A fordítás alapjául szolgáló mű:

Ana Reyes The House in the Pines

Copyright © 2023 by Ana Reyes

Fordította: Lévai Márta

Borító © Sarah Oberrender

Borítókép © Paul Sheen /Trevillion Images,
Willing-Holtz / plainpicture,
tabako-ua / Shutterstock

Hungarian translation © Lévai Márta, 2023

© Next21 Kiadó, 2024

ISBN 978 615 641 484 7

 Bonknak, Anyának, Apának,
Bubbának, Briannek és Hildának
 ELŐHANG

A fák között, mélyen bent az erdőben, áll egy ház, ami könnyen
észrevétlen marad.
Valójában a legtöbb ember egyetlen pillantást vet rá csupán, aztán
megállapítja, hogy nincs ott semmi. És nem tévednek, vagy legalábbis nem
teljesen. Csupán egy épület maradványai láthatók ott, málladozó romok,
amelyek közt gyökeret vertek a gyomnövények. Olyan ház, amit régen elhagytak
a lakók. De vegyük alaposabban szemügyre a talajt, a nap és jég gyötörte betont.
Íme, meg is van a tűzhely. És ha elég erősen figyelünk, lám, fellobban egy
szikra. Ha ügyesen fújni kezdjük, lánggá terebélyesedik, és máris meleg fény
árad szét belőle a hideg, sötét erdőben.
Ha közelebb lépsz, a tűz hirtelen felélénkül, telefüstöli a szemedet. Az aromás,
gomolygó fenyőfüst már- már parfümmé édesedik, hogy aztán anya kabátjának
illatává enyhüljön. Anya a szomszéd szobában mormol valamit. Ha
körbefordulsz, szemügyre veheted a falakat, amelyek mintha félénken lépnének
elő az erdőből, akár egy óvatos őz. A fagyott beton szőnyeggé változik. Vedd le
a cipőd, időzz el itt egy darabig. Odakint erőre kap a szél, és kerepelő, gyors
kopácsolás hallatszik, egészen közelről. Biztosan az ablakok zörögnek a
keretükben. Könnyű hópelyhek hullanak az égből, lepelbe vonják a barátságos
otthont. Betakargatják éjszakára. „Jó éjt, kicsi kalyiba, hadd aludjon a cica.”
Emlékszel? Ritka az ilyen alkalom, hogy nem kell felkelned, nem kell üldöznöd
senkit, és menekülnöd sem, senki elől. A konyhából az otthon illata árad feléd,
és a sült hús sercegése hallatszik. Ilyen volt a világ egykor, az első hasfájás és az
első megszerzett égési sérülés, az első eltévedés előtt. Ezért teszed meg, amire
kérnek. „Jó éjt, hegy és völgy, jó éjt, senki se. Alszik az öreg hölgy, véget ért a
mese.”
Aludj egy nagyot, mert mire felébredsz, ez a ház már nem lesz itt.
 EGY

Maya még nem tudta, de a videó máris keringeni kezdett a közösségi

médiában. A hat perc hosszúságú, szemcsés biztonsági felvétel megfelelően
furcsa és nyugtalanító volt ahhoz, hogy több ezer megtekintést generáljon a nap
folyamán, ám ahhoz nem volt elég szörnyű, hogy robbanást okozzon a neten, és
ahhoz sem, hogy az embereket visszacsalogassa magához, és újra meg újra meg
akarják nézni. Legalábbis a legtöbb ember szemében nem volt annyira izgalmas.
Mayával ellentétben, aki számára a felvétel létezése azt jelentette, hogy minden a
feje tetejére fordult, amit az elmúlt néhány évben felépített, ezt a sokszor
rendezetlen, de többségében szilárd életet, amelyen Dannel osztoztak, aki halkan
hortyogva aludt mellette az ágy túlsó felén.
De ő még nem látta a videót, mert került minden monitort. Nem akarta, hogy a
kék fény ébren tartsa. Mindent bevetett, hogy elaludjon: Benadrylt vett be, aztán
Melatonint, majd száztól indulva visszafelé kezdett számolni. Letakarta az órát,
meleg fürdőt vett, és még egy kis lázcsillapító szirupot is bevett, de semmi sem
segített. Ez már sorozatban a harmadik álmatlan éjszakája volt. E hónap elején
költözött össze Dannel, és máris könnyedén lerajzolta volna fejből a hálószoba
mennyezetén lévő összes foltot. Térképet tudott volna készíteni a fent látható
repedésekről.
Oldalára fordult, és emlékeztette magát rá, hogy majd függönyt kellene
vennie. Az ágy lábánál álló fűtőtest bekapcsolt. Ezt a háttérzajt általában
szerette, de most csak ingerelte a fémrács zörgése. Lerúgta a takarót magáról,
felkelt az ágyból, és a fehérneműje fölé felvett egy flanelinget. A lakás hideg
volt, a központi fűtés csak részlegesen működött hatékonyan, de Maya bőre így
is nyirkos volt az izzadságtól.
 A padló lehűlt deszkái kellemesen simultak a talpa alá, míg végighaladt a
sötétbe borult folyosón. Elhagyta a második hálószobát, ami üresen állt,
eltekintve a szobabiciklitől, amit Dannel vettek meg a Craigslistről. Maya eddig
sosem csinált nagy ügyet a lakásszépítésből a különféle apartmanokban,
amelyekben az eddigi lakótársaival lakott az egyetem elvégzése óta - nem
díszítették a falaikat poszterek, sem bekeretezett képek, de még könnyedén ide-
oda ledobált díszpárnákat sem lehetett látni bennük. Ám az utóbbi időben
rákapott, hogy munka után rendszeresen beugorjon a TJ. Maxxbe, a Kelly’s
Kertcentrummal átellenben. Csak átszelte a parkolót, és az üzletben egyenesen
elindult a lakásfelszerelési cikkek felé. Kisasztalokat vásárolt, szőnyegeket,
tárgyakat, amelyeket valójában nem engedhetett volna meg magának.
Mayának tervei voltak ezzel a lakással. Eltökélte, hogy otthon érzi majd itt
magát.
A hajnal közeledtével szürkés, télies fény vonta be a nappaliban az utóbbi
időben vásárolt bútordarabokat: a kávézóasztalt, amit Maya ahelyett szerzett be,
amelyet Dan volt lakótársa magával vitt elköltözésekor. Az új könyvespolcokat,
amelyeken a könyvei sorakoztak, Dánéi mellett. Egy másodkézből való,
sötétzöld bársonnyal bevont kanapét. És fölötte az egyetlen dísztárgyat is, amit
Maya hozott magával: ezen kívül nem ragaszkodott az elmúlt hét év során
egyetlen tárgyhoz sem.
Egy fürdőlepedő méretű maja szőttes függött a falon: a vörös, sárga, zöld és
kék szálak alkotta szőnyeget virágokra és kígyókra emlékeztető, egymásba
fonódó szimbólumsorok díszítették. Többet jelentett Mayának egyszerű
dísztárgynál. Azt nem tudta, pontosan mi a szimbólumok jelentése, de azt igen,
hogy valahol a guatemalai hegyekben éltek olyanok, akik tudták olvasni őket. A
konyha felé lopódzva elhaladt a sötétben a kárpit mellett.
A mosogatóban még ott voltak az esti főzés során elhasznált edények meg a
bolognai szósszal összekent tányérok. Maya imádott Dannel főzőcskézni az új
konyhájukban. Az étel fokhagymától és friss paradicsomtól illatozott, de nem
volt igazán jó íze. Vagy egyszerűen Maya nem volt éhes.
 De az is lehet, hogy a gyomra úgy összeszorult, mint egy ököl. Dan
megkérdezte tőle, van-e valami baj, amire a nő azt felelte, egyáltalán nincs, és jól
van, ám nem mondott igazat. Most kinyitotta a konyhaszekrényt, félresöpört
néhány kávésbögrét, vizes- és borospoharat, míg rá nem bukkant arra, amit
keresett. Egy röviditalos pohár, nagyjából negyed deci. Csak egyetlen pohárral
iszik, fogadta meg Maya, és a hűtőre mágnessel felerősített fotók emlékeztették
rá, miért.
A legutóbbi halloween bulin készültek egy fülkében, abban a bárban, ahol
egész éjjel a barátaival táncolt. Maya az utolsó pillanatban kitalált magának egy
„Boszi- tündér” nevű karaktert, miközben vadászta a megfelelő jelmezt a
Goodwillben. Csillogó szárnyat, hegyes csúcsban végződő fekete kalapot és egy
kék, flitteres gallérú ruhát viselt, ami valamiért második helyet ért a
jelmezversenyen.
Dan Max volt azon az estén, az Ahol a vadak várnak- ból. Nem volt könnyű
olyan szürke overallt szereznie, ami teljesítette azt az elvárását egyfelől, hogy fel
tudja rángatni tekintélyes termetére, arról nem is beszélve, másfelől, hogy etikus
körülmények között történjen a gyártása. De Dan idejekorán nekiállt a
keresésnek. Amikor megvolt a megfelelő darab, bolyhos farkat készített hozzá
kiegészítésnek, és felerősítette az overall ülepére, hozzá egy koronát is készített
magának, aranyszínű, újrahasznosított kartonpapírból.
Ők ketten nagyon sok szempontból egymás gyökeres ellentétjeinek látszottak,
Maya kis termetű és meglepően atletikus testalkatú volt ahhoz képest, hogy soha
életében nem sportolt komolyan, Dan pedig magasra nőtt, és ránézésre szerette a
hasát, ami igaz is volt rá. Dan kék szemű és világos bőrű volt, rövidre nyírt,
vörösesbarna szakállt és szemüveget hordott, Maya viszont kreolos
összbenyomást keltett, és etnikai hovatartozását valójában szinte lehetetlen volt
megállapítani. Az új ismerősei mindig találgatták, és hol indiainak, hol töröknek,
hol mexikóinak, hol örménynek vélték. De valójában félig guatemalai
származású volt, negyedrészt ír, és negyedrészt olasz. A sűrű fekete haj és a
magas maja arccsont találkozott az arcán egy kerekded ír állal és egy pisze ír
orral. És bár talán első pillantásra nagyon különbözőnek látszottak ők ketten, ha
az ember alaposabban szemügyre vette a hűtőre rögzített képet, mégis volt
valami közös a testtartásukban - Dan enyhén Maya felé dőlt álltában, a nő pedig
úgy fordult felfelé, mintha félúton találkozni akarnának. Boldognak látszottak.
És Maya részegnek is. Nem annyira, mint akinél képszakadás történt, de mint
aki közel jár hozzá.
Maya kivett egy üveg gint a fagyasztóból. Fehéres köd áradt ki a palack
nyakán, miután letekerte a kupakját, aztán a pereméig megtöltötte a kis poharat.
Megemelte - Csirió! - a képen látható arcok felé, és ígéretet tett magának:
másnap reggel elmeséli Dannek, miért nem volt önmaga az utóbbi néhány
napban, miért nem tudott sem aludni, sem enni. Elárulja, hogy Klonopin-
megvonási tünetei vannak.
Az első baj az volt ezzel, hogy Dan eddig arról sem tudott, hogy Klonopint
szed. Amikor megismerkedtek, Maya már régóta használta esténként a szert,
hogy aludni tudjon. Nem nagy ügy, ráadásul orvosi receptre - miért említette
volna meg bárkinek, akivel randizgat?
Dán előtt nem volt senkije, akivel egy hónapnál hosszabban húzták volna.
Dannel viszont az első hónapból hamarosan három lett, és még mielőtt Maya
felocsúdott volna, eltelt két és fél év.
De most vajon mivel tudja megmagyarázni, miért várt ilyen sokáig? Sőt, hogy
eleve miért kezdte el szedni a gyógyszert?
És vajon mit gondol majd Dán, ha kiderül, hogy a tabletták nem egy
gyógyszertárból származnak, hanem Maya barátnőjétől, Wendytől?
Maya, aki már nagyon sokféle módon racionalizálta a függőségét, azzal
nyugtatta magát, hogy ez nem hazugság, csak elhallgatott valamit Dan elől, hogy
csupán a lelki nyugalma érdekében hordja a kézitáskájában a gyógyszert egy
aszpirines fiolában, nem azért, hogy elrejtse. Végig azt tervezte, hogy felhagy
vele, és ha majd biztonságosan maga mögött hagyja a szokást, mindent elmond
Dannek.
De most kifogyott a kis sárga tablettákból, és Wendy, az egyetemi barátnője,
egyszer sem hívta vissza, amikor Maya kereste, pedig már vagy egy tucatszor
próbálkozott, üzeneteket küldött, e-mailezett, és végül telefonált. Ők ketten
jóban maradtak a diploma megszerzése után is, ami legfőképp annak volt
köszönhető, hogy mindketten továbbra is a Bostoni Egyetem környékén laktak,
és szerettek bulizni. Napközben ritkán találkoztak, de a hét sok estéjén ittak
együtt. Ám most, hogy Maya sokkal kevesebbszer járt el otthonról esténként,
mint régen, egyre ritkábban látták egymást, és Maya visszagondolva rádöbbent,
hogy havonkénti egy közös étkezésük is szó szerint üzleti reggelivé alakult át:
ötven dollár cserélt gazdát, cserébe kilencven milligrammnyi Klonopinért.
Lehetséges volna, hogy Wendy ezért nem hívja vissza?
Ahogy Maya elvonási tünetei súlyosbodtak - álmatlanul hánykolódott
éjjelente, folyton úgy érezte, mintha tűz égetné az agyát, és a bőrén hangyák
masíroznának -, sokat gondolkodott rajta, hogy vajon Wendy sejtette-e, milyen
rettenetes élményben lesz része.
Maya mindenesetre nem gondolta. Dr. Barry, a pszichiáter, aki hét éve felírta
neki a gyógyszert, egy szóval sem említette, hogy függőséget okozna. Annyit
mondott, hogy a pirulák segítenek majd az alvásban, ami igaz is volt - de csak
egy ideig. Ahogy teltek a hónapok, Mayának egyre többre volt szüksége, hogy
ugyanazt a hatást elérje. Dr. Barry mindig készségesen állt a rendelkezésére, és
egyetlen tollkanyarintással nagyobb dózist írt a receptre - egészen addig, míg
Maya le nem diplomázott, és meg nem szűnt a biztosítása. És ő csak akkor
döbbent rá, hogy képtelen gyógyszer nélkül aludni, amikor már nem tudta
kifizetni az orvosnál tett látogatás díját, és kénytelen volt lemondani róla.
Nagy szerencséjére Wendynek, aki nemigen bízott a mentális egészségre
szakosodott orvoslásban, szintén felírták a gyógyszert. Wendy egyiket sem
szedte az orvos által felírt gyógyszerek közül, inkább eladta őket, vagy elcserélte
más drogokra. Az elmúlt három évben, az egyetem óta, mindig Maya vette meg
Wendytől a Klonopint. És mindig azt mondogatta magának, hogy le fog szokni
róla. Nem számított rá, hogy könnyen megy majd, de a valódi helyzet súlyossága
még őt is meglepte. Hiába nézett utána az interneten is a tüneteknek.
Álmatlanság, nyugtalanság, remegés, izomgörcsök, paranoia, felfokozott
idegállapot... ezekkel még megbirkózott valahogy. Ám az, hogy hallucinációk is
gyötörhetik, már igazán megrémisztetté.
Minden lelkierejére szüksége volt, hogy visszatekerje a gines palackra a
kupakot, és visszategye a hűtőbe. Kiment a fürdőszobába, és ivott egy nagy
korty Ny-Quilt. Az arca eltorzult, amikor a szirup lecsorgott a torkán. A
tükörképe, amely kísértetiesnek hatott a magas, tejüveges ablakon beáradó
fényben, utánozta a grimaszt. Maya bőre sápadt és nyirkos volt, a szeme alatti
karikák, mint két kráter. A gyógyszerelvonás miatt az étvágya is megromlott, és
a tükör tanúsága szerint, megélesedett arccsontja és kiálló kulcscsontja alapján,
máris sokat fogyott. Erőnek erejével kellett rávennie magát, hogy ellazítsa az
állkapcsát.
A nappaliban lerogyott a kanapéra, és lerángatta magáról az átizzadt
flanelinget. Felkattintotta az olvasólámpát, és megpróbált belemerülni egy
könyvbe: a misztikus történet eddig tetszett neki, de most csak újra és újra
ugyanazt a bekezdést kezdte elölről. A csend szinte harsogott körülötte, de tudta,
hogy az utca odakint lassan meg fog élénkülni, behallatszanak majd a korai zöld
metróval munkába indulók által keltett zajok, meg a járda mellett parkoló
autókba beszálló utasok ajtócsapkodása.
Hirtelen lépések hallatszottak, és Dan bukkant elő az előtér sötétjéből. Félig
aludt még, a haja kuszán az égnek meredt. Sokáig fenn volt, a harmadéves jogi
vizsgáira készült.
Mindketten huszonöt évesek voltak, és Dan eddig többet kihozott az életéből,
vagy legalábbis Maya így érezte. Hamarosan végezni fog a jogon, és kereshet
magának egy ügyvédi állást. Ezeket a feladatokat Maya nem irigyelte. Amit
viszont igen, az Dan magabiztossága volt. A saját magába vetett hite.
Környezetvédelemre szakosodott ügyvéd akart lenni, ez volt a célja már akkor
is, amikor megismerkedtek, miközben a nő azóta, hogy végzett a Bostoni
Egyetemen, a Kelly’s Kertcentrumban dolgozott: kiszolgálta az ügyfeleket, és
növényeket ültetett.
 Nem arról volt szó, hogy ő maga úgy érezte volna, a munka nem elég jó neki,
de néha aggasztotta, hogy talán Dánt zavarja ez, vagy éppen egy kicsit lenézi
amiatt, hogy ennyire hiányzik belőle a motiváció. Az első találkozásaik során
Maya azt mondta a férfinak, hogy író szeretne lenni, és Dannek tetszett a dolog,
azóta is emlegette alkalmanként, és kérdezgette, mikor olvashatja Maya munkáit.
De az volt az igazság, hogy Maya semmit sem írt utolsó éves kora óta.
Az utóbbi időben Dan fel is hagyott a kérdezősködéssel, mintha már nem
hinné el, hogy Maya valaha is megvalósítja a tervét.
Dan most hunyorogva nézte a félhomályban. Maya alsóneműben ücsörgött a
kanapén, Danen viszont melegítőalsó, gyapjúzokni és hosszú ujjú felső volt.
- Hé... - szólította meg a nőt álomittasan. - Minden rendben?
Maya bólogatott.
- Nem tudtam aludni.
De Dan nem volt ostoba. Sőt, ami azt illeti, éppenséggel vágott az esze, mint a
borotva - Maya részben ezért szeretett bele. A férfi tudta, hogy valami baj van,
és Maya el is akarta árulni neki, mi - mert megígérte magának, hogy megteszi -,
de most nyilvánvalóan nem alkalmas erre az idő. (Most sem.) Felemelkedett a
kanapéról, a válla köré vonta a flaneling viszketős anyagát, a nappalin át
odalépett Danhez, és a karjára tette a kezét.
- Már úgyis épp indultam volna vissza. - Belenézett a férfi álmos szemébe,
aztán elindult a hálószoba felé.
Nehéz volt megmondani, mikor lett a hálószobájuk ennyire rendetlen.
Egyiküknél sem jött természetesen a rendszeretet, de a nappalit és a konyhát
sikerült rendben tartaniuk. Ám mivel a vendégeknek sosem volt rá okuk, hogy
bemenjenek a hálószobába, Maya és Dan hamarosan szertehagyogattak a
ruháikat a padlón, egyre több használt kávéscsésze, borospohár és lehajított
könyv borította el a helyiséget, és az utóbbi időben csak még tovább romlott a
helyzet. Mayát korábban sosem zavarta a rendetlenség, de most úgy érezte, a
hálószobájuk zavaró módon tükrözi vissza a fejében uralkodó káoszt.
Lefeküdt, lehunyta a szemét. Dan felől olyan hang érkezett, mintha mondani
akarna valamit. Maya várt. Egészen addig, míg a férfi lélegzetvétele lelassult, és
hallatszott, ahogy újra álomba nem merül mellette.
Ekkor indult Maya álma. Az egyik pillanatban még Dan szuszogását hallgatta,
a következőben pedig már Frank háza felé baktatott. Ébren elfeledkezett a
helyről, de álmában minden apró részletét ismerte: az odavezető keskeny
ösvényt az erdőn át, majd a hidat, amelyen átsétálva a túloldali tisztásra lehetett
jutni. A ház a tisztáson állt, fák sorfala vette körül. A verandán két üres hintaszék
állt. Az ajtó be volt zárva, de álmában a nőnek mindig volt hozzá kulcsa.
Belépett, de nem azért, mert így akarta, hanem mert nem volt más választása.
Lénye egyik fele - az a része, amelyik az álmot álmodta - ragaszkodott hozzá,
hogy egyik éjjel a másik után visszatérjen, mintha volna itt valami elvégzendő
feladata. Valami, amit meg kell értenie. A magas, kőből épített sparhelt belső
tűzterében meleget árasztó lángok lobogtak. Az asztal meg volt terítve két
személyre. Két mély levesestányér, két kanál, két üres pohár várta, hogy
megtöltsék. A tűzhelyen álló fazékban valamilyen egytálétel Totyogott. Főtt hús,
rozmaring, fokhagyma és kakukkfű - isteni - illata töltötte be a helyiséget, és
Maya érezte, hogyan kezd ellazulni a teste, hogyan lassul le, még így is, hogy a
rémület a zsigereit szorongatja, és makacs indáival szorosan körbefogja a szívét.
Nem érződött álomnak a jelenet.
Tudta, hogy Frank itt van. Ahogy mindig. Az ablakon túlról a vízfolyás halk
moraja hallatszott, de Mayát nem tévesztette meg a békés hang. Itt bent minden
csupa veszély, ott lappang minden egyes tárgy felszíne alatt, beleszövődik a hely
teljes szövetébe. Veszély rejlik ebben az otthonosságban, ebben a barátságos
melegben. Még a kinti vízcsobogásban, a lágy gurgulázásban is - ami mostanra
egyre hangosabbá vált. Behallatszott, hogyan rohan át a víz a sziklák fölött. A
ritmikus, kitartó csapkodás egyre harsányabb, egyre kifejezőbb lett, mintha a víz
beszélni akarna Mayához, mintha szavak bukkannának fel a háttérzaj felszínére,
de visszaszippantaná őket a mélység, mielőtt a nő elkaphatná értelmüket.
Maya a fülét hegyezve próbálta megérteni, mit mond a folyó, míg rá nem
döbbent, hogy nem a víz beszél hozzá. Hanem Frank.
 Frank, aki ott áll közvetlenül mellette, és egyenesen a fülébe susog. Maya
minden szőrszála az égnek állt. A szíve megrándult, a rémült visítás hangja a
fülét tépte, és lassan mozdulva hátrafordult.
Aztán az izzadságtól csuromvizesen, kinyitotta a szemét.
Ritkán emlékezett az álmaira felébredés után, vagy ha mégis, csak halvány
benyomások maradtak utánuk, de az azóta eltelt napokban, hogy bevette az
utolsó szem Klonopint, az alvása még töredezettebbé vált. Azóta sokkal
élénkebben álmodott, és az álmai után mindig körbevette a rémület köde. Maya
tapogatódzva megkereste az órát, és maga felé fordította. 5.49. Óvatosan,
nehogy felébressze Dánt, újra kimászott az ágyból, elvette a laptopját az
íróasztalról, és lábujjhegyen kiosont a nappaliba.
Előkeresett egy lejátszási listát, amelyet a természet nyugtató hangjaiból
állítottak össze, meg az anyja német csokoládétorta- receptjét. Ma este Dannel
arra készültek, hogy autóval megteszik a kétórás utat Amherstbe, és
megünneplik Dan anyjának születésnapját. Rendes esetben Maya várta volna a
programot - kedvelte a férfi szüleit, ezért is ajánlotta fel (még mielőtt kifutott
volna a gyógyszeréből), hogy süt egy tortát -, de most eltűnődött, vajon hogyan
lesz képes végigülni a négyszemélyes vacsorát anélkül, hogy a szülők
észrevennék, valami nincs rendjén.
Pedig Maya azt akarta, hogy elfogadják. Amikor először találkozott velük,
Dan apja úgy gondolta, vicces lenne, ha spanyolul cserélnének eszmét, ami kínos
jelenetekhez vezetett, mert Maya rettentő rosszul beszélte a nyelvet. Pontosan
ugyanúgy, mint bárki, aki csak a középiskolában tanulta: a magánhangzói túl
hosszúak voltak, rossz igeidőket használt, miközben Dan apja még az r- eket is
pörgetni tudta. Maya angolul kért tőle elnézést, és azóta egyfolytában azon
igyekezett, hogy tisztára mossa magát Dan szülei előtt.
Akárcsak a fiuk, Greta és Carl is okos emberek voltak. Intellektuálisak. Az
asszony fotóriporterként dolgozott, a férfi ötödikeseket tanító tanár és több
nyelven alkotó költő volt. Maya azt akarta, hogy szeressék, és ezenfelül szeretett
volna olyan lenni, mint ők. Nem úgy tervezte, hogy egész életében a Kelly’s
Kertcentrum alkalmazottja marad. El akarta mesélni Gretának és Cárinak, hogy
az apja is író volt, még ha az anyja most csupán szakácsnő is egy luxus
rehabilitációs intézmény konyháján, ahol a kenyérsütés a fő feladata.
De ha elárulja ezt a titkát, a szülők azonnal kérdezősködni kezdtek volna az
apjáról, aki meghalt, még mielőtt Maya megszületett volna. És miután ez a tény
elhangzott egy-egy beszélgetés során, mindig kínos csend következett, mert
mindenki keresgélte magában, mit tudna erre válaszolni, márpedig a kínos
helyzet volt az utolsó dolog, amire Maya ma este vágyott.
Egyszerűen azt fogja mondani nekik, hogy rossz passzban van. Ami igaz is.
Sminkkel eltünteti a szeme alatti karikákat, és igyekszik, hogy ne törölje le
óvatlanul. Mosolyog majd, nem túl szélesen, de nem is összepréselt csíkszájjal,
és senkinek fogalma sem lesz róla, milyen rosszul aludt.
Megdörgölte a halántékát, és igyekezett a fülhallgatóból áradó vízesés
hangjaira koncentrálni. Listát írt, mi mindenre van szükség a tortához.
Kókuszreszelék, író, pekándió. Aztán mivel úgysem tudott volna a könyvére
koncentrálni, megnyitotta a YouTube-ot, és végigpásztázta a sok csatornát,
amelyekre fel volt iratkozva. Muszáj találnia valamit, amivel elterelheti a
gondolatait a fájdalmas sóvárgásról. Valamit, amit arra találtak ki, hogy
megragadja a figyelmét, és ne eressze el.
Maya egyáltalán nem használta a közösségi médiát. A barátai ezt
különcségnek látták, Dan viszont kijelentette, hogy üdítőnek találja, és Mayának
is sikerült meggyőznie magát, hogy ez valamiféle tartást ad neki, és közöl vele
valamit a világgal magáról. Még az is lehet, hogy így történt, legalábbis részben,
de a teljes igazság sokkal bonyolultabb volt ennél, és egyáltalán nem olyasmi,
amin Mayának e pillanatban merengenie kellene, hiszen a nyugtalansága már így
is a tetőfokára hág.
Megnézett egy rövid videót, amelyben egy macska szerepelt, aki felnevelt egy
elárvult beagle-t, majd egy másikat is végignézett egy gördeszkázó boston
terrierről. Nem volt profilképe, sem bármiféle személyes információt nem tett
közzé magáról, de ez természetesen nem mentette meg attól, hogy célzott
hirdetésekkel és ajánlott videókkal ne bombázzák.
Később elgondolkodott rajta, hogy talán ezért bukkant fel a neki ajánlott
rövidfilmek között a „Lány halála a kamera előtt” című felvétel. Természetesen
rákattintott. A leírás szerint a szemcsés, hatperces anyagot egy étkezde
biztonsági kamerája rögzítette, Pittsfield-ben, Massachusettsben, Maya
szülővárosában. Annak ellenére, hogy az étkezdét az 1950- es évek stílusában
rendezték be, valószínűleg új lehetett, mert Maya nem találta ismerősnek. Jól
megvilágított bokszok sora állt az ablakok előtt, a többségük üresen. Ránézésre
valamikor a déli órákban készült az anyag. Színes volt, de alacsony felbontású,
minden elmosódott rajta. A fekete-fehér, sakktáblamintás padló. A falakat
díszítő, retró autókat ábrázoló fotók. Az első kockákon csak egy négytagú család
meg két idősebb ember ült a helyiségben.
A kamera a bejárati ajtó felé nézett, hogy fel tudja venni, ha egy bűnöző,
fegyverrel a kezében beront, vagy épp elfut a kasszában található pénzzel, de
mégsem ilyen jelenetet kapott el. Hanem azt, hogy a kinyíló ajtón egy
szokványosnak tűnő pár lép be, egy harmincas éveiben járó férfi meg egy nála
valamivel fiatalabb nő. A nő kerek, nyílt arcával, magas homlokával és nagy,
sötét szemével egy kicsit emlékeztetett Mayára.
A férfi Frank Bellamy volt.
Mayának szemernyi kétsége sem volt efelől. Hét éve nem látta, de a csapott áll
és az enyhén hajlott orr összetéveszthetetlen volt. A könnyed járás, a kusza haj.
A gyenge minőségű videón nem látszott a korosodás semmiféle jele a férfin,
Maya pontosan ugyanolyannak látta, mint ahogy emlékezett rá. Mintha egy nap
sem telt volna el azóta. Figyelte, hogyan ül be a két ember az egyik bokszba, és
veszik kézbe a laminált étlapot. Odalépett hozzájuk a pincérnő, vizet hozott
nekik, és felvette a rendelést, de nem írt le semmit.
Úgy tűnt, Frank és a vele érkezett nő szokványos beszélgetést folytatnak,
azzal a különbséggel, hogy kizárólag a férfi vitte a szót. A nő csak hallgatta. A
kamera felé fordulva ült, látszott az arca, miközben Frankbői csak a jobb fülét,
az arca meg a szeme egy részét és beszéd közben mozgó szája sarkát rögzítették
a képek.
Maya tüdejét hideg tapogatók kaparászták belülről.
Valószínűleg sokan elkapcsoltak eddigre a videóról, mert már öt perc eltelt, és
még mindig nem történt szinte semmi. Az emberek nagy részére még az ilyen
kattintásvadász címek sem gyakorolnak elég mély hatást ahhoz, hogy egy
bizonyos ponton túl is megmaradjon a figyelmük. Bárki posztolta is a videót,
választhatta volna azt is, hogy kivágja belőle ezt a hosszú, egyoldalú
beszélgetést, amit Frank folytatott a nővel, de talán szükség volt rá ahhoz, hogy
jobban nyilvánvalóvá váljon, hogy ami a következő pillanatban történt, teljesen
váratlan volt.
Maya közelebb hajolt a képernyőhöz, és megpróbálta megfejteni a nő
arckifejezését. Csak halványan érdekelhette Frank mondandója, bármi volt is az,
de üres arca nem sokat árult el a valódi gondolatairól. Frank láthatóan egy olyan
történetet mesélt neki, ami egyáltalán nem volt vicces, vagy olyat, ami semmi
meglepőt nem tartalmazott. Vagy talán valamilyen instrukciókat adott neki,
esetleg részletesen elmagyarázta, hogyan juthat el valami ismeretlen, távoli
helyre.
A nő akár egy hátsó padsorban ülő diák is lehetett volna egy álmos kora nyári
napon. Magán hagyta sárga pufikabátját, sötét szemét a férfira függesztette, két
könyökével megtámaszkodott az asztalon. A kép alján lévő sávon látszott, hogy
már csak húsz másodperc maradt. Ekkor történt.
A nő előre-hátra ringatózott ültében. Előredőlt, a szeme tágra nyílt. Meg sem
kísérelte tompítani az esést, két alkarja továbbra is az asztalon maradt, miközben
az arca belecsapódott az asztallapba. Más körülmények között komikus lett
volna a jelenet hirtelensége, mint amikor egy bohóc arca landol a tortakrémben,
de itt nem volt torta, és senki sem nevetett. Csak rövid, döbbent moccanatlanság
következett, aztán Frank átrohant a boksz túloldalára, levetette magát a nő mellé,
és mondott neki valamit, talán a nevét. Most, hogy immár a kamera felé nézett,
világosan látszott rajta, menynyire elszörnyedt.
Frank magához ölelte a nőt, aki holt súlyként lógott a karján. A videó azzal
végződött, ahogy a pincérnő odasiet. De az utolsó pillanatban Frank még
felnézett a kamerára, egyenesen a lencsébe, és Maya úgy érezte, mintha az ő
szemébe mélyedne a tekintete.
Remegő kézzel csukta le a laptop tetejét.
A videót nem egészen három napja posztolták, és máris hetvenkétezren látták.
Franknek minden oka megvolt rá, hogy feltételezze, Mayához is eljut a felvétel,
ami azt jelenti, hogy neki pedig minden oka megvolt rá, hogy féljen. Végtére is
nem ez volt az első alkalom, amikor Maya szemtanúja lett, hogyan hal szörnyet
váratlanul valaki Frank jelenlétében.
 KETTŐ

Aubrey West, aki a középiskolai évek alatt Maya legjobb barátnője volt, egy
ragyogó nyári napon esett össze holtan, nem sokkal azelőtt, hogy Maya
beköltözött az egyetemi kampuszra. Aubrey halálát nem rögzítette videófelvétel,
de így is nagy közfigyelmet keltett. Tévéműsorokban, újságcikkekben taglalták,
és pletykáltak róla az emberek. Egy egészséges tizenhét éves lány derült égből
villámcsapásszerűen holtan rogyott össze.
Ha vele megeshetett... riadoztak az emberek.
Akárcsak a mostani felvételen szereplő lány, Aubrey is éppen Frankkel
beszélgetett, amikor megtörtént. És Maya meg volt róla győződve, hogy Frank
ölte meg. Azt nem tudta megmagyarázni, hogyan tehette (még ha arról voltak is
elképzelései, miért), és végül, mivel semmilyen bizonyíték nem volt a kezében
(sőt egy idő után magában az érzékelésében, az ép eszében sem bízott), nem volt
más választása, mint hogy továbblépjen.
Vagy inkább csak megkísérelje.
Maya mindig is szívesen ivott, attól a pillanattól I kezdve, hogy Aubrey
meglovasított félliternyi vodkát az anyja készletéből, és Sunny D narancslével
összevegyítve megitták. De akkoriban egész mást jelentett az ivás. Aubrey-val
tiniként nagy kanállal falták az élvezeteket, de másnak látták magukat, mint
azokat a lepukkant arcokat a középsuliból, akik órák közt rendszeresen
kiosontak a parkolóba, hogy aztán lomhán kornyadozva, vörös szemmel
ácsorogjanak a folyosói szekrényük előtt. Maya minden erőfeszítés nélkül
jeleseket kapott minden tárgyból, és Aubrey is kifejezetten éles eszű volt, habár
az ő osztályzataiban ez nem tükröződött. Átlátott az embereken, és a maga
teljességében megértette minden tettüket. A családjával rengeteget költözködtek
ide-oda kiskorában, ezért nagy gyakorlatot szerzett abban, hogyan szerezhet új
barátokat, ám egy dolgot nem sikerült elsajátítania, azt, hogy hogyan tarthatná
meg őket.
Ő volt az Új Lány, amikor megismerkedtek Mayával kilencedikben, angol
irodalomórán. A zöld szemű, csalafinta mosolyú lányt mindenki titokzatosnak és
izgalmasnak látta, különösen a fiúk. Maya csak egy volt a sok új barátja közül,
akiket Aubrey begyűjtött az első pár hét során az iskolában, de a többitől
eltérően kettőjük barátsága volt az egyetlen, amelyik meg is maradt. Az, amit
mindkét fél ápolt.
Párba kerültek egy Emily Dickinson műveivel kapcsolatos projektben, és a
költészet végleg összekötötte őket. Részben az irodalom tette, hogy kettősük
működőképesnek bizonyult: osztoztak abban a képességben, hogy egy-egy szép
verssor a végletekig el tudta ragadni őket. Emellett azonban az is közös volt
bennük, hogy sohasem tartoztak igazán senkihez - Aubrey sem, aki addigi élete
során mindig az új lány szerepét gyakorolta, és Maya sem, aki pedig folyton a
könyvébe temetkezve járt- kelt az emberek közt. Kinézetre „spanyolos” volt, de
egyedülálló, fehér bőrű, szőke anya nevelte, és alig valamit tudott a családja
Guatemalában élő ágáról. Úgy érezte, nem tudnak mit kezdeni a spanyol
gyerekekkel sem, miközben az a tény, hogy nem fehér bőrű, azzal járt, hogy
Pittsfieldben kilógott a társai közül.
Maya az ideje nagy részét olvasással töltötte, meg azzal, hogy történeteket
talált ki. Sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett a tanárok körében, mint a
társai között, de nem bánta. Hiszen ő író lesz, ugyanúgy, mint az apja volt.
Könyveket ír majd, és híres lesz. Messze maga mögött hagyja Pittsfieldet.
Szinte minden egyetemre felvették, ahová jelentkezett, és ő a Bostoni
Egyetem mellett döntött, egyfelől az ottani kreatívírás-program, másfelől pedig a
felkínált ösztöndíjak miatt. De az első szemeszter előtti héten Aubrey meghalt.
És Maya élete kettéhasadt: onnantól létezett egy Előtte meg egy Utána.
Elveszítette a legközelebbi barátját. A szeme előtt történt, de mégis, a mai
napig úgy érezte, inkább az eset váratlansága hatott rá, kevésbé az, amit látott.
Mintha egy bűvésztrükköt figyelt volna, és felfogta volna, hogy csak illúzió, de
képtelen lenne rájönni, hogyan sikerülhetett a bűvésznek.
Az egésznek nem volt értelme. Aubrey teljesen egészséges volt, semmilyen
egészségügyi előzményről nem volt tudomásuk. A szülei boncolást végeztettek,
de az sem adott választ semmire, ezért az orvosszakértő végül a „Hirtelen
bekövetkező, megmagyarázhatatlan haláleset” kategóriába sorolta - Így hívják
tudományosan, ha valaki váratlanul holtan rogy össze, szemlátomást minden
észszerű magyarázat nélkül. Gyakran szívritmuszavarra fogják, vagy valamiféle
görcsre.
De Maya meg volt győződve róla, hogy Frank keze van a dologban.
Nem találtak sem fegyvert, sem mérget, semmiféle testi kontaktusra nem
derült fény. Aubrey holttestén nem volt jele vérzésnek vagy sebesülésnek. Maya
nem tudott bizonyítani semmit - sőt magyarázatot sem talált rá, de meg volt
győződve róla, hogy Frank valamiképpen félrevezette őket.
Talán akkor, ha lett volna egy morzsányi bizonyítéka, a rendőrség komolyan
vette volna. Ám így, ahogy történt, egyszerűen kihallgatták Frankét, aztán nem
találva okát, hogy tovább benntartsák, el is eresztették. Mayát pedig
figyelmeztették a hamis vádaskodás veszélyeire: ezzel a viselkedéssel akár
tönkre is teheti egy ember életét.
Az anyja több türelemmel viseltetett Maya gyanúi iránt, de előbb-utóbb,
amikor sehogy sem akart összeállni a kép, aggódni kezdett a lánya lelki
egészségéért. A mentális betegségek átokként ültek a családon generációk óta, és
a tizenhét éves Maya épp abban a korban volt, amikor lecsaphatott rá.
Így került dr. Fred Barry keze alá, miután az anyja megtalálta a pszichiáter
számát a Sárga Oldalakon.
Nem telt bele egy óra, és dr. Barry rövid távú pszichés zavart diagnosztizált
Mayánál. Úgy vélte, a gyász válthatta ki. Azt mondta, a lány Frank miatt érzett
félelmei téveszmék, de biztosította róla, hogy nem ő az első, aki mágikus
gondolkodással reagál egy ilyen hirtelen és váratlan halálesetre. Hiszen százezer
emberből kevesebb mint ketten vannak, akiknek a halálát nem lehet
megmagyarázni még boncolás segítségével sem.
Bizonyos kultúrák ezeket a haláleseteket a gonosz szellemek művének tartják.
Az emberi elme mindig magyarázatot próbál találni a felfoghatatlanra - ebből
történetek, teóriák és egész hitrendszerek születhetnek -, és Maya elméje,
magyarázta dr. Barry, az a fajta, amely arcokat lát a felhőkben, és üzeneteket
olvas ki a tealevelekből. Mintázatokra lel ott is, ahol mások nem. Azaz nagyon
jó a képzelőereje - de emellett őt magát is be tudja csapni.
Az antipszichotikumok eltompították a zsigeri bizonyosságot, hogy Frank
valamiképpen tőrbe csalhatta őket, ami szinte égette Mayát belülről, de
tökéletesen nem oltották ki. Időnként sötéten, titokban előkúszva újra rátört a
rettenetes meggyőződés, hogy dr. Barry, bár mindenki neki hitt, téved, és Frank
valójában mégis meggyilkolta Maya legjobb barátnőjét.
És ezzel a meggyőződéssel együtt érkezett a félelem. Maya létezése
elvarratlan szálat jelentett Frank számára, hiszen szemtanúja volt a férfi tettének,
bármi volt is az. Ha Frank gyilkos, akkor Mayának minden oka megvan az
aggodalomra, és az a tény, hogy viszont nem tudta, hogyan követhette el a
gyilkosságot, csak egyre inkább rontotta a helyzetet, mert a kérdésben rejlő
rémisztő bizonytalanság megakadályozta a továbblépésben. De ahogy telt- múlt
az idő, Maya megtanulta, hogy ne beszéljen dr. Barrynek a gyanúiról, és ha már
itt tartunk, senki másnak se. Utálta, amikor az emberek olyan arccal bámulnak
rá, mintha őrültnek tartanák. Dr. Barry elégedetten vette tudomásul, hogy
páciensének többé már nincsenek téveszméi, gyógyultnak nyilvánította, habár
megjegyezte, hogy kissé nyugtalan, és az antipszichotikumokat Klonopinra
cserélte a receptjein.
Használt. A Klonopin kellő mértékben tompította a félelmeit, és kiütötte
éjszakánként.
Az alkohol is segített. Míg egyetemre járt, a hét több estéjén is az
emlékezetvesztésig itta magát. Még így is sikerült jó jegyeket kapnia, de csak
azért, mert könnyű tárgyakat vett fel, olyanokat, ahol a zsúfolt teremben senki
sem ismerte, és nem számított, hogy másnapos-e, vagy sem. Folyton azzal áltatta
magát, hogy csak szórakozik, és még az is lehet, hogy így volt, nem emlékezett
rá. Épp elég kínos fotó terjedt róla a neten, amelyeken asztalon táncol, kezében
feles pohárral, és az árad a képről, hogy épp élete buliján vesz részt.
A diploma megszerzése után örömmel vállalta el az állást a Kelly’s
Kertcentrumban. Bár időről időre leült egy kicsit írni ezt-azt, sohasem jutott
tovább az első oldalnál. Az volt a baj, hogy többé nem szeretett egyedül lenni a
gondolataival. Már több mint egy éve dolgozott a kertészetben, és az egyik
barátnőjével, Lanával osztozott egy albérleten, amikor megismerkedtek Dannel.
Egy partin botlottak egymásba, azon a kései órán, amikor már mindenki vagy
a táncparketten vonaglik, egyetlen óriási izzadt kupacot alkotva, vagy a
konyhában beszélget elmosódott szavakkal, túlságosan harsányan, vagy esetleg a
házigazda ágyán hever elnyúlva, bekokózva. Maya azt feltételezte, hogy Dannel
mindketten be vannak tépve, amikor beszédbe elegyedtek, miközben sorba álltak
a fürdőszoba előtt - hiszen ugyan mi mással lehetne magyarázni, hogy még
másnap, reggeli közben is beszélgettek, egymással szemben ülve Maya kedvenc
mexikói éttermének egyik asztalánál?
Tovább beszélgettek a huevos rancheros meg a fahéjjal fűszerezett café de
olla fölött, és nagyjából a világon minden szóba került, de Maya mégis
legjobban arra emlékezett, hogy megtudta Dánról, a férfi ugyanúgy, mint ő
maga, annak idején elolvasta az Iliász gyerekeknek szánt verzióját, és azóta is
szerelmese a görög mitológiának.
Talán az a bensőséges helyzet tette, hogy olyasvalakinek a társaságában lehet,
aki ugyanazokat a történeteket szereti, mint ő. Vagy talán az, hogy míg ezekről
az antik történetekről beszéltek, valójában magukról volt szó. Évek teltek el
azóta, hogy Maya bárkinek megemlítette volna élete központi traumáját, és bár
szó szerint azon az éjszakán sem beszélt róla, szerzett abból valami jóleső
vigaszt, hogy Dan nagyon megértő szavakkal emlegette Kasszandrát, a jósnőt,
akit átok sújtott, és bár az igazat mondta, senki sem hitt neki.
Maya csak a harmadik- negyedik randijük alkalmával világosodott meg, hogy
Dan alig iszik - buliban is maximum két italt -, és nem használ drogokat. Ez azt
jelentette, hogy az első beszélgetésüket valójában nem a kokain fűtötte,
legalábbis a férfi részéről egészen biztos nem, ami nagyon jelentőségteljesnek
hatott.
És azt is jelentette, hogy Dan úgy tölti vele az idejét, hogy közben végig tiszta,
ellentétben a legtöbb férfival, akikkel Maya addig randizott, és akik,
visszatekintve, inkább voltak egyszerű ivócimborái. Az a gondolat, hogy ez a
teljes, józan figyelem felé irányul, eleinte nagyon frusztráló volt, de idővel - a
közös reggelik és vacsorák fölött, a hosszú beszélgetések és az egyre
otthonosabbá váló közös hallgatások során - Maya azon kapta magát, hogy ő is
tiszta akar lenni, amikor Dannel van, hogy ne maradjanak ki fontos részletek az
együtt töltött időből. A Charles folyó környékén tett biciklikirándulásokból. A
kanapén ücsörögve elkövetett Iron Chef-maratonokból. A zűrzavaros
körülmények közt, bonyolult receptek alapján készülő ételekből, amelyeken
együtt ügyködtek Dan konyhájában.
Mayának eleinte nem volt könnyű végig tisztának maradnia. Időnként a
semmiből megrohanták az emlékek, mintha hosszú ideje alvó leviatánok
riadnának fel, és egészben le akarnák nyelni. Aubrey a földre omlik. Frank
szeme sötéten megcsillan. A rémült felismerés, hogy minden erőfeszítés, amit
Maya tett azért, hogy észrevétlen maradjon, egy csapásra semmivé válhat, ha
Frank úgy dönt, megkeresi.
És nem csak ez kísértette Mayát ezekben a napokban. Miután közel egy
évtizedet töltött folyamatos kábulatban, rá kellett ébrednie, hogy elfelejtette,
hogyan kell megvívni a hétköznapi harcokat, elintézni egyes ügyeket, például
megújíttatni a jogosítványát, vagy épp időben lefeküdni aludni esténként. Eleinte
furcsának tűnt, ha rátört a nyugtalanság, hogy ne alkohollal kezdje el kezelni
rögtön.
Időnként előfordult, hogy ok nélkül ráripakodott Danre, amiért utóbb mindig
nagyon haragudott magára. Attól félve, hogy eltaszítja magától a férfit, minden
erejével igyekezett elrejteni a nyugtalanságát, azt, hogy hogyan válik a légkör
egyik pillanatról a másikra durvává, reszelőssé körülötte, és sosem említette meg
neki, hogyan riad hajnalonta hideg izzadságban fürödve, sőt már eleve az
álmatlanságáról sem beszélt. De végül mindez elcsitult, segített ebben a
Klonopin, amit Maya újabban a vodka vagy gin helyett használt arra, hogy
kiüsse magát.
Időnként napközben is bevett egy-egy szem gyógyszert, és az adag maga
egyre nőtt, ahogy a szervezete egyre jobban hozzászokott a szerhez. Maya azt
érezte a legfontosabb hatásnak, hogy a régi rettegés messze nem volt már
annyira átható. Az idő nagy részében nyugton hagyták a gondolatok, de az is
lehet, hogy egyszerűen csak elég idő telt már el a régi események óta.
Megfelelően táplálkozott, és eleget mozgott, ritkán ivott egy este egyetlen pohár
alkoholnál többet hozzá egy-két tablettát az aszpirines fiolából, amit mindig a
táskájában tartott, nehogy Dan véletlenül, abban a hitben, hogy aszpirin van
benne, bevegyen belőle valamennyit).
És mostanában, amikor Maya Aubrey-ra vagy Frank- re gondolt, esetleg azt
álmodta, hogy újra a kunyhóban • van, mindig dr. Barry szavaival nyugtatta
magát, aki hangsúlyozta, hogy Maya semmit sem tehetett volna a barátnőjéért.
Senki sem tehetett volna semmit. Senkit sem lehet hibáztatni az eseményekért.
Még Frankét sem. Maya mindig ezt mondta el magának újra és újra, amikor
például ismeretlen számot írt ki a telefonja, vagy sötét utcán léptek kopogtak
mögötte. De hogyan lehetséges, hogy két nő is minden ok nélkül holtan esik
össze, miközben ugyanazzal a férfival beszélgetnek?
 HÁROM

Tehát most mit is kellene látnom ezen? - Dan feltette a szemüvegét, de

szemmel láthatóan megrémisztetté a Maya számítógépén látható videó, meg
összességében az egész helyzet. Reggel hétkor arra kelt, hogy a barátnője a
nappaliban jár fel és alá, aki most, inkább csak azért, hogy magyarázni próbálja a
viselkedését, megmutatja neki a felvételt.
- Ő Frank Bellamy - jegyezte meg Maya, amikor a pár a képernyőn belépett az
étterembe.
- És ő részletesebben kicsoda?
Dannel még a kapcsolatuk korai szakaszában megosztották egymással a
korábbi randipartnereik történetét, de Frankról Maya nem ejtett szót.
Megpróbálta teljesen kisöpörni az emlékezetéből a férfit, vele együtt annak az
egész nyárnak az emlékét: a nyárét, amikor vagy a barátnője meggyilkolásának
volt szemtanúja, vagy teljesen elvesztette az eszét.
- Középsuli után ismerkedtem meg vele - felelte Dan-nek. - Randiztunk
párszor, vagy hogy is mondjam. - A kapcsolat nem tartott tovább összesen három
hétnél, aznap lett vége, amikor Aubrey meghalt, vagy inkább aznap változott át
valami mássá: a félelemmé, ami onnantól kezdve átjárta Maya életének minden
szeletét.
Dan megemelte a szemöldökét, és oldalról ferde mosolyt vetett a nőre.
- Mi ez, valami netes kémkedés? Féltékenynek kellene lennem?
- Csak figyelj! - Maya azt akarta, hogy Dan előítéletek nélkül nézze végig a
jelenetet. A férfi könnyedén elvégezte a jogi képzést, mert jól tudott koncentrálni
olyan részletekre is, amelyeken másoknak átsiklott a figyelme, és fel tudta
mérni, ezek hogyan illeszkedhetnek az adott történetbe.
 - Mondd meg, hogy észreveszel-e valami... valami furcsát Franken - kérte
Maya.
Dan mosolya lehervadt, látva a nő arckifejezését. Visszafordult a képernyő
felé, és hátradőlt a kanapén. Maya ott gubbasztott mellette, két meztelen
lábszárát maga alá húzva. Maga is alig hitte el, hogy Dannek mutogatja ezt a
felvételt.
Egyfelől örökre el akart feledkezni Frankról, ahogy csaknem sikerült is,
egészen néhány órával ezelőttig. Meg akarta győzni magát, hogy csak
képzelődik, és ott lát összefüggéseket, ahol valójában nincsenek. Könnyű lett
volna elrejteni a videót, nemcsak Dán, de saját maga elől is, és továbbra is úgy
tenni, mintha az lenne a legnagyobb gondja, hogy kezd kifogyni a Klonopinból.
De aztán eszébe jutott a halott nő arca, ami nem sokban különbözött a
sajátjától, csak valamivel fiatalabb volt, és talán ártatlanabb kifejezésű. Milyen
valószínűtlen, hogy ő is, ahogy hét évvel korábban Aubrey is, egyszerűen
minden előjel nélkül meghalt Frank jelenlétében. Igen, Maya úgy képzelte, vagy
legalább remélte, hogy ezt a tényt Dan is gyanúsnak találja.
- Úgy néz ki a csaj, mint te - jegyezte meg Dan.
Kétség sem fér hozzá, hogy Franknek milyen a zsánere.
- És a fickó mintha egy kicsit szószátyárabb volna a kelleténél - tette hozzá a
férfi.
- Igazi nagy mesemondó volt...
A képernyőn a nő feje előrebukott az asztalra.
- Mi a fene ez? - Dan meredten bámulta Frankét, aki a vállánál fogva rázta a
nőt, és kiabált, bár a hang nem hallatszott. - Várjunk csak... - tétovázott Dan -
Csak nem tán...
- De igen! - Maya saját magát átölelte a két karjával, és a ruhaujjai végét az
öklébe szorította. - Utánanéztem a neten. Cristina Lewis. Huszonkét éves volt.
- Nem értem. Mi történt vele?
Maya lassan ingatta a fejét.
- Nem tudom. De szerintem Frank... - Alig volt képes kipréselni magából a
szavakat ennyi idő elteltével, nagyon mélyen eltemette őket magában. -
Szerintem Frank tette.
Dán szeme elkerekedett.
- De mit? Megölte a lányt?
Maya bólintott.
- Mégis hogyan?
- Fogalmam sincs.
A férfi hallgatott. Maya tudva, hogy arra vár, ő folytassa, nagyot nyelt.
- Emlékszel, mit meséltem a barátnőmről, Aubrey-ról?
- Hát persze. Aki meghalt. - Dan hangja lágyan csendült, mert tudta, milyen
súlyosan érintette az eset Mayát.
Igen, azt már korábban elmesélte neki, hogy volt egy barátnője, aki meghalt,
de arra a kérdésre nem felelt, amit mindenki meg szokott kérdezni, amikor
valakinek a haláláról értesül: Hogyan történt? Akkor nem akart erről beszélni, de
most muszáj.
- Aubrey... ugyanúgy halt meg, mint Cristina. Egyszerűen összeesett. És én a
szemtanúja voltam, amikor történt.
- És mit mondott az orvosszakértő? - A Dan arcára kiülő hitetlenkedés
bátorítóan hatott Mayára.
- Van az a kifejezés, amit akkor használnak, ha képtelenek kideríteni, mibe
halt bele az adott személy. Hirtelen bekövetkező, megmagyarázhatatlan
haláleset. Ez rettentően ritkán fordul elő, és szinte mindig olyankor, miközben az
ember alszik. Egyszerűen sohasem ébred fel többé az illető.
- Hú. Ez... elég rémes.
- De épp ez a lényeg. Hogy Aubrey teljesen éber volt, amikor történt. És épp
Frankkel beszélgetett.
Dán közelebb hajolt a laptop képernyőjéhez, visszatekerte a felvételt, és újra
megnézte azt a részt, amikor Cristina meghal. Aztán újra, és Maya eközben őt
figyelte meredten, remélve, hátha észrevesz valamit, ami neki eddig elkerülte a
figyelmét.
 De amikor Dan újra megszólalt, tanácstalannak tűnt.
- Szóval szerinted hogyan ölte meg?
Olyan, mintha volna valamilyen természetfeletti hatalma... Ezt mondta Maya
tizenhét évesen a rendőröknek, de most már ennél több esze van.
Racionálisabban kell megmagyaráznia.
- Sohasem sikerült rájönnöm - felelte. - De ha valaki képes lehetett rá, hát
Frank igen.
Dán a szemöldökét ráncolta.
- A rendőrség nem hallgatta ki?
- De igen, viszont utána elengedték. - Maya válla legörnyedt.
- Értem... És vajon mi a helyzet Cristina Lewisszal? Mit tudsz az ő haláláról?
Maya hallotta, hogyan kúszik be a kételkedés a férfi hangjába, és hirtelen újra
megízlelte azt a régi haragot, ami feléledt benne, amikor valaki - bárki, a
rendőrök, dr. Barry vagy akár a saját anyja - nem hitt neki.
- Íme - nyitotta meg a Berkshire Eagle cikkét a számítógépen. - Összesen
ennyit találtam az ügyről.
A tekintetét Danre függesztette, míg a férfi végigolvasta a cikket, és pontosan
tudta, hogy ez az írás sem az ő véleményét fogja alátámasztani.
A cikkben az állt, hogy Cristina Utahból származott, festő volt, és a Berkshire
Múzeumban dolgozott jegyárusként. Vagy valóban annyira
megmagyarázhatatlan volt a halála, mint amilyennek egy külső szemlélő
szemével látszott, vagy a hatóság eltitkolt egyes részleteket a sajtó elől.
Miután leírták, mi történt - a beszámolóból semmiféle plusz információ nem
derült ki a felvételhez képest -, a cikk megosztotta a nő gyászoló barátjának,
Frank Bellamynak a szavait: „Egyszerűen képtelen vagyok felfogni az egészet.
Bárcsak lett volna bármi, amit tehetek érte.”
Nem is Frank szavai dúlták fel Mayát, hanem a tény, hogy a cikk egyszerű
szemtanúként utalt rá.
- Ebből az derül ki, hogy a halálesetet nem találták gyanúsnak - jegyezte meg
Dan. - A rendőrség csak azért hallgathatta volna ki Frankét, mert épp jelen volt.
 - Legutóbb megtették - felelte Maya gúnyosan.
Dán felnézett, a tekintete végigjárta a nő görnyedt vállát és a hideg izzadságtól
nyirkos halántékát. A szeme alatt éktelenkedő fekete, duzzadt táskákat.
- Jól vagy?
- Jól - felelte Maya. - Csak rettentően frusztrál ez az ügy.
Dánt szemlátomást nem győzte meg a válasz. Kifejezetten aggodalmasnak
látszott.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezte Mayától. - Valami már azelőtt sem volt
rendben, hogy láttad volna a videót.
Ez volt az a pillanat, amikor Maya elárulhatta volna neki a Klonopinnal
kapcsolatos gondjait. De Dan nem hitt neki Frankkel kapcsolatban. Igyekezett
ugyan, de mégsem. Ha most elmeséli neki, hogy éppen gyógyszerelvonási
tünetekkel küzd, csak még tovább rontaná a helyzetet.
- Csak az, hogy láttam ezt a lányt meghalni... - Maya hangja elcsuklott.
- El tudom képzelni. Rettentő nehéz lehetett neked, amikor elveszítetted a
legjobb barátnődet.
Maya szemébe könnyek szöktek. Elnézett Dan feje fölött. Mindenki más
felfogta volna, milyen feldúlt, és igyekezett volna felvidítani. De tőlük eltérően,
Dannek nem esett nehezére, hogy olyasmit mondjon az embereknek, amit nem
akarnak hallani. Maya nem érezte úgy, hogy szeretné, ha Dan ebben
megváltozna, de így is fájdalmas volt a tapasztalat. A világon senki más
ítéletében nem bízott ennyire, és ha Dan nem hiszi el, hogy Frank valamilyen
módon megölhette Cristinát, akkor valószínűleg igaza van.
Maya pedig egyszerűen paranoiás.
 NÉGY

Tudta, hogy nagyon finom lesz a torta. Csupa csokoládé, a tetején

pekándióval. És csodásán mutat majd a tortaállványon, amit kifejezetten erre a
célra vett. Jó benyomást akart tenni Dan anyjára, az elismert fotóriporterre. A
tortának tökéletesnek kell lennie, és az is lesz, hiszen Maya az anyjától, Brenda
Edwardstól tanulta a sütést, aki az ő anyjától, és így tovább, nők generációinak
hosszú során át, akik már jóval azelőtt hódoltak a stresszlevezető sütés
szokásának, mielőtt még a kifejezés bárkinek eszébe jutott volna.
Brendának volt egy nővére, Lisa, akinek gyerekkorukban az édességek
többsége a létezését köszönhette. Ők ketten, a két lánytestvér, hol a legjobb
barátok, hol a legádázabb ellenségek voltak, mindig Lisa érzéseiből kiindulva,
akinek különleges tehetsége volt hozzá, hogy a környezetét gyakran változó
hangulataihoz igazítsa. Lisa képes volt a legunalmasabb bevásárlást is kalanddá
varázsolni, ahogy egy egyszerű strandolás is váratlanul pokolbéli
megpróbáltatássá válhatott a társaságában.
Ahol Lisa megjelent, ott hamarosan ajtócsapkodás zaja harsant, és hangos
szavakat lehetett hallani. A lány életében csak a szülei, a három fivére és Brenda
jelentette az állandóságot, és mindegyikük közül Brenda ismerte őt legjobban. Ő
volt, aki utóbb leginkább vádolhatta magát mindazért, ami történt a nővérével.
Lisa tizenöt éves volt, amikor arra kezdett gyanakodni, hogy a közeli tó felől
érkező szél behordja a szobájába a víz felett terjengő mérges gázokat. Nála két
évvel fiatalabb húga először hitt neki. Az igazsághoz tartozik, hogy a Silver
Lake, a mesés nevű Ezüst-tó vizét, amely alig két saroknyira volt a házuktól,
valóban több mint egy évszázada szakadatlanul mérgezték. Először az 1800-as
években odatelepült textilüzem eresztette szennyvizét a tóba, amit aztán egy
kalapgyár meg két olaj feldolgozó üzem követett. 1923-ban a tó felszíne egyszer
csak lángolni kezdett - és mindez még azelőtt történt, hogy a General Electric
tovább dúsította az elegyet a poliklórozott műanyagokkal.
Lisa gyanúi nem voltak tehát teljesen légből kapottak, de a következő
hetekben valódi megszállottsággá terebélyesedtek. Ez volt a legelső a rögeszméi
hosszú sorában. Hamarosan felhagyott a fürdéssel is, mert meg volt győződve
róla, hogy a mérgező víz beszivárog a lakás víztartályába is. És ekkortól,
bárhová ment a városban, mindig gázmaszkot viselt, hiába könyörögtek a szülei,
hogy ne tegye. Mindig is kemény harcokat folytatott az idősebb generáció
tagjaival, de ahogy telt- múlt az idő, a szülő- gyerek viták egyre elkeseredettebbé
váltak. Lisa közölte a családtagjaival, hogy mindnyájan meghalnak, ha nem
költöznek át egy másik házba.
Mire tizenhat éves lett, nyilvánvalóvá vált, hogy a valódi gondot nem az
Ezüst-tó és a kipárolgásai okozzák. Lisával valami nagyon nincs rendben, de
senki sem merte szóvá tenni. Ez még azokban az időkben történt, amikor csak
kevesen beszéltek a mentális betegségekről, arról nem beszélve, hogy Lisa szülei
- Maya nagyanyja és nagyapja - a tagadás nagymesterei voltak. Az egyetlen hely,
ahol őszintén mertek beszélni, habár ott is csak suttogva, a templomi
gyóntatószék félhomálya volt.
Lisa sohasem kapta meg a szükséges segítséget, helyette a vodkához
folyamodott, hogy az tegye helyre, majd a fűhöz és a speedhez. A család égészen
tizennyolc éves koráig csendben tűrte a jelenlétét, amikor Lisa fogta magát, és
egy nála jóval idősebb férfi társaságában elköltözött Kaliforniába.
Huszonegy évesen meghalt.
Maya túl fiatal volt hozzá, hogy valaha személyesen megismerhette volna, de
Lisa még halálában is fontos jelenléttel bírt. Egy aggasztó mesévé változott,
amely mindig ott lebegett fölöttük. A személyéhez kapcsolódó bűntudat pedig
Brenda lényének állandó része maradt. Nem csoda, hogy amikor a lánya tizenhét
éves korában nyilvánvaló értelmetlenségeket kezdett összehordani, Brenda
azonnal pszichiáterhez fordult vele. Utána pedig belediktálta Mayába az
antipszichotikumokat, amelyeket dr. Barry felírt, amiért Maya egészen a mai
napig nem bocsátott meg neki teljesen.
Több mint egy éve nem látták egymást az anyjával, de Maya mindig rágondolt
sütés közben. Brenda tanította meg, hogy precíz legyen. A pontosság
koncentrációt igényel. Brenda a körültekintően kimért csészényi lisztek
segítségével terelte el a figyelmét Lisa sikoltozásáról és öngyilkos
fenyegetődzéséről. Ő tanította meg a lányának, hogyan öntse teljes figyelmét a
készülő tésztába, és Maya most éppen ezt tette. A legnagyobb fokozatra
kapcsolta a keverőgépet, figyelte, hogyan keringenek a tálban a hozzávalók, és
beleadagolt három tojássárgáját. Az újra meg újra felbukkanó képek buborékjait
újra meg újra elnyelte a kavargó és egyre szebben összeálló keverék.
Dan nem hitt neki, de ő nem akart neheztelni a férfira. Inkább visszatért abba
az időbe, mielőtt látta a videót - a tegnaphoz, amikor közel hét év után hinni
kezdett benne, hogy az anyjának igaza lehetett: talán Maya tényleg olyan, mint
Lisa néni, és képtelen túllátni a saját téveszméin. Az indiszponált elme, mondta
dr. Barry annak idején, ritkán képes rá, hogy felismerje a saját betegségét. Az
évek során e szavak megnyugtatták Mayát, mert ha téveszmés, akkor nincs
veszélyben, Frank nem ölte meg Aubrey-t.
Ám a felvétel összezúzta ezt a nyugalmat, és Maya visszaszáguldott az
időben, újra tizenhét éves lett, és egy gyilkosság egyetlen szemtanújává vált.
Annyi volt csupán a különbség, hogy most már megértette, hogy nem tehetett
volna semmit. Most már eszébe sem jutott, hogy a rendőrséghez forduljon -
hiszen már próbálkozott vele. Megpróbálta elmesélni Dannek, mi történt. Mi
mást lehetne tenni még?
Becsúsztatta a tortasütő tepsiket a forró sütőbe, és nekiállt elkészíteni a mázat.
Megpirította a pekándiót, és tejet forralt. Kibontotta a kókuszreszeléket,
megkóstolta, és kivételesen nem örvendeztette meg magát egy újabb púpozott
kanálkányival belőle. Miután elkészült a máz, semmi más nem kötötte le a
figyelmét, várni kellett, míg a tészta meg nem sül.
Visszament a fagyasztóhoz. Olyan rendesen viselkedett az utóbbi időben,
olyan visszafogott volt, és most, pedig még dél sincs, máris a második italt tölti a
kis pohárba magának. De végtére is hiszen nem valamiféle sürgősségi helyzetről
van szó most. Az a videó bármilyen körülmények között felkavarta volna. Most
pedig ebben az eleve feszült, kialvatlan állapotban, egyszerűen
elviselhetetlennek bizonyult.
És akkor még küszöbön áll a Dan szüleinek társaságában eltöltendő vacsora.
Megégette a kezét, miközben kivette a tepsit a sütőből. Folyó víz alá tartotta a
sebet, és nem bánta, hogy marja. A fájdalom visszarángatta a saját testébe.
Számolni kezdte a lélegzetvételeit. Nem érdemes hosszan a felvételen
merengeni, mondta magának. Vagy Franken. Különösen nem most, amikor eleve
az elvonási tünetekkel küszködik.
- Atyavilág, de jó illat van itt - jegyezte meg a hirtelen belépő Dán, aztán a
tekintete azonnal Maya kezére esett a vízsugár alatt. - Megégetted magadat?
- Nem vészesen.
Dán aggodalmas arcot vágott, de nem szólt egy szót sem, csak letérdelt, hogy
kikösse a cipőfűzőjét. Biztosan kezd már elege lenni belőle, hogy állandóan azt
kérdezgesse, Maya jól van-e.
- Hogy mentek a dolgok az iskolában? - kérdezte a nő.
- Mentek úgy- ahogy... - Dan hangjába sajátos, fájdalmas él vegyült. Nagy
halogató volt, és a záróvizsga előtti három napba ezúttal is annyi tanulnivalót
sűrített bele, amennyi valójában heteket igényelt volna. A napot a könyvei között
töltötte, miközben Maya rendet rakott a hálószobában, és virágot locsolt. Azt
tervezték, hogy szereznek egy kutyát, de előtte meg kellett szabadulniuk a lakást
díszítő afrikai botkaktusztól, amelynek mérgező a nedve. Maya lefotózta a közel
egy méter magas pozsgás növényt, amelyen a levélcsúcsok élénk narancsszínben
és bíborpirosban virítottak, és körbeküldte a képet néhány barátjuknak, hátha
valaki igényt tart rá.
Carolina néninek is küldött egy fotót, akinek növényimádata a saját
lelkesedését is inspirálta. Tia Carolina Guatemalavárosban élt, és csupán egyszer
találkoztak személyesen, de évek óta tartották a kapcsolatot. Ő jelentette az
egyetlen kapcsot ahhoz az országhoz, ahonnan Maya apja származott.
Utána megpróbálkozott egy kis olvasással, de hamar feladta, és elindult sétálni
egyet, hogy ne a lakásban járkáljon összevissza. Helyette inkább a környéken
barangolt, ahhoz hasonló épületek közt, amilyenben ők is éltek Dannel:
oldalfalaikon kanyargó fém tűzlétrákkal, amelyeket vörös téglás városi házak
követtek, a bejárathoz felvezető beton lépcsősorral. A Commonwealth Avenue-n
végigsétálva eljutott a Bostoni Egyetemig, ahová ő is járt korábban. Elhaladt
néhány vegyesbolt, majd a Shawarma kávézó mellett, amelynek korábban ő is
gyakori vendége volt, és megérkezett a jeges Charles folyóhoz. Sétált egy nagyot
a víz mentén, miközben kocogok és biciklisek kerülgették, ő pedig igyekezett
kiverni a fejéből Frankét.
Mire hazaért, majdnem ideje volt elindulniuk. Dan feszülten fogadta. Már
hetekkel ezelőtt igent mondott a mai estére szóló meghívásra, mert nem
számított rá, hogy ilyen sok tanulandó anyagot hagy az utolsó pillanatra. Maya
egy teáscsészébe gint öntött magának, és megitta a tus alatt. Hiszen már
korábban is sikerült száműznie a gondolatai közül Frankét, biztosan képes lesz rá
újra. Egyszerűen nem fog rá gondolni, se Aubrey-ra, se Cristinára.
Nem gyakran sminkelte magát, de most maszkként viselte a sok alapozót az
arcán. A legszebb felsőjét vette fel az alkalomra, egy krémszínű kasmírpulóvert,
hozzá barna kordbársony nadrágot és alacsony sarkú csizmát. Letakarta a tortát a
tálhoz tartozó, harang alakú tetővel, bedobott a hátizsákjába néhány ruhadarabot
meg egy fogkefét, és az ajtóban várakozott, míg Dan a kulcsait kereste.
- Végre! - került elő végül a férfi, felemás zokniban.
Dán vezetett. Ki-ki a saját aggodalmaiba merült, amíg kihajtottak a városból,
és elindultak az állam erdőkkel borított középső részén. Amherst kétórányi
autóútra volt, nyugati irányban. Maya szülővárosa, Pittsfield, már csak egyetlen
további óra volt onnan, de a két város maga volt az ég és föld. Pittsfield valaha
virágzó metropolisz volt, de azoknak a napoknak vége szakadt, mielőtt Maya
megszületett, és a város már sohasem nyerte vissza a régi fényét, miután a GE
kiköltözött onnan a hetvenes- nyolcvanas években.
 Amherstben viszont most is zajlott az élet, mert az öt helyi felsőoktatási
intézmény fiataljai zsúfolásig megtöltötték. Még a télire hazautazó diákok
mellett is sokkal élénkebbnek hatott a belvárosa, mint Pittsfieldé. Egyetlen üres
kirakatot sem lehetett látni. Fiatal családok és oktatók adták a kilincset
egymásnak a kávézókban és az éttermekben, amelyek a helyi, kisebb
gazdaságokban termelt alapanyagokat használták fel. A független filmes mozi
homlokzatára kitett hirdetés közeli bemutatót reklámozott, de Maya még a film
címét sem hallotta.
A ház, amelyben Dan felnőtt, nagy volt, és modern, csupa éles sarok és
szöglet, egész falat betöltő ablakokkal, amelyeket sövény sorfala árnyékolt. Itt
több hó esett, mint Bostonban, a pázsitot vékony fehér takaró fedte. Dan apja
eléjük jött az ajtóig, miután kiszálltak a kocsiból.
Carl, aki Dan testesebb és szőkébb verziójának hatott, ötödikeseket tanított, és
a környékükön közismert költőnek számított. A diákjai nagyon szerették, és
Maya értette, miért. Ugyanolyan nyitott és barátságos ember volt, mint Dan.
Széles mosollyal köszöntötte egyszem fiát, aztán megrázta Maya kezét, és
átvezette őket a magas mennyezetű előtéren a konyhába.
- Mit adhatok inni nektek? Mi daiquirit iszunk, mert az Greta kedvence, de
bor és szénsavas víz is van itthon.
- Nekem jó lesz a daiquiri - mondta neki Dán, és elrejtette a hűtő hátsó
részében a tortát.
- Nekem is, köszönöm. - Maya minden tőle telhetőt megtett, hogy boldognak
és nyugodtnak látsszon, miközben a megvonási tünetek felerősítik a zsigereiben
folyton lappangó idegességet, amit tovább fokoz a szokásos aggodalom, hogy
Dan szüleire tud-e olyan jó benyomást tenni, amilyet szeretne. Carl és Greta
nemcsak a fiukat imádták, de ezenfelül, mintha minden olyan tulajdonságnak
birtokában lettek volna, amit Maya maga is szeretett volna elérni. Szerették a
munkájukat, és sikeresek voltak. A gondolataikkal keresték a kenyerüket.
Sugározták magukból az elégedettséget.
De azon nyomban elkezdett ellazulni, ahogy Carl kezébe adta az italát. Miután
rendszeresen kutakodott a neten, jól tudta, hogy az alkohol és a Klonopin jórészt
ugyanazokra az agyi receptorokra hatnak, ami megmagyarázza, miért annyira
hasonló a hatásuk. Maya kifújta a levegőt. Igyekezett visszafogni magát, ne
gurítsa le túl gyorsan az italt. A házban meleg volt, rozmaring, fokhagyma és sült
hús illata terjengett. A berendezést eklektikus bútorok alkották. A falakat a világ
különféle tájairól származó emléktárgyak díszítették: köztük bekeretezett fotók,
amelyeket valószínűleg Greta készített egy Marokkóhoz hasonló helyen,
csempemozaik, néhány maszk.
Greta ekkor jött le az emeletről. Magas, elegáns alakján selyemtunikát és
lenvászon nadrágot viselt, és úgy tartotta magát, mint aki sokat jógázik.
Legalább egy évtizeddel idősebb volt Maya anyjánál, lazán göndörödő hajfürtjei
már inkább ezüstösek voltak, mint feketék, de kevésbé látszott fáradtnak, mint
Brenda.
- Danny... - csókolta meg a fia arcát, aztán szorosan magához ölelte. Maya
felállt, hogy üdvözölje, és az asszony őt is arcon csókolta. Finom rózsaillatot
árasztott. - Köszönöm, hogy eljöttetek.
- Boldog születésnapot - mondta Maya.
Vacsorára rozmaringos birkacombot ettek, salátát és vajas újkrumplit. Maya
Dan mellett ült az asztalnál, és kellemetlennek érezte, hogy Gretával került
szemközt. Greta okos volt, és a tekintetével fogta fel a világot. Maya
legszívesebben egészen kicsire összehúzta volna magát.
Hálásan fogadta, amikor Carl felbontott egy palack pinot noirt. Eddig még
csak egy kis maradék spagettit evett a nap folyamán, és megkóstolta a
tortamázat, ezért azonnal elég erősen megérezte a bor hatását, főként a daiquiri
után. Az alkohol enyhített valamennyit a fejét szorító satu erején. Meglágyította
a gondolatai éles sarkait, és szinte normálisnak érzett maga körül mindent és
magát is, amikor a társalgás könnyed dinamikát vett fel, Greta irányításával.
Beszélgettek a hamarosan bekövetkező napfogyatkozásról, amit az asszony le
akar fotózni, aztán általánosságban is szó esett a jelenségről, és mivel Mayának
semmi sem jutott eszébe, amit mondhatott volna, csak hallgatta a beszélgetőket.
Egy idő után, határozott megkönnyebbülésére, Greta váratlanul odafordult
hozzá, hogy megkérdezze, olvasott-e már valamit Isabel Allendétől.
Végre olyan téma, amiről Mayának is van mondanivalója. Remélte, hogy Dan
szülei ezt nem puszta adottságnak, hanem annak bizonyítékául veszik, milyen
olvasott a vendégük. Jobban ment a dolog, mint amire számított ma este. Ami
azt illeti, jobban érezte magát, mint napok óta bármikor, ezért, amikor látta, hogy
valaki újratölti a poharát, Maya is követte a példát. Amikor Carl elmesélt egy
vicces történetet arról, mi történt halloweenkor Dan négyéves korában, már
őszintén nevetett, nem csak idegességében.
Dán abban az évben töknek szeretett volna öltözni, de a szüleinek nem sikerült
megfelelő jelmezt találniuk egyik üzletben sem, ezért Carl maga készített neki
egyet.
- És minden túlzás nélkül mondhatom - jegyezte meg Greta -, hogy remek
jelmez volt! Nagyon kreatív.
- Csak kedvességből mondod - tiltakozott Carl. - A „csokit- vagy- csalunk”-
látogatások kellős közepén összeomlott a drótváz, és attól kezdve mindenki azt
hitte a jelmezre, hogy sárgarépa!
Maya és Greta felnevettek. Dan előtt már nem volt ismeretlen a sztori.
Feszültnek látszik, állapította meg Maya, érződik rajta, hogy a záróvizsgán jár az
esze. Vagy talán valami más aggasztja.
Talán én vagyok a kelleténél jobban berúgva, gondolta Maya.
Odakint feltámadt a szél, megzörgette az ablakokat.
- Örülök, hogy itt alszotok - mondta Greta. - Úgy hallom, vihar készül.
Csend telepedett rájuk, és Maya a tányérját kezdte tanulmányozni. Az étele
nagy része még érintetlenül hevert. Felszúrt egy falatnyi bárányhúst a villájára.
- A madáretető! - hallotta meg hirtelen Carl hangját.
Zavartan felkapta a fejét. A többiek aggodalmas arccal meredtek kifelé a
kertbe a háta mögötti ablakon. Maya fejbőre bizseregni kezdett, miközben ő is
odafordult, és már mozdulat közben érezte (a feje túl nehéz, a fordulat túl gyors),
hogy hibát követett el.
 Az utolsó pohár ital rettentő rossz ötlet volt. Mayának egészen addig fogalma
sem volt róla, milyen részeg, míg meg nem mozdult, de most úgy csapott le rá a
két pohár vörösbor, a rumos daiquiri meg az a két feles, valamint egy
teáscsészényi gin, mint a szökőár. Hunyorogva, küszködve próbált fókuszálni,
vajon mit néznek a többiek. A madáretető. Az erős szél lefújta az ágról, és most
megrekedt a kusza gallyak között, amelyek útját állták esés közben. Ám most,
hogy a vihar egyre jobban erőre kapott, és már minden ág és gally
ellenállhatatlanul rázkódott, a madárház, a maga gondosan kifaragott ablakaival
és nyeregtetőjével, bármelyik pillanatban lezuhanhat, és szétcsapódhat a fagyott
talajon.
Maya úgy érezte, mintha abban a házikóban ülne. A szoba megdőlt. A padló
hullámzott, és muszáj volt az ujjait karomként behajlítva a széke szélébe
kapaszkodnia, hogy le ne essen róla.
- Kimegyek, megnézem, hátha meg tudom még menteni - jelentette be Carl.
Ki is ment, és ott maradtak hármasban: Maya, Dan és Greta a kutató
tekintetével. Ez a két nagyon okos ember alighanem világosan látja abból, ahogy
ingadozik ültében, hogy eléggé felöntött a garatra.
- Hahó - mondta neki Dan halkan. - Jól vagy, Maya?
Maya bólintott, és a tányérját nézte. Érzékelte a mellette ülő Dan közelségét és
azt is, hogy Greta az asztal túloldaláról figyeli. (Megítéli.) Maya képtelen volt
felnézni. Az émelygés felfelé haladt a gyomrából a mellkasán át a torkáig.
- Hozzak egy pohár vizet? - kérdezte Greta minden melegség nélküli hangon.
Maya a fejét rázta. Muszáj kimennie a fürdőszobába.
- Mindjárt itt vagyok - mondta, miközben felállt. Az elképzelés, hogy hányni
fog Greta jelenlétében, az asszony születésnapján, olyan elviselhetetlen volt,
hogy Maya rémületében ügyetlenül futni kezdett. Már majdnem sikerült kilépnie
az ajtón, amikor a gégereflex utat engedett az öklendezésnek, és a száját
elöntötte az addig lent tartott folyadék.
Az arca elé kapta a kezét, de a hányás egy része mégis utat tálált az ujjai
között, és a padlóra fröccsent. Senki sem szólt egy szót sem, míg Maya
végigsietett a folyosón. A fürdőszoba ajtaja a felfelé vezető lépcsősor mellett
nyílt. Amikor végre becsukódott mögötte az ajtó, Maya zihálva térdre rogyott.
Minden felkavarodott. A bor, a báránysült, a tortamáz, minden, amit odabent
akart tartani. Aubrey teste, amint lefelé zuhan a lépcsőkön. Cristina, aki arccal
előre az asztalra borul. Frank kamera felé forduló szeme. A képek szinkronban
mozogtak Maya gondolataiban, miközben a vécécsésze fölött öklendezett.
Aubrey halálát elrejtette az agya egy titkos rekeszébe, de Frank még mindig
szabadon jár-kel, és gyilkol. Maya még sosem érezte magát ennyire józannak,
mint most, pedig a gyomrából visszaáradó bor égette a torkát.
Hideg vízzel kiöblítette a száját, aztán egy ideig bénultan ácsorgott a
mosdókagyló előtt, mert túlságosan meg volt rettenve, hogy visszatérjen a
többiekhez a vacsoraasztalhoz. Nyirkos arca visszabámult rá a tükörből. Egész
testében didergett, miközben a pórusaiból ömlött az izzadság - egészen másfajta,
mint amikor az ember sportolás közben verejtékezik. Sűrűbb. Hideg. A tükör
igazolta a gyanúját: többé nem tettetheti, hogy jól van.
 ÖT

