Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.

Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű

szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az

irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a

kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok

egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.

Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy
az egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél

könnyebben elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked,

mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző

könyveit.
 DOT HUTCHISON

A GYŰJTŐ-SOROZAT IV. RÉSZE

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
Írta: Dot Hutchison
A mű eredeti címe: The Vanishing Season (The Collector – Book 4)
Text copyright © 2019 Dot Hutchison
All rights reserved.

Fordította: Nagy Boldizsár

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

First published by Thomas & Mercer, Seattle

This edition made possible under a license arrangement originating
with Amazon Publishing, www.apub.com
in collaboration with Lex Copyright Office.

Cover design by Kirk DouPonce, DogEared Design

ISSN 2559-8562
EPUB ISBN 978-963-597-546-4
MOBI ISBN 978-963-597-547-1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Deák Dóri

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Robertnek és Stacynek
– amiért megválaszoltátok minden jogi kérdésemet,
amikre nem akartam rákeresni a neten.
Köszönöm, hogy még mindig nem húztatok le a listátokról!
 1

– Eliza, segíts, kérlek!

Cassre nézek.
– És miben is?
– Áruld el, miért van oda Mercedes annyira a napraforgókért!
Csapatunk harmadik tagja, aki eddig a napraforgókat
rendezgette a vázában, félbehagyja a műveletet, és az asztalom
felé fordul, ahol Cass meg én ülünk.
– Cass, mióta is ismersz engem? Eddig eszedbe sem jutott
megkérdezni?
Cass megvonja a vállát, és mint általában, ehhez a
mozdulathoz is a teljes testét használja. Még a szék is, amin a
lábunkat pihentetjük, megmozdul ettől a nagy lendülettől.
– Nem is tudom, sosem tűnt olyan fontosnak, hogy
rákérdezzek.
– És most az?
– Nem, de most unatkozom, és neked megint egy rakás
virágod érkezett.
Most már nem figyelek oda rájuk – már azelőtt is így
csipkelődtek, hogy én beléptem volna az életükbe –, inkább
megnézem a telefonomon, hogy hány óra van, majd a szoba
másik végében álló üres íróasztalra pillantok. Bran késik.
 Márpedig Bran sosem késik. Sőt, kényszeresen korán érkezik
mindenhová.
– Azért szeretem a napraforgókat, mert mindig a nap felé
nyújtóznak.
– Ó, istenem, te meg a metaforáid!
Oké, valójában nem azért várom, hogy beessen végre Bran,
mert annyira aggódom, inkább azért, hogy a hirtelen
megjelenése félbeszakítsa ezt a baráti civakodást. Cassondra
Kearney és Mercedes Ramirez az FBI Akadémián ismerkedtek
meg tizenhárom évvel ezelőtt, aztán mindketten a Kiskorúak
Ellen Elkövetett Bűntettek Osztályára kerültek. Hosszú ideig
más-más csoportban dolgoztak, de úgy egy évvel ezelőtt sor
került egy nagy átszervezésre a teljes részlegen, hogy a
nagyobb munkaterhelésű csapatok munkáját megkönnyítsék,
és az egységünk vezetője, Vic Hanoverian úgy döntött, jól jönne
nekünk egy negyedik tag. Ő szerezte nekünk Casst, aki még két
évvel korábban egy különösen kemény és személyes ügy
kapcsán dolgozott velünk. A kiskorúakat érintő ügyekre
specializálódott quanticóiak közül az ő temperamentuma
passzol leginkább hozzánk, szólt a főnök indoklása.
Láthatóan próbálta visszafogni magát, hogy ne röhögjön. Az
teljesen egyértelmű, hogy mi vagyunk Vic kedvenc csapata,
ennek pedig a legfőbb oka az, hogy Bran és Mercedes a társai
voltak, mielőtt előléptették volna, de hogy szeret minket, nem
jelenti azt, hogy nem szeret minket néha piszkálni. Illetve
leginkább Brant, ha őszinte akarok lenni.
Bran már így is túlerőben volt velem és Mercedesszel
szemben. Cass elég reménytelen helyzetet teremtett.
– Eliza? Eliza!
Cass könyökkel oldalba bök, amitől összerezzenek.
– Mi van?
– Te mit gondolsz?
– Hogy mit gondolok? Mit gondolok ööö… arról a dologról,
amiről fogalmam sincs, mivel nem figyeltem?
Mindketten kuncognak, Mercedes a fejét rázza.
– Helyzetfelismerés, Sterling. Próbálj meg gyakorolni egy
kicsit!
– Szóval mit gondolok… miről is? – Inkább rákérdezek, mint
hogy valódi választ adjak.
– Szerinted Mercedes egy napraforgó? – ismétli meg Cass.
– Tudod, ez pontosan az a fajta beszélgetés, ami miatt
rémálmai szoktak lenni.
Átnéznek Bran asztalára, mire mindketten nevetésben törnek
ki. Még csak meg sem kell kérdezniük, hogy kire gondoltam.
Megnyugtató ez a csapatdinamika, még akkor is, ha néha
inkább kicsit ijesztő. Amikor elvégeztem az akadémiát,
visszakerültem Coloradóba, a denveri irodába. Anyám
megkönnyebbült – ha már mindenképp ilyen veszélyes,
abszolút nem nőies pályára kellett lépnem, akkor ott legalább
élőben tudott nyafogni nekem emiatt –, én viszont egy kicsit
csalódott lettem. Nem volt elég a tizenhét hét az akadémián,
hosszabb időre akartam valami új és távoli helyen lenni. Aztán
úgy négy évvel ezelőtt kaptam egy ajánlatot, hogy
átigazolhatok ebbe a csapatba. Beletelt egy kis időbe, amíg
mindannyiunknak sikerült alkalmazkodnia.
– A táskája itt van – jegyzi meg Mercedes. – Nézd, kilóg az
íróasztal mögül!
Hú, tényleg.
– Benn lenne Vicnél?
– Vagy Yvonne-nál, ha valami elromlott, és lehet, hogy még
mindig az adatokat próbálják kimenteni. Yvonne az irodájában
van?
Cass meg én erőt veszünk magunkon, hogy megnézzük az
irodáját, de az ajtó zárva van, és mivel nincs rajta ablak,
fogalmunk sincs, hogy a csapat műszaki elemzője bent van-e,
vagy sem.
– Szóval, Eliza, feltetted már a ruhát a Marketplace-re? –
kérdezi Cass.
– Ha adok neked egy villát, elmész játszani a konnektorral?
Gonoszul vigyorog rám.
Mielőtt bármelyikük is további javaslatokat tehetne a soha
nem viselt esküvői ruhámmal kapcsolatban, kitárul Vic
irodájának ajtaja. Az iroda egy emelettel feljebb van, mint mi,
és egy rámpán át lehet feljutni oda, ami félúton a tárgyalóterem
felé kanyarodik. Vic kilép, és a korlátnak támaszkodik.
– Jó reggelt, hölgyeim!
– Jó reggelt, Charlie! – kántáljuk mindhárman.
Általában mosolyogni szokott ezen, és azt mondja, ezt
tartogassuk Eddison számára.
Ma azonban…
– Van egy ügyetek. Helyi. Richmondban.
 Összenézünk, majd visszafordulunk hozzá. Mercedes azt
mondja, amit valószínűleg mindannyian gondolunk.
– Oké?
– Eddison csatlakozik hozzátok a kocsinál. Watts csapata veszi
át a vezetést, de ti is velük fogtok dolgozni.
Eddison – azaz Bran – távolléte hirtelen új, nyugtalanító
érzéssel tölt el.
– Emberrablás, ugye? – kérdezek rá. – Egy kislányról van szó?
– Yvonne mindjárt átküldi az aktákat. Épp most címkézi fel az
utolsó beérkezett információkkal.
Ami azt jelenti, hogy igen, de nem akarja, hogy pletykáljanak
az emberek.
Lecsusszanok az asztalomról – Cass ugrik, mert túl alacsony
ahhoz, hogy biztonsággal le tudjon csusszanni –, aztán
mindhárman összeszedjük, amire szükségünk van, alig
harminc másodperc alatt. Helyi, szóval nincs szükség táskára.
Szükség lesz azonban kabátra, mivel október vége van.
Egyikünk sem szereti a terepen cipelni a táskáját, ha
elkerülhető, de a kocsiban hagyni őket ugyanolyan
kényelmetlenséggel jár, így ami nem fér el az övünkön lógva,
azt a nadrág- és kabátzsebekbe pakoljuk, amik ettől úgy
dudorodnak, akár a mókus pofája.
A liftben pittyeg a tabletünk – beérkezett az akta. Megnyitom
az enyémet.
– Brooklyn Mercer – olvasom hangosan. – Fehér, nyolcéves,
szőke hajú, kék szemű. Eltűnés napja… tegnap.
Cass felnyög.
 – Tegnap? És csak most hívnak be minket?
– Eltűnt, miközben… ó, basszus… délután hazafelé sétált az
iskolából.
– Mierda 1.
Megnyomom a lift stopgombját, mire a felvonó döccenve
megáll.
– Miért mindig liftben? – töpreng Mercedes.
– Sterling?
– Csak… egy perc! – Egyik kezemmel a hajamba nyúlok, hogy
ellenőrizzem, még mindig a szorosan befont, kissé szigorú
kontyban van-e.
November 5-én, alig másfél hét múlva lesz a huszonötödik
évfordulója annak a napnak, amikor a nyolcéves, szőke hajú és
kék szemű Faith Eddison eltűnt, miközben hazafelé tartott az
iskolából, és aztán soha többé nem látták. Amikor Bran ránéz
majd a Brooklyn Mercerről készült képekre, akaratlanul is a
saját húgát fogja látni benne. Az évnek ebben az időszakában,
amikor egy ilyen ügyről van szó, nem tudok másra gondolni,
mint arra: vajon mennyi időnek kell még eltelnie, hogy többé
ne Faitht lássa, amikor rám néz.
És hogy vajon azóta is őt látja-e bennem, hogy három évvel
ezelőtt járni kezdtünk.
Felengedem a stopgombot, mire a lift újra mozgásba lendül.
– Azt hiszem, tudjuk, miért Watts kapta az ügyet – sóhajtok. –
Eddison meg én peremmunkára leszünk ítélve. Én túlságosan
hasonlítok rá, ő pedig túlságosan érintett az ilyen ügyekben.
Mercedes megböki a lábamat.
 – Vic nem tenne rá minket erre az ügyre, ha nem lenne biztos
benne ő is, meg Eddison is, hogy képesek kezelni a helyzetet. Mi
pedig itt vagyunk neki, hogy támogassuk.
Cass bólint.
– Támogatni fogjuk, Watts pedig nem fogja hagyni, hogy
Eddison túl messzire menjen.
Majd meglátjuk, gondolom. De néha csak akkor ismerjük fel,
hol húzódnak a határaink, ha már átléptük őket.

1
basszus (spanyol)
 2

Ahogy Vic mondta, Eddison a kocsinál vár ránk. Szolgálaton

kívül nekem csak Bran, a pasim. De most, ahogy Cassből
Kearney, Mercedesből meg Ramirez lesz, ő Eddisonná válik: ő
Charlie, mi meg az angyalai. És ha jól látom, momentán utálja
az egész kibaszott világot.
Bár ez a hozzáállás egyébként sem áll távol tőle. Nagyon
figyel arra, hogy kordában tartsa a dühét, rém keményen
dolgozik azon, hogy csak a megfelelő vagy hasznos irányba
terelje, de ez a düh sokkal régebben kavarog a felszín alatt, mint
ahogy ismerjük. Huszonöt éve, ahogy az anyja mondta, és nem
nehéz kitalálni, hogy Faith eltűnése váltotta ki.
Már a terepjáróban ül, a kormány mögött, amit olyan erővel
szorít, hogy a kezén kifehérednek a bütykök. A rádiót nem
lehalkította, hanem kikapcsolta. Én mellé ülök be, előre,
Kearney és Ramirez pedig hátra. Kearney az egyetlen, aki
kényelmesen elfér Eddison mögött; mert ő nagyon alacsony.
A parkolószint felé félúton Watts csapata kettéválik, és
beszállnak két ugyanolyan fekete terepjáróba, mint a miénk.
Cass régi csapata, igazából; ez az első ügy, amin velük
dolgozunk, amióta Cass hozzánk került. Eddison hagyja, hogy
ők hajtsanak ki elsőként, és el is indulnak, mi pedig követjük
őket Richmond felé, mint egy kis díszmenet. Néhány percig
kellemetlen csend uralkodik a kocsiban.
Újra megnyitom a táblagépemet, és megköszörülöm a
torkomat.
– Brooklyn Mercer. Ő meg a szomszéd kislány általában a
szomszéd gyerek idősebb testvérével sétáltak haza az iskolából.
Eddison olyan erősen szorítja meg a kormánykereket, hogy
az egyik ujjperce roppan egyet.
Kis idő elteltével folytatom.
– A szomszéd fiú, Daniel tegnap kiránduláson vett részt, és
csak este ért vissza az iskolába. A húga, Rebecca, ebéd előtt
hazament, mert rosszul érezte magát. Megállapodtak, hogy
elmennek majd Brooklynért, de a dolog valamiért meghiúsult.
Meg kell kérdeznünk, mi történt pontosan.
– A szülei? – csattan fel Eddison feszülten.
– Mindketten dolgoztak. Brooklyn általában vagy addig vár
Rebeccával, amíg valamelyik szülő haza nem ér, vagy jól
bezárkózik. Az ajtók belső oldalán lánczárak vannak, így senki
nem tud csak úgy bemenni, amikor a gyerek egyedül van
otthon.
– Mikor vették észre, hogy eltűnt? – kérdezi Kearney hátulról.
– Nyolc órakor. A szülei későn értek haza, és csak otthon
jöttek rá, hogy egyikük sem ment el Brooklynért. Megkérdezték
a szomszédokat, ők elmentek-e, de nem, ők sem.
– Mikor hívták a rendőrséget?
– Fél tízkor. Először átkutatták a házat meg az iskolát, hogy
megnézzék, nem esett-e le valahonnan, vagy nem maradt-e az
iskolában. – Hunyorogva nézek a képernyőre, ráközelítek egy
rendőr beszkennelt, kézzel írt feljegyzésére. – Felhívták az
iskola segélyhívó számát, és kapcsolták nekik az igazgatót. Az
igazgató és az iskola biztonsági tisztje mindennap végig szokta
járni az épületet meg a hozzá tartozó területet, mielőtt
hazamennek. Erre tegnap hat óra körül került sor, és nem
látták a kislányt.
– Testvérek?
– Egyke. Egy csomó rendőr kiment, körözést adtak ki, és a
családtagokkal együtt bekopogtak a környéken mindenkihez.
Elvitték Brooklyn fotóját a kórházakba, tűzoltóállomásokra,
bevásárlóközpontokba és a helyi hírszerkesztőségekbe is.
Ramirez rákoppint a képernyőjére.
– Richmond csak másfél órányira van; miért nem kapott
egyikünk sem AMBER-riasztást telefonon?
– Ööö… – Átlapozom a pár oldalas aktát.
– Nem mindig küldenek riasztást a távolabbi körzetbe, ha
nincs okuk feltételezni, hogy az eset túlmegy a helyi területen –
válaszolja Eddison.
– Igazából – folytatom, bénázva a biztonsági övvel, ami nem
engedi, hogy rendesen hátra tudjak fordulni, és mindhármukat
jól lássam – úgy tűnik, hogy egyáltalán nem volt AMBER-
riasztás. Nincs gyanúsított, sem jármű leírása, tehát nem felel
meg a riasztás kritériumainak. Nincs elég információ ahhoz,
hogy azt tudják kérni a lakosságtól, segítsenek az
azonosításban.
– Bejelentették az NCMEC 2-nek? – kérdezi Ramirez.
 – És az NCIC 3-nek meg a VCIN 4-nek is, de csak ma reggel. Úgy
tűnik, a nappali műszakos kapitány felháborodva kezdte a
munkát ma reggel.
A szemem sarkából látom, ahogy Kearney kinyitja a száját, a
vezetőülés felé pillant, de végül mégsem mondja ki, ami a
fejében van. Ha valami olyasmire gondolt, amire mostanában
én is gyakran szoktam, akkor köze lehet ahhoz, hogy a
richmondi rendőrségnél óriási szükség lenne rá, hogy
újragondolják az eltűnt gyerekekkel kapcsolatos protokollt. A
családok nem tudják – honnan is tudnák –, hogy joguk van
azonnal hívni a rendőrséget, már azelőtt is, hogy keresni
kezdenék a gyereket. Inkább bosszankodjon a rendőrség egy
téves riasztás miatt, mint hogy egy gyerek órákon át ne legyen
meg, de a legtöbb ember ösztönösen úgy működik, hogy nem
akarja zavarni a rendőrséget, amíg nem tudja biztosan, hogy
baj van. Az, hogy Mercerék csak másfél óra múlva telefonáltak,
tulajdonképpen nem is olyan szörnyű. Legalább nem vártak
tovább.
És a családok természetesen azt sem tudják, hogy miután
beszéltek a rendőrökkel, fel kellene hívniuk az NCMEC-t is. Az
első betelefonálás után pedig a rendőr feladata lenne az, hogy
felvigye az eltűnéssel kapcsolatos információkat a virginiai
bűnügyi információs rendszerbe. Minél gyorsabban terjednek a
hálózaton keresztül a gyerek adatai és személyleírása, annál
nagyobb az esély arra, hogy megtalálják.
Brooklyn több mint tizenkét órája eltűnt, mire végre eszébe
jutott valakinek, hogy eljuttassa az adatait Richmondon túlra is.
Az éjszakai műszak elcseszte a dolgot, méghozzá csúnyán.
– Van bármi jele annak, hogy Brooklyn hazament? – kérdezte
Kearney.
– Nincs. A hátizsákja eltűnt, az anyjától kapott üzenet ott volt
a pulton, az uzsonnája pedig a hűtőben. Nincs nyoma
behatolási kísérletnek egyik ajtó vagy ablak környékén sem. A
kocsifelhajtó végén található postaládában pedig volt levél.
Hazafelé menet a kislány mindig beviszi, ha érkezett valami.
Eddison nyugtalanul dobol hüvelykujjaival a kormányon.
– Vannak a környéken regisztrált ragadozók?
– Még nem tudom biztosan. Yvonne-nak van itt egy
feljegyzése arról, hogy elég sok a luk a nyilvántartásban, de
eltart neki egy darabig, amíg szétválogatja bűncselekmények
szerint.
A szexuális bűnözők nyilvántartása sok mindent lefed, a
betegektől és erőszakosoktól a részegekig és idiótákig. Amikor
az ember megtudja, hogy egy szomszédja is szerepel a
nyilvántartásban, azonnal a legrosszabbat feltételezi, ami egy
ilyen esetben problémás lehet. Nagyon sok időnk megy el arra,
hogy próbáljuk meggyőzni a lakókat: az a fickó, aki részegen
pisilt egy sikátorban, és eközben látszott a micsodája,
valószínűleg nem az, aki elrabolta a gyereket. Márpedig ezt az
időt fordíthatnánk arra is, hogy keressük azt a gyereket.
– A szülei a biológiai szülei? – kérdezi Ramirez.
– Igen. Mindkettőnek ez az első házassága, nem váltak el,
együtt élnek.
Ha Brooklynt örökbe fogadták vagy nevelőszülőknél
nevelkedett volna, vagy ha az egyik szülő mostohaszülő lenne,
a másik biológiai szülő pedig valahol máshol élne, akkor
lennének konkrét személyek, akik után elkezdhetünk
kutakodni.
Mindannyiunk fejében ott egy lista arról, mi mindenre kell
rákérdezni, hogy lássuk, mit tudunk, és mit nem, milyen
lehetőségeket zárhatunk ki már rögtön az elején.
Eddison elengedi a kormányt, hogy feljebb vegye a
légkondicionálót. Hülyeség vagy sem, de mind kabátban ülünk,
ami azt jelenti, hogy a fűtés nem a legjobb ötlet.
– Bármilyen kapcsolódás más esetekhez?
– Semmi olyan, ami nyilvánvaló lenne. Van néhány másik
lezáratlan ügy eltűnt gyerekkel kapcsolatban, de azok mind
régiek. Feltételezett szökések és két eset, ahol a szülők
rabolhatták el az áldozatot. Csak kettő olyan eset akad, aminél
felmerült, hogy egy idegen rabolta el a gyereket, de mindkettő
több hónappal ezelőtt tűnt el. Egy tizenöt éves lányról meg egy
hatéves fiúról van szó.
– Az életkorok nem illeszkednek egy sémába – jegyzi meg
Kearney.
– Ahogy a megjelenés sem. A fiú fekete, a lány latin-amerikai.
Különböző városrészek, különböző iskolák, különböző
társadalmi körök. Semmi közös nincs a kettőben. De Yvonne a
biztonság kedvéért mindkettőjük ügyét összeveti Mercerével.
– Milyen a környék? – kérdezi Ramirez. A tabletjén Richmond
térképét nézegeti.
– Úgy tűnik, eléggé középosztálybeli – válaszolom. – Főleg
családok és gyermektelen párok. Kertek és kocsifelhajtók,
külön postaládák, karbantartott közvilágítás és jól kivilágított
utak. Elég gazdag ahhoz, hogy legyen saját lakóegyesületük, de
leginkább azon dolgozhatnak, hogy limitálják az albérlő
egyetemisták számát. Biztos nagyon aktuális ez a téma, mert
még a rendőri feljegyzésben is szerepel. Van néhány
háztartásbeli anya és egy háztartásbeli apa, de egyébként a
legtöbb kétkeresős háztartás vagy egykeresős/egyszülős
háztartás, plusz van két ház, amit diákok bérelnek, mindkettőt
többen.
– Van Merceréknek háziállatuk?
– Két macska, és egyik sem tűnt el. Megnézzük a helyi
állatkereskedéseket és menhelyeket, hátha sor került
mostanában különös, emlékezetes örökbefogadásra.
Kearney elkezd bepötyögni valamit a tabletbe, az akta mellé.
– Brooklyn az a fajta gyerek, akit háziállattal el lehetne
csábítani?
– Nem tudom. Meg kell ezt kérdeznünk.
A Richmondba vezető út hátralévő részében a rövidke aktát
boncolgatjuk, és egymást kérdezgetjük. Kearney feljegyzi
azokat a kérdéseket, amikre nem találtunk választ –
meglehetősen sok ilyen akad. Néhány perccel azelőtt, hogy a
célállomásra érnénk, Watts Eddison helyett az én munkahelyi
mobilomat hívja. Ha Eddison autóban ül, akkor Eddison vezet.
Ez alól nagyon kevés és nagyon konkrét kivétel van, mert
borzalmasan viselkedik utasként. Bekapcsolom a Bluetooth-
kapcsolatot.
 – Itt Sterling.
– Készen állsz a feladatokra? – kérdezi Watts, a hangját
torzítják az autó hangszórói.
– Igen, asszonyom.
– Jézusom, Sterling, ne hívj asszonyomnak! Ramirez, te legyél
a családdal! Te vagy erre a legalkalmasabb ebből a két
csapatból. Maradj velük, tartsd őket szóval, és magyarázd el
nekik, mit csinálnak a többiek! Amennyire csak lehet, próbáld
meg elérni, hogy ne pánikoljanak, vagy legalábbis tartsd őket
kordában! Eddison, kérlek, tartsd észben, hogy ezek Vic
parancsai, nem az enyémek!
Eddison ajka megrándul. Egy szebb napon talán a vigyorgás is
menne neki.
– Értettem. Én mit csináljak?
– Még mindig te vagy a második számú parancsnok a
helyszínen, ezért szeretném, ha találkoznál a nappali műszak
kapitányával és azzal, aki az állami rendőrségi kontingenst
vezeti. Utána csatlakozz Sterlinghez! Sterling, te és Kearney a
szomszédokkal kezditek, akikkel Brooklyn általában együtt
szokott lenni iskola után. Utána, Kearney, te csatlakozol
Burnside-hoz. Építkezés van a szomszédság hátsó részén, egy
bővítés. Azt akarom, hogy nézzétek meg ezt az építkezési
területet. Veletek tart néhány helyi zsaru is. Sterling, Eddison, ti
a környék elején és az iskolában nézzetek szét! Térképezzétek
fel Brooklyn útvonalát, aztán beszéljetek az igazgatóval és a
kislány tanáraival! A gyalogátkelőnél délelőtt dolgozó tisztek
már elmentek, de a délutáni műszakosok korán jönnek, így
beszélhettek velük is, mielőtt elkezdik a munkát.
– Vettem – válaszolom.
– Sterling, tudod, mit fogok kérni tőled?
– Próbáljam elkerülni, hogy Mercerék meglássanak?
– Amennyire csak lehet. Mrs. Mercer hisztérikus, és a férje
sem sokkal jobb. És bár nem vagyok az a típus, aki azt mondja,
hogy a világ összes szőke, kék szemű emberére hasonlítasz, de
erre a kislányra konkrétan emlékeztetsz.
Megnézem alaposan Brooklyn képét a tabletemen, aztán
lehajtom a napellenzőt, hogy belenézzek a tükörbe. Watts nem
téved.
Ez az egyik dolog, amire őszintén szólva nem számítottam,
amikor úgy döntöttem, hogy belépek az FBI-hoz. Aggódtam a
külsőm miatt, igen, de inkább azért, mert mivel szőke és csinos
vagyok, nagyon fiatalnak tűnök. Bár jelvényt és fegyvert viselek
a csípőmön, az irodában dolgozók csak egy-két éve szoktak le
róla, hogy megkérdezzék: nahát, ma van a „hozd be a gyereked
a munkahelyre” nap? Aggódtam, vajon komolyan vesznek-e
majd, vagy állandóan küzdenem kell azért, hogy az emberek
meghallgassanak, válaszoljanak és engedelmeskedjenek. Ezért
összeállítottam magamnak egy listát a munkára vonatkozó
szabályokról, és nagyon szigorúan betartom őket.
Csak feketét és fehéret viselj – mert ez szigorú, rideg, és
cseppet sem kislányos.
A hajamat kontyban vagy összetűzve viselem, mert ez is
szigorú és rideg külsőt kölcsönöz, plusz ügyelek arra, hogy ne
kössem túlságosan fentre a hajam, mert még egy
balerinakontynak nézik.
Minimális sminket használok, eleget ahhoz, hogy profinak
tűnjek, de nem eleget ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha
túlságosan is próbálkoznék, vagy mintha élvezném a
sminkelést. (Pedig igen. Imádom a szemfestéket. És a rúzsokat.
Meg a szájfényt is. A polcok a mosdóm mellett úgy néznek ki,
mint egy Sephora-katalógus).
Utólag beismerem: túlságosan is aggódtam emiatt. Még
azután is, hogy a ruhatáram és a stílusom megváltozott, és
azután is, hogy látom, Ramirez és más vezető női ügynökök
kiváló példájának köszönhetően egyre több női energia
lopakodik be a munkahelyre.
Szóval korábban csak amiatt aggódtam, hogy túl fiatalnak
tűnök. Az soha nem jutott eszembe, hogy túlságosan úgy festek,
mint egy áldozat, és ezzel fájdalmat okozhatok a
családtagoknak.
Aztán eljöttem Quanticóba, és megtudtam, mi történt Faith
Eddisonnal, láttam a képeket, és láttam, hogy Faith szüleinek
eláll a szava, és nagyot sóhajtanak, amikor először néznek rám.
Faith gyerekkorában szőke volt és kék szemű, de idővel talán
besötétedett volna a haja, és egyáltalán nem hasonlított volna
rám. Persze más dolog ezt tudni, és megint más azt látni, hogy a
fiad egy olyan nő kezét fogja, aki mindössze három évvel
fiatalabb, mint amennyi a lányod lenne most, és ugyanolyan a
külseje, mint annak a gyereknek, akit elvesztettél.
Sosem gondolkodtam azon, miért várt Bran olyan sokat, mire
bemutatott a szüleinek, miközben már javában jártunk. Pedig a
munkahelyi irattartó szekrényén lévő fotó is elég figyelmeztető
jel volt.
Visszahajtom a napellenzőt, amikor behajtunk Mercerék
utcájába. Akár egy állatkert: mindenhol rendőrautók
parkolnak, némelyik megkülönböztetett jelzéssel, mások
anélkül. Szomszédok, barátok, családtagok és vadidegenek
nyüzsögnek az udvarokon meg az utcán. Híradós stábok és
furgonok foglalnak el minden létező helyet, ami nem
magánterületnek számít. Az egyik házban egy limonádés
standot alakítottak át önkéntesek jelentkezési állomásává.
– A kurva életbe! – sóhajt fel Ramirez. – Micsoda zűrzavar!
Mellettem Eddison az állát dörzsöli az egyik kezével. A
másikat ökölbe szorítja.

2
National Center for Missing & Exploited Children: egy nonprofit magánszervezet
az Amerikai Egyesült Államokban, ami eltűnt és kizsákmányolás áldozatául esett
gyermekek segítésében működik közre.
3
National Crime Information Center: az FBI bűnügyi nyilvántartási rendszere.
4
Virginia Criminal Information Network: a virginiai állami rendőrség irányítása
alatt álló szolgálati létesítmény, amely operatív támogatást nyújt valamennyi
bűnügyi igazságszolgáltatási szervezet számára.
 3

Találunk egy helyet a terepjárónak két házzal arrébb, ahol

Wattsnak és csapatának sikerül behajtania. Watts megérinti az
első útjába akadó egyenruhás rendőr vállát.
– FBI. Scott kapitányt keressük.
A rendőr megfordul, és Mercerék házára mutat, meg a
veranda lépcsőjén álló egyenruhásra, aki keresztbe tett karjával
és elutasító, mogorva tekintetével mindenkit elriaszt maga
körül. Olyan széles terpeszbe rakta a lábait, hogy teljesen
elzárja a bejárati ajtóhoz vezető utat.
– Köszönöm.
Nem vagyok benne biztos, hogy a tekintélyt sugárzó tekintet,
a céltudatos járás vagy Eddison arckifejezése miatt, de az
emberek nagyon gyorsan félreállnak az utunkból. Van valami
félelmetes abban, hogy kilenc felfegyverzett FBI-ügynök teljes
gőzzel vonul. Az egyik szomszédos udvart élénk rózsaszín
fémflamingók borítják. Az utcához legközelebbi műmadarak
nyakába egy transzparenst akasztottak, amelyen nagy betűkkel
az áll: KAPD BE, STEVE. Ez a kicsinyes stílus nagyon a
lakószövetségre vall. Most látom, hogy van ott egy
birkatekintetű férfi, aki sorban kihúzgálja a flamingókat, és egy
talicskába pakolja őket.
 Ez a fajta problémázás nagyon távol áll a környéket megrázó
tragédia szintjétől.
Eddison barna ballonkabátja meglibben, ahogy hosszú
lábával a többieket megelőzve Mercerék verandája felé
igyekszik. Megáll, bemutatkozik a kapitánynak, majd visszanéz
Wattsra.
Watts mindössze egy halvány mosolyt küld felé, ahogy
elhalad mellette. Négy éve ő a csapatunk vezetője; megszokta,
hogy ő az első, akit értesítenek.
– Scott kapitány – köszönti Watts a lépcsőn álló férfit, kezében
a már kinyitott iratmappával. Rendezett, ősz csíkokkal tarkított
hajából néhány tincs az arcába hullik.
– Kathleen Watts különleges ügynök. – Sorban bemutat
mindannyiunkat.
– Frederick Scott – feleli a kapitány, viszonozva a biccentést. –
Mondanám, hogy üdvözlöm, de ne tegyünk úgy, mintha. – Rám
pillant, és bár láthatóan igyekszik uralkodni az ösztönös
reakción, összerezzen.
– Én nem leszek közvetlen kapcsolatban a Mercer családdal –
közlöm vele.
– Gyakran felmerül ez a probléma?
– Elég gyakran.
– Nelson! Murdock! – A felhajtó végében álló két zsaru
megfordult a kapitány kiáltására. – Maradjatok itt ezekkel az
ügynökökkel! Lássák el őket mindennel, amire szükségük van.
Watts ügynök, bemutatom a szülőknek. McAlister nyomozó
velük van; ő lesz a belső embere.
 – Ramirez – szólal meg Watts.
Ramirez Watts után siet a lépcsőn, de előtte még odadobja
nekem a kis nejlonszatyrot, amit a csomagtartóból vett ki, majd
követi a kapitányt befelé. Eddison marad, hogy beszéljen a
kapitánnyal, míg Watts csapatának többi tagja szétszéled, hogy
a saját feladatát végezze.
Nelson és Murdock mindketten fiatalok, valószínűleg a
húszas éveik közepén-végén járnak, és túl régóta dolgoznak
zsaruként ahhoz, hogy az FBI érkezését farokméregetésnek
tartsák, de ahhoz még nem elég régóta, hogy elégedetlennek
tűnjenek múltbeli együttműködések és területfoglalások miatt.
Ez egy meglepően kicsike halmaz, de ez van. A bűnüldözés
különböző ágai hiába akarnak jól együttműködni, ez nem
mindig sikerül.
Murdock hosszú, keskeny orrán egy félig lecsúszott
szemüveg pihen – és körülbelül ez minden megkülönböztető
jegy, ami első pillantásra feltűnik nekem. Kearney bemutat
bennünket, kezet nyújtanak, aztán elbizonytalanodnak –
valószínűleg azért, mert nők vagyunk –, és végül egyfajta kínos
félszegség telepedik ránk.
Szóval szerintem inkább a húszas éveik közepén járhatnak.
– Melyik szomszédjával szokott hazajönni általában? –
kérdezem tőlük.
– Azzal – válaszolja Nelson, és közvetlenül az utca túloldalára
mutat.
– A kislány neve Rebecca Copernik. A szülei Eli és Miriam, a
bátyja Daniel. A család minden tagja itthon van ma.
 Elindulunk az utca túloldalára, és egy pillanatnyi tétovázás
után a rendőrök úgy követnek minket, mint a megriadt
kiskutyák. Kearney bekopogtat az ajtón. Én régebben vagyok a
csapatban, de neki több ügynöki tapasztalata van. Nem kötnek
bennünket mereven a rangok, de a válság pillanataiban a rend
megnyugtatja az embereket, tudjuk, kitől érkezhet parancs, és
kihez lehet fordulni.
Eli Copernik kimerülten nyitja ki az ajtót. Vagy egyébként is
gyűrött ember, vagy még mindig a tegnapi ruháit viseli.
Fáradtan nekitámaszkodik az ajtófélfának, ujjával a kereten
lévő kék-arany mezuzát dörzsölgeti.
Kearney ismét bemutat bennünket, ezúttal kevésbé
lendületesen, mint a tiszteknek. Eli lassan bólogat, majd
beenged minket. A tisztek egy kicsit tétováznak, és úgy
döntenek, hogy egyelőre a verandán maradnak, hátha a
kapitányuk szólítja őket. Vagy beszól nekik. Nehéz lenne
megállapítani, melyik miatt aggódnak inkább.
– Úgy tudom, Rebecca tegnap betegen jött haza az iskolából –
kezdem, miután a feszült udvariaskodásnak vége. – Gondolom,
sok mindenen ment keresztül az elmúlt napban, de mit gondol,
vajon hajlandó lenne válaszolni néhány kérdésre?
– A feleségem odafenn van vele – feleli igen vagy nem
helyett.
Kearney-vel összenézünk, ő felpillant a lépcsőn. Aztán leül a
nappaliban Elijal és Daniellel – nagyon sovány fiú, aki úgy néz
ki, mint azok a tizennégy évesek, akiknek pár hónap alatt szinte
megduplázódik a testmagasságuk –, én pedig elindulok fölfelé.
Rebecca szobáját nem nehéz megtalálni; egy kissé zilált,
szivárvány alakú fatábla lóg rajta. A felhőket, amikben az ív
végződik, csillogó, egymásra rétegzett egyszarvús matricák
borítják. Halkan kopogok be, hátha alszik.
Miriam nyit ajtót, aki még a férjénél is kimerültebbnek tűnik.
– Jaj, istenem – nyögi. Aztán rögtön hozzáteszi: – Bocsásson
meg, nem ezt akartam mondani!
– Semmi baj, Mrs. Copernik. Tudom, hogy a helyzetre érti.
Nem veszem magamra. – Nem mosolygok, mert az nem lenne
helyénvaló, helyette barátságosan biccentek. – A nevem Eliza
Sterling, és az FBI-tól jöttem. Szeretnék beszélni Rebeccával, ha
ön szerint készen áll rá.
– Arcüreggyulladása van. Az orvos tegnap antibiotikumot
adott neki, de…
– Értem. Ha az úgy rendben van az ön részéről, itt maradhat
velünk, és amint úgy érzi, hogy túl sok, abbahagyjuk.
A vékony nyakláncomon lógó arany Dávid-csillagot nézi,
majd a keze felemelkedik, és megérinti a pólójára simuló, szinte
teljesen ugyanolyan medált.
– Rendben.
Rebecca nagyon rosszul néz ki, sápadt és a láztól foltos a bőre.
Az arca közepe fel van duzzadva, de nehéz megmondani, hogy
ebből mennyi az arcüregnyomás, és mennyi a sok sírás
eredménye. Az anyja leül mellé a keskeny ágy túlsó oldalára, és
felvesz egy pohár narancslevet, amiből szívószál áll ki.
Letérdelek az ágy mellé, hogy a kislánynak ne kelljen
megmozdulnia vagy erőlködnie, hogy lásson.
 – Szia, Rebecca. A nevem Eliza. Az FBI-tól jöttem. Tudod, mi
az?
Megvonja a vállát, és oldalra billenti a fejét.
– Olyanok vagyunk, mint a rendőrség, csak ahelyett, hogy
egy városra vagy államra vigyáznánk, segítünk vigyázni az
egész országra. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk megkeresni
Brooklynt. – A lány szipog, és az anyjához hajol, aki
vigasztalóan megdörzsöli a karját.
Belenyúlok a szatyorba, amit Ramireztől kaptam, és
előveszek belőle egy lompos, halványbarna plüsskutyát,
aminek a szeme körül és a feneke egyik oldalán sötétbarna folt
virít. Az ágyra teszem Rebecca keze mellé.
– Ez a tiéd. Tudom, hogy most nagyon nehéz. Félted a
barátnődet, és nem érzed jól magad. Ha szeretnél kiabálni,
csapkodni vagy dobálózni, ez a kis haver itt lesz neked. De ha
egy ölelésre vágysz, arra is nagyon jó.
Az egyik ujjával a kiskutya plüssfülét kezdi dörzsölni.
Régebben mackókat osztogattunk, de három évvel ezelőtt…
nos, áttértünk a kiskutyákra, macskákra, majmokra és egyéb
olyan dolgokra, amelyek határozottan nem mackók.
– Van néhány kérdés, amit fel kell tennem neked, Rebecca, de
mielőtt ezt megtennénk, szeretném, ha végighallgatnál.
Rebecca?
Vonakodva néz a szemembe. Istenem, szegény gyerek!
– Ez semmiképpen sem a te hibád – magyarázom neki
gyengéden, de határozottan. – Nem csináltál semmi rosszat.
Brooklyn nem a te hibádból tűnt el. Brooklyn elveszett, és ez
szomorú meg ijesztő, és tudom, hogy könnyű bűntudatot
érezni. Valószínűleg egész éjjel azon gondolkodtál, hogy ha
nem mentél volna haza, ha vele jöttél volna haza, ha ez, ha az,
ha amaz…
Könnyek csorognak végig Rebecca arcán, bólogat, és
közelebb gömbölyödik az anyjához.
– De ez nem a te hibád. Valaki elvitte őt, mert el akarta vinni,
és csak ez a valaki tehet róla. Ezt kell mondogatnod magadnak,
mert ez az igazság. Megígéred, hogy így lesz?
Nem mozdul az anyja ölelő karja alól, de azért a kiskutya
után nyúl, és szorosan magához öleli.
Végül lassan bólint.
– Oké. Igyál egy kis gyümölcslevet, kicsim! Ez a betegség nem
jó.
– Segíteni akarok a keresésben – mondja a kislány, hangja
rekedt a sok köhögéstől, de aztán engedelmesen kiissza a
pohárból a maradék gyümölcslevet. Miriam az ágy melletti
alacsony könyvespolc tetejére helyezi a poharat, és
megsimogatja Rebecca izzadságtól nedves haját.
– Most a legtöbb, amit Brooklynért tehetsz, az az, hogy
meggyógyulsz. Tudom, hogy ez nehéz. De az emberek
kérdezgetni fognak téged, és a válaszaiddal nagyon sokat fogsz
tudni segíteni abban, hogy megtaláljuk őt. Szóval tudsz segíteni,
édesem.
A kislány láthatóan nem igazán hiszi ezt el, de ugyan ki
hinné? Egyszer fordul elő, hogy nem együtt jön haza a legjobb
barátnőjével, és máris elrabolják.
 Akár belátja idővel, hogy ez nem az ő hibája, akár nem, ez
akkor is egy pokoli nagy teher lesz, amit cipelni fog magával.
– Na, most már tudsz válaszolni néhány kérdésre? Vagy előbb
pihennél még egy kicsit?
– Meg fogják találni?
Miriam lehunyja a szemét.
– Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. – Kinyújtom a
kezem, Rebecca pedig azonnal utánanyúl, és erősen
megszorítja. – Bárcsak megígérhetném, hogy megtaláljuk őt,
Rebecca, tényleg! Bárcsak elég lenne csettinteni egyet, és itt
teremne! De nem fogok hazudni neked. Sem most, sem később.
Rengeteg nagyon okos ember keresi őt, és mindannyian
mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik.
A kezünket bámulja, a szeme rózsaszín és duzzadt.
– Oké. Mi a kérdés?
 4

Közel egy órával később visszamegyek a földszintre. Lenne még

bőven kérdésem Rebeccához, de már így is vagy tíz percen át
küszködött az ébrenléttel, mielőtt az anyja szólt volna, hogy
ideje bevenni még egy gyógyszert, és szunyókálni egyet.
Kearney nincs a nappaliban, amikor bekukkantok, de Eddison
igen, a kanapé karfáján ül, kezét Daniel hátán tartja. Rebecca
bátyja szinte kettéhajlik középen, a fejét a kezében tartva. Nem
akarom félbeszakítani őket, inkább követem a hangokat a
konyhába.
Eli egy hosszú pultnál áll, amin szendvicsnek való
alapanyagok sorakoznak.
– Magát hibáztatja – szólal meg, fel sem nézve. – Azt mondja,
nem kellett volna úgy elmennie, hogy nem is gondoskodott
róla, hogy a lányok hazakerüljenek. Tizennégy éves, nem
kellett volna… nem kellett volna…
– Rebecca azt mondja, nagyon jó testvér ahhoz képest, hogy
fiú.
Eli kifújja a levegőt, amit máskor akár nevetésként is
értelmezhetnék. A pult végén egy tálcán már egy hegynyi kész
szendvics várakozik. Gyanítom, inkább azért készíti őket, hogy
legyen mit csinálnia, és nem azért, mert tényleg ennyire éhes
itt mindenki. A legtöbb szendvicset valószínűleg a szomszédok
és a rendőrök eszik majd meg.
– Miri tegnap felhívta Alice-t, amikor Rebecca szólt, hogy
rosszul érzi magát. Felajánlotta, hogy visszamegy Brooklynért,
amikor vége lesz a tanításnak. De Alice azt felelte,
koncentráljon csak arra, hogy Rebecca eljusson orvoshoz, ő
meg Franklin majd kitalálnak valamit.
– És a szálak összekeveredtek?
– Frank azt mondta, majd ő intézkedik, de aztán berángatták
egy sürgős projektmegbeszélésre. Írt Alice-nek egy SMS-t, de ő
órákon át egy konferencián volt, és nem nézett rá a telefonjára,
mielőtt hazaindult volna. Én csak… – Tehetetlenül megrázza a
fejét. – Nem tudom elképzelni. Hogy mennyire utálhatják most
magukat, és ez… mindannyian tudjuk, milyen ez a „jaj,
elfelejtettem valamit”, de hogy emiatt tűnjön el az ember
gyereke…
– Anyám egyszer elfelejtett engem, úgy ment el a városból.
– Mi?
– Apám elutazott munkaügyben, mi pedig úgy volt, hogy
meglátogatjuk anya nővérét, aki pár órányira lakott tőlünk.
Csakhogy anyám elindult anélkül, hogy értem jött volna az
iskolába. Végül az egész hétvégét a legjobb barátnőmnél
töltöttem.
– Nem is ment vissza?
– Nem vette észre, hogy nem vagyok ott, amíg a nagynéném
rá nem kérdezett. Azt hitte, hogy csak duzzogok a hátsó ülésen.
Végül úgy döntött, hogy az a sok óra hazavezetés túl sok
stresszel járna, és nem bírnák az idegei. – A pult másik
oldalának támaszkodom, és figyelem Eli kezének egyenletes
mozdulatait a pult fölött. – Szerencsénk volt, hogy a legjobb
barátnőm családja nem tervezett menni sehova. Balesetek
előfordulnak, de nem kellene a legrosszabbra számítanunk, ha
megtörténnek.
Irigy pillantást vet rám, de nem vitatkozik.
– Ahogy a lányának is mondtam, ez annak a hibája, aki
elrabolta Brooklynt. És kizárólag az övé.
– A Times-Dispatch bűnügyi szerkesztőségében dolgozom.
Tisztában vagyok az esélyekkel. Főleg, hogy ilyen sokáig tart,
mire bármi is elindul.
– Az esélyeket dobja nyugodtan a kukába!
– De…
– Nem, tényleg dobja ki őket! Igen, csalódtunk már, de
láttunk csodákat is. Nem fogom leírni Brooklynt az esélyek
miatt, és maga sem fogja. A remény erőt ad.
– Az ókori görögök szerint nincs gonoszabb a reménynél. Ez
volt az a gonosz erő, amit Pandora képes volt a szelencében
tartani.
– Valóban? Nem inkább az az erő, ami megtanított bennünket
szembeszállni a gonoszsággal?
A keze mozdulatlan, a vajkésről mustár csöpög.
– Annyira hasonlít rá.
Szerencsére Daniel és Eddison éppen ebben a pillanatban
csatlakozik hozzánk a konyhában.
Daniel feszült, a szeme vörös.
 Az apja azonnal leteszi a kést meg a kenyeret, hogy
megölelje, és Daniel belemerül az ölelésbe.
– Majd visszajövünk, ha lesz még kérdésünk – szólal meg
Eddison halkan. – A névjegykártyámat a kandallópárkányon
hagytam, ha addig is bármire szükségük lenne. Ha vissza kell
vinniük Rebeccát az orvoshoz, kérem, szóljanak valamelyik
ügynöknek vagy tisztnek!
Eli bólint, és a fia kócos hajába temeti az arcát.
Kimegyünk, és óvatosan becsukjuk magunk mögött az ajtót.
Nelson és Murdock sehol, de ez így van rendjén.
– Rebecca lerajzolta nekem az útvonalat, amerre hazafelé
szoktak jönni az iskolából. Van még itt bármi teendőnk, vagy
mehetünk megnézni? – kérdezem.
– Nincs semmi dolgunk, de küldj egy üzenetet Wattsnak, hogy
tudja, elmegyünk!
Jelentem Wattsnak, aki visszaüzeni: remben, én még matatok
a mercerekkel R. Biztos kapkodva gépelt.
Réges-rég Mercedes is egy elveszett kislány volt. Vagy valami
olyasmi. Az egyébként is jellemző kedvességén felül ez egy
plusz érzékenységet kölcsönöz neki. Eddison pedig, szinte
ösztönösen, nagyon jól bánik az olyan fiúkkal, mint Daniel. A
rémült idősebb testvérekkel.
Az én specialitásom általában később jön be a képbe, miután
azonosítottuk a gyanúsítottat. Én tudok a legjobban bánni az
elkövetők családtagjaival.
Elteszem a telefonomat, és elindulunk az utcán. Emberek
kavarognak körülöttünk, segíteni akarnak, de inkább csak
akadályoznak bennünket.
Egy idősebb nő megállít minket néhány házzal lejjebb, és
egyik kezét a karomra teszi.
– Ó, kedvesem! Maga Alice nővére?
Mert Brooklyn az anyja haj- és szemszínét örökölte.
Épp csak annyira húzom hátra a kabátom oldalát, hogy
látszódjon a jelvény meg a fegyver az övemen.
– Nem, asszonyom. Sterling ügynök vagyok, ő pedig Eddison
ügynök. Az FBI-tól jöttünk.
Visszarántja a kezét.
– Ó, nagyon sajnálom. Csak azt hittem… annyira hasonlít…
– Értem. Közeli ismerőse a Mercer családnak?
– Nem… azt nem mondanám. Brooklyn és Rebecca
ugyanabba a cserkészcsapatba járnak, mint az unokám, Suzie.
És hát… – Önkéntelenül felnevet, majd szórakozottan
felborzolja őszülő haját. – Attól tartok, nem igazán jönnek ki
egymással.
Néhány percig beszélgetünk vele, aztán továbbmegyünk,
Eddison pedig jegyzeteket pötyög a tabletjébe. Még négyszer
kerül sor hasonló interakcióra, mielőtt eljutunk az utcasarokig.
Egy szomorú tekintetű, valószínűleg a hatvanas évei végén
vagy a hetvenes évei elején járó férfi hátrál egy lépést, amikor
meglát engem, és a mellkasához szorítja a szórólapjait. Amikor
kicsit később megnyugszik, azt látom, hogy a papírokra
Brooklyn arcát nyomtatták.
Eddisonra néz, aki óvatos pillantást vet rám.
– Mondd csak ki!
 – Majd Watts dönt.
– De?
– De valószínűleg fel kell készülnöd arra, hogy mostantól az
irodában kell dolgoznod. Nagyon hasonlítasz a kislányra, és
hiába távolodunk a környéktől, az emberek ugyanígy fognak
reagálni.
– És nem lehetne ezt a hasznunkra fordítani? Ráijeszteni arra,
aki elrabolta?
– Feltéve, hogy még nála van a gyerek, és itt mászkál, arra
várva, hogy valaki ráijesszen.
Ez igaz.
Sóhajtok, és az utca felé fordulok.
– Ez egy teljesen jól belátható utca – jegyzem meg.
Elvigyorodik a nem túl elegáns témaváltás miatt, de elengedi
az előzőt.
– Nincsenek belógó fák, az út széles, és sok a lámpaoszlop.
Valószínűleg fényes nappal tűnt el, de ha valaki emberrablást
tervez, szerintem nem ezt az utcát választja.
– Tervezett volt? Vagy inkább egy adódó lehetőség?
– Mit mondott Rebecca? – Fájdalmas kifejezés villan át az
arcán. A húgának voltak ilyen barátai, köztük a legjobb
barátnője, akivel mindig együtt mentek haza.
Megbököm a vállammal, a karunk egy pillanatra összeér,
körülbelül annyira, amennyi engedélyezett szolgálat közben.
– Nem vett észre semmi különöset az elmúlt hetekben. Senki
olyat, aki furcsán figyelte volna őket, vagy illetlen kérdéseket
tett volna fel. A környéken és az iskolán kívül senki sem ment a
közelükbe.
A lakóövezet bejáratától igazából el lehet látni az iskoláig az
út mentén. A főbejáratot jelzőlámpák és a szokásosnál
szélesebb zebrák jelzik a gyerekek számára. Minden sarkon van
egy kis pad a zebraőröknek.
– Ez egy teljesen egyenes út – jegyzi meg Eddison,
megigazítva sötétzöld sálját. Ez a munkahelyi megfelelője
annak a neonzöldnek, amit hidegebb időben szokott viselni. –
Kiszámítható, de nyitott. Nincsenek búvóhelyek és olyan zugok,
ahonnan hirtelen elő lehetne ugrani. Ha egy autó itt megáll, azt
mindenki jól láthatja, kifejezetten észrevehető. Egyre inkább
úgy tűnik, hogy olyasvalaki lehetett az elkövető, akit a gyerek
ismert, és aki miatt talán hajlandó volt letérni az útról.
– Fel kell térképeznünk, ki volt otthon aznap délután.
Derítsük ki, mennyi ideig sétálgathatott a gyerek, míg valaki
észrevette valamelyik házból!
– Mit ajánlhatott neki, hogy elcsábítsa?
– Valószínűleg nem háziállatokat. Rebecca szerint Brooklyn
utálja az anyja macskáit, és nem szeret semmilyen kisállatot.
– Annyira, hogy nem is segítene, ha meglátna egy elveszett
vagy megsérült háziállatot? Mert ilyen csellel is próbálkozhatott
az elkövető.
– Ezt nem tudom. Rebecca azt mondta, kettejük közül ő az,
aki általában meg akar állni, hogy megnézzen ezt-azt, vagy
beszélgessen az emberekkel hazafelé, Brooklyn meg az a típus,
aki szeret haladni.
Néhány percre megállunk a sarkon, hogy felmérjük a
forgalmat. Nehéz megállapítani, milyen lehet itt a mindennapos
forgalom, és hogy a keresés mennyit ad most hozzá ahhoz.
Eddison az órájára néz, majd megfogja a könyökömet és az
iskola felé húz. Rendezett épületegyüttes, falait fakóvörös
téglából és szürke kőből rakták, és láthatóan nem volt cél, hogy
különösebben impozáns vagy lenyűgöző legyen. Inkább
barátságosnak, kényelmesnek tűnik. Leszámítva a
buszparkolóban álló rendőrautók sorát.
– Különleges rendőrtisztek? – kérdezem, az autókra mutatva.
– Valószínűleg. A gyerekek tudják, hogy Brooklyn eltűnt. Ha
az igazgatóságnak van elég esze, inkább beszélnek a
gyerekekkel erről, mint hogy hagyják, hogy különféle pletykák
terjedjenek el, és felerősödjön a félelem.
Egy fiatal rendőr fogad minket az iskolai iroda ajtajában.
– Mit keresnek itt? – kérdezi élesen.
Meglepetten nézünk rá.
Egy pillanat múlva kissé elpirul.
– Elnézést kérek. Csak tudják, ma extra korlátozást vezettünk
be, és nem jöhet be akárki.
– Érthető – feleli Eddison szelíden. – Visszaveszem a
kabátomat, és megmutatom az igazolványomat, ha szeretné.
Követem a példáját. A tiszt megkönnyebbültnek tűnik a
jelvényeink láttán, és feljegyzi a nevünket egy írótáblára, majd
kinyitja nekünk az ajtót. A recepciós pult mögött egy csomó
alkalmazott áll vagy ül. A helyiség felső sarkába szerelt,
elnémított tévén a helyi hírek mennek, épp Brooklyn
kereséséről van szó. A legtöbben az adást nézik.
 Egy idősebb nő ránk pillant, és meleg, bár feszült mosolyt
küld felénk.
– A kapunál álló kiskutya átengedte magukat?
– Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, az a
fiú túl fiatal ahhoz, hogy ott őrködjön – ért egyet Eddison.
A hölgy megkerüli a pultot, és megpillantja a derekunkon
továbbra is jól látható jelvényeket.
– A nevem Cynthia; én vagyok az egyik vezető titkárnő. Mit
tehetek önökért?
– Az igazgatóval szeretnénk beszélni, ha lehet. Úgy tudjuk,
hogy ma nagyon elfoglalt…
– Ma mindenki elfoglalt – szakítja félbe finoman a nő –, és ez
az a fajta elfoglaltság, amikor semmit sem lehet elintézni. A nap
nagy részében osztálygyűléseket tartunk az ebédlőben. A
harmadik osztályos tanulókra pedig még több figyelmet
fordítunk, természetesen. Szegény kislány!
Aláírat velünk egy másik papírt – az első, úgy tűnik, csak a
rendőrségnek kell, ez viszont az iskolai nyilvántartásba –, majd
elkísér minket a tantermek felé. A folyosók világosak, a fakónak
és a túlságosan tisztának az a furcsa kombinációja, amit tényleg
csak iskolákban és hivatalos épületekben látni. Az ajtók, amik
mellett elhaladunk, mind fel vannak díszítve, a tematika a
halloween és az ősz. A gyönyörűen elrendezett hirdetőtáblákon
az iskolai eseményekről és az olvasóversenyekről szóló
információk láthatók. Az egyiken biztonsági tanácsokat látok a
„csokit vagy csalunk” szokással kapcsolatban.
Cynthia észreveszi, hogy azt nézem.
 – Épp azt fontolgatjuk, hogy aznap este nyitva tartjuk az
iskolát, hogy a gyerekek az osztálytermeken járjanak végig
csokit gyűjteni. Zárt és jól megvilágított környezetben… Lehet,
hogy a gyerekek csalódottak lesznek, de sok olyan szülőt
tudnék említeni, akiket ez megnyugtatna.
– Nem rossz ötlet – értek egyet –, különösen, ha figyelembe
vesszük, hány gyerek megy ki ilyenkor az utcákra csoportosan
vagy idősebb testvérekkel, felnőttek nélkül.
Az ebédlőben jelenleg az ötödikesek ülnek, és egy biztonsági
őr meg egy levendulaszínű nadrágkosztümöt viselő nő
beszélget előttük. Nem egészen előadás, és nem is egészen
prezentáció ez. Inkább egy őszinte reakció. Értékelem, hogy
nem próbálják elfedni az érzéseiket a gyerekek elől. A terem
szélén felnőttek sorakoznak: tanárok, egyéb itt dolgozók és
valószínűleg az igazgatóság jó része.
Cynthia int, hogy várjunk ott, ahol vagyunk, majd az ebédlő
túlsó vége felé indul, és megáll egy sötétszürke öltönyt viselő
férfi mellett, akinek sárga nyakkendője fölött egy széles
nyakbavaló lóg. A férfi ránk néz, biccent, majd követi a nőt.
Csak azután szólal meg, hogy visszaértünk a folyosóra.
– Joshua Moore – mutatkozik be, majd egymás után mind
kezet fogunk vele. – Én vagyok az igazgató.
– Köszönjük, hogy időt szán ránk, dr. Moore. Eddison ügynök
vagyok, ő pedig Sterling ügynök. Az FBI-tól jöttünk.
Vajon hányszor mondjuk el ezt a szöveget egy-egy ügy során?
– Van bármi fejlemény? – kérdezi Moore, amikor elindulunk.
Cynthia aprót biccent felénk, majd erőteljes lépésekkel az iroda
irányába siet.
– Még semmi – válaszolja Eddison. – Nyilvánvalóan keressük
Brooklynt, de igyekszünk közben rekonstruálni is a tegnap
délután történteket.
– Hát persze. Itt, a könyvtárban kicsit kényelmesebb lesz,
mint az irodámban, és próbálunk a gyerekek számára láthatóak
maradni. Attól tartok, ma csak a legszükségesebb papírmunkát
végezzük el.
– Sok szülő volt, aki nem engedte ma iskolába a gyerekét?
– Talán a harminc százalékuk? A legtöbb szülő dolgozik, tehát
ha otthon maradnak a gyerekkel, nem fogják tudni fizetni a
számlákat. Ha a gyerekek itt vannak, körbeveszi őket egy
barátokból, tanárokból és tanácsadókból álló, támogató
közösség. Hétfőn szeretnénk újra elkezdeni a tanítást.
A könyvtár egy meleg, hívogató helyiség, a legnagyobb része
jól belátható. Magas könyvespolcok sorakoznak a falak mentén,
de a tér közepére állított polcok csak feleolyan magasak, és itt-
ott asztalok, számítógépes terminálok vagy fotelek törik meg a
sorokat. A középen lévő, ötszögletű, süllyesztett részhez két
széles lépcső vezet. Olyan, mint egy kis amfiteátrum, a
lépcsőfokokon és az alsó téren egyaránt nagy ülőpárnák és
babzsákok hevernek. Az egyik sarokban lévő asztaloknál egy
csapat, egyetemistának tűnő fiatal papírkötegeket válogat és fűz
össze.
– Pedagógia szakosok – magyarázza Moore, követve a
tekintetemet. – Néhányan önkéntesek; mások ide lettek
beosztva a negyedéves gyakorlatukra. Megkértük őket, hogy
állítsanak össze segédanyagcsomagokat, amit hazaküldhetünk
a gyerekekkel a családnak. Néhány szülő küldött is adományt a
fénymásolásra.
– Szóval mindannyian átestek háttérellenőrzésen?
– Persze. Minden önkéntesnek, aki kapcsolatba kerül a
gyerekekkel, át kell esnie egy ilyen vizsgálaton, még mielőtt
elkezdhetné a munkát. – Az egyik asztalhoz int minket, ami a
többitől kissé elkülönítve, egy alacsony emelvényen áll. Jó
rálátást biztosít az egész teremre. Megvárja, hogy helyet
foglaljunk, majd ő is leül.
– Ugyanez vonatkozik minden alkalmazottra, függetlenül
attól, hogy közvetlenül a gyerekekkel dolgoznak-e, vagy sem, és
az iskolában dolgozó vállalkozókra is.
– Volt már olyan, hogy a háttérellenőrzés miatt vissza kellett
utasítaniuk bárkinek a jelentkezését? – Eddison előhúzza ütött-
kopott Moleskine jegyzetfüzetét a hátsó zsebéből, kinyitja, és
toll után kutat a kabátjában. Átnyújtom neki a hajamban lévőt.
Ha kell, szívesen jegyzetel a táblagépen is, de jobban tud
gondolkodni, ha kézzel írhat, és később időt szakít arra, hogy
mindent átnézzen, mielőtt begépelné az adatokat az aktába.
– Ebben a tanévben? Több alkalommal is. Akadt köztük
néhány drogbűncselekmény, néhány lopás. Csak egy erőszakos
bűncselekményre emlékszem. Egy tornatanári állásra
jelentkező férfi ellen távoltartási végzés volt érvényben, és
többször előfordult családon belüli erőszak a múltjában.
Gyerekek ellen nem követett el semmit, de nem akartuk a női
alkalmazottainkat veszélyes helyzetbe hozni. Nem emlékszem
a nevére, de a jelentkezését ma reggel visszavonták és
lemásolták a rendőrségnek.
– Tegnap este felhívták önt?
A férfi bólint, és lesimítja a nyakkendőjét. A mozdulat arra
kényszeríti, hogy visszaigazítsa az igazolványtartó zsinegjét, de
így ismét csálén áll a nyakkendője.
– Van egy munkaidőn kívüli telefonszámunk az iskolában.
Néha a gyerekek benn felejtenek valamit, ami nem várhat a
következő tanítási napig, például gyógyszereket vagy
inhalátorokat, ilyenkor el tudjuk intézni, hogy egy kulccsal
rendelkező alkalmazott találkozzon a szülőkkel, és elhozza, ami
kell. A várható hiányzásokra vonatkozó üzenetek is erre
érkeznek, ha a gyerek vagy valamelyik családtagja
megbetegedett. Valódi vészhelyzetben azonban, bárkinél is van
aznap a munkaidőn túl használatos telefon, a hívást hozzám
vagy az ügyeletes adminisztrátorhoz kapcsolják. Mivel most
eltűnt egy gyerek, a hívás közvetlenül hozzám jött be.
– Hány órakor volt ez?
– Nem sokkal tíz után. Bernal rendőrtiszttel, az iskola fő
rendőrtisztjével bejártuk az épületeket és a teljes területet,
mielőtt valamivel este hat után eljöttünk. Nem láttunk semmit
vagy senkit, ami szokatlan lett volna. Amikor kaptam a hívást,
visszaindultam, és valamivel fél tizenegy után értem ide. A
tisztekkel itt találkoztunk, és még egyszer végigjártuk az
épületet. Semmi jel nem utalt arra, hogy Brooklyn itt járt volna
iskola után, vagy hogy visszajött volna.
Eddison bólint, és feljegyzi az időpontokat.
 – Úgy tudom, túl sok diákja van ahhoz, hogy mindegyiküket
ismerje – kezdem, és amikor az igazgató elmosolyodik,
elhallgatok.
– Ez igaz, de azért igyekszem. Délelőttönként beülök egy-egy
osztályterembe. Ha minden úgy megy, ahogy kell,
negyedévenként kétszer eltöltök egy-egy délelőttöt minden
osztállyal. Ez természetesen nem teszi lehetővé, hogy jól
megismerjem őket, de a legtöbbjükkel legalább futó
ismeretséget kötök.
– Brooklynt tehát ismeri.
– Egy kicsit, igen. Tavaly, az első tanítási napon bejött az
irodámba, és zokogott, mert őt és Rebecca Coperniket
különböző osztályokba osztották be. Könyörgött, hogy tegyük
őket egy osztályba.
– És megtette?
– Miután egyeztettem a tanárokkal és a szülőkkel, igen.
Kiderült, hogy Rebecca hiánya csak a probléma egy része. Volt
egy másik lány Brooklyn eredeti osztályában, aki már korábban
is zaklatta Brooklynt meg Rebeccát, és Brooklyn nem akart vele
egy osztályba járni.
– Ennek a lánynak a neve véletlenül nem… Suzie Gray?
Felszalad a szemöldöke.
– De igen. A három lány ugyanabba a cserkészcsapatba jár.
– Suzie nagymamája mesélte, hogy nem igazán jönnek ki
egymással.
– Nem akarom azt állítani, hogy Brooklyn és Rebecca sosem
viselkednek rosszul, de sajnos Suzie bántalmaz másokat. Heti
rendszerességgel foglalkozik vele a nevelési tanácsadónk.
– Van valami konkrét oka a tudomása szerint?
– Úgy gondoljuk, ez egy reakció az otthoni problémákra. Úgy
tűnik, a szülei nem foglalkoznak vele. Mi is leginkább a
nagymamájával érintkezünk.
– A gyámügyet is bevonták már?
– Nem. A nagymama is törvényes gyámként van feltüntetve,
és soha nem láttunk semmit, ami arra utalna, hogy Suzie-t
bántalmaznák. A nagymamája részt vesz mindenben, aktív, és
láthatóan imádja az unokáját. A fő elmélet, amit a
rendelkezésre álló információink alapján hoztunk, az, hogy
Suzie féltékeny lett amiatt, hogy Alice Mercer és Miriam
Copernik aktívan bevonódtak a Százszorszépek cserkészcsapat
életébe, és ettől agresszívvá vált.
– Dr. Moore?
Mindhárman a hölgy felé fordulunk, aki udvarias távolságból
megszólította az igazgatót. Hosszú, bő szoknyát és vastag
kardigánt visel, tanácsadó vagy tanító lehet.
– Igen?
– Suzie Gray a folyosón van, és keservesen sír. Önnel szeretne
beszélni.
Moore feláll, körülnéz a teremben, feltételezem, azt figyeli,
van-e bent diák.
– Menjen csak, és hozza ide! Éppen róla beszéltünk.
A nő bólint, majd kisiet, és egy pillanattal később egy másik
nővel tér vissza, aki idősebb és kissé testes, meg egy barna hajú
kislánnyal, aki olyan kétségbeesetten sír, hogy nem is látja, hol
van. Suzie megbotlik a saját lábában, és az őt terelgető nőkbe
kapaszkodik.
Moore felajánlja neki a helyét, és miután a kislány rázuttyan
a székre, az igazgató letérdel mellé. A nők megállnak az
emelvény szélén.
– Suzie? – szólal meg Moore óvatosan. – Mondd, mi a baj, Miss
Suzie!
– Az egész az én hibám – zokogja a gyerek. – Az én hibám,
hogy Brooklyn eltűnt. Nem akarok börtönbe kerülni!
 5

Ezen mindannyian megdöbbenünk, de Moore hamar magához

tér. Megfogja a lány kezét, és hüvelykujjával megnyugtatóan
dörzsölgetni kezdi a kézfejét.
– Hogy érted ezt, Suzie? Miért gondolod, hogy a te hibád?
Suzie nagyokat hüppög. Előkapok a kabátom zsebéből egy kis
csomag zsebkendőt, és az asztalra csúsztatom. Az igazgató
elfogadja, és ad belőle egy zsebkendőt Suzie-nak, hogy fújja ki
az orrát.
Eddison meg én óvatosan összenézünk. Mint minden
fiútestvér, ő is hajlamos pánikba esni, ha kislányok sírni
kezdenek a közelében. Nem arról van szó, hogy érzéketlen
lenne, vagy hogy rosszul bánik a gyerekekkel, csak arról, hogy
a síró kislányok látványától összetörik a szíve, és nagyon
zavarba jön, nyugtalan lesz. Normális esetben én lépnék közbe
ilyenkor.
De ha Suzie azt hiszi, hogy az ő hibája, hogy Brooklyn eltűnt,
a látványom nem biztos, hogy segítene.
Eddison felvonja az egyik szemöldökét. Én válaszul az
orromat ráncolom. Ő oldalra billenti a fejét, nógat.
Jó, legyen.
– Suzie? A nevem Eliza. Én vagyok az egyik ember, aki
Brooklynt keresi.
A kislány remegve beszívja a levegőt. Még mindig könnyek
áztatják az arcát.
– Mi történt Brooklynnal, édesem?
– Szerdán a cserkészklubban… – kezdi, majd ismét
zokogásban tör ki. Az igazgató némán átnyújt neki egy újabb
zsebkendőt. – Elvettem a második sütijét. Aztán meglöktem, és
dedósnak csúfoltam, amikor azt mondta, hogy meg fog
mondani. – Összehúzza magát, és láthatóan a szidást várja.
– Suzie, nem azért vagyok itt, hogy kiabáljak veled. Te is jól
tudod, hogy amit tettél, helytelen volt, ezért érzed magad
rosszul miatta. Mi történt ezután?
– A találkozó után elmentünk hozzájuk, és Mrs. Mercer
vacsorát csinált nekünk. A nagyinak sokáig kellett dolgoznia
aznap, ezért Mrs. Mercer felajánlotta, hogy vigyáz rám. De
vacsora után Brooklyn felment a szobájába, és magára csukta
az ajtót. Ezért aztán Mrs. Mercernek azt hazudtam, hogy
Brooklyn ellopta a sütimet a találkozón. Csak azt akartam, hogy
jöjjön ki onnan, de az anyukája ráparancsolt, hogy maradjon
benn a szobájában, és gondolkodjon el azon, amit tett. Órák
teltek el, mire a nagyi értem jött. Mrs. Mercer megengedte,
hogy filmet nézzek, de…
– De magányos voltál.
A kislány bólogat, és megint szipog. Legalább nem törli az
orrát a pulcsijába.
– Rebecca korán hazament. Mármint tegnap. Brooklyn
teljesen egyedül volt a szünetben, úgyhogy lelöktem a hintáról,
és azt mondtam neki, hogy úgysem szereti senki, és menjen
világgá. Azt… azt mondtam neki, hogy…
– Semmi baj, Suzie. Mondd csak tovább!
– Azt mondtam neki, hogy a szülei el fogják őt küldeni
otthonról, de a nagyszülei sem akarják majd befogadni, és hogy
ezért veszekszenek folyton. Meg azt mondtam neki, hogy ha
elszökne, mindenki boldogabb lenne. És el is szökött. Brooklyn
elment, és mindenki fél, és ez az egész az én hibám! – Újra
hevesen zokogni kezd, az egész testét rázza a sírás.
Az idősebb nő megkerüli az asztalt, óvatosan eltolja az
igazgatót az útból, hogy megölelhesse Suzie-t. Lassan ringatózik
vele, és halk, értelmetlen hangokat ad ki, hagyva, hogy Suzie
kisírja magát.
Előveszem a munkahelyi mobilomat, és SMS-t írok Wattsnak,
csatolva Ramirezt is.
Megkérdezni Merceréktől: próbált-e Brooklyn valaha is
elszökni? Továbbá: szoktak-e a szülők vagy a nagyszülők
veszekedni? Nem tudom, melyik nagyszülők.
Az apai nagyszülők – válaszolja Watts azonnal. – Utánanézünk
ennek.
Ramirez válasza egy kicsit később érkezik, viszont hosszabb.
Alice azt mondja, Brooklyn és Rebecca két évvel ezelőtt
megpróbáltak elszökni a cirkuszba, mert akrobatának akartak
állni, de a szüleik nem engedték őket gimnasztikaórára.
Meggyőzték Danielt, hogy vigye el őket. Addig bujkáltak a
szomszédság végében, amíg el nem fáradtak és meg nem éheztek,
aztán a fiú hazavitte őket. Csak próbálkozás volt, és úgy tűnik,
azóta is jót nevet ezen mindenki.
A szökés ettől függetlenül természetesen lehetséges opció. Hogy
merült fel a téma? – kérdezi Watts.
Suzie Gray mondott néhány gonosz dolgot tegnap, miután
Rebecca hazament. Azt mondta Brooklynnak, az ő hibája, hogy a
szülei meg a nagyszülei veszekszenek, és mindannyian
boldogabbak lennének, ha egyszerűen elszökne.
Majdnem két teljes perc telik el, mire bármelyikük is válaszol.
Lefogadom, hogy több trágárságot is begépeltek és töröltek.
A műszaki elemzők először a nagyszülőket ellenőrzik. A két
Smitht is ráállítom erre.
Ramirez egyáltalán nem válaszol. Nem vagyok meglepve.
– Mire gondolsz? – Eddison olyan halkan kérdezi, hogy a
zokogó kislány ne hallja.
– Ha Brooklyn el akart volna szökni, nem tette volna meg
Rebecca nélkül – válaszolom ugyanolyan halkan. – Biztos
vagyok benne, hogy bántotta, amit Suzie mondott, de nem
hiszem, hogy elszökött. Szerintem inkább Rebeccához akart
volna futni, hogy megnyugodjon, ha már.
Bólint, majd ellöki magát az asztaltól. Én is így teszek, és
követem őt a másik tanácsadóhoz. A nő aggódva figyeli Suzie-t,
és a vastag, szürkészöld pulcsin keresztül a saját könyökét
markolássza. Amikor megállunk előtte, pislog, majd ránk néz.
– Sajnálom – motyogja. – Hermione Nance vagyok.
– Ugye tudja, mennyi idő kell a gyerekeknek, hogy a neve
hallatán Harry Potter jusson eszükbe?
– Egy másodperc – bólintja a tanácsadó egy fáradt mosollyal.
 – Maga Brooklyn nevelési tanácsadója, ugye?
Bólint, és elgondolkodó pillantást vet rám.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy bejött, és a kollégáját Suzie-val hagyta. És most
ő vigasztalja.
– Igen, én vagyok Brooklyn tanácsadója. Úgy döntöttünk, az
lesz a legjobb, ha a lányoknak különböző tanácsadói lesznek,
így a kivételezés gyanúja nélkül tudunk támogatók lenni.
– Mit tud nekünk mondani Brooklynról?
– Aranyos kislány. Mindig hajlandó segíteni másoknak. Nem
szereti a konfliktusokat. Ha vele vagy körülötte történik,
igyekszik kimaradni belőle.
– Tehát ha a szülei és a nagyszülei veszekednek…
Hermione bólint.
– Ebben a tanévben sokat járt az irodámban a szünetekben.
Aggódik.
– El tudja mondani, hogy miért aggódik?
– Általában nem, de… – Megrázza a fejét, rőtbarna tincsei
kibújnak a laza, kusza kontyból, ami most oldalra billen. – Az
apja szülei sosem kedvelték Alice-t. Nem tudom, hogy mi ennek
az oka. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, senki sem
lehetett elég jó Mrs. Mercer kicsi fiának. Nem hiszem, hogy
konkrétan Alice-szel lenne problémájuk, inkább az az
elképzelés zavaró számára, hogy egy másik nő is lehet a
legnagyobb fia életében. Az esküvő után évekig nem álltak
szóba egymással, csak azután, hogy Brooklyn megszületett.
Azóta Alice apósa minden egyes dolgot kritizál, amit Alice
anyaként csinál. Ez állandó feszültséget jelent, és határozottan
megterhelő az anyuka számára.
– És úgy tűnik, Brooklyn számára is.
– Ó, igen. Néha, miután a nagyszülei látogatást tettek náluk,
Brooklyn időpontot kér tőlem, csak hogy nyugodtan
ücsöröghessen egy kicsit az irodámban. Amióta újra
elkezdődött az iskola, az aggodalmai kicsit konkrétabbak lettek.
Eddison kihúzza magát, és a tollát a füzetéhez koppintja.
– Konkrétabbak?
– Úgy tűnik, a nagyszülei azzal fenyegetőznek, hogy bíróság
elé viszik a szüleit, hogy megpróbálják megszerezni a
felügyeleti jogot.
Hász vösólem! 5
Nos, ez az ügy vagy most lett egyszerűbb, vagy most lett
bonyolultabb, ez majd idővel kiderül, de az biztos, hogy
fordulóponthoz érkeztünk.
Eddison a fejét vakarja a füle fölött a tollal.
– Meglep, hogy még nem javasolta, hogy…
– …hogy talán a nagyszülei rabolták el? – fejezi be Hermione
a férfi helyett.
– Mennyire tartja ezt valószínűnek? – kérdezem.
Nem sieti el a választ, hüvelyk- és középső ujjával az
ingujjában tépked egy kósza fonalat.
– Nem tudom – mondja végül. – Valójában még sosem
találkoztam velük. Brooklyn nem akarja, hogy részt vegyenek
az iskolai rendezvényeken. Nem akar esélyt adni nekik arra,
hogy más szülők előtt kínos helyzetbe hozzák az anyját.
 – Jézusom – motyogja Eddison. – Annyi minden miatt kell
ennek a gyereknek aggódnia!
– Az ösztönöm azt súgja, hogy az elrablás most, amikor a
nagyszülők próbálják megszerezni a kislány felett a felügyeleti
jogot, kontraproduktívnak bizonyulna. Egyik papíron sem
szerepelnek gyámként.
– De…?
– De az emberek nem mindig gondolják végig a dolgokat. A
családok mindig zűrösek.
Istenemre, ez így igaz.
Miután délután beszélgettünk Hermione Nance-szel és
Brooklyn tanáraival is, egy barátságos, segítőkész lány képe
alakult ki a fejünkben, aki Suzie Grayen kívül folyton mosolyog
mindenkire, sőt gyakran még vele is próbálkozik. Introvertált,
de nem szégyenlős. Két tanára – az egyik az osztályfőnöke, aki
nyelvművelést és társadalomismeretet tanít neki, a másik pedig
a matematika- és a természettudomány-tanára – is arról
számolt be, hogy a csoportmunkák vagy prezentációk után
hagyni szokták Brooklynt csendben feltöltődni. Kettejük közül
Rebecca kedveli inkább a társaságot, de Brooklyn sem zárkózik
el a többi gyerektől. Csak neki kell utána egy kis csendes idő
egyedül. A kedvenc tantárgya a társadalomismeret, konkrétan
a történelem, de a művészet szorosan a második helyen áll. A
történelemprojektekhez készített poszterei mindig a legjobbak.
Amikor a zebraőrök megérkeznek, a buszparkolóban
gyülekeznek; a rendőrök a parkolóba húzódnak, hogy helyet
csináljanak a buszoknak, amikor jönnek. A zebraőrök közül
mind naponta találkozni szokott Brooklynnal és Rebeccával. Az
iskola előtti kereszteződésben két irányból is meg lehet
közelíteni az épületet, és a lányok szeretik váltogatni az
útvonalat, hogy minden őrnek oda tudjanak köszönni.
– Megkérdeztem tőle, hol van Rebecca – meséli az utolsó őr,
aki látta őket. Idősebb férfi, szőke haja alatt az arca olyan
kopott, akár a bőr a cipője orrán. Fluoreszkáló pánttal ellátott
kalapját forgatja a kezében, miközben beszél, ujjaival
aggodalmasan szorongatja a felhajtott karimát. – Azt mondta,
hogy Rebeccának haza kellett mennie, mert beteg lett, Daniel
pedig kirándulni van. Ő volt az egyik utolsó gyerek, aki aznap
elment, még pont a műszakunk vége előtt.
– Hány órakor?
– Hm. Negyed négykor? Vagy olyan három óra húszkor?
Körülbelül. Fél négykor szoktunk végezni. Brooklyn azt hitte,
hogy a szülei majd érte jönnek, de nem voltak ott. Javasoltam
neki, hogy menjen be az irodába, és a titkárnők majd felhívják a
szüleit, csak hogy minden rendben legyen, de azt mondta,
gyalog megy haza mindennap. – A férfi lenéz a fehér
pamutkesztyűbe bújtatott, ökölbe szorított kezére. – Azt
mondta, nem lesz semmi baja. Megígérte, hogy egyenesen
hazamegy, vagy Rebeccához. Nem rövidíti le az utat, nem áll
meg sehol.
– Szóval, amikor utoljára látta…
– Itt futott végig az úton, a járdán, és befordult a
lakóövezetükbe.
– Látott bárkit, aki úgy tűnt, hogy figyeli őt?
 – Csak Edithet – feleli, a másik őr felé intve. – Tegnap ott
állomásozott a megállóknál, szóval rálátott.
– Úgy tűnt, jól van – szól közbe Edith. – Nem kezdett el futni,
csak akkor, amikor odaszóltunk neki, hogy siessen haza. De
nem tűnt ijedtnek. Nem vett észre senki mást rajtunk kívül.
Nem lassítottak az autók, vagy ilyesmi. És senki sem
kanyarodott be a környékre közvetlenül utána.
– Mielőtt hazamentek volna, láttak a környékről sietősen
kijövő autót vagy embereket? – kérdezi Eddison.
A két őr egymásra néz, majd megrázzák a fejüket.
– Nem, uram – válaszolja a férfi. – Nem mondom, hogy nem
került sor semmi ilyesmire, de mi nem vettük észre.
– Köszönöm.
– Amikor az anyjával süteményt sütnek, mindig hoz egy-egy
kis zacskóval nekünk is – teszi hozzá Edith. – Mindig köszön, jó
napot, viszlát, és megböki Rebeccát, ha ő elfelejtené. Meg fogják
találni azt a drága kislányt.
Eddison nagyot nyel.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – szólalok meg.
Megfogom Eddison könyökét, és elindulunk. – Gyere! Menjünk
vissza a környékre, nézzük meg, nem néz-e ki másképp ebből
az irányból!
Elindulunk visszafelé, és figyeljük, látunk-e bármit, ami
feltűnő. A talaj feldúlt a kereséstől, de sehol egy sövény vagy
szikla, ami mögé el lehetne bújni. Akad ugyan néhány kerítés,
de azok közül csak néhány ér fel az elülső telekhatárig. A
legtöbb az udvart határolja el, vagy félhatárt képez a
szomszédok között. Azok pedig, amik az elülső szélekig érnek,
alacsonyak, ráadásul ritkásan sorakozó lécekkel, amik között át
lehet látni. Inkább csak dekorációként szolgálnak, mintsem
bármi igazi funkciójuk lenne, bár a bokára támadó kutyákat
távol tartják.
– Lehet, hogy valamelyik ház előtt parkolt egy kocsi? – veti fel
a lehetőséget Eddison.
– Az lehet. Egy szomszéd barátja, vagy valamilyen szerelő.
Bár azt hinné az ember, hogy a tulajdonos ilyenkor otthon van.
Úgy értem, egy ház mégsem olyan, mint egy lakás; vagyis
általában nem tartozik hozzájuk karbantartó kulcs.
– Hacsak nincs állandó ezermesterük. Ha elég sokáig dolgozik
neked valaki, könnyen előfordulhat, hogy adsz neki egy
kulcsot, vagy megmondod neki, hol tartod a pótkulcsot.
Míg vissza nem érünk Mercerék utcájához, a járdán több
embert is látunk, aki vagy segíteni jött, vagy csak bámészkodni.
Megszokásból felemelem a táblagépet, és fotózni kezdem az
embereket meg a csoportokat. A tettesek olykor megpróbálnak
valamilyen módon részt venni a nyomozásban, vagy azért,
hogy megpróbálják tévútra vinni azt, vagy azért, hogy
kiélvezzék a felhajtás izgalmát. Vagy, ha olyan közösségi
megmozdulásról van szó, mint ez, akkor azért, hogy
elvegyüljenek, és eltereljék a gyanút magukról.
Jó lenne, ha egyszerűen csak ki tudnánk szúrni valakit,
akinek a részvétele őszintétlennek vagy álságosnak tűnik, de
meglepően sokan vannak itt, akikre illik ez a leírás. Mindig
vannak ilyenek. Emberek, akik csak a sztori miatt jönnek, vagy
akiknek titkok rejlenek a múltjában, gyászturisták, akik azért
jönnek, hogy megmártózzanak mások fájdalmában és
félelmében.
Kearney és Burnside ügynök csatlakozik hozzánk, ahogy
közeledünk Mercerék házához. Watts és Scott kapitány egymás
mellett állnak, miközben Watts épp nyilatkozik az összegyűlt
újságíróknak. Megállunk a Copernik család telkének szélén, és
nézzük őket.
– Mi volt az iskolában? – kérdezi Kearney.
– Egész nap gyűléseket tartanak, hogy beszéljenek a
gyerekeknek a történtekről, és megerősítsék, hogy minden
idegen veszélyes – mesélem.
Fújtat egyet, és keresztbe teszi maga előtt a karjait.
– Még hogy minden idegen veszélyes! Nagyszerű duma, ezzel
sikeresen elérik, hogy egy teljes generációnyi gyerek rettegjen
a köszönéstől, és aztán majd csodálkozik mindenki, hogy
felnőttként miért utálnak ők is idegenekkel érintkezni. De te
erre már nem emlékezhetsz, túl fiatal vagy.
– Öt évvel vagyok fiatalabb, savta 6, nem ötvennel.
Bokán akar rúgni, de elhúzódom.
Az utca túloldalán Watts épp azt mondja, hogy még néhány
kérdésre válaszol, mire a riporterek túlkiabálják egymást. Watts
utál újságírókkal beszélni és a tévének nyilatkozni. Ingerültség
suhan át az arcán, mielőtt felszólítja egyiküket.
– Rossz előérzetem van ezzel az üggyel kapcsolatban –
suttogja Kearney.
Eddison lassan, finoman hozzám hajol.
 Hagyom, hogy a kezünk leereszkedjen kettőnk közé, majd a
kisujjamat az övé köré hurkolom.
– Nekem is.

