ami a világom közepévé vált. A hátralévő időmben semmi másra nem
akartam nézni.
Bella arcára hasonló csodálat ült ki.
– És mindennek ellenére – zártam le a hosszas vallomásomat –, jobban
tettem volna, ha tényleg leleplezem mindnyájunkat az első pillanatban, mint
ha itt és most, itt, ahol nincsenek tanúk, és semmi nem állíthat meg, kárt
tennék benned.
Hatalmasra tárta a szemét, nem a félelem vagy a döbbenet miatt. Hanem
mert elkápráztattam.
– De hát miért? – kérdezte.
Ez a magyarázat legalább olyan bonyolult, mint az eddigiek, tele olyan
kifejezéssel, amiket gyűlölet kiejteni, ugyanakkor olyan szavakkal is, amiket
nagyon is el akartam mondani neki.
– Isabella! Bella. – Már csak az is örömmel töltött el, ha kimondhattam a
nevét. Már ez önmagában is vallomásnak tűnt. Ehhez a névhez tartozom.
Óvatosan kiszabadítottam az egyik kezemet, és végigsimítottam puha, a
naptól felmelegedett haján. Az egyszerű érintés öröme, a tudat, hogy
szabadon hozzáérhetek, teljesen letaglózott. Újra megragadtam a kezét.
– Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak. El sem tudod
képzelni, mennyit kínzott a gondolat. – Utáltam elfordulni az együttérző
arcától, de túlságosan nehezemre esett a másik arcát látnom magam előtt, azt,
amelyik Alice látomásában szerepelt, ugyanebben a keretben. –
Elképzeltelek, amint ott fekszel, mozdulatlanul, fehéren, hidegen… hogy sose
látom többet, amint elpirulsz, hogy nem látom felvillanni a szemedben a
megértést, amikor hirtelen átlátsz rajtam… elviselhetetlen lenne! – Ez a szó
nem tudta átadni, milyen gyötrelem húzódott mögötte. Ugyanakkor túljutottam
az ocsmány részen, és végre elmondhattam neki, amit olyan régóta szerettem
volna a tudtára adni. Újra a szemébe néztem, és vígan folytattam a
vallomásomat.
– Nekem most te vagy a legfontosabb dolog az életemben. És mindig is az
maradsz.
Mint ahogy az elviselhetetlen sem volt elég kifejező, úgy ezek a szavak is
csak gyenge utánzatai voltak az érzéseknek, amiket leírni próbáltam velük.
Reméltem, hogy a szememből kiolvassa, mennyire alkalmatlannak
bizonyultak. Ő mindig jobban ismerte az én gondolataimat, mint amennyire
nekem sikerült olvasni az övéiben.
Egy pillanatig állta az örömtől túlcsorduló tekintetemet, majd rózsaszínbe
öltözött arccal inkább a kezeinkre szegte a szemeit. Mámoros érzés járt át
arcának árnyalata láttán, csak a szeretetreméltóságot láttam benne, semmi
mást.
– Azt már úgyis tudod, hogy én miként érzek – mondta végül a suttogásnál
alig hangosabban. – Itt vagyok… amit nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy
inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled.
Elképzelni sem tudtam, hogy lehetséges ilyen eufóriát és sajnálkozást
érezni egy időben. Bella akart engem – boldogság. Kockára tette az életét
miattam – elfogadhatatlan.
Összeráncolt homlokkal még mindig lefelé meredt.
– Vagyis bolond vagyok.
A konklúzióját hallva felnevettem. Bizonyos tekintetben igaza volt.
Bármilyen faj, ami hanyatt-homlok rohan a legveszélyesebb ragadozójának
karjaiba, nem élhet túl sokáig. Még szerencse, hogy ő inkább a csordától
elkülönülten élő vad volt.
 – Tényleg bolond vagy – hecceltem gyengéden. Én pedig nem lehetek elég
hálás ezért.
Bella pajkos mosollyal nézett fel rám, és együtt nevettünk. Olyan
megkönnyebbülés volt a kimerítő vallomások után nevetni, hogy az egyszerű
jókedvem őszinte örömmé alakult át. Biztos voltam benne, hogy ő is ugyanígy
érez. Egy tökéletes pillanatig teljesen egy hullámhosszon voltunk.
Bár lehetetlenségnek tűnt, mégis összetartoztunk. Ez a kép minden egyes
részletében helytelennek tűnt – egy gyilkos és egy ártatlan lény egymáshoz
közel hajolva sütkérezik egymás jelenlétében, tökéletes békében. Úgy tűnt,
mintha egy jobb világba emelkedtünk volna fel, ahol efféle lehetetlenségek
mégiscsak létezhetnek.
Ekkor eszembe ötlött egy festmény, amit sok évvel ezelőtt láttam.
Amikor a vidéket jártuk, és lehetséges városokat mértünk fel, hogy hol
telepedjünk le legközelebb, Carlisle szeretett kitérőket tenni, és bekukkantani
régi plébániatemplomokba. Mintha képtelen lenne visszafogni magát. Volt
valami az egyszerű faszerkezetekben, amik megfelelő ablakok híján általában
sötétek voltak, a padlódeszkákban és a simára koptatott templomi
padsorokban, amiken több rétegben érződött a rengeteg emberi érintés,
amitől Carlisle-t egyfajta elmélkedő nyugalom járta át. Az apjának és
gyerekkorának emlékei ragadták ilyenkor magukkal, de az erőszakos vég
ezekben a pillanatokban távolinak tűnt. Csak és kizárólag a boldog emlékekre
fókuszált ilyenkor.
Egy ilyen kitérő alkalmával találtunk egy régi kvéker imaházat ötven
kilométerre északra Philadelphiától. Apró épület volt, nem nagyobb egy
parasztháznál, kővel burkolt külsővel és a belsejében igazán spártai
elrendezéssel.
A bütykös padlózat és az egyenes hátú templomi padsorok olyannyira
dísztelenek voltak, hogy teljesen megdöbbentem, amikor a túlsó falon egy
dekorációt pillantottam meg. Carlisle érdeklődését is felkeltette, így
mindketten megvizsgáltuk.
Meglehetősen kis festmény volt, legfeljebb száz négyzetcentiméter. Úgy
képzeltem, még régebbi lehet, mint az otthonául szolgáló kőtemplom.
A művészről lerítt, hogy képzetlen volt, a stílusa amatőrnek tűnt. És mégis,
volt valami az egyszerű, gyengén megmunkált képben, ami képes volt
érzelmeket közvetíteni. Valami melegséges sebezhetőség az ábrázolt
állatokban, valamilyen fájdalmas gyengédség. Különös módon megindító volt
számomra ez a művész által elképzelt kedvesebb univerzum.
Egy jobb világ, gondolta magában Carlisle.
Egy olyan világ, amiben ez a jelenbeli pillanat is megvalósulhatna,
tettem hozzá most gondolatban, és ismét feléledt bennem ez a fájdalommal
teli gyengédség.
– És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba… – suttogtam.
Bella szeme ragyogott, de miután elpirult az arca, újra leszegte a tekintetét.
Pár másodpercbe telt, míg újra normális ütemben tudott lélegezni, de utána a
huncut mosoly is visszatért az arcára.
– Micsoda buta bárány! – ugratott.
– Micsoda beteg, mazochista oroszlán! – kontráztam.
De nem voltam biztos abban, hogy ez az állítás igaz. Bizonyos tekintetben
igen, tudatosan okoztam magamnak felesleges fájdalmat, amit ráadásul
élveztem is, ez a mazochizmus tankönyvi példája lehetne. Ugyanakkor a
fájdalom volt az ár, amit meg kellett fizetnem, a jutalom pedig annyival
értékesebb volt, mint a fájdalom. Igazán, az ár teljesen elhanyagolhatónak
tűnt. Tízszeresét is megfizetném, ha kellene.
– Miért…? – mormogta habozva.
Rámosolyogtam, türelmetlenül meg akartam ismerni a gondolatait.
– Igen?
 Homlokán már formálódni is kezdett az árok.
– Mondd meg, miért menekültél el előlem!
A szavai, mint egy gyomros, úgy fúródtak a hasamba. Elképzelni sem
tudtam, miért akarna egy ilyen gyűlöletes pillanatot feleleveníteni.
– Tudod, hogy miért.
Megrázta a fejét, és lejjebb csúsztak a szemöldökei is.
– Nem, úgy értettem, hogy mit csináltam rosszul? – A hangja elszánt volt,
komolyan beszélt. – Tudod, szeretnék résen lenni, úgyhogy legjobb, ha minél
előbb megtanulom, mit nem szabad tennem. Ezzel például – az ujjbegyeivel
lassan végigsimított a kezemen, egészen a csuklómig, fájdalom nélküli
perzselés nyomát hagyva maga után –, úgy látom, nincs semmi baj.
Mennyire jellemző, hogy ennek a felelősségét is magára akarja vállalni.
– Semmit nem csináltál rosszul, Bella. Az egész az én hibám volt.
Felszegte az állát. Ez a mozdulat akár makacsságot is jelenthetett volna, ha
a szeme nem lett volna ennyire esdeklő.
– De én szeretnék segíteni, hogy ne nehezítsem meg a dolgod.
Ösztönösen ragaszkodni akartam ahhoz, hogy ez az én problémám, és neki
nem kell emiatt aggódnia. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy egyszerűen csak
szeretne megérteni engem, a furcsa és szörnyszerű természetemmel együtt.
Boldogabb lenne, ha olyan érthetően megválaszolnám a kérdését, amennyire
csak tudom.
De mégis, hogyan magyarázhatnám el neki a vérszomj érzését? Annyira
szégyenteljes.
– Nos… Az volt a baj, hogy olyan közel hajoltál hozzám. A legtöbb ember
ösztönösen hátrahőköl tőlünk, taszítja őket, hogy mi olyan mások vagyunk…
Nem számítottam rá, hogy olyan közel jössz hozzám. És aztán a nyakad
illata…
Elharaptam a mondat végét, és reméltem, hogy nem keltettem benne undort.
 Összepréselte az ajkait, mintha megpróbálna visszafojtani egy mosolyt.
– Oké, rendben! A jövőben tartózkodni fogok a nyakam felfedésétől. –
Majd azzal adott nyomatékot a szavainak, hogy az állát a jobb oldali
kulcscsontjához szorította.
Egyértelműen azzal a céllal, hogy enyhítse a szorongásomat, és ez
tökéletesen működött is. Muszáj volt nevetnem.
– De nem, tényleg – nyugtatgattam –, inkább csak az volt a baj, hogy olyan
váratlanul ért.
Ismét felemeltem a kezem, és gyengéden a nyakára fektettem, éreztem
bőrének hihetetlen puhaságát, a belőle áramló melegséget. A hüvelykujjam
súrolta az állkapcsát. Az elektromos szikrák, amiket csak ő volt képes
előidézni bennem, végigsöpörtek a testemen.
– Látod – suttogtam. – Minden a legnagyobb rendben van!
A pulzusa vágtázni kezdett. Éreztem a tenyerem alatt, és hallottam
felélénkülő szívverését is. Az arccsontjától a hajvonaláig rózsaszínben úszott
az arca. Mindez ahelyett, hogy a szomjúságomat ébresztette volna fel, inkább
csak az emberibb reflexeimet gyorsította. Nem tudtam felidézni, éreztem-e
valaha ennyire élettel telinek magamat; kétlem, hogy akár halandó koromban
előfordult volna ehhez hasonló.
– Gyönyörű vagy, amikor elpirulsz – mormogtam.
Gyengéden kihúztam a kezem az övéből, és a két tenyerem közé fogtam az
arcát. A pupillái kitágultak, és a szívdobogása felgyorsult.
Abban a pillanatban borzasztóan szerettem volna megcsókolni. Lágy,
görbülő, kissé szétnyíló ajka teljesen megigézett és magához vonzott. De, bár
ezek az újonnan felfedezett emberi érzések minden másnál erősebbnek tűntek,
nem bíztam magamban igazán. Tudtam, hogy szükségem van még egy próbára.
Azt gondoltam, hogy már túljutottam Alice csomóján, de úgy éreztem, valami
még hiányzik. Most azonban felismertem, mit is kell tennem.
 Az egyetlen dolgot, amit eddig tudatosan elkerültem, és még gondolatban
sem mertem eljátszani vele.
– Ülj nagyon nyugodtan! – figyelmeztettem. Elállt a lélegzete.
Lassan közel hajoltam hozzá, és figyeltem, hogy az arcán akad-e nyoma
annak, hogy nem fogadja szívesen a közeledésemet. De nem találtam ilyesmit.
Végül előrébb döntöttem a fejem, és úgy fordítottam az arcom, hogy a
nyaka tövéhez érjek vele. Meleg vérének hője pulzált a vékonyka bőr alatt,
megmelengetve az én jéghideg testemet is. Pulzusa az érintésem alatt
dobogott. Gépszerű egyenletességgel lélegeztem, be és ki, tökéletes
önuralommal. Várakoztam, és a testemben zajló minden egyes apró
folyamatot folyamatosan megvizsgáltam. Talán tovább is időztem a
szükségesnél, de igazán kellemes környezet volt.
Amikor biztos lehettem abban, hogy semmiféle csapda nem vár itt rám,
haladtam tovább.
Lassú, óvatos, egyenletes mozdulatokkal araszoltam, hogy semmi se
lephesse vagy ijeszthesse meg őt. Miközben a kezemmel az állkapcsa felől a
válla felé vándoroltam, éreztem, hogy Bella reszketni kezd, én pedig egy
pillanatra elvesztettem az uralmat a légzésem felett. Gyorsan összeszedtem
magam, és a fejemet lejjebb csúsztattam úgy, hogy a fülem éppen a szíve
fölött állapodott meg.
A dobogás hangja, ami korábban is hangosnak tűnt, mostanra sztereóban
szólt. A föld alattam is halványan megremegett Bella szívverésének ütemére.
Akaratom ellenére is kicsúszott egy sóhaj a számon.
– Ah!
Azt kívántam, bár örökké ebben a pillanatban maradhatnék, elmerülve
szívének hangjában, bőre melegségének közepette. Elérkezett a végső próba
ideje, túl akartam lenni rajta.
Az első alkalommal, miközben beszippantottam illatának izzó páráját,
megengedtem magamnak, hogy elképzeljem. Ahelyett, hogy blokkoltam volna
a gondolataimat, ahelyett, hogy eltaszítottam és minél mélyebbre, a
tudatalattimba száműztem volna őket, hagytam, hogy szabadon szálljanak.
Ez alkalommal azonban nem mutattak hajlandóságot. De erőszakkal
elképzeltem, amit mindedig elkerültem.
Elképzeltem, hogy belékóstolok. Hogy kiszipolyozom Bellát.
Volt elég tapasztalatom, hogy tudjam, micsoda megkönnyebbülést
jelentene, ha teljesen lecsillapíthatnám a legállatiasabb szükségletemet. Az ő
vére annyival jobban vonzott, mint bármelyik másik emberé, akivel valaha
találkoztam – csak feltételezni tudtam, hogy az enyhülés és a gyönyör is
hasonlóképp intenzívebb lenne.
A vére csillapíthatná a gyötrődő torkom fájdalmát, megszüntethetné a
hónapok óta benne lángoló tüzet. Olyan érzés lenne, mintha sosem
perzselődtem volna miatta; a fájdalom tökéletesen megszűnne.
Vérének édes ízét a torkomon már nehezebb volt elképzelni. Tudtam, hogy
még sosem kóstoltam olyan vért, ami ennyire az én vágyaimra lett volna
szabva, de biztos voltam benne, hogy mindenféle sóvárgást kielégítene, amit
valaha tapasztaltam.
Hetvenöt éve most először – amióta emberi vér fogyasztása nélkül létezem
– tökéletesen jóllakhatnék. A testem erősnek és teljesnek érezné magát.
Hosszú hetekbe telne, hogy újra megszomjazzak.
Az utolsó képkockáig végigjátszottam ezt a szekvenciát a fejemben, és
döbbenten tapasztaltam, hogy bár teljesen szabadjára engedtem ezeket a
tabukat a fejemben, igazából mennyire nem vonzottak. Még ha el is
hessegettem az elkerülhetetlen folytatás gondolatát – a szomjúság
visszatérését és a világ ürességét Bella nélkül –, akkor sem éreztem úgy,
hogy cselekednem kéne a vágyaim beteljesítése érdekében.
Abban a pillanatban azt is tisztán láttam, hogy nincs egy tőlem függetlenül
létező szörnyeteg, soha nem is volt. Olyannyira igyekeztem különválasztani
az elmémet a vágyaimtól, hogy szokásomhoz híven megszemélyesítettem a
gyűlölt énrészemet, és eltávolítottam azoktól az elemektől, amiket el tudtam
magamban fogadni. Épp, mint ahogy megkreáltam a hárpiát is, hogy legyen ki
ellen küzdenem. Megküzdési mechanizmus volt, annak sem különösebben jó.
Jobb magamat egészként szemlélni, a jó és rossz tulajdonságokat is
beleértve, és annak valóságával megbirkózni.
Továbbra is egyenletesen lélegeztem, és Bella illatának marása üdítően
ellenpontozta az egyéb fizikai benyomások bőségét, amik teljesen
felülkerekedtek rajtam, miközben a kezeim közt tartottam őt.
Azt gondoltam, talán sikerült valamivel jobban megértenem, mi történt
velem korábban, amikor az erőszakos válaszreakciómmal mindkettőnket
halálra rémítettem. Olyannyira meg voltam győződve róla, hogy le fog
taglózni az érzés, hogy amikor ez valójában megtörtént, az önbeteljesítő
jóslatnak tűnt. A szorongásom, a gyötrő látomások, amiknek a megszállottja
lettem, és a hónapok óta tartó kétkedés, ami teljesen felkavarta a korábbi
önbizalmamat, együttes erővel legyengítette az elhatározásomat, amiről
azonban mostanra bebizonyosodott, hogy teljes mértékben készen áll a
feladatra, hogy megóvja Bellát.
Hirtelen Alice rémálomszerű látomása is kevésbé volt vibráló, a színek
kikoptak belőle. Felzaklató ereje egyre fogyatkozott, mivel, és ez mostanra
nyilvánvalóvá vált, ez a jövő is teljes mértékben lehetségesnek tűnt. Bella és
én kéz a kézben hagyjuk hátra ezt a helyet, és az életem végre kezdetét veszi
majd.
Túljutottunk a csomón.
Kétségtelen, hogy mindezt Alice-nek is látnia kellett, és hogy boldogság
tölti el miatta.
Bár különösen kényelmesen éreztem magam jelen pozíciómban, alig
vártam, hogy az életem hátralévő része kibontakozzon előttem.
Elhajoltam Bellától, végigsimítottam a karja teljes hosszán, majd az
oldalam mellé csúszott a kezem, bennem pedig szinte túlcsordult a
boldogság, hogy újra láthatom az arcát.
Kíváncsian pillantott rám, fogalma sem volt, milyen jelentős események
zajlottak eközben a fejemben.
– Legközelebb már nem lesz ilyen nehéz – ígértem, bár csak azután jöttem
rá, hogy neki mennyire értelmetlenek lehetnek ezek a szavak, miután hangosan
kimondtam őket.
– Nagyon nehéz volt? – kérdezte.
Aggodalma a lelkem legmélyéig melengetett.
– Közel sem olyan rossz, mint hittem. És neked?
Hitetlenkedő tekintettel nézett rám.
– Nem, nem volt rossz… nekem.
Őt elnézve igazán könnyűnek tűnt, ha az embert egy vámpír öleli a
karjaiba. De egész biztosan sokkal több bátorság kellett hozzá, mint amennyit
bevallott volna.
– Tudod, mire gondolok.
Melegséges, széles, féloldalas és gödröcskés mosolyt kaptam válaszként.
Az világos volt, hogy ha erőfeszítésébe is került, hogy elviselje a
közelségemet, sosem vallaná be.
Szédítő. Ez volt az egyetlen szó, amivel jellemezni tudtam azt az
emelkedett hangulatot, amit épp átéltem. Az összes gondolat, ami a fejemben
kavargott, ki akart bújni a számon. És Bella összes gondolatát is hallani
akartam. Ez legalább nem volt újdonság. De minden más igen. Minden
megváltozott.
Megfogtam a kezét – most először úgy, hogy előtte nem vitatkoztam
hosszasan magammal – egész egyszerűen csak azért, mert érezni akartam,
hogy a bőre az enyémhez ér. Első alkalommal éreztem azt, hogy szabad
spontánnak lennem. Ezek az új ingerek teljesen függetlenek voltak a
régiektől.
– Nézd csak! – A tenyerét az arcomhoz érintettem. – Érzed, milyen meleg?
Az első ösztönös tettemre adott válasza több volt, mint amire számítottam.
Az ujjai reszkettek az arccsontomhoz érve. A mosolya is leolvadt az arcáról.
A szívverése és a lélegzetvételei is gyorsulni kezdtek.
Mielőtt megbánhattam volna, hogy így cselekedtem, közelebb hajolt
hozzám, és odasúgta:
– Ne mozdulj!
Borzongás járta át a testemet.
A kérését olyan könnyen tudtam teljesíteni. Olyan tökéletes
mozdulatlanságot tudtam előidézni, amit az emberek képtelenek voltak
lemásolni. Nem tudtam, mi volt Bella szándéka – az, hogy hozzá akarná
szoktatni magát a vérkeringésem hiányához, nem tűnt valószínűnek –, de alig
vártam, hogy megtudjam. Behunytam a szemem, talán azért, mert nem
akartam, hogy a fürkésző tekintetem feszélyezze őt, de talán csak azért, mert
teljesen ki akartam zárni minden figyelemelterelő elemet.
Bella keze lassan végigsimított az arcomon. Az ujjbegyeit végighúzta a
behunyt szemhéjamon, majd egy félkört írt le a szemem alatt. Ahol a bőre az
enyémhez ért, zsibongó forróságot hagyott maga mögött. Követte az orrom
vonalát, majd egyre inkább remegő ujjakkal az ajkam alakját is.
Dermedt testtartásom kezdett felengedni. A szám kissé kinyílt, hogy a
közelségében is képes legyek levegőt venni.
Egyik ujjával cirógatta az alsó ajkamat, majd végül leejtette a kezét.
Éreztem, hogy hűvösebbé válik a köztünk lévő tér, ahogyan hátrébb hajolt.
Kinyitottam a szememet, a tekintetem találkozott az övével. Az arca
kipirult, a szívverése jottányit sem lassult. Én is éreztem a fantomáramlást a
testemben, bár semmiféle vér nem folyt az ereimben.
Rengeteg dologra vágytam egyszerre. Olyasmikre, amiknek egyáltalán nem
éreztem a szükségét egész eddigi halhatatlan létem során, mielőtt őt
megismertem volna. Olyasmiket, amikre egész biztosan halandó életemben
sem vágytam soha. És úgy éreztem, hogy néhány dolog ezek közül, olyasmik,
amiket korábban lehetetlennek gondoltam, talán igenis lehetségesek.
Ami a szomjúságomat illeti, teljesen komfortosan éreztem magam Bella
mellett, de ez nem változtatott a tényen, hogy túlságosan erős vagyok. Sokkal
erősebb, mint ő, minden egyes végtagom olyan kemény, mint az acél. Mindig
szem előtt kell tartanom, hogy ő viszont mennyire törékeny. Időbe fog telni,
hogy kitapasztaljam, hogyan mozoghatok a társaságában.
Bella közben várakozón nézett engem, és azon töprengett, vajon mit
gondoltam az érintéseiről.
– Bárcsak… bárcsak te is éreznéd ezt a… zűrzavart – próbáltam
magyarázni meglehetősen esetlenül –, hogy milyen bonyolult nekem ez az
egész! Hogy könnyebben megértsed.
Egyik hajtincsébe belekapott a szellő, és a napfényben táncolva vöröses
árnyalatban ragyogott. Odanyúltam, hogy megtapogassam a kóbor tincset.
És ekkor, mivel olyan közel voltam hozzá, nem bírtam megállni, hogy ne
simítsak végig az arcán is. A tapintása a napon felejtett bársonyéra
emlékeztetett.
Belebújt az érintésembe, továbbra is az arcomat kémlelte.
– Mondd el! – lehelte.
Elképzelni sem tudtam, hogy hol kezdjem.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ott van egyfelől az az éhség… az a
szomjúság… amit én – itt villantottam felé egy félmosolyt –, amilyen
szörnyeteg vagyok, érzek irántad. És azt hiszem, ezt meg is tudod érteni
bizonyos fokig. Bár mivel te nem vagy a rabja semmiféle tiltott anyagnak,
valószínűleg nem tudsz teljes mértékben együttérezni velem. De…
Az ujjaim látszólag teljesen önszántukból Bella ajkának keresésére
indultak. Finoman végigsimítottam rajta. Végre. Sokkal puhább volt, mint
képzeltem. Melegebb.
– Vannak bennem másféle éhségek is. Olyanok, amiket nem is értek, amik
idegenek nekem.
Itt kissé szkeptikusan nézett rám.
– Ezt a részét, azt hiszem, jobban értem, mint gondolod.
– Nem szoktam hozzá, hogy ennyire emberien érezzek – vallottam be. – Ez
mindig ilyen?
A vad áramlat a szervezetemben, a mágneses vonzás, ami húz előre, az
érzés, hogy talán lehetetlen olyan közelségbe kerülni hozzá, ami elégnek
bizonyulna.
– Nekem? – Habozott, töprengett kicsit. – Nem, soha. Soha ezelőtt.
Megfogtam a kezét.
– Nem tudom, hogyan legyek közel hozzád – intettem óvatosságra. – Nem
tudom, hogy képes vagyok-e rá.
Vajon hol húzzam meg a határokat az ő biztonsága érdekében? És hogyan
parancsoljak megálljt az önző vágyaimnak, ha azok ész nélkül feszegetnék
ezeket a határokat?
Közelebb húzódott hozzám. Én óvatosságból mozdulatlanná dermedtem,
miközben ő az arcát a csupasz mellkasomhoz érintette – még soha nem
voltam hálásabb Alice-nek a ruhatáram rendezgetéséért, mint ebben a
pillanatban.
Behunyta a szemét. Elégedetten sóhajtott.
– Ennyi elég.
Ennek a felhívásnak képtelen voltam ellenállni. Biztos voltam benne, hogy
legalább ennyit képes vagyok jól csinálni. Óvatosan, mintha hímes tojás
lenne, köré fontam a karomat, és most először igazán átöleltem. Az ajkamat a
feje búbjához érintettem, és beszippantottam meleg illatát. Egy első csók,
még ha lopott is – viszonzatlan.
Bella felnevetett.
– Jobban csinálod, mint hinnéd.
– Élnek bennem emberi ösztönök – mormogtam a hajába –, ha mélyen
eltemetve is.
Az idő múlása teljesen jelentéktelen volt, amíg a karomban ringattam őt, az
ajkammal a hajában. A szíve elpilledt, a lélegzete is lelassulva, egyenletesen
ért a bőrömhöz. Csak egyszer tapasztaltam ebben változást, amikor egy fa
árnyéka fölénk ért. Így, hogy a bőröm nem verte vissza a napfényt, a rét
hirtelen sötétebbnek tűnt, inkább estének, mint délutánnak.
Bella vett egy mély lélegzetet. Ez alkalommal nem elégedetten, inkább
bánkódva.
– Menned kell! – tippeltem.
– Eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban.
Rámosolyogtam, majd nyomtam egy utolsó rejtett csókot a fejére.
– Kezdek beletanulni.
Hosszú időt töltöttünk itt, bár visszanézve csak másodperceknek tűnt.
Bellának emberi szükségletei is vannak, amiket teljesen elhanyagolt
mindeközben. Eszembe ötlött a hosszú, fárasztó vándorlás a rét felé, és
támadt egy ötletem.
Elhúzódtam tőle – bár vonakodva vetettem véget az ölelésünknek,
függetlenül attól, mi következik ezután –, és a kezemet lágyan a vállára
tettem.
– Mutathatok neked valamit? – kérdeztem.
– Mit akarsz mutatni? – kérdte gyanakvóan. Ekkor tűnt fel nekem is, hogy a
hangom több mint izgatott.
 – Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben – magyaráztam.
A mélyedés a szemöldökei között újra megjelent, mélyebben, mint valaha,
és még annál is feltűnőbb volt, mint amikor majdnem rátámadtam. Ez kissé
meglepett; általában olyan kíváncsi és vakmerő szokott lenni.
– Ne aggódj! – nyugtatgattam. – Semmi bajod nem lesz, és sokkal
gyorsabban odaérünk a furgonodhoz.
Biztatón rávigyorogtam.
Egy percig hezitált, majd odasúgta:
– De ugye nem akarsz denevérré változni?
Képtelen voltam visszafojtani a nevetésem. És nem is igazán akartam.
Felidézni sem tudtam, mikor éreztem utoljára ennyire szabadnak magam.
Persze ez nem volt teljesen igaz; mindig is szabadon önmagam lehettem a
családom körében. De köztük sosem éreztem így magam – mámorosan, vadul,
mintha a testem minden egyes sejtje újfajta, elektromos szikrákat szórva kelt
volna életre. Bella mellett minden érzést sokkal erősebben éltem át.
– Ezt mintha már hallottam volna – cukkoltam, amikor újra képes voltam
beszélni.
Visszamosolygott rám.
– Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled.
Egy pillanat alatt talpra szökkentem, és felé nyújtottam a kezem.
Gyanakvóan méregette.
– Na gyere, te kis gyáva – győzködtem –, mássz fel a hátamra!
Rövid ideig habozott. Nem tudtam eldönteni, hogy bizalmatlan-e az
ötletemmel kapcsolatban, vagy csak nem tudja, hogy álljon a kérdéshez.
Mindkettőnknek újdonság volt ez a fizikai közelség, és még mindketten
meglehetősen szégyenlősek voltunk.
Arra jutottam, hogy az utóbbi lehet a probléma, ezért megkönnyítettem a
helyzetét.
 Felemeltem Bellát a földről, és gyengéden elrendeztem a végtagjait magam
körül, mintha a hátamra vennék egy kisgyereket. A pulzusa felgyorsult, a
lélegzete pedig elállt, de elhelyezkedett a hátamon, és karjával-lábával
átkulcsolt. Úgy éreztem, teljesen betakar a teste melegsége.
– Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák. – Hangjából
aggodalom hallatszott ki, talán azt képzelte, hogy nem bírom el őt?
– Eh! – horkantottam.
Feltűnt, hogy mennyire könnyen megy mindez, mármint nem a jelentéktelen
súlyát cipelni, hanem úgy létezni, hogy Bella szó szerint körém fonódott.
A szomjúságomat olyannyira kitakarta a boldogságom, hogy szinte nem is
éreztem a fájdalmat.
Megragadtam a kezét, amivel épp a nyakamba kapaszkodott, és a tenyerét
az orromhoz húztam. Olyan mélyen szippantottam be az illatát, amennyire
csak tudtam. Igen, a fájdalom nem múlt el. Valós volt, de teljesen hatástalan.
Mit nekem egy kis perzselés ehhez a könnyedséghez képest?
– Egyre könnyebb és könnyebb – leheltem.
Laza ügetéssel indultam útnak, és a legegyenletesebb utat választottam
visszafelé a kiindulópontunkhoz. Néhány plusz másodpercbe telik majd
nekem a kerülő út, de így is percek alatt érünk majd vissza a furgonjához
órák helyett. És ez még mindig jobb választásnak tűnt, minthogy egy szinte
függőleges ösvényen száguldjak vele lefelé.
Egy újabb, örömteli élmény. Mindig is szerettem futni, lassan egy
évszázada ez a legtisztább fizikai örömforrásom. De most döbbentem rá, így
hogy megoszthattam ezt az érzést vele is, ráadásul úgy, hogy semmiféle testi
vagy fizikai távolság nincs közöttünk, hogy az egyszerű futás még annál is
sokkal több örömet okozhat, mint azt korábban képzeltem. Kíváncsi voltam,
ez az út vajon őt is olyan izgalomba hozta-e, mint engem.
Egyetlen kétség gyötört. Igyekeztem mihamarabb hazajuttatni őt, mivel úgy
tűnt, ez a vágya. Ugyanakkor ezt az elképesztő fontosságú felvonást illett
volna egy megfelelő fináléval zárnunk, mintegy megpecsételnünk az új
megállapodásunkat. Egy áldással. De túlságosan kapkodtam ahhoz, hogy
feltűnjön ennek a hiánya, és mire észbe kaptam, már úton voltunk.
De még nem volt túl késő. A szervezetem újra szikrákat szórt, ahogy
elképzeltem: egy valódi csókot. Korábban azt feltételeztem, hogy lehetetlen.
Korábban már elgyászoltam, hiszen ennek lehetetlensége látszólag őt
legalább annyira bántotta, mint engem. Mostanra azonban nemcsak abban
voltam biztos, hogy lehetséges, hanem abban is, hogy közeleg. Az elektromos
szikrák már a gyomromban pattogtak, és azon merengtem, hogy az emberek
hogy is nevezhettek egy ennyire heves érzést pillangóknak.
Zökkenőmentesen lelassultam néhány lépésre a parkoló autójától.
– Ez remek volt, igaz? – kérdeztem, epekedve várva a válaszát.
De nem reagált, továbbra is szorosan kapaszkodott a derekamba és a
nyakamba. Néhány csendes másodperc telt el így, válasz nélkül. Mi lehet a
baj?
– Bella, jól vagy?
Zihálva kapkodta a levegőt, ekkor vettem csak észre, hogy egészen eddig
visszatartotta a légzését. Ez fel kellett volna, hogy tűnjön.
– Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit – felelte gyengén.
– Ó! – Ez is bizonyítja, hogy borzasztó nagy szükségem van némi
gyakorlatra az emberekkel. Fel sem merült bennem, hogy a gyors tempótól
émelyegni kezdhet. – Sajnálom!
Vártam, hogy engedjen a szorításából, de egyetlen izma sem akaródzott
ellazulni.
– Azt hiszem, segítségre van szükségem – suttogta.
Lassú, gyengéd mozdulatokkal először a lábát szabadítottam ki, majd a
karját, végül pedig magam elé húztam, és a mellkasomhoz szorítva ringattam.
Elsőre megriasztott az arcszíne, de korábban láttam már ezt az elsápadt zöld
árnyalatot. Aznap is a karjaimban tartottam őt, de mégis, ez most már egy
teljesen más viszony volt.
Letérdeltem, majd lefektettem a földre a páfrányokra.
– Hogy érzed magad?
– Azt hiszem, szédülök.
– Tedd a fejed a két térded közé! – javasoltam.
Automatikusan engedelmeskedett, mintha ez egy jól bevált gyakorlat lenne.
Leültem mellé. Hallgattam az ütemes légzését. Arra jutottam, hogy jobban
aggódtam, mint amennyire a helyzet megkívánta. Tudtam, hogy semmi komoly
baja nem esett, épp csak émelygett egy kicsit, és mégis az, hogy sápadtnak és
betegnek láttam őt, jobban zavart, mint amennyire indokolt volt.
Néhány pillanattal később kísérletképp felemelte a fejét. Még mindig
sápadt volt ugyan, de már nem olyan zöld. A homloka egy halvány csíkban
verejtéktől fénylett.
– Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet – motyogtam, és igazán ostobának
éreztem magam.
Haloványan elmosolyodott.
– Dehogyis, nagyon érdekes volt – füllentette.
– Hah! – fújtattam keserűen. – Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt,
olyan sápadt vagy, mint én.
Vett egy lassú és mély lélegzetet.
– Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem.
– Legközelebb majd ne felejtsd el! – Egyre jobb színe lett, és az arcába
visszatérő pír megjelenésével párhuzamosan az én feszültségem is enyhülni
kezdett.
– Legközelebb – nyögött fel teátrálisan.
Színlelt mérgelődő tekintete láttán felnevettem.
 – Felvágós – mormogta.
Kerek és telt alsó ajkát előrebiggyesztette. Hihetetlenül puhának tűnt.
Elképzeltem, hogyan adná meg magát, és hogyan hozna még közelebb
egymáshoz minket.
Elfordítottam a térdemet, hogy szembenézzek vele. Ideges voltam,
nyughatatlan, türelmetlen, és legfőképp bizonytalan. A sóvárgás, hogy még
közelebb kerüljek hozzá, felidézte a szomjúságot, ami korábban uralkodott
felettem. Ez az érzés is követelőző volt, lehetetlen volt nem odafigyelni rá.
Bella forró lehelete súrolta az arcom. Még közelebb hajoltam hozzá.
– Nyisd ki a szemed, Bella!
Lassan engedelmeskedett, felnézett rám sűrű szempillái közül, majd egy
pillanattal később felszegte az állát, így az arcunk egy vonalba került.
– Azon gondolkodtam, amíg futottam… – A hangom elcsuklott; nem ez volt
a legromantikusabb felvezetés.
Bella szeme résnyire szűkült.
– Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!
Felkuncogtam, miközben ő igyekezett visszafojtani a mosolyát.
– Buta Bella! A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom
rajta.
– Felvágós – ismételte el, ez alkalommal nagyobb hangsúlyt fektetve a
gúnyos megjegyzésre.
Eltértünk a tárgytól. Meglepett, hogy ez előfordulhat, tekintve, hogy szinte
egymáshoz ért az arcunk. Elmosolyodtam, és visszatereltem a beszélgetést a
korábbi medrébe.
– Nem. Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni.
Finoman a kezem közé fogtam az arcát, de rengeget teret hagytam neki,
hogy elhúzódhasson, ha ez esetleg kellemetlen lenne a számára.
Elállt a lélegzete, és automatikusan úgy fordította a fejét, hogy az közelebb
kerüljön az enyémhez.
A másodperc töredékrésze alatt felmértem a helyzetet, a testem minden
egyes szervét megvizsgáltam, hogy száz százalékig biztos lehessek benne,
semmi váratlan nem jön majd közbe. A szomjúságomat hatékonyan kontroll
alatt tartottam, és a fizikai szükségleteim legvégére száműztem. Igazítottam a
kezemből és karomból áramló nyomáson is, azon, ahogy a felsőtestemet felé
fordítottam, hogy az érintésem még a szellőnél is finomabb legyen. Bár biztos
voltam benne, hogy ez az elővigyázatosság már tényleg szükségtelen, mégis
inkább visszatartottam a lélegzetemet. Végtére is nem létezik olyan, hogy túl
óvatos.
Lehunyta a szemét.
Felszámoltam a köztünk lévő minimális távolságot is, és az ajkamat
gyengéden az övéhez érintettem.
Bár azt hittem, hogy felkészültem erre a pillanatra, ilyesfajta zűrzavarra
nem számítottam.
Miféle furcsa alkímiának köszönhető, hogy az ajkak érintése ennyivel
intenzívebb, mint az ujjaké? Nem létezett semmiféle logikus magyarázat arra,
hogy a bőr egy ennyire specifikus területének már az egyszerű érintése is
erősebb hatást váltson ki belőlem, mint bármi más, amit valaha átéltem.
Olyan érzés volt, mintha ajkaink találkozásának pontjában egy új nap
keletkezett volna, aminek ragyogó sugarai szinte pattanásig feszítették a
testemet.
Egy egész másodpercig birkóztam a csók erejével, aztán ez az alkímia
Bellát is elérte.
Levegőért kezdett kapkodni, az ajkai szétnyíltak, és lázas lélegzetével
felperzselte a bőrömet. A karjával belekapaszkodott a nyakamba, az ujjaival
pedig a hajamba túrt. Ezt a mozdulatot kihasználva még szorosabban
tapasztotta a száját az enyémre. Az ajka még melegebbnek tűnt, mint
korábban, ahogy friss vér áramlott beléjük. Szélesebbre tárta őket,
hívógatóan…
De ez egy olyan meghívás volt, amit nem volt biztonságos elfogadnom.
Finoman, a lehető legkisebb erőkifejtéssel, eltoltam az arcát az enyémtől,
az ujjaimat azonban továbbra is a bőrére tapasztottam, hogy ezzel is a
távolság megtartására ösztökéljem őt. Az apró mozdulatot leszámítva teljesen
mozdulatlan maradtam, és igyekeztem, ha nem is figyelmen kívül hagyni a
kísértést, de legalábbis eltávolítani magamat tőle. Észleltem, hogy néhány
ragadozóösztönöm kelletlenül visszatért – a méreg túlcsordult a számban, a
felsőtestem megfeszült –, de ezek csak tüneti reakciók voltak. Bár azt nem
állíthatnám, hogy tökéletesen uralkodtam magamon, de legalább nem is
kerekedett felül rajtam a táplálkozási ösztön.
Egy sokkalta elfogadhatóbb vágy ejtett foglyul. Ugyanakkor ennek
természete sem tette feleslegessé, hogy megfékezzem.
Bella egyszerre tűnt letaglózottnak és mentegetőzőnek.
– Hoppá! – szólalt meg.
Nem bírtam nem arra gondolni, hogy az ártatlan mozdulatai pár órával
ezelőtt mit válthattak volna ki belőlem.
– Az nem kifejezés! – értettem egyet.
Nem tudhatta, milyen fejlődésen mentem keresztül a nap során, de mindig
úgy viselkedett, mintha tökéletesen uralkodni tudnék magamon, ami azonban
egyáltalán nem volt igaz. Megnyugtató érzés volt, hogy mostanra legalább
részben kiérdemeltem ezt a bizalmat.
Hátrálni próbált, de a kezeim még mindig az arcára tapadtak.
– Nem kellene inkább…?
– Nem – nyugtatgattam. – Egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek!
Nagyon óvatosan akartam eljárni, nehogy bármi is elkerülje a figyelmemet.
Az izmaim mostanra elernyedtek, és a méreg áramlása is elapadt. A vágynak,
hogy újra köré fonjam a karomat, és folytassuk a csókolózás alkímiáját,
nehezebb volt megálljt parancsolni, de bevetettem az elmúlt évtizedekben
kifejlesztett önuralmamat, hogy jó döntést tudjak hozni.
– Na tessék! – adtam jelét annak, hogy sikerült tökéletesen lehiggadnom.
Bella ismét elfojtott egy mosolyt.
– Elviselhető? – kérdezte.
Felnevettem.
– Erősebb vagyok, mint hittem. – Sosem gondoltam volna, hogy annyira
uralkodni tudok majd magamon, mint ahogy az imént tettem. Ez igazán gyors
fejlődésnek számított. – Jó tudni.
– Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! Sajnálom…
– Végtére is, te csak ember vagy.
Gyenge viccem hallatán elhúzta a száját.
– Nagyon köszönöm!
Amíg a csókunk körüllengett minket, a testemet újra könnyedség járta át.
Olyan boldogságot éreztem, hogy képtelen voltam türtőztetni magam.
A mindent átható öröm és az általános bódultság miatt attól féltem, nem
vagyok kellően óvatos. Haza kellene vinnem őt. Így, hogy együtt távozunk,
nem volt olyan nehéz arra gondolni, hogy véget ér a mai délután utópisztikus
valósága.
Felálltam, és felé nyújtottam a kezem. Ez alkalommal elfogadta, én pedig
felhúztam. Bella kissé tántorgott, bizonytalannak tűnt.
– Még mindig a futástól szédülsz? – firtattam. – Vagy az én csókolási
tudományomtól? – nevettem fel.
Szabad kezével a derekamba kapaszkodott, hogy visszanyerje az
egyensúlyát.
– Nem tudom biztosan – cukkolt –, mert még mindig elég kába vagyok. De
azt hiszem, ettől is, attól is.
 A teste közelebb sodródott az enyémhez. De ez szándékosnak tűnt, nem a
szédülése mellékhatásának.
– Talán hagynod kéne, hogy én vezessek.
Az egyensúlyhiánya azonnal megszűnt létezni. Kihúzta a vállát.
– Megőrültél?
Ha ő vezet, akkor muszáj mindkét kezét a kormányon tartania, és semmit
olyasmit nem szabad tennem, amivel elterelhetem a figyelmét. Viszont ha én
vezetek, akkor sokkal nagyobb a mozgástér.
– Félálomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon. Jobbak a
reflexeim.
Rámosolyogtam, hogy jelezzem, csak ugratom. Többé-kevésbé.
A tényekkel nem szállt vitába.
– Ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy az én idegeim meg a
furgonom el tudják viselni a vezetési stílusodat.
Megpróbáltam bevetni az elkápráztató képességemet, amivel korábban
megvádolt. Bár még mindig nem egészen tudtam, hogy mi számít annak.
– Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem!
Nem működött, talán azért, mert közben lefelé nézett. Meglapogatta a
farmerja zsebét, majd előhúzta belőle a kulcsokat, és köréjük fonta az ujjait.
Felnézett rám, és csóválni kezdte a fejét.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott.
Az út felé vette az irányt, kikerülve engem. Hogy vajon még mindig
szédült-e, vagy csak ügyetlenül mozgott, azt nem tudnám megmondani. De a
második lépésnél tántorogni kezdett, nekem kellett elkapnom, hogy ne essen
el. A mellkasomhoz vontam.
– Nézd, Bella! – leheltem. A vidámság eltűnt a szeméből, felém hajolt, az
arcát felfelé tolta, egyre közelebb az enyémhez. Azon helyben megcsókolni őt
egyszerre tűnt fantasztikus és rettenetes ötletnek. Végül sikerült meggyőznöm
magam, hogy az óvatosság útjára lépjek inkább.
– Én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy
életben tartsalak – emlékeztettem játékos hangon. – Ugye nem képzeled, hogy
odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem tudsz egyenesen? És különben
is, egy igazi jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezessen –
idéztem egy régi reklámszlogent. Neki valószínűleg nem mondott sokat;
mindössze hároméves volt, amikor ez a kampány futott.
– Részegen? – tiltakozott.
Felé villantottam egy féloldalas mosolyt.
– Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz.
Sóhajtozva fogadta el a vereséget.
– Ezzel nem tudok vitatkozni…
Azzal a magasba emelte az öklét, és elengedte a kulcsokat, amik így a
tenyeremben landoltak.
– De csak kíméletesen hajtsd – figyelmeztetett –, mert a furgonom már
védett korban van!
– Efelől szemernyi kétségem sincs.
Grimaszolni kezdett.
– És terád egyáltalán nem hat? Mármint a jelenlétem.
Hogy nem hat? Hiszen minden egyes porcikám megváltozott őmiatta.
Szinte magamra sem ismertem.
Száz év óta először hálás voltam, hogy az vagyok, ami. A vámpírlét
minden egyes aspektusa – leszámítva a rá leselkedő veszélyt – hirtelen
elfogadhatóvá vált, hiszen ennek köszönhetően élhettem elég ideig, hogy
megismerjem Bellát.
Az elmúlt évtizedeket sokkal könnyebben viseltem volna el, ha tudom, mi
vár rám, hogy a lét valami olyasmit tartogat a számomra, amit el sem tudtam
képzelni. Így ezek az évek nem unaloműzésnek tűntek volna, hanem
fejlődésnek. Finomításnak, felkészülésnek, a képességeim csiszolásának
azért, hogy most mindezt átélhessem.
Még nem sikerült teljesen kiismernem ezt az új énemet; ez a vad eksztázis,
ami testem minden sejtjét elborította, hosszú távon nem tűnt fenntarthatónak.
Mégis, abban biztos voltam, hogy soha nem akarok visszatérni a régi
énemhez. Az az Edward befejezetlennek tűnt, tökéletlennek. Mintha az egyik
fele hiányzott volna.
Számára mindez lehetetlen lenne – lehajoltam, és az állcsontja alá, épp a
pulzáló artériája fölé érintettem az ajkam. A számmal végigsimítottam
állkapcsát egészen az álláig, majd csókokkal borítottam el egészen a füléig,
kiélvezve meleg bőrének bársonyos puhaságát a lágy érintés alatt. Lassan
visszatértem az állához, közel az ajkához. Bella megremegett a karomban,
emlékeztetve arra, hogy amit én példátlan melegségként éltem meg, az
számára jeges telet jelent. Lazítottam a szorításomon.
– Dehogynem – suttogtam a fülébe. – De akkor is jobbak a reflexeim.
 18. ÖSZTÖN ÉS AKARAT

Jó ötlet volt, hogy ragaszkodtam hozzá, visszafelé én vezethessek.

Egyrészt egy csomó mindenről szó sem lehetett volna, ha az összes emberi
érzékével az útra kell koncentrálnia. Örömöt sugárzóan fogni egymás kezét,
bámulni egymás szemébe – ez mind lehetetlen lett volna. De ezenfelül a tiszta
ragyogás szétfeszítő érzése sem halványult. Pontosan tudtam, hogy számomra
ez mennyire átható; elképzelni sem bírtam, mennyire veszélyeztetné mindez
az emberi idegrendszert. Végső soron tehát az én emberfeletti szervezetem
sokkal biztonságosabb volt az úton.
A naplementével összhangban a felhők is mozgolódni kezdtek. Időről időre
a halványuló vörös napfény egy-egy csíkban megvillant az arcomon.
Elképzeltem, milyen rettegéssel töltött volna el akár csak egy nappal ezelőtt
is, ha így lepleződtem volna le Bella előtt. Most azonban nevetnem kellett
rajta. Teljesen eltöltött a kacagás, mintha a bennem felgyűlt ragyogás így
akarna kitörni.
Kíváncsiságból bekapcsoltam a rádiót. Meglepődtem, hogy néma. Majd,
tekintve, hogy mekkora zajt csapott a furgon motorja, arra következtettem,
hogy Bella nem igazán bajlódott azzal, hogy zene szóljon vezetés közben.
Addig tekergettem a gombot, amíg nem találtam egy félig-meddig hallható
rádióállomást. Johnny Ace szólt, én pedig elmosolyodtam. A Pledging My
Love című szám. Milyen találó.
Együtt énekeltem az előadóval, és bár kissé giccses volt a szöveg,
élveztem, hogy lehetőségem van ilyen mondatokat mondani Bellának. Always
and forever, I’ll love only you.
Ő egy pillanatra sem vette le a szemét az arcomról, és a mosolyát most
már pontosabban tudtam értelmezni: csodálat tükröződött benne.
– Szereted az ötvenes évek zenéjét? – kérdezte, amikor véget ért a dal.
– Az ötvenes éveknek jó volt a zenéje. Jobb, mint a hatvanas vagy pláne a
hetvenes éveké, uhh! – Bár nyilván akadtak tehetséges kivételek, azok a
zenészek, akiket a meglehetősen limitált számú rádióállomáson játszottak,
nem tartoztak a kedvenceim közé. Sose kaptam rá igazán a diszkóra. –
A nyolcvanas éveké tűrhető volt.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami aggasztaná. Végül csendesen feltette
a kérdést, ami foglalkoztatta.
– Elárulod nekem valaha, hogy igazából hány éves vagy?
Áh, tehát attól félt, hogy felzaklat engem. Könnyeden rámosolyogtam.
– Nem mindegy?
Úgy tűnt, megkönnyebbült a fesztelen feleletemtől.
– Mindegy, de azért én kíváncsi lennék… Semmi nem űzi el úgy az álmot,
mint egy megoldatlan rejtély.
Most rajtam volt a sor, hogy aggodalmaskodjak.
– Nem tudom, nem fog-e túlságosan fölzaklatni.
Az embertelenségem ugyan nem töltötte el undorral, de vajon máshogy
reagál majd, ha megtudja, valójában mekkora köztünk a korkülönbség? Sok
tekintetben igazából még mindig tizenhét éves voltam. Képes ő is így
tekinteni rám?
Mi járhat a fejében? Hogy mögöttem van egy egész évezred, gótikus
kastélyokkal és erdélyi akcentussal? Nos, ezek közül egyik sem
elképzelhetetlen. Carlisle ismert ilyen alakokat.
– Próbáld ki! – biztatott.
A szemébe néztem, a mélységeiben kutattam válaszokért. Felsóhajtottam.
Nem sikerült bátorságot nyernem az eddigi eseményekből? Újra halálra
rémültem attól, hogy elijesztem őt. Természetesen nem volt más opció, csak a
teljes őszinteség.
– Chicagóban születtem 1901-ben – vallottam be.
Az arcomat az út felé fordítottam, hogy ne érezze úgy, hogy fixírozom őt,
miközben fejben kiszámolja, mit is jelent ez. De nem bírtam megállni, hogy
legalább a szemem sarkából ne vessek rá egy pillantást. Higgadtságáról
lerítt, hogy csak álca, és észrevettem, hogy ő is gondosan szabályozza a
reakcióit. Ő legalább annyira nem akart rémültnek látszani, mint amennyire
én nem akartam ráijeszteni. Minél jobban megismertük egymást, annál inkább
visszatükröztük a másik érzelmeit. Micsoda harmónia.
– Carlisle talált egy kórházban 1918 nyarán – folytattam. – Tizenhét éves
voltam, és spanyolnáthában haldokoltam.
Ekkor azonban kicsúszott a keze közül az irányítás, a döbbenettől elakadt a
lélegzete.
– Nem nagyon emlékszem rá – igyekeztem megnyugtatni. – Régen történt,
és az emberi emlékek elhalványulnak.
Nem úgy tűnt, hogy sikerült lenyugtatnom, de ettől függetlenül bólintott.
Nem szólt semmit, csak várta a folytatást.
Bár gondolatban elköteleztem magam a teljes őszinteség mellett, azzal
szembesültem, hogy muszáj határokat szabnom. Egyes dolgokkal jó, ha
tisztában van, ugyanakkor akadtak olyan részletek is, amiket bölcsebb nem
megosztani vele. Talán Alice-nek igaza volt. Talán ha Bella csak
megközelítőleg is hasonlóan érez, mint én, akkor szükségszerűen minél
tovább el akarja majd nyújtani ezt az érzést. Hogy velem maradhasson, ahogy
azt a réten is mondta. Azt is pontosan tudtam, mennyire nehezen bírnék bármit
is megtagadni tőle. Ezért nagyon óvatosan válogattam meg a szavaimat.
– De arra nagyon is emlékszem, milyen érzés volt, amikor Carlisle
megmentett, azt nehéz lenne elfelejteni.
– A szüleid? – kérdezte bátortalanul, én pedig megnyugodtam, hogy nem a
legutolsó részlet keltette fel a figyelmét.
– Ők már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam. – Ezt nem
esett nehezemre elmesélni. A históriámnak ezen része inkább tűnt történetnek,
mint valós emléknek. – Ezért választott Carlisle éppen engem. Abban a
káoszban, ami a járvány idején uralkodott, senki nem vette észre, hogy
eltűntem.
– És hogyan… mentett meg?
Ennyit arról, hogy elkerüljük a rázós kérdéseket. Végiggondoltam, hogy
mit a legfontosabb elhallgatnom előle.
A szavaim körbetáncolták kérdésének éleit.
– Nem volt könnyű. Nem sok fajtánkbelinek van annyi önuralma, hogy
képes legyen rá. De Carlisle mindig is a legemberségesebb volt köztünk, a
leginkább együttérző… Nem hiszem, hogy akadt volna párja, mióta világ a
világ. – Egy pillanatig eltöprengtem az apámon, és még inkább azon, hogy a
szavaim kellően méltatják-e őt. Majd azzal folytattam, amiről úgy gondoltam,
biztonságos a tudtára adnom. – Számomra egyszerűen csak nagyon, nagyon
fájdalmas volt.
Míg más fájdalmas emlékek – különösképp az anyám elvesztése –
zavarosak és haloványak voltak, addig ennek a fájdalomnak az emléke
kivételesen éles maradt. Kissé össze is rezzentem tőle. Ha valaha elérkezne
az idő, hogy Bella újra feltegye ezt a kérdést, teljes tudatában annak, hogy mit
jelent velem maradni, ez az emlék kellő segítséggel szolgálna ahhoz, hogy
nemet tudjak mondani. Elborzadtam a gondolattól, hogy ő is ilyen fájdalmat
éljen át.
Ízlelgette a válaszomat. Tudni akartam, mire gondol pontosan, de ha
rákérdezek, akkor valószínűleg még célzottabb kérdésekkel kellene
szembenéznem. Inkább folytattam a történetemet, abban reménykedve, hogy
ez eltereli majd a figyelmét.
– Azért tette, mert magányos volt. Aki ezt a megoldást választja, többnyire
ezért teszi. Én voltam az első Carlisle családjában, bár Esmét nem sokkal
utánam találta. Egy szikláról zuhant le. Egyenesen a kórház halottasházába
szállították, noha a szíve még dobogott.
– Vagyis az embernek a halálán kell lennie ahhoz, hogy…
Nem sikerült eléggé elterelnem a figyelmét. Még mindig a pontos
mechanizmust akarta megérteni. Igyekeztem más irányba terelni a
beszélgetést.
– Nem. De Carlisle csak akkor és csak azzal teszi meg, akinek nincs más
esélye az életben maradásra. De azt mondja, könnyebb olyankor, amikor a
vér már gyönge.
Ismét az útra szegeztem a tekintetemet.
Ezt nem lett volna szabad hozzátennem. Azon töprengtem, azért táncoltam-
e közelebb az általa keresett válaszokhoz, mert egy részem vágyott rá, hogy
Bella megtudja, milyen módon maradhat örökké velem. Meg kell tanulnom
jobban fékezni a nyelvemet. Meg kell zaboláznom az önző énemet.
– És Emmett meg Rosalie?
Rámosolyogtam. Valószínűleg rájött, hogy kerülgetem a forró kását, és
mégis hajlandó volt elengedni a kérdést, hogy én ne érezzem magam
kényelmetlenül.
– Carlisle harmadiknak Rosalie-t hozta a családunkba. Csak sokkal később
jöttem rá, hogy abban reménykedett, Rosalie az lesz az én számomra, ami az
ő számára Esme. Úgyhogy amikor a közelemben volt, ügyelt rá, hogy sose
gondoljon ilyesmire.
Tisztán emlékszem, milyen undort éreztem, amikor mégis elkövette ezt a
hibát. Kezdetben nem igazán fogadtam őt szívélyesen a családunkba –
őszintén szólva a mai napig mindannyiunknak nehezebb az élete őmiatta –,
így borzasztó volt szembesülni azzal, hogy Carlisle lelki szemei előtt egy
olyan kép lebeg, amiben Rosalie-t és engem egy még közelebbi viszony fűz
egybe. Udvariatlanság lenne taglalnom, mennyire visszataszítónak találtam
ezt a gondolatot. Nem lenne úriemberhez méltó.
– De én Rosalie-t mindig is csak a testvéremnek tekintettem. – Talán így
tudnám a legkedvesebben összefoglalni életemnek ezt a fejezetét. – Két évvel
később ő találta meg Emmettet. Az Appalache-hegységben vadásztunk, és
Rosalie ott bukkant rá, amikor egy medve éppen végezni készült vele. Több
mint száz mérföldön át cipelte Carlisle-hoz, mert félt, hogy ő nem lesz képes
megtenni, amire szükség van.
Knoxville környékén tartózkodtunk akkoriban, ahol az időjárás nem igazán
volt ideális a számunkra. A napok jelentős részében odabenn kellett
tartózkodnunk. De nem terveztünk hosszú távra, Carlisle valamilyen
patológiai kutatásokat végzett a Tennessee Egyetem orvostudományi karán.
Néhány hét, néhány hónap, nem volt túl nagy kérés. Több könyvtár is a
rendelkezésünkre állt, és New Orleans éjszakai élete sem volt kellemetlenül
távol, legalábbis az olyan fürge lények számára, mint amilyen én is vagyok.
De Rosalie, aki épp csak túljutott az újszülöttség szakaszán, és még nem
érezte magát komfortosan az emberek közelében, nem volt hajlandó
elszórakoztatni magát. Ehelyett unatkozott és nyafogott, és minden
javaslatban, ami szórakozási vagy fejlődési lehetőséget rejtett magában, csak
a hibákat kereste. Igazság szerint, talán nem nyafogott annyira sokat hangosan.
Esmét legalábbis nem irritálta annyira, mint engem.
Rosalie jobb szeretett egyedül vadászni, és bár nekem kellett volna
vigyáznom rá, számára olyan megnyugvást jelentett a különválás, hogy nem
tiltakoztam túl határozottan. Tudta, hogyan legyen óvatos. Mindannyian
gyakorlottak voltunk abban, hogy fegyelmezzük az érzékeinket, amíg lakatlan
területekre nem érünk. És bár nehezemre esett bármilyen erényt tulajdonítani
ennek a nem szívesen látott betolakodónak, azt még nekem is el kellett
ismernem, milyen különösen tehetségesen uralkodik önmagán. Leginkább a
makacsságának köszönhetően, illetve annak, hogy, szerintem, jobb akart lenni
nálam.
Így hát amikor Rosalie a szokásosnál gyorsabb és elnehezültebb léptekkel
megtörte a knoxville-i nyár hajnal előtti nyugalmát, és ismerős illatát
megelőzte az emberi vér erős aromája, Rosalie gondolatai pedig elvadultak
és összefüggéstelenek voltak, egyáltalán nem arra gondoltam, hogy hibát
követett el.
Rosalie második életének első évében, mielőtt bosszúhadjáratra nem
indult, a gondolataiból kristálytisztán látszott, hogy mire készül. Ismertem a
terveit, és ezekről értesítettem Carlisle-t is. Első alkalommal gyengéden
próbálta jobb belátásra bírni, arra biztatta, hogy engedje el a múltját, hiszen
így végül elfeledkezhetne róla, ezáltal pedig a fájdalma is csökkenni fog.
A bosszúval ugyanis nem nyerhetett vissza semmit, amit elveszített. De
amikor Rosalie kérlelhetetlen dühével találta szembe magát, inkább tanácsot
adott neki, hogyan tudná a legdiszkrétebben végrehajtani a támadásait.
Egyikünk sem tudott nyugodt szívvel amellett érvelni, hogy Rosalie nem
érdemli meg a bosszút. Akaratunk ellenére is hittünk abban, a világ jobb hely
lesz az erőszaktevő gyilkosok nélkül, akik véget vetettek Rosalie életének.
Azt hittem, mindannyiukkal végzett már. A gondolatai hosszú ideje
nyugodtabbnak tűntek, nem vágyott rögeszmésen törni-zúzni, rongálni és
csonkítani.
Azonban amikor a vér szaga özönvízszerűen elárasztotta a házat, azonnal
azt feltételeztem, hogy emberi halálának egy újabb felelősét fedezte fel. Bár
alapvetően nem tartottam őt túl sokra, erősen hittem abban, hogy nem akar
károkat okozni.
 De minden a feje tetejére állt, amikor rémülten kiabált Carlisle után. És
ekkor aggodalmas visítása mögött meghallottam az erőtlen szívdobogást.
Kirohantam a szobámból, és mielőtt befejezhette volna a kiabálást, a
nappaliban termettem. Carlisle már ott volt vele. Rosalie haja szokatlanul
rendezetlen volt, a kedvenc ruháját pedig úgy eláztatta a vér, hogy
szoknyájának szegélye skarlátvörös színt öltött, kezében pedig egy óriási
emberférfit cipelt. A férfi alig volt eszméleténél, a szeme fennakadt, a bőrét
egymástól egyenlő távolságban vágások borították, egyes csontjai
egyértelműen eltörtek.
– Mentsd meg őt! – sikította Rosalie Carlisle-nak. – Kérlek!
Kérlek, kérlek, kérlek, folytatta a könyörgést gondolatban.
Láttam azt is, mibe kerülnek neki ezek a szavak. Amikor levegőt vett, hogy
kicserélje a már elhasználódott oxigént, összerezzent a szájához oly közel eső
friss vér erejétől. Eltartotta magától a férfit, az arcát is elfordította.
Carlisle értette a gyötrelmét. Gyorsan átvette a sebesültet Rosalie-tól, és
gyengéden a szalon szőnyegére fektette. A férfi állapota olyan súlyos volt,
hogy nyögdécselni sem volt ereje.
Döbbenten meredtem a különös élőképre, automatikusan visszatartottam a
lélegzetemet. Már rég el kellett volna hagynom a házat. Hallottam Esme
gondolatait, aki sebesen menedékbe vonult. Amint megcsapta a vér illata,
tudta, hogy menekülnie kell, bár ő is ugyanolyan zavart volt, mint én.
Túl késő, gondolta Carlisle, miközben megvizsgálta a férfit. Nem szívesen
okozott csalódást Rosalie-nak, aki, bár nyilvánvalóan boldogtalan volt a
Carlisle-tól kapott második életében, szinte soha nem kért tőle semmit.
Különösen nem ilyen szintű gyötrelem kíséretében. Biztosan a családtagja
lehet, feltételezte Carlisle. Hogyan okozhatnék már megint fájdalmat neki?
A hatalmas férfi nem lehetett sokkal idősebb nálam, most, hogy jobban
szemügyre vettem. Behunyta a szemét, gyönge lélegzete akadozni kezdett.
 – Mire vársz? – rikoltozott Rosalie. Haldoklik! Haldoklik!
– Rosalie, én… – Carlisle tehetetlenül tárta szét vérrel borított kezeit.
Ekkor egy kép jelent meg Rosalie gondolataiban, és számomra azonnal
világos lett, mit is kér.
– Nem azt akarja, hogy meggyógyítsd – fordítottam gyorsan. – Azt
szeretné, ha megmentenéd.
Rosalie felém pillantott, a heves hálától olyan lett az arca, amilyennek már
rég nem láttam. Egy rövid pillanatra eszembe jutott, igazából mennyire
gyönyörű.
Nem kellett hosszan várnunk Carlisle döntésére.
Ó!, villant fel a gondolataiban. És ekkor lett világos számomra, hogy mit
meg nem tenne Rosalie-ért, hogy mennyire úgy érzi, tartozik neki. Szinte
egyáltalán nem is mérlegelt.
Letérdelt a sérült alak mellé, és elzavart minket.
– Nem biztonságos itt maradnotok – magyarázta, miközben a férfi torkához
hajolt.
Az ajtó felé suhanva megragadtam Rosalie véres karját. Nem ellenkezett.
Mindketten kimenekültünk a házból, és meg sem álltunk a közeli Tennessee
folyóig, amibe végül belevetettük magunkat.
Ott, a folyó szélének hűs iszapjában fekve, miközben Rosalie kimosta a
ruhájából és a bőréből a rátapadt vért, életünkben először normálisan
beszélgettünk egymással.
Nem szólalt meg túl sokszor, inkább csak a gondolatain keresztül mutatta,
hogyan talált rá a férfira, egy idegenre, aki már haldoklott, és hogy az arca
láttán valahogy Rosalie elviselhetetlennek tartotta ezt a jövőképet. A miértre
nem tudott választ adni. Sem pedig a hogyanra – hogy sikerült megtennie a
szívszaggató hazautat anélkül, hogy közben ő maga végzett volna vele.
Láttam, ahogy hosszú kilométereken keresztül rohant vele, gyorsabban, mint
valaha, miközben egész álló úton sóvárgott arra, hogy csillapíthassa a
szomjúságát. Miközben mindezt újraélte, az elméje védtelen és kiszolgáltatott
volt. Ő maga is próbálta megérteni, mi történt, és legalább annyira össze volt
zavarodva, mint én.
Nem vágytam arra, hogy újabb tag csatlakozzon a családunkhoz. Sosem
érdekelt különösebben, hogy Rosalie mit akar, vagy mire lenne szüksége. De
hirtelen, így, hogy az ő szemén keresztül láttam az eseményeket, kizárólag
szurkolni tudtam neki, hogy boldog legyen. Most először ugyanazon az
oldalon álltunk.
Jó ideig nem térhettünk vissza, bár Rosalie végtelenül szorongott, hogy mi
történhet. Megnyugtattam, hogy Carlisle egész biztosan utánunk jött volna, ha
nem jár sikerrel. Így hát nem volt más dolgunk, mint kivárni, amíg
biztonsággal visszatérhetünk.
Azok az órák mindkettőnket megváltoztattak. Amikor Carlisle végre
hazaszólított minket, testvérekként tértünk vissza.
A szünet, ami alatt felidéztem, hogy szerettem meg a nővéremet, nem volt
kifejezetten hosszú. Bella még mindig a történet végét várta.
Felelevenítettem, hogy hol is hagytam abba: a vértől csöpögő Rosalie-nál,
aki olyan távolra tartotta az arcától Emmettet, amennyire csak lehetett. Az
emlékeimben megjelenő Rosalie testtartása egy frissebb képet idézett fel
bennem: ahogyan küszködve igyekszem a szédülő Bellát eljuttatni az
iskolanővérhez. Furcsa párhuzam volt.
– Csak most kezdem sejteni, milyen nehéz lehetett neki az az út – zártam le.
Az ujjainkat közben egymásba kulcsoltuk. A levegőbe emeltem a kezeinket,
és a saját kézfejemmel megsimogattam az arcát.
Az ég utolsó vöröses fényei mélylila árnyalatba váltottak.
– De megtette – felelte Bella rövid hallgatás után, miközben mohón várta,
hogy folytassam.
 – Igen, meg. Látott valamit Emmett arcában, ami elegendő erőt adott neki.
– Hihetetlen, hogy igaza lett. Elképesztő, milyen tökéletes párt alkotnak,
mintha két fél egy egésszé állt volna össze. Sors vagy mérhetetlenül nagy
szerencse? Sosem tudtam eldönteni. – És azóta is együtt vannak. Néha
különválnak tőlünk, és úgy élnek, mint egy házaspár. – Ó, hogy mennyire
értékeltem ezeket a külön töltött időszakokat! Szerettem Rosalie-t és
Emmettet is külön-külön, de a kettesben maradt Emmettet és Rosalie-t
hallgatni, ami elől képtelen voltam elmenekülni a gondolatolvasásnak hála,
fárasztó megpróbáltatásnak bizonyult. – De minél fiatalabbnak tettetjük
magunkat, annál hosszabb ideig maradhatunk egy adott helyen. Forks
tökéletesnek tűnt, így aztán mindnyájan beiratkoztunk a középiskolába. –
Felnevettem. – Azt hiszem, néhány éven belül újra megüljük majd a
lakodalmukat.
Rosalie imádott férjhez menni. Az, hogy ezt újra és újra megtehette,
valószínűleg a kedvenc része volt halhatatlanságban.
– És Alice és Jasper?
– Alice és Jasper nem mindennapi teremtések. Ők mindenfajta külső
irányítás nélkül, önállóan fejlesztették ki a lelkiismeretüket, ahogy mi
nevezzük. Jasper korábban egy másik családhoz tartozott. – Tudatosan
kerültem a helyes kifejezést, máig beleborzongtam, ha eszembe jutott, hogy
indult a halhatatlan élete. – Egy nagyon-nagyon másfajta családhoz. De ott
depresszióba esett, és egymagában kezdett kóborolni. Alice talált rá.
Akárcsak nekem, neki is vannak bizonyos különleges képességei a fajtánkra
jellemző tulajdonságokon kívül is.
Ez az információ eléggé meglepte Bellát.
– Tényleg? De hát azt mondtad, te vagy az egyetlen, aki olvasni tud mások
gondolataiban.
– Így is van. Alice-nek másféle képességei vannak. Ő látja a dolgokat…
dolgokat, amik megtörténhetnek, amik még csak ezután jönnek majd el. – És
amik most már nem fognak bekövetkezni. Túljutottam a legnehezebb részen.
Ugyanakkor az még mindig zavart, hogy az újfajta látomás, az, amelyikkel
képes lennék együtt élni, milyen ködös. A másik, amiben Alice és Bella
mindketten hófehérek és jéghidegek, sokkal tisztábbnak tűnt. De ez nem
számított. Nem következhet be. Egy elviselhetetlen jövőt már legyőztem, és
efölött is diadalmaskodni fogok. – De mindez persze nagyon szubjektív –
folytattam, kihallottam a hangomból a kemény élt. – A jövő nincsen kőbe
vésve. Minden változik.
Vetettem egy pillantást krém- és barackszín bőrére, szinte azért, hogy
megnyugtassam magam, még mindig olyan, amilyennek lennie kell, de
gyorsan el is kaptam a tekintetem. Sosem lehettem biztos abban, hogy mennyi
mindent tud kiolvasni a szememből.
– És miféle dolgokat lát Alice? – tudakolta Bella.
A biztonságos válaszokat adtam meg neki, a bizonyítást nyert próféciákat.
– Látta Jaspert, és tudta, hogy az őt keresi, mielőtt még maga Jasper tudta
volna. – Az ő szövetségük igazán mágikus. Akárhányszor ez jár Jasper
fejében, az egész házat átjárja az álomszerű elégedettség, annyira erősek a
közösségre ható érzései. – Látta Carlisle-t és a családunkat, és együtt
elindultak, hogy megkeressenek minket.
Lemaradtam a legelső bemutatkozásról, aminek során Alice és Jasper
megjelent az elképesztően bizalmatlan Carlisle, a halálra rémült Esme és a
barátságtalan Rosalie előtt. Jasper háborús külseje miatt aggodalmaskodtak
főképp, de Alice pontosan tudta, mit mondjon, hogy enyhítsen a
szorongásukon. Persze hogy tudta, mit kell mondania. Hiszen ennek a fontos
pillanatnak minden lehetséges verzióját elképzelte, és ez alapján választotta
ki a lehető legjobbat. Nem véletlen az sem, hogy Emmett és én épp nem
voltunk otthon. Zökkenőmentesebb pályán akart kezdeni, amikor a család első
számú védelmezői épp nem tartózkodtak otthon.
Nehéz elhinni, hogy mire Emmett-tel pár nappal később hazaértünk,
mennyire beilleszkedtek a családunkba. Mindketten ledöbbentünk, Emmett
pedig, amint megpillantotta Jaspert, nyomban arra készült, hogy megharcol
vele. De Alice felém rohant, és körém fonta a karját, mielőtt bárki akár csak
egy szót is szólhatott volna.
Egyáltalán nem rémisztett meg a mozdulat, amit pedig akár támadásként is
értékelhettem volna. De a gondolatai annyira magabiztosak voltak velem
kapcsolatban, annyira szeretetteljesek, hogy azt hittem, a második életem első
memóriazavarát élem át épp. Mert ez az apró halhatatlan lény tökéletesen
ismert engem, jobban, mint bárki a valaha volt vagy a jelenlegi családtagjaim
közül. Mégis ki ő?
Ó, Edward! Végre! A bátyám! El sem hiszem, hogy végre együtt lehetünk!
És ekkor, miközben a karjával a derekamba kapaszkodott – és én is
habozva átöleltem a vállát –, sebesen végigrohant eddigi életének emlékein,
egészen az aktuális pillanatig, majd előrevetítette az elkövetkező, együtt
töltött éveink legjelentősebb pillanatait is. Különös volt arra eszmélni, hogy
valójában én is ismerem őt.
– Ő itt Alice, Emmett – szóltam a fivéremhez, miközben az új húgomat
öleltem át. Emmett agresszív testtartását felülírta a zavarodottság. – Ő is a
családunk tagja. Az pedig ott Jasper. Nagyon fogod szeretni őt.
Annyi történetem volt Alice-ről, tele csodákkal és megmagyarázhatatlan
jelenségekkel, paradoxonokkal és talányokkal. A hátralévő hetet eltölthettem
volna azzal, hogy csak egy listaszerű összegzést adok ezekről Bellának.
Ehelyett inkább néhány egyszerűbb, gyakorlati részletet osztottam meg róla.
– Rendkívül érzékeny a mi fajtánkra. Mindig látja például, ha egy csoport
felbukkan a közelünkben. És hogy jelentenek-e valamilyen veszélyt.
Ennek köszönhetően Alice is a családunk védelmezőjévé lépett elő.
 – Sokan vannak a… te fajtádból? – kérdezte Bella, akit látszólag kissé
megrázott ez a gondolat.
– Nem, nem sokan – nyugtatgattam. – De a többségük nem telepszik le
sehol. Csak azok, akik hozzánk hasonlóan nem vadásznak többé rátok,
emberekre… – Itt felhúztam a szemöldököm, és megszorítottam a kezét. –
Csak azok tudnak hosszabb ideig emberek között élni. Eddig még csak egy, a
miénkhez hasonló családot találtunk, egy kis alaszkai faluban. Egy darabig
együtt laktunk, de olyan sokan lettünk, hogy kezdtünk feltűnni a
környezetünknek. – Illetve Tanya, a klán matriarchája olyan kitartóan üldözött
engem, hogy az felért a zaklatással. – Akik közülünk másként élnek, általában
összetartanak.
– És a többiek?
Közben visszaértünk a házukhoz. Üres volt, egyik ablakból sem szűrődött
ki fény. Leparkoltam a megszokott helyén, és leállítottam a motort. A hirtelen
támadt csönd nagyon intimnek érződött, pláne a sötétben.
– Ők többségükben nomádok – feleltem. – Mindannyian úgy éltünk egy
darabig. Idővel unalmassá válik, mint bármi más. De néha összefutunk
egymással, mert többségünk az északi vidékeket részesíti előnyben.
– Miért?
Küldtem felé egy vigyort, és gyengéden megböktem a könyökömmel.
– Hát hová tetted a szemedet ma délután? Szerinted végigmehetnék egy
napsütötte utcán anélkül, hogy egész sor közlekedési balesetet ne okoznék?
Megvan az oka, hogy miért az Olympic-félszigetet választottuk: nem sok hely
akad a világon, ahol ilyen keveset sütne a nap. El nem tudod képzelni,
mennyire meg lehet unni nyolcvan-egynéhány év alatt a sötétséget, ha
kizárólag éjszaka mozdulhatsz ki.
– Hát akkor innen erednek azok a mindenféle mesék?
– Valószínűleg.
 Valójában állt egy egészen pontos forrás a legendák mögött, de most nem
akartam belebonyolódni a részletekbe. A Volturi nagyon távol volt tőlünk, és
túlságosan lefoglalta őket, hogy a vámpírvilág rendfenntartóiként
működjenek. Semmilyen hatással nem lesznek Bella életére azokon a tanokon
kívül, amiket azért ötöltek ki, hogy megvédjék a halhatatlanok
magánszféráját.
– És Alice is egy másik családból jött hozzátok, mint Jasper? – tért vissza
az előző témához.
– Nem, de az ő esete kész rejtély. Alice egyáltalán nem emlékszik az
emberi életére.
Láttam a legelső emlékét. Ragyogó, napfényes reggel volt, enyhe köd
úszott a levegőben. Kusza pázsit vette körbe, széles tölgyfák árnyékolták
körbe a völgyet, ahol ébredt. Ezt leszámítva teljes üresség uralkodott a
fejében: fogalma sem volt a személyazonosságáról, nem voltak céljai.
Végignézett sápadt bőrén, ami csillogott a napfényben, és nem tudta, hogy
kicsoda ő. Ekkor érte az első látomás.
Egy férfi arca jelent meg előtte, tüzes, de megtört, sebhelyes, mégis
gyönyörű. Mélyvörös szemek és aranyszínű sörény. A férfi arcával együtt az
összetartozás mélységes bizonyossága járta át. Ekkor hallotta meg, hogy a
férfi megszólítja majd.
Alice.
Ez tehát a neve, ismerte fel.
A látomásokból derült ki a számára, hogy ki ő, azok formálták azzá, aki
lesz belőle. Ez volt az összes segítség, amit ekkoriban kapott.
– És azt sem tudja, ki teremtett belőle magunkfajtát – magyaráztam
Bellának. – Egyedül volt, amikor felébredt. Bárki is tette azzá, ami, elsétált
onnét, és egyikünk sem érti, miért vagy hogyan. Ha nem rendelkezne azzal a
bizonyos képességgel, ha nem látja meg Jaspert és Carlisle-t, ha nem tudja
előre, hogy egy nap a családunkhoz fog tartozni, akkor, azt hiszem, Alice
teljesen elvadult volna.
Bella csendben tűnődött ezen. Biztos voltam abban, hogy nehezen érti csak
meg mindezt. A családomnak is jó ideig eltartott, hogy rendezze a gondolatait
ezzel kapcsolatban. Kíváncsi voltam, vajon mi lesz a következő kérdése.
Ekkor azonban korogni kezdett a gyomra, nekem pedig ekkor esett le, hogy
az egész napot együtt töltöttük, ő pedig semmit sem evett ez idő alatt. Áh,
sokkal jobban oda kell figyelnem majd az emberi szükségleteire!
– Sajnálom, hogy föltartottalak. Ideje vacsoráznod.
– Nem, kösz, teljesen jól vagyok. – Túlságosan gyorsan vágta rá.
– Sose töltöttem hosszabb időt senkivel, aki normális ételt eszik –
szabadkoztam. – Megfeledkeztem róla. – Elég gyenge kifogás volt.
Az arckifejezése teljes őszinteséget, sebezhetőséget tükrözött, amikor
felelt.
– Veled szeretnék maradni!
Ez a szó ismét sokkal nagyobb terhet hordozott magával, mint általában.
– Nem jöhetnék be? – kérdeztem óvatosan.
Kettőt is pislogott, mintha teljesen összezavarta volna ez az ötlet.
– Szeretnél?
– Igen, ha nem gond.
Kíváncsi voltam, vajon abban is hisz-e, hogy konkrét meghívásra van
szükségem ahhoz, hogy a házába léphessek. Ettől a gondolattól
elmosolyodtam, a mosoly azonban hamar grimaszba fordult át, amint a
bűntudat görcsösen belém hasított. El kell neki mondanom az igazat. Ismét.
De hogy is hozakodhatnék elő egy ennyire szégyenletes vallomással?
Még rágódtam ezen egy kicsit, miközben kikászálódtam a furgonból, és
kinyitottam az utasülés melletti ajtót Bellának.
– Micsoda emberi gesztus!
 – Határozottan kezdenek visszatérni bizonyos szokásaim…
Emberi sebességgel ballagtunk keresztül az árnyékos, csendes udvarukon,
mintha mindez teljesen normális lenne. Séta közben vetett rám egy-egy
pillantást, és mosolygott magában. Előhúztam a kulcsot a rejtekhelyéből,
miközben elhaladtunk mellette, és kinyitottam előtte az ajtót. Megtorpant,
leskelődött a sötét előszoba felé.
– Nem volt bezárva? – kérdezte.
– De igen. Azzal a kulccsal nyitottam ki, amelyik ott volt az eresz alatt.
Kicseréltem a kérdéses kulcsot, miközben ő felkapcsolta a lámpát a
verandán. Amikor felém fordult, a sárgás világítás szigorú fényeket vetett az
arcára, miközben szemöldökét felvonva meredt rám. Láttam rajta, hogy ezt
zord pillantásnak szánja, de a szája sarkainak ívéből világos volt, hogy épp
egy mosolyt próbál visszafojtani.
– Mindenre kíváncsi voltam veled kapcsolatban – vallottam be.
– Kémkedtél utánam?
Bár ennek a fele sem volt tréfa, mégis úgy tűnt, mintha másodperceken
belül nevetésben törne ki.
Itt volt az alkalom, hogy mindent meggyónjak neki, de én inkább tovább
viccelődtem.
– Mi mással lehet agyonütni az éjszakákat?
Ez nemcsak helytelen, de gyáva is volt. Ő mindössze egy viccet hallott ki
belőle, nem egy beismerést. Furcsa volt ismét szembesülni vele, hogy habár
a legvalószínűbbnek tűnő rémálmok véget értek, mégis sok félnivaló maradt.
Persze, ez az ügy kizárólag az én hibám, a saját hihetetlenül helytelen
viselkedésem eredménye.
Bella kissé megrázta a fejét, majd intett, hogy menjek be. Elhaladtam
mellette, végig az előszobán, és eközben felkapcsoltam a fényeket, hogy ne
kelljen a sötétben bukdácsolnia. Helyet foglaltam az apró konyhaasztaluknál,
és körbenéztem, olyan szögekből is felfedeztem a szobát, amik kívülről
belesve láthatatlanok maradtak. A konyha tiszta volt, és meleg, világos a
rikítósárga festéknek köszönhetően, ami valahogy kellemes hatást keltett
annak ellenére is, hogy nem sikerült megfelelően imitálnia a napfényt.
Mindenfelől Bella illatát éreztem, aminek fájdalmat kellett volna okoznia, de
azt tapasztaltam, hogy furcsamód élveztem a helyzetet. Mazochista vagyok,
valóban.
Hosszan meredt rám, nem tudtam értelmezni az arckifejezését. Egy kis
zavart tippeltem, és egy kis csodálatot is talán. Mintha nem lenne biztos
abban, hogy valóságos vagyok. Rámosolyogtam, és a hűtő felé mutattam.
Megpördült, és válaszként elvigyorodott ő is. Reméltem, könnyen talál
valami gyorsan fogyasztható ételt. Talán el kellett volna vinnem vacsorázni?
De nem tűnt jó ötletnek felfedni magunkat egy csomó idegen előtt. Ez az új
megállapodásunk még kivételes volt, túlságosan nyers. Bármilyen akadály,
ami hallgatásra kényszerítene bennünket, elviselhetetlen lenne. Csak
magamnak akartam őt.
Beletelt egy percbe, míg talált magának valami elfogadható ételt. Kivett
egy adag valamit egy tűzálló edényből, és felmelegítette a mikróban.
Oregánó, fokhagyma és paradicsomszósz illatát véltem felfedezni. Valami
olasz fogás lehet. Kitartóan figyelte a tányérját, amíg az forgott.
Talán megtanulhatnék főzni. Az, hogy nem tudom úgy értékelni az ízeket,
mint egy ember, egész biztosan akadályok elé állítana, viszont a főzés elég
sok matekozással is járt, abban pedig biztos voltam, hogy tanulással képes
lennék a megfelelő illatok beazonosítására.
Mert hirtelen biztosnak tűnt az is, hogy ez csak az együtt töltött csendes
estéinknek az első felvonása, nem pedig egy különálló esemény. Évek telnek
majd el így. Ő és én együtt, kiélvezve egymás társaságát. Rengeteg óra… a
bennem lakozó fényesség egyre csak nyúlt és növekedett, mígnem újra attól
kezdtem tartani, hogy szétrobbanok tőle.
– Milyen gyakran? – kérdezte Bella anélkül, hogy felém nézett volna.
Az agyamat annyira lefoglalta a közös jövőnkről alkotott végtelen
mennyiségű kép, hogy hirtelen nem tudtam követni a gondolatmenetét.
– Hmmm?
Még mindig nem fordult hátra.
– Milyen gyakran jöttél ide?
Vagy úgy. Itt az idő, hogy összeszedjem a bátorságomat. Itt az idő, hogy
őszinte legyek, függetlenül attól, hogy az milyen következményekkel jár majd.
Bár a mai nap után majdhogynem biztos voltam abban, hogy végül ezt is
megbocsátja nekem. Remélem.
– Majdnem minden éjjel itt vagyok.
Hirtelen hátrapördült, és meghökkent tekintettel bámult rám.
– De hát miért?
Őszinteség!
– Érdekes vagy, amikor alszol. Beszélsz álmodban.
– Na neee! – zihált. Vér tolult az arcába, de még a homlokát is vörösre
színezte. A szoba végtelenül kicsinek tűnt, ahogy lángba borult arca
felmelegítette körülötte a levegőt. Nekidőlt a háta mögötti konyhapultnak, és
olyan erősen kapaszkodott bele, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Egyelőre
csak a sokkot tudtam beazonosítani az arcán, de biztos voltam benne, hogy
hamarosan követi más is.
– Nagyon haragszol?
– Az attól függ – bökte oda.
Az attól függ? Elképzelni sem tudtam, mi tudná enyhíteni az elkövetett
bűnömet. Vajon mi tehetné kevésbé vagy még inkább hajmeresztővé?
Visszataszítónak találtam a gondolatot, hogy egészen addig nem hoz ítéletet,
amíg meg nem tudja, pontosan milyen formában leskelődtem és ólálkodtam
utána. Talán azt képzeli, hogy olyan elfajzott vagyok, mint akármelyik
kukkoló? Hogy az árnyékból stírölném őt, abban reménykedve, hátha
közszemlére teszi magát? Ha a gyomrom képes lenne felfordulni, most egész
biztosan megtette volna.
Vajon hinne nekem, ha megpróbálnám elmagyarázni, milyen kínokat élek
át, ha távol kell lennem tőle? Elhinné nekem bárki is, miféle katasztrófák
jelentek meg a fejemben, amíg azt gondoltam, hogy esetleg nincs
biztonságban? Hiszen mind túlzás volt. És mégis, ha most el kellene válnom
tőle, pontosan ugyanezen lehetetlen veszélyek gondolata gyötörne újra.
Hosszú másodpercek teltek el, a mikró fülsiketítő hangon jelezte, hogy
elvégezte a feladatát, de Bella mégsem szólt semmit.
– Mitől? – sürgettem a válaszát.
– Attól, hogy mit hallottál – nyöszörögte.
Azonnal megkönnyebbülés járt át, amiért nem hitte, hogy képes lennék
ilyen hitvány módon megfigyelni őt. Csak az okozott számára aggodalmat,
hogy talán olyasmit hallottam, ami miatt szégyenkeznie kellene? Hát, e
tekintetben megnyugtathatom, nincs oka szégyenkezésre. Talpra szökkentem,
és odarohantam hozzá, hogy megfogjam a kezét. Egy részem teljesen
felvillanyozódott attól, hogy ilyen könnyen képes vagyok erre.
– Ne haragudj! – kérleltem. Lesütötte a szemét. Lehajoltam, hogy az arcunk
egy vonalba kerüljön, és megvártam, amíg a szemembe néz. – Hiányzik neked
az édesanyád. Aggódsz miatta, és amikor esik – mormogtam –, az eső
hangjától nyugtalan leszel. Azelőtt sokat beszéltél az otthonodról, most már
kevesebbet. Egyszer azt mondtad: „Itt minden annyira zöld!”
Halkan felnevettem, és próbáltam mosolyt csalni az arcára. Be kell látnia,
hogy tényleg semmi szükség az önmarcangolásra.
– Van még valami? – kérdezte, miközben felvonta az egyik szemöldökét.
Abból, ahogy félig elfordult tőlem, és lesütötte a szemét, rájöttem, hogy mi
miatt aggódik igazán.
– Kimondtad párszor a nevemet – vallottam be.
Vett egy mély lélegzetet, majd egy hosszas sóhajjal fújta ki a levegőt.
– Sokszor?
– Mit értesz pontosan azon, hogy sokszor?
Szégyenkezve lesütötte a szemét.
– Jaj, nem!
Felé nyúltam, és óvatosan a válla köré fontam a karomat. A mellkasomnak
dőlt, és még mindig eltakarta előlem az arcát.
Mit gondol vajon, mi mást éreztem azon felül, hogy majd kiugrottam a
bőrömből, amikor a nevemet hallottam a szájából? Ez volt az egyik kedvenc
hangom, a lélegzetvételeinek és szívdobogásának hangja mellett…
Válaszul a fülébe suttogtam.
– Ne legyél zavarban! Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem
szégyellném.
Szinte hihetetlen, korábban mennyire vágytam arra, hogy álmodhassak
Belláról! Mennyire sóvárogtam ezért. És most a valóság felülmúlja az
álmokat is. Egyetlen másodpercéről sem szeretnék lemaradni bármiféle
öntudatlanság kedvéért.
A teste ellazult. Boldognak hangzó sóhaja majdhogynem hümmögésnek
vagy dorombolásnak tűnt.
Ez tényleg a valóság? Tényleg semmiféle büntetéssel nem szankcionálja a
botrányos viselkedésemet? Ez sokkal inkább tűnt jutalomnak. Tudtam, hogy
ennél mélyebb vezekléssel tartozom neki ezért.
Egy másik zörejre lettem figyelmes a karomba zárt Bella szívdobogása
mellett. Egy autó közelített a ház felé, a sofőr gondolatai pedig feltűnően
halkak voltak. Fáradtak egy hosszú nap után. A ház ablakaiból kiszűrődő
meleg fény láttán az étel és a kényelem ígérete egyre inkább sürgette a
hazatértét. De továbbra sem voltam biztos abban, hogy valóban ez járt-e a
fejében.
Egyáltalán nem akartam megmoccanni. Az arcommal Bella hajába
hajoltam, és megvártam, amíg ő is meghallja az apja autóját. A teste
megfeszült.
– Baj, ha apád megtudja, hogy itt vagyok?
Egy pillanatig habozott.
– Nem is tudom…
Az ajkammal gyorsan a hajához értem, majd egy nagy sóhajtással
eleresztettem őt.
– Akkor talán majd máskor…
Azzal már kinn is voltam a konyhából, végigsuhantam a lépcsősoron, és
bevettem magam a hálószobák között elterülő apró előszoba sötétségébe.
Jártam már itt korábban, amikor takarót kerestem Bellának.
– Edward! – szólt utánam félhangos suttogással a konyhából.
Felnevettem, épp elég hangosan ahhoz, hogy tudja, a közelben maradtam.
Az apja trappolva közelített a bejárati ajtóhoz, majd a bakancsa talpát
kétszer is végighúzta a lábtörlőn. A kulcsát a kulcslyukba dugta, majd
felmordult, amikor a kilincs a kulccsal együtt fordult, jelezvén, hogy már
kinyitották.
– Bella? – kiáltotta, miközben bevágta az ajtót. A gondolatait azonnal a
mikróban melegedő vacsora töltötte ki, a gyomra korogni kezdett.
Ekkor esett le, hogy Bella azóta sem evett. Talán nem is baj, hogy az apja
félbeszakított bennünket. Ha a dolgok így mennek tovább, halálra fogom
éheztetni őt.
Ugyanakkor egy apró részemet meghatározhatatlan sóvárgás járta át.
Amikor megkérdeztem, hogy szeretné-e, ha az apja megtudná, én is itt
vagyok, hogy együtt vagyunk, azt reméltem, mást válaszol majd.
Nyilvánvalóan rengeteg dolgot végig kell vennie magában, mielőtt bemutatna
neki. Vagy talán azt szeretné, ha az apja sosem tudná meg, hogy egy hozzám
hasonló lény szerelmes belé, és ez is tökéletesen érthető lenne. Több mint
érthető.
És az igazat megvallva, alkalmatlan is lett volna jelen öltözékemben
hivatalosan bemutatkoznom az apjának. Vagyis inkább az öltözékem
hiányában. Talán még hálás is lehetek Bella vonakodásáért.
– Itt vagyok, a konyhában – kiabált vissza Bella az apjának. Hallottam,
hogy a férfi lágyan felmordul, jelezvén, hogy vette az adást, miközben bezárta
maga mögött az ajtót, és a bakancsdübörgésből ítélve a konyha felé vette az
irányt.
– Adnál nekem is egy kicsit abból a lasagnából? – kérdezte Charlie. –
Mindjárt éhen halok.
Még úgy is könnyen tudtam értelmezni, hogy Bella a konyhában sürög-
forog, miközben Charlie kényelembe helyezi magát, hogy valójában senkinek
a gondolatain keresztül sem figyelhettem az eseményeket. Rágcsálás – Bella
végre eszik valamit. A kinyíló, majd bezáruló hűtőszekrény. A mikró zúgása.
Valamilyen folyadék – víznek túl sűrű, talán tej – csobogásának hangja egy
pohárba. Egy tányér finoman a faasztalhoz ütődik. Egy szék lábai húzódnak a
padlón, ahogy Bella leül.
– Kösz! – hálálkodott Charlie, majd pár hosszú másodpercig mindketten
csak rágták az ételüket.
Bella törte meg ezt a barátságos csendet.
– Hogy telt a napod? – A hanglejtése furcsa volt, mintha máshol járnának a
gondolatai. Elmosolyodtam.
– Jól. Jó kapás volt… és veled mi a helyzet? Sikerült minden, amit
elterveztél?
– Nem igazán… olyan szép idő volt, vétek lett volna egész nap itthon ülni.
– Bella lazának szánt válasza közel sem volt olyan fesztelen. Nem igazán
tudott ösztönösen elhallgatni dolgokat az apja elől.
– Igen, szép nap volt – helyeselt Charlie, akinek látszólag nem tűnt fel a
furcsa él Bella hangjában.
Egy szék újra megcsikordult.
– Sietsz valahová? – érdeklődött az apja.
Bella hangosan nyeldesett.
– Igen, fáradt vagyok. Korán le akarok feküdni. – A mosogató felől
hallatszódtak a léptei, majd a csapból folyni kezdett a víz.
– Valahogy olyan felspannoltnak látszol – jegyezte meg Charlie. Végső
soron mégsem volt annyira figyelmetlen, mint gondoltam. Nem maradnék le
ennyi mindenről, ha nem lenne ennyire nehéz beférkőznöm a gondolataiba.
Megpróbáltam értelmezni őket. Bella az előszoba felé tekintgetett. Az arca
hirtelen élénkebb színt öltött. Látszólag az apja csak ennyit vett észre. Majd
hirtelen teljesen zavaros képek jelentek meg, ködösek és összefüggéstelenek.
Egy 1971-es mustársárga Impala. A Forksi Középiskola krepp-papírral
dekorált tornaterme. Egy hintaágy egy tornácon, és egy lány, akinek világos
hajában élénkzöld csatok tündökölnek. Két piros PVC üléshuzat egy
krómozott vázon egy szakadt bisztróban. Egy lány hosszú, sötét göndör
loknikkal, aki a holdfényes tengerparton sétál.
– Tényleg? – kérdezte Bella tettetett ártatlansággal. Eközben folyt a víz a
mosogatóba, én pedig hallottam a melaminhoz dörzsölődő sörték hangját.
Charlie gondolatai még mindig a hold körül forogtak.
– Szombat van – jelentette be váratlanul.
Bella nem igazán tudta, hogyan reagáljon erre. Én sem értettem, hova akar
kilyukadni az apja.
Végül folytatta a gondolatot.
– Nincs valami programod ma estére?
 Ekkor kezdtek összeállni a fejében látott képek. Fiatalkorának szombat
estéi? Talán.
– Nem, apu, szeretnék hamar lefeküdni. – Bella hangjából sok minden
hallatszott ki, de a fáradtság biztosan nem.
Charlie szipogott egyet.
– Egyik itteni fiú sem az eseted, mi?
Talán amiatt aggódott, hogy Bellának nincsenek normális tinédzser
élményei? Hogy kimarad valamiből? Egy pillanatra mélyen belém nyilallt a
bűntudat. Nekem is aggódnom kellene emiatt? Vajon mi mindentől tartom
vissza őt?
De ekkor eszembe jutott a rét, és hogy mennyire biztosan éreztük, mindez
helyes. Hogy összetartozunk.
– Nem, még egyik fiúra se vetettem szemet. – Bella hangja kissé
leereszkedőnek tűnt.
– Azt hittem, talán az a Mike Newton… azt mondtad, kedves volt hozzád.
Erre nem számítottam. Mintha a düh éles pengéjét forgatták volna a
mellkasomban. Nem is egészen düh volt ez, eszméltem rá. Inkább
féltékenység. Nem hiszem, hogy valaha éreztem ilyen ellenszenvet bárki
iránt, mint amit ez a haszontalan, jelentéktelen fiú ébresztett bennem.
– Mike egyszerűen csak a barátom, apu.
Nem tudtam megállapítani, hogy Charlie-t feldúlta-e ez a választ, vagy
inkább megkönnyebbült tőle. Valószínűleg a kettő keverékét érezte.
– Különben is, ami azt illeti, túl jó vagy nekik – vonta le a következtetést.
– Ráérsz az egyetemen keresgélni magadnak valakit.
– Jó ötlet – igyekezett egyetérteni Bella. Kifordult a konyhából, és felfelé
indult a lépcsőn. A léptei lassúak voltak – talán hogy hangsúlyt adjon az
állításának, miszerint álmos –, így nekem rengeteg időm maradt, hogy
hamarabb érjek a szobájába, mint ő. Arra az esetre, ha esetleg Charlie
követné őt. Aligha lenne összhangban Bella terveivel, ha az apja itt találna
engem, amint félmeztelenül hallgatózom.
– Jó éjt, drágám! – kiáltott utána Charlie.
– Viszlát reggel, apu! – válaszolt Bella fáradtnak álcázott hangon, kevés
sikerrel.
Nem tűnt helyesnek, hogy szokásomhoz híven a hintaszékben ücsörögjek,
láthatatlanul a sötét sarokban. Ez a rejtekhelyem volt korábban, amikor nem
akartam, hogy Bella is tudja, a szobájában vagyok. Amikor még sunyi módon
viselkedtem.
Elfeküdtem az ágyán, a legnyilvánvalóbb helyen a szobájában, ahol nem
érhet az a vád, hogy megpróbálom eltitkolni a jelenlétemet.
Tudtam, hogy az illata teljesen eláraszt majd itt. Az öblítő illata elég friss
volt, így arra következtettem, nemrégiben cserélhetett ágyneműt, de ez sem
tudta elnyomni Bella illatát. Akármennyire letaglózott is, mégis fájdalmasan
örömteli érzés volt, hogy ilyen élesen körülölel a létezésének bizonyítéka.
Amint a szobába lépett, Bella nem húzta többé a lábát. Bevágta maga
mögött az ajtót, majd az ablakhoz lopakodott. Egy pillantást sem vetett rám,
pedig mellettem haladt el. Kinyitotta az ablakot, majd kihajolt, és az
éjszakába meredt.
– Edward! – suttogta félhangosan.
Úgy tűnik, a pihenőhelyem mégsem volt olyan magától értetődő. Halkan
felnevettem azon, milyen csúfos kudarcba fulladt a próbálkozásom, hogy
tisztességes legyek, majd válaszoltam neki.
– Igen?
Olyan hirtelen fordult sarkon, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát.
Egyik kezével az ablakpárkányba kapaszkodott, hogy ne essen el. A másik
kezével a torkához kapott.
– Ó! – lehelte. Szinte lassított felvételben csúszott lefelé a falnak dőlve,
míg végül helyet foglalt a fapadlón.
Ismételten úgy tűnt, bármit csinálok is, az rosszul sül el. De most legalább
a helyzet inkább volt vicces, mint rémisztő.
– Sajnálom!
Bella bólintott.
– Várj egy percig, csak újraindítom a szívemet!
De a valóságban a szíve majd kiugrott a helyéről, miután ekkora sokkot
okoztam neki.
Felültem, a mozdulataim megfontoltak és lassúak voltak. Úgy mozogtam,
mint egy ember. Bella leste minden egyes mozdulatomat, miközben egy
mosoly kezdett formálódni a szája sarkában.
Az ajkára pillantva arra a következtetésre jutottam, hogy túlságosan távol
van tőlem. Közelebb hajoltam hozzá, óvatosan felemeltem, körbefogtam a
felkarját, majd magam mellé ültettem, épp csak pár centi választott el
bennünket egymástól. Máris jobb.
A kezemet az övére tettem, és megkönnyebbülten üdvözöltem újra bőrének
perzselését.
– Nincs kedved üldögélni velem egy kicsit?
Rám vigyorgott.
– Hogy van a szíved? – kérdeztem, bár az olyan erősen vert, szinte láttam,
ahogy finom rezgéseire táncol körülötte a levegő.
– Majd te megmondod – vágott vissza –, biztos jobban hallod, mint én.
Ez igaz. Lágyan felnevettem, az ő mosolya is egyre szélesebben terült el az
arcán.
Az időjárás még mindig kellemes volt, a felhők felszakadoztak, és a hold
ezüst fénye megvilágította Bella arcát, amitől tökéletesen úgy festett, mint
valamilyen égi lény. Kíváncsi voltam, vajon ő milyennek lát engem. Az ő
szeme legalább annyira csodálattal telt meg, mint az enyém.
 Eközben a bejárati ajtó alattunk kinyílt, majd be is csukódott. Nem
hallottam más gondolatait a ház körül, csak Charlie tompa narrációját.
Kíváncsi voltam, hova megy. Messze biztosan nem… Fémcsikorgás
hallatszott, majd tompa lánccsörgés. Valami vázlatosan átfutott a fején.
Áh. Bella furgonja. Kissé meglepett, hogy Charlie meddig képes elmenni,
hogy megakadályozza, amire szerinte Bella készült, bármi legyen is az.
Épp meg akartam említeni Charlie furcsa viselkedését, amikor Bella
tekintete először a hálószobaajtóra vetődött, majd vissza rám.
– Kaphatok egy percet bizonyos emberi teendőkre? – kérdezte.
– Hát hogyne – feleltem azon nyomban, és igen jól szórakoztam a
szóhasználatán.
Váratlanul összébb húzta a szemöldökét, és szigorúan meredt rám.
– Itt maradsz! – rendelte el.
Soha nem találkoztam még ilyen könnyen teljesíthető követeléssel. Nem
tudok elképzelni semmit, ami arra késztetne, hogy elhagyjam ezt a szobát.
Én is komoly hangon feleltem, hogy illeszkedjek az ő tónusához.
– Igenis, hölgyem!
Felegyenesedtem, és látványosan mozdulatlanná dermesztettem az
izmaimat. Bella vidáman elmosolyodott. Beletelt egy percébe, amíg
összeszedte a dolgait, majd kiment a szobából. Meg sem próbálta halkan
becsukni a szobája ajtaját. Egy másik ajtó még nagyobb csattanással vágódott
be. A fürdőszobáé. Azt feltételeztem, ezzel részben Charlie-t akarja
meggyőzni, hogy semmiféle gaztettre nem készül. Nem tűnt valószínűnek,
hogy az apjának fogalma lenne arról, pontosan mit is művel a lánya. És
egyébként is felesleges erőlködés volt. Charlie csak egy perccel később tért
vissza a házba. Nekem úgy tűnt, hogy a fürdőszobából kiszűrődő zajok kissé
össze is zavarták őt.
Amíg Bellára vártam, végre lehetőségem nyílt megvizsgálni az ágya
melletti könyv- és CD-gyűjteményt. A korábbi vallatásnak köszönhetően nem
ért túl sok meglepetés. Mindössze egy keménykötésű könyvet találtam a
személyes könyvtárában, ami újnak tűnt ahhoz, hogy létezzen belőle
puhakötésű verzió. A Tooth and Claw példánya volt, az egyik kedvence, amit
én még nem olvastam. Még nem sikerült időt szánnom arra, hogy ezt a
hiányosságot pótolni tudjam – túlságosan lekötött, hogy folyton Bella
sarkában legyek, mint egy megtébolyodott testőr. Így most felcsaptam a
regényt és olvasni kezdtem.
Olvasás közben feltűnt, hogy Bella hosszabban időzik a fürdőben, mint
máskor. A folytonos aggodalmam, miszerint végül csak talált bennem
valamit, amiért inkább kerülne, ismét felütötte a fejét. Pedig milliónyi oka
lehet annak, hogy Bella ilyen hosszasan vacakolt. Próbáltam inkább a
könyvre fókuszálni. Könnyen megértettem, miért tartozik a kedvencei közé, a
történet egyszerre volt furcsa és bűbájos. Persze ma az összes olyan történet
illett a hangulatomhoz, amiben a szerelem minden felett diadalmaskodik.
Ekkor kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Visszatettem a könyvet a helyére – de
megjegyeztem, hogy a 166. oldalnál tartottam, hogy később innen
folytathassam –, és ismét szoborszerű testtartást öltöttem. De csalódnom
kellett; ahelyett, hogy visszatért volna a szobájába, levágtatott a lépcsőn. Az
alsó lépcsőfokon megállt.
– Jó éjt, apu! – kiáltotta.
Charlie gondolatai összevissza kavarogtak, semmit sem tudtam kivenni
belőlük.
– Jó éjt, Bella! – motyogta.
És Bella már rohant is felfelé a lépcsőn, sietségében kettesével szedte a
lépcsőfokokat. Mielőtt belépett volna, tekintete a sötétséget kutatta, engem
keresett, majd egy határozott mozdulattal bezárta maga mögött az ajtót.
Amikor pontosan ott talált, ahol számított rá, széles mosoly terült szét az
arcán.
Megtörtem tökéletes mozdulatlanságomat, hogy viszonozni tudjam.
Egy pillanatig habozva mérte végig a kopottas pizsamáját, majd szinte
mentegetőzve összefonta a karját maga előtt.
Kezdett derengeni, hogy mi is okozta az iménti késlekedését. Nem a
szörnyetegtől való félelem, hanem egy sokkal hétköznapibb feszélyezettség.
A félénkség. Könnyen el tudtam képzelni, hogy távol a napfényes és
varázslatos réttől Bella bizonytalannak érzi magát. Velem is hasonló volt a
helyzet.
Felelevenítettem a régi szokásomat, és megpróbáltam cukkolással
kimozdítani a félszegségéből. Mosolyogva végigmértem az új szettjét, és így
szóltam:
– Csinos vagy.
Szigorúan nézett rám, de a válla ellazult.
– De tényleg – bizonygattam –, neked ez is jól áll.
Talán túlságosan hétköznapi módon próbáltam ábrázolni őt. Ahogy a
nedves haja hosszú hínárként tekergett a válla fölött, az arcán pedig
megcsillant a holdfény, Bella több volt mint csinos. Kellene egy olyan szó,
ami képes leírni ezt az állapotot, ami félúton helyezkedik el egy istennő és
egy hableány között.
– Kösz – mormogta, majd ismét olyan közel ült hozzám, mint korábban.
Ezúttal törökülésben helyezkedett el, térde a lábamat súrolta. Elöntött a
forróság.
Először az ajtó, majd az alattunk lévő szoba felé mutattam, ahol az apja
gondolatai még mindig zavartan kavarogtak.
– Mire kellett ez az egész? – kérdeztem.
Bella arcára apró, önelégült mosoly ült ki.
– Charlie azt hiszi, ki akarok lógni a házból.
 – Nahát… – Azon töprengtem, hogy amit az este folyamán sikerült
kiolvasnom az apja gondolataiból, vajon mennyiben egyezik azzal, amit Bella
feltételezett róla. – Miért?
Hatalmasra kerekített szemmel úgy tett, mintha ártatlan lenne.
– Lehet, hogy túl izgatottnak tűntem.
Válaszul a viccére az álla alá helyeztem a kezem, és kissé a holdfény felé
fordítottam az arcát, mintha jobban meg szeretném vizsgálni. Ugyanakkor
amint az arcához értem, minden tréfás gondolat távozott a fejemből.
– Tényleg annak tűnsz – mormogtam, és mielőtt végiggondolhattam volna a
lehetséges következményeket, közelebb hajoltam hozzá, és az arcomat az
övéhez nyomtam. A szemem öntudatlanul is lecsukódott.
Beszippantottam az illatát. A bőre áthatóan perzselte az enyémet.
Amikor megszólalt, a hangja kissé rekedtesen szólt.
– Mintha most már… – egy pillanatra elcsuklott a hangja, de
megköszörülte a torkát, és folytatta – sokkal könnyebb lenne a közelemben
lenned.
– Úgy látod?
Ezen elgondolkoztam, miközben az orrommal végigsimítottam az állkapcsa
vonalán. Bár a fizikai fájdalom a torkomban egy jottányit sem enyhült,
egyáltalán nem is vont le az érintése hatására feléledő örömömből. Míg a
gondolataim egy része teljesen elveszett a pillanat csodájában, a többi rész
továbbra is szorgosan kontrollálta izmaim minden egyes rezdülését, és
megfigyelés alatt tartotta a legapróbb testi reakciót is. Ez tulajdonképpen a
mentális kapacitásom meglehetősen nagy részét felemésztette, de egy
halhatatlan elméjében sok szabad tér akadt. Így ez egyáltalán nem rontotta el
a pillanatot.
Finoman arrébb tűrtem nedves hajának függönyét, majd az ajkamat lágyan
a füle mögötti lehetetlenül puha bőrhöz érintettem.
 Vett egy erőtlen lélegzetet.
– Sokkal, sokkal könnyebb.
– Hmmm. – Mindössze ennyivel kommentáltam. Túlságosan lefoglalt, hogy
felfedezzem holdfényben úszó nyakát.
– Úgyhogy azon gondolkodom… – kezdett bele egy új kérdésbe, de
azonnal elhallgatott, amint az ujjaimmal végigsiklottam kulcscsontjának
törékeny vonalán. Vett még egy bizonytalan lélegzetet.
– Igen? – biztattam, hogy folytassa, miközben az ujjaimmal a kulcscsontja
feletti mélyedéssel játszadoztam.
A hangja magasabban és reszketegebben szólt, amikor végül feltette a
kérdést.
– Mit gondolsz, miért van ez?
Felnevettem.
– Az akarat győzelme az ösztönök fölött.
Elhúzódott tőlem, én pedig ledermedtem, és azonnal résen voltam.
Átléptem egy határt? Illetlenül viselkedtem? Bella csak meredt rám, és
szemlátomást épp annyira meglepődött, mint én. Arra vártam, hogy mondjon
valamit, de ő csak bámult rám óceánmélységű szemével. Mindeközben a
szíve olyan hevesen vert, mintha épp most futott volna le egy maratont. Vagy
mintha rettegett volna.
– Valamit rosszul csináltam? – kérdeztem végül.
– Épp ellenkezőleg. – Az ajka mosolyra húzódott. – Kezdesz megőrjíteni.
Annyira ledöbbentett, hogy csak ennyit tudtam kérdezni:
– Tényleg?
A szívdobogása továbbra sem csillapodott, de nem a félelem, hanem a
vágyakozás miatt. Így, hogy ezt tudtam, az én testemben is áradni kezdett az
elektromosság.
Az arcomra kiülő mosoly talán egy kissé túl szélesre sikeredett.
 Bella vigyora illett az enyémhez.
– Óhajtod, hogy meg is tapsoljalak?
Talán azt gondolta, hogy el vagyok szállva magamtól? Van fogalma róla,
mennyire kívül esik a komfortzónámon ez az egész? Sok mindenben
jeleskedtem, leginkább az emberfeletti képességeimnek köszönhetően.
Tudtam, hogy mikor lehetek magabiztos. De a jelen pillanat egyáltalán nem
tartozott ezen alkalmak közé.
– Csak kellemesen meglepődtem. Az elmúlt száz évben – itt egy pillanatra
elhallgattam, és szinte felnevettem Bella kissé önelégült reakcióján, mielőtt
folytattam volna; imádta, ha őszinte voltam vele – még csak nem is
képzeltem, hogy ilyesmi történhet velem. – Közel sem. – Soha nem hittem
volna, hogy találok valakit, akivel szeretnék együtt lenni… másképp, mint a
testvéreimmel. – A szerelem talán mindenkinek kissé őrültségnek tűnik, amíg
a csapdájába nem esik. – És ráadásul kiderül, hogy még jól is csinálnom…
ezt a veled való együttlétet…
Ritkán fordult elő velem, hogy nem találok szavakat, de ez egy olyan érzés
volt, amit még sohasem éltem át, így hát megnevezni sem tudtam.
– Te mindent jól csinálsz – felelte, és a hangjából úgy tűnt, hogy szerinte
ez annyira egyértelmű, hogy ki sem kellene mondania hangosan.
Megvontam a vállam, és úgy tettem, mintha egyetértenék vele, majd halkan
felnevettem Bellával együtt, ez a hang tele volt örömmel és csodálattal.
Az ő nevetése elhalkult, és a két szemöldöke között formálódni kezdett az
aggodalom jele.
– De hogy lehet ez most olyan könnyű? Ma délután még…
Bár sokkal inkább egy hullámhosszon voltunk, mint korábban bármikor,
emlékeztetnem kellett magamat, hogy az ő délutáni élményei a réten és az én
délutáni élményeim a réten merőben eltérő tapasztalatok voltak. Hogyan is
érthetné meg, miféle változásokon mentem keresztül azokban az órákban,
amiket együtt töltöttünk a napfényben? Ebben az újonnan felfedezett meghitt
viszonyban sem fogom soha elmagyarázni neki, pontosan hogyan is jutottam
el ebbe az állapotba. Sosem tudhatja meg, miféle képzelgéseket engedtem
meg magamnak.
Felsóhajtottam, igyekeztem a megfelelő szavakat kiválasztani. Viszont azt
akartam, hogy amit képes vagyok megosztani vele, azt nagyon pontosan értse
meg.
– Egyáltalán nem könnyű. – Sosem lesz az. Mindig is fájdalmas lesz. De ez
nem számít. Mindössze arra vágyom, hogy lehetséges legyen. – De ma
délután még nem döntöttem. – Vajon ez a legjobb kifejezés a hirtelen támadt
erőszakrohamra? Nem jutott eszembe jobb. – Sajnálom a dolgot,
megbocsáthatatlan, ahogy viselkedtem.
Jóindulatú mosoly ült ki Bella arcára.
– Nem megbocsáthatatlan.
– Köszönöm – hálálkodtam, mielőtt folytattam volna a magyarázkodást. –
Tudod, nem voltam biztos benne, hogy van elég erőm… – Megfogtam az
egyik kezét, és az arcomhoz érintettem, mintha izzó széndarabokat nyomtam
volna a jéghez. Ösztönös reakció volt, és meglepetten vettem észre, hogy
valahogy könnyebb így beszélnem. – És amíg a legkisebb esély is volt arra,
hogy esetleg… – beszippantottam csuklója illatát, és közben dőzsöltem a
tüzes fájdalomban – nem tudok uralkodni magamon… Féltem, hogy engedek
a kísértésnek. De aztán eldöntöttem, hogy igenis, van elég erőm, és nem
létezik, hogy valaha is…
A mondatom befejezetlenül halt el, amikor a tekintetem találkozott
Belláéval. A kezembe fogtam mindkét kezét.
– Szóval most már legyőzted? – Nem tudtam megállapítani, hogy ezt
állította, vagy inkább kérdezte. Ha kérdésnek szánta is, látszólag nagyon
biztos volt a válaszomban. És szívem szerintem az örömtől dalra fakadtam
volna, hogy igaza van.
– Az akarat győzelme – ismételtem el.
– Hú, ez aztán könnyen ment. – Ismét felnevetett.
Én is vele kacagtam, miközben erőfeszítés nélkül átvettem kirobbanó
jókedvét.
– Könnyű csak neked volt – ugrattam. Kiszabadítottam az egyik kezemet,
hogy a mutatóujjammal megérintsem az orra hegyét.
A könnyed vidámság váratlanul szakadt meg. Az összes szorongásom
örvényként kavargott a fejemben. A jókedvem elpárolgott, én pedig azon
kaptam magam, hogy ismét figyelmeztetni próbálom Bellát.
– Megpróbálom. Ha pedig… túl sok lesz nekem, nagyjából biztos vagyok
benne, hogy képes leszek elmenni.
Az arcán megjelenő grimasz váratlan dühről tanúskodott.
De még nem végeztem az óva intéssel.
– Holnap már megint nehezebb lesz. Ma egész nap itt volt az illatod a
fejemben, és meglepő módon eltompultam iránta. Ha bármilyen rövid időre
is elválunk, kezdhetem megint elölről az egészet. De azért talán mégsem
egészen elölről, azt hiszem.
Bella a mellkasom felé dőlt, de hirtelen hátrahőkölt, mintha váratlanul
eszébe ötlött volna, hogy ezt nem szabad. Ez arra emlékeztetett, mint mikor
korábban behúzta a nyakát előttem. A jövőben tartózkodni fogok a nyakam
felfedésétől.
– Hát akkor ne menj el!
Vettem egy határozott lélegzetet – egy határozott, perzselő lélegzetet –, és
magamra parancsoltam, hogy hagyjam abba a pánikolást. Tisztában volt
vajon azzal, hogy a meghívása összhangban volt szívem leghőbb vágyával?
Rámosolyogtam, azt kívánva, bárcsak én is hasonló kedvességgel tudnék
nézni rá. Neki ez olyan természetesen jött.
 – Részemről rendben! Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok!
Eközben a kezemet finom csuklója köré fontam, és felnevettem a fejemben
előbukkanó kép láttán. Ha vassal, acéllal vagy akár egy még fel nem fedezett,
ezeknél is erősebb ötvözettel kötöznének meg, egyik sem lenne képes féken
tartani úgy, mint ennek a törékeny emberlánynak egyetlen pillantása.
– Most sokkal… optimistábbnak látszol, mint általában. Ilyennek még sose
láttalak – jegyezte meg.
Optimista… okos megfigyelés. A régi, cinikus énem egészen új színben
tűnik most fel.
Közelebb hajoltam hozzá.
– De hát ez így is van rendjén, nem? Az első szerelem csodája, meg
ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről,
a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod, nem?
Elgondolkodva bólintott.
– Bizony nagy különbség. Ez az egész sokkal erősebb hatású, mint hittem
volna.
Azon elmélkedtem, mikor tapasztaltam meg először, mekkora is a
különbség az első, illetve másodkézből átélt érzelmek között.
– Ott van például, a féltékenység – magyaráztam. – Százezer könyvben
olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző
színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit
tudni lehet. De egészen megdöbbentett… Emlékszel arra a napra, amikor
Mike meghívott a bálra?
– Aznap kezdtél szóba állni velem. – Ez úgy hangzott, mintha kijavítana,
mintha nem az emlék megfelelő részére tettem volna a hangsúlyt.
De én teljesen elvesztem annak részleteiben, ami előtte történt, tökéletesen
fel tudtam idézni, milyen volt először megtapasztalni ezt a kivételes
szenvedélyt.
 – Váratlanul ért – kezdtem bele –, micsoda ellenszenv, majdhogynem
gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal
jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítottad vissza.
Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam,
hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele.
– A hangulatom is megváltozott, ahogy haladtam tovább a történet ösvényén.
Felnevettem. – Aztán kezdtek sorban állni előtted a fiúk.
Ahogyan számítottam is rá, a válaszként nekem célzott mérges tekintettől
csak még inkább nevetnem kellett.
– Érthetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az
arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést
érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot. De biztos azért nem
lehettem benne… Aznap este jöttem ide először.
Az arca lassacskán pirulni kezdett, de közelebb hajolt hozzám, inkább
fürkészően, semmint szégyenkezve. Én pedig a nap folyamán századszor is
egy vallomás közepén találtam magam. Lágyan suttogva folytattam.
– Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem,
mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit
akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek
pár évre, míg te el nem kerülsz innét, akkor egy napon majd igent mondasz
Mike-nak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. És ez a gondolat kiborított.
Kiborultam, nyomorultul éreztem magam, mintha az életből minden színt és
értelmet kiszipolyoztak volna.
Látszólag öntudatlanul megrázta a fejét, tagadva, hogy ez a jövő valaha
bekövetkezett volna.
– És akkor, ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet.
Visszanézve úgy tűnt, mintha az a pár pillanat jelentette volna a
fordulópontot. Bár vagy millió alkalommal kételkedtem magamban azóta,
amióta meghallottam, hogy Bella kimondta a nevemet, nem volt választásom.
– Olyan tisztán és érthetően – folytattam leheletfinom hangon –, hogy azt
hittem, felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet
motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt,
hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem
veszek tudomást rólad.
A szíve egyre gyorsabban vert.
– De a féltékenység… fura egy dolog. Annyival erősebb, mint hittem
volna. És teljesen irracionális. Az előbb is, amikor Charlie arról a nyavalyás
Mike Newtonról kérdezett…
Be sem fejeztem a mondatot, mivel az jutott az eszembe, talán nem is lenne
szabad felfednem, hogy milyen erős érzéseket ébreszt bennem az a
szerencsétlen fiú.
– Tudhattam volna, hogy hallgatózol – motyogta.
Nem igazán volt választás kérdése, hogy meghallok-e valamit, ami ennyire
közel történik.
– Hát persze.
– És ennyi elég volt hozzá, hogy féltékeny legyél? – A hangjából kitűnő
harag hitetlenkedéssé alakult át.
– Ne felejtsd el, hogy nekem mindez újdonság! – emlékeztettem. – Te
feléleszted bennem az embert, és minden érzés nagyon erős, mert még friss.
Váratlanul egy önelégült kis mosoly jelent meg az ajkán.
– De komolyan, hogyan zavarhat téged egy ilyen csekélység, amikor nekem
azt kellett hallanom, hogy Rosalie-t, a megtestesült, tiszta szépséget, Rosalie-
t neked szánták? Emmett ide vagy oda, hogyan tudnék én versenyezni ezzel?
Úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha épp az ütőkártyáját játszaná ki.
Mintha a féltékenység olyan racionálisan működne, hogy a harmadik
személyek fizikai vonzerejével arányosan mérnék ki, és aztán ezzel arányosan
érezné is az ember.
– Nem vagytok versenytársak – biztosítottam.
Gyengéden és lágyan, a foglyul ejtett csuklójánál fogva közelebb húztam
magamhoz, amíg a feje az állam alatt nem pihent. Arca alatt lángolt a bőröm.
– Tudom, hogy nem vagyunk versenytársak. Éppen ez a baj – morogta.
– Rosalie persze nagyon szép a maga módján… – Meg se próbálnám
tagadni Rosalie tökéletességét, de ez egy természetellenes, felfokozott
jelenség volt. Néha inkább tűnt zavarónak, mint vonzónak. – De ha nem lenne
a fogadott nővérem, ha nem tartozna Emmetthez, akkor sem vonzana
tizedannyira, nem, ezredannyira sem, mint te. Majdnem kilencven éven
keresztül járkáltam az én fajtám és a tiéd közt… és egész idő alatt azt hittem,
elég vagyok önmagamnak, nem jöttem rá, mit is keresek. És nem is találtam
semmit, hiszen te sem éltél még akkor.
Amikor válaszolt, lehelete ismét a bőrömet simogatta.
– Ez nem igazság. Nekem egyáltalán nem is kellett várnom rád. Én miért
úsztam meg ilyen könnyen?
Még soha senki nem volt ennyire együttérző a sátánnal. Mégsem bírtam
felfogni, hogyan tudja ennyire félvállról venni az áldozatait.
– Igazad van! Tényleg meg kéne kicsit nehezítenem a dolgodat. –
Gyengéden végigsimítottam vizes haján. Sikamlós volt, végső soron mégsem
állt olyan távol a hínártól. Az egyik hajtincsét az ujjaim közt szorongattam,
miközben felsoroltam neki, mit is veszélyeztet miattam. – Neked mindössze
az életedet kell kockára tenned minden másodpercben, amit velem töltesz, ez
igazán nem nagy dolog. Neked csak a természetnek, az emberiségnek kell
hátat fordítanod… mit számít az?
– Nagyon keveset – lehelte a bőrömbe. – Egyáltalán nem érzem, hogy
lemondtam volna valamiről.
Talán nem meglepő, hogy Rosalie arca lebegett lelki szemeim előtt. Az
elmúlt hét évtized során számtalan különböző szempontra hívta fel a
figyelmemet, amiknek hiánya miatt igenis gyászoljuk az emberlétünket.
– Most még nem.
Hallhatott valami aggasztót a hangomban, mert hátrébb húzódott, hogy az
arcomba nézhessen. Épp szabadon akartam engedni a kezét, amikor kívülről
megzavarta valami az érzelmes pillanatunkat.
Kétkedés. Ügyetlenkedés. Aggodalmaskodás. A szavak most sem voltak
kivehetőbbek, mint máskor, és nem is igazán maradt idő a találgatásra.
– Mi… – kezdte Bella, de mielőtt befejezhette volna a kérdését, mozgásba
lendültem. Ő a matracra pottyant, én pedig a sötét sarok felé suhantam, ahol
az éjszakáimat szoktam tölteni.
– Feküdj le! – súgtam épp csak annyira hangosan, hogy kihallja a sürgetést
a hangomból. Meglepett, hogy ő nem hallotta meg Charlie lépteit a lépcsőn.
Bár az igazat meghallva, úgy tűnt, mintha lopakodni próbálna.
Azonnal cselekedett, bebújt a takarója alá, és összegömbölyödött. Charlie
már épp elfordította a kilincset. Amikor kinyílt az ajtó, Bella vett egy mély
lélegzetet, majd lassan kifújta. A mutatvány eltúlzott volt, kissé teátrális.
Huh, mindössze ennyit tudtam Charlie gondolataiból kiolvasni. Miközben
Bella tovább ismételte az alvást imitáló lélegzetvételét, Charlie
megkönnyebbülten becsukta az ajtót. Megvártam, amíg a saját hálószobájának
ajtaja is bezárul, és miután az ágymatracának rugói nyikorogni kezdtek,
visszatértem Bellához.
Egész biztosan arra várt, hogy jelezzek, tiszta a levegő, mert még mindig
merev gombóccá gömbölyödve feküdt, és lassan, egyenletesen lélegzett, csak
kicsit hangosabban a kelleténél. Ha Charlie tényleg több másodpercen
keresztül figyelte volna, egész biztosan neki is feltűnik, hogy Bella csak
színlel. Nem volt különösebben tehetséges a megtévesztésben.
Követve a frissen felfedezett, különös ösztöneim hívó szavát – amik
egyelőre még nem vezettek félre –, befeküdtem Bella mellé az ágyba,
bebújtam a takarója alá, és átöleltem.
– Rémes színésznő vagy – szólaltam meg, mintha csak társalognánk, és
természetes lenne, hogy így fekszem mellette. – Semmi keresnivalód azon a
pályán.
A szíve ismét hangosabban dobogott, de a hangja ugyanolyan közömbös
volt, mint az enyém.
– A csudába!
Közelebb bújt hozzám, majd mozdulatlanul feküdt mellettem, és
elégedetten sóhajtozott. Azon töprengtem, vajon így fog-e elaludni, a karjaim
közt. A vágtázó szívveréséből ítélve nem tűnt valószínűnek, ugyanakkor egy
szót sem szólt.
Önkéntelenül is a neki írt dalom hangjai szólaltak meg a fejemben. Szinte
automatikusan dúdolni kezdtem. Úgy tűnt, mintha ez a zene ide tartozna, a
helyhez, ami inspirálta. Bella nem szólt semmit, de a teste megfeszült, mintha
nagyon figyelmesen hallgatózna.
Szünetet tartottam, hogy megkérdezzem:
– Énekeljek neked, amíg el nem alszol?
Meglepődtem, amikor halkan felnevetett.
– Persze! Mintha tudnék aludni, amikor itt vagy.
– Eddig is tudtál.
A hangja megkeményedett.
– De akkor nem tudtam, hogy itt vagy.
Örültem, hogy még mindig dühösnek tűnik a határátlépésem miatt. Tudtam,
hogy valamilyen büntetést érdemlek érte, és felelősségre kell vonnia ezért.
Ugyanakkor nem húzódott el tőlem. Nem bírtam elképzelni olyan büntetést,
ami bármilyen terhet is róna rám, ha közben magamhoz ölelhetem.
– Hát, ha nem akarsz aludni… – vezettem fel. Olyasmi lesz ez, mint az
evés? Hogy önző módon visszatartom a létfontosságú tevékenységeitől? De
mégis hogyan távozhatnék, ha közben azt szeretné, hogy maradjak itt vele?
– Ha nem akarok aludni, akkor…? – ismételte el.
– Akkor mit szeretnél csinálni helyette? – Elárulná, ha kimerült lenne?
Vagy csak úgy tenne, mintha jól érezné magát?
Beletelt pár másodpercbe, hogy feleljen.
– Nem is tudom – mondta végül, én pedig nem tudtam nem eltöprengeni
azon, vajon milyen lehetőségek futottak át a fején. Elég arcátlan módon
feküdtem be mellé, bár mindez különösmód természetesnek hatott. Ő is így
érezte? Vagy szemtelenségnek tartja? Vajon ennek hatására, hozzám
hasonlóan, neki is beindult a fantáziája? Talán ezen töpreng ilyen hosszú
ideje?
– Majd szólj, ha eldöntötted! – Én nem fogok javaslatokat tenni. Azt
akarom, hogy ő vegye át a vezetést.
Ezt persze mondani könnyű. Amíg Bella hallgatott, azon kaptam magam,
hogy közelebb hajolok hozzá, az arcom az állkapcsához simul, én pedig mind
az illatát, mind pedig a belőle áradó melegséget belélegzem. A perzselő
érzés olyannyira a részemmé vált, hogy könnyen észre tudtam venni más
dolgokat is. Korábban az illatára csak félelemmel vegyes vágyakozással
tudtam gondolni. De a szépségének annyival több rétege volt, amit korábban
képtelen voltam értékelni.
– Hé, azt hittem, már sikerült érzéketlenné válnod – mormogta.
A korábbi párhuzamomhoz tértem vissza, hogy elmagyarázzam neki.
– Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még
nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a bukéját. Virágillatod van,
olyan, mint a levendulának… vagy a fréziának. – Felnevettem. – Az ember
szájában összefut a nyál.
Hangosan nyelt egyet, majd hamis nemtörődömséggel felelt.
 – Igen, ritka az olyan nap, hogy valaki ne közölné velem, milyen
étvágygerjesztő illatom van.
Ismét felnevettem, de azon nyomban fel is sóhajtottam. Mindig bánni
fogom, ha ilyesfajta választ adok neki, de legalább már nem volt akkora
súlya, mint korábban. Épp csak egy kis tövis, ami teljesen jelentéktelen a
rózsa szépségéhez képest.
– Eldöntöttem, hogy mit szeretnék – jelentette be.
Mohón vártam, mire esett a választása.
– Többet szeretnék tudni rólad!
Hát, ez nekem nem különösebben érdekes, de bármire hajlandó voltam,
amire megkért.
– Kérdezz bármit!
– Miért csinálod? – tette fel a kérdést, még halkabban, mint az eddigieket.
– Még mindig nem értem, miért igyekszel annyira, hogy ellenállj annak,
ami… ami vagy. Kérlek, ne érts félre, természetesen örülök, hogy így van.
Egyszerűen csak nem értem, miért olyan fontos ez neked egyáltalán.
Örültem, hogy kíváncsi erre. Mert fontos. Igyekeztem minél
körültekintőbben válaszolni, de olykor akadoztak a szavaim.
– Jó kérdés, és nem te vagy az első, aki fölteszi. A többiek, mármint a mi
fajtánk többsége, akik tökéletesen elégedettek a sorsukkal, ők sem értik, miért
élünk így, ahogy élünk. De tudod, csak azért, mert… mert bizonyos fajta
lapokat osztottak nekünk… ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy,
hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek… egy olyan végzetnek, amit
egyikünk sem maga választott. Miért ne próbálhatnánk megőrizni az emberi
természetünkből annyit, amennyit csak lehet?
Ez vajon világos így? Megértette, mire gondolok?
Nem szólt semmit, meg sem moccant.
– Elaludtál? – Olyan halkan suttogtam, hogy egész biztosan nem
ébresztettem volna fel, ha alszik.
– Nem – felelte gyorsan. De semmi mást nem mondott.
Egyszerre találtam bosszantónak és viccesnek, hogy mennyire nem
változott semmi sem, annak ellenére, hogy minden átalakulóban volt. Mindig
is meg fognak őrjíteni a néma gondolatai.
– Ez minden, amire kíváncsi voltál? – biztattam.
– Hát nem egészen. – Az arcát ugyan nem láttam, de tudtam, hogy
mosolyog.
– Mit szeretnél még tudni?
– Miért tudsz olvasni mások gondolataiban? És miért csak te? – kérdezte.
– És ott van Alice, aki látja a jövendőt… miért történnek veletek ezek a
dolgok?
Azt kívántam, bár lenne jobb válaszom erre. De csak megvontam a vállam,
és beismertem:
– Nem igazán tudjuk mi sem. Carlisle-nak van egy elmélete… Szerinte
valamennyien átmentettünk valamit a legerősebb emberi tulajdonságainkból,
és azok a mostani életünkben fölerősödnek, akárcsak az agyunk és az
érzékeink működése. Úgy gondolja, valószínűleg már emberként is nagyon
érzékeny voltam a körülöttem élők gondolataira. És hogy Alice valamennyire
már emberkorában is a jövőbe látott, bárhol élt is akkoriban.
– És Carlisle meg a többiek… ők mit hoztak magukkal az új életükbe?
Ez egy könnyebb kérdés volt; sokszor gondolkoztam ezen én magam is.
– Carlisle az együttérzést. Esme azt a képességét, hogy szenvedélyesen tud
szeretni. Emmett az erejét, Rosalie…
Nos, Rosalie a szépségét hozta. De ez nem tűnt túl tapintatos válasznak a
korábbi beszélgetésünk fényében. Ha Bella féltékenysége csak töredékrészt
is olyan fájdalmas, mint az enyém, akkor nem akarok okot adni neki arra,
hogy újra át kelljen élnie.
 – …az állhatatosságát. De nevezhetjük akár csökönyösségnek is. – Egész
biztosan ez is igaz volt. Halkan felnevettem, miközben elképzeltem, milyen
lehetett Rosalie emberként. – Jasper esete nagyon érdekes. Ő már az első
életében is karizmatikus személyiség volt, befolyásolni tudta a körülötte
élőket, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy ő. Most képes rá, hogy manipulálja
a környezetében lévők érzéseit, lecsillapítson egy teremnyi dühös embert
például, vagy éppenséggel izgalomba hozzon egy letargikus tömeget. Nagyon
titokzatos képesség.
Bella újra elhallgatott. Nem lepődtem meg; bőven akadt feldolgoznivalója.
– No és hogy kezdődött ez az egész? – kérdezte végül. – Már úgy értem,
téged Carlisle változtatott át, nyilván őt is át kellett változtatnia valakinek, és
így tovább…
Egy újabb válasz, ami csupán találgatásokon alapszik.
– Hogy honnan ered ez az egész? Az evolúció hozta volna létre?
A teremtés? Nem lehet, hogy ugyanúgy fejlődtünk ki, mint a többi fajok,
egyikünk ragadozó, másikunk zsákmány? Vagy… – Bár nem mindig értettem
egyet Carlisle rendíthetetlen hitével, az ő válaszai éppannyira voltak
valószínűek, mint bármi más. Néha, talán mert a meggyőződései olyan
szilárdak voltak, egészen meggyőzőnek tűnt. – Ha az ember nem tudja elhinni,
hogy ez az egész világmindenség csak úgy véletlenül, magától jött létre, amit
én a magam részéről nehezen tudnék elfogadni, olyan nehéz elhinni, hogy
ugyanaz az erő, amely megteremtette a törékeny angyalhalat és a cápát, a
fókabébit és a gyilkos bálnát, éppígy megteremthette egyszerre a mi fajtánkat
meg a tiéteket?
– Egyvalamit azért tisztázzunk! – Próbált olyan komoly hangon beszélni,
mint korábban, de tudtam, hogy viccelődni fog. – Én a bébifóka vagyok,
rendben?
– Rendben – egyeztem bele, majd felnevettem. Behunytam a szememet, és
a hajához érintettem a szám.
Kissé összerezzent, majd mocorogni kezdett. Kényelmetlenül érzi magát?
Készen álltam rá, hogy eleresszem, de ekkor újra elhelyezkedett, és
bekuckózta magát a mellkasomhoz. A légzése mélyebbnek tűnt, mint
korábban. A szíve is egyenletesebb ritmust vett fel.
– Akarsz most már aludni? – mormogtam. – Vagy vannak még kérdéseid?
– Oh, mindössze egymillió, esetleg kettő…
– Ott van nekünk a holnap, aztán a holnapután, aztán a következő nap…
Igazán erőteljes gondolatnak tűnt már a konyhában is, hogy még rengeteg
estét tölthetek a társaságában. Most azonban még nagyobb horderejűnek tűnt,
miközben összebújtunk a sötétben. Ha úgy kívánja, valójában elképesztően
kevés időt kell csak külön töltenünk. Kevesebbet, mint amennyit együtt.
Vajon ő is érezte ezt a kirobbanó boldogságot?
– Biztos, hogy nem tűnsz el reggelre? Végtére is mesebeli lény vagy. –
Egyáltalán nem viccelt ezzel a kérdéssel. Inkább tűnt komoly aggodalomnak.
– Nem hagylak el – ígértem. Olyan érzés töltött el, mintha fogadalmat
tennék neki, vagy mintha egy paktumot kötnénk. Reméltem, ezt ő is kihallja a
szavaimból.
– Akkor csak még egyetlen kérdés ma éjszakára…
Vártam a kérdést, de nem folytatta. Teljesen zavarba ejtett, amikor a szíve
ismét egyenetlenül kezdett dobogni. A pulzáló vére nyomán a levegő
felforrósodott körülöttem.
– Mi az?
– Nem, hagyjuk! – felelte gyorsan. – Meggondoltam magam.
– Bella, nyugodtan kérdezhetsz tőlem bármit!
De egy szót sem szólt. Elképzelni sem tudtam, milyen kérdés lehet az, amit
ezen a ponton nem mer feltenni nekem. A szívverése egyre csak gyorsult, én
pedig hangosan felmordultam.
 – Állandóan abban reménykedem, hogy idővel egyre kevésbé lesz
frusztráló, hogy nem tudok olvasni a gondolataidban. De csak rosszabb és
rosszabb lesz.
– Örülök, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban – vágott vissza
azonnal. – Már az is elég rémes, hogy kihallgattad, mit beszélek álmomban.
Furcsa, hogy ez az egyetlen kifogása a leskelődésemmel szemben, de most
nem tudtam emiatt aggódni, mert túlságosan türelmetlen voltam, hogy
megtudjam, mit is akart kérdezni, mi miatt vert a szíve ilyen szélsebesen.
– Kérlek! – könyörögtem neki.
A haja végigsimította a mellkasomat, miközben megrázta a fejét.
– Ha nem mondod meg, valami sokkal rosszabbra fogok gondolni… –
Vártam, de a blöffölésem sem hatotta meg. Az igazat megvallva, ötletem sem
volt, mi járhat a fejében, sem triviális, sem sötét gondolatok. Ismét
könyörögni kezdtem. – Kérlek!
– Hát… – Habozott, de legalább végre belekezdett. Vagy nem. Újra csend
borult a szobára.
– Igen? – sürgettem.
– Azt mondtad, hogy Rosalie és Emmett rövidesen összeházasodnak…
Itt elhallgatott, én pedig újfent tanácstalan voltam, hogy hova akar ezzel
kilyukadni. Szeretett volna meghívót kapni a lagzira?
– Ez… mármint a házasság… ugyanazt jelenti nálatok, mint az
embereknél?
Hiába járt kifejezetten gyorsan az agyam, így is beletelt pár másodpercbe,
hogy leessen, mire céloz. Pedig nyilvánvaló volt. Határozottan észben kell
tartanom, hogy tízből kilencszer – a tapasztalatom alapján legalábbis –, ha
Bella szívverése felgyorsul, azt nem a félelem okozza. Hanem általában a
vonzalom miatt. És miért is kellene megdöbbennem ezen a gondolatmeneten,
miközben én voltam az, aki nemrégiben bemásztam mellé az ágyába?
 Nevetnem kellett a saját bárgyúságomon.
– Hát erre akartál kilyukadni?
Bár a kérdésem könnyednek hangzott, fizikailag nagyon is reagáltam a
felemlegetett témára. Az elektromosság cikázott a testemben, és vissza kellett
fognom magam, hogy ne araszoljak arrébb és keressem meg az ajkát az
enyémmel. De nem ez volt a helyes válasz. Nem lehetett. Mivel ugyanis egy
nagyon egyértelmű második kérdésnek kellett követnie az elsőt.
– Igen, gondolom, nagyjából ugyanazt jelenti – feleltem. – Mondtam neked,
hogy az emberi vágyak többsége megmarad bennünk, csak elfedik őket a még
erősebb késztetések.
– Ó…
Nem folytatta. Talán tévedtem.
– Volt valami okod rá, hogy éppen ezt kérdezd?
Felsóhajtott.
– Hát azon gondolkodtam… hogy esetleg te meg én… valamikor…
Nem, nem tévedtem. A hirtelen támadt gyász súlya nyomni kezdte a
mellkasomat. Bárcsak másfajta választ adhatnék a kérdésére!
– Nem hiszem, hogy ez… ez… – kerültem a szex kifejezést, mivel ő is így
tett – lehetséges lenne…
– Mert túl nehéz lenne neked – suttogta –, ha én olyan… közel lennék
hozzád?
Nagyon nehéz volt nem elképzelni… összpontosítanom kellett.
– Kétségkívül az se lenne könnyű – magyaráztam lassan. – De én most nem
erre gondoltam. Hanem arra, hogy te olyan lágy vagy, olyan törékeny…
Minden mozdulatomra ügyelnem kell, amikor együtt vagyunk, nehogy kárt
tegyek benned. Könnyen megölhetnélek, Bella, puszta véletlenségből. –
Óvatosan felemeltem a kezem, és az arcára fektettem. – Ha túl heves
lennék… ha egyetlen másodpercre megfeledkeznék magamról, és jóllehet,
csak megérinteni szeretném az arcod, mégis véletlenül összezúznám a
koponyádat… Fogalmad sincs, milyen hihetetlenül törékeny vagy. Soha, de
soha nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen okból elveszítsem az
önuralmamat, amikor veled vagyok.
Ezt az akadályt beismerni sokkal kevésbé tűnt szégyenletesnek, mint a
szomjúságomról vallani neki. Végtére is, az erőm része annak, aki vagyok.
Hát, valahol a szomjúságom is, de ahogyan ez felerősödik Bella körül, az
természetellenes. Énemnek azon része védhetetlennek, gyalázatosnak
érződött. Még így is, hogy uralkodni tudtam felette, megalázónak éreztem,
hogy egyáltalán létezik.
Hosszan töprengett a válaszomon. Talán a szavak rémisztőbbnek hatottak,
mint szerettem volna. De hogyan is érthetné meg, ha túlságosan sokat
szépítenék a valóságon?
– Megrémítettelek? – kérdeztem.
Újabb szünet.
– Nem – mondta lassan –, jól vagyok.
Egy hosszas, tépelődéssel teli pillanatig mindketten hallgattunk. Nem
igazán tetszett az irány, amerre Bella hallgatása alatt a gondolataim
elkalandoztak. Bár már sok mindent mesélt nekem a múltjáról, ami nem illett
a képbe, és bár igazán szégyenlősen vezette fel a témát, nem tudtam nem erre
gondolni. És azt mostanra pontosan tudtam, hogy ha nem elégítem ki az
alkalmatlankodó kíváncsiságomat, azzal csak tovább táplálom.
Próbáltam közömbösnek hangozni, amikor végül rákérdeztem.
– De azért kíváncsi lennék. Te már…?
– Természetesen nem – vágta rá gyorsan, nem mérgesen, inkább
hitetlenkedve. – Mondtam már, hogy még soha nem éreztem így senki iránt,
még hasonlót sem.
Azt hiszi, hogy nem figyeltem oda rá?
 – Tudom – nyugtatgattam. – De ismerem a többi ember gondolatait.
Tudom, hogy a szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben.
– Nálam igen. Legalábbis most, hogy egyáltalán léteznek számomra.
Azt, hogy többes számot használt, egyfajta elismerésként könyveltem el.
Tudtam, hogy szeret engem. De a tény, hogy mindketten testi vágyat is érzünk
a másik iránt, meg fogja bonyolítani a dolgokat.
Úgy döntöttem, a következő kérdését még azelőtt megválaszolom, hogy
feltehetné.
– Ennek örülök. Legalább van valami, ami közös bennünk.
Felsóhajtott, de elégedett sóhajnak tűnt.
– Ami az emberi ösztöneidet illeti… – kérdezte lassan. – Hát szóval,
egyáltalán vonzónak találsz engem… úgy?
Ezen hangosan felnevettem. Létezik olyan, ahogyan nem vágytam rá?
A szellemét és a lelkét és testét is kívántam, és a testét semmivel sem
kevésbé, mint a többit. Eligazgattam a haját a nyakánál.
– Ha ember talán nem is, férfi azért vagyok.
Bella ásítozni kezdett, én pedig elfojtottam egy újabb nevetést.
– Feleltem az összes kérdésedre, most már aludnod kéne.
– Nem biztos, hogy tudok.
– Akarod, hogy elmenjek? – javasoltam, bár igazán utálatos ötletnek
tartottam.
– Nem!
Mérgében sokkal hangosabban tiltakozott, mint ahogy az éjszaka folyamán
eddig társalogtunk. De nem lett belőle baj; Charlie egyenletesen hortyogott a
szobájában.
Felnevettem, majd közelebb húztam magamhoz Bellát. Úgy helyezkedtem,
hogy a szám a füle mellé kerüljön, majd ismét dúdolni kezdtem az ő dalát,
olyan halkan, hogy alig volt hangosabb, mint a lélegzés.
 Pontosan éreztem, hogy mikor merült el az öntudatlanságban. A folyamatos
készenlét elpárolgott az izmaiból, lazák és erőtlenek lehettek. A légzése
lelassult, és a két kezét egymásba fonta a mellkasán, mintha imádkozna.
Egyáltalán nem akartam megmozdulni. Valójában soha többé. Tudtam, hogy
előbb-utóbb forgolódni kezd, nekem pedig nem szabad majd az útjában
lennem, nehogy felébresszem, de egyelőre minden úgy volt tökéletes, ahogy
volt. Még mindig nem szoktam hozzá ehhez az örömhöz, és nem is tűnt
olyasminek, amihez hozzá lehetne szokni. Kapaszkodni akartam belé,
ameddig csak lehetséges, és tudtam, bármit hozzon is a jövő, ezért az
egyetlen paradicsomi napért megéri majd az összes fájdalom, ami talán
előttem áll.
– Edward – suttogta Bella álmában. – Edward… szeretlek!
 19. OTTHON

Azon töprengtem, lesz-e valaha ennél boldogabb éjszakám. De őszintén

kételkedtem benne.
Miközben aludt, Bella újra és újra elismételte, hogy szeret. Még a
szavaknál is jobban lenyűgözött a Bella hangjából kicsengő tökéletes
felhőtlenség, aminél többre sose vágyhatnék. Igazán boldoggá tettem őt. Nem
lett ettől minden más megbocsátható?
Végül kora reggel mélyebb álomba zuhant. Tudtam, hogy ezután nem fog
már megszólalni. Miután kiolvastam a könyvét – mostantól ez az én egyik
kedvencem is –, az előttünk álló nap járt a fejemben, és Alice látomása,
miszerint Bella látogatást tesz majd a családomnál. Bár tisztán láttam mindezt
Alice fejében, mégis nehezemre esett elhinni. Bella tényleg vágyik erre? Na
és én?
Mérlegeltem Alice előrehaladott állapotban lévő baráti érzéseit Bella
iránt, amikről Bellának fogalma sem volt. Most, hogy bebizonyosodott
előttem, milyen jövőt is hajszolok, és az is, hogy ennek mekkora a
valószínűsége, kegyetlenségnek tűnt távol tartani Alice-t Bellától. Ám Bella
vajon mit gondolna Emmettről? Nem voltam meggyőzve arról, hogy a bátyám
képes lenne moderálni magát a társaságában. Sőt, el tudom képzelni, hogy
kifejezetten viccesnek találná, ha provokáló vagy rémisztő megjegyzéseket
tehetne előtte. Talán ha ígérnék neki valamit, amire vágyik… Mondjuk egy
birkózómeccset? Egy futballmérkőzést? Biztos le lehetne kenyerezni
valamivel. Azt már láttam, hogy Jasper tartaná a távolságot, de vajon Alice
kérné erre, vagy a látomás csak az én tetteimtől függött? Persze, Bella
Carlisle-lal már találkozott, de ez most merőben más helyzet lenne. De azt
vettem észre, hogy szívesen venném, ha Bella eltöltene egy kis időt Carlisle
társaságában. Ő a legjóságosabb mindannyiunk közül. Esme pedig eksztatikus
állapotba kerülne attól, hogy megismerheti Bellát. Esme örömének
gondolatától majdhogynem el is határoztam magam.
Mindössze egy akadály állt az utunkban.
Rosalie.
Biztosra vettem, hogy muszáj előkészítenem a terepet, mielőtt egyáltalán
csak gondolhatnék arra, hogy hazavigyem Bellát. Ez pedig azzal járt, hogy
magára kell hagynom őt.
Néztem Bellát, miközben mélyen aludt. Amikor megkezdte a szokásos
éjszakai forgolódását, átköltöztem az ágya mellé a földre. A matrac szélének
dőltem, és az egyik kezemet kinyújtva az ujjam köré fontam egy hajtincsét.
Felsóhajtottam, majd kiszabadítottam a kezemet. Meg kellett tennem.
Ráadásul ő sose tudja meg, hogy kis időre távoztam mellőle. Én azonban már
ebben a rövidke szünetben is hiányolni fogom őt.
Abban a reményben siettem haza, hogy a lehető legrövidebb idő alatt
letudom a feladataimat.
Alice szokás szerint már megtette, ami tőle tellett. Nekem csak az apró
részletek kidolgozása maradt. Alice tisztában volt vele, mik a legalapvetőbb
elrendeznivalók, Rosalie pedig, természetesen, már a verandán várt rám.
A legfelső lépcsőfokon ücsörgött, miközben én a házunk felé suhantam.
Alice nem árult el neki túl sokat. Amikor először megpillantottam, Rosalie
arca zavart tükrözött, mintha fogalma sem lenne, mire is vár. Amint észrevett,
a zavartsága haragos tekintetbe fordult át.
Ó, mit akarsz már megint?
– Rosie, kérlek – kiáltottam neki. – Beszélhetnénk?
 Tudhattam volna, hogy Alice neked segít.
– És kicsit saját magának is.
Rosalie felállt, leporolta a farmerjét.
– Rose, légy szíves!
Jó! Jó. Mondd, mit szeretnél?
Felé nyújtottam a karomat.
– Sétálnál velem egy kicsit?
Szigorúan összezárt szájjal bólintott. A ház túlsó oldala felé vezettem, az
éjfekete színű folyó széléhez. Kezdetben mindketten néma csendben
haladtunk észak felé a parton. Csak a víz csobogása hallatszott.
Okkal választottam ezt az ösvényt. Reméltem, hogy neki is beugrik az az
emlék, amit korábban én is felidéztem: a nap, amikor hazahozta Emmettet.
Amikor először sikerült közös nevezőre jutnunk.
– Túleshetnénk rajta? – kérdezte panaszosan.
Bár a hangjából csak bosszúság hallatszott, a fejében több minden
kavargott egyszerre. Ideges volt. Még mindig aggódik, hogy mérges vagyok a
fogadásuk miatt? Kissé szégyenkezett, legalábbis ezt gondoltam.
– Egy szívességet szeretnék kérni tőled – feleltem. – Nem lesz könnyű,
tudom.
Nem pont erre számított. A gyengédségemtől csak még dühösebb lett.
Azt akarod, hogy legyek kedves az emberrel, feltételezte.
– Igen. Nem kell szeretned őt, ha nem akarod. De ő az életem része, és így
a te életed részévé is válik. Tudom, hogy nem te kérted ezt, és nem is vágytál
erre egyáltalán.
Hát tényleg nem, értett egyet.
– De te sem kértél engedélyt tőlem, mielőtt hazahoztad volna Emmettet –
emlékeztettem.
Gúnyosan fintorgott.
 Az más.
– Sokkal véglegesebb, valóban.
Rosalie megtorpant, én pedig megálltam vele együtt. Hosszan meredt rám,
meglepetten és gyanakvón.
Hát ezt meg hogy érted? Amiről te beszélsz, az nem végleges?
A gondolatai olyannyira ezen kérdések körül forogtak, hogy teljesen
ledöbbentett, amikor másik témáról kezdett beszélni.
– Megbántottalak, amikor Emmettet választottam? Sérültél emiatt
bármilyen módon?
– Dehogy! Nagyon jól választottál.
Újfent fanyalgott, nem nyűgözte le a hízelgésem.
– Adnál egy esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy én is így tettem?
Rosalie elfordult tőlem, és nagy léptekkel haladt tovább észak felé, új
ösvényt taposva a rengetegben.
Rá se bírok nézni. Ha őt látom, akkor nem egy személy jelenik meg
előttem. Hanem a pocsékolás.
Szándékaim ellenére is fellobbant bennem a düh. Visszanyeltem egy
feltörni készülő morgást, és megpróbáltam lehiggadni. Rosalie a válla fölött
vetett rám egy pillantást, és észrevette a megváltozott arckifejezésemet. Újra
megállt, majd megfordult, hogy a szemembe nézzen. A vonásai ellágyultak.
Sajnálom. Ezt nem kegyetlenségből mondtam. Én csak… én nem bírom
nézni, hogy az a lány ezt teszi magával.
– Bármit megtehetne, Edward – suttogta Rosalie, és az egész teste
megfeszült az erős érzelmeitől. – Az egész élet előtte áll, tele lehetőségekkel,
és mindezt el akarja dobni magától. Mindent, amit én elveszítettem. Nézni
sem bírom.
Megrendülten álltam.
Dühített Rosalie furcsa féltékenysége, ami valójában abból eredt, hogy
Bellát szebbnek találom nála. Ez hihetetlenül kicsinyes volt. De amit most
mondott, az merőben más, annyival mélyebb. Úgy éreztem, most először
sikerült megértenem őt azóta, hogy megmentettem Bella életét.
Óvatosan kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam a karját, azt
gondoltam, le fogja rázni magáról. Ehelyett azonban csak mozdulatlanul állt.
– Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen – ígértem neki az övéhez
hasonlóan erős érzelmekkel a hangomban.
Hosszan fürkészte az arcomat. Majd maga elé képzelte Bellát. Ez a kép
nem hasonlított Alice látomásainak tökéletes reprezentációjához, inkább tűnt
karikatúrának. De világos volt, hogy mire céloz. Bella bőre fehér, a szeme
vörösen izzik. A képet heves undor kísérte.
Hát nem ez a célod?
Megráztam a fejem, és ugyanolyan undorral válaszoltam.
– Egyáltalán nem. Azt akarom, hogy mindene meglegyen. Semmit sem
akarok elvenni tőle, Rose. Meg tudod érteni? Nem fogom bántani őt.
Most már ő is összezavarodott. De… szerinted ez hogyan működhet?
Megvontam a vállam, és közömbösséget színleltem.
– Vajon mikorra un rá egy tizenhét éves fiúra? Szerinted fenn tudom tartani
az érdeklődését, amíg betölti a huszonhármat? Esetleg a huszonötöt? Végül
így is, úgy is tovább fog lépni. – Próbáltam uralkodni az arcomon, elrejteni
előle, hogy mibe kerülnek nekem ezek a szavak, de átlátott rajtam.
Veszélyes játékot űzöl, Edward.
– Valahogy túlélem majd. Miután elment… – Összerezzentem, a kezem
pedig az oldalam mellé hullott vissza.
– Nem erre céloztam – szólalt meg Rosalie. Nézd, nem vagy épp az
esetem, de egyetlen emberférfi sem érhet fel veled, és ezt te is jól tudod.
Megráztam a fejem.
– Egy napon többre fog vágyni, mint amit én megadhatok neki. – És
rengeteg minden van, amit nem adhatok meg neki. – Te is többre vágytál
volna, nem igaz? Ha a helyében lennél, Emmett pedig az enyémben?
Rosalie komolyan vette a kérdésemet, és tüzetesen végiggondolta.
Elképzelte Emmettet jelen állapotában, a könnyed mosolyát, miközben felé
nyújtja a karját. Látta magát szépséges, de sokkal kevésbé figyelemre méltó
emberként, miközben elfogadja Emmett kezét. Majd elképzelte, hogy az
emberi alakja elfordul Emmett-től. Egyik kép sem nyerte el a tetszését.
De én tudom, mit veszítettem el, gondolta levert hangon. Nem hiszem,
hogy ő így látná.
– Most úgy fogok hangozni, mint egy nyolcvanéves néni – felelte hangosan,
és egy kis vidámság vegyült a hangjába. – De… tudod, milyenek ezek a mai
gyerekek. – Halványan elmosolyodott. – Csak az itt és most érdekli őket, nem
gondolnak arra, mi lesz öt, vagy ne adj’ isten, ötven év múlva. Mit fogsz
tenni, ha arra kér, hogy változtasd át?
– El fogom mondani neki, hogy ez miért nem helyes. Szembesítem vele,
hogy mi mindent fog ezzel elveszíteni.
És ha könyörögni fog?
Egy pillanatra haboztam, és eszembe jutott Alice látomása a gyászoló
Belláról, a beesett arcáról, a gyötrődő, összegörnyedő testéről. Mi van, ha a
jelenlétem, és nem a távollétem váltotta ezt ki belőle? Elképzeltem őt
ugyanolyan keserűséggel telve, mint Rosalie.
– El fogom utasítani.
Rose kihallotta az iróniát a hangomból, és láttam, hogy végre megértette,
mennyire elhatároztam magam. Bólintott.
Szerintem még így is túlságosan veszélyes. Nem hiszem, hogy elég erős
vagy.
Hátat fordított nekem, és visszaindult a házhoz. Tartottam vele a lépést.
– A te életed nem olyan lett, mint amilyet szerettél volna – kezdtem bele
csendesen. – De az elmúlt hetven évben volt legalább ötévnyi tiszta
boldogságod?
Élete legjobb pillanatainak emlékei bukkantak fel a fejében, a többségük
Emmetthez kapcsolódott, bár láttam rajta, hogy amennyire csökönyös, nem
akar egyetérteni velem.
Kedvetlenül rámosolyogtam.
– Vagy akár tízévnyi is akad?
Nem felelt.
– Hadd kapjam meg én is az öt évemet, Rosalie – suttogtam. – Tudom,
hogy nem tarthat örökké. De hadd legyek boldog, amíg ez a boldogság
lehetséges. És legyél te is a részese. Legyél a nővérem, és ha nem is tudod
úgy szeretni a választottamat, mint én a tiédet, megtennéd, hogy legalább úgy
teszel, és elviseled őt?
A szavaim, bár gyengédek és halkak voltak, úgy érték őt, mintha téglákat
vágnék hozzá. A válla hirtelen merev és rideg lett.
Nem tudom, menni fog-e. Látni, amire a legjobban vágyom… de
elérhetetlen nekem… túlságosan fájdalmas.
Fájdalmas lesz a számára, ezt én is tudtam. Ugyanakkor azt is, hogy az ő
bánkódása és fájdalma meg sem közelíti majd azokat a kínokat, amik rám
várnak. Rosalie élete visszatér a normális kerékvágásba. Ott lesz neki
Emmett, hogy megvigasztalja. De én… én mindent el fogok veszíteni.
– Azért tennél egy próbát? – kértem komorabb hangon.
A léptei pár pillanatra lelassultak, a tekintetét a lábára szegezte. Végül
megrogyott a válla, és bólintott. Megpróbálom.
– Van rá esély… Alice látta, hogy Bella holnap reggel eljön hozzánk.
A szeme dühösen felvillant. Ennél több időre van szükségem.
Békítő szándékkal felemeltem a kezemet.
– Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél.
 Gyanakvó tekintete láttán elszomorodtam, és el is fáradtam. Talán nem
elég erős. Mintha kiolvasta volna a tekintetemből az ítélkezést. Elfordította a
fejét, majd hirtelen a ház felé rohant. Hagytam elmenni.
A többi előkészület nem tartott ilyen sokáig, sem nem volt ennyire nehéz.
Jasper könnyen beleegyezett a kéréseimbe. Az anyám ragyogott a
boldogságtól. Amit Emmett-től szerettem volna kérni, már nem volt aktuális;
világos volt, hogy ő Rosalie-val lesz, valahol távol innen.
Nos, kezdetnek megteszi. Rosalie legalább annyit megígért, hogy meg fogja
próbálni.
Még arra is szakítottam időt, hogy ruhát váltsak. Bár az Alice-től kapott
ujjatlan ing végül nem okozott olyan gyötrelmeket, amiktől annyira féltem –
sőt, olyan örömöket éltem át benne, amiket elképzelni sem tudtam –, mégis
furcsán ízléstelennek találtam. Sokkal jobban éreztem magam a szokásos
ruháimban.
Kifelé menet belebotlottam Alice-be, aki épp a veranda lépcsősorának
oszlopain hajolt ki, nem messze onnan, ahol Rosalie várt rám korábban.
Önelégülten vigyorgott. Minden csodásan összeállt Bella érkezésére. Épp,
ahogy elképzeltem.
Rá akartam mutatni, hogy amit látott, továbbra is csak látomás, és éppoly
változékony, mint az első, de nem akartam ebbe belebonyolódni.
– Nem veszed figyelembe Bella vágyait – emlékeztettem.
Égnek emelte a szemét. Mégis mikor mondott Bella nemet neked?
Ez érdekes szempont volt.
– Alice, én…
Félbeszakított, hiszen pontosan tudta, mit fogok kérdezni.
Nézd meg te magad!
Maga elé képzelte Bella jövőjének egymásba fonódó szalagjait. Néhány
közülük szilárdnak tűnt, néhány elenyésző méretűvé zsugorodott, míg egyesek
teljesen eltűntek a ködben. Most már sokkal rendezettebbek voltak, és többé
nem gubancolódtak csomóvá. Megnyugtató volt látni, hogy a
legrémálomszerűbb jövők megszűntek létezni. Ugyanakkor a legszilárdabb
vonal továbbra is afelé a Bella felé mutatott, amelyiknek vérvörös szeme és
gyémántszerű ragyogó bőre volt. A látomás, ami után kutattam, csak a ködös,
perifériára csúszott vonalak között bukkant fel. Bella húszévesen, Bella
huszonöt évesen. Filmszerű látomások, elhomályosult, perforált szélekkel.
Alice szorosan a lába köré fonta a kezét. Nem kellett a gondolataimban
olvasnia, sem a jövőbe látnia ahhoz, hogy felfigyeljen a szememben
tükröződő zaklatottságra.
– Ez nem fog megtörténni.
Mégis mikor tudtál nemet mondani Bellának?
Dühösen pillantottam rá, de a következő pillanatban már suhantam is lefelé
a lépcsőn.
Pár másodperccel később megérkeztem Bella szobájába. Igyekeztem
kiűzni Alice-t a gondolataim közül, és engedtem, hogy Bella szendergésének
nyugalma átjárjon engem is. Úgy tűnt, mintha meg sem moccant volna, amióta
elmentem.
És mégis, a távollétem, akármilyen rövid ideig tartott is, megváltoztatott
pár dolgot. Ismét bizonytalannak éreztem magam. Ahelyett, hogy az ágya
mellett ültem volna le, mint korábban, azon kaptam magam, hogy az öreg
hintaszék felé veszem az irányt. Nem akartam szemtelen lenni.
Charlie nem sokkal az érkezésem után kelt fel, mielőtt még a hajnal első
fényei elkezdték volna beragyogni az égboltot. A jól ismert mintázatok és a
ködös, ám annál vidámabb gondolatai alapján magabiztosan mertem állítani,
hogy ismét horgászni indul. Persze még bekukkantott Bella szobájába, ahol a
lánya sokkal meggyőzőbben aludta az igazak álmát, mint előző este, majd
lábujjhegyen az alsó szintre lopakodott, és előkotorta a lépcső alatti
szekrényből a horgászfelszerelését. Épp akkor lépett ki a házból, amikor a
felhők mögött halvány, szürkés fényesség bukkant elő. Ismét hallottam Bella
furgonjának rozsdás motorháztetejét megnyikordulni. Az ablakhoz léptem,
hogy ellenőrizzem, mi történik.
Charlie kitámasztotta a motorháztetőt, majd megigazította az akkumulátor
kábeleit, amiket korábban kihuzigált. Ez nem volt egy különösképp bonyolult
probléma, de nyilván azt feltételezte, hogy Bella meg sem próbálná
megjavítani az autóját a sötétben. Kíváncsi voltam, vajon mit gondolt, hova
megy Bella.
Charlie még eltöltött pár másodpercet azzal, hogy a horgászbotokat és
egyéb műszereket bepakolja a rendőrautó csomagtartójába, majd végül
elhajtott. Én visszatértem a korábbi helyemre, és vártam, hogy Bella
felébredjen.
Több mint egy óra telt el, a nap már teljesen felkelt, bár kitakarták a vastag
pokróccá tömörödő felhők, mire Bella végre mocorogni kezdett. Az egyik
karját átvetette az arcán, mintha blokkolni szeretné a fényt, majd halkan
felmordult, átfordult a másik oldalára, és egy párnát húzott a fejére.
Majd hirtelen, mint akinek elakadt a lélegzete, egy „Jaj!” kiáltás hagyta el
a száját, végül pedig szédelegve felült az ágyban. Csak némi küszködés után
tisztult ki előtte a kép, miközben egyértelműen keresett valamit.
Még sosem láttam őt így, ébredés után. Kíváncsi lennék, hogy a haja vajon
mindig így fest-e, vagy én vagyok felelős ezért a szokatlanul torzonborz
frizuráért.
– A hajad úgy fest, mint egy szénaboglya… de nekem tetszik –
tájékoztattam, mire ő azonnal rám szegezte a tekintetét. Megkönnyebbülés
sugárzott az arcából.
– Edward! Hát itt maradtál! – Kissé elgémberedett, miután hosszú ideig
mozdulatlanul feküdt, így nehezen sikerült talpra szökkennie, de utána
keresztülrohant a szobán, egyenesen felém, hogy a karomba vesse magát.
Hirtelen a korábbi aggodalmam, hogy esetleg szemtelennek tart, butaságnak
tűnt.
Könnyedén elkaptam őt, majd az ölembe ültettem. Láthatóan őt is meglepte
saját lobbanékonysága, nekem pedig nevetnem kellett a mentegetőző
arckifejezésén.
– Hát persze – feleltem neki.
A szíve hevesen, de kissé zavartan verdesett. Bella nem igazán hagyta
ébredezni ezzel a sprinteléssel. Dörzsölgettem a hátát, remélve, hogy ettől
kissé megnyugszik.
A vállamnak döntötte a fejét.
– Azt hittem, csak álom volt az egész – suttogta.
– Nem vagy te olyan kreatív, hogy ilyet bírj álmodni – csúfolódtam. Én
nem igazán tudtam felidézni, milyen is álmodni, de az alapján, amit a többi
ember fejében láttam, úgy gondoltam az álomra, mint ami sem nem igazán
összefüggő, sem nem túl részletes valami.
Bella hirtelen kihúzta magát, és zavartan igyekezett feltápászkodni.
– Charlie! – mondta fojtott hangon.
– Már egy órája elment itthonról. Azt is megemlíteném, hogy indulás előtt
gondosan visszacsatlakoztatta az akkumulátorod kábeleit. Be kell vallanom,
kissé csalódtam. Tényleg ilyen egyszerűen vissza lehetne tartani, ha el
akarnál menni?
Határozatlanul toporgott az ajtóban, a tekintete oda-vissza cikázott köztem
és az ajtó között. Eltelt pár másodperc, miközben feltűnően vacillált, merre is
induljon.
– Máskor nem vagy ilyen zavart reggelenként – mondtam, bár az igazat
megvallva ebben nem lehettem biztos. Eddig mindig csak olyankor láttam őt,
amikor már sok idő eltelt az ébredés után. De azt reméltem, hogy szokásához
híven, most is megcáfolja azt, amit feltételeztem róla, és majd elmagyarázza,
milyen dilemma gyötri. Kitártam a karomat, hogy lássa, szívesen – ó, de még
milyen szívesen – várom vissza.
Megingott, és már majdnem felém vette az irányt, de végül homlokát
ráncolva megtorpant.
– Szükségem van pár emberi percre.
Hát persze. Ebben egész biztosan fejlődni fogok majd.
– Megvárlak – ígértem. Arra kért, hogy maradjak, én pedig egészen addig
egy tapodtat sem mozdulok, amíg fel nem szólít, hogy távozzak.
Ez alkalommal nem időzött hosszan a fürdőben. A fürdőszobaszekrényt
nyitogatta, majd hangosan be is vágta az ajtót. Sietett. Még azt is hallottam,
ahogy a fésűvel kibontja a haját, ennek hangjától össze is rezzentem.
Pár pillanattal később vissza is tért hozzám. Az arca két ponton is élénk
színt öltött, a szeme pedig sóvárgóan ragyogott. Mégis, ez alkalommal
megfontoltabban közelített hozzám, és bizonytalanul meg is torpant, mikor a
térde már csak egy centire volt az enyémtől. Láthatóan nem volt tudatában
annak, hogy a kezét tördeli.
Csak arra tudtam gondolni, hogy szégyenlős, és ugyanúgy nyugtalannak érzi
magát a külön töltött idő után, mint ahogyan én is bizonytalankodtam, amikor
reggel visszatértem a szobájába. Ám, ahogy ez egész biztosan rám is igaz
volt, semmi oka nem volt arra, hogy így érezze magát.
Óvatosan a karomba vontam. Ő önként a mellkasomhoz bújt, a lábát
átvetette az enyémen.
– Isten hozott újra! – mormoltam.
Bella elégedetten felsóhajtott. Az ujjaival végigsimított a jobb karomon,
lassan és kutakodón, majd vissza, miközben én lustán előre-hátra
dülöngéltem a székben. Bella lélegzetvételeinek ritmusára mozogtam.
Az ujjbegyei a vállamon kalandoztak, majd megtorpantak a galléromnál.
Hátrahőkölt, majd döbbenten bámult az arcomba.
– Elmentél közben?
Elmosolyodtam.
– Mégse mehetek ki a házból reggel ugyanabban a ruhában, amiben tegnap
bejöttem. Mit szólnának a szomszédok?
Bella elégedetlensége egyre csak erősödött. Nem akartam magyarázatokba
bocsátkozni a teendőimmel kapcsolatban, így hát kimondtam az egyetlen
dolgot, amiről bizton feltételeztem, hogy eltereli majd a figyelmét.
– Nagyon mélyen aludtál, nem maradtam le semmiről. Addigra már
kibeszélted magad álmodban.
Mint ahogy számítottam is rá, Bella felmordult.
– Mit mondtam? – vont kérdőre.
Képtelen voltam tovább bolondozni vele. Úgy éreztem, mintha a testemet
folyékony öröm járná át, miközben bevallottam neki az igazat.
– Azt mondtad, hogy szeretsz.
Leszegte a szemét, majd az arcát a vállamnak nyomta, hogy elbújhasson
előlem.
– Ezt már eddig is tudtad – suttogta. Leheletének melegét az ingem
pamutanyagán keresztül is éreztem.
– Igen, de azért jó volt hallani – mormogtam a hajába.
– Szeretlek.
Ez a szó semmivel sem hatott rám kevésbé, mint mikor először hallottam.
Épp ellenkezőleg, csak még inkább letaglózott. Hihetetlenül sokat jelentett,
hogy Bella direkt mondja ezt nekem, miközben tudja, hogy hallom is.
Még ennél is erőteljesebb szavakat kerestem, olyanokat, amik képesek
pontosan leírni, mit jelent ő a számomra. Semmi sem maradt bennem, ami ne
őróla szólna. Eszembe jutott a legelső beszélgetésünk, amikor még azt
gondoltam, igazából nincs is életem. Ez most már egyáltalán nem volt igaz.
 – Most már te vagy az életem – suttogtam.
Bár az ég még mindig felhőkkel volt tele, és a nap mélyen megbújt
mögöttük, a szobát valahogy mégis aranyszínű fény járta át. A levegő
áttetszőbb lett, tisztább, mint lenni szokott. Lassan ringatóztunk, miközben
átöleltem őt, kiélvezve a pillanat tökéletességét.
Mint ahogyan az az elmúlt huszonnégy órában többször is eszembe jutott,
most is arra jutottam, hogy tökéletesen elégedett lennék, ha soha többé nem
kellene megmozdulnom. Abból kiindulva, hogy Bella teste szinte eggyéolvadt
az enyémmel, valószínűleg ő is hasonlóképp érzett.
Áh, de nekem kötelezettségeim voltak. Féken kellett tartanom a rakoncátlan
örömömet, és gyakorlatiasan viselkednem.
Még egy pillanatra erősebben szorítottam magamhoz, majd minden erőmet
latba vetve elengedtem őt.
– Ideje reggelizni – javasoltam.
Bella habozott, talán neki sem volt ínyére, hogy elszakadjunk egymástól.
Majd a felsőtestét elfordította, és hátrébb dőlt, hogy láthassam az arcát.
A szeme megtelt rettegéssel. A szája tátva maradt, a kezét pedig
védelmezőn a nyaka elé kapta.
Annyira megrémített a nyilvánvaló aggodalma, hogy fel sem fogtam, mi
történik. Az érzékeim megvadult csápokként hadonászva kutatták a veszély
forrását.
És ekkor, épp mielőtt Bellát felkapva kiugrottam volna az ablakon, hogy
egy biztonságosabb helyre rohanjak vele, az arcára kiült egy csibészes
mosoly. Végre összeraktam, mi az összefüggés a szavaim és a reakciója
között. Hogy viccelni próbált.
Kacarászni kezdett.
– Csak vicceltem. Még hogy rossz színésznő lennék!
Beletelt pár másodpercbe, hogy lehiggadjak. A megkönnyebbüléstől
gyengének éreztem magam, de a megrázkódtatástól zaklatott is voltam.
– Ez egyáltalán nem volt vicces.
– De nagyon is vicces volt – ragaszkodott hozzá –, és ezt te is tudod.
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá. Gondolom, mostantól a
vámpírviccek is bekerülnek a repertoárunkba. Az ő kedvéért.
– Fogalmazzak másként? Ideje reggelizni az emberi lényeknek.
Vidáman mosolygott.
– Ó, rendben!
Bár hajlandó voltam elfogadni, hogy a jövő efféle rossz viccekkel lesz
tele, de még nem álltam készen arra, hogy futni hagyjam emiatt.
Különösképp óvatosan mozogtam, de nem lassan. Reméltem, hogy ő is
legalább annyira megdöbben, mint én (leszámítva az ijedtséget), amikor
átvetettem a vállamon, és kirohantam vele a szobából.
– Hé! – kiáltotta panaszosan, a hangja remegett, miközben futottam vele,
így a lépcsőkön lefelé kissé lassítottam.
– Hűha! – kapkodott levegő után, amikor fejjel felfelé fordítottam, és
gyengéden leültettem a konyhaszékre.
Mosolyogva nézett fel rám, világos volt, hogy egyáltalán nem rázta meg ez
az akció.
– Mi lesz reggelire?
Ráncolni kezdtem a homlokomat. Még nem volt időm kiismerni magamat
az emberi ételek között. Hát, az alapokat mondjuk ismertem, legalábbis azt,
hogy hogyan kellene kinézniük, szóval megpróbálhatnék improvizálni…
– Hát – haboztam –, nem is tudom. Mit szeretnél? – Remélhetőleg valami
nagyon egyszerűt.
Bella nevetett a zavaromon, majd felállt, és kinyújtóztatta a karját a feje
felett.
– Semmi gond – nyugtatgatott –, egyedül is egész jól elboldogulok. –
Ekkor felhúzta az egyik szemöldökét, és egy mosollyal az arcán hozzátette: –
Figyeld, milyen ügyesen vadászok!
Egyszerre volt tanulságos és vonzó látni, hogy Bella elemében van. Még
sosem láttam őt ilyen magabiztosnak és könnyednek. Világos volt, hogy akár
bekötött szemmel is bármit megtalálna, amire épp szüksége van. Először egy
tálat vett elő, majd lábujjhegyre állva egy doboz müzlit emelt le az egyik
felső polcról. Körbefordult, hogy kinyissa a hűtőajtót, miközben elővett egy
kanalat a fiókból, amit aztán a csípőjével csukott be. Csak azután tűnt
tétovának, hogy mindezt összerendezte az asztalon.
– Hozhatok neked is valamit?
Égnek emeltem a szememet.
– Csak egyél, Bella!
Bekapott egy kanállal az ehetetlennek tűnő masszából, majd gyorsan
megrágta, és felnézett rám. Miután lenyelte a falatot, így szólt:
– Szóval mi a mai program?
– Hmmm… – Jobban fel akartam vezetni ezt a kérdést, de hazugság lenne,
ha erre azt felelném, hogy még nincsenek ötleteim. – Nem lenne kedved ma
megismerkedni a családommal?
Elfehérült az arca. Hát, ha a válasza nem, azt is elfogadom. Bár nem
tudom, Alice hogy tévedhetett ekkorát.
– Most megijedtél? – A kérdésem úgy hangzott, mintha azt szerettem volna,
hogy igennel feleljen rá. Talán tényleg arra vártam, hogy valami végre
kiverje nála a biztosítékot.
Bár a válasz már a szeméből is egyértelmű volt, halk, reszketeg igenje
váratlanul ért. Sosem ismerte még be, hogy valami megijesztette. Vagy
legalábbis sosem vallotta be, amikor tőlem félt.
– Ne aggódj! Én megvédelek – csúfolódtam. Nem próbáltam meggyőzni.
Millió más dolgot is csinálhatunk ma, amitől nem érzi úgy, hogy az életét
kockáztatja. De azt akartam, hogy tudja, mindig is közé és a rá leselkedő
veszély közé állnék, legyen az egy meteor vagy egy szörnyeteg.
Megrázta a fejét.
– Én nem tőlük félek, hanem attól, hogy nem fognak… kedvelni engem.
Nem fognak, szóval, meglepődni, hogy hazaviszel egy… – Itt vágott egy
grimaszt. – Izé… szóval ilyesvalakit, mint én? Tudják, hogy én tudom
róluk…?
Hirtelen váratlan düh ébredt bennem. Talán azért, mert igaza volt,
legalábbis Rosalie-val kapcsolatban. Utáltam, hogy Bella így hivatkozik
magára, mintha vele lenne valami baj, nem pedig fordítva.
– Már mindent tudnak – feleltem, és a harag tisztán hallatszott a hangomon.
Megpróbáltam mosolyogni, de nem sikerült enyhítenem a tónusomon. –
Tegnap, képzeld, még fogadtak is, hogy ma hazaviszlek-e magammal, bár
hogy miért fogad valaki Alice ellen, fel nem foghatom. – Ekkor esett le, hogy
előítéleteket ültetek el a fejében, bár joga volt mindezt megtudni.
Megpróbáltam féken tartani a mérgemet. – Nekünk a családban különben
sincsenek titkaink egymás előtt. Nem is lenne sok értelme, amikor én ugye
gondolatolvasó vagyok, Alice a jövőbe lát, meg minden.
Bella halványan elmosolyodott.
– Jasper pedig gondoskodik róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltsön el
benneteket, valahányszor beavatjátok egymást a titkaitokba, erről se
feledkezzünk meg.
– Látom, figyeltél.
– Szoktam néha. – Kicsit töprengett, majd bólintott. Mintha épp elfogadná
a meghívást. – Szóval Alice előre látta, hogy eljövök?
Bella a jól ismert tárgyilagos hangján beszélt, mintha teljesen e világi
témákat vitatnánk meg. Én azonban meglepődtem, mert nagyon úgy hangzott,
mintha bele akarna egyezni, hogy találkozzon a családommal. Mintha Alice
látomása azt jelentené, nincs más választása.
Dühített, hogy teljesen alávetette magát Alice állításának. Még mindig
utáltam, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy tönkreteszem Bella életét.
– Valami ilyesmi – vallottam be, majd elfordultam, mintha a hátsó
kertjüket nézegetném az ablakon át. Nem akartam, hogy meglássa, mennyire
zaklatott vagyok. Éreztem magamon a tekintetét, és kételkedtem abban, hogy
képes lennék túljárni az eszén.
Eltökéltem, hogy könnyedebbé teszem a hangulatot, ezért visszanéztem rá,
és olyan természetesen próbáltam mosolyogni, amennyire csak tudtam.
– Jó az a valami, amit eszel? – kérdeztem, miközben a müzlijére mutattam.
– Őszintén szólva, nem tűnik valami étvágygerjesztőnek.
– Hát igen, egy ingerlékeny grizzly biztosan sokkal étvágygerjesztőbb… –
Elkalandoztak a gondolatai, miközben igyekezte értelmezni a reakciómat,
majd egyre gyorsabban kanalazta a reggelijét.
Ő is komolyan gondolkozott valamin rágás közben, de kétlem, hogy ez
alkalommal is ugyanazon járt volna az eszünk.
Ismét kinéztem az ablakon, hagytam, hogy nyugodtan egyen. A kis kertet
bámulva felidéztem a napsütéses délutánt, amikor Bellát figyeltem. Eszembe
jutott, hogyan ejtette őt foglyul a felhők sötétsége. Könnyen el tudott
uralkodni rajtam a kétségbeesés, hogy hiába minden jó szándékom, valójában
csak önző vagyok.
Nyugtalanul fordultam vissza, és azon kaptam Bellát, hogy rettenthetetlen
tekintettel néz rám. Bízott bennem, mint mindig. Vettem egy mély lélegzetet.
Fel kell nőnöm a bizalmához. Tudtam, hogy képes vagyok rá. Amikor így
nézett rám, semmi sem tűnt lehetetlennek.
Nos, úgy tűnik, Alice-nek igaza lesz ebben a csekély, egyszerű
próféciában. Ez nem okozott nagy meglepetést. Azon töprengtem, mennyire
befolyásolta Bellát az, hogy nekem akar örömet szerezni. Valószínűleg jórészt
ez motiválta. Szorosan kapcsolódott ehhez valami, amire én nagyon is
vágytam, de attól féltem, Bella abba is csak az én kedvemért menne bele.
Hát, legalább megoszthatom vele a véleményem, és meglátom, hogyan reagál.
– És azt hiszem, neked is be kell mutatnod engem apádnak – vetettem oda
lazán.
Bella meghökkent a javaslatomon.
– De hiszen már ismer.
– Mint azt a fiút, akivel jársz, úgy értettem.
Összeszűkült szemmel méregetett.
– De miért?
– Hát nem ez a szokás? – Könnyednek tűnt ugyan a hangom, de az
ellenállása megzavart kissé.
– Fogalmam sincs – vallotta be. A hangja elhalkult, és kevésbé
magabiztosan folytatta. – Erre semmi szükség. Nem várom el tőled azt,
hogy… Úgy értem, semmi szükség rá, hogy miattam megjátszd magadat.
Azt képzelte talán, hogy ez nekem egy kellemetlen házimunka, amit
mindössze az ő kedvéért végzek el?
– Nem játszom meg magamat – ígértem neki.
A reggelijére meredt, és kedvetlenül kavargatta a müzli maradékát.
Talán jobb túlesni rajta, megkapni az elutasító választ.
– Megmondod Charlie-nak, hogy én vagyok a fiúd, vagy nem?
Még mindig nem nézett fel, csak halkan visszakérdezett.
– Miért, az vagy?
Ez nem az az elutasítás volt, amitől tartottam. Világos, hogy valamit
félreértettem. Azért nem akarta, hogy Charlie tudjon rólam, mert nem vagyok
ember? Vagy valami más az oka?
– Igen, ha eléggé tág értelemben használjuk a „fiúd” szót.
– Eddig azt hittem, igazából valami sokkal több vagy nekem – suttogta, az
arcát pedig még mindig úgy sütötte le, mintha az asztalhoz beszélne.
Az arckifejezésétől eszembe jutott az a nyomasztó beszélgetés az
ebédszünetben, amikor azt hitte, hogy az érzéseink nem kölcsönösek, hogy az
enyémek sokkal kevésbé erősek, mint az övéi. Elképzelni sem tudtam, hogyan
került vissza ehhez a gondolatmenethez onnan, hogy szeretnék az apjával
találkozni. Hacsak nem… a „fiúja” kifejezés átmeneti jellege miatt? Ez egy
nagyon emberi, mulandóságot feltételező kifejezés. Őszintén szólva a
töredékét sem foglalta magában annak, ami Bella számára lenni szeretnék. De
elég ahhoz, hogy Charlie is megértse.
– Hát abban nem vagyok biztos, hogy Charlie-t be kéne avatni a véres
részletekbe – feleltem gyengéden. Átnyúltam az asztal felett, és az egyik
ujjammal megemeltem az állát, hogy láthassam a szemét. – De valami
magyarázatot csak kell adnunk neki, miért téblábolok állandóan a ház körül.
Nem szeretném, ha Swan rendőrfőnök kitiltatna a ház környékéről.
– De tényleg? – kérdezte nyugtalanul, semmibe véve a gyenge viccemet. –
Tényleg itt leszel a közelemben?
– Ameddig csak akarod, hogy itt legyek. – Ameddig arra nem kér, hogy
távozzak, az övé vagyok.
Szinte mérgesnek tűnt, olyannyira hevesen nézett rám.
– Én azt akarom, hogy mindig itt legyél! Örökkön örökké!
A fülemben visszacsengett Alice magabiztos hangja: Mégis mikor tudtál
nemet mondani Bellának?
Majd Rosalie kérdése: Mit fogsz tenni, ha arra kér, hogy változtasd át?
És ha könyörögni fog?
Rosalie-nak egy dologban igaza volt. Amikor Bella azt mondja, hogy
örökké, az nem ugyanazt jelenti neki, mint nekem. Neki ez mindössze nagyon
hosszú időt jelent. Azt, hogy még nem látja a végét. Hogyan is foghatná fel
valaki, aki még csak tizenhét évet élt, hogy mit jelent ötven év, vagy ne adj’
isten, az örökkévalóság? Bella emberi lény, nem pedig egy dermedt
halhatatlan. Alig pár éven belül rengetegszer át fogja értékelni, hogy ki is ő.
A fontossági sorrendje is változni fog azzal párhuzamosan, minél többet
fedez fel a világból. Később nem ugyanarra fog vágyni, mint amire most.
Lassan mellé léptem, tudván, hogy fogy az idő. Ujjaimmal végigsimítottam
az arcán.
Bella a szemembe nézett.
– Ez elszomorít téged? – kérdezte.
Nem tudtam, mit feleljek erre. Csak meredtem rá, úgy éreztem, minden
egyes szívdobbanással egy időben, ha csak egy kicsit is, megváltozik az arca.
Nem kapta el a tekintetét. Kíváncsi voltam, ő mit lát az én arcomon. Hogy
gondolkozott-e azon, hogy az sosem fog megváltozni.
Egyre erősödött bennem az érzés, hogy a homokórán egyre csak peregnek
lefelé a homokszemek.
Felsóhajtottam. Nem volt vesztegetni való időm.
A szinte teljesen kiürült táljára néztem.
– Befejezted a reggelit?
Felugrott.
– Aha.
– Öltözz fel! Itt lenn megvárlak.
Szó nélkül engedelmeskedett.
Szükségem is volt egy percre egyedül. Nem igazán tudtam, miért támadtak
rám ezek a vészjósló gondolatok. Össze kellett szednem magamat. Minden
egyes pillanatnyi boldogságba, ami megadatott, kapaszkodnom kell, annál is
inkább, mert ezeknek a száma véges. Tisztában voltam vele, hogy képes
vagyok a legjobb pillanatokat is elrontani a nyavalyás kételyeimmel és a
dolgok végtelen túlanalizálásával. Micsoda pazarlás lenne, hogy ha
mindössze pár évet tölthetnék Bellával, és azalatt is a szenvedésben
dagonyáznék.
A plafonon át lehallatszott, hogy Bella a gardróbjával küszködik. Bár nem
volt akkora felfordulás, mint két estével korábban, amikor a közös
kirándulásunkra készült, de nem járt messze tőle. Azt reméltem, nem aggódja
túl, hogy miként is jelenjen meg a családom előtt. Alice és Esme már így is
feltétel nélkül szerette. A többieknek pedig fel sem fog tűnni a ruhája – ők
mindössze egy emberlányt látnak majd, aki elég bátor ahhoz, hogy belépjen
egy vámpírokkal teli házba. Ez még Jaspert is lenyűgözi majd.
Mire leszaladt a lépcsőn, én is összeszedtem magam. Csak az előttem álló
napra összpontosítottam. A következő tizenkét órára Bella oldalán. Ez pedig
elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy mosoly üljön ki az arcomra.
– Oké! Azt hiszem, elég illedelmesen festek – kiáltotta, miközben
kettesével szedte a lépcsőfokokat. Elkaptam, amikor majdnem belém
ütközött. Szélesen mosolyogva nézett fel rám, nekem pedig az összes
kételyem tovaszállt.
Sejtettem, hogy ugyanazt a blúzt viseli majd, mint ami Port Angelesben
volt rajta. Ez a kedvencem, azt hiszem. Nagyon szép benne. És azt is
szerettem, ahogyan hátrafogta a haját. Így nem tudott elbújni mögötte.
Ösztönösen köré fontam a karom, és magamhoz húztam. Beszippantottam
az illatát, és elmosolyodtam.
– Már megint tévedsz – ugrattam. – Kifejezetten illetlenül nézel ki.
Senkinek nem szabadna ilyen csábítóan festenie, ez egyszerűen nem
tisztességes.
Eltolt magától, én pedig engedtem a szorításomon. Hátrébb hajolt, épp
eléggé ahhoz, hogy olvasni tudjon az arcomból.
– Hogy csábítóan? – kérdezte óvatoskodva. – Ha gondolod, fölvehetek
valami mást.
Múlt éjjel azt kérdezte tőlem, hogy vonzónak találom-e mint nőt. Bár úgy
éreztem, ez annyira egyértelmű, hogy a kérdés maga is nevetséges, talán,
valahogy, még mindig nem értette.
– Olyan bolond vagy! – felnevettem, majd csókot nyomtam a homlokára, és
hagytam, hogy a bőre érintése nyomán feltámadó elektromosság hullámokban
végigfusson a testemen. – Elmagyarázzam részletesen, milyen szempontból
talállak csábítónak?
Lassan végigsimítottam a gerincén, felfedeztem a kis hajlatot a derekánál,
majd a csípője lejtőjénél pihentettem a kezemet. Bár ugratni akartam őt,
hamar elvesztem én is a pillanatban. Az ajkamat a halántékához érintettem, és
hallottam, hogy a légzésem ritmusa egyformán gyors Bella szívverésével. Az
ujjai reszketni kezdtek a mellkasomon.
Épp csak egy kicsit kellett megdönteni a fejem, és az olyannyira puha és
meleg ajka már csak egy hajszálnyira volt az enyémtől. Figyelmesen,
óvatosan bánva az alkímiánk erejével, az ajkamat az övéhez érintettem.
Míg a testem túlcsordult a ragyogástól és elektromosságtól, az ő reakcióját
lestem, készen arra, hogy szétváljunk, ha kicsúsznának a dolgok a kezem
közül. Bella most óvatosabb volt, szinte teljesen mozdulatlan. Még a
reszketése is abbamaradt.
Olyan óvatosan, amennyire csak képes voltam ilyen érzések hatása alatt, az
ajkamat még erősebben nyomtam az övéhez, kiélvezve, ahogy lágyan
benyomódtak. Nem tudtam annyira uralkodni magamon, amennyire kellett
volna. Az ajkam végül szétnyílt, annyira akartam érezni Bella leheletét a
számban.
Ebben a pillanatban Bella lába megroggyant, ő pedig kicsusszant a kezem
közül, egyenesen a föld felé.
Azonnal elkaptam, és felsegítettem. A bal kezemmel feltartottam a fejét; de
az csak lazán himbálózott a nyakán. A szemét behunyta, az ajka vértelenné
fehéredett.
 – Bella! – kiáltottam halálra rémülten.
Hangosan levegő után kezdett kapkodni, a szemhéja rebegett. Ekkor esett
le, hogy egy ideje nem hallom már a lélegzetét – régebb óta, mint egészséges
lenne.
Egy újabb szakadozó sóhaj következett, a lába küszködve kereste a padlót.
– Elájultam… – sóhajtott félig behunyt szemmel – És… tőled.
Bella gyakorlatilag nem vett levegőt, hogy megcsókolhasson engem.
Valószínűleg egy céltévesztett próbálkozás volt, hogy megkönnyítse a
dolgomat.
– Most mit csináljak veled? – Félig már morogtam rá. – Tegnap, amikor
megcsókoltalak, rám vetetted magad. Most meg elájulsz itt nekem.
Kuncogott, majd fulladozni kezdett a nevetésétől, mivel a tüdeje
megpróbált elegendő oxigénhez jutni. Még mindig én tartottam a súlya
jelentős részét.
– Na, ennyit arról, hogy én mindent jól csinálok – motyogtam.
– Épp ez a baj. Hogy nagyon is jól csinálod. – Vett egy mély lélegzetet. –
Túlságosan is jól…
– Rosszul vagy? – Finom rózsaszín árnyalat derengett fel az ajkán.
– Nem – felelte erőteljesebb hangon –, ez egyáltalán nem olyan ájulás.
Nem tudom, mi történt velem. Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni.
Hát azt vettem észre.
– Nem vihetlek sehová ilyen állapotban.
Vett még egy lélegzetet, majd felegyenesedett a karomban. Ötször
pislogott, majd makacsul felszegte az állát.
– Jól vagyok. – A hangja egyre erősödött, ezt el kell ismernem. És az arca
is kezdte visszanyerni a színét. – A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy
nem vagyok normális, úgyhogy nem mindegy?
Gondosan megvizsgáltam őt. A légzése egyenletes volt. A szívhangja is
erősebb volt, mint pár pillanattal korábban. Láthatóan elbírta a saját
testsúlyát. A rózsás pír az arcán minden egyes másodperccel egyre élénkebb
lett, amit jól kiemelt az élénkkék blúza.
– Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz – szólaltam meg végül. Ettől még
erősebben elpirult.
– Figyelj – szakította félbe a részletekbe menő vizsgálatomat –, én
iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem
mehetnénk már?
A hangja visszanyerte eredeti tónusát.
– Ha jól értettem, nem azon aggódsz, hogy egy vámpírokkal teli házba
látogatsz, hanem attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni
téged?
Elvigyorodott.
– Így van!
Csóválni kezdtem a fejem.
– Egyszerűen hihetetlen vagy!
Széles mosoly terült szét az arcán. Kézen fogott, és az ajtó felé kezdett
húzni.
Úgy döntöttem, jobb úgy tenni, mintha a sofőrködésem már kész tény lenne,
mint megkérdezni erről a véleményét. Hagytam, hogy a furgonjához vezessen,
majd ott fürgén kinyitottam neki az utasülés ajtaját. Nem tiltakozott
egyáltalán; még csak mérgesen sem nézett ezért. Úgy éreztem, ez biztató jel.
Amíg én vezettem, ő riadtan ült és meredt kifelé az ablakon, figyelte a
házakat, amik mellett elhaladtunk. Láttam rajta, hogy ideges, de gyanítottam,
hogy emellett kíváncsi is. Amint világos lett a számára, hogy egy adott háznál
nem parkolunk le, azonnal el is vesztette az érdeklődését, és már a következőt
leste. Kíváncsi voltam, milyennek képzelheti az otthonomat.
Amint magunk mögött hagytuk a várost, Bella szemmel láthatóan még
nyugtalanabb lett. Párszor felém pillantott, mintha kérdezni szeretne valamit,
de amikor észrevette, hogy őt nézem, újra az ablak felé fordult, csak úgy
röpült a válla körül a lófarka. A lábával a furgon padlóján dobolt, pedig be
sem kapcsoltam a rádiót.
Amikor ráfordultam a hazafelé vezető útra, Bella kihúzta magát az ülésén,
és a térde a lábujjaival egy ritmusban kezdett pattogni. Az ujjait olyan erősen
nyomta az ablakkerethez, hogy az ujjpercei teljesen elfehéredtek.
Ahogy az út tekergett tovább és tovább, Bella ráncolni kezdte a homlokát.
És az igazat megvallva, tényleg úgy tűnt, mintha egy legalább olyan távoli és
lakatlan hely felé tartanánk, mint a rét. Az aggodalom jele is megjelent a két
szemöldöke között.
Átnyúltam, és megsimogattam a vállát, mire ő magára erőltetett egy
mosolyt, mielőtt újra az ablak felé fordult volna.
Az út végül elérte az erdő szélét, és egyenesen a pázsitunkhoz vezetett.
Mivel hatalmas cédrusfák ölelték körbe a kertünket, egyáltalán nem volt
hirtelen a változás.
Furcsa érzés volt az ismerős házra tekinteni, és megpróbálni elképzelni,
hogy festhet valaki olyan szemében, aki most látja először. Esmének kiváló
ízlése volt, így azt pontosan tudtam, hogy objektíven szemlélve gyönyörű a
házunk. De talán Bella egy olyan szerkezetet lát maga előtt, amit foglyul ejtett
az idő, ami egy letűnt korhoz tartozik, és mégis kristálytisztán tükröződik
belőle a frissesség és az erő. Mintha mi utaztunk volna vissza az időben a
házhoz ahelyett, hogy a ház lépett volna előre mihozzánk.
– Hűha! – lehelte.
Leállítottam a motort, és az ezt követő csend megerősítette azt a
benyomásomat, mintha a történelem egy teljesen másik pontján állnánk.
– Tetszik? – kérdeztem.
Bella a szeme sarkából felém pillantott, majd vissza a házra.
 – Hát… egészen csinos, a maga módján.
Felnevettem, és meghúztam a lófarkát, majd kikászálódtam az autóból. Egy
másodperc sem telt el, és már nyitottam is az ajtót Bella előtt.
– Felkészültél?
– Távolról sem… – Izgatottan felnevetett. – De azért menjünk!
Beletúrt a hajába, ellenőrizve, hogy nem kócos-e valahol.
– Nagyon csinos vagy! – győzködtem, majd megfogtam a kezét.
A tenyere nyirkos volt, és nem olyan meleg, mint általában. A kézfejét
simogattam a hüvelykujjammal, próbáltam szavak nélkül tudtára adni, hogy
tökéletes biztonságban van, és minden rendben lesz.
Lassítani kezdett, miközben a veranda lépcsőin haladtunk felfelé, a keze
pedig reszketett.
A tétovázás csak elnyújtaná a nyugtalanságát. Kinyitottam az ajtót,
tudatában annak, hogy mi vár ránk annak túloldalán.
A szüleim pontosan ott álltak, ahol a gondolataik alapján lelki szemeim
előtt is megjelentek, és ahol Alice látomása szerint is vártak ránk. Körülbelül
tizenkét lépésre álltak a bejárati ajtótól, hogy ezzel is biztosítsanak Bellának
egy kis teret. Esme legalább olyan ideges volt, mint amilyennek Bella is tűnt,
bár ez az ő esetében teljes mozdulatlanságban nyilvánult meg Bella zavart
toporgásával szemben. Carlisle az anyám derekára tette a kezét, hogy
megnyugtassa. Ő már rutinosan viselte, hogy emberekkel találkozik, de Esme
félénk volt. Nagyon ritkán fordult csak elő, hogy egyedül útnak merjen
indulni az emberek világába. Igazi otthonülő volt, aki tökéletesen
megelégedett azzal, ha időről időre mi elhozzuk a világot őhozzá.
Bella a szemével körbejárta a szobát, próbálta befogadni a látványt. Kissé
lemaradt mögöttem, mintha a testemet páncélként használná. Akaratlanul is
nyugodtabbnak éreztem magam a saját otthonomban, még ha tudtam is, hogy
róla ennek pont az ellenkezője mondható el.
 Megszorítottam a kezét.
Carlisle melegen mosolygott Bellára, és Esme is követte a példáját.
– Carlisle, Esme! Ez itt Bella! – Kíváncsi voltam, Bella vajon kihallotta-e
a hangomból a büszkeséget, miközben bemutattam őt.
Carlisle megfontolt és lassú léptekkel közelített felénk. Puhatolódzva
nyújtotta felénk a kezét.
– Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Bella!
Talán mert Carlisle már nem volt ismeretlen a számára, Bella hirtelen
nyugodtabbnak tűnt. Magabiztosan az apám felé lépett, bár közben
kapaszkodott belém is, és Carlisle hideg érintése ellenére is rezzenéstelenül
kezet rázott vele. Persze ehhez mostanra már egész biztosan hozzászokott.
– Örülök, hogy újra láthatom, dr. Cullen! – felelte, és a hangjából ítélve
őszintén így is gondolta.
Milyen bátor lány!, gondolta Esme. Igazán tündéri!
– Kérlek, szólíts Carlisle-nak!
Bella szinte sugárzott.
– Szívesen, Carlisle! – felelte.
Esme ekkor csatlakozott Carlisle-hoz, hozzá hasonlóan lassú, megfontolt
léptekkel. Az egyik kezét Carlisle karjára tette, a másikat pedig
előrenyújtotta. Bella habozás nélkül elfogadta, és az anyámra mosolygott.
– Örülök, hogy megismerhetlek – szólalt meg, és szeretet áradt a
mosolyából.
– Köszönöm – viszonozta Bella. – Én is örülök.
Bár mindkét fél szavai meglehetősen hétköznapiak voltak, olyan
komolyság csengett belőlük, ami sokkal mélyebb jelentőséggel ruházta fel a
párbeszédet.
Imádom ezt a lányt, Edward! Nagyon köszönöm, hogy elhoztad őt
hozzánk!
 Csak mosolyogni tudtam Esme lelkesedésén.
– Hol van Alice és Jasper? – kérdeztem, bár ez sokkal inkább volt
buzdítás. Hallottam, hogy a lépcső tetején várakoznak, Alice megtervezte a
tökéletes belépőjét.
Láthatóan csak az én kérdésemre várt.
– Helló, Edward! – üdvözölt, miközben megjelent. Majd rohanni kezdett a
lépcsőn lefelé, igazán rohanni, a legkevésbé sem emberszerűen, és csak pár
centire Bella előtt fékezett le. Carlisle, Esme és én ledermedtünk a
döbbenettől, de Bella meg sem rezzent, még akkor sem, amikor Alice
előrehajolt, és csókot nyomott az arcára.
Küldtem neki egy figyelmeztető pillantást, de Alice egyáltalán nem figyelt
rám. Félig a jelen pillanatban élt, félig pedig több ezer jövőbeli pillanatot
vizsgált át, és ujjongott, hogy végre megkezdődhet a barátsága Bellával. Az
érzései ugyan nagyon édesek voltak, de nem tudtam maradéktalanul élvezni
őket. A jövőbeli emlékeinek több mint fele még mindig az elfehéredett,
élettelen Bellával volt tele, aki olyannyira hibátlannak és hűvösnek látszott.
Alice azonban nem foglalkozott a reakciómmal, teljesen Bellára
összpontosított.
– Tényleg nagyon jó szagod van – jegyezte meg. – Eddig még sose vettem
észre.
Bella elpirult, mire mindhárman elfordították a fejüket.
Próbáltam megfejteni, mivel tudnám enyhíteni a zavarba ejtő helyzetet, de
ekkor, varázsütés-szerűen, már semmiféle zavart nem éreztem. Tökéletesen
nyugodt voltam, és éreztem, hogy Bella feszültsége is oldódik.
Jasper követte Alice-t lefelé a lépcsőn, de ő egyáltalán nem rohant,
ugyanakkor nem is mozgott olyan óvatosan, mint Carlisle és Esme. Neki nem
kellett megjátszania magát. Minden, amit tett, természetesnek és helyesnek
tűnt.
 Valójában kissé talán el is túlozta.
Küldtem felé egy szarkasztikus pillantást, ő pedig rám vigyorgott, majd
megállt a korlátpillérnél, akkora távolságot tartva tőlünk, hogy az furcsának
tűnhetett volna. De nem tűnhetett annak, ha ő nem akarta, hogy így legyen.
– Helló, Bella!
– Helló, Jasper! – Könnyeden rámosolygott, majd Esme és Carlisle felé
fordult. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Milyen gyönyörű ez a
ház!
– Köszönjük! – felelte Esme. – Annyira örülünk, hogy eljöttél!
Ez a lány tökéletes.
Bella ismét a lépcső felé pillantott, mintha várna még valakit. De én
tudtam, hogy ma reggel nem kerül sor újabb bemutatkozásokra.
Esme is megértette, mit jelent ez a pillantás.
Nagyon sajnálom. Nem állt készen rá. Emmett próbálja lenyugtatni.
Keressek kifogást Rosalie távollétére? Mielőtt eldönthettem volna, mit
mondhatnék, Carlisle magára vonta a figyelmemet.
Edward.
Automatikusan felé pillantottam. Intenzív gondolatai nem illettek a Jasper
által megteremtett könnyed hangulathoz.
Alice látogatókat látott. Idegeneket. Ha ilyen tempóban haladnak,
holnap estére ideérnek. Azt gondoltam, jobb, ha erről mihamarabb
értesülsz.
Bólintottam, az ajkam egy vékony vonallá préselődött. Elég szerencsétlen
időzítés. Hát, legalább öröm az ürömben, hogy most már szabadon
elmagyarázhatom Bellának, miért rabolom el őt. Megértené. Charlie mondjuk
kevésbé. Elő kell állnom a legbiztonságosabb és legkevésbé felkavaró
tervvel. Vagyis helyesebben, ezt nekünk kell megtennünk. Bellának is egész
biztosan lesz erről véleménye.
 Alice-re pillantottam némi vizuális megerősítésért, de neki épp az időjárás
járt a fejében.
– Zongorázol? – kérdezte Esme, és amikor odakaptam a fejem, láttam,
hogy Bella a zongorámat vizslatja.
Bella megrázta a fejét.
– Sajnos nem. De olyan gyönyörű! A tiéd?
Esme felnevetett.
– Nem. Edward nem mondta neked, hogy ő milyen remekül játszik?
Bella furcsa pillantást vetett felém, mintha a hírek bosszantanák őt.
Kíváncsi voltam, miért. Talán van valamiféle eddig fel nem fedezett
ellenérzése a zongoristákkal szemben?
– Nem – felelte Esmének. – De kitalálhattam volna.
Mire céloz, Edward?, töprengett Esme, mintha én tudnám a választ.
Szerencsére elég zavarodott arckifejezést vágott ahhoz, hogy arra ösztökélje
Bellát, fejtse ki, mire gondol.
– Nincs olyan dolog, amit Edward ne csinálna remekül – magyarázta Bella
–, nem igaz?
Carlisle igyekezett nem mutatni, milyen jól szórakozik ezen, de Jasper
hangosan felnevetett. Alice már húsz másodperccel előrébb járt, és úgy
követte a beszélgetést; ez a mostani megjegyzés neki már réginek számított.
Esme igazi, rosszalló anyai tekintettel meredt rám.
– Remélem, nem vágtál föl nagyon Bella előtt. Nem illik hencegni.
– Csak egy kicsit – ismertem be nevetve.
Annyira boldognak tűnik, gondolta Esme. Még sosem láttam ilyennek.
Hál’ istennek, hogy végre megtalálta ezt a lányt.
– Inkább nagyon is szerény volt, ami azt illeti – ellenkezett Bella. Újra a
zongora felé sandított.
– No, játssz valamit Bellának! – biztatott Esme.
 Úgy néztem az anyámra, mintha épp elárult volna.
– Most mondtad, hogy nem illik felvágni.
Esme is próbálta visszafojtani a nevetését.
– Kivétel erősíti a szabályt!
Ha még nem akadt volna teljesen a horgodra, akkor ezután így lesz.
Szenvtelenül néztem vissza rá.
– Szeretném hallani, ahogy játszol! – nógatott Bella is.
– Akkor ezt megbeszéltük. – Esme a vállamra tette a kezét, és a zongora
felé kormányzott.
Hát jó, ha tényleg ezt akarják. Bella kezét nem engedtem el, így
csatlakoznia kellett hozzám. Végtére is, az ő ötlete volt.
Korábban sosem voltam zavarban a zeném miatt – soha nem volt a
közelemben játék közben más a családtagjaimon vagy a közeli barátaimon
kívül, és Esmét leszámítva a többieknek szinte fel sem tűnt a játékom.
Úgyhogy ez új érzés volt. Ha Esme nem említette volna a fölvágást, talán nem
is érezném ennyire erőltetettnek.
A pad szélén foglaltam helyet, hogy Bella is mellém tudjon ülni. Lelkesen
mosolygott rám. Én homlokráncolva néztem vissza rá, reméltem, hogy rájön,
csak azért vagyok hajlandó erre, mert ő kért rá.
Esme dalát választottam – ez egy örömteli, diadalittas darab volt, illett a
nap hangulatához.
Miközben játszani kezdtem, csak a szemem sarkából lestem Bella
reakcióját. Bár szükségtelen volt a billentyűkre figyelnem, azt sem akartam,
hogy úgy érezze, fürkészem őt.
Pár ütem után Bellának leesett az álla.
Jasper ismét felnevetett; most Alice is csatlakozott hozzá. Bella
megfeszült, de nem fordult hátra. A tekintetét egy pillanatra sem vette le az
ujjaimról, szinte üldözte őket, miközben azok a billentyűkön száguldoztak.
 Hallottam, hogy Alice a lépcső felé veszi az irányt, épp egy időben azzal,
hogy Carlisle is erre gondolt. Nos, talán ennyi elég is volt belőlünk. Nem
akarjuk túlterhelni őt.
Esme ugyan csalódott, hogy máris lejárt az idő, de követte Alice-t az
emeletre.
Mind úgy tettek, mintha ez is csak egy normális nap lenne, mintha semmi
különös nem lenne abban, hogy egy ember van a házunkban. Egyesével mind
visszavonultak, és azt tették, amivel foglalatoskodtak volna, ha nem hozok
haza egy halandót.
Bella még mindig a kezemre összpontosított, bár úgy tűnt, mintha már nem
lenne olyan lelkes, mint korábban. Nem értettem, miért.
Próbáltam felvidítani, felé fordultam, hogy elkapjam a pillantását, egyszer
még rá is kacsintottam. Ettől általában elmosolyodott.
– Hogy tetszik? – kérdeztem.
A fejét oldalra döntötte, majd láthatóan eszébe jutott valami.
– Ezt te írtad? – kérdezte furcsán vádló hangon.
Bólintottam, majd hozzátettem:
– Ez Esme kedvence – mondtam szinte bocsánatkérőn, bár magam sem
tudtam, miért kérek elnézést.
Bella hosszan nézett rám, kétségbeesetten. Behunyta a szemét, és csóválni
kezdte a fejét.
– Mi a baj? – kérdeztem szinte esedezve.
Kinyitotta a szemét, és végre elmosolyodott, de ez egyáltalán nem boldog
mosoly volt.
– Olyan elmondhatatlanul jelentéktelennek érzem magam… – vallotta be.
Egy pillanatra ledöbbentem. Arra jutottam, hogy Esme korábbi szavai a
fölvágósságról jelentették a legfőbb problémát. Anyám elképzelése,
miszerint a zeném majd elnyeri Bella szívének vegyesebb érzésekkel teli
részeit, nyilvánvalóan hibás volt.
Hogyan magyarázhatnám el neki, hogy mennyire jelentéktelen minden,
amire képes vagyok, amit ilyen könnyedséggel művelek, csak annak
köszönhető, ami vagyok? Ezektől nem lettem sem különleges, sem pedig
feljebbvaló. Hogyan mutathatnám meg neki, hogy minden képességemmel
együtt sem érdemlem meg őt? Hogy ő az a magasztos cél, amit olyan régóta
próbálok elérni?
Egyetlen lehetőség jutott az eszembe. Egy rövid átvezetés után az új dalt
kezdtem játszani. Bella figyelte az arckifejezésemet, arra várt, hogy
válaszoljak neki. Megvártam, amíg elhangzik a vezérdallam, azt remélve,
hogy felismeri, mit is játszom.
– Ezt te ihletted – mormogtam.
Érzi vajon, hogy ez a zene a legbensőbb részemből származik? És hogy ő
jelenti számomra mindennek a közepét?
Néhány pillanatig hagytam, hogy a zene töltse be azt az űrt, amit a
szavaimnak sosem sikerült. A dallam játékosan bontakozott tovább, maga
mögött hagyva a korábbi szomorkás hangulatot, és egy vidámabb megoldás
felé haladt tovább.
Úgy gondoltam, enyhítenem kellene Bella korábbi félelmein.
– Tetszel nekik, tudod. Különösen Esmének. – Ezt valószínűleg Bella is
észrevette.
Hátrapillantott a válla felett.
– Hová lettek?
– Ravaszul kimódolták, hogyan hagyhatnának bennünket kettesben egy
kicsit.
– Igen, nekik tetszem – morogta. – De Rosalie és Emmett…
Türelmetlenül megráztam a fejem.
– Ne aggódj Rosalie miatt! Előbb-utóbb ő is belenyugszik majd.
 Ebben még kételkedett.
– És Emmett?
– Hát, ő rólam tényleg azt gondolja, hogy megőrültem, de veled nincsen
semmi baja. Rosalie-t is megpróbálta meggyőzni.
Lebiggyesztette a szája sarkát.
– Rosalie-nak voltaképpen mi baja velem?
Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan fújtam ki a levegőt. Húztam az
időt. El akartam mondani neki a leglényegesebb részeket, de a lehető
legkevésbé felkavaró módon.
– Rosalie szenved leginkább attól, hogy… hogy mik vagyunk –
magyaráztam. – Nehezen viseli, hogy egy kívülálló tudja rólunk az igazságot.
És egy kicsit féltékeny.
– Rosalie féltékeny rám? – Úgy nézett, mint aki nem tudja eldönteni,
viccelek-e.
Megvontam a vállam.
– Te ember vagy. Rosalie is az szeretne lenni.
– Ó… – Ez a felismerés egy pillanatra ledöbbentette. De rövidesen újra
ráncolni kezdte a homlokát. – De azért Jasper is…
Az az érzés, hogy minden teljesen természetes és könnyed, azonnal
elpárolgott, amint Jasper már nem ránk koncentrált. Úgy képzeltem, Bellának
eszébe jutott a bemutatkozásuk, és Jasper hatása nélkül utólag feltűnt neki,
milyen furcsán széles tér húzódott kettejük között.
– Az igazából az én hibám. Mondtam már neked, hogy ő csatlakozott
hozzánk a legkésőbb, és még új neki a mi életformánk. Én figyelmeztettem,
hogy inkább tartsa magát távol tőled.
Bár próbáltam könnyeden kimondani ezeket a szavakat, egy pillanattal
később Bella összerezzent.
– Esme és Carlisle…? – kérdezte gyorsan, mintha témát szeretne váltani.
 – Boldogok, hogy engem boldognak látnak. Ami azt illeti, Esme azt se
bánná, ha három szemed és úszóhártyás lábad lenne. Mióta ismerjük egymást,
egyfolytában miattam aggódik, attól félt, hogy valami lényeges dolog hiányzik
belőlem, hogy túl fiatal voltam még, amikor Carlisle átváltoztatott… Most
magánkívül van örömében. Valahányszor megérintelek, majd szétveti az
elégedettség.
– Alice is roppant… lelkesnek látszik.
Próbáltam megőrizni a lélekjelenlétem, de kihallatszott a hűvös él a
hangomból.
– Alice a maga egyéni módján látja a dolgokat.
Bella a beszélgetésünk során végig feszültnek tűnt, de hirtelen
elvigyorodott.
– Te pedig nem akarod elmondani, hogy ez mit is jelent, igaz?
Hát persze hogy észrevette, milyen furcsán reagálok Alice említésére; nem
voltam túl körmönfont. De legalább végre mosolyogni láttam, örült annak,
hogy rajtakapott valamin. Biztos voltam abban, hogy sejtelme sincs, mivel
bosszantott fel Alice. Csak a tudtomra akarta adni, hogy tisztában van azzal:
titkolok előle valamit. De egyelőre beérte ennyivel.
Nem válaszoltam, és úgy tűnt, mintha nem is várná el.
– Szóval mit mondott neked Carlisle az előbb? – kérdezte.
Fanyarul néztem rá.
– Ezt is észrevetted, mi? – Azt viszont tudtam, hogy ezt meg kell osztanom
vele.
– Hát persze!
Eszembe jutott az az apró borzongás, ami akkor járta át, mikor Jasperről
beszéltem neki. Utáltam megkongatni a vészcsengőt, de most tényleg félnie
kellene.
– Közölni akart velem egy bizonyos hírt – vallottam be –, és nem tudta,
hogy veled is meg akarom-e osztani.
Kihúzta magát a padon, működött a riadó.
– És meg akarod?
– Kénytelen leszek, mert az elkövetkező néhány napban vagy hétben talán
kissé erőszakosan fogok gyámkodni fölötted, és nem szeretném, ha azt hinnéd,
született zsarnok vagyok.
Hiába próbáltam viccelődni, egyáltalán nem nyugodott meg tőle.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Nincs semmi baj igazából. Mindössze Alice látott valamit: azt, hogy
rövidesen látogatóink érkeznek. Tudják, hogy itt vagyunk, és kíváncsiak ránk.
Suttogva ismételte el:
– Látogatók?
– Igen… és hát, ők nem egészen olyanok, mint mi, ami a vadászati
szokásaikat illeti. Valószínűleg nem is jönnek be a városba, de arra mérget
vehetsz, hogy amíg tovább nem álltak, téged egy pillanatra sem veszítelek
szem elől.
Olyan erősen borzongott meg ennek hallatán, hogy éreztem, megmozdul
alattunk a pad.
– Végre, egy épeszű reakció – morogtam. Azon gondolkoztam, mennyi
rettenetes dolgot fogadott el tőlem, amiktől még egy apró remegésre sem
futotta. Úgy tűnik, csak a többi vámpírt találja ijesztőnek. – Már kezdtem azt
hinni, hogy az önfenntartási ösztönnek még a szikrája is hiányzik belőled.
Ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett, és inkább ismét azt kezdte
figyelni, hogyan mozognak az ujjaim a billentyűk felett. Pár másodperccel
később vett egy mély lélegzetet, és lassan fújta ki a levegőt. Lehet, hogy
képes volt már megint ilyen könnyedén feldolgozni a lidérces valóságot?
Nagyon úgy tűnt. Körbenézett a szobában, lassan és alaposan felmérte az
otthonomat. El tudtam képzelni, mi járhat a fejében.
 – Nem ezt vártad, igaz? – tippeltem.
Még mindig pásztázott a tekintetével.
– Hát nem.
Kíváncsi voltam, mi lepte meg a leginkább: a világos színek, a hihetetlenül
nyílt terek, az üvegfalak? Minden nagyon körültekintően volt megtervezve –
Esmének köszönhetően –, hogy ne érezzük úgy magunkat, mintha egy
erődítményben vagy elmegyógyintézetben élnénk.
Voltak elképzeléseim arról, hogy egy ember milyen otthont jósolt volna
nekünk.
– Sehol egy koporsó, sehol egy halom koponya a sarokban: azt hiszem,
még pókhálónk sincs… mekkora csalódás lehet ez neked.
Erre a viccemre se reagált.
– Olyan világos… olyan nyitott!
– Ez az egyetlen hely, ahol soha nem kell rejtőzködnünk.
Miközben Bellára figyeltem, a dal, amit épp játszottam, visszakóborolt az
eredeti gyökereihez. A legsivárabb pillanat közepén találtam magam – a
pillanatban, amikor a nyilvánvaló igazság elkerülhetetlenné vált: Bella úgy
tökéletes, ahogy van. Az én világom bármiféle beavatkozása csak
katasztrófával végződhet.
Ahhoz már túl késő volt, hogy a dalt megmentsem. Hagytam, hogy úgy
érjen véget, mint korábban, szívet tépő fájdalommal.
Néha olyan könnyedén el tudtam hitetni magammal, hogy Bella és én
összeillünk. Azokban a pillanatokban, amikor az ösztön vezérelt, és minden
olyan természetesen alakult… akkor el tudtam hinni. De akármikor logikusan
megvizsgáltam a helyzetet, amikor nem engedtem, hogy az érzelmek
győzedelmeskedjenek az értelem felett, akkor világosan láttam én is, hogy
csak fájdalmat okozhatok neki.
– Köszönöm – suttogta.
 A szeme megtelt könnyekkel. Amikor rápillantottam, ujjával gyorsan
megtörölte az alsó szemhéját, szétkenve a nedvességet.
Ez volt a második alkalom, hogy sírni láttam Bellát. Először, amikor
megbántottam. Nem szándékosan, de mégis: amikor arra utaltam, hogy sosem
lehetünk együtt, azzal fájdalmat okoztam neki.
Most amiatt sírt, mert a zene, amit neki szereztem, megérintette.
Örömkönnyeket hullajtott. Kíváncsi voltam, mennyit értett meg ebből a ki
nem mondott nyelvből.
Megcsillant egy könnycsepp a bal szeme sarkában, felragyogott a fényes
szobában. Bella egy apró, áttetsző darabkája, egy múló gyémánt. Egy furcsa
ösztönnek engedelmeskedve elcsíptem az ujjbegyemmel. A kör alakú csepp
csillogott a bőrömön. Gyorsan a nyelvemhez érintettem, belekóstoltam a
könnycseppbe, magamba szívva Bella eme parányi részecskéjét.
Carlisle rengeteg évet töltött azzal, hogy megpróbálja megérteni
halhatatlan anatómiánkat; nem volt könnyű feladat, és többnyire
feltételezéseken és megfigyeléseken alapult. Nem álltak rendelkezésre
vámpírtetemek, amiken megfigyeléseket végezhetett volna.
A legjobb értelmezése az életfenntartó rendszereinkkel kapcsolatban az,
hogy a belső működésünk egész biztosan mikroszkopikusan porózus. Bár
képesek voltunk bármit lenyelni, csak a vért tudja feldolgozni a testünk. Ezt a
vért szívták fel az izmaink, ezek szolgáltak üzemanyagként. Amikor ez az
üzemanyag kiürült, a szomjúságunk felerősödött, hogy újra teletöltsük a
készleteinket. Úgy tűnt azonban, hogy a véren kívül semmit sem hasznosított a
testünk.
Lenyeltem Bella könnycseppjét. Talán sosem távozik majd a
szervezetemből. Miután elhagy majd engem, miután eltelik majd rengeteg
magányos év, talán akkor is ott lesz bennem ez a kis darabka belőle.
Kíváncsian meredt rám, de nem volt kedvem elmagyarázni ezt neki. Inkább
a korábbi kíváncsiságára emlékeztettem.
– Akarod látni a ház többi részét is? – ajánlottam fel.
– De ugye ott sincsenek koporsók? – tréfálkozott.
Nevettem, majd felpattantam, és őt is felhúztam a zongorapadról.
– Nem, ott sem lesznek koporsók.
Az emeletre vezettem; az alsó szint jó részét már látta, kivéve a sosem
használt konyhánkat, a tálaló pedig már a bejárati ajtóból is látszott.
Miközben felfelé caplattunk a lépcsőn, az érdeklődése tagadhatatlan volt.
Mindent megvizsgált – a korlátot, a világos fából készült padlót, a
képkeretszerű faburkolatot, ami az előszoba tetejét határolta. Úgy festett,
mintha egy vizsgára készülne. Minden egyes szobánál, ami mellett
elhaladtunk, megneveztem annak tulajdonosát, ő pedig minden azonosítás
után bólintott, készen a későbbi kérdésre.
Épp be akartam kanyarodni, hogy a következő lépcsősorra vezessem,
amikor Bella hirtelen megtorpant. Visszafordultam, hogy lássam, mitől akadt
el a szava ennyire. Áh.
– Nevess nyugodtan! – mondtam. – Tényleg elég ironikus… éppen nálunk.
De nem nevetett. Kinyújtotta a kezét, mintha meg szeretné érinteni a vastag,
tölgyfából készült keresztet, ami sötét és komor megjelenésével elütött a
mögötte húzódó világosabb faburkolattól. Végül azonban mégsem nyúlt
hozzá.
– Ez nagyon régi lehet – mormogta Bella.
Megvontam a vállam.
– Úgy nagyjából az 1630-as évekből való.
A fejét oldalra döntve bámult rám.
– Miért tartjátok itt?
– Nosztalgiából. Valaha Carlisle apjáé volt.
– Régiségeket gyűjtött? – kockáztatta meg, de mintha ő maga is tudta volna,
hogy helytelen a feltételezése.
– Nem – feleltem. – Ő maga faragta. Ott függött a falon a szószék fölött,
ahonnan prédikált.
Bella elképedve meredt a keresztre. Olyan sokáig meg sem mozdult, hogy
aggódni kezdtem.
– Jól vagy? – motyogtam.
– Mennyi idős Carlisle? – kérdezett vissza.
Felsóhajtottam, és igyekeztem lecsillapítani a régi, jól ismert pánikot.
Vajon ez a történet lesz az, ami végül kiveri nála a biztosítékot? Arcának
minden egyes apró izommozgását elemeztem, miközben válaszoltam a
kérdésére.
– Pár napja ünnepelte a háromszázhatvankettedik születésnapját. –
Legalábbis megközelítőleg. Carlisle Esme kedvéért választott ki egy napot,
de ez nem volt több tippnél. – Carlisle úgy tudja, Londonban született,
valamikor 1640 táján. Akkoriban még nem jegyezték fel olyan gondosan a
születések dátumát, legalábbis a közemberekét biztosan nem. Mindenesetre
még Cromwell uralma előtt történt. Egy anglikán lelkész egyetlen fia volt. Az
édesanyja belehalt a szülésbe. Apja fanatikus ember volt. Amikor a
protestánsok kerültek hatalomra, megszállottan üldözte a katolikusokat és a
többi vallás híveit. Ráadásul nagyon erősen hitt a gonosz létezésében is. Az ő
vezetésével vadásztak boszorkányokra, vérfarkasokra… és vámpírokra.
Bella többnyire jól leplezte az érzéseit, mintha megpróbálna
elvonatkoztatni a tényektől. De amikor kimondtam a vámpír szót, a válla
megfeszült, és egy pillanatra a lélegzete is elállt.
– Megégettek egy csomó ártatlan embert… persze, azokat, akikre igazából
vadásztak, nem volt olyan könnyű elkapni.
Ez a mai napig kísértette Carlisle-t – az ártatlanok emléke, akiket az apja
meggyilkolt. És leginkább azok, akiknek a halálában, ugyan akarata ellenére,
de Carlisle is részt vett. Őmiatta igazán örültem annak, hogy az emlékeink
zavarosak, és az idő elteltével egyre inkább elhalványulnak.
Carlisle emberi éveinek történetét legalább annyira jól ismertem, mint a
sajátomat. Miközben elmeséltem Bellának, milyen balsorsú
következményekkel járt, amikor Carlisle felfedezte egy ősi londoni
vámpírcsapat rejtekhelyét, azon töprengtem, vajon mennyire találja ezt
valószerűnek. Ez számára lényegtelen história volt, ami egy olyan országban
játszódott, ahol sosem járt, és oly sok év választotta el Bella létezésétől,
hogy egyáltalán nem érthette a körülményeket sem.
Bellát azonban teljesen elbűvölte, ahogyan leírtam neki a támadást, aminek
során Carlisle megfertőződött, a társait pedig meggyilkolták. Körültekintően
elhallgattam azokat a részleteket, amikről úgy ítéltem, jobb, ha nem
fejtegetem őket. Amikor a vámpír, szomjúságától hajtva, hátrafordult, és az
üldözőire támadt, mindössze két helyen harapta meg Carlisle-t méregben ázó
fogaival: egyszer az előrenyújtott tenyerén, egyszer pedig a bicepszén. Ekkor
közelharc vette kezdetét, a vámpír pedig küszködve végzett négy férfival,
mielőtt a többi támadó beérte volna. Később Carlisle arra jutott, hogy a
vámpír legszívesebben mindannyiukat kiszipolyozta volna, de a bőséges
lakoma helyett inkább a túlélést választotta, ezért magához ragadott néhány
férfit, majd elmenekült velük. Természetesen nem a támadóitól féltette az
életét; az az ötven férfi a megmunkálatlan fegyvereikkel semmivel sem
jelentettek rá nagyobb veszélyt, mint egy csapat tarka pillangó. Ugyanakkor a
Volturi alig ezerötszáz kilométerre tartózkodott a helyszíntől. Ekkorra az
általuk alkotott törvények már vagy ezer éve érvényben voltak, és általánosan
elfogadott volt az a követelés, miszerint minden halhatatlannak kötelessége
diszkréten eljárni a vámpírtársadalom érdekében. Volterrában nem fogadtak
volna túl jó kedélyűen egy olyan történetet, amiben egy vámpír felfedi magát
Londonban, és ezt ötven kiszipolyozott holttest is bizonyítja.
 Carlisle nem túl szerencsés sérüléseket szenvedett. A kezén keletkezett seb
távol esett a főbb erektől, a karját ért vágás pedig sem az artériát, sem pedig
a könyökhajlati gyűjtőeret nem érintette. Ez azt jelentette, hogy a méreg
sokkal lassabban terjedt szét a testében, ezért az átalakulása is sokkal tovább
tartott. Mivel a halandóból halhatatlanná alakulás a legfájdalmasabb
tapasztalat, amin bármelyikünk valaha keresztülment, ezért ennek elhúzódása
a legfinomabban szólva sem ideális.
Én is jól ismertem ezt a hosszan tartó fájdalmat. Carlisle
bizonytalankodott, amikor végül elhatározta magát, hogy engem választ első
társának. Sok időt töltött más, tapasztaltabb vámpírok társaságában –
ideértve a Volturit is –, és pontosan tudta, hogy egy jobb helyen ejtett harapás
fel tudja gyorsítani az átalakulást. Ugyanakkor sosem találkozott hozzá
hasonló vámpírral. A többiek mind megszállottan hajtották a vért és a
hatalmat. Carlisle-lal ellentétben egyikük sem sóvárgott egy kedvesebb,
családiasabb élet után. Azon töprengett, hogy vajon a lassú átalakulás és a
fertőzés gyenge bemeneti pontjai feleltek-e valamilyen módon ezért a
különbségért. Így amikor megalkotta az első fiát, úgy döntött, hogy a saját
sebhelyeit fogja reprodukálni rajta. Emiatt azóta is bűntudata van, legfőképp
mióta rájött, hogy az átalakulás módszere semmilyen hatással sem bír az új
halhatatlan személyiségére és vágyaira.
Amikor rátalált Esmére, nem maradt ideje kísérletezni. Ő sokkal közelebb
állt a halálhoz, mint én. Hogy megmenthesse őt, elkerülhetetlen volt, hogy a
mérget minél hamarabb a szervezetébe juttassa, lehetőleg minél közelebb a
szívhez. Mindent egybevetve ez egy sokkal vadabb módszer volt, mint amit
az én esetemben alkalmazott – és mégis, Esme a leggyengédebb
mindannyiunk közül.
Carlisle pedig a legerősebb. Megosztottam Bellával mindent, amit csak
lehetett az apám kivételesen fegyelmezett átalakulásáról. Azon kaptam
magam, hogy néhány részletet át is szerkesztettem. Talán nem kellett volna,
de nem akartam túl hosszan időzni Carlisle gyötrelmes fájdalmainál. Bár,
tekintve, hogy Bella mennyire kíváncsi a folyamatra, talán jobb lett volna
részletekbe menően leírni neki; talán ez elrettentette volna attól, hogy még
többet akarjon tudni.
– Aztán egyszer csak vége lett – magyaráztam –, és Carlisle rádöbbent, mi
lett belőle…
Miközben meséltem neki a jól ismert történetet, megfigyeltem a reakcióit
is. Többnyire sikerült megőriznie ugyanazt az arckifejezést; azt hiszem,
gondos figyelemmel akarta kísérni a szavaimat, mindenféle fölösleges
érzelmi visszahőkölés nélkül. Ugyanakkor túlságosan feszülten figyelt ahhoz,
hogy hihető legyen a trükkje. A kíváncsisága valódi volt, de én azt akartam
tudni, hogy igazából mit gondol, nem pedig azt, hogy mit szeretne közvetíteni.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
– Kösz, jól – felelte automatikusan. De nem tudta fenntartani a maszkját.
Mégis, az arcáról azt olvastam le, hogy még többet szeretne megtudni. Így hát
ez a történet sem volt elég ahhoz, hogy elijesszem.
– Úgy látom, lenne néhány kérdésed.
Teljesen higgadt, vakmerő mosoly ült ki az arcára.
– Néhány.
Visszamosolyogtam rá.
– Hát akkor gyere! Mutatok neked valamit.
 20. CARLISLE

Visszasétáltunk a folyosón egészen Carlisle dolgozószobájáig. A küszöbön

megálltam, és megvártam, hogy apám behívjon minket.
– Szabad! – kiáltott ki.
Bevezettem Bellát, aki ezt az új szobát is élénk tekintettel fedezte fel. Itt
sötétebb volt, mint a ház egyéb részein; a mély mahagónifa a legelső
otthonára emlékeztette az apámat. Bella szeme hosszan időzött a rengeteg
polcnyi könyvön. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam: egy szoba tele
könyvekkel számára a megvalósult álom.
Carlisle megjelölte, hol tartott épp az aktuális könyvben, majd felállt, hogy
üdvözöljön bennünket.
– Miben segíthetek? – kérdezte.
Természetesen már végighallgatta az előszobában folytatott
beszélgetésünket, így pontosan tudta, hogy a történet folytatása miatt jöttünk.
Egyáltalán nem bánta, hogy megosztottam Bellával a múltját, ahogyan az sem
lepte meg, mennyi mindent elmondok neki.
– Szeretném megismertetni Bellával a történetünk egy részét. Vagyis
igazából a te történetedet.
– De igazán nem akartunk zavarni – mentegetőzött Bella csendesen.
– Egyáltalán nem zavartok – nyugtatta meg Carlisle. – Hol akarod kezdeni?
– Nos, lássuk az útikalauzt – feleltem.
Az egyik kezemet Bella vállára tettem, és gyengéden a mögöttünk álló fal
felé fordítottam. Hallottam, hogy a szíve hevesen reagál az érintésemre, majd
felcsendült Carlisle majdhogynem néma nevetése, amit Bella fizikai
reakciója váltott ki belőle.
Felettébb érdekes, gondolta.
Figyeltem, ahogy Bella szeme egyre csak kerekedik a csodálkozástól,
miközben szemügyre vette Carlisle képekkel borított irodájának falát. El
tudtam képzelni, mennyire zavarba ejtő lehet ez valakinek, aki először látja.
Hetvenhárom kép kapott itt helyet, a legkülönbözőbb méretek, médiumok és
színek is megfértek egymás mellett, úgy zsúfolódtak össze, mint egy egész
falat beborító kirakós, aminek csak négyszög alakú darabkái vannak. Bella
nem tudta eldönteni, hol állapodjon meg a tekintete.
Megfogtam a kezét, és odavezettem a legelső képhez. Carlisle követett
bennünket. Mint egy könyv lapjai esetében, a történet itt is a bal szélen
kezdődött. Egy nem különösebben kirívó, monokróm festmény volt,
valójában egy térképrészlet, amit egy amatőr kartográfus festett; azon nagyon
kevés eredeti darabok egyike, aminek sikerült túlélnie az elmúlt
évszázadokat.
– London az 1650-es években – magyaráztam.
– Fiatalságom Londonja – tette hozzá Carlisle, aki nem messze mögöttünk
állt. Bella összerezzent, meglepte az apám közelsége. Persze, hiszen nem
hallotta a lépteit. Megszorítottam a kezét, próbáltam megnyugtatni. Bár furcsa
volt számára ez a ház, nem leselkedett rá veszély.
– Elmondod te a történetet? – kérdeztem apámtól, mire Bella is
hátrafordult, hogy lássa, mit válaszol.
Sajnálom, de nem lehet. Pedig szívesen megtenném.
Bellára mosolygott, majd hangosan is elismételte, amit gondolatban már
közölt velem.
– Szívesen megtenném. De az a helyzet, hogy máris késésben vagyok.
Reggel hívtak a kórházból, hogy dr. Snow betegszabadságot vett ki mára.
Különben is – nézett rám –, te éppolyan jól ismered a történetet, mint én
magam.
Carlisle egy meleg mosolyt küldött Bella felé, miközben távozott a
szobájából. Amint elment, Bella visszafordult, és tovább vizslatta az apró
festményt.
– Aztán mi történt? – kérdezte pár pillanattal később. – Amikor ráébredt,
hogy mi történt vele?
Automatikusan egy nagyobb festmény felé pillantottam, ami egy oszloppal
arrébb és egy sorral lejjebb helyezkedett el a falon. Nem volt túl vidám kép:
egy mélabús, elhagyatott tájat ábrázolt, az eget vastag felhőrétegek borították,
és a színek alapján úgy tűnt, mintha a nap soha többé nem sütne ki újra.
Carlisle ezt a művet egy kisebb skóciai kastély ablakán keresztül pillantotta
meg. Olyan tökéletesen megragadta életének legsötétebb pillanatát, hogy
szerette volna megtartani, habár az eredeti emlék igazán fájdalmas volt.
Számára ez a tájkép azt jelképezte, hogy valahol valaki értette, hogy min ment
keresztül.
– Amikor rájött, hogy mi lett belőle, föllázadt a sors ellen. Megpróbálta
elpusztítani magát. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen.
– Hogyan? – kapkodott levegő után Bella.
A tekintetemet a festmény sokat sejtető ürességére szegeztem, miközben
Carlisle öngyilkossági kísérleteiről meséltem.
– Szédítő magasságokból ugrott le. Megpróbálta az óceánba fojtani
magát… de még nagyon fiatal volt, új létében is, és nagyon erős. Elképesztő,
hogy egyáltalán ellen tudott állni a kísértésnek… hogy táplálkozzék… –
Vetettem Bellára egy gyors pillantást, de ő is épp a festményre meredt. –
Amikor pedig még olyan új volt neki ez a dolog. Az ösztön olyankor még
elsöprőbb, mindenen felülkerekedik. De ő annyira elborzadt önmagától, hogy
inkább úgy döntött, hogy halálra éhezteti magát.
 – Ez lehetséges? – kérdezte elhaló hangon.
– Nem. Nagyon kevés módon lehet minket megölni.
Már nyitotta is a száját, hogy feltegye a mindebből teljesen nyilvánvalóan
következő kérdést, de én gyorsabb voltam, és próbáltam elterelni a figyelmét.
– Szóval nagyon éhes volt, és végül már nagyon gyönge is. Olyan messzire
elkóborolt az emberektől, amennyire csak bírt, mert ráébredt, hogy az
akaratereje is gyengül. Hónapokon át éjszaka vándorolt, a legelhagyatottabb
helyeket kereste, annyira undorodott önmagától…
Elmeséltem annak az éjszakának a történetét, amikor rájött, másképp is
lehet élni, hogy az állatok vérét fogyasztva életben maradhat, és hogy ennek
köszönhetően sikerült újra józan gondolkodású lénnyé válnia. Majd amikor
elhagyta a kontinenst…
– Átúszott Franciaországba? – szakított félbe Bella hitetlenkedve.
– Mindennapos dolog, hogy valaki átússza a Csatornát, Bella – mutattam
rá.
– Igen, tényleg, így van. Csak olyan murisan hangzott ebben a
szövegkörnyezetben. Folytasd, kérlek!
– Az úszás könnyen megy nekünk…
– Nektek minden könnyen megy – jelentette ki panaszosan.
Rámosolyogtam, és kivártam, akar-e még valamit hozzátenni.
– Többet nem szakítalak félbe, ígérem.
Nagy mosoly terült el az arcomon, hiszen tudtam, hogyan fog reagálni a
következőkre.
– …mivel gyakorlatilag nem kell lélegeznünk.
– Nektek…
Felnevettem, és az egyik ujjamat a szájára tettem.
– Nem, nem, megígérted. Akarod hallani a történetet, vagy sem?
Az ujjammal az ajkán válaszolt.
 – Nem várhatod tőlem, hogy még csak meg se nyikkanjak, amikor csak úgy
ukmukfukk közölsz velem egy ilyen dolgot.
Elvettem a kezem a szájáról, és helyette a nyaka mellé fektettem.
– Szóval nektek nem kell lélegezni?
Megvonta a vállát.
– Nem, nincs rá szükségünk. Puszta megszokásból tesszük.
– Mennyi ideig tudtok meglenni… lélegzetvétel nélkül?
– Gondolom, akármeddig: még sose próbáltam ki. – A leghosszabb idő,
amit levegővétel nélkül töltöttem, néhány nap volt; víz alatt. – Egy idő után
kezd kissé kényelmetlenné válni… mert ilyenkor persze szagokat sem érzünk.
– Kezd kissé kényelmetlenné válni – ismételte el elhalón, szinte suttogva.
Összehúzta a szemöldökét, hunyorított, a válla merev volt.
A beszélgetésben, amit egy pillanattal korábban még viccesnek találtam,
hirtelen semmi humorosat nem tudtam felfedezni.
Annyira mások voltunk. Bár valaha ugyanazon fajhoz tartoztunk, mára
mindössze néhány mesterséges jellemvonásunk egyezett. Mostanra egész
biztosan ő is érzi a torzulás mértékét, hogy mekkora távolság tátong
közöttünk. Elvettem a kezem a bőréről, és az oldalam mellé ejtettem. Az
idegenül ható érintésem csak még nyilvánvalóbbá teszi ezt a szakadékot.
Nyugtalan arckifejezésére meredtem, és vártam, hogy kiderüljön, vajon ez
az igazság túl soknak bizonyul-e már. Pár végtelennek tűnő másodperccel
később az arca megenyhült. A szeme az arcomat fürkészte, másféle aggály
jelent meg az övén.
Habozás nélkül felém nyúlt, az ujjait az arcomhoz érintette.
– Mi a baj?
Ismét miattam aggódott. Nagyon úgy tűnik, neki ez sem bizonyult túl
soknak, hiába tartottam ettől.
– Folyton várom, mikor történik már meg.
 Zavartan kérdezett vissza.
– Micsoda?
Vettem egy mély lélegzetet.
– Tudom, hogy egyszer, valami, amit mondok, vagy valami, amit látsz, túl
sok lesz neked. És akkor sikoltozva elrohansz, elmenekülsz tőlem. –
Próbáltam rámosolyogni, de nem végeztem túl jó munkát. – Nem foglak
visszatartani. Nem bánom, ha így lesz, mert azt szeretném, hogy biztonságban
legyél. Ugyanakkor veled szeretnék maradni. Ezt a két kívánságot lehetetlen
összeegyeztetni…
Kihúzta a vállát, és felszegett állal felelt.
– Nem rohanok el sehová – ígérte.
Mosolyognom kellett bátornak álcázott arca láttán.
– Majd meglátjuk.
– Hát akkor folytasd! – sürgetett, és morcosan nézett rám a kétkedő
válaszom miatt. – Ott tartottunk, hogy Carlisle átúszott Franciaországba.
Egy pillanatig próbáltam felmérni, milyen hangulata van, majd
visszafordultam a képekhez. Ez alkalommal a leghivalkodóbbra hívtam fel a
figyelmét, az összes festmény közül ez volt a legcsillogóbb, a legcsicsásabb.
A végítéletet hivatott ábrázolni, de a csetepatézó alakok fele valamiféle
orgián vett részt, a másik fele pedig egy erőszakos, véres csatában. Csak a
bírák voltak nyugodtak, akik egy márványkorlát mögött lebegtek a pokoli
zűrzavar fölött.
Ez a festmény ajándék volt. Nem olyasmi, amit Carlisle magának
választana. De amikor a Volturi erősködött, hogy vigye magával az együtt
töltött idő emlékére, nem mondhatott nemet.
Némileg ragaszkodott ehhez a rikító műhöz – épp így érzett a festményen
ábrázolt, távol élő vámpír uralkodók iránt is –, így hát a kedvencei között
tartotta. Végtére is sok tekintetben kedvesek voltak hozzá. Esme pedig
szerette a kép közepén látható káoszban megbúvó apró portrét Carlisle-ról.
Amíg elmeséltem, hogyan teltek Carlisle első évei Európában, Bella a
festményt tanulmányozta, megpróbálta értelmezni az alakokat és az örvénylő
színek kavalkádját. Azon kaptam magam, hogy a hangom egyre kevésbé
közömbös. Nehezen tudtam úgy beszélni Carlisle küldetéséről, aminek során
győzött a természete felett, hogy ne érezzem újra azt a csodálatot, amit ez az
út megérdemelt. Végtére is ahelyett, hogy parazitaként telepedett volna rájuk,
az emberiség áldása lett az apámból.
Világéletemben irigyeltem Carlisle tökéletes önuralmát, ugyanakkor azt is
hittem, hogy képtelen lennék ebben a nyomdokaiba lépni. Csak mostanra
jöttem rá, hogy a lusta megoldást választottam, a lehető legkevesebb
ellenállással járó utat: bár csodáltam Carlisle-t, nem fektettem elég energiát
abba, hogy jobban hasonlítsak rá. Ez a gyorstalpaló önuralomból, amit Bella
mellett sajátítottam el, valószínűleg sokkal kevésbé lett volna megterhelő, ha
az elmúlt hét évtizedben keményebben fejlesztem magam.
Bella most már engem nézett. Rámutattam, a festmény mely jelenete
érdekes a számunkra, hogy ezzel újra a történetre irányítsam a figyelmét.
– Tanulmányai során eljutott Itáliába, és ott fölfedezte a többieket. Ők
sokkal civilizáltabbak és műveltebbek voltak, mint azok a nyomorultak ott a
londoni csatornákban.
Bella vizslatni kezdte a festmény azon pontját, amire felhívtam a figyelmét,
majd hirtelen döbbent nevetés tört fel belőle. Felismerte a képen tógaszerű
öltözékben ábrázolt Carlisle-t.
– Solimenát gyakran megihlették Carlisle barátai. Sokszor festette meg
őket isteneknek. Aro, Marcus, Caius – mutogattam az egyes alakokra,
miközben kimondtam a nevüket. – A művészetek éjszakai patrónusai.
Bella ujja tétován lebegett a vászon felett.
– Mi lett velük?
 – Még most is ott vannak. Mint ahogy már ott voltak ki tudja, hány ezer
éve. Carlisle csak rövid ideig maradt velük, mindössze pár évtizedig.
Mélységesen csodálta az udvariasságukat, a kifinomultságukat, de ők
mindenáron ki akarták gyógyítani a „természetes tápanyagforrásuk” iránti
ellenszenvéből, ahogyan ők nevezték. Megpróbálták meggyőzni Carlisle-t,
Carlisle pedig őket, de nem tudtak zöld ágra vergődni. Ekkor Carlisle úgy
döntött, megpróbálkozik az Újvilággal. Arról ábrándozott, hogy talál majd
hozzá hasonlókat. Nagyon magányos volt.
Röviden meséltem az ezt követő évtizedekről, amíg Carlisle küszködött az
elszigeteltségével, míg végül el nem kezdte mérlegelni, mit tehetne ellene.
A történet személyesebbé vált, ugyanakkor ismétlődővé is. Bella egy részét
hallotta már korábban: hogy Carlisle a halálos ágyamon talált rám, és
meghozta a döntést, ami örökre átírta a sorsomat. Ez a döntés pedig most
Bella sorsára is hatással van.
– Így hát a kör bezárult – fejeztem be.
– És onnantól mindig is Carlisle-lal éltél? – kérdezte.
Tévedhetetlen érzékkel sikerült feltennie azt a kérdést, amire a legkevésbé
akartam válaszolni.
– Majdnem mindig – feleltem.
A derekára tettem a kezem, és kifelé vezettem Carlisle szobájából, azt
remélve, hátha sikerül elterelnem a gondolatait. De biztos voltam benne,
hogy nem fogja annyiban hagyni. És így is lett…
– Csak „majdnem”?
Kelletlenül felsóhajtottam. De az őszinteség elsőbbséget élvezett a
szégyenkezéssel szemben.
– Hát – kezdtem bele a vallomásomba. – Volt egy tipikus kamaszkori
lázadásom, körülbelül tíz évvel azután, hogy megszülettem… vagy
megteremtettek, nevezd, ahogy akarod. Elegem lett Carlisle önmegtartóztató
életmódjából, és dühös voltam rá, amiért korlátozni próbált. Úgyhogy egy
ideig magányosan csavarogtam.
– Tényleg?
A hanglejtése nem épp olyan volt, mint amire számítottam. Ahelyett, hogy
undor hallatszott volna belőle, inkább izgatottnak tűnt, mint aki többet
szeretne megtudni. Ez nem vágott egybe azzal, ahogyan a réten reagált, mikor
bevallottam neki, hogy gyilkoltam korábban. Akkor döbbentnek látszott,
mintha ez a lehetőség korábban fel sem merült volna benne. Talán mostanra
hozzászokott a gondolathoz.
Közben felfelé indultunk a lépcsőn. Bellát azonban most nem izgatta
különösebben a környezet; csak rám figyelt.
– Ez sem taszít? – kérdeztem.
Egy fél pillanatig elgondolkozott ezen.
– Nem.
Ezt a választ nyugtalanítónak találtam.
– Miért nem? – Ez majdnem úgy hangzott, mintha kérdőre vonnám.
– Hát, gondolom, azért, mert… észszerűen hangzik. – A magyarázata
magasabb hangon végződött, majdnem mintha inkább kérdezné, mint állítaná.
Észszerűnek. Rikácsoló hangon nevettem fel.
De ahelyett, hogy felsoroltam volna neki az okokat, amiért sem nem
észszerű, sem nem megbocsátható, amit tettem, azon kaptam magam, hogy
védőbeszédet mondok.
– Új születésemtől fogva megvolt az az előnyöm, hogy olvastam mások
gondolataiban, az emberekében csakúgy, mint a magunkfajtákéban. Ezért telt
tíz évbe, hogy képes legyek szembefordulni Carlisle-lal, hiszen tudtam,
milyen őszinte, és pontosan megértettem azt is, miért él úgy, ahogy él.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon akkor is elkóboroltam volna, ha nem
találkozom Siobhannal és társaival. Ha nem lettem volna tisztában azzal,
hogy az összes többi, hozzám hasonló lény nevetségesnek találja Carlisle
életmódját. Ekkor még nem botlottunk bele Tanyába és a nővéreibe. Ha csak
Carlisle-t ismertem volna, és nem fedeztem volna fel egy másfajta
magatartási kódexet, szerintem velük maradok. Szégyelltem magam, amiért
hagytam, hogy olyanok befolyásoljanak, akik sosem voltak egyenrangúak
Carlisle-lal. De irigyeltem a szabadságukat. És azt képzeltem, hogy velük
ellentétben én nem fogok belecsúszni a morális szakadékba. Mert én
különleges vagyok. Az arroganciám gondolatára csóválni kezdtem a fejem.
– És mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy visszatérjek hozzá, és újra
elkötelezzem magamat az ő életmódja mellett. Azt hittem, sikerül megúsznom
azt a… depressziót…, amely együtt szokott járni a lelkifurdalással. Mivel én
ismertem a zsákmányaim gondolatait, megtehettem, hogy elkerüljem az
ártatlanokat, és csak a gonoszokat vegyem üldözőbe. Ha egy gyilkos nyomába
eredtem, aki egy fiatal lányt követett egy sötét sikátorban, és én
megmentettem a lányt, akkor mégse lehetek olyan rettenetes.
Nem kevés ember életét mentettem így meg, de mégsem sikerült soha
kiegyenlítenem a két oldalt. Rengeteg arc villódzott az emlékeimben, a
bűnösöké, akiket kivégeztem, és az ártatlanoké, akiket megmentettem.
Egyetlen arc lebegett a gondolataimban, aki egyszerre volt bűnös és
ártatlan is.
1930 szeptemberében történt. Nagyon rossz év volt. Az emberek mindenütt
küszködtek, hogy túléljék a bankok bedőlését, az aszályokat és a
homokviharokat. Kitelepített földművesek és a családjaik árasztották el a
városokat, ahol nem volt hely számukra. Abban az időben nem tudtam
eldönteni, hogy az engem körülvevők gondolatait átható kétségbeesés és
rémület hozzájárult-e a melankóliához, ami akkoriban gyötört engem. De azt
hiszem, mélyen már akkor is tisztában voltam vele, hogy a depressziómat
teljes mértékben a saját döntéseimnek köszönhetem.
 Épp áthaladtam Milwaukeen, mint ahogy korábban átutaztam Chicagón,
Philadelphián, Detroiton, Columbuson, Indianapolison, Minneapolison,
Montrealon és Torontón is, egymás után vettem a városokat, hogy aztán újra
és újra visszatérjek oda, ahonnan indultam. Életemben először igazi nomád
életmódot folytattam. Sosem merészkedtem ezeknél délebbre; több eszem
volt annál, semmint hogy az újszülött lidércek hadseregeinek melegágyánál
vadásszak. De északabbra sem mertem menni, mert kerültem Carlisle-t, nem
annyira önvédelemből, sokkal inkább a szégyenérzetem miatt. Sosem
maradtam egy helyen pár napnál tovább, és nem is kerültem kapcsolatba az
emberekkel, kivéve azokat, akikre vadásztam. Több mint négy év után
gyerekjátékká vált felderíteni azoknak a gondolatait, akiket meg akartam
találni. Tudtam, merre bukkannak fel a legnagyobb valószínűséggel, és azt is,
hogy általában a nap melyik szakában a legaktívabbak. Az is nyugtalanított,
milyen könnyűvé vált hajszálpontosan eltalálnom, kik az ideális áldozatok a
számomra; túl sok volt belőlük.
Talán ez is része volt a búskomorságomnak.
Azok az elmék, amikre vadásztam, többnyire megkérgesedtek mindenféle
emberi könyörülettel szemben – sőt, minden más érzelemmel szemben is,
leszámítva a kapzsiságot és a kéjvágyat. Volt bennük valamiféle hidegség és
koncentráltság, amivel kitűntek a normális, kevésbé veszélyes elmék sorából.
Persze a többségüknek beletelt némi időbe, hogy elérjék ezt a szintet, ahol
kizárólag ragadozóként tekintettek magukra. Így hát addigra mindig maguk
mögött tudtak egy sor áldozatot, akiket már nem tudtam megmenteni. Csak azt
tudtam megóvni, aki a következő lett volna.
Miközben ilyen gondolatokat fésültem át, többnyire sikerült kiszűrnöm
mindent, ami náluk emberibb volt. De aznap este Milwaukee-ban, miközben
csendesen mozogtam a sötétségben – ha voltak tanúk, csak csatangoltam,
azonban ha nem, akkor suhantam –, egy másfajta elme vonta magára a
figyelmemet.
Egy szegény, fiatal férfi volt az, aki az ipari negyed peremén élt a
nyomornegyedben. Olyannyira gyötrődő gondolatai voltak, hogy az még az én
tudatomba is betolakodott, holott a szenvedés akkoriban egyáltalán nem volt
ritka érzés. De másokhoz képest, akik az éhezéstől, a kilakoltatástól, a
hidegtől vagy a betegségtől – azaz a nyomor legkülönbözőbb formáitól –
féltek, ez az ember saját magától rettegett.
Nem megy. Nem megy. Nem tudom megtenni. Nem megy. Nem megy.
Olyan volt ez, mint egy véget nem érő mantra. Soha nem fejlődött valami
erősebbé, sosem ismételgette inkább azt, hogy: Nem fogom megtenni. Bár
tisztában volt a negatívumokkal, azért tervezgetett is.
A férfi nem követett el semmit… egyelőre. Csak álmodozott arról, amire
vágyott. Csak nézegette a lányt a sikátor feletti bérlakásban, de sosem
szólította meg.
Kissé összezavart. Sosem ítéltem senkit halálra, akinek nem volt
bemocskolva a keze. De nagyon úgy tűnt, ennek a férfinak nem sokáig marad
már tiszta a keze. A gondolataiban szereplő lány pedig gyerek volt még.
Mivel bizonytalan voltam, úgy döntöttem, hogy kivárok. Talán felül bír
kerekedni a kísértésen.
Bár kételkedtem ebben. Az emberi természet legalantasabbjairól végzett
kutatásaim alapján kevés tere maradt az optimizmusnak.
A sikátor végében, ahol a férfi is lakott, ahol az épületek ingatagon
egymásnak dőltek, állt egy szűk ház, aminek a teteje nemrégiben beszakadt.
Senki sem tudott biztonságosan felmászni a második emeletére, ezért ott
bújtam meg mozdulatlanul, és az elkövetkező napokat hallgatózással
töltöttem. Megvizsgáltam a roskatag épületekben tömörülő emberek
gondolatait, és hamarosan más, egészségesebb gondolatok tükrében láttam
viszont a kislány vékony arcát. Megtaláltam a szobát is, amiben az anyjával
és a két bátyjával élt együtt, majd egész nap figyeltem őt. Nem volt nehéz;
mindössze öt- vagy hatéves lehetett, és nem nagyon kószált el. Az anyja
mindig utánakiáltott, ha eltűnt volna a szeme elől; Bettynek hívták.
A férfi is figyelte őt, amikor épp nem napszámosmunkákat próbált keríteni
magának az utcán. De nappal tartotta tőle a távolságot. Éjszakánként pedig
ácsorgott az ablaka alatt, az árnyékban bujkálva, amíg a család szobájában az
egyetlen szál gyertya ki nem aludt. Feljegyezte magának, mikor oltották el a
gyertyát. Azt is, hogy merre helyezkedik el a kislány ágya, ami mindössze egy
újságpapírral tömött zsák volt a nyitott ablak alatt. Éjszaka egyre hűvösebb
lett, de a zsúfolt házakban kellemetlen szagok terjengtek. Így hát mindenki
nyitva tartotta az ablakokat.
Nem tudom megtenni. Nem megy. Nem megy. Bár változatlanul ezt
mantrázta, valójában cselekedni készült. A kanálisban talált egy kötéldarabot.
Éjszakai megfigyelései alatt egy ruhaszárító kötélről letépett néhány
rongydarabot, amikkel be lehetne tömni egy szájat. Ironikus módon abban az
omladozó házban rejtette el a gyűjteményét, mint ahol én is bujkáltam. Volt
egy barlangszerű helyiség az összeomlott lépcsősor alatt. Oda akarta magával
vonszolni a gyereket.
Én azonban még mindig csak kivártam, vonakodtam azelőtt büntetést
kiszabni, hogy biztos lennék a bűntényben.
A legnehezebb rész az volt, és a férfi a leginkább ezzel küszködött, hogy
tudta, a tette után végeznie kell a gyerekkel. Ezt visszataszítónak találta, ezért
nem is igazán gondolkozott azon, hogy hogyan hajtja majd végre. De ezen az
aggályon is sikerült felülkerekednie. Még egy hetébe telt.
Ekkorra eléggé megszomjaztam, és untam is a folyamatosan ismétlődő
gondolatait. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy képtelen lennék igazolni magam
előtt az általam elkövetett gyilkosságokat, hacsak nem a saját, magam kreálta
szabályoknak megfelelően cselekszem. Csak a bűnösöket szabad
megbüntetni, azokat, akik, ha megkímélem őket, súlyos károkat okoznának
másoknak.
Furcsa csalódottságot éreztem, amikor éjjel megérkezett a kötelekért és a
rongyokért. Minden észérv ellenére abban reménykedtem, hogy ártatlan
marad.
Követtem őt a kislány nyitott ablakához. A férfi nem hallott engem, és még
ha hátra is fordul volna, akkor sem vesz észre az árnyékban. A kántálás
megszűnt a fejében. Ráébredt, hogy igenis képes rá. Meg tudja tenni.
Megvártam, amíg kezével benyúl az ablakon, míg már az ujjai gyengén a
kislány karjához érnek, megfelelő fogást keresve rajta…
Ekkor a nyakánál fogva megragadtam, és a három emelettel feljebb lévő
tetőre ugrottam vele, ahol halk puffanással landoltunk.
Persze halálra rémült a nyaka köré tekeredő jéghideg ujjaktól,
megdöbbentette a hirtelen röptetés, hogy csak szeli a levegőt, teljesen
összezavarodott, nem értette, mi történik. De amikor szembefordítottam
magammal, valahogy összeállt neki a kép. Nem egy férfit látott maga előtt,
amikor rám nézett. Az üres, fekete szememet és a halálsápadt bőrömet nézve
a végítéletet látta testet ölteni maga előtt. Bár a feltételezése meg sem
közelítette a valóságot, abban teljesen igaza volt, hogy mi következik.
Felfogta, hogy megmentettem tőle a gyereket, és ettől megkönnyebbült.
Nem edződött meg, mint a többiek, nem volt hűvös, sem pedig biztos
magában.
Nem tettem meg, gondolta, miközben rátámadtam. Ez nem védekezés volt.
Örült, hogy megállították.
Ő volt az egyetlen, gyakorlati értelemben ártatlan áldozatom, aki nem élte
meg, hogy szörnyeteg válhasson belőle. Meggátolni, hogy a gonoszság útjára
lépjen, helyes döntés volt, az egyetlen lehetséges út.
Ahogy felelevenítettem minden egyes embert, akit kivégeztem, arra jöttem
rá, hogy külön-külön egyikük halála miatt sem gyötör megbánás. A világ jobb
hely lett nélkülük. De valahogy ez mégsem számított.
Végül ugyanis a vér csak vér marad. Igaz, csillapította a szomjúságomat
néhány napig, esetleg hétig, de ennyi volt. Fizikai élvezetet nyújtott ugyan, de
ezt is aláásta a lelkem fájdalma. Akármennyire is csökönyös voltam, nem
kerülhettem el az igazságot. Boldogabb voltam, ha nem fogyasztottam emberi
vért.
A gyilkosságaim száma túllépte a határaimat. Néhány hónappal később fel
is adtam az önző keresztes hadjáratomat és azt, hogy megpróbáljak értelmet
adni a mészárlásnak.
– De aztán, ahogy múlt az idő… – folytattam, azon töprengve, vajon
mennyit értett meg ösztönösen abból, amit nem mondtam el neki –, kezdtem
meglátni a szörnyeteget a tulajdon szememben. Óhatatlanul lelkiismeret-
furdaláshoz vezetett az a sok kioltott emberélet, hiába érdemelték meg
sorsukat az áldozataim. És akkor visszatértem Carlisle-hoz és Esméhez. Úgy
fogadtak, mint a tékozló fiút. Ez több volt, mint amit érdemeltem.
Felidéztem, hogyan öleltek át, hogy milyen őszinte örömöt láttam a
gondolataikban, amikor hazatértem.
Azt sem érdemeltem meg, ahogyan Bella nézett rám. Azt feltételeztem,
hogy a védőbeszédem nagyon is jól működött, függetlenül attól, hogy nekem
mennyire gyengének tűnt. De Bella mostanra egész biztosan hozzászokott,
hogy mentséget kell keresnie nekem. Nem tudtam elképzelni, hogy
máskülönben hogyan képes a közelemben maradni.
Elértünk a folyosó legutolsó ajtajához.
– Az én szobám – mondtam, miközben kinyitottam az ajtót.
Számítottam a reakciójára. Újra aprólékosan szemügyre vett mindent.
Megvizsgálta a folyóra nyíló kilátást, a rengeteg polcot, tele a CD-immel, a
hifiberendezésemet. Feltűnt neki a hétköznapi bútorok hiánya is, a szeme csak
úgy ugrált egyik részletről a következőre. Kíváncsi lettem, vajon ez neki
ugyanannyira érdekes, mint amennyire az ő szobája volt nekem?
A tekintete hosszan időzött a falak borításán.
– Az akusztika kedvéért?
Nevetve bólintottam, majd bekapcsoltam a hifiberendezést. Bár csak
halkan szólt a zene, a falakba és a plafonba rejtett hangszóróknak
köszönhetően olyan érzés volt, mintha egy zenészekkel teli koncertteremben
lennénk. Bella elmosolyodott, majd a legközelebb eső CD-állványhoz
ballagott.
Szürreális látványt nyújtott annak a térnek a közepén, ami mindig is
elszigetelt menedékhelynek tűnt inkább. Az együtt töltött időnk jelentős
részében az emberi világban tartózkodtunk – az iskolában, a városban, az ő
otthonában –, amitől én mindig betolakodónak éreztem magam,
olyasvalakinek, aki nem tartozik oda. Nem egész egy hete el sem hittem
volna, hogy Bella valaha ennyire nyugodtan és kényelmesen érezheti magát az
én világom szívében. Ő egyáltalán nem volt betolakodó; tökéletesen ide
tartozott. Mintha a szoba korábban sosem lett volna teljes.
És semmilyen ürügy nem kellett ahhoz, hogy itt legyen. Nem hazudtam
neki, minden egyes bűnömet megvallottam. Mindennel tisztában volt, és
mégis itt akart lenni ebben a szobában, velem.
– Milyen rendszer szerint tárolod ezeket? – töprengett, miközben próbálta
értelmezni a gyűjteményemet.
Annyira lefoglalt az örömöm, amiért itt van velem, hogy csak pár
másodperc elteltével tudtam felelni neki.
– Uhm, hát a megjelenés éve szerint, azon belül pedig aszerint, melyiket
mennyire kedvelem.
Bella kihallotta a szórakozottságot a hangomból. Próbálta megfejteni,
miért nézek rá olyan feszülten.
 – Mi a baj? – kérdezte, és kissé zavartan a hajához kapott.
– Azt sejtettem, hogy meg fogok könnyebbülni. Most, hogy mindent tudsz
rólunk, nem kell többé titkolóznom előtted. De arra nem számítottam, hogy
ennél többet is fogok érezni. Hogy tetszik nekem ez a dolog. Hogy… boldog
leszek tőle.
Egymásra mosolyogtunk.
– Ennek örülök – felelte.
Könnyű volt észrevenni, hogy ő csak az igazat mondja nekem. Nem voltak
árnyak a szemében. Neki is legalább akkora örömet okozott, hogy a
világomban lehet, mint amennyire én szerettem az övében lenni.
A feléledő nyugtalanságomtól eltorzult az arcom. Hosszú ideje először
jutottak eszembe a gránátalma magjai. Bár helyesnek tűnt, hogy Bella itt
legyen, de lehet, hogy csak az önzésem vakít el? Semmi sem ijesztette őt el
tőlem, de ez nem jelenti azt, hogy nem kellene félnie. Mindig is túlságosan
bátor volt.
Bellának is feltűnt, hogy elkomorodtam.
– Még mindig azt várod, mikor rohanok el sikoltozva, igaz?
Majdnem. Bólintottam.
– Nem szeretnélek kiábrándítani – szólalt meg könnyed hangon –, de
egyáltalán nem vagy olyan félelmetes, mint amilyennek képzeled magad. Ami
azt illeti, én egy csöppet sem félek tőled.
Ez egy nagyon szépen előadott hazugság volt, különösen akkor, ha
figyelembe vesszük, milyen sikertelenül szokott megtéveszteni másokat. De
tudtam, hogy leginkább azért viccelődött ezzel, hogy ne legyek rosszkedvű
vagy aggodalmaskodó. Bár néha nem örültem annak, hogy ennyire
megbocsátó velem szemben, most valóban jót tett a hangulatomnak.
A viccelődése bejött, én pedig nem bírtam ellenállni, tovább kellett fűznöm.
Rámosolyogtam, kissé talán túlságosan is felfedve a fogsoromat.
 – Ezt most tényleg nem kellett volna mondanod!
Végtére is korábban azt mondta, hogy szeretné látni, hogyan vadászom.
Összehúztam magam, és a valódi vadászállásomat parodizálva egy laza,
játékos pozíciót vettem fel. Még többet felvillantva a fogaimból finoman
felmordultam; majdhogynem inkább dorombolásnak hangzott.
Bella hátrálni kezdett, de valódi félelemnek nyoma sem volt az arcán.
Legalábbis attól nem tartott, hogy fizikai bántódása esik. Attól viszont kissé
félt, hogy végül ő kerül a saját viccének kereszttüzébe.
Hangosan nyelt egyet.
– Úgysem teszed meg!
Rávetettem magam.
Nem igazán tudta követni a történéseket; a halhatatlanok sebességével
mozogtam. Átugrottam a szobán, és őt is felkaptam, miközben elrepültem
mellette. Egyfajta védőpajzsként vettem körbe őt, hogy amikor a kanapéra
csapódunk, egyáltalán ne érezzen semmit.
Szándékosan a hátamon landoltam. Bellát a mellkasomhoz szorítottam, ő
pedig a karjaim között összegömbölyödve bújt hozzám. Kissé zavartnak tűnt,
mintha nem tudta volna megállapítani, merre van a plafon. Küszködve
próbált felülni, de még nem végeztem az érvelésemmel.
– Mit is mondtál az előbb? – morogtam játékosan.
Bella még mindig levegő után kapkodott, és igyekezett nagyon morcosan
nézni.
– Azt, hogy egy nagyon-nagyon félelmetes szörnyeteg vagy.
Rávigyorogtam.
– Így már sokkal jobb!
Alice és Jasper épp felfelé tartott a lépcsőn. Hallottam, Alice milyen
lelkesen készül egy meghívásra. Ráadásul nagyon kíváncsi volt, hogy mik
ezek a szobámból kiszűrődő viaskodó hangok. Eddig nem figyelt engem, ezért
csak azt tudta, hogy mit fog látni, amikor a szobámba lépnek; az már a múlté
volt, hogy hogyan kerültünk ilyen furcsa pozícióba.
– Jaj… – fészkelődött Bella. – Most már fölkelhetek?
Nevetnem kellett a légszomján. A túlzott magabiztossága ellenére nagyon
is meg tudtam lepni őt.
– Bejöhetünk? – kérdezte Alice a folyosóról, Bella kedvéért hangosan.
Felültem, Bellát pedig az ölembe vettem. Itt szükségtelen volt megjátszani
magunkat, bár úgy képzeltem, Charlie előtt illőbb távolságot kellene
tartanunk.
Alice a válaszommal egy időben már be is csörtetett a szobába.
– Gyertek csak!
Míg Jasper a küszöbön tétovázott, Alice széles vigyorral az arcán
elhelyezkedett a szőnyegem közepén.
– Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanád Bellát ebédre, és azért
jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle – viccelődött.
Bella ledermedt ennek hallatán, és azonnal felém pillantott biztatásért. Én
csak mosolyogtam, és szorosabban magamhoz öleltem.
– Sajnálom, de nekem sem jut elég belőle.
Jasper követte Alice-t a szobába, nem bírt kívül maradni. A szobában
áradó érzelmek szinte megrészegítették. Ebben a pillanatban biztos voltam
abban, hogy Bella érzései pontosan ugyanolyanok, mint az enyémek, mivel
semmi sem tudta ellensúlyozni a boldogság légkörét. Ez pedig úgy hatott
Jasperre, mint egy drog.
– Igazából… – szólalt meg, témát akart váltani. Láttam rajta, hogy
uralkodni akar az érzésein, hogy szabályozni tudja őket. – Azért jöttünk, mert
Alice azt mondja, ma éjjel igazi, nagy vihar lesz, és Emmett játszani szeretne.
Van kedved hozzá?
Haboztam, Alice-re pillantottam.
 Villámsebességgel végigpörgetett több száz képet ebből a lehetséges
jövőből. Rosalie nem volt jelen, de Emmett ki nem hagyná a játékot. Egyes
verziókban az ő csapata nyert, másokban az enyém. Bella is jelen volt
nézőként, gyönyörködött a túlvilági látványban.
– Természetesen Bellát is el kell hoznod! – biztatott Alice, aki elég jól
ismert ahhoz, hogy pontosan értse, miért habozok.
Ó! Jaspert ez váratlanul érte. Magában át kellett értékelnie, mi is vár rá.
Nem lesz képes úgy ellazulni, mint tervezte. De ha közben megtapasztalhatja,
miként is érzünk Bellával egymás iránt… nos, ez elfogadható üzletnek tűnt.
– Van kedved eljönni? – kérdeztem Bellát.
– Hát persze! – felelte gyorsan. Majd egy pillanatnyi szünet után így
folytatta: – Ehm, hová is?
– Előbb meg kell várnunk a mennydörgést, csak aztán kezdhetjük a játékot
– magyaráztam. – Majd meglátod, miért.
Az aggodalma nyilvánvalóbb lett.
– Hozzak esernyőt?
Nevetnem kellett azon, hogy tényleg ilyesmiken aggódik, Alice és Jasper is
csatlakozott hozzám.
– Hozzon? – kérdezte Jasper Alice-t.
A képek új hulláma következett, ez alkalommal arról, hogy merre tart a
vihar.
– Ne! A vihar a város felé tart. A tisztáson nem fog esni.
– Akkor jó – felelte Jasper. Azon kapta magát, hogy izgatottan várja, hogy
több időt töltsön Bellával és velem. A lelkesedése túlcsordult, és minket is
megfertőzött. Bella korábban óvatos arca is izgatott lett.
Király, gondolta Alice, és örvendezett, amiért a terve biztos alapokra
helyeződött. Ő is szeretett volna több időt tölteni Bellával. Akkor hagyom,
hogy kitaláljátok a részleteket.
 – Kérdezzük meg Carlisle-t, beszáll-e ő is! – szólalt meg hangosan, majd
felpattant a padlóról.
Jasper oldalba bökte.
– Mintha nem tudnád.
És már távoztak is a szobámból. Jasper lassabban lépdelt, kiélvezett
minden egyes velünk töltött másodpercet. Megtorpant, hogy bezárja maga
után az ajtót, de ez is csak kifogás volt, hogy annyival is tovább időzhessen a
közelünkben.
– Mit fogunk játszani? – kérdezte Bella, amint bezárult az ajtó.
– Te csak néző leszel. Mi pedig baseballozni fogunk.
Szkeptikusan nézett rám.
– Nahát, a vámpírok kedvelik a baseballt?
Tettetett komolysággal feleltem.
– Vérbeli amerikai időtöltés.
 21. A JÁTÉK

Az idő mindig túl gyorsan telt. Bellának hamarosan ennie kell, nálunk pedig
éppen semmilyen étel sem akadt otthon; ezt a hiányosságunkat a közeljövőben
orvosolnom kell majd. Elérkezett az idő, hogy visszatérjünk az emberi
világba. De ezt nem teherként, hanem örömként éltem meg, hisz együtt
lehettünk.
Tehát mindenekelőtt Bella eszik valamit, én pedig kiélvezem az együtt
töltött idő utolsó cseppjeit is. Aztán magára kell hagynom. Arra számítottam,
hogy először szeretne kettesben beszélni Charlie-val, mielőtt bemutatna
engem az apjának. De amint befordultunk az utcájukba, világos lett, hogy a
délután nem a tervek szerint alakul.
Egy jobb napokat megélt, 1987-es Ford Tempo parkolt Charlie helyén. És
a csekély védelmet nyújtó verandatető alatt egy fiú ácsorgott egy
kerekesszékes férfi mögött.
Bella ért előbb haza, gondolta az idősebb férfi. Ez igazán sajnálatos.
Nocsak, ez Bella. A fiatal srác gondolatai lényegesen lelkesebbek voltak.
Mindössze egy okot tudtam elképzelni, amiért Billy Blacknek fejfájást
okozhat, hogy Bella hamarabb ért haza, mint Charlie. És ez az ok egy
megszegett egyezséget vont maga után. Hamarosan kiderül, igazam van-e;
Billy engem még nem vett észre.
– Elfelejtette volna, hogy az egyezség igazából kit is véd? – sziszegtem.
Bella zavartan felém pillantott, bár kétlem, hogy a villámsebesen
elmormolt szavaim érthetők lettek volna a számára.
 Jacob előbb vette észre, hogy én vezetem az autót, mint Billy.
Már megint ez a srác. Bella biztos vele randizik. A lelkesedése azonnal
elpárolgott.
NE! Billy kiabált gondolatban, majd fejben fel is mordult. Ne.
Hallottam a kész gondolatokká össze sem álló félelmeit: vajon arra kéne
kérnie a fiát, hogy meneküljön? Vagy már túl késő? Hirtelen belécsapott a
lelkifurdalás.
Honnan tudta?
Igazam volt: valóban nem csak ártatlan látogatás a mai.
Miközben a padka mellett leparkoltam az autóval, farkasszemet néztem a
rémült férfival.
– Hát, ez keresztbe tett. – Ez alkalommal rendesen artikuláltam a szavakat.
Reméltem, hogy Billy is le tudja olvasni a számról.
Bella azonnal értette a célzást.
– Azért jött, hogy figyelmeztesse Charlie-t? – Úgy hallatszott, nagyon
megrémíti ez a gondolat.
Bólintottam, de továbbra is álltam Billy tekintetét. Egy pillanattal később
ő leszegte a szemét.
– Bízd ezt rám! – javasolta Bella.
Borzasztóan szerettem volna kiszállni a furgonból, és odalopakodni ehhez
a védtelen duóhoz. Megfélemlítően föléjük hajolni, hogy vámpírlétem
legapróbb jelei is ordító közelségbe kerüljenek az idősebb férfihoz. Fel
akartam villantani a fogaimat, és úgy rájuk morogni, hogy egyértelmű legyen:
tényleg nem vagyok ember. Látni akartam, hogy égnek áll a hajuk, hallani,
hogy szívük a pániktól majd kiugrik a helyéről. De tudtam, hogy ez rossz
ötlet. Egyrészt, Charlie nem értékelné. Másrészt, bár a fiú ismerte a
legendákat, sosem hinné el őket. Kivéve, ha az arcukba tolom a bizonyítékot,
és hencegni kezdek a kevésbé emberi oldalammal.
 – Igen, alighanem az lesz a legjobb – értettem egyet. – De légy óvatos!
A gyerek semmit sem sejt az egészből.
Hirtelen bosszúság villant fel Bella arcán. Nem értettem, mi váltotta ki
belőle, amíg meg nem szólalt.
– Jacob nem sokkal fiatalabb, mint én.
Tehát a gyerek szón sértődött meg.
– Igen, tudom – cukkoltam.
Bella felsóhajtott, majd az ajtó kilincse felé nyúlt, ő sem tűnt
boldogabbnak az elválás gondolatától, mint én.
– Vidd be őket a házba, hogy el tudjak menni! Alkonyattájt érted jövök –
ígértem.
– Kéred a furgonom?
– Gyalog gyorsabban hazaérek, mint ezzel a csotrogánnyal.
Egy pillanatra elmosolyodott, majd elkomorodott.
– Nem muszáj elmenned – mormogta.
– De, ami azt illeti, muszáj. – Billy Blackre sandítottam. Már megint
engem bámult, de azonnal elfordult, amint összeakadt a tekintetünk. – Ha
sikerült megszabadulnod tőlük… – éreztem, hogy egy túlságosan is széles
mosoly terül szét az arcomon –, még mindig ott van Charlie: fel kell
készítened rá, hogy bemutatod neki az új fiúdat.
– Kösz szépen! – nyögött fel.
És bár egyértelműen aggódott Charlie reakciója miatt, láttam rajta, hogy
nem fog visszakozni. Aggat rám egy címkét az emberi világában, hogy én is
oda tartozhassak.
Gyengéden mosolyogtam rá.
– Nemsokára visszajövök.
Megvizsgáltam még egyszer a verandán várakozók gondolatait. Jacob
Black szégyenkezett, gúnyos megjegyzéseket tett az apjára, amiért az
iderángatta őt, hogy Bella és a fiúja után kémkedjenek. Billy Blacket még
mindig elárasztotta a félelem, arra számított, hogy bármelyik pillanatban
fogom magam, és lemészárolok mindenkit, aki csak a szemem elé kerül. Ezt
igazán sértőnek találtam.
Ebben a kedélyállapotban fordultam oda Bellához, hogy búcsúzásképp
megcsókoljam. Csak hogy packázzak az öreggel, az ajkamat Bella szája
helyett a nyakához érintettem. A férfi fejében felhangzó velőtrázó ordibálást
majdhogynem teljesen elnyomta Bella felgyorsult szívverése, én pedig azt
kívántam, bár felszívódnának ezek az idegesítő emberi lények.
De most már Bella is Billyre nézett, próbálta felmérni az aggodalmait.
– Nemsokára – jelentette ki követelőzve. Majd egy rövid, kétségbeesett
pillantás után kinyitotta az ajtót, és kimászott a furgonból.
Én továbbra is dermedten ültem, miközben ő a szemerkélő esőben a
házhoz futott.
– Helló, Billy! Szia, Jacob! – üdvözölte őket tettetett lelkesedéssel. –
Charlie nincs itthon. Remélem, nem vártok túl régóta!
– Nem túl régóta – felelte a férfi fojtott hangon. Folyamatosan felém
tekintgetett, de minden egyes alkalommal azonnal el is kapta a pillantását.
Egy barna papírzacskót tartott a kezében. – Csak ezt akartam odaadni neki.
– Köszönjük! Nem jöttök be egy percre, hogy megszárítkozzatok?
Bella úgy viselkedett, mintha nem tűnt volna fel neki a férfi szúrós
tekintete. Kinyitotta a bejárati ajtót, és arcára fagyott mosollyal betessékelte
őket. Megvárta, amíg mindketten beértek a házba, és csak azután követte őket.
– Ezt elvehetném esetleg? – kérdezte Billytől, miközben hátrafordult, hogy
bezárja maga mögött az ajtót. Egy utolsó pillanatra összeakadt a tekintetünk,
és az ajtó már be is zárult.
Mielőtt még kinézhettek volna valamelyik kertre néző ablakon, sebesen
áttelepültem Bella furgonjából a megszokott fámra. Addig biztosan nem
távozom, amíg Blackék itt vannak. Ha a viszonyunk a törzzsel újra feszültté
válik, tudnom kell, Billy pontosan meddig hajlandó ma itt elmenni.
– Már megint horgászni ment? Odalenn, a szokott helyén? Lehet, hogy arra
kerülök, és megkeresem. – Most még sürgősebb, mint eddig. Fogalmam sem
volt, hogy ennyire rossz a helyzet. Szegény Bella, fogalma sincs…
– Nem – tiltakozott Bella élesen, épp, amikor én is csikorgatni kezdtem a
fogaimat. – Ma valami új helyre készült… fogalmam sincs, hová.
Még a falakon keresztül is hallottam, hogy furcsán cseng a hangja. Billy is
észrevette.
Mi ez az egész? Nem akarja, hogy találkozzak Charlie-val. Nem
tudhatja, hogy miért kell figyelmeztetnem az apját.
Billy fürkésző tekintetén keresztül figyeltem Bella arckifejezését; a szeme
megvillant, az állát makacsul felszegte. Billyt az egyik lányára emlékeztette;
arra, amelyik sosem látogatta meg őt.
Kettesben kell beszélnem ezzel a lánnyal.
– Jake – mondta lassan –, behoznád Rebecca legújabb fényképét a
kocsiból? Azt is itt akarom hagyni Charlie-nak.
– Hol van?
Jacob tiszta, világos gondolatai most elkomorultak, a furgonos csókot
játszotta vissza újra és újra. Teljesen más miatt zavarta, mint az apját. Tudta,
hogy Bella túl idős ahhoz, hogy viszonozza az érzéseit, de attól még
elszomorító volt nyíltan szembesülni vele. Beleszippantott a levegőbe, majd
összerezzent, valami megzavarta.
Valami megavasodott itt, gondolta, én pedig csak arra tudtam gondolni,
hogy az apja ajándéka a papírzacskóban lehet a forrás; én reggel semmilyen
romlott étel szagát nem éreztem.
– Azt hiszem, a csomagtartóban – hazudta Billy szemrebbenés nélkül. –
Szerintem legalul lesz.
 Sem Billy, sem pedig Bella nem szólalt meg, amíg Jacob görnyedt vállal
és szomorú képpel ki nem lépett a bejárati ajtón. Az esővel sem törődve
vánszorgott az autóhoz, majd felsóhajtott, és nekiállt áttúrni a régi ruhák és
ottfelejtett lomok halmazát. Még mindig a csók járt a fejében, azt próbálta
eldönteni, Bella vajon mennyire élvezte.
Hol is kezdjem…?
Mielőtt Billy egy szót is szólhatott volna, Bella sarkon fordult, és a konyha
felé indult. A férfi egy pillanatig csak nézte Bella távolodó alakját, majd
követni kezdte.
A hűtő először csikorgó, majd zörgő hangokat hallatott.
Billy Bellát figyelte, miközben ő bevágta a hűtőajtót, majd hátrafordult,
hogy szembenézzen a férfival. Billynek feltűnt, Bella milyen védekezőn
préseli össze az ajkait.
Bella törte meg a csendet, a hangja barátságtalannak tűnt. Nyilvánvalóan
úgy döntött, hogy semmi értelme udvariasságot színlelnie.
– Charlie még sokáig nem jön haza.
Biztos megvan rá az oka, amiért titkolózik. De neki is tudnia kell. Talán
tudom úgy figyelmeztetni, hogy közben valójában nem szegem meg az
egyezséget.
– Még egyszer köszönöm a panírt. – Bella egyértelműen jelezte, hogy ő
nem kívánja folytatni ezt a beszélgetést, de Billynek úgy tűnt, a lányt
egyáltalán nem lepte meg, hogy nem tágít. Bella felsóhajtott, majd összefonta
karjait a mellkasa előtt.
– Bella… – Billy hangja többé egyáltalán nem volt közömbös. Mélyebb
lett, komolyabb.
Bella olyannyira mozdulatlanul állt ott, amennyire egy ember erre képes
lehet, és várta, hogy Billy folytassa, amibe belekezdett.
– Bella – kezdte újra –, Charlie az egyik legjobb barátom.
 – Igen.
Billy nagyon lassan ejtette a szavakat.
– Úgy vettem észre, hogy sok időt töltesz az egyik Cullen fiúval.
– Igen – ismételte kurtán, és már palástolni sem tudta a hangjába vegyülő
ellenséges élt.
Billy nem reagált erre a hangnemre.
– Lehet, hogy nem rám tartozik, de azt hiszem, ez nem túl jó ötlet.
– Igaz! – vágott vissza. – Csakugyan nem tartozik rád!
Nagyon mérges.
Billy fontoskodva folytatta, és nagyon megválogatta a szavait.
– Talán nem tudod, de a Cullen családnak igen rossz híre van a
rezervátumban.
Igazán óvatos. Ezzel még épp nem lépte át a határt.
– Ami azt illeti, tudok róla. – Bella szavai csak úgy süvítettek, ellentétben
Billyével. – De a rossz hírükre nem szolgálhattak rá, igaz? Mivel Cullenék
soha be nem teszik a lábukat a rezervátumba, ugye?
Ez nyilvánvalóan megdöbbentette Billyt. Tudja! Tudja? Mégis hogyan?
És hogy lehet, hogy…? Nem lehet. Nem tudhatja a teljes igazságot. Billy
ellenségessége hallatán csikorgatni kezdtem a fogaimat.
– Ez igaz – ismerte el végül. – Úgy látom, te… sokat tudsz Cullenékről.
Többet, mint hittem.
– Talán még annál is többet.
Vajon mit mondhattak neki, amiért ennyire védelmezi őket? Egész
biztosan nem az igazat. Kétségkívül valami romantikus tündérmesét kapott.
Nos, az nyilvánvaló, hogy semmivel sem fogom tudni meggyőzni őt.
– Talán igen. – Nagyon bosszantotta, hogy egyet kell értenie Bellával. –
Na és Charlie is ilyen tájékozott, mint te?
Feltűnt neki, hogy Bella köntörfalazni próbál.
 – Charlie nagyon kedveli Cullenéket.
Charlie nem tud semmit.
– Lehet, hogy nem tartozik énrám ez a dolog – mondta Billy. – De talán
Charlie-ra igen.
Bella sokáig elemezgette a férfi arcát.
Ez a lány úgy néz, mint egy ügyvéd.
– Mivel elsősorban rám tartozik, annak eldöntése is rám tartozik, hogy
Charlie-ra tartozik-e vagy sem, rendben? – kérdezte. De nem kérdésnek
hangzott.
Ismét farkasszemet néztek.
Végül Billy felsóhajtott.
Charlie amúgy sem hinne nekem. És nem is akarom megint elmarni
magamtól. Rajta kell tartanom a szememet a történéseken.
– Igen, azt hiszem, ez is csak rád tartozik.
Bella is felsóhajtott, és lazított merev testtartásán.
– Kösz, Billy! – felelte lágyabb hangon.
– De azért jól gondold meg, mit csinálsz, Bella! – kérlelte Billy.
Bella túl gyorsan vágta rá:
– Rendben.
Egy másik gondolat vonta magára a figyelmemet. Eddig nem igazán
foglalkoztam Jacob sikertelen kutakodásával, túlságosan lefoglalt Billy és
Bella patthelyzete. De Jacob most rájött, hogy…
Basszus, mekkora idióta vagyok! Csak el akart paterolni az útból.
Részben azon aggódott, hogy az apja leégeti őt. Másrészt bűntudattal
vegyülő félelem járta át, nehogy Bella lebuktathassa őt, hogy megszegte a
paktumot. Jacob bevágta a furgon csomagtartóját, és nagy léptekkel a bejárati
ajtó felé indult.
Billy meghallotta a furgon hangját, és tudta, hogy lejárt az ideje. Még
utoljára megpróbálta jobb belátásra bírni Bellát.
– Ezt úgy értettem, hogy ne csináld, amit csinálsz.
Bella nem felelt, de az arca gyengédebbnek tűnt. Billy halványan
reménykedett benne, hogy Bella hallgatni fog rá.
Jacob nagy robajjal csapta be a bejárati ajtót. Billy a válla felett
hátrapillantott, így nem láthattam Bella reakcióját.
– Feltúrtam az egész kocsit, de nincs ott semmiféle fénykép – morgolódott
Jacob.
– Nahát… Biztos otthon felejtettem – felelte Billy.
– Nagyszerű! – kontrázott a fia szarkasztikusan.
– Nos akkor, Bella, mondd meg Charlie-nak – Billy elhallgatott egy
pillanatra, mielőtt folytatta volna –, hogy beugrottunk egy kicsit.
– Megmondom – felelte Bella.
Jacob meghökkenten vágott közbe.
– Máris megyünk?
– Charlie ma későn jön haza – magyarázta Billy, miközben
kerekesszékével az ajtó felé gurult.
Akkor mi értelme volt egyáltalán idejönnünk?, mérgelődött magában
Jacob. Az öreg kezd szenilis lenni.
– Ó… Hát akkor, gondolom, majd legközelebb beszélgetünk, Bella.
– Persze – felelte Bella.
– Vigyázz magadra! – tette hozzá Billy figyelmeztető hangon.
Bella nem válaszolt.
Jacob először segített az apjának átkelni a küszöbön, majd lejutni a tornác
lépcsőjén. Bella követte őket az ajtóig. Vetett egy pillantást az üres furgonra,
majd odaintett Jacobnak, és miközben a fiú az apját próbálta besegíteni az
autóba, be is zárta maga mögött az ajtót.
Bár szerettem volna csatlakozni Bellához, és átbeszélni mindazt, ami az
imént történt, tudtam, hogy a munkám itt még nem ért véget. Hallottam, hogy a
lépcsőn trappol felfelé, én pedig leugrottam a fáról, és átvágtam a házuk
mögötti fenyvesen.
Sokkal nehezebb volt napközben gyalog követni Blackéket. Nem tarthattam
velük a lépést az autópálya mentén. Időről időre előbújtam, majd vissza is
tértem az erdő sűrűjébe, és figyelmesen hallgattam az útközben felbukkanó
emberek gondolatait, nehogy meglássanak. Megelőztem Blackéket a La Push-
i kitérőnél, és megkockáztattam egy vágtázó sprintet az eső áztatta autóúton,
míg az egyetlen látható kocsi a másik irányba tartott.
Elértem az út nyugati oldalát, ahol kellő takarásból nyugodtan figyelhetem
őket. Megvártam, hogy felbukkanjon az öreg Ford, és a sötét fák rejtekében
követtem őket.
Billy és Jacob nem beszélgettek. Kíváncsi voltam, vajon lemaradtam-e
Jacob vádaskodásáról. A fiú feje továbbra is a csókkal volt tele, és
mogorván arra a következtésre jutott, hogy Bella nagyon is élvezte.
Billy gondolataiban egy emlék bukkant fel. Meglepetten vettem észre, hogy
az esemény nekem sem ismeretlen. Csak egy másik szemszögből ismertem.
Két és fél évvel ezelőtt történt az eset. A családom akkoriban Denaliban
tartózkodott, egy rövid udvariassági látogatást tettünk a barátainknál,
miközben az egyik, bizonytalan ideig állandónak számító otthonunkból
tartottunk épp a következő felé. A költözés Washington államba azonban egy
különleges feladattal járt együtt. Carlisle már kapott munkát, Esme pedig
kinézett egy felújítandó épületet. A hamis iskolai bizonyítványaink másolatai
már úton voltak a Forksi Középiskolába. De az előkészületek legutolsó
lépése volt a legfontosabb, egyben a legszokatlanabb is. Bár korábban is
megesett, hogy visszaköltöztünk egy régebbi otthonunkba kellő idő eltelte
után, de még soha nem kellett senkit figyelmeztetnünk a visszatérésünkre.
Carlisle az interneten kezdett kutatni. Talált is egy Alma Young nevű
amatőr származáskutatót, aki a Makah rezervátumban dolgozott. Eljátszotta,
hogy ő is lelkes családtörténet-kutató, kérdezősködni kezdett, vajon Ephraim
Black leszármazottai még mindig a környéken élnek-e. Mrs. Young örömmel
értesítette Carlisle-t: Ephraim unokája és dédunokái mind La Pushban élnek,
nem messze a tengerparttól. Persze szívesen megadta Carlisle-nak a
telefonszámukat is. Biztos volt benne, hogy Billy Black nagyon boldog lesz,
hogy egy távoli unokatestvére felől hallhat.
Én is otthon voltam, amikor Carlisle megejtette ezt a telefonhívást, így
természetesen Carlisle minden egyes szavát hallottam. Billy most a saját
oldalát idézte fel.
Teljesen hétköznapi nap volt. Az ikrek a barátaikkal lógtak valahol, így
csak Billy és Jacob volt otthon. Billy épp arra tanítgatta a fiát, hogyan
faragjon ki egy fókát madrónafából, amikor a telefon megcsörrent. Billy
tolószékével a konyhába gurult, a fia eközben olyannyira a munkájára
összpontosított, hogy fel sem tűnt neki, az apja távozott.
Billy azt feltételezte, Harry vagy Charlie telefonál. Épp ezért vidám
„Halló!”-val szólt a telefonba.
– Halló! Billy Blackkel beszélek?
Billy nem ismerte fel a hangot a vonal túlsó végén, de volt annak valami
éles és kristálytiszta csengése, amitől a férfinak felállt a szőr a hátán.
– Igen, én vagyok Billy. Ott ki beszél?
– A nevem Carlisle Cullen – felelte a lágy, de mégis metsző hang, és
Billy úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. Egy rövid, elvadult pillanatig
azt gondolta, hogy rémálmot él át.
Ez a név és ez az éles hang egy legenda részét képezte, egy
horrorisztikus történetét. Bár figyelmeztették és fel is készítették erre az
eshetőségre, azóta hosszú idő telt el, Billy pedig sosem hitt abban, hogy
egy nap neki is a rémtörténetek valóságában kell majd élnie.
 – Mond ez a név önnek bármit is? – kérdezte a hang, és Billy
meglepődött, milyen fiatalosnak tűnik. Nem több száz évesnek, mint
ahogyan a történetek alapján hangzania kellene.
Billy csak nehezen talált rá a hangjára.
– Igen – felelte végül rekedtesen.
Úgy tűnt, mintha egy halk sóhajt hallana a telefonban.
– Az jó hír – felelte a szörnyeteg. – Így könnyebben tudjuk teljesíteni a
kötelességünket.
Billy feje bizseregni kezdett, amikor megértette, mire is céloz a
szörnyeteg. Kötelesség. A paktumra célzott. Billy csak nehezen tudta
felidézni a titkos egyezmény részleteit, amit pedig olyan körültekintéssel
vésett annak idején a fejébe. Ha a szörnyeteg arra céloz, hogy teljesítenie
kell a kötelességét, az csak egyetlen dolgot jelenthet.
Billy arca teljesen elsápadt, és úgy érezte, forognak körülötte a falak,
holott biztonságban ült a tolószékében.
– Visszatérnek – mondta ki fojtott hangon.
– Igen – helyeselt a szörnyeteg. – Tudom, hogy ezt biztos… kellemetlen
lehet hallania. De biztosítom afelől, hogy a törzsét semmilyen veszély nem
fenyegeti, ahogyan Forks lakosait sem. A szokásaink nem változtak.
Billynek fogalma sem volt, mit felelhetne erre. Belekényszerítették ebbe
a paktumba, már a születése előtt. Ellenkezni akart, fenyegetőzni… de
egyezség ide vagy oda, semmit sem tehetett.
– Forkson kívül fogunk élni. – A szörny elhadart egy sor számot, Billy-
nek beletelt néhány másodpercbe, hogy felfogja, ezek koordináták voltak,
földrajzi szélességi és hosszúsági fokok. Kutatni kezdett valami után,
amivel jegyzetelhet, végül egy fekete filctollal tért vissza, papír nélkül.
– Még egyszer – követelte rekedten.
Ez alkalommal a számok sokkal lassabban hangzottak el, Billy pedig a
karjára firkantotta le őket.
– Nem tudom, mennyire ismeri a paktum részleteit…
– Ismerem – szakította félbe Billy. A vérszívók barlangjának nyolc
kilométeres körzetébe a törzs tagjai nem tehették be a lábukat. Ez kis
térségnek számított ahhoz képest, hogy mekkora terület jutott a törzsnek,
de jelen pillanatban ez is túlzottan méltányosnak tűnt.
Mégis hogyan tudnák rávenni a gyerekeket, hogy tartsák be ezt a
szabályt? Eszébe jutottak a makacs lányai és a felelőtlen fia. Egyikük sem
hitt a mendemondákban. És mégis, ha egyetlen ártatlan hibát vétenek…
jogos támadás áldozata lehet belőlük.
– Persze – felelte a szörnyeteg udvariasan. – Mi is jól ismerjük. Nincs
miért aggódnia. Sajnálom, ha ez aggodalmat kelt önben, de semmilyen
hatással nem leszünk az embereire.
Billy csak bódultan hallgatott.
– A jelenlegi terveink szerint egy évtizedet töltünk majd Forksban.
Billynek megállt a szíve. Tíz év.
– A gyermekeim a helyi középiskolába fognak járni. Nem tudom, hogy a
törzs gyermekei közül jár-e oda valaki…
– Nem – suttogta Billy.
– Nos, ha valaki mégis oda járatná a gyerekét, biztosíthatom, hogy
veszélytelen lesz a számára.
A Forksban élő gyerekek képe lebegett Billy szeme előtt. Hát tényleg
semmit sem tehet, amivel megvédhetné őket?
– Hadd adjam meg a telefonszámom. Boldogan tartanánk egy
barátságosabb…
– Nem – felelte Billy, ezúttal határozottabban.
– Persze. Ahogy kényelmesebb.
Ekkor ütött be a pánik. A szörnyeteg a gyerekeiről beszélt…
 – Hányan? – kérdezte Billy. Úgy hangzott, mintha épp fojtogatnák.
– Elnézést, megismételné?
– Hányan jönnek?
Most először a bársonyos, magabiztos hang habozott.
– Ketten csatlakoztak a családunkhoz pár évvel ezelőtt. Most heten
vagyunk.
Billy lassan, de határozottan letette a telefont.
Ekkor megtorpantam én is. Bár még nem értem el teljesen az egyezség
szerint meghúzott határokat, az emlék hatására nem akartam túl közel menni
hozzá. Észak felé fordultam, és hazafelé vettem az irányt.
Billy gondolataiból tehát semmi érdemleges nem derült ki. Egészen biztos
voltam abban, hogy a szokásos mintázatot fogja követni: visszatér a
biztonságos zónájába, és kapcsolatba lép a törzs véneivel. Ők meghallgatják
majd a friss híreket, amikből nem derül ki túl sok minden, és ugyanarra a
következtetésre jutnak majd, mint Billy. Semmit sem tehetnek. Csak a
paktumban foglaltakra számíthatnak.
Úgy képzeltem, Billy és Charlie régi barátsága okozhat némi viszályt.
Billy egész biztosan keményen küzd majd azért, hogy több részletet
megosztva figyelmeztethesse a barátját. Hogy egy hideg az ő lányát szemelte
ki… áldozatnak, célpontnak, vacsorának; úgy tippeltem, Billy így írná le a
kapcsolatomat Bellával.
A többiek, akik kevésbé elfogultak, mint Billy, nyilvánvalóan
ragaszkodnak majd ahhoz, hogy tartsa a száját.
És amúgy is, amikor Billy korábban megpróbálta figyelmeztetni Charlie-t
arra, hogy Carlisle alkalmazása a kórházban veszélyeket rejthet magában,
nem aratott túl nagy sikert. Az pedig egész biztosan nem segítene, ha ez
alkalommal fantasztikus elemeket vegyítene a győzködésébe. Erre Billy
magától is rájött.
 Már majdnem otthon voltam. A tervem az volt, hogy beszámolok Carlisle-
nak a fejleményekről, és elemzem neki a kialakult helyzetet. Mást nem nagyon
tehettem. Biztos voltam benne, hogy neki sem lesz más ötlete. A quileute
törzshöz hasonlóan nekünk sem volt más választásunk, mint követni a
paktumban foglaltakat.
Amikor nem voltak autók a közelben, újra az autópályán suhantam.
A bekötőútra érve egy ismerős motor hangjára lettem figyelmes a garázs
felől. Megálltam az út közepén, és várakoztam.
Rosalie piros BMW-je süvített felém, majd csikorogva fékezett.
Lagymatagon odaintettem neki.
Ugye tisztában vagy vele, hogy tétovázás nélkül áthajtanék rajtad, ha az
nem ártana a kocsimnak?
Bólintottam.
Rosalie bőgetni kezdte a motorját, majd felsóhajtott.
– Gondolom, hallottál a játékról.
Csak hagyj elmenni, Edward! Láttam a fejében, hogy semmilyen konkrét
cél felé nem tartott. Csak távol akart lenni innen. Emmett itt marad. Ez elég,
nem?
– Kérlek!
Behunyta a szemét, majd vett egy mély lélegzetet. Nem értem, miért ilyen
fontos ez neked.
– Mert fontos vagy nekem, Rose – jelentettem ki egyszerűen.
Mindenki jobban fogja érezni magát, ha én nem vagyok ott.
Megvontam a vállam. Lehet, hogy igaza van.
Nem leszek kedves.
Elmosolyodtam.
– Nem is várom el, hogy kedves legyél. Csak azt kérem, hogy viseld el.
Habozott.
 – Nem lesz olyan rossz – ígértem. – Talán alaposan le is pipálsz majd
baseballban, ami nekem lesz kellemetlen.
Szájának egyik sarka kissé felfelé rándult, mintha épp egy mosolyt
próbálna visszafojtani. Emmett és Jasper velem lesz.
Nyilvánvalóan mindig a fizikai fölényben lévő játékosokat választotta ki.
– Megegyeztünk.
Vett még egy mély lélegzetet, és azonnal meg is bánta, hogy nekiállt velem
egyezkedni. Megpróbálta maga elé képzelni, milyen érzés lesz egy helyen
tartózkodnia Bellával, és ettől nagyon szenvedett.
– Semmi sem fog történni ma este, Rose. Bella nem fog semmilyen döntést
meghozni. Csak nézi, ahogy játszunk, ennyi. Gondolj rá úgy, mint egy
kísérletre.
Amiben lehet, hogy Bella felrobban?
Küldtem felé egy megfáradt pillantást, mire ő undok grimaszt vágott.
– Ha nem fog menni, akkor újraosztjuk a csapatokat, és keresünk egy másik
megoldást.
Rosalie-nak jó pár megoldás akadt a tarsolyában, többségük meglehetősen
gyalázatos, de készen állt arra, hogy megadja magát. Meg fogja próbálni…
de azt láttam előre, hogy nem fogja megerőltetni magát, hogy civilizált módon
viselkedjen. Kezdetnek megteszi.
Gondolom, akkor ideje átöltöznöm. Azzal villámsebesen visszatolatott, és
eltűnt a szemem elől. Én az erdőn keresztül vezető rövidebb utat
választottam.
Odabenn a hatalmas képernyőn Emmett négy különböző baseball-meccset
nézett párhuzamosan. De közben fülelt, hallgatta, ahogy Rosalie kocsija
csikorogva visszaáll a garázsba.
A tv felé mutattam.
– Hiába, ez sem segít majd, hogy ma este te győzz.
 Rábeszélted Rosalie-t, hogy jöjjön velünk játszani?
Bólintottam, mire egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
Jövök neked eggyel!
– Tényleg?
Izgatottan fogadta, hogy valamit tényleg szeretnék kérni tőle. Persze, mit
tehetek érted?
– Megpróbálnál jól viselkedni, amíg Bella is velünk lesz?
Rose átsuhant a szobán, egyenesen fel az emeletre, és szándékosan nem
vett rólunk tudomást.
Emmett megfontolta a kérésemet. Mit jelent ez pontosan?
– Ne rémítsd őt szándékosan halálra!
Megvonta a vállát.
– Korrekt kérésnek tűnik.
– Nagyszerű!
Örülök, hogy újra itt vagy. Az elmúlt hónapok Emmettnek különösképp
vontatottnak tűntek, először a hangulatváltozásaim, majd a távollétem miatt.
Már majdnem elnézést kértem tőle, de tudtam, hogy most már nem dühös
rám. Emmett a pillanatnak élt.
– Hol van Alice és Jasper?
Emmett újra a meccsekre koncentrált. Vadásznak. Jasper készen akar
állni. Vicces – úgy tűnt, mintha egészen izgatott lenne a ma este miatt.
Jobban, mint vártam volna.
– Vicces – értettem egyet, bár én jobban értettem az okokat.
Edward, drágám, hallom, hogy csöpög belőled a víz a padlóra. Kérlek,
öltözz át valami szárazba, a vizet meg töröld fel!
– Bocsi, Esme!
Ez alkalommal már Charlie-nak öltöztem ki, és elővettem az egyik menőbb
esőkabátomat, amit csak ritkán szoktam hordani. Olyannak akartam látszani,
aki komolyan veszi az időjárás változásait, igyekszik ezeknek megfelelően
felöltözni. Az efféle apróságok nyugtatták meg leginkább az embereket.
Automatikusan áttettem az új farmerom zsebébe a Bellától elcsent kupakot.
Miközben felmostam, az járt a fejemben, honnan közelítsük meg az esti
baseballmeccset, és az ötlött fel bennem, hogy a legutóbbi élménye után
Bella talán nem szívesen futna velem a helyszínre. Tudtam, hogy bizonyos
mennyiségű futás elkerülhetetlen, de arra jutottam, hogy minél rövidebb lesz
a távolság, annál jobb.
– Kölcsönkérhetném a dzsipedet? – kérdeztem Emmett-től.
Király dzseki. Kacagott. A lényeg, hogy ne ázz meg!
Birkatürelemmel vártam a válaszát.
– Persze, vigyed – egyezett bele. – De most te jössz nekem eggyel!
– Örömmel leszek a lekötelezetted!
Nevetésének hangjára suhantam vissza az emeletre.
A megbeszélésünk Carlisle-lal nem tartott sokáig – hozzám hasonlóan ő
sem látott más opciót, mint hogy viselkedjünk ugyanúgy, ahogyan eddig is.
Ezt követően visszasiettem Bellához.
Emmett dzsipje sok tekintetben a legfeltűnőbb volt az összes autónk közül,
pusztán a mérete miatt is. De nem sokan voltak az utcán a felhőszakadás
miatt, és a sűrű esőben amúgy sem olyan könnyű beazonosítani, hogy ki vezeti
az autót. Az emberek valószínűleg arra jutnának, hogy a súlyos autó
tulajdonosa nem forksi lakos.
Nem tudtam pontosan belőni, hogy Bellának mennyi időre lesz szüksége,
ezért pár utcával arrébb kezdtem keringeni, hogy biztosan elkészüljön, mire
odaérek a házuk elé.
Mielőtt az utcájuk végére érhettem volna, éreztem, hogy Charlie
gondolatait izgalom járja át. Bella biztosan megkörnyékezte már a
mondandójával. Emmett arca villant fel Charlie fejében. Vajon miért?
 Félrehúzódtam egy kisebb, a házak közül kitüremkedő erdős résznél, de a
motort járni hagytam.
Elég közel voltam már hozzájuk ahhoz, hogy hallhassam a beszélgetésüket
is. A környéken álló házakban ugyan nem honolt tökéletes csend, de az
azokból szivárgó hangokat, a mentális és a hangosan kimondott gondolatokat
egyaránt, könnyedén figyelmen kívül tudtam hagyni. Mostanra annyira
ráhangolódtam Bella hangjára, hogy egy stadionnyi ordibáló tömegben is
könnyen rátaláltam volna.
– Edwardnak hívják, apu – mondta Bella.
– Udvarol? – kérdezte az apja. Próbáltam értelmezni, mi is hangzik el
velem kapcsolatban.
– Valami olyasmi – vallotta be Bella.
– A minap még azt mondtad, nincs a városban olyan fiú, aki érdekelne –
panaszolta az apja.
– Edward nem is a városban lakik. És különben is, még nagyon kezdeti
stádiumban van a dolog. Úgyhogy ne is hozzál zavarba ezzel az udvarlás-
szöveggel, jó?
Sikerült felvennem a beszélgetés fonalát. Próbáltam értelmezni Charlie
érzéseit, hogy vajon mennyire zaklatta fel Bella bejelentése, de ma este
különösen higgadtnak tűnt.
– Mikor jön érted?
– Pár percen belül itt lesz. – A hangja alapján ez a helyzet Bellát sokkal
inkább zavarta, mint az apját.
– És hová akar vinni téged?
Bella drámaian felnyögött.
– Tisztára, mint a spanyol inkvizíció. Baseballozni fogunk a családjával.
Egy pillanatig csend telepedett a házukra, majd Charlie hangosan
felnevetett.
 – Azt akarod mondani, hogy baseballozni fogsz? Te?
Charlie hangjából világos lett, hogy Bella – annak ellenére is, hogy a
mostohaapjának ez a foglalkozása – egyáltalán nem rajong a sportokét.
– Hát, azt hiszem, többnyire inkább csak nézni fogom.
– Te nagyon odalehetsz ezért a fiúért.
A hangja most már gyanakvóbbnak tűnt. A fejében megjelenő
visszajátszások alapján próbálta összerakni, hogy mióta is tarthat ez a
kapcsolat. Újult erővel tért vissza az előző esti gyanakvása.
Bőgetni kezdtem a motort, és gyorsan bevettem egy U-kanyart. Bella
végzett az előkészületekkel, én pedig már alig bírtam magammal, újra vele
akartam lenni.
Leparkoltam a furgonja mögé, és egyenesen az ajtóhoz siettem. Charlie épp
így szólt odabenn:
– Úgyis túlságosan elkényeztetsz.
Megnyomtam a csengőt, és a fejemre húztam a kapucnimat. Általában nem
okozott nehézséget, hogy embernek tűnjek, de most még az átlagosnál is
fontosabbnak tűnt, hogy sikeresen álcázzam magam.
Hallottam, hogy Charlie az ajtó felé igyekszik, Bella szorosan a nyomában
lépked. Charlie gondolatai egyszerre tűntek aggodalmaskodónak és
kedélyesnek. Úgy képzeltem, még mindig szórakoztatja a gondolat, hogy
Bella önként részt vesz egy baseballmeccsen; legalábbis szinte biztos voltam
benne, hogy ez járt a fejében.
Charlie nyitott ajtót, a tekintete valahol a vállam magasságában
összpontosult; alacsonyabb vendégre számított. Újrarendezte a testtartását, és
egy fél lépést hátrált is.
Épp elégszer tapasztaltam már hasonló reakciókat a múltban ahhoz, hogy
ne legyen szükségem hangosabb gondolatokra a megértésükhöz. Mint
bármelyik normális embernek, aki hirtelen pár lépésre találja magát egy
vámpírtól, adrenalin kerül a véráramába. A félelemtől rövid időre
bukfenceket vet a gyomra, de elméjének racionalitása gyorsan átveszi az
uralmat. Az agya arra kényszeríti, hogy ne vegyen tudomást azokról az apró
különbségekről, amik azt sugallják, hogy más vagyok, mint ő. A tekintete
idővel kitisztul, és nem lát mást, csak egy egyszerű tinédzser fiút.
Láttam, amint levonta a következtetést, hogy végtére is én csak egy
normális srác vagyok. Tudtam, hogy eltöpreng majd azon, miért reagált ilyen
furcsán a teste.
Hirtelen Carlisle képe villant fel a fejében, biztos voltam abban, hogy
összehasonlítja az arcunkat. Bár nem igazán hasonlítottunk egymásra, a
bőrszínünk egyezése a legtöbb embernek elégnek bizonyult. De talán Charlie
esetében nem így lesz. Egyértelműen elégedetlen volt valamivel.
Bella idegesen nézegetett Charlie válla fölött.
– Gyere beljebb, Edward! – Charlie hátrált egy lépést, majd intett, hogy
kövessem.
Bellának el kellett ugrania az útjából.
– Köszönöm, Swan rendőrfőnök úr!
Bella apjának arcán egy mosolyféle jelent meg, majd kelletlenül
odavetette:
– Szólíts nyugodtan Charlie-nak! Add csak ide a dzsekidet, fölakasztom.
Gyorsan leráztam magamról a kabátot.
– Köszönöm, uram.
Charlie a folyosóról nyíló nappali felé mutatott.
– Foglalj helyet, Edward!
Bella grimaszolt, egyértelmű volt, hogy ő szíve szerint azonnal útnak is
indulna.
A karosszéket választottam. A kanapét kissé korainak éreztem, ahol Bella
mellém ülne – vagy épp Charlie. Talán jobb a családot egyben tartani egy
hivatalos első randi alkalmával.
Bellának nem tetszett a választásom. Rákacsintottam, miközben Charlie
kényelembe helyezte magát.
– Hallom, baseballmeccsre viszed a lányomat – szólalt meg Charlie.
Az arckifejezése alapján inkább szórakoztatónak találta ezt a nem várt
fordulatot.
– Igen, uram, úgy tervezzük.
A férfi hangosan felkacagott.
– Hát nem semmi, hogy ilyesmire rá tudtad venni!
Udvariasságból vele nevettem.
Bella talpra szökkent.
– Oké! Most már eleget humorizáltatok az én rovásomra. Akár mehetünk
is!
Visszasietett az előszobába, és magára rángatta a dzsekijét. Charlie és én
követtük őt. Útközben én is belebújtam a dzsekimbe.
– De ne maradj túl sokáig, Bell! – figyelmeztette a lányát.
– Ne aggódjon, Charlie, korán hazahozom! – feleltem.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással.
– Aztán vigyázz a lányomra, rendben?
Bella ismét teátrálisan felnyögött.
Sokkal nagyobb élvezettel feleltem erre a kérdésre, mint azt az apja
gondolta volna.
– Biztonságban lesz velem, uram, ezt megígérem. – Magabiztos voltam,
hiszen ez igaznak is bizonyul majd.
Bella kivonult a házból.
Charlie és én ismét együtt nevettünk, bár ezúttal én sokkal őszintébben.
Charlie-ra mosolyogtam, majd odaintettem, miközben követtem Bellát az
udvarra.
 Nem jutottam túl messzire. Bella dermedten torpant meg a verandán, és
Emmett dzsipjére meredt. Charlie is odasereglett, hogy ellenőrizze, mi állta
útját Bella menekülési szándékának.
Meglepetten füttyentett egyet.
– Ne felejtsd el bekapcsolni a biztonsági övet! – intette Bellát rekedtesen.
Az apja hangja felélénkítette Bellát. Azonnal szaladni kezdett a szakadó
esőben. Én is próbáltam tartani az emberi tempót, de kihasználva, hogy
lényegesen hosszabb a lábam, mint az övé, én értem először a kocsihoz, és
kinyitottam neki az utasoldali ajtót. Bella egy pillanatig habozott, csak
nézegette az ülést. A földre pillantott, majd pedig ismét az ülésre. Vett egy
mély lélegzetet, és kissé berogyasztotta a térdét, mint aki épp ugrani készül.
Charlie nem igazán látott minket a dzsip ablakain keresztül, így fogtam és az
üléshez emeltem Bellát. Ő meglepetten kapkodott levegő után.
Megkerültem az autót, és közben ismét odaintettem Charlie-nak.
Ő hanyagul intett vissza.
A kocsiban Bella épp a biztonsági övvel küszködött. Mindkét kezében egy
csatot tartott, majd felnézett rám, és így szólt:
– Mi ez a sok izé?
– Terepautózásra kitalált biztonsági hám.
Ráncolni kezdte a homlokát.
– Hűha!
Rövid kutakodás után sikerült találnia egy szíjat, de ez nem illett egyik
általa próbált csatba se. Nevetnem kellett a zavarodott arckifejezése láttán,
majd segítettem neki a hám összes részét a helyére pattintani. A szíve a
kopogó esőnél is hangosabban vert, amikor a kezemmel végigsimítottam
nyakának puha bőrén. Az ujjaimat még egyszer végigfuttattam kulcscsontjának
vonalán, mielőtt elhelyezkedtem volna a volán mögött, majd beindítottam a
motort.
 Amikor magunk mögött hagytuk a házat, Bella riadt hangon szólalt meg.
– Milyen… ühm… nagy dzsiped van.
– Emmetté. Gondoltam, nem szeretnéd futva megtenni az egész utat –
vallottam színt neki.
– Hol tartjátok ezt a valamit?
– Az egyik melléképületet garázzsá alakítottuk.
Ekkor a hátam mögött lóbálózó üres hámra tévedt a tekintete.
– Te nem akarod bekapcsolni a biztonsági övedet?
A pillantásomból sikeresen kiolvasta a válaszomat.
Homlokráncolva grimaszolt felém, de félúton az arcára fagyott a fintor.
– Azt mondod, az egész utat? – A hangja vagy egy oktávval magasabban
szólt, mint általában. – Vagyis egy részét mégiscsak futva fogjuk megtenni?
– Te nem fogsz futni – mutattam rá.
Felnyögött.
– Azt nem, viszont hányingerem lesz.
– Csak tartsd csukva a szemed, és nem lesz semmi bajod!
Beharapta az alsó ajkát.
Meg akartam nyugtatni, hogy biztonságban lesz mellettem. Közelebb
hajoltam hozzá, hogy puszit nyomjak a feje tetejére. De ekkor nagy
meglepetés ért.
Az eső áztatta hajára nem voltam felkészülve. A torkomban égő tűz, ami
mostanra olyannyira megszokottá vált, újult erővel lángolt fel és kerített a
hatalmába. Fájdalmas mordulás csúszott ki a számon, még mielőtt
visszafojthattam volna.
Azonnal kihúztam magam, és igyekeztem tartani a távolságot Bellától.
Ő csak zavartan meredt rám. Megpróbáltam elmagyarázni neki, mi történt.
– Olyan jó illatod van az esőben!
Gyanakvó arccal kérdezett vissza.
 – A szó jó vagy rossz értelmében?
Felsóhajtottam.
– Mindkettőben, mindig mindkettőben.
A jeges eső hangosan és élesen kopogott a szélvédőn, a koppanásokból
ítélve inkább tűnt szilárd halmazállapotúnak, mint folyékonynak. Ráfordultam
egy mellékútra, amin egészen addig haladtunk befelé az erdő sűrűjébe,
ameddig a dzsip bírta a gyűrődést. Ezzel pár kilométernyi futást meg tudtunk
spórolni.
Bella a gondolataiba mélyedve meredt kifelé az ablakon. Azon tűnődtem,
vajon felzaklattam-e a válaszommal. De ekkor észrevettem, milyen szorosan
kapaszkodik az ablak feletti fogantyúba, a másik kezével pedig ülésének
szélébe. Lelassítottam, és próbáltam olyan gyengéden manőverezni a
kitaposott út és a kiálló kövek között, amennyire csak tudtam.
De nagyon úgy tűnt, hogy Bella számára a közlekedés bármilyen formája,
leszámítva a matuzsálem korú furgonját, kellemetlen. Talán ez után a
hepehupás út után kevésbé fog megvetően nyilatkozni a legkényelmesebb
utazási formáról.
Az ösvény egy kisebb, nyitott térnél ért véget, amit sűrű fenyők öleltek
körül. Épp csak ahhoz volt elég hely, hogy megforduljunk az autóval, hogy
ezzel tehessük majd meg az utat hazafelé is. Leállítottam a motort, és hirtelen
szinte tökéletes csend állt be. Keresztülhajtottunk a viharon, itt már csak köd
borult a tájra.
– Sajnálom, Bella – szabadkoztam. – Innentől gyalog kell mennünk.
– Tudod, mit? Inkább itt megvárlak.
Úgy tűnt, megint teljesen kifulladt. Megpróbáltam az arcából kideríteni,
mennyire beszél komolyan.
– Hová lett a bátorságod? – vontam kérdőre. – Ma délelőtt még nagy volt a
szád.
 A szája sarka kissé felfelé rándult, és egy aprócska mosoly ült ki az
arcára.
– Még nem hevertem ki a legutóbbit.
Villámgyorsan megkerültem az autót, és a mosolyán töprengtem. Vajon
csak ugratni próbál?
Kinyitottam az ajtaját, de nem mozdult. A hám még mindig akadályt
jelentett neki, ezért gyorsan kiszabadítottam.
– Ezt majd én megoldom – tiltakozott. De már végeztem is, mielőtt
befejezhette volna a mondatot. – Te csak menj!
Elgondolkoztam egy pillanatra. Kissé idegesnek tűnt, de nem rettegett.
Nem akartam, hogy örökre lemondjon arról, hogy velem utazhasson.
Egyrészt, így a legkönnyebb közlekedni. De ennél is inkább… mielőtt Bellát
megismertem volna, a futás volt a kedvenc tevékenységem. Ezért ezt az
élményt meg akartam osztani vele is.
De mindenekelőtt meg kellett győznöm őt arról, hogy adjon neki még egy
esélyt.
Talán az elkápráztatás egyik dinamikusabb formájához kellene nyúlnom.
Végiggondoltam a múltbeli összes interakciónkat. A korai napokban
többnyire félreértettem a reakcióit, de most már új szűrőn keresztül láttam az
akkori eseményeket. Tudtam, hogy ha bizonyos intenzitással nézek a szemébe,
megfeledkezik az adott pillanat gondolatmenetéről. És amikor megcsókolom,
akkor minden másról is elfeledkezik, a józan észről, az önfenntartásról és az
olyan létfontosságú tevékenységekről is, mint például a légzés.
– Hmmm… – Azon töprengtem, hogyan lenne érdemes eljárnom. – Úgy
látom, módosítanom kell némileg a memóriádat…
Kiemeltem őt a dzsipből, és finoman talpra állítottam. Kissé idegesen,
kissé pedig izgatottan meredt rám.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
 – Módosítani? A memóriámat?
– Valami olyasmi.
A múltban akkor gyakoroltam rá a legnagyobb hatást, amikor hevesen
kutattam titkos gondolatainak tartalma után. Mivel hiábavalónak, ugyanakkor
szórakoztatónak tartottam ezeket a próbálkozásokat, újra a kristálytiszta, mély
szemébe meredtem. Természetesen most sem sikerült meghallanom a
gondolatait.
Bella négyszer is pislantott, az ideges arckifejezése pedig inkább
döbbentre váltott.
Tehát a helyes úton jártam.
Közelebb hajoltam hozzá, mindkét kezemet az autó karosszériájának
támasztottam, közrefogva Bella fejét. Bella hátrált egy fél lépést, ezzel
nekipréselődött az ajtónak. Vajon több térre van szüksége? Az állát felszegte,
az arcát pedig pontosan úgy fordította, mintha arra várna, hogy
megcsókoljam. Akkor valószínűleg nem. Még néhány centit közelítettem felé.
A szemét félig behunyta, a szája kinyílt.
– Mondd csak, mitől is félsz tulajdonképpen? – mormogtam.
Gyors ütemben pislogott, majd levegő után kezdett kapkodni. Nem igazán
tudtam, mit kellene tennem ezekkel a gyakori légzéskimaradásokkal. Talán
rendszeresen emlékeztetnem kéne rá, hogy vegyen levegőt?
– Hát… – Nagyon nyelt, majd újra szakadozva próbált levegő után
kapkodni. – Például attól, hogy nekimegyünk egy fának… meg attól, hogy
meghalok. És hogy hányni fogok.
Elvigyorodtam a felsorolt események fontossági sorrendjén, majd újra
áthatóan néztem az arcába. Lassan lejjebb hajoltam, és az ajkamat a
kulcscsontjai közti mélyedéshez érintettem. Elakadt a lélegzete, a szíve pedig
hevesen vert.
Közelebb vándoroltam a nyakához.
 – Még most is félsz?
Beletelt egy pillanatba, hogy megtalálja a hangját.
– Igen – suttogta bizonytalanul. – Attól, hogy fának ütközünk, és a
hányingertől.
Oldalra döntöttem a fejem, majd az orrommal és a számmal
végigsimítottam nyakának vonalán. A következő kérdésemet az állkapcsa
alatti üregbe leheltem bele. Bella teljesen behunyta a szemeit.
– És most?
Gyors lihegések közepette felelt.
– Fák – zihálta. – Tengeribetegség.
Végighúztam az ajkamat az arcán, majd gyengéd csókot nyomtam az egyik,
majd a másik szemhéjára.
– Bella, ugye nem gondolod komolyan, hogy én nekimegyek egy fának? –
kérdeztem enyhén korholó hangon. Végtére is ő az, aki azt állítja, hogy én
mindenben jó vagyok. Épp ezért azt próbáltam megkérdőjelezni, hogy
mennyire bízik a képességeimben.
– Te nem – lehelte –, de én igen.
Lassan és megfontoltan végigcsókoltam az arcát, megtorpanva a szája
sarkánál.
– Hagynám, hogy egy fa ártson neked?
A felső ajkam leheletfinoman súrolta az ő alsó ajkát.
– Nem – sóhajtotta lágy hangon, szinte búgva.
Az ajkam most már finoman átcsúszott az övére, miközben odasúgtam
neki:
– Na látod! Nincs mitől félni, igaz?
– Nincs – értett egyet reszkető sóhajtások közepette.
Bár a célom az volt, hogy lenyűgözzem őt, azon kaptam magam, hogy én is
teljesen le vagyok taglózva.
 Egyáltalán nem éreztem azt, hogy uralkodni tudnék magamon. A testemet
épp úgy vezényeltem, mint vadászat közben, amikor az ösztön és az éhség
felülkerekedik a józan ész felett. Csakhogy most nem a régi szükségletek iránt
éledt fel bennem a vágy, amiken már megtanultam uralkodni. Ezek újfajta
szenvedélyek voltak, és még nem tanultam meg kormányozni őket.
A szám túlságosan durván csapott le az övére, közben a kezemmel
közelebb húztam magamhoz az arcát. A testem teljes felületén érezni akartam
a bőrét. Olyan közel akartam lenni hozzá, hogy soha többé ne kelljen
elválnunk.
Ez az újfajta tűz – amelyik ugyan nem okozott fájdalmat, viszont teljesen
romba döntötte bennem a tisztán gondolkodás képességét – egyre forróbban
lángolt, miközben Bella szorosan a nyakam köré fonta a karjait, a teste pedig
az enyém köré tekeredett. Testéből áradó forrósága és a pulzusa egybeolvadt
a testemmel, mellkastól combig. Fuldoklottam az érzésben.
Ekkor szétnyíltak egymáshoz tapadó ajkaink, és úgy tűnt, testem minden
egyes porcikája csak arra tud gondolni, hogy minél jobban belemerüljön
ebbe a csókba.
Ironikus módon Bella a legalapvetőbb ösztönömnek köszönheti, hogy
megmenekült.
Ahogy meleg lehelete megrohamozta a számat, az önkéntelen reflexeim
azonnal bekapcsoltak: áramlani kezdett a méreg, az izmaim megfeszültek.
Épp elég nagy sokkot jelentett ahhoz, hogy észhez térjek.
Elszakadtam tőle, éreztem, ahogy a keze lecsúszik a nyakamról és a
mellkasomról.
Rémület támadt a fejemben.
Vajon milyen közel kerültem ahhoz, hogy ártsak neki? Hogy végezzek
vele?
Olyan kristálytisztán láttam magam előtt, mint Bella döbbent arcát: a
világot nélküle. Rengetegszer töprengtem már a sors ezen fordulatán, így
most el sem kellett képzelnem, milyen végtelenül üres lenne a világ, milyen
gyötrelmes. Tudtam, hogy képtelen lennék egy ilyen világban élni.
Vagy… egy olyan világban, ahol Bella nyomorultul érezné magát. Ha
teljesen ártatlanul a nyelvét az egyik borotvaéles fogamhoz érintené…
– Az ördögbe is, Bella! – ziháltam, és szinte nem is hallottam a belőlem
feltörő szavakat. – Te leszel a halálom, esküszöm, hogy az leszel. –
Összerezzentem, undorodtam magamtól.
Ha végeznék vele, azzal magammal is végeznék. Az ő élete egyet jelentett
az én életemmel – az én törékeny, véges életemmel.
Előredőlt, és megtámaszkodott a térdén, levegő után kapkodva.
– De hiszen te elpusztíthatatlan vagy – motyogta.
Közel járt az igazsághoz, legalábbis a fizikai állóképességemmel
kapcsolatban; de arról fogalma sem volt, milyen mértékben függ az én
létezésem az övétől. Mint ahogy arról sem, hogy milyen közel állt az imént a
teljes megsemmisüléshez.
– Én is azt hittem, amíg veled nem találkoztam – morogtam, majd vettem
egy mély lélegzetet. Nem tűnt biztonságosnak kettesben maradnom vele. – És
most menjünk innét, mielőtt valami igazán nagy butaságot csinálok!
Felé nyújtottam a kezem, ő pedig megértette, hogy nagyon kell sietnünk.
Nem tiltakozott, miközben a hátamra kaptam. Szorosan körém fonta a karját
és a lábát, nekem pedig egy pillanatig küszködnöm kellett, hogy az elmém
uralkodjon a testem felett.
– El ne felejtsd behunyni a szemed! – figyelmeztettem.
Az arcát a vállamba temette.
A futás nem volt ugyan hosszú, de épp elég ideig tartott ahhoz, hogy
összeszedjem magam. Úgy tűnt, semmiben sem bízhatok, ha az ösztöneimről
van szó; csak mert bizonyos tekintetben biztos lehettem az önuralmamban, az
nem jelenti, hogy minden másfajta kontroll érzését magától értetődőnek
tekinthetek. Muszáj hátrálnom egy lépést, és meg kell húznom egy határt, hogy
meg tudjam óvni Bellát. Bizonyos mértékig korlátoznom kell a fizikai
érintkezéseinket, hogy ne gátoljam meg őt a légzés, magamat pedig a
gondolkodás gyakorlásában. Szánalmas, hogy a második aggodalomnak
fontosabbnak kell lennie, mint az elsőnek.
Bella a rövid út alatt meg sem moccant. Hallottam, hogy egyenletesen
veszi a levegőt, a szívverése is stabilizálódott, vagy épp csak kicsit volt
gyorsabb a kelleténél. Még azután is mozdulatlan maradt, hogy megálltam.
Hátranyúltam, és megsimogattam a haját.
– Megérkeztünk, Bella.
Először meglazította a karját, majd vett egy mély lélegzetet, ezt követően
pedig a megfeszített lábak szorításán is engedett. Majd hirtelen testének
melegsége is elpárolgott.
– A francba – fújtatott.
Mikor hátrafordultam, azzal szembesültem, hogy Bella úgy terült el a
földön, mint egy kisgyerek földhöz vágott babája. A döbbenete hamarosan
felháborodásba váltott, mintha fogalma sem lenne arról, miként került oda, de
biztos benne, hogy ezért valaki más a felelős.
Nem tudnám megmondani, hogy mit találtam ebben annyira viccesnek.
Talán csak kimerült voltam. Talán csak beütött az az erőteljes
megkönnyebbülés, amit azt követően kezdtem érezni, hogy ismét magam
mögött tudtam egy meredek helyzetet. Vagy csak szimplán ki kellett engednem
a gőzt.
Bármi volt is az oka, nevetni kezdtem, és egy ideig abba se bírtam hagyni.
Bella fintorgott a reakcióm láttán, majd felsóhajtott, és feltápászkodott.
Olyan kitartóan igyekezett letörölgetni a sarat a dzsekijéről, hogy csak még
inkább kinevettem.
 Küldött felém egy dühös pillantást, majd masírozni kezdett előre.
Visszafojtottam a kacagást, és utánaeredtem, majd a derekánál fogva
finoman belékapaszkodtam, és igyekeztem a lehető legösszeszedettebben
megkérdezni tőle:
– Hová mész, Bella?
Rám se nézett.
– Baseballmeccset nézni – felelte. – Téged, úgy látom, már nem érdekel a
játék, de a többiek biztosan nélküled is remekül szórakoznak majd.
– Rossz irányba indultál – tájékoztattam.
Az orrán keresztül vett egy mély levegőt, majd száznyolcvan fokos
fordulattal az ellenkező irányba kezdett trappolni. Ismét elkaptam. Az sem
volt épp helyes irány.
– Ne mérgelődj már – kértem –, tényleg nem tudtam megállni nevetés
nélkül. Látnod kellett volna, milyen képet vágtál. – Megint kitört belőlem a
kuncogás; de a következőt már megpróbáltam visszanyelni.
Végre a szemembe nézett dühtől csillogó szemmel.
– Aha, szóval kizárólag neked szabad mérgelődnöd?
Ekkor beugrott, mennyire nem szereti a kettős mércét.
– Én nem voltam rád mérges – kontráztam.
A hangjából maró gúny áradt, amikor felidézte, mit mondtam neki az imént.
– „Bella, te leszel a halálom.”
Bár ez kissé beárnyékolta a jókedvemet, de azért nem sikerült teljesen
elrontani azt. Abban a vad, érzelemdús pillanatban kicsit többet árultam el a
kelleténél.
– Ez egyszerű ténymegállapítás volt.
Forgolódni kezdett a szorításomban, próbálta kitépni magát a kezem közül.
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, bizonygatni kezdte:
– Dühös voltál.
 – Igen – egyeztem bele.
– De az előbb még azt mondtad…
– Hogy nem rád voltam dühös. – Most már semmi sem tűnt viccesnek.
Megint magát okolta. – Hát nem látod, Bella? Hát nem érted?
Zavarodottan és bosszúsan fintorgott.
– Mit kellene megértenem?
– Sose vagyok dühös rád… – magyaráztam. – Hogy is lehetnék? Valakire,
aki ilyen bátor, bizalommal teli… melegszívű, mint te.
Megbocsátó, kedves, együttérző, őszinte, jóságos… nélkülözhetetlen,
meghatározó, létfontosságú… Még jó ideig folytathattam volna, de
félbeszakított.
– De akkor miért? – suttogta.
Úgy sejtettem, a teljes mondat valahogy így hangzott volna: De akkor
miért pirítottál rám olyan kegyetlenül?
A kezembe fogtam az arcát, és megpróbáltam legalább annyira
kommunikálni a szememmel, mint a mondataimmal, igyekeztem minden egyes
kiejtett szó mögé plusz erőt rejteni.
– Saját magamra vagyok dühös – mondtam. – Azért, mert úgy látom,
képtelen vagyok rá, hogy ne tegyelek ki komoly veszélynek. A puszta
létezésemmel veszélybe sodorlak. Néha valósággal gyűlölöm magamat.
Erősebbnek kéne lennem, képesnek arra, hogy…
Meglepődtem, amikor az ujjai az ajkamhoz értek, ezzel megakadályozva,
hogy befejezzem a mondandómat.
– Ne! – mormogta.
A zavarodottság eltűnt az arcáról, a helyén csak kedvesség maradt.
Elvettem a kezét a számról, és az arcomhoz simítottam.
– Szeretlek – vallottam meg ismét. – Gyönge mentség arra, amit teszek, de
azért igaz.
 Hosszan meredt rám, a tekintetéből melegség és csodálat áradt. Mindössze
egy választ adhattam erre a tekintetre.
Egy mérsékelt választ. Nincs helye több ösztönös cselekvésnek.
– Most pedig, légy szíves, próbálj rendesen viselkedni! – mormogtam,
inkább magamnak, mint neki.
Gyengéden, egy rövid pillanatra az ajkaimat az övéhez érintettem.
Bella mozdulatlanná dermedt, még levegőt sem vett. Gyorsan
felegyenesedtem, és megvártam, amíg újra lélegezni kezd.
Felsóhajtott.
– Megígérted a rendőrfőnöknek, hogy korán hazaviszel, nem emlékszel?
Úgyhogy jobb, ha most megyünk.
Ismét ő segített nekem. Bárcsak a gyengeségemmel ne arra ösztökélném,
hogy ilyen erős legyen!
– Igenis, hölgyem!
Elengedtem, majd megfogtam az egyik kezét, hogy a megfelelő ösvény felé
vezessem. Csak tíz métert kellett megtennünk, és már el is értük az erdő
szélét, majd beléptünk a hatalmas, nyitott mezőre, amit a családom nemes
egyszerűséggel tisztásnak hívott. A fákat már rég letarolta egy gleccser,
mostanra pedig csak egy vékony földréteg fedte az alattuk elterülő
alapkőzetet. Csak fű és páfrányfélék virágoztak itt. Nekünk viszont tökéletes
játszótérnek bizonyult.
Carlisle épp a baseballpályát jelölte ki, eközben Alice és Jasper új
trükköket próbálgattak, amiket Alice tökéletesíteni akart: ha Jasper időben
eldönti, hogy melyik irányba fog futni, akkor Alice előre láthatja ezt a
döntést, és már eleve Jasper új pozíciója felé dobhatja a labdát, már azelőtt,
hogy Jasper akár jelbeszéddel közölné vele a tervezett irányt. Ez nem
jelentett különösebben nagy előnyt nekik, de mivel meglehetősen kiegyenlített
volt a mezőny, minden lehetőséget meg kellett ragadni, amivel növelhették az
esélyeiket.
Esme már várt minket, Emmett és Rosalie szorosan mögötte ücsörögtek.
Amikor észrevettek, láttam, hogy Rosalie kitépi a kezét Esmééből, majd
sarkon fordult, és arrébb vonult.
Nos, végtére is azt nem ígérte meg, hogy kedves lesz. Már az is épp elég
nagy engedmény a részéről, hogy itt van.
Ez teljesen nevetséges. Esme nem értett egyet velem. Egész délután
próbálta hízelgéssel kizökkenteni Rosalie-t a rosszkedvéből, de úgy tűnt, nem
sok sikerrel. Emiatt érthetően kissé bosszús volt.
Minden rendben lesz, amint játszani kezdünk, gondolta Emmett. Hozzám
hasonlóan ő is megkönnyebbült, hogy Rosalie legalább eljött.
Esme és Emmett közelebb léptek, hogy üdvözöljenek bennünket. Küldtem
Emmett felé egy figyelmeztető pillantást, ő pedig rám vigyorgott. Ne aggódj,
megígértem.
Érdeklődéssel figyelte Bellát. Egy dolog az emberek közelében lenni, amíg
látogatást teszünk az ő világukban, de teljesen más helyzet az, ha az egyikük
látogat meg bennünket. Izgalmas volt. Egy ember, aki, legalábbis Emmett
értelmezése szerint, többé-kevésbé egy volt közülünk. Őt eddig csak pozitív
élmények érték a család bővülésével. Ezért alig várta, hogy Bellát is magunk
között tudhassa.
Talán még élveztem is volna ezt a lelkes fogadtatását, ha az érkező iránt
érzett elragadtatása mögött nem az bújt volna meg, hogy egyáltalán nem
kételkedik Alice jövendölésében.
Én azonban türelmes leszek. Idővel mindannyian megértik majd.
– Téged hallottunk az előbb, Edward? – kérdezte Esme. Hangosabban
beszélt, mint általában, hogy Bella ne érezze azt, kihagyjuk a beszélgetésből.
– Mintha egy medve fuldokolt volna – tette hozzá Emmett.
Bella félénken elmosolyodott.
 – Igen, ő volt az.
Emmett rávigyorgott, örült, hogy Bella elég bátor ahhoz, hogy csatlakozzon
az ugratáshoz.
– Bella megnevettetett, ha nem is szándékosan – magyaráztam.
Alice felénk szökdécselt. Arra jutottam, hogy nem kellene amiatt
aggódnom, amiért önmagához híven viselkedik. Sokkal jobban tudta, mint
amennyire én megsaccolhattam, hogy mi ijeszti meg Bellát, és mi nem.
Kartávolságra lefékezett tőlünk.
– Idő van – jelentette be ünnepélyesen, Bella kedvéért rá is játszott a jósnő
szerepére. Végszóra, mennydörgés kavarta fel a csendet. Megráztam a fejem.
– Félelmetes, mi? – mormogta Emmett Bellának, majd rá is kacsintott,
miután Bella döbbenten vette tudomásul, hogy a fivérem hozzá szólt. Rövid
habozás után visszavigyorgott rá.
Emmett felém pillantott. Bírom a lányt.
– Gyerünk már! – sürgetett minket Alice, majd belekapaszkodott Emmett
kezébe. Pontosan tudta, meddig játszhatunk féktelenül, és egy percet sem
akart ebből elvesztegetni. Emmett sem volt kevésbé lelkes, hogy belevágjunk
a játékba. Ketten együtt Carlisle felé rohantak.
Beszélgethetek Bellával egy kicsit? Úgy szeretném, ha nem feszengene
mellettem, esedezett Esme. Láttam rajta, mennyire sokat jelentene neki, ha
Bella barátként tekintene rá, és nem félne tőle. Bólintottam, majd Bellához
fordultam.
– Akarsz látni egy igazi, jó kis meccset? – vigyorogtam, mivel Charlie
megjegyzéseiből arra következtettem, hogy ez a mai este meglehetősen kilóg
a szokásai közül. Nos, remélhetőleg képesek leszünk fenntartani az
érdeklődését.
– Hajrá, mieink!
Felnevettem színlelt lelkesedésén, majd megadtam Esmének az olyannyira
vágyott lehetőséget, és üldözőbe vettem Emmettet meg Alice-t.
Kihallgattam Esme és Bella beszélgetését, miközben csatlakoztam a
többiekhez. Semmiféle információt nem akart átadni, sem pedig kiszedni
Bellából, egyszerűen csak kapcsolódni szeretett volna hozzá. De ettől
függetlenül is hegyeztem a fülem. Megosztottam a figyelmemet a két
beszélgetés között: a távolit és a mellettem zajlót egyaránt hallgattam.
– Edward és én már választottunk csapatot – jelentette be Rosalie. –
Jasper és Emmett, ti velem vagytok.
Alice nem lepődött meg. Emmettnek tetszettek a nyerési esélyek. Jasper
azonban kevésbé volt lelkes; ő jobb szeretett Alice-szel együtt dolgozni, nem
pedig ellene. Carlisle, hozzám hasonlóan, örült annak, hogy Rosalie is részt
vesz a játékban.
Eközben Esme a silány sportszerűségünkről panaszkodott, nyilvánvalóan
felkészítette Bellát a legrosszabbra.
Carlisle előhúzott egy negyeddollárost a zsebéből.
– Válassz, Rose!
– De hát ő választotta a csapatokat is – tiltakoztam.
Carlisle rám nézett, majd Alice felé biccentett, aki már látta, hogy az érme
a fej oldalára fog esni.
– Rose – ismételte el, és már fel is dobta a pénzérmét.
– Fej.
Felsóhajtottam, Rose pedig elvigyorodott. Carlisle gondosan elkapta az
érmét, majd a kézfejére csapta.
– Fej – erősítette meg.
– Akkor mi ütünk – mondta Rosalie.
Carlisle bólintott, majd ő, Alice és én elfoglaltuk az alappontokat.
Esme ekkor épp az első fiáról mesélt Bellának, váratlanul ért, hogy a
beszélgetésük ilyen személyes irányt vett. Ez volt Esme legfájóbb sérülése,
de gyengéden és összeszedetten mesélt róla. Azon töprengtem, vajon miért
osztotta ezt meg Bellával.
Vagy talán nem is Esme döntötte ezt el. Volt valami abban, ahogy Bella
hallgatott… Hát nem osztottam-e meg vele én is önként és dalolva a
legsötétebb titkaimat is? Nem árulta-e el az ifjú Jacob Black a törzsük ősi
paktumát, pusztán csak azért, hogy Bellát szórakoztassa? Biztosan mindenkire
ilyen hatást gyakorol.
Elfoglaltam a legtávolabbi pontot a pálya bal féltekén. De még így is
tisztán hallottam Bella hangját.
– Szóval akkor nem bánod? Azt, hogy én… nem a megfelelő személy
vagyok számára? – kérdezte Bella Esmétől.
Jaj gyermekem, gondolta Esme. Ez biztosan túl sok neki egyszerre.
– Nem – felelte Bellának, és hallottam a hangján, hogy igazat beszél. Esme
csak azt akarta, hogy boldog legyek. – Ha egyszer te kellesz neki… Valahogy
majd elrendeződnek a dolgok.
De ő, mint ahogyan Emmett is, csak egy utat látott erre. Örültem, hogy
kellően távol vagyok ahhoz, hogy Bella ne tudja leolvasni az érzéseimet az
arcomról.
Alice megvárta, amíg Esme elfoglalta a bírói pozícióját, Bella pedig mellé
telepedett, majd fellépett a rögtönzött dobódombra.
– Rendben! Dobás indul! – kiáltotta Esme.
Alice-é volt az első dobás. A kissé túlbuzgó Emmett olyan hatalmas erővel
suhintott el a labda mellett a levegőben, hogy a felkavart légörvény
következtében a labda letért egyenes röppályájáról. Jasper a levegőben
elkapta a labdát, majd visszahajította Alice-nek.
– Ez akkor most strike volt? – hallottam, ahogy Bella suttogva kérdezte
Esmétől.
– Ha nem érte az ütő, akkor igen – felelte Esme.
 Alice újra keresztülhajította a labdát a pályán. Emmett máris akcióba
lendült. Én már azelőtt futásnak eredtem, hogy meghallottam volna az ütő és a
labda összeütközését.
Alice előre látta, merre tart majd a labda, és hogy én is elég gyors leszek
ahhoz, hogy elérjem. Ez egy kissé levont a játék öröméből – őszintén szólva,
Rose-nak több esze is lehetett volna, mint hogy hagyjon Alice-t és engem egy
csapatban játszani –, de ma este győzni akartam.
Már visszafelé rohantam a labdával, mikor meghallottam, hogy Esme
Emmettnek kiált: „Kint van!”. Épp ekkor értem vissza a tisztás szélére.
– Emmett ütései a legerősebbek, de Edward fut a leggyorsabban –
magyarázta Esme Bellának.
Rájuk vigyorogtam, és örültem, hogy azt látom: Bella jól szórakozik.
A szeme ragyogott, és az arcán is nagy mosoly terült el.
Emmett elfoglalta Jasper helyét a hazai bázison, miközben Jasper átvette
az ütőt, habár ebben a körben Rosalie-nak kellett volna az elkapónak lennie.
Ez igazán bosszantó volt: Bella háromméteres körzetében állni nem lehetett
akkora teher.
Kezdtem azt kívánni, bár ne győzködtem volna Rose-t, hogy mindenképp
legyen itt.
Jasper nem tervezte letesztelni, mennyire futok gyorsan; tudta, hogy ő nem
bír olyan messzire ütni, mint Emmett. Ehelyett az ütő végével kapta el Alice
dobását, ezzel egyenesen Carlisle felé küldve a labdát, így egyértelmű volt,
hogy az apánknak kell üldözőbe vennie azt. Carlisle vágtázni kezdett, hogy
begyűjtse a labdát, majd versenyt futott Jasperrel az első bázis felé. Nagyon
szoros verseny alakult ki, de Jasper bal lába előbb ért a bázishoz, mint hogy
Carlisle belécsapódott volna.
– Bent van! – jelentette be Esme.
Bella lábujjhegyre állt, a kezével takarta el a fülét, és a kis V alak is
megjelent a szemöldöke között, de megnyugodott, amint Carlisle és Jasper
újra talpra állt. Felém pillantott, és a mosoly is visszatért az arcára.
A feszültség tapinthatóvá vált, amint Rosalie-hoz került az ütő. Hiába állt
Bella a látóterén kívül, amikor Rose a dombon álló Alice felé fordult, úgy
húzta be a vállát, mintha minél távolabb akarna kerülni Bellától. A testtartása
merev volt, az arcára pedig kiült az undor.
Dühösen néztem rá, de ő az ajkát biggyesztve nézett vissza.
Te akartad, hogy itt legyek.
Rose elég zaklatott volt ahhoz, hogy Alice első ütése elsuhanjon mellette,
egyenesen Emmett kezébe. Még mélyebben ráncolta a homlokát, és
megpróbált összpontosítani.
Alice ismét Rose felé csavarta a labdát; ez alkalommal Rose-nak sikerült
eltalálnia, egészen a harmadik bázisig perdült. Én rohanni kezdtem érte, de
Alice már el is kapta. Ahelyett, hogy kiejtettük volna Rose-t, amire még
bőven maradt időnk, Alice megpördült, és villámsebesen hazafutott. Jasper
már félúton járt a harmadik és a hazai bázis között. Be is húzta a vállát,
mintha azt tervezte volna, hogy Alice-t is kiüti a lapkáról, mint Carlisle-t, de
Alice nem várta meg a rohamot. Egy okos, félig csavarodó, félig pedig
csusszanó manőverrel elsiklott Jasper mellett, és hátulról rántotta vissza a
fiút. Bár Esme már felkiáltott, hogy kint van, Rosalie mégis kihasználta ezt a
figyelemelterelést, hogy elfusson a második bázisig.
Már azelőtt meg tudtam tippelni, mi lesz a következő lépésük, hogy
Emmett ismét helyet cserélt volna Jasperrel. Emmett az úgynevezett hosszú,
feláldozott pöci taktikáját hajtotta végre, hogy Rose haza tudjon futni. Alice
is látta, hogy erre készülnek, de úgy tűnt, sikerrel is fognak járni. Én
visszahúzódtam a fák vonalába, de tudtam, hogy ha azelőtt futnék oda, ahol
Alice látomása szerint a labda landolni fog, mielőtt Emmett valójában
hozzáérne az ütővel, akkor Esme megbüntet minket csalásért. Megfeszítettem
az izmaimat, és készen álltam a versenyre – nem is a labda röptével, hanem
Alice látomásával.
Emmett ütése mentén a labda inkább magasra szállt, mint messzire, mivel
tudta, hogy a gravitáció lassabb, mint én. Működött, én pedig elégedetlenül
csikorgattam a fogaimat, amikor Rosalie elérte a hazai bázist.
Ugyanakkor Bella örömködött. Hatalmas mosollyal az arcán tapsikolt,
teljesen lenyűgözte a játék. Rosalie tudomást sem vett Bella éljenzéséről,
hiszen rá sem nézett, csak fintorgott felém, de döbbenten hallottam ki a
gondolataiból, hogy egy kissé mintha… megenyhült volna. Aztán arra
jutottam, hogy ez talán nem jelent semmit; pontosan tudtam, Rose-t mennyire
le lehet venni a lábáról azzal, ha csodálják őt.
Talán felidézhetnék neki néhány hízelgő megjegyzést, amiket Bella tett a
szépségére… de lehet, hogy nem is hinné el nekem. Ha most Bellára nézne,
láthatná, hogy mennyire nyilvánvalón csodálja őt. Ez pedig talán tovább
csillapíthatná Rose ellenszenvét; de nem volt hajlandó felé nézni.
Mégis, egy kis reményt ébresztett bennem. Ha hagyunk neki egy kis időt, és
elhalmozzuk bókokkal… együtt a magunk oldalára állíthatjuk Rosalie-t is.
Emmettnek is imponált Bella izgatott ámulata. Ő már eleve jobban
kedvelte Bellát, mint számítottam rá, és úgy találta, hogy a játék még
élvezetesebb élő közönség előtt. És amennyire Rose imádta a csodálatot,
Emmett annyira szeretett szórakozni.
Carlisle, Alice és én visszaszaladtunk Esméékhez, miközben Rosalie
csapata elfoglalta a pályát. Bella széles mosollyal fogadott.
– No, mi a véleményed? – kérdeztem.
Felnevetett.
– Egy dolog biztos. Többé képtelen leszek végigülni az unalmas, öreg
Major League baseballmeccseit.
– Mert eddig olyan sokszor végigülted.
 Elhúzta a száját.
– Kicsit csalódott vagyok.
De hát nem is tűnt csalódottnak.
– De miért?
– Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon,
amit nem csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál.
Pfuj!
Nem Rosalie volt az egyetlen, aki felmordult ennek hallatán, de
mindenképp ő volt a leghangosabb.
Meddig akartok még érzelgősködni?, kérdezte Rosalie. A vihar nem tart
örökké.
– Én jövök! – mondtam Bellának. Összeszedtem az ütőt onnan, ahova
Emmett dobta, majd a hazai bázishoz ballagtam.
Carlisle leguggolt mögöttem. Alice pedig megmutatta nekem, merrefelé
száll majd Jasper ütése.
Lepöccintettem a labdát.
– Gyáva! – morgolódott Emmett, miközben üldözőbe vette a labdát, ami
kiszámíthatatlanul pattogott. Rose a második bázisnál várt rám, de én bőven
időben odaértem. Küldött felém egy dühös pillantást, én pedig cserébe
rávigyorogtam.
Carlisle a hazai bázisra lépett, és előrehajolt. Hallottam, hogy mire készül,
és Alice látomása szerint sikerrel is fog járni.
Elhelyezkedtem, minden egyes izmom a rohamra készült. Jasper egy
villámgyors csavart labdát indított útnak – Carlisle tökéletes szögben találta
el az ütővel.
Bárcsak figyelmeztethettem volna Bellát, hogy fogja be a fülét!
A hangot, ami akkor dördült el, amikor Carlisle a labdához ért, nehezen
lehetne meggyőzően a viharra fogni. Szerencsére az emberek gyanútlanok, és
nem akarnak semmiféle természetfeletti dologban hinni.
Minden erőmet latba vetve rohantam, és közben a visszhangzó
mennydörgés mellett Rosalie erdei suhanásának hangját hallgattam. Ha elég
gyors lenne… de nem, Alice látta, hogy a labda a földre fog hullani.
Már azelőtt elértem a hazai bázist, hogy a labda félúton járt volna a végső
célpontja felé. Carlisle épp akkor kerülte meg az első bázist. Bella csak
pislogott, amikor egy méterre tőle lefékeztem, mintha nem igazán tudta volna
követni a mozgásomat.
– Jasper! – kiáltotta Rosalie valahonnan az erdő mélyéről. Carlisle épp
akkor suhant el a harmadik mellett. A felénk közelítő labda csak úgy süvített
a fák között. Jasper hasított a hazai bázis felé, de Carlisle-nak sikerült
becsúsznia alá, épp mielőtt a labda becsapódott volna Jasper tenyerébe.
– Bent van! – kiáltotta Esme.
– Gyönyörű! – gratulált nekünk Alice, miközben pacsira tartotta a kezét.
Mindketten belecsaptunk.
Mindannyian hallottuk, hogy Rosalie csikorgatja a fogait.
Én Bella mellé álltam, és az ujjaimat lazán összefontam az övéivel. Rám
mosolygott, az arca és az orra kipirult a hidegtől, de a szeme izgalomtól
csillogott.
Miközben kézbe vette az ütőt, Alice vagy száz különböző módot ötölt ki,
hogy hogyan üsse el a labdát, de egyet sem talált, amivel sikerülne túljárnia
Jasper vagy Emmett eszén. Emmett a harmadik bázis körül téblábolt, mivel
tudta, hogy Alice nem elég erős ahhoz, hogy túlszárnyalja Rosalie
védekezését.
Jasper elhajította a labdát, Alice pedig a jobb-külső felé célozva ütötte el.
Jasper az első bázisig üldözte a labdát, ott sikerült is elkapnia, és haza is
futott vele, mielőtt Alice odaérhetett volna.
– Kint van!
 Megszorítottam Bella kezét, majd a pálya felé indultam, hogy elfoglaljam a
helyemet.
Ezúttal meg akartam próbálni, hogy túljussak Rosalie-n, de Jasper egy
lassú dobással megfosztott a szükséges lendülettől. A földre pattintottam a
labdát, de csak az első bázisig jutottam, amikor is Rosalie-nak sikerült
blokkolnia engem.
Carlisle földhöz vágta a labdát, remélve, hogy az elég magasra pattan fel a
sziklás talajról ahhoz, hogy marad időm körbefutni a bázisokat. De Jasper
villámgyors szökellésével túlságosan gyorsan juttatta vissza a pályára a
labdát. Emmett a harmadik bázisnál kerített be engem.
Alice végigvette a lehetőségeket, miközben a hazai bázis felé közelített, de
nem voltak túl jók a kilátásaink. Azért megtett minden tőle telhetőt, és olyan
erősen ütötte el a labdát, amennyire csak tudta, ami így végigsüvített a jobb
partvonalon. Jasper azonban nem vette be ezt a cselt, meg sem próbálta
kiejteni őt, mielőtt kirobbanó erővel visszahajította volna a labdát
Emmettnek, aki úgy állt a hazai bázis előtt, mint egy cövek. Nem maradt túl
sok választásom. Esélyem sem volt elsuhanni mellette, ugyanakkor ha az
egész csapatunk a bázisokon fog vesztegelni, akkor az a családi szabályaink
szerint az ütési jogunk automatikus elvesztését jelenti.
Megrohamoztam Emmettet, aki teljesen izgalomba jött a döntésemtől, de
mielőtt megpróbálhattam volna őt körbetáncolva eljutni a hazai bázisra,
Rosalie panaszosan kiáltozni kezdett.
– Esme! Ki akarja tolni! – Ez is ellenkezett a családi szabályokkal.
Emmett persze hozzám érintette a labdát, esélyem sem volt kikerülni őt.
– Csaló! – sziszegte Rosalie.
Esme is küldött felém egy rosszalló pillantást.
– Rose-nak igaza van. Menj vissza a helyedre!
Megvontam a vállam, majd a külső mező felé szaladtam.
 Rose csapata ez alkalommal jobban teljesített. Rose-nak és Jaspernek is
sikerült megkerülnie Emmett egyik hatalmas ütését, bár egészen biztos
voltam benne, hogy Rose csalt. A labda reptében irányt változtatott, mintha
valamilyen apró tárgy eltérítette volna, de túlságosan mélyen voltam a fák
között ahhoz, hogy lássam, honnan érkezett a lövedék. Legalább Emmettet
sikerült kiejtenem. Rosalie következő repülő labdája túl alacsony volt; Alice
fel tudott ugrani érte. Jasper ismét el tudta foglalni a bázisát, de Emmettnek
sikerült útját állnom, mielőtt beért volna az erdőbe, végül pedig Carlisle-lal
Jaspert is sikerült megfékeznünk abban, hogy a harmadik bázist is elérje.
Miközben a játék kibontakozott, én azt is figyeltem, megjelentek-e már az
unalom jelei Bella arcán. De akármikor felé pillantottam, teljesen lekötötte a
meccs. Ez legalább újdonság volt neki. Tudtam, hogy mi egyáltalán nem úgy
nézünk ki játék közben, mint az emberek. De azért figyeltem az arckifejezését,
vártam, mikor múlik el az újdonság varázsa. Még órákig tart a vihar, Emmett
és Jasper pedig egyetlen percét sem akarja majd elvesztegetni. Azonban ha
Bellát untatná a játékunk, vagy fázni kezdene, akkor kimenteném magamat.
Összerezzentem a gondolatra, hogy Rosalie ezt hogyan fogadná. Áh, de azért
túlélné.
A jó modorunk az eredmény ingadozásával párhuzamosan kissé megkopott,
én pedig azon tűnődtem, hogy, Esme figyelmeztetéseinek dacára, vajon Bella
mit gondol rólunk. De amikor Rosalie azt kiáltotta, hogy én csak egy
„szánalmas csalógép” vagyok (mivel pontosan tudtam, melyik fára kell
felmásznom, hogy elkapjam a magas labdáját), vagy később amikor a „leprás
disznó” megnevezést érdemeltem ki (amiért a harmadik bázisnál
megérintettem a labdával), Bella Esmével együtt nevetett. Nem Rosalie volt
az egyetlen, aki játék közben sértéseket vágott a többiek fejéhez, de ez
alkalommal nem Carlisle volt az egyetlen, aki megállta, hogy így tegyen. Én
is fegyelmeztem magam, bár láttam, hogy ez jobban bosszantja Rosalie-t,
mintha én is hasonló stílusban szólnék vissza neki.
Így hát ez egy mindkét fél számára nyerő szituáció volt.
Már a tizenegyedik játékrésznél tartottunk. Ezek a mi esetünkben sosem
tartottak tovább néhány percnél. Mi nem egy meghatározott számú játékrész
után fejeztük be a meccset, hanem akkor, amikor a vihar véget ért.
Most Carlisle-é volt az első ütés joga. Alice látta, hogy egy újabb
hatalmas ütés készülődik, én pedig reméltem, hogy legalább az egyikünknek
sikerül elfoglalnia a bázisát. Persze Emmett, aki épp ekkor foglalta el a
helyét a dobódombon, nem bírta megállni, hogy ne próbáljon meg egy
gyorslabdával elhajítani Carlisle mellett. Így hát mindent beleadva úgy dobta
el a labdát, hogy az elképesztő erővel suhant el az összes olyan pont mellett,
ahol Rosalie-nak esélye lehetett volna megállítani. A becsapódó labda
hangja visszaverődött a hegyekről, és inkább hallatszott robbanásnak, mint
mennydörgésnek.
Miközben ez a dörrenés visszhangzott körülöttünk, egy másik hang vonta
magára a figyelmemet.
– Ó! – bukkant elő Alice-ből úgy, mintha valaki behúzott volna neki egyet.
A képek áradni kezdtek a fejében. Újfajta jövőképek értelmezhetetlen
lavinája kavargott, látszólag teljesen összefüggéstelenül. Néhány közülük
vakítóan ragyogott, míg egy-egy olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem
lehetett látni belőle. Ezernyi különböző háttér, amiknek többsége teljesen
ismeretlen volt.
Semmi sem maradt abból a jövőből, amiben eddig a pillanatig
magabiztosan hitt. Bármi változott is meg hirtelenjében, elég jelentőségteljes
volt ahhoz, hogy sorsunk egyetlen apró részletét se hagyja érintetlenül. Alice-
en és rajtam is eluralkodott a pánik.
Összpontosítani próbált. Gyorsan dolgozott, megpróbálta visszavezetni
ezeket a látomásokat a gyökerükig. A kavargó képek egyetlen szűk pillanatba
torkolltak, ami nagyon közel állt a jelenünkhöz, szinte azonnal számíthattunk a
bekövetkeztére.
Három idegen arc. Három vámpírt látott felénk rohanni.
Én rögtön Bella mellett termettem, és azt terveztem, hogy azonnal
elmenekülök vele. De olyan közeli jövőképek is felbukkantak, amiben mi
ketten vagyunk egyedül a túlerővel szemben…
– Mi történt, Alice? – kérdezte Esme.
Jasper még nálam is gyorsabban termett Alice oldalán.
– Nem tudom megmondani… – suttogta Alice. – Nem láttam tisztán.
Összehasonlította a látomásait. A régebbieket, amik szerint a három idegen
holnap este tett volna a házunknál látogatást. Erre a jövőképre készültem fel
én is; Bella és én ebben a jövőben távol lettünk volna Forkstól.
Valami megváltoztatta a terveiket. Alice néhány percre előrevetítette ezt az
új idővonalat. Egy barátságos találkozó jelent meg a lehetőségek között; egy
bemutatkozás és egy kérés. Alice-nek kezdett összeállni a történet. De engem
túlságosan lekötött az a részlet, hogy Bella is jelen van ezekben a
látomásokban, csendben meghúzódva a háttérben.
Ekkorra mindannyian egy szoros körben álltunk, Alice pedig középen.
Carlisle közel hajolt hozzá, egyik kezét Alice karjára tette.
– Mi a baj, Alice?
Alice gyorsan megrázta a fejét, miközben megpróbálta olyan sorrendbe
állítani a fejében lévő képeket, hogy ki tudja hámozni belőlük a lényeget.
– Gyorsabban haladnak, mint hittem. Most látom, hogy rosszul mértem fel
a távolságot.
– Mi változott? – Jasper olyan régóta élt már együtt Alice-szel, hogy
mindenkinél jobban értette, hogyan működik a képessége.
– Meghallották, hogy játszunk – felelte Alice; az idegenek a barátságosabb
jövőképben ezt megosztják majd velünk. – Útirányt változtattak.
 Most mindenki Bellára pillantott.
– Mennyi időnk van? – kérdezte Carlisle, miközben felém fordult.
Ilyen távolságból nem volt könnyű meghallanom másokat. Az segített csak,
hogy egy olyan késő esti, viharos éjszakán, mint ez is, a hegyvidéken nem
igazán akadtak emberek. Az is előny volt, hogy más vámpírok nem
tartózkodtak a környéken. A vámpírok gondolatai jobban egybecsengtek az
enyémmel, így nagyobb távolságból is ki tudtam szúrni őket. Sikerült a
helyüket is meghatároznom – ebben a segítségemre voltak az Alice
látomásában megjelenő tájékozódási pontok is –, de csak a legerőteljesebb
gondolatokat sikerült elkapnom.
– Kevesebb mint öt perc – feleltem. – Szaladnak. Játszani szeretnének.
Carlisle pillantása ismét Bella felé villant. El kell vinned őt innen.
– Elég annyi idő?
Alice végigkövette az egyik lehetőség fonalát. Azt, amelyikben Bellával a
hátamon megpróbálok elmenekülni.
Bella nem igazán lassított le engem; nem is a súlya okozott nehézséget,
inkább az tartóztatott fel, hogy vele óvatosabban kellett mozognom. De így
sem lennék elég gyors. Ez a fonal egy olyan jövőképbe torkollana, amit már
én is láttam: ahol körbevesznek minket, és ők vannak túlerőben…
Az idegenek nem lelkesedtek annyira a baseballért, hogy megkockáztassák
érte az óvatlanságot. Alice látta, hogy a tisztás három különböző pontjáról
közelítenek majd, megfigyelnek minket, mielőtt újra egységfrontba
rendeződve mutatkoznának előttünk. Ha bármelyikük is szaladni hallana
engem, egész biztosan utánam erednének kinyomozni az okát.
Megráztam a fejem.
– Nem, úgy nem, hogy közben viszem…
Carlisle gondolatai riadtan kavarogtak.
– Különben is – sziszegtem –, ha valamire végképp nincs szükségünk, hát
arra, hogy szagot fogjanak, és vadászni kezdjenek.
– Hányan vannak? – faggatta Emmett Alice-t.
– Hárman – morogta Alice kurtán.
Emmett felhorkantott. Ez a hang olyannyira szembement a ránk telepedő
feszültséggel, hogy csak üresen tudtam meredni rá.
– Hárman – gúnyolódott. – Hát akkor csak jöjjenek!
Carlisle mérlegelte a különböző lehetőségeket, de én már láttam, hogy
valójában csak egy van. Emmettnek igaza volt: elegen voltunk ahhoz, hogy ha
az idegenek a túlerő ellenére is szembe akarnak szállni velünk, akkor
nyilvánvalóan öngyilkos szándékaik vannak.
– Egyszerűen folytassuk a játékot! – határozott végül Carlisle, de nem
kellett a gondolataiban olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mennyire nem örül
annak, hogy ilyen döntést kellett hoznia. – Alice azt mondja, csak kíváncsiak.
Alice elkezdte átfésülni a tisztáson való találkozás összes lehetőségét, a
képek egyre inkább megszilárdultak így, hogy a döntés megszületett.
A jelentős többségük békésnek tűnt, bár mind feszülten indult. Akadt néhány
kivétel a lehetséges kimenetelek spektrumán, ahol valami patthelyzetet idézett
elő, de ezek a helyzetek kevésbé voltak világosak. Alice nem látta, mi okozza
a konfliktust – egy még meg nem született döntés. De egy olyan stabil verziót
sem látott, ami itt és most csatába torkollna.
De rengeteg mindent nem tudott még értelmezni. Ismét megjelent előtte a
vakító napsütés, egyikünk sem értette, mit is lát pontosan.
Tudtam, hogy a Carlisle által meghozott döntés volt az egyetlen lehetséges,
mégis, rosszul voltam a gondolattól. Hogy engedhettem, hogy idáig fajuljanak
a dolgok?
– Edward – suttogta Esme. Szomjasak? Vadásznak épp?
A szomjúság nem szerepelt a gondolataik között, és Alice látomásában,
ami minden egyes pillanattal egyre világosabb lett, a szemük vörösen
ragyogott.
Megráztam a fejem.
Az is valami. Ő majdnem annyira rettegett, mint én. Az ő gondolatai, az
enyémekhez hasonlóan, akörül forogtak, hogy Bella veszélyben van. Bár
Esme nem volt harcos típus, hallottam, milyen vad érzelmek támadtak benne.
Úgy fogja védelmezni Bellát, mintha a saját gyereke lenne.
– Most te leszel a fogó, Esme – rendeltem el. – Én pedig a bíró.
Esme gyorsan elfoglalta a helyemet, de még mindig Bellára
összpontosított.
Senki sem merészkedett a pálya túl távoli pontjára. Mindannyian a
közelben tébláboltak, és füleltek az erdőből érkező hangokra. Esméhez
hasonlóan Alice-nek sem állt szándékában elmozdulni Bella mellől. Bár az ő
védelmező gondolatai nem voltak olyan anyáskodók, de láttam, hogy ő is
bármi áron megóvná Bellát.
A rosszullét ellenére, ami teljesen felemésztett, elöntött a hála, amiért
ilyen elkötelezettek Bella védelme iránt.
– Ereszd le a hajad! – mormogtam Bellának.
Nem állítom, hogy ez különösebben hatásos álcának számított, de mégis,
Bella legnyilvánvalóbb emberi tulajdonsága – az illata és a szívverése
mellett – a bőrszíne volt. Minél többet elfed belőle…
Azonnal kihúzta a hajgumit a lófarkából, és megrázta a haját, hogy az
körbefogja az arcát. Világos volt, hogy ő is érti, miért fontos elrejtőznie.
– Erre tartanak – szólt Alice. A hangja csendes volt, de egyenletes.
– Igen – erősítettem meg. – Állj nagyon nyugodtan, maradj csendben, és
kérlek, el ne mozdulj mellőlem!
Néhány hajtincsét arrébb igazítottam, hogy jobban takarják az arcát.
– Ez nem sokat segít – mormogta Alice. – Én a mező túloldaláról is
éreztem az illatát.
 – Tudom – csattantam fel.
– Mit kérdezett tőled Esme? – kérdezte Bella suttogva.
Először hazudni akartam. Már így is épp eléggé halálra lehet rémülve. De
végül az igazat feleltem neki.
– Hogy szomjasak-e.
A szívritmusa egyenetlenné vált, majd a korábbinál sokkal gyorsabban
kezdett verni.
Halványan tudatában voltam annak, hogy a többiek játékot mímelnek, de az
én gondolataim annyira az előttünk álló kihívásra összpontosítottak, hogy
szinte semmit sem érzékeltem ebből a látszatból.
Alice látomásai egyre inkább megszilárdultak. Láttam, hogy az érkezők
szétválnak majd, hogy melyik utakon keresztül közelítenek, és hogy pontosan
hol fognak újra összeállni, mielőtt szembenéznének velünk.
Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy egyikük sem keresztezi majd azt az
útvonalat, amin keresztül Bella a tisztásra érkezett. Talán ezért állt olyan
szilárd lábakon a szívélyes, ám elővigyázatos találkozó Alice látomásában.
Persze onnantól kezdve, hogy megérkeznek, több száz lehetőség villant fel
újból. Láttam, hogy sok esetben védelmezni próbálom Bellát, a többiek pedig
mindig mellettem állnak, leszámítva Rosalie-t, aki leginkább Emmett oldalán
állt; nagyon úgy festett, mintha nem különösebben akarna megvédeni senkit
rajta kívül. Néhány törékeny jövőképben harcra is sor került, de ezek olyan
megfoghatatlannak tűntek, mint a levegőbe párolgó gőz. Nem tudtam rendesen
kivenni belőlük, hogy mi lenne a végkifejlet.
Hallottam a gondolataikat, miközben közelítettek, még mindig távoliak
voltak ugyan, de egyre tisztábbak. Értelemszerűen egyikük sem fordult felénk
ellenségesen, bár amelyikük hátul cammogott – a vörös hajú nőstény Alice
látomása szerint –, nyugtalannak tűnt. Arra készült, hogy ha bármiféle
agresszivitásra utaló jelet lát, akkor azonnal kereket old. A két férfi azonban
izgatott volt a kikapcsolódás lehetőségétől.
Egy csapat idegen megkörnyékezése számukra nem okozott gondot, ebből
arra következtettem, hogy olyan nomádok lehetnek, akik képben vannak azzal,
hogyan mennek a dolgok itt északon.
Ebben a pillanatban váltak szét, gondosan felmérve a helyzetet, mielőtt
felfedték volna magukat.
Ha Bella nem lenne itt, ha elutasította volna a meghívást, hogy velünk
töltse az estét, és nézze, ahogy játszunk… nos, akkor valószínűleg vele
lennék. És Carlisle telefonált volna nekem, hogy jelezze, az idegenek a
vártnál korábban érkeztek. Persze ez aggodalommal töltött volna el. De
legalább tudtam volna, hogy semmi rosszat nem követtem el.
Mert látnom kellett volna előre, hogy ez a lehetőség is benne van a
pakliban. A baseballozó vámpírok zaja nagyon különleges. Ha vettem volna
a fáradságot, hogy végigvegyem az összes elképzelhető eshetőséget, akkor
nem fogadtam volna Alice látomását evangéliumként, miszerint az idegenek
csak holnap este érkeznek. Úgymond megfigyelés alatt tarthattam volna a
helyzetet, ha a lelkesedés helyett a körültekintés vezetett volna…
Megpróbáltam elképzelni, hogyan éreztem volna, ha ez a találkozó hat
hónappal ezelőtt esik meg, mielőtt megismertem volna Bellát. Azt gyanítom,
teljesen közönyös maradtam volna. Belenézve a látogatók gondolataiba,
biztos lettem volna benne, hogy nincs mitől tartanunk. Talán még izgatottan is
fogadom a jövevényeket, kíváncsian, hogy milyen újdonságokat építenek be a
megszokott játékunkba.
Most azonban semmi mást nem éreztem, csak rettegést, pánikot és
bűntudatot.
– Sajnálom, Bella! – leheltem épp csak olyan hangosan, hogy
meghallhassa. Az idegenek túl közel jártak már ahhoz, hogy
megkockáztassam az ennél hangosabb beszédet. – Ostobaság volt, és
felelőtlenség, hogy ilyesminek tettelek ki. Annyira sajnálom!
Ő csak meredt rám, az írisze körül fehér foltok jelentek meg. Azon
tűnődtem, vajon azért hallgat, mert figyelmeztettem, vagy mert semmi
mondanivalója nincs a számomra.
Az idegenek a tisztás délnyugati sarkánál egyesültek. A mozgásuk most
már hallható is volt. Én elmozdultam, hogy a testemmel eltakarjam Bellát, a
lábammal pedig a szívének ritmusára dobolni kezdtem a földön. Azt
reméltem, hogy ezzel a hihető hangforrással minél tovább álcázni tudom
előlük őt.
Carlisle a közeledő léptek felé fordult, a többiek pedig követték a
példáját. Figyeltünk rá, hogy ne adjuk jelét, milyen előnyökkel bírunk, ezért
úgy tettünk, mintha csak az általános vámpírérzékeink vezérelnének
bennünket.
Dermedten, mozdulatlanul várakoztunk, mintha a minket körülvevő
sziklákból faragtak volna bennünket.
 22. A VADÁSZAT

Mire az idegenek a tisztásra léptek, olyan jól ismertem az arcukat, hogy úgy
éreztem, inkább felismerem, nem pedig először látom őket.
Elsőként egy alacsonyabb, kellemetlen külsejű férfi bukkant fel a tisztás
szélén, de szinte mindjárt hátrébb is húzódott, hogy készségesen átengedje a
vezetést a másik magas, sötét hajú férfinak.
Azzal volt elfoglalva, hogy mi milyen létszámban képviseltetjük magunkat,
és igyekezett feltérképezni a lehetséges veszélyforrásokat. Azt feltételezte,
hogy kettő, esetleg három barátságos klán verődött össze a játék kedvéért.
Leginkább a Carlisle mögött tornyosuló Emmettet tartotta szemmel. Aztán
engem szúrt ki, mivel messziről lerítt rólam, mennyire zavart vagyok;
szokatlan látványt nyújtott egy szorongástól rángatózó vámpír. Egyikük sem
tudta hova tenni a ritmikus dobolásomat.
A pillanat töredékrészéig az az érzés kerített hatalmába, hogy valamit nem
veszek észre vele kapcsolatban, de túl sok mindenre kellett koncentrálnom
ahhoz, hogy rendesen utána tudjak járni, miért támadt ez a benyomásom.
A csapatukat vezető férfi magas volt, és az átlagnál jobbképű, még a
vámpírokhoz képest is. Gondolatai magabiztosságot tükröztek. A klánjuk nem
akart bajt okozni; bár egyértelmű volt számára, hogy ezt a több klánból álló
nagyobb csoportot meglepte, hogy idegenek közelítenek feléjük, a férfi biztos
volt abban, hogy gyorsan sikerül dűlőre jutnunk. Az ő figyelmét sem
kerülhette el Emmett mérete, sem az én feszült magatartásom, de Rosalie
hamarosan összekuszálta a gondolatait.
 Kíváncsi lennék, van-e társa. Hmm, sajnos úgy tűnik, hogy párosan
vannak.
Végigmért minket, többieket is, de végül újra Rose-on állapodott meg a
tekintete.
Az élénkvörös hajú nő mindegyikünknél idegesebb volt, a teste szinte
remegett az aggodalomtól. Nehezére esett nem átható tekintettel merednie
Emmettre.
Túl sokan vannak. Laurent egy bolond.
Fejben már összeszedett vagy ezer menekülő útvonalat. Jelen pillanatban
úgy tűnt neki, hogy a legjobb esélye akkor van, ha egyenesen észak felé
sprintel a Selish Sea-hez, ahol nem tudnánk tovább követni az illatát. Azon
tűnődtem, vajon miért nem a sokkal közelebb eső csendes-óceáni partvidékre
esett a választása, de az okokat nem tudtam kiolvasni a fejéből, mert épp nem
gondolt rájuk.
Hirtelen feléledt bennem a remény: hátha a nyugtalan nő inkább rejtekbe
vonul, a többiek pedig követik őt. De Alice nem látott ilyen fordulatot a
jövőben.
A vörös hajú nő a csúnyább férfira meredt, arra várt, hogy ő induljon el
először. Emmett felé pislogott, majd vonakodva megindult, és követte a
felénk közeledő társait.
A két férfi jó ideig képtelen volt levenni a szemét Emmettről, én pedig
egyre inkább becsülni kezdtem a fivéremet. Ma este a szokásosnál is
nagyobbnak tűnt, és volt valami nyugtalanító megfeszített mozdulatlanságában
is.
Mégis, a vezetőjük, Laurent biztos volt a terve sikerességében. Ha a mi
klánjaink képesek kijönni egymással, akkor az övével is meg kell találnunk a
közös hangot. Mindenki szépen lenyugszik, aztán mind együtt játszunk. És
még azzal a ragyogó szöszivel is megismerkedhet…
 Barátságosan mosolygott, majd lassított, végül pedig pár méterre Carlisle-
tól meg is állt. Először Rosalie-ra pillantott, majd Emmettre, utána rám,
végül pedig vissza Carlisle-ra.
– Úgy hallottuk, mintha valami játék zajlana itt a közelben – mondta. Enyhe
francia akcentusa volt, de gondolatban is angolul beszélt. – Engem Laurent-
nek hívnak, ez itt Victoria és James.
Nem úgy tűnt, mintha túl sok közös lenne a finom modorú, európai
utazóban és két, nyersebb stílusú követőjében. A nőt bosszantotta ez a
bemutatkozás: szinte teljesen felemésztette a vágy, hogy elmenekülhessen.
A másik férfit, Jamest, kissé mulattatta Laurent magabiztossága. Ő élvezte a
találkozó kiszámíthatatlan természetét, és lelkesen várta, hogyan reagálunk
majd.
Vic még nem szakadt le tőlünk, gondolta. Úgyhogy valószínűleg nem
történik semmi.
Carlisle Laurent-re mosolygott, barátságos, nyílt arca egy pillanatra még a
halálra rémült Victoriát is lefegyverezte. Egy másodpercig mindannyian
teljesen rá összpontosítottak Emmett helyett.
– Engem Carlisle-nak hívnak – mutatkozott be. – Ez itt a családom, Emmett
és Jasper, Rosalie, Esme és Alice, Edward és Bella. – Beszéd közben
tétován felénk mutatott, de nem hívta fel külön a figyelmet sem rám, sem
pedig Bellára. Laurent és James figyelmét nem kerülte el, hogy mind egy
társasághoz tartozunk, de nem igazán tudtam figyelni rájuk.
Abban a pillanatban, hogy Carlisle kiejtette Jasper nevét, leesett, hogy mit
nem vettem észre korábban.
Jaspert, akinek bőrét minden látható felületen sebhelyek tarkították, aki
magas, szikár és tüzes volt, mint egy lopakodó oroszlán, és akinek szemében
a korábban elkövetett gyilkosságok emléke villogott, az újonnan érkezőknek
azonnal észre kellett volna venniük. Az ő látványosan háborús múltjának
kéne meghatároznia ennek a tárgyalásnak az alaphangját.
A szemem sarkából felé pillantottam, és arra lettem figyelmes, hogy
hihetetlenül unalmasnak találom a jelenlétét. Mintha a világon semmi sem
lehetne érdektelenebb, mint ez a bizonytalan vámpír, aki a csoportunk szélén
ácsorog illedelmesen.
Bizonytalan? Engedelmes? Jasper?
Jasper olyan erősen koncentrált, hogy ha ember lett volna, akkor a testéből
csavarni lehetne az izzadságot.
Korábban sosem láttam, hogy így viselkedne, elképzelni sem tudtam, hogy
ilyesmi egyáltalán lehetséges. Vajon a Délen töltött évei során sajátította el
ezt a képességet? Megtanulta álcázni magát?
Ezzel egyidejűleg igyekezett elsimítani az újonnan érkezőket körülölelő
feszültséget, és mindenkit, aki felé pillantott, a páratlan érdektelenség érzése
járt át. Semmi sem lehetne unalmasabb annál, mint ezt a csoport szélén
toporgó, semmilyen férfit bámulni, annyira érdektelen…
De ez nem csak rá volt igaz. Alice-t, Esmét és Bellát is ugyanezen
unalmasság köde fedte be.
Hát ezért nem tűnt fel még egyiküknek sem! Nem Bella kócos hajának vagy
az én nevetséges topogásomnak köszönhetően. Az idegenek szemében ő is a
mi világunkhoz tartozott, ezért nem is vették jobban szemügyre. Csak egy volt
a sok közül, nem ért annyit, hogy többet foglalkozzanak vele.
Jasper tényleg kiterjesztette a képességeit, hogy megvédje a családunk
sebezhetőbb tagjait. Hallottam, mennyire lefoglalja az összpontosítás. Ha a
helyzet fizikai összecsapássá fajulna, képtelen lenne fenntartani ezt a pajzsot,
de egyelőre olyan védelembe burkolta Bellát, amit én elképzelni sem tudtam
volna.
Ismét végigsöpört rajtam a hála érzése.
Keményen pislogtam egyet, majd újra az idegenekre fókuszáltam. Carlisle
bája nagy hatást gyakorolt rájuk, de nem feledkeztek meg Emmett félelmetes
méreteiről, sem az én fürkésző jelenlétemről.
Próbáltam magamba szívni a Jasperből sugárzó nyugtató higgadtságot, de
hiába láttam a hatását a többieken, nekem nem jutott belőle. Rájöttem, hogy
Jasper pontosan megkomponálta, mit akar kifelé mutatni, és ez azt is
jelentette, hogy az én idegeimnek pattanásig kellett feszülniük, hogy
veszélyesnek tűnjek, és ezzel eltereljem az idegenek figyelmét is.
Nos, ezt a szerepet nem volt túl megerőltető eljátszanom.
– Beszállhatnánk a játékba? – kérdezte Laurent, épp olyan barátságosan,
ahogy Carlisle viselkedett.
– Ami azt illeti, éppen befejeztük – felelte Carlisle, a hangjából melegség
áradt. – De egy más alkalommal természetesen boldogan játszunk veletek.
Hogy tervezitek, hosszabb ideig maradtok a környéken?
– Igazából északra tartunk, csak kíváncsiak voltunk, kik laknak errefelé.
Régóta nem akadtunk össze egyetlen másik társasággal sem.
– Ezen a vidéken nemigen laknak rajtunk kívül, csak néha vetődik erre
egy-egy látogató, ahogy ti most.
Carlisle könnyed barátságossága Jasper befolyásával együtt megtette a
hatását. Még az ingerült vörös is kezdett lenyugodni. Gondolatban vizsgálat
alá vette a hirtelen támadt biztonságérzetet, és számomra furcsának tűnő
módon elemezni kezdte. Azon tűnődtem, vajon tudatában van-e Jasper
tevékenységének, de nem látszott gyanakvónak.
James kissé csalódott volt, amiért a küszöbönálló játék meghiúsult. Sőt, a
viszály is enyhülni látszott. Hiányzott neki az ismeretlenség izgalma.
Laurent-t lefoglalta Carlisle higgadtsága és magabiztossága. Többet akart
megtudni rólunk. Kíváncsi volt, milyen fortéllyal álcázzuk a szemünket, és
miért.
– Meddig tart a vadászterületetek? – kérdezte. A nomádok között egy
efféle kérdés teljesen természetes, mégis aggódtam, hogy megijeszti vele
Bellát. Bármit érzett is, olyan mozdulatlan és néma maradt, amennyire egy
ember erre képes lehet. Szívének ritmusa és ezáltal a lábam dobolása nem
változott.
– Beletartozik az egész Olympic, és alkalmanként egészen a Parti
Hegységig is kiterjed – felelte Carlisle, ugyan nem is állított valótlant, de
nem is tagadta Laurent feltételezéseit. – A közelben van az állandó
szállásunk. Denali közelében van egy másik, a miénkhez hasonló tartós
település.
Ez meglepte őket. Laurent csak szimplán összezavarodott, de a pánikoló nő
fejében akármilyen váratlan fordulat félelmet ébresztett. Az ő esetében
Jasper igyekezete egy pillanat alatt képes volt elpárologni. James
kíváncsisága viszont feléledt. Végre akadt valami új és különleges.
A klánunk nemcsak hatalmas, de ezek szerint még nomádok sem vagyunk.
Talán végső soron mégsem volt teljesen hiábavaló ez a kitérő.
– Állandó szállás? – kérdezte Laurent meglepetten. – Ezt hogy csináljátok?
James örült, hogy Laurent feltette ezt a kérdést, így a kíváncsisága úgy is
csillapodhat, hogy neki közben semmilyen erőfeszítést sem kellett tennie.
Valamiért vonakodott, nem akarta felhívni magára a figyelmet. Ez valamilyen
módon Jasper sokkal hatékonyabb álcájára emlékeztetett. Kíváncsi voltam,
vajon James miért akar ilyen biztonsági játékot játszani. Nem tűnt
összeegyeztethetőnek azzal a vágyával, hogy különleges dolgokat fedezzen
fel.
Vagy Jasperhez hasonlóan neki is akadt rejtegetnivalója?
– Mi lenne, ha hazajönnétek velünk az otthonunkba, hogy kényelmesen
elbeszélgethessünk? – vetette föl Carlisle. – Elég hosszú történet.
Victoria összerezzent, és láttam rajta, hogy csak az akaraterejének
köszönhetően képes fegyelmezni magát. Ugyan biztos volt abban, mit fog
felelni Laurent, de ő igazán nagyon el akart menekülni. James küldött felé egy
biztató pillantást, de ez sem enyhítette a feszültségét. Ugyanakkor nyilvánvaló
volt, hogy követni fogja a vezetőjüket.
Tényleg megússzuk ennyivel? Könnyedén szétválhatnánk, ha az idegenek
elfogadnák a meghívást, Carlisle és Emmett pedig biztonságosan elvezetnék
őket tőlünk. Jaspernek köszönhetően talán sosem jönnek rá, mit rejtegettünk
előlük.
Megnéztem, mit lát Alice a jövőben – ez kissé nehezebb feladatnak
bizonyult, mivel át kellett hatolnom Jasper unalmat sugárzó erős fátylán, ami
komoly erőkkel igyekezett meggyőzni engem arról, hogy valami sokkal
érdekesebbet is csinálhatnék ehelyett.
Alice a lehető legközelebbi jövőképekkel volt elfoglalva. Megdöbbentem,
hogy ezek közül mind patthelyzetbe torkollott. Az összecsapások közül
néhány jobban kitisztult, mint korábban.
Tehát mégsem ússzuk meg ennyivel.
Laurent gondolatai közt nem láttam mást, mint érdeklődést és beleegyezést;
James is hasonlóképp gondolkodott. Victoria azonban csapdát látott ebben,
és kitartóan rettegett. Egyikük sem akart bajt okozni, sem pedig közelebbről
szemügyre venni a családtagjainkat. Akkor mégis mi változtatja meg a
véleményüket?
Mindössze egyetlen faktor jutott az eszembe, amire semmiféle döntés vagy
szeszély nem lehet hatással.
Az időjárás.
Összeszedtem magam, annak tudatában, hogy semmit sem tehetek. Jasper
rám villantotta a tekintetét. Megérezte az újonnan ébredő gyötrelmemet.
– Ez izgalmasan hangzik. Nagyon kedves tőled – mondta Laurent. –
Ontariótól egészen idáig vadásztunk, és még nem volt alkalmunk tisztálkodni.
Victoria megborzongott, és próbálta finoman magára vonni James
figyelmét, de a férfi nem vett róla tudomást.
– Kérlek, ne vegyétek rossz néven, de nagyon hálásak lennénk, ha itt, a
közvetlen környékünkön nem vadásznátok – intette őket Carlisle. – Kerülnünk
kell a feltűnést, tudjátok.
Carlisle tökéletesen nyugodt hangon beszélt. Nagyon irigyeltem őt a
bizakodásáért.
– Hát persze – bólintott Laurent. – Magától értetődik, hogy nem vadászunk
a ti területeteken. Különben is, mi már ettünk Seattle közelében.
Laurent felnevetett, Bella szívdobogása pedig most először kihagyott egy
ütemet. A lábam is bizonytalan ütemben kopogott tovább, ezzel próbáltam
elfedni a hang forrásának váltakozó tempóját. Úgy tűnt, hogy ez az idegenek
közül senkinek sem tűnt fel.
– Majd mutatjuk az utat, ha van kedvetek velünk futni – ajánlotta fel
Carlisle, de csak Alice és én tudtuk, hogy már túl késő van ahhoz, hogy a
terve sikerrel végződjön. Már nem telik sok időbe – Alice látomásai
rohamosan száguldottak előre, hogy becsapódjanak a jelen pillanatban. –
Emmett, Alice! Elmehetnétek Edwarddal és Bellával a dzsipért.
Pontosan abban a pillanatban történt, hogy Carlisle kiejtette Bella nevét.
Épp csak egy gyengéd szellő volt, egy szelíd rebbenés az ellenkező
irányból, a nyugat felé örvénylő vihar utolsó lökete. Igazán szelíd. És
tökéletesen elkerülhetetlen.
Bella illata, frissen és késlekedés nélkül, egyenesen az idegenek arcába
sodródott.
Mindannyian megérezték, de amíg Laurent és Victoria leginkább csak
összezavarodott a semmiből előtörő édes illattól, James azonnal vadász
üzemmódba kapcsolt. Jasper sugárzása nem volt elég erős ahhoz, hogy
túljárjon az illatra összpontosító Jamesen.
Értelmetlen volt tovább színlelni. Mintha a gondolataimban olvasott volna,
Jasper ebben a pillanatban visszavonta védőpalástját, és a továbbiakban csak
saját magát és Alice-t rejtegette. Rájöttem, hogy jobb is, ha így cselekszik,
hiszen csak felhívná a nomádok figyelmét a különleges képességére, ha
továbbra is megpróbálja elhomályosítani Bellát. Mégis, kissé belém mart,
mintha elárult volna.
De a tudatomnak ez csak rendkívül kis részét érdekelte. Többnyire a düh
érzése foglalta le minden érzékemet.
James támadóállásba szökellt. Az elméje teljesen kiürült, csak a vadászat
számára maradt hely, és feltett szándéka volt azonnal ki is elégíteni ezt a
vágyat.
Úgyhogy adtam neki egy kis gondolkodnivalót.
Bella elé guggoltam, készen arra, hogy a vadászra vessem magam, ha egy
lépéssel is közeledik hozzá, minden erőmmel a férfi gondolataira
összpontosítottam. Figyelmeztetőn rávicsorogtam, ugyanis tudtam, csak az
önfenntartás ösztöne lesz képes ezen a ponton elterelni a figyelmét.
A haragom olyannyira tombolt, hogy már-már arra vágytam, ne vegyen
tudomást a fenyegetésemről.
Szeme elvándorolt Belláról, engem kezdett méregetni. A gondolatait furcsa
meglepettség szőtte át. Majdhogynem hitetlenkedve fogadta, hogy az útját
álltam. Arra tippeltem, hogy nem igazán szoktak ellenkezni vele. Habozott, a
megfontoltság és a vágy kielégítése között vacillált. Őrültség lenne fittyet
hányni a többiekre – ez a meccs nem csak kettőnk között zajlott. De alig bírt
ellenállni a kihívásomnak. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ellen akar
állni.
– Hát ez meg mi? – kiáltotta Laurent. De én nem akartam az ő reakciójára
pocsékolni a figyelmemet.
Már azelőtt láttam, James milyen trükköt készül bevetni, hogy egyáltalán
megmozdulhatott volna. Blokkoltam az új irányból érkező támadását, mielőtt
befejezhette volna a mozdulatot. Hunyorított, majd megpróbálta felmérni,
mekkora veszélyt is jelentek rá.
Gyorsabb, mint gondoltam. Talán túlságosan is gyors.
Gyanakodott rám. Mindannyiunkra. Miért nem tűnt fel neki korábban a
lány? Hiszen annyira nyilvánvaló! Bella barackszín bőre lágy és matt,
ellentétben a mi csillogásunkkal.
– A lány velünk van – hallottam Carlisle figyelmeztetését, ami
meglehetősen új hangon szólt, nélkülözött mindenféle barátságosságot.
James vetett rá egy pillantást, és tudatában volt annak is, hogy Carlisle
mögött fenyegetően dereng Emmett erőteljes és ugrásra kész alakja is.
Meglepett a bosszússága. James egyáltalán nem akart óvatos lenni.
Mindenáron harcolni akart. Nem engedett a támadóállásából sem, de közben
hallgatózott, meghallja-e a közeledő Victoriát. A nő azonban félelemtől kővé
dermedten álldogált.
Az én figyelmem is kissé megcsappant, amikor Laurent végre megszólalt.
– Uzsonnát is hoztatok magatokkal? – kérdezte hitetlenkedve.
Jameshez hasonlóan ő is közelebb lépett Bellához, bár az ő mozdulatai
sokkal inkább voltak ösztönösek, mint erőszakosak.
De nekem ez nem számított. Kissé felé fordultam, de egy pillanatra se
vettem le a szemem a fő veszélyforrásról, majd dühösen Laurent-re
morogtam, és a fogaimat felvillantva vicsorogtam rá. Jamesszel ellentétben
Laurent azonnal visszavonulót fújt.
James újra megmoccant, mintha tesztelné, mennyire koncentrálok. Azonnal
útját álltam a manőverének, mielőtt végrehajthatta volna. Az ő fogai is
előbukkantak az ajkai mögül.
– Mondtam, hogy a lány velünk van – ismételte Carlisle olyan morgásszerű
hangon, amit még sosem hallottam tőle.
– De hiszen ez egy ember – tiltakozott Laurent. A gondolataiban még
mindig semmi agressziót nem véltem felfedezni. Csak zavarodott és rémült
volt. Nem tudta értelmezni ezt a helyzetet, de abban biztos volt, hogy James
meggondolatlan támadása könnyedén végződhet azzal, hogy mindannyiukkal
végzünk. Victoriára pillantott, és Jameshez hasonlóan ő is ellenőrizte, hogyan
reagál a nő. Mintha Victoria valamiféle szélkakas lenne.
Emmett reagált elsőként Laurent kijelentésére. Nem tudom, hogy Jasper
műve volt-e, vagy csak Emmett önmagához méltóan viselkedett, de amikor
közelebb lépett, abba a föld is beleremegett.
– Igen, az! – dörögte mindenféle érzelem nélkül. Acélos hangja egyenesen
a viszály kellős közepébe vágott, a levegő is megfagyott körülötte.
Szinte biztos voltam benne, hogy ezt Jasper idézte elő, de nem akartam
kizökkenni a koncentrálásból csak azért, hogy ellenőrizzem.
Akárhogy is, hatékonynak bizonyult. A vadász felegyenesedett a
támadóállásából.
Minden egyes apró reakcióját szemmel tartottam, és jottányit sem
engedtem a védekező állásomból, nehogy valamilyen trükkel próbálkozzon.
Azt vártam, hogy majd dühös lesz, frusztrált. Már korábban láttam rajta, hogy
arrogáns, és nem szokott hozzá, hogy bárki is az útjába álljon. Az, hogy
engednie kell egy nála hatalmasabb erőnek, egész biztosan felbőszíti majd.
Ehelyett azonban hirtelen támadt izgalom villant fel a gondolataiban. Bár
továbbra sem vette le a szemét Belláról és rólam, közben a perifériás
látásával felmérte, milyen veszélyek leselkednek rá. Nem azért, mert félt
vagy bosszankodott volna, hanem mert különös, féktelen örömet talált ebben.
A tekintete még mindig habozás nélkül szaladt át Jasperen és Alice-en, akikre
csak tételként tekintett a népszámlálásban. Az pedig váratlanul üdítően hatott
rá, ahogyan Emmett fenyegetően tornyosult fölé.
– Úgy látom, sok mindent kell megtanulnunk egymástól – vetette közbe
Laurent engesztelően.
 Ekkor James megmagyarázhatatlan emelkedett hangulatát felülírta a
tervezés. A stratégiaalkotás. A korábbi győzelmek emléke. És ekkor először,
rémülettel és páni félelemmel szembesültem azzal, hogy ő nem akármilyen
vadász.
– Valóban – értett egyet Carlisle, hangja hűvösen csengett.
Kétségbeesetten bele akartam nézni Alice fejébe, hogy tudjam, mit lát a
jövőben, de nem engedhettem meg magamnak, hogy az ellenségem
gondolatainak akár csak egy apró részletéről is lemaradjak.
Végighallgattam, ahogy felidézte sarokba szorított áldozatait, újraélte a
kimerítő hajszákat, és sorra vette az ellenszegülőket, akiket le kellett győznie,
mielőtt elejthette volna a zsákmányát. A korábbi kihívások meg sem
közelítették azt, amire most készült. Nyolc védelmező – nem, hét, javította ki
magában. Egy héttagú klán – akik között biztosan akad egy-két tehetséges
vámpír is – és egy tehetetlen emberlány, akinek ínycsiklandóbb illata van,
mint bárminek, amit az elmúlt évszázadban fogyasztott.
Izgató.
De nem vághat bele most azonnal, amikor ennyien védelmezik őt
egyszerre.
Várd meg, amíg szétválnak. És használd az időt felderítésre.
– De azért szeretnénk elfogadni a meghívást – szólt Laurent Carlisle-hoz.
James csak felületesen követte a beszélgetést; túlságosan beszippantotta a
tervezgetés.
Eközben Laurent így folytatta:
– És természetesen nem bántjuk az emberlányt. Mondtam már, nem áll
szándékunkban vadászni a ti területeteken.
Ez az ígéret áttörte James újonnan ébredt derűjét és éber koncentrációját
is. Elfordult tőlem, elképedve meredt Laurent-re, de Laurent épp Carlisle-lal
nézett szembe, ezért nem láthatta, ahogyan a döbbenet undorrá fajul a társa
arcán.
Hogy merészelsz az én nevemben beszélni?
A reakciójából áradó hév világossá tette, hogy a klánjuk fel fog bomlani.
Végighallgattam James belső fogadalmát, miszerint addig időzik Laurent
társaságában, amíg a kényelmét szolgálja, de amint a másik nem bizonyul
hasznosnak, inkább megöli, mint hogy futni hagyja. Nagyon úgy tűnt, hogy
Laurent elpusztításának vágya a férfi ezen az egy megjegyzésén alapult; a
neheztelés semmilyen egyéb forrását nem véltem felfedezni. Jamest nagyon
könnyű provokálni, vontam le a következtetést, és engesztelhetetlen is volt.
Ezt talán felhasználhatom majd a későbbiekben.
Jamesben fel sem merült, hogy Victoria nem őt választaná. Azon tűnődtem,
hogy vajon egy párt alkotnak-e, de a gondolataiból semmilyen különösebb
érzelmet nem tudtam kiolvasni a nő iránt. Egész biztos régebb óta tartott a
kapcsolatuk, mint a trió szövetsége. Ők alkották az eredeti klánt, Laurent
pedig a betolakodó volt. Ez megmagyarázta azt is, hogyan tudta James ilyen
könnyen elhatározni, hogy megszabadul az új jövevénytől.
– Majd mi mutatjuk az utat – mondta Carlisle, kevésbé ajánlatként, mint
inkább parancsként. – Jasper, Rosalie, Esme!
Jaspernek nem tetszett ez a felállás – elválni Alice-től, amikor a helyzet
nem festett túl rózsásan. De nem akart most vitába szállni Carlisle-lal.
Egységesen kellett fellépnünk, ő pedig nem akarta felhívni magára a
figyelmet. Carlisle-nak fogalma sem volt, Jasper milyen álcát akar
alkalmazni. Jasper úgy döntött, hogy egészen addig fenntartja a palástját,
ameddig csak szükséges; ha küzdelemre kerülne a sor, ő lesből akart
támadni.
Alice-re pillantott, aki biccentett neki. Biztos volt abban, hogy nem
fenyegeti veszély. Jasper elfogadta, de ettől függetlenül nem örült neki. Alice
Bella oldalán termett. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, Jasper, Esme és
Rose együtt mozogva eltakarta James elől Bellát, miközben csatlakoztak
Carlisle-hoz.
James azonban lehiggadt. A vágya, hogy azonnal támadásba lendüljön,
tovaszállt. Most már inkább átlépett a cselszövés fázisába.
Emmett fújt visszavonulót utolsóként, de le sem vette a szemét Jamesről,
miközben felénk hátrált, és elfoglalta a helyét mellettem.
Carlisle intett Laurent klánjának, hogy kövessék őt kifelé a tisztásról.
Laurent gyorsan engedelmeskedett, Victoria szorosan mögötte. Az ő feje még
mindig menekülő útvonalakkal volt tele.
James a másodperc töredékrészéig habozott, vetett ránk még egy pillantást.
Tudtam, hogy Bella láthatatlan Emmett mögött, de ez alkalommal James nem
is őt kereste. Egyenesen az én szemembe nézett, és elmosolyodott.
Valami ekkor felkeltette a figyelmét: Alice, akit többé nem fedett Jasper
palástja. Hirtelen fellobbant benne a döbbenet, miközben először nézte meg
magának az arcát, talán azon tűnődött, miért is nem vette észre őt korábban.
A meglepetése azonban nem formálódott konkrét gondolatokká, mielőtt hátat
fordított volna nekünk, hogy a többiek után siessen. Carlisle és Jasper a
sarkában volt, őket Rose és Esme követte.
Komoly munkámba telt, hogy ne morgásként vagy visításként szóljon a
hangom, amikor végül megszólaltam.
– Mehetünk, Bella!
Ő azonban teljesen bénultan állt. Félelemtől elkerekedett szeme üres volt,
nem úgy tűnt, mintha megértette volna, amit mondtam neki. De nem maradt
időm nyugtatgatni őt, vagy kezelni a sokkos állapotát. Jelenleg a menekülés
volt a prioritás.
A könyökénél fogva az ellenkező irányba húztam, mint amerre a többiek az
imént távoztak. Pár botladozó lépés után visszanyerte az egyensúlyát, és
kocogva igyekezett lépést tartani velem. Emmett és Alice mögöttünk haladt,
hogy elrejtsék Bellát, biztos, ami biztos.
Meg voltam győződve róla, hogy James nem fogja követni társait a
házunkhoz. Amint lehetősége adódik, elszakad tőlük, és visszatér, hogy Bella
nyomára bukkanjon. Nem tudhattam, hogy ez pontosan mennyi időbe telik
majd, de úgy viselkedtem, mintha már most is figyelne bennünket. És ha így
is lenne, a legjobb, amit tehetünk, hogy elhitetjük vele, Bella sebességével
mozgunk. Kétlem, hogy túl nagy meglepetést okozna neki, ha Bella illata
hirtelen gyengébb lenne a fák között. De ha sikerülne elbizonytalanítanunk
azzal kapcsolatban, hogy miként is közlekedünk, akkor időnként meg kellene
állnia, hogy újra és újra felmérje a helyzetet.
A gondolatai túlságosan messze voltak ahhoz, hogy pontosan meg tudjam
határozni a helyzetét, de azt többé-kevésbé érzékeltem, merre jár a nagyobb
csoport. Abban azonban nem lehettem biztos, hogy ő is köztük van-e. Ha
fogná magát, és felszaladna az egyik közeli hegycsúcsra, kiválóan tudná
követni a mozgásunkat. Mégis, dühöngtem a sebességünk – vagyis leginkább
annak hiánya – miatt. Emmett és Alice nem tett megjegyzéseket a tempónkra.
Mindketten jól tudták, nem kizárt, hogy közönségünk is akadt, bár Alice nem
látta pontosan, mit is csinál épp James. Az útjaink nem fogják keresztezni
egymást itt, sem pedig a közeljövőben. Korábban is csak azért látta, hogy az
idegenek megjelennek a tisztásunkon, mert eldöntötték, hogy kapcsolatba
lépnek velünk. Alice-nek nehéz feladat volt a kívülállók jövőjébe látni,
kivéve, ha azok valamelyik családtagjával kapcsolatosak. James tehát
többnyire láthatatlan lesz a számunkra, amíg úgy nem dönt, hogy megszólítja
valamelyikünket.
Óráknak tűnt, mire elértük a tisztás szélét, pedig tudtam, hogy valójában
csak percek teltek el. Amint elég mélyen jártunk az erdőben ahhoz, hogy
bármelyik megfigyelő számára láthatatlanok legyünk, a hátamra kaptam
Bellát. Nem lehetett túlságosan sokkos állapotban, mert egyből megértette,
mi következik. A lábával szorosan körbefogta a derekamat, a karját pedig a
nyakam köré kulcsolta. Az arcát ismét a lapockámhoz préselte.
Azt hittem, hogy jobban érzem majd magam, biztonságban, ha futni
kezdünk, ha elfogadható sebességgel távolodunk a veszélytől. De a lendület
egyáltalán nem oszlatta el a pánik áthatolhatatlan tömbjét, ami olyannyira
nyomasztott engem. Tudtam, hogy mindez csak illúzió, hiszen olyan
sebességgel suhantam a fák között, amilyennel csak bírtam, anélkül, hogy
Bellának ártanék vele, de mégsem sikerült lerázni magamról az érzést, hogy
semerre sem haladok.
Hiába bukkant fel a dzsip, és ültettem be Bellát a hátsó ülésre kevesebb
mint egy másodperc alatt, nem szabadultam az érzéstől, hogy le vagyok
maradva.
– Kapcsold be az övét! – sziszegtem Emmettnek. Ő is hátraült Bella mellé,
felismerte ugyanis, hogy amíg nekem vezetnem kell, ő szolgál majd Bella
testőreként. Készséggel tett ennek eleget, sőt, még lelkesnek is tűnt.
Kivételesen Emmettnek sikerült elnyomnia viccelődésre hajlamos
természetét – ezt igazán áldásosnak találtam, mert jelenleg képtelen lettem
volna elviselni a humorizálását. Feldühítették, és a gondolatai az erőszak
körül forogtak.
Alice mellém ült, és kérés nélkül végigfuttatta az összes jövőképet, amivel
jelenleg szemben álltunk. Többségében sötét út állt előttünk, ami felett szinte
repültek az autó kerekei, és nem volt különösebb úti cél a fejünkben. Egyéb
forksi jövőképek is kifejezetten rossz irányba tartottak, Bella otthonában és a
miénkben egyaránt, de nem tudtam elképzelni, hogy bármi rá tudna venni
arra, hogy visszaforduljak.
Zötykölődve száguldottunk a hepehupás úton, igyekeztem olyan
sebességhatáron belül hajtani a dzsipet, hogy ne boruljunk fel vele, de még
így is úgy éreztem, hogy vesztésre állok a versenyben.
 Miközben Alice tovább kutakodott a jövőben. Ismét perzselő napfény
jelent meg a fejében, de mégis miért választanék egy ilyen helyszínt, ahol
egész nap odabenn ragadnánk? Én eközben az útra koncentráltam. Végre
elértük az autópályát, én pedig hevesen vágyakozni kezdtem egy másik autó
után, mindegy is, hogy melyik lenne az – az enyém, Rose-é vagy akár
Carlisle-é. A dzsipet nem versenyzésre alakították ki. De nem volt mit tenni.
Haloványan eljutott a tudatomig a saját hangom, amint tagolatlan
trágárságokat morgok magam elé, de ez olyan távolinak tűnt, mintha teljesen
független lenne tőlem.
A káromkodásom mellett csak a motor bőgését, a nyirkos úthoz simuló
autógumikat, Bella egyenetlen légzését és szívdobogásának tompa hangját
lehetett hallani.
Alice előtt most egy hotelszoba jelent meg, de ez akárhol lehetett.
Függönyök elhúzva.
– Hová megyünk?
Bella kérdése úgy csendült fel, mintha valahonnan a távolból szólt volna.
A gondolataim túlságosan Alice látomásai körül forogtak, vagy épp teljesen
megfagytak a rettegéstől ahhoz, hogy értelmes választ adjak. Majdhogynem
úgy tűnt, mintha a kérdés nem is nekem szólna.
Bella hangja megremegett, alig volt több suttogásnál. Most azonban
megkeményedett.
– A fenébe is, Edward! Hová viszel?
Kirángattam magam Alice jövőképeinek összezavaró örvényéből, hogy
jelen tudjak lenni. Bella egész biztosan halálra rémült.
– El kell vinnünk innen téged… nagyon messzire. Most azonnal –
magyaráztam.
Azt gondoltam, örömmel fogadja az ötletet, hogy minél távolabb kerüljünk
innen, de hirtelen kiabálni kezdett, és közben próbálta kiszabadítani magát a
hámok szorításából.
– Fordulj meg! Azonnal vigyél haza!
Mégis hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy egyelőre nincs otthona,
hogy az az utálatos vadász ma este ennél is többet rabolt el tőle?
Pillanatnyilag a legfontosabb feladatnak az bizonyult, hogy visszatartsuk
Bellát, nehogy kivesse magát a dzsipből.
Emmett már azon morfondírozott, hogy megfékezze-e őt. Kimondtam a
nevét, halkan, de keményen, hogy tudja, én is ezt kérném tőle. Óvatosan
hatalmas tenyerébe fogta Bella csuklóját, és köré zárta vasmarkát.
– Nem! Edward! – kiabálta Bella. – Ezt nem teheted!
Fogalmam sem volt, mire gondolt, mégis mit teszek. Azt képzelte, van
választásom? Dühétől és kétségbeesésétől nagyon nehezen tudtam csak
összpontosítani. Olyan érzés volt, mintha én bántalmaznám őt, nem pedig a
vadász.
– Muszáj megtennem, Bella – sziszegtem –, úgyhogy kérlek, maradj
csöndben! – Muszáj volt követnem Alice látomásait.
– Nem maradok! – kiáltotta. – Muszáj hazavinned, különben Charlie a
nyakatokra küldi az FBI-t. Perceken belül rátörnek Carlisle-ra és Esmére.
Menekülniük kell majd, és örök életükre bujkálhatnak.
Tehát emiatt aggódott? Igazából már nem is lenne szabad meglepődnöm
azon, hogy megint nem a megfelelő veszélyforrás miatt pánikol.
– Nyugodj meg, Bella! Máskor is megesett már velünk. – Hogy újra kellett
kezdenünk. Jelen pillanatban ez jelentéktelennek tűnt.
– De nem énmiattam. – A kiáltozása most már inkább sikoltásnak tűnt. –
Nem fogtok mindent tönkretenni énmiattam.
Vadul igyekezett kiszabadulni Emmett szorításából. Az egyetlen
mozdulatlan testrésze a foglyul ejtett keze volt. Emmett zavartan meredt rám.
Mégis mit csináljak vele?
 Mielőtt elmagyarázhattam volna Bellának, hogy miért téved, vagy
megmondhattam volna Emmettnek, hogy jól csinálja, amit csinál, Alice úgy
döntött, csatlakozik hozzám a jelenben.
– Edward, állj meg egy kicsit!
A hangjából áradó higgadtság felbőszített. Azon töprengett, amit Bella
mondott az imént, pedig teljesen világos, hogy ezek az aggodalmak most
semmit sem számítanak. Ezt Alice-nek is tudnia kellene. Bella nem fogta fel,
hogy mi történik. Mégis hogyan tudná? Semmiféle kontextus nem áll a
rendelkezésére.
Automatikusan erősebben kezdtem taposni a gázpedált, ugyanis ekkor
értettem meg, hogy Alice sincs minden információ birtokában. Még a
sejtéseivel együtt is akadtak olyan dolgok, amiket ő sem láthatott.
– Edward. – Alice hangja még mindig nyugodt volt, a tónusa olyannyira
racionális. – Ezt meg kell beszélnünk!
– Hát nem értitek? – robbant ki belőlem. – Az az alak egy nyomkövető,
Alice, hát nem vetted észre? Nyomkövető!
Emmettből sokkal erőteljesebb reakciót váltott ki ez a szó, mint Alice-ből.
Mivel, természetesen, ezt ő is látta már – abban a pillanatban, amikor úgy
döntöttem, ráüvöltök.
Korábban sosem találkoztunk nyomkövetőkkel, csak történeteket hallottunk
róluk. A legtehetségesebbek távol éltek, Olaszországban szolgáltak. Carlisle
ismerte az egyiküket, de mivel a férfi finoman szólva sem volt
társaságkedvelő, egyikünk sem találkozott Alistairrel. Emmett és Alice
fejében az a kép élt a nyomkövetőkről, hogy a tehetségüknek köszönhetően
kiválóan tudnak tárgyakat vagy embereket felkutatni. De nem értették a
nyomkövetés elméletének tágabban vett értelmét. James nem csak tehetséges
volt abban, hogy felkutassa az embereket. A nyomkövetés volt az élete.
– Állj meg, Edward! – ismételte el Alice, mintha meg sem szólaltam
volna.
Dühösen pillantottam rá, miközben még tovább gyorsultam az autóval.
Ma este nem fog megtörténni, gondolta tökéletes magabiztossággal.
– Légy szíves, Edward!
– Ide hallgass, Alice! – háborogtam, és azt kívántam, bár most az egyszer
én tudnám átültetni az ő fejébe mindazt, amit tudok, nem pedig fordítva.
Egyszerűen nem értette. – Én láttam a gondolatait! A nyomkövetés a
szenvedélye, a rögeszméje. És Bella kell neki, Alice! Bella, és nem más!
Még ma éjszaka elkezd rá vadászni.
Alice-t nem hatotta meg a kifakadásom.
– Nem tudhatja, hol…
Félbeszakítottam, egyre türelmetlenebb lettem attól, hogy ennyire nem
hajlandó megérteni, amit mondok.
– Na és mit gondolsz, mennyi időbe telik, amíg rábukkan az illatára
valahol a városban? A terve már készen volt, még mielőtt Laurent
megszólalhatott volna.
Bellának elakadt a lélegzete, majd ismét sikoltozni kezdett.
– Charlie! Nem hagyhatjátok ott védtelenül! Nem hagyhatjátok ott!
– Igaza van – erősítette meg Alice. Még mindig túlságosan nyugodt volt.
A lábam akaratlanul is csökkenteni kezdte a nyomást a gázpedálon.
Nyilvánvalóan nem hagyhattam azt sem, hogy Charlie-t veszély fenyegesse.
De mégis hogyan lehetnék két helyen egyszerre?
– Szánjunk rá egy percet, hogy megbeszéljük, mik a lehetőségeink! –
győzködött Alice.
Teljes döbbenettel fogadtam a fejében hirtelen megjelenő képet. Korábban
nem láttam, hogy ezt a jövőt is nyomon követné – ha így lett volna, akár
erőszakkal is megakadályoztam volna ebben –, de valahogyan most mégis itt
volt előttem, kiterítve. A maga teljességében.
 Alice látta a jövő egy olyan variációját, amiben a nyomkövető elveszti az
érdeklődését, és felhagy az üldözéssel.
Nem érdekes a számára, ha nem kapja meg érte a jutalmát, magyarázta.
Pontosan ugyanúgy festett, mint a régi látomások, mégis meg tudtam
állapítani, hogy amit látok, az új. Frissen állt össze Alice fejében. Bella
szeme olyan élénkvörösen lángol, hogy szinte ragyog, az arcvonásai élesek,
mintha gyémántból faragták volna, a bőre fehérebb, mint a hó.
Az bizonyos, hogy a nyomkövető elpárolgott a sors ezen ösvényéről.
Bella ragyogó szeme pedig hűvösen mered rám… vádlón.
A dzsipet félrerántva nekiütköztem az útpadkának, és csikorogva
lefékeztem. Nagy koccanással sikerült megállnunk.
– Nincsenek lehetőségeink – morogtam Alice-re.
– Nem hagyom a sorsára Charlie-t – üvöltött rám Bella.
– Vissza kell vinnünk a lányt – szólt közbe Emmett is.
– Nem!
Emmett a visszapillantó tükörből nézett rám.
– Az az alak nem ellenfél nekünk, Edward. Nem engedjük, hogy egy ujjal
is hozzáérjen Bellához.
– Várni fog. – Hiszen élvezetet okozott neki a várakozás is.
Emmett elmosolyodott, de nem volt igazán jó a kedve.
– Akkor majd én is várok.
Mérgemben szívem szerint a hajamat téptem volna.
– Nem értitek? Egyáltalán nem értitek. Ha egyszer eldöntötte, hogy
vadászik valakire, nem lehet megszabadulni tőle. Meg kell ölnünk!
Emmett úgy nézett rám, mintha lassú lenne a felfogásom.
Nyilván meg kell ölnünk, gondolta, de a hangosan is kimondott szavai
enyhébben csengtek. Magához képest szokatlanul érzékeny volt, tisztában volt
vele, mennyire törékeny az általa foglyul ejtett emberlány.
 – Ez is egy lehetőség.
– Aztán ott van a nőstény – emlékeztettem. – Hozzá tartozik. És ha harcra
kerül a sor, a falkavezérük is beszáll. – Ebben azért nem voltam olyan biztos.
– Még akkor is túlerőben vagyunk.
Vajon beleszámolta Rose-t és Esmét is? Nyilván nem. Azt képzelte,
egyedül is képes leszámolni velük, mintha az ellenségeink szemtől szemben
állnának elé, mindenféle csel nélkül.
– Van más lehetőség is – ismételte el Alice.
Ez így is, úgy is be fog következni. Miért nem fogadod el, és helyezed őt
most azonnal biztonságba?
Veszélyes düh kerített a hatalmába, mintha tényleg képes lennék ártani
Alice-nek, annak ellenére, hogy mennyire szeretem őt. Megpróbáltam
türtőztetni magam, és csak a szavakon keresztül engedtem szabad folyást
ennek az érzésnek.
– Nincs… más… lehetőség! – üvöltöttem mindössze pár centire az arcától.
Alice meg sem rezzent.
Ne legyél már ennyire ostoba. Túl sok jövő létezik, túl sok olyan
fordulat, amit képtelen vagyok kibogozni. Túlságosan kiterjedt. Igazad
van, James nem fogja feladni… Hacsak nem szűnik meg a motivációja.
Láttam Alice fejében, hogy James évtizedeken át üldözni fogja Bellát,
miközben én próbálom rejtegetni őt előle. Több ezer különböző csapdát és
cselt eszel majd ki. Az teljesen világos, hogy sokkal nehezebb lesz végezni
vele, mint azt Emmett képzeli.
Ugyanakkor nekem nem jelentett problémát évtizedekig őrködni Bella
felett. Nem cserélném el az életét egy könnyebb jövőért.
Egy halk, remegő hang szakította félbe a gondolkodást.
– Hajlandó valaki meghallgatni az én ötletemet?
– Nem! – csattantam fel, és még mindig Alice-t fixíroztam. Ő küldött felém
egy dühös pillantást.
– Figyelj rám! – folytatta Bella. – Hazaviszel…
– Nem!
– Hazaviszel – folytatta makacsul, a hangja egyre erősebb és mérgesebb
lett. – Én azt mondom apámnak, hogy vissza akarok menni Phoenixbe.
Becsomagolok. Megvárjuk, amíg ez a nyomkövető odaér a házhoz, aztán
elrohanunk. A vadász a nyomunkba szegődik, és békén hagyja Charlie-t.
Charlie nem hívja ki az FBI-t, és azok nem zaklatják a családodat. Akkor
aztán elvihetsz bármilyen nyavalyás helyre, ahová csak akarsz.
Nem volt teljesen irracionális, amit mondott. Áldozatot akart hozni Charlie
életéért és a mi védelmünkért cserébe. És készen is állt a terve.
– Nem is olyan rossz ötlet! – töprengett el Emmett. Ő nem bízott a
nyomkövető képességeiben, ezért szívesebben hagyott volna egyértelmű
nyomokat, amiket majd James követhet, mint hogy várja a ki tudja, milyen
irányból érkező ellenséget.
Ráadásul hitt abban, hogy így felgyorsulnak az események, és korábbi
kijelentésével ellentétben Emmett tényleg nem a türelméről volt híres.
Alice fontolóra vette a hallottakat, és ellenőrizte, hogyan alakítja át mindez
Bella jövőképeit. Ha mást nem is, azt biztosan látta, hogy a drámai jelenet
idejére a nyomkövető megjelenne Swanéknál.
– Beválhat – ismerte el. Új látomások kezdtek tornyosulni a régiek felett.
Szétválnánk, három különböző irányba, és mi kontrollálnánk a magunk mögött
hagyott nyomokat. Látta, hogy Emmett és Carlisle az erdőben vadászik. Néha
Rosalie is velük volt, néha csak Emmett és Jasper jelent meg, de egyik
csoportosulás sem bizonyult maradandónak.
– És tényleg nem hagyhatjuk az apját védtelenül, ezt te is tudod – tette
hozzá Alice, miközben még mindig azt figyelte, hogyan bontakoznak ki a
képek. Ebben azonban biztos volt. Visszamegyünk, és dobunk a
nyomkövetőnek egy gumicsontot, ami elvonja a figyelmét Charlie-ról.
De ezekben a kristálytiszta látomásokban a nyomkövető túlságosan közel
került Bellához. Ez a gondolat pattanásig feszítette amúgy is gyenge
idegeimet.
– Túl veszedelmes – motyogtam. – Nem akarom, hogy ez az alak akár csak
száz mérföldnyi közelségbe is kerüljön Bellához.
– Hogy férkőzhetne a közelébe, amikor mi is ott vagyunk? – Emmettet
dühítette, hogy mindenáron akadályozni próbálom az összecsapást.
Ő egyáltalán nem érezte, mi forog itt kockán.
Alice elkezdte feldolgozni a döntésből fakadó azonnali következményeket
– annak a döntésnek a következményeit, amit ő hozott meg, ugyanis látta, hogy
én teljesen ledermedtem a bizonytalanságtól. Egy olyan jövőkép sem akadt,
amiben Charlie házánál összecsapásra kerülne sor. A nyomkövető csak
várakozna és leselkedne ott.
– Nem látom, hogy támadna – erősítette meg. – Megpróbálja kivárni, amíg
magára hagyjuk Bellát.
– Nem tart sokáig, amíg rájön, hogy arra hiába vár.
– Követelem, hogy vigyél haza! – rendelte el Bella, és próbált nagyon
határozott hangot megütni.
Igyekeztem a pánik, kétségbeesés és bűntudat ködén keresztül is
gondolkozni. Vajon van értelme felállítani a saját csapdánkat ahelyett, hogy
kivárnánk, hogy a nyomkövető állítson nekünk egyet? Ez helyes döntésnek
tűnt, de amikor próbáltam elképzelni, hogy Bella a férfi közelébe kerül, hogy
gyakorlatilag csalit csinálunk belőle, képtelen voltam beengedni a képet a
fejembe.
– Kérlek! – suttogta, a hangja fájdalommal telt meg.
Belegondoltam, mi lenne, ha a nyomkövető egyedül találná otthon Charlie-
t. Biztosan ez uralta Bella gondolatait is. Elképzelni is alig tudtam, mennyire
rémült és kétségbeesett lehet. Egyetlen családtagom sem volt ennyire
sérülékeny. Nekem is Bella az egyetlen gyenge pontom.
El kellett terelnünk a nyomkövetőt Charlie-tól. Ennyi világos volt. Ez volt
Bella tervének egyetlen része, ami tényleg számított. De ha nem működik
elsőre, ha a nyomkövető nem veszi be a színjátékot, akkor nem fogom
kísérteni a szerencsénket. Akkor új tervvel állunk elő. Emmett lehetne
Charlie bébicsősze, ameddig szükséges. Tudtam, hogy boldogan a
nyomkövető után eredne akár egyedül is. És abban is egészen biztos voltam,
hogy a nyomkövető önként nem szeretne Emmett közelébe kerülni.
– Ma este elmész innét, akár látja a nyomkereső, akár nem – közöltem
Bellával, de túlságosan vesztesnek éreztem magam ahhoz, hogy ránézzek. –
Közlöd Charlie-val, hogy egy perccel sem bírod tovább Forksban. Találj ki
valamit, hogy miért nem, mindegy, hogy mit, csak elhiggye. Ami a kezed
ügyébe kerül, azt bevágod egy bőröndbe, aztán beszállsz a kocsidba. Nem
érdekel, mit szól hozzá Charlie. Tizenöt perced van. – A visszapillantóban
találkozott a tekintetünk. Az arcán semmilyen érzelem sem látszott. – Hallod,
amit mondok? Tizenöt perced attól kezdve, hogy beléptél az ajtón.
Felbőgettem a motort, majd bevettem egy szűk U-kanyart, most újfajta
sürgető érzés lett úrrá rajtam. Túl akartam esni ezen a „Bella a csali”
fejezeten, amilyen gyorsan csak lehetett.
– Emmett… – szólt Bella a fivéremhez, és láttam Emmett gondolataiban,
ahogy jelentőségteljesen lepillant a kezét bilincsként szorító vasmarkokra.
– Ó, sajnálom! – motyogta Emmett, majd szabadon engedte.
Egy pillanatig figyelte, hogy tiltakozom-e, majd megnyugodott, amikor
látta, hogy nem teszem.
Most, hogy megszületett a döntés, újra Alice látomásaira kezdtem
összpontosítani.
Nem volt sok lehetőségünk, körülbelül harminc verzió szilárdult meg.
A többségükben a nyomkövető nagyjából két perccel azután bukkan fel
Charlie házánál, hogy mi is odaértünk, de biztonságos távolságot tart majd.
Néhány esetben csak azután érkezik, hogy mi már távoztunk. De még ezekben
a látomásokban sem érdekli őt Charlie, hanem a mi nyomunkba ered.
Ezt követően a lehetőségek tovább szűkültek. Mi hazamegyünk.
A nyomkövető még inkább lemarad tőlünk, nem akarja megkockáztatni az
összecsapást. A vörös hajú nő ott vár majd rá. A családom szétválik. Egy
látomás sem utal arra, hogy Laurent segítené Jamest és Victoriát. Így hát
mindössze három csoportra kell oszlanunk.
Csupán egyvalamit nem értettem: a három csoport összetételének
folyamatos változását. Egyáltalán nem volt logikus.
Mindettől függetlenül a következő lépés nagyon is világos volt.
– A következőképpen fogjuk csinálni – magyaráztam Emmettnek. – Amikor
a házhoz érünk, ha a nyomkövető még nincs ott, akkor elkísérem Bellát a
bejáratig. Aztán kap tizenöt percet. – Itt ismét vetettem rá egy pillantást a
visszapillantó tükörből. – Emmett, te kintről ügyelsz a házra! Alice, te a
furgonra vigyázol! Én odabenn leszek, amíg Bella bent van. Amint kilép az
ajtón, ti ketten elindultok haza a dzsippel, és mindent elmeséltek Carlisle-
nak.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott Emmett. – Én veletek maradok. – Jössz
nekem eggyel, rémlik?
Nem kellett volna, hogy meglepetésként érjen, hogy Emmett erre vágyik.
Talán emiatt is volt a jövőbeli csoportok összetétele olyan bizonytalan.
– Gondold csak végig, Emmett! Nem tudom, mennyi ideig leszek távol.
– Amíg nem tudjuk, meddig tart ez az egész, én veletek maradok.
Semmiféle vacillálást nem láttam a fejében. Talán jobb is így. Ráhagytam.
Alice fejében most már Carlisle és Jasper jelent meg az erdei vadászaton.
– Ha a nyomkövető már ott van – folytattam –, akkor továbbhajtunk.
 – Biztos, hogy mi érünk oda hamarabb – ragaszkodott hozzá Alice.
Kilencvenkilenc százaléknyi esélyünk volt erre, de nem kockáztattam meg,
hogy valamilyen perifériára került látomás, ami esetleg kevésbé
kristályosodott ki, mint a többi, közbeavatkozzon.
– És mit csinálunk a dzsippel? – kérdezte Alice.
– Hazaviszed.
– Nem, nem viszem – szögezte le határozottan.
A látomása arról, hogy mi alapján válunk szét csoportokra, újra átalakult.
Néhány sor régies káromkodást zúdítottam rá.
Bella halkan közbeszólt.
– A furgonomban nem férünk el mind a négyen.
Ezt úgy mondta, mintha egyáltalán felmerülne, hogy azzal az őskövület
lajhárral meneküljünk. Semmit sem feleltem, mert tudtam, mennyire
érzékenyen érinti a furgonja. Nem volt most energiám céltalan vitatkozásra.
Amikor nem szólaltam meg, odasuttogta:
– Azt hiszem, hagynod kéne, hogy egyedül menjek.
Már megint nem értettem, mire céloz. Nyilván azt gondolja, az a dolga,
hogy feláldozza magát azért cserébe, hogy Charlie-nak feleslegesen sok
testőre lehessen.
– Bella, légy szíves, most az egyszer tedd, amit mondok! – könyörögtem
neki, bár ahogy az összezárt fogsorom között sziszegtem a szavakat,
egyáltalán nem kérlelésnek hangzottak.
– Figyelj, Charlie sem teljesen ütődött! Ha te nem vagy holnap a városban,
gyanakodni fog.
Olyan sok rétege volt a szavainak, amiket egyáltalán nem sikerült
elkapnom. Vajon igazából azért hajlandó már megint veszélybe sodorni
magát, hogy hihető alibit gyártson nekem?
– Nem számít – jelentettem ki olyan hangon, hogy ne lehessen vitába
szállni vele. – Gondoskodunk róla, hogy ne essen baja, és egyedül ez a
fontos.
– Na és mi a helyzet ezzel a nyomkeresővel? – vágott vissza. – Látta, hogy
viselkedtél ma este. Tudni fogja, hogy bárhol vagy is, velem vagy.
Mindhármunkat teljesen ledöbbentett ez a fordulat. Még Alice-t is. Eddig ő
a jövővel volt elfoglalva, nem pedig ezzel a beszélgetéssel.
Emmett azonnal elfogadta ezt a logikát.
– Edward, hallgass rá! Azt hiszem, igaza van.
– Igen, igaza van – helyeselt Alice is.
Ő látta is ennek a bizonyítékát: akármelyik csoportba kerültem is, a
nyomkövető azt vette üldözőbe. Ez tehát aláásná a tervünket, és bármiféle
támadást ellehetetlenítene. És ami a legrosszabb, ez megint csalit csinálna
Bellából, és ez alkalommal túlságosan sok jövőkép állna rendelkezésre
ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, biztonságban lesz.
De hát mi más lehetőségem lenne? Hagyjam el Bellát?
– Nem tehetem.
Amikor Bella ismét megszólalt, a hangja olyan nyugodtan csengett, mintha
az első javaslatát már elfogadtuk volna.
– Emmett is itt maradhatna. Láttam, hogy a nyomkereső jól megnézte
magának.
– Micsoda? – kérdezte Emmett bosszúsan.
De Alice pontosan tudta, miért is tiltakozik igazából.
– Könnyebben a körmöd közé kaparintod, ha itt maradsz.
A csoportok, amik korábban olyan vadul cserélődtek, lassan elrendeződni
látszottak. Alice engem Emmett és Carlisle oldalán látott, akikkel először az
erdőn keresztül menekülünk, majd irányt változtatva vadászni indulunk.
De hol van Bella ebben a jövőben?
Alice-re meredtem.
 – Csak nem képzelitek, hogy elengedem Bellát egyedül?
Már azelőtt láttam a választ a fejében, hogy hangosan kimondta volna, mire
gondol. Egy egyszerű szobát egy középszerű hotelben, az alvás közben
összegömbölyödő Bellát, Alice-t és Jaspert, akik őrszemként figyelik őt a
szomszéd szobából.
– Hát persze hogy nem. Jasper meg én vele megyünk.
– Nem tehetem. – De a hangom üresen csengett. Nem láttam más kiutat én
sem. Ha a nyomkövető engem választott célpontnak, akkor olyan távol kell
kerülnöm Bellától, amennyire csak lehetséges. Uralkodnom kell a pánikon, a
gyötrődésen, és vadásszá kell válnom. Megpróbáltam elfojtani azt a kevés
örömöt is, ami abból eredt, hogy elpusztíthatom a vámpírt, aki lángra
lobbantotta ezt a rémálmot. Bella biztonsága az egyetlen szempont.
– Maradj itt úgy egy hétig… – javasolta Bella halkan. Rápillantottam a
tükörből. Leghalványabb fogalma sincs arról, mi vette kezdetét ma este. – …
egy-két napig? – módosított a javaslatán, mivel azt hitte, azért tiltakozom,
mert nem vagyok elégedett a vázolt időrenddel. Csak imádkozhatunk azért,
hogy mindennek vége legyen egy héten belül.
– Hadd lássa Charlie, hogy nem szöktettél meg – folytatta –, és hadd
induljon el ez a James rossz nyomon! Ha már biztosra vehetjük, hogy teljesen
elveszítette a nyomomat, akkor utánam jöhetsz, kerülő úton persze.
Találkozunk, Jasper meg Alice pedig hazatérhetnek.
Ellenőriztem, hogy reagál Alice erre a tervre, és az este folyamán először
megkönnyebbülést éreztem, amikor azt láttam, hogy mindez lehetséges.
Akadtak olyan jövőképek, amikben rátalálok Bellára, Alice és Jasper
társaságában. Ez a bizonyos sors azonban abba torkollik, hogy hosszabb
távon bujkálnunk kell. A nyomkövető ugyanis kitér az utamból. De sok egyéb
szál is kibontakozott Alice gondolataiban. Néhány szerint azért megyek el
Belláért, hogy hazahozzam. Itt ismételten elvakított és zavarba ejtett a
ragyogó napfény. Mégis hol járunk ezekben a látomásokban?
– És hol találkozunk? – kérdeztem. Bella döntései irányították a jövőt.
Tudnia kell a választ.
A hangja magabiztosan csengett.
– Phoenixben. Hol máshol?
De már láttam is a következő felvonást Alice fejében. Hallottam, milyen
fedősztorit ad be Bella Charlie-nak, így hát azt is tudtam, mit fog hallani a
nyomkövető.
– Nem jó. A nyomkereső hallani fogja, hogy oda készülsz – emlékeztettem.
– Hát persze, és ha látja, hogy te itt maradtál, azt fogja gondolni, hogy csak
félrevezetés volt az egész. – Úgy hangzott, mintha bosszantaná, hogy ezt el
kell magyaráznia nekem. – Tudni fogja, hogy mi tisztában voltunk azzal, hogy
kihallgat bennünket. Meg se fordul a fejében, hogy tényleg oda megyek,
ahová mondtam.
– Ördögien okos – kuncogott Emmett.
Én nem voltam ennyire meggyőzve.
– És ha nem dől be?
– Phoenixben több millióan laknak – felelte Bella még mindig ingerülten.
Kíváncsi voltam, hogy a félelem miatt ilyen türelmetlen-e. Azt biztosan
tudtam, hogy az én türelmemet meglehetősen kimerítette.
– De egy telefonkönyvet azért nem olyan nehéz találni – morogtam.
Fintorgott.
– Nem otthon fogok lakni.
– Csakugyan?
– Elég idős vagyok már hozzá, hogy saját lakásom legyen.
Alice úgy döntött, félbeszakítja az értelmetlen civakodásunkat.
– Edward, mi is ott leszünk vele.
– Na és te mit fogsz csinálni Phoenixben?
 – Ki se teszem a lábam a lakásból.
Emmett nem fért hozzá Alice látomásaihoz, de a fejében látott gondolatok
alapján nem járt messze attól, ami ténylegesen be fog következni. Emmett és
én az erdőben, forró nyomon a nyomkövető után kutatva.
– Nekem tulajdonképpen tetszik ez a dolog – mondta.
– Fogd be, Emmett!
– Figyelj, ha akkor próbáljuk meg elintézni, míg Bella is itt van, nagyobb
az esélye, hogy valakinek baja esik, például Bellának, vagy neked, amikor
megpróbálod megvédeni. Ha viszont egyedül vagyunk, amikor elkapjuk… –
A fejében megjelenő kép átalakult, ahogy elképzelte, hogyan szorítja sarokba
a nyomkövetőt.
Ha sikerülne, ha gyorsan el tudnánk intézni a nyomkövetőt, akkor ez lenne
helyes választás. De akkor mégis miért ennyire nehéz meghozni ezt a döntést?
Sokkal jobban érezném magam, ha biztos lehetnék benne, hogy Bellát egy
kicsit is érdekli a saját épsége. Hogy megértette, mi minden forog kockán.
Hogy nem csak az ő élete a tét.
Talán ez a kulcs. Soha nem aggódik magáért… de miattam annál inkább.
Ha az én fájdalmamra hegyezem ki ezt a dolgot az ő veszélyes halandósága
helyett, akkor talán képes lesz kicsit óvatosabban viselkedni.
Nem voltam az önuralmam csúcsán. A szavaim alig voltak többek
suttogásnál, mert attól féltem, hogy menten ordítani kezdenék.
– Bella!
A tekintetünk találkozott a visszapillantóban. Az övé inkább volt
védekező, mint félelemmel teli.
– Ha hagyod, hogy bármi bajod essék, bármi az égvilágon, akkor téged
személyesen teszlek érte felelőssé – mondtam lágyan. – Érted?
Az ajka megremegett. Megértette végre, mekkora veszélyben van?
Hangosan nyelt egyet, majd motyogva felelt:
 – Igen!
Egyelőre megteszi.
Alice gondolatai ezerfelé cikáztak, de a többségükben a napsütéses
autópálya látszott az elsötétített ablaküvegen keresztül. Bella mindig a hátsó
ülésen ült, Alice köré fonta a karját, és csak meredt maga elé üresen. Jasper
a volán mögül figyelt. Elképzeltem a bátyámat összezárva egy szűk térben
Bella illatával, hosszú órákon keresztül.
– Jasper képes lesz kezelni a helyzetet? – kérdeztem.
– Bízzál benne kicsit jobban, Edward! – trillázta Alice. – Mindent
összevéve, eddig nagyon-nagyon jól csinálta.
De ettől függetlenül legalább egytucatnyi jövőbeli jelenet játszódott le a
fejében, biztos, ami biztos. Jasper egyetlenegyszer sem vesztette el a fejét.
Végigmértem Alice-t. Az apró testnek köszönhetően törékenynek tűnt, de
én pontosan tudtam, hogy igazán ádáz ellenfél. A nyomkövető, másokhoz
hasonlóan, alábecsülné őt. Ennek is számítania kell valamennyire. Mégis,
nyugtalannak éreztem magam, ha azt képzeltem magam elé, hogy testi erővel
kell megvédenie Bellát.
– És te? Te megbirkózol vele? – motyogtam.
Alice dühösen hunyorított – színlelte, persze; tudta, hogy ez a kérdés
érkezni fog.
Csukott szemmel is le tudnálak győzni.
Rám vicsorgott, hosszan és hangosan, olyan kegyetlen hangon, aminek
visszhangjába beleremegtek a dzsip ablakai, és Bella szíve is a torkában
dobogott.
Egy fél pillanatig nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak Alice
nevetséges bemutatóján, de szinte azonnal el is párolgott a jókedvem. Mégis
hogy jutottunk idáig? Hogyan mehettem bele abba, hogy elváljak Bellától,
akármilyen halálosak lesznek is az őrzői?
 Egy újabb kellemetlen gondolat röppent fel az agyamban. Bella és Alice
kettesben, miközben lassacskán felfedezik ezt a régóta várt barátságot. Vajon
Alice elmeséli Bellának, milyen megoldási javaslata lenne erre a
rémálomra?
Bólintottam, bár a mozdulatom inkább tűnt rángatózásnak, jelezvén Alice-
nek, hogy elfogadom őt Bella védelmezőjeként.
– De a véleményedet tartsd meg magadnak! – figyelmeztettem.
 23. BÚCSÚZÁSOK

Senki sem szólalt meg az autóban, miközben visszafelé száguldottunk

Forksba. Persze az út sokkal rövidebbnek tűnt, amikor rettegtem a
megérkezéstől. Túl hamar kanyarodtunk fel Belláék felhajtójára, a fények
minden szobában égtek, az emeleten és a földszinten is. Egy egyetemi
kosármérkőzés zajai hallatszottak a nappali felől. Feszülten próbáltam
kiszűrni az összes, nem emberi hangot a szomszédságban, de úgy tűnt, a
nyomkövető még nem érkezett meg. Alice pedig még mindig nem látott olyan
jövőt, amiben ez az állomás a támadás helyszínévé fajulhatna.
Talán mindannyiunknak maradnia kellene. Hagyni, hogy Bella élje a
normális életét, amíg mi, többiek folyamatosan szemmel tartjuk őt. Emmettre,
Alice-re, Carlisle-ra és Esmére számíthatnék – és szinte biztos voltam abban,
hogy még akár Jasperre is –, hogy csatlakozzanak hozzám ilyen virrasztásra.
A nyomkövető képtelen lenne lecsapni Bellára, amíg ennyi szem és elme
őrködne felette. Vajon biztonságosabb lenne, ha egyesítenénk az erőinket,
mint hogy a három csapatra oszoljunk?
Miközben ezen töprengtem, Alice előtt is megjelent ennek a
forgatókönyvnek a kimenetele: a nyomkövető kivárna, és adaptálódna a
helyzethez. És miután beütne nála az unalom, a felmorzsolás eszközével
szállna szembe velünk. Bella barátai eltünedeznének éjszakánként.
A kedvenc tanárai. Charlie munkatársai. Véletlenszerűen kiválasztott
emberek, akiknek semmi közük Bellához. A számok egészen addig
emelkednének, hogy a nyomozások miatt muszáj lenne elhagynunk Forksot. És
el tudom képzelni, Bella hogyan érezne, ha ennyi ártatlan fizetne az életével
azért, hogy ő biztonságban lehessen.
Így hát be kellett érnem az eredeti tervvel.
Nehezen tudtam csak feldolgozni azt a furcsa testi érzetet, ami ezt a
belátást kísérte. Bár tudtam, hogy nem nyílt egy valós szakadék a törzsem
centrumában, de az érzés nyugtalanítóan valószerű volt. Azon töprengtem,
vajon ez is egy rég elfeledett emberi reakció-e, amit halhatatlan életem során
még sosem éreztem, mivel korábban nem fordult elő, hogy ilyen mértékű
pánikot éljek át.
Mozgásba kellett lendülnünk. Bár tudtam, hogy muszáj nyomokat hagynunk
a nyomkövetőnek, mégis azt szerettem volna, hogy Bella árkon-bokron túl
legyen, mire James ideér.
– Nincs itt – mondtam Emmettnek. Alice már tudta. – Gyerünk!
Alice és én csendben kicsusszantunk a dzsipből, a gondolataink téren és
időn felülkerekedve cikáztak. Alice látta, hogy a nyomkövető azalatt fog
felbukkanni, amíg mi odabenn vagyunk. A fogaim most különösen hangosan
csikorogtak.
– Ne aggódj, Bella! – mondta Emmett kissé túlságosan is jókedvűen,
miközben kiszabadította Bellát a hámból. – Mi itt nagyon hamar elintézzük a
dolog ránk eső részét.
– Alice – sziszegtem.
Bella furgonja mellé szökkent, majd a földre huppant, és becsúszott a
járdalemez alá. A pillanat töredékrésze alatt felkapaszkodott a futóműhöz, és
teljesen láthatatlanná vált, akár még egy vámpír számára is.
– Emmett!
Ő már útnak eredt, és az előkerti fára mászott fel. Súlya alatt látványosan
elhajlott a fenyő törzse, de gyorsan tovább is lendült a következő fára. Amíg
odabenn tartózkodunk, ő végig a környék fáinak ágai közt fog körözni. Ez
sokkal feltűnőbb, mint Alice búvóhelye, de cserébe bármilyen érkezőt képes
kiszúrni így, és ha más nem is, legalább elrettenti a betolakodót.
Bella megvárta, hogy kinyissam neki az ajtót. A rémülettől teljesen
ledermedt, csak az arcán csorogtak a könnyei. De azonnal feléledt, amikor
megfogtam a kezét, és gyengéden lesegítettem a magas autóból.
Meglepődtem, mennyire nehezemre esett hozzáérni, tudván, hogy nemsokára
el kell hagynom őt. A bőréből áradó hő új, fájdalmas módon égetett. Fittyet
hányva erre az ismeretlen kínra, köré fontam a karomat, abban reménykedve,
hogy a testem pajzsot képez körülötte, és a házhoz siettem vele.
– Tizenöt perc – emlékeztettem. Ez túl sok idő volt. Alig vártam, hogy
magunk mögött hagyhassuk ezt a célpontot.
– Megoldom – felelte erőteljesebb hangon, mint vártam. Volt valami
acélos keménység abban, ahogy az állkapcsát tartotta.
Amint elértük a verandát, megtorpant, hiába noszogattam előre.
Automatikusan megálltam én is, bár az izmaim szinte sikítoztak a
késleltetéstől.
Sötét tekintetével áthatóan meredt rám. Felemelte a kezét, hogy tenyerével
közrefogja az arcomat.
– Szeretlek – mondta, és suttogó hangjából olyan feszültség áradt, mintha
legszívesebben sikítana. – És mindig is szeretni foglak, bármi történjék is
most.
A gyomromban tátongó szakadéktól úgy éreztem, mintha menten félbetörne
a testem.
– Semmi nem fog történni veled, Bella – morogtam.
– Csak tartsátok magatokat a tervhez, oké? – ragaszkodott hozzá. –
Vigyázzatok Charlie-ra a kedvemért! Azok után, amit most tenni készülök,
haragudni fog rám, én viszont szeretném, ha lenne esélyem később bocsánatot
kérni tőle.
 Nem értettem, mire céloz. Az agyamban túlságosan nagy káosz uralkodott
ahhoz, hogy megpróbáljam megfejteni Bella zavaros gondolatfolyamát.
– Menj már, Bella! – sürgettem. – Sietnünk kell.
– Csak még egy dolog. Mostantól kezdve bármit mondok ma este, egyetlen
szavamat se hidd el!
Mielőtt sikerült volna Bella bármelyik rejtélyes kérését megfejtenem,
lábujjhegyre állt, és megcsókolt, olyan erővel, hogy az egész biztosan
zúzódásokat okoz majd – neki. Erőteljesebben csókolt, mint én bármikor is
mertem volna.
Pír öntötte el az arcát és a homlokát, miközben hátat fordított nekem.
A könnyei, amik kissé lassabban folydogáltak a rövid beszélgetésünk során,
most újra szabadon áradtak. Nem értettem, miért emeli fel az egyik lábát,
amíg erőszakosan be nem rúgta a bejárati ajtót, ami végül nagy csattanással
nyílt ki.
– Menj innét, Edward! – visította elképesztő hangon. Még a tv hangereje
mellett sem volt rá esély, hogy Charlie akár egy szóról is lemaradjon.
Bevágta az arcom előtt az ajtót.
– Te vagy az, Bella? – kiáltott Charlie riadtan.
– Hagyj békén! – kiabált vissza Bella. Hallottam léptei dobogását a
lépcsőn, majd egy újabb ajtó csapódását.
Nyilvánvaló, hogy fagyos hallgatása a dzsipben nem rémületből fakadt,
sokkal inkább felkészült, mert kész volt a forgatókönyv a fejében. Az én
szerepem pedig az volt, hogy láthatatlan és néma maradjak, azt hiszem.
Charlie utánaszaladt a lépcsőn, tántorgó, bizonytalan léptekkel. Úgy
képzeltem, félig már aludt.
Felmásztam a ház oldalán, és Bella ablaka mellett vártam, hogy Charlie
belép-e a szobájába. Először Bellát sem vettem észre, amitől újult erővel tört
rám a pánik, de ekkor felegyenesedett az ágya mellett, kezében egy
vászonzsákkal és egy másik kisebb, összecsomózott zacskóval.
Charlie ökle dübörgött Bella ajtaján. A kilincs zörgött – Bellának arra is
jutott ideje, hogy kulcsra zárja az ajtaját –, majd újrakezdődött a dörömbölés.
– Bella, jól vagy? Mi ez az egész?
Kinyitottam az ablakot, és bemásztam rajta, miközben Bella kiabálva felelt
az apjának:
– Megyek haza!
– Bántott téged? – kérdezgette tovább Charlie az ajtón keresztül, én pedig
ezt hallva összerezzentem, miközben a komódjához rohantam, hogy segítsek
Bellának a pakolásban. Charlie végső soron nem tévedett olyan nagyot.
Ennek ellenére Bella azt sikította, hogy „NEM!”, majd csatlakozott
hozzám, mintha számított is volna arra, hogy ott talál. Kinyitotta a
vászonzsákját, én pedig ruhákat hajigáltam bele, próbáltam arra is ügyelni,
hogy különböző fajta darabok legyenek. Az nem segítene neki elvegyülni
Phoenixben, ha csak és kizárólag pólókat vinne magával.
A furgonja kulcsai a komód tetején hevertek. Zsebre vágtam őket.
– Szakított veled? – kérdezte Charlie higgadtabb hangon. Ez a kérdés nem
fájt annyira, mint az előző.
De Bella válasza újfent váratlanul ért.
– Nem! – kiáltotta ismét, pedig én azt hittem, hogy talán a szakítás lenne a
lehető legegyszerűbb kifogás arra, ami történik. Kíváncsi voltam, hova vezet
ez a forgatókönyv.
Charlie ismét megdöngette az ajtót, a ritmusból ítélve kezdte elveszíteni a
türelmét.
– Mi történt, Bella?
Bella eredménytelenül rángatta a cipzárt az időközben megtelt
vászontáskán.
– Én szakítottam vele – ordította.
 Eltoltam az ujjait az útból, és egy könnyed mozdulattal behúztam a cipzárt,
majd a kezembe fogva méregettem a táskát. Nem lesz túl nehéz neki? Bella
türelmetlenül érte nyúlt, én pedig a pántját óvatosan a vállára helyeztem.
Egy felbecsülhetetlen pillanatig a homlokához nyomtam az enyémet.
– A furgonban leszek. – A suttogásom sem tudta elfedni a hangomba
vegyülő kétségbeesést. – Indulj!
Az ajtó felé löködtem, majd kivetettem magam az ablakon, hogy már a
helyemen legyek, amikor kilép a házból.
Emmett már a földön állt, engem várt. Állával kelet felé mutatott.
Arrafelé koncentráltam, és valóban, ki is szúrtam a nyomkövetőt,
körülbelül fél kilométerre a háztól.
Ma a nagydarab vámpír játssza az őrző-védőt. Türelem.
Tehát meglátta Emmettet a fák között, de most egyikünk sem volt szem
előtt. Vajon azt feltételezi, hogy én is itt vagyok, vagy csapdát szimatol? Azt
kívántam, bár Jasper is velünk lenne. Ha három oldalról támadhatnánk rá…
Edward, figyelmeztetett Alice a rejtekhelyéről. Ellenőrizte a
gondolatmenetemből eredő lehetőségeket. A nyomkövetőt nagyon nehéz
elkapni. Bella pedig védtelen maradna, amíg mi őt üldöznénk.
– Mi történt? Azt hittem, kedveled – faggatta Charlie. Újra a földszintről
hallatszott a hangja.
Határozott döntést hoztam arról, hogy mi következzen ezután.
Máris, felelte Alice. Előbújt a furgon alól, és átmászott a dzsipbe. Miután
üresbe tette, halkan kilökdöste a kocsifelhajtóról, egyik kezével az
ajtókeretbe kapaszkodott, a másikkal pedig nyújtózkodott, ahogy csak bírt,
hogy két ujjal mozgatni tudja a kormányt. Nem akartam, hogy a dzsip hirtelen
felzengő motorja elvonja Charlie figyelmét Bella színjátékáról. Jobb, ha azt
hiszi, hogy én már rég elmentem.
Emmett egy pillanatig figyelte, mit művel Alice, majd szemöldökét kérdőn
felhúzva felém nézett.
Segítsek neki?
Megráztam a fejem. Charlie, tátogtam neki válaszként. Gyalog kövess!
Bólintott, majd felszökkent a fára, ahol újra láthatóvá vált a közönségünk
előtt. Ettől a nyomkövető megtartja majd a távolságot. James azonban nem
fújt visszavonulót, még akkor sem, amikor megpillantotta Emmettet; teljesen
lenyűgözte a házban zajló jelenet, és biztos volt abban, hogy akármilyen
hirtelen támadt üldözés elől el tudna szaladni. Kedvem támadt bebizonyítani,
mennyire nincs igaza. De nem kockáztathattam meg, hogy csapdába essek,
miközben Bella ilyen közel van.
– Nagyon is kedvelem! – magyarázta Bella, tompa és elhaló hangon. Most
már szabadon engedte a könnyeit, én pedig tudtam, nem elég jó színésznő
ahhoz, hogy ezeket a könnyeket megjátssza. Szinte kézzelfogható volt a
fájdalom a hangjában. Erre válaszul a gyomromban tátongó űr gyötrődve
bukfencet vetett. Bellának nem kellene ezt elviselnie. Az én hibámért fizet
meg. Az én ostobaságomért.
– Éppen ez a baj! – folytatta gúnyosan. – Ez képtelenség! Nem ereszthetek
itt gyökeret. Nem akarok én is csapdába esni ebben a hülye, unalmas
városban, mint anyu. Nem fogom elkövetni ugyanazt az ostobaságot, mint ő.
Gyűlölöm ezt a várost, egy másodperccel sem maradok itt tovább.
Charlie mentális válasza sokkal mélyebb, sokkal perzselőbb volt, mint
vártam.
Bella elnehezedett léptei a bejárati ajtó felé tartottak. Én némán
felmásztam a furgonja vezetőülésébe, és a helyére tettem a kocsikulcsot,
majd összekuporodtam. Emmett a ház bejáratához közel, az árnyékban lapult
meg. Mégis túl hosszúnak tűnt az ajtó és a furgon közti távolság.
A nyomkövetőre koncentráltam. Egyelőre nem mozdult, csak megfeszülve
figyelte a házban kibontakozó drámát.
 Mit hall vajon? Valószínűleg ennyit: Bella arra készül, hogy elmeneküljön,
hogy elfusson előle. És nem tervezi, hogy a közeljövőben visszatér.
Biztosan tudja, hogy Emmett meglátta őt. Azt is sejtenie kell, hogy Bella
tudja, milyen jól hall. Vagy mégsem?
– Bells, most nem mehetsz el! – mondta Charlie csendesen. – Éjszaka van.
– Majd alszom a kocsiban, ha elfáradok.
Charlie elképzelte, ahogy a lánya eszméletlenül fekszik a furgon elsötétített
utasfülkéjében, az autópálya mentén, valahol a semmi közepén, miközben
éjszínű, formátlan alakok kúsznak hozzá közelebb és közelebb. Nem volt
teljesen összefüggő a lidércnyomása, de a saját barbár és logikátlan
félelmeim meglehetősen hasonlók voltak az övéhez.
– Várj még legalább egy hetet! – könyörgött. – Akkorra Renée is hazaér.
Bella léptei hirtelen megtorpantak. Egy halk hang csendült fel – vajon a
cipője nyikorgott, miközben szembefordult az apjával?
– Micsoda?
Előbújtam a furgonból, és az előkert közepén toporogtam. Mégis hogyan
avatkozhatnék közbe, ha az apja szavai összezavarják és késleltetik Bellát?
Felfogta vajon, hogy a nyomkövető már a közelben jár?
– Telefonált, míg nem voltál itthon. – Charlie-ból csak úgy ömlöttek a
szavak, igyekezett, hogy minél hamarabb megoszthassa a híreket Bellával. –
A dolgok nem alakultak igazán jól Floridában, és ha Philt nem szerződtetik a
hét végéig, akkor visszamennek Arizonába. A Sidewinders edzője szerint
lehet, hogy szükségük lesz rá.
Charlie és én mindketten lélegzet-visszafojtva vártuk Bella válaszát.
– Van kulcsom – motyogta már az ajtóból. Fordult a kilincs.
Visszasuhantam a furgonhoz.
A szavai gyenge kifogásnak tűntek. A nyomkövető egész biztosan azt hiszi
majd, hogy ez a sztori csak Charlie-nak szól, és mindennek az ellentéte az
igaz.
Az ajtó nem nyílt ki.
– Engedj el, Charlie! – mondta Bella. Hallottam, hogy dühösnek akar
tűnni, de a hangjába vegyülő fájdalom minden más érzést felülírt.
Végre kinyílt az ajtó. Bella kivágtatott, közvetlenül mögötte Charlie,
kinyújtott karral. Úgy tűnt, Bella érzékeli az apja feléje nyújtott kezét, mert
elhúzódott tőle.
Én a padlón kuporogtam, többnyire sikerült láthatatlannak maradnom. De
most nem bírtam megállni, hogy ne pislantsak ki az ablakon. Anélkül, hogy
visszafordult volna az apjához, Bella morogva vetette oda:
– Ez nem jött össze. Sajnálom, oké? – Azzal egy ugrással maga mögött
hagyta a verandát, de Charlie mozdulatlan maradt. – Gyűlölöm Forksot,
gyűlölöm, gyűlölöm.
A szavak egyszerűnek tűntek, de mégis megsemmisítő fájdalmat mértek
Charlie-ra. A gondolatai örvénylettek, szinte beleszédült. Egy másik,
könnyáztatta arc villant fel a fejében, aki nagyon hasonlított Bellára. De
annak a nőnek a szeme halványkék volt.
Bella nagyon is tudatosan állította össze ezt a forgatókönyvet. Charlie csak
állt, döbbenten és összetörten, miközben Bella esetlenül keresztülrohant a
pázsiton, a nehéz táska időről időre kibillentette az egyensúlyából.
– Holnap felhívlak – kiabált vissza Charlie-nak, miközben behajította a jól
megtömött táskáját az ülésre.
A férfi még nem szedte össze magát annyira, hogy felelni tudjon.
Többé nem kételkedtem abban, hogy Bella felfogta a helyzet súlyosságát.
Tudtam, hogy semmilyen körülmények között nem okozna ilyen fájdalmat
másoknak, pláne nem az édesapjának, ha lenne bármilyen más lehetőség.
Pokoli helyzetbe hoztam őt.
Bella elölről kerülte meg a furgont. A röpke, félelemmel teli pillantások,
amikkel időnként visszanézett a válla felett, nem Charlie-nak szóltak. Kivágta
az ajtót, és bevetődött a kormány mögé. Egyből a kulcshoz nyúlt, hogy
indíthasson, mintha pontosan tudta volna, hogy az a gyújtásban fogja várni őt.
A felbőgő motor megtörte az éjszaka csendjét. A nyomkövetőnek nem lesz
nehéz dolga.
Megsimogattam a kézfejét, azt kívántam, bár sikerülne megvigasztalnom
őt, de tudtam, hogy ezt semmi sem teheti jóvá.
Amint kitolatott a kocsifelhajtóról, jobb kezével elengedte a kormányt,
hogy beléfonhassam az enyémet. A furgon maximális sebességgel pöfögött
végig az utcán. Charlie nem mozdult a ház elől, az út pedig végül
kanyarodott, mi pedig eltűntünk a látóteréből. Átmásztam a kormány mögé.
– Engedj a kormányhoz! – kértem.
Bella csak pislogott, miközben a könnyei záporoztak az arcára, majd az
esőkabátjára csöpögtek, amit azóta sem vett le magáról. Elhaladt Alice
mellett anélkül, hogy észrevette volna az út mentén álló dzsipet. Kíváncsi
voltam, hogy lát-e egyáltalán bármit is.
Alice, aki még mindig a dzsipet tolta, hogy a motorzaj ne riassza meg
Charlie-t, könnyedén lépést tartott velünk.
– Tudok vezetni – bizonygatta Bella elhaló hangon. Nagyon kimerültnek
tűnt.
Szinte meg sem lepődött, amikor gyengéden az ölembe húztam, majd
átvettem a helyét a volán mögött. De szorosan magam mellett tartottam őt is.
Ő pedig csak leverten ült ott, várakozott.
– Te nem találnád meg a házat – vetettem oda egy kifogást, bár szemmel
láthatóan nem volt szüksége rá. Semmi sem érdekelte.
Már elég messze jártunk a házuktól (bár még mindig hallottam az ajtóban
mozdulatlanul ácsorgó Charlie fagyos gondolatait), így Alice beugrott a
dzsipbe, és begyújtotta a motort.
 Amikor bekapcsolta mögöttünk a fényszórókat, Bella megmerevedett, és
hevesen verő szívvel fordult hátra, hogy a hátsó ablakon keresztül
ellenőrizze, mi történt.
– Csak Alice az. – Megfogtam a bal kezét, és megszorítottam.
– És a nyomkereső? – suttogta.
Követ minket. Alice simán hallotta Bella suttogását még az autómotorok
morajlása mellett is. Emmett megvárja, amíg tiszta lesz a terep a háznál.
– Hallotta a végét a színjátékodnak – feleltem neki.
– És Charlie? – A hangja zord élt kapott.
Alice tájékoztatott engem folyamatosan. A nyomkövető elhagyta a házat.
Nem látom, hogy később vissza akarna térni. Em mindjárt jön utánunk.
– A nyomkereső minket követett – nyugtatgattam Bellát. – Most is itt rohan
mögöttünk.
Ez azonban egyáltalán nem nyugtatta meg. Elakadt lélegzettel súgta oda
nekem:
– Le tudjuk rázni?
– Nem – vallottam be. Ebben a nevetséges furgonban biztosan nem.
Bella hátrafelé pislogott, bár biztos voltam benne, hogy a dzsip
reflektoraitól semmit sem lát. Alice szemmel tartotta az összes, Charlie-val
kapcsolatos jövőképet. Egy olyan ember, akivel még sosem találkozott, nem
bizonyult könnyű alanynak. De nem tűnt úgy, hogy a vadász vagy akár az
aggodalmaskodó társa azt tervezné, hogy visszatér a Swan-házhoz.
Emmett az úton futott, közvetlenül mögöttünk. Meglepődtem a szándékait
látva. Arra számítottam, hogy alig bír majd magával, és üldözőbe akarja
venni a nyomkövetőt, hogy gyors és erőszakos véget vessen ennek a
megpróbáltatásnak. Ehelyett azonban a gondolatai Bella körül forogtak. Az a
pár, testőrséggel töltött perc mélyen érintette őt. Most már neki is Bella
biztonsága volt a legfontosabb.
 Bella mindenkiből előhívja a védelmező énjét.
Emmett azt képzelte, hogy a nyomkövető figyel minket; csak Alice és én
tudtuk, hogy valójában gondosan tartja tőlünk a távolságot, és csak a furgon
hangját követi a sötétségben. Ma este nem fog megkörnyékezni bennünket.
Mégis, Emmett világossá akarta tenni, hogy ha a nyomkövető el akar jutni
Bellához, akkor előbb vele gyűlik meg a baja. Futás közben elrugaszkodott,
átugrott a dzsip felett, és egyenesen a furgon hátulján landolt. Küszködtem a
kormánnyal, miközben a járgány beleremegett Emmett érkezésébe.
Bella felsikoltott, rekedten, vérfagyasztóan.
A tenyeremet a szájára tapasztottam, miközben odasúgtam neki:
– Csak Emmett az!
Az orrán keresztül lélegzett, ismét teljesen összeroskadt. Levettem a
kezemet a szájáról, és közel húztam magamhoz. Olyan érzés volt, mintha
testének minden egyes porcikája reszketne.
– Minden rendben lesz, Bella. A hajad szála sem fog görbülni –
mormogtam. Úgy tűnt, mintha meg sem hallaná, amit mondok. Változatlanul
remegett. Szaggatottan lélegzett.
Próbáltam elterelni a figyelmét. Hétköznapi hangon, mintha semmiféle
veszély vagy borzalom nem leselkedne ránk, így szóltam:
– Nem is tudtam, hogy ennyire torkig vagy a kisvárosi élettel. Nekem úgy
tűnt, egészen jól beilleszkedtél, különösen az utóbbi időben. Azzal
hízelegtem magamnak, hogy sikerült egy kissé érdekesebbé tennem számodra
az életet Forksban, de lehet, hogy tévedtem.
Talán nem ez volt a lehető legérzékenyebb megfigyelés, tekintve, hogy a
menekülés mennyire felzaklatta, de ez mindenképp kizökkentette. Kissé
izgett-mozgott, majd végül kihúzta magát.
– Ronda dolog volt tőlem – suttogta, és fittyet hányva a komolytalan
szavaimra, egyenesen a fájdalmas részhez ugrott. Leszegte a tekintetét, mintha
túlságosan szégyellné magát ahhoz, hogy a szemembe tudjon nézni. –
Ugyanazt mondtam, amit az anyám, amikor faképnél hagyta. Övön aluli ütés
volt.
A Charlie fejében megjelenő képet látva sejtettem, hogy valami ilyesmiről
lehet szó.
– Ne aggódj! Meg fog bocsátani – ígértem.
Őszinte tekintettel nézett fel rám, kétségbeesetten hinni akart abban, amit
mondtam neki. Megpróbáltam rámosolyogni, de az arcom nem
engedelmeskedett nekem.
Újra nekiveselkedtem.
– Bella, hidd el, minden rendben lesz.
Megborzongott.
– Nem lesz rendben, ha egyszer nem lehetek melletted. – Szinte csak
lehelte ezeket a szavakat.
A karom kényszeresen megfeszült Bella körül, miközben a gyomromban
tátongó szakadék egyre csak szélesedett. Mert igaza volt. Semmi sem lehet
rendben, ha nincs mellettem. Nem is igazán tudtam, hogyan leszek képes
funkcionálni nélküle.
Higgadtságot erőltettem az arcomra, és próbáltam olyan könnyedén felelni,
amennyire csak tőlem tellett.
– Pár napon belül újra együtt leszünk. – Ahogy kiejtettem mindezt,
iszonyatos erővel kívántam, hogy igaznak is bizonyuljon. Ugyanis még mindig
hazugságnak tűntek. Alice előtt annyi különböző jövő jelent meg… – És ne
felejtsd el – tettem hozzá –, a te ötleted volt!
Bella fintorogott.
– Ez volt a legjobb ötlet, naná, hogy az enyém.
Újra megpróbáltam rámosolyogni, de végül feladtam.
– Miért kellett ennek így történnie? Miért éppen velem? – De mintha csak
költői kérdésnek szánta volna.
Ennek ellenére éles hangon feleltem.
– Az én hibám. Bolond voltam, hogy ekkora veszélynek tettelek ki.
Bella döbbenten meredt rám.
– Nem úgy értettem.
Hát mi más oka lehet? Kinek a hibája, ha nem az enyém?
– Ott voltam – folytatta –, amikor megérkeztek, na és? A másik kettőt
csöppet sem izgattam. Miért döntött úgy ez a James, hogy éppen engem fog
megölni? – Újra szipogni kezdett. – A világ tele van emberekkel, miért éppen
én kellek neki?
Igazán jogos kérdés, nem mellesleg okos meglátás is. Több felelet is
létezett rá. Megérdemelte a teljes magyarázatot.
– Ma este szétnéztem a fejében. Attól fogva, hogy észrevett, semmit sem
tehettem, hogy megakadályozzam a történéseket. Részben a te hibád is. –
A hangom megváltozott, és azt reméltem, hogy kihallja belőle az
abszurditásba hajló iróniát. – Ha nem lenne olyan észvesztően csodálatos az
illatod, lehet, hogy ügyet sem vetett volna rád. És amikor védelmembe
vettelek… – Eszembe jutott James hitetlenkedése, sőt, megbotránkozása,
amiért az útjába mertem állni. Az arroganciája, a dühe. – Hát, az sokat rontott
a helyzeten. Nem szokott hozzá, hogy akár a legjelentéktelenebb dologban is
keresztezzék az útját. Úgy gondol önmagára, mint vadászra, és semmi
egyébre. Az élete egyet jelent a nyomkereséssel, és az a legfőbb vágya, hogy
valami igazán komoly küzdelemben diadalmaskodjon. És akkor mi egyszerre
csak tálcán kínáljuk neki a kihívást: harcosok egész csapata próbál mindenre
elszántan megvédelmezni egyetlen, sebezhető személyt. Nem is hinnéd,
mennyire magánkívül van most az örömtől. Ez a kedvenc játéka, és mi
gondoskodtunk róla, hogy ez legyen élete legizgalmasabb vadászata.
Akárhogy elemeztem is a helyzetet, nem lehetett elkerülni a kialakult
fejleményeket. Annak, hogy elvittem Bellát a tisztásra, ez volt az egyetlen
lehetséges kimenetele. Ha nem állok James útjába, talán nem kapcsolt volna
be nála a játékszenvedély.
– De ha nem védelek meg – motyogtam, inkább magamnak, mint Bellának
–, akkor ott helyben végzett volna veled.
– Azt hittem – suttogta Bella –, a többiek számára nem olyan vonzó a
szagom, mint neked.
– Nem is. – Amit nekem jelentett, fizikai értelemben, az sokkal hevesebb
volt annál, mint amit bármelyik halhatatlan fejében láttam eddigi életem
során. – De ez nem jelenti azt, hogy nem vagy komoly kísértés
mindegyiküknek. Ha a nyomkeresőt vagy bármelyiküket ugyanannyira
vonzanád, mint engem, akkor ott helyben kitört volna a harc.
Éreztem, hogy Bella összerezzen mellettem.
Bár talán akkor minden könnyebb lett volna, gondoltam hirtelen, hogy ha
ott helyben harcra kerül a sor. Biztos voltam abban, hogy a rettegő vörös hajú
vámpír elmenekül, és azt is kétlem, hogy Laurent a nyomkövető mellé állt
volna, amikor egyértelműen vesztes pozícióból indult. Még ha mindannyian
beszállnak a küzdelembe, akkor se lett volna esélyük túlélni az összecsapást.
Főleg Jasper füstfüggöny mögül előbukkanó meglepetés támadásával,
miközben mindannyiuk tekintete Emmettre szegeződött. Épp elég emlékét
láttam ahhoz, hogy elhiggyem: Jasper egyedül is képes lett volna végezni
mindhármukkal. Nem mintha Emmett hagyta volna neki, hogy egyedül arassa
le a babérokat.
És ha normális klán lennénk (bár már csak méretünkből adódóan sem
számíthatnánk soha annak), már a minket ért inzultusért is támadást
indítottunk volna. De nem voltunk normálisak, ugyanis mi a civilizáltságot
választottuk. Magasabb életszínvonalat akartunk teremteni magunknak.
Gyengédebb, békésebb normák szerint akartunk élni. Az apánk miatt.
 Carlisle miatt hezitáltunk ma este is. Az emberségesebb utat választottuk,
mert ilyen szokások szerint éltünk.
Ettől vajon gyengének számítunk?
Úgy döntöttem, hogy a megfelelő döntést hoztuk, még akkor is, ha emiatt
gyengék vagyunk. Éreztem, hogy így van. Mélyen egybecsengett a
gondolkodásmódommal, a lényemmel… és a lelkemmel is, már ha hiszek
abban, hogy rendelkezem ilyesmivel. Bármi legyen is az, ami ezt a testtel
bíró alakot hajtja.
Most már nem is számított. Alice-nek köszönhetően némi hatalommal
bírtunk a jövő felett, de a múlt a mi számunkra is ugyanúgy odaveszett, mint
mindenki másnak. Nem támadtunk, most pedig egy sokkal komplikáltabb
helyzettel találtuk szembe magunkat. Az eljövendő összecsapást pedig nem
lehetett elkerülni.
– Azt hiszem, nem maradt más hátra, meg kell ölnöm – mormoltam. –
Carlisle-nak nem fog tetszeni a dolog.
De megértené, ebben biztos voltam. Megadtuk a lehetőséget a
nyomkövetőnek, hogy békében távozzon. De nem fogadta el az ajánlatunkat.
Így nem maradt más választás: vagy mi végzünk vele, vagy ő végez mivelünk.
– Hogyan lehet megölni egy vámpírt? – kérdezte Bella suttogva. Hallottam
a hangján, hogy a könnyeivel küszködik.
Gondolhattam volna, hogy ez a kérdés érkezik majd.
De most másfajta félelemmel nézett rám, mint korábban, mintha attól
tartana, hogy ez a feladat rá hárul majd. Persze, Bella esetében soha
semmiben nem lehettem biztos.
Meg sem próbáltam szépíteni a valóságon.
– Csak egyféleképpen: ha foszlányokra szaggatod, és a darabjait elégeted.
– És vajon a másik kettő is beszállna a harcba?
– A nő biztosan. – Már ha képes felülkerekedni a rettegésén. – Ami
Laurent-t illeti, abban nem vagyok biztos. Ő nem áll szoros kapcsolatban a
másik kettővel, csak azért van velük, mert így kényelmesebb neki. Ott a
mezőn eléggé zavarba is hozta Jamest…
Arról nem is beszélve, hogy James tervei szerint Laurent-nel is végezni
fog. Talán véletlenül megemlítem majd ezt az apróságot; ez egész biztosan
felülírná a korábbi szövetségeket.
– De James és a nő… megpróbálnak majd megölni téged? – kérdezte
ismét, fojtott hangja eltorzult a fájdalomtól.
És ekkor megértettem. Hát persze hogy már megint nem a megfelelő dolog
miatt pánikol.
– Bella, nehogy énmiattam aggódj! – sziszegtem. – Csak a saját
biztonságoddal törődj, és kérlek… kérlek, ne csinálj semmi
meggondolatlanságot!
Oda se bagózott rám.
– Még mindig követ minket?
– Igen. De a házat nem fogja megtámadni. Ma éjszaka biztosan nem.
Addig biztos nem, amíg együtt vagyunk. Vajon pontosan ezt a csapatokra
oszlást várja a nyomkövető is? De eszembe jutott Alice látomása arról, hogy
mi történne, ha megpróbálnánk Bellát őrizni, itt, Forksban. Sosem kedveltem
Mike Newtont, de sem ő, sem pedig Forks bármelyik másik lakosa nem
érdemli meg, hogy áldozati bárány legyen belőle.
Ráfordultam a kocsifelhajtóra, tompán vettem tudomásul, hogy semmiféle
megkönnyebbülést nem éreztem a hazatérés miatt. Egy hely sem lehet
biztonságos, amíg a nyomkövető életben van.
Emmett még mindig teljesen fel volt hergelve. Szívesen elárultam volna
neki a nyomkövető pontos tartózkodási helyét, hogy enyhíthessek az izgalmán,
de nem kockáztathattam meg, hogy meghalljon minket. A nyomkövető már így
is sejtette, hogy vannak extra képességeink, és csak az ő malmára hajtanánk a
vizet, ha a elárulnánk, mik is azok.
Épp észrevettem, hogy a gondolatai egyre inkább kívül esnek a
hallóképességem határain, amikor Alice trillázó hangja jelent meg a
fejemben.
Most találkozik a nővel a tó túlsó partján. Ketté fognak válni, és úgy
őrködnek. A nő a hegyoldalról figyel majd, a férfi pedig a fák közül.
Ettől az extra távolságtól egyáltalán nem éreztem magam jobban.
Ekkor az eddig is túlbuzgón testőrködő Emmett turbó üzemmódra kapcsolt.
Amint befutottunk a házhoz, lepattant a furgonról, és az utasülés mellé sietett.
Kivágta az ajtót, és Belláért nyúlt.
– Óvatosan – emlékeztettem szinte némán.
Tudom.
Megállíthattam volna. Egyáltalán nem volt erre szükség. Ugyanakkor ezen
a ponton őszintén mondhattuk volna bármelyik óvintézkedésre, hogy
eltúlzott? Ha eleve óvatosabb lettem volna, nem kerülünk ilyen helyzetbe.
Furcsán biztonságos érzés kerített hatalmába, ahogy végignéztem, amint az
erős és elpusztíthatatlan óriásra nőtt Emmett hatalmas karjában ringatja
Bellát, aki szinte ki sem látszott onnan. Egy pillanat sem telt el, és Emmett
már az épületen belül járt vele. Alice és én is azonnal követtük őket.
A családom többi tagja a nappaliban gyűlt össze; körben álltak, és a kör
közepén Laurent volt.
A gondolatai rémületről és sajnálkozásról árulkodtak. A rettegése csak
nőttön-nőtt, amikor Emmett óvatosan letette Bellát mellém, majd miközben
tett Laurent felé egy megfontolt lépést, a mellkasából dörmögő morgás
hallatszott. Laurent azonnal hátrálni kezdett.
Carlisle küldött egy figyelmeztető pillantást Emmettnek, ő pedig kissé
visszafogta magát. Esme szorosan Carlisle mellett állt, a szeme cikázott
Bella és az én arcom között. Rosalie is bámulta Bellát, sőt mi több, dühösen
méregette, de amennyire csak tehette, megpróbált nem tudomást venni róla.
Nekem pedig fontosabb dolgom is akadt.
Megvártam, hogy Laurent tekintete felém rebbenjen.
– Követ minket – mondtam neki, ezzel sikerült előidéznem azokat a
gondolatokat, miket igazán hallani akartam.
Persze hogy követi az emberlányt. És meg is fogja találni.
– Én is ettől féltem – felelte hangosan.
El kell tűnnöm innen, folytatódtak a gondolatai. James nem tudhatja meg,
hogy a másik oldal mellé álltam. A legkevésbé sincs szükségem rá, hogy
ezek után engem vegyen célba. Laurent itt megpróbálta visszafojtani feltörő
borzongását. Talán azt mondhatnám neki, hogy csak információt gyűjtök.
De amilyen arcot vágott, amikor elvált tőlünk az erdőben… Jobb
felszívódni, amíg még leköti ez a vadászat.
Ismét csikorgatni kezdtem a fogaimat. Laurent idegesen méregetett.
Elég jól ismerte Jamest ahhoz, hogy megértse, mekkora törést okozott a
viselkedése a tisztáson. Bár egyáltalán nem szándékoztam szívességet tenni
neki, biztos voltam benne, hogy hálás lesz nekünk, amikor James meghal.
– Gyere, szerelmem – hallottam, ahogy Alice Jasper fülébe suttogott.
Amikor beléptünk, észre sem vettem, hogy ő is itt van; még mindig álcázta
magát. Jasper nem kérdőjelezte meg Alice-t, még csak gondolatban sem. Ők
ketten kéz a kézben felrohantak a lépcsőn. Laurent arra se vette a fáradságot,
hogy odanézzen, miközben távoztak; ez Jasper nagyon hatékony
erőfeszítéseinek volt köszönhető. Láttam azt is, hogy Alice leírja neki a
legfontosabb tudnivalókat, nehogy Laurent valahogy kihallgathassa őket. Nem
tart majd sokáig az sem, hogy összepakolja maguknak a legszükségesebbeket.
– Mire számíthatunk? – kérdezte Carlisle Laurent-től, bár erre én is
megadhattam volna neki a választ.
– Sajnálom – felelte őszintén Laurent. Sajnálom, hogy megismerkedtem
ezekkel a démonokkal. Több eszem is lehetett volna annál, mint hogy a
tűzzel játsszak. Az az átkozott unalom őrültségekbe hajszolt. – Amikor a
fiad megvédte a lányt, már akkor attól féltem, hogy nem lehet majd bírni vele.
– Nyilván így is történt. Ezzel csak azt érte el, hogy James nem fog leállni,
amíg mindketten halottak nem lesznek. Olyan, mintha ezek az idegenek itt
egy teljesen más világban élnének. Talán így is van. Hát, a való világ majd
eloszlatja a fantáziáikat.
– Nem tudod leállítani?
Haha!
– Semmi nem állíthatja le Jamest, ha egyszer beindult.
– Majd mi leállítjuk – morogta Emmett.
Laurent szinte bizakodva meredt Emmettre. Bárcsak lehetséges lenne! Az
én életemet egész biztosan megkönnyítené.
– Nem tudtok elbánni vele – figyelmeztetett. Nagyon úgy tűnt, Laurent úgy
érzi, hatalmas szívességet tesz nekünk, amiért megosztja velünk a
tapasztalatát. – Háromszáz éve, amióta élek, sose láttam hozzá foghatót. Aki
ujjat húz vele, annak vége. Ezért is csatlakoztam az ő csapatához.
Néhány elszórt emlék jelent meg a fejében a Jamesszel és Victoriával
közös kalandjairól, bár Victoria mindig csak háttéralak volt a megjelenő
képek peremén. James legalább érdekességet csempészett Laurent életébe, de
őrjöngő szadizmusa az utóbbi években zavarni kezdte a férfit. Ekkorra
azonban lehetetlen volt biztonságosan elválnia tőlük.
Szeretett volna optimista lenni, de látta már Jamest győzedelmeskedni
lenyűgöző emberhátrányból is. Ekkor Bellára pillantott, és nem látott mást,
csak egy emberlányt, amiből több milliárd létezik a földön, és számára
semmiben sem különbözött az összes többitől.
Nem gondolta végig a következő szavakat, mielőtt hangosan kimondta
volna őket:
 – Biztos vagy benne, hogy megéri?
Olyan hangos ordítás szakadt ki belőlem, mintha bomba robbant volna a
házban. Laurent azonnal alázatos testtartást vett fel, Carlisle pedig felemelte
a kezét.
Nyugodj meg, Edward! Nem ő az ellenség.
Kemény munkával sikerült csak lecsendesíteni a dühömet. Carlisle-nak
igaza volt, ugyanakkor Laurent egész biztosan nem volt a barátunk sem.
– Attól tartok, kénytelen leszel választani – szólalt meg Carlisle.
Nem igazán maradt választásom, gondolta Laurent. Mindössze annyit
tehetek, hogy meghúzom magamat, és reménykedem abban, hogy James
nem talált elég érdekesnek ahhoz, hogy bajlódjon velem. Gondolatban
felidézte a könnyed társalgást, amit korábban, az érkezésünk előtt folytattak,
és egy bizonyos információ különösen lebilincselte. Ennél a társaságnál
nyilván felégettem magam mögött minden hidat, de talán körbevehetném
magam más barátokkal. Tehetséges barátokkal.
– Kíváncsi lennék az életre, amit itt teremtettetek magatoknak. – Úgy
érezte, nagyon diplomatikusan válogatja meg a szavait, és beszéd közben
mindegyikünkkel felvette a szemkontaktust. Ugyanakkor az, hogy hozzáfértem
a belső monológjaihoz, sokat levont a hatásából. – De nem akarok
belekeveredni ebbe az egészbe. Semmi bajom veletek, de Jamesszel sem
akarok szembefordulni. Azt hiszem, elindulok északnak, és megkeresem azt a
klánt Denaliban. – Öt, Carlisle-hoz hasonló idegent képzelt el, akik csak
lassan szánják rá magukat a támadásra, de cserébe sokan vannak, tele
tehetségekkel. Talán ez megállítaná Jamest is.
A hála vezérelte, amikor Carlisle-hoz fordult, és figyelmeztette.
– Ne becsüljétek alá Jamest! Ragyogóan értelmes, és páratlanul élesek az
érzékei. Ugyanolyan otthonosan mozog az emberi világban, mint ti, és nem
fog szemtől szembe támadni… – Gondolataiban visszajátszotta James néhány
különösen csavaros húzását. A nyomkövető türelmes… és van humorérzéke.
Elég sötét humorérzéke.
– Sajnálom, de úgy látom, itt hamarosan elszabadul a pokol – folytatta
Laurent. – Tényleg nagyon sajnálom!
Ismét alázatosan lehajtotta a fejét, de közben Bellára pillantgatott, még
mindig értetlenül állt a kockázat előtt, amit hajlandóak voltunk vállalni a
kedvéért.
Nem értik, mire képes James, vonta le a következtetést. Nem hisznek
nekem. Kíváncsi leszek, hány ússza meg élve közülük.
Laurent azt gondolta, hogy gyengék vagyunk. A láthatóan családias
életmódunkat tökéletlenségnek tartotta. Korábban én is emiatt aggódtam, de
mostanra ez a félelmem elpárolgott. Egyáltalán nem terveztem azt a
benyomást kelteni Jamesben, hogy gyengék lennénk. De Laurent higgye csak
nyugodtan, hogy James legyőz bennünket. Szíve joga a következő évszázadot
halálra rémülve, bujdokolással tölteni, én pedig egyáltalán nem fogom
sajnálni őt a szorongásáért.
– Távozz békében! – szólt hozzá Carlisle, felszólítása egyszerre tűnt
ajánlatnak és parancsnak.
Laurent végignézett a szobán. Szemlátomást méltányolta azt az életvitelt,
amit olyan régen maga mögött hagyott. Bár meg sem közelítette azoknak a
kastélyoknak a kényelmét, amikben korábban élt, az otthonunkból az
állandóság és védettség hangulata áradt, ő pedig ezt évszázadok óta nem
érezte maga körül.
Biccentett Carlisle felé, és egy rövid pillanatig úgy éreztem, furcsa
vágyódás árad a sötét hajú vámpírból az apám felé. Tisztelet és a valahova
tartozás iránti sóvárgás. De elhessegette az érzést, mielőtt az gyökeret
verhetett volna benne, majd kiviharzott az ajtón azzal a feltett szándékkal,
hogy az óceánig meg sem áll, ahol pedig nem lehet majd tovább követni az
illata nyomát.
Esme átvágott a nappalin, és leeresztette a fémredőnyöket a ház hátsó falait
képező üvegablakokra.
– Milyen messze van? – kérdezte tőlem Carlisle.
Laurent már majdnem hallótávolságon kívül járt, és egyáltalán nem
lassított. Egyáltalán nem szeretett volna belefutni Jamesbe. Semmit sem hall
már abból, ami itt elhangzik. Keresni kezdtem Jamest. Alice látomásából be
tudtam lőni az irányt. Elég messze járt ő is ahhoz, hogy ne tudja kihallgatni a
terveinket.
– Olyan három mérföldnyire lehet a folyón túl: ott köröz, hogy a nő
beérhesse.
Valahol a magasban találkoznak, hogy onnan figyelhesse ki, melyik irányba
menekülünk.
– És mi a tervetek? – firtatta Carlisle.
Bár tudtam, hogy a nyomkövető nem hallhat minket, ráadásul még a
redőnyök is csikorogtak, lehalkítottam a hangom.
– Elcsalogatjuk valahová, és aztán Jasper és Alice gyorsan elviszik Bellát
délre.
– És aztán?
Tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Egyenesen a szemébe néztem,
miközben megadtam neki a választ.
– Amint Bella biztonságban van, levadásszuk.
Bár Carlisle tudta, mire számítson, mégis fájdalmat okozott neki ez a
gondolat.
– Gondolom, nincs más választásunk.
Carlisle háromszáz éve lelkiismeretesen óvta az élethez való jogot.
Mindig sikerült megtalálnia a közös hangot más vámpírokkal. Ez nem lesz
egyszerű a számára, de a kihívások sem ismeretlenek előtte.
 Sietnünk kellett, hogy ne hagyjunk a szükségesnél több időt a
nyomkövetőnek, mielőtt megkapná tőlünk az első követendő nyomokat. De
volt néhány praktikus kérdés, amit meg kellett vitatnunk, mielőtt futni
indulnánk.
Elkaptam Rose tekintetét.
– Vidd föl Bellát, és cseréljetek ruhát!
Az illatok összezavarása volt nyilvánvalóan az első lépés. Én is
magammal viszek majd valamit Bellától, amivel létrehozhatok pár ösztönző
nyomot. Rosalie tisztában volt ezzel, a szeme mégis hitetlenkedve szórta a
szikrákat.
Hát nem látod, hogy mit művelt velünk? Mindent tönkretett! És még azt
várod tőlem, hogy megvédjem őt?
A válasza maradékát hangosan is odavetette, eltökélten, hogy Bella is
hallja a véleményét.
– Miért tenném? Ki ő nekem? Azon kívül, hogy fenyegetést jelent, és te
gondoskodtál róla, hogy veszélybe sodorjon mindnyájunkat.
Bella úgy hátrahőkölt, mintha Rosalie pofon ütötte volna.
– De Rose… – mormolta Emmett. A vállára tette a kezét, de Rosalie
lerázta magáról. Emmett felém pillantott, mintha arra számítana, hogy
Rosalie-ra vetem magam.
De mindez nem számított. Rosalie elkényeztetett dühkitörései mindig is
idegesítőek voltak, de ezt a kicsinyes lázongást most igazán rosszul
időzítette. Időből pedig most egyáltalán nem volt elég.
Ha úgy döntött, hogy mától fogva nem a nővérem, akkor elfogadom a
választását.
– Esme, te? – Tudtam, hogy ő mit fog felelni.
– Hát persze.
Esme megértette, mennyire véges az időnk. Emmetthez hasonlóan ő is
óvatosan a karjába vette Bellát, bár nagyon más hatást keltett, mint a fivérem,
majd az emeletre szaladt vele.
– Most mit csinálunk? – hallatszott Bella kérdése Esme szobájából.
Esmére hagytam ezt a feladatot, és a saját részemre koncentráltam.
A nyomkövető és megvadult partnere elég távol került ahhoz, hogy ne halljam
őket. És ugyan ők sem hallottak minket, de egész biztos voltam benne, hogy
szemmel tartanak. Látják majd az autóinkat. És követni fognak.
Mire van szükségünk?, kérdezte Carlisle.
– A mobiltelefonokra. Nagyobb sporttáskákra. Tele az autók tankja?
Majd én intézem. Emmett a bejárati ajtón keresztül a garázs felé sprintelt.
Vészhelyzetek esetére tartottunk néhány tartálynyi gázolajat otthon.
– A dzsipet, a Mercedest és Bella furgonját is töltsd meg! – suttogtam
utána.
Vettem!
Háromfelé oszlunk? Carlisle sem bízott abban, hogy jó ötlet megosztani az
erőnket.
– Alice szerint ez a legjobb megoldás.
Ezt elfogadta.
Baja esik majd. Egyáltalán nem gondolkozik. Csak meggondolatlanul
beleugrik ebbe. És ez az egész a lány hibája!
Rosalie megrohamozott a panaszáradatával. De könnyedén sikerült
kikapcsolnom a hangját. Úgy csináltam, mintha ott sem lenne.
És mi az én szerepem?, tudakolta Carlisle.
Haboztam.
– Alice látomása szerint te velem és Emmett-tel tartasz. De nem
hagyhatjuk, hogy Esme egyedül vigyázzon Charlie-ra…
Carlisle szigorú tekintettel fordult Rosalie felé.
– Rosalie. Kivennéd te is a részed, hogy megóvhassuk a családunkat?
 – Úgy érted, Bellát? – Gúnyosan ejtette ki a nevét.
– Igen – felelte Carlisle. – Ahogy mondtam, a családunkat.
Rosalie sértődötten meredt rá, de hallottam, ahogy mérlegeli a
lehetőségeit. Ha folytatja ezt a hisztit, és hátat fordít mindannyiunknak, akkor
Carlisle egész biztos Esmével marad ahelyett, hogy a frontvonalban
harcoljon, és megvédje Emmettet, mielőtt ő veszélyes túlzásokra ragadtatná
magát. Rosalie csak az Emmettre leselkedő veszélyeket látta maga előtt. De
egyre idegesebb lett az én látványos szenvtelenségem miatt is.
Végül a plafonra emelt szemmel közölte:
– Nyilván nem hagyom, hogy Esme egyedül menjen. Én tényleg törődöm
ezzel a családdal.
– Köszönöm – felelte Carlisle, sokkal melegebb hangon, mint amit én
megütöttem volna, majd kiviharzott a szobából.
Emmett épp ekkor lépett be az ajtón, vállán a hatalmas táskával, amiben a
sportszereink egy részét tartottuk. A táska elég nagy volt ahhoz, hogy egy
kisebb ember elférjen benne. Teletömve a sportszereinkkel már így is úgy
nézett ki, mintha valaki lenne benne.
Alice jelent meg a lépcső tetején, épp időben, hogy szembetalálkozzon
Bellával és Esmével, akik ekkor léptek ki a szobából. Bellát a két
könyökénél fogva felemelték, és lerohantak vele a lépcsőn. Jasper követte
őket. Nyilvánvalóan ideges és görcsös volt, a szeme nyughatatlanul cikázott
az ablakok között. Igyekeztem barbár külsejével nyugtatgatni magam. Jasper
sokkal halálosabbnak bizonyult, mint az a több ezer vámpír, aki megpróbálta
elpusztítani őt. Ma este olyan új képességeket villantott fel, amiket elképzelni
sem tudtam, és biztos voltam benne, hogy akadnak még trükkök a tarsolyában.
A nyomkövetőnek fogalma sincs, hogy mivel áll szemben. Bella mindenkinél
nagyobb biztonságban lesz Jasper óvó tekintete alatt. Ráadásul Alice-szel az
oldalukon a nyomkövető nem tud majd meglepetést okozni nekik. Próbáltam
ebben hinni.
Carlisle már vissza is ért a telefonokkal. Átnyújtott egyet Esmének, majd
megsimogatta az arcát. Esme tökéletes magabiztossággal nézett fel rá. Biztos
volt abban, hogy helyesen cselekszünk, és ezért sikerrel is járunk majd.
Bárcsak az én hitem is ilyen erős lett volna!
A kezembe nyomott egy textilcsomót. Zoknikat. Bella illata még friss és
erős volt rajtuk. Zsebre vágtam őket.
Alice is elvett egy telefont Carlisle-tól.
– Esme és Rosalie a te kocsidon mennek, Bella – mondta neki Carlisle,
mintha az engedélyét kérné. Ez igazán rá vallott.
Bella bólintott.
– Alice, Jasper! Ti a Mercedesszel mentek. Jól fog jönni délen a sötétített
ablaküveg.
Jasper is bólintott. Alice már tudta ezt.
– Mi pedig a dzsippel megyünk. Alice, bekapják a csalit?
Alice erősen koncentrált, a kezét is ökölbe szorította. Nem volt egyszerű a
folyamat, olyan manővereket kellett elővarázsolnia, amikkel még egyikünk
sem került kapcsolatba, de megpróbált ráhangolódni az újdonsült
ellenségeinkre. Idővel egyre jobban megy majd neki. Remélhetőleg azonban
nem lesz erre szükség. Remélhetőleg holnapra véget vetünk ennek az
egésznek.
Láttam, hogy a nyomkövető a fák tetején át suhan, és a szökésben lévő
dzsipre koncentrál. A vörös hajú vámpír tartja a távolságot, és Bella
furgonját követi, miközben az pár perccel később észak felé pöfög. Csak apró
eltérések voltak a látomások között.
Mire Alice visszatért a jelenbe, mindketten biztosak voltunk a következő
lépésekben.
– A ti nyomotokba szegődik. A nő a furgont követi. Ezután mi is el tudjuk
hagyni a házat.
Carlisle bólintott.
– Gyerünk!
Azt hittem, készen állok. A múló másodpercek már eddig is úgy
dübörögtek a fejemben, mintha dobpergés szólna. De nem álltam készen.
Bella olyan elhagyatottnak tűnt Esme oldalán, a tekintete pedig zavaros,
mintha nem tudná feldolgozni, hogyan változhatott meg minden ennyire
gyorsan. Alig egy órával ezelőtt még tökéletesen boldogok voltunk. Most
pedig őrá vadásznak, és olyan vámpírok oltalmára lett bízva, akiket alig
ismer. Még sosem látszott ennyire sebezhetőnek, ahogyan ott állt, egyedül,
egy számára idegen emberfeletti lényekkel teli szobában.
Vajon egy halott szív képes összetörni?
Az oldalán termettem, szorosan köré fontam a karom, és elemeltem a
földről. A karomba zártam, melegsége futóhomokként borított be,
legszívesebben belefulladtam volna, és azt kívántam, bár sose húznának ki
onnan. Egyetlenegyszer megcsókoltam, rettegve, hogy az összes tervünk
dugába dől, ha képtelen leszek ellépni mellőle. Egy részemet az se érdekelte
volna, ha Forks, La Push és Seattle minden egyes emberi életét feláldoznák
azért, hogy magam mellett tarthassam őt.
De erősebbnek kellett lennem. Véget vetek ennek, és újra biztonságban
fogom tudni őt.
Úgy éreztem, mintha testem sejtjei egyesével halnának el, ahogyan
visszatettem Bellát a földre. Az ujjaim még az arcánál időztek, majd maró
érzés járta át őket, amint eleresztettem őt.
Ennél erősebbnek kell lennem, emlékeztettem magamat. Ki kell zárnom az
összes gyötrő érzést, hogy képes legyek a feladatomra fókuszálni. Hogy
elpusztítsam a veszélyt.
Elfordultam.
 Azt hittem, pontosan tudom, milyen érzés a lángoló perzselés, de ez most
újult erővel hatott rám.
Carlisle és Emmett mellém lépett. Elvettem a táskát Emmett-től. Pontosan
tudtam, mire számít a nyomkövető – hogy túl gyenge leszek ahhoz, hogy szem
elől tévesszem Bellát. Úgy szorítottam magamhoz a táskát, mintha valami
sokkal értékesebbet tartalmazna a focilabdáknál és hokiütőknél, miközben az
apámmal és a fivéremmel az oldalamon végigrohantam a bejárat előtti
lépcsőn.
Emmett a dzsip hátsó ülésére kapaszkodott fel, maga mellé állította a
táskát, majd gyorsan bevágta az ajtót, és próbált úgy tenni, mintha
rejtőzködne. Egy szempillantás alatt a volán mögött termettem, Carlisle pedig
mellettem, és olyan tempóban zötykölődtünk az autóval, ami halálra rémítette
volna Bellát, ha ténylegesen velünk lenne.
Nem szabadott így gondolkoznom. Muszáj volt bíznom Alice-ben és
Jasperben, és a saját részemre kellett összpontosítanom.
A nyomkövető még mindig túl messze járt ahhoz, hogy halljam őt. De
tudtam, hogy figyel, követ minket. Hiszen láttam Alice fejében.
Észak felé indultam, felhajtottam az autópályára, és gyorsítottam. A dzsip
lényegesen gyorsabb volt a furgonnál, de még maximum sebessége sem elég
gyors ahhoz, hogy megfelelő ütemben tudjak haladni anélkül, hogy
károsítanám a motort. De nem is akartam most lehagyni a nyomkövetőt.
Ő mindössze annyit lát majd, hogy erősen hajtom a dzsipet, mintha
menekülnék. Reméltem, hogy nem jön rá arra, hogy pontosan ezért
választottam a dzsipet. Fogalma sincs, mi más állt még a garázsban.
Egy villanás erejéig elég közel került ahhoz, hogy halljam a gondolatait.
…komppal akarnak menekülni? Különben nagy kerülő lenne.
Átvághatnék…
– Telefonálj – mondtam szinte mozdulatlan szájjal, bár tudtam, hogy
túlságosan le van maradva tőlünk ahhoz, hogy láthassa az arcomat.
Carlisle nem emelte a füléhez a telefont; a csípője mellett tartotta, így nem
látszott, hogy fél kézzel tárcsáz. Mind hallottuk a csendes kattanást, amikor
Esme fogadta a hívást. Nem szólt bele.
– Tiszta a levegő – suttogta Carlisle, és már szét is kapcsolta a hívást.
Úgy érezem, mintha minket is szétkapcsoltak volna Bellával. Nem
láthattam, hogy mit csinál épp. Esélyem sem volt hallani a hangját. Leráztam
magamról a kétségbeesést, mielőtt dagonyázni kezdtem volna benne.
A feladatomra kellett koncentrálnom.
 24. CSAPDA

A nyomkövető úgy döntött, hogy mögöttünk szalad ahelyett, hogy

megtippelné, milyen úton haladunk majd. Időről időre sikerült elkapnom a
gondolatait, de mindössze pár szót vagy a dzsip képét sikerült
megpillantanom a fejében. Hegyi magaslatokon át követett bennünket,
egyáltalán nem zavarta, hogy több kilométerre halad az úttól, hiszen így is
látott bennünket.
Nem akartam azon rágódni, vajon merre járhat és mit csinálhat Bella.
Túlságosan elterelte volna a figyelmemet. De néhány dolgot mégis el kellett
intéznem.
Instrukciókat sugdostam Carlisle-nak, aki ezeket üzenetben továbbította
Alice-nek. Talán ez nem volt feltétlenül szükséges, de jobban éreztem tőle
magamat.
– Bellának legalább háromszor kell ennie huszonnégy óra alatt. És a
hidratálás is nagyon fontos. Mindig legyen nála víz. Ideális esetben nyolc
órát kellene aludnia.
Carlisle, aki még mindig alacsonyan rejtegette a telefont, olyan gyorsan
gépelt, mint ahogy én beszéltem.
– És… – tétováztam. – Mondd meg Alice-nek, hogy ne említse Bellának a
korábbi beszélgetésünket! Ha Bellának kérdései lennének, hárítsa el őket.
Mondd meg neki, hogy ezt nagyon komolyan gondolom!
Carlisle kíváncsian nézett felém, de közben megírta az üzenetet.
Elképzeltem, hogy a telefon túlsó végén Alice fintorog.
 Csak egy i betűt küldött vissza, jelezve, hogy vette az adást. Én ezt úgy
értelmeztem, hogy Bella még mindig ébren van, Alice pedig tartani akarta
magát az utasításaimhoz. Egész biztosan látta, milyen kellemetlen árat fizetne
azért, ha semmibe venné a kérésemet.
Emmett többnyire azon gondolkozott, hogy mit tesz majd, ha sikerül a
karmai közé kerítenie a vadászt. A képzeletében megjelenő jelenetek igazán
kellemes látványt nyújtottak.
Amikor kifogyott az üzemanyag, az egyik gázolajjal teli kannából
tankoltam, amit Emmett még otthon pakolt be. A zsebemben lévő zokniktól
halványan érezni lehetett Bella illatát. A gyors mozgásomtól elmosódott az
alakom is, mintha az egyetlen célom az lenne, hogy minél hamarabb tovább
menekülhessünk. Örömmel vettem tudomásul, hogy a nyomkövető közelebb
osont hozzánk, hogy figyelje, mi történik. Egy pillanat erejéig csupán csak
egy kilométerre volt tőlünk. Az előnyünkre akartam ezt fordítani, a
menekülésből csapdát állítani neki, de még túl korán volt ehhez. Túlságosan
közel voltunk a vízhez.
Nem tettem kitérőket, a lehető legcéltudatosabban haladtam a kanyargó
autópályán a célállomás felé. Azt reméltem, a nyomkövető ezt úgy értelmezi,
ahogy én szeretném – hogy a fejemben megvolt, hova tartunk, egy jól védhető,
biztonságosnak tűnő hely felé. Keveset tudott csak rólunk, de annyit egész
biztosan sikerült összeraknia: sokkal több vagyonnal rendelkezünk, mint az
átlagos nomád vámpírok. És sokan is voltunk. Talán azt is képzelte, hogy még
több szövetséges vár ránk az északi erdőkben.
Bennem is felmerült, hogy Tanya családjához meneküljünk. Biztos voltam
benne, hogy segítenének nekünk. Különösen Kate gyarapíthatná kiválóan a
vadászcsapatunkat. De ők is túlságosan közel tartózkodtak a vízhez. Ha
James meglátná az ötfős delegációnkat, egész biztosan az óceán felé
menekülne. Elég lenne szimplán alámerülnie, víz alatt ugyanis lehetetlen
követni a vámpírokat. Ezután pedig bárhol felbukkanhatna – öt kilométerrel
arrébb a tengerparton vagy akár Japán partjainál. Képtelenek lennénk követni
őt. Újra kellene alakítani a csapatainkat, és kezdhetnénk elölről az egészet.
A Calgary közelében elterülő nemzeti parkok felé tartottam, amik majdnem
ezer kilométerre voltak a nyílt víztől. Ha rátámadnánk a vadászra, tudná,
hogy félrevezettük, és hogy Bella nincs velünk. Elfutna, mi pedig üldözőbe
vennénk őt. Szinte biztos voltam abban, hogy le tudnám hagyni, de ehhez egy
elég hosszú versenypályára lenne szükségem. Ezer kilométer alatt be tudnám
hozni a hátrányt.
Minél hamarabb a végére akartam járni ennek az ügynek.
Egész éjszaka hajtottunk, csak nagy ritkán lassítottam, amikor messziről
meghallottam a traffipaxok hangját. Kíváncsi voltam, a nyomkövető vajon
mire véli ezt. Arra már magától is rájött, hogy vannak különleges
képességeim. Ez a manőverezés egész biztosan többet árult el rólam, mint
szerettem volna, de az egyéb lehetőségek túlságosan lelassítottak volna
minket. Azzal, hogy nem rejtettem el előle ezt a trükközést, és ezzel fel is
fedtem előtte némi információt a tehetségemről, újabb bizonyítékot
szolgáltattam arra, hogy egy jól meghatározott cél felé igyekszünk. Talán épp
egy biztonságos ház felé? Ez egész biztosan kíváncsivá tette őt.
Bárcsak hallhattam volna, milyen elméletei támadnak, de épp elég távol
tartotta magát ahhoz, hogy csak hellyel-közzel vethettem egy pillantást a
fejébe. Egész biztosan voltak elképzelései a tehetségemről, és valószínűleg
nem járt messze az igazságtól.
A nyomkövető fáradhatatlanul rohant utánunk, és amennyire a kevés
hallgatózás alapján ki tudtam következtetni, rettenetesen élvezte ezt a hajszát.
Az élvezete rendkívül bosszantott, ugyanakkor jó jelnek számított. Amíg
elégedett azzal, amit éppen csinál, én egyre közelebb kerülök a csapdául
választott arénához.
 Ahogy telt az idő, egyre idegesebb lettem. A nap már közelebb volt a
nyugati láthatárhoz, mint a keletihez. Semmi mást nem csináltunk, csak
időnként megálltunk tankolni – és minden egyes alkalommal magunk mögött
hagytunk egy keveset Bella illatából. De mi van, ha egy ponton unni kezdi
majd James ezt a hosszas rohanást? Vajon hajlandó akár napokon át követni
bennünket északra, egészen az Északi-sarkig? Vajon feladná a hajszát, még
mielőtt megbizonyosodhatna arról, hogy Bella velünk van-e a dzsipben?
– Kérdezd meg Alice-t, hogy szerinte a vadász feladja-e, mielőtt elérnénk
a célunkat!
Carlisle azonnal engedelmeskedett.
Pár perccel később egy n betű érkezett válaszként.
Ettől kissé megnyugodtam.
A nap egyre közelebb kúszott a nyugati hegyekhez, mi pedig már csak egy
köpésre voltunk a célomtól. Azt akartam, hogy James kerüljön hozzánk
közelebb, hallani akartam őt. Muszáj volt felkeltenem az érdeklődését.
Egy kisebb, Calgaryba vezető autópályán haladtunk épp. Folytathattuk
volna az utunkat Edmonton felé, ahol megvárhatjuk, hogy beköszöntsön a
teljes sötétség, de egyre jobban aggódtam. Véget akartam vetni a
menekülésnek, hogy végre megkezdhessük a vadászatot.
Lefordultam egy kisebb mellékútra, ami a Banff Nemzeti Park legdélibb
végébe vezetett. Az út ugyan végül visszakanyarodik majd Calgary felé, de
egyáltalán nem ez volt a leggyorsabb módja az odajutásnak. Az eddigitől
eltérő viselkedésünk egész biztosan felcsigázza az érdeklődését.
Carlisle és Emmett tudta, mit jelent ez a változás. Hirtelen mindketten
megfeszültek. Emmett több volt mint feszült, izgalom járta át, lelkesen várta
az összecsapást.
Az út hamarosan elvezetett bennünket a kopár, kora tavaszi
szántóföldektől, amik az utat szegélyezték Calgary felé menet. Felfelé
tartottunk, hamarosan újra fák vettek körbe minket. Nagyon hasonlított az
otthoni környezetünkre, csak sokkal szárazabb volt az időjárás. De senki más
gondolatai nem tűntek fel a közelben. A nap közben a hegy túlsó oldalán
ragyogott.
– Emmett – szólaltam meg fojtott hangon. – Veszek neked egy másik
dzsipet.
A bátyám azonban csak felnevetett. Ne aggódj emiatt!
Színlelhettük volna, hogy megint meg kell állnunk tankolni – lassan amúgy
is ideje lett volna –, de ez az ütemváltás felidegesítené a nyomkövetőt.
Sietnünk kellett.
– Készüljetek! – mondtam a többieknek, miközben arra vártam, hogy
elérjenek a vadász gondolatai.
Emmett keze már a kilincsen volt.
Ez az út sokkal hepehupásabb volt, mint az előző. Áthajtottam egy régebbi
keréknyom felett, amitől a dzsip kizökkent a sávjából. Miközben próbáltam
visszanyerni az uralmamat a jármű felett, hirtelen meghallottam a nyomkövető
hangját.
…biztosan van erre egy helyük…
– Indulás! – morogtam.
Mindhárman kivetettük magunkat a gyorsuló dzsipből. A talpam párnás
részén landoltam, és már a nyomkövető hangja felé sprinteltem, mielőtt a
többiek visszanyerhették volna az egyensúlyukat.
Hohó, tehát csapda volt!
A nyomkövető egyáltalán nem tűnt feldúltnak, sem pedig rémültnek a
hirtelen támadt szerepcserétől. Még mindig kiválóan szórakozott.
Elképesztő erővel hajtottam magam, csak egy elmosódott csíkot hagyva a
fák között, amik mellett épp az imént autóztunk el. Hallottam Emmett és
Carlisle hangját a hátam mögül, Emmett úgy vágtatott az aljnövényzeten
keresztül, mint egy rinocérosz. Az ő rohamának dübörgése talán el tudja
fedni az enyémet. Talán a vadász ennek köszönhetően azt hiszi majd, hogy
messzebb járok, mint valójában.
Hatalmas megkönnyebbülés volt futni, végre a saját tempóm szerint
haladni, miután olyan sokáig be voltunk zárva a dzsipbe. Az is könnyítés volt,
hogy végre nem kellett az utakra hagyatkoznunk, nyugodt szívvel haladhattam
a célpontomhoz vezető legrövidebb úton.
A nyomkereső is gyors volt, ezért örömmel nyugtáztam, hogy majdnem ezer
kilométert hagytam magamnak arra, hogy beérjem.
Ő nyugat felé haladt a távoli Csendes-óceán felé, miközben mi magasabbra
másztunk, fel a Sziklás-hegység keleti szélén.
Carlisle és Emmett egyre jobban lemaradt mögöttem. Talán épp ebben
reménykedett a nyomkövető is? Szét akart választani bennünket, hogy utána
egyesével végezzen velünk? Résen voltam, felkészülve egy hirtelen
fordulatra.
Örültem is annak, hogy bármikor támadhat. Egy részemet teljesen átjárta a
kontrollálhatatlan düh, míg egy másik részem csak szorongva várta, hogy
végre véget érjen ez a rémálom.
Nem hallottam a gondolatait, túl messze volt, de könnyedén tudtam követni
az illatát.
Észak felé haladt tovább.
Ő futott, én pedig loholtam utána. Percek teltek el, amik aztán órákká
nyúltak.
Északkelet felé fordultunk.
Azon töprengtem, van-e terve, vagy csak céltalanul rohan, amerre lát, hogy
lerázzon.
Alig hallottam Emmett rohamát az erdőben. Biztosan több kilométerrel
lemaradt. De úgy tűnt, mintha valamit hallottam volna a másik irányból.
A nyomkövető halkan mozgott ugyan, de nem teljesen némán. Kezdtem
felzárkózni hozzá.
Majd teljesen váratlanul megszűnt a hang.
Megállt volna? Arra vár, hogy támadásba lendülhessen?
Még gyorsabban futottam, alig vártam, hogy keresztülhúzzam a számításait.
Távoli csobbanás hallatszott, épp azzal egy időben, hogy egy meredek
sziklába torkolló hófödte hegygerincen kúsztam felfelé.
Messze odalenn egy mély, jeges tó terült el, olyan hosszú és keskeny, akár
egy folyó.
Víz. Hát persze.
Legszívesebben utánavetettem volna magam, de ezzel ő tenne szert
előnyre. A több kilométernyi partszakasz bármely pontján előbukkanhat.
Ezért módszeresen kellett eljárnom, ez azonban időbe tellett. Neki nem
kellett ilyen akadályokkal küszködnie.
A lassú módszer szerint körbe kéne futnom a tavat, nyomok után kutatva.
De nagyon óvatosan, nehogy elvétsem, amikor felszínre tör a vízből. Egész
biztosan nem komótosan sétál ki a partra, hogy aztán folytassa a futást.
Megpróbál majd kiugrani, hogy ne hagyjon nyomokat a vízparton.
A némileg gyorsabb módszer szerint feloszthatjuk a területet Emmett-tel és
Carlisle-lal; a tó kerületének három szakaszán párhuzamosan járőrözhetnénk.
De létezett egy ezeknél még gyorsabb út.
Emmett és Carlisle egyre közeledett. Én visszarohantam Carlisle-hoz, és
felé nyújtottam a kezem. Egy pillanat alatt megértette, hogy mit akarok.
Előrántotta a telefont. Én visszafordultam, és velük együtt futva üzenetet
írtam Alice-nek.
Melyikünk találja meg a nyomát?
Ekkor elértük a hosszú tóra nyíló kilátót.
– Emmett – leheltem szinte némán. – Te dönts úgy, hogy a déli part felé
veszed az irányt, és onnan haladj tovább kelet felé! Carlisle, te határozd el,
hogy az északi part mentén rohansz! Én a távolabbi oldalon futok majd.
Elképzeltem ezt a felállást: a mélykék vízbe vetem magam, majd amint
kijutottam a tóból, észak felé rohanok, hogy a tó túlsó csücskénél találkozzak
Carlisle-lal.
A telefon némán rezegni kezdett.
Em, írt vissza Alice. Déli csücsök.
Megmutattam nekik a választ, majd visszaadtam a telefont Carlisle-nak.
Nála volt a vízhatlan zacskó, ami megóvja a készüléket. Fejest ugrottam a
vízbe, és hallottam, hogy Emmett is elrugaszkodik mögöttem. Nyílegyenesen
úsztam, eltökélve, hogy a lehető legnémábban fogom átszelni a tavat.
A víz kristálytiszta volt, épp csak pár fokkal fagypont fölött. Megtettem pár
métert a felszín alatt, így teljesen láthatatlanná váltam az éjszakai
sötétségben. Ugyan ki tudtam venni a mögöttem úszó Emmett neszeit, de ő is
próbált némán haladni előre. Carlisle teljesen nesztelen maradt.
A legdélebbi pontnál kiosontam a tóból. A hátam mögött csak az
Emmettről csöpögő vízcseppek koppanása hallatszott, ahogy a köves
vízparthoz értek. Én jobbra indultam, Emmett pedig balra.
A tó hullámokat vetett, ahogy Carlisle is előbukkant belőle.
Hátrapillantottam. Újra elővette a telefont, majd Emmett után indult. Pár
méterrel arrébb kiszagoltam a nyomkövető illatát. A fejünk felől érződött –
felugrott egy magas fenyő ágai közé. Utánamásztam, és felfedeztem, hogy a
nyoma a fák ágain keresztül vezet tovább.
Így hát ismét üldözőbe vettem.
Magamban dühöngtem, miközben az ágakon szökelltem. Túl sok időt
veszítettünk a tónál, így a vadász már kilométerekkel előttünk járt.
Visszakanyarodott az útra, amerről jöttünk. Vajon délnek veszi majd az
irányt? Vissza Forksba, hogy ráleljen Bella nyomára? Ez minimum hétórás út,
ha egyenesen oda tart. Tényleg ilyen hosszan ki akarja tenni magát annak a
kockázatnak, hogy utolérem?
Miközben a végtelennek tűnő éjszaka lassan tovaszállt, a nyomkövető
legalább egy tucatszor irányt váltott. Túlnyomórészt nyugatnak tartott, a
Csendes-óceán felé, legalábbis ezt feltételeztem. És folyamatosan új
módszereket talált arra, hogy előnyt szerezzen, minket pedig hátráltasson.
Egyszer például egy széles kőszirtnél hagyott le bennünket. Megbeszéltük,
hogy a sziklafal lábától milyen irányba indulunk felderítésre, de Alice
folyamatosan csak n n n n n betűket küldött üzenetben. A vadászt csak nagyon
limitáltan tudta figyelemmel kísérni, csupán azt láthatta, ahogyan mi
reagálunk az általa hagyott nyomokra. Túl későn vettem észre a szikla
felületén keletkezett károkat. Ezek arról árulkodtak, hogy a nyomkövető
menekülés közben lezuhant, majd oldalazva mászott tovább a kőszirten.
Egy másik alkalommal talált egy folyót. Itt ismét magunk elé kellett
képzelnünk az összes lehetséges utat, amin a nyomára akadhatunk. James
nagyon sokáig maradt a víz alatt. Vagy tizenöt percet elvesztegettünk, mire
Alice végre meglátta, hogy Carlisle majdnem hatvan kilométerre, a folyótól
délnyugatra akad majd a nyomára.
Őrjítő volt. Rohantunk, úsztunk és erdőkön keltünk át, olyan sebességgel,
ahogy csak tudtunk, de James csak játszadozott velünk, és előnyt kovácsolt a
késlekedésünkből. Nagyon gyakorlott volt, és, ebben biztos voltam, meg volt
győződve arról is, hogy sikerrel jár majd. Abszolút fölényt élvezett velünk
szemben. Mi folyamatosan lemaradtunk, és végül teljesen el is veszítettük a
nyomát.
Borzasztóan aggasztott az a több ezer kilométer is, ami elválasztott
Bellától. A tervünk, miszerint eltérítjük Jamest, nem bizonyult többnek rövid
késleltetésnél, ami után nyugodtan folytathatta a valós hajszáját.
De mi mást tehettünk volna? Muszáj volt üldözőbe vennünk őt, és
reménykedni, hogy valahogy sikerül tetten érnünk. Ez lett volna a nagy
lehetőségünk, hogy anélkül állítsuk meg őt, hogy veszélybe sodorjuk Bellát.
De szánalomra méltó munkát végeztünk.
Egy másik, több kilométer hosszú jeges tónál ismét sikerült összezavarnia
a nyomokat. Többtucatnyi ehhez hasonló terület akadt még a kanadai
völgyekben, mintha egy óriás kéz belemélyesztette volna az ujjait a kontinens
szívébe. A nyomkövető pedig gyakran folyamodott ezekhez a fürdőzésekhez,
nekünk pedig minden egyes alkalommal tépelődnünk és határoznunk kellett,
majd megvárni Alice válaszait a C, Em vagy Ed, esetleg az i vagy n betűkkel.
Egyre gyorsabban le tudtuk zongorázni ezeket a gondolatkísérleteket, de
James ilyenkorra mindig árkon-bokron túl járt.
Közben felkelt a nap is, de erős felhők borították az eget, a nyomkövető
pedig nem lassult egyáltalán. Kíváncsi lettem volna, vajon mit tesz, ha a nap
ragyogóan süt. Már a hegyek nyugati oldalánál jártunk, és hamarosan újra
emberlakta városokon kell majd keresztülvonulnunk. Valószínűleg sebtében
lemészárolt volna minden egyes szemtanút, ha így alakul.
Biztos voltam benne, hogy az óceán felé tart, hogy onnan aztán nyomok
nélkül menekülhessen el. Sokkal közelebb jártunk Vancouverhez, mint
Calgaryhoz. Szemlátomást nem tervezett visszafordulni dél felé, Forksba.
Enyhén észak felé mutató tendenciát figyeltem meg a mozgásán.
Őszintén szólva nem volt szüksége semmilyen hadicselre. Épp elég előnye
volt velünk szemben ahhoz, hogy teljes gőzzel haladva elérje az óceánt,
keresztbehúzva minden számításunkat, hogy valaha utolérhessük.
Ekkor azonban a nyoma egy újabb tóhoz vezetett. Kilencven százalékban
meg voltam győződve arról, hogy csak a saját szórakoztatására játszadozik
velünk. Könnyűszerrel elmenekülhetett volna, de számára sokkal
élvezetesebb volt, ha mi úgy táncolunk, ahogy ő fütyül.
Csak reménykedni tudtam abban, hogy az arroganciája valahogyan visszaüt
majd, hogy egyszer csak hoz egy rossz döntést, amivel elérhető távolságba
kerül. De kételkedtem benne, hogy így lesz. Túlságosan jó volt ebben a
játékban.
Mi pedig fáradhatatlanul követtük őt. A feladás nem jöhetett szóba.
Délelőtt üzenetet kaptunk Esmétől. Tudsz beszélni?
Van rá bármekkora esély, hogy James meghall engem?, érdeklődött
Carlisle.
– Bárcsak lenne! – sóhajtottam.
Carlisle felhívta Esmét, és futás közben váltottak pár szót. Esmének nem
igazán voltak hírei számunkra, inkább csak aggódott értünk. A vörös hajú
vámpír még mindig a környéken ólálkodott, de nem merészkedett Rosalie
vagy Esme öt kilométeres körzetén belülre. Rosalie tett egy kisebb felderítő
túrát, és úgy tűnt, hogy a vörös az éj leple alatt az iskolában járt, sőt, a város
legtöbb középületében is megfordult. De nem ment vissza északra a mi
házunkhoz, és dél felé is csak a városi reptérig merészkedett. Úgy látszott,
keleten keresett magának menedéket, talán Seattle közelében, ahol nagyobb a
szabad vadászterület. Egyszer járt csak Charlie házánál, de akkor is csak
azután, hogy a férfi dolgozni indult. Esme folyamatosan Charlie pár méteres
körzetében maradt, ami egészen lenyűgöző, tekintve, hogy a férfinak
egyáltalán nem tűnt fel az anyám jelenléte.
De semmi mást nem tudott megosztani velünk, nem voltak új nyomok. Ő és
Carlisle fájdalmas szeretlekkel búcsúztak egymástól, mi pedig visszatértünk
az észvesztő hajszához. A nyomkövető ismét északnak vette az irányt,
túlzottan jól érezte magát ahhoz, hogy a könnyű utat válassza.
Már késő délután volt, mire egy sarló alakú tóhoz érkeztünk, ami közel
sem volt akkora, mint az eddigiek, amikkel lelassította a haladásunkat.
Anélkül, hogy megvitattuk volna, mindannyian úgy döntöttünk, hogy a
szokásos felderítő útvonalainkat követjük. Hamarosan megérkezett a válasz
Alice-től: Em. Tehát vissza dél felé.
Miután sikerült szagot fognunk, egy hágóban megbújó kisvároshoz vezettek
minket a nyomok. Keskeny utcáin enyhe forgalmat tapasztaltunk csak.
Lassítanunk kellett, ezt pedig gyűlöltem, hiába voltam tisztában azzal, hogy
egyáltalán nem számít már, mert túlságosan lemaradtunk ahhoz, hogy a
sebességünkön bármi is múljon. De az a gondolat kissé megnyugtatott, hogy
valószínűleg Jamesnek is muszáj emberi tempóban közlekednie. Kíváncsi
voltam, törődik-e ilyesmivel. Nem kizárt, hogy szomjas. És ha így van, bőven
volt ideje megállni egy harapásra.
Épületről épületre haladtunk, és az én érzékeimre bízva követtük, lestük,
figyelnek-e bennünket a helyiek, amikor pedig nem, akkor futásra cseréltük az
emberi tempót. Nyilvánvalóan nem voltunk kellően melegen öltözve a helyi
időjáráshoz, ráadásul ha valaki tüzetesen megnézett minket, láthatta, hogy
csuromvizesek vagyunk. Megpróbáltam kihasználni a helyzeti előnyünket az
emberekkel szemben, és ezzel elkerülni, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
Anélkül értük el a külvárost, hogy egyetlen friss tetemet is felfedeztünk
volna, ez pedig azt jelentette, hogy James egész biztosan nem a szomját
akarta csillapítani. Akkor mégis mit keresett?
Délnek indultunk.
Követtük a nyomát egy nyílt mező közepén álló hatalmas, hevenyészett
pajta felé. Az épületet vastagon benőtte a tüskés vadszeder, ami a telet
követően még nem hozott új termést. A pajta széles ajtaja kitámasztva állt. Az
épület nagyrészt üres volt, a falak mentén azonban halomban álltak a
mechanikai és a különböző járművekhez kapcsolódó alkatrészek. James illata
a pajtába vezetett, és olyan erőteljes volt, hogy arra következtettem, röviden
elidőzött itt. Ezt mindösszesen egy okra tudtam visszavezetni, ezért
szimatolni kezdtem, érzek-e a vérszagot. De nem találtam semmit.
Ugyanakkor megcsapott a benzinszag…
 Rosszul lettem, amikor leesett, mit nem vettem észre egészen addig.
Halkan szitkozódva kiviharzottam a pajtából, és átugrottam a magasba nyúló
vadszedren. Emmett és Carlisle követett, és harci készültségben figyeltek a
sikertelenség kiábrándító órái után.
A túlsó oldalon nyugat felé hatvan méter széles, másfél kilométer hosszú
simára egyengetett földút terült el.
Egy magánkifutópálya.
Ismét káromkodni kezdtem.
Túlságosan lekötötte a figyelmemet az óceán mint menekülési útvonal. Fel
sem merült bennem, hogy a levegőben is kereket oldhat.
A repülő egész biztosan kicsi és lassú, nem sokkal gyorsabb egy autónál.
Nem repülhet többel, mint kétszázhuszonöt kilométer per óra, már ha jó
állapotban van. De a rendetlen hangárból ítélve valószínűleg nincsen.
Gyakran meg kell majd állnia üzemanyagért, ha messzire akar jutni.
De így viszont bármely irányba indulhatott, és képtelenség követnünk őt.
Carlisle-ra néztem, a tekintetében ugyanaz a csalódottság és
reménytelenség tükröződött, mint az enyémben.
Visszatér Forksba, hogy megpróbáljon Bella nyomára bukkanni?
Ráncolni kezdtem a homlokomat.
– Logikusnak tűnik, de kissé talán túl nyilvánvaló lépés lenne. Nem James
stílusa.
Hova máshova mehetnénk?
Felsóhajtottam.
Szabad?
Bólintottam.
– Telefonálj!
Megnyomta az újrahívás gombot. Mindössze egyszer csengett ki.
– Alice?
 – Carlisle – lehelte a húgom a telefonba.
Aggódva közelebb hajoltam, bár már így is hallottam őt.
– Biztonságban vagytok? – kérdezte.
– Igen.
– Elvesztettük a nyomát olyan kétszázhetven kilométerre Vancouvertől.
Egy kisrepülővel távozott. Fogalmunk sincs, merre tart.
– Épp az előbb láttam a nyomkeresőt – felelte sürgetőn, egyáltalán nem
lepte meg a kudarcunk. – Egy szobát látok. Hosszú, a falat mindenütt tükrök
borítják. A padló fából van. A nyomkereső ott van, és vár. Egy arany… egy
arany csík húzódik a tükrökön. Többnyire üres a terem, de az egyik sarkában
van egy régi hifi meg egy tv. Még ma odamegy ebbe a tükörszobába, vagy
legkésőbb holnap. Attól függ. Még vár valamire. Most sötétben van. Tévét
néz… nem is, egy videókazettát futtat a sötétben, egy másik helyen.
Fogalmam sincs, mit jelent mindez. Akármiért is szállt repülőre… ugyanaz
vezette el azokba a szobákba is.
Ez nem volt valami hasznos a számunkra. Ez alapján James akár azt is
tervezheti, hogy valahol megpihen egy kicsit. Talán meg akar várakoztatni
bennünket, hagyni, hogy főjünk a saját levünkben. El akarja érni, hogy az
aggodalmunk a tetőfokára hágjon. Ez illett a személyiségéhez is. Elképzeltem,
hogy egy véletlenszerű helyen, egy üres házban régi filmeket néz, miközben
mi halálra rémülve várjuk, hogy visszatérjen. Pontosan ezt akartuk elkerülni.
A jó hír azonban az, hogy Alice tőlünk függetlenül is látta James jövőjét.
Csak reménykedni mertem abban, hogy minél jobban kiismeri, annál inkább
rá tud majd hangolódni. Azon töprengtem, hogy az Alice által leírt termeknek
vajon van-e jelentőségük, visszavezetnek-e hozzánk bármilyen módon. Talán
azt jelentette, hogy végül ezekben a termekben fogjuk levadászni őt. Ha
Alice-nek sikerül jobban felmérnie a környezetet, akkor ez nagyon is
lehetséges. Ezt megnyugtató gondolatnak találtam.
 A telefonért nyúltam, Carlisle pedig átadta nekem.
– Beszélhetnék Bellával?
– Igen. – Alice elfordult a telefonkagylótól. – Bella!
Hallottam Bella lépteinek tompa hangját, miközben ügyetlenül átvágott a
szobán, és ha nem vagyok annyira csüggedt, talán még el is mosolyodtam
volna.
– Halló! – szólt bele lélekszakadva.
– Bella! – Megkönnyebbülés járta át a hangomat. A rövid távollétünk
egymástól máris megtette a hatását.
– Jaj, Edward! – sóhajtott. – Annyira aggódtam!
Hát persze.
– Bella, mondtam már, hogy ne aggódj semmiért, csak magadért!
– Hol vagy?
– Vancouver közelében vagyunk, Bella. Sajnálom… de nyomát veszítettük.
– Azt nem akartam megosztani vele, miként játszadozott velünk. Csak még
idegesebb lenne, ha megtudná, hogy milyen könnyedén felülkerekedett
rajtunk. Engem legalábbis nagyon felzaklatott. – Úgy látszik, gyanút fogott,
ügyelt rá, hogy elég messze legyen tőlünk, így nem hallom a gondolatait. De
most elment, valószínűleg repülőre szállt. Azt gondoljuk, visszamegy
Forksba, és elölről kezdi az egészet. – Vagy legalábbis semmilyen más
elmélet nem jutott még az eszünkbe.
– Már tudom. Alice látta, hogy meglépett – felelte higgadtan.
– De azért nem kell aggódnod – nyugtatgattam, bár egyáltalán nem úgy tűnt,
mintha különösebben zaklatott lenne. – Semmilyen nyomot nem talál, ami
elvezetné hozzád. Csak maradj, ahol vagy, és várd ki, míg újra rábukkanunk.
– Velem minden rendben. Esme vigyáz Charlie-ra?
– Igen. A nőstény a városban járt. Elment a házatokhoz is, de Charlie
éppen munkában volt. Még csak a közelébe se jutott, úgyhogy ne aggódj!
Semmi baja nem lesz, Esme és Rosalie vigyáznak rá.
– Mit keresett ott a nő?
– Valószínűleg a nyomodat kereste. Éjszaka bejárta az egész várost.
Rosalie látta a repülőtéren… – A kifutópályánál a város déli részében. Talán
nem is tévedtünk olyan nagyot a szándékait illetően. Folytattam, mielőtt
Bellának feltűnhetett volna, hogy elkalandoztam. – A város környéki utakon,
az iskolánál… keresgél, Bella, de semmit nem fog találni.
– Biztos, hogy Charlie-nak nem eshet baja?
– Biztos. Esme egy pillanatra sem téveszti szem elől. És rövidesen mi is
ott leszünk. – Most már biztos voltam benne, hogy oda kell mennünk. – Ha a
nyomkereső csak beteszi a lábát Forks környékére, elkapjuk.
Mozgásba lendültem, hosszú léptekkel dél felé vettem az irányt. Carlisle
és Emmett szorosan követett.
– Hiányzol – suttogta.
– Tudom, Bella. Hidd el, tudom! – El sem tudtam hinni, hogy mennyire
nem éreztem magamat teljesnek nélküle. – Én is úgy érzem, mintha a fél
lelkemet magaddal vitted volna.
– Hát akkor gyere ide érte! – unszolt.
– Nemsokára, amint tudok, jövök. Előbb gondoskodni akarok róla, hogy
biztonságban legyél – ígértem.
– Szeretlek – lehelte a telefonba.
– Ha hiszed, ha nem, mindannak ellenére, aminek kitettelek, én is
szeretlek. El tudod ezt hinni?
– Ami azt illeti, el. – Úgy hangzott, mintha mosolyogna.
– Rövidesen érted jövök.
– Várni foglak – ígérte.
Nagyon fájt, hogy le kell tennem, hogy újra meg kell szakítanom vele a
kapcsolatot. De sietnem kellett. Carlisle kezébe nyomtam a telefont anélkül,
hogy odanéztem volna, majd a hosszú lépteimet sprintelésre váltottam. Attól
függően, hogy a nyomkövető mennyire nehezen jut üzemanyaghoz, talán még
sikerül is megelőznünk, és előtte érkezünk Forksba, már ha tényleg oda tart.
Carlisle és Emmett igyekezett lépést tartani velem.

Három és fél órán belül újra Forksban voltunk, mivel a lehető legrövidebb
úton, egyenesen a Salish Sea-n vágtunk keresztül. Azonnal Charlie házához
mentünk, ahol Esme és Rosalie őrködött, Esme a ház hátuljában, míg Rosalie
az előkert fái között. Emmett gyorsan csatlakozott Rose-hoz, míg Carlisle és
én Esméhez rohantunk.
Így, hogy a közelében voltam, Rosalie igyekezett megörvendeztetni keserű
gondolataival arról, hogy milyen önző módon veszélyeztetem mindannyiuk
életét. Nem figyeltem oda rá.
Bella háza baljósan csendesnek tűnt, bár az alsó szinten egy-két helyen
égett a lámpa. Rájöttem, mit hiányolok: a nappali tévéjéből felzúgó meccs
hangjait. Charlie-t a megszokott helyén találtam, a kanapén ücsörgött, és az
elsötétült tévét bámulta. A gondolatai teljesen némák, mintha elkábult volna.
Elkeseredtem a látványtól, és nagyon örültem, hogy Bellának ezt nem kell
látnia.
Pár másodpercnyi megbeszélést követően szétszóródtunk. Carlisle
Esmével maradt, én pedig sokkal jobban éreztem magam attól, hogy ők együtt
vannak. Emmett és Rosalie átfésülte a belvárost. Körbenéztek a kifutópálya
környékén is, egy elhagyatott propelleres repülőgép után kutatva.
Én kelet felé szaladtam, és követni kezdtem a vörös hajú nőstény nyomait.
Nem bántam volna, ha sikerül sarokba szorítanom. De az illata csak Puget
Soundig vezetett. Nem akart kockáztatni.
Charlie-hoz visszafelé menet átfésültem az Olympic Nemzeti Parkot is,
hogy ellenőrizzem, a vörös hajú nem választott-e valamilyen érdekesebb
célpontot, de nagyon úgy tűnt, hogy nyílegyenesen délnek tartott.
Nyilvánvalóan nem olyan típus volt, aki szívesen összecsapna velünk.
Bella házánál átvettem az őrzést Esmétől és Carlisle-tól, miközben ők
északon kutakodtak, hátha Victoria előbukkan valahol a vízből Port Angeles
közelében, arra készülve, hogy egy új irányból csapjon le Charlie-ra. Ugyan
kételkedtem ebben, de nem volt jobb ötletünk. Ha a nyomkövető nem jön
vissza Forksba – ami mostanra egyre biztosabbnak látszott –, a vörös hajú
vámpír pedig útnak indult, hogy találkozzon vele, akkor újra kell osztanunk a
csapatokat, és elő kell állnunk egy új tervvel. Abban reménykedtem, hogy
valaki másnak lesznek ötletei, mert az én fejem mostanra teljesen kiürült.
Már majdnem hajnali fél három volt, mikor a telefonom csendesen rezegni
kezdett. Anélkül fogadtam a hívást, hogy megnéztem volna, ki telefonál. Arra
számítottam, hogy Carlisle akar beszámolni az eredményekről.
Alice fénysebességgel trillázó hangja tört fel a telefonból.
– A nyomkövető idejön, Phoenixbe, ha nincs már most is itt. Megint láttam
a második szobát, és Bella felismerte a vázlatomat, ez az anyukája háza,
Edward. El akarja kapni Renée-t. Ugyan nem tudhatja, hogy itt vagyunk, de
nem tetszik a gondolat, hogy ilyen közel legyen Bellához. Minden ingadozó,
és én nem látom elég jól a nyomkövetőt. Ki kell juttatnunk innen Bellát, de
valakinek Renée-t is meg kell találnia. James túlságosan szétszór minket,
Edward!
Szédültem, és kábulat kerített hatalmába, pedig tudtam, mindez csak
illúzió. Semmi baja nem volt sem az elmémnek, sem a testemnek. De a
nyomkövető ismét körözött körülöttem, és örökké a vakfoltomban maradt.
Akár így tervezte, akár csak szerencséje volt, de sikerült ugyanott
felbukkannia, ahol Bella is tartózkodott, miközben én kétezerötszáz
kilométerre voltam tőle.
 – Mennyi időnk van, amíg odaér? – sziszegtem. – Le tudod szűkíteni?
– Nem igazán, de azt tudom, hogy hamarosan. Pár órán belül.
Vajon egyenesen oda repül? Direkt űzött bennünket ilyen távol Bellától?
– Egyikőtök sem járt Renée házánál?
– Nem. Ki se tettük a lábunkat a hotelből. Messze vagyunk a háztól.
Phoenix túl messze van ahhoz, hogy a futás opció lehessen. Repülnünk
kell. Egy rendes, nagy géppel érünk oda leggyorsabban.
– Hat harminckor indul az első gép Phoenixbe Seattle-ből – mondta Alice,
aki egy lépéssel már előttem járt. – De el kell fedned magad. Nevetséges az
itteni napsütés.
– Megint hátrahagyjuk Esmét és Rosalie-t. A vörös hajú nem mer a
közelükbe menni. Készítsd fel Bellát! Tartjuk az eddigi csapatokat. Emmett,
Carlisle és én elvisszük őt valahova messzire, egy teljesen véletlenszerű
helyre, amíg kitaláljuk, mi legyen a következő lépés. Ti keressétek meg az
anyját!
– Ott leszünk, mire landoltok a géppel.
Alice letette a telefont.
Én pedig rohanni kezdtem, és miközben Seattle felé sprinteltem, tárcsáztam
Carlisle-t. Utol kell érniük engem.
 25. VERSENY

A türelmetlenségem jottányit sem csökkent, amikor a repülő kerekei már a

leszállópálya aszfaltján gurultak. Emlékeztettem magam, hogy Bella
kevesebb mint egy kilométerre van már csak tőlem, és pár percen belül újra
láthatom az arcát. De ettől csak még inkább nőtt bennem a késztetés, hogy
letépjem a vészkijárat ajtaját a zsanérjáról, és az épület felé sprinteljek,
ahelyett, hogy végigvárnám a végeérhetetlennek tűnő siklást a leszállópályán.
A tökéletes mozdulatlanságomból Carlisle is kiolvasta, mennyire szenvedek,
majd finoman megbökött a könyökével, hogy emlékeztessen arra, időnként
mocorognom kell.
Bár a mi sorunkban le volt húzva a roló, így is túl sok napfény jutott a
repülő terébe. Összefontam a karjaimat, hogy a kézfejem ne látszódjon, és a
reptéri boltban vásárolt pulcsim kapucniját előrébb húztam, hogy árnyékot
vessen az arcomra. Valószínűleg nevetségesen festettünk a többi utas
szemében, különösképp Emmett, akinek dagadtak az izmai a kelleténél pár
számmal kisebb melegítőfelsőben. Vagy talán azt gondolhatták, hogy
hírességek vagyunk, akik kapucni és a sötét napszemüveg mögé próbálnak
rejtőzni. Esetleg északi fajankónak tartottak bennünket, akiknek fogalmuk
sincs, milyen tavasszal az időjárás délnyugaton. Elkaptam egy férfi
gondoldatait, aki le merte volna fogadni, hogy már azelőtt megszabadulunk a
pulóvereinktől, hogy végigmennénk az utashídon.
Repülés közben a repülőgép elviselhetetlenül lassúnak tűnt; ebbe a
siklásba pedig egész biztosan beleőrülök.
 Már csak egy kicsit kell uralkodnom magamon, győzködtem magamat.
Bella ott lesz a túloldalon. Elviszem őt innen, együtt elbújunk, amíg
kitaláljuk, hogyan tovább. Ez a gondolat egy röpke pillanatra megnyugtatott.
Valójában a repülő rövid idő alatt begördült a kijelölt kapujához.
Milliónyi lehetséges késleltető erő akadályozhatott volna minket, de mégsem
tette. Ezért hálásnak kellett volna lennem.
Szerencsénkre a mi kapunk a reptér északi oldalához vezetett, és a
nagyobb terminál késő reggeli árnyéka vetődött rá. Ennek köszönhetően
könnyen és gyorsan haladhatunk majd, különösebb napfény előli bujkálás
nélkül.
Carlisle finoman a könyökömbe kapaszkodott, miközben a reptéri
dolgozók elvégezték a szükséges ellenőrzéseket. Hallottam, hogy az utashíd a
megfelelő helyre manőverez, majd egy kattanással sikeresen
hozzákapcsolódik a repülő testéhez. A személyzet nem vett tudomást a
hangról, két légiutas-kísérő pedig az utaslistát vizslatta.
Carlisle ismét megbökött, én pedig lélegzést színleltem.
Végül az egyik légiutas-kísérő az ajtóhoz lépett, és erős mozdulatokkal
megpróbálta kinyitni. Kétségbeesetten segíteni akartam neki, de Carlisle
kezével a karomon sikerült megállnom, hogy mellé pattanjak.
Egy szisszenéssel végre kitárult az ajtó, és a kinti meleg összekeveredett
az utastér állott levegőjével. Ostoba módon azonnal keresni kezdtem Bella
illatának nyomait, bár pontosan tudtam, hogy még túl messze van tőlem.
Valahol a légkondicionált terminál mélyén várakozik, túl a biztonsági
ellenőrzésen, és az eddigi útja amúgy is egy távoli parkolóház felől vezetett
oda. Türelem.
A biztonsági övet jelző fény bádoghangú csilingeléssel kialudt, így
mindhárman mozgásba lendültünk. Kikerültük az embereket, és olyan
villámgyorsan az ajtónál termettünk, hogy a légiutas-kísérő meglepetten
hátrált el előlünk. Így más nem is állta el az utunkat, ezt pedig azonnal ki is
használtuk.
Carlisle hátulról megrángatta a melegítőfelsőmet, én pedig vonakodva
hagytam, hogy elém vágjon. Mindössze pár másodperc különbséget jelent
majd, ha ő diktálja a tempót, és egész biztos, hogy körültekintőbben jár majd
el, mint én tenném. Nem számít, hogy mit művelt a nyomkövető, követnünk
kell a szabályokat.
A fedélzeti brosúrából már memorizáltam a terminál térképét, minket a
kijárathoz legközelebb eső szárny felé irányítottak. Ismét szerencse. Persze
Bella gondolatait nem hallhattam, de hamarosan megtalálom Alice-t vagy
Jaspert. A többi család közt állnak majd jobbra odafent, akik az érkező
utasokra várakoznak.
Ismét bevágtam Carlisle elé, olyannyira türelmetlenül vártam, hogy újra
láthassam Bellát.
Alice és Jasper gondolatai úgy tűnnek majd elő az emberek közül, mint
reflektorfények a gyér tábortüzek közt. Most már bármelyik pillanatban
meghallhatom…
Az Alice elméjéből sugárzó zűrzavar és gyötrődés úgy csapott le rám, mint
egy, a nyugodt tengerből kitörő váratlan örvény, ami azonnal maga alá is
temetett.
Szinte bénultan tántorodtam meg. Nem hallottam, mit mond Carlisle, és azt
is alig érzékeltem, hogy próbál húzni magával előre. Halványan tudatában
voltam annak, hogy Carlisle érzékeli, az egyik biztonsági őr gyanakvóan
méreget bennünket.
– Nem, itt van nálam a telefonod – mondta Emmett hangosan, ürügyet
kreálva a tétovázásomra.
Megragadott a könyökömnél fogva, és vonszolni kezdett. Küszködtem,
hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, miközben Emmett félig cipelt engem,
de nem igazán éreztem a talajt a lábam alatt. A körülöttem lévő testek
áttetszőnek tűntek. Csak és kizárólag Alice emlékeit láttam tisztán.
Bella, sápadtan és zárkózottan, ahogy szinte rángatózik az idegességtől.
Bella, kétségbeesve, ahogyan elsétál Jasperrel.
Egy látomás emléke: Jasper zaklatottan rohan vissza Alice-hez.
Alice meg sem várta, hogy Jasper visszaérjen hozzá. Követte az illatát,
ami elvezette őt a női mosdó előtt várakozó, aggodalommal teli Jasperhez.
Most már Alice követte Bella illatát, így találta meg a másik kijáratot,
miközben olyan sebességgel mozgott, hogy talán feltűnést is keltett.
Emberekkel teli folyosók, zsúfolt liftek, az utcára nyíló tolóajtók. Egy
útpadka tele taxisokkal és transzferbuszokkal.
A nyom véget ért.
Bella eltűnt.
Emmett a hatalmas, átriumszerű tér felé terelt, ahol Alice és Jasper egy
oszlop árnyékában feszülten várt bennünket. A napfény az üvegplafonon
keresztül dőlt felénk, és Emmett, kezével a nyakamon, előrébb döntötte a
fejemet, hogy az arcom az árnyékban maradjon.
Alice látta, hogy Bella pár perc múlva egy taxiban fog ülni, ami a sugárzó
napsütésben egyre csak gyorsul az autópályán. Bella behunyta a szemét.
És alig pár perccel később: egy tükrökkel teli terem, fluoreszkáló csövek
világítanak a magasban, a padlót hosszú fenyődeszkák borítják.
A nyomkövető várakozik.
Majd vér folyik. Rengeteg vér.
– Miért nem mentetek utána? – sziszegtem.
Mert ketten nem vagyunk elegen. Úgy meghalna.
Erőt kellett vennem magamon, hogy képes legyek a dermesztő fájdalom
ellenére is megmozdulni.
– Mi történt, Alice? – hallottam Carlisle kérdését.
 Ekkorra mind az öten kissé rémisztő alakzatban vonultunk a garázs felé,
ahol Alice-ék leparkoltak. Szerencsére az üvegplafont egyszerűbb építészeti
megoldások váltották fel, és többé nem veszélyeztetett bennünket a napfény.
Gyorsabban mozogtunk, mint bármelyik embercsoport, még azoknál a
késésben lévőknél is, akik futva igyekeztek elérni a csatlakozásukat. De én
még így is ingerült voltam a tempónk miatt. Túl lassúak voltunk. Mégis mi
értelme megjátszani magunkat? Mit számít ez most már?
Maradj velünk, Edward, figyelmeztetett Alice. Szükséged lesz
mindannyiunkra.
A fejében ismét a vérben úszó terem bukkant fel.
Hogy feleljen Carlisle kérdésére, Alice egy háromba hajtott papírdarabot
tuszkolt a kezébe. Carlisle rápillantott, majd széthajtogatta.
Én mindezt láttam Alice fejében.
Bella kézírását. Egy magyarázatot. Egy túszt. Egy bocsánatkérést. Egy
védőbeszédet.
Carlisle átnyújtotta nekem az üzenetet; én összegyűrtem, és a zsebembe
dugtam.
– Az anyja? – morogtam halkan.
– Nem láttam őt. Nem lesz ott a teremben. Talán James már…
Alice be sem fejezte ezt a gondolatot.
Felidézte Bella anyjának hangját a telefonban, hogy milyen páni félelem
hallatszott belőle.
Bella átvonult a másik szobába, hogy megnyugtassa Renée-t. Majd a
látomás maga alá temette Alice-t. De nem rakta össze az események sorát.
Hiszen nem is látta.
Alice gondolatai bűntudattal teltek meg. Halkan, de keményen szisszentem
rá.
– Nincs most erre idő, Alice!
 Carlisle alig hallhatóan elmormolta az idevágó tudnivalókat Emmettnek,
aki egyre türelmetlenebb lett. Megborzongott, amikor megértette, mi is
történik, és hatalmas kudarcnak élte meg mindezt. De ez még mindig
semmiség volt ahhoz képest, amit én éreztem.
De nem hagyhattam, hogy elárasszanak az érzelmek. Alice fejében
megjelent egy icipici lehetőség képe. Talán lehetetlen is volt. Az egész
biztosan nem lehetséges, hogy a vérfürdő előtt mentsük meg Bellát. Egy
részem tisztában volt azzal, ez mit is jelent: hogy eltelik némi idő aközött,
hogy a vadász megtalálja őt, és aközött, hogy végezne is vele. Nem is olyan
kevés idő. Nem hagyhattam, hogy ez az információ leülepedjen.
Gyorsnak kellett lennem.
– Azt tudjuk, hogy hová megyünk?
Alice a fejében mutatott nekem egy térképet. Megkönnyebbültem, hogy a
leglényegesebb információt sikerült időben megszereznie. Az első látomása
után, de még Bella anyjának hívása előtt, Bella elárulta neki, melyik
kereszteződésnél található a hely, ahol James vár majd rá. Csak harminc
kilométerre innen, szinte végig autópályán. Percek alatt odaérhetünk.
De Bellának nem volt ennyi ideje.
Elhaladtunk a poggyászkiadó mellett, egyenesen a liftek felé. Néhány
csoport bőröndökkel megpakolt kocsikkal várta, hogy a liftajtók kinyíljanak,
így mi inkább a lépcsőházat választottuk. Üres volt. Kevesebb mint egy
másodperc alatt a garázsban termettünk. Jasper elindult a leparkolt autó felé,
de Alice elkapta a karját.
– Akármelyik kocsit visszük is el, a rendőrség a tulajdonosokat fogja majd
keresni.
A napfényben úszó autópálya villant fel a fejében, amin olyan sebességgel
repesztettünk, hogy csak egy homályos csíkot hagytunk magunk után. Kék és
piros fények pörögtek, valamilyen baleset történt – de a részletek ködösek
voltak.
Mindannyian ledermedtek, nem értették, mit jelent ez.
De nem volt időnk ezen törni a fejünket.
Túlságosan is gyorsan igyekeztem az autók sora felé, amíg a többiek
összeszedték a gondolataikat, és megfontoltabb tempóban követtek. Nem sok
ember tartózkodott a garázsban, és közülük sem látott meg engem senki.
Hallottam, hogy Alice arra kéri Carlisle-t, hogy vegye ki a táskáját a
Mercedes csomagtartójából. Carlisle tartott egy egészségügyi dobozt az
összes autójában, vészhelyzet esetére. Ebbe sem voltam hajlandó
belegondolni.
Nem sok időnk maradt arra, hogy kiválasszuk a tökéletes autót. A kocsik
többsége itt hatalmas utcai terepjáró vagy praktikus szedán volt, sebességét
tekintve nem sok emelkedett ki a többi közül. Vacilláltam egy új Ford
Mustang és egy Nissan 350Z között, azt reméltem, Alice segít majd eldönteni,
melyik tenne jobb szolgálatot, amikor egy váratlan szag hívta fel magára a
figyelmemet.
Amint megéreztem a nitrogénes illatot, Alice már látta is, hogy mit
keresek.
A garázs túlsó végébe rohantam, egészen a betüremkedő napfény széléig,
ahol egy feltuningolt Subaru Impreza WRX STI állt. A tulajdonosa távol
parkolt a liftektől annak reményében, hogy a következő napokban senki sem
áll majd ide, így nem is karcolják meg a friss polírozást.
Az autó festése förtelmes volt – fejméretű agresszív narancssárga
buborékok szálltak fel egy mélylila színű, lávának tűnő valamiből. Életem
eddigi száz éve alatt még sosem láttam ennél hivalkodóbb autót.
De nyilvánvalóan jól karban volt tartva, gazdája legféltettebb kincsének
tűnt. Semmi sem volt gyári rajta, minden egyes darabkáját versenyzésre
tervezték. Az ablaküvegek olyan sötétre voltak színezve, hogy az még itt, a
napfény birodalmában sem lehet legális.
Alice látomása az előttünk álló útról egyre inkább kitisztult.
Mellettem termett, egy másik autó letört antennájával a kezében.
Kilapította, majd egy apró horgot formált a végéből. Villámsebesen feltörte
vele az autó zárját, amíg Jasper, Emmett és Carlisle, most már fekete
bőrtáskájával a kezében, csatlakoztak hozzánk.
Miután bemásztam a volán mögé, letéptem a burkolatot a kormányrúdról,
és összekötöttem a megfelelő drótokat. A sebességváltó mellett állt egy
második rúd is, amin két piros gomb szerepelt, „Nyomasd neki! 1” és
„Nyomasd neki! 2” felirattal – ha a humorát nem is, az autó tulajának
elkötelezett tuningoló hajlamát őszintén értékeltem. Csak remélni mertem,
hogy a nitrogénes dobozok tele vannak. A gáztartály háromnegyedig volt, ez
bőven elég nekem. A többiek is bemásztak a kocsiba, Carlisle ült az
utasülésre, a többiek pedig hátulra. A motor lelkesen dübörgött, miközben
kitolattunk vele. Senki sem állta utunkat. Végigszáguldottunk a hatalmas
parkolón, egyenesen a kijárat felé. A műszerfalon benyomtam a fűtés gombot.
Beletelik pár másodpercbe, hogy a nitrogén gázból folyadékká melegedjen.
– Alice, folyamatosan mutasd nekem, mi lesz harminc másodperc múlva!
Rendben.
Szűk csigavonalban ereszkedtünk lefelé, négy emeleten keresztül. Félúton
majdnem belehajtottam egy kifelé hajtó Escalade-be, épp ahogyan Alice
megjósolta. Olyan szűk volt az út, hogy nem volt más választásom, így hát
nagyon közel hajtottam az autója hátsó feléhez, és megpróbáltam ráijeszteni a
sofőrre azzal, hogy hangosan rádudáltam. Alice ugyan látta előre, hogy ez
nem fog működni, de nem bírtam megállni.
Az utolsó kanyarból egyenesen a széles, napsütötte fizetőfülkékhez
érkeztünk. Hatból két sáv üresen állt, az Escalade pedig a legközelebbihez
hajtott. Én azonnal a leghátsó kioszknál termettem.
 Egy vékony, piros-fehér csíkos sorompó húzódott a sáv felett. Mielőtt
igazán megfordulhatott volna a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel áthajtok
rajta, Alice gondolatban kiabálni kezdett velem.
Ha most üldözni kezd bennünket a rendőrség, nem érünk oda időben!
Túl erősen szorítottam a neonsárga kormányt. Arra kényszerítettem az
ujjaimat, hogy enyhítsenek a szorításon, miközben leengedtem az automata
ablakot. Carlisle a lehajtható napellenző mögül elővette a parkolójegyet,
majd átnyújtotta nekem.
De Alice kikapta a kezéből, mivel látta, hogy ugyanakkora esélye van
annak, hogy ököllel esek neki a kártyaolvasónak, mint annak, hogy türelmesen
megvárom, amíg a gép működni kezd. Kicsit előrébb gurultam, hogy Jasper
kifizesse a parkolási díjat az egyik névtelen kártyánkkal, amit olyan
esetekben használunk, amikor beazonosíthatatlanok akarunk maradni.
Felsőjének fekete ujját egészen az ujjbegyéig lehúzta, a bőre kissé
megcsillant, amikor a leengedett ablakon át a nyílásba dugta a jegyet.
Én a sorompóra koncentráltam. Az volt az én kockás zászlóm. Amint
felemelkedik, a verseny megkezdődik.
A kártyaolvasó búgó hangot adott, mire Jasper megnyomott egy gombot.
A sorompó felemelkedett, én pedig kilőttem.
Ismertem már az utat Alice gondolataiból, és azt is tudtam, mi minden
állhat az utunkba. Mivel napközben jártunk, nem volt rettenetes a dugó. Az
autók sűrű mintázatán kiszúrtam a szükséges lyukakat.
Tizenkét másodpercen keresztül váltogattam a sebességet, míg végül
elértem a hatost. Nem terveztem, hogy ezek után bármikor is lassítanék.
Az autópálya első szakasza többnyire üres volt, de torlódás derengett fel a
távolban. A bal szélső sávba húzódtam le, hogy kikerüljem a feltorlódó
autókat.
Annyit bizton állíthatok Arizonáról: a napsütéses órák száma ugyan
nevetséges, de az autópályák egészen kivételesek. Hat széles, buckáktól
mentes sáv, mindkét szélen olyan tágas leállósávokkal, hogy az út akár
nyolcsávosnak is elmenne. Én a bal oldali leállósávot használtam, hogy
leelőzzek két kisteherautóst, akik azt képzelték, hogy a gyorsítósávban a
helyük.
Az autópálya körül minden lapos volt és napfényben fürdött, lehetetlenség
elbújni a fény elől, az ég hatalmas halványkék dómja a ragyogó napsütésben
majdhogynem fehérnek tűnt. Az egész völgy úgy sistergett a napfényben, mint
az étel egy grillsütőben. A láthatáron néhány gallynak tűnő fa próbált
kapaszkodni az életbe, ezek törték csak meg a kavicsok fakó és hatalmas
egybefüggő területét. Bellával ellentétben én semmi szépet nem láttam ebben.
Nem is volt időm arra, hogy megpróbáljam értékelni.
Már majdnem kétszázzal hasítottam. Még ötvenet talán ki tudok csikarni az
autóból, de egyelőre nem akartam túlságosan megterhelni. Lehetetlen volt
megállapítani, hogy a motort kettes vagy hármas állásra hangolták; nem
kizárt, hogy kényesen, megbízhatatlanul viselkedne. Csak az olajnyomás és a
hőmérséklet változását tudtam követni, és figyelmesen hallgattam, milyen
keményen dolgozik a motor.
Egyre közeledett az a hatalmas, egysávos felüljáró, ami az észak felé
haladó autópályára vezetne át bennünket. Volt azonban egy kifejezetten széles
leállósávja is jobb oldalt.
Átperdültem a hat sávon, hogy még időben elérjem a kijáratot. Pár autó
döbbenten farolt el előlem, de rég messze jártam már, mire egyáltalán
reagálni tudtak.
Alice már látta, hogy a leállósáv nem lesz elég széles nekünk.
– Em, Jazz, el fogom hagyni a visszapillantó tükröket – morogtam. –
Szükségem lenne egy kis navigációra.
Mindannyian elfordították a fejüket, jobbra, balra, illetve hátrafelé
meresztették a szemüket. A gondolataikon keresztül így sokkal nagyobb
tartományt tudtam belátni, mint a tükrökkel.
Végigsuhantam a lassabb forgalom mentén, de képtelen voltam a
sebességet százhatvan felett tartani. Fogcsikorgatva szorongattam a volánt,
miközben megkarcoltam a jobb oldali sávban hajtó széles teherautót. A fém
recsegő-ropogó hangjából tudtam, hogy a bal oldali tükröm beletört a
teherautó oldalába, míg a jobb oldali a betonkorlátban akadt fenn.
Bella bukdácsolva rohant végig az izzó járdán. Vagy legalábbis mindjárt
így tesz majd.
– Csak az útra figyelj, Alice! – köpködtem a fogaim között.
Bocsi. Próbálom!
A rémülete a gondolatain keresztül is átszivárgott rám. Bella egy parkoló
felé szaladt. Vagy legalábbis mindjárt így tesz majd.
– Fejezd be!
Behunyta a szemét, és megpróbált semmi másra nem koncentrálni, csak az
előttünk lévő útra.
Tudtam, hogy ezek a képek olyan erővel bírtak, hogy a hatásukra könnyen
hasznavehetetlenné válnék. Megpróbáltam kiverni őket a fejemből.
Ez nem volt annyira nehéz, mint vártam.
Csak az út számított, semmi más. Háromszázhatvan fokban és harminc
másodperccel előre láttam mindent, ami körülöttünk történik. Miközben
besoroltam az észak felé tartó autópályára, és ismét keresztülsodródtam a
sávokon, egészen a bal leállósávig, visszagyorsultam kétszáztízre.
A gondolataink egyetlen tökéletesen fókuszáló organizmussá kapcsolódtak
össze, olyan érzés volt, mintha a belőlünk összeálló egész több lenne, mint a
részek külön-külön. Előre láttam a közlekedés alakulását, így minden egyes
közlekedési csomópontból gyorsan ki is evickéltem.
Olyan tempóban suhantunk át két egymást követő felüljáró árnyékain, hogy
a sötétség és a világosság villódzása egészen stroboszkópszerű élmény
nyújtott.
Kétszázharminc.
Tizenöt másodperc múlva megnyílik előttem a tér. Átsoroltam a középső
sávba, és felpattintottam a biztonsági fedőt a piros „Nyomasd neki! 1”
gombról.
Az időzítés tökéletes volt. Abban a pillanatban, amikor tiszta lett előttem a
levegő, megnyomtam a gombot, a nitrátspray azonnal beütött, az autót pedig
mintha ágyúból lőtték volna ki.
Kétszázötven.
Kétszáznyolcvan.
Bella kinyitotta egy sötét, üres terem üvegajtaját. Vagy legalábbis mindjárt
így tesz majd.
Alice újrarendezte a gondolatait, és meglepetten vette észre, milyen
könnyen sikerrel járt. Jasper felé kalandozott a figyelme, én pedig teljesen
megértettem, miért tesz így.
A béke embereként Jasper borzasztóan küszködött. De a háború
embereként sokkal többre volt képes, mint azt akár csak elképzelni tudnám.
Most mindannyiunkat bevont a harctérre kifejlesztett összpontosító
gyakorlatába. Ezt annak idején az újszülöttjein alkalmazta, hogy képesek
legyenek a tervekhez tartani magukat a háború évei alatt. Ebben a
mérhetetlenül másfajta helyzetben is tökéletesen működött a módszere,
beolvasztott minket is egy hiperaktív gépezetbe. Átadtam magam ennek az
érzésnek, így a gondolataim nyílegyenesen a feladatunkra irányultak.
A nitrátnak köszönhető löket azonban kezdett megcsappanni.
Kétszáznegyven.
Már kutattam is a következő lehetőség után.
Készülj az első úttorlaszra, jegyezte meg Alice. Egyikünk sem aggódott
különösebben. Túlságosan közel építették ahhoz, hogy feltartóztathassanak
minket vele. Árkon-bokron túl járunk majd, mire összeszedik.
És a másodikra is. Megmutatta gondolati térképén a pontos helyszínt. Ez
még okozhat problémákat, amin az sem biztos, hogy segít, ha időközben új
lehetőségek nyílnak meg.
Mérlegeltem a lehetőségeimet, miközben Alice megmutatta nekem a
potenciális következményeket. Túl rövid volt az idő – nem volt más
lehetőségünk, autót kellett cserélnünk.
Szórakozottan felnyitottam a biztonsági zárat, és megnyomtam a Nyomasd
neki! 2 névre hallgató gombot. Az autó engedelmesen száguldani kezdett.
Kétszázhetven.
Kétszázkilencven.
Alice közben megmutatta nekem az elérhető járműveket, én pedig gyorsan
végigpörgettem a lehetőségeket.
A Corvette túl szűk lenne ötünknek, és az együttes súlyunk jobban meg is
terhelné, mint ezt a versenyautót. Gondolatban kihúztam még néhány járművet
a listáról. És ekkor megláttam Alice fejében, mire is van szükségem – egy
fényes, fekete BMW S1000 RR motorra. Sebességhatára: háromszáz.
Edward, ez lehetetlen.
Olyannyira vonzónak tűnt a kép, hogy lovagló ülésben hasítok a csillogó,
fekete motorbicikli hátán, hogy egy pillanatig oda se bagóztam Alice-re.
Edward, mindannyiunkra szükséged lesz.
A gondolatai hirtelen véres sérülésektől, emberi és nem emberi
sikolyoktól, az összezúzott fém hangjától kezdett harsogni. Carlisle állt a
látomás közepén, kezét vörösre festette a vér.
Jaspernek köszönhettem, hogy az úton tudtam maradni. Egy pillanat alatt
sikerült fogást találnia az érzelmeimen, olyan volt, mintha egy ököl zárult
volna a torkom köré.
 Együttes erővel sikerült visszaterelnünk a gondolataimat az előttem álló
útra. Már nem volt sok hátra belőle; nem igazán számított, hogy ezt a szakaszt
milyen autóval tesszük meg. Alice gondolataiban szedánok, kisteherautók és
utcai terepjárók képe váltakozott.
Ekkor felvillant a megoldás. Egy még rendszámmal sem rendelkező,
vadiúj Porsche Cayenne Turbo – maximális sebessége háromszáz –, aminek
hátsó ablakán máris ott díszelgett egy pálcikaemberekből álló család
matricája. Két kislány és három kutya.
Ha egy egész családtól kellene megszabadulnunk, az rettenetesen
lelassítana bennünket. Alice, kihasználva az elhatározásomat, miszerint ez az
autó kell nekünk, ellenőrizte, mit jelent ez a számunkra. Szerencsére csak a
sofőr ült az autóban. Egy harmincas nő, sötétbarna haját lófarokba fogta
össze.
Bellát viszont már nem látta a járdán. Ez a látomás tehát már a múlté.
Ahogyan a parkolójelenet is. Bella már odabenn volt a nyomkövetővel.
Hagytam, hogy Jasper segítsen összpontosítani.
– A következő felüljárónál autót váltunk – figyelmeztettem őket.
Alice trillázó hangon kiosztotta a szerepeket, a szavak gyorsabban hagyták
el a száját, mint ahogy egy kolibri verdes a szárnyával.
Carlisle átkutatta a táskáját.
Emmett öntudatlanul megfeszítette az izmait.
Megelőztem a fehér terepjárót, de gyűlöltem, amiért le kellett lassítanom,
hogy felvegyem a tempóját. Minden egyes elvesztegetett pillanatért Bella
fájdalommal fizet. Ösztöneimmel szembemenve négyesbe váltottam.
A BMW motor sebesen elhajtott mellettünk. Visszafojtottam egy
elégedetlen sóhajt.
A felüljáróig már csak alig egy kilométer volt hátra. Ráadásul mindössze
tizenhat méteres árnyékot vetett a lábánál; a nap majdnem pont felettünk járt.
 Balra kezdtem terelni a Cayenne-t. A sofőrje sávot váltott. Gyorsan
követtem a példáját, majd félig elfoglaltam az ő sávját is. Lassítani kezdett,
ezért én is.
Alice segített az időzítésben. Kissé leelőztem a Cayenne-t, mielőtt ismét
balra kormányoztam volna, ezzel befurakodtam a sávjába, majd élesen
fékeztem. A sofőr is a fékre taposott.
Az épp mögöttünk haladó Corvette, amit korábban kinéztem magunknak,
hangosan ránk dudált, miközben átevickélt a szomszédos sávba. Járművek
egész sora szinte egy időben lódult meg a jobb sáv felé, hogy ki tudjanak
kerülni bennünket.
Három méterrel az árnyék vége előtt sikerült megállnunk.
Egyszerre ugrottunk ki az autóból. A mellettünk száztízzel elsuhanó
autókból kíváncsi arcok meredtek ránk.
A Cayenne sofőrje is kipattant a kocsijából, mérges tekintetéből és
himbálózó lófarkából csak úgy sugárzott a düh. Carlisle előresietett hozzá.
A nőnek mindössze egy pillanatnyi ideje maradt, hogy reagáljon a tényre,
miszerint a világ legjóképűbb férfija szorította ki őt az útról. De már össze is
csuklott, Carlisle karjába hanyatlott. Valószínűleg meg sem érezte a belé
fúródó tű szúrását.
Carlisle a nő ájult testét a leállósáv melletti betonkorláthoz fektette. Én
elfoglaltam a helyemet a volán mögött. Jasper és Alice már a hátsó ülésen
volt. Alice kinyitotta az ajtót Emmettnek. Ő közben leguggolt a versenyautó
mellé, szemét Alice-en tartva, várva a húgunk utasítására. Alice közben
figyelte a mellettünk elsuhanó autókat, kivárta a megfelelő pillanatot, hogy a
lehető legkisebb kárt okozzuk majd.
– Most! – kiáltotta.
Emmett a rikító sportkocsit az érkező autók elé lökte.
A kocsi először jobbról a második, majd a harmadik sávba gurult át.
Hosszan tartó fülsiketítő csikorgás hallatszott, az autók egymás után a fékre
tapostak, de páran ettől függetlenül is az előttük álló autóba csapódtak.
A légzsákok nagy robajjal pattantak elő a műszerfalakból. Alice látott néhány
sérülést, de szerencsére egy sem volt halálos. A rendőrség már úton is volt,
csak másodpercek voltak hátra az érkezésükig.
A hangok tompulni kezdtek. Carlisle és Emmett elfoglalták a helyüket, én
pedig ismét száguldani kezdtem, kétségbeesetten be akartam hozni az itt
elvesztegetett másodperceket.
A nyomkövető Bella fölé hajolt. Ujjaival az arcához ért. Már csak
másodpercek voltak hátra.
Kétszázhatvanöt.
A kettéosztott autópálya túlsó oldalán négy segélyautó száguldott
szirénázva a baleset helyszínére. Oda se bagóztak egy észak felé igyekvő
focianyuka terepjárójára.
Már csak két kijárat volt hátra.
Kétszázkilencven.
Nem éreztem, hogy a Porschét megterhelné ez a tempó, de tudtam, hogy a
veszély nem is a motorban rejlik – több kell egy efféle német tank
megkárosításához –, inkább az abroncsok épsége miatt aggódtam. Nem ilyen
száguldozásra tervezték őket. Nem kockáztathattam meg egy defektet, de
fizikai fájdalmat okozott elemelni a lábamat a tövig nyomott gázpedálról.
Kétszázötven.
A kijárat vészesen közelgett. Fürgén kikerültem egy utánfutót, és a jobb
oldali sávba váltottam.
Alice megmutatta, hogyan épül fel az út. A felüljáró végén egy
útkereszteződés állt. A kijárat legvégén egy közlekedési lámpa épp most
váltott sárgára. Egy másodpercen belül az útkereszteződés nyugati oldala
zöldet kap, és kétsávnyi jármű vonul majd át az út közepén.
 Némán biztattam a gumikat, hogy bírják ki még egy kicsit, és ismét
beletapostam a gázba.
Kétszázhetven.
Felszökkentünk a kijárathoz a szűk bal oldali leállósávban, és csak pár
centivel sikerült elcsusszannunk a lámpánál megálló autók mellett.
Átszáguldottam a közben pirosra váltó lámpa alatt, a terepjáró hátulja
majdnem ki is farolt, ahogy bevettem a kanyart. Nem sokon múlt, hogy
nekiütközzön a felüljáró betonkorlátjának.
A felhajtó felé igyekvő autók már a kereszteződés felénél jártak. Nem volt
mit tenni, haladnom kellett tovább egyenesen.
Villámsebességgel iszkoltam el egy Lexus mellett, egyetlen centivel sem
araszolhattam volna közelebb hozzá ütközés nélkül.
A Cactus Road azonban nem volt olyan nagyvonalú, mint az autópálya:
mindössze két sáv haladt át a lakónegyeden, ráadásul néhány kocsifelhajtó is
nyílt róla. Négy közlekedési lámpa is az utunkat állhatta, mielőtt végre
elérnénk a tükrös termet. Alice látta, hogy kettőnél is kifogjuk majd a pirosat.
Egy sebességkorlátozó tábla mellett száguldottunk el: 60 km/h.
Mi százkilencvennel hasítottunk.
Az útnak volt egy előnye is: a közepén szinte végig egy mindkét irányból
használható előző sáv, úgynevezett öngyilkos sáv húzódott, élénksárga
festékcsíkokkal kijelölve.
Bella már a fenyő padlódeszkákon kúszott. A nyomkövető támadásra
készen emelte a lábát.
Alice újra koncentrálni próbált, de én addigra elkalandoztam. A pillanat
töredékrészéig úgy éreztem, hogy újra a Volvómban ülök Forksban, amint
azon merengek, hogyan ölhetném meg magamat.
Emmett sosem lenne hajlandó segíteni ebben… de talán Jasper igen.
Csakis ő érthette meg, hogy mit is érzek. Talán ő hajlandó lenne elvenni az
életemet, hogy ne kelljen ezt a fájdalmat átélnie neki is a közelemben. De
talán inkább elmenekülne. Nem akarna fájdalmat okozni Alice-nek. Így hát
nem maradt más lehetőség, Olaszországba kell utaznom.
Jasper előrehajolt, és az ujjait a tarkómhoz érintette. Mintha
fájdalomcsillapítót vettem volna be a gyötrelmemre.
Másfél kilométeren keresztül háborítatlanul száguldottam az úttest
közepén, és közben oldalra pillantgattam, hogy átcsúszhassak a zöld
lámpánál. Egyre közeledett a következő kereszteződés. Az öngyilkos
előzősáv balra kanyarodóvá alakult át, amin már három autó sorakozott.
A jobbra kanyarodó sáv viszont szinte üres volt. Egy pillanatra felhajtottam a
járdára, ezzel sikerült kikerülnöm a lámpánál várakozó motorbiciklit, közben
pedig küszködtem, nehogy felboruljunk a terepjáróval.
A kilométerórára pillantottam: százharminc. Elfogadhatatlan.
Nekilendültem, és keresztülhajtottam az enyhe forgalmon – szerencsére
néhány sofőr látta, hogy érkezem, ezért félúton a kereszteződés felé
lefékeztek –, és visszafoglaltam az előzősávot.
Százhatvan.
A következő kereszteződés nagyobb és szélesebb volt ugyan, mint a
korábbi, de kétszer olyan forgalmas is.
– Alice, mutasd a lehetőségeket!
A fejében az úton álló autók teljesen megbénultak. Az órajárással
ellentétes irányban pörgette végig őket, majd visszafelé is megtette ugyanezt.
Először függőlegesen, majd vízszintesen méregettük őket. Ugyan igen
szorosan tapadtak egymáshoz, de akadtak apró lyukak. A fejembe véstem az
összeset.
Százkilencven.
Ha ezzel a sebességgel nekimennénk egy másik autónak, mindkét jármű
megsemmisülne. Nem volt más választásunk, ki kellett lépnünk a vakító
napsütésbe, hogy Bellához rohanjunk. Az emberek meglátnának… valamit.
A többiek közül senki sem volt olyan gyors, mint én. Fogalmam sincs, milyen
történetet raknának ebből össze az emberek – földönkívüliek, démonok vagy
esetleg titkos kormányzati fegyverek lennénk-e inkább –, de biztos voltam
benne, hogy feltételeznének valamit. És utána mi lenne? Hogyan védhetném
meg Bellát, ha a halhatatlanok hatósága megjelenne kivizsgálni az ügyet?
Nem vonhattam be ebbe a történetbe a Volturit, hacsak nem késtem el már így
is.
De Bella sikított.
Jasper megemelte a nyugtatóm adagját. Kábultság járta át a bőrömet, majd
végül eljutott az agyamig is.
Ismét a gázpedálra tapostam, és sávot váltottam.
Épp elég hely volt ahhoz, hogy sikerüljön a többi autó között kanyarognom.
Mindannyian olyan lassan mozogtak hozzám képest, hogy úgy éreztem, mintha
parkoló autók között cselezgetnék.
Kétszáztíz.
Kígyóként átszlalomoztam a befagyott kereszteződésen, és amint tiszta volt
a levegő, az út jobb oldalán hajtottam tovább.
– Szép! – sziszegte Emmett.
Kétszázhuszonöt.
Az utolsó lámpa zöld lesz.
De Alice-nek más tervei voltak.
– Fordulj balra! – mondta, miközben felvillantott egy szűk lakóövezeti
utcát a bevásárlónegyed mögött, ahol a táncstúdió is állt. Az utcát az ég felé
tornyosuló, inkább ezüst, mint zöld színű eukaliptuszfák övezték. A foltokban
árnyas utcán szinte észrevétlenül sikerül majd végigszaladnunk. Senki sem
tartózkodott odakinn. Túlságosan nagy volt a forróság.
– Lassíts!
 – Nincs elég…
Ha James meghall minket, Bella halott!
Vonakodva a fék felé araszoltam a lábammal, majd lassítottam. A kanyar
épp elég éles volt ahhoz, hogy felboruljunk a kocsival, ha nem
engedelmeskedem. Pedig így is majdnem százzal vettem be.
Lassabban.
Összeszorított állkapoccsal egészen hatvanig lassítottam.
– Jasper – sziszegte Alice olyan sebességgel, hogy a szavai majdhogynem
némák maradtak a benne tomboló szenvedély ellenére is. – Te megkerülöd az
épületet, és a főbejáraton jössz be. Mi, többiek hátulról hatolunk be. Carlisle,
készülj!
Vér borította az összetört tükröket, a faburkolatot.
Egy magasba ágaskodó fa árnyékába húzódtam be a Cayenne-nel, és olyan
halkan parkoltam le az autóval, amennyire az úttest kavicsos felületén csak
lehetett. Egy két és fél méteres betonfal jelezte a bevásárlónegyed és a
lakóövezet közötti határt. Az út túlsó oldalán szorosan egymás mellett álló,
díszvakolattal borított házak álltak, mindet olyan színűre mázolták, hogy a
hőség az épületen kívül maradjon.
Jaspernek köszönhetően tökéletes összhangban mozogva kiszálltunk a
kocsiból, és az összes ajtót nyitva hagytuk, nem akartunk felesleges zajt
csapni. Nagy volt a forgalom a bevásárlóközpont északi és nyugati oldalán
is; ez egész biztosan elfedi majd a táncstúdióból feltörő hangokat.
Negyed másodperc telhetett csak el. Átugrottunk a falon, jó nagyot
szökellve, hogy elkerüljük a tövénél lévő kavicságyást, és szinte némán
landoltunk a túloldalán. Az épület mögötti sikátorban kukák sorakoztak, volt
egy halom műanyag láda és erre nyílt a vészkijárat is.
Egy másodpercet sem haboztam. Láttam már, mi történik az ajtó túlsó
oldalán. Vagy hogy mi vár majd rám egy másodperc múlva. Felvettem a
megfelelő testtartást, hogy esély se legyen hibázni, nehogy a nyomkövető
vadász egy apró lehetőséget megragadva ki tudjon csusszanni a kezem közül.
Majd bevetettem magam az ajtón.
 26. VÉR

Az ajtón keresztül száguldottam az épületbe.

Faforgácsként röpködtek a darabjai, ahogy keresztülvágtattam rajta.
Ösztönös ordítás robbant ki a testemből. A vadász felkapta a fejét, majd a
padlón elterülő bíborszínű folt felé vetette magát. Ekkor pillantottam meg,
hogy egy sápadt kéz védekezni próbál.
A lendületem nem tört meg. Támadás közben csaptam le a nyomkövetőre,
és olyan erővel löktem arrébb a célpontjától, hogy krátert képezett a fában,
ahogy a padlóba csapódott.
Mellé gördültem, magamra rántottam, majd a terem közepére rúgtam.
Emmett ott várt rá.
A röpke pillanat alatt, amíg Jamesszel viaskodtam, egyáltalán nem
tekintettem rá élőlényként. Csak egy, az utamat álló akadályt láttam benne.
Tudtam, hogy a közeljövőben őszintén féltékeny leszek Emmettre és Jasperre.
Én is ugyanúgy sóvárogtam arra, hogy megkarmolhassam, felhasítsam és
darabokra szaggassam. De mindez jelentéktelen volt most. Megfordultam.
Ahogyan már korábban is láttam Alice fejében, Bella tényleg a falhoz
kuporodva feküdt, körülötte tükörszilánkok. Minden vörösben úszott.
A reptér óta féken tartott összes fájdalom és rettegés most megállíthatatlan
érzelmi hullámként csapott át rajtam.
Bella szeme csukva volt. Sápadt keze erőtlenül hevert mellette.
A szívverése gyenge és akadozó.
Letérdeltem mellé, tocsogtam a vérében. Perzselő tűz lángolt a
mellkasomban és a fejemben, de nem tudtam elválasztani egymástól a
különböző eredetű fájdalmakat. Nem mertem hozzáérni. Túlságosan sok
helyen tört össze a teste. Többet ártanék neki azzal, ha segíteni próbálok.
Hallottam a hangomat, miközben ugyanazt ismétlem újra és újra. A nevét.
Azt, hogy ne. Azt, hogy kérlek. Mint egy beakadt lemez. De képtelen voltam
kontrollálni ezeket a hangokat.
Hallottam azt is, hogy Carlisle nevét üvöltöm, ő pedig azonnal ott is
termett, Bella másik oldalán a vérben térdelve.
A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, bár már szavaknak se nagyon lehetett
nevezni őket. Csak zavart, ziháló hangfoszlányok voltak. Zokogás.
Carlisle feltérképezte Bella testét, a feje búbjától a bokájáig, oda-vissza,
olyan sebességgel, hogy a mozgás teljesen elmosódott. Keze közé fogta a
fejét, repedéseket keresett. Két ujját szorosan a jobb füle mögötti ponthoz
érintette. Nem értettem, mit művel; Bella haja közben bíborvörös színben
úszott.
Egy gyenge kiáltás törte át a száját. Az arca eltorzult a fájdalomtól.
– Bella! – zokogtam.
Carlisle higgadt hangja tökéletesen ellenpontozta az én nyers ordításomat.
– Elég sok vért veszített, de a fejsebe nem mély. De a lábára vigyázz, azt
eltörte!
Elementáris, tomboló vonyítás hasított végig a termen, és egy pillanatig az
is átfutott a fejemen, hogy Emmett és Jasper bajban lehet. Gyorsan
rákapcsolódtam a gondolataikra – már a vadász darabjait szedegették össze
–, ekkor jöttem rá, hogy a hang belőlem tört fel.
– És néhány bordáját is, azt hiszem – tette hozzá Carlisle természetfeletti
nyugodtsággal.
A gondolatait gyakorlatias, közömbös szempontok uralták. Tudta, hogy
hallom őt. Ugyanakkor felbátorodott a vizsgálata eredményétől is. Időben
érkeztünk. Bella nem volt válságos állapotban.
Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmemet a Carlisle gondolatait átható ha.
Ha sikerül elállítania a vérzést. Ha a bordája nem lyukasztja át a tüdejét. Ha
a belső vérzés nem rosszabb annál, mint amilyennek most tűnik. Ha, ha, ha.
A rengeteg év gyakorlata, az, hogy évtizedek során igyekezett életben tartani
emberek ezreit, rengeteg tapasztalattal is járt a tekintetben, hogy mi minden
alakulhat rosszul.
Bella vére átáztatta a farmeromat is. Beterítette a karomat. Teljesen vérbe
borított.
Bella a fájdalomtól nyögdécselt.
– Bella, rendbe fogsz jönni. – A hangom inkább volt esedező, mintsem
magabiztos. – Hallasz engem, Bella? Szeretlek.
Erre ismét csak nyöszörgött, beszélni próbált.
– Edward – zihálta.
– Igen, itt vagyok.
– Nagyon fáj.
– Tudom, Bella, tudom.
Úgy hasított belém az irigység, mintha valaki bevitt volna nekem egy
gyomrost. Majd beleőrültem, annyira szerettem volna lassú mozdulatokkal
darabjaira szaggatni a vadászt. Annyi fájdalmat okozott, és Bella annyi vért
veszített miatta, én pedig soha nem vonhatom ezért személyesen felelősségre.
Nem elég az, hogy az életével fizet, hogy a tűzben fog elégni. Ez sem elég
szenvedés azért, amit nekünk okozott.
– Nem tudsz csinálni valamit? – vicsorogtam Carlisle-ra.
– A táskámat, légy szíves! – szólt higgadtan Alice-hez.
Alice-ből rövid, fuldokló hang tört fel.
Képtelen voltam levenni az arcomat Bella zúzódásokkal teli, vérfoltos
arcáról. Az alvadt vér mögött a bőre sápadtabb volt, mint valaha. A szemhéja
időnként megremegett.
De Alice gondolataiba pillantva szembesültem azzal, mi okozza a
bonyodalmat.
Fel sem fogtam igazán, hogy Bella vérének tócsájában térdelek. Valahol
mélyen tisztában voltam azzal is, hogy a testem valószínűleg reagál erre. De
bármilyen reakció éledezett is bennem, a fájdalom teljesen maga alá temette.
Alice szerette Bellát, de fizikailag nem volt felkészülve erre a helyzetre.
Fogcsikorgatva tétovázott, próbálta visszanyelni a szájában feltoluló mérget.
Emmett és Jasper is küszködött. Összeszedték a vadász darabkáit –
szenvedélyesen reménykedtem benne, hogy ezek a cafatok képesek még
fájdalmat érezni –, majd kivitték a teremből. Emmett megfigyelés alatt
tartotta Jaspert, nehogy elveszítse az önuralmát. Emmett maga csodálatra
méltó fegyelmezettséget tanúsított. Az általában gondtalan kedélyállapotát
teljesen felülírta a Bella iránt érzett aggodalom.
– Tartsd vissza a lélegzeted, Alice! – szólalt meg Carlisle. – Az segít!
Alice bólintott, majd teljesen felhagyott a levegővétellel, miközben
megtette az oda-vissza utat, és Carlisle táskáját az apánk lába mellé tette.
Olyan óvatosan mozgott, hogy még csak véres sem lett a cipője. Amint
végzett a feladatával, kimenekült a szétrombolt vészkijáraton, és friss levegő
után kapkodott.
A nyitott ajtón át alig hallhatóan beszűrődött a szirénák hangja, a város
utcáin meggondolatlanul száguldozó autót keresték. Kételkedtem abban, hogy
megtalálnák a lopott kocsit egy csendes, árnyékos mellékutcában, de az sem
érdekelt volna, ha sikerrel járnak.
– Alice? – nyöszörgött Bella.
– Itt van velünk – gügyögtem a szavakat. – Ő vezetett ide bennünket.
Bella panaszosan nyögdécselt tovább.
– Fáj a kezem.
 Meglepődtem, hogy ilyen pontosan képes meghatározni egyetlen sajgó
testrészt. Az egész testét sérülések borították.
– Tudom, Bella. Carlisle mindjárt ad neked valamit, amitől elmúlik.
Carlisle közben olyan sebességgel varrta össze Bella fejsérüléseit, hogy a
mozdulatai teljesen elmosódtak. A vérzés egyetlen forrása sem kerülte el a
figyelmét. Olyan nagyobb ereket is sikerült apró öltésekkel összevarrnia,
amit más sebészek tökéletes kórházi körülmények és műszeres segédletek
mellett sem tudtak volna megoldani. Szívem szerint arra kértem volna, hogy
tartson egy kis szünetet, és juttasson valamilyen fájdalomcsillapítót Bella
szervezetébe, de gondolataival irányított higgadtsága mögül kihallottam, hogy
Bella nagyobb fejsérüléseket szenvedett, mint elsőre tűnt. Rengeteg vért
veszített…
Hirtelen Bella ülő helyzetbe vergődött fel. Carlisle bal kezével
kitámasztotta Bella fejét, hogy vasmarkával tartsa a nyakát. Bella szeme
fehérjét az elpattant erek vörösre színezték. Váratlan erővel sikoltott fel; el
sem tudtam képzelni, honnan merített ennyi energiát gyenge kis teste.
– Ég a kezem!
– Bella? – kiáltottam. Idióta módon egy pillanatra azt képzeltem, hogy az
én testemben lángoló tűz árt neki valahogyan.
A szemébe hulló véráztatta hajától vakon sikoltotta:
– A tűz! Valaki oltsa el a tüzet! – A háta ívbe feszült a fájdalomtól.
Bella gyötrelmétől teljesen ledermedtem. Értettem a szavakat, amiket
mondott, de a pániktól képtelen voltam összerakni az értelmüket. Éreztem,
hogy valaki erőnek erejével elfordítja a fejemet Bella arcáról, és a
tekintetemet bíborszínűre változott kezére irányítja. Ujjai görcsösen
rángatóztak a kíntól, mintha Bella meg akarna szabadulni a saját kézfejétől.
Egy rövid, a bőr felületét súroló vágást pillantottam meg a tenyere
pereménél. Semmiségnek tűnt a többi sérüléséhez képest. A sebből egyre
lassabban csordogált a vér…
Pontosan tudtam, hogy mit látok, de képtelen voltam szavakká formálni a
gondolataimat.
Csak az apám figyelmét tudtam felhívni a sérülésre:
– Carlisle! A keze!
Carlisle vonakodva felpillantott az épp ellátott sebekről, ujjai most
először pihentek meg. Ekkor őt is ledermesztette a döbbenet.
Hangja tompán csengett.
– Megharapta!
Hát ez volt a megfelelő kifejezés: megharapta. A vadász megharapta
Bellát. Az égő érzést pedig maga a méreg okozta.
Lassított felvételben játszottam vissza a jelenetet. Áttörtem az ajtót.
A vadász támadásba lendült. Bella keze a levegőbe emelkedett. Én
nekivágódtam Jamesnek, ellöktem őt Bellától. De James ekkor már
elővillantotta a fogait, a nyaka már előrehajolt… Túl későn érkeztem, alig
egy milliszekundumon múlt minden.
Carlisle még mindig mozdulatlan volt. Gyógyítsd meg, akartam rákiabálni,
de épp úgy tudtam, mint ő, hogy a fáradozása értelmetlen lenne. Bella minden
egyes sérülése magától rendbe jön majd. Minden egyes törött csontja, a sebei
és a vágásai, amikből vér szivárog, hamarosan összeforrnak.
A szíve meg fog állni, és soha többé nem indul majd újra.
Bella sikoltozott és vonaglott a szenvedéstől.
Edward.
Alice visszatért, miután talált egy új megoldást, aminek köszönhetően
képes volt Carlisle mellé térdelni, cipőjét vörösre színezte a vér. Könnyedén
eltűrt egy tincset Bella vértől foltos szeméből.
Nem engedheted, hogy így történjen meg. Carlisle átváltozásának
gyötrelme villant fel a fejében.
 Carlisle maga is visszaemlékezett a kezdetekre. A fognyomokra a saját
tenyerén és az átváltozás hosszan elhúzódó szenvedésére.
Majd én jutottam az eszébe.
Égő fantomérzés hasított végig először a kezemen, majd az egész karomon.
Én is felidéztem, milyen volt az átalakulásom.
– Edward, meg kell tenned! – unszolt Alice.
Megkönnyíthetném és felgyorsíthatnám ezt Bellának. Nem kellene olyan
sokáig szenvednie, mint nekem.
Persze így is szenvedne. Azt a fájdalmat elképzelni sem lehet. A tűz
napokon keresztül kínozná őt. Csak… a segítségemmel csökkenhetne a napok
száma.
És a végén…
– Nem! – ordítottam, bár tisztában voltam vele, hogy teljesen hasztalan a
tiltakozásom.
Alice látomása olyan szilárdnak tűnt, hogy már-már elkerülhetetlennek
látszott. Mintha nem is a jövőt látná maga előtt, hanem egy múltbéli eseményt
idézne fel. Bella bőre márványfehérré vált, a szeme százszor ragyogóbban
virított, mint a minket jelen pillanatban körülvevő vérfürdő vöröse.
De az emlékeim közbeavatkoztak, és egy másik képet vágtak be Alice
látomása mellé: Rosalie arcát. Tele nehezteléssel és szánakozással. Örökké
gyászolva azt, amit az átváltozással elveszített. Soha bele nem törődve abba,
ami vele történt. Nem volt választása, és ezt sosem bocsátotta meg nekünk.
El bírnám viselni, ha Bella ugyanilyen szemrehányón meredne rám a
következő évezredekben?
Igen!, győzködött a legönzőbb énem. Ezerszer jobb lenne, mint ha
hagynám, hogy most kicsússzon a kezem közül, és örökre elveszítsem.
De tényleg jobb lenne? Ha képes lenne felfogni, mennyi mindent veszít
ezzel a döntéssel, vajon ő is ezt az utat választaná?
 És vajon én megértettem, mi az ára ennek? Tudatában voltam egyáltalán,
hogy én mi mindent áldoztam fel a halhatatlanságért cserébe? Vajon a
nyomkövető vadász épp most lendült át a semmivé válás éjfekete falán, ami
egy napon az én sorsom is lesz majd? Vagy mindkettőnknek az örökké tartó
lángolás jut osztályrészül?
– Alice – nyögött fel Bella csukott szemmel. Észrevette talán, hogy Alice
visszatért mellénk, vagy csak feladta a reményt, hogy én segítek rajta?
Valójában tényleg nem tettem semmi mást, csak teljesen szétestem a nyomás
alatt.
Bella ismét sikoltozni kezdett. A szenvedés hangja volt ez.
Edward!, ordított rám Alice a gondolatain keresztül. Tétovázásom láttán
az őrjöngés határát súrolta a türelmetlensége, de nem bízott eléggé magában
ahhoz, hogy helyettem cselekedjen.
Alice látta, hogy fuldoklom. A jövőmben ezerféle különböző reménytelen
fordulatot látott. A skála peremén olyan elképzelhetetlen döntéseket is
felfedezett, amiket én magam tudatosan még egyáltalán nem vettem
számításba. Azt, amihez túlságosan gyengének képzeltem magam. Amíg meg
nem láttam a gondolatai közt, fel sem fogtam, hogy ez a lehetőség egyáltalán
létezett a fejemben.
Most azonban tisztán láttam.
Meg kell ölnöm Bellát.
Ez lenne a helyes döntés? Hogy véget vessek a fájdalmának? Hogy
tökéletes ártatlanságában megadjam neki az esélyt egy másik végzetre,
meghiúsítva a jelenleg elkerülhetetlennek tűnő sorsot? Ajánlhatnék neki egy
másfajta túlvilági életet, mint a hűvös, vérszomjas jövőt, ami felé lángolva
száguldott éppen?
A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, és a saját gondolataimban sem tudtam
megbízni, teljesen kontrollvesztett lettem Bella sikolyaitól.
 Tekintetemmel és elmémmel is Carlisle felé fordultam, abban bíztam, hogy
képes lesz megnyugtatni és feloldozni engem, de valami teljesen mást
találtam a gondolatai közt.
A gondolataiban egy összetekeredő sivatagi vipera homokszínű pikkelye
és száraz, érdes hangja bukkant fel.
A kép olyan váratlanul ért, hogy a döbbenettől teljesen lefagytam.
– Van még egy esély – mondta Carlisle.
A remény pislákoló lángja éledt fel a fejében. Látta, mit tesz velem Bella
szenvedése; ő maga is rettegett attól, hogy a jövőben milyen hatással bírna
Bellára és rám, ha erőszakkal változtatnánk át őt. És mégis, ott volt a remény
szilánkja…
– Micsoda? – kérdeztem esdekelve. Mégis milyen esélyünk maradhatott?
Carlisle folytatta Bella fejsérüléseinek összevarrását. Eléggé hitt az
ötletében ahhoz, hogy azt gondolja, fontos a gyógyító munkája végére érnie.
– Megpróbálhatod kiszívni a mérget – mondta nyugodt hangon. – A seb
viszonylag tiszta.
Testem minden egyes izma megfeszült.
– Gondolod, hogy sikerül? – kérdezte Alice. Belenézett a jövőbe, hogy
megválaszolja a kérdését. De nem látott tisztán. Még nem született meg a
mindent meghatározó döntés. Én nem döntöttem még.
Carlisle felelet közben fel sem pillantott a munkálkodásából.
– Nem tudom. De mindenképpen sietnünk kell.
Pontosan tudtam, hogyan terjed a méreg. A lángolás csak pár
másodperccel ezelőtt kezdődött. Lassan feljebb kúszik majd a csuklójához,
azon keresztül pedig a karjába. Majd egyre gyorsabban és gyorsabban terjed
tovább.
Nem maradt idő a bizonytalankodásra.
Én!, sikítottam volna szívem szerint. De hát én egy vámpír vagyok!
 Amint megérzem a vér ízét, teljesen maga alá temet majd az őrület.
Különösen Bella vérének ízére. A torkom és mellkasom perzselésénél csak
az a lángolás lehetett elviselhetetlenebb, amit Bella érzett. Ha csak egy
icipicit is átadom magam a szomjúság ösztönének…
– Carlisle, én… – A hangom szégyenkezve csuklott el. Felfogta egyáltalán,
mit javasol nekem? – Nem hiszem, hogy meg tudom tenni.
Úgy járt a sebésztű Carlisle kezében, hogy szinte teljesen láthatatlanná
vált. Már Bella koponyájának bal hátsó részénél járt. Rengeteg sérülést
kellett kezelnie.
Amikor végül megszólalt, hangja egyenletesen, de keményen csengett.
– Neked kell döntened, Edward, akár így, akár úgy. – Élet vagy halál vagy
fél-élet, rajtam áll. De vajon tényleg volt ráhatásom az életre? Nem tudtam
elhinni, hogy lenne elég erőm hozzá.
– Én nem segíthetek – folytatta Carlisle sajnálkozva. – El kell állítanom
ezt a vérzést, ha vért veszel a kezéből.
Bella ismét vonaglani kezdett, ahogyan a fájdalom új hulláma csapott le rá,
már a lába is rángatózva tekergett.
– Edward! – sikoltotta.
Véreres szeme kipattant, és ez alkalommal éles, átható tekintettel meredt
rám. Esdeklőn, könyörögve.
A teste lángokban állt.
– Alice! – csattant fel Carlisle. – Hozz már valamit, amivel rögzíthetem a
lábát!
Alice eltűnt a látóteremből, de hallottam, hogy deszkákat tép fel a
padlóból, majd használható méretűre aprítja őket.
– Edward! – Carlisle sem tudta többé szabályozni a hangját. Fájdalom
vegyült belé. Sajnált engem, de ugyanennyire sajnálta Bellát is. – Most kell
megtenned, vagy késő lesz!
 Bella tekintete esdeklő volt, könyörgést sugárzott, kétségbeesetten vágyott
a fájdalma enyhülésére.
Bella teste lángokban állt, én pedig a lehető legkevésbé alkalmas személy
voltam a megmentésére. Tökéletesen és szó szerinti értelmében a lehető
legkevésbé alkalmas személy az egész univerzumban.
De jelen pillanatban csak én próbálhattam meg.
Meg kell tenned, parancsoltam magamra. Nincs más út. Nem bukhatsz
bele.
Megragadtam Bella rángatózó kezét, majd végigsimítottam ökölbe szorított
ujjain, és megszorítottam a csuklóját, hogy ne mocorogjon. Visszafojtott
lélegzettel előredőltem, és a számat a kezéhez érintettem. A sebhely
környékén a bőre már hűvösebb volt, mint a keze többi része. Átalakulóban
volt. Keményedett.
Az ajkamat az apró vágás köré zártam, majd behunytam a szemem, és
nekiláttam.
Alig jött belőle a vér – a méreg már kezdte begyógyítani a sebhelyet.
Kezdetben alig pár csepp jutott a számba. Ahhoz sem igazán elég, hogy
benedvesítsem vele a nyelvemet.
Az érzés úgy ütött be, mintha egy bomba robbant volna fel a testemben és a
fejemben. Amikor életemben először megéreztem Bella illatát, azt hittem,
végem van. Pedig az csak egy kis papírvágás volt. Ez pedig maga a lefejezés.
Az agyam teljesen különvált a testemtől.
De nem fájdalmat éreztem. Bella vére a fájdalom tökéletes ellentéte volt.
Kitörölt az emlékeimből minden egyes perzselő pillanatot, amit valaha
éreztem. És sokkal többet jelentett, mint a fájdalom megszűnését. Ez volt
maga a kielégülés, a mennyország. Teljesen elárasztott ez a furcsa öröm – a
kizárólagosan testi öröm. Meggyógyultam, életre keltem, minden egyes
idegvégződésemen az elégedettség érzése dobolt.
 Ahogyan kiszívtam a vért a sebből, a folyamat kezdte visszafordítani a
méreg hatását. A vér egyre egyenletesebben áradt, teljesen bevonta a
nyelvemet, a torkomat. A méreg éles, jeges íze képtelen volt megzavarni az
áradó vér erejét.
Mámor. Eufória.
A testem pontosan tudta, hogy nem értem még a forrás végére. Többet,
zümmögte, többet!
De egy tapodtat sem mozdultam. Az okokat nehéz lett volna
megmagyarázni, de nem voltam hajlandó engedni a szorításomon.
Gondolkodnom kellett. Nem az érzéseimre hagyatkozni, mert az agyamnak
kellett átvennie az irányítást.
Megbújt valami a tökéletes boldogság mögött.
Fájdalom. A fájdalmat nem sikerült felülírnia a kéjnek sem. A fájdalmat,
ami egyszerre volt jelen odakinn és a gondolataimban is.
A fájdalomnak magas, éles és disszonáns hangja volt. És egyre csak
erősödött.
Bella sikoltott.
A gondolataimban kutatattam valamiféle kapaszkodó után, és végül
találtam egy mentőövet.
Igen, Edward. Képes vagy rá. Látod? Meg fogod menteni őt.
Alice ezernyi pislákoló képet mutatott nekem a jövőből. Bella mosolyog,
Bella nevet, Bella a kezemért nyúl, Bella kitárja előttem a karját, Bella
elkápráztatva néz a szemembe, Bella mellettem sétál az iskolában, Bella
mellettem ül a furgonjában, Bella a karjaimban alszik, Bella az arcomhoz
érinti a kezét, Bella közrefogja az arcomat, és óvatosan megcsókol. Ezernyi
különböző jelenet Bellával, mindegyikben egészséges és teljes, élettel teli és
boldog, és legfőképp: mellettem van.
A tökéletes boldogság, a fizikai élvezet halványodni kezdett.
 A méreg íze azonban még erős volt. Túl korai lett volna abbahagyni.
Majd szólok, ha itt az idő, ígérte Alice.
De úgy éreztem, rohamléptekkel száguldok a pont felé, amin túl már nem
leszek képes megállni. Kezdtem elveszíteni önmagamat. Meg fogom ölni
Bellát, és a testem mindvégig örömmámorban fog úszni.
Bella sikítása halkulni kezdett, ezzel az én kapcsolatom is lazult a
fájdalommal, amit pedig muszáj volt éreznem. Még nyöszörgött párszor,
végül azonban felsóhajtott.
Meg fogom ölni őt.
– Edward – suttogta.
– Itt van melletted, Bella – nyugtatgatta Alice.
Itt van melletted, épp készül megölni téged.
Szinte semmi más nem jutott el a tudatomig. A hangok tompultak, a
szemhéjam mögött a fények elsötétültek, semmi más nem számított, csak a
vér. Még Alice gondolatai is olyan távolinak tűntek, hogy szinte semmit sem
hallottam belőlük, holott tudtam, hogy szinte üvölt velem.
Elég volt, mondta. Most, Edward!
Bár teljesen elmerültem az élményben, de én is éreztem, amiről beszélt.
A jeges, csípős íz kiveszett a vérből. Egy új, vegyszerszerű íz vette át a
helyét, és egy részem tisztában volt azzal is, hogy Carlisle észveszejtő
tempóban dolgozik.
Hagyd abba, Edward! Most azonnal!
De Alice is látta, hogy végem van. Hallottam, ahogy kétségbeesetten
próbálja eldönteni, hogy leválaszthat-e valahogyan Belláról, vagy azzal csak
tovább rontana a sérülésein.
– Maradj, Edward – sóhajtotta Bella békésen. – Maradj velem…
Csendes hangja bekúszott a fejembe, valahogy erősebben hatott rám, mint
Alice pánikkal teli hangja, hangosabb volt még a körülöttem és bennem
tomboló káosznál is. Magabiztosságának hangja fordulópontot jelentett
számomra; újra összekapcsolta az agyamat a testemmel. Újra teljes lettem.
Egyszerűen csak hagytam, hogy keze elhúzódjon a számról. Felemeltem a
fejem, és az arcába néztem. Még mindig véres foltok borították, bőre
hamuszürke volt, szemét pedig behunyta, de nyugodtnak tűnt. A fájdalma
enyhült.
– Veled maradok – ígértem neki véres ajakkal.
Szája gyenge mosolyra húzódott.
– Sikerült? – kérdezte Carlisle. Aggódott, hogy túl korán kezdte adagolni a
fájdalomcsillapítót, és az talán elfedte a méreg maró ízét.
De Alice látta, hogy minden rendben lesz.
– Tisztának érzem a vérét. – A hangom nyersnek tűnt, már-már fülsértőnek.
– Valóságos morfium.
– Bella? – szólongatta Carlisle halk, tiszta hangon.
– Mmmm? – felelte.
– Kialudt a tűz?
– Igen – sóhajtotta kissé tisztábban. – Köszönöm, Edward!
– Szeretlek.
Bella még mindig csukott szemekkel sóhajtott fel.
– Tudom.
A mellkasomból bugyborékolva feltörő nevetés engem is meglepett.
Vérének íze még ott volt a nyelvemen. Talán már az íriszem szélét is vörösre
színezte. Rászáradt a ruhámra és a bőrömre. És még így is meg tudott
nevettetni.
– Bella! – szólította meg újra Carlisle.
– Igen? – A hangja nyűgösnek tűnt. Félig már aludt, és türelmetlenül
szerette volna teljesen átadni magát a pihenésnek.
– Hol van édesanyád?
 A szeme megremegett egy pillanatra, majd szinte lehelve közölte a választ.
– Floridában. A vadász becsapott, Edward! Megnézte a videóinkat.
Bár alig volt eszméleténél az átélt traumától és a morfiumtól, még így is
világos volt, hogy mélyen felháborodott, amiért megsértették a
magánszféráját. Elmosolyodtam.
– Alice! – Bella küszködve próbálta kinyitni a szemét, de végül feladta.
Azonban olyan fontos volt a mondanivalója, hogy még így is sikerült
közölnie, amit szeretett volna. – Alice, a videó… Ismert téged, Alice, tudta,
honnét jöttél… Benzinszagot érzek.
Emmett és Jasper közben visszaért, miután sikerült kellő mennyiségű
üzemanyagot csapolniuk az autóból. A szirénák jajveszékelése még mindig
hallatszott a távolból, de most más irányból szólt, mint korábban. Nem
fognak ránk találni.
Alice komor arccal keresztülszökdécselt a feldúlt padlón, egészen az ajtó
mellett álló médialejátszóig. Felvette a földről a kis kézi kamerát, ami még
mindig rögzítette az eseményeket. Egy gombnyomással kikapcsolta.
Abban a pillanatban, hogy eldöntötte, visszanézi majd a felvételt, több
száz jövődarabka villant át a fején – képek erről a teremről, Belláról, a
nyomkövető vadászról, a vérről. Mindaz megjelent előtte, amit akkor fog
látni, ha végignézi a felvételt, de túlságosan gyors ütemben és rendezetlen
sorrendben ahhoz, hogy bármelyikünk is értelmezni tudja a látottakat. Felém
pillantott.
Majd később foglalkozunk ezzel. Rengeteg teendőnk van, nincs időnk ezt
a rémálmot értelmezni.
Láttam rajta, hogy direkt tereli el a gondolatait a kameráról, és inkább az
előttünk álló feladatokra koncentrált. De nem erőltettem, hogy nézzen szembe
vele. Majd később.
– Ideje elvinnünk innen – közölte Carlisle. Kezdett mindent áthatni a
benzinszag, amit Emmett és Jasper locsolt körbe a falakra.
– Nem – mormogta Bella. – Én inkább aludni szeretnék.
– Nyugodtan alhatsz, kedvesem – zümmögtem a fülébe. – Majd én viszlek.
A lábát szorosan rögzítettük az Alice által eszkábált sínbe, és Carlisle még
arra is szakított időt, hogy bekötözze Bella bordáit. Óvatosabban, mint
valaha, felemeltem őt a véráztatta padlóról, igyekeztem minden porcikáját
óvni.
– És most aludj, Édes! – suttogtam.
 27. TEENDŐK

– Van időnk arra, hogy…?

– Nincs – szakította félbe Carlisle Alice kérdését. – Bellának most
azonnal vérre van szüksége.
Alice felsóhajtott. Ha először a kórházba kell mennünk, akkor a dolgok
igencsak megbonyolódnak.
Carlisle mellém ült a Cayenne hátsó ülésére, ujjaival finoman kitapintotta
Bella nyaki verőerét, másik kezével pedig a fejét támasztotta. Sínbe tett lába
a másik oldalamon ülő Emmettre lógott át. Ő inkább nem vett levegőt. Kifelé
meredt az ablakon, és próbált nem gondolni a Bellára, Carlisle-ra és a rám
száradt vérre. Ahogyan arra sem, amit az imént tettem. Számára ez
lehetetlenségnek tűnt. Ugyanis tudta, hogy neki nem lett volna elég ereje
hozzá.
Ehelyett azon rágódott, mennyire nem találta kielégítőnek az összecsapást.
Mert hát, őszintén. Ő kapta el a vadászt. Totálisan felülkerekedett rajta, bár
James küzdött és csapkodott és dobálta magát, hogy elkerülje Emmett
megsemmisítő csapásait. Semmi esélye nem volt, hogy kárt tegyen a
fivéremben, és Emmett már épp szét akarta tépni őt, amikor Jasper hirtelen
berobbant a véráztatta terembe.
Az dühös és feldúlt Jasper éles, ugyanakkor üres tekintetével úgy festett,
mint egy elfeledett istenség, vagy mint maga a testet öltött háború. Miután
megjelent, a nyers erőszak aurájával vonta be a tánctermet. James pedig
feladta a küzdelmet. Abban a pillanatban, hogy megpillantotta Jaspert
(életében először, bár ezt Emmett nem tudhatta), megadta magát a sorsának.
Függetlenül attól, hogy a sorsa már akkor megpecsételődött, hogy Emmett
keze közé került, Jasper megjelenése volt az, ami végképp demoralizálta.
Emmettet pedig ez végtelenül dühítette.
Hamarosan el kell majd mesélnem Emmettnek, hogyan festett a tisztáson,
és azt is, hogy miért. Kétlem, hogy bármi más enyhíteni tudna a
sértődöttségén.
Jasper ült a volán mögött, mellette az ablak majd szétrepedt a forró, száraz
levegőtől, bár Emmetthez hasonlóan ő sem vett lélegzetet. Alice ült mellette,
és dirigált: hogy hol és merre forduljon, melyik sávban hajtson, milyen
sebességgel mehet anélkül, hogy felhívná magunkra mások figyelmét.
Százhúszig engedte gyorsulni, és bár én egész biztos ennél sebesebben
hajtottam volna, Alice bizton állította, hogy gyorsabban eljuttat minket a
kórházba, mint ahogyan én tenném. Ha járőrautókat kellene kerülgetnünk, az
csak lelassítana minket, ráadásul fölösleges bonyodalmakba keverednénk.
Bár Alice minden egyes oldalról figyelte az utat, a gondolatai több tucat
helyen jártak egyszerre, igyekezett körbejárni az előttünk álló teendőket, és
megvizsgálni az összes lehetséges választás potenciális következményét is.
Pár dologról tökéletesen meg volt győződve.
Most épp előkapta a telefonját, és telefonált a légitársaságnak, amelyikről
tudta, hogy indítanak megfelelő járatot, és foglalt egy jegyet a 14:40-es gépre
Seattle-be. Bár szoros lesz az idő, de a látomásában Emmett elérte a gépet.
Úgy látta maga előtt a nap hátralévő részét, mintha valós időben zajlana
minden, én pedig a fejében követtem az eseményeket.
Először is Jasper kirak majd minket Bellával és Carlisle-lal a St. Joseph
kórháznál. Voltak ugyan közelebbi kórházak is, de Carlisle ragaszkodott
ehhez. Ismert ott egy sebészt, akiért állítása szerint tűzbe tenné a kezét,
ráadásul az intézmény is elismert országos szinten, első osztályú baleseti
központnak számít. Bár Bella szíve továbbra is erősen és egyenletesen vert,
Carlisle sürgetése és Bella hamuszürke arca miatt én mindössze csak némán
pánikoltam és átkoztam az óvatoskodó sebességünket.
– Nem lesz baja – morgott rám Alice csöndesen, amikor látta, hogy már
megint panaszkodni készülök. A fejembe tuszkolt egy képet Belláról, amint
épp mosolyogva ül a kórházi ágyán, bár a testét még mindenütt zúzódások
borították.
Azért szóvá tettem, hogy kissé megtévesztő, amit művel.
– És pontosan mikor is következik ez be?
Egy-két nap múlva, oké? Maximum három. Minden rendben lesz.
Nyugodj le!
A rémületem az egekbe szökött, miközben feldolgoztam az információt.
Három nap?
Carlisle-nak nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy megértse,
mi áll az arckifejezésem mögött.
– Időre lesz szüksége, Edward – nyugtatgatott. – A testének pihenésre van
szüksége, hogy felépüljön, és ugyanígy az elméjének is. De végül minden
rendben lesz.
Próbáltam ezt elfogadni, de éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik.
Inkább Alice-re összpontosítottam. Az ő módszeres tervezgetése sokkal
hasznosabb volt, mint az én tehetetlen szenvedésem.
Úgy látta, hogy a kórházban nem lesz könnyű dolgunk. Egy lopott autóban
ültünk, ami egy másik lopott autóhoz és a 101-esen huszonhét egymásba hajtó
járműhöz volt köthető. A vészkijárat körül felszereltek több biztonsági
kamerát is. Ha meg tudnánk állni, hogy átszálljunk egy jobb járműbe,
valamibe, ami hasonlítana ahhoz az autóhoz, amit Alice később kibérel
majd… Csak tizenöt percbe kerülne az egész.
Rámordultam, mire ő fanyalogni kezdett anélkül, hogy hátrafordult volna.
 Ez sose lesz kevésbé idegesítő, dörmögte magában Emmett.
Tehát nem cserélünk autót. Alice elfogadta a döntést, és haladt tovább.
A kamerák hatósugarán kívül kell parkolnunk, amitől még gyanúsabbnak
tűnünk majd. Miért nem a kórház elé hajtunk be az eszméletlen beteggel?
Miért cipeljük kézben többet, mint amennyit feltétlen muszáj? Akkor legalább
Carlisle és én az árnyékban szaladhatnánk, így viszont szembe kellene
szállnunk a kamerákkal, és Alice-nek meg kéne találnia, milyen biztonsági
erődítményben tárolják a felvételeket. Erre pedig egész egyszerűen nem volt
ideje. Be kellett csekkolnia egy hotelbe, ahol aztán elrendezi Bella
„balesetének” helyszínét. És mindennek ráadásul azelőtt készen kell lennie,
hogy megérkeznénk a kórházba.
Ez nyilvánvalóan sürgős volt. De Bellának mindenekelőtt vérre volt
szüksége.
Mégpedig azonnal. Amikor úgy rohanok be a sürgősségi ajtaján, mint akire
ráborítottak egy vödörnyi festéket, ráadásul egy mozdulatlan testet cipelek a
karomban, az nyilván okoz majd némi felfordulást. A személyzet összes
épkézláb tagja másodperceken belül körülvesz minket. Nem lesz nehéz
feladat Alice számára Carlisle mögött megbújva céltudatosan elsétálni a
recepció mellett. Senki sem fogja megkérdezni, hova igyekszik. A kihelyezett
kék cipővédő nejlonok eltakarják majd a vérfoltokat a cipőjén, ezt követően
pedig már gyerekjáték lesz bevágtatnia a sürgősségi osztály vérbankjába.
– Em, add ide a pulcsidat!
Óvatosan, nehogy meglökje Bella lábát, Emmett lehúzta magáról a
melegítőfelsőjét, és odadobta Alice-nek. Hihetetlenül tiszta volt, pláne a mi
ruháinkhoz képest.
Emmett szerette volna megkérdezni, mire kell neki, de nem merte kinyitni a
száját, nehogy véletlenül belekóstoljon a levegőbe, vagy megérezze a
környezete illatát.
 Alice belebújt a hatalmas pulóverbe. Úgy állt rajta, mint egy zsák,
ugyanakkor volt valami menő az összhatásban. Alice tényleg bármit magára
húzhatott, minden jól állt neki.
Alice ismét meglátta jövőbeli önmagát a vérbankban, miközben feltölti a
pulóver hatalmas zsebét.
– Mi Bella vércsoportja? – kérdezte Carlisle-tól.
– 0 pozitív – felelte.
Ennyi előnyünk származott Bella és Tyler kisteherautós balesetéből.
Legalább ezt tudtuk.
Alice talán túlságosan is alapos volt. Vajon törődne bárki is azzal, hogy
milyen típusú vért hagy a „baleset” helyszínén? Talán igen, ha nagyon is
emlékeztet egy tetthelyre… Az aprólékossága nem fog bajt okozni, azt
hiszem.
– Azért Bellának is jusson – figyelmeztettem.
Hátrafordult, hogy láthassam, ahogy grimaszol, majd visszafordult, és
tervezgetett tovább.
Jasper és Emmett a lopott autóban várja majd, járatják a motort, amíg
várakoznak. Két és fél perc telik csak el a ki- és beszállása között.
Egy, a kórházhoz közel eső hotelt választ majd, hogy az időzítés a lehető
legkevésbé legyen gyanús. Amint ezt eldöntötte, a hotel meg is jelent a
fejében, néhány utcával arrébb. Nem olyan hely volt, amiben amúgy szívesen
megszállna, persze, de a drámai jelenetnek kellően hátborzongató helyszíne
lesz.
Olyan érzés volt, mintha valós időben követném, ahogy bejelentkezik.
Alice nagy léptekkel bevonul a hotel egyszerű lobbijába. Gesztenyeszínű
cipője és a derekán megkötött hosszú pulóver úgy fest rajta, mintha a
kifutóról lépett volna le. Egyetlen nő áll a recepción. Amikor felnéz, nem
érdekli különösebben az új érkező, de lassan elkezd hatni rá Alice
elképesztően gyönyörű arca. Csodálattal telve mered rá, és szinte fel sem
tűnik neki, hogy Alice keze üres.
De Alice nem elégedett.
Visszapörgeti a látomást. Alice újra a kórházban jár, a vérbankban négy
hideg, halkan lötyögő zacskóval tömi meg a zsebét. Egy rövid kitérő során
egy függönyökkel elkerített részlegre vonul át. Ott egy alvó nőt talált, akinek
életjeleiről egy pittyegő hang tanúskodik a monitorokon. Meglát egy szatyrot,
tele a nő holmijaival, mellette pedig egy kék utazótáskát. Alice elveszi az
utazótáskát, és ismét az előcsarnok felé veszi az irányt. A kitérő újabb két
másodperccel nyújtja el az útját.
Alice visszatér a hotel lobbijába. Ez alkalommal nem visel pulcsit, az
utazótáskát pedig átveti a vállán. A pult mögötti nő csak késve veszi észre őt.
Most semmi feltűnőt nem talál Alice-ben. Alice két szobát foglal, egyet két
főre, egyet pedig egy főre. Leteszi a pultra a jogosítványát – az igazit, nem
hamisítottat – és egy, a saját nevére szóló hitelkártyát is. Csacsog kicsit a
kísérőiről, az apjáról és a bátyjáról, akik mindeközben parkolót keresni
indultak. A nő gépelni kezd a számítógépén. Alice a csuklójára pillant, de
nincs rajta semmi.
A látomás megszakad.
– Jasper, szükségem van az órádra.
Jasper kinyújtja a karját, Alice pedig lecsatolja a kezéről a rendelésre
készített Brequet órát – az ő ajándéka volt. Jasper bele se gondol, miért
kellhet ez Alice-nek; mostanra hozzászokott az efféle kérésekhez. Az óra csak
úgy lóg Alice csuklóján. De úgy viseli, mint egy karkötőt, és tökéletesen áll
neki. Divatot teremthetne vele.
A látomás ezennel folytatódhat.
Alice az órájára pillant, ami sikkesen fityeg a csuklója körül.
– Még csak 10:15 van – mondja a nőnek. – Siet az órájuk.
 A nő szórakozottan bólint, majd begépeli az Alice által diktált időpontot a
foglaláshoz.
Alice túl sokáig áll mozdulatlanul, amíg arra vár, hogy a nő végezzen.
Sokkal tovább tart az ügyintézés, mint kellene, de nincs mit tenni.
Végül a nő átnyújt neki két kártyát, és ráírja a szobaszámokat. Mindkettő
egyessel kezdődik: 106 és 108.
Alice visszapörgeti a látomást.
Alice besétál a hotel lobbijába. A pult mögötti nő csak késve veszi észre
őt. Alice két szobát foglal, egyet két főre, egyet pedig egy főre. Ha lehet, a
második emeletre. A papírjait a pultra teszi. Csacsog kicsit a kísérőiről. A nő
gépelni kezd a számítógépén. Alice helyesbíti az időt. Alice várakozik.
A nő átnyújt neki két kártyát. Ráírja a szobaszámokat: 209 és 211. Alice
rámosolyog, és elveszi a kulcsokat. Alice emberi tempóban halad, amíg el
nem éri a lépcsőházat.
Alice beugrik mindkét szobába, az elsőben ledobja a táskáját, és
felkapcsolja a villanyt, elhúzza a függönyt, majd kiteszi a „Ne zavarjanak”
táblát. A vértasakokkal a kezében egy másik lépcsőházon keresztül lerohan az
üres előcsarnokba. Senki sem látja meg. Megáll a lépcsősor közepén a
lépcsőpihenőnél. A lépcsősor végéről egy kijárat nyílik az utcára. Az ajtót
padlótól a plafonig üvegtábla szegélyezi. Senki sem jár odakinn a kijárat
környékén.
Alice tárcsáz a telefonján.
– Dudálj három másodpercen keresztül!
Egy felháborítóan hangos autókürt hangja csendül fel a parkolóban, ami
még az autópálya sűrű forgalmának hangját is elnyomja (egy másik
autópályáét, ugyanis azt, amelyiken mi érkeztünk korábban, időközben
lezárták).
Alice erőteljesen leveti magát a lépcsőn, összegömbölyödő teste egy
bowlinggolyóra emlékeztet. A magas ablak kellős közepén vetődik keresztül.
Az üveg darabkái a járdára és a kavicsra potyognak, néhány egészen a
parkoló útburkolatáig repül. Olyan mintázat áll össze a darabkákból, mint a
felhőkön áttörő napsugár, amik csillognak a felülről érkező fehér fényben.
Alice visszabújik az ajtó által vetett árnyékba, és az ablakkeret törött
üvegdarabkáinak segítségével egyenként tépi ki a vértasakokat, így
vérnyomokat hagyva az üvegkeret szélein is. Szétlocsolja az egyik tasak
tartalmát, úgy spriccel szanaszét a földön, mint előbb az üvegdarabkák.
A következő két tasak tartalmát a járda szélére borítja ki, és hagyja, hogy
tócsákat formálva magába szívja a járda, egy része pedig ráfolyjon az
úttestre is.
A dudálás ekkor abbamarad.
Alice újra tárcsáz.
– Gyertek értem!
A Cayenne szinte azonnal megjelenik. Alice kirohan a napfénybe, majd
beveti magát a hátsó ülésre, az utolsó vértasakot szorítja a kezében.
Ekkor Alice-szel együtt visszatértünk a jelenbe. Alice elégedetten
nyugtázta, ahogyan a hadművelet ezen szakasza alakul majd. Így hát figyelmét
a következő részre összpontosította. Egyik sem volt különösebben
szórakoztató, de mind életbevágóan fontos.
– Szórakoztató – gúnyolódtam, de oda se bagózott rám.
Vissza a reptérre. Egy fehér Suburbant választ majd az autóbérlő pultnál.
Nem annyira hasonlít a Cayenne-re, de mindenesetre nagy és fehér, és ha
akad majd olyan szemtanú, akinek a sztorija nem illik a képbe, arról szimplán
lemondanak majd. Alice amúgy nem lát ilyen tanúkat a jövőben, de jobb
biztosra menni.
Alice vezeti a Cayenne-t. Rá kevésbé hat az illat, mint Jasperre és
Emmettre; bár már nem jelentenek veszélyt Bellára, de az illata perzseli a
torkukat, ha levegőt vesznek. Ők kisebb távolságból követik Alice-t a
Suburbanben. Alice talál egy Deluxe Detail nevű autómosót. Készpénzzel
fizet, és figyelmezteti a pultnál álló srácot – akit teljesen megigéz Alice arca
–, hogy az unokahúga egy adag paradicsomlevet hányt ki az autó hátsó
ülésére. Bizonyítékképp a cipőjére mutat. Az ekkorra fülig szerelmes fiú
megígéri, hogy mire végeznek, az autó makulátlan tiszta lesz. (Senki nem
fogja megkérdőjelezni ezt a sztorit. A technikus, attól tartva, hogy a hányás
szagától ő is rosszul lesz, végig csak a száján keresztül fog lélegezni.) Alice
a Mary nevet hagyja meg. Megfordul a fejében, hogy a mosdóban
megpróbálja lemosni a cipőjét, de úgy látja, hogy ez sem segítene sokat.
Egy órát kell várnia, amíg az autó elkészül. Tizenöt perc eltelte után
telefonál a hotelbe, kislisszan a hátsó ajtón, és egy árnyékos helyen húzza
meg magát, ahol a porszívók és permetezők hangjától senki sem hallgathatja
ki a telefonbeszélgetését.
Elnézést kér ugyanattól a recepcióstól, akinél becsekkolt, a hangja
kétségbeesetten cseng. Egy látogatóban lévő barát, egy rettenetes baleset a
hátsó lépcsőházban. Az ablak… a vér… (Alice szavai majdhogynem
összefüggéstelenek.) Igen, a kórházban van a barátjával. De az ablak! Az
üveg! Valaki másnak is baja eshet. Körbe kellene kordonozni, amíg a
karbantartók meg tudják javítani. Mennie kell – beengedik a barátjához.
Nagyon hálás. Nagyon sajnálja.
Alice látja, hogy a nő nem fogja kihívni a rendőrséget. A menedzsmentnek
telefonál. Ők küldenek majd egy takarítónőt, aki feltakarít, mielőtt másnak is
baja esne. A történet a következő lesz, ha jogi útra terelődne az ügy:
biztonsági okokból takarították el a bizonyítékokat. Nyomorult
bizonytalanságban várják majd a pereskedést, ami végül sosem érkezik el.
Több mint egy év telik el, mire hinni kezdenek abban, milyen hihetetlen
szerencséjük van.
 Takarítás után Alice ellenőrzi a hátsó ülést. Nincsenek látható
bizonyítékok. Borravalót hagy, bepattan a Cayenne-be, és vesz egy mély
lélegzetet az orrán keresztül. Nos, az autó nem menne át egy luminolteszten,
de a látomása alapján nem is végeznek majd ilyet rajta.
Jasper és Emmett követi egy Scottsdale belvárosában álló plázába.
A hatalmas parkolóház harmadik emeletén teszi le a Cayenne-t. Négy nap
telik el, mire a biztonsági őr bejelenti az elhagyatottnak minősített járművet.
Alice és Jasper vásárolni indul, eközben Emmett a bérelt autóban
várakozik. Alice vesz egy pár teniszcipőt egy zsúfolt Gapben. Senki sem néz
le a lábára. Készpénzzel fizet.
Vesz Emmettnek is egy kapucnis felsőt, ami tényleg jó rá. Vásárol még
hattáskányi ruhát a saját méretében, Carlisle méretében, Emmett méretében és
az enyémben is. Másik személyi és hitelkártyákat használ, mint a hotelben.
Jasper úgy néz ki mellette, mint egy hegylakó.
Végül vesz négy különböző bőröndöt is. Ő és Jasper kigurítják ezeket a
bérelt autóhoz, ahol levágja róluk a cédulákat és telepakolja őket az új
ruhákkal.
Kifelé menet egy kukába dobja a véres cipőjét.
Ez alkalommal nincsenek visszatekerések és újrajátszások. Minden simán
alakul majd.
Jasper és Alice kirakja Emmettet a reptéren. Ő elveszi az egyik
kézipoggyászt, így kevésbé tűnik gyanúsnak, mint a reggeli járaton.
Megtalálják Carlisle Mercedesét is a parkolóban. Jasper búcsúzóul
megcsókolja Alice-t, majd megkezdi a hosszas autóutat hazafelé.
Amint a fiúk távoztak, Alice az utolsó adag vért a bérelt autó hátsó ülésére
és padlójára üríti. A kocsival elhajt egy benzinkút önkiszolgáló
autómosójához. Ő közel sem végez olyan jó munkát, mint az előző hely
alkalmazottja. Meg is büntetik majd Alice-t, amikor visszaviszi a kocsit a
kölcsönzőbe.
Esni fog, amikor Emmett leszáll Seattle-ben, és fél óra lesz még vissza
napnyugtáig. Taxival megy majd a komphoz. A legegyszerűbb az lesz, ha
beveti magát a Puget Soundba, otthagyja a vízben a bőröndjét, és egy
harmincperces úszást és futást követően otthon is lehet. Ott átül majd Bella
furgonjába, és azonnal vissza is fordul vele Phoenix felé.
Alice rosszallóan csóválta a fejét a jelenben. A terv ezen része túl sokáig
tartana. Az a furgon hihetetlenül lassú.
Négy percen belül elérjük a kórházat. Bella még mindig lassan és
egyenletesen lélegzett a karjaim között, minket pedig még mindig vér borított.
Emmett és Jasper még mindig visszatartott lélegzettel ült az autóban. Pislogni
kezdtem, és próbáltam felmérni, hol is vagyok. Amikor Alice-nek ilyen
részletes látomásai voltak, nehéz volt újra felvenni a jelen fonalát.
Ő ügyesebben tudott ugrálni az idősíkok között, mint én.
Alice ismét előkapta a telefonját, és tárcsázott. Szinte elveszett Emmett
pulcsijában, és lóbálta Jasper túlméretezett óráját a kezén.
– Rose?
A szűk, csendes térben mindannyian hallottuk Rosalie pánikoló hangját.
– Mi történik? Emmett…
– Emmett jól van. Szükségem lenne…
– Hol van a vadász?
– A vadásszal már nem lesz probléma.
Rosalie hangosan kapkodott levegő után.
– Bérelned kell egy platós vontatót – adta ki az utasításokat Alice. – Vagy
vegyél egyet, amelyik gyorsabb – egy olyat, ami bírja a strapát. Pakold fel rá
Bella furgonját, és találkozz Emmett-tel Seattle-ben. 17:30-kor száll le a
gépe.
– Emmett hazajön? Mi történt? Miért kell elvontatnom azt a nevetséges
furgont?
Egy rövid pillanatig nem értettem, miért küldi Alice egyáltalán haza
Emmettet. Miért nem hozza Rosalie egyszerűen ide a furgont? Ez lett volna a
nyilvánvaló megoldás. És ekkor megértettem: Alice látomása szerint Rosalie
így nem lenne hajlandó segíteni nekünk. Az emlékeztető hatására a keserűség
jéghideg hulláma söpört végig rajtam. Rosalie meghozta a döntését.
Emmett szerette volna átvenni a telefont, hogy lenyugtassa Rosalie-t, de
még mindig képtelen volt kinyitni a száját.
Lenyűgözőnek találtam, milyen jól viselték a helyzetet Jasperrel. Úgy
gondoltam, hogy az összecsapás serkentő hatása még nem múlt el teljesen, és
ez segíthetett is nekik figyelmen kívül hagyni a vér szagát.
– Ne törődj ezzel – felelte Alice kurtán. – Épp csak elvarrom a szálakat.
Emmett beszámol majd a részletekről. Mondd meg Esmének, hogy a nehezén
túlvagyunk, de még egy kicsit maradnunk kell. Ő mindenesetre maradjon
Bella apjának közelében arra az esetre, ha a vörös hajú…
Rosalie hangja mélyebben szólt, mint általában.
– El akarja kapni Charlie-t?
– Nem, nem láttam ilyesmit – nyugtatgatta Alice. – De jobb az óvatosság,
nem igaz? Carlisle felhívja, amint tudja. Siess, Rose, nincs sok időd!
– Szörnyű vagy!
Alice kinyomta a hívást.
Nos, legalább Emmett megtarthatja a ruhákat. Ennek örülök. Nagyon jól
fognak állni neki.
Emmett kedvére volt ez a hívás. Örült, hogy pár órán belül Rose-zal lehet,
és hogy a saját verzióját mesélheti el neki a történtekről. Semmi oka arra,
hogy megemlítse ezt a nevetséges részletet Jasperről. Ha Alice szerint a
vörös hajú nőstény nem okoz problémát, akkor Rose el is jöhetne vele
Phoenixbe. Bár lehet, hogy nem akar majd… Lepillantott Bella sápadt
arcára, törött lábára. Apai szeretet és aggodalom érzése söpört végig rajta.
Igazán rendes kölyök. Rose-nak túl kell jutnia ezen, gondolta magában.
Pronto.
Alice végiggondolta a teendőit, és végignézte a döntéseiből fakadó több
száz következményt is. Látta magát a kórházban, ahogy behozza nekünk a
ruhákkal teli bőröndöket, hogy lecserélhessük a véres cuccainkat. Vajon
mindent sikerült számításba vennie? Vagy van olyan részlet, ami elkerülte a
figyelmét?
Minden rendben volt. Vagy legalábbis hamarosan így lesz.
– Szép munka, Alice – suttogtam elismerően.
Elmosolyodott.
Ekkor Jasper lefékezett a sürgősségi előtt, kellő távolságban a bejárat
kameráitól, egy árnyékos részen.
Én magamhoz szorítottam Bellát, készen arra, hogy most újra, élőben is
végigcsináljam az Alice fejében látottakat.
 28. HÁROM BESZÉLGETÉS

Dr. Sadarangani, Carlisle barátja, tényleg megkönnyítette a dolgunkat.

Carlisle értesítette őt az érkezésünkről, amíg hordágyat hoztak Bellának.
Neki köszönhetően Bella pár percen belül már kapta is a vérátömlesztést.
Amint vérhez jutott, Carlisle azonnal megnyugodott. Egészen biztos volt
benne, hogy minden más rendben lesz.
Nekem azonban nem sikerült ilyen könnyen lehiggadni. Természetesen
bíztam Carlisle-ban, és dr. Sadarangani is kompetensnek látszott. Hallottam,
milyen csodálattal beszéltek a csapatával Bella tökéletes varratairól,
kifogástalanul sínbe tett lábáról. Azt is hallottam, hogy zárt ajtók mögött az
orvos elkápráztatta a kollégáit dr. Cullen hőstetteinek történeteivel, tizennégy
évvel korábban ugyanis egy kórházban dolgoztak Baltimore
szegénynegyedében. Azon is, hogy Carlisle azóta jottányit sem változott. Dr.
Sadarangani arra gyanakodott, hogy bár Carlisle állítása szerint a csendes-
óceáni partvidék hideg, nyirkos levegője az ifjúság természetes forrása,
valójában régi kollégája plasztikai műtéteken esett át. A doktor olyannyira
bizakodó volt Bella állapotát illetően, hogy arra kérte Carlisle-t, vessen
néhány pillantást a még diagnosztizálatlan betegeire. Azt állította a
gyakornokainak, hogy a karrierük során soha nem fognak dr. Cullennél jobb
diagnosztával találkozni. Carlisle pedig elég stabilnak látta Bella állapotát
ahhoz, hogy elinduljon másokon segíteni.
Számukra ez nyilván nem volt olyan élet-halál kérdés, mint nekem. Hiszen
az én életem feküdt a hordágyon. Az én sápadt, hűvös életemet hálózták be
különböző csövek, kötések és gipszek. Próbáltam egyben tartani magamat,
amennyire csak tudtam.
Mivel dr. Sadarangani számított Bella orvosának, ő értesítette először
Charlie-t a lánya állapotáról. Rossz volt hallgatni. Carlisle gyorsan átvette a
telefont, és olyan tömören, amennyire csak lehetett, előadta Charlie-nak a
légből kapott történetet, hogy mit kerestünk mi Phoenixben. Biztosította arról,
hogy minden rendben van, és megígérte, hogy azonnal felhívja, amint több
információ áll rendelkezésére. Hallottam az ijedséget Charlie hangjában, és
biztos voltam benne, hogy ő sincs jobban meggyőzve, mint én.
Hamarosan valóban úgy találták, hogy Bella állapota stabil, ezért át is
szállították egy lábadozó szobába. Alice még vissza sem ért.
A Bella ereiben pulzáló új vér megváltoztatta az illatát. Erre számíthattam
volna, mégis a meglepetés erejével hatott. Bár tudatában voltam, hogy ettől
csökkent a szomjúságom és a fájdalmam is, mégsem örültem a változásnak.
Ez az ismeretlen vér betolakodónak tűnt, idegennek. Az illata huszonnégy
órán belül kezd majd visszatérni, már azelőtt, hogy ő maga felébredne. De az
elvesztett vért még heteken keresztül nem tudja majd teljes mértékben
pótolni. Mindentől függetlenül, ez a rövid módosulás emlékeztetett rá, hogy
valamikor a jövőben az illat, ami oly sokáig ellenállhatatlannak tűnt a
számomra, végleg oda fog veszni.
Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Nem maradt hát más, csak a
várakozás.
A végtelennek tűnő veszteglés során nem sok minden tudta lekötni a
figyelmemet. Beszámoltam Esmének a fejleményekről. Alice visszatért, de
gyorsan távozott is, miután úgy ítélte, szívesebben lennék egyedül. A kelet
felé néző ablakon meredtem kifelé, nézegettem a forgalmas utat és a néhány
egyszerű felhőkarcolót. Bella egyenletes szívverését hallgattam, hogy ne
őrüljek meg.
 Néhány beszélgetésnek azonban különös jelentősége volt a számomra.
Carlisle csak akkor hívta fel újra Charlie-t, miután visszatért hozzám Bella
szobájába. Tudta, hogy én is szeretném hallani a beszélgetést.
– Helló, Charlie!
– Carlisle? Mik a hírek?
– Bella vérátömlesztést kapott, és átesett egy MRI-vizsgálaton is. Egyelőre
minden jónak tűnik. Láthatóan nincs olyan belső sérülése, amit ne vettünk
volna észre korábban.
– Beszélhetnék vele?
– Egy ideig még altatásban tartják. Ez teljesen természetes. Túl erős
fájdalmai lennének, ha felébresztenék. – Összerezzentem, de Carlisle
folytatta. – Pár napig gyógyulnia kell.
– Biztos vagy benne, hogy minden rendben?
– Egészen biztos, Charlie. Ha bármi aggodalomra adna okot, azonnal
szólok. De nem lesz semmi baj. Egy ideig mankóval fog járni, de azt
leszámítva minden visszatér majd a normális kerékvágásba.
– Köszönöm, Carlisle. Igazán örülök, hogy ott voltál.
– Én is.
– Gondolom, nem kevés kényelmetlenséget okoz ez neked…
– Szóra sem érdemes, Charlie! Boldogan itt maradok Bellával, amíg
készen nem áll rá, hogy hazajöjjön.
– Bevallom, ettől én is sokkal jobban érzem magam. És… és Edward is ott
marad? Mármint, neki ott van az iskola meg minden…
– Már egyeztetett a tanáraival – felelte Carlisle, bár valójában Alice
egyedül intézett mindent. – Engedélyezték, hogy távoktatásban végezze addig
a tanulmányait. Rajta tartja a szemét Bella házi feladatain is, bár biztos
vagyok benne, hogy a tanárok elnézőek lesznek vele. – Carlisle kissé
lehalkította a hangját. – Tudod, borzasztóan érzi magát a történtek miatt.
 – Nem igazán tudom követni. Ő… azaz Edward beszélt rá, hogy utazzatok
Phoenixbe?
– Igen. Rettenetesen aggódott, miután Bella távozott. Úgy érezte, ő a
felelős érte, és hogy rendbe kell hoznia.
– Mi történt egyáltalán? – kérdezte Charlie zavarodottan. – Az egyik
pillanatban még minden rendben volt, a következőben pedig Bella sikítozva
azt kiabálta, hogy tetszik neki a fiad, és hogy ez baj, majd elrohant az éjszaka
közepén. Te ki tudtál szedni a srácból valami értelmezhetőt?
– Igen, idefelé volt időnk átbeszélni mindent. Azt hiszem, Edward
elmondta Bellának, hogy mennyire fontos a számára. Azt mondta, hogy Bella
először boldognak tűnt, de hirtelen valami látványosan zavarni kezdte.
Nyugtalan lett, és haza akart menni. Amikor pedig megérkeztek, arra kérte,
hogy menjen el.
– Igen, ezt a részt már ismerem.
– Edward még mindig nem teljesen érti, mi volt ez az egész. Nem volt
lehetőségük megbeszélni a dolgokat, mielőtt…
Charlie felsóhajtott.
– Én viszont értem. Bonyolult helyzet, az anyja miatt. De kissé túlreagálta,
azt hiszem.
– Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka.
Charlie megköszörülte a torkát, kényelmetlen volt számára ez a
beszélgetés.
– De mit gondolsz erről az egészről, Carlisle? Mármint, végső soron azért
csak tinédzserek. Ahhoz képest nem túlságosan komoly ez az egész?
Carlisle fesztelenül nevetett fel.
– Hát nem emlékszel, milyen volt tizenhét évesnek lenni?
– Őszintén szólva nem igazán.
Carlisle-ból újra kitört a kacagás.
 – És arra emlékszel, milyen volt először szerelmesnek lenni?
Charlie egy percig hallgatott.
– Arra igen. Nehéz lenne elfelejteni.
– Így van – sóhajtott Carlisle. – Sajnálom, Charlie. Ha nem jöttünk volna
ide, akkor Bella eleve nem keveredik abba a lépcsőházba.
– Ebbe bele se kezdj, Carlisle! Ha nem lettetek volna ott, attól még Bella
áteshetett volna egy ablakon valahol máshol. És nem is lett volna ilyen
szerencséje, ha ti nem lettetek volna a közelében.
– Nagyon örülök, hogy biztonságban van.
– Megőrülök, hogy nem lehetek ott vele.
– Szívesen megszervezem a repülőutadat, ha…
– Nem, nem erről van szó – sóhajtott Charlie. – Tudod, idefelé nem akad
túl sok igazán különösebben komoly bűntény, de annak a tavaly nyári igazán
aljas támadásnak a gyanúsítottja végre bíróság elé kerül, és ha nem megyek
el tanúskodni, azzal a védelem malmára hajtom a vizet.
– Persze, Charlie, megértem. Nincs okod aggodalomra. Csak tedd a
dolgod, juttasd rács mögé a gazembert, én pedig gondoskodom róla, hogy
Bella hamarosan épen és egészségesen térjen vissza hozzád.
– Amúgy sem tudnék józanul viselkedni, ha ott lennék mellette. Szóval
nagyon köszönöm. Odaküldöm Renée-t. Ennek Bella is jobban fog örülni.
– Csodálatos ötlet. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem Bella
anyukáját.
– Figyelmeztetlek, nagy hűhót fog csapni!
– Azt hiszem, ez anyai előjoga.
– Tényleg nagyon köszönöm, Carlisle. Hogy gondoskodsz a lányomról.
– Nem tesz semmit, Charlie.
Miután letette a telefont, Carlisle mindössze pár másodpercig maradt
velem. Nehezére esett nyugton maradni egy szenvedő emberekkel teli
kórházban. Akár jobban is érezhettem volna magam attól, hogy nyugodt
szívvel hagyta magára Bellát. De nem éreztem.
A következő jelentőségteljes fordulat akkor állt be, amikor Bella anyukája
megérkezett. Már majdnem éjfélt ütött az óra, amikor Alice szólt, hogy Renée
tizenöt percen belül Bella kórtermében lesz.
Megmosakodtam a szomszédos fürdőszobában. Alice hozott nekünk
váltóruhákat, így legalább nem festettem hátborzongatóan. Szerencsére mire
tükörbe néztem, a szemem is visszatért a normális állapotába, sötétebb
okkerszínt öltött. Nem mintha a jelen körülmények között egy apró vörös
gyűrű az íriszem körül olyan feltűnő lett volna; inkább én magam nem
akartam szembesülni vele.
Amikor végeztem a tisztálkodással, tovább tűnődtem. Kíváncsi voltam,
hogy Charlie-val ellentétben Bella anyja vajon engem tesz-e felelőssé a
történtek miatt. Ó, ha fogalmuk lenne, hogy mi is történt valójában…
Ki tudja, meddig dagonyáztam volna a bűntudatban, ha hirtelen nem
történik egy váratlan fordulat. Olyasmi, amit korábban sosem hallottam, ez
pedig igazán ritkán fordul elő: olyan tisztán és erőteljesen szólt egy hang a
fejemben, hogy egy pillanatra azt hittem, valaki bejött a szobába anélkül,
hogy észrevettem volna.
Hol van a lányom? Valaki, kérem, segítsen! Hol találom? Az én
kicsikém…
A következő gondolatom az volt, hogy valaki kiabál vagy sikoltozik a
kórház földszinti előterében; ugyanis miután összpontosítani kezdtem rá, úgy
tűnt, onnan ered a hang. De senki sem figyelt fel a lármára.
Ugyanakkor mindannyian észrevettek valami mást.
Egy nőt, aki harmincnak kinéző, vagy talán valamivel idősebb. Csinos, de
látványosan zavarodott. Bár az aggodalma szembetűnő volt, mégis csendben
ácsorgott egy elhagyatott sarokban; bizonytalannak látszott. Néhány siető
műtős és két nővér is megállt, hogy megkérdezzék, segíthetnek-e neki.
Egész biztosan ő Bella anyja. Láttam már őt Charlie gondolataiban,
döbbenetesen hasonlít a lányára. Azt hittem, hogy Charlie emlékeiben a fiatal
Renée jelent meg, de akár frissebbek is lehettek ezek a képek. Valószínűleg
gyakran hiszik azt az emberek, hogy ő Bella nővére.
– A lányomat keresem. Ma délután hozták be. Balesete volt. Átesett egy
ablakon…
Renée hangja teljesen normálisan csengett, Belláéhoz hasonlított, de kissé
magasabb. Gondolatai azonban fülsiketítő frekvencián szóltak.
Érdekes volt megfigyelni, hogyan reagálnak rá mások. Bár senkit sem értek
el harsogó gondolatainak hullámai, mégsem bírták megállni, hogy ne
próbáljanak segíteni neki. Valahogy felfigyeltek arra, hogy támogatásra van
szüksége, és képtelenek voltak ellenállni ennek. Én pedig lelkesen
hallgatóztam, teljesen megbabonázott Renée és segítői gondolatainak
kölcsönhatása.
Eszembe jutottak a korábbi feltételezéseim Bella édesanyjáról – mennyire
kíváncsi voltam, miféle elme keresztezte Charlie-ét, amiből végül egy olyan
különleges és rendkívüli lény született, mint Bella.
Renée tökéletes ellentéte volt Charlie-nak. Vajon ez vonzotta őket
egymáshoz kezdetben?
Túlzott számú kalauza oldalán Renée rövidesen megtalálta Bella szobáját.
Időközben szerzett maga mellé még egy kísérőt: Bella ápolóját, akit azonnal
beszippantott a Renée-ből áradó szorongás.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, milyen lenne Renée vámpírként.
Talán lehetetlen lenne elmenekülni hangosan üvöltő gondolatai elől.
Valószínűleg nem lenne túl népszerű. Azon kaptam magam, hogy
elmosolyodom ezen a gondolatkísérleten – jobban éreztem magam tőle, és
teljesen elterelődött a figyelmem is.
 Renée sietősen lépett a szobába, az ajtóban ledobta a táskáját, az ápoló
szorosan a nyomában. Renée először észre sem vett engem az ablaknak
dőlve, szeme csak a lányát kereste. Bella mozdulatlanul feküdt, a zúzódások
az arcán egyre élénkebb színeket öltöttek. A fején gézkötés – bár Carlisle
sikeresen lebeszélte az orvosokat arról, hogy leborotválják a haját –, és
mindenhonnan csövek lógtak belőle. Combig begipszelt törött lába egy
habpárnára polcolva.
Bella, ó kicsikém, nézzenek oda! Jaj ne!
Akadt még egy hasonlóság Renée és Bella között: az ő vére is kifejezetten
édes volt. Nem pont úgy, mint Belláé. Renée-é túl édes volt, már-már
émelyítő. Érdekes, bár nem különösebben vonzó illat volt ez. Korábban
sosem figyeltem meg Charlie illatát, de Renée-ével kombinálva valami
egészen hathatós állt össze belőle.
– Nagyon sok nyugtatót kapott – magyarázta gyorsan az ápoló, miközben
Renée az ágy felé közelített kinyújtott karral. – Még egy ideig ki lesz ütve, de
pár napon belül beszélhet vele.
– Hozzáérhetek? – A kérdés egyszerre hangzott fel suttogó és üvöltő
hangján.
– Persze, itt megsimogathatja a karját, de legyen nagyon óvatos.
Renée a lánya mellé állt, és két ujját finoman Bella alkarjához érintette.
Könnyek áztatták az arcát, az ápoló pedig anyáskodva a válla köré fonta a
karját. Nehezemre esett a helyemen maradnom. Én is szerettem volna
megvigasztalni őt.
Annyira sajnálom, kicsikém! Annyira nagyon sajnálom!
– Jól van, drága. Rendbe fog jönni! Az a csinos doki nagyon szépen
összevarrta, sose láttam még ilyet. Nem kell sírnia, édes. Tessék, üljön csak
le, és pihenjen! Hosszú lehetett a repülőút. Georgiából érkezett?
Renée szipogott egyet.
 – Floridából.
– Biztosan nagyon kimerült. A lánya nem megy sehova, és most már nem is
fog ilyen akrobatamutatványokat csinálni. Csak próbáljon meg aludni,
rendben?
Renée hagyta, hogy az ápoló a szoba sarkában álló, kék fekvőfotelhez
vezesse őt.
– Szüksége van valamire? Van egy-két piperecikkünk a pultnál, ha fel
szeretné frissíteni magát – ajánlotta a nővér.
Igazi nagymamatípus volt, hosszú ősz haját kontyba tűzte fel a feje búbjára.
A névtáblája szerint Gloriának hívták. Már korábban is találkoztam vele, de
akkor nem igazán vettem róla tudomást, most azonban azon kaptam magam,
hogy őszinte szeretetet érzek iránta. Vajon a kedvessége váltotta ezt ki
belőlem, vagy csak tükröztem a Renée-ben ébredő megbecsülést? Nagyon
furcsa érzés volt egy olyan ember közelében lenni, aki, teljesen öntudatlanul,
ilyen erővel vetíti ki a gondolatait. Kissé talán Jasperre hasonlított ebben,
bár az övéhez képest igazán nyers és egysíkú volt ez a képesség. És nem az
érzelmeit vetítette ki, ezek egyértelműen a gondolatai voltak. De csak én
voltam tudatában annak, hogy mit hallok.
Ez új dimenziókat nyitott meg azzal kapcsolatban, milyen lehetett Bella
élete az anyja oldalán. Nem csoda, hogy ilyen védelmező, ilyen gondoskodó
lett mellette. Nem csoda, hogy feladta a gyerekkorát is, hogy gondoskodjon
erről a nőről.
– Van nálam minden – bólintott Renée kimerülten az ajtóban álló bőröndje
felé.
Kicsit úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék. Egyikük sem vett
még észre, pedig nyilvánvaló volt a jelenlétem. A fények ugyan kissé
tompábbak voltak éjszaka, de még mindig elég világos volt ahhoz, hogy a
nővérek zavartalanul végezhessék a munkájukat.
 Úgy döntöttem, jelzem, hogy én is itt vagyok.
– Hadd hozzam ide önnek!
Gyorsan felkaptam a táskát, és a szék melletti apró pultra tettem.
Charlie-hoz hasonlóan Renée is ijedséggel és adrenalinnal reagált a
jelenlétemre. De gyorsan le is rázta magáról az érzést, arra fogta, hogy
elfáradt az utazástól, és a váratlan mozdulat ijesztette meg.
Olyan ideges vagyok. De ki lehet ez? Hmm, hmm, vajon ő lehet a jóképű
orvos? De ahhoz túl fiatalnak tűnik.
– Ó, helló, fiacskám – üdvözölt Gloria kissé rosszallóan. Neki mostanra
sikerült megszoknia minket Carlisle-lal. – Azt hittem, hazamentél.
– Az apám azt kérte, tartsam Bellán a szememet, amíg ő segít dr.
Sadaranganinak. Meghagyta, hogy mire figyeljek pontosan. – Ezt a kifogást
már több alkalommal is használtam a nap folyamán. Olyan magabiztosan
állítottam, hogy a nővérek végül sosem tiltakoztak.
– Még mindig dolgoznak? Állva el fognak aludni!
Természetesen dr. Sadarangani már rég hazament. De bemutatta Carlisle-t
az éjszakás hematológusnak, az apám pedig segített neki megoldani néhány
bonyolultabb esetet.
Bella anyjából sugárzott a zavarodottság. Gloria talpra is szökkent, hogy
bemutasson minket egymásnak.
– Ő itt dr. Cullen fia. Dr. Cullen mentette meg a lánya életét.
– Te biztosan Edward vagy – rakta össze Renée.
Ő a fiúja? Ó te jó ég, Bellának esélye sem lehetett ellene.
– Csak egy fekvőfotelünk van – mondta Gloria. – És szerintem Mrs.
Dwyernek nagyobb szüksége van rá, mint neked.
– Persze. Én már aludtam korábban. Szívesen álldogálok.
– Nagyon későre jár…
Beszélni akarok vele.
 – Semmi gond, maradjon csak – mondta ki Renée hangosan is. – Szeretnék
többet hallani a balesetről, ha lehet. Csendben leszünk.
Ezen szívem szerint felnevettem volna.
– Csak nyugodtan. Körbejárok a betegeimnél, de később még visszanézek.
Próbáljon meg pihenni, drágám!
Olyan melegen mosolyogtam a nőre, amennyire csak bírtam, és ettől ő is
megenyhült egy kicsit.
Szegény kölyök! Nagyon aggódik. És nem árt senkinek azzal, ha itt
marad, pláne, hogy most már itt van a kislány anyja is.
Renée mellé léptem, és kezet nyújtottam. Gyengén megrázta, anélkül, hogy
felkelt volna a székről. Kissé megdöbbent a hűvös érintéstől; korábbi
adrenalinlökete újra végigsöpört a testén.
– Jaj, elnézést, borzasztóan megy itt a légkondi. Edward Cullen vagyok.
Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Dwyer, bárcsak jobb
körülmények között került volna sor erre!
Nagyon érettnek tűnik. A szobát átjárta jóváhagyásának hangulata.
– Kérlek, szólíts Renée-nek – mondta automatikusan. – Én… sajnos nem
igazán vagyok most önmagam.
Atyaég, nagyon jóképű!
– Teljesen érthető. Pihennie kellene, ahogy a nővér is mondta.
– Nem – tiltakozott Renée halkan; legalábbis a valódi hangján. –
Feltehetnék pár kérdést?
– Persze, nyugodtan – feleltem. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg
mindent szeretne tudni.
Felkaptam az összecsukható műanyag széket Bella ágya mellől, és
közelebb húztam Renée-hez.
– Nekem nem mesélt rólad – jelentette be. A gondolataiból úgy vettem ki,
hogy ezt nagyon fájlalja.
 – Sajnálom. Még nem régóta találkozgatunk.
Renée bólintott, majd felsóhajtott.
– Biztos az én hibám. Kissé stresszes időszak volt ez Phil menetrendjével,
és hát, nem igazán bizonyultam jó hallgatóságnak.
– Biztosan hamarosan mesélt volna rólam. – Majd a kétkedését
enyhítendő, füllentettem neki. – Egy ideig én sem meséltem róla a
szüleimnek. Szerintem egyikünk sem akarta elrontani a dolgokat azzal, hogy
idejekorán beszélni kezd róla. Butaságnak tűnik.
Renée elmosolyodott. De édes!
– Nem butaság egyáltalán.
Visszamosolyogtam rá.
Micsoda szívtipró mosoly! Ó, nagyon remélem, hogy nem csak játszik
Bellával.
Ekkor eszembe jutott, hogy még meg sem próbáltam megvigasztalni őt.
– Borzasztóan sajnálom, ami történt. Iszonyúan felelősnek érzem magam
miatta, és bármit megtennék, hogy jóvátegyem. Ha helyet cserélhetnék vele,
gondolkodás nélkül megtenném. – Itt nem állítottam valótlant.
Megsimogatta a karomat. Örültem, hogy elég vastag a pulóverem ahhoz,
hogy ne érezze meg a testhőmérsékletemet.
– Nem a te hibád, Edward!
Bárcsak igaza lenne!
– Charlie elmesélte a történet egy részét, de nagyon zavarodottnak tűnt –
mondta.
– Azt hiszem, mindannyian azok voltunk. Bella is.
Eszembe jutott az az este, olyan ártatlanul kezdődött, csupa öröm és
boldogság. Milyen gyorsan csúszott félre minden! Úgy éreztem, mintha még
mindig nem sikerült volna felzárkóznom az eseményekhez.
– Az én hibám – vallotta be Renée hirtelen gyászos hangon. – Azt hiszem,
kissé elrontottam a lányomat. Elmenekülni csak azért, mert valaki törődik
vele… ez egész biztosan az én művem.
– Ne higgye ezt! – Pontosan tudtam, mennyire fájt Bellának, hogy ilyeneket
kellett Charlie fejéhez vágnia. El tudom képzelni, mit érezne, ha tudná, hogy
az anyja magát okolja mindezért. – Bella nagyon határozott. Azt teszi, amit
szeretne. Szerintem szimplán csak napsütésre vágyott.
Renée ezen kissé elmosolyodott.
– Lehet.
– Szeretne a balesetről hallani?
– Á, nem, azt csak az ápolónak mondtam. Bella legurult a lépcsőn, ezt nem
nevezném különösebben meglepőnek. – Hihetetlen, milyen könnyen bevették
a szülei ezt a történetet. – Az ablak viszont elég szerencsétlen fordulat.
– Nagyon.
– Csak szerettelek volna megismerni egy kicsit. Bella nem viselkedne így,
ha nem lennének komolyak az érzései. Még soha senki után nem érdeklődött
igazán. Nem vagyok benne biztos, hogy tudja, mi ilyenkor a teendő.
Ismét rámosolyogtam.
– Nos, ez mindkettőnkről elmondható.
Na persze, szépfiú, gondolta kétkedve. Igazán udvarias.
– Legyél óvatos az én kicsikémmel! – kérte kissé határozottabban. –
Nagyon érzékeny.
– Ígérem, soha nem fogok ártani neki.
Ezek a szavak őszintén tükrözték a szándékaimat is; bármit megtennék,
hogy Bellát boldoggá tegyem és biztonságban tudjam. De egyáltalán nem
voltam biztos abban, hogy igaz is, amit állítok. Végső soron mivel ártok
Bellának a leginkább? Nem menekülhettem el a legigazabb válasz elől.
Gránátalmamagok és az alvilág. Hát nem épp most tapasztaltam meg,
milyen végzetes hatása lehet annak, ha az én világommal érintkezik?
Összetörten fekszik egy kórházi ágyon miattam.
Ha mellette maradok, azzal ártok neki a leginkább.
Hmm, azt hiszem, komolyan beszél. Hát, az embereknek időnként
összetörik a szíve, de végül kiheverik. Ez az élet része. De ekkor eszébe
jutott Charlie, és nyugtalanság járta át. Nem tudok most gondolkodni, túl
fáradt vagyok. Reggel majd jobban megértem ezt az egészet.
– Aludnia kellene. Floridai idő szerint már borzasztó késő van. –
Hallottam, mennyire eltorzult a hangom a fájdalomtól, de ő még nem ismert
eléggé ahhoz, hogy észrevegye.
Kókadtan bólintott.
– Ébressz fel, ha Bellának bármire szüksége lenne, rendben?
– Persze, így lesz.
Elhelyezkedett a fekvőszéken, és gyorsan el is nyomta az álom.
Én közelebb húztam a székemet Bella ágyához. Furcsa volt ilyen
mozdulatlannak látni őt alvás közben. Mindennél jobban szerettem volna
hallani, ahogy motyogni kezd álmában. Kíváncsi voltam, vajon vele vagyok-e
ott a sötétben. De fogalmam sem volt, hogy szabad-e egyáltalán ebben
reménykednem.

Miközben anya és lánya egyenletes lélegzését hallgattam, most először jutott

eszembe Alice, amióta egyedül hagyott. Nem vallott rá, hogy ekkora teret
adjon nekem, függetlenül attól, mennyire kétségbeesett állapotba kerültem.
Rájöttem, hogy arra számítottam, ilyenkorra már visszatér ellenőrizni, hogy
vagyunk Bellával. És mindössze egy okot tudtam elképzelni, amiért inkább
elkerül.
Rengeteg időm volt rá, hogy feldolgozzam a nap eseményeit, de mégse
tettem. Csak meredtem Bellára, és eredménytelenül vágyakoztam azután,
hogy több, jobb lehessek. Hogy bárcsak megtaláltam volna a helyes
megoldást, és ki is tartottam volna mellette, ahelyett, hogy engedem őt
belekeveredni ebbe a rémálomba.
Most azonban rájöttem, hogy valamit még meg kell tennem. Tudtam, hogy
fájdalmas lesz, de azt is, hogy még ez sem lenne elég fájdalmas. Még ennél is
rosszabbat érdemeltem. Nem akartam magára hagyni Bellát, de nem ez volt a
megfelelő hely. Úgy döntöttem, felhívom Alice-t. Elképzelni sem tudtam,
hova menekülhetett előlem.
Kiléptem az előcsarnokba, két nővér legnagyobb meglepetésére, akik azt
találgatták, vajon elhagyom-e valaha is azt a szobát, de mielőtt a telefonomért
nyúlhattam volna, meghallottam Alice közeledő gondolatait a lépcsőház
felől. Elé sétáltam és megvártam a lépcsőház ajtajában.
Cipelt valamit a kezében, egy apró, fekete, kábelekkel körültekert eszközt,
és úgy szorította, mintha azt kívánná, bár összezúzhatná, megsemmisíthetné.
Kissé meg is lepődtem, hogy még nem tette meg.
Ezt már legalább háromszázszor átbeszéltük, de sosem tudtalak
meggyőzni.
– Valóban nem. Ezt azonban látnom kell.
Abban egyetértünk, hogy nem értünk egyet. Felém lökte a kamerát, láttam
rajta, hogy örül, amiért megszabadulhat tőle. Kelletlenül elvettem. Olyan
érzés volt, mintha valami sötét és rossz dolgot tartanék a kezemben. Menj el
valahova, ahol egyedül lehetsz!
Bólintottam. Ez jó tanácsnak tűnt.
Én addig rajta tartom a szemem Bellán. Bár szerintem nem szükséges,
de tudom, hogy ettől jobban érzed majd magad.
– Köszönöm!
Alice száguldva maga mögött hagyta a lépcsőházat.
A folyosókon járkáltam, amik ugyan csendesek voltak ezen a kései órán, de
nem kihaltak. Gondoltam rá, hogy bevonulok az egyik üres kórterembe, de
nem éreztem elég szeparáltnak. Lementem az előcsarnokba, és elhagytam az
épületet. Itt már inkább voltam egyedül, de még mindig láttam, ahogy a furcsa
biztonsági őr köröz a kórház körül. Amíg céltudatosan haladtam, nem zavarta
őket, de ha elidőzök valahol, azonnal megtalálnak a kérdéseikkel.
Egy elhagyatott, üres zugot kerestem, és megkönnyebbülve vettem észre
egy, az emberek gondolataitól távol eső helyet a nagy, kör alakú tér túlsó
oldalán.
Ironikus módon ez az elhagyatott épület a kórház kápolnája volt, ahol égtek
a fények, és kulcsra sem volt zárva a kései óra ellenére sem. Tudtam, hogy ez
a hely biztosan megnyugtatná Carlisle-t, de rajtam jelen pillanatban semmi
sem segíthetett.
Belülről nem tudtam bezárni az ajtót, ezért a kápolna eleje felé vettem az
irányt, távol az ajtótól, amennyire csak lehetséges. Fából készült
összecsukható székek sorakoztak egymás mellett a templomi padsorok
helyett. Egyet a fal mellé húztam, az orgona árnyékába.
Alice fülhallgatót is hozott.
Behunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Amint végignézem a
felvételt, soha többé nem leszek képes kitörölni a fejemből. De nem is lenne
szabad menekülnöm előle. Nem tűnt korrektnek. Bellának át kellett élnie.
Nekem mindössze végig kell néznem.
Kinyitottam a szemem, és bekapcsoltam a kamerát. A visszajátszó
képernyő mindössze öt centi széles volt. Nem tudtam, hogy hálás legyek-e
ezért, vagy nagyon is megérdemelném, hogy széles vásznon szembesüljek a
történtekkel.
A videó egy közelivel kezdődött, a vadász nézett szembe velem. James –
ez a név túlságosan ártalmatlan ennek a lénynek. Rám mosolygott, én pedig
pontosan tudtam, hogy erre vágyott istenigazából – rám akart vigyorogni. Ezt
az egészet nekem állította össze. Ami ezután következett, az valójában egy
beszélgetés volt kettőnk között. Egyoldalú ugyan, de mindannak, ami történt,
nem Bella volt a célpontja. Hanem én.
– Helló! – köszönt be szívélyes hangon. – Üdvözöllek az előadáson!
Remélem, tetszeni fog, amivel készültem neked. Sajnálom, hogy kissé
összecsaptam, de sietnem kellett vele. Ki hitte volna, hogy pár nap alatt
győzelmet aratok? Mielőtt, úgymond, felhúznánk a függönyt, szeretnélek
emlékeztetni, hogy mindezért csak magadat hibáztathatod. Ha nem álltál
volna az utamba, gyorsan túleshettünk volna rajta. De így sokkal
élvezetesebb, nem igaz? Jó szórakozást!
Ekkor a videó elsötétült, és az új „jelenet” kezdetét vette. Felismertem a
kameraállást. A tévé tetején állt, a tükrökkel borított hosszú fal felé nézett.
A vadász épp távolodott a képből. Olyan sebességgel száguldott a
filmfelvételen, hogy szinte láthatatlan maradt a kamera számára – csak
villódzó maszatnak tűnt. Elhelyezkedett a vészkijárat mellett, és kinyújtott
karral mozdulatlanná dermedt. A kezében egy fekete, szögletes tárgyat tartott.
Egy távirányítót. A fejét kissé oldalra döntve hallgatózott. Valami megütötte a
fülét, ami a felvételen egyáltalán nem hallatszott, majd James egyenesen a
kamerába mosolygott. Rám.
Ekkor én is meghallottam. Rohanó, botladozó lábak zaja hallatszott.
Elnehezült légzés. Egy kinyíló ajtó, majd egy pillanatnyi szünet.
A nyomkövető feljebb emelte a távirányítót, majd megnyomott egy gombot.
Az eddigieknél sokkal harsányabb hang csendült fel, egyenesen a kamera
alatti hangszórókból áradt. Bella anyja kiáltozott rémülten.
– Bella! Bella!
A másik szobából ismét szaladó lábak hangja szűrődött ki.
– Bella, nagyon megijesztettél! – mondta Renée.
Bella berobbant a szobába, fejvesztve kereste az anyját.
 – Ezt soha többet ne csináld! – folytatta Renée nevetve.
Bella a hang irányába fordult, szembenézett velem, tekintetét egyenesen a
kamera alá szegezte. Végignéztem, ahogy leesik neki a tantusz. Még nem
sikerült teljesen felfognia, miféle csel áldozata lett, de azt pontosan láttam
rajta, hogy megkönnyebbül. Az anyja nem volt veszélyben.
A hangszórók elnémultak. Bella vonakodva mozgott. Ugyan nem akarta
látni, de pontosan tudta, hogy a nyomkövető ott van valahol. Egész testében
megdermedt, amikor kiszúrta Jamest, aki mindeközben mozdulatlanul várt rá.
Bellának csak a profilját láttam, azt viszont kristálytisztán rögzítette a
kamera, hogy James rámosolyog.
Közelíteni kezdett felé, nekem pedig engednem kellett az ujjaim szorításán.
Attól féltem, akaratlanul is összezúzom a kamerát. James elhaladt Bella
mellett, majd a tévéhez vonult, és letette a távirányítót. Közben belenézett a
kamerába, és rám kacsintott. Majd Bella felé fordult. Így neki csak a hátát
láttam, de tökéletes kilátásom nyílt Bellára. A kamerát úgy állította be, hogy
ő maga ne látszódjon a tükrökben. Ezt valószínűleg elrontotta. Úgy képzelem,
nagyon is szerette volna, hogy lássam az előadását.
– Elnézést a tréfáért, Bella, de hát nem jobb így, hogy édesanyádat
igazából nem kellett belekevernünk a dologba?
Bella különös, majdhogynem nyugodt arccal nézett vissza rá.
– De igen.
– Nem is látszol dühösnek, amiért becsaptalak.
– Nem is vagyok az. – A hangjából egyértelműen hallatszott, hogy igazat
beszél.
A nyomkövető egy pillanatig tétovázott.
– Milyen fura! Komolyan mondod?
Oldalra billentette a fejét, én pedig csak találgathattam, milyen arcot vág
közben.
 – Kénytelen vagyok igazat adni annak a furcsa gyülekezetnek. Az emberi
lények tényleg egész érdekesek tudnak lenni. Azt hiszem, sejtem, mi vonzót
találhattak abban, hogy közelebbről megfigyelhettek téged. Megdöbbentő,
hogy közületek egyesek mintha egyáltalán nem törődnének a tulajdon
érdekükkel.
Közelebb hajolt Bellához, mintha valami választ várna a megfigyelésére,
de Bella egy szót sem szólt. Merev tekintetéből semmit sem lehetett
kiolvasni.
– Gondolom, most azt fogod mondani, hogy a barátod majd bosszút áll
érted – jelentette ki gúnyosan. A gúnyolódás azonban nem Bellának szólt.
– Nem, nem hinném – felelte Bella halkan. – Én legalábbis megkértem,
hogy ne tegye.
– És ő mit felelt?
– Azt nem tudom. Levelet hagytam neki.
És kérlek, kérlek, ne vedd üldözőbe a nyomkeresőt!, írta a levelében.
Szeretlek. Bocsáss meg nekem!
Bella szinte teljesen hétköznapi stílusban közölte mindezt. Ez szemmel
láthatóan zavarta Jamest, mert a hangja egyre élesebben, baljósabban
csengett.
– Igazán romantikus – szinte tapintható volt hangjának szarkasztikus éle –,
egy utolsó levél… És gondolod, hogy tiszteletben fogja tartani az utolsó
kívánságodat?
Bella tekintete még mindig megfejthetetlennek tűnt, de az arca nyugodt
maradt, miközben így felelt:
– Remélem.
Kérlek, ez az egyetlen dolog, amit kérhetek még tőled, írta a levelében.
Tedd meg értem!
– Hmmm. Akkor nem ugyanabban reménykedünk. – James hangja egyre
keserűbben csengett. Bella higgadtsága teljesen tönkretette az eltervezett
jelenetet. – Tudod, ez az egész egy kicsit túl könnyű volt nekem, túl gyors.
Hogy őszinte legyek, kicsit csalódott vagyok. Azt hittem, sokkal nagyobb
nehézségekkel kell majd megbirkóznom. Így végső soron mindössze egy kis
szerencsére volt szükségem.
Bella arcából türelem áradt. Úgy nézett ki, mint egy szülő, aki pontosan
tudja, hogy a gyerekének története hosszú lesz és zavaros, de eltökélte, hogy
a gyerek kedvére tesz, és végighallgatja.
A nyomkövető hangja megkeményedett.
– Amikor kiderült, hogy Victoria nem bír apád közelébe férkőzni,
meghagytam neki, hogy tudjon meg minél többet rólad. Mi értelme lett volna
föl-alá rohangálni a földgolyón, hogy a nyomodra bukkanjak, amikor
kényelmesen bevárhatlak egy általam választott helyen…
James pedig csak mondta és mondta, a szavakat lassan és önelégülten
ejtette ki, de én éreztem a hangjában megbújó csalódottságot. Egyre
gyorsabban beszélt. Bella azonban nem reagált. Csak várt, türelmesen és
udvariasan. Ez nyilvánvalóan feldühítette Jamest.
Eddig nem gondolkodtam túl sokat azon, hogyan talált rá James Bellára –
nem igazán maradt idő semmire a cselekvésen kívül –, de mindaz, amit
elmondott, logikusan hangzott. Nem lepett meg egyáltalán. Kissé
összerezzentem, amikor világos lett: azzal provokáltuk ki az utolsó lépését,
hogy Phoenixbe repültünk. De ez csak egy volt a több ezer hiba közül, amik
mind az én lelkemen száradtak.
Végül a monológja végére ért – vajon arra számított, hogy le leszek
nyűgözve? –, én pedig megpróbáltam felkészíteni magam arra, ami ezután
következett.
– Nagyon könnyű volt, tudod – folytatta –, én ennél lényegesen nehezebb
esetekhez szoktam. Őszintén remélem, hogy tévedsz a barátoddal
kapcsolatban. Edward, ugye, így hívják? – Elég ostoba dolog azt tettetni,
mintha nem emlékezne a nevemre. Egész biztosan nem felejthette el,
ugyanúgy, ahogy én is képtelen lennék kitörölni az ő nevét a fejemből.
Bella nem felelt neki. Ekkorra azonban kissé zavartnak tűnt. Mintha nem
értette volna, mi értelme ennek az egésznek. Nem rakta össze, hogy ez az
egész műsor egyáltalán nem neki szól.
– Nem haragszol, ha én is hagyok egy üzenetecskét a te Edwardodnak?
A nyomkövető hátrált, egészen addig, hogy el is tűnt a keretből. A kamera
hirtelen szorosan Bella arcára közelített.
Az arckifejezése teljesen világos volt. Kezdte összerakni a darabkákat.
Azt korábban is tudta, hogy James meg fogja ölni. Azt azonban nem sejtette,
hogy előbb megkínozza. Most először tükröződött páni félelem a
tekintetében, amióta kiderült, hogy az anyja biztonságban van.
Az én félelmem és borzongásom párhuzamosan nőtt az övével. Hogyan
élem túl ezt? Fogalmam sem volt. De mivel Bellának is sikerült, nekem is
muszáj.
Amikor a vadász úgy ítélte, elég ideig bámulhattam Bella ébredező
rettegését, kiszélesítette a képet, és kissé módosított a kameraálláson is, hogy
végre őt is láthassam a tükrökben Bella válla fölött.
– Sajnálom, de azt hiszem, hogy ha majd megnézi ezt, képtelen lesz
ellenállni a kísértésnek, hogy üldözőbe vegyen. – Újra elégedett volt a
művével. Bella rettegése volt az a drámai elem, amire olyannyira várt. – És
nem szeretném, ha egyetlen részletről is lemaradna valamiért. Ez a műsor az
ő kedvéért van. Te egyszerűen csak egy emberi lény vagy, aki
balszerencséjére rosszkor volt rossz helyen, és nem a megfelelő társaságban,
hogy ezt se felejtsük ki.
Ismét megjelent a kamera lencséje előtt, egyre közeledett Bellához. James
mosolya felvillant a tükörben.
 – Mielőtt elkezdjük…
Bella szája elfehéredett.
– Szeretném az orruk alá dörgölni. – A tekintete találkozott az enyémmel a
tükörben. – A megoldás egész idő alatt ott volt szemük előtt. Féltem is, hogy
Edward rájön, és elrontja a szórakozásomat! Egyszer már megtörtént, sok-
sok évvel ezelőtt. Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom
megszökött előlem.
Alice korábban már elárulta nekem, mivel tudnám elérni, hogy a
nyomkövető elveszítse az érdeklődését. Jamesnek azonban fogalma sem volt
arról, hogy direkt vetettem el ezt az ötletet. Sose értené meg, miért tennék
ilyet.
Ekkor egy újabb hosszas monológba fogott. Bár világos, hogy kárörvendő
szónoklatának köszönhetem, hogy Bella életben maradt, amíg megérkeztünk a
helyszínre, mégis fogcsikorgatva hallgattam a szavait. Amikor azonban egy
kis védencről kezdett beszélni, rájöttem, hogy itt sokkal többről van szó. Hát
ezt próbálta Bella közölni velünk. Alice, a videó… Ismert téged, Alice,
tudta, honnét jöttél.
– …Szegény kis teremtés, úgy tűnt, még csak nem is érzi a fájdalmat –
folytatta a történetet a nyomkövető. – Olyan sokáig volt bezárva a cellájába,
abba a sötét lyukba. Száz évvel korábban még máglyán égették volna meg a
látomásai miatt. A kilencszázhúszas években csak elmegyógyintézetbe
csukták, és elektrosokk-kezelést kapott. Amikor újra kinyitotta a szemét, újra
fiatalon, ereje teljében, úgy érezte, mintha akkor látta volna meg a
napvilágot. Az öreg vámpír erős, új vámpírlánykát teremtett belőle, és ezek
után nekem nem volt rá okom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek. Bosszúból
megöltem legalább az öreget.
– Alice – lehelte Bella.
A felismerés azonban nem változtatott semmit sápadt arcán. Az ajka
halványan zöldülni kezdett. El fog ájulni? Titkon azt remélem, lesz egy kis
szünet, egy pillanatnyi menekvés, még ha tudtam is, hogy nem tarthat sokáig.
Ez az információ nagyon sok gondolkodnivalót adott, és egy ponton
szeretném is megtudni, hogyan érez Alice ezzel kapcsolatban, de nem most.
Nem most.
– Igen, a kis barátnőd. Mondhatom, nagyon meglepődtem, amikor
megláttam azon a tisztáson. – Itt ismét felvette velem a szemkontaktust. –
Úgyhogy reméljük, a banda némi vigaszt merít ebből. Én megkaplak téged,
nekik meg ott van ő. Az egyetlen áldozatom, aki megmenekült tőlem. Ha úgy
vesszük, tulajdonképpen igen megtisztelő rájuk nézve…Annak a kis
szerencsétlennek tényleg fantasztikus illata volt. Még most is sajnálom, hogy
nem kóstolhattam bele… Még a tiédnél is jobb. Sajnálom… nem akartalak
megbántani. Neked is igen finom illatod van. Olyan virágillatszerű
valahogy…
Egyre közelebb és közelebb sétált Bellához, míg már teljesen fölé
magasodott, majd egyik kezével az arcához nyúlt, én pedig ismét majdnem
darabokra törtem a kamerát. Még nem bántotta ugyan, csak játszadozott az
egyik hajtincsével, próbálta minél tovább elnyújtani Bella iszonyatát. Minden
egyes cseppet ki akart sajtolni belőle.
A székről átültem a földre, és a kamerát magam mellé tettem. Szorosan
ökölbe szorítottam a kezemet. Jó, hogy így tettem, mert amikor a nyomkövető
lágyan végigsimított Bella arcán, félő volt, hogy eltöröm a saját kezemet.
– Nem, nem értem – zárta le végül James. – Hát, azt hiszem, akár el is
kezdhetjük. – Ismét rám nézett, az ajka mosolyra húzódott. Azt akarta, hogy
lássam, mennyire lelkes, hogy mennyire élvezni fogja, amit Bellával tesz
majd. – Aztán majd felhívom a barátaidat, és megmondom nekik, hol találnak
téged meg az én kis üzenetemet.
Bella reszketni kezdett. Az arca ekkorra olyan hamuszürke színt öltött,
hogy csodálkoztam, hogy nem ájult még el. James körözni kezdett körülötte,
és közben felém vigyorgott a tükörben. Majd leguggolt, tekintetét Bella
arcára szegezte, és a mosolyából lassan fogvicsorgatás lett.
Bella halálra rémülten a vészkijárat felé szaladt. Gyanítom, James
pontosan ezt akarta elérni, mindenáron cselekvésre késztetni Bellát.
Elővillant a fogsora, és elégedett vigyor ült ki az arcára, amikor Bella elé
ugrott, és visszakézből a tükrökkel teli falnak vágta őt.
Bella egy röpke, mégis végtelennek tűnő másodpercig repült a levegőben,
majd a fémes csattanás, a repedő csont és a darabokra törő üveg hangjával
egyszerre csapódott a sárgaréz balettrúdnak és a mögé felszerelt tükörnek.
A korlát egy robbanással letört a tartójáról, és a padlódeszkákra esett. Bella
erőtlenül csúszott le a padlóra, miközben az üvegszilánkok szikrázó fényt
vetettek köré. Ismét abban reménykedtem, hogy elveszíti az eszméletét. De
ekkor megpillantottam a szemét.
Tekintete kábult, tehetetlen és halálra rémült volt.
A kezem már sajgott a szorításom megsemmisítő nyomása alatt, de
képtelen voltam enyhíteni a markoláson.
A vadász Bella felé ballagott, tekintetét azonban egy pillanatra se vette le
a kamera lencséjéről, átható tekintettel bámult rám.
– Ez nagyon hatásos lesz – hívta fel rá a figyelmemet. Remélte, hogy
értékelem majd a gondos tervezésnek köszönhető jelenetet. – Sejtettem, hogy
ez a helyiség rengeteg drámai effektet kínál az én kis filmemhez. Ezért
akartam éppen itt találkozni veled. Tökéletes díszlet, nemdebár?
Fogalmam sem volt, Bellának feltűnt-e, hogy James másfelé figyelt, vagy
szimplán csak ösztönösen cselekedett, de fájdalmas mozdulatokkal kúszni
kezdett a padlón a bejárat felé.
A vadász csendesen felnevetett szánalmas próbálkozásán, és már utána is
vetette magát.
 Alice korábban már megmutatta nekem ezt a jelenetet. Azt kívántam, bár
elfordíthatnám a fejem. De nem tehettem. James talpa egyenesen Bella
lábszárába csapódott be. Hallottam mindkét roppanást, ahogyan Bella
sípcsontja és szárkapocscsontja megadta magát a nyomás alatt.
Bella egész teste beleremegett a fájdalomba, eget rengető sikolya
betöltötte az apró termet, visszaverődött az üvegről és a csiszolt padlóról is.
Mintha egy fúróval vájtak volna bele a hallójáratomba a fülhallgatón
keresztül. Bella arca eltorzult a kíntól, és apró erek pattantak el a szemében.
– Nincs kedved újragondolni az utolsó kívánságodat? – kérdezte Bellától;
most már teljesen ő kötötte le a figyelmét. Lábujját aprólékos pontossággal
egyenesen Bella törésének résébe mélyesztette.
Bella fülsiketítően sikoltott.
– Még mindig nem akarod, hogy Edwardod üldözőbe vegyen engem? –
buzdította, mint egy színpad szélén ácsorgó rendező.
James addig akarta kínozni őt, amíg könyörögni nem kezd nekem, hogy
vadásszam le a kínzóját. Bella biztosan tudja, hogy nekem világos lenne,
hogy a válaszát kierőszakolták. Így hát arra számítottam, hogy hamar meg is
adja Jamesnek, amit ennyire akar.
– Mondd ki, ha ennyire ezt szeretné hallani – suttogtam hasztalanul.
– Nem – nyöszörögte rekedten. Most először a kamera lencséjébe nézett,
vérben ázó szeme esedezett, egyenesen hozzám beszélt: – Nem, Edward, ne
tedd…
Ekkor James Bella arcába rúgott.
Ennek a rúgásnak a nyomát láttam már Bella arcának bal oldalán. Két apró
repedés keletkezett tőle az arccsontján. James óvatos volt, tudta, hogy ha az
erejének akár csak töredékét is latba veti a rúgáshoz, abba Bella belehal.
Ő pedig még nem végzett vele. Ezért épp csak meglegyintette.
Bella pedig ismét repült a levegőben.
 A röppályáját látva azonnal tudtam, hogy James hibát követett el.
Az üveg már így is darabokra tört, az éles szélek pedig repedt
ezüstfogakként ágaskodtak felfelé. Bella feje majdnem pontosan ugyanoda
csapódott be, mint korábban, de ez alkalommal az üvegfogak végighasították
a fejbőrét, miközben zuhant. A felhasadó bőr hangját lehetetlen volt nem
meghallani.
James Bella felé fordult, és a tükörben láttam, hogy megfeszül az arca,
amikor megértette, mit is művelt.
A vér már teljesen elöntötte Bella haját, bíborvörös csíkokban csordogált
végig az arcán, végig a nyakán is, hogy aztán a kulcscsontja feletti
mélyedésben gyűljön össze. A látványtól tűz ébredt a torkomban, és előhívta
vérének ízét is az emlékeimből.
A vér a földre csöpögött, tócsává formálódott Bella könyöke alatt.
Túl sok volt a vér, elképesztő sebességgel ömlött belőle. Teljesen
megsemmisített a látvány. Döbbenten álltam a tény előtt, hogy Bella képes
volt túlélni ezt a támadást.
A nyomkövető is aggódva figyelte őt, tervei és önhittsége összeomolni
látszott. Állatias, embertelen lett az arca. Láttam a szemén, hogy egy része
küzdeni akar a szomjúsága ellen, de ő nem sajátította el az önuralom
képességét. Ekkorra már aligha emlékezett a közönségére vagy a drámai
előadására.
Egy igazi vadászordítás szakadt ki a fogai mögül. Bella ösztönösen maga
elé emelte a kezét, hogy védje magát. A szemét már behunyta, az élet kezdett
elpárologni az arcából.
Robbanás hallatszott, amit egy üvöltés követett. A nyomkövető
támadóállásba ugrott. Egy sápadt alak villámsebesen viharzott el a kamera
előtt, lehetetlen volt kivenni, mit ábrázol. A nyomkövető is eltűnt a képből.
Láttam James fogainak bíborvörös helyét Bella tenyerén. Élettelenül a földre
ejtette a kezét, ami halk puffanással egyenesen a vértócsába zuhant.
Dermedt arccal néztem végig, ahogyan a képernyőn megjelent a zokogó
alakom, oldalamon a sebesen ügyködő Carlisle-lal. A felvétel jobb alsó
sarkába pillantottam, ahol időről időre felbukkant James egy-egy darabkája.
Emmett könyöke, Jasper tarkója. Ezekből a futó villanásokból lehetetlen volt
visszafejteni, hogyan is zajlott a küzdelmük. Talán egy nap megkérem
Emmettet vagy Jaspert, hogy emlékezzen rá vissza a kedvemért. De kétlem,
hogy enyhíteni tudna az őrült dühön, amit éreztem. Még ha én magam
téphettem volna darabokra a nyomkövetőt, hogy aztán a lángokba vessem a
cafatokat, az sem lett volna elég. Semmi sem teheti ezt jóvá.
Végül Alice lépett a lencse elé. Gyötrelmesen összerándult az arca, ebből
tudtam, hogy a látomásában megjelent a felvétel és az is, hogy a
későbbiekben meg fogom nézni. Felkapta a kamerát, a képernyő pedig
elsötétült.
A kezembe fogtam a felvevőt, és lassan, módszeresen fém- és műanyag
szemcsékké morzsoltam.
Amint végeztem ezzel, előkaptam az ingem zsebéből a kis kupakot, amit
hetek óta magammal hurcoltam mindenhova. A szuvenírem Bellától – egyfajta
talizmán, egy butuska, de megnyugtató fizikai kapcsolat.
Egy pillanatig tompán csillogott a kezemben, majd a hüvelyk- és
mutatóujjam közé fogva ezt is szétmorzsoltam, acéllal borított darabkáit
pedig a kamera maradványaira szórtam.
Nem érdemeltem meg, hogy bármiféle kapocs kössön Bellához, semmilyen
igényt nem tarthattam rá.
Hosszan ücsörögtem az üres kápolnában. Egyszer csak halk zene szólalt
meg a hangszórókból, de senki sem lépett be, és annak sem láttam jelét, hogy
bárki észrevette volna, hogy odabenn vagyok. Gondolom, időzítő kapcsolt
be. Rachmaninov második zongoraversenyének adagio sostenutóját ismertem
fel.
Bódultan hallgattam, és próbáltam emlékeztetni magamat arra, hogy
Bellával minden rendben lesz. Hogy akár most azonnal felpattanhatnék, és
mellette teremhetnék egy másodpercen belül. Hogy Alice látomása szerint
harminchat órán belül felébred majd. Egy nap, egy éjszaka és még egy nap
van már csak hátra addig.
De mindebből semmi sem számított. Mert minden szenvedés, amin
keresztül kellett mennie, az én hibám.
Kibámultam a magas ablakokon, néztem, ahogy az éjszaka feketesége
lassan visszavonul, és átadja helyét a halvány, szürkés ég derengésének.
Majd olyasmit tettem, amit legalább száz éve nem csináltam már.
A kíntól mozdulatlanná görnyedtem össze a földön, és imádkozni kezdtem.
De nem fohászkodhattam istenemhez. Ösztönösen mindig is azt éreztem,
hogy a mi fajtánknak nincs semmiféle istensége. A halhatatlanok számára
értelmetlen egy isteni lény; és ki is vontuk magunkat mindenféle isteni
hatalom alól. Mi magunk teremtettük meg a létünket, és csakis egy hozzánk
hasonló bírhat olyan erővel, ami képes végezni velünk. A földrengések nem
zúzhatnak össze bennünket, az özönvízben nem fulladhatunk meg, a tűz pedig
túl lassú ahhoz, hogy utolérjen bennünket. A kénkőnek esélye sincs velünk
szemben. Mi magunk vagyunk a saját alternatív univerzumunk istenei.
A halandó világban élünk, de felette állunk, sosem lettünk a jogrendszerük
rabszolgái, csakis a saját törvényeinket követjük.
Egyetlen istenhez sem tartozom. Senkihez sem esedezhettem. Carlisle-nak
másfajta elképzelései voltak erről, és talán, de csak talán, egy hozzá hasonló
számára lehet kivétel. De én nem volt hozzá hasonló. Én ugyanúgy
bemocskoltam a kezem, mint fajtánk összes többi tagja.
Ehelyett Bella Istenéhez fohászkodtam. Ugyanis ha létezik egy magasabb,
jó szándékú hatalom az univerzumban, akkor egész biztosan aggódnia kell a
legbátrabb és legjóságosabb gyermekéért. Ha pedig nem aggódik, akkor
valójában semmi célja egy efféle entitásnak. Hinnem kellett abban, hogy
Bella élete számít ennek az oly távoli istennek, ha létezik.
Így hát erőt kértem istentől. Tudtam, hogy egyedül nem bírok el ezzel a
feladattal – az erőnek kívülről kell érkeznie. Tökéletesen emlékeztem Alice
látomására az elhagyatott Belláról – sivár, üres, beesett arcára, ami nem több
önmaga árnyékánál. A fájdalmára és a rémálmaira. Képtelen voltam akár
csak elképzelni is, hogy ne törnék meg, hogy ne adnám be a derekam, ha
megtudnám, hogy így sújt le rá a gyász. Most még nem tudtam elképzelni. De
meg kell tennem, erőt kell gyűjtenem hozzá.
Átkozott, odaveszett lelkem kínszenvedésétől fűtve fohászkodtam istenhez,
bárki vagy bármi legyen is az, hogy segítsen nekem megóvni Bellát saját
magamtól.
 29. ELKERÜLHETETLEN
KÖVETKEZMÉNYEK

Alice pontosan látta előre, melyik pillanatban nyitja ki Bella végre a szemét.
Volt néhány praktikus oka is, amiért kettesben akartam maradni vele, mielőtt
bárki mással találkozhatott volna; Bellának fogalma sem volt a
fedősztorinkról. Persze, Alice vagy Carlisle könnyedén kezelhette volna ezt a
helyzetet, Bella pedig elég okos ahhoz, hogy egészen addig amnéziát
színleljen, amíg képbe nem kerül a hivatalos álláspontról. De Alice tudta,
hogy többre van szükségem a történet tisztázásánál.
A várakozás órái alatt Alice bemutatkozott Renée-nek, és úgy elbűvölte őt,
hogy mostanra bizalmas barátnők lettek, Renée szerint legalábbis. Alice-nek
sikerült meggyőznie Bella anyukáját, hogy a legalkalmasabb pillanatban
menjen ebédelni.
Délután egy óra volt még csak. Az ablakredőny még le volt eresztve a
délelőtti napsütés miatt, de hamarosan felhúzhatom majd. A nap már a kórház
túloldalát sütötte.
Amint Renée távozott, a székemet Bella ágya mellé húztam, a könyökömet
a matracon pihentettem a válla mellett. Fogalmam sem volt, hogy Bella vajon
tudatában lehet-e annak, mennyi idő telt el, vagy fejben még mindig abban az
elátkozott tükrös szobában van. Bátorításra lesz szüksége, én pedig elég jól
ismertem ahhoz, hogy tudjam, az arcom láttán kissé megnyugszik majd.
Jóban-rosszban mellette állok, ha ettől jobban érzi magát.
Az előre jelzett időpontban mocorogni kezdett. Már korábban is meg-
megmozdult, de ez most sokkal inkább látszott valós erőfeszítésnek.
A homlokán ráncok jelentek meg a fájdalomtól, a nyugtalanságát jelző kis V
alak is felbukkant a szemöldökei közt. Mint ahogy már rengetegszer vágytam
rá korábban is, mutatóujjammal most végigsimítottam a V betűn, mintha
megpróbálnám kiradírozni. Valóban elhalványult kissé, a szemhéja rebegni
kezdett. A szívfrekvenciáját jelző monitor pittyegése is némileg felgyorsult.
Bella kinyitotta a szemét, de vissza is zárta. Tett még egy próbát, de a
mennyezeti világítás erős fényétől hunyorognia kellett. Elfordította a fejét az
ablak felé, míg a szeme megszokta a világosságot. A szíve egyre gyorsabban
vert. A keze küszködött a kígyózó vezetékek alatt, és egyenesen az orrába
helyezett szonda felé nyúlt, nyilvánvalóan ki akarta húzni. Elkaptam a kezét.
– Azt már nem! – tiltakoztam csendesen.
Amint meghallotta a hangom, a szívverése lassulni kezdett.
– Edward? – Nem tudta kellőképpen felém fordítani a fejét, ezért közelebb
hajoltam hozzá. A tekintetünk találkozott, Bella még mindig kissé véreres
szeme megtelt könnyekkel. – Edward, annyira sajnálom!
Sosem tapasztalt, átható fájdalmat éreztem, amiért ő kér tőlem bocsánatot.
– Ssss! – csitítottam. – Most már minden rendben lesz.
– Mi történt? – kérdezte, és a homlokát annyi ránc tarkította, mintha
valamilyen rejtélyt próbálna megfejteni.
Felkészültem erre a kérdésre. Kitaláltam, hogyan tudnám a lehető
leggyengédebb módon elmagyarázni neki az eseményeket. De ehelyett a saját
félelmeim és bűntudatom mentségei kezdtek áradni belőlem.
– Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna.
Bella egy hosszú másodpercig csak nézett rám, én pedig láttam rajta, hogy
lassan visszatérnek az emlékei. Ezek hatására először összerezzent, majd a
légzése is gyorsulni kezdett.
– Olyan buta voltam, Edward. Azt hittem, foglyul ejtette anyut.
 – Mindnyájunkat becsapott.
– Föl kell hívnom Charlie-t és anyut.
– Alice már felhívta őket. – Átvette ezt a feladatot Carlisle-tól, és
mostanra naponta többször is csacsogott Charlie-val. Renée-hez hasonlóan őt
is teljesen megbabonázta. Tudtam, hogy Alice már az ébredés utáni
telefonhívást is megtervezte. Nagyon izgatott volt, hogy ma végre sor kerülhet
rá. – Renée itt van a kórházban. Most éppen elment, hogy egyen valamit.
Bella ismét mocorogni kezdett, úgy festett, mint aki ki akar mászni az
ágyból.
– Anyu itt van?
Átkaroltam a vállát, nehogy felkeljen. Bella pislogott párat, majd
körbenézett a szobában; szédült.
– Mindjárt visszajön – nyugtatgattam. – Neked viszont nyugton kell
maradnod.
Ez azonban egyáltalán nem úgy hatott rá, mint szerettem volna. A tekintete
alapján elöntötte a pánik.
– De mit mondtatok neki? Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?
Halványan elmosolyodtam.
– Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott
ablakon.
Mindkét szülője elfogadta ezt a magyarázatot; nemcsak elhitték, hogy ez
megtörténhetett Bellával, de mintha számítottak is volna rá, hogy előbb-utóbb
valami hasonló bekövetkezik. Így hát nem éreztem gúnyolódásnak, amikor
hozzátettem:
– Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen.
Bella felsóhajtott, de higgadtabbnak tűnt, amint világos lett a számára,
hogy van alibije. Hosszú másodperceken keresztül meredt a takarójára.
– Mennyire súlyosak a sérüléseim? – kérdezte.
 Úgy döntöttem, csak a főbb sérüléseket említem meg neki.
– Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon,
horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, és jó sok vért
vesztettél. Többször is kaptál vérátömlesztést. Nem mondhatnám, hogy
kedvemre volt, mert egy időre egészen megváltozott a szagod.
Ezen elmosolyodott, de rögtön össze is rezzent a fájdalomtól.
– Legalább részed volt egy kis változatosságban!
– Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem.
A szemembe nézett, és fürkészőn vizslatott pár másodpercig, mielőtt
feltette volna a következő kérdését.
– Hogy bírtad megtenni?
Fogalmam sincs, miért éreztem ennyire kényelmetlennek ezt a témát.
Hiszen sikerrel jártam. Emmett, Jasper és Alice azóta is döbbenten áll a
hihetetlen teljesítményem előtt. De én nem tudtam így tekinteni rá.
Túlságosan kevésen múlott. Elviselhetetlenül tisztán emlékszem, mennyire
vágyott rá a testem, hogy sose érjen véget az a mennyei boldogság.
Képtelen voltam Bella szemébe nézni. A kezére meredtem inkább, majd
óvatosan a saját kezembe fogtam. Mindkét oldalon kábelek lógtak belőle.
– Magam sem tudom – suttogtam.
Bella nem szólalt meg, de éreztem magamon a tekintetét. Egy ennél jobb
válaszra várt. Felsóhajtottam.
Szinte csak leheltem a szavakat.
– Lehetetlen volt… abbahagyni. Lehetetlen, de én megtettem. –
Megpróbáltam rámosolyogni, miközben igyekeztem elkapni a pillantását is. –
Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.
– Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? – Vigyorgott a saját viccén, de
el is torzult az arca, amint megérezte, milyen sérülések érték az arccsontját.
Én azonban nem tudtam ilyen könnyed hangon felelni neki. Nyilvánvalóan
semmi oka mosolyogni.
– Sokkal jobb – feleltem őszintén, még ha kissé keserűen is. – Még annál
is jobb, mint amilyennek képzeltem.
– Sajnálom!
Az égnek emeltem a szemem.
– Hogy valakinek épp ezért jusson eszébe bocsánatot kérni!
Bella gondosan megvizsgálta az arcomat, de nem volt elégedett azzal, amit
ott talált.
– Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem?
Semmiért, akartam felelni, de láttam, hogy bocsánatkérő hangulatban van,
ezért odavetettem neki valamit, amin érdemes lesz elgondolkodnia.
– Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól.
Szórakozottan bólintott, ezt az indokot el tudta fogadni.
– Sajnálom!
Megsimogattam a kézfejét, bár fogalmam sem volt, érzi-e egyáltalán az
érintésemet a rengeteg kötés alatt.
– Tudom, miért tetted. Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg
kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.
Ez azonban már nem tűnt logikusnak neki.
– Nem engedtél volna el.
– Nem – sziszegtem rá a fogaim közül. – Nem bizony.
Kis ideig a távolba meredt, a szíve pedig hevesen kezdett verni.
Borzongás rázta meg a testét, az emiatt feléledő fájdalom miatt pedig
felszisszent.
– Mi baj van, Bella?
Csak nyöszörögve merte feltenni a kérdést.
– Mi történt Jamesszel?
Nos, ezzel kapcsolatban legalább tényleg megnyugtathattam.
 – Letéptem rólad, aztán Emmett és Jasper végeztek vele.
Ráncba szaladt a homloka, ettől pedig kissé megrándult az arca. Először
elsimította a vonásait, és csak utána folytatta.
– Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben.
– Ki kellett menniük… túl sok volt a vér. – Egy egész folyónyi vér volt
abban a teremben. Időnként úgy éreztem, mintha még mindig nem tudtam
volna lemosni magamról.
– De te ott maradtál – suttogta.
– Igen, én ott maradtam.
– És Alice és Carlisle is… – mondta álmélkodva.
Elmosolyodtam.
– Ők is szeretnek téged, tudod.
Az arcán hirtelen ismét megjelent az aggodalom.
– Látta Alice a videófelvételt?
– Igen, látta.
Ezt a témát jelenleg gondosan kerültük egymás közt. Én tudtam, hogy ő épp
kutakodik a múltja után, ő pedig tudta, én még nem állok készen arra, hogy
megvitassuk a látottakat.
– Azelőtt nem is sejtette – magyarázta Bella sietősen –, miért nem
emlékszik semmire.
Annyira jellemző Bellára, hogy még jelen helyzetben is valaki más miatt
aggódik.
– Tudom. Most viszont már tudja.
Nem igazán tudtam, mit láthat az arcomon, de Bella szemlátomást
nyugtalankodott miatta. Megpróbálta megsimogatni az arcomat, de az
infúziócső nem engedte.
– Áuu – nyöszörgött.
Kitépte talán az infúzióját? A mozdulata nem tűnt túl vehemensnek, de nem
igazán tudtam megfigyelni, mi történt.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Tűk – felelte, miközben úgy meredt a plafonra, mintha valami sokkal
érdekesebbet látna ott egyszerű álmennyezetnél. Vett egy mély lélegzetet, én
pedig döbbenten figyeltem fel ajka halványzöldes színt öltő sarkaira.
– Fél a tűtől – mormoltam. – Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka,
hogy halálra kínozza… ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele.
Viszont egy infúzió, ugye…
Bella égnek emelte a szemét. A zöld szín fakulni kezdett.
Majd pillantása felém villant, és gondterhelten azt kérdezte:
– Na és te miért vagy itt?
Egy pillanatra az is átfutott a fejemen… de végső soron nem számított.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
Talán az, amit tennem kell, végső soron könnyebb lesz, mint reméltem.
Fájdalom hasított öreg szívem tájékába.
– Dehogyis! – tiltakozott majdnem kiabálva. Majd határozottan visszafogta
a hangerejét, végül szinte már suttogott. – Úgy értettem, hogy anyám mit
gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak
neki.
– Vagy úgy!
Hát persze hogy mégsem lesz olyan egyszerű. Rengetegszer hittem már,
hogy Bella végleg végzett velem, de sosem volt igazam.
– Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek – magyaráztam ugyanazon
a komoly és jámbor hangon, amit akkor alkalmaztam, ha meg kellett győznöm
a nővérkéket, hogy Bella szobájában kell maradnom –, és rábeszéljelek,
gyere vissza Forksba. Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol
Carlisle-lal és Alice-szel megszálltunk. – Tágra nyílt szemem ártatlanságot
sugárzott. – Mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem… De hasra
estél a lépcsőn, és… a többit már tudod. De nem muszáj pontosan
emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.
Egy pillanatig eltöprengett ezen.
– Van egy-két hiba a történetben. Például hiányzik a törött ablak.
Nem bírtam megállni, hogy el ne vigyorodjak ezen.
– Nem igazán. Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat. Mindenre
gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is
perelheted a szállodát.
Ez az ötlet nyilvánvalóan felháborította őt.
Lágyan megsimogattam arcának épen maradt oldalát.
– Nem kell aggódnod semmi miatt! Most csak az a dolgod, hogy
meggyógyulj!
A szíve egyre hevesebben vert. Fájdalom jelei után kutattam az arcán, azt
hittem, valami olyat mondtam, ami felzaklatta őt, de ekkor megpillantottam a
kitágult pupillát, és eszembe jutott, mi szokta ezt előidézni. Az érintésemre
reagált így.
Bella a gépre meredt, ami hangos pittyegéssel jelezte szívdobogásának
szaporaságát, majd fintorogva így kommentálta:
– Ez kínos.
Halkan felnevettem az arca láttán, aminek sértetlen oldala enyhén kipirult.
– Hmmm, kíváncsi lennék…
Már csak pár centi választotta el az arcunkat egymástól. Lassan
leszámoltam ezzel a távolsággal is. A szíve majd kiugrott a helyéről. Amikor
megcsókoltam, az ajkam szinte még hozzá sem ért az övéhez, a szívritmusa
máris akadozni kezdett. Konkrétan kihagyott egy ütemet.
Elkaptam a fejem, idegesen figyeltem, mikor tér vissza a szívverése az
egészséges ritmusához.
– Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában.
 Rosszalló tekintettel panaszolta:
– Még meg sem csókolhattalak rendesen. Ne akard, hogy én menjek oda
hozzád!
Elmosolyodtam a fenyegetésén, majd gyengéden újra megcsókoltam, de
azonnal elhátráltam tőle, amint a szíve megkergülni látszott. Meglehetősen
rövid csók volt.
Ezt Bella szemmel láthatóan nehezményezte, de amúgy is el kellett
halasztanunk a kísérlet folytatását.
Harminc centivel arrébb kúsztam a székkel Bella ágyától.
– Azt hiszem, anyádat hallom.
Renée már a lépcsőn caplatott felfelé, és közben negyeddollárosok után
turkált a táskájában. Aggasztotta a rengeteg gyorskaja, amit az elmúlt
napokban fogyasztott. Nagyon vágyott egy jó kis edzőtermi izzadásra, de
egyelőre be kellett érnie a lépcsőmászással.
Bella arca eltorzult, én azt feltételeztem, hogy a fájdalomtól. Közelebb
hajoltam hozzá, kétségbeesetten szerettem volna tenni érte valamit.
– Ne hagyj itt! – kérte, és érezhető volt a hangján, hogy közel áll a
zokogáshoz. A szeméből sugárzott a félelem.
Nem akartam végiggondolni, mit jelent ez a reakció a jövőt tekintve.
A fejemben újra felbukkant Alice kínzó látomása. Bella a fájdalomtól
összegömbölyödve, levegő után kapkodva…
Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és igyekeztem lazán válaszolni.
– Nem hagylak itt. Szundítok egyet.
Rávigyorogtam, majd a türkiz műbőrrel borított alvófotelhez siettem, és
teljesen hátradöntöttem a támlát. Végtére is, Renée ajánlotta fel, hogy
használjam nyugodtan. Behunytam a szememet.
– Ne felejts el lélegezni! – suttogta. Eszembe jutott, amikor Bella próbált
alvást színlelni az apja előtt, és vissza kellett fojtanom a mosolyomat.
Teátrálisan vettem egy mély lélegzetet.
Renée épp a nővérszoba mellett sétált el.
– Történt valami változás? – kérdezte az ügyeletes segédápolót, a
fiatalabb, alacsony Beát. Renée szórakozott hanglejtéséből világos volt, hogy
negatív válaszra számított. A választ meg sem várva tovább is sétált.
– Igazából volt egy kis ingadozás az életjeleiben a monitorok adatai
alapján. Épp be akartam menni hozzá.
Jaj ne, nem lett volna szabad elmennem!
Renée egyre nagyobb léptekkel sietett a kórteremhez, rettenetesen
aggódott.
– Megyek, megnézem, és szólok majd…
A segédápoló, aki már épp felpattant a székéről, visszaült a helyére, és
bólintott.
Bella mocorgott, az ágy pedig nyikorgott alatta. Nyilvánvaló volt,
mennyire felzaklatja az anyja nyugtalansága.
Renée csendesen nyitotta ki az ajtót. Persze szerette volna, ha Bella
felébred, de mégis udvariatlanságnak tűnt hangoskodni.
– Anyu! – suttogta Bella boldogan.
Mivel alvást színleltem, nem láthattam Renée arcát, de a gondolatait
teljesen uralta a tény, hogy Bella felébredt. Hallottam bizonytalan lépteit.
Majd azt is, hogy kiszúrt engem a széken.
– Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül – motyogta halkan, de a
gondolatai üvöltöttek. Ehhez a hangerőhöz mostanra kezdtem hozzászokni;
nem volt már olyan rémisztő, mint kezdetben. Azon kezdett tűnődni, vajon
aludtam-e eddig egyáltalán.
– Anyu, úgy örülök, hogy látlak! – lelkendezett Bella.
Renée-t egy pillanatra megijesztette Bella vérfoltos szeme. A tekintete
megtelt könnyekkel a szenvedésének újabb bizonyítéka láttán.
 Titkon feléjük sandítottam, miközben Renée óvatosan magához ölelte a
lányát. A könnyek most már teljesen elárasztották az arcát.
– Bella, annyira aggódtam érted!
– Sajnálom, anyu! De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben
van…
Rossz volt hallgatni, hogy Bella jelen állapotában is az egészséges anyját
nyugtatgatja, de gyanítom, mindig is ez volt a kapcsolati dinamikájuk. Talán
Renée gondolatainak egyedi működése és az, ahogyan ez a többi emberre
hatott, kissé narcisztikus emberré tette az asszonyt. Nem csoda, hiszen a
világon mindenki a ki nem mondott vágyai teljesítésén ügyködött.
– Örülök, hogy végre nyitott szemmel láthatlak. – Bár magában ismét
megborzongott a látványtól.
Egy pillanatnyi csöndet követően Bella bizonytalanul kérdezgetni kezdte az
anyját.
– Mióta volt csukva a szemem?
Ekkor esett le, hogy erről még mi sem beszéltünk.
– Ma péntek van, szívem – felelte neki Renée –, jó sokáig nem voltál
magadnál.
Bella teljesen ledöbbent.
– Péntek?
– Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést
szenvedtél.
– Tudom – fintorgott Bella. Nagyon szerettem volna tudni, mekkora
fájdalmat érez ebben a pillanatban.
– Szerencséd, hogy dr. Cullen éppen itt volt. Micsoda remek ember… bár
meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfi modell, nem úgy, mint egy
orvos…
– Te találkoztál Carlisle-lal?
 – Igen, és Edward húgával, Alice-szel is. Kedves lány.
– Szerintem is.
Renée fülsiketítő gondolataiban ismét én bukkantam fel.
– Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert
Forksban.
Igazán nagyon közeli barátokra.
Bella hirtelen felnyögött.
A szemem az akaratom ellenére kipattant. De nem buktam le; Renée
tekintete Bellára szegeződött.
– Mid fáj? – kérdezte aggodalmasan.
– Nincs semmi baj – nyugtatta Bella Renée-t, bár éreztem, hogy ez nekem
is szól. Egy villanásra összenéztünk, mielőtt újra behunytam volna a
szememet. – Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom.
Renée idegesen mérte végig a lánya magatehetetlen testét. Amikor Bella
újra megszólalt, a hangja felélénkült.
– Hol van Phil?
Renée-nek azonnal elterelődött a figyelme, gyanítom, pontosan ez volt
Bella célja is.
Ó, még el sem újságoltam neki a jó hírt. Jaj, nagyon boldog lesz!
– Floridában. Jaj, Bella! Sose találnád ki. Már éppen el akartunk jönni, de
képzeld, mi történt!
– Philt leszerződtették? – kérdezte. Hallottam a hangján, hogy mosolyog,
biztos volt az igenlő válaszban.
– Igen! Hogy találtad ki? Méghozzá a Sun, gondoltad volna?
– Hát ez nagyszerű – örvendezett Bella, bár a hangjába vegyült némi
üresség, ami nekem arról árulkodott, fogalma sincs, melyik város csapata a
Sun.
– És Jacksonville annyira fog tetszeni neked! – Renée-t majd szétvetette a
boldogság. A gondolatai csak úgy kiáltoztak, és biztos voltam benne, hogy
épp úgy hat Bellára is, mint bárki másra. Renée áradozni kezdett az
időjárásról, az óceánról, az imádni való fehér szegélyű sárga házról, és meg
sem fordult a fejében, hogy Bella ne lenne legalább ugyanolyan izgatott, mint
ő.
Pontosan tudtam, milyen jövőt szán Renée Bellának. Már vagy százszor
végighallgattam, ahogy gondolatban a csodás fejleményekről lelkendezett,
amíg arra vártunk, hogy Bella felébredjen. A terve pont kapóra jött nekem is.
– Várj már, anyu! – szakította félbe Bella zavartan. Úgy képzeltem, hogy
szinte fulladozik Renée lelkesedése alatt, ami úgy zúdult rá, mint egy
súlyozott takaró. – Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban
lakom.
– De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám – nevetett Renée. –
Phil mostantól sokkal többet lesz otthon… Többször is átbeszéltük a dolgot,
és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled
töltöm, a másik felét vele.
Renée arra várt, hogy Bellában pislákolni kezdjem az öröm.
– Anyu… – kezdte Bella lassan. – Én tényleg Forksban akarok élni. Már
egész jól beilleszkedtem az iskolában, van egy csomó barátom…
Renée ennek hallatán ismét felém pillantott.
– Charlie-nak is szüksége van rám – folytatta Bella. – Teljesen egyedül
van, és egyáltalán nem tud főzni.
– Te Forksban akarsz maradni? – kérdezett vissza Renée, mintha ezek a
szavak ebben a sorrendben teljesen értelmezhetetlenek lennének a számára. –
Miért is?
Biztosan a fiú az oka.
– Már mondtam, az iskola, Charlie és áúú…
Ismét muszáj volt odanéznem. Renée tétován Bella fölé hajolt, látszott,
hogy nem tudja, hol is érinthetné meg a lányát. Végül a homlokát választotta.
– De Bella, drágám, hiszen te utálod Forksot. – Úgy hangzott, mintha
Renée amiatt aggódott volna, hogy Bella elfeledkezett erről a tényről.
Bella hangja védekezőbe csapott át.
– Nem is olyan rossz hely…
Renée úgy döntött, hogy nem kerülgeti a forró kását.
– Ez a fiú az oka? – suttogta. Inkább hangzott vádnak, mint kérdésnek.
Bella habozott egy kicsit, de végül színt vallott.
– Igen, részben. Szóval volt alkalmad beszélgetni Edwarddal?
– Igen. És szeretnék beszélni veled erről a dologról.
– Mégis, pontosan miről? – kérdezte Bella ártatlanul.
– Azt hiszem, ez a fiú szerelmes beléd – sugdosta neki Renée.
– Én is azt hiszem.
Bella szerelmes? Vajon miről maradtam még le? És hogy lehet, hogy
nem árulta el nekem ezt eddig? Mégis mit kéne most tennem?
– És te hogy érzel iránta?
Bella felsóhajtott, majd közömbös hangon válaszolt az anyjának.
– Teljesen odavagyok érte.
– Hát ami azt illeti, rendes srácnak látszik, és istenkém, tényleg
szívdöglesztő, de te még olyan fiatal vagy, Bella…
És elképesztően hasonlítasz Charlie-ra. Túlságosan korai még ez.
– Tudom, anyu. Ne aggódj! – egyezett bele Bella könnyeden. – Ez csak
olyan diákszerelem.
– Igen, igen – helyeselt Renée.
Hú, akkor jó. Nem veszi olyan véresen komolyan ezt a helyzetet, mint
ahogy Charlie tenné. Ó, már ennyi az idő? El fogok késni.
Bellának feltűnt Renée hirtelen támadt szórakozottsága.
– Menned kell?
 – Phil azt ígérte… Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz felébredni…
Valószínűleg már csörög is a telefon a házban. Az itteni számot kellett
volna megadnom neki.
– Semmi baj, anyu. – Bellának nem sikerült teljesen elrejtenie, mennyire
megkönnyebbült. – Nem maradok egyedül.
– Nemsokára visszajövök. Végig itt aludtam a kórházban, tudod… – tette
hozzá Renée, fitogtatva, milyen Jó Anyaként viselkedett.
– Erre semmi szükség. – Bellát teljesen felzaklatta a gondolat, hogy az
anyja áldozatokat hozott miatta. Egyáltalán nem így működött a kapcsolatuk. –
Nyugodtan hazamehetsz… észre se fogom venni, hiszen alszom.
– Félek hazamenni – vallotta be Renée, az iménti hencegése után kissé
szégyenlősebben. – A közelben bűncselekmény történt, és nem szeretek
egyedül lenni a házban.
– Bűncselekmény? – Bella azonnal magas készültségi szintre kapcsolt.
– Valaki betört a közeli táncstúdióba, és felgyújtotta. Porig égett, semmi
nem maradt belőle. És egy lopott autót találtak előtte. Emlékszel, kicsim, te is
oda jártál táncolni.
Tehát nem csak mi loptunk autókat. A vadász a táncstúdió déli oldalán
parkolt le. Ezt nem tudtuk, különben utána is eltakarítottuk volna a nyomokat.
Bár a mi alibinket alátámasztotta, hiszen azt az autót egy nappal korábban
lopták el, mint hogy mi Phoenixbe érkeztünk volna.
– Emlékszem – felelte Bella remegő hangon.
Ennek hallatán nehezemre esett a helyemen maradni. Renée-t is
megérintette a lánya félelme.
– Itt maradhatok, szívem, ha szükséged van rám.
– Nem, anyu, menj csak nyugodtan, én elleszek. Edward itt lesz velem.
Hát persze hogy itt lesz. Nos, igazán nem ártana beraknom egy mosást,
és a hűtőt sem ártana kitakarítani. Az a tej több hónapja ott áll.
 – Este visszajövök.
– Szeretlek, anyu!
– Én is szeretlek, Bella! Légy nagyon óvatos, ha felkelsz, nem akarlak
elveszíteni!
Minden erőmmel igyekeztem elfojtani az arcomra kívánkozó mosolyt.
Bea nővér lépett a szobába, hogy ellenőrizze a betegét, és igazán
gyakorlott módon kanyargott Renée körül, hogy hozzáférjen Bella
monitorjaihoz.
Renée nyomott egy puszit Bella homlokára, megpaskolta a kézfejét, majd
lelkesen útnak indult, hogy elújságolja Philnek a jó híreket Bella állapotáról.
– Aggódsz valamiért? – kérdezte Bea. – A szívritmusod itt egy kicsit
felgyorsult.
– Jól vagyok, köszönöm – bizonygatta Bella.
– Szólok a főnővérnek, hogy felébredtél. Egy percen belül itt lesz, hogy
megnézzen.
Mielőtt az ajtó bezárulhatott volna Bea mögött, Bella mellett termettem.
Kérdőn meredt rám, nem tudtam eldönteni, hogy aggódik vagy inkább le
van nyűgözve.
– Te elloptál egy kocsit?
Bár tudtam, hogy ő a parkolóban álló autóra gondolt, de gyakorlatilag nem
tévedett. Kivéve abban, hogy nem egyet, hanem kettőt loptam el.
– Jó kis kocsi volt, nagyon gyors – feleltem neki.
– Hogy esett a szunyókálás? – kérdezte.
A beszélgetésünk játékos hangneme azonnal átalakult.
– Érdekes volt.
A hangulatváltozásom összezavarta őt.
– Merthogy?
Az ágyán emelkedő dombra meredtem, ami alatt Bella szétroncsolt lába
bújt meg, így nem voltam benne biztos, mit olvas le az arcomról.
– Meglepődtem – mondtam lassan. – Azt hittem, Florida… és
édesanyád… szóval, hogy pontosan erre vágyakozol.
– De hát neked Floridában egész nap a szobában kellene rostokolnod –
mutatott rá, nem értette, hova akarok kilyukadni. – Csak éjszaka jöhetnél elő,
mint egy valódi vámpír.
A szóhasználatától legszívesebben elmosolyodtam volna, de a jelen
körülményekhez igazán nem illett a mosolygás.
– Én Forksban maradnék, Bella. Vagy valamilyen hasonló helyen. Egy
olyan helyen, ahol nem árthatok neked többet.
Üres tekintettel meredt rám, mintha egy számára ismeretlen nyelven
feleltem volna neki. Vártam, hogy feldolgozza a hallottakat. A szívverése
gyorsulni kezdett, miközben zihálva levegő után kapkodott. Minden egyes
lélegzetvételnél összerezzent, táguló tüdeje a törött bordáit feszegette.
A jövőbeli gyászoló Bella képe villant fel az arcán.
Alig bírtam ránézni. Szerettem volna mondani valamit, amivel
enyhíthetnék a fájdalmán, a rettegésén, de tudtam, hogy helyesen cselekszem.
Nem tűnt ugyan helyesnek, de többé nem bízhattam az önző érzéseimben.
Gloria lépett a szobába, épp most kezdte meg a kórházban a délutános
műszakját. Szakértői szemmel méricskélte Bellát.
Azt mondanám rá, hogy tízes skálán hatos. De az legalább jó hír, hogy
kinyitotta a szemét.
– Itt az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak – javasolta kedvesen,
miközben megkocogtatta az infúziós zacskót.
– Nem, nem – tiltakozott Bella kifulladva. – Nincs szükségem semmire.
– Nem kell hősködni, aranyom. Nem szabad megerőltetned magad,
pihenned kell!
Gloria várt egy kicsit, hátha Bella meggondolja magát. De ő csak csóválta
a fejét, arcán a fájdalom és dac váltakozott.
Gloria felsóhajtott.
– Rendben! Ha majd mégis úgy érzed, itt az ideje, csak nyomd meg a
hívógombot!
Szigorúan nézett rám, nem tudta eldönteni, mit is gondol arról, hogy
folyton itt virrasztok Bella mellett. Vetett még egy utolsó pillantást Bella
monitoraira, majd végül távozott.
Bella tekintete teljesen elvadult. A kezemmel körbefogtam az arcát, de
törött arccsontjához igyekeztem nagyon óvatosan hozzáérni.
– Sss, Bella, nyugodj meg!
– Ne hagyj el! – könyörgött elcsukló hangon.
És pontosan emiatt nem tudtam egymagamban elég erős lenni ehhez a
feladathoz. Mégis hogyan okozhatnék neki még több fájdalmat? Hiszen itt
fekszik nyakig bekötözve, szinte lebénítja a fájdalom, de az egyetlen
kívánsága az, hogy maradjak vele.
– Nem hagylak el! – mondtam neki, de gondolatban módosítottam az
ígéretemen. Nem hagylak el, amíg meg nem gyógyulsz. Amíg készen nem
állsz rá. Amíg elég erőt nem gyűjtök hozzá. – De most nyugodj meg, vagy
visszahívom a nővért, hogy adjon neked egy adag nyugtatót!
Olyan volt, mintha kifürkészte volna az ígéretem ki nem mondott
záradékait. Korábban – a vadászat és az azt követő borzalmak előtt – már
rengetegszer megígértem neki, hogy mellette maradok. Mindig komolyan
gondoltam, ő pedig mindig hitt is nekem. De most átlátott rajtam.
A szívverése nem akart visszaállni a normális ritmusára.
Ujjaimmal végigcirógattam az egész arcát.
– Bella! Nem megyek sehová, itt maradok mindaddig, amíg szükséged van
rám.
– Megesküszöl, hogy nem hagysz el? – suttogta. A kezét a bordái felé
rántotta. Biztosan nagyon fájhat neki.
Túlságosan törékeny volt most ehhez a beszélgetéshez. Tudhattam volna,
hogy így lesz, várnom kellett volna. Még akkor is, ha Renée épp most kínálta
fel neki a tökéletes, vámpírmentes élet lehetőségét.
Ismét a két tenyerem közé fogtam az arcát, hagytam, hogy az iránta érzett,
emésztő szerelem teljesen átjárja a tekintetemet, és az elmúlt száz évem
színészi tapasztalatát latba vetve a szemébe hazudtam.
– Megesküszöm.
A végtagjaiban felgyülemlett feszültség oldódni látszott. A tekintete nem
eresztette az enyémet, de néhány másodperccel később a szívverése lassulni
kezdett.
– Jobban vagy?
A szeméből gyanakvás sugárzott, a válasza is bizonytalanul csengett.
– Igen.
Egész biztosan megérezte, hogy most is titkolok előle valamit.
Muszáj volt hinnie nekem, legalább addig, amíg biztonságosan felépül.
Nem vállalhatom annak a felelősségét is, hogy még a gyógyulását is
megbonyolítom.
Így hát megpróbáltam úgy viselkedni, mintha semmit sem rejtegetnék előle.
Mintha felmérgesített volna a zaklatott reakciójával. Mérges képet vágtam, és
magam elé motyogva tettem rá megjegyzést.
– Kissé túlreagálod, nem?
Túl gyorsan ejtettem ki a szavakat; valószínűleg nem is értette, mit
mondok.
– Miért mondod ezt? – suttogta remegő hangon. – Belefáradtál, hogy
örökké meg kell mentened? Talán te akarod, hogy itt hagyjalak?
Száz éven keresztül fáradhatatlanul tudtam volna kacagni azon a
gondolaton, hogy valaha belefáradhatnék Bella megmentésébe. Vagy ezer
éven át képes lettem volna zokogni ugyanezért.
De el fog jönni az idő, ebben most már biztos voltam, amikor ennek az
ellenkezőjéről kell majd meggyőznöm őt. Így hát finomítottam a válaszomon,
ami a valósághoz képest közömbösnek, már-már higgadtnak tűnt.
– Nem, dehogyis akarom, hogy elhagyj, Bella! Ne beszélj bolondokat! És
azzal sincs semmi bajom, hogy időnként meg kell mentselek, leszámítva azt
az apró tényt, hogy éppen én vagyok az, aki veszélybe sodor… hogy én
vagyok az oka, hogy ide kerültél.
Az igazság a mondandóm végére mégiscsak felszínre került.
Bella dühösen nézett rám.
– Igen, te vagy az oka! Te vagy az oka, hogy itt vagyok és élek.
Képtelen voltam tovább közömbösséget tettetni. Suttogva feleltem, hogy ne
hallja, mennyire fájnak nekem ezek a szavak.
– De csak alig. Tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva, és alig bírsz
megmoccanni.
– Én nem a legutóbbi, halálközeli élményemről beszélek – csattant fel. –
Hanem az összes többiről, válassz közülük tetszésed szerint! Ha te nem
lennél, én már a forksi temetőben oszladoznék.
Ez a kép ugyan elborzasztott, de nem hagytam, hogy eltérítsen a
bűntudatom útjáról.
– De nem is ez a legrosszabb a dologban. Nem az, hogy láttam, amint ott
heversz a padlón… mint egy rongycsomó, törött csontokkal. – Küszködtem,
hogy visszanyerjem a hangomat. – Nem is az, hogy azt hittem, későn
érkeztem. Még csak nem is az, hogy hallottam, ahogy sikoltozol
fájdalmadban, bár ezek az emlékek is kísérteni fognak az örökkévalóság
hátralévő részében. Nem, a legeslegrosszabb az volt, amikor úgy éreztem…
hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Amikor azt hittem, én
magam foglak megölni.
 Bella szigorúan nézett rám.
– De nem tetted.
– De megtehettem volna. Könnyen.
Egyre hevesebben vert a szíve már megint.
– Ígérd meg! – sziszegte.
– Mit?
Most már dühös volt rám.
– Nagyon jól tudod, hogy mit.
Bella pontosan hallotta a szavaimból, hogy merre járnak a gondolataim.
Hallotta, hogy megpróbálom meggyőzni magam: elég erős vagyok ahhoz,
hogy elhagyjam. Folyton elfelejtettem, hogy ő ezerszer jobban tud olvasni a
gondolataimban, mint én az övében. Igyekeztem csak olyat állítani, aminek a
valóságtartalmáról én is meg voltam győződve, hogy ne lásson át rajtam
olyan könnyen.
– Úgy látszik, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magamat
tőled, úgyhogy, gondolom, úgy lesz, ahogy te akarod… akár belehalsz, akár
nem.
– Helyes. – De hallottam, hogy nincs meggyőzve. – Elmondtad, hogyan
vettél erőt magadon… most azt szeretném tudni, hogy miért.
– Hogy miért? – ismételtem el kifejezéstelenül.
– Igen, hogy miért tetted. Miért nem hagytad, hogy a méreg szétterjedjen
bennem? Akkor most én is pontosan olyan lennék, mint te.
Ezt korábban sosem magyaráztam el neki. Sokszor kerülgettem a kérdést,
de mindig nagyon óvatosan közelítettem meg. Tudtam, hogy ezt az információt
nem sikerült semmilyen internetes kutatás során sem előkotornia. Egy
pillanatra elvörösödött a látásom, és a vörös fátyol közepében Alice arca
jelent meg.
– Egy percig sem állítom, hogy túl sok tapasztalatom lenne a
párkapcsolatok terén. – Bella szavai gyorsan törtek elő. Aggódott, hogy mit
árult el véletlenül, ezért próbálta elterelni a figyelmemet. – De logikusnak
tűnik… hogy a férfinak és a nőnek nagyjából egyenrangúnak kell lennie egy
ilyen kapcsolatban… az úgy nem működik, hogy az egyikük örökösen
felbukkan derült égből, és megmenti a másikat. Az lenne a helyes, ha mind a
ketten megmentenénk egymást.
Volt igazság abban, amit mondott, de közben elveszett a lényeg. Sosem
lehetek egyenrangú vele. Számomra nincs visszaút. Pedig az lenne az
egyetlen lehetőség arra, hogy úgy legyünk egyenlőek, hogy közben ő sértetlen
marad.
Karba fontam a kezemet Bella ágyának szélén, az államat pedig a karomra
fektettem. Itt volt az ideje, hogy visszavegyünk a beszélgetés hevéből.
– De hát te megmentettél engem – mondtam nyugodtan. Ez igaz is volt.
– Nem lehetek mindig Lois Lane – figyelmeztetett. – Néha én is szeretnék
Superman lenni.
Lágy, megnyugtató hangon beszéltem, de muszáj volt elfordítanom a
tekintetemet.
– Nem tudod, hogy mit kívánsz.
– De igen, azt hiszem, tudom.
– Bella, hidd el, nem tudhatod! – mormogtam változatlanul gyengéden. –
Én már majdnem kilencven éve gondolkodom rajta, és még mindig nem
vagyok biztos benne.
– Bánod, hogy Carlisle megmentett téged?
– Nem, nem bánom. – Hiszen akkor sosem találkoztam volna vele. – De
annak idején én haldokoltam, egy lyukas garast sem ért az életem. Nem
mondtam le semmiről. – Kivéve a lelkemet.
– Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben,
aminek az elvesztése fájdalmat okozna.
 Pontosan azt írta le, ahogyan én éreztem magam ebben a kapcsolatban.
És ha könyörögni fog? Rosalie szavainak emléke csengett a fejemben.
– Nem tehetem, Bella. Nem tehetem ezt veled!
– Miért nem? – A hangja egyre keményebb élt kapott, a düh hatására
hangosabban is beszélt. – Ne mondd nekem, hogy túl nehéz lenne. Azok után,
amit ma tettél értem, jobban mondva, azt hiszem, nem ma, hanem pár nappal
ezelőtt… na mindegy, szóval ezek után az már semmiség lenne.
Küszködnöm kellett, hogy ne veszítsem el a fejemet.
– És a fájdalom? – emlékeztettem. Én gondolni se akartam rá. Azt
reméltem, hogy ő is így van ezzel.
Az arca elsápadt. Rossz volt nézni. Egy hosszú pillanaton keresztül
szenvedett az emléktől, de végül makacsul felszegte az állát.
– Ez hadd legyen az én gondom. Meg tudok birkózni vele.
– A bátorság egy ponton túl már őrültség – mormogtam.
– Igazából nem is számít. Három nap az egész. Nagy ügy!
Alice! Szerencse, hogy nem tudtam, merre jár épp. Rájöttem, hogy ez nem
is lehet véletlen. Egészen addig kerülni fog, amíg le nem higgadok, ebben
biztos voltam. Szívem szerint felhívtam volna, hogy megmondjam neki, mit
gondolok erről a gyáva menekülésről, de le merném fogadni, hogy nem veszi
fel a telefont.
Ehelyett inkább összpontosítani próbáltam. Ha Bella folytatni akarja ezt a
vitát, akkor én továbbra is olyasmikre fogom felhívni a figyelmét, amiket
korábban nem vett számításba.
– Na és Charlie? – kérdeztem kurtán. – Renée?
Ezt már nem tudta olyan könnyen félresöpörni. Hosszú percekbe telt, hogy
válaszolni tudjon. Egyszer már szólásra nyílt a szája, de végül inkább
visszacsukta. Bár nem fordult el, de a szeméből sugárzó makacsság lassan
vereséggé alakult át.
 Végül inkább hazudott. Teljesen átlátszó volt, mint mindig.
– Figyelj, igazából ez sem számít. Renée mindig olyan döntéseket hozott,
amelyek neki megfeleltek, és tőlem is ugyanezt várja. Ami pedig Charlie-t
illeti, ő elég rugalmas: megszokta, hogy egyedül legyen. Különben sem
istápolhatom őket a végtelenségig. A saját életemet kell élnem.
– Pontosan – fakadtam ki. – És én nem fogom ezt az életet elvenni tőled.
– Ha meg akarod várni, amíg én is a halálomon leszek, akkor van egy nagy
újságom számodra: már ott voltam.
Megvártam, amíg biztosra vehettem, hogy nem csuklik el a hangom.
– De te meg fogsz gyógyulni.
Vett egy mély lélegzetet, majd halk hangon felelt.
– Nem. Nem fogok.
Azt képzeli, hogy hazudok az állapotáról?
– Dehogyisnem fogsz – bizonygattam. – Lehet, hogy marad rajtad egy vagy
két forradás…
– Tévedsz! Meg fogok halni.
Képtelen voltam megőrizni a higgadtságomat. Én is hallottam, milyen
idegesen cseng a hangom.
– Ugyan már, Bella! Néhány nap és kikerülsz innét. Legfeljebb két hét.
Bella komoran meredt rám.
– Most talán nem halok meg… de valamikor igen. A nap minden percében
közelebb kerülök hozzá. És meg fogok öregedni.
Az idegességem kétségbeeséssé alakult át, amikor felfogtam, mire céloz.
Tényleg azt képzeli, hogy ez nekem még nem jutott eszembe? Hogy ez a
bődületesen nyilvánvaló tény elkerülte a figyelmemet, hogy nem vettem észre
az apró változásokat az arcán, ami csak még feltűnőbb lett az én rideg
változatlanságom mellett? Hogy Alice képességei nélkül nem látnám a
teljesen nyilvánvaló jövőképet?
 A tenyerembe temettem az arcom.
– Ez a dolgok rendje. És ez is kell hogy legyen! És pontosan így is történt
volna, ha én nem léteznék… és nekem nem lenne szabad léteznem.
Bella felhorkant.
Felnéztem, megdöbbenve a hirtelen hangulatváltozásától.
– Miket beszélsz?! – kontrázott. – Ez olyan, mintha odamennél valakihez,
akinek ötöse volt a lottón, elvennéd a pénzét, aztán azt mondanád neki:
„Figyelj, legyen megint minden úgy, ahogy azelőtt volt, mert ez így van
rendjén. Így sokkal jobb lesz.” Ezzel engem hiába is próbálsz megetetni!
– De én nem vagyok lottófőnyeremény – nyögtem fel.
– Igaz. Te sokkal-sokkal jobb vagy.
A plafonra emelt szemmel megpróbáltam visszanyerni valamennyit a
higgadtságomból. Ez a vita Bellának sem jó, és ezt a monitorok elég
egyértelműen mutatták is.
– Bella, ezt a beszélgetést befejeztük. Nem vagyok hajlandó örökös
éjszakára ítélni téged, és kész.
Csak miután kimondtam, akkor esett le, mennyire elutasítóan hangzott ez az
egész. Már azelőtt tudtam, hogyan fog reagálni, mielőtt összeszűkült
szemekkel beszélni kezdett volna.
– Hát, ha azt hiszed, hogy ezzel befejeztük, akkor nem ismersz engem. Nem
te vagy az egyetlen vámpír, akit ismerek – emlékeztetett.
Ismét vörös színben láttam a világot.
– Alice nem meri megtenni.
– Alice már látta, hogy így lesz, igaz? – vetette oda Bella magabiztosan,
bár úgy tűnik, hogy Alice ezt nem osztotta meg vele. – Ezért zaklatnak föl
téged azok a dolgok, amiket mond. Ő már tudja, hogy én is olyan leszek, mint
te… valamikor.
– Alice téved. – Most már én is magabiztos voltam. Korábban is sikerült
már túljárnom Alice eszén. – Meghalni is látott téged, és az se következett
be.
– Azt lesheted, hogy én Alice ellenében fogadjak.
Ismét dacosan bámult rám. Éreztem, milyen keményen feszülnek meg az
arcizmaim, ezért tudatosan ellazítottam őket. Csak vesztegettük az értékes
időnket, amiből amúgy is olyan kevés volt már csak hátra.
– Szóval akkor most mi van? – kérdezte tétován.
Felsóhajtottam, majd különösebb jókedv nélkül felnevettem.
– Alighanem ezt hívják patthelyzetnek.
Egy patthelyzet, elkerülhetetlen következményekkel.
Bella is követte a példám, és vett egy mély lélegzetet.
– Aú!
Először az arcára néztem, majd a nővérhívó gombra.
– Rosszul vagy?
– Dehogyis, jól vagyok – felelte, de egyáltalán nem győzött meg.
Rámosolyogtam.
– Nem hiszek neked.
Lebiggyesztette az ajkát.
– Nem akarok újra elaludni.
– Pihenned kell. Ez a sok vitatkozás nem tett jót neked. – És ez
természetesen az én hibám. Minden az én hibám.
– Akkor ismerd el, hogy nekem van igazam! – vetette fel.
Megnyomtam a gombot.
– Ügyes próbálkozás!
– Ne! – tiltakozott panaszosan.
– Igen? – Bea hangja kicsit bádogszerűnek tűnt a hangszóróban.
– Azt hiszem, jöhet a következő adag fájdalomcsillapító – mondtam. Bella
dühösen nézett rám, ettől azonban ismét fájdalmasan rezzent össze.
 – Küldöm az ápolónőt.
– Nem fogom bevenni – fenyegetőzött Bella.
Az infúziós tasakja felé biccentettem.
– Szerintem senki nem kérdezi meg, hogy volnál-e szíves lenyelni valamit.
Bella szíve ismét kalapálni kezdett.
– Bella, fájdalmaid vannak. Pihenned kell, hogy gyorsabban gyógyulj.
Miért ellenkezel? Több tűt már nem fognak beléd szúrni.
Az arcáról eltűnt a makacsság; most már csak nyugtalannak látszott.
– Nem a tűktől félek. Attól félek, hogy be kell hunynom a szemem.
Két kezem közé fogtam az arcát, és szívből jövő őszinteséggel
mosolyogtam rá. Ez nem esett nehezemre. Mindig is arra vágytam – és ez
soha nem is lesz másképp –, hogy örökkön örökké a szemébe nézhessek.
– Mondtam már, hogy nem megyek sehová. Ne félj! Itt maradok mindaddig,
amíg az téged boldoggá tesz.
Amíg meggyógyulsz, amíg készen állsz majd rá. Amíg elég erőt gyűjtök
ahhoz, hogy képes legyek továbbállni.
A fájdalmai ellenére is visszamosolygott rám.
– Remélem, tudod, hogy az örökkévalóságról beszélsz!
Egy halandó örökkévalóságáról.
– Ugyan-ugyan, előbb-utóbb kigyógyulsz belőlem – cukkoltam –, ez csak
afféle diákszerelem.
Próbálta megrázni a fejét, de végül inkább feladta.
– Én már azon is csodálkoztam, hogy Renée bevette ezt a diákszerelem
szöveget. Azt hittem, legalább neked több eszed van.
– Ez a gyönyörű az emberi lényekben – mondtam csendesen. – Hogy
változnak.
– Ne tartsd vissza a lélegzetedet!
Nevetnem kellett a keserű arca láttán. Pontosan tudta, milyen sokáig képes
vagyok visszatartani a lélegzetemet.
Gloria ekkor lépett be a kórterembe, kezében az injekciós tűvel.
Most már aztán tényleg itt lenne az ideje, hogy hagyja nyugodtan
pihenni szegény kislányt!
Már azelőtt elléptem az útjából, hogy szabadkozva megpróbált volna
arrébb terelni. Nem akartam felidegesíteni, nehogy megint megpróbáljon
kitessékelni innen. Amúgy sem tudtam, merre járhat Carlisle.
Bella idegesen nézett felém, aggódott, hogy most azonnal kisétálok a
szobából, és vissza se jövök. Megpróbáltam biztató képet vágni. Itt leszek,
amikor felébred. Egészen addig, amíg szüksége lesz rám.
Gloria az infúziós zacskóba fecskendezte a fájdalomcsillapítót.
– Így ni, meg is vagyunk, drágám. Mindjárt jobban fogod érezni magad.
– Köszönöm – vetette oda Bella nem különösebben hálásan.
Másodperceken belül már el is nehezültek a szemhéjai.
– Ez majd megteszi a hatását – mormogta Gloria.
Éles pillantást vetett rám, de én közben kifelé meredtem az ablakon, úgy
csináltam, mintha nem vettem volna észre. Halkan becsukta maga mögött az
ajtót.
Egy szempillantás alatt Bella mellett termettem.
– Maradj itt! – Bella szavai kezdtek összefolyni.
– Itt maradok – ígértem. Lassacskán álomba merült, én pedig úgy éreztem,
most már akár igazat is mondhatok neki. – Már mondtam, hogy mindaddig
maradok, amíg ez téged boldoggá tesz… amíg ez a legjobb neked.
Félálmában felsóhajtott.
– A kettő nem ugyanaz.
– Ezzel most ne törődj, Bella! Majd ha felébredtél, tovább vitatkozhatunk.
A szája halvány mosolyra húzódott.
– Rendben…
 Odahajoltam hozzá, puszit nyomtam a halántékára, és közben a fülébe
súgtam, hogy szeretem.
– Én is – lehelte.
Kedvetlenül felnevettem.
– Tudom. – Épp ez a probléma.
Próbált küzdeni a nyugtató ellen, oldalra biccentette a fejét, keresett
valamit.
Lágyan megcsókoltam sebhelyes ajkait.
– Kösz.
– Szívesen, máskor is.
– Edward… – Már a nevemet is alig sikerült kimondania.
– Igen?
– Én Alice-re fogadok – motyogta.
Az arca teljesen kisimult, amikor végül belesüppedt az öntudatlanságba.
Az arcomat a nyakához érintettem, hogy beszippantsam perzselő illatát, és
a kezdetekhez hasonlóan ismét azt kívántam, bár vele álmodhatnék.
 EPILÓGUS:
EGY KÜLÖNLEGES ALKALOM

Még hat napig benn tartották Bellát a kórházban. Láttam rajta, hogy ez
magával az örökkévalósággal ért fel neki. Türelmetlenül várta, hogy
visszatérhessen a normális életébe, hogy többé ne szurkálják, ne piszkálják
az orvosok, és végre az összes tűt kihúzzák belőle.
Nekem azonban az idő csak úgy elrepült, annak ellenére is, hogy rettenetes
érzés volt a kórházi ágyban látnom őt, tudva, hogy fájdalmai vannak, és hogy
én semmit sem tehetek, nem tudom elmulasztani ezeket. Ez az idő azonban
biztosítva volt a számomra; tagadhatatlanul rettenetes lenne akkor elhagynom
őt, amikor ilyen ramaty állapotban van. Minden egyes pillanatot el akartam
nyújtani, még akkor is, ha fájdalmas volt. Folyamatosan versenyt futottam az
idővel, és én maradtam alul.
Gyűlöltem a perceket, amikor távol kellett lennem tőle, amíg az orvosok
Bellával és Renée-vel konzultáltak, bár könnyedén hallgatózhattam a
lépcsőházból. Talán néha jobb is volt így; nem mindig tudtam uralkodni az
arcomon.
Például aznap, amikor Bella felébredt, és dr. Sadarangani lelkendezve
mutogatta a röntgenfelvételein, milyen tiszták Bella törései, és hogy ennek
köszönhetően milyen szépen össze is fognak forrni, én csak azt láttam magam
előtt, ahogy a vadász rátaposott Bella lábára. Csak és kizárólag csontjainak
recsegő-ropogó hangja visszhangzott a fülemben. Szerencsére senki sem
figyelte eközben az arcomat.
 Bella látta az anyján, hogy nyugtalan. Renée azon aggódott, hogy a
határozatlan idejű helyettesítő tanári állásra, amit egy jacksonville-i iskola
ajánlott neki, mást keresnek majd a helyére, ha nem tud hamarosan kezdeni.
Ugyanakkor eltökélte, hogy Bellával marad egészen addig, amíg a lányának
Phoenixben kell tartózkodnia. Bellának nem volt különösebben nehéz
meggyőznie az anyját arról, hogy minden rendben lesz vele, ezért Renée
nyugodtan visszamehet Floridába. Az anyja végül két nappal előttünk
távozott.
Bella gyakran beszélt telefonon Charlie-val, különösen miután Renée
elment. Így, hogy a veszély elmúlt, és volt ideje minden oldalról
megvizsgálni a helyzetet, Charlie kezdett mérges lenni. Persze nem Bellára.
A dühét a lehető legmegfelelőbb irányba terelte. Végtére is, a rettenetes
események közül egyik sem történt volna meg, ha én nem vagyok. Bimbózó
barátsága Alice-szel ugyan kissé összezavarta számára ezt az ügyet, de
egészen biztos voltam abban, mit találok majd csendes gondolatai közt,
amikor visszatérek Forksba.
Bellával próbáltam elkerülni a komolyabb beszélgetéseket. Ez könnyebb
volt, mint gondoltam volna. Szinte sosem voltunk kettesben; Renée távozása
után a nővérek és az orvosok egymásnak adták a kilincset, Bella pedig
gyakran álmatag volt a gyógyszerektől. Úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy a
közelében vagyok. Az ominózus eset óta nem is könyörgött, hogy tegyek neki
ígéreteket. De időnként úgy éreztem, kétkedést látok a szemében. Nagyon
szerettem volna megszabadítani a gyanakvástól, és az ígéreteimet is
mindennél jobban szerettem volna komolyan gondolni, de sokkal jobb volt
egyáltalán nem beszélni, mint hogy újra hazudnom kelljen neki.
És hirtelen már azon is kaptam magam, hogy a hazautat szervezzük.
Charlie terve az volt, hogy Bella Carlisle-lal repül haza, míg mi Alice-
szel Bella furgonjával térünk vissza Washingtonba. Carlisle bonyolította ezt a
telefonhívást; szükségtelen volt átbeszélnünk, miről folyt a szó, nagyon jól
tudta, mi a véleményem a témáról. Meggyőzte Charlie-t, hogy Alice és én
már így is túl sokat mulasztottunk az iskolában, ezzel pedig Charlie sem
vitatkozhatott. Így végül arra jutottunk, hogy mind együtt megyünk haza,
repülővel, Carlisle pedig hazaszállíttatja a furgont. Megígérte Charlie-nak,
hogy semmibe sem telik elintézni, és nem lesz drága sem.
Mennyire más érzés volt így visszatérni a reptérre, ahol a legrosszabb
rémálmom kezdetét vette. A gépünk sötétedés után szállt fel, így nem jelentett
problémát a reptér üvegplafonja sem. Kíváncsi voltam, Bella vajon mit lát,
amikor végignéz ezeken a széles folyosókon; vajon neki is az itt kezdődött
borzalmak jutnak az eszébe? Mivel már nem kellett sietnünk, lassan
mozogtunk, Alice tologatta Bellát a kerekesszékben, hogy én közben mellette
sétálhassak, és foghassam a kezét. Ahogyan azt előre sejtettem is, Bellának
egyáltalán nem tetszett, hogy tolószékben kell ülnie, az emiatt rávetülő
kíváncsi pillantásokat pedig pláne nem élvezte. Időről időre azon kaptam,
hogy mérgesen nézi a vastag, fehér gipszet, mintha legszívesebben szabad
kézzel tépné le magáról, de sosem panaszkodott miatta fennhangon.
A repülőutat végigaludta, és csendesen motyogta a nevemet álmában.
Olyan könnyű lett volna figyelmen kívül hagyni a múltat, és újraélni azt az
egyetlen tökéletes napunkat, megrekedni egy olyan időben, amikor a nevem
az ajkán még nem vont maga után izzó bűntudatot és rossz ómeneket. De az
egyre közelgő elválás gondolata túlságosan lefoglalta az elmémet ahhoz,
hogy képes legyek elveszni egy ilyen fantáziában.
Charlie a SeaTac reptéren várt bennünket, pedig már elmúlt este tizenegy,
az autóút Forks és Seattle között pedig majdnem négy óra. Carlisle és Alice
is megpróbálta lebeszélni erről, de én megértettem őt. És bár a gondolatai
továbbra is ugyanolyan ködösek voltak előttem, mint korábban, így is
egyértelműen látszott, hogy jól gondoltam. Nagyon is a megfelelő személyt
okolta a történtekért.
Ez persze nem azt jelentette, hogy olyan sötét gondolatai támadtak volna,
miszerint én löktem le Bellát a lépcsőn. Sokkal inkább úgy érezte, hogy Bella
sosem viselkedett volna ilyen őrült módon, ha én nem ösztönzöm erre. Bár
abban tévedett, hogy pontosan mi üldözte Bellát Arizonába, a feltevésének
magja egyáltalán nem volt helytelen. Végtére is tényleg az én hibám volt.
A hazaút Charlie szabálykövető, a sebességhatárt minden körülmények
között betartó rendőrautója mögött felérhetett volna az örökkévalósággal. De
az idő így is túlságosan gyorsan telt. Még az sem tudta kellően lelassítani az
idő pergését, hogy átmenetileg elválasztottak Bellától.
Mindannyian viszonylag gyorsan belerázódtunk az új rutinunkba. Alice
magára vállalta az ápolónő és udvarhölgy szerepét, Charlie pedig képtelen
volt szavakba önteni, mennyire hálás mindezért. És bár Bella szégyenkezett,
amiért csak segítséggel képes a legalapvetőbb és legszemélyesebb
szükségleteit ellátni, hálás volt, hogy ez a valaki Alice lett. Úgy tűnt, az alatt
a pár, Phoenixben töltött nap alatt Alice látomása arról, hogy ők a legjobb
barátok lesznek, végre beteljesedett. Olyan fesztelenül viselkedtek egymás
társaságában, tele belsős poénokkal és csipkelődéssel, mintha hosszú évek
óta lennének barátnők, nem csak pár hete. Ez a látvány időnként Charlie-t is
összezavarta, és azon töprengett, Bella miért nem említette korábban, milyen
közeli barátnője Alice. De nem firtatta, inkább csak örült, hogy a lánya a
lehető legjobb ellátást kapja. Alice majdnem annyi időt töltött a Swan-
házban, mint én, bár ő sokkal kellemesebb látvány volt Charlie számára.
Bella nem igazán tudta eldönteni, mi legyen az iskolával.
– Egyrészt – magyarázta nekem –, szeretném, ha a dolgok visszatérnének a
normál kerékvágásba. Nem akarok ennél is jobban lemaradni. – Ez a
visszatérésünk utáni második hajnalban merült fel benne. Olyan sokat aludt
napközben, hogy teljesen felborult a napirendje. – Másrészt, ha arra
gondolok, hogy mindenki engem néz ebben… – Ekkor küldött egy fenyegető
pillantást az ártatlan tolószék felé, ami összehajtogatva feküdt az ágya
mellett.
– Ha kézben hordozhatnálak az iskolában, megtenném, de…
Felsóhajtott.
– Az valószínűleg nem oldaná meg a bámulás problémáját.
– Valószínűleg nem. Ugyanakkor, míg te soha nem értékelted túlzottan a
tényt, hogy mennyire rémisztő vagyok, határozottan állítom, hogy nagyon is el
tudnám venni a többiek kedvét a bámulástól.
– Mégis hogyan?
– Majd megmutatom.
– Most kíváncsivá tettél. Akkor azonnal vissza akarok menni az iskolába!
– Amit csak szeretnél.
Magamban összerezzentem, amint kimondtam ezt. Nagy gonddal kerültem a
kórházi beszélgetésünk témáját, nem akartam újra belemenni abba a vitába,
de szerencsére Bella ez alkalommal eleresztette a füle mellett a
megjegyzésemet.
Az igazat megvallva ő legalább annyira vonakodott attól, hogy a jövőről
beszéljünk, mint én. Talán azt remélte, a „normális kerékvágással”
megfeledkezhetünk erről az epizódról, mintha csak valami félresiklás lenne.
Ezt a jelentéktelen ígéretet igazán könnyedén be tudtam tartani. Az első
napján az iskolában, miközben egyik órájáról a másikra tologattam őt,
mindössze fel kellett vennem a szemkontaktust azokkal, akiket túlságosan
érdekelt ez a látvány. Épp csak összébb kellett húznom a szememet, és kissé
felvonnom a felső ajkamat, a bámulók azonnal valami más néznivalót
kerestek maguknak.
De Bella nem volt meggyőzve, hogy mindez az én művem.
– Nem hiszem, hogy bármit is csinálnál. Szerintem igazából csak nem
vagyok különösebben érdekes. Kár volt aggódnom.
Amint Carlisle engedélyt adott rá, Bella a gipszkötését járógipszre és
mankókra cseréltette. Én jobban szerettem a tolószéket. Nehezemre esett
nézni, ahogy a mankókkal szenved, miközben én képtelen vagyok segíteni, de
ő láthatóan megkönnyebbült, hogy újra a saját erejéből mozoghat. Néhány
napon belül pedig egyre kevésbé volt esetlen.
Az iskolában terjedő pletykák minden egyes pontban tévesnek bizonyultak.
Bella katasztrofális esése a hotel ablakán keresztül köztudomásúnak
számított, amit először Charlie helyettesei kezdtek terjeszteni a közösségben.
De Charlie azzal kapcsolatban, hogy mit keresett Bella Phoenixben, sokkal
szűkszavúbb volt. Így hát Jessica Stanley vállalta a feladatot, és kitöltötte az
üres lyukakat a történetben; eszerint Bella és én együtt utaztunk Phoenixbe,
hogy találkozzam Bella anyukájával. Jessica ezzel burkoltan arra célozgatott,
hogy a kapcsolatunk Bellával nagyon komolyra fordult. Ezt a verziót
mindenki könnyedén elfogadta; és a többség már el is felejtette, honnan ered.
Jessicának magának kellett előállnia a pletykákkal, ugyanis a közös óráikat
leszámítva Bella nem töltött vele túl sok időt. Hasonlóan ahhoz, mint amikor
megállítottam a kisteherautót és megmentettem az életét, Bella nagyon is
tudott titkot tartani, ha akart. Mostanság pedig egy asztalnál ült Alice-szel,
Jasperrel és velem. Még így is, hogy Emmett és Rosalie távol maradtak – úgy
tettek, mintha odakinn ennének, ha pedig napsütéses volt az idő, akkor a
kocsiban bujkáltak –, egyetlen emberi lény sem merte megkockáztatni, hogy
Bellához hasonlóan csatlakozzon hozzánk. Nem örültem annak, hogy
eltávolodik a régi barátaitól, legfőképp Angelától, de feltételeztem, hogy az
élete majd visszatér a régi medrébe, és feleleveníti majd a régi szokásait,
amiket azután hanyagolt el, hogy én betolakodtam az életébe.
Minden visszatér majd a régi kerékvágásba, miután mi elmegyünk.
Bár az idő egyáltalán nem lassult le, de a rutin egyre inkább megszokottá
vált, nekem pedig óvatosabbnak kellett lennem. Néha ugyanis éreztem, hogy a
tervem kezd félresiklani; ha Bella rám mosolygott, még mindig elöntött az
érzés, hogy összetartozunk, hogy kettőnket egymásnak teremtettek. Ilyenkor
nehezen tudtam csak meggyőzni magam arról, hogy ez az érzés, ami olyan
tiszta és hihetetlenül erőteljes, valójában hazugság. De ezt az önfeledtséget
folyton felülírták bizonyos emlékeztetők – akár amikor Bella túl élesen
fordult a felsőtestével, és felszisszent a gyógyuló bordáiból sugárzó
fájdalomtól; vagy épp amikor túl keményen lépett, amitől aztán nyomban el is
akadt a lélegzete; arról nem is beszélve, hogy a csuklóján éktelenkedő
halovány sebhely rendszeresen megvillant előttem.
Azonban Bella gyógyult, az idő pedig egyre csak telt. Igyekeztem minden
egyes másodpercbe foggal-körömmel kapaszkodni.
Alice-nek új ötlete támadt, amivel ki akart zökkenteni a rutinunkból; az ő
elképzelése szerint ez kellemes változatosságot jelentene. Mivel tudtam, hogy
Bella tiltakozna ellene, kezdetben én is elutasítóan reagáltam. De minél
többet gondolkoztam rajta, annál inkább új megvilágításba került Alice terve.
Na persze nem Alice szempontjából. Az ő motivációja legalább hetven
százalékban önzésen alapult; ugyanis imádott átalakítani másokat. A saját
indítékaim esetében ez körülbelül tíz százalékra volt tehető. Igen, valóban
szerettem volna egy ilyen emléket. Ezt be kellett ismernem magamnak.
Ugyanakkor a legfőbb mozgatórugó mégiscsak az volt, hogy átírhassam Bella
jövőjének egy bizonyos fejezetét. Így hát végső soron az ő kedvéért hajlandó
voltam közreműködni Alice bizarr tervében.
Volt ugyanis egy látomásom – nem olyan, mint Alice-é, nem valódi
prófécia. Sokkal inkább afféle lehetséges forgatókönyv. A látomás hatására
pedig nagyon intenzív, ugyanakkor furcsa fájdalom söpört végig a testemen;
félig gyötrődtem tőle, de legalább ennyire élveztem is.
Elképzeltem, milyen lesz Bella húsz év múlva, amikorra méltóságteljes
középkorúvá érik majd. Az anyjához hasonlóan ő is sokáig őrzi majd a
fiatalsága jegyeit, és ha meg is jelennek rajta az első ráncok, egyáltalán nem
csúfítják el a szépségét. Egy napos helyen képzeltem el őt, egy szép, de
egyszerű házban, ami – hacsak Bella szokásai jelentős átalakuláson nem
mennek keresztül – kicsit kaotikus lesz. A rendetlenség közepén azonban
gyerekek lesznek, kettő vagy három. Egy kisfiú, aki Charlie göndör haját és
mosolyát örökli, és egy kislány, akin Bellához hasonlóan Renée vonásai
fognak visszaköszönni. Az apjukat azonban nem próbáltam elképzelni, sem
azt, hogy az ő arcjegyei hogyan tükröződnek majd a gyereken; ez túl sok
kínnal járt volna.
A látomásomban a gyerekek már kamasszá serdültek, de fiatalabbak
voltak, mint Bella most. Egy nap tévézés közben (bár Alice azt állítja, hogy a
médiafogyasztási szokások jelentősen átalakulnak majd a következő
évtizedben; épp arra várt, hogy az ezt előidéző cégek megalakuljanak, és
pénzt fektethessen beléjük) az egyikük egy tinifilmből inspirálódva
megkérdezi majd Bellát, hogy milyen volt az ő gimis bálja.
Bella rájuk mosolyogna, és azt felelné:
– Nem igazán szerettem az iskolai bulikat. Nem mentem el a bálra sem.
A gyerekek pedig nagyon elégedetlenek lennének. Az anyjuknak egy jó
története sincs a tinédzseréveiből. Tényleg semmi érdekeset nem csinált?
Bellának nem lennének vicces, vidám történetei, csak a normális élmények
tökéletes hiányáról számolhatna be. Az emlékei titkokkal, veszélyekkel és
olyan fantasztikus mendemondákkal lennének tele, amikről talán egy nap ő is
eltöpreng majd, valóban megtörténtek-e, vagy csak a képzelete szüleménye
volt az egész.
Vagy… Bella felkacaghat a gyermeke kérdése hallatán, és a tekintete
hirtelen a távolba révedne.
– Kész őrület volt – mondaná. – Nem is igazán akartam elmenni, tudjátok,
milyen rettenetes táncos vagyok. De az őrült legjobb barátnőm elrabolt, hogy
átalakítson az estére, a fiúm pedig a tiltakozásom ellenére is elrángatott a
bálra. Végül tényleg nem volt olyan rossz. Örülök, hogy elmentem. Ha másért
nem is, hogy lássam a dekorációt, mert úgy festett az épület, mintha a Carrie
című film költséghatékony verzióját akarták volna újrateremteni. Nem, nem
nézhetitek meg a Carrie-t. Még nem!
Végső soron tehát Bella eme jövőbeli pillanata miatt engedtem Alice-nek,
hogy véghez vigye ezt a rámenős és kissé tolakodó tervet. Sőt, nemcsak hogy
engedtem, de még bűnrészesként segítettem is neki.
Így történt hát, hogy egyszer csak szmokingban találtam magam, amit
természetesen Alice választott nekem; így legalább nem kellett vásárolni
mennem. Néhány szál fréziával a kezemben álltam a lépcső alján, Alice
hatalmas mutatványára várva.
Ugyan meglepődni nem fogok, hiszen már az egészet láttam a fejében, de ő
nem törődött ezzel. Az emberek által bálnak nevezett teátrális parádé minden
egyes közhelyszerű pillanatát meg akarta valósítani.
Alice figyelmeztette Charlie-t is, hogy Bella későn fog hazaérni, ezzel
pedig világossá tette, hogy ő, Alice is szerves része lesz az estének az elsőtől
az utolsó pillanatig. Charlie pedig sosem tiltakozott semmi ellen, aminek
köze volt Alice-hez. Ezzel szemben előszeretettel tiltakozott minden ellen,
aminek én is a részese voltam, bár ezeket a megjegyzéseket többnyire
megtartotta magának.
Hallgattam, ahogy Alice, a karját Bella dereka köré fonva, a lépcsőhöz
segíti, Bella pedig Alice vállába kapaszkodva támaszkodik a húgomra. Bella
mostanra egészen ügyesen közlekedett a mankókkal, de Alice megfosztotta
ezektől a mai estére. Azt nem tudtam eldönteni, hogy ezt mennyiben
motiválták esztétikai megfontolások, és mennyiben próbálta így akadályozni
Bellát abban, hogy el tudjon menekülni. Ekkor, pár lépésre a lépcső tetejétől,
Alice kitekeredett Bella szorításából, és arra biztatta, hogy egyedül jöjjön le
az emeletről.
– Tessék? – tiltakozott Bella. – De hát nem tudok ebben járni!
– Csak néhány lépcsőfokot kell megtenned. Menni fog. Én nem vagyok
megfelelően felöltözve, csak elrontanám az összképet.
– Milyen összképet? – Bella hangja egy oktávval feljebb csúszott. –
Nagyon remélem, hogy senki nem próbál fotókat készíteni rólam!
– Senki nem fog fotózni. Csak a mentális összképre céloztam. Nyugodj
meg!
– Mentális összkép? Mármint kié?
– Csak Edwardé.
Hát, ez működött. Alice látta, hogy Bella szeme felcsillan a nevem
hallatán, és olyan lelkesedéssel kezdett mocorogni, ami teljességgel hiányzott
belőle az egész frizura- és sminkmizéria során. Alice kissé meg is sértődött
ezen.
Bella lassan és esetlenül bukkant elő, tekintetével engem keresett.
Láttam már a ruhát Alice fejében, de nem így. A vékony sifonanyag épp
csak annyira fodrozódott, hogy még az egyszerűség látszatát keltse, de Bella
bőrére tapadva így is nagyon figyelemfelhívónak bizonyult. A ruha szabása
felfedte Bella alabástromvállát, az ujja pedig elegánsan végigsiklott a karján,
és a csuklójánál ért véget. A ruha aszimmetrikus vonalvezetése enyhén
kiemelte Bella homokóra alakját.
Természetesen mélykék színű volt; Alice jól tudta, hogy ez a kedvencem.
Bella egyik lábán egy kék, szatén magas sarkút viselt, hosszú szalagjával a
vádliján rögzítve. A másik lábán azonban még mindig az ütött-kopott
járógipsz éktelenkedett. Kissé meg is lepődtem, hogy Alice nem festette azt is
kékre, hogy illeszkedjen Bella többi darabjához.
Bellára meredtem, miközben ő is tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám.
 – Hűha! – mondta.
– Valóban – feleltem egyetértőn, miközben nyilvánvaló módon a ruháját
méricskéltem.
Bella végignézett magán, és elpirult. Majd megvonta a vállát, mintha azt
akarná mondani: Hát, így nézek ki egy ruhában.
Tudtam, hogy Alice fejében milyen jól festett, ahogy Bella elegánsan
levonul a lépcsőn, de mostanra ő is belátta, hogy ez csak fantázia volt.
Felrohantam a lépcsőn, hogy inkább ott találkozzam vele. A hajába tűztem a
virágokat – Alice épp erre a célra kialakított egy pontot a fürtjei közt –, majd
a karomba vettem. Mostanra hozzászokott ehhez. Nagyon sokszor cipeltem őt
egyik helyről a másikra, amikor nem láttak bennünket az emberek.
Nyilvánvalóan gyorsabb volt így, de valójában egyszerűen csak
megkönnyebbültem az érzéstől, hogy magamhoz szoríthatom. Hogy tudtam,
biztonságban van, és ebben a pillanatban semmi sem árthat neki.
– Jó szórakozást! – kiáltotta Alice, majd visszavonult a szobájába, és
hamarabb belebújt a saját ruhájába, mint hogy leértem volna Bellával a
lépcsőn. Hallottam, hogy Rosalie és a többiek a garázsban várnak rá, ki
türelmesen, ki kevésbé. Alice még megtorpant, hogy utolsó simításként egy
látványos vonallal kihúzza a szemét a szemceruzájával.
Én Bellát a Volvóhoz vittem, és óvatosan beemeltem őt az utasülésre,
vigyázva, hogy a sifonfodrok és a szalagok ne akadjanak be az ajtóba.
Meglepett, hogy csendben tűri mindezt. Most is, és korábban is. Ugyan
nyafogott kicsit Alice-nek a smink miatt, de semmiféle tiltakozás nem hagyta
el a száját a bállal kapcsolatban.
Én bepattantam a volán mögé, majd letolattunk a kocsifelhajtón.
– Mégis, mikor akarod elárulni, hová megyünk tulajdonképpen? –
kérdezte, és a hangjába több méltatlankodás vegyült, mint amennyit az
arcáról le tudtam olvasni.
 Alaposan megnéztem őt magamnak, abban reménykedve, hogy talán
viccelni próbál épp. De a színlelt zsémbelést leszámítva őszintének tűnt.
Nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire vak.
– Meg vagyok döbbenve, hogy még nem találtad ki – csúfolódtam
vigyorogva, és beszálltam a játékba. Mert egészen biztos voltam benne, hogy
csak ugrat.
Levegő után kapkodott, én pedig próbáltam megfejteni az okát. De Bella
csak meredt rám.
– Mondtam már, hogy remekül nézel ki? – kérdezte.
Azt gondoltam, hogy a korábbi hűhája erre is vonatkozott.
– Igen.
Visszatért az arcára a rosszalló tekintet, amit hamarosan követtek az
ingerült megjegyzések is.
– Nem megyek át többet hozzátok, ha Alice rajtam akarja kikísérletezni,
hogyan lehet valakiből Barbie babát csinálni.
Mielőtt megvédhettem vagy elítélhettem volna Alice viselkedését,
megcsörrent a telefonom a zsebemben. Gyorsan előkaptam, miközben azon
töprengtem, vajon milyen utasításokkal akar még Alice ellátni. De
meglepetten vettem tudomásul, hogy Charlie hív.
Bella apja nem igazán szokott felhívni telefonon. Így hát lázas sietséggel
fogadtam a hívását.
– Helló, Charlie!
– Charlie? – suttogta Bella idegesen.
Charlie megköszörülte a torkát, és a vonalon keresztül is éreztem, hogy
zavarban van.
– Ó, szia, Edward! Figyelj, nem szeretném megzavarni az, öm, estéteket,
de nem igazán tudom, mit kéne tennem… Tudod, Tyler Crowley épp most
csöngetett be hozzánk szmokingban, és szemmel láthatóan azt gondolja, hogy
Bella vele megy a bálba.
– Ez nem létezik! – kacagtam.
Nagyon ritkán fordult csak elő, hogy Bellán kívül bárki más meg tudott
lepni.
Nem vettem észre az iskolában, hogy Tyler erre a mutatványra készülne.
Ugyanakkor persze annyira lekötötte a figyelmemet, hogy minden egyes
Bellával töltött pillanatot kiélvezzek, hogy valószínűleg nem ez az egyetlen
jelentéktelen dolog, amiről lemaradtam.
– Mi történt? – sziszegte Bella.
– Nem igazán tudom, mit kezdjek a fiúval – folytatta Charlie, és
hallatszott, hogy igazán kínosan érzi magát.
– Nem beszélhetnék én vele? – ajánlottam neki.
Kristálytisztán hallottam a megkönnyebbülést Charlie hangján, amikor
válaszolt.
– De, persze. – Majd a telefontól elfordulva felkiáltott. – Gyere csak,
Tyler, valaki beszélni szeretne veled!
Bella aggódva méricskélt, elképzelni sem tudta, miről cseveghetek az
apjával. Észre sem vette a mellettünk elszáguldó élénkpiros autót. Én nem
törődtem Rosalie örömével, amiért leelőzhetett – mostanság úgy
általánosságban Rosalie-t is semmibe vettem –, és inkább a
telefonbeszélgetésre koncentráltam.
Tyler elhaló hangon szólt a telefonba.
– Igen?
– Helló, Tyler, itt Edward Cullen. – A hangomból udvariasság áradt, bár
nem kevés igyekezetembe telt, hogy ez így legyen. Akármennyire
szórakoztatott is ez a helyzet pár másodperccel ezelőttig, most hirtelen
elárasztott az érzés, hogy Tyler az én területemre lépett. Igazán éretlen
reakció volt, elismerem, de ettől függetlenül nagyon is így éreztem.
 Bella eltátotta a száját. A szemem sarkából felé pillantottam, hogy aztán
újra az útra figyeljek. Ha korábban – teljesen érthetetlen módon – őszintén
nem tudta még, hova megyünk, mostanra számára is világossá kellett válnia,
mi a ma esti célállomás.
– Sajnálom, ha valami félreértés történt, de Bella sajnos nem ér rá ma este
– mondtam Tylernek.
– Ó – mindössze ennyit felelt.
A féltékeny, védelmező ösztönöm nem akart nyugodni, így a válaszom
kissé durvábbra sikeredett, mint szerettem volna.
– Hogy egészen őszinte legyek, egyik este sem ér rá senkinek, hacsak nem
én vagyok az illető. Remélem, nincs harag. Sajnálom, ha ezzel elrontottam az
estédet.
Bár tisztában voltam vele, hogy igazán helytelenség az egész, nem bírtam
megállni, hogy ne mosolyogjak, ha arra gondoltam, hogyan fogadja mindezt
Tyler. És miként fog érezni, amikor hétfőn összefutunk az iskolában.
Kinyomtam a telefont, és Bellához fordultam, hogy lássam, mit reagál.
Az arca élénkvörös színt öltött, és az arcából ádáz harag sugárzott.
– Talán túl goromba voltam? – kérdeztem ijedten. – Nem akartalak
megbántani.
Beláttam, hogy igazán zsarnoki kijelentés volt, és bár meg voltam róla
győződve, hogy Bellát nem érdekli Tyler, mégsem az én tisztem volt
eldönteni ezt helyette.
Amit Tylernek mondtam, az egyéb szempontokból sem állta meg a helyét,
noha ezek az aspektusok Bellát egész biztosan nem zaklathatták fel.
Bár a kórházi beszélgetésünk óta egyszer sem követelte, hogy tegyek neki
ígéretet, a kétkedése továbbra is ott lebegett a felszín alatt. Arra
kényszerültem, hogy megpróbáljak kötélen táncolva egyensúlyozni: egyszerre
kellett Bella biztosítékra vágyó igényeit kielégítenem, és közben küzdenem
azzal, hogy képtelen vagyok megtéveszteni őt.
Napról napra, sőt, óráról órára éltem ebben a kapcsolatban. Nem
gondoltam a jövőre. Épp elég volt az is, hogy éreztem, egyre csak közeleg.
Amikor az örökkévalóságot ígértem neki, akkor azt úgy értettem: addig,
ameddig jelen pillanatban ellátok. De közben egyáltalán nem próbáltam a
távolba nézni.
– Te az iskolabálba akarsz engem vinni? – kiabált rám.
Hát tényleg nem tudta. Erre nem voltam felkészülve. Mégis mi mást
csinálhatnánk ma este estélyi ruhában Forksban?
Valódi könnyekkel telt meg a szeme, ráadásul az egyik kezével az ajtó
kilincsét szorongatta, mintha épp azt tervezgetné, hogy inkább kiveti magát az
autóból, mint hogy szembesülnie kelljen egy középiskolai bál borzalmaival.
Feltűnés nélkül bezártam az ajtókat.
Nem tudtam, mit feleljek erre; elképzelni sem tudtam, miként érthette
ennyire félre a készülődést. Így hát a körülményeket tekintve sikerült a lehető
legidiótábban reagálnom.
– Ne cirkuszolj, Bella!
Ő csak bámult kifelé az ablakon, mintha még mindig a kiugrást fontolgatná.
– Miért teszed ezt velem? – siránkozott.
Felhívtam a figyelmét a szmokingomra.
– Komolyan, Bella, mégis, mit gondoltál, hová készülünk?
Letörölgette a könnyeit az arcáról, de még mindig keserűséget árasztott.
Épp úgy nézett rám, mintha most vallottam volna be neki, hogy az összes
barátját lemészároltam, és ő a következő áldozatom.
– Ez teljesen nevetséges – bizonygattam. – Most miért sírsz?
– Mert őrülten dühös vagyok! – kiáltotta.
Az is átfutott a fejemen, hogy visszafordulok vele. A bál számomra
valójában teljesen érdektelen, és gyűlöltem ennyire felzaklatni őt. De Bella
és gyerekei jövőbeli beszélgetésének gondolata nem hagyott nyugodni, ezért
végül nem hátráltam meg.
– Bella! – szóltam hozzá sokkal lágyabban.
A szemembe nézett, és úgy tűnt, kezd elpárologni a dühe. Ha más nem is,
legalább még mindig sikerült elkápráztatnom őt.
– Mi van? – kérdezte zavarodottan.
– A kedvemért… – kérleltem.
Egy hosszú másodpercig bámult rám, tekintetéből inkább áradt rajongás,
mint harag. Végül megadón csóválni kezdte a fejét.
– Rendben! Nem csinálok jelenetet – adta meg magát a sorsának. – De
aztán magadra vess! Legfőbb ideje, hogy megint valami baleset érjen.
Valószínűleg el fogom törni a másik lábamat is. Nézd ezt a lábbelit!
Valóságos halálcsapda!
Azzal kinyújtotta a lábát, hogy vethessek egy pillantást a cipőjére.
A Bella vékony lábszárán tekergő széles, szatén, balettcipőre emlékeztető
szalagok gyönyörűen ellenpontozták elefántcsontszínű bőrét. Ennek köze sem
volt a divathoz. Egy olyan helyen, mint Forks, ahol szinte egész évben téli
ruhákat hordanak az emberek, lenyűgöző volt Bella olyan részeit is
megcsodálni, amiket korábban sosem láthattam. Itt jött képbe a saját,
tízszázaléknyi önzőségem.
– Hmmmm… – mormogtam. – Majd emlékeztess, hogy megköszönjem
Alice-nek a mai estét.
– Alice is ott lesz?
A hangjából ítélve ez sokkal inkább megnyugtatta, mint az, hogy én ott
leszek.
De úgy éreztem, jobb, ha teljes képet kap.
– Igen, és Jasper is, meg Emmett… és Rosalie…
Az aggodalmát jelző v betű azonnal előbukkant a két szemöldöke közt.
 Emmett próbálta puhítani Rosalie-t, sőt, mindannyian így tettek, kivéve
engem. Én egy szót sem szóltam Rosalie-hoz, amióta nem volt hajlandó
segíteni megmenteni Bella életét. Ő pedig, híven önmagához, újfent
tanúbizonyságot tett természetfeletti makacsságáról. Sosem volt nyíltan
ellenséges Bellával azon ritka alkalmakkor, amikor egy szobában kellett
tartózkodniuk; már ha azt nem számítjuk ellenségességnek, ha valaki durván
semmibe veszi egy másik személy létét.
Bella ismét megrázta a fejét, nyilvánvalóan nem akart Rosalie-ra gondolni.
– Charlie is be volt avatva?
– Hát persze – feleltem, és nem tettem hozzá, hogy Forks minden lakosa,
sőt, valószínűleg az ország jelentős része be volt avatva a ténybe, hogy ma
este tartják a bált. Még szigorúan titkos plakátokkal és transzparensekkel is
telepakolták az iskolát. De hirtelen felnevettem. – Tyler viszont, úgy látszik,
nincs.
Hallottam, hogy Bella csikorgatni kezdi a fogát, de úgy sejtettem, hogy a
dühös reakció ez alkalommal inkább Tylernek szól, nem nekem.
Befordultunk az iskola parkolójába, és ezúttal Bella kiszúrta a parkoló
első sorának közepén Rosalie autóját. Idegesen méregette, miközben én
leparkoltam a szomszédos placcon, majd kipattantam, és emberi tempóban
megkerültem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, és odanyújtottam a kezem
Bellának.
De ő összekulcsolta a karját a mellkasa előtt. Száját összepréselte.
Nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy emberi szemtanúkkal a környéken
nem vethetem csak úgy át a vállamon, és nem cipelhetem erőszakkal egy
olyan borzalmas és félelmetes verembe, mint amilyen az iskolánk ebédlője.
Sóhajtott egy nagyot, de továbbra sem mozdult.
– Amikor valaki meg akar ölni, bátor vagy, mint egy oroszlán –
panaszkodtam. – De inadba száll a bátorság, ha valaki táncot emleget… –
adtam hangot a csalódottságomnak.
Őszinte rémület ült ki az arcára a tánc szó hallatán.
– Bella, hidd el, nem engedem, hogy bárki kárt tegyen benned – ígértem
neki. – Még te magad sem. Nem eresztelek el egy pillanatra sem, ígérem.
Ezen egy pillanatig eltöprengett, és a fogadalmam szemmel láthatóan
enyhített kissé a rettegésén.
– No látod! – hízelegtem neki. – Nem lesz semmi baj!
Behajoltam a kocsiba, és egyik karomat a dereka köré fontam. A nyaka
pontosan a számmal egy vonalba került, az illata olyan erővel csapott le rám,
mint egy erdőtűz, de sokkal gyengédebb volt, mint a hajába tűzött virágok.
Nem ellenkezett, miközben kiemeltem őt az autóból.
Aztán a karommal szorosan átfogtam a derekát, úgy támogattam az iskola
felé. Nagyon bosszantott, hogy nem kaphatom fel csak úgy.
Az ebédlő szélesre tárt ajtókkal hívogatott minket. A hosszú teremből
kivitték az összes asztalt. A jól ismert mennyezeti világítást leszerelték, és a
helyébe több kilométernyi kölcsönzött karácsonyi égőt tettek, amiket
egyenetlen foltokban szegeltek fel a falra. Ettől kellően sötét lett a terem, de
még így is jól látszott az idejétmúlt dekoráció. A gyűrött, pasztellszínű krepp-
papír girlandokon látszott, hogy nem először használják őket.
A léggömbökből kialakított boltívek azonban újak voltak.
Bella felkuncogott.
Vele együtt mosolyogtam én is.
– Ez pont úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete – jegyezte meg.
– Hát, vámpírból több mint elég van a teremben – értettem egyet.
A jegyárus előtti sor felé tereltem, de Bella figyelmét már a táncparkett
kötötte le.
A testvéreim épp show-műsort nyomtak az egész iskola előtt.
Ez egyfajta feszültséglevezetés volt, gondolom, mivel mindig annyira
zárkózottan kellett viselkednünk. Ma este Rosalie, Emmett, Jasper és Alice
igazán táncos hangulatban volt. Több száz stílust vegyítettek különböző
évtizedektől, amikből olyan új kreálmányok álltak össze, amik bármikor
aktuálisak lehettek volna. Persze sokkal kecsesebben mozogtak, mint
bármelyik ember. Nem csak Bellát nyűgözte le a tánctudásuk.
Néhány bátrabb ember szintén a parkettre merészkedett, de azért tartották a
távolságot a menőző vámpíroktól.
– Akarod, hogy bereteszeljem az ajtókat, hogy lemészárolhassátok a
gyanútlan polgárokat? – suttogta. A tömegmészárlás gondolata inkább csak
Bella számára volt vonzó, általában nem szerepelt a bálok forgatókönyvében.
– És te melyik csapatban lennél? – töprengtem.
– Ó, én természetesen a vámpírokkal vagyok.
Ezen mosolyognom kellett.
– Bármit megtennél, csak táncolnod ne kelljen!
– Bármit a világon.
Ismét a testvéreim felé fordult, amíg én vettem két jegyet. Amint ezzel
megvoltunk, lassacskán a táncparkett felé indultam vele. Jobb túlesni azon,
amitől ennyire fél, hiszen addig úgysem tud megnyugodni.
Bella még látványosabban sántikált, mint eddig, mindent bevetve
tiltakozott.
– Előttünk az egész éjszaka – figyelmeztettem.
– Edward! – suttogta, és őszinte rémület vegyült a hangjába. Rettegve
nézett fel rám. – Én tényleg nem tudok táncolni.
Talán azt gondolta, hogy leteszem a táncparkett közepén, majd otthagyom,
és a falnak dőlve várom majd a szólótáncát?
– Ne aggódj, butuskám – feleltem gyengéden. – Elég, ha én tudok.
Fogtam a két karját, és a nyakam köré fontam. A kezemet a derekára
helyeztem, majd pár centire felemeltem a padlóról. Közelebb húztam
magamhoz, majd lejjebb eresztettem, hogy a szaténba öltöztetett lábfeje és a
gipszelt lába is az én cipőmre nehezedjen.
Rám vigyorgott.
Miután a kezeim között tartottam Bellát, a táncparkett közepe felé forogtam
vele, ahol a testvéreimet csodálók hada vette körbe. Én meg sem próbáltam
lépést tartani velük, csak magamhoz szorítottam Bellát, és a zene ritmusára
egy könnyed keringőt jártam vele.
– Úgy érzem, mintha ötéves lennék – nevetett.
Felkaptam, így a lába vagy harminc centivel a föld felett lebegett, majd a
fülébe súgtam:
– Azért kicsit többnek látszol.
Újra felnevetett, miközben visszacsúsztattam a lábamra. A szeme csillogott
a karácsonyi izzók pislákoló fényében.
Új dal csendült fel, ezért én is módosítottam a keringőnk tempóján. A zene
most lassabb volt, álmodozóbb. Bella teste szinte egybeolvadt az enyémmel.
Azt kívántam, bár megállíthatnám az időt, itt és most, hogy örökké tartson ez
a tánc.
– Oké – mormogta –, ez nem is olyan rossz.
Reméltem, hogy a gyerekeinek is valami ilyesmit fog majd mesélni, ha a
bálról kérdezik. Az mindenesetre biztató volt, hogy nem kellett húsz évet
várni erre a felfedezésre.
Na nem, ezt nem vagyok hajlandó megtenni. Inkább visszaadom a pénzt.
Fú, ez nagyon kínos. Miért az én apámnak kell gyogyósnak lennie? Miért
nem lehet inkább Quilé az?
Az ajtóból hallatszó világos gondolatok igazán ismerősen csengtek. A düh
és feszélyezettség ellenére is valamiféle tisztaság áradt belőlük. Sokkal
őszintébb volt magával, mint a legtöbb ember.
– Mi az? – Bellának feltűnt, hogy valami elterelte a figyelmem.
 De még nem álltam készen arra, hogy feleljek neki. Éreztem ugyanis, hogy
az egyre mélyülő dühtől összeszorul a torkom. Tehát a quileute törzs
továbbra is feszegetni akarja a paktum határait, holott az nem bennünket véd,
hanem őket. Úgy tűnik, nem nyugszanak, amíg meg nem ölünk valakit.
Mindenképp szörnyeteget akarnak csinálni belőlünk.
Bella hátrafordult az ölelésemben, hogy lássa, mit nézek ilyen idegesen.
Jacob Black tétován belépett az ajtón, pislogva próbált hozzászokni a
terem fényviszonyaihoz. Nem tartott sokáig, hogy megtalálja, akit keresett.
A francba, itt van. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. És azt se, hogy az
apám azt gondolja, hogy ez a srác egy vámpír. Olyan béna ez az egész.
De annak ellenére, hogy kínosnak találta a helyzetet, egy pillanatig sem
habozott. Oda se bagózva a jegyárusító standra, a fiú keresztülmasírozott a
táncoló emberek között, és egyenesen felénk tartott. Még a dühömön keresztül
is tiszteltem őszinte bátorságát.
Hozhattam volna magammal egy kis fokhagymát. Felhorkant.
Én észre se vettem, hogy hangosan felmordultam, amíg Bella rám nem
sziszegett.
– Viselkedj!
– Társalogni óhajt veled. – Lehetetlen volt elkerülni. Azt az elvet
követtem, mint az első tánc esetében is: jobb túlesni rajta. Nem lett volna
szabad felidegesítenem magamat. Mit számít, hogy egy csapat fogatlan
öregember megszegte az egyezségünket? Végső soron semmin sem
változtatna az sem, ha egy hirdetőtáblát bérelnének a 101-es út mentén, és
kiírnák rá, hogy: A helyi orvos és gyerekei VÁMPÍROK. Mi figyelmeztettünk
benneteket. Senki se hinné el. Még Billy Black saját fia sem hiszi el.
Mozdulatlanul álltam, miközben Jacob felénk közelített. Ő többnyire csak
Bellát figyelte, vonakodó arca szinte komikusan hatott.
– Helló, Bella, reméltem, hogy itt talállak! – Nyilvánvaló volt, hogy ennek
pontosan az ellentétében bízott.
Bella hangja melegen csengett, amikor felelt neki. Biztos voltam benne,
hogy ő is érzi a fiú aggodalmát, és lévén, hogy ő Bella, szerette volna
megkönnyíteni a dolgát.
– Szia, Jacob! Mi újság?
Jacob rámosolygott, majd vetett rám egy pillantást. Még csak felfelé sem
kellett néznie hozzá. A fiú jó pár centit nőtt, mióta legutóbb láttam. Nem is
tűnt már annyira gyerekesnek, mint akkor.
– Szabad? – kérdezte tiszteletteljesen; nem akart túllőni a célon.
Tudtam, hogy értelmetlen a haragom, és egész biztosan nem is ez az
ártatlan fiú a megfelelő célpontja, de nem igazán tudtam uralkodni magamon.
Ahelyett, hogy engedtem volna, hogy ez a hangomból is érezhető legyen, csak
gyengéden a talpára állítottam Bellát, és arrébb léptem.
– Kösz! – hálálkodott Jacob vidám hangon, úgy tűnt, nála ez az
alapértelmezett.
Bólintottam, végigmértem Bellát, hogy biztos legyek benne, nem érinti
kényelmetlenül ez a helyzet, majd távoztam.
Húha, gondolta Jacob. Bella igazán borzalmas parfümöt visel.
Furcsa. Bella semmilyen illatot nem fújt magára a hajába tűzött virágokon
kívül. Lehet, hogy egy másik pár táncolt melléjük azután, hogy én
odébbálltam.
– Te jó ég, Jake, hogy megnőttél! Milyen magas vagy most? – hallottam
Bella döbbent hangját.
– Százkilencven centi – felelte a fiú büszkén.
Bella teljesen jól néz ki, leszámítva a gipszet. Billy szokás szerint már
megint felfújja a dolgokat.
Amikor az ebédlő túlsó oldalához értem, feléjük fordultam, és nekidőltem
a falnak. Lauren Mallory és a partnere mereven keringtek Jacob háta mögött.
Kíváncsi lettem, hogy vajon neki lehetett-e olyan rossz az illata.
Jacob és Bella igazából nem is táncolt. Jacob ugyan Bella derekára tette a
kezét, Bella pedig finoman kapaszkodott a fiú vállába, és kissé hajlongott is a
zene ütemére, de túlságosan idegesnek tűnt ahhoz, hogy meg merje mozdítani
a lábát. Jacob is csak egy helyben csoszogott.
– Szóval hogy kerültél ide ma este? – Bella hangjában nem fedeztem fel
őszinte kíváncsiságot. Magától is rájött, hova vezet Jacob tolakodása.
Jacob mohón igyekezett elhárítani a felelősséget, hogy Bella a megfelelő
személyre lehessen mérges érte.
– Apám húsz dolcsit ígért, ha eljövök az iskolabálotokra. El tudod te ezt
képzelni?
– El én – felelte Bella még mindig kedvesen, pedig egész biztosan
dühítette, hogy egy gyakorlatilag idegen ember folyamatosan bele próbál
avatkozni az életébe.
Nagyon jól fogadta. Bella a legkedvesebb lány, akit ismerek.
– Hát, remélem, legalább jól érzed itt magad – folytatta Bella. – Találtál
már valami kedvedre valót? – Játékosan a falnál sorakozó lányok felé
biccentett.
– Aha – sóhajtott Jacob. – De ő már foglalt.
Ez egyáltalán nem lepett meg engem – már több alkalommal is tanúja
voltam annak, mennyire odavan Belláért. Nyers őszintesége azonban
váratlanul ért. Bella nem igazán tudta, mit feleljen erre. Vetett egy pillantást
Jacob arcára, hogy kiderítse, viccelt-e – nem viccelt –, majd el is kapta a
tekintetét, és inkább mozdulatlan lábára meredt.
Talán nem kellett volna ezt mondanom, de most már mindegy. Igazából
nincs vesztenivalóm.
– Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma – tette hozzá.
Bella homlokráncolva felelt neki.
 – Uhm, kösz. – Majd arra a témára váltott, amit Jacob a leginkább el akart
kerülni, mivel tudta, hogy ezzel le is zárhatják ezt a találkozót. – Szóval miért
is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere?
Jacob kínosan toporgott Bellával szemben.
– Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled.
Az öreg kezd teljesen becsavarodni.
Azt fogja hinni, hogy én is megkattantam.
Bella ugyan vele nevetett, de igazán erőltetettnek hallatszott.
– Na, mindegy – folytatta Jacob, és vigyorral próbálta enyhíteni a
feszültséget. – Szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked
valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van.
Bella arcára őszinte mosoly ült ki.
– Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat.
Jacob felsóhajtott, egészen meghatódott Bella mosolyától. Bárcsak tényleg
vámpír lenne a srác! Akkor talán lenne esélyem.
– De nem fogsz megharagudni rám, ugye? – Már így is sokkal
kedvesebben fogadta ezt az egészet, mint vártam.
– Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob – ígérte Bella. – Még
Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell.
– Hát szóval… ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom,
Bella… – Vett egy mély lélegzetet. – De Billy azt szeretné, ha szakítanál a
barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá!
Jacob csóválni kezdte a fejét, remélte, hogy ezzel elhatárolódhat az
utálatos üzenettől, amit át kellett adnia.
Bella mosolya csupa együttérzés volt.
– Még mindig olyan babonás, igaz?
– Aha… Teljesen… ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben.
Nem akarta elhinni… – Hogy nem ők tették. Azt hitte, hogy kiszívták a véred
vagy valami ehhez hasonló őrültség.
Bella hangja most először hangzott ellenségesen.
– Leestem a lépcsőről.
– Tudom – vágta rá Jacob azonnal.
– Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá. – Egészen
éles lett a hangja.
Mindketten teljesen mozdulatlanul álltak ott, mintha nem szólna a zene a
teremben.
Jacob elfordította a fejét Bella szúrós tekintete elől.
Tessék, most tényleg sikerült felmérgesítenem. Meg kellett volna
mondanom Billynek, hogy törődjön a saját dolgával, engem pedig hagyjon
ki belőle.
Bella arca megenyhült Jacob zavarát látva.
– Figyelj, Jacob – mondta ismét kedvesen. Jacob értékelte is a
kedvességét, mert újra Bella felé fordult, és a szemébe nézett. – Tudom, hogy
Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla…
Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az
édesapja, én már halott lennék. – Olyan őszinteséggel állította mindezt, hogy
képtelenség lett volna nem hinni neki.
– Tudom – egyezett bele Jacob gyorsan. Bele se akart gondolni abba, hogy
Bella meghalhatott volna. Hála ébredt benne. Legközelebb már nem fog
odafigyelni az apjára, amikor az valami elmarasztalót állít Carlisle-ról.
Bella rámosolygott.
Nagyon furcsa, hogy mennyivel idősebbnek tűnt Jacob. Most már
egykorúnak látszottak Bellával, de talán csak a fiú magassága miatt.
Akármilyen esetlenül mozgott is Bella a törött lába miatt, úgy tűnt, mintha
Jacob mellett sokkal fesztelenebbül érezné magát, mint a többi emberbarátja
társaságában. Talán a fiú tiszta, nyitott gondolkodása ilyen hatással volt az
emberekre.
Egy furcsa gondolat futott át a fejemen, félig képzelődés volt, félig pedig
félelem.
Talán az a szép, rendetlen kis ház La Pushban épül majd fel?
Elhessegettem a gondolatot. Csak az irracionális féltékenység juttatta az
eszembe. A féltékenység igazán emberi érzés, erőteljes, ugyanakkor
értelmetlen, semmi máson nem alapszik, mint hogy azt látom, Bella úgy
csinál, mintha táncolna egy barátjával. Nem fogom engedni, hogy már megint
a jövő nyugtalanítson.
– Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet – mondta
Bella. – De legalább most megkapod azt az alkatrészt.
– Aha – motyogta Jacob.
Vajon Billy rájön, ha hazudok neki? Nem mondhatom el neki a többit.
Már így is több volt a soknál.
Bella tisztán látta Jacob arcán, hogy még nem végzett.
– Van még valami? – kérdezte hitetlenkedve.
– Felejtsd el! – motyogta Jacob, és elfordította a fejét. – Szerzek munkát,
és összegyűjtöm azt a pénzt én magam.
Bella megvárta, amíg a fiú újra a szemébe néz.
– Ki vele, Jacob!
– De olyan rémes…
Nem lett volna szabad idejönnöm. Az én hibám, hogy hagytam magam
rábeszélni.
– Nem érdekel – ragaszkodott hozzá Bella. – Ki vele!
– Jó, rendben… de a fenébe is, ez tényleg rémes! – Jacob vett egy mély
lélegzetet. – Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek,
hogy… és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én… – Jacob
felemelte a jobb kezét, és két ujjával kis idézőjeleket írt a levegőben: –
„Figyelni fogunk benneteket.”
Idegesen leste Bella reakcióját, készen arra, hogy eliszkoljon.
De Bella hangosan felnevetett, mintha a világ legjobb viccét hallotta volna
Jacobtól. Képtelen volt abbahagyni. Alig tudott megszólalni a kacagástól.
– Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake!
Jacobon végigsöpört a megkönnyebbülés. Igaza van. Ez tényleg nagyon
vicces.
– Nem is volt olyan szörnyű! – Annyira csinos. Soha nem láttam volna
ebben a ruhában, ha ma nem jövök ide. Szóval teljesen megérte, még a
gusztustalan parfüm ellenére is. – Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt
üzened, törődjön a maga dolgával?
Bella felsóhajtott.
– Nem. Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar.
A dal véget ért, Bella pedig levette a kezét Jacob válláról. Pontosan erre a
jelre vártam.
Jacob azonban Bella derekán tartotta a kezét, mintha nem lett volna biztos
abban, Bella képes megállni a lábán segítség nélkül.
– Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová?
– Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom!
Jacob hátrahőkölt a hangom hallatán, ami váratlanul közelről hangzott fel.
Hátrált egy lépést, libabőr futott végig a gerincén.
– Hé, észre se vettem, hogy itt vagy – motyogta. Nem hiszem el, hogy
hagytam, hogy Billy így belemásszon a fejembe. – Gondolom, később még
látjuk egymást, Bella.
– Aha, később még találkozunk – búcsúzott Bella épp elég lelkesen ahhoz,
hogy Jacob visszanyerje a lélekjelenlétét. A fiú odaintett, és még egyszer
odavetette, hogy sajnálja ezt az egészet, miközben az ajtó felé indult.
Én a karomba vontam Bellát, és ismét becsúsztattam a lábfejemet a talpa
alá. Megvártam, hogy a testéből áradó meleg átjárja az enyémet burkoló
hideget. Nem gondolok a jövőre. Csak a ma estére, csak erre a percre.
A mellkasomnak döntötte a fejét, és elégedetten hümmögött.
– Jobban vagy? – mormogta.
Hát persze hogy észrevette a hangulatváltozásomat.
– Nem igazán – sóhajtottam.
– Ne légy dühös Billyre! Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem
személy szerint ellened van kifogása – nyugtatgatott.
– Nem vagyok dühös Billyre. A fia bosszant.
Kissé túl sokat árultam el ezzel. Bár a fiú igazából nem is bosszantott; egy
ennyire őszinte elme mindig felüdítő a sok átlagos ember után. Azt fájlaltam,
amit a fiú képviselt. Jóságos volt, kedves és legfőképp: ember.
Muszáj volt jobb hangulatra derülnöm.
Bella elhúzódott tőlem, és aggodalommal vegyes kíváncsisággal kérdezte:
– De miért?
Leráztam magamról a félelmemet, és inkább játékosan feleltem a
kérdésére.
– Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet.
Nem emlékezett, miért mondom ezt.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
– Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka.
– Sebaj, én megbocsátok – felelte könnyedén.
– Kösz. – Rosszallóan néztem rá, de reméltem, hogy érti, viccelni
próbálok. – De van még más is.
Várta, hogy kifejtsem.
– Azt mondta rád, hogy csinos vagy. – Ezt igyekeztem úgy hangsúlyozni,
mintha valami kellemetlen dolgot jelentene. – Ez az adott körülmények között
valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy!
 Bella megkönnyebbülten nevetett fel, és a barátja iránt érzett aggodalma
elpárolgott.
– Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy?
Ez alkalommal őszintébbre sikerült a mosolyom.
– Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom.
Bella a körülöttünk pislákoló fényekre meredt. A szívverése lassabb volt,
mint az éppen szóló dal, így hát inkább a szívének ritmusára mozogtam. Vagy
száz kimondott vagy épp csak gondolt hang örvénylett a teremben, de én alig
hallottam őket. Csak és kizárólag Bella szívverésének hangja számított.
– Szóval… – szólalt meg Bella, mikor ismét egy új dal hangzott fel. –
Megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész?
Amikor látta rajtam, hogy nem értem, mire céloz, félreérthetetlenül a
krepp-papír girlandok felé biccentett.
Végiggondoltam, mit oszthatok meg vele az okokból. A látomást
semmiképp; borzasztóan tiltakozna ellene. De talán egy kicsit beszélhetnék
neki a látomás mögött megbújó gondolatokról. Ez viszont nem olyasmi, amit
nyugodtan megvitathatunk ekkora közönség mellett.
Irányt váltottam, és a hátsó kijárat felé táncoltam vele. Elhaladtunk néhány
barátja mellett. Jessica odaintegetett nekünk, miközben savanyúan
összehasonlította a saját ruháját Belláéval. Bella visszamosolygott rá. Egyik
osztálytársa sem tűnt különösebben elégedettnek az este alakulásával,
leszámítva Angelát és Bent, akik sugárzó boldogsággal meredtek egymás
szemébe. Ettől még nekem is mosolyognom kellett.
Tánc közben a hátammal nyitottam ki az ajtót. Senki sem járt odakinn,
pedig az éjszaka igazán enyhe volt. Az égbolt nyugati felén a felhők mögött
kissé felvillant a lenyugvó nap aranyló fénye.
Mivel senki sem láthatott minket, úgy éreztem, szabadon a karomba
vehetem Bellát. Egészen a kaliforniai fenyőkig vittem, amiknek árnyékában
szinte éjsötét honolt. Ugyanarra a padra ültem le, ahonnan olyan sok héttel
ezelőtt figyeltem őt a napfényben sütkérezve, és végig szorosan a
mellkasomhoz szorítottam. Keleten a sápadt hold fénye áthatolt a vékony
felhőrétegeken. Furcsa pillanat volt, az égen a nappal és az éjszaka tökéletes
egyensúlya jelent meg.
Bella még mindig a magyarázatomra várt.
– Szóval mire volt ez jó? – kérdezte halkan.
– Alkonyat van megint – sóhajtottam. – Megint vége van valaminek.
Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.
Ezek a napok pedig annyira sokat jelentettek, és mégis olyan gyorsan véget
értek.
Bella megfeszült a szavaim hallatán.
– Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük.
Erre nem tudtam mit felelni. Igaza volt, de tudtam, hogy ő mégsem
ugyanazokra az el nem múló dolgokra gondolt, mint én. Mint például a
fájdalomra. A fájdalom soha nem fog véget érni.
Felsóhajtottam, majd megválaszoltam a kérdését.
– Azért hoztalak el a bálba, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj.
Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről.
Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed
normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy
történnie kellett volna.
Megborzongott, majd vehemensen rázni kezdte a fejét, mintha szeretne
megszabadulni a szavaimtól. De amikor megszólalt, a hangjába csúfolódás
vegyült.
– És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna
én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer
erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon.
 Elmosolyodtam.
– Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad.
Elvesztem kristálytiszta szeme mélységében.
– De csak azért nem, mert veled voltam.
Ismét a holdra pillantottam. Éreztem Bella tekintetét az arcomon. Nem volt
időnk a jövőn rágódni. A jelen annyival élvezetesebb. Eszembe jutott
azonban a közelmúlt, és Bella furcsa zavartsága, és hogy eszébe se jutott,
hogy bálba mehetünk. Vajon mi járt a fejében a teljesen nyilvánvaló válasz
helyett?
Mosolyogva lenéztem rá.
– Elárulnál nekem valamit?
– Mindig mindent elárulok neked.
– Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod! – erősködtem.
– Jó, rendben… – egyezett bele vonakodva.
– Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak.
– Mert meg is lepődtem – szúrta közbe.
– Pontosan – helyeseltem. – De akkor nyilván volt valamilyen
elképzelésed… Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek
díszbe?
Ez könnyed kérdésnek tűnt, játékosnak, ami itt tud tartani a jelenben. Nem
fogom hagyni, hogy megint a jövő felé kalandozzanak a gondolataim.
De Bella tétovázott, sokkal komolyabb arcot vágott, mint vártam.
– Nem akarom megmondani neked.
– Megígérted.
Ráncolni kezdte a homlokát.
– Tudom.
Majdnem elmosolyodtam, amikor régi jó barátaim, a kíváncsiság és a
türelmetlenség lángra lobbantak bennem. Van, ami sosem változik.
 – Hát akkor?
– Mert attól félek, megharagudnál – felelte komolyan. – Vagy
elszomorodnál.
Képtelen voltam összeegyeztetni komor arckifejezését a buta
kérdésemmel. Most már féltem a válaszától, attól, hogy újra feléleszti
bennem a fájdalmat, amit olyannyira próbálok elkerülni, de tudtam, hogy
képtelen lennék kielégítetlenül hagyni a kíváncsiságomat.
– Akkor is tudni szeretném. Szóval?
Felsóhajtott. Szemével az ezüstfényű felhők nyomába eredt.
– Hát… – kezdett bele egy hosszú másodpercnyi gondolkodás után. – Azt
sejtettem, hogy ez valamiféle… különleges alkalom lesz. De az meg se
fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog… egy iskolabál
– fújtatott gúnyosan.
Kellett néhány másodperc, hogy uralkodni tudjak magamon.
– Emberi? – kérdeztem.
Lenézett a gyönyörű ruhájára, és az egyik fodorral babrált. Pontosan
tudtam, mi következik. De hagytam, hogy a saját szavaival fogalmazza meg.
– Oké! – mondta ki végre. A tekintete mostanra kihívónak tűnt. – Azt
reméltem, hogy meggondoltad magad… hogy végül mégiscsak hajlandó vagy
átváltoztatni engem.
Olyan sok éven át érezhetem majd ezt a fájdalmat. Annyira szerettem
volna, ha nem kellene már most éreznem. Addig nem, amíg még a karomban
tarthatom. Addig nem, amíg ezt a csodás ruhát viseli, amíg a holdfény
megcsillan halovány vállán, és amíg a kulcscsontjánál a mélyedést
árnyékokkal díszíti az éjszakai erdőbe áramló fény.
Úgy döntöttem, nem veszek tudomást a fájdalomról, és csak a válasz
felszínét kapargatom meg. Belekapaszkodtam a szmokingom hajtókájába.
– És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben
illik megjelenni?
Bella szigorúan nézett rám, de láttam, hogy zavarban van.
– Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem több értelme
lett volna, mint egy iskolabálnak.
Megpróbáltam mosolyogni, de ettől csak még bosszúsabb lett.
– Ez egyáltalán nem mulatságos – torkolt le.
– Igazad van, tényleg nem mulatságos. Viszont inkább tekintem tréfának,
mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz.
– Pedig én komolyan beszélek.
– Tudom – sóhajtottam.
Furcsa fájdalom volt ez. Egyáltalán nem járt vele semmiféle kísértés. Az,
amire Bella vágyott, a tökéletes jövőt jelentené számomra, eltörölve több
évtizednyi gyötrelem ígéretét. Mégsem csábított egyáltalán. Mert soha nem
lennék képes azzal fizetni a boldogságomért, hogy megfosztom őt a sajátjától.
Amikor kiöntöttem a lelkem Bella istene előtt, erőért esedeztem. Ezt pedig
meg is kaptam tőle: egyáltalán nem vágytam arra, hogy halhatatlanná tegyem
Bellát. Az egyetlen vágyam, az egyetlen szükségletem az volt, hogy Bella
életét megóvhassam a sötétségtől. És ez a vágy teljesen felemésztett.
Tudtam jól, hogy a jövő közeleg, de fogalmam sem volt, pontosan mennyi
időm maradt. Korábban elhatároztam, hogy mellette maradok, amíg teljesen
fel nem épül, így egész biztosan marad még legalább pár hetem, amíg képes
lesz újra járni. Egy részem tépelődött, nem lenne-e jobb megvárni, amíg kinő
engem, mint ahogy eredetileg is terveztem. Nem így lenne a legkevésbé
fájdalmas az ő számára? Annyira jólesne ezt a tervet végigvinni. De
egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy maradt ennyi időm. Egyre inkább
úgy tűnt, hogy a jövő villámgyorsan közelít. Én magam sem tudtam, mi lesz az
égi jel, de tudtam, hogy fel fogom ismerni, ha meglátom.
Annyira próbáltam elkerülni ezt a beszélgetést, de láttam Bellán, hogy
boldogabbá tenné őt, ha most folytatnánk le. Visszanyeltem hát az összes
keserűséget és gyászt, és erőt vettem magamon, hogy visszatérjek a jelen
pillanatba. Hogy vele legyek, ameddig csak lehetséges.
– És tényleg annyira szeretnéd? – kérdeztem.
Az ajkába harapott, és bólintott.
– Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég… – sóhajtottam, és egy
ujjammal végigsimítottam az arcán. – Hogy ez legyen az életed alkonya,
mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent?
– Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet – suttogta.
– Nem érek én annyit.
Azt már nagyon jól tudtam, hogy az emberi veszteségeit nem hajlandó
figyelembe venni. Az pedig, hogy miféle örökké tartó veszteségeket
szenvedne el, egész biztosan meg sem fordult a fejében. Pedig igazán senki
sem ér annyit.
– Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán?
– kérdezte. – Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz.
– Én tudom, mi vagyok.
Fintorogva bosszankodott, amiért semmiben sem vagyok hajlandó
egyetérteni vele.
Hirtelen egész könnyen mosolyt tudtam csalni az arcomra. Annyira mohón,
annyira türelmetlenül elcserélné mindenét, hogy velem lehessen. Képtelenség
nem meghatódni az efféle szeretet láttán.
Úgy döntöttem, ránk férne egy kis játékosság.
– Szóval készen állsz? – kérdeztem, és felvontam az egyik szemöldökömet.
– Ühüm. Tehát? – Nagyot nyelt idegességében.
Közelebb hajoltam hozzá, de nagyon lassan és megfontoltan mozogtam. Az
ajkam végül nyakának bőréhez ért.
Ismét nyelnie kellett.
 – Most mindjárt? – suttogtam.
Megborzongott. A teste megfeszült, a kezét ökölbe szorította, a szíve pedig
hevesebben vert, mint a távoli iskolaépületből felcsendülő zene üteme.
– Igen! – súgta válaszul.
A játékom kudarcot vallott. Saját magamon nevetve felegyenesedtem.
– Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam.
Bella megkönnyebbült. A szívverése lassulni kezdett.
– Egy lány miért ne álmodozhatna? – felelte.
– És te erről szoktál álmodozni? Hogy szörnyeteg lesz belőled?
– Nem egészen. – Nem tetszett neki a szóhasználatom. Halkabban folytatta.
– Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre.
Fájdalom bujkált a hangjában, és kétely. Talán megint azt képzeli, hogy én
nem ugyanerre vágyom? Borzasztóan szerettem volna meggyőzni ennek
ellenkezőjéről, de nem tehettem.
Végigsimítottam az ajka vonalán, majd szinte lehelve ejtettem ki a nevét.
– Bella! – Reméltem, hogy kihallja a hangomból, mennyire odaadóan
szeretem. – Én mindig veled maradok. – Amíg csak tudok, amíg csak lehet,
amíg nem okozok ezzel fájdalmat neked. Amíg egy olyan égi jel nem érkezik,
amit képtelen leszek semmibe venni. – Ennyi nem elég?
Elmosolyodott, de nyilvánvalóan elégedetlen volt.
– De elég, egyelőre.
Bellának fogalma sem volt, hogy mennyire behatárolt ez az idő. Olyan
hevesen fújtam ki a levegőt, hogy az inkább morgásnak hallatszott.
Bella végigsimított az államon.
– Figyelj rám – mondta. – Jobban szeretlek, mint az egész világot
együttvéve. Ez nem elég?
Erre végre őszinte mosollyal felelhettem:
– De igen, elég – ígértem. – Örök időkre elég.
 Ez alkalommal tényleg az örökkévalóságról beszéltem. Az én halhatatlan
mindörökkémről.
Ahogyan az éjszaka végül felülkerekedett a nappalon, lehajoltam, hogy
újra csókot leheljek nyakának forró bőrére.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv oly sok éven keresztül volt a nemezisem, végzetem, hogy szinte
lehetetlen felidézni mindenkit, aki az út során a segítségemre sietett. De
álljanak itt a legelszántabb támogatóim:
A három csodálatos gyermekem, Gabriel, Seth és Eli (mostanra mind
felnőtt férfiak!), akik olyan bámulatosan viselkedtek az elmúlt tizenöt évben.
Azt az időt, amit megspóroltam azzal, hogy az ő rossz döntéseik miatt nem
kellett aggódnom, a karaktereim rettenetes döntései felett érzett aggodalomba
fektethettem.
A csodálatos és okos férjemnek, aki az életem összes matematikai és
technológiai aspektusát kezeli helyettem.
Az édesanyámnak, Candynek, aki csendesen, de annál állhatatosabban
biztatott, amikor le akartam mondani erről a könyvről.
Az üzlettársamnak, Meghan Hibbettnek, aki egyedül is elbírt a Fickle Fish
Productions működtetésével, amíg én hosszabb időre magam mögött hagytam
a való világot. Illetve a legjobb barátnőmnek, Meghan Hibbettnek, aki mindig
hajlandó meghallgatni, amikor sikítani, sírni vagy épp ordítani támad kedvem
a rakoncátlan karaktereim miatt.
Az ügynökömnek, Jodi Reamernek, aki nem sürgetett egyáltalán, de
ugrásra készen várta a pillanatot, hogy befejezzem ezt a könyvet.
A filmes ügynökömnek, Kassie Evashevskinek, akinek higgadt és józan
gondolkodása képes engem is lenyugtatni.
A Little, Brown Books for Young Readers nagyszerű munkatársainak,
akiknek hihetetlen támogatása rengeteget jelentett nekem – különösen hálás
vagyok Megan Tingley-nek, aki az írói karrierem eddigi tizenhét évében (!)
mindvégig mellettem volt, és Asya Muchnicknak, aki a világ egyik
legkedvesebb és legéleslátóbb szerkesztője.
Roger Hagadone-nak a lélegzetelállító és emlékezetes borítókért.
Elképzelni sem tudom, milyen lenne a kezünkbe venni a köteteket a te
alkotásaid nélkül.
A Method Agency csodálatos hölgyeinek, Nikkinek és Bekah-nak, akik
mindig boldogan segítettek a furábbnál furább kéréseim hallatán.
A rengeteg tehetséges alkotónak, akik elképesztő Twilight Saga-
weboldalakat és alkotásokat készítettek.
A rengeteg szerzőnek, akik hihetetlen világokat teremtettek, amikbe aztán
belemenekülhettem.
A sok-sok zenésznek, akik tudtukon kívül is megalkották a gondolataim
betétdalait.
És végül, de nem utolsósorban, az olvasóknak, akik olyan lelkesen vártak
erre a könyvre. Soha nem tudtam volna befejezni a támogatásotok nélkül.
Nektek is itt a helyetek ezen az oldalon. Kérlek, írjátok a neveteket az alábbi
vonalra, és gratuláljatok magatoknak!
 MÉLTATÁSOK

„Köszönöm, Stephenie Meyer! Pontosan erre a könyvre volt szükségem

ebben az őrült évben! Megérte a várakozást!”
– Melissa Imperi, goodreads.com

„Szerintem minden igazi Alkonyat-rajongó számára nosztalgiavonatozás lesz

ennek a könyvnek az olvasása. Rengeteg kellemes emlék jutott eszembe
olvasás közben, nagyon sokat mosolyogtam, és a magam részéről örömmel
konstatáltam, hogy még mindig ugyanaz a jó érzés tölt el a Twilight olvasása
közben, mint régen.”
– Deszy, moly.hu

„Nagyon vártam ezt a könyvet, már az első vázlat kiszivárgása óta. Az egyik
legjobb inverz POV, amit olvastam. Mindig izgat a férfi karakter szemszöge,
és szívesen olvastam Edward tépelődését, vívódásait. Nagyon tetszett a
családi háttér, a korábbi évtizedek történéseinek kibontakoztatása.”
– tashley, moly.hu

„Tetszett, hogy Edward szemszögéből betekintést kaptunk a Cullen család

életébe, valamint a srác múltjába. Ezekben a részekben szinte képes voltam
elveszni, nagyon lekötöttek a visszaemlékezések, valamint azok az „extra
jelenetek”, melyeket Bella nézőpontjából korábban nem élvezhetett az
olvasó.”
 – Aurora Lewis Turner

„Hatalmas nosztalgia volt. Az van, hogy ezt én még mindig imádom minden
hibája ellenére. Mondhatni, szentimentális érzések fűznek hozzá. :)”
Lille, moly.hu