Maya letekert ablakokkal vezeti a kocsit, amelyeken beárad a nyári

levegő, és elnyeli a hangjukat, ahogy együtt éneklik a lemezzel a „Két nővér”
című ballada Tender Wallpaper általi feldolgozását. A légkondi nem működik, de
a lejátszó igen, és Aubrey-val úgy kieresztik a hangjukat, mintha egy musical
szereplőválogatásán volnának. Mindketten sportcipőt, sortot és vállpántos felsőt
viselnek, ami alá felvették a fürdőruhájukat, és a hátsó ülésre tették a
törölközőjüket. Aubrey napozókrémmel kenegeti az arcát, amelyen elszórtan
halvány szeplők ütköztek ki, vörösesfekete fürtjei a feje körül táncolnak,
miközben a külvilág elmosódottan suhan el mellettük, a növények végtelenül
sokféle zöld árnyalatból álló képeit villogtatva.
Megállnak az útpadkán. Maya egy Harley-Davidson mögött parkolja le az
anyja kocsiját. Itt hűvösebb a levegő, mint odabent, a városban. Maya és Aubrey
átvágnak a fák között egy ösvényen, közben folyton csapkodniuk kell a rájuk
támadó szúnyogokat.
Általában könnyű csendek szoktak rájuk telepedni, olyanok, amilyenekben a
régi jó barátok szoktak osztozni - mintha egyedül lennének. De ez a mai csend
másmilyen. Jeges. Mayán egyre inkább úrrá lesz az érzés, hogy Aubrey-t
feldúlta valami, és ez már több hete kísérti. Felfigyelt Aubrey hangjában valami
ingerlékenységre és arra, hogy időnként minden jókedv nélkül, szinte gonosz
hangon nevet. Lehetséges, hogy csak Maya képzeli mindezt, de nem tartja
valószínűnek, és iszonyúan bosszantja, hogy Aubrey nem mondja ki egyszerűen,
mi jár a fejében.
- Tehát - kérdezi Maya, csak hogy megtörje a csendet -, kinek szánod azt a
sálat?
 Aubrey egyetlen pillantást sem vet hátrafelé.
- Titok.
Félórával ezelőttig Maya azt sem tudta, hogy a barátnője tud kötni. De amikor
megérkezett, hogy felvegye Aubrey-t, ott találta a barátnőjét az ikerház
verandáján, amint sálat köt, könnyed, gyakorlott mozdulatokkal, és a lime- zöld
fonal, amiből dolgozik, ott kígyózik a kötőtűi körül.
Maya eddig azt hitte, mindent tudnak egymásról.
Néhány perc múlva megérkeznek a vízeséshez. A mély, sötét tó pávatollak
színeiben csillog. A sziklákról szétcsapódó apró vízcseppek fölött szivárvány
lebeg. Nyaranta rendszerint zsúfolt a hely, de most csak Maya, Aubrey és két
középkorú motoros arc lézeng. Az egyik sziklán tetoválásokkal borított testű nő
heverészik, egy férfi pedig begázol a tó szélén a sekély vízbe. A tarkójára kötött,
hosszú, szürkés lófarok a vízig leér, miközben lehajol, hogy megnedvesítse a
karját.
A lányok kilépnek a sportcipőjükből, leveszik a rövidnadrágot, és a holmijukat
a kövekkel beszórt parton hagyva térdig bemerészkednek a tóba. A víz olyan
hideg, hogy szinte vág.
- Egy...! - kiáltja Aubrey, csalogatva Mayát, hogy merüljön be vele együtt.
- Ó, én biztos nem...
- Kettő!
Bár az egész teste azért könyörög, hogy ne tegye, Maya egyszerűen nem lehet
utolsó. „Három!”, kiáltja, mielőtt mélyen elmerül a tó vizében, azon a részen,
ahol még hidegebb, sötétebb, és a belezuhogó áradat miatt mennydörgésszerűén
harsányan morajlik.
Bizsergő bőrrel robban a felszínre, és Aubrey-ra néz, aki továbbra is ott áll,
ahol az imént, száraz testtel. Nevet. Maya dühösen lefröcsköli, mire a barátnője
visongani kezd, végül elhallgat, és a vízbe csobbanó teste nyomán fodrozódás
kél.
A tó közepén bukkan újra felszínre. Aubrey a jobb úszó kettőjük közül,
otthonosabban mozog a vízben. Most a hátára fordulva lebeg, felbámul az égre,
a rézből készült amulett, amit a nyakában hord, meg-megcsillan a mellkasán. Az
amulettre az állítólag varázserejű SIM SALA BIM szavakat vésték, bár Aubrey
égre-földre esküdözik, hogy nem hisz ebben a varázslatban. Egyszerűen nagyon
tetszik neki az ékszer. Csupán örülne neki, ha mégis igazi volna, és működne.
Maya hiányolni fogja, még ezek után is, ahogy viselkedett vele az utóbbi
időben. Aubrey itt marad a városban a nyár végén, pincérnőként dolgozik majd,
és a Berkshire-i Közösségi Főiskolán vesz órákat. Maya pedig elköltözik
Bostonba, hogy az ottani egyetemre járjon. Most, hogy eszébe jutott, milyen
kevés közös idejük maradt már, Maya sóhajt egyet, odaúszik Aubrey-hoz, és
felfekszik mellé ő is a víz felszínére.
- Tudod, mit nem csináltunk még soha? - kérdezi a barátnője.
- Mit?
- Még sosem ugrottunk bele a vízesésbe.
- Ezt miért így mondod? Mintha most volna rá az utolsó esélyünk?
- Ki tudja? - vonja meg a vállát Aubrey. - Lehet, hogy tényleg nincs másik.
- Boston összesen három órányira van innen. Szinte állandóan itt leszek majd.
Aubrey Maya felé fordul. A lába a vizet tapossa. Látszik, hogy egy csapásra
megváltozott a hangulata. Élénken, csintalanul vigyorog Mayára. Szemével a
magas sziklák felé int, ahonnan a víz zuhog alá.
- Csináljuk meg most!
- Te megőrültél.
- Egy csomó mindenki kipróbálta már. Még gyerekek is!
Ezzel Maya nem vitatkozhat: amikor legutóbb itt jártak, egy nagyobb család
összes gyereke leugrott fentről, egymás után, és a legkisebb nem lehetett több
nyolcévesnél.
- De mi lesz, ha...
- Majd óvatosak leszünk.
Maya anyja szakképzett mentős, ezért már nem egy horrorsztorit hallott
olyanokról, akik meghaltak vagy megbénultak, miután veszélyes dolgokra
vállalkoztak: például vízesésekbe ugráltak.
 - Mitől félsz annyira?
- Hát nem nyilvánvaló?
- Jól van. Akkor egyedül csinálom meg.
Aubrey hátat fordít neki, és elsiklik a vízben.
Maya vet egy pillantást a part felé. A motorosok már szedték a sátorfájukat. A
napon melegedett sziklák csábítóak, de Aubrey lelkesedése ragályos, és hirtelen
úgy tűnik, mintha csupán a képzelete játszott volna vele, amikor úgy hitte,
valami nincs rendjén. Sokszor vádolták már azzal, hogy túlérzékeny. Megfordul,
és követi a barátnőjét.
Közelebb érve a vízeséshez, megcsapja az arcát a jéghideg permet. Aubrey
mond neki valamit, de a zuhogó víz hangos dörömbölése elviszi a hangját. „Nem
hallak!”, kiabálja válaszképp Maya. Aubrey a fejét rázza - Mindegy -, de
Mayának nincs szüksége arra, hogy értse a szavakat ahhoz, hogy kihallja belőlük
a támogató hangnemet. Itt, a vízesés aljánál már látható a zuhatag mentén felfelé
vezető természetes ösvény, amelyet a sok erre járó is kitaposott már. Maya
idegessége izgatott feldobottsággá alakul, míg felfelé kapaszkodik, mellette a
fehéren ködlő vízsugár íve mint valami lélegzetelállító, halálos szörnyeteg. Most
már nem is fázik. Ujjai szinte maguktól megkapaszkodnak a nedves kövekben.
A szíve gyorsabban ver, mire eléri a tetőt. Aubrey kilép a nagy szikla tetejére,
amely úgy áll ki a falból a tó fölött, mint egy ugródeszka. Maya néhány méterrel
lemaradva követi. Úgy érzi magát, mint a cirkuszi toronyugró, aki a
döbbenetesen hosszú létra tetejére felmászva lenéz az aprócska medencére.
Nem képes megtenni. Egyszerűen vissza fog ereszkedni az ösvényen... és már
centiről centire hátrálni is kezd arrafelé, amikor Aubrey hirtelen hátranéz rá a
válla fölött. Barátságos az arca. A szeme izgalomtól ragyog. Kinyújtja felé a
kezét. Maya fülében üvöltve morajlik a víz. Képtelen megtenni, de mégis
megteszi. Tétova lépést tesz előre, aztán megfogja a barátnője kezét.
Együtt néznek el az erdő fái fölött. A víz bugyborékolva zuhog a lábuk alatt.
Aztán egymás felé fordulnak. Nem ez az első alkalom, hogy valami veszélyesre
vállalkoznak együtt. De lehet, hogy az utolsó.
 - Egy! - számol Aubrey.
- Hülyének nézel? Szerinted másodjára is beugróm neked?
De Aubrey mosolya őszinte.
- Kettő. - A hangját alig lehet hallani a zajban, Maya inkább csak leolvassa a
szót az ajkáról.
Szorosabban egymáséiba fonódnak az ujjaik. A két kéz összekapaszkodva a
magasba emelkedik.
- Három!
Egyszerre kiáltanak fel, aztán kéz a kézben a szikla szélére lépnek.
 HAT

Maya hasogató fejfájással ébredt, és a nyelvét savanyúnak, szívósnak

érezte.
Először fogalma sem volt róla, hol van. A hold besütött á zsalugáter
deszkáinak résein, megvilágítva a szobát, amely úgy nézett ki, mintha egy
tinédzserkorú gyereké volna. Sonic Youth-poszterek és Szárnyas fejvadász
plakátok a falon, a polcokon vicces képregények és könyvek. Sötétben
fluoreszkáló műanyag csillagok a mennyezeten. Ez volt Dan gyerekkori szobája.
Mayára azonnal rátörnek az este képei. Ahogy hányt. Greta szeme láttára. Az
asszony születésnapján. Utána húsz percig ácsorgóit a fürdőszobában, mert
túlságosan kínosan érezte magát ahhoz, hogy visszamenjen a vacsoraasztalhoz.
Végül úgy döntött, azzal indokolja, hogy elkaphatott valami betegséget.
Valami gyomorinfluenza- féleség lehet, remélhetőleg nem fertőztem meg vele
senkit. Maya egyenesen Gretá-nak címezte a szavait, és egyértelműen betegnek
látszott sápadt arcában a beesett szemével. Látta, hogyan adja át a helyét Dan
arckifejezésében az óvatosság az aggódásnak. Carl gyömbérsört ajánlott neki a
gyomorbajok ellen - de azt lehetetlenség volt megítélni, vajon Gretá-nak mi
valójában a véleménye a mindentudó szempár mögött, miközben, ahogy mindig,
a fia érdekeit tartja legfontosabbnak.
Maya nem vádolta emiatt. Szinte reménykedett benne, hogy Dan nem hisz
neki, és hangosan a szemére veti, hogy az a baj, Maya mostanában túl sokat
iszik. De a férfi ehelyett megtapogatta a homlokát, nem lázas-e. Hozott neki egy
pohár vizet, és Pepto Bismolt diktált belé. Most pedig itt aludt mellette, halk
szuszogása volt az egyetlen hang, ami színezte a félhomályos szoba süket
csöndjét.
 Maya eltökélte, hogy őszinte lesz Dannel. Most magával kellett annak lennie.
Sohasem voltak téveszméi, és minél tovább tartott az az időszak, amit gyógyszer
nélkül töltött, annál világosabbnak látta, hogy időközben megállíthatta volna
Frankét. Ám mivel nem tette, Cristina meghalt. Nincs az az alkoholmennyiség,
ami hozzásegíthetné, hogy ezzel a gondolattal megbékéljen.
Ha ő halt volna meg, Aubrey bebizonyította volna, hogy Frank ölte meg. Az a
nagy igazság, hogy a barátnője élesebb elméjű volt, mint Maya. Meglehet, nem
teljesített olyan jól az iskolában, de a korát meghazudtolóan jó
felfogóképességgel rendelkezett.
Maya legtöbb barátja, akit azóta szerzett, olyan volt, mint Wendy - akik nem
ismerték túl jól. Ugyanazokba a bulikba jártak, de sohasem ültek békében
egymás mellett, csöndbe merülve. Most hogy sokkal kevesebbet ivott, Maya
szinte nem is találkozott velük, és e pillanatban döbbent rá, hogy egyiküket sem
hiányolja.
Aubrey-t viszont igen. A nevetését. Ha egy jó verset olvasott, még mindig,
kivétel nélkül minden alkalommal eszébe jutott, milyen jó volna beszélgetni vele
róla. Akárhányszor rátört egy ötlet, hogy kipróbálna valami szokatlant és
izgalmasat, például trapézleckéket venne, a barátnője képe is azonnal felmerült
benne. Aubrey nem ismerte a félelmet. Gyors volt. Ha ő él, Frank nem úszhatta
volna meg szárazon, hogy megölte a legjobb barátnőjét.
Maya odatérdelt Dan mellé, és a nevét suttogta.
Mostanra felöltözött, és az előző este viselt ruháit betuszkolta a hátizsákjába,
amit már a vállára is vett. Halványan, kéken derengett a fény a helyiségben, és a
házra rátelepedett a csend. Dan felriadt, pislogva nézett fel.
- Figyelj! - mondta neki Maya.
- ... Mire készülsz?
- Hazamegyek pár napra.
- Micsoda? - Dan még mindig félálomban volt.
- Úgy értem, Pittsfieldbe, az anyámhoz.
A férfi a szemét dörzsölgette.
 - Ja, értem... de miért?
- Pár dolgot el akarok intézni. - Nem fog hazudni. - Megvettem a jegyemet is.
Csak el kell sétálnom az utca végére a Peter Pan állomásra. Háromnegyed óra
múlva indul a buszom.
Miután Maya öt órát feküdt éberen a sötétben, ide-oda száguldó
gondolatokkal, úgy döntött, így lesz a legkönnyebb. Jobb kislisszanni a házból,
mielőtt bárki más felébredne, mint folytatni ezt a gyomorinfluenza-színjátékot.
Úgysem tud már újra elaludni. Most már nem csak az elvonási tünetek tartották
ébren. Hogyan is aludhatna nyugodtan, tudva, hogy Frank újra lecsapott?
Már meg is vette a neten a buszjegyét, és a Dan szüleinek házához
legközelebb eső megállót jelölte meg induló állomásként.
A férfi felkönyökölt.
- Nem találkoztál az anyáddal már... mennyi is? Egy éve is megvan már. -
Hunyorogva nézte Mayát. - Mi ez az egész?
Mondd meg az igazat. Maya lesütötte a szemét.
- Amiatt a videó miatt.
Dán nem hitt neki tegnap, és ma sem számíthat rá, hogy hinni fog. Maya azt
hitte, hogy elutasítóan fog reagálni, és majd bosszankodik, de a férfi megfogta a
kezét, és a mellkasához húzta. Csupa kedvesség volt az arca, miközben mélyen a
nő tekintetét fürkészve próbálta elemezni a pontos helyzetet.
- Felfogtam, Maya. Értem, miért dúlt fel ennyire az ügy.
- Tényleg?
- Hát persze. Két ember meghalt a fickó jelenlétében. Iszonyú ijesztő. Amikor
elmesélted, az volt az első ösztönös reakcióm, hogy elkezdjek erősködni, kell
legyen erre valami logikus magyarázat. Próbálkoztam volna, hogy kevésbé
legyen félelmetes.
Maya szemét csípősen árasztotta el a megkönnyebbülés. Tehát mégis... Dan
hitt neki!
- Köszönöm... - suttogta. A homlokát a férfiénak támasztotta, és lehunyta a
szemét. Hálás volt. Aztán folytatta a tervét: - Nem sok mindenre bukkantam a
neten, ezért elhatároztam, hogy elmegyek abba az étkezdébe. Beszélek valakivel,
aki jelen volt Cristina halálakor - nem kizárt, hogy a kamera nem vett fel minden
fontos részletet. Aztán beszélhetnék a lány munkatársaival a múzeumban is -
hátha tudnak valamit a Frankkel való kapcsolatáról.
Maya még tudta volna folytatni, de Dan szemöldöke máris magasra kúszott a
homlokán. Nem értett egyet vele.
- Ha nem állítom meg - magyarázta a nő -, egyszerűen tovább folytatja.
- De mit? Bocsánat, de még mindig nem értem, szerinted mit csinált.
Maya elkedvetlenedett. Eszerint félreértett valamit. Dan mégsem hisz neki,
csak támogatásáról akarta biztosítani.
- Azt még én sem tudom - felelte. - Ez az, amire rá kell jönnöm. Bizonyítékra
lesz szükségem, hogy a rendőrséghez fordulhassak.
- Aggódom, Maya.
- Mégis, te mit csinálnál - kérdezte a nő -, ha valaki megölné Seant? - Sean
volt Dan legjobb barátja. Bár azt nem lehetett egykönnyen elképzelni, hogy
bárki képes volna a bátor és erős fiatalembert megölni.
- Elmondom, mit nem tennék - felelte Dan. - Nem mennék a rendőrségre. A
sztori egyik részletére alapozva sem fordulnék hozzájuk, amit elmeséltél, sem
arra hivatkozva, amit a felvételen láttunk.
Maya feje lüktetett az esti bortól meg az elkeseredettségtől.
- Jól van, tehát szerinted mi történt?
Dán gondolkodott egy darabig. Bárki, aki megmagyarázhatatlan halálesettel
szembesül, gyárt valamilyen teóriát, senkiből sem hiányzik az igény, hogy
megértse, mi történt. Tegnap óta, amikor Maya elmesélte neki a történetet, már
hosszasabban is elgondolkodott ezen, és Dan elképzelése az volt, hogy Cristina
valószínűleg túladagolt valamit. A Berkshire Eagle cikkéből az derült ki, hogy a
halálát „nem minősítették gyanúsnak”, ami azt jelenti, hogy kizárták a külső
beavatkozás lehetőségét.
Amit nem zártak ki - és Dan szerint ez volt a legvalószínűbb magyarázat, hogy
Cristinának is ugyanaz lett a végzete, mint ami már oly sokaknak a Pittsfield-hez
hasonló városok lakói közül. OxyContin, heroin, netán fentanil. Ez
megmagyarázhatná az arckifejezését is. Nem ő az első a világtörténelemben,
akivel nyilvánosan végez valami szer: azon a környéken minden benzinkúton,
bárban és nyilvános mosdóban plakátok ábrázolják a helyes eljárást, mi a teendő,
ha valaki túladagolja magát. A rendőrök mind hordanak maguknál Narcant, az
opiátok ellenszerét.
Ami az egész sztoriban furcsa, ismerte el, az a véletlen egybeesés: hogy
Cristina és Aubrey is Frank jelenlétekor halt meg. Ez kétségkívül elég baljósnak
hat - de végtére is Aubrey halála sem tűnt gyanúsnak. Dan-nek az a véleménye -
amit Maya szerint olyan arccal adott elő, mint egy esküdt -, hogy most inkább le
kellene mondania a buszjegyét, aludni még néhányat erre a tervre, felgyógyulni
a gyomorinfluenzából, és főként vigyázni magára.
Ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy Maya bevallja, szó sincs semmiféle
gyomorinfluenzáról, ehelyett túl sokat ivott, hogy meg tudjon küzdeni annak a
gyógyszernek a hiányával, amiről Dan nem tudott. De el kellett érnie a buszt. És
odáig pedig a világért sem akart volna eljutni, hogy a férfi megkérdőjelezze a
mentális épségét.
- Ha Frank nem veszélyes - fordult Danhez -, ugyan mi bajom eshetne, ha egy
kis időt eltöltők ott, a városban? Meglátogatom az anyámat. Kiveszek egy nap
betegszabit. Eddig egész évben nem vettem ki még egyet sem.
Dan szomorú arcot vágott.
Ekkor jutott eszébe Mayának a kutya. Időpontjuk volt a kisállat menhelyen a
Dan záróvizsgája utáni napon, amit már hetek óta vártak, és egyfolytában
kutyaneveken törték a fejüket. Hogy felejthette el? Legörnyedt a válla.
- Tudom, nem valami parádés az időzítés - ismerte el -, de ezt muszáj
megtennem. Időben fogok érkezni, hogy odaérjünk a menhelyre.
Dán sóhajtott.
Maya az órára nézett. 6.23 volt.
- Vigyázz magadra. - Dan hangja olyan rezignáltan csengett, hogy Mayának
azonnal megfájdult érte a szíve.
 Addig még sikerült visszafojtania a könnyeket, míg búcsúcsókot nem adtak
egymásnak.

Maya főnöke megértően fogadta, amikor a nő közölte vele, hogy megbetegedett.

Három éve dolgozott a kertcentrumban, és a növényekkel is, a vásárlókkal is jól
bánt. Még szerette volna is ezt a munkát, ha többet fizetnek érte, és a biztosítását
is állják, de így, ahogy állt a dolog, a főnöke volt az egyetlen ember, aki miatt
Maya nem érzett bűntudatot, amiért hazudott neki. Ellenőrizte a bankszámláját,
és kiszámolta, hogy három munka nélkül töltött napot megengedhet magának,
vagy akár négyet is, ha nagyon takarékos.
A kétórás buszúton végig a telefonját böngészte, és Frank nyomai után
kutakodott. Itta a vizet a palackból, amit az állomáson vett aranyáron, és küzdött
az erős másnapossággal. A gyomra minden alkalommal fordult egyet, amikor a
sofőr fékezett. A bal szeme alatt rángatózni kezdett az izom. Franknek valahogy
sikerült megoldania, hogy semmiféle digitális nyomot nem hagyott maga után.
Utoljára aznap látta személyesen, amikor Aubrey meghalt. Miután elindult
hazafelé a rendőrségről, ahol előtte négy órán keresztül tartott a kihallgatása.
Frankét hamarabb elengedték, mint őt - látta, ahogy a férfi a parkolóban beszáll
a kocsijába. Szabadlábon. Maya megdermedt a rémülettől. Az anyja, aki
elkísérte, megkérdezte, mi a baj, de Frank már rég elhajtott, mire Maya meg
tudott szólalni. Brenda a mai napig nem látta újra a férfit.
Az ő szemében Frank nem volt más, mint a lánya téveszmés
megrögzöttségének tárgya, az Ezüst-tó emberváltozata. De Maya számára
nagyon is valódi volt: akárhányszor találkozott valakivel, aki egy kicsit is
emlékeztette a férfira, márpedig ez gyakran előfordult, azonnal görcsbe rándult a
gyomra. Frank átlagos külsejű, vékony testalkatú, csapott állú, sötét hajú,
sápatag fiatalember volt. Mayának az volt a benyomása, hogy a bostoni férfiak
felét össze lehet téveszteni Frankkel. És olyan könnyű volna megölnie Mayát -
nem kellene éjszaka közepén betörnie a házba, sem bezárnia a csomagtartóba.
 Megölhetné nyilvános helyen, napvilágnál, úgy is megúszhatná. Ami
Cristinával történt, pontosan az a végzet volt, amitől Maya is félt, ezért érezte
úgy, hogy védekeznie kell. Muszáj rájönnie, mi Frank titka. Most már okosabb
és tapasztaltabb, mint tizenhét évesen volt. Kevésbé sebezhető. Addig távolságot
tart tőle, amíg rá nem jön, hogyan maradhat tőle biztonságban.
A busz egyre sűrűbb erdőben haladt. Maya úgy hitte, Fränk megpróbált
kapcsolatba lépni vele az évek során, de ahogy oly sok mindent, ezt sem lehetett
biztosra venni. Maya soha életében nem vett fel azóta egy telefonhívást sem, ha
nem volt ismerős a hívó száma, sohasem nyitott meg olyan e-mailt, amelyik
olyasvalakitől érkezett, akit nem ismert, mégis, ha beírta a saját nevét a Google
keresőjébe, egészen a mai napig „Maya Edwards + Aubrey West” ugrott fel első
javasolt találatként.
A busz klímaventilátorának résein forró levegő áradt. Miután még mindig
semmiféle eredményre nem jutott Frankkel kapcsolatban, Maya rákeresett
Cristina Lewis- ra. Frankhez hasonlóan Cristina sem használta a közösségi
médiát, és a neve is gyakori volt: Mayának több oldalnyi eredményt végig kellett
böngésznie, mire megtalálta a megfelelő Cristina Lewist egy olyan listán, amely
a MASS MoCA-ban, a Massachusettsi Kortárs Művészeti Múzeumban kiállító
művészeket sorolta fel.
Maya rákattintott a névre, ahonnan Cristina saját honlapjára vezetett a
hivatkozás. Az oldal minimalista volt, a világoskék háttér egyharmadát elfoglalta
az egyik festmény. Maya közelebb emelte a telefont a szeméhez. A kép hatalmas,
fehér sivatagot ábrázolt, fölötte üres, kék éggel. Mintha egy távoli bolygó lenne,
ahol semmi nyoma életnek, a kiszáradt talajt repedések szántották fel, ám a
címből - A Bonneville sós síkság - kiderült, hogy valójában mégis a Földet látjuk.
Kétség sem fért Cristina tehetségéhez és a munka rideg, szikár szépségéhez. A
kép legfontosabb szereplője a fény volt, ahogyan a napsugár dárdaként vetül
fent- ről a tájra. Maga a napkorong nem jelent meg a festményen. Cristina nevét
is feltüntették az oldalon, csupa kisbetűvel, mellette ott volt az e-mail- címe is.
Semmi más, amire kattintani lehetett volna.
 Maya lefuttatott egy képkeresést, és talált egy nyilvános Facebook- oldalt,
amelyet Cristina emlékének szenteltek, és annak, hogy „a művészetét megosszák
a világgal, és ezáltal elevenen tarthassák”. A csoportnak tizenegy tagja volt, de
csak egyikük posztolt: egy Steven Lang nevű illető.
Steven a profilképe alapján harmincas éveiben járó, erős testalkatú, kopasz
férfi volt. Egy behavazott kirándulóösvényen állt, mellette Cristina, aki vagy
harminc centivel alacsonyabb lehetett nála, és sárga pufikabátja még annál is
apróbbnak mutatta. Távolról bárki összetéveszthette volna Mayával.
Mayától eltérően, Stevent szemlátomást egyáltalán nem aggasztotta online
adatainak biztonsága. Hamar kiderült, hogy együtt dolgoztak Cristinával a
Berkshire Múzeumban, bár azt nem tudni, mi a férfi beosztása. Perceken belül
megtalálta az e-mail- címét is.
Jó napot, Steven, ön nem ismer engem. A nevem Maya, és láttam a Cristináról
szóló videót. Részvétem a vesztesége miatt... Arról a férfiról szeretnék megtudni
valamit, aki vele volt, amikor történt, Frank Bellamyról. Tudnánk erről csetelni
valamikor?
Rányomott a küldésre, aztán hátradőlt az ülésben, és várakozott. A szemét
lehunyva reménykedett, hátha el tud aludni, de nem telt bele sok idő, feladta, és
csak nézett ki a busz ablakán, a mellettük elrohanó, csupasz, zúzmarás fákra.
 HÉT

Maya a hátsó kertjükben térdelve kapkod levegő után. Képtelen

abbahagyni, görcsösen rázza a nevetés. Az ég szinte sikolt, olyan vakítóan kék.
A levegőt zöld levelek illata járja át. Már nem is tudja, mi olyan vicces, ami
önmagában is fergetegesen mulatságos, lassan ijesztő, hogy egyszerűen nem
akar alábbhagyni a roham, de amikor Aubrey újra kimondja a szót, ami miatt a
fűben fetrengenek, a félelem elillan.
- Vih... vih... - Nem sikerül végigmondania. Könny patakzik a szeméből.
Maya torkán újabb nevetés robban ki.
- Jaj, istenem - nyögi hozzá -, istenem...
- Vihá...
- Hagyd abba - visít Maya. - ki ne mondd! - könyörög a kemény talajt
csapkodva a tenyerével.
- Viháncol!
Újra a földre rogynak, és röhögnek, nincs erre jobb szó. Hogy mióta? Egy
perce? Egy órája? Egy éve?
- Vihánc! - nyüszíti Maya. - Nem hiszem el... egyszerűen nem hiszem el... -
Nem hiszi, valóban? - Nem hiszem el, hogy létezik ez a szó!
- Én sem - feleli Aubrey. - Én is képtelen vagyok elhinni... - Ám ekkor
elhalkul, és a nevetése is elhal. Maya felemeli könnyáztatta arcát az alkarjáról, és
az összekuszált hajtenger alól kikukucskálva látja, hogy a barátnője a füvet
simogatja, mint valami finom prémet. - De hihetetlen puha...
Maya a hátára gördül, és belesüpped a fűszőnyegbe. Lassan mozgatni kezdi a
végtagjait, ahogy hóangyalt szokás készíteni, közben érzékeli, hogyan szurkálják
a bőrét a fűszálak.
 - Képtelen vagyok elhinni az egészet - mondja. A szokásos levágott szárú
farmer van rajta, meg egy extrabőre szabott, zebramintás, gombos ing, amit a
Goodwillben szerzett, és úgy gondolta, mókás lenne ma ezt viselni. - Az eget -
teszi hozzá. - Például nézd az eget is! - Túlméretezett lencséjű, a keretén
strasszokkal ékes napszemüvege szintén a Goodwillből származik, és érdemes
volt felvennie, mert a pupillái hatalmasra tágultak, és a nap káros hullámokat
bocsát ki. Maya látja, hogyan fodrozódnak az égen a hullámok, és eszébe jut egy
régi iskolai óra is, ahol erről volt szó.
- Emlékszel - kérdezi -, mit mondott Mr. Murphy a napról meg az
elektromágneses hullámokról?
- Nem igazán.
- Én sem - feleli Maya, annak ellenére, hogy ő igenis emlékszik. - De most...
most úgy érzem, mintha felfognám. Érted? - Oldalra fordulva Aubrey arcába néz,
aki zöld lencsés pilóta napszemüvege sötétjéből tekint vissza rá. Gyakran
vásárolnak együtt a Goodwillben.
- Tényleg?
- Ja - feleli Maya. - Olyan, mintha az űr vízből lenne, mint egy óriási óceán, és
a nap meg egy belehajított kavics volna... ami hullámokat küld szerteszét a
felületén. - Felemeli a karját, és az ujjait megmozgatva még a fodrozódást is érzi.
- Hűha... - mondja Aubrey. - Sage ezúttal igazán kitett magáért, ugye?
Maya kuncog, és visszaemlékszik a legutolsó alkalomra, amikor acidot
szereztek a korosodó hippitől, aki a kasszában dolgozik ugyanabban a Big Y-
ban, ahol Aubrey csomagoló. Sage, aki szürkülő, pacsulitól illatozó lófarkat
visel, bele van zúgva Aubrey-ba, ezért mindig ingyen kapják tőle a szert, de a
legutóbbi szállítmány annyira gyenge volt, hogy nem tudták, nem ugyanolyan
hamis-e, mint a férfi neve.
- Ez a mostani cucc - állapítja meg Maya - tutira valódi.
- Miféle cucc? - hallja az anyja hangját.
Maya ujjai megdermednek a napfényfodrok simogatása közben. Lehunyja a
szemét, olyan szorosan összepréselve a szemhéját, mintha ettől láthatatlanná
válhatna.
- Elmondanátok, mi a fene folyik itt?
Az anyja meg fogja ölni ezért. De csak akkor, ha megtudja. Maya leereszti a
kezét, megigazítja a zebramintás inget, és felül. A hajába fűszálak keveredtek.
Olyan könnyed mosolyt küld Brenda felé, amilyet csak tud.
- Helló, anya!
Az anyja egy méterre áll tőlük, a kert szélén. Ki tudja, mióta.
Brenda általában nem ennyire tiszteletet parancsoló - bár elég termetes és erős
csontú, több mint egy arasznyival magasabb, mint a törékeny alkatú lánya -, de
ebben a pillanatban úgy fest, mint egy dühös napistennő, két karját összefonta a
melle előtt, az arca körül elszabadult hajfürtjei úgy táncolnak, mint megannyi
aranyszínű láng. A mentőegyenruhájában van: fehér ing, sötétkék nadrág, fekete
sportcipő. Ceruzával megerősített szemöldöke csak még jobban kihangsúlyozza
az arcára kiülő rosszallást, az alatta szigorúan összehúzott kék szemét.
- Csak... Hogyhogy nem dolgozol? - böki ki Maya.
- Eddig dolgoztam. De most már itthon vagyok - és erre kell hazajönnöm? A
konyha kész disznóól. A tévé úgy üvölt, hogy idekintről is hallani! A sötét
kristályt nézitek? - Az anyja nagyon jól ismeri mindkettőjüket.
- Helló, Brenda! - Aubrey hangja magasan, élesen szól.
- Helló, Aubrey.
Aubrey összegörnyed az asszony hangsúlya hallatán.
- Mi a francot szedtetek be? Hm? - Brenda szeme egyikükről a másikukra
vándorol, majd vissza.
Ez már a bad trip kategória. Maya nagyon igyekszik, nehogy pánikba essen.
- LSD-t. - Tudja, hogy innentől kár titkolózni.
Brenda a fejét csóválja.
- Gyertek befelé, mindketten!
Maga a kínszenvedés, hogy át kell sétálniuk az udvaron, a kerten túl, majd fel,
a konyhához vezető három lépcsőn. A talaj olyan szivacsosnak hat Maya lába
alatt, mint a futóhomok.
 - Várjatok! - szól rájuk az anyja, amikor a két lány koszos lábbal akar
keresztülcaplatni a konyhán. Jelentőségteljes pillantást vet a lábukra, aztán
mindkettőjüknek a kezébe nyom egy-egy bevizezett törölközőt.
Ügyetlenül botorkálnak át a padlón. Valóban épp A sötét kristályt nézték,
amikor Aubrey-ban ellenállhatatlan vágy ébredt a szabad természet után, ezért
egy ideig a kertben mászkáltak, mielőtt teljesen szétcsúsztak a viháncolás szó
buta hangzása miatt.
Maya letisztogatja a sarat a lábujjairól, a sarkáról meg a bokacsontjáról.
- Elmondod a mostohaapámnak? - kérdezi Brendá-tól Aubrey.
Az asszony leül a konyhaasztalhoz.
- Még nem tudom. - Fáradt a hangja.
Maya ekkor figyel fel a kezén a kötésre.
- Mi történt? - kérdezi az anyjától.
- Csak pár öltés - feleli Brenda. - Nem kell aggódni miatta.
De Maya aggódik. Az anyja munkája félelmetes - villogó fények, süvöltő
sziréna, sikoltozó emberek. Még olyankor is rossz érzéseket kelt Mayában, ha
erre gondol, amikor épp nem tripel - most képtelen levenni a szemét a kötésről.
- Kérlek, ne mondd el Darrennek - könyörög Aubrey sírva.
Maya is elsírja magát. Szereti az anyját, nem akart neki fájdalmat okozni.
- Jól van, lányok, nyugodjatok már meg! - Brenda hangja kedves. Felemeli a
kezét, jelezve, hogy komolyan mondja, nem akadt ki annyira, ahogy a legtöbb
szülő valószínűleg tenné. Kezelni tudja a helyzetet. Nagyon sok mindennel
találkozik a munkája során - pánikba torkolló tripekkel, valódi túladagolással,
szúrt sebekkel. - Mennyi ideje vettétek be? - kérdezi nyugodtan.
Maya és Aubrey egymásra néznek. Vajon mennyi lehet? Hat órája? Hét?
Brenda sóhajt.
- Hány órakor?
- Délelőtt - feleli Aubrey. - Úgy nagyjából tizenegy lehetett?
Brenda a mikron lévő órára pillant. Délután 1.32-t mutat.
- Akkor úgy néz ki, még bőven van időnk...
Az elejétől elkezdik nézni hármasban A sötét kristályt, Maya meg az anyja a
kanapén ülnek, Aubrey pedig a széles fotelben terül el. A sarokban álló
ventilátor megforgatja a nappaliban a hűvös levegőt, ami egyben a Thra bolygó
dzsungeléin keresztülsüvítő szél is. Maya tudja, hogy bajban van, az anyja csak
arra vár, hogy kitisztuljon, és akkor megkapja a fejmosást meg a büntetést, amit
tartogat számára, de ebben a pillanatban minden tökéletes. Maya itt ül, de
eközben a képernyőn folyó történetben is ott van, és ugyanazt az ámulatot érzi,
amit kiskorában is, amikor először látta a filmet, még mielőtt érzékelte volna a
valóság és a varázslat közti különbséget.
Bizonyára az emberek is ugyanígy érzik magukat a templomban, amikor az
édenkerten gondolkodnak - visszavágynak azokba az időkbe, amikor még senki
sem tudta, ha meztelen, és amikor nem számított különlegesnek, ha Istennel
beszélgethetnek. Maya is sóvárog a hasonló időszak után a saját életében, de
nem azért, hogy elmenekülhessen a valóságból - hiszen nincs semmi baja a
valósággal, hanem egyszerűen csak azért, mert ilyennek született. Arra, hogy
sóvárogjon és elvágyódjon, ahogy egyesek ellenállhatatlanul sóvárognak
valamiféle varázslatosabb idők után. Ez a negyedik alkalom, hogy kipróbálta az
acidot, ezért ismeri már a szomorúságot, ami a lejövetelt kíséri, azt az érzést,
hogy az Isten elhagyta a kertet. Ez Aubrey-t még jobban megviseli, mint őt.
Aubrey komoran mered maga elé, amikor Brenda hazaviszi aznap este, annak
ellenére, hogy az asszony megígérte neki, nem árulkodik a viselt dolgaikról.
Senki nem szól egy szót sem, miközben magállnak az ikerház előtt.
Az Ezüst-tó, akár egy obszidián a szürkületben, ott csillog közvetlenül az
épület mögött. Aubrey nagyon közel lakik a tóhoz. Ha őszinte akar lenni
magához, Maya ezért akarta a saját otthonában bevenni az acidot, és nem
Aubrey-éknál. Mert Maya egy kicsit fél a tótól, ám ezt természetesen sosem
vallaná be senkinek, mert szakasztott úgy hangozna a szájából, mint amiket Lisa
néni mondott annak idején. (Bár akkor, ha szabadon beszélhetne, Maya
megemlítené a helyi legendákat, például a tó éjszakai színváltozásáról meg a
gőzről, ami telente felfelé száll a felületéről. Hozzátenné, hogy a tó igenis
valóban szennyezett, és ugyan ki tudná pontosan meghatározni, hogy mi
mindent okozhatnak a PCB- műanya- gok az embernek?)
- Köszönöm, hogy elhoztál, Brenda - mondja Aubrey, miközben kiszáll.
- Ha ez valaha újra megtörténik, szólok a szüleidnek.
Hazafelé Maya megkérdezi, milyen hosszú szobafogság jár neki büntetésül.
Az anyja egy darabig nem válaszol. Közben lecserélte a mentőegyenruhát egy
pólóra, vászon rövidnadrágra és szandálra, de a kötés továbbra is ott a kezén.
Maya most már azt is tudja, hogy egy elhasadt fémlemez vágta el, miközben
kimentettek egy fiatalembert egy bal- esetes autóból.
Maya arra számít, hogy az anyja szabadjára engedi a dühét, de ehelyett csak
szomorúságot lát az arcán.
- Nem akarlak szobafogságra ítélni - feleli. - Úgysincs már három hónap sem
addig, amíg elkerülsz innen, és azt fogsz csinálni, amit akarsz. Csak arra
gondolok, bárcsak... bárcsak te is látnád, amiket én láttam már. Mármint a
mentőben. Akkor megértenéd, hogy milyen könnyen, milyen gyorsan el tudnak
romlani a dolgok.
- Tudom, anya. Óvatos leszek. És nem vezettem autót.
Az anyja lehúzódik a felhajtóra, lekapcsolja a motort, és Maya felé fordul.
- Te is tudod, hogy ennél többről van szó. Te is úgy végezheted, mint...
- Hadd találgassak. Lisa néni?
- A génjeidben van, Maya. Hajlamod van rá - miért nem látod be? Egy olyan
drog, mint az LSD, könnyen felszínre hozhat bármit - egyetlen fontos epizód is
elég.
Maya színpadiasán sóhajt egyet. Az anyja pedig miért nem látja be, hogy egy
egyszeri acid trip igazán semmiség, összevetve Lisa néni erős meth-
függőségével és nyilvánvaló alkoholizmusával? Maya teljes ösztöndíjjal fog a
Bostoni Egyetemre járni. Elég okos ahhoz, hogy egyszerre megértsen két dolgot
- azt, hogy a nagynéniének téveszméi voltak, miközben az Ezüst-tó bizonyos
mértékig valóban mérgező. De az anyja szemlátomást eltökélte, hogy fekete-
fehérben akarja látni a világot, így hát Maya csak annyit válaszol:
- Jól van, anya, sajnálom. Mostantól sokkal óvatosabb leszek.
 NYOLC

Maya a kocsi ablakának döntötte fájdalmasan lüktető fejét, miközben az

anyja hazafuvarozta a buszállomásról. Elhagyták a Szent József-templomot,
ahová a nagyszülei jártak, aztán a Keresztény Ifjak Egyesületének épületét, ahol
Maya úszni tanult. Pittsfield belvárosának utcáit pompás történelmi épületek
szegélyezték. Régi áruházak. Egy színház, amelyet az Aranykorban, a
tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben építettek. A bíróság csupa márvány
épülete. Amikor Brenda gyerek volt, csütörtök esténként a tinédzserek ide-oda
furikáztak a North Streeten - cirkálásnak nevezték. Maya nem tudta igazán
átérezni a dolog szépségét: ha manapság látná, hogy valaki ezt teszi, azonnal azt
feltételezné, hogy az illető drogokat árul.
A kocsi befordult abba az utcába, ahol a gyerekkorát töltötte. A hely minden
zugát ismerte, a nagy épületeket, amelyeket több lakásra szabdaltak fel, a málló
festéket, a műholdvevők óriás tányérjait, a foltos gyepet a házak körül. Még a
szomszédjuk karácsonyi dekorációja is ismerős volt számára, egy hatalmas
cukorsüveg meg a szokásos felfújható Mikulás. A ház falát, amelyben felnőtt,
ugyanolyan viharvert deszkaborítás fedte, mint az összes többiét. Ezt
citromsárgára festették. A talpalatnyi előkertet kék ponyva védte a téli zimankó
ellen. Ez volt a legkisebb épület az utcában, de Brenda mindig szerette
mondogatni, hogy ez legalább az övék. Ő vette meg kettőjüknek, amikor Maya
nyolcéves volt.
Brenda most kevésbé volt erőteljes alkatú, mint régen. Többé már nem
mentőzött, helyette egy ideje a közeli luxus rehabilitációs központban dolgozott
konyhafőnökként és pékként. Azért váltott, mert - saját szavaival - már túl öreg
volt ahhoz, hogy mentőautón dolgozzon. Sokszor fájlalta a hátát, máskor migrén
gyötörte, és a bokája is folyton kificamodott. Azt mondta, képtelen volna
elviselni, ha még egy embert látnia kellene meghalni. A karja vékonyabb volt, a
felsőteste szélesebb, mint egykor, sötétszőke haja őszülni kezdett, de Maya úgy
gondolta, boldogabbnak látszik most, mint régen. Vagy legalábbis pihentebbnek.
Sportcipője talpán átszivárgóit a hideg latyak, amikor kiszállt a kocsiból. Téli
vasárnap volt, ilyenkor dél körül teljesen kihalt volt az utca, a napot szürke
felhők takarták. Ebben a fényben még feltűnőbb volt az anyja ősz haja. De az is
lehet, hogy Maya még régebben találkozott vele, mint eddig gondolta.
Mostanában nagyon ritkán látogatta meg Brendát, és tudta, hogy ezzel
megbántja, de őszintén szólva még mindig neheztelt rá a múltbeli események
miatt. Ám ha ezt bevallaná, az azzal járna, hogy elismeri, még mindig nem
hessegette el teljesen azt a gyanút, hogy Frank ölte meg Aubrey-t - amit az
anyjának sosem árulna el. Hiszen úgyis csak azt érné el vele, hogy Brenda
pánikba essen, és abban a szilárd hitben, hogy a lánya is Lisa néni sorsára jutott,
már tárcsázná is dr. Barryt.
- Nagyon kíváncsi vagyok, mit szólsz majd a szobához - jegyezte meg Brenda,
és leereszkedett az ajtó melletti alacsony padra, hogy levegye a csizmáját.
- Te alszol először abban az ágyban.
- Az ágyamtól is megváltál?
Az anyja felhorkant.
- A te ágyad? Ugyan, mikor is aludtál utoljára benne?
A kérdés a levegőben lebegett fölöttük, és bűntudatot szórt magából.
- Párnázott matraca van - vett nagy levegőt Brenda.
Maya kibújt a cipőjéből meg a kabátjából, és elindult, hogy megnézze az „új
szobát”, ami valójában az ő régi szobája volt, csak Brenda kibérelhető Airbnb-
helyiséggé alakíttatta át. Az asszony most nyugodtabbnak tűnt, mióta otthagyta a
régi állását, de kevesebbet keresett, és még évekig nem tud nyugdíjba menni.
Az ajtó mögött alig lehetett felismerni a helyiséget, amelyben Maya nyolc- és
tizennyolc éves kora között lakott. Ez a szoba a Berkshire megyei turizmus
kegyhelye volt, és anyja remélte, hogy idecsalogathatja a vakációzni vágyókat. A
faun labirintusa- plakátok és a Tender Wallpaper poszterei helyett Norman
Rockwell nyomatai és a Pittsfieldet fénykorában ábrázoló fotók díszítették,
amelyeken csillogó krómfelületekkel ékes, míves autók követték egymást a
North Streeten. Az íróasztalon álló lámpa finom fényt bocsátott ki magából, a
vörös- arany mintás függönyök az őszi faleveleket idézték.
Maya az anyja érdekében nagyon remélte, hogy a turisták meg is érkeznek
majd ide. Ám Pittsfield nem rendelkezik ugyanazzal a vonzerővel, mint például
Stockbridge vagy épp Lenox, de említhetnénk még számos további Berkshire
megyei kisvárost is. Néhány évenként egy-egy utazási magazin feltünteti a
várost a fajsúlyosabb úti célok rangsorában, a feltörekvő versenyzők között, és
nagy visszatérésről cikkezik, amiben Brenda, aki itt nőtt fel, nagyon
reménykedett, mert szerette volna ugyanolyannak látni a helyet, mint
gyerekként. De amennyire Maya felfogta, ez még messze nem vált valóra.
- Na? Mit szólsz?
- Klasszul néz ki - felelte Maya. Igazából érzékelt valami nyugtalanítót abban,
hogy a régi, ismerős helyiséget most ilyen szokatlan bútorok töltötték be. Az ágy
is új volt, meg a kis fiókos szekrény és a kis méretű, lapos képernyős tévé is. Az
egyetlen tárgy, amit az anyja megtartásra érdemesnek talált, az éjjeliszekrény
volt.
- Próbáld ki az ágyat! - bökött az anyja a csupasz matracra.
Maya leült, majd hátradőlt, és azonnal belesüppedt a lágy felületbe.
- Nagyon puha.
- A takarók még a szárítóban vannak. Idehozom!
A mennyezetet nézve Maya már felismerte a látványt - ez nem változott. Az
ágya feletti vízfolt olyan ismerős volt, mint egy anyajegy. Most hogy egyedül
maradt, az oldalára fordult, és ekkor látta, hogy az anyja a matricákat is lekaparta
az éjjeliszekrényről, amelyeket Maya kiskorában felragasztott rá. A régi
gyűjteményét. De a ragasztó nyomai itt-ott még mindig látszottak a bútoron.
Maya közelebb hajolt, átkukucskált az ágy pereme fölött, és észrevett egyet,
amelynek egy része makacsul fent maradt. A fekete alapon lila betűk egy
együttest hirdettek: a Tender Wallpaper volt Aubrey kedvenc bandája. Az ő
koncertjükön jártak kettesben a barátnője halálát megelőző estén.
A matricát a jegyek mellé adták, amikor Maya meg-. vette őket, és most a
látvány visszahozta a régi este képeit (lehunyt szemmel táncol, mellette Aubrey),
és a következő napot (Aubrey összeesik a lépcsőn).
Lépések zaja közeledett.
Az anyja pontosan tudja, hogy valami nincs rendben - Maya látta az arcán,
amikor belépett a szobába, karján a takarókkal: az anya aggodalma a gyereke
miatt. És Maya ösztönösen legszívesebben mindent elmesélt volna neki.
Kiterítette volna a lapjait az anyja előtt, amivel a saját válláról is lerázhatta volna
a félelem és a bűntudat minden terhét.
De nem kockáztathatta, hogy olyasmit mondjon, amit akár Lisa néni is
mondhatott volna. Akkor főként nem, amikor ilyen nagy szüksége van rá, hogy
komolyan vegyék. Ám emellett muszáj volt valami magyarázatot adnia az arcát
áztató könnyekre, ezért a másik problémájával kapcsolatban töredelmes
vallomást tett:
- Eddig esténként Klonopint szedtem, hogy aludni tudjak, de a múlt héten
kifogytam belőle. Azóta alig aludtam.
Brenda arcát még jobban elfelhőzte az aggodalom. A Frankkel kapcsolatos
eset előtt Maya mindent elmondott neki. Miközben most beszélt, együtt vetették
meg az ágyat, felhúzták a lepedőt a matracra, amire ágynemű került. Nagy
megnyugvást hozott, hogy visszatértek a régi megszokáshoz, oda, amikor Maya
még nem titkolózott megrögzötten.
- Mennyit szedtél?
- Két-három milligrammot egy este... és a nap folyamán általában még egy
felet.
Brenda csalódottnak látszott, de meglepetést nem tükrözött az arca.
- Dr. Barry nem írt fel ilyen sokat! Vagy igen?
Maya a fejét rázta. Amikor az anyja odalépett hozzá, azt hitte, át fogja ölelni,
de helyette a pulzusát ellenőrizte.
 - Tudod milyen veszélyes hirtelen leállni egy ilyen szerrel?
- Pontosan ezért vagyok itt. - Ez csupán részigazság volt, de legalább tény.
Brenda mélyen a szemébe nézett. Kétségkívül a lánya pupilláját vizsgálta.
Maya elfordult.
- De elég biztosra veszem, hogy a legrosszabb részén már túl vagyok. Csak át
kell vészelnem az utolját, meg aludnom végre egy rendeset. - Valóban ez volt a
fő cél, mert napok óta nem aludt egy-két óránál többet, és emellett nagyon
jólesett volna neki egy ölelés vagy bármilyen más megnyugtató, barátságos
gesztus. De ehelyett úgy érezte, ahogy már máskor is előfordult vele, amikor
szomorú volt, hogy az anyja aggodalmában úgy kezeli, mint egy beteget.
Brenda megtapogatta Maya homlokát.
- Legalább nincs lázad... De azonnal szólj, ha rosszabbul éreznéd magad!
- Én...
- Vagy villódzni kezd a szemed előtt a fény. Esetleg hallasz valamit, aminek a
forrása igazából nincs ott.
- Jól van, de...
- Vagy valamilyen szokatlan illatot érzel.
- Rendben, anya.
Maya máris bánta, hogy ennyit is mondott. Innentől az anyja rajta fogja tartani
a szemét, ami csak még jobban megnehezíti a dolgát, de úgy tűnt, már nincs
visszaút: meg kell tennie, amit elhatározott. Az anyja a nyugalmazott
mentőápoló éberségével vizslatta: mintha valójában még mindig nem szállt
volna ki a mentőautóból.
 KILENC

Maya nagyanyja egy hónappal Aubrey előtt halt meg.

Később dr. Barry rá fog mutatni erre a két veszteségre, amelyeket Maya
egymáshoz ennyire közeli időpontban szenvedett el, bizonyítékául annak, hogy a
lány különlegesen sebezhető volt ebben az időszakban. És ennek a ténynek a
következménye a nyilvánvaló pszichózis. De később - évekkel később - Maya
belátja, hogy a gyásza valójában Frankkel szemben tette sebezhetővé.
Visszatekintve jön rá, ami így már nyilvánvaló: a férfi tudhatta, hogy szenved,
amikor megismerkedtek. Valamiképpen érzékelte. Még ha ő maga ekkor nem is
volt tudatában.
Először nem tudja eldönteni, mit is érez, és mit kellene éreznie. Soha nem
találkozott személyesen a nagyanyjával. Fogalma sincs, mit feleljen, amikor az
anyja halkan kopogtat a szobája ajtaján, hogy közölje vele a hírt, Abuela
meghalt.
Maya most kezdett csomagolni. Még két hónapja van hátra addig, hogy
elköltözzön a bostoni kampusz- ra, de túlságosan izgatott ahhoz, hogy tétlenül
várakozzon. A könyveivel kezdte, és az elmúlt órában azokat szortírozta,
eldöntendő, hogy a több száz kötet közül melyiket vigye magával. Csak húsznak
lesz hely, és az imént tette át Stephen Kingtől az Azt az otthon hagyandók
kupacába, hogy helyet adjon Katherine Paterson Híd Terabithia földjére című
könyvének, amit az anyja akkor olvasott fel neki hangosan, amikor tízévesen egy
hétig otthon kellett maradnia mandulagyulladással. Elég volt a kezébe fogni a
könyvet, és máris visszaszáguldott az időben, hallotta anyja hangján megszólalni
a történetet, amelyben két gyerek saját világot talál ki maguknak. Az emlék
olyan megelégedettséget sugárzott magából, hogy Maya képtelen volt elszakadni
tőle.
Az izgalmán, hogy el fogja hagyni Pittsfieldet, sokat tompít a szomorúság és a
gyötrő bűntudat, amiért itt hagyja az anyját egyedül. Megígéri magának, hogy
havonta egyszer visszajön majd, meglátogatni. Éppen ezeken mereng, amikor
belép az anyja, és közli a gyászhírt.
A nagyanyja agyérgörcsöt kapott. Otthon, a házukban, Guatemalavárosban.
Abuela állandó, habár fizikailag távoli jelenlévő volt Maya életében. Egy hang a
telefonban, évente többször. Egy fotó. Kézzel írott születésnapi lapok. Maya apja
is meghalt, de ez mindig is így volt. Eddig még senki sem halt meg, akit valóban
ismert volna.
- Ó, Muffin... - lép beljebb a szobába az anyja, miközben Maya
végigpásztázza a nagyanyjával kapcsolatos emlékeit, akit hirtelen elveszített.
Arra döbben rá, hogy valójában sohasem ismerte Abuelát. A nagyanyja
ugyanolyan elvont lény volt számára, mint egészen eddig maga a halál is - egy
elképzelés, semmi több -, ám a veszteség egyik pillanatról a másikra teljesen
valósnak hat, és mély üresség indul növekedésnek a mellkasában a gondolattól.
A távol élő idős nő, aki a világon a legjobban ismerte a saját fiát, jelentette az
egyetlen kapcsot Maya apjához. És annyi kérdés lett volna, amit a lánynak fel
kellett volna tennie neki.
Az anyja óvatos mozdulattal letelepszik mellé a szőnyegre, nehogy feldöntse a
könyvkupacokat. Szinte bocsánatkérő az arca.
- Nem válaszoltam az utolsó születésnapi lapra, amit küldött - jegyzi meg
Maya.
Az anyja mindig is kihangsúlyozta, Mayának milyen fontos megismernie az
apja anyját, emlékeztette rá, hogy válaszoljon végre Abuela leveleire, és
időnként hívja fel. De Maya túl fiatal volt hozzá, hogy megértse, vagy talán túl
önző volt, ahogy az a gyerekekre jellemző. Túlságosan lekötötte saját maga.
Túlságosan zavarban volt amiatt, milyen rémes akcentussal beszéli a spanyolt a
telefonban, és arra kényszerítette a nagyanyját, hogy az oly ritka beszélgetéseik
során ő tegye meg az erőfeszítések oroszlánrészét.
 Az anyja megérinti a vállát.
- Ne aggódj emiatt - feleli. A hangja sírós.
- El akarok menni a temetésére.
Maya még sosem járt Guatemalában.
Az anyja mindig azt mondja, túl veszélyes hely - és nem is kell mással
indokolnia, mint azzal, ami Maya apjával történt: Jairo Ek Basurtót a szülei
házának küszöbén lőtték halálra, huszonkét éves korában.
1990 volt, a guatemalai polgárháború lendülete csökkent, és az ország
hadserege vadászni kezdett azokra, akik nem értettek egyet a rendszerrel.
Maya tizenkét éves volt, amikor sikerült kihúznia ezt az információt az
anyjából. Elszörnyedt. Ugyan miért öldösik le a katonák a saját országuk lakóit?
Brenda, aki egy missziós utazás keretében járt az országban, amikor
megismerte Jairót, a tőle telhető legjobban igyekezett elmagyarázni az okokat
egy gyereknek.
A vidék, amelyen a maják éltek évezredeken át, tökéletes terepet kínált a
banántermesztéshez. A 40-es években a Chiquita volt az ország legnagyobb
földbirtokosa. A cég, amelyet akkoriban Egyesült Gyümölcstermesztő
Vállalatnak hívtak, hatalmas befolyással bírt a guatemalai kormányra.
Ám 1944-ben a guatemalaiak elűzték a gyümölcstermesztő vállalathoz hű
kormányt, és megválasztottak egy elnököt, aki több minden mellett azt ígérte,
hogy visszavásárolja a vállalattól a földek egy részét, és visszaadja az itt
élőknek. A szent földet. A sűrű dzsungeleket és a ködbe burkolódzó fennsíkokat.
A vulkánokat és cenote barlangokat.
Az újonnan megválasztott elnök, majd az utódja is abban hittek, hogy az
emberek többet érnek, mint a pénz, többet, mint az olcsó banán. Ám az Egyesült
Gyümölcstermesztő Vállalat nem értett egyet ezzel, ők akarták a földet
birtokolni. A vállalat egy kampányba kezdett, a modern PR- akciók elődjébe, és
miközben sikerült meggyőzniük az amerikaiakat, hogy egyenek több banánt, az
amerikai elnök fülébe elültették a bogarat, hogy az új guatemalai elnök
kommunista. Mindez az 1950-es években történt, javában folyt a hidegháború.
Tizenkét évesen Mayának fogalma sem volt róla, mi lehet az a hidegháború, de
az anyja hangjából érezte, hogy a dolgok onnantól rosszabbra fordultak.
Eisenhower elnök hallgatott a gyümölcstermesztő vállalatra. Elküldte a CIA
ügynökeit, hogy titokban szedjenek össze Guatemalában egy kis csapatnyi
ellenállót. Az Egyesült Államok kiképezte és fegyverekkel is ellátta őket. És
1954- ben az ellenállók, akiket segített az USA, kivették a hatalmat a
demokratikusan megválasztott elnök kezéből. A helyére egy katonatiszt került,
aki boldogan hagyta a vállalatot, hogy termelje a banánt.
Ezek után nagyon kemény lett a maják élete, különösen a földműveseké meg
mindazoké, akik őket támogatták. A diákoké, a tanároké, a képzőművészeké, az
íróké és valamennyiüké, akik történetesen a szomszédjukban laktak. Azaz az
ország lakosainak nagy részéé, ám eközben a hatalom alig néhány ember
kezében összpontosult. Voltak, akik annyira dühösek lettek, hogy kiköltöztek a
hegyek közé, harcba kezdtek, amihez összeszedték az éhező gyerekeket is
maguk mellé. A polgárháború harminchat évig tartott, kétszázezren meghaltak,
sok embert megkínoztak, ezrek és ezrek tűntek el egymás után - ezt a kifejezést a
tizenkét éves kislány egyáltalán nem értette.
Azt jelenti, hogy a rendőrök titokban letartóztatták őket, magyarázta az anyja,
és utána senki sem látta őket, soha többé.
A tizenkét éves Maya eddigre elkezdte sajnálni, hogy egyáltalán megkérdezte.
Amióta eszét tudta, folyton azzal zaklatta az anyját, hogy magyarázza el, miért
kellett az apjának meghalnia. És hogyan. És hol. És mikor. Ám amikor Brenda
valóban belekezdett a történetbe, a torka azonnal elszorult.
Az apja egyetemista volt, irodalmat hallgatott. Író is volt - de ez a mese másik
része volt, az, amit Maya mindig is tudott.
Ám ez a halála története volt. Végre. (Egyúttal túlságosan hamar.)
Az apja tagja volt a diákellenállók szervezetének, akik csapatostul felmentek
egy kis faluba a fennsíkon. A katonák nemrégen nagy vérfürdőt rendeztek a
helységben, és Maya apja, diáktársaival, néhány oktatóval meg a túlélőkkel
együtt részt vett egy felvonuláson, azt követelve, hogy a hadsereg vonuljon ki a
faluból. Maya szíve büszkeségtől dagadozott ennek hallatán, hogy aztán azonnal
össze is ránduljon a félelemtől, amikor az anyja azzal folytatta, hogy valaki
készített ott egy fotót róla.
Akkoriban ez bőven elég volt.
A világ már kezdett felfigyelni a maja népirtásra, amit később csendes
holokauszt néven fognak emlegetni, de 1990-ben a katonák még mindig
bármikor megölhették azokat, akik nem értettek egyet velük.
Amilyen például Maya apja volt.
Ezért történt vele az, ami történt.
Ez volt a hogyan: így kapott golyót a fejébe.
A mikorra a válasz: két hónappal a tiltakozás után. A Jairóról készült fotó
alapján kiderült, hogy aznap egy közismert történelemprofesszor mellett
menetelt, aki nem sokkal utána eltűnt - együtt három barátjával. Vele együtt egy
pék, egy tanár meg egy lelkész sem került meg soha többé. És nem kellett más,
mint az, hogy Maya apját összefüggésbe hozzák ezzel a bizonyos professzorral.
A gyilkos kilétére sosem derült fény, nemhogy igazságszolgáltatás elé került
volna. Ugyanúgy lehetett a hadsereg katonája, mint külső megbízott vagy talán
épp Guatemala egyik, mindenre elszánt halálbrigádjának tagja. Egyenesen
odasétált Jairóék házának ajtajához egy szombat délelőtt.
Jairo anyja, Abuela épp a ház mögött áztatott be egy piros virágos asztalterítőt
a pilába, a háromrészes mosogatóba. Maya apja a nappaliban ült a kanapén, és
újságot olvasott.
Brenda épp a konyhában tett-vett. Kávét készített magának - egy kanál
Nescafé, egy kanál cukor és két kanál tejpor. Alig több mint egy hónapja
érkezett Guatemalába, és terhes volt, de még nem tudott róla. Ez része volt az
ottani rutinnak: az olyan napsütéses reggeleken, mint amilyen ez is volt, szerette
kivinni a kertbe a kávéját, hogy a ház rozoga külső lépcsőjén felkaptasson a
háztetőre, és ott igya meg.
(De ez is egy másik meséből való jelenet.)
Épp az instant kávét kevergette el egy csészényi forró vízben, amikor
meghallotta a lövést. Sohasem fogja elfelejteni.
Most a lányára mered.
- El akarok menni a temetésre - ismétli Maya makacsul, mintha elfelejtette
volna, hogy az anyja mit mesélt neki tizenkét éves korában.
- Te is tudod, hogy túl veszélyes. - Brenda megígérte neki, hogy egyszer
elutaznak együtt, ha elég biztonságos lesz, de ez még a mai napig nem
következett be.
- Óvatos leszek - feleli Mayá.
Az anyja a fejét rázza.
- Augusztusban tizennyolc éves leszek!
Az anyja szeméből harag villan felé.
Maya sosem találkozott a nagyanyjával, és most már soha nem is fog. Az apja
csupán néhány fotó a számára, meg egy maréknyi sztori - amelyeket az anyjától
hallott, aki maga is csupán egy hónappal azelőtt ismerte meg Jairót, hogy a férfi
meghalt.
Maya mellére hirtelen súlyosan nehezedik a felismerés, mi mindent nem tud a
családjáról.
- Márpedig el fogok menni! - Az ő szeme is szikrázik.
 TÍZ