5
Isten ments! (héber)
6
nagyi (héber)
 6

Fél tizenegy körül végül összepakolunk mára, mert még másfél

órás út vár ránk vissza Quanticóba, és utána még egy félórás
Manassasba, ahol a legtöbben lakunk, és nagyjából ennyit fog
utazni Kearney is, aki Fairfaxben lakik. Lehurrognak minket,
amikor úgy döntünk, hogy praktikusabb lenne az irodában
aludni, mint hazamenni.
Cass – és ilyen későn már abszolút Cassnek hívjuk, még ha
valójában tart is a munkaidő – besiet Mercerék udvarára. Pár
perccel később Bran meg én is követjük. Jobb – egyszerűbb –
lenne megvárni Mercedest a kocsinál, de ha idegenek
lézengenek egy nagy, sötét jármű körül, az nagyon idegesíti az
embereket, pláne, amikor mindenki így fel van spannolva és
meg van rémülve. Szóval inkább egy utcai lámpa alatt
ácsorgunk, itt rendesen meg vagyunk világítva, ami rögtön
megnyugtatóbb látványt nyújt, már amennyire egy csapat állig
felfegyverzett, kimerült szövetségi ügynök látványa
megnyugtató lehet.
Amíg arra várunk, hogy Mercedes összepakoljon a házban,
kibontom a kontyba kötött hajamat, hogy enyhítsem a nap
folyamán egyre jobban erősödő fejfájást. Az a nagy, nehéz
hajtömeg, ami egy irányba kényszerül, határozottan
közrejátszik ebben. Bár úgy tűnik, mintha Bran mindebből
semmit nem venne észre, odanyúl, és megragadja a tarkómat,
hüvelyk- és mutatóujja a megfeszült izomra simul.
Cass felnevet az alig visszafojtott nyögésemet hallva.
Mercedes szerint ez a kis tüsszentésszerű nevetés az oka annak,
hogy Cass beceneve az akadémián Cica volt. Egyszer – egyszer –
megkérdeztem, miért éppen Cica, és miért nem Macska, és
Mercedesnek alig volt ideje elhadarni, hogy Cass milyen imádni
valóan zsebméretű volt akkoriban, mert az említett zsebméretű
macskadémon elkezdte őt kergetni az irodában. Valaki, aki
aznap este szintén jelen volt a csapatból, fogalmam sincs, hogy
ki, készített egy íróasztalra kihelyezhető névtáblát, amin az állt:
„Cica Kearney (Zsebméretű, Mindenki Örömére)”. Cass utálja,
de az irodában körbement a tábla a kihívással, hogy vajon ki
tudja odacsempészni az asztalára, és mennyi időbe telik, amíg
észreveszi.
– Debería haber sido una noche de tequila 7
– sóhajtja
Mercedes, amikor csatlakozik hozzánk.
– De nem úgy lett.
– Hát nem – ért egyet. – Szerintem…
– Ramirez ügynök!
Mind a négyen a ház felé fordulunk, Bran keze lecsúszik a
nyakamról. Egy nő jön lefelé a verandán, és felénk tart.
– Ramirez ügynök, sajnálom, csak azt akartam
megkérdezni… – A nő megáll, ahogy meglát engem, és a szája
elé kapja remegő kezét. Majd váratlanul élesen felsikolt, a
nyakamba veti magát, és zokogni kezd.
 – Alice Mercer – motyogja Mercedes. Azt hiszem, feleslegesen.
Átkarolom a síró nőt, és erősen tartom. Meg sem próbálok
megszólalni. Nem lehet mit mondani. Sajnálom, hogy annyira
hasonlítok az eltűnt lányára, hogy mindenkit halálra rémítek
vele? Sajnálom, hogy ha rám néz, az a kérdés merül fel önben,
vajon a lányából lesz-e valaha felnőtt? Sajnálom, hogy minden
szőke gyereket megnéz, és kétségbeesetten szeretné, hogy a
kislánya otthon legyen, biztonságban? Egyszerűen tényleg nem
lehet mit mondani.
Egy férfi – feltehetően a férje – csatlakozik hozzánk a
verandáról, és megpróbálja elhúzni a nőt, gyengéden rángatva
a vállát. Mercedes segít neki, majd együtt visszaterelik Brooklyn
anyját a ház felé. Továbbra is sír, és botladozva halad felfelé a
lépcsőn. Végül bekísérik az ajtón.
Bran és Cass is engem néz. Ahogy Watts is, aki néhány
méterről figyeli a kimerült Scott kapitányt, aki az éjszakai
műszakot már felsorakoztatta a felhajtó végénél.
– Oké, rendben, értem. Rossz ötlet, hogy itt vagyok.
Cass ismét tüsszent, és lehajtja a fejét, hogy elrejtse a nevetés
jelét csillogó szemében.
– Az irodában bőven lesz elég munka, Sterling – feleli Watts,
és legalább megpróbál együttérzőnek tűnni. – Rengeteg
információt kell átnézni.
Mercedes csak pár perc elteltével tér vissza, és még
fáradtabbnak tűnik, mint az előbb.
– Haza? – kérdezi reménykedve.
– Haza – feleli Bran, és elkezd minket az autónk felé terelni.
Int Wattsnak, aki biccent neki, majd kezet ráznak Scott
kapitánnyal, és ő is a saját kocsija felé trappol.
– Mercedes, aludhatok nálad ma este? – Cass becsatolja
magát, lerúgja a cipőjét, és bekuporodik az ülésbe. – Nem
akarok visszamenni Fairfaxbe.
– Persze. Amúgy ki is hagyhatjuk Quanticót, és mehetünk
egyenesen Manassasba, így megspórolhatjuk az időt, amit
teljesen feleslegesen az irodában töltenénk. Reggel meg jövünk
egyenesen vissza Richmondba?
– Kivéve Elizát – vágja rá Cass, és az orrát ráncolja, amikor
rajtakap, hogy kinyújtom rá a nyelvem. Tudom, hogy az
irodában sok hasznom lesz, de inkább a terepen lennék a
csapattal.
– Mierda. A kocsid Quanticóban van? – kérdezi Mercedes.
Megrázom a fejem.
– A házban van – közli vele Bran.
– Úgy érted, A Házban? – kérdezem ártatlanul, a megfelelő
hangsúlyt használva.
Hosszú, érzelmileg megterhelő nap volt, talán ezért sem
lepődik meg azon egyikünk sem, hogy Mercedes azonnal
összeomlik. Totálisan kiborul, a fejét az ablakhoz veri, és úgy
nevet, hogy potyognak a könnyei. Ez aztán Casst is felbújtja, de
ő az üléstámlába temeti az arcát, így nem halljuk olyan tisztán.
Bran rám néz, látja, hogy az ajkamba harapok, hogy
megpróbáljak komoly arcot vágni, majd sóhajt, és beindítja a
kocsit.
Bran lakott már pár helyen a tizenkilenc év alatt, amióta
Quanticóba helyezték, de mindegyik lakás volt. Végül öt
hónappal ezelőtt vett egy házat. Nem is akármilyen házat,
hanem A Házat, közvetlenül Mercedes háza mögött. Közös a
telekhatáruk. A hátsó tornácához csatolt tűzrakóhely közös
felügyeletén vitatkoznak. Szó szerint oda tudnak szólni
egymásnak a hátsó bejárattól, és alig kell felemelniük a
hangjukat.
Amikor Brandon Eddison végül úgy döntött, hogy gyökeret
ereszt, megvásárolta A Házat, közvetlenül a munkatársa háza
mögött, akit testvérének tekint.
Mégsem tudja rávenni magát, hogy az otthonának nevezze.
Az otthona Manassas általános környéke, pontosabban az a
hely, ahol a munkatársai adott pillanatban éppen tartózkodnak.
Az otthon nem egy helyet jelent, hanem embereket – kivéve, ha
azt tervezi, hogy arccal a matracára borul, és úgy marad, de egy
matrac mégiscsak túl kicsi ahhoz, hogy az ember otthonnak
nevezze. A saját helyét sem tudja annak hívni.
Öt hónapja A Házként emlegeti, mert még mindig képtelen
kimondani, hogy „az én házam”.
Mercedes, a képeslapra illő kertes házikójával, és Cass, az
unokatestvérével közös ikerházzal, úgy gondolják, hogy ez a
legviccesebb dolog a világon.
Még Vic sem tudja megállni, hogy ne kuncogjon, amikor A
Házra utal. Hallani lehet a nagybetűket. És ez a csapat nem
lenne a mi csapatunk, ha nem szívatnánk Brant emiatt.
De mivel Bran csodálatos ember, annak ellenére, hogy egy
mogorva sündisznó, elég jó fej ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyja, ha rajta nevetünk, úgyhogy begurul egy autósbüfébe,
hogy kaját vegyünk, mivel egyikünk sem evett reggel óta.
Szanaszét voltunk, amikor Eli Copernik megjelent az általa
készített szendvicsekkel, amik aztán egy szempillantás alatt el is
fogytak.
Az út első felét azzal töltjük, hogy összehasonlítjuk a
jegyzeteinket; lehangolóan kevés az összehasonlítani-való.
Brooklyn Mercer nem tűnhetett el csak úgy a föld színéről,
miközben hazafelé tartott, mégis arra mutat minden
információnk, hogy ez igenis így történt. Ahogy a fáradtság
egyre jobban elhatalmasodik rajtunk, a beszélgetés elhalkul.
Amikor Bran házához érünk, Mercedes és Cass álmosan
elköszönnek, kikászálódnak a kocsiból, és az udvaron keresztül
Mercedes házikójához battyognak. Bran meg én a hátsó ajtónál
állunk, és megvárjuk, hogy a belső világítás felkapcsolódjon.
– Reggel beugrasz az irodába, vagy egyenesen visszaindulsz
Richmondba? – kérdezem. A hangom lágy, mert éjfél után ezt
kötelezőnek érzem.
– Az irodába – válaszolja. – Cassnek szüksége lesz pár ruhára a
táskájából, és beszélni akarok Yvonne-nal, hogy be tudjon
számolni a fejleményekről.
Hozzá hajolok, érzem, ahogy a falnak dől, és néhány percig
csak állunk ott, és lélegzünk. A parfümje nagy része
elhalványult, de még mindig ott egy leheletnyi a gallérján.
Kellemes, ismerős és kissé bizarr, hogy egyáltalán mit keres
rajta, tekintve a mai napunkat. Egyszerre megnyugtató és
izgalmas. Ezt az érzést eddig csak vele kapcsolatban ismertem.
Az egyik keze a tarkómra vándorol, és a merev izmaimat
gyúrja. Ezen a ponton az állam a kulcscsontjába fúródik, talán
az egyetlen dolog, ami egyenesen tart.
– Nem maradsz itt ma este? – motyogja.
A kelleténél nagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy
megrázzam a fejem.
– Nem, hacsak nem akarod nagyon. Gondoltam, mindketten
jobban ki tudnánk pihenni magunkat külön, tekintve…
– Valószínűleg igazad van.
Egyikünk sem mozdul, bár a keze továbbra is a nyakamban
lévő csomókon dolgozik.
– Majdnem oké? – suttogom az ingébe. Nem azt kérdezem, jól
van-e, elég a majdnem.
– Össze fogom szedni magam.
Ami nem ugyanaz, mint az igen. Ez is egy olyan mondat, amit
nem szívesen feszegetek.
Három éve randizunk és négy éve dolgozunk együtt, de még
mindig vannak olyan határvonalak, amelyek azt kiáltják, hogy
NE KÖZELÍTS! Faitht egyikünk sem hozza szóba, ha lehet. Vagy
felhozza ő, mert muszáj, vagy nem kerül szóba. Még egy ilyen
időszakban sem.
– Utálom, hogy nem tudok válaszolni a kérdéseikre – szólal
meg néhány perc múlva. – És nem is a tegnap vagy a ma életük
legrosszabb napja. Az majd holnap lesz, amikor a kezdeti sokk
épp csak annyira múlik el, hogy rájuk telepedjen a történtek
teljes súlya és a félelem. Egy nap iszonyatos. De két nap…
Az ajkamat a bőre alatt lüktető pulzusra szorítom, és várok.
 – Két nap a valóság.
– Szerinted Daniel Copernik fel fog hívni?
– Még nem. Ha hamar megtaláljuk a kislányt, akkor talán
soha. Ott van neki Rebecca meg a szülei, rájuk kell
koncentrálnia.
– De már sosem lesz a régi, ugye?
Nem válaszol. Nem is kell válaszolnia.
Végül feltolja magát, hogy egyenesen a falhoz álljon, a másik
kezével a hajamat simogatja. Hagyom, hogy a mozdulattal egy
kicsit közelebb húzzon magához, az állán lévő pár órás borosta
a halántékomat súrolja. Az ezt követő csók gyengédebb, mint
amire számítottam, különös tekintettel a… Nos, erre az egészre.
Úgy veszi a fejemet a kezébe, mintha valami értékes, törékeny
dolog lennék, és másra sem tudok gondolni, mint arra, vajon
mennyi düh tombolhat a bőre alatt, hogy úgy érzi, ennyire
óvatosnak kell lennie.
– Akkor megpróbálsz aludni? – kérdezem, amikor
elhúzódunk egymástól, hogy levegőt vegyünk.
– Meg te is. És sajnálom a holnapi napot.
– Úgy érted, a mait?
Halványan elmosolyodik, épp csak megrándul az ajka. A
semminél több.
– Ez van – folytatom. – Yvonne-nak rengeteg feldolgozatlan
adatot kell majd elemeznie, és mindenképp meg akarom nézni,
hogy a nagyszülők benyújtották-e a Brooklynnal kapcsolatos
jogi papírokat. Jó vagyok a kutatásban. Nem veszítünk semmit
azzal, ha az irodában maradok, és másoknak is kényelmesebb
így.
– Igen, de tudom, mennyire utálod, ha a külsőd befolyásolja
ezt az ügyet.
A részlegvezetőnk – Vic főnöke – egyszer leszidta Brant,
amiért nem nézett ki szakszerűen, amikor kicsit hosszabbra
engedte nőni a haját. Nem hosszúra, még csak nem is
bozontosra: épp csak annyira volt hosszú, hogy az ősz szálakkal
kevert sötét fürtjei meglibbenjenek, ahogy mozog. Más szóval:
ahogy én szeretem, mert én sosem titkoltam, hogy odavagyok a
fürtjeiért. Nem vitatkozott a részlegvezetővel. De nem is vágatta
le a haját. Brannek már reggel hatkor olyan erős a borostája,
mint másnak délután ötkor, és utálja mind a borotválkozást,
mind a gondolatot, hogy arcszőrzetet növesszen. Bran egész
pályafutása során az elfogadható és a nem elég profi kategóriák
közötti óvatos határvonalon mozgott, de ez mindig is csak a
karrierjének egyik eleme volt. Az, hogy hogyan néz ki, nem
befolyásolja a tényleges ügyeket.
Ennek ellenére érti, miért zavar engem a külsőm. Ugyanúgy
érti, mint Mercedes. Mercedes, aki kizárólag tökéletes
sminkben lép ki az utcára, mert az eltakarja a két csipkézett
sebhelyet az arcán, amit egy törött üveg okozott neki
gyerekkorában. Mert van különbség aközött, hogy valaki
szégyenérzés nélkül felvállalja a sebhelyeit, és aközött, hogy
közszemlére teszi őket, hogy mások megjegyzéseket
tehessenek rá.
Bran újra megcsókol, aztán a kocsimhoz kísér, és addig áll a
felhajtón, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy szépen
kiállok. Addig nézem őt a visszapillantó tükörben, amíg be nem
fordulok a sarkon.
Nincs messze a lakásom, alig több mint negyedóra, ha
minden közlekedési szabályt betartok. Azzal ellentétben, amit a
csapatom tagjai állítanak, igenis észszerűen vezetek, ha nem
kell rohannunk a munka miatt. A korábbi csoportvezetőm,
Finney, akinek az előléptetése előtt gyakran kellett egy
kocsiban ülnie velem, teljesen begőzölt, ha rohanásban
voltunk, és én ültem a volán mögé. Bármennyire is rettegett,
valójában soha nem okoztam balesetet, sem bármilyen kárt a
járműben vagy az utasokban. Erre pedig, azt hiszem, büszke
lehetek.
Megnézem a leveleimet, a nagy részét a postaládák mellé
helyezett szemetesbe dobom, aztán elindulok felfelé. Nem is
vesződöm azzal, hogy felkapcsoljam a villanyt, amikor beérek a
lakásba. Gyakran jövök haza ilyen kimerülten, csukott
szemmel is ismerem a járást. A táskák és a kulcsok ott vannak
az ajtó mellett, a fegyver a kanapé melletti asztalnak álcázott
széfben, a stopperórám a konyhában lévő vízforraló tetején.
Miután átöltöztem pizsamába, megmosom az arcomat és a
fogaimat, aztán a szekrény felé veszem az irányt, hogy
elővegyem a holnapi – azaz mai – ruhákat, és azonnal
megbotlom a ruhazsákban, ami az egyik sarokban kapott
helyet, és úgy tűnik, egyre csak nő. Morogva belerúgok, de
ahogy ezt előre is sejtettem, nem segít. Lehet, hogy nyolcmillió
kiló tüll és szatén van abban a zsákban, de mégis olyan kis
semmi.
 A Ruha.
Az Esküvőről, Amire Soha Nem Került Sor.
Ott lakik a szekrény sarkában, és bár többször előfordult,
hogy elhatároztam, végleg megszabadulok tőle, végül mindig
visszavonulót fújtam. Amikor eljutok odáig, hogy már
majdnem kész vagyok elengedni, valami azt mondja, hogy de
még ne most.
Tudom, hogy van valami oka annak, hogy tartogatom azt a
ruhát, csak nem tudom, mi az. Bármi legyen is ez a tétovázás,
van valami, amire szükségem van még tőle. De az is lehet, hogy
ez egy korlát, ami fájdalmas, de mégis kényelmes módon
emlékeztet valamire, amitől sikeresen eltávolodtam, és egy
póráz, ami megakadályozza, hogy ugyanabba a hibába essek.
Hát, nem tudom.
Cliffet a zsinagógában ismertem meg, még akkor, amikor a
szüleim közelében laktam, és hagytam, hogy anyám
rábeszéljen néhány szinglitalálkozóra. Egy rendes zsidó fiú volt,
akinek az anyja azon kevés emberek egyike, akiket basáskodó
anyám a barátjának nevezhet.
Anyám sosem volt elégedett azzal, amit csinálok, és Cliff volt
az egyetlen olyan döntésem, aminek örült. Utálta a főiskolai
szakomat, utálta a munkámat, utálta, hogy nem vele és abával
lakom. Annak azonban nagyon örült, hogy egy rendes zsidó
fiúval járok, és hogy vele maradok, annak ellenére, hogy nem
voltam benne biztos, hogy tényleg szeretem.
Nem utáltam. Aztán megkérte a kezemet, mindkét szülőpár
velünk ült az asztalnál, ő térdelt a gyűrűvel, és szinte mindenki
figyelmét magára vonta a zsúfolt étteremben. Nem jött szóba
kettőnk között a házasság témája korábban. Még egy éve sem
jártunk. De annyi ember előtt kérte meg a kezem, hogy
őszintén szólva nem voltam képes nemet mondani. Olyan sok
ember figyelme mellett nem. Olyan nagy nyomás mellett nem.
Az anyám teljesen odavolt. Ő meg Cliff is arra törekedtek,
hogy minden azonnal el legyen döntve. Válasszuk ki a
helyszínt, a fotóst és az ételszállítót, és foglaljunk le mindent!
Vegyük meg a ruhát!
A Ruhát.
Még nem álltam készen, ők ennek ellenére erőltették és
erőltették, és azt éreztették velem, hogy nem mondhatok
nemet. Mintha rossz ember lennék amiatt, hogy nem akarom
ezt, hogy nem állok rá készen.
Talán ezért nem szabadultam meg A Ruhától. Rávettek, hogy
vegyem meg, még mielőtt készen álltam volna rá, ezért
ragaszkodom hozzá, amíg készen nem állok elengedni. Amíg én
úgy nem döntök, hogy készen állok rá. Ezt más nem döntheti el
helyettem.
Annak ellenére, hogy a barátaim olykor gyengéden
szurkálódnak, hogy szabaduljak már meg tőle.
Magamban morgolódva beljebb tolom a táskát a sarokba,
majd gyorsan átnézem a kosztümjeimet és a blúzaimat, hogy
megtaláljam a megfelelő kombinációt reggelre, és ne akkor
kelljen majd gondolkodnom rajta. Próbálok elaludni, nem
tudom kiverni a fejemből.
Van, akinek szörny van az ágya alatt, egy rémálom a komódja
mögött.
Nekem A Ruha van A Szekrényben, és az elhúzódó önutálat,
ami abból fakad, hogy hagytam magam manipulálni, hogy
olyat tettem, amit nem akartam. Attól, hogy a sebedet úgy
szerezted, hogy elmenekültél valami elől, az még ugyanúgy egy
seb marad. Brooklyn is meg fogja tanulni ezt a leckét, ha nem
találjuk meg időben.

7
Jobb lett volna, ha ezt az estét tequilázással töltjük. (spanyol)
 7

Hajnali öt előtt érkezem meg az irodába, miután feladtam, hogy

el tudok aludni. Nem én vagyok az egyetlen – a másik három
csapattag is begurul húsz perccel később, Bran meg Mercedes
egy zombiként csoszogó Casst támogatnak. Úgy néznek ki, mint
a szülők, akik az iskolába próbálják elvinni a vonakodó
gyereket.
Mercedes elengedi Casst, és felkapja a táskát az asztala alól.
Amíg vissza nem tér, addig Bran tartja Casst. Közben kiissza
utazóbögréjéből a kávéja maradékát, majd leteszi az asztalára.
Őt ismerve annyi eszpresszó volt benne, amennyi a legtöbb
egészséges embert megölné, és valószínűleg nem ez az első
adagja ma. Sok rossz szokást felszedtem, amióta az FBI-hoz
csatlakoztam – vagy Quanticóba jöttem –, de az, hogy kávéra
cseréljem le a véremet, nem tartozik közéjük.
– Mindjárt visszajövünk – jelenti be Mercedes jóval
vidámabban, mint ahogy azt ilyen kevés alvás után várná az
ember. Casst a mosdó felé terelgeti.
– Métela en la bañera de una vez y abre el agua 8
– motyogja
Bran.
– Si no lo hago contigo, no lo haré con ella tampoco 9.
– Pero a mí sí me lo has hecho 10.
 Mercedes a szabad kezével oldalba böki Brant.
– Tudjátok, mellettetek megtanultam spanyolul, szóval most
már semmiről nem fogok lemaradni. – Az asztalom szélére
ülök, és belekortyolok a teámba. – Néha úgy gondolom, jobb
volt a tudatlanság.
– De akkor nem tudtad volna elküldeni anyámnak azt a
kedves levelet, amiben folyton váltogatod a spanyol meg az
olasz nyelvet.
– Azt hiszem, utállak.
– Bekeretezte, meg minden.
Bran átválogatja a cetliket, amik a monitorja szélén gyűltek
össze tegnap óta. A legtöbbjüket kidobja. Egy pillanat múlva
üres kézzel odajön, és talpra ránt. Ezt egy gyors ölelés és egy
arcra puszi követi, pedig az irodában sosem csinálunk ilyesmit.
Ennek oka részben a személyes preferencia, részben pedig az a
határozottan megfogalmazott proaktív kérés a HR részéről,
amit azután intéztek felénk, hogy közöltük, egy pár vagyunk.
Az épületben most csak mi vagyunk, és ahogy az irodák felé
pillantok, látom, hogy sehol nem ég a villany. Végighúzom az
ujjam Bran sötét karikás szeme alatt.
– Aludtál valamennyit?
Megrántja túl laza fonatom végét, és kiveszi a gumit.
– Miért, te?
– Én nem.
– De cualquier manera, no dormimos mucho 11. Fordulj meg!
Visszaülök az asztalra, és felhúzom a lábaimat, hogy
megforduljak, háttal neki. Hallom, ahogy kihúzódik és
visszacsukódik a felső fiók, majd Bran szétnyitja teljesen a
hajfonatom maradékát. Lassan átfésüli, különös figyelmet
fordítva azokra a csomókra, amiknek a kiszedéséhez otthon túl
fáradt voltam. Csodálatos érzés – nemcsak a fésű fogainak
enyhe súrlódása a fejbőrömön, hanem az ujjai is, ahogy a
hajamban mozognak, vagy a fülemet védik. Néhány perc
múlva a fésű az ölembe hullik, majd érzem, hogy a hajam
finoman meghúzódik attól, hogy Bran szétválasztja. Nincs
szükségem tükörre, hogy tudjam, a holland fonat rendezett és
szoros, minden egyes hajszál a helyére simul.
Soha nem felejtette el a nyolc évvel fiatalabb húga mellett
szerzett készségeket. Mert sem a testvére legjobb barátnői, sem
azoknak a nőknek a zöme, akiket azóta beengedett az életébe,
nem hagyták neki. Még Mercedes is segítséget kér tőle a hajával
kapcsolatban az igazán fontos randevúk előtt.
Cass javarészt száraz, amikor Mercedes visszahozza, csak a
haja sötét a nedvességtől, közvetlenül az arca körül.
Valószínűleg arccal előre lökte bele Mercedes egy vízzel teli
mosdókagylóba. Egy emlékezetes kocsmázás után én is
részesültem már ebben a kezelésben.
Velem ellentétben Cass nem tűnik különösebben
feldobottnak tőle.
– Valószínűleg a tárgyalóteremben leszek – közlöm velük,
miközben ők a zsebeiket rendezgetik. – Nálam lesz a mobilom,
de a nap nagy részében az a vonal is működni fog.
– Van ennek valami különleges oka? – kérdezi Mercedes.
– Nem fog annyira feltűnni, mintha itt kint lennék. Nem
szégyellem vagy bátortalanít el, hogy benn kell maradnom,
egyszerűen csak jó ötletnek tartom. És tudom, hogy Anderson
elakadt a plusz papírmunkájával a legutóbbi zaklatási
szeminárium miatt, amin muszáj volt részt vennie, és nem
akarom hagyni neki, hogy itt poénkodjon nekem.
– Hogyhogy még egyikőtök sem ölte meg? – sóhajt Bran. –
Biztos vagyok benne, hogy az emeletről minden nő szívesen
szolgáltatna nektek alibit.
– Pontosan – jegyzi meg Mercedes, és megvonja a vállát. – És
amiatt túl gyanúsnak is nézne ki a dolog.
Watts sétál be egy gőzölgő bögrével és egy teljes doboz
proteinszelettel. Amikor leteszi a kávét, feltépi a dobozt, és
mindannyiunknak odadob egy-egy becsomagolt szeletet.
– Egyetek valamit! – parancsolja.
– Te aludtál valamit? – kérdezem tőle.
– Aludt bárki is? Az embereim már úton vannak Richmond
felé; mondtam nekik, hogy egyenesen oda menjenek.
Ő azonban valamiért ide jött. Mindannyian várjuk, hogy
kiderüljön, miért.
– Ma reggel kaptam egy e-mailt a pszichológusok
osztályvezetőjétől – motyogja, beleharapva a proteinszeletébe.
– Szeretnék, ha Eddison itt maradna Sterlinggel, és együtt
dolgoznának a kutatáson.
– Nem vagyok veszélyeztetett! – tiltakozik Bran azonnal.
– Egy kicsit igen, de nem annyira, hogy levegyelek az ügyről,
és egyébként sem ezt kérik. De a tegnapi nap kemény volt
számodra. Én is láttam. A csapatod is látta, akár beismerik, akár
nem.
Bran ránéz a többiekre. Cass a szemébe néz, kicsomagolja a
reggelijét, majd az egész szendvicset a szájába dugja, hogy ne
tudjon válaszolni.
– A pszichológusok nem büntetni akarnak – folytatja Watts,
miután világossá válik, hogy egyikünk sem fog megszólalni. –
Csak aggódnak a jólétedért, ahogy az ügy folytatódik. És meg
kell mondjam: ha Sterlinggel a háttérben maradsz, akkor úgy
néz majd ki, mintha ti húztátok volna a rövidebbet, nem pedig
úgy, mintha parancsba adták volna.
Bran felhoz néhány félszeg érvet, de inkább csak a formaság
kedvéért. Az asztalomnak támaszkodik, miközben nézzük,
ahogy Cass és Mercedes elindul Watts után, Richmond felé.
Watts megfordul, amikor már majdnem a lifteknél tartanak,
és visszadugja a fejét az üvegajtókon át.
– Eddison, ne hagyd, hogy Sterling teljesen elmerüljön a
munkában! Időnként szólj rá, hogy emelje fel a fejét!
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
Mindhárman eltűnnek a szemem elől, Bran meg én pedig
még egy kicsit üldögélünk az asztalomon. Ha nem is kényelmes
ez a csend, de legalább ismerős.
– Sajnálom – suttogom végül.
Bran megvonja a vállát, ami merev és feszes.
– Ez van. Továbbra is a tárgyalóteremben akarsz dolgozni?
– Igen. Nem akarok ma olyan emberek között lenni, akik
ezen az ügyön dolgoznak.
– Ugye tudod, hogy szombat van?
 – Ami csak annyit jelent, hogy a legtöbben tíz körül érnek be.
Sóhajtva elismeri, hogy igazam van, aztán összeszedjük a
holminkat, és felmegyünk a tárgyalóba, hogy Eddison és
Sterling szerepében munkához lássunk. Yvonne, a csapat
elkötelezett műszaki elemzője fél hét körül fut be egy doboz
fánkkal és kísérteties arckifejezéssel. Saját irodája van az épület
mellett, ahol a szupererős számítógépei nagyobb biztonságban
vannak, mint a mieink a fülkékben, ma mégis egyenesen a
tárgyalóterembe sétál, és a holmiját az asztalra dobja.
– Dolgozhatok ma itt?
– Persze – felelem lassan, és olyan távolságra tolom
magamtól a laptopot, hogy a karomat össze tudjam fonni az
asztal felett. – Szükséged van a teljes helyiségre, vagy…
– Nem, úgy értettem, hogy veletek. A mai napon szükségem
van egy kis emberi interakcióra.
– Hát jó.
Lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.
– Csak egy évvel idősebb, mint a lányom.
Basszus. Értem.
– A második kávé után lenyúljuk Vic Keurigot – tájékoztatom,
és célzott pillantást vetek a sárga utazóbögrére.
Önkéntelenül felnevet, majd elővesz néhány dolgot a
retikülnek álcázott hatalmas táskájából. – El kell hoznom
néhány dolgot az irodából. Mindjárt jövök.
Eddison a nyomába szegődik, hogy segítsen neki cipekedni.
Nagyjából negyedóra múlva két monitorral és egy kábelektől
meg zsinóroktól duzzadó laptoptáskával térnek vissza. Segítek
nekik szétválogatni őket, majd felállítani mindent az ajtóhoz
közelebb eső asztal kényelmes munkaterületén.
Eddison egy kicsit arrébb tolja a holminkat, hogy helyet
csináljon ehhez. Én vagyok az egyetlen a csapatból, aki képes
Yvonne-nak segíteni bármilyen technikai dologban, mert –
ahogy ő szokta mondani – én vagyok az egyetlen, aki egy kicsit
is konyít az okostelefonnál fejlettebb dolgokhoz.
Néha Eddison túl fáradt, vagy túl elkeseredett, és olyankor
feltesz neki ostoba kérdéseket. Yvonne lépésről lépésre adott
utasításai lekezelőek, sértőek, és hát egyszerűen nem lehet őket
nem imádni!
Az utolsó zsinór is helyére kerül, és bekapcsolódik minden.
Amíg a rendszer beindul, Yvonne a fánkokkal teli dobozban
kotorászik, kettőt szalvétára rak belőle, és átnyújtja nekem.
– Juharszirupos és szalonnás. És még mindig – rám néz és
pislog egyet – meleg.
Megpróbálok mosolyogni, de mivel a fánk nagy részét a
számba dugtam, valószínűleg nem sikerült túl jól.
– Rágd meg, Sterling! Az ételt meg kell rágni.
– Igenis, asszonyom – motyogom.
– És nem beszélünk teli szájjal. Ez a fickó rossz hatással van
rád.
Eddison felnéz a dobozról, amiben a többi fánk hever.
– Hé!
Kuncogok, és igyekszem lenyelni a falatot.
– Köszönöm a fánkot.
– Mm, aham.
 Visszadőlök a székembe, és lenyalom a szirupot az ujjaimról.
Csak egy kicsit sós és zsíros a szalonnától, és ez nagyon bejön
így. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a sertésszalonna
iránti rajongásom miatt nulla bűntudatom van.
Eddison csúnyán néz mindkettőnkre, majd két csokimázas
fánkot tesz egy szalvétára, és visszaül.
– Hol akarjátok kezdeni? – kérdezi Yvonne.
– Kaptunk jelentést az éjszakai műszak kapitányától a tegnap
esti munkáról? – kérdez vissza Eddison.
Yvonne a képernyőjére pillant, mielőtt válaszolna.
– Nem, de az éjszakai műszak még tart néhány percig.
Gondolom, úgy egy óra múlva kapunk jelentést, hacsak nem
küld nekünk Watts egy szóbelit.
– Akkor át kell néznünk a bűnözői nyilvántartás találatait,
még egyszer ellenőriznünk kell, hogy az iskola nem hagyott-e
ki valamit a háttérellenőrzés során, és utána kell néznünk
Franklin Mercer szüleinek. Szeretném én vállalni Merceréket! –
mondja Eddison.
– Én pedig megnézem a nyilvántartást – ajánlom fel.
– Tehát az iskola az enyém. – Yvonne megrázza a fejét, sűrű
tincsek csusszannak a barackszínű selyemblúzán. – Oké. Miért
is választottuk ezt a munkát?
– Hogy segíthessünk. – Eddison fölé hajolok, és megérintem
Yvonne telefonját, mire a képernyő világos lesz. A háttérképén
négy gyerek vigyorog, az arcuk összenyomódik, hogy mind
beleférjenek a képbe. – És hogy biztonságosabbá tegyük a
világot.
 – Emlékeztess erre naponta néhányszor! Jó?
– Ahogy szeretnéd.
Az egyik monitoron zenét indít el, ami elég halk ahhoz, hogy
ne zavarja a beszélgetést vagy a telefonhívásokat, de elég
hangos ahhoz, hogy kitöltse a teret meg a csendet, ami akkor
érkezik, ha az ember a munkába temetkezik. Néhány ügynök
olykor betéved a részlegünkre, hogy papírmunkát intézzen
vagy kutasson. A hétvégi pihenőnapokat nem sokan veszik ki
az Irodában, különösen a Kiskorúak Ellen Elkövetett Bűntettek
Osztályán, így a nap előrehaladtával egyre többen jönnek.
Yvonne szétválogatta a helyi, richmondi visszajelzéseket a
szexuális bűnözők nyilvántartásában, és bűncselekmény
szerint rendezte őket. Most rajtam a sor, hogy átnézzem az
adatokat, és kontextusba helyezzem őket. Amikor egy gyerek
eltűnik, a magánélet, mint olyan, megszűnik. Szinte egészen. És
nem csak a szülők számára. A nyomozás kiterjed a környékre,
majd azon túlra is, és az emberek életének legapróbb
részleteibe is beleássuk magunkat, hogy megtaláljuk a
gyereket, remélhetőleg épségben és egészségben.
Brooklynék utcájában nem voltak ilyesfajta bejelentések, de a
szomszédságában három is. Túl közel vannak az iskolához
ahhoz, hogy bármelyikük esetében is gyerekáldozatokra
lehetne számítani, de azért csak megnézem őket. Az egyik férfi
egy durva drogos trip során levetkőzött, és meztelenül
körbefutotta néhányszor az idősek otthonát, ahol dolgozott,
végül egy nyolcvanhét éves nő ágya alá bújt, és arról
panaszkodott zokogva, hogy idegen hangyák emésztik fel
belülről kifelé. A lakókat és a személyzet egy részét bizonyára
megviselték a történtek, de a rendőrségi kihallgatásokból
világosan kiderül, hogy a lakók közül többen még soha
életükben nem szórakoztak ennyire jól. Ahogy a rendőrök sem.
Annak ellenére, hogy megpróbálták szakszerűen megírni a
jelentést, nyilvánvaló, hogy hülyére röhögték magukat.
A nyilvános meztelenkedés miatt az illető szexuális
bűnözőnek minősül, és ez a szerencsétlen magamutogató közel
lakik Mercerékhez, mindössze két utcára tőlük. Bármennyire is
szimpatizáltak vele a munkáltatói, már nem dolgozik abban az
intézményben, és nem is foglalkozik közvetlenül betegekkel
semmilyen minőségben. A legfrissebb információk szerint egy
biztosítótársaságnál dolgozik, ahol orvosi kárigényeket dolgoz
fel.
A következő utcában lakik egy nő, akit prostitúcióért kaptak
el az egyik olyan államban, ahol ennek az adatnak szerepelnie
kell a nyilvántartásban, és ez átragadt rá, amikor Virginiába
költözött. Az ítélettől nem szabadulhat, viszont nincs semmi
jele visszaesésnek. A szexmunkások egyébként is sokkal, de
sokkal valószínűbb, hogy szexuális bűncselekmények áldozatai
lesznek, mint elkövetői.
A környék egykori leghátsó részén azonban, ahol a házak
kissé távolabb voltak egymástól, mielőtt elkezdődött volna a
bővítés, él egy férfi, aki a jelek szerint a főiskolai évei nagy
részét csoporttársai megerőszakolásával töltötte, míg végül
bíróság elé állították, bűnösnek találták és kirúgták, ebben a
sorrendben. Két ügyben elítélték, öt másikban bíróság elé
állították, tizennégy másikban pedig gyanúsított volt. Miután
letöltötte részleges büntetését, az azóta eltelt években még
kétszer letartóztatták. Egyszer azért ejtették a vádakat, mert
egyik munkaadójára, egy fiatal nőre nyomást gyakorolt, hogy
ne keresse fel a sajtót, egyszer pedig azért ejtették az ügyet,
mert a tárgyi bizonyítékokat rosszul kezelték, és nagyrészt
megsemmisültek.
Azonban minden áldozata és állítólagos áldozata a húszas
évei elején járt, még azután is, hogy ő idősebb lett. Ez pedig azt
jelenti, hogy nincs köze Brooklyn eltűnéséhez. Attól még
szívesen felgyújtanám az idiótát.
Ami a jelenlegi helyzetet illetően lényegesebb, hogy
Richmond tágabb körzetében szó szerint több tucat, ha nem
több száz kiskorú áldozat van, akiknek aktáin végig kell menni.
Az asztalba verem a homlokomat, és azt kívánom, bárcsak
kipottyanna a fejemből valami zseniális ötlet. Egy kulcs, ami
megoldást jelent majd ehhez az ügyhöz, egy zsineg, ami
egyenesen Brooklynhoz vezet minket.
– Azt hiszem, valahol olvastam, hogy az ilyesmi nem tesz jót.
Sóhajtok, és még néhányszor finoman megdöngetem az
asztalt.
– Jó reggelt, Vic.

8
Rakd be a kádba, és engedj rá vizet! (spanyol)
9
Ha veled nem csinálok ilyet, akkor vele sem. (spanyol)
10
Velem már csináltad. (spanyol)
11
Nem sokat aludtunk akkor. (spanyol)
 8

– Fel a fejjel, Eliza! Délután van. Ideje ebédelni.

– Ebédidő? Tényleg? – Vonakodva ülök fel, inkább az étel
csábító illata, mintsem az utasítás miatt. Leves és szendvicsek,
mellé pedig egy kissé szigorú, de szelíd pillantás Victől.
– A koncentrációd legendás, de próbálj meg gyakrabban
koncentrálni a környezetedre! – mondja, miközben átnyújt egy
vastag papírtányért és egy papírba csomagolt valamit. – Néhány
órája néztem rád utoljára.
– Tényleg?
– Eliza, kérdéseket tettem fel neked, és te válaszoltál rájuk.
– Huh.
Yvonne felhorkant, és addig gurul székével az ovális asztal
mellett, amíg mellém nem kerül, az ételét biztonságos
távolságra menekítve a felszerelésétől.
– Te voltál az a lány, aki olvasott a meccsek alatt is, ugye?
– Nem, én az a lány voltam, aki trombitált a kényelmetlen,
viszkető zenekari egyenruhában.
– Te játszol trombitán?
– Már nem. – Kicsomagolom a szendvicset. Ó, pulyka és
bacon.
– Persze, ha a zenekari tanáromat kérdezed, akkor sem
játszottam rajta.
Eddison lenyel egy falatot a saját szendvicséből, egy darabka
saláta a szája sarkába tapad.
– Ne aggódj, Vic! Kapott rágcsálnivalót és megfelelő
folyadékpótlást.
– Tényleg?
Yvonne kuncog, és nem is nagyon próbálja leplezni.
– Csak annyit kell tenned, hogy a kezébe nyomod a poharat
vagy az ételdarabot, és ő automatikusan a szájába rakja.
Elképesztő.
– És ijesztő.
– Hát, ja.
Vic letelepszik velünk szemben a saját ebédjével. Egyáltalán
nem meglepő, hogy szombaton itt látom őt.
– Van bármi ígéretes? – kérdezi.
– Még semmi – válaszolom. – A legtöbbet, akiket eddig
átnéztem, el is lehet engedni. Vagy azért, mert az ilyen jellegű
bűncselekmények nem passzolnak a karakterükhöz, vagy
azért, mert más az áldozati preferenciájuk. Van még egypár
akta, amit át kell néznem.
– De?
– Nem hinném, hogy ez csak egy alkalmi bűncselekmény. –
Beleharapok a szendvicsbe, a kelleténél lassabban rágom, hogy
időt adjak magamnak a gondolkodásra. – Minden jel arra
mutat, hogy Brooklyn okos, óvatos gyerek. Mivel egyedül volt,
még óvatosabb is lehetett a szokásosnál.
– Szóval szerinted ismerte azt, aki végül magával vitte?
 – Elég jól ahhoz, hogy felismerje, de talán még ahhoz is, hogy
megálljon, és beszélgessen vele. Különösen, ha segítségre volt
szükség.
– Ami azt jelenti, hogy a környékről lehetett valaki.
– Talán. Vagy talán olyasvalaki, akit az iskolából ismert. Valaki
a cserkészek klubjából. Vagy a szülei valamelyik kollégája,
akivel már esetleg találkozott.
– Vagy a nagyszülei – jegyzi meg motyogva Eddison.
– Róluk tudunk már valamit? – kérdezek rá.
– Házkutatási parancs nélkül nem lehet – feleli Vic.
Köhögni kezdek egy kis kenyérhéjtól.
– Hogy micsoda?
– Nem csak a házkutatási parancs hiányáról van szó. A
kislány nagyszülei Delaware-ben élnek. A két Smith el is ment
Richmondból, egyenesen oda.
A két Smith Watts csapatának tagjai, és már olyan régóta
társak, hogy senki nem beszél róluk úgy, mint önálló
személyekről. A legtöbb ember a kiskorúak elleni osztályról
akkor sem tudná megmondani a keresztneveiket, ha pisztolyt
szegeznének a fejükhöz. Azon ritka esetekben, amikor szükség
van a megkülönböztetésre, általában a testalkatuk alapján írják
le őket.
– Oké.
– A nagyszülők még a kapun sem engedték át őket. Azt
mondták nekik a kaputelefonon keresztül, hogy az ügyvédjeik
majd hamarosan értesítik az FBI-t.
– Ez most komoly?
 Eddison csak a fejét rázza.
– Bizonyára tisztában vannak vele, hogy ezzel még nagyobb
gyanúba keverik saját magukat.
– Brooklyn apja megadta Wattsnak a szülei ügyvédjeinek
nevét – folytatja Vic. – Watts továbbította az adatokat a két
Smithnek, akik fel tudták venni velük a kapcsolatot. Az
ügyvédek azt mondták, hogy hétfőn telefonálnak majd időpont-
egyeztetés végett, ha beszélni akarunk a nagyszülőkkel.
– Hétfőn?
– És amikor a két Smith rámutatott, hogy az ügy Richmondba
tartozik, nem Delaware-be, és hogy onnan utaztak el egészen…
– Hadd találjam ki! Az ügyvédek azt felelték, hogy akkor
utazzanak el legközelebb is.
– Szökésveszélyesnek nyilvánítsuk őket? – kérdezi Yvonne,
akinek egyik keze a billentyűzete fölött lebeg. A másik kezében
a levessel teli kanalát és a mobiltelefonját tartja egyszerre. Meg
kell kérnem, hogy tanítson meg a multitaskingra.
– Bevihetjük őket kihallgatásra, mint fontos tanúkat, de
valójában nem tartóztathatjuk le, és nem tarthatjuk őrizetben
őket – magyarázza Vic. – De jobb, ha továbbítjuk a nevüket a
TSA-hoz 12. Watts már hívott ezzel kapcsolatban, és azt mondja,
elintézte.
– De a TSA-nál csak annyit látnak, hogy vesznek-e jegyet
valahova – magyarázza Yvonne. – Csakhogy le tudnak lépni
anélkül is.
– Beadtak már valamilyen gyámsági papírt? – kérdezem.
– Nem találtam ilyesmit – feleli Eddison. – De ez azt is
jelentheti, hogy az ügyvédjeik már előkészítették a
dokumentumokat, csak még nem nyújtották be.
– Szóval, ha a jogi csapatunk valamiért azt mondja, hogy nem
hozhatjuk be őket mint koronatanúkat, megfenyegethetjük
őket az igazságszolgáltatás munkájának akadályozásával?
Hátha ettől együttműködőbbek lesznek? – teszem fel az újabb
kérdést.
– Hogy te milyen vérszomjas vagy! – jegyzi meg Eddison
évődve.
Yvonne a szemét forgatja.
– Olyan furcsa, hogy ezt bájosnak találod.
– Te talán nem?
– Áss mélyebbre, Eddison! – mondja Vic. – Szerezz meg minél
több információt Mercerékről, amíg nincs végzésünk! Lehet,
hogy náluk van Brooklyn, lehet, hogy nem, de amit most
tesznek, az arra utal, hogy gátlástalanok. Ha nem ők rabolták el
Brooklynt, akkor arra kényszerítenek minket, hogy értékes időt
vesztegessünk rájuk, miközben az unokájuknak talán már
nincs sok hátra. Eliza, amikor Rebeccával beszélgettél, nem volt
az a benyomásod, hogy titkolózik?
– Nem. Kétségbeesetten szeretné, ha előkerülne Brooklyn. Ha
a kislány megszökött volna, és a tervéről beszámolt előtte
Rebeccának, ez a gyerek azonnal szólt volna a szüleinek, amint
a rendőrség megjelenik. Azt még hajlandó vagyok elhinni, hogy
tudomása van olyan dolgokról, amikről nem tudja, hogy a
nyomozás szempontjából fontosak lehetnek, de nem hiszem,
hogy szándékosan titkolózna.
 – Szegény kislány! – motyogja Yvonne.
– Ki kell terjesztenünk a nyilvántartási keresést Richmond
területén túlra – sóhajtok. – Minimum Virginiára, de jó lenne
Marylandre és Észak-Karolinára is. A ViCAP 13 nyilvántartásában
is szét kell néznünk.
– Hasonló áldozatokat érintő emberrablásokat nézzünk?
– És gyilkosságokat.
Vic és Eddison is komoly arccal fordul felém. Yvonne
hangosan beszívja a levegőt.
– Nyilvánvalóan nem erre az eredményre vágyunk, de nem
zárhatjuk ki a lehetőségét annak, hogy ez nem egy egyszeri
eset, tájékozódnunk kell róla, hogy vannak-e hasonló esetek.
Nem tudjuk, hogy Brooklyn milyen típusú áldozat.
– Hogy érted ezt? – kérdezi Yvonne. – Milyen típusú áldozat?
– Azért vitték el, mert aznap könnyen el lehetett kapni? Azért
vitték el, mert megfelelt egy formának vagy preferenciának?
Azért vitték el, mert Brooklyn volt?
– Utálom, hogy nemsokára letelik a negyvennyolc óra –
motyogja Eddison.
Nem mintha létezne ilyen szabály, viszont tény, hogy létezik
egy ilyen… gyakorlat?
Inkább ökölszabály, mintsem tényleges szabály, hogy ha egy
eltűnt személyt nem találnak meg az eltűnését követő
negyvennyolc órában, akkor a nyomozás módja megváltozik.
Muszáj – az első két napban mindenre kiterjedő őrült rohanás
zajlik. Márpedig ez egy hosszabb nyomozás során nem tartható
fenn.
 Attól még persze pokolian lehangoló, hogy a nyomozás
lendületét veszti.
– Ez túl sok különböző rendszer a keresés elkezdéséhez. – Vic
nagyot kortyol az édes teájából, a két szeme között megjelenik
egy ránc, és fintorog, ami azt jelzi, hogy mélyen elmerült a
gondolataiban. – Yvonne, ki az az elemző, akiről múlt héten
meséltél?
– Az összes új elemzőről meséltem neked a múlt héten, mert
éppen a költségvetést vizsgáltuk.
– Az, akiről azt mondtad, ígéretes – pontosít. – Az almás csaj.
Éppen be akartam kapni a szendvicsem utolsó darabját, de
megállok, és elhúzom a számtól.
– Az almás csaj?
– Gala Andriesçu – válaszolja Yvonne. – Elővettük az Útmutató
az Ügynökképzőhöz című kalauzt, amit Ramirez az új
ügynököknek írt, és elkezdtük a Kiskorúak Ellen Elkövetett
Bűntettek Osztályára jelentkezett új elemzőket
tapasztaltabbakkal párosítani. Még csak néhány hete van itt, de
úgy látjuk, nagyon érti a munkát.
– Be tud jönni ma?
– Már felhívtam és megkérdeztem, mielőtt megérkeztem
volna. A vőlegényének ma reggel volt egy kisebb műtétje, és
valakinek benn kell lennie vele a kórházban. Amint hazaviszi,
az egyik barátja át tud menni hozzájuk pár órára. Azt mondta,
fél kettő körül jön be.
– Ha Eliza ír néhány utasítást, gondolod, hogy megbízhatnánk
a kibővített nyilvántartási vizsgálattal?
 – Hogyne. Bár tőle hosszabb listát fogunk kapni, mint Elizától.
Mert ez ugye a tapasztalat függvénye.
– Még mindig szűkebb lista lesz, mint a teljes nyilvántartás.
Írd össze a kritériumokat, Eliza, és átadjuk Galának! Te pedig
nézd a ViCAP-et!
Eddison felnéz a telefonjából.
– A két Smith a nagyszülők kapuja előtt parkol. Ráadásul
közvetlenül előtte, szóval, ha a nagyszülők látogatókat vagy
szállítmányokat várnak, kénytelenek lesznek tájékoztatni a
vendégeiket, miért kell az FBI-ügynököknek arrébb állniuk a
kocsijukkal, hogy helyet csináljanak nekik.
– Ez legális? – kérdezi Yvonne.
– Amíg ténylegesen nem tagadják meg a be- vagy kilépést,
addig persze. Nyílt megfigyelést folytatnak egy lehetséges
gyermekrablással kapcsolatos személy ügyében.
– Ti meg a kiskapuitok!
– A kiskapu a törvény lelke – jelenti ki Eddison rezzenéstelen
arccal.
Yvonne ugyanazzal a pillantással fordul felénk, mint ahogy az
ikreire szokott nézni, és egy félénk mosolyt kap válaszul.
– Náluk vannak a laptopjaik és a hotspot, így felajánlották,
hogy átveszik a nagyszülők hátterének futtatását.
– Így neked megmaradnak… – szólal meg Vic.
– A gyászjelentések és halotti anyakönyvi kivonatok –
fejezem be helyette a mondatot.
Eddison egy pillanatra elgondolkodik ezen, aztán bólint.
– Nem minden preferencia szexuális jellegű. Ha beleillik egy
formulába, lehet, hogy az elkövető olyasvalaki, aki elvesztette a
gyerekét.
– Rendben. Értesítem Wattsot a fejleményekről, és
nemsokára benézek hozzád. – Vic feláll, összeszedi a szemetet,
és elindul kifelé a tárgyalóból az irodája felé.
Yvonne megfordul, és ránk néz.
– Ugye tisztában van vele, hogy valójában nem dolgozik az
ügyön?
Eddison csak vigyorog. Egységvezetőként Vic minden olyan
ügybe belefolyik, amit fontosnak tart. Egyszerűen figyelmen
kívül hagyja az egész „már nem vagyok a terepen” dolgot, és
minden mást, ami tiltó tényezőnek minősülhet. Mi vagyunk az
emberei, és ezek az ő ügyei. És némelyikben nem is annyira
passzív szupervizor szerepet vállal.
Gala hamarosan megérkezik, és kiderül róla, hogy huszonkét
éves, a haja élénkzöld és kék színekben pompázik, strasszos,
macskaszem alakú szemüveget visel, és olyan erős grúz
vonásokkal rendelkezik, amire az Andriesçu név önmagában
nem készített fel.
– Furcsa most így azt mondani, hogy örülök, hogy
megismerhetlek benneteket… – kezdi, majd folytatás helyett
inkább megvonja a vállát.
– Semmi gond; a mi részlegünkön ez már csak így működik.
Miközben kezet ráz Eddisonnal, a szemembe néz, és rám
kacsint.
Yvonne meg én elfordulunk, hogy ne kuncogjunk. Ó, máris
szeretem Galát!
 Van valami Eddisonban, amitől a nőstény babaügynököknek
elgyengül a térde. Még én sem tudom, mi az, mert bár ő az én
személyes macskamentám, fokozatosan lett ez belőle, egy év
közös munkát követően és két évvel azután, hogy először
hallottam a történeteit közös barátnőnktől, Priyától. Jóképű, a
maga érdes módján, egyszerre tekintélyt parancsoló és süt róla,
hogy érti a dolgát, de vannak mások is a részlegen, akikről
ugyanezt el lehet mondani. És mégis, kizárólag Eddison az, aki
láttán a vadonatúj ügynököket az ájulás kerülgeti. Mercedes
szerint ez azért van, mert süt róla, hogy gondoskodó típus,
miközben maga is gondoskodásra szorul. Marlene, Vic
édesanyja, aki mindig megcsipkedi Bran arcát, azt mondja,
inkább azért szeretik őt, mert annyira tiszteli a nőket.
Talán azért, mert Galának vőlegénye van – bár ez egyeseket
nem szokott visszafogni –, de tetszik, hogy Gala immunis erre
az akármire.
Yvonne segít Galának beállítani egy másik, többmonitoros
számítógépet, és végigvezeti őt a paramétereken, amiket
egyszer én is kijegyzeteltem Yvonne kedvenc sárga
jegyzettömbjéből. Fél füllel hallgatom, ahogy átbeszélnek
mindent, hátha valamit tisztázni kell.
Mellettem Eddison nyújtózkodik, amitől a csigolyái olyan
pattogással reccsennek, hogy ő maga is összerezzen a hallatán.
A szememet dörzsölgetve hátrébb tolom a székemet az
asztaltól.
– Mindjárt jövök – jelentem a többieknek. – Csak muszáj egy
kicsit sétálnom.
 – Már rohadtul ideje volt! – jegyzi meg Yvonne pimaszul,
figyelmen kívül hagyva Gala félig aggódó, félig elismerő
pillantását.
Eddison rövid időre átlényegül Branné, és megfogja a
kezemet, hogy egy pillanatra az arcához nyomja.
Mindenem fáj a túl sok üléstől, és még ha egyes izmaim fel is
sóhajtanak, majd ellazulnak a mozdulattól, hogy felállok,
érzem, hogy a többi tiltakozva megfeszül. Próbáltuk meggyőzni
Brant, hogy tegyen be egy jakuzzit A Házba, de eddig túlságosan
ódzkodott attól, hogy bármit is lépjen az ügy érdekében. Mert
ugye, hány változtatást hajt végre az ember egy olyan házon,
amit nem is érez a sajátjának?
Lassan elindulok lefelé a rámpán az irodába, és minden
lépésnél jó nagy lendületet veszek, hogy kissé megnyújtsam a
tagjaimat. Ha ez csak feleolyan furán néz ki, mint ahogy érzem,
akkor az a néhány ember, aki jelen van, máris jól szórakozhat.
Folytatom ezt a furcsa, nyújtózkodásokból és kitörésekből álló
sétát az íróasztalok és az alacsony falú fülkék között. De csak
néhány percig. Az ügy órája az elmém hátsó részében
könyörtelenül, büntetően ketyeg. Nehéz megszabadulni attól az
érzéstől, hogy minden idő, amit magamra szánok, egyúttal egy
elvesztegetett pillanat az eltűnt gyerek életéből. Több oka is van
annak, hogy az emberek ebben a munkában kiégnek, és ha az
FBI többi tagja el is ítél bennünket ezért, sosem fogják
megérteni, milyen itt nekünk a Kiskorúak Ellen Elkövetett
Bűntettek Osztályán. Ha valaki felmond, és elmegy innen, mi
teljesen megértjük, és együtt tudunk érezni vele, hiszen tudjuk,
mivel jár ez a munka.
Végül Eddison asztalánál kötök ki. Rendszerezés terén én sem
vagyok piskóta, de Eddison íróasztala még engem is
rendszeresen elbizonytalanít. Minden aktát szépen elrendezett
és egymásra rakott, váltakozó tájolással, álló és fekvő
formátumban, hogy rendezett tornyokat hozzon létre az
íróasztal szélén, ahol azok összeérnek a vaskos irattartó
szekrények sorával. Azokat még akkor építette be, amikor
megörökölte a helyet, ami korábban Vicé volt. Bizonyos
szempontból ez a pedáns rend még félelmetesebbé teszi a
munkát, mintha rendetlenségben dolgoznánk.
Bran nem tart kint vagy látható helyen személyes fotókat
otthon, legyen szó a régi lakásáról vagy A Házról, de itt két
képet is kitett a munkaterületére, egymás mellé, az íróasztala
melletti szekrényre. Az újabb nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt
készült. Egy ködös mezőn Abraham Lincoln elnök óriási kő
mellszobra áll, tarkóján egy szerencsétlenül elhelyezkedő
lyukkal. Az egyik vállán Bran pózol, vigyorogva mutat a lyukra.
A másik vállán Priya Sravasti áll, szintén vigyorogva és
mutogatva. Vic, Bran és Mercedes tizenegy évvel ezelőtt
ismerkedett meg Priyával, amikor a kislány nővérét, Chavit egy
sorozatgyilkos megölte. Ahogy Priya meséli, ő és Eddison
azután kerültek közelebbi kapcsolatba, hogy a lány hozzávágott
a fejéhez egy plüssmacit; mindketten gyászoltak, haragudtak a
világra, és hiányolták a testvérüket. Én hat évvel ezelőtt
találkoztam a kislánnyal, amikor a férfi, aki megölte a nővérét,
elkezdte zaklatni. Vagy inkább azt mondanám: próbálta
becserkészni őt. Priya és az édesanyja, Deshani akkoriban
Denvertől körülbelül egyórányira délre éltek, ami azzal járt,
hogy Finney-t, és így engem is bevontak a nyomozásba.
A másik kép, ami kissé megfakult a kortól ott, ahol a keretben
lévő üveg nem zárta ki kellőképpen a fényt, majdnem pontosan
huszonöt éves. A tizenhat éves Bran farmerben és hosszú ujjú
Buccaneers-pólóban mosolyog a kezét rángató kislányra. A
kislány a képen imádni való. Hullámos, szőke haja copfba van
tűzve, és egy csillogó rózsaszín tiarát visel. Kék szeme körül
piros szövetmaszk, és a nindzsa teknőc jelmeze fölött –
Raffaellónak öltözött, hogy megviccelje ezzel a bátyja legjobb
barátját, Rafit – egy csillogó rózsaszín tütüt visel. Másik kezében
egy Wonder Woman-párnahuzat mélyén cukorkák
gömbölyödnek.
Faith Eddison.
Vigyorogva néz fel a bátyjára, alul a két középső foga vagy
most esett ki, vagy épp most kezd visszanőni. Bran pedig,
akinek nyugalmi állapotáról egy fintor árulkodik, úgy el van
olvadva, olyan lágy és édes, hogy szinte fáj látni. Nem mintha
nem nézne már így azóta. Nem is arról van szó, hogy már nincs
meg benne ez a szeretet, és nem tud így ellágyulni, ha olyanok
között van, akiket szeret. Csak nagyon ritkán láthatjuk, olyan
mélyen őrzi.
Azért tartja ezeket a képeket itt, az íróasztalán, mert ezek
emlékeztetik arra, miért is végzi ezt a fájdalmas, nehéz munkát.
Hogy remélhetőleg egyetlen családnak se kelljen öt évet várnia
arra, hogy megtudja, ki ölte meg a húgát vagy a lányát, ahogy
ez Priyával és Deshanival történt. Hogy remélhetőleg egyetlen
családnak se kelljen több mint huszonöt éve úgy élnie az életét,
hogy fogalma sincs róla, mi is történt a gyerekével.
Ahogy Eddison szüleinek kellett, és ahogyan kell is, mind a
mai napig.
Ahhoz képest, hogy több mint hatvan különböző módon
képes ráncolni a szemöldökét, Bran Eddison elképesztő
reményteli életet él.
Megérintem Faith fotójának szélét. Milyen gyönyörű és
boldog rajta az a szőke, kék szemű kislány! Aztán még egyszer
utoljára nyújtózkodom egyet, és visszamegyek a
tárgyalóterembe, hogy megkeressek egy másik eltűnt lányt.

12
Transportation Security Administration: az Amerikai Egyesült Államok
Közlekedésbiztonsági Hivatala.
13
Violent Criminal Apprehension Program: az FBI-nak a sorozatos erőszakos és
szexuális bűncselekmények elemzéséért felelős egysége. A ViCAP-ot 1985-ben
hozták létre, székhelye a virginiai Quanticóban található.
Brandon Eddison a lépcső tövében állt, szétvetett lábait a
korlátra tekerve, ahogy csak a csontokkal nem rendelkező
tizenéves fiúk tudják.
– Faith! – kiáltott fel az emeletre, már sokadjára. – Lista? 14
– Mindjárt! – kiáltott vissza a kishúga.
– Ezt mondtad tíz perccel ezelőtt is!
– Mindjárt!
– Segítsek valamiben?
– Én csak… csak próbálok… – Nem folytatta a mondatot,
ehelyett olyan nagyokat nyögött az erőfeszítéstől, hogy az még
odalent is hallható volt. – Ez a tütü nem akar egyenesen állni!
Tütü?!
Brandon megvakarta a tarkóját, ujjai rövid időre elvesztek a
fürtök között.
– Nem is tudtam, hogy a Tini Nindzsa Teknőcök tütüt hordanak
– mondta végül.
– De igen, amikor hercegnő-balerinák!
Egy csokiszelet csapódott Bran tarkójához, és amikor
megfordult, észrevette az anyját a bejárati ajtó közelében. Egy tál
cukorkát fogott, és fenyegető tekintettel méregette a fiát.
– Én nem is mondtam semmit! – tiltakozott.
 – Ne piszkáld ezért, mijo 15
, különben, mint szerető anyád,
kénytelen leszek elővenni a Transformer Űrdongó Cowboy-
képeidet!
Brandon elpirult, és visszafordult a lépcső felé.
– Faith, gyere le, hadd segítsek neked a tütüvel! A többiek már
várnak ránk.
Egy pillanattal később az arca belsejébe kellett harapnia, hogy
el ne nevesse magát, amikor a kishúga morogva elindult lefelé a
lépcsőn, és hullámos copfjai minden egyes lépésnél a vállához
csapódtak. A szuperhősös teknősjelmezt viselte, amit Bran már
korábban is látott – Raffaellóét, mert Faith imádta Brandon
legjobb barátját, Rafit –, a piros maszkkal és a műanyagból meg
szövetből készült páncéljának szélein kikandikáló, hasonlóan
műanyag sai tőrrel együtt. A copfjai közé egy csillogó, rózsaszín
tiarát tűzött, a rózsaszín tütüje pedig még jobban csillogott, csak
épp folyton leesett róla, hiába próbálta magán tartani.
Bran felhúzta a tütü szalagját, és a kishúga hasához szorította.
– Tessék, ezt fogd ide! – utasította, a kislány pedig szorosan a
törzséhez szorította az anyagot. Az egyik kezéből kilógott a
Wonder Woman-párnahuzat. A fiú letérdelt mögé, elrendezte a
tütüt, és a húga hátához kötözte. Majd egyik kezét a szalagon
tartva, hogy a helyén tartsa, a hosszú ujjú pólójának szegélyéből
előhúzott egy kitűzőt, és ráerősítette az anyagra.
– Ugorj kettőt! – mondta Faithnek.
A lány azonnal engedelmeskedett, és bár a tütü is ugrált rajta,
nem csúszott el a helyéről, és a tű sem pottyant ki.
– Jól van. Most már készen állsz?
 – Lista! – harsogta a lány.
Az anyjuk mindkettőjüket arcon csókolta, amikor kisétáltak az
ajtón.
– Ne feledjétek a szabályokat! – mondta szigorúan. – Faith, te
meg a lányok hallgassatok Brandonre! Csináljátok, amit mond,
és ha úgy dönt, ideje hazajönni, ne vitatkozzatok vele!
– Sí, mamá 16.
– Jó szórakozást mindkettőtöknek!
Brandon átvezette ugráló, táncoló húgát az utca túloldalára, és
kisvártatva megérkeztek a kislány két házzal arrébb lakó legjobb
barátnőjéhez, Lissihez, aki két másik hercegnőbalerina-teknős
szuperhőssel együtt már türelmetlenül várakozott a verandán.
Lissi talált egy levendulaszínű tütüt és tiarát Donatello lila
maszkjához, Amanda pedig egy halvány narancssárgát
Michelangelónak. Sajnos Stanzi – a Leonardójuk –
bárányhimlővel feküdt otthon.
– Brandon megjavította a tütüt – jelentette Faith, miközben
ugrándozva felszaladt a verandára. – A tiédet is meg tudja
javítani, ha szükséged van rá.
Abban a pillanatban két könyörgő szempár fordult a fiú felé.
Lissi anyukája felnevetett.
– Van elég biztosítótűd?
Bran felhajtotta az inge szegélyét, hogy megmutassa neki a
többsornyit, amit fél órával korábban tűzött fel magára. A nő
ismét felnevetett. Miközben Lissi és Amanda szoknyáját is a
helyére rögzítette, Bran azt hallgatta, ahogy a lányok tapasztalt
katonai stratégákként tervezik meg az útjukat.
 – Listas? 17 – kérdezte, amikor végzett.
– Listas! – zengtek válaszul.
Átvezette őket a következő házhoz, hogy elkezdhessék a
gyűjtést. Ennek a háznak nem volt tornáca, ezért Bran a
bejárathoz vezető járda felénél állt meg, onnan figyelte, ahogy az
ajtóig vezető hátralévő utat szökdécselve megteszik a lányok,
majd becsengetnek.
– Csokit vagy csalunk, Mrs. Záfron! – harsogták kórusban.
– Ó, te jó ég, hogy ti milyen bátor hősöknek néztek ki! –
köszöntötte őket vigyorogva az asszony. – Tessék, itt van, és
Faith, vigyél pár cukorkát a bátyádnak is! Szüksége lesz az
energiájára, tudod, egész éjjel szuperhősöket kell kergetnie!
– Gracias! 18
Amikor Faith átadta bátyjának a neki szánt cukorkát, a fiú
belecsúsztatta a Crown Royal whiskyhez járó plüsszsákba, amit
az apjától kapott a kitűzőgyűjteménye számára. Az anyjuknak
volt egy szabálya: ellenőrzés előtt nem volt szabad cukorkát enni.
Leginkább azért, gondolta, hogy az anyjuk tisztában legyen vele,
mennyi cukorka gyűlt össze, és meg tudja állapítani, nem
csentek-e belőle. Bran átvezette a lányokat a következő házhoz.
– Csokit vagy csalunk, Mr. Davies!
– Csokit vagy csalunk, Mr. Silvera!
– Csokit vagy csalunk, Mrs. Chapel!
Már a környék nagy részét bejárták, amikor Bran órája először
figyelmeztette őket.
– Negyvenöt percetek maradt – közölte velük. – Még egy utcát
bejárhatunk, talán kettőt is, de aztán vissza kell mennünk.
 – Visszamehetünk már most? – kérdezte Faith.
– Még nem kell, Faith. Még majdnem egy órátok van addig,
amíg mamá 19 elengedett.
– Tudom, de nem mehetnénk vissza már most?
Lissire és Amandára nézett, és mindketten energikusan
bólintottak.
– Ay, vámonos 20 – egyezett bele a fiú egy vállrándítással.
De nem az Eddison-házba, Lissiékhez vagy Amandához
mentek. Hanem Stanziékhoz, és becsöngettek. Az anyuka nyitott
ajtót, és széles mosollyal engedte be őket.
– Pszt! – suttogta. – Felhallatszik minden az emeletre. Hola,
Brandon. – Arcon csókolta a fiút, majd becsukta mögöttük az
ajtót.
– Mi folyik itt? – kérdezte suttogva Bran.
– A lányoknak támadt egy ötlete.
Tapasztalatai szerint „a lányoknak támadt egy ötlete” nem egy
bizalomgerjesztő mondat.
A lányok besétáltak a nappaliba, és integettek Stanzi apjának.
A férfi a padlón ült, és papírtálakat számolt. Nem szólalt meg,
mert olyan hangja volt, ami még suttogva is erősen hallatszott,
de mosolygott, és széttárta a kezét a tálak fölött. A lányok
letérdeltek mellé, mert hátukon a páncéllal nem tudtak leülni, és
a párnatartójukat kiürítették az előttük lévő óriási
cukorkahalomra.
Brandon figyelte, ahogy átválogatják a cukorkákat, külön
tányérokra pakolva Stanzi kedvenceit. Tudta, hogy a kislány
abszolút kedvence a Sixlet, és Faith meg Amanda is előretolták az
összes ilyet. Lissi felsóhajtott – a Sixlet neki is a kedvence volt –,
de követte a többiek példáját.
Faith a Sixletek felét elvette Stanzi halmából, és odatolta Lissi
elé.
– Mindenki boldog, vagy senki sem boldog – jelentette ki olyan
határozottan, ahogy azt suttogva lehetséges.
Lissi rávigyorgott, és betette a közösbe az összes mini
Snickersét.
Brandon néhány perccel később elfogadta a tányérnyi
édességet, amit Faith adott neki, és hagyta, hogy a tesója
lerángassa a földszinten lévő konyhába. Közel tíz perc telt el,
mire újra csatlakozott hozzájuk, és akkor már velük volt a
Leonardójuk is, akinek kék maszkja egy vörös bárányhimlőcsíkot
takart el az arcán. Bran látta, hogy a kislány szeme nedves a
könnyektől, de olyan szélesen mosolygott, hogy biztosan
belefájdult az arca.
– Csokit vagy csalunk, Brandon! – szólalt meg Stanzi nehezen
lélegezve.
A fiú lenézett a tálba.
– Tudod, úgy látszik, tényleg van egy kis csokim, de abból csak
hercegnő-balerina nindzsa teknőcöknek jár.
– Én egy hercegnő-balerina nindzsa teknőc vagyok!
Brandon megkocogtatta egyik ujjával Stanzi kék tiaráját, és
figyelte, ahogy a tütüje meglibben körülötte, ahogy izgatottan
táncikál.
– Tényleg az vagy. Tessék! – Kiürítette a tálját a lány
párnahuzatába, és hallotta, ahogy a többi lány kuncog a szobába
vezető boltív mögött. – És várj csak, azt hiszem… Lehet, hogy… –
Kinyitotta a Crown Royalzacskót, és kotorászni kezdett benne.
Közel sem volt nála annyi, mint a lányoknál, nem is ezért kísérte
el őket, de annyi volt nála, hogy turkálni tudjon közöttük. –
Tessék!
A lány szeme óriásira kerekedett a maszkja mögött, amikor
Brandon elővette a három csomag Sixletet, amit az éjszaka
folyamán kapott.
– Tényleg az enyém?
A kislány párnahuzatába hajította őket.
– Tényleg.
A lány átkarolta, és egy pillanattal később már mind a négyen
szorongatták, és a fülébe nevettek, miközben próbáltak nem
ártani egymásnak a páncélokkal, tiarákkal és álfegyverekkel.
A boltív alatt Stanzi anyja vigyorgott, és készített róluk egy
fényképet.
Faith boldogan sóhajtott fel, és a bátyja nyakába bújt, a tiara
belegabalyodott a sötét fürtökbe.
– Ez a legjobb halloween! – motyogta a lány.
– Csak várd ki a következőt! – felelte Bran. – Lehet, hogy az még
jobb lesz.
A lányok egymásra néztek.
– Van egy ötletem a jelmezekhez! – harsogta Faith, majd
mindannyian újra kacagni kezdtek.
14
Kész vagy? (spanyol)
15
fiacskám (spanyol)
16
Igen, anya! (spanyol)
17
Készen álltok? (spanyol)
18
köszönöm (spanyol)
19
anya (spanyol)
20
jó, menjünk (spanyol)
 9

Yvonne öt óra negyvenháromkor kirohan az ajtón, a telefonját

a füle és a válla közé szorítva, miközben bőszen bocsánatot kér
a férjétől, és esküszik, hogy épp a fiuk T-ball-meccsére tart. Gala
hétig marad, amikor is vissza kell térnie enyhén
begyógyszerezett vőlegényéhez, hogy a barátja munkába
mehessen. Eddison meg én arra használjuk fel a szabadidőt,
hogy megvacsorázzunk – isten áldja a kiszállítást és a finom
thai ételt! –, de aztán fél tízkor elmegy, amikor Mercedes
telefonál, és beszámol róla, hogy valahogy sikerült Watts
kocsijában hagynia a kulcsait, és azt kéri, ugyan engedje már be
a házikóba őt és Casst.
– Jössz te is? – kérdezi, és már rajta van a kabátja.
Megrázom a fejem.
– Nemsokára megyek én is. Csak van még néhány dolog, amit
előbb még el akarok intézni.
– De megígéred, hogy nemsokára jössz?
Mosolygok.
– Van egy szűkített listám, amin valószínűleg hasonló ViCAP-
ügyek szerepelnek, és át akarom nézni meg ellátni őket
címkékkel, hogy reggel elmerülhessek majd bennük.
– De nemsokára jössz?
 – Nemsokára.
Bran megcsókol, majd elhagyja az irodát. Néhány perccel
később szinte szóról szóra ugyanezt a beszélgetést folytatom
Mercedesszel SMS-ben.
Megnézem a Cass-szel váltott üzeneteimet, és látom a három
pontot a buborékban, ami azt jelzi, hogy épp gépel, és gyorsan
megelőzöm egy válasszal, hogy ne is kezdjen bele. Egy kacsintó
smiley-t kapok válaszul.
Az emeleten csend van, és nyugalom. Idegesítő, ha őszinte
akarok lenni. Valahányszor idebenn túlórázom, velem van a
csapatom is. Összekapcsolom az iPodomat az asztalon lévő
kihangosítóval, és bekapcsolok egy a cappella lejátszási listát. Az
ismerős héber szöveg feleleveníti bennem a legjobb
barátnőmmel, Shirával közös Birthright-utamat Izraelbe, ami
alatt mindketten olyan dalokkal és ételekkel ismerkedtünk
meg, amelyekkel a szüleinken keresztül nem igazán volt
alkalmunk. Vannak köztük imák és popdalok is, héberre
fordított feldolgozások, szóval egy meglehetősen bizarr és
eklektikus keverék, ami tökéletesen megfelelt nekünk
tizenkilenc évesen, és a mai napig megfelel nekem. Manapság
Shira szerencsésnek érzi magát, ha bármi olyat hallgathat, ami
nem a számolásról, az ábécéről vagy buszok kerekeiről szól.
A kutatás, amit egész nap végeztünk, értékes, de akad vele
egy égbekiáltó probléma is: megpróbálunk egy mintát
konstruálni lényegében egyetlenegy adatból. Brooklyn
eltűnésére nem elrablások sorozata közepette került sor. Az
eltűnése nem felel meg egyetlen olyan ügy ismert
kritériumainak sem, amin korábban dolgoztunk. Vakon
tapogatózunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy ez egy egyszeri eset
vagy egy sorozat része, ami azt jelenti, hogy mindkét
valószínűséggel számolnunk kell, habár nincs elegendő
információnk egyikkel kapcsolatban sem.
A ViCAP ezen a ponton felbecsülhetetlen értékű forrás. Ez a
rendszer konkrét adatokat gyűjt az erőszakos
bűncselekményekről, mind a megoldott, mind a megoldatlan
esetekről, részletezve az esetek jellegét. Segít összekapcsolni a
sorozatos ügyeket az egész országból, ami szinte lehetetlenség
volt a rendszer elindulása és működése előtt.
És ez azt jelenti, hogy kikereshetem az összes olyan ügyet,
ami hét és tíz év közötti lányok elrablásával vagy
meggyilkolásával kapcsolatos, majd külön listára válogathatom
a fehér és szőke lányokat. Ha Brooklyn elrablása konkrétan az
elrabló sajátos ízlése miatt történt, akkor az, hogy a gyerek
hogyan néz ki, szinte a legfontosabb tényező. Ha Brooklyn
szőke, akkor a többi áldozat, ha van ilyen, valószínűleg szintén
szőke, és az ilyen típusú elkövetőknek általában elég szűk
korablakuk van.
Nagyon sok eltűnt vagy meggyilkolt szőke kislány van a
rendszerben.
Nagyon-nagyon sok.
Ennek egy része a fétishez köthető, más része az
emberkereskedelemben rejlő haszonkulcshoz, de a szám
megdöbbentő. És itt az igazi csattanó: a fehér, szőke lányok
nem feltétlenül veszélyeztetettebbek, mint bármely másik
demográfiai csoport. Egyeseknél sebezhetőbbek, más
csoportoknál viszont jóval kevésbé azok. Egyszerűen arról van
szó, hogy egy állandóan jelen lévő fenyegetettség lebeg az ő
fejük fölött is.
Egyszer, amikor tavaszi szünetre jöttem haza a főiskoláról,
apámmal megnéztünk egy filmet. Sötét volt, amikor kijöttünk,
és a mozinak volt egy nagy parkolója, amit nem igazán
világítottak ki. Ez volt az első alkalom, hogy apámnak feltűnt: a
kulcsaimat az ujjaim közé fűzve hordom, hogy az ütés a lehető
legfájdalmasabb legyen, amennyiben valaki megpróbálna
megragadni. Aba 21
erről kérdezett a turmix és a sült krumpli
mellett, az étterem fénycsöves lámpáinak fejfájást okozó, ordító
fényében, én pedig elmeséltem neki, mi mindenen megy
keresztül egy lány vagy nő, aki egyedül van az utcán.
Tanácstalanul nézett.
Nem arról volt szó, hogy nem hitt nekem, csak arról, hogy
egyáltalán nem volt viszonyítási alapja azzal kapcsolatban,
hogy ez a fajta óvatosság nálam rutin. Nem tudta megérteni,
hogy ennek igazából semmi köze ahhoz, hol vagyok, milyen
környéken, mindössze arról van szó, hogy ha egyedül sétálsz,
és nő vagy, akkor ezt súgja a józan eszed.
Amikor egy gyereket elrabolnak, az emberek jajveszékelnek,
és a biztonságos környékekre mutogatnak, mintha ez védelmet
jelentene, és kizárná a lehetőséget is. Mintha a pénz lenne az
egyetlen dolog, ami egy gyermek biztonságát garantálja.
A listán szereplő lányok közül sokan biztonságos környéken
laktak. Brooklyn Mercer is biztonságos környéken lakik.
 Elkezdem tovább válogatni a listát, a szőkék aktáit három
részre osztom: megoldott, megtalált és eltűnt. Azokat az
ügyeket, amiket az elmúlt egy évben oldottak meg, eleve ki
lehet zárni, mert az elkövetők vagy börtönben, vagy előzetes
letartóztatásban vannak. Bármi történt is azokkal a lányokkal,
akár élve, akár holtan találták meg őket, én nem olvasom el az
aktáikat. Most nem. Az embereket, akik bántották őket, már
úgyis azonosították és letartóztatták, szóval nem vagyok
hajlandó kínozni magam az együttérzés nevében.
Azokat a lányokat, akiket úgy találtak meg, hogy az ügyük
nem volt megoldva, két kategóriába osztják: élők és holtak. A
második lista jóval hosszabb, mint az első. Általában, ha egy
gyereket élve találnak meg, az azért van, mert megtaláltuk az
emberrablót. Elvezetnek minket hozzá. Ritka, de nem
lehetetlen, hogy ez fordítva is működik. Ha egy gyermeket
eladtak vagy elcseréltek egy emberkereskedő vagy pedofil
hálózat részeként, előfordulhat, hogy rajtaütés során valaki
más kezében találják meg, nem az eredeti elrablójánál.
Időnként előfordulhat, hogy egy gyermeket valahol
elkóborolva találnak meg, mert vagy kitették, vagy megszökött,
és nem lehet tudni, hol lehet a fogvatartási helyéhez képest. Ez
azonban ritka. Ha valaki elrabol egy gyereket, még ha nem is
molesztálja, de kapcsolatban áll vele, és általában túlságosan fél
a lebukástól ahhoz, hogy megkockáztassa életben hagyni. A
céljuk általában a molesztálás, a gyilkosság pedig csak
biztosíték. Vannak kivételek, például, ha a gyerekkel pótolni
kívánnak egy másikat, ha az elrabló a szülőket akarja büntetni,
vagy váltságdíjért tartja fogva a gyereket. De ismétlem: ha
megtaláljuk a gyereket, az szinte mindig azért van, mert
megtaláltuk azt, aki elrabolta.
Ahogy Shira már többször megjegyezte, nem voltam már
olyan szórakoztató a bulikon, amióta az FBI-hoz kerültem.
A kvízesteken viszont mindenki az én csapatomba akar
kerülni.
A lista második fele azokat az áldozatokat tartalmazza, akiket
holtan találtak meg, és az ügyet nem oldották meg azóta sem.
Ez több alkategóriára oszlik. Hová vitték őket, mennyi időre
tűntek el, hogyan ölték meg őket, molesztálták-e őket, vagy
sem. Hol és hogyan találták meg őket. Olyan részletek, hogy
csodálkozom, hogy nem vérzik a szemem. Brooklyn az
iskolából hazafelé menet tűnt el, így azokat, akiket otthonról
vittek el, ki lehet húzni a listáról. A váratlanul adódó lehetőség,
még ha zaklatásról van is szó, teljesen más kategóriába tartozik,
mint az, hogy betörnek valakinek a lakásába. Akik csak egy-két
napra tűntek el, azok kapnak egy csillagot a nevük mellé;
Brooklyn esetében már túl vagyunk ezen. Ha a következő egy-
két napban megtaláljuk, akkor ezekre vissza kell térnünk.
Túl sok név maradt így is, és még nem is érintettem a
harmadik fő csoportot. Azokat, akik eltűntek, és soha nem
találták meg őket. Az ebben a csoportban lévő neveket még a
többinél is tovább tart összefüggő alkategóriákba rendezni,
legfőképp azért, mert sokkal kevesebb információval lehet
dolgozni. Annyi név és kép kavarog a koponyámban.
– Sterling?
 Némelyik aktában olyan feljegyzéseket és a rendőrségtől
vagy az FBI-tól származó utánkövetési megjegyzéseket találok,
amik azt jelzik, hogy a szülők szétköltöztek vagy elváltak.
Vannak olyan szörnyű, fájdalmas események, amiket egy
házasság nehezen él túl. Néha más gyerekek együtt tudják
tartani a szülőket, néha képesek ettől függetlenül kibírni, de
sokszor előfordul, hogy a fájdalom méregként hat, és
egyszerűen nem tudnak utána működni.
– Sterling.
Persze, néha azért nem, mert a házasság már eleve bajban
volt. Ha a hivatalos elkülönülés vagy válás időben nagyon közel
történik egy megoldatlan eltűnéshez, akkor általában érdemes
mélyebben utánanézni a szülőknek és a közeli családtagoknak,
hátha valamelyikük elrejtette a gyereket, hogy megtartsa
későbbre, vagy bántsa a leendő exét. A kétségbeesés, a
kicsinyesség, a birtoklási vágy, a félelem… Ezek mind csúnya
dolgokat tudnak művelni az emberekkel.
– ELIZA!
– Mi történt? – csattanok fel, és megpördítem a széket, hogy
az ajtó felé nézzek.
Mivel a világ többi része is forog velem együtt, bizonytalanul
előrebukom. Két kéz ragadja meg a karomat és a vállamat,
hogy ne csapódjak a padlónak, és addig tol vissza az ülésbe,
amíg a csípőm a szék támlájához nem ér. Amikor elmúlik a
szédülés, Mercedes és Cass áll előttem, és mindketten
aggodalmas arccal néznek rám.
– Visszajöttetek? Azt hittem, Branhez mentek A Házba.
 – Visszajöttünk… – Mercedes az asztal szélének támaszkodik,
majdnem ráül, és megcsípi az orrnyergét. – Eliza, mikor értél
haza ma reggel?
– Ööö… találkoztunk reggel.
– Egész éjjel itt voltál?
A tárgyalóterem ablakán keresztül azt látom, hogy a
beszélgetés hallatán több fej is felénk fordul.
Úgy érzem, lángol az arcom.
– Hány óra van?
– Úgy tűnik, holnap reggel nyolc óra.
Cass tüsszent és nevet egyszerre, aztán bocsánatkérés nélkül
megvonja a vállát, amikor ránézek.
A fejét rázza, és spanyolul káromkodik, de olyan motyogva és
olyan gyorsan, hogy nem tudom követni. Mercedes kisétál az
ajtón, és csípőre teszi az öklét, miközben végignéz az
osztályunkon. Azokon kívül, akiknek ezen a hétvégén valóban
dolgozniuk kellene, a vasárnap délelőttök népszerűek a
papírmunka egyházának hívei számára is.
– Megetette bárki is Sterlinget tegnap este?
A kuncogások közepette Watts, aki épp most lépett be az
irodába, megrázza az ujját Mercedes irányába.
– Na, Ramirez, megmondtam: ha háziállatot tartasz, etetned
és sétáltatnod is kell.
– Majd én elviszem sétálni!
Az ezt követő hangos „pofa be, Anderson” egy nő szájából
hangzik el, minimum tízasztalnyi távolságból.
Mercedes még akkor is a homlokát ráncolja, amikor visszatér
a tárgyalóterembe.
– Azt mondtad, hogy hazamész, ha összeraktad a listádat.
– Igen.
– Szóval hazamentél?
– Nem, úgy értem, tényleg azt mondtam.
– Szükséged van egy gyámra, Eliza.
– Azt hittem, ez Eddison feladata – jegyzi meg Cass
vigyorogva.
– Ó, a francba! – nyögöm. – Kérlek, ne áruljátok el neki!
– Miért ne?
– Vic megtanította neki a Csalódott Tekintetet. Nem tudok
elviselni még egy ilyen pillantást huszonnégy órán belül. És azt
mondtam neki is, hogy hamarosan hazamegyek.
Mercedes továbbra is önelégülten néz, ami nem sok jót ígér.
– Mercedes…
– Ajánlok egy alkut.
– Az alkuid mindig szarok.
– Vagy Vicnek és Eddisonnak mondom el, vagy Marlene-nek
és Jennynek.
Vagyis Vic anyjának és feleségének. Ez az opció… talán még
rosszabb lenne.
– Nincs alku.
– Akkor elmondom Vicnek és Eddisonnak.
– Mit mondasz el nekünk?
– Neee! – nyafogom, Mercedes és Cass pedig csak kuncognak
rajtam.
Vic ott áll az ajtóban, gyűrött farmerben és kifakult pólóban –
csak így hajlandó bejönni dolgozni vasárnap –, az arca
egyszerre megviselt, kedves és szigorú. Bran ott van mellette, és
amikor meglát engem, elkomorodik. Elhalad Vic mellett, hogy
rendesen beljebb tudjon jönni az irodába.
– Ez a tegnapi ruhád? – kérdezi.
– Ez a mai ruhám.
– Mert még mindig tegnap van – teszi hozzá Mercedes
segítőkészen.
Nincs elég közel ahhoz, hogy belerúghassak.
– Eliza… – Nehéz megmondani a sóhajból, hogy most
Eddisonnal vagy Brannel beszélek-e.
Amikor először eldöntöttük, hol húzzuk meg a határokat, azt
mondtuk, hogy ha az FBI irodájában vagyunk, akkor
automatikusan Eddison és Sterling, nem pedig Bran és Eliza, de
idővel a határok kezdtek elmosódni, és aztán helyreálltak
ugyan, de végül még jobban elmosódtak. Olyan ez, mint a
munkahelyi csapat és a család közötti határok: a csapattagok
esetében már jóval az érkezésem előtt eltűntek ezek a határok.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezi Vic.
– Ó, ezt ismerem.
Keresztbe fonja a karját a mellkasán, a tekintete könyörtelen.
Aztán kissé összerezzen, és egy kicsit lejjebb engedi a vállát. A
sebhelye a szokásosnál is jobban húzódhat, ami általában
annak a jele, hogy túl fáradt. Én azonban most nem fogok erre
rámutatni, mert akkor még nagyobb erővel vágna vissza.
– Megvacsoráztunk, miután Gala elment. Hét vagy nyolc
körül.
 – Ettetek utána valamit? Ittál bármit is?
Odagurulok a szemeteshez, és belenézek. Persze,
nyilvánvalóan azt sem vettem észre, hogy a takarító itt járt, így
fogalmam sincs, volt-e a kukában bármi maradék olyan
rágcsából, amit úgy toltam be, hogy fel sem tűnt. És a fejfájás,
amit egyre nehezebb figyelmen kívül hagynom, azt mondja:
valószínűleg nem ittam semmit, vagy legalábbis nem eleget.
Kezdem érteni, miért ragaszkodott Shira ahhoz, hogy a
főiskolán végig a szobatársam legyen, pedig az ösztöndíjunk
lehetővé tette volna, hogy inkább egyedül lakjunk. Talán neki
köszönhetem, hogy túléltem azt az időszakot.
Úgy tűnik, a válasz hiánya elég beszédes válasz, mert mind a
négyen rám merednek.
– Sajnálom! – kiáltom. – Oké, pereljetek csak be, amiért egy
kicsit koncentráltam!
– Csakhogy nem egy kicsit koncentráltál – mutat rá Cass.
– Lehi lehizdajen! 22
– E vaffanculo anche tu 23 – vág vissza vidáman.
Mercedes és Bran a szemét forgatja, mintha legalábbis nem
azzal töltenénk a fél életünket, hogy azt hallgatjuk, ahogy
spanyolul civakodnak. És mintha Priya, aki makacsul kitart
amellett, hogy nem fog megtanulni spanyolul, csak hogy ezzel
is ugrassa őket, most nem franciául válaszolna a helyünkben.
– Anya úgy döntött, hogy mindannyiótoknak reggelit készít –
jelenti be Vic, a hangja megtévesztően lágy. – De nem vagyok
benne teljesen biztos, hogy megérdemlitek, ha nem tudtok
rendesen gondoskodni magatokról.
 – Azért tartod vissza az ételt, hogy büntess, amiért nem
eszem?
Erre Vic pislogni kezd, majd kuncogva megrázza a fejét.
– Hát, így megfogalmazva valóban furcsa. – Óvatos
mozdulattal felveszi a térdénél lévő barna papír
bevásárlószatyrot, és az asztalra helyezi.
Marlene Hanoverian felnőtt élete nagy részében egy saját
pékséget vezetett, amíg el nem adta azt az egyik lányának, és
nyugdíjba nem vonult. Aztán, mivel pokolian unatkozott, és
képtelen volt hajnali négynél tovább aludni, újra sütni kezdett,
és a fiára meg az unokáira hagyatkozott, hogy megszabaduljon
a rengeteg kajától. Elképesztő, hogy Marlene hogy tud sütni!
Még azután is, hogy az elmúlt néhány évben egy sor kisebb
agyvérzés miatt vonakodva visszavett a tempóból, és
járókeretből kerekesszékbe kényszerült, akkor a legboldogabb,
ha süthet.
A még mindig meleg, vajpuha croissant-ok alufóliába csavart
halma mellett Tupperware tálak sorakoznak, amikben van
rántotta, szalonna, kolbász, gomba és apró, grillezett
paradicsom is. A tálamért nyúlok, de Bran elkapja, és amikor
ezt teszi, olyankor abszolút Bran, akár munkaidő van, akár nem
– így elveheti a paradicsomomat, és nekem adhatja a gombát,
amit gyűlöl. Ez a szokás azzal kezdődött, hogy olyan dolgokat
vesz el a tányéromból, amiket nem szeretek, de ha éppenséggel
mindent szeretek, akkor azt veszi el, amiről úgy gondolja, hogy
a legkevésbé valószínű, hogy villával át lehet szúrni.
Ha valaki megpróbálná elvenni a szalonnáját, azt biztosan
leszúrná.
Volt már rá eset.
Hű, ennem kell!
– Szóval, mikor értetek haza? – kérdezem tele szájjal.
– Már majdnem fél tizenegy volt. Egyenesen Manassasba
mentünk.
– Cass azóta is abból él, ami a táskájában van?
Cass épp azzal van elfoglalva, hogy egy egész kolbászdarabot
tömjön a szájába, de bólint.
– Van bármi új hír?
– Már kivontak néhány tisztet a keresésből – mondja
Mercedes. – Értem én, hogy más bűncselekmények is vannak,
de ezt nehéz elmagyarázni a rémült szülőknek.
– A nagyszülők?
– A jogi osztály zöld utat adott, hogy a két Smith behozza őket
kihallgatásra. A nagyszülőket az egyik kihelyezett irodába
viszik. Egy ügynök a baltimore-i irodából eljön, arra az esetre,
ha az ügyvédek megpróbálnának kötözködni.
– Oké, de mi vagyunk az FBI. És a definíció szerint
szövetségiek vagyunk. Miért gondolják, hogy a virginiai
szövetségi ügynököknek kevesebb hatáskörük lesz, mint a
marylandi ügynököknek, akik nem is dolgoznak az ügyön?
– Szerintem az ügyvédjeik minden téren betámadnak, ahol
csak tudnak, még akkor is, ha tudják, hogy kudarcot fognak
vallani. Szóval a legjobb, ha felkészültek leszünk.
Miközben gyorsan elfogyasztjuk az ételt, a többiek
tájékoztatnak minden olyan dologról, ami túl hosszú lett volna
ahhoz, hogy szöveges üzenetekbe foglalják, és amikről
feltételezem, Brant már értesítették. Igazából nincs sok
megosztanivaló, és nem sok újat tudok én sem mondani nekik.
Mit csinálsz, amikor hiába forognak a kerekek, de nem jutsz
előrébb?
Ha ebbe a csapatba tartozol, akkor addig megy a pörgés, míg
valaki ki nem adja az utasítást, hogy állj le.
És talán kicsit még azután is tart.
– Megyek, átöltözöm – jelenti be Cass egy akkora ásítás
közben, amibe beleroppan az állkapcsa.
– Jó ötlet. – Mercedes feláll, és furcsa, de csak most veszem
észre, hogy teljes sminkben van, és a tengerkék-sárga
futópólóját viseli, amin egy vicces FBI-felirat virít (Female Body
Inspector, azaz Női Test Motozó).
Lehet, hogy szundítanom kellene egyet.
– Eliza?
– Vic?
– Miután megmutattad Eddisonnak, hol hagytad abba a
keresést tegnap este, hogy onnan folytathassa, szépen bemész
az irodámba, és alszol egy kicsit. És erről nem nyitok vitát.
– Oké.
– Fontos, hogy… Tessék?
– Azt mondtam, hogy oké. – Olyan óriásit ásítok, hogy
belefájdul az arcom, majd megrázom magam, mint egy kutya. –
Fáradt vagyok. Nem tudok sokat kutatni, ha a szemem azonnal
keresztbe áll, ahogy a képernyőre nézek.
– Akkor jó.
 Azért egy kicsit zavartnak tűnik.
– Jobban éreznéd magad, ha tiltakoznék, és
felsorakoztathatnád az összes érvet, amit már nyilvánvalóan
összeszedtél fejben?
A konferenciaterembe lépve Watts egy forró csokit nyújt át
nekem, majd egy csésze sugárhajtású üzemanyagot Brannek és
egy mogyorós tejeskávét Vicnek, aki nagyon igyekszik úgy
tenni, mintha a kávéját inkább feketén szeretné.
– Eliza Sterling.
– Nem szándékos volt.
– Eliza Sterling.
– Tényleg nem akartam! Megnyitottam egy fájlt, amíg a lista
összeállt, és egyszerűen… magába szippantott.
– Eliza Sterling.
– Sajnálom!
Vic Branre pillant.
– Ez lenyűgöző volt. Eliza veled is ezt csinálja?
– Még vasárnap reggel kilenc óra sincs – szól közbe Watts. –
Nem fogunk arról beszélni, hogy Eliza mit tesz és nem tesz meg
Eddisonnak. Nem, az Úr napján nem.
Kuncogok, miközben Vic arca élénkvörösre pirul. Bran pírja
egy kicsit mélyebb, a sötétebb arcbőre miatt, de ugyanolyan
erős.
Watts a szemöldökét ráncolva rám néz. Ahhoz képest, hogy
már az ötvenes évei közepén jár, meglepően huncut tud lenni.
– Eddison, betakargatod ezt a kislányt, hogy aludjon végre
egyet?
 – Madre de Dios 24
– motyogja Bran, arcát a tenyerébe
temetve.

21
apa (héber)
22
Baszd meg (héber)
23
És baszódj meg te is (olasz)
24
itt: Szűz Mária! (spanyol)
 10

Miután Watts csapata Ramirezzel és Kearney-vel a nyomában

kivonul a teremből, Vic pedig visszamegy az irodájába, hogy
keressen egy tiszta takarót, én végigveszem Eddisonnal, mi
mindenre jutottam a véletlenül benn töltött estémen. Ezt
követően kézen fog, és átkísér Vic irodájába. Nem látja senki, de
az ujjaink összefonódnak. Vic kinyitja az ajtót, először rám
mutat, majd a kanapéjára, aztán fütyörészve elsétál mellettünk
a laptopjával és egy nagy halom aktával. Nyitva hagyja a
tárgyalóterem ajtaját, így még akkor is halljuk a fütyörészést,
amikor őt magát már nem látjuk.
Bran becsukja mögöttünk az iroda ajtaját, és nekidől, a keze a
csípőmre csúszik, hogy közelebb húzzon magához. Az
arckifejezése megváltozik, eltűnik a szakmai álarc. Úgy látom,
szenved. Nem mondok semmit, egyszerűen csak hozzábújok,
és a nyakába temetem az arcomat.
– Vic ma reggel kapott egy hívást Dern ügynöktől – motyogja
a hajamba.
– A sárkányok anyjától?
– Igen, tőle. Azt mondta, hogy az ügyre, az áldozat típusára és
az évszakra való tekintettel a belső ellenőrzés és a HR azt
fontolgatja, hogy néhány hétre irodai munkára ítél engem.
 – De már így is kikerültél a terepről.
– De az ügyről is levennének.
– És mit gondolsz erről?
Egy hosszú pillanatig hallgat, de a karjával szorosan ölel.
– Tudom, hogy van benne ráció – mondja végül. – De nem
tetszik. Bármennyire is… bár ez az ügy eléggé…
– Jobb dolgozni ezen az ügyön, annak érzelmi árával együtt,
mint nem dolgozni rajta, és azon kattogni, hogy mi lehet
Brooklynnal meg Faithszel?
Összerezzen a húga neve hallatán. Nagyon jók vagyunk
abban, hogy nem hozzuk fel, hogy hagyjuk, hogy ő döntse el,
akar-e beszélni róla, vagy sem. Általában. De néha egyszerűen
muszáj. Egy perc elteltével bólint.
– Mi lesz a döntő tényező?
– Az idő. A halloween.
– A halloween vagy a hónap vége?
– A kettő ugyanaz.
– Teljesen különböző kontextussal.
Faith november ötödikén tűnt el, szóval teljesen érthető,
hogy érintettsége miatt október végén le akarják venni Brant az
ügyről. De a halloweenezés volt az utolsó nagy dolog, amit Bran
és Faith együtt csináltak.
Ha dátumot kellene választanom, talán inkább a
harmincadikát választanám, de nem azért, mert egy nap
bármilyen különbséget jelentene a feszültség mértékét
tekintve, hanem azért, mert ha már el akarjuk kerülni, hogy
Bran belefulladjon az emlékekbe, legalább azt az egy jó éjszakát
adjuk meg neki.
Három nap múlva lesz harmincadika.
– Ugye tudod, hogy mi melletted állunk? Akármi is lesz?
– Igen, tudom. – Az ujjai végigkövetik a gerincemet, feljebb
vándorolnak a vállam fölé, majd Bran végigsimítja az
állkapcsomat. – Aludni fogsz?
– Remélem. Mindenesetre mindent megteszek, hogy
sikerüljön.
Kopogás hallatszik az ablakon… igen, a nyitott redőny mögül.
– Ha összebútoroztatok volna, nem éreznétek szükségét a
munkahelyi tipi-tapinak – mondja egy női hang.
Mindketten arrébb húzódunk, hogy a középső ujjunkkal
tisztelgő gesztust mutassunk az ablak irányába. Bárki volt is ott,
csak nevet, és továbbmegy.
Bran és én már elég régóta járunk ahhoz, hogy az
embereknek… elvárásaik legyenek velünk kapcsolatban. Igen,
azt hiszem, ez a legjobb kifejezés erre. Különösen azután, hogy
Bran megvette A Házat. Az osztályon dolgozók úgy gondolták,
hogy a lánykérés vagy az összeköltözésre való felkérés már
megtörtént, vagy legalábbis küszöbön áll.
Egyszer sem beszéltünk az összeköltözésről. Vagy a
házasságról. Vagy a lánykérésről.
Nem hiszem, hogy ez csak miattam lenne így.
Ellépek Brantől, és Vic kissé megviselt és kifeküdt kanapéja
felé indulok, ahol két párna és egy kiterített takaró vár rám.
Bran megvárja, amíg elhelyezkedem, aztán megigazgatja
rajtam a takarót. Szinte azonnal elalszom, ahogy a fejem a
párnák közé fészkeli magát, és alig veszem észre, hogy a
mobiltelefonomat a begörbült ujjaim közé csúsztatja.
Pontosan délben ellenszenves német techno harsog a
telefonomból teljes hangerőn, és nemcsak felriadok, de egy
hangos puffanás kíséretében le is esem a padlóra, a takaróba
tekeredve.
Kibaszottul utálom a telefonos ébresztőket.
És igen, pontosan ezért használom őket, mert még én is
képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni őket, bármennyire is
koncentrálok, de bassza meg!
Az ajtóban állva Vic csak röhög rajtam, a szemétláda, és még
jobban röhög, amikor rávillantom a tekintetem.
– Menj, frissítsd fel magad! – parancsolja, még mindig
kuncogva. – Úton van az ebéd neked, Yvonne-nak és az almás
csajnak.
– Tudod, hogy váltva kell fizetnünk a kaját.
– Tudom.
Ami azt jelenti, hogy vitatkozhatnék vele erről, de soha nem
fogok nyerni.
– És mi van Brannel? Ma megint nem eteted meg?
Vic elgondolkodva ráncolja a homlokát válasz helyett, én
pedig félbehagyom a blúzom igazgatását.
– Matson nyomozó felhívta – közli velem.
– De miért… ó! Ian Matson.
Bólint.
A Tampai Rendőrkapitányság nyugalmazott nyomozója, Ian
Matson dolgozott vezető nyomozóként Faith huszonöt évvel
ezelőtti eltűnése ügyében. Utána a szárnyai alá vette Brant, és
nagy hatással volt arra, hogy Bran is az igazságszolgáltatás
területén képezze magát. A korkülönbség ellenére nagyon jó
barátok.
– Ian jól van?
– A repülőtérről hívott, és megkérdezte, hogy Eddison ki
tudna-e menni elé, és el tudná-e hozni Quanticóba.
Ebben a mondatban több dolognak sincs értelme. Ian
körülbelül annyira szeret autóban utasként ülni, mint Bran,
vagyis egyáltalán nem, szóval miért nem bérel inkább egy
kocsit? És miért tesz meglepetésszerű látogatást? És miért
Quanticóba jön, nem Manassasba?
– Faithről van szó? – kérdezem tétován.
– Én arra tippelek, hogy van köze hozzá, de személyesen
akarja elmondani. Itt.
– Ez nem túl ígéretes.
– Nem, nem az, de a reptérről idefelé jövet majd elmennek
ebédelni. Menj, frissítsd fel magad!
A zuhany és a táskámból elővarázsolt friss ruhák jobban
esnek, mint vártam. Átkozottul jó érzés átöltözni, még ha egy
másik munkahelyi kosztümbe is. Bran tegnapi copfja még
mindig jól tartja magát, főleg, ha felteszek egy hajpántot, hogy
megfékezzem az elszabaduló kósza fürtöket.
– Megígérted, hogy hazamész, Eliza – szólal meg Yvonne,
amint belépek a tárgyalóterembe.
– Ma nem tudom folytatni ezt a beszélgetést.
– Ha emlékeznél a tegnapi beszélgetésekre, akkor nem is
kellene.
Gala kuncog, majd elbújik a monitorok mögé.
– Utállak benneteket.
Mivel Vic fölöttem áll, hogy érvényt szerezzen a
parancsainak, Yvonne pedig épp a brutálisan erős Anya Nem
Engedi-pillantással tart sakkban, ebéd utánig nem nyithatok
meg egyetlen aktát sem.
Őszintén szólva nem vagyok ilyen rossz, általában.
Koncentrálok folyton, igen, de nem úgy, hogy minden mást
kizárok. Azt csak különleges alkalmakkor. Az az érzésem, hogy
a Bran miatti aggodalmam miatt süllyedek egyre mélyebbre a
kutatásban, valószínűleg jobban, mint kéne.
Mikor az ebéd után megmaradt összes szemetet eltakarítjuk,
felnézek Vicre.
– Akkor most már kezdhetem? – kérdezem, szinte
udvariasan.
– Kezdheted – válaszolja ugyanolyan hangon.
Gala ismét felkacag.
Előrehajolok, és megérintem Yvonne mobiljának
képernyőjét, amin ismét megjelenik a gyerekei fotója.
– Sajnálom, hogy egész hétvégén távol kell lenned a
gyerekeidtől – mondom.
– Előfordul – feleli könnyedén. – És szerencsére ez egy olyan
hétvége, amikor amúgy is mindenki rohan mindenfelé,
születésnapi bulikra, játszótéri randevúkra meg ilyesmi. Nekem
csak a tegnapi meccsen kellett jelen lennem. Az anyósom ma
délután moziba viszi a gyerekeket, a férjem pedig reggel hét óta
a Crock-Potban főzi a vacsorát. Ez most azon ritka hétvégék
egyike, amikor észre sem veszik, hogy nem vagyok otthon.
Legalább nem nyomasztok senkit a háttérből. Nem úgy, mint A
Ruha a szekrényedben.
Behunyom a szemem, és az asztalnak csapódik a fejem.
– Yvonne, mit művelsz velem?
– Megöllek, Smalls.
Kinyitom az egyik szemem, és ránézek.
Vic kuncog, majd letelepszik egy székre a saját halom
munkájával. A tegnapi listáim ugyanolyan lehangoló látványt
nyújtanak, mint amikor itt hagytam őket reggel, de ez ellen
nincs mit tenni. Inkább tovább dolgozom, és Eddison kusza
firkálmányait próbálom értelmezni, hogy lássam, mennyit
haladt előre. Ma Gala lejátszási listáját hallgatjuk, valami
méltóságteljes és gyászos zenét dobokkal, csellókkal és egy síró
hegedűvel.
A munkahelyi mobilomon Eddison üzenete csipog. Milyen
italt szeret az almás csaj?
Kíváncsi vagyok, mit fog szólni Gala, ha rájön, hogy
ráaggatták ezt a nevet, miután mindenki tudja majd, hogy így
hívja őt Vic és Eddison.
– Eddison visszajött, vagyis még nem, de majdnem – jelentem
–, és Gala, szeretné tudni, milyen italt hozzon neked.
– Ó, nem kell, hogy…
Yvonne megrázza a fejét.
– Csak add le a rendelésed, Gala! Egyszer majd te is sorra
kerülsz.
 – Ó. Ööö, egy karamellás macchiatót kérek.
Még rákérdezek, hogy Yvonne a szokásosat kéri-e, és
válaszolok Eddisonnak. Ha Vicet kérdezem, ő feketekávét
mond, mert elég régóta ügynök ahhoz, hogy ismerje azt az
elméletet, miszerint igazi ügynökök (és igazi férfiak?) kizárólag
feketén és keserűen isszák a kávéjukat. Ha nem mondok
semmit, Eddison hozza neki azt a tejes, mogyorós és francia
vaníliás keveréket, amit valójában szeret. Amikor leteszem a
telefont anélkül, hogy megkérdeztem volna Victől, mit kér,
látom, hogy a szemét forgatja.
Nagyjából húsz perc elteltével látom, ahogy Eddison egy
karton pohártartóval átkel az irodán a rámpa irányába,
nyomában egy erősen viseltes sötétkék kabátot viselő férfival.
A kabátos férfi is több italt cipel, meg egy ütött-kopott bőrtáskát,
aminek foltos pántja a mellkasán keresztbe vetve feszül.
Elmentem a munkát ott, ahol tartok, lecsukom a laptopomat, és
lefordítom a jegyzettömböt, hogy csak a sima karton látszódjon.
Nem az Ian iránti bizalmatlanságból, egyszerűen csak a
protokollt kell követnünk mindazok jelenlétében, akik nem az
ügyön dolgoznak.
Ian valahogy idősebbnek tűnik, mint hat hónappal ezelőtt. A
csapatot arra utasították, hogy az isten szerelmére, használjuk
már ki a felgyűlt, ki nem vett szabadnapjainkat, így aztán Bran
meg én elmentünk Tampába, hogy meglátogassuk a szüleit.
Összességében egy nagyon furcsa utazás volt. Mivel már nem
katolikus, a húsvét nem igazán Bran kedvence. Mivel zsidó
vagyok, nekem sem az. De elmentünk a húsvéti misére, ahol az
anyja gonosz mosollyal nézett mindenkire, aki olyan hülye
volt, hogy megjegyzést mert tenni, amiért nem veszünk részt
az eucharisztiában, vagy nem megyünk fel az áldásért.
És nincs tampai utazás anélkül, hogy ne töltenénk
valamennyi időt Iannel, hideg gyömbérsört iszogatva a kis
vityillóban, amit a háza mögött épített a nyugdíjazása után.
Ólomüvegeket készít ott, általában kisebb darabokat, vagy
megrendelésre, vagy amiket a helyi kézműves vásárokon tud
eladni. Vettem tőle néhányat Priya számára, aki átvette néhai
nővére ólomüvegek iránti rajongását.
Ian kicsit alacsonyabb az átlagnál, olyan 165 centi magas,
vagy talán annyi sem, viszont erőteljes testalkatú. A bolyhos
fehér szakálla és a göndör fehér haja miatt, ami elég hosszú
ahhoz, hogy lófarokban hordja a tarkója felett összefogva, Priya
szereti őt Testépítő Mikulásnak szólítani, de csak akkor, ha Bran
nem hallja; mert neki egy kicsit rosszulesik. Az arca megviselt
és napbarnított, megdöbbentően ragyogó zöld szemét rengeteg
ránc veszi körül. De van valami azokban a szemekben, amitől
most idősebbnek tűnik. Ha jól emlékszem, valamivel hetven
fölött van, de még a fehér haj és a ráncok ellenére sem látszott
rajta eddig a kora. Most viszont sokkal öregebbnek tűnik, mint
ahány éves.
Felállok, és öleléssel köszöntöm, miután Bran kivette a
kezéből a poharakat.
– Milyen volt az utazás? – kérdezem.
– Jó, zökkenőmentes – válaszolja, akcentusa tipikus,
felvizezett déli akcentus, ami Tampa és St. Petersburg
környékén igen gyakori. – Hogy vagy, Eliza?
– Kimerülten és nagy bajban – válaszol helyettem Bran. –
Egész éjjel itt volt, miután megígérte nekem, hogy nemsokára
hazamegy.
Kinyújtom rá a nyelvem, és megcsípem az oldalán azt az
érzékeny, csiklandós pontot, közel a hónaljához. Felüvölt, és
arrébb tántorodik, próbálja nem összenyomni a poharakat, és
nem kiönteni a tartalmukat.
Ian elmosolyodik, és ettől máris majdnem tíz évet fiatalodik
az arca.
Ami egy kicsit még nyugtalanabbá tesz engem azt illetően,
miért is jött ide ilyen hirtelen. Bármi miatt is látszik ennyire
aggodalmasnak és öregnek…
Kiveszi az egyik italt a hordozóból, és hunyorogva oldalra
néz.
– Gala? – kérdezi, ékezetek nélkül ejtve a magánhangzókat.
– Gala – javítja ki a lány, á-nak ejtve az első a-t. – Mint az alma.
– Akkor ez megmagyarázza az almás csaj elnevezést.
A lány vigyorog és rákacsint, a szemüvegén lévő strasszkövek
is kacsintanak vele együtt.
Yvonne egy halkan elmormolt köszönömmel elfogadja az
italát, és Vic is elveszi a sajátját, majd hosszasan, elégedetten
sóhajt. Bran egy forró csokit nyújt át nekem, ami azt jelenti,
hogy aggódik a koffeinbevitelem miatt. Soha nem tudja
megjegyezni, melyik tea koffeintartalmú, és melyik nyugtató
hatású. A lakásában volt egy lista az egyik szekrényajtó
belsejében, de a költözés során elveszhetett vagy
elszakadhatott. Az, hogy én vagyok a csapat egyetlen tagja,
akinek kávéiszap helyett vér folyik az ereiben, azt jelenti, hogy
a többiek sosem tudják megjegyezni, mennyi koffein túl sok
nekem.
Bran int Iannek, aki lerángatja magáról a kabátot, leteszi a
táskáját, és letelepszik a bal oldali ülésre, ahol Bran a tegnapi
nap nagy részét töltötte. Kihúzza a táska cipzárját, belenyúl, de
tétovázik, mielőtt bármit is elővenne belőle.
– Van hír a két Smithtől? – kérdezem Brant, hogy adjak egy
kis időt Iannek.
– Elkapták a nagyszülőket, amikor azok templomba indultak
– válaszolja, és szórakozottan fényképeket meg papírokat pakol
össze egy takaros kupacba, aztán megfordítja őket, hogy
elrejtse a tartalmukat.
– És hány másodpercbe telt, mire felhívták az ügyvédjüket?
Vic kuncog.
– Úgy tűnik, az egyik Smithnek van mobilblokkolója. A
kihelyezett irodában lévő vezetékes telefonról tudtak csak
telefonálni.
– Tehát az ügyvédjeiknek vezetniük kellett.
– Jelenleg eléggé feszültek.
– Az öregek vagy az ügyvédjeik?
– Igen – vágja rá Bran határozottan. Ő továbbra is Bran, annak
ellenére, hogy az ügyről beszélünk. – A két Smith most beszél
velük. Vagyis az egyikük beszél, míg a másik a szobában van, és
SMS-ben küldi a frissítéseket, leginkább azért, hogy paranoiássá
tegye a nagyszülőket.
 – Mindkettőt Smith néven mentetted el a telefonodban, ugye?
– sóhajt fel Yvonne.
– Miért, ki nem?
Cass, aki úgy mentette el őket, hogy Magas Smith és Tömzsi
Smith.
Ian kivesz öt irattartót a táskájából, és az asztalra helyezi
őket.
Az egyik vastag, csak úgy dudorodik a lapoktól és
gemkapcsoktól, post-itektől meg papírfecniktől, de még
telefirkált szalvéták is lógnak ki belőle furcsa szögben. A többi
aktája sokkal vékonyabb. Egy vastag, ütött-kopott füzetet is
elővesz, aminek a borítója szigszalaggal van körbetekerve, a
lapjai közül pedig különböző dolgok lógnak ki.
Lassú, mély lélegzetet vesz.
– Tudom, hogy nincs időtök egy bolondos vénember ügyeire
– kezdi óvatosan. Úgy hangzik, mintha begyakorolt szöveget
mondana, és el is tudom képzelni, hogy a tampai repülőutat
azzal töltötte, hogy újra meg újra átgondolja fejben a szöveget. –
Brooklyn Mercer eltűnt, és a tangensek gondot okozhatnak.
– Miért, neked van tangensed? – kérdezi Bran.
– Azt hiszem, ti tudjátok legjobban, hogy vannak olyan ügyek,
amiket egyszerűen nem lehet elengedni. Sok-sok idő elteltével
is próbáljátok megoldani, helyrehozni őket, még jóval azután is,
hogy a nyomozás lezárult.
Vic óvatosan a legvastagabb aktára néz, tekintete Branre
siklik, majd vissza.
– Tovább kerested Faitht? – kérdezem halkan.
 Bran egy pillanatra összerezzen, szerintem nem is annyira a
sokk miatt, inkább reflexből. Évek vagy talán évtizedek óta tud
róla, hogy Ian nem adta fel. Xiomara, Bran anyja mondta
nekem, amikor először találkoztam vele.
Ian az asztal közepére csúsztatja a legvastagabb aktát.
– Majdnem minden nyomozónak megvan az ilyen ügye.
Talán több is, de mindig van legalább egy, amit nem tud
elengedni. Az irodában dolgozók megértik ezt. Elfordulnak,
amikor jegyzeteket másolsz, vagy munkaidőn túl az
archívumban maradsz kutatni. Régen úgy tettek, mintha nem
vennék észre, hogy az őrs telefonjait használod távolsági
hívásokra, amikor ez még jelentett valamit. Ahogy a
számítógépek egyre jobban elterjedtek, nem zavarta őket, hogy
mi, régiek, bejövünk konzultálni, kereséseket futtatni és
riasztásokat beállítani.
– Szörnyen sok szőke lány tűnik el, Ian – mondom neki. Nem
akarok lekezelő lenni, és remélem, nem is úgy hangzik. De ez
tény, és egy egész éjszakás munkám van benne, hogy
bebizonyítsam.
– Igen.
Ahogy mondja: teljesen nyugodtan, a tekintetéből áradó
feszültség ellenére. Ez az ember, aki átkozottul jól tudja, hogy
egy gyerekrablásnál minden másodperc számít, mindent
félbehagyott, hogy idejöjjön, és ezt elmondja nekünk.
– Oké. Avass be minket a részletekbe!
Bran rám pillant, a válla meggörnyed.
– Eliza.
 Megérintem az asztal alatt.
– Bemehetünk Vic irodájába, ha nem akarod ezt hallani. Ha
inkább bele akarod magad ásni a tegnapi aktákba.
Megrázza a fejét.
– Ian, én nem… tudod, hogy én nem…
– Tudom, hogy tisztelsz engem, fiam – feleli a nyomozó egy
apró, fáradt mosollyal az arcán. – Lehet, hogy amit teszek, már
szabálytalan, de az is lehet, hogy találtam valamit. Hadd
magyarázzam el!
Bran Vicre pillant, aki komolyan bólint.
– Rendben.
Ian kinyitja a legvastagabb dossziét. Faith aktáját. Legfelül ott
a fotója, egy hússzor huszonöt centis, fényes nyomat, aminek a
fénye nagyrészt megkopott. Valójában még sosem láttam ezt a
képet róla. Mint a legtöbb eltűnt gyerek esetében, ez is egy
iskolai kép, az utolsó, mert amikor a rendőrség mindenhova
kiteszi egy eltűnt gyerek képét, akkor olyan képet akar, amin
tisztán látszik az arca. Ennek a képnek hullámos, lila háttere
van, a kislány széles mosolyán pedig látszanak a középső alsó
fogai, amik halloweenre már kiestek. A haja azonban
ugyanolyan, mint az általam megszokott képen meg a többi
fotón, amit láttam róla, a szőke copfjai a Lisa Frank márkájú,
egyszarvúmintás póló vállán pihennek. A fejét kissé oldalra
dönti, mintha a fotós mondott volna valamit, amit nem egészen
ért, de tudja, hogy közben is mosolyognia kell. Imádni valóan
zavarban van, és, ó, istenem, láttam már Brant is szinte teljesen
ugyanezzel az arckifejezéssel, csak a mosoly nélkül. Egy vékony
lánc lóg Faith nyakában, rajta egy medál, ami közvetlenül az
egyszarvú szarva mellett pihen. Az a fajta csillogó, zománcos
medál, amit a gyerekek évtizedek óta töretlenül szeretnek, és
ami ránézésre úgy fest, mint ami világít a sötétben. Az övé egy
rózsaszín, sárga és kék csíkokból álló szivárvány, ami felhők
helyett két fehér csillag között ível át.
Brantől kapta az utolsó közös karácsonyukon. A kislány
megkérte, hogy segítsen neki feltenni még aznap reggel, és
azután már soha nem vette le. Az anyjuk mesélte ezt nekem.
– Huszonöt évvel ezelőtt – kezdi Ian. – Majdnem pontosan.
Tegnap este hallottam Brooklynról az országos hírekben.
Nyolcéves kislány, fehér bőrű, hullámos, szőke hajjal, kék
szemmel; délután eltűnik az iskolából hazafelé menet.
Gala ránéz a Faithről készült fotóra, majd Branre és a mögötte
lévő fehér táblára csíptetett, nagy méretű Brooklyn-fotóra,
aztán ismét körbenéz. Nagyot nyel, de nem tesz megjegyzést.
– Amikor az akadémiára jártál, Brandon, meséltél nekem egy
barátodról az évfolyamodból. Gyerekkorában eltűnt a kishúga
legjobb barátja.
– Sachin Karwan – suttogja Bran.
Ian az asztal közepére csúsztat egy második dossziét, és
kinyitja, hogy megmutasson egy másik kislányt, aki
kifejezetten hasonlít Faithre és Brooklynra is.
– A neve Erin Bailey volt. Nyolcéves, fehér bőrű, hullámos
szőke hajjal, kék szemmel, és akkor tűnt el, amikor hazafelé
sétált a magántanárjától. Napra pontosan holnap lesz, hogy
huszonhét évvel ezelőtt eltűnt Chicagóban.
 A laptopomról a mögöttem lévő pultra rakom át a papírokat,
és felnyitom a számítógépet. Vissza kell jelentkeznem a
különböző rendszerekbe, de pár perc múlva már meg is jelenik
Erin arca a képernyőmön. Már az egyik listámra van címkézve.
Megoldatlan, soha nem találták meg.
Egy harmadik akta követi Faithét és Erinét az asztal közepén.
– Huszonegy évvel ezelőtt, november 3-án tűnt el Atlantában.
A neve Caitlyn Glau.
Az arcbőre barnább, mint a többi lányé, rózsásabb, pirosabb,
a haja pedig sűrűbb, bozontosabb, és ugyanúgy hullámos, de
nem annyira, hogy kiemelkedjen a fotók sorából. Vic a szélénél
fogva óvatosan felveszi a kinyomtatott képet. Felnéz rám.
Caitlyn neve nem szerepel a ViCAP-listámon, de lefuttatom a
nevét az NCMEC 25-n, és fel is bukkan, szökevényként besorolva.
Profiljának utolsó frissítésére több mint egy évtizeddel ezelőtt
került sor.
– Hogy találtad meg a nevét? – kérdezem.
– Az egyik tisztet, aki eredetileg a keresést végezte, kilenc
évvel ezelőtt áthelyezték Tampába. Igen, úgy kilenc lehetett, azt
hiszem. Manny az íróasztalán tartja Faith fényképét a
munkahelyén, a gyerekei fotója mellett.
– Rafi öccse. – Rafi és Manuel (illetve Manny, ahogy
mostanában hívnák, ha meg tudná győzni a családját, hogy ne
hívják még mindig Manuelitónak) Bran legjobb gyerekkori
barátai voltak. Még mindig családtagnak számítanak.
– Az új srác észrevette a képet – folytatja Ian bólogatva – és
beszélgetni kezdtek. Úgy tűnt, egyikük sem gondolja, hogy ez
csak véletlen egybeesés lenne, de Manny mindezt csak jóval
később említette nekem. – Előveszi a következő aktát, és
kinyitja. – Tizenöt évvel ezelőtt: Emma Coenen, Nashville.
Emma rajta van a ViCAP-listámon.
– Van egy nonprofit csoport Nashville-ben, amelyik ilyen régi
ügyek után kutat. Néhány évvel ezelőtt művészekkel dolgoztak
együtt, hogy újraalkossák, hogyan nézhetnek ki most az eltűnt
gyerekek, és lefuttatták a képeket a tévében. Emma nyolcéves
volt, fehér bőrű, hullámos, szőke hajjal és kék szemmel.
November 7-én tűnt el, amikor hazafelé ment a nagynénjétől.
Megoldatlan, sosem találták meg.
– Hét évvel ezelőtt – Ian kinyitja az utolsó aktát – Baltimore-
ban eltűnt Andrea Buchanan, amikor hazafelé tartott az
énekóráról. Normális esetben a ti csapatotokat is hívták volna,
de Keely Rudolphot ugyanazon a napon rabolták el egy
sharpsburgi bevásárlóközpontból.
Vic hirtelen kimerültnek tűnik, és a kézfejét a mellkasán lévő
lőtt sebhelyre nyomja. Bran a kezébe ejti az arcát. Kissé ijedtnek
tűnik, Gala finoman megköszörüli a torkát.
– Sajnálom, én nem… mi köze van Keelyhez? Ő is egy másik
szőke lány?
Yvonne megrázza a fejét.
– Keely tizenkét éves volt. Egy olyan férfi rabolta el, akinek a
családja tizenéves lányokat tartott fogva a birtokán lévő
kertkomplexumban. Megmentették, de a kert… – Egy pillanatra
lehunyja a szemét. – Az ügy elég zűrös volt. Sok lány meghalt,
amikor az épület felrobbant. Ez még azelőtt történt, hogy
megtudtuk volna, hányan haltak meg az azt megelőző években.
– Emlékszem a Kert-ügyre – suttogja Gala, keze a szája körül
lebeg, mintha el akarná takarni, de közben mégsem akarja
megkockáztatni, hogy elnyomja a szavait. – Középiskolás
voltam, és miután a hírek robbantak, minden lányt behívtak
egy biztonsági előadásra. Hetekig mindenki csak erről beszélt.
– A robbanás halloweenkor történt – jegyzi meg Yvonne. –
Másnap mentem vissza dolgozni a szülési szabadságról, miután
megszületett az első lányom.
– Keely és Andrea október huszonkilencedikén tűnt el. – Ian
Andrea fotójára bök tömzsi, szögletes és bőrkeményedéstől
vastag ujjával. – Andreát soha nem találták meg.
Andreának pomponlányos mosolya van, széles és foghíjas, és
úgy ragyog az arcán, mint aki órákon át képes tartani. A haját,
ami a többiekétől eltérően inkább vörösesszőke, két magas
copfba tűzte fel, és keményített szalaggal fűzte össze, majd
csigákba rendezte, és láthatóan jó sok lakkal fújta le. Tipikus
pomponlánycopfok. Az arca körül azonban a fürtök lágyak és
lazák.
– Mindegyikük ugyanabban a kéthetes időszakban tűnt el.
Október utolsó vagy november első hetében. – Hátradől,
tekintete körbejárja az asztalt, mindannyiunkat alaposan
végigmér. – Kettő lehet véletlen egybeesés, de hat? Hat
nyolcéves, fehér bőrű, szőke, kék szemű lány, akik az évnek
mindig ugyanabban az időszakában tűnnek el? Szerintem
ugyanaz a személy vagy ugyanazok az emberek rabolták el
őket. És szerintem valószínűleg vannak még mások is.
 Újra becsukom a laptopomat, és fölé hajolva lapozgatni
kezdem a kinyomtatott oldalakat a dossziékban.
Nem azért, hogy elolvassam őket. Csak hogy megnézzem,
mik azok.
– Nem teljes akták – jegyzi meg Vic.
– Nem, csak azok, amiket meg tudtam szerezni a netről,
kivéve Faithét. Corbero, az atlantai áthelyezés, nem gondoltam,
hogy van összefüggés. Caitlyn aktájából nem tudtam másolatot
szerezni. És nem volt olyan ismerősöm, akinek hozzáférése lett
volna a többihez.
– Eliza – kérdezi Vic halkan. – Mire gondolsz?
Érdekes, hogy engem kérdez. De végül is… Nos, azt hiszem,
nem lenne fair Brant kérdezni. Ez egy lenyűgöző történet, az
biztos. Természetesen lehet, hogy véletlen egybeesésekről van
szó. Láttunk már furcsábbat is. A pokolba is, oldottunk már meg
ügyeket furcsábbnál furcsább egybeesésekkel. Mégis… A
dátumot dörzsölgetem Caitlyn aktájának egyik kinyomtatott
lapjának alján. Ian kilenc éve hallott róla, de ezt a mappát csak
nemrég állította össze.
– Ian – szólalok meg. – Mi a diagnózisod?

National Center for Missing & Exploited Children: a legnagyobb amerikai

25

gyerekvédelmi szervezet, amit az Egyesült Államok Kongresszusa alapított. Célja a

gyermekbántalmazás és az emberkereskedelem elleni küzdelem.
 11

Bran ismét összerezzen, a teljes teste megremeg, és rám néz.

Egy másodperccel később aztán rájön, hogy Ian nem javított ki
engem, nem cáfolta, hogy van valamiféle diagnózis. Megfordul
a székében, a vér kifut az arcából.
– Ian?
A barátja, az első mentora, az ember, aki több értelemben is
megmentette az életét, szomorúan mosolyog rá.
– Azt szoktam mondogatni magamnak, hogy túl nagy fába
vágtam a fejszémet – szólal meg Ian. – Annyira kétségbeesetten
kerestem Faitht vagy azt az okot, amiért nem találom őt, hogy
mindenbe belekapaszkodtam. Szalmaszálakból kovácsoltam
kapcsolatokat. Túlságosan akartam.
– Ian.
– Gyűjtöttem a jegyzeteket a könyvemben – folytatja, és
olyan szeretettel simogatja meg a szakadt füzetet, ahogyan az
ember a szeretett kutyáját simogatja. Valószínűleg ugyanolyan
nagy becsben is tartja. – Azért nem raktam össze az aktát, mert
nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy ez a valóság.
– Ian – mordul rá Bran.
– Aztán idén nyáron végre megfogadtam Connie nyaggatását,
hogy menjek el orvoshoz az állandó fejfájásommal. – Két
ujjával összeszorítja a szeme feletti csontot, ahol bozontos
szemöldöke majdnem eltakar egy gyógyuló heget. –
Rosszindulatú glioblastoma. Hozzám hasonló öregemberekre
vadászik, azt hiszem.
– Gyógyíthatatlan – motyogom.
– És nem is kezelhető túl jól, ha azt az utat választom.
– Ha? – kérdezi Bran élesen.
– Maximum néhány plusz hónapot nyerhetnék vele,
Brandon. Nem tudom, megéri-e. Connie meg én még mindig
vitatkozunk erről.
Ami azt jelenti, hogy elvetették a kezelés lehetőségét, amivel
mások nem értenek egyet. Ha idén nyáron diagnosztizálták,
miért nem mondta el Brannek már hamarabb?
– Tegnap este kint voltam a házikómban, csak ücsörögtem.
Nem szeretek ott kinn dolgozni most Connie nélkül.
Mindenesetre újra átnéztem Faith aktáját, a könyvet. A
háttérben mentek a hírek. Aztán felnézek, és egy szőke kislányt
látok a tévében. Brooklyn Mercer. És ott a riporter mögött a
barátnőd, Ramirez, egy rendőrrel beszélget. Elkezdtem azon
gondolkodni, mikor döntöttem el, hogy a kétségbeesés a
tévedésem jele, ahelyett, hogy rendesen utánajártam volna a
dolognak. Szóval most itt vagyok. – Könnyek csorognak le
megviselt arcán. Nem vagyok benne biztos, hogy tudatában van
ennek. – Hat kislány – ismétli meg. – Nézd meg őket! Mégis
mennyi esély lehet arra, hogy nem kapcsolódnak egymáshoz?
Bran az orra alatt káromkodik, többnyire nem angolul, majd
hátralöki magát az asztaltól, és kisétál a tárgyalóteremből.
Figyelem, ahogy elmegy, de ha megpróbálnám azonnal
követni, leharapná a fejem. Amúgy meg tudom, hogy később
rosszul fogja érezni magát emiatt. A bűntudattól pedig ismét
rám förmedne vicsorogva, és megint leharapná a fejemet. Bár
nem csak az enyémet, ha fair akarok lenni. Bárkiét. Szóval az a
legjobb, ha most kicsit magára hagyjuk, hogy feldolgozza ezt a
hirtelen jött… Félelmet? Dühöt? Gyászt?
Mindezeket, és még többet is.
Lenézek a tegnap esti listáimra. Átrostálhatnám a címkékkel
megjelölt fájljaimat, hogy csak az októberi és novemberi
eltűnések maradjanak. De akkor át kell állítani a programot a
ViCAP-en és az NCMEC-n is; Caitlyn Glau nem volt a ViCAP-ben.
Az eltűnését vizsgáló rendőrök arra a következtetésre jutottak,
hogy valószínűleg megszökött, bár nem tudom elképzelni, hogy
lett volna bizonyítékuk ennek alátámasztására. Yvonne-nak
valószínűleg be kellene állítania a keresési szűrőket. Bár én is
egész magabiztosan kezelem a számítógépet, kettőnk közül
mégiscsak ő az, akinek ez a szakmája.
Össze kell állítanunk az aktakérelmek listáját, és át kell
helyeznünk a helyi ügyeket a szövetségi hatáskörbe… amint
kitaláltuk, hogy mely ügyek tartoznak a szövetségi hatáskörbe,
ha egyáltalán tartoznak.
A két szemem közé éles, röpke fájdalom hasít.
– Aú!
Vic visszaül a székébe.
– Te most tényleg megböktél? – förmedek rá.
– Kezdtél megint befordulni.
 – Gondolkodtam.
– Olyan erősen gondolkodtál, hogy nem hallottad meg azt a
három kérdést, amit neked tettünk fel.
Ian az arcát dörzsöli.
– Brandon említette, hogy néha ezt csinálod. Lenyűgöző látni.
– A harmadik vagy negyedik alkalom után már kevésbé –
motyogja Vic.
Gala elvigyorodik, de a mosolya hamar elhalványul a
szobában uralkodó feszültség súlyától.
– Mik voltak a kérdések?
– Mindegy. Min gondolkodtál?
– Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen meggyőztek a
hallottak – kezdem óvatosan –, de úgy gondolom, érdemes
alaposan utánanézni a dolognak. Negyvennyolc óra telt el; a
nyomozás intenzitása csökkenni fog. Ha van bármi igazság
abban, amit Ian mond, az segíthet megtalálni Brooklynt. Talán
még a többi lányt is megtalálhatjuk. Ha semmire nem jutunk,
akkor is megnéztünk egy lehetőséget. Azt hiszem, át kéne
beszélnünk ezt Wattsszal és Dernnel délelőtt.
– Miért pont Sammel? – kérdezi Vic.
Egészen biztos vagyok benne, hogy Vic azon kevesek közé
tartozik az FBI-nál, akinek nem okoz gondot Samként
hivatkozni a személyzeti osztályt vezető Samantha Dernre, a
sárkányok anyjára.
– Már most is aggódnak amiatt, hogy Bran ezen az ügyön
dolgozik. De ezt persze te is jól tudod, hiszen te vagy az egység
vezetője.
 Grimaszol, de bólint.
– Ha ezek az ügyek összefüggnek, akkor nem dolgozhat rajta
ügynökként. Tanúként talán, de ügynökként nem. Hiszen az azt
jelenti, hogy a húga is benne van a dologban.
Bran – nem, Eddison – telefonja zümmög a beérkező SMS-
ektől. Aztán Vicé is. A kezembe veszem Eddison mobilját, és
beütöm a feloldó kódot, amit valójában nem kellene tudnom,
hiszen ez a munkahelyi mobilja, és látom, hogy egy sor üzenet
jött Ramireztől.
– Visszajönnek – jelentem be.
– Ilyen korán? – kérdezi Yvonne.
– Az éjszakai műszak kapitánya nem akarja, hogy ott
legyenek – avatja be a részletekbe a többieket Vic,
végigpörgetve az üzeneteket. – Problémái vannak Scott
kapitánnyal. Úgy tűnik, abban hisz, hogy Brooklyn eltévedt
azon az útvonalon, ahol három éve minden egyes nap
végigment, és majd előkerül.
– Nem hihet ebben.
– Valószínűleg nem is, de úgy tűnik, nem kedveli az FBI-t
vagy Scott kapitányt. Ramirez azt mondja, és Watts egyetért
vele, hogy több értelme van visszajönni, és egy kiadós alvással
tölteni egy éjszakát, mint maradni, és vitatkozni vele, amikor
úgysem fog engedélyt adni rá, hogy bármit is csináljanak
éjszaka.
– Szóval Wattsot valószínűleg el tudnánk csalni egy korai
találkozóra anélkül, hogy túl durván leszidna minket –
tűnődöm.
 – Felhívom Samet, és megkérdezem tőle, nincs-e reggelre
beütemezve valamilyen felülvizsgálata.
Miközben Vic elhagyja a szobát a füléhez emelt telefonnal,
Yvonne és Gala elkezdik kikapcsolni a számítógépeiket.
Yvonne-nak haza kell mennie, hogy a férjének legyen még
esélye vacsora után dolgozatokat javítani. Gala már az egész
hétvégéjét beáldozta; nem fogom arra kérni, hogy maradjon,
ha nincs a közelben egy tapasztalt elemző, akinek segíthet.
Néhány percen belül már csak én meg Ian maradunk a
szobában.
– És hogy vagy fizikailag? – kérdezem, miközben a
kinyomtatott aktákból elkezdem kézzel átmásolni a neveket,
dátumokat és a vonatkozó információkat a jegyzettömbömbe.
Ez az a fajta kérdés, amire Bran akkor tud a legkényelmesebben
válaszolni, ha senki sem néz rá. Nem tudom, hogy Ian is így
van-e ezzel, de azt tudom, hogy hivatásos zsaru volt, tehát a
büszkeség és a szenvtelenség is képben lehet.
– A fejfájás az állandó probléma – mondja lassan. – Néha jobb,
néha rosszabb, de mindig ott van. A látásom erősen romlik.
Homályosan látok, és duplán.
– Ezért nem béreltél autót.
– Már nem biztonságos vezetni. Le is adtam a
jogosítványomat, hogy ne legyen akkora a kísértés. Az
émelygés néha csak úgy a semmiből csap le rám.
– Voltak rohamaid?
– Párszor. Elviselhető. Nincsenek vérrögök.
– Tehetünk bármit, ami segít? Fény, hangok, szagok,
hőmérséklet…
Halkan kuncog, ami nagyon messze van attól a mély, öblös
nevetéstől, amilyennek lennie kéne. Amikor decemberenként
Mikulásnak öltözik a rendőrségi játékgyűjtéseken és a
kórházakban, csak úgy zeng a nevetése, de máskor ez a halk,
száraz, durva hang jön belőle, mintha az aszfalton kaparna az
abroncs.
– Eliza Sterling, te egy csoda vagy.
A tollam megáll a papírlap fölött. Egy pillanat múlva
leteszem, és megfordulok, hogy ránézzek.
– Tessék?
– Van napszemüvegem, amit felvehetek, ha a fények
zavarnának – mondja, ami valójában nem ad magyarázatot a
megjegyzésére. – A szagok csak akkor zavarnak, ha már rosszul
vagyok. A hőmérséklet… floridai vagyok, Floridában születtem,
és ott nőttem fel; ahol nem süt a nap, ott megy a
légkondicionáló. Kerülöm a hőséget, ahol csak tudom. Már ha
észreveszem.
– Mondtad az orvosodnak, hogy idejössz?
Megrázza a fejét.
– Ma reggelig még magam sem tudtam biztosan, hogy
eljövök-e. Connie majd holnap elmondja neki.
– Hadd találjam ki: amikor felhív, hogy átütemezze a
következő időpontodat?
Megint kuncog, ami nyilván igent jelent.
– Miért nem mondtad el Brannek?
A mosolya nem is elhalványul, inkább eltolódik, keskeny lesz,
és kedves, egy csipetnyi büszkeséggel.
És szomorú. Nagyon szomorú.
– El kellett volna mondanom neki, amint megtudtuk – ismeri
be. – Megbeszéltük, mi legyen a kezeléssel, elfogadjam-e, vagy
se, és hogy a kezelés elutasítása azt jelentené-e, hogy azonnal a
hospice-ba utalnak. Úgy döntöttem, hogy majd leülök vele, ha
már döntöttünk. Amikor már biztosat tudunk. De már akkor is
október volt. – Lenéz a kezére, ami széles és erős, a bütykei
pedig a kortól és a sok használattól élesen kiállnak. – Ha lett
volna választási lehetőségem, Eliza, nem mondtam volna el
most neki. Vártam volna még néhány hetet, hogy túl legyen
ezen az évfordulón.
– De Brooklyn eltűnt.
– Vártam volna – ismétli meg. – De az élet mindig gúnyosan
fittyet hány a döntéseinkre.
– Néha valóban. Foglaltál szállodát is, amikor megvetted a
repülőjegyet, vagy szükséged van egy helyre?
– Ez most egy ajánlat?
– Ne tedd, Ian! – szól közbe Bran az ajtóból. Még mindig
sápadt, az állkapcsában egy izom megrándul a feszültségtől, de
mégis itt van, és hamarabb visszajött, mint vártam. – Meg fogsz
fulladni abban a rengeteg tüllben és fodorban.
– Te is túlélted eddig valahogy – vágok vissza.
– Olyan, mintha egy parfümös üvegcsébe zárnának –
folytatja, mintha meg sem hallott volna engem. – Amerre nézel,
minden rózsaszín, finom és érinthetetlen.
– Hazug rágalom!
 Ian mosolya egyre szélesebbre húzódik, ahogy a tekintete
ide-oda cikázik kettőnk között, mintha teniszeznénk.
– Az asztalán folyton ott a kivasalt teríték, még akkor is, ha
egyedül eszik.
– Szemben a tiéddel, ami a kukából került hozzád?
– Hé, azt az asztalt Priyától kaptam!
– Igen, azért, hogy legyen végre valami szín a lakásodban.
Ian felnevet, és nekidől a tárgyalóasztalnak.
– Az egész háza tele van feketével és üvegfelülettel, mint
annakidején a lakásában?
– Nem, mert ahhoz el kellett volna kezdeni csinálni valamit A
Házban – válaszolom kacsintva. – Jelenleg a hálószobát meg a
nappalit használja benne.
– Még mindig?
Bran elpirul, és motyog valamit, amit nem értek. Aztán
megköszörüli a torkát.
– Vicnek van egy igazi vendégszobája, ággyal, ajtóval és saját
fürdőszobával. Felajánlotta, hogy elszállásol téged. A nappali és
a konyha kicsit zsúfolt lesz, mert a lányok otthon vannak, de a
szoba és a fürdőszoba csak a tiéd.
– Azt hittem, a lányai egyetemre járnak – válaszolja Ian.
– Így is van. Inara, Victoria-Bliss és Priya ma érkeztek meg.
A francba. Teljesen elfelejtettem, hogy ez volt tervben!
Inara és Victoria-Bliss – a Kert túlélői, akikből az a szociopata
megpróbált olyan gyönyörű és mulandó lényeket teremteni,
mint a pillangók – általában Keelyvel töltik a halloweent, és így
a robbanás meg az azt követő őrület évfordulóját is. Keely
elrablása és megerőszakolása lett végül a Kert kegyetlen
végzetének mozgatórugója, és a túlélők mind nagyon
igyekeznek védelmezni őt, kiváltképpen Inara. Priyának nem
volt semmi köze a Kerthez, Eddison és a csapat révén
barátkozott össze Inarával és Victoria-Bliss-szel.
Idén azonban Keely Rudolph elsőéves a Stanford Egyetemen,
és bár a lányok szívesen átcuccoltak volna miatta Kaliforniába,
ő azt kérte, ne menjenek. Azt mondta, készen áll arra, hogy
egyedül nézzen szembe a kihívásokkal. Biztos vagyok benne,
hogy a következő napokban mind a telefonjukra lesznek
tapadva, és őrülten SMS-ezgetnek, de az egy nagyon jó jel, hogy
Keely úgy érzi, készen áll erre. Mivel nagyon fiatal, és a
története részletei bekerültek a hírekbe, nemcsak a Kertésznek,
hanem a nyilvánosságnak is áldozatává vált.
Közben azonban a lányok szabit vettek ki a hétre, és úgy
döntöttek, hogy lejönnek ide, Priya meg úgy döntött,
csatlakozik hozzájuk. New Yorkban élnek, és ott is dolgoznak,
Priya pedig kétlaki, hol velük van, hol az anyjával Párizsban. Ez
azt jelenti, hogy mindhárman gyakran látogatják egymást.
Vannak családok, amelyek szétesnek egy trauma hatására, és
vannak családok, amelyek anélkül is. Inarának és Victoria-
Blissnek mindenesetre nem igazán volt hova visszatérnie. Így a
csapat inkább örökbe fogadta őket: Vic hatalmas szíve és
együttérzése, Mercedes empátiája és végtelen kedvessége,
valamint Bran szigorú, védelmező hajlama együttesen
meggyőzte őket arról, hogy ebben a csapatban otthon érezhetik
magukat. Jó lesz látni őket, mindazok ellenére, ami történik.
 Vic megköszörüli a torkát, hogy felhívja a figyelmünket rá:
ott áll az ajtóban, kezében egy pár női cipővel.
Mindhárman értetlenül nézünk rá, majd a cipőre, a meztelen
lábamra, és vissza rá.
Hopsz!
– Ezt az irodámban hagytad. Talán szükséged lesz rá, ha
elhagyod az épületet – mondja szelíden, és közelebb lép, hogy a
lábam elé tegye a cipőmet. – Valószínűleg az lesz a legjobb, ha
elindulunk mind – folytatja, miután kiegyenesedik. – Ian, ha
inkább Eddisonnál vagy Elizánál szállnál meg, nem fogok
megsértődni, de az ajánlat él, és a feleségem meg az anyám arra
tették fel az életüket, hogy etessék az embereket.
Ian szórakozottan végighúzza a kezét a szakállán, és
mérlegelő pillantást vet Branre.
– Pár évvel ezelőtt egy doboz süteménnyel jöttél látogatóba –
mondja.
– Az anyja készítette őket.
– Hannover ügynök, hálásan fogadom az ajánlatát.
Vic kuncog, és még Bran is képes elvigyorodni.
– Akkor menjünk, és rendezkedj be nálunk! Ti ketten
menjetek haza! Zuhanyozzatok le! Öltözzetek át! Aludjatok
egyet, ha tudtok! A vacsora leghamarabb három-négy óra
múlva lesz tálalva.
– Értettem, uram.
– Hagyd ezt abba! – korhol, ahogy az elmúlt négy évben
mindig.
Megvonom a vállamat. Tudom, hogy nem szereti, ha
uramnak szólítják, de a rossz szokások előjönnek a
fáradtsággal.
– Oké így? – kérdezem Brantől.
– Igen, jó lesz.
Ami azt jelenti, hogy egy kis időt egyedül akar tölteni. Legyen.
Megvárják, amíg elpakolászom, majd követnek a garázsba,
hogy megbizonyosodjanak róla: tényleg elmegyek. Azt hiszem,
nem hibáztathatom őket, bármilyen ellenszenvesek is.
Három óra alvás nem volt elég.
Nem vagyok túl fáradt a vezetéshez, de ahhoz igen, hogy
kényelmetlennek érezzem. Ez a túlzott figyelem állapota,
amikor egyszerre tűnnek a dolgok túl valóságosnak és
álomszerűnek. A köztes tér, ahogy Shira szokta mondani.
Átmeneti hely, ahol az idő- és valóságérzékünk elmozdul,
nyitottabbá téve bennünket az új tapasztalatokra.
Ha már Shira szóba került…
Fent a lakásban ledobom a táskámat az asztalra, előkotrom a
cigisdobozt a hűtőszekrény fölötti szekrényből, a
dohányzóasztal fiókjából pedig előveszem az öngyújtómat,
miközben a tolóajtóhoz megyek, ami elválasztja a lakásomat a
kinti, aprócska erkélytől. Az egész erkélyt egy állványon álló,
erős szövet függőágy tölti ki, én pedig belevetem magam, és
meggyújtok egy cigarettát.
Shira és én is a főiskolán kezdtünk el dohányozni, leginkább
dacból. Én akkor festettem vörösre a hajam, ő pedig vörösből
lett barna. Igazából egyikünk sem szeretett annyira
dohányozni, de a szokásunkká vált, és a főiskola elég stresszes
volt, szóval nem érte volna meg leszokni. A főiskola után
visszavettünk a cigizésből, és megbeszéltük, hogy napi egyet
szívhatunk csak. Aztán négy évvel ezelőtt, nem sokkal azután,
hogy ideköltöztem, ő meg a férje megtudták, hogy gyereket
várnak, és egy ideig egyikünk sem gyújtott rá.
Ekkor jöttem rá, hogy vannak olyan – szerencsére ritka –
alkalmak, amikor a cigaretta valóban hasznos. Amikor
túlpörgetem magam ahhoz, hogy elcsíphessen a pánikroham,
de mégsem vagyok igazán jól, amikor úgy érzem, mintha
belülről kaparna valami, hogy kiszakadjon a bőröm alól, és
vissza kell tuszkolnom a csontjaim közé, ahová való – akkor ez
az aktus, a cigarettázás rituáléja furcsamód megnyugtat.
És az a rémes íz utána, ami miatt a nyelvemet sebesre kell
sikálnom fogkefével, jó emlékeztető arra, hogy érettebb,
egészségesebb módon kellene kezelnem a szarságaimat, hogy
ez ne forduljon elő többé.
Az első önkéntelen ízlelőbimbógörcs után („basszus, mivel
mérgezel minket?”) a rituálé elkezd működni, én pedig
kényelmesen elhelyezkedem a függőágyban, és a telefonom
után nyúlok, hogy felhívjam Shirát.
– Ima 26
! – sikolt bele valaki gyerekhangon. – Ima,’liza doda 27

az!
– Erev tov 28
, Noam – köszöntöm nevetve. – Hogy van ma a
kedvenc unokaöcsém?
– Ima,’liza doda az!
– Noam, mi van… ó, jaj – hallom a háttérben. Csoszogás, egy
sikkantás, majd egy szuszogó lélegzetvétel követi a hangot. –
Erev tov Eliza. Megszabadultál már A Ruhától?
– És hirtelen nem is értem, miért hívtalak fel.
Meleg nevetése kiold valamit bennem, amihez még a
cigarettázás megszokott rituáléja sem fér hozzá.
– Betartom az ígéretemet. Te kérted, hogy gondoskodjam
róla, hogy egyszer megszabadulj attól a rohadt ruhától.
– Rohadt! – Hallom, ahogy Noam boldogan kuncog, mert pont
abban a korban van, amikor mindent lelkesen megismétel,
amit hall.
Sutyorgó beszélgetés hallatszik Shira és a férje, Asher között,
aztán lépések és az, ahogy egy ajtó nyílik és csukódik.
– Bocsánat, most már a verandán vagyok. Még mindig azon
dolgozunk Noammal, hogy megértessük vele, a telefon nem
csak játékra és képnézegetésre való. Szóval, gondolom, ez azt
jelenti, hogy még mindig a szekrényedben lapul.
– Igen, rohadjon meg.
– Lehet, hogy mutánssá válik egy idő után, és megesz, amíg
alszol.
– Halál esküvői ruhában? Az nem egy műsor a TLC-n?
– Dohányzol, mi?
– Igen.
– Jaj, de jó, már annyira kivoltam! – Két másodperccel később
az öngyújtó kattanása és egy mély, megkönnyebbült belégzés
hallatszik.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Te hívtál engem cigivel a kezedben. Nem nekem kéne ezt
kérdeznem?
 – Shira.
Sóhajt, én pedig látom magam előtt, ahogy a verandáján ül, a
keskeny korláton, mert a bútorok az unalmas embereknek
valók, és vékony füstfelhő veszi körül koszorúként, miközben
vacog az októberi estében. Nem vesz fel kabátot, amíg
dohányzik; így bünteti magát. A tornác helyszíne az évek során
sokat változott, különböző helyeken laktak korábban
Denverben és környékén, de a fonalat mindig fel tudjuk venni
ugyanott.
– Ima pénteken kapott egy hívást a börtönből. Még nem
mondtam el, mert nem sikerült feldolgoznom.
Amikor Shira – vagy igazából bárki a Sawyer-Levy családból –
azt mondja, hogy „a börtön”, nem kérdés, hogy melyikről van
szó. Mindig ugyanarra gondolnak: a Floridai Coleman Büntetés-
végrehajtási Intézetre. Az apja középiskolás korunk óta ott
raboskodik. Egyik nap arra jöttünk haza az iskolából, hogy
Shiráék háza körül egy csomó rendőr és FBI-ügynök nyüzsög,
az apját pedig letartóztatták egy közel két évtizedes
gyilkosságsorozat miatt. Nőket erőszakolt és gyilkolt meg, és a
holttestüket úgy dobta el, mint a szemetet, miközben volt
otthon egy szerető családja.
Gyakorlatilag abban az otthonban nőttem fel. Shira anyja, Illa
meg az én imám, mondhatni, barátnők voltak, és ugyanabba a
templomi anyukacsoportba tartoztak. Egyedüli gyerekként,
akinek az imája mellett a Büszkeség és balítélet Elizabeth
Bennetjének anyja is erősnek és kiegyensúlyozottnak tűnt
volna, rajongtam a zajos, kaotikus, barátságos Sawyer-Levy-
házért. Ők ugyanúgy a családot jelentették számomra, mint a
szüleim. Az apja folyton elvitt minket a parkba, és baseballozni
tanított bennünket, mert szerinte ez nem csak a fiúk játéka.
Szurkolt az összes miniligameccsünkön, és kísérgetett minket a
környéken és az irodai parkokban, gondosan szemmel tartva
minket, amikor pusztító cukiságunkkal és őszinteségünkkel
cserkészsütiket árultunk, és segített nekünk a kiszállításban is.
Nézte, ahogy elalszunk a nappaliban, miután megesküdtünk,
hogy elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy mi is késő estig
fennmaradjunk a nagyokkal, aztán felcipelt minket Shira
ágyába, és szépen betakargatott minket, sorban puszit nyomva
a hajunkra, mielőtt otthagyott volna minket azzal, hogy szép
álmokat.
Tanultunk az ügyről az akadémián, és megtudtam minden
részletet, amitől Illa megvédett minket: olyan részleteket,
amelyekről talán ő maga sem tudott, és bassza meg, szörnyű
volt az egész! Amit az a férfi tett azokkal a nőkkel, akik közül
páran csak néhány évvel voltak idősebbek, mint a legnagyobb
gyereke… Furcsa módon azok a részletek soha nem kúsztak be
a rémálmaimba, amelyek középiskolás koromban kezdtek
kínozni, majd az akadémián egy ideig komolyan súlyosbodtak.
Inkább az borított ki, hogy Shira apjának a szó szoros
értelmében vér tapadt a kezéhez. Azt álmodtam – néha még
mindig azt álmodom, az év bizonyos időszakaiban, vagy amikor
egy ügy túlságosan hasonlít az övéhez –, hogy felvisz minket az
ágyba, betakargat minket, puszit nyom a homlokunkra, és
mindeközben csupa vér a keze. A vére levakarhatatlan,
lemoshatatlan, szétkenődik a hajunkon, a bőrünkön és a
levendulalila-fehér pamutlepedőnkön.
A fájdalom és a szenvedés, amin Shira és a családja ezek után
keresztülment, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy miért léptem
be az FBI-hoz. Egyrészt meg akartam érteni, hogy miért. Miért
tette ezt? Úgy tudtam, hogy a gyilkosok rossz emberek.
Feltűnően rossz emberek, nem olyanok, mint az én második
apám. Félelmetes, gonosz és magányos férfiak, nem pedig
olyan apukák, akik a családdal körülvéve, nevetgélve,
szurkolva nézik, ahogy a lányok lekörözik a fiúkat a helyi
miniliga hazafutó derbin.
Ez a vágy juttatott el az akadémiára: hogy megismerjem és
megértsem a szituációt, hogy értelmet adjak neki. Az segített
túljutnom rajta, és az tart továbbra is az FBI-nál, hogy rájöttem,
hány más család megy keresztül ezen a traumán. Segítünk az
áldozatoknak.
Ez az elkövetők családjait is magában foglalja. Néhányan
tudják, vagy gyanítják. Néhányan, nagyon-nagyon kevesen
nem törődnek vele. Mások túlságosan félnek ahhoz, hogy
előálljanak, vagy elmondják bárkinek is. A többieket váratlanul,
meglepetésként éri, összetöri őket, és magukra maradnak a
következményekkel, a szomszédok, a barátok és a média, sőt a
bűnüldöző szervek és a bíróságok bántalmazásának kitéve.
Hogyhogy nem tudtak róla?
Mert aki elég jó ahhoz, hogy húsz éven át elkerülje a gyanút,
annak az is sikerül, hogy a családja elől eltitkolja a gonoszságát.
A családnak csak a jó oldalát mutatja, majd biztonságos
távolságba vonul tőlük, hogy a gonoszságát másokon élje ki.
Nehéz lehet a bűnüldöző szerveknek együttérzést táplálniuk
a gyilkosok és erőszaktevők családtagjaival. Azt mondjuk
magunknak, hogy mi biztosan tudtuk volna. Mi gyanítottuk
volna. Mintha a mi szeretteink nem egy hatalmas vakfoltban
léteznének számunkra.
Mercedes elképesztően jól bánik a gyerekáldozatokkal. Bran
válla mindig rendelkezésre áll a testvérek számára. Cass
törvényszéki szakértő, és általában ő a legjobb összekötőnk más
bűnüldöző szervekkel. Az én feladatom pedig az, hogy a
gyanúsítottak vagy letartóztatottak családjával beszéljek.
Én vagyok az, aki azt mondja, hogy nem az ő hibájuk.
– Egy hívás a börtönből? – kérdezek rá, amikor nem folytatja.
– Nem tőle?
– Így van.
– Ma kore itakh 29, Shira?
– Kórházban van. Súlyos agyvérzés. Még nem ébredt fel. –
Lassan, mélyről vesz egy nagy levegőt, majd még lassabban
kiengedi. – Azt mondják, meg fog halni. Megkérdezték, akarjuk-
e látni őt, hogy feltehessenek minket az őrök által
engedélyezett látogatók listájára.
– A francba.
– Ja. – Egy darabig csendben ülünk, leszámítva a lágyan
ringatózó függőágy nyikorgását és a szomszédjaim vitatkozását
a jakuzzinál, a két emelettel lejjebb lévő grillnél.
– Szóval – mondja végül –, veled mi újság?
26
mami (héber)
27
néni (héber)
28
Jó estét (héber)
29
Mi történt? (héber)
– Mamá? Tehetek ma egy kis édességet az ebédembe, por favor
30
?
Xiomara Eddison lenézett a lányára, miközben keze még
mindig Faith uzsonnásdobozában matatott. Megvizsgálta a
tartalmát: egy kis doboz gyümölcslé, alma, szendvics, egy kis
zacskó réparúd. Bólintott.
– Jól van, legyen.
Faith ujjongott és egy helyben ugrándozott tapsikolva.
Xiomara mosolyogva nyúlt a hűtőszekrény fölötti zacskó
édességért. Alig telt el egy hét halloween óta, és még mindig
bőven volt benne.
– Három apróság – adta ki az utasítást, és kinyitotta a zacskót.
– És nincs rágózás az iskolában. – Faith visszadobta a rágót a
zacskóba. Egy-két percnyi kotorászás után megtalálta, amit
akart, és odaadta az anyjának, hogy tegye bele az
uzsonnásdobozba.
– Stanzi ma már jöhet iskolába?
– Ma nem, édesem. Még mindig fertőző beteg.
Faith felsóhajtott, és úgy dőlt az anyja mellé, hogy úgy tűnt,
mintha a nagy testvérétől tanulta volna.
– Már ezer éve beteg – panaszkodott.
 – Tudom, hogy így tűnik.
– És Amanda is elment. Miért kell egyszerre eltűnni
mindenkinek?
– Amanda abuelája 31 meghalt, mija 32; nem tervezte így.
Faith ismét felsóhajtott.
– Tudom. De jólesik nyafogni miatta, mert ez nem igazságos.
Xiomara felnevetett, és lehajolt, hogy megcsókolja a lány feje
búbját.
– Na, ezt meg hol tanultad?
– Stanzi papájától – válaszolta a lány. – Azt mondja, néha jó
érzés nyafogni, és kiadni magadból a bánatod, még akkor is, ha
tudod, hogy az nem változtat semmin.
– Nos, azt hiszem, ebben igaza van. Brandon ma terepfutásra
megy suli után…
Faith az orrát ráncolta.
– Igen, büdösen fog hazajönni, de majd betuszkoljuk a zuhany
alá vacsora előtt. – Együtt nevetett a lányával, majd folytatta. –
De az edzés miatt nem tud elmenni, hogy hazakísérjen téged meg
Lissit, és Rafi sem tud elmenni, mert ő focizni lesz.
– Manny sem tud? Neki sosincs semmi dolga suli után.
– Mannyt felfüggesztették verekedés miatt, ezért a tíója 33
ma
munkába állítja.
Faith megint az orrát ráncolta.
– Szóval neked és Lissinek meg kell ígérnetek, hogy együtt
maradtok, jó? Ne álljatok le beszélgetni senkivel, és ne játsszatok
tovább a játszótéren! Menjetek egyenesen Lissihez! Ha nincs házi
feladatod, olvashatsz a zongoraórája alatt, rendben?
 – Rendben.
Amikor Xiomara átkísérte a lányát Lissiékhez, Manny már ott
várt rájuk. A verekedéstől, ami miatt felfüggesztették, még mindig
lilás és duzzadt volt a szeme. Xiomara félénken integetett neki.
– Jó reggelt, tía 34 Xio – motyogta.
– Manuelito.
Összerezzent.
– Tío nem jön haza, majd csak kilenc körül. Mamá azt mondta,
hogy elkísérhetem a lányokat az iskolába.
– És ha felhívom Angelicát, ő is ugyanezt fogja mondani? –
kérdezte.
– Sí 35, tía. Esküszöm.
– Rendben van. Lányok, hazafelé úton figyeljetek arra, mit
mond Manuelito!
A két nyolcéves kuncogott Manny hosszú sóhaján. Tizennégy
évesen már úgy érezte, túl öreg ahhoz, hogy Manuelitónak
szólítsák.
Xiomara mindhármuknak puszit adott, figyelmen kívül hagyva
Manny kamaszos fintorát, majd elindult a kocsija felé. A négy
lány általában együtt sétált, és egy vagy több idősebb fiú kísérte
őket. Ma azonban Faith és Lissi ketten jönnek haza. Azon
gondolkodott, elkéredzkedjen-e korábban a munkahelyéről.
– Olyanok leszünk, mint a nagy gyerekek! – hallotta Faith
izgatottságtól ragyogó hangját, ahogy Mannyhez beszélt.
Vagy talán mégsem, gondolta Xio sóhajtva. Bár ideje lenne már
elfogadni, hogy a kislánya egyre nagyobb.
30
légy szíves (spanyol)
31
nagymamája (spanyol)
32
lányom (spanyol)
33
bácsikája (spanyol)
34
néni (spanyol)
35
igen (spanyol)
 12

Két órával később már túl voltam a zuhanyzáson, és épp

magamra kaptam a halvány rózsaszín fürdőköpenyemet, ami a
világ legpuhább viselete, amikor a személyes mobilomon
megszólalt egy üzenet Brantől. Cass hazament. Mi pedig
elindulunk Vichez. Elmenjek érted?
Visszaüzenek, hogy igen, kérlek, aztán lekapok egy inget a
fogasról, és kilépek a gardróbomból, ráhajtva az ajtót A Ruhára.
Mintha az olyan egyszerű lenne!
Valahányszor megpróbáltam beszélni arról, hogy miért
hezitálok, és miért nem akaródzik hozzámenni Cliffhez,
valahányszor hangot akartam adni a kétségeimnek, ő, az anyja
vagy az én anyám azzal csitított, hogy csak az idegeim miatt
beszélek ilyeneket. Hogy nem vagyok beszámítható. Hogy
hálásnak kellene lennem azért az időért és pénzért, amit az
előkészületekbe fektettek. Vagy Cliff verziója: én azt hittem,
szeretsz engem, Eliza.
Abám aggódott. Igyekezett nem túl nyilvánvalóan
fogalmazni, de egyszer, és tényleg csak egyszer félrehúzott, és
azt mondta: ha nem vagyok biztos benne, akkor nem érdekli,
hogy elveszíti a foglalókat. Csak azt akarja, hogy boldog legyek.
És én egyáltalán nem voltam boldog.
 Szenvedtem. Egyszerűen nem voltam elég erős vagy elég
bátor, vagy mit tudom én, milyen, hogy kiálljak magamért, és
azt mondjam: NEM. És akkor kétezer mérfölddel arrébb egy
gyászoló apa rálőtt egy gyerekgyilkosra, akit éppen
letartóztattak, Victor Hanoverian pedig, miközben tette a
dolgát, és megvédte az őrizetében lévő férfit, kapott egy golyót
a mellkasába. Egy idő után, amikor világossá vált, hogy Vic soha
többé nem lesz teljesen harcképes, felajánlották nekem, hogy
áthelyeznek Quanticóba, hogy csatlakozzam az ország egyik
legjobb csapatához, ami kiskorúak ellen elkövetett bűntettekkel
foglalkozik. Finney leültetett, és elmagyarázta, hogy
kifejezetten engem kértek fel, és hogy ez egy nagyszerű
lehetőség, ha érdekel.
Érdekelt. De még mennyire!
Cliff viszont értetlenül állt a dolog előtt. Ugyan miért
fogadnék el egy áthelyezést, ha az esküvő után úgyis
felmondok? Tényleg azt hittem, hogy az esküvőnk után is
dolgozni fogok? Ne légy már buta, Eliza! Az nem lenne
helyénvaló, ráadásul egy ilyen veszélyes munkakörben. És nem
is hölgyhöz illő. Mindent megadok neked, amire csak szükséged
van, Eliza, csak kérned kell.
Három órával később hívtam a főbérlőmet, hogy fel akarom
bontani a bérleti szerződést, és felhívtam Shirát, hogy segítsen
összepakolni a lakásomban. Cliff nem fogadta el a gyűrűt, amit
vissza akartam neki adni. Arra hivatkozott, hogy majd észhez
térek, és várja a bocsánatkérésemet, ezért aztán odaadtam
Shirának, hogy majd a távozásom után valamikor adja vissza
neki. Shira próbálkozott több udvarias módszerrel is, aztán
amikor rendre kudarcot vallott, látványos és utánozhatatlan
módon gondoskodott róla, hogy Cliff felfogja az üzenetet.
Ez egy óriáskivetítőn keresztül történt, és egy egész
stadionnyi baseballrajongó nevetett rajta.
Anyám azóta nem áll szóba velem.
Kiderült, hogy a gyűrűtől sokkal könnyebb megszabadulni,
mint a ruhától. Nem tudtam visszavinni a boltba, de
elajándékozni vagy újra eladni olyan érzés lett volna, mintha a
balszerencsémet valaki más nyakába varrnám, aki valójában
sokkal jobbat érdemelne a saját esküvőjén. Mindent utálok A
Ruhában, mindent, amire emlékeztet. És mégis ott van, mint a
Banyapók a hálójában.
Már felöltöztem, de még nem vagyok teljesen kész, amikor
Bran ismét üzenetet küld, hogy tudassa, lent vannak. Vizes,
fésületlen hajamat kötött sapkába bújtatom, mert hideg van
odakint, aztán átpakolok néhány dolgot a munkahelyi
táskámból egy normális táskába, és lerohanok.
Mercedesnek van képe nevetni rajtam.
– Előttünk értél haza. Mit csináltál egész idő alatt?
– Shirával beszélgettem. Az apja súlyos agyvérzést kapott.
Mercedes grimaszol. Három évvel ezelőtt az apjánál – aki
szintén börtönben volt, bár az ő története és bűne egészen más
– hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak, és a családja megpróbált
bűntudatot ébreszteni Mercedesben, hogy kérje arra a bírót:
kegyelemmel engedje szabadon. Nemcsak arról volt szó, hogy
Mercedes ügynök, és úgy gondolták, ez extra befolyást jelent.
Hanem arról is, hogy ő volt annak idején a férfi áldozata.
Miután az apja végül meghalt a börtönben, a család mindent
igyekezett megtenni annak érdekében, hogy hazacsalogassák
Mercedest – akár akarja, akár nem –, és végül megszakították
vele a kapcsolatot, mire Mercedes… azt hiszem,
megkönnyebbült. Mintha a világ súlya lekerült volna a válláról.
Tehát megérti a helyzetet, amivel Sawyer-Levyék most
szembesülnek.
Mercedes mellett a hátsó ülésen a barátnője integet felém.
Ksenia Rozovával valamivel több mint egy éve ismerkedtünk
meg, amikor egy gyermekkereskedelmi ügyön dolgoztunk.
Ksenia nemzetközi emberi jogi ügyvéd, valamint
szexkereskedelem-ellenes aktivista, és ő ugrott be az általunk
megmentett áldozatok képviseletére. Mercedes az első
pillanattól el volt ragadtatva tőle. Persze mindig vérprofin
türtőzteti magát, de azok, akik jól ismerik őt, láthatták rajta,
hogy mennyire el van ragadtatva. Egy héttel az ügy lezárása
után Ksenia küldött egy e-mailt, amiben meghívta Mercedest
vacsorázni.
Szuper párost alkotnak, habár Mercedes néha kicsit zárkózott
tud lenni. Az előző kapcsolata rosszul végződött, emiatt
akaratlanul is arra számít, hogy minden megint balul sül el.
Mindössze három csoportos vacsora kellett ahhoz, hogy Ksenia
családtaggá váljon, leginkább Vic miatt. Úgy fogadja örökbe a
lányokat, mint némely öregasszonyok a macskákat; a
legnagyobb természetességgel, mint akinek ez a dolga.
A csapatunk, Casst leszámítva, aki Fairfaxben lakik, egy
furcsa háromszöget alkot Manassas kerületében, és körülbelül
15 perc alatt bármelyikünk elér a teamből bárkit. Régebben én
és Bran jelentettük az egyik pontot, a lakóházainkat csak két
utca választotta el egymástól. Most Bran és Mercedes az egyik
közös pont, de van valami furcsán megnyugtató abban, hogy
mind nagyjából egyenlő távolságra lakunk egymástól.
Vic egy régebbi környéken lakik, ahol a házak
rendezettebbek és talán egy kicsit megviseltebbek. Az a fajta
környék, ahol a lakók közös bulikat tartanak, és félévente
kirakodóvásárt szerveznek, ahol megállapodnak, hogy
segítenek egymásnak, legyen szó kertészkedésről, a medencék
körüli munkákról vagy bármiféle karbantartásról. Vic házától
nem messze, a hosszú utcájuk közepe táján van egy kis park
játszótérrel meg néhány paddal, ahol néha összegyűlünk, hogy
egy különösen nehéz ügy után elszívjunk egy-egy cigit.
Leparkolunk az utcán, aztán felmegyünk a verandára a
nemrég elkészült új rámpán keresztül. Vic, a testvérei és egy
maroknyi unokahúg meg unokaöcs összefogott, hogy
megépítsék ezt, miután Marlene-nek be kellett látnia, hogy
gyakrabban lesz szüksége a járókeretére, mint korábban, és a
rámpán közlekedni jóval könnyebb lesz, mint a lépcsőn. Mi is
segítettünk nekik, és utána nevetve néztük, ahogy az unokák
óvatosan belemártják kezüket a festékes tálcába, és a rámpa
oldalához nyomják. Ez csak egy a ház körül és a házban
végbement apró változások közül, amelyek többsége nem
sokkal Marlene agyvérzése után kezdődött.
Ezek nem komoly stroke-ok – nem olyanok, mint amilyen
Shira apjának volt –, hanem több apró, amik bár kicsik,
meglehetősen gyakoriak, és ha tehetik, sorozatosan követik
egymást. Marlene a kilencvenes éveiben jár, de mindig is
fiatalabbnak tűnt a koránál húsz évvel, egészséges és aktív, és
még mindig gyakran ugratja a gyerekeit. Mostanában lassult
csak a tempója, a kora egyre nyilvánvalóbbá válik. Vic megtesz
minden tőle telhetőt, hogy egy kicsit könnyebbé vagy
kényelmesebbé tegye a napjait. És a rámpa nemcsak a járókeret
számára áll rendelkezésre, hanem a kerekesszék számára is,
amit a stroke utáni első egy-két hétben, majd az idő
előrehaladtával egyre gyakrabban kell használnia,
bármennyire is lázadozik ellene.
Jenny Hanoverian, Vic felesége a bejárati ajtóban fogad
minket. Ízig-vérig virginiai háziasszony. Megköszöni, hogy
eljöttünk, megkérdezi, hogy vagyunk, mindannyiunkat arcon
csókol, Brant a kabátjánál fogva még egyszer magához rántja,
mert elsőre összerezzent, engem leszid, amiért ilyen időben
vizes hajjal jöttem ki az utcára, és mindezt egyetlen
lélegzetvétel alatt. Először az előszobával szomszédos konyhába
kukkantunk be, ahol ott találjuk Marlene-t. A hosszú pult
melletti egyik magas támlájú bárszéken ül, és azt mutatja
Victoria-Blissnek, hogyan kell megformázni a nyers
kagylótésztát. Victoria-Bliss a nyelve hegyét a fogai közé
szorítva koncentrál, és hunyorog… és egyébként egy fellépő
sámlin áll, hogy kényelmesen tudjon dolgozni a pulton, mert
mindössze százötven centi magas, és csak úgy árad belőle a
düh. Még Cass is magasabb nála, körülbelül egy centivel, ami
Casst mérhetetlenül szórakoztatja.
Bran szemügyre veszi a fellépőt, majd láthatóan úgy dönt,
nem tesz rá megjegyzést. Inkább elrakjuk a kabátjainkat meg a
kalapjainkat-sapkáinkat, és visszavonulunk a nappaliba. Vic a
kényelmes karosszékében ül, aminek bőrborítása helyenként
kifakult a többéves, rendszeres használattól, mellette Ian foglal
helyet egy hasonló fotelben, míg Inara és Priya a kétszemélyes
kanapén préselődnek össze. A lányok – vagyis inkább: a nők,
hiszen már huszonöt évesek – felnéznek, és vigyorogva
üdvözölnek. Priyának több színes csík van a hajában, amióta
utoljára találkoztunk személyesen, így már csak a hajának
körülbelül a fele fekete, a másik fele pedig a kék négy-öt
különböző árnyalatában ragyog. Az orrában ezüstbe foglalt,
kékesen áttetsző kristály csillog, és egy ehhez hasonló bindit
visel a fekete tussal tökéletesen kihúzott és lágy ezüst-fehér
árnyékokkal kifestett, sötét szemei között. Száját, mint mindig,
most is merész vörös rúzzsal kente ki, ami hol csábító, hol
veszélyes hatást kelt, attól függően, hogy az arca többi részével
épp mit csinál. Az alsó ajkát középen egy vékony ezüstkarika
fogja közre, épp, mint az anyjáét.
Inara körülbelül vele egymagasságú, a szeme világosbarna,
bőre pedig aranylóan bronz, mint a polinéz származású
anyjának. Ő nem olyan szuggesztív jelenség, mint Priya, jobban
szeret meghúzódni a háttérben, és onnan szemlélődni, mielőtt
eldönti, milyen reakciót enged megmutatni. Ez a vonása
némileg enyhül itt, Vic házában, a lakosztályban, amit direkt a
lányoknak épített a garázsa fölé, hogy mindig legyen hol
lakniuk, de attól még Inara mindig önmaga marad. Sötét haja
olyan hosszú, hogy a kanapén ülve a vége a combja köré terül.
Feltűnő párost, feltűnő csapatot alkotnak, amikor Victoria-
Bliss is vele van a fagyosan sápadt bőrével és mélyfekete
fürtjeivel, amik bizonyos fényviszonyok mellett szinte kéknek
tűnnek. A szeme pedig olyan kék, hogy szinte ibolyaszínűnek
tűnik. A Kertész megszállottan gyűjtötte maga köré a szép
lányokat. Ez a három nő gyönyörű, vad, és képesek totálisan
félrevezetni bárkit, aki kizárólag a külsejük alapján ítéli meg
őket. Félelmetesek, de mindeközben csodálatos barátok.
– Rohantál, hogy láthass minket, mi? – kérdezi Priya,
visszanyelve egy kuncogást.
– Meg kellett mosnom a hajam, de nem volt már időm
megszárítani. – Befújtam hajvégápolóval, amikor végeztem a
törülközéssel, de bárcsak eszembe jutott volna bedobni a
táskába a kefével együtt, mert biztos vagyok benne, hogy a
kötött sapka magába szívta az összes krémet. Elkapom a hajam
végét, és még csak alig érek hozzá a fésűmmel, amikor Bran
kiveszi a kezemből, majd leül a hosszú kanapé karfájára, ahol
Ksenia és Mercedes ülnek.
A kefével maga elé mutat.
– Én is meg tudom fésülni a saját hajamat.
– Nem, ha megint úgy csinálod, ahogy szoktad.
Inara és Priya egymásnak dőlnek, hogy elnyomják a
kuncogásukat. Felnőtt, keményen dolgozó szakemberek, de itt,
ebben a szedett-vedett családban inkább úgy viselkednek, mint
a tinédzserek. Sosem lehettek igazán azok, a tapasztalataik
túlságosan gátolták őket abban, hogy megéljék a fiatalságukat.
Feladom, és Bran elé állok. Ha most gondoskodni akar
valakiről – még ha ez azt is jelenti, hogy engem megfojt közben
–, hát legyen. Megbirkózom vele.
– Régebben senki nem tudott úgy hajat fonni a környéken,
mint ő – jegyzi meg Ian, és a lányok szurikátaként húzzák ki
magukat, hogy nézzék, mit csinál. Mindig kiszagolják a jó
sztorikat. – Szombat reggelente, amikor érte mentem, azt
láttam, hogy sorban állnak előtte a kislányok a verandán.
Még csak hátra sem kell néznem, hogy tudjam, Bran elpirult.
Hát persze hogy elpirult.
– Kért tőlük pénzt? – kérdezi Inara.
– Csak egy ölelést és egy köszönömöt.
– A mamák néha küldtek kaját is – motyogja Bran.
Mintha ételért cserébe hajat fonni macsóbb dolog lenne, mint
szeretetből csinálni. Inara szája lágy, szomorú mosolyra
húzódik – inkább Bran látványa váltja ki ezt belőle, mintsem az
elkészült fonott korona. Régebben a Kert összes Pillangójának
feltűzve kellett hordania a haját, hogy a hatalmas szárnyak,
amiket a Kertész tetovált a hátukra, jól látszódjanak, és nagyon
profin megtanulták befonni egymás haját. Egyszerű fonat, ha
csak fel kellett kötni gyorsan, és bonyolult, ha unatkoztak, ami
gyakran előfordult.
Amikor az emlékek nyersen és a szokásosnál is
fájdalmasabban bukkannak fel, a túlélők nem bírják elviselni,
hogy bárki is hozzányúljon a hajukhoz, és arra is képtelenek,
hogy felkössék maguknak.
 Lassan mind gyógyulunk, de a hegek is tudnak vérezni. A
csapat által befogadott fiatal nők ezt nálunk is jobban tudják.
Majd, ahogy Bran végighúzza ujjait a hajamon, eligazítva
vagy kisimítva a kósza fürtöket, ahogy azt korábban a húgának
és a barátnőinek csinálta, az jut eszembe: a csapat is jól tudja,
hogy van ez.
 13

A vacsora élénk beszélgetéssel telik, és olyan gyakorlottan,

gördülékenyen kerüljük már el a sok kellemetlen témát, hogy
azt sem érezzük kínosnak, amikor valaki súrolja valamelyik
tiltott terület határát. Többnyire. Kimegyek a konyhába, hogy
főzzek egy teát – Vic három lánya közül kettőt is rászoktattam,
amikor hazajöttek az iskolából –, és nehéz lépteket hallok a
nyomomban.
– Kérsz egy kis teát, Ian?
Kuncogva leül a reggelizősarok félkör alakú padjára.
– Köszönöm, igen.
Vic csapja régi és kissé lassú, így eltart egy darabig, amíg
elegendő víz kerül a forralóba. Amint a gázrózsára kerül,
előveszem az egyik teásdobozt. Van egy egész fióknyi teatojás,
sok közülük Priya ajándéka, aki gyakran ugrik át a La Manche
csatornán Angliába Párizsból. Egy ideig válogatok, majd
kiveszek egy olyat, amelyiknek láncán egy úszó gumikacsa
díszeleg, meg egy lebegő asztronautafigurát, amit a csésze
szélére kell csíptetni. A megtöltött teafűáztatókat két bögrébe
teszem, majd a tűzhely mellé rakom őket várakozni.
– Most először találkoztam Inarával és Victoria-Bliss-szel –
mondja Ian, amikor leülök vele szemben.
 – De bizonyára hallottál már róluk.
– Gyakran. – Megint felnevet. – Brandont tinédzser kora óta
nem láttam ennyire zaklatottnak. Úgy hallottam, a lányoknak
külön érzékük van ahhoz, hogy az idegein táncoljanak.
– Ez abszolút így van. De többnyire jót akarnak. Azt hiszem,
sikeresen betörték egymást.
– A lányok? Vagy Brandon?
– Én úgy hallottam, hogy kölcsönös élmény volt. Eltartott egy
darabig, mire ő meg a lányok úgy döntöttek, hogy kedvelik
egymást.
A vízforraló felsikolt, én pedig felállok, hogy lekapcsoljam a
gáztűzhelyet. Egy perccel később visszatérek az asztalhoz a
bögrékkel, és Ian elé helyezem azt, amelyikben az űrhajós ázik.
– Kell neki néhány perc.
Morózusan néz a bögrébe.
– A doki azt akarja, hogy csökkentsem a koffeinbevitelt.
Térjek át a teára.
– Sok teában van koffein, sőt, némelyikben még a kávénál is
több. Adott az orvos listát?
– Nem, nem adott.
– Írok neked egyet, ha szeretnéd.
– Köszönöm. De ráér.
Bizonyára azért követett a konyhába, mert mondani akar
valamit, mert beszélgetést akar kezdeményezni velem
valamiről, most mégis úgy tűnik, mintha nem állna rá készen.
Megkocogtatom a lebegő kacsát, és figyelem, ahogy a lassan
sötétedő víz felszínén úszik. Három és fél percig ülünk néma
csendben, miközben a folyosó végén lévő nappaliból nevetés és
beszélgetés nesze szűrődik ki. Aztán kihúzom a teatojásokat, és
egy összehajtogatott papírtörlőre helyezem őket.
– Először nem is hittem el, amikor azt mondta, hogy
randiztok – szólal meg végül. – Már majdnem mindenki feladta
a reményt, hogy valaha egy mondaton belül hangzik el a
„Brandon” és a „randizás” szó.
Megkavarom a teámat a bögrében, aztán kortyolok egyet.
– Már az anyja sem kérdezgette tőle, meg fog-e állapodni, és
megházasodik-e valaha. Mindig megelégedett a rövid
kalandokkal meg a bárpultos flörtöléssel, és csak olyan nők
érdekelték, akik nem akarnak tőle semmit. Aztán harmincnyolc
évesen hirtelen megvan az első barátnője. Aki ráadásul a
csapata egyik tagja.
– Valaki, aki első pillantásra eléggé hasonlít az eltűnt húgára,
ami meglehetősen nyugtalanítóan hat?
Ian bólint, majd végigmér.
– Jól értesz a kapcsolatokhoz, Eliza. Ahhoz, hogyan kell
összekötni a pontokat. Látod a mintát. Értékes képesség ez egy
ügynök számára.
– Nem mindig értékes képesség egy barátnő számára.
– Haha, nem, azt hiszem, nem – jegyzi meg kuncogva. – Kicsit
olyan lehet, mint a gondolatolvasás.
Mercedes egyik exbarátnője néha nehezményezte, hogy
Mercedes az „ügynökhangján” beszél vele, hogy megnyugtassa,
amikor kiakadt valamin. Nem számít, mennyire választjuk el az
életünket a munkánktól – és tegyük hozzá: ebben a csapatban
senki sem túl jó ebben –, néhány dolog egyszerűen átszivárog, a
rutin ellenére, ösztönösen.
– És most, hogy megtörtént a lehetetlen, mindenki tudni
akarja, mikor házasodik meg, és mikor lesznek gyerekei.
– Xio és Paul nem tolakodóak – tiltakozom.
– Nem, a szülei nem, de a család többi tagja igen, és velük
együtt a fél környék. Nem látják, hogy mekkora csoda már az
is, hogy Brandon egyáltalán randizik. Három éve vagytok
együtt. Ez lenyűgöző.
Ekkor fogom csak fel.
– Ian Matson, te most meg akarsz fenyegetni, hogy ne
merészeljem összetörni a barátod szívét?
Legalább annyi méltóság szorult belé, hogy szégyenlősen néz,
majd iszik egy jó nagy kortyot a túl forró teából, hogy elfedje a
pírját.
– Hát persze. Teljesen egyértelmű.
– Csak majdnem – préseli ki végre magából a szavakat. Aztán
felsóhajt, végigsimít az arcán, és abban a pillanatban éppolyan
öregnek tűnik, mint délután, amikor belépett a
tárgyalóterembe. Idősebbnek néz ki a saját koránál, és talán
idősebbnek is érzi magát. – Connie-nak és nekem sosem volt
gyerekünk. Soha nem próbáltuk kideríteni, miért, mert
egyikünk sem akarta, hogy a másiknak bűntudata legyen.
Brandon olyan volt nekünk egy kicsit, mintha a fiunk lenne. És
nem félek attól, hogy bántani fogod őt. Az emberek folyton
bántják egymást, különösen, ha szeretik egymást. Az számít,
hogy miért, és hogy mit teszel utána.
 – Aggódsz érte.
– Mi van, ha ennél tovább nem tud menni? – kérdezi halkan.
Bran kint van a kertben, jóval hallótávolságon kívül, de nem
lenne jó, ha bárki hallana most minket a nappaliban. – Olyan
nagy lépést tett meg, és most megrekedt ott.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem szükségszerűen
rossz dolog? – kérdezem óvatosan. – Ha csak idáig jutott, én
megértem. Teljesen rendben van.
– Megérted?
– Nem csak az ő problémái miatt tartunk ott, ahol, Ian. –
Látom, hogy ezen most nagyon meglepődik. Én nem beszéltem
vele erről, de azt hittem, Bran vagy Xio már beavatta.
– Egy ideig jegyben jártam. Mielőtt Quanticóba jöttem.
Rákényszerítettek, és nagyon nehezen tudtam kimenekülni a
kapcsolatból.
– Mi történt?
– Eljöttem. – Elmosolyodom, de fakóbb a mosolyom, mint
szeretném. – Az esküvőm napján Bran és Mercedes elvittek egy
bárba, és egész nap itattak. Ez néhány héttel azelőtt volt, hogy
lábon lőtték.
– És hogy ti ketten elkezdtetek randizni.
– Miután tisztáztunk néhány dolgot, amit a fájdalomcsillapító
hatása alatt mondott.
– Pokoli eredettörténet.
– Teljesen megrémültem. Nagyon tetszett nekem, és egész
másképp kedveltem őt, mint Mercedest. Aggódtam amiatt,
hogy mi van, ha minden balul sül el. Mi történik akkor a
csapattal, a tekintélyemmel és a hírnevemmel az FBI-nál? Mi
lesz, ha… – Nagyot nyelek. – Mi lesz, ha megint elveszítem
önmagam?
Ian komolyan néz rám, és bőrkeményedéses keze az
enyémre simul.
– Bizonyos szempontból nehezebb volt igent mondani neki,
mint nemet mondani az exemnek – vallom be talán először. –
Főleg azért, mert már akkor is sokkal jobban kedveltem Brant.
Nem volt házassági ajánlat; nem azt kérte, hogy költözzek
hozzá. Csak randira hívott. De Branről volt szó, és úgy éreztem,
komoly veszélyben vagyok.
– Igent mondtál.
– Igent mondtam, és a lappangó félelem ellenére nem
bántam meg. Néhány félelmem azonban megmaradt. Nem ő
felelős egyedül azért, hogy megrekedtünk ott, ahol, Ian. Vett
egy házat.
Lassan bólint.
– Csak gondolkodtam rajta, vajon lesz-e valami bejelentés.
– A hálószobája és a nappalija pontosan ugyanúgy néz ki,
mint a lakásában, a legapróbb részletekig. Ugyanazok a
bekeretezett fekete-fehér fotók vannak kinn, amelyeket Priya
készített Ken különleges ügynök világ körüli kalandjairól.
Biztosan mutatta már neked is azokat. A Ken babát az FBI-
dzsekiben? A fotókat, amiket a tévé fölött tart? A folyosóra vagy
a többi szobába semmit nem tett még ki, még csak be sem
rendezte a többi szobát, nemhogy a dekorációig eljusson. Nem
hiszem, hogy képes rá.
 – Miért nem?
– Mert mielőtt bármit is csinálna egy szobával, tudnia kell,
hogy mi lesz ott. Vendégszoba? Dolgozó? Pasibarlang?
Ian felhorkant.
– Azért nem tudja berendezni A Házat, mert nem tudja, mi
lesz a jövője. És ez most az ő lakása? Vagy lehet, hogy a miénk?
Annyira eldöntötte, hogy nem akar beleerőszakolni semmibe,
amire talán még nem állok készen, hogy A Ház egyszerűen
megdermedt. Bran az oka annak, hogy nem tudja az
otthonának nevezni, de én vagyok az oka annak, hogy nem
tudja azzá tenni.
– Az exed… Azt mondod, rád kényszerítette az eljegyzést?
– Nem csak ő. Az anyja is, meg az enyém.
– De bántalmazott téged.
– Nem… nem úgy. Cliff sosem ütött meg. Soha nem
fenyegetett. Ha dühös volt, akkor vagy nem vett rólam
tudomást, vagy kioktatott, mint egy gyereket.
Valami gondolat, valami különös benyomás bujkál Ian szeme
mögött. De nem osztja meg velem.
– Tudod, miért volt Brandon olyan ellenálló a randizás
gondolatával szemben, bárkiről volt is szó? – kérdezi hirtelen.
Megrázom a fejem. A dologról már beszéltünk, a mögöttes
tényekről soha. De még akkor is csak addig az állításig jutottunk
el, hogy „én még soha nem éltem kapcsolatban, úgyhogy néha
el fogom cseszni a dolgokat, méghozzá csúnyán”, ami bizarr
beszélgetést jelentett mindkettőnk számára, amin át kellett
vergődnünk, miközben ő időnként továbbra is Vicodint szedett.
 – Nem tudta megvédeni Faitht.
Pislogva nézek rá, kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de
aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, mit mondhatnék.
– Ez…
– Nem az ő hibája volt – ért egyet. – Semmit sem kellett volna
másképp csinálnia azon a napon. De később mégis
gondoskodóbb volt utána a húgai barátnőivel. Teljes ösztöndíjat
ajánlottak neki a Miami Egyetemre, és nem fogadta el, mert
akkor túl messze került volna Lissitől, Stanzitól meg
Amandától, és nem tudott volna vigyázni rájuk. Úgy kellett
rábeszélnünk.
– Azért nem randizott, mert akkor képbe kerülne egy másik
ember, akire aztán lehet, hogy nem tudna vigyázni?
– Amikor először láttam rólad fotót, nem hittem a
szememnek. Mi a fenét képzelt? Az élete nagy részét az eltűnt
húga köré szervezte, és amikor először randizik valakivel, a
lány annyira hasonlít Faithre, hogy többször is azt hittem, nem
jól látok. Azt hittem, ismét el kell merülnöm a pszichológiai
könyvekben. Eltartott egy darabig, mire Brandon meggyőzött
arról, hogy a külsőd ellenére kedvel téged, nem pedig a külsőd
miatt.
Lehunyom a szemem, az asztalnak dőlök, és tehetetlenül
felnevetek.
– Ööö…
– Ó, Ian! Ha nem értettem volna a szövegkörnyezetét ennek a
kijelentésnek, a tökéletesen egészséges hiúságérzetemet most
halálosan megsértetted volna.
 Annyira elpirul, hogy az arca gyakorlatilag izzik a szakálla
fölött.
– Nem úgy értettem, ahogyan hangzott.
– De igen, úgy értetted – felelem kuncogva.
– Igen, úgy értettem – sóhajtja.
– És én még azt hittem, hogy minden nevetés a nappaliból jön
– szólal meg Bran, miközben besétál a konyhába.
Ian felnéz rá, tágra nyílt szemmel megdermed, én pedig
ismét nevetésben török ki. Bran hol rá, hol rám néz, láthatóan
kíváncsi, de én túlságosan nevetek ahhoz, hogy meg tudjak
szólalni, Ian pedig túlságosan elpirult ahhoz, hogy valaha is
meg tudjon szólalni.
Bran megrázza a fejét, és a pulton álló kávéfőzőhöz menet
szórakozottan nyom egy csókot a halántékomra.
– Nem kérdezek semmit – motyogja. És ekkor Ian erőteljes,
hangos és öblös mikulásnevetésbe kezd.
Bran még mindig a fejét rázza, és anélkül, hogy bármi
egyebet mondana, kisétál a konyhából.
 14

Nem maradunk különösebben sokáig Vicnél, még a lányok

érkezésének csábítása ellenére sem. Hosszú napokon vagyunk
túl, és mivel nincs igazi nyom, a következő napok valószínűleg
még rosszabbak lesznek. És akkor még ott lesz a délelőtti
megbeszélés is, hogy Wattsszal és Dernnel átbeszéljék Ian
elméletét. Kifelé menet Priya megragadja a karom, és erősen
magához ölel.
– Tudom, hogy nem beszélhetsz az ügyről – súgja a fülembe –,
de rendbe fog jönni?
– Majdnem oké lesz – válaszolom, azt a kifejezést használva,
amit Priya vezetett be a csapat szótárába. Én is
megszorongatom őt, és csókot nyomok az arcára. – Csak légy
önmagad! Ez többet segít, mint gondolnád.
– Ez szívás.
– Igen, igen, az.
Halkan felnevet, és egy kicsit kijjebb lök az ajtón.
– Örülök, hogy itt vagy neki, tudod.
– Mindannyian itt vagyunk neki. Tudod, bárhogy is csűrjük-
csavarjuk ezt, olyan, mintha háreme lenne.
Priya most még jobban nevet, és elfordul.
Priya Sravasti egy mélységesen alattomos ember. Ez nem
rossz dolog, és természetesen eszem ágában sincs erkölcsi
ítéletet megfogalmazni vele kapcsolatban, de nagyon-nagyon
sunyi, és ezt leginkább azoknál használja ki, akiket szeret. Tudja
jól, hogy Brannek mennyi idejébe telik, amíg Vic házától eljut
az én lakásomig, hagy időt arra, hogy búcsúzkodjunk
nyilvánosan és privátban, majd felmenjek a lépcsőn, átöltözzek
pizsamába, és elhelyezkedjek az ágyon vagy a kanapén, mert
pontosan abban a pillanatban küld egy SMS-t, amikor már
eléggé ellazultam ahhoz, hogy megpróbáljam lezárni
magamban a napot. Véletlen egybeesésnek is nevezhetném, de
túl gyakran történt már ilyen ahhoz, hogy véletlen legyen.
Az üzenetben csak egy link van, nulla kontextus. Rákattintok,
és elolvasom a felugró cikket. Egy nő vőlegénye és a vőfélye – a
menyasszony bátyja – épp a templomba tartott az esküvőjükre,
amikor egy baleset miatt megálltak. Egy hétvégi kiránduláson
lévő iskolabuszt elütött egy nyerges vontató. A két férfi kiszállt
az autóból, hogy segítsen leszállítani az ijedt gyerekeket a
buszról, akik közül néhányan megsérültek, és még a buszon
voltak, amikor felrobbant a benzintartály, amit a teherautó
vontatott. A menyasszony éppen csak belebújt otthon a
ruhájába, amikor a helyszínre érkező rendőrök hívták őket.
Alig egy órával azelőtt, hogy feleség lehetett volna belőle,
özvegy lett, és még a bátyját is elvesztette.
Egy hosszú cikk, ami a nő gyászára összpontosít, és arra,
hogyan kezdte el lassan feldolgozni a történteket, ami miatt
teljesen megrekedt az élete. És beszél a ruháról is, arról, hogy
mennyire utálta a látványát, mégis képtelen volt
megszabadulni tőle.
Ahogy mondtam: Priya alattomos.
Végül az ötödik házassági évfordulóján a nő tett egy kört a
városban a ruhájában. Aztán fogta, csíkokra vágta, és
textilfestékkel minden egyes csíkra írt valami üzenetet, majd
belehajította őket egy puncsostálba, hogy véletlenszerűen
húzhasson belőle.
Ma még lehetsz szomorú; nézegess fotóalbumokat!
Készíts süteményeket, és ajándékozd el őket!
Csiszolj és fess le egy szálkás padot!
Vegyél két csokrot! Az egyiket tartsd meg – mert megérdemled!
A másikat add oda valakinek, akiről úgy látod, szüksége van rá!
Csomagold ki az utolsó esküvői ajándékokat! Itt az idő.
Egy rakás csíkot készített, az utasítások a butácskától a cukin
át a szívszorítóig és a kőkeményig terjedtek, de mindegyiknek
közös a témája: gyászolj, és lépj tovább! Légy kedves
magadhoz!
Alig két perccel azután, hogy elolvastam a cikket, újabb
üzenet érkezik Priyától. Mi tart vissza?
Nem tudom. De tényleg. Valahányszor próbálom megérteni
ezt, nem járok sikerrel. Egyszerűen nem értem. Nem tudom,
miért nem tudok megszabadulni ettől a kibaszott ruhától, miért
gondolom, hogy ha megtartom, azzal megakadályozhatok
valami katasztrófát.
És Priya tudja is, hogy mi zajlik bennem, ezért nem erőlteti
tovább. De ahogy elalszom egy FBI-széldzsekis mackó mellett,
ami Bran egykori párnáján hever, eszembe jut az első csíkon
szereplő utasítás. Ma még lehetsz szomorú.
Hányan engedjük meg magunknak, hogy csak úgy
ücsörögjünk a szomorúságunk mellett, ahelyett, hogy
megpróbálnánk folyton legyőzni vagy eltolni az útból?
Alig néhány órával később az ébresztőm kikelt az ágyból. Az
agyamat ködösnek érzem. Végül megiszom egy fél doboz
narancslevet, és a cukormámor valami ébrenléthez hasonló
állapotba repít. A kezem megrándul és kissé remeg, miközben
próbálom begombolni az ingemet. Ja, a mai nap csodásan
kezdődik.
Amikor megérkezem a konferenciaterembe, péksütis
dobozzal a kezemben, Gala már ott van, és épp egy harmadik
monitorral bővíti a berendezést. Nem, az nem is monitor; egy
televízió.
– Jó reggelt – motyogja, a fogai között két zsinórral.
– Korán jöttél.
– Nem tudtam aludni – sóhajtja. – Folyton Matson nyomozó
aktái jártak a fejemben. Feladtam, és bejöttem, hogy
beszkenneljem, amije van, hogy össze tudjak dobni egy
prezentációt a megbeszélésre. – Kiveszi a kábelt a szájából, és
bedugja az új monitorba. – Át tudjuk vetíteni a tévére, és így
mindenki ugyanazt fogja nézni egyszerre, miközben Watts és
Dern ügynököt beavatják.
Az asztalra dobom a muffinokkal teli dobozt. Az eladónő
kérdőn nézett rám, amikor kikértem ezeket, de a tegnapi
maradék még elég friss volt ahhoz, hogy ehető legyen, bár az is
lehet, hogy még az esti cikk járt a fejemben, amikor a
reggelimet válogattam. Előveszek egyet, ami epres-citromosnak
tűnik, és óvatosan lehúzom róla a papírt.
– Mielőtt kimondanám, közlöm: tisztában vagyok vele, hogy
kissé képmutató vagyok, és hogy ez olyasmi, amivel én meg a
csapat minden tagja továbbra is küzd, de ettől függetlenül ki
kell mondanom, mint leendő célt és tanácsot.
Rám néz, és pislog.
– Az ügyek ezt teszik veled. Főleg, amikor még új vagy.
Beleivódnak a fejedbe, és nem engednek, mígnem azon kapod
magad, hogy mindent bele akarsz adni, még akkor is, ha nem
vagy itt.
– Igen. Pont ezt érzem.
– Időbe telik megtalálni az egyensúlyt. Néha jobban sikerül,
máskor kevésbé. Ez egy jó ötlet volt részedről, és valószínűleg
segíteni fog, de nem leszel képes mindig így teljesíteni.
– És te mit csinálsz?
– Úgy érted, olyankor, amikor véletlenül nem maradok fent
egész éjjel, hogy az épp aktuális ügyön dolgozzak?
Nevet, és ledobja magát a székébe.
– Aha.
– Van az ágyam mellett egy keresztrejtvényes könyv. Ha öt
rejtvény után sem csillapodik a késztetés, feladom, és bejövök.
Úgy nagyjából az esetek hatvan százalékában sikerül nyugton
maradnom, és legalább annyira el tudok távolodni az ügytől,
hogy kipihenjem magam, még ha nem is tudok aludni. Ramirez
ugyanezt csinálja, csak ő logikai feladványokkal. Eddison az
összes baseballmeccset felveszi, amit a műsorkínálatban talál.
Kearney pedig rémes törvényszéki dokumentumfilmeket néz,
amiket csak akkor vetítenek, amikor a normális emberek már
alszanak.
Ezen a ponton Gala felnevet, és néhány árnyék eltűnik a
szeméből.
Beleharapok a muffinba, vagy legalábbis próbálok, de a
cukormáz magasabb, mint maga a süteményrész, és
végigkenődik az orromon. Még épp időben húzom el
magamtól, hogy tüsszenteni tudjak.
– Az ég áldjon meg! – nyögi Gala, miközben a süteményt
nézegeti. – Mi lenne, ha felváltva ennéd a két részt?
– A merő cukrot meg a majdnem merő cukrot?
– Te vetted, nem?
– Azzal nem kalkuláltam, mennyire nehéz lesz elfogyasztani
őket.
Elvigyorodik, és az egyik vattacukor-rózsaszín és kék
örvényű mázzal bevont süti után nyúl.
– Van valami különleges alkalom?
Megrázom a fejem.
– Csak kedveskedni akartam. Vagy valami ilyesmi.
Erre furcsán néz rám, de nem kérdezősködik. Yvonne érkezik
utánunk, és leszid a muffinok miatt, amik – ahogy arról
tájékoztat, miközben lehámozza a csomagolást egy tripla
csokisról – nem reggelire valók. A korholást egy nyögéssel
fejezi be, cukormázzal az orrán, mert a muffin tényleg iszonyat
finom.
Watts magával hozza Dernt is. Samantha Dern ügynök talán
egy tízessel idősebb Vicnél: egy tekintélyes, egyenes hátú
idősebb nő, aki nem próbálja takargatni vagy elhazudni a korát.
A haja ezüstfehér, itt-ott sárgás, csontszínű, ami a korral jár, de
a tekintete tiszta és ragyogó. Soha nem féltem tőle úgy, mint a
legtöbb, általam ismert ügynök, és ennek a fő oka az, hogy
eddig semmi olyat nem tettem, amivel felbosszanthattam
volna. A másik ok: nagyon emlékeztet Marlene Hanoverianre.
A személyzeti osztály vezetője, a sárkányok anyja sosem üvölt
vagy okád tüzet, ha nem muszáj. Addig a pontig te az ő ügynöke
vagy, és minden erejével védelmezni és támogatni fog téged.
Ilyen szeretnék majd lenni negyven-ötven év múlva.
Rámosolyog a muffinokra, és kiválaszt egy málnás-
fehércsokisat, majd a sütőpapír segítségével lecsavarja a
cukormáz jó háromnegyedét. Azt visszateszi a dobozba, hogy
az, aki kétségbeesetten vágyik a cukormázra, rávethesse magát,
de neki csak a tésztás rész kell, amit így, a csúcs nélkül, meg is
tud enni minden gond nélkül.
Watts egy doboz proteinszeletet tesz az asztalra.
– A muffinban nincs annyi tojás, hogy az megfelelő
fehérjének számítana – tájékoztat minket. De ettől függetlenül ő
is elvesz egy muffint a dobozból.
Vic, Bran és Ian együtt érkeznek. Bran úgy néz ki, mint aki
egy percet sem aludt. Állkapcsa sötét a borostától, szürkés
fürtjei pedig kuszán kunkorodnak összevissza,
megszelídíthetetlenül.
Vic a muffinos dobozra pillant, és felsóhajt.
– Eliza, semmi esélyt nem adsz rá, hogy le tudjam beszélni
Hollyt arról, hogy pizzát egyen reggelire.
– Huszonöt éves, és ő fizeti a saját számláit. Amúgy meg
legalább hatékonyan felhasználja a maradékot.
– Nem rosszabb, mint Brittany bögrés sütije reggelire – mutat
rá Yvonne.
– Holly az idősebb; szép sorban dolgozom rajtuk. – Megrázza
a fejét, és helyet foglal. – Cass és Mercedes, valamint Watts
csapatának többi tagja már úton vannak Richmondba, kivéve a
két Smitht, akik még mindig Brooklyn nagyszüleinél vannak.
– Tényleg nem szedtek ki belőlük semmit tegnap? –
kérdezem.
– Felháborító, vérlázító – jegyzi meg Bran, és leül közém meg
Ian közé. – Remélem, ma több szerencséjük lesz.
– Van valami konkrét oka?
– Kaptunk egy értesítést a közlekedésbiztonságiaktól –
válaszolja Watts. – Pár hete Brooklyn nagyszülei vettek három
repülőjegyet Orlandóba mára.
– Hármat?
– Így van. Kissimmeeben van egy téli házuk. És a harmadik
jegy Brooklyn Mercer nevére szól.
Pislogva nézek rá.
– Ez most komoly?
– Mint egy szívroham. Felhívtuk Alice és Frank Mercert;
megerősítették, hogy a nagyszülők nem egyeztettek velük azzal
kapcsolatban, hogy elutaznának Brooklynnal. Ennek az
információnak a birtokában a két Smith nyugodtan nagyobb
nyomást gyakorolhat rájuk.
 – De így sem tartóztathatjuk le őket? – kérdezi Gala.
– Gyanús, az biztos, de ez nem bizonyíték arra, hogy ők vitték
el Brooklynt. Vagy mondhatnám azt is, hogy talán
megszervezték, hogy valaki más elvigye őt, hiszen a két Smith
egész csütörtökre igazolta a hollétüket. Majd tájékoztatnak
minket.
Dern ügynök finoman megköszörüli a torkát.
– Kezdhetjük?
Amikor Gala azt mondta, hogy Ian aktái alapján készített egy
prezentációt, nagyon szerényen fogalmazott. Összeszedte a
lányok lakcímeit is és azt, hol látták őket utoljára, megjelölve a
szokásos útvonalakat, mellékelve a környék leírását, és
megjegyezte azt is, hogy mindegyik kislány középosztálybeli
házban lakott, azaz nem bérlakásban, lakókocsiban vagy
villában. Alapos munka, és látom, hogy Yvonne csak úgy
ragyog a büszkeségtől. Dern és Watts figyelmesen hallgatják,
figyelmüket egyformán fordítva Ianre és a PowerPointra. Dern
időnként Branre is rápillant.
Ténylegesen Dern ügynöké a végső döntés. Vic nem tud
pártatlan lenni, ha Eddisonról van szó, és ha ebbe az irányba
megyünk, akkor új irányba kényszerítjük Watts nyomozását.
– Sterling ügynök?
– Igen, asszonyom?
Vic a fejét rázza, és némán az asszonyom szót formálja a
szája.
– Ha ebbe az irányba haladunk, mi lenne az első intézkedése?
– Azt mondanám, szerezzük meg a másik négy lány teljes
aktáját, és nézzük meg, milyen egyéb közös vonások tűnnek fel.
Nyilvánvalóan, ha ugyanaz a személy vagy akár személyek
több ügyben is szerepelnek, az egy biztos kiindulási pont, de
minél több információval rendelkezünk, annál jobban tudjuk
szűrni a keresést, hogy lássuk, vannak-e más áldozatok is.
– Gondolja, hogy vannak más áldozatok is?
– Szinte biztos, hogy vannak.
– Vagyis?
– Erin Bailey huszonhét évvel ezelőtt tűnt el, Faith Eddison…
huszonöt évvel ezelőtt. – A térdemmel érzem, ahogy Bran
szokás szerint összerezzen. – Caitlyn viszont huszonegy éve
tűnt el, Emma tizenöt éve, Andrea hét éve. Ha rajtuk kívül nincs
más áldozat, akkor miért ilyen elképesztő az eltérés az
elrablások közötti időben? Sachin Karwan ügynökkel is
felvenném a kapcsolatot.
– Ő most Omahában állomásozik – mormolja Bran.
– Erin a kishúga legjobb barátnője volt – folytatom. – Ha
ügynökként, az Iroda forrásait felhasználva, saját maga járt
utána a dolgoknak, akkor talán több információval rendelkezik,
mint ami a chicagói rendőrségtől beszerezhető nyomozati
aktában szerepel. Lehet, hogy ez önmagában nem lesz elég
ahhoz, hogy megtaláljuk Erint, de más, általunk felfedezett
dolgokkal kombinálva segíthet.
Gala kissé megilletődötten és rémülten néz Yvonne-ra, aki
bátorítóan bólint. Nyel egy nagyot, de aztán kihúzza magát, és
hátraigazítja a vállát.
– Szervezhetjük az adatbányászatot több körre osztott
keresésekbe is – mondja kissé csikorgó hangon. De hé, Gala egy
vadonatúj elemző, aki nagyon bátor, hogy fel mer szólalni két
csoportvezető, az egységvezető és a személyzeti osztály
vezetője előtt. Attól, hogy egy kicsit nyikorog a hangja, még
rohadtul lenyűgöző. – Gyorsabb és pontosabb is lesz, mint ha
egyetlen összefüggő algoritmust próbálnánk létrehozni.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Watts, miközben Gala felé csúsztat
egy proteinszeletet.
Biztos vagyok benne, hogy Watts a proteinszeleteit arra
használja, hogy megnyugtasson másokat, és kimutassa a
szeretetét.
– Sterling ügynök már országos keresést folytat a
személyleírások alapján – magyarázza. – Szűrhetünk évszakok
szerint is, megtartva mindent, ami októberben és novemberben
történt, a többit pedig kidobjuk. Aztán kiválogathatjuk a
középosztálybeli házak környékét. Addigra a lista már
kezelhetőbb lesz, és elkezdhetünk szűrni a részletek alapján,
amelyekben nem vagyunk annyira biztosak, például, hogy
eddig mind kétszülős háztartás volt.
– Miért zárjuk ki teljesen a bérlakásokat vagy a lakókocsikat?
– A lakások túl közel vannak egymáshoz, és sokkal nehezebb
ott elrejteni valakit – válaszolom. – Attól függően, hogy a bérleti
szerződést hogyan írják meg, az ingatlantulajdonosok
engedélyt adhatnak rendőrségi házkutatásra, ha közvetlen
életveszély adódik. A lakókocsiparkokban a gyerekek
hajlamosak falkákat alkotni. Vigyáznak egymásra, és az
idegenekre sokkal ellenségesebben tekintenek, mint a
házakkal, saját udvarokkal és biztonságos játszóterekkel
rendelkező gyerekek. Még a jobb lakókocsiparkokban is van
egy kis mindenki-ellenünk-van mentalitás. A gyerekek
észrevennék, ha lenne köztük olyan, aki nem tartozik oda.
Nehéz elrejteni valakit egy lakókocsiban, amikor az emberek
keresik. A felső középosztálybeli lakónegyedek gyakran zártak
vagy biztonságtudatosak, legtöbb helyen kihelyezett
kamerákkal. Az alsó középosztály inkább hanyatló
negyedekben lakik, ahol a gyerekek a szüleik problémái miatt
csoportosan járnak.
Dern lassan bólint, és rózsaszín, műanyag keretes szemüvege
fölött Galát fürkészi.
– Nagyon szép munka, Miss…
– Andriesçu – segít neki Gala pironkodva.
– Miss Andriesçu. Nagyon szép munka.
– Na, mit gondolsz, Sam? – kérdezi Vic. – Kathleen?
Watts a kezére támasztja az állát, és a képernyőt nézi. A
prezentáció utolsó diáján a hat lány fotója szerepel egy kétszer
hármas rácsban. Úgy néz ki, mint egy szereplőválogatás
hirdetése az „édes szőke kislány a Hallmark csatorna idei 6.
számú karácsonyi filmjében” szerepre.
– A csapatunknak kellett már egy elemző – mondja végül –,
de Rick ma visszajött az orvosi szabadságról. Az első hónapban
még csak fél napokra jár majd be, mert még mindig lábadozik,
úgyhogy, ha tudnánk kérni pár elemzőt mellé az állományból,
akiket Rick irányíthat, akkor átvehetné a Brooklyn-specifikus
keresést. Gala, Yvonne és Eliza vezetheti a lehetséges
kapcsolódásokkal kapcsolatos kutatást, és amint bizonyítékot
találtunk arra, hogy minden összefügg, újra egyesítjük az
ügyeket.
– És én? – kérdezi Bran halkan.
Már tudja a választ. Sötét tekintete kemény és kihívó.
A sárkányok anyja szemrebbenés nélkül fordul felé.
– Ha szeretne Rickkel és a junior elemzőivel együtt dolgozni
Brooklyn ügyén, egyelőre nyugodtan megteheti, de abban a
pillanatban, hogy bizonyítékunk lesz rá, hogy a lány bármilyen
módon kapcsolatban áll a húgával, Eddison ügynök, teljesen le
kell vennünk önt az ügyről. És a saját jóléte érdekében jobban
szeretném, ha inkább fizetett szabadságra menne, mint hogy
papírmunkát végezzen. Vagy…
Bran a székében mocorog egy ideig, aztán abbahagyja, várva
a folytatást.
– Vagy segít Matson nyomozónak. Legyen a segédje, a
kapcsolattartó pont közte és a csapatok között.
Még mindig úgy látom, hogy forr a vére.
– Eddison ügynök, higgye el, együttérzek – mondja Dern
nyugodt hangon. – De ebben az ügyben önre és az FBI-ra is
gondolnom kell. Bármennyire bántja is a tétlenség,
bármennyire szeretne is ezen dolgozni, nagyon kevés kell
ahhoz, hogy egy védőügyvéd meggyőzően azt állíthassa, hogy a
nyomozás során érzelmileg kompromittálódott. Ha a húgának
köze van Brooklynhoz, ha ugyanaz a személy rabolta el őket,
én pedig megengedem, hogy tovább dolgozzon az ügyön, akkor
minden, amit most érez, minden, amin most keresztülmegy,
teljesen lényegtelen lesz, mert a bíróságnak szabadon kell
engednie Faith elrablóját, hiszen az ön jelenléte, gyászoló
családtagként, kompromittálta az egész ügyet.
Bran teljesen megmerevedik, alig vesz levegőt, Vic pedig
összerezzen az asztal túlsó oldalán.
A sárkányok anyja nem üvölt és nem okád tüzet, de éles fogai
és karmai vannak, szeretetből pedig még gyorsabban használja
ezeket, mint dühből.
Miután világossá válik, hogy Bran nem fog szólni semmit,
Dern Wattshoz fordul.
– Adja át az utasításokat Ricknek, és válasszon ki bárkit az új
elemzők közül, akire szüksége van! Háromnál nem többet.
Ricken és a juniorokon keresztül tájékoztassa az információkról
a csapatát is! Sterling ügynök, segítsen Yvonne-nak és Miss
Andriesçunak a keresés előkészítésében! Vic gondoskodik az
illetékesség átvezetéséről, és megszerzi az ügyhöz szükséges
valamennyi aktát. Eddison ügynök, kérem, vegye fel a
kapcsolatot Karwan ügynökkel! A téma érthetően fájdalmas
lesz; valószínűleg az a legjobb, ha öntől jön, ha már
mindenáron régi sebeket kell felnyitnunk.
– Titoktartást fogok elrendelni azokon az osztályokon,
amelyekkel felveszem a kapcsolatot – mondja Vic. – Nem
akarom, hogy bármi is kiszivárogjon. Amint a média
megneszeli, mire gyanakszunk, elszabadul a pokol, és sokkal
nehezebb dolgunk lesz a nyomozással.
– A csapatomat be kell avatni, de szigorúan parancsba kapják
majd, hogy ne beszéljenek róla olyan helyen, ahol más is
hallhatja őket. Mindenáron el kell kerülnünk, hogy ez eljusson
a Mercerekhez. – Watts feláll, és megrázza a fejét, ősz csíkoktól
fénylő bubifrizurája eltakarja az arcát. – Eliza, tudja, mit fogok
most mondani?
Sóhajtok, és a kezembe veszem a telefonomat, óránkénti
riasztást programozva be, hogy el ne tűnjek a nyúl üregében.
– Ügyes kislány!
– Faith, mennünk kell – sürgette barátnőjét Lissi. – Megígértük.
Haza.
– Tudom, de…
– Zongoraórám lesz. Ha elkések, a tanárom beárul a
mamámnak.
Faith a karjában lévő könyvekre nézett. Nem akarta most
máris befejezni mindkettőt. Az elsőnek hamarabb a vége felé
jutott, mint tervezte, irodalomóra alatt befejezte, és elkezdte a
másodikat. Aztán a szünetben eleredt az eső, ezért aztán
folytatta az olvasást, és most… Most nem volt mit olvasnia, amíg
Lissi zongoraórán lesz, és nem nézhette a tévét sem hangosan az
óra alatt, szóval roppantul unatkozni fog.
Amúgy meg olvasta már Lissi összes könyvét.
Tétovázott, aztán visszanézett Lissire.
– Öt percig sem fog tartani! – könyörgött. – Ígérem! Indulj csak
el! Csak kicserélem ezeket a könyvtárban, aztán rohanok. Utol
foglak érni.
– Soha nem tudsz öt perc alatt végezni a könyvtárban –
emlékeztette Lissi. – Sőt, húsz perc alatt sem.
– De…
– Faith, mennem kell.
 – Majd utolérlek – mondta újra. – Beérlek majd, Lissi, tudod,
milyen gyorsan futok. Mint Brandon! Úgy beérlek, hogy a tanárod
észre sem vesz minket.
– Nem szabadna szétválnunk.
– Nem maradok sokáig! – kiáltotta Faith, és már kocogott is a
könyvtár felé. Pontosan tudta, hogy melyik könyveket fogja
kikölcsönözni. Még azelőtt beéri majd Lissit, hogy legjobb
barátnője a szomszédságukba érne.
Csakhogy a könyvek, amiket keresett, nem voltak benn.
Mire új, érdekesnek tűnő könyveket talált, már sokkal több idő
telt el, mint tervezte. Lissi mostanra talán már haza is érhetett.
Faith betuszkolta a könyveket a hátizsákjába, és rohant,
integetve a zebraőröknek, ahogy elhaladt mellettük. Beért a saját
környékükre, továbbra is futott, de már nehezebben kapott
levegőt, és az oldala is szúrt.
Amikor a bátyja futott, olyan könnyűnek tűnt a dolog. Lehet,
hogy az ember csak kamaszkorában jön majd rá, hogy kell ezt
csinálni?
De nem, Rafi egyidős volt Brandonnel, és bár tényleg gyors volt,
egyszerre csak rövid távot tudott megtenni, utána pedig nagyon
szuszogott, és az arca furcsa színeket öltött, ha megpróbált
továbbmenni.
Faith tehát lassított egy kicsit, és ahogy sétált, kezét a szúró
oldalára szorította. Lissi órája már biztosan elkezdődött. Talán
kiülhetne a hátsó verandára olvasni, merült fel benne az ötlet. És
ha a tanár mondana valamit Lissi mamájának, nos, akkor
Lissivel mondhatnák azt, hogy Faith egész idő alatt hátul volt.
 – Faith? Csak nem egyedül vagy idekinn?
Faith megállt a járdán, és felnézett.
– Hüm… az attól függ – hárított. – El tetszik mondani a
mamámnak?
A férfi elmosolyodott.
– Nem, nem mondok neki semmit.
 15

– Akkor tegyük ki a táblára az adatokat, hogy lássuk a nagy

képet! – indítványozom, miután Dern, Watts és Vic távoztak. –
Ahogy szűkítjük a kereséseket, kiegészítjük majd őket feltételes
pontokkal. Így, ha rossz irányba kanyarodnánk, tudni fogjuk,
hová kell visszatérnünk.
– Vannak mágneses kapcsok az irodámban. – Yvonne feláll, és
lesimítja a blúzát. Egy világossárga selyemfelsőt visel ma, ami
szinte ragyog a sötét bőrén. – Mindjárt jövök.
Ian is feláll, nyújtózkodik egyet, és megrázza magát.
– Brandon, mielőtt felhívnád a barátodat, segítenél megtalálni
a büfét?
Bran és én mindketten megfordulunk, hogy rábámuljunk.
– Marlene nem engedi, hogy bárki is elemózsia nélkül hagyja
el a házát – suttogom. – Minden rendben van vele?
– Szeretnék hozni nektek valamit, hölgyeim – válaszolja
fanyar mosollyal. – Valamit, ami egy kicsit tartalmasabb, mint a
sütik meg a proteinszeletek. És kétlem, hogy Brandon
bármelyikből is evett volna.
– Nálad van a látogatói jelvényed? – kérdezi Bran válasz
helyett. Gala elvigyorodik, és a tábla felé fordul, hogy ne lássuk.
Bran megfogja a kezem, és felsegít. – Te szeretnél valamit?
 – Szalonnát.
Yvonne megrázza a fejét az ajtóban.
– A szalonna nem egy élelmiszer-kategória, Eliza.
– De ha tojással és sajttal párosítod, olyan, mint egy fehérje-
szuperszendvics. A fehérje pedig egy élelmiszercsoport.
Mire Ian és Bran visszaérnek a tojásos szendvicsekkel,
hasábburgonyával és gyümölcsös poharakkal, a tárgyalóterem
egyik falát képező tábla átalakul. A jobb oldali táblán a lányok
képei lógnak mágnestartókon, évszámok szerint rendezve,
alatta, Yvonne gondosan megrajzolt nagybetűivel, a nevük, a
szülővárosuk és az eltűnésük dátuma. A bal oldalon Gala
kézírásával – kis- és nagybetűk egyedi, de azért olvasható
keveréke – a lehetséges keresőkifejezések vannak rangsorolva.
Bran a telefonjában kutat Karwan száma után, majd
bepötyögi az asztal közepén lévő kihangosító konzolba. Mielőtt
azonban lenyomná a küldés gombot, elbizonytalanodik.
– Brandon? – kérdezi Ian.
– Biztosak vagyunk benne? Teljesen biztosak?
– Annyira, amennyire csak lehetséges a rendelkezésünkre
álló információk alapján – válaszolom gyengéden. – Tudom,
hogy ezzel régi sebeket szakítunk fel benne. De ha neki
lennének lehetséges nyomai…
– Én is tudni szeretnék róluk. – Grimaszol, az arca
összeráncolódik a koncentrációtól és a fájdalomtól, majd lassan,
megfontoltan sóhajt egy nagyot. – Én is tudni szeretnék róluk –
ismétli meg. Majd a küldés gombra nyom.
Kicsomagolom a szendvicsemet, amíg a telefon kicseng. A
jegyzettömböt a könyökömön tartom, hátha lesz valami
különös hozzáfűznivaló. A szendvicsek túl sokáig voltak a
melegítő lámpák alatt, így egy kicsit gumiszerűvé váltak, de
ettünk már ennél lényegesen rosszabbat is munka közben.
– Tényleg te vagy, Eddison? – kérdezi egy mély férfihang a
vonal túlsó végén. – Brandon Eddison tényleg felhívott engem,
ráadásul most, hogy még élek és lélegzem?
Branből akaratlanul kicsúszik egy halk nevetés, feszült arca
ellazul kissé a mosolytól.
– Még mindig egy seggfej vagy, Sachin.
– Igen, de egy olyan segg, akit te a közeledben akartál tartani,
szóval akkor ki is a nagyobb seggfej?
– Sachin… – Brannek elakad a szava, és tehetetlenül néz a
készülékre.
– Ez most egy munkahelyi hívás, vagy egy „édes istenem, úgy
utálom az évnek ezt az időszakát” hívás?
– Mindkettő.
– Mindkettő?
– Most is ki vagy hangosítva – közli vele Bran. – Jelen vannak
Jefferson és Andriesçu technikai elemzők, Sterling ügynök és
Matson nyomozó, a Tampai Rendőrség nyugalmazott tagja.
Hosszú csend követi a szavait, mintha Sachin elgondolkodna.
– Nem is tudom, melyikre reagáljak először – mondja végül
Karwan. – Arra, hogy Sterling ügynöknek nevezted a barátnődet,
vagy arra, hogy Iant Matson nyomozóként mutattad be.
– Én is sokat hallottam magáról, Karwan ügynök – szólal meg
Ian.
 – És micsoda öröm, hogy végre megismerhetem, uram.
Miben segíthetek?
– Mi… szóval mostanában… én… ööö… a fenébe, Brandon,
hogy csináljam?
De Bran szeme csukva van, öklét a szája elé szorítja. Ezt az
arckifejezést legelső alkalommal néhány nappal azután láttam
az arcán, hogy combon lőtték, és nem volt hajlandó bevenni
fájdalomcsillapítót. Utoljára pedig idén nyáron láttam, amikor
Vic unokája egy kalapácsot ejtett a lábujjára.
– Karwan ügynök, itt Eliza Sterling.
– Örülök, hogy végre megismerhetlek, Eliza – válaszolja. – És
kérlek, hívj Sachinnak!
– A csapatunk egyike annak a kettőnek, amelyik egy
Brooklyn Mercer nevű richmondi lány csütörtöki eltűnése
ügyében nyomoz.
– Láttam a hírekben. Nagyon hasonlít…
– Erinre – fejezem be a mondatát, miután kiderül, hogy ő
nem fogja. – És Faithre.
– Várjunk csak! – mondja komoran. – Hadd húzódjak félre
valahol.
– Jobb lenne, ha kihangosítanál – figyelmezteti Bran, de
válaszul egy durva morgást kap csak.
Percek telnek el némaságban.
– Rendben – szólal meg aztán Karwan. – Figyelek!
– Matson nyomozó soha nem hagyott fel Faith ügyének
vizsgálatával – magyarázom. – Az évek során több más hasonló
esetre felfigyelt: hasonlóságok mutatkoztak a lányok életkorát,
külsejét, valamint az eltűnésük idejét tekintve. Matson
nyomozó nem volt biztos benne, hogy ezek az ügyek
összefüggnek, de mivel Brooklyn ügye bekerült a hírekbe,
értesített bennünket a megfigyeléséről.
– Hasonlóságok.
– Nyolcéves, fehér bőrű, szőke hajú, kék szemű lányok, akik
október végén vagy november elején tűntek el, épp, miközben
hazafelé sétáltak egy ismerős helyről.
– Ez… eléggé konkrét – vágja rá olyan éllel, ami arra utal,
hogy amit valójában mondani akar, nem olyan udvarias.
– Igen. Ma reggel kaptuk meg a hivatalos engedélyt, hogy
elinduljunk ezen a nyomvonalon. Az egységvezetőnk most adja
be a hivatalos akták iránti kérelmeket és állapítja meg a
joghatóságot, de szerettük volna figyelmeztetni önt, és
megkérdezni, hogy belenézett-e valaha Erin aktájába, miután
az az FBI-hoz került.
– Ez az FBI erőforrásaival való visszaélés lenne, személyes
kutatás érdekében – mondja szárazon.
– Tehát még mindig megvannak a jegyzetei?
Harsányan felnevet.
– Igen, a jegyzeteim megvannak, benn az irodában. Ott kell
tartanom őket, hogy az évnek ebben az időszakában ne legyek
teljesen megszállottja. Nem mondhatnám, hogy sok mindent
találtam.
– Összevetnénk őket a többi esettel!
– Hányan vannak?
– Brooklynnal együtt hatra becsüljük a kiindulási számot.
 – A kiindulási számot.
– Az elrablások közötti időt egyelőre nem tudtuk értelmezni.
– Eddison? Te hozzám sem szólsz, öregem?
Bran sóhajtva felegyenesedik a székében, majd ismét a
párnázott háttámlának dől.
– Nincs semmi garancia, de elég erős a gyanúnk, hogy egy
vélhetően veszélyeztetett gyerekkel kapcsolatos ügy kellős
közepén kaptunk zöld utat.
– És Erin is rajta van a listán.
– Erin is rajta van a listán. Ahogy Faith is.
– Lehet, hogy tudok még egy nevet.
Fulladni kezdek egy szőlőszemtől, amit valójában meg
akartam rágni. Bran a keze sarkát a gerincemhez helyezi, talán
két-három centivel a lapockáimtól délre, majd élesen meglök. A
szőlő kirepül a számból, elkapom, és egy szalvétára ejtem.
– Mi a név? – kérdezi Bran, miközben végignéz rajtam.
Yvonne átnyújt egy üveg vizet a vészhelyzetekre tartogatott
táskájából, amit hálás biccentéssel fogadok el.
– McKenna Lattimore. Az ügye lezáratlan, az itteni, omahai
irodába tartozik. Kilencvenötben tűnt el, miközben hazafelé
tartott a zongoratanárnőjétől, két utcával arrébb.
– Az milyen környék? – kérdezi Gala, és máris elkezdi gépelni
McKenna nevét.
– Csinos, szögletes, középosztálybeli házak, nem túl nagy
kertekkel.
Gala elfordítja az egyik monitort, hogy láthassuk a lányt, aki a
fotón félénken mosolyog, kék szeme szinte túl nagy az arcához
képest, lágy, szőke fürtjei pedig enyhén eperrózsaszín
árnyalatúak.
Megnézem a ViCAP- és az NCMEC-listámat: mindkettőn ott
szerepel.
Miközben minket néz, Bran idegesen dobolni kezd
hüvelykujjával a szék karfáján. Általában járkál, ha izgatott,
különösen telefonálás közben. Képtelen nyugodtan ülni. Most
azonban, hogy öten vagyunk a szobában, ennyi számítógépes
kábellel körülvéve, nem igazán van elég hely a mászkáláshoz.
– El tudod küldeni nekünk is az aktáját?
– FBI-os ügy volt, úgyhogy biztos meg tudjátok szerezni.
Megnézem, amint bent leszek az irodában, nem maradt-e ki
valami, amikor pár éve mindent beszkenneltek. Azt is
megnézhetem, hogy a vezető nyomozó még itt dolgozik-e,
hátha hozzá tud még tenni valamit.
– Vic titoktartásit rendelt el, úgyhogy ne derüljön ki semmi!
– Diszkrét leszek. Amúgy az hogy lehet, hogy a barátnődet
Sterling ügynöknek hívod, de a főnöködet Vicnek?
Értem, miért barátkoztak össze ezek ketten az akadémián.
Erin és Faith is elég lett volna, hogy összekovácsolja őket, de
évek óta hallgatom a történeteket arról, hogy Karwan
szemtelensége hogyan ellensúlyozza Eddison szúrós
természetét.
Valószínűleg zseniális társak lettek volna, ha Vic akkoriban
egy teljes csapatot keresett volna. Bran figyelmen kívül hagyja
a kérdést.
– Sterling lesz a hivatalos kapcsolattartó ebben az ügyben.
 – Mert te hivatalosan nem vagy rajta?
– Valami ilyesmi.
– Ha McKennáról bebizonyosodik, hogy a listátokon van a
helye, az azt jelenti, hogy az omahai irodát is bevonják.
Pontosabban az én csapatomat.
– Amint kellően biztosak leszünk benne, szólunk – ígérem. –
Vic és Dern ügynök írni fog egy levelet a főnöke számára,
amiben elmagyarázzák, miért kell kivonnia magát ebből.
– Küldd el nekem az elérhetőségét! Amint beérek az irodába,
megkapja az aktákat. És… Eddison?
– Igen?
– Ha bármiben segíthetek…
– Tudom – feleli Bran halkan. – És viszont.
– Hamarosan kapsz tőlem valamit, Eliza.
– Köszönöm, Sachin. – Az orromat önkéntelenül ráncolni
kezdem. Kifejezetten furcsa egy ügynököt a keresztnevén
köszönteni az első találkozás alkalmával. – Hamarosan
beszélünk.
A munkahelyi mobilom két perccel később csipog, jelezve,
hogy új e-mailem érkezett. Vic írt, nem Karwan, a laptopon
nyitom meg.
– Andrea és Emma aktái – jelentem be. – A chicagói rendőrség
azt ígéri, egy órán belül küldi Erinét, amint beszkenneltek
mindent egy digitális fájlba.
– Meglepő, hogy ezt nem tették meg idáig – motyogja Gala.
– Egy olyan városban, mint Chicago, ez hatalmas munka, és
nem sok embert tudnak rá fordítani. Ahogy idejük engedi,
digitalizálják az aktákat. Vic szerint Atlanta ellenáll.
– Azért, mert Caitlynt szökevénynek minősítették?
– Mert az FBI nem vett részt az eredeti nyomozásban, és
szerintük nincs elég bizonyíték ahhoz, hogy újranyissák, vagy
átengedjék az ő hatáskörükbe tartozó ügyet.
Bran morogva a térdére csap ököllel.
– A megoldatlan emberrablások sosem zárulnak le. Szóval
valójában nem kell megnyitniuk semmit.
– Vic a Sakálnak adja.
Ian a szakállát igazgatja.
– A Sakálnak? – kérdez rá, de láthatóan tétovázik, akarja-e
tudni a részleteket.
– Hank Jekyll ügynök az atlantai iroda egyik egységvezetője
és Vic barátja – magyarázom neki. – Nem helyesli a bűnüldöző
szervek közötti távolsági hugyozó versenyeket, de ha
belekényszerítik egybe, akkor…
– Akkor úgy pisil, hogy ő nyerjen – szól közbe Bran, befejezve
a viccet, ami az FBI irodáiban kering, ahol a Sakál még csak
nem is járt. Én Denverben hallottam ezt a poént, még mielőtt
idejöttem.
– Szóval néhány órán belül megkapjuk Caitlyn aktáját.
Huszonegy évvel ezelőtt valószínűleg beszkennelték.
– Nem tudom, hogy rendelkezünk-e már elég információval
ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítsunk – mondja Gala,
és a monitorjára nézve a homlokát ráncolja –, de van itt valami,
ami feltűnt néhány dátummal kapcsolatban.
– Micsoda?
 – Erin kilencvenháromban tűnt el. Két évvel később Faith is
eltűnik. Két évvel később McKenna. Két évvel később Caitlyn.
Minden második évben kerül sor eltűnésre.
Hüm. Branre nézek, de ő az asztalt bámulja.
– Jegyezd ezt fel, de egyelőre tegyél rá egy jelzést! Amíg nem
találunk semmit a hosszabb hézagok időszakára, nem
tudhatjuk, hogy mintáról van-e szó, vagy csak adatok
hiányoznak.
– Értettem.
Yvonne ismét büszkén mosolyog. Nem tudom, hogy igazából
lehet-e két ide vezényelt műszaki elemzőnk is – sok csapatnak
még egy sincs, csak rotálódnak az állományban –, de van egy
olyan érzésem, hogy kérni fogja: rendeljék mellé Galát. A
pokolba, én is azt fogom kérni, hogy Gala kerüljön a
csapatunkba, ha mindezzel végeztünk; nagyon jó érzéke van
ehhez.
A telefonom első riasztása megszólal, amitől mindannyian
összerezzenünk.
– És tessék! – nevet fel Yvonne. – Még csak nem is volt rá
szükséged.
 16

Kicsivel egy óra után Ian meggyőzi Brant, hogy menjen el

mindannyiunknak ebédért. Bran először ellenkezik, mert itt
akar lenni, mire Ian először türelmesen, logikus érveket
sorolva elmagyarázza, miért jobb az átvétel, mint a kiszállítás.
Aztán felszisszen, keresztbe rakja a karját a mellkasán, és bár
már nem fiatal, az izmai kidudorodnak az inge alatt, mire Bran
hirtelen vigyázzba áll, vagy valami olyasmi.
– Muszáj mozognod! – magyarázza neki Ian. – Levegőre és
térre van szükséged, meg szabadságra! Térj le kicsit a szokásos
útról! Na gyere, kimegyünk a szabadba! Annyit fogsz járkálni,
amennyit szükséges, aztán szerzünk ebédet magunknak meg a
hölgyeknek, és visszajövünk.
Bran felhagy a vitatkozással.
– Van egy új név, amit találtam – jelenti be Gala néhány
perccel később.
– Mi?
– Shelby Skirvin, a Kentucky állambeli Louisville-ből. Három
évvel ezelőtt tűnt el, miközben hazafelé tartott a nagyszülei
házából. Ugyanolyan környék, szintén kétszülős háztartás. A
dátum november 2.
– Az FBI is érintett volt?
 – Nem.
A fénykép mindenképpen meggyőző.
– Rendben. Küldd el Vicnek, hogy elkérhesse az aktáját!
Gala egy papírra firkantja az információt, és átcsúsztatja
Yvonne-nak.
– Fel kell töltekeznem bátorsággal – magyarázza félénken.
– Vic miatt?
– Nem, úgy általánosságban. Ez a délelőtt durva volt.
– Ez így van.
Fél órával később hozzáadjuk még a ’99-ben Eltűnt Gyerekek
listához Joanna Olvarsont Oklahoma Cityből és Tiffany Kinget a
Washington állambeli Seattle-ből.
Ian és Bran pár perccel három óra előtt érkezik meg az
ebéddel, nagy, lefóliázott dobozokat hoznak egy családi olasz
étteremből, ahol nem szívesen vállalnak elviteles rendeléseket,
kivéve szolgálatban lévő FBI-ügynököknek. Bran csak piszkálja
az ételt, annak ellenére, hogy Ian szigorúan ráparancsolt, hogy
egyen.
Még mindig az evéssel és az ezzel párhuzamosan végzett
kutatással vagyunk elfoglalva, amikor az asztali készülék
csörög. Kinyújtom a kezem, és egy kenyérszelet ropogós
végével rábökök a megfelelő gombra.
– Sterling.
– Sajnálom, de ez nem megy. Elizának foglak szólítani.
– Sachin – nyögi Bran.
– McKenna aktája és az Erinről szóló feljegyzéseim már
elindultak felétek, és van néhány más lehetséges név is.
 – Ezért tartott ilyen sokáig? – morogja Bran, aki egyszerre néz
ki ijedtnek és kíváncsinak.
– Így van. Emlékszel Carl Addamsre?
– Colosra? A Fehérgallérosoknál van itt, Quanticóban. Néha
együtt ebédelünk.
– Az unokatestvéremet vette feleségül, szóval mi szorosabb
viszonyban vagyunk. Az apja nyomozó volt Charlestonban.
Tavaly meghalt, Colos átnézte az összes aktáját, és rájött, hogy
az apja még mindig dolgozott néhány olyan régi ügyön, amik
közül csak az egyik volt valójában az övé.
– Emberrablás?
– Azért hívtam fel, hogy ezt megkérdezzem tőle. Tud Erinről,
és említette, hogy az apja is dolgozott egy ilyen ügyön, amit
nem tudott elengedni. Hazament, és belenézett a dobozokba. Az
első akta Diana Shaughnessyé, huszonkilenc évvel ezelőtt tűnt
el Charlestonban.
Az eddigi legrégebbi potenciális ügyünk.
Gala ujjai csak úgy szárnyalnak a billentyűkön.
– Ki van még? – kérdezem.
– Lydia Green Houstonból, Tiffany King Seattle-ből és Melissa
Jones Sacramentóból.
– Tiffany! – visítja Gala, a kezét a szája elé csapva.
– Tiffanyt nemrég írtuk fel mi is mint lehetőséget –
magyarázom.
– Az autóbaleset előtt Colos apja épp csak elkezdte
felgöngyölíteni az ügyét. Aztán itt van még Miranda Norvell Las
Vegasból, és kinyomtatott egy csomó cikket, ami Kendall Braun
kereséséről szól, ő a Wisconsin állambeli Madisonban tűnt el.
Kendall is szerepelt a listáimon.
– Ő csak tavaly tűnt el. – Szóval akkor hogyan illeszkedik
Brooklyn ebbe az egyértelműnek tűnő sémába?
– Miranda és Kendall ügye is elkerült az FBI-hoz. Vannak
aktáik, amihez hozzáférhettek, Colos pedig elhozza neked az
apja cuccait.
– Köszönöm, Sachin. Majd jelentkezünk.
– Így legyen!
– Van még egy név, ami gyanús – mondja Yvonne, miközben
Bran leteszi a telefont. – Riley Young, a minnesotai St. Paulból.
Öt évvel ezelőtt tűnt el.
– Írd fel őt is a listára!
Előkeresem Miranda és Kendall aktáit az FBI intranetén.
Miranda tizenhárom évvel ezelőtt tűnt el. Az ő aktája nagyjából
ugyanolyan részleteket tartalmaz, mint az eddigiek, amelyeket
felvettünk a listára. Eltűnt, miközben hazafelé sétált a sarki
boltból, ahol a környékbeli gyerekek szívesen vásároltak a
zsebpénzükből. Megnyitom Kendallét. Valahogy ismerős ez a
Kendall, mintha láttam volna az egyik sajtótájékoztatón,
amikor eltűnt, de nem vagyok benne biztos…
Hangos kopogás hallatszik a konferenciaterem ajtaján.
– Te híííííívtáááááál? – mondja egy lassú, mesterkélten mély
hang.
Bran a szemét forgatja.
– Gyere be, Colos!
– Az ég szerelmére! – sóhajt fel Yvonne, és megrázza a fejét. –
Milyen név ez a Colos?
Az ajtó kinyílik, és a belépő férfinak valóban le kell hajolnia,
hogy beférjen a keret alatt. Lehet vagy két méter húsz centi
cipő nélkül. Yvonne választ is kapott a kérdésére. A pasas
óvatosan letesz egy egyszerű kartondobozt az asztal egyik üres
felületére. Vagyis egy majdnem üres felületre, ami a
legközelebb esik hozzá.
Bran felületesen bemutat mindenkit, miközben a dobozt
figyeli.
– A biztonság kedvéért átlapoztam apám többi iratát is –
mondja Addams ügynök jellegzetes charlestoni akcentussal –,
de csak ezek tűntek idevágónak. Nagyon remélem, hogy
segíteni fognak. – A hamis Colos-hang után a laza tenorja szinte
sokkoló.
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz – válaszolom. –
Köszönöm, hogy időt szakított erre a munkája mellett.
– Ha bármi mást tehetek, szóljanak mindenképp! És nem kell
aggódni, Sachin beszélt nekem a titoktartásról. Tartom a szám.
Bár nagyra értékelném, ha utólag be lehetne avatni engem is.
Borzasztóan jó lenne, ha kiderülne, hogy apám munkája
mégiscsak eredményes volt ennyi idő után.
Ian feláll, hogy kezet rázzon vele.
– Én magam fogom tájékoztatni, Addams ügynök. Köszönöm.
Addams nem is marad tovább, mi pedig mind ismét
elmerülünk az aktákban. Bran minden egyes új számítógépes
fájlba belelapoz, elküldi a fényképeket a saját e-mailjére, majd
eltűnik a nagy közös irodahelyiségben. Pár perc múlva vissza is
tér a kinyomtatott képekkel, amelyeket ki lehet tenni a
táblánkra.
Ian a kézzel írt jegyzetek egyik oldalát nézi a homlokát
ráncolva, felsóhajt, és megcsípi az orrnyergét.
– Fáj a szemed?
– Nem tudom eldönteni, hogy a szemem fáj-e, vagy ettől a
kézírástól görcsöl a fejem.
Kinyújtom a kezem, ő pedig átnyújtja a lapot.
– Talán mindkettő.
– Említ ott valakit Diana előtt. De azt a részt egyáltalán nem
tudom kiolvasni.
Iannek valószínűleg sosem kellett azzal szöszölnie, hogy
kibogarássza Eddison jegyzeteit, aki fel-alá mászkálva írja tele a
jegyzetfüzetét. Persze ott nekem is hunyorognom kell egy
kicsit, ahol a néhai Addams nyomozó véletlenül átírt néhány
sort.
– Karen Coburn, Kansas City, Missouri – olvasom fel neki. –
Két évvel Diana előtt tűnt el, még 1987-ben.
Gala azonnal keresést indít. Az FBI nem volt érintett, így nincs
meg az aktája, de van egy emlékoldal, amit a családja hozott
létre. Nemcsak képek vannak ott a kislányról, hanem linkek is,
amik emberrablás áldozatainak családjait segítő oldalakra
visznek. Gala felénk fordítja a monitort, és alaposan
összehasonlítjuk Karen és Diana fotóit.
– Ők ketten jobban hasonlítanak egymásra, mint a többiek –
jegyzi meg Yvonne. – Te jó ég, akár ikrek is lehetnének!
Tényleg simán lehetnének. Még a hajukat is ugyanúgy
hordták: gumival lófarokba összefogva, magasra tűzve. Ez a
stílus nagyon népszerű volt a nyolcvanas évek végén és a
kilencvenes évek elején.
– A szülei vagy tíz éven át utazgattak és tartottak beszédeket a
bűnüldöző szervek és az áldozatok érdekvédelmi csoportjai
előtt – jelenti Gala, miközben a tekintete ide-oda röpköd a
képernyőn. – Hat hónappal Diana eltűnése előtt Charlestonban
tartottak programot.
– Ez magyarázatot ad arra, hogy a nyomozó miért látta meg
az összefüggést. De vajon miért nem állított össze egy aktát?
– Vagyis miért ült rajtuk, ahogy én is tettem? – kérdi Ian
bűnbánóan. – Ha a Shaughnessy-nyomozás során a Coburn-ügy
járt a fejében, talán azt gondolta, elfogult, és elvetette az ötletet,
hogy közük lehet egymáshoz.
– Jogos érv. – Kendall fotóját nézem. – Gala, Brooklyn
kivételével van bárki, akire az összes tényező ráillik azok közül,
akik a páros években tűntek el?
– Még nincs.
Bran abbahagyja az ide-oda járkálást a szoba túlsó végében.
– Mire gondolsz?
– Galának igaza volt, kétévente ismétlődik a dolog, Karentől
kezdve, aki harmincegy évvel ezelőtt tűnt el, egyenesen
Kendallig, aki tavaly tűnt el.
– Kivéve Brooklynt – ellenkezik Yvonne. – Ez azt jelenti, hogy
neki nincs köze a többi ügyhöz?
Felemelem az ujjamat, hogy türelmet kérjek.
– Az aktája szerint az eltűnése utáni napon Kendall szülei
sajtótájékoztatót tartottak, ahol elmagyarázták, hogy a lányuk
veszélyes és kiszámíthatatlan egészségügyi állapotban van.
Könyörögtek, hogy bárkinél is van a lányuk, az élete érdekében
vigye be bármelyik kórházba.
– Mi volt az az állapot?
– Műtétre alkalmatlan agyi aneurizma. Nem sokkal azelőtt
diagnosztizálták. Egy ketyegő időzített bomba volt.
Bran rám bámul, aztán megfordul, és a falnak dől,
káromkodva motyog az orra alatt. Spanyolul, már az alapján,
amit hallok.
– Azoknak, akik nem az Eddison–Eliza-hullámhosszon
vannak…? – kérdezi Yvonne.
– Kendall diagnózisa csak néhány héttel az eltűnése előtt
született meg. A szülei azt mondták a vezető nyomozónak,
hogy a tágabb családjuk sem tudott még róla, mert minden
erejükkel alternatív kezelések után kutattak. Az sem tudhatta
róla, aki elrabolta. Lehet, hogy maga Kendall sem tudott róla.
– Az meg hogy lehet?
– Az aneurizmák nagyrészt tünetmentesek, amíg ki nem
repednek. Általában más sérülések vizsgálata közben találják
meg őket. Mint például azzal, hogy valaki fejen találja az illetőt
egy labdával, ahogy ez Kendall esetében is történt. Az iskola
értesítette a szüleit, a szülők pedig a biztonság kedvéért
kórházba vitték, hogy ellenőrizzék az agyrázkódást.
– Az ütközés okozta az aneurizmát?
– Nem, csak ez segített nekik megtalálni. De hogyan
magyarázod meg egy nyolcévesnek ezt a fajta állapotot? „Szia,
kicsim, van ez a dolog a fejedben, ami bármikor megölhet,
minden előzetes jelzés nélkül, na mindegy, menjél szépen
játszani!”
– Érdekes gyerekeitek lennének Eddisonnal.
Mind Yvonne felé fordulunk. Ő csak annyival reagál, hogy
megvonja a vállát.
– Az aneurizmát nem lehet befolyásolni – folytatom egy
pillanat múlva. – Ha azt mondták volna a kislánynak, hogy
legyen nagyon óvatos, amikor játszik, az sem csökkentette
volna annak a valószínűségét, hogy az agyi verőéren lévő
tágulata kireped. Nem meglepő, ha a szülei nem akarták
elmondani neki, hiszen tényleg nem lehet ellene tenni semmit.
– De ha kirepedt, és nem tudta, hogy számíthat rá – suttogja
Gala. – Az nagyon megrémíthette.
– Attól függően, mekkora volt, és milyen gyorsan repedt ki.
Lehet, hogy nem is volt ideje észrevenni, hogy bármi baj van,
mielőtt eszméletét vesztette.
Ian megköszörüli a torkát.
– Kicsit aggaszt, hogy ennyit tudsz erről, Eliza.
– Az ismeretelmélet-professzorom elsőéves koromban
agyvérzést kapott, és az óra kellős közepén holtan esett össze.
Kiderült, hogy aneurizmája volt, és annyira traumatikus volt az
eset, hogy a denveri egyetem orvosi karának egyik professzora
feljött, és elmondott nekünk róla mindent. Nem akarták, hogy
azt higgyük, nem vettünk észre semmilyen jelet vagy ilyesmi.
– Ez tényleg lenyűgöző az egyetem részéről.
– A Colorado Boulder tele van hippikkel. Törődnek a másik
érzéseivel.
Yvonne az asztalra támaszkodik, homlokát a csuklójához
nyomja.
– Szóval szerinted Kendall…
– Tudomásunk szerint eddig még egyik lányt sem találták
meg, sem élve, sem holtan – mutatok rá, és összerezzenek,
ahogy ez elhangzik a számból. – Ezzel a kétéves ismétlődéssel
tudunk csak dolgozni. Két év. Bárki rabolja is el őket, rendkívül
valószínűtlen, hogy azonnal megölné vagy eladná a lányokat.
Ha ilyen időközről van szó, akkor nem. Lehet, hogy a lányok
kiöregednek az elrablójuk preferenciájából, de lehet, hogy
valami egészen másról van szó. Nem tudjuk. De joggal
feltételezhetjük, hogy az a két év jelent valamit. És úgy rabolta
el Kendall Braunt, hogy nem tudhatta, hogy valami gond lesz
vele.
– Arra akarsz utalni, hogy nemrég meghalhatott – mondja
Bran rekedten. – És azért rabolta el Brooklynt, hogy
helyettesítse őt. Ezért tűnik úgy, hogy Brooklyn megtöri a
mintát.
– Pontosan.
Folytatja a káromkodást, és óvatosan, visszafogottan, de
agresszíven a falba csap az öklével.
Mi a rosszabb: ha nem tudsz semmit arról, hogy ki rabolta el
a húgodat, és mit tett vele, vagy ha megtudod, hogy talán két
éven át fogva tartották, isten tudja, mennyit szenvedett, és még
mindig nem tudni, mi történt vele utána?
Végül megköszörülöm a torkomat, és a jegyzettömbömre
pillantok, hogy összeszedjem a gondolataimat.
– Gala, nézd át a meglévő aktákat, és gyűjts ki belőlük minden
közös nevet! Szomszédok, tanárok, barátok, bárki.
– Táblázatba?
– Fantasztikus lesz. Yvonne, utána tudnál nézni még
alaposabban a Brooklyn szomszédságában élő embereknek?
– Már kutakodtunk egy kicsit. Milyen messzire menjek,
mielőtt szükségünk lenne házkutatási parancsra?
– Ki költözött oda az elmúlt évben? Minden egyes
emberrablás máshol történt. Ez nem egy olyan ember, aki
gyökeret ereszt.
– Nem lehet, hogy csak mostanában költözött a környékre? –
kérdezi Ian.
– Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy akkor rabol el valakit, amikor
már elég régóta ott él ahhoz, hogy megismerje a kinézett
gyerek szokásait. De lehet, hogy közvetlenül azelőtt rabol el
valakit, mielőtt továbbállna egy új városba, csak hogy nehezebb
legyen elkapni. Mindenesetre az egészen biztos, hogy a
költözésre Kendall eltűnése után és Brooklyn eltűnése előtt
került sor.
– Már ha valóban elköltözött – mutat rá Gala összerezzenve. –
Mi van, ha olyan valaki, aki sokat utazik a munkája miatt? A fő
bázisa bárhol lehet, nem igaz?
– A kurva életbe!
Gala magába roskad.
– Nem, Gala, igazad van, és jó, hogy rámutattál erre.
– Azért nézzük ezt meg! – parancsolja Bran nyersen. – Csak a
biztonság kedvéért.
– Nem kell végzés a Közlekedési Minisztériumtól – jelenti
Yvonne, és megigazítja az egyik monitorját. – Meg tudom nézni,
hogy van-e a környéken olyan, akinek a kocsiját az államon
kívül regisztrálták. Kezdetnek mindenképpen jó lesz.
Vic és Dern ügynök nyolc körül csatlakozik hozzánk, őket
szorosan követi Ramirez, Kearney és Watts egész csapata.
Igyekszünk jól szétszóródni, hogy mindenkinek maradjon
elegendő helye, hogy kényelmesen tudjon dolgozni, de
mindenki teljesen összepréselődik, az ajtót már nem tudjuk
becsukni, és a szoba hőmérséklete mintha tíz fokot ugrana.
Ramirez megáll mögöttem, a kezét a vállamra teszi, és Faith
képét nézegeti a táblán. Az egyiket a táblára kihelyezett tizenhét
közül.
– Madre de Dios! – suttogja.
– Jutottatok bármire a nagyszülőkkel? – kérdezi Vic a két
Smitht.
Amióta ismerem őket, még sosem láttam őket ennyire
dühösnek. Magas Smith motyog valamit, de aztán be sem fejezi
a mondandóját, élesen a társa felé gesztikulál.
Tömzsi Smith nem tűnik kevésbé dühösnek, de ő sokkal
összeszedettebb.
– Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy mennyire
mélységesen lenézik a fiuk életvitelét, egy mondatban
összefoglalhatjuk: Brooklynnak nevezték el az átkozott
kutyájukat.
Teljes csend lesz a szobában, csak a számítógépes
ventilátorok zúgnak.
– Tessék? – szólal meg végül Dern ügynök.
– Nem tetszett nekik, milyen nevet választott Frank és Alice a
lányuknak, ezért szereztek egy fajtatiszta, szőke afgánagár-
kölyköt, akit Brooklynnak neveztek el. Neki vették a harmadik
repülőjegyet. Vettek egy extra jegyet, hogy a kutyát a középső
ülés alá tehessék, és mégis legyen saját helyük. Az unokájuk
nevét adták az istenverte kutyájuknak!
Vic felnyög.
– És persze Frank meg Alice nem gondoltak erre, amikor a
lányuk eltűnt. Pláne, hogy tudták jól, a nagyszülők el akarták
venni tőlük a gyereket.
– Van bármi jogi alapja annak, hogy a nagyszülők elnyerjék a
felügyeleti jogot? – teszem fel a kérdést. – Mert ugye nem arról
van szó, hogy a lányt bántalmazták vagy elhanyagolták volna,
és arról sem, hogy a szülők filléreken tengődnének, éheznének
vagy rongyokban járnának. Egy egészséges, többnyire boldog
gyerekről van szó, akinek a legnagyobb stresszt az életében
láthatóan a zsarnokoskodó osztálytársa és a zsarnokoskodó
nagyszülei okozzák.
– Frank és Alice ügyvédje szerint egész biztosan nincs semmi
jogi alapja, és én sem látok semmit – ismeri el Watts.
Burnside – egy laza és száraz humorú férfi, aki már négyszer
utasította vissza, hogy előléptessék a saját csapatában – a táblát
nézegeti.
– Mi ez az egész?
– Derítsük ki! – indítványozza Dern ügynök. Int egyet Gala
felé. – Ha megkérhetem, Miss Andriesçu!
Gala rémült pillantást villant rám.
Aztán vesz egy mély lélegzetet, feláll, és odasétál a képek
mellé.
– Egyelőre ezeket tudjuk – kezdi, és az ezt követő tájékoztató
talán néhol kissé ingatag, máshol kissé kapkodó, és Galának
sűrűn elfogy a levegője, de kitartóan mondja tovább. Amikor
Gala visszahuppan a helyére, Yvonne fiatalabb kollégája
székének alsó részébe hurkolja a lábát, és maga felé gördíti,
hogy megölelje, és mondjon neki pár szót. Megdicséri,
gondolom, és banyek, Gala nagyon megérdemli!
Ramirez és Kearney nem döbben meg annyira, mint Watts
csapata, de akkor már sejteniük kellett valamit. Ian jelenléte
egy ügy kellős közepén ordító jele annak, hogy valami zajlik itt.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezi Watts csapatának
utolsó tagja. Johnson kicsit feszültebb, mint a csapat többi tagja,
de az ő energiája is hozzájárul a jó egyensúlyhoz. Könyökét
Burnside vállára helyezi, hogy megtartsa magát, miközben
lábujjhegyre állva a képeket bámulja.
– Továbbra is Brooklynt keressük – mondja Watts
határozottan. – Ő van a prioritási listánk élén. Ez rengeteg
információ, amit át kell rostálni, de segíteni fog nekünk abban,
hogy megtaláljuk Brooklynt.
Burnside Johnson karjába kapaszkodik, hogy rálásson
Yvonne képernyőjére.
– Van egy szűrőprogramom a Közlekedési Minisztériumtól,
amit elküldhetek neked – ajánlja fel. – Ha van egy
valószínűsíthető alvázszámod, be tudod írni a programba, és
kiderül, milyen helyeken volt már regisztrálva. Kicsit gyorsabb,
mint manuálisan végigkövetni őket.
– Miért nem vagy műszaki elemző?
– Mert szeretem a friss levegőt.
Yvonne megpördül a székében, ujjával megböki a férfi
csípőjét, majd visszafordul a munkájához. Burnside jobban
kedveli a terepmunkát, de Watts csapatában tagadhatatlanul ő
ért legjobban a számítógépekhez.
– Néhányuk aktáját még mindig várjuk. – A székemben ülve
felhúzom és keresztbe teszem a lábam. Ez a tárgyalóterem
tényleg csak egy csapat befogadására alkalmas. Két csapat és
néhány plusz ember jelenlétében kezdem kissé
klausztrofóbiásan érezni magam. – De közös neveket keresünk
a jelentésekben és az aktákban, ezekből indulunk ki.
– Ne beszéljetek erről senkinek! – parancsolja Vic szigorúan. –
Ez abszolút titkos. Nem akarjuk, hogy kitörjön a hiszti.
– Mikor mondják el a többi családnak? – kérdezi Magas Smith.
– Amikor lesz valami végleges, amit elmondhatunk nekik –
csattan fel Bran. Az idegességtől lángol az arca, és azonnal
bocsánatkérően bólint. Smith rápillant Faith fotójára, láthatóan
egy pillanat alatt összekapcsolja magában az Eddison asztalán
lévő bekeretezett fotóval, majd bólint egyet.
– Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat! – mondja Watts a
csapatának. – Most várunk. Amíg nem lesz nevünk, folytatjuk,
ahogy eddig. De vegyétek figyelembe, hogy amint lesz valami,
teljes erőbedobással sprintelni fogunk, hogy megtaláljuk az
összes lányt!
– Mennyi esély van rá, hogy… – Johnson úgy csukja be a
száját, hogy hallom a fogai összekoccanását.
– Tovább keressük Brooklynt – ismétli meg Watts óvatosan. –
Ő majd elvezet minket a többiekhez.
Csapatának tagjai bólintanak, és kivonulnak a szobából.
Ramirez és Kearney marad, aggodalmasan, némán.
Dern ügynök felsóhajt, és leveszi a szemüvegét, ami a
ráerősített láncon most a mellkasára lóg.
– Eddison ügynök!
– Szabadságra megyek.
– Így van. – Összehajtogatja a szemüvege szárait, és továbbra
is együttérzően néz Branre. – Nagyon nem lenne fair, ha arra
kérném, hogy koncentráljon más papírmunkára, miközben ez
zajlik. Van elég hely ahhoz, hogy itt maradhasson a csapatokkal,
ha ezt szeretné, mint tanú, aki személyes ismeretekkel
rendelkezik az egyik szóban forgó üggyel kapcsolatban, de
természetesen megértem azt is, ha haza szeretne utazni a
családjához.
Bran ajka egy pillanatra úgy megfeszül, hogy el is fehéredik,
és nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni fog bármit is.
Végül egy apró biccentést hoz össze.
– Szeretnék segíteni, ha tudok.
– Rendben. Sterling ügynök, Ramirez ügynök!
– Igen, asszonyom?
Ramirez megpöccinti a fülemet. Dern ügynök csak mosolyog.
– Valójában önöket is le kellene vennem erről, de nem
teszem. Cselekedjenek megfontoltan, hozzanak jó döntéseket,
és ne kelljen megbánnom a döntésemet!
– Értettem, asszonyom.
Ramirez ismét megpöccinti a fülemet.
– Az engedélyeddel, Sam, szeretnék én is csatlakozni
hozzájuk a terepen, míg tart az ügy. – Vic Sam felé fordul, és
kitartóan állja a tekintetét. – Hadd csináljam én!
Sam majdnem egy teljes percig fürkészi az arcát, majd bólint.
– Feltéve, hogy a részlegvezetőnek nem lesz panasza,
hajlandó vagyok engedélyt adni erre, de ugyanolyan
feltételekkel, mint az ügynököknek.
– Azt kell mondanom, hogy „igen, asszonyom”?
– Sterling megúszhatja ennyivel, mert ő kedves. De te nem
tudsz erre támaszkodni.
Dern ügynök feláll, és az ajtóhoz megy.
– Eddison ügynök, menjünk az irodámba, és rendezzük el a
papírmunkáját! – Bran csatlakozik hozzá, Dern pedig a vállára
teszi a kezét, majd kivezeti. Bran megtorpan, a gyengéd nyomás
hatására elindul, de az arcán látom a zsibbadtság és a düh jelét
is.
Kearney a táblát tanulmányozza a falon.
– Ezek az eltűnések az egész országra kiterjednek.
– Valószínűleg részben ez az oka, hogy a fickó eddig megúszta
a dolgot.
– Akkor most azt feltételezzük, hogy férfi?
– Valószínűbb és egyszerűbb, ha így leszűkítjük a merítést,
hacsak nem gondoljátok, hogy ezzel kizárunk fontos
lehetőségeket.
– Azt hiszem, ez attól függ, miért rabolták el őket.
– Hogyan fogjuk ezt csinálni? – kérdezi Mercedes. A hangja
lágy, de közben olyan ijedt, amilyennek az elmúlt három évben
nem hallottam. Azóta nem, hogy azok az összevérezett
gyerekek megjelentek a verandáján, hogy Mercedes vigyázzon
rájuk, miközben mind egy gyilkos angyaltól féltek.
– Ez egy ügy – jelenti ki Vic határozottan. – Személyes, igen,
de akkor is egy ügy, és mi ügyként dolgozunk rajta. Ha valaki
úgy gondolja, hogy nem képes erre, most szóljon! Nem ítéljük
el, de ez most kell hogy kiderüljön, nem akkor, amikor már a
kellős közepén vagyunk.
Valójában már a kellős közepén vagyunk.
Mercedes – és ez most egyértelműen Mercedes, nem Ramirez
– azonban a homlokát ráncolja.
– Úgy értem, hogyan fogunk segíteni Eddisonon?
– Én hazaviszem a kocsidat, Mercedes – ajánlja fel Cass. – Te
pedig akkor mehetsz Eddisonéval.
– És ő melyiket vezeti?
– Egyiket sem. Sterling majd hazaviszi. Tudom, hogy szörnyű
utasként, de most jobb lenne, ha nem ülne volán mögé. Én
nálad alszom megint, és reggel visszajövünk.
A tenyerem sarkát a szememhez szorítom, és próbálom
emlékeztetni magam, hogy ne felejtsek el levegőt venni. Egy
pillanattal később Vic meleg keze állapodik meg a lapockáim
között.
– Tudnod kell, Eliza, hogy bármit mond is ma este…
 – Tudom.
Amikor a talaj kicsúszik a lábunk alól, nem igazán van
lehetőség mélyre ásni és gyökeret verni. Olyankor
kétségbeesetten belekapaszkodunk bármibe, ami a
közelünkben van.
Bármibe.
Már egy hete, hogy Faith eltűnt.
Mamá hétfőn becsukta Faith hálószobájának ajtaját, mert
képtelen volt elviselni az üres hely látványát. Egész hétre
kimaradt a munkából, ahogy Faith apja is. Brandon nem ment
iskolába.
És hiába a szórólapok, a felhívások a híradóban meg a várost
átfésülő önkéntesek, Faithnek semmi nyoma nem volt.
Brandon becsukta a hálószobája ajtaját, és a padlóra
csusszanva nekidőlt. A szobájában szokás szerint rendetlenség
volt, bár már nem annyira, mint kisebb korában. Egyik nap arra
ért haza az iskolából, hogy a szobája teljesen üres, csak egy
hálózsák, az ébresztőórája és az iskolai holmija van ott. A
szekrény ajtaján egynapi váltás ruha lógott. Három hónapjába
telt, mire mindent szépen visszarendezett.
A szobája talán egy kicsit rendetlenebb volt a szokásosnál, de
a szüleit ez most nem érdekelte, már ha észrevették egyáltalán.
Folyton Faitht keresték mind, és csak azért mentek haza, hogy
bezuhanjanak az ágyba, és próbáljanak aludni valamennyit. A
földszinten a konyhapult és a hűtőszekrény tele volt pakolva
étellel, amit a szomszédok hoztak át nekik, hogy ne kelljen a
főzéssel bajlódniuk.
 Rafi mamája, Tía Angelica szerint a Puerto Ricó-iak az étel
miatt aggódnak. És amikor Faitht megtalálják, és épségben
hazaviszik, akkor is étellel ünnepelnek majd. De Brandon látta
Matson nyomozó arcán, meg a többi rendőr és FBI-ügynök arcán,
akik nekik próbáltak segíteni. Egy hét eltűnés túl hosszú idő,
ennyi idő után már nem sok remény van arra, hogy
megtaláljanak bárkit is.
Brandon letérdelt, odamászott az ágya lábánál heverő
ruhakupachoz, és elkezdte válogatni a szennyest. Lissi egész
héten alig bírta abbahagyni a sírást, magát hibáztatta. Meg
kellett volna várnia, mondogatta; nem lett volna olyan nagy baj,
ha késik az óráról, vagy ki is hagyhatta volna, hogy felhívja a
mamát, amikor rájönnek, hogy Faithnek meg kellett volna már
érkeznie.
Brandon nem hibáztathatta Lissit. Faith tett egy ígéretet. Faith
volt az, aki megszegte a szabályt, hogy mindig együtt menjenek
haza. Szóval nem Lissi hibája volt.
De nem is Faith hibája.
Leszedte az ágyneműről a huzatot meg a lepedőt, majd egy
harmadik kupacot rakott belőlük a szőnyegen. Emlékezett arra,
amikor még olyan borzasztó állapotban volt a szobája, hogy az
étkezéseket meg a mosdóba menést leszámítva ki sem tehette
onnan a lábát, míg mindent el nem pakolt szépen. Napokig
duzzogott, és elvből nem volt hajlandó belekezdeni a takarításba,
mert az az ő szobája volt, és úgy volt vele, hogy azt csinál vele,
amit akar.
Aztán Faith elkezdett sírni. Akkor még csak két-három éves
volt, de Brandon senki mást nem szeretett úgy, mint őt. A
szennyeskosár túloldalán ült, ami elzárta a Brandon szobájába
vezető utat, és keservesen azt zokogta, hogy B’andy, mert még
nem tudta rendesen kimondani a nevét, és sikoltozott, amikor a
szülei felkapták az ajtó elől, és elvitték onnan. Brandon szinte
azonnal elkezdett takarítani a szobában, amikor meghallotta,
hogy Faith sír.
Ha a húga sírását hallotta, beleszakadt a szíve.
– Mijo?
Túl hirtelen állt fel, és megszédült, zavartan pislogott. A
mamája lépett be a szobába, hogy megnyugtassa.
– Mikor ettél utoljára, mijo? – kérdezte halkan.
– Ma reggel, azt hiszem.
– Dehát most van reggel – jegyezte meg az anyja. Körülnézett, a
fiú pedig követte a pillantását.
Mennyi idő telt el? A szobája makulátlan volt, minden
gondosan a helyére került, vagy be az adomány szóval
felcímkézett dobozba, és még az ágyon is friss volt az ágynemű. A
szennyes ruhák három kosárban várakoztak az ajtó mellett.
– Ó, mijo – suttogta a mamája. – Ez már nem működik úgy,
mint régen. Nem azért nincs itt, mert a szobád nem tiszta.
– Yo sé 36.
– Biztos? – Az anyja megigazgatta Brandon sötét fürtjeit, majd
közelebb húzta magához a gyereket, hogy a feje a vállára
simuljon. A kisfiú olyan magas volt már, hogy szinte össze kellett
húznia magát ehhez. – Nem mondunk le róla, Brandon. Te se
mondj le róla!
 Könnyek szúrták Brandon szemét, úgyhogy összeszorította, és
erősen az anyukájába kapaszkodott. Észre sem vette, amikor az
apja belépett, csak azt érezte, hogy az apja is ott van, és
mindkettőjüket öleli.

36
tudom (spanyol)
 17

Bran nem szól egy szót sem, amikor Dern ügynök visszakíséri
őt hozzánk. Hallgat akkor is, amikor Vic rábeszéli Iant, hogy
menjen vissza a házukba pihenni, mert mindannyian látjuk,
mennyire fáradt. A Házig vezető hazaúton is hallgat, az ökle
ritmikusan koppan a kocsi ablakán. Semmit nem reagál
Mercedes halk jó éjt, majd hívj, ha kell valami búcsúzkodására,
és arra sem, amikor Mercedes elindul az udvaron át az otthona
felé. Amióta Brandon megvásárolta A Házat, most fordul elő
először, hogy nem áll ott a hátsó ajtóban, hogy megvárja, hogy
felkapcsolódjon a villany a lánynál.
– Ebéd óta nem ettünk – emlékeztetem halkan. – Menj, öltözz
át, és megnézem, mi van nálad!
Némán elindul a folyosón.
De mivel Branről van szó, a válasz az, hogy szinte semmi. A
lehetőségek a következők: ramen, két dobozos sajtos makaróni
és müzli, de nem vagyok benne biztos, hogy a tej nem járt még
le, úgyhogy a két utolsó opciót elvetem. Nem mintha egyébként
bármit is megkóstolna. Csak annyi kell, hogy legyen benne
valami, és talán valami meleg étel segít eloszlatni a szemében
gyülekező vihart.
Néhány perccel később beesik a konyhába,
melegítőnadrágban és hosszú ujjú Nationals-pólóban. Amikor
elmondtam abának, hogy egy Nats-szurkolóval járok, csak
kuncogott rajta, de egy héttel később kaptam egy doboznyi
Rockies rajongói cuccot postán, hogy emlékezzek, honnan
jöttem. Bran ledobja magát a konyhaszigetet körülvevő egyik
székre.
– A víz még melegszik, de mindjárt lesz leves. – Talán el kéne
szaladnom, hogy hozzak neki valamit. Vagy rendeljek inkább?
– Én már lemondtam róla.
– Nem, ez nem igaz.
– De igen. Lemondtam. Abbahagytam a keresést. – A kezébe
temeti a fejét, ujjai olyan erősen szorulnak, hogy azt hiszem, a
haját tépi. Nem vagyok benne biztos, hogy ez segít neki, de
lehet, hogy öntudatlanul teszi. – Ian viszont tovább kereste.
Ahogy Sachin is. Meg Colos apja.
– És egyikük sem hozakodott elő a témával, mert nem voltak
biztosak benne, hogy tényleg van bármijük is – emlékeztetem.
– Két évig volt a rabságában. Két éven át lehet, hogy ott volt
az utca végében, és nem értette, miért nem mentjük meg.
– Bran…
– Vagy talán igazad van, lehet, azt csinálja, hogy elrabol
valakit, és aztán el is hagyja a várost, így, ha valaki meglátja
vele egy új helyen, azt gondolja róla, hogy a lánya vagy az
unokája, és nincs miért aggódni. Az is lehet, hogy Erin lakott ott
az utcánk végében, fogságban. Sachin kishúgának legjobb
barátnője, magára hagyva, és el sem tudjuk képzelni, min ment
keresztül. Szerinted mit csinál velük, Eliza?
 – Bran…
– De én lemondtam róla.
– Nem mondtál le róla. Ezt mindenki tudja rólad, aki valaha is
ismert.
– Sachin nem mondott le Erinről. Az FBI rendszerét használta
arra, hogy tovább nyomozzon. Egy egész aktája van, tele van
jegyzetekkel és kérdésekkel, mert ő nem hagyta abba a
keresését. Azért csatlakozott az FBI-hoz, hogy segítsen
megtalálni az Erinhez hasonló gyerekeket, és nem hagyta abba
a nyomozást.
Ránézek a vízre, mintha ettől gyorsabban forrna. A hátam
mögül hallom a bárszék csikorgását, ahogy Bran feláll, majd a
szekrényajtó csattanását, keresgélni kezd benne, de nem azért,
hogy találjon valamit, hanem csak azért, hogy mozogjon, hogy
zajt keltsen.
– Tizenhét lány, Eliza. Tizenhét!
Az egyik szekrényajtó olyan erősen csapódik a falhoz, hogy
eltörik a zsanérja, és az ajtó egy nagy csattanás kíséretében a
földre esik.
– Faith volt a negyedik. A negyedik lány, és mivel nem
találtuk meg, még több lányt raboltak el. És már mind…
Halottak?
De nem tudja kimondani a szót.
Egy újabb szekrényajtó csattan a földre. Még azelőtt ki kellett
volna cserélni ezeket, hogy megvásárolta A Házat, de Bran az
egész konyhát át akarja alakítani, így erre még nem került sor.
Most azonban sor kerül rá, akár akarja, akár nem.
 – Mindig hazakísértem őket, amikor nem volt valami dolgom
iskola után. Mindig négyen vártak rám, Faith, Lissi, Stanzi és
Amanda. Ha nem volt edzésem, hazakísértem őket. Hogy
biztonságban legyenek. Ott kellett volna lennem.
Néhány nappal ezelőtt Daniel Copernik ugyanilyeneket
mondott. Valószínűleg még mindig így gondolkodik szegény
kölyök.
– Nem a te hibád, hogy Faith egyedül ment haza –
magyarázom. – És biztonságban kellett volna lennie, és nem a
te hibád, hogy ez nem így volt.
– Tizenhét lány, Eliza!
– Szerinted, ha hazakísérted volna Faitht, az megakadályozta
volna az elkövetőt, hogy elraboljon másokat? – Most már én is
kiabálok. – Ha egy kislány elrablását tervezte, akkor talált volna
valaki mást. Akkor is FBI-ügynök lett volna belőled? Akkor is
megkaptad volna ezt az ügyet, ezzel a csapattal, azokkal az
emberekkel, akik ezeket a kapcsolatokat felfedezték, Iannel,
Karwannal és Addamsszel? Vagy senkinek eszébe sem jutott
volna, hogy ez a fickó létezik?
– Azt mondod, hogy a húgomnak el kellett tűnnie, hogy most
megoldhassuk az ügyet?
– Azt mondom, hogy ha nem a húgod lett volna, akkor valaki
más lett volna, és talán még az a parányi reményfoszlány sem
maradt volna, ami most van, hogy kiderítsük, mi történt. – A víz
most már bugyog, de leszarom. – Bran…
– Már ügynökök voltunk, amikor Chavi meghalt. Akkor
megállíthattuk volna, de az a rohadék megölt még négy lányt,
aztán Priyát vette üldözőbe.
– Bran…
– Megölte Priya nővérét, és megölte a barátnőjét, aztán őt
vette üldözőbe, mi pedig ügynökök voltunk, és egyikünk sem
tett semmit, a kurva életbe!
Úgy járkál a konyhában, mint egy ketrecbe zárt tigris,
miközben a szekrényajtókat markolássza vagy rugdossa, ahogy
elhalad mellettük. Némelyik becsapódik és visszapattan. És van,
ami a földön köt ki.
– Tizenhárom lány Faith esete óta. Tizenhárom lány, akiket
nem raboltak volna el, ha én…
– Ha te mit? Ha nem lettél volna tizenhat éves? Ha nem lettél
volna iskolás? Ha nem éltél volna egy biztonságos környéken,
olyan emberekkel, akik bíztak egymásban? Ha mi?
– Haza kellett volna kísérnem.
– És haza is kísérted, amikor nem volt edzésed. És aznap volt
edzésed.
– Haza kellett volna kísérnem.
– Ahogy Lissinek is. Egyenesen haza kellett volna menniük.
Hibáztatod őt?
– Nyolcéves volt!
– Te pedig tizenhat! Brandon Eddison, még gyerek voltál!
– Elég idős voltam ahhoz, hogy odafigyeljek! – harsogja. –
Észre kellett volna vennem, hogy valaki figyeli őt.
– Nem tudhattad, hogy figyelik. Nem voltak fenyegetések;
nem hagyott senki üzeneteket vagy baljóslatú ajándékokat az
ajtóban; nem raboltak el senkit a megelőző napokban. Kire
kellett volna gyanakodnod?
– A szemétládára, aki elrabolta.
– Úgy érted, arra a szemétládára, aki nem tűnt fel senkinek? A
szemétládára, aki több környéken is megcsinálta korábban
ugyanezt, és soha nem keltett feltűnést, soha nem keltett
gyanút? Akiről az emberrablás előtti napokban senki nem
képzelte volna, hogy képes ilyesmire?
Az ökle ezúttal áthasítja az egyik szekrényajtót, lyukat üt az
öreg, kiszáradt fába. Szerencsére ez egy üres szekrény, és olyan
magasságban verte bele az öklét, ahol nincs polc.
– Faith nem a te hibádból tűnt el. Sem most, sem akkor. Egyik
lány sem a te hibádból tűnt el.
– Mi a fenét tudsz te erről? – kiáltja. – Egyke vagy, neked még
sosem tűnt el testvéred.
– Én…
– Ez most nem a tankönyvi baromságok ideje, amiket
mindannyiunknak tanítottak. Semmit sem tudsz erről!
– Én…
– Jobb lett volna, ha a te húgod. Te biztosan nem mondtál
volna le róla.
– Bran…
– Nem engedted volna el. Képtelen lettél volna rá. Hiszen azt
az átkozott ruhát sem tudod elengedni!
A keze most a tűzhely szélébe csapódik. A mozdulat közben
hozzáér a forró vízzel teli fazék fogantyújához. Ellököm Brant
az útból, amikor a fazék felborul, és a víz kizúdul. A forró
folyadék égeti az ujjam, de a víz nagy része a padlóra meg a
konyhaszigetre loccsan.
Elzárom az égőt, és a mosogató felé vetődöm, hogy
megnyissam a csapot.
– Ne mozdulj! – szólok rá. – Mezítláb vagy.
Persze nem hallgat rám, de legalább óvatosan lépi át a
pocsolyákat, és mögém lép, miközben várom, hogy a víz
felmelegedjen. A hideg víz talán enyhíti a fájdalmat, de a bőröm
attól még felhólyagosodik. A meleg víz azonban
kíméletesebben enyhíti az égést. Amint a hőmérséklet a
megfelelő lesz, bedugom a karomat a csap alá anélkül, hogy
feljebb tűrném a ruhám ujját. Ha már hólyagos a bőr, a textil
odaragadhat, és utána azzal vesződni nagyon nem kellemes.
– Eliza…
Megfordulok, hogy ránézzek, és az arca olyan sápadt, mintha
minden vér kiment volna belőle.
– Baleset volt – magyarázom halkan. – Bran, nézz rám!
Rám néz. Nagyjából.
– Ne a karomra, hanem rám.
Nagyot nyel, és lassan felemeli a tekintetét.
– Brandon Leonidas Eddison, esküszöm minden szentre, ha
valaha is okom lesz azt hinni, hogy szándékosan bántottál,
golyót eresztek a térdedbe. Minimum a térdedbe. Dühödben a
szekrényeket csapkodtad. Nem engem céloztál az öklöddel.
Soha nem fenyegettél. Nem láttad az edény fülét, ez baleset
volt. Mondd, hogy elismered!
– Én… – De nem folytatja, becsukja a száját anélkül, hogy
befejezné a mondatot. Látom, hogy nincs jól.
 Kigombolom a blúzomat, és lerángatom a bal karomról a
ruhát. Brannek megremeg a keze, ahogy segít óvatosan
lecsúsztatni a jobb karomról, de továbbra sem megy arrébb a
víztől. A forrázás nyoma már most csúnya, sötétvöröses, lilás,
és hiába raktam gyorsan a csap alá, valószínűleg fel fog
hólyagosodni. Mivel az égési sérülés általában nagy rohadék,
nem lehet megtippelni, hogy hegesedni fog-e, vagy sem.
– El kell… – A nyaka görcsösen megremeg, ahogy próbál újra
nyelni. – El kell vinnünk téged kórházba.
– Minden rendben lesz. Van otthon égési sebre való krémem.
– Tényleg?
– Bran, van fogalmad róla, hányszor forráztam már le magam
vízzel? Körülbelül minden tizedik alkalommal, amikor tésztát
vagy rizst főzök. Vagy bármilyen folyadékot, ami váratlanul
kifuthat.
– De még sosem nézett ki így – suttogja.
Lenézek a vékony trikómra, majd letépem a szegélyét. Kicsit
nehéz egy kézzel, főleg, hogy Bran csak bámul, ahelyett, hogy
segíteni próbálna, de végül sikerül a pólóm alsó felét a
mellkasomra hajtanom. Egy halvány rózsaszín, kalapács alakú
elszíneződés van körülbelül egy centivel a bal oldali merevítőm
alatt.
– Emlékszel a Mjolnirra? Ez nem anyajegy; ez egy égési
sebhely. Az egyetemen szereztem, mert olyan hülye voltam,
hogy képes voltam teljesen egy fazék víz fölé hajolni, ami a kis
hordozható kempingtűzhelyen rotyogott. Nem is lett volna
szabad olyat használnunk a kollégiumi szobában. Annyira
csúnya volt a sérülésem, hogy Shira nevet is adott neki.
Tizenkét éve történt, azóta egy kicsit összement, de még mindig
így néz ki.
– Eliza, kérlek… kérlek, ne… – Visszarángatja a felsőmet a
helyére, de óvatosan, mintha hirtelen félne hozzám érni.
– Bran, komolyan mondom. Ha valaha is azt hinném, hogy ez
szándékos volt, a kezemben lesz a fegyverem, mielőtt
folytathatnád. Nem hagyom, hogy még egyszer
bántalmazzanak.
A szeme röviden a számra villan, de továbbra sem néz rám
rendesen.
– Ha valaha is megütsz, én azt komolyan fogom venni.
Szembenézek vele, elfogadom, és elmagyarázom mindenkinek,
akit érdekel, hogy miért lőttelek tökön.
Ismét felém villan a tekintete, és ezúttal jár mellé egy
fájdalmas félmosoly is.
– Baleset volt.
– Baleset – ismétli meg végre halkan. A hólyagokat bámulja,
amik már kezdenek felpüffedni az alkaromon. – Tényleg el
kéne mennünk egy kórházba.
– Semmi olyat nem tudnak tenni velem, amit az
elsősegélydobozommal ne tudnék magam megcsinálni. Van
égésre való krémem. Van gézem. Van kötszerem.
– Nem kapok… nem kapok…
A mellkasára hajtom a fejem, arra kényszerítve, hogy
karoljon át, ha nem akar elesni.
– Lélegezz! – utasítom halkan.
 – Nem kapok…
– De igen, kapsz. Csak lélegezz!
Próbálkozik, tényleg próbálkozik – érzem, hogyan küzd vele
–, de aztán elhúzódom tőle.
– Szólok Mercedesnek. Csak… várj meg itt!
Aztán kirohan a konyhából, és már azt sem hallja, hogy a
nevét kiáltom.
 18

Pár perccel később végül nem Mercedes kocog be a konyhába,

hanem Cass. Megdermed az ajtóban, és a konyhában lévő
pusztítást bámulja.
– Vigyázz, hova lépsz! – figyelmeztetem. – Vizes a padló.
– Eliza, mi a fene történt? Jól vagy?
– Nem mondta el neked?
– Berohant, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, aztán
elrohant a fürdőszobába, és elkezdte feltépkedni a lábkörmét.
Mercedes vele van.
Behunyom a szemem. Most, hogy nem kiabálunk egymással
– most, hogy a szekrényajtók csapódása nem nyomja fel
bennem az adrenalint –, érzem, hogy remegni kezd a kezem,
ahogy a levegő is a tüdőmben.
– Tényleg baleset volt.
– Oké.
– Az öklével a pultra akart csapni, de túl közel volt a
tűzhelyhez, és az edény fogantyúját találta el. Talán nem is
borult volna ki, ha nem lököm el az útból. Tényleg baleset volt.
– Oké. – Cass óvatosan elindul a kidőlt ajtók és a még mindig
gőzölgő tócsák között, és szemügyre veszi a szekrényt, amit jól
láthatóan beszakított egy ököl. Lábujjhegyre emelkedik, hogy
megnézze a karomat. – Nem úgy néz ki, mint ami le fog esni.
– Nem fog.
– Akkor, ha nem bánod, magadra hagylak egy percre, és
cserélek Mercedesszel. Ő jobban ért az elsősegélynyújtáshoz. –
Egy kérdés van a szemében, amit nem teljesen takar el a
szemüveg, amit csak akkor visel, amikor már nagyon fáradt.
– Nem ütöttük meg egymást. Nem fenyegettük egymást. Bran
csak…
– Ez egy nagyon pocsék nap volt.
– Igen.
Mercedes magával hozza az elsősegélydobozát, és amikor
meglátja a rombolás nyomait, füttyent egyet.
– Hát, ti aztán jól egymásra ijesztettetek, basszus!
Kipislogom a szememből a hirtelen előbuggyanó
könnycseppeket. Elzárom a csapot, és a Mercedes karjáról lógó
egyik puha, vékony konyharuha felé nyúlok.
Figyelek rá, hogy óvatosan érintsem a hólyagokhoz, nehogy
felszakadjanak.
Mercedes az égési sérüléseket tanulmányozza, aztán felnéz
rám.
– Esküszöl, hogy…
– Esküszöm a kurva istenre, Ramirez, ha komolyan gondolta
volna, akkor… már nem lenne farka.
– Ugye tudod, hogy nem csak a te érdekedben kérdezem? –
Gyengéd mozdulatokkal keni szét rajtam a hűsítő krémet – jaj,
annyira, annyira finomak az ujjai –, de még így is kibaszottul
fáj, persze. – Meg van rémülve. Eddison az a típus, aki magában
fortyog. De nem tudja kiadni a dühét. Soha nem tud nem dühös
lenni. De bármennyire is hajlamos fortyogni, még egyszer sem
volt erőszakos nőkkel, csak olyanokkal, akiket letartóztattunk,
de akkor is csak azért, mert nem volt más lehetőség.
– Velem nem volt erőszakos.
– Én ezt elhiszem, de erőszakosan viselkedett a
társaságodban, és tudom, hogy szereted őt, de egy pillanatra
lépj egyet hátra, és lásd, mi történt! Erőszakosan viselkedett a
társaságodban, és ez aggasztó. És az ő érdekében is kérem, mert
nagyon jól tudod: attól fél, hogy csak azért mondod ezt, hogy
megnyugtasd.
Amíg ketten vagyunk, sikerül bekötözni a most már lüktető
égési sérüléseket, de ebéd óta nem ettem, így nem akarok
fájdalomcsillapítót bevenni. Ahogy Bran szobája felé tartok,
hogy kihozzak egy inget, hallom, ahogy Mercedes a
szekrényajtókat rendezgeti, és spanyolul motyog. Találok egy
puha, hosszú ujjú pólót, amin már kifakult a felirat, így a Devil
Rays helyett már csak annyi látszik rajta, hogy Rays. Felhúzom
magamra, és óvatosan megigazítom a kötés körül.
– Szeretnéd, hogy hazavigyelek? – kérdezi Mercedes, amikor
visszaérek a konyhába. A tűzhely és a konyhasziget között
térdel, a vizet mossa fel épp.
– Nem, megoldom. – A hátsó ajtóra pillantok, és
elgondolkodom azon, vajon miért mostanra időzítette a
kérdést. – Szerinted már ne próbáljak meg vele beszélni ma
este?
– Ki van borulva. És mire sikerülne megnyugtatnunk a
balesettel kapcsolatban, kiborulna Faith miatt, és felhúzná
magát, aztán meg eszébe jutna, mi történt veled, amikor úgy
felhúzta magát, és még jobban kiborulna. Amíg itt vagy, csak
bűntudata lesz, és nem fog megnyugodni.
– Egyébként is bűntudata lesz.
– Igen, de tényleg egész éjszaka azt akarod ismételgetni, hogy
tényleg baleset volt? Már velem meg Cass-szel is elég
arrogánsan beszéltél e miatt az egész miatt.
Fintorogva nézek rá.
– Szerintem aggódnál, ha nem lennék arrogáns emiatt.
– Na igen, mert az annak a jele lenne, hogy komolyan
megsérültél. – A sarkára ül, a mosogatóba dobja az átázott
törülközőt, ahol az tompa csattanással landol.
– Hívj, ha szükség van rám, oké?
– Úgy lesz. Na, menj! Amúgy is mindjárt reggel.
Hazafelé beugrok egy Sheetzbe, mert bár van kaja otthon,
igazából semmi kedvem nincs főzni. Pláne vizet forralni. Ma
este nem. De amikor a lépcsőházhoz érek, és leparkolok, egy
ismerős autót látok néhány hellyel arrébb.
– Ez most komoly, bassza meg?
És amikor az ajtómhoz érek, természetesen Vic áll ott, a
falnak támaszkodva, komor tekintettel. Rám néz, és felvonja a
szemöldökét.
– Most rá vagy rám vagy dühös?
– Most mindenkire kurva dühös vagyok – felelem ingerülten,
és olyan erővel dugom a kulcsot a lyukba, hogy a zár félve
nyikkan egyet. Nyugodj már le a picsába, Eliza! Már csak az
kéne, hogy ki kelljen ma éjjel hívni a lakatost is. – Melyikük
hívott téged?
– Cass. Aztán Eddison. Aztán Mercedes. Aztán megint Eddison.
Rámeredek, és neki van mersze kuncogni.
– Odafigyelünk egymásra, Eliza. Na, mennyire rossz a
helyzet?
– Már nem vagyok szolgálatban.
– Ez nem válasz. Akarod, hogy elvigyelek a sürgősségire?
– Nem.
– A többiek közül van bárki, aki azt mondaná most, hogy
vigyelek el a sürgősségire?
– Nincs.
– Le fogod harapni a fejemet, ha tovább erősködöm?
– Igen!
– Jó. – Ellöki magát a faltól, és csókot nyom az arcomra. – Ha
bármi történik az éjszaka folyamán, és be kell menned, szólj
valamelyikünknek! – Zsebre vágja a kezét, majd elindul a
folyosón a lépcső felé.
Mire beérek, és lekínlódom magamról a kabátot meg a táskát,
az ételem már dermedtre hűlt. Leszarom, éhes vagyok.
Megőrülök egy cigi után, de Shira meg én tartjuk magunkat a
szabályainkhoz, és ezek közül az egyik az, hogy két cigizés
között el kell telnie minimum egy hétnek, bármi is történjen.
Mindenem tiszta, nincs annyi szennyes ruhám, hogy elindítsak
egy mosást, és még a fürdőszoba fugája is tiszta, hála a múlt
heti álmatlanságnak. Miután a pisztolyomat a széfbe zárom, szó
szerint nincs semmi dolgom, amit el kellene végeznem.
 Semmi sem tart vissza attól, hogy arra a furcsa, villódzó
pillantásra gondoljak, ahogy Bran nézett rám a mosdónál,
miután azt mondtam…
Ó!
Nem hagyom, hogy még egyszer bántalmazzanak.
Még egyszer.
Miért mondtam ezt?
Leveszem a melltartómat, a nadrágot kényelmes melegítőre
cserélem, és letelepszem az ágyra a mobilommal. Hétfő van,
ami azt jelenti, hogy ötven százalék az esélye, hogy anyám a
könyvklubban van. Lüktető karomat a hasamnak támasztom,
miközben hallgatom, ahogy kicseng a telefon.
Aztán apám meleg, mély hangját hallom meg.
– Az én Elizám – köszönt. A háttérből egy puffanó hangot
hallok, majd egy ajtócsapódást és azt, hogy megy valami
beszélgetős műsor a háttérben. – Az anyád épp most húzott el.
Ez a helyes kifejezés? Elhúzott?
– Imát 37 ismerve? Valószínűleg ez.
– Általában nem szoktál telefonálni, amikor tudod, hogy
anyád nincs itthon.
– Nem emlékeztem, hogy most hétfőn van-e könyvklub, vagy
sem.
– Eliza!
– Sejtetted valaha is, hogy Cliff bántalmaz engem?
Összerezzenek, és az ajkamba harapok. Bizonyára
megfogalmazhattam volna ezt másképp is.
Hosszú csend van a telefonban. Végül megállítja vagy
kikapcsolja a háttérben szóló Dungeons & Dragons témájú
podcastot.
– Nem – mondja végül. – Tudtam, hogy azt teszi. Aggódtam,
hogy fizikailag bántalmaz-e, vagy másképp.
– Aba…
– Te nem láthattad, Eliza, hogy mennyi módon bántott téged.
– Sóhajtott egyet. – Shira meg én magunkon kívül voltunk, de te
nem láthattad. Elszigetelt téged másoktól, megszabta, kikkel
találkozhatsz. A munkáddal kapcsolatban folyton apró
megjegyzéseket tett, úgy tett, mintha viccelne, de sosem viccelt.
Állandóan arról beszélt, mennyit és mit eszel, és hogy milyen
sovány lettél. És ott volt az a kapkodás az esküvővel
kapcsolatban… Olyan boldogtalan voltál, ahuva 38
, de úgy
eltorzította a valóságérzékelésedet, hogy azt sem tudtad, merre
vagy arccal előre.
– Látnom kellett volna – suttogom.
– Hogy is láthattad volna? Nem számít, hogy arra vagy
kiképezve, hogy másokban meglásd. Teljesen más az, amikor te
vagy az áldozat. Nagyon ügyesen csinálta. Nem egyszerre
zúdított rád mindent, hanem szép lassan adagolta, hogy ne
vedd észre. És sosem vetted észre, Eliza. Tudod, nem ő volt az
egyetlen, aki ezt csinálta veled.
– Hogy érted ezt?
– Az anyád egész életedben ezt csinálta.
– …Aba?
– Eliza Adiah Sterling, büszke vagyok rá, hogy ismerhetlek
téged. És büszke vagyok, hogy a lányomnak hívhatlak. Soha
nem érdemelted meg azt a bántalmazást, amit az anyád rád
zúdított. Jobban kellett volna vigyáznia rád. – Hatalmasat
sóhajt. Amikor újra megszólal, a hangja nehéz a fájdalomtól. A
bűntudattól. – Régebben azt hittem, hogy majd abbahagyja,
ahogy nagyobb leszel. Biztosan ő is látta, milyen csodálatos
teremtmény vagy! Okos, kedves, és mindig lesed, miben tudsz
segíteni. Olyan élénk és ragyogó kis teremtés voltál, mint a
palackba zárt nevetés. Egy csoda voltál, maga az öröm, és ezt
neki is észre kellett volna vennie. Nem értettem, miért nem
látja. Mire középiskolás lettél, már komolyan fontolgattam a
válást. Szerettem őt, de mindig azt éreztette veled, hogy kevés
vagy, nem érsz semmit.
– És akkor jött Shira apja?
– Igen, pontosan. Te Shirával és Sawyer-Levyékkel voltál,
nekik segítettél, nagyon helyesen, de nem akartam én is egy
plusz terhet jelenteni. Nem akartam, hogy attól félj, elveszítesz
engem is. És a bíróságok, tudod… egyre jobbak, de sokan még
mindig úgy gondolják, hogy automatikusan az anya a jobb
választás a felügyeletre. Ha elváltam volna tőle, és ő kapta
volna meg a felügyeleti jogot feletted, csak rontottam volna a
helyzeten. És arra gondoltam, hogy néhány év múlva úgyis
egyetemre mész majd, és… – Sóhajt egyet. – Jobban kellett
volna vigyáznom rád. Annyira hozzászoktál ehhez az anyádtól,
és természetes, hogy nem ismerted fel, amikor jött az a férfi, és
elkezdte ugyanazt csinálni veled, csak ő udvarolt is mellé.
Annyira sebezhető voltál, és pont az ilyen férfiakkal szemben,
hiszen az egész életedet azzal töltötted, hogy megpróbáld
megérteni, miért tűnik úgy, hogy nem szeret téged az anyád.
– Miért, szeret? – kérdezem szipogva, és megtörlöm a
viszkető arcomat; az ujjaim nedvesek. Mikor kezdtem el sírni? –
Szeret engem, aba?
– Kétségbeesetten szerette azt a gondolatot, hogy van egy
lánya, de téged sosem ismert, Eliza. Soha nem ismerte azt a
rendkívüli lányt, aki vagy. – Ami az apám jóságos takarójába
csomagolva azt jelenti, hogy nem. Nem tudom tovább
visszatartani a zokogást, és hiába kapom a szám elé a kezem,
apa is hallja.
Persze hogy hallja.
– Annyira sajnálom, ahuva! De szeretném, ha sosem
felejtenéd ezt el: nagyon szeretünk téged. Én is, Shira is és a
Sawyer-Levy család minden tagja. Illa a mai napig a lányának
szólít, Shira a szőke ikertestvérének. Több szeretet van az
életedben, mint anyádnak valaha is, mert te is viszontszeretsz
bennünket. Sokkal erősebb vagy, mint gondolnád. Tudod,
milyen büszke voltam, amikor szakítottál vele? Hogy
szembeszálltál vele és az anyáddal is? Tudod, milyen büszke
vagyok rád, amiért volt elég bátorságod ahhoz, hogy újra
szeress? És hogy egy ilyen jó embert találtál?
Hallom, ahogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó, majd egy
pillanattal később Priya besétál a hálószobába, és lerúgja a
cipőjét, hogy becsusszanjon mellém az ágyra. Még nem mond
semmit, csak szorosan hozzám bújik, miközben én a telefonba
sírdogálok.
– Miért maradsz vele? Ha már olyan régóta tudod mindezt…
 – Mert nincs senki másom – vágja rá egyszerűen. – Annyira
elüldözött mindenki mást, hogy nem maradt senkim. A
könyvklubjában sem bírják elviselni, de ő jár kitartóan, mert
így eljátszhatja az áldozatot, és ő ettől érzi magát… – A
megfelelő szót keresi. – Teljesnek? Csak akkor boldog, ha
boldogtalan lehet. – Rövid hallgatás után szólal meg újra. –
Miért merült fel benned ez a kérdés, Eliza? Brandon jól van?
– Most… most van az évnek ez az időszaka, de… – Mély
levegőt veszek, és a hangom jobban remeg, mint szeretném. –
Nem mondhatok róla sokat, mert ez az ügy… annyi minden
kavarodik benne össze, és még nem beszélhetek róla, de…
szeretem őt. Azért vette meg azt a röhejes házat, mert egy része
vágyik az együttlétre meg a családra, de nem kér meg semmire,
és engem halálra rémít a gondolat, hogy azért nem kér tőlem
semmit, mert…
– Mert arra is csak azután jöttél rá, hogy Cliff mi mindent tett
veled, miután elhagytad – fejezi be a mondatomat halkan. – És
rettegsz, hogy megint nem látod az intő jeleket.
Priya a gézkötésem szélét piszkálgatja a hüvelykujjával, távol
az égési sérülésektől.
– Persze hogy félsz. Ó, Eliza, ki ne félne? Persze hogy félsz. De
féltél már korábban is, és álltad a sarat. Tudni fogod, mikor van
itt az ideje, hogy ismét megtedd. És addig, meg közben és utána
is: nagyon sokan szeretünk téged. Sokan szeretnek Eliza, és
nálam jobb emberek is.
37
anyát (héber)
38
kedvesem (héber)
 19

Priya nem kérdez a hívásról, pedig furcsa lehetett számára az

alapján, amit hallott belőle, nem kérdez a kötésről, a
könnyekről, sem pedig a konyhapulton lévő, dermedt elviteles
kajáról. Csak átnyújt pár zsebkendőt, majd a használtakat
elveszi, és megkapom tőle helyette az FBI-mackót, amit akkor
adott nekem, amikor elfogadtam az áthelyezést Denverből
Quanticóba. Kivesz egy pizsamát a szekrényemből, ami a
méretkülönbségünk ellenére is egész jól áll neki, aztán újra
mellém kuporodik.
– Kölcsönvetted Jenny furgonját? – kérdezem végül.
– Igen. Vic egyik hívást kapta a másik után, de az, hogy te
nem hívtad, azt hiszem, jobban aggasztotta, mint a tényleges
hívások.
– Elmondta neked, mi történt?
– Nem teljesen. Csak azt, hogy baleset történt, egy igazi
baleset, semmi eltussolás, egy valódi baleset, és az isten
szerelmére, meg ne kérdezd tőle, baleset volt-e…
A könnyek ellenére is önkéntelenül felhorkantok, Priya pedig
rám vigyorog.
– Azzal nem segíthetnék Eddisonon, hogy odamegyek. Azzal
segíthetek neked és Eddisonnak is, ha itt vagyok veled. Nem is
kell tudnom, mi történt, amíg te nem akarod elmondani. Én
csak itt akartam lenni.
– Te egy csodálatos ember vagy.
– Igyekszem.
Töltőre teszem a telefonomat, és lekapcsolom a villanyt, hogy
elrakjuk magunkat holnapra anélkül, hogy megfürdenénk,
vagy elvégeznénk az esti bőrápolási rutint, de aztán
észreveszem, hogy a gardróbban még ég a villany. Odasétálok,
hogy lekapcsoljam, és meglátom a sarokban elterülő
ruhazsákot, a nagy rózsaszín masnival a fogason, közvetlenül a
szalaggal átkötött kampó alatt. Mintha masnit tett volna valaki
egy pórázra.
Lekapcsolom a villanyt, és be is csukom az ajtót, hogy
biztosra menjek.
Túl korán szólal meg az ébresztőm, amitől a morcos Priya
mélyebbre bújik a takaró alatt. Mire lezuhanyozom,
megszárítom a hajam, kisminkelem magam, lecserélem a
kötést és felöltözöm, a feje felső fele már kibukkant, és álmosan
pislog rám.
– Addig maradhatsz, ameddig csak akarsz – közlöm vele lágy
hangon, annak ellenére, hogy botrányos, mennyi az idő. – Van
nálad kulcs, ugye?
– Aham.
Homlokon csókolom, a karja alá dugom az FBI-mackót, és
magára hagyom.
Hat körül érek Quanticóba, így is két órával korábban a
szokásosnál, de Cass és Mercedes már ott van. Mondhatni.
Mercedes dolgozik, Cass pedig a padlón, az íróasztala alá
kuporodva, mélyen alszik. Mercedes aggódó, óvatos pillantást
vet rám.
– Tudtál aludni?
– Igazából igen, egy kicsit. És te?
– Nem igazán.
– Jól van?
– Jenny és Marlene összeállított egy listát a ház körüli
teendőkről, amiket egy Vicnél fiatalabb férfinak kell elintéznie,
és később átadják majd Brant Iannek erre a napra.
Szóval ez egy nem, de legalább próbálják lefoglalni Brant, és
adnak neki enni.
Ez majd segít valamennyit. Talán.
– Inara és Victoria-Bliss nálam töltik a napot – folytatja
Mercedes –, a biztonság kedvéért. Nem akarják még jobban
felbosszantani, de… Hát, érted. Victoria-Bliss. Senki nem akarja,
hogy ő meg Eddison összekapjanak ma. Eddison így is elég
szarul van. Vic nem említett semmit Priyáról.
– Nálam van. Nem tudom, mik a tervei mára azon kívül, hogy
alszik estig.
Mercedes ásít egyet, ujjai elindulnak a szeme felé, de aztán
eszébe jut a sminkje.
– Hogy van a karod?
– Fáj, de Priya nem engedte, hogy ráforduljak vagy ilyesmi.
– Szorosan magához ölelt, mi?
– Igen, igen, így volt. Meglep, hogy ti ketten itt vagytok, és
nem mentetek el Richmondba.
 – Watts azt akarta, hogy itt találkozzunk először. Azt hiszem,
extra biztonsági intézkedésekről akar tájékoztatni.
– Mint például?
– Gondolom, megtudjuk majd, ha ideér.
Fokozatosan csordogál be Watts csapata, a tárgyalótermet
célozzák meg, és az álmosság is lassan elillan a levegőből, ahogy
sorban a falon lévő tizenhét képre néznek.
Watts mindenkinek átnyújt egy-egy nyomtatványt meg egy
proteinszeletet.
– Ezen a listán a lányok nevét látjátok, illetve azt, hol és mikor
tűntek el. Jegyezzétek meg, mert nem akarom, hogy
magatokkal vigyétek. Miközben a szomszédokkal, a
rendőrökkel vagy bárkivel beszéltek, aki segít a keresésben,
nagyon füleljetek, halljátok-e ezeket a neveket vagy városokat.
Ha valaki megemlíti őket, azonnal dobjátok át a nevét. Az
elkövető nem egy olyan alak, aki feltűnést kelt maga körül.
Nem olyan, akitől a gyerekek félnek. Beilleszkedik a
közösségbe, ahová költözött, de nem marad sokáig. Ha bárki
beszélget vele, nem tűnik aggodalmasnak vagy ijedtnek.
Hosszú ideje járkál már odakinn. Attól függően, hogy mi a
patológiája, még az is lehet, hogy megértő lesz azzal
kapcsolatban, amin a szülők keresztülmennek. Lehet, hogy
rajta van az önkéntesek listáján. Bízzatok a megérzéseitekben,
eddig is az vezetett minket!
Miután a megbeszélés véget ér, és az emberek szétszélednek,
Vic egy hatalmas adag reggelit nyújt át nekem, és fölöttem áll,
amíg eszem, majd kapok tőle egy forró csokit és paracetamolt
is.
– Megkérdezhetem, hogy mi történt? – kérdezi Yvonne
félhangosan, miután Vic elment.
– Nem.
– Eliza…
– Baleset történt. Jól vagyok. És sajnálom, mert tudom, hogy
aggódsz, és jót akarsz, de tényleg nem akarok még egyszer erről
beszélni.
– De te jól vagy.
– Igen. Vagyis rendben leszek, és ma ez is elég nekem.
– De ha nem vagy jól, szólj majd!
– Rendben. Köszönöm.
A nap gyorsan elszalad. Gala és Yvonne írt egy hatékony
programot, ami összeveti az aktákban szereplő neveket, de a
hatalmas adatmennyiség miatt a folyamat megrekedt. A
problémát az jelenti, hogy olyan sok embert hallgatnak ki,
amikor egy gyerek eltűnik, hogy egyszerűen özönlenek a
nevek, a rendőrök vagy az ügynökök pedig nem biztos, hogy
felírják az összeset. Amikor ilyen rövid idő alatt olyan sok
emberrel beszélsz, és ekkora nyomás nehezedik rád, hiszen
sietni kell, meg kell találni a gyereket, akkor a nevek abszolút
elszállhatnak.
Ami őrültség, hiszen pont a nevekre van szükségünk, de
akkor is ez történik.
Két üzenetet küldtem Brannek, hogy megkérdezzem, hogy
van, és egyszavas válaszokat kaptam, szóval azt hiszem,
nyugodtan kijelenthetjük, hogy még mindig nem heverte ki a
tegnap történteket. Ebéd közben – igen, Vic, egy igazi ebéd, amit
nem valaki más rakott elém – Priya üzenetet küld, és
megkérdezi, hogy vagyok.
Megkérhetlek, hogy intézz el nekem néhány dolgot? –
válaszolom.
Persze. Mercedesnél vagyok a lányokkal, és Jenny azt mondta,
egész nap nálam lehet a furgon, szóval dobj csak át egy listát
nyugodtan!
Az isten áldja meg Priyát és Jennyt is.
Watts a szokásoshoz képest egész hamar visszaküldi Casst és
Mercedest. Mindenesetre előbb, mint a saját csapata tagjait,
Mercedes pedig csak megvonja a vállát.
– Teljesen ki vagyunk merülve – ismeri el. – Nem tudom, Vic
mit mondott a tegnap estéről, de elég nyilvánvaló volt, hogy
nehezen haladunk. Hogy megy az összehasonlítás?
– Még mindig dolgozom rajta. Manuálisan visszük be a
neveket, hogy a program csak a listákat futtassa, ne pedig a
fájlokban keressen.
– Jézusom!
– Vagy valami ilyesmi.
– Jaj, ne már! Nálam, pizza.
– Nem bánod, ha a lányok velünk maradnak?
– Persze hogy nem. Úgyis ott ragadnak, és mindig szívesen
látjuk őket. – Mercedes Eddison íróasztalára pillant, majd a
szekrényen lévő két bekeretezett képre. – Nem szabad…
– Az ügyről beszélni. Tudom.
– Ami azt jelenti, hogy valójában Faithről sem beszélhetünk.
 – Igen.
Amikor Mercedes házához érünk, mögötte A Házzal, a lányok
a verandáján hintáznak, és a Starbucksból hozott italaikat
isszák. Priya lábánál egy rakás ruha hever műanyag zacskóban.
– Szóval, ma este nincs annyira hideg – mondja Priya
köszönés helyett –, és állítólag tiszta lesz az ég. Nem verünk
tanyát a tűzrakóhely körül?
– A tűzrakóhely nem Eddisoné? – kérdezi Inara.
– Közös – válaszolja Priya és Mercedes egyszerre. Mercedes
rávigyorog.
– Szerintem remek ötlet – folytatja Mercedes. – Öltözzünk át,
és rendeljünk pizzát! Aztán meggyújthatjuk a tüzet.
Victoria-Blissből árad, hogy nem érzi magát jól.
– Eddison is hazajön nemsokára? – kérdezi Cass.
– Jenny és Marlene azt mondták, hogy Ian ad neki enni –
válaszolja Priya. – Igazából Ian elvitte Eddisont futni délután.
– Ian elment futni?
– Nem, csak Eddisonnak mondta, hogy fusson, ha jól tudom.
Hát jó.
Ismét Bran Devil Rays feliratú pólóját veszem fel, mert puha,
és olyan illata van, mint neki, és aggódom érte, és szeretném,
ha a póló szebb emlékeket szerezne ma, mint tegnap. Mercedes
ragaszkodik hozzá, hogy átnézze az égési sérüléseimet, és még
több krémet ken rá, mielőtt visszakötözné. Időbe telik, mire a
hólyagok elmúlnak, ha nem lyukasztgatom őket, de ha
lyukasztgatom, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy
elfertőződnek és hegesedni fognak. Amíg mi ezzel vagyunk
elfoglalva, Cass hátramegy, hogy tüzet rakjon.
Átvágunk a füvön, miközben az este szürkületbe borul, és
megcélozzuk a fonott és párnázott kanapék gyűrűjét Bran hátsó
verandájának végében. A tűzrakó gödre nem különösebben
mély, egy nagy kőből faragott íves tál, amit további kövek
vesznek körül, meghosszabbítva a verandát. Cass már izzítja a
gyújtóst, aztán a tűzrakó mellé térdel, és fokozatosan pakolni
kezdi bele előbb a kis vékony, majd a nagyobb darab fákat.
Néhány nagyobb darab gyanúsan úgy néz ki, mintha
szekrényajtó lenne, vasalat nélkül.
– Tudja, hogy kannibalizáljátok a konyháját? – kérdezem,
miközben letelepszem a négy ívelt, kétüléses pamlag egyikére.
– Úgyis át kell alakítania a konyhát.
A lányok felnevetnek, pár másodperc elteltével Priya is
csatlakozik hozzájuk, és ekkor az az érzésem támad, hogy
többet hallott a Vickel folytatott telefonbeszélgetésből, mint
amennyit elárult.
Furcsa módon egész kellemes az este. Van pizza és erős cider,
és egy időre mind úgy döntünk, hogy a komolyabb témákat
hanyagoljuk. A dolgok azonban megváltoznak. Talán az éjszaka
csendje vagy a tűz körüli üldögélés miatt. Talán azért, mert
holnap halloween, Inara születésnapja és a Kert pusztulásának
évfordulója lesz, és ezeknek nagy jelentősége van ebben a
társaságban.
Vagy talán azért, mert a nevetést mindig a komolysággal
párosítjuk, és az egyik maga után vonja mindig a másikat.
– Mondtam már, hogy egy ideig templomba jártam az
unokatestvéreimmel? – kérdezi Priya, miután a hangulat ilyen
csendessé vált.
A lányok bólogatnak, de mi, ügynökök, nem tudtunk róla.
– Anyával úgy gondoltuk, hogy most, hogy Franciaországba
költöztünk, és újra közel lehetek a családhoz, talán itt az ideje
némi erőfeszítést tenni. Hogy újra kapcsolatba kerüljünk. – Az
egyik ujjával az orrában lévő kőre, majd a két szeme közötti
bindire mutat. – Hátha ezek többet jelentenek, mint hogy
összekössenek az anyámmal meg a nővéremmel.
– Nem úgy hangzik, hogy jól ment a dolog – jegyzi meg
Mercedes.
– Nincs hozzá közöm. Ez egy kultúra, amibe beleszülettem, de
nem az enyém, és nem érzem azt, hogy… – Megrázza a fejét, és
lejjebb csúszik a székében a pizzásdobozok halma mellett. – A
magamévá akartam tenni, vagy talán be akartam illeszkedni,
de nem tartozom oda. Egy csalónak éreztem magam, amiért
viselem a kultúránknak ezeket a látható darabjait, miközben
nem tartozom a többiek közé.
– De még most is hordod őket.
– Mert még mindig az enyémek. Anyától kaptam őket, meg
Chavitól, és még ha nincs is bennük az a kulturális kötődés,
amire vágytam… ott vagyunk benne mi hárman. A miénk volt.
Nem akarok félretenni még egy dolgot, ami Chavihoz köt.
– Hogyhogy nem érzel már bűntudatot? – kérdezi Inara.
– Még érzek.
Inara bólint, aztán mind rájövünk, hogy mi is együtt élünk a
bűntudat valamilyen formájával.
 Mercedes felnyit egy újabb üveg cidert. Egyikünk sem
tervezte, hogy berúgunk, de kettőtől nem fogunk fejre állni.
– Ksenia pár hete találkozott Siobhannal.
Cassnek torkán akad a pizza, köhögni kezd, de aztán Victoria-
Bliss odahajol, és keményen hátba vágja.
– Találkoztak? – kérdezi. – Minek?
– Ksenia átugrott, hogy menjünk el ebédelni, Siobhan pedig
épp indulni készült a csapata tagjaival. Kész rémálom, nem? A
barátnő és az ex találkozik. Egyszerűen lefagytam. Hülyeség
volt az egész, de egy pillanatra csak arra tudtam gondolni, hogy
istenem, az iroda megint elviselhetetlen hely lesz. És el fogom
veszíteni őt is.
– Ksenia nem ijed meg ilyen könnyen.
– Persze, tudom. Mondom, hogy hülyeség volt az egész
részemről. Több oka volt annak, hogy a dolog nem működött
közöttünk Siobhannel, de abban a pillanatban, abban a
másodpercben iszonyúan féltem, hogy el fogom veszíteni
Kseniát is, és azt éreztem, hogy a szívem ezt már nem bírná ki.
– És Ksenia mit mondott?
– Természetesen azt, hogy tiszta hülye vagyok. Már több mint
egy éve együtt vagyunk, és szeretem őt, de folyton azt lesem,
mikor sül el rosszul a dolog.
– Ja, ez az érzés megmarad – motyogom.
Mercedes felém nyújtja az üvegét, hogy koccintsunk.
– Kaptam egy levelet, amit az étteremnek címeztek – szólal
meg Inara, miközben a lángokba bámul. – Az apámtól jött.
Mercedes döbbenten néz fel.
 – Az apádtól?
– Nyolcéves korom óta nem láttam. Miután anyámmal
elváltak, egyikük sem akart engem, ezért lepasszoltak a
nagyanyámhoz, és szépen elfeledkeztek rólam. És most hirtelen
itt ez a levél. Azt írja, hallotta a nevemet a tévében, és amikor
meglátta a fotómat, azt gondolta, az biztosan én vagyok.
Nagyon hasonlítok az anyámra. – A hangja kifejezetten
semleges, ami arra enged következtetni, hogy a levélben
valószínűleg ezt is említette a fickó, és nem feltétlenül hízelgő
módon. – Azt írja, hogy az eltűnt évek alatt nagyon aggódott
értem. Szeretné, ha újra egy család lennénk.
Victoria-Bliss gúnyosan felhorkant.
– Ti sosem voltatok egy család. És még ha aggódott is
bármikor érted, az a szemétláda hét évet várt azóta, hogy tele
lettek velünk a hírek.
Ahogy Inara szája megrándul, az már majdnem mosoly.
– Sosem tudott bánni a pénzzel.
– Gondolod, hogy pénzt akar kérni tőled? – kérdezi Cass, aki a
legkevésbé ismeri a lányokat.
– Nem, szerintem azért akarta felvenni a kapcsolatot, hogy
eladhasson valami jó sztorit rólam bárkinek, aki fizet érte. Lő
pár közös képet is velem, hogy feljebb tornázza az árat.
Összetéptem a levelet. Kétlem, hogy meglátogatna, ha nem
válaszolok. Én csak… – Dühösen kifújja a levegőt. – Amikor
gyerek voltam, annyira vágytam arra, hogy a szüleim
szeressenek. Végül beletörődtem, hogy nem szeretnek, és
összeszedtem magam. Sőt, kifejezetten jól éreztem magam.
Erre most megjelenik, és megpróbál átverni engem pénzért, és
még arra sem veszi a fáradságot, hogy a levélben úgy csináljon,
mintha szeretne. Töltöttem már ki olyan formanyomtatványt,
amiben több melegség és érzés volt. Ha visszagondolok a
kislánykori önmagamra, csodálkozom, hogy mi a fenéért
gondoltam, hogy számít ez az egész.
– Mert számít – válaszolom. – Akkor is számít, ha egyszer
elfogadjuk, hogy nem szeretnek minket, mert azt éreztették
velünk, hogy mi vagyunk rosszak amiatt, hogy szeretetre
vágyunk.
Priya és Mercedes elgondolkodva néznek felém.
– És mi a helyzet veled, Victoria-Bliss? – szólítja meg Cass. –
Téged zaklatott bárki? A családod?
– A szüleimmel nagyjából azon a szinten vagyunk, hogy
küldünk egymásnak képeslapot karácsonykor meg a
születésnapokra – böki ki minden szégyenkezés nélkül. Világos
bőre szinte világít a sötétben meg a pislákoló tűz fényében, és
azon tűnődöm, vajon ugyanígy nézett-e ki azon az éjszakán,
amikor a Kert lángba borult. – És tudjátok, mit? Jó ez így
nekem. A terapeutám időnként lecsesz, hogy randizgathatnék,
meg hogy nem kéne ennyire dühösnek lennem, de én így is
boldog vagyok. Nem akarok randizni. Soha. Az elrablásom előtt
sem érdekelt különösebben az ilyesmi. Nem akarom „elengedni
a dühömet”, meg ilyen baromságok. Szeretek dühös lenni.
Mások azt hiszik, csak úgy vagyok, pedig kifejezetten élvezem,
amim van. És elegem van abból, hogy az emberek azzal jönnek,
hogy ez nem elég.
 – Úgy érzed, hogy elég?
– Igen.
– Akkor basszák meg mind! – vágja rá Cass egy
vállrándítással, és mindenki felnevet.
Inara rávigyorog, és az utolsó szelet pizzáért nyúl, majd az
üres dobozt a tűzre hajítja. A lángok rövid időre fellobbannak,
majd normális méretűre húzódnak vissza.
– Látom, még nem küldtek vissza a régi csapatodhoz.
– Még nem – ért egyet Cass.
Mercedes meglepetten fordul felé.
– Még nem? – ismétli.
– Oké, ugye tisztában vagytok vele, hogy ez a csapat
iszonyúan furcsa?
Mercedes egyszerre néz döbbenten és sértődötten, sötét
szeme felcsillan a jogos felháborodástól, amitől a lányok megint
röhögni kezdenek. Én csak hátradőlök, kezemben a ciderem
utolsó kortyával, és az egyik lábamat a kanapé karfájára
akasztom.
– Igen, már majdnem egy éve tartozom a csapatba, de előtte
tizenkét éven át normális FBI-csapatokban…
– Mert mi nem vagyunk normálisak?! – Istenem, Mercedes
úgy néz ki, mintha valaki most ölte volna meg a kiskutyáját.
– …dolgoztam – fejezi be a mondatát Cass. – És még mindig
nem szoktam meg teljesen. Sterlingnek legalább ott van Vic régi
társa, hogy egy kicsit beavassa a furcsaságokba…
– Az igazat megvallva – vágok közbe –, az első csapatomnak is
megvolt a maga furcsasága, Archer ügynök személyében.
 Priya sóhajt, és megrázza a fejét.
– Néha szinte még mindig bűntudatom van.
– Csak szinte?
– A tervem, hogy elkapjam Chavi gyilkosát, nem működött
volna, ha Archer nem egy totál idióta, aki engem akar élő
csalinak használni. Ez az egy dolog van, amiért őt hibáztatom
magam helyett. Főleg, ha más ügyekben is ugyanígy a saját feje
után ment.
– De itt köztetek azért elég sok dologhoz hozzá kell szoknia az
embernek – fejezi be Cass hangosan. – Más csapatokban nem
így működött. Veletek barátokként lógunk együtt, és bár
megesett máshol is, hogy néha, amikor együtt dolgoztunk egy-
egy ügyön, tudtunk nevetni a furcsaságokon, de itt, köztetek a
furcsaságok állandóak, és olyan dolgok miatt aggódom újabban,
amik korábban őszintén szólva eszembe sem jutottak.
– Mint például?
– Például, hogy mi lesz, ha újra egy másik csapattal kell
dolgoznom? Mi lesz, ha áthelyeznek? Mi lesz, ha egy nap arra
ébredek, hogy már nem tartozom ide? Úgy értem, kit fogtok
vajon örökbe fogadni legközelebb, basszus?
– Évek óta nem fogadtunk örökbe senkit!
– Eliza Sterlingnek hívják, és pont melletted ül!
Ha Inara épp nem Victoria-Bliss haját fogja, akkor a lány most
könnyen beleeshetett volna orral a tűzbe. Bár így sem értem,
hogy nem ájult még el az oxigénhiánytól. Priya is majdnem
ugyanolyan hevesen nevet, de hát neki is nagy szerepe volt
abban, hogy bekerültem a Hannover Magánotthonba. Örökbe
fogadott, így aztán ők is.
Mercedes ajka megállás nélkül remeg.
De aztán ő sem bírja tovább türtőztetni magát, és
hangosabban kacag, mint bárki. Cass döbbenten bámul rá, mire
Mercedes még jobban nevet.
– Te! – Cass csak pislog, a szeme hatalmasra nyílik a
csodálkozástól. – Ó, te rohadék szemétláda! Te egész idő alatt
szórakoztál velem.
– Watts tartozik nekünk ötven dolcsival – közlöm. – Azt hitte,
hogy míg le nem telik az az egy év, biztosan nem fogsz
kiborulni. De Mercedes meg én jobban sejtettük, mi lesz.
– Ó, ti…
Hahotázva felemelkedem a kanapéról, és A Ház konyhája felé
veszem az irányt, miközben Cass sziszegve épp felrobban. A
pulton ott van minden szépen egymásra pakolva, ahogy azt
Priyától kértem. Ami, csak most jut eszembe, azt jelenti, hogy
látta a szekrényeket, mielőtt Cass tűzifát csinált volna belőlük.
Kicsit zsonglőrködnöm kell, hogy mindent kényelmesen
kézbe tudjak venni, pláne, hogy az égési sérüléseimre is
vigyáznom kell. Amint észreveszi, hogy visszajöttem, Priya
feláll, hogy segítsen lerakni a tárgyakat az üres kanapéra.
– Ez meg mi a franc? – vigyorog Cass, aki valószínűleg eleget
ivott már mára.
– Mályvacukor, csoki, graham keksz és fém nyársbotok –
tájékoztatom. – S’more-t csinálunk.
– Oké – feleli lassan elhúzva a magánhangzókat. – De az miért
kell hozzá?
Követem az ujja vonalát.
– Elégetjük az esküvői ruhámat.
 20

Victoria-Bliss egyenesen zihálni kezd, és a bordáit szorongatja

közben.
– Mi… most… elégetjük az esküvői ruhádat? – ismétli Cass
tompán.
– Igen. Hogy s’more-t csináljunk.
Priya sugárzó arccal néz rám, miközben elkezdi kibontani a
csomagokat.
– Rájöttél, mi tartott vissza.
– Miért, mi? – kérdezi Mercedes óvatosan.
– Négy éven át mondogattam, hogy Cliff egy faszfej, egy
seggfej, egy önző barom, de soha nem mondtam ki, mi volt
még ezeken kívül. – Veszek egy nagy levegőt. Ahogy kifújom,
remegni kezdek. – Bántalmazó.
Victoria-Bliss hirtelen abbahagyja a nevetést, de határozottan
nehezen és remegve veszi a levegőt.
– Nem láttam, mert pontosan ugyanazt a taktikát alkalmazta,
amit az anyám. Amit az anyám egész életemben csinált. Mindig
attól féltem, hogy nem fogom felismerni a problémára utaló
jeleket a következő kapcsolataimban, mert legutóbb annyira
elborult az agyam. Nem volt alaptalan a félelem, de most már
lezártam ezt. Megszabadultam Clifftől. Elszakadtam az
anyámtól. Elszakadok A Ruhától, mert nem számít, hány kiló
strassz van rajta, a póráz attól még póráz marad.
– Láthatjuk, hogy áll rajtad? – kérdezi Victoria-Bliss.
Pislogok egyet.
– Hát… valószínűleg nem állna már jól – ismerem el. –
Mellette sokkal többet fogytam, mint amennyit akartam.
Mostanra visszaszedtem pár kilót, aminek örülök is, de ez azt
jelenti…
– Ó, nem baj, ha kicsi rád. Csak szeretnélek látni abban a
ruhában, amit választottál.
– Ő, az anyja meg az anyám választották valójában.
– Na, de most már hadd lássam!
Priya nevetve átteszi a ruhás zsákot az üres kanapé
háttámlájára, és széthúzza a cipzárat.
– Gyerünk, Sterling ügynök, divatbemutató!
Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amelyekre biztosan nem
kerül sor józanul. Valahogy mégis azon kapom magam, hogy
levetkőzöm Bran és Mercedes közös hátsó kertjében, miközben
reszketek a késő októberi hidegben, a tűz melege mellett is.
Kicsúsztatom a karjaimat a melltartó pántjaiból, egyelőre a pánt
oldalába dugva őket, Inara pedig feláll, hogy Priyával együtt
segítsen a ruhát áthúzni a fejemen.
Tényleg baromi sok tüllből van ez a cucc, és még így is, hogy
segítenek, percekbe telik, mire kiemelhetem a karjaimat a
ruhából úgy, hogy a sérülésre vigyázni tudjak. A többiek
nevetgélnek, azzal viccelődnek, hogy talán terhes vagyok, és
Inarának meg Priyának végül nagy erőfeszítések árán sikerül
rám igazítani a ruha csípőrészét. Kikapcsolom a melltartómat,
leveszem, és felkapom a fehér csipkebolerót, amit a szertartás
alatt viseltem volna, hogy ne fedetlen vállakkal legyek a
templomban.
Mind az öten ott ülnek az egyik kanapén, hogy mindent jól
lássanak, és tényleg szép látványt nyújt, ahogy a fehér szaténon
táncol a tűz fénye. A pánt nélküli míder merev, fehéren fehér
hímzésekkel, sok-sok gyönggyel és kristállyal díszítve, egészen
a csípőmig követve a testem vonalát, onnan lefelé pedig
hatalmas, tágas szoknyává bővül. A szoknya külső rétegének
felső nyolc és alsó egy centiméterét a boleróhoz illő, vastag
csipkével díszítették, és a lepkemintás anyagon még több
gyöngy meg kristály csillog.
– Szent szar, úgy nézel ki, mint egy vegasi tortadísz – lihegi
Inara.
– Volt hozzá egy tiara is, de azt odaadtam Shira
unokahúgainak, hogy játsszanak vele. Az egyik unokaöccse
pedig megkapta a fátylat, hogy szúnyoghálónak használja a
cserkésztáborban.
Priya előhúzza az egyik kis fényképezőgépét a zsebéből. Nem
a komoly készülékei közül való, amiket hivatásszerűen használ,
fotósként, hanem egy egyszerűbb, amivel hétköznapi
pillanatokat csíp el, barátként.
– Pózoljon, kisasszony! A Vogue esküvői mellékletébe lesz!
Két kézzel hessegetem el magamtól, és a vaku fényéből úgy
tűnik, hogy most készült el a fotó.
– És most üdvözöljék különleges vendégünket… –
Elvigyorodik, kotorászni kezd a táskájában, és elővesz egy Ken
babát, ami öltönyt és tengerészkék-sárga színekben pompázó,
FBI feliratú széldzsekit visel.
– Ken különleges ügynök! – kiáltja Mercedes. – Elhoztad?
Ó, istenem! Priya évek óta készít fényképeket Ken különleges
ügynökről, hogy aztán elküldje őket Brannek. Nemcsak az
anyjával közös nyaralásokra viszi, hanem mindenhová, és ha
eszébe jut, milyen jól nézne ki valahol, akkor lő róla egy képet.
Több ki van nyomtatva ezek közül nagyban, és be van
keretezve, másfajta kép nem is volt kinn soha Brannél, bárhol is
lakott, és nincs kinn most sem más A Házban.
Megfogom Ken különleges ügynök műanyag kezét, és
messzire tartom magamtól, mintha le akarnám ejteni, és az
ellenkező irányba nézek. Hallom, ahogy Priya nevet, miközben
a képet készíti.
– Na, tessék! – mondja Cass. – Erről beszéltem. – Ez azonban
nem akadályozza meg abban, hogy felpattanjon a kanapéról, és
előhúzza a kedvenc kését a farmerja derékszíjára erősített
hüvelyből. – A kristályoknak meg a gyöngyöknek talán nem
kéne a tűzre kerülniük, biztos, ami biztos. Eddisonnak már így
is át kell alakítania a konyhát, és ki tudja, mi van még odabent.
Ne kényszerítsük arra, hogy itt kint is kárelhárítást kelljen
végeznie!
– De kell egy pezsgőfürdő, Cass!
– Azt akarjuk, hogy csináltasson azt is, nem pedig azt, hogy a
tűzrakóhely helyett legyen egy.
– Van bent ollóm – ajánlja fel Mercedes.
 – Nem, jól lesz így. – Cass letérdel, és a kezébe fog egy darab
anyagot, körülbelül két centivel a csipke felső széle fölött. –
Készen állsz? – Ken különleges ügynököt odadobom
Mercedesnek, hogy fogja, és veszek még egy mély lélegzetet,
aztán lassan kifújom.
– Csináljuk!
A kése jó éles, így aztán alig lehet hallani a szatén szakadását,
és hirtelen tátongó lyuk keletkezik a ruhámon, elöl. Cass
vidáman fütyörészni kezd.
– Most fordulj egy kicsit balra!
Engedelmesen arrébb csoszogok. A levágott darabok a kőre
hullanak. Miközben Priya a fotózással van elfoglalva, Inara
lehajol, hogy felvegye a leesett anyagot, és egy pillanatra
majdnem olyan érzésem támad, mintha az esküvőm napja
lenne, és Shira meg a többi koszorúslány a ruhámat igazgatnák,
mielőtt az oltárhoz sétálok. Furcsa érzés. Amint a szegély
eltűnik, Cass a kése lapjával megkocogtatja a csípőmet.
– Hogy akarod csinálni?
– Függőleges csíkokban, azt hiszem. Az lenne a
legegyszerűbb. Kezdjük a felső réteggel, és haladjunk lefelé a
tüllön keresztül?
– Ebből sok s’more lesz. – Cass alulról átszúrja az anyagot,
távol tartva a pengét a lábamtól, bár isteni közbeavatkozás
kellene ahhoz, hogy a tüllön keresztül odáig elérjen, aztán
hagyja, hogy a gravitáció végezze el a munka nagy részét,
amikor a pengét a vékony szaténon áthúzza. Időnként jön egy-
egy villanás és kattanás, amikor Priya újabb képet készít.
 A felső rétegből hamarosan gondos foszlányok maradnak
csak, és közelebb húzzuk a kanapékat a lángokhoz. Inara
átnyújt nekem egy nyársat, aminek a végére már
mályvacukrot tűzött. Pillanatnyi gondolkodás után egy kicsit
lejjebb nyomom az édességet, hogy a fém egy része
kilátszódjon a túloldalán. Az első ruhacsík könnyedén leszakad,
a nyársra terítem a mályvacukor két oldalán.
– Hű! Így jobban megsülnek a végek – jegyzi meg Inara, és
átnyújt egy másikat.
Amikor a nyársakat a lángok fölé helyezzük, és a szövet
lángra kap, Victoria-Bliss nagyot sikolt.
Túl sok réteg ruha van ahhoz, hogy csíkonként újabb meg
újabb s’more-t csináljunk, még így is, hogy hatan vagyunk.
Úgyhogy két kör között leszedjük az egyik tüllréteget,
feldaraboljuk, és a lángokra hajítjuk. És egy ponton még az is
lehet, Ken különleges ügynököt egy párnák közé erősített nyárs
mellé helyezzük, hogy úgy tűnjön, mintha ő is s’more-t
sütögetne.
De ez persze nem biztos.
Priya füttyent egyet, amikor meghalljuk, hogy egy kocsi
ráfordul a felhajtóra.
– Gondolom, Eddison otthon van. Szóval… Azt tudom, hogy
én nem mondtam neki, hogy itt leszünk kint. Valaki más?
– Nem – érkezik a válasz négy szájból. Victoria-Bliss túl erősen
nevet ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.
Néhány perccel később kinyílik a hátsó ajtó, és Bran sétál ki,
mindkét kezében tart valamit. A lángoktól káprázik a szemem,
így nem igazán tudom kivenni, mi van nála. Közelebb jön
hozzánk, majd biztonságos távolságban megáll, a fejét
félrebillenti, és tanácstalan arckifejezéssel néz ránk. Ahogy
kitisztul a látásom, ki tudom venni, mit figyel annyira: a
barátnőjét, aki egy szakadt menyasszonyi ruhát visel, majd a
s’more-okat, cideres üveget, az egyetlen megmaradt
pizzásdobozt, amit nem égettünk el, mert a zsír teljesen
átáztatta, és Ken különleges ügynököt, aki az egyik kanapé
karfájáról felügyel. A tekintete ismét végigjárja ezt az utat.
Aztán még néhányszor.
– Hogy van a karod? – kérdezi végül.
Ezúttal Mercedes és Cass is hangos nevetésben tör ki.
– Egész jól – válaszolom. – Mercedes megvizsgálta pár órája.
Kérsz s’more-t?
– Ahh … nem, azt hiszem, kihagyom. De ezeket neked
hoztam. – Egy csokor rózsaszín papírba csomagolt tigrisliliomot
tart a kezében. – Van egy olyan érzésem, hogy meg fogod
szorongatni a tökömet, ha bocsánatot kérek a baleset miatt, de
nem kellett volna kiabálnom veled. És néhány dolog, amit
mondtam, túlment a határon.
– Igen – értek egyet röviden. – De ez nem jelenti azt, hogy
hibáztál.
A gödörben még mindig látható égő tüllkupacra pillant.
– Köszönöm – teszem hozzá.
Priya azt nézi, ami Bran másik kezében van.
– Az ott… te tényleg egy rózsaszín, csillogó masnit raktál arra
a szalonnaszeletre?
 Még a tűz fényének torzításával is látom, milyen sötétvörösre
gyúl az arca.
– Most magukra hagyom önöket, hölgyeim. – Megfordul, és
úgy siet befelé A Házba, hogy meg sem próbál úgy tenni,
mintha nem menekülne.
Elmosolyodom, és az arcomat a tigrisliliomba temetem.
Három különböző fajta van a csokorban vegyesen,
sütőtöksárga, narancssárga és rózsaszín, és mindegyiket sötét
foltok tarkítják a visszahajló szirmok belső oldalán, de van egy
olyan is köztük, amelyik sötét naplementelila, pöttyös
narancssárgával szegélyezve. Gyönyörűek.
– Ez a kedvenced? – kérdezi Victoria-Bliss.
– Az egyik.
– A kedvence a kék harangláb – árulja el neki Priya –, de
Eddison nem vesz neki, mert a zaklatóm egyszer azt használt az
egyik gyilkosságához.
Cass savanyú pillantást vet rám.
– Ez most komoly?
– Mi? Szerintem ez tök érthető.
– Igen, az. Emberek, én teljesen magam alá kerültem
miattatok. Miattatok, én mondom nektek!
Végül elfogy a ruha, és fel kell vennem a farmeremet meg a
kabátomat is, mert halálra fagyok. A boleró, akárcsak a többi
csipke, más anyagból készült, és valószínűleg nem biztonságos
elégetni, ezért Inara megkérdezi, megtarthatja-e.
– Sophia lánya, Jillie tavasszal bálba megy, és ez pont az ő
ízlése, így ránézésre. Ha egy egyszerű ruhával párosítjuk, nem
fog olyan vegasosan kinézni.
– És ha mégis?
– Jillie szeret mindent, ami csillogó. Meg fogja oldani.
Kézbe fogja a szoknya alsó felét is, mintha azt nézné, szét
tudja-e szabdalni használható részekre, például övhöz vagy
hajdíszhez.
Mindent összepakolunk, majd csapatostul átkelünk a füvön
Mercedes házához, minden hulladékot a megfelelő szelektív
kukába helyezünk el a kocsifelhajtó mellett. Mercedes oldalba
bök, miközben átnyújtja a táskámat.
– Mögém parkoltál le, úgyhogy majd reggel megvárunk.
Rávigyorgok.
Priya szorosan magához ölel.
– Jobban érzed magad?
– Igen. Mintha egy hatalmas súly ült volna a mellkasomon, és
most eltűnt.
Mindketten a vastag fűzőre és a belőle kibuggyanó mellemre
nézünk, és felnevetünk.
Visszasétálok A Házba, bezárom magam mögött a
konyhaajtót, és a folyosón át a nappaliba megyek. Bran a
kanapén hever, a farmert flanelnadrágra cserélte, és hosszú
ujjú University of Miami feliratú póló van rajta, amit
Mercedestől kapott három évvel ezelőtt, hogy lecserélhesse azt,
amit véletlenül összekent metamfetaminnal. Furcsa
foglalkozási ártalmaink vannak.
A dohányzóasztalon egy nyitott doboz van, tele fotókkal.
Furcsa így látni őt, a személyes fényképeivel együtt, mert nem
szokta hagyni, hogy más lássa őket. A táskámat lerakom a
kanapé mellé a földre, a csokrot pedig a dohányzóasztalra, a
doboz mellé.
– Szia.
– Szia. – Nem igazán sikerül felülnie, de a könyökét maga alá
húzza, hogy kicsit megtámaszkodjon. Olyan fáradtnak látszik,
mint aki már túl van a fáradtságon, igazából kimerültnek tűnik.
Mintha valami létfontosságú dologtól fosztották volna meg.
Leveszem a kabátomat meg a cipőmet, és rávetem magam,
válltól lábujjhegyig.
– Nincs semmi, ami jobb kedvre tudna deríteni?
– Most már… – Végigsimít a karomon, ujjai elidőznek a kötés
felső szélén. – Jobban vagyok – mondja végül. – Iannel a fotókat
nézegettük órákon át. Találtunk pár olyat, ami néhány héttel
Stanzi születésnapi partija előtt készült. A környékből bárki
részt vehetett rajta. Megnézegethetem, hátha felbukkan egy
olyan arc, ami más aktákban is szerepel. Nem ügynökként
csinálom, hanem… mint valaki, aki válaszolni tud kérdésekre.
– Oké.
– Biztos?
A mellkasához simulok, az inge még kissé nedves a
zuhanyzástól.
– Tudom, hogy ez segíthet a nyomozásban, és ha neked is
segít, annak nagyon örülök.
– De lenne még egy kérdésem.
– Igen?
– Ha a felsőrész így néz ki, milyen állapotban lehet a ruha
többi része?
Nevetek, lecsúsztatom a térdemet a combjáról, hogy fel
tudjak ülni anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki.
– Rossz állapotban – ismerem el. – Nagyon-nagyon rossz
állapotban.
– Mindig is kíváncsi voltam rá. Szerintem nem is képzeltem el
soha. – A csípőmet simogatja, és a szoknyám megmaradt
ötcentis darabkáját.
– Soha nem nézted meg?
Megrázza a fejét, nedves haja begöndörödik a homlokánál.
– Nem tartozott rám – feleli egyszerűen.
– Most már nincs meg.
– Legalábbis nem sok maradt belőle.
– Nos, ami azt illeti… – A hátam mögé húzom a kezét, a
vastag, erős szalagból kötött masnihoz, ami a fenekemre simul.
– A hátulját csak az tartja.
Ian az iskolai rendelő ajtajának támaszkodott, és figyelte, ahogy
a vizsgálóágyon ülő fiú a horzsolásokat tisztítja az ujjpercén és
környékén. A zúzódás nem tűnik túl súlyosnak, gondolta, és
szakértő tekintettel Brandon felé fordult. De néhány napig azért
biztosan kötést kell viselnie a kezén. Mivel a gyerek állandóan a
nyelvét forgatja a szája belsejében, Iannek az jutott eszébe, hogy
talán egy foga is kieshetett.
Az elmúlt három hónapban folyamatosan szemmel tartotta
Brandont, rendszeresen beszélgetett az iskola felügyelőtisztjével,
aki minden friss hír hallatán összerezzent. Volt benne némi
büszkeség is, na de mégis, fiam! Alig két hete tért vissza a
legutóbbi felfüggesztéséből, és máris újabb verekedésbe
keveredett. Ian alig tette le a telefont Gutierrez rendőrtiszttel,
amikor Xiomara hívta. A hangjából ítélve alig tudta visszatartani
a könnyeit, amikor a segítségét kérte.
Segítsen megmenteni a fiamat önmagától, kérte.
Ian nem volt biztos benne, hogy ez ilyen egyszerű.
És tessék, most itt tartottak: Iant zavarta a tudat, hogy fegyvert
kell viselnie egy általános iskolában, és szemmel kell tartania egy
fiút, aki túlságosan is jól ért ahhoz, hogyan kösse be a saját
háborús sebeit.
 Megköszörülte a torkát.
– Brandon.
A kölyök felrántotta a fejét, tágra nyílt szemmel és kissé ijedten
meredt rá, amíg fel nem fogta, mi van. Aztán az óvatosságot
felváltotta az a tekintet, ami az elmúlt hónapok során
fájdalmasan ismerőssé vált.
– Nyomozó úr – morogta Brandon.
– Anyád hívott. Az igazgató úr azt mondta, fennáll a veszélye,
hogy kicsapnak.
Brandon elnézett Ian mellett az üveg félfalon túl a tanulmányi
irodába, ahol egy másik gyerek ült, és panaszkodott a vele együtt
ülő, nem különösebben együttérző tanácsadónak, amíg a szülei
oda nem érnek. Ian tudta már az egész sztorit Gutierreztől.
Tudta, hogy ez a verekedés csak egy a sok közül, amit kis pöcsök
kezdeményeztek, akikből felnőttként nagy pöcs lesz majd.
– Gyerünk! – mondta Ian. – Elmegyünk valahová.
– Uram?
– Vamos, chico 39!
– Úgy beszél spanyolul, mint egy gringó.
– És mivel gringó vagyok, ez érthető is. Na, gyerünk!
Brandon megvonta a vállát, az utolsó gézdarabot is az
ujjpercére ragasztotta, a fel nem használt anyagokat pedig a
pulton hagyta az iskolai nővérnek, aki az előbb még segített neki,
csak aztán egy epilepsziás gyerek miatt, aki rohamot kapott,
behívták egy osztályterembe. Brandon és a nővér állítólag jó
barátok lettek.
Ian kivezette a fiút a parkolóba, a jelöletlen sötét szedánjához,
amin valahogy egyértelműen látszott, hogy rendőrautó.
Brandon tétovázott, hol a kocsi elejét, hol a hátulját nézegette.
Ian elfojtott egy vigyort.
– Táska a hátsó ülésre, segg előre! – utasította durván. – Nem
vagy letartóztatva.
A kölyök nem szólalt meg az út során, még csak rá sem
pillantott, miközben a Dale Mabryre kanyarodtak. Jó is ez így.
Iannek nem volt most kedve Brandonnel beszélgetni; azt akarta,
hogy figyeljen rá. Befordult a Big Sombrero parkolójába. Néhány
autó parkolt ott, de a parkolóban egyébként csend honolt. A
szezon véget ért, és mindenki elment lazítani, mielőtt belevetette
volna magát a következő szezonra való felkészülésbe és edzésbe.
Bent a stadionban Ian átadta a gyereknek a tornazsákot, amit
az iskola atlétikaedzője nagyon udvariasan elhozott Brandon
edzőszekrényéből. Egy mosdó felé mutatott.
– Öltözz át!
Meglepő módon Brandon nem ellenkezett. Az edzője csak jót
mondott róla, bár amiatt csalódott volt, hogy a verekedésért járó
büntetések zavarják az edzéseit. Azt mondta, a srácban megvan
a megfelelő hozzáállás, ami a terepfutáshoz kell, hogy miután
elkezd futni, kilométereken át észre sem veszi, milyen sokat
haladt már. Ian látta, hogy már csak a sportfelszerelés is kezdi
megnyugtatni a gyereket; Brandon nyújtógyakorlatokat végzett,
amikor átsétáltak az ülőhelyek alsó sorába, és tényleg olyan volt
kívülről nézve, mintha Brandonben nem is tudatosulna, mit
csinál épp.
Ian adott neki időt, hogy végezhessen a nyújtással. Végül is
nem akarta, hogy lesérüljön. Miután Brandon felegyenesedett és
megrázta magát, Ian a meredek lépcsősor felé mutatott.
– Na, futás!
– Uram?
– Fuss fel és le! Majd szólok, ha megállhatsz.
A következő egy órában szemmel tartotta a fiút, és leült, hogy
elvégezze a papírmunkát, amit magával vitt az őrsről. Csak
akkor szólt Brandonnek, hogy megállhat, amikor látta, hogy a
gyerek térde kezd remegni.
Élesen füttyentett, majd intett a fiúnak, hogy még egyszer,
utoljára induljon el lefelé a lépcsőn, ha kell, tántorogva.
Odadobott Brandonnek egy üveg vizet, majd elindult, és szólt a
kölyöknek, hogy kövesse. Brandonnek így lehetősége nyílt egy
kicsit nyújtózni meg ellazulni, de Ian úgy érezte, egy kicsit mégis
szadista volt a fiúval.
Valószínűleg ezért nem érzett soha hajlandóságot arra, hogy
edző legyen belőle.
– Nem mondhatom, hogy ne légy dühös – szólalt meg, amikor
Brandon már nem kapkodott annyira levegő után. – Tele vagy
dühvel, és megvan rá az okod. Úgy tűnik, a világ eldöntötte, hogy
jól megszorongatja a töködet.
A kölyök majdnem félrenyelte a vizet.
– A húgod eltűnése formálni fogja az életedet, és ez ellen nem
tehetsz semmit. Még ha ma fel is bukkanna otthon, az élmény,
amin keresztülmentél, mindig hatással lesz rád. De, fiam, te
döntöd el, hogyan formál téged. Te döntöd el, hogyan reagálsz rá.
– Én nem…
 – Mielőtt érted jöttem, eltöltöttem egy kis időt az igazgatóddal.
Azt mondta, minden verekedésedben a lány osztálytársaidat
védted.
– Igen, uram.
– Tudod, hogy attól, hogy megvéded őket, Faith nem jelenik meg
varázslatos módon?
– Nem azért csinálom.
– Akkor miért?
– Mert nem kellene, hogy piszkálják őket! – csattant fel
Brandon. – Ezek a seggfejek állandóan rángatják a ruhájukat,
fogdossák őket, és csúnyákat mondanak, és amikor a lányok
panaszkodnak, senki nem csinál semmit! Ez nem helyes!
– De miért pont te?
– Mert senki más nem csinál semmit.
Ian lassan bólintott.
– Idd meg a vizet! Lassan.
A kölyök olyan undorral nézett rá, mintha Ian lehülyézte volna,
vagy ilyesmi.
– A vágy, hogy megvédj másokat – szólalt meg Ian egy perc
múlva –, hogy vigyázz rájuk, az jó dolog. De ha kirúgnak az
iskolából a verekedések miatt, akkor ezt kurvára nem tudod
csinálni.
Brandon pislogva nézte.
– Állj a lányok és a bántalmazóik közé! Mondd meg azoknak a
seggfejeknek, hogy álljanak le! Dokumentáld, amit látsz, és
mondj el mindent az igazgatóságnak! Hozd fel a témát a szülői
értekezleteken, az iskolatanács ülésein! De ha ezt a keresztes
hadjáratot az öklöddel vívod, semmi nem fog történni, csak az,
hogy kirúgnak, és akkor ki fog segíteni azoknak a lányoknak? De
ha ráveszel más fiúkat, hogy álljanak ki mellettük, ha követeled a
változást, méghozzá hangosan és minden egyes embertől, aki
képes lehet változást elérni, akkor talán tényleg eljutsz valahová.
Ez a módszer persze idegesítőbb – ismerte be, láthatóan ismét
meglepve a kölyköt. – Gyakran úgy fogod érezni, hogy nem jutsz
egyről a kettőre. Közel sem olyan kielégítő érzés, mint valakit
képen törölni. De ha azt akarod, hogy a változás tartós legyen,
akkor a nehezebb utat kell választanod, és le kell mondanod a
rövid távú örömökről.
– Most egy hét felfüggesztést kaptál. Ezt az időszakot velem
fogod tölteni. Elintézem, hogy bejárhass a stadionba
nyitvatartási időn kívül, hogy futhass a lépcsőn. Hogy levezesd
azt az energiát, amit az öklöddel akartál. A felfüggesztés után
heti két napot is velem töltesz. Abba kell hagynod a verekedést,
Brandon. Cserébe megmutatom neked, hogyan védheted meg az
embereket másképp. Megegyeztünk?
Brandon a nyomozó kinyújtott kezére meredt, és
elgondolkodott. Jól van.
– Mi van, ha visszaesek?
– Akkor visszaesel. Majd akkor foglalkozunk a kérdéssel. De
tudnom kell, hogy dolgozol rajta.
A kölyök megfogta a kezét, és határozottan megrázta.
– Megegyeztünk.
– Helyes. – Ian elindult a holmijuk felé. – És szabadulj meg a
cigitől, ami a tornazsákodban van! Tizenhat éves vagy, a kurva
életbe, és ráadásul sportolsz.
A kölyök éles hangon elégedetlenkedett a háta mögött.
Ian elvigyorodott.

39
Gyerünk, fiam! (spanyol)
 21

Kell egy-két perc, mire reggel felismerem az ébresztőt. Ez nem

az enyém, ami arra szolgál, hogy kizökkentsen az álomból, és
azonnal kiugrasszon az ágyból. Ez Bran ébresztője, egy
ismétlődő felvétel, amelyen Priya azt kántálja, hogy „ébredj,
ébredj, ébredj!”, minden egyes ismétléssel egyre hangosabban.
És mivel ez nem az én ébresztőm, és jó meleg meg kényelmes
itt az ágyban, visszabújok Branhez, és a fülemre húzom a
takaró szélét.
– Tudod – motyogja a hajamba, és a hangjától dübörög a
mellkasa alattam –, igazából neked kell felkelned kettőnk közül.
– Ühüm.
– Tegnap este sikerült bevásárolnom. Ha elkezdesz
készülődni, csinálok reggelit.
– Ühüm.
– És reggeli alatt három szalonnából álló burritót értek.
– Fent vagyok! – felelem, bár még mindig nem mozdultam
meg.
Bran nevet, és legurul az ágyról, maga után húzva engem, és
az ágy szélénél elkap, hogy segítsen talpra állni.
– Zuhanyozzunk le! – utasít. – Füstszagod van.
– Rendben.
 Miután megfürödtem meg felöltöztem – és lefényképeztem a
nappali padlóján heverő mídert, hogy később elküldhessem
majd a képet Shirának –, elindulok a konyhába. Bizarrul néz ki.
Minden szekrénynek – minden szekrénynek, nem csak
azoknak, amiket tönkretett – hiányzik az ajtaja, ami csak még
jobban felhívja a figyelmet arra, milyen kevés dolog van a
konyhájában.
– Mercedes és Cass pár perc múlva érkeznek – kiáltja felém a
tűzhely felé fordulva. – Mercedes meg akarja nézni, hogy van a
karod.
– Ha itt bent csináljuk, az nem fog zavarni? Vagy megint
bűntudatrohamod lesz?
Közönyös pillantást vet rám.
– Nem lesz semmi bajom.
Ha ő mondja.
Áthozom a virágokat a nappaliból, és elrendezgetem őket az
üres limonádékorsóba, töltök bele vizet, és beleszórom a kis
zacskó cukorkeveréket, ami a csokorhoz járt.
– Te most tényleg sütsz?
– Mondtam, hogy sütni fogok.
– Tudom, de a sajtos makarónit is megunod a felénél, és aztán
jön a katasztrófa. És most nézzenek oda: ott van előtted,
mennyi is… négy, öt edény? Nem is tudtam, hogy ilyen sok van
neked.
Grimaszolva a serpenyőbe nyúl a fakanállal, hogy
megkeverje a hagymát, a gombát meg a taco-fűszerkeveréket.
– Szettben volt.
 És valószínűleg házavató ajándékként kapta Jennytől meg
Marlene-től.
Cass és Mercedes a hátsó ajtón jönnek be, és elismerően
szimatolnak a levegőbe.
– Ez igen, Eliza! – jegyzi meg Cass.
– Neki hálálkodjatok!
Mindketten Branre néznek.
– Egy perc múlva mind éhesek lesztek.
Megköszörülöm a torkomat.
– Kivéve persze Elizát, aki nagylelkűen megosztja a
szalonnáját… a többiekkel.
– A bocsánatkérő szalonnát – tisztázza Cass. – A szalonna, amit
te vettél neki, és masnit kötöttél rá.
Miután ettünk, Cass és Bran elmosogat, Mercedes pedig
megnézi a karomat. Legalább már nem lüktet, és a hólyagok
kezdenek összezsugorodni. Amikor elindulunk kifelé, Bran újra
farmerben és a University of Miami feliratú pólóban van, hogy
mindenki lássa az irodában, nem dolgozni van ott.
Az irodában senki sem csinál nagy ügyet abból, hogy Eddison
jelen van, vagy hogy a húgának is köze van az ügyhöz. (Hiába a
titoktartási kötelezettség, az FBI-nál mindenki pletykál, így
természetesen már ezen az osztályon is mindenki tud
mindenről.) Páran kezet ráznak vele, mások megmarkolják a
vállát, de a legtöbb ügynök a hallgatással támogatja.
Beülünk a tárgyalóterembe. A napokban elkezdtem az egyik
itteni székre úgy tekinteni, hogy az az enyém, és a gondolattól
most kicsit megrémülök. Bran az asztalra teszi a fényképekkel
teli dobozt, majd leveszi a fedelét.
– Két eseményen készültek – mondja, majd kipakolja és
halmokba rendezi a fotókat. – Stanzi születésnapja nem egészen
két héttel Faith eltűnése előtt volt. A parkban tartottuk, a
szomszédságban, és mindenkit meghívtak rá. Plusz vannak
képek a halloweenről is.
Az asztalán lévő bekeretezett fotó is aznap készült. Mutáns
tini nindzsa hercegnő-balerina teknős.
Kezembe veszek pár képet, ami a zsúron készült. Amikor
Bran gyerek volt, a környéken túlnyomórészt Puerto Ricó-iak
éltek. A helyiek fele ma is latin-amerikai. Majdnem mindenki
ismerte egymást; a gyerekek nyugodtan kóborolhattak
csapatosan házról házra, és szívesen látták őket. Mindenki
összejött a bulikra, ételt és italt hozott, és segített utána
eltakarítani. Az a fajta környék, ahol az esküvőt és a
gyerekszületést ételadományokkal ünneplik, hogy az ifjú
párnak vagy az új szülőknek egy hónapig ne is kelljen főzni.
Az első képen négy lány látható, akik úgy ölelkeznek, ahogy
csak a gyerekek tudnak: nincs személyestérérzetük, és nem
tétovák. Az egyikük barna bőrével és sötét hajával jobban
hasonlít Branre, mint Faithre, és úgy tekeredik Faith köré, mint
egy becsípett koala. Egy kicsit sötétebb bőrű lány áll mögöttük,
és próbálja tartani őket, hogy ne essenek el; neki hatalmas,
göndör, fekete haja van, amit bolyhos lófarokban hord. A
negyedik lány olyan, mintha rázuhant volna a többiekre,
hosszú, vékony, vörös copfjai vannak, és millió szeplője.
– Aki kúszónövénnyé próbál válni, az Lissi – magyarázza
Bran, leginkább Cassnek. – Faith legjobb barátnője. Az egyetem
után hozzáment a legjobb barátom, Rafi öccséhez, Mannyhez. A
nászútjukon beléjük ment egy részeg sofőr, és Lissi deréktól
lefelé lebénult.
– Jézusom!
– Otthonról dolgozik, és rászokott arra, hogy mindennap
elkíséri a környékbeli gyerekeket az iskolába meg vissza. Olyan
közel laktunk az általános iskolához meg a gimihez is, hogy
nem kellett busszal mennünk. A répafej Amanda. Őt hívták A
Fehér Lánynak maguk között, habár Faith bőre ugyanolyan
világos volt, mint az övé. – Komor arcára egy halvány mosoly
ül ki. – A másik három mind úgy nőtt fel, hogy spanyolt és
angolt is hallott otthon, így aztán Amanda, puszta
makacsságból, megtanulta a nyelvet. Rémes akcentusa volt
eleinte, de nem adta fel.
– Ismerősen hangzik – motyogja Mercedes, és felém pillant.
Ismerős, a francokat! Mielőtt a csapatba kerültem, már
tudtam németül, héberül, olaszul, oroszul és arabul, erre itt el
kellett kezdenem spanyolul tanulni, hogy ne maradjak le.
– Dime cuántos idiomas hablas y después hablamos de
acentos 40 – vágok vissza.
– Határozottan ismerősen hangzik.
– Amanda családja Seattle-be költözött, amikor a lányok
gimibe kerültek – folytatja Bran felhúzott szemöldökkel, hogy
ellenőrizze, abbahagytuk-e a vitát. – De azért továbbra is
tartottuk a kapcsolatot.
– Te is tartod velük? – kérdezi Mercedes.
 – Én is. Továbbra is… – Nagyot nyel. – Továbbra is a
hermanójuk 41
maradtam. Az egyetemen és később az
akadémián az összes srác cukkolt, mert minden héten levelet
kaptam tőlük. Szerettek csillogó és élénk színekkel írni. Ez a
mai napig nem változott. Azt hiszem, manapság már
kifejezetten a levelek miatt veszik az ilyen tollakat.
– Néhány hónapja ő is vett egy csomag csillámos tollat, hogy
azzal írjon Amandának – közlöm a többiekkel.
– Csak neki?
– Beteg. Mellrákja van. De legalább hamar megtalálták. Ő meg
a felesége épp babát terveztek vállalni, ezért mindketten
elmentek egy teljes kivizsgálásra. Megtalálták a rákot, és a
kezelések jól haladnak. De még most is nehéz neki. Addig
mindig azzal a tollal írtam, ami a kezem ügyébe került.
– Feketével – mondjuk ki egyszerre Mercedesszel.
– …de arra gondoltam, hogy a csillámoktól majd vidámabb
lesz.
– És bevált?
– Imádja. Gyerekpszichológus és traumakutató, bár
mostanában az utóbbira nem sok ideje van. A munkahelyén
dobozokban tartja ezeket az idétlen tollakat, amiket a páciensei
használhatnak. Ő pedig itt Stanzi.
– Ez valaminek a rövidítése? – kérdezi Cass.
– A Constanze-nak, ahogy a Lissi is az Ivalisse rövidítése. Bár
csak az abueláik szólítják őket a teljes nevükön. Stanzi volt
felelős Faith egyetlen iskolai verekedéséért, bár ez teljesen
akaratán kívül történt.
 – Faith verekedett? – kérdezem. A dolog egyszerre nyűgöz le
és döbbent meg. – Azt hittem, ez a te specialitásod.
– Mi is azt hittük. Mamá annyira dühös volt rám, azt hitte,
biztos én tanítottam meg verekedni. Pedig csak dühös volt. A
mamáink együtt nőttek fel a szigeten, mármint Stanzié, Lissié,
Rafié és Mannyé. Stanzi papája fekete volt, és néhány gyerek az
iskolában csúfolta emiatt. Azt mondták, nem elég fekete a
fekete gyerekeknek, nem elég latin a latin gyerekeknek. Faith
annyira dühös lett ettől, hogy odament ahhoz a fiúhoz, aki
csúfolódott, és azt mondta neki, hogy Stanzi úgy tökéletes,
ahogy van, majd orrba nyomta.
Kitör belőlünk a nevetés, és még Bran is velünk együtt
kuncog.
– Stanzi most Orlandóban él. Rendezvényszervező a Disney-
nél, és gyakran szervez meglepetésprogramokat krónikusan
beteg gyerekeknek.
Vagyis mindhárom lány a gyerekek védelmének és
segítésének szenteli az életét. Ez sokat elmond róluk, de Faithről
is sokat elmond, hogy ezt váltotta ki belőlük.
Félreteszem a négyükről készült képet, külön rakom, de csak
azért, mert annyira jó érzés ránézni, aztán elkezdem átnézni a
többi képet a kupacból. Mellettem Bran átnézi a halloweeni
képeket Mercedesszel és Cass-szel. Kiderül, hogy a lányok mind
mutáns tini nindzsa hercegnő-balerina teknőcnek öltöztek.
Faith volt Raffaello, Lissi volt Donatello, Amanda pedig
Michelangelo. Stanzi lett volna Leonardo, de ő bárányhimlővel
otthon feküdt, miután szegény megfertőződött a saját
születésnapi buliján.
Ez nem egy olyan szülinapi buli volt, ahol a szülők otthagyták
a gyereket, és leléptek. A képeken a szülők is ott vannak, hogy
segítsenek, játsszanak, közvetítsenek, grillezzenek, vagy csak
ácsorogjanak a park szélén, és beszélgessenek. Egy klasszikus
baráti szomszédság volt. Mindenki mosolyog és nevet, vagy épp
ordít, ha egy gyerek valami hülyeséget és/vagy veszélyeset
csinál. De van valami… valami, ami… hű.
– Cass? – szakítom félbe a beszélgetésüket.
– Igen?
– Nézd már ezeket!
Furcsán néz rám, de elveszi a maréknyi képet, miközben én a
tabletemért nyúlok.
– Mit kellene… Ó!
– Ugye?
– Ó!
– Mi az? – kérdezi feszülten Bran.
Cass válla fölé hajolva Mercedes a homlokát ráncolva
nézegeti a fotókat, majd az egyik kép szélére mutat.
– Ki ez?
– Ez… – A homlokát ráncolva próbál visszaemlékezni. – Mr.
Davis? Mr. Davids? Azt hiszem, pár utcával arrébb lakott.
– Az övé itt bármelyik gyerek?
– Nem, minden családtagja meghalt.
– Hogyan?
– Nem tudom – feleli lassan, miközben hol ránk, hol a képre
néz. – Még azelőtt történt, hogy odaköltözött volna.
 Megpördítem a tabletemet, a pénteki képek egyike kitölti a
képernyőt.
– Most csak én látom a hasonlóságot?
Mindenki a képernyőn lévő férfit tanulmányozza.
– Nehéz megállapítani – mondja végül Cass. – Az a bulin
készült kép túl kicsi.
– Pénteken szórólapokat osztogatott. Ő volt az egyik
önkéntes. Útban az iskola felé megálltunk, és beszéltünk vele.
– Ő volt az, aki annyit idegeskedett – motyogja Bran. – Aki
összerezzent, amikor rád nézett.
Végignézem a buliról készült többi fotót, hátha találok köztük
olyat, amelyiken jobban látszik. És itt is van egy: egy grillsütő
mellett áll, és nézi, ahogy a gyerekek egymást lökdösik egy
fűszerekkel megpakolt piknikasztalnál. Szomorúnak tűnik,
mint egy basset hound, ami ugye akkor is szomorúnak tűnik,
ha tudjuk, hogy jókedve van. A szeme alakja miatt, ahogy a bőr
összezsugorodik alatta. Szépen fel van öltözve, nadrágot és egy
nyitott széldzsekit visel, alatta meg egy pólóinget. Világosbarna
haja is rendezett, gondosan megnyírva. Egyáltalán nem
szembetűnő jelenség.
– Sok képen Faitht nézi – mutat rá Mercedes, aki az általam
már végignézett fotókat vizsgálja épp. – Először azt hittem, hogy
a szülinapos lányt nézi, de nem, igazából Faitht. Nézzétek!
Stanzi a kép másik oldalán van, de ő Faith irányába néz.
– Mark Davies – jelenti be Cass. Nem láttam, mikor vette elő a
táblagépét, de a kezében tartja és a jegyzeteit nézi. – Azt hiszem,
pár órával utánad beszéltem vele. És nézd! – Felém fordítja a
táblagépét, hogy megmutassa a képet, amit aznap készített, és
igen, ő az a férfi, akire emlékszem. Persze megöregedett azóta,
és más körülmények között nem is tűnne fel a hasonlóság a
fotók között. A szeme viszont… A szeme azonnal felismerhető. –
Tavaly bérelt ki egy házat egy utcával lejjebb Mercerékétől.
Otthonról dolgozik, ezért nagyon sokat beszélgettünk vele,
hátha kiderül, hogy látott valamit.
– Mivel foglalkozik?
– Távoli technikai támogatás. Vasárnap délutánonként
korrepetál.
– Matekot – vág közbe Bran hirtelen. – Matekból korrepetálja
a gyerekeket. Manny is tanult nála, mert nehézségei voltak az
algebrával.
Gala és Yvonne besétál, mindketten kávéspoharakat
egyensúlyoznak a kezükben.
– Jó reggelt, csodálatos hölgyek, elmondanátok, mit tudtok
Mark Daviesről? – kérdezi Mercedes sietve.
Yvonne csak összevonja a szemöldökét, Gala viszont átadja a
poharakkal teli kartontálcát Mercedesnek, és leül a monitorok
mögé.
– Ugye tudod, hogy ez egy nagyon gyakori név?
– Egy utcával lejjebb bérel lakást, mint ahol Brooklynék
laknak.
Yvonne kiosztja az italokat. Bran pohárfedelén egy brownie
egyensúlyozik.
Cass a brownie-ra néz, majd vissza Yvonne-ra. A brownie-ra,
majd ismét Yvonne-ra.
 – Rossz hete van – veti oda hetykén.
– A Közlekedési Minisztérium nyilvántartása szerint
januárban költözött oda – mondja Gala. Zavartnak tűnik,
tekintete ide-oda röpköd a képernyőn, miközben átnézi az
információkat. – Egy Subaru Impreza forgalmi engedélyét
átíratta… ó! Madisonban, Wisconsin államban.
– A cím?
– Ötháznyira lakott Kendall Brauntól.
Cass befurakszik közém meg Mercedes közé, aztán kidugja a
fejét az ajtón.
– Watts! Nincs több proteinszelet, amit hozzád vághatnék!
– Látszik, hogy új vagy a csapatban, Kearney – szól vissza
Johnson. – Watts az, aki proteinszelettel szokott dobálózni. És a
mi feladatunk, hogy elkapjuk, mielőtt az arcunkba csapódna.
Watts, aki Vic és Ian mellett áll Vic irodája előtt, nem vesz
tudomást Johnsonról, egyenesen ránk néz.
– Épp hozzátok tartottam.
– Hát, akkor gyere, és hozd magaddal azt a kettőt is!
Watts szemöldöke szinte teljesen eltűnik a haja alatt, de
sietősre veszi a tempót.
Gala a székében mozgolódik.
Ahogy mindhárman megérkeznek, Mercedes visszafordul
Gala felé.
– Kezdheted!
– Mark Christopher Davies – szólal meg a lány azonnal. –
Hatvankilenc éves, nincs életben lévő közeli hozzátartozója. A
szülei még fiatalkorában meghaltak; néhány távolabbi
rokonnál lakott, hol itt, hol ott. Felvették egyetemre, de az első
félévben engedéllyel kimaradt, mert megnősült. Hét hónappal
később ott szerepel a neve egy kislány, Lisa születési
anyakönyvi kivonatában. Lisa halotti bizonyítványát körülbelül
tíz évvel később, október 30-án állították ki.
– A halál oka?
– Leukémia.
– Tudsz képet mutatni róla?
– Igen – feleli Gala azonnal. – Bekapcsolja valaki a monitort?
Bran már nyúl is, hogy bekapcsolja, mivel ő van hozzá a
legközelebb. A képernyőn egy fekete-fehér fotót látunk, ami
mintha egy újságból származna.
A kis Lisa Daviesnek hullámos, szőke haja és világos szeme
volt, a képen félénken mosolyog, néhány foga hiányzik. A vállát
kissé felhúzza, mintha nem igazán akarná, hogy lefotózzák, és a
tekintete sem a kamerába néz egyenesen, hanem egy kicsit
arrébb. Talán az egyik szülőre, aki a fotós mellett állt?
– Nyolcéves korában diagnosztizálták – folytatja Gala, és egy
újabb képet vetít ki nekünk. Ez egy beszkennelt újságcikk.
Városunk egyik lakójánál sajnos rákot diagnosztizáltak. A
legjobbakat kívánjuk Lisa Daviesnek a gyógyuláshoz!
– Ó, bassza meg! – Visszasüllyedek a székbe, és a képernyőt
bámulom.
– Eliza?
– Két év. Szent szar.
– Tessék?
 – Ó! – Mercedes a szája elé kapja a kezét. – Két év.
Megpróbálja helyettesíteni Lisát. Nyolcéves volt, amikor
megszületett a diagnózis, ezért egy nyolcéves kislányt keres, aki
hasonlít rá.
– Akkor miért nem neveli az új lányt egyszerűen Lisaként? –
kérdezi Yvonne. – Ha új lányt vesz magához…
– Mert elvesztette Lisát. Gala, Davies még mindig házas?
– Nem. A felesége, Laura, egy évvel Lisa halála után beadta a
válókeresetet. Egy évvel később mondták ki a válást. Néhány
évvel később újra férjhez ment, és… Nos, az alapján, amit
találtam, sokkal jobb élete lett. Még mindig együtt van a
férjével, több gyerekük van, és örökbe is fogadtak néhányat.
Több mint harminc éve él Észak-Karolinában.
Mercedes a pultnak dől, és átfutja a névlistákat, amiket az
aktákból írtam ki.
– Több listán is szerepel. Kendallén, Riley-én, Melissáén,
Joannáén…
Yvonne a monitorjaira bámul.
– Louisville-ből költözött Madisonba.
– Shelby Skirvin – olvassa fel a nevet Vic, a táblán lévő
fényképek sorát vizsgálva. – Mennyi ideig lakott ott?
– Két évig.
– Hol? – kérdezi Watts. – Madisonban vagy Louisville-ben?
– Mindkét helyen – válaszolja Yvonne. – 2016 januárjában
költözött Madisonba. Louisville-be pedig 2014 januárjában.
– A környéken mindenki tudta, hogy csak két évre marad ott
– szólal meg Ian. – Van néhány feljegyzésem erről. Azt mondta
az embereknek, hogy mivel elveszítette a családját, nem szeret
túl sokáig egy helyen maradni. Mindenki tudta róla, hogy pár
hónap múlva el fog költözni, így senki sem gyanakodott rá,
amikor elment. Mindenki tudta ezt róla attól kezdve, hogy új
helyre költözött.
– A mamák is beszéltek róla – teszi hozzá Bran, kissé
zsibbadtan. – Nagyon sajnálták őt.
– St. Paulból Louisville-be költözött – folytatja Gala.
– Riley Young.
Elképesztő, mennyivel gyorsabban lehet konkrét
információkat találni, ha van egy neved és egy
társadalombiztosítási számod. Kevesebb mint húsz perc alatt
teljesen be tudtuk azonosítani Mark Daviest, aki az adott
környéken lakott minden egyes alkalommal, amikor
valamelyik lányt elrabolták.
– Ez bőven elég a házkutatási parancshoz – jelentette be Vic. –
Le is tudjuk tartóztatni.
– Várjatok, menjünk vissza egy pillanatra! Sterling – néz rám
Watts –, magyarázd el nekem ezt a két évet! Mit csinál ezekkel a
lányokkal, amíg nála vannak?
– Csak találgatni tudok. Ők mind Lisa az ő számára. Abban a
pillanatban, ahogy képes elválasztani őket a korábbi
környezetüktől, elveszítik az identitásukat a szemében, és
Lisává válnak.
– De miért csak két év? Elvesztette Lisát, de aztán kaphatna
egy újat.
– Igen, de Lisa elvesztése olyan elsöprő traumát jelent
számára, hogy azóta az egész élete e körül forog. Lisa elvesztése
megkerülhetetlen. Két év leukémiás kezelés? Mikor is, a
hetvenes évek közepén? Végignézte, ahogy a lánya a gyógyulás
reményében a poklok poklát járja meg, és végül mégis
elvesztette. Az újrakezdés reményét akarja. Azt, hogy a lánya
meggyógyuljon, és hosszú, boldog élete legyen. De a trauma a
csontjaiba ivódott. Nem tudja elkerülni.
– De a lányok egészségesek voltak. Nem lehet leukémiássá
tenni őket.
– Nem, de tüneteket adhatott nekik. Lehet, hogy
megbetegítette őket. – Bran felé nyújtom a kezem. A lábára
húzza a kezemet, és ráhelyezi a kezét. Azt hiszem, fél attól,
hogy ismét fájdalmat okoz nekem, ezért nem szorítja meg. –
Megbetegíti őket, és két év alatt a lányok egyre rosszabbul
lesznek.
– Végül aztán belehalnak – suttogja Mercedes. – Ó, las
pobrecitas 42!
– Erin még élt – szólal meg Bran fojtott hangon. – Erin élt, egy
kőhajításnyira volt a házunktól majdnem két éven át, és senki…
– Senki sem tudta, hogy ott van – fejezi be Ian komoran. Ma
délelőtt napszemüveget visel, és elfog az aggodalom, hogy ez a
nagy stressz talán most túl sok neki.
– Bran…. – Habozok, mire ő rám néz. – Beszéltél tegnap a
szüleiddel?
Megrázza a fejét, az ajkát annyira összepréseli, hogy
elfehéredik.
– Figyelmeztetned kellene őket. Ez nem lesz könnyű, nagyon
nem.
Vic Bran vállára teszi a kezét, szilárdan és kedvesen.
– Használhatod az irodámat. Amikor készen állsz. Annyi ideig
maradhatsz, amennyi kell. Mi pedig készítsük elő a házkutatási
engedélyt!
– Mennyit kérhetünk? – Mercedes megérinti a nyakában lógó
vékony ezüstkeresztet. Ez a gesztus éppolyan megnyugtató
számára, mint nekem az, ha az ujjaimat a Dávid-csillaghoz
dörzsölöm.
– Brooklyn valószínűleg ott van a házban – mutatok rá. – Ha
máshol tartaná bezárva, nem tudott volna feltűnés nélkül
ránézni, főleg, hogy otthonról dolgozik. De azért kérjünk
engedélyt ahhoz is, hogy az udvart átnézhessük!
– Az udvart?
– Kendall – felelem halkan. – Ha a lányok holttestét a házban
hagyta volna, akkor az felháborodást keltett volna a
szomszédok körében. Mostanra már elkapták volna. Lehet,
hogy máshová viszi őket, de azért érdemes lenne megnézni az
általa bérelt ingatlanok kertjét is. – Bran láthatóan egyre
rosszabbul van, de a többiek bólintanak. Nem akarunk
érzéketlenek lenni, de ez van, amikor arra képeznek ki, hogy
tedd félre a szörnyűségeket, és majd később foglalkozz az
érzelmi következményekkel. – Úgyhogy készítsük elő a
házkutatási engedélyeket a korábbi albérleteihez is! Nincs
értelme benyújtani őket, amíg nem tudjuk meg, hogy mit
csinált a… a holttestekkel, de jobb, ha fel vagyunk készülve
előre.
 – Sterling, szeretném, ha velünk lennél, amikor elkapjuk.
– Tessék? – Wattsra pillantok.
– Azt akarom, hogy összerezzenjen. Azt akarom, hogy amikor
kinyitja az ajtót, és meglát téged, összezavarodjon.
Ránézek a táblára, ahol az eltűnt lányok fotói sorakoznak.
Kitehetnénk oda az én nyolcéves koromban készült fotómat is,
teljesen beleolvadna a társaságukba.
– Látott már engem. – Kötelességemnek érzem, hogy ezt
megemlítsem. – Lehet, hogy másodszorra nem fog meglepődni.
– Ez igaz. De Brooklyn úgy néz ki, mint az anyja. Ez
megnyugtató lehet, amíg az anyját el nem tudjuk vinni hozzá.
Hirtelen az, ami a nyomozás során mindvégig akadályt
jelentett, most segítségünkre lehet.
Bran megszorítja a kezem, és érzem, hogy az egész teste
remeg. Egy képet bámul, amin a húga a barátaival játszik, Mark
Davies pedig szomorú szemmel figyeli őket a háttérből.

40
Áruld el, hány nyelven beszélsz, és utána beszéljünk az akcentusokról! (spanyol)
41
testvérük (spanyol)
42
szegény lányok (spanyol)
 22

A tárgyalótermet és az irodánkat visszafogott, zsibongó

nyüzsgés tölti ki, mindenki nekiáll dolgozni. Minden egyes
lakcímhez, ahol Mark Davies korábban élt, külön végzésre van
szükség, és mindegyikhez kell bírói jóváhagyás is, és sokkal
gyorsabban tudunk haladni, ha rá tudunk venni egy szövetségi
bírót, hogy írja alá az összeset. A richmondi rendőrségnek sem
szólhatunk még, mert a helyi rendőrök néha a legjobb szándék
ellenére is képesek teljesen elszúrni egy FBI-akciót azzal, hogy
nélkülünk jelennek meg a helyszínen. Ha erre kerülne sor,
akkor elkapnák Daviest, és talán megmentenék Brooklynt is, de
a kihallgatás során nem tartanák szem előtt a teljes láncolatot,
és a letartóztatási parancsuk nem tartalmazna minden
információt.
– Sterling!
Kihúzom magam a székben, és megpördülök. Wattsot látom a
tárgyalóterem ajtajában.
– Igen?
– Van nálad hajsütővas?
– Nincs…
Grimaszol egyet, majd kidugja a fejét az irodában ülők felé.
– Van bárkinél hajsütővas, amit Sterling használhatna?
 Valaki igennel válaszol.
– Watts?
– Az összes lánynak hullámos volt a haja – magyarázza
higgadtan. – Beleértve Lisát is. Ha már kirántjuk alóla a talajt,
csináljuk rendesen! Aranyosan és kedvesen, Sterling. Hullámos
hajjal.
– Vettem.
Bran Vic irodájában van, az ajtót magára zárta. Ian is ott van
vele. Nem tudom, arra készül-e, hogy felhívja a szüleit, vagy
már túl van rajta, és épp próbálja összeszedni magát. Vagy talán
még nem jutott el eddig, csak Iannel beszélget. Amíg ki nem
nyitja az ajtót, nem fogok rákérdezni.
– Priya már úton van – közli Mercedes, miközben előveszem
az íróasztalom alól a terepen használatos táskámat. – Hoz
neked egy blúzt meg egy pulóvert, amiben még cukibbnak
nézel majd ki.
– De azért jó lenne, ha úgy néznék ki, mint egy ügynök.
– Úgy is fogsz; Priya Dern ügynökről mintázza a külsődet. –
Átnyújt nekem egy hajsütőt, amit fogalmam sincs, kitől
kaptam.
Megigazítom a vállamon a pántot, hogy a táska súlya ne
húzzon egyik irányba se, majd az egyik oldalzsebbe dugom a
készüléket.
– Mikor találkozott egyáltalán a sárkányok anyjával?
– Három évvel ezelőtt a visszahelyezési partimon.
– Értem. Mondta, hogy milyen színű a felső?
– Gala három képet talált Lisáról, és a kislány mindegyiken
rózsaszínt visel.
Oké, simán ki tudom úgy festeni magam, hogy az arcom
passzoljon a rózsaszínhez. Amint a mosdóba érek, ledobom a
táskát a pultra, és előkeresem a tartalék ecsetemet, a klipszeket
meg a sminktáskámat. Furcsa érzés teljesen lemosni az
arcomat, és rögtön utána újrakenni, de az „aranyos és kedves”
egészen másként néz ki, mint a „komoly és profi”. Kihívást
jelent, hogy az ember jól kombinálja ezt a kettőt.
Szerencsére nem fontos, hogy a hullámos fürtök tökéletesek
legyenek. Elég, ha természetesek. Nem számít, mennyire
egyenletes, rendezett, és hogy gondosan meg van-e rázogatva.
Életemben nem göndörítettem még be ilyen gyorsan a hajam.
Amikor visszatérek az irodába, látom, hogy Priya ott áll a
gallérjára tűzött FBI látogatói jelvénnyel, és tágra nyílt szemmel
figyeli az eseményeket.
– Ezek a saját cuccaid – mondja, és átnyújt egy nagy Sephora-
táskát. – Nem voltam benne biztos, hogy pontosan mire lesz
szükséged, szóval összeszedtem mindent, amiről úgy
gondoltam, hogy kellhet.
Átnézem a blúzokat.
– Tökéletes. Köszönöm.
– Sok szerencsét! – Még vet egy pillantást Vic ablakára, valaki
biztos szólt neki, hogy Bran ott van. Aztán egyszerűen eltűnik.
Kiveszem az egyik erdeigyümölcs-színű blúzt, ami inkább
sötétpink, mint lila, és egy háromnegyedes ujjú kardigánt
választok mellé, ami világos rózsaszín, akár egy szegfű. A blúz
ujja hosszabb, mint a pulóveré, de úgy hajtom vissza, hogy ezt
egyrészt elrejtsem, másrészt, hogy a kötésem ellenére valahogy
divatosan nézzen ki. A hajsütővasat az íróasztalomon hagyom,
hogy elvigye, akié.
Ian most Eddison asztalánál ül, és csendben figyeli az
eseményeket. Ő nem olyan tágra nyílt szemmel nézelődik, mint
Priya. Látott már teljes körű műveleteket, bár inkább
egyenruhában, mint öltönyben.
Odasétálok, és az íróasztal szélének támaszkodom.
– Jól vagy?
– Annyi mindent kérdezhettél volna, Eliza, de erre sajnos
nem tudok válaszolni.
– Értem, miről beszélsz.
A kötés szélét nézi a kezemen, és felsóhajt.
– Hogy van a karod?
– Már jobban.
– Nagyon régen nem láttam ezt a fiút ennyire maga alatt.
– Akkor mit csináltál vele?
– Elvittem a stadionba, és azt mondtam neki, hogy
rohangáljon a lépcsőn fel-alá, órákon keresztül.
Akaratlanul is elvigyorodom. Ez magyarázatot ad arra, miért
szeret Bran a mai napig stadionokban futni.
– Tegnap mit csináltál?
– Rá akartam venni, hogy keressen nekem egy stadiont, de
úgy tűnik, már nem futhat.
– Nem, az orvosa nagyon lecseszte, amikor megpróbálta
folytatni. A három évvel ezelőtti lövéstől van a térde körül
némi maradandó sérülés.
 – Ezért rávettem, hogy fusson köröket a harctéri ösvényeken.
Hűha! Futottam már a régi polgárháborús helyszín
ösvényein Brannel és Mercedesszel. Ott egy kör is nagyon
megterhelő. De több?
– Ne hagyd, hogy megússza, Eliza! Mindketten tudjuk, hogy
nem szándékosan csinálta. A tettet megbocsáthatod, de azért ne
tagadd, hogy vannak következmények!
– Próbálom, Ian, tényleg. Esküszöm.
– Jól van.
– Az első kérelmeket jóváhagyták! – kiáltja oda felénk Watts.
Mindenki azonnal elhallgat, kivéve egy embert, aki a központi
kerületi halottkémi hivatallal beszél épp telefonon; ő
bocsánatkérően és szégyenlős arccal feltartja a karját.
– Ramirez, Kearney, Sterling, menjünk!
Vic oldalról Wattsra pillant. Neki is a terepen kellene lennie,
legalábbis most biztosan. Még külön engedélyt is kért rá
előzetesen.
– Sajnálom, Vic – mondja neki Watts, akin egyáltalán nem
látszik, hogy sajnálná. – De amint megtaláljuk Brooklynt, vagy
Davies jelzi, hogy a lányok máshol vannak eltemetve, rá kell
repülnünk a többi házkutatási engedélyre, hadakozni kell a
helyi rendőrségekkel, hogy kimehessünk, és megtaláljuk őket.
És közben gondoskodni kellene arról, hogy ez az egész ne
tudódjon ki. Neked pedig megvan ehhez a kiállásod és a
tapasztalatod is.
Vic elgondolkodik ezen, majd bólint, elismerve, hogy érti,
miről van szó, még ha nem is tűnik boldognak tőle.
 – Nézd a jó oldalát, Vic! Yvonne már előkészített minden
információt. Induljunk!
– A kocsiknál találkozunk – vetem oda Ramireznek, és
odanyújtom neki a tabletemet.
Felnéz Vic irodájára, aminek ajtaja továbbra is zárva van, és
puszit nyom az arcomra.
A redőny le van húzva, ezért halkan bekopogok az ajtón,
hátha Bran még mindig telefonál.
– Eliza vagyok.
Az ajtó kinyílik, és elém tárul a hórihorgas Bran.
– Még nem hívtam fel őket – árulja el, a hangja száraz és
feszült.
– Éppen indulni készülünk.
Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy mindenki lát most
bennünket a felbolydult irodában, Bran egy csókot nyom a
halántékomra.
– Találd meg azt a lányt, Eliza! Hadd legyen annak a családnak
szebb élete!
Beszívom az illatát, az ajkam az állkapcsához ér, és bólintok.
Én Wattsszal közös kocsiban utazom, a csapat többi tagja egy
másik terepjáróba pattan be. Gala telefonál, Watts pedig a kocsi
Bluetoothán fogadja a hívását, a kezdő elemzőnk hangja kissé
gépies a hangszóró torzítása miatt.
– Daviest nagyjából negyven évvel ezelőtt letartóztatták
nyilvános helyen elkövetett rendbontásért, de nem emeltek
vádat ellene. A jelentésből úgy tűnik, hogy egy bárban kissé
magába roskadt, amikor a feleségétől megkapta a válási
papírokat. Nem történt anyagi kár, senki sem sérült meg, de a
bár vezetője kihívta a rendőrséget, mert Davies nem hagyta
abba az üvöltést.
– Üvöltést? – ismételte meg Kearney.
– Nem lehet, hogy magából kikelve sírt? A jelentés szerint
súlyos érzelmi stressz alatt állt. Egy éjszakára bent tartották,
majd elengedték, miután megnyugodott. Ettől eltekintve csak
néhány parkolási bírsága volt itt-ott, meg egy gyorshajtás négy
évvel ezelőtt.
– Mit tudsz mondani Lisáról?
– Engedélyt kértünk arra is, hogy szeretnénk hozzáférni az
orvosi kartonjához, és a St. Jude szívesen állt rendelkezésünkre.
A leleteken kívül átnézték az eredeti aktáját, és megküldték a
nem orvosi információkat is. Abban az időben kérdőíveket
töltettek ki a gyerekekkel, hogy az egészségügyi személyzet és a
többi gyerek jobban megismerhesse az újakat. Lisa azt írta
magáról, hogy jó matematikából és természettudományokból,
és ha nagy lesz, a NASA-nál szeretne dolgozni. Ő akart lenni az
első balerina a Holdon.
Micsoda álmai vannak a gyerekeknek, ez olyan szép!
– A pszichológus feljegyzései szerint Lisa többnyire
nyugodtan állt a kezelésekhez és a prognózishoz. Időnként
voltak kirohanásai, amikor elege lett, de többnyire nyugodt és
derűs volt. A szülei mindig is pokoli sokat dolgoztak, hogy
fizetni tudják a számlákat, és hogy venni tudjanak neki pár szép
dolgot, így hozzászokott ahhoz, hogy csendben elszórakoztassa
magát. Szerette a rózsaszínt és a sárgát, de a zöldet nem. A
kérdésre, hogy milyen zenét szeret, azt felelte, hogy az ír zenét,
amire szteppelni szoktak.
– Aranyos kislány lehetett – motyogja Watts.
– A feljegyzések szerint sosem került sor igazán jelentős vagy
hirtelen hanyatlásra. A betegsége során egyenletesen produkált
tüneteket, amit a kezelések lassítottak, de visszafordítani nem
tudtak.
Megköszörülöm a torkomat.
– Gala, le tudnád írni, mik voltak a legerősebb tünetei, és el
tudnád küldeni az infót a Mercerékhez legközelebbi richmondi
kórháznak?
A vezetőülésből Watts kíváncsi pillantást vet rám.
– Sterling?
– Lehet, hogy nem tart még ott, de azért esélyes, hogy már
megbetegítette.
– Hogy megfékezze? – kérdezi Kearney.
– Nem, hogy újjáteremtse Lisát.
– Értem – feleli émelyegve.
– Nem tudja leukémiássá tenni őket, és nem viheti őket
kórházba, hogy kezeljék őket a nem létező betegségeikkel,
akkor sem, ha tüneteket képes kiváltani bennük. Ezt csak
otthon lehet csinálni. De Kendall aneurizmája felborította az
időbeosztását. Már egy év után elveszítette, nem telt le a két év.
– Szóval vagy változtatott a tervein, és újrakezdte
Brooklynnal az egész folyamatot, vagy nagyon gyorsan nagyon
le akarta rontani az állapotát, hogy ott folytathassa vele, ahol
Kendall-lal abbahagyta – magyarázza Ramirez.
 Bólintok.
– Én az utóbbira tippelek. Részben azért nem kapták el eddig,
mert az emberrablás után pár hónappal mindig elhagyta a
várost, méghozzá úgy, ahogy arra mindenki fel is volt készülve
attól kezdve, hogy az új városba költözött. És biztosan előáll
valamilyen magyarázattal akkor is, ha valaki meglátta volna
nála a beteg kislányt. A mintája biztonságot jelentett számára,
szóval meg kell próbálnia ragaszkodni hozzá.
– Tehát a kórháznak tisztában kell lennie azzal, hogy mik
ezek a tünetek, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban
segíteni tudjanak Brooklynon – fejezi be Watts. – Gala, sikerült
már hozzáférni Davies pénzügyeihez?
– Igen, de nem látszik semmi különös – válaszolja az elemző.
– A bankszámláján nem szerepelnek orvosi felszereléseket
árusító boltok vagy ilyesmi, és nincsenek bejelentett lopások
sem a helyi kórházakból vagy klinikákról, ahol megfordult.
– Értem. De valószínűleg gyakran vásárolt
barkácsáruházakban. Talán kertészeti központokban is.
– Igen… Honnan tudod ezt, Sterling?
– Műtrágya, ipari erősségű tisztítószerek, lakkok, rovarirtók,
patkánymérgek, ezeket mind beszerezheti ott az ember
anélkül, hogy furcsán néznének rá, különösen, ha a környéken
tudják rólad, hogy szeretsz kertészkedni, és gyakran segítesz a
szomszédoknak. Attól függően, mennyire fontos neki, hogy a
kezelés ugyanúgy nézzen ki, mint Lisa esetében, házilag is
összetákolhatja az infúziós csöveket. Két évre elosztva a
mérgezés lassú és fokozatos, így sosem kell egyszerre annyit
vásárolnia, hogy gyanút keltsen vele.
– Izé… Feltétel, hogy rémisztő és csavaros észjárása legyen az
embernek ahhoz, hogy az FBI-nál sikereket érjen el, vagy ez
csak egy plusz, ami segít? – kérdezi Gala.
Akaratlanul is nevetgélni kezdünk ezen.
– Az A-ban és a B-ben is van egy kis igazság – felelem. – Meg
sok múlik a kiképzésen is.
– Csak használnod kell az agyad, padawan – szól közbe
Yvonne, aki Quanticóból csatlakozik a beszélgetéshez. – Jobb,
ha erre készülsz!
– A „jobb, ha erre készülsz” nem hangzik túl biztatóan.
Watts a fejét rázza.
– Szerezzetek még segítséget, ha kell, hölgyek, és miközben
előkészítitek az elfogatóparancsokat, próbáljátok kideríteni,
hogy a korábbi lakhelyei még állnak-e! Annak is nézzetek
utána, hogy ezeken a címeken nem került-e elő az évek során
bárkinek a holtteste, amit nem tudtak azonosítani!
Egy óra múlva már Richmondba is érünk, mert Watts bőven
a megengedett sebességhatár felett halad. A városba érve
azonban lelassít, és Mercedes ekkor hívja csak fel a nappali
műszak kapitányát, hogy tudassa vele, mi fog történni. A
kapitány ígéretet tesz, hogy ő maga is kimegy a helyszínre
néhány rendőrrel és a kutyáikkal, hogy ne keltsünk nagy
feltűnést.
A szívem hevesen kalapál, ahogy elhaladunk az iskola
mellett, és behajtunk a környékre. Szerda van, és a hétvégi
pánik ellenére az élet nem állt meg. A gyerekek újra járnak
iskolába, a felnőttek pedig visszamentek dolgozni, a Mercer és
valószínűleg a Copernik család kivételével. Valamelyik szülő
talán épp otthon van Rebeccával, aki valószínűleg még mindig
beteg. Az első napok őrült rohanása elhalványult a számlák és
az időbeosztás árnyékában.
Utálom, de ez a valóság. És mi is ezt csináljuk. Az első néhány
napban mindent beleadunk, csak-a-gyengék-alszanak
üzemmódban dolgozunk, mert ekkor van rá legjobb esélyünk,
hogy megtaláljuk az eltűnt gyereket. De amint ez az időszak
letelik, amint az ügyből strapamentes ügy lesz, ahogy Vic
nevezi őket, pihennünk kell. Egy kis időre ki kell vonnunk
magunkat a forgalomból, mert nem fogunk találni senkit és
semmit, ha egy összeomlás után kórházba kerülünk. A józan
ész háborúzik a kényszerrel, és a végén bűntudatunk támad,
amiért vigyázunk magunkra.
Burnside ügynök néhány házzal lejjebb parkol le a másik
hivatali autóval, a K-9-es egység járművével szemben.
A kapitány autója pár házzal még lejjebb, Davies házának
túloldalán áll. Semmi nincs, ami riadalmat keltene; semmi, ami
csapdára utalna.
Watts leparkol a ház előtt, a felhajtót üresen hagyva. Davies
Imprezája bizonyára a garázsban van.
Idegesen felborzolom a hajam, és ellenőrzöm a sminkemet.
Kedves, csinos és törékeny lány benyomását keltem, pont ezt
akarom elkerülni azóta, hogy csatlakoztam az FBI-hoz.
– Érd el, hogy behívjon minket a házba! – utasít Watts. –
Sokkal könnyebb lesz, ha magától beenged minket. Maradj
cuki, nyitott, figyelj a testbeszédedre! Legyél tisztelettudó!
Árultál valaha sütit a cserkészlányokkal?
– Éveken át – válaszolom, és eszembe jut, hogy Shira apja
mindenhová elkísért bennünket, hogy biztonságban legyünk.
– Gondolj erre, de egy kicsit vegyél vissza belőle! Nem akarsz
eladni neki semmit, csak azt a benyomást akarod kelteni, hogy
valami elviselhetetlen cukiságnak nyitott ajtót. És ha már
egyszer kinyitotta azt az ajtót, ne hagyd, hogy becsukja!
Ramirez melletted lesz. Én a garázs mellett leszek Scott
kapitánnyal.
– Ramireznek jut a legjobb megint – sóhajtja Kearney.
– A fickónak nem kell majd lefelé néznie, hogy meglássa
Ramirezt – feleli Watts vigyorogva.
Kearney felszisszen, de nem vág vissza.
Lassan veszek egy mély lélegzetet, aztán még egyet. És még
egyet, hogy szerencsét hozzon.
– Na, kezdjük!
 23

Ramirez néhány méterre áll tőlem, amikor becsengetek. Nem

azt mondom, hogy elbújva, de nem is áll úgy, hogy látszódjon,
ha Davies kiles a kémlelőnyíláson. Néhány perc elteltével
négyszer határozottan bekopogok, és a biztonság kedvéért
ismét csengetek. A másik kezemben ott az FBI-igazolványom,
tokban. Általában a felső zsebemben tartom, hogy bármikor
könnyen elő tudjam kapni és be tudjam mutatni, de ezúttal
lenn tartom, a csípőm magasságában, mert arra készültem,
hogy szerényen felemelem majd onnan, és úgy nyitom ki
előtte. Elképesztő, hogy egy ilyen apró részlet hogyan képes
megváltoztatni egy találkozás hangnemét.
Újabb percek telnek el, mire Davies az ajtóhoz ér.
Információink szerint már közel hetvenéves, egykor
világosbarna haja többnyire őszül. Szomorú, kék szeme
ugyanolyan, mint a Stanzi születésnapi partiján készült
képeken. Egyszerű öltözéket visel, egy barna nadrágot betűrt,
kék kockás inggel. Cipő helyett házipapucs van a lábán.
Ahogy meglát, megrémül – ismét –, de én rámosolygok,
észben tartva a találkozónk kulcsszavait: aranyos, kedves,
nyitott.
– Mark Davies? A nevem Eliza Sterling, és az FBI-tól jöttem.
Segítünk a rendőrségnek Brooklyn Mercer felkutatásában.
– Igen – mondja, a hangja halk és szerény. Higgadt. –
Emlékszem magára. Beszéltünk, amikor a szórólapokat
osztogattam. Szörnyű, ami történt.
– Mr. Davies, bejöhetünk? Tudom, hogy már kihallgattuk, de
az új információk ismeretében most mindenkit megkeresünk
újra. Remélem, megbocsátja a kellemetlenséget. Azért, hogy
segítsen megtalálni azt az édes kislányt.
– Sajnálom, jelenleg nem igazán vagyok olyan állapotban,
hogy vendégeket fogadjak. – Zavartan a papucsára mutat.
– Semmi baj, Mr. Davies. Mi aztán nem fogjuk elítélni azért,
hogy mit visel a saját otthonában!
Egy rövid ideig engem bámul, és ahogy a tekintete
kereszttüzében áthelyezem a súlyomat egyik lábamról a
másikra, néhány fürtöm a vállamra hullik. Figyeli, ahogy
megmozdulnak, és a tekintete a távolba réved, talán a
negyvennégy évvel ezelőtti messzeségbe.
– Természetesen – mondja végül. – Kérem, jöjjön be! Mégsem
maradhat kinn ebben a hidegben. Miért nincs magán kabát?
Meg fog fázni!
Ramireznek sikerül beosonnia közvetlenül mögöttem
anélkül, hogy úgy tűnne, mintha lopakodna vagy erőszakkal
próbálna bejutni, és nekitámaszkodik az ajtókeretnek, hogy
Davies ne tudja becsukni az ajtót.
– Ramirez ügynök vagyok, Mr. Davies. A hétvégén
találkoztunk.
– Igen, igen, hát persze. Bár nem hiszem, hogy sokat
beszéltünk volna.
– Nem, én leginkább Frankkel és Alice Mercerrel voltam.
Nagyon maguk alatt vannak a lányuk elvesztése miatt.
A férfi részvétből lehunyja a szemét.
Ekkor jelenik meg Watts és Scott kapitány a sarkon. Ramirez
diszkréten átáll az ajtó túloldalára, hogy ne engedje becsukódni.
Megkerülöm Mr. Daviest, hogy a háta mögött legyek, és a
biztonság kedvéért meglazítom a pisztolyomat a tokban. Az
aranyos és kedves nem zárja ki azt, hogy fegyver legyen nálam.
– Mark Davies – szólítja meg Watts.
A férfi szeme kikerekedik, és zavartan bámul az ügynökre.
Úgy tűnik, nem vette észre, hogy Ramirez és én elmozdultunk a
helyünkről.
– Watts ügynök vagyok az FBI-tól, ő pedig Scott százados a
richmondi rendőrségtől. Ezennel letartóztatom önt Brooklyn
Mercer elrablása, valamint tizenhat másik lány elrablása és
meggyilkolása miatt. A nevük ott szerepel az
elfogatóparancsban.
– M-mi? Tessék?
Egy mentőautó száguld végig az utcán, hogy leparkoljon a
kocsifelhajtón. Valószínűleg egy másik utcában várakozott
eddig, hogy ne legyen szem előtt.
– Jogában áll hallgatni – folytatja Watts. – Bármi, amit mond,
felhasználható ön ellen a bíróságon.
Davies hátrál egy lépést, és megbotlik a saját papucsában. Egy
gyors mozdulattal megfordul, háttal Wattsnak, és szembefordul
velem. Remeg, megtántorodik, és halkan azt nyögi:
 – Ne… ez valami tévedés! Sajnálom, de erre most nincs időm.
A lányom… a lányom beteg, és szüksége van rám.
Scott kapitány kinyújtja a kezét, hogy a bilincs első perecét
Davies egyik csuklójára csatolja. Vigyáz, hogy ne állítsa túl
szorosra, és láthatóan igyekszik türtőztetni magát – meg
visszafogni a dühét –, miközben óvatosan hátrarántja Davies
másik karját a második bilincshez. Watts bólint, és tovább
sorolja a férfi jogait, miközben Scott kapitány megfordítja és
kivezeti a házból. Majd Watts, szinte öntudatlanul, odahajít
nekem egy plüsskutyát.
Két mentős fut fel a házhoz, egy hordágyat fognak közre.
– Hol van? – kérdezi rögtön az idősebbik.
– Még nem tudjuk biztosan. Most jutottunk csak be, de
elkezdjük keresni.
– Akarják, hogy itt várjunk?
– Igen, kérem – válaszolja Ramirez. – Higgye el, kiabálni
fogunk!
A ház kétszintes, a nappali a földszinten, a hálószobák fölötte.
Lenn egy rövid folyosó vezet a konyhába és az étkezőbe az
egyik oldalon, a másik oldalon egy lépcső van, meg a
fürdőszoba.
– Én felmegyek az emeletre – jelenti be Ramirez, és már indul
is felfelé.
Végigpillantok a földszinti szobákon. Ez egy bérlemény, tehát
Davies nem sok változtatást eszközölhetett. Nincsenek titkos
szobák, rejtett ajtók. A folyosón végighúzom az ujjam egy
ruhásszekrényen, ami valahogy furcsa távolságban van az
ajtótól, és kinyitom. Igen, ez egy ruhásszekrény. De a következő
ajtó, amit a lépcső alatti falba építettek, egy sötét lépcsőházba
nyílik. Felkapcsolom a lámpát az ajtó mellett, és az egyetlen,
lengő izzó több árnyékot vet a meredek lépcsőfokokra, mint
fényt.
Lecsúsztatom az övemről az elemlámpát, és óvatosan
leereszkedem. Valójában elő kellene vennem a fegyveremet, de
semmi jel nem utal arra, hogy Davies valaha is együtt dolgozott
volna egy társsal, és ha Brooklyn odalent van, nem akarom,
hogy amikor először meglát, fegyver legyen a kezemben.
A lépcső alján a padlótól a mennyezetig minden felületet
vastag szövetből készült válaszfalak borítanak, kivéve a
mosókonyhába vezető keskeny utat. A gimnáziumban a
zenekari és kórustermek voltak így berendezve, hogy a falak
elnyeljék a hangot, és a többi osztályteremben ne hülyüljenek
meg a ricsajtól. A fal közepe táján egy vékony fénycsíkot veszek
észre.
– Brooklyn? – kérdezem óvatosan. – Brooklyn, itt vagy lent?
Fojtott szipogást hallok, majd egy remegő „helló”-t.
Visszacsíptetem az övemre a zseblámpát, a résbe dugom a
kezem, és széthúzom a paneleket. Újabb szövetrészek
sorakoznak a benti falakon, hogy teljesen hangszigeteljék a
rejtekhelyet. Az elválasztófalak belsejére valaki képeket és
posztereket tűzött. Még függöny is van az egyik ablakkeret
körül, aminek keskeny keresztgerendái mögött egy galaxist
ábrázoló poszter kapott helyet. Látok egy világos rózsaszín
játékládát is, ami tele van plüssállatokkal, és egy gyerekasztalt,
aminek hátsó szélén zsírkrétás és filctollas dobozok
sorakoznak, valamint egy fehér komódot rózsaszín fiókokkal.
És ott, a rózsaszín-sárga ágyon egy tágra nyílt szemű, sápadt
Brooklyn Mercer reszket a félelemtől. A közeli vödörnek
kellemetlen hányásszaga van, de a házi készítésű infúziós
állvány minden csöve száraz, és vékony kampókon lóg.
– Brooklyn. – Teszek egy lépést előre, leülök az ágy szélére, és
lassan a kislány nyirkos homlokára teszem a kezem. – Ó,
Brooklyn, édes szívem, már nagyon kerestünk téged. Annyira
örülök, hogy megtaláltunk!
A lány sírni kezd, és látom, hogy zavarja a ráterített takarók
súlya. Kitakarom, mire hirtelen a nyakamba csimpaszkodik, és
zokogni kezd. Szorosan magamhoz ölelem, és gyengéden
ringatom jobbra-balra.
– Szólnom kell a többieknek, hogy itt vagy lent – mondom
neki néhány perc elteltével. – Csak egy pillanatra húzódom el,
hogy ne üvöltsek a füledbe, oké?
Miután bólint, hátradőlök, és egyik kezemmel eltakarom a
szabadon hagyott fülét.
– Itt, lenn! – kiáltom. – Itt van lent! Lent van a pincében!
Lépések dübörögnek a lépcsőn, Brooklyn megfeszül, és
erősen a karomba kapaszkodik.
A bekötözött karomba. Nyelek egyet, mert fáj, ahogy a
felszakadó hólyagokba markol.
– Semmi baj – motyogom. – Azért jönnek, hogy segítsenek.
Semmi baj, Brooklyn, elvittük őt. Nem tarthat itt tovább téged.
A kislány elfordítja a fejét, hogy felnézzen rám. A szeme kissé
üveges, ami lehet, hogy a sokktól van, és két dühös rózsaszín
folt jelenik meg az arcán.
Próbálom finoman mozgatni, lassan engedek a szorításomon,
és amikor az egyik karom szabaddá válik, átnyújtom neki a
plüsskutyát. Egy sötétbarna kiskutya világosbarna foltokkal, így
nagyon passzol ahhoz, amit a legjobb barátnőjének adtam.
– Tudod, amikor téged kerestünk, Rebeccának is adtunk egy
ehhez hasonló kiskutyát.
Beleszagol, és megérinti a kiskutya orrát, de nem veszi el
tőlem.
– Rebecca beteg – krákogja. A hangja kissé rekedt. Vajon a
sírástól vagy a hányástól?
– Igen, és azért adtunk neki egy plüsskutyát, hogy tudja
ölelgetni, dobálni, és hogy vele legyen, amikor aggódik. Tudod,
ő is annyira aggódik, mint a szüleid.
A könnyei nedves foltban terülnek szét a mellkasomon.
– Nem lett volna szabad egyedül elindulnom haza – suttogja. –
Megmondták, hogy mindig együtt kell mennünk, de Rebecca
hazament, mert beteg volt, és a szüleim nem jöttek értem, és én
nem tudtam, mit csináljak.
– Nem a te hibád, Brooklyn. Nem csináltál semmi rosszat.
– Mr. Davies azt mondta, várakozhatok vele, amíg a szüleim
hazaérnek. Rebeccának orvosra volt szüksége. És Mr. Davies
aggódott, hogy ha átmennék Rebeccáékhoz, és történne valami,
engem magamra hagynának.
Ramirez és a mentősök bekukkantanak a hangszigetelő
paneleken lévő lyukon. Amikor Ramirez meglátja, hogy
Brooklyn ébren van és reagál, keresztet vet. Kinyújtja a kezét,
hogy egy időre még visszatartsa a mentősöket.
– Semmi baj, Brooklyn. – Gyengéden simogatom a hátát. –
Most már biztonságban vagy. A szüleid nagyon boldogok
lesznek. Nem lesznek mérgesek, kicsikém. Nem tettél semmi
rosszat. És te meg Rebecca vigyázhattok egymásra, oké?
Mindkettőtöknek sok pihenésre lesz szüksége, hogy jobban
legyetek.
Újra megérinti a plüssállat orrát.
– Rebecca egy igazi kiskutyát szeretne. Hamishnek akarja
elnevezni.
– Hamish! Nahát, pont így nevezte el azt, amit tőlünk kapott!
– Megmozgatom a kiskutyát a térdén, amitől a füle imádni
valóan fityegni kezd. – És szerinted ennek a kis fickónak is van
neve?
Egy pillanatra elgondolkodik, és gyorsan pislogni kezd.
– Hubert – jelenti ki.
– Hamish és Hubert?
– Ők Merida két testvére – tájékoztat, miközben nagyot ásít. –
Tudod, a Merida, a bátorban. Egyszer íjász leszek. Apa szerint
még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy hegyes dolgokkal
játsszak.
– Ez talán így van.
Erősen megmarkolja a plüssanyagot, és a hasához húzza,
hogy ne kelljen elhajolnia tőlem ahhoz, hogy megölelhesse.
– Találnunk kell egy Harrist is! Mert hármas ikrek voltak.
– Talán rá tudod beszélni Danielt.
 – Oké. – Újra ásít, és még szorosabban bújik a mellkasomhoz.
– Nem érzem magam túl jól – vallja be.
– Gondoskodunk róla, hogy jobban érezd magad, Brooklyn.
Ezek a kedves mentősök – a Mercedes mellett álló férfiak
mosolyogva integetnek a kislánynak – most gyorsan
megvizsgálnak, mi meg idehozzuk addig a szüleidet, és
elviszünk a kórházba, rendben?
Álmosan bólint.
– És nem is kell kikelned az ágyból, ha nem akarod.
– Oké.
Az idősebb mentős lassan tesz egy lépést előre, a kezén már
ott a kesztyű.
Ahogy megáll mellettünk, az egyik oldalt elhelyezett hányós
vödörbe pillant. Biztos vagyok benne, hogy ebből a pillantásból
több információt szerez, mint ha én vizsgálódnék. Feltesz
néhány kérdést Brooklynnak, majd felemeli a sztetoszkópját.
– Tudod, hogy mi ez?
– Ezzel tudod meghallgatni a szívemet – vágja rá a lány. – Az
iskolai nővérnek is van ilyenje.
– Fel tudnál ülni egy kicsit, hogy meghallgathassalak? Nem
kell kikelned az ágyból, csak ülj fel!
Brooklyn felnéz rám, és miután bátorítóan bólintok, hagyja,
hogy segítsek neki felülni.
Ramirez elkapja a tekintetemet, és felfelé mutat, majd
Brooklynra, aztán a föld felé fordítja az ujját, és körbe-körbe
mozgatja.
Mercerék itt vannak.
 Miután rövid pillantást vet a kötésemre, a mentős ismét
barátságosan Brooklynra mosolyog.
– Kicsikém, hoztunk egy hordágyat, hogy el tudjunk vinni, de
nem hiszem, hogy szükséged van rá. Szerintem egyikünk fel
tud vinni, és nem is lesz olyan ijesztő. Nem bánod?
A lány bizonytalanul néz rá, aztán újra rám.
– Te?
Már épp válaszolnék – hogy a picsába ne venném már fel –,
de a mentős megelőz.
– Nem bánod, ha én viszlek, kicsim? Az ügynöknek megsérült
a karja.
A mentős a kötésemre mutat, Brooklyn tekintete követi az
ujját, és a meglepetéstől elkerekedik a szája.
– Meg fog gyógyulni? – kérdezi komolyan.
Megölelem, nem tudom megállni, hogy ne tegyem. Istenem,
áldd meg ezt a gyermeket!
– Meg fog gyógyulni. A szüleid nem engedik, hogy egyedül
forralj vizet a tűzhelyen, ugye?
– Mert megégethetem magam – feleli Brooklyn
ünnepélyesen.
– Mellém is kéne egy felnőtt – suttogom, mire a kislány
felkacag.
Kell még egy kis idő, amíg végiggondolja, de végül bólint.
– Oké, akkor vigyen ő! Mr. Davies odatette a hátizsákomat az
asztal mellé.
Látom, hogy ott a csomagja az íróasztal és a szék lábai közé
dugva.
 – Majd később visszakapod, Brooklyn. Ott kell hagynunk a
képek miatt.
Anélkül, hogy túl nagy nyomást gyakorolnék a kezemet
borító hólyagjaimra, felemelem Brooklynt, és átnyújtom a
mentősnek. A férfi könnyedén felemeli, majd egy kicsit ringatni
kezdi, csak hogy megnevettesse. A kislány szorosan a férfihoz
simul, homlokát a nyakához szorítja. A társa már indul is kifelé,
Ramirez meg én követjük.
Amikor kiérünk, Franklin és Alice Mercer már ott várnak
ránk, egymásba kapaszkodva próbálnak megállni a lábukon.
– Brooklyn! – zihálja Alice. – Kicsikém!
– Anyu? – Brooklyn felemeli a fejét, és megfordul, hogy
jobban lássa. – Anyu! Apu! – Izgatottan fickándozni kezd, de a
mentőápoló nem hagyja, erősen leszorítja.
– Lefektetlek oda melléjük – ígéri a férfi. – De nem vagy még
jól, és nem akarom, hogy eless.
Majd ahogy mondta, leteszi Brooklynt a mentőautó hátsó
végére, egyik kezével megtámasztva a kislány karját, hogy ne
veszítse el az egyensúlyát.
Alice magából kikelve zokog, a lányára veti magát, szorosan
magához öleli, és jobbra-balra ringatja. A férje átkarolja
kettejüket, ő csendben sír, de ugyanolyan hevesen.
Ramirez átkarolja a vállamat.
– Ez egy jó nap – jegyzi meg halkan.
Ez egy jó pillanat, de a napnak még messze nincs vége.
Rengeteg szülő van, aki hamarosan szomorú hírt fog kapni.
De ez tényleg egy jó pillanat, úgyhogy Ramirezhez hajolok, és
nézzük, ahogy Mercerék a lányuknak örülnek.
 24

Ramirez kiválik Johnsonnal Watts csapatából, hogy kövessék

Merceréket a kórházba, és minden lehetséges információt
megszerezzenek Brooklyn állapotáról. Kearney talál egy sor
kerítés nélküli házat, és átmegy a következő utcába, hogy
szólhasson Copernikéknek. Kötelességtudóan megígéri, hogy el
fogja mondani Rebeccának, Brooklyn minek nevezte el a
plüsskutyáját. Danielnek nem szereztünk még játékot –
tinédzsereknek általában nem szoktunk adni –, de biztosan
tudunk kérni egyet, ha Rebecca és Brooklyn megkéri, hogy
fogadjon örökbe egyet ő is, hogy meglegyenek a hármas ikrek.
Van egy olyan érzésem, hogy egy ideig mindent meg fog
tenni a kishúgáért és a legjobb barátnőjéért.
Újabb rendőrök érkeznek, hogy biztosítsák a házat és az
alagsort. Burnside-dal meg a helyiekkel, akik Wayne, Todd,
Maximus és Cupcake rendőrökként mutatkoznak be, az udvar
hátsó részére megyek.
Ó, azt még hozzá kell tennem, hogy Maximus és Cupcake
kutyák.
– Talán kezdjük a sarokban! – javaslom, a kérdéses területre
mutatva. – A földet láthatóan nemrég forgatták fel.
Ha nem tudnám, hogy egy holttestet keresünk, a kert nem is
tűnne vészjóslónak. Egy ugyanolyan, alacsony téglaszegéllyel
határolt kis terület, mint a többi a kerítés mentén vagy a ház
hátsó részén, amit virág- vagy zöldségágyásokként használnak.
Ez azonban az egyetlen köztük, amit megbolygattak
mostanában.
Ahogy elhangzik a parancsszó, a kutyák mohón szimatolni
kezdenek, majd hirtelen lefekszenek a negyed körcikk alakú
ágyás közepére, állukat a mancsuk közé szorítva.
– Találtak valamit – magyarázza Wayne rendőrtiszt.
Burnside elővesz a táskájából egy fényképezőgépet és három
garnitúra neoprén kesztyűt.
– Majd szerzünk lapátot is, ha szükségünk lesz rájuk. Egyelőre
nem tudjuk, milyen mélyen van eltemetve.
Todd rendőrtiszt magához hívja a két kutyát, azok pedig
habozás nélkül leülnek mellé, és feszülten figyelnek minket.
Miközben Burnside fényképeket készít, hogy dokumentálja a
folyamatot, Wayne és én kesztyűt húzunk, majd letérdelünk, és
elkezdjük kézzel feltúrni a földet. Nem volt még annyira hideg
idén, hogy megkeményedjen a talaj az ágyásban. Itt, ahol már
megmunkálták, kifejezetten könnyen mozog. A kerítés mellé
halmozzuk, hogy ne legyen útban. A kezem nem egészen egy
méterrel lejjebb műanyagba ütközik.
– Megvan – szólalok meg halkan.
Wayne bólint, ő is elkezd ott ásni kézzel, ahol én. Óvatosan
mozdítjuk arrébb a puha földet, attól a ponttól kifelé haladva,
ahol a műanyagot észleltem. Hamarosan teljesen feltárjuk a
szorosan becsomagolt műanyag fóliaköteget. A lepedőn belül
egy takaró van, ami eltakarja Kendallt.
– Nincsenek bogarak – jegyzi meg Wayne.
– A műanyag elég szorosan van rögzítve ahhoz, hogy lassítsa
a bomlást, így még nem vonzott egyet sem. Ha érdekel a
folyamat, kérdezd Kearney-t a részletekről! – javaslom.
– Igen?
– Az akadémia előtt törvényszéki entomológiát tanult.
Burnside beleborzong.
– Ne a közelemben beszéljetek majd erről, és ne közvetlenül
azután, hogy ettetek.
Nem is kell sokáig észben tartania, hogy érdeklődjön
Kearneynél. A hátsó kerítés túloldaláról egy csusszanó és
puffanó hang hallatszik, majd Kearney feje és karja bukkan elő
a kerítésen túlról. Átemeli magát a kerítésen, és a földre ugrik.
– Elvesztettem a fonalat, hogy melyik udvaron is kell
átmennem. Az itt lakóknak van egy trambulinjuk, úgyhogy…
jaj! – Most pillantja meg a szomorú csomagot. – Nincs
bomlásszag. Biztos jól zár a zacskó. – Közelebb jön, és elővesz a
zsebéből egy kis, hengeres műanyag dobozkát, amiben
filmtekercset szokás tárolni. Egy pár kesztyű, néhány sebtapasz
és egy összecsukható csipesz kerül elő belőle.
– Ó, ez okos módszer.
– Ez valójában egy mini elsősegélydoboz. A cserkészkörben
tanultam, és azóta mindig hordok magamnál ilyet. –
Megrángatja a kesztyűt, letérdel mellém, és megvizsgálja a
csomagolást. – Vastag, de nem ponyva. Valószínűleg
kertészkedéshez vagy házfestéshez árusítják. Stabil. Látjátok
ezeket a hajtásokat? – kérdezi, és végighúzza az ujját rajtuk. –
Valószínűleg több mint öt réteg van a paplan fölött, és ezek a
hajtások biztosítják, hogy a műanyag jól illeszkedjen a
problémásabb testrészeknél, mint a láb vagy a nyak. A külső
szélén pedig van plusz tömítőanyag. Figyelmeztetnünk kell erre
a helyi őrsöket, mielőtt kiadják a helyi körözést.
– Figyelmeztetni?
– Ha így becsomagolta az áldozatokat, a rendőrök nem olyan
bomlási állapotban lévő tetemeket fognak találni, mint amire
számítanak. A legtöbb sírban várhatóan nagyrészt csak csontok
lesznek, néhány azonban, a legfrissebbek, ööö… nos, mondjuk
úgy, hogy „húsosabbak” lesznek, mint várják.
– Ha esetleg kíváncsi lennél, Kearney – szólal meg Burnside
egy sóhajtás után –, ezért nem próbáltunk meg visszaszerezni
téged a csapatunkba.
Kearney gonosz tekintettel fordul a férfi felé. De nem próbál
vitatkozni vele, szóval azt hiszem, őket tényleg jobban
kiboríthatta, hogy tudományról beszélt nekik étkezés közben,
mint bennünket.
Todd rendőrtiszt előveszi a telefonját.
– Felhívom a halottkémet, hogy jöjjenek a holttestért. Jobb,
ha a csomagoláshoz nem nyúlunk, ugye?
– Így van – válaszolja határozottan Kearney. – Ha
megvizsgálják a rétegeket, elég pontos becslést tudnak adni
arról, hogy a csomagolás mennyire késleltette a bomlást, és
ebből meg tudják állapítani a halál beálltának időpontját.
– Egy méter mélyen volt, de lehet, hogy még annyi sem –
mutatok rá. – Ha a többit sem temették ennél mélyebbre, már
rég meg kellett volna találni őket.
– Talán ezúttal pánikba esett? Kendall halála váratlanul érte;
felborította a rutinját. Nem számított rá, hogy még egy éven át
szüksége lesz egy új Lisára, és nem sokkal később el is akart
költözni innen. Kendall sokkal hamarabb halt meg a
tervezettnél, ezért a lehető leggyorsabban eltemette, hogy az új
lány keresésére koncentrálhasson. Talán később még visszajött
volna, hogy rendesen befejezze a műveletet, miután
Brooklynnal végzett.
– Igaz. És ha mindenki egy eltűnt lány után kutat a
környéken, valószínűleg nem jut eszedbe megkockáztatni,
hogy a szomszédok meglássák, amint épp sírt ásol a hátsó
kertedben. Óriási kockázat lett volna egy egész éven át itt
tartani Brooklynt, miközben mindenki őt keresi.
– Gondoljátok, hogy megszegte volna a bérleti szerződést, és
korábban lelépett volna?
– Lehetséges. Vagy ha fel akarta gyorsítani Brooklyn
betegségét, hogy tartsa magát a szokásos időbeosztásához,
elrabolt volna egy másik lányt is, mielőtt elmegy.
– Két nyolcéves, szőke kislány ugyanarról a környékről, egy
év különbséggel? Akkor biztosan rájöttünk volna valamire.
Rezeg a munkahelyi telefonom, leveszem a kesztyűt, hogy
kivegyem a mobilt a tokjából, és kihangosítva fogadom a hívást.
– Sterling.
– Itt Gala. Davies egykori houstoni albérletének hátsó
udvarán megtalálták egy lány holttestét körülbelül nyolc évvel
ezelőtt. Nem sikerült azonosítaniuk. Davies tizennyolc évvel
ezelőtt költözött oda, és tizenhat éve költözött el onnan.
Kapcsolatba léptem a helyi irodával; Tiffany King és Lydia
Green orvosi kartonját is előveszik. Tiffany tizenkilenc éve tűnt
el Seattle-ből. És Lydia az, aki Houstonból tűnt el.
– A holttest valószínűleg Tiffanyé. Mondták, hogyan találták
meg?
– Egy évvel azután, hogy Davies elköltözött, a tulajdonosok
eladták a házat. Hat évvel később aztán az új tulajdonosok is
eladták a házat. A harmadik tulajdonosok úgy döntöttek, hogy
felássák a hátsó kertet, hogy úszómedencét építsenek, és ekkor
találták meg a holttestet.
– Valami részlet a holttestről?
– Műanyagba volt csomagolva. Az építőmunkások nem
vették észre, hogy egy holttestről van szó, ezért kinyitották,
hogy kiderítsék, mi van benne. Nyár volt, és mire magukhoz
tértek a sokkból, és kihívták a rendőröket, és mire a zsaruk
kiértek…
– Addigra a bomlás már nagyon felgyorsult a műanyag
csomagolás ellenére – fejezem be a mondatát sóhajtva. – Nem
tudták megállapítani a halál beálltát. Hogyan zajlott a
nyomozás?
– A helyzet az, hogy nem volt nyomozás. Vagy hát én nem
nevezném annak. A tulajdonosok arról voltak híresek, hogy
egyfajta átmeneti otthont nyújtottak a hivatalos papírokkal
nem rendelkező bevándorlók számára, így amikor a rendőrség
megtalálta a holttestet…
 – Feltételezték, hogy egy bevándorló gyerek volt, és hogy a
szülők inkább elrejtették a holttestet, mint hogy jelentsék a
halálesetet, és kockáztassák a kitoloncolást.
– Így van.
– Megállapították a halál okát?
– Nem. Ahogy mondtam, nem is nagyon keresték.
– Oké. Van egy információ, amit továbbítani kell a helyi
irodák felé, de ez elég durva. Készen állsz rá, vagy inkább
átadod a telefont valakinek?
Wayne rendőrtiszt megdöbbenve néz, mire Kearney odahajol
hozzá, és súgva elárulja:
– Vadonatúj elemző. Kedveljük. És nem akarjuk kikészíteni.
Gala sóhajt egy nagyot a telefonba.
– Lassan hozzá kell szoknom ehhez, ugye?
– Jól van, csajszi! – Közlöm vele Kearney elemzését a
bomlással kapcsolatban, és dicséretére legyen mondva, nem
hallom azt, hogy Gala öklendezne közben.
– Vic a közelben van?
– Ööö… az irodában van, úgy látom. Várj egy kicsit! – Halk
léptek hallatszanak, majd az, ahogy kinyílik egy ajtó,
megzörren rajta a redőny, aztán valaki felkiált:
– Mr. Hanoverian! Magát keresik, uram! Sterling az!
– Azt hiszem, a telefonom felrobbant – jegyzem meg.
– Bocsánat, elfelejtettem, hogy rajtam van a fejhallgató. Várj,
átkapcsolom a kihangosítóra, amíg feljön!
– Sterling? – szól bele a telefonba Vic egy pillanattal később,
kissé szuszogva. Vic a korához képest elég fitt, de a terepi
munkához már nem. Ez időnként meg is látszik rajta. – Mit
találtatok?
– Kendall Braunt, valószínűleg. Az orvosi kartonját el kellene
küldeni a richmondi halottkémnek, Gala, amíg gondolkodom a
folytatáson.
– Vettem.
– Vic, szerinted megkérhetjük Tampát és Omahát, hogy
várjanak a házkutatásokkal, amíg oda nem érünk?
– Miért pont ezt a két helyet?
– Mr. Davies mindig egy új Lisát rabol el, mielőtt új helyre
költözik. Ez azt jelenti, hogy minden lányt a listán egyel lejjebb
szereplő városban temetett el, nem ott, ahonnan elrabolta.
Faith szinte biztos, hogy Omahában van eltemetve, és ha
megtiltod Brannek, hogy ott legyen, amikor megtalálják a
húgát, őszintén szólva lehet, hogy azt soha nem bocsátja meg
neked.
– Igazad van. Tényleg jó ötletnek gondolod, hogy így lássa?
– Szerintem ezt neki kell eldöntenie. Azt is gondolom, hogy
mindketten tudjuk, mi lesz a döntése. A szüleit megkíméli ettől,
de magát nem fogja.
– És Tampát miért értesítsük?
– Mert Bran szülei megérdemlik, hogy személyesen
figyelmeztessük őket arra, mi fog történni, mielőtt felássuk az
egyik szomszédjuk kertjét. Az egész környék emlékszik Faithre,
akár ismerték őt személyesen, akár nem. Néhány gyerekkori
barátjuk, köztük a legjobb barátaik, még mindig abban az
utcában laknak. Ez most egy nagyon Nagy Dolog lesz, és azt
hiszem, mielőtt kihúzzuk egy kislány holttestét a földből, meg
kell győződnünk róla, hogy tudják: az nem Faith lesz. Tudniuk
kell, hogy nem két utcával arrébb volt egész idő alatt.
Továbbá… – A homlokom ráncolom, ahogy a gondolat eszembe
jut, és azon csodálkozom, hogy nem jött előbb. – Továbbá,
szerintem meg kellene kérdeznünk Karwan ügynököt, hogy ott
akar-e lenni. Erin Bailey ott van eltemetve, és ő volt a húga
legjobb barátnője. Már így is ki kellett vonnia magát az ügy
omahai részéből, mert Erin is része annak, és szerintem hálás
lenne, ha lehetősége lenne eldönteni, mit akar.
– Rendben. Egyeztetek Eddisonnal és Karwannal, aztán
felhívom a helyi képviseleteket, intézem a repülőjegyeket meg
az autókat. De igyekezned kell, Eliza. Azt akarjuk, hogy minden
holttestet exhumáljanak, mielőtt a hír országszerte elterjedne.
– Még ma estig Tampába érhetünk. A helyi rendőrség az
utcákon lesz majd a lehetséges halloweeni rendbontók miatt,
de reggel első dolgunk lehet kiadni a parancsot, aztán
repülhetünk tovább Omahába, és délutánra oda is érünk.
Karwan csatlakozhat hozzánk Tampában, és jöhet velünk
Omahába.
– Csak ne feledd, hogy te vagy az egyetlen aktív ügynök, aki
megy! Eddison és Karwan szabadságon vannak, és ha a helyi
ügynökök vagy a rendőrség azt mondja nekik, hogy el kell
hagyniuk a helyszínt, nem vitatkozhatnak velük.
– Értettem. Mi a helyzet Iannel?
– Ugyanez a szabály vonatkozik rá is, ha elmegy. Majd
beszélek vele erről. Azt is tartsd észben, hogy Omahában
valószínűleg csúszások lesznek. Douglas és Sarpy megye seriffi
hivatala azon vitatkozik, ki dolgozzon együtt az FBI-jal ebben az
ügyben.
– Miért?
– Mert a Davies által bérelt ingatlan nem egészen Omahában
van. A megyehatárként használt út mellett van. Hivatalosan
nem tartozik a városhoz, hanem Sarpy megye része, de Douglas
azzal érvel, hogy mivel alapvetően Omaha tágabb területéhez
tartozik, nekik kellene foglalkozniuk az üggyel.
– Ez ostobaság. A ház ott van, ahol van, és hacsak nincs
tényleges vita a megyehatárral kapcsolatban…
– Nincs, de a két seriff nem a legjobb barátok. Így hadakoznak
egymással.
– Közölnéd velük, hogy a farokméregetési versenyt máskorra
időzítsék?
Gala és Kearney is felhorkant, és hallom, hogy a háttérben
valaki halkan felnevet, talán Yvonne. Todd és Wayne is
megdöbben, és kissé zavarba jön. Burnside csak a szemét
forgatja, és jelentőségteljes pillantást vet Kearney-re.
Mert ő is a furcsa csapat tagja.
– Watts hívott – folytatja Vic hosszú hallgatás után. Kearney
az ajkába harap, hogy ne nevessen a feltűnően éles témaváltás
miatt, mert ez nem a legmegfelelőbb pillanat, tekintve, hogy mi
van most a kezében. – Daviest kórházba viszik.
– Kórházba?
– Bevitték az őrsre, és megpróbálták elkezdeni a kihallgatását.
Pánikba esett. Folyton azt hajtogatta, hogy a lánya beteg, hogy
szüksége van rá. Rohamot kapott, légzési nehézségei lettek,
ezért kórházba viszik, hogy megbizonyosodjanak róla, a szíve
rendben van-e, és hogy szükség esetén nyugtatót kapjon. Amint
az orvosok elengedik, leviszik Quanticóba.
– Szerintük mikor kerül erre sor?
– Őszintén? Szerintem csak holnap. Már nem fiatal.
Rámutathatnék, hogy csak öt évvel idősebb Vicnél, de inkább
nem teszem. Nem a kor az egyetlen tényező az egészségi
állapotban.
– Priya önként jelentkezett, hogy ma ő lesz a lótifuti, mivel a
lányok közül ő vezet egyedül. Ha valamit szeretnél otthonról,
ami nincs nálad, küldd el neki SMS-ben! Elmegy Eddisonért
meg Ianért, és felvesz téged a richmondi reptér felé vezető
úton.
– Majd írok neki.
– Miután megnézted, milyen az időjárás Omahában?
– Pontosan.
– Eliza…
– Igen?
– Ne maradj Omahában! Szükségünk lehet rád, hogy beszélj
Mr. Daviesszel.
– Nem vagyok benne biztos, hogy hányszor lehet még
összezavarni azzal, ahogy kinézek, Vic.
– Talán meglepődnél a válaszon. A pszichológia…
– Ó, persze. Oké. Tampában töltjük az éjszakát, egy perc alatt
ott leszünk Omahából.
– Majd tájékoztass!
 – Te is engem.
– Ó, és Eliza!
– Igen?
– Van valami különleges oka annak, hogy a lányok tegnap
este füstszagúan jöttek haza?
– Elégettük az esküvői ruhámat, hogy s’more-t csináljunk –
válaszolom semleges hangon. Yvonne éljenez a háttérben.
A beszélgetés második hosszú csendjében Burnside felsóhajt,
és a fejét rázva Kearney-re néz, a tisztek pedig láthatóan még
nagyobb zavarban vannak, mint eddig. Kearney összehúzza a
vállát, úgy rejti el a vigyorát.
Végül Vic annyit mond még:
– Majd tájékoztass!
Gyáva.
Befejezem a hívást, és Kearney-re nézek, de Wayne
rendőrtiszt szólal meg elsőként:
– Hogy értette azt, hogy „a pszichológia”?
– Davies harminc éve folyamatosan a lánya betegségét és
halálát éli át újra meg újra – válaszolom halkan. – Egészen addig
a pillanatig, amíg le nem vitte Brooklynt abba a szobába,
valószínűleg Brooklynként ismerte őt, valaki más lányaként.
Amint azonban Lisa környezetébe került, Lisává vált. És ezután
már csak Lisaként tudott tekinteni rá. Ezért aggódott annyira
Brooklynért, és ezért akart segíteni a keresésében; a lány a
pincében számára Lisa volt, nem Brooklyn. Az ő lánya. És
ennek a téveszmének a szétzilálását kockáztatjuk, ha
megpróbáljuk az elméjének racionális részét rávenni arra, hogy
túllásson a kényszerén.
– Szóval, ha ennyire a lányára koncentrál…
– Pontosan. Emlékezni fog rám, de a lányához való
hasonlóságom újra sokkolja. Mint egy aranyhal, aki újra
megtalálja a várát az akváriumban.
– A barátnőm folyton arra próbál rávenni, hogy képezzem át
magam nyomozónak – szólal meg Todd. – Legközelebb, ha ezt
felhozza, megmondom neki: ez az oka annak, hogy nem
csinálom.
Cupcake rendőrtiszt úgy ugat, mintha egyetértene vele.
Elküldök Priyának egy kívánságlistát, amin szerepel az a
kérés is, hogy vegye le a hűtőmről a lakbérem csekkjét, és
dobja be holnap az irodába. A lakók folyamatosan könyörögnek
az irodának, hogy engedjék meg, hogy korábban fizessünk,
vagy online, vagy legyen egy doboz, amibe bedobhatjuk a
pénzt, vagy bármi megoldás, ami nem korlátoz bennünket a
hónap első három napjának hivatali óráira, de eddig nem
jártunk szerencsével. Több olyan hónap is volt már, amikor
nem tartózkodtam a városban, és Jenny Hanoveriannek kellett
intéznie ezt az ügyet helyettem.
Van egy olyan érzésem, hogy Priya már vezet, mert a válasza
érthetetlen, és ez általában akkor fordul elő, amikor a diktálási
funkciót használja. A Londonban született, Bostonban
nevelkedett párizsi lakosnak sodró akcentusa van, és ez
rettentően összezavarja a telefonját.
– Amint ideér az orvosszakértő, el kell vinnünk téged egy
klinikára – tájékoztat Kearney, miközben feláll, és leveszi a
kesztyűjét.
– Mi?
– Súlyos szennyeződések vannak a kötéseden, és úgy tűnik,
az égési sérüléseid átszivárognak a gézen. Nem túl jó
kombináció.
Igen, ez így van.
– Brooklyn véletlenül felkapart néhány hólyagot. De ez a föld
akkor is hullafertőzés-gyanúsnak számít, ha a test nem bomlott
fel?
– Valószínűleg nem, de tudod, miért nem érdekel ez engem
ebben a percben?
– Mert a piszok az piszok, és nem való nyílt sebbe?
– Okos kislány.
Burnside kinyújtja a kezét, hogy megveregesse Kearney
vállát.
– A mi kis Cicánk. Nagyon jó helyre került.
Kearney megpróbál egy sziszegéssel reagálni, de mivel
felnevet, inkább tüsszentésnek hangzik a válasza.
Ránézek az egykor aktív kislány szomorú csomagjára. Mivel
agyi aneurizmája volt, az elmúlt egy évben mindenképpen
meghalt volna. De nem töltötte volna ezt az évet rémületben,
betegen és bezárva. Tisztességes temetést kapott volna, a
családja és a saját neve alatt, nem pedig így, elrejtve. És
Kendallként halt volna meg.
Nem Lisaként.
– Nemsokára otthon leszel, kicsikém – suttogom.
 25

A legkevésbé sem lep meg, hogy amikor Jenny kisbusza megáll

a kórház előtt, nem Priya, hanem Bran ül a volán mögött. Majd
megbirkózik vele, ha Vic vezet, de tényleg szörnyű utas.
– Tampában harminc fok körüli a hőmérséklet, Omahában
pedig havazhat – jelenti Priya, és kiinteget az ablakon Kearney-
nek, miközben én beülök a középső üléssorba. Ian a hátsó
ülésen terpeszkedik, napszemüvegben van, és hallhatóan
alszik. – Ennek megfelelően bizarrul megpakolt táskád van.
– Ja, hát gondolom, ezek alapján.
– Holnap elintézem a csekket. Tiszta hülyék, hogy így
megnehezítik a dolgotokat.
– Köszönöm. – Mielőtt becsatolnám magam, előrehajolok, és
meghúzom Bran haját. – Hogy bírod?
– A makacsság hasznos eszköz. Miért a kórháznál kell
felvennünk téged?
– Kitisztították a kifakadt hólyagokat, és kicserélték a piszkos
kötést.
Hosszan néz rám a visszapillantó tükörben, de nem tesz
semmi megjegyzést.
– Inara és Victoria-Bliss rendben lesznek ma este?
Priya addig fickándozik az ülésben, amíg nem lát
mindkettőnket Brannel.
– Szerintem igen. Korábban inkább Keely miatt szerveztek
találkozókat. Persze szomorúak és dühösek a lányok miatt, akik
meghaltak, meg minden, de ma van a megmenekülésük
éjszakájának évfordulója. Az emlékeknek súlyuk van, de nem
fulladnak meg alatta. A szárnyait bontogató Keelyvel együtt
most mind itt vannak, mert hát miért ne jönnénk el ide, ha
lehet, ugyebár? Szerintem már alig várják, hogy cukorkát
osztogassanak a gyerekeknek. Még sosem csináltak ilyet.
– New Yorkban nem szokás a csokit vagy csalunk?
– Nem, ott biztonsági okokból az iskola épületében tartanak
rendezvényt a gyerekeknek.
Brooklyn iskolájában ma este beszélik majd meg, náluk hogy
legyen. Kíváncsi vagyok, hogy megtartják-e az ünnepséget,
vagy most, hogy Brooklyn előkerült, már kellően biztonságban
érzik magukat ahhoz, hogy kiengedjék a gyerekeket.
– Pár hete – mesélem – rendeltem Inarának egy születésnapi
tortát abból a cukrászdából, ahonnan Marlene is szokott, ha
valamiért nem tud sütni. Odatelefonálhatok, ha akarod, és
megmondom nekik, hogy beugrasz érte.
Amikor leparkolunk a kocsival a találkozóhelyen, Bran
ébresztgetni kezdi Iant. Én a táskámban kotorászom, hogy
megbizonyosodjak róla, nálam van-e a fegyvertartási
engedélyem, ami a repüléshez szükséges, és igen, a szokásos
zsebben találom. Hacsak nem ülök az íróasztalnál, szolgálati
időben magamnál kell tartanom a fegyverem, akkor is, ha
repülök. Ezenkívül mindannyiunknak ki kell töltenie egy
további igazolást a Közlekedésbiztonsági Hivatal oldalán
keresztül. Bran, aki hivatalosan szabadságon van, nem tart
magánál fegyvert.
Priya hosszan átöleli Brant, aki a lány feje búbján támasztja
az állát. Egyikük sem szól semmit. Priya a hunyorgó Iant is
megöleli, aztán hozzám lép.
– Ha bármire szükséged van – kezdi, de ahelyett, hogy
folytatná, csókot nyom az arcomra.
– Majd hívlak – ígérem. – Vigyázz Inarára és Victoria-Blissre,
akár jól vannak ránézésre, akár nem!
A gépünk egy óra múlva indul, ami normális esetben túl
kevés idő lenne a biztonsági ellenőrzésen való átjutáshoz, de ez
egy nem túl forgalmas délután.
A sorban állásunk nagy részét a papírjaim ellenőrzése veszi
el. Mikor végre átengednek, továbbra is a fegyverrel a
csípőmön, Bran és Ian már poharakkal a kezükben várnak rám.
Hálásan elfogadom az italt, amit Bran nyújt felém, és mélyen
belélegzem a fedelén keresztül felszálló gőzt. Mmm, zebra forró
csoki! Watts és Ramirez egyetértettek abban, hogy kabát nélkül
lágyabb a megjelenésem, így a reggelem nagy részében vagy
fáztam, vagy vacogtam. Ahogy elhaladunk a kávézó mellett, a
pultos őszinte aggodalommal nézi Bran csészéjét.
Meg sem kérdezem, hány adag eszpresszót kért bele.
– Gondolom, az nem kávé – mondom Iannek, abból ítélve,
milyen morcosan nézi a poharát. Vigyázok, hogy halkan
beszéljek, mert a fejfájása miatt érzékeny lehet a hangokra.
– A múltkor egy finom teát kaptam tőled. De ez nem jó tea.
 – Az ilyen helyeken sosincs jó tea. Ha nem ihatsz koffeint, a
trükk az, hogy kérj egy félig koffeinmentes kávéból, félig forró
csokiból álló italt. A csokoládé elnyomja a koffeinmentes kávé
kellemetlenebb ízjegyeit, de annyi azért marad a
jellegzetességéből, hogy úgy érezd, mintha kávét innál.
Bran furcsán néz rám.
– Hol tanultad ezt a trükköt?
– Shira a terhessége alatt szigorú koffeindiétán volt.
Megtanulta az összes trükköt.
– Ezt észben kell tartanom – morogja Ian. Nagyon csúnya
pillantást vet a poharára, de tovább iszik.
– Mondtad a szüleidnek, hogy jövünk? – kérdezem halkan
Brant.
Bólint.
– Meg Sachinnak is. Ma este későn érkezik, egy reptérhez
közeli szállodában száll meg. Az egyik helyi ügynök felajánlotta,
hogy reggel beugrik érte.
– Hogy van?
Egy pillanatra elgondolkodik a válaszán.
– Kuszán – böki ki végül.
Akkor úgy, mint Bran.
A beszállás előtti utolsó percekben beugrom az egyik boltba,
és veszek egy túlárazott keresztrejtvényújságot. Már van kettő
a táskámban, egy igazi gyíkoknak való meg egy vegyes, de
azokban már szinte mindent megoldottam. A repülés nem okoz
gondot. Nem szeretem, de nem is okoz gondot. És sokkal jobban
elmegy az idő, ha rejtvényekbe temetkezhetek, és nem kell
figyelnem arra, hogy épp több tízezer méter magasan vagyunk
a levegőben egy fémcsőben, olyan biztonsági
óvintézkedésekkel, amelyek valójában szart sem érnek, ha
tényleg zuhannánk.
Általában, ha elrepülünk valahová, Bran az aktuális ügyünk
aktáját olvasgatja, visszafelé pedig nekilát a papírmunkának,
vagy átnézi a következő ügyet. Most egyik lehetőség sem áll
rendelkezésre. Most nem tud figyelni semmire. A telefonján
lévő játékok csak még jobban felbosszantják ilyenkor, amikor
alapból is feszült.
Bedobom az új magazint a táskámba, előveszem a kockáknak
összeállított újságot meg néhány tollat, és elhelyezkedem az
ülésben, amíg ő a csomagjainkat a fejünk feletti tárolóba
tuszkolja. Ian az előttünk lévő sor egyik ülésébe dobja le magát,
lehúzza az ablakredőnyt, és nekitámaszkodik. Nagyon
remélem, hogy a felesége rá tudja majd beszélni, hogy este
vegyen be valamit a fájdalmaira, így holnap majd jobban érzi
magát.
– Vízszintes egyes – olvasom hangosan. – A modern fantasy
atyja, hét betű.
– Úgy teszünk, mintha nem tudnád?
– Azt akarod mondani, hogy nem akarsz segíteni a
keresztrejtvényfejtésben? – Bran hosszan néz rám, aztán sóhajt
egyet, lerakja magát a folyosó melletti ülésre, és azon szenved,
hová tegye a térdét, mert alig fér el a szűkös helyen. Remélem,
senki sem lesz az ablakülésen, így arrébb tudunk csúszni, és
Bran kinyújtózhat.
 – Baseballtémájú nem volt?
– De, biztosan lehet kapni olyat is.
Összefűzi az ujjainkat a térdénél, és a vállamra dönti a fejét.
– Akkor Tolkien.
Csupa nagybetűvel írom be, ahogy apám tanította, amikor
kicsi voltam, és együtt ültünk a hintaszékben kint a verandán,
és szép lassan, együtt töltögettük a keresztrejtvényeket.
– A karakter az Ecto Cooler doboz oldalán, hat betű.
– Slimer.
– Mi az az Ecto Cooler?
– Egy gyümölcslémárka volt. Zöld színű, azzal reklámozták a
Szellemirtókat. Nem is tudom, Rafi meg én hány olyat ittunk
meg egy nyár leforgása alatt. Teljesen függők voltunk.
Kétórás repülőút után landolunk a tampai reptéren, és
addigra mindent megfejtettünk, még az akasztófa-
feladványokat is a margón. Az újságot bedobom az első
szemetesbe, ami mellett elhaladunk.
Bran felvonja a szemöldökét.
– Ennyi időt fordítottál rá, és csak úgy kidobod?
– Miért, mi haszna van azután, hogy már kitöltötte az ember?
– Henceghet vele?
– Nem éri meg, ha közben csak egy porfogó.
– Most azt kívánom, bárcsak éltem volna a lehetőséggel, hogy
megnézzem a lakásodat – jegyzi meg Ian, megigazítva a
napszemüvegét.
A tampai iroda egyik ügynöke kijött elénk a repülőtérre,
kezében egy papírdarabot tart a nevemmel, és úgy néz ki, mint
aki alig pár hete végzett az akadémián. Hirtelen eszembe jut,
hogy Brannel meg a csapattal éppen így találkoztam, amikor a
denveri repülőtéren vártam rájuk, hogy elvigyem őket a
kórházba, ahol Priyát kezelték, miután megtámadták. Brannek
hirtelen görcsbe rándul a keze, amivel az enyémet fogja, szóval
azt hiszem, neki is épp ugyanez jutott eszébe.
De mielőtt ezzel az ügynökkel foglalkoznánk, megállunk egy
másik kocsinál. Az ott álló karcsú, elegáns nő lehajol, hogy
megölelje Iant. Connie Matson olyan nő, aki, amikor középkorú
lett, onnantól mintha nem is öregedett volna tovább, és nem a
mesterséges beavatkozások miatt tűnik így. Egy-két centivel
még Brannél is magasabb, pedig lapos talpú cipőt visel. Ő meg
Ian valószínűleg mindig is furcsa párost alkottak, de már akkor
is házasok voltak, amikor Bran megszületett, és a kapcsolatuk
azóta is működik.
Connie hosszan megöleli Brant is, engem pedig arcon csókol.
– Ó, Brandon, annyira sajnálom!
Bran egy feszült mosollyal válaszol.
Szerencsére Connie túl jól ismeri őt ahhoz, hogy
megsértődjön.
– Reggel elviszem Iant a szüleidhez. Próbálj meg aludni
valamennyit ma este, drágám!
Állunk, és megvárjuk, amíg az autójuk biztonságosan besorol
az autóútra, hogy csatlakozzon az áramló forgalomhoz, aztán
elindulunk a bébiügynök felé. El kell engednem Bran kezét,
különben nagyon hülyén néznék ki, ahogy előveszem az
igazolványomat.
 – Sterling vagyok – köszöntöm a fiatal férfit, és nyitva tartom
az igazolványtokom. – Ő pedig itt Eddison különleges ügynök,
szolgálaton kívül.
– Értem, uram. Vagyis, asszonyom. Ööö, asszonyom és uram.
– Sterling – ismétlem meg határozottan.
Ő csak bólint.
Harmincéves vagyok; csak nyolc éve dolgozom az Irodánál;
nem szabad öregnek éreznem magam. De basszus! Vajon Vic is
így érzi magát, amikor véletlenül uramnak szólítom?
A bébiügynök végigvezet minket a kocsisoron két fekete
terepjáróig, mert ha a gyártónál flottakedvezményt lehet kapni,
akkor ugyan minek a változatosság? Egy másik, úgy a
harmincas évei közepén járó ügynök az elülső
motorháztetőnek támaszkodik, és dohányzik. A kocsi, ezt csak
most veszem észre, tíz centire parkol a Dohányozni tilos
táblától. Amikor a fickó meglát minket, kifújja a füstöt, cipője
talpán elnyomja a cigit, a csikket pedig visszateszi a dobozba.
– Wilson ügynök – mondja, és a kezét nyújtja felénk. – A
Kölyök pedig Rogers ügynök, ha elfelejtette volna megemlíteni.
Valóban elfelejtette, de nem akartam szóba hozni ezt.
Emlékszem, milyen ideges voltam én is, amikor még új voltam.
– Az elemzőjük megkapta délelőtt az orvosi feljegyzéseket; az
orvosszakértő most nézi át őket. Tudom, hogy szoros az
időbeosztásuk, és próbálják kézben tartani ezt a zűrzavart, tehát
ha nem jelent problémát, úgy gondoltuk, hogy holnap reggel
nyolc órakor kezdünk. Egy halottkém és egy technikus fog
csatlakozni hozzánk, talajradarral. A háznál találkozunk. Csak
önök ketten jönnek majd?
– Valójában négyen – válaszolom. – Ian Matson nyugalmazott
nyomozó volt a Faith Eddison eltűnésével kapcsolatos
nyomozás vezetője, és neki köszönhetjük, hogy össze tudtuk
kapcsolni az ügyeket. Továbbá velünk tart Sachin Karwan
ügynök is az omahai irodából; Erin Bailey a húga legjobb
barátnője volt, amikor még gyerekek voltak.
– Értem. Érte megy majd Rogers reggel. Itt vannak a kulcsok –
folytatja, és a kezembe nyomja őket. – Holnap valamelyikünk
visszahozza önöket ide, így nem kell aggódniuk, hogyan kerül
vissza hozzánk a kocsi. Gondolom, ma este még van dolguk.
– Köszönöm.
Átnyújt nekem egy névjegykártyát, amelynek alján zöld
tintával egy telefonszám virít.
– Hívjon, ha bármire szüksége van! Egyébként önre bízunk
mindent. Kölyök, gyere!
Bran automatikusan a kulcs után nyúl, aztán megáll, a keze
még mindig kinyújtva.
– Nem vezethetek, ha nem vagyok szolgálatban, ugye?
– Nem.
– A francba. – Sóhajt, és hátraviszi a táskáinkat. Megigazítom
az ülésemet és a tükröket, és igyekszem nem mosolyogni,
amikor Bran komoran lezuttyan az anyósülésre. – Emlékszel az
útvonalra?
– Spruce, Dale Mabry, Ehrlich – válaszolom büszkén.
Oldalról néz rám.
– Tetszik az Ehrlich név – jegyzem meg egy vállrándítással. –
Vicces kimondani. Arr-likk!
– Csak vezessen, Jeeves!
– Nem akarja ezt átfogalmazni, Wooster 43?
– De, most már igen.
Tampában a csúcsidő szó nem fejezi ki azt, milyen hosszú
ideig kell az embernek araszolgatnia. Már majdnem hét óra
van, az utak mégis zsúfoltak.
Bran szülei a főúttól távolabb lévő környéken laknak, ami
viszonylag csendes. Nem tudom, milyen volt itt huszonöt évvel
ezelőtt, amikor Faitht elrabolták, de most a legkülönfélébb
családok lakják, és vannak házak, amelyeken négy-nyolc
egyetemista albérlő osztozik, míg máshol nyugdíjasok élnek,
akiknél még külön varrószoba meg emlékszoba is van a
házban. A házakon meglátszik a koruk, de nem abban az
értelemben, hogy lerobbantak, inkább csak kissé
megereszkedtek. Kényelmesen elengedték magukat, mondaná
apám. Lassan és óvatosan kell vezetnünk, amint befordulunk a
környékre, mert a gyerekek odakinn rohangálnak.
Csodálatos látni a sok kreatív halloweeni jelmezt a boltban
vásároltak mellett, de egy kicsit idegőrlő ennyi gyerek mellett
vezetni, akik közül szerintem nem mindegyik érti, miért nem
szabad az autók előtt ugrabugrálni.
Megkönnyebbült sóhajjal hajtok fel Eddisonék
kocsibejárójára, és Paul kombija mellé parkolok. Leállítom a
motort, kikapcsolom a biztonsági övet, és várok.
Bran a házat bámulja, állkapcsában megrándul egy izom.
– Mondtam nekik, hogy jövünk – szólal meg végül. – De azt
nem, hogy miért.
Megérintem a láncot a nyakamban, a Dávid-csillagot
dörzsölgetem.
Percekig ülünk a kocsiban, és végignézzük, ahogy néhány
kislány felsétál a verandára, és egy mozgó, kacagó foltba
tömörülve megállnak egymás mellett. Valószínűleg a
társadalmilag elfogadható csokigyűjtő korosztály felső határán
vannak, talán tizenegy vagy tizenkét évesek. Van köztük egy
Wonder Woman, egy Gamora meg egy Nebula, akiken a smink
ellenére is látszik, hogy ikrek lehetnek. Van velük egy Fekete
Özvegy is, és egy Méregcsók, mindketten egyforma parókát
viselnek, és egy Ms. Marvel, akin paróka helyett sárga hidzsáb
van. Egymást lökdösik nevetgélve, incselkednek, majd, amikor
az ajtó kinyílik, és meleg fény árad rájuk, azt kiáltják:
– Csokit vagy csalunk!
Branre pillantok. Feléjük fordul, de nem hiszem, hogy látja
őket.
Szerintem inkább azt a három lányt látja, akik mutáns tini
nindzsa hercegnő-balerina teknőc jelmezben, kötelességtudóan
gyűjtögetik a cukorkát a negyedik barátnőjüknek.
A lányok elhaladnak mellettünk, lelkesen összehasonlítják a
zsákmányukat, de az ajtó nem záródik be. Egy nő sziluettje
támaszkodik a keretnek, és bennünket néz.
Xiomara Eddison.
Bran anyja.
43
Jeeves és Wooster P. G. Wodehouse népszerű történeteinek főhősei.
 26

– Készen állsz? – motyogom.

Bran bólint, vesz egy mély lélegzetet, és kinyitja az ajtót maga
mellett.
Ahogy közelebb érünk, Xiomara magához ránt
mindkettőnket, és hosszasan ölelget, nem is törődve a
kezünkben lévő táskákkal.
– Ó, mírate 44
– fújtat. – Tudtam, hogy valami nem stimmel,
amikor felhívtál.
– Tényleg? – kérdezi Bran.
– A mamád vagyok – mondja neki szigorúan. – Claro que lo
sabía 45. Mi történt?
– Menjünk be, mamá!
Az anyja hosszasan, fürkészve nézi Brant, kezét a karján
tartva.
– Rendben. Menjetek be! Idehívom Bertitót, hogy őrizze az
ajtót. – Fürgén lesétál a kocsifelhajtón, és átmegy az utca
túloldalára.
– Bertito? – kérdezem suttogva.
– Rafi legnagyobb fia, Alberto. Ha megint Bertitónak hívja,
akkor vagy felbosszantotta a familiát, vagy valami kedves
dolgot csinált.
 Óvatosan eltesszük az útból a táskáinkat a lépcső aljában, és
küldök egy SMS-t a többieknek, hogy tudassam velük,
megérkeztünk.
Xio aztán megjelenik Bertitóval, aki ránézésre tizenkilenc
vagy húszéves lehet, és kifejezetten zaklatottnak tűnik. Láttam
már ezt az arckifejezést Bran arcán, amikor a szívéhez közel
álló nők miatt aggódott. Amikor meglátja Brant, a magasba
emeli a kezét.
– Tío, én csak pár jelmezt csináltam. Nem mentettem meg a
világot. Haz que paren 46!
– Sajnálom, chico. Senki nem kerülheti el a mamák háláját.
A srác morgolódik, de közben elégedettnek és büszkének is
tűnik. Felkapja az ajtó melletti asztalról a hatalmas tál cukorkát,
kimegy a verandára, és letelepszik a korlátra.
– Jelmeztervezést tanul a Dél-Floridai Egyetemen – tájékoztat
Xiomara. – A fél nyarat azzal töltötte, hogy halloweeni
jelmezeket készített a testvéreinek és az unokatestvéreinek.
Olyan szépeket csinált, és ezt az egészet titokban! Nagyon
büszkék vagyunk rá. – Bevezet minket a kopott, kényelmes
bútorokkal és könyvespolcokkal teli nappaliba, ahol a tévén
kívül minden falfelületet bekeretezett képek foglalnak el. Paul a
karosszékében ül, hosszú tűkkel és fonallal a kezében, és a
homlokát ráncolva nézi az ölében heverő kötésmintát.
Bran leginkább az anyjára hasonlít – ugyanaz a foltokban
őszülő, sötét haj, sötét szem, barna bőr. A fürtjeit azonban az
apjától örökölte. Olyan magas, mint Xio, a testalkata viszont
Paulé, és tőle örökölte a szemtelen gödröcskéit meg a hosszú
orrát is. Paul haja már többnyire ősz, kék szeme kicsit
megfakult, de azért látszik, hogy honnan örökölte Faith a
színeit. Faith arcformája viszont Xiomaráéra hasonlít.
Paul felnéz, csodálkozva méregeti a fiát, majd félreteszi a
kötését.
– Valami baj van.
– Igen és nem. Mi… – Bran olyan tanácstalanul néz rám,
amilyennek sosem láttam még, az elmúlt napokat leszámítva.
– Talán jobb lenne, ha leülnél – mondom Xiomarának. – Ezt a
hírt nem lehet méltóságteljesen közölni.
– Beteg valamelyikőtök? Csak nem… – Nagyot nyel. – Csak
nem vetéltél el? – suttogja.
Hogy mi?
– Nem – válaszolom lassan. – Nem, mindketten egészségesek
vagyunk, Xio. Faithről van szó.
Xiomara elsápad, lesüpped a Paul melletti székre, és
automatikusan a férje keze után nyúl. A férje már nyúlt az övé
után, és közel hajolnak egymáshoz.
– Megtudtál valamit? Ennyi év után?
– Ian megtudott valamit, igen, és ez vezetett a többi dologhoz
aztán. – Leülök a kanapé szélére, nem igazán vágyom rá, hogy a
következő beszélgetés alatt kényelmes pózt vegyek fel. Bran
letelepszik mellém, szétvetett térdeire dől, a két kezét
összekulcsolja. – Nem egészen egy hete eltűnt az iskolából
hazafelé tartva egy Brooklyn Mercer nevű lány a virginiai
Richmondban. Csak másnap reggel hívtak minket. Nyolcéves,
szőke, kék szemű.
 Bran szülei előbb rám néznek, majd az egyik Faithről készült
képre a falon, és ismét vissza rám.
– Ian látta őt a hírekben, és átadott nekünk néhány
információt. Több hasonló esetet is megvizsgált, a lányok
mindegyik ügyben egyformán néztek ki, és az évnek
ugyanannak az időszakában tűntek el.
Bran ujjbegyei fokozatosan egyre fehérebbek a feszültségtől,
miközben én tájékoztatom a szülőket a felfedezéseink nagyon
is szelídített verziójáról. Nem vagyok benne biztos, hogy
önkéntelenül állt-e el a szavuk, vagy a döntésük alapján nem
mondanak semmit egyelőre, mindenesetre hagyják, hogy
megszakítás nélkül beszámoljak nekik mindenről egészen
odáig, hogy miért jöttünk el Tampába.
– És ez a lány, Brooklyn, jól van? – kérdezi Xiomara, miután
elhallgatok. – Fel fog épülni?
– Teljesen. Néhány napig kórházban lesz, és még egy darabig
figyelni fogják a vérképét, miután hazaér, de az orvosok
biztosak benne, hogy teljesen felépül.
– Jól van – bólogat Xiomara. – Jól van.
Paul végighúzza a kezét az arcán. Ezt a gesztust már
annyiszor láttam a fián, hogy szinte hátborzongató látni az
apján.
– És Faith…
Halott, de valahogy nem tudom rávenni magam, hogy
kimondjam a szót. Van valami abban, hogy milyen kísérteties a
h betű, a hangzása, ami olyan ijesztővé teszi a szót.
– Úgy hisszük, Omahában van eltemetve – válaszolom. –
Holnap odamegyünk, és azt ígérték, megvárják, hogy
odaérjünk.
– Odaérjünk?
– Mi ketten, apa – tisztázza Bran, és most először szólal meg,
mióta leültünk. – Meg Ian és Sachin.
– Sachin? Miért? Jaj, istenem… – motyogja Xiomara. – A húga
kis barátnője.
– Erin Bailey – teszi hozzá Bran. – Ő szerintünk itt van
eltemetve Tampában. Idejön érte, aztán elrepül velünk
Omahába. De azt akartuk… azt gondoltuk…
– Szeretnénk, ha minden lányt megtalálnának,
azonosítanának, és értesítenék a családokat, mielőtt bekerülne
ez a hírekbe – fejezem be helyette. – Holnap reggel házkutatási
parancsot hajtunk végre azon az ingatlanon, amit Davies bérelt,
amíg itt élt. Nagy valószínűséggel felássuk az udvar egy részét.
Azt akartuk, hogy tudjatok róla, mi történik, mielőtt ez
elkezdődik, különösen annak fényében, hogy mire számítunk.
– Erin Bailey – jegyzi meg Paul halkan. – Valakinek a kislánya.
– Igen.
– És ez a férfi… mit csinált velük? – kérdezi Xiomara. –
Fogdosta őket?
– Egyelőre úgy tudjuk, nem. Velük akarta helyettesíteni a
lányát, akit rákban vesztett el.
– Helyettesíteni – ismétli meg Bran anyja. – Akkor miért…
miért öli meg őket?
– Mert elvesztette a lányát a rák miatt. Újra akarja élni a
helyzetet, jobban akarja csinálni, boldogan együtt akar élni a
lányával, ahogy annak történnie kellett volna. A betegség
traumája, a lány elvesztése teljesen átformálta őt. Szó szerint
átírta az agyát. Nem tud szabadulni tőle.
– Te sajnálod ezt az embert, Eliza?
– Igen – válaszolom egyszerűen, és érzem, ahogy Bran térde
az enyémnek ütődik, miközben a helyét keresi a kanapén. – Ez
nem mentség arra, amit tett. Semmi alól sem mentesíti. Nem
tudom, hogy ezzel elnyeri-e a megbocsátást, és nem is tudom,
hogy meg kellene-e kapnia. De igen, sajnálom őt. A lánya halála
összetörte őt, nem tudta magát újra összerakni, hogy az élete ne
csak szomorúságból álljon. Ez szánalmat ébreszt.
Könnyek csorognak végig Paul megviselt arcán, aki folyton
leégett a napon, mert sosem jutott eszébe futás előtt bekenni
magát naptejjel, mégsem sikerül lebarnulnia soha. Xio nem sír,
de a szeme fénylik.
– Tudom, hogy nem ezt a választ remélted…
De Xio egy élénk fejrázással a szavamba vág.
– Ez egy válasz, Eliza. Végre egy válasz, és a lányunk hazajön.
Ebben reménykedtünk – teszi hozzá bűnbánóan. – Mi másban
reménykedhettünk volna? Olyan sok év telt el, és már nem
tudtunk hinni abban, hogy életben lehet.
Paul hüppög, egyik kezébe az arcát temeti, a másikkal a
feleségébe kapaszkodik.
– Legalább… legalább nem szenvedett egész idő alatt.
Legalább ezért hálásak lehetünk. Esos pequeños consuelos 47
.–
Az alsó ajka és az álla remegni kezd. – Az én kicsikém. Az én
kicsi lányom.
 Bran felpattan a kanapéról, és térdre rogy a szülei előtt. Ők
hozzá hajolnak, Bran átkarolja a hátukat. Látom, hogy Xio vállai
megremegnek, ahogy sír.
Csendben szabadkozom, aztán kimegyek a verandára, ahol
Alberto ül a cukorkákkal. Vigyorogva nézi a veranda felé tartó
fiúkat, akik még olyan kicsik, hogy a szüleik is elkísérik őket a
járda széléig. Látom, hogy három felnőtt beszélget egymással az
udvar végén, és őket figyelik. Amint azonban a fiúk eltűnnek,
Alberto ünnepélyes arckifejezéssel felém fordul.
– Minden rendben? – kérdezi aggódva. – Tío Brandon sosem
szokott hazajönni halloweenre. Ugye nem beteg?
– Nem beteg – nyugtatom meg, majd felpattanok mellé a
korlátra, és a hátamat az oszlopnak támasztom. – Tudom, hogy
családtag vagy, de még nem igazán tudok róla beszélni. Majd
hamarosan megtudod.
A tekintete a csípőmön lévő fegyverre, az övemen lévő
jelvényre siklik.
– Tía Faithről van szó, igaz?
– Te tíának hívod?
– Papá azt mondta, hogy attól, hogy valaki meghalt vagy
elment, még családtag, és aszerint is kell hívnunk. Bisabuelo 48

évekkel ezelőtt meghalt, de még mindig bisabuelo, sí?

– Sí. Eso me llena de amor 49.
– Nem válaszoltál a kérdésre.
– Tudom. Erre még nem tudok válaszolni.
Ami a maga módján válasz is, és a fiú lassan bólint, miközben
ezt emésztgeti.
 – Nem mondhatom el a szüleimnek, ugye? Vagy Tía Lissinek?
– Xio és Paul valószínűleg holnap vagy holnapután elmondja
nekik.
Úgy tűnik, hogy ezt nemként értelmezi, és amikor meglátja
az újabb gyerekcsoportot, mosoly ül ki az arcára.
Fél tíz után végre leáll a csokigyűjtés. Az elmúlt egy órában
többnyire nagyobb gyerekek jártak itt. Amikor már húsz perc
eltelt anélkül, hogy egyetlen csokit vagy csalunk kiáltást
hallottam volna, köszönettel hazaküldöm Albertót. Az eddig
eltelt időt azzal töltöttük, hogy a tanulmányairól beszélgettünk,
meg arról, mivel akar majd foglalkozni, de ejtettünk néhány
szót az FBI-ról és Branről is. Ezt követően áttértünk a baseball
témájára, és azt hiszem, végre rájöttem, kitől származnak azok
a káromkodásokkal teli SMS-ek, amiket Bran olyankor kap,
amikor a Rays jól szerepel a meccseken.
Átadja nekem a tálat, lecsusszan a korlátról, majd
visszafordul felém.
– Nem mondom el a szüleimnek – mondja. – Ígérem.
– Köszönöm. Tudom, hogy sokat kérek.
– De nem kell sokáig titkolnom, ugye?
– Nem, nem kell sokáig.
Bólint, majd elindul haza. Mint kiderül, a túloldalon lakik,
három házzal lejjebb.
A tál még mindig az egyharmadáig van cukorkával. Addig
turkálok a különböző mini csokiszeletek között, amíg nem
találok egy teljes doboz mini-Nerds cukorkát. Épp a számba
akarom önteni az összeset, amikor kinyílik az ajtó, és rám jön a
fulladás.
Bran csak áll és néz, micsoda seggfej, bár az egyik keze azért
felém lendül, hátha leesek, gondolom.
– Jobban vagy? – kérdezi, amikor már nem köhögök.
– Persze – krákogom.
– Van kedved sétálni?
Visszapillantok a házra.
– A szüleid?
– Most feküdtek le aludni. Egyébként köszönöm, hogy…
– Leléptem?
– Hogy magunkra hagytál minket.
– Az unokaöcséd okos gyerek. Sajnos nincs jó ízlése a
baseballcsapatok terén, de jó gyerek. – Átnyújtom neki a tálat –
ellenállva a késztetésnek, hogy néhány doboz Nerds a
zsebemben kössön ki, későbbre –, és leugrom a korlátról.
Visszaviszi az édességet a házba, majd bezárja az ajtót. Mielőtt
leérnénk a felhajtón, a kezem után nyúl.
– Nem igazán hittük, hogy valaha is megtaláljuk – szólal meg
az utca felénél. Néhány házban sötét van, de ahol nem, ott is
csend honol, kivéve egyetlen házat, ahol dübörög a buli, és az
udvaron autók parkolnak, meg piros műanyag poharak
hevernek szerteszét. – Legalábbis egy idő után. Olyan régen volt
már, és nem kaptunk semmi hírt. Nem hittünk már benne,
hogy megtalálhatjuk, de nem tudtunk lemondani sem róla.
Ez nem ritka. Még csak nem is szokatlan. De nincs szükség
arra, hogy erre rámutassak, ő is pontosan tudja ezt. Ő most nem
Eddison, az ügynök, hanem Bran, a gyerek, a testvér.
 – Tudtad, hogy a szüleim évekkel ezelőtt létrehoztak egy
alapot, hogy jutalmat adhassanak annak, aki információval tud
szolgálni? Soha nem nyúltak ahhoz a pénzhez, még akkor sem,
amikor a ház már kis híján összedőlt körülöttük. Csak
javítgatták, foltozgatták, ha nem működött valami. Aztán
felhívtam Rafit.
– Mert ő az építőiparban dolgozik.
– Sí. Új alkalmazottakat hozott ide, vagy olyan gyerekeket,
akiket mentorált a közmunkán vagy min keresztül, és azt
mondta a szüleimnek, hogy muszáj gyakorlatot szereznie a
fiataloknak.
– És akkor velük végeztette el a munkát?
– Így van. És mivel csak diákok voltak, nem lett volna helyes
teljes árat kérni a munkájukért.
– Kifizetted a különbözetet?
– Amennyire Rafi engedte. Évekig csináltuk ezt, mert a
gondolat, hogy másra fordítsuk azt a pénzt, azt jelentette volna,
hogy feladtuk. De így sem akarták elfogadni a pénzt. Büszkék.
– Tudják.
– Nem, nem tudják. Óvatosak voltunk.
– Bran, amikor legutóbb itt jártunk, tudod, amikor apáddal
elmentél futni. Akkor tört el a korlát teljesen a lépcsőn. Amikor
később elküldtek téged vásárolni, fogadást kötöttek arra, hogy
vajon mikor bukkan fel hirtelen Rafi a kiskacsákkal, akiknek
épp most kell megtanulniuk, hogyan kell korlátot javítani.
– Ezt komolyan mondod?
Épp csak annyira hajolok hozzá közelebb, hogy a következő
lépésénél kissé oldalra billentsem.
– Gondolom, úgy vannak vele, hogy te is büszke vagy.
Felszisszen, szinte nevet, majd ismét megrázza a fejét.
– Ennyi éven át azt hittük, hogy megússzuk a dolgot.
– Mit is mondott neked, amikor megérkeztünk? Hogy ő a
mamád, szóval persze hogy tudta.
Elhagyjuk a környéket, elindulunk lefelé Ehrlich utcáin, és
körülbelül egy kilométer után elérünk egy benzinkútig. Csak
kicsit lepődöm meg, amikor vesz egy doboz cigarettát meg egy
öngyújtót. Priya mesélt nekem arról, hogy Eddison annak
idején napi fél csomaggal szívott el. Elmondása szerint évek óta
próbált leszokni, anélkül, hogy igazán ösztönözte volna bármi.
Aztán Priya egyszer azt látta, hogy Bran egy szál cigi után nyúl,
és azt mondta neki, hogy büdösebb, mint a fiúöltöző az
iskolában. Bran fennakadt azon, Priya mégis honnan tudja,
milyen szaga van egy fiúöltözőnek, és nem gyújtotta meg a
cigit.
Ahelyett, hogy kommentálnám a vásárlást, inkább előveszem
a telefonomat, hogy SMS-t írjak Shirának.
Arra hajlok, hogy a következő néhány napra felfüggesztem a
megvonást.
Ennek kurvára örülök, köszönöm.
Minden oké?
Családi találkozó. Ima azt mondta, támogat mindenkit, aki
látogatóba akar menni, és még Floridába is elutazik velük, ha
akarják, de ő nem teszi be a lábát sem a kórházba, sem a
börtönbe.
 Bemegy bárki?
Nem. Megbeszéltük. Egy okunk lehetne, hogy bemenjünk, ha
kötelező lenne. A vonakodás vajon erényes dolog? Valószínűleg
megüljük a shivát, ha eljön az ideje, de gyászolni azt, ami
számunkra volt, más, mint meglátogatni azt, amivé vált.
Magához tért már egyáltalán?
Nem, és az orvosok szerint valószínűleg nem is fog.
Szólj, ha szeretnéd, hogy hazamenjek!
Láttam az esetet a hírekben; ott vagy, ahol lenned kell.
Bran még benn a boltban átnyújt nekem egy cigit. Lassabb
tempóban megyünk visszafelé, mint ahogy jöttünk, szállingózó
füsttel a nyomunkban.
– Tudod, ha maradni akarsz… – szólalok meg végül.
Bran bólint.
– Ott kell lennem.
– Tudom. De azt is hallanod kell, hogy van lehetőséged
maradni. Senki sem fog elítélni ezért.
Megszorítja a kezemet, és az út hátralévő részében nem
mondunk semmit, aztán majdnem napkeltéig a verandán ülve
dohányzunk. Aludni nem lehet, de ez a csend, ez a nyugalom…
a maga módján pihentető.

44
nézzenek oda (spanyol)
45
persze hogy tudtam (spanyol)
46
állítsd le őket (spanyol)
47
egy kis vigasz (spanyol)
48
dédapa (spanyol)
49
ez megmelengeti a szívem (spanyol)
 27

Xiomara korán kelő típus, azok közé tartozik, akik szó szerint
dallal töltik meg a házat már a korai órákban. Ma reggel
azonban csöndes és sápadt, a konyhaasztalnál ül, és a fahéjas
tejeskávéjába bámul. Felnéz, a homlokát ráncolva a műanyag
fóliára néz, amit a kötésem köré tekertem, hogy le tudjak
zuhanyozni.
– A fiam tette ezt?
– Nem úgy, ahogy gondolod. – Leülök vele szemben, és
kinyújtom a karomat, hogy megnézhesse. Xiomara évtizedeken
át nővérként dolgozott ugyanabban az orvosi rendelőben, és
amikor az orvos eladta a rendelőjét, hogy nyugdíjba menjen, ő
is nyugdíjba vonult. Valójában négy hónapot sem bírt ki,
elvállalt egy részmunkaidős állást iskolai nővérként, ahol
rotációs rendszerben dolgozott más résznyugdíjasokkal együtt.
Kifejezetten szigorú pillantást vet rám, mielőtt nekilátna a
műanyag és a géz lehúzásának.
– Akár szándékosan tette, akár nem, Eliza, bántott téged.
Gondolom, baleset volt, de ez nem jelenti azt, hogy nem az ő
hibája. – Óvatosan végigtapogatja az ép hólyagok környékét,
ujjai nem érnek a nyers bőrhöz, ahol a kifakadt hólyagokat
gondosan levágták, hogy megakadályozzák a fertőzést.
Előveszem az antibiotikumos krémet, amit a kórházban
kaptam, és Xiomara egy biccentéssel elfogadja. – Brandonnek
mindig is heves volt a természete. Ezt tőlem örökölte. Azután,
hogy Faith… – Elakad a szava, az ajka összeszorul, ahogy ismét
eszébe jutnak a friss hírek. – Azután még rosszabb lett – fejezi
be röviden. – Mi vagyunk a felelősek az indulatainkért, főleg, ha
valaki sérül is emiatt, akár véletlenül is. A hirtelen haragú
embereknek pedig még jobban oda kell figyelniük magukra.
Óvatosan bedörzsöli a krémet, közben ellenőrzi a párnázott
csíkot, hogy nem ázott-e át, és szakszerűen újrakötöz.
– Az jó, hogy elvártad, kérjen bocsánatot tőled, de légy
óvatos! Ha túlságosan azon vagy, hogy őt mentegesd, te
rosszabb állapotba kerülsz.
Inkább csak bólintok, nem akarok mondani semmit.
Mégiscsak az anyja. És talán… talán az, hogy ráláttam, mi is
történt köztem és Cliff között, egy kicsit tudatosabbá tett, jobban
kiszúrom a figyelmeztető jeleket. Hogy azt gondolom-e, hogy
Bran képes lenne bárkit is bántalmazni? Basszus, dehogy! Előbb
vágná le a saját kezét, mint hogy ilyesmit tegyen. De talán
Xiomarának igaza van, és ha valami balesetből történik, a
másiknak akkor is vállalnia kell a következmények teljes
súlyát.
– Szeretném, ha megtennél nekem valamit, Eliza. Ha megy.
De legalább próbáld meg, kérlek!
– Mi lenne az?
A mellette lévő ülésről felvesz egy összehajtogatott takarót,
majd feláll, hogy kirázza. Egy halványkék takaró, amit
spirálformájú öltésekkel készült felhők díszítenek, középen két
darab sokágú csillaggal, egyik a másikban, egy kis réssel
közöttük. Mindkettő gyönyörű szivárványszínekben pompázik,
több különböző méretű háromszögből állnak, úgy, hogy a
csillagok és a spirálformák is látszódjanak. Egy széles, színes sáv
szegélyezi a paplant, a szivárvány színei folytatódnak benne.
– Ezt a középső alakzatot tengerészeti iránytűnek hívják –
magyarázza. – A tengerészeti iránytű és a tengerészek által
használt szélrózsás térképek kombinációja. E kettő segített
nekik megtalálni a hazavezető utat. – Újra megrázza, majd
néhány gyors mozdulattal összehajtogatja, olyan gyors és biztos
mozdulattal, ahogy nekem sosem menne. – Faith eltűnése után
Sachin Karwan volt Brandon első új barátja. Összekötötte őket
ez a szörnyű közös élmény. – Végigsimítja az anyagot,
szórakozottan végigkövetve egy öltés vonalát. – Két éven át élt
az a kislány két utcára tőlünk, és egyikünk sem tudott róla. –
Nagy levegőt vesz. – Tudom, hogy van bizonyíték, amit meg
kell majd vizsgálni, még ha ti tapintatosságból nem is
mondtátok el, mi lesz az. De hamarosan haza fogják engedni azt
a kislányt, és a koporsók… a koporsók olyan…
Ráteszem a kezem az övére, mire remegő mosollyal felnéz
rám.
– Szeretném, ha ezzel menne haza, ha van rá mód. Ez volt
Faith ölelős takarója. A nagyanyja készítette neki, még mielőtt
megszületett. Évekig túl nagy volt, aztán meg túl szép ahhoz,
hogy mindennap használja, de ha meglátogattak bennünket a
rokonok, ezt terítettük az ágyára.
 – Honnan is tudhattad volna, hogy Davies egy elrabolt
gyereket rejteget a házában?
– Persze, tudom. Ha nyilvánvaló lett volna, rájöttünk volna
korábban. Nem hibáztathatom magam a tudatlanságért, hiszen
senki nem vett észre semmit. De mégis: Erin mindvégig ott volt.
És úgy halt meg, hogy előtte hosszú időn át nem kapott
szeretetet senkitől.
– Megkérdezem az orvosszakértőt. Nem hiszem, hogy nemet
mondanának.
– Gracias, mija.
– Van bármi, amit szeretnéd, hogy elvigyek Omahába?
Faithnek?
A mosolya erősebb lesz, de a szeme továbbra is csillog a
könnyektől.
– Azt majd odaadom a fiamnak. Szüksége lesz egy feladatra,
ami leköti a figyelmét.
Valaki kopog a bejárati ajtón, elég határozottan ahhoz, hogy
mi észleljük, de ahhoz halkan, hogy bárkit felébresszen.
– Ian vagy Karwan az, gondolom.
– Valószínűleg igen. Ezt a kopogásból meg tudod állapítani?
– Ez egy nagyon jellegzetes kopogás. – Amikor csatlakoztam
Finney csapatához, rávett, hogy gyakoroljam ezt a fajta
kopogást és ezt a hangot.
Xiomara feláll, hogy ajtót nyisson.
Amikor visszajön, látom, hogy Ian és Connie Matson van
vele, illetve egy másik férfi is. Körülbelül olyan korú lehet, mint
Bran, bár nem őszül annyira; épp csak elkezdett ezüstössé válni
a halántéka. A bőre és a szeme is sötét, és a hajtókáján lévő
sárga szalagot leszámítva tetőtől talpig feketét visel. Az elveszett
gyerekek ügyére figyelmeztető szalag.
Karwan ügynök.
– A híres Eliza – köszönt, és igyekszik mosolyra húzni a száját.
Nem igazán sikerül, az arca továbbra is komor. – Örülök, hogy
megismerhetlek, bár a körülmények nem a legideálisabbak.
– Én is örülök, hogy el tudtál jönni.
– A világért sem hagytam volna ki. Köszönöm, hogy
gondoskodtál erről.
Valójában Vic intézte, de nem fogok vele vitatkozni.
Connie és Ian egy-egy gőzölgő bögrét tartanak a kezükben.
Xio a pulton álló kávéfőzőhöz lép.
– Sachin? Kávét?
– Köszönöm, Xiomara. Az nagyon jólesne.
Tölt neki egy csészével, átnyújtja neki, majd a teásdoboz felé
nyúl.
– Ez Earl Grey, Eliza. Jó lesz?
– Jó lesz, Xio.
Shira szerint az Earl Greynek olyan íze van, mint a párolt
tornazokninak. Én sem szeretem különösebben, de nem is
utálom, egy levendulás London Fog jólesik néha.
– Emlékszem Mr. Daviesre – szólal meg Karwan, a kávéjába
bámulva. – Segített nekem felkészülni a matekdolgozatra. Sose
gondoltam volna, hogy…
– Senki sem gondolta volna, Sachin – felelem gyengéd
hangon, és még mindig furcsán érzem magam attól, hogy a
keresztnevét használom. – Senki sem sejtette, pedig
harmincegy év alatt rengeteg ember észrevehette volna. Te
pedig csak tizennégy éves voltál.
Zavartan bólint.
Nem számít, milyen gyakran hangzanak el ezek a szavak.
Ianhez, Branhez és másokhoz hasonlóan ő is akkor jut majd el
erre a felismerésre, ha készen áll rá, egy pillanattal sem
korábban.
Amikor Bran lejön, gondosan megborotválkozva, nedves, elöl
begöndörödő hajjal, Ian vállára teszi a kezét, és erősen
megmarkolja.
Ian ráteszi a kezét Branéra.
– Biztos, hogy végig akarjátok ezt csinálni? – kérdezi nyersen
a nyomozó.
– Szükségünk van rá.
– Hát, bolondok vagytok – vágja rá durva hangon. De a másik
kezével Karwan felé nyúl, és megtámasztja a vállát. Aggódik,
igen, de büszke is, ez jól látszik.
Paul öltönyben jön le, kissé ziláltan fest.
– A megszokás – magyarázza szinte félénken. – Csak annyira
megszoktam… – Elakad, körülnéz a konyhában, majd hirtelen
úgy dönt, inkább leül. – Ez a nap…
Bran elhúzódik Iantől, megáll az apja mögött, és mindkét
kezét a férfi vállára teszi. Paul remegve vesz levegőt.
– Meglesztek mindketten? – kérdezem. – Ha fel akartok hívni
bárkit…
– Connie velünk marad – válaszolja Xio –, és Lissi is
csatlakozik hozzánk, amint elvitte a gyerekeket az iskolába.
Tapintatos lesz.
Feszült csendben ülünk, amíg el nem jön az indulás ideje.
Bran szedelődzködik elsőként, a mi táskáinkat és Karwanét a
terepjáróba viszi, én pedig gondosan kézbe veszem a paplant.
Xio egy nagy, barna papírból készült Cracker Barrel-táskát húz
elő a kamrából, és szétnyitja nekem.
Elviszem őket a házhoz, amit Davies bérelt sok-sok évvel
ezelőtt, két utcára Eddisonéktól. Az orvosszakértő furgonja már
ott áll a kocsifelhajtón. Két másik fekete terepjáró parkol az
utca járdaszegélye mentén, a másik oldalon pedig néhány
rendőrautó sorakozik, épp csak annyi helyet hagyva, hogy egy
autó elférjen közöttük. Felismerem Wilson ügynököt; a felhajtó
vége közelében áll egy karcsú, ősz hajú nővel, aki aggódva
szorongatja a könyökét. Valószínűleg a ház jelenlegi
tulajdonosa vagy lakója.
Bran, Karwan és Ian csatlakozik a rendfenntartók
csoportjához a felhajtó végén. Úgy vannak felöltözve, hogy el
tudjanak vegyülni, és elég komoly embereknek tűnnek ahhoz,
hogy senki ne kérdőjelezze meg a jelenlétük létjogosultságát.
Ian több rendőrrel is kezet fog, családtagok vagy az őrsön
dolgozó emberek után érdeklődik. Már vagy tíz éve nyugdíjas,
ha jól emlékszem, szóval néhányukkal együtt dolgozott
korábban. A legtöbbjüket ő képezte, ahogy a szavaikból
kiveszem.
Az egyik rendőr, aki nyomozói öltönyt és nyakkendőt visel,
kezet nyújt Brannek, majd egy erős, magabiztos mozdulattal
magához rántja.
– Nagyon sajnálom, ember.
– Legalább tudjuk, nem igaz?
– Hát, igen. Lissi már úton van hazafelé az iskolából. Egy ideig
a szüleiddel marad.
– Manny, ő itt Sachin Karwan – mondja Bran, és bemutatja a
jelenlévőket egymásnak. Elfordulok tőlük, és azt várom, hogy
az orvosszakértő befejezze a beszélgetést a K-9-es kiképzővel,
aki azért van jelen a kutyával, hogy segítsenek, ha a talajradar
nem találna semmit. Manuel vagy Manny, ahogy most itt a
legtöbben hívják, Rafi öccse és Lissi férje. És – jut eszembe
hirtelen – az egyik gyerek, akit Davies itt Tampában korrepetált.
Nem csoda, hogy olyan erősen szorítja össze az állkapcsát.
A K-9-es kutyakiképző elmegy végre, úgyhogy elindulok, és
bemutatkozom az orvosszakértőnek, aki döbbenten néz rám.
Az öltönye gyűrött, és egy kicsit úgy néz ki, mint aki nemrég
konnektorba nyúlt.
– Jaj, hogy hasonlít a fiatal Miss Bailey-re!
– Igen.
Ezen a ponton már érdemes azon vitázni, hogy azért ha
jobban megnézné, találna eltérő vonásokat is.
– Sterling ügynök vagyok. Valójában lenne egy kérésem, ha
szabad. – Kinyitom a táskát, hogy megmutassam neki a paplant,
és elmagyarázom Xiomara kívánságát. Majd, mintha egészen
mellékes információ lenne, megemlítem, milyen kapcsolat fűzi
Karwant Erinhez.
Óvatosan átveszi tőlem a táskát, és bár van fogantyúja is, a
mellkasához szorítja. Szétszórtan, de együttérzően viselkedik.
– Természetesen. Csodálatos nő, hogy a saját gyásza közepette
gondoskodik erről. Igen, vigyázunk erre, amíg Miss Bailey
készen nem áll a szállításra. A bátyjának nem kellene ezt látnia.
A nyelvem hegyén van, hogy közbeszúrjam: valójában nem
Karwan húga, de visszafogom magam. Hiszen végül is az. A
család több, mint vérségi kapcsolat. Nekem is vannak
testvéreim, attól, hogy a szüleim nem vállaltak több gyereket
rajtam kívül: ott van nekem Shira, Mercedes és Priya is.
Odahívja magához az asszisztensét, majd átadja neki a táskát,
azzal a szigorú utasítással együtt, hogy ne tegye le sehová, és ne
veszítse el.
Miután mindenki készen áll, a fele csapat a kerítésen át a
hátsó udvarra trappol. Manny és két egyenruhás tiszt
csatlakozik hozzánk, a többiek a járművek közelében
maradnak, hogy távol tartsák a kíváncsi bámészkodókat.
Wilson magára hagyja Rogerst az ingatlan tulajdonosával, és
velünk tart. A hátsó udvar egyik sarkában egy nagy tölgy áll,
majdnem pontosan ott, ahol a kerítések találkoznának, ha nem
vágták volna le a végeiket, hogy a fa természetes módon
nőhessen. A fa árnyékában egy régi hintaágy nyikorog kissé
rozsdás láncain. Úgy tűnik, az udvart karbantartják, de
nagyrészt mégis kihasználatlan.
– Van valami konkrét hely, ahol kezdhetnénk? – kérdezi az
egyik FBI-technikus félig a talajradarra támaszkodva.
Mindannyian rám néznek. Jól van. Mivel az eredeti csapat
tagja vagyok, gyakorlatilag én vagyok a rangidős közöttünk,
ugye?
– Nem igazán – válaszolom. – Kendallt egy sarokba temették
el, de ez nem jelenti azt, hogy Erint is.
Furcsa érzés egyszerűen csak állni ott, és nézni, mi történik,
és nem tudom, miért az. Általában nem mi vagyunk azok, akik
megtaláljuk a holttesteket. Előfordul, hogy szerencsétlen
körülmények között rájuk találunk, de nem véletlenül vannak
törvényszéki szakértőink. Talán más miatt érzem magam
rosszul. Bran keze után akarok nyúlni, de ő meg Ian épp
Karwanra koncentrálnak, mindketten az ügynök hátán tartják a
kezüket.
Erinre végül nem egy sarokban, hanem a hátsó kerítéssel
párhuzamosan, a telekhatártól pár méterrel beljebb, az udvar
egyharmadánál találnak rá. Az orvosszakértő füttyent, amikor a
csontok alakot öltenek a talajradar képernyőjén. A társa odasiet
hozzá a kis zászlókkal, hogy kijelölje az ásatási területet.
Karwan a dróttal összekötött zászlókat nézi, és önkéntelenül
elhúzódik a másik két embertől, aki a képernyőt akarja látni.
Könnyek folynak le hamuszürke arcán.
– Sachin – szólalok meg halkan. – Ugye tudod, hogy nem baj,
ha nem nézel oda?
– Erin… – A fejét rázza. – Itt kell lennem Erinért.
– Itt vagy Erinért. Azt gondolod, hogy csak akkor tudja, hogy
itt vagy vele, ha megnézed őt ilyen állapotban?
Pislog, majd kissé elfordítja a fejét, hogy rám nézzen.
– Semmi baj, ha nem nézel oda. Nem baj, ha úgy tartod meg
magadban az emlékét, amilyen volt, és nem így.
 Visszanyeli a könnyeit, majd a ház hátsó része felé fordul. Ian
és Bran is felé fordulnak, oldalról úgy néznek ki, mint a
könyvtámaszok, amelyek Karwant támogatják, de ők ketten
továbbra is figyelik az ásó technikusokat. Erin majdnem két
évig volt ebben a házban, de már azelőtt a föld alá került, hogy
Faith eltűnt. Senki sem tudta, hogy itt kell keresni őt.
A technikusok tapasztaltak; nem kell nekik sok idő, hogy
kiássák a műanyagba csomagolt köteget, ami nagyjából másfél
méter mélyen van eltemetve. A műanyag fólia elég ép ahhoz,
hogy fel lehessen emelni, de a rovarok az évek során azért
alaposan megdolgozták. A talajradar csak csontot, követ vagy
fémet mutat ki, húst nem. A köteg mozgatásából származó
hangok, illetve Cass ebédszünetekben tartott előadásai alapján
úgy vélem, már csak csont maradt belőle. Az elszíneződött
műanyagon keresztül egy kicsit látszik az erősen foltos és
rothadó paplan.
Hallom, ahogy Bran sürgetően beszél Karwan fülébe,
elterelve a figyelmét a mozgó csontok hangjáról.
– A csontváz nagyjából megfelelő méretűnek tűnik – jelenti
halkan az orvosszakértő, és Karwanra vet egy pillantást, hogy
megbizonyosodjon róla, nem hallja. – Többet fogok tudni,
miután kicsomagoltam a maradványokat, de a korához mérten
a valószínű növekedési tartományon belül van. Ha
megbetegítette őket, akkor lehetséges, hogy blokkolta a
növekedésüket. Látja itt, a koponyánál?
Előrehajolok, hogy megnézzem a talajradarral rögzített képet.
– Néhány foga kihullott. Csontritkulása volt, amikor még élt.
Miután a gyökérideg elrohadt, a fogak nem tudtak a helyükön
maradni. És nézze, itt meg itt is! – folytatja, miközben ujjával
végigsimít a bordákon és a karokon. – Jelentősen csökkent a
csontsűrűség, kissé el van görbülve.
– Van nyoma bármilyen külső sérülésnek?
– Úgy tűnik, nincsenek olyan törések, amelyek közvetlenül a
halál beállta előttről származnának. Azok még így is
nyilvánvalóak lennének. Amint lehetőségem lesz vizsgálni a
csontokat, meg tudom állapítani, hogy voltak-e hegek vagy
forradások, és ha igen, milyen időpontból származnak. Amit
bizton állíthatok: nagyobb a valószínűsége, hogy ez Erin Bailey,
mint bárki más.
– Miből tudja ezt?
– Látja a térdét? Itt?
– Az ott fém?
– Az orvosi feljegyzések szerint autóbalesetet szenvedett
ötéves korában. A térde súlyosan megsérült, és be kellett
helyezni néhány vasat. – Kihúzza az aktát a hóna alól, felcsapja,
és addig lapozgatja, amíg egy röntgenfelvétel reprodukciójához
nem ér. Szögletes, kissé tömzsi ujjával a sebészileg beültetett
implantátumra mutat. Az arányok teljesen másnak tűnnek, egy
közeli röntgenfelvétel a térdről, szemben a lényegesen kisebb
állóképpel. Bár azért meggyőző.
– Mit gondol, mennyi időbe telik, mire elkészül a biztos
azonosítás?
– Nem sok idő kell hozzá. Csak az kell, hogy a kezünkben
legyenek a felvételek, amiket összehasonlíthatunk. Ha tudunk,
kinyerünk DNS-t a csontvelőből, és lefuttatjuk, ha van mivel
összehasonlítani.
– Az anyja és a nővére is adott mintát. Nem maradt semmijük
Erintől.
A technikusok óvatos mozdulatokkal átrakják a
maradványokat egy fekete hullazsákba, majd átemelik a
várakozó hordágyra. Bár általában igyekeznek tisztelettudóan
bánni minden holttesttel, de mégiscsak ez a munkájuk. Elég sok
holttestet látnak, és a… Nos, jobb szó híján az áhítat egy idő
után elmúlik. Ha viszont gyerekekről van szó, az mégis extra
tiszteletet követel.
Ian könnyei a bajszát áztatják. Nem tesz erőfeszítést, hogy
letörölje, vagy hogy hátat fordítson a többieknek.
– Ennyi ideig!
Karwan egyenes háttal, merev tagokkal áll, és a kezébe
temeti az arcát sírás közben. Huszonhét évvel ezelőtt eltűnt a
kishúga legjobb barátnője, akit ő a saját húgaként szeretett. Ma
végre megtalálták. Egy nap ez a tudás segít majd, és vigaszt
nyújt.
Az orvosszakértő elveszi a papírzacskót az asszisztensétől,
majd Karwanra pillant, és felém fordulva kinyitja a zacskót.
– Sterling ügynök, kérem.
Bólintok, majd előveszem a paplant, ami gyönyörű és
érintetlen. Gondosan a karomban tartva megkerülöm a férfiak
csoportját, hogy Karwannak ne kelljen megfordulnia, és az
ásatás helyszíne felé néznie.
– Sachin! Xiomara küldött egy paplant Erinnek. Nem baj, ha
betakarjuk vele?
Mindkét kezével az arcát törölgeti, bár ez nem állítja meg a
könnyeit.
– Be… be van…?
– Igen, be van takarva.
Remeg, amikor átveszi tőlem a paplant, de hátrahúzza a
vállát, és egyenesen az udvar egyik szélén álló hordágyhoz
sétál. Manny csatlakozik hozzám a túlsó oldalon, Bran és Ian
Karwan két oldalán marad, majd együtt öten óvatosan
szétnyitjuk a takarót. A hordágy keskeny, feleolyan széles, mint
a paplan, ezért a széleket aláhajtjuk, és így szépen látszik a
szivárványos tengerészeti iránytű. Óvatosan Erin köré terítjük a
paplant, Ian és Bran ügyelnek rá, hogy szépen becsússzon az
anyag a zsák alá, hogy Karwannak ne kelljen hozzáérnie. Mi
hátrébb húzódunk, ő viszont még marad egy kis időre, keze a
paplan fölött lebeg ott, ahol a kislány feje van.
Megrázom a fejem, próbálom kitörölni azt a gondolatot,
ahogy Shira apja hátrasimítja a hajunkat, és csókot nyom a
homlokunkra, miután betakargatott minket az ágyban.
Amikor Karwan is ellép a zsáktól, Manny és a rendőrök,
valamint az orvosszakértő és az asszisztense a hordágy mellé
lépnek, és óvatosan, ünnepélyesen, mint egy díszőrség tagjai,
felemelik a fűről, és átemelik a kerítésen.
Bran magához öleli Karwant, a szeme neki is nedves,
miközben a barátját újabb sírógörcs rázza. Rémültnek tűnik.
Nem hibáztathatom ezért.
– Mikor indul a gépetek? – kérdezi halkan a vállam mögött
álló Wilson.
– Fél tizenkettőkor.
Az órájára néz. Háromnegyed tíz.
– Van még bármi, amit el kell itt intéznetek?
Ianre pillantok, miközben figyelem, ahogy a hordágy eltűnik
a ház sarkán túl.
– Nem, nincs semmi. A szüleitől már elbúcsúztunk. Vannak
velük emberek, és Manny majd tájékoztatja őket arról, mit
találtunk.
Lassan bólint. Követem a tekintetét, és most mindketten
Brant meg Karwant nézzük.
– Szegények! – mondja, de olyan halkan, hogy én is alig
hallom. – El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet.
– Senkinek nem kéne tudnia.
– Sok szerencsét Omahában!
– Köszönöm.
 28

Matson nyomozó felhívja a feleségét, hogy megmondja,

minden rendben, és tudassa vele, hogy Manny később
jelentkezik még információval. A nő hangját hallom, de a
szavait nem értem, mindenesetre biztos, hogy aggódik a férje
miatt. De én nem hiszem, hogy bármi is meg tudná akadályozni
abban Matsont, hogy ott legyen Faith mellett. Wilson
rendszeres tájékoztatást ígér nekem, majd átad minket Spencer
és Parker ügynököknek, hogy vigyenek vissza a repülőtérre.
Megszegünk egy sor különböző közlekedési szabályt, de tíz óra
huszonnégy perckor már sorban állunk a biztonsági
ellenőrzésre.
Bran egy szót sem szólt, mióta kisétáltunk arról a hátsó
udvarról.
Hol rá, hol Karwanra nézek.
– Majdnem oké? – kérdezem.
Halványan elmosolyodik, mert ez Priya szavajárása, és bólint.
Karwan csak pislog rám, a szeme még mindig nedvességtől
csillog.
Rendbe fognak jönni.
A gépünk tizenegy óra negyven perckor száll fel, és három
óra elteltével, helyi idő szerint fél kettőkor landol. Tényleg
havazik itt, Nebraska délkeleti részén, november elsején.
Bemegyünk a mosdóba, hogy átöltözzünk a melegebb ruhákba,
amelyeket Priya csomagolt nekünk, és a kabátjainkat a
táskákra terítjük, amíg ki nem érünk a szabadba. Az Eppley
nem egy nagy repülőtér, de miért izzadnánk, ha nem muszáj?
Karwan a kijárathoz vezet minket. Alig tizenkét órája jött csak
el erről a repülőtérről, hogy csatlakozzon hozzánk Tampában.
Közvetlenül a külső ajtók előtt egy vörös amazon integet
nekünk kiskosztümben és vastag, tengerészkék kabátban.
– Bírja még, főnök? – kérdezi.
– Bírom – feleli, de a hangja még mindig kásás a könnyektől. –
Fisher ügynök, bemutatom Sterling ügynököt; a vezető csapat
tagja. Ő itt Eddison ügynök, ő pedig Matson nyugalmazott
nyomozó. Ők ketten szolgálaton kívül vannak itt.
– Mint ahogy maga is Tampában – jegyzi meg a nő.
A férfi bólint.
– Üdv Omahában! – mondja, és nagyon örülnék, ha egy kicsit
leállna. – A megyék közötti civakodás ma reggelre rendeződött.
Sarpy győzött, nem meglepő módon, azóta pedig a helyettesek
és néhány ügynökünk már biztosította a helyszínt. A kocsi erre
van, ha készen állnak.
– Mennyire valószínű, hogy a hó gátolja majd a keresést? –
teszem fel a kérdést, amint beülünk a kocsiba, és elindulunk.
– Nem nagyon. Csak lassan növekszik a hó mennyisége.
Éjszaka rosszabb inkább a helyzet, amikor a hőmérséklet
fagypont alá esik. A felszerelést már elhelyeztük a házban. A
tulajdonosok hisztériáznak.
 Bran megszorítja a kezemet. Hálás, gondolom, hogy sem
Fisher, sem én nem próbáljuk a férfiakat bevonni a
beszélgetésbe.
– Lenyomozta már valaki, hol tartózkodik jelenleg McKenna
Lattimore családja?
– A szülei még mindig itt laknak. Ugyanabban a házban, az
Emiline végén lévő zsákutcában, körülbelül hat házzal lejjebb
onnan, ahol Davies lakott. Tegnap este leültünk velük.
Megbeszéltük, hogy ma estig nem mondják el a család többi
tagjának, és hallgatnak, amíg a hír nyilvános nem lesz, de az
atlantai irodából már megkaptuk a megerősítést. Az atlantai
holttest egyértelműen McKenna volt.
Minden olyan gyorsan történik. Tudom, muszáj, de basszus!
Annyi információ röpköd városról városra, és nem könnyű
munka ezt titokban tartani.
Nem is tudtam, hogy Omaha ennyire az államhatárhoz simul.
A reptérről a belvárosba vezető út valójában átmegy Iowa
államba is néhány percre. Onnan a 480-asra tartunk, Fisher
kényelmesen áthalad egy építkezésekkel teli csomóponton a
nyugati 80-as út irányába.
– Harrison a megyehatár – tájékoztat bennünket, miközben
lefordul az autópályáról. – A ház pont az út mellett van.
Bran kibámul az ablakon, és közelebb szorítja magához a
barna papírzacskót. Nem tudom, hogy néz ki ez a takaró, amit
az anyja Faithnek választott. Azt tudom, hogy Bran nem
engedte el azóta, hogy Tampában átmentünk a biztonsági
ellenőrzésen. Nem mintha Bran különösebben beszédes típus
lenne, de ez a néma alak most egészen ismeretlen,
nyugtalanító. Érthető persze a helyzet, de mégis idegen.
Fisher az utcán parkol le. Nem úgy, hogy egészen elzárja a
postaládához vezető utat, de azért borzasztóan megnehezíti egy
másik autó számára, hogy odaférjen.
– A tulajdonosok úgy döntöttek, hogy nem lesznek jelen a
házkutatásnál – jelenti, miközben mi kimászunk a terepjáróból.
– Nem mondhatnám, hogy nagyon bánom ezt.
– Sterling? Te vagy az?
Keresem a hang forrását, aztán észreveszem az ajtóban az
ügynököt.
– Langslow? Te meg mit csinálsz Omahában?
Leugrik a lépcsőn, és felkap a földről, úgy ölelget.
– A férjemet tavaly áthelyezték. Én is utánajöttem pár
hónappal ezelőtt.
A többiek feltűnően türelmes pillantásokat vetnek ránk.
– Langslow és én együtt dolgoztunk Denverben –
magyarázom. – Nem láttuk egymást, amióta Quanticóba
mentem.
– Te ambiciózus kis ribanc! – mondja Langslow szeretettel. –
Szóval az van, hogy tegnap este kicsit átkutattuk a ház belsejét,
és találtunk valami érdekeset.
– Belül?
– Az alagsort nem fejezték be teljesen. Úgy gondoltuk, az egy
olyan hely, ahol valakit fogságban lehet tartani. Találtunk
néhány meglazult falválasztót az egyik oldalon. – Felemel egy
lezárt, helyszínelős műanyag zacskót, amelyben több
zsebméretű jegyzetfüzet van. A lapok megsárgultak, a széleik
összegyűrődtek és szétfoszlottak, de a foltokban kifakult kék
borítón jól látszik a fekete filccel ráírt név.
Faith Eddison.
Bran nem kap levegőt, és leszarom, hogy profin kell
viselkednünk szolgálatban, közelebb hajolok hozzá, és egyik
kezemmel átkarolom a derekát, miközben ő alig áll a lábán. A
másik oldalról Karwan támogatja, viszonozva a szívességet.
Fisher Langslow-ra borul, a fejét használva karfának;
Langslow nem valami alacsony.
– Eddison ügynök szolgálaton kívül van itt, hogy tanúskodjon
a húga mellett.
– Ó, bassza meg! Nagyon sajnálom. – Áthelyezi a zacskót a
kezéből az ölébe, és magához szorítja. – Csak felületesen
néztünk bele. Azok alapján, amit olvastunk, úgy tűnik,
elfogadta, hogy eljátssza Lisa Davies szerepét, de ezt a füzetet
elrejtette Davies elől, hogy meg tudja őrizni a saját identitását.
Igazán okos lány. Biztos vagyok benne… Biztos vagyok benne,
hogy valamikor odaadják majd ezt önnek. Ha akarja. Hé, főnök!
Bólintok.
– Minden készen áll odakint?
– Igen. A kapu erre van. – Kibújik Fisher mellett, és elénk siet,
valószínűleg azért, hogy figyelmeztesse a többieket:
családtagok vannak jelen.
A magasított hátsó veranda közelében egy fém hintaágyat
látok egy műanyag, kétszintes játszóház mellett. A hintaoszlop
után a telek meredeken lejt lefelé egészen a kerítésig, és azon
túl következik a Harrison utca. Figyelembe véve a lejtő szögét
és a kerítés magasságát, esélyesnek tartom, hogy a talajradar
nehezen fogja megtalálni Faith holttestét. A hátsó udvar
egyetlen sík terepe nappal könnyen látható az útról, és még a
leggyanútlanabb szomszédnak is feltűnne, ha az éjszaka
közepén ás ott valaki. Hogy ne bukjon le, Daviesnek a lejtős
domb alsóbb részén kellett sírt ásnia.
Az ügynökök és a halottkém kollégái üdvözlik Karwant,
amikor feléjük közeledünk, felénk pedig tisztelettudóan
biccentenek. Ezek itt Omahában az ő emberei. Tekintve, milyen
őszinte aggodalommal néznek rá, biztos vagyok benne, hogy
mind jól tudják, miért nem dolgozik az ügyön.
Karwan Bran háta mögött felém nyúl, hogy a vállamra tegye
a kezét, és lök rajtam egy kicsit.
– Menj, Eliza! Munkára. Mi majd itt leszünk vele.
Branre nézek, aki bólint.
Basszus, de utálom ezt!
Ahogy elsétálok, Ian lép a helyemre, és hallom, hogy halkan
beszélni kezd Branhez. Elindulok a kutyakiképző nő felé, tisztes
távolságban megállok, hogy ne zavarjam és ne ijesszem meg az
oldalán álló német juhászt.
– Üdvözlöm, Sterling ügynök vagyok.
– Waterston hadnagy és Fúria rendőrtiszt.
Lenézek a kutyára, aki hatalmasat ásít, kinyújtott nyelvvel. A
mancsait sötétkék csizmába bújtatták, hogy védjék a hidegtől és
a nedvességtől.
– Tetszik ez a név.
 – Régebben megharapta a férfi kiképzőket, ha a közelébe
mentek. Rám sosem morgott. Úgy éreztem, illik rá ez a név.
– Ki van képezve csontokra is?
– Igen, asszonyom. Amikor elmondták, hogy valószínűleg
mióta lehet itt a holttest, bennünket választottak ki a feladatra.
– És nincs túl hideg neki?
– Még nincs. Itt szinte soha nincs szélcsend, a kert kicsi, és
most még elég meleg van, a hó ellenére is. Ha nem leszünk
kinn órákon át, nem lesz gond a szaglásával.
– Valószínűleg a hátsó kerítés mentén kellene kezdenünk,
ahová a talajradarral nem lehet bemenni. Azt a részt nem lehet
látni az utcáról.
– Akkor kezdjük ott. Induljunk, Fúria!
A kutya engedelmeskedik, lerázza a havat a fenekéről és a
farkáról.
Nem kell szólnom a többieknek; amint meglátják, hogy
Waterston és Fúria megmozdultak, mindenki a helyére
húzódik. Visszatérek a férfiakhoz, és Bran elé állok, hogy szinte
észrevétlenül hozzádőlhessek. Lehúzom a bőrkesztyűmet, és
megfogom a kezét. A szemem sarkából látom, hogy lenéz, és a
homlokát ráncolja, majd elhúzza a kezét, hogy ő is levegye a
kesztyűjét, összefűzi az ujjainkat, majd összekulcsolt kezünket
a kabátja zsebébe húzza. A másik karjáról a takarós szatyor füle
lóg, Iannel, aki közvetlenül mellette áll, jól összepréselik. Együtt
állunk a kis domb tetején, és nézzük, mi történik.
Tanúskodni jöttünk, ahogy Fisher fogalmazott.
A kerítésnek ettől az oldalától körülbelül két méterre, a kert
szélességének nagyjából a felénél Fúria ugatni kezd, hasra
ereszkedik, és keresztbe teszi csizmás mancsait az orra előtt.
– Megtalálta – jelenti be Waterston hadnagy. Az egyik
technikus előresiet a zászlós karókkal, és egy hideg-meleg
rutint végezve a kutyával, sikerül kijelölniük egy
hozzávetőleges határt. Amint ezzel végeztek, Fúria felpattan, és
Waterston kezébe dörzsöli az orrát.
Waterston először elvezeti őt a helyről, majd elővesz egy
jutalomfalatot.
– Ügyes kislány vagy, Fúria. Nagyon szép munkát végeztél!
A technikusok és három tiszt ásni kezdenek.
Bran úgy szorítja a kezem, hogy már kezd fájni. A
körülmények ismeretében normális esetben csak
összeszorítanám a fogam, és elviselném ezt, de eszembe jut a
karom meg az, amit Bran anyja mondott, és egy gyors
mozdulattal megigazítom a kezem, hogy az ujjaimat szabadon
mozgathassam a kezében. Bran enged a szorításán, és
bocsánatkérően megcsókolja a hajamat.
– Nem akarsz elfordulni? – kérdezem halkan.
Kétszer megszorítja a kezemet. Ez nemet jelent, így szoktuk
jelezni, amikor terepen vagyunk, és nem tudunk beszélni.
Az ásás tovább tart, mint Tampában, a talaj hidegebb és
keményebb, a föld is más, bár szerencsére nem fagyott.
Waterston a hátunk mögött a veranda felé megy Fúriával, mert
a deszkákon kicsit melegebb van, mint itt, a földön. Ha a találat
tévesnek bizonyulna, akkor a kutyának folytatnia kell a
keresést. Lassan azonban eloszlik a föld, és feltárul a
fájdalmasan ismerős műanyag fólia.
Bran remegni kezd a hátam mögött.
Bár két évvel később temették el, mint Erint, a műanyag
sokkal szakadtabb, legalábbis innen, ahol állok, két és fél
méterre a gödörtől, úgy tűnik. Az egyik technikus munka
közben fényképeket készít. Mindannyian szipognak, és nem
csak a hidegtől. Ahogy óvatosan felemelik a becsomagolt testet,
valami leesik a műanyagból, megakad az egyik szakadt
sarkában, és megcsillan a gyenge napfényben.
Fisher ügynök előreugrik, előránt egy pár neoprén kesztyűt a
zsebéből, és szétnyitja az anyagot. A technikusok
megdermednek, de hagyják, hogy a nő gondosan kiemelje
onnan a leesett tárgyat, hogy el ne vesszen. Hosszú ideig csak
nézi a kezét. A technikus kamerája villan egyet, hogy
dokumentálja. Ujjait a tárgy fölé görbíti, de nem zárja ökölbe,
Fisher visszasétál hozzánk.
Óvatosan kihúzom a kezem Bran zsebéből, és egy nagy lépést
teszek oldalra, majdnem Ian elé állok, hogy Bran rendesen
láthassa, amit hoznak.
Fisher szótlanul kinyitja a tenyerét.
Egy nyaklánc. A lánc elszíneződött, és a csat eltört, de a
medál…
Egy rózsaszín, sárga és kék színekben pompázó szivárvány,
aminek két íve két fehér csillagban végződik.
 29

Bran a nyakláncot bámulja, arcából kiment minden vér,

teljesen elsápadt. Tíz hónapon és tizenkét napon át minden
egyes nap látta azt a nyakláncot, ahogy a húga élénk színű
felsőin libben, vagy épp belegabalyodik a hajába. Bran
karácsony reggel akasztotta a nyakába, és a testvére soha nem
vette le.
És Davies sem vette le róla.
Bran fojtott jajgatással térdre rogy a poros hóban, és a takaró
fölé görnyed, amit az anyja azért adott neki, hogy a halott húgát
betakarja vele. Nem vagyok benne biztos, hogy vesz-e levegőt
egyáltalán. A válla görcsösen ráng az erőlködéstől, de azok a
megtört, állatias hangok…
Letérdelek elé, és a hajába túrok, hogy a fejét a mellkasomra
támasszam. Az ujjbegyem végigkarcolja a fejbőrét. Nem
mondok semmit, eszembe sem jut megszólalni. Mit is
mondhatnék? De nincs egyedül. Ez minden, amit adhatok neki,
és tudom, hogy ez nem elég, de azért megmondom neki. Hogy
nincs egyedül.
– „Él málé ráchámim – suttogom, lassan ringatva őt jobbra-
balra –, sochén bámromim, hámcé m’nuchá n’choná táchát kánfé
háschiná. B’máálot k’dosim uthorim. K’zochár hárákiá
mázhirim. Et nismát Faith sehálchá l’olámá. Áná báál
háráchámim hásztirehá b’széter k’náfechá l’olámim. Ucrór
bicrór háchájim et nismátá. Ádonáj hu náchálátá v’tánuách
b’sálom ál miskává v’nomár ámén 50.”
Bran körém fonja az egyik karját, közelebb húz magához,
térdelve csúszom felé a havas, nedves füvön, hogy olyan közel
lehessek hozzá, amennyire szeretné, és a fejét közben a
mellkasomról a nyakam gödrébe fúrja. Könnyek égetik a
szememet, folynak le az arcomon, és csíp a hideg szél is, ami
most megérkezett.
Szép lassan egyenletesebbé válik a légzése.
Egy pillanattal később Ian letérdel mellénk, mindkettőnket
átölel, aztán követi őt Karwan is, megtartva Brant és Iant.
– Megtaláltad – motyogom Bran hajába. – Megtaláltad Iannel,
és haza is viszitek, amint elengedik.
Bran a fejét rázza.
– Igen, te találtad meg. Annak a sok dolognak pedig meg
kellett történnie előbb, hogy eljöhessen ez a pillanat, de eljött,
hála neked és Iannek. Megtaláltátok Faitht, és most haza fogod
vinni.
Lassan kihúzza magát, nem húzódik el, inkább
kiegyenesedik, majd a homlokát az enyémhez érinti, szaggatott,
meleg lélegzetét az arcomba fújja. Felemelem a sálam végét –
hálás vagyok Priyának, hogy a legpuhább sálamat csomagolta
el nekem –, és megtörlöm vele Bran arcát. Válaszul felszisszen.
– Adjuk oda neki a mamád takaróját, sí?
Kell neki egy-két perc, de bólint, és előkotor az egyik zsebéből
egy kis csomag papír zsebkendőt, hogy megtörölje az arcát, és
kifújja az orrát. Megkínálja zsepivel Iant és Karwant is,
mindketten elfogadják, aztán Bran kivesz még egy zsebkendőt,
és megtörli vele az arcomat. Amikor felállunk, szorosan
megölelem Iant, Bran pedig megfordul, hogy ugyanezt tegye
Karwannal.
Elhúzódom, hogy Bran oda tudjon menni Ianhez. Mindketten
újra sírni kezdenek ölelkezés közben, két férfi, akiknek életét és
családját ugyanúgy egy elveszett és oly sokáig keresett kislány
alakította.
Hogy adjak nekik egy kis időt, és mert van valami, amit még
el kell intéznem, odasétálok a hordágyhoz, ami a ház oldalánál
áll, gondosan elzárva az utcán sétálók tekintetétől. A fekete
hullazsákot, amiben Faith holtteste van, összecipzározták, és a
hordágyra szíjazták a vízszintes talajon.
Pár centire a zsák szélétől a fejéhez teszem mindkét kezemet.
Az egyiken van kesztyű, a másikon nincs.
– Szia, Faith – suttogom. – Már régóta keresnek téged,
kicsikém. Sajnálom, hogy nem találtak meg időben. De van
néhány dolog, aminek szerintem örülni fogsz.
Mesélek neki Branről, a karrierjéről, arról, hogyan próbálja
megmenteni a gyerekeket, és az igazságszolgáltatás elé állítani
azokat, akik bántották őket, a furcsa kis családról, ami kialakult
a bátyja körül. Mesélek neki a szüleiről és arról, mennyire
várták, reménykedtek és szeretik. A barátairól és arról, hogy
mindegyikük élete arról szól, hogy gyerekeken segítenek. Lissi
vigyáz rájuk, Amanda azoknak segít, akiket bántottak, Stanzi
pedig örömet szerez nekik, ha betegek. És mindez miatta van.
– Nem tudom, mit csináltál volna, ha élhetsz, Faith, de így is
rendkívüli vagy. Mindent megteszek, hogy vigyázzak a
bátyádra, jó? Most már csak egy kicsit kell várnod, kis
csillagom, mindjárt otthon vagy.
Bran, Ian és Karwan néhány perccel később csatlakozik
hozzánk, a szemük vörös és nedves, de van ott valami más is.
Nem éppen béke – még nem. Elfogadás, talán. A hosszú
rémálom véget ért, még ha ők szenvednek is tőle még egy ideig.
Bran belenyúl a papírzacskóba, és előhúz belőle egy fehér szélű,
szemkápráztatóan élénk színekben pompázó, steppelt takarót.
Együtt kirázzuk, majd a zsákra terítjük. Négy kis négyzeten
négy festékes kézlenyomat virít, rajtuk ügyetlenül, ujjal
felfestve a nevek: Faith, Ivalisse, Constanze, Amanda. A többi
négyzeten valószínűleg hímzésminták lehettek, mielőtt a négy
lány úgy döntött, letér a kitaposott útról. A középső négyzetbe
négy lapos, húsz szálból álló barátságkarkötőt varrtak, amelyek
középen találkoznak, és ott hímzett százszorszépekké,
spirálokká és szívekké robbannak. Ezt a középső négyzetet egy
fehér szalag öleli körbe, amin a lányok neveit rózsaszín, sárga
és kék szívek választják el, a szalag alsó részén pedig lila
színben a LEGJOBB BARÁTOK MINDÖRÖKKÉ felirat olvasható.
– Tökéletes – suttogom.
Bran bólint.
A kezét egy ideig az anyag felett tartja, aztán elhúzza, ahogy
Karwan is tette Erin mellett. Huszonöt éve vágyik arra, hogy
átölelje a húgát.
 De nem így.
A takaró széleit Faith alá, vagy legalábbis a zsák alá tűrjük,
majd rögzítjük a fekete pántokat, hogy a helyén tartsuk. Miután
szánunk pár másodpercet arra, hogy némán megálljunk a
hordágy mellett, elkísérjük, ahogy a havas füvön át az
előkertbe és az orvosszakértő várakozó furgonjához tolják. A
furgon mellett egy alacsony, sovány nő áll, aki valószínűleg
még százötven centis sincs, és fakószőke haját kusza kontyba
kötötte, ami legalább hét centit ad a magasságához.
– Anica Lattimore – mondja halkan Fisher a vállam mellől. –
McKenna anyja.
Fürgén odasétál hozzánk, a szeme körben rózsaszín és vörös,
mégis nyugodt.
– Maguk az ügynökök Quanticóból. Akik megtalálták a
lányainkat.
Bran kinyitja a száját, majd be is csukja, megrázza a fejét, és
rám mutat.
Előrelépek, hogy kezet fogjak a hölggyel.
– Eliza Sterling vagyok, ők pedig Brandon Eddison ügynök és
Ian Matson nyugalmazott nyomozó. A Matson nyomozó által
végzett kutatások alapján kezdtük el felkutatni a
kapcsolódásokat. Ő pedig Sachin Karwan ügynök, aki a lánya
aktáját bocsátotta rendelkezésünkre, mint lehetséges
kapcsolatot.
A nő a paplannal borított hordágyra pillant, majd Bran arcába
néz.
– Maga családtag.
 Bran bólint.
Mrs. Lattimore elhalad mellettem, átkarolja Brant, és olyan
erősen szorítja meg, hogy Bran felnyög.
– Biztosan nagyon büszke magára.
Bran rám néz, de én megrázom a fejem, és Faithre mutatok.
Természetesen én is büszke vagyok rá, de a nő Faithre gondol.
Ahogy elnézem, Bran körülbelül annyira élvezi ezt az
ölelkezést, mint általában – ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem
–, de egy perc múlva sikerül megveregetnie a nő vállát anélkül,
hogy túlságosan kínos legyen a jelenet.
Mrs. Lattimore elengedi, megfordul, majd megöleli Karwant
és Iant is.
– Köszönöm – mondja, és a hangja feszült a friss könnyektől.
– Köszönöm, hogy megtalálták a lányainkat.
Fisher megköszörüli a torkát, a homlokát ráncolva felénk
tartja a telefonját, és amikor mindannyian felé fordulunk, hogy
ránézzünk, közli:
– Az időjárás néhány órán belül rosszabb lesz.
– Annyira, hogy bezárhatják a repülőteret? – kérdezi Karwan.
– Lehetséges. Tudom, hogy szar az időzítés, de azt is tudom,
hogy ti hárman – itt rám, Ianre és Branre mutat – ma este
akartatok elrepülni. A lehető leghamarabb vissza kell
mennetek. Vagy maradhattok egy-két napot abban az esetben,
ha lezárnák a kifutópályákat?
Tudom, mi erre a korrekt válasz, de nem vagyok benne
biztos, hogy az megegyezik a helyes válasszal. Nekem vissza
kell mennem, amint lehet. Még beszélnünk kell Daviesszel is.
Vic legutóbbi tájékoztatása szerint semmi előrelépés nem
történt. Ellenőriznem kell az összes többi helyszínt, meg kell
győződnöm róla, hogy nem volt-e probléma a maradványok
hivatalos azonosításával. Meg kell győződnöm róla, hogy a
családokat értesítették-e. Valószínűleg segítenem kellene
Wattsnak a sajtóközlemény összeállításában is, hogy időben
nyilvánosságra hozhassa a sztorit. Most, hogy ennyi ember tud
róla, előbb-utóbb ki fog szivárogni a hír.
De ha Brannek maradnia kell, ha együtt akar még lenni a
húgával… akkor nem akarom itt hagyni őt.
Még egy utolsó pillantást vet a húgára, amikor a hordágyat
beteszik a halottkém furgonjába, majd egy apró, fájdalmas
mosolyt küld felém.
– Menjünk haza!
– Hagyni fogod, hogy a lányok babusgassanak?
– Te Marlene-t és Jennyt lányoknak hívod?
Rendbe fog ő jönni. Idővel.
– Ian?
– Szeretnék ott lenni a bejelentésnél – mondja halkan. –
Pihennem kell, tudom, és fogok is. De szeretnék ott lenni a
bejelentésnél.
– Rendben.
Karwan azonban maradni fog. Ez most már az otthona, és
gyanítom, hogy amint Erin holttestét kiadják, visszautazik
Tampába, hogy elkísérje a lányt a szüleihez, Chicagóba. A
csomagtartóban hagyja a táskáját, hogy majd később
visszamenjen érte, de mindannyiunkat megölel.
 – Hát, Eliza – szólal meg, amikor én kerülök sorra.
Tehetetlenül felnevet.
– Vigyázz a húgodra! – mondom neki. – Nehéz lesz neki.
– Igen. De az első fájdalom után… – Elmosolyodik, és a szája
mellett rengeteg ránc bukkan elő. – Legalább tudjuk. Mindig
gyászolni fogjuk őket, de legalább most már mindannyian a
családjuk körében nyugodhatnak. – Branre pillant, aki éppen
Iant segíti be a kocsiba. – Örülök, hogy itt vagy neki, Eliza
Sterling ügynök. Jó hatással vagy rá. És ha ő nem lenne jó
hatással rád, csak szólj nekem! Átmegyek Quanticóba, és
szétrúgom a seggét.
Elvigyorodom, és megrázom a fejem.
– Nem szükséges, de köszönöm. Jó páros vagyunk.
Fisher visszavisz minket a repülőtérre. Szinte azonnal felszáll
a gépünk, és valami érthetetlen okból kifolyólag Dallas–Fort
Worth-i átszállással jutunk el Richmondba. Omaha egy
regionális repülőtér, szóval oké, kevesebb a lehetőség, de dél
felé menni, majd átlósan, amikor mehettünk volna kelet felé is?
Ez nem észszerű.
Egyikünk sem evett ma – és igen, jobban kellett volna
vigyáznunk Ianre –, ezért veszünk egy kis gyorskaját, és
befaljuk. Én a beszállókapunál dolgozó munkatárssal folytatok
beszélgetést, miközben Ian és Bran mosdót keres, és szerez egy-
egy kiságyat, párnát meg takarót a törölt járatok vagy az
időjárás miatt éjszakára a repülőtéren rekedt utasok számára
fenntartott készletből. Felállítom az ágyakat az ablakok mellé,
ahol egy kicsit több hely áll rendelkezésre.
 Visszatérésekor Ian szúrós szemmel néz az ágyra, de az is
mutatja, mennyire rosszul érzi magát, hogy zokszó nélkül
elnyúlik rajta, és szinte azonnal elalszik. Nem ismeri be, de
gyanítom, hogy napok óta fejfájás kínozza, és nem vett be rá
semmit, hogy tiszta fejjel végezhesse a keresést. Ez a fajta
állandó fájdalom mérhetetlenül kimerítő lehet számára.
Bran és én az átszállás első két óráját a telefonjainkkal töltjük,
ő a szüleivel beszél, én pedig hol Vickel, hol Wattsszal, Galával,
Yvonne-nal, Ramirezzel vagy Kearney-vel, attól függően, ki
tartózkodik éppen a tárgyalóban. Egyszer még Dern ügynök is
felbukkan, és megkérdezi, hogy bírja Eddison.
Nagyjából két óra elteltével Bran elkóborol, hogy keressen
egy baristát, aki hajlandó eladni a lelkét, hogy készítsen neki
egy démoni kávét, majd visszatér a pokoli italával meg egy
forró csokoládéval, amit nekem szánt. Letelepszünk a kapunk
melletti padlóra, Ian lábához, és hátunkat az ablaknak döntjük.
Bran felemeli a karját, hogy szorosan hozzábújhassak.
– A hermanitáknak 51
meg kellett tanulniuk varrni, hogy el
tudják készíteni a cserkészjelvényüket – szólal meg egy idő
után. – Nagyon izgatottak voltak emiatt. Úgy akartak érteni a
varráshoz, mint mamá. Csakhogy mamának többéves
gyakorlata volt, nekik meg nem.
– Ügyetlenek voltak?
– Szörnyűek, és a szívük szakadt meg miatta. Már majdnem
feladták az egészet. Abuela Cecilia éppen látogatóba készült
Puerto Ricóból. Mamá megkérte, hogy hozzon magával egy
dobozt. Egy nappal azután, hogy az abuelánk megérkezett, leült
a lányokkal és ezzel a kis dobozzal, és elővett belőle több kis
darabka ruhaanyagot. A varrás is szörnyen ment nekik, de a
hímzés még inkább. A kis keresztszemes szakaszokat végül
hozzávarrták a mintákhoz, mert máshogy nem jött ki a
végeredmény. Nagyon csúnyák voltak.
– A mamád első kézimunkái.
– Sí. Abuela elmesélte nekik, hogy mamá mennyire ideges
volt, és mennyire fel akarta adni. És pár nap múlva, amikor
lenyugodott, újra megpróbálta. És még mindig szörnyen ment
neki. Gyakorolt, segítséget kért, és minden egyes darabja egyre
szebb lett. A következő hetekben a lányok csak gyakoroltak és
gyakoroltak. Mire az abuelánk hazament, a segítségével már
elkészült a paplan felső része, ott hevert mamá asztalán, hogy
fejezze be. Mindannyian átkozottul büszkék voltak. Pedig az a
paplan rettenetesen csúnya lett.
Felnevetek, és megfordulok, hogy a lábamat az övére
hajtsam, és lássam az arcát.
– Pár évvel később a másik három lány jelentkezett, hogy
közmunkát végeznének a cserkészcsapattal. Minden csoport
véletlenszerűen kapott egy-egy projektet. A lányoknak
takarókat kellett készíteniük a kórházban az újszülötteknek, kis
apróságokat, amiket aztán hazavihettek magukkal. Egyszerű
takarók voltak: tizenkét darabból álltak, gyapjú alsó résszel és
szalagpánttal, steppelés helyett fonalból készült kötésekkel. Azt
a nyarat otthon töltöttem, már felvettek az akadémiára, és csak
vártam, hogy elkezdődjön, így a város összes méteráruüzletébe
elkísértem őket, hogy olyan anyagokat találjunk, amik olcsók
és bababarátok is egyszerre.
– Semmi vakító pink?
– Semmi neon, semmi Lisa Frank, így fogalmazott a
csapatvezetőjük. Megszálltuk a nappalit, és segítettem nekik
kivágni a négyzeteket. Mennyi négyzet volt! Összetűztük őket, a
lányokat az asztalhoz ültettük a varrógépekkel. Lissi mamája,
Tía Angelica, valamint Rafi és Manuelito mamája mind varrtak,
és kölcsönadták nekünk a gépeiket. Befűzték a cérnát, és
minden készen állt, mire Stanzi zokogni kezdett.
– Mert Faith nem volt ott.
– Ezért aztán mamá lehozta a takarót Faith szobájából, és
kiakasztotta az ebédlőben, hogy lássák, miközben dolgoznak.
Miután a felső részek elkészültek, minden egyes takaró
valamelyik sarkára rávasaltak és odavarrtak egy apró
szivárványmintát, mielőtt a hátsó részhez illesztették volna.
Többtucatnyi ilyen babatakarót készítettek, egyik dobozzal a
másik után. Amikor átadták őket a kórháznak, azt mondták,
hogy a takarók Faithtől vannak.
A pihenőidő hátralévő részében és a hazafelé tartó
repülőúton Bran Faithről szóló történeteket mesél, történeteket
azokból az első dühös, szörnyű hetekből. Csupa olyan
történetet és pillanatot idéz fel, amikről korábban nem mesélt
nekem, mert Faith túl nagy fájdalmat jelentett számára ahhoz,
hogy beszélni tudjon róla. Addig beszél, míg be nem reked
végül, és nem lehet megállapítani, hogy a hangja a túlzásba vitt
használat vagy az érzelmek miatt csikorog annyira. A sebek
feltépésétől. A vállához simulok, és hallgatom.
50
héber gyászima. Raj Tamás fordításában: „Irgalmas Isten, ki a végtelenben
lakozik, adj méltó nyugalmat dicsőséged oltalmában, az igazak és tisztalelkűek
sorában, akik fénylő égboltként ragyognak felettünk, Faith lelkének, aki eltávozott
az öröklét honába. Rejtsd el őt oltalmad árnyékában! Lelke legyen egybefűzve az
örökké élők kötelékével. Az Éden kertjében találjon végső nyugalmat, hiszen Te
vagy az Örökkévaló, az ő osztályrésze. Nyugodjon békében végső lakhelyén, és
mondjuk együtt: úgy legyen.”
51
húg (spanyol)
 30

Cass és Mercedes már várnak ránk, amikor megérkezünk a

richmondi repülőtérre. Mercedes azonnal magához rántja
Brant, és hosszasan ringatja, ujjai a vállába fúródnak.
– Watts hazaküldött minket – tájékoztat bennünket Cass
anélkül, hogy megvárná, hogy rákérdezzünk. – Azt mondta,
aludnunk kell egy kicsit.
– Mire ti úgy döntöttetek, hogy vezettek három órát, hogy
felvegyetek minket?
– Csak másfél óra.
– Ó, Richmondban maradunk?
– Baszd meg, Sterling! – sóhajtja.
Mercedes elhúzódik Brantől, és lehajol, hogy együttérzően
csókot nyomjon Cass arcára.
– Ettetek már valamit?
– Dallasban volt egy Wendy’s – feleli Bran, miközben beemeli
a csomagjainkat a csomagtartóba. Szemügyre veszi a
vezetőülést, aztán megrázza a fejét. Besegíti Iant a hátsó
üléssorba, ahol egy kicsit kinyújtózhat azok után, hogy a
repülőn alig fért el a lába, aztán ő maga beül a középső sorba.
Ezzel gyakorlatilag rákényszeríti a másik kettőt, hogy szálljanak
be most már ők is, és induljunk. Mercedes, aki a bal oldalon
helyezkedett el, ránéz Branre, majd átnyújtja a kulcsot Cassnek.
Mert közöttünk csak Cass olyan alacsony, hogy vezetés
közben elegendő lábteret tudjon adni Brannek.
– Mi újság az államban? – kérdezem.
– Nem baj, ha beszélek róla? – kérdezi Mercedes kissé
nyersen.
Bran összerezzen, majd bólint.
– Oké. Használj biztonsági szót, ha kell.
Cass felhorkan.
– Mi a fene a biztonsági szó, Eliza?
– A Nationals – felelem szelíden. Nem Cass az egyetlen, aki
fuldoklik a röhögéstől, Bran is.
A hátsó ülésről Ian hosszú, morgó sóhajt ereszt meg.
– Vannak dolgok, Eliza, amik csak rád és Brandonre
tartoznak, nekem pedig nem kell róla tudnom.
– Sajnálom!
– Ó, dehogy sajnálod.
– Jó, tényleg nem sajnálom.
Mercedes csak a fejét rázza, és elmosolyodik.
– Azt feltételezve, hogy Karen Coburn volt neki az első,
megtaláltuk és hivatalosan azonosítottuk az összes áldozatot.
Joanna Olvarson azonosítását nagyjából egy órája fejezték be.
– Miért tartott ilyen sokáig?
– Sok időbe telt, míg megtalálták az orvosi nyilvántartásban.
Oklahoma City nem vonta be az eredeti nyomozásba. A
gyermekorvosi rendelő, ahová járt, egy ideje bezárt. Mire a
szülei végül megtalálták a doboznyi aktát, véletlenül rosszat
küldtek.
– Rosszat?
– Az ikertestvéréét, Joanie-ét.
– Hű! A többi lánynak nem volt ikertestvére. Kíváncsi
vagyok…
– Hogyan döntött, hogy melyiket vigye el? – A bólintásomat
látva megvonja a vállát. – Kétpetéjű ikrek. A nővére vörös hajú
volt.
– Így már értem.
– Az ügynökök most az Olvarson családdal vannak, ami azt
jelenti, hogy az összes családot értesítették. Vic friss titoktartási
parancsot küldött ki minden irodának országszerte, hogy
osszák meg a helyi partnercsapatokkal is: a reggeli
sajtótájékoztatóig senki sem hozhatja nyilvánosságra az
információkat. Yvonne és Gala riasztásokat állítottak be arra az
esetre, ha valaki megszegné ezt a ma este folyamán.
– Nem mintha vissza tudnánk vonni az információt, ha valaki
mégis megszegi.
– Nem, de így legalább előbbre tudjuk hozni a tények
nyilvánosságra hozatalát.
– Harmincegy évvel ezelőtt, körülbelül három héttel Karen
Coburn eltűnése előtt egy Barbara Wagner nevű lány meghalt
Kansas City-ben, leukémiában – mondja Cass. – Tízéves volt,
szőke, kék szemű. A helyi hírcsatornákon több műsorban is
bemutatták, amíg kezelés alatt állt. Miután meghalt, a szülei
feladtak pár hirdetést, amelyben azt kérték, hogy virág vagy
üdvözlőlap helyett a jótékonykodni szándékozók a
gyerekgyógyászati kutatásokra ajánlják fel a pénzüket.
– Ez lehetett a kiváltó ok?
– Egy héttel később volt Lisa halálának tizedik évfordulója.
– Szóval ez egy igen.
– A nyilvántartás szerint Karen elrablása előtt kezdett el
költözködni kétévente. Egész pontosan azután kezdte el ezt
csinálni, hogy a válása véglegessé vált. Egyszerűen nem tudott
tovább egy helyben maradni.
– Még mindig le van szedálva?
– Nem, ma délután már kisebb adagot kapott. De nincs… –
Összenéz Mercedesszel, aki az ülésben mocorogva keresi a
megfelelő szavakat.
– Nincs teljesen magánál – böki ki végül Mercedes. – A
közeljövőben vár rá néhány vizsgálat.
– Nem volt beszámítható?
– Nagyon úgy tűnik, hogy ilyen marad. Majd meglátjuk, mi
lesz, ha a kezdeti sokk elmúlt.
– Mit mondanak az orvosai?
– Azt, hogy nagyon beteg.
Bran a kezem után nyúl.
– Mennyire vagy fáradt? – folytatja.
– Mennyire kell nem-fáradtnak lennem? – válaszolom.
– Mivel ma délután viszonylag nyugodt volt, átszállították egy
quanticói kórházba. Ügyvédet rendeltek ki neki, hogy védje a
jogait. Eddig azonban senki sem próbálta kihallgatni a kezdeti
pánikroham óta.
– Vic és Watts meg akartak várni engem.
 – Igen. Ha szeretnéd, útközben beugorhatunk hozzád, hogy
lezuhanyozhass, és át tudj öltözni.
– Manassas nem esik útba. Az irodában is lezuhanyozhatok,
megcsinálhatom a hajam, és átöltözhetek, mivel Priya hozott be
pár ruhát az irodába. Ó, várj csak, nem! Ian.
– Veletek megyek Quanticóba – morogja a hátsó ülésről.
– Ian! Kimerült vagy, és fájdalmaid vannak. Ha visszaviszünk
Vichez, alhatsz végre egy igazi ágyban. Gondoskodni fogunk
róla, hogy időben visszatérj a sajtótájékoztatóra az irodába.
– Quantico – ásítozott. – Mindenkinek dolga van, és nem
tartozik ezek közé, hogy egy vénembert istápoljanak.
– Épp most akartak tenni egy nagy kerülőt miattam.
– És nincs rá szükséged, ahogy nekem sem.
– Makacs seggfej – mondja Bran szeretettel.
– Engedetlen szamár!
– Á, milyen szépek is a férfibarátságok! – sóhajtja Cass.
Mercedes meg én is furcsán nézünk rá.
– Ezt úgy mondod, mintha mi nem így beszélnénk egymással.
– Baszd meg, Ramirez!
– Jól van, kislány.
Tényleg csak tegnap volt? Helyesebben mondva két napja,
tekintve, hogy elmúlt éjfél. Cass a hátralévő út nagy részében
visszafogja magát, és csak tizenöttel lépi át a megengedett a
sebességhatárt. Érzem azonban, hogy a hét utolér, és egy idő
után kikapcsolom a biztonsági övet, hogy Bran ölébe tegyem a
fejem. Beletúr a hajamba, majd meleg és erős keze megpihen a
lapockáim között.
 Még a következő kijárat előtt elalszom.
A következő pillanatban a hüvelykujjával a fülem mögötti
részt dörzsöli, amitől egy kicsit ideges leszek, ami bizony nem
segít abban, hogy hatékony legyek a munkában.
– Ébresztő, Eliza – mondja Bran halkan.
– ’bren v’ok – motyogom.
– Ha nem tudod kimondani, hogy ébren vagyok, akkor
valójában nem vagy ébren – mutat rá Mercedes segítőkészen.
Felemelem az egyik karomat, hogy ellökjem magamtól.
Bran segít felülni, vagy valami olyasmi. Kicsit szétcsúszott
ülés ez inkább. Egyre több fény árad befelé kintről. Hű,
Quanticóban vagyunk. Behajtunk a garázsba, ami nem teljesen
kihalt, de mindenesetre nem is olyan zsúfolt, mint ahogy azt
hivatali időben megszokhattuk.
– Betesszük Iant Vic kanapéjára, akár tetszik neki, akár nem,
és szólunk Wattsnak, hogy visszajöttünk, szóval jól leszidhat
minket – mondja Cass. – Majd gyertek ti is, ha jobban magadhoz
tértél!
– Aham.
Kisegítjük Iant hátulról. Összerezzen a garázsvilágítás vakító
fényétől, és felteszi a napszemüvegét. Tényleg azt kívánom,
bárcsak Manassasba mentünk volna, bárcsak befogtam volna a
számat, amikor előálltak a javaslattal. Egy jó nagy pihenésre
volna szüksége ma este, és valószínűleg be kell vennie néhány
fájdalomcsillapítót is.
Bran visszaül a helyére, és magával húz az ölébe.
A nyakába temetem az arcomat, nem törődve azzal, hogy
szúr a borostája, vagy hogy a hüvelyk- és mutatóujját a tarkóm
feszülő izmaiba vájja.
– Azt hiszem, még köszönetet sem mondtam – motyogja egy
idő után.
– Ne merészeld!
– Nem az ügy miatt, Eliza.
– Ó! Hüm?
Majdnem felnevet, de a hang a mellkasában marad
dübörögve.
– Azért, amit értem tettél. Mindig is egy szeszélyes, morgós
seggfej voltam, de még én is látom, hogyan viselkedtem az
elmúlt héten. Nem hiszem, hogy bárki hibáztathatna téged, ha
úgy döntesz, távolságot akarsz tartani tőlem. De te nem tetted.
Közelebb léptél, segítettél talpon maradni. Te amo 52
, Eliza
Sterling, és nem akarom soha többé magától értetődőnek
venni, hogy vagy nekem. Szóval akár hallani akarod, akár nem:
köszönök mindent, amit értem tettél ezen a szörnyű héten. Te
lo agradezco de todo corazón 53.
Most már határozottan ébren vagyok, és homályosan látok a
könnyektől. Soha nem kételkedem abban, hogy szeret engem –
ezt ezerféleképpen kimutatja –, de nem gyakran mondja ki.
Ami azt illeti, én sem. Annyi időt töltünk a munkahelyünkön
vagy a csapatunkkal/családunkkal, hogy furcsa érzés lenne
gyakrabban kimondani. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyobb
súlya van, amikor valóban kimondjuk, mert ez sosem felszínes
és sosem véletlen.
Egyenesen ülök, hogy egy puszit tudjak nyomni az orra
hegyére.
– Én is szeretlek, Haim Sheli 54.
A munkahelyi mobilom irritálóan hangosan csörög a
járműben. Öt különböző nyelven káromkodom, amin Bran jót
nevet, és kihúzza nekem a táskából a telefont.
– Sterling – szólok bele.
– Szóval Kearney és Ramirez nyilvánvalóan képtelenek
gondoskodni magukról – mondja egy női hang. Kell egypár
másodperc, mire beazonosítom, hogy Watts az. – Feltételezem,
ez azt jelenti, hogy te sem.
– Te mondtad Ramireznek, hogy állítson össze egy
menetrendet a sétákhoz.
– Azonnal gyere fel! Ha lezuhanyoztál, megetetünk. – És ezzel
leteszi a telefont.
Ha fent lennék, azt hiszem, egy proteinszeletet nyomna a
kezembe.
Felcipeljük magunkkal a táskákat. Bran ledobja a sajátját az
asztala mellé, és felmegy a tárgyalóterembe, hogy beköszönjön
Vicnek. Felkapom a táskát, amit Priya hozott nekem a
Daviesszel való találkozóra, és elindulok a zuhanyzó felé.
Mercedes követ egy doboz gézzel a kezében, hogy átkötözze a
karom. Feltűzöm a hajam, és majdnem olyan gyorsan
zuhanyzom le, mint hajdan a cserkésztáborban, és amikor
tiszta ruhába öltözve visszatérek, Mercedes kicseréli a
kötésemet. A megmaradt hólyagok gyorsan zsugorodnak, ami
biztató.
– Te megcsinálod az arcodat, én megcsinálom a hajadat –
utasít, és bedugja a hajsütővasat, amit megint csak isten tudja,
melyik ügynöktől kért kölcsön.
Tizenöt perccel később visszaérünk az emeletre, amikor is
megérkezik egy hatalmas adag kínai kaja. Miközben a többiek a
konferenciaterem felé veszik az irányt, én az asztalomhoz
megyek, hogy letegyem a táskákat. Amikor csatlakozom a
többiekhez az emeleten, Vic feláll, és a híres Hanoverian-
ölelésbe burkol, ami meleg és erős, szinte már fullasztó.
– Szép munka, Eliza – jegyzi meg halkan. – Nagyon szép
munka.
Válasz helyett csak megszorongatom én is őt, majd elenged,
hogy átadjon nekem egy műanyag tányér wontonlevest.
– Beszélnünk kell Daviesszel – közli Watts, miután
mindenkinek volt alkalma egy kis kaját lapátolnia magába. –
Akár ki tudunk szedni belőle valamit, akár nem, legalább azt el
kell tudnunk mondani, hogy beszéltünk vele a letartóztatása
óta.
– Az ügyvédje beleegyezik ebbe? – kérdezi Burnside.
– Mindaddig, amíg Sterling a szobában van a beszélgetés alatt.
És a vallatás véget ér, amint ő vagy egy orvos azt mondja, hogy
ennyi. Sterling, készen állsz erre?
Bólintok, és kicserélem az üres levesestányéromat egy doboz
marhahúsos brokkolira. Bran egy kisebb doboz rizst csúsztat
közénk, hogy osztozzunk rajta.
– Nem kell kiadnom magam Lisának, ugye?
– Nem. Igazából azt reméljük, hogy a megjelenésed pont az
ellenkező hatást váltja majd ki, mint tegnap.
 – Két nappal ezelőtt – helyesbít a két Smith egybehangzóan.
Watts egy röpke pillantást vet rájuk, és folytatja.
– Nincs hisztérikus állapotban, de továbbra is izgatott. Nem
azért küldelek be hozzá, hogy kihallgasd. Azt akarom, hogy
mérd fel, ki tudjuk-e hallgatni. Az első pszichológiai vizsgálatot
már kitűztük, és nem kell kihallgatnunk ahhoz, hogy vádat
emelhessünk ellene, de azért csak győződjünk meg róla, hogy
minden négyzetet kipipáltunk, mielőtt belefogunk.
– Mikor lesz a sajtótájékoztató? – kérdezi Bran, és három
gombát kanalaz az ételéből az enyémbe.
– Tízkor. Korábban akartuk, de nem várhatjuk el a nyugati
parton élőktől, hogy hét óra előtt bekapcsolódjanak. Az összes
helyi bűnüldöző szerv felkészült arra, hogy néhány napig
közben kell járniuk a családok érdekében. Sterling, tudom,
hogy fáradt vagy, de szeretném, ha te vezetnéd az eligazítást.
– Nem.
Pislogva néz rám.
– Tessék?
Lenyelem a brokkolit, ami akadályozta eddig, hogy egy
szónál többet mondjak.
– Bocsánat. Csak szerintem ez egy nagyon rossz ötlet.
– Most szerénykedsz előttem? Ez most a te időd. Te, Gala és
Yvonne dolgoztátok fel a nyomozók kutatási anyagait, hogy
aztán komoly ügyet alakíts belőle. Mindannyian dolgoztunk
ezen, de valójában te tartottad a kezedben a gyeplőt.
Én egyáltalán nem így fogalmaznék, de most itt nem is ez a
lényeg.
 – Ha én jelenek meg főszereplőként, mindenki csak arról fog
beszélni, hogy mennyire fiatal és csinos vagyok, és hogy úgy
nézek ki, mint az eltűnt lányok. Ez elvonja a figyelmet a
nyomozásról és arról, mi mindent fedeztünk fel. Mi több, mivel
a hangsúly rajtam lesz, végül a Branhez fűződő kapcsolatomra
terelődik a téma, onnan pedig az FBI-on belüli bratyizásra, a
kompromittált ügynökökre és a nyomozás jogszerűségére.
Nem tettünk semmi rosszat, de ha védjük magunkat, elvonjuk
a figyelmet az áldozatokról és az ügyről, valamint arról a remek
munkáról, amit tizenhét különböző városban és államban
végeztek az ügynökök és a rendőrök. Nem éri meg. Nagyra
értékelem a megtiszteltetést, tényleg, de ez nem jó ötlet.
Watts csak néz engem hosszú ideig. Végül bólint.
– Rendben. – Lenéz a kezére, és sóhajt. – Az istenit!
Cass az ingujjába tüsszent, hogy elrejtse a nevetést. Már azzal
is meggyűlt a baja Wattsnak, hogy Mercerék házában tartott
sajtótájékoztatót. A ma reggeli bejelentés? Az ország összes
bűnüldöző szerve erre fog figyelni.
Watts ismét felsóhajt, egy proteinszeletet céloz Cass homloka
felé, és sikerül is vele eltalálnia. Cass felkiált, majd újabb nevető
tüsszentés hallatszik.

52
szeretlek (spanyol)
53
szívből köszönöm (spanyol)
54
életem (héber)
 31

Davies kijelölt ügyvédje egy elegáns, de fáradtnak tűnő nő, jól

szabott ceruzaszoknyában, blézerben és kopott futócipőben.
– Moira Halloran – mutatkozik be. – Bocsánat, a magas sarkút
este nyolckor leveszem, akár végeztem aznapra, akár nem.
– Ezt tiszteletben tartom – válaszolom, és kezet rázok vele.
Sötét haját még összefogja néhány csat, de már több hajszála
elszabadult.
– Eliza Sterling ügynök vagyok, ő pedig Cass Kearney ügynök.
– Ramirez és Burnside a folyosó végén állnak, és épp az
őrségben lévő ügynökökkel beszélgetnek. Vic és Watts még
mindig az irodában vannak, hogy a sajtótájékoztatót
fogalmazzák. Remélhetőleg Vicnek sikerül betörnie valaki más
irodájába, hogