Mikhaylának

A szárnyaid egyre erősebbek, és egyre messzebbre repítenek,

de sose feledd, hogy a fészek mindig hazavár.
 PROLÓGUS
December 15., 14:30

Margo kiveszi a fiát, Josephet a kiságyából a délutáni szundi után. A háta

nyirkos, pedig megy a klíma a házban. Kint, a kibírhatatlan hőségben
ciripelnek a kabócák. A hőmérséklet elérte a reggel megjósolt
harminckilenc fokot, de Margo reméli, hogy a beígért hidegfront sem késik
már soká.
– Jó meleg van, ugye, kicsim? – mosolyog rá az öt hónapos fiára, aki
válaszképp gügyögni kezd. – Hát, ilyen az ausztrál kánikula. És
valószínűleg nem ez volt az utolsó. – A karjában tartva a gyermeket
lesimítja nedves, barna fürtjeit egy puha kefével, majd megtörli az arcát egy
kendővel.
Ahogyan lefekteti Josephet a pelenkázóasztalra, éles hangot hall kintről.
A hangos zörej megijeszti a kisfiút, nyitja is a száját, és összehúzza a
szemét; mindjárt sírni kezd.
– Jaj, ne, kicsikém, nincs semmi baj! Csak egy autó kipufogója durrant,
vagy letört egy ág a fáról. Ne sírj, kisfiam! – Halk, megnyugtató hangját
hallva a kisfiú arca kisimul. Scott szerint a kicsi azért ilyen érzékeny a
zajokra, mert Margo mindig gondoskodik róla, hogy teljes csend legyen a
házban, amíg alszik, de hát Scott egész nap dolgozik, és nem neki kell
felkelnie a babához éjjel, ráadásul Margo meg van győződve róla, hogy
Joseph jobban alszik, ha csend van.
A hang egészen közelről jött; Margo reméli, nem az utcán álló egyik
hatalmas mirtuszfáról tört le egy ág. Pár hónappal ezelőtt egy viharban az
egyik fa rádőlt az utcában parkoló egyik autóra, összetörte a szélvédőt, és
behorpasztotta a motorháztetőt. Szerencsére senki sem ült benne. A vihar
után az összes szomszéd kijött az utcára, és végignézte, amint leemelik az
ágat, és elvontatják az autót. Ez volt a legizgalmasabb esemény az elmúlt
évben az utcában.
Joseph rámosolyog.
 – Nos tehát – kezdi, miközben kicseréli a gyerek pelenkáját –, mit
csináljunk ma délután? Sétáljunk egyet a parkban? Megnézhetnénk a
kacsákat. Háp, háp, mondja a kacsa. – Felemeli a kisfiút, és a tükör elé
tartja. Joseph imádja ezt. – Ki ez a kisfiú? Joseph? Joseph van a tükörben? –
Ugyanolyan színű, világoskék szemükre tekintve elmosolyodik.
Majd ismét két éles hang hallatszik kintről, ami már Margót is
megriasztja, és ijedtségében felugrik.
Joseph sírni kezd.
Odaviszi a kisfiút az ablakhoz. Bár a magas fák kitakarják az túloldalon
álló házakat, Margo jól belátja az egyébként csendes utcát.
Másnak nem árulná el, de a levegőt átszúró éles hangok számára
lövésnek tűntek. Nem mintha hallott volna már lövést a tévén meg a mozin
kívül máshol, de el sem tudja képzelni, mi más lehetett volna.
Riadalom járja át – hirtelen ráébred, mennyire egyedül van ebben az új
házban. Elindul megkeresni a mobilját, hogy felhívja Scottot a
munkahelyén.
Az ablakhoz visszatérve várja, hogy a férfi felvegye a telefont. Cöcög
egyet, amikor a hangposta jelentkezik be. Pára száll fel az aszfaltról. Az
utca túloldalán, Katherine háza előtt egy fehér furgon parkol. Margo oldalra
pillant, és megpillantja az idős, minden lében kanál Gladyst a járdán állva,
amint a fülére szorított telefonnal Katherine házát bámulja.
Margo látja, hogy egy rendőrautó parkol le a ház előtt. Scott-tal már
kilenc hónapja élnek itt, és eddig egyetlenegyszer sem látott rendőröket
erre, még csak az utcán áthaladni sem. Szinte rátapad az ablakra, az előtte
kibontakozó drámát nézi.
Gladys mond valamit, amit Margo nem hall, majd élénken gesztikulálva
Katherine háza felé mutogat az autóból kikászálódó rendőröknek, akik ezt
meghallva azonnal futásnak erednek. Az egyik rendőrnő bemond valamit a
vállához rögzített adóvevőbe.
– Úristen! – mondja magának Margo, és remegő kézzel magához szorítja
a fiát. Eszébe jut a kocsiajtó becsapódásának hangja aznap reggelről,
amelyet egy hangos üvöltés követett, majd hat órakor John autója
kirobogott a szomszédok felhajtójáról. Emlékszik rá, mire gondolt akkor:
„Ez nem semmi veszekedés lehetett!”
El akarta mesélni Scottnak, és megkérdezni tőle, szerinte min kaphatott
össze a szomszéd pár. John és Scott néha együtt sörözgetnek vasárnap
esténként; ő és Katherine azonban nem igazán találták meg a hangot
egymással. Margo úgy gondolja, ennek az lehet az oka, hogy máshol
tartanak az életükben. Katherine ikrei már ötévesek, azaz rég túljutott a
babázós korszakon, Margo pedig még most is teljesen kezdőnek tartja
magát ez ügyben.
Ám amikor Scott ma reggel végzett a zuhanyzással, Margónak épp ki
kellett cserélnie Joseph pelenkáját, így nem tudott beszélni a férjével.
„Majd ma este megkérdezem tőle” – jut eszébe, mit határozott el reggel.
Ám aztán folytatta a napi teendőit, és megfeledkezett a dologról. Hiszen
van, hogy a párok vitatkoznak, a férjek dühösen elviharzanak, ám estére
minden megoldódik.
De a rendőrséget nem értesítik egy egyszerű vita miatt.
Margo beharapja az ajkát. Gyengéden megpuszilja a fia arcát, és azon
töpreng, vajon miért hívták ki a rendőrséget.
– Amilyen kíváncsi, az öreg Gladys tudni fogja, mi folyik itt – mondja a
fiának, majd a bejárati ajtóhoz lép, és kinyitja. Hűvös testét megcsapja a
meleg.
– Mi történt, Gladys? – kiáltja oda a nőnek. Érzi, hogy ezzel a kérdéssel
most őbelőle lett a minden lében kanál, de egyszerűen muszáj tudnia.
– Jaj, Margo! – feleli Gladys, amikor megpillantja. – Menj vissza a
házba, menj vissza! Fegyvere van! Menj be!
– Micsoda? – kérdezi Margo. Biztos nem hallotta jól.
Gladys hadonászva magyaráz tovább.
– Menj vissza a házba, Margo! – kiáltja oda neki. – Katherine… Nem…
Nem hallottad a lövéseket? Kérlek, menj vissza, vidd be a kicsit!
Margo szóra nyitja a száját, ám ekkor Joseph mocorogni kezd a karjában,
és ő félelmében magához szorítja a fiát. Visszalép a házba, becsapja és
bezárja a bejárati ajtót, beviszi Josephet a hálószobába, és azt az ajtót is
bezárja. Leül az ágy elé, hogy ne látszódjon az ablakból, majd újra és újra
megpróbálja felhívni Scottot, de rendre csak a hangposta jelentkezik.
Az utcát hamarosan szirénázás hangja tölti be, elnyomva a kabócák
ciripelését és minden mást. Margo ott ül a földön a fiával, és vár. A szíve a
torkában dobog. Scott nem veszi fel a telefont, ő mégis újra és újra
tárcsázza a számát, mert úgy érzi, muszáj elmondania neki, mennyire
szereti.
 – Minden rendben van, kicsim, minden rendben van – suttogja
Josephnek, aki a hátán fekszik az anyja mellett a földön, és próbálja
begyömöszölni a lábát a szájába. – Minden rendben – ismételgeti,
miközben arra vár, hogy az utca ismét azzá a nyugalmas otthonná
változzon, amilyennek megszerette, bár a lelke mélyén érzi, hogy soha
semmi sem lesz már ugyanolyan.
 ELSŐ FEJEZET
LOGAN

Hét órával korábban

Logan leállítja a furgonját nem messze egy nagy háztól, amely előtt
gondosan rövidre vágott, smaragdzöld gyep húzódik. A fekete vaskerítés
előtti sövényt tökéletesen szögletesre vágták. A kapu fölött húzódó boltíven
borostyán fut végig, a zöld lombot itt-ott fehér virágok pettyezik.
A furgonban a hőmérő huszonnégy fokot mutat, pedig még csak reggel
fél nyolc van. Később perzselő meleg lesz, így Logan hálás, hogy csak
annyi időre kell kiszállnia a furgonból, amíg kézbesíti a csomagokat, és
nem kell kint dolgoznia. Nagy levegőt vesz, és némán hálát mond a
sógorának, Macknek, hogy rábízta ezt a munkát.
– Csakis Debbie-ért teszem, haver – mondta neki Mack két hónappal
ezelőtt, amikor átadta neki az egyik furgonja kulcsát. – Mindig is
kedveltelek, ezt te is tudod, de nem érkezhet rád semmi panasz a kézbesítés
során. Amint hallok valakitől valamit, repülsz. Világos? – kérdezte az állát
borító szőrcsomókat húzkodva, amelyeket előszeretettel titulált a
szakállának.
– Világos – felelte Logan felnézve magas, vékony sógorára. Ökölbe
szorította a kezét, hogy visszafojtsa a dühét, habár tudta, amit érez, az
inkább szégyen, mint harag. Túl öreg már ahhoz, hogy munkáért
kuncsorogjon bárkinél. Ha Mack öt évvel ezelőtt beszélt volna vele ilyen
lekezelő hangon, biztosan behúz neki egyet, akár a sógora, akár nem. De az
akkor volt, most meg most van.
Kiszáll a furgonból, és beszívja a lonc illatát, illetve valami más szag is
keveredik a forró reggeli levegőbe, talán rothadó gyümölcs. Az utcát
elvitelre váró szemeteskukák szegélyezik, ami magyarázatot ad a szagokra.
Fülelni kezd, és hamarosan hallja is a néhány utcával arrébb a dolgát végző
kukásautó sziszegő, nyikorgó, csörömpölő hangját. Jobb, ha gyorsan
kézbesíti a csomagot, és odébbáll, hogy ne akadályozza a szemétszállítókat.
A telefonja pittyen egyet: üzenete érkezett. Lepillant.
Hívj fel!
– Inkább nem – motyogja az orra alá, és zsebre vágja a telefont. Elönti a
harag, amiért láthatóan képtelen egyetlen napot is átvészelni anélkül, hogy a
múltja meg ne kocogtatná a vállát. A múltja, ami miatt most Macknek
dolgozik, vezeti ezt a furgont, és csak bólogat, akárhányszor Mack arra inti,
hogy ne térjen le a helyes útról. A múltja és a Debbie-vel való közös jövőbe
vetett reményei. Debbie-vel, akinek ugyanolyan erős arccsontja, szőke haja
és mogyoróbarna szeme van, mint az őt túlféltő bátyjának, de az ő estében
mindehhez még telt ajak is társul meg egy gödröcske az arcán, ha
mosolyog. Anna, Mack felesége szintén magas, vékony és szőke. A Debbie
családjáról készült fotókon Logan a dús, fekete hajával, kék szemével és
tetovált bőrével úgy mutat, mintha csak tévedésből sétált volna be a képbe.
Elhúzza a furgon ajtaját, és megkeresi a dobozt, amelyben minden
kétséget kizáróan egy új laptop lapul. A címzettnek alá kell írnia az átvételt,
ellenkező esetben neki le kell adnia a csomagot a nap végén a helyi
postahivatalban. Nagyon reméli, hogy a címzett otthon van. Gyűlöl egész
nap drága műszaki cikkekkel autózgatni. Állandóan attól kell félnie, hogy
valamit ellopnak, és ő lesz a hibás.
A fekete vaskapu mögé tekintve megcsodálja a nyári kertben pompázó
rózsaszín és lila virágokat, majd megkönnyebbülve nyugtázza, hogy nincs
kutya. A füvön két roller hever, egy kék és egy élénk rózsaszín.
Ugyanakkorának tűnnek; a két gyerek, aki itt lakik, hasonló korú lehet.
Belöki a kaput, és elsétál a kikövezett ösvényen a fa bejárati ajtóhoz,
amelyen egy nagy fekete kilincs és egy kis fémnégyzet – minden bizonnyal
a kémlelőnyílás – kapott helyet. Megnyom egy gombot az ajtó melletti
panelen, és végighallgatja, amint a csengés visszhangzik a házban. Ismerős
a dallam, de Logan nem tud rájönni, mi az.
Várakozik, közeledő léptek hangjára vagy gyerekek kiabálására
számítva. Korán van még az iskolába induláshoz, így reméli, hogy itthon
vannak. Egyutcányira van egy iskola; emlékezteti is magát, hogy a
következő pár órában óvatosan vezessen a környéken. Körbetekint,
megcsodálja a bejárati ajtó előtt álló hatalmas szürke kaspókba ültetett
bársonyvirágokat. Az egész lakása elférne ennek a háznak az előkertjében.
A hátsó kert nyilván még ennél is nagyobb, és Logan biztos abban, hogy
van benne úszómedence, sőt, talán teniszpálya is. De nem irigykedik.
Mindenkinek megvan a maga élete és a maga útja. Unalmas munkája és
enyhén lekezelő sógora ellenére szereti azt, ahol jelenleg tart.
Jó, hogy van sógora és munkája.
Zajt hall, megállapítja, hogy az a kémlelőnyílás felől jön.
– Igen? – kérdezi egy női hang tétován és bizonytalanul.
– Csomagot hoztam Katherine West számára – feleli kicsit közelebb
hajolva, de a fekete üvegen kívül semmit sem lát.
– Köszönöm… köszönöm… kérem, hagyja az ajtó előtt.
– Sajnos nem lehet, alá kell írnia.
– Most nem tudom – feleli a nő.
Logan felsóhajt. Ha otthagyja a laptopot az ajtó előtt, és a nő felhívja a
futárcéget, hogy nem kapta meg, elveszítheti a munkáját.
– Nem hagyhatom itt, hölgyem. Alá kell írnia. Ha… ha fel kell öltöznie
vagy ilyesmi, megvárom.
– Nem – feleli a nő. – Nem nyithatom ki az ajtót. – A hangja határozott,
mintha olyasvalamit próbálna elmagyarázni neki, amit értenie kellene.
Logan érzi, hogy elvörösödik. Már a reggel is izzasztóan meleg.
– Nem hagyhatom itt. Vissza kell vinnem a helyi postára, ahol ma öt óra
után bármikor átveheti. – Visszalép, indulásra készen. Nem akar semmi
ostobaságot mondani. Utálja, ahogyan ezek a nagy házban lakó emberek
némelyike ránéz. Elképzeli, mire gondol a nő, amint rátekint a
kémlelőnyíláson keresztül. Sok mindent nem láthat belőle az arcán virító
kis koponyás tetoválásán kívül, de ez épp elég lesz neki ahhoz, hogy
véleményt alkosson róla.
Egyrészt ezt meg is érti, másrészt viszont egyenruha van rajta, és
csomagot hozott neki. Feljebb emeli a dobozt, az szinte kitakarja az arcát.
Egy izzadságcsepp gördül végig a gerince mentén. A nő nem mond többet,
de ő érzi, hogy nem mozdult el az ajtótól. Nem éri meg. Hátat fordít.
– Nem nyithatom ki az ajtót – ismétli meg a nő. – Kérem, hagyja itt a
csomagot! – folytatja, és ellép az ajtótól, indul vissza a házba. – Kérem,
értse meg!
– Ott hagyom a postán, öt után érte mehet.
– Kérem… – könyörög a nő feszülten.
– Sajnálom, hölgyem – válaszolja határozottan.
 Ismét hátat fordít az ajtónak, és magában szitkozódva a kapu felé lépked.
Néha úgy érzi, az első csomag meghatározza az egész nap hangulatát. És
ebből a mostaniból ítélve a mai napja elég vacak lesz.
A furgonba visszaülve felcsavarja a légkondit, és vesz pár nagy levegőt.
Magában elszámol húszig; érzi, amint a haragja csitulni, múlni kezd.
Amikor Aaron először mesélt neki erről a számolásos légzőgyakorlatról,
ostobaságnak tartotta. De a pszichológus arra kérte, legalább próbálja ki,
Logan pedig látta, hogy a technika valóban működik. Pedig nem volt az a
típus, aki megfogadná egy pszichológus tanácsát. Sőt, olyan típus sem, aki
egyáltalán pszichológushoz menne. Az persze más, ha kötelező, és a
bíróság bizony kötelezte erre. De amint elkezdett beszélgetni Aaronnal, és
nem karba tett kézzel ült végig minden egyes találkozót, igazából sokat
kapott tőle.
– Nem szeretné, ha valaki tudna róla, min ment keresztül? Nem arról,
amit tett, hanem amin keresztülment – kérdezte Aaron a harmadik,
csendben végigült találkozójuk után.
– Lehet, hogy nem is „mentem keresztül” semmin – felelte Logan
összeszorított foggal.
– Valóban? – kérdezett vissza Aaron, végigtekintve a szobán, a
halványzöld falakon és az ablak rácsain. – Valóban?
Logan megvakarta a növekvő szakállát az állán.
– Az apám mindig tarkón vágott, felnevetett, és azt mondta, én csak egy
részeg éjszaka eredménye vagyok. – Ahogyan az apja egykor kimondta
ezeket a szavakat, látta az undort a férfi arcán: ugyanazon az arcon, amelyet
ma a tükörbe tekintve megpillantott. Debbie azt mondta, csakis azért
varratta ki magát, hogy minél kevésbé hasonlítson arra a férfira, aki az első
tetoválását meglátva úgy reagált, hogy „Most még rondább lettél, mint
előtte voltál, pedig ez nem kis teljesítmény.”
– Ezt biztosan nem esett jól hallania – felelte Aaron. – Hány éves volt,
amikor az apja először ezt mondta magának?
– Négy. – Logan vett egy nagy levegőt, mert érezte, hogy dagad a
gombóc a torkában. Nem magát sajnálta, hanem azt az egykori négyéves
kissrácot, aki csak meg akarta mutatni az apjának az új játék teherautóját, és
ezzel akaratlanul megzavarta őt a meccsnézésben. Vagy azt az ötéves fiút,
aki mindig azt hallotta a barátaitól, hogy horgászni járnak az apjukkal, ő
pedig tudta, hogy az ő apja sokkal jobban szereti a hétfő reggeli durva
másnaposság követte vasárnapi maratoni iszogatásokat a horgászatnál, a
nagy pofonokat a beszélgetésnél, és minden egyes alkalommal kifejezésre
juttatta a csalódottságát, amikor csak rápillantott a fiára. Fájt a szíve a
kisfiúért, aki egykor volt, és amiatt, hogy az apja újra és újra csalódott
benne valamiért egészen addig, amíg elég idős nem lett ahhoz, hogy
börtönbe kerüljön.
– Akkor talán mégiscsak keresztülment pár dolgon – mondta Aaron
halkan.
Logan kiroppantotta az ujját. Forrongott benne a düh, amiért Aaron
emlékeztette mindezekre. Még soha senkinek nem beszélt erről. Ám miután
beszélni kezdett, nehéz volt abbahagyni. Olyan dolgokat osztott meg
Aaronnal, amelyekről úgy gondolta, örökre eltemette magában; olyan
gyötrelmekről mesélt, amelyeknek sosem kellett volna újra felszínre
kerülniük. És a módszer működött, ahogy azok a gyakorlatok is, amelyeket
Aaron tanított neki „érthető haragja” kezelésére. Így a kishúgának,
Maddynek is segíteni tudott feldolgozni a két olyan ember visszautasítása
miatti fájdalmát, akiknek egyáltalán nem is szabadott volna gyereket
vállalniuk. Annyira persze nem sikerült segítenie, mint szeretett volna,
különben a húga nem választ partnernek olyan férfit, aki láthatóan
megtestesítette az apja néhány legrosszabb tulajdonságát. Patrick kicsit
fiatalabb Maddynél, nem olyan okos, mint ő, és tulajdonképpen egy
ingyenélő. Gusztustalan a humora is: egyszer azt mondta Maddynek, hogy a
kora miatt ő a „nagyi” az egyetemi szaktársai között, és csak azért kap jó
jegyeket, mert a tanárai sajnálják. Majd amikor látta, hogy Maddynek fáj,
amit mondott, felnevetett. „Nem érted a viccet?” – kérdezte tőle, Logan
pedig látta, amint a húga próbál mosolyt erőltetni magára, épp úgy, ahogy
egykor mindketten tették otthon. „Nem érted a viccet?” – kérdezte az apjuk,
miután azt mondta Maddynek, micsoda kis gömböc lett belőle, miután
tinédzserként felszedett pár kilót. „Nem érted a viccet?” – kérdezte
Logantől, miután „Idióta Kapitánynak” nevezte, amikor megbukott egy
vizsgán. A „nem érted a viccet” azt jelenti, hogy a sértettnek nem szabad
megharagudnia. Amikor ez a mondat először elhagyta Patrick száját, Logan
Maddyre pillantva alig tudta visszafogni magát, hogy jól megrázza, és egy
kis értelmet verjen bele; teljesen le volt döbbenve rajta, hogy a húga nem
veszi észre a hasonlóságot a párja és az apjuk között.
 Patrick ráadásul mindig duzzog, ha nem kapja meg, amit akar. Abból,
amit Maddy elmondott neki, Logan tudja, hogy ha a férfi csalódott, mindent
elkövet azért, hogy a lány tudtára adja: csapkodja az ajtókat, és némaságba
burkolódzik. Gyerekkorukban, amikor azt látták, hogy az apjuk ajtókat
csapkod és némaságba burkolódzik, Maddy és Logan tudták, hogy valaki
verést fog kapni.
Patrick azonban nem ütötte meg Maddyt, mert ha megtette volna…
Logan elhessegeti a gondolatot.
Elindítja a motort, és eszébe jut Katherine West, bosszantja, hogy a nő
nem nyitott ajtót; ráébred, hogy volt valami a hangjában, valamiféle félelem
és könyörgés, ahogyan az utolsó mondatot kimondta: „Kérem, értse meg!”
De mit kellett volna megértenie? Vagy kinyitja az ajtót, vagy nem tudja
kinyitni, mert nincs felöltözve, vagy nem tudja abbahagyni, amit épp csinál.
Mit kellett volna megértenie?
Megborzong. Amíg a nő azt ecsetelte, hogy nem tudja kinyitni az ajtót,
simán átadhatta volna neki a csomagot. Mindössze annyit kellett volna
tennie, hogy kidugja a kezét az ajtón, szóval miért nem tette? A furgon
hűvösében ülve Logan libabőrözni kezd. Korán megtanulta, hogy hinnie
kell a megérzéseinek, és hallgatnia a teste jelzéseire akkor is, amikor az
agya nem biztos benne, pontosan mi is a gond.
Az ösztöne azt súgja, valami nincs rendben. Ezt próbálta tudatni vele
neki a nő. Valami történik ott bent. Visszapillant a magas, zöld sövény
mögött megbújó házra.
Amikor olyan házba kézbesít csomagot, ahol gyerekek is laknak, a kicsik
általában izgatottan visongani kezdenek, amint meghallják a csengőt, az
anyjuk vagy az apjuk pedig odakiált nekik, hogy: „Ne nyissátok ki az
ajtót!”
De ebben a házban teljes csend volt.
A visszapillantóból saját kék szeme tekint vissza rá. Sebességbe teszi az
autót, majd lenyomja a fékpedált, miközben megnézi a következő címet a
telefonján, és bepötyögi az utca nevét a GPS-be.
Debbie szerint túl sokat gondolkodik mindenen. Igaza van. A börtönben
az embernek rengeteg ideje van gondolkodni. Lehet, hogy túlgondolja.
Nagyon is.
„Nem a te dolgod, kicsim” – mondaná Debbie, és igaza lenne.
 – Nem az én dolgom – mondja ki hangosan, majd elindul, és próbálja
kiverni a fejéből a nő szavait, ám az a „Kérem, értse meg!” egyre
visszhangzik benne, és nyugtalanság keríti hatalmába.
 MÁSODIK FEJEZET
GLADYS

Gladys elhúzza a függönyt a vendégszobában, hogy beengedje a ragyogó

napsütést. Kilöki az ablakot, és elkáromkodja magát, amiért az most is be
van ragadva, ahogyan minden egyes reggel.
– Na! – szólal meg, amikor végre sikerül a művelet. A levegő meleg és
illatos, és máris enyhén párás.
– Ma nem kellene kinyitni az ablakokat! – kiált át neki a férje, Lou a
hálószobából. – Hagyjuk őket csukva, kapcsoljuk be a klímát, és ne
engedjük ki az állatokat. Ezt mondták a híradóban tegnap este.
Harminckilenc fok lesz, Gladys, csak a hőséget engeded be így.
– Kieresztem a tegnap esti állott levegőt. Csak pár órára nyitom ki. Nem
bírom ki friss levegő nélkül! – kiáltja vissza Gladys egyre ingerültebben. A
férje tudja, hogy szereti minden reggel kinyitni az ablakokat.
– Csak azt mondom, ami a híradóban volt – feleli Lou. – De mindegy, ne
hallgass a szakértőkre, amúgy sem szoktál.
Gladys elengedi a füle mellett a megjegyzést. Nem hajlandó vitatkozni
Louval így korán reggel.
Az utca túloldalán álló ház két dupla ablakára tekint. Úgy tűnik,
Katherine egy kicsit késésben van ma reggel, ugyanis mindkét
gyerekszobában csukva van az ablak és leengedve a redőny. Gladys tudja,
hogy a bal oldali George-é, a másik pedig Sophie-é. George ablakán
sötétkék, Sophie-én pedig élénk rózsaszín redőny van. Katherine elmondása
szerint Sophie maga választotta ezt a színt, amikor a múlt nyáron leszedték
a régi állatmintás függönyöket. Gladys nincs meggyőződve róla, hogy
célszerű egy gyerekre hagyni egy ilyen döntést, de arról igen, hogy néha
jobb, ha megtartja magának a véleményét. Épp elégszer hallotta már, hogy
„ha nincs gyereke, nem értheti ezt”. Egy anya, ha megkérdőjelezik a
nevelési elveit, elég durván tud reagálni, így Gladys megtanulta, hogy
ilyenkor épp elég egy megfelelő arckifejezés, szavak nélkül. Mindig azon
kapja magát, hogy összeszorítja az ajkát, és összehúzza a szemét,
akárhányszor az ő értékrendje szerinti rossz szülőket lát, de nem szól
semmit.
Furcsa, hogy még nem húzták fel a redőnyt. Gladys tudja, hogy a
gyerekek általában korán kelnek, majd izgatottan üvöltözve fel-alá
rohangálnak a folyosón, hogy felébresszék a szüleiket. Mindenki életében
eljön az a kor, amikor a reggel már nem örömmel tölti el az embert, hanem
egyszerűen csak azt érzi, hogy „na, még egy nap, amit túl kell élnem”.
Gladys azt kívánja, bárcsak rájönne, hány éves korában érezte először, hogy
már nem tud örülni a felkelő napnak.
Most, hogy elgondolkozik ezen, rájön, hogy ma reggel még nem is
hallotta őket.
Nagyon hangos gyerekek, és ha képesek lennének egy kicsit lejjebb
venni a hangerőt, nem kellene minden áldott reggel őket hallgatnia. Ezt a
saját szabályait megszegve – azaz, hogy nem szól bele a szülők életébe –
már említette is Katherine-nek is, de nem volt foganatja.
– Lounak pihennie kell – mondta Katherine-nek. – A hálószobánk ezen
az oldalon van, és minden áthallatszik.
Gladys tudja, hogy ütőkártyaként használja Lou helyzetét. Legalább
naponta kétszer elmondja valakinek, hogy „a férjem beteg”. Tudja, hogy
Lou nem örülne neki, hogy mindenkinek beszámol az állapotáról a
fodrásztól a pékségben dolgozó eladónőig, de hát az ő életére is
ugyanakkora hatással van a betegsége, mint a férfiéra. Tíz évvel ezelőtt
mindkettejük élete végérvényesen megváltozott.
– Szólok majd nekik, Gladys, megígérem – mondta akkor Katherine. A
keze tele volt csomagokkal, és kissé idegesnek tűnt, így Gladys
megállapította magában, hogy nem a legjobb pillanatot választotta erre a
beszélgetésre, de hát muszáj volt szólnia. George és Sophie még
kisbabaként sem volt olyan hangos, mint mostanában. Bár tény, hogy
akkoriban füldugóval aludt, mert nem tudta elviselni Lou horkolását. Most
viszont muszáj hallania őt. Attól retteg, hogy Lou egyszer csak megszűnik
lélegezni alvás közben, ő pedig nem kel fel rá, észre sem veszi.
– Most már értem, miért aludtunk ilyen sokáig – kiabálja oda Lounak. –
Szerintem még nem keltek fel a gyerekek. – Az alvás olyan cél maradt,
amelyet Gladysnek éjszakáról éjszakára nagyon nehéz elérnie.
Hullafáradtan kerül ágyba, ám amikor meghallja Lou horkolását, az agya
működésbe lendül, és máris elindul az, amit ő csak úgy hív, hogy „az
aggódás mókuskereke”.
Befizettem a kötelezőt? Mikor kell Lounak legközelebb orvoshoz mennie?
Biztosan beállítottam a csoportos beszedést a villanyszámlához? Elég pénz
van a számlánkon, hogy mindent befizessünk? Miért adja ki az autó azt a
furcsa kattogó hangot? Meddig fog még élni Lou? Hogy fogok élni Lou
nélkül?
És ezek a kérdések vissza-visszatérnek újra és újra, mintha egy idegbeteg
hörcsög hajtaná a mókuskereket az agyában. A múlt éjszaka kifejezetten
rossz volt; emlékszik rá, hogy utoljára, amikor ránézett, az ébresztőórán a
3:00 virított vörösen. A kimerültségtől még rosszabbul érezte magát, Lou
horkolása pedig olyan volt, mintha egy légkalapáccsal ütnék a koponyáját.
A keserűség könnyei töltötték meg a szemét, és egy párnát szorított a fejére,
hogy a sírásával fel ne ébressze Lout. Így végre eltompultak a hangok, és el
tudott aludni. Amikor reggel felébredt, meglepődve vette észre, hogy hét
óra van, nem pedig fél hat. Azonnal elöntötte a rettegés, hogy elaludt,
hiszen a párna minden zajt eltompított, így gyorsan felült, hogy ránézzen
Loura, és felébressze.
„Ne haragudj” – felelte neki, miután a férje azt dörmögte, „kellett egy kis
pihenés, asszony”, de valójában nem sajnált semmit. Legalább még él.
– Hamarosan el kell indulniuk az iskolába – szól most oda neki Lou.
Katherine minden hétköznap reggel elsétál a gyerekekkel az iskolába,
kivéve, ha esik, vagy nagyon hideg van, olyankor elviszi őket kocsival.
Gladys és Lou ilyentájt általában a nappaliban üldögélnek az utcára néző,
hangulatos ablakfülkében, és reggeliznek. Gladys müzlit eszik, a férje pedig
pirítóst és tojást. Mikor a gyerekek elhaladnak a házuk előtt,
átkukucskálnak a szürke vaskapun, és odaintegetnek nekik. „Ott mennek a
gyerekek” – szól oda neki Lou ilyenkor, mintha ő nem látná őket. „Igen” –
feleli mindig, és széles mozdulatokkal odainteget nekik, hogy lássák,
észrevette a köszönésüket.
– Még csak fél nyolc van, Lou – feleli Gladys.
Visszamegy a hálóba. A sötét szoba levegője már most nehéz, pedig
nemrég kapcsolta ki a klímát, hogy kicsit kinyissa az ablakokat. Összehúzza
az orrát. Lou őt nézi, amint itt is elhúzza a függönyt, és kinyitja az ablakot;
összeszorított ajakkal próbálja nem megismételni a korábban már
kifejezésre juttatott véleményét. A férfi felül az ágyban, ősz haja az égnek
mered, szürkésfehér borostája öregebbnek láttatja, mint amilyen. Gladys
észreveszi, hogy a férje félregombolta a kék pizsamakabátját, de visszafogja
magát, és nem gombolja újra neki. Lou nem szereti, ha felkeléshez
készülődve piszkálják. Gladys látja, amint a férje kinyújtóztatja a lábát a
paplan alatt, hogy kimozgassa az izmaiból az éjszakai merevséget.
– Már fel kellett volna kelniük, azok után, ahogy John reggel elviharzott
– jelenti ki Lou idegesen. – El sem hiszem, hogy nem hallottad. Szerencse,
hogy vissza tudtam aludni. Nem is értem, minek kell így csikorgatni a
kerekeket. Dolgoztam autókereskedésben, úgyhogy tudom, ez a guminak
sem tesz jót.
– Tudom, hogy dolgoztál autókereskedésben, Lou. Már negyvenöt éve
házasok vagyunk. Ez nem olyasmi, amit elfelejt az ember, nemde? – Gladys
érzi a türelmetlenséget a saját hangjában, és bűntudata támad miatta, de a
kora reggeli hőség miatt máris nyűgös, és még inkább azzá válik, amikor
eszébe jut, hogy később sem hagyhatja el a házat, mivel Peter, Lou
gondozója ma nem tud jönni. Ha jönne, ő leautózna az óceánpartra úszni
egyet. Vagy felhívná Pennyt, aki mindig kapható egy közös ebédre.
Nagy levegőt vesz, miközben összehajtogatja a hálóingét, és bedugja a
párnája alá. Elképzeli, hogy ott van az óceánnál, a levegő sós illata a
hőségben még erősebb, a hűvös víz a lábujját nyaldossa.
Majd holnap elmegyek, de ma türelmes leszek. Istenem, adj erőt, hogy
türelmes maradjak.
Amikor Lounál hatvanöt éves korában Parkinson-kórt diagnosztizáltak, ő
és Gladys is megértették, hogy ez egy progresszív betegség, a tünetek csak
egyre erősebbek lesznek.
– Nagyon szerencsés, hogy mind ez idáig nem volt kihatással az életére –
mondta Lounak az orvosa.
– Hát, hülye lennék, ha hagynám, hogy ezután kihatással legyen! – felelte
Lou.
Nem szokott hozzá, hogy bármi is az útjába álljon. Hordóhasú férfi volt,
csak egy kicsit magasabb Gladysnél, de hangos és jelentőségteljes ember.
Ha belépett egy szobába, mindenki észrevette. Mély hangja azonnal
bizalmat ébresztett mindenkiben, ezért is volt olyan sikeres
autókereskedőként. Gladys egyszer tanúja is volt ennek, sok évvel ezelőtt,
amikor épp ebédelni mentek. Szabadnapja volt, így elhatározták, hogy
elautóznak egy helyes kis étteremhez a kikötőnél, ahol isteni rákot lehet
enni. Gladys kicsit korábban érkezett, így a férfira várva csendesen
elüldögélt a BMW-bemutatóteremben, az eleganciát árasztó, fémesen
csillogó autók között, és végighallgatta Lou és az egyik ügyfele
beszélgetését. Lou megfogta a férfi kezét, mintha meg akarná rázni, ám
ekkor a másik kezét is rákulcsolta, és odasúgott neki valamit, mintha egy
titkot osztana meg vele. Bólogatott, miközben beszélt, és hamarosan a
másik férfi is szinkronban bólogatott vele, és végül megkötötték az üzletet.
Ám a Parkinson-kór lassan, de biztosan beférkőzött Lou életébe.
Végighaladt az egyes stádiumokon, és most, hetvenöt éves korára már a
harmadikban volt. Úgy-ahogy elboldogult a járókeretével, de általában
szüksége volt a kerekesszékére. Peter jellemzően napi legalább öt órát volt
vele, bár Lou folyton dohogott amiatt, hogy gondozót fizetni felesleges
pénzkidobás.
– Lou, nincs gyerekünk, és öregkorunkra sem kell félretennünk, mert már
most öregek vagyunk, szóval mire másra költsük a pénzünket?
– Egy-két évtizedet még simán eléldegélsz nélkülem, és nem akarom,
hogy ne legyen pénzed.
– Ne akadékoskodj, épp elég a pénzünk ahhoz, hogy kényelmesen éljek –
felelte Gladys, majd elbújt a fürdőszobába, hogy csendben kisírhassa
magát. Abba már sok évvel ezelőtt beletörődött, hogy nincs gyerekük, de
valamiért úgy képzelte, hogy egy nap Lou és ő együtt halnak meg. Az egész
életüket együtt töltötték, bejárták a világot, és mindent átéltek, amit az csak
nyújtani tud, a napsütötte tengerparton töltött hetektől az antarktiszi
hajóutakig. Az utóbbi legalább három évtizedben minden karácsonyt más-
más országban töltöttek, és számtalan csodálatos emléket idézhetnek fel. Ha
olyan kedvük van, listázzák a legjobb hoteleket, ahol valaha megszálltak,
majd összevetik a kedvenceiket. Gladys szerint a New York-i Langham volt
a legjobb, ahol pezsgőt kortyolgatva nézték a kint tomboló hóvihart a
visszafogottan elegáns szobában, Lounak viszont az InterContinental
tetszett a legjobban Tahitin, ahol közvetlenül a zafírkék óceán partján
kaptak szobát. A legjobb vacsora ügyében viszont egyetértettek:
mindkettőjüknek az a Portugáliában, egy félreeső utcában álló kis étterem
tetszett a legjobban, ahova láthatóan csupán helyiek jártak a csodás
csirkéért. Gladysnek olykor eszébe jut egy-egy emlék, és azt mondja
Lounak: „Úgy éreztem, nem bírom abbahagyni a nevetést…”, Lou pedig
befejezi helyette: „…amikor Franciaországban az a pincér jól leszidott,
amiért megpróbáltál franciául beszélni”, majd mindketten felnevettek, még
olyankor is, ha az adott eset már hosszú évekkel azelőtt történt. Sosem
fogytak ki a mondanivalóból; csak később, amikor rosszabbodni kezdtek a
dolgok, csak akkor szűkült be az életük, és korlátozódott a házra és Lou
egyre romló egészségi állapotára.
Semmiért sem adná az életét, de a legjobb barátjának közelgő elvesztése
sötét felhőként lebeg felette, és néha arra gondol, csupán önvédelem a
részéről, hogy ilyen szűkszavú vele, és próbál minél gyakrabban távolságot
tartani tőle. Fogalma nincs, hogyan lesz képes nélküle élni. Vannak barátai,
de egyikük sem olyan, akit minden nap fel akarna hívni. Ha bárkit a legjobb
barátnőjének nevezhet, akkor az Penny, de neki legfeljebb egy-egy közös
ebédre van ideje, hiszen lefoglalják az unokái és a festészet.
Peter jelenléte csupán az utóbbi egy évben vált szükségessé. Gladys
ismeri magát, és tudja, hogy ha egész nap be van zárva a házba, ideges lesz,
és a dühét Loun tölti ki, aztán eszi a bűntudat miatta. Sosem volt könnyű
eset a férje, de mióta a teste nem úgy működik, ahogyan elvárná, ingerült,
morcos és házsártos. Gladys megérti, de nem mindig tud akkora türelemmel
viseltetni iránta, mint szeretné.
– Szerinted ne hívjam fel Katherine-t? – kérdezi Gladys, miközben
kisimítja az ágytakarót, megpaskolja a párnát, és egyben megzabolázza a
hangját. – Lehet, hogy az egyik gyerek beteg. Felajánlhatnám neki, hogy
elkísérem a másikat az iskolába.
– Hagyd őt békén, Gladys! – feleli Lou. – Semmi szüksége az
alkalmatlankodásodra.
– Ötéves ikrei vannak. Szerintem örülne bármilyen segítségnek. A múlt
hónapban is megkért, hogy kísérjem el George-ot az iskolába, amikor
Sophie-nak mandulagyulladása volt, nem emlékszel?
– Na, akkor pont tudod, hogy ha szüksége van segítségre, majd szól –
veti oda Lou morcosan. – Viszont megmondanád, mikor kaphatnám meg
végre a teámat? Mindjárt szomjan halok, és különben is tudod, hogy korán
reggel be kell vennem a gyógyszereimet.
– Máris, Lou – feleli Gladys, kimegy a hálószobából, és lassan lesétál a
lépcsőn a konyhába. Érzi, hogy a térde tiltakozik a művelet ellen, de ő
legalább tud menni; nagyon sajnálja Lout, hogy számára mindez egy igazi
tortúra. Tavaly akadálymentesítették a lépcsőt Lou miatt, de Gladys nem
szeretné a liftet használni. Ha használná, azzal egyszersmind megadná
magát az öregedésnek, ezt pedig nem teheti, hiszen neki most muszáj
erősnek lennie.
Teleengedi vízzel a teáskannát, közben a kinti fákon tanyázó
lóripapagájokat figyeli az ablakból, ahogyan fel-le totyognak az ágakon,
zöld szárnyuk meg-megcsillan a napfényben. A gyerekek ilyenkor már kint
szoktak lenni a kertben. „Örökmozgót építettek beléjük” – mondta egyszer
Katherine. De most Gladys nem hallja a hinta nyikorgását vagy a gyerekek
csacsogását, ahogy mindig szokta. Úgy határoz, hogy később átnéz
Katherine-ékhez, csak hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben.
Hiszen így tesz egy jó szomszéd. Bár nincs oka aggódni miattuk, hacsak a
miatt a tegnapi kis incidens miatt nem, amely némi aggodalommal töltötte
el. Ha eszébe jut, ismét aggódni kezd, és úgy érzi, van valami, amire
emlékeznie kellene, vagy valamit tennie kéne.
Lehet, hogy meg kellett volna említenie Lounak vagy akár Katherine-
nek, de biztos benne, hogy semmi komolyról nincs szó.
Amikor először találkozott Katherine-nel és Johnnal, nem tudta nem
észrevenni Katherine gyönyörű mélybarna szemeit és csodásan dús, a hátát
verdeső, hullámos, mélybarna haját. Kis pocakja csak akkor vált láthatóvá,
amikor megfordult, és a szél a hasának feszítette a felsőjét. Gladys nem
mondott semmit; tudta, hogy nem jó ötlet megjegyzést tenni egy nőtársunk
testére. Fiatalabb korában tőle is megkérdezték párszor, hogy állapotos-e, és
mindig megfájdult a szíve attól, hogy nemmel kell felelnie. Katherine
azonban, amikor meglátta, hogy Gladys észrevette a pocakját, rátette a
kezét a hasára.
– Ikrek – mondta mosolyogva. Amint elkezdtünk próbálkozni, máris
sikerült.
Gladys széles mosolyra húzta a száját; a kezében tartott
szomszédköszöntő csokitorta hirtelen valahogy nehezebbé vált.
– Ez csodálatos! – felelte.
Ha valami baj lenne, Katherine biztosan elmondaná neki. Elmondaná…
vagy mégsem? Hiszen régóta szomszédok.
Barátoknak épp nem barátok, de Gladys bízik benne, hogy Katherine
tudja, számíthat rá, amikor csak kell.
Miközben elkészíti Lou teáját, és felviszi neki, elhatározza, hogy később
mindenképp átmegy Katherine-hez, hogy megnézze, minden rendben van-e.
Hiszen semmi sincs abban, ha ránézünk a szomszédunkra. Igazán semmi.
 HARMADIK FEJEZET

Senki sem születik szörnyetegnek, hanem azzá teszik. Biztos vagyok benne,
hogy én teljesen átlagos kisbaba voltam. És abban is, hogy teljesen
normális kisgyerek. Nekem is megvoltak a magam mérföldkövei; beszéltem,
nevettem és aranyos dolgokat mondtam. És biztos vagyok benne, hogy ha
megkapom rá az esélyt, egészen jó ember vált volna belőlem.
Emlékszem, amikor egyszer hétéves koromban üveggolyókkal játszottam
az iskolában. Az egyik játszmát nyertem a másik után, és tapsikoltam
örömömben. Emlékszem, elmeséltem ezt anyámnak, ő figyelmesen hallgatott
és mosolygott. Emlékszem, hogy aznap este apámnak is meséltem róla, ő is
figyelt, bólogatott, és mosolygott, amikor elmondtam neki, milyen ügyes
voltam. Éreztem, hogy figyelnek rám és szeretnek. Próbálom emlékeztetni
magam arra, milyen volt akkor, életem első legalább tíz évében, de ez nem
mindig segít. Amilyen az apám akkor volt, feledésbe vész azon történtek
súlya alatt, amelyekre jobban emlékszem, mert azok az éveim tele voltak
fájdalommal és zűrzavarral, és sebeket hagytak rajtam.
Nem tudnám megmondani, mikor változtak meg a dolgok, mert az egész
fokozatosan történt. Ha elkezdenék a válásukra mutogatni, és azt
mondanám, akkor kezdődött, nem lenne igazam. Fokozatosan történt,
ahogyan az egyik incidens jött a másik után. És végül egyszer csak
ráébredtem, hogy már nem vagyok fontos.
Anyám most biztosan tiltakozna. Ha úgy érezné, még figyelek rá,
megrázná a fejét, és azt mondaná: „Nem így történt. Rosszul emlékszel.”
De én tudom az igazságot. Saját lélekfeszítő családi drámájuk közepette a
szüleim egyszer csak már nem láttak engem.
Az emberek elválnak, és az élet megy tovább. Elválhatnak békességben is,
két ember megegyezhet egymással, és megbeszélhetik, miként viselik
gondját ezentúl a közös gyereknek. A válás nem feltétlenül jár együtt
haraggal, árulással, gyűlölettel és halállal. Nem szükséges mindent
szétdúlnunk magunk körül csak azért, hogy igazoljuk a fájdalmunkat.
 De néha pontosan ez történik, és amikor megtörténik, a történet szereplői
nehezen maradnak érintetlenek. Bármi is történt a gyerekkoromban, azt
hittem, már magam mögött hagytam. De nem. Még mindig is itt van.
Az apám gyűlölte annak gondolatát, hogy élete szerelme már nem szereti
őt. Ez volt az, amit képtelen volt elfogadni. „Azt mondta nekem, hogy sosem
tudna mást szeretni, erre meg válni akar? Hogyan lehetséges ez? Mi van az
eskünkkel, meg azzal, hogy jóban-rosszban, ezekkel mi van?!” A zavara
nyilvánvaló volt, éreztem rajta a kétségbeesést. Az apám fia vagyok.
Sosem lettem könnyen szerelmes. Nem számítottam rá, hogy megtörténik
velem, de amikor egyszer megtörtént, azt akartam, hogy örökké tartson. Ő
viszont máshogy gondolta.
Most pedig három szempár mered rám, az arcukon páni félelem. Ha a
múlt héten megkérdezték volna tőlem, képes lennék-e ilyesmire, nemmel
feleltem volna. De ez csak azért van, mert olyan sokáig rejtegettem
magamban a szörnyeteget. Talán nem dugtam el olyan jól, mint gondoltam
volna. Az évek során egyre inkább előbújt belőlem, és már inkább vagyok
szörnyeteg, mint én magam. Ezt érzem most, ahogyan rámeredek
hármójukra.
Úgy néznek rám, mintha hegyes fogam és borotvaéles karmaim lennének.
A szörnyeteg már itt van, és tudom, hogy mindenre képes vagyok. Ma reggel
belenéztem a tükörbe, és láttam a vörös szememet és a karcolásokat az
arcomon. Tetszett a látvány.
Egészen illik a külsőm ahhoz, amire épp készülök.
– Mit…? – kérdezi. A hangja rekedt, az arca sápadt, barna szeme
félelemmel teli. Retteg tőlem. Én nem bánom. A keze az ő kezükre
kulcsolódik, az ujjai fehérek a szorítástól; próbál lelket önteni beléjük,
kevés sikerrel. Szeretné, ha elhinnék, hogy minden rendben lesz, mert
minden anya ezt szeretné. Az én anyám különösen szerette volna, ha
elhiszem. De ez nem mindig igaz, ma pedig semmiképp sem az.
„Miért?” – kérdezné inkább, de tudom, hogy ha kicsit is átgondolná,
tudná, miért; megértené, miért.
– Sss, sss… – figyelmeztetem. – Egy szót se. Most én dirigálok.
Úgy gondolom, én próbáltam kedves lenni; olyan, akit lehet szeretni, de
abból nem sült ki semmi jó. A kedves emberek sosem dirigálhatnak. A
szörnyetegek viszont…
 – Sss – intem csendre ismét, csupán mert megtehetem, csupán mert ő
most semmi mást nem tehet, mint hogy rám figyel. – Sss!
 NEGYEDIK FEJEZET
KATHERINE

Ha képes lenne elengedni a gyerekek kezét, legszívesebben belecsípne a

bőrébe, és csavarna rajta egyet, hogy nyoma legyen, és megbizonyosodjon
róla, mindez tényleg megtörténik. Hogy itt áll előtte valaki, akit szeret, és
aki állítólag szereti őt, itt áll előtte és a két kisgyereke előtt, és épp készül
véget vetni mindannyiuk életének. De ahogy a két kicsi keze egyre
izzadtabbá válik az övében, rájön, hogy nem engedheti el őket, hiszen
szükségük van a megnyugtatásra, amit az ő érintése jelent. Anya itt van.
Minden rendben. Anya itt van. De nincs minden rendben, hogy is lehetne?
Hogy a fenébe válhatott ez a nap ilyen rémálommá, amelyből képtelen
felébredni? Szeret engem. Azt hittem, mindenek ellenére szeret. Hogy teheti
ezt?
Ezt a valakit ő már nem ismeri és nem érti. A mai nap előtt másképpen
írta volna le őt, és talán még azt is beismerte volna, hogy van köztük némi
feszültség, de most fogalma sincs, egyáltalán hol kezdené. Ki vagy te? Mi
lett belőled? Ezt szeretné kérdezni tőle. Látja, amint a férfi megtörölgeti a
fegyver fekete csövét a pólójával, és azon töpreng, mikor vált ezzé az
emberré, és ő hogy nem vett észre egy ekkora változást. Vajon mióta
tervezgeti? Napok óta? Hetek óta? Hónapok óta? Mióta?
– Kérlek! – mondja. – Ne tedd ezt!
– Add ide a telefonod! – feleli a férfi.
– Nem – feleli. – Szükségem van rá. Fel fognak hívni, és ha nem veszem
fel…
A férfi odasétál hozzájuk, és George halántékához emeli a fegyvert, majd
enyhén odaszorítja, és arrébb tolja a kisfiú fejét. Katherine érzi, amint
George teste megmerevedik. Elengedi a fiú kezét, majd átöleli a két gyerek
vállát, közelebb húzza őket magához, a két kicsi teste szinte összeolvad az
övével.
 – Azt mondtam, add ide a telefonod! – ismétli meg, mire a nő kelletlenül
elengedi a gyermekei vállát, benyúl a zsebébe, előbányássza a telefont, és
átadja a férfinak. Remeg a keze; a férfi ezt meglátva elmosolyodik. Hova
tűnt a szeretet, amit egymás iránt éreztünk? Ezernyi kép sorakozik az
agyában róla, amint épp nevet vagy mosolyog rá, a napsütéses napokról és
csillagos éjszakákról, amelyeket együtt töltöttek – és most mégis itt
tartanak. És a férfi egyáltalán nem hasonlít arra, akit az emlékeiben őriz.
Azon töpreng, vajon valaha látta-e az igazi énjét vagy csak azt a verziót,
amelyet látni akart. A rémületébe egy kis szégyen is vegyül, amiért ennyire
ostoba volt. Azt hittem, okosabb vagyok ennél, és most a gyerekeimnek kell
fizetnie a hibámért.
A telefonjára pillant: a képernyővédőn ő, George és Sophie mosolyognak
az ikrek legutóbbi születésnapi zsúrján. Mindkét gyerek előtt egy-egy torta
áll öt-öt gyertyával, azok fénye megvilágítja a kicsik arcát. Ő kettőjük
között áll, lehajol, hogy beleférjen a képbe. „Nagy mosolyt kérek
mindenkitől!” – mondta a férje, a gyerekek apja. Nagy mosoly. Ha bárki
megnézné ezt a képet, észrevenné a hasonlóságot a három arc között:
ugyanaz a szív alak, kissé túl hegyes állal. Az ő szeme barna, a gyerekeké
viszont zöld, ezt az apjuktól örökölték. Kisbaba korukban még szőke volt a
hajuk, de mostanra világosbarnává változott, és Katherine tudja, hogy
Sophie egy nap biztosan befesteti és kiegyenesítteti majd, mivel ma is
amiatt panaszkodott, hogy a párától begöndörödik. Még nem volt ideje
kifésülni neki. Nem volt ideje.
Emlékszik rá, hogy sok-sok órába telt elkészíteni a tortákat, és
mindkettőt ötös formájúra vágni és alakítani. Ő készítette a mázt is, az
egyik rózsaszín volt, a másik kék. Elsőre elrontotta, mert túl sok vizet adott
hozzá. Sosem volt ügyes cukrász. Szeretne az lenni, de egyszerűen nincs
hozzá tehetsége. Az édesanyja bezzeg mindig tökéletes tortákat sütött:
könnyűek és levegősek voltak, gyönyörű díszítéssel. Ha megéri a gyerekek
ötödik születésnapját, mindkettőjüknek készített volna egy-egy tortát,
ahogyan az első, a második, a harmadik és a negyedik szülinapjuk
alkalmával is tette.
Katherine nyel egy nagyot, és erősebben szorítja magához a gyerekeit.
Mit mondana az édesanyja, ha látná mindezt? Biztosan megszakadna a
szíve.
 – Minden rendben, kicsim? – kérdezte Katherine-től az esküvőjük
estéjén. – Biztos vagy benne? – tudakolta, mint minden egyes fontos döntés
előtt, amelyet a lányának meg kellett hoznia, lehetőséget adva neki arra,
hogy visszalépjen, ha akar. De ezen a reggelen erre nincs idő. Mindkét
gyerek hozzá bújik, mintha még közelebb akarnának kerülni. Érzi, hogy
George reszket. Ökölbe szorítja a kis kezét, és Katherine tudja, hogy most
arra gondol, neki kell a bátrabbnak és erősebbnek lennie, hiszen ő Sophie
bátyja, még ha csupán három perccel idősebb is nála. Ötéves gyerekeknek
nem kellene arra gondolniuk, hogy muszáj bátornak lenniük.
A mai napnak olyannak kellett volna lennie, mint bármelyik másiknak.
Felkészült a kánikulára: betette a fagyasztóba a gyerekek kulacsát, hogy az
ebédhez és játék közben jéghideg vizet ihassanak. Most kellene elindulniuk.
Már várta, hogy még a kánikula előtt elsétálhasson velük az iskolába,
majd azt tervezte, hogy úszik egyet a fedett medencében az edzőteremben,
aztán elmegy vásárolni. Szeretett volna venni egy kis fagyit.
– Az egy igazi pisztoly? – kérdezi suttogva a fia.
– Sss – feleli neki.
A férfi elmosolyodik és bólogat.
– Bizony, hogy igazi, kicsi George.
Tegnap George egy új üveggolyót hozott haza az iskolából. Egy kék
golyót, csillagokkal a belsejében, amelyeket csak akkor lehetett látni, ha
közvetlen közelről nézi az ember.
– Ez a leggyönyörűbb üveggolyó, amit életemben láttam – mondta a
fiának, és így is gondolta. George mosolygott: hatalmas mosolyra húzta a
száját, zöld szeme ragyogott. Sophie-t nem érdeklik az üveggolyók, a Polly
Pocket-babák sokkal inkább: mindenhová magával viszi őket, pedig az
iskolában már sokszor rászóltak emiatt.
Múlt éjjel nyitott szemmel feküdt az ágyban, és órákig a plafont bámulta,
mert aggódott amiatt, hogy a lánya már ötévesen bajba kerül. Elhatározta,
hogy bevezet egy jutalmazási rendszert, és az ikrek csillagokat kapnak majd
a jó viselkedésükért. Az aggasztotta, hogy a gyerekek, főként Sophie kezdik
érezni az otthoni feszültséget. Eddig remélte, hogy sikerül eltitkolni a
dolgokat előttük, de most attól félt, hogy mégsem.
A tegnap esti vitájukra gondol – bár a „vita” valószínűleg enyhe kifejezés
rá. A végén John a kanapén aludt a földszinten, reggel pedig még mindig
mérgesen viharzott el, csak úgy csikorogtak az autója kerekei.
Megkönnyebbült, hogy a férje elment – ám akkor még nem sejtette, mi
következik.
– Hol van apa? – kérdezte Sophie, amikor napkeltekor bemászott mellé
az ágyba. Próbálta megzabolázni a kicsiket, hogy reggelente ne legyenek
olyan hangosak. Gladys többször panaszkodott a ricsaj miatt, ő pedig
rosszul érezte magát, amiért Lou nem tud aludni. A gyerekek általában
elfelejtették, mit ígértek, de ma reggel olyan csendesek voltak, hogy csak
akkor vette észre őket, amikor már bejöttek a szobába.
– Lent aludt a kanapén, mert fájt a háta.
– Sokszor fáj a háta – felelte George. – El kellene mennie egy
hátdoktorhoz.
– Lehet – felelte Katherine egyetértőn. Megszakadt a szíve, hogy hazudik
a gyerekeinek, hogy hazudnia kell, de egyszerűen nem mondhatta el az
igazat. Teljesen összetörnének, és nem biztos benne, hogy fel tudnának
épülni belőle.
De most… most már túl késő. Sőt, nemcsak túl késő, hanem annál sokkal
rosszabb.
Annak a tudata, hogy a mai nap egyetlen módon érhet véget,
ránehezedik, beteríti és fojtogatja. Nemcsak túl késő, hanem sokkal
rosszabb.
Tegnap még az új üveggolyó volt terítéken, meg az iskolai aggodalmak
meg spagetti vacsorára, most pedig egy fegyver csöve mered rájuk, és a
rettegés szaga kezdi beteríteni a szobát.
Tegnap este vitatkoztak, és a vita túl messzire ment – ma pedig itt
vannak.
Nem mondhat semmit, amivel megváltoztathatná a helyzetet. Csupán
abban reménykedik, hogy sikerül megmentenie a gyermekeit. Muszáj
gondoskodnia a biztonságukról. Eszébe jut, mit vetett oda a férjének:
– Elhagylak, és viszem a gyerekeket is.
– Nem mész sehova, Katherine. Ne légy nevetséges – felelte akkor a
férfi.
Igaza volt. Szörnyű kimondani, de igaza volt.
– A pisztoly megöli az embereket – mondja ekkor George.
Gondolkodás nélkül bólint, majd egyből megbánja. Így is eléggé félnek,
nem kellene rátennie egy lapáttal. Sosem engedték a gyerekeknek, hogy
játék pisztolyuk legyen, mert nem akarták, hogy játékként tekintsenek a
fegyverekre, és meg akarták előzni, hogy erőszakos gondolataik
támadjanak. Most viszont egy igazi fegyver van a házában, az otthonában,
és a fegyver csöve rá és a gyermekeire szegeződik. Még akkoriban sem
látott soha fegyvert, amikor egyedülállóként a városban dolgozott egy
házsártos öregúr asszisztenseként, és egy egyszobás lakásban lakott egy
kétes hírű környéken. Egészen mostanáig.
– Minden rendben lesz – mondja halkan a gyerekeknek.
– Minden rendben lesz – ismétli meg a férfi nyávogó hangon, miközben a
fegyvert egyenesen a nő homlokának szegezi.
Vajon igazi fegyver? Lehet, hogy nem is az. De most, ilyen közelről látja,
hogy súlya van. Igazi.
– Igazából – kezdi, miközben térdre ereszkedik a kanapé előtt, ahol a nő
és a gyerekek ülnek – nem lesz rendben semmi. Legalábbis ami titeket illet.
Felnevet, apró nyálcseppek hullanak ki a szájából. Katherine érzi, hogy
izzó gyűlölet árad szét benne, a lábujjaitól indulva egyre feljebb emelkedik.
Mi történt vele? Hogy teheti ezt velük? A férfi ismét ránéz Katherine
telefonjára, majd kikapcsolja, és a zsebébe csúsztatja. Ezt látva a nőt
hirtelen elönti a pánik, hogy ő és a gyerekek csapdába estek, nem tudnak
sehogy sem kommunikálni a külvilággal. Ma reggel már megpróbálta,
amikor ajtót nyitott a futárnak. A csengő hangja megzavarta a férfit, és egy
pillanatig bizonytalanság látszott az arcán.
– Vársz valakit? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor szabadulj meg tőle. Gyorsan. A kémlelőnyíláson keresztül
beszélhetsz. Semmiképp sem nyithatod ki az ajtót.
– Magammal vihetem a gyerekeket?
A férfi lassan, hosszan megrázta a fejét, és úgy nézett rá, mint egy
csalódott szülő a gyermekére. A szája egyik sarka enyhén felemelkedett a
nő nevetséges kérése hallatán.
– Azt hiszed, ilyen ostoba vagyok, Katherine? Ostobának tartasz? –
kérdezte, a fegyver csövével finoman megütögetve a halántékát.
– Nem, nem. Megyek, elküldöm.
– Mindent hallani fogok, amit mondasz. Minden egyes szót.
Miközben ezt mondta, a fegyver csövét felváltva hol George, hol Sophie
homlokának szegezte. Katherine nagyot nyelt, ezzel próbálva
visszaszorítani a hányingert.
 Érezte, hogy felbosszantotta a futárt. Nem tudta megértetni vele, milyen
helyzetbe került, így a férfi elment, és magával vitte az új laptopját is, pedig
az is szerepelt az aznapi terveiben. Elmegy úszni, bevásárol, majd telepíti
az új gépét. Egy átlagos nap.
– Mit akarsz? – kérdezi Katherine most, a rettegéstől rekedt hangon.
Hogyan juttathatná ki a gyerekeket innen, el tőle?
– Azt akarom… azt akarom, hogy figyelj rám. Ne vágj a szavamba, ne
magyarázkodj, ne indokolj meg semmit. Egyszerűen figyelj rám.
– Figyelek – feleli. – És utána mi lesz? Mi fog történni? – Azt kívánja,
bárcsak száműzhetné a kétségbeesést a hangjából, és uralma alá hajthatná a
testét, ám ekkor egy könnycsepp szökik ki a szeméből, és gördül le az
arcán.
– Később kiderül – feleli a férfi, majd leül a bőrfotelba, hátradönti a
támláját, és felteszi a lábát a lábtartóra, nyugodtan és kényelmesen. Annyi
ideje van, amennyit csak akar. Katherine tudja, hogy neki és a gyerekeknek
viszont nincs. A férfinak nincs terve. Amije van, az a harag meg a fegyver,
és a nő érzi a bőre bizsergéséből, hogy ettől csak még veszélyesebb, mintha
tudná, mit akar tenni. Sokkal veszélyesebb.
 ÖTÖDIK FEJEZET
LOGAN

Hat órával korábban

Logan visszamászik a furgonba, elindul, és maga felé irányítja a klímát.

Úgy érzi, mintha már ezer éve úton lenne, pedig még csak reggel fél kilenc
van. A legutóbbi két csomagja nehéz volt – kétdoboznyi könyv egy
valószínűleg egyetemi hallgató számára, aki egy háromemeletes, lift nélküli
házban lakott. A srác olyan lelkesen vette át a csomagokat, hogy még be
sem csukta az ajtót, de máris elkezdte leszaggatni róluk a ragasztószalagot.
Logan azon töpreng, vajon milyen lehet ekkora szenvedéllyel viseltetni
valami iránt, hogy valaki mindent el akarjon olvasni és meg akarjon tudni
egy bizonyos témáról. Nem igazán emlékszik, milyen volt ő ebben a
korban, tizennyolc-tizenkilenc évesen.
A düh jut az eszébe, amikor ezekre az éveire gondol. Akkoriban
mindenkire haragudott, Maddyt kivéve, aki akkor tizenegy éves volt, és
ragadós nevetése őt is mindig felvidította.
A telefonja ismét pittyen egyet, és bár tudja, hogy nem kellene ránéznie
vezetés közben, megkockáztat egy gyors pillantást.
Hívj fel MOST!
– Á, most már parancsolgatsz is? – kommentálja az üzenetet gúnyosan.
A piros lámpánál válasz helyett inkább pötyög valamit a furgon
műszerfalának a képernyőjén, és felhívja a húgát. „Szia, Maddy vagyok,
hagyj üzenetet.”
– Szia, Maddy! Csak úgy felhívtalak, hogy mi van veled. Hívj vissza,
amikor ráérsz!
Maddy valószínűleg már az egyetemen van. Tanárnak készül, ezért ült
vissza idősebb korában az iskolapadba – bár Logan úgy véli, egy huszonöt
éves lányt bajosan lehetne idősnek nevezni. Maddy folyamatosan attól tart,
hogy rosszul teljesít majd, így szorgalmasabban tanul, mint a legtöbb diák.
Ezért is zavarja úgy Logant, hogy a húga még mindig Patrickkel jár. A
srácnak nem tetszik, hogy Maddy ilyen sokat tanul, mert így kevesebb ideje
marad rá.
– Mondd meg neki, hogy menjen el dolgozni! – mondta a húgának
Logan. – Ha ő is dolgozna, nem kellene éjszaka pincérkedned, miután egész
nap tanultál.
– Próbál munkát szerezni, Logan, de nincs semmilyen képzettsége. Úgy
gondolja, az építészethez talán lenne kedve. Nagyon jól rajzol.
– Tényleg? – kérdezett vissza Logan gúnyosan.
Jobban szeretné, ha a húga Sydney-ben élne, akkor rendszeresen
találkozhatnának, bár valójában azért is hálásnak kell lennie, hogy repülővel
csupán két óra az út hozzá, és telefonon is sokat beszélnek. Maddy még
Logannél is messzebb akart költözni a családjától.
– Nem élhetek ugyanabban az államban, mint ők. Még most is
hívogatnak, hogy menjek át, de én nem akarom, hogy visszarántsanak.
Logan nem tudta hibáztatni ezért. Ő maga is lelépett otthonról tizennyolc
évesen, bár sok más választása nem volt.
– Vigyél magaddal! – könyörgött neki Maddy akkor, de ő tudta, hogy
képtelen lenne gondoskodni egy gyerekről, ígybármennyire is fájt érte a
szíve, nemet kellett mondania neki.
– Nem lehet, Maddy. Semmi pénzem nincs, és még egy helyet is
keresnem kell, ahol lakhatok. De minden nap felhívlak majd.
– Megígéred? – kérdezte tőle az utolsó otthon töltött napján, mire az
apjuk gúnyosan elmosolyodott, az anyjuk pedig rá sem hederített. Csak
Maddy fogadta könnyes szemmel a távozását, ő pedig átölelte, és magához
szorította.
– Megígérem – súgta oda neki. Nem számít, mi történt vele otthon, a
húgát sosem fogja cserben hagyni.
Miután Melbourne-be költözött, Maddy pár évig még nehezen boldogult,
de mostanra láthatóan magára talált.
Logannek ez sokkal több idejébe telt. Nem tudta elképzelni, hogy
bármilyen jövő is várna rá, így évekig egyszerűen hagyta, hogy
megtörténjen vele az élet, és olyan dolgokba keveredett bele, amelyeket
egyáltalán nem tervezett. Ám egyszer vége szakadt ennek: azon az estén,
amikor megismerkedett Debbie-vel.
 Csak miután összejöttek, akkor tudta meg, milyen egy igazi család.
Debbie rengeteget beszél telefonon az anyjával, a sógornőjével és az
unokatestvéreivel. Ha valaki megbetegszik, a többiek felhívják, és
aggódnak érte. Ha pedig valakinek születésnapja van, megvitatják, ki mit ad
neki. Megünneplik a sikereket, és együtt búslakodnak a bajokban.
Ismét a kijelzőhöz nyúl, és bepötyögi Debbie számát. A felesége ma
otthon van, nem a kórházban. Ápolónőként dolgozik a szülészeten, nap
mint nap új életeket segít a világra. Fárasztó munka ez, így Debbie gyakran
betegeskedik. Reggel készített neki egy teát, és ott hagyta az
éjjeliszekrényen, hogy ihasson valamit, amikor felébred, bár a tea már
nyilván kihűlt.
De mostanra már biztosan felébredt.
– Szia, kicsim! – veszi fel Debbie a telefont. – Na, elég meleg van?
Felnevet.
– Ezt minden alkalommal meg fogod ma kérdezni, akárhányszor csak
felhívlak?
– Igen. Most olvastam ki a könyvemet, és amíg le nem töltök egy
újabbat, te fogsz szórakoztatni.
– Hogy érzed magad?
– Hányingerem van, és kicsit ramatyul vagyok. De legalább már nem
folyik az orrom, bár az is igaz, hogy egy fél patikát bevettem rá.
– Szegénykém! Figyelj csak, volt egy furcsa fuvarom ma reggel.
– Na, mondd csak! Megint egy meztelen nő?
– Dehogy – nevet fel Logan. Egyszer valóban történt vele ilyen. Sajnos a
nő volt vagy nyolcvanéves. De sajnálta szegényt, mert láthatóan fel sem
fogta, hogy nincs rajta ruha. Így Logan elfordította a fejét, és úgy tett,
mintha a nő nem lenne meztelen.
– Egy laptopot kellett volna kézbesítenem, de ilyenkor a címzettnek
mindig alá kell írnia az átvételt, ez a nő viszont nem volt hajlandó kinyitni
az ajtót.
Debbie egy pillanatra elhallgat.
– Hosszú ujjú ing van rajtad? – kérdezi finoman, hiszen tudja, hogy
jelenleg ez a párja munkájának a legkellemetlenebb része. Télen még
hagyján, de ilyenkor gyűlöli, hogy állandóan melege van. Úgy érzi magát,
mint aki csapdába esett, elfogja a klausztrofóbia, utál csapdába esni.
– Tudod, hogy igen, Debs. Hiszen megígértem Macknek, nem igaz?
 Nem is az volt a baj, hogy a karját tetoválások borították; inkább azok
jellege volt a probléma: a vértől csöpögő kés; a golyót kilövő pisztoly,
amely alatt a „mindenki meghal” felirat szerepelt; a csontok és a koponya,
egyik szemnyílásában egy sikító női arccal; illetve a nyakán felkúszó, tátott
szájú kígyó. Akkor csináltatta őket, amikor épp részeg volt, vagy forrt
benne a düh. Amit azóta minden egyes nap megbánt. Az eltávolításuk egy
vagyonba kerülne, és hegeket hagyna a testén. Gondolt már arra, hogy rájuk
tetováltat valami mást, de már a gondolat is kellemetlen érzéssel töltötte el,
hogy belépjen egy tetoválószalonba – rossz emlékeket ébresztett benne,
amelyeket semmi kedve sem volt visszaidézni. Ezeket a tetoválásokat egy
másik ember csináltatta, akivel soha többé nem akart találkozni.
– Persze, tudom, ne haragudj, kicsim. Biztos nagyon kellemetlen neked
így – feleli Debbie.
– Ugyan, semmi gond. Mindegy, szóval a nő nem nyitott ajtót, és amikor
azt mondtam neki, hogy megvárom, amíg felöltözik vagy valami, azt
felelte, meg kell értenem, hogy nem tudja kinyitni az ajtót. Azt, hogy meg
kell értenem, nagyon kihangsúlyozta.
– Sok a fura ember – feleli Debbie.
Logan megrázza a fejét.
– Szerintem valami nincs rendben abban a házban. A gyerekeket sem
hallottam, pedig biztosan vannak gyerekeik, mert rollereket láttam a
kertben.
– Szerintem meg túl sokat magyarázol bele abba, amit a nő mondott.
Lehet, hogy a gyerekek ma korábban elmentek az iskolába, vagy az
apjuknál, vagy egy barátjuknál vannak, a nő meg épp a férjével vagy a
szeretőjével hancúrozott. Ahogyan a mondás szól, sosem tudhatod, mi
folyik a zárt ajtók mögött.
– Lehet, hogy igazad van, de szerintem valami akkor sincs ott rendben –
feleli összehúzott szemöldökkel a férfi.
– Ne gondold túl, kicsim. Csináld végig a napot, és ha hazaérsz, egy jó
hideg sör vár majd. Ha egy kicsit jobban leszek, talán még a partra is le
tudunk menni sétálni egyet.
Logan beharapja az ajkát. Tudta, hogy Debbie azt mondja majd neki, ne
agyaljon rajta ennyit. Valószínűleg tényleg csak ő lát bele mindenfélét,
túlzottan beindult a fantáziája, de egyszerűen képtelen elmulasztani ezt a
kellemetlen érzést. Szinte testi tüneteket okoz nála: háborog a gyomra,
mintha a szervezete arra intené, hogy figyeljen oda.
– A hideg sör jól hangzik – feleli annak tudatában, hogy nincs értelme
tovább beszélnie erről. Nem értetheti meg Debbie-vel, hiszen ő maga sem
érti, hogy miért aggódik egy idegen nő miatt, akivel még sosem találkozott,
és aki egy olyan házban lakik, ahol még sosem járt.
– Jó is lesz. Szeretlek, kicsim. Szép napot neked!
– Én is szeretlek. Pihenj és gyógyulgass!
Debbie egy puszival zárja a beszélgetést, mire Logan elmosolyodik.
Megdörzsöli az állát, amint eszébe jut a megismerkedésük napja. Hajnali
háromkor történt a kórház sürgősségi osztályán.
Véres kézzel ült ott, miután ököllel átütött egy ablaküveget. Bágyadt volt
a sokkolótól, és remegett a metamfetaminnal történt első találkozása
utóhatásaként. A rendőrök vitték be a kórházba, hogy ellássák a kezét.
Logan emlékszik arra, hogy ketten voltak, egy férfi és egy nő, de az arcukra
már egyáltalán nem. Csodálatos élmény volt, ahogyan a drog okozta eufória
nyomán elöntötte a testét a dopamin és az adrenalin. Emlékszik rá, hogy
legyőzhetetlennek érezte magát, és azt hitte, simán át tudja ütni annak a
háznak az üvegajtaját, amely előtt épp álldogált, bár fogalma sem volt, hogy
került oda. Nem gondolta, hogy megsérülhet, vagy hogy egyáltalán érezni
fogja a fájdalmat. Mára tudja, hogy öt kilométert futott Nick házától. Nick a
bűntársa volt, szó szerint értve. Az edzőteremből ismerte. Az edzőterem
volt az egyetlen hely, ahol Logan otthon érezte magát – ahol olyan
emberekre talált, akik megértik őt. Nick alacsony volt és vékony, ártatlan
babaarccal. Többet beszélt, mint edzett. Időnként drogozott, de azt mondta
Logannek, uralni tudja a dolgot. A szülei próbáltak segíteni rajta, ahogy az
iskolája és a pszichológusok is – Logannek úgy tűnt, az egész világ azon
van, hogy Nicknek sikerüljön újra megtalálnia a helyes utat –, de a férfi
egyáltalán nem akarta, hogy segítsenek neki. Ők ketten kisebb vagyont
halmoztak fel azzal, hogy mindig a megfelelő házba törtek be. Olyan
házakba, ahol marihuánát termesztettek a pincében, vagy metamfetamint
gyártottak a hátsó szobában. Az ilyen helyeken mindig volt pénz, rengeteg,
rengeteg pénz, és soha senki nem jelentette a betörést. Veszélyes munka
volt, mert mindig voltak ott fegyverek, drogosok és olyan emberek is,
akiknek az volt a feladata, hogy biztosítsák a helyet. De ő és Nick ügyesen
csinálták. Betörtek pár helyre, aztán hónapokig pihentek, és felélték a
zsákmányt. Évekig csinálták ezt, mióta megismerkedtek. Akkoriban Logan
huszonhárom éves volt, és valami mást keresett a sok unalmas munkahely
után, ahonnan mindig kirúgták, mert vagy visszabeszélt a főnöknek, vagy
megütött valakit. Nehezen viselte, ha utasítgatják, és mindig a szívére vette
a kritikát.
De Nickkel nem droglaborok kifosztásával kezdték.
– Van egy ház, a szüleimétől nem messze – kezdte Nick, amikor egyik
este együtt sörözgettek. – Most költöztek be, vagyis még nem laknak ott,
mert csak most lett kész a festés. A ház tele van mindenféle cuccal, és nincs
ott senki.
– És? – húzta össze a szemöldökét Logan.
– És elmehetnénk oda, elvihetnénk pár cuccot. Ismerek egy fickót, aki el
tudja passzolni őket. Nem lenne semmi balhé, a tulajoknak meg úgyis van
biztosításuk, nem is érdekelné őket az egész.
– Én nem vagyok tolvaj, Nick.
– Miért, mi vagy, Logan? Épp most fejezed be az orvosit vagy mi? –
kérdezte Nick felhúzott szemöldökkel, gúnyos mosollyal.
– Ne legyél seggfej!
– Nem vagyok. Csak azt mondom, hogy ez könnyű pénz. Bemegyünk,
kijövünk, aztán elköltjük a lóvét.
És valóban könnyű pénz volt. Logan emlékszik rá, milyen érzés volt
számolgatni az ő részét. Érezte, hogy hatalom van a kezében. Csak egy óra
volt az egész, és két nap múlva már meg is kapták a pénzt a cuccokért.
Betett ötven dollárt egy borítékba, és elküldte Maddynek, de arra intette a
kislányt, dugja el jól, és vegyen meg belőle mindent, amire az iskolában
szüksége van, ugyanis tudta, hogy a szüleik pénze gyorsan elfolyik
alkoholra és cigarettára. Életében először érezte, hogy valami hasznosat tett.
De nem mindig volt könnyű. Egyes házakban riasztó, ugató kutyák vagy
felbőszült háziak fogadták. Ha bármilyen zajt hallottak, egyből leléptek, és
mire a rendőrség kiért, ők már messze jártak.
Nick javasolta, hogy olyan házakba törjenek be, ahol nap mint nap
áthágták a törvényt.
– Senki sem fogja kihívni a rendőrséget, akitől olyan pénzt lopnak el,
amit drogból szerzett. Senki. – Teljesen biztos volt magában és abban, hogy
sosem fogják elkapni. És nem is kapták el. Általában.
 Nick kokainfüggősége továbbra sem volt súlyos, vagy legalábbis ő ezt
állította, de elkezdett más kábítószerekkel is próbálkozni. Logannek
fogalma sincs, miért, de azon az éjszakán nemcsak a pénzt vitték el, hanem
a drog egy részét is. Az utóbbihoz általában nem nyúltak – ez volt a
stratégiájuk. És ennek köszönhetően sikerült évekig megúszniuk.
Mára, a furgon volánja mögött ülve Logan már érti, bármi is a munkád,
jobb, mintha semmi sem lenne. Hiszen a munkanap végén azzal a tudattal
ülhet oda a felesége mellé, hogy tett valamit – ha nem is olyan nagyon
értékeset, legalább valami elfogadhatót és hasznosat. Logan kiűzi Nicket a
gondolataiból, aki még ma is börtönben ül, mert az önmagába vetett hite
nem menthette meg örökre a rendőröktől, és aki még ma is dühös az egész
világra, és vissza akar térni a régi életéhez.
Logan megáll egy újabb ház előtt, és kiszáll a furgonból. A kapu mögött
egy jókora németjuhász áll meredten. Logan meglátja a csengőt a falon,
megnyomja, majd hátrébb lép. A kutya most is őt bámulja.
– Véded a házat, mi? – kérdezi tőle, mire a kutya halk morgással felel.
Kinyílik az ajtó, és egy rövidnadrágot és falatnyi ujjatlan felsőt viselő
fiatal lány közeledik futólépésben a kapu felé.
– Ne haragudjon! – mondja mosolyogva. – James, legyél jó fiú! Most
kinyitom a kaput, de te nem mozdulsz, rendben?
– Jamesnek hívják? – kérdezi Logan, ahogy a lány kinyitja a kaput, ő
pedig átadja neki a csomagot.
– Igen. Nagyon köszönöm! – mondja a fiatal lány, aki kicsit hasonlít
Debbie-re, ugyanolyan vékony, és hatalmas mogyoróbarna szeme van.
Logan visszasétál a furgonhoz, és eszébe jut az az éjszaka, amelynek
végén a sürgősségin kötött ki. Fogalma sincs, miért engedett Nick
unszolásának. Ő maga leginkább sörözött, illetve olykor a jó skót whiskyt
sem vetette meg, de drogokhoz soha, soha nem nyúlt. Gyerekként
számtalanszor láthatta, mi történik azokkal, akik megadják magukat a
nyomorúságuknak egy időre véget vető anyag csábításának. Azt is látta,
hogy izzad és remeg Nick, ha nem kaphatja meg a következő adagját.
De azon az éjszakán beadta a derekát, elszívta, amit Nick tekert neki,
mert ostobán azt feltételezte, hogy ha szívja, nem pedig lövi a kristályt,
akkor gyengébb lesz a hatása. Fárasztotta minden: az, amivel az idejét
töltötte, a magányos élete és Nick is. Még saját maga is. Miért ne? –
gondolta. Emlékszik rá, ahogyan elöntötte a tettrekészség; úgy érezte, akár
egy autót is fel tudna emelni, ha akarna. Felállt, kisétált Nick házából, és
futni kezdett. Úgy érezte, repülni is képes lenne. Amikor ott találta magát
egy idegen kertben, egy olyan környéken, ahol korábban még sohasem járt,
ránézett a ház üvegajtajára, és azt gondolta, ezt nem lesz nehéz kinyitni.
Belebokszolt az ajtóba, az betört, elvágta a kezét, a riasztó beindult, a
tulajdonos pedig kifutott az előszobába. Amikor meglátta, hogy egy nő az,
elmosolyodott – a nő magas volt ugyan, de érezte, hogy el tud bánni vele,
ha kell. Felkaphatott volna valamit, és elszaladhatott volna vele. De a nő
dühösen és erősen felé ütött, és el is találta az orrát. Vér terítette be az arcát,
mire elöntötte a düh, és visszaütött. Eltörte a nő arccsontját és a
szemgödrébe ütve leküldte a földre. Emlékszik rá a tárgyalásról. Nem
ismerte fel, nem is emlékezett rá, hogy nézett ki, de az áldozatának erőteljes
vallomásában rejlő félelem és fájdalom szíven ütötte. Írt neki a börtönből,
és a bocsánatát kérte. Háromszor is írt, aztán abbahagyta. Rájött, hogy a
nőnek jogában áll továbblépni, és évről évre egyre kevesebbet gondolni rá.
Ránéz a következő fuvarra. A cím a közelben van, egy olyan utcában,
ahol már járt, így a GPS-re sincs szüksége. Vezetés közben eltöpreng azon,
mi lenne, ha egy olyan házhoz kellene kézbesítenie, ahova korábban már
betört. Vajon felismerné, vagy mára az összes ilyen ház összeolvadt az
emlékezetében? Arra sem emlékszik, hogy az a nő melyik utcában lakott,
akit megsebesített. Mi lesz, ha egy nap az egyik címzett ajtót nyit, és ez a
nő lesz az? Ennek gondolatára hirtelen kellemetlen érzés tölti el, és
hátrahúzza a vállát. A szürke konyhapadlón heverő test bevillan az
emlékezetébe. Ő meredten nézte a nőt, majd egyszer csak megjelent a
rendőrség. Ma már tudja, hogy a nő már azelőtt kihívta a rendőrséget, hogy
kijött volna hozzá. Hallotta, hogy betört az üveg. Azt hitte magáról, hogy
gyors volt, de valójában percekig állt ott, és nézte, amint a riasztó kék fénye
visszatükröződik az üvegajtóból kitört szilánkokon; a villogó fények
teljesen megbabonázták.
A rendőrök felszólították, hogy álljon meg, és feküdjön le a földre, de
benne továbbra is dolgozott a drog, így megindult feléjük. Kétszer is
utasították, de miután nem reagált, sokkolót nyomtak a mellkasára, és
leterítették. A zsibbasztó fájdalom szétterjedt a testében, és felülírta a
kábítószer hatását.
A rendőrök pár perc után felsegítették, és a kezét becsavarták egy
törölközőbe. Egyetlenegy mentőautó érkezett, és Logan emlékszik, hogy a
rendőrök azt mondták, „Őt majd bevisszük mi magunk”, és beültették a
rendőrautó hátsó ülésére. Sokkos állapotba került, ez minden más érzést
kiűzött belőle, remegni kezdett.
Emlékszik, hogy a férfi rendőr keze nagy volt és erős, szorosan átfogta
Logan karját, és belemélyesztette az ujjait, így Logan máris tudta, ki itt a
főnök. Amikor felültették egy ágyra a sürgősségi osztály egy függönnyel
leválasztott sarkában, érezte, hogy könnyek gyűltek a szemébe, így
lehajtotta a fejét. Huszonhat éves volt, és mindeddig minden értelem nélkül
élte az életét, semmit sem gondolt át igazán. Sosem volt semmilyen terve
vagy álma, most pedig börtönbe kell mennie.
És ez senkit sem fog érdekelni Maddyn kívül – aki majd elhagyva érzi
magát, és csalódik a bátyjában. Ezért öntötték el a szemét a könnyek. Tudta,
hogy neki annyi, efelől kétsége sem volt. De egy kis megkönnyebbülést is
érzett. Tudta, hogy képtelen lett volna leállni, hacsak valami meg nem
állítja, és ez most megtörtént.
– Hátradőlne, kérem? – Lágy hang ütötte meg a fülét. Hátrahúzódott, és a
párnára ejtette a fejét. Érezte, hogy az ép kezét az ágyhoz bilincselték. –
Szerintem már lenyugodott, biztos úr – folytatta a lágy hang. – Most már
magamra hagyhat.
Logan az ápolónőre pillantott, aki finoman vizsgálgatta a kezét,
letörölgette róla a vért, és gyengéden végigtapogatta, hogy lássa, nem
szúródott-e bele üvegszilánk. Az erős kórházi lámpák fénye alatt a bőre
sápadtnak tetszett, de puha volt és makulátlan. Mogyoróbarna szemét
hosszú fekete szempilla szegélyezte, gondosan feltűzött kontyából
kiszabadult egy göndör fürt.
– Nincs benne üvegszilánk, és a vágások sem olyan mélyek, hogy össze
kellene varrni. Kitisztítom, bekötöm, aztán hamarosan itt lesz a doktor úr.
Logan bólogatott, és rémülten vette észre, hogy a nővér kedves hangját
hallva még több könny gyűlik a szemébe, és csorog végig az arcán.
– Ugyan már – mondta kedvesen az ápolónő, majd Logan arcához nyúlt,
és letörölt róla egy könnycseppet. – Ha akarja, ez lehet élete legrosszabb
napja. Soha többé nem lesz ennél rosszabb. Ha ezt akarja.
Logan elmosolyodott.
– Ezt akarom – felelte, majd felnézett a nőre. Friss szappanillata
megnyugtatta, a virágos parfüm enyhe aromáját pedig, tudta, hogy sosem
fogja elfelejteni. „Debbie” – olvasta le a névtáblájáról. Telt, vörös ajka
fölött apró anyajegy virított. Logan legszívesebben megérintette volna a
száját, de tudta, hogy nem szabad, és hálás volt, hogy legalább már képes
józanul gondolkodni.
– Szerintem még azok a tetoválások is jobban fájtak, mint ez – mondta
Debbie, ő pedig bólintott. Akkoriban nem tudta megmagyarázni magának,
miért, de volt valami élvezet a tetoválással járó fájdalomban, a tű ismétlődő
szúrásában; abban, hogy képes kibírni a kínt, amelynek nyomán
megváltozik a bőre, és ő maga is megváltozik. A tetoválások voltak az ő
fájdalmának és haragjának a bőrére vésett mementói; hegek, amelyeket
mindenki láthat.
Sosem gondolta volna, hogy viszontláthatja Debbie-t. De a vallomását és
az ítéletet követő hónapokban sokszor gondolt rá. A börtönben is eszébe
jutottak a szavai. Muszáj volt megvalósítania, hogy ez a nap, amikor
bedrogozott és megütött valakit – most először fordult elő, hogy
olyasvalakit bántott, aki nem érdemelte meg –, tényleg ez legyen élete
legrosszabb napja. Példás magaviselete miatt három év után feltételesen
szabadlábra helyezték. Edzett, iskolába járt, és letette a záróvizsgáit, hogy
megszerezhesse a bizonyítványát. Ám ami a legfontosabb, nem keveredett
kétes ügyekbe. Elég nagydarab volt ahhoz, hogy békén hagyják, elég
csendes, hogy ne zavarjon senkit, és azon a napon, amikor kiengedték,
olyan nagy dologra szánta el magát, mint még soha.
Visszament a kórházba, és utánakérdezett, bár úgy gondolta, valószínűleg
nem tudják majd azonosítani mindössze a neve és a leírása alapján, vagy ha
mégis, bajba kerülhet, amiért kérdezősködik utána. De muszáj volt
elmondania neki, hogy a szavai milyen sokat jelentettek.
– Egy ápolónőt keresek – mondta a recepciós hölgynek a kórházban,
majd elhallgatott, és igyekezett ügyelni arra, hogy százkilencvenhárom
centiméteres magasságával és agyontetovált bőrével ne tűnjön fenyegetőnek
a nő számára. Leengedte a vállát, szelíden és alázatosan lehorgasztotta a
fejét, hogy a hölgy érezze, nincs miért aggódnia. – Debbie-nek hívják, és
néhány évvel ezelőtt ellátott engem. Szőke haja van, mogyoróbarna szeme
és egy anyajegye itt – mutatta a nőnek, aki rosszallóan összeszorította az
ajkát. – Nem tudom, itt dolgozik-e még – emelte fel a kezét. – Csak
szeretném megköszönni a kedvességét. Leülök oda – mutatott a műbőr
kanapék felé –, és várok pár percet. Ha azt szeretné, hogy távozzak, akkor
elmegyek. – Ellépett a pulttól és leült, a nő közben minden lépését figyelte.
Teljesen hülyének érezte magát, de nem tudott mást tenni. Tudta, hogy el
kell jönnie ide és megköszönnie neki, csak így képes ismét kilépni a
nagyvilágba, és újrakezdeni az életét. Látta, hogy a recepciós hölgy a
füléhez emeli a telefont. Arra számított, hogy a biztonsági őrök odajönnek
és elviszik, vagy besétál az ajtón a rendőrség. Az új mobiltelefonjába
merült, végiggörgetett pár híroldalt. Észrevette, hogy kicsit remegnek az
ujjai, mire erősen dobogni kezdett a szíve. Vett egy nagy levegőt, érezte a
szájában a fertőtlenítő szagát.
– Jó napot! – szólította meg valaki. Felnézett, és ott állt előtte Debbie.
Ugyanúgy nézett ki, mint akkor, a haját kivéve, amelyet alacsonyan
megkötött lófarokban viselt, ő pedig látta, hogy így a haja leér egészen a
hátáig. A virágos illatot is megérezte, és mámoros érzéssel gondolt vissza
az éjszakára, amikor először találkoztak. Felállt, ám a nő fölé magasodva az
hátralépett, így inkább gyorsan ismét visszaült.
– Nem tudom, emlékszik-e rám. Évekkel ezelőtt egyszer ellátott engem,
és azt mondta… Olyan kedves… Csak szerettem volna…
A nő elmosolyodott, egy gödröcske jelent meg az arcán, és előbukkant
szabályos, fehér fogsora.
– Hát persze hogy emlékszem magára. Nehéz lenne elfelejteni egy
százkilencven centi magas, agyontetovált férfit, aki sír. Aznap éjjel csak
besegítettem a sürgősségin, mert kevés volt az ember. Egyébként egy másik
részlegen dolgozom, ahol magánál sokkal kisebb betegeket látunk el,
olyanokat, akik egyfolytában sírnak.
– Meghívhatom vacsorázni? Vagy egy kávéra? Vagy ebédelni? Vagy
bárhova? Sokat segített, nagyon sokat segített nekem, és csak szeretném
megköszönni…
Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne érintse meg a nőt. Nem
akarta randevúra hívni, csak meg akarta köszönni neki – de az a gödröcske,
az a mosoly… Fel volt készülve rá, hogy a nő nemet mond. Nem is
emlékezett, hány nővel feküdt le, mielőtt bevonult volna a börtönbe, de arra
igen, hogy sosem érdekelte, látja-e őket újra, vagy nem. Teljesen biztos volt
benne, hogy Debbie nemet fog mondani.
– Ötkor végzek, és nagyon éhes vagyok, nem is ebédeltem. Jó lesz
akkor?
– Mármint ma este?
– Igen, miért túl korai?
 – Nem… Ez… Ott leszek. Köszönöm, Debbie. Szólíthatom Debbie-nek?
– Persze, én pedig… Azt hiszem, elfelejtettem a nevét.
– Logan.
– Akkor ötkor, Logan.
Nem félt tőle, pedig biztosan tudta, hogy olyan ember, akitől félni
szoktak.
Amikor már hónapok óta együtt voltak, Debbie ezt mondta neki:
– Láttam benned valamit azon az éjjelen, amikor elláttam a sebedet.
Gondoltam, hogy börtönbe kellett menned. Láttam azt a kisfiút, aki egykor
voltál, és tudtam, hogy leginkább önmagadra jelentesz veszélyt. Persze,
azért nem vagyok ostoba. Teljesen ledöbbentem, hogy újra látlak, de azzal,
ahogy viselkedtél, megragadtál, és kíváncsi lettem arra, ki is vagy
valójában. Egy picit féltem, így vagy öt embernek elmondtam, hova
megyünk, és ezért nem engedtem azt sem, hogy hazavigyél. De mindössze
biztosra mentem. Tudtam, hogy jó srác vagy.
És ő azóta is próbált „jó srác” lenni, hogy kijött a börtönből. Pedig nem
volt könnyű. Börtönviselt emberként munkát találni szinte lehetetlen, ezért
is kerülnek olyan sokan vissza a sittre.
A szabadulása óta olykor elöntötte a kétségbeesés, és ha visszagondol
arra, hogy néha majdnem vállalta a kockázatot – annak kockázatát, amire
gondolni sem szeretne –, hálás, amiért időben megjött a józan esze, és nem
vágott bele. Csak remélni tudja, hogy soha többé nem fog szembetalálkozni
egykori énjével.
A telefonja ismét pittyen egyet, de nem néz rá. Leparkol a következő cím
előtt. Tudja, kitől jött az üzenet, és nem fog válaszolni rá. Ma nem.
Ránéz az órára a műszerfalon. Már majdnem tíz óra van. Jólesne neki
egy kávé, és ennie is kellene valamit.
Ahogy kinyitja a furgon hátulját, és kiveszi a csomagot, ismét eszébe jut
a nő abban a házban. Akkoriban, amikor betörőként tevékenykedett,
kifejlesztett magában egy képességet: megérezte a veszélyt. Ha felgyorsult
a szívverése és bizseregni kezdett a bőre, tudta – még ha a ház csendes is
volt –, hogy nagyon óvatosnak kell lennie, mert valami nincs rendben,
valamit nem vett észre, valamit, ami veszélyt jelenthet rá. Most eszmél rá,
hogy ugyanezt érezte ma reggel, amikor azzal a nővel beszélt. Veszélyt
érzett. Ahogy ott álldogál pár pillanatig a kapu előtt, ráébred, hogy ez
történt vele ma reggel. Visszatértek a régi ösztönei, és arra intették, hogy
figyeljen oda.
– Ezt nekem hozta? – kérdezi egy idős úr, aki ott áll az első kertben, egy
ásóval a kezében. Logan észre sem vette.
– Jaj, igen. Elnézést.
A férfi felnevet.
– Ebben a kánikulában nem csoda, ha megkergül az ember.
Kinyitja a kaput, és átveszi a dobozt Logantől.
– Köszönöm – mondja, mire Logan biccent, és visszasétál a furgonhoz.
Az ösztönei sosem hagyták csendben, egyetlenegy alkalmat kivéve,
amikor teljesen elszállt az agya a kristálytól. Az ösztönei évekig
gondoskodtak a biztonságáról a veszélyes helyzetekben.
Most már tudja. Biztos benne. Az a nő veszélyben van.
 HATODIK FEJEZET
GLADYS

Gladys bepakol a mosogatógépbe, és átmegy a nappaliba, hogy ránézzen

Loura. A férje megint elaludt; ez mostanában egyre gyakrabban fordul elő
vele. Mintha már maga az ébrenlét is fárasztaná.
A gyerekek még mindig nem jöttek el a ház előtt. Louval megreggeliztek,
közben nagyon figyelték az utcát. Gladys szeretne üldögélni és olvasni egy
kicsit, de minden különösebb ok nélkül idegesnek érzi magát. Ismét
bemegy a vendégszobába, a szomszéd házat nézi. A redőnyök még mindig
le vannak húzva, az ablakok becsukva. De lehet, hogy Katherine csupán
megfogadta a híradóban hallott tanácsot, hogy tartsa mindenki csukva az
ablakokat és a redőnyöket, hogy kizárja a hőséget. De nem ez az első
kánikula az évben, és Gladys tudja, hogy Katherine még sosem hagyta
csukva az ablakokat és leengedve a redőnyöket napközben.
Tudja, hogy a szomszédok minden lében kanál öregasszonynak tartják, és
lehet, hogy az is, de amikor ő volt fiatal, a környéken mindenki ismerte
egymást. Az anyja minden este a vacsoraasztalnál a környékbeliekről szóló
történetekkel szórakoztatta őket. Nem számított kíváncsiskodásnak, ha
megkérdezted a szomszédaidtól, hogy megy a soruk, vagy ha részt akartál
venni a mindennapjaikban. Manapság viszont az emberek csak az
interneten mesélnek nyíltan az életükről, személyesen már sokkal
tartózkodóbbak. Lehet, hogy azért, mert nem könnyű elmondani magadról
az igazságot úgy, hogy közben a másik szemébe nézel.
Amikor ő és Lou megvették ezt a házat, mindenkivel összebarátkoztak,
aki akkor itt lakott. Abban a házban, ahol most Katherine-ék élnek,
akkoriban Roberta és Geoff lakott a három gyerekével. Gladys végignézte,
ahogy a kisgyerekekből felnőtt lesz. Roberta többször is átjött teára az
iskolai szünetekben, amikor Gladys otthon volt, Lou pedig még dolgozott.
Tudott róla, ha Roberta és Geoff összevitatkoztak valamin, ha a gyerekek
megbetegedtek, és végül az elsők között szerzett tudomást arról is, hogy
Robertánál rákot állapítottak meg. A felesége halála után Geoff eladta a
házat, és egy másik család költözött be. Ők már kevésbé voltak
barátságosak, de azért Mira is szívesen elbeszélgetett vele olykor-olykor a
kerítésnél állva. Amikor Melbourne-be költöztek, eladták a házat
Katherine-nek és a férjének, Johnnak. Bár Gladys átvitt nekik egy kis sütit,
hogy üdvözölje az új lakókat, illetve egyszer-kétszer megemlítette
Katherine-nek, hogy szívesen átmenne teázni, úgy érezte, a nő az a típus,
aki inkább egyedül szeret lenni. Az utca túloldalán lakó Margóval ugyanez
a helyzet: ő mindig az óráját figyeli, akárhányszor csak összefutnak –
láthatóan szoros időbeosztás szerint neveli a fiát, Josephet. Sosincs ideje
beszélgetni.
Visszagondol a megismerkedésükre Katherine-nel. Ő és John nagyon
boldogok voltak, hiszen fiatal párként ott álltak a nagy kaland, a
családalapítás küszöbén. Most pedig, még így távolról is… valahogy
kevésbé tűnnek boldognak. De biztosan a két kis ikergyerek nevelése
jelentette sok stressz miatt van. Nem mintha hallaná őket veszekedni, de
még ha vitatkoznának is, elég felelősségteljesek ahhoz, hogy ezt halkan
tegyék. Inkább arról van szó, hogy mostanában, akárhányszor együtt látja
őket, valami furcsa köztük.
Múlt vasárnap az egész család kint volt az első kertben. John nagyon
szeret kertészkedni, akkor is épp gazolt, Katherine pedig a slagot tartotta, a
gyerekek meg át-átszaladgáltak a vízsugáron, bár a hátsó kertben
medencéjük is van. Gladys Lout otthon hagyva elment sétálni egyet az
utcában, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Nem volt elviselhetetlenül meleg,
így jólesett a mozgás, és megcsodálhatta a gyönyörű színekben pompázó
nyári virágokkal teli kerteket.
– Sziasztok! – szólt oda Katherine-nek a kapujuk elé érve.
– Szia! – felelte Katherine.
– Nézd, mit csinálunk! – kiabálta oda neki George a slagból áradó víz
alkotta boltív alatt szaladgálva.
– Látom – felelte Gladys. – Nagyon jó játéknak tűnik.
– Annak, aki a slagot fogja, már kevésbé – mondta Katherine.
– Akkor ne csináld – morogta John.
– George és Sophie kedvéért csinálom, nem a tiedért.
– Sosem állítottam, hogy bármit is értem tennél.
 – Lehet, hogy inkább lennél most máshol, mint hogy itt kertészkedj –
felelte Katherine haragosan.
Gladysnek az az érzése támadt, hogy olyasmibe csöppent bele, ami nem
most kezdődött.
John felállt az ágyás mellől, odasétált Katherine-hez, kikapta a kezéből a
slagot, és megmosta a kezét.
– Na! – kiáltotta Sophie.
– Csend! – kiabált rá John a gyerekre, majd elviharzott, be a házba.
– Rossz napja van? – kérdezte Gladys, reményei szerint kedélyes hangon.
– Mostanában mindig rossz napja van – felelte Katherine, és ismét
felemelte a slagot, hogy a gyerekek folytathassák a játékot.
Gladys úgy érezte, Katherine mindezt inkább magának mondja, nem
pedig neki.
– Ó – felelte, mivel nem jutott eszébe semmi más, amit mondhatna.
Katherine megvonta a vállát.
– Ne haragudj, Gladys… Bocsáss meg Johnnak, csak azért ilyen morcos,
mert fáradt. Mostanában nagyon sokat dolgozik.
– Hát persze – felelte halkan Gladys, majd integetett, és ment a dolgára.
Nem ez a buta kis vita aggasztotta, hanem az a feszültség, amelyet a nő
és a férje között érzett. Betöltötte a nyári levegőt és komorrá tette John
vonásait.
John nem nagydarab, csak egy kicsit magasabb Katherine-nél, és Gladys
kétli, hogy agresszív lenne. Könyvelőként dolgozik egy nagy cégnél. A
könyvelők nem agresszív típusok – legalábbis általában nem. De abban a
pillanatban mégis úgy gondolta, John esetleg mégis az lehet. Abból,
ahogyan kirántotta a slagot Katherine kezéből. Gladys a házat nézi,
amelynek lehúzott redőnyei furcsán baljóslatú és titokzatos hangulatot
árasztanak.
– Ne legyél nevetséges! – mondja saját magának. – Egyszerűen menj át,
és kérdezd meg, mi a helyzet.
Bólint egyet, megnézi magát a vendégszobában lévő tükörben, és csettint
egyet a nyelvével. Ma nem sminkelte ki magát, de nem is nagyon lenne
értelme. Leolvadna az arcáról ebben a melegben, és úgysem fogja látni
senki. Egyre kevésbé szokott kiöltözni manapság: a vereség érzése temeti
maga alá, amikor sikertelenül próbálja meg alapozóval elfedni a ráncait és
az öregségi foltjait. Nem egészséges, hogy ezt érzi, és próbál is tenni ellene.
A haját a füle mögé tűri, és kihúzza a nyakát. A hetven éve ellenére nem
néz ki rosszul, és legalább az alakja fitt és csinos. Tetszik neki ez a nadrág,
amit ma felvett. A gyönyörű virágmintás anyag jóvoltából úgy érzi, mintha
egy egész kertet viselne a lábán. Mindig is úgy gondolta, hogy a ruháknak
vidámnak és színesnek kell lenniük. Fiatal lányként zavarta a vékony karja
és lába és enyhén horgas orra. Szép szeme volt, nagy és kék, de tudta, hogy
nem számít csinosnak. Barna haját még ma is rövid bubifrizurában hordja,
és a színét is megtartotta: rendszeresen jár a fodrászhoz festetni. Tizenéves
korában megpróbálta elfogadni a tényt, hogy valószínűleg sosem talál majd
férjet.
– Micsoda butaság! – mondta erre az anyja. – A szépség relatív, és te
igenis egy gyönyörű fiatal lány vagy. – És igaza volt.
Egy sörözőben ismerkedett meg Louval, amikor elmentek iszogatni pár
tanárral abból az iskolából, ahol akkoriban dolgozott.
– Arrébb tudunk húzódni, üljön csak le – mondta valaki, Gladys nem
emlékszik, ki. Ő arrébb is húzódott, azt feltételezve, hogy a mellette ülő is
ezt teszi majd, de Lou azt mondta:
– Én a csinos hölgy mellett akarok ülni. – Majd leült mellé, és a kezét
nyújtotta. – Lou vagyok, kocsikat adok el. Remek árat ajánlok önnek egy új
autóra, ha megengedi, hogy meghívjam egy italra.
Dús, barna haja és szürkéskék szeme volt. Gladys elmosolyodik, ahogy
eszébe jut, hogy elpirult akkor: egészen a lábujjától melegség öntötte el a
testét.
Kimegy a vendégszobából, le az alsó szintre, hogy ránézzen a férjére.
Még mindig alszik. Elgondolkodik, ne hagyjon-e neki egy cetlit, de végül
elveti az ötletet. Úgyis mindjárt visszajön, biztos benne. Kint a hőség kezd
erőre kapni, a kabócák is egyre hangosabbak. Átnéz az úton, és Patelék
kertjében megpillantja a család kutyáját, aki egy fa alatt fekve liheg. A
golden retrievernek már lenyírták nyárra a bundáját, de látszik rajta, hogy
így sem örül a melegnek.
Átsiet az úton, és megnézi a ház oldalát, ahova a kutya vizét és ételét
szokták tenni. Nemcsak egy, hanem három vizestálat is lát. Elégedetten
bólint, majd ismét átkel az úton, vissza az ő oldalára. Belöki Katherine-ék
házának kapuját, és határozottan megindul a bejárati ajtóhoz vehető
ösvényen.
 Becsönget, majd várakozik. Tudja, hogy hamarosan meghallja majd,
amint Katherine odakiált George-nak, hogy: „George, ne nyisd ki az ajtót,
amíg én oda nem érek!” A kisfiú imádja kinyitni az ajtót. Kíváncsi
mindenre és mindenkire, és úgy szól hozzá, mintha egykorúak lennének.
Néha Gladnek hívja Gladys helyett, ami elég furcsán hangzik egy ötéves
szájából, de nagyon aranyos. Sophie-t kevésbé érdeklik az idegenek, ő
inkább csacsogni szeret, és csak úgy ontja magából az adatokat és az
ötleteket.
– Tudtad, hogy egy dolgozó méh negyvenkét napig él? – kérdezte
Gladystől, amikor a múlt héten összefutottak az utcán, mintha csak valami
bizalmas információt adna át neki, ő pedig bólogatott, és igyekezett
megadni a hallottaknak mindazt a tiszteletet, amit megérdemelnek.
De most csendes a ház. Nem hallja sem a gyerekeket szaladgálni, sem
Katherine-t rájuk kiabálni.
Gladys arra gondol, hátha úgy döntöttek, korábban megkezdik a
karácsonyi szünetet, és elutaztak valahova. Az iskolának most pénteken
vége. De aztán eszébe jut, hogy Lou beszámolója szerint John ma reggel
csikorgó gumikkal viharzott el. Ráadásul, ha elutaznak, Katherine mindig
átjön Gladyshez, hogy megkérje, tartsa a szemét a házon.
Még egyszer megnyomja a csengőt, és vár. Fel is hívhatta volna
Katherine-t, hiszen megvan a mobilszáma. De az emberek nem mindig
veszik fel a telefont, így továbbra is azon aggódhatott volna, minden
rendben van-e. Nem, jobb, ha ezt személyesen intézi.
Hallja, amint elfordítják a kémlelőnyílás előtti fém takarólapot.
Elmosolyodik.
– Jó reggelt, Gladys! – mondja bentről Katherine. – Most nem igazán
alkalmas.
– Ó – feleli Gladys kissé zavartan. Hiszen még az első napokban is,
amikor olyankor sikerült becsöngetnie, amikor Katherine épp a gyerekek
pelenkáját cserélte, még akkor is ajtót nyitott neki. Csak a hideg
udvariasságából sejthette, hogy épp nincs kedve kávézgatni és beszélgetni.
– Rendben – feleli. – Én csak… Szóval nem láttam, hogy a gyerekek
elmentek volna az iskolába, és a szobájuk ablakán le van húzva a redőny…
csak gondoltam, megkérdezem, hogy minden rendben van-e, nincs-e
szükséged valamire, nem betegek-e a gyerekek vagy valami… – Elhallgat,
nem akar túlzottan kíváncsinak tűnni. Megérinti a haját, hogy
megbizonyosodjon róla, a csat a helyén van-e még.
– Most nem igazán alkalmas – ismétli meg Katherine. – De köszönöm.
Mindössze most nem igazán alkalmas – mondja el még egyszer, majd
becsukja a kémlelőnyílást.
Gladys összefonja a karját. A vékony kék blúzán keresztül érzi a perzselő
napot.
Még egyszer be akar csöngetni, de végül másképp dönt. Katherine
jelenleg nyilvánvalóan nem szeretne vendéget fogadni.
Szegény nőnek elég feszült volt a hangja. Lehet, hogy mindkét gyerek
náthás vagy ilyesmi… De akkor miért nem mondta ezt? Hiszen tudja, hogy
Gladys együttérzett volna vele, és még a segítségét is felajánlja.
Hall némi mozgást – lábdobogást – bentről, így közelebb húzódik az
ajtóhoz, és fülel. Erőteljes suttogás szűrődik át az ajtón:
– Nagyon furcsa most ez a ház!
Nem tudja eldönteni, George vagy Sophie az, de hogy az egyik gyerek,
abban biztos. Összehúzza a szemöldökét, és kicsit lehajol, hátha úgy jobban
hallja.
– Miért? – teszi fel a kérdést.
– Sophie, gyere ide! – hallja, amint George távolabbról odakiált a
testvérének, a kislány pedig újabb lábdobogás kíséretében visszaszalad a
szobába.
Gladys felegyenesedik, és ismét eltűnődik, ne csöngessen-e be még
egyszer.
Majd hallja, amint a kémlelőnyílás ismét kinyílik. Vár, hátha megint
Katherine az, és mondani akar még valamit. Egy pillanatig áll ott, mosollyal
az arcán, de amikor senki nem mond semmit, kezdi ostobának érezni magát,
így inkább megfordul. Tesz pár lépést, majd ismét megáll, de amikor most
sem hall semmit, visszamegy a kövekből kirakott ösvényen a kapuhoz.
Lassan lépked, de úgy érzi, jobb lenne gyorsabbnak lennie. Mintha valaki
figyelné. Feláll a szőr a karján, és még a reggeli hőségben is fázik. Valami
nincs rendben abban a házban. Biztos benne.
Amikor hazaér, a konyhában feltesz magának egy teát, de aztán azonnal
lekapcsolja a tűzhelyet. Nem tudja, mit kellene tennie, vagy egyáltalán
miért érzi furcsán magát a történtek miatt. Lehet, hogy Sophie csak
viccelődött vele.
 – Gladys! – szól ki neki Lou a nappaliból. – Gladys, hol vagy? –
Kétségbeesett a hangja, mint mindig, amikor felébred, és nem látja őt.
– Itt vagyok! – kiált oda neki. Mielőtt a férje nyugdíjba vonult, minden
nap felhívta őt a munkahelyén ebédidőben, Lou pedig azt mondta neki: „Ne
aggódj, édesem, pontban hat órakor otthon leszek, és rajtad kívül nem
mosolygok rá egyetlen nőre sem.” Ezen mindig felnevetett. De Lou ma már
nem viccelődik.
Bemegy a nappaliba, és felrázza Lou párnáját. Egy kicsit oldalra csúszott
a teste alvás közben, próbálja egyenesbe tenni, de a férfi ellöki a kezét.
– Hagyj békén! Hol voltál?
Hátralép, és összefonja a karját, még mielőtt megpróbálná lesimítani a
férje haját.
– Csak a konyhában, Lou, tehát főztem. Hol máshol lettem volna?
Lou gyanakvóan néz rá, mire Gladys leül a fotelbe.
– Igazság szerint átmentem Katherine-ékhez, hogy rájuk nézzek. –
Felemeli a könyvét a fotel melletti asztalkáról, kinyitja, és csak bámulja a
betűket.
– Na, tudtam, hogy ez lesz, biztos kiderült, hogy minden rendben, és
most azt gondolják rólad, hogy mindenbe beleütöd az orrod.
Gladys becsukja a könyvet; tudja, hogy most úgysem tudna olvasni.
– Ne legyél már ilyen goromba, Lou! – Egy pillanatig habozik, hogy
mondjon-e valamit a férjének, de aztán nem tudja magában tartani. –
Igazából nincs minden rendben. Sőt, szerintem semmi sincs rendben. –
Megrázza a fejét, Lou pedig összefonja az ujjait az ölében, és a folytatást
várja. – Katherine nem nyitotta ki az ajtót, majd Sophie azt suttogta nekem,
hogy valami furcsa történik a házban.
– Biztos csak szórakozott veled. – Lou felemeli a távirányítót, és a tévé
felé tartja.
– Szerintem nem. Szerintem valami nincs rendben ott.
– Mi baj lenne? – kérdezi Lou.
– Nem tudom, néha olyan boldogtalannak tűnnek. Mármint ő és John.
Lou megvonja a vállát, majd felteszi a szemüvegét.
– Nem ítélkezhetsz mások házassága felett, Gladys. Nem a te dolgod.
A férfi bekapcsolja a tévét, és a hírekre vált. Egy csinos fiatal nő arca
villan fel a képernyőn:
 – Egy fiatal nőt súlyosan bántalmaztak a saját otthonában, majd sorsára
hagyták – mondja a hírolvasó. – Az áldozat valószínűleg ismerte a
támadóját, bár a nyomozás jelenleg még korai szakaszában tart. A
rendőrség kihallgatja a szomszédokat, és a lakást bűnügyi helyszínné
nyilvánította.
A felvételen egy mentőautó látható, körülötte pokrócokat feltartó
rendőrökkel, akik így próbálják elrejteni a média kíváncsi szeme elől azt a
valakit, akit épp most hoznak ki egy hordágyon.
– Szörnyűségesek az emberek – rázza meg a fejét Lou.
– Igen – helyesel Gladys. – Ki akarna bántani egy ilyen csinos fiatal
lányt? Ráadásul a saját otthonában. Az otthonodban biztonságban kellene
lenned. Így kellene lennie. – Meglepetésére könnyek szöknek a szemébe, de
fogalma sincs, miért zaklatta ez most fel ennyire.
– Nem teát akartál épp csinálni? – kérdezi Lou, de udvariasan teszi.
Gladys tudja, hogy miért: mert már többször is leszidta azért, mert túl
hirtelen vele.
– De bizony – feleli, és elmosolyodik, hogy Lou tudja, nem haragszik a
kérdésért. A férje is megcsinálná a teát, ha tudná, de a keze túlságosan
remeg már ahhoz, hogy akár egy ilyen egyszerű feladatot is el tudjon
végezni. Már az is elég bosszantó a számára, hogy vastag falú bögréből kell
innia a kedvenc kecses kis csészéi helyett. Gladys feláll, és kimegy a
konyhába. Hálás, amiért van mit csinálnia, miközben tovább rágódik a
Katherine-éknél történt furcsaságokon.
Kinéz a kertre a konyha ablakán keresztül, és képtelen rájönni, valójában
miért érzi magát kellemetlenül. Az otthon olyan hely, ahol mindig
biztonságban kellene éreznünk magunkat, és az ő otthona mindeddig ilyen
is volt. De a tegnapiak és Katherine mai furcsa viselkedése után olyan,
mintha valami megváltozott volna a környéken, mintha ez a biztonságos
hely, ahol évtizedek óta él, hirtelen már nem lenne olyan biztonságos. Hát
ez az a furcsa érzés, ami legbelül gyötri. Hogy életében először nem érzi
magát biztonságban.
 HETEDIK FEJEZET

– Megtanulhattad volna már fegyelmezni a kölyköket! – mondom neki.

– Ne! – feleli, majd felém és Sophie felé nyúl. A kislány haját markolom.
Kókuszillata van.
Egyik lábáról a másikra ugrál, és próbál magasabbra nyújtózni, hogy ne
fájjon neki annyira, hogy húzom a haját.
– Aú, aú, aú! – nyüszíti vékony hangon, kétségbeesetten, aminek talán
zavarnia kellene, de nem igazán zavar.
Nem szabadott volna odaszaladnia az ajtóhoz. Határozottan megtiltottam
nekik, hogy megmozduljanak. Azt hittem, követni fogja az utasításaimat, de
nem tette. Érzem, amint forr bennem a harag, ahogy a haját húzom, és az
arca elsápad a fájdalomtól, azon morfondírozom, milyen erősen kellene
meghúznom ahhoz, hogy kitéphessek belőle egy maroknyi tincset. Ahogy
látom eltorzulni a kis arcát, borzongás fut végig a gerincem mentén, pedig
meleg van a szobában. Éreznem kellene valamit, de nem érzek, és nem
tudom, miért.
De azt tudom, hogy ez nem az én hibám. Nem voltam mindig ilyen.
– Fejezd be az ugrálást, vagy kitépem a hajad! – üvöltöm, mire Sophie
abbahagyja. Nagy levegőt veszek, és próbálok visszaemlékezni, milyen
voltam én ennyi idősen, ötévesen, majd pedig tízévesen, mert akkor kezdtem
el azzá válni, aki ma vagyok. Ezzé a férfivá, aki képes bántani ezt a
gyereket, és… közben nem érez semmit. Tízéves koromban minden
megváltozott. Éreztem, hallottam és láttam, amint megtörténik – lassan és
fájdalmasan. A szüleim tizenkét éves koromban végül elváltak. Emlékszem,
miután már elmondták, mi a helyzet, de az apám még nem költözött el, a
házunkat szörnyűséges szomorúság árasztotta el. Sok év után először
elcsendesült a ház, amikor mindketten otthon voltak. Hozzászoktam már a
mérgesen odavetett, rosszindulatú megjegyzésekhez. Ahhoz, hogy az anyám
sír, az apám pedig hazudik és tagad. Mindkettő folyamatosan biztosított
arról, hogy szeret, hogy az én életem egyáltalán nem fog megváltozni, és
hogy a válás nem az én hibám. Mintha csak olvastak volna valami
útmutatót arról, mit mondjunk a gyereknek váláskor, és abból idézgettek
volna. Á, dehogy változott meg az életem attól, hogy az apám már nem
lakott velünk. Dehogy változott meg attól, hogy anyámnak és nekem el
kellett költöznünk egy kis lakásba, ahol a gyerekszobám nem is volt igazi
szoba, csak egy sebtében berakott gipszkarton fallal leválasztott hálófülke.
És á, dehogy változott meg attól, hogy onnantól kezdve csak minden
második hétvégét tölthettem az apámmal, aki az ő undorító kis lakásában
fogadott, ahol hihetetlen mennyiségű gyorskaját zabáltunk össze, és olyan
hatásos lejárató kampányt indított anyám ellen, hogy csoda, hogy utána
még hajlandó voltam hazamenni. Azt nem mesélték el nekem, pontosan
miért is válnak el, de tudtam, hogy az is közrejátszott benne, hogy apám
többször is félrelépett. És azt is tudtam, hogy azt a pénzt, amit az anyám a
családunknak tett félre, az apám elköltötte más nőkre, ajándékokra és drága
hotelekre. Egyszer, egy hétfő délután az anyám és én épp a kasszánál
álltunk a szupermarketben, egyheti élelmiszerrel a kosarunkban, amikor a
pénztárosnő közölte vele, hogy nincs elég pénz a számláján. Emlékszem az
arcára, ahogyan lesütötte a szemét, és az arca élénkvörösre gyúlt. A
mögöttünk álló türelmetlen vásárlók sóhajtoztak és cöcögtek.
– De hát… most kaptam meg a fizetésem… – mondta az anyám.
Részmunkaidős állást vállalt egy csemegeboltban, hogy egy kis
pluszpénzt keressen, és mindig is jól kézben tartotta a pénzügyeit. De úgy
látszik, nem elég jól.
– Akkor mi legyen? – kérdezte unott arccal a pénztárosnő.
Az anyám megfogta a kezem, és kivonszolt az üzletből, a zacskókba
pakolt élelmiszert ott hagytuk a kasszánál. Sajnáltam őt. Ám egyben
haragudtam is rá, amiért hagyta, hogy ilyesmi megtörténjen.
– A rohadék! – morogta az orra alatt a kocsiban hazafelé tartva. Vajon
mit kellett volna mondanom erre? Mit kellett volna válaszolnom?
Forrongó dühvel várta, hogy az apám hazaérjen, és amint az belépett az
ajtón, és odaköszönt neki, anyámból kitört minden.
Az apám bocsánatot kért. Mindig ezt tette, előreejtett vállal és
lebiggyesztett szájjal. Az anyám viszont megalázva érezte magát, éktelen
dühre gerjedt, és nem enyhült meg még akkor sem, amikor az apám beült a
kocsiba, és késő este elment bevásárolni egy másik bankkártyával. Azon az
éjszakán a veszekedés órákig folytatódott. Felvettem a fejhallgatómat, és
feltekertem a hangerőt, hogy elmerülhessek egy másik világban, ahol nem
kell hallanom őket. Mindkettőjüket gyűlöltem. Minden egyes alkalommal,
amikor hallottam, hogy veszekednek, megfogadtam, hogy az én életem
másmilyen lesz. Más férfi leszek, mint az apám, és olyan nőt veszek majd el,
aki egyáltalán nem hasonlít az anyámra. Az anyámra, aki állandóan azt
ecsetelte, mennyire szeret, de minden szava üres volt.
Az apám azt akarta, hogy vele éljek.
– Ha velem laknál – mondogatta –, azt ehetnél, amit csak szeretnél. A
házi feladatod sem érdekel; addig játszol, amíg csak akarsz.
Úgy éreztem, vele élni maga lenne a mennyország. Tizenhárom éves
kölyök voltam. Fogalmam sem volt az életről.
– Apával akarok lakni – mondtam anyámnak. – Olyan magányos.
– Ő nem tud gondoskodni rólad. Megértem, hogy magányos, de ez nem
lenne jó ötlet. – Mindezt türelmes hangon mondta; én gyűlöltem ezt a
hangot, ezt a puha, halk hangot, amely arról árulkodott, hogy próbál
uralkodni magán.
– Apa megengedi, hogy addig játsszak, ameddig csak akarok.
– Épp ezért nem szabad vele laknod. Szükség van szabályokra. Muszáj
befejezned az iskolát, és bejutnod az egyetemre. – Volt valami él a
hangjában; éreztem, hogy egy hajszál választja el tőle, hogy kiabálni
kezdjen.
– Gyűlöllek!
Ezzel az egyetlen szóval mindig sikerült kibillentenem. Ilyenkor
beharapta az ajkát, és megrázta a fejét: próbálta visszafogni magát, hogy
ne mondja el mindazt, amit el akart mondani. Tudtam, hogy legszívesebben
azt felelné, „én is gyűlöllek”. Éreztem, hogy ezt akarja mondani. Ott
lebegett a levegőben. Végül simán csak veszekedtünk. Nem akarta, hogy
letérjek a helyes útról. Az iskoláról prédikált meg a jó jegyekről meg az
egészséges ételekről, apám viszont azt mondta, hogy az élet egy hatalmas
buli is lehet, és bár én úgy gondoltam, hogy azért ez nem teljesen igaz,
nagyon meggyőző volt. De egyelőre maradtam az anyámnál.
Amikor viszont tizennégy éves lettem, anyám megadta magát.
– Csak hat hónapra! – mondta. – És minden nap fel kell hívnod, és
minden hétvégén meglátogatnod! – Lesütötte a szemét, én pedig éreztem,
hogy legyőztem.
 Az első este, miután beköltöztem, nagyon izgatott voltam. Az apám pizzát
rendelt, és megengedte, hogy megigyak egy egész doboz sört. Arról
beszélgettünk, milyen jó lenne, ha mindig együtt lehetnénk.
– A te életed a te felelősséged. Ha szeretnél iskolába járni, és
szorgalmasan tanulni, hát hajrá. De ha nem, úgy is jó. A lényeg, hogy oldd
meg a saját dolgaid, és éld az életed.
Úgy éreztem, a mennyországban vagyok.
Amíg apám dolgozott, én iskolában voltam, mert úgy éreztem, ezt kell
tennem. Boldog voltam. A barátaim a legszerencsésebb gyereknek tartottak
annak ellenére is, hogy a ruhám nem volt mindig tiszta. Anyám minden este
felhívott – néha felvettem, néha nem. Amikor nem, halvány mosolyt vettem
észre apám arcán – egy apró mosolyt, amelyet láthatóan próbált elrejteni,
de azért ott volt. Valahol felfogtam, hogy az apám engem használ fel arra,
hogy visszavágjon anyámnak, és ez működött is, mert anyám minden egyes
alkalommal megkért, hogy költözzek vissza hozzá: könyörgött és sírt,
amikor napokig nem beszéltem vele.
Aztán apám elvesztette az állását, és minden elromlott.
– Légyszi, ne…! – nyögi Sophie a karom felé nyúlva, amint egyre
szorosabban markolom a haját. Kétségbeesett hangja nyomán feltámad
bennem valami: egy apró dobbanást érzek legbelül, de tudom, ha Katherine
azt hiszi, Sophie-nak sikerült megpuhítania, ezt felhasználhatja ellenem.
Ismerem őt. Nekem viszont tudnom kell, mit mondott Sophie. Tudnom kell,
elég okos volt-e ahhoz, hogy mondjon valamit, amikor az ajtóhoz szaladt.
Mert ha igen… Puha, göndör fürtjeit markoló kezem egyre jobban izzad, de
nem engedhetem el, amíg nem tudom meg az igazságot.
 NYOLCADIK FEJEZET
KATHERINE

– Kérlek… kérlek… – ismételgeti Katherine, mert fogalma sincs, mi mást

mondhatna. A férfi keze Sophie haját markolja, rángatja és bántja őt.
– Mit csináltál?! – kérdezi a férfi dühösen. – Mit mondtál annak a
kíváncsi öregasszonynak?!
– Nem mondtam semmit! – feleli Sophie. Az arca könnyes, a kezét a férfi
felé nyújtogatja, és próbálja lefejteni a hajáról.
– Engedd el, engedd el! – kérleli Katherine. Próbál némi határozottságot
erőltetni a hangjába, miközben feláll a kanapéról. A férfi csak még
szorosabban markolja a kislány haját.
– Ülj vissza! – kiáltja a férfi, és ráfogja a fegyvert, no nem a nőre, mert
tudja, hogy azt nem érdekelné, hanem Sophie-ra: a szorítása ellen küzdő
kicsi lányra, akinek könnyek csorognak le az arcán.
Katherine érzi, amint a teste visszasüpped a kanapéra, arra a kék
kanapéra, amelyet olyan gondosan választott ki, és minden egyes
alkalommal megcsodált, amikor csak belépett a szobába. Ez a kedvenc
helyisége a házban. Imádja, hogy mindenhol családi képek állnak, és a
kertre néző hatalmas ablakot is nagyon szereti. Amikor az ikrek még picik
voltak, ő és John olykor itt aludtak el a két rezgő babafotel mellett, amely
álomba ringatta a kicsiket, miközben lassan felkelt a nap. Itt nézik a
gyerekek a meséket, és itt darálják le ő és John a sorozatmaratonokat.
Ez volt a kedvenc helyisége a házban.
Haragszik Gladysre, amiért átjött, és csak tovább nehezítette a dolgát, ám
egyben feltámad benne a remény szikrája, hogy az idős hölgy talán gyanút
fogott, talán furcsállta, amit Sophie mondott, bár fogalma sincs, mi volt az.
Vajon volt olyan ügyes a kislánya, hogy megkérje Gladyst, hívja a
rendőrséget?
A férfi őt figyeli, halvány mosollyal az arcán. Élvezi a fájdalmát, látja
rajta. Élvezi a fájdalmát, és ez undorral tölti el.
 – Leültem, látod, leültem! – mondja, bár nyilván a férfi is látja ezt. De
muszáj elterelnie a figyelmét, hogy vele foglalkozzon inkább, ne Sophie-
val. A férfi a lánya barna fürtjeit markolja, Katherine pedig látja, hogyan
szorítja ökölbe a kislány újra és újra a kezét, fájdalmában. Az ő pici lánya,
az ő kicsikéje. Legszívesebben felugrana a kanapéról, hogy kikaparja a férfi
szemét, és összekarmolja az arcát.
– Nem mondott semmit – szólal meg George halkan.
– Téged senki sem kérdezett! És mindannyian tudjuk, hogy mondott.
Sophie, figyelj ide rám! Most szépen elmondod nekem, mit mondtál a
néninek, különben kitépem a szép kis hajadat!
– Azt mondtam neki, hogy csokitortát akarok – feleli Sophie a
könnyektől és a fájdalomtól eltorzult hangon. Katherine tudja, hogy
hazudik, és büszke a kislányára. Most nem számít, hogy arra tanította őket,
mindig igazat kell mondani. A szabályok ma nem érvényesek. Ma egyetlen
szabály sem érvényes.
De a férfi hisz neki.
– Ostoba kölyök! – nevet fel, elengedi Sophie haját, és odalöki az
anyjához, aki a karjába szorítja a hüppögő kislányt. Érzi, amint George
megsimogatja a húga hátát, szeretne segíteni neki, hogy jobban érezze
magát. Erre a kislány is odanyúl, és magához szorítja a bátyját.
– Kussoljatok végre! – sziszegi oda nekik a férfi.
Sophie visszanyeli a könnyeit. A szobában egyre erősebb az állott szag.
A légkondicionáló elég régi, és nem tud elbánni ekkora meleggel, Katherine
és a gyerekek pedig rémületükben izzadságban úsznak.
– Enniük kell valamit – szólal meg a nő. Egy terv kezd körvonalazódni a
fejében. Ha mindannyian kijuthatnának a konyhába, és elég gyorsak
lennének, kiszökhetnének a hátsó ajtón. – Kérlek, hadd vigyem ki őket a
konyhába, és csináljak nekik valamit – folytatja, mert a férfi még nem
mondott nemet, és úgy gondolja, ez azt jelenti, hogy mérlegeli a kérdést. A
férfi megdörzsöli az arcát. Még csak pár órája ülnek itt a szobában, de
olyan, mintha már napok teltek volna el.
– Rendben, ehetnek valamit – szólal meg végül.
– Hadd menjek velük! – kéri, abban reménykedve, hogy sikerült
száműznie az izgatottságot a hangjából.
– Menj egyedül, ők itt maradnak – grimaszol a férfi, mintha valami
hihetetlenül előzékeny javaslatot tett volna.
 Nagy levegőt vesz. Azon gondolkodik, mi történne, ha ő maga kiszökne.
Rá haragszik, nem a gyerekekre, de… Bántani fogja őket, hogy bosszút
álljon rajta. Biztosan bántani fogja őket. Tudja, hogy így van.
– Nem, nem… George, menj ki te, vidd magaddal Sophie-t, és egyetek
egy kis… egy kis gyümölcsöt, aztán ehettek mást is.
George felkel. Katherine elkapja pillantását, rámered, és alig
észrevehetően bólint. Vajon a kisfiú megértette, mit szeretne? Hogy nyissa
ki a hátsó ajtót, és fusson el? Ha George és Sophie biztonságban van, ő már
kezelni tudja a helyzetet. Itt marad egész nap vagy akár egész éjjel. A férfi
meg is ölheti, nem érdekli. Csak a gyerekei legyenek biztonságban.
George is bólint, és megfogja a húga kezét.
– Ja, és George! – veti oda a férfi lazán, mikor a gyerekek a nappali
ajtajához érnek. George megmerevedik, de nem szól semmit. – Ha nem
jöttök vissza öt percen belül, fejbe lövöm az anyátokat.
Mindezt tárgyilagosan közli. Ridegen. Katherine el sem hiszi, hogy ez a
férfi valódi énje. Nem akarja elhinni. George röviden visszapillant rá, ő
pedig ismét bólint azt remélve, hogy a kisfiú nem fog eleget tenni az
utasításnak, és elszalad a húgával, de ahogyan az visszanéz rá, tudja, hogy
már döntött. Lesüti a szemét, és egyszerű arany karikagyűrűjét csavargató
ujjait figyeli. Úgy forgatja körbe-körbe a gyűrűt az ujján, mintha ezzel le
tudná választani a testéről, egész lényéről.
– Szeretik az anyjukat, nem igaz? – mosolyodik el gúnyosan a férfi,
miután a gyerekek kimentek a szobából.
– Miért kínzod őket? Hogy teheted ezt velük? Hogy velem miért teszed,
azt értem. De velük? Kérlek, engedd el őket! Utána elmondhatod, mit
akarsz, csak engedd el őket!
– Nem – feleli a másik tömören. – Nem.
– Miért nem mondod el, mit akarsz? Meg sem szólalok. Mondd! –
Próbálja visszafogni a dühét. Az most nem segít. Azon töpreng, ha most
felugrana, és odarohanna hozzá, odaérne-e, mielőtt a férfi lelövi, és ha vele
végzett, lelőné-e a gyerekeket is. Kinézi belőle, hogy megtenné, bár egy
nappal ezelőtt nem gondolta volna, hogy képes lenne ilyesmire. Tegnap
még teljesen más ember volt. Tegnap még azt hitte, a szeretete
megmentheti. Ma viszont már tudja, hogy hosszú-hosszú éveken át csak az
idejét pazarolta.
 – Ezt fejezd be! – szól rá a férfi, a nő pedig észreveszi, hogy még mindig
a gyűrűjét csavargatja.
Hallja, hogy a gyerekek a konyhában ügyködnek, zacskókat bontanak ki,
majd valami kiömlik a földre. Becsukja a szemét, és azt kívánja, bárcsak
elfutnának, de tudja, hogy nem fognak. Számukra az anyjuk a világ, az
egész világ. Nélküle nem tudnának létezni.
Megfogja a plüssmajmot, amelyet Sophie mindenhova magával visz, ha
itthon vannak. Eleinte puha, élénkbarna bundája volt, de mára megfakult, az
arca szürkés lett, az egyik szeme pedig kissé csálé, mert egyszer leesett, ő
pedig nem tudta tökéletesen visszavarrni.
– Nem érdemled meg őket – mondja a férfi. – Vannak olyan nők, akik
jobb, ha nem lesznek anyák. Mert túl önzők.
– És vannak olyan férfiak, akik jobb, ha nem lesznek apák – feleli
halkan, majd azonnal megbánja az ostoba szavakat.
A könyvespolcra pillant, ahol az esküvői képük áll Johnnal. Ő és ifjú
férje hihetetlenül boldognak tűnnek. Az enyhe hunyorgásból egyértelmű,
hogy a napon álltak, amikor a fotó készült. „Forduljunk meg” – javasolta a
fotós, amikor észrevette ezt, ő és John pedig nevettek, ahogyan a férfi a
hosszú fátylát felemelve próbált segíteni neki megfordulni. A rózsákkal
díszített fehér csipkefátyol gyönyörűen mutatott a templomban, amikor az
oltár felé lépkedett benne, de a lagzin már kevésbé bizonyult praktikusnak.
De bár készültek jobb fotók is, mégis ezt rakta ki a polcra, mert imádta,
ahogyan a férfi ránéz rajta, ahogyan a szerelmük szinte süt a képről. Most,
ahogy elkapja róla a pillantását, sajnálja fiatal önmagát, és azt, hogy annyi
mindent nem tudott még akkor.
A férfi a kertre és a medencére néző ablaknál áll. Katherine rálát a
medencére: a vize csillog a napfényben, makulátlanul kék és hívogató.
Rendes tempózáshoz túl kicsi, de a gyerekekkel csobbanhattak volna egyet
ma, hogy ott várják meg, amíg elmúlik a hőség. A férfi visszafordul az
ablaktól, és a karórájára néz: ezüstszínű, fehér számlappal, a hátuljába pedig
ezt a feliratot gravíroztatta neki: „Szeretettel, Katherine”.
– Nem érdekel, mit gondolsz az apákról. Egyáltalán nem érdekel – feleli
halkan. – Még két percük van, utána lelőlek.
Fogalma sincs, mit mondhatna erre, így inkább csendben marad. Eszébe
jut, mennyire örült, amikor megtudta, hogy gyereket vár, és hogy az örömbe
csipetnyi félelem vegyült, amikor kiderült, hogy ikrek. El sem tudta
képzelni, hogyan tudja majd megoldani ezt. Az első hetekben tapasztalt
elképesztő kimerültség mára szürreális emlékképpé vált, és örül, hogy ők
ketten ott vannak egymásnak; hogy létezik két ember a világban, akik
mindörökké közel maradnak egymáshoz. A barátságok véget érhetnek, a
házasságok válással végződhetnek, sőt, még a testvéri és a szülői
kapcsolatok is megszakadhatnak, de az ikrek kapcsolata, az más. Még
amikor veszekednek, akkor is lát valamit közöttük, egy olyan kapcsot,
amely szerinte sosem szakadhat el. A nappali egyik falát az ikrekről készült
bekeretezett fotók borítják, ráncos bőrű újszülött koruktól kezdve egészen
mostanáig. Sophie imádja hallgatni, amikor arról az éjszakáról mesél neki,
amikor megszülettek.
Katherine mély álomból ébredt – ami furcsa volt, mert a terhessége
utolsó hónapjaiban alig aludt. A hasa hatalmasra duzzadt, totyogva járt, a
térde és a háta megfájdult a súlytól. Az ikrek egész éjszaka mocorogtak,
rugdostak, és a helyért küzdöttek. A születésük éjszakáján kinyitotta a
szemét az ágyban, és megtapogatta a lepedőt maga mellett. Érezte, hogy
nedves. Tudta, mitől az, de megbénította a félelem, amikor felmerült benne
annak a lehetősége, hogy vér is lehet.
– John, John! – kezdte szólongatni a férjét, és hallotta, amint a hangja
megreked a torkában, mintha valami rémálomban kiáltana segítségért. A
férfi azonnal felült az ágyban.
– Jönnek a babák – mondta a férje.
– Nem… nem tudom – felelte. A férfi felkapcsolta a lámpát, segített a
feleségének felülni, és felhajtotta a paplant, hogy a nő láthassa, a folt a
lepedőn színtelen.
– Rendben – mondta a férfi. Teljesen uralta a helyzetet. Talpra segítette a
nőt, és betámogatta a zuhany alá, hogy rendbe hozhassa magát, mielőtt
elindulnának a kórházba. Az összehúzódások csak akkor kezdődtek meg,
amikor már a kórházi ágyban feküdt, és ő tudta, hogy mindez azért történt
így, mert félt attól, hogy úgy kezdődik meg a szülés, hogy nincsen orvos a
közelben.
– Amint megszülettetek, felkelt a nap, és a fény betöltötte a szobát. Az
orvos azt mondta, a nyári gyerekek a legokosabbak.
Katherine mindig ezekkel a szavakkal zárta a történetet, amikor a
születésükről mesélt nekik. Az egyik alkalommal John is odaült melléjük,
és meghallgatta a történetet. Akkor ő is ugyanolyan szívesen hallgatta,
amennyire Katherine szerette elmesélni.
– Örökké szeretni foglak titeket, és gondoskodom rólatok – suttogta
nekik John, mikor ott feküdtek átlátszó kocsijukban a kórházban.
Megkönnyebbülten hallotta e szavakat; örült, hogy ő és John együtt fogják
végigcsinálni ezt az egészet. De most… most az előző esti vitájuk jut az
eszébe.
– Nem bánhatsz így velem, John! Nem és kész! – A konyhában járkált
fel-alá, elpakolta az edényeket, majd letörölte a pultot, és a markába söpörte
a morzsákat. Ha vitatkoztak, mindig takarítani kezdett; muszáj volt éreznie,
hogy kézben tartja a dolgokat. Vagy legalább ezt az egy dolgot.
– És honnan lesz pénzed, ha én nem leszek itt? Hogy fogod felnevelni a
gyerekeket? – A mosogatónak támaszkodva, karba tett kézzel bámult rá, és
nézte, ahogy pakolgat.
– Majd kitalálom – felelte, belesöpörte a morzsákat a szemetesbe, és
leporolta a kezét.
– Szóval simán a kidobnál a kukába, és megszabadulnál tőlem.
Katherine megfordult és ránézett. Látta a kétségbeesést az arcán.
– Te akarsz mással lenni. – Saját szavait hallva elkezdett forrni benne a
düh. Felkapta a konyharuhát, és elkezdte törölgetni a már amúgy is tiszta
pultot.
– Ez baromság, és ezt te is tudod. Hadd magyarázzam meg! Meg tudom
magyarázni, ha egy kicsit elhallgatsz. Fejezd be azt a rohadt takarítást, és
figyelj már rám! – csapott a konyhapultra.
– Tudom, mi a helyzet. Más magyarázat nincs rá – felelte, és további szó
nélkül kisétált a konyhából ott hagyva őt a magyarázatával, amit így már
nem volt kinek elmondania.
Hogy jutott idáig? El sem tudja képzelni, az események miféle láncolata
vezethetett el a mai napig.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi tőle a férfi, miközben közelről figyeli.
Megrázza a fejét. Bármit mondana, nem javítana vele a helyzetükön, ezt
érzi.
A gyerekek visszajönnek a nappaliba; Sophie arca csupa csoki.
– Adtam neki egy banánt, hogy gyümölcsöt is egyen – mondja George,
mire Katherine bólint. Érzi, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, mert a kisfia
hangja úgy cseng, mintha hirtelen évtizedeket öregedett volna.
 – Mindig azt csinálod, amit anyád mond neked, igaz, George? – kérdezi
gúnyosan a férfi.
George nem válaszol; ötéves létére is tudja, mikor kell csendben
maradnia.
A férfi George-ra néz, és hadonászni kezd a fegyverrel.
– Elmesélem neked, kicsi George, mit mondott nekem az apám. Ezt úgyis
el kellett mondania neked valakinek valamikor, és talán épp ma jött el a
napja… és talán most oda is fogsz figyelni rám, és mindig emlékszel majd
arra, mit mondtam. Ha valaha felnősz, és kilépsz a nagybetűs életbe… ha
… de ha így lesz, vésd az eszedbe: sose bízz a nőkben! Soha, soha ne bízz a
nőkben!
 KILENCEDIK FEJEZET
LOGAN

Négy órával korábban

Logan vezetés közben dobol az ujjával a kormánykeréken, és azon töpreng,

mit tegyen. Túlságosan felfújja a dolgot? Nem valószínű. Már néhány
hónapja itt dolgozik, és még sosem érzett ilyesmit. Döntésre jut. Ismét
elmegy a házhoz, és megpróbálja kézbesíteni a laptopot, hogy megnézze,
minden rendben van-e azzal a nővel.
Jobbra fordul a következő cím felé vezető bal kanyar helyett, közben a
fejét rázva átkozza magát, amiért úgy érzi, muszáj odamennie. Emiatt
később fog végezni. Az esti söre egyre távolabbinak tűnik.
Újabb üzenet jelenik meg a telefonján, felsóhajt. A küldő nagyon kitartó.
Hívj fel azonnal!!!!
Pár havonta ezt csinálja. Általában pénzről van szó: „Nincs pénzem
albérletre, nincs pénzem benzinre, nincs pénzem ételre”. Az aktuális
katasztrófáról szóló híreket nyafogó hangon közli, szipogás és könnyek
kíséretében.
A könnyek csak a meggyőzés eszközéül szolgálnak, és Logan tudja, ha
visszautasítja őt – és gyakran visszautasítja –, bepróbálkozik egy másik
családtagnál. Ő ezt sem bánja, a lényeg, hogy Maddyt hagyja békén. Nem
számít, mennyire távol kerül tőle, a kapcsolatuk sosem szakad meg, és ő
tudja ezt.
Először egy évvel azután hívta fel, hogy Logan elköltözött. Tizenkét
hónap telt el, és a férfi tudta, hogy a másiknak eszébe sem jutott. Mindössze
tizenkilenc éves volt, nehezen boldogult egyedül, és bár párszor – például
amikor egy-két napig az utcán kellett aludnia – eszébe jutott, hogy felhívja,
hogy megkérdezze, hazaköltözhet-e egy-két hónapra, amíg talpra áll, végül
mégsem tette.
 Amikor először felhívta, Logan teljesen megdöbbent; a nő hangjából
áradó kétségbeesés szinte megrémisztette.
– Mindannyian az utcára kerülünk, Logan, ha nem tudjuk kifizetni az
albérletet.
Logan kölcsönkért némi pénzt, és elküldte nekik, hogy Maddynek legyen
tető a feje fölött.
– Elmentek egy menő étterembe – mesélte neki Maddy két nappal
később. – Csak nevetett rajta, hogy bevetted, hogy lakbérre kell.
Tudta, hogy nem tud segíteni a pénzzel, néha mégis engedett neki, mert a
kettőjük közt feszülő húr még nem pattant el, a hangjával még mindig
sikerült kiváltania belőle valamit.
Újabb üzenet érkezett.
Hívj fel azonnal! Maddyről van szó.
Logan felmordul. Muszáj felhívnia. Nem tehet mást. Valószínűleg
hazudik, de nem kockáztathat. Lehúzódik egy mellékutcába, és félreáll.
Ennél rosszabb már nem is lehetne ez a nap.
Mielőtt felhívná, ismét megcsörgeti Maddyt, de most is csak a hangposta
jelentkezik.
Aztán rányom a nő számára, közben azt kívánja, bár ne lenne meg neki,
és annak se lenne meg az övé, de mindegy, ez van.
– Logan! – szól bele a nő a telefonba.
– Carmella! – válaszol.
– Hívhatnál anyának vagy anyunak is.
– Ebbe inkább ne menjünk bele ezredszerre is – mondja erősen markolva
a kormányt. Már örül, hogy félrehúzódott. Nem szabad addig vezetnie,
amíg be nem fejezték ezt a beszélgetést.
– Mi van Maddyvel?
– Meg sem kérdezed, én hogy vagyok? Hogy apád hogy van? Tudod,
hogy mostanában nem volt jól, és nem volt könnyű. Átjöhetnél segíteni.
Egy rendes fiú ezt tenné. De hát te mindig is szerettél mindenkit eltüntetni
az életedből, ugye, Logan?
Logan összeszorítja a fogát, és nem mond semmit.
– Mindenki képes a helyén kezelni a múltat, Logan, csak te nem, ráadásul
Maddyt is megfertőzted ezzel. Az apádnak igaza van veled kapcsolatban:
szörnyen hálátlan vagy.
 Logan ujjbegye elfehéredik, az állkapcsa görcsölni kezd, olyan erősen
szorítja össze.
– Mi van Maddyvel? – kérdezi lassan, fenyegető hangon.
– Hát, figyelmeztettük őt azzal a fiúval kapcsolatban – sóhajt fel az anyja
–, de nyilván nem hallgatott ránk. Mármint egyébként is alig beszél velem,
én persze próbálkozom, ahogy veled is, Logan, de úgy néz ki, ti ketten
nagyon másképpen emlékeztek a gyerekkorotokra, és nem értékelitek, amit
tőlünk kaptatok. Az apátok és én mindent megtettünk értetek, de nektek
soha semmi nem volt elég.
Most is hallja az apja hangját, holott már sok éve nem beszéltek: „Ki
akarná rád pazarolni az idejét? Olyan ronda vagy, hogy még az állatokat is
elijeszted. Senki sem szereti az olyan embereket, akik sosem mosolyognak.
Mi a bajod?” A szüleik nem tettek meg mindent értük – messze nem.
A kormányra ejti a fejét, lüktet a halántéka. Tudja, hogy nem reagálhat a
nő szavaira, nem adhatja alá a lovat, még egy fél nyerget sem, mert annak
csak üvöltözés lenne a vége, mindkettőjük részéről. Különben sincs
értelme, hiszen a nő sosem fogja elismerni, mennyire nem volt jó anya.
– Most leteszem – mondja inkább.
– Hát jó – feleli az anyja. Hallhatóan bosszantja, hogy a fia nem hajlandó
belemenni a vitába. Logan tudja, hogy az anyját a dráma élteti. – Maddyt
megverték. Fogalmuk sincs, ki lehetett, de én elmondtam a rendőrnek, aki
felhívott, hogy szerintem az a fiú volt az. Agyba-főbe verte, aztán otthagyta.
Kórházba került, úgyhogy épp próbálok repülőjegyet foglalni Melbourne-
be, hogy mellette lehessek.
– Hogy micsoda? – kérdezi Logan bután.
– Most mondjam el még egyszer?
– Nem, nem… Mennyire súlyosak a sérülései? Rendbe jön? Melyik
kórházban van? Mikor történt? – bombázza kérdésekkel az anyját. Felfordul
a gyomra. Megölöm, megölöm, megölöm!
– Az orvosok remélik, hogy rendbe jön, és… Talán olyan… pár napja
történt – feleli a nő unottan.
– Napokkal ezelőtt történt, és csak most hívtál fel?! – sziszegi Logan a
telefonba.
– Hát, igen… mert… De most felhívtalak, nem? – Sértett hangja hallatán
Loganben felmegy a pumpa. Sosem ő a hibás. Ő mindig mindent megtesz.
 – Melyik kórházban van? Mondd el, hogy felhívhassam, és… Oda kell
repülnöm!
– Footscrayben.
– És a fickót letartóztatták? – kérdezi dühösen.
– Nem találják.
– Micsoda?!
– Nem találják. Nyilvánvalóan keresik, mármint úgy értem, a rendőrség.
– Honnan tudják, hogy ő volt?
– Hát, száz százalékig nem biztosak benne, de mivel Maddy kórházban
van, a fiú eltűnt, a szomszédok pedig azt mondták, veszekedést hallottak, és
hát… Azt mondtam nekik, hogy szerintem ő volt. Hiszen mindig a barát
vagy a férj az, nem?
– Nem hiszem el… – motyogja Logan, mert tényleg nem hiszi el. Patrick
egy igazi vesztes, de azon néhány alkalommal, amikor találkozott vele,
sosem érezte, hogy agresszív lenne. Magas és vékony, és úgy tűnt, fél
Logantől, ami neki nagyon is tetszett.
– Mindegy, lassan tegyük le. Csak azért hívtalak fel, mert tudom, hogy
Maddy így akarná. De az a helyzet, hogy pénzre van szükségem, hogy
eljuthassak Melbourne-be. Tudom, hogy örülne nekem. Végül is az anyja
vagyok.
Logan érzi, hogy legszívesebben felüvöltene. Ökölbe szorított kezét a
szája elé emeli, és ráharap az egyik ujjára, amíg ki nem buggyan a vére,
csak hogy ne vágjon vissza azzal, hogy „Nem, nem örülne neked. Gyűlöl
téged, mert anyaként teljes csőd voltál. Az lett volna az egyetlen feladatod,
hogy megvédd a gyerekeidet, de te képtelen voltál rá.”
– Hogy talált meg téged a rendőrség? – kérdezi az anyjától dühtől elhaló
hangon.
– Veled ellentétben Maddy telefonjában úgy vagyok benne, hogy
„Anya”. Nyilván úgy gondolták, engem kell hívniuk. – Bujkál a hangjában
némi nevetséges önelégültség, mintha ez a cím jelentene bármit is azon
kívül, hogy biológiai kapcsolatban állnak egymással. Logan nagy levegőt
vesz. – Ami a pénzt illeti… – folytatja az anyja, ám ő bontja a vonalat azt
remélve, hogy az egy ideig még beszél a vakvilágba, mielőtt észrevenné,
hogy letette.
Csendben ül ott pár másodpercig, kifújja és beszívja a levegőt, próbál
kitalálni valamit. Bárhova is indult, és bármit is akart tenni, most semmi
más nem számít, csakis Maddy. El kell jutnia Melbourne-be.
– Hívd fel Debbie-t! – mondja ki hangosan, mivel biztos benne, hogy a
felesége tudni fogja, mit kell tennie.
– Szia, kicsim! – szól bele a telefonba Debbie, ő pedig elmesél neki
mindent. – Jaj! – feleli a felesége. – Szegény lány! Szegény Maddy!
Tudtuk, hogy Patrick nem egy jófiú.
– Hát igen. Muszáj odamennem. Vissza kell vinnem a csomagokat a
depóba. Mack állati dühös lesz.
– Macket bízd rám. De várj egy kicsit… – Logan hallja, ahogy Debbie a
klaviatúrát püföli. – Az összes gép tele van, kicsim. A legkorábbi, amire
jegyet tudok venni neked, este nyolckor indul.
– Most azonnal oda kell mennem! – Kiropogtatja az összes ujját, az
egyiket a másik után, a hang megnyugtatja. Képtelen egy helyben ülni.
– Rendben, figyelj csak! Vidd ki a következő csomagot, és adj nekem pár
percet! Felhívom Territ, egy volt iskolatársamat. Ott dolgozik ápolónőként.
Csak pár percet kérek. Annak nincs értelme, hogy odarohanj a reptérre,
aztán ott ülj órákig, és közben agyonidegeskedd magad.
– Rendben – egyezik bele. Megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy
Debbie tényleg tudja, mit kell tenni, mint mindig.
Elindul, lassan lélegzik, hogy lenyugtassa magát. A kishúgára gondol,
széles mosolyára és finom kezére, amellyel mindig hadonászott, amikor
olyasvalamiről mesélt, amiért lelkesedett. Ha megtalálja Patricket, meg
fogja ölni. Ebben biztos. Ezért nagyon reméli, hogy a rendőrség találja meg
először. Rémálomba illő képek futnak át az agyán; a klíma ellenére izzadni
kezd, és két alkalommal is rossz helyen fordul le.
– Koncentrálj már! – dorgálja meg magát.
Megcsörren a telefonja. A műszerfal képernyőjére pillant abban a
reményben, hogy Debbie hívja, de sajnos Mack az. Mack naponta legalább
kétszer ellenőrzi. Amint ezek a hívások elmaradnak, Logan tudni fogja,
hogy sikerült elnyernie a sógora bizalmát. Nagy levegőt vesz, és felveszi a
telefont.
– Szia, Mack! – Épp kinyitja a száját, hogy elmesélje a Maddyvel
történteket a sógorának, de mielőtt bármit is mondhatna, Mack beszélni
kezd:
– Fura dolog történt. Tudod, egy-egy csomag kézbesítése után mindig
kiküldünk egy e-mailt, amelyben megkérdezzük a címzettet, hogy mennyire
volt elégedett a szolgáltatásunkkal.
– Igen…? – feleli Logan óvatosan.
– Szóval volt valami gond a számítógépes rendszerrel, és kimentek az e-
mailek még a kézbesítés előtt…
– Mack, miért hívtál? – kérdezi Logan. Képtelen leplezni az idegességét;
alig várja, hogy Debbie visszahívja.
Rövid csend áll be közöttük.
– Mindegy, a hibát már kijavítottuk, de volt egy nő, Katherine West, kora
reggel kellett menned hozzá, és a lehető legalacsonyabb pontszámot adta
nekünk a kérdőíven. Látom, hogy a csomag kézbesítése nem történt meg, és
az üzlet neve alapján azt feltételezem, hogy egy laptop volt benne, szóval
Logan… hol van ez a laptop?
Mack hangja udvarias, érdeklődő. Logan tudja, hogy bárki, aki hallaná
ezt a beszélgetést, úgy gondolná, hogy mindössze szeretné kideríteni, hol
történt hiba. Ő viszont tudja, hogy a főnöke épp lopással vádolja. Nem ez az
első alkalom, és nem is ez lesz az utolsó. Mindig gyorsan tisztázzák a
dolgot, a sógora pedig a végén valami olyasmit mond, hogy „Tudtam, hogy
van rá magyarázat”, de Logan tudja, hogy Mack számít rá, hogy lesz egy
alkalom majd, amikor nem lesz magyarázat, és nem tudják gyorsan
tisztázni. Egy pillanatra elhallgat, hogy összeszedje a gondolatait, és
erőszakkal elfojtsa az egyre erősödő dühét.
– Reggel megpróbáltam kézbesíteni a laptopot, de a nő nem nyitott ajtót.
Mondtam neki, hogy alá kell írnia, de akkor sem nyitotta ki. Megmondtam
neki, hogy akkor a nap végén leadom a csomagot a legközelebbi postán. A
doboz most is itt van a furgonban, máris készítek róla neked egy fotót.
– Á, nem, nem szükséges… – feleli Mack.
Logan viszont tudja, hogy de, igenis szükséges. Kiszáll a furgonból,
elcsúsztatja az oldalsó ajtót, megkeresi a csomagot és lefotózza úgy, hogy a
nő neve is jól látszódjon, majd elküldi Macknek.
– Megkaptad?
– Igen, igen… rendben, ez tényleg furcsa. Lehet, hogy csak mérges volt,
hogy nem kapta meg ma.
– Hát, Mack, csak nem fogok erőszakkal bemenni a házba… – feleli
Logan, és igyekszik, tényleg nagyon igyekszik, hogy a hangjában ne legyen
semmi fenyegetés.
 – Nem, persze hogy nem – köszörüli meg a torkát Mack. – Lehet, hogy
csak véletlenül adott alacsony értékelést. Még egyszer kiküldöm neki a
kérdőívet, és esetleg fel is hívom majd pár nap múlva. Biztos félreértés
történt.
– Biztos. Akkor folytatnám a munkát – feleli Logan, és leteszi a telefont
anélkül, hogy egyáltalán megemlítené Maddyt.
Fogalma sincs, mit kezdjen magával, amíg Debbie hívására vár. Épp
Katherine West háza felé indult, de a kérdőív tanúsága szerint a nővel
minden rendben van, mindössze haragszik rá, hogy nem hagyta ott neki a
laptopot. A mai címzetteket tartalmazó listájára néz. Mit csináljon? Mit
kellene tennie? Végül balra fordul, és rácsap a kormányra, amikor
megjelenik előtte Patrick arca és dús szakálla.
Azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet ez a nap, de néha úgy érzi,
mintha az egész univerzum ellene fordult volna. Mindössze egy átlagos
napra vágyott meg egy hideg sörre a feleségével a nap végén. Hagyja, hogy
vezetés közben eluralkodjon rajta a düh. Végül is egyedül ül a furgonban.
Még párszor odacsap a kormányra, a kemény műanyagot megütve
megfájdul a tenyere, és az enyhe fájdalom felkúszik a karjába. Magában
motyog, összefüggéstelen, erőszakos gondolatok hagyják el a száját. Sosem
mondana ilyesmit mások előtt; mára sikerült megfegyelmeznie magát, hogy
ne tegye. Elképzeli az apját, amint elmosolyodik, vagyis inkább gúnyosan
elvigyorodik, és azt mondja: „A dutyiban fogod végezni, fiam, meglátod.”
A börtönben töltött első éjszakája egy kínszenvedés volt: kínozták a zajok,
a félelem, az apja arca, az apja szavai.
– Egy jó szülő, olyan szülő, aki megérdemli a gyerekét, azt szeretné, ha a
gyereke sikeres lenne – mondta neki Aaron. – Te nem kaptad meg ezt, de ha
kikerülsz innen, még lehetsz sikeres az életben.
Logan próbálja visszaidézni a pszichológus szavait, és ezeket ismételgeti
magában, akárhányszor dühös a világra és saját magára. Maddyre gondol és
arra, hogy bántották őt. Igyekszik nem maga elé képzelni a lány sebekkel
teli, véres arcát és testét. Szinte belebetegszik, amikor arra gondol, hogy a
kishúgát bántották, és most ott fekszik egyedül egy kórházi ágyban, ő nincs
ott vele, és nem fogja a kezét.
Attól a pillanattól kezdve szereti, hogy az anyjuk unottan hazahozta őt a
kórházból, majd a kislány háromnapos korában kinyitotta az első sörét, és
azt mondta: „Hú, de hiányzott már.”
 Maddy nem választott volna olyan férfit, aki bántja, ha nem úgy nő fel,
hogy a szülei ugyanezt teszik vele. Ez ennyire egyszerű.
A furgonjában ülve Logan felüvölt: átkozza az életét, mindazt, amit
önmagával tett, és hogy a korábbi ostoba döntései miatt minden egyes napja
csupa küzdelem. Olyan hangosan üvölt, hogy belefájdul a torka, de amikor
végül abbahagyja, nyugalom járja át.
Odaér a következő címre – fogalma sincs, hogy találta meg a házat –,
kiszáll a furgonból. Amíg arra vár, hogy bejusson a társasházba, azon
töpreng, vajon az a nő, Katherine West tényleg véletlenül értékelte-e őket
úgy, ahogy. Mindössze mérges volt rá, amiért nem hagyta ott neki a
laptopot, vagy másról van szó? Vajon így próbálja elérni, hogy felhívják,
vagy üzenetet küldjenek neki? Logan felcsönget a házba, majd megrázza a
fejét; biztos benne, hogy túlgondolja az egészet. De egyszerűen nem tudja
kiverni a fejéből, hogy Katherine West üzenetet próbált küldeni; ezzel a
furcsa és szokatlan módszerrel próbálta jelezni, hogy valami nincs rendben.
Szinte teljesen biztos benne. Egyszerűen képtelen kiűzni a gondolatot a
fejéből, hogy a nő veszélyben van – még így sem, hogy annyi más baja van
épp.
A címzett lakásának ajtaja kinyílik, egy szárit viselő hölgy áll a
küszöbön, izgatott várakozással.
– A fűszereim! – mondja. – Épp a legjobbkor! Pont elfogytak.
Logan elmosolyodik, és átadja a dobozt, közben észreveszi, hogy a nő
rápillant a kezére és az arcára. Érzi, amint elönti a meleg, inkább a
szégyentől, mint a kánikulától.
– Micsoda kidolgozott minták! – mondja a nő udvariasan, amint a kezén
terpeszkedő skorpiót nézi: az aprólékosan megrajzolt állat minden egyes
porcikája tökéletesen kivehető, a farkát felfelé tartja, szúrásra készen. A nő
elmosolyodik, megköszöni a csomagot, majd becsukja az ajtót. Könnyed,
megnyugtató és kedves hangja hatására Logan haragja lecsillapodik.
Maddyvel minden rendben lesz. Istenem, add, hogy rendben legyen! Tarts
ki, Maddy, jövök!
Visszasétál a furgonhoz, mire a telefonján felvillan Debbie neve.
– Na, beszéltem Terrivel – mondja, amikor Logan felveszi a telefont. – A
sürgősségi osztályon dolgozik. Maddy az intenzíven van.
– Jaj, istenem! – feleli, és hányingere támad.
 – Terri azt mondta, hogy mesterséges kómába helyezték, hogy a
szervezete pihenhessen és gyógyulhasson. Az agyában ödéma keletkezett,
és arra várnak, hogy a duzzanat lelohadjon. Foglaltam neked repülőjegyet
ma este nyolcra. Holnap reggelig nem tudnak többet mondani az
állapotáról. Keresek neked egy szállodát a kórházhoz közel.
– Köszönöm, kicsim, köszönöm – feleli Logan. Elerednek a könnyei,
ettől egy kicsit elszégyelli magát. A húga, az ő kishúga. Megölöm,
megölöm!
– Gyere haza! – mondja Debbie.
Logan látja magát, amint fel-le járkál a kis lakásuk nappalijában, és várja,
hogy teljen az idő.
– Nem, inkább befejezem a munkát. Már nincs olyan sok címem, és kell
valami, ami eltereli a figyelmemet. Fel tudnád hívni őket óránként… a
barátnődet, Territ… fel tudnád hívni Territ óránként, hogy van-e valami hír?
– Persze. Próbálj megnyugodni! Maddy a legjobb kezekben van. Semmit
sem tehetsz érte.
– Szeretlek – mondja Logan. Nem szokta ezt mondani; furcsán érzi
magát, mikor kimondja.
– Jaj, kicsim, én is szeretlek, és minden rendben lesz! Maddy fel fog
épülni. Csináld végig a napot, addig bepakolok neked.
Miután Logan letette a telefont, elkezdi tervezgetni, hogyan hozassa át
Maddyt Sydney-be, hogy ő és Debbie gondoskodhassanak róla. Ahogy a
jövőt tervezgeti, és elképzeli, hogy Maddy már jobban van, sikerül kicsit
összeszednie magát, és bár hallja, hogy megint üzenete érkezett, csak akkor
néz a telefonjára, miután már megállt a következő cím előtt.
Te leszel a következő.
Logannek nem ismerős a telefonszám. A mondat vészjósló a maga
rövidségében. A következő micsoda? Vajon valóban neki szól az üzenet?
Vagy rossz számra küldték?
A négy szót bámulja. Sok olyan ember van a múltjában, akiről el tudja
képzelni, hogy fenyegető üzenetet küldjön. Olyanok, akiktől lopott, akikkel
a börtönben ismerkedett meg, sőt, még olyanok is, akiket egykor a
barátjának tartott, mint például Nick, aki valószínűleg még mindig
börtönben van. Ama végzetes éjszaka óta nem beszélt vele, és akkor sem
akart vele találkozni, amikor bejött hozzá a börtönbe, mielőtt őt magát is
elkapták és elítélték volna mindazért, amit elkövetett.
 Váratlan nevetés szakad ki belőle. El sem hiszi, hogy ez még mindig
ugyanaz a nap. Hangosan nevetni kezd, mintha valaki élete legjobb viccét
mesélte volna el neki. Csak akkor veszi észre, hogy nedves az arca, mikor
már abbahagyta, és vett egy nagy levegőt.
Miben leszek én a következő? Nézegeti az üzenetet, próbálja kitalálni,
kinek a száma, de nem tud rájönni.
Maddy kórházban fekszik, most pedig valaki azt mondja neki, ő lesz a
következő. Ez nem lehet véletlen. Vajon Patrick küldte az üzenetet?
Biztosan nem. Ő Melbourne-ben van, messze innen. Talán nincs is köze
ahhoz, ami Maddie-vel történt. Arcok és nevek futnak végig az agyán.
Mindenki, akihez valaha köze volt, tudja, hogy van egy húga, akit szeret.
Még ha Nick még mindig börtönben van is, mindent tud Logan életéről, és
lehet, hogy nem tette túl magát azon, hogy az utóbbi pár évben hanyagolta.
Lehet, hogy túl sokat mesélt neki a dolgairól. Nick mindenhol ismer valakit.
Ahogyan Logan belemerül a spekulálásba, a lehetőségek tárháza egyre
duzzad. Amikor belegondol, mennyi mindent tett, amit nem kellett volna, a
szívverése felgyorsul.
Mi van, ha ez a büntetése? Azt hitte, maga mögött hagyta a múltat, de mi
van, ha valaki, akitől egykor lopott, azt szeretné, ha egy életre megtanulná,
hogy ez nagy hiba volt? Bántani valakit, akit szeret, a legrosszabb büntetés.
Akárki is verte meg a húgát, biztosan tudja, hogy azonnal oda akar majd
repülni hozzá. Tudta, hogy azzal, ha bántja Maddyt, odacsalogathatja őt,
hogy szembenézzen vele.
– Istenem… – suttogja. Érzi, hogy kavarog a gyomra, a homlokán
izzadságcseppek gyöngyöznek. Maddyt olyasmi miatt bántották, amit ő tett.
Ma este odarepül Melbourne-be, és a múltja ott fog várni rá.
Ismét rácsap a kormányra, és érzi, amint forr benne a düh, amint megint
azt kántálja magában, megölöm, megölöm – csak most már nem tudja, ki is
az, akit meg akar ölni.
 TIZEDIK FEJEZET
GLADYS

– Megmondom, mit kellene még ebbe – mondja Lou a tévére mutatva,

amelyben épp egy tehetségkutató műsor megy. – Egy idomított kutya, aki
mindenféle trükköt mutat be.
– Pár hete már volt ilyen versenyző – feleli Gladys –, csak kiszavazták.
Olykor rápillant a tévére, de nézni nem nézi. Kinéz a nagy ablakfülke
üvegén, amely előtt a kis kerek asztal és két szék áll, ahol ő és Lou
reggelizni szoktak. A besütő nap sugarai narancssárgára színezik a faasztalt,
és bár nem szeretne kimenni a hőségbe, az élénkzöld fű és a ragyogóan kék
ég kettőse egyre hívogatja.
– Senki sem értékeli ma már az igazi szórakoztatást.
Gladys utálja ezt a tehetségkutató műsort, de Lou nem hajlandó mást
nézni annak ellenére sem, hogy az összes létező streamingszolgáltatásra
előfizetettek. Egy-egy filmre nem tud olyan hosszan odafigyelni, hogy ne
felejtse el, melyik szereplő kicsoda, a sorozatok alatt meg elszundít, és
amikor felébred, dühös a feleségére, hogy az nélküle nézte tovább. Csak
azért ül itt mellette a hűvös nappaliban, mert Lou egész reggel őt
szólongatta. Érzi, hogy ma szüksége lesz rá. Peternek kellett volna jönnie,
de hát nem tud. Jobban szereti, ha Peter fürdeti és borotválja meg, mert
Gladys ügyetlenül csinálja, a múltkor is két vágást ejtett az állán.
– Nincs igazam? – kérdezi Lou, Gladys pedig rádöbben, hogy az előbb
nem válaszolt neki.
– De, de… – ért egyet. – Ideje bevenned a gyógyszereidet, Lou. Eszel
hozzá egy falatot?
– Egy finom barackra nem mondok nemet. Van itthon barack?
– Van – feleli Gladys. Hallja, hogy Lou halkan felsóhajt. Azt szerette
volna, ha nincs itthon barack, hogy elégedetlenkedhessen és
méltatlankodhasson egy kicsit.
 Még mielőtt Lou bármit is mondana, Gladys kimegy a konyhába, felkap
egy barackot, megmossa, és cikkekre vágja, elég kicsikre ahhoz, hogy Lou
könnyen meg tudja enni, ám egyben elég nagyra, hogy a remegő kezével
meg tudja fogni. Bedob egy darabot a szájába, ízlelgeti az édes-savanykás
gyümölcsöt – mintha magába a nyárba harapott volna bele. Amikor eszébe
jut, hogy már nincs mit várnia Lou távozásán kívül, a barack a torkán akad.
Ne legyél már ostoba! – dorgálja magát.
Beviszi a barackot Lounak, és odaadja neki a gyógyszereit, majd
csendben megvárja, amint beveszi őket, mint egy gyerek.
– Most meg hova mész? – kérdezi tőle a férfi, amikor kimegy.
– Végzett a szárítógép. Felviszem a ruhákat és elpakolom.
– Egy pillanatig sem tudsz nyugton maradni! – feleli Lou ingerülten.
– Csak egy perc – válaszolja Gladys, lenyelve a durvább visszavágást.
Miután elpakolta a ruhákat, bemegy a vendégszobába megnézni,
Katherine felhúzta-e már a redőnyt a gyerekszobákban, de nem, és a ház
továbbra is csendes, ragyog a délelőtti forróságban.
Egy pillanatig a házat figyeli, és azon gondolkodik, miért is zavarja őt ez
az egész ennyire. Ezernyi okot fel tudna sorolni, miért ne kellene
foglalkoznia vele, de úgy érzi, valami nem stimmel, és nem érti, miért.
Hogy értette Sophie, hogy furcsa dolgok történnek a házban? Vajon ő is
érezte a feszültséget a szülei között?
Gladys letöröl egy foltot az ablaküvegről. Vajon Westék el fognak válni?
Katherine akarja a válást vagy John? Vagy mindketten? Reméli, hogy
nem fognak elválni, már csak a gyerekek miatt sem. Katherine számára
biztosan ők az elsők. Gladys tudja, hogy nagyon szenvedélyes és szerető
anya. A múlt év közepéig az anyja, Janet is besegített neki a gyerekekkel,
amíg egy szívrohamban meg nem halt. Katherine teljesen összeomlott.
Lehet, hogy az anyja halála után ma már egészen másképp látja az életét.
Ha elveszítjük egy szerettünket, előfordul, hogy onnantól mindenre teljesen
másképp tekintünk. Gladys is másképpen áll hozzá az életéhez, amióta
tudja, hogy Lou már nem lesz sok évig a társa. Már semmi sem érdekli
annyira, mint korábban.
Az egyik redőny alig láthatóan megmozdul, és Gladys megdöbbenésére
két pici kéz jelenik meg egy papírdarabbal. Valamit írtak a papírra vastag
kék filccel, de Gladys nem tudja kivenni. Mára mindenhez szüksége van a
szemüvegére, de a tévé mellett hagyta. Összevissza kapkodja a fejét, hátha
megpillant valamit a vendégszobában, ami hasznára lehet, majd nagy
örömére eszébe jut, hogy Lou az itteni komódban tartja a távcsövét, amelyet
madármegfigyelésre szokott használni.
– Ne menj el, ne menj el… – ismételgeti, miközben sietve kibogozza a
távcső pántját, majd a szeme elé emeli, és addig állítgatja a lencsét, amíg
nem látja a papírlapon álló girbegurba betűket.
Segíccség
Segítség. Azt próbálták leírni a gyerekek a kis kusza betűikkel, hogy
„Segítség”. Borzongás fut végig Gladys hátán, amint előveszi a
mobiltelefonját a zsebéből, hogy készítsen egy fotót, és megmutassa
Lounak, hogy a férfi is elhiggye, hogy valami igenis történik a
szomszédban – ám a kis kezek ekkor hirtelen eltűnnek, és a redőny lehúzva
marad.
Gladys erősen dobogó szívvel vár egy kicsit, de a házban nincs több
mozgás, és minél tovább áll ott az ablak előtt, annál inkább
elbizonytalanodik abban, amit látott. Remegő lábbal megy vissza a
földszintre.
– Nem fogod elhinni, mit láttam! – mondja Lounak.
– A ruhásszekrényt, gondolom – feleli Lou, régi humorának egy
darabkája ismét visszatér.
– Nem, komolyan beszélek, Lou. Épp a vendégszobában voltam, és
kinéztem az ablakon, hogy Katherine-éknél fel van-e már húzva a redőny,
amikor…
– Mit érdekelnek téged ennyire azok a redőnyök? – szakítja félre Lou
összehúzott szemöldökkel. – Kezdesz begolyózni, Gladys. Azért hagyták
lehúzva, hogy ne jöjjön be a meleg, ennyire egyszerű. Ne foglalkozz már
vele!
– Hallgass végig, Lou Philips, ne szakíts folyton félbe! Nagyon
udvariatlan vagy – feleli Gladys éles, sipító hangon.
Lou lehorgasztja a vállát, és a foteljába süpped. Utálja, ha a felesége
rákiabál.
– Ne haragudj, öreglány – motyogja. Nem szokott ilyesmit mondani, így
Gladyst elönti a gyakori bűntudat. Lou nem szándékosan viselkedik így.
Leül mellé a saját bőrfoteljébe.
– Nincs semmi baj, kedvesem, csak el akarom mesélni, mit láttam,
úgyhogy hallgass végig.
 – Rendben, mondd csak – feleli Lou. Semmi másra nem figyel, csakis a
feleségére, és még mindig bántja, hogy kiabált vele.
– Az egyik gyerek kidugott egy kézírásos feliratot a redőny mögé, és az
volt rajta, hogy „Segítség”. Mármint rossz helyesírással volt írva, de
biztosan úgy értették, hogy „segítség”. Előveszi a telefonját azt kívánva,
bárcsak tudott volna képet készíteni róla, majd visszadugja a zsebébe, feláll,
ismét visszaül. A felirat megjelenik a lelki szemei előtt. Valóban azt látta,
amit gondol?
– Ez kicsit furcsa – ismeri el a férfi.
– Tudom – feleli Gladys. Megkönnyebbül, hogy a férje így is hisz neki,
hogy ő maga már nem is biztos abban, amit látott. – Mondtam, hogy valami
nincs rendben a szomszédban. Szerintem át kellene mennünk, és addig ott
állni, amíg Katherine ki nem nyitja az ajtót, vagy fel is hívhatnám a
rendőrséget.
– Figyelj, kedvesem – szólal meg Lou lágy hangon. – Tudom, hogy
nehéz neked, hogy egész nap itt kell ülnöd velem, pláne így, hogy
legszívesebben kint lennél a szabadban. Szerintem jót tenne, ha elmennél
egy kicsit sétálni vagy valami. Elleszek addig itt egyedül.
Gladyst bosszantja, hogy Lou úgy gondolja, csupán beképzeli a dolgot,
csak mert sok időt tölt a négy fal között. Azt hitte, ebben most az ő oldalán
áll. Próbál nem ingerülten válaszolni, tudva, hogy a férje kedves akart lenni,
amikor ezt mondta.
– Valami történik abban a házban. Egyszerűen tudom. – Gladys a kezét
tördeli, érzi, ahogy marcangolja a szorongás. A tegnapiak, amiről nem
mesélt Lounak, ismét kísérteni kezdik. De a tegnap történteknek
nyilvánvalóan semmi közük ahhoz, ami most Katherine-éknél folyik, és
Gladys nem lát okot arra, hogy felzaklassa vele Lout, pláne így, hogy
semmit sem tehet az ügy érdekében.
– Lehet, hogy veszekedtek Johnnal, és a mai napot arra szánják, hogy
kicsit lenyugodjanak. Lehet, hogy a gyerekek is ezért olyan nyugtalanok, és
próbálnak játékot csinálni az egészből. Emlékszel, amikor azt hitted, hogy
az új titkárnővel flörtölök a munkahelyemen?
– Az már ezer éve volt, Lou! – sóhajt fel, és megdörzsöli a homlokát.
Érzi, hogy hamarosan meg fog fájdulni a feje.
– Tudom, de akkor mi is egész este veszekedtünk, másnap pedig
mindketten szabadságot vettünk ki, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Egy
párnak olykor szüksége van egy kis térre ahhoz, hogy mindent
megbeszélhessen. Lehet, hogy a gyerekek csak játszanak. Ha felhívnád a
rendőrséget, valószínűleg sem Katherine, sem John nem lenne túl hálás érte.
Senki sem szereti, ha egy szomszéd beleavatkozik az életükbe.
– De hát John nincs is otthon, nem? Azt mondtad, hallottad, amint reggel
elindult munkába.
– Valóban ezt mondtam? – kérdezi Lou zavartan.
– Fel kellene hívnom Katherine-t…
– Megint bele akarsz avatkozni az életükbe. Mindenki azt fogja hinni,
hogy bolond vagy.
– Lou, azt mondtad, hogy John kora reggel elment, hogy a kocsija
gumijai úgy csikorogtak, hogy felkeltél rá. Lehet, hogy nagy veszekedés
volt köztük. Lehet, hogy John… megütötte Katherine-t vagy ilyesmi…
Nem tudom. Lehet, hogy segítségre van szüksége, és ezért csinálták a
gyerekek azt a feliratot. Biztosan te is látod, hogy valami nincs rendben…
Előhúzza a mobiltelefonját a köténye elülső zsebéből, mire lehull pár
zsebkendő a földre. Lehajol, és felszedi őket.
– Hát, akkor hívd fel Katherine-t!
Gladys nem felel.
– Azt mondtam, akkor hívd fel! – ismétli meg Lou.
– Már megpróbáltam – vallja be Gladys –, négyszer is. – Lenéz a
telefonjára, és beharapja az ajkát.
Mit kellene tenni most?
Lou szeme kikerekedik.
– Le fognak tartóztatni zaklatásért, Gladys. Gondolj bele, mi lesz, ha
börtönbe kerülsz! Mi lesz akkor velem? – nyög fel újra.
Gladys gyorsan odalép hozzá, és remegő ujjára teszi a kezét.
– Ez nem fog megtörténni, Lou – nyugtatja meg. – Nem hívom fel
többször. Inkább gyorsan megcsörgetem Johnt a munkahelyén, aztán
hagyom a dolgot. Csak egy perc. Csak megkérdezem, hogy vannak a
gyerekek, és… Á, nem tudom, majd kitalálok valamit. Felhívom a
munkahelyén.
– Honnan van meg a munkahelyi száma?
– Nincs meg, de tudom, hogy a Barker és Társainál dolgozik. Katherine
egy csomó céges noteszt adott nekem, azt mondta, lecserélik a logójukat.
Felhívom, és ha bármi gyanúsat mond a telefonban, megint átmegyek
hozzájuk, és megnézem, mi folyik ott – mondja Gladys a mobiljára
tekintve. Nem néz Loura; esélyt sem ad neki arra, hogy lebeszélje a
tervéről. Lou várakozón összefonja a karját.
Gladys a telefonjára pillant a szemüvege mögül, és lassan bepötyögi John
cégének nevét a Google-ba.
– Megvan! – kiált fel diadalittasan, amikor megtalálja, és rányom a
telefonszámra a weboldalon. Katherine büszkén mesélte neki korábban,
hogy a férfi partner lett a vállalatnál. Nagy cég, több mint százan dolgoznak
ott. Gladys onnan tudja, hogy utánanézett.
– Halló, jó napot kívánok! – szól bele a telefonba, amikor meghallja a
határozott női hangot a vonal másik oldalán. Megköszörüli a torkát. –
Jonathon Westtel szeretnék beszélni.
– Megkérdezhetem, ki keresi és milyen ügyben? – kérdezi a nő.
Gladysben felmerül, hogy az igazat is mondhatná, de aztán mégis
másképp dönt, arra gondolván, hogy egy apró hazugsággal valószínűleg
többre megy.
– A szomszédja vagyok, és úgy látom, szivárog egy cső a kertjükben. A
feleségét nem érem el, és aggódom, hogy el fogja önteni a víz a házat –
mondja Gladys, és a sikerért szorítva összefonja az ujját. Az igazság nagyon
furcsán hangzott volna, de egyből eszébe jutott a tökéletes hazugság.
Egyszer ugyanis valóban fel kellett hívnia Katherine-t, mert órákig nem
zárták el a kerti csapot, amikor a medencét töltötték fel egy slaggal, ő pedig
a hálószoba ablakából látta, ahogyan egyre emelkedik a vízszint, és
hamarosan ki fog önteni a medencéből. „Hála istennek, hogy felhívtál!” –
utalt az esetre később Katherine.
– Egy pillanat, megnézem, tudja-e fogadni a hívását.
Gladys Loura pillant, aki bólint egyet. Most már őt is érdekli a dolog.
Tudniuk kell, hogy Katherine jól van-e. Gladys szinte anyai érzéseket táplál
a szomszédjukban lakó fiatal nő iránt. Katherine édesanyja már nem él, így
nem tudja megvédelmezni a lányát, és a fiatal nőknek néha szükségük van
egy idősebb és talán bölcsebb asszony segítségére.
– Sajnálom, Mr. West ma reggel nem jött be dolgozni – mondja ekkor a
női hang a telefonban.
– Biztos benne, hogy nem csak értekezleten ül? Mert akkor hagynék neki
egy üzenetet.
– Sajnálom, nem. Mint mondtam, egyáltalán nem jött be ma.
 – De hát akkor hol van?
A nő egy pillanatra elhallgat.
– Az asszisztense ezt nem említette – feleli.
– Akkor felhívnám a mobilján. Megkaphatnám a számát?
– Nem azt mondta, hogy a szomszédja?
– De igen.
– Akkor nem tudja a mobilszámát?
– N… nem.
– Sajnálom, de nem adhatom ki az alkalmazottak személyes adatait.
Köszönöm – feleli a nő, majd leteszi a telefont.
Gladys Lou felé fordul.
– De ha nem ment ma be dolgozni, akkor hol lehet?
– Talán otthon – találgat Lou.
– De hát te mondtad, hogy reggel elhajtott. Ha visszajött volna, biztosan
hallod, és különben is, miért jött volna haza a nap kellős közepén?
A férje megvonja a vállát.
– Tényleg elég gyorsan hajtott el, nagyon hangos volt, és azt
gondoltam… azt gondoltam…
– Mit gondoltál? – kérdezi Gladys. Próbálja palástolni a férfi
bizonytalankodása miatti türelmetlenségét.
– Jaj, Gladys, most jut eszembe, hogy visszajött! Igen, úgy tíz perc múlva
visszajött, én pedig azt kérdeztem magamban, vajon mit keres megint
otthon. Hallottam, amint felhúzódik a garázsajtó, és ő ráhajt a
kocsifeljáróra. Visszajött, Gladys, csak elfelejtettem.
– Jaj, Lou, hát miért nem mondtad?
– Elfelejtettem, kedvesem, csak most jutott eszembe. Úgy értem, ez nem
olyasmi, amit megjegyez az ember. Sajnálom – szabadkozik Lou. Gladys
nem szereti ezt az énjét. Jobban kedveli, ha mogorva, mert akkor olyan,
mint régen.
Felsóhajt.
– Nem a te hibád, csak… Minden olyan furcsa ma. – Összehúzza a
szemöldökét, és összefonja a karját. – És meddig maradt otthon, miután
visszajött? Vagy még mindig ott van?
Lou odafordul felé, rábámul, és a tekintetéből Gladys látja, összezavarja
a kérdés.
 – Nem tudom – feleli. – Biztos megint elszunyókáltam. – Visszafordul a
tévé felé. – Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baj, kedvesem.
Elefántot csinálunk a… bolhából, igen, ez az. Semmi baj nincs. Mindössze
kivettek egy szabadnapot.
– Szerintem nem – áll fel Gladys. Az ablakhoz megy, és kinéz a csendes
utcára, ahol a kánikulában minden mozdulatlan. Még a lóripapagájok is
elvonultak egy árnyékos helyre aludni.
Rápillant a telefonjára. Fel kell-e hívni a rendőrséget egyszerűen azért,
mert aggódunk egy szomszédunk miatt, akinek a férje nem ment be
dolgozni, a gyerekeit pedig nem vitte el az iskolába?
Lou csendben figyeli.
– Nézd, lehet, hogy volt egy kis összezördülés, és most beszélik meg.
Lehet, hogy a gyerekeket a kánikula miatt nem vitték iskolába. Bármi
történhetett. És ha megnéznénk egy részt a kedvenc krimisorozatodból,
tudod, abból az orvososból? Na, mit szólsz, öreglány?
Gladys a tévé felé fordul, amelyben épp egy újfajta matracot hirdető
reklám megy. Lounak igaza van. Senki sem szereti, ha megjelenik nála a
rendőrség. De hát végül is ez a dolguk, hogy betartassák a törvényt, és
őrizzék a rendet. És nem is arról van szó, hogy állandóan hívogatná a
szomszédait. A tegnapi incidens után sem telefonált. Akart volna, de végül
nem tette.
Hírek következnek. A fiatal melbourne-i nő esete a szalagcím, akit
megtámadtak a saját lakásában.
– Mesterséges kómába helyezték a melbourne-i Footscrayi Kórházban
azt a huszonöt éves nőt, akit két napja támadtak meg az otthonában. A
szomszédok arról számoltak be, hogy a támadást megelőző napokban
veszekedést hallottak a lakásból.
Hallod ezt? – gondolja magában. Veszekedést hallottak, de semmit sem
tettek, most pedig… látjuk, mi történt szegény lánnyal. Az emberek mindig
azonnal lezárják azzal, hogy ne üssük az orrunkat mások dolgába, de mi
van, ha azoknak a másoknak segítségre lenne szüksége? Ha tényleg
segítségre szorulnak?
Nem osztja meg Louval ezeket a gondolatokat, mert nem lenne értelme.
Inkább tovább hallgatja, amit a sötét hajú hírolvasó mond a tévében.
– A rendőrség a lakosság segítségét kéri a képen látható férfi
személyazonosságának és hollétének felderítésében. A férfit látták utoljára
távozni a lakásból a támadás estéjén.
A bejátszott kamerafelvételen egy piros baseballsapkát viselő, fiatal férfi
homályos képe jelenik meg.
– Ez bárki lehetne – mondja Lou.
– Igen – ért egyet Gladys, bár van valami abban a férfiban, ami miatt
mintha kicsit ismerős lenne neki, de fogalma sincs, miért.
A képernyőn egy szigorú külsejű rendőr jelenik meg; kalapját a szemébe
húzta a tűző nap ellen.
– Mindössze a felvételen látható személy hollétének felderítésében
kérünk segítséget. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, hogy köze
lenne a fiatal nő megtámadásához. Azt reméljük, hogy ő maga jelentkezik
majd a rendőrségen, és segíti a hatóság munkáját.
– Még szerencse, hogy nem itt Sydney-ben van.
– Igen – ért egyet Gladys –, tényleg nagy szerencse. Szegény lány.
Furcsa, hogy a tévében látható férfi ismerős neki. Megrázza a fejét.
Lehet, hogy a hőség a klíma ellenére is megviseli. A műsor továbblép a
következő hírre, az előbb látott férfi képe azonban nem hagyja nyugodni.
Ahogyan Katherine némaságba burkolózó háza és az a dilemma sem, hogy
mégis mit kellene most tennie.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Meglepett, mennyire egyszerű volt fegyvert szereznem. Ráadásul illegálisat.

Egy legális fegyver beszerzése túl sok papírmunkával jár, és csak
vadászathoz lehet használni, vagy abban az esetben, ha az ember egy
lövészklub vagy valami hasonló tagja, de ilyen hazugságokat nem tudtam
volna kitalálni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha kapcsolatba kerülök
azzal a világgal, ahol illegális fegyvereket lehet szerezni. Egyik este merült
fel ez egy beszélgetés alatt.
– Ha tehetném, egyszerűen fejbe lőném – mondta a barátom, Derrick a
főnökére utalva egy kellemetlen munkanap után. – Megtenném – motyogta
–, tényleg megölném.
– De honnan szereznél fegyvert? – kérdeztem. Mosolyogtam, hogy ne
vegyen komolyan, de közben nagyon is figyeltem. Tudni akartam. Tényleg
tudni akartam.
– Hát… – kezdte –, ismerek egy fickót, aki ismer valakit…
Nem tudom, mit szólna Derrick ahhoz, hogy én tényleg szereztem
magamnak egy fegyvert az információi alapján, vagy ahhoz, amit most
csinálok. Már egy ideje nem beszélünk. „Megváltoztál” – mondta egyszer,
ami valójában azt jelentette, hogy „untatsz”.
De akkor nem érdekelt. Otthon úgyis jobban éreztem magam. Otthon,
édes otthon. Vicces, hogy ez milyen gyorsan megváltozott.
Tegnap bekopogtam egy házba a Kings Cross negyedben. Szép épület
volt, és egy férfi, aki épp a kutyáját vitte ki sétálni, úgy köszönt rám, amikor
bementem, mintha jogom lenne ott lenni. Valószínűleg fogalma sincs, mi
folyik a házban, ahol lakik. Bekopogtam az ajtón, kifizettem a pénzt, és
olyasmivel távoztam, amivel életeket lehet kioltani. A férfi, aki átadta a
fegyvert, szinte rám sem nézett. Mintha csak egy csésze kávét nyújtott volna
oda.
Ám nap mint nap életek érnek véget, a többi ember pedig csak él tovább.
Ezt éreztem én is, amikor azt mondta, hogy köztünk mindennek vége – azt
éreztem, hogy vége az életemnek. Olyan volt, mintha meghaltam volna.
Azt akartam, hogy az én életem máshogy alakuljon, mint az apámé. Nem
akartam az ő útját járni, és a kanapén végezni egy pohár itallal a kezemben.
Muszáj, hogy az én életem másmilyen legyen. Egyszerűen nem fogadhattam
el, hogy véget ért a kapcsolatunk. Nem is fogadtam el. Most sem fogadom
el, de nem hiszem, hogy újra azok tudnánk lenni egymásnak, akik egykor
voltunk. Most már nem.
A fegyver nehéz; a hideg fém a meleg bőrömnek feszül. A fegyver a
félelem maga. Ha nem lenne pisztolyom, Katherine már biztosan
megpróbált volna kiszökni. Kérdés nélkül kiküldte volna a házból az ő két
kis angyalkáját. De a fegyver mindent megváltoztat. El sem tudja képzelni,
mennyire egyszerű lenne bántanom, megsebesítenem vagy megölnöm vele
valakit.
Minden egyes mozdulatomat figyelik.
Látom, hogy gondolkozik, tervezget. Már megpróbált a józan eszemre
hatni, könyörögni, és az emberségemre alapozni, de nem járt sikerrel.
Ehhez már túl késő. Elterveztem az életemet, és mindazok után, amin
átmentem, megérdemeltem volna, hogy úgy alakuljon, ahogyan akartam.
Szerelmes lettem – bármi is legyen az. Szerintem szerelem volt. Egykor ő is
ezt érezte, de most azt állítja, vége, és ez nem igazság.
Az apámnak pár dologban igaza volt. Igaza volt a nőkkel és az
irányítással kapcsolatban.
De engem nem fog senki sem irányítani, és ha nem kaphatom meg azt az
életet, amit akartam, akkor senkinek nem jár az élet. Érzések után kutatok
magamban, de semmit sem találok. Mintha csak egy random újságcikket
olvasnék, vagy épp egy unalmas számsort néznék. Fogtam a
szomorúságomat és a haragomat, és bezártam őket egy dobozba. Jobb így.
– Megkaphatják az iPadjüket? – kérdezi. Olyan udvarias és óvatos, hogy
beleegyezem. Nagylelkű és kedves vagyok.
Az ember nagylelkű és kedves azokkal, akiket szeret. Szerintem ő is azt
mondaná, hogy kedvesen bánt velem, és nagylelkű volt. Régen még láttam
az irántam érzett szeretetét a szemében. Észre kellett volna vennem, hogy ez
mikor tűnt el. Mára már tudom, hogy ha valaki már nem szeret többé, az
nem egyik napról a másikra történik. A távolság szép lassan, fokozatosan
nőni kezd köztetek, és egy nap rájössz, hogy életed szerelme már nem érzi
azt, hogy te lennél élete szerelme.
 – Életem szerelme… – motyogom.
– Tessék? – kérdezi, de nem ismétlem meg. Lélekben már a múltban
vagyok, egy boldogabb világban.
Egy hűvös őszi napon ismerkedtünk meg a városban. Erős szél fújt. Épp
munkába sétáltam lehajtott fejjel, a szemem könnyezett a viharos lökésektől.
És egyszer csak összeütköztünk.
– Jaj, bocsánat! – mondtam, és tettem egy lépést hátrafelé.
– Semmi baj – felelte mosolyogva. – Nem kell sírni.
– Jaj, nem azért, csak a szél… csak… – motyogtam, mert olyan szép volt,
hogy legszívesebben megsimogattam volna a barna haját, amelybe az
erőtlen őszi nap sugarai arany tincseket varázsoltak. Nevetett, amiért nem
értettem a viccet. Aztán én is nevettem vele.
– Hadd hívjalak meg egy kávéra, és máris jobban leszek – kértem, ő
pedig igent mondott. Alig hittem el, hogy beleegyezett. Volt egy kávézó pár
lépésre, bent pedig, ahol nem fújt a szél, egy üres asztal. A levegőnek
cukoríze volt, a kávégép pedig zúgott és kattogott. Miután megrendeltük az
italunkat, egy ideig csak ültünk ott egymással szemben, néztük a másikat és
mosolyogtunk, amint tudatosult bennünk, hogy a vonzalmunk kölcsönös.
– Lassan vissza kellene mennem dolgozni – mondta.
– Hol dolgozol? – kérdeztem, de ő megrázta a fejét. Korainak tartotta
elárulni, én pedig megértettem. Hiszen fogalmunk sem lehet, mi zajlik egy
idegen fejében. Mára már régóta ismer, de még most sincs fogalma róla.
Mármint valódi fogalma. És ezt most már tudja.
Ez után az első „félig randi” után, emlékszem, ahogyan kiléptem a
kávézóból, felnéztem az égre, és némán elmormoltam egy hálaimát, mert
úgy éreztem, pontosan erre vágytam életem fájdalmas évei során. Végre
megkaptam a jutalmat, amit megérdemeltem.
Biztos voltam benne, hogy ő nem olyan, mint az összes többi nő, akit
valaha ismertem. Teljesen biztos voltam benne – és persze hatalmasat
tévedtem.
Szóval most itt állok, a fegyvert óráról órára nehezebbnek érzem. Kezdek
kicsit elbizonytalanodni a tervemet illetően, de már semmit sem tehetek.
– Légy olyan, akár egy cápa, fiam – mondta mindig az apám. – Haladj
mindig előre, különben véged.
Előszeretettel ontotta magából ezeket a közhelyes tanácsokat.
Megfogadni persze már nem tudta őket.
 Miután tizenöt éves koromban az apám elveszítette a munkáját, azzal
töltötte a felszabadult időt, hogy ivott, és gyűlölte az anyámat, illetve ennek
kiterjesztéseképp engem is. Egyszerűnek tűnik a sztori, egyszerű
megoldással. Hiszen visszaköltözhettem volna az anyámhoz, de úgy
éreztem, az apám fuldoklik, és akárhányszor olyasmit tett, hogy azt
mondtam neki, otthagyom, azonnal belém kapaszkodott, és arról nyafogott,
milyen szörnyű az ő élete.
Akkor már több mint egy éve vele éltem, és nem akartam visszatérni a
szabályok és kötelezettségek világába. Nem árultam el az anyámnak
mindent az apámról.
– Imádná, hogy elveszítettem a munkámat; boldog lenne, hogy szenvedni
lát – mondta az apám. Zöld szeméből a kimerültség és az alkohol okozta
bágyadtság sugárzott, a haja zsíros volt, mivel úgy gondolta minek
zuhanyozna, ha úgysem kell munkába mennie.
– Nem mondom el neki – feleltem.
– Jó gyerek vagy. Hamarosan talpra állok.
A negyedik sör után mindig optimistán állt a munkakereséshez. A hetedik
után már nem annyira. Azért veszítette el a munkáját, mert egy műszaki
áruház vezetőjének felelnie kell a hiányos árukészletért. És mert egy
gyönyörű nő mindig megérdemel valami drága ajándékot. Mindezt csak
később raktam össze magamban. Az ő beszélőkéjével biztosan szerezni
tudott volna magának új munkát, csak az volt a gond, hogy az állásinterjúk
nagy részére enyhén másnaposan érkezett, mert „az a rohadt anyád teljesen
elvette az önbizalmamat; ha ő nincs, ma már saját üzletem lenne”.
Amíg ott voltam mellette, láttam, amint napról napra, hétről hétre
öregszik, és csak akkor boldog, ha elég sör van benne ahhoz, hogy
felsorolhasson mindent, amivel az anyám tönkretette az életét:
„Nem akart második gyereket.
Utált főzni.
Egyszerűen lusta volt, és nem akart normális munkát szerezni.
És, és, és…”
Sosem fogyott ki a panaszból. Éreztem, hogy apám anyámat hibáztatja a
saját ballépéseiért, de aztán hazamentem, és az anyám azt mondta: „Hidd
el, nem akarod úgy végezni, ahogyan az apád. Tanulnod kell, hogy vidd
valamire az életben. Azt szeretném, ha lenne választásod. Ne találkozgass
azokkal a fiúkkal, rossz társaság. Levágathatnád a hajad, eljárhatnál
edzeni…”, satöbbi, satöbbi. Nem érdekelt, hogy amit mond, igaz-e vagy
sem. Nem helyes, ha megmondjuk másoknak, hogyan éljék az életüket, és
mindig azt képzeltem, ha találok egy nőt, akivel együtt akarok lenni, az nem
ilyen lesz. A gyerekek nem sakkfigurák, amelyeket ide-oda lehet tologatni a
táblán; én mégis ide-oda vándoroltam kettejük között, amíg egyszer csak
nem bírtam tovább.
Most, ahogy próbálok elszakadni a múlttól, amely folyamatosan vissza-
visszatér a gondolataimba, akár egy bumeráng, ráeszmélek, hogy a
gyerekek jó ideje nincsenek itt, pedig már vissza kellett volna jönniük.
Katherine némán ül a kanapén, és engem néz.
– Mit csinálnak ennyi ideig? – kérdezem tőle.
– Hát, tudod… Biztosan lerakták valahova az iPadjüket, és elfelejtették,
hova. – Hirtelen nyel egyet, lenyeli az igazságot. Nem csak az iPadjüket
keresik.
– Nem ostobák.
– Persze hogy nem, csak az iPadjüket keresik, és lehet, hogy… Nem
tudom, lehet, hogy kimentek vécére. Hiszen gyerekek.
A szeme a nappali padlójára szegeződik, én pedig tudom, hogy van itt
még valami más is. Felszaladtak a kárpitozott lépcsőn, de most csendben
vannak, és különben is csak pár percre kellett volna távol lenniük.
– Felmegyek, megnézem, mit csinálnak – mondom.
– Ne, kérlek, mindjárt itt lesznek! Nem kell felmenned.
– Tudom, hogy nem kell – nevetek fel. – Nem azért csinálom, mert kell,
hanem mert akarom.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
KATHERINE

A kanapén ül, Sophie plüssmajmát szorongatva.

– Maradj itt! – utasította, majd rémületére lassan megindult a gyerekek
után fel a lépcsőn.
Feláll, majd gyorsan ismét leül. Azt mondta neki, hogy maradjon itt.
Próbál felidézni magában valami imát, bármilyet, ami nem úgy kezdődik,
hogy „én Istenem”; valami mást szeretne mondani, de az agya jelenleg
képtelen összefüggő gondolatokra. Lehunyja a szemét, hogy jobban halljon,
de csupán csend szűrődik ki a gyerekszobákból.
Magával vitte a fegyverét. Elméletileg most elfuthatna. Felkelhetne,
elrohanhatna a bejárati ajtóig, majd ki a házból. Elméletileg – már ha itt
tudná hagyni a gyerekeit, ha képes lenne ilyesmire. De nem képes rá, és ezt
a férfi pontosan tudja.
A kertre néző ablak felé pillant. Ha közelebb lenne az utcához,
kinyithatná, és segítségért kiálthatna, de az út mentén álló összes háznak
nagy kertje és vastag falai vannak. És ha a férfi meghallaná, még jobban
magára haragítaná.
A tévé fölötti polcra téved a tekintete: megpillantja a többgurigányi
csomagolópapírt, az ikrek ajándékait akarta ezekbe csomagolni. Három nap
múlva hatévesek lesznek. A kezébe temeti az arcát. Zsúrt terveztek
vasárnap délutánra. Ugrálóvárat is rendeltek a kertbe. A kamra tele van a
vendégeknek szánt köszönőajándékokkal, és tegnap este már az ikreknek
vett egyik ajándékot is becsomagolta. Idén valószínűleg kicsit túlzásba vitte
az ajándékokat, de amikor pár héttel ezelőtt a gyerekeknek vásárolgatott,
eszébe jutott, hogy mi van, ha jövő ilyenkor már nem lesznek együtt
Johnnal. A kósza gondolat megrémisztette. Nem gondolta volna, hogy
mostanra eddig jutnak. Azt hitte, biztos volt benne, hogy alaposan
átgondolta, őt szeretné társának. Ennek az egésznek nem kellett volna
megtörténnie.
 De tegnap estére biztos lett benne, hogy válni akar. Csak idő kérdése volt,
és ezt John is tudta.
– Nem teheted – mondta a férfi egy hete, amikor először felvetette neki,
hogy töltsenek el egy kis időt külön.
– Már a gyerekek is érzik – felelte. – Hagynunk kell egymásnak egy kis
levegőt. Mostanában mindig mérges vagy rám.
– Mert mindig megnehezíted a dolgomat – felelte a férfi összeszorított
szájjal. Összefont karja arról árulkodott, hogy nincs esély valódi
eszmecserére.
– Megértem, hogy így érzel. Tudom, hogy boldogtalan vagy, és én is az
vagyok… Lehet, hogy egy kis időre van szükségünk. – Megdörzsölte a
szemét, hogy ne könnyezzen, muszáj volt erősnek mutatkoznia.
– Nem teheted ezt! – rázta meg a fejét John. – Nem engedem.
Hogy mit érzett akkor? Megkönnyebbülést, talán. Azt hitte, ez azt jelenti,
hogy a férfi hajlandó megbeszélni a dolgokat, meg akarja érteni az
aggodalmát. De aztán minden megváltozott. A múlt éjjel veszekedtek a
másik nőtől érkezett üzenetek miatt, most pedig itt van… és a világa a feje
tetejére állt.
Feláll, és odamegy a nappali ajtajához. Nem fog itt ülni tovább. De aztán
megijed, mit fog tenni a férfi, ha nem engedelmeskedni neki. Ha valami
történik a gyerekekkel… Nem fogom hagyni, hogy megmondja, mit
csináljak – mondhatná bátran, ha nem lennének gyerekei. Ha gyerekei
születnek, a nő, az anya annyira sebezhetővé válik. Túlságosan retteg
ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen neki. Retteg a gyerekeiért. Így gyorsan
visszaül.
Visszatérnek a tegnap esti veszekedés képei. John saját sötét hajába
markolt, és a tehetetlenségtől csikorgatni kezdte a fogát.
– A te hibád, Katherine! Te vagy az, aki eltávolodsz tőlem!
– Gondoskodnom kell az ikrekről!
– Én meg dolgozom! Mindkettőnknek van dolga!
– Tehát akkor egy másik nővel üzengetsz?
– Ez nem az, amire gondolsz, csak barátok vagyunk! Tőled ma már
semmit sem kapok, még ennyit sem!
– Barátok, persze! A barátok nem küldözgetnek egymásnak szívecskés
szmájlikat.
 Fentről visítás, majd sikoly hallatszik, mire Katherine felugrik a
kanapéról, és a lépcsőhöz szalad.
– Sophie, George… Sophie, George! – kiáltja elhaló hangon. Ekkor
előbukkan a férfi, és ráfogja a fegyvert.
– Állj meg ott! – Katherine megdermed. A férfi visszafordul. – Kölykök,
kifelé! – mordul rá a gyerekekre, ők pedig kijönnek Sophie szobájából. Az
egyik kezükkel az iPadjüket, a másikkal egymás kezét fogják. George arca
élénk mélyvörös.
– Mi… mi történt? – rebegi Katherine.
– Menj vissza a szobába! – sziszegi oda neki a férfi, mire ő visszaszalad a
nappaliba. A pillantása ismét a csomagolópapírra esik… és a gurigák alól
kikandikáló olló kék fogantyújára. Felkapja az ollót. Ahogy rámarkol,
megvágja a kezét. Visszaül a kanapéra, és benyomja az ollót két ülőpárna
közé. Érzi, hogy beleakad a kárpitba, és elszakítja. Kalapál a szíve, ahogyan
próbál nyugodtan lélegezni, nehogy elárulja magát, amikor a férfi visszaér a
szobába az ikrekkel. Mit tettél? Mi lesz, ha meglátja? Mit tettem?
A kicsik odaszaladnak hozzá, és rácsimpaszkodnak, átkarolják a derekát.
Remeg a kis testük; úgy rettegnek, hogy attól fél, elhagyja az ereje.
– Sajnálom, anya! – hüppögi Sophie.
– Mi történt? Mi történt? – ismételgeti halálra vált, vékony hangon, és
attól retteg, hogy a férfi valahogy rájön, hogy elrejtette az ollót.
– Kuss legyen! – mordul rá, ők pedig elhallgatnak, és összekuporodnak a
kanapén, amelyet, Katherine úgy dönt, ki fog dobni, ha ő és a gyerekek élve
megússzák ezt a napot. Kétségbeesett nyöszörgés készül elhagyni a torkát,
amikor ráeszmél, hogy mindez egyre lehetetlenebbnek tűnik, ám aztán
sikerül visszatartania. Mi a fenét kezdhetne egy ollóval, amikor a másiknál
pisztoly van? A gyerekek némán, hitetlenkedve merednek a férfira.
– George megpróbált készíteni egy feliratot, hogy segítséget kérjen a
szomszédoktól, nem igaz, kicsi George? – mondja a férfi, akit hallhatóan
teljesen ledöbbent, hogy egy gyerek képes lehet ekkora ostobaságra.
George lassan bólint, és Katherine teljesen biztos benne, hogy épp elviszi
a balhét a húga helyett. Hiszen Sophie az, aki mindig ontja magából az új
ötleteket: „Mi lenne, ha… miért ne… próbáljuk meg.” Emlékszik, egyszer,
amikor az ikrek háromévesek voltak, arra kellett belépnie a konyhába
csupán ötpercnyi távollét után, amikor kiment berakni egy mosást, hogy az
egész padlót liszt borítja.
 – Én voltam – közölte azonnal George, ő pedig, a katasztrofális
állapotokat meglátva egyszerűen felnevetett. Ekkor Sophie, aki tudta, hogy
már biztonságban van, azt mondta:
– Én mondtam neki, hogy süssünk sütit.
Ez annyira George-ra vall, hogy azt mondja, az ő hibája volt, hogy
ennyire védi a húgát, és amikor Katherine erre gondol, meghatódik.
Ahogyan a vörösség halványulni kezd a kisfiú arcán, egy kéz lenyomata
válik láthatóvá. A férfi erősen megüthette. Még sohasem ütötte meg senki a
gyereket, és kivörösödött szemén látja, hogy teljesen meg van rettenve.
Mindig elmondták az ikreknek, mit szabad és mit nem, szükség esetén
megbüntették őket, és elmagyarázták, miért rossz az, amit csináltak. De
sosem ütötte meg őket senki. Egészen mostanáig. Sosem bántotta őket
senki. Egészen mostanáig.
– Nagyon sajnálom, kicsim – mondja Katherine a fiának.
– Játsszatok inkább azzal a hülyeséggel – mondja a férfi, mire a két
gyerek engedelmesen bekapcsolja az iPadjét, hogy elindíthassa az egyik
kedvenc játékát. Katherine látja, hogy remeg a kis kezük, rettegnek. A férfi
bántotta George-ot, ő pedig nem védte meg a fiát. Egy anyának meg kell
védenie a gyermekeit bárkitől, akár még a saját apjuktól is, ha szükséges.
Neki nem sikerült.
Azon töpreng, vajon a másik is erre gondol-e most, hogy képtelen volt
megtenni azt, ami minden anya feladata lenne. A gyerekeit figyeli, ahogyan
kis kezükkel kedvetlenül pötyögnek a képernyőn. Most nem érdekli őket a
játék, amellyel bármikor máskor olyan szívesen játszanának.
– Elmesélek nektek egy történetet – szólal meg a férfi. – Katherine ránéz;
változást vesz észre a hangjában. Vajon mostanra megbánta az egészet?
Vajon épp azon gondolkodik, hogyan tudná semmissé tenni? A hangja
lágyabb, a teste kevésbé merev. Lehet, hogy ő is megijedt, amikor meglátta,
George és Sophie mennyire retteg tőle. – Egy fiúról szól, aki találkozott egy
lánnyal, akiről úgy gondolta, élete végéig szeretni fogja. A lány csinos volt,
vicces és okos, és minden más, amilyennek egy lánynak lennie kell, a fiú
pedig nagyon kedvesen bánt vele.
Csoki és virág neked, mert nagyon-nagyon szeretlek: eszébe jut a mondat,
amit arra a kártyára írt és az a mosoly, az a vidám nevetés, amely
előbuggyant belőle akkor – mert akkoriban a férfi is ugyanúgy szerette,
mint ő a férfit.
 George iPadje, amely össze van szinkronizálva az ő számítógépével,
pittyen egyet. Odanéz. A fia megijed, és véletlenül megnyitja az e-mailt,
Katherine látja, hogy a futárcégtől jött, amelyik ma reggel megpróbálta
kézbesíteni az új laptopját. Egy elégedettségi kérdőív. Felemeli a kezét,
hogy bezárja az e-mailt, de George gyorsan rábök az egyik számra a skálán,
és a kérdőív bezáródik.
A férfi felpattan, és kikapja az iPadet George kezéből.
– Mit csinálsz?! – kiabál rá. Közel hajol a fiúhoz, az arcába ordít; mérges,
amiért félbeszakították. Minden gyengédség eltűnik a hangjából, Katherine
pedig látja, hogy elfoszlik az esély a rémálom megszűnésére.
– Nem csinált semmit, csak egy e-mail jött! – próbál ugyanakkora
hangerővel visszakiabálni, hogy a férfi rá figyeljen, ne a gyerekekre.
– A semmi, az nálad sosem semmi! Tudom, hogy tervezgetsz valamit!
Szerinted annyira hülye vagyok, hogy nem látom?! Tényleg azt hiszed?!
– Nem – rázza a fejét eszeveszetten –, nem, persze hogy nem!
Erre a férfi a feje fölé emeli az iPadet, majd levágja a földre. A táblagép
üvege megreped. Felemeli a lábát, és kétszer-háromszor rátapos, amíg a
képernyő apró szilánkokra nem törik.
– Látod, mi lesz, ha rossz vagy?! – üvölt rá a kisfiúra az iPadet taposva. –
Látod, mi lesz?!
– Hagyd abba, hagyd abba! – kiáltja Katherine felpattanva. – Megijeszted
őket!
Jaj, istenem, add, hogy ne vegye észre az ollót a párnák között, add, hogy
ne vegye észre!
– Tényleg? – üvölti a férfi, majd felemeli a fegyvert, és arcon vágja vele
a nőt, aki visszaesik a kanapéra. Érzi a meleg vér ízét a szájában.
Felnyög, a fájdalom okozta sokk nyomán benne ragadnak a szavak.
– Anyuci, anyuci! – kiált fel George. – Azóta nem hívta így, amióta
iskolás lett, most már mindig anyának szólítja.
– Bántod anyát! Gonosz vagy! – kiált fel Sophie, kis arca izzik a
döbbenettől.
– Te is így fogsz járni, ha nem maradsz csöndben!
Katherine úgy érzi, forog körülötte a világ, szédül. Őt sem ütötték még
meg sohasem. Alig hiszi el, hogy a férfi képes volt rá… és mégis.
Legszívesebben pár percre lehunyná a szemét, hogy pihenjen egy kicsit,
elhalványuljon a fájdalom, és képes legyen gondolkodni, de ha lehunyja a
szemét, cserben hagyja a gyerekeket. Érzi a nyelvén a vér fémes ízét;
legszívesebben kiköpné, hogy megszabaduljon a sűrű, nyálkás érzéstől, de
erőt vesz magán.
Felhúzza a fehér pólóját, és megtörli a száját, de a vére továbbra is folyik.
Nem akarja levenni a felsőjét, félmeztelenné és még sebezhetőbbé válni
előtte.
– Szükségem van egy törölközőre – mondja. A szájában lévő vértől
eltorzul a hangja, hányinger kerülgeti. Éles fájdalmat érez ott, ahol a férfi
megütötte; az egyik foga is eltört, és hegyes vége felsértette a szája belső
oldalát.
– Hozz neki valamit! – int George felé a pisztolyával a férfi, mire a kisfiú
kiszalad a fürdőszobába, és egy nagy, halványkék törölközővel tér vissza. A
törölközőt átitató vér megváltoztatja annak színét; megváltoztat mindent.
– Jaj, anyuci… – suttogja George. Még sosem látta az anyját vérző
sebbel. Katherine minden kis betegséget igyekszik titkolni a gyerekek elől,
és beszed mindenféle vény nélküli gyógyszert, hogy ne folyjon az orra,
vagy elmúljon a láza, hogy a gyerekek azt lássák, bármikor számíthatnak rá.
Tudja, hogy ezzel George róla alkotott képe megváltozik – és nemcsak róla,
hanem az egész világról. Hiszen, ha az édesanyádat valaki így
megsebezheti, mi minden lehet még lehetséges? A gondolat könnyeket csal
a szemébe. Muszáj, hogy George higgyen az ő sebezhetetlenségében meg a
fogtündérben meg a Télapóban, de legfőképp abban, hogy az anyja és az
apja mellett, az otthonában biztonságban érezheti magát. És ez mostantól
nem igaz. A gyerekei elveszítettek valami nagyon fontosat, egy láthatatlan
és hatalmas dolgot, ami mindörökké megváltoztatja majd a
személyiségüket.
Katherine az arcára szorítja a törölközőt. Úgy érzi, elveszítette az
irányítást. Szürreális az egész helyzet. Muszáj megnyugtatnia a tágra nyílt
szemű, döbbent gyerekeit.
– Jól vagyok – mondja, majd megismétli –, jól vagyok. – George és
Sophie arca sápadt; látja, hogy nem hisznek neki, ám ő még egyszer
megismétli remélve, hogy így egyszer csak elhiszik, hogy meggyőzheti
őket. – Jól vagyok, jól vagyok, minden rendben.
– Jól van – mondja a férfi, majd visszasétál a fotelhez.
Katherine erősen a szájához szorítja a törölközőt, úgy, hogy fájjon, mert
azt reméli, így elállíthatja a vérzést.
 – Gyűlöllek! – sziszegi George az anyja mellett állva hátrahúzott
vállakkal; amilyen pici, olyan heves.
A férfi felnevet.
– Hát, jelenleg én sem kedvellek téged túlságosan.
Katherine magához húzza a fiát a szabad kezével, mintha ezzel magába
szippanthatná belőle a férfi szavai okozta fájdalmat. Olyan fölényes, olyan
önző – hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy valakiben semmit
sem mozgat meg, ha egy szenvedő ötéves gyereket lát?
Elemeli a törölközőt a szájától, és megkönnyebbülten veszi észre, hogy
már nem vérzik annyira. Fáj az arca egyik oldala: odanyúl és megtapintja,
de bár van ott egy vágás, már alig vérzik.
– Elég volt ebből – szólal meg. – Engedd el őket, aztán mondd el, amit el
akarsz mondani!
Kinéz a kertre, a hőségben kornyadozó növényekre és virágokra. Meg
kellett volna locsolnia őket, hogy életben maradjanak, hogy ne barnuljanak
be a levelek, és ne potyogjanak le a virágszirmok. De most már késő. A
könyörtelen kánikula már elvégezte a pusztítást.
– Tudod mit, azt hiszem, ráérek még ezzel. Igazából élvezem ezt az
egészet, és olyan rég élveztem már bármit is.
– Valami nagy baj van veled… – suttogja a nő.
– Hát – sóhajt fel a férfi –, te csak tudod.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
LOGAN

Két órával korábban

Logan épp sétál vissza a furgonhoz a legutóbbi cím után, amikor

megcsörren a telefonja. Amikor látja, hogy Mack az, elkáromkodja magát.
Elég volt mára egy hívás a sógorától, aki egyben a főnöke is. De végül
ökölbe szorított kézzel felveszi, és várja, mi következik.
– Logan, most hívott Debbie. Nagyon sajnálom, ami Maddyvel történt,
haver. Anna és én nagyon nagyra tartjuk őt, és… Nagyon jó tanár lesz
belőle, és… Szóval mi csak… – Logan meglepetten hallja, hogy Mack
hangja elcsuklik, mintha épp mindjárt elsírná magát.
– Kö… köszönöm – dadogja –, rendbe… reméljük, rendbe fog jönni.
– Hozd vissza a csomagokat, és menj csak, Logan. Majd én kiviszem a
többit.
Logan egy pillanatra megfontolja az ajánlatot, de aztán máshogy dönt.
– Mack, inkább kivinném én a többit, ha nem gond. Megőrülnék, ha ott
kellene ülnöm a reptéren, egy felszabaduló helyre várva, Debbie pedig
úgyis kapcsolatban van Maddy ápolóival. Szívesen dolgozom még pár órát.
– Rendben, de ha úgy érzed… itt vagyok, Logan, mindannyian melletted
vagyunk.
– Rendes tőled – mondja Logan. Érzi, hogy elcsuklik a hangja. Mindaz,
amit egykor Mackről gondolt, a férfi őszinte aggodalmát hallva
szertefoszlik. Mack tovább beszél, Logan hallgatja, a beszélgetés végén
pedig megköszöni neki.
Beszáll a furgonba, és elhatározza, hogy kiviszi az összes csomagot,
hogy Macknek ne maradjon belőlük holnapra.
Üzenete érkezik Debbie-től:
Most beszéltem Terrivel. Azt mondta, Maddy állapota stabil, de kritikus.
Még ha most azonnal odamennél is, valószínűleg nem engednének be hozzá.
Lehet, hogy meg kell műteniük, hogy csökkenthessék a nyomást az agyban.
Szerintem haza kéne jönnöd.
Megőrülnék otthon. Már csak pár címem van. Beszéltem Mackkel – a hét
végéig szabadságot kaptam.
Rendben. Foglaltam neked szobát egy motelben. Nem épp egy
luxusszálloda, de megteszi.
Debbie utolsó üzenetét olvasva Logan felnevet. Mindössze egy ágyra és
egy zárható szobára van szüksége. Semmi más nem érdekli. Leparkol egy
mellékutcában, és megfogja a húsos pitét, amelyet tíz perce vett egy
benzinkúton. Itt ül néhány percig, és próbál magába erőltetni pár falatot.
Úgy döntött, hogy a légkondicionált furgonban marad, mert kint lenni
jelenleg nem túl kellemes. Minden egyes alkalommal, amikor kimászik a
furgonból, és érzi, hogy megcsapja a forróság, felbámul a tökéletesen kék
égre, hátha támad egy kis szellő, vagy lát egy kis szürkeséget, ami arra
utalna, hogy vihar közeledik; de nem, az ég továbbra is fájdalmasan kék, a
nap pedig élénksárgán ragyog. Örülne egy kis viharnak – az erős szél és a
zuhogó eső is jobb lenne a ragyogó napsütésnél így, hogy közben a húga
egy kórházi ágyon fekszik öntudatlanul.
A hőmérséklet mostanra harminckilenc fokra emelkedett, és minden
egyes városrész, amelyen átautózik, teljesen csendes, mintha egész Sydney
úgy döntött volna, hogy átalussza az egész napot. Számtalan ház előtt
hajtott el, ahol egy-egy kutya feküdt a kapu mögött lógó nyelvvel, és az
utcát leste, van-e valami mozgás.
Nem zavarja a csend. A börtönben épp az állandó zaj bántotta a
legjobban. Sosem ért véget, még éjszaka sem. Az emberek a börtönben nem
úgy beszélnek, mint a hétköznapokban. És a hangos beszéd és az állandó
zaj mögött… mindig hallotta a félelmet. Csak arra vágyott, hogy túlélje
ezeket az éveket, és elölről kezdhessen mindent. Voltak ott mások is, akik
ugyanezt akarták, de sok-sok olyan is, aki számára a börtön életforma volt,
amit sosem tervezett maga mögött hagyni. Ők voltak a legveszélyesebbek
mind közül, mert nem volt mit veszíteniük.
Az elítélteknek nem lehet mobiltelefonjuk, de ha eléggé akarja az ember,
elintézi, hogy valaki becsempésszen neki egyet. Logan felidézi Nick arcát,
és megpróbálja elképzelni, hogy nézhet ki most. Még egyszer elolvassa az
üzenetet, az ujját a telefonszám fölött tartva. Felhívhatná, és kideríthetné, ki
az.
 Megérinti a számot, és amint a telefon kicsörög, a szíve zakatolni kezd.
De csak csengést hall, majd végül egy robothang jelentkezik be: „Ön az
alábbi telefonszámot hívta: 614…” Logan leteszi, mert tudja, hogy az
automata csak a számot fogja bemondani.
Egy sárga Porsche robog el mellette, a hang megriasztja, a sofőr
megpörgeti a kocsi kerekeit, és végigszáguld a csendes utcán, majd a szélén
leparkol. Maddy egyszer vett Logannek egy játék Porschét a
születésnapjára, a tizenhetedikre. Már hónapokkal előtte mondogatta, hogy
vesz neki egy kocsit. A kislány olyan szeretettel és reménykedő pillantással
adta át neki a kis játék autót, hogy még nevetni is elfelejtett a viccen,
inkább hosszan megölelte a húgát. Csak tőle kapott ajándékot. Még ma is
megvan neki az a kisautó valahol, és abban reménykedik, hogy egyszer
majd továbbadhatja a fiának. Mindig is imádta a kocsikat, és otthonosan
érzi magát a motorok közelében. Egy motort általában meg lehet javítani –
egy embert más kevésbé. Amikor kiszabadult a börtönből, szeretett volna
segédként elhelyezkedni egy autószerelő műhelyben, a börtönben ki is
tanulta a szakmát, de senki sem akarta alkalmazni. A múltja úgy üget a
nyomában, mint egy hűséges pincsikutya. Muszáj beleírnia az igazságot a
motivációs leveleibe – nincs értelme letagadni.
– Próbálkozz, csak, kicsim – mondta neki Debbie. – Jelentkezz
mindenhova, a többit pedig hagyd az univerzumra! – Debbie szeret mindent
az univerzumra hagyni, de hát ő olyan környezetben nevelkedett, ahol az
univerzum az ő oldalán állt. Ő és Mack szerető szülők mellett nőttek fel,
akik mindent megadtak nekik anyagilag, amit csak tudtak, amit pedig nem,
azt valódi szeretettel és támogatással pótolták. Debbie apja, Paul csendes
ember. Amikor először találkoztak, alig pillantott rá Logan tetoválásaira,
megrázta a fejét, és próbált nem ránézni az ujjain virító „HATE”, azaz
gyűlölet feliratra. Logan tudta, hogy Debbie biztosan mesélt róla a
családjának, de az anyja, Ruth így sem tudta elfojtani a tekintetéből áradó
csodálkozást. A találkozó előtt Logan sokat töprengett azon, mit vegyen fel,
végül egy rövid ujjú póló mellett döntött, mert arra gondolt, az a legjobb, ha
már az elejétől kezdve nyílt kártyákkal játszik. Az asztalnál ülve, ebéd
közben nagyon figyelt arra, hogy ne igya meg túl gyorsan a sörét, és
megfelelően fogja a kést és a villát. De azt nem sikerült megoldania, hogy
ne rázza a lábát idegességében az asztal alatt, sőt, észre sem vette, hogy ezt
csinálja, amíg Debbie finoman rátette a kezét a lábára, és megszorította. A
család egyetlen tagja, akit láthatóan egyáltalán nem rendített meg Logan
jelenléte, Betty, a labrador volt, aki aranybarna fejét a férfi térdére fektette,
és hálásan bámult rá, miközben ő puha füleit simogatta.
Ebéd után Paul félrehívta, ő pedig érezte, amint összeszorul a gyomra.
Biztos volt benne, hogy Debbie apja arra utasítja majd, hagyja békén a
lányát, és adjon esélyt ennek a gyönyörű és okos fiatal nőnek arra, hogy
találjon magának egy olyan férfit, aki valóban megérdemli.
A garázsban Paul felkapott egy csavarkulcsot a munkaasztalról, és
megkereste a helyét a falon. Logan zakatoló szívvel várt. Tudta, hogy
egyetlen érve sem lenne Paullal szemben az alkalmatlanságát illetően.
Harmincéves korára már három évet töltött börtönben betöréses rablásért és
testi sértésért. Nem volt sem állása, sem pénze. Értéktelen emberi lény volt.
Miközben Logan fejében ezek a gondolatok keringtek, Paul a helyére tette a
csavarkulcsot, majd elmosolyodott, és összeütögette a kezét, hogy
megszabaduljon a nem létező portól.
– Mindig is kiváló emberismerő volt.
– Nagyon okos lány – felelte Logan.
– Amilyen okos egy labrador csak lehet – válaszolta Paul, Logan pedig
felnevetett. Bettyről beszélt, nem Debbie-ről. Paul is nevetni kezdett vele.
– Ismerem a lányomat, Logan – folytatta. – Ha ő úgy gondolja, rendes
fickó vagy, akkor nekem is megfelelsz. Mindig is a második esélyek híve
voltam. Úgy tűnik, te most kaptál egyet az élettől. Remélhetőleg élni tudsz
vele. Nagyon szeretjük Debbie-t, és nem akarjuk, hogy bárki bántsa.
– Sosem fogom bántani, Paul, megígérem – felelte Logan, és őszintén
remélte, hogy be tudja tartani az ígéretét. – Nem fogom elpuskázni a
második esélyemet.
Paul bólintott, Logan pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
Most, a furgonban ülve elmosolyodik, ahogy eszébe jut Betty, aki mindig
melléül, akárhányszor csak meglátogatják Debbie szüleit. Az ő álma is egy
ház egy akkora kertben, ahol elég hely van egy gyereknek és egy kutyának.
Nem sok, de jelenleg még ez is lehetetlennek tűnik. Maddy is mindig arról
beszélt, hogy ezt akarja: egy kertes házat, vacsorát az asztalon, és olyan
gyerekeket, akiknek nem kell félniük a szüleiktől. Maddy úgy gondolta,
Patrick párjaként megkaphatja mindezt, és bár Logan nem értette, mit eszik
azon a srácon, de most valójában az zavarja, hogy sosem nézte ki belőle,
hogy képes lenne ilyen kegyetlen erőszakra.
 Lenéz a kezére. Sokkal nagyobb darab, mint Patrick. Puszta kézzel meg
tudná ölni. Ez a gondolat elégedettséggel tölti el. Újabb üzenetet kap, lenéz
a telefonjára. Az anyjától érkezett.
Gondoltam, megírom, hogy Maddy esete fent van az interneten.
Logan nem válaszol. Megnyit egy híroldalt, és máris talál egy Maddyről
szóló cikket: „A szomszédok veszekedést hallottak és egy nő hangját, amint
könyörög valakinek, hogy hagyja abba” – olvassa. Feláll a szőr a karján.
Hallották, hogy könyörög. Hallja a húga hangját, látja a könnyeit, hallja,
ahogyan segítségért kiált, és hirtelen úgy érzi, a húsos pite megint vissza
akar jönni. Összedörzsöli a kezét; legszívesebben megütne vagy összetörne
valamit, vagy akár saját magát Patrick helyett. Amíg otthon lakott, mindent
megtett, hogy megvédje a húgát: odaállt elé, ha az anyjuk ok nélkül, csak
úgy megpofozta, vagy az apjuk tette ugyanezt, sokkal tervszerűbben és
erősebben. Átvállalta a pofonokat, mert megtehette. De most túl messze
volt ahhoz, hogy megvédhesse. A tenyerét a szemére nyomja, és próbál a
sötétségre koncentrálni, de a zűrzavaros gondolatait nem tudja
lecsillapítani, még úgy sem, hogy próbál nagy levegőket venni és számolni.
Maddy, Maddy, Maddy.
Ha odaér Melbourne-be ma éjjel, meglátogatja a húgát, majd amikor
végzett a kórházban, tudja, hogy el fog menni megkeresni azt az embert, aki
bántotta Maddyt, és… gondolni sem akar rá. Amint odaér, megint felhívja
azt a telefonszámot, újra és újra, amíg Patrick fel nem veszi. Vagy valaki
más. Attól jött az üzenet, aki bántotta Maddyt. Ez biztos.
Ismét beleolvas a cikkbe, a tárgyilagos megfogalmazástól felfordul a
gyomra. Nap mint nap olvas az ember hasonló cikkeket, de ha a saját
húgáról van szó, az egészen más. A szomszédok hallották, ahogyan
könyörög, és semmit sem tettek? Miféle emberek lakhattak a
szomszédjában? Miféle ember az olyan, aki hallja, hogy egy nő segítségért
kiált, és semmit sem tesz?
Beletúr izzadságtól nedves hajába. Kínozza a gondolat, hogy nem volt
elég közel, hogy a lány hozzá forduljon.
Megvan rá az esély, hogy nem Patrick bántotta, de az anyjának igaza van
– mindig a férj vagy a barát az. Logan jó pár hasonlóval találkozott a
börtönben. Patricknek is ott lenne a helye, bár Logan szívesebben látná
holtan. Ökölbe szorítja a kezét, és elképzeli, milyen lenne belevágni az
arcába.
 – Fejezd be, fejezd be! – morogja saját magának, próbálja visszafojtani a
dühét.
A gondolatai visszatérnek a szomszédokhoz, akik hallottak valamit,
mégsem tettek semmit. Mi a baj az emberekkel? Ha ő úgy gondolná, valaki
bajban van, segítene, közbelépne. Mindössze be kellene kopognia. Vagy ha
felhívja a rendőrséget, az még jobb.
Eszébe jut a reggeli nő, és elszégyelli magát. Úgy gondolja, valami baj
lehet abban a házban, mégsem tett eddig semmit. Mit érez majd, ha holnap
olvas róla az interneten, hogy történt valami azzal a nővel, pedig ő
megakadályozhatta volna? Hirtelen úgy dönt, hogy megint odamegy a
házhoz. Nem esik útba, de nem baj.
Az út tizenöt percig tart, és amikor odaér, egy pillanatig még ott ül a
furgonban, nézi, ahogy gőzölög az aszfalt.
Ez nem túl jó ötlet. De mindegy, ha már idejöttem…
Ahogyan odamegy a bejárati ajtóhoz, látja, hogy a ház még mindig
csendes, semmilyen hang nem szűrődik ki bentről. Ismét becsenget, és
amikor hallja, hogy elhúznak egy széket, majd a kémlelőnyílás fedele
kinyílik, a számítógép dobozát az arca elé emeli.
– Gondoltam, ismét megpróbálkozom a kézbesítéssel, hátha már át tudja
venni – mondja a torkát köszörülve. Tudja, hogy nem ez a szokásos eljárás,
hogy nem kellett volna idejönnie, és ha a nő panaszt tesz, elveszíti az
állását. De így döntött, és most a választ várja attól a valakitől, aki elhúzta a
kémlelőnyílás fedelét.
– Igazi fegyvere van – suttogja egy gyerekhang.
– Micsoda? – kérdezi Logan, és próbálja hegyezni a fülét.
– Ne, várj, aú! – kiáltja a gyerek, majd Logan rövid viaskodás hangját
hallja, és azt, hogy elhúznak egy széket.
– Nézd, haver – szólal meg egy mély és fenyegető férfihang. – Ma nem
tudja átvenni. Ne gyere vissza, vagy hívom a rendőrséget!
A kémlelőnyílás becsukódik, Logan pedig ott álldogál a legfelső
lépcsőfokon, és azon gondolkodik, mit tegyen.
Az utcán kiürített szemeteskukák állnak – némelyik tetejét nyitva
hagyták, pár a földön hever, ott, ahova a kukások dobták –, a meleg
levegőben rothadás szaga terjeng. Logan felső ajkán egy izzadságcsepp ül.
Beletúr a hajába, és a keze is nedves lesz. Nem nyitnak ajtót. Kellemetlen
érzéssel tekinget körbe. Nem kellene itt lennie. Semmit sem akar kevésbé,
mint hogy ráhívják a rendőrséget. Tudja, hogy a rendőrök azt látják majd
benne, aki volt és amit tett.
– Senki sem látott – motyogja maga elé, ahogyan kifelé tart a kertből.
A legutolsó alkalom óta ezt mantrázgatja mindig. Az óta az este óta,
amire gondolni sem akar. Hónapokkal ezelőtt történt, mielőtt még megkapta
volna ezt a munkát Macktől. Hónapokkal ezelőtt, egy kétségbeesett
éjszakán, egy kétségbeesett pillanatában, de szerencsére, isten kegyelméből
sikerült megálljt parancsolnia magának.
Hideg este volt, csípte az arcát a szél, amikor ott álldogált az előtt a ház
előtt. Nagyon egyszerű volt bejutnia. Pár pillanat volt az egész. Még ma is
érzi azt a vékony, fekete, könnyű és drága laptopot a kezében. A ház üres
volt. A laptopon kívül egy pár gyémánt fülbevalót zsákmányolt, amelyet
nemtörődöm módon egyszerűen ott hagytak az éjjeliszekrényen a
hálószobában. Lábujjhegyen végigjárta a ház többi részét, és elemelt pár
kisebb tárgyat – egy fényképezőgépet, egy iPadet és egy kis készpénzt egy
fiókból – és a betört hátsó ajtón keresztül távozott, amelynek zárja egy
kisebb lökésre megadta magát. Majd ott állt zakatoló szívvel, összeszoruló
tüdővel. Az apró zárka klausztrofóbiás emléke ránehezült, remegni kezdett
az esti hidegben. Debbie döbbenete, Maddy csalódottsága és az apja
önelégült „Én megmontam”-ja kísértette, egyik a másik után.
Úgyhogy végül letett mindent a konyhaasztalra, és elment, becsukta az
ajtót maga mögött.
Éjjel felriadt. Megrettentette, mit tett megint majdnem az életével, hogy
majdnem visszaesett. Vajon hagyott-e ujjlenyomatot vagy DNS-t, bármilyen
bizonyítékot? Kesztyűt viselt, és biztos benne, hogy végig rajta is volt, de
nem emlékszik pontosan. Az adatai mindörökre ott lesznek a rendőrség
rendszerében. Vajon hagyott bármi nyomot, ami rávezetheti a zsarukat,
hogy ő volt az? Jelentik-e a tulajdonosok a betörést így, hogy nem vitt el
semmit? Amikor felébred ebből a rémálomból, mindig imádkozni kezd egy
olyan istenhez, akiben nem is biztos, hogy hisz, hogy megbocsátást nyerjen,
és hogy ez az egyetlen, szörnyűséges és kétségbeesett cselekedete ne tegye
tönkre az életét. Eddig megúszta.
De megengedheti-e, hogy a félelmei miatt ne segítsen ezen a családon?
Igazi fegyvere van. Furcsa mondat ez egy gyerek szájából. Vajon
rendőröset és rablósat játszottak vagy valami ilyesmi? De akkor miért
beszélt vele az a férfi olyan ingerülten? Miért nem nyitották ki azt a rohadt
ajtót, és vették át a laptopot, hogy ne kelljen többé ezen agyalnia?!
Mi van, ha a férfi, akivel beszélt, a férj és apa, és jó oka van rá, hogy ne
nyissa ki az ajtót? Összevert, sebes arcok képe rohanja meg, Maddyével az
élen. Mi van, ha a nő odabent azért nem nyitott ajtót, hogy ne lássa a
zúzódásokkal teli arcát? És mi van a gyerekekkel? Mi van, ha azt a nőt a
házban ugyanúgy bántották, ahogyan Maddyt?
Volt a börtönben egy csapatnyi férfi, akik mindig együtt lógtak, mert
mindannyian a miatt a „ribanc” miatt kerültek be, aki a feleségük vagy a
szeretőjük volt. Állandóan ezekről a nőkről beszéltek, és hogy mit fognak
csinálni velük, ha egyszer kikerülnek innen. Kötelezően pszichológushoz
kellett járniuk, és ez olykor segített. Volt, hogy egy-egy férfi
megvilágosodott, és belátta, hogy ha kezet emel egy nőre, az erőszak, akkor
is, ha az a nő a felesége; hogy nem töltheti ki a világ iránt érzett haragját
egy olyan nőn, akit állítólag szeret. Más férfiak viszont nem világosodtak
meg. Logan tudja, hogy vannak lakások a házukban, ahonnan időnként
előbukkan egy-egy nő zúzódással a karján vagy a szeme alatt, és azt is
tudja, hogy ő legtöbbször nem tesz semmit ezzel kapcsolatban. Nem tud.
Hiszen, ha megütné a férfit, aki megütötte a nőt, visszakerülne a börtönbe.
Debbie olykor be-becsúsztat egy szórólapot az ajtó alatt ezekbe a
lakásokba, hogy a nők tudják, van segítség. Nem könnyű segítséget kérni. A
saját húga is épp kórházban fekszik, mert egy férfi megverte. Ő pedig igenis
tenni fog valamit. A furgonba visszaülve eszébe jut, mit mondogat mindig
Debbie az univerzummal kapcsolatban: „Tartsd nyitva a szíved és az elméd,
kicsim! Az univerzum elvezet oda, ahol lenned kell.” Miért vezette ide az
univerzum pont ma, éppen ma?
A fejtámlának dől, lehunyja a szemét, és elátkozza ezt a napot, elátkoz
mindent, ami történt, mert most már tudja, mit kell tennie. Ránéz a
telefonjára, és eszébe jut, az lenne a legegyszerűbb, ha tárcsázná a
segélyhívót, és névtelen bejelentést tenne. De nem biztos benne, hogy
telefonon jól el tudná magyarázni, hogy szerinte biztosan történik valami
abban a házban. Vajon egyáltalán komolyan vennék a bejelentését? Mert ha
nem, és telefonbetyárnak tartanák, akkor mégis mit tehetne?
Nincs más választása. Olyan érzés ez, mintha a saját kivégzésére tartana,
és boldogan adná magát az ellenség kezére. De valami biztosan történik
abban a házban, ahol legalább két kisgyerek is van, akiket lehet, hogy meg
kell védeni a szüleiktől. Félreáll, és megkeresi a térképen a legközelebbi
rendőrkapitányságot.
Meg fogod bánni. Te is tudod, hogy meg fogod bánni.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
GLADYS

– Gondoltam, hátha ma valami új ízre vágysz – mondja Gladys, amint

leteszi a sós karamellás jégkrémmel teli tálkát a Lou térdén álló tálcára.
Kicsit fáj a válla, mert Lou rátámaszkodott, amikor kikísérte a mosdóba.
Peter nagydarab, erős és izmos fiatal férfi; neki nem jelent gondot segíteni
Lounak. Ráadásul Peter sakkozni is szeret, és Gladys tudja, hogy Lounak
hiányzik a mai elmaradt sakkjátszmájuk, de attól fél, hogy a férje inkább
ideges lenne, mint hálás, ha arra kérné, tanítsa meg játszani.
A jégkrém biztosan felvidítja egy kicsit. A fotelben ül a tévé előtt, és a
híreket nézi. A kerekesszéke ott áll a fotel mellett, ha szüksége lenne rá.
– Azt mondják, valószínűleg a barátja verte meg azt a lányt! – kiabálja ki
Lou a feleségének a konyhába.
– Hát, általában ez a helyzet, nem? Az emberek kegyetlenek tudnak lenni
– feleli Gladys.
– Ez milyen jégkrém? – kérdezi Lou. – Tudod, hogy csak a csokisat
szeretem! – teszi hozzá. Megtaszítja a tálkát, mire az felborul, és a fagyi a
szőnyegen végzi. Gladys odaszalad egy ronggyal, képtelen visszafojtani a
könnyeit.
– Csak gondoltam, szívesen kipróbálnál valami újat – mondja, miközben
négykézlábra ereszkedve feltakarítja a fagylaltot. Érzi, hogy vissza kell
fojtania a dühét. Elképzeli, amint a gombóc a torkából levándorol a
gyomrába, és onnan már nem tudnak feltörni a bántó szavak. Nagy levegőt
vesz, és letörli a könnyeit, hogy Lou ne lássa.
Lou elhallgat.
– Ne haragudj, öreglány – szólal meg végül. – Nem vagyok egyszerű
eset, tudom jól. – Gladys szipog egy kicsit, majd visszaviszi a rongyot a
konyhába. Hoz Lounak egy adag csokifagyit, a sós karamellásból pedig
kivesz egy adaggal magának. A híradó időjárás-jelentéssel zárul:
hidegfrontot ígérnek, a hőmérséklet egy órán belül tíz-tizenöt fokkal
csökkenni fog. – Ez jó hír – mondja Lou halkan, de Gladys nem tud mit
felelni. Hagyja, hogy a hideg fagylalt végigcsússzon a torkán; az édességgel
együtt az érzéseit is lenyeli.
Gladys nem bír odafigyelni a tévére, folyamatosan Katherine és a
gyerekek járnak a fejében.
Felhívjam a rendőrséget? Vagy átmenjek még egyszer? Mi van, ha csak
én képzelem be az egészet? Egyszerűen hagyjam békén őket? A
képzelgéseid visznek majd a sírba… – korholja magát némán.
A falra szerelt légkondicionáló készülék zörögve ereszti ki magából a
hideg levegőt. Gladys időnként rápillant, és némán figyelmezteti, ne
merészelje épp ma bemondani az unalmast. Nem emlékszik rá, hogy
bármikor ennyire zörgött volna.
A reklámszünetben egy krimisorozat ajánlóját adják. Egy holttest látható
a képen, kék ajakkal és kicsavart végtagokkal, amint két rendőr
vizsgálgatja. Gladys mocorogni kezd a fotelben, felzaklatják a látottak.
– Miért mutogatják állandóan ennek a fiatal nőnek az esetét, ha egyszer
Melbourne-ben történt? – kérdezi, mert Lou néma duzzogását érzékelve
úgy érzi, muszáj megszólalnia.
– Ja, arról a részéről lemaradtál – feleli Lou. – Azt mondták, hogy a férfi,
akit keresnek, az a piros sapkás, egy-két napja elhagyhatta az államot. Nem
biztosak benne, szóval minden csatornán beszámolnak róla. Mostanra már
Sydney-ben, Perthben, Adelaide-ben vagy bárhol máshol is lehet.
Gladys bekap még egy kanálnyi fagyit, de érzi, hogy túl sok volt
egyszerre; ahogyan lenyeli, éles, hideg fájdalmat érez, amint átsugárzik a
fogából a fülébe. Valami aggasztja azzal a piros sapkás férfival
kapcsolatban, jobban, mint kellene, és fogalma sincs, miért. Lehet, hogy
azért, mert olyan csinos az a fiatal nő a képeken. Rebecca, az unokahúga
most kezdett el randizgatni egy férfival, ő és Lou még csak egyszer
találkoztak vele. Kedves fickónak tűnt, de hát sosem lehet tudni. A
legtöbben kedvesnek tűnnek, de ki tudja, mit rejtegetnek a külvilág elől.
Támad egy ötlete, és meg is osztja Louval.
– Készítek egy kis csokis muffint, és átviszem a szomszédba. Ha
mindannyian betegek, biztos örülni fognak neki.
– Csak nem hagyod őket békén – feleli Lou.
– Jól van, de… nem zavarom őket sokáig – mondja, majd feláll, és
összeszedi az üres fagylaltostálkákat, hogy kivigye a konyhába.
 – Ha betegek, biztosan nem akarnak muffint enni – mondja Lou, amikor
Gladys kilép a szobából –, hagyd őket békén!
– Csak pár perc! – feleli. Nem hagyhatja, hogy Lou intelme visszatartsa.
Belép a konyhába. – Valami nincs rendben abban a házban…. Valami
nagyon nincs rendben – mondja magának, miközben előveszi a
muffinformát és a darabolt csokoládét.
Villámgyorsan összeállítja a muffin tésztáját. Beteszi a teli formát a
sütőbe, és alig várja, hogy a csokoládé édes illata hamarosan belengje a
házat.
– Mit szólnál ahhoz a krimisorozathoz? Most kezdődik egy rész –
mondja Lou, amikor Gladys visszatér a nappaliba.
– Jó ötlet – helyesel a nő. Tudja, hogy a férje kedveskedni akar neki
ezzel. Látta már ezt a részt, de nem számít, mert úgysem tudna odafigyeli,
hiszen csak arra vár, hogy a telefonján megszólaljon a riasztó, hogy
elkészült a sütemény. Még sosem érzett ilyet, vagyis csak egyszer, amikor
Rebecca Európába utazott. Emlékszik, egyik nap, amikor felébredt, azon
kezdett el gondolkozni, melyik országban lehet épp a lány, ugyanis az egy
olyan körutazáson vett részt, ahol minden nap más-más országba látogattak.
Nagyon aggódott az unokahúga miatt, és amikor már nem bírt magával az
idegeskedéstől, felhívta a nővérét, Emmaline-t.
– Aggódom Rebecca miatt! – mondta neki.
– Úgy látszik, működik a hatodik érzéked – felelte Emmaline. – Épp
most hívtak telefonon. A buszuk karambolozott hegynek felfelé menet, és
Rebeccának megsérült a csuklója. Valószínűleg nem tört el, de a biztonság
kedvéért megröntgenezik.
Azaz Rebeccának nem volt komoly baja, Gladys viszont jól érezte, hogy
valami nincs rendben. Most ugyanígy érez Katherine-nel kapcsolatban, bár
tény, hogy a szomszédjával nincs olyan közeli kapcsolatban, mint az
unokahúgával.
Ránéz a telefonjára, hogy ellenőrizze, hol jár az időzítő. Azt kívánja,
bárcsak gyorsabban telnének a percek. A sorozatban épp lelőnek valakit;
Gladyst megijeszti a hang, mert nem igazán figyelt oda a történésekre.
– Miért nézünk ilyen erőszakos filmet? – kérdezi Loutól.
– Mert izgalmas a történet, és mert te szereted az ilyesmit. Mindig azt
mondod, hogy szereted – feleli Lou, Gladys pedig ismét a telefonjára
pillant. Tudja, hogy Lou csak az ő kedvéért javasolta, hogy ezt nézzék, de
ha a férjének tetszik, és ébren tudja tartani, az elég is.
Felemeli a telefonját, és ismét ránéz az időzítőre, majd fél szemét a tévén
tartva, beleolvas az egyik kedvenc híroldalába. A címlapsztori egy amerikai
férfiról szól, akit elítéltek a felesége és a gyerekei meggyilkolásáért. Gladys
emlékszik az esetre pár hónappal ezelőttről a tévéből, amikor a férfi
családja „eltűnt”, ő pedig sírva könyörgött mindenkinek, hogy segítsenek
neki megtalálni őket. Azt állította, fogalma sincs, hova tűnhettek, de mindez
nyilvánvalóan egy gondosan kivitelezett hazugság volt. Gladys azonnal
érezte, hogy nem lehet bízni a fickóban, amint először meglátta: olyan
sunyin nézett, és túl sokat sírt.
Megborzong. Mennyire ismeri Johnt valójában? Nem nagyon. Mindössze
párszor felszínesen csevegett vele. Összegzi a rendelkezésére álló tényeket.
Ma reggel John csikorgó gumikkal elhajtott a munkahelyére, majd
visszatért, és most sincs az irodában. A redőnyök le vannak húzva, a házban
pedig teljes a csend. A gyerekek otthon vannak, és az egyikük kitett egy
feliratot az ablakba, amelyben segítséget kért. Katherine nem engedte be.
Minden egy irányba mutat.
Gladys nem akar az a szomszéd lenni, aki azt nyilatkozza a
tévériportereknek, hogy ő nem sejtett semmit, nem tudta elképzelni, hogy
bármi szörnyűség történne az utcában; teljesen meg van döbbenve, és
álmában sem gondolta volna. Tudja, hogy valami nincs rendben –
egyszerűen tudja.
Megszólal a riasztó a telefonján, ő pedig megkönnyebbülten felpattan –
így már nyugodtan átmehet megint a szomszédba, megvan rá az ürügye.
Lehet, hogy Katherine úgy érzi majd, beleüti az orrát az életükbe – de az is
lehet, hogy végtelenül hálás lesz neki, amiért nem hagyta magára. Mindegy,
így is, úgy is átviszi nekik a muffint.
Ahogyan kiveszi a tepsit a sütőből, eszébe jut a férfi, akit keres a
rendőrség. Piros sapkája bárkinek lehet, és nem is nagyon látszott semmi
más belőle a kamerafelvételen azon a piros sapkán kívül, de Gladys
valamiért tudja, hogy a sapka elején egy ugyanolyan piros, hímzett Nike
logó van. A sütő tetejére teszi a muffinnal teli tálcát, és nagy levegőt vesz.
Látta már ezt a sapkát. Mégpedig tegnap.
– Több százan hordanak ilyen sapkát – motyogja magának. – Csakis
véletlen lehet. Biztosan véletlen.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Túl sok a vér. Felfordul tőle a gyomrom. Folyamatosan csorog a szájából,

rá a törölközőre, amit George hozott neki, meg a pólójára, és őszintén, én
sosem szerettem a vér látványát. Főleg nem a sajátomét. Érdekes látni, hogy
próbálják védeni őt a kölykök. Sophie főként fél, de George néha fél, néha
pedig inkább haragszik rám. Most engem figyel, a zöld szeme összeszűkül,
és az arcomat kémleli. Ha egy pillantással ölni lehetne…
Fogalmam sincs, miért gondolták, hogy nem fogom rajtakapni őket,
amint épp egy üzenetet próbálnak küldeni a… hát, amúgy sem láthatta
volna senki, meg különben sem volt ott elég ideig az ablakban, szóval… De
így is megpróbálták. És ez nem semmi, nekem viszont meg kellett tennem,
amit meg kellett tennem.
Nem gondolnám, hogy olyan erősen ütöttem arcon, de végül is a
kezemben volt a fegyver, és azért vittem bele egy kis erőt. Fáj is a kezem.
Lassan megdörzsölöm az öklömet, közben hármójukra szegezem a
pisztolyt. Annyi mindent akarok mondani; annyi mindent el akarok mondani
neki.
– Elmeséljem, milyen volt, amikor meghalt az apám? – kérdezem.
– Már elmesélted – feleli, de nehéz érteni, mit mond, mert a szája tele van
vérrel.
– Micsoda?
Beleköp egy kis vért a törölközőbe, én pedig magamat vizsgálgatom,
érzek-e bármi bűntudatot vagy megbánást, de szinte egészen biztos vagyok
benne, hogy semmit sem érzek. Ezt a tulajdonságomat, hogy képes vagyok
kikapcsolni a mások iránti érzéseimet, valószínűleg az apámtól örököltem.
Végül is, az egyetlen ember, aki valóban fontos volt számára, ő maga volt.
Miután elveszítette a munkáját, az apám állapota egyre romlott és
romlott. Amikor hazaértem az iskolából, legtöbbször a kanapén aludt. Néha
viszont ébren volt, és azt kérdezgette, milyen volt a napom. Amikor
megkérdezte, mit tanultunk aznap az iskolában, mindig azt feleltem, hogy
semmit. Ilyenkor általában nem érdekelte tovább a dolog, de egyszer
hirtelen haragra támadt, felpattant a kanapéról, megragadta az ingemet, és
magához rántott.
– Figyelj csak rám, fiam, mert én tudom, milyen kegyetlen tud lenni az
élet! – mondta. Tizenöt éves voltam, és untam már ezt az egészet, és bár a
keze szorosan markolta az iskolai ingemet, és olyan közel volt hozzám az
arca, hogy nem tudtam nem érezni a leheletét, forgatni kezdtem a szemem,
és hangosan felsóhajtottam. Ekkor még szorosabban kezdte szorítani a
galléromat, a körme a bőrömbe mélyedt. – Azt hiszed, annyira okos vagy,
mi? – vetette oda, majd erősen pofon ütött. Nem ez volt az első alkalom,
hogy megütött. Szeretett pofozkodni. Néha épp elég erősen ütött meg ahhoz,
hogy halvány nyoma maradjon, de sosem annyira, hogy valóban
veszélyesnek lássam, ne pedig szánalmasnak. Most azon gondolkodom, ha
látszott volna rajtam a félelem, a valódi félelem, vajon jobban érezte volna-
e magát tőle. Mert az ő félelmük, a félelem, amit a szemükben látok,
ahogyan rám néznek, és ahogyan próbálnak még messzebb húzódni tőlem a
kanapén, ahogyan egyre jobban nekifeszülnek a puha párnának, biztosít
róla, hogy én vagyok a főnök. Eléggé elfajultak a dolgok, de a lényeg, hogy
még mindig én vagyok a főnök.
Már nem csöpög a vér a szájából. Látom, amint a nyelvével a szájában
köröz, törött fogak után kutatva. Van egy vágás az arcán, ami egy kicsit
vérzik, és vissza kell fognom magam, hogy ne szóljak neki, tegyen rá egy kis
jeget. Régebben fontos volt nekem.
– Tudtad, hogy amikor meghalt az apám, két napig vártam, mielőtt
felhívtam volna a rendőrséget?
– Nem, ezt még sosem mondtad – nyílik tágra a szeme rémületében.
– Pedig így volt.
– Annyira…
– Ne mondd, hogy sajnálod! Úgy unom már, hogy te mindig sajnálod!
 TIZENHATODIK FEJEZET
KATHERINE

Az ikrek annyira mások, és Katherine gyakran eltöpreng, mi lesz belőlük,

ha felnőnek. George csendes és megfontolt. Mindig is betartotta a
szabályokat. Később tanult meg járni, mint Sophie, de nem is volt rajta
annyi seb és dudor, mint a testvérén. Sophie ezzel szemben nagyon hirtelen,
először cselekszik, és csak azután gondolkodik. Ezért is került már most
bajba az iskolában, míg George sosem mondana ellent a tanárainak vagy
szegné meg a szabályokat.
– Miért vitted be a babáidat az iskolába, ha tudtad, hogy nem szabad? –
kérdezte tőle előző este.
– De üveggolyókat miért szabad bevinni és babákat miért nem? Az
üveggolyók unalmasak! – felelte sértődötten Sophie.
Katherine nem tudta, mit mondjon erre. Hiszen Sophie-nak igaza volt. A
szabályok néha elég önkényesek. De a kislánynak meg kell tanulnia
visszafogni magát, átgondolni a dolgokat, és ezt igyekezett Katherine
megtanítani neki – hogy próbálja meg felmérni a cselekedetei
következményeit. Tudta, hogy nem járt sikerrel e téren, de ennek nem is
volt akkora jelentősége – egészen mostanáig.
Már alig szivárog a vér a szájából, és úgy gondolja, sokkal rosszabbul is
járhatott volna. George elvitte a balhét Sophie helyett, de ha nem teszi, a
kislány nagyon kikaphatott volna.
Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! – mondja magának. Lehetséges,
hogy ennyi volt, nincs más terve velük? Hogy most elmegy, vagy elengedi
őket?
Amikor a csengő megszólal, Sophie felpattan a kanapéról, és odarohan az
ajtóhoz, Katherine szóra sem tudja nyitni a száját, a férfi máris a gyerek
után megy egy „Ne merészelj megmozdulni!” figyelmeztetés kíséretében.
Katherine ott ül a kanapén, a testét egyszerre önti el a hideg és a meleg,
és a karját George köré fonja. Hallja, amint Sophie azt kiáltja, „aú!”, majd
elcsendesedik.
A férfi visszatér a szobába, az egyik karjában a kislánnyal, a kezét a
rúgkapáló Sophie szájára szorítva. Nem tudja elég szorosan fogni, így
kicsúszik a kezéből, dühében, hogy elveszítette az irányítást a dolgok felett,
a földre dobja, a kislány erre hangosan sírni kezd.
– Hagyd abba! – kiált fel Katherine.
De a férfi már ott áll Sophie mellett, a pisztolyt a kislány halántékának
nyomva.
– Fogd be, fogd be, mindenki fogja be! Te meg remélem, nem mondtál
neki semmit!
– Kinek? – néz rá Katherine zavarodottan.
– A reggeli futárnak. Nagyon oda akarja adni neked azt a gépet – feleli. –
Hallgass el, Sophie, különben esküszöm…
– Kérlek, Sophie… kérlek, kicsikém… – könyörög a lányának Katherine.
– Maradj most csendben, jó? Minden rendben, itt van anya, itt van…
– Jézusom, hogy te sosem hallgatsz el… Miért nem hallgatsz el végre?! –
kiált fel a férfi, mintha a nő hangja fizikai fájdalmat okozna neki. A haját
tépi és az állát dörzsölgeti kínjában.
– Sophie! – szólal meg Katherine immár határozottabban. Muszáj
elhallgattatnia a lányát.
Sophie becsukja a száját, és Katherine látja, amint beharapja az ajkát,
hogy csendben tudjon maradni. Visszamászik a kanapéra, és megdörzsöli a
karját ott, ahol megütötte, amikor lezuhant a földre. Katherine magához
húzza a gyerekeit, átöleli őket. A testük izzadságtól nedves, ahogyan az övé
is. A légkondicionáló a rémületüket nem tudja enyhíteni.
– Jól figyeljetek rám! – szólal meg fenyegető hangon a férfi. – Ha még
egyszer bármelyikőtök hasonló ostobasággal próbálkozik, ez fog történni!
Felkapja Sophie plüssmajmát a földről, a fegyvert a nadrágja övébe
dugja, majd a többiek szeme láttára addig csavarja-tépi a majmot, amíg a
feje szinte teljesen le nem szakad. Meg akarja mutatja nekik, ki itt a főnök,
kié a hatalom, és mire képes.
Nem ismerem ezt az embert. Talán soha nem is ismertem.
– Ne, a majmocskám… – nyafog Sophie, és a kislánya hangjából áradó
végtelen kétségbeesettség arra ösztönzi Katherine-t, hogy felpattanjon a
kanapéról. Nincs ötlete, mit tehetne, mindössze meg akarja mutatni a
férfinak, hogy nem művelheti ezt velük. Ahogy megmozdul, tudatosul
benne, hogy a fegyver most nincs a férfi kezében, bedugta a nadrágja
övébe, és neki ez az egyetlen pillanat áll a rendelkezésére, hogy
megpróbálja elvenni tőle. Ha elég gyors, sikerülhet.
Csapj zajt! Csapj egy kis zajt!
Miközben felé halad, kiabálni kezd, hogy elterelje a férfi figyelmét, és
elvehesse tőle a fegyvert.
– Hogy tehetted? Hogy tehetted? Ez a kedvenc játéka! Aljasság! Aljas
vagy! Nem vagy normális! Nem vagy normális!
Ahogyan odaér hozzá, a férfi felnéz, ő pedig odanyúl – de nem a
plüssmajomért, ahogyan a férfi várja, hanem a fegyverért.
A férfi derekához nyúl, az azonban felkiált, eldobja a majmot, majd
megragadja a nő karját, és ellöki magától.
Katherine hátraesik, a férfi fölé hajol. A nő feltápászkodik a földről, az
pedig megragadja a csuklóját.
– Mi a fenét képzelsz? – sziszegi, majd hátracsavarja a nő csuklóját, mire
az térdre esik, ám ő tovább csavarja a karját. Elmondhatatlanul erős
fájdalom fut végig a kezén és a karján. A férfi tovább csavarja a csuklóját,
és élvezettel szemléli a nő szenvedését. Majd egyszer csak egy roppanás
hallatszik, mire elengedi. Katherine a földre hanyatlik, és egy pillanatig ott
fekszik mozdulatlanul. A teste nem más, mint villongó idegvégződések
halma, a fájdalom kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Zúg a feje, a fájdalom
nyomán a testét elöntő forróságtól izzadság borítja be a bőrét. De muszáj
felkelnie a földről. Fel kell kelnie, és oda kell ülnie a gyerekei mellé. El sem
hiszi, hogy a kicsiknek ilyesmit kellett látni és átélni. De tudja, hogy muszáj
felállnia, mert ha a fegyvert nem is tudta megszerezni, valahogy meg kell
mentenie a gyerekeit. Az olló még mindig ott van az ülőpárnák között, de
ha megpróbál kezdeni vele valamit, és a férfi megállítja, nála lesz az olló…
Kelj fel, Katherine, kelj fel!
Esetlenül megmozdul, a csuklóját fogva nagy nehezen feltápászkodik,
majd visszaül George és Sophie mellé. Mindkét gyerek rémülten hallgat.
Tátott szájjal bámulják a férfit.
– Látjátok, mi lesz, ha nem viselkedtek? – kérdezi az flegmán, majd
odaáll az ablak elé. – Miért nem javíttattad meg a klímát?
– Meg kellett volna, tudom – Katherine nagy levegőt vesz, és
megpróbálja megnyugtatni magát, lecsendesíteni zakatoló szívét.
 A férfi kilöki az ablaktáblákat, de csak forróság áramlik a szobába, így
inkább becsukja.
– Hozhatok anyának egy kis jeget? – kérdezi George halkan.
– Mit? – kérdez vissza a férfi.
– Amikor elestem, és beütöttem a térdemet, anya jeget rakott rá, és attól
jobb lett. Kimehetek a konyhába, és hozhatok neki egy kis jeget? – George
nagyon óvatosan fogalmaz, minden egyes szavát átjárja a bizonytalanság.
– Semmi baj, George – mondja neki Katherine. A szoba levegője
besűrűsödik, elnehezül, nehezen kap levegőt. A csuklójában érzett fájdalom
az egész testébe kisugárzik; remegve próbál ülve maradni, bár
legszívesebben lefeküdne.
– Hozhatok? – ismétli meg George. Nagyon szeretne kimenni jégért.
George a gondolkodó, a tervező. Ahogyan a fiára tekint, tudatosul benne,
hogy rajta fog múlni az ő és a húga menekülése. Fogalma sincs, ő maga
hogy juthatna ki innen, de ha sikerül kitalálnia valamit, és azt megosztani
George-dzsal, más nem is érdekli.
– Tőlem – feleli végül a férfi. Unja már a másik három szenvedését.
George kiszalad a szobából, és hamarosan egy puha jégpárnával tér
vissza, majd finoman az anyja csuklójára helyezi.
– Köszönöm, kicsim! – mondja neki, George pedig bólint.
– Sajnálom, anya! – mondja.
– Nem a te hibád, kicsim – feleli. Könnyek folynak végig az arcán.
– De igen – mondja George.
– Nem, George – szólal meg a férfi lágy, szinte kedves hangon, ám
közben összeszorítja a fogát, és a felső ajka megfeszül –, nem a te hibád.
Igazából, ha bárkinek a hibája, akkor az övé – bök a nő felé. – Az ő hibája
minden, ami ma történt. Hibáztasd őt, hibáztasd anyucit!
 TIZENHETEDIK FEJEZET
LOGAN

Egy órával korábban

Ez a legbékésebb rendőrőrs, amit Logan valaha látott. A fehér műanyag

recepcióspultot, a világoskék fal elé állított műbőr padokat és az élénk színű
kaspóba ültetett növényt látva mintha csak egy irodaház előcsarnokában
lenne. Bárki lép is be ide, biztosan nem fogja fenyegetőnek érezni a
környezetet. Nem alszanak részegek a kanapékon, és remegő kezű drogosok
sem várnak arra, hogy valaki hazavigye őket. Minden üres, egyetlen
rendőrnő áll csak a pult mögött a számítógépbe mélyedve. Logan úgy
gondolja, valószínűleg pasziánszozik. Egy külváros rendőrkapitánysága ez;
egy olyan külvárosé, ahol mindössze annyi történik, hogy néha eltűnik egy-
egy macska, vagy egy buli éjfél utánig húzódik, a szomszédok pedig nem
tudnak tőle aludni. A levegőben csak a fenyőillatú fertőtlenítőszer szaga és
az ajtó előtt álló cserepes növények édes aromája terjeng.
Logan azon töpreng, vajon az itt dolgozóknak volt-e már félelmetesebb
ügye annál, mint hogy két szomszéd összevitatkozott, ki parkolt kinek a
kocsibejárójára. Ám ekkor eszébe jut az a nő abban a szép kis utcában álló
szép kis házban, nem messze innen. Valami félelmetes zajlik abban a
házban. Tudja, hogy olykor a legszebb házakban élő, legszélesebb mosolyú
emberek rejtegetik a legszörnyűségesebb titkokat. Találkozott olyanokkal a
börtönben, akik rendkívül jómodorúak és műveltek voltak, magániskolába
jártak, vágott az eszük – mégis gyilkosságért és nemi erőszakért ültek ott.
Egy kicsit megborzong, amikor belép, részben a felcsavart
légkondicionáló árasztotta hideg levegő, részben pedig a
rendőrkapitányságokra jellemző „gonosz varázserő” miatt, amellyel
képesek gyökeresen megváltoztatni az emberek életét. Hat évvel ezelőtt
aggodalmasan, bekötözött kézzel sétált be egy hasonló helyre, majd elítélt
bűnözőként távozott, és az élete sosem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt.
Álldogál még ott egy kicsit, mielőtt a pulthoz lépne; legszívesebben sarkon
fordulna és elrohanna, de nem teszi. Nem hagytam nyomot. Senki sem tud
róla.
Az a nő abban a nagy házban nem az ő gondja, egyáltalán nem. A
félelme a rendőrségtől azt súgja, hagyja a dolgot – a megérzései viszont
nem engedik. Az a nő abban a nagy házban bajban van, és ő tudja ezt.
Hiszen egyébként miért beszélt volna fegyverről az a gyerek? Miért kiáltott
fel a kisfiú vagy kislány, hogy „aú”, és ki az a férfi, aki elküldte őt? Úgy
érzi magát, mintha valami nyomozós kalandjátékban vizsgálgatná a
bizonyítékokat, de ez nem játék. Még ha a nőt el is tudná felejteni, a
gyerekeknek muszáj segítenie. Eszébe jut, hogy ha annak idején az egyik
szomszédjuk vagy az egyik tanára észrevette volna, hogy valami nem
stimmel vele, ha látja egy-egy zúzódását, vagy rájön, hogy nem normális,
hogy mindig egyedül üldögél, és beavatkozott volna, akkor ma teljesen más
ember lenne.
Muszáj segítenie azokon a gyerekeken.
Eszébe jut Maddy a kórházban. Megkérte Debbie-t, hogy készíttessen
róla neki egy fotót a barátnőjével. Miért akarod így látni? – kérdezte
Debbie SMS-ben. Látnom kell – csak ennyit tudott válaszolni.
A lány bekötözött fejét és a szájából kilógó csövet látva Logan tüdejéből
kiszorult a levegő. Valójában nem látszott a képen, hogy tényleg a húga az,
de ő tudta, hogy igen. Pár pillanattal ezelőtt, a furgonjában lehorgasztotta a
fejét, és lehunyta a szemét.
Istenem, add, hogy túlélje!
Most, a rendőrkapitányság épületében állva hátrahúzza a vállát, és odalép
a pulthoz. Hiszen már leülte, amit le kellett ülnie, most pedig csak segíteni
akar. Azt a legutóbbi kétségbeesett akcióját meg senki sem látta. Senki sem
látta, senki sem tud róla, és ő nem fogja hagyni, hogy ez megakadályozza
abban, hogy segítsen valakinek.
Az egyenruhás rendőrnő taktikai mellényt és fegyvert visel. Logan biztos
benne, hogy légkondicionálás nélkül ömlene róla a víz. Ráadásul a szerelés
nehéz is, az alacsony, szőke rendőrnő pedig messze nem nagydarab.
– Miben segíthetek? – kérdezi kifejezéstelen arccal, miközben
végigpásztázza Logant, a testalkatát, a csuklójánál az ingujjából
kikandikáló színes tetoválásokat, a kezére és az arcára varrt feliratokat.
Finoman mozgó ajakkal kibetűzi az arccsontja alatt végigfutó apró betűket:
Nem süllyedek el.
Biztosan azt gondolja róla, hogy eltévedt.
– Ööö… ez az egész elég furcsa… nem is tudom, hol kezdjem…
– Talán az elején – javasolja a rendőrnő, kezét immár a fegyverén
nyugtatva.
– Rendben, szóval futár vagyok, a Pack and Go cégnél dolgozom, látja –
kezdi Logan az ingét díszítő logóra mutatva, amelyen egy mosolygó doboz
és egy óra látható, azt remélve, így a nő jobban ad majd a szavára –, és ma
reggel fél nyolc körül elmentem egy házhoz kézbesíteni egy laptopot, de a
nő nem nyitotta ki az ajtót. Alá kellett volna írnia az átvételt, de nem
nyitotta ki az ajtót…
– Nincs valamilyen bevett megoldásuk ilyen esetekre? – kérdezi a nő.
Logan látja, hogy közben elnyom egy ásítást. Jelenleg ő a legérdekesebb
dolog, amit egész nap látott, mégis máris untatja. Nincs hozzászokva, hogy
ilyen könnyen lepattintsák.
– Nem erről van szó – folytatja, próbálja leplezni az idegességét. – Félek,
hogy történik abban a házban valami, ami miatt a nő nem tudta kinyitni az
ajtót. Szerintem bajban van. Katherine Westnek hívják. – Logan érzi, amint
a válla egy kicsit lejjebb ereszkedik. Elmondta a dolgot valakinek, aki tenni
is tud az ügy érdekében. – Visszamentem a házhoz, hogy ismét
megkíséreljem kézbesíteni a csomagot, és egy gyerek az ajtó túloldalán
valami olyasmit mondott, hogy „igazi fegyver”, majd felkiáltott, aztán egy
fickó azt mondta, menjek el. – Logan érzi, ahogyan elpárolog a
határozottság a hangjából. Úgy beszél, mint valami bolond.
– Megszokott dolog, hogy egy futár aznap másodszor is megkísérel
kézbesíteni egy csomagot? Miért nem hagyott neki egy értesítőt, és adta le a
küldeményt a postán?
– Igen, általában ezt tesszük, de úgy érzem, valami nem stimmel abban a
házban.
– Elnézést, mit is mondott, hogy hívják?
– Nem mondtam. Miért fontos a nevem? – kérdezi Logan, és érzi, hogy
kavarogni kezd a gyomra. Ez nem jó jel.
– Hogy hívják? – kérdezi a rendőrnő nagyon lassan és tisztán artikulálva,
hogy biztosan megértse a kérdést. Az ajkán enyhe mosoly lebeg.
 Logannek eszébe jut, hogy hazudhatna is, de nincs értelme, hiszen a nő
fel tudja hívni a céget. Már tudja, hol dolgozik, és Macknek csak tíz sofőrje
van. Az is megfordul a fejében, hogy hagyja az egészet, de már felkeltette a
nő érdeklődését. Hatalmas ostobaságot művelt azzal, hogy idejött.
– Logan Clarkson – feleli lágy hangon –, de nem tudom, miért fontos ez.
Megadhatom a nő címét, és akkor ki tud küldeni egy kocsit, hogy
ránézzenek. Mindössze azt akartam tudatni, hogy aggódom érte.
– És mióta ismeri Ms. Westet? – kérdezi a nő, miközben a billentyűket
üti.
Logan érzi, ahogy ökölbe szorul a keze. Pontosan tudja, mire megy ki a
játék.
– Nem ismerem. Én csak egy futár vagyok. Megpróbáltam kézbesíteni
egy csomagot, és a nő nem nyitotta ki az ajtót, és ezt furcsának találtam.
Aggódom a testi épsége miatt.
– Kapcsolatban áll Katherine-nel? – kérdezi a nő jellegtelen, az
érdeklődést és az érzelmeket teljességgel nélkülöző hangon. De ő tudja,
hogy azért teszi fel a kérdést így, hogy ő belesétáljon a csapdába, és
olyasmit is eláruljon neki, amit nem akar.
– Nézze… nem… nem, mint mondtam, csak át akartam adni neki egy
csomagot. – Próbálja száműzni az idegességet a hangjából. – Semmit sem
tudok róla. Semmi közünk egymáshoz.
A rendőrnő ránéz, majd némán tátogva leolvas valamit a számítógép
képernyőjéről, aztán felnéz Loganre. Ismét ráteszi a kezét a fegyverére. A
szeme alig láthatóan megrebben. Logan érzi, hogy a nő már egy kicsit –
csak egy kicsit – bizonytalan, és aggasztja, mire készülhet a férfi. Hiszen
elég nagy ahhoz, hogy átugorja a csinos kis pultját.
– Mindenképp kiküldünk egy autót, Mr. Clarkson. Jól látom, hogy három
évet töltött börtönben betöréses rablás és testi sértés miatt?
Logan tudja, hogy a nőt már egyáltalán nem érdekli, mit mond, csakis az
előélete. A múltja sosem fogja elengedni.
– Igen – feleli udvariasan és óvatosan. Tudja, hogy a legkisebb hiba is
visszajuttathatja a börtönbe.
– Az utóbbi pár hónapban több betörés is történt azon a környéken.
Szóval jogos lehet az aggodalma – vet rá egy félmosolyt a nő, és bár Logan
sokkal nagyobb darab nála, lúdbőrözni kezd a félelemtől. Macska-egér
játszma ez, ahol ő az egér: egyetlen rossz szó, és fogást találhatnak rajta. –
A ház, ahova be akart menni… megadná a címet?
Logannek feltűnik, hogyan fogalmazta meg a kérdést a nő.
– Nem akartam bemenni. Csak azt szerettem volna, ha a nő aláírja a
csomag átvételét.
– És mi volt a cím?
– Ööö… – Logan nyel egyet. A rendőrnő arckifejezése idegessé teszi. –
Hogarth Street huszonnégy… vagyis nem, Holborn Street, huszonnégy
vagy huszonhat… – Megrázza a fejét. Kétszer is járt ma annál a háznál.
Hogy felejthette el a címet? – Benne van a telefonomban, de… – Benyúl a
zsebébe. A mobilját a furgonban hagyta.
– Értem – feleli a rendőrnő éles hangon. – Várjon itt, idehívok egy
nyomozót, és elmondhatja neki a dolgot. Aztán együtt megkeresik a
telefonját. Kérem, maradjon itt, Mr. Clarkson, egy perc, és visszajövök.
– Rendben – feleli Logan.
A rendőrnő megfordul, és visszamegy a recepcióspultnál lévő ajtóhoz,
kinyitja és körbenéz, talán próbálja magára vonni valamelyik kollégája
figyelmét. Röviden visszapillant rá, majd belép a hátsó helyiségbe, ő pedig
ott marad egyedül. Érzi, amint izzadni kezd a fagyos helyiségben. Vissza
fogják rántani, és onnan csak egy irányba tarthat. Nem lesz képes
visszafogni magát, tudja, hogy nem. Pedig mindössze helyesen akart
cselekedni. És lehet, hogy tudnak valamit.
Nem kellene itt lennie. A reptéren kellene ülnie abban reménykedve,
hogy feljuthat egy korábbi gépre, hogy ott lehessen a húga mellett. Semmi
köze ehhez a nőhöz, és nem az ő felelőssége, mi történik abban a házban.
Egyik lábáról a másikra áll, és legszívesebben elfutna. Nagy levegőt lesz,
próbálja megnyugtatni magát, de a szíve egyre gyorsabban dobog, és végül
azon kapja magát, hogy sarkon fordul, és kiviharzik az épületből, le a
betonlépcsőn és át az úton, a furgonjához. Nem így tervezte, de a teste
önálló életre kelt. Tudja, hogy el kell futnia.
– Mr. Clarkson! – hallja, amint beugrik a furgonjába. Beindítja a motort,
és elhajt, még a biztonsági övet sem kapcsolja be, a keze remeg a pániktól.
Debbie-nek igaza volt. Hagynia kellett volna az egészet.
– Idióta! – átkozza magát a kormányra csapva. Amint úgy érzi, elég
messze került a rendőrkapitányság épületétől, lefordul egy mellékutcába,
majd megáll, és ültében letépi magáról a hosszú ujjú inget. Az sem érdekli,
hogy a gombok szanaszét repülnek, és egy-egy halk pattanó hang
kíséretében nekicsapódnak a padlónak és az ablaknak. Leveszi, ledobja a
földre, és előveszi a pólót, amelyet a felső rekeszben tart. A tetoválásai így
tisztán látszanak. De úgysem számít. Nem számít, hogy próbál rendes
emberként élni, hogy nem keveredik bele semmibe, vagy hogy ki ő
valójában. Mindig bűnös múltú marad, mindig ezt fogják látni rajta elsőre,
másodjára és mindörökre. Befejezi a munkát, és amikor eljönnek érte,
hazudni fog, ahogyan egy bűnözőhöz illik, azt mondja majd, hogy hibázott,
és rossz címre vitte ki a csomagot vagy valami ilyesmi. Reméli, hogy
kiküldenek egy járőrt, és körbenéznek a környéken. A Hogarth Street volt
az, biztos benne. Nyilván odamennek és megnézik. Megtalálják a házat.
Biztosan meg fogják. A nő nevét is tudják. Csak pár percükbe telik
kideríteni a pontos címet, bár az megfordulhat a fejükben, miért mondott
nekik rosszat.
– Elég volt! – korholja magát. – Elég, elég, elég!
Nem akar többet foglalkozni azzal a nővel. Debbie-nek igaza van.
Nem az ő dolga.
Már csak pár csomagja van hátra, és végzett is – végzett mindennel, ami
ma történt.
A rendőrnő tudja a nevét. Ostobaság volt elárulnia, de a rendszerben
található információkból kiderül, hogy leülte, amit le kellett ülnie. Az
ujjlenyomata is benne van a rendszerben. Vajon akkor is vesznek
ujjlenyomatot egy helyszínről, ha semmi sem tűnt el? Máshova tette vissza,
de nem vitte el. Időben leállította magát. Vajon épp időben, vagy így, hogy
most magára vonta a rendőrség figyelmét, alaposan utánanéznek majd?
Nem kerülhet vissza a börtönbe. Egyszerűen nem. Egy labda pattan az
útra, amit észre is vesz, de képtelen gondolkodni, és csak akkor tapos a
fékre, amikor egy kisgyerek szalad ki elé. Csikorognak a kerekek, a levegőt
égett gumi szaga tölti be, amit annak ellenére is érez, hogy jól felcsavarta a
klímát.
– Szedd már össze magad, Logan! – kiált fel, amint egy riadt anya szalad
ki az útra a gyerek és a labda után, sűrű bocsánatkérések közepette.
Máshogy is végződhetett volna. Képtelen koncentrálni. Az élete egy
másodperc alatt megváltozhat. És ő többé egyetlen ilyen másodpercet sem
engedhet meg magának.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
GLADYS

Gladys kifordítja a formából a csokis muffinokat, beszívja a kakaó és a

megolvadt csokoládé sötét, édes illatát. Finoman lekapar egy kis darabot,
amely a formában ragadt, picit meg is égeti vele az ujját, és fujkálni kezdi.
Amikor kicsit kihűlt, bekapja. Isteni finom; épp elég krémes, de kívül
ropogós. A csokis muffin az egyik specialitása.
Rátesz egy muffint egy tányérra Lounak a teája mellé, a kettétört darabot
pedig megtartja magának. A többit elrendezi egy zöld tányéron, egy szép
kis szalvétát is tesz alájuk. Mindegy, mi a helyzet épp Katherine-nel, egy
tálcányi muffint biztosan nem fog visszautasítani. Gladys megcsodálja a
munkáját, gyönyörködik a színek harmóniájában.
– Átviszem Katherine-nek a muffint! – kiabál be a szobába Lounak.
Mielőtt a férfi bármit válaszolhatna, kinyitja a konyha hátsó ajtaját, és
kisétál. A ház oldala mentén a kapuhoz megy. A hőség vastag takaróként
borítja be, rátelepszik a vállára. A kabócák hangosan énekelnek. Azonnal
izzadni kezd, de fürgén lépked, abban reménykedve, hogy Katherine
behívja majd.
Katherine-ék ajtajához érve becsönget, és nagy levegőt vesz. Ha nem
engedik be, ott hagyja a muffint, de biztos benne, hogy ezúttal ki fogják
nyitni az ajtót.
Vár egy pár másodpercig, majd miután semmi sem történik, ismét
becsönget, majd bekiabál az ajtón:
– Hahó, hoztam nektek egy tálcával a híres-neves csokis muffinomból!
Kezdi kicsit furcsán érezni magát, így odalép a faajtó elé, és rányomja a
fülét. Nem hall semmit, de hát elég vastag az az ajtó. Visszalép, és vár
tovább. A mellette álló kaspókba ültetett bársonyvirágok kókadoznak a
hőségben. Szegénykék – gondolja Gladys. Meg kellene öntözni őket.
Elhatározza, hogy még egyszer becsönget, és ha senki sem nyitja ki,
feladja, és ott hagyja a muffint az ajtó előtt. Megrázza a fejét, és
bosszankodik, hogy nem takarta le őket valamivel. Ha egyszerűen ott
hagyja a földön, rámásznak a hangyák, és a feje fölött már most is hatalmas
legyek köröznek. Túl meleg van ahhoz, hogy itt hagyja a sütit. Inkább
hazaviszi, és később majd megint megpróbálkozik vele. Emlékezteti magát,
hogy a muffin csak ürügy, amellyel ráveheti Katherine-t, nyissa ki az ajtót.
Ha megteszi, majd kitalál pár kérdést, amit feltehetne, hogy a nő anélkül
vallhassa be, hogy segítségre van szüksége, hogy konkrétan ki kellene
mondania. Orvoshoz kell menned? Kihívhatok neked egyet – eddig ez a
legjobb, ami az eszébe jutott.
Még egyszer megnyomja a csengőt, és vár egy kicsit. Amint már épp
feladná, és elindulna haza, hallja, amint a biztonsági lánc megcsörren,
kattan egyet a zár, és az ajtó kinyílik.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Kezdenek szétesni a gondolatok a fejemben, mert egyre fáradok. Az

irányítás kezd kicsúszni a kezemből, de erősebben markolom a fegyvert.
Nem fogom feladni. Nagyokat szívok a kintről beáramló, fullasztóan meleg
levegőből, próbálom lenyugtatni magam, és visszaidézni a ma reggeli
tervemet, hogy meghallgattassam és megértessem vele, amit akarok. Ezt
akarom, hogy meghallgasson, megértsen, és elismerje a felelősségét ebben
az egészben. Akkor továbbléphetünk. Bár nem tudom, merre van a tovább.
Kik leszünk mi a maiak után, mi ketten, mi négyen?
– Miért? – kérdezi zavarodottsággal a hangjában. – Miért csinálod ezt? –
Feldagadt csuklóját fogva, szemét összehúzva próbál küzdeni a
fájdalommal.
Bedugom a pisztolyt a nadrágomba, és összeütöm a kezemet, majd
beletörlöm a farmerembe, hogy megszabaduljak az izzadságtól. Könnyebb,
ha nem nézek rá. Nem akarom látni a fájdalmát, mert megingatna. Még egy
szörnyetegnek is vannak érzései.
– Az apám halálára visszatérve – mondom, és észreveszem, hogy George
engem figyel. Túl kicsi még ahhoz, hogy pókerarcot vágjon, így minden
gondolatát ki tudom olvasni a tekintetéből. Úgy gondolja, kevésbé veszélyes
így a fegyver, hogy nincs a kezemben. Így hátranyúlok, és kihúzom a
nadrágomból. Leejti a vállát. – Nem vagyok ostoba – mondom neki.
– Nem mondtam, hogy az vagy – feleli. A kelleténél több dühöt hallok ki a
hangjából.
Teszek felé egy lépést, majd leguggolok elé, olyan közel, hogy a bőrén
érezze a leheletemet.
– Téged is bánthatlak, ahogyan anyát, Sophie-t vagy azt a hülye majmot.
Tudod, hogy képes vagyok rá – mondom neki halkan.
Összeráncolja az orrát, és hátrébb húzódik a kanapén, belesüpped a
párnába, hogy minél távolabb legyen tőlem. A hatalom érzése nyomán
izgatott bizsergés jár át. Az apám biztosan örült volna, ha úgy érzi, félek
tőle, nem pedig nevetségesnek találom. Valószínűleg minden apa arra
vágyik, hogy féljenek tőle, nem arra, hogy szeressék.
– Meséld el, miért nem hívtad a rendőrséget, amikor meghalt az apád! –
mondja Katherine gyorsan, hogy elterelje a figyelmemet George-ról.
Felállok, és visszamegyek az ablakhoz. Nem szeretem a hőséget, de bent
kezd állott lenni a levegő. Sőt, büdös van.
– Épp hazaértem az iskolából, ő pedig nem feküdt ott a kanapén, ahol
mindig szokott. A dohányzóasztalon egy üres whiskysüveg és legalább hét
üres sörösüveg állt, de nem igazán foglalkoztam vele. – Még mindig magam
előtt látom a whiskysüveg a sarkán kicsit szakadt címkéjét. Még én is
tudtam, hogy olcsó pia. Örültem, hogy nincs ott. Azt gondoltam, úgy leitta
magát, hogy máris lefeküdt aludni, én pedig örültem, hogy azt nézhetek a
tévében, amit akarok, és egyedül lehetek egész este. Arrébb tettem az
üvegeket, és feltettem a lábam a ronda fautánzat dohányzóasztalra. Mindig
utálta, ha ezt csinálom. Még a cipőmet sem vettem le.
– Azt hittem, alszik, hogy csak alszik – mondom.
– Nem a te hibád volt – feleli.
Megvonom a vállam.
– Azért ránézhettem volna, de elegem volt már belőle. Úgyhogy hagytam,
és elvoltam egész este. Még az imádott söréből is kibontottam egyet, és
megittam, miközben az instant tésztámat ettem.
– Nem tudhattad – mondja.
– Nem igazán érdekel a véleményed – mondom finoman, és ráfogom a
fegyvert. – Jobb lenne, ha inkább befognád.
Összehúzza magát, a gyerekek közelebb húzódnak hozzá.
– Hadd menjenek ki a konyhába enni valamit! Jobb, ha ezt nem hallják.
– Igazából épp itt az ideje, hogy megismerjék a való világot. Ez –
mondom, és körbemutatok a pisztollyal a szobán – nem a való világ. Ez a
szép kis kert meg a szép kis ház meg minden, ami benne van, ez nem a való
világ, és jobb, ha ezt ők is tudják. Az én gyerekkorom, az volt a való világ.
– A legtöbb gyereket nem ejti foglyul olyasvalaki, akinek elvileg szeretnie
kellene őt – mondja –, a saját…
– Fogd be! – utasítom. Ha értené, mi a szeretet, akkor most nem
csinálnám ezt az egészet. Azt hittem, én tudom, de kiderült, hogy még ha
tudom is, mi az, nem kaphatok belőle. Nekem csak a szívfájdalom jut.
 Várok egy kicsit, hátha vitatkozni fog, de nem teszi. Bántottam, rendben.
Engem viszont sokkal durvábban bántottak, mint ahogyan egy emberi lényt
valaha szabadna. A test sebei begyógyulnak; a lélek sebei viszont teljesen
felemésztenek.
– Másnap reggel sem néztem rá. Felkeltem, és elmentem az iskolába.
Csak délután, amikor hazaértem, akkor fordult meg a fejemben, hogy lehet,
hogy valami nincs rendben. És tudod, miből gondoltam ezt?
– Miből? – kérdezi, de szerintem csak kötelességből, nem azért, mert
valóban érdekli.
Keserűen felnevetek.
– Abból, hogy nem voltak újabb üres üvegek az asztalon. Csak az előző
napiak, ugyanaz a szakadt címkéjű whiskysüveg és a hét sörös. Akkor jutott
eszembe, hogy ránézek, úgyhogy benyitottam a hálószobába, és istenem, az
a szag… iszonyú volt. Halála pillanatában elvesztette az irányítást a teste
felett.
– Az mit jelent? – kérdezi George.
– Azt jelenti, hogy összeszarta a nadrágját, mint egy csecsemő – felelem.
– Ne… – kezdi Katherine.
– Tudod, mi a baj veled? – kérdezem, majd válaszolok a saját
kérdésemre, mert tudom a választ. – Az, hogy azt hiszed, te irányítasz, pedig
nem, egyáltalán nem.
– Tudom, hogy nem én irányítok – feleli. – Nálad van a fegyver.
– Bizony – helyeslek.
Amikor megláttam az apámat az ágyán, nagyon megijedtem. A lepedője
gyűrött volt és büdös, mert sosem mosta. Mindezt nem mondom ki
hangosan, de így éreztem. Megragadtam a vállát, megráztam, pofozgattam
az arcát, és azt kiabáltam: „Apa, apa, ébredj fel, apa!” Megnéztem, van-e
pulzusa. Az iskolában elsősegélynyújtás-órán tanultuk, hogyan kell, én
pedig lélegzet-visszafojtva figyeltem, és reméltem, hogy érzek majd valamit,
bármit, de a bőre hideg volt, a szeme üveges, az arca pedig szürke. Tudtam,
hogy halott. Szívesen mondanám, hogy éreztem a jelenlétét a szobában, meg
hogy jött egy hideg fuvallat, és tudtam, hogy ő búcsúzik tőlem így, vagy
bármi hasonló baromságot, amit az emberek mondani szoktak, amikor
meghal valakijük. De nem, semmi ilyesmit nem éreztem.
Ott ültem az ágyán, a szag már nem zavart, és sokáig sírtam. Szerintem
azért sírtam, mert már nem maradt semmi remény. Mielőtt öngyilkos lett,
voltak pillanatok, amikor bíztam benne, hogy egy nap majd valami
megváltozik, és összeszedi magát. Egyszer épp valami függőségről szóló
műsort néztünk együtt, ő pedig halkan, összeakadó nyelvvel azt mondta:
– Ez én vagyok.
– Kaphatsz segítséget – mondtam. – Ők is kaptak. – A szívem zakatolni
kezdett annak gondolatára, hogy a dolgok megváltozhatnak.
– Lehet, hogy megpróbálom – mondta, de aztán kinyitott egy újabb üveg
sört.
A halála azt jelentette, hogy az életem csak még rosszabb lesz. Tudtam.
Mint minden gyerek, akinek elváltak a szülei, én is azt reméltem, hogy apám
egyszer összeszedi magát és rendbe jön, aztán anyám visszafogadja, és
ismét egy család lehetünk. Nevetséges, hogy egy tizenöt éves kamasz így
gondolja, de valószínűleg a legtöbb gyerek belekapaszkodik ebbe az utolsó
reménysugárba.
A halála azt jelentette, hogy nincs több remény. Talán órákig is ültem ott,
ám akkor egyszer csak elapadtak a könnyeim, én pedig éreztem – olyan
erősen, mintha hasba ütöttek volna –, hogy egy részem bezáródik és
megszűnik. Nem érdemelte meg sem a könnyeimet, sem az időmet. Egész
életemben csalódást okozott. Átnéztem a pénztárcáját, kivettem belőle azt a
kis pénzt, ami benne volt, és kiléptem a szobából.
Elmentem sétálni, csak mentem és mentem. Fel akartam hívni az
anyámat.
Tudtam, hogy fel kellene hívnom őt és a rendőrséget is, de nem tettem.
Vettem magamnak vacsorát, és vártam. Tavasz volt, esténként még hűvös, én
mégis egy padon aludtam a parkban azon az éjszakán. Kicsire összehúztam
magam.
Most, ahogy visszagondolok erre, megrázom a fejem.
– Amikor meghalt, úgy éreztem, senkihez sem fordulhatok – mondom –,
ezért vártam.
Amikor másnap visszamentem, a szag már az egész lakást átitatta,
tudtam, hogy nem várhatok tovább, úgyhogy felhívtam a rendőrséget. Amint
megérkeztek, onnantól felgyorsultak az események, és este már az anyámnál
voltam, pedig a legkevésbé sem akartam ott lenni, mert mindennek ő volt az
oka, és ezt az apám is megmondta. Hagyott nekem egy búcsúüzenetet. Ezt
senkinek sem mondtam el, de hagyott.
Kedves Fiam!
Sajnálom ezt az egészet. Tudom, hogy már semmit sem akarsz tőlem
hallani, úgyhogy csak egyetlen gondolatot osztok meg veled. Ne bízz a
nőkben! A világ legboldogabb emberévé tesznek, aztán apró darabokra
törnek, te pedig azt sem tudod, hogyan élj túl még egy napot. Soha ne bízz
bennük!
Apa

Ezt a tanácsát meg kellett volna fogadnom, és egy ideig meg is fogadtam.
De aztán megismerkedtem azzal a nővel, akiről azt hittem, életem szerelme
lesz, és olyan mélyen és olyan gyorsan beleszerettem, hogy nem is
gondoltam rá, mi lesz, ha rám un.
És most itt vagyok. Ahogyan ránézek erre a nőre, rájövök, hogy olyan
zsigeri erővel gyűlölöm, hogy csoda, hogy még nem öltem meg.
– Nem akarok többet beszélni róla – mondom, majd visszamegyek az
ablakhoz, és kinézek a zöld fűre és a tökéletes kertre, amely nem árulkodik
az igazságról, hogy ki is ő valójában, és mit is tett.
 HUSZADIK FEJEZET
KATHERINE

Amikor ismét megszólal a csengő, Katherine-t elönti a remény, mert

lehetséges – hiszen bármi lehetséges –, hogy megérkezett a segítség.
– Hányan akarnak még becsöngetni?! – dohog a férfi.
Egyre fárad, és a nő érzi ezt. Mindannyian fáradtak, de a férfi már órák
óta szorongatja azt a fegyvert, és bántja őket, egyre durvábban. George
arcán még mindig látszik a keze nyoma. Sophie pedig továbbra is a fejét
simogatja, ahonnan biztosan kitépett jó pár hajszálat. Az ő csuklója pedig
biztos eltört, annyira fáj, hogy a kín átjárja az egész testét.
Amikor először meglátta a fegyvert, sosem gondolta volna, hogy a férfi
valaha használni fogja; lehetetlennek tűnt.
Most már tudja, hogy nem lehetetlen. Azt hitte, ha a férfi meg akarta
volna ölni őt vagy a gyerekeit, már megtette volna, de talán azt akarja, hogy
minél tovább szenvedjenek, hiszen tudja, hogy George és Sophie
szenvedése nagyobb fájdalmat okoz neki, mint bármilyen golyó.
Próbál kidolgozni valamiféle tervet, akármilyen tervet, de jelenleg csak
az jut az eszébe, hogy ráugorgatna, megpróbálhatná leszúrni az ollóval,
vagy lelövethetné magát vele, hogy a gyerekek elfuthassanak, mielőtt ismét
elsüthetné a fegyvert. Nem biztos benne, hogy kijutnának, vagy hogy
egyáltalán megértenék, hogy futniuk kell, és nem tudja, hogyan tudathatná
velük, hogy ezt kell tenniük.
– Szerintem Gladys lesz az – szólal meg most, próbál belekapaszkodni
minden szalmaszálba. – Ha nem engedem be, aggódni fog. Hadd beszéljen
vele George! Majd azt mondja neki, betegek vagyunk, hogy én beteg
vagyok. Már elmondtam neki… azt hiszem, de lehet, hogy… Mindig csinál
nekünk valamit. Lehet, hogy süteményt hozott.
– Hahó, hoztam nektek egy tálcával a híres-neves csokis muffinomból! –
kiabál be most a házba Gladys.
 Katherine megvonja a vállát, azt sugallva, „én megmondtam”, de nem
szólal meg. Ha erőszakoskodik, a férfi nem fogja megengedni, hogy George
kinyissa az ajtót, pedig, ha kinyithatja, akkor talán, talán…
A férfi megdörzsöli a fejét, mire égnek áll a haja. Így hirtelen
fiatalabbnak néz ki, kevésbé veszélyesnek. Egyre nehezebben tud
koncentrálni. Nem könnyű megölni valakit, akármilyen egyszerűnek is
tűnik a filmeken, de ő elég intelligens ahhoz, hogy megértse, ha elveszed
valakinek az életét, az örökre szól. Nagyon fiatalon elveszítette az apját, és
meg is szenvedte. Pontosan tudja, mit jelent a halál az életben maradtak
számára.
– Ha nem engeded, hogy George beszéljen vele, megint vissza fog jönni
– mondja.
– Rendben, legyen – feleli végül a férfi. – Menj, mondd meg a vén
szatyornak, hogy mindenki beteg. És istenre esküszöm, George, ha bármi
mást mondasz neki, akár csak sóhajtasz egyet, letépem a húgod fejét, épp
úgy, ahogyan annak a hülye plüssmajomnak!
George tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve néz fel. Még soha senki sem
beszélt vele így. Nem tudja, hogyan reagáljon egy ilyen szörnyűséges
fenyegetésre. És bár Katherine érzi, hogy George viszonylag könnyen
megkérhetné Gladyst, hogy hívja a rendőrséget, ez most nem a legjobb
pillanat erre. Ő nem elég erős ahhoz, hogy megküzdjön vele, ha rátámadna
Sophie-ra. A fájdalom legyengíti, és túl nagy a kockázat. Alig
észrevehetően megrázza a fejét.
A kisfiú pislant, ő pedig látja, hogy ez azt jelenti, megértette. Kész csoda
ez, hogy a bennük rejlő félelem, fájdalom és harag ellenére képes
kommunikálni a fiával, az pedig érti, mit akar mondani. Lehunyja a szemét,
és könyörög az égnek, hadd lássa őt felnőni, és azzá a különleges emberré
érni, aki biztosan lesz majd.
George felkel a kanapéról, és a bejárati ajtóhoz megy. Katherine hallja,
amint kinyitja; kicsit ügyetlenkedik a vállmagasságában lévő zárral. Hallja,
amint Gladys és George beszélgetnek, a fia tétovázik. Azon töpreng, mit
tegyen. Csak mondd neki azt, hogy betegek vagyunk, kicsim. Nem ez a
megfelelő pillanat. Csak mondd azt, hogy betegek vagyunk.
– Mi tart neki ennyi ideig? – kérdezi a férfi, majd feláll, és az ajtóhoz
megy. Katherine hall valamit, de nem tudja kivenni a szavakat. Azt
feltételezi, a férfi épp arra figyelmezteti George-ot, fogja be a száját.
Szétárad a testében az adrenalin, a kisfia miatti aggodalom elnyomja saját
fájdalmát. Ne bántsd őt, ne bántsd őt! Megfeszülnek az izmai; felkészül
arra, hogy azonnal az ajtóhoz szaladjon, amint a beszélgetés tompa hangjain
kívül bármi mást hall.
Sophie-ra pillant, aki csendben ül a kanapén; inkább csak nézi az iPad
képernyőjét, mint játszik. Egyedül vannak; akár meg is próbálhatják
felvenni a kapcsolatot a külvilággal.
– Add ide az iPaded, kicsim! – suttogja neki a bejárati ajtó felé pillantva,
de a lánya túl lassan reagál. Így bármennyire is fáj neki, a készülék felé
nyúl azt remélve, hogy megnyithatja az e-mail-fiókját, mielőtt a férfi
visszatérne a szobába. De az pár másodperccel később már ott is terem
George-dzsal, Katherine pedig gyorsan visszanyomja az iPadet Sophie
kezébe, aki azonnal ismét játszani kezd. Katherine csuklója egyre jobban
fáj, a szíve pedig egyre hevesebben ver.
A férfi a karjánál fogva vonszolja be a fiát a szobába, szinte húzza maga
után. George egy muffinnal teli tálcát tart, Katherine pedig, látva az
ajándékot, az a mögött rejlő törődésre gondolva kis híján sírva fakad.
Gladys biztosan aggódik, hogy Katherine dühös rá, hiszen reggel olyan
szűkszavúan beszélt vele. Némán hálát mond az idős asszonynak, hiszen
tudja, hogy neki sem könnyű az élete, ennek ellenére is próbál jó
kapcsolatot ápolni a szomszédaival.
– Nézd csak, csokis muffin! – mondja a férfi, majd elveszi a tálcát
George-tól, és visszalöki a kisfiút a kanapéra. – Egyetek egyet! – utasítja a
gyerekeket, mire azok az anyjukra pillantanak.
– Egyetek csak! – mondja Katherine. – Biztosan éhesek vagytok.
Amikor Gladys hoz nekik egy tálca muffint, ő rendszerint felmelegíti a
sütit a gyerekeknek, hogy a csoki felolvadjon, és édes illattal töltse meg a
házat, mintha csak ő maga sütötte volna. Az ikrek imádják Gladys
muffinját, most azonban vonakodva vesznek le egyet-egyet a tálcáról.
Sophie lecsíp belőle egy falatot, és beteszi a szájába.
– És te? – kérdezi a férfi Katherine-től. – Te nem vagy éhes?
– Nem – feleli erőtlenül, és felemeli a még mindig jegelt kezét remélve,
hogy ha sikerül megérintenie, kicsikarhat belőle némi empátiát. Az még
nem nézett rá a csuklójára, valójában őrá sem, és a nő megvan győződve
róla, hogy ez azért van, mert nem akarja látni, mekkora fájdalmat okozott
neki. Talán, ha ráébreszti erre, a férfi észhez tér, és rájön, mit is művel.
Ehelyett azonban az felkap egy muffint a tálcáról, és felé közeledik.
– Nyisd ki a szád! – mondja szinte vidáman.
– Nem vagyok éhes – rázza meg a fejét Katherine.
– Értem – vigyorodik el gúnyosan –, hát, kár – mondja, majd még mindig
a pisztollyal a kezében megragadja a nő fejét, a másik kezével pedig betömi
a muffint a szájába, míg az már levegőt sem tud venni, még úgy sem, hogy
próbálja megrágni a tésztát. Rúgkapálva küszködik.
– Hagyd abba! – kiált fel George.
– Anyu! – fakad sírva Sophie, majd mindkét gyerek elkezdi apró öklével
ütlegelni a férfit. Az a szerencsétlen kísérletet látva felnevet, de végül
mégiscsak elengedi őt, hozzávágja a muffin maradványát, Katherine
fulladozik, köhög, és próbálja kiköpni a tésztát. Majd hátradől a kanapén, a
mellkasa zihál, könnyes szemmel próbál levegőhöz jutni.
– Megöllek! – mondja George. A fia hangja rémisztő fenyegetéssel teli; a
gyermekkor édessége teljességgel elpárolgott belőle. Ebben a pillanatban
nem kisfiú, hanem férfi. Egy dühös férfi.
– Inkább én téged – feleli a férfi, majd felkap egy muffint, és a szájába
tömi. – Inkább én téged – ismétli meg, majd nyitott szájjal rág, és gyorsan
lenyeli a sütit.
Katherine pedig rájön, hogy mindeddig rossz kérdéseket tett fel magának.
Mert azt kérdezte, hogy okozhat neki ekkora fájdalmat olyasvalaki, aki
egykor szerette, hogy lehet, hogy semmit sem érez, amikor szenvedni látja
őket; de valójában ezt a mélyen gyökeredző, gonoszsággal átitatott dühöt
kellene megvizsgálnia. Ezt az erőszakosságot, ami mindeddig rejtve maradt
előtte. Van valami, amit nem tud, valami, ami erre sarkallta a férfit, és ha
kiderítené, mi az, hogy mi hozta elő belőle ezt, talán kiszabadulhatna ebből
a helyzetből. Vannak dolgok, amiket nem tud, amiket nem érthet a férfival
kapcsolatban. Beszéltetnie kell.
– Még nem fejezted be a történetedet – mondja halkan.
– Valóban – helyesel –, még nem. – A nőre pillant, zöld szeme az övébe
mélyed. – Azon gondolkodom…
– Azon gondolkodsz…? – próbálja sürgetni.
– Hogy hogyan ér véget.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
LOGAN

Harminc perccel korábban

Logan megdörzsöli az arcát, érzi, hogy már most borostás. A

visszapillantóban látja a táskákat kék szeme alatt, az ajka száraz és
cserepes. Nem akarja megint felhívni Debbie-t, hiszen tudja, ha lenne
bármilyen új híre Maddyről, úgyis értesítené. Kifárasztotta ez a nap, a kora
reggeli sikertelen kézbesítési kísérlet, az, hogy segíteni akart, pedig jobb lett
volna hagynia az egészet, de főként az a félelem és aggodalom, amit a húga
miatt érez.
Nem veszítheti el őt. Gyakorlatilag ő a családja, nincs senki más. Most
pedig még amiatt is aggódnia kell, hogy lehet, hogy megkeresi a rendőrség,
beviszik és kihallgatják. Kimerítette a hőség, és minden, ami történt. El kell
jutnia Melbourne-be a húgához, most csak ez számít. Már csak három
csomagot kell kivinnie, és végzett, de mintha az örökkévalóságig tartana ez
is.
– Hozd vissza a csomagokat, majd kiviszem én – mondta Mack, amikor
ismét felhívta. Aggódott, amiért Logan még mindig dolgozik.
– Köszi, de majd inkább én. Úgysincs hely a korábbi járatokon.
– Nem tartanak fent pár helyet hasonló helyzetekre vagy ilyesmi?
– Debbie utánanéz, de még ha sikerülne is odarepülnöm, úgysem
mehetek be hozzá, nincs olyan állapotban. Szóval, ha nem bánod, inkább
befejezem a munkát, és hazamegyek.
– Ahogy gondolod, Logan. És ha szeretnél beszélni valakivel, itt vagyok.
– Köszönöm, haver.
Ahogyan vezet, az utat és az útjelző táblákat figyeli, és rá-rápillant a
GPS-re, végigfuttatja a múltat az agyában. Számba veszi mindazokat,
akiket egykor barátainak nevezett, pedig csak egyszerű ismerősök voltak,
illetve akiket megfenyegetett vagy épp azok fenyegették őt. Annak az
embernek, aki az üzenetet küldte neki, köze lehet ahhoz, ami Maddyvel
történt, de nem biztos. Lehet, hogy Patrick az, de nem biztos. Van pár
ember, akiről tudja, hogy börtönben van, de olyanok is, akiket már
kiengedtek. Eszébe jut Nick, mint lehetséges elkövető, de tudja, hogy a férfi
épp Sydney-ben ül. Bár volt egy melbourne-i barátnője. Logan lefékez a
piros lámpánál.
– A francba! – motyogja. Nicknek volt egy melbourne-i barátnője. Vajon
együtt vannak még?
Amint befordul a sarkon, rémálomszerű képek jelennek meg a szeme
előtt: Nicket kiengedték, és Melbourne-be költözött, hogy bosszút álljon
rajta. Túlgondolod – mondja magának. Biztos Patrick küldte azt az üzenetet.
Hogy elterelje a gondolatait, bekapcsolja a rádiót, hogy meghallgassa a
híreket. Vajon Maddy esete is benne lesz? Egy megtört szívekről szóló dal
megy a rádióban; ez idegesíti, inkább elkapcsol. Egy pillanatra belehallgat
az időjárás-jelentésbe, majd ismét elkapcsol. Így is tudja, hogy meleg van.
A következő csatornán végre híreket mondanak. Felcsavarja a hangerőt.
– A rendőrség a lakosság segítségét kéri a két nappal ezelőtt Melbourne-
ben súlyosan bántalmazott nő partnere hollétének felderítéséhez. Arra kérik
a lakosságot, segítsenek felkutatni Patrick Anderson tartózkodási helyét.
Mára bebizonyosodott, hogy a férfi két nappal ezelőtt elhagyta Melbourne-
t, és Sydney-be indult.
Logan félreáll, zakatol a szíve. Kezét a mellkasára szorítja. Túl fiatal
ahhoz, hogy szívrohama legyen, de a fájdalom kisugárzik az egyik karjába,
így arra gondol, akár az is lehet. A fejét az egyik, majd a másik irányba
döntve kiroppantja a nyakát; legszívesebben kimászna a saját testéből. Te
leszel a következő.
Még feljebb csavarja a hangerőt, és próbál a hírekre figyelni, miközben
az ujjait csavargatja, hogy kiropogtassa az ízületeit.
– Jól bánik veled? – kérdezte egyszer a húgától.
– Igen, bátyó, rendes fickó. Egy kicsit tapadós, de rendes. Van pár rossz
tulajdonsága, de hát kinek nincs. Mondtam neki, hogy rajta tartod a szemed.
Mármint csak vicceltem, de tényleg fél tőled.
– Féljen is. Nem tetszik nekem. Csak kihasznál téged.
– De én kedvelem, és tudja, mi a véleményed róla. A múlt hónapban,
amikor meglátogattunk, elég egyértelműen kifejtetted. Próbál munkát
szerezni. És olyan édes tud lenni. Néha kitakarítja a lakást, és főz nekem.
Nem az ő hibája, hogy olyan nehéz állást találni. Nehezen viseli, ha
megmondják, mit csináljon, de hát ezzel te is így vagy.
– De mi van, ha nem tudja összeszedni magát? Akkor mi lesz?
– Akkor talán itt az ideje, hogy továbblépjek.
Ha Patrick Anderson bántotta Maddyt, és most itt van Sydney-ben,
Logan tudja, hogy ennek csak egy oka lehet. Már nem kell azon
töprengenie, ki küldhette azt az üzenetet. Tudja.
Ökölbe szorítja a kezét: az egyikre a HATE, azaz gyűlölet, a másikra
pedig a PAIN, azaz fájdalom feliratot tetoválták.
– Gyere csak, várlak – motyogja magának. A félelmet düh váltja fel
benne, ez fűti belül. Elképzeli, hogy Patrick megtalálja őt, és tetszik neki a
gondolat. Nyilvánvalóan jogos önvédelem lenne, az pedig megengedett,
nemde? De nem kellene ilyesmire gondolnia. Így az az ember gondolkodik,
aki soha többé nem szeretne lenni. Ám ezek a képek lebegnek a szeme
előtt; az erőszak némafilmje. Azon gondolkozik, vajon hol bukkan majd fel
Patrick: munka közben szólítja meg vagy kint az utcán. És ahogyan
elképzeli, amint az utcán találkoznak, rájön, hogy… Patrick tudja, hol
laknak Debbie-vel. Letekeri az ablakot, mert hirtelen úgy érzi, nem kap
levegőt. Tudja, hol lakunk. Tudja, hol lakunk. Megvakarja izzadságtól
viszkető mellkasát. A dühöt pánik váltja fel, és egy pillanatig fogalma sincs,
mit kellene tennie.
Maddy a múlt hónapban elhozta Patricket hozzájuk, ahol ők négyen egy
meglehetősen kellemetlen vacsorát ültek végig, mivel Logan a sült csirke
elfogyasztása közben valósággal kivallatta Patricket, a csokolédékrém alatt
a húgával kapcsolatos terveiről kérdezgette, kávé után pedig közölte vele,
hogy jobb lenne, ha találna valami munkát.
– Udvariatlan voltál – mondta neki Debbie, de őt nem érdekelte.
Tudja, hol lakunk.
– Ne, ne, ne! – kiált fel Logan. Debbie otthon van egyedül, ágyban
fekszik náthásan, legyengülve. Rémület keríti hatalmába. Ha Patrick
elmegy hozzá, Debbie-t találja majd otthon. Ne üldögélj itt tétlenül, te
idióta!
Logan elkáromkodja magát, majd felkapja a telefonját.
– Figyelj, Debbie! – kezdi, miután a nő felveszi.
– Szia, kicsim! – mondja Debbie. – Várj egy kicsit, valaki csönget.
 – Debbie, várj! Ne… várj! – kiáltja, miközben gázt ad, és csikorgó
gumikkal elindul, a telefon majd’ kicsúszik izzadt kezéből. Elkésett.
Azonnal haza kellett volna mennie, és akkor most ott lenne. Elkésett.
– Te meg mit keresel itt? – hallja Debbie hangját, majd pedig ezt: – Jaj,
ne, ne…
– Debbie! – kiáltja a telefonba, ahogyan befordul a sarkon, bevág egy
Mercedes elé, és majdnem nekimegy egy parkoló autónak. – Debbie,
Debbie, Debbie! – Hisztérikus kiáltása betölti a furgont, a szíve a torkában
dobog, izzadt kezével a kormányt markolja. – Debbie! – nyöszörgi.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
GLADYS

Gladys képtelen leülni, a nappaliban sétálgat fel-alá, a léptei aprók és

gyorsak. A légkondicionáló zakatolása felőröli az idegeit.
– Mondom, Lou, hogy valami nagyon nincs rendben! George azt mondta
nekem, hogy: „Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.” Érzi, hogy tudom,
hogy valami nincs rendben. Mármint… hiszen ötéves, Lou! Melyik ötéves
gyerek mond ilyet?!
– Abbahagynád a járkálást, öreglány? Kérlek! Már nézni is fárasztó.
Lehet, hogy csak a muffint akarta megköszönni, és furcsán fogalmazott. A
gyerekek mindig összekutyulják a dolgokat – feleli Lou, bár a hangjában
érződik a bizonytalanság. Már nincs meggyőződve az igazáról. Gladys
pedig tovább bizonygatja az övét; szüksége van egy támogatóra.
– George egy kivételesen okos kisfiú. Egy üzenetet próbált átadni nekem,
biztos vagyok benne.
– Lehet, de mégis mit tehetnél?
– Hát, felhívhatnám a helyi rendőrkapitányságot, és ragaszkodhatnék
hozzá, hogy vizsgálják meg az ügyet – mondja, majd bólint. Igen, ezt kell
tennie.
– Igen, végül is felhívhatnád, de Gladys, nem arra kértek, hogy… nem
tudom, szóval, hogy ne hívogasd őket állandóan? – kérdezi bizonytalanul;
tart a felesége reakciójától.
Gladys érzi, amint elvörösödik.
– Csak akkor hívom őket, ha jó okom van rá. Auerbach felügyelő csak
annyit kért, hogy hagyjak több időt a szomszédoknak a reagálásra, mielőtt
értesíteném a rendőrséget. Azt mondta, „Gladys, kérem, először próbáljon
meg beszélni a szomszédaival, és csak utána telefonáljon”, de kedvesen
mosolygott, miközben mondta. – Valójában a felügyelő azt is hozzátette,
hogy „Idén már tizenkét alkalommal telefonált nekünk, Gladys”, majd
odanyúlt és megérintette a karját, próbálta megnyugtatni az idős hölgyet,
aki legszívesebben elhúzódott volna, visszautasítva a kedves gesztust.
Gladys nem gondolta volna, hogy már ilyen sokszor telefonált, de ha
mégis, hát nem az ő hibája volt, hogy a kutyák egész éjjel vagy legalábbis
este tízig ugattak, hogy az emberek rossz helyre parkoltak, vagy hogy a
tinédzserek olykor a nagyothallás jeleit mutatták, olyan hangosan hallgatták
a zenét. Minden utcát szemmel kell tartani, hogy rendben menjenek a
dolgok.
Most már tudja, hogy valószínűleg ezért nem hívta fel a rendőrséget a
tegnapi kis incidens után. Pedig megfordult a fejében. Megfordult a fejében,
de aztán eszébe jutott Auerbach felügyelő, amint kedvesen rámosolyog, és
azt mondja neki enyhén leereszkedőn, hogy az embereknek joguk van
végezni a munkájukat. De ma megpróbált beszélni Katherine-nel. Többször
is megpróbálta.
– Nézd csak! – mondja Lou, és felcsavarja a híradó hangerejét.
Nyilvánvalóan próbálja elterelni a felesége figyelmét. – Az a fiatalember
már Sydney-ben van. Tudják, hogy itt van. El fogják kapni, el fogják.
Gladys a tévére tekint, ismét megpillantja azt a piros baseballsapkát,
majd belesüpped a fotelbe. A felismerés hideg borzongásként fut végig a
gerince mentén.
– Láttam őt – mondja a kezét a szívére nyomva, amely minden egyes
lélegzetvétellel sebesebben ver.
– Hát, igen, volt már a tévében – hadonászik Lou a távirányítóval.
– Nem, Lou – feleli a kezét tördelve. – Az a piros sapkás férfi itt volt a
kertünkben. Itt volt.
– Gladys, figyelj rám, szerintem…
De ő már nem is hallja, mit mond a férje. Az a piros sapka az ugyanolyan
színű hímzett logóval beégett az agyába. A logót nem lehet látni a
felvételen, de ő tudja, hogy ott van. Tudja, hogy ő az. Az arca nem látszik
jól a biztonsági kamera felvételén, de ahogy próbálja visszaidézni az esetet,
a kép egyre jobban kitisztul. Látta ezt a férfit. Még a pelyhedző szakállát is
ki tudja venni a képen. Emlékszik a szakállára, és arra, hogy azt gondolta
magában, ha valaki képtelen szakállt növeszteni, inkább borotválná
csupaszra az arcát. Amikor ránézett, ez jutott az eszébe.
Ha nem épp akkor megy ki teregetni, valószínűleg nem látta volna meg a
fiatalembert a hátsó kertben. De ott volt, és egyenesen a konyha irányába
nézett, amikor Gladys kijött a házból a Lou ingeivel teli nehéz műanyag
kosárral. A férje mostanában állandóan leeszi magát, folyton a
folttisztítóhoz kell nyúlnia.
– Mit csinál maga itt? – kiáltotta oda a fiatalembernek, félelemtől átitatott
magas, sipítozó hangon. A férfi a térdénél szaggatott farmert és fekete pólót
viselt meg azt a bizonyos baseballsapkát. Egy piros sapkát, hímzett logóval
az elején.
– Jaj, elnézést! – felelte udvariasan. – Kertész vagyok, a szomszédban
dolgozom, és felállítanám a létrát az udvarán, hogy ezen az oldalon is
lenyírhassam a sövényt. De ha nem szeretné, akkor persze nem. – A férfi
kedvesen mosolygott, és udvariasan beszélt, így Gladys aggodalma
nagyrészt elszállt.
– Marknak dolgozik? – kérdezte, mivel Petersonék a szomszédban
nagyon büszkék a kertjükre, így Mark és a kertészcsapata legalább
kéthetente egyszer megjelennek náluk, hogy mindent rendbe szedjenek. Az
egyikük rendszerint átjön Gladysékhez, hogy megkérdezze, ezen az oldalon
is lenyírhatja-e a sövényt, és persze ő mindig igent mond.
– Igen – felelte a férfi széles mosollyal.
– Persze, nyugodtan nyírja le a sövényt, mindig meg szoktam engedni –
válaszolta a nő, majd eszébe jutott, hogy a csipeszeket bent felejtette, így
visszament a házba. Mire ismét kijött, a férfi már elment, ám ő azt hitte,
pillanatokon belül visszatér majd a létrával. Kisietett az első kertbe, és látta,
hogy Mark furgonja valóban ott áll Petersonék háza előtt, így teljesen
megnyugodott.
Az azonban meglepte, hogy a fiatalember később nem tért vissza a
létrával, az pedig még inkább, hogy fél óra múlva megjelent Hamid, az
egyik kertész, aki rendszeresen dolgozott a szomszédban, és megkérdezte,
nála is lenyírhatja-e a sövényt.
– De hát már mondtam a kollégájának, hogy rendben!
– Ma csak én jöttem – felelte Hamid. Gladys bólintott és mosolygott, de
nagyon ostobának érezte magát. Különösen, amikor meglátta Hamid
khakizöld ingét a zsebén „Kertguruk” felirattal. Az a másik férfi nem viselt
egyenruhát. Ezután persze terepszemlét tartott a házban, és hálás volt, hogy
Lou épp alszik. Megnézte, megvan-e még a saját és Lou pénztárcája és a
számítógépeik, de semmit sem vittek el vagy mozdítottak el a helyéről.
Minden rendben volt. Gondolt rá, hogy felhívhatná a rendőrséget, de aztán
eszébe jutott Auerbach felügyelő mosolya, és hogy biztosan azt kérdezné,
hogy pontosan mi is a probléma, így inkább elvetette az ötletet.
Mit keresett itt az a férfi? Pénzt? Vajon vissza fog jönni?
Gladys arra gondol, hogy úgy kell éjjel aludnia, hogy közben egy bűnöző
mászkál a környéken. Akármennyi zár is lenne az ajtajukon, akkor sem
érezné magát biztonságban. Muszáj értesítenie a rendőrséget. Fontos, hogy
tudjanak róla, és elkezdhessék keresni.
– Mondom, Lou, az a férfi itt volt tegnap! – ismétli meg idegességében a
kezét tördelve.
Lou előrenyúl, és finoman megsimítja a felesége lábát – aggodalmát az
érintésével próbálja kommunikálni felé.
– Gladys, lehet, hogy jót tenne, ha egy kicsit lepihennél, csak húsz
percre. Nagyon meleg van.
A nő lesöpri magáról a férje kezét, feláll, és újra járkálni kezd.
– Fogalmad sincs, mi folyhat itt, Lou! – Érzi, amint felhevül, fel-alá
járkál, a szája kiszárad, a gondolatok egymásnak ütköznek a fejében. –
Lehet, hogy ennek a fiatalembernek valami köze van Johnhoz? – kérdezi.
– Gladys, John könyvelő, és…
– Nem tudunk semmit arról, hogy mit csinál. – Megemeli a hangját, hogy
elhallgattassa Lout. Járkál még egy kicsit, majd megáll a férje fotelje előtt.
– Lehet, hogy John belekeveredett valami kétes ügybe, az a férfi meg túszul
ejtette az egész családját – mondja Gladys, próbálva felidézni valami film
cselekményét, amit régebben együtt láttak.
Lou tekintetében valódi félelem tükröződik. Gladys tudja, hogy a férje
arra gondol, valami nagyon nincs rendben vele. Aggódik a felesége
mentális egészsége miatt, ám Gladys tisztában van vele, hogy látta azt a
férfit, és azzal is, hogy nem állhat itt tétlenül és nem hagyhatja, hogy tovább
folyjon az, ami épp Katherine-ék házában történik. Lehet, hogy a két dolog
kapcsolatban van egymással. Az is lehet, hogy nem, de szüksége van a
rendőrség segítségére.
– Mindjárt visszajövök – mondja Lounak, mert igenis tenni fog valamit.
Végre tenni fog.
Még egyszer ránéz Katherine-ékre, aztán felhívja a rendőrséget. Felébred
benne egy reménysugár, és elképzeli, amint Katherine és a gyerekek kint
játszanak a kertben, és a nő a kicsik fölé tartja a slagot, éppúgy, mint múlt
vasárnap.
 – Lehet, hogy minden rendben – mondja ki hangosan, ahogyan kilép a
házból. – Lehet, hogy minden rendben van.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

– Tudom, hogy nagyon régóta cipeled már ezt a súlyt magaddal. Megértem,
mennyire fájhatott neked, és tudom, milyen nehéz volt együtt élned az
apáddal, és neki is… de ez már a múlt.
Épp egy almát eszem. Az a fura abban, ha megengedik, hogy azt együnk,
amit csak akarunk, hogy pár hónap múlva a testünk elkezd valami más után
vágyakozni. Amikor az apámmal éltem, gyümölcsre vágytam – úgy, ahogyan
más gyerekek gyorskajára vágynak.
Miután meghalt, én meg visszakerültem az anyámhoz, láttam rajta, hogy
azt hiszi, a probléma meg van oldva.
– Újrakezdhetünk mindent – mondta. – Találtam egy jó pszichológust,
elmehetünk hozzá együtt, és újrakezdhetünk mindent.
De én egyáltalán nem akartam vele lenni. Mindkettőjükben csalódtam, és
csak arra vágytam, hogy magam mögött hagyhassam a múltam, és
újrakezdhessem az életemet. Tizenöt éves voltam; mindössze tovább
akartam lépni. Úgy képzeltem, ha felnőtt leszek, és én irányíthatom a saját
életemet, akkor minden más lesz. Most viszont itt tartok egy nő miatt, aki
hozott egy döntést, összetörte a szívemet, és tönkretette az életet, amit
felépítettem magamnak. Itt tartok, mert pontosan az történt velem, ami
korábban az apámmal.
Bűnösnek éreztem magam a halála miatt, és ezt a bűntudatot egész
életemben magammal cipeltem. Lehúzott a súlya, teljesen kimerített, és
közönyössé tett saját magam iránt. Bárcsak megfogadtam volna a tanácsát,
vagy megpróbáltam volna segíteni rajta… Ha jobb fia vagyok, elhitte volna,
hogy van értelme harcolni, megpróbálni leszokni az alkoholról, és
feltápászkodni a kanapéról. De nem voltam jó fia, és tudom, én tehetek róla,
hogy meghalt.
– Nem akarok veled élni – mondtam anyámnak. – Inkább mennék
nevelőszülőkhöz. – Imádtam, ahogyan ezek a szavak olyannyira arcul ütik
és megdöbbentik, hogy összehúzza magát, és belesüpped a fotelba.
 – Hát ennyire gyűlölsz? – kérdezte.
– Ha visszafogadtad volna, most nem lenne halott. – Hiszen ez egy
feleség dolga. Megbocsátani. Meghallgatni, megérteni és megbocsátani.
Most pedig itt állok, és ezt a hármat nézem, ahogy ott ülnek a kanapén. A
gyerekek elszundítottak a nagy melegben, de ő még mindig engem figyel. Az
arca egyik fele és a csuklója fel van dagadva. Figyel, és a lehetőségre vár,
hogy elmenekülhessen innen.
– Pár héttel ezelőtt még boldog voltam – mondom neki. – Azt hittem,
minden jól alakul.
Nem szól semmit, a csendben keres menedéket: fél attól, mit teszek majd,
ha valami rosszat mond. Ez tetszik nekem.
Arra gondolok, milyen volt szerelmesnek lenni. Arra az izgatottságra,
amikor csak rá tudsz gondolni, és az egész napot azzal töltöd, hogy azt
várod, végre láthasd őt. Az első néhány hónapban le sem tudtuk venni
egymásról a kezünket. Amikor megkért, hogy költözzek hozzá, olyan voltam,
mint egy gyerek, aki a karácsonyt várja: előző este alig tudtam aludni.
Miután beköltöztem, az első éjszakát beszélgetéssel és tervezgetéssel
töltöttük, még a leendő gyermekeinknek is nevet adtunk.
Akkorra már elmondtam neki, hogy meghalt az apám, és azt is, hogy az
anyámmal eltávolodtunk egymástól. Egy nap, a megismerkedésünk után pár
hónappal, mikor épp ott ültünk egy sörözőben a tűz mellett egy hideg estén,
meséltem neki a gyerekkoromról. Kint zuhogott az eső, de mi elég bátrak
voltunk kimerészkedni, hogy beüljünk valahova egy finom hamburgerre, és
találtunk is egy régimódi sörözőt. A falon dartstábla lógott, az évek során a
koromtól megfeketedett kőkandallóban pedig hatalmas tűz lobogott. A
hamburger nagyon finom volt, és mi ketten voltunk csak itt vendégek.
– Miért nem akarsz beszélni vele? – kérdezte akkor tőlem.
– Képtelen vagyok rá – feleltem. Majd meséltem neki az apámról.
Csendben figyelt, olykor megérintette a kezemet; a szemében tragikus
gyerekkorom történetét hallva ki nem csordult könnyek csillogtak. Azt
hittem, akkor lezártam magamban. Hogy soha többé nem kell beszélnünk
róla, hogy soha többé nem kell rá gondolnom.
Úgy éreztem, elfogad úgy, ahogy vagyok. Ha egyszer mesélsz a
gyerekkori démonjaidról valakinek, olyan kapocs alakul ki köztetek,
amelynek nem szabadna megszakadnia. Ott, abban a sörözőben, azon az
éjszakán tudtam, hogy találtam egy nőt, aki sosem fogja összetörni a
szívemet, aki mindig megért majd, és tudni fogja, mire van szükségem. Most
már elég ostobának érzem magam emiatt, hiszen az apám figyelmeztetett,
de valamiért azt gondoltam, hogy velem majd máshogyan lesz.
Minél régebb óta voltunk együtt, annál többször kioktatott, vitatkozott
velem, és megpróbált irányítani. Ezt akarta. Irányítani engem. Az apám
búcsúüzenetének szövege vissza-visszatért a fejembe. Soha nem szabadott
volna szerelmesnek lennem. Láttam magam előtt életem történetét lassított
felvételen, és tudtam, mi következik. Először megpróbál majd
megváltoztatni, én pedig egyre dühösebb leszek rá emiatt. Az apám
megcsalta az anyámat, és egész mélyen talán bennem is van egy ilyen csalfa
gén, az igény arra, hogy mással legyek. Elképzeltem, hogy megismerkedem
egy másik nővel, aki nem akarja, hogy másmilyen legyek annak ellenére,
hogy így ismert és szeretett meg egykor. Majd elképzeltem, amint közli
velem, hogy vége, kidob, és már nem is kell azon gondolkodnom, milyen
lesz, amikor magába szippant a függőség és a depresszió örvénye. Hiszen
láttam már ilyet, a részese voltam, és nem tudtam elviselni annak
gondolatát, hogy velem is ez történjen. Úgy éreztem, csapdába estem:
túlságosan szerettem őt, és tisztában voltam vele, hogy szörnyű fájdalmat
fog okozni nekem. Már akkor ott kellett volna hagynom, de én
reménykedtem. Furcsa módon még most is azt remélem, hogy mindent
rendbe lehet hozni, meg lehet javítani. Úgy gondoltam, mindössze tennem
kell valami nagyot, valami hatalmasat. Meg kell értetnem vele, hogy
egyszerűen nem hagyhat el, egyszerűen nem válhatunk el egymástól.
De már nem vagyok biztos benne, hogy ez az egész jó ötlet volt. Már nem
tudom, mi legyen a következő lépés, vagy mit kellene tennem, és furcsa
módon legszívesebben megkérdezném az apámat, hogy szerinte mit kellene
csinálnom. De ő nincs többé, mert ez az egész túl sok lett neki, én pedig nem
hagyhatom, hogy ez velem is megtörténjen. Muszáj befejeznem, amit
elkezdtem.
Nincs más választásom.
Ledobom a földre az almacsutkát; ezen elkerekedik a szeme. Nevetséges,
hogy egy ilyen apróságra felkapja a fejét, tekintve, minek a kellős közepén
vagyunk éppen.
– Az életemnek nem így kellett volna alakulnia – mondom neki.
– Nem az én hibám – feleli idegesen.
 – Akkor kié? – kérdezem, miközben a pólómnak dörzsölöm a pisztolyt,
hogy letöröljem az izzadságot a markolatáról.
– Hát… – kezdi, de én megrázom a fejem.
Nem érdekel, mit akar mondani.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
KATHERINE

A szájában érzi a csokoládés muffin darabkáit, a torka kiszáradt, de nem

akar kérni tőle egy pohár vizet. Semmit sem akar kérni tőle, csak azt, hogy
menjen el, hagyja békén őt és a gyerekeket. Egyre erősödik benne a düh, de
tudja, hogy vissza kell fognia. A férfi viselkedése nemcsak kiszámíthatatlan
és erőszakos – olyan, mintha a szakadék szélén táncolna, mintha valami
sokkal rosszabb készülődne, amiből aztán Katherine sosem tud majd
felállni. A szoba levegője saját testüktől óráról órára melegszik, Katherine
arra gondol, bárcsak kimehetne, járhatna egyet, és szívhatna egy kis friss
levegőt. Érzi, hogy biztosan van kiút ebből azon kívül, hogy csak ül és
várja, hogy a férfi úgy határozzon, legyen vége.
– Elég késő van – mondja. – Érted? Ez nem mehet így tovább. – Halkan,
óvatosan beszél. A férfi a fotelben ül, a fegyvert a térdére támasztva
hármójukra fogja. Egyre fárad. Nem könnyű őrizgetni magában a dühöt,
ami segít rájuk szegeznie a fegyvert.
– Én nem… – kezdi.
– Értem. Nem tudod, mit tegyél – mondja Katherine. – De megteheted
azt, hogy most egyszerűen felállsz és elmész. Nem fogom jelenteni a
rendőrségen. Semmit sem fogok mondani. Vigyél el akármit, amit akarsz,
és menj. – Az egész teste sajog, de ahogy beszél, érzi, hogy sikerül
felülkerekednie a lüktető, éles fájdalmon. Véget kell vetnie ennek. Nem
adhatja meg magát a fájdalomnak, hiszen meg kell mentenie a gyerekeket.
A férfi gúnyosan felhorkan.
– Dehogynem fogod bejelenteni a rendőrségen! Én is ezt tenném.
– Senkinek sem kell tudnia, mi történt itt ma. Majd azt mondom, hogy
elestem, és beütöttem a csuklómat. A gyerekek tudnak titkot tartani. Ugye,
George, Sophie?
A gyerekek felébrednek a szunyókálásból. Katherine tudja, hogy
hallották, miről beszélgettek.
 – Tudunk titkot tartani, nem igaz? – ismétli meg a kérdést. Mindkét
gyerek bólint, de bizonytalanul. Mindig azt tanították nekik, hogy hazudni
nem szép dolog. Katherine azt reméli, hogy egyszer lehetősége lesz
megmagyarázni nekik ezt az egészet, hogy még itt lesz velük, itt lesz nekik,
és elmondhatja, mi is történt valójában. – Egyszerűen elmehetnél. Ahova
csak akarsz. Hova mennél szívesen? – próbálja beszéltetni. Azt olvasta és
hallotta, hogy beszéltetnünk kell a fogvatartónkat. Beszéltetnünk kell, amíg
észre nem veszünk egy apró rést, egy lehetőséget, egy pillanatot, amikor
megváltozhatnak erőviszonyok, és megmenthetjük az életünket.
Könnyed hangon beszél. Némi reakciót már kapott a férfitól, és ez a
„némi” most épp elég neki. A gyerekek őt figyelik, amint beszél. Nem értik,
miért ilyen nyugodt, amikor inkább mérgesnek vagy ijedtnek kellene lennie.
Kint a kabócák visítanak, bent a légkondicionáló csattog és zúg. Közben
délután lett, a sűrű és nehéz meleg levegő betölti a teret, a nap itt-ott
barnára égeti a füvet. A férfi fárad. Katherine érzi a kimerültségét a
levegőben, mintha csak a sajátja lenne. Ha figyeli a férfit, lesz egy pillanat,
egyetlen pillanat, amikor sikerülhet. Sérült csuklóját a térdén nyugtatja, a
szeme össze-összerándul a fájdalomra. Ép kezét lopva, lassan és óvatosan a
kanapé ülőpárnái közé csúsztatja. Amint megérinti az olló enyhén érdes
műanyag fogantyúját, szorosan megmarkolja. Most már bármikor eljöhet az
a pillanat.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
LOGAN

Tizenöt perccel korábban

– Debbie, Debbie! – kiabálja Logan, ahogyan vezetés közben be-bevág egy-

egy autó elé. A többi sofőr mérgesen dudál. Hall valami beszédet a vonal
másik végén, de fogalma sincs, mi folyik a lakásban. Mintha Debbie
elejtette volna a telefonját. Úgy érzi, képtelen szabályozni a sebességét. A
lábát a gázpedálra nyomja, a furgon egyre gyorsabban és gyorsabban megy,
ő pedig teljesen erőtlen, semmit sem tehet ez ellen. Átrobog egy stoptáblán,
egy másik autó, akinek elsőbbsége lett volna, majdnem beleszalad. A
felháborodott sofőr a dudára nehezedik, az éles hang hosszan és hangosan
figyelmezteti Logant, ám ő olyan gyorsan halad, hogy csak egy pillanatra
hallja.
Muszáj lassítania, különben megállítják a rendőrök, nem ér haza, és nem
mentheti meg Debbie-t. A felesége alacsony és vékony, és bár erősebb, mint
amilyennek látszik, nem fogja tudni megvédeni magát egy feldühödött
férfival szemben. Patrick, amint bántja a húgát, Patrick, amint bántja
Debbie-t… a két nőt, akiket a legjobban szeret ezen a világon. Ez nem
történhet meg. Nem hagyhatja, hogy megtörténjen.
– Logan! – hallja a telefonból. – Logan, miért üvöltöd a nevemet?! –
kiabál Debbie idegesen.
– Debbie… – ismétli meg. Megkönnyebbülés fut végig az erein, olyan,
mintha füvet szívott volna. Felemeli a lábát a gázról, mire a furgon lelassul,
és Logan lehúzódik az út szélére egy pillanatra. Az egész testét izzadság
borítja, és fáj az állkapcsa, úgy összeszorította a fogát. A kormány kis híján
kicsúszik a kezéből. – Ki van ott? Ki van ott? – kiáltja, miközben leállítja a
motort.
– Ne kiabálj! – feleli Debbie, szintén kiabálva. – Ne kiabálj, figyelj rám!
Csak apa, csak apa van itt! – mondja, még mindig emelt hangon. – Átjött,
hogy levest hozzon nekem, de kiöntötte az egészet a szőnyegre. Épp azt
takarítjuk, te meg úgy üvöltözöl, akár egy őrült. Mi a fene van? – kérdezi
már lágyabb hangon.
A magyarázatát hallva Logan érzi, amint megkönnyebbül, az izmai
elernyednek, majd nagy levegőt vesz. Csak az apja az, csak az apja.
Legszívesebben átnyúlna a telefonon, megragadná a feleségét, és
magához húzná. El is veszíthette volna. Elvehették volna tőle. Nem fogja
engedni.
Megdörzsöli a szemét, hogy sötét legyen, és tudjon gondolkodni.
Tisztában van vele, hogy ha nem képes lenyugtatni magát, nem fogja tudni
elmagyarázni a helyzetet.
Egy fehér kakadu landol a furgon motorháztetején, felkapja sárga bóbitás
fejét, és rábámul.
– Add át a telefont az apádnak! – utasítja Debbie-t, és hálás neki, amiért
nem kérdez semmit. A madarat nézi, amint felmászik az egyik ablaktörlőre,
letelepszik rá, a szemébe néz, majd szétterjeszti fehér szárnyait, és felszáll
az egyik közeli kertben álló fára.
– Logan? – szól bele a telefonba Paul aggodalmas hangon.
– Figyelj, Paul, nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni Debbie-nek ezt
az egészet anélkül, hogy teljesen bepánikolnék, de a lényeg, hogy Patrick itt
van, Sydney-ben. Itt van, én pedig kaptam tőle egy üzenetet, hogy én leszek
a következő, és szerintem azért jött, hogy leszámoljon velem, amiatt, ami…
– Ami Maddyvel történt? Debbie elmesélte. Nem lehet.
– Szerintem igen. Kérlek, vidd magaddal Debbie-t! Vidd el hozzátok!
Odamegyek, amilyen gyorsan csak tudok. – Megszorítja a kormányt, és a
madarat figyeli, amint fel-le sétál egy ágon. Körülnéz, és ismét elindul,
ezúttal betartja a sebességkorlátozást, és arra figyel, amit csinál.
– Rendben, fiam. Nyugodj meg, és vezess óvatosan! Elviszem Debbie-t
magunkhoz, és írok neked, ha odaértünk. Gyere oda te is, felhívjuk a
rendőrséget, és mindent elmondunk nekik. De most nyugodj meg! Minden
rendben lesz.
– Köszönöm, Paul! – feleli Logan, és szégyelli, hogy kicsordul a könnye.
Az utat figyeli, próbál tájékozódni, mert közben egy kicsit eltévedt.
Az apjával van, az apjával van.
Így, hogy Debbie biztonságban van, már meg tudja oldani a helyzetet.
Csak ez érdekli. Megpillantja egy ismerős utca nevét, és megfordul a
furgonnal.
– Biztonságban van – ismétli meg hangosan. – Biztonságban van.
Pár perce vezet már, amikor Debbie felhívja.
– Úton vagyunk a szüleim háza felé. Nem volt senki gyanús az utcában
vagy ilyenek. Lehet, hogy nem téged keres. – Hallja a háttérben a
klasszikus zenét, Paul mindig ezt hallgatja az autóban. Miután megkérte
Debbie kezét – a tengerparton ereszkedett fél térdre, és szégyellte magát,
amiért nem tudott eredetibb helyszínt kitalálni, ám egyben olyan izgatott
volt, hogy elejtette a kis gyémántos gyűrűt, amelyre hónapokig gyűjtögette
a pénzt –, Paul az egész családot elvitte ünnepelni egy vonósnégyes
koncertjére az operaházba. A zene eleinte gyönyörű volt, de Logan
hamarosan azon kapta magát, hogy el-elbóbiskol, Debbie-nek kellett
felébresztenie. „Hát, nem szeretheti mindenki” – mondta Paul a koncert
végén, és emlékszik, hogy Debbie és az édesanyja felnevettek, de ez a
nevetés lágy volt és kedves, vele nevettek, nem pedig rajta, ő pedig életében
először úgy érezte, hogy nem ítélkeznek felette. Hát ilyen a család –
gondolta, és el sem hitte, hogy olyan szerencsés, hogy rátalált Debbie-re,
akinek a családja elfogadja őt. Tudja, hogy nem érdemli meg ezt a nőt. De
az élete árán is gondoskodni fog a biztonságáról, ha szükség van rá. Még
gondolkoznia sem kell rajta. Egyszerűen így van.
– Szerintem engem keres, kicsim. Ha hazaértetek, zárjatok be mindent.
Úton vagyok.
Itt-ott levágja az utat, reméli, hogy így gyorsabban odaér. Körbenéz, és
rájön, hogy ez ugyanaz az utca, ahol reggel járt, ahol a napot kezdte – ahol
ráébredt, hogy nagyon, nagyon rossz nap lesz ez a mai. Azt azonban nem
gondolta volna, hogy ennyire.
Hogy került vissza ide? Hogyan lehetséges ez? Nem tervszerűen jött erre,
egyszerűen szeretett volna olyan gyorsan eljutni Debbie szüleinek házához,
amennyire csak lehet.
Miért jut eszébe egyáltalán ez a nő? Nem számít. A rendőrség biztosan
ellenőrzi majd, hogy minden rendben van-e Katherine Westtel és a
családjával. De a fenébe is, az a bosszantó érzés visszatér, és nem hagyja
nyugodni.
Fogalma sincs, miért, vagy hogy mit tervez, de megáll Katherine-ék háza
előtt, és kiszáll a furgonból. A délután némaságát a járdán terpeszkedő
hatalmas fa susogása töri meg: Logan felnéz, és egy csapatnyi kakadut
pillant meg, amelyek ide húzódtak a meleg elől. Az egyikük lepillant rá,
majd kiterjeszti a szárnyát, felszökken, és a furgonja motorháztetőjén
landol.
– Rendben, kedves univerzum – morogja. – Értem, értem.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
GLADYS

Kilép a házból, és kibaktat az utcára, ahol egy fehér furgont pillant meg
„Pack and Go” felirattal. A kocsi leparkol, az ajtó kinyílik, és egy tetőtől
talpig tetoválásokkal borított, magas férfi száll ki belőle. Gladys úgy érzi,
menten alájul. Ahogy kinyitja a száját, egy csapatnyi kakadu röppen fel a
Katherine-ék háza előtt álló fáról. Megijesztik, és egy kis szelet keltve
felkavarják az álló levegőt, majd ismét minden elcsendesül. Megrázza a
vállát, és nagy levegőt vesz.
– Elnézést! – kiált oda a férfinak felszegett állal. – Elnézést!
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Érzem, amint elnehezedik a szempillám, és a testem megrándul, mintha

zuhannék. Megrázom a fejem, hogy felébredjek, és magasabbra emelem a
fegyvert, nehogy azt higgyék, megpróbálkozhatnak valamivel.
Kihúzom magam ültömben, majd felállok, és járkálok egy kicsit őket
figyelve, hogy gyűjtsek egy kis energiát. A csuklója kitekeredett, fel van
dagadva, és élénkpiros. Először tűnik fel, milyen sápadt, és hogy
folyamatosan beharapja az ajkát. Biztosan nagyon fáj neki. A lelkem
mélyen érzek valamit, valami kavarog bennem – talán bűntudat. Bűntudat
lenne? A kezem alig bírja már a fegyvert, a testem legszívesebben a padlóra
roskadna. A járkálás nem segít, ismét belesüppedek a fotelbe. Elmehetnék
innen, egyszerűen felállhatnék és elmehetnék. Újrakezdhetném valahol
máshol, esetleg kereshetnék egy másik nőt, aki úgy szeret, ahogy
megérdemlem. Elképzelem, hogy kilépek ebből a házból, kisétálok a
fullasztó melegbe, és elmegyek a legközelebbi főútig. Feltartott hüvelyujjal
állnék az út mellett, majd elvitetném magam az óceánhoz, ahol szellő fúj a
víz felől, mert ott mindig van egy kis szél. Besétálnék a vízbe, ahol hűvös
van és csend, és már nem számítana, hogy nincs senkim, aki szeret. Addig
sétálnék, amíg a víz teljesen el nem lep, és akkor egyedül lennék, egyedül
lebegnék a nagy semmiben, és minden sokkal jobb lenne.
Olyan fáradt vagyok, annyira fáradt. A kezem a szememre szorítom, a
pisztoly nyomja a halántékomat. Bedugom az övembe, és megdörzsölöm a
szemem; olyan erősen dörzsölöm, hogy fekete pöttyök jelennek meg előttem.
Muszáj lerúgnom maramról ezt a bénító fáradtságot. Muszáj tiszta fejjel
gondolkodnom.
Nagy levegőt veszek, és elemelem a kezem az arcomtól. Ott áll előttem,
egy kis, kék fogantyújú ollót tart a fejem fölé. Magasra emeli az ollót, és
látom rajta, hogy bántani akar, de közben mégsem akar bántani. Még soha
senkinek nem okozott fizikai fájdalmat. A lelki terror azonban nagyon is jól
megy neki. Legszívesebben felnevetnék azon, micsoda ostobaságra
vetemedett. Hogy azt hitte, ezzel megállíthat. Engem! Hiszen fegyverem van.
Erősebb vagyok nála, és mégis azt hiszi, sikerülhet neki. És már fáradt sem
vagyok. Dühös vagyok rá, amiért ilyen ostobaságot csinált, és azért is, mert
ostobán megtorpant.
– Elég volt ebből! – mondja, és lecsap az ollóval, az arcomat veszi célba,
de én gyorsabb vagyok. Felugrok, megfogom a karját, kiveszem a kezéből
az ollót, átdobom a szoba másik sarkába, majd arcon ütöm, amilyen erősen
csak tudom. Érzem az erőt a kezemben, ahogy az arcához érek, és
legszívesebben üvöltenék a dühtől. Nem tudnám letagadni, milyen jó érzés.
Sophie felsikít. Kinyitja a száját, hangosan és hosszan sikítani kezd. Egy
teljes napig gyűjtögette magában ezt a sikolyt; a fülemre szorítom a kezem,
hogy ne halljam. A rémült gyerek sikolya ez, tudom. Megtölti a levegőt, és
majd’ szétszakítja a dobhártyámat.
Katherine még mindig ott fekszik a földön. Eszembe jut, hátha megöltem,
de ekkor megmozdul, és az oldalára fordul.
– Sophie, hagyd abba! – utasítja a kislányt, mire az becsukja a száját. A
hangjából árad a fájdalom, de ennek ellenére próbál nyugodtnak tűnni.
A szoba elcsendesül. George ökölbe szorított kézzel bámul rám. Sophie
összekucorodik a kanapén, Katherine pedig a földön fekszik, és próbál
felkelni anélkül, hogy a sérült csuklójára nehezedne. Odamegyek hozzá, és
kinyújtom a kezem.
– Hadd segítsek! – Szeretnék még egyszer utoljára finoman hozzáérni.
Segíteni akarok neki, mert látom, hogy szenved, és talán már bánom, hogy
bántottam.
– Hagyj békén! – veti oda. – Hagyj békén minket, és tűnj el innen!
Haragszik rám, de nem az én hibám volt. Figyelem őt, érzem, hogy
valami megváltozott benne. Egész nap próbált a kedvemben járni, de most
úgy döntött, elég volt, nem csinálja tovább. Ahogyan nézem, amint próbál
feltápászkodni a földről, eszembe jut, hogy régebben is ilyen volt. Sokáig
próbálkozik, de aztán eljut egy pontra, amikor elege lesz. Látom, hogy most
eljutott ide.
Ő támadt rám. Nem az én hibám, hogy itt tartunk. Miatta van minden, az
ő döntései miatt, most pedig azt hiszi, joga van dühösnek lenni rám.
– Nem megyek sehova – motyogom.
Visszamászik a kanapéra, lassan, fájdalmasan. Nehezen veszi a levegőt,
az arca eltorzul a fájdalomtól. Egymáshoz bújnak a kanapén,
mindhármójuk arcáról süt a gyűlölet. Még az övéről is. A gyerekek arca
piszkos, maszatos a csokitól, az ételtől és az izzadságtól. Neki meg véres a
fehér pólója, a hónaljánál pedig hatalmas izzadságfolt éktelenkedik. A saját
szagomat is érzem, én sem vagyok valami illatos. Egyikünk sem túl kellemes
sem a szemnek, sem az orrnak, de úgysem leszünk már itt sokáig.
Úgysem lesznek már itt sokáig.
Sosem gondoltam volna, hogy gyűlöletet látok majd az arcán. Haragot és
idegességet igen, de valódi gyűlöletet, azt nem. Sosem gondoltam, hogy
képes lesz úgy érezni irántam, ahogyan én iránta. Nem örülök neki. A
lábam elnehezül, a bánatom súlya túl sok neki.
Sosem akartam, hogy gyűlöljön. Mindig azt akartam, hogy szeressen
azért, aki vagyok, és ne azért, aki szerinte lehetnék.
Mindhármójukon látszik, hogy elszállt belőlük minden életerő, de még így
is készek a harcra. És ezzel nincs is gond, mert fogalmuk sincs, milyen
messzire vagyok hajlandó elmenni.
Én is elfáradtam. Szeretnék pihenni, aludni, de ahhoz előbb be kell
fejeznem, amit elkezdtem. Nincs más lehetőség, ez az egész csakis úgy érhet
véget, ahogyan elképzeltem.
„Légy olyan, akár egy cápa, fiam” – mondogatta mindig az apám, én
pedig az leszek. Bólintok, mintha csak látna engem. Már tudom, mit kell
tennem. Számolni kezdek. Visszaszámolok száztól magamban lassan,
óvatosan, tudván, hogy amikor elérek az egyhez, mindennek vége lesz.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
KATHERINE

A legyőzöttség érzésétől kis híján elerednek a könnyei. Fogalma sincs,

hogyan fognak kikeveredni ebből a helyzetből. Cseng a füle. Még sosem
sérült meg ennyire. Képtelen felfogni az értelmetlen fájdalmat. Emlékszik
rá, milyen érzés volt, amikor megszülte a gyerekeit, amikor elviselhetetlen
fájdalom járta át a testét, de igába tudta hajtani, és energiát nyert belőle.
Valami megváltozott benne. Valami legyőzte a félelmet, amivel egész nap
küzdött. Ahogy kinéz az ablakon, arra gondol, kész csoda, hogy még
mindig süt kint a nap, hogy még nincs éjszaka, és a szél sem érkezett meg,
amelynek hideget kellett volna hoznia, hogy az ablakon besüvítve
lehűthesse mindannyiukat. Már egy örökkévalóság óta itt vannak ebben a
szobában, de nem fog örökké itt maradni. Nem fogja hagyni, hogy bántsa őt
és a gyerekeket. Többé nem fogja.
A múlt héten elvitte az ikreket a plázába bevásárolni, és az
állatkereskedés előtt elhaladva megálltak megnézni a kirakat mögött
ugrabugráló kiskutyákat, azokat a kis fehér csaholó szőrpamacsokat.
– Légyszi, anyu, légyszi! – könyörgött neki Sophie, mint mindig, amikor
meglátott egy kutyát. – Örökre szeretni fogom!
– Majd ha elég idős leszel ahhoz, hogy gondoskodni tudj róla, kapsz
egyet, megígérem.
Karácsonyra tervezett venni nekik egy kiskutyát. Már egy tenyésztővel is
beszélt. Hogyan lehetséges, hogy karácsonykor már nem lesznek itt? Ez a
gondolat ma reggel még lehetetlennek tűnt; mostanra azonban nagyon is
lehetséges, hacsak nem tesz ellene valamit.
Ő is azt akarja, hogy vége legyen. Meg kell győződnie arról, hogy a
gyerekek megmenekülnek, és felül kell kerekednie a kínjain, a fizikai
fájdalmon, amit a sérült csuklója, az arca és a füle miatt érez ott, ahol a férfi
megütötte, és a lelki fájdalmon is, hogy valaki, akinek szeretnie kellene őt,
őket, képes volt bántani. Ő és csakis ő vethet véget ennek az egésznek.
Mert nincs, aki segítsen.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
LOGAN

Most

Elcsúsztatja az oldalsó ajtót, kiveszi a laptop dobozát, és ismét elindul a

kapu felé, ám egy nő megállítja.
– Elnézést! – kiált oda neki a nő számonkérőn, ítélkezéssel teli hangon.
Logan ránéz. Egy idősebb hölgy az batikolt ruhában: lábszárközépig érő
nadrágján virágok és színek kavalkádja. Kék, ujjatlan blúzt vett fel hozzá,
amely szabadon hagyja vékony, izmos karját. Rövid barna haját egy
kislányoknak való lepkés csattal fogta össze.
– Csak kézbesíteni szeretném ezt a számítógépet – feleli Logan.
– Nem úgy néz ki, mint egy futár – feleli a nő a tetoválásait mustrálva.
Logan pontosan tudja, mire gondol. Nem kellett volna letépnie magáról az
ingét, de hát már nincs mit tenni.
– Pedig az vagyok – feleli határozottan.
– Hát – mondja a nő haragosan, vékony ajkát összeszorítva –, én a
szomszédban lakom, és Katherine sok csomagot szokott kapni, de magát és
az autóját még sosem láttam errefelé. Aggódom a szomszédasszonyom
miatt, úgyhogy arra kérem, mutassa meg az igazolványát.
Logan felsóhajt, és megfordul a fejében, ne szálljon-e vissza a furgonba,
menjen el az apósáék házához, és üljön le a kanapéra a felesége mellé, hogy
láthassa azt a gyönyörű arcát. A szomszédok sikoltozást hallottak. Eszébe
jutnak ezek a szavak és a húga hangja, amint segítségért kiált. Összeszorul
tőle a gyomra.
– Nézze… – kezdi.
– Nem kell a magyarázkodás, köszönöm. Itt van a telefonom, boldogan
felhívom a rendőrséget, és elhiheti, seperc alatt itt lesznek! – A nő
felmutatja a telefonját a piros-fehér pöttyös tokjában, Logan pedig
összeszorítja a száját, és próbál ellenállni a kísértésnek, hogy egyszerűen
belenyomja a laptopot az idegesítő nő kezébe, és elhajtson. Mindent
megtett, amit csak tudott, tényleg mindent, de csakis akadályokba ütközött,
amikor megpróbált segíteni annak a nőnek a házban, és mire kiderül, hogy
tényleg történt-e bent valami avagy sem, ő már ismét a rácsok mögött ül
majd csak azért, mert büntetett előéletű emberként egyszerűen létezni mert.
El kell mennie Debbie-hez, mert most ő a legfontosabb. Ha Patrick
megkeresi, felkészülten akarja várni. A saját családját kell megvédenie.
Katherine West nem a családja.
A nő csípőre tett kézzel áll előtte, Logan a házra pillant, amely állítása
szerint az övé. Ugyanolyan nagy, mint a mellette álló, és ez a szomszéd
nyilvánvalóan ismeri a nőt, aki miatt ő is aggódik.
– Igazából – mondja lassan – örülnék, ha felhívná a rendőrséget.
– Micsoda? Miért? – a csodálkozástól tátva marad az asszony szája, amit
Logan egészen viccesnek talál.
– Nézze, hölgyem, őszinte leszek. Tudom, hogy nézek ki, és tudom, ki
vagyok, de hallgasson meg. Ma reggel megpróbáltam kézbesíteni ezt a
laptopot ennél a háznál, és a nő nem nyitotta ki az ajtót. Ebben még nincs
semmi, de mivel ez egy számítógép, alá kell írnia az átvételt, ezért
mondtam neki, hogy megvárom, amíg felöltözik vagy ilyesmi. De még
ekkor sem nyitotta ki az ajtót, és olyan volt a hangja, mintha… nem is
tudom, hogy írjam le.
– Mintha félne – fejezi be a mondatát az idős hölgy. – Olyan volt, mintha
félne?
Logan ránéz a nőre. Furcsa válasz. Miért pont ez volt az első tippje?
Hacsak nem… hacsak nem ő is észrevett valamit. Egy kicsit Mrs. McGuire-
re emlékezteti, aki a házukban lakik, a földszinten. Az ablaka az utcára néz,
és Debbie szerint mindenről tud, ami a házban történik. Ha épp elkapja
Logant, amikor dolgozni megy, mindig közli vele, hogy hány csomagot
kézbesítettek a házba a héten, hogy milyen nagyok voltak a
huszonnégyesbe vitt dobozok, ahol három fiatal lány lakik, és hogy hány
órakor fog érkezni a kertész. Debbie szerint mindenbe beleüti az orrát,
Logan viszont nem bánja, hogy rajta tartja a szemét a dolgokon. Valakinek
csak rajta kell.
Nagyon úgy néz ki, hogy ez a hölgy a „helyi Mrs. McGuire”, és ő is
észrevette, hogy valami nincs rendben.
 – Igen, mintha félne vagy aggódna, vagy nem is tudom. Lehet, hogy
egyáltalán nincs igazam, de hálás lennék, ha becsöngetne, magát talán
beengedi, akkor odaadhatnám neki a laptopot, és végre megnyugodhatnék –
mondja Logan a dobozt előrenyújtva. Nagyon szeretne már túl lenni ezen az
egészen. – Pár órája megint megpróbáltam kézbesíteni, és egy gyerek a
házban mondott valamit egy fegyverről, és… Most biztosan azt hiszi, hogy
megőrültem, de ha felhívná a rendőrséget…
– Hogy hívják?
– Logan – feleli sóhajtva.
– Logan, én Gladys vagyok, és mint említettem, a szomszédban lakom.
Amúgy nem hinném egy szavát sem, azt gondolnám, maga valamiféle…
Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy én is aggódom Katherine és a
gyerekek, George és Sophie miatt.
Logan érzi, hogy végigfut rajta a borzongás. Hirtelen megérzi a kerítésre
futtatott, a melegben kókadozó lonc erős, szinte rothadó szagát, és a
kabócák is mintha túl hangosan ciripelnének. Nem képzelődött.
– Nézze, Gladys… nagyon örülök, hogy összefutottunk. Az az igazság,
ma délután elmentem a rendőrségre, hogy kiküldessek valakit a házhoz, de
nem nagyon érdekelte őket, amit mondok, mivelhogy… – Logan felemeli a
karját, hogy Gladys tudja, a tetoválásaira céloz. Elég most ennyi, a nőnek
nem kell tudnia az előéletéről.
– Hát, én sosem ítélkezem a külső alapján. Maga figyelmes
fiatalembernek tűnik, és megértem az aggodalmát.
A hazugság hallatán Logan legszívesebben felnevetne. A hölgy
valószínűleg átmenne az utca túloldalára, ha szembejönne vele. Elnyom egy
mosolyt – egyben csodálkozik rajta, hogy egyáltalán képes mosolyogni egy
ilyen napon –, és úgy dönt, nem érdekli, mit gondol róla a nő, az a lényeg,
hogy elérje, hogy a rendőrség kijöjjön.
– Nagyszerű, akkor felhívná a rendőrséget, és megkérné őket, hogy
jöjjenek ki, és nézzenek rájuk vagy ilyesmi? Ha maga hívja fel őket,
biztosan kijönnek.
– Hát persze hogy kijönnek – mondja Gladys kihúzott háttal –, ez nagyon
jó ötlet. Egyébként is fel akartam hívni őket, én is nagyon aggódom
Katherine miatt. De idén már párszor felhívtam a rendőrséget… vagyis
talán nem is csak párszor. Rhonda innen az utcából állandóan utazgat
mindenfelé, és olyankor egyedül hagyja a két tinédzser fiát a házban, és
gondolhatja, azok miket tudnak művelni.
– El tudom képzelni – feleli Logan, és próbál ellenállni a sürgetésnek,
hogy kikapja a nő kezéből a telefonját. Túl régóta állnak már itt. Indulnia
kell.
Debbie épp a szüleinél van, valószínűleg a régi gyerekszobájában fekszik
az ágyban egy bögre mézes-citromos teával. Most biztonságban van, de ki
tudja, meddig? Gladys végre elhallgat, és megnyomja a helyi
rendőrkapitányság számát a telefonján, el van mentve a névjegyzékébe –
sőt, Logan biztos benne, hogy a kedvencek között van. Lehunyja a szemét,
ahogyan a nőt hallgatja, amint az részletesen felvázolja a helyzetet anélkül,
hogy őt megemlítené, és hálát ad az égnek a minden lében kanál
szomszédokért.
– Húsz percen belül kiküldenek valakit – mondja Gladys. – A kedves
fiatalember azt mondta, ne próbáljak meg bejutni a házba, hanem várjam
meg őket, szóval nyilvánvalóan komolyan veszik a bejelentésemet.
– Remek, remek – feleli Logan. – Akkor én indulok is. A csomagot
leadom a helyi postán, így a hölgy később átveheti. Örülök, hogy
találkoztunk, Gladys. Katherine szerencsés, hogy ilyen szomszédja van.
– Hát – feleli az idős hölgy –, ő ezt még sosem mondta, de szerintem is
így van.
Logan megfordul, és visszateszi a laptopot a furgonba. Érzi, amint
ledobja magáról a ma történtek súlyát, és megkönnyebbül. Most már
elmehet. Gladys kézben tartja a dolgokat. Ha a rendőrség nem érkezik meg
rövid időn belül, biztosan fel fogja hívni őket még egyszer, majd még
egyszer és még egyszer, amíg ki nem jönnek. Egyszerűen ilyen.
Nagy levegőt vesz, megérzi a kókuszos naptej illatát, amelyet Debbie és
ezek szerint ez az idős hölgy is használ. Megkönnyebbülten felsóhajt.
De a napnak még nincs vége. Az aggodalmainak még nincs vége, de ha
végre ott lesz Debbie-vel a szülei házában, megpihenhet egy kicsit, mielőtt
elindulna a reptérre. Paul hűtőjében biztosan lesz sör, majd kibont egy
üveggel, és kitalálja, mit tegyen Patrick és Maddie ügyében.
Behúzza a furgon ajtaját, és egy pillanatra a meleg fémnek támasztja a
homlokát.
És ekkor meghallja a sikolyt.
 HARMINCADIK FEJEZET
GLADYS

A sikoly hosszú és hangos, kétségbeesett és egyben szomorú. Gladys

Katherine-ék házára, majd a férfira pillant. Tátva marad a szája, meg sem
tud szólalni. Logan a ház oldala felé rohan, és a vállával belöki az oldalsó
kaput. A faajtó enged, a kapu nyikorogva kicsapódik.
Ki sikított? George vagy Sophie vagy Katherine? Gladys a szájára
szorítja a kezét. Ki sikított? Ki volt az?
– Jaj, Lou! – kiált fel, amikor eszébe jut, hogy a férje a házban vár rá.
Visszasiet a saját házukhoz, belép és bekiabál:
– Minden rendben, Lou?
– Jól vagyok! – kiabált vissza Lou. – De mi volt az a sikítás? Sikítást
hallottam.
Gladys visszapillant az utcára, azt nézi, itt van-e már a rendőrség.
Gyerünk már, gyerünk már! Legszívesebben visszamenne Katherine-ék
házához, hogy megnézze, mi a helyzet. A Katherine és az ő első kertje
között álló zöld sövénytől nem nagyon lát semmit. De először is meg kell
nyugtatnia Lout, aki még mindig ott ül a nappaliban.
– Az egyik… szerintem az egyik gyerek volt az! – kiáltja oda neki
Gladys, hogy a férfi hallja. – Maradj ott, ahol vagy! Már hívtam a
rendőrséget, és minden rendben lesz, maradj csak ott, ahol vagy, Lou! –
mondja, majd Lou válaszára várva kikémlel az útra.
– Te csak ne mondd meg nekem, mit csináljak! Ha valami történik odaát,
itt kell maradnod, amíg meg nem érkezik a rendőrség. A biztonságod a
legfontosabb!
Gladys visszasétál a házba, be a nappaliba, és megfenyegeti Lout az
ujjával, amikor meglátja, hogy a férfi az ajtó felé leskelődik.
– Jól figyelj rám, Lou Aaron Philips! Velem minden rendben. Azt
akarom, hogy te is biztonságban legyél, amíg én a dolgok végére járok.
 – Nem kell ilyen szigorúnak lenned velem, öreglány, mindössze
aggódom érted. – Lou kicsit összeroskad a foteljében, Gladys pedig azonnal
elszégyelli magát, de a Katherine és a gyerekek iránt érzett aggodalma
szörnyen ingerlékennyé teszi.
– Minden rendben lesz, kedvesem. Szükséged van valamire? Lehet, hogy
beletelik pár percbe.
– Nem, nem, minden rendben… den Glad, kérlek, légy óvatos!
Ad egy gyors puszit Lou homlokára, majd ismét végigsiet az első kerten
Katherine háza elé, hogy ott várja meg a rendőrséget. Menet közben újra
tárcsázza a kapitányság számát. Nem érti, miért nincsenek már itt.
Egyszerűen nem érti.
– Figyeljen ide – kezdi, amikor felveszik a telefont. Ismét felvázolja a
helyzetet, de ezúttal a sikolyról is beszámol, amelyet a futárral hallottak.
Nem hétköznapi sikoly volt, nem olyasmi, amit egy gyerektől játék közben
lehetne hallani, vagy olyankor, ha mondjuk lehorzsolta a térdét. Abban a
sikolyban rettegés volt és fájdalom. Gladysnek fogalma sincs, honnan tudja
ezt, de egyszerűen tudja.
Fel-le járkál az utcán, Katehrine-ék első udvarát figyelve. Mi van, ha a
férfi, aki épp most ment be a házba, veszélyes? Bemenjek én is? Vagy
maradjak itt? Louval minden rendben lesz, ha velem valami történik? Ki
viseli majd Lou gondját, ha én megsebesülök?
Az a futár riasztó külsejű ember, a bőre minden egyes
négyzetcentiméterét félelmetes tetoválások borítják, de a hangja kellemes,
nyugodt, és szép kék szeme van. Vajon bízhat benne? Úgy gondolja, igen,
de fogalma sincs, miért érzi így. Hiszen a férfi nem az a típus, akiben
egyébként megbízna. Inkább olyan, akire ráhívná a rendőrséget. Majdnem
meg is tette, de amikor a férfi azt mondta, „őszinte leszek”, másképp
döntött. A világnak több Loganhez hasonló emberre lenne szüksége.
Nyugtalanító ez a csend; az, hogy a környék most, pár perccel a sikoly
után teljes némaságba burkolózik. Gladys rá-rápillant a többi házra az
utcában, és azon töpreng, mi történhet bent. Katherine-ék háza ugyanolyan,
mint tegnap volt, de neki soha nem volt valódi fogalma arról, mi folyik a
gyönyörű faajtó mögött, amely az illetéktelenek bejutását hivatott
megakadályozni – és most csapdába ejtette az ott lakókat.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

– Utoljára kérlek – mondja, ezzel megakaszt a számolásban. – Arra kérlek,

hogy menj el, egyszerűen csak menj el! – Az arca teljesen eltorzult, és
nagyon kell figyelnem, amikor beszél, mert fel van dagadva az arca és a
szája, így nehezen értem, mit mond. Ezt én tettem. Hogy tehettem ilyet? De
aztán eszembe jut, hogy tettem én már rosszabbakat is. Átléptem már a
határt ezelőtt is, és érzem, hogy most is átléptem.
Az apám elszürkült arcát és merev tekintetét látom magam előtt,
miközben számolok. „Ne bízz a nőkben, fiam.” Ha elmegyek, ha nem
fejezem be, amit elkezdtem, tudom, hogy mindössze pár hónap, és én
magam ugyanilyen merev tekintettel bámulok majd a semmibe. A különbség
annyi, hogy én nem csak pár napig feküdnék ott egy kis lakásban. Nem csak
addig feküdnék ott, amíg a fiam, aki szeret engem, rám nem nyitja az ajtót,
és meg nem csapja az orrát a holttestem szörnyűséges szaga. Ott feküdnék
egyedül, és senki sem találna rám, mert neki legalább ott voltam én,
akármilyen rossz fia is voltam. Legalább ott voltam neki. Nekem viszont
most, amikor a visszaszámlálás végére érek, senkim sem lesz. De nem csak
én fogok szenvedni.
– Nem – mondom neki, mert még mindig azt hiszi, hogy könyörgéssel
elérhet nálam bármit is. – Nem, ez kizárt.
Ötventől folytatom a visszaszámlálást. Még egyszer ennyi, és mindennek
vége.
 HARMICKETTEDIK FEJEZET
KATHERINE

Bólintással nyugtázza az újabb kudarcot. Többé nem fog könyörögni vagy

esdekelni. A férfi már döntött. De ő is. Lehet, hogy a gyerekei anya nélkül
nőnek majd fel, de legalább felnőhetnek. Ha elég gyors, ha az egész testével
ráveti magát, elállja a fegyver útját, és rákiált a gyerekeire, hogy fussanak,
elég idejük lehet kijutni innen. Más esélye nincs. A férfi minden más
lehetőségtől megfosztotta.
Az elgyötört kicsikre pillant, ahogyan ott kucorognak a kanapén. Sophie
göndör fürtjei nedvesek a melegtől és az izzadságtól, zöld szeme tompa a
sok-sok órányi rettegés és bezártság okozta kimerültségtől. George haja a
homlokára tapad, a szemében viszont lobog valami tűz, ami aggasztja. Úgy
mered a férfira, mintha egy pillantással el tudná törölni a föld színéről.
Bántani akarja a férfit, aki bántotta őket; látja, ahogyan az, aki egykor a
kisfia volt, szép lassan eltűnik.
Nem kérdés, mit kell tennie. Meghozta a döntést. A gyerekeit választja.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
LOGAN

Logan a ház hátsó oldalánál áll. Hagyományos hátsó ajtó könnyen nyitható
zárral. Könnyen ki tudná nyitni. Az oldalsó kapu sem jelentett nagy
kihívást, mindössze meg kellett emelnie egy kicsit, majd belökni, az öreg
faajtó hamar megadta magát. Logan tétovázik. Ha valójában semmi különös
nem zajlik a házban – ha csak képzelte az egészet, és mégis idejött,
tulajdonképpen betört –, akkor mehet vissza a börtönbe, hosszú-hosszú
időre.
De mintha az a sikítás egy gyerektől jött volna. Néhány perce történt, a
házban azóta síri csend uralkodik. Lehet, hogy csak egy pókot látott.
Debbie is úgy tud sikítani, mint akit ölnek, akárhányszor csak meglát egy
hatalmas vadászpókot. Nyáron tele van velük Ausztrália. Ártalmatlanok, azt
leszámítva, hogy ha meglátsz egyet, kis híján szívrohamot kapsz. Lehet,
hogy most is csak ennyi történt.
Mindkét szomszédjuknak van gyereke, és néha tényleg képesek olyan
hangokat kiadni, mintha épp nyúznák őket. Debbie egyszer-kétszer át is
ment hozzájuk, hogy minden rendben van-e, de kiderült, hogy „jaj, csak
nem akarta megenni a répát” és hasonlók, az anyán pedig látszott, hogy
jobban örült volna, ha Debbie nem zaklatja.
Az ajtóra szorítja a fülét azt remélve, hogy meghallja, mi folyik odabent.
De csend van a házban. Gladys kint maradt a ház előtt a rendőrséget várva,
Logan pedig azt reméli, azért imádkozik, hogy hamarosan megérkezzenek,
és neki ne kelljen bemennie.
Az ajtónak dőlve befogja a másik fülét, hogy jobban halljon. A
kegyetlenül sütő nap égeti a karját és az arcát. Egy hatalmas döglégy száll a
kezére, ő idegesen felé hessentget, ügyelve rá, hogy ne adjon ki hangot. Az
ajtó túloldalán, a konyhában nincs senki, ebben biztos. Vagyis úgy sejti, ez
lehet a konyha. De lehet, hogy a mosókonyha. Jobb volna, ha a
mosókonyha lenne, mert akkor kisebb a valószínűsége, hogy van most ott
valaki.
Nagy levegőt vesz, és lenyomja a kilincset. Fel van készülve rá, hogy
meg kell emelnie és belöknie az ajtót, mindezt nagyon csendesen. De nincs
rá szükség; az ajtó kinyílik.
Nem volt bezárva.
Drága ház egy drága környéken. Igaz, nem feltétlenül kell zárva tartani
az ajtót, de az ellenség néha épp benn van a házban.
Logan belép. Amikor meghallja, hogy kinyílik az ajtó, és kattan,
megdermed, visszafojtja a lélegzetét. Fülel, hátha hall valamit, bármit.
Csatasorba állítja az ösztöneit; nem tudja, mi vár rá odabent, és kicsit fél is.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
GLADYS

Gladysnek fogalma sincs, mit csináljon. Olyan érzése van, mintha egy
teniszmeccsen lenne: ide-oda kapkodja a fejét a saját és Katherine-ék háza
között, fülelve, hall-e bármit. Az izzadság átitatja a blúzát. A nehéz, sűrű
hőség rátelepszik a tüdejére, a rendőrség pedig még mindig nincs itt.
– Kérlek, istenem! – imádkozik hangosan. – Mi folyik abban a házban?
Vajon Logan már bent van? Hátramenjen a ház mögé, nézze meg? Fogalma
sincs, mit tegyen; legszívesebben ő maga is sikítani kezdene
tehetetlenségében. És a rendőrség még mindig nincs itt.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Nagyot szippantok a forró levegőből. Az egész testem izzadságban úszik, de

lélekben szinte itt sem vagyok. Tíz, kilenc, nyolc… lassítok egy kicsit, de így
is mindjárt a végére érek. Ki leszek én ezek után? Hova menjek? Tudom,
hogy el kell majd menekülnöm. Majd mások megtalálják őket: belépnek a
házba, és felfedezik a három embert, aki valaha volt, de már nincs többé.
Három embert, akit jobban kellett volna szeretnem annál, hogy ilyesmit
tegyek velük. Elképzelem magam, amint valahol messze élem az életem, a
mai forrósággal és gyűlölettel teli nap emlékével a szívemben. Azon
gondolkozom, lehet-e így élni. Hogy reggel felkel az ember, megissza a
kávéját, és közben minden egyes pillanatban tisztában van vele, hogy ő az
oka, hogy voltak emberek, akik ma már nincsenek. Kezdtem azt hinni, hogy
lehetséges. Hogy ha gondoskodom róla, hogy mindenki, aki valaha
fájdalmat okozott nekem, megfizessen ezért, képes leszek továbblépni, és
megszabadulni a sokévnyi tehertől. De ma már tudom, hogy ez valójában
nem lehetséges.
Ma is ugyanúgy lehúz, rám nehezedik a súlya. Hét, hat… Érzem, amint
könnyek gyűlnek a szemembe, és a torkomat szorongatja a bánat, ahogy az
igazság megfogalmazódik bennem; ahogy megértem, amit valójában egész
nap tudtam. Akárki is lép be ebbe a házba, akárki is fedezi fel, mi történt itt
ma, négy embert fog találni itt. Nem hármat, hanem négyet.
Azt akarom, hogy vége legyen. Elég volt.
 HARMINCHATODIK FEJEZET
KATHERINE

A férfi szája mozog, számol, Katherine pedig tudja, hogy cselekednie kell,
mielőtt a nullához érne, épp mielőtt a nullához érne.
A gyerekeire pillant, megpróbálja az agyába égetni a kicsi arcuk
látványát, beszippantani izzadt, édes illatukat. Annyi mindent el akart még
nekik mondani, annyi mindenre meg akarta tanítani őket, annyi szeretet volt
még benne, amit nekik akart adni. Bárcsak leírta volna mindezt, hogy
elolvashassák, ha ő már nem lesz. Az arcukat figyelve megpróbálja
elképzelni George-ot és Sophie-t felnőttként, és rájön, hogy a legfontosabb,
hogy mindig emlékezzenek rá, mennyire szerette őket, és megértsék, miért
áldozta fel magát értük. Az én életem az övékéért – imádkozik némán.
Tisztességes üzlet. Az én életem az övékéért.
George magát fogja hibáztatni. Az ő kicsi fia, az ő okos kisfia. Magát
fogja hibáztatni. Mert nem nyithatják ki az ajtót, ha nincs ott velük felnőtt.
Ez a szabály a házban. Bár biztonságos környéken élnek, de akkor is.
– Ne nyisd ki az ajtót, amíg nem vagyok ott! – kiáltotta oda nekik minden
egyes alkalommal, amikor megszólalt a csengő. De a gyerekek hirtelenek;
George tud uralkodni magán, de ő is nagyon érdeklődő. Ki lehet az? Egy
csomagot hoztak, és lehet találgatni, mi van benne? Vagy Gladys jött át egy
kis sütivel?
Ma reggel George kíváncsisága győzött; Katherine a mosókonyhában
volt, épp beindított egy mosást, és a zubogó víz hangja elnyomta a
csengőét.
George nyitotta ki az ajtót.
De még ha George nem is engedi be, Katherine megtette volna. Tudja,
hogy beengedte volna az otthonába.
Kérlek, ne hibáztasd magad, George. Én ugyanezt tettem volna.
Lehunyja a szemét, érzi a fájdalmat a testében, fáj az arca, a szája, a
csuklója. Muszáj megtalálnia a módját, hogy kijuttassa a gyerekeit a házból.
Könnyek gyűlnek a szemébe, de inkább nagy levegőt vesz, mert nem akar
sírni a két néma, rémült gyerek előtt. Muszáj megtalálnia annak módját,
hogy kijuttassa őket a házból.
Ahogy kifújja a levegőt, kattanást hall; egy halk kattanást a konyha felől.
Ilyen hangot ad a konyha ajtaja, ha kinyitják. Az ajtó alján egy kis részen
megrepedt a fa; John megígérte, hogy megragasztja, de még nem tette meg,
így akárhányszor kinyitják az ajtót, bármilyen csendesen is próbálják, az
mindig kattan egyet. Ő már nem is hallja, annyira a mindennapjai részévé
vált. De ma, lehunyt szemmel, kétségbeeséssel teli szívvel hallotta. Ma
hallotta. Kinyitja a szemét, és George-ot látja, amint tágra nyílt zöld
szemmel és ökölbe szorított kézzel rá mered, és kétsége sincs afelől, hogy a
fia is hallotta a kattanást. Mindig figyel, egyszerűen ilyen. Ma pedig, ebben
a fojtogató melegben, ő is hallotta azt, amit az anyja.
Valaki van a konyhában. Valaki kinyitotta a hátsó ajtót.
Látja, amint George egy kicsit felemelkedik a kanapéról. Ki akar
szaladni, meg akarja nézni, ki az, de ő tudja, hogy most várniuk kell.
Fogalma sincs, ki lehet az, és eszébe jut, mi van, ha valaki épp betör
hozzájuk. Volt pár betörés a környéken, de a legtöbb éjszaka történt, amikor
a háziak nem voltak otthon. A legviccesebb az egészben az, hogy most
szinte örülne is neki, ha valaki betörne a házukba.
George szólásra nyitja a száját, de ő megrázza a fejét.
– Várj – tátogja Katherine. Majd megismétli még kétszer, mire a fia
végre bólint, hogy értette.
Várniuk kell.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET
LOGAN

A konyha üres, a fehér márvány munkapult csillog a délutáni napfényben.

A pult alatt fényes, fekete konyhaszekrény kapott helyet, felette pedig egy
ugyanilyen fényes fehér. A magazinba illő konyhát fekete-fehér,
sakktáblaszerű járólap teszi teljessé, bár ma túl sok minden nincs a helyén
itt ahhoz, hogy az otthon megállja a helyét egy magazinban. A
mosogatótálca tele van mosatlan edényekkel. A kekszesdobozokkal és félig
megevett gyümölcsdarabkákkal tarkított munkapulton hangyák masíroznak,
a gyümölcsök felett legyek keringenek, vagy épp lakmároznak belőlük. A
káosz mellett fertőtlenítő kendős dobozok állnak bontatlanul. Logan a nagy
hűtőszekrényre pillant, amelyet állatos hűtőmágnesekkel odarögzített
gyerekrajzok díszítenek.
Tesz egy lépést előre, amelyet ropogás követ. Lenéz, a kiömlött
chipseszacskót meglátva szitkozódik magában. Tudja, hogy nem normális,
ahogyan ez a konyha ma kinéz. Nagy levegőt vesz, és óvatosan kikerüli a
chipset, miközben fülel, hátha hall valamit a házból.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
GLADYS

Gladys vár; minden egyes pillanattal egyre jobban gyűlöli a hőséget, a

napsütést és ezt a napot.
– Miért nem jöttök már? – motyogja az utcát kémlelve. – Miért nem
jöttök már? – A karórájára pillant, és látja, hogy Logan mindössze vagy egy
perce van bent a házban. A nyomasztó hőség rátelepszik, a kabócák hangja
egyre jobban idegesíti, és sérti a fülét. Ismét a telefonjára pillant, vár és
reménykedik – hogy miben, azt maga sem tudja.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Amikor öthöz érek, lassabban számolok tovább, mindig veszek egy levegőt
két szám között, mert egyetlen lélegzetvétel alatt megváltozhat az élet; mert
amikor ismét levegőt veszek, megváltoztatom az életüket.
Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok rá. Bár lőttem már
fegyverrel. Az apám egyszer elvitt egy lőtérre. Ajándék volt a tizennegyedik
születésnapomra. Nem mondta el, hova megyünk. Azt akarta, hogy
meglepetés legyen. Puskával kellett lőni, én elég esetlenül tudtam csak
tartani a fegyvert. Nem ment túl jól, az apámnak azonban igen. Minden
egyes alkalommal eltalálta a célpontot. „Mindig is jól tudtam célozni” –
mondta. Azt hiszem, az volt az egyik utolsó nap, amikor igazán boldog volt.
Vajon, ha pisztollyal lövünk egy kis szobában, eltéveszthetjük a célpontot?
Vajon ez a fegyver is visszarúg? Vajon lesz szaga?
Már nem fordulhatok vissza, nincs más lehetőség. Érzem, a megtört
szívem érzi. És miután végeztem vele, velük, gondoskodom róla, hogy soha
többé ne kelljen éreznem semmit. Hiszem, hogy mindvégig ez volt a tervem.
Sosem akartam élve kikeveredni innen.
Lehet, hogy eredetileg mást terveztem mára, de már ezt akarom.
Könnyebb magam mögött hagynom a fájdalmat, és nem érezni semmit. Én
megpróbáltam érezni, tényleg megpróbáltam, de ugyanúgy elbuktam, mint
az apám. Én az apám fia vagyok, de egyetlen dolgot másképpen fogok
csinálni. Én magammal viszem azokat, akik bántottak engem.
 NEGYVENEDIK FEJEZET
KATHERINE

A gondolatai egyre kavarognak a fejében, ahogyan próbálja kitalálni,

hogyan is csinálja. Érzi, hogy egy idegen itt van velük a házban.
Kiélesedtek az érzékei, a rettegés miatt sokkal jobban észrevesz mindent.
Talán Gladys járkál a konyhában. Lehet, hogy az idős asszony észrevett
valamit, tud valamit. Vagy az is lehet, hogy még a támadójuknál is
veszélyesebb ember van ott – bár ezt kétli. A gyűlöletnél semmi sem tesz
veszélyesebbé egy embert.
Muszáj elmondania George-nak, mit tegyen, és a saját feladatát is ki kell
találnia. Gondolkodj, Katherine! – utasítja magát némán. Legszívesebben
átadná magát a fájdalomnak és a kimerültségnek, és összekucorodna a
kanapén, de egy anya ezt nem teheti meg.
A gyerekeinek ki kell jutniuk innen, és ezt csak úgy tehetik meg, ha
valaki eltereli a férfi figyelmét. Neki kell. Nem számít, mi fog történni vele,
egyszerűen muszáj elterelnie a figyelmét. Előrehajol, és megadón a térdére
hajtja a fejét, azért imádkozva, hogy a fia és a lánya úgy reagáljon, ahogyan
ő szeretné. Lassan veszi a levegőt – vajon hány levegőt vehet még?
Sophie közelebb húzódik hozzá, és rákulcsolja a karját, George pedig
lehajol, és az arcát az övéhez nyomja.
– Ne sírj, anyu! – suttogja.
– Milyen megható! – nevet fel a férfi gúnyosan.
Felemeli a törött csuklóját, és a karjával közelebb húzza magához
George-ot. Érzi, hogy a kisfiú meglepődik, milyen erősen szorítja.
Megpróbálja figyelmen kívül hagyni a nyakába sugárzó fájdalmat, és alig
mozgó szájjal odasúg neki valamit azt remélve, hogy George hallja, mit
akar neki mondani.
– Amikor azt mondom, „most”, fussatok ki a konyhába! – Érzi, amint a
kisfiú teste elernyed, ő pedig megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. Hány
levegőre van még ideje? Egyre? Kettőre? Hol járhat a számolásban?
 Felül, és ránéz a fiára.
– George imádja Amerika kapitányt, ugye, George? – mondja.
A kisfiú nagyon szereti a szuperhőst, az összes filmet látta az apjával.
Van egy Amerika kapitányos jelmeze is pajzzsal és álarccal, mindig
felveszi, ha csak teheti, és amikor rajta van, mindig peckesebben jár, úgy
érzi, többre képes. Amerika kapitány bátor és erős, ő pedig azt szeretné,
hogy George tudja, most neki is annak kell lennie. Látja, amint a kisfiú
kihúzza a hátát, a padlónak nyomja a talpát, és enyhén előredől. Felkészül a
futásra, ő pedig épp ezt akarja. Nem várhat tovább.
– Tudom, mit csinálsz – szólal meg Katherine. – Látom, hogy számolsz.
Azt hiszed, ez lesz a gyógyír a fájó szívedre, hogy ezzel megszüntetheted a
fájdalmat. De ez nem fog megtörténni, mert nem fogom hagyni. Nem
fogom engedni, hogy bántsd a gyerekeket.
– Most miattad eltévesztettem a számolást – mondja lassan –, kénytelen
vagyok újrakezdeni. – Van valami kis vidámság a hangjában, vagy
legalábbis hála. Örül neki, hogy eltévesztette a számolást.
– Talán mégsem akarod ezt az egészet.
– Vagy talán ez az egyetlen, amit akarok. Ezért jöttem ide, és már nem
állíthatsz meg. Egyszerűen nem teheted.
Katherine lassan feláll.
– Nana! – szól rá a férfi, és felemeli a fegyvert.
– Most, George! – kiáltja. – Most! – Majd az egész testével ráveti magát.
Kalimpál a karjával, és rugdos a lábával, mint valami őrült kerengő dervis,
próbálja elterelni a figyelmét, és elérni, hogy feljebb emelje a karját.
Miközben ő a férfival küzd, a gyerekek kiszaladnak.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
LOGAN

Hallja, amint valaki futni kezd.

– Gyertek vissza! – kiáltja egy éles hang, majd egy nő felsikolt, aztán
lövés hallatszik. Logan tudja, hogy lövés volt. Hallott már lövést. Sokan azt
hiszik, hogy egyetlen hang az egész, de valójában az első, fülsértő dördülést
egy kis utózaj is követi.
A ház belsejébe nyíló konyhaajtót nézi, amelyen keresztül két kisgyerek
rohan be a konyhába. Amint meglátják őt, rettegő szobrokká dermednek,
csak a mellkasuk liftezik fel és le. A kislány egy plüssmajmot szorongat:
letépett feje hátracsuklik, a szivacs itt-ott kikandikál belőle. Olyan erősen
szorítják egymás kezét, hogy elfehéredik az ujjuk. Látja, amint a kisfiú
végigméri őt, és a látványára elfehéredik az arca, majd nagyot nyel, aztán
még egyszer nyel egyet. Egy könnycsepp csorog végig az arcán, Logannak
pedig elszorul tőle a szíve.
Ahogy leguggol hozzá, azt kívánja, bárcsak a hosszú ujjú inge lenne most
is rajta. A kisfiú szeme a bőrét pásztázza, és a tetoválásait látva az arcán
félelem és legyőzöttség látszik. Remélte, hogy megmenekülhetnek, most
pedig azt hiszi, mégsem sikerült. A kislány is a tetovált karját fürkészi, és
Logan tudja, hogy a tátott szájú kígyó is látszik a nyakán.
Még jobban leguggol, hogy alacsonyabbnak tűnjön, és az ujját a szája elé
emeli.
– Sss! – mondja, a kisfiú bólint. Gyűlöli, hogy a gyerekek félnek tőle. De
muszáj kijuttatnia őket innen.
Vajon mikor jön utánuk a férfi, aki az előbb kiáltott? A másodpercek csak
úgy rohannak a forró konyhában.
– Logannek hívnak, és azért jöttem, hogy segítsek nektek, rendben? –
szólal meg. Próbál lágy, egyenletes hangon beszélni.
A gyerekek gyanakodva méregetik, majd a kislány a bátyjára pillant, a
tekintetéből csak úgy süt a szeretet és a bizalom, és Logan máris tudja,
melyiküket kell meggyőznie.
– George-nak hívnak, ugye? – kérdezi.
A kisfiú bólint, hatalmas zöld szeme könnyel telik meg, amit nem tud
letörölni. Muszáj a húga kezét fognia. Logan látja, hogy a másik keze
ökölbe van szorítva. Ez a gyerek mindent megtenne azért, hogy megvédje a
húgát. Hiszen ő a bátyja, és ez egy báty dolga.
– George, azért jöttem, hogy segítsek nektek és anyukátoknak. A
rendőrség hamarosan itt lesz. Gladys mindent elmesélt nekem rólatok. Azt
szeretném, ha te és Sophie kiszaladnátok a konyhaajtón Gladyshez. Menni
fog?
– Biztosan menni fog, ugye, George? – kérdezi a bátyjától komolyan,
suttogva a kislány, és reményteljesen tekint a fiúra. Ő fogja meghozni a
döntést. Logan legszívesebben rájuk kiabálna, hogy induljanak már. Vajon
mikor jön ki a fegyveres férfi? Az idő mintha megszilárdult volna a
konyhában, a szíve versenyt fut a falióra ketyegésével. Feláll, és tesz
oldalra egy lépést, hogy helyet adjon nekik. A kisfiú bizonytalanul,
gyanakodva tekint rá.
Logan azon gondolkodik, mit mondhatna neki, amivel rávehetné a
futásra. Eszébe jut Mack hétéves fia, Chris, és az a nap, amikor Debbie-vel
fel-le sétálgattak az áruházban, ajándék után kutatva neki.
– Valami Amerika kapitányosat vegyünk, Mack mesélte, hogy Chris
imádja – mondta Debbie. Végül egy jelmezt vettek neki pajzzsal, és
Chrisnek tényleg nagyon tetszett.
Megkockáztatja, hogy ez a kisfiú is szereti Amerika kapitányt. Muszáj
rávennie őket, hogy kiszaladjanak, különben kénytelen lesz felkapni és
kivinni őket, de az túl sok időbe telne.
– Fogadjunk, hogy még Amerika kapitány sem tud olyan gyorsan futni,
mint te! – mondja George-nak, próbálva száműzni a kétségbeesést a
hangjából.
A kisfiú szája tágra nyílik a csodálkozástól. Logan tudja, hogy beletrafált.
George ádázul bólogatni kezd, majd a két gyerek egymásra pillant, és
kiviharzanak a nyitott hátsó ajtón. Egyre halkuló lépteik zaja a legszebb
hang, amit Logan ma hallott. Megkönnyebbülés járja át a testét – ha a
gyerekek biztonságban vannak, már egy fokkal jobb.
– Fussatok! – kiált utánuk, és ő a nappali felé rohan, ahonnan a lövés
hallatszott.
 Néhány lépés kell csak, át az étkezőn, és máris ott van. Amint beviharzik
a szobába, és meglátja, mi történt, és ki van ott, ráébred, hogy akármit is
teszel az életben, a karmádat sosem cselezheted ki. Mert a karma sosem
téveszti el a házszámot.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
GLADYS

Gladys dörrenést hall, a hang betölti a levegőt. A házból jött, de hát az nem
lehet, mert úgy hangzott, mint egy lövés, egy igazi lövés. A szájára
tapasztja a kezét, és a bejárati ajtóra pillant. Lövés volt, biztos benne.
– Úristen… – nyög fel. – Úristen, úristen…
Korábban kellett volna hívnia a rendőrséget. Úgy érzi, mindjárt rátör a
pánikroham, próbálja erőszakkal ki-be kényszeríteni a levegőt a tüdejébe.
Valakinek baja esett, pedig ő megelőzhette volna.
Majd léptek zaját hallja, és látja, amint George felé szalad, Sophie-t maga
után húzva. A ház oldala felől közelítenek, átszaladnak a nyitott kapun,
majd George könnyes arccal szinte ráveti magát. Gladys kis híján hátraesik,
de végül valahogy állva marad, a karját a két remegő gyerek köré fonja, és
azt mondja nekik, mivel semmi mást nem tud mondani, hogy:
– Minden rendben, minden rendben.
Mindkettő izzadságban úszik, nyirkos a hajuk, és vörös az arcuk. Az
iskolai egyenruhájuk van rajtuk, mivel reggel iskolába készültek.
– Minden rendben – ismétli meg, remélve, hogy igazat mond.
A hasába fúrják az arcukat, és mindketten egyszerre sírnak és beszélnek.
Annyit ért belőle, hogy „ő” meg hogy „pisztoly”, illetve Sophie mond
valamit a plüssmajmáról. Kis testük reszket, Gladys pedig érzi az egész
napnyi rettegést a kapaszkodásukban. Fogalma sincs, mi történhet abban a
házban, azt azonban tudja, hogy el kell vinnie őket innen, el valami
biztonságos helyre.
Hol van Katherine? Ez tényleg egy lövés volt? Kit lőttek le?
– Sss! – mondja Gladys, és a gyerekeket ölelve hátrálni kezd a saját
házuk felé. – Sss!
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

– Anyu, anyu… – A szó anélkül hagyja el a számat, hogy belegondolnék, mit

is mondok. Az a szó, amit évek óta nem mondtam ki. „Anyám”, „az anyád”,
„ő” és hasonlók: hosszú ideje csak ezeket mondogattuk. Csúnya szavakkal
illettük, az apám is, én is.
Lenézek rá, arra, amit tettem, a testére, ahogyan elesett, ahogyan rám
néz tágra nyílt barna szemével, hitetlenséggel a tekintetében. Biztosan nem
gondolta volna, hogy megteszem. De hát ő támadt rám. Rám vetette magát,
hogy megmentse a gyerekeit. Csak miattuk aggódott, csak ők számítottak
neki.
– Anyu… – suttogom, mert nem tudom nem kimondani.
Bántottam őt, ugyanúgy, ahogyan életem szerelmét is bántottam.
Ahogyan Maddyt bántottam. Maddyt a sötét hajával, a kék szemével és a kis
réssel a két felső metszőfoga között. Maddyt, aki reggel, fogmosás közben
mindig dudorászott, és imádott lakásfelújítós műsorokat nézni. Bántottam
anyut, ugyanúgy, ahogyan Maddyt is bántottam. Ahogy ránézek, az arcuk
összeolvad, és eggyé válik, ugyanazzá az arccá.
A harag, amit őrizgettem, szétárad a levegőben, szertefoszlik, és eltűnik.
És csak az értetlenség marad.
Úgy bámulok le a fegyverre, mint akkor a kezemre. Még mindig látszanak
rajta Maddy karmolásának nyomai és a zúzódások, amelyek akkor
keletkeztek, amikor arcon vágtam. Fájnak. Fáj a kezem, de a fizikai
fájdalom semmiség a valódi fájdalomhoz képest.
Hogy tehettem ezt az anyámmal? És Maddyvel?
Emlékszem, ahogyan kirohantam a lakásból, és ott hagytam Maddyt a
padlón, próbáltam kitörölni az agyamból összetört kis testének a képét, csak
futottam és sírtam, és tudatosult bennem, hogy a legrosszabb dolgot tettem,
ami csak létezik. De hát ő volt az, aki egykor szeretett engem, aztán már
nem. Egy napon kikapcsolta magában ezt az érzést, és ez hiba volt. Ennek
nem kellett volna megtörténnie velem. Soha többé.
 Miután abbahagytam a futást, elbújtam egy parkban pár fa mögé, a
hűvös szél felszárította az izzadságot a bőrömről, és próbáltam kitalálni,
miért bántottam a nőt, akit szeretek.
Nem tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy nem szeret engem többé,
és nem akarja meghallgatni, amit mondani szeretnék. Megígértem neki,
hogy megváltozom, hogy olyan leszek, amilyennek ő akar engem, annak
ellenére, hogy az apám mindig azt mondta, sose tegyek ilyet. De érte
megtettem volna.
– Te nem tudsz megváltozni, Patrick – mondta Maddy. – Egyszerűen ilyen
vagy.
– Most menj el! – mondta.
– Én megpróbáltam, de ez egyszerűen nem működik.
Pedig én tényleg megpróbáltam, próbáltam olyan lenni, amilyennek
szeretne, de egyszerűen túl sok volt ez nekem, túl nehéz.
– Beszélj anyáddal, szeret téged – mondta Maddy.
– Meg kellene bocsátanod anyádnak; ő sosem adta fel, hogy ismét
beszélhessen veled. Olvastam az e-mailjeit – mondta Maddy.
– A bátyám szerint nem illünk össze – mondta Maddy.
– Nem bánhatsz így velem! – mondta Maddy.
– Ha még egyszer megütsz, a bátyám felül az első gépre, idejön Sydney-
ből, és eltöri a kezed! – mondta Maddy.
– Miért vagy ilyen? – mondta Maddy.
– Nekem ez nem megy – mondta Maddy.
– Köztünk vége. Költözz el! Pakolj össze, és menj el! – mondta Maddy.
– Nem akarom még egyszer hallani, hogy sajnálod. Tűnj el! – mondta
Maddy.
És abban a pillanatban, ahogy a szeme elsötétült, és az egész arca
elkomorodott, rájöttem, hogy az apám vagyok, hogy én is az alkoholhoz és a
gyógyszerekhez fogok nyúlni, hogy felejtsek, és egy nap megadom magam a
fájdalomnak, amit az okozott, aki elhagyott engem, pedig szeretnie kellett
volna. Ugyanolyan nyomorult leszek, mint ő volt.
Olyan dühös lettem, mint még soha, és elkezdtem ütni, és egyre csak
ütöttem, még akkor is, amikor a kezét a fejére szorítva összegömbölyödött a
padlón.
Majd megmostam a kezem, a vére végigcsorgott a fürdőszobai
mosdókagylón, kivettem a pénzét és a hitelkártyáját a táskájából, és
elmentem. Amint a haragom elpárolgott, megérkeztek a könnyek.
A parkba érve lelassult a szívverésem, és a haragom ismét feltámadt.
Gyalogoltam, mert muszáj volt valamit csinálnom, és órákig csak mentem.
Nem kellett volna meglöknie, nem kellett volna megbántania. Azt kapta,
amit megérdemelt. Nem igazság, hogy csak én szenvedjek úgy, mint egykor
az apám. Arra számítottam, hogy elönt majd a bűntudat, de nem így történt.
Egyedül az a gondolat tért vissza újra és újra, hogy legalább nem vagyok
olyan szánalmas, mint az apám volt.
De ez nem volt elég, mert tudtam, hogy ha más ember lennék, Maddy
még mindig szeretne. Ha a szüleim nem válnak el, és az anyám nem veszi
olyan makacsul semmibe az apámat, az egész életem másképpen alakult
volna.
És egyre inkább azt akartam, hogy az az ember, aki minden szörnyűségért
felelős, ami az életemben történt, megfizessen mindezért.
Leintettem egy taxit, kivitettem magam a reptérre, és elrepültem Sydney-
be.
Ide kellett jönnöm, hogy megértessem vele, hogy miatta vagyok olyan,
amilyen, amiatt, amit tett, ezt tudnia kell, és meg kell fizetnie érte.
De most, ahogy látom, hogy pislogva fekszik a padlón, már nem vagyok
biztos benne. Ő az anyám. Sosem mondott le rólam – még akkor sem,
amikor talán jobb lett volna.
Továbbra is küldözgette az e-maileket, próbálta felvenni velem a
kapcsolatot újra. Megtartottam az üzeneteit, és néha elolvastam őket.
Amikor megírta, hogy férjhez ment, úgy éreztem, mintha hasba ütöttek
volna. „Kedvelnéd őt” – írta, mire felnevettem. Hogyan is képzelhette, hogy
bármi mást kaphat tőlem, mint utálatot? Lecserélte az apámat, egyszerűen
csettintett egyet, és kitörölte a közös múltjukat.
Továbblépett, és én sosem hittem neki, amikor könyörgött nekem, hogy
költözzek oda, és éljek vele, hogy ismét beszéljünk egymással. Tudtam, hogy
valójában nem akar engem. Hogy is akarhatott volna?
És aztán mesélt az új gyerekeiről, nem is egy született neki, hanem egyből
kettő, egy tökéletes ikerpár. Lecserélte az apámat, aztán engem is. Azt
hittem, az iránta érzett gyűlölet erősebben ég majd a lelkemben, mint
valaha, de aztán jött Maddy, és az ő szeretete lehűtötte a gyűlöletet. Nem
tudom, miért lett Maddy is ugyanolyan, mint ő, mint az összes többi nő.
Meg akartam keresni, hogy megbüntessem.
 Meg akartam… már nem tudom, mit akartam. Nem vagyok biztos benne.
Nem hiszem, hogy ezt akartam volna. Semmi sincs jól. Forog velem a világ,
furcsa lett a fény a szobában, és érzem az elsült fegyver égett szagát.
A fejemet a kezembe hajtom, a pisztoly fémteste az arcomhoz ér, egy kicsit
égeti. Forró a csöve. Majd zajt hallok, és felnézek.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
KATHERINE

Hatalmas ütést érez a testén inkább, mint fájdalmat. Tesz két lépést hátra,
majd a térde megadja magát, és hátraesik. Arra számít, a padlón fogja
végezni, de a kanapéra zuhan. Lenéz a fehér pólójára, az egyre növekvő
vérfoltra, amelynek nyomán a fehér anyag sötét rózsaszínűvé változik. A
levegőt tűzijáték szaga tölti be.
– Jaj, Patrick… – nyögi. – Jaj, kicsim, hogy tehetted ezt?
– Anyu… – mondja neki a férfi. Évek óta nem hallotta ezt a szót. – Anyu,
anyu…
Bár levegőt is alig tud venni, és annak ellenére, amit átélt ma,
legszívesebben megvigasztalná őt, megvigasztalná a fiát. Megpróbál
felkelni, de a teste nem engedelmeskedik neki. Mindig is szerette őt, sosem
fordult meg a fejében, hogy ne szeresse. Hova tűnt ez a szeretet? A
melléhez szorította őt, puszit adott a lehorzsolt térdére, megtanította az
ábécédalra. Megvette a kedvenc játékait, és megfőzte a kedvenc ételeit.
Segített neki a házi feladatban, és szorosan a karjában tartotta, amikor
szomorkodott – de mindez nem volt elég. Ezzel sem tudta kompenzálni,
amit az apja tett, amit az apja mondott. „Milyen ember az, aki arra tanítja a
fiát, hogy gyűlölje az anyját?” – kérdezgette a pszichológusokat, a tanárokat
és a barátait. Amikor hozzáment feleségül, csillogó szemmel, ezüstgyűrűvel
az ujján, sosem gondolta volna, hogy a férfi egy nap annyira gyűlölni fogja,
hogy ellene fordítja a saját gyermekét. Sosem tudta volna ezt elképzelni.
Bevillan neki John arca, a férfié, akivel egy liftben találkozott először, és
aki előbb a barátja, majd a párja, végül pedig a férje lett. Nem számított rá,
hiszen nem túl gyakran kap második esélyt az ember. De mégis jött ő,
elfogadta Katherine-t a csomagjával együtt, és meghallgatta, amikor az első
férjéről és az elveszített fiáról mesélt.
Az a tökéletesség, amelyet ettől a második próbálkozástól remélt, nem
érkezett el, hiszen a tökéletes nem létezik. Azon gondolkodik, vajon John
megpróbálta-e ma hívni, vagy még mindig haragszik rá. Az előző esti vita
biztosan a férfi szívére is ugyanúgy ránehezedett, mint az övére, amíg meg
nem jelent a fia, hogy fenekestül felforgassa az életét. Egy újabb halk,
feszült vita volt ez, ám egyben alkalmas arra, hogy a kapcsolatuk végét
jelentse. Ő fenyegetőzött, a férfi nyájaskodott, de belefáradt már abba, hogy
veszekedjen, hogy veszekedjen vele és érte.
– Ki ez a nő, John? – kérdezte tőle csípőre tett kézzel. Úgy gondolta, már
tudja a választ. Történt már vele ilyen.
– Csak egy munkatársam – felelte a férfi lesütött szemmel, nem akart
ránézni.
– Akkor miért küld neked üzenetet szívecskékkel, mint valami idióta
tinilány? Miért engeded neki? – A férfi telefonja Katherine kezében volt, a
bizonyíték ott virított a kijelzőn. Újra és újra elolvasta az üzeneteket,
próbálta kibogozni a valódi jelentésüket.
– Ő csak… egyszerűen ilyen típus. Kedves lány. Tudja, hogy nős vagyok.
Rengetegszer meséltem neki rólad és a gyerekekről. Egyszerűen ilyen –
tette fel a kezét védekezőn, majd a telefonja felé nyúlt, de Katherine nem
adta vissza neki.
– Azért ilyen, mert nem tisztáztad vele, hogy te szereted a feleségedet. A
házasság önmagában láthatólag nem sokat jelent neki.
A férfi szomorúan felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Kate, nem gondolkodsz józanul. Mindent felfújsz mostanában.
Láthatod, hogy én nem ilyen stílusban írok vissza neki. Rövid, lényegre
törő üzeneteket küldök.
– Talán azért, mert tudtad, hogy bele fogok nézni a telefonodba.
– Egyáltalán miért vetted el a telefonomat? – kérdezte a férfi őszinte
érdeklődéssel. Nem tudta, milyen attól rettegni, hogy az ember ismét
ugyanabba a helyzetbe kerül.
– Mondtam már, hogy azért, mert nem találtam az enyémet! Nem tudom,
hova tettem!
– Kate, ha rejtegetnék előtted valamit, miért adtam volna meg a
jelszavamat? – mosolygott a férfi, mint akinek sikerült kicseleznie,
bebizonyítani, hogy tévedett.
– Az aggaszt, John, hogy vannak dolgok, amiket mondtok és tesztek,
amikor együtt vagytok az irodában, és ahelyett, hogy biztosítanál róla, hogy
minden rendben, inkább még inkább elbizonytalanítasz. Viszonyod van vele
vagy sem? – Egy része el akarta engedni a dolgot, hinni akart a férfinak, de
csak tovább vallatta, tovább kérdezgette, mintha azt akarná, hogy valljon be
mindent, és ő tudhassa, hogy mindvégig igaza volt.
– Jaj, Kate, elszomorítasz.
Külön feküdtek le aznap éjjel, más-más szobában. Ő egyedül
gömbölyödött össze a közös ágyukban, ekkor már nem dühös volt, inkább
félt, hogy mit hoz a jövő, végül az aggodalmaskodás teljesen kifárasztotta,
és elaludt. Az éjszaka közepén egyszer csak arra ébredt, hogy megmozdul
az ágy, és valaki megérinti a hátát. Mozdulatlanul feküdt tovább, a férfi
pedig bemászott mellé, és mivel tudta, hogy ébren van, belesuttogta a
fülébe:
– Miért akarnék mással lenni, ha te itt vagy nekem? Te és a gyerekek
vagytok nekem minden, amire valaha vágytam. Nem csallak meg, Kate,
esküszöm.
Nem válaszolt, de nem is húzódott el tőle. Mozdulatlanul feküdt az
ágyban, amíg a férfi vissza nem ment a kanapéra.
Ezen a reggelen a férfi épp reggelizett, amikor ő felébredt.
– Beszélnünk kell – mondta neki, amikor belépett a konyhába.
Talán ezzel vége a kapcsolatuknak, talán nem, de azt tudta, hogy ez nem
mehet így tovább. A férfi nem akart különválni, de megváltozni sem, és
nem akarta állandóan bizonygatni, hogy hűséges hozzá, annak ellenére sem,
hogy tudta, az előző férje megcsalta Katherine-t. Katherine viszont nem
volt hajlandó így élni tovább. Egyszer már megtette, így élt évekig. Johnnal
kötött házassága volt az ő második esélye, de nem fogja kockáztatni a
gyerekek boldogságát azzal, hogy benne marad egy rossz házasságban. Az
elvesztett fiára gondolt, arra, aki évek óta nem beszél vele, akit évek óta
nem látott, és tudta, hogy ez még egyszer nem történhet meg vele. Jobb, ha
időben elválnak, amikor még jó kapcsolatban tudnak maradni, mint hogy
hagyják, hogy elmérgesedjen a helyzet, és a végén már csak
gyűlölködjenek, és a másikat hibáztassák mindenért.
– Képtelen vagyok így élni, John. Komolyan mondom. Vagy rendbe
hozzuk a dolgot vagy elválunk.
– Egyetértek – felelte a férfi. – Beleharapott a pirítósába, majd rágni
kezdett. Egy kis darab vaj ragadt az ajkára, és ahogyan Katherine őt nézte,
eszébe jutott, hogy egykor biztosan lecsókolta vagy letörölte volna a
szájáról. De már hosszú ideje csak az ikrekkel foglalkozik. A férjével csak
alkalmanként szeretkeznek, és alig nevetnek együtt. Volt köztük valamiféle
távolság, amit szeretett volna áthidalni. Ám ez a távolság napról napra nőtt.
Ekkor a férfi a karórájára pillantott. – A francba, a francba! Az autószerelő!
Teljesen elfelejtettem! Azt hittem, van még időnk… Majd beszélünk,
felhívlak az irodából. Vagyis… ma van az a megbeszélés. – Beletúrt a
hajába, összeborzolta, majd ismét lesimította. Felsóhajtott. – Hátha hamar
vége lesz… Később elmehetünk sétálni, vagy hívhatunk egy bébiszittert…
– Ismét az órájára nézett. – A francba, el fogok késni!
– Nem szabad káromkodni, apa! – szólalt meg George, aki akkor lépett
be a konyhába. Sárga ingét gondosan betűrte khaki rövidnadrágjába,
hullámos haját pedig vizes kézzel lesimította. Szeretett szépen felöltözni,
amikor iskolába ment, Katherine-nek pedig megdobbant a szíve a kisfia
láttán.
– Igazad van, George – mondta –, apának nem szabadna káromkodnia –
mosolygott rá a kisfiúra.
John elviharzott. Katherine leszedte a tányérját, George elé pedig odatett
egy tálkát, és ahogyan a férje csikorgó gumikkal elhajtott, gabonapelyhet
töltött a fiának. Aztán az étkezőasztalra pillantott, és kis híján felnevetett.
– Min nevetsz? – kérdezte George.
– Itthon hagyta a táskáját és a telefonját – felelte. Mindjárt visszajön.
És tényleg visszajött. Mindössze pár perccel később visszajött, és azt
mondta:
– Itt…
– Tessék – nyújtotta oda neki nevetve a dolgait, de nem adott neki
búcsúcsókot, és hátrébb lépett egy kicsit, hogy a férfi se tudja megcsókolni.
És ahogy a férje zöld szeme elsötétült, látta, mekkora fájdalmat okozott
neki ezzel. Neki is zöld szeme volt, mint az első férjének, de másmilyen
zöld. Anthony szeme világoszöld volt, kicsit barnás, Johné viszont sötét és
élénk, szinte smaragdzöld, akár a gyerekeiké. De nem foglalkozott tovább a
férfi arcáról lerívó fájdalommal, mert muszáj volt intéznie a dolgait; be is
ment a mosókonyhába, hogy elindítsa a mosógépet.
– Anya, anya… Anya, gyere ide! – hallotta George kiáltását.
– Mi a baj, kicsim? – kiabált vissza neki a bizonytalan hívásra.
És ő ott állt az ajtóban.
Először meg sem ismerte. Hosszabb volt a haja, és vékonyabb volt, mint
ahogyan az emlékeiben élt. De amikor levette a piros baseballsapkáját, és
elmosolyodott, egy pillanatra földöntúli boldogság áradt szét benne, mert
azt hitte, a fia visszatért az életébe, a családjába – hogy visszajött hozzá.
Ám akkor meglátta a fegyvert, és a reggeli meleg ellenére fázni kezdett, és
elnémította a félelem.
Folyamatosan próbálta felvenni vele a kapcsolatot, sosem adta fel.
Amikor húszévesen teherbe esett, azt hitte, Anthonyval sebtében kötött
házassága túléli majd az idő próbáját. Mindketten imádták egyetlen
gyermeküket és egymást, amíg a házasság és a gyerek fojtogatni nem
kezdte Anthonyt, aki szép lassan magába fordult, és titkolózni kezdett. Nem
hallgatott a megérzéseire, amelyek azt súgták, másik nő lehet a dologban,
amíg el nem tűnt a pénz a bankszámlájukról, és a férfi többé nem tudta
letagadni, amit tett.
Csak Patrick érdekelte, és bármit megtett volna a kapcsolatukért. De nem
tudta, hogyan manipulálja az apja a fiút, és hogy megpróbálja aláásni a
viszonyát az anyjával. Patrick sosem változtatta meg az e-mail-címét, ő
pedig az évek során – nem olyan gyakran, hogy zavarja őt, de – többször is
küldött neki egy-egy üzenetet.

Kedves Patrick!
Minden egyes nap hiányzol.

Mindegyik e-mailje ugyanúgy kezdődött, már hét éve. És minden egyes

alkalommal, amikor bepötyögte ezeket a szavakat, tudta, hogy valóban ez
az igazság.
A fia visszautasította. Az apjához költözött, majd őt hibáztatta azért,
amilyenné az apja vált. Miután Anthony meghalt, megölte magát két doboz
altatóval és egy üveg whiskyvel, könyörgött a fiának, hogy menjen haza
hozzá. De ő nem tette. Őt hibáztatta az apja haláláért, és nem akart a
közelében lenni.
A bentlakásos iskola, ahova küldte, egy nagy telken állt, ahol a diákok
gazdálkodtak, és közben tanultak. Azt gondolta, Patricknek tetszeni fog.
Nem állt olyan jól anyagilag, hogy ki tudja fizetni az iskolát, ezért hétvégi
másodállást vállalt telemarketingesként, hogy a fiú továbbra is oda
járhasson, miközben a hétköznapokon áruházi eladóként dolgozott. Azt
remélte, Patrick talál majd magának barátokat és életcélt, ám a fiú évről
évre csak egyre dühösebb lett.
 Ne gyere el a ballagásomra. Nem akarlak látni.

Akkor kapta meg az e-mailjét, amikor épp szállt volna be a kocsiba, hogy
levezessen hozzá. Várta, hogy ismét találkozzanak és megbeszéljék a
dolgokat. Azért csak elment a ballagására. Patrick viszont nem volt
hajlandó felmenni a színpadra vagy beszélni vele.
– Én adnék neki egy kis időt – próbálta nyugtatgatni az iskolaigazgató,
amikor ott ült sírva az irodájában. – Nehezen viseli a kötelezettségeket, és
jót tenne neki egy kis idő, távol mindenkitől. Immár felnőtt ember. Olykor
jobb, ha megadjuk a szabadságot a gyerekeinknek, hogy aztán
hazatérhessenek, ha készen állnak rá.
De mi van, ha sosem térnek haza? – szerette volna feltenni a kérdést a
férfinak, aki az orrára csúszott szemüvegével próbált erősnek mutatkozni,
aki képes megfelelően reagálni egy síró nőre.
Megadta neki a szabadságot, amennyire tudta. Tett hátra egy lépést,
elengedte, és megpróbálta élni az életét. Folyamatosan küldözgette neki az
e-maileket, a fiú pedig olykor, ritkán, néha több hónapig sem, de válaszolt.
Néhány szavas üzeneteket küldött, amelyekkel összetörte a szívét.

Én élem az életemet, te is éld a tiédet.

Amikor férjhez ment, ismét írt neki, mert nem akarta, hogy mástól tudja
meg a hírt. Amikor pedig állapotos lett, és aztán megszülettek az ikrek,
ugyanígy tett: küldött neki róluk egy képet. És továbbra is azt remélte, hogy
valami, bármi végül átjut a haragján. Minden évben küldött neki
születésnapi üzenetet, és amikor a fiú betöltötte a húszat, azt remélte, hátha
megváltozott benne valami, és már másképp érez – hogy így éretten már
képes látni benne az embert.
De tévedett. Most már tudja.
A haragja egyre csak nőtt, erősödött. Táplálta megában, ahogyan azt az
apja akarta. Anthony sosem gondolt bele, milyen kegyetlenség az anyja
ellen fordítani egy gyereket, hogy fájdalmat okoz ez neki. Úgy érezte,
Anthony úgy tologatja Patricket, mint egy gyalogot a sakktáblán, és bár ez
az érzés felemésztette, a volt férje manipulációs tehetsége ellen nem tudott
mit tenni. De valami történt, amiért Patrick ma idejött, valaminek történnie
kellett, amiért megtette. Ezt egész nap érezte, amint őt figyelte, és látta,
hogy ahogyan a fiú rá, George-ra és Sophie-ra tekint, hiányzik a
pillantásából valami, az együttérzés szikrája, aminek minden emberi
lényben pislákolnia kellene. És ebből tudta, hogy ő és a gyerekei
veszélyben vannak. A férfiban, akivé Patrick vált, már semmi sem volt
abból a kisfiúból, aki egykor volt.
Egy dühös, gyűlölettel teli idegen volt. Ez pedig azt jelentette, hogy
mindenre képes.
Nem kellett volna megadnia neki a címüket, nem kellett volna
elmondania neki, hol lakik, és mi történik vele – de hát honnan tudhatta
volna, mit tesz majd egy nap a fia?
Le-lehunyja a szemét; látja, amint a fia a fejét dörzsöli kínjában. Eszébe
jut a kisgyerek Patrick, aki ugyanezt csinálta: Nem megy, anya, segíts,
segíts!
Majd a saját halántékához tartja a fegyvert, ő pedig fel akar kiáltani, hogy
ne!, fel akar sikoltani, és elvenni tőle a pisztolyt, de nem tud megmozdulni.
Nehéz a teste, és már nem meleget, hanem hideget érez. Hangot hall,
megpróbálja arra fordítani a fejét, és sikerül is megmozdulnia. De minden
mozdulat olyan nehéz, szinte lehetetlen.
Van még valaki a szobában. Egy nagydarab, agyontetovált férfi.
Katherine-nek megfordul a fejében, hogy talán hallucinál.
– Te mit keresel itt? – kérdezi Patrick a férfitól, őt pedig egy pillanatra
hála tölti el, amiért itt van az a férfi. Valószínűleg segíteni jött, de az sem
érdekli, ha mégsem. A gyerekek nincsenek itt. Nem hallja őket a házban, és
azért imádkozik, hogy Gladysszel vagy egy másik szomszéddal legyenek.
George majd megkér valakit, hogy hívja a rendőrséget.
És akkor… lassan le-lehunyja a szemét. Nagyon fáradt. Aludni akar. Már
nem érez fájdalmat a csuklójában, és örül, hogy a gyerekek nincsenek itt, és
nem látják őt így. Csak az egyik gyereke van itt, az elsőszülött fia, és most
már úgy gondolja, ennek mindig is így kellett lennie. Annyit aggódott érte,
amikor az apjával élt, amikor a bentlakásos iskolában tanult, és amikor
felnőtt és elköltözött. Mi lesz belőle? Milyen ember lehet belőle azok után,
ami történt vele? Nem akart találkozni Johnnal, és a féltestvéreit sem akarta
megismerni. George és Sophie voltak a második esélye, hogy anyává
válhasson, és ő hálás, hogy megszülethettek. Biztosan hiányozni fog nekik,
de ez legalább azt jelenti, hogy élnek, és ez a legfontosabb.
 Most már megnyugodhatok – gondolja magában. – Lehunyhatom a
szemem, és pihenhetek. Patrick és az a férfi beszélgetnek vagy vitatkoznak,
nem biztos benne, mindenesetre hallja a hangjukat. Lehunyja a szemét,
majd kinyitja, aztán ismét lehunyja. Muszáj pihennie, de amint ismét készül
lecsukódni a szeme, kiabálást és lábdobogást hall. A második fia, az ő kisfia
ront be a szobába, kapálózva ráveti magát Patrickre, és dühösen rákiabál.
– Hagyd békén az anyukámat! – üvölti. Micsoda erő, micsoda elszántság.
Ne! – kiáltaná oda neki, hogy hagyja abba. George-nak nem kellene itt
lennie, ám ő képtelen megszólalni.
– Várj! – kiált fel a férfi, és megindul, ám ekkor Katherine feladja a
harcot, és elveszíti az eszméletét.
A következő lövéseket már nem hallja. Nem hall semmit sem.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
LOGAN

Ő az. Azon aggódott, hogy Patrick, az a férfi, aki bántotta a húgát, eljön
majd érte, közben pedig egész nap itt volt, és ezt a nőt és a gyerekeit
kínozta. Miért? Mi a franc köze van hozzájuk?
Logan a fegyvert tartó férfira bámul, majd a kanapén heverő nőre, akinek
a vére beleivódott a kék szövetbe.
– Patrick! – szólal meg Logan. Ostobának, elveszettnek érzi magát.
Fogalma sincs, hogy kezdje. Patrick olyan szögben tartja a fegyvert, hogy
akár rá, akár újra a nőre is rálőhetne. Izzad, remeg a keze, rá-ránéz a nőre,
majd elfordítja a fejét, mintha képtelen lenne elfogadni, amit tett.
– Hogy találtál meg? – kérdezi Patrick. – Hogy lehet, hogy hamarabb
megtaláltál, mint én téged? – Ugyanúgy nem érti, ahogyan Logan sem. –
Megkaptad az üzenetemet? Onnan… – elhallgat, a szobát pásztázza a
tekintetével.
Patrick miatta jött ide. De akkor mit keres ebben a házban?
– Nem téged kerestelek – feleli Logan.
– Bántottam Maddyt – mondja sírós hangon Patrick, majd a fejére teszi a
kezét, de továbbra is szorosan markolja a fegyvert, az egyik ujja a ravaszon
nyugszik. Nagy levegőt vesz, megremeg. – Bántottam Maddyt – ismétli
meg.
– Tudom – feleli Logan, és bár legszívesebben engedne a dühének,
odalépne Patrickhez, kikapná a kezéből a fegyvert, és lelőné, nem mozdul.
Talán úgy is megoldhatják a helyzetet, hogy senki más nem sérül meg. Látja
a bűntudatot Patrick arcán, és ha jól reagál, itt és most véget vethet neki.
– Mi lenne, ha letennéd a fegyvert? – kérdezi.
– Nem lehet… nem… Nem akartam bántani… Én csak… – Ismét a nőre
tekint.
Logan felemeli a kezét, azt remélve, megnyugtathatja a sápadt, remegő
Patricket.
 – Tedd le a fegyvert, megbeszéljük a dolgot, és minden rendben lesz.
Muszáj mentőt hívnom neki, hogy segítsenek rajta. Rendben? – Kicsit
behajlítja a térdét, hogy rávethesse magát Patrickre, és leteperhesse, ha kell.
– Túl késő – feleli Patrick a fejét rázva, majd leengedi a kezét, és maga
elé tartja a fegyvert, hol Loganre, hol a kanapén fekvő nőre fogja, mintha
azt akarná eldönteni, melyiküket lője le először.
– Nincs túl késő – mondja Logan. – Sosincs túl késő. Még lélegzik,
úgyhogy tedd le a fegyvert, és hívok segítséget. Most benyúlok a zsebembe,
és előveszem a telefonomat, rendben? – Lassan, nyugodt, egyenletes
hangon beszél. Mintha arra próbálna rávenni valakit, hogy ne ugorjon le a
tizedikről.
– Nem, nincs rendben, nem engedem! – feleli Patrick fenyegető hangon.
– Ha nem hívunk segítséget, meg fog halni. Azt akarod, hogy meghaljon?
Ezt biztosan nem akarod, ugye?
– Maddy meghalt? – kérdezi.
– Nem, és ha ideadod a fegyvert, mindent megbeszélhetünk.
Patrick megrázza a fejét.
– Nem tűnik elég idősnek ahhoz, hogy lehessen egy huszonhárom éves
fia, nem igaz? – kérdezi, mintha csak egy sör mellett beszélgetnének.
Logan a nőre, majd Patrickre pillant, aztán ismét a nőre, és hirtelen
összeállnak a kirakós darabkái.
– Ő az anyád?
Patrick bólint.
– Maddy, Maddy akarta, hogy újra találkozzak vele. Azt mondta, meg
kellene bocsátanom neki. Elolvasta az összes e-mailjét a számítógépemen,
és állandóan ezzel szekált, aztán egyszer csak otthagyott, otthagyott, és
tovább akart lépni, ahogyan az anyám is tette, miután elvált az apámtól.
Miért csinálják ezt a nők, Logan? – Őszinte kíváncsisággal kérdezi. Választ
akar.
– Nem tudom, haver – feleli Logan finoman. Érzi, ahogyan Patrick
páncélja megreped, és lehetőséget kap arra, hogy lebeszélje arról, amit tenni
akar.
Telnek a percek, és látja, hogy a nő a kanapén el-elveszíti az eszméletét.
Fel-le emelkedik a mellkasa, de lassan, és lehunyt szeme időnként
megmozdul.
 – Patrick, kérlek, tedd le a fegyvert! – mondja Logan, kicsit megemeli a
hangját, és közelebb lép, miközben a fiú továbbra is a kanapén fekvő
anyjára mered.
– Olyan boldog voltam Maddyvel… – motyogja magának Patrick. –
Olyan boldog, aztán ő egyszer csak… – Összehúzott szemmel Loganre
pillant. – Te nem akartad, hogy együtt legyünk! Elmondta. Miattad
szakítottunk! Miattad! – Logan mellkasára fogja a fegyvert, de végre nem
az anyjára, és ezt látva Logan megkönnyebbül. Ő valószínűleg túlélne egy
golyót, de ez a nő biztosan nem élne túl még egyet.
– Maddy kórházban van – mondja emelt hangon, hogy Patrick továbbra
is rá figyeljen –, te pedig bántottad az édesanyádat. A rendőrség már úton
van, és neked már nincs menekülés, haver. Nincs menekülés, ezt elhiheted
nekem. Szóval add ide a fegyvert! Ide kell adnod!
Patrick elrántja a fegyvert, és ismét a nőre fogja, majd felröhög.
– Két legyet egy csapásra! – nevet. – Ez következik most, Logan, két
legyet egy csapásra! Mekkora szerencsém van, mi? A nő, aki az életem
elejét és a férfi, aki az életem végét tette tönkre, most itt van, ugyanabban a
szobában. És most mindketten meg fogtok halni. Még mindig él, látod? De
már nem sokáig. Viszlát, anya! – mondja.
Ahogyan Logan tesz előre egy lépést, mozgást lát maga mellett, majd
megjelenik George, ráveti magát Loganre, és kiabálni kezd.
– Hagyd békén az anyukámat!
– Várj! – kiáltja Logan. – Ne, ne!
George hátralöki Patricket, bele a fotelbe, ő pedig rúg egyet a lábával, és
a fegyvert továbbra is a kezében fogva lesöpri magáról a gyereket, és a
pisztolyt közvetlenül a kis arcához tartja.
– Ne! – üvölti Logan, és megragadja Patrick kezét, elrántja George arca
elől, a kisfiú pedig a földre esik, és elkezd a kanapé felé mászni. Patrick
próbál kiszabadulni Logan szorításából, de ő szorosan fogja, és a fegyver
immár az ő mellkasára szegeződik.
És Patrick lő. Kétszer. Logan látja, amint megtörténik; az idő lelassul,
látja a félelmet és az értetlenséget Patrick arcán.
Nem akarta elsütni a fegyvert.
Érzi, amint a golyók becsapódnak a mellkasába. Megtántorodik, hátralép,
és elengedi Patrick kezét, de nem esik el.
 Muszáj talpon maradnia. El kell vennie tőle a fegyvert. Meg kell
akadályoznia, hogy ismét lőjön, mert a fegyverben hat golyó van, és eddig
csak hármat lőtt el.
– Jaj, istenem, istenem… – nyöszörög Patrick.
– Add ide… a fegyvert! – nyögi Logan. Patrick ismét a fejére teszi a
kezét, és a tekintetével a szobát pásztázza.
– Istenem…
– Add ide… a fegyvert – ismétli meg Logan, mert úgy érzi, nem kap
levegőt. A térde megremeg, a teste képtelen tovább tartani a saját súlyát, a
szoba meleg levegője ránehezedik. Térdre esik.
– Sajnálom, Logan – mondja Patrick, és a saját fejéhez emeli a fegyvert.
Ekkor gyorsan közeledő lépések zaja hallatszik.
– Rendőrség! – hallja Logan, amint a teste a földre hullik. A feje egy
sárga tevék szegélyezte kék szőnyeg mellett landol.
Próbál egy kis levegőt préselni a tüdejébe.
Oldalra és felfelé pillant, látja Patricket, amint elkínzott arccal és remegő
kézzel a saját halántékához szorítja a fegyvert.
– Ne jöjjenek közelebb! – mondja, és Logan hallja, hogy sír.
Fiatalabbnak tűnik. A könnyei lemosták róla a férfit; újra kisfiúvá
változott.
– Azonnal tegye le a fegyvert! – utasítja egy rendőrnő hangosan,
határozottan.
– Tegye le a fegyvert – szólal meg egy másik hang –, és feküdjön le a
földre!
– Nem érthetik… – mondja Patrick, Logan pedig megadja magát a teste
akaratának, és lehunyja a szemét.
Egyetlen lövés hangja visszhangzik a levegőben.
Logan úgy érzi, mintha lebegne.
Reméli, hogy Debbie már jobban van.
Reméli, hogy hamarosan megérkezik a beígért hidegfront.
Reméli, hogy életben marad.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET
GLADYS

Bevitte a gyerekeket a házukba, és leültette őket a tévé elé. De nem tudott

ott maradni velük, mert muszáj volt megnéznie, mi történik.
– Vigyázz rájuk, Lou! – adta ki az utasítást a férjének. Az halálra vált
arccal bólintott. A lövés szörnyűséges hangja betöltötte a levegőt, és egyben
igazolta, hogy valami valóban nem volt rendben a házban egész nap.
– Anyu… – sírt George. – Bántani fogja anyut!
Lou a kisfiú felé nyúlt, ám az inkább átölelte a húgát, és szorosan
magához szorította.
– Maradj itt, George, majd én átmegyek, és megnézem, mi van, ti
maradjatok itt! – Zakatoló szívvel kiviharzott a szobából és a házból. Épp
az utcát pásztázza, a rendőrségre várva. Egyre nyílnak ki az ajtók, emberek
lépnek ki a légkondicionált házukból az utcára a lövés hangjára, a
kíváncsiság kicsalogatja őket biztonságos otthonukból.
– Menjetek vissza! – kiáltaná oda Gladys legszívesebben
mindannyiuknak, de vajon hallgatnának rá? Hinnének neki?
Végre megérkezik a rendőrség, leparkolnak a ház előtt, lassan, ráérősen.
Egy rendőrnő száll ki a kocsiból; mosolygó arcát látva Gladys ingerültté
válik. Egy férfi rendőr is kikászálódik a sapkáját a kezében tartva, az arcán
azonnal gyöngyözni kezd az izzadság. Egyikük sem tűnik túlzottan
aggodalmasnak. Gladys elmondta nekik a telefonban, mi történt, így arra
számított, azt akarta, hogy villogva, szirénázva és főként gyorsan jöjjenek.
– Siessenek, siessenek! – kiáltja oda nekik Gladys, így próbálva sürgetni
őket. – Fegyvere van! Lövést hallottam!
– Kérem, mondja el… – kezdi a rendőrnő feltartott kézzel, próbálja
megnyugtatni a hisztérikus nőt.
Gladys legszívesebben megragadná a vállát, és megrázná. Hát nem érti?!
Miért nem érti?!
 – Gladys, Gladys! – kiáltja oda neki Lou, teljes pánikban. – A kisfiú
elfutott! Elfutott!
Gladys szaladni kezd a ház felé, Louhoz, hogy megnézze, mit csinál.
– Mi az? – kérdezi.
– A kisfiú elfutott! Elszaladt! – Lou felküzdötte magát a kerekesszékére,
és kigurult a bejárati ajtóhoz. Próbált felállni, de nemigen sikerült.
– Jaj, Lou, de hát vigyáznod kellett volna rájuk! – kiáltja, közben persze
tudja, hogy a férje megtett mindent, amit tudott. Gladys visszafordul, és
visszafut a rendőrökhöz. A tüdeje ég az erőfeszítéstől. A rendőrnő még
most is ott áll, és rá vár. – Van bent egy gyerek… egy gyerek! – dadogja,
alig tud artikulálni. Nem látta, hogy George elszaladt volna mellette, de
biztosan visszament a házba.
– Rendben, várjon… – kezdi a rendőrnő.
Majd két újabb lövés hallatszik.
Két újabb lövés.
A két rendőr futni kezd a ház felé, aztán végig a ház oldala mentén, majd
eltűnnek Gladys szeme elől. Pontosan tudják, mit hallottak.
– Jaj, ne! – nyögi Gladys, amint a rendőrök eltűnnek. Megroggyan a
térde.
– Mi történt, Gladys? – hallja, és ahogy átnéz az utca túloldalára,
megpillantja Margót Josephfel a karjában. Az út másik oldalán áll a nyitott
ajtó előtt, amely az alacsony fehér kerítésen túl közvetlenül Katherine-ék
első kertjére néz. A kisbaba széles mosolyra húzza a száját.
– Jaj, Margo! – feleli Gladys, miközben ismét kihúzza magát, és a Margo
karjában tartott aranyos kisbabára tekint. – Menj vissza a házba, menj
vissza! Fegyvere van! Menj be!
– Micsoda? – kérdezi Margo zavarodottan, értetlenül.
Gladys integetni kezd, kétségbeesetten próbálja megértetni vele, mi a
helyzet.
– Menj vissza a házba, Margo! – kiáltja oda neki. – Katherine… Nem…
Nem hallottad a lövéseket? Kérlek, menj vissza, vidd be a kicsit!
Végignéz az úton, és látja a többi szomszédot, akik szintén kijöttek az
utcára.
– Mindenki menjen vissza a házába! – kiáltja, belesajdul a torka.
Margo kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, ám ekkor Joseph
gügyögni kezd, így csak bólint, és visszasiet a házba, a biztonságot nyújtó
falak mögé.
Gladys el sem hiszi, ami történt, amit hallott. Hogy eshet meg ilyesmi
egy ilyen csendes utcában egy tikkasztó délutánon, amikor olyan meleg
van, hogy még a kutyák sem hajlandók ugatni?
Három lövés. Ezt hallotta, és tudja, hogy tényleg lövések voltak. Végig
igaza volt. Valami történt abban a házban egész álló nap, ő pedig ahelyett,
hogy egyből hívta volna a rendőrséget, hagyta, hogy Lou és a saját félelme
megakadályozza, hogy azt gondolják majd róla, mindenbe beleüti az orrát.
Nagyon hálás érte, hogy a rendőrök már bent vannak a házban. Hallja a
kiabálásukat. Elképzeli, amint John széles mosollyal, röhögcsélve a
feleségére és a gyerekeire szegezi a fegyvert. Szörnyű kép. Hol van
George? Hol van Sophie? Visszasiet a házba, a zihálástól ég a tüdeje.
– Sophie? – kérdezi Loutól, aki továbbra is próbál kimászni a székéből.
– Ő itt van. George mondta neki, hogy maradjon. Nézi a tévét. De ne
aggódj, Glad, megyek, máris megyek.
– Ne, ne! – feleli Gladys, majd ismét megindul az utca felé. Mi folyik itt?
Mit művelt John?
Mindig is kedvelte a férfit, ám egyszersmind sosem kedvelte. Kedves
volt, de egyben túl kedves. Nem, ez nem igaz. Próbál úgy tenni, mintha
mindig is lett volna valami megérzése vele kapcsolatban, de igazából nem
volt – sosem volt. Megrázza a fejét. Ennek így semmi értelme.
Tudja, hogy olykor, ha megtudjuk az igazságot valakiről, ha
visszagondolunk rá, emlékezetünkbe tudunk idézni valamit, valami
apróságot, ami mindig is gyanús volt vele kapcsolatban. De itt most nem ez
a helyzet. Johnra ez nem igaz. Ő nagyszerű ember. Tavaly, amikor egy
hatalmas vihar söpört át a vidéken, tetőcserepeket szaggatott le, és vízzel
öntötte el a házakat, Gladys felhívta a katasztrófavédelmet, de azt mondták,
annyira le vannak terhelve, hogy csak órák múlva tudnak kijönni, így
kihozta a létrát a garázsból, és a falnak támasztotta. Egy műanyag
ponyvával és egy téglákkal teli vödörrel a kezében fel akart mászni a létrán,
hogy a ponyvát a tetőre terítse.
Ám még mielőtt fellépett volna a létra legalsó fokára, John máris ott
termett.
– Gladys, hát te meg mit csinálsz? – kérdezte. – Hagyd csak, majd én!
Miért nem hívtál fel?
 Felmászott a létrán egy szerszámövvel a derekán, és felerősítette a
vitorlavásznat a tetőre. Csuromvizes lett, de így is vigyorgott, amikor
végzett, és Gladys megkínálta egy csésze teával.
Gladys szinte megkönnyezte a férfi kedvességét. Jó ember volt, rendes
ember, és imádta a gyerekeit. Sütött róla, hogy imádja őket. Elvitte őket a
tengerpartra meg a parkba, és épített nekik egy kis kunyhót a kertjükben
álló fügefára. Hogy tudta most mégis bántani őket?
Legszívesebben George után futna, de már úgyis ott van a rendőrség.
Puffanást hall; Lou kiesett a kerekesszékéből. Megfordul, és megindul a ház
felé, ám ekkor meghallja, amint egy autó fékez le az utcán, csikorog a
kavics a kerekei alatt. Egy kék szedán az, sosem látta még errefelé.
John kászálódik ki a kocsiból az egész napos munkában meggyűrődött
öltönyében, félrecsúszott nyakkendővel. Szőke haja ugyanolyan hullámos
és forgókkal teli, mint George-é, a bőre napbarnított, zöld szeme szinte
világít.
– Úristen… – nyög fel Gladys, a döbbenettől szinte meg sem tud
szólalni. Megáll.
– Gladys! – szólítja meg John. – Mi történt? Miért van itt a rendőrség?
Louval minden rendben?
– Nem, kiesett a… Jaj, Lou, jövök már! – kiáltja, és futni kezd a ház felé.
John utánafut, ledobja az aktatáskáját a földre, és együtt visszaemelik
Lout a kerekesszékébe.
– Hamarabb hazajöttél, és nem voltál… nem voltál bent a
munkahelyeden… – mondja Gladys, miközben segít Lounak kiegyenesedni
a székében.
– Én… igen, megbeszélésem volt, utána meg ott kellett hagynom a kocsit
a szerelőnél… De várj, honnan tudod, hogy nem mentem be a
munkahelyemre? Mi folyik itt, Gladys? – kérdezi John felegyenesedve, az
arca izzadt az erőfeszítéstől.
Ekkor újabb lövés dördül.
John a házuk felé tekint, szóra nyitja a száját, majd becsukja; próbálja
feldolgozni, amit hallott.
– Azt hittem, bent vagy! – mondja Gladys. – Azt hittem, otthon vagy! –
Érzi, amint a hőségben kivörösödik az arca, szégyelli magát, amiért
ilyesmivel gyanúsította Johnt, amiért ilyeneket gondolt róla egész nap.
Szóra nyitja a száját, hogy mindent megmagyarázzon, de annyi mindent
kellene elmondania, hogy nem is tudja, hol kezdje.
– És? – kérdezi John, majd, ahogyan még több szirénázó autó érkezik a
ház elé, futásnak ered az otthona irányába. – Jaj, úristen, úristen, Katherine,
Katherine, Sophie, George! – kiáltja a bejárati ajtó felé rohanva.
– John, ne! – kiáltja Gladys utánafutva, de a férfi már messze jár, és
amint az ajtóhoz ér, az kinyílik, és a rendőrnő lép ki rajta feltartott kézzel,
de John átverekedi magát rajta.
– Katherine, George, Sophie! – kiáltozza.
Gladys térdre ereszkedik a kapujuk előtt. Sophie bent van a házukban, de
George nincs ott. A kisfiú odaszaladt az édesanyjához. Vajon tényleg
odaszaladt? Hol van George?
Úgy érzi, menten elájul. Mindez egyszerűen nem történhet meg!
– Gladys, öreglány, minden rendben? Minden rendben, öreglány? –
kérdezi Lou a rémülettől remegő hangon.
Gladys a kezébe temeti az arcát.
– Jaj, Lou… – mondja, majd sírva fakad.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

A fájdalom furcsa dolog. Segít összpontosítani. Élesíti az érzékeket. Érzem

a lonchőségben megbuggyant termésének illatát odakintről. A nehéz, meleg
levegőt idebent. Hallom a szirénákat. Eldobom a fegyvert, mert úgy érzem,
képtelen vagyok tovább tartani. Éles puffanással csapódik a padlónak. A
testem pedig összecsuklik, és a szőnyegre zuhanok.
Fejbe akartam lőni magam, golyót akartam ereszteni a fejembe,
egyenesen bele a megkínzott agyamba. A rendőrnő is megtehette volna
helyettem. Nem tudom, miért a hasamra célzott a fejem helyett.
– Le a földre! – kiáltja a rendőrnő, és én már lent is vagyok. A hangja
megremeg kicsit, arra gondolok, vajon én vagyok-e az első ember, akire
rálőtt.
Azért jöttem ide, hogy megbüntessem az anyámat, aztán Logant. Az
anyám hibája, hogy Maddie nem szerette azt, aki vagyok, az pedig Logané,
hogy szakított velem. De azt nem tudom, hogy… meg akartam-e ölni valakit.
Oldalra fordítom a fejem, sárga tevéket látok. Mit keresnek itt ezek a
sárga tevék? A házunkban is ilyen szőnyeg volt, majd abban a lakásban,
ahol az anyámmal éltem, ott is. Olykor számolgattam őket, és elképzeltem,
ahogy a lassan hullámzó tevekaraván halad a sivatagban. Felnézek, lassan
lehunyom, majd kinyitom a szemem. Egy kis legyet pillantok meg, amint a
fehér mennyezeten sétál. Elfordítom a fejem, és meglátom anyámat, amint
ott fekszik kiterülve a kanapén.
Reggelente, amikor felébresztett, mindig énekelt nekem; eszembe jut a kis
dalocska, amit akkoriban annyiszor hallottam: „Jó reggelt, jó reggelt, süt
már a napocska, jó reggelt kívánok neked!” Amikor kicsi voltam, mindig
tett egy kis levélkét az uzsonnásdobozomba: „Szép napot neked! Szeretlek”,
és egy mosolygós arcot is rajzolt mellé. Csinált nekem sajtos makarónit, ha
megkértem rá, még akkor is, ha el kellett mennie a boltba hozzávalókért.
Esténként, az ágyban mesét olvasott nekem, történeteket olyan nem létező
helyekről, ahol beszélő állatok laknak. Átölelt, amikor felriadtam egy
rémálomból, és azt mondta, a szörnyeknek semmi esélyük sincs ellene. Azt
szerette volna, ha felnövök, jó ember, rendes ember legyek, de nem
győzhette le mindazt, amit az apám mondott nekem. Pedig ő mindent
megbocsátott volna. Ahogy ott fekszem, és alig kapok levegőt, rádöbbenek
erre. Megbocsátott volna nekem mindent, és örömmel visszafogadott volna.
A hátsó ajtót akartam betörni, de aztán úgy döntöttem, inkább az első
ajtóhoz megyek, becsöngetek, és várok. A kisfiú arcán, aki ajtót nyitott,
felfedeztem némely vonásomat, ettől még dühösebb lettem.
Beégett az agyamba az anyám arca, amikor pár órával ezelőtt meglátott
az ajtóban. Öröm sugárzott a tekintetéből, és még a karját is kitárta, arra
várt, hogy megöleljem. Kitárta a karját, én pedig elővettem a fegyveremet.
Dönthettem volna másképp is. Dönthettem volna úgy is, hogy megölelem, és
ezzel új életet kezdek.
A szobát égett fém szaga tölti meg. A vér és a tűz tömény, sötét szaga. Az
izzadságé és a loncé. A szemem lecsukódik, a tüdőmbe nem jut elég levegő.
Ahogy próbálok levegőt venni, gurgulázást hallok a torkomból, és meleg,
sós folyadék ízét érzem. Meg fogok halni? Ő jó anya volt. Talán csak én
voltam rossz gyerek, egy rossz apa rossz gyereke. Nem gyűlölöm. Szeretem
őt, de már nincs többé.
Nem tudom, miért voltam olyan dühös.
Nem tudom, miért jöttem ide.
Már semmit sem tudok.
 EPILÓGUS
Három héttel később

LOGAN

– Nem kell visszamenned dolgozni? – kérdezi Logan.

– Nem, Maya azt mondta, nyugodtan tartsak extra hosszú ebédszünetet.
Most úgysem készül szülni egyik betegünk sem. De ez hamarosan biztos
megváltozik, szóval addig itt leszek veled, hacsak nincs más dolgod. – Ide-
oda járkál a kórteremben, könnyed léptekkel, megigazítja Logan lepedőjét,
teletölti a vizeskancsóját, és elrendezgeti a virágokat az ágya mellett álló
vázában, mindezt egy szuszra. A haját szoros kontyba fogta, és
hullámcsatokkal próbálta megzabolázni a kósza tincseket, de pár fürt így is
kiszökött. A szeme alatt szürkéskék karikák sötétlenek, Logan
legszívesebben letörölné őket Debbie arcáról, de tudja, hogy jobb, ha úgy
csinál, mintha nem venné észre. – Nem készülsz sehova, vagy igen? –
kérdezi.
– Haha, nagyon vicces – nevet fel Logan, majd a mellkasára szorítja a
kezét, ahogy a testét fájdalom járja át. – Ne nevettess.
– Ne haragudj, kicsim! – ráncolja össze a homlokát Debbie, mintha a
saját testében érezné a férje fájdalmát.
– Inkább ülj le, ne rendezgess itt – mondja, mert Debbie még mindig fel-
le járkál, lehúzza a redőnyt, hogy a beáramló napfénytől Logan ne
hunyorogjon. Azt kívánja, bárcsak odaülne mellé, hogy megérinthesse.
Nagyon tetszik neki a köpenyében, imádja, amikor feleségből ápolónővé
változik, amikor felköti a haját, és süt róla a hatékonyság és a szakértelem.
– Terhes vagyok, kicsim, nem beteg. – Megáll az ablak előtt, arcán
halvány mosollyal.
Ezt hallva Logan elmosolyodik. Amikor felébredt a műtét után, Debbie
azonnal elújságolta neki a hírt, nem várta meg, amíg megszólal, visszaidézi,
mi történt pontosan, vagy bármit kérdez Katherine-ről és a gyerekekről.
Amikor kinyitotta a szemét, némileg meglepődött, hogy fehér mennyezetet
lát maga fölött. Kettőt pislogott, hogy kitisztuljon a kép, majd Debbie arca
jelent meg a szeme előtt. Sápadt volt, mogyorószínű szeme kivörösödött, és
amint összevonta a szemöldökét, egy új ránc jelent meg az orra fölött.
Logan még sosem látott ilyen szépet egész életében.
– Muszáj rendbe jönnöd, nagyfiú – suttogta. – Nem nevelem fel egyedül
a gyereket.
– Milyen gyereket? – szuszakolta ki magából a kérdést. A torka száraz
volt és kapart. Debbie egy kicsit megemelte az ágyát, félig ülő helyzetbe
állította. Nem érzett semmi fájdalmat, biztosan kapott egy jó adag
fájdalomcsillapítót. Debbie felvett egy poharat a férfi ágya mellett álló
asztalról, és adott neki pár korty vizet.
– Ne túl sokat! – figyelmeztette a legszigorúbb ápolónői hangján.
– Milyen gyereket? – ismételte meg a kérdést, az agya képtelen volt
felfogni a mondat értelmét.
– A mi gyerekünket. Kiderült, hogy az összes többi tünet mellett még az
orrom is folyik, amikor terhes vagyok.
– Terhes vagy?
– Igen, és… – folytatta, majd megfogta a férje kezét. A szeme
könnyekkel telt meg, majd azok végigcsorogtak az arcán. – Annyira féltem,
Logan! Felhívtak, hogy jöjjek be a sürgősségire, én mondtam, hogy beteg
vagyok, de aztán elmondták, hogy… hogy itt vagy, amikor én még mindig
arra vártam, hogy felhívj…
– De rendbe fogok jönni?
– Rendbe fogsz jönni. A golyók nem találták el fontosabb szerveket –
mondta könnyed hangon, mintha csak valami vicc lenne, de Logan látta az
arcán, mennyire aggódott.
– Egy apának szüksége van a fontos szerveire – motyogta.
– Igen – nevetett fel Debbie, majd letörölte a könnyeit.
Volt pár nehéz éjszakája, amikor a Patrick iránt érzett tomboló dühével
küzdött: gyűlölte őt azért, amit Maddyvel tett, és önmagát is, amiért hagyta,
hogy a férfi jelen legyen a húga életében, még úgy is, hogy tudta, nem tudta
volna megakadályozni ezt.
– Úgysem hallgattam volna rád, ha azt mondod, nem kellene vele járnom
– mondta neki azóta Maddy. – Mindent megtettél, amit tudtál, de felnőtt
ember vagyok. Elkövetem majd a magam hibáit, és te nem óvhatsz meg
tőlük.
– Maddy, ha az ember felnő, és elköveti a maga hibáit, az általában azt
jelenti, hogy vesz egy vacak kocsit, nem pedig azt, hogy párkapcsolatot
kezd egy pszichopatával.
– Igen, értem, megtanultam a leckét.
Maddyt nemrég engedték ki a melbourne-i kórházból. Logan
megkönnyebbülten értesült róla, hogy egy barátja befogadja, amíg
felgyógyul. Maddy elmesélte, hogy az egyetemen találkoztak.
– Ő is általános iskolai tanárnak tanul, és mindennap meglátogatott a
kórházban. Azt mondta, lakhatok nála, ha kiengednek a kórházból. A
nagymamájával él, szóval nem tudom, hogy lesz ez az egész, de a srác azt
mondta, a nagyija épp köt nekem egy sálat télre, úgyhogy szerintem jól
kijövünk majd.
Mindennap videóchatelnek, és Logan már hozzászokott Maddy „új
arcához”; látta, ahogy a zúzódásai lilából sárgára változnak. A fogait rendbe
kell majd hozni, és a karja még mindig gipszben van, a csontot kapcsok
tartják össze. Logan nem is érti, hogy élte túl.
– Állandóan azt mondogatta, hogy: „Nem leszek olyan, mint az apám,
nem változtathatsz az apámmá!” – mesélte Maddy. – Annyira gyűlölte az
édesanyját, és annyira mérges volt, amikor elolvastam az e-mailjeit, és
kérdezgetni kezdtem róla. Megvolt a maga verziója a valóságról, és nem
akart másikat.
– Nem ő lenne az első ember, aki így látja a világot.
– Sajnáltam őt – mondta Maddy.
– Aggaszt, hogy a jó szíved miatt ilyen férfiakkal állsz össze, Mads,
tényleg aggaszt.
– Na jó, mára elég volt a nagytestvéri jó tanácsokból. Puszilom Debbie-t,
és remélem, hamarosan találkozunk!
– Majd küldök neked jegyet.
– Hát küldj is! Én leszek a legjobb nagynéni a világon!
Amikor a rendőrök először felkeresték, Logan aggódott, hogy valahogy
tudomást szereztek arról a legutóbbi kétségbeesett kísérletéről, az utolsó
betöréséről. Nem vitt el semmit, ezt mondogatta magának – nem vitt el
semmit. A tönkretett zárat másnap könnyedén kicserélhették. Vannak titkok,
amelyeknek jobb, ha titkok maradnak örökre.
 Mindent elmondott a rendőrségnek, amire emlékezett a napról, amikor
azzal a csomaggal a kezében bekopogott Katherine West ajtaján.
– Miért kezdett el gyanakodni? – tette fel a kérdést a nyomozó legalább
tízféle formában.
Logan elmesélte, hogy Katherine hangja furcsa volt, és az egész helyzet
olyan szokatlannak tűnt neki, majd végül azt mondta:
– Őszintén? Megérzés. Épp elégszer álltam a dolgok rossz oldalán ahhoz,
hogy tudjam, ha valami nem stimmel.
A nyomozó bólintott.
– Hős lett magából, remélem, tudja. Biztosan látta az újságokat. Élvezze
ki – búcsúzott tőle.
Logan nem érezte hősnek magát annak ellenére sem, amit a tévében
látott. Egy nőről és két gyerekről volt szó, akiket meg kellett védeni, ennyi
történt. George mindössze ötéves, és az élete kis híján véget ért aznap.
Logan tudja, hogy azt sem bánta volna, ha meghal, miközben megmenti a
gyereket. Tisztességes ajánlat lett volna a sorstól: az ő sötét múlttal terhelt
élete egy gyerekéért cserébe, akinek mindeddig még esélye sem volt arra,
hogy elkövesse a maga hibáit.
Mindig is ámulattal fog tekinteni arra, hogy az univerzum épp őt
választotta ki arra, hogy csomagot vigyen ahhoz a házhoz. Hiszen simán
előfordulhatott volna, hogy más kézbesíti azt a küldeményt. Valaki, aki
egyszerűen megvonja a vállát, és teszi tovább a dolgát. Olyasvalaki, aki
sosem volt börtönben, nem tanulta meg olvasni az embereket, a hangokat és
a környezetet úgy, ahogyan ő. És még most sem érti, miért ment vissza még
egyszer a házhoz, de a legjobb tippje az, hogy odavonzotta valami – valami
azt akarta, hogy odamenjen. Talán a karma. Lehet, hogy ezzel minden
tartozását lerótta?
– Mi jár a fejedben, kicsim? – kérdezi most Debbie.
– Az, hogy remélem, hogy a gyerek rád fog hasonlítani. Én elég randa
egy fickó vagyok.
– Hát – feleli Debbie, majd puszit nyom a férje homlokára –, én meg azt
remélem, hogy a te csodálatos szívedet örökli majd.
Logan elmosolyodik, és lehunyja a szemét, amikor a felesége
megpuszilja, beszívja a nő szappan- és virágillatát.
Halkan kopognak az ajtón, Debbie feláll, és kinyitja.
 – Nem zavarok, ugye? – kérdezi Gladys. Bekukucskál a szobába jókora
csíkos táskáját szorongatva, amelyet mindig magánál tart. Ma fekete
nadrágot visel egy flitteres felsővel, amelyre egy kakadut hímeztek. Logan
elmosolyodik, és beharapja az ajkát.
– Úgyis vissza kell mennem dolgozni. Szórakoztasd most te egy kicsit!
– Hogy érzed magad, Debbie? – kérdezi Gladys aggodalommal a
hangjában.
– Én remekül. Lou hogy van?
– Hát… tudod, hogy van ez – vonja meg a vállát Gladys.
– Tudom. Hétvégén megint beugrom hozzátok. – Debbie sosem kérdezi
meg, hogy beugorhat-e, de ő egyszerűen ilyen. A családtagjaitól sem
kérdezi meg, hogy tehet-e értük bármit, egyszerűen megteszi. És tudja,
hogy Lou is örül, ha átmegy hozzájuk, ha másért nem, hát azért, mert
olyankor mindig sakkoznak egy jót.
– Vannak napok, amikor gyengébb, és látom, hogy néz rá Gladys, hogy
mindenben segíteni akar neki. Összefacsarodik tőle a szívem, de látom,
mennyire szereti – mesélte Debbie Logannek.
– Nagyon örülnénk neki – mosolyodik el Gladys, majd megérinti Debbie
karját, és finoman megpaskolja. Debbie kimegy, Gladys pedig leül. – Arra
gondoltam, játszhatnánk egy kis römit – mondja, miközben kivesz egy pakli
kártyát a táskájából. Logan bólint. Gladys már be is jelentkezett hozzájuk
bébiszitternek, és megkérte az unokahúga új párját, hogy keressen nekik
egy elfogadható árú házat, ugyanis ingatlanokkal foglalkozik. Pár napja
Gladys mutatott neki és Debbie-nek egy képet egy faházról, előtte burjánzó
rózsabokrokkal. Egy kicsit messze van a várostól, de elég nagy a kertje, épp
jó lenne egy kutyának és egy gyereknek. És ha Logan annyit dolgozik,
amennyit csak tud, talán megengedhetik maguknak.
– Az apám azt mondta, segít nekünk – mondta Debbie, amikor a házról
beszélgettek, és nézegették az interneten a képeket a tágas szobákról meg a
barna konyháról, amire Debbie azt mondta, hogy „nem is ronda, inkább
csak retró”. Ami a legjobban tetszik Logannek a házon, az L alakú erkély
azzal a kovácsoltvas korláttal és a két fa hintaszékkel, amelyeket még az
előző tulajdonosok hagytak ott. Elképzeli, amint Debbie és ő kitelepednek
oda egy hosszú munkanap után, és nézik a naplementét, miközben a kisfiuk
vagy a kislányuk szaladgál a labradorjuk után, aki pont úgy néz ki, mint
Betty.
 Logan nem szívesen fogadna el kölcsönt Paultól, de tudja, hogy egész
hátralévő életében azon fog dolgozni, hogy visszafizethesse neki. Lounak
sok régi autószerelő ismerőse van, hiszen hosszú évekig dolgozott az
autóiparban.
– Szerzek neked munkát, ne aggódj – mondta neki Lou, amikor felhívta
őt. – Lehet, hogy alacsonyabb bérrel kell kezdened, de hogy találok neked
valamit, az biztos.
– Nem kell ezzel foglalkoznod – mondta Logan.
– Semmit sem kell tennem, de segíteni akarok. Ha te nem vagy, lehet,
hogy az én öreglányom megy be abba a házba, és ő nem tudott volna
elbánni azzal a fickóval, az biztos.
Logan kedveli Lout. Meg kellett volna kapnia az esélyt az élettől, hogy
apává váljon, és mintha most rá akarná önteni ezt a benne ragadt apai
szeretetet.
– Hálás vagyok érte, Lou, de ha senkit sem találsz, aki munkát adna
nekem, az is rendben van. Meg fogom érteni.
– Majd meglátod – felelte Lou. – A házat nem nagyon tudom elhagyni,
de Peter segítségével telefonálni azért tudok. És hidd el, rengeteg embert
láttam, aki újrakezdte az életét, és azzá vált, aki mindig is lenni akart.
Logant már három állásinterjú is várja, amint ismét dolgozni tud.
– Voltam börtönben – közölte, akárhányszor csak felhívták egy
műhelyből. De nem úgy tűnt, mintha bármelyik reménybeli munkaadója
megrökönyödött volna ennek hallatán.
– Hát, mindannyiunknak van múltja – válaszolta egyikük. – Érdemes
lenne elvégeznie valamilyen kurzust, hogy felfrissítse a tudását. De nem
egy csapat savanyú könyvelő vagyunk, el tudjuk fogadni, ha valakinek van
múltja.
Logan megköszönte a férfinak, akit Billnek hívtak, és próbált magabiztos
hangon beszélni, hogy elrejtse, mennyire meghatotta a másik kedvessége.
Gladys köt és varr neki mindenfélét. Szinte örökbe fogadta Logant, ő
pedig nem bánja. Sosem volt igazi családja, csak ő és Maddy voltak ott
egymásnak. Az anyjuk még mindig nem látogatta meg sem őt, sem Maddyt
Melbourne-ben, de mindkettejüket felhívta, hogy elmondja, gondol rájuk.
Logan szerint ennél többre nem is számíthatnak tőle.
De ez ma már kevésbé foglalkoztatja így, hogy tudja, mások is részt
vesznek majd a baba életében, olyanok, akiket a családjának tekint. Gladys
és Westék. Így mást is kap majd a gyerek, nemcsak őt meg a sötét múltját.
És persze ott lesz neki az ő gondos Maddy nénije is.
Gyűlöli a kártyajátékokat, hiszen a börtönben ezen kívül semmi mást
nem tudtak csinálni, de most felül, és felkészül a römizésre. Gladys csak
beszél és beszél, Louról, Westékről és arról, hogy boldogul John a
helyzettel. Szinte levegőt is alig vesz, és olykor Logan azt kívánja, bár
lenne inkább egyedül, de aztán mindig elhessegeti a gondolatot. Annyit volt
már egyedül, teljesen egyedül, nem volt neki semmije, csak a
felelősségérzete a kishúga iránt, akinek nem tudott annyit segíteni,
amennyit szeretett volna… Így elmosolyodik, bólint és figyel, mert hát egy
családban így szokás.

GLADYS

Gladys összeszedi a holmiját, és lábujjhegyen kimegy Logan szobájából. A

férfi a játszma kellős közepén elaludt. Szegénynek pihennie kell. Patrick
kétszer is rálőtt, Katherine-re csak egyszer. Szinte képtelen felfogni, hogy
valakire, akit ismer, rálőttek. Hihetetlen az egész. Az pedig, hogy Patrick
Katherine fia, majdnem ugyanilyen hihetetlen. Úgy érzi magát, mintha
valami krimisorozat kellős közepébe csöppent volna, alig hiszi el, hogy
mindez a szomszédjában történt.
Hosszú, bonyolult és nagyon szomorú történet ez, de Gladys azt reméli,
mindenki túl tud majd lépni rajta. Rengetegszer vigyázott az ikrekre
mostanában, hiszen nyári szünet van, és szegény Johnnak nagyon kell most
a segítség. Minden percét élvezi a bébiszitterkedésnek, de néha, ha rájuk
néz, kis híján sírva fakad. Lou sakkozni tanítja George-ot. Sophie állandóan
csacsog, de Gladys észrevette, hogy a bátyja a történtek óta óvatosabb és
csendesebb. A kis élete egyetlen nap alatt fenekestül felfordult. Semmi sem
lesz többé ugyanolyan, és látja, hogy mindkét gyerekben ott rejtőzik valami
mély szomorúság. De rosszabbul is végződhetett volna az egész. George és
Sophie is elveszíthette volna az életét. Nem szívesen gondol Patrickre és
arra, hogy a férfi ott volt a kertjében egy nappal azelőtt, hogy ezt tette
Katherine-nel és a gyerekeivel. Nem tudhatta, hogy ez fog történni, de néha
bűntudatot érez, amiért nem szólt senkinek.
– Úgysem változtatott volna semmin – mondja mindig John. – Azért jött
ide, hogy bántsa Katherine-t, és így is, úgy is bántotta volna.
Patricknek valami nagyon nem volt rendben a fejében. Gladys érti, miért,
hiszen borzasztó lehetett így elveszítenie az apját. De akkor is, az
embereknek előbb-utóbb fel kell nőniük és elhatározniuk, hogy a múltjuk
bizonyos részét maguk mögött hagyják. Logan például meg is tette.
Az ő hatására megváltozott benne, amit hosszú évek óta az emberekről
gondolt. Mindenki megérdemel egy második esélyt. Gladys úgy érzi, ő is
kapott egyet – újrakezdhet mindent egy olyan közösségben, ahol mindenki
ismer mindenkit, és ahol valóban értékelik az érdeklődését és az
aggodalmát. A szomszédai többet beszélgetnek egymással az utcán, mint
valaha, és Patelék megkérték, vigyázzon Charlie-ra, amíg ők nincsenek
otthon – és bár egy kicsit fél a hatalmas kutyától, az valójában nagyon is
barátságos, ha hozzászokik az emberhez.
Margo is sokszor átjár hozzá mostanában. Kicsit magányos így, hogy
egész nap egyedül van otthon a kisbabával, és szeret elüldögélni Gladysnél
a konyhában, és nézni, ahogy süt – vagy legalábbis ezt mondja. Gladys
pedig imád a babával játszani, és persze Debbie és Logan gyerekével is fog
majd, ha megszületik. Mára igazi nagymamának érzi magát, még ha
valójában egyik gyerek sem a rokona. Furcsa, hogy egy tragédia így össze
tud kovácsolni egy közösséget. Legalábbis mostanában igazán teljes az
életük.
Kisétál a kórház parkolójába. Logant a jövő héten hazaengedik, és
szeretne főzni nekik pár adag ételt, amit Debbie betehet a hűtőbe. A férje
még néhány óráig Peterrel lesz, így van ideje bevásárolni.
– Te is hős vagy – mondogatja neki gyakran Lou, miközben a kezét
fogja, és gyengéden simogatja. Érzi az aggodalmat az érintésében, és tudja,
hogy a férje ugyanúgy fél elveszíteni őt, mint ő a férjét. Akárhányszor
visszatekint az életére, hálás, hogy szerethetett, és őt is szerették. – Ha nem
ragaszkodtál volna ahhoz, hogy kihívd a rendőrséget, mindannyian
meghalhattak volna – mondta többször is a fejét rázva. – Ha nem súgták
volna az ösztöneid, hogy valami nincs rendben abban a házban… ki tudja,
mi történhetett volna.
– Csak azt tettem, amit mindig is szoktam – válaszolja mindig ilyenkor.
 – Mit, öreglány?
– Beleütöttem az orrom – feleli Gladys, aki mára büszkén viseli a
„minden lében kanál” jelzőt. – Beleütöttem az orrom.

KATHERINE

– Anya, anya, anya! – kiabálja Sophie, felrántva a hálószoba ajtaját. –

Annyi, de annyi virágot szedtünk neked! Én pirosat meg rózsaszínt meg
fehéret szedtem, George pedig lilát is talált!
– Sophie, várj! – hallja John hangját lentről. – Mondtam neked, hogy
anya lehet, hogy alszik.
– Nem alszik! – mondja a kislány.
– Tényleg nem alszom – feleli Katherine, pedig valójában eddig aludt.
Próbálja kicsit megemelni a felsőtestét.
– Várj! – mondja George a szobába érve. – Majd apa segít neked felülni.
– Semmi baj, megy egyedül is – mondja a fiára mosolyogva. George
beharapott ajakkal figyeli, amíg el nem helyezkedik.
Mindig minden mozdulatát figyeli. Ha ott van vele, amikor felkel,
ragaszkodik hozzá, hogy kézen fogva kísérje ki a mosdóba. Várja, hogy
jobban legyen, hogy ismét az az anya legyen, aki három héttel korábban
volt, mert abban bízik, hogy ha a teste meggyógyul, az életük ismét
ugyanolyan lehet, mint régen.
Ő és Sophie is részt vettek az első találkozójukon egy traumákra
specializálódott gyermekpszichológussal.
– Sok érzést elnyom magában – mondta neki a szakember az egyik
telefonbeszélgetésük alkalmával. – Még most is úgy érzi, hogy bátornak
kell lennie Sophie és maga miatt, pedig a támadó már nincs is jelen.
Beletelik majd egy kis időbe, amíg ismét meg tud nyílni.
Katherine jobban aggódik miatta, mint Sophie miatt. A lányának
rémálmai vannak a történtek után, felébred és kiabál, a pisztolyt és a
plüssmajmát emlegeti, de hajlandó beszélni róla bárkivel, aki meghallgatja,
és az idősebbik bátyját „gonosz emberként” emlegeti. Nem érez kötődést
iránta, elkönyvelte rossznak, akár egy negatív karaktert egy filmben, és el
tudta engedni. George viszont ezt kérdezte egyszer a fülébe suttogva:
– Ha ő a bátyám, ez azt jelenti, hogy ha nagy leszek, én is bántani
akarom majd az embereket?
– Te sosem tennél ilyet, kicsim – felelte, bár fájtak neki a kisfiú szavai.
Szörnyű arra gondolnia, hogy George így tekint a legidősebb fiára: hogy
attól fél, olyanná válik, mint ő.
– Jól van, gyerekek, vigyük le a virágokat a konyhába, hogy betehessem
egy vázába anyának! – mondja John, majd mindhárman kivonulnak a
hálószobából, miközben Katherine elhelyezkedik az ágyban.
Ez a mai John utolsó napja itthon, mielőtt visszamenne dolgozni. Holnap
reggeltől Gladys fog vigyázni a gyerekekre pár órát reggelente,
délutánonként pedig az új bébiszitter, Abigail játszik velük, és viszi el őket
mindenféle nyári szünidei kalandra. Katherine alig várja, hogy kikelhessen
az ágyból, bár már azt is nehezen tudta elérni az orvosainál, hogy ilyen
hamar kiengedjék a kórházból.
– A gyerekeimnek szükségük van rám – mondta nekik mindig, tudván,
hogy Johnnak sem könnyű otthon a két gyerekkel az ágyában, akik nem
voltak hajlandóak aludni. Sophie-nak rémálmai voltak, George pedig órákig
ült ébren, és a zajokat figyelte a házban. Mielőtt aludni menne, az összes
ajtót megnézi, ragaszkodik hozzá, hogy mindent zárjanak be, és John
elmondása szerint, ha megszólal a csengő, megdermed: mozdulatlanul áll és
vár. Katherine-nek megszakad érte a szíve.
Annyi mindennel küzd jelenleg, és ő minden este azért imádkozik, hogy
a fia tovább tudjon lépni, és végül ismét azt érezze majd, hogy biztonságban
van az otthonában.
Miután Katherine hazament, a dolgok lassan visszatértek a többé-kevésbé
rendes kerékvágásba. Gladys igazi áldás, és az egész iskolai közösség is a
gyerekek segítségére sietett. A dolgok sosem lesznek már ugyanolyanok, és
az ikrek örökké magukkal hordozzák annak a forró nyári napnak az
emlékét, de Katherine azt reméli, hogy egy napon ez az emlék kezelhetővé
válik majd. Nem hagyhatja, hogy a két kisgyerekét az idősebb gyereke
kísértse – és az ő bűne, hogy nem vette észre, mennyire sérült a lelke.
– Te mindent megtettél érte – mondja mindig John, de Katherine azt
kívánja, bár többet tett volna. Ragaszkodhatott volna hozzá, hogy az apja
halála után nála lakjon, és kereshetett volna neki jobb pszichológust. A
kérése ellenére is többször kellett volna írnia neki, és éjszakánként, amikor
Patrickről álmodik kisfiúként, majd az álma átcsap rémálomba, és Patricket
az apja arcával, fegyverrel a kezében látja, olyankor tudja, hogy sosem
szabadott volna engednie, hogy Anthonyval éljen. Amikor elkalandoznak a
gondolatai, mindig elönti a bűntudat, amiért nem mentette meg őt fiatalabb
korában, és olyankor csak azt a kisfiút látja maga előtt, aki imádta, ha
énekelnek és kalandos történeteket mesélnek neki. Amikor rá gondol, két-,
öt- és tízévesen látja, nevető arccal. Amikor mesét olvasott neki, a fia
mindig odaült mellé, és simogatta a haját. A gyermeke elvesztése felett
érzett bánata fizikai fájdalmat okoz, elakad tőle a lélegzete, és sajog a lelke.
Ha nem megy újra férjhez, és nem szül több gyereket, Patrick talán
nagyobb eséllyel tért volna vissza az életébe, de ebben sem lehet biztos.
Anthony szörnyű kárt tett benne. Mogorva kamaszból egy olyan
fiatalemberré változtatta, aki képes bántani másokat, aki bántani akarja
azokat, akik szerinte bántották őt.
Még nem beszélt Logan húgával, Maddyvel, de elkezdett írni neki egy e-
mailt, amelyet aztán többször is átírt. Nem tudja, mit írjon neki, hogyan
kérjen bocsánatot annak az embernek a tetteiért, akivé az ő kisfia változott.
Hamarosan el fogja küldeni az e-mailt, de addig még párszor biztosan
átolvassa, mert aggódik, hogy sikerült-e jól megfogalmaznia.
Ő is jár pszichológushoz, de tisztában van vele, hogy mindegy, mit
mondanak neki, az igazság mindig az marad, hogy a fia nincs többé, és ha ő
kitartóbban próbálkozik, megmenthette volna.
Azokon a szörnyű éjszakákon, amikor képtelen lehunyni a szemét és
pihenni, elővesz egy jegyzetfüzetet, és kérdéseket ír a fiához. Tényleg
bántani akartál? Tényleg nem szerettél már engem? Mit tehettem volna
másképp? Hogyan segíthettem volna neked? Mire volt szükséged, amit nem
adtam meg neked? Boldog voltál valaha? Ki akartál lenni? Mit akartál az
élettől? A notesz lapjai egyre csak telnek, de neki sosem lesz már
lehetősége feltenni ezeket a kérdéseket a fiának.
Amikor elveszített fiát siratja, próbálja úgy tenni, hogy a gyerekei és
John ne lássák. Nehéz felfogniuk, hogy szeretheti őt még mindig, mindazok
után, amit velük tett.
Patricket nem tudták megmenteni. Ő maga is épp ott feküdt a
műtőasztalon, amikor a fia operáció közben meghalt. Erre a gondolatra
összefacsarodik a szíve, és ilyenkor mindig a szemére szorítja a kezét azt
remélve, hogy a kép, hogy a fia ott fekszik egyedül a műtőasztalon, így
majd szertefoszlik. El sem búcsúzhatott tőle, és nem mondhatta el neki,
hogy most is szereti, bármi is történt, és ha lehetősége lett volna rá, róla is
ugyanazt gondolta volna. Az én életem az övékéért. Az én életem az övéért.
John annak tudatában, hogy senki más nem tudja megtenni, mindent
elrendezett a temetéssel kapcsolatban. Kedvességből, nagyvonalúságból
tette, és ezt látva Katherine elkezdett másként tekinteni a férjére. A
történtek, a rettenetes tény, hogy Katherine és a gyerekek kis híján
meghaltak, segített nekik lépésről lépésre visszatalálni egymáshoz.
– Azt hittem, meghaltál – mondta többször is John. – Láttam, amint ott
fekszel a kanapén, azt hittem, már nem élsz, és ráébredtem, mit tettem:
hagytam, hogy mindenféle kis hülyeségek megakadályozzák, hogy az a férj
és apa legyek, aki lenni akarok. Amíg a műtőben feküdtél, azért
imádkoztam, hadd kapjak még egy esélyt.
– Rád gondoltam, mielőtt lehunytam volna a szemem – vallotta be neki
Katherine –, és azt hiszem, megnyugodtam, mert tudtam, hogy úgy fogod
szeretni a gyerekeinket, ahogyan kell, hogy szeressék őket. És tudtam, hogy
szeretsz. Semmi más nem számított.
Úgy érzi, mindketten kaptak egy második esélyt a sorstól, és ez nem
mindenkinek adatik meg.
– Tessék, íme a csokor – mondja John, amikor a gyerekekkel együtt
visszatér a szobába, kezében a tarka csokorrá rendezett lila, sárga, rózsaszín
és narancssárga virágokkal teli vázával.
– Gyönyörű – feleli.
– És most olvass nekünk! – mondja George.
Minden délután olvas nekik egy kicsit, amennyire az ereje engedi. A
Harry Pottert olvassák, a gyerekeket lenyűgözi a történet. Reméli, hogy egy
nap úgy gondolnak majd ezekre a nagy ágyban töltött kellemes délutánokra,
hogy az anyukájuk így gyógyult meg, nem pedig azt juttatja az eszükbe,
miért is került oda.
– Beszéltem Logannel. Jól van, hamarosan hazaengedik – mondja John.
Akárhányszor csak Loganre gondol, belehasít a fájdalom. Hihetetlenül
hálás a férfinak, az ösztöneiért, és azért, hogy olyan, amilyen, hogy
miközben a saját húgáért aggódott, így is vette a fáradságot, hogy segítsen
egy teljesen idegennek. George rendszeresen ír neki levelet, és rajzol neki
szuperhősöket, a legtöbbször Amerika kapitányt. George és John
meglátogatták őt a kórházban, és John elmesélte, hogy a fiuk úgy döntött,
Logan születendő gyermeke az unokatestvére lesz, még így is, hogy
valójában nincs köztük rokoni kapcsolat. Katherine érzi, hogy Logan és
Debbie az életük részévé válik majd, és örül is ennek, de akárhányszor
Loganre pillant, eszébe jut, hogyan lehetséges, hogy a férfi ennyire
megváltozott. Beszéltek telefonon, mesélt neki Patrickről meg arról, miért
vált azzá az emberré, aki volt, és Logan is megosztotta vele saját
gyermekkorának történetét. Akárki is volt fiatalabb korában, mára
megváltozott, és Katherine-nek nagyon fáj, hogy Patrick nem tudott
megváltozni, más emberré válni, valaki olyanná, mint például Logan. Neki
is van múltja, de megtanulta, hogyan hagyja maga mögött.
Patrick mindörökké egy huszonhárom éves, dühös fiú marad. Katherine
sír a kisfiúért, aki Patrick volt egykor és a férfiért, akivé már sosem fog
válni. Képtelen gyűlölni őt azért, amit tett. Egyszerűen képtelen. A fia volt,
aki már nincs többé, és Katherine arra gondol, bárcsak ott lehetett volna
mellette a végén, bár a karjába vehette volna, mint amikor még kisfiú volt,
és megvigasztalhatta volna.
– Na, anya, légyszi! – mondja George. – Harminckettedik oldal.
Katherine gyorsan megtörli a szemét, és olvasni kezd.
 LEVÉL NICOLE-TÓL

Szeretném megköszönni az olvasónak, hogy időt szánt a regényem

elolvasására. Ha tetszett, és szeretne értesülni a legújabb könyveimről,
keresse fel az alábbi weboldalt, és iratkozzon fel. Az e-mail-címét nem
osztjuk meg harmadik féllel, és bármikor leiratkozhat.

www.bookouture.com/nicole-trope

Az egyik oka annak, hogy író lettem, az, hogy mindig is lenyűgözött, mi
zajlik a zárt ajtók mögött. Ilyen az ember: el akarjuk rejteni az életünk azon
részét, amelyet problémásnak ítélünk. Mesélünk magunkról az interneten,
de a névtelen fórumok népszerűbbek, mint azok, ahol kiderül a hozzászóló
személyazonossága. Gyakran figyelem a szomszédaimat azon töprengve,
vajon az a kicsi, amit az életükből látok, és amit róluk tudok, mennyire
tükrözi az igazságot. Ismertem olyanokat, akikről azt hittem, tökéletes életét
élnek, és teljesen ledöbbentett, amikor kiderült az igazság. Olyanokkal is
találkoztam, mint Gladys, akik egy olyan világban szeretnének élni, ahol a
szomszédok közeli kapcsolatban vannak egymással. De ez nehezen
megvalósítható ma, amikor az internet irányítja az életünket.
Logan karakterét egy rövid videó inspirálta, amelyet a Facebookon
láttam. Egy fotósról szólt, aki photoshoppal eltávolította a tetoválásokat
egykori bűnözők arcáról, hogy megmutassa, hogy néznének ki anélkül. Az
egyikük, amikor meglátta az „új arcát”, könnyek közt azt mondta, így
normális élete lehetett volna – a kép azóta is bennem él, és időről időre
eszembe juttatja, hogy nem helyes a külsejük alapján megítélnünk az
embereket. Nagyon örültem, hogy adhatok Logannek egy második esélyt,
ahogy a csendes utca minden lakójának is adhatok egy második esélyt.
Logan nagyszerű apa lesz, Gladys pedig kiváló pótnagymama.
Ha tetszett a regényem, szívesen venném, ha véleményt írna róla. Mindet
elolvasom, és inspirál, hogy az olvasóim kötődnek a szereplőimhez.
 Annak is örülnék, ha üzenne nekem. Bárki megtalál a Facebookon és a
Twitteren, és mindig szívesen beszélgetek az olvasókkal.
Még egyszer köszönöm, hogy elolvasta a könyvet.
Nicole

facebook.com/NicoleTrope
twitter.com/nicoletrope
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm Christina Demosthenousnak, akinél támogatóbb és inspirálóbb

szerkesztővel még sosem találkoztam. Amikor elkészülök egy-egy újabb
írással, alig várom a véleményét, és hallom a hangját a fejemben minden új
könyvnél. Hálás vagyok Victoria Blundennek az első szerkesztésért,
amellyel a helyes irányba terelte a könyvet, DeAndra Lupunak pedig a
precíz olvasószerkesztésért.

Köszönet illeti Liz Hatherellt a korrektúráért, Lauren Fingert a szerkesztés

felügyeletéért, Lisa Brewstert pedig a tökéletes borítóért. Köszönöm Sarah
Hardynak a sajtókapcsolatok területén végzett munkáját, és a Bookouture
csapata többi tagjának, hogy mindig olyan kedvesek voltak velem, és a
rendelkezésemre álltak. Velük sosem kell azon gondolkodnom, vajon
feltehetek-e egy kérdést, vagy küldhetek-e egy e-mailt. Ti aztán tényleg
tudjátok, hogyan kell támogatni egy írót a munkájában.

Köszönöm az édesanyámnak, Hilarynek, hogy mindig ő az első és az utolsó

olvasóm. Mindig is bízni fogok a meglátásaidban, hogy egy adott történet
működik-e, vagy sem.

Muszáj megköszönnöm a családomnak is, akik minden új regényemet

örömmel fogadnak, és megértik, hogy a megjelenés előtti hét mindig nehéz,
és az is lesz – köszönöm, hogy elfogadjátok ezt.

És még egyszer köszönöm mindazoknak, akik elolvassák és véleményezik a

könyveimet, vagy blogolnak róluk. Minden véleményért hálás vagyok.