Brenda mostanában reggel ötkor kezdte a munkát. Kenyeret,

péksüteményeket sütött, és desszerteket készített úgy, hogy megfeleljen a Tóparti
Nyugalom nevű rehabilitációs központ lakóinak, akik számtalan különféle
étrendi előírást tartottak szem előtt étkezésükben. A páciensek, az anyja
szavaival, kényeskedő, válogatós bagázs, de annyit fizettek, hogy úgy érezték,
megérdemlik a sokféle választási lehetőséget: makrobiotikus, vegán,
gluténmentes és így tovább. Bőven válogathattak a tevékenységek közül is,
festhettek, rajzolhattak, szobrászkodhattak, jógaórákat vehettek, zeneterápiás
foglalkozásokon és erdei sétákon vehettek részt. A központ néhány városkával
arrébb állt, olyan környezetben, ami mindig is megjelent a turisták lelki szemei
előtt, ha Berkshire megyére gondoltak. Erdővel borított hegyek, ahol a fák
lombja ősszel túláradó, lángoló vörösbe, narancsba és aranyszínbe fordul.
Brenda minden reggel négykor kelt, és rendszerint már este nyolckor lefeküdt
aludni - most pedig már fél kilencet mutatott az óra. A feje is majdnem lebukott
az álmosságtól, de újra meg újra felemelte. Nagy küzdelmébe került ébren
maradnia a ház rendezett, kicsi nappalijában, ahol a lánya társaságában
ücsörgött.
Maya a kanapé másik végén ülve várakozott. Amint az anyja álomba merül,
fogja a kulcsait, és elhajt a tízpercnyire lévő Kék Hold étterembe, amit a
YouTube-felvételen látott. A Berkshire Eagle szerint Cristina vasárnap halt meg,
és mivel vasárnap volt, könnyen előfordulhatott, hogy Mayának sikerül elcsípnie
ugyanazt a pincér nőt, aki aznap műszakot teljesített.
A radiátor halkan megkondult a sarokban, a tévében a Simpson család
ismétlése futott. Maya a távirányító után nyúlt, és letekerte a hangerőt. Nem telt
bele sok idő, és az anyja csendesen hortyogni kezdett.
Nevetségesnek érződött, hogy felnőtt létére úgy osonjon ki a házból,
lábujjhegyen végigsettenkedve a sötét folyosón és a konyhán, mint
tinédzserkorában. (Az akkor és most közti falak elvékonyodtak.) Az
izommemóriája dolgozott, amikor kiemelte a kocsikulcsot Brenda nagy,
rendetlen táskájából, és kilopódzott a sötét utcára. Hideg, csillagtalan éjjel volt.
Gyenge hó szitált. Lesöpörte a szélvédőt a kabátja ujjával, és beszállt az autóba.
Nem tudta volna megmondani, miben reménykedik, mit tudhat meg, ha
sikerül beszélnie azzal a pincérnővel, aki jelen volt Cristina halálakor, de mégis,
talán több minden történt akkor, mint amit a kamera látni enged, talán volt még
valami plusz apróság a lány üres arckifejezésén túl, ami olyan finom benyomás,
hogy csak személyesen lehet észrevenni.
De az is lehet, hogy a pincérnő hallott valamit. Maya úgy érezte, muszáj
megpróbálnia. Steven Lang még mindig nem válaszolt az e-mailre. Maya
kifordult a Lincolnra, elhaladt néhány, az anyjáéhoz hasonló ház, majd a régi
selyemgyár és a könyvtár épülete mellett. Gyerekkorában a könyvtár volt az
egyik kedvenc helye. Nyaranta gyakran hosszan elidőzött a légkondicionált
termekben, ott olvasgatott, vagy épp a teraszon napfürdőzött közben. De most
csak nyugtalanság árasztotta el a régi téglaépület láttán. Annak idején a
könyvtárban Ismerkedett meg Frankkel.
Áthaladt a jeges Housatonic folyón, és befordult a Kék Hold étterem
parkolójába. Most már emlékezett a helyre gyerekkorából, járt itt néhányszor, de
akkor még a Friendly’s étteremlánchoz tartozott. Akárcsak most, a parkoló
akkoriban is rendszerint üres volt. Nagy levegőt vett, kiszállt a kocsiból, és
átgondolta, mit tervez, mit mond a pincérnőnek.
A helyiségbe lépve azonnal egy Betty Boopról, a híres rajzfilmfiguráról
mintázott szoborral találta szemközt magát. A neonszínű zenegépből a „Dream
Lover” áradt. A padlót fekete-fehér, sakktáblamintás padlólapok fedték, a
bokszokban piros műbőrrel áthúzott ülések. A hely nem változott meg a névvel
együtt, még mindig szinte ugyanúgy nézett ki, mint amikor Friendly’snek hívták.
Egykor annál az asztalnál osztoztak meg egy fagyin az anyjával, amelynél most
egy középkorú férfi evett valamit, a telefonját bámulva.
- Üljön le, ahová csak akar - invitálta Mayát a tinédzserkorú felszolgáló.
Maya felfelé kémlelve beazonosította a biztonsági kamera helyét, és úgy
helyezkedett el, hogy ugyanabba a bokszba kerüljön, ahol Frank és Cristina
ültek.
- Kér inni valamit?
- Vizet. - Maya kinyitotta az étlapot, de amint a felszolgáló sarkon fordult, és
ott hagyta az asztalnál, a helyiségre siklott át a tekintete. Az asztalok több mint
fele üresen árválkodott. A vendégek nagy része egyedül érkezett, többen a
pultnál foglaltak helyet. Maya jól emlékezett a berendezésre a videóból: a
krómozott bárszékekre meg az antikot utánzó órára. Semmi rendelleneset nem
látott. Már éppen fel akart állni, amikor a pincér visszaért a vizével.
- Mit hozhatok?
- Teáznék, ha lehet.
- Még valamit?
És ebben a pillanatban feltárult a pult mögötti konyhaajtó, és a felvételről
ismerős, vörös hajú felszolgálónő lépett ki rajta. Megállt a pultnál, néhány
vendégnek kávét töltött. Úgy tűnik, ma este más munkakörben dolgozik.
- Azt hiszem - mondta Maya -, inkább átülök a pulthoz.
A pincér bosszúsnak látszott.
A pult felé közeledve Mayát kétség kezdte gyötörni, tényleg a megfelelő
személyt akarja-e megszólítani: a videóban szereplő nő vele egyidős lehetett, aki
viszont most a pult mögött állt, könnyen járhatott az ötvenes éveiben is. Súlyos
szemhéja és pirosra festett ajkai köré mély barázdákat vont a kor - de talán a
kamera felbontása csalt, azért nem látszottak a videón ezek a részletek. A
frizurája stimmelt - rövidre nyírt vörös haja volt. A kitűzője tanúsága szerint
BARB volt a neve.
Maya kezébe adta az étlapot.
- Tudja már, mit szeretne?
 - Teát kérnék. És egy adag buffalo csirkeszárnyat. - Maya túlságosan össze
volt zavarodva ahhoz, hogy enni tudjon, de úgy érezte, ha ételt rendel, tesz egy
lépést a pultosnő jóindulatának elnyeréséért.
- „Lófrálót” vagy „Csörgőkígyót”?
- Elnézést... hogyan?
- Csípősen vagy gyengén?
- Ah. Csípősen.
A pultos hátat fordított neki, hogy elkészítse a teát.
És miközben Barb egy csészébe forró vizet töltött, Maya megacélozta magát.
Megpaskolta az arcát a szalvétával. Három vendég ült rajta kívül a pultnál, két
idősebb férfi, kezükben újsággal, meg egy kórházi műtősruhát viselő nő.
Tessék - tette a csészét a pultra Barb. - Kér hozzá mézet? Vagy tejet? -
Barátságos, de óvatos volt a hangja, mintha valami furcsát érzékelne Mayában.
- Igazából szeretnék kérdezni valamit, ha megengedi.
A nevem Erica. Cristina Lewis barátnője vagyok.
- Tehát látta a videót. A csapból is az folyik a neten - Barb hangja szinte
büszkén csengett. Felnézett a biztonsági kamerára. - De még mindig fogalmam
sincs, ki posztolhatta először... Elnézést, mit mondott, hogy hívják?
- Erica. - Maya hangja elhalkult. Zavarban érezte magát, amiért ilyen sokat
hazudott mostanában. - Cristinával egy iskolába jártunk Moabban. Egészen az
óvodától a középiskoláig.
A szeme sarkából látta, hogy a pult mentén mindenki megmerevedik.
- Részvétem a vesztesége miatt - mondta Barb, aztán így folytatta: - Rájöttek
már, mi történt vele? - A hangját élénkké tette a kíváncsiság.
- Semmilyen eredményről nem tudok.
A pultosnő csalódottnak látszott.
- Azt reméltem, el tudja mesélni, mit látott aznap.
Megteszi? - nézett Maya a nőre. - Vagy nem hallott esetleg valamit?
- Hamburger, extra véres! - kiáltott ki egy hang a konyhából. Barb odafordult,
és elvett a kisablakon át egy tányért.
 - Egy adag csirkeszárny is kellene. Csípősen! - kiáltott be a szakácsnak.
Letette a műtősruhás nő elé a hamburgert, aztán visszafordult Maya felé.
- Semmit sem hallottam a beszélgetésükből. Ugyanúgy szólt a zene, mint
most. Amit láttam, az nagyjából ugyanaz, mint amit bárki láthat a felvételen.
- Nagyjából?
- Egy dolog nem derült ki belőle. De a zsaruknak persze elmondtam.
A pultnál ülők a fülüket hegyezték, és Maya érzékelte, hogy a pultosnő nem
bánja.
- Mi volt az?
- Cristina szeme - felelte a nő. - A videón úgy tűnik, mintha a férfit figyelné.
De ha az ember amonnan is látta, kiderült, hogy elnézett a válla fölött, és a másik
sarokban meredt valamire.
- Mi volt ott?
- Semmi. Szó szerint semmi. Egy töküres boksz. - Maya követte a nő
tekintetét a piros műbőrrel borított ülések felé. - Akkor sem ült ott senki, de
Cristina úgy bámulta, mintha látna ott valamit, amit mi többiek, nem. A
macskám is szokott néha így nézni. Rám hozza vele a frászt.
Maya mellkasát elöntötte a hideg rémület.
- Úgy tűnt... Cristina normálisnak tűnt?
- Hát, igen, ha ezt normálisnak lehet nevezni. - A nő úgy hajolt közelebb
Mayához, mintha titkot akarna elárulni neki, de aztán olyan hangosan beszélt,
hogy a pultnál ülők mind hallhatták. - Magunk között, én mindig is úgy
gondoltam, ezen a helyen szellemek járnak. Megérzem az ilyesmit, és szerintem
aznap tényleg volt itt valami a levegőben.
Maya rémülete kételkedéssé változott.
- Mi... valami, mint például egy kísértet?
A pultosnő bólogatott.
Az egyik középkorú férfi Mayához fordult.
- Ne hagyja, hogy belekezdjen!
A pultosnő haragosan nézett rá.
 - Elegem van belőled, Doug! - Újratöltötte a férfi kávéscsészéjét.
- Tehát azt mondja - kérdezte Maya a nőt -, hogy Cristina látott valamiféle
kísértetet, és az... az ölte meg?
- Nem, csak annyit mondok, hogy határozottan látott valamit, közvetlenül
mielőtt meghalt. Valamit, amit rajta kívül más nem.
- Kész a csípős csirkeszárny! - kiáltott ki egy hang a konyhából.
- Maga valamilyen podcastot készít? - kérdezte a pultosnő, és letette Maya elé
a gőzölgő tányért.
- Nem egészen - felelte Maya, aztán megkérte a nőt, hadd kérje mégis elvitelre
az ételt.
A buffalo szósz műanyagdobozból áradó erős aromája betöltötte a kocsit.
Maya feltekerte a fűtést, de képtelen volt átmelegedni.
Ez a beszélgetés a kísértetekről felidézte benne, amit dr. Barry mondott arról
az összefüggésről, ami a hirtelen, megmagyarázhatatlan halálesetek és az
úgynevezett mágikus gondolkodás között áll fenn. Egyes kultúrák a gonosz
szellemeket vádolják. A gondolat hátterében az áll, hogy az elmének megvannak
a módszerei hozzá, hogy a dolgokat megmagyarázza magának. A gyász
különlegesen kreatívvá teheti a képzeletet. Maya mindezt fel tudta fogni. Dr.
Barry úgy vélekedett volna, hogy a pultosnőnek téveszméi vannak, és könnyen
lehet, hogy Maya is egyetértett volna vele ebben.
Kijózanítóan hatott rá, hogy ezúttal másnál tapasztalta meg ezt a viselkedést.
Egész teste bizsergett az együttérzéstől a gondolatra, hogyan magyarázhatta el
Barb a rendőrségnek a kísértetlakta étkezdéről szóló teóriáját, ám az esze dr.
Barry mellé pártolt át. Lehet, hogy Maya problémája is ez volt. Talán az ő elméje
sem képes észrevenni a saját betegségét.
 TIZENEGY

Négy nappal a nagyanyja halála után Maya lassú léptekkel halad az

anyja meg egytucatnyi ember mellett a Guatemalavárosban lévő Cementerio
General útján, Emilia Ek Basurto koporsóját követve. Hatalmas, labirintusszerű
hely a temető, több város- tömbnyi területet foglal el, és még így is túlzsúfoltnak
hat. A temetési menet útját magas, vaskos falak szegélyezik, amelyekben mintha
számtalan iratszekrény sorakozna rácsszerűen, egymás fölött-alatt-mellett, ám
ezek valójában mind sírok. Minden egyes lezárható rekesz egy holttestet rejt,
betonréteggel lezárva, amelyen legtöbbször tábla hirdeti a benne fekvő nevét,
vele születése és elhunyta dátumát.
A sírokat a pusztulás különféle fázisaiban járó virágok díszítik, élénk színeik
éles kontrasztot alkotnak a szürke betonnal és a mindent benövő sötétzöld
mohával. Az esős évszak derekán járnak, rendszeresen megérkező délutáni
záporok áztatják a várost. A levegő súlyos a párától, és a menet olyan lassan
halad, akár víz alatt lépkedhetnének. Az izzadság átitatja és Maya hátához
ragasztja a hosszú fekete ruhát, ő pedig igyekszik a száján keresztül venni a
levegőt, hogy lehetőleg ne tűnjön fel másoknak, milyen zavarónak találja az
orrát betöltő különféle szagokat. Először is a virágokét - liliomok, rózsák,
margaréta és kardvirág töltik meg zsúfolásig a temető bejárata mellett lévő
virágboltok vödreit, és virágok árasztják el a sírokat is, amelyeknek lehullott,
barna szirmai beborítanak minden felületet. De így sem tudják elfedni azt a
szagot, amit Maya nem tud másnak hinni, mint a halál bűzének. Mintha a
testeket kifordították volna.
A fejük fölött keselyűk köröznek. Egyre többen vannak, mialatt a menet befelé
kanyargózik a temető belső területe felé, és Brenda a tőle telhető legnagyobb
nyugalommal, elmeséli a lányának, hogy itt úgy bérlik a sírokat, mint az
albérletet. A családoknak rendszeresen fizetniük kell, ha azt akarják, hogy a
szeretteik békében nyugodhassanak. Ha elmarad egy bérleti díj, a testet, mintha
fizetésképtelen albérlő volna, eltávolítják a sírból, és kidobják egy tömegsírba a
temető szélén.
A sírokat rejtő falak lassan átadják helyüket a málladozó mauzóleumoknak.
Abuelát a temető mélyén fogják örök nyugalomra helyezni, a fia mellett. A
családi sírbolt egy nagyjából telefonfülke méretű kis épület, rozsdás vasajtóval
és a tetején kőkereszttel. A közeli fa egyik alacsony ágán keselyű ül, és riasztó
fekete szárnyait surrogva ki-kitárva tollászkodik. Itt még elviselhetetlenebb a
bűz, mint a temető többi részén, valamilyen vegyszeré keveredik bele, ami
mintha összeégett gumiabroncsok, virágok és a halál szagának elegye lenne.
Füstszerű köd üli meg a levegőt.
Maya megszorítja az anyja kezét.
- A városi szeméttelep - súgja oda neki az anyja. - Közvetlenül a temető
szélénél kezdődik. Ezrek élnek itt, és a szemétben keresgélnek bármit, amit
eladhatnak vagy megehetnek.
Brenda a főiskola elvégzése után érkezett Guatemalába, egy missziós csoport
tagjaként, bár nem volt hívő, ahogy ma sem az, és nem ért egyet azzal sem, hogy
ezt választották ki a misszionárius munka helyszínéül. Egyszerűen úgy gondolta,
hogy talán tehet valami jót itt, kezében a Berkshire-i Közösségi Főiskolán
szerzett, légúti betegségekre specializálódott ápolói diplomájával. Arról nem is
beszélve, hogy amúgy sem járt soha az Egyesült Államok területén kívül.
A napjait önkéntes munkával töltötte a nyomornegyedtől nem messze lévő
árvaházban. Az estéit pedig azzal, hogy igyekezett összeismerkedni a család
tagjaival, akik vállalkoztak rá, hogy három hónapig szállást adnak neki. Nem
számított rá, hogy szerelmes lesz valakibe a Guatemalában töltött idő alatt, de...
és ez, az anyja és apja szerelmének meséje, Maya számára a legkedvesebb
történet mind közül. Erre próbál visszaemlékezni, miközben itt van, ebben az
országban, és nem az apja halálára.
 Brenda zaklatottnak látszott, amióta megérkeztek Guatemala városba,
elhagyta a holmijukat a reptéren, és folyton idegesen nevetett semmiségeken.
Maya ekkor döbbent rá életében első ízben, hogy nem lehetett könnyű feladat
Brenda számára, hogy kapcsolatot építsen ki a lánya és a Basurto család között.
A levelek és telefonhívások meg később az e-mailek is egyre ritkultak az évek
során. Hiszen csak egy hónapja ismerte Jairót meg a családját, amikor a
fiatalembert lelőtték, és a temetés után rögtön hazautazott. Ez volt az első
alkalom, hogy visszatért Guatemalába.
Amit Maya tudott az országról, azt jórészt tőle tanulta. Brenda maja
szőnyegekkel díszítette a falakat, és miközben a lányával süteményt sütöttek,
marimba zene szólt a CD-lejátszóból. Megtanulta, hogyan készül a banánlevélbe
göngyölt tamale, ez a mexikói étel, és minden karácsonykor azt főzött. Arra
biztatta Mayát, hogy az iskolában spanyolul tanuljon.
Mayának mégis fenyegetődzéshez kellett folyamodnia, hogy rábeszélje az
anyját erre az utazásra. Azt mondta - és nem blöffölt -, hogy megveszi magának
a repülőjegyet a saját spórolt pénzéből, amit diákok korrepetálásával szerzett, és
az egyetemi éveire tartogatott. Kijelentette, ha nem mehet el a nagyanyja
temetésére, el fog repülni Guatemalába - egyedül - a tizennyolcadik
születésnapján.
Brenda végül beadta a derekát, így kerültek ide, egymásba kapaszkodva a
halál és a virágözön közepette. Körülöttük mindenki feketében van, és
könnyezik. Úgy lépkednek, mint egy lassított felvételen. A tömegből sokan
Maya vér szerinti rokonai, de valójában idegenek. Mégis, még soha életében
nem volt része ilyen barátságos fogadtatásban, mint itt. Nincs huszonnégy órája,
hogy megérkeztek az anyjával, de a család úgy kezeli mindkettőjüket, mintha
egész életükben itt éltek volna. Brenda javaslatát, hogy megszállnak egy
hotelben, válaszra sem méltatták.
Ehelyett Maya nagyapja átadta nekik az ágyat, amelyen a feleségével
osztozott évtizedeken át, ő pedig átköltözött a kinti kanapéra.
- Mája - szólítja meg egy hang közvetlenül a háta mögül. - Torna estas flores.
 Maya odafordul, az apja nővérét, Carolinát pillantja meg. A nő úgy néz ki,
amilyen ő maga lesz néhány évtized múlva. Pontosan egyforma magasak. A
nagynénje bőre sötétebb, de magas arccsontjuk és mahagóniszínű szemük
egyforma. Ahogy Maya meglátta, azonnal szíven ütötte, milyen ismerősnek
találja az asszonyt, mintha hirtelen a saját tükörképét pillantotta volna meg egy
tükörben, amiről nem is tudta, hogy létezik. Carolina egy csokor sárguló rózsát
nyújt át neki, és mutatja, hogy tartsa az orra elé a szag ellen.
- Gracias * - mondja neki Maya.
Beletemeti az arcát a virágokba, és lehunyja a szemét, mialatt a koporsóvivők
leemelik a nagyanyja koporsóját a vállukról. A pap beszélni kezd, a keselyű
szelet kavarva tárja ki szárnyait.

Közös ima halk moraja tölti be Maya nagyapjának szűk nappaliját és az ebédlő
részt. „Santa Maria, madre de Diós, ruega por nosotros pecadores, ahora y en la
hóra de nuestra muerte. Amen... ”** Testvérek, unokahúgok, unokaöcsök,
unokatestvérek és szomszédok zsúfolódnak össze, és foglalnak el minden helyet
a kanapétól a fotelig, akinek pedig nem jutott ülőhely, az a fal mentén ácsorog. A
kezükben rózsafüzér, lassan forgatják. Minden gyöngy egy ima.
Maya az anyja és Tia Carolina közt szorong a kanapén, és azon kapja magát,
hogy ő is részt vesz a közös imában, magával ragadja az ismétlés ereje.
Könnyebbé teszi számára a spanyol beszédet. A temetést követő kilenc estét
imádsággal fogják tölteni. Ez az első. A novéna imák után Carolina nescafét hoz,
mellé fekete babot, tortillát, olajban sütött banánt.
Carolina és a férje, Tono tavaly költöztek be a plusz hálószobába, hogy
segítsenek ápolni Abuelát, aki mint kiderült, betegeskedett egy ideje.
Maya sosem fogja megérteni, miért nem szólt erről neki senki.
A nagyapja, Mario Hernández Basurto kevés szavú ember. Sűrű, hullámos
haja van, a szemöldöke, mint két vaskos hernyó. A felesége volt beszédes,
mindig ő adta át Mariónak is a telefont, hogy kívánjon boldog születésnapot az
unokájának, vagy gratuláljon neki egy jó bizonyítvány miatt. Emilia halála után
teljesen megnémította a férfit a gyász. De ebben a kis házban, a családja, barátai
és szomszédjai körében, akik idesereglettek, hogy leróják tiszteletüket a felesége
előtt, a kanapén ülő Mario legalább nincs egyedül, ahogy sosem, még ha nem is
igen beszél senkivel.
Maya az ötnapos utazás legnagyobb részét ezek közt a falak közt tölti, a
nagyjából száz- száztíz négyzetméteren. A házat olyan magas fal veszi körül,
hogy lehetetlenség átlátni fölötte. Maya azt hitte, többet fog látni Guatemalából
vagy legalább a fővárosból. Még így is, hogy ilyen szomorú alkalomból
érkeztek, feltételezte, az anyjával elmennek meglátogatni néhány nevezetességet,
fotókat készítenek, és kipróbálnak néhány éttermet. De ehelyett az egész időt, a
temetést kivéve, ezek között a magas, salaktéglából épült falak közt töltik,
amelyek minden oldalról körbeveszik az épületet.
E falak alapján sem könnyű megítélni, hogy Guatemalaváros valóban ennyire
veszélyes-e, de az anyja állítja, hogy igen. A polgárháborúnak vége lett ugyan
1996-ban, de véres szelleme tovább él azokban a bandákban, akik
összegyűjtötték az árván maradt gyerekeket, akik aztán az Államokba
menekültek. A Reagan-adminisztráció talán megtagadta volna tőlük a menekült
státuszt, de a Los Angeles-i bűnbandák tárt karokkal fogadták a traumatizált
gyerekek ármádiáját. Az Egyesült Államok deportálta őket, mialatt az MS-13,
együtt a többi marával - a gengszterbandákkal - párhuzamosan, gyökeret vert
Guatemala háború sújtotta rendszerében, és beleeresztette, nagyra növesztette
azokat a kusza, fojtogató indákat, amelyekkel ma is belekapaszkodik.
Carolina bólogatva hallgatja Mayát. Ő is ritkán hagyja el a házat, leginkább
csak olyankor, ha dolgozni megy. Nem túl jól beszél angolul, de úgy tűnik,
tökéletesen megért mindent, ahogy oly sokan mások is itt. Most meggyújt egy
cigarettát. Szemben ül Mayával és az anyjával az üveglapú kerti asztal
túloldalán, a fejétől alig néhány centiméterre virulnak a papagáj banán lángoló
piros és sárga virágai. A falat meleg sárgadinnyeszínre festették, amelynek
egységét itt-ott díszcsempék tűzdelik, és mindenfelé kerámiaedényeket látni,
amelyekben páfrányfélék és bougainvillea burjánzik. Hűvös az este, napközben
tisztára mosott mindent az eső, és most, hogy véget ért a novéna, eljött az idő,
hogy Carolina elszívja az esti cigarettáját.
Most, az utolsó itt töltött estéjén Maya már tudja, hogy a nagynénje minden
este elszív egyet, szigorúan csak egyet, és rendszerint rákacsint arra, aki még
jelen van rajta kívül, mintha csak tréfának szánná, hogy dohányzik. Carolina
második osztályos tanítónő. Saját gyereke nincs, a növényeivel úgy bánik,
mintha a kisbabái volnának, agyondédelgeti őket, és soknak nevet is adott.
Tegnap bemutatta Mayának a fikuszt, akit Ursulának hívnak, és megismertette az
unokahúgát a Manó Negra zenéjével, ami mostantól Maya kedvenc zenekara,
Carolina pedig talán a legmenőbb felnőtt, akivel valaha összehozta a sors.
Ráadásul Maya apjával együtt nőttek fel. Az elmúlt napok során megtudta,
Carolina mennyire felnézett a bátyjára. Jairo úgy meg tudta nevettetni, mint
senki más. Okos volt, mindig tartott a kezében valami olvasmányt - képregény,
regény, később pedig egy újság vagy egy verseskötet. És a húgának azt az álmát
is elárulta, hogy egyszer majd író szeretne lenni.
Az Universidad de San Carloson hallgatott történelmet és irodalmat, ezen
belül, mint Carolina hozzátette, különösen érdekelte a mágikus realizmus.
Megkapónak találta, ahogy ezek a szerzők beleszövik a varázslatot a mindennapi
emberek életéről szóló leírásaikba, mintha elutasítanák, hogy fejet hajtsanak a
gyarmatosítók eltökélten realisztikus irodalmi stílusa előtt, és beálljanak a sorba.
Jairo ezt sokkal jobban el tudta volna magyarázni, tette hozzá Carolina
spanyolul.
A problémához tartozott az is, hogy Maya is csak részben tudta megérteni,
amit mondtak neki. Itt máshogy beszélték a nyelvet, mint azt az iskolában
megszokta, ezért számtalanszor kellett arra kérnie a nagynénjét, hogy lassítson,
és ismételje el az imént mondottakat. És Maya sokszor még ezek után sem volt
biztos benne, hogy jól értette-e.
Carolina cigarettája lassan elég. Hamarosan lefekszenek aludni, pedig Maya
még olyan sok mindent szeretne megkérdezni tőle, és elmondani is. Mivel lassan
kifutnak az időből, amellett a kérdés mellett dönt, ami már évek óta kínozza. „El
libro de mi pápá...” kezd bele. Az apám könyve. Tisztában van azzal, hogy Jairo
elkezdett írni egy könyvet a halála előtt, de Brenda nem sokat tud róla.
Valamiféle misztikus történet, csak ennyit mondott.
- ¡Qué fue el...? - kérdezi, de aztán nem jut eszébe a cím szó spanyolul. Míg
kutat az agyában, valami szokatlan illatra figyel fel a kis, zárt udvaron. Könnyen
illó virágillat keveredik a nagynénje cigarettájának füstjébe. Először arra gondol,
csak képzeli. - Qué era el nombre - próbálkozik újra, és elfutja a szégyenkezés
amiatt, hogy ilyen szegényes a spanyol tudása - dei libro de mi pápá?
- Ah, el titulo... - Carolina erősen hunyorogva mered maga elé, úgy próbálja
felidézni Jairo befejezetlen regényének címét. Aztán zavartan megrázza a fejét,
és elárulja, hogy ebben a pillanatban képtelen visszaemlékezni rá - hosszú ideje
nem gondolt a bátyja könyvére. Csak az rémlik neki, hogy hosszú volt a cím,
egy réges-régi vers egyik sora, amit Jairo nagyon szeretett.
Az illat egyre erősebben érződik, mialatt Carolina beszél. Édeskés, hódító,
ismeretlen aroma.
Mayának jobb a szaglása az átlagnál - egyszer órákkal azelőtt megérzett egy
gázszivárgást a konyhában, hogy az anyja is elhitte volna, valami nincs rendben
-, és majdnem biztosra veszi, hogy nem csak képzeli ezt az illatot. Van valami
túlvilági abban, ahogy az illat kibontakozik a cigarettafüst hátterében, mintha
egy másik világból gomolyogna elő. A paradicsomból. Valami távoli
birodalomból, ahol a virágok éjjelente bontanak szirmot - egy olyan helyről,
amelynek illatát Mayának nem kellene éreznie itt ülve, de mégis érzi, és arra
gondol, hogy ez éppenséggel a temetői illat tökéletes ellentéte. Miközben
minden atomjában ugyanolyan valódi, mint az.
- Anya...
- Igen, Muffin?
- Te is érzed ezt az illatot?
A kérdésre mindkét asszony egyszerre beleszimatol a levegőbe.
Carolina elnyomja a cigarettáját a hamutálban. Csodálkozó kifejezés ül az
arcára, míg a füst lassan eloszlik, és a hipnotikus illat átveszi a terepet.
- ¡No puede ser...* - Felemelkedik ültéből, és a ház egyik sarka felé lépked.
Maya és az anyja követik.
Egy közönséges küllemű kaktusz áll ott, egyszerű műanyag cserépben, amiből
szinte kirobban az egyetlen, tányérnyi nagyságú virág. A hosszú fehér szirmok
alkotta tányér a legdrámaibb hatású virág, amit Maya valaha látott, mintha egy
isten szeme nézne rájuk, vagy tűzijáték sugarai dermedtek volna meg az időben.
A legerősebb virágillat, amit valaha érzett.
- ¡Qué es? - kérdi a nagynénjétől.
- ¡La Reina de la Noche - feleli Carolina. Az Éj királynője.
- ¡Qué? - csodálkozik Brenda.
Carolina elmondja, hogy ez a fajta kaktusz olyan virágokat hajt, amelyek csak
egyetlen éjszakán át élnek. Ez, amit itt látnak, évek óta nem hozott virágot,
előfordult, hogy azt hitte, már el is pusztult.
- No lo puedo creer* - csóválja hitetlenkedve a fejét Carolina, és a szemét
könnyek öntik el. Az Éj királynője volt, mondja spanyolul, az anyám kedvenc
virága.

Maya épp összehajtogatja a fekete ruháját, hogy betegye a bőröndjébe, amikor

halk kopogást hall a nyitott ajtó felől, és felnézve a nagyapját látja meg a
nyílásban.
- ¡Hola! - üdvözli.
- Helló, mija. - Nagyapja hangja halk, de barátságos. Legtöbbször egy
helyiségben tartózkodtak az elmúlt öt nap során, de csak rövid beszélgetések
folytak köztük.
A férfi a hatvanas évei végén jár, de idősebbnek láttatja a hófehér haj és a
nehézkes mozgás. Most kinyitja egy fából készült kis szekrény ajtaját a
sarokban, és kivesz belőle egy kartondobozt, ami körülbelül egy borosrekesz
nagyságának felel meg, aztán leteszi Maya bőröndje mellé az ágyra. Egy
fotóalbumot vesz ki belőle.
- Nézd! - mondja angolul, spanyol kiejtéssel. - A nagyanyád készítette. - A
fedél alatt Maya fotója rejtőzik kisbaba korából, amelyen Brenda ölében ül. Ezt
továbbiak követik, amelyeken szintén ő maga szerepel, és lapozás közben a
szemük előtt cseperedik. Az ötödik születésnapján. Trambulinon ugrálnak
Kaylával, aki másodikban a legjobb barátnője volt. A kamerába grimaszol egy
iskolai fotón. A massachusettsi Greylock-hegy tetején mosolyog. Úgy tűnik, az
anyja rendszeresen küldött fotókat Abuelának az unokájáról.
- Nagyanyád nagyon szeretett - mondja Abuelo. - És én is.
- Ó... - Maya egy pillanatra elnémul. Aztán kiszakadnak belőle a szavak. - Én
is szeretlek, Abuelo. Te quiero también. Gracias para-para todo*
A nagyapja bólint. Becsukja az albumot, és megpaskolja a fedelét.
- Ezt megtartom - mondja. - De van számodra valamim.
Benyúl a kartondobozba, és kivesz egy vaskosra tömött irattartót. Kibogozza a
keskeny zsinórt, ami összefogja. Felnyitja, és egy köteg elsárgult papírlapot vesz
ki belőle. Maya szeme elkerekedik. Azonnal tudja, mi ez. Az első oldalon ott áll
az apja neve, fakuló írógépbetűkkel. És a név fölött ott a misztikus történet címe,
amit a halála előtt kezdett írni: Olvidé que era hijo de reyes.*

* Fogd meg ezeket a virágokat

* Köszönöm.
* Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.
* Egyszerűen lehetetlen.
* Nem tudom elhinni.
* Én is szeretlek. Köszönöm... köszönök mindent.
* Elfelejtettem, hogy királyok fia vagyok... (Tamás apostol Gyöngyhimnuszának egyik sora, ami valójában
rövid allegorikus költemény a kereszténység első századaiból.) /A ford./
 TIZENKETTŐ

Maya azt nem tudta, miben hisz igazán, de azt igen, hogy a
kísértetekben és gonosz szellemekben nem. Azért kereste fel a vörös hajú
pincérnőt, mert azt remélte, kideríthet valamit Frankról, de ehelyett abba
torkollott a találkozásuk, hogy Maya önmagát kérdőjelezte meg. Ismét. Teljesen
kimerült. Megállt a piros lámpánál, egy italbolt közelében, és vívódott, ,
bemenjen-e. Semmi kedve nem volt a buffalo csirkeszárnyhoz, ami ott hűlt a
mellette lévő ülésen, de egy kis ginnel tudott volna mit kezdeni. Csak amennyi
hozzásegítheti, hogy aludjon éjszaka.
A lámpa zöldre váltott, és ő folytatta az utat, visszafelé is áthaladt a
Housatonic folyó fölött. A feje még mindig fájt az előző esti daiquiritől meg a
bortól, és az anyja is kiakadna. Cristina történetében valóban volt valami
kísérteties, ha ránézésre valami olyasmit bámult, amit rajta kívül senki más nem
látott - Maya értette, miért fordult Barb elméje a természetfölötti magyarázat
felé. De az sem lehetetlen, hogy a nő azért viselkedett így, mert be volt
drogozva. Lehet, hogy Dannek volt igaza. A túladagolás tűnt a legnyilvánvalóbb
magyarázatnak, és egyben a legvalószínűbbnek is.
Cristina betéphetett közvetlenül azelőtt, hogy Frankkel beléptek a Kék
Holdba. Ez megmagyarázná, hogy a felvétel első pillanataiban miért tűnt még
úgy, mint aki teljesen józan, hiszen a drog csak akkor ütött be, amikor leült.
Maya ezt jól el tudta képzelni. Mint ahogy azt is, milyen könnyű elveszteni a
fonalat a bevett tabletták számolgatása közben, vagy számontartani, mi mindent
adott még az ember az ereiben kerengő koktélhoz. Eltűnődött rajta, hogy vajon
ez is a közös tulajdonságaik közé tartozik-e a halott nővel, amellett hogy
hasonlóan sötét hajuk és szemük van, a hajlam, hogy kábítószerekkel tegyék
rendbe a lelkűket időnként, mintha a világ sötét fellegekből állna, és ők fel
akarnának emelkedni fölé.
Volt abban az elképzelésben ráció, hogy valaki, aki annyira komor,
barátságtalan tájképeket festett, mint Cristina, időnként szeretett volna
elmenekülni saját gondolatai elől. Minél többet gondolkodott ezen, Maya annál
több közösséget érzett a nővel, és annál jobban megkérdőjelezte a saját
tapasztalatait. Talán csupán annyi Frank bűne, hogy olyan nőket választ, akik
néhanap szerettek volna elszabadulni egy időre ebből a világból. Olyan halkan
osont vissza a konyhába, mint ahogy elhagyta, egyik kezében a
csirkeszárnyakkal teli dobozt egyensúlyozva.
De az anyja már ébren volt. A konyhaasztalnál ült pizsamában, és egy sudoku-
feladványt fejtett. A telefonja az asztalon hevert mellette. Ahogy Mayáé is - aki
nem ok nélkül hagyta itt a mobilját.
Felmutatta a dobozt.
- Rám tört, hogy ennék egy kis csirkét.
- Megkérhettél volna, hogy elvigyelek.
- Nem akartalak felkelteni.
- És mi lett volna, hä görcsöt kapsz vezetés közben?
- Ennyire nem vészes a helyzet, anya. Csak aludni nem tudok. - Maya megint
úgy érezte, visszasiklik az időben, és a hanghordozása a régi tinédzser gyakori
drámáját idézi fel. Régen ugyanez zajlott le minden egyes alkalommal, amikor
késve vagy tilosban járva ért haza. Felakasztotta a kabátját az ajtó melletti
fogasra, és letette az anyja kocsikulcsát az asztalra.
- Egy dolgot jó, ha tudsz - nézett lányára Brenda. - A benzodiazepin elvonási
tünetei között a paranoia is szerepel. A zavartság. A munkám során látom, hogy
sokan, akik álmatlanság elleni szereket szednek, sokszor végzik
antipszichotikum-kúrán.
- Mindezt kenyérsütés közben tudtad meg?
Brenda a homlokát ráncolta.
- A konyhán dolgozom. Ott az ember mindenről hall, ami a központban
történik. A lényeg, hogy szerintem nem kellene vezetned.
Maya nagyot sóhajtott. Nem volt étvágya, de úgy érezte, mégis meg kellene
próbálnia enni. A csirkeszárny többe került, mint amennyit szánt volna rá,
ráadásul nagy borravalót hagyott Barbnak. Tányérra halmozta az ételt, aztán a
pultnak dőlve várta, hogy megmelegedjen a mikrobán. Érezte, hogy az anyja
tekintete követi a mozdulatait, és úgy képzelte, most is mentős üzemmódban
figyeli, összehúzott szemmel, a fejében a lehetséges tünetek listája fut.
Ám miután a mikro rövid csengéssel jelzett, és kivette a tányérját, az anyja
felé fordulva látta, hogy nem harag vagy gyanakvás ül az arcán. Csak a remény
és kívánság, hogy a lánya rendben legyen. Mindig is ezt akarta, és ez tette
mindkettőjük számára nagyon nehézzé az Aubrey halála óta eltelt éveket. Az
asztal fölötti lámpa megvilágított minden egyes új ráncot Brenda arcán.
- Mi az, Muffin?
Maya szeme égett.
- Danről van szó?
Valójában rettentő sok mindenről volt szó. A helyiség képét elhomályosították
a könnyek.
Brenda az első pillanattól kezdve rajongott Dánért, mert nyilvánvaló volt
számára, hogy a férfi boldoggá teszi a lányát. A baj az volt, hogy Brenda azóta
nem találkozott vele újra, és ezt a tényt, szemrehányó hangon, már korábban is
megemlítette.
- Aggódom, hogy mindent tönkretettem - vallotta be Maya.
Gyerekkorában mindenről beszámolt az anyjának, ám az elmúlt években
tanácsosabbnak tartotta, ha titokban tartja előtte a viselkedését - az ivást, a
drogokat. A változás olyan lassan zajlott, hogy észre sem vette, mégis, most
miután részletesen elmesélte, hogyan hazudott Dannek, és hogyan hányta össze
az ebédlőt a férfi szüleinek szeme láttára, úgy érezte, óriási súly szakadt le a
melléről. Evek óta nem érezte magát ilyen könnyűnek.
Brenda csalódott volt, de nem hibáztatta. Végtére is dr. Barry ötlete volt, hogy
felírja neki a Klonopint. A csirkeszárnyak ismét érintetlenül maradtak, és
elhűltek Maya tányérján, mialatt beszélgettek.
- Szerinted mit kellene tennem?
Brenda körültekintően mérlegelte egy darabig, mit feleljen. Aztán átnyúlt az
asztalon, és megfogta a lánya kezét. Megszorította.
- Szerintem el kell mondanod neki is.
Maya sóhajtott egy nagyot, mert tudta, hogy az anyjának igaza van.
- De nagyon félek, hogy többé nem fog megbízni bennem.
- Én biztos vagyok benne, hogy igen, még ha bele is telik egy kis időbe.
De Brenda nem ismeri úgy Dant, mint ő.
- Szó szerint ő a legőszintébb ember, akivel valaha találkoztam - mondta
Maya. - Nem tudom, hogy túl tud-e jutni ezen.
- Szerintem igen - felelte újra Brenda.
Maya sok férfival találkozgatott már, de egyikükhöz sem érezte magát elég
közel ahhoz, hogy beleszeressen. Frank után pedig félt tőle, hogy bárkivel
bensőséges viszonyt alakítson ki. Vagy innia kellett, vagy drogoznia, hogy a
védgátakat le tudja ereszteni egy időre, és ezek a mentális állapotok szintén
sajátos páncélt jelentettek. De aztán megismerte Dánt, akiben semmiféle hasonló
visszafogottság nem munkált. Minden érzelem azonnal kiült az arcára, és mindig
ködösítés nélkül beszélt. Maya imádta érte. Egy évbe telt, mire rájött, mennyire
szereti Dánt. A felismerés nem hasonlított villámcsapáshoz, inkább azt a vágyat
jelentette, hogy Maya szeretné, ha Dan mindig ott volna, amikor felébred,
minden egyes reggel, örökké, még ha ez azzal jár is, hogy a férfi is őt fogja látni
mindig, ahogy ott fekszik a reggeli fényben, és őt figyeli. Elképzelhető, hogy az
volt az ok, hogy valójában Dan volt az első férfi, akibe beleszeretett, és Maya
azért érezte magát annyira eltökéltnek, hogy egyben az utolsó is legyen életében.
- Nem is tudom, anya - tűnődött. - De tényleg nagyon remélem.

A sötétség megnyugtatta a szemét, ezért lefeküdt az ágyába, bár tudta, hogy

úgysem tud elaludni majd. Alaposan betakargatta magát, mert az anyja éjszakára
letekerte a fűtést. Az új matrac idomult a teste formájához. Oldalra fordult, fél
könyökére támaszkodott, és ránézett a telefonjára, hátha Dan üzent.
De nem.
Maya emlékeztette magát rá, hogy a férfi a záróvizsgájára készül, mégpedig
lóhalálában. Sok szerencsét holnap! írta neki Maya, és három szívet is az üzenet
végére biggyesztett.
Várakozott. A sötétben ismét úgy érezte, hogy a saját szobájában van. A
bútorzat új volt, de a ház szaga, amiben felnőtt, nem változott. Úgy hatott ez a
szag, mint az időgép. Nyirkosság, kávé és mosogatószer keveredett benne, egy
csipetnyi fahéj meg pár további illat, amit nem tudott beazonosítani. Olyan
ismerős volt mindez, hogy beletelt egy kis időbe, mire észrevette, hogy valami
nem stimmel.
Füstszag.
Szelíd, barátságos tűz illata. Halkan ropogó fahasábok. Olyan, amit általában
kellemesnek érez az ember, ám az anyja házában nem volt kandalló.
Felpattant a szeme. Még mindig az oldalán feküdt, arccal a fal felé, ami
körülbelül félméternyire volt tőle. De időközben megváltozott a kép. Mintha a
fal fatönkökből épült volna. Szinte kivehető volt az évgyűrűk mintázata is a
pislákoló fényben, ami melegítette Maya hátát. Fel akart állni - elfutni -, de
képtelen volt moccanni. Megbénult. Valaki jelen volt rajta kívül a szobában.
Nem látta, ki az, de érezte a tekintetét a nyakán, azon a részen, amit nem fedett
takaró.
Aztán lépések közeledtek. A padló halk reccsenései kísérték őket. Az illető
olyan lassan haladt, mint egy temetési menet. Maya érezte, hogyan süllyed meg
az ágy, amikor valaki mellé fekszik. A sikoltás megdermedt a tüdejében. A
nyakát megcsiklandozta a könnyű lehelet.
 TIZENHÁROM

Aznap, amikor megismerkedik Frankkel, éppen újraolvassa apja

befejezetlen regényének egy különlegesen talányos részét. A könyvtár napsütötte
teraszán telepedett le, hogy egy kicsit megmelengesse meztelen karját és lábát,
miután több órát eltöltött a kellemes, légkondicionált olvasóteremben. Gyakran
szokott idejárni nyaranta, ha az anyja dolgozik, és Aubrey is elfoglalt, ahogy ma
is. Nincsenek más barátai. Vannak, akikkel jóban van, olyanok, akik meghívják a
bulikra, de csak kevesekkel ápol olyan szoros viszonyt, hogy a középiskola után
is keressék egymást.
Bárhogyan is, most szívesebben van egyedül, és a kint álló fapadon ülve
mereng a negyvenhét oldal fölött. Két hete ért vissza Guatemalából, és szótár
segítségével máris lefordította angolra a művet. Segít, hogy az oldalakat dupla
sorközzel gépelték, és az apja mondatai világosak és határozottak. Most már
tudja, melyik szó mit jelent betű szerinti értelemben. De egy másik szinten még
rejtjelek halmaza a szöveg, mintha a történet, ami leírva áll, egy mélyebb
értelmű történet szimbóluma volna, ami megbújik a felszín alatt.
Valóban leginkább misztikus történetnek lehet nevezni, ahogy az anyja
mondta - a műfaját és a megírás technikáját tekintve is, miután Maya kezébe
csak a regény eleje került, a bevezetés és az első jelenet, amely előre szalad az
időben, mintha Jairo arra készült volna, hogy később visszatér, és kitölti a köztes
hézagokat. Emiatt Maya csak halvány megérzéseire hagyatkozhat, mi lehetett a
tervezett cselekmény.
Egy meg nem nevezett faluban indul a történet, amely olyan magasan
helyezkedik el a hegyen, hogy a lakosok mindig a felhők között járnak. A faluról
nem sokat lehet megtudni, mert a főszereplő csak egy-két méternyire lát el, de
sohasem ütközik bele semmibe. A ködön meleg fény hatol át. A történet e
részében tényleg van valami meseszerűen varázslatos. A főszereplő egy fiú,
Pixán, aki egy apró kunyhóban él az apjával és az anyjával, akik nagyon
szeretik. A kunyhó teteje fűből készült, a konyhában kőtűzhely áll.
Egy napon Pixán anyja elárulja a fiának, hogy egy távoli rokonuk, egy idős
nagynéni meghalt, és örökséget hagyott Pixánra. Nem pénzt, valami mást - egy
meglepetést! Pixánnak le kell ereszkednie a hegyről a városba, hogy
megkaphassa az örökségét a nagynéni házsártos férjétől, aki egyáltalán nem
lelkesedik azért, hogy át kell adnia neki.
Pixán anyja elmagyarázza a fiúnak, hogy a férj önző, és meg akarja tartani
magának az örökséget, de a nagynéni tollal írta a végrendeletét, és Pixán neve
világosan rajta van.
A szülők adnak a fiúnak egy hátizsákot, amibe állítólag mindent beletettek,
amire szüksége lehet, köztük egy iránytűt is. Útbaigazítják, nyugat felé kell
tartania. Maya úgy érzi, Pixán túlságosan fiatal még ahhoz, hogy egyedül vágjon
neki az útnak, de a kora valójában nem derül ki, ezért talán téved. A felhők
kettéválnak előtte, ahogy lefelé sétál a hegyről, és a hangnem itt megváltozik.
Már sokkal kevesebb varázslat árad a szövegből. Guatemalaváros feltűnik a
távolban, és az elbeszélő élesen, realisztikusan ábrázolja.
Pixán megrémül - a városban óriási a hangzavar és túlságosan erős a fény.
Még alig kezd el kószálni a mozgalmas utcákon, amikor elüti egy autó. A feje
nekicsapódik az aszfaltnak. Egy pillanatra azt hihetnénk, meghal, de végül nem -
megússza, de teljes emlékezetkiesést szenved. Eszébe sem jut, hogy megkeresse
a hátizsákját, mert azt is elfelejti, hogy hozott magával bármit, kiesik a fejéből ez
is, együtt a szüleivel, akiktől kapta. Elfelejti az otthonát. A valódi nevét.
Egy gyermektelen pár örökbe fogadja, és Héctor-nak nevezik el. Ez az ifjú,
tapasztalatlan házaspár elhiteti vele, hogy ők a valódi szülei, aminek nem világos
az oka. Nem rosszindulatból teszik, hanem valami halvány érzet indítja arra
őket, hogy ez a helyes megoldás. Pixán átváltozik Héctorrá. Maya szíve majd
meghasad, ha a fiú valódi szüleire gondol (és önkéntelenül is eszébe jut a saját
anyja meg az, hogy fogja érezni magát, ha Maya elköltözik).
A történet egy ponton előreugrik néhány évtizedet, és a guatemalai El Lago de
Atitlán partján találjuk magunkat. A váltásnak nincs magyarázata a szövegben.
Ebben a rövid, végső jelenetben nem sok minden történik, szinte tartalma
sincs. Héctor, immár felnőtt férfiként, mezítláb ül a homokban, a mély vizű,
szélesen elterülő Atitlán-tó partján, és elnéz a víz fölött a túloldalon magasodó
vulkán felé. A hegy teteje ködbe vész, és a látvány megpendít benne egy húrt.
Hirtelen rátör a vágy, hogy felmásszon oda. Hogy a válla köré húzza azokat a
felhőket. Nem tudná megmagyarázni, miért, de a hely szépsége láttán
legszívesebben sírva fakadna, és vágyakozni kezd valami után, amit nem tud
megnevezni.

- Jártál már ott valaha?

Maya hirtelen visszatér a valóságba. A könyvtár olvasóteraszán ül, a bőrét
mostanra valószínűleg megkapta a nap. Hunyorogva néz fel az apja könyvéből,
hogy megnézze a férfihang tulajdonosát, aki megzavarta az olvasásban.
Látta már valahol ezt a fickót, de nem ismeri. Idősebb nála, valószínűleg
minimum húszéves. Átlagos testfelépítésű, könnyen felejthető arcú fiatalember.
A bőre sápatag, sötét haja kissé kusza, könnyed daccal dohányzik a TILOS A
DOHÁNYZÁS feliratú tábla közelében. A füstszag betölti a lány orrát.
- Bocs... hogyan? - kérdez vissza.
- Jártál már az Atitlán-tónál? - A férfi fejével a képes album felé bök, amit
Maya letett maga mellé a pádra, miután kivette a könyvtárból, hogy
megnézhesse az apja regényében említett tóról, a környező városokról és
vulkánokról készült fotókat.
- Voltál már ott? - kérdi újra.
Maya megrázza a fejét. Bosszantja, hogy megzavarták olvasás közben.
- El kell menned egyszer - mondja a férfi. - Lélegzetelállító.
- Klassz - vágja rá Maya tompán. - Köszi. - Ekkor áll össze a kép. - Te itt
dolgozol! - Már látta őt a pult mögötti számítógépnél ülve.
- Részmunkaidőben - helyesbít a férfi -, és csak most, nyáron. Nem szívesen
maradok sehol sokáig.
Maya nemigen tudja, mit feleljen erre, így hát csak mereven rámosolyog,
aztán visszafordul az olvasmánya felé, remélve, hogy a könyvtáros fogja az
adást.
- Épp tavaly történt - folytatja a férfi zavartalanul -, hogy hátizsákkal bejártam
Közép-Amerikát. Egy kis időt eltöltöttem Guatemalában is. Jártam ennél a tónál
is. Az egyik legszebb hely, amit valaha láttam.
Maya egyetért vele, ő maga persze sosem járt ott, de a fotókon látható tó
valóban olyan szép, mint ahogy az apja leírta a tóparti jelenetben. A tekintete
átvándorol a kezében tartott lapról a pádon fekvő album borítójára.
- Minden kis falut megnéztem a tó körül - mondja a fiatalember. - A legtöbb
lakó maja volt, a legszínpompásabb ruhákban, amit csak el tudsz képzelni. A
textilt a nők szövik, olyan mintákkal és szimbólumokkal, amelyekből
mindenféle információt nyerhet, aki tudja, hogyan olvassa a jelzéseket.
Maya felnéz rá. Ezt már ő is tudta a maja szövetekről, mert a könyvtárban
talált más könyveket is Guatemaláról, és az egyikben szerepelt ez az információ,
de mégis, ez az illető már személyesen is járt ott!
A férfi rámosolyog. A nap a háta mögül süt, és Maya rádöbben, hogy
szimpatikusnak találja a mosolyát, ami kiül az arcára, most hogy Maya figyelmét
élvezi. Olyan érzés, mintha valami közös viccen nevetnének.
- Mindegy is - mondja végül a férfi. - Hagylak, hadd olvass. Örülök, hogy
beszélgettünk! - Azzal sarkon fordul.
- Mit láttál még Guatemalában?
- Tényleg tudni akarod?
Maya rámosolyog. Nem tudja megmondani, hogy a fiú flörtöl-e vele, vagy
csak ő szeretné, ha megtenné. Mindenesetre felkeltette Maya érdeklődését, és
van valami kellemes könnyedség a helyzetben, ahogy ők ketten beszélgetnek. A
lány arrébb teszi a képes albumot és a márványos fedelű füzetet, amelybe a
fordítását írta, hogy helyet adjon a férfinak maga mellett a pádon.
- Te még nem jártál ott? - kérdi a fiú.
- De igen, voltam, csak... - Hogyan is magyarázza el? - Nem sok helyre
jutottam el, mialatt ott jártam. A családom tagjait látogattam meg.
Ez szemlátomást felkelti a könyvtáros figyelmét, és úgy tűnik, szívesen
hallana erről továbbiakat, de eközben mintha érzékelné, és tiszteletben tartaná a
lány válaszának ürességét.
- A legszebb guatemalai emlékem - dől hátra a padon ülve - az a reggel,
amikor még hajnal előtt felkeltem a diákszállón, és elbicajoztam egy ősi maja
piramishoz. A Jaguár temploma, így hívták. Még akkor is félhomály volt, amikor
odaértem, és a dzsungel elég félelmetesnek tűnt, de én voltam ott az egyetlen
teremtett lélek. Tudtam, ha fel akarok mászni arra a piramisra, itt az esély.
- Hűha! - Maya hangja már nem tompa.
- Képzelj el egy olyan magas templomot, mint egy húszemeletes épület -
folytatja a fiú -, amelyhez oldalt egy meredek lépcsősor vezet fel. Tilos
felmászni rajta - ennyire veszélyes. De én megtettem. Felmentem a tetejéig, és
épp akkor értem fel, amikor a nap előbújt. Úgy éreztem ott fenn magamat, mint
egy király. Figyeltem, hogyan ébred a dzsungel. A majmok, a madarak.
Hihetetlen élmény volt.
- Hűha - mondja megint Maya. Ámulata egyfelől a történetnek magának szól,
másfelől annak, hogy ez a kaland mennyire különbözik a saját guatemalai
tapasztalataitól. Ekkora szabadság gondolatára szédelegni kezd, a szó jó
értelmében. És azonnal elkezd azon tűnődni, hogy vajon csak az anyja félelmei
tartották-e távol attól, hogy többet lásson az országból. - A Jaguár temploma -
ismétli. - Legközelebb egészen biztos megnézem.
A fiú tekintete a Maya ölében tartott, elsárgult lapokra vándorol.
- Mit olvasol?
- Ó, hát, ez... - Maya nem tudja, miért az az ösztönös reakciója, hogy ne árulja
el az igazat. Nem mintha titok volna, de egy pillanatig úgy érzi, mintha
olyasmiről lenne szó, amit védelmeznie kell. - Az apám írta.
 - Tényleg? Apád író? - Most a férfi tűnik lenyűgözöttnek. - Lehetséges, hogy
olvastam is már tőle valamit?
- Nem, mert... mert, uh... mert meghalt.
A könyvtáros barátságos, kifejező szeme részvéttel telik meg.
- Ó, sajnálom.
Maya vállat von. Sosem tudja, mit kellene felelnie, amikor ezt mondják az
emberek. Talán azt, hogy semmi gond? Nincs gáz?
- De az menő, hogy megvan a munkája neked - véli a könyvtáros. Kedvesen
Mayára mosolyog, aki ebben a pillanatban rádöbben, hogy valójában egész
helyes fiatalember. Az a típusú férfi, akinek vonzó tulajdonságaira lassan figyel
fel az ember. A szeme körül máris ráncos a bőr, de van a viselkedésében valami
fiús. Kissé csapott álla sima, a tekintete bársonyos. - Most már sajnos muszáj
visszamennem az asztalomhoz - közli. - Egész biztosan lejárt a cigiszünetem.
Figyelj, tényleg jó volt veled dumálni!
- Veled is - feleli Maya, miközben a férfi felemelkedik. - Egyébként a nevem
Maya.
- Örvendek. Az enyém Frank.
 TIZENNÉGY

Mayát harsány telefoncsörgés ébresztette fel az álmából.

Kinyújtotta a kezét az ágya mellett hagyott mobiljáért, de kiderült, hogy nem
az csörgött. Felült, pislogva meredt a sötétségbe. A digitális óra szerint hajnali
2.57 volt. Csuromvizes volt a hideg izzadságtól. Nagy levegőt vett, miközben
valahol a házban tovább szólt a készülék.
Miért nem veszi fel az anyja?
Maya felkelt az ágyból. A lázálom miatti rémület még mindig a bőréhez
tapadt. Lassan osont végig a sötét folyosón, és megállt Brenda hálószobájának
csukott ajtaja előtt. A csörgés nem onnan érkezett.
Olyan hirtelen kapcsolta fel a nappaliban a lámpát, hogy ő maga is majdnem
belevakult. Gyorsan újra lekattintotta a kapcsolót. A ricsaj a konyhából érkezett,
és nem a megszokott hang volt - mintha valami más is keveredett volna bele,
miközben mégis ismerős maradt.
A régi vezetékes készülék, ami a konyhaasztal mögötti falra volt felszerelve.
Maya már el is feledkezett a létezéséről, és fogalma sem volt, mikor használta
utoljára. Meglepte, hogy még működik. Közelebb lépett, mert még mindig
csörgött.
Rossz érzés kúszott felfelé a gerincén. Könnyen lehet, hogy Frank volt az
utolsó személy, aki az anyja vezetékes számán hívta. Hiszen egyáltalán ki
használ még ilyet manapság? Úgy érezte, még mindig álmodik, miközben a
kagyló után nyúlt, és a füléhez tartotta.
Csend.
Visszatartotta a lélegzetét. Biztosra vette, hogy Frank az. Rájöhetett, hogy
Maya látta a videót - ahogy sokezren mások. Azért tárcsázhatta fel ezt a számot,
hogy kiderítse, Maya visszajött-e ide. Hogy megtudja, keresi-e őt. Dermedten
állt, mialatt a gondolatok sorra végigvillództak az agyán. Vajon lélegzés neszét
hallja a vonal túlsó végén? A füléig nemigen jutott el más, mint a saját szíve
dörömbölésének robaja. A tüdeje küszködve próbált levegőhöz jutni.
Már épp le akarta tenni, amikor a konyhát elárasztotta a lámpafény.
- Maya! - szólt az anyja.
Maya rábámult.
A vonal végén halk kattanás.
- Kivel beszélsz? - Brenda észrevette a lánya rémült arcát, sápadt bőrét és az
izzadságtól elsötétedett felsőjét. A kezében tartott kagylóból kihallatszott az
ütemes tárcsahang. - Jól vagy?
- Csörgött a telefon. Nem hallottad?
Az anyja szemöldöke aggodalmasan összeráncolódott.
- Bárki volt is, vagy háromszor hívott zsinórban. Felvettem, de... de addigra
már senki sem volt a túlvégén.
Brenda a fejét csóválta.
- Én nem hallottam semmit.
Maya torkában felfelé emelkedik a harag.
- Mit... Azt hiszed, hallucináltam?
- Nem, nem, dehogy hiszek ilyesmit - vágta rá Brenda, de világos volt, hogy
csak menteni akarja a helyzetet. A kézfejével megérintette a lánya homlokát. -
Egy kicsit meleg. Biztosan jól érzed magad?
Maya legszívesebben visított volna. Alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy
letépje á telefont a falról, és a földhöz vágja. Az anyja nem hisz neki. Most sem.
- Biztosan romlik a hallásod - jegyezte meg ridegen, és visszacsapta a kagylót
a helyére.
Az anyját kikerülve elindult a szobája felé.
- Várj! - szólt utána Brenda, és elindult Maya nyomában, végig a folyosón. -
Csak segíteni szeretnék, Muffin. Ezt te is tudod, ugye?
Maya majdnem felnevetett. Mintha az anyja tudna rajta segíteni. Ha Frank
volt az a telefonban, akkor már tudja, hol van most. Végtére is, ugyan mi másért
jött volna vissza Maya ide, Pittsfieldbe, ha nem miatta. Hát nem mindig inkább
menekülni akart?
- Nincs szükségem a segítségedre - mondta az anyjának, és az orra előtt
becsukta a szobája ajtaját.
 TIZENÖT

- Tessék - mondja Aubrey. - Próbáld fel ezt.

A hálószobájában lévő ruhásszekrény előtt állva Maya felé fordul, és odaad
neki egy fehér vállpántos felsőt, amit az elején sorakozó apró fémkapcsok
fognak össze.
Maya a tükör előtt áll levágott szárú nadrágjában. Belebújik a felsőbe. Tudja,
hogy ez Aubrey egyik kedvence.
- Jól nézel ki benne - jegyzi meg Aubrey, és véleményét a tükör is megerősíti.
A fehér kihangsúlyozza Maya bőrének napsütötte színét - még ha nem is úgy áll
rajta, mint a barátnőjén, akinek látványosabb a dekoltázsa.
- Nem is tudom - mereng Maya. - Nem akarom, hogy úgy nézzek ki, mintha
azt hinném, ez egy rendes randi.
- De az, nem? Mármint nem azt akarjuk, hogy az legyen?
Maya vigyorog.
- De igen, azt akarjuk.
- Tehát?
- Csak autózunk egyet.
- Sok minden történhet egy ilyen autókázás közben!
- Még azt sem tudom, hogy tetszem-e Franknek.
- Hát persze, hogy tetszel. Hiszen nem máshol, a könyvtárban szedett fel!
Nevetnek, bár Maya nem is tudja pontosan, mi ebben a vicces. Émelyeg és
ideges: húsz perc múlva találkozni fog Frankkel, és még csak azt sem tudja
igazán, miért. Három hét múlva elköltözik, és a Bostoni Egyetemre fog járni, és
egészen eddig annyi történt köztük, hogy kétszer beszélgettek a könyvtárban:
először akkor, amikor megismerkedtek, másodjára pedig, amikor Maya abban a
reményben ugrott be, hátha a fiú aznap épp dolgozik.
Szia, nem akarsz valamikor találkozni velem? Maya tette fel először a kérdést.
Nem kevésszer tetszett meg már neki valaki eddigi életében, de talán ez az
alkalom volt mind közül a legváratlanabb, a leginkább derült égből
villámcsapásszerű. Maya képtelen kiverni a fejéből a képet, ahogy Frank
ránézett, ragyogó, csintalan mosollyal, mintha valami közös, bensőséges viccen
mulatnának együtt. Lehet, hogy csak arra készül, hogy hagyja majd magát
megbántani, de úgy érezte, muszáj újra találkozniuk. És teljes lelki nyugalommal
tette fel Franknek a kérdést, nem találkoznak-e, ami életében először fordult elő
vele. Csókolózott már fiúkkal - hárommal, hogy tényszerűek legyünk -, de még
sosem járt igazán senkivel.
- Egy kis szempillafesték nem kell? - kérdezi Aubrey, és már közelebb is lép,
kezében a kis kefével, Maya pedig lehunyja a szemét. Érzi, hogyan simítják
végig a sörték a szempilláit, és az orrát betölti a barátnője leheletéből áradó Jolly
Rancher illata, ami mögött cigarettaszag lappang. Maya kinyitja a szemét, és ott
állnak ketten, szemben a tükörrel: Maya- és- Aubrey. A nevük kilencedikes
koruk óta összeforrott mindenki fejében. Egy kéttagú banda. Egy klikk. Nehéz
elképzelni, milyen lett volna az életük a középiskolában, ha nem ültek volna
egymás mellett az irodalomórákon.
Aubrey zöld szemét élesen kiemeli a festett feketecseresznye színű haj, az
öltözéke pedig ahogy általában, most is stílusosabb, mint Mayáé. Egy csipkés,
kurta, épp csak a mellét fedő top felett viselt férfimellény, hozzá rövid
biciklisnadrág. A mellette álló Mayán az Aubrey-tól kölcsönzött fehér felső,
amelyen megcsillannak a kis kapcsok, meg a saját, rongyos aljú farmersortja. A
kép hátterében az Aubrey szobájában szokásos zűrzavar. A padlón ruhakupacok,
füzetek, könyvek, kiürült fantás dobozok, CD-tokok. A falakat polaroidképek
borítják, több mint a felén Maya látható, az ablak fölött egy karácsonyi
fényfüzér. Maya úgy ismeri ezt a szobát, mint a sajátját. Pontosan tudja, hogy
nem csak Frankkel kapcsolatban igaz, hogy hamarosan kifogy az időből. Hisz
benne, hogy Aubrey-val mindig barátnők maradnak, de világos, hogy sohasem
lesz már ugyanilyen.
Az Aubrey ágya melletti digitális óra 6.48- at mutat.
- Jobb, ha indulok - mondja Maya.
- Jó mulatást! Ne felejtsd el a jövő pénteket!
- Jövő pénteket?
Aubrey a szemöldökét ráncolja.
- Ja, persze... A Tender Wallpaper. Jól van, na.
Aubrey kedvenc zenekara. Maya is kedveli őket, de nem annyira, mint a
barátnője, azt a fajta zenét szereti igazán, amitől azonnal táncra akar perdülni.
Minden új tánc lépéseit azonnal megtanulja, ahogy megjelenik, még ha csak a
szobájában táncol is.
- Komolyan nagyon várom! - mondja, miközben kilép az ajtón.

Hétkor, munkaidő végén, ott várja Frankét a könyvtár előtt. Ugyanolyan meleg
és párás az idő, mint egész nap volt, de Maya tenyere nem ezért nyirkos. Amikor
az ajtó kinyílik, igyekszik azonnal a lehető leglazábbnak látszani, de nem a férfi
érkezik. Tovább várakozik. Különös belegondolni, milyen sokszor mehetett el
Frank mellett anélkül, hogy felfigyelt volna rá. Megkérdezte, mióta dolgozik itt,
és kiderült, már hat hete. Vajon hányszor járt már itt úgy, hogy Frank is jelen
volt, és neki mégsem tűnt fel?
Maya azt mondta Aubrey-nak, hogy a férfi jól néz ki, de igazából nem
annyira. Inkább valami más a jó kifejezés: van benne valami különleges. Valami
mágneses vonzerő. Frank néhány perccel hét után hagyja el a könyvtár épületét,
és bár barátságosan mosolyog a lányra, az ölelés, amivel üdvözli, inkább baráti.
Egyik karját gyorsan átveti Maya vállán.
- Szia! Bocs, hogy késtem.
- Semmi gáz.
Mint Frank elárulja, a szögletes, négyajtós kocsi, az ütött- kopott, repedezett
bőrüléseivel, valójában nem az övé - az apjától kapta kölcsön. Kihajtanak a
parkolóból, és közben a férfi elmeséli, hogy bár Pittsfieldből származik, évek óta
nem élt itt. A szülei elváltak, amikor tizenkét éves volt, és az anyjával
elköltöztek Oregonba, a Hood River nevű helyre, Frank ott élt egészen idén
nyárig. Azért jött vissza ide, és azért vállalta el a részmunkaidős állást a
könyvtárban, mondja, mert az apja haldoklik.
- Ó... - mondja Maya. - Hát... - Elképzeli, milyen lehet, ha az ember ismeri az
apját, és elveszíti. Kinyújtja a kezét Franké után, de mozdulat közben megáll. -
Sajnálom.
A férfi szomorúan rámosolyog, aztán témát vált. Végighaladnak az Onota-tó
mentén, a víz csillogó kék felszíne fel- fel villan a fák között. Mayának átfut az
agyán, hogy Frank talán itt akar megállni, de továbbhajtanak, a tó lassan
eltávolodik mögöttük a visszapillantó tükörben. A hűvös szél Maya haját
borzolja. Frank megkérdezi, melyik a kedvenc könyve, mire ő azt feleli, több is
van. A legjobb könyv, amit idén olvasott, a Szeress Mexikóban! volt Laura
Esquiveltől, gyerekkorában az Időcsavart szerette legjobban, Madeleine
L’Engle-től, de ezek mellett a világon semmi sem fogható a görög mítoszokhoz.
Frank felé irányuló, tökéletes figyelme nagyon jólesik Mayának. A férfi úgy
issza a szavait, mintha ő volna a világ legizgalmasabb embere.
- És az apád könyve?
- Az apám könyve? - Maya nem tudja megmondani, miért hökkenti meg
ennyire a kérdés, és ebben a pillanatban ébred rá, hogy fogalma sincs, merre
járnak. Annyira lefoglalta a beszélgetés, hogy észre sem vette, amikor egy
elhagyott, szűk útra fordultak a fák között. Hirtelen villan fel a saját
dezorientáltságának tudata, amit rögtön félelem követ, de olyan hirtelen, csak
egy pillanatra, hogy nincs ideje kibontakozni: az idegenektől, az estétől, az
erdőtől való félelem. Hamarosan teljesen besötétedik.
- Hová megyünk?
- Jártál már valaha a Mérlegsziklánál?
Most, hogy a férfi ezt kérdezi, Maya felismeri a helyet. Járt már itt régen, de
azóta évek teltek el. Egyszer iskolai kiránduláson, másodikban, néhányszor
pedig az anyjával, gyalogtúrázni. Amikor szeme elé tűnik a kicsi, ismerős
parkoló, és Frank elővesz egy kis tasak füvet a kesztyűtartóból, Maya minden
félelme olyan gyorsan elillan, mint ahogy felbukkant. Csak azt reméli, Frank
nem hallotta a hangján.
Tehát csak azért ide jöttek, hogy betépjenek. Figyeli, hogyan tekeri Frank a
jointot, és a férfi szakavatottan mozgó ujjai azokra a bűvészekre emlékeztetik,
akiket Aubrey mindig annyira lelkesen bámul.
A parkolóban, a fák mellett álló kocsiban ülve rágyújtanak. Maya éberen
figyeli, felbukkan-e rajtuk kívül valaki, de Frankét szemlátomást nem érdekli.
Ugyanolyan lazán dohányzik, mint a könyvtár teraszán, merészsége egyszerre
könnyed és magabiztos, miközben Maya figyelmét nem kerüli el, hogy gondja
van arra is, hogy ne Maya arcába, hanem felfelé fújja a füstöt. A lány
elcsendesedve szívja a cigarettát, ahogy Frank is, de nem kínos a némaság,
megtölti a kabócák éneke meg a falevelek közt motozó szél zaja. Sokkal
otthonosabb csönd, mint amire az ember alapvetően számítana, két olyan
személy közt, akik alig ismerik egymást.
- Tehát - szólal meg Frank -, elmenjünk megnézni a sziklát?
Maya kuncog, beütött az anyag, felfelé rángatja az ajka két sarkát.
- Te még sose láttad?
- Dehogynem. De attól még újra meg újra lenyűgöz.
Maya kellemesen lebeg, míg megteszik a rövid utat a parkolóból a
Mérlegszikláig. Ijesztő látvány, ahogy a teherkocsi méretű szikla egy sokkal
kisebb kődarab tetején egyensúlyozva mered a vidék fölé. Szoborszerűsége
emberi kézre vallana - mintha valami Stonehenge-szerű ősi oltár lenne -, de az
elrendezés természetes: a kései jégkorszakban egy nagy sziklát hátrahagyott a
visszavonuló gleccser. A környező erdőkben sétautak kanyarognak, de Maya és
Frank ezúttal csak kettesben állnak a sziklánál. A lány leül egy közeli, sima
felületű, széles kőre, a férfi mellé telepszik.
- Na és - kérdezi Mayát-, mi a te sztorid?
A kérdés úgy hat, mintha Frank a kezébe vette volna az irányítást - a jó
értelemben, és Maya sajnálja, hogy azt kell válaszolnia rá, amit mond:
- Néhány hét múlva Bostonba költözöm.
Frank arcára kiül a csalódottság.
- Gondolom, az egyetem miatt - jegyzi meg.
- Elsőéves leszek. És te?
- A Portland! Egyetemre készültem, amikor kiderült apám betegsége.
- Hűha - csóválja a fejét Maya. - Nagyon rendes vagy, hogy mellette maradtál.
- Tudtam, hogy utóbb megbánnám, ha nem teszem meg.
Ezúttal Maya nem fogja vissza magát, és a férfi karjára teszi a kezét. Frank
felé fordul, nyílt, lágy tekintettel. Maya biztosra veszi, hogy mindjárt
megcsókolja. Az arcába szalad a vér, és a pillanat megtelik ijedtséggel,
izgalommal - de amikor Maya már éppen közelebb hajolna hozzá, a férfi így
szól:
- De egyébként jól érzem itt magam. Hiszen végtére is, itt ismertelek meg
téged, nem igaz?
Maya megdermed. Leplezendő az elszörnyedést, a férfira mosolyog.
- Szeretek a könyvtárban dolgozni - folytatja a férfi. - Remek dolog, hogy
körbevesz az a sok könyv.
- Azt el tudom képzelni - nyögi ki Maya.
- És van még valami, amin dolgozom - csillan meg a szeme. - Te vagy az első
ember, akinek elárulom.
Maya valamivel biztosabbnak érzi magát. A férfi izgatottsága, bármit készül is
mondani, ragályos.
- Építek egy kunyhót - mondja végül Frank.
- Kunyhót? Hol?
- Az apám háza mögötti erdőben. A nemzeti park mellett.
Elmeséli, hogy mindig is építész szeretett volna lenni. Már gyerekkorában is
folyton házakat rajzolt színes ceruzával, és elképzelte, milyen volna bennük
lakni, például olyanban, amelyben lépcsők helyett tűzoltópóznán lecsúszva vagy
síkos padlójú, hosszú folyosókon hasmánt végigcsúszva lehet közlekedni.
 Maya mosolyog.
Amikor idősebb lett, imádta a híres építészekről, például Buckminster
Fullerről szóló könyveket. És akárcsak Maya, Frank is olvasással töltötte az
ideje nagy részét. Fantasztikus, milyen sok mindenben hasonlítunk egymásra, fut
át a lány agyán. Észreveszi, hogy hasonló mozdulattal ültek le a sziklára is, a
lábukat kinyújtva, jobb bokájukat a bal fölött átvetve. Ezzel szembesülve
gyorsan pozitúrát is vált, mert kínosan érinti a felfedezés, mintha ő utánozná a
férfit, holott erről szó sincs. Legalábbis szándékosan nem. Most erősen érzi a fű
hatását, és el is vesztette a fonalat, mit mond Frank - valamit az apjáról.
Nem lehet megállapítani, folytatja a férfi, hogy menynyi ideje van hátra - lehet
egy hét, egy hónap, de akár egy év is -, így hát ő elhatározta, hogy marad, míg
szükség van rá. Ahelyett, hogy megkezdené építésztanulmányait, kitart itt, és
ápolja az apját, közben megépíti a saját faházát. Azt mondja, már el is kezdte a
munkát. Elkészült az alapozás, kiöntötte betonnal. Hiszen végtére is, lehet-e
annál jobb módja annak, hogy az ember megtanulja, hogyan kell építkezni, mint
az, ha a saját kezével alkot meg egy épületet?
- Hűha... - nyögi ki Maya kábultan.
Minden tőle telhetőt megtesz, hogy kövesse, amiket Frank mond a
kunyhójáról, de nem működik a rövid távú memóriája, és folyton elfelejti, mit
hallott az imént. A dolog lényegét viszont még így is felfogja, a férfi szavai
képeket villantanak fel előtte, és ezek élénkek, még ha összefüggéstelenek is:
egy kis faház egy erdei tisztáson, íves tetőablak néz az ég felé. Kőből épített
tűzhelye van, afféle régimódi sparhelt. Még a kulcsát is megmutatja, és ahogy a
magasba emeli, a fémen megcsillan az időközben az égre kiülő hold sápadt
fénye. A faház kulcsa súlyosabbnak hat, mint a karikán lévő többi, és a tolla is
élesebb rajzú. És talán csak a fű okozza, az hogy Maya be van tépve, miközben
hallgatja Frank meséjét, de látja is maga előtt a helyet, amit Frank nagy
szeretettel, részletesen leír, látja a padlót fedő fenyődeszkák sötét mézszínét, a
jókora ablakokból az erdő fáira nyíló kilátást. Még a patak csörgedezését is
hallja, ami a kis épület mögött fut.
Maya arra gondol, bárcsak bekapott volna egy mentolos cukrot, mielőtt belép a
házba. Mielőtt kinyitja az ajtót, megvárja, hogy Frank, aki hazáig hozta,
elhajtson. Nem akarja, hogy az anyja kérdezősködjön.
A nappali üres és sötét. A lány becsukja maga mögött az ajtót, kibújik a nyári
papucsból, és lábujjhegyen oson át a halion. Már majdnem a szobájába ér,
amikor rádöbben, hogy a ház mennyire csendes.
- Anya?
A konyhában egy cédulát talál, amire az anyja rövid üzenetet firkantott, a rá
jellemző, nagy, kusza betűkkel.
Hívj fel, ha hazaértél.
Maya kinyitja a mobilját. Órák óta nem nézett rá. Négy nem fogadott hívás az
anyjától.
- Hol vagy? - szól bele az anyja a vonal végén, minden átmenet nélkül. Halk a
hangja, és visszafogott, Maya hallja rajta, hogy ott ülnek mellette a kollégái,
összezsúfolódva a mentőautó hátuljában.
- Itthon - feleli.
- Tudtad, hogy ma éjszakai műszakom lesz. Azt reméltem, még látlak, mielőtt
elindulok.
Maya emlékszik, hogy az anyja szólt neki erről, de nem érti, mi a baj.
- Hiszen tizenegykor kezdődik a műszak, nem?
Az anyja éppen válaszolni készül, de megszakítja a mentősök izgatottan
felerősödő beszélgetésének moraja a háttérből.
- Basszus! - mondja Brenda. - Később megbeszéljük, oké?
- De...
A vonal végén sziréna harsan.
- Szeretlek - köszön el az anyja. - Ne maradj fenn túl sokáig.
- Én is szeretlek.
Maya leteszi a telefont, és csak most nézi meg, menynyi az idő. 12.02. Nem
áll össze a kép. Hétkor találkozott Frankkel. Tényleg öt órát töltöttek volna el a
Mérlegsziklánál?
 TIZENHAT

Maya előreszegett fejjel gyalogolt, nekifeszülve a North Streeten a vele

szemben végigsöprő jeges szélnek. Az arca érzéketlenné vált a többrétegnyi
alapozó alatt. Az éjszakai telefonhívás után nem tudott újra elaludni, bárki volt is
a vonal végén, és most már délelőtt tíz órára járt, de még mindig nem érezte
magát álmosnak. Ha érzett bármit, hát inkább azt, hogy túlságosan is éber, és
kényszeresen mozgatni akarja a lábait egymás után. Már erősen érzékelte az
alvásmegvonás hatásait, mintha minden idegszála szabadon lógott volna, ám
emellett valamiképpen tisztább volt a feje, mint évek óta bármikor, és az anyja
véleménye, hogy csak a képzelete játszott vele, amikor éjjel a telefont hallotta
csengeni, csak még inkább elmélyítette benne a bizonyosságot: valaki - Frank -
őt kereste.
A Szent József-templom mellett elhaladva a belvárosi rész következett, ahol
feldíszítették az épületeket az ünnepekre. Az üzletek és éttermek kirakatában
adventi koszorúkat és girlandokat látott, a Park Square- en pedig egy óriási,
fényfüzérekkel kivilágított karácsonyfát. Az utcák jórészt kihaltak voltak, a
süvítő szél nem hívogatta az embereket. Maya feljebb hajtotta a kabátja gallérját.
Senkinek sem mondta el, hogyan veszített el több órányi időt a
Mérlegsziklánál tett kirándulás során. Először nem. Akkoriban egyszerűen a fű
számlájára írta, Frank azt mondta, az apja speciális készletéből származik. Ezt
figyelembe véve, azzal együtt, hogy érzékelte a kettőjük közti különleges
kapcsolódást, Mayának logikusnak tűnt, hogy egyszerűen elvesztette az
időérzékét, hiszen a szerelmes dalokban is gyakran énekelnek ilyenről, nem
igaz? Arról, hogy az ember teljesen belefeledkezik a másik társaságába. Nem
mintha Maya korábban szerelmes lett volna bárkibe. Abból a három fiúból,
akikkel csókolózott, ketten olyan srácok barátai volt, akik Aubrey után kajtattak.
Csak úgy alakultak a dolgok velük, szinte véletlenül.
Pittsfield főutcáját róva arra gondol, hogy sokat megadna azért, ha
visszautazhatna az időben, és alaposan megrázhatná a régi önmagát. Miért bízott
meg Frankben annyira vakon? Mit művelt vele vajon a férfi? Nem kevésszer volt
filmszakadása az elmúlt években, általában az alkohol miatt, néha a Klonopintól,
de fűtől soha. Magyarázhatta volna a dolgot azzal, hogy Frank valami más szert
is keverhetett a jointba, de az nem magyarázta volna meg a második éjszakát,
amikor szintén furcsán viselkedett az idő.
És a harmadikat sem.
Mire először megemlítette egy felnőttnek is ezeket az eseteket, Aubrey halott
volt, és a Mérlegsziklánál elvesztett órák is csak egy újabb bizonyíthatatlan
állítás volt a sok másik mellett. Maya arra sem tudott választ adni, hogy miért
nem fordult azonnal a rendőrséghez - ha Frank tett valami rosszat ellene. És
hogy miért találkozgatott vele utána is.
140
Az egyik része annak örülne, ha sohasem derülne ki, mi történt valójában
azokban az eltűnt órákban.
De ha Frank tudja, hogy ő is látta a felvételt, Maya nem engedheti meg
magának, hogy továbbra sem derít ki mindent, amit lehet.
A múzeumhoz közeledve Mayának feltűnt egy idősebb, ősz, göndör hajú nő,
aki túlméretezett kabátban, görnyedt testtartással haladt a járdán. Már csak
néhány méterre voltak egymástól, amikor Maya felismerte benne Aubrey anyját.
Elaine West nem volt öreg - évekkel fiatalabb volt Brendánál -, de a lánya
halála megviselte, ő és Maya csak egyetlenegyszer találkoztak a temetés óta, a
Big Y fagyasztottáru-részlegén, és úgy tűnt, Elaine-nek nagy fájdalmat okoz
Mayát látni.
De az is lehet, hogy Maya tette kettőjük közt a dolgokat kínossá. A benne
munkáló bűntudattal meg azzal a titkos bizonysággal, amin osztoztak, hogy
Aubrey életben lenne, ha ő nem hozza az életükbe Frankét.
 Úgy tűnt, mintha az akkori beszélgetésüknek, pedig valójában nem tarthatott
tovább két percnél, sosem akart volna vége szakadni.
Maya megacélozta a lelkét, amikor Elaine felnézett, egyenesen a szemébe, és
egy pillanatig úgy tűnt, üdvözlik egymást. De nem tették. Mindketten
elfordították a tekintetüket, lenéztek a járdára, és egyetlen szó nélkül elhaladtak
egymás mellett.
Ugyan, mi mondanivalójuk lehetne még egymásnak?

A Berkshire Múzeumnak egy fakó téglaépület ad helyet. A bejárathoz kővel

kirakott sétaút vezet, közvetlenül előtte egy dinoszaurusz szobra áll. Maya nem
járt itt középiskolás kora óta. Most azzal a céllal érkezett, hogy megkeresse
Steven Lángot, aki még mindig nem válaszolt az e-mailjére.
Az előcsarnok kisebbnek látszott, a márvánnyal borított padló kevésbé
impozánsnak.
- Üdvözlöm - fogadta egy férfi Mayát, de nem Steven Lang. Vékonyabb volt
nála, és hosszú rasztafürtjeit nagy kontyba kötötte a feje tetején.
- Jó napot kívánok - köszönt vissza Maya. - Steven benn van ma?
- A biztonsági őrünk?
Maya bólintott.
- Várja magát?
- Csak szeretnék egy percet beszélni vele.
A férfi gyanakvó pillantást vetett Mayára, de az is lehet, hogy csak ő volt
paranoiás.
- Igen, dolgozik ma. Nemrég ért be. Szerintem lent van az akváriumban.
- Ó. Tehát beszélhetnék...
- Jegyet kell vennie.
Maya a munkahelyére gondolt, miközben átadta a hitelkártyáját, és magában
megjegyezte, hogy el ne felejtsen újra szólni, hogy még mindig beteg. Nem
tehette meg, hogy összevesszen a munkaadójával. Megvette a jegyét, és lesétált
az akváriumba a széles lépcsősoron. Gyerekkorában ezt a helyet szerette
legjobban a múzeumban: a barlangszerű helyiséget, amelynek sötétkék falába
többtucatnyi üvegtartályt építettek be. Maya elsétált az akvárium túloldali faláig.
Narancsszínű bohóchal kandikált ki a tengerirózsa lila tapogatói között. Másutt
barokkos tengeri csikók ringatóztak a vízben. Ha Steven itt volt is, most már
biztosan átment máshová. Valószínűleg ő itt az egyetlen múzeumi őr.
Odafenn az évenként megrendezett karácsonyfakiállítást lehetett megnézni: a
fenyőket a helyi iskolák és cégek díszítették fel. Maya végigsétált a három
termen, az üveggömböktől roskadozó fenyők beltéri erdején. Kézzel varrott,
festett díszek, girlandok, többségükben gyerekek munkái. Stevenre a kitömött
madarakkal teli teremben bukkant rá. A falnak dőlve ácsorgóit, de Maya
közeledtére kihúzta magát. Testesebb volt, mint a profilképén, de felismerhető
volt pufók, angyalszerű arca és kopasz feje. A szeme szomorúan csillogott, és
püffedt volt körülötte a bőr, vagy azért, mert nemrégen sírt, vagy
kialvatlanságtól, de az egyenruhája ropogósra volt vasalva.
- Jó napot - lépett oda hozzá Maya.
- Jó napot? - A férfi félénknek tűnt, és szemlátomást nem örült neki, hogy
valaki ilyen közel lépett hozzá. - A mosdót keresi?
- Nem. - Maya Stevenre vetette a tőle telhető legragyogóbb mosolyát. - Magát
kerestem. Mayának hívnak. Tegnap írtam önnek, bár nem tudom, látta-e...
Steven arca bíborvörösre gyúlt.
- Reméltem, hogy kérdezhetek öntől néhány dolgot - folytatta Maya.
- Tudja, hogy maga már az ötödik, aki kapcsolatba akar lépni velem amiatt a
felvétel miatt? Úgy tűnik, én vagyok Cristina barátai közül az egyetlen, akire rá
lehet bukkanni a neten.
Maya válla legörnyedt. Hát persze, többen is gyártanak különféle teóriákat a
halálesettel kapcsolatban. Eszébe jutott Barb, a pultosnő.
- De maga az egyetlen, aki személyesen is lenyomozott - jegyezte meg Steven.
- Elnézést kérek. - Maya a saját lábát tanulmányozta. - Megértem, milyen
idegesítő és fájdalmas lehet.
 A férfi várt, hogy a hívatlan vendég távozzon.
De ő maradt.
- Egyszer én is elveszítettem egy nagyon jó barátnőmet - mondta Stevennek. -
Az, ami vele történt, nagyon sok mindenben hasonlít Cristina esetéhez. Ezért
vagyok itt. Szeretném megérteni.
- Nézze - sóhajtott Steven -, világos, hogy mindenki a maga módján küzd meg
a gyásszal. Lehet, hogy magának arra van szüksége, hogy találjon valakit, akit
hibáztathat. De én úgy akarok emlékezni Cristinára, mint amilyen az életében
volt. A halála körülményeit hadd derítse ki a rendőrség meg a halottkém! Ezt
nem bíznám valami amatőr, botcsinálta detektívre, aki történetesen rábukkant
arra a felvételre a neten.
Maya kinyitotta a száját, de aztán be is csukta. Nem szabad könnyelműen
gyilkossággal vádolni valakit.
- Szerintem - mondta végül - Franknek volt valami köze ahhoz, ami történt
Cristinával. Ami történt mindkettőjükkel.
- Például?
- Őszintén szólva nem tudom megmondani.
A férfi lassan bólogatott.
- Értem. Én sem bírtam Frankét. De Cristina felnőtt ember volt. És én is.
Láttam, milyen ösvényen sétál végig vele, de nem tettem ellene semmit. - A
szemében mély érzelmek szikráztak fel. - Talán én is bűnös vagyok?
Ebben a pillanatban lépett a terembe egy nő, két kisgyerekkel. Steven felvette
a hivatalos testtartását, Maya tanulmányozni kezdett egy gyöngybaglyot. A
kísérteties fehér madárarc visszabámult rá. Várakozott, míg a nő meg a két
gyerek végignézi a kiállítást.
Észrevette, hogy Steven őt nézi az egyik üvegtárló tükrében, és eltűnődött,
vajon milyennek láthatja. Letusolt, hajat mosott, és az arcára készített egy
maszkot az anyja alapozójából, de még így sem tüntethette el a szeméből a
feszültséget. Az elkeseredettséget és az esetleges paranoiát. „Verébsármány”,
olvasta fel a kisebb gyerek, lassan tagolva a szót, nyilvánvalóan még épp csak
tanulja a betűket. „Holló.” Amikor eltűntek a következő teremben, Steven
utánuk ment. Hogy távolodjon Mayától.
De ő követte, és mellette sétált a Kövek és Ásványok kiállítótermében, a tárló
mentén, amelyben szikrázó kvarckristályok sorakoztak.
- Maga hasonlít hozzá.
- Franknek felismerhetően van egy zsánere.
Steven bólintott, látszott, hogy összeállt a fejében a kép.
- Tizenhét éves koromban randiztam vele párszor - tette hozzá Maya.
A férfi megállt. Maya sarokba szorította egy meteorit mellett. Steven
összefonta két vaskos karját a mellkasa előtt, és lenézett a nála jóval alacsonyabb
nőre. Kétszer akkora volt, mint Maya, de lelkileg törékenynek hatott, nem volt
képes fenntartani a szemkontaktust.
- Maga sem szerette - szögezte le Maya. - Miért?
- Mert rossz társaságot jelentett Cristina számára. Szerintem részben az
vonzotta Cristinához, hogy függetlennek látszott. A szülei nem beszéltek vele,
amióta megtagadta a vallását, és csak néhány barátja volt. Pár meth- fogyasztó
arc Utahban. Meg én.
- Maguk ketten közel álltak egymáshoz.
Steven ajka megremegett. Két karját ernyedten lelógatta a teste mellett.
- Minden nagyszerű volt, míg Frank fel nem bukkant a színen. Cristina
közvetlenül azután kezdett itt dolgozni, hogy befejezte a gyakornokoskodást a
Modern Művészetek Múzeumában. Sokat jelentett neki. Teljesen önállóan
képezte magát. Két éve tiszta volt.
- Láttam a munkáit a neten - mondta Maya. - Tehetségesnek találtam.
- Híres lehetett volna. Amikor megismertem, egy kis stúdiót tartott fenn, abból
élt. Mindennap festett. Aztán megismerkedett Frankkel, és ő lett az új drog a
számára. Teljesen a rabja lett. Állandóan lemondta a találkozóinkat.
Maya gyomra elszorult. A hét évvel ezelőtti önmagára is ráillett a leírás.
- Találkozott velük valaha együtt?
- Mindig kettesben voltak, ami, biztosra veszem, Frank ötlete volt. Szerintem
fenyegetve érezte magát miattam. Csak magának akarta Cristinát. Csak
néhányszor láttam, amikor ő jött Cristináért munka után, de akkor is csak
távolról. Sosem szállt ki az autóból.
- Cristina nem látszott... nem látszott másnak, mint korábban?
Steven úgy nézett körbe a teremben, mint aki arra számít, hogy a múzeum
valamelyik védnökének bármelyik pillanatban segítségre lehet szüksége, de csak
ketten ácsorogtak az ásványkiállítás csendes termében. Maya bűntudatot érzett,
amiért ilyen kínos helyzetbe hozza a férfit, de amikor Steven újra megszólalt,
úgy buktak ki belőle a szavak, mintha felgyülemlettek volna, és most kinyitották
előttük a csapot. Amit mondott, úgy hangzott, mint a gyónás.
- De igen, megváltozott - mondta Steven. - És én pontosan láttam ezt. Nagyon
bántott, de nem tettem semmit. Annyira féltem, nehogy eltaszítsam magamtól,
hogy mire elszántam magamat az őszinte beszélgetésre... - Nagyot sóhajtott. -
Két héttel ezelőtt volt egy nap, amikor nem jött dolgozni. Nem is jelentett
beteget, és az egész nem vallott rá, hiszen borzasztóan örült, hogy itt kapott
állást. Aznap este elgurultam kocsival arrafelé, ahol a stúdiója volt, és láttam,
hogy az autója ott áll, de ő nincs odabenn. Tudtam, hogy biztosan Frankkel van.
Másnap sem jött dolgozni, és utána sem, de a következő hétfőn, mire reggel
ideértem, már ő is bent volt. Úgy viselkedett, mintha egy napot sem hagyott
volna ki. És egy szóval sem reagált azokra a rémült hangpostaüzenetekre, amiket
hagytam neki.
- És kiderült, merre volt időközben?
Steven a fejét rázta.
- Csak annyit mondott, hogy együtt töltötték a hétvégét Frankkel. Megmaradt
az állása, szóval a főnöknek biztosan valami jobb kifogást mondott. Arról azóta
sincs gőzöm sem, hogy merre járt, de bárhol volt is, az biztos, hogy csináltatott
magának egy tetoválást közben. Ide, a karja belső felére... - Steven végigfuttatta
az ujját a könyökhajlata és a csuklója közti bőrfelületen.
- És mit ábrázolt?
- Egy kulcsot.
 Maya vére megdermedt.
- Egy kulcsot?
- Nagyjából olyan volt, mint egy kocsikulcs - felelte Steven. - De élesebb
szögekkel. Nem tudom, mit jelentett, és nagyon bánom, hogy nem kérdeztem
meg. Sokkal többet kellett volna kérdezősködnöm... - Szomorúság és önvád
áradt a hangjából. - De ehelyett dühös lettem. Megvádoltam, hogy megint
drogozik. És amikor tiltakozott, azt mondtam neki, hogy hazudik.
- És maga szerint drogozott?
- Cristina két éve életveszélyes helyzetbe került, és állandó szívproblémák
alakultak ki nála. Emiatt maradt tiszta - tudta, ha újra narkózni kezd, belehal.
Soha a közelébe sem megy az anyagnak újra, ha nincs az a szemétláda. - Steven
két keze ökölbe szorult az oldala mellett, a nyakán kidagadt és lüktetett egy ér.
Maya ekkor értette meg igazán, milyen mélyen szerette a nőt.
- Megmondom, szerintem mi történt - mondta Steven. - Az történt, hogy Frank
bűne volt, hogy újra telenyomta magát methtel, és túlterhelte a szívét.
Maya mérlegelte ezt a teóriát a sajátja ellenében, és maga is érzékelte, hogy
határozottan észszerűbben hangzik.
- Tudtam, hogy bajban van... - Steven nagy, barna szeméből folyni kezdtek a
könnyek. - És Cristina is tudta. Ahogy szerintem azt is, hogy meg fog halni.
Néhány teremmel arrébb beszédhangok hallatszottak, és Steven gyorsabban
kezdett beszélni, mint aki nagyon szeretné a fennmaradó szavakat is kimondani.
- A halála előtti napon átjött hozzám, és bocsánatot kért a viselkedéséért.
Nekem adta a legújabb festményét. Nagyon szép kép, miközben egész más, mint
a rá jellemző munkák. Megkérdeztem, miért kapom, ő pedig azt felelte, néhány
dolgon túl akar adni. Selejtez a stúdióban. Nagyon rossz előérzetem lett ezt
hallva.
A hangok most már a szomszéd teremből szóltak, de Steven folytatta, hogy
könnyítsen a szívén.
- Tudta, mi lesz, ha újra hozzányúl ahhoz a szarhoz, ö is tudta, és biztos
vagyok benne, hogy Frank is.
 , Egy idősebb pár lépett be az ásványkiállítás termébe.
- És én is tudtam. - Steven hangja elcsuklott. - Megakadályozhattam volna,
hogy meghaljon, de nem tettem semmit. Így hát, igen, Frankét hibáztatom a
haláláért, de Cristinát magát is, amiért képes volt azzal a szemétládával
összeállni, és mindenekfölött saját magamat.
 TIZENHÉT

Frank nem mondja meg előre, hová viszi Mayát, és ez tetszik a

lánynak. Jobban szereti a meglepetéseket, mint azt, amikor tudja előre, mi fog
történni. Ma Frank a Thomas- sziget felé vette az irányt, ami valójában félsziget,
és mélyen benyúlik az Onota-tóba. A nagyjából kéttucatnyi ház, amely a
félszigeten épült, a nyugati parton sorakozik, és mindegyikhez füves strand és
móló tartozik, sőt a legtöbb mellett hajó is ringatózik. Óriási teraszok, két
autóhelyes garázsok. Maya csak most döbben rá, hogy még sosem járt itt, pedig
alig öt kilométerre lakik.
Míg a Shore Drive- on haladnak, hátradőlve élvezi a tó felől fújó szellőt. A
hangszóróból a „Sweet Jane” szól. Maya felteszi a lábát a műszerfalra, a
szélvédőn keresztüláradó napsugár, mintha meleg fürdő lenne. A levegő
megelevenedik. Maya még mindig nem tudja, hová tartanak, de nem bánja. Ma
van az a nap, hogy Frank meg fogja csókolni. Ebben egész biztos. És ha a férfi
nem teszi, hát megteszi ő.
Elérik a földnyelv végét, aztán U alakot leírva visszakanyarodnak, mintha
máris visszafelé indulnának, ám Frank ehelyett ráfordul egy keskeny, fákkal
szegélyezett útra, ami a tábla tanúsága szerint ZSÁKUTCA. Szomorú-fűz lelógó
levelei simogatják a kocsi tetejét, míg a félsziget keleti széle felé haladnak. Itt
nagyon sűrűn nőnek a fák.
Alig néhány épület áll itt. Mind nagy, és nagyon drágának látszik, szépen
gondozott, széles gyepsáv választja el mindet az úttól. Frank ráfordul egy
kövezetlen útra, amelynek vége eltűnik a fák közt. Lassít, majd megáll.
- Mit fogunk csinálni itt?
- Majd meglátod! - feleli a férfi titokzatos mosollyal.
 Frank kiszáll a kocsiból, Maya követi. Gyalog indulnak tovább a fákkal
szegélyezett úton, amelynek végén egy többinél is nagyobb épület fogadja őket:
fehér oszlopokkal és a házat körbeölelő tornáccal. Maya Frankre néz, mialatt
átvágnak a tágas gyepen, és a ház meg a tó közt álló kis facsoport felé veszik az
irányt.
- Ki lakik itt? - kérdezi a lány.
- Az apám egyik haverjáé.
Végigvezeti Mayát a járdán, míg megérkeznek a dokkhoz.
Maya már idejét sem tudja, mióta járnak strandolni az Onota-tóhoz, de ebből a
szögből még sosem látta. Innen nézve akár óceán is lehetne. A víz visszatükrözi
az ég kékjét, a felhőkből pedig úszó vízililiomokat varázsol a felszínére.
Frank a dokk végén álló nagy tárolódobozhoz lépked, és felemeli a tetejét.
Mentőmellények, bodyboardok és néhány habszivacsrúd van benne. A férfi
belenyúl, végigfuttatja az ujját a doboz peremén, míg meg nem leli, amit keres.
Egy kulcsot. Odasétál vele a klasszikus, faberakásos motorcsónakhoz, ami
kikötve hintázik a vízen, és közben a kulcskarikát csörgeti. A móló deszkái
megmoccannak Maya lába alatt, amikor látja, hogy Frank átlép a vízen,
egyenesen a hajóba.
Megdermed.
A férfi hátrafordul, és Maya felé nyújtja a kezét.
- Tényleg azt mondta az apád barátja, hogy használhatod?
- Amikor csak akarom.
Maya ellazul, és közelebb lép a móló széléhez. Megfogja Frank kezét. Még az
érintése is örömmel tölti el. A férfi segít átlépnie a hézagon, és beemeli a vízen
ringatózó motorcsónakba. Egy pillanatig - egy túlságosan rövid pillanatig -
egymásba kapaszkodva próbálják visszanyerni az egyensúlyukat. Frank illata
pézsmás, mintha maga a napfény áradna a bőréből, a nyaka épp csak centikre
kerül a lány ajkától, akit tetőtől talpig elönt a forróság, míg Frank elfordul, hogy
eloldozza a mólótól a hajókötelet. Maya belesüpped a piros bőrrel bevont ülésbe.
A férfi elhelyezkedik a kormánynál, elfordítja a kulcsot, és útitársnőjére
villantja a világ legszexibb mosolyát. Gázt ad. A motor felmordul. A csónak
mozogni kezd, Frank a nyílt víz felé kormányozza. Mayának eszébe jutnak a
mentőmellények, de már túl késő, hogy szóljon - a csónak egyre gyorsabban
száguld a vízen. Vízpermet ül a lány bőrére, a szél a hajába kap.
- Vezettél már valaha ilyet? - Franknek kiabálnia kell, hogy túlharsogja a
motort.
- Nem! - kiáltja vissza Maya.
A férfi lába felemelkedik a gázról. A hajó lelassul, a motor elhallgat. A
távolban emberek gázolnak a vízbe az egyik nyilvános strandon, azon a helyen,
ahol Maya is sokszor járt már.
- Cseréljünk helyet! - indítványozza a férfi.
Maya a fejét rázza.
- Még sosem vezettem motorcsónakot.
- Kocsit vezetni tudsz, nem igaz?
- Hát, ja... de...
- Akkor ezt is tudod!
A vízen lassan sikló hajótest oldalra billen, amikor Frank átlép Maya helyére.
A lány inkább csak azért ül át a túloldalra, hogy kiegyenlítse a súlyukat, de aztán
Ott találja magát a nagy, csillogó kormánykerék mögött. A tó úgy terül el
előttük, mint egy széles út.
- Ott a gázkar, úgy működik, mint a gázpedál. Told élőre, és elindulunk.
Maya keze túlságosan nagy lendülettel mozdul, megrándulva, hullámokat
keltve ugrik előre a csónak. Maya felvisít, és elengedi a gázkart. A hajótest
előrefelé moccan, majd hátrafelé ring, akár egy vásári hajóhinta valóságos
változata. A lány pánikba esve kapaszkodik a hajó peremébe.
Aztán megüti fülét Frank nevetése. Odafordul. A szíve még mindig a torkában
dobog, miközben a hajó mozgása lassan elcsitul. A férfi hangosan nevet, de nem
gonoszul, csak széles jókedvvel. Maya reszketegen beszívja a levegőt. Aztán
minden rémülete harsány jókedvnek adja át a helyét, és egyszer csak már ő is
nevet. Nem azért, mert bármi vicces volna mindebben, hanem azért, mert jól érzi
magát, és mert a veszély elmúltával elöntötték a vérét az örömhormonok.
A férfi közelebb húzódik hozzá, megfogja a kezét, és Maya most biztosra
veszi, hogy megcsókolja. Nyel egyet, Frank ajkára néz, és enyhén közelebb
hajol. Lehunyja a szemét, ám Frank ahelyett, hogy megcsókolná, visszaemeli a
lány kezét a gázkarra.
- Ennél finomabban kell - magyarázza, aztán a kezét Mayáén tartva segít,
hogy lassan elinduljanak. Aztán egyre gyorsabban siklanak. A lány pulzusa
dübörögni kezd. A szemét a vízen tartja. Hamarosan elérik a tó közepét. Frank
elereszti a lány kezét, és visszaül a helyére.
- Tehát - kezdi -, mikor is költözöl Bostonba?
Mintha hideg vizet fröcsköltek volna Maya arcába.
- Két hét múlva. Próbálok nem gondolni rá.
Frank elcsendesedve ül egy darabig. Közelednek a hosszúkás alakú tó
távolabbi végéhez, a parton sűrűn álló fák sora. A víz színén levelek úsznak.
Maya annyira biztosra vette, hogy ő is tetszik Franknek. Lehetséges, hogy
tévedett? Vagy mindez csak annak a ténynek szól, hogy hamarosan költözik?
- Van ma estére valami terved? - vált témát Frank.
- Aubrey-nál leszek - feleli Maya. - De holnap...
- Hahó, Gary! - kiáltja valaki távolról.
Maya és Frank odafordulnak, és jó húsz méterrel mögöttük egy kajakban
közeledő nőt látnak meg. Feléjük siklik a vízen, és hamarosan látszanak a
vonásai is: ősz haja van, és izmos karja. Szép a tartása. A mosolya lehervad,
amikor látja, hogy egyikük sem Gary.
Frank odainteget neki.
- Visszamehetünk? - kérdezi, aztán Mayának ideje sincs reagálni, a férfi már
fel is áll, és int, hogy cseréljenek helyet. A hajótest vészesen inog, míg Maya
visszaül az utasülésbe. Frank előretolja a gázkart, és hamarosan száguldani
kezdenek. Maya a válla fölött visszanéz a nőre, figyeli, hogyan válik az alakja
egyre kisebbé mögöttük, amint távolodnak. Utánuk bámul, kéttollú evezőjét
kiemeli a vízből.
 - Ez a nő meg ki volt?
A férfi vállat von.
- Biztos Gary ismerőse. - Lassan fordítja a motorcsónakot a móló irányába, és
parttal párhuzamosan, nagy ívben kikerüli a kajakos nőt.
Maya a férfi arcát fürkészi. Nyugodtnak, lazának látja, úgy emeli felfelé a
fejét, mint aki élvezi a vízper- metet meg a napot. A lányba hirtelen belevág a
felismerés, hogy miért ne köthette volna el a férfi a hajót engedély nélkül.
Eszébe jut a találkozásuk, meg az, ahogy Frank leplezetlenül dohányzott a
TILOS A DOHÁNYZÁS tábla alatt a munkahelyén, szemlátomást mit sem
törődve sem a felirattal, sem azzal, hogy másnak mi erről a véleménye. És
önkéntelenül is átfut a fején, vajon milyen érzés lehet, ha valaki ilyen szabad.
Ilyen magabiztos. Senkit sem bántott vele, ezért, ha igaz volna is netán - ha csak
úgy kölcsönvették is egy ismeretlen motorcsónakját -, Maya úgy dönt, őt sem
zavarja a dolog.
A hajó gyorsabban száguld, mint korábban, Maya torkáig emelkedik a
félelemmel kevert izgatottság. Mi lesz, ha elkapják őket? Idegessége fokozódik,
amikor elérik a mólót. Frank kiugrik, a mozdulatai gyorsak, határozottak, de
nem úgy tűnik, mint aki siet. A lányra mosolyog, míg a kezét megfogva kisegíti
a partra, de már nem süt belőle az iménti forróság. Maya visszagondol az elmúlt
félórára, és igyekszik rájönni, mi rosszat tehetett vagy mondhatott. A férfi kiköti
a hajót, aztán visszateszi a kulcsot a helyére, a lezáratlan ládába.
- Kérdezhetek valamit? - szólal meg Maya, amikor odaérnek a kocsihoz,
amely úgy parkol a fák közt, mintha el akarták volna rejteni szem elől. - Gary a
csónak tulajdonosa?
- Igen.
- És tényleg azt mondta, hogy kölcsön veheted?
- Naná! - vágja rá Frank. - Ne hülyéskedj! - Beszállnak az autóba. - Gary meg
az apám a nyolcvanas évek óta ismerik egymást. És apám egyszer nagy
szívességet tett neki.
A szavai súlyos történetet hordoznak, valamit, amit Frank nem mond ki.
 Maya nem kérdezősködik tovább. Hajlik rá, hogy higgyen a férfinak, amire
nincs különösebb oka, de az ösztönei ezt súgják.
- De ha már az apámnál tartunk... Muszáj hazamennem hozzá.
- Hát persze - helyesel Maya.
Frank némán vezet Mayáék házáig. Megváltozott a hangulata. Sötét tekintettel
mered az útra, a lány úgy gondolja, biztosan az apja jár a fejében. Nem sokat
beszélt még róla - még mindig nem tudni sem azt, hogy pontosan mi baja, sem
azt, hogy meddig élhet még, és Maya úgy sejti, azért, mert a téma túlságosan
fájdalmas számára. Szeretné megkérdezni Franktól, jól van-e, de sugárzik most a
férfiból valami keménység, ahogy előreszegezi látványosan megfeszülő állát.
Egyre jobban kifeszül fölöttük a némaság, és a lány aggódni kezd, hogy talán
idegesíti Frankét a jelenléte.
- Nagyon jól éreztem magam - szólal meg végül.
- Igen, én is. Figyelj, nem dobsz be egy CD-t a lejátszóba?
Maya sebzettnek érzi magát. Még csak két hete találkoztak, de mintha már
sokkal régebb óta ismernék egymást. A férfi még egyszer sem viselkedett így
vele. Felveszi a CD-tartót a padlóról.
- Van valami kívánságod?
Frank megvonja a vállát.
- Legyen meglepetés!
A lány kihúzza a kis fekete hordozótáska cipzárját, és lapozgatni kezdi az
átlátszó műanyag zsebeket. A Nine Inch Nails The Downward Spiral című
albuma, a There Ils Nothing Left to Lose a Foo Fighterstől. Ezt a két zenekart
már nagyon régen hallgatta. Green Day és Rage Against the Machine, úgy tűnik,
Frank a tíz évvel ez, előtti közismert zenéket szereti. Megáll a keze, amikor egy
házilag összeállított válogatás CD-hez ér. Elszoruló gyomorral olvassa a fekete
alkoholos filccel írott szavakat a fényes műanyagon: Számok a rossz időkre, ha
távol kell lennünk egymástól. Szeretettel: Ruby.
Ki a fene ez a Ruby?
Maya úgy tesz, mintha nem látta volna a feliratot. Áthajtja a műanyag zsebet a
túloldalra. A következő lemez a Mama Said, Lenny Kravitztől. Frank beteszi a
lejátszóba, aztán néhány perc múlva meg is érkeznek Maya otthonához. A lány
kikászálódik az autóból.
- Köszi a csónakázást! - mondja búcsúzóul. - Jó móka volt... - Amúgy van
barátnődé De nincs hozzá mersze, hogy megkérdezze. - Figyelj, mit csinálsz
holnap?
- Reményeim szerint egy kicsit tovább haladok a ház munkálataival.
- Klassz! - vágja rá Maya, mintha közömbös volna. - Gondolom, majd
valamikor összefutunk.
- Hát persze. Szia! Mulass jól este a barátnőddel!
Frank nem hajt el rögtön, és Maya egy pillanatig úgy gondolja, talán odakiált
még neki valamit. Talán meggondolja magát a holnappal kapcsolatban, de
minden egyes lépéssel, amit a ház felé tesz, halványodik a remény, mert Frank
meg se nyikkan. Úgy tűnik, csak úriemberként megvárja, hogy biztonságban
hazaérjen. Az ajtó kitárul, anya kidugja rajta a fejét, és széles mosollyal köszönti
Mayát.
- Hát itt vagy! - Maya válla fölött elnézve még éppen látja Frank kocsijának
hátsó lámpáját.
 TIZENNYOLC

Maya fel és alá járkált a konyhában. Egész teste sajgóit a korábbi nagy
sétától, de a lába úgy mozgott, mintha meg akarná előzni a saját gondolatait.
Minden neuronja és idegvégződése ki volt hegyezve. A teáskanna felsivított.
Kamillateát készített magának, bár valójában semmi másra nem vágyott, mint
arra a ginre, amit az italboltban vett a múzeumból hazafelé - de megfogadta,
hogy öt előtt nem fog inni belőle. Miközben mézet kevert az italába, a fémkanál
csörömpölése sértette a fülét.
Időközben majdnem el is feledkezett arról a fura kulcsról a ház ajtajához, amit
annak idején Frank megmutatott neki, de most Cristina tetoválásáról hallva
felvillant az emlékezetében a Mérlegsziklánál tett kirándulás. Biztosra nem
vehette, de hirtelen rátört a sejtelem, mintha nem az lett volna az egyetlen
alkalom, amikor látta azt a kulcsot.
A telefonja beérkező üzenetet jelzett. Maya a kezére öntötte a forró teát,
annyira rohant, hogy megnézze, ki írt. Istenem, csak Dan legyen, istenem, csak
Dan legyen. A férfi eddig nem válaszolt az esti üzenetére, de Maya igyekezett
elhessegetni az aggodalmat.
Az anyja írt: Ennél csilit ma este?
Brenda nyilvánvalóan békejobbot kínált - a csili volt Maya kedvenc étele, de
ez sem teheti jóvá a tegnap este történteket.
Naná, írta vissza neki Maya. Nem számított bocsánatkérésre, de nem is
készült rá, hogy ő kezdeményezzen. Most már tudta, hogy igaza van. Ott a kulcs.
A ház. A késő éjszakai hívások a vezetékes vonalon. Mind ugyanarra az
igazságra mutattak rá, ami ott bújt meg közvetlenül a saját emlékezetének
feltérképezetlen foltjai mögött.
 Egy probléma volt Steven elméletével, ami szerint Cristina szíve felmondta a
szolgálatot. Az, hogy arra nem adott magyarázatot, ami Aubrey-val történt.
Steven sosem találkozott személyesen Frankkel. Nem érthette. Maya tudta, hogy
nagyon fontos volna beszélnie valakivel, aki úgy ismerte a férfit, mint ő vagy
Cristina.
Ruby jutott eszébe.
Csak annyit tudott róla, hogy egyszer szerelmet vallott Franknek egy
alkoholos filctollal írt üzenetben, egy válogatáslemezen. Akkor féltékeny volt rá,
de sosem tudta meg, ki is Ruby valójában, aztán négy nap múlva Aubrey már
halott volt. Utána el is feledkezett az egészről, de hirtelen eszébe jutott az a CD -
Számok a rossz időkre, ha távol kell lennünk egymástól, és tűnődni kezdett, hogy
vajon Ruby és Frank elég közel álltak-e egymáshoz, hogy a nő ismerje a titkát.
Maya telefonja kezdett lemerülni. Letérdelt, hogy feltegye töltőre, és mozdulat
közben meglátta magát az ablak tükrében. Eddig nem tűnt fel neki, milyen
erősen összepréseli a két fogsorát. Az ajka sápadt volt, a szeme alatt sötét
kráterek, és a hátsó kert úgy keretezte a portréját, hogy a pázsit a mellkasán, az
azon túl álló fák vonala a homlokán futott keresztül.
 TIZENKILENC

Attól a gondolattól, hogy Franknek lehet valakije, Maya minden

étvágya elillan.
Meg sem kóstolja, milyen íze van a kertjükből származó bazsalikomnak, amit
az anyjával együtt ültettek, amikor még kicsi volt, sem a limonádét. Nem
érzékeli a nyitott konyhaajtón beáradó szellőt, és a bejárat mellett felakasztott
szélcsengő ismerős csilingelését sem hallja, mert ebéd közben képtelen bármi
másra koncentrálni, csak Ruby jár a fejében. Nemigen gondolt másra az elmúlt
néhány órában, azóta a pillanat óta, hogy meglátta azt a válogatáslemezt. Úgy
gondolja, most már tudja, Frank miért nem csókolta meg.
- Sheila kérdezte, van-e szükséged valamire, amit magaddal vinnél a
kollégiumba - szól az anyja. Sheila az ő egyik barátnője, aki az utcájukban lakik.
- Semmi sem jut eszembe.
- Komolyan? Egy olyan kis fürdőszobai izét sem? Egy tusolóban felakasztható
kis tárolót?
Maya megrázza a fejét.
Az anyja a homlokát ráncolja.
- Azt hittem, izgatottabb leszel miatta. Kollégiumban fogsz lakni, írásórákat
veszel. Hát nem ez az, amit mindig is szerettél volna?
- Hát... de - hagyja helyben Maya. Megízleli a pestós spagettit.
Az anyja az arcát tanulmányozza az asztal fölött.
- Arra gondoltam - mondja -, hogy talán jó lenne meghívni Frankét vacsorára.
Szívesen megismerném.
- Nem is tudom... - tekergeti a tányérján Maya a spagettit.
- Minden rendben?
 - Nem igazán.
Az anyja vár.
- Szerintem barátnője van Hood Riverben.
- Barátnője?
- Vagy ez..., vagy egyszerűen nem tetszem neki.
- Mármint... csak barátok vagytok?
Maya bólint, az anyja tanácstalansága megkönnyebbülésnek adja át a helyét.
Nem örül neki, hogy a lánya ilyen hosszú időkre eltűnik kettesben egy
vadidegennel, de Maya nagyon lesújtottnak látszik.
- Jaj, Muffin - vigasztalja. - Amúgy is jobb a barátság. Az biztosan sosem
múlik el.
Maya sóhajt.
- Csak gondolj bele... alig két hét, és már a Bostoni Egyetemre fogsz járni.
Amiért nagyon keményen megdolgoztál.
Maya tudja, hogy az anyja segíteni akar, de nem szívesen gondol a költözésre.
Nagyon régóta várta már, álmodozott róla, milyen lesz az élete egyetemistaként,
de a közelmúltban félni kezdett tőle.
- Nagyon sok mindenkivel meg fogsz ismerkedni - folytatja az anyja. - El is
felejted majd őt.

Na, és mikor találkozhatok végre őtitokzatosságával?, kérdezte Aubrey a

motorcsónakázás előtti este a telefonban. Úgy beszélték meg, hogy azt az estét
kettesben töltik, de Maya lemondta a találkozót, ami egyáltalán nem vallott rá.
Általában ő kettőjük közül a megbízhatóbb - de Frank azzal lepte meg, hogy vett
két mozijegyet, amit nem utasíthatott vissza.
Hogy mikor ismerkedhet meg Aubrey Frankkel? Maya habozott. Az volt a
benyomása, hogy Frank szívesebben volna vele kettesben, bár szó szerint nem
mondott ilyesmit. Csak ekkor, Aubrey kérdésére tűnt fel neki, amire barátnője
választ várt, hogy vonakodik bemutatni kettőjüket egymásnak. Nem szívesen
vallotta be, még magának sem, hogy kelletlenségét az a tény okozza, hogy
akárhányszor Aubrey besétál valahová, minden fej úgy fordul arra, mint
napraforgó a fény felé, de ezek után azt is el kellett ismernie, hogy könnyen
lehet, ő maga az - és nem Frank -, aki inkább kettesben szeretné múlatni az időt.
Na?, noszogatta Aubrey.
Maya most elhatározza, hogy semmi szín alatt nem késik ma este. Mostanában
nem volt jó barát. Lelkifurdalása van miatta, de kevésbé bántja, mint az, amit a
Ruby- ügy miatt érez. Jó lesz megbeszélni Aubrey-val: ő nagymester abban,
hogy az emberekbe lásson. Ha valaki képes megfejteni Frank vegyes jelzéseit -
az ajándékokat, a romantikus, mégis furán plátói kirándulásokat, a
válogatáslemezt -, Aubrey egészen biztosan.
Maya anyja nyolckor indul el az éjszakai műszakra. Bonyolult az
időbeosztása, többnapos koncentrált munkát rendszerint többnapos pihenőidő
követ. Rendszeresen vállal egy-egy éjszakai műszakot hetente, és ilyenkor Maya
Aubrey-nál szokott aludni. Nem azért, mert félne egyedül (nem fél), és nem is
azért, mert ez megnyugtatná az anyját (habár igen, megnyugtatja), hanem mert
imád Aubrey szobájában bekuckózni, beszélgetni, zenét hallgatni, filmet nézni,
füvezni, ha sikerül szerezniük, vagy az Aubrey mostohaapjától lopott sört
iszogatni. Miközben Maya betesz a táskájába egy fogkefét, egy felsőt, amiben
aludni fog, meg egy tiszta bugyit, tudatosul benne, hogy talán ez az utolsó ilyen
alkalom, mielőtt Bostonba költözik.
Azt ígérte Aubrey-nak, hogy kilencre ott lesz nála, de az anyja ma valamivel
korábban indult dolgozni, ezért úgy dönt, már nyolckor átbiciklizik a
barátnőjéhez. Épp bekattintja az álla alatt a bukósisak kapcsát, és kilépni készül
a házból, amikor valaki bekopog az ajtón. Már besötétedett, ezért Maya
lábujjhegyre állva kiles a kukucskálónyíláson, és azonnal széles mosoly árad el
az arcán. Mintha áram csapta volna meg. Frank.
A férfi úgy mosolyog vissza, mintha látná őt, és egyenesen belenéz a
halszemoptikás kamera lencséjébe.
Maya ragyogó mosollyal nyitja ki az ajtót.
 - Apámnak köhögés elleni gyógyszerre volt szüksége, ezért jártam erre... - A
férfi Maya biciklis sisakját nézi, amiről a lány el is feledkezett. - Hová mész?
- Éppen Aubrey-hoz indultam volna...
- Ó, tényleg! Teljesen elfelejtettem...
- Még negyven percig nem feltétlenül muszáj indulnom. Bejössz? - Maya
szélesebbre tárja az ajtót.
- Nem akarom, hogy miattam elkéss.
- Tényleg nem gond.
Frank tekintete a kezében tartott gyógyszertári CVS logós tasakra rebben.
- Hát, jól van.
Ez az első alkalom, hogy Frank a házukban jár. Maya a kanapéhoz vezeti, és
csak azután veszi észre, hogy sáros a cipője, miután átgyalogolt a szőnyegen.
Fel kell takarítania, mielőtt az anyja hazaér, de Maya nem hibáztatja a férfit,
hiszen ő nem szólt, hogy az ő házukban az a szabály, hogy mindenki leveszi a
cipőjét a bejáratnál. Frank ugyanazt a pólót és sötét farmernadrágot viseli, amit a
lány aznap korábban is látott rajta, és ahogy ott ülnek egymás mellett, érezhető
napsütésillat árad a bőréből, amibe földszag és olyan izzadság keveredik, amilyet
a kemény fizikai munka szokott okozni. Biztosan a házát építette.
A férfi fél karját a kanapé háttámláján nyugtatja, amitől majdnem olyan a
helyzet, de csak majdnem, mintha Mayát ölelné át, aki legszívesebben
hátradőlne.
De eszébe jut Ruby, és nem teszi meg.
- Na - szól a férfi könnyed hangon -, és mi a helyzet? - Bármi okozta is, a
korábbi rossz hangulata mostanra elillant. Mosolyog.
- Nem sok izgalmas - feleli a lány, de nem néz Frankre.
A férfi szemöldöke felszalad a hangsúlya hallatán.
Maya meghányj a- veti magában, nem kellene-e feltennie az őt foglalkoztató
kérdést azzal a válogatáslemezzel kapcsolatban, de aztán ellene dönt.
- Hé - a férfi hangja barátságos -, minden oké?
Maya úgy érzi, meg kellene mondania neki, mit érez, és azonnal az arcába fut
a vére.
Frank megfogja a kezét, finom mozdulattal maga felé fordítja, és mélyen a
szemébe néz.
- Mondd el - kéri.
- Nagyon szeretek veled lógni, Frank. Én... én igazán megkedveltelek. Talán
jobban is, mint egy egyszerű barátot.
- Istenem, de örülök, hogy ezt mondod.
- Tényleg?
Frank olyan arccal néz rá, mintha mindjárt nevetésben törne ki, de a szeme
szeretetteljes.
- Nem mondhatod, hogy nem tudtad.
- Mit nem tudtam?
- Hát... azt, hogy azért töltök veled ilyen sok időt, mert senkivel sem érzem
jobban magam, mint veled.
Maya szeme tágra nyílik, és a szíve felrobban. Teljesen elolvad a vallomástól.
Cigánykerekezni tudna örömében.
- Én is ugyanígy érzek.
Frank mosolyog, de szomorúan, és Maya felkészíti magát a közeli földbe
csapódásra.
- Bárcsak ne költöznél el - mondja Frank. - Így folyton emlékeztetnem kell
magamat arra, nehogy túl közel kerüljek hozzád, mert csak megsérülök. De
mégis, akárhányszor együtt vagyunk, egyszerűen...
Maya megcsókolja.
Frank először meglepődik, az ajka beszéd közben nyitva maradt, de aztán
visszacsókolja. Egy hosszú, szenvedélyes csók, ami egyszer s mindenkorra
megválaszolja, mit érez Mayával kapcsolatban. A lány sem akar megsérülni, de
végtére is, miért törvényszerű, hogy fájdalmas élmények várják őket? Ő
boldogan visszabuszozik ide minden egyes hétvégén. A karjával átöleli a férfi
nyakát.
Ekkor jut eszébe Aubrey.
 Visszahúzódik, de nem messzire, a homlokuk egymáshoz ér.
- Bárcsak ne kellene indulnom - mondja. Frank csücsörít.
- Nem tudod áttenni másik estére az Aubrey-val való találkozást?
Maya a fejét rázza.
- De miért nem?
- Mert ő a legjobb barátnőm. És az elmúlt időben egy kicsit elhanyagoltam.
- Biztosra veszem, hogy megérti.
Maya hízelgőnek érzi, hogy Frank ilyen kitartó, aztán a férfi arcán felvillanó
rosszallást is.
- Tényleg sajnálom. - Ennek ellenére kitart. - Nem tehetem.
- Megértem. Gyanítom, akkor jobb, ha most indulsz.
A lány az órára néz. Még van tíz perce.
- Van valami, amit el akartam mesélni - mondja a férfi.
Nem lehet megállapítani a hangsúlya alapján, hogy jó vagy rossz hírre kell-e
készülni, de szavainak van valami különös súlya, ami ugyanazokat a félig öröm,
félig félelem kusza érzéseket kelti Mayában, mint a motorcsónakos kalandjuk.
- Kész van a ház - közli Frank.
Maya hátrahőköl.
- Ez fantasztikus!
- Még nincs benne semmi, természetesen, és ahogy mondtam, nem kell semmi
különlegeset elképzelni, de addig dolgozgattam rajta nap mint nap, hogy kész
lett.
- Hűha... Máris?
A férfi arcán mosoly árad szét. Bólint.
- Nagyon szeretném látni.
- Tényleg? - Frank zavart pillantást vet Mayára.
- Hát persze! Eddig valamiért nem volt világos, hogy ennyire közel jársz a
befejezéshez. - Maya eltűnődik rajta, hogy mikor lehetett ideje Franknek a
munkára amellett, hogy az apját gondozza, és Mayával múlatja az idejét.
- Én is nagyon szívesen venném - feleli a férfi. - Te lennél az első, aki láthatja.
 - Nagy megtiszteltetés.
- Mit szólsz a holnaphoz?
- Tökéletes!
- Jobb, ha sportcipőt veszel fel. Csak egy ritkán használt út vezet oda, amit az
apám kertjének végében találtam, amikor kicsi voltam.
- Hű, ez nagyon menő!
- Hát... akkoriban még nem éreztem annyira menőnek. - Úgy sóhajt fel,
mintha sokkal idősebb volna a koránál.
Maya szeretné tudni, mit jelentsen ez, de csak a szemével kérdezi, Frank pedig
úgy néz vissza rá, mint aki megpróbálja eldönteni, elárulja-e az igazságot. Aztán
belekezd. Miközben beszél, szórakozottan játszik a kezében tartott tárggyal. A
ház kulcsa az - Maya felismeri a tolla fogazott széléről. Úgy tűnik, ez a kulcs
megnyugtatóan hat Frankre. A lányt megdöbbenti a férfi sebezhetősége, míg
hallgatja, hogyan nyílik meg egy tízévesen átélt élményével kapcsolatban.
Frank elmeséli, hogy egyszer éppen a szülei háza mögötti erdőben járt.
Mindig oda szokott kiszökni, amikor a szülei veszekedtek, és akkoriban ez
gyakran előfordult. Több kilométernyi sűrű erdő. Egy nap egy elhagyatott úthoz
ért. Esteledett már, de kíváncsi volt, és elhatározta, hogy megnézi, hová tart. Az
utat benőtték a növények, hosszú szakaszokon eltűnt a lehullott lomb a
páfrányok és moha alatt. A végén annyira sűrű 'i lett az aljnövényzet, hogy Frank
egyáltalán nem látta az ösvényt maga előtt - ám amikor megfordult, a háta
mögött sem. Eltévedt. Még csak tízéves volt, sötétedett, és körülötte nem volt
más, mint a fák végtelen tengere, mint abban a lázálomban, amikor víz alatt
találod magadat, de nem tudod eldönteni, merre van a fölfelé.
Fogalma sincs, mennyi idő telhetett el azzal, hogy sírt, és a lelkét is
kiüvöltötte. Csak annyit tud, hogy végig az ágak között áttörő holdfényfoltokat
figyelte, azokba kapaszkodott. Végül annyira elcsendesedett, hogy meghallotta a
patakcsobogást. A víz megnyugtató, életmentő gurgulázása csodával határos
módon végül nemcsak a vízfolyáshoz vezette el, de az úthoz is, amit
várakozásteljesen tovább követett.
 Amikor egy régi hidat pillantott meg, amelynek a túlsó partján egy tisztás
hívogatta, átsétált rajta, mert azt remélte, hátha talál ott valamit. Egy kunyhót.
Segítséget. A tisztáson azonban csak egy régi ház maradványai álltak: az
alacsony betonalapozást már visszakövetelte magának az erdő. Frank leült rá, és
a két térdét felhúzta a mellkasáig. Imádkozott, hogy a szülei rátaláljanak. De ez
nem történt meg. Egész éjjel várakozott, a hidegtől és a rémülettől reszketve.
Aztán valamikor hajnal környékén lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy
falak veszik körül, fölötte mennyezet. Barátságos tűz pattog. A tűzhelyen meleg
étel rotyog hívogatón. Elképzelte, és a végén az orrában érezte a főtt hús meg az
égő fa illatát. Akkorra talán el is aludt, mert azt álmodta, hogy a hely valódi, és
hónapok óta először érezte magát biztonságban. Sokkal inkább, mint az
otthonában valaha. És reggel már nem félt. Hiszen túlélt egy éjszakát egyedül az
erdőben, és álmodott magának egy otthont. Megfogadta, hogy ezt az otthont
egyszer megépíti magának a valóságban is, ott, a híd túloldalán, a tisztáson.

Most, hogy már ismeri a ház mögötti történetet és azt, hogy mit jelent Franknek
a hely, Maya csak még jobban meg akarja nézni. Elárulja Franknek, hogy valódi
megtiszteltetésnek érzi, hogy ő láthatja először. Mélyen együttérez az egykori,
erdőben tévelygő gyerekkel, aki egy elképzelt otthon megnyugtató erejébe
kapaszkodik, és azzal a mély érzésű, gondoskodó férfival is, aki itt ül mellette,
és fél, hogy megsérül. Csodálja érte, hogy képes volt az álmát valósággá
változtatni, ráadásul felsőfokú tanulmányok nélkül.
- Jobbra vagy balra? - rántja ki Frank hangja a gondolatai közül.
A kérdés váratlanul éri. Kinéz az autó ablakán a mellettük elhaladó, sötét
utcára. Egyáltalán nem figyelte időközben, merre járnak, és most már a Grove
Streeten gurul a kocsi, épp most hagyták el a Stoddard Avenue-t.
- Balra - feleli. Már majdnem odaértek Aubrey-ék házához. Annyira ismerős
úti cél, hogy Maya, most miután végiggondolja, kínosan érzi magát, mert hagyta,
hogy ezt a néhány utcányi utat kocsival tegyék meg. Most meg kell fordulniuk,
de a férfi szemlátomást nem zavartatja magát. Úgy autókáznak, mintha semmi
más dolga nem lenne.
De Mayának lenne, nagyon is. Elfelejtette figyelni az időt. A műszerfalon lévő
óra pontosan 12-t mutat, a lány gyorsan a hátizsákja után nyúl, hogy a telefonján
is ellenőrizze, de kiderül, elfelejtette elhozni. Nemcsak a telefont, hanem az
egész hátizsákot, benne a fogkeféjével meg a pizsamájával. Hihetetlen, milyen
szórakozott. Megpróbál visszaemlékezni rá, hogy bezárta-e az ajtót, de ahogy
most keresgél az agyában, rádöbben, arra sem emlékszik, hogy eljöttek
otthonról, ahogy arra sem, hogy beszállnak Frank kocsijába.
- Nem tudod, hány óra van? - kérdezi.
Frank a fejét rázza.
- Bocs.
- Itt fordulj be. Jobbról a negyedik ház. - Az utcán a legtöbb ablak sötét. Maya
szíve elszorul. Tudja, hogy az udvariasság megkövetelné, hogy bemutassa
Aubrey-t és Frankét egymásnak. De nagyon valószínű, hogy elkésett. Bocsánatot
kell kérnie a barátnőjétől, és kínos lenne, ha Frank is szemtanúja a jelenetnek. -
Örülök, hogy beugrottál ma este - mondja.
Frank áthajol a középkonzolon, és megcsókolja. Inkább csak egy puszi, de
Mayának eszébe idézi, milyen forró volt az ajka az imént. A zsigerei is
beleremegnek.
 HÚSZ

Az utolsó alkalommal, amikor Maya megpróbálta megkeresni Rubyt -

mielőtt dr. Barry meggyőzte róla, hogy ne tegye -, csak néhány MySpace-oldalra
bukkant. Ám most ott sorakozott előtte a több mint egytucatnyi Ruby a
közösségi médiában, akik az oregoni Hood Rivert jelölték meg otthonuknak. A
nagyon időseket és a nagyon fiatalokat kizárva végül hét Ruby nevű nő maradt,
akiktől Frank esetleg kaphatta azt a válogatáslemezt.
Majdnem mind spanyolos külsejű volt, és ketten teljesen beleillettek abba a
képbe, ami a férfi zsánerének látszott: magas arccsontú, fekete hajú és sötét
szemű fiatal nők. Akárcsak Maya. De az is lehet, figyelmeztette magát, hogy
csak képzeli. Szaggatott volt az alvása, és az álmai nagyon valószerűeknek
érződtek. Üzenetet küldött mind a hét Rubynak, és megkérte őket, hogy
válaszoljanak, ha mond nekik valamit a Frank Bellamy név.
Várakozott.
Még két órája maradt, míg önmagának tett ígérete szerint felbonthatja a
palackot. Mintha stroboszkóp fénye lüktetett volna a fejében, minden gondolatát
furcsa alakzatokban visszaadva. A kulcs, a fűrészfogakra emlékeztető tollával. A
gyerek Frank az erdőben bolyongva, segítségért kiáltozva, egy ajtót keresve,
amin k bekopoghat.
Hallotta, hogy az anyja megérkezett a munkából, de nem ment ki elé a
szobájából, hogy üdvözölje.
Már annyit bámulta a telefont, hogy a szeme is meg-t fájdult. Nem kevés
találatot hozott a Google a „Ruby” meg a „Hood River” keresőszavakra:
háziállatos videók, egy ingatlanügynök, egy helyesírási verseny győztese, egy
1901-es keltezésű cikk egy kislányról, akit kidobtak egy homokfutóból. Nem
tudta jobban szűkíteni a keresést. Semmi mást nem tudott, mint a keresztnevet
meg annak a városnak a nevét, ahol Frank élt az anyjával a szülei válása után.
Miután egy nyolcvanéves asszony gyászhírére bukkant, sötét gondolat
fészkelte be magát az agyába, és a keresést kiegészítette a „halál” szóval. Ez
további gyászhíreket és jó néhány újsághírt eredményezett. Hood River
lélekszáma még a nyolcezret sem érte el, ezért nem tartott sokáig, hogy
rábukkanjon egy hírre, ami arról szólt, hogy egy Ruby Garza nevű nő tíz évvel
korábban meghalt egy tűzesetben. Tizenkilenc éves volt, elsőéves a Columbia
Gorge Közösségi Főiskolán, és nem sokkal azelőtt költözött be a belváros
közelében lévő lakásba. Ruby elaludt, és nem oltotta el az ágya melletti gyertyát.
Többé nem ébredt fel. Egyedül volt. Sötét hajú volt, barna szemű, és az arca, a
fekete-fehér, szemcsés fotó alapján ítélve még mindig akár egy kislányé. Alig
két hónappal azelőtt halt meg, hogy Maya és Frank megismerkedtek a
könyvtárban. Nagyjából akkor, amikor a férfi eljött Hood Riverből, és Pittsfield-
be költözött.
 HUSZONEGY

Aubrey egy túlméretezett pólóban jön ajtót nyitni, amelynek elején

Csőrike képe díszeleg. Ebben szokott aludni, de nem úgy néz ki, mint aki
álmából ébredt.
- Helló, bocs! Ne haragudj!
Aubrey Frank távolodó kocsija után néz, és már csak egyetlen pillanatra látja a
férfi arcát.
- Semmi gáz - feleli, de a hangja jeges, és hűvös arccal néz barátnőjére. -
Gondolom, nem akart találkozni velem, igaz?
- Ó... én csak... - Lehet, hogy Mayának mégis be kellett volna mutatnia őket
egymásnak. - Egyszerűen nem tűnt alkalmasnak az időpont.
Aubrey beljebb vezeti a házba. A lámpák mindenhol le vannak kapcsolva, a
nappaliban is sötét van, eltekintve attól, hogy a tévén kékes fényben villog az
Esküdt ellenségek ismétlése. Halkan elosonnak Aubrey mostohaapja mellett, aki
elaludt a fotelben, mellette a pohártartóban ott a söre maradéka. Mayát meglepi a
látvány, hogy a férfi alszik, ahogy az is, hogy Aubrey tízéves öccse, Eric, nem
hever a padlón a Game Boyával, és Aubrey anyjának szokásos neszeit sem
hallja: nem telefonál a háttérben, és nem hallatszanak az alagsorból egy
aerobikvideó utasításai sem. A házban általában sokkal nagyobb a hangzavar,
mint Mayáékéban. Rettenetes bűntudata van, amiért ennyire elkésett.
Aubrey egyetlen szót sem szól, mialatt elérik a szobáját. Az ágyán heverő
fülhallgatóból a Tender Wallpaper egyik száma cincog halkan, Maya felismeri a
lassú dobokat. Az éjjeliszekrényen szénsavas narancsital. A levegőben nemrég
elszívott cigaretta füstje lebeg, de az egész házat dohányszag tölti be, ezért
úgysem tűnik fel senkinek. A nyitott ablakot karácsonyi fények keretezik. Maya
álla leesik, amikor az ébresztőórán meglátja, mennyi az idő. Este 11.42. Három
órát késett.
- Hű... Tényleg, őszintén sajnálom - szakad ki belőle. - Már éppen indultam
volna biciklivel ide, amikor Frank váratlanul megjelent az ajtónkban. Úgy volt,
hogy csak pár percig marad, de aztán beszélgetni kezdtünk, és...
Aubrey a barátnője arcát kémleli.
- Mit szedtél be?
- Micsoda? Ja, semmit.
Aubrey résnyire összehúzott szemmel néz rá. Leül az ágyára, és megállítja a
CD-t a discmanben. - Akkor mi történt?
Maya törökülésben leül mellé. Az ablakon keresztül lágy szellő érkezik, az
éjszaka hűvösét hozza be a szobába. Maya nyugtalansága egy kissé alábbhagy,
mialatt elmeséli Aubrey-nak, hogy csókolóztak, meg azt, hogy miről
beszélgettek Frankkel előtte. Maya már olyan rettentő rég vágyott erre - de
Aubrey-ra nem tett a sztori túl mély benyomást. Szinte nem is érdekli.
- Tehát ezért késtél el? - kérdezi. - Mert Frankkel csókolóztál?
- Nem, beszélgettünk is. Mesélt egy csomót a házáról. Aubrey arcán fölényes
vigyor villan fel.
- Arról, amit az apja hátsó kertjében épít?
- Nem a hátsó kertben - javítja ki Maya enyhe rosszallással. - Az apjának az
állami erdőben van a háza. Frank háza pedig távolabb, mélyen bent az erdőben
áll, és épp most készült el vele. Holnap délután egykor elmegyünk megnézni.
- Elvisz téged egy erdei házba. Mi ez? Valami horrorfilm?
- Ez fel sem merülne benned, ha ismernéd őt.
- Komolyan?
- Figyelj, mondtam már, hogy sajnálom. Komolyan. Itt kellett volna lennem
kilencre.
Aubrey megenyhül, de a szeméből továbbra is kérdés sugárzik Maya felé, aki
eltűnődik, nem lehetséges-e, hogy a barátnője féltékeny. Korábban még sosem
merült fel ez a gyanú benne, de most csak tovább erősödik, amikor Aubrey
láthatóan elveszti minden érdeklődését Frank iránt, és azt javasolja, nézzenek
meg egy filmet. A 80-as években készült véres sztoriban egy álarcos férfi
vadászik tinédzserekre.
Azon a régi tévés videólejátszón nézik meg, amit Aubrey szerzett egy
garázsvásáron. A kazetta is onnan származik, abból a pénzből fizette ki őket,
amit a Big Y-ban keresett csomagolóként. A film gyomorforgató és rémes.
Rendesen végigpoénkodnák az egészet, de ma este Maya egy-két erőtlen
próbálkozása után csak némán bámulják. Minden egyes gyilkossággal egyre
passzív-agresszívabbnak hat Aubrey választása. Olyan csendben van, amikor
elindul a vége- főcím, hogy Maya azt hiszi, elaludt, ezért halkan kikapcsolja a
tévét, és befekszik Aubrey mellé az ágyba. Napközben nagy volt a meleg, de az
éjszakai levegő hűvös, ezért ő is bekúszik a takaró alá. Lehunyja a szemét.
- És akkor mi lesz, ha majd elköltözöl a suli miatt? - kérdi hirtelen Aubrey.
- Hogyan?
- Hát veled meg Frankkel. Mi lesz, ha elmész?
- Nem tudom - vallja be Maya. - Lehet, hogy halasztok. - Csak akkor döbben
rá, hogy fontolgatja ezt a megoldást, miután a szavak elhagyják a száját, de
tudja, hogy igaz.
- Hülyéskedsz?
- Sokan szoktak halasztani egy-egy évet. - Maya maga is csodálkozik, hogy ez
eddig hogyhogy nem jutott eszébe. Mit számít, ha egy év múlva kezd a Bostoni
Egyetemre járni, és nem egy hét múlva?
- Veled meg mi a franc van? - kérdezi Aubrey.
Maya nem tudja. Semmi baj nincs vele. És egyáltalán, Aubrey hogy veszi
magának a bátorságot, hogy leszólja az ötletet? Hiszen ő is itt lesz, továbbra is a
Big Y-ban dolgozik majd, miközben a Berkshire-i Közösségi Főiskolára jár. Ő
mondta, hogy nem sok értelme van egy rakás hitelt az embernek a nyakába venni
csak azért, hogy elmenjen máshová. A helyi iskola is van olyan jó, mint
bármelyik másik, és így is többet fog elérni, mint a családjából bárki más.
- Azt hittem, örülni fogsz - Így Maya -, ha megtudod, hogy talán mégis
maradok.
- Hűha! - Aubrey hangjából csak úgy süt a gúny. Aztán úgy hangzik, mintha
erővel fogná vissza magát, nehogy többet is mondjon. Végül csak így szól: - Jó
éjt!

Amikor a kopogás felhangzik az ajtó felől, Maya épp a haját fésüli a tükör előtt,
miután jó néhány felsőt felpróbált, és végül egy kék- fehér csíkos vállpántos
mellett döntött. Hangos és türelmetlenül kitartó a hang, és mivel az anyja éppen
az előző éjszakai műszakot alussza ki, Maya gyorsan az ajtóhoz lép, mielőtt
Frank újra próbálkozik, és esetleg felébreszti. Már jó előre szélesen mosolyog,
amikor kinyitja a férfi előtt. De nem ő az.
Hanem Aubrey. És fantasztikusan néz ki. Ugyanaz a ruha van rajta, amit aznap
éjjel viselt, amikor kavart a Screaming Mimis dobosával. Maya látta, hogyan
meregeti a férfi egész este a szemét a barátnőjére, aki a színpad közelében
táncolt. Mozgás közben időnként le- lecsúszott a válláról a pánt, a ruha igézőn
tapadt ringatózó csípőjére. Aubrey is tudta, hogy a dobos figyeli. Ez volt az
egésznek a lényege. A ruha vörös, mint a vér.
- Helló! - köszön Aubrey.
Hogy merészeli?
Maya minden eddigi bűntudata, minden együttérzése úgy elillan, mint
vízcsepp a forró fémlapról. Kilép az ajtón, és becsukja maga mögött, hogy ne
kelljen suttognia.
- Tudod, hogy egyre itt lesz Frank.
Aubrey mosolyog, és megvonja a vállát, mintha azt akarná mondani, Maya túl
nagy ügyet csinál ebből.
- Azt mondtad, be akarsz mutatni minket egymásnak, szóval itt vagyok.
- Figyelj, közös terveink vannak, világos? Nem teheted meg, hogy csak így...
- Ne aggódj, nem fogok sokáig maradni. Csak anyámnak megint van otthon
egy Avon- bemutatója, és el kellett egy időre jönnöm otthonról. Akkor jutott
eszembe, hogy akár téged is megnézhetlek. És megismerhetem Frankét.
Maya a fejét csóválja. Már épp meg akarja kérni Aubrey-t, hogy inkább
menjen el, amikor Frank megáll a ház előtti behajtón. Kiszáll a kocsiból, és
mosolyogva sétál feléjük.
- Szia! - nyújtja felé Aubrey a kezét. - A nevem...
- Aubrey! - Frank barátságosan megfogja a felkínált jobbot.
- Te pedig bizonyára Frank vagy. - A lány hangja könnyed, de úgy mélyed a
tekintete Frankébe, mintha olvasni akarna belőle. - Már sokat hallottam rólad!
- Hasonlóképp. És csupa jót! - Frank lezseren kezeli a helyzetet, és Maya úgy
érzi, talán tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a férfi szívesebben töltené az
időt vele kettesben.
Aztán majdnem összeesik, látva, hogyan siklik végig a férfi tekintete Aubrey
testén.
- Bocs, Aubrey - mondja Maya némileg határozottabban a kelleténél -, örülök,
hogy találkoztunk. De ahogy mondtam is, Frankkel terveink vannak mára...
Aubrey a férfira néz, várva az invitálást.
De Frank, Maya nagy megkönnyebbülésére, kimarad a beszélgetésükből. Nem
teljesen igaz, hogy mosolyog, sem az, hogy mulattatja a helyzet, de közel jár
hozzá. Maya eltűnődik rajta, hogy érintheti a jelenet és a két lány közti
nyilvánvaló feszültség. Maya hangneme. Egy pillanatig biztosra veszi, hogy
teljesen átlátja a helyzetet.
- Na, jó... hát, akkor majd valamikor ugorj át! - fordul Aubrey Mayához. A
hangja szinte szomorú, de Maya nem érez iránta szánakozást. Még sohasem
bántották egymást így. Sosem tapasztaltak ilyen könyörtelenséget a másiktól.
- Örülök, hogy megismertelek, Frank - fordul Aubrey a férfihoz. - És
gratulálok!
Frank rámered.
- Gratulálsz?
- A házhoz! Maya mesélte, hogy elkészült.
A férfi arcáról szempillantás alatt eltűnik a jókedv leghalványabb nyoma is.
Komoran néz Mayára.
- Tehát meséltél neki a házamról.
- Csak... csak azt, hogy te építetted. Nem kellett volna?
Frank barátságtalanul néz rá. Ebben a pillanatban olyan, mint egy idegen.
- Bocs, hogy megemlítettem - szól közbe Aubrey. - Most... most elhúzok haza.
- Semmi gond - mondja Aubrey hátának Frank. - Tényleg! Örülök, hogy te is
tudsz róla, Aubrey. - A szeme felszikrázik, és mosoly árad el az arcán.
Ugyanolyan hamar felderül, mint ahogy elkomorodott. - Talán te is szívesen
megnéznéd, vagy nem?
Nem!, kiabálná Maya legszívesebben.
- De ezt csak máskor ejthetjük meg - folytatja Frank. - Ami azt illeti,
hamarosan vissza kell mennem apámhoz. Nagyon rossz délelőttje volt. Azért
jöttem, hogy szóljak, Maya. A ma mégsem lesz jó, sajnálom!
A lány nem hisz neki. Frank el akarta vinni a házhoz, ő pedig arra készült,
hogy felvesse neki is a halasztás ötletét, de Aubrey mindent tönkretett.
- Én is sajnálom - mondja Maya.
- Nincs miért sajnálkozni - öleli meg a férfi búcsúzóul, de a két karja akár
fából is lehetne, olyan vértelen a mozdulat. Még ha az arckifejezésével tettetni
próbálja is, hogy semmi sem változott.
- Nagyon örülök, hogy megismertelek - fordul Aubrey felé. A tekintete újra
végigsimítja a lány testét. Mayát ennyi erővel gyomorszájon is vághatta volna. -
Gyalog jöttél, Aubrey? - kérdezi aztán.
A lány bólint.
- Elvigyelek kocsival?
Aubrey vet egy pillantást Mayára, aztán újra Frankre.
Egy pillanatig habozik.
- Oké, kösz - feleli végül.
Maya mellkasában bent reked a lélegzet. Meredten nézi, hogyan nyitja ki
Frank a kocsiajtót Aubrey előtt. A lány beszáll. Kerüli Maya tekintetét a
szélvédő mögül.
 HUSZONKETTŐ

Maya délután öt óta ivott, a csészéjében a tea helyét narancslé vette át,
és az olcsó gin, amit a múzeumból hazafelé jövet vásárolt. Négy óra múlva, mire
a félliteres palack majdnem kiürült, valamivel nyugodtabb volt, de nem érezte
annyira részegnek magát, amennyire annak kellett volna lennie. Bármikor
máskor elázott volna mostanra, de ezúttal mintha a teste nem engedné meg neki,
mintha minden sejtje éber akarna maradni.
A csili illata beszállt a szobába. Pirított kömény, fokhagyma, sisteregve sülő
marhahús. Ez volt Brenda egyik specialitása, de Maya egy falatot sem evett
belőle. Tudatában volt annak, hogy kegyetlenül viselkedik, de az anyja újra
megkérdőjelezte az épelméjűségét.
Valószínűleg nem bántotta volna annyira, ha nem kísértette volna meg a
gondolat, hogy megadja magát. Ha egyszerűen helybenhagyná, hogy az anyja
félelmei megalapozottak, és megbolydult az elméje, akkor olyan gyógyszert
írnának fel neki, amitől tizenkét órát aludna egyvégtében. Öntött még egy kis
gint a csészébe. Törökülésben ült az ágyán a sötét szobában, egyik kezében a
telefonjával. Órákon át kutakodott, hátha rábukkan valamilyen információra
Ruby Garzával kapcsolatban, ide semmi újat nem tudott meg. És még ha talál is
valamit - és a harmadik halott nőt is össze tudja kapcsolni Frankkel -, akkor sem
tudná, még mindig, hogyan tette. És Dan még mindig nem írt vissza semmit.
~ De az Instagramon betaggelte egy fotón egy nina-borealis nevű illető. A
Silhouette Lounge-ban ül a képen, előtte ital, valószínűleg rumos kóla, és vele
van a jogi iskolában megismert barátja, Sean meg Sean barátnője, Ellie. Ők
hárman szorosan összebújva néznek a kamerába, és feltételezhetően Nina, a fotó
készítője, a negyedik a társaságban. Gyors kereséssel ki lehetett deríteni, hogy
Nina egy csinos filippínó építész, aki nagyon szeret utazgatni.
Maya korábban sosem érezte bizonytalannak a Dan-nel való kapcsolatát, de
korábban a fiú sem hagyta válasz nélkül az üzeneteit. Vajon Nina egyedülálló?
Utazgatáson kívül flörtölgetni is szeret?
Maya figyelmeztette magát, hogy Dan nem adott okot bizalmatlanságra,
miközben minden oka megvan rá, hogy ő ne bízzon Mayában. Biztosan
érzékelte, hogy a barátnője rejteget előle valamit, ezért nem válaszolt az
üzenetére. Dannek fontos az igazság. A titkolózás sokkal rosszabb volt, mintha
elmesélte volna neki, hogy Klonopint szed, amiért Dan nem ítélte volna el. Az
ismerőseik fele gyógyszert szedett - nyugtalanságra, depresszióra vagy bármi
másra. Ahogy haladt előre az este, és Dan még mindig nem jelentkezett, Maya
egyre valóságosabbnak érezte a lehetőséget, hogy elveszíti.
A gondolattól azonnal űr keletkezett a mellkasában. Rettenetes lelkiállapotban
volt, amikor megismerték egymást, csak végigsodródott a napjain, az éjszakákon
pedig a felejtésre tett kísérleteket, és Dan képes volt ezt a ködöt eloszlatni. Ő
volt Maya Orpheusza, aki sosem nézett vissza, és segített neki visszatérni az élők
világába. Olyan hellyé tette Maya számára ezt a világot, ahol otthonosan érezte
magát. Dan az a fajta volt, aki nem hajlandó a boltban megvenni az üveges
paradicsomszószt, mert a házinak összehasonlíthatatlanul jobb íze van, és
élvezte, ha ő készítheti. Majdnem minden este együtt főztek, amióta Maya
odaköltözött hozzá, és ebben a pillanatban sehol másutt nem lett volna
szívesebben, mint a konyhában, ahol fűszereket aprítana, hallgatná a zenét, és
mindent sokkal többször és alaposabban megkóstolna a kelleténél, csak mert
annyira finom.
Bárcsak visszatekerhetné az időt oda, amikor még nem látta a felvételt.
Elindítottak egy reggaetón lejátszási listát, és táncos bulit rendeztek a
konyhában, miközben a minestrone leves a tűzhelyen totyogott. Dan is
ugyanannyira szeretett táncolni, mint Maya.
Maya elképzelte, ahogy egyedül főzőcskézik.
Amióta elköltözött az anyjától, egyik lakását sem érezte az otthonának. Meg
sem próbálta, hogy otthon érezze magát bennük. De Dannel együtt élni egészen
más volt. Bárcsak itt feküdne mellette most is Dan az ágyban, gondolta, aztán
rögtön annak örült, hogy a férfi nem látja, ahogy egyedül vedeli a gint a
sötétben.
Üzenet érkezett. Ezúttal Steven jelentkezett.
Maya megkérdezte tőle, nincs-e fotója Cristina utolsó festményéről, arról,
amelyik különbözött minden addigi munkájától. Talán a festmény alapján
halvány fény vetülhet annak a nőnek a gondolataira, aki úgy döntött, hogy a
karjára tető váltat ja Frank kulcsát.
Steven megígérte, hogy lefotózza a festményt, ha hazaér, és elküldi neki. Most
megtette, és a festmény valóban egész más volt, mint a Cristina honlapján
látható mű, a bonneville-i sós síkság, ami megdöbbentő volt Külvilági
szépségében, a végeláthatatlan földet és az ég hírességét kihangsúlyozó hideg,
kristályszerű fénnyel. Ez az új kép melegséget árasztott. Frank házának központi
helyiségét ábrázolta. Egy nagy, nyitott tér, egyik oldalt a konyhával, a másikon a
nappalival, amelyben túltömött kanapé állt, a padlón viharvert szőnyeg és falban
magas, kőből épített tűzhely. A kép mindent fotórealisztikus hűséggel ábrázolt, a
tüzet kivéve. A lángok fényében volt valami magasztos ragyogás. A narancs-
színnel, pinkkel, arannyal ábrázolt tűz még szebb volt, mint a természetes fény.
És Maya szerint még a sósivatagban készült képen látható fényeknél is szebb -
de teljesen ellenkező hatást keltett. Ebben a festményben jelen volt minden,
aminek a korábbi kép híján volt. Elégedettség. Derű. Az áradó meleg az ember
bőrén. Cristina így érezhette magát ott.
Ahogy az apja regényében szereplő ködös falu Pixán valódi otthona, a
festményen ábrázolt ház is egyszerre tűnt valódinak és misztikusnak.
Dr. Barry apoféniának nevezte volna a gondolatait - azt a hamis hitet, amikor
az ember egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő dolgok között
összefüggéseket fedez fel. Ez a téveszme áll számos összeesküvés- elmélet
mögött, magyarázta. Ha elég közelről vizsgálja az ember a dolgokat, egész
biztosan mintázatokra fog bukkanni.
 De dr. Barry mindig is többet beszélt, mint amennyit a páciensét hallgatta. Mit
tudhatott ő igazából? Mayát a festmény azért emlékeztette a regényre, mert apja
is, és Cristina is ugyanazt a helyet ábrázolták: a tökéletes otthont.
Maya kijelzővel lefelé az ágyra tette a telefonját. A festmény összezavarta. A
két tenyerébe hajtotta az arcát. Oka volt rá, hogy évek óta nem nézte meg az apja
könyvét. Nagyon ritkán gondolt erre az okra, Dannek nem is említette soha, de
még magának sem fogalmazta meg. Inkább gyógyszert szedett, és alkohollal
segítette a feledést. Rájött, az egyetlen módja, hogy együtt tudjon élni azzal, ami
történt, ha úgy tesz, mintha nem történt volna meg - de ez nagyon sok munkába
került. Szorgalmasan kerülnie kellett mindent, ami Aubrey halálára
emlékeztethette.
És ebbe az apja könyve is beletartozott. A döntést nem tudatosan hozta meg,
de ez volt az egyik háttérben működő meggyőződése, ami irányította a
viselkedését. A könyv túlságosan feldúlta. Maya itt hagyta, ebben a házban,
amikor elköltözött az egyetemre, a kéziratot betuszkolta a könyvei közé a nagy
borítékban. De most, miután már évek teltek el azóta, hogy utoljára gondolt az
apja könyvére, és több nap, hogy bevette az utolsó Klonopint, világossá vált
számára, hogy a történet túlságosan emlékeztette arra a hazugságra, amivel
magát áltatta.
Erre körülbelül egy évvel Aubrey halála után döbbent rá. Néhány napot
Pittsfieldben töltött, erősen begyógyszerezve és küszködve, hogy tovább tudjon
lépni. Akkor ötlött fel benne, hogy leveszi a könyvet a polcról. Abban a percben,
ahogy elkezdte olvasni a saját, kézzel írott fordítását, pánik szorította el a
mellkasát. Úgy érezte, mindjárt megfullad. És valami azt súgta neki, ha tovább
olvas, és újra belemerül ebbe a történetbe, amelyben ott rejtőzik a háttérjelentés,
azzal olyan igazságokat szabadít fel, amelyeket nem tud majd elviselni.
Akkor visszatette a polcra.
De most Cristina festménye eszébe juttatta. Maya Í biztosra vette, hogy az apja
könyvéhez hasonlóan, a képen is ott a kulcs Frank titkához.
A kulcs a fejében lévő ajtóhoz tartozott. Minél nagyobb erővel kutatott Frank
után, minél több embert megkérdezett, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy Maya
sosem fogja megtalálni a választ odakint, önmagán kívül. Benne volt elzárva,
azokba az órákba rejtve, amelyek kiestek az életéből. Dr. Barry úgy vélte volna,
hogy a pszichózis peremén billeg, de Maya úgy érezte, hogy végre /először
azóta, hogy látta a videót, tart valahová. Felállt az ágyról, és a könyvespolchoz
ment, kinyújtotta a kezét a boríték után - de csak a levegőt markolta.
Ekkor jutott eszébe, hogy ez már nem az ő szobája. Elfeledkezett róla a
sötétben. Felkapcsolta a villanyt, és rádöbbent, hogy fogalma sincs róla, hol
lehet most a könyv. Keresgélte a ruhásszekrényben, az íróasztalfiókban, a régi
éjjeliszekrény üres fiókjait is kihúzgálta. Korábban levette a ruháit, mert
átizzadta őket, de most mindent újra felvett, tekergőző táncmozdulatokkal
küzdve bele magát a nyirkos leggingsbe meg a hosszú ujjú felsőbe. Végignézte a
nappali összes polcát. Azt biztosan tudta, hogy az anyja nem dobta volna ki az
apja könyvét.
Hacsak... mi van, ha véletlenül az is a Goodwillnek adományozandó holmi
kupacában landolt?
Brenda megkérte, hogy jöjjön haza, és vigye el, amire szüksége van a régi
szobájából, mielőtt átalakíttatja Airbnb-szobává. De Maya nem tette meg.
Heteken át halogatta, amelyek hónapokká terebélyesedtek, míg végül az anyja
bejelentette, hogy mindent elvisz a Goodwillhez, amit pedig Maya, akkoriban
oly boldogra- könnyedre gyógyszerezve, egyáltalán nem bánt.
- Nem - suttogta most. - Nem, nem... ugye nem...
Látta maga előtt a nagyapja arcát, amikor a kezébe adta a paksamétát. A régi
tinta. Az apja szavai. Néhányszor ide-oda átszelte a szobát, és a hajába túrt.
Ekkor jutott eszébe az alagsor. Lehet, hogy az anyja blöffölt, amikor a
Goodwillt emlegette, talán nem akart semmi mást, mint azt, hogy a lánya
hazajöjjön. Maya sietve elindult lefelé a lépcsőn, de igyekezett halkan lépkedni,
nehogy felébressze az anyját.
Gyerekkorában félt az alagsorban. Hidegebb volt, mint a ház többi részében,
és penészszag terjengett. Egyetlen hosszú helyiség, amelyben befelé haladva
egyre sűrűbbé vált a sötétség. Az elején a mosógép és a szárító állt, meg egy
komód, aminek tetején össze lehetett hajtogatni a megszáradt ruhákat. Aztán egy
polc következett, rajta kerti szerszámokkal meg a házi barkácsolások
maradványaival. Egytálnyi üveggolyó. Festékesdobozok, egy jégkrémkészítő
gép. Mögöttük könyvesdobozok, de egyikben sem rejtőzött ott, amit Maya
keresett. Még tovább haladt a helyiségben, a műanyag kosarakba halmozott régi
ruhák között. Add, istenem, hogy itt legyen. Kérlek, kérlek. Letérdelve nyitott ki
egy ládát. Egy teáskészletet talált benne, amit vastagon belepett a por. Egy másik
ládában a régi játékai. Sorry! Torpedó. Clue. Minden megvolt, az anyja mindent
megőrzött. Maya mellkasában eláradt a hála. Az apja könyvére abban a
dobozban lelt rá, amelyben a régi polcán hagyott, kedvenc gyerekkori történetei
voltak.
Fogta a borítékot, és felvitte a szobájába, hogy elolvassa.
 HUSZONHÁROM

Elfelejtettem, hogy király fia vagyok.

Ez volt a címe az apja könyvének. Maya ezt írta a márványos fedelű füzet
címlapjára, amibe a fordítását készítette. A füzet is be volt zsúfolva a nagy
borítékba, az apja által telegépelt negyvenhét oldal mellé.
Maya örült, hogy megvan a fordítás, mert nem érzett magában annyi erőt,
hogy átrágja magát a spanyol nyelvű szövegen. Nem kis vállalkozás volt tizenhét
évesen lefordítania, először maga is nagyon nehéznek érezte a feladatot, ám
aztán könnyebbé vált, amikor ráérzett az ízére. Vagy az is lehet, hogy annyira
belefeledkezett a szeme előtt kibontakozó történetbe, hogy az órák úgy
hussantak el, mintha percek lettek volna. Majdnem két hétig csak ezen dolgozott
a könyvtárban, nap mint nap, és éppen aznap készült el az utolsó oldallal, amikor
Frankkel megismerték egymást.
Aprólékos munkát végzett, keresgélte az arra utaló jeleket, merre tart majd a
történet. Akkoriban ez volt az életében a legnagyobb rejtély - és mindmáig az
maradt. Most a kezébe fogott füzettel együtt visszatértek a régi kérdések is.
Héctor visszaemlékszik rá valaha, hogy ő valójában Pixán? Megkapja végül az
örökségét? Hazatér még valaha? Látja még a szüleit az életében?
Elfelejtettem, hogy király fia vagyok.
Valami hirtelen az agyába villant, ahogy a tekintete végigfutott a címen. A
cím!
Lehet, hogy hét évet el kellett távolodnia a könyvtől, hogy észrevegye a
legnyilvánvalóbb nyomot, azt, ami a legelső oldalra van írva. Fiatalabb korában
annyira a történetre és a befejezetlen cselekményre koncentrált, meg arra, hogy
vajon mit jelenthet, hogy meg is feledkezett a cím költőiségéről. A nagynénjétől
tudta, hogy Jairo egy régi költemény egyik sorát választotta ki, amit nagyon
szeretett. Hogyhogy nem gondolt erre korábban? Az apja nagyon szerette a
költészetet - bármilyen versből idéz is, biztosra vehető, hogy a szöveg utal arra,
miről is szól a regénye. Hogy mit jelent. Mit akar vele elmondani az írója.
Az ágya fészekké változott, amit takarókkal, párnákkal és teleírt oldalakkal
bélelt ki. Aztán fel kellett túrnia az egészet a telefonja után, ami beszorult az
ágytámla és a matrac közé. Idézőjelek közé téve beírta a címet a keresőbe.
Azonnal megtalálta a verset - saját Wikipédia-oldala volt. És mint kiderült,
nem igazi vers volt, legalábbis nem úgy, ahogy Maya a fogalmat értelmezte,
hanem himnusz. Carolina nem túlzott, amikor azt mondta, régi. A
Gyöngyhimnusz ókori, szerzője ismeretlen. A Wikipédia cikke szerint a himnusz
a Tamás apostolhoz köthető apokrif iratok közt tűnt fel, ami Mayának annyit
mondott, hogy van valami köze a Bibliához.
Tamás cselekedeteit, olvasta Maya, a harmadik században foglalták írásba - de
úgy tűnik, a himnusz ennél régebbi. A cselekedeteken belül hangzik el,
feltehetően maga Tamás jegyezte le, miközben börtönben ült. A cselekményét
alkotó mese már több évszázaddal azelőtt [Szállt szájról szájra, hogy Tamás
cselekedeteit megírták volna: afféle történet a történetben az iratokon belül.
'Senki sem tudja, honnan származik, de az ősi népmesék egyes jegyeit hordozza
magán.
Maya eltűnődött rajta, vajon az apja hol bukkanhatott rá erre a régi himnuszra,
és miféle összefüggés lehet közte meg a regény közt, amit írni kezdett. Lejjebb
görgetett a „Részletek a szövegből” alcímhez.

Midőn még beszélni sem tudó

kicsinyke gyermek voltam,
atyám királyi házában,
szülőimnek gazdagságában,
boldog nyugalomban éltem.
 Elmémbe bevésték, hogy el ne feledjem,
mit akkor meghagytak: - Lemégy Egyiptomba,
ha onnét elhozod azt a drágagyöngyöt,
mit egy vészhordó sárkány ölel körül,
felöltheted újra ékköves ruhádat,
és azt a stóládat, mely nagy boldogságod,
így leszel örökös a mi országunkban,
emlékében kedves testvéreddel együtt,
Én pedig szaporán, legrövidebb úton,
a sárkányhoz siettem.
Barlangjához közel, kerestem szállásom,
vártam az éjszakát, sárkány elalvását,
hogy a drágagyöngyöm, titkon elragadjam.
Egymagámban voltam, vándor öltözékében,
enyéim szemében idegennek tűntem,
Nem tudom miképpen, mely áruló jelből,
mégiscsak megtudták, nem földjükről vagyok,
ármánykodásokkal kelepcébe csaltak,
mígnem megízleltem azoknak ételét.
Nem tudtam én többé: király fia vagyok,
görnyedő szolgája lettem királyuknak,
megfeledkeztem még arról a gyöngyről is,
amiért szüleim engem elküldték.
Azok húsos ételétől elnehezültem,
mélységes álomba, tompán elmerültem.*

Maya letette a telefont. Újra kézbe vette a füzetet, és figyelmesen elolvasta a

nagy ívű, tágas kézírással írott szavakat, a hét évvel ezelőtt oly körültekintően az
anyanyelvére fordított szöveget. Leesett állal követte újra végig a történetet, amit
valójában sosem felejtett el, és felfedezte a párhuzamokat: Pixán nyilvánvalóan a
himnuszbéli „kicsinyke gyermek”. A gyöngy az örökség, amiért a szülei
elküldték, a „vészhordó sárkány” pedig a férj, aki nem akart megválni tőle. És
Maya egyszeriben megértette, min is dolgozott az apja. Mindez nem különbözött
sokban attól, ahogy Tamás járt el, vagy bárki írta is le a cselekedeteit, amikor ezt
a régi himnuszt a saját könyvébe foglalta bele.
Ám míg Tamás szemmel láthatóan idézetként használta fel a szöveget, addig
Maya apja azt választotta, hogy elrejti a cselekményben. A régi történetet
örökségként kezelte, és a jelenbe átemelve lelassította, és kiszínezte a
Guatemalavárosban nevelkedő fiú életéből vett pillanatokkal. Beleszőtte a saját
szövegébe, mint egy titkot. És ha elkészült volna a tervezett művel, ezzel a
kitágított himnusszal, akkor a regénye egyetlen, hosszú ima lehetett volna. Maya
mellkasában meglepett nevetés emelkedett felfelé. Egyik kezét a szája elé kapta,
és elfutották a szemét a könnyek. Megoldotta hát a rejtélyt vagy legalábbis az
egyiket (bár azt is érzékelte, ha alaposabban megvizsgálja a szöveget, még ez a
megoldás is egy újabb, eggyel mélyebb rétegben rejtőző igazság szimbólummá
változik). Megkereste a telefonján a Gyöngyhimnusz teljes szövegét, és elejétől
végéig elolvasta. Közben az apja által írt történet kontúrjai is sokat élesedtek.
Most már tudta, hogyan fejeződik be.

* Ladocsi Gáspár fordítása.

 HUSZONNÉGY

Maya egyáltalán nem akar beszélni Aubrey-val, de muszáj megtudnia,

mi történt előző nap, amikor Frank hazavitte. Ötperces út. Bőven volt idejük
beszélgetni, nevetgélni, flörtölni. Maya korábban mindig megbízott a
barátnőjében, de most szemtanúja volt annak, hogyan siklott végig Frank
tekintete Aubrey testén. Az a rohadt ruha. Csak egy pillantás volt, rövidebb egy
másodpercnél, de Maya életében órákat kitöltött. Azóta nem nagyon tudott
másra gondolni. Tegnap este vacsora közben sem, tévénézés közben sem és
akkor sem, amikor az ágyában fekve megpróbált elaludni. Két héttel ezelőtt nem
hitte volna, hogy valaha ennyire zaklatott lehet egy fickó miatt, aki mellett nem
kevésszer úgy ment el a könyvtárban, hogy észre sem vette.
Ahogy azt sem gondolta volna, hogy bárki kettőjük közé állhat Aubrey-val.
Hiszen kijük van egymáson kívül? Mayának legalább ott van Brenda, de Aubrey
már évek óta nem jött ki az anyjával, a mostohaapjával meg egy helyiségben
sem akar tartózkodni. Néha egy-egy srác elhívja ide-oda, és ők valószínűleg
bármit megtennének, amit csak akar, de igazi barátja csak egyetlen van. Csak
egyvalaki ismeri őt kívül- belül. Egyszerűen nincs értelme, hogy eltaszítsa
magától Mayát.
És mégis, minél többet gondolkodik ezen, annál nehezebb hinnie, hogy
Aubrey nem hetek óta tervezgeti ezt, nem igaz? Közben felidézi a barátnője
hűvös viselkedését is, amit megfigyelt egy ideje. Arra, hogy milyen dühös volt,
amikor Maya három órát késett, és nem is igyekezett leplezni. A sálra, amit köt
valakinek, de nem hajlandó megnevezni az illetőt. A tényre, hogy egyáltalán köt
valamit. Maya egészen idáig azt hitte, mindent tud a barátnőjéről. De
nyilvánvalóan tévedett.
 Már egy teljes nap eltelt úgy, hogy Aubrey nem hívta vissza, ami számtalan
dolgot jelenthet, és ezeket Maya egyesével alaposan mérlegelte. Lehet, hogy
elfoglalt, lehet, hogy dühös, de az is, hogy nem látta, hogy kereste.
Vagy épp szándékosan kerüli Mayát, mert talán valami valóban történt az alatt
az ötperces út alatt. Az elképzelés teljesen idegen és annyira paranoid, mintha
valaki más gondolná. Mégis lavinát indít meg: mi van,
ha Aubrey és Frank a hazaút után is együtt töltötték az időt? Például Aubrey
behívta a férfit a házukba?
Az csak tovább rontja a helyzetet, hogy Frankét sem éri el. Felhívta a számot,
amit egyszer korábban kapott tőle, de senki sem vette fel, ami nem meglepő. A
férfi hozzá is tette, hogy a szám az apja vezetékes telefonjáé, abban a házban,
ahol utolsó napjait éli, és legtöbbször le van véve a hangja. Mobilja pedig nincs.
Frankét tehát elég nehéz elérni. Ez csak most tudatosul Mayában, mert
korábban még egyszer sem próbálkozott vele. Mindig Frank jött érte, ő hívta fel
a könyvtárból vagy az apjától, hogy megbeszéljék a következő találkozást, de az
is előfordult, hogy egyszerűen bekopogtatott a ház ajtaján. Ám most nem látta a
férfit azóta, hogy elmentek Aubrey-val kettesben, és az egész nem akar
összeállni - hiszen csak előtte való este csókolták meg egymást, és akkor
vallották be egymásnak az érzéseiket. Aubrey mindent elrontott.
Maya a könyvtár felé tart, végigsétál a főutcán, elhalad a másik templom előtt.
Pont akkor fog odaérni, amikor Frank végez. A lány tudja, hogy elkeseredett
lépésnek hathat így felbukkanni a férfi munkahelyén, de mégis, hogyan
máshogyan érhetné el? Még mindig nem tudja azt sem, miért dúlta fel annyira
Frankét, amikor kiderült, hogy mesélt Aubrey-nak is a házáról. Mindenesetre,
bármi volt is az oka rá, Maya szeretné helyrehozni a dolgokat. Tiszta helyzetet
szeretne teremteni.
Végtére is már kérte, hogy küldjék el neki a halasztáshoz szükséges
formanyomtatványokat az egyetemről. Az anyja persze még nem tud róla, és
Maya nem is fog szólni neki, míg el nem rendezi az ügyet.
Megszaporázza a lépteit. A nap alacsonyan jár már, de a párás levegő hőséget
jósol, Maya tarkója máris nyirkos. Pontosan tudja ő maga is, hogy valószínűleg
csak felfújja a dolgokat - Frankról várhatóan kiderül majd, hogy csak elfoglalt
volt, Aubrey pedig egyszerűen amúgy is hajlamos az ilyen meggondolatlanságra.
Szinte biztos, hogy nincs ok aggodalomra, de Maya mégsem tudja kiverni a
fejéből a képet, ahogy kettesben elhajtanak a férfi kocsijában.
Biztosan ezért gondolja úgy, hogy őket látja a könyvtár felé menet útközben, a
Dunkin’ Donuts kirakata melletti asztalnál. Nem lehet más az oka ennek, mint
az, hogy miután egész nap ők jártak a fejében, most rávetíti az arcukat két
idegenre. Lelassulnak a lépései.
Vagy talán tényleg őket látja mégis, amint jegeskávéik fölött ülve
beszélgetésbe mélyednek? Maya csak a lány hátát látja, de a sötét haj és a válla
világos bőre ismerős.
Egyértelműen Aubrey ül ott. Vele Frank.
A férfi azzal a mosollyal néz Aubrey-ra, amivel Mayát f teljesen levette a
lábáról: nyílt és barátságos, de van benőne valami csintalan és furcsán
bensőséges.
Maya szíve a torkában dörömböl, mialatt a kávézó ' bejárata felé lépked. Tudta
ő ezt, igaza volt. Ha Frank látja is, hogy Maya lenyomja a kilincset a Dunkin’ „
Donuts üvegajtaján, nem mutatja.
Aubrey csak akkor veszi észre, amikor már egy-két méterre van tőlük. Leesik
az álla. A szeme tágra nyílik. , Frank csak ekkor figyel fel rá, mi történik
körülöttük. Akárcsak Aubrey, ő is döbbentnek látszik, de bűntudatot nem lehet
felfedezni az arcán.
- Szia! - köszön Mayának.
Aubrey arca elsápad.
Frank kicsusszan a műanyag ülésről, hogy üdvözölje Mayát. Mosolyog,
ölelésre tárja a karját. De Maya nem hagyja, hogy megölelje.
Hátrál egy lépést, elkerüli a férfi érintését - ami meglepetésként hat a másikra.
Szemlátomást megbántódott. A tekintetével keresi Mayáét, de a lány elnéz a
válla fölött, és arra az illetőre mered, akiről eddig azt hitte, a legjobb barátnője.
 - Bent jártam a könyvtárban - magyarázkodik Aubrey. - Frank javasolt egy
könyvet tegnap - és megbeszéltük, hogy ma beugróm érte. - Fel is mutatja a
bizonyítékot: egy keményborítós kötet, a címlapon sárgult dagerrotípia, ami
onnan nézve, ahol Maya áll, egy bűvészt ábrázol. Hátul hosszan lelóg fekete
frakkjának két szárnya.
- Így van - támasztja alá Frank is. - Megemlítettem Aubrey-nak egy könyvet,
ami szerintem tetszene neki, és kikölcsönöztem részére. Mégiscsak a
könyvtárban dolgozom! Ez a munkám. És mivel már éppen indulóban voltam,
beültünk ide kávézni egyet.
- Mindegy - feleli Maya. - Engem nem zavar. - Ám a szavai kimondva
megkeserednek, és Aubrey kerüli a tekintetét.
A Dunkin’ Donuts üzletben nagy a csend. Rajtuk kívül csak egy ápolónő áll a
pult előtt, hogy átvegyen egy nagyobb rendelést, meg egy idős férfi
szunnyadozik a bejárat melletti asztalnál.
Frank sóhajt.
- Ne haragudj, Maya, ha ezzel felzaklattunk. Csak szívességet tettem a
barátnődnek.
- Nem zaklattatok fel - feleli a lány, de a hangja egy csöppnyivel hangosabb a
kelleténél, és a testtartása is túl feszült. Aubrey az asztallapot vizsgálgatja. Senki
sem szól semmit, és Maya fején átfut, nem lehetséges-e, hogy csak túlreagálta a
helyzetet.
Lehet, hogy csak ő viselkedik észszerűtlenül és ostobán?
Frank hangja fáradtan cseng, amikor megszólal. Csalódottan.
- Te is tudod, Maya, hogy alig ismerek valakit a városban. Minden időmet
veled vagy az apámmal töltöm. Az apámmal, aki haldoklik, meg egy lánnyal, aki
hamarosan elköltözik. Jobban szeretnéd, ha nem barátkoznék senkivel? - Aubrey
felé int, aki továbbra is úgy fest, mintha legszívesebben eltűnne innen.
- Persze hogy nem azt szeretném - vágja rá Maya. Lehet, hogy tényleg ő a
rosszfiú most hármuk közül? - De mégis... épp a legjobb barátnőmmel?
- Mindketten szeretjük a bűvészetet - feleli Frank. - Az illúziókat, a
mentalistákat meg a többit. Jó érzés, hogy van valaki, akivel ilyesmiről tudunk
beszélgetni. A tekintete Aubrey felé rebben, megerősítést várva, de a lány
továbbra is a padlót fürkészi.
Maya úgy érzi, azt várják tőle, hogy bocsánatot kérjen. De nem teszi, és nem
is szándékozik megtenni.
- Mindegy - zárja le végül Frank. - El kell hoznom az apámat a segítő csoport
üléséről. Viszlát, Maya, találkozunk! - Aztán Aubrey-hoz fordul: - Remélem,
tetszeni fog a könyv!
A kávéját elviszi magával, ott marad a papírpohár kör alakú, nedves nyoma az
asztalon.
Amint hallótávolságon kívül ér, Maya Aubrey-hoz fordul.
- Ezt szándékosan csináltad!
Aubrey a fejét csóválja. Zavart magyarázkodásba fog. - Tudom, hogy néz ki a
helyzet, de hidd el, semmi sincs köztünk Frankkel.
- Ki találta ki, hogy együtt kávézzatok?
- Frank, ő vetette fel az ötletet.
Maya igyekszik, hogy ne üljön ki az arcára az elszörnyedés.
- Ahogy beültem a kocsijába tegnap, kérdezgetni kezdett rólam - folytatja
Aubrey. - És amikor elárultam neki, hogy nagyon érdekel a bűvészet, azonnal
ajánlott egy könyvet, amit szerinte el kell olvasnom. - A szeme a könyvre
rebben, amely veszélyesen közel hever a Frank kávéspoharáról lecsapódott pára
tócsájához. - Azt mondta, jöjjek el a könyvtárba érte ma este hétre.
- Hát, jó... de ez nem azt jelenti, hogy kötelező volt eljönnöd.
- Kíváncsi voltam. Úgy terveztem, egyszerűen elhozom a könyvet. Tudom,
hogy Frank szájából hogyan hangzott mindez - mintha csak úgy, épp akkor
jelentem volna meg a könyvtárban, amikor véget ér a munkaideje. De ez csak
ködösítés, téged akar átverni. Ő akarta így. A könyvtári könyv csak ürügy volt,
hogy újra találkozzon velem.
Maya állkapcsa megfeszül.
Világos, hogy Aubrey egyáltalán nem örömmel árulja el neki mindezt. Nem
megbántani akarja, és az arckifejezése - amit Maya bűnbánatnak vélt - valójában
szánakozás. A barátnője sajnálja őt. Ami sokkal- sok- kal rosszabb. Az évek
során voltak nézeteltéréseik, de egészen a mai napig egyszer sem sebezték meg
egymást készakarva.
- Jaj, kérlek - fröcsögi Maya. - Hiszen te bukkantál fel a házunknál... - hogyan
lehetne ezt jól kifejezni? - teljes harci díszben, akkor amikor tudtad, hogy ott
találod!
Aubrey meg sem próbálja védeni magát.
- Ki akartam deríteni, mit lehet várni tőle - feleli. - Az első pillanattól furán
viselkedsz, amióta ismered, és most már értem, miért. Ez az ember nagyon fura,
Maya. Hatalmaskodó. És találgathatok? Nem lehet, hogy ő javasolta, hogy
halassz egy évet a suliban?
Maya nem felel erre semmit. Miért kellene bármit mondania? Egyébként is,
vissza tekintve majdnem biztosra veszi, hogy az ő saját ötlete volt a halasztás.
Elgondolkodik rajta, hogy Aubrey vajon élvezi-e a helyzetet, örömet okoz-e
neki, hogy ilyen minimális erőfeszítésébe telt felkelteni Frank érdeklődését.
- Figyelj, Maya! - folytatja Aubrey. - Nem rám kell haragudnod! Nem én
próbálom elszedni a fiúdat!
- Ugyan, miért ne? Hát nem jobb bármelyik béna helyi srácnál, akinek a
figyelmére amúgy számíthatsz? Aubrey feláll az asztaltól, kezébe veszi a
könyvet, és lenéz a jeges Dunkaccinójára. A pohár még majdnem tele van, de a
jég már teljesen elolvadt. Rövid ideig bámulja az italt, aztán megrázza a fejét, és
kidobja az egészet. Az ajtó felé sétálva még visszafordul Mayához:
- Hát még mindig nem érted?
 HUSZONÖT

A hajnali fény olyan hirtelen tört be az ablakon át, ahogy az éhes

oroszlán ugrik áldozatára. Brenda fél ötkor elindult dolgozni, ezért Maya
szabadon járkálhatott fel s alá a szobája előtti folyosószakaszon, senkit sem
ébresztett fel vele. Egy régi póló meg egy lila melegítőnadrág volt rajta, amit az
alagsorban talált. A mozgás segített gondolkodnia. Most már értette az apja által
írott történetet, de az még mindig nem volt világos, hogy mit jelenthet mindez
Frankkel összefüggésben. Vajon Maya is, mint Pixán, elfelejtett valami igazán
fontos emléket?
Vagy valami másról van szó? Valamiről, ami sokkal nyilvánvalóbb?
Szinte fájdalmas volt visszagondolnia a tizenhét éves önmagára. Nap mint nap
a könyvtárban ücsörgött, és annyira lekötötte az apja könyvének misztikuma -
az, hogy lefordítsa, jegyzeteket készítsen hozzá, óvatosan lapozgassa a törékeny
papírlapokat -, hogy fel sem tűnt neki a riasztó küllemű részmunkaidős
könyvtáros, aki bizonyára figyelte már egy ideje a pultja mögül.
És ahogy ő olvasta a könyvet, úgy olvasott benne a férfi. Nem lehetett nehéz.
Bárki láthatta, milyen nagy becsben tartja azokat a megsárgult lapokat. És Frank
természetesen ezeket használta fel arra, hogy megismerkedjen vele. Mivel
könyvtáros volt, látta, milyen könyveket vett ki korábban, tudta, hogy érdekli
Guatemala. Az a Frank, aki végül odaállt elé a teraszon, könnyedén előadhatott
egy kitalált történetet neki arról, hogyan kaptatott fel egy maja piramis tetejére
hajnalhasadtakor. Maya most már erősen kételkedett benne, hogy ez az eset
valóban megtörtént, sőt abban is, hogy a férfi lába valaha guatemalai földre
lépett. Sokkal valószínűbb, hogy úgy képzelte, nagy hatást tehetne a lányra
azzal, ha azt mondja neki, már járt ott, és ha így volt, hát nem tévedett.
 De Franknek ez sem volt elég. Amikor többet is megtudott Maya halott
apjának regényéről, csak fokozódott a kíváncsisága. Maya most azon is
eltűnődött, vajon lehetséges-e, hogy legalább részben ezért választotta ki épp őt
célpontjának. Akár Cristinának, aki elidegenedett a szüleitől, Mayának is létezett
az életében egy nagy űr - és Frank meglátta ebben a lehetőséget.
Teret akart magának a lány életében, ő akart a legfontosabb személy lenni
számára - és ezt azonnal elérni. Ha Maya épp nem ért rá, amikor a férfi úgy
gondolta, kettesben kellene lenniük - például közös programra készültek
Aubrey-val -, akkor szerét ejtette, hogy Maya elkéssen, és valamiképpen
megbüntette.
Egy forró, lusta napon kérte meg először Mayát, hogy meséljen az apjáról. A
városi park gyepén ücsörögtek, meggyes jégkását szürcsölve.
Mit szeretnél tudni róla?, kérdezte Maya.
A történetét.
Addigra már tudta, hogy Mayának mása sincs az apjáról, csak a története.
A lány a legkedvesebbet mondta el neki, azt, amit az anyjától hallott, még
kisgyerekként. Brenda gyakran ezt mesélte el neki elalvás előtt, és ahogy oly sok
történet, amit a szülők mesélnek a gyerekeknek, ez is tündérmesévé vált az idők
során, amit a számtalan alkalom, amikor elhangzott, simára csiszolt. Voltak
részletek, amelyek elhalványodtak, voltak, amelyeket a mesemondás
felnagyított, de a lényege mindig ugyanaz maradt.

A történet úgy szólt, hogy Maya anyja szinte semmit sem tudott Guatemaláról,
mielőtt el nem utazott oda, és részben épp ez vonzotta az országban. Huszonkét
éves volt, és még sosem járt az Államok határán kívül. Mindhárom bátyja más
államokba költözött, ő maradt ott egyedül, hogy gondoskodjon idősödő szüleiről,
akik még mindig gyászolták az idősebb lányukat. Brenda a lelke mélyén tudta,
hogy sosem fog tudni elszakadni Pittsfieldtől, és ez lehetett az oka, hogy a lelke
egy másik, kevésbé kötelességtudó része annyira kétségbeesetten vágyott rá,
hogy kiszabaduljon onnan. Guatemala épp elég távolinak látszott a
szülővárosától ahhoz, hogy alkalmas célpont legyen.
Az utazást egy olyan csoport szervezte, amely ahhoz az egyházhoz tartozott,
amelyből Brenda kilépett, amint ő maga dönthetett erről. Nem mintha nem lett
volna vallásos: de azt nem tudta elfogadni, amit a hivatalos vallás prédikált. Nem
azzal a céllal utazott Guatemalába, hogy Krisztus igéjét hirdesse, hanem ki
akarta deríteni, hátha tanulhat ott valamit. Kíváncsi volt, hogyan változtatja meg
az élmény. Más szavakkal, Brenda célja éppenséggel gyökeres ellentéte volt
mindannak, amit a missziós f munka jelent, ami jellemző rá. Született ellenálló
volt a maga csendes módján. Ez mindig is igaz volt rá.
Brenda úgy tervezte, hogy egy hónapig marad. Egy Guatemalavárosban élő
család látta vendégül: egy középkorú pár, akiknek két gyereke volt, egy lányuk,
aki , már elköltözött otthonról, meg egy fiuk, aki az egyetemen tanult, és velük
lakott.
Ez a középkorú házaspár nem volt más, mint Maya nagyszülei. A fiukat
Jairónak hívták.
Brenda kezdettől nagyon félénk volt a fiatalember társaságában. A fiú is
hasonlóan viselkedett, ami azt jelentette, hogy az első hét folyamán alig álltak
szóba egymással, pedig sokszor ültek együtt a nappaliban. Így ismerkedtek meg
lassanként, lopott pillantásokkal, tört spanyol mondatokkal és csöndekkel,
amelyek az idő előrehaladtával egyre otthonosabbá váltak. Hamarosan
nyilvánvaló lett, hogy mindketten vonzónak találják a másikat, de úgy tűnt,
semmi sem történhet köztük.
Hiszen két egészen különböző világból származtak. És alig voltak kettesben.
Aztán egy éjjel Brenda furcsa hangra riadt, ami az ablakon kívülről szólt.
Gyors, visszatérő kattogás, amit rövid csöndek szakítottak meg. Akár harkály is
lehetett volna, de volt benne valami mechanikus, amiből inkább arra lehetett
következtetni, hogy egy gép. Ahhoz elég hangos volt, hogy Brendát felébressze,
de annyira nem, hogy ébren is tartsa. Bár kíváncsi volt, mi lehet az, hamarosan
újra álomba merült.
 El is feledkezett róla másnap estig, de ekkor újra tapasztalta ugyanazt. Erre
már felkelt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Kidugta a fejét - nem voltak
szúnyoghálók -, és hallgatózott. A hang a tető felől érkezett. Felnézett arrafelé,
de nem látott semmit, így hát visszafeküdt, és a hangra fülelve aludt el újra. Egy
gépmadárról álmodott. A testét réztollak borították, és a szíve fogaskerekekből
állt, Brenda álmában egy ág végén ücsörgött, és szemmel láthatóan mondani
akart valamit a maga furcsa, szaggatott ütemű nyelvén. Zsanérok nyöszörögtek,
miközben kitárta a szárnyát, és elrepült.
Másnap reggel megpróbálta elmagyarázni a vendéglátóinak, mit hallott, de túl
szegényes volt a spanyoltudása, senki sem tudott segíteni neki. A harmadik éjjel,
amint újra meghallotta a kopácsolást, Brenda kibújt az ágyból, lábujjhegyen
kiosont, és felmászott a rozsdás lépcsőkön, amelyek a tetőre vezettek.
Odafent más volt a levegő, frissebb és kellemesebb, mint odabent, ahol
minden oldalról salaktéglából rakott falak vették körbe a házat. Brenda riadtan
nézelődött körbe, fogalma sem volt, mit fog találni fent, de azonnal minden
félelme elillant, amikor kiderült, hogy ki van ott.
Jairo. A tető szélén ült, Brendának háttal, a lába lelógott a tetőről. Valamit
tartott az ölében. A hang forrását. Brenda közelebb lépett, és megállapította,
hogy nem gépmadár, hanem egy régi írógép kelti a zajt. A férfi ujjai repkedtek a
billentyűk fölött.
Jairo megvárta, míg mindenki el nem aludt, aztán felhozta az írógépet a tetőre,
hogy ne ébresszen fel senkit a hangja. Ő legalábbis úgy gondolta, nem fog
felverni vele senkit.
Bocsánatot kért Brendától, de a lány nem bánta, ami történt. Ott maradt, és
addig beszélgettek, míg a csillagok el nem halványodtak, és fel nem kelt a nap.
Attól kezdve, a hét folyamán, sok éjszakát ugyanígy töltöttek el együtt. Így
szerettek egymásba. Guatemalavárosban, egy háztetőn, ahonnan szögesdróttal
koronázott falakra lehetett látni. Mindenféléről beszélgettek, és hamarosan
mindenki gratulált Brendának, milyen sokat fejlődött a spanyolja.
Még senki sem tudott kettőjükről, de úgy tervezték, hamarosan odaállnak Jairo
családja elé. Együtt maradtak volna, és eljegyezték volna egymást, ha Jairót nem
ölik meg három héttel azután, hogy a lány rálelt, amint a tetőn kopácsolt.
Brenda nem tudta, hogy terhes, amikor összecsomagolta a holmiját, és
fájdalmas búcsút vett a vendéglátóitól. Csak három héttel később derült ki,
amikor minden reggel hányt.
Mindig is szeretett volna gyerekeket, de egyáltalán nem így képzelte el a
dolgot. Tudta, hogy nagyon nehéz lesz egyedül felnevelnie a gyerekét, arról nem
is beszélve, hogy évekbe fog telni, mire hívő katolikus szülei megbocsátanak
neki, de abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy akarja a kisbabát. A történet
azzal végződött, amit Brenda élete legboldogabb napjának nevezett. Azzal a
nappal, amikor Maya megszületett.
Már értem, miért olyan fontos neked ez a könyv, felelte erre Frank.
A férfi nagyon jó hallgatóságnak tűnt akkoriban, de Maya most már tudta,
hogy csupán annak volt tudatában, milyen értékesek az emberek történetei.
Azok, amelyeket elmesélünk magunkról arra a kérdésre, kik vagyunk, és honnan
származunk. A személyes teremtéstörténeteink, azok amelyekért évről évre,
minden születésnapunkon elfújjuk a gyertyát, hogy füstje az istenek felé szálljon.
Aznap amikor Maya elmesélte Franknek a halott apja történetét, ennyi erővel
egy kulcsot is a férfi kezébe adhatott volna a gondolataihoz és a szívéhez.
Most a reggel fényében, hét évvel később, Maya már világosan látta mindezt.
Egy időre felhagyott a járkálással, míg a konyhai mosogatóhoz lépve vizet ivott
a csapból. Fontos, hogy koncentrált maradjon, utasította magát. Abban
reménykedett, hogy a könyv szövege felszínre hoz az elméjéből valamilyen
emléket - és így is történt, de csak egy fakó foszlányt. Letette a vizespoharat,
lehunyta a szemét, és a tenyerével megtámasztotta a szemgödrét. Fel tudta idézni
a barátságosan gomolygó füst illatát meg a patak csörgedezését, de amikor
megpróbálta előhívni az elméjéből, valójában mit látott aznap este - pontosan mi
történt, miután elindult megkeresni a házat -, az egyetlen kép, amit az agya képes
volt kiköpni magából, Frank kulcsa volt.
 HUSZONHAT

Hát még mindig nem érted?

Aubrey szavai egész hazafelé úton felforrósodva zsonganak Maya agyában.
Annyira elmerül a gondolataiban, hogy kilép egy kocsi elé, amelyik épp
kifordult a benzinkúttól. A sofőr dudál. A levegőben benzinszag terjeng. Az volt
a terve, hogy mindent helyrehoz Frankkel, de ehelyett épp az ellenkezője történt.
A férfi felzaklatva távozott miatta a Dunkin’ Donutsból - miközben
Ő volt az, aki úgy alakította a dolgokat, hogy újra találkozhasson Aubrey-val.
Miért?
Az anyja felnéz, amikor Maya belép a bejárati ajtón. A kanapén ül, lába a
kávézóasztalon, és épp napsárgára festi a lábkörmeit. A TV- ben egy
természetfilm megy.
- Mi a baj? - kérdezi a lányát.
- Semmi. - Maya nem akarja újra meghallgatni, hogy Frank mennyire nem
lesz már fontos, ha majd Bostonban lesz. Bemegy a szobájába.
Az anyja óvatosan bekopogtat.
- Hahó... - Bedugja a fejét az ajtón. - Frankról van szó?
Maya sírva fakad. Sosem volt nagy tehetsége hozzá, hogy elrejtse magában a
titkait. Elmeséli az anyjának, hogyan találkozott Aubrey-val és Frankkel a
Dunkin’ Donutsban.
- De hiszen Aubrey-ról van szó - jegyzi meg az anyja. - Mióta kaptok ti hajba
mindenféle jöttment pasik miatt?
A szavak metsző erővel hatnak, mert Maya is tudja, hogy igazak.
- Mióta is ismered ezt a fiút? Két hete?
- És akkor mi van? - kérdez vissza Maya, bár felfogja az anyja érveit. - Miért
baj az?
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túlságosan belehabarodtál? Mikor néztél bele
utoljára az apád könyvébe?
Maya érzi, hogy nem tud vitába szállni vele, így hát meg sem próbálja, csak
hallgat. Az anyja hamarosan feladja, visszamegy a nappaliba, és tovább nézi a
természetfilmet.
Mekkora szerencse, fut át Maya agyán, hogy az anyja semmit sem tud arról,
hogy halasztani készül, mert nem szívesen árulná el neki, milyen rettenetesen
bizonytalan, ha a jövőjére gondol. Ő sohasem tartozott azok közé a tizenévesek
közé, akik már alig várják, hogy távolabb kerüljenek a családjuktól. Talán azért,
mert annyira kicsi ez a család: Brenda még most is sokszor kerül szembe a
szüleivel, akik továbbra is rendszeresen megtalálják az okokat, amiért
csalódottnak érezhetik magukat, még most is, hogy már megbocsátották neki
Maya születését. Mindig is ők ketten álltak a világ ellen: Maya és az anyja.
Ezeket az utolsó napokat, amelyeket a szülői házban tölt, minden körülmények
között átszőtték volna a zűrzavaros érzelmek, ám Maya most ahelyett, hogy
megpróbálná a legtöbbet kihozni abból az időből, amit az anyjával tölthet, és a
konyhában foglalatoskodnának az ételkészítéssel, hogy aztán együtt
vacsorázzanak, semmi másra nem tud gondolni, csak Frankre. Alig érzi a friss
bazsalikom ízét a sült padlizsánban, sem a kókusztejet a rizsben.
Ehelyett újra és újra lejátszódik a fejében a jelenet, ahogy Frank rámosolyog
Aubrey-ra mintha ő lenne a menekülőautó sofőrje valami romantikus bűnügyi
filmben. Maya korábban úgy képzelte, ez a mosoly kizárólag neki szólhat, most
már nem is tudja, mit gondoljon.
tó Frank olyan sebezhetőnek látszott tegnapelőtt este, amikor elmesélte a
fájdalmas gyerekkori emlékeit, és Maya SÍ teljesen őszintének látta akkor is,
amikor bevallotta neki az érzéseit. Azért töltök veled ilyen sok időt, mert senkivel
sem érzem jobban magam, mint veled. Abban a pillanatban Maya memóriájába
égtek a szavak, ahogy a férfi kiejtette őket a száján. De vajon komolyan
gondolta?
 Hát még mindig nem érted?, kérdezte Aubrey, és igaza volt. Mayának fogalma
sincs semmiről. De miután vacsora közben is végig ezen tépelődött, kint a
kertjükben alkonyaikor elhatározta, hogy muszáj megtudnia az igazságot. Mert
ha Frank azt hiszi, hogy megcsókolhatja, és aztán faképnél hagyhatja a (nála
csinosabb) barátnője miatt, akkor ezt Maya szemébe kell megmondania. Maya
nem hagyja el a várost anélkül, hogy ne tudná biztosan. Ha a könyvtár nyitva
lenne holnap, várna addig, de így, hogy zárva tart, egyszerűen el kell mennie
Frank házába, és meg kell kérdeznie.
Nagy vonalakban tudja, hol van (az erdő szélén), és valószínűleg megtalálja a
pontos címet a telefonkönyvben. Az egyetlen gond az odajutás. Biciklivel túl
messze van. Kölcsön kell kérnie az anyja kocsiját - de vajon odaadja neki, ha
tudja, mit tervez Maya?
- Érezted? - kérdezte az anyja.
- Mit?
Egy esőcsepp pottyan a lány arcára. Felnéz az égre. Enyhén felhős.
- Bemenjünk?
Várnak. Nem kezd rá. Kihoztak magukkal egy összehajtható asztalt meg egy
kancsó citrom- lime limonádét, poharakkal.
- Szerintem nem lesz gond - jegyzi meg az anyja.
Mayának támad egy ötlete.
- Figyelj, anya, elvihetnélek ma este én a munkahelyedre? Utána
kölcsönkérném a kocsidat, ha lehet.
Az anyja ránéz.
- Csak mert - magyarázza Maya - Így, hogy talán esni fog, arra gondoltam,
azzal mennék át Aubrey-hoz.
- Persze, rendben - feleli az anyja gyanútlanul.
Egy újabb csepp landol Maya vállán. Érezhetően felforrósodik az arca.

Az időjárás hasonló akkor is, amikor Maya elhajt az Onota-tó mellett, ahol a
házak egyre távolabb állnak egymástól, a fák pedig egyre közelebb. Ezek a
keskeny utak szinte egyáltalán nincsenek megvilágítva. Megtalálta Frank
apjának a címét a telefonkönyvben, aztán összeveti a telefonszámmal, amit
Frank adott meg neki - azzal a számmal, amit szinte soha nem vesz fel senki.
Majdnem elvéti a Cascade Streetre vezető elágazást. Az állami erdő mentén
kanyargó utca inkább tűnik kikövezett kirándulóösvénynek. Egyre sűrűbbek a
fák a két szélén. Maya ideges. Frank sosem mondta meg, - milyen betegségben
szenved az apja. Használta a súlyos és a végstádium szavakat, de nem nevezte
meg, Maya pedig nem akart nyomást gyakorolni rá. Ugyan, hogy jönne ő ahhoz,
hogy arra kényszerítse a férfit, számára fájdalmas dolgokról beszéljen?
Most azt kívánja, bárcsak többet tudna róla, mielőtt szembesül a helyzettel. Itt,
a sötét, fákkal körbenőtt úton már sokkal kevésbé érzi magát elszántnak, mint
odahaza. Eszébe jutnak a gondok, amelyekre Frank utalt, a veszekedések,
amelyek elől gyerekkorában az erdőbe menekült. Olyan sok minden van, amit
Maya nem tud róla, annyira szépítve adta elő a történetét.
Már éppen azt kezdi tervezgetni, hogy visszafordul, amikor jobbról feltűnik
egy postaláda. Látja rajta a házszámot is, bár maga az épület nem látszik az
útról, egy hosszú felhajtó végén rejtőzik. Aki ideköltözik, biztosan nagyra
értékeli a magányt - ha csak így felbukkan, szinte erőszakos betolakodásnak
hathat.
De mégis, hiszen ezért tette meg ezt a hosszú utat. És Frank mindig is
szabadon, bármikor megjelent az o otthonában előzetes bejelentkezés nélkül.
Maya figyelmezteti magát, hogy nagyon halkan kopogjon be, nehogy
felébressze Frank apját, ha esetleg alszik. Ha senki sem nyit ajtót, megfordul, és
hazamegy.
A ház nagyobb és impozánsabb, mint amire számított. Frank kopott ruhái meg
a részmunkaidős könyvtárosi állása alapján arra következtetett, hogy sem ő, sem
pedig az apja nem túl tehetős. De most látja, hogy egy masszív koloniális
épületben laknak, amelynek magasba szökő ablakai vannak, és meredek
nyeregtetője. Frank autója ott áll a bejárat előtt, és a földszinten mindenhol fel
vannak kapcsolva a lámpák.
Maya leparkol a behajtó szélén, és összecsukható telefonját a farzsebébe
tuszkolja, mielőtt kiszáll. Most hogy itt van, szinte maga sem tudja elhinni, hogy
ezt teszi. Bár csúnyán összevesztek Aubrey-val, most mégis arra gondol, bárcsak
ő is itt lenne vele.
A magasra nőtt fűszálak a vádliját súrolják, míg átsétál a gyepen. Hosszú ideje
nem nyírta senki a füvet. Kabócák dalát hallja. A falevelek közt susogó szelet.
Telehold van, de az ég nagy részét felhők takarják, és a levegő súlyosnak hat.
Maya mély levegőt vesz, mielőtt bekopogna.
Azonnal lépéseket hall. Sietősen közelednek az ajtóhoz, aztán csend. Kérlek,
Frank legyél, kérlek, Frank legyél!
Frank apja nyit ajtót: Frank idősebb, zömökebb és sápadtabb verziója. A haja
ősz, kidülledő pocakja van, de az álla ugyanolyan csapott. Ugyanolyan
keskenyek az ajkai. Összehúzott szemmel próbál rájönni, ki a látogató, de
sikertelenül.
- Ki maga?
- Jó napot, a nevem Maya. Arra gondoltam...
- Mit keres maga itt? - Halkan beszél, de a hangja sürgető.
- Frankét keresem.
A férfi összezavarodik.
- Frankét? Maga Frankkel akar beszélni?
- Igen, de... ha esetleg rosszkor jöttem... - Nem lehet megállapítani, milyen
betegségben szenvedhet a férfi. Ingerült, és furcsán viselkedik, de nem látszik
betegnek.
- Nincs itthon. Majd megmondom, hogy kereste.
De hiszen ott áll Frank autója, gondolja Maya. Ott, a behajtó kellős közepén.
- Megtudhatom, hová ment?
Frank apja elutasítóan int az erdő felé.
- Ó, valahol hátul van.
Valahol hátul?
 - Esetleg az erdei házába ment?
A kérdés, úgy tűnik, váratlanul éri Frank apját. Aztán meglepettség helyét egy
mosoly veszi át az arcán, ami szinte rémisztőén hasonlít a fiáéra, csak nem
sugárzik belőle az a melegség. A kettő közti különbség nagyjából. Ugyanaz,
mint aközött, hogy valakivel együtt nevetsz-e, vagy kineveted az illetőt.
- Hát igen - feleli Frank apja. - Gyaníthatóan ott lesz? - Hogy találom meg a
házat? - Maya igyekszik, hogy magabiztosnak hasson, de feszültnek érzi magát
Frank apjával.
- A házat? Gyalog kell odamennie, és sötét van.
- Tudom - feleli Maya. Bár a felhők fedik, a hold erősen világít, és az anyja
kulcstartóján van egy kis zseblámpa.
- Ott kezdődik az odavezető út - mutat Frank apja az épület oldalán túlra.
Valami furcsa győzedelmesség keveredik a hangjába, ami egyáltalán nem tetszik
Mayának. - Kövesse, míg el nem ér egy patakig, azon át kell kelnie. A fiam a
túlparton lesz. Nincs messze, de elkel egy lámpa. Van magánál?
A lány feljebb emeli a kulcstartón lógó zseblámpát.
- Az kevés lesz. Várjon itt!
Míg Frank apja bent van a házban, Maya bekandikál a résnyire nyitott ajtón a
tárgyakkal telezsúfolt előtérbe. A széles, sötét lépcsősor aljánál egy kis íróasztal
szerénykedik, rajta egy halom felbontatlan levél. A falak mentén újsághalmok
sorakoznak: magazinok vagy valamilyen szakmai lapok. Mayát baljós előérzetek
kerítik hatalmukba. Tudja, hogy haza kellene mennie, de valami, kíváncsiságnál
sötétebb érzés itt tartja, egy olyan kényszerítő erő, amit meg sem próbál
megnevezni.
A fény - erős, fehér fénysugár - hirtelen egyenesen belevilágít a szemébe.
Elvakítja, és Maya hátrahőköl, két kezével eltakarja az arcát.
- Elnézést! - Frank apja ismét ott áll az orra előtt. - Csak kipróbáltam,
működik-e.
A lámpa kialszik, de Maya egyelőre csak az utókép viliódzó körvonalait látja.
A férfi a kezébe nyomja a súlyos zseblámpát. Maya dezorientált, és amikor
elindul hátrafelé, a férfi is követi, aztán a ház mögött induló elhagyatott útra
mutat. A régi fakitermelő útvonalat már visszakövetelte magának az erdő, de
még észrevehető. A levegőt sűrű, földdel keveredő esőszag lengi be. Látszik,
hogy már hosszú ideje nem haladt erre jármű, a régi aszfaltot lehullott lomb és
felfelé törekvő növények takarják. Sarjak, páfrányok, moha. Maya azonnal
hálásan szorongatja a kölcsönkapott zseblámpát, amikor egyre sűrűbbé válnak
körülötte a fák. Haladtában a lába elé világít. Hirtelen egy nyúl rohan át előtte,
Maya összerezzen. Más veszélyek is leshetnek rá itt, mint az, hogy eltéved, és
mégis úgy érzi, tehetetlen, képtelen visszafordulni.
Megpróbálja elképzelni, mit fog szólni Frank, amikor csak úgy beállít. És
vajon miért ez a nagy titkolózás a ház körül?
Hát még mindig nem érted?
Maya gyorsabban szedi a lábát. Hamarabb meghallja a patak moraját, mint
meglátná. Halk csörgedezés, közvetlenül előtte, és rögtön eszébe jut Frank
sztorija, hogyan segített újra megtalálnia a csobogás az utat, amittor eltévedt. A
férfi olyan világosan leírta a víz hangját, hogy Maya úgy érzi, már korábbról
ismeri, aztán elindul a híd felé.
A hold elé úszik egy felhő. Maya kezében villódzik a zseblámpa fénye.

Az ajtó becsukódik mögötte.

- Hűha! - szakad ki a lányból.
Frank most engedte be, és bár Maya nagyjából sejtette, mire számítson, erre
mégsem volt felkészülve. A férfi elképesztő mennyiségű munkát és szeretetet
tett bele ebbe a helybe. Nem hitte volna, hogy ennyire szakavatottan dolgozott.
Alig hihető, hogy ez életében az első ház, amit épített. Maya hátrabillenő fejjel
felnéz, mert eszébe jut a katedrális mennyezete kifejezés. Amikor Frank mondta,
még nem tudta, hogy érti, mit akar jelenteni, de most már világos, hogyan
változtathat meg egy helyiséget úgy a mennyezet, hogy szent helynek érezzük.
Ezt teszi a belmagasság, a fenyőből készült, magasba szökő gerendák, amelyeket
rózsaaranyra fest a tűz fénye. Az ablakpárkányokon és a konyhapulton
fogadalmi gyertyák fénye pislákol, az ablakokon bevilágít a hold. Maya mindent
alaposan szemügyre vesz, és mindent gyönyörűnek talál.
- Hogy tetszik?
- Ez... - Maya a férfira néz. - Ez elképesztő. - Nem akart ennyire lassan
beszélni. Alig egy-két perce még rohanvást szelte át az erdőt, mert teljesen
feldúlta, hogy Frank és Aubrey együtt kávéztak. (De aztán mi történt? És miért
nem emlékszik arra, ahogy átjött a hídon? Sőt, arra sem, hogy bekopog az ajtón,
ahogy arra sem, hogy Frank kinyitja előtte. Mintha úgy ugrotta volna át az előző
néhány percet, ahogy egy számot egy CD-n.) De mindez most nemigen számít.
Maya ebben a pillanatban, hogy itt van, máris jobban érzi magát. Biztonságban.
Kész rá, hogy minden mást elengedjen.
Annyira boldog, hogy Frank társaságában lehet.
- Gyere! - nyújtja felé a kezét a férfi. - Körbevezetlek.
Maya furcsán súlyosnak érzi a kezét, alig tudja felemelni. Frank közelebb
nyúl, hogy megfogja. Összefűzik az ujjaikat. A lány bizonytalanul lépked a férfi
mellett, aki körbevezeti a tágas, egybenyitott helyiségben. Maya az egész testét
nehéznek érzi. Milyen kellemesen elálmosodott. Biztosan a tűz melege teszi.
A kőkandalló be van építve a falba. A szürke kövekből rakott tűzhely egészen
a mennyezetig emelkedik, falában sima és kerek kövek váltakoznak, az ökölnyi
méretűtől a sárgadinnye nagyságúig. Egy időre megállnak a közelében, élvezik a
melegét. Maya lehunyja a szemét, az arcbőrén érzi az áradó hőt. Égő fa illata
csiklandozza meg az orrát.
A férfi egy falétrához vezeti a helyiség közepén. Ugyanolyan mézszínű
fenyőből készült, mint a falak. A fokok szilárdan simulnak Maya tenyerébe.
Lakkréteggel fényezték le őket, de Frank, akárcsak a ház többi részében, a létrán
is megőrizte a fa természetes egyenetlenségét. A fokok élő faágakhoz
hasonlítanak.
A tetőtér pedig fára épült kisházra emlékeztet, olyanra, amilyet Maya mindig
is nagyon szeretett volna gyerekkorában. A mennyezet úgy lejt kétoldalt, hogy a
helyiség közepén álló hatalmas, párnákkal és takarókkal borított ágy mindkét
oldalán eléri a padló szintjét. Tökéletes hely. Mintha csak arra találták volna ki,
hogy az ember elheverjen az ágyon, és a felfelé néző, íves tetőablakokon
keresztül bámulja az égboltot. Frank itt i is gyertyákat gyújtott, és az ágy melletti
kis faasztalra egy befőttesüvegbe virágokat is tett. Biztosan számított , rá, hogy
Maya eljön.
Amikor megérzi a vállára nehezedő kezet, úgy gondolja, Frank az ágyhoz
fogja vezetni. És tudja, hogy vele is fog menni. De a férfi ehelyett gyengéd
mozdulatokkal visszafordítja, és visszamásznak a létrán a földszintre, közben
elárulja, hogy fő valami a tűzhelyen.
Vacsorát készít. Amikor leemeli a fedőt az edényről, illatos gőz árad szét. Főtt
húséval keveredő aromakavalkád: zöldségek földes illata és megnyugtató
fűszerek. Zsálya. Fokhagyma. Maya szájában összefut a nyál, pedig már
vacsorázott. Frank két mélytányért tesz az asztalra. Egytálételt főzött, de Maya
nem ismeri fel, mi lehet. Hús és zöldségek.
- Emlékszel - kérdezi Frank, és kézbe veszi a kanalát -, amikor azt mondtam,
hogy még soha, senkinek nem mutattam meg ezt a helyet?
Maya bólint. Szeretne elkezdeni enni, de úgy érzi, udvariasabb lenne várnia
vele.
- Nos, igazat szóltam. - Frank a lányra néz az asztal fölött, a szeme
visszatükrözi a táncoló gyertyafényt. - Te vagy az első, aki ide betette a lábát.
- Ó... én... Ez nagy megtiszteltetés.
- Nem hívok meg ide csak úgy bárkit - folytatja a férfi. - Ez a ház... nagyon
sokat jelent nekem. Ez az egyetlen hely, ahol az apám nem találhat rám.
Mayának hirtelen bevillan az iménti férfi képe. Az ideges tekintete. Az
egészsége. Nem tudja megmagyarázni, miért töltik el ennyire rossz érzések, ha
Frank apjára gondol.
A férfi előrehajol. Az alkarjával megtámaszkodik az asztalon.
- Mindent beletettem ebbe a helybe, amim csak van. Azt hittem, minden
megtalálható itt, amire csak szükségem lehet. De tudod, mire jöttem rá? Hogy
üresnek látom, és magányos vagyok. Éreztem, hogy azt akarom, itt legyen valaki
más is velem, de nem sokan tudnák megtalálni rajtam kívül ezt a helyet. És te
mégis idetaláltál, Maya. Amint megláttalak, tudtam, hogy egyszer elhozlak ide.
- De miért... - kérdi a lány. A keze a kanálon nyugszik, de nem fogja meg.
- Hogy miért? - visszhangozza Frank. - Amiatt, amilyennek megfigyeltelek,
miközben az apád könyvét olvastad, nap nap után. Mintha semmi más nem
létezne a világon. Szerintem azt sem tudtad, hol vagy épp.
Maya oldalra biccenti a fejét.
- És persze... - teszi hozzá a férfi - azért is rád esett a választásom, mert...
ahogy rád nézek, Maya... olyan gyönyörű vagy.
E szavakra a lány elpirul. Hívták már csinosnak korábban is, nemegyszer,
máskor azt mondták rá, aranyos, de csak az anyja szerint gyönyörű.
Frank olyan szemmel néz rá, mint aki valami nagyon jelentőségteljest készül
mondani, például azt, hogy szeretlek. Végtelenül sebezhetőnek látszik. Mint aki
csupa reménykedés.
- Szerintem maradnod kellene - mondja végül.
Maya pislog.
- Hogyan?
- Maradj itt.
Frank rámosolyog, és ellazulva hátradől a székén.
Kézbe veszi a kanalát, és enni kezd.
- Te... te most arra kérsz, hogy költözzek ide?
- Mm... hmm - hümmög a férfi, egy falat étellel a szájában. - Arra kérlek,
hogy gondolkodj el rajta. Gondolj bele, milyen egyszerű volna. Nem kellene
lakbért fizetned, vagy elviselned egy ki tudja, milyen lakótársat. Semmi miatt
nem kellene aggódnod. Nem kellene ügyeskedni, állás után futkározni a zsúfolt
nagyvárosban, hogy megtaláld valahogy a számításodat. Itt... - tárja szét
hívogatóan a két karját -, itt mindez a tiéd lehet.
- Frank...
Valami határozottan nincs rendben. Hiszen Maya maga is tudja, hogy
féltékenységi rohamában futott ma este hanyatt- homlok ide, és most hirtelen
azon gondolkodik, összeköltözzön-e Frankkel.
A tányérjából felfelé szálló illatos gőz, ami az orrába szökik, egyszerre zavaró
és csábító, és Maya arra gondol, hiszen ő maga is mérlegelte már, hogy halaszt
egy évet. Az anyja nem örülne neki, ha Frankkel élne, de Maya hamarosan
tizennyolc éves lesz, azt tesz, amit akar. És lehetséges, hogy épp ez az, amit akar.
Hogy Frankkel lehessen. És ebben a csodaszép erdei lakban éljen, amit a férfi
saját maga épített.
Összefut a szájában a nyál. A gyomra is megkordul.
- Nem kell most eldöntened - jegyzi meg Frank. - Inkább vacsorázz. Még meg
sem kóstoltad.
Maya a tányérjába meríti a kanalát, de nem emeli a szájához.
Van valami különös Frank arcában, szemben vele, az asztal túlsó felén, ahogy
a gőz ködbe burkolja. Felhőkben járkáló emberek félig megrajzolt képe. Párából
előtűnő arcok. Hol is látta ezt Maya? Talán egy filmben?
- Maya?
A lány továbbra is Frankre mered, képtelenül rá, hogy megindokolja egyre
növekvő nyugtalanságát. A kép és vele az, hogy Maya fel tudja idézni, honnan
származik, sürgető, mint egy véletlenül égve hagyott gázégő a konyhai
tűzhelyen. Valami, amit meg kell értenie, és foglalkoznia kell vele, mielőtt baj
történik.
- Min gondolkodsz?
- Valami... valami baj van.
- Jaj, drága... - mosolyog rá szeretetteljesen Frank. - Semmi baj nincs.
Maya lehunyja a szemét. A nyugtalanság lassan rémületté fokozódik.
Caras en la niebla*. A szavak spanyolul jutnak eszébe, de fogalma sincs,
miért. La niebla - a szó ködöt jelent, és csak a közelmúltban tanulta meg,
miközben az apja könyvét fordította.
Az apja regénye! A falu a felhők között. Erre emlékezteti a hely - Pixán valódi
otthonára, ami után folyton sóvárog. Maya kinyitja a szemét, és látja, hogyan
mered rá Frank szemből. Rövid időre elfogja a szédelgés.
- Figyelj rám, Maya - mondja Frank. - Bármi legyen is a baj, együtt
megoldjuk. Nincs miért aggódnod.
De a történet figyelmeztetésként hat. Akárcsak Pixán, Maya is elfelejtett
valamit. A szíve azonnal gyorsabb ütemre kapcsol, amikor az utolsó pillanatra
gondol, amit még fel tud idézni, mielőtt megérkezett ide: ahogy a hídhoz
közeledve megütötte a fülét a víz moraja. A kezében tartott zseblámpa villogó
fénysugara.
- Miért... - Maya arcán egyre sűrűsödik a gondterheltség. - Miért nem
emlékszem?
J Frank leteszi a kanalát. Feláll, és mialatt lassú léptekkel megkerüli az asztalt,
egy pillanatig sem töri meg a szemkontaktust a lánnyal. Az arca nyugodt.
Mayán erőt vesz a borzongás.
. A férfi letérdel mellé, a szemük egy szintbe kerül. Mintha feleségül akarná
kérni.
Maya reszketése egyre erősödik. A hideg a csontjáig hatol.
- Lazíts! - mondja neki Frank. - Pánikrohamod van.
Megfogja Maya ökölbe szorított bal kezét, és ujjról ujjra haladva kifeszíti. Egy
kicsi, kemény, hideg tárgyat , tesz a tenyerébe, és Maya már azelőtt tudja, mi az,
hogy megnézné. Érzi az élezett fémet.

Eső veri Maya arcát, karját, mellkasát. Mélyen beszívja a levegőt. A cseppek úgy
hatnak, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna váratlanul a fejére. A
mellkasa előtt átkarolja a két könyökét. Nagyon bizonytalanul áll a lábán.
De Frank mellette van, és támogatja. Mellette sétál, a karjával átfogja a lány
vállát, az apja zseblámpájával világít maguk elé, közvetlenül Maya lábához
vezetve a fénycsóvát, nehogy a lány elbotoljon valamiben, mialatt visszafelé
ballagnak a ház felé. Sötét van az erdőben.
- Most mi... mi történik? - kérdezi a lány, de a hangja elvész a leveleken,
ágakon és talajon dübörgő esőcseppek zajában. Az eső átáztatja a ruháit, és apró
patakokban folyik le a rövidnadrágja alját keretező rojtokról.
A kezét durvának érzi, és rájuk nézve kiderül, hogy mindkettő csupa sár. Sáros
a tenyere és a térde. Megáll, a vállával kibújik Frank ölelő karja alól, és
szembefordul a férfival.
Frank aggodalmas arcot vág.
- Mi az? - Kimért a hangja, de az álla úgy feszül meg, mintha feldúltabb lenne
annál, mint látni engedi. Meg sem próbálja elfedni magát az eső ellen, ami a
koponyájához ragasztotta a haját.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezi Maya.
Frank zavartnak látszik.
A lány még most is reszket.
A férfi kitárja felé két karját, felajánlva a teste melegét, de Maya elhátrál az
érintése elől. Frank megbántott- nak látszik. Ám Maya ezúttal biztos a dolgában.
Valamiért csupa sár a keze és a térde, és sokkal inkább az a tény okozza a
borzongását, hogy fogalma sincs róla, hogyan került ide, mint a hideg eső.
- Mit tettél velem?
A férfi hátrahőköl. Úgy emeli fel a kezét, mint aki mutatni akarja, hogy üres,
és védekezne, hogy sosem ártana Mayának.
- Azt mondtad, indulni akarsz - feleli. - Megkértél, hogy kísérjelek vissza a
kocsihoz, így tehát megteszem.
Maya riadtan tekinget visszafelé a válla fölött, mintha az út képétől, amerről
érkeztek, valamiféle bizonyítékot várhatna, mi történt az elmúlt percekben, de
nem lát mást, csak azt, ahogy a növényekkel sűrűn benőtt út beleveszik az erdő
sötétjébe.
- Miért nem emlékszem semmire? - A szél erőre kap, élesebbé válnak az
esőcseppek. Neki nem kellene itt lennie! Aubrey-nak igaza volt - Frank nagyon
fura, és Maya első ízben érzékeli, hogy akár veszélyes is lehet.
Sarkon fordul, és tovább gyalogol abba az irányba, amerre az imént haladtak,
remélve, hogy az út valóban odavezet, ahol az autót hagyta.
 - Várj, Maya! - A férfi hangjába keveredő könyörgés hallatán a lány még
gyorsabb iramban indul neki. Frank a nyomában haladva még most is
megvilágítja előtte az utat, mialatt Maya megpróbál minél távolabb kerülni tőle.
Amikor a lány meglátja Frankék házának sötét sziluettjét a távolban, futásnak
ered. Az eső hangosan dobol a növényeken, Maya sportcipője sarat ver föl.
Bőrig ázva, teljesen kifulladva vág át a széles gyepen az útig, ahol az autója áll,
és remegő kézzel nyitja ki az ajtót. Visszafordul, arra számítva, hogy még látja
Frankét, de a férfi eltűnt. Csak az eső folyamatos moraja hallatszik, meg a saját
zihálása és az, ahogy a szíve dübörög.
* Arcok a ködben.

225
 HUSZONHÉT

Köszönöm, írta Maya Stevennek délelőtt kilenckor, a lehető

legkorábban, amikor úgy gondolta, már küldhet üzenetet valakinek, aki nem
közeli ismerőse.
Nagyon szép, tette hozzá, amivel Cristina festményére és arra a meleg otthonra
is utalt, amit ábrázolt. Maya már el is felejtette a barátságos belső teret.
Mostanában, ha eszébe jutott Frank erdei háza, csak az akkor elvesztett időre, a
térdét- kezét beszennyező sárra gondolt, meg a félelemre, ami hajtotta, miközben
az autója felé rohant az erdőn át.
Az teljesen kiment a fejéből, milyen ámulattal nézett körül, amikor első
alkalommal belépett a házba, de most Cristina festménye emlékeztette a
kandallóban lobogó tűzre és a természetes fagerendákra. Bár gyakran megjelent
álmaiban a hely, Maya (ébren) valamiképpen alig emlékezett rá, milyen is volt
igazán, és milyen gondolatok jártak a fejében, amikor szemügyre vette. A
festményen látható asztal azonban felidézte benne, hogyan ültek egymással
szemben ő és Frank, az előttük gőzölgő étellel, amit a férfi főzött. A csábító
illatot és azt, hogy rögtön milyen éhséget érzett - mintha a helyen varázslat ült
volna.
De végül bele sem kóstolt. Vagy mégis?
És akkor is - ahogy most - az apja által írt regény jutott eszébe.
Ezúttal a himnusz sorai zsongtak a fejében. Nem tudom, miképpen, mely áruló
jelből, mégiscsak megtudták ... mígnem megízleltem azoknak ételét. Nem tudtam
, én többé: király fia vagyok...
És ahogy akkor is, most is figyelmeztetésként hatott a történet. Vajon mi az,
ami kiment Maya fejéből? Mit felejtett el? Az utolsó, amire emlékszik abból az
estéből - mielőtt az esőben találta volna magát -, hogy Pixán valódi otthonára
gondol, és arra, hogy valami fontos rádöbbenés küszöbén áll, ami azonban nem
történik meg, mert Frank megállítja.
A telefonja jelzett, megállítva a gondolatmenetet.
Steven írt, felfelé fordított hüvelykujjal válaszolt
Maya üzenetére.
Nem lehetne, hogy találkozzunk, és beszélgessünk róla egy kicsit?, kérdezte
Maya. Meghívhatnálak egy italra?
Aztán várt.
Még most sem tudott aludni. Fájós lábai ellenére nagy sétát tett a környéken,
hátha eléggé kimerül a mozgástól, és a teste valóban elfáradt, de az agya és a
szíve tovább zakatolt. Kihalt, hideg utcákon bandukolt végig. Az árkokban
korábban megolvadt hó időközben újra megfagyott, az egyenetlen felületű jeges
latyak szürkéje ugyanolyan árnyalatú volt, mint az égbolt.
Dán még mindig nem jelentkezett, pedig már két nap eltelt. Maya talán már
aggódott volna, ha a férfi profilja nem lenne nyilvános a közösségi médiában,
vagy ha nem aggódik egész máson. Azzal nyugtatta magát, hogy abban legalább
biztos lehet, Dan jól van, és próbálta ennyiben hagyni a dolgot. Mert képtelen
lett volna rávenni magát, hogy ezen a teljes némaságon tűnődjön, és azon, hogy
ez mit jelenthet. Most nem. Hazaérve beállt a tus alá, reszketett a hideg padlón,
aztán hiába burkolta be a forró gőz, nem tudott felmelegedni. Innentől már csak
javulhatnak az elvonási tünetei. Utána bemászott az ágyba, és nagyjából
háromnegyed órára elájult, hogy aztán a telefon hangjára riadjon fel, egész
testében megrándulva.
Rendben, írt vissza Steven.
Maya kihámozta magát a felsőtestére tekert takarók kusza halmából, és beírta:
Remek! Mikor?
Ötkor van vége a melómnak. A Patrick’s megfelel? A Patrick’s pub egy
saroknyira volt a múzeumtól. Persze!, válaszolta Maya. Köszönöm!
A félhomályos Airbnb-szobából kimerészkedve az anyját a nappaliban találta,
karácsonyfa- díszítés közben.
- Hát itt vagy! - mosolygott rá Brenda. - Épp időben, hogy segíthess nekem.
Maya grimaszolt.
Az anyja arca megrándult. Maya gyerekkorában mindig együtt díszítették fel a
fát. A díszekkel teli láda a padlón állt, a résein ezüstpor hullott ki. Brenda
mindent megtett, hogy megbékítse a lányát. A bocsánatkérésen kívül, ahogy a
dolgok álltak.
Maya még mindig dühös volt, de nem akart tovább vitázni. Nem az anyja az
egyetlen ember a világon, aki úgy tud tenni, mintha minden rendben volna.
- Programom lesz - szegte fel az állát. - Erica O’Rourke-kal fogok találkozni.
- Ericával, aki az iskolai újságnál dolgozott? Nem is tudtam, hogy tartjátok a
kapcsolatot.
Nem is tartották. Maya senkivel sem ápolt közeli viszonyt a középiskolai
osztálytársai közül, eltekintve egy-I egy alkalmanként elküldött e-mailtől, de
Ericával régen jóban voltak, és még mindig itt él a városban. Hihető. Elmegyünk
kávézni. Egy kicsit beszélgetünk, kivel mi van.
Az anyja ránézett olvasószemüvege türkizkék kerete fölött.
Maya hajat mosott, tiszta ruhát vett fel és sminkelt is. Szinte frissnek érezte
magát a rövid szunyókálás után, - Ne vigyelek el?
- Ne, kösz! - vágta rá Maya egy kicsit túl hirtelen.
Ha az anyja tudná, mire készül, már hívná is dr. Barryt. - Brenda összehúzott
szemmel tanulmányozta a lányát, - Úgy érzem, jót tenne egy kis séta. A North
Stree-ten találkozunk abban az új kávézóban - nincs egy kilométer.
Időt sem hagyva az anyjának, hogy megállítsa, kilépett az ajtón.
- Csak néhány óráig leszek távol!

A Patrick’s a város ír kocsmája, létezett, amióta Maya az eszét tudta. Odabent

jóleső félhomály volt, rusztikus, vöröstéglás falak, hosszú sorban álló sörcsapok.
A helyiség falaiból rántott hagymakarikák szaga áradt. Maya pár perccel
korábban érkezett, rendelt magának egy extradry martinit annak ellenére, hogy
még mindig jócskán érezte az előző este megivott gin utóhatásait. Tudta, hogy az
alkohol az egyetlen gyógyszer, ami segíthet lazítani az erős satun, amibe az
elvonás fogja a fejét. A sarokban álló kis asztalhoz vitte az italát, és néhány
korttyal eltüntette a nagy részét. A martini végigégette az utat fentről lefelé, a
gyomráig, ahol jóleső melegséggé olvadt. A pub csendes volt, a bokszok jórészt
üresek. A hangszórókból klasszikus rockzene szólt. Maya odaintett az ajtón
belépő Stevennek.
A férfi is kért magának egy sört a pultnál, aztán az asztalhoz lépett. Kevésbé
tűnt merevnek, mint amikor legutóbb találkoztak, de még most is tartózkodóan
viselkedett, vagy az is lehetséges, hogy egyszerűen ennyire félénk alkat volt.
Legalább egy évtizeddel idősebb volt Cristinánál, és zihálva vette a levegőt a
múzeumtól idáig vezető rövid séta után. De Fitbit okoskarkötő volt a csuklóján,
és a biztonsági őr egyenruhája fölött szép gyapjúkabátot viselt. A helyiségbe
lépve tiszteletteljesen levette fejfedőjét, egy cserszínű kötött sapkát, felfedve
kopaszra nyírt fejét, amelynek felületét mintha kifényezték volna. Maya
érzékelte a korábbi kérdéseire adott erőteljes reakcióiból, hogy szerelmes volt
Cristinába, és elgondolkodott rajta, vajon a nő hogyan érzett iránta.
- Köszönöm, hogy hajlandó voltál találkozni velem - üdvözölte a férfit.
- Szívesen. Örülök, ha Cristina műveiről beszélhetek. Szeretném, ha minél
többen látnák a képeit. - Kitette az asztalra a telefonját, és megkeresett rajta egy
fotót. - Van még egy, amit meg akartam mutatni.
A festményen ugyanolyan rideg és komor árnyakkal ábrázolt tájkép volt
látható, hogy akár a sós síkság is lehetett volna, de ezen víz áradt szét, és az
ónszínű felület visszatükrözte a barátságtalan égboltot.
- Ez az egyik kedvencem - mondta Steven. - Igazából a saját szemeddel
kellene megnézni, de az még így is látszik, hogy megdöbbentő.
- Nagyon szép. Igazán tehetséges festő volt.
- Megpróbálom összegyűjteni az összes munkáját, de nem könnyű, mert nem
vagyok családtag. A festményei? a múzeum birtokában vannak.
 - Igazad van - helyeselt Maya óvatosan. - Különösen, ami a legutolsó képet
illeti. Meglepő, hogy az valóban mennyire különbözik a többitől.
- Ugye?
Maya elgondolkodva bólogatott, és kortyolt egyet az italból.
- Mesélt Cristina bármit Frank házáról?
Steven egy kicsit elkedvetlenedett, mert a kérdés alapján világossá vált
számára, hogy Maya igazából miről akar beszélgetni, és a nő eltűnődött, vajon
miért vállalkozott a férfi a találkozóra. Vajon az volt rá az oka, hogy így
lehetősége nyílhat Cristina munkáiról beszélni - hogy a világ figyelmét rájuk
irányítsa -, vagy netán úgy gondolta, Maya randira hívja? Végtére is,
valószínűleg ilyen az ő zsánere is.
- Persze - felelte Steven - említett pár dolgot.
Maya várt.
A férfi, arcán fájdalmas kifejezéssel, belekortyolt a sörébe.
Maya szíve megesett rajta, és ezen a ponton fel is hagyott volna a
kérdezősködéssel, ha nem az élete forog veszélyben.
- Cristina nagyon jól érezhette magát ott - jegyezte meg, hogy irányítsa a
beszélgetést. - Ha így festette meg...
Steven beletörődve sóhajtott egyet.
- Így is mondhatjuk - felelte. - Ez a ház volt, amit először elmesélt a fickóról.
Láttam rajta, mennyire komoly benyomást tett rá, és hogy őszinte legyek, én is le
voltam nyűgözve. Mert eleve, hogy a korunkbeliek közül kinek van saját háza?
Arról nem is beszélve, hogy olyan, amit a két kezével épített fel? De minél
többet hallottam a srácról, annál kevésbé keltett jó benyomást. Őszintén,
szerintem egy lúzer.
- Miért? - kérdezte Maya, és nem mutatta, milyen mélyen egyetért.
Steven undorodva csücsörített. Kortyolt egyet a söréből.
- Hát, például nem volt állása. Cristina nem tudta, pontosan miből élt, de úgy
tűnt, valamiféle kliensei vannak.
- Kliensei?
 - Igen, de ne kérdezd, milyen szolgáltatást nyújtott nekik. Én arra tippelek,
hogy igazából az örökségét élte fel. Az apja a Williamsen volt híres professzor,
és néhány évvel ezelőtt halt meg.
Mayát nem lepte meg, hogy Frank apja meghalt - bár erről eszébe jutott, hogy
sohasem derült ki, milyen betegségben szenvedett.
- Ráadásul - folytatta Steven - nagyjából kivétel nélkül minden estéjét egy
bárban tölti. A Vidám Disznóban. Cristina is elkísérte néhányszor. Mielőtt
megismerte volna Frankét, tudomásom szerint nem volt szokása, hogy bárokban
ücsörögjön.
Maya ezt az információt is elraktározta az elméjében. Lenézett a poharára,
amelynek alján egy fényes olajbogyó ült az utolsó kortynyi martiniben.
- Nem említette valaha, hogy történt-e valami... valami furcsaság abban az
erdei házban?
Steven bosszús arcot vágott.
- Semmi olyat, ami most eszembe jutna. Miért?
- Hozhatok még egy kört? - kérdezte a pincérnő.
- Igen, kérem - vágta rá Maya, ugyanabban a pillanatban, amikor Steven
nemet mondott. A férfi korsója még több mint félig tele volt. A nő a pohara
üvegalján keresztül látta, milyen szemeket mereszt rá, miközben
felhajtotta az utolsó, erősen sós kortyot.
- Azért kérdezem, mert Frank engem is elvitt oda - magyarázta Maya. - Csak
egyszer, de tett velem valamit. De nem tudom, mit, mert emlékezetkiesésem van
azzal az estével kapcsolatban.
- Micsoda?
- Csak az van meg, hogy odaérek, meg az, hogy eljövök - felelte a nő. A hidat
és a ház külső falait, mintha nem is látta volna. - Utána csupa sár volt a kezem
meg a térdem, de máig fogalmam sincs, miért.
- Jézusom, ez... Hát nem is tudom, mit mondjak. Sajnálom. - Úgy hangzott,
Steven komolyan együttérez vele. - Van valami elképzelésed, mit tehetett?
- Ez az, amit ki akarok deríteni.
 A pincérnő visszatért Maya martinijével, és ő ivott belőle egy bátorító kortyot,
mielőtt folytatta.
- Frank óriási titokként kezelte a házát, és sosem értettem, miért. Azt mondta,
hogy én vagyok az egyetlen ember, akit valaha elvitt oda, és utóbb Cristina is járt
ott a társaságában. Felmerült bennem, hogy bármit művelt is velem... azt vele is
megcsinálta.
Ez nyilvánvalóan felzaklatta Stevent. Kopaszra nyírt fejbőre égővörösre gyűlt.
Maya közelebb hajolt.
- Bármit rejteget is, az ott van, abban a házban. Ezért muszáj újra elmennem
oda - ez az egyetlen megoldás. De félek. Nem akarok egyedül menni.
- Tehát arra kérnél, hogy veled menjek. - Úgy tűnt, Stevent egyszerre hökkenti
meg, és eközben egyáltalán nem lepi meg, hogy a nő erre kéri.
Maya bólintott.
A férfi hosszú ideig hallgatott. Közben szállingózni kezdtek az emberek a
pubba, és valaki feljebb tekerte a zene hangerejét is. Steven, láthatóan valamiféle
döntésre jutva, megnyitotta a házat ábrázoló festményről készült fotót a
telefonján.
- Nézd - kezdett bele a mondandójába -, nem kételkedem benne, hogy Frank
bántott téged. Kezdettől rossz előérzeteim vannak vele kapcsolatban. De
egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Cristina ilyen képet festett volna a helyről,
ha... ha az a fickó tesz valami rosszat ellene. Ahogy te is mondtad, úgy tűnik,
igazán jól érezte magát ott.
Maya szemét elfutották a könnyek, de sikerült megakadályoznia, hogy
kigördüljenek.
- Tudom, hogy így volt - Steven hangja elgyengült -, mert kaptam tőle még
valamit, mielőtt meghalt volna. Igazából több dolgot is nekem ajándékozott -
mert ahogy mondtam is már, állítása szerint nagy selejtezésbe fogott. Tudta,
hogy a régi kávéfőzőm elromlott, ezért nekem adta az övét. - Most a férfi
billegett a sírás határán.
Maya lehajtotta a fejét.
 - Kedves nőnek tűnik.
- Másnap reggelig nem használtam - folytatta Steven. - De amikor igen, és
megtöltöttem vízzel, találtam benne egy üzenetet, amit nekem hagyott a
tartályban. - A férfi ajka vészesen remegett. - Nem mesélek el mindent, mi állt a
levélben. De bocsánatot kért benne tőlem a viselkedésért. Megköszönte, hogy
olyan jó barátja vagyok. És megírta, hogy ezentúl Frankkel fog élni abban az
erdei házban.
Maya vére megfagyott.
- Gyanítom, egyikünk sem érti, miért, de szerelmes volt abba a fickóba.
Steven hallhatóan neheztelt. Ivott egy kis kortyot a söréből, aztán úgy tette le a
poharat az asztal szélére, mint akinek ennyi elég is volt.
Maya a saját pohara után nyúlt, de rá kellett jönnie, hogy már kiürült.
- Azért jöttem el ide - folytatta Steven -, mert azt írtad, Cristina képeiről
akarsz beszélgetni velem. A művészetéről. De úgy érzem, az nem hiányzik, hogy
elkezdjek spekulálni, mi lehetett köztük Frankkel. Hiszen már úgysem tehetek
semmit.
- Megértelek. - Maya a táskája után nyúlt. - Sajnálom. - A pénztárcája
kicsúszott a kezéből, és a padlóra esett.
- Jól vagy? - Steven hangja fáradtan csengett, mintha puszta kötelességből
kérdezné.
- Persze.
- Autóval jöttél?
Maya megrázta a fejét. A pincérnő odalépett a számlával.
- Én fizetek - mondta neki Maya.
- Biztos ne vigyelek haza?
- Nem, köszönöm! Jót fog tenni egy kis séta.
- Légy óvatos - mondta a férfi.
- Tényleg nincs messze - nyugtatta Maya.
- Arra értem, ha elmész Frank házába. Tudom, hogy nem kérdezted a
véleményemet, de én a helyedben inkább távol maradnék attól a helytől.
 HUSZONNYOLC

Maya felfrissültén ébred az ablakán beáradó ma dárdalra. Az óra 10.42-

t mutat, sokkal később van, mint ameddig általában alszik. Ásít egyet, megfor
dul, szívesen tovább aludna még egy kicsit, mert hiszen miért ne, nyár van, de
aztán a pillantása a hálószobája padlójára dobált nedves ruhák halmára esik, és
rátör nek az előző este képei.
Hirtelen rándulással ül fel. Azt tervezte, hogy elmond ja az anyjának, hogyan
esett ki az idő azalatt, amíg Frankkel volt az erdőben. Kimászik az ágyból, végig
siet a folyosón. Csend van a házban, az anyja szobájá nak ajtaja csukva.
Maya már éppen kopogtatni készül, amikor eszébe jut, hogy az anyja éjszakai
műszakban dolgozott. Nagy szüksége van az alvásra, és most, hogy megtorpant,
van ideje egy kicsit gondolkodni, így megkérdezi magától, mit is mondana neki
pontosan.
Ma már kevésbé biztos magában, és az előző este máris homályosabb, inkább
csak egy távoli benyomás.
Mintha Frank bedrogozta volna... - de ugyan, hogyan tehette meg? Még csak a
levest sem kóstolta meg, és semmi mást sem, amit a házban talált. Nem ivott
vagy szívott semmit. Csak kihagyott az agya néhány percig -
tényleg annyira szokatlan ez nála? Nála, aki arról köz? ismert, hogy
rendszeresen az ablakon bámul kifelé ahelyett, hogy a tanárok szavát figyelné, és
számtalanszor elvétette már a buszmegállót, mert elálmodozott? Ilyen volt már
jóval azelőtt, hogy Frankét megismerte volna. Vádolhatná egy Mayához hasonló
illető a férfit amiatt, hogy kiesett a tudatából néhány perc?
Visszatér a szobájába. Talán később elmeséli az anyjának.
Maya már hetekkel ezelőtt elkezdte összerakni a holmiját a kollégiumba való
költözés miatt, amit félbehagyott, miután megismerte Frankét. Milyen furcsa
belegondolni most, hogy komolyan elgondolkodott a halasztáson. Miután annyi
munkát belefektetett abba, hogy teljes ösztöndíjjal járjon az egyetemre.
Mi a fene üthetett belé?
Újrakezdi a pakolást, hogy elterelje a figyelmét a nyugtalanító érzésekről, és
ez beválik. A gondolatai visszatérnek a kollégiumhoz, ami hamarosan a lakása
lesz. A Warren Towers több mint ezernyolcszáz hallgatónak ad otthont, és három
nap múlva már ő is köztük lehet, és az ország, sőt a világ minden tájáról érkezett,
hozzá hasonló korú fiatalok fogják körülvenni. Az új szobatársát Ginának hívják,
San Franciscoból érkezik, és Maya már alig várja, hogy találkozzanak.
A szoba két felén egy-egy keskeny ágyuk lesz, hozzá egy íróasztal, egy
komód, polc meg egy kicsi szekrény. Nem nagy hely, de Mayának máris tervei
vannak, hogyan használja ki a teret. Ki fogja akasztani a falra a Salvador Dali-
reprodukciót, azt, amelyiken az elefántoknak hosszú gólyalábuk van, meg a
parafa tábláját, amit teletűzdel fotókkal, legfőképp olyanokkal, amelyek Aubrey-
val kettesben készültek róluk. Annyi helye lesz csupán, hogy mindenből, a CD-
iből, a ruháiból, a díszeiből és könyveiből is csak a szívének legkedvesebbeket
viheti magával - beleértve az apja könyvét is.
Most az asztalán hever. Nem sokat foglalkozott vele, amióta Frankkel
megismerkedtek. Amikor felemeli a paksamétát, bevillan az a kép az előző
estéről, ahogy a sűrű gőz felfelé száll a tányérjukból az asztal fölött. Az, ahogy
Jairo könyvére gondol, az utolsó emléke az estéből, mielőtt kint találta magát az
esőáztatta erdőben Frankkel.
Korábban az oldalak az apját juttatták eszébe, de most Frank házának illatát
idézik fel - a levest, a tüzet, a hideg éjszakai levegőt -, ezért inkább itt fogja
hagyni. Azzal indokolja magában, hogy úgysem lesz ideje a könyvet olvasgatni,
ha elkezdődik a szemeszter.
Odalép a ruhásszekrényéhez, és elővesz egy vastag pulóvert, ami jól jön majd
a hidegben, és a gondolatai máris a Bostonban töltött ősz felé szárnyalnak. A
hűvösödő napok meg a csípős, ragyogó éjjelek. A városi fák színesedő lombja.
Halloween- bulik. Mintha az összes izgalom, amit az elmúlt hetekben kellett
volna éreznie, most törne rá végre: hirtelen alig várja az egyetemet. Milyen
furcsa, gondolja, hogy attól a naptól fogva, hogy megismerte Frankét, szinte
semmi másra nem gondolt, csak a férfira, ma hirtelen úgy tűnik, az összes iránta
érzett eltúlzott érzelme - a vágyakozás, a féltékenység - csak kártyavár volt, ami
egy csapásra összeomlott.
Aubrey-nak igaza volt. Ö kezdettől nem bízott a férfiban. És Maya most
világosodik meg, hogy miért vette fel azt a piros ruhát: azért, hogy felszínre
hozza Frankból azt, amit már azelőtt érzékelt a lényében, mielőtt személyesen
találkoztak volna. Hogy Frank társasága rosszat tesz a legjobb barátnőjének.
Maya nem tudja megmagyarázni, miért viselkedett így az elmúlt napokban,
mentséget meg végképp nem tud felhozni rá, de bocsánatot kérhet Aubrey-tól.
Korábban is vitatkoztak már apróságokon, például, hogy melyik DVD-t vegyék
ki a tékából, de ehhez az esethez hasonló még nem fordult elő.
Bocsánatot kér Aubrey-tól a Tender Wallpaper ma esti koncertje előtt. A jegy
fel van tűzve a parafa táblájára a falán, a matricát pedig, ami vele együtt érkezett,
felragasztotta az éjjeliszekrényére. Déltájban a konyhában készít magának egy
tál gabonapelyhet, és iszik egy pohár narancslét. A konyhai telefon vörösen
villog, jelezve, hogy valaki hívta a számot időközben. Le van halkítva a csörgés,
ahogy általában szokott, amikor az anyja éjszakai műszakból ért haza.
Mayát már akkor rossz érzés fogja el, amikor még nem is látta, ki hívta
tizenhétszer.
Miközben odalép, hogy megnézze, a készülék éppen egy újabb bejövő hívást
jelez.
Igen. Ő az.
Maya felismeri Frank apjának vezetékes számát, és kézbe veszi a kagylót.
Egyetlen porcikája sem kívánja ezt a beszélgetést, de tudja, ha ő nem reagál, a
férfi addig fog próbálkozni, míg valaki fel nem veszi, és Maya nem akarja, hogy
az a valaki az anyja legyen.
 - Halló - szól bele.
- Szia, Maya... - A férfi mindig oly magabiztos és nyugodt hangja ezúttal
riadtnak és mogorvának hat. - Hogy vagy?
- Jól.
Alaposabban át kellett volna gondolnia, mit mond. Azt, hogy hogyan közli a
férfival, amit eldöntött.
- Nagyon zaklatottnak láttalak tegnap. Aggódtam érted.
Maya agyán átszalad, hogy elmagyarázza neki, mi zaklatta fel, de nem teszi,
mert mi értelme lenne? Frank hazug ember. Mayának véget kell vetnie ennek.
- Maya?
- Itt vagyok. - Kiviszi a vezeték nélküli telefont a verandára, hogy ne ébressze
fel a beszélgetés zaja az anyját.
- Mik a terveid mára?
- Elég sok dolgom van... - feleli Maya olyan kíméletesen, ahogy csak tudja. -
Nagyon sok a tennivalóm a költözés előtt... Figyelj, szerintem nem kellene
többet találkoznunk. - Ez tűnik a legkönnyebbnek, gyorsan és lényegre törően
közölni. És az is igaz, hogy a megmaradt rövid időt azokkal az emberekkel
akarja tölteni, akiket a legjobban fog hiányolni: az anyjával és Aubrey-val. Csak
azt sajnálja, hogy ezt nem látta be sokkal korábban.
Frank hosszú időre elnémul a vonal végén.
- Hát, rendben - feleli aztán. - Jól van. Semmi gáz.
Maya kifújja a levegőt.
- Ah, és akkor a másik dolog, ami miatt hívlak - folytatja Frank -, és remélem,
nem tartod furának, de meg tudnád adni esetleg Aubrey számát?
Az irigység villámcsapásszerű felvillanása elkerülhetetlen - ami tegnap még
lyukat ütött volna Maya mellkasán -, de ma már nehéz megállnia, hogy ne
nevessen fel Frank szánandó igyekezete láttán, hogy őt féltékennyé tegye.
- Persze - feleli Maya szándékos, jóleső közönnyel.
- Miért ne? Van tollad?
- Hmm. - És egy igen, ami összeszorított fogak közt szűrődik ki a vonal
végén.
- Négyszáztizenhárom... - kezdi Maya. De hirtelen eszébe jut, hogy Aubrey
valószínűleg nem szeretné, hogy Frank felhívja.
- Hahó, ott vagy?
- Tudod... azt hiszem jobb, ha előtte megkérdezem, megadhatom-e a számát.
Frank sötét, gúnyos mosolyt hallat.
- Hogy lehet - kérdezi -, hogy ennyire féltékeny vagy Aubrey-ra, miközben
nyilvánvalóan lenézed?
- Gőzöm sincs, miről hadoválsz. - Maya feldühödik. - Figyelj, Frank, most
már muszáj...
- Pontosan tudod te, miről beszélek. Egyszerűen nem
akarod, hogy felhívjam, igaz?
Maya szorosabban markolja a telefont.
- Őszintén szólva nem érdekel, mit csinálsz, Frank.
- Nem akarod, hogy felhívjam, de eközben te sem akarod felhívni. Láttam,
hogy úgy bánsz vele, mint aki nem számít, ő csak egy béna helyi a szemedben,
akinél saját magadat sokkal többre tartod. Okosabbnak, aki mindenféle helyekre
eljut, miközben ő, a vesztes, itt marad.
- Mi van?! Hiszen én...
- És most ugyanezt teszed velem is. Félredobsz engem, mert nem vagyok
neked elég jó, ugyanúgy, ahogy a szemem előtt utasítottad el a legjobb
barátnődet és a saját anyádat is, akárhányszor bármi jobb dolgod akadt.
Maya szemét marni kezdik a könnyek.
- Van egyáltalán bárki, akihez hűséges vagy?
- A rohadt életbe, Frank! Soha többé ne hívj fel! - Maya leteszi a telefont.
De Frank hívja. Újra meg újra meg újra.
Végül elárulja az anyjának is, aki szabadnapos, és megkönnyebbül a hírtől,
hogy vége a kapcsolatnak.
- Egyszerűen lehalkítva hagyjuk - mondja az anyja. - Előbb-utóbb majd csak
veszi az adást. Csináljunk valami programot, ne kuksoljunk itthon.
 Maya a légkörben is érzi a távozása közelségét, miközben aznap délután
tesznek egy gyalogtúrát a Bousquet Mountain nevű területen, ahol telente síelni
lehet. Maya emlékszik rá, hogy amikor kicsi volt, az anyjának a túra egy
szakaszán cipelnie kellett. Most megállás nélkül sétálnak fel az emelkedőn, ami
olyan, hogy hol rájuk borulnak a használatlan sífelvonó árnyai, hol kilépnek
alóluk. Az anyja, ahogy mindig szokta, jódlizik, amikor megérkeznek a hegy
tetejére, ami általában elég kínosan érinti Mayát, de ma csak mosolyog rajta. A
fekete-és a simafenyők alkotta tenger fölött elnézve a távolban ködlő
szülővárosa felé, szebbnek látja a vidéket, mint az Alpokat. Szinte
megmagyarázhatatlan ez a gyengédség, ami elfogja, és nemcsak az anyja, de
Pittsfield iránt is. Ha valaki itt él, akkor közeli ismeretségben áll a Housatonic
folyóval, számtalanszor sétált már a partján, még az is lehet, hogy nap mint nap
áthaladt fölötte iskolába jövet- menet, de sohasem úszhatott benne, mert a
General Electric a nyomtatott áramkörök gyártásához használt vegyi anyagokkal
szennyezte be a folyót. Annak az embernek az érzései ezek, aki vagy azelőtt nőtt
fel itt, hogy a GE megszüntette az itteni üzemét - akkor, amikor még meg
lehetett bámulni a karácsonyi dekorációt az England Brothers áruház
kirakatában, meg folyton ott állt a Park Square- en a popcornos kocsi, és
csütörtök éjjelente cirkálni lehetett a North Streeten - meg azé, aki utána. Maya
mindig is el akart költözni Pittsfield-ből, de most, közvetlenül mielőtt valóban
eltávolodna, úgy érzi, mintha olyasvalakinek a szemén át nézne le a városra, aki
már nem itt él.

A nyár ereje tompul, narancsos árnyalatúnk a fények, és jó ideje először nincs

hőség. Maya leparkol az ikerház előtt, ahol Aubrey lakik. Már olyan későre jár,
hogy a madarak többsége elhallgatott, de egy poszáta még mondja a magáét a
ház előtt álló feketefenyő ágán.
Aubrey most is kötöget a verandán, meztelen lábát a fakorlátra feltéve.
Levágott szárú farmersort van rajta, meg egy D.A.R.E. feliratú felső. Még nem
öltötte magára a koncertezős szerelését, de Maya korábban érkezett a
megbeszéltnél.
- Hahó! - üdvözli Aubrey-t. A lába alatt nyikorognak a fadeszkák, míg átsétál
a verandán, és leül a másik műanyag kerti székbe a barátnője mellé.
- Szia - feleli Aubrey. Leteszi a kötést. Még most is azon a sálon dolgozik,
amit aznap kezdett, amikor a Wahconah-vízesésnél jártak. Aznap, amikor Maya
tudomást szerzett róla, hogy a barátnője tud kötni. A sál majdnem kész van, jól
kivehető a mintája. Élénk világoszöld és sárgászöld csíkok váltogatják egymást.
- Szépek ezek a színek - jegyzi meg Maya.
- Örülök, hogy tetszik. - Aubrey arcán őszinte mosoly fut szét. - Mert neked
készül. Búcsúajándéknak.
Maya megint érzi a közeledő sírást. Egész nap cipelte Frank vádló szavait, és
mindegyik úgy hatott, mint egy-egy büntetésként a hátára vett kőszikla, mert az
az igazság, hogy valóban régóta irigyli Aubrey szépségét, és bár addig nem volt
tudatában, míg a férfi rá nem mutatott, igen, a lelke mélyén szánja egy kicsit
Aubrey-t azért, hogy úgy döntött, Pittsfieldben marad, és ebbe az érzésbe
keveredik egy kis lenézés is.
- Hűha - szakad ki belőle a sóhaj. - Köszönöm. És bocsánatot kérek, amiért az
elmúlt két hétben ilyen seggfej voltam!
Aubrey egy ideig hallgat, de aztán könnyed hangon válaszol.
- A seggfej talán túlzás, de... hát, ja... elég hülyén viselkedtél! - Iszik egy
kortyot a műanyag asztalon előtte álló narancsléből, aztán a fémdobozt Mayának
is odakínálja, aki hálásan elfogadja.
Van egyáltalán bárki, akihez hűséges vagy?
- De tudod - folytatja Aubrey -, igazából én se voltam a világ legjobb barátja
mostanság.
Ez is igaz, fut át Maya agyán - ám az is, hogy kezdettől felfogta, hogy ami
történik, az csupán Aubrey sajátságos megoldása a helyzetre. Neki sosem voltak
más, hosszú távú barátságai. És ugyan már, hiszen nem könnyebb úgy búcsút
venni valakitől, ha már alig várjuk, hogy megszabaduljunk a társaságától?
 - Szóval... igen - mondja Aubrey. - Én is bocsánatot kérek.
A bocsánatkérés ott függ kettőjük között. Mayának eszébe sem jut, hogy
megemlítse a piros ruhát.
Aubrey-ból horkantással szakad ki a nevetés.
- Mekkora hülyék vagyunk!
Maya is csatlakozik, és a nevetésük addig emelkedik, míg nem marad köztük
zavarnak nyoma sem.
Aubrey öccse, Eric érkezik haza napnyugtával, kezében képeskártya-
gyűjteményét szorongatja.
- Hahó! - Egy ideig ott téblábol körülöttük a verandán. Mindig csodálattal
csüng a nővérén, abban a biztos tudatban, hogy bármelyik pillanatban
elhessegethetik. - Képzeljétek! - mondja végül. - Visszaszereztem Charizardot!
- Ne már! - álmélkodik Aubrey. - Jól nyomod, haver!
Eric ragyogó arccal mutatja meg nekik a Pokémon-kártyát, amely egy kis
narancsszín szörnyet ábrázol. Maya a fiút hatéves kora óta ismeri, aki ha tehette,
mindig tágra nyílt kék szemmel meredt rájuk, kíváncsian, vajon mire készül
menő nagytestvére és a barátnője. Mayát korábban inkább bosszantotta az
okvetetlenkedésével, de ma még Ericet is legszívesebben megölelné.
- Hű, de klassz - jegyzi meg Maya is a kártyát tanulmányozva.
- Találsz sajtos hamburgert a tűzhelyen - mondja Ericnek Aubrey.
- Mit csináltok amúgy? - Ericet ez a kérdés jobban izgatja.
- Csak beszélgetünk. Semmi érdekes. Menj be, és egyél.
Eric csalódott arccal teljesíti az utasítást.
Maya már éppen el akarja mesélni a barátnőjének a Frank- ügyet, amikor
Aubrey megszólal.
- Úgy döntöttem, jelentkezem a Louisianai Állami Egyetemre. Persze nem
idén, de jövőre.
- Micsoda? Öregem!
- Tudom!
- De miért pont oda?
 Aubrey szerint Louisiana menő a lassan csordogáló vizű, mocsaras bayoukkal,
a spanyol mohával meg a New Orleans-i Mardi Gras Fesztivállal. Szeretne
Mardi Gras-gyöngyök után kapkodni a felvonuláson lármázó tömegben, ahol
még ismerkedni is lehet. A másik ok, hogy remek tervet eszelt ki, hogy az állami
lakosok tandíját kelljen fizetnie, és ne többet.
- Az anyámnak van egy unokanővére, Justina - meséli -, aki Lafayette- ben
lakik, és manapság az összes levelem az ő lakcímére érkezik. Jövő hónapban
meglátogatom, regisztrálok, hogy ott szavazhassak, és beiratkozom az ottani
könyvtárba. Már megnéztem a Craigslistet, milyen ideiglenes állások vannak ott,
amit elvállalhatnék, amíg ott vagyok, borítékolást vagy hasonlót, és rögtön már
munkahelyi tapasztalataim is lennének.
- Szerinted tényleg működhet?
Aubrey reménykedve mosolyog rá.
- Talán. Nem?
- Fogadni mernék, hogy felvesznek.
- Elég magas a felvettek aránya. Talán hetvenöt százalék. Bár azt még ki kell
találnom, mit akarok tanulni.
- Az nem baj, eleinte sokan nem tudják.
- De te igen.
Maya vállat von. Ő persze angol irodalom szakos lesz, és a mágikus realisták
tanulmányozására szakosodik, ahogy annak idején az apja is, aztán valamikor
híres író lesz, ahogy Jairónak kellett volna lennie.
- Verseket írsz - veti fel. - Talán te is hallgathatnál kreatív írást, nem?
- Én inkább a pszichológián gondolkodtam. Mindig is érdekelt, hogy az
emberek miért teszik, amit tesznek. És még a filozófia is ott van... Arról aztán
őszintén szólva, tényleg semmit sem tudok, de akarok tudni róla, érted? Úgy
érzem, olyasmi, ami tetszene.
- Biztos vagyok benne - vélekedik Maya. - Te tényleg annyira filozofikus
alkat vagy!
Aubrey mosolyog. Hirtelen boldogabbnak látszik, mint egész nyáron
bármikor.
- És... - teszi hozzá hanyagul - arra az esetre, ha netán mégsem jutnék be a
louisianaira, a biztonság kedvéért még beadom az Amherstire meg a Lowellre
is... És... öhm... Bostonba.
Maya gyorsan közbeszól, hogy támogassa a barátnője büszkeségét - Aubrey
bárkire megneheztelne, még Mayára is, ha úgy érezné, az a kép alakul ki róla,
hogy utánozza az illetőt.
- Az sem rossz ötlet - de egész biztosra veszem, hogy Louisianában tárt
karokkal fogadnak majd. És őrült jó lesz ott, aztán néha elmegyek hozzád
látogatóba...
- Hogy együtt felfedezhessük New Orleanst!
- Még szép!
Ragyogó mosollyal nézik egymást. Most már teljesen besötétedett.
- Tudod - folytatja halkabban Aubrey -, szerintem senki másért nem volnék
hajlandó erre, csak érted.
- Hát...
- Tényleg. Nekem valahogy mindig úgy tűnt, hogy a fősuli meg az egyetem
olyan hely, ahová mások járnak, nem én. Sosem volt nagy kedvem hozzá, de
amikor téged felvettek, és elmentél megnézni a koleszt, meg soroltad, hogy
milyen tárgyakat fogsz felvenni... iszonyú irigy lettem rád. És rájöttem, hogy -
amilyen hülye vagyok! - igenis, én is egyetemre akarok menni. És mi a francért
ne tenném?
A hátsó kertben szentjánosbogarak viliództak. A két lány egy ideig bámulja az
állandóan mozgó alakzatot, mielőtt elindulnának befelé, hogy készülődjenek az
estére. Amikor Aubrey Frankról kérdezi, Maya fontolóra veszi, hogy mindent
elmesél neki - azt, hogy milyen szép és mégis kísérteties háza van az erdőben,
meg azt, hogy kiesett számára ott egy idő -, de ahogy telnek az órák, egyre
valószerűtlenebbnek érzi a történetet. Annál haloványabb minden meggyőződése
az eseményekkel kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy arra készültek, a
mai estét felhőtlen szórakozással töltik, és Maya nem akarja, hogy megint Frank
körül forogjon a beszélgetésük. Nem akarja felszínen tartani magában, amiket a
férfi a fejéhez vágott a telefonban.
- Igazad volt. - Most elég ennyit mondania Aubrey- nak. - Hosszú sztori, de a
lényeg, hogy igen: Frank kifejezetten fura.

A Tender Wallpaper egy három nővér alkotta banda, akik úgy tudnak együtt
zenélni a szintetizátorokon és az ütős hangszereken, ahogy csak testvérek
képesek. Ők maguk és a zenéjük is szeszélyes és színpadias, csupa flitter
öltözékben jelennek meg a színpadon, amit mintha víz alól világítanának meg. A
hangok is akár szólhatnának víz alól, a szirének hangját a tenger fenekére
süllyedt hajó zongorája kíséri. Egyszer már látták őket koncertezni, és akkor a
három zenész azzal hangsúlyozta ki azt a tényt, hogy testvérek, hogy a három
Moirának öltöztek be. Egy óriási tekercs platinaszín fonal kapott előkelő
szerepet a koreográfiában: az egyik nővér lecsévélte a fonalat, a másik lemérte,
és a harmadik elvágta egy hatalmas színpadi ollóval.
De ma Maya nem tudja megállapítani, milyen témára fűzték fel a produkciót.
Aubrey-val átküzdötték magukat a tömegen a közepes méretű helyszínen, és a
színig, pad közelében megállva együtt ringatóznak a zenével. A nővérek hosszú,
testre simuló ruhát és pelerint visel, nek, egyikük tetőtől talpig zöldben van, a
másikuk pirosban, a harmadik kékben.
- Szerinted most kinek a bőrébe bújtak? - kérdezi Maya a barátnőjét két szám
közti szünetben.
Aubrey rámosolyog.
- Tényleg nem tudod kitalálni?
Elkezdődik az újabb szám, és Maya törni kezdi a fejét, mi lehet a koncert
témája, de egyetlen közismert háromtagú csoport sem jut eszébe, akikre
emlékeztetné a nővérek öltözéke. Azon kezd tűnődni, hogy Aubrey vajon nem
incselkedik-e vele. Igazán rávallana.
A koncert vége felé a nővérek felemelt kézzel rebegtetni kezdik az ujjaikat a
közönség fölött, mint akik valamiféle varázslatot végeznek. A fények szinte
megbolondulnak, zöld, piros, kék fénypászmák viliództak, és olvadnak bele a
sötétebb árnyalatokba. Az énekhangok pedig lassan különös összhangzatot
hoznak létre. Nem is harmónia, inkább egyetlen közös hang, amit mintha valami
hatalmas, isteni, nem egészen emberi lény adna ki.
- Inkább mondd meg! - kéri Maya a barátnőjét, amikor vége a számnak.
Aubrey tölcsért formál a tenyeréből, és Maya füléhez hajolva közli:
- Hát Flora, Fauna és Fiona.
Hát persze! A három tündér keresztanya a Csipkerózsikából. Maya gyerekkora
óta nem látta a filmet, de most maga előtt látja a jelenetet, ahogy a tündérek
varázspálcájából színesen kibomlanak a varázslatok. Bűvös torta. Bűvös ruha.
Hát persze, hogy Aubrey emlékezett rá. Imádja a meséket meg a varázslatokat.
És a szomorú dalokat. Az este utolsó száma a legnagyobb kedvence, amikor
elkezdődik, lehunyja a szemét, és eltűnik a zenében.
 HUSZONKILENC

Maya ismét megvárta, hogy az anyja elaludjon, aztán fogta az autó

kulcsait, és elindult vele Frank erdei háza felé. Az éjszakai óra a legkevésbé sem
volt ideális, de Brenda sosem adta volna kölcsön a lányának a kocsit, látva az
állapotát, a folytonos nyugtalan matatást, a lázas, görcsös sietséget, amire nem
lett volna hajlandó magyarázatot adni neki. Maya remélte, hogy Frank ma este is
a szokásos bárban ül, és nem a házában. Az volt a terve, hogy elhajt oda,
körbenéz, és ha úgy tűnik, nincs otthon senki, bekukkant az ablakokon. Úgy
képzelte, ha semmi más nem történik, akkor is hátha pusztán az, hogy ott jár
azon a helyen, segíthet közelebb jutnia az igazsághoz, mert lám, Cristina
festménye, ez az egyetlen kép is milyen erővel hozott vissza olyan emlékeket,
amelyekről azt hitte, régen elvesztek.
Gyorsabban haladt, miután kiért a belvárosból, ahol a többi közlekedő meg a
piros lámpák akadályozták. Két óra eltelt már a Patrick’s, vele a második martini
óta - erről gondoskodott, mielőtt kocsiba ült, sőt még egy tál maradék chilit is
leerőltetett, két falat közt Brendá-nak bizonygatva, hogy pont olyan finom, mint
mindig. Csak korábban nem volt éhes.
Hét évvel ezelőtt Maya majdnem elvétette a Cascade Streetre vezető lehajtót,
de ezúttal a telefonja megkönnyítette a dolgát, mert folyamatosan sorolta a
helyes útirányt az utasülésen heverve - legalábbis egyelőre, míg volt még térerő.
A fák egyre sűrűsödtek. Az állami erdő fái, amelyek nyaranta olyan látványosan
zöldellnek, ebben az évszakban csontvázként meredtek az ég felé, és Maya gond
nélkül megpillantotta a postaládát, amikor közeledett hozzá. Úgy tűnik, többre
emlékszik, mint gondolta.
Leparkolta a kocsit a kanyargós bekötőút végén, és gyalog tette meg az utat az
épületig, ami egykor Frank apjának háza volt. Valaki biztosan megvásárolta
azóta, gondolta Maya, bár eközben, ha Frank valóban olyan nagy örökségre tett
szert, az is lehetséges, hogy megtartotta. A szíve kalapálni kezdett a házhoz
közeledve, mert az egyik emeleti ablakból fényt látott kiszűrődni. A ház nem
volt olyan szép, mint amire emlékezett, de az is lehetséges, hogy csak az elmúlt
hétévnyi romlás látszott meg rajta. A veranda megereszkedett, a festék mállóit,
és két ablakról hiányzott a zsalugáter.
Lelassította a lépteit, és halkabbra is fogta őket, nehogy az a valaki, aki
odabent ül, meghallja, hogyan ropog a cipője talpa alatt a hó. Nyáron
könnyebben beleolvadt volna a környezetbe, miközben átvág a széles élőkért
magasra nőtt füvén, de ha ebben a pillanatban nézne ki valaki az ablakon,
azonnal felfigyelne a mozgó alakra a hó vakító fehér háttere előtt. A hold jeges
kékre festette a behavazott tájat. Egy vén nyárfa jelezte az elhagyatott út
kezdetét, az egymásba kapaszkodó, keszekuszán görbülő, szürke ágak alkotta
tömeg óriási emberi agyra emlékeztetett.
Maya elhaladt a két félteke alatt, amelyből úgy indúltak ki az ágak a feje
fölött, mint az artériák, aztán belépett az erdőbe. Ezúttal hozott magával egy
zseblámpát, amit az anyjától vett kölcsön, de rájött, hogy semmi szükség nincs
rá. A hó csillámlott a lába előtt, de ha hideg volt is, Maya nem érezte. Az
adrenalin melegen tartotta a testét. Arra a hihetetlen erőfeszítésre gondolt, amit
az utolsó itteni látogatása óta tett, hogy elnyomja az emlékeket, a tablettákra,
amelyek csupán arra voltak jók, hogy az igazságra, ami sosem szűnt meg
fortyogva izzani, felkerülhessen a hamis megnyugvás védőrétege, ami sohasem
illeszkedett rendesen. Mostanra rémültnek kellene lennie, és részben az is volt,
de bőségesen elfogta a megkönnyebbülés is, érzékelve, hogy végre feltárhatja
Frank titkának legmélyét - amihez már olyan közel járt, hogy ha kinyújtja a
kezét, az ujjaival is végig tudja simítani.
Ezúttal nem hallotta a patak csörgedezését, amikor közeledett a helyhez -
alighanem befagyott -, de nem is volt lényeges. Az utat, bár elhagyatott volt,
könnyedén lehetett követni. Egyenes ösvény a fák között.
 Ám most, hogy újra itt járt, volt valami fura ebben az útban - már csak maga
az ötlet is. Hirtelen tört rá a felismerés, vele a hitetlenkedés, hogyhogy nem
gondolt erre korábban is. Hogy lehetett ennyire ostoba tizenhét évesen?
Hiszen nyilvánvaló volt - ahogy most, úgy régen is -, hogy ezt az utat nem
taposta jármű sok éve.
Gyalog kell odamennie, mondta Frank apja.
És Maya hirtelen már pontosan értette, mi volt az a kegyetlenség, ami a férfi
mosolyába vegyült. Valóban kinevette őt. Egyszerűen lehetetlen, hogy Frank
oda-hordhatta volna az építési anyagokat a helyszínre - az épületfát, a kő
tűzhelyet, a két mosogatót, a kéményhez szükséges köveket. Gyalogosan
semmiképp.
De ha jobban belegondol, nem volt ő annyira ostoba már akkor sem... nem
igaz?
Hiszen igenis rájött minderre jóval korábban is - ahogy most már emlékezett.
Abban a pillanatban ráömlött a felismerés, ahogy meglátta a hidat.
 HARMINC

Maya egész testében megdermed, amikor megpillantja. Egy híd, amin

egy bicikli sem jutna át biztonságosan. A Frank apjától kölcsönkapott zseblámpa
pislákolva világít. Hűvös szél borzolja a fák leveleit, eloszlatva a nap hőségének
maradékát, míg Maya ott áll sóbálványként, és a kirakós darabkáit rakja a
helyükre.
A gerincén hideg borzongás kúszik végig.
Az előtte álló híd nemcsak elhagyatott, hanem omladozik is. A története ködbe
vész, immár csak a híd puszta csontjai láthatók, a valaha volt tornyok úgy
meredez- nek, mint egy óriás bordakosara. A beton, amiből egykor épült, nagy
darabokban levált az építményről, és már csak egy egészen keskeny járható sáv
maradt a közepén.
Maya, akit a lelke legmélyéig megrázott a felfedezés, már éppen
visszafordulni készül, amikor fényt pillant meg a vízfolyás túlsó partján.
Hunyorogva nézi. Erősebb, kitartóbb és nagyobb körben szétszóródik, mint a
zseblámpáé. A lány tesz arrafelé néhány tétova lépést, aztán már biztosan tudja.
Egy ember van ott, vele átellenben, a rozoga híd túlsó oldalán. Feltehetően
Frank, bár Maya nem látja.
Minden ösztöne azt súgja, sőt követeli, hogy forduljon sarkon, de nem
engedelmeskedik a belső hangnak.
Ugyanaz a szinte megszállott kíváncsiság munkál benne, ami minden lépéssel
egyre erősödött idefelé, mintha láthatatlan szíjon húznák. Emellett, ha Frank át
tudott rajta kelni, akkor biztosra vehető, hogy a híd járható. Maya minden
lépésére vigyázva egyensúlyoz át rajta, a középső szakaszon, ahol az út két
szélét teljesen elrágta az idő vasfoga, mintha kifeszített kötélen lépkedne.
 A híd itt csak egy méter széles, alatta sötéten rohan el a víz. Mélynek látszik.
Maya egész testében remeg, mire a túlpartra ér, és az utolsó néhány fa mellett
elsétálva kilép a tisztásra. Az már világos, miért viselkedett Frank olyan furcsán
a házzal kapcsolatban, de a látványra, ami elé tárul, még így is elakad a
lélegzete.
Erdei házikónak nyoma sincs. Csak egy régi épület viharvert betonalapzata áll
ott: széles, repedezett négyszög a tisztás közepén. Itt talál rá Frankre, aki egy
piros hálózsák tetején fekszik, amit néhány méternyire attól a helytől terített le,
ahol valaha a kandalló állt. Elemmel működő erős lámpát állított fel, amelynek
narancsos fénye a régi, barátságos tűz ócska másolataként hat, amely ebben a
kandallóban pattogott valamikor, bármikor volt is az az idők folyamán, amikor
még valódi épület állt itt.
A férfi hunyorogva néz bele Maya zseblámpájának fényébe, amint a lány
közeledik, de nem tűnik meglepettnek. Gyengén, sőt talán bocsánatkérőn
mosolyog, és el sem moccan a kényelmesnek ható pozitúrából, míg Maya
szemügyre veszi a környezetet. A hordozható lámpát, a hálózsákot, egy kulacs
vizet, a férfi hátizsákját meg egy félig meghámozott narancsot.
Frank flanelinget és farmernadrágot visel, cipő nincs a lábán. Azt úgy hagyta
ott néhány méternyire magától, az alapzat szélénél, mintha a kinti lábbelivel nem
akarná összepiszkolni a padlót, és az elképzelés, hogy a férfi ilyen színjátékkal
szórakoztatja magát, úgy téve, mintha igazi házban aludna, olyan abszurd,
szívszorító és különös, hogy Maya torkából riadt nevetés szakad fel. A kezét a
szája elé kapja, mintha azzal bent tudná tartani.
- Szia! - Frank hangja szégyenlősen vagy fáradtan cseng. Vagy a kettő
kombinációjaként.
- Frank...
- Tudom... Annyira sajnálom, Maya.
De a lány túlságosan meg van rémülve ahhoz, hogy dühös lehetne.
- Miért gondoltad jó ötletnek, hogy hazudj ezzel kapcsolatban nekem?
Frank hosszan sóhajt.
 - Gondolom, erre nincs mentség, ugye?
Lehet, hogy igaza van, de Maya ettől függetlenül szeretné tudni, miért. Nézi a
fekvő férfit, és vár, az oldala mellett leeresztett zseblámpa megvilágítja a
töredezett betonalapot.
- Az az igazság - szólal meg Frank -, hogy én csak egy egyszerű srác vagyok,
aki az apja házában lakik, és őt gondozza. Még saját kocsim sincs, a munkám
ciki. Te pedig... hát, te meg nyilvánvalóan ennél jobbra vágynál.
Maya száján újra döbbent nevetés bugyborékol elő.
- Komolyan azt mondod, hogy azért találtad ki a házat... hogy nekem
imponálj?
A férfi lehorgasztja a fejét.
- Te most viccelsz.
- Bocsánatot kérek - mondja újra Frank.
A jelenet olyan, mintha Dorothy húzná el a függönyt az Óz, a nagy
varázslóban, közszemlére téve a férfit, aki csak tetteti, hogy varázsló.
- De erre tényleg... tényleg semmi szükség nem volt - nyögi ki Maya. - Hiszen
teljesen odáig voltam érted.
Nem szándékosan használja a múlt időt, de mindkettőjüknek feltűnik. A szél
lábra kap, háborogva rángatja a faleveleket, és amikor Frank újra megszólal,
olyan halkan beszél, hogy Mayának közelebb kell lépnie hozzá. Most már
közvetlenül a hálózsák mellett áll, és lenéz a férfi bánatos szemébe.
- Csak azért tettem, mert a Bostoni Egyetemre készülsz - mondja Frank. -
Nem akartam, hogy úgy gondolj vissza rám, mint valami béna városi gyerekre,
akinek megalszik a szájában a tej. Húszéves vagyok, és még mindig az apámmal
élek.
- Sohasem így gondoltam rád - tiltakozik Maya.
De most már nem is tudja, hogyan vélekedjen. Hiszen iderohant ma este,
féltékenységtől és szerelemtől tüzelve, mert meg akarta tudni, mit akart a férfi
Aubrey-tól. De ebben a helyzetben látva Frankét - mezítláb az erdő közepén -
megtört a varázs. Meglehet, hazudott az erdei házzal kapcsolatban, hogy
mélyebb benyomást tegyen a lányra, de ez sem magyarázza meg, miért fekszik
itt most hálózsákban, cipőjét a képzeletbeli ajtó mellett letéve.
- Jól vagy? Mióta vagy itt kint?
- Nem régóta - motyogja Frank, és elfordítja a tekintetét.
- És miért...
A férfi mélyen, reszketősen beszívja a levegőt.
- Mert itt biztonságban érzem magamat.
- Biztonságban? Mitől?
- Az apámtól.
Mayának eszébe jut, hogy Frank utalt már a szülei közti veszekedésekre,
amelyek elől gyerekkorában menekült.
- Tett valami rosszat ellened?
Frank éles hangon fújtat. Nem lehet eldönteni, hogy a szomorúságát fejezi-e ki
így, vagy a megvetését, és mivel lehorgasztja a fejét, ez végképp titokban marad.
- Sokat. Ellenem... anyám ellen... és idegenek ellen. Anyám ezért vitt el a
közeléből, amikor tizenkét éves voltam. Mert veszélyes.
Maya úgy vet a háta mögé egy pillantást a válla fölött, mint aki attól tart, hogy
Frank apja követte ide. Most már tudja, ahogy korábban is tisztában kellett volna
lennie azzal, hogy a fiú hazudhat is neki. De mégis, az apja tényleg őt is
nyugtalanította.
- Akkor miért laksz vele? - kérdezi. - Ha veszélyes, a rendőrséghez kellene
fordulnod.
Frank megrázza a fejét.
- Nem értenék. Az apám egy ujjal sem bántott senkit soha. Másképpen
ártalmas. Manipulativ. Mindenkit irányítani akar. Régen pszichológiaprofesszor
volt, de bajba keverte magát, és elvesztette a munkáját, az engedélyét, mindent.
Tönkrement. Rajtam meg az anyámon vezette le a dühét.
- Ezt nagyon sajnálom, Frank... - De Maya hirtelen megérzi, hogy a férfi
hogyan siklik el a jelenlegi helyzet minden furcsasága mellett, és hogyan
próbálja meg visszatéríteni. Maya elhatározza, hogy nem fogja hagyni, hogy újra
beszippantsa Frank valamelyik meséje. - De még mindig nem értem, mit csinálsz
itt kint.
Frank a melléhez húzza a két térdét, és összegömbölyödik. Olyan csendesen
beszél, hogy a lány nem hall belőle semmit, ezért még közelebb kell lépnie,
gyakorlatilag a férfi fölé. Innen nézve Frank kicsinek látszik. Tehetetlennek.
- Bocs, mit mondtál? - kérdezi tőle Maya gyengéd hangon.
- Azt, hogy számomra valós volt. Tízéves voltam azon az éjszakán, amikor
elvesztem. Azt gondoltam, meg fogok halni itt, az erdőben, és tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de a ház... megmentett. Szükségem volt rá, hogy itt legyen.
És itt volt.
Nagy levegőt vesz, folytatja.
- Nagyon pontosan előttem volt, a legkisebb részletekig, és amikor lehunytam
a szemem, úgy éreztem, tényleg ott vagyok. Mintha hazaérkeztem volna. Egy
biztonságosabb, szeretetteljesebb otthonba, mint amit magam mögött hagytam.
Egy hely, ahol nincs ott az apám. Gyakran eljöttem ide utána, olyankor, ha
menekülnöm kellett, akár nappal volt, akár éjjel. Ez a legigazibb otthon
számomra. Csak ücsörgők itt, ahogy most is, és magam elé képzelem a házam
ajtaját. Igazán magam előtt kell látnom ahhoz, hogy be tudjak lépni. Aztán a
fenyődeszkák színét, a bronzfogantyút. Éreznem kellett a tenyeremben a
fogantyút, de ha már éreztem, akkor el is tudtam fordítani, és ott várt rám az a
sok minden az ajtó túloldalán. Az otthonom. Valami fő a tűzhelyen, a
kandallóban pattog a tűz. Ott áll a széles, hívogató kanapé.
Maya bólint. Ezeket könnyen maga elé tudja képzelni ő is - korábban is
megtette már, és most is megengedi magának.
Szomorúsággal tölti el a tudat, hogy nem valódi, de még annál is szomorúbb
megérteni, a férfi hogyan tette mégis látszólag azzá. Azért tűnt annyira
valóságosnak Maya számára is, mert Frank hosszú- hosszú órákat töltött azzal,
hogy felépítse a fejében. Itt, ezen a tisztáson. Egyedül. Úgy ismer minden
padlódeszkát és szekrényt, mintha valóban ő szögelte volna a helyére, még a
faanyag erezetét is pontosan látja maga előtt. Olyan jól ismeri a helyet, hogy
amikor mesélni kezd róla, ahogy most is, életre kel. A tűz melege. Az illata.
Maya nem tudja, miért mondja el most mindezt neki újra Frank, amikor már
világos, hogy nem valóságos. Mégis, megnyugtató hallania. Megérti. Nem
hibáztatja a férfit semmiért, amit tett. Mindenkinek kell egy hely, ahová
hazatérhet.
Maya elvesztette valahol a fonalat, miről beszél a férfi, aki most elhallgat.
Hirtelen zajt hall, ami úgy hangzik, mintha egy ajtót csaptak volna be a háta
mögött. A hangnak semmi értelme itt, kint az erdőben, mégis eltéveszthetetlen -
a sarokvasak nyikkanása, amit a keretnek ütődő fadeszkák halk csattanása követ
-, és közvetlenül mögüle érkezik. Valami azt súgja Mayának, ne forduljon hátra,
de mégis megteszi. Muszáj tudnia. Lassan mozdul arra felé: Frank áll mögötte.
Közvetlenül a bejárat előtt - biztosan a szél csapta be.
Maya szája tátva marad, miközben a kézzel készült részletek szépségét
csodálja. A férfi túlságosan szerény volt, amikor a házát emlegette. Hiszen
tökéletes. Ujjak kulcsolódnak össze az ujjaival, és mialatt Frank körbevezeti a
házban, Maya képtelen felhagyni a mosolygással. Utána jön a leves, amelynek
illata olyan ínycsiklandó, hogy az már kínszenvedés, de Maya mégsem ízleli
meg, mert az apja könyve azzal fenyeget, hogy széttöri az illúziót.
És Frank nem akarja, hogy elmenjen. Frank úgy gondolja, hogy össze kellene
költözniük.
Frank utasítja, hogy lazuljon el, egye meg a levest, és amikor Maya nem
engedelmeskedik, hangos csattanással leteszi a kanalát az asztalra. Úgy
ereszkedik fél térdre Maya előtt, mintha feleségül akarná kérni, de a szeméből
harag sugárzik, és gyűrű helyett valami nagyobb fémtárgyat tesz a kezébe. Maya
érzi az éles fogakat a tenyerében, és amikor odanéz, kiderül, hogy a ház kulcsa
az. Egy egészen kurta pillanatra összezavarodik.
Miért lenne szüksége a kulcsra, ha már úgyis ide-benn van?
De a gondolat, ahogy végigfutott az agyán, úgy el is illan, és az, hogy mi
történik a következő néhány percben, a következő hét évben eltemetve fog
heverni az agya legalacsonyabb pincepadlója alatt.
Ellazul.
Lelassul a lélegzetvétele.
A szívverése. Olyan jó itt lenni. Mélyebbre süpped, meggörnyed a válla a
székén ülve.
- Jól van - mondja Frank?- Jól van. - Felemelkedik a térdelő helyzetből, és
lemosolyog a lányra. - Most már jobban vagy - mondja. - Nyugodtabb vagy.
Maya valóban jobban van. Nyugodtabb.
- Talán szívesebben ülnél a tűz mellett? - Ahogy a férfi mondja, nem hat
kérdésnek. - Helyezd magad kényelembe - mondja. - Pihentesd a lábad.
Maya semmi mást nem szeretne jobban a világon, mint leülni a tűz mellé, és
pihentetni egy kicsit a lábát.
- Itt biztonságban vagy - mondja a férfi.
Maya teste nehézkesen megrándul, amikor valami hideg és nedves dolog fut
végig a tarkóján. Összeráncolja a homlokát.
- Itt biztonságban vagy - ismétli Frank.
A második hideg csepp a térdét éri. A frissítő csepp végigfut meztelen
lábszárán, és Maya a mozgására fókuszál. A bizsergő érzésre, ami a bokája felé
mozog. Aztán egy újabb csepp, majd megint egy újabb - a vállán, a homlokán, a
csuklóján -, és visszatérítik önmagába. Az eső épp eléggé keresztülvág Frank
hangján ahhoz, hogy Maya felfogja, fusson innen.
A férfi felemelkedik.
- Gyere velem!
Maya nem úgy készül, hogy engedelmeskedik neki, de (istenem!), pontosan
ezt teszi. Úgy áll fel az asztaltól, mintha a két lába valaki másé volna. Nem tudja
megállítani őket, hogy ne kövessék Frankét, aki kézen fogva közelebb vezeti a
tűzhöz. Maya megfigyeli az arcán vibráló narancssárgás fényt. Érzi az égő fa
édeskés, kellemes illatát.
Nézz bele a fénybe! Talán Frank kéri erre Mayát, de az is lehet, hogy a
vízfolyás, amelynek susogása egyre mélyebben behúzza a lányt a csöndbe, egyre
inkább körbezárja, míg végül csak a tüzet látja. Érzi az ízét. A tapintását. Mint
amikor a kinti hidegből lépsz be az otthonodba, és hirtelen rád tör, hogy itt
mindent megtalálsz, amit valaha kerestél. Magabiztos vagy. Elfogadnak.
Szeretnek. A tűz narancsos fénye maga az elégedettség, mintha napsütés
simogatná Maya arcát, illata az olvadó hóé. Csengettyűk szava szól belőle. Itt
biztonságban vagy, csilingeli a patak. Itt az otthonod. És pontosan ilyen érzés itt
lenni. Hazaérkezés. De Maya tud valamit. Miközben a tűz melege után sóvárog a
pirosan-narancssárgán-kéken-aranyszínnel izzó lángok után, lénye egy kis
szelete tudatában van, hogy az otthon nem megfelelő szó erre a helyre.
Mint abban a történetben. Akárcsak a fenti ködöket fürkésző Pixán, akit
csalók fogadtak örökbe, Maya is tudja, hogy az igazi otthona másutt van.
- Te... - suttogja, pedig minden idegszála kiabálni akarna.
Egy esőcsepp az arcán!
Nagyon szeretne beleolvadni teljes lényével a fénybe, de könnyes tekintetét
elfordítja róla, és haragos pillantást vet Frankre.
- Átvertél.
- Nyugodj meg - mondja neki a férfi, ám a hangja ezúttal kevésbé cseng
magabiztosan.
Maya megrázza a fejét. Egyre erősebb düh fogja el, és azzal fenyeget, hogy
áttöri a varázslat falát, bármi is az a hatalom, amit a férfi gyakorolt felette.
- Mit csináltál velem?
- Figyelj, Maya, muszáj megnyugodnod...
- Tudom - feleli a lány.
És a férfi háta mögötti falat alkotó, rusztikus faragású farönkök hirtelen még
rusztikusabb látványt nyújtanak. Hamarosan egyszerű fáknak látszanak. A
padlódeszkák között aljnövényzet szökken fölfelé, és Maya már nem a boltíves
mennyezetet látja maga fölött, hanem az éjszakai ég végtelenbe futó szakadékát.
A felismerés úgy hat, mintha egyik pillanatról a másikra a Grand Canyon
peremén találná magát. Mindent elárasztó, örvénylő rémület. Nyomasztó és
ellenállhatatlan végtelenség.
- Maya... - fogja könyörgőre Frank.
A lány az arcába néz. A férfi végig beszélt hozzá, szakadatlanul, míg őt
lefoglalta, hogy bámulta az eget vagy a falat, vagy a tüzet, vagy a levest.
De nem muszáj hallgatnia. Most már tudja. Frank szeme is esdekel, hogy ne
mondja ki, de ez csak édesebbé teszi a szavakat Maya nyelvén.
- Nincs itt semmiféle erdei ház - jelenti ki, és mintha végszóra tenné, ami
maradt a képből, szétszóródik, és a mennyezet újra maga az égbolt, a padló az
erdő talaja.
Maya futva menekülne, de a tájékozódási képessége nem működik. A lába
nem engedelmeskedik az akaratának, vagy az is lehet, hogy elfelejtette, hogyan
kell használni őket. Az ereje utolsó maradékát összeszedve megpróbál
előredőlni, de a teste alsó felét, mintha kényelmetlen pozícióban megkötözték
volna.
Amikor odanéz, kiderül, mi a baj velük. Maya nem a tűzhely előtt áll, hanem a
sötétben ül az eső áztatta földön. Nem csoda, hogy nem tudott elfutni - keresztbe
van téve a lába.
Frankkel a hálózsákon ülnek az elemes lámpa erőtlen fényében, és az
esőcseppek akadálytalanul verik őket. Maya minden végtagja elzsibbad, sután
küzdi magát álló helyzetbe, síkosán simul a tenyere alá a hálózsák anyaga.
- Maya, várj...
A hirtelen leeső vérnyomása miatt elködösödik egy pillanatra a világ a lány
előtt, de felülkerekedik rajta, aztán majdnem elbotlik a narancsban, amit Frank
éppen hámozott, amikor ő ideért. A betonalapzatról a nedves földre lép, és
futásnak ered. A hold elé mostanra felhők úsztak. Elfelejtette magához venni a
zseblámpát, így csak egy félméternyire lát maga elé, mialatt elrohan a fák között,
hogy minél hamarabb eltávolodjon a tisztástól.
Nem látja a híd peremét sem, amikor futva felér rá.
- Állj meg!
Maya nem törődik Frankkel. A lába alatt kavicsos és csuromvizes az út. A
mellkasában vészcsengők szólalnak meg, és valami arra utasítaná, hogy a híd
közepére érve lassítson, de félresöpri ezt az intuíciót, mert minden porcikája
minél távolabb akar kerülni a férfitól, akinek a lépései máris egészen közelről
hallatszanak, elnyomva az alatta rohanó víz moraját.
- Vigyázz! - kiáltja neki Frank.
Felvillan a háta mögött a zseblámpa fénye, és megvilágítja az elmállott
szakaszt közvetlenül előtte - a csupasz meredélyt, ami felé csörtet.
Maya sikolt, és a karjával körözve próbálja visszanyerni egyensúlyát.
Hátrahőköl, és egyenesen Frank két karja közt találja magát.
- Ssss - csitítja a férfi halkan, és szorosabban átöleli. - Minden rendben,
megnyugodhatsz. Nincs mitől félned.
De Maya nem hisz neki kétszer. Tekergődzve kibújik a férfi öleléséből, és már
éppen keresztülnyargalna az omladozó híd legkeskenyebb szakaszán, amikor
kialszik mögötte a zseblámpa fénye.
Teljes sötétség.
A szél felerősödik, vele az eső is. Ami korábban szeszélyesen hulló
vízcsöppek sorozata volt, mostanra áradattá terebélyesedett, azzá a fajta záporrá,
amiben az embernek kiabálnia kell, ha azt akarja, hogy meghallják. A lámpafény
nélkül az út széle a sötétbe olvad, és ha Mayának most kellene átsétálnia azon a
keskeny betonsávon, akkor nem tudni, hogy egy-egy lépés a biztonsághoz, az
autóhoz, az anyjához és az otthonához viszi-e közelebb, vagy lefelé, bele a
haragos folyóba, ami már nem is hasonlít ahhoz a békés patakhoz, amilyennek
korábban látta.
Nem tehet mást, térdre ereszkedik, és kúszva, tapogatódzva próbál áthaladni.
A tenyerét a híd szélén vezeti, érzi, milyen durva a töredezett beton a keze és a
térde alatt. Pontosan tudja, milyen könnyen beleeshet a vízbe, és ő sosem volt túl
jó úszó, ami amúgy sem számít, ha fejjel nekicsapódik egy sziklának.
Óvatosan, de minél gyorsabban igyekszik előre, mert Frank még mindig ott
van a nyomában - hallja, hogy beszél, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy a
szavakat kizárja az agyából, és csak a híd szélén doboló esőt hallja, meg a víz
moraját, amint a főidet sárrá változtatja a talpa alatt. Végül újra kiszélesedik az
út. Maya azonnal lábra áll, és bár nem sokat lát előre, tudja, csak annyi a dolga,
hogy ezen az úton maradjon, ami elviszi a kocsijáig.
Újra futásnak ered. Frank utána - hallja súlyos lépteit, de Maya akkor sem
lassít, amikor a sűrű fák közé ér az út.
Ekkor hallja meg a háta mögött a kulcscsörgést.
Elszorul a torka. Lassít, és hagyja, hogy Frank közelítsen hozzá, míg meg nem
érzi a közeledő test melegét.
- Ezt ott felejtetted - hallja közvetlenül a füle mellett.
Maya nem fordul meg. Futásban le tudná győzni a férfit - de ez mit sem
számít, ha a kocsikulcsa Franknál van.
- Add ide! - Erélyesen utasítja a férfit, de az eső dobolásában szinte
suttogásnak hat a hangja.
- Persze, máris - feleli Frank, enyhe bosszúsággal a hangjában.
Maya a kezét kinyújtva várja, hogy a súlyos karika a tenyerébe kerüljön, rajta
az anyja számtalan kulcsával - a házhoz, a kocsihoz, a munkahelyi szekrényéhez,
a kerti tárolóhoz - meg a kis zseblámpával, de nem azt kapja, amit vár.
Csak egyetlen kulcsot, Frankét.
 HARMINCEGY

A Maya szeméből hulló könnycseppek lyukakat égetnek a holdfénykék

hóba, míg visszasétál az elhagyott hídtól az anyja kocsijáig. Eszébe jut, hogy
legutóbb, amikor erre járt, Frank karja a vállára fonódott, ő pedig azon törte a
fejét közben, mit csinálnak itt kint az esőben. Arra is emlékezett, hogyan nézett
hátra annak idején a sötétbe vesző, növényekkel benőtt ösvényre, de hiába, mert
nem látta a hidat, és képtelen volt egy morzsányi emlékképet is előkaparni,
hogyan kelt át rajta korábban.
Frank azt a látszatot próbálta kelteni, mintha a lány viselkedne furcsán, és ő
csak elkísérné kérése szerint az autójához, de Maya abban a pillanatban
eliramodott mellőle, ahogy betájolta magát, mert biztosan érezte, hogy a férfi
bántotta őt, és azt tervezte, hogy amint hazaér, mindent elmesél az anyjának.
De mégis... mit is mondana pontosan neki?
Brenda aznap éjszakai műszakos volt, és Maya, bőrig ázva, az erdei házban
töltött idő után elcsigázottan és kábán inkább úgy döntött, alszik egyet az
élményre, hogy másnap reggel a lehető legjobban meg tudjon magyarázni
mindent. Ám amint felébred, kétségek törnek rá, mintha Frank ültette volna el az
elméjében a bizonytalanság magvát, hogy ne érthesse meg, mi is történt vele, és
a mag egyetlen éjszaka alatt, reggelre szár- Í ba szökött volna.
Maya most azt a régi önmagát siratja, aki olyan készségesen megkérdőjelezte
a saját tapasztalatait. Nem kérdés, hogy Frank elkövetett valami rosszat ellene!
Meggyőzte róla, hogy az elképzelt hely valóban létezik, és elhitette Mayával,
hogy járt is ott. Valamiképpen játszott az elméjével. A könnyek nyomán újra
érzékennyé vált az arcbőre, míg a többi része dermedt és tompa maradt. Olvadt
hó szortyogott a cipőjében, míg átosont a hóval borított, nyílt felületen a ház
előtt, ami valaha Frank apjáé volt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ma Frank él benne.
Mert ugyan hol aludna? Hogyan találhatna menedéket egy olyan tető alatt, ami
csak a fejében létezik? ' Az iménti ablakból már nem áradt fény, miközben Maya
beült a kocsiba, elképzelte, hogyan alhat a férfi a régi gyerekszobájában, az apja
házában, védtelenül, egyedül, ugyanolyan sebezhetőn, mint a Maya tizenhét éves
korából származó emlékképeken.
Elképzelte, hogy Frank ott áll fölötte egy késsel a kezében.

Maya úgy kereste a megfelelő szót arra, amit Frank tett ellene, mint ahogy a
kutyák kergetik a saját farkukat, szédítő köröket téve, miközben a válasz oly
közeli és mégis alig egyetlen őrjítő centiméternyivel távolabb annál, hogy
elérhetné. Két kézzel megragadta a kormányt, és minden kanyarban óvatosan
fékezett. Bármilyen kimerült, ezeken az utakon óvatosan kell vezetnie.
Az emlékáradat elcsigázottságot hagyott maga után, Maya máris
legszívesebben elnyúlt volna az ágyán, de tudta, hogy úgysem fog tudni aludni.
Ez a benzodiazepin-elvonás legkegyetlenebb tünete. Az az üveg gin, amit
hazafelé vásárolt, valódi gyógyászati célokat szolgált. Muszáj volt
gondolkodnia, de a gondolatok olyan kuszán szövődtek egymásba, hogy
lehetetlenségnek látszott kibogozni őket, és Maya biztosra vette, hogy ez az
alváshiány hatása.
Megkönnyebbült, amikor hazaérve látta, hogy az anyja nem ébredt fel két
órája, vagy amennyi eltelt azóta, hogy engedély nélkül elkötötte az autóját.
Öntött magának egy pohár narancslét, a C-vitamin miatt, aztán nagyjából a fél
palack gint hozzákeverte, hogy el tudjon aludni. Az italt magával vitte az ágyba,
gyorsan megitta, és belesüppedt a párnázott ágymatracba. A végtagjai
bizseregtek, ahogy újraindult bennük a vérkeringés a kinti hideg után, és nem telt
bele sok idő, hogy alvásba ájult.
Megkísértette a gondolat, hogy nem veszi fel a telefont, amikor megcsörrent,
inkább hagyja, hogy bekapcsoljon a hangposta, és a ginnek enged, hadd húzza
vissza a felszín alá, de hirtelen belevágott a felismerés, hogy aznap nem hívta fel
a munkahelyét, hogy továbbra is beteget jelentsen. Ha a főnöke keresi, muszáj
felvennie - azt nem engedheti meg magának, hogy mindennek a tetejébe még ki
is rúgják. Azonnal lendült a keze a takaró alól a készülék után.
A hívót látva úgy fejbe vágta a megkönnyebbülés, mint a gin.
- Dán! - nyögte a telefonba.
- Szia...
- Hogy... hogy vagy?
- Mondhatjuk úgy, hogy jól. Félig túl vagyok a vizsgákon.
A férfi hangján nem hallatszott ugyanaz az öröm és megkönnyebbültség, mint
amit Maya érzett.
- Biztos vagyok benne, hogy simán meglesz - felelte a nő gyenge hangon.
- Figyelj, bocs, hogy nem írtam vissza.
Maya mellkasát mintha egy satu szorította volna össze.
- Semmi gáz, tudom, hogy van most épp elég dolgod. Dan nem felelt.
Maya nem vett levegőt. Talán, ha egy darabig egyikük sem szólal meg, véget
ér a beszélgetés, és minden visszatér a régi kerékvágásba.
- Mi van veled, Maya?
A lány el akarta mesélni neki, mi mindenre emlékezett vissza ma este - már
túlságosan régóta cipelte egyedül. De ha kitárulkozik, azzal azt kockáztatja,
hogy ugyanazt a benyomást kelti, mint hét évvel ezelőtt: mintha azt akarná
sugallni, hogy Frank valamiféle varázslatot végzett rajta, és emiatt Maya olyan
dolgokat látott, amelyek a valóságban nem voltak ott.
Az még most is igaz, hogy amit a férfi művelt, úgy hatott, mint valami
bűvészmutatvány.
- Na? - szólalt meg egy idő után Dan. - Nem akarod elárulni nekem, igaz?
- Kérlek, Dan... - könyörgött Maya sírós hangon. - El akarom mondani, csak
az a helyzet...
- Jól van - vágott közbe a férfi. - Biztosra veszem, hogy megvannak az okaid
rá, és hidd el, tiszteletben tartom őket. De őszintén szólva, én nem így képzeltem
el ezt a kapcsolatot. Nem akarom, hogy úgy érezzük, rejtegetnünk kell egymás
elől...
- Klonopin- elvonási tüneteim vannak.
- Bocs, micsoda?
Maya korábban már keresgélte a megfelelő pillanatot, amikor beszél Dannek a
gondjairól, de ez mindig csak egy határozatlan jövőbeli időpont maradt, ám
most, bár az, hogy Frank pontosan mit tett ellene, továbbra is mintha valamilyen
fura, zavaros, átláthatatlan kotyvalék mélyén lapult volna, minden további
gondolat, ami kavargóit az elméjében, meglepő világossággal tört elő belőle, az
első szótól kezdve, amit kiejtett.
- Jézusom - mondta Dán, amikor Maya a mondó- kája végére ért. - Nem
értem. Miért rejtegetted mindezt előlem?
- Nem tudom - felelte őszintén a nő. - Amikor megismerkedtünk, nem tűnt
fontosnak, ezért nem említettem meg, aztán... aztán addig halogattam, hogy már
fura lett. Hogy miért vártam olyan hosszú ideig azzal, hogy eláruljam?
Dán sóhajtott.
- Bárcsak személyesen tudnánk most ezt megbeszélni. - Maya egyszerre
vágyott rá, hogy átölelje Dánt, miközben örült, hogy a férfi nem látja ebben az
állapotban.
- Tehát ezért lettél rosszul anyáméknál.
- Igen.
Dán újra hallgatásba burkolózott.
- Annyira sajnálom...
- Ha tudok róla, támogattalak volna a nehéz időszakban - felelte Dan.
- Igazából magamnak is hazudtam. Már nem akartam szedni Wendy
gyógyszereit. Tudtam, hogy elhomályosítja az agyamat, és feledékennyé tesz.
Tudtam, hogy veszélyes keverni az alkohollal, de nagyjából minden este
megtettem, évek óta. És nem akartam, hogy igaz legyen, ezért úgy tettem,
mintha nem is volna az.
- Maya...
 - Nagyon sajnálom.
- Ma este is ittál, igaz?
A férfi hangjából sütő csalódottság mart. Hát persze, hogy Dan hallja a
hangjában a négy pohárnyi gint, amit felhajtott. Maya agyán átfutott, hogy
megmagyarázza, hiszen csak azért volt rá szüksége, hogy el tudjon aludni, de
annyi józanság volt benne, hogy belássa, milyen gyenge kifogásnak hatna.
- Igen - suttogta.
Ezúttal Dan olyan hosszan hallgatott, hogy Mayának bőven maradt ideje
elgondolkodni azon, hogy a férfi két út közül választhat. Látva, hogy Mayának
nyilvánvalóan támogatásra van szüksége, mondhatja azt egyfelől, hogy kiáll
mellette bármi áron, és keresztülsegíti a nehéz időszakon.
Másfelől kijelentheti, hogy ez így már sok neki, hogy Maya sok neki,
széttárhatja a két kezét, és elsétálhat.
- Van egy problémád, Maya - mondta végül, lassan gördítve egymás után a
szavakat Dan. - Mit fogsz tenni, hogy megoldd?
Maya könnyei mostanra mindent összemaszatoltak, az orra is folyni kezdett,
de a mellkasát hála öntötte el, mert Dan hangjába kedvesség is keveredett.
- Segítséget kérek - felelte. - Komolyan. Amint visszatérek Bostonba.
- Milyen segítséget?
- Azt még nem tudom. Talán pszichiátert? Vagy elkezdek egy terápiát.
Valamilyen dokit.
- Van egy nagybátyám, aki az Anonim Alkoholistákhoz jár. Szerintem neked
is jó lehetne.
- De én nem vagyok alkoholista! - védekezett ösztönösen Maya.
- Tényleg nem? Berúgtál az anyám születésnapján néhány napja. És most is.
Tény. Maya nem tudott vitába szállni ezzel.
- És egész héten... Nyilvánvalóan érzékeltem, hogy van valami gáz. Te
viszont... letagadtad. Gyógyszert szedtél a hátam mögött, és folyton betegre ittad
magad. Ártasz magadnak, Maya. Most már nem tagadhatod.
Maya labdává gömbölyödött, a két térdét a mellkasához húzta.
 - És amúgy - folytatta Dan -, azok a programok nem kizárólag alkoholistáknak
szólnak. Hanem mindenféle függésben szenvedőknek.
A szó hallatán Maya arca megrándult. Íme, az utazás első lépése, ami nem
érdekli. Nem akar ülésekre járni, és Istent sem akarja megtalálni. Ha pedig maga
elé képzelt egy olyan életet, amelyben mindig józan, hirtelen már abban sem volt
biztos, hogy ilyet érdemes-e élni bárkinek. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne
emlékeztesse Dánt, hiszen az első Klonopin- receptet is egy orvos írta fel neki -
hogy ez az egész egy orvos hibája. Vagy ne hangsúlyozza, hogy az utolsó napok
kivételével már drámaian csökkentett az alkoholadagján. És azt se mondja meg
neki, hogy képes rá - és meg is fogja tenni, hogy egyedül kikeveredjen
mindebből, és visszataláljon a saját útjához, semmi szükség ilyen látványos
megoldásokra, mint az AA- programban való részvétel.
Csak annyit mondott:
- Oké, ki fogom próbálni.

Az a baj a függő szóval, hogy azt sugallja, valamit kezdeni kell vele, mintha
Mayának nem lett volna már így is épp elég gondja, amivel meg kell küzdenie.
Ám mivel megígérte Dannek, miután egy darabig nyitott szemmel hevert a
sötétben, és már nem érezte magát fáradtnak, utánanézett a telefonján, mit írnak
az Anonim Alkoholisták összejöveteleiről. Talált egy helyszínt, nem messze a
bostoni lakásuktól, és üzent Dannek, hogy ő is tudjon róla. A férfi egy
szívecskével reagált, amire Maya tízzel, és magában megjegyezte, hogy akár
gyűlésekre is eljárkál, ha azzal Dánt boldoggá teheti. Ezért nagyon sokat
megtenne.
Még ha arra nem is szánta el magát, hogy beismerje, hogy függő. Fizikai
gyógyszer függőség alakult ki nála. Nagy különbség, nem igaz?
Az éjszaka lassan csordogált, és Maya végig tudatában volt, hogy áll egy félig
tele gines palack az éjjeliszekrényén. Végül kiöntötte a konyhai lefolyóba. Nem
lesz könnyű dolga, ebben biztos volt, de így lesz a legjobb. Most minél élesebb
és józanabb elmére van szüksége. Leült a régi íróasztalhoz a szobájában, kezébe
vette a tollat meg a virágos borítójú füzetet, amit anyja a reménybeli
vendégeknek tett ki, és listát írt arról, mi mindent tudott meg ma este, azzal
kezdve, amit Steven mesélt neki a Patrick’sben.

1. Cristina azt tervezte, hogy beköltözik Frank házába. Rémisztő gondolat,

annak biztos tudatában, hogy a ház nem létezik.

2. Valamilyen kliensekkel dolgozott. Maya megborzongott a gondolatra,

miféle szolgáltatásokat nyújthat ügyfeleinek a férfi. Ennek utána akart
nézni.

3. Az apja a Williams professzora volt. Maya még mindig nem sokat tudott
Frank apjáról azonkívül, hogy a keresztneve Oren. Hét éve rákeresett a
neten, de semmilyen használható információt nem talált róla, így hát fel is
adta, miután dr. Barry is arról győzte meg, hogy érdemes mielőbb
felhagynia a próbálkozással. Azóta nem sokat gondolt Oren Bellamyra.

4. Oren... Újra eszébe jutott, milyen nyilvánvalóan szórakoztatta a férfit a

helyzet, hogy az ismeretlen lányt útba igazíthatja egy olyan erdei ház felé,
amelyről pontosan tudta, hogy nem valódi.

Mit is mondott Frank az apjáról ott, a tisztáson? Maya szemöldöke ráncba

szaladt. Ezek az újonnan visszanyert emlékképek sokkal illékonyabbak voltak
még annál is, mint amire az ember számít, ha egy hét éve történt esetre gondol
vissza. Ám eközben az írás segített a gondolkodásban, segített felszínre hoznia
az elsüllyedt múltat. Oren... Írta Maya, volt az oka, amiért Frank az építésbe
fogott.
Most már emlékezett. Frank azért építette a házat, hogy eltávolodhasson az
apjától.
Kézbe vette a telefonját. Semmilyen eredményt nem dobott fel a kereső,
miután az „Oren Bellamy”-t kiegészítette a „Williams Egyetem” kifejezéssel, de
végül rábukkant két szakmai cikkre, amelyeket az 1980-as években publikáltak.
Az egyik címe így szólt, „Megfigyelhető összefüggések az egyes személyiség]
egyek és a TAS szerinti magas fogékonysági mutató között”, í ám amikor Maya
rákattintott, kiderült, hogy a cikket eltávolították.
A másik cikket sem lehetett már elérni, de az oldalon keresztül meg lehetett
rendelni a szakmai lap korábbi számait, amely a Kísérleti Neuropszichológia
címet viselte. A weboldal több mint egy évtizede nem frissült. Maya elővette a
hitelkártyáját, és megrendelte az 1983. október 17-ei számot, azt, amelyben dr.
Bellamy cikke is megjelent. A drappos színekből összeállított honlap, ahová
beírta a kártyaadatait, valódi őskövületnek hatott.
Tehát Oren pszichológus volt, és vagy a Williams Egyetem tüntetett el minden
nyomot, hogy valaha is kapcsolatban álltak vele, vagy valójában sohasem
Í

tanított ott.
Rákeresett az „Oren Bellamy” meg a „pszichológus” kifejezésekre, majd a
listájára pillantva még hozzátette a „kliens” szót is, és meg is volt. Dr. Oren
Bellamy, PhD, OHT. És nemcsak a neve, de az arca is. Egy közeli fotó róla,
amelyen kockás zakóban mosolyog az íróasztala mögül, a háta mögött
könyvespolccal. A képen az ötvenes éveit taposhatja, fiatalabb, mint amikor
Maya találkozott vele.
Az oldal egy Tiszta Horizont Wellnessközpont nevű helyé volt. Ez aktuálisnak
tűnt, még ha ránézésre nem túl gyakorlott kezek hozhatták is létre. A dizájn
ócska volt, a betűtípus ízléstelen, és a lógót - narancsszín nap, kék horizonton -
nagy valószínűséggel ClipArttal dobták össze. Nehéz volt megmondani,
pontosan milyen szolgáltatásokat is kínál a wellnessközpont.
Az sem segített sokkal közelebb jutnia a megoldáshoz, hogy megnyitotta a
„Rólunk” fület, és elolvasta a bemutatkozást. Dr. Oren Bellamy
„szabadalmaztatott terápiás módszere” a leírás szerint százszázalékos
sikerrátával büszkélkedhetett olyan „életet megnyomorító kórok” gyógyításában,
mint a függőségek, fóbiák, kóros nyugtalanság, emellett elképesztő
hatékonysággal mozdította elő a páciensei fogyókúrás sikereit, dohányzásról
való leszokásukat, és azt, hogy „túllépjenek a gyászukon”.
Mindezt nem kevés volt kliens lelkes szavai támasztották alá: „Nem túlzás azt
állítani, hogy a Tiszta Horizont megmentette az életemet” - Carol M. „Végre
valami, ami igazán használ! - Mike R. „Sosem hittem volna, hogy túljutok a
húgom elveszítésén, de aztán találkoztam dr. Harttal” - Susan P.
Az utolsó ajánlás egy videó volt. Maya rákattintott, és egy idősebb férfival
készített interjút látott, aki nagy valószínűséggel egy terapeuta irodájában ült,
mögötte erdőre néző ablak. A háttérben derűs, nyugodt zene szólt. „Amikor az
én Diane-em meghalt”, mondta a férfi, „arra gondoltam, akár én is
meghalhatnék. Mert ugyan mi értelme?” A férfi mosolygott, a tekintete
álmatagon és fókuszálatlanul meredt a távolba. Maya vére megfagyott. „Már
nem lennék itt, ha nem találkozom dr. Harttal”, folytatta a férfi. „De ő segített
tovább élnem.”
A honlapon nem szerepelt semmiféle további információ, ami segített volna
tisztázni dr. Hart kilétét - bár Mayának megvoltak az elképzelései -, sem arról
nem volt szó, pontosan milyen természetű terápiát kínálnak a központban. Csak
annyi derült ki, hogy dr. Oren Bellamy szabadalmaztatott terápiás módszerét
továbbra , is alkalmazzák a Tiszta Horizont Wellnessközpontban - és kizárólag
ott. Biztosítási csekket nem fogadnak el. ’ Maya minden lehetséges oldalt
elolvasott a honlapon. Nem is tudta igazán, miben reménykedik, mit fog találni,
de nem hagyott fel a kereséssel. A „Rólunk” menüpontban tanulmányozta egy
darabig Oren tudományos címét, és rájött, hogy fogalma sincs, minek a
rövidítése a OHT a férfi neve mellett. Beírta a keresőbe, és az első találat az
„okleveles holisztikus terapeuta” volt. - Holisztikus terapeuta? Lehetséges
volna?
Hozzátette a kereséshez a „pszichológia” szót is.
Amit erre a keresésre kapott, azután már meg kellett kérdőjeleznie, jól
működik-e a telefonja. Talán van valami hibája a kijelzőnek? Volt egy bizonyos
kifejezés, ami többször is megjelent a találatok között - két vagy három szóból
álló szakmai megnevezés -, amit egyszerűen képtelen volt kiolvasni.
- Okleveles... terapeuta.
Nem állt össze a középső rész. Nem tudta elkapni a szeme, mintha a betűk
folyton kisiklanának a látómezejéből. Bármilyen szögben emelte a szeméhez a
kijelzőt, és mindegy volt az is, mire koppintott, egyszerűen lehetetlenség volt
kivenni, mi áll a terapeuta szó előtt.
Előfordult már, hogy a látása hasonlóképpen tréfált vele az elmúlt években, és
átbotlott egyes szavakon, de csak olyan ritkán, hogy fel lehetett róni annak, hogy
fáradt a szeme, és továbblépni.
Ám most nyilvánvaló volt, hogy csak egyetlen konkrét szó - vagy egy szó
része az, amit nem tud elolvasni. Kimászott az ágyból, az összes villanyt
felkapcsolta, körbenézett. Amennyire meg tudta ítélni, a látásával nem volt gond.
Sem sötét foltokat, sem homályos területeket nem tudott felfedezni. Mégis,
amikor újra elővette a telefont, ugyanazzal a problémával szembesült.
„Okleveles... terapeuta.” Mint egy optikai illúzió. Valami eltakarta előle azt a
részt. Émelyegni kezdett. Egy újabb jelenség, ami egyáltalán nem valószerű.
Lehet, hogy tényleg megőrült.
Görnyedten leereszkedett az ágya szélére. A két kezébe temette az arcát.
Egyszer csak támadt egy ötlete, és újra a kezébe vette a telefont.
Létrehozott egy online dokumentumot. Kimásolta az „Okleveles... terapeuta”
kifejezést a weboldalról, és beillesztette a dokumentumba.
Kiválasztotta a „Felolvasás” opciót.
Attól, amit hallott, végképp megfagyott a vére. A kifejezés közepe teljesen
elmosódottan hangzott. Semmivel sem hallotta jobban, mint ahogy el tudta
olvasni a kijelzőn. „Okleveles *#@^ terapeuta.” A fátyolosság finom volt - talán
fel sem tűnik, ha csak egyszer hallja -, de újra meg újra ugyanúgy hangzott.
„Okleveles *#@^ terapeuta.” Maya szíve száguldott. Lelassította a felolvasási
sebességet. Közelebb tartotta a telefont a füléhez, és lehunyt szemmel újra meg
újra meg újra meg újra meg újra meghallgatta. Egészen addig folytatta, míg
végül meghallotta. A mellkasában fekete napkorong emelkedett fel.
Oren Bellamy okleveles hipnoterapeuta volt.
 HARMINCKETTŐ

Maya még mindig nem mesélt Aubrey-nak a kiesett időről. Ahogy

haladnak előre az órák, egyre kevésbé biztos magában, és mivel semmilyen testi
sérülésre nem tudna rámutatni, sem tökéletes bizonysággal nem merné állítani,
hogy ami történt, nem az ő hibája, ezért előző este nem említette meg Frankét a
Tender Wallpaper-koncert után, miután közösen hazamentek b Mayáékhoz, hogy
ezúttal Aubrey aludjon ott nála, b De később a házról álmodik. Nem sok minden
történik az álmában - Frank ott ül vele szemben, a megterített asztalnál, amelyen
étellel tele tányérok gőzölögtek - mégis, Maya minden porcikáját átjárja a
rémület, nem tud megmoccanni, és a száját sem tudja kinyitni, hogy kieressze a
torkában rekedt sikolyt. Az álom annyira felzaklatja, hogy felriad, és utána, már
második alkalommal, nem tud újra elaludni.
Csöndesen kioson a konyhába. Az anyja és Aubrey még alszanak. A mosogató
fölötti ablak nyitva maradt, a helyiséget belengi a reggel hűvössége. Maya önt
magának egy pohár narancslét, és igyekszik lerázni magáról az álom után maradt
riadalmat, de aztán megpillantja a vezeték nélküli telefonon villogó számot.
Nyolc. Nyolc nem fogadott hívás, és Maya tudja, kitől származnak. A híváslista
megerősíti a gyanúját: Frank hívogatta kora reggel óta.
A ködös félelem, amit egészen eddig sikerült kordában tartania, áradatként tör
rá újra, együtt a felismeréssel, hogy fogalma sincs, ki Frank valójában.
- Korán keltél.
Maya összerezzen.
Az anyja viharzik be a nappaliba, pamut hálóingben, amin rózsaminta
ékeskedik, szőke fürtjei kusza glóriát alkotnak a feje körül.
- Nem akartalak megijeszteni!
 Maya a szája elé emeli az ujját.
- Aubrey még alszik.
- Ja, hogy ő is itt van? - Az anyja pihentnek látszik, ami nagy luxust jelent
ilyen munkarend mellett. Szobáról szobára járva félrehúzza a függönyöket, és a
házat betölti a fény.
- Aubrey! Örülök, hogy látlak.
Maya hallja a beszélgetésüket a folyosó felől. Aubrey biztosan épp a
fürdőszobába tartott, és valószínűleg azt remélte, utána még visszabújhat aludni,
de most elcsípték és felébresztették.
- Szia, Brenda! - A lány hangja álmos, de barátságos. Az évek során sok időt
itt töltött már, beleértve azt a teljes hónapot is, előző évben, amikor a saját anyja
kitette a szűrét otthonról, mert titokban becsempészett egy fiút a szobájába.
Brenda mindhármuknak francia pirítóst süt reggelire, amit helyben készült
juharsziruppal öntenek nyakon. A kenyerek kívül ropogósak, belül puhák. A
házban sült vaj és kávéillat terjeng, amit Maya a közelmúltban kezdett el inni
reggelente, az anyjához csatlakozva.
Leginkább az vonzotta benne, hogy korábban nem volt szabad, de azonnal
annyira megtetszett neki, ahogyan érezte magát utána, hogy hamar megtanulta
szeretni az ital kesernyés ízét is.
Maya mosogat el reggeli után, Aubrey pedig eltörölgeti az edényeket. A
csapból folyó víz hangja és a Palmolive mosogatószer illata a háttér a
beszélgetéshez. - Frankról meg csak annyit...
- Végre! - feleli Aubrey. - Már azt hittem, sosem meséled el.
Maya nem akarta az ügy miatti borongással elrontani az előző estéjüket, de
most már szeretné kideríteni, vajon mennyire kell aggódnia.
- Igazad volt. Egy görény, és rémesen fura.
Aubrey sosem vágná a fejéhez, hogy: „Na látod, én megmondtam.”
Részvétteljes arccal csücsörít.
- Mit csinált?
Maya egy mosogatószerhabos villával a kezében meséli el Aubrey-nak, hogy
háromszor is filmszakadása volt Frank társaságában. Először a Mérlegsziklánál,
amikor azt feltételezte, hogy az apja gyógyhatású marihuánája volt az oka, arról
közismert, hogy erős. Másodjára aznap, amikor megcsókolták egymást, de akkor
annyira bele volt zúgva Frankbe, hogy nem sokat törődött a kiesett órákkal.
- Órákkal.
Mayát elönti a zavar, a tekintetét habos vízben ázó ujjaira szegezi.
- De mégis... hogyan...?
- Gőzöm sincs... - Maya vár, hátha Aubrey felhagy a kérdezősködéssel, és
témát vált, de amikor nem teszi, Maya elmondja neki, mi történt előző este. Az
erdei házat. Az érkezése és az indulása között kiesett perceket. A gyaloglást az
esőben úgy, hogy el sem tudja képzelni, miként jutott oda. A telefonhívásokat. A
rémisztő játékot, amit Frank tesz az elméjével.
- Elmegyek futni - jelenti be Brenda, hirtelen betoppanva a helyiségbe a hátuk
mögött, rövidnadrágban meg egy TÖKÖS PITE TRIATLON feliratú pólóban.
Aubrey kezéből majdnem kiesik a tányér, amit az elmúlt két percben
törölgetett.
- Jézusom, de riadt nyulak vagytok! - Brenda nyitva hagyja a konyhaajtót
maga mögött.
Maya egy pillanatig sem hibáztatná Aubrey-t, ha szkeptikus volna. De amikor
nagy erőfeszítéssel a barátnője arcára emeli a tekintetét, egy szemernyi kétséget
sem lát rajta. Sem ítélkezést. Aubrey hisz neki, ez ül ki rá, meg a félelem. Jobban
fél, mint maga Maya félt eddig a pillanatig, amíg meg nem látta, milyen rémület
sugárzik felé nála bátrabb barátnője szeméből és dermedt testtartásából.
- Tudtam - feleli Aubrey végül halkan. - Szerintem velem is megcsinálta.
Maya szeme elkerekedik.
- A Dunkin’ Donutsban, közvetlenül mielőtt befutottál. Éreztem, hogy valami
fura történt aznap velem, de inkább arra fogtam... - Aubrey a fejét csóválja. -
Arra gondoltam, hogy csak a képzeletem játszik velem.
- Te jó ég, Aubrey! Én is ugyanígy voltam vele.
Most már mindketten halálra rémülnek.
 - Tudod, félretette nekem azt a könyvet... - Aubrey valamit átgondol, mielőtt
folytatná. - Egy orvos életrajza, aki a viktoriánus kori Londonban élt. Egy
mesmeristáé.
- Egy mi?
- A mesmerizmust gyógyászati módszerként ismerték az ezernyolcszázas
években. Alapvetően az ilyen kis mimózákra szakosodott. Volt egy doki, aki
azzal vált híressé, hogy színpadon mutatta be, hogyan gyógyít. Volt egy
páciense, egy szolgáló, és úgy kezelte, hogy közben az emberek figyelhették
őket. Olyan volt, mint egy bűvészbemutató, csak a varázslatok helyett azt nézte a
közönség, hogyan alázta porba a szegény lányt, aki valószínűleg végig
öntudatlan volt.
Maya a szemöldökét ráncolja, megakadt a mimóza szónál.
- Bocs, de micsoda?
- Melyik részre gondolsz?
- Mimózákra szakosodott?
- Igen, azokra. Akik mimózalelkűnek. néznek ki, de óriási szexuális étvágyuk
van.
Maya majdnem felnevet. Elzárja a csapot, a helyiség csöndbe burkolódzik.
- Azt akarod mondani...
Aubrey arcára lassan kiül a bosszankodás.
- Most komolyan mit nem értesz ezen?
Maya nem kérdez újra vissza. Amúgy sem számít igazán, milyen könyvet
adott kölcsön Frank Aubrey-nak. Azt kell kideríteni, hogy mit tett vele, és mit
tett mindkettőjükkel. Úgy csóválja meg a fejét, mintha meg akarná tisztogatni a
gondolatait.
- Mi történt a Dunkin’ Donutsban?
- A varázslásról beszélgettünk - feleli Aubrey. - Azt mesélte, hogy ő is
foglalkozott vele egy kicsit, gyakorolgatott egyszerűbb mutatványokat,
érmetrükköket, hasonlókat. Mint aki ezzel akar imponálni nekem.
Maya arca lángba borul. Rá nem volt nehéz mély benyomást tenni.
 - Megkérdezte, akarok-e látni egy trükköt. És tényleg meggyőzött, tudod?
Maya tudja.
- Azt mondta, egy nagyon régi trükköt fog mutatni, olyat, amit csak kevesen
láthatnak. Hát persze, hogy ezek után látni akartam. Igent mondtam neki, ő meg
kivett egy kulcsot a zsebéből, és az asztalra tette.
- Fura kulcs volt? Valahogy élesnek látszott?
- Neked is előállt a mutatvány ötletével?
Maya megrázza a fejét.
- Mit csinált vele?
- Azt mondta, hogy a kulcs levitálni fog. Megkért, hogy koncentráljak a
kulcsra, és látni fogom, hogyan emelkedik föl az asztalról.
- És láttad?
- Odáig nem jutottunk el. Mindent elmondott a trükkről, például hogy
sohasem írta le senki, és generációról generációra öröklődött a varázslók között.
Blablabla. Tudtam, hogy semmi sem igaz az egészből. A bűvészmutatványok
sokszor kezdődnek valamiféle történettel. De Frank csak beszélt és beszélt, és
beszélt... - Aubrey arcán különös kifejezés jelenik meg.
- Hallgattam és vártam, mikor történik valami. De semmi sem történt. A kulcs
ott maradt, ahol volt, és én bámultam... Akkor érkeztél meg.
Maya abbahagyja a mosogatást, elzárja a csapot.
- Utána hazasétáltam - folytatja Aubrey -, és otthon láttam, hogy több mint
egy óra hosszáig voltam a Dunkin’ Donutsban.
- Kopp- kopp! - hallják meg Frank hangját a szúnyoghálós ajtó elől.
A két lány odafordul, mindkettőjük arcáról sugárzik a rémület.
Nem lehet tudni, mióta állt már ott a férfi, és mennyit hallott.
Maya ösztönösen kézbe kap egy kést, ami a mosogató mellett hevert.
- Mit keresel itt?
Frank az éles hámozókést vizsgálgatja. Maya maga sem tudja, miért fogta meg
hirtelen, úgy tűnik, túlzásnak érződik, de megpróbál magabiztosnak látszani
vele.
 A férfi megadóan felemeli két kezét.
- Csak beszélgetni akartam.
- Megmondtam, hogy nem akarok veled találkozni!
- Csak meg akartam volna magyarázni a múltkori estét.
Aubrey, aki közelebb áll az ajtóhoz, a férfi arcába néz a szúnyoghálón
keresztül, aztán kinyitja. Pár centivel magasabb Franknél, és Mayától eltérően,
már nem látszik rajta rémület.
- Menj el, Frank! Most rögtön.
- Ehhez semmi közöd, Aubrey. Maradj ki belőle!
- Vagy különben mi lesz? - Aubrey megvető pillantást vet Frankre. - Ja,
tudom.
Frank szemmel láthatóan megrémül, amit aztán düh vált fel. A hangja nyugodt
marad.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Tudom mit csináltál velünk.
Maya nem tudja eldönteni, hogy a barátnője blöfföl-e, vagy sem.
Frank közelebb dől, már csak egy-két centire van az arca Aubrey-étól.
- Ahogy az imént is mondtam, gőzöm sincs, mire célzói. - Fenyegető a hangja.
Maya mellkasában vészcsengő szólal meg. Átfut a fején, vajon Aubrey igazat
mond-e.
Bárhogyan is, az világos, hogy Frank megriadt.
- Menj innen, Frank - szól közbe Maya -, vagy hívom a rendőrséget.
- Hívd őket! - szól hátra Aubrey.
Senki sem mozdul. Maya tekintete a konyhafalra rebben, de valaki elfelejtette
visszatenni a helyére a vezeték nélküli telefont. Körbenéz a nappaliban, a
kezében még mindig ott a kés. Miután ott sem találja, sietve felmegy az emeletre
a mobiljáért. Meg is találja az esti koncerten viselt nadrágja farzsebében.
Kinyitja, és már éppen hívná a 911-et, amikor megáll a keze a levegőben. Mire is
készül valójában?
Mit tervez, pontosan mit is mond nekik? Mi a vészhelyzet? Az, hogy egy
ismerőse a barátnőjével beszélget a hátsó ajtónál? Franknál nincs fegyver, és
semmivel sem fenyegette őket. Maya az ablakhoz lép kezében a telefonnal, és
elhúzza a függönyt. Az arcát az ablaküveghez nyomva lenéz, és látja, hogy
Frank az ajtóban állva beszélget Aubrey-val, aki nem látszik, mert bent van a
házban. A beszélgetésük nyugodtnak tűnik. Aztán Frank elővesz valamit a
zsebéből, és feltartja, hogy Aubrey is lássa.
A kulcs.
Mayának semmi oka arra, hogy úgy gondolja, Aubrey-nak bántódása eshet, de
a teste mégis úgy reagál, mintha Frank fegyvert fogna a barátnőjére.
Szorosabban markolja a kést, és elhátrál az ablaktól. Muszáj beljebb hívnia
Aubrey-t. Még akkor is, ha úgy tűnik, jól van. Még ha csak a megérzéseire
hagyatkozik is - muszáj megpróbálnia. Újra lerohan a földszintre, de a konyhába
lépve lelassítja a lépteit.
Most a szúnyoghálós ajtón keresztül látja kettőjüket. Nyugodtnak tűnnek.
Egymás mellett haladva lépkednek, de nem érnek egymáshoz. Az ég kéken
ragyog, a kerti madarak csicsergése behallatszik a házba. Maya két karja lelóg az
oldala mellett, egyik kezében a telefon, a másikban a kés. Közelebb érve
hozzájuk meghallja Frank halk duruzsolását. A szavakat nem tudja kivenni, de
felfigyel a különös, dalszerű ritmusra. Maya már majdnem az ajtóhoz ér, amikor
látja, hogy Aubrey oldalra dől. Meg sem próbálja csökkenteni az esés erejét. A
válla a betonba csapódik, aztán a feje is.
Frank odafordul, arcán döbbenet.
A szúnyoghálós ajtó kicsapódik. Maya kirohan a házból.
- Mi a fene?! - kérdezi Frank. - Mi történt vele?
Maya eldobja a kést meg a telefont, és térdre rogy a barátnője mellett.
- Aubrey! Aubrey! Hallasz?
- Van valami betegsége? - kérdezi Frank.
Maya meg sem hallja.
Aubrey szeme nyitva van. Maya megragadja a vállát, és megrázza.
- Ó, jézusom. Ó, jézusom! - Aubrey feje lazán billeg a lépcső betonján.
Élettelen, mint egy rongybaba.
Maya felnéz Frankre.
- Mit csináltál vele?
Frank döbbent arcot vág.
- Miről beszélsz? Csak itt beszélgettünk, és ő... ő csak... - Aubrey földre
omlott teste felé int. A lány dereka természetellenes szögben görbül oldalra, zöld
szeme nem reagál Maya tekintetére, pedig egyenesen ránéz.
- Nem az én hibám! - Frank hangját betölti a pánik. - Nem én tettem.
- Aubrey! Hallasz? Ébredj fel! - sikoltozza Maya, könnyáztatta arccal,
miközben Frank lassan elhátrál mellőlük.
 HARMINCHÁROM

Nem csupán az volt az ok, hogy Maya nem hallotta vagy nem látta a
hipnózis szót az évek során. Nem is gondolt rá, és nem sokat tűnődött rajta, mit
jelent: a transzszerű, könnyen befolyásolható állapot elérése a másik embernél.
Az egész koncepció törlődött az elméjéből. De most, hogy sikerült meghallania a
hipnoterápiát, a szó visszatért a fejébe a jelentésével együtt. Csak most vált
nyilvánvalóvá.
Frank hipnotizálta őt, és nemcsak egyszer, hanem sorozatban többször, aztán
az emlékeket valamiképp elrejtette Maya fejében a lány elől. Visszatekintve
Maya úgy érezte, hosszú ideje körbe-körbe járt körülötte, de maga a fogalom
volt összezagyválva. Most végül csak sikerült megragadnia. Miután a neten
utánaolvasott a témának, kiderült, milyen új kutatásokat végeznek az
idegtudomány területén, milyen új eredmények születtek, és hogyan jutnak a
tudósok egyre közelebb annak megértéséhez, mi történik az elmében, ami valódi
hatásokat vált ki a testből.
Amikor eljutott a poszthipnotikus szuggesztió témájában írott cikkhez,
elszédült. Megigazította a paplant a válla körül. Korábban annyira melege volt,
hogy levette a ruháit, de most fázni kezdett, szorosan bebugyolálta magát.
Hosszú haja izzadságtól nedves hátához tapadt.
A hipnózis alatti szuggesztiók, olvasta Maya, befolyásolni tudják a páciens
viselkedését a hétköznapi életben. A hipnózist végző személy mondhatja azt
például valakinek, aki le akar szokni a dohányzásról, hogy a következő
cigarettának, amit elszívna, rosszabb íze lenne, mint a legrosszabb ételnek, amit
valaha kóstolt. Vannak, akiknél ez beválik - úgy tűnik, a hipnózisban adott
szuggesztió képes egyeseknél befolyásolni a későbbi érzékeléseket is.
 Vajon lehet ez az oka annak, hogy Maya szeme mintha mindig átugrott volna a
hipnózis szón, meghallani sem volt képes? Vajon Frank valamilyen
poszthipnotikus szuggesztióval megakadályozta Maya elméjét abban, hogy
rájöhessen, mit tett vele a férfi? Most szinte érezte odabent a belé plántált idegen
gondolatot, amely mint valami kicsírázott mag, az agyába eresztette sápadt
indáit.
Maya az ágyra ejtette a telefonját. Képtelen volt tovább nézni ezeket.
Szerette volna tisztára sikálni a koponyája belsejét, ahová befurakodtak a férfi
szavai. Most már neki is volt szava rá, hogy Frank mit művelt vele.
De vajon a hipnózis halált is okozhat? Az vajon lehetséges? Bár ott volt a
számos tudományos cikk és kutatás, amelyeket online megtalált, Mayát még
mindig önkéntelenül varietétrükkökre emlékeztette a kifejezés: amikor egy
öltönyös ember a közönség szerepelni vágyó tagjait ráveszi, hogy hápogjanak,
mint a kacsák. Meg azokra a bűvészmutatványokra, amelyeket Aubrey annyira
szeretett, míg Maya giccsesnek tartott. Mindez nyilvánvalóan nem ugyanaz a
típusú hipnózis, amit Frank apja gyakorolt. Steven azt mondta, hogy a Williams
Egyetemen tanított, és ha ez igaz is, utóbb az egyetem meg a szakmai lapok,
amelyek publikálták a kutatási anyagait, mind eltüntették a nyomokat, hogy
valaha közük volt Oren Bellamyhoz.
Mégis - a Tiszta Horizont weboldalának tanúsága szerint - Oren önállóan
kidolgozott egy „szabadalmaztatott terápiás módszert”, amellyel pácienseket
kezelt, mégpedig „százszázalékos sikerrátával”. Frank azt mondta, az apja
briliáns elme, de veszélyes, és ártalmára volt az embereknek, de nem fizikai
értelemben. Maya úgy érezte, most ezt is megértette. Orennek egy ujjal sem
kellett hozzáérnie senkihez ahhoz, hogy bántsa. Szavakkal tette, akár a fia. Frank
sokat tanult az apjától.
Muszáj elmondania mindezt valakinek. Az anyjának. Dannek. A
rendőrségnek. Felkapcsolta a villanyt, visszabújt a melegítőnadrágba meg a
pólóba.
Az anyja nem ébredt fel, amikor bekukkantott a hálószobája ajtaján. A hátán
aludt, enyhén nyitott szájjal, a takarót a válláig felhúzva. Az óra 9.17-et mutatott.
Maya megtorpant.
Ha előáll azzal, hogy Frank hipnotizálta őt, csak ugyanolyan téveszmésnek
fog hangzani, mint hét éve. Olyan, mintha volna valamilyen természetfeletti
hatalma. Senki sem hitt neki akkor sem, és most sem hinnének, még az anyja
sem, ha nem szerez valamilyen bizonyítékot.
Visszament a szobájába. Kavarogtak a fejében a gondolatok. Lekapcsolta a
villanyt, aztán újra felkattintotta. Előre-hátra ringatózott az ágyán, két karjával
átölelve magát. Nem elég rávilágítani, hogy Frank apja hipnoterapeuta volt. Azt
is bizonyítania kell, hogy Frank is értett hozzá, és azt, hogy az a hipnózis, amit
gyakoroltak, valamiképpen halálhoz is vezethetett. Sírva fakadt. Mintha egy
régóta bezárt vad szabadult volna ki a mellkasából. Az igazság, ami nem hagyta
aludni, ami hét éve ott ólálkodott körülötte, épp csak kartávolságon kívül, végre
napvilágra került.
Vagy ez történt, vagy újra elvesztette az eszét.
Az egyetlen ember, aki biztosan tudhatja, mit művelt pontosan, Frank maga.
Steventől tudta, hogy a férfi a legtöbb estéjét a Vidám Disznóban tölti. A hely
alig egy kilométernyire volt Mayáék házától. A nő letöltött a telefonjára egy
diktafonalkalmazást, aztán letesztelte. Különböző hangerővel beszélt, miközben
a készüléket a nadrágja derekába rejtette, eltakarta az ingével, aztán a táskája
fenekére ejtette. A felvétel minősége a táskájában volt a legjobb. A hátizsákjába
gyűrve megtalálta a krémszínű kasmírpulóvert, amit Dan szüleinél viselt a
vacsorán, ez jobban fog kinézni, mint a fakó póló, ami rajta van. Úgy tesz majd,
mintha csak úgy véletlenül járna a városban, és kedve támadt inni egyet a Vidám
Disznóban. Eljátssza, hogy örül, amiért találkoztak Frankkel.
Mintha soha eszébe nem jutott volna, hogy a férfi megölhette a barátnőjét,
vagy az, hogy talán épp ő hívta a vezetékes telefonon valamelyik éjjel, esetleg
azért, mert aggódni kezdett, mi lesz, ha Maya emlékezni kezd. Kiment a
fürdőszobába, és csent még valamennyit az anyja alapozójából, de a tükör
könyörtelenül rávilágított, hogy ennél többet nem tehet. A szeme beesett volt, az
ajka vértelen és cserepes.
Nem látszott egészségesnek, de erősebbnek érezte magát, mint évek óta
bármikor. Végre megvolt a szava rá, mi történt vele. Frank hipnotizálta,
szuggesztiókat ültetett a fejébe, aztán úgy alakította, hogy mindent elfelejtsen, és
azt higgye, filmszakadása volt. Sohasem fogja megtudni, pontosan mit tett vele a
férfi az alatt az idő alatt, de most már biztosra vette, hogy az, ahogy szinte
azonnal belehabarodott, és teljesen vakká vált azokra az intő jelekre, amelyek
Aubrey számára oly nyilvánvalóak voltak, mind része volt a programozásnak. A
férfi a tökéletes társat látta Mayában, aki vele lakhat a csupán az ő fejében létező
erdei házban.
Megpróbálkozott vele, hogy odaédesgesse maga mellé. Aztán később, úgy
tűnik, Cristinával sikerrel járt, aki végtére is sohasem fogja elhagyni, sohasem
bántja, és sohasem hagyja cserben. Maya hideg vizet fröcskölt az arcára, és
összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon. Látványra lerobbant és gyenge, még
sebezhetőbb, mint akkor lehetett, amikor a férfi kiszemelte magának a
könyvtárban.
De valójában nem az.
Ezúttal a sebezhetősége maga a csapda.
Régen bizonyára könnyű célpont volt, és csüggött Frank minden szaván. De
most már több esze van ennél. Most már nem hagyja, hogy Frank valami újabb
sztorival az ujja köré csavarja.
Üzenetet írt az anyjának egy boríték hátára. Anya - ha ezt megtalálod, azt
jelenti, segítségre van szükségem. A Vidám Disznóban vagyok. A levélkét az
ébresztőóra tetejére állította az anyja ágya mellett, és beállította az órát éjfélre.
Kihúzta a szakácskést a tartóból a konyhában. Az élét betekerte egy
törölgetőruhába, és a táskájába tette.
Halkan csukta be maga mögött az ajtót.

A Vidám Disznó a régi Berkshire-i Életbiztosítási Társaság épületének

földszintjén volt, egy ezernyolcszázas években emelt, masszív, szürke épületben.
A bár egy étterem és a fénymásolószalon közé ékelődött. Maya gyalog indult
neki, hogy az anyjának legyen kocsija, ha segítségére kell sietnie. Rövid időre
megállt a bejárat előtt, hogy visszanyerje a rendes lélegzetvételét, mielőtt
kinyitotta a súlyos piros ajtót.
A bár szűk volt, és belengte a sörszag. A hangszóróból a Weezer zenéje szólt.
Három asztaltól három férfi nézett fel a jöttére. Körülbelül vele egykorúak
voltak, látványra mind ír származású, akár középiskolai osztálytársai is lehettek
volna. Még egy vendég volt a bárban rajtuk kívül, egy viharvert, negyvenes férfi,
aki egyedül ücsörgött a pultnál.
A falon krétával írott étlap, rajta néhány mikrobán melegíthető étel meg kisebb
whiskys cégek termékei.
- Helló - üdvözölte Mayát a pultos, a férfikonty helyi népszerűsítője.
- Egy világos sört kérek - rendelt Maya. Ez volt a legolcsóbb. Több mint egy
hete nem ment dolgozni, közeledett a lakbérfizetés ideje, és igazából nem
engedhette meg magának ezt a sört sem, amit nem készült meginni, de nem akart
jobban kilógni a sorból, mint amennyire szükségszerűen kilógott már azzal, hogy
ő volt az egyetlen nő a helyiségben. A pultos kezébe nyomta a bankkártyáját.
A pultnál ülő fickó bámulni kezdte Mayát. Részegnek látszott, fókuszálatlan
tekintetében kihívás csillant meg. Maya nem törődött vele.
- Nyitva hagyjam a rendelést?
- Nem, köszönöm.
Maya egy hátsó asztalhoz vitte a korsóját, és az ajtóval szemben ült le, hogy
lássa, ki lép be. Apró darabokra tépkedte a papírszalvétát, mert a pultnál ülő
részeg továbbra is meredten bámulta. Úgy tett, mintha észre sem venné. A
falakra krétával felírt neveket és idézeteket nézegette, amelyeket a törzsközönség
tagjai írtak fel, és a társasjátékok halmát, amit a vendégek kölcsön vehettek. Az
otthonos, szándékosan kopottas hatású berendezést.
Lenézett az asztal lapjára ragasztott, és lakkréteggel bevont fotókra.
Félmeztelen nőket ábrázoltak. Fehérneműben, bikiniben, magazinokból vágták
ki őket. Női testrészekről készült közelik, festékszóróval készült képek. Az
arcokat más nők teste takarta. Maya egy ideig bámulta, aztán amikor újra
felnézett, a pultnál ülő férfi ránevetett.
A pultos szája sarkán halvány mosoly játszott.
Maya értette, miért szereti Frank ezt a helyet. Pontosan beleillik a miliőbe.
A szeme azonnal a bejáratra rebbent, amikor kinyílt. Sötét pulóverben érkezett
valaki, a kapucni árnyékba vonta az arcát. Odabiccentett a pultosnak, az
visszabiccentett, és már töltötte is a sörét.
A kapucnis férfi letelepedett a pulthoz, és azzal a fickóval is odabólintottak
egymásnak, aki az imént Mayára nevetett. A kapucnis olyan magas volt, mint
Frank, de a testtartása különbözött tőle. Ez a férfi hajlott vállú volt, elnyűttnek
hatott, csak akkor húzta ki magát egy kicsit, amikor kézbe kapta a sörét.
Leeresztette a kapucnit.
Mégis ő volt az.
Igazán fáradtnak látszott. Soványabb volt, mint régen. Öreg. Öregebb, mint
amennyinek elvileg lennie kellett volna - Mayának most lett világos, hogy a
korát illetően is hazudhatott. Azt mondta annak idején, hogy húszéves, de nem
működött a matek: ez a beesett szemű, őszülő hajú férfi már bőven a negyvenes
éveit taposhatta. Nem csoda, hogy igyekezett kerülni Maya anyját.
Az eltelt percekben Maya elbizonytalanodott, hogy képes lesz-e Frank
szemébe nézni, és félt, hogy inába száll a bátorsága, ha valóban feltűnik, de
most, hogy itt volt, forró dühöt érzett, és eszébe jutott a táskájában lévő kés.
Maga elé képzelte, hogy a férfi torkába szúrja. Ez a szánalmas alak tönkretette az
életét.
Benyúlt a táskájába. Elindította a felvételt a diktafonon, és a táskát az asztal
szélére tette.
Felállt, és a pulthoz lépett.
- Frank! Tényleg te vagy az?
A férfi megfordult, és elkerekedett szemmel vette tudomásul, ki áll előtte.
Gondterhelt arcot vágott - ezúttal nem készült saját történettel.
 - Hűha - mosolygott rá Maya. - Hát tényleg te vagy az!
- Maya! De jó újra látni. Mi járatban erre?
- Hazajöttem karácsonyra, és úgy éreztem, jólesne sétálni egyet, meg inni
valamit. Odaülsz hozzám?
A férfi rábámult:
- Egyedül vagy itt?
Maya bólintott, aztán figyelte az arcát vizslató férfit, aki szemügyre vette az
elmúlt hét év nyomát az arcán, táskás szemét, kísérteties sápadtságát.
Valószínűleg ő is ugyanolyan elgyötörtnek látszik, mint a férfi.
- Hát persze - mondta végül Frank, és követte Mayát az asztalig.
Leültek egymással szemben.
- Csirió! - mondta Maya.
- Rég találkoztunk.
Koccintottak, aztán csend telepedett rájuk, mintha tiszteletből tennék. Aubrey
aznap halt meg, amikor utoljára látták egymást. Bizonyos szempontból Maya
sohasem lépett tovább az óta a nap óta, megrekedt a sűrű, ködös félelem
állapotában, de most látva Frankét, hirtelen megértette, hogy más szempontból
egészen új ember vált belőle. Most már felnőtt, képes átlátni a vele szemben ülő
lúzeren, akiben oly elkeseredett szeretet- vágy él, és azt hiszi, hogy trükköket
kell végrehajtania az embereken ahhoz, hogy megszerezze a szeretetüket.
- Gyakran jársz ide? - kérdezte Maya.
- Hellyel- közzel - rándította meg a vállát Frank. - Honnan érkeztél most?
- Bostonból. Ott ragadtam a diploma után.
- Jól hangzik.
- Boston nem egészen olyan, mint általában hiszik - felelte Maya. - És
igazából... - fájdalmas arcot erőltetett magára. - Az az igazság, hogy már nem
lakom ott. Nemrégiben szakítottam a vőlegényemmel. Együtt laktunk, övé lett a
lakás, így hát... na, igen. Ez az igazi oka, amiért most itt vagyok. Az anyámnál
lakom. - Szomorúan elmosolyodott.
Frank arca ellágyult.
 - Sajnálom. Miért hagytad el?
- Hosszú sztori... De inkább te mesélj. Mi van veled mostanság?
Frank kortyolt egyet a söréből.
- Én is ugyanebben a hajóban evezek, akár hiszed, akár nem. Most ért véget
egy hosszú kapcsolatom.
- Tényleg? Hú, sajnálom. - Maya érezte az arcán Frank átható tekintetét, de
nem árult el semmit. - Mi történt?
- Hosszú sztori. - A férfi szája sarkán mosoly villant.
- Ez aztán a pingpong! - tréfált Maya.
Frank úgy nevetett, mintha a barátnője nem is halt volna meg a közelmúltban,
és egy pillanatra a régi önmaga volt. Mágnesesen vonzó és vicces. Újra alaposan
megnézte magának Mayát.
- Nehéz elhinni, hogy eltelt hét év.
- Tudom. - Maya lehajtotta a fejét. - Nagyon sokszor gondoltam arra a napra...
- Én is.
- Tényleg?
- Hát persze - felelte Frank. - Hiszen láttam aznap meghalni egy lányt. Nem
ismertem úgy, ahogy te, persze, de mégis. És ha eszembe jut, mindig azon
tépelődőm, lett volna-e módom rá, hogy segítsek rajta.
Maya szeméből mély érzések ragyogtak a férfi felé, amikor erre áthajolt az
asztalon. Már nem tizenéves.
- Ó, Frank... Azt hittem, magadat okolod. Mindazok után, amiket a fejedhez
vágtam...
- Azt kérdezted, mit tettem vele. - A férfi hangja mély sebzettségről
tanúskodott, mintha őt bántották volna meg. - Mintha azt gondoltad volna, hogy
én...
- Tévedtem. Most már tudom. - Maya megérintette a férfi korsó köré fonódó
ujjait. - Nagyon megijedtem, amikor azokat mondtam neked, nem tudtam
rendesen gondolkodni.
Frank keze közelített a kezéhez.
 - Már régóta szerettem volna bocsánatot kérni - folytatta Maya.
- Köszönöm. Ez sokat jelent.
Maya rámosolygott.
Frank hátradőlt a széken, Maya hasonlóképpen. Úgy tűnik, a férfi hisz neki.
Ellazult. Maya is megpróbált ellazulni, de zubogott a vérében az adrenalin, a
szíve pedig úgy zakatolt, mint egy harci dob. A Weezer újabb számba kezdett a
hangszóróban.
- Mostanában mivel foglalkozol? - kérdezte Maya.
Frank kortyolt egy nagyot.
- Milyen értelemben?
- Mi a munkád?
- Embereknek segítek.
- Bárcsak én is valami hasonlót mondhatnék - sóhajtott Maya. - De én csak
egy kerti centrumban dolgozom. Az ügyfélszolgálaton.
- Írsz még?
Maya megrázta a fejét.
- De miért nem?
- Nem is tudom. Talán egyszerű lustaságból.
- Újra neki kellene kezdened. Biztosra veszem, hogy jól csinálod.
Maya mosolygott.
- Ugyan, miből gondolod?
- Jó képzelőerővel áldott meg a sors! - Frank felemelte a korsót, és ivott. Már
majdnem kiürült.
Maya is ivott egy apró kortyot. Muszáj megőriznie az irányítást, de gyanús
lehetne, ha meg sem kóstolja a sörét.
- Ha már arról beszélünk, hogy embereknek segítesz - Maya hangja megtelt
melegséggel -, eszembe jutott az apád. Hiszen őt is te gondoztad. Ő még...
- Meghalt.
- Ó, Frank... Nagyon sajnálom.
A férfi nem tűnt úgy, mint aki különösebben összetört volna.
 - Kitelt az ideje.
- Csak akkor egyszer találkoztam vele személyesen - mondta Maya -, amikor
meglátogattalak az erdei házban, de emlékszem, az volt a véleményem róla,
hogy kedves ember lehet.
Frank ajka megvető vicsorra torzult, de igyekezett úgy tenni, mintha mosoly
lenne.
Maya folytatta:
- Mit is mondtál, ő mit csinált?
Frank arca határozott ridegséget sugárzott.
- Mármint mivel foglalkozott?
- Igen. A hivatása. Úgy emlékszem, azt mondtad, híres professzor volt
korábban, nem?
Frank állkapcsa megfeszült.
- Hogyhogy az apámról kérdezősködsz?
- Hát, igen... csak kíváncsi vagyok rá. - Maya érezte, hogy végiggördül a
bordáin egy izzadságcsepp. A szeme sarkából mozgást érzékelt az asztalon, de
fogva tartotta Frank tekintetét.
- Hát, ha már annyira érdekel, pszichológiaprofesszor volt, és kutató. Briliáns
elme. Tőle tanultam mindent, amit tudok.
- Hát... hát ez tényleg csodálatos.
Frank szeme nagyot villant.
- Nincs ebben semmi csodálatos. - Nyugodt hangon beszélt, de a felszín alatt
harag izzott. - Az apám sohasem akart tanítani nekem semmit.
Maya oldalra biccentette a fejét. Lefelé nézett, ahol az imént mozgott valami,
és látta, hogy Frank keze az asztalon nyugszik, a női testrészekből összerakott
kollázson. A jobb kezében kisméretű tárgyat tartott, és újra meg újra megforgatta
a tenyerében, mint amikor egy illuzionista készül egy érmetrükk végrehajtására.
A kulcs... - csak az lehet. Maya szándékosan nem meredt oda. Frank erdei
házának kulcsa még mindig vakfolt volt. Maya nem tudta, hogyan kapcsolódik a
módszeréhez, ha egyáltalán.
 - Hát hogyan tanultál tőle?
- Úgy, ahogy a legnehezebb. Belsősként.
Frank szavai összezavarták Mayát, és az is, ahogy folyamatosan mozgott a
keze a látómezeje szélén, de Maya nem hagyta, hogy bármi eltérítse a tervétől.
- Hogy érted ezt, hogy belsősként?
- Én voltam a tesztalanya.
Maya nagyot nyelt. Minden ösztöne azt súgta, húzzon innen mielőbb.
- Kidolgozott egy módszert - folytatta Frank -, egy rendszert, amelyben az
utasítások többsége érzékelési küszöb alatti.
A mondatot olyan mosoly kísérte, amit Maya felismert: ugyanezt látta tizenhét
évesen is. Közvetlenül a felszíne alatt ott leselkedett a veszély.
- Ezekkel az utasításokkal - folytatta Frank - bizonyos, átlagnál fogékonyabb
személyiségtípusok transzállapotba vihetők. Az olyan típusok, mint például
azok, akik nagyon könnyen elmerülnek egy könyvben vagy egy tévéműsorban...
azok, akik szükségesnek tartják, hogy tudják, egy-egy történet hogyan végződik.
Akik ki tudnak zárni minden mást, míg meg nem kapják a megfelelő választ. -e
ponton szomorúvá vált az iménti mosoly. - Az olyanok, mint én.
Maya libabőrös lett.
- Apám sosem árulta el, mit csinál - mondta Frank -, de én rájöttem. Tízéves
voltam, amikor kezdődött. Beszélt hozzám, és a következő pillanatban, amiről
tudtam, hogy valójában órák teltek el közben, ott találtam magamat a tévé előtt
vagy az ebédlőasztalnál. És láttam, hogy ugyanez megtörténik az anyámmal is.
Mindig okos nő volt, de akkoriban zavartan kezdett viselkedni, és furcsán
passzívvá vált. Lassan a házból se tette ki a lábát, és semmi mást nem tett soha,
csak azt, amire apám utasította. Aztán egy nap megláttam, apám hogyan sugdos
valamit a fülébe. Csak beszélt, beszélt és beszélt, anyám meg meredten bámulta
a falat...
Maya a szeme sarkából látta, hogy Frank keze egyre gyorsabban mozog az
asztal fölött, mintha egyre zaklatottabb volna.
- Elkezdtem éjszakánként beszökdösni a dolgozószobájába - folytatta a férfi. -
Elolvastam a feljegyzéseit, és mindent megnéztem. Kezdtem megérteni, mit tesz
velem. Rájöttem a módszere lényegére. Idővel én is megtanultam, hogyan kell
csinálni. Ez volt az egyetlen módja, hogy megvédjem magamat.
Ez nem lehet jó jel, futott át Maya agyán, hogy Frank mindezt elmeséli neki,
de nem állította meg.
- Én jobb voltam, mint ő - Frank hangjában is hallatszott, hogy mosolyog. -
Intuitívabban, finomabban tudtam alkalmazni... És amikor rajta használtam, az
apám teljesen tehetetlen volt a saját módszerével szemben.
Frank matató keze hirtelen megállt. Kinyitotta sápadt ujjait, és Maya pontosan
tudta, mit fog a tenyerén látni, ha odanéz. Tudta, de már túlságosan benne volt az
egészben ahhoz, hogy visszaforduljon, ahogy azt is, hogy ő is az a fajta, aki
nagyon fontosnak tartja, hogy mindig kiderítse, egy történet hogyan végződik.
Az óta a pillanat óta, hogy Frank besétált a bárba, Maya minden idegszála
megfeszült, mint a zongora húrjai - ami valójában már sokkal korábban
megtörtént. Amióta elfogytak a tablettái. Ám amikor megpillantotta a kulcsot a
férfi kezében, egész teste ellazult, és kellemes melegség áradt el a tagjaiban, ami
nem állt távol attól az érzéstől, ahogyan egy nagy dózis Klonopin tud hatni. A
jóleső otthonosság. A végtagjai súlyosabbak. Az érzés, hogy minden rendben
lesz, attól függetlenül, mit mutatnak a szeme elé táruló bizonyítékok.
- Én nyertem - mondta Frank.
Maya majdnem felnevetett. Majdnem elsírta magát. De nem volt benne elég
meggyőződés egyikhez sem. A kulcsra meredt, az éles tollra, ami kiállt a végén,
és tudta, hogy veszélyben van, de nem volt képes eléggé összeszedni az erejét
ahhoz, hogy törődjön vele. A bár elcsendesedett, és az asztal átváltozott Frank
keze alatt. A női testrészek helyén Maya fenyődeszkákat látott.
Az egyetlen testrésze, amit mozgatni tudott, a szeme volt. Felnézett.
Az erdei házban találta magát. Ott állt a magas párkányú kandalló. A
katedrálisboltozat. A rusztikus, farönkökből ácsolt falak. Az állott sör szag
helyét a tűz illata vette át, és a Weezer helyett a patak csobogása szolgált
háttérzeneként.
 Frank leült vele szemben, háttal a ház bejáratának.
- Mondj valamit, ha van kedved - adta ki az utasítást.
Mayában valami sikoltva tiltakozott, de a szája Franknek engedelmeskedett.
- Te... - még a nyelvét is súlyosnak érezte. A gondolatait is. - Te hipnotizáltál
engem!
Frank úgy nézett Mayára, mintha egy kicsit büszke volna rá.
Maya a táskájában lapuló késre gondolt. De már nem volt ott az asztalon a
táskája. Vajon Frank vitte el? (Vagy Mayát vitte el? De ha így volt, hová?) A
belső hang tovább sikoltozott, de a lány szájában összefutott a nyál, mert
megérezte a tűzhelyen fövő étel illatát. Fokhagymát szimatolt az orra. Friss
fűszernövényeket. Főtt húst.
- Ügyes vagy, hogy rájöttél - mondta Frank. - Magamra emlékeztetsz.
- Megölted... őket.
Frank fél szemöldöke felszaladt a homlokán az őket szóra.
- Vagy ő, vagy én.
Maya rádöbbent, hogy Frank az apjáról beszél. Őt is megölte. Teljesen ellazult
az állkapcsa is, az álla leesett. Nagyon jó érzés volt, akár egy hosszú kilégzés.
Mintha most jutott volna ahhoz a megkönnyebbüléshez, ami után azóta
sóvárgott, hogy lemondani kényszerült a Klonopinról. Vagy inkább azóta, hogy
szedni kezdte a szert. Amióta látta, hogyan öli meg Frank a legjobb barátnőjét,
ez a kilégzés csábította, ezt a mennyei megkönnyebbülést várta. De most minden
erejével küzdött ellene.
- Aubrey... - ennyit sikerült kimondania.
A férfi arcáról lefagyott a mosoly.
- Szerinted én öltem meg? Nem. De rájött. Képes vagy elhinni? Elkövettem
azt a hibát, hogy javasoltam neki egy könyvet egy ismert mesmeristáról, és
sikerült megtennie az ugrást a hipnózisig. Az utolsó pillanatban összeállt a
fejében a kép. Aubrey okos lány volt, ezt meg kell hagyni. Én csak azt tettem,
amit muszáj volt.
- És Ruby?
 Frank olyan arcot vágott, mintha Maya arcon ütötte volna.
- Őt ne emlegesd! Szart se tudok róla, mi lett vele.
Maya reménykedett, hogy a telefonja, bárhol van is, veszi mindezt.
- Cristina - nyögte ki.
- Tehát láttad azt a felvételt. - Frank mosolya vicsorgássá változott.
- Beszéltem Stevennel.
- Azt a faszfejet... Nem ismerte úgy a nőt, mint én.
- Irt neki egy levelet, mielőtt meghalt.
A vicsor eltűnt, és aggodalom villant át Frank arcán.
- Levelet?
- Mindent... mindent elmesélt neki.
Frank szemmel láthatóan elbizonytalanodott.
- Mit akar ez jelenteni?
Maya megpróbált felállni, de a végtagjait mintha betonból öntötték volna.
Innen nem tud elmenni, a férfi teljesen átvette az irányítást fölötte.
Frank közelebb hajolt.
- Mondd meg, mi állt abban a levélben.
Mayának az volt a szándéka, hogy kitérő választ ad. Hagyja, hogy Frank
találgasson.
Ám ehelyett, nagy rémületére, az igazság szavai engedelmesen kimasíroztak a
száján. Csupán megfigyelője volt a saját testének.
- Azt írta benne, hogy sajnálja, amiért rossz barát volt. Meg azt, hogy
beköltözik veled a házadba az erdőben. Steven azt mondta, olyan volt, mintha
búcsúzna.
Frank ellazult. Hátradőlt a széken, és Maya követte a példáját. Végig hasonló
pozícióban ültek, de a nő csak most figyelt fel rá.
- Ebből mindenre rájöhetsz, amit tudni akarsz - mondta Frank.
- Cristina... - Könnyen beugrott a válasz ebben a helyzetben. - Tudta, hogy
meg fog halni.
- Ezt akarta. Sokszor elvittem a házba magammal, és ahogy te, ő is rájött.
Pontosan tudta, mi az a hely. - A hangját reszelőssé tette valami szeretetteljesség,
bár az nem volt világos, hogy a szeretetet Cristina iránt érzi-e, vagy a ház, vagy
éppen saját maga iránt. - Csak megadtam neki, amire vágyott - tette hozzá Frank.
Maya süllyedni kezdett, a csontjai egyre jobban beleolvadtak a székbe, a szék
pedig lassan feloldódott a talajban.
- Sosem akart visszatérni a valóságba. Egész életét azzal töltötte, hogy
menekült előle. Először a festés által - erre már gyerekként rájött, és magát
fejlesztette. Azt mondta, amikor fest, a vászon menekülőösvénnyé változik.
Amiről az jut eszembe - vetette közbe Frank, mintha valóban ebben a pillanatban
ötlött volna fel benne -, hogy ebből a szempontból rád emlékeztetett. Arra,
ahogyan te is belevesztél az apád könyvébe.
- Őt hagyjuk ki ebből.
Frank úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna, és Maya tűnődni is
kezdett, hogy valóban kimondta-e az iménti mondatot, vagy csak gondolta.
- Aztán felfedezte a drogokat - folytatta Frank. - És a kábítószerek sokkal
egyszerűbb menekülést jelentettek. Szórakoztatóbbat. Vagy legalábbis így
hallottam... - És újra megjelent az arcán az a mosoly, amitől Maya úgy érezte,
mintha valami butácska közös viccen mulatnának együtt, ám most már tudta,
hogy nem ez az igazság. Mindig csak őt nevették ki. És talán most is nevetett
volna, ha nem jár az is nagy erőfeszítéssel, hogy a fejét egyenesen tartsa.
- Az vele az egyetlen probléma - folytatta Frank -, hogy az embernek mindig
le kell jönnie róla. Ez volt az ügynek az a része, amit Cristina nem tudott kezelni.
Nem tudta kordában tartani a szívét. Az elméjét. Mindent túlságosan erősen
érzett - és az a seggfej Steven ezt nem értette meg. Hogy Cristina mindig
menekülőutat fog keresni, és ebben elmegy a legvégsőkig. Azt, hogy sosem volt
otthon ebben a világban. Mindig könyörgött, hogy ne hagyjam visszamenni,
minden egyes alkalommal, ezért arra kértem, hogy bizonyítsa be. Bizonyítsa be,
hogy örökké ott akar maradni. - A férfi keresztülhajolt az asztalon. - És Cristina
megtette. - Végighúzta [ az ujját Maya csuklójának belső felén. - Idetetoválta a
kulcsot... pontosan erre a helyre. Saját magának, a szemem láttára.
 - Nem hiszek neked - mondta Maya. De a lelke mélyén elhitte, amit a férfi
mondott.
- Az ő ötlete volt, hogy az étkezde kamerája előtt akar meghalni - folytatta
Frank -, hogy mindenki lássa, sohasem bántottam egy ujjal sem. Pontosan tudta,
milyen fontos munkát végzek, mennyire nagy szüksége van rám a
pácienseimnek. Segítek nekik visszatérni abba az otthonba, amit magukban
hordoznak. Segítek nekik, hogy felépíthessék a helyet az alapoktól.
Maya felismerte a szavakat a Tiszta Horizont honlapjáról, és végleg
megvilágosodott előtte, hogy a Dr. Hart név mögött valójában Frank rejtőzik. Az
oldalon olvasható ajánlásokra gondolt, és egy pillanatra felszikrázott benne a
remény - nem kevesen túlélték Frank „kezelését”. Még azt is állították, hogy
segített rajtuk.
- Cristina tudta ezt - folytatta a férfi. - Nem akarta, hogy bajba kerüljek.
Figyelj, Maya, nem lenne kötelező elmondanom neked mindezt, Stevennek meg
végképp nem tartozom magyarázattal. De tudnod kell, hogy ami az étkezdében
történt, az az ő végakarata. Csak megadtam neki, amit kért.
Maya feje lebukott, elfogyott az energiája, hogy továbbra is egyenesen tartsa a
nyakát.
- Kérlek... - suttogta. Mintha valahonnan egészen távolról jönne a hangja. -
Ígérem, nem mondom el senkinek.
- Ezzel elkéstél. Nem kellett volna idejönnöd ma este.
- Nem tudod úgy alakítani, hogy elfelejtsem az egészet?
- Marad egy részed, ami mindig emlékezni fog. - A férfi hangja elnehezedett a
sajnálattól. - Ezt én magam tudom a legjobban.
Maya tovább süllyedt. Franknek igaza volt: ő nyert. De abban tévedett, hogy
Maya ugyanolyan lenne, mint Cristina. Lehet, hogy közös bennük a képzeletbeli
világok - és igen, a drogok - iránti fogékonyság, és még az is lehetséges, hogy
mindketten menekülőutakat kerestek. De Maya már tudott egy dolgot - még ha
el is tartott egészen eddig a pillanatig, hogy rájöjjön -, hogy az otthona ott van,
ahol Dan él, meg ahol az anyja, és mindazok, akiket valaha szeretett, és szeretni
is fog. Az igazi otthonát sohasem lelheti meg egy másik világban, egy tökéletes
erdei házban a felhők fölött, és csak abban reménykedhetett, hogy ha valaha
visszatér oda, ahová tartozik, akkor sem fogja ezt elfelejteni.
- Sokat szenvedtél - jegyezte meg Frank. - Tudom, hogy így van, látom rajtad.
Belefáradtál a harcba.
Maya belefáradt a harcba. Erezte, ahogy a teste lelassul.
- Hunyd le a szemed.
A nő szemhéja leereszkedett.
- Hallgasd csak! - mondta Frank.
És Maya hallotta. A tűz pattogását. A víz bugyborékolását, ahogy újra és újra a
szikláknak csapódik. És a hang mögül most meghallott valami mást is, amit
eddig még nem vett észre. Mintha egy harkály dolgozna egy fán, de annál
gyorsabb ütemű kopogás volt. Volt a ritmusában valami, ami arra utalt, hogy
nem a természet hangja. Maya teljesen éber állapotában azonnal felismerte
volna, mi az, még úgy is, hogy a kora miatt inkább csak filmekből volt számára
ismerős. De most
zavarba jött miatta, mert eltérítette a figyelmét a belső hangjától, és kioltotta.
- Nézd! - mondta Frank.
A szó utasítás volt. Maya szeme kipattant. Az álla felemelkedett. Frank
rámosolygott, és a nő úgy érezte, mintha az elmúlt hét év sosem lett volna. Frank
ismét jóképű volt, csupa elevenség, ahogy körbevette az a szép fény, amit Maya
kizárólag az erdei házban látott, meg Cristina legutolsó festményén.
A hátsó ajtó ezúttal nyitva állt, és a résen át beömlött a hold fénye. A hang
odakintről érkezett. Mayát valami odavonzotta, és a vágyakozását ebben az
állapotban sem megmagyarázni nem tudta volna, sem kielégíteni.
- Indulj - hallotta Frank lágy hangját.
A súlyok egy csapásra lehullottak. Maya felemelkedett ültéből. Úgy érezte,
lebegve közeledik az ajtó felé, aztán elhaladt Frank mellett, aki ülve maradt az
asztalnál. Maya eltávolodott tőle, és kint találta magát a hold fényében, ami
eleven jelzőfénynek hatott, mintha prizma szórta volna szét. Maya nem félt a ház
ajtaján túl sem. A kopácsolás egyre erősödött.
A veranda fadeszkái recsegtek a talpa alatt, amint a hold fényében lépkedett. A
hó eltűnt, a környező erdő fáin zöldellő lombot látott. Nyárias szellő simogatta
körbe. Meglátott két hintaszéket, amelyeket ugyanolyan göcsörtös fából
faragtak, mint a ház belsejét. Az egyikben egy férfi ült, a térdén írógépet
egyensúlyozott.
Az ő ujjai kopácsoltak a billentyűkön.
Maya sosem gondolta volna, hogy lehet hiányolni valakit, akivel sohasem
találkoztunk, de most teljes súlyával rázuhant a felismerés, hogy egész életében
hiányzott az apja. Aztán mintha fel is emelkedett volna a súly. Lassú léptekkel
elindult Jairo felé. Felismerte az arcát arról a néhány fotóról, amit látott, és azért,
mert nagyon hasonlított a sajátjára. A magas arccsontja, a sötét, mandulavágású
szeme. A szeme sarkából induló ráncok és őszülő halántéka annyi idősnek
mutatták, amennyi mostanában lehetne.
Maya olyan óvatosan nyújtotta ki a kezét, mintha félig arra számítana, hogy
keresztülnyúl a ködön, de nem így történt. Az apja válla szilárd volt. Felnézett
ültéből. Hunyorgott, mint aki megpróbálja kitalálni, kihez van szerencséje.
Aztán átfutott az arcán a csodálkozás, az öröm és a gyász elegye.
Reszkető kézzel tette félre az írógépet, és felállt, hogy megölelje Mayát.
A lány lábai annyira remegtek, hogy félt, felmondják a szolgálatot, de az apja
két karja támogatta. Alig néhány centivel volt nála magasabb. Maya a vállára
hajtotta fáradt fejét, és a könnyei Jairo ruhaujjára hullottak. Szappantól és
tintától illatozott a bőre.
- Mi ja... - mondta az apja.
- Apa.
- Bienvenido a casa*.
Maya torkából halk zokogás tört ki. Vajon meghalt?
- Ülj le - intett Jairo a másik hintaszék felé.
És elég volt ennyi.
Ülj le.
 Egyszerű utasítás volt, de úgy vágta mellbe Mayát, mint egy tégla. A valódi
apja ezt a két szót nem így ejtette volna ki. Érződött volna rajtuk, hogy a beszélő
anyanyelve spanyol. Csak egy keskeny szakadás történt az illúzióban, de ahhoz
elég volt, hogy Maya rádöbbenjen, valójában Frankkel beszélget. Frank beszél
hozzá az apja nevében. Frank, aki újra manipulálja. És ezzel annyira feldühítette,
hogy visszatántorodott a hangtól, attól, ami képeket plántált az agyába, és lopva
körbevette a saját szavaival. És a létezésén is keresztülgyalogolt. Maya sarkon
fordult, és botorkálva elindult lefelé í a verandáról. Csak minél távolabb a
háztól! Minél távolabb Franktól.
Futva indult a sötét erdő felé, de a lábai úgy mozogtak, mintha vízben kellene
gázolnia, és a fák mintha egyre jobban távolodtak volna tőle - Maya - minden
lépésnél hallotta, ezért összegörnyedt - Maya! - akár egy állat, négykézlábra
ereszkedve loholt - Maya?! - úgy, ahogy csakis álmaiban szokott közlekedni.
Mi a fenét műveltél vele?
Egy újabb hang törte át a sötétséget.
Nem, te higgadj le!, mondta a hang. Mi a frász folyik itt? Ismerősnek tűnt.
Maya, gyere velem. Indulás!
Az anyja.
Az anyja jött el a bárba érte.
Maya levegő után kapkodott.
Néhányszor pislognia kellett, aztán tisztult a kép. Igen, Brenda állt az asztaluk
mellett, két kezét a csípőjére téve. A Vidám Disznó minden vendége - a részeg
meg az ajtó mellett ülő ír fiúk -, és a pultos is feléjük bámult. A sör savanyú
szaga betöltötte Maya orrát. A hangszóróból halk, dzsesszes improvizáció
szivárgott.
Brenda egyszerre látszott dühösnek és rémültnek.
- Figyelsz rám?
Maya tüdejéből reszketeg sóhaj tört fel.
Frank, vele szemben, majd felrobbant. Tébolyult düh vei meredt rájuk.
- Hahó? - szólongatta az anyja Mayát.
 - Igen, anya. Hallak.
- Állj fel! Húzzunk innen!
Maya megérintette az arcát. Száraz volt, pedig mintha az imént sírt volna. Úgy
érezte magát, mint egy kifacsart szivacs. Hirtelen sokkal könnyebbé vált a teste.
Még így is, hogy tudta, félnie kellene. Frank újra képes volt ezt művelni vele.
Tudta, bár nem emlékezett.
Könnyedén emelkedett fel ültéből, a táskáját a vállára kanyarította, és vetett
Frank felé egy lesújtó pillantást, amibe némi kíváncsiság is keveredett, aztán
követte anyját az ajtón át, kifelé.

* Üdvözöllek itthon.
 HARMINCNÉGY

Ha van még bármi, amit nem mondtál el eddig, itt az ideje - mondja
Donnelly nyomozó. Szemben ül Mayával meg az anyjával a rendőrség egyik
szűk, fehér falú helyiségében.
Brenda a tekintetével noszogatja Mayát, de ő a fejét rázza. Mindent
elmagyarázott, a tőle telhető legjobban, de nem ment túl jól. Mindent elmondott,
amit tudott Frankról.
Donnelly nyomozó ránézésre a húszas éveit tapossa, bajuszt visel, és szépen
kidolgozott, izmos karjai vannak. Egyenes háttal ül, és beszéd közben előredől.
- Tart bármiféle szigorú nyilvántartású szert a házában, Ms. Edwards?
Receptköteles gyógyszert? Altatót? - Semmit, ami erősebb az Advilnál. - Brenda
hangján hallatszik, hogy sírt. Két órával ezelőtt ért vissza a futás, ból,
közvetlenül azután, hogy Frank elhajtott, és ott találta Mayát, aki Aubrey
holttestét ölelve ült a lépcsőn. Brenda megpróbálkozott az újraélesztéssel, míg
meg nem érkezett a mentőautó, és két kollégája ugrott ki belőle. De ez sem
segített. Nem tudták újra munkára bírni Aubrey szívét.
- A kollégám Frank Bellamyt hallgatja ki a másik irodában - közli Donnelly.
Frankét azután hívták be, miután Maya elárulta, hogy elhagyta a helyszínt.
- Ön azt mondta, hogy elkövetett valamit a barátnője ellen, ami a halálát
okozhatta - pillant le a jegyzetfüzetére, hogy pontosan idézze - csupán azáltal,
hogy beszélt hozzá.
Maya nagyot nyel, és bólint.
- Ez nagyon komoly vád, kérem. Ön emberöléssel gyanúsít valakit. Komoly
bajba kerülhet, ha ezzel kapcsolatban hazugságon érjük.
- A lányom nem hazudik - szól közbe határozott hangon Brenda.
 - A kollégám kihallgatja Frank Bellamyt - folytatja Donnelly, mintha meg sem
hallotta volna -, de ha ön nem tudja megmondani nekünk, pontosan mit is tett, el
kell engednünk.
Maya szemét égetik a frusztrált könnyek.
- Most beszélni fogok Hunt nyomozóval - közli Donnelly, és feláll. - Várjanak
meg itt, kérem.
Maya az anyjához fordul.
- Te ugye, hiszel nekem?
- Igyekszem, Muffin, de el kell mondanod, pontosan mi is történt. Ha van
valami, amit nem mondtál el, mert félsz attól, hogy eláruld a nyomozónak,
nekem bevallhatod.
- Azon vagyok! - Maya megtörli a szemét a kézfejével. - Olyan, mintha...
mintha valami varázslatot küldött volna ránk.
Az anyja hitetlenkedve tanulmányozza az arcát.
Maya látja az üvegablakon keresztül, ahogy Donnelly nyomozó a kollégájával
beszélget. Hunt nyomozó, egy negyvenes éveiben járó nő, a fejét csóválja.
Határozottan szkeptikusnak látszik.
- Tudom, hogy mindez hogyan hangzik - mondja Maya. - Fogalmam sincs,
miképp csinálhatta, de szerintem azt tudom, miért. Frank akkor ért oda, amikor
róla beszélgettünk. Épp hallhatta, ahogy Aubrey elmeséli nekem, mi történt vele
a Dunkin’ Donutsban. Frank azt mondta, hogy mutat valami bűvésztrükköt... -
Mayának eszébe jut, milyen arccal mesélt erről neki Aubrey, úgy, mint aki abban
a pillanatban döbben rá valamire. De mire? A kulcs nem levitáit - de valami
biztosan történt, nem igaz? Mégis végrehajtott volna Frank valami mutatványt?
- Bűvésztrükköt? - kérdezi Maya anyja. A szeme könnyben úszik, de a hangja
erőteljes. - Figyelj, ha Frank művelt veled bármit... vagy vele... el kell árulnod.
De annak, amit most mondtál, Maya, se füle, se farka.
Donnelly nyomozó visszatér, és újra leül kettőjükkel szemben.
- A kollégám azt mondta, hogy Frank vallomása kerek és ellenőrizhető. És
többé- kevésbé azzal is egyezik, amit ön mondott nekünk.
 Többé- kevésbé? Maya gyomra összeszorul. A férfi hangsúlyát hallva úgy érzi
magát, mintha valami rosszat tett volna.
- Önöknek nézeteltérésük volt tegnapelőtt - folytatja Donnelly. - Frank elment
önhöz látogatóba, hogy megbeszéljék. Ön nem akart vele beszélni, de nem is
vitáztak - ezt ön is aláírja. Senki sem emelte fel a hangját. Amikor ön ma
elhagyta a konyhát - állítása szerint azért tette, hogy felhívja a 91 í- et. Ám Frank
azt mondta nekünk, hogy nem volt tudomása arról, hogy önnek ez a szándéka.
- Hazudik. Hiszen mondtam is, hogy hívom a rendőrséget. Mindketten
hallották. - Maya a mondat közben ébred rá, hogy senki sem fogja soha
megtudni, mit hallott Aubrey, vagy mit gondolt, ahogy azt sem, hogy valóban
rájött-e, mit tett velük Frank.
- Értem - mondja Donnelly. - Ám ön most kezd önellentmondásba keveredni.
Azt állítja, hogy azért akarta felhívni a rendőrséget, mert attól tartott, Frank
árthat önöknek. De azt nem tudja elmagyarázni nekünk, mit gondolt, hogyan
bánthatná önöket. És egyszer sem hívta a rendőrséget. Kihagytam valamit?
Maya összegörnyed, és a fejét csóválja.
- Frank és Aubrey folytatták a beszélgetést a szúnyoghálós ajtón keresztül -
folytatja Donnelly -, majd az ön barátnője úgy döntött, kimegy hozzá. Leültek a
lépcsőre, beszélgettek, és ismét senki sem emelte fel a hangját, és amennyire ön
meg tudja mondani, semmilyen fizikai kontaktusra nem került sor kettőjük közt.
A lány bólint.
- Ők ketten nemrégen együtt kávéztak - sorolja Donnelly -, és ez volt az oka
az ön és Frank közötti nézeteltérésnek.
- Nem! Illetve... igen, bizonyos szempontból így volt... de ennek semmi köze
nem volt ahhoz, ami végül történt.
- Nem kapta őket rajta kettesben a Dunkin’ Donuts-ban?
- De igen, viszont...
- Ez felzaklatta önt?
- Abban a pillanatban igen, de aztán túljutottam rajta.
Donnelly nyomozó újra megnézi a jegyzeteit, mint aki biztosra akar menni,
hogy helyesen mondja a következőt, aztán egyenesen Maya szemébe néz.
- Miért nem szólt a késről nekünk?
A kés. Maya el is feledkezett róla.
- Annak semmi köze ehhez az egészhez.
Brenda arca elsötétedik.
- Akkor miért vette kézbe? - szegezi Mayának a kérdést a nyomozó.
- Csak... csak azért kaptam fel, mert féltem - tudtam, hogy bántani fogja
Aubrey-t. Meg akartam védeni magunkat...
- Mitől?
- Elnézést kérek - szól közbe Brenda -, de úgy vélem, a lányom sokkos
állapotban van. Szükségünk van egy kis időre, kérem.
- Megértem, asszonyom... de már csak néhány kérdésem maradt...
- Ne most tegye fel, kérem - mondja Maya anyja. - Ügyvéd jelenléte nélkül
nem válaszolunk. A lányom... a lányom nyilvánvalóan rosszul van.
 HARMINCÖT

Diaz nyomozó más volt.

Sokkal idősebbnek látszott Donnelly nyomozónál, szűkszavú volt, és bár
Maya egyszer sem látta elmosolyodni, barátságosabban viselkedett Donnelly-
nél. Szürkülő haját hosszú fonatban viselte. Mindent meghallgatott, amit Maya
fontosnak tartott elmondani, és semmi jelét nem adta, milyen érzelmeket
váltanak ki belőle a hallottak, hiszi-e, vagy sem. De mindent lejegyzett,
beleértve a Brenda vezetékes telefonjára érkező hívások pontos dátumát és
időpontját is. A szűk, fehér falú helyiség, amelyben szemben ültek egymással,
Diaz nyomozó és Maya meg az anyja, erősen emlékeztetett arra, amelyben
Donnellyvel ültek hasonlóan, hármasban, hét évvel azelőtt.
Meghallgatták a felvételt. A hang, amit a telefonja rögzített, nem volt olyan jó,
mint remélte. Frank csendesen beszélt, és a szavai nagy részét annyira elnyomta
a bárban szóló zene, hogy kivehetetlenek voltak, de így is hallatszott valamennyi
a beszélgetésből.
Azután, amíg Maya vissza tudott emlékezni, a felvétel tanúsága szerint,
egyszer csak elhallgatott. Frank vette át a szót, és a hangja megváltozott. Egyre
halkabb és halkabb lett, mintha valaki lejjebb tekerte volna rajta a
hangerőgombot.
Ugyanazzal a hanglejtéssel kezdett beszélni, mint amire Maya emlékezett
arról a napról, amikor Aubrey meghalt. A duruzsolása a gyerekversek ütemét
idézte. A varázsigékét. Még így is igézőén hatott Mayára a hang, hogy már tudta
mindazt, amit tudott. A karod, a lábad, a fejed szavakat hallotta. Két zeneszám
között jól lehetett hallani, ahogy a férfihang elismétli: Maya végtagjai túl
nehezek ahhoz, hogy megmozdítsa őket. Aztán áttért arra, hogy élénk színekkel
leírja a helyet, amit otthonnak nevezett - asztal, tűzhely, tetőtér -, és ekkor Maya
megértette, hogy annak ellenére, hogy sosem járt Frank házában, valójában egy
része mégis testközelből ismeri a helyet.
Diaz nyomozó jegyzetelt, miközben a felvételt hallgatták, lefirkantotta a
különös szavakat, amelyek betöltötték az irodát. Nyugodt arca semmit sem árult
el.
Frank több percen keresztül folytatta, aztán elhallgatott, és csak a zene
hallatszott. A távolban egy férfi nevetett. Valaki letett egy poharat. Végül Maya
is megszólalt, de a hangja majdnem felismerhetetlen- re torzult.
Olyan nehézkesen folytak a szavai, mint a cukorszirup, halkan és
elmosódottan beszélt. Mint akinek közben a nyála is csorog.
Brenda leesett állal fülelt.
- Ez maga? - kérdezte Diaz.
- Biztosan, de nem emlékszem.
Tovább hallgatták, ahogy ők ketten felváltva beszélnek - és Maya egyszer
meghallotta, ahogy kimondja a Cristina nevet. Előrehajolt, remélve, hátha
elkapja Frank válaszát, de a zene elnyomta a férfi szavait.
- Szerintem a technikusaink meg tudják tisztítani az anyagot - jegyezte meg
Diaz. - Egy részét helyre tudjuk állítani.
Frank továbbra is beszélt, amikor elhallgatott a következő szám, és el lehetett
kapni a lazulj el, lassítsd le és lélegzetvétel szavakat, ezúttal még a korábbinál is
éneklőbb hangon. Maya remegett félelmében. Brenda és Diaz a telefonra
meredtek, teljes figyelmüket lekötötte a felvétel - és Maya hirtelen biztosra vette,
hogy a szavak rájuk is mágikus hatást gyakorolnak. Mindnyájukra. Aubrey üres
arca villant be Maya agyába, aztán Cristináé. Frank mindnyájukat transzba
ejtette.
- Engedj el mindent - adta ki az utasítást a férfihang a felvételen. - Lazítsd el a
szívedet.
Maya az anyjára nézett, majd a nyomozóra. Mindketten üres tekintettel
bámulták a készüléket. Maya keze átrebben az asztalon, és megállítja a
lejátszást.
- Anya! - Maya mély pánikban szólította meg az anyját, attól tartva, hogy
Frank szavai az ő szívét is megállították, ahogy Aubrey-ét, Rubyét és Cristináét
is - ahogy majdnem Mayáét is.
Brenda felnézett.
- Jól vagy? - kérdezte tőle Maya.
Az anyja pislogott.
- Te vagy az, aki miatt aggódom. Te jól vagy?
Maya kifújta a levegőt.
- Tartsunk egy kis szünetet? - kérdezte Diaz.
- Nem szükséges - hárította el Maya. - Minden rendben. - Újra elindította a
lejátszást, és rövid idő múlva hallható volt a felvételen, hogy befut Brenda. Mi a
fenét műveltél vele? A hangja tiszta volt, és erőteljes. Nem, te higgadj le... Igen,
anya. Hallak. Maya hangja ismét a régi volt. Néhány másodperc múlva véget ért
a felvétel.
Diaz lenézett a jegyzeteire. A szeme sarka elgondolkodva ráncolódott, de azt
lehetetlenség lett volna megmondani, mi járhat a fejében.
- Azt mondja, ivott egy sört a bárban - mondta. - Azon kívül ivott még
valamit?
Maya szíve elszorult. Hát újra itt tartunk.
- Gint. Talán két kis pohárnyit, de az még korábban történt. A bárban nem
voltam részeg.
- Szed valamilyen gyógyszert rendszeresen?
Maya még kisebbre húzta össze magát. Tudta, hogy néz ki a helyzet. A
paranoia is a benzodiazepin- elvonás egyik tünete. Képtelen volt felnézni.
- Régebben Klonopint szedtem, de leálltam vele.
- Ez mikor történt? - kérdezte Diaz.
- Múlt héten.
A nyomozó ezt is feljegyezte. Aztán hátradőlt, és egy ideig szórakozottan
kopogtatta a tollával a jegyzetfüzetét.
 Maya nem érzett megbántottságot vagy dühöt, most hogy szembesült vele,
Diaz talán nem hisz neki. Túlságosan fáradt volt - bármelyikhez. Ezúttal nem fog
vitába szállni. Ha senki sem hisz neki, boldogan lenyeli a pirulákat, bármilyen
szer legyen is, amit dr. Barry felír neki - és minél nagyobb adagban, annál jobb.
Mialatt Diaz a tollával kocogtatta a papírt, Maya elképzelt egy életet, amit
azzal tölt, hogy Frank elől bujdokol. Megváltoztatja a nevét. Elköltözik az
államból. Megjelent előtte, hogyan magyarázza meg Dan-nek, miért nem
biztonságos többé együtt élniük. Szinte már érezte is az ezzel járó fájdalmat, de
legalább be lesz gyógyszerezve. Ez elengedhetetlen.
- Szeretnék egy másolatot kérni ebből a felvételből - szólalt meg végül a
nyomozó.
Maya felnézett, és igyekezett visszapislogni a könnyeket.
- Természetesen.
- Húsz éve dolgozom ebben a szakmában, de még soha nem hallottam hasonló
esetről. - Diaz megcsóválta a fejét. - Nem tudom, mit fogok kezdeni ezzel. Még
nem. De megtisztítjuk a felvételt, hogy kiderüljön, mi más hallható még rajta.
Utánanézek annak a vállalkozásnak, amit említett, a Tiszta Horizontnak. És azt
kérném öntől, hogy beszéljen egy pszichológussal arról a gyógyszerről, amit
szedett. Kérjen szakvéleményt.
- Nem lesz gond. - Maya szívében remény ébredt. Úgy tűnt, Diaz komolyan
veszi. A nyomozó feltett még néhány kérdést, aztán kikísérte Mayát meg az
anyját az üres előcsarnokon át. Hajnali kettő környékén csendes volt az őrs. A
recepcióspulton egy tálban karácsonyfa- alakú aprósüteményeket láttak.
- Kérem, azonnal jelezze, ha Frank Bellamy kapcsolatba próbál lépni magával
- mondta búcsúzóul Diaz.
- Úgy lesz - felelte Maya. - Köszönöm.
Diaz semleges arcán egy pillanatra barátságos fény ömlött el.
- Sajnálom, amiért mindezen keresztül kellett mennie.
Brenda beindította a kocsit, maximumra tekerte a fűtést, és amíg várták, hogy a
szélvédőről leolvadjon a ráfagyott pára, az ujjait lehelgette. Pizsamában volt,
mert azonnal, minden késlekedés nélkül rohant az autójához, amint meglátta
Maya üzenetét. Mindig minden tőle telhetőt megtett, hogy megóvja a lányát, és
ezt Maya is jól tudta. Épp csak az történt, hogy Brenda néha nem attól félt,
amitől igazán kellett volna. Azt gondolta, segít, amikor megkereste dr. Barryt, és
megbeszélte vele Maya első időpontját, és akkor is, amikor hazavitte a lányának
az első, receptre felírt gyógyszereket.
De ma este Maya életét mentette meg. Még ha ő maga nem is tudta - még ha
azt hitte is, hogy csupán félbeszakított egy beszélgetést - Maya pontosan
tisztában volt vele, mi történt, és hálás volt érte. Hiszen él.
- Holnapra betegszabit veszek ki - jegyezte meg Brenda. - Nem hagyhatlak
egyedül.
- Pedig jól vagyok.
És ezt ezúttal Maya többé- kevésbé komolyan is gondolta. Talán a
megkönnyebbülés tette, vagy talán az a tény, hogy már rettentő régóta ébren volt,
de az is lehet, hogy a ventilátorokból áradó meleg levegő miatt, de úgy érezte
magát, mintha végre bele tudna süppedni abba a mély álomba, ami azóta kerülte,
hogy bevette az utolsó szem Klonopint. A hordozójában alvó kisbaba álma.
Pislogva próbálta nyitva tartani a szemét, aztán a következő, amit felfogott a
világból, az volt, hogy hazaérkeztek.
Addig, amíg be nem léptek a házba, Brenda könnyeit sem vette észre, amelyek
az álláról a csizmájára csorogtak, míg letérdelt, hogy lehúzza a lábáról. Maya
ritkán látta az anyját sírni, és nyugtalanítónak találta.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Hinnem kellett volna neked.
Maya lezöttyent a kanapéra. A rendőrségen nem sírt, de most bepótolta.
Mindketten sírtak. Ömlöttek a könnyeik, aztán összeölelkeztek, végül nevettek
saját magukon. Brenda egy steppelt takaróval bebugyolálta Maya vállát, és olyan
mély, szeretetteljes szomorúsággal nézett rá, hogy Maya úgy érezte, meg kell
nyugtatnia. Hiszen az anyja is Frank áldozata. Semmi sem bántja jobban, mint
az, ha a lánya fájdalmát kell látnia.
- Én nem hibáztatlak, anya - mondta neki. - Mindaz, amit mondtam, tényleg
értelmetlennek tűnt... - Hiszen bűvészmutatványokat emlegetett. Varázslatot.
- Jobban kellett volna igyekeznem, hogy felfogjam, amiket mondasz. És még
ha nem is tudtam megérteni, azt elhihettem volna, hogy az a... - Brenda dühe
kitöréssel fenyegetett. - Az az ember bántott. Nem tudtam volna elviselni a
tudatot, hogy bárki ártalmadra volt. Ha arra gondolok, hogy... - Talán még sosem
látszott ilyen megtörtnek. - Kudarcot vallottam, mert nem védtelek meg.
- Anya, ma megmentetted az életemet.
Brenda tekintetén mély árnyék ömlött el, miután egészében felfogta a
szavakat. Ha elhiszi mindazt, amit Maya mond, azt jelenti, hogy Frank megölte
Aubrey-t, és azt is, hogy Maya élete is csak egy hajszálon múlott ma. Ha elhiszi,
hogy a férfi ölni tudott, akkor azt is elhiszi, hogy továbbra is képes rá.
 HARMINCHAT

Nem írok fel önnek Klonopint - mondta az orvos a sürgősségi

osztályon.
- Nem is kérném erre - felelte Maya. Most fejezte be a mondókáját, miért van
itt. Az orvos összefonta a karját a melle előtt. Olyan szigorúan nézett rá, mintha
azon kapta volna Mayát, hogy el akarja lopni a pénztárcáját. Maya
legszívesebben azt mondta volna neki, hogy akkor sem kezdene újra Klonopint
szedni, ha a férfi fizet neki érte, de mivel nem volt állandó orvosa, sem
biztosítása, inkább lenyelte a bosszankodását. Szüksége volt a kezelésre.
- Abban reménykedtem, hátha van valami más gyógymód, amit kipróbálhatok.
Valami, ami segít aludnom. Létezik ilyen?
Az orvos antidepresszánst, Mirtazapint írt fel neki, és megjegyezte, hogy
álmosító hatása lehet.
Dan megkönnyebbült, amikor elmesélte neki, hogy járt orvosnál, Maya pedig
azt hallva könnyebbült meg, hogy Dan elárulta, mennyire hiányolja. „Nélküled
nem otthonos a lakás”. Aztán megbeszélték, hogy Dan eljön érte kocsival
karácsony másnapján.
I Maya huszonhetedikén újra dolgozni fog, és már szinte várta, hogy minden
visszatérjen a rendes kerékvágásba, hogy körbevegyék a növények, sőt még az
ügyfeleket is kezdte hiányolni, főként azokat, akikkel az évek során közeli
ismeretséget kötött. A főnöke megértőén kezelte a kihagyott napokat, és a tény,
hogy Maya valóban lefogyott az elmúlt napokban, csak még hitelesebbé teszi
majd az influenzáról szóló sztorit.
Tizenkét óra hosszat aludt egyhuzamban, a régi szobájában, az új ágyon.
Igazat mondott a sürgősségin az orvos a Mirtazapinról. Úgy kiütötte, mintha egy
serpenyővel vágták volna kupán. Élénk álmai voltak, de ahogy általában, most
sem emlékezett rájuk ébredés után, csak a félelem maradt meg az
izommemóriájában. A feszült állkapcsában. Fáradt lábaiban, amelyekkel mintha
nagy távokat futott volna. Délben arra ébredt, hogy a párnája is csupa nyál.
Kiküzdötte magát az ágyból.
Miután lesétált a földszintre, most először figyelt fel rá, milyen szépen
feldíszítette az anyja a kis fenyőfát a nappali sarkában. Felismerte rajta az összes
régi, fényes gömböt meg a házi készítésű díszeket. A műanyag angyalt. Egy pici
hóembert, amit Maya formázott agyagból, amikor nyolcéves volt.
Gyerekkorában mindig együtt díszítették az anyjával a fát, de miután az elmúlt
években sosem jött haza, ez a hagyomány is megszűnt. Maya megjegyezte
magában, hogy nem késő újrakezdeni.
Megérezte a sült szalonna illatát, és rátört az éhség. A Mirtazapin, amellett,
hogy elálmosította, farkasétvágyat is okozott. A szenteste reggelének tiszteletére
alaposan meglocsolták a banános palacsintát juharsziruppal. A nap melegen
besütött a konyhaablakon át. Reggeli után Maya lerogyott a kanapéra, és újra
álomba zuhant.
- Menjünk el sétálni egyet - indítványozta később az anyja. - Fantasztikus idő
van.
A csípős levegő és a ragyogó kék ég látványa eloszlatott valamennyit a Maya
agyában terjengő ködből. A hótakaróban itt-ott megcsillantak a jégkristályok.
Elsétáltak a szomszédok házai előtt, odaintettek Joe Delaney- nek, aki épp a
járdát söpörte, aztán Angela Russónak, akire kiskorában, réges-régen, Maya
vigyázott néhányszor, és most a kutyájával futott el mellettük. Elhaladtak az
autószerelőműhely mellett, amely előtt rozzant kocsik sorakoztak. Ezt néhány
régi ipari épület követte, majd a vasúti híd alatt átsétálva eljutottak arra a
környékre, ahol Maya nagyszülei még mindig laknak.
A hírhedt Ezüst-tóhoz megérkezve az északi parton indultak el, azon az
ösvényen, amit azután építettek, hogy Maya elköltözött. 2013-ban alaposan
megtisztogatták a tavat és környékét, és bár még mindig nem volt alkalmas sem
úszásra, sem horgászatra, az emberek már csónakázhattak rajta, és
körbesétálhatták. Új fákat ültettek köré, és nyaranta vadvirágok öntötték el a
partját. Maya eltűnődött, vajon mit szólna hozzá Lisa néni, ha látná, hogy a rossz
hírű tó hogyan tér vissza lassan a természetes állapotába.
Eközben furcsa érzés volt a vízhez ilyen közel sétálgatni. Látni, hogy a régi
figyelmeztető táblák helyére padok kerültek. Hogy nem kell visszatartania a
lélegzetét. Minden lépéssel mintha hitet tettek volna a tó és a város mellett.
- Elolvastam ma reggel azt a verset - jegyezte meg Brenda. - A
Gyöngyhimnuszt.
- És mi a véleményed róla?
Brenda egy ideig nem felelt. A hidegben párállott a lehelete.
- Őszintén? Jobban tetszett a történet, amikor még nem tudtam, mi az alapja.
- De miért?
- Szerintem azért, mert jobban szeretem az olyan sztorikat, amelyek nem
akarnak tanítani semmire.
Maya eddig nem sokat gondolt a himnusz vallásos vonatkozásaira, de értette,
hogy az anyja, aki a missziós úton sem volt hajlandó téríteni, milyennek láthatja.
- És szerinted mire akar tanítani? - kérdezte.
Az anyja elgondolkodott, aztán Mayára mosolygott.
- Inkább azt mondd meg, te mit gondolsz!
Maya a Mirtazapin ködén át próbálta előhívni az agyából mindazt, amit a
neten olvasott arról, hogy a különböző vallások hogyan tették magukévá a
himnuszt.
- Vannak, akik szerint a lélekről szól - kezdett bele végül -, és arról, hogyan
indul el arról a másik helyről... bárhol legyen is az, mielőtt megszületünk.
Amikor aztán megérkezünk erre a földre, elfeledkezünk a másik, eredeti
otthonunkról és az eredeti szüléinkről. - Miközben ezt fejtegette kettőjük
számára, ráébredt, hogy az ő reakciója gyökeres ellentéte Brendáénak. Így hogy
tudja, mit jelent a himnusz, csak még nagyobbra értékeli. Érti, miért tudott
fennmaradni olyan hosszú időn át.
 - Pontosan - felelte az anyja, de a szájából úgy hangzott, mintha rosszallaná.
Megkerülték a tópart egyik kanyarulatát. - De én nem értek egyet ezzel.
Szerintem az én igazi otthonom nem valahol másutt van. Hanem itt.
A szavai olyan mélyen érintették Mayát, hogy meg sem tudta magyarázni.
Mintha egyszer már ő maga is végiggondolta volna ugyanezt.
- Nézd csak! - mutatott valamire az anyja hirtelen.
A jelzett irányba fordulva Maya látta, ahogy tíz-tizenkét vadlúd érkezik meg,
és méltóságteljes V alakzatban landolnak a víz színén.
- Hű... - Ezen a környéken még sohasem látott sem ludakat, sem egyéb
élőlényeket. - Szerinted egészen biztos, hogy nem lesz bajuk?
- Igen, szerintem nem lesz - felelte Brenda. - Úgy gondolom, fogunk mi még
úszkálni ebben a tóban.
 HARMINCHÉT

Dan olyan erősen szorította magához Mayát, hogy a lány lába

elemelkedett a nappali padlójáról. Belefúrta az orrát Dan nyakhajlatába.
Hiányzott neki a férfi bőrének pézsmás illata, ami keveredett a százszázalékosan
natúr dezodor cédrusos- fenyős aromájával. - Annyira sajnálom - mormolta Dan
a hajába. Maya mindent elmesélt neki telefonon, és elküldte neki is a Vidám
Disznóban készült felvételt. Ahogy mindenki más, Dan is mélyen baljósnak
találta Frank hanglejtését és furán ritmikus beszédét.
- Én is sajnálom - felelte Maya. Azt, hogy visszaélt Dan bizalmával. A
szüleinél történteket.
Aztán Dan visszaeresztette a padlóra, és egy darabig csak nézték egymást.
Maya letusolt, hajat mosott, és felvette a sárga pulóvert, amit előző nap kapott a
nagyszüleitől karácsonyra. Dan úgy nézett ki, mintha rosszul aludt volna, és a
szemöldöke aggodalmasan ráncolódott.
- Ugye, nem próbált megkeresni?
- Nem.
- Van már bármi híred a nyomozótól?
- Most vizsgálja a Tiszta Horizont Wellnessközpont dolgait meg a Frank apja
által kifejlesztett terápiát. - Jó érzés volt, hogy mindezt közölheti Dannel, mert
Diaz nyomozó komolyan vette Maya ügyét, és folyamatosan tájékoztatta a
fejleményekről.
A telefonnal készült felvételt megtisztították, és bár Frank szavainak nagy
részét így is elnyomta a zene, a nyomozó úgy vélte, ahhoz eleget hallott, hogy
feltételezze, a férfinak lehetett valami köze Cristina halálához. Az ő ötlete volt,
hogy az étkezde kamerája előtt akar meghalni, mondta Frank a felvételen
hallható kevés teljes mondat egyikében. Ez sem kifejezett beismerés, de
határozottan gyanús.
Diaz lenyomozta a Brenda vezetékes telefonjára érkező késő éjjeli hívásokat
is. Frank apjának házából indították őket, ami jelenleg Frank háza és a Tiszta
Horizont Wellnessközpont székhelye. A nyomozó segített Mayának, hogy
távoltartási végzést kérjen Frank ellen.
Dán elkeseredve csóválta a fejét.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy hagytalak egyedül megküzdeni azzal az
őrülttel.
- Nem tudtad, hogy veszélyes.
- De tudnom kellett volna! - Dan dühös volt magára. - Próbáltad elmondani.
Maya elfordította a tekintetét.
Megértette, hogy bonyolult a helyzet. Korábban Dan hazudott volna, ha azt
állítja, hisz neki. A gyilkossági vád lényegében a semmiből került elő, és az
egyetlen bizonyíték, amivel Maya alá tudta volna támasztani, az az éttermi
felvétel volt, ami ha mutatott egyáltalán bármit, hát sokkal inkább azt, hogy
Frank nem ölte meg Cristinát. Hogy a férfi csak szemtanú volt. Arról nem is
beszélve, hogy Maya is furcsán viselkedett előtte.
Racionális szempontból teljesen észszerű volt, hogy Dan nem hitt neki.
De vajon előjön-e valaha másik szempont? Az, amit Maya érzett? A csend
összesűrűsödött körülöttük. Brenda dolgozni ment. A házban hideg volt, és
Maya minden lámpát leoltott maga után induláskor.
Dán megfogta a két kezét, és megcsókolta a kézbütykeit. Maya emlékeztette
magát, milyen hazugságokat mondott a férfinak. Mi mindent elhallgatott előle.
Talán egyébként sem érdemelte meg soha Dan bizalmát.
Belenézett a férfi gyengéd tekintetű kék szemébe, amiből aggodalom és
szeretet sugárzott felé, és feltette magában a kérdést, hogy vajon a kapcsolatuk
túlélheti-e azt a kárt, amit elszenvedtek.
Remélte, hogy igen.
Brenda csomagolt Dannek egy szeletet a karácsonyi pekándiós pitéből, és egy
üzenetet is tűzött mellé: Boldog karácsonyt, Dán! Gratulálok a diplomádhoz!
Remélem, hamarosan látjuk egymást! És egy mosolygós emojit is
odabiggyesztett az aláírása mellé.
Maya ragaszkodott hozzá, hogy álljanak meg a férfi szüleinél a visszafelé
úton. Minél tovább halogatja, hogy tisztázza a helyzetet, annál furcsább lesz a
következő alkalom, amikor találkoznak. Most már tudta. És túlságosan sokat
jelentett neki Dan ahhoz, hogy hagyja, a szülei úgy gondolják, Maya teljesen
reménytelen eset.
Dán apja, akinek még mindig tartott az iskolai szünet, épp a konyhaasztalnál
ülve olvasta az újságot, amikor beléptek.
- Maya! - szólította meg barátságosan, és felállt üdvözlésképpen. Majdnem
olyan aggodalmasnak látszott, mint a fia. - Dan mondott pár szót arról, mi
történt. Nagyon sajnálom. Jól vagy?
- Most már jobban - felelte Maya. - Köszönöm. - Azt nem tudta, pontosan
hogyan magyarázta el Dan a szüleinek a Frankkel kapcsolatos eseményeket, de
azt igen, hogy arról nem volt szó köztük, miért lett rosszul Maya vacsora
közben. A szülők azt sem tudták, miért rohant el szó nélkül kora reggel, és
aggasztotta, hogy talán azt hiszik, szégyenében.
De ha Carl így gondolta is, nem látszott rajta.
- Csak eszünkbe jutott, hogy beugrunk, ha már úgyis útba estek nekünk kelet
felé - közölte Dan.
Carl kávéval és biscotti keksszel kínálta őket, amit Maya hálásan elfogadott.
- Tényleg Danny hangját hallom? - viharzott elő Greta a folyosó végén lévő
irodájából, türkizkék pasmina kendőbe burkolódzva. A hangjából áradó örömöt
hirtelen megtörte az önkéntelen homlokráncolás, amikor megpillantotta Mayát,
de gyorsan visszanyerte az önuralmát. - Micsoda meglepetés! - nézett kérdőn a
fiára.
Aztán Maya felé fordult. Kemény tekintetű karamellszínű szeme nagyobbnak
látszott az orrára biggyesztett olvasószemüveg mögött.
 - Hogy vagy?
- Most már sokkal jobban - felelte Maya.
- Remek - felelte Greta. - Remek. - Az arcáról és a hangjából is sütött valami
fáradtság. Készített magának egy csésze zöld teát, és mind leültek az asztal köré.
Amikor Carl felé kínálta a biscottis tálat, az asszony csak intett, hogy nem kér.
Mindenki ugyanazon a helyen ült, mint előző héten, Greta Mayával szemben,
és bár érzésre mintha évek teltek volna el azóta, és időközben a halállal való
szembesülés is más perspektívába helyezte a dolgokat, Maya ezúttal is ideges
volt. Egy újabb biscottiért nyúlt.
- Nagyon finom - jegyezte meg.
- Bárcsak learathatnám a dicsőséget - felelte Carl -, de igazából a Fekete
Bárány delikátban vettem.
- Sokkal jobban nézel ki - szemlélte Greta Mayát a csészéje pereme fölött, és a
hangjában ott kavargott az összes kérdés, amit nem tett fel, mert túl illedelmes
volt hozzá. Akárcsak a férje, ő is aggodalmas arcot vágott, de elképzelhető, hogy
kevésbé Maya jólléte nyugtalanította, mint inkább a személye maga, úgy
általában. A tény, hogy ez a nő a fia barátnője. Az elképzelés, hogy Dánt is
magával ránthatja a rá jellemző zűrös összevisszaságba.
- Köszönöm - felelte Maya. - Elnézést, hogy legutóbb olyan váratlanul
távoztam.
- Ne aggódj - szólt közbe Carl. - Az a lényeg, hogy már jobban vagy.
Maya hálásan rámosolygott. Carlban is ott munkált a Danre oly jellemző
ösztönös késztetés, hogy elsimítsa maga körül a dolgokat. Most már világos,
Dan honnan szedte.
Nyilvánvalóan nem az anyjától.
- Jártál orvosnál? - kérdezte Greta.
- Igen - felelte Maya. A szeme sarkából látta, hogyan húzza ki magát Dán,
készen rá, hogy közbelépjen, ha a helyzet úgy kívánja.
- És pontosan mi is volt a baj? Már ha nem bánod, hogy faggatlak.
Maya reménykedett benne, hogy Greta nem fogja faggatni. Csak az volt a
látogatás célja, hogy bocsánatot kérjen, tisztázza magát, de természetesen
számított rá, hogy Dan szülei kérdezősködhetnek. Különösen az anyja. Maya
Danre nézett, aki kerekre nyílt szemmel nézett rá, mintha azt akarná mondani,
Nem kötelező megtenned.
- Ez sokszor megtörténik, amikor valaki abbahagyja a Klonopin szedését -
felelte Maya.
- Klonopin? - Greta nem ismerte a gyógyszert.
- Kóros nyugtalanság elleni gyógyszer. Néhány éve felírta az orvos, de most...
leálltam vele. És kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert ha az ember nem
szedi tovább, álmatlanná válik, nyugtalanná, és még több hasonló tünetet
produkál. Ezért éreztem magamat olyan rosszul aznap este.
- Ah - felelte Greta. - Én meg azon aggódtam, vajon nem a daiquirik ártottak-e
meg ennyire.
- Anya!
- Mi az? Tudod, hogy apád milyen erősre keveri a daiquirit.
- Ez igaz - felelte Maya, és az arca lángolt. - De valószínűleg az sem használt,
hogy annyit nyakaltam belőle.
Dán újra a védelmére kelt.
- Maya mostanában nagyon kemény időszakot él meg.
Carl kortyolt egyet a kávéból, és belemártott egy biscottit.
- Persze, megértem - felelte Greta. - Elképzelni is rémes... Mit is követett el
pontosan az exbarátod?
- Drágám - vetette közbe Carl -, könnyen lehet, hogy Maya nem akar erről
beszélni.
- Semmi baj - felelte Maya, és komolyan gondolta. Megértette, mi ijesztette
meg Gretát, és bár a kérdései kellemetlenek voltak, mindez semmi volt ahhoz a
folyamatos fájdalomhoz képest, amit az okozott, hogy korábban mindent
magában tartott. Az, hogy úgy tett, mintha minden rendben volna.
- Amikor tizenhét éves voltam - kezdte Greta szemébe nézve -, egy rövid ideig
randiztam egy nálam idősebb férfival, akit Franknek hívtak, és... - Majdnem
megfulladt. - ... És meggyilkolta a legjobb barátnőmet. - Nehéz volt kimondani,
de amint túl volt rajta, Maya könnyebbnek érezte magát. Volt valami
felszabadító abban, hogy ezt ilyen tárgyilagosan közölte.
Greta arckifejezése ellágyult.
- Nagyon sajnálom, Maya, amin keresztülmehettél. Tényleg.
Dán oldalra nyúlva megfogta Maya kezét. Feszült pillanat volt, de
határozottan jobban mentek a dolgok, mint a születésnapi vacsorán.
- Én csak azt remélem - folytatta Greta -, hogy a fiam...
- Jól van - szólt közbe Dan -, ennyi elég ebből.
- Csak annyit akarok, hogy a fiam biztonságban legyen.
Dán és az apja egyszerre sóhajtottak fel, mintha mindketten úgy vélnék, Greta
túl messzire ment.
- Az én anyám is ugyanezt mondja velem kapcsolatban - felelte Maya.
Greta erre alig észrevehetően bólintott, aztán egy időre minden keménység
eltűnt a szeméből, míg szeretetteljesen megszemlélte a fiát.
- Tudom én - mondta végül, és a hangjába is melegség vegyült. - Tudom.
 HARMINCNYOLC

Maya minél többet meg akart tudni arról a kutatásról, amit Frank apja
folytatott a nyolcvanas években, és később bajba keverte vele magát. Most már
Dánt is ott tudva maga mellett. A férfi kért egy szívességet az egyik barátjától,
aki az ügyészi hivatalban dolgozott, és egy hét múlva átadta Mayának a
rendőrségi jelentést, 1984- es keltezéssel. Orent nem tartóztatták le, de
kihallgatták, mert történt valami rendellenes a kutatás közben - ezért fújták le a
munkát, és ez tette tönkre a karrierjét.
A tanulmány célja az volt - mint a jelentést készítő Finley rendőrtiszt
összefoglalta -, hogy a dr. Bellamy által javasolt, kísérleti fázisban lévő
hipnoterápiás módszert leteszteljék. Az eljárás a fájdalomkezelés már létező,
hipnoterápiás módszerén alapult, de benne volt a lehetőség, hogy sokkal
szélesebb körben és hatékonyabban alkalmazható lesz. Dr. Bellamy azt ígérte,
hogy a módszere óriási áttörést jelent a gyógyításban.
A kezelés lényege az volt, hogy érzékelési küszöb alatti, verbális vagy
nonverbális utasításokat adnak a páciensnek, ami segít elérni a tudatosságán túli
területet, és ezáltal megragadhatók az idegrendszer olyan szeletei is, amelyek a
páciens tudatos kontroliján kívül álló folyamatok irányításáért felelnek. Az a
részünk, amely közvetlenül az érzékeinktől - például egy égő kéztől - szerzi be
az információt, eldönti, mit kezdjen az információval, majd anélkül is küld egy
üzenetet a kéznek - Ne érj a sütőhöz! - hogy tudatosan végig kellene
gondolnunk.
Dr. Bellamy módszere, Finley rendőrtiszt leírása szerint, átvette az irányítást a
teljes rendszer fölött. Annyira megnyitotta a páciens elméjét és testét - különös
tekintettel a vegetatív idegrendszerre - bármiféle manipuláció előtt, ahogy a
hagyományos hipnózis nem volt képes. Dr. Bellamy szerint a módszerrel a beteg
„transzszerű állapotba hozható, amelyben óriási lehetőségek nyílnak, hogy egyes
testi és lelki betegségeket kezeljünk”. Valószínűleg azt hitte, segít a fiának,
amikor ezzel a módszerrel kezeli, de ezenkívül arra is felhasználta Frankét, hogy
rajta tökéletesítse a technikát: sokszor úgy ejtette transzba a fiút, hogy neki
fogalma sem volt róla, és olyan szuggesztiókkal látta el, amelyekkel manipulálta
a viselkedését.
Ahogy a hagyományos hipnózisra, erre is igaz, hogy nem működik
mindenkin. Az emberek közt egész alacsony azoknak az aránya, akik nagyon
fogékonyak rá. Oren kutatásában csupán egy személy volt, aki ilyen értékelést
kapott. A negyvenkét éves Russell DeLuca minden más résztvevőnél magasabb
pontszámot ért el az úgynevezett Stanford Hipnotikus Fogékonysági Skála
szerint, azaz ő könnyen hipnotizálható volt.
Maya rossz érzésekkel olvasta mindezt. Beírta a keresőbe a „Stanford
Hipnotikus Fogékonysági Skála” kifejezést, és kiderült, hogy az erősen
fogékony személyek más jellemzőikben is hasonlítanak egymásra. Általában jó
képzelőerővel rendelkeznek. Könnyen belefeledkeznek a filmekbe és
könyvekbe. Gyakran elábrándoznak.
Russell DeLuca meghalt az egyik ülés során, mialatt dr. Bellamy hipnotizálta.
Később megállapították, hogy a halálát stroke okozta. Mivel nem lehetett
bizonyítani, hogy a stroke közvetlen következménye lett volna a hipnotikus
transznak, amibe Russell került, dr. Bellamyt sosem vádolták meg a halála miatt,
de az állását és az engedélyét elvesztette.
Dán egyetértett Mayával abban, hogy ez az eset fontos bizonyítékul szolgálhat
Frank ellen. 1984-ben még nem lehetett hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy
DeLuca halálát dr. Bellamy módszere okozta-e, vagy sem, de a hipnóziskutatás
azóta már nagyon sokat fejlődött. A képalkotó eljárások segítségével sikerült
megerősíteni, hogy a hipnózis változásokat okoz az agy bizonyos területein, ami
befolyásolhatja az olyan funkciókat, mint a vérnyomás vagy a légzés. Ma,
amikor a nagyobb kórházakban is orvosok alkalmazzák a hipnózist, például
gyomor-bélrendszeri problémák kezelésére, az elképzelés, hogy egy ilyen
hatékony módszert akár mások bántalmazására vagy akár megölésére is fel lehet
használni, sokkal kevésbé tűnik túlkapásnak, mint évtizedekkel ezelőtt.
Abban is egyetértettek, hogy azt kell bizonyítani, Frank is elsajátította az apja
módszerét, és azt, hogy Mayán is alkalmazta.
Ekkor jött a képbe a Tiszta Horizont Wellnessköz- pont. Ahogy Maya előre
sejtette, a „központ” valójában egyetlen alkalmazottal büszkélkedhetett, egy
bizonyos dr. David Harttal. Ezért nem tudott Maya Frank nyomára bukkanni oly
sok év alatt sem: mert álnevet vett fel, és orvosnak adta ki magát.
Az egyetlen személy, akinek a képe megjelent a honlapon, dr. Oren Bellamy
volt. A központ volt az egyetlen hely, ahol a „szabadalmaztatott terápiás eljárást”
alkalmazták. Az ajánlások oldala, a boldog ügyfelek soraival, azt bizonyította,
hogy Frank nagyon hatékonyan alkalmazza az apja „technikáját”.
Frank eltüntette az oldalt, de Maya még időben minden oldalról
képernyőképeket készített, amelyeket eljuttatott Diaz nyomozónak.
És várt.

Nem tartott sokáig, hogy a nyomozó kiderítse Frank anyjának hollétét.

Maya korábban szintén próbálkozott a felkutatásával, de hiába, és most
kiderült, miért: Sharon Bellamy nevet változtatott, és nem is egyszer, hanem
négy alkalommal, miután elvált Orentől, és magával vitte a fiát Hood Riverbe.
Sharon - akit most Dana Wilson néven ismernek - szemmel láthatóan bujkál. Az
elmúlt húsz évben számtalanszor költözött, és ki-be járt a különféle
gyógyintézetekben, mert paranoid skizofréniát állapítottak meg nála.
De Maya kételkedett benne, hogy Frank anyja valóban paranoiás volna. És
megértette, hogy az asszony, aki korábban a Sharon Bellamy nevet viselte, miért
nem volt hajlandó Diaz nyomozóval beszélni. Csak remélni tudta, hogy idővel
Dana Wilson képes lesz megnyílni azzal a bántalmazással kapcsolatban, amit
szinte biztosan el kellett szenvednie az exférjétől. Bár Maya akkor sem
hibáztatta volna, ha ez sosem történik meg. Ő pontosan tudta, milyen érzés, ha
bolondnak titulálják az embert.

A kutya a Toto nevet kapta, mert ránézésre hasonlított Dorothy terrierjéhez, bár
ez a Toto sokkal kevésbé volt kalandvágyó, mint az Óz, a nagy varázslóban
szereplő társa. Ez a Toto remegett a félelemtől, ha túlságosan hangos zajt hallott.
Apró csontjai olyan erősen rázkódtak, hogy amikor Maya először a kezébe vette,
attól tartott, valami nagy baja történt, de aztán amikor a mellére ölelte, a
középkorú eb egy csapásra megnyugodott.
Kedveli magát, állapította meg a menhely munkatársa.
- Nem! - szólt rá most Maya Totóra, mert a kutya ugatott, és a fogát
vicsorgatta a levélbedobón át a földre hulló levelekre. Szombat délután volt,
három héttel azután, hogy Maya újra dolgozni kezdett. Dannel a kanapén ülve
olvasgattak, a lábukat középen összefűzve a puha kék takaró alatt, amit Maya
nemrégiben vásárolt.
Toto reszketni kezdett.
Maya felvette, és odavitte a kanapéra, hadd élvezze a kutya is ezen a lusta téli
napon a zöld bársony mennyország örömeit. Letette a borítékokat a
kávézóasztalra, aztán megsimogatta a kutya remegő testét, és mormoló hangon
újra és újra biztosította róla, hogy minden rendben lesz.
Toto nagyjából egy hete került hozzájuk, és már kiderült, hogy Maya sokkal
jobban meg tudja nyugtatni, mint Dan. A férfi viccelődött, hogy Maya a kutya
terápiás humánja, aztán megvakargatta Toto füle tövét, aki fújtatott.
Maya felfigyelt a vastag, nagy borítékra a kis asztalon heverő, hirdetéseket
tartalmazó levelek és lakberendezési katalógusok között. Egy ujjával feltépte a
borítékot, és kihúzott belőle egy elsárgult szakmai magazint.
Kísérleti Neuropszichológia, 17. kötet, 1983. október. Maya egész testében
megfeszült. Majdnem el is felejtette, hogy megrendelte a kiadványt. A címlap
sötétnarancs színű volt, a betűtípus egy korábbi korszakot idézett fel. A belső
borítón, a szerzők listájának közepe táján megtalálta Frank apját. Visszatette a
lapot a kávézóasztalra, hogy Dannel egyszerre olvashassák el a cikket. Toto
letelepedett mellé. A lakásban csend volt, csak a szokásos utcazaj hallatszott be,
a háttérben a hűtő moraj lőtt, és ezekhez csatlakozott egy idő múlva Toto
hortyogása.
Oren egy évvel az előtt a kutatás előtt publikálta a tanulmányt, amelynek
során Russell DeLuca meghalt. Nem volt köze ahhoz a munkájához, de a
hipnózishoz igen. Arról a jelenségről írtak benne, amit Oren a „Bellamy-féle
indukciónak” nevezett el. Ennek az volt a lényege, hogy miképpen lehet
hipnotikus transzba hozni azokat az alanyokat, akiket már korábban is
hipnotizáltak. Oren azzal érvelt, hogy ez gyorsabb módszer, mint a közismert
Elman-féle indukció, amit a hipnotizőrök leggyakrabban alkalmaznak, mivel e
technikával négy perc alatt lehetséges transzba ejteni az alanyt.
A Bellamy-féle indukció a klasszikus kondicionáláson alapul. Ahogy Pavlov
megtanította a kutyáknak, hogy az ételt a csengő hangjával kössék össze, Oren
javaslata szerint azoknál az alanyoknál, akik már voltak transzállapotban, el
lehet érni, hogy azt a tudatállapotot egy tárggyal hozzák összefüggésbe.
Bármilyen tárggyal. Egy érmével. Órával. Ceruzával.
Maya sokatmondóan bólogatott.
- Vagy kulccsal.
Toto megrándult álmában.
Ha a tárgy és a transzállapot összekapcsolódik a páciens elméjében, a tárgy
látványa azonnal indukálni fogja a transzállapotot. És ez gyakorlatilag azonnali
hatású. Dr. Bellamy külön hangsúlyozta, hogy ehhez olyan tárgyat kell
választani, ami eléggé közönséges ahhoz, hogy ne terelje el a páciens figyelmét,
miközben elég könnyen megkülönböztethetőnek is kell lennie, hogy ne lehessen
összekeverni a hozzá hasonló tárgyakkal.
A cikket azzal zárta, hogy javaslatot tett a technika lehetséges alkalmazási
területeire. Például, írta, könnyen labilissá váló alanyok esetén használható jól,
olyankor, ha rabokkal vagy pszichotikus páciensekkel dolgozunk. Kényszerítés
nélkül tudjuk az alanyokat megfékezni. Az írás a Bellamy- féle indukciót mint
„elméletet” tárgyalta, de Maya tudta, hogy ennél többről van szó. Oren ezt a
technikát is alkalmazhatta a fián ugyanúgy, ahogy a hipnoterápiás módszerének
egészét.
És ahogy a többi módszert, Frank ezt is elsajátította az idők során. Addig
tökéletesítette a tudását, míg jobb lett, mint a saját apja. És a két eljárást ötvözve
megdöbbentő mértékű hatalmat nyert bárki fölött, ha az illető jól hipnotizálható
volt.
Talán nem is volt akkora túlzás, amikor Maya varázslatnak nevezte, amit a
férfi művelt. Meglengetett az orra előtt egy furcsa alakú kulcsot, és Maya
transzba esett. És Frank ezt nemcsak vele tette meg, hanem Aubrey-val is. És
Cristinával. A saját apjával. Mintha mindnyájukat elátkozta volna.

Maya elkezdte megfelezni a pirulákat, amikor fogytán volt a sürgősségi

centrumban felírt gyógyszer, aztán negyedbe vágta őket. Apránként újra
megtanulta, hogyan tud elaludni magától, bár tudni lehetett, hogy még beletelik
egy kis idő, mire az agya teljesen helyre jön.
Lassan egy hónapja járt az AA-ülésekre, és nem tudta volna megmondani,
hogy ez segít-e, vagy a Mirtazapin, esetleg az igazság, hogy nem alkoholista:
egy kortyot sem ivott azóta, hogy szembenézett Frankkel a Vidám Disznóban, és
kizárólag akkor hiányolta, akkor érezte úgy, hogy megtébolyodik, ha nem ihat
egy gin- tonikot, amikor hajnaltájban felriadt egy újabb álomból, amire nem
tudott visszaemlékezni, és újra elaludni sem tudott.
Ilyenkor a gondolatai Frank felé fordultak. Hiába mondogatta magának, hogy
most már bármelyik nap letartóztathatják a férfit - Diaz szinte biztosra vette,
hogy ez hamarosan megtörténik -, ilyen hajnalokon, amikor még szinte éjszaka
volt, Maya el tudta képzelni, hogyan szunnyadhatnak további poszthipnotikus
szuggesztiók is a fejében. Mint valami mesebeli gonosz tojások, amelyek csak a
megfelelő hívószóra várnak, vagy egy képre ahhoz, hogy kipattanjanak, és
átvegyék az irányítást az elméje fölött. Néha elképzelte magát, ahogy transzba
esik az élelmiszerbolt közepén. Vagy amint éppen egy vásárlóval beszélget a
munkahelyén. Autóvezetés közben.
Vagy amikor megreccsen egy padlódeszka a folyosón, és ő biztosra veszi,
hogy Frank az. Mindig is élénk képzelőerővel rendelkezett. Elképzelte, hogyan
kúszik be a férfi az egyik ablakon, miközben Dannel alszanak. Megáll az ágyuk
fölött. Franknek sosem kell hozzájuk érni, elég, ha a szavaival betölti a teret,
mintha mérges gáz volna.
Ilyen reggeleken, mint ez is, Maya már tudta, hogy nem érdemes az ágyban
fekve tépelődnie, inkább felkelt, és halkan kiosont a konyhába. Felkapcsolta a
lámpát. Készített magának egy csésze kávét, elkevert benne egy kevés tejet.
Ilyenkor volt a leghálásabb Toto társaságáért. Már hallotta is a kutya körmeit a
konyhapadlón kopogni.
Toto megállt, és félrebillentett fejjel felnézett rá, mintha azt kérdezné, mi a
baj.
Maya megsimogatta a fejét.
- Sss... - suttogta. - Semmi baj!
Toto szorosan Maya nyomában haladt, miközben bement a szobába, ami
régebben Dan lakótársáé volt. Az ablakpárkányon cserepes növények
sorakoztak. Egy kinyitható ágy a vendégeknek. A sarokban szobabicikli.
Az ablak előtt pedig ott állt Maya íróasztala. Ugyanaz, amelyen az első
történeteit írta, régen, középiskolás korában. Felhozta az anyja házának
alagsorából, és idekerült, hogy itt legyen a dolgozószobája.
Leült a kényelmes székre, ami puha volt, és nem túl magas, Toto pedig a
lábához gömbölyödött, Maya érezte a teste melegét.
Az apja befejezetlen kéziratát az asztal egyik sarkára tette le, együtt a
márványos borítós füzettel, amibe tizenhét évesen a fordítást írta.
Ezek tetején egy másik füzet feküdt. Új volt, sötétzöld: ilyen a moha vagy a
dzsungel színe. Ezt az új füzetet kuszán írt sorok töltötték meg, jegyzetek és a
helyszínekre vonatkozó ötletek. A cselekmény lényegét kitalálta, de Maya már
azt is megtanulta, hogy ez csupán az alap, amire építkezni tud. A csontok. A
maradék - a részletek, a hús - még hátra van. Rengeteg kutatómunkára lesz még
szükség hozzá. Maya jól akarta csinálni. Már elkezdett gyűjteni a guatemalai
utazásra, amit tavaszra tervezett. A nagynénjénél, Carolinánál fog lakni. Maya
meg fogja írni a hazatérő Pixán történetét. Toto horkolni kezdett a lábánál,
mialatt Maya kinyitotta a zöld füzetet, és onnan indult tovább, ahol az apja
abbahagyta.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm, Jenni Ferrari-Adler, az ötletedet, hogy a Master of Fine Arts

diplomamunkámat alakítsam át thrillerré. Mindig is szerettem olvasóként, ezt a
műfajt, de addig nem voltam biztos benne, hogy írni is képes lennék ilyet, míg
nem tanácsoltad azt, hogy adjak a dolognak egy esélyt. Köszönöm, Maya Ziv,
hogy segítettél zseniális történetmesélő képességeddel, és azzal, hogy olyan jól
belelátsz a karakterek leikébe. Nagyon sokat gazdagodott a kezed alatt ez a
könyv. Köszönöm, Lexy Cassola a kiváló megjegyzéseket, valamint Mary Beth
Constant, az olvasószerkesztői varázslatot. Sarah Oberrendernek pedig a
fantasztikus borítót. Nagy köszönetem nektek, Christine Ball, John Parsley,
Emily Canders, Stephanie Cooper, Nicole Jarvis, Isabel DaSilva, Alice
Dalrymple, és hasonlóképpen a Dutton valamennyi munkatársának, akik azért
dolgoztak, hogy világra segítsék ezt a könyvet.
Mindenkinek köszönöm, akik elolvasták az első változatot a Louisianai
Egyetem írásóráin. Különösen nagy köszönetem Danielle Lea Buchanannek és
Hannah Reednek, akik hajlandóak voltak részt venni abban a kihívásban, hogy
megírunk napi ötszáz oldalt, aztán szigorúan betartatták velem az ígéretemet.
Köszönet a tanáraimnak és szakdolgozat- témavezetőimnek, Jennifer Davisnek,
Mari Kornhausernek és Jim Wilcox-nak, hogy iránymutatással láttak el az első,
keszekusza vázlatom óta.
Köszönöm, Jim Krusoe, hogy példát mutattál, meg azokat a híres, gyógyító
erejű zárójeleket is, amelyekbe a szükségtelen mondatokat zártad, és
mindenekfölött azt a szép írói közösséget, amelyet a Santa Monica-i Főiskolán
létrehoztál. Köszönöm mindenkinek a 30B- ben, hogy meghallgattatok, és
megjegyzéseket fűztetek az íráshoz, és neked Monona Wali azt, hogy bevezettél
abba a világba, ahol idősebb írók tanulnak a Santa Monica-i Főiskola emeritus
programjában.
Köszönetem szeretett írói csoportomnak: Catie Disabónak, Anna Dómnak, Jon
Doyle- nak, Maggie Murray-nek, Robin Tungnak és KK Woottonnak. Hálás
vagyok a visszajelzéseitekért és a barátságotokért.
Köszönöm a családomnak. A Reyes-vonalon: Gracias a mis abuelos, Hilda y
Guillermo Reyes, por todo lo que han hecho para que sus hijos, nietos, y
bisnietos puedan tener oportunidades como la que yo he tenido*. A
nagynénémnek, Hilda Reyesnek, akinek vendégszobájában oly sok időt
eltöltöttem a könyv szerkesztési munkálatai közben: köszönöm, hogy mindig
otthon éreztem magam nálad. Köszönöm a nagybátyáimnak. Gracias a Ana
María Ordónez Aldana, Gabriela Villagrán Ordónez, Juan Pablo Villagrán
Ordónez, Jose Alberto Villagrán Ordónez, Blanca Rosa Aldana De Alvarez,
Wilfredo Alvarez, Carlos Munoz Ordónez, toda la familia por hacerme sentir
como en casa en Guatemala'.
Köszönöm apámnak, Paul Reyesnek, hogy megosztotta velem a történelem
iránti szeretetét, és azt, hogy ő az egyik legkedvesebb ember, akit ismerek.
A Carey- vonalon köszönöm néhai nagyszüleimnek, Patricia és William
Careynek. A könyvben szereplő pittsfieldi helyszínek többsége olyan hely, ahol
gyerekként én magam is jártam. Köszönöm a nagynénéimnek és
nagybátyáimnak, hogy mindig képesek felvidítani, és Pittsfieldnek, ahol
negyedikes és ötödikes koromban éltem.
Köszönöm anyámnak, Mary Carey- nek, hogy mesélt a szülővárosáról, és
elolvasta e könyv számos kezdeti vázlatát, valamint azt, hogy már kiskoromban
megtanított arra, milyen nagyra kell értékelni az anyanyelvűnket és az írást.
Köszönöm, Brian Schultz, hogy csatlakoztál hozzánk a Pittsfieldben végzett
kutatómunkánk során, és furikáztál bennünket, ahová csak kellett.
Köszönöm testvéremnek, Nicolas Reyesnek, hogy beszélgetett velem az
ötletekről, és azt, hogy mindig rettentő szórakoztató volt.
Köszönöm, Olvasó, hogy elolvastad.
 És neked is köszönök mindent, Adam D’Alba. Nincs más hely a világon, ahol
szívesebben múlatnám az időt, mint egy kanapén, veled, miközben történetekről
beszélgetünk.

* Köszönet a nagyszüleimnek, Hilda és Guillermo Reyesnek, hogy mindent megtettek érte, hogy gyerekeik,
unokáik és dédunokáik olyan lehetőségekhez jussanak, amilyen nekem is adatott.
* Köszönöm a család minden tagjának, hogy otthon érezhettem magam Guatemalában.
 A SZERZŐRŐL

Ana Reyes a Louisiana! Állami Egyetemen szerzett Master of Fine Arts

végzettséget. Írásai jelentek meg a Bodegában, a Pear Noir!-ban, a New Delta
Reviewban és több további irodalmi lapban és weboldalon. Los Angelesben él a
férjével, és a Santa Monica-i Főiskolán tart kreatívírás-kurzusokat idősebb
felnőtteknek. A Ház a fenyvesben az első regénye.
 Next21 Kiadó Kft., Budapest
Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám
Szerkesztette Gimes Katalin
Előkészítés Bérei Ágnes
Tördelés Hársfai László
Korrektúra Harrach Judit

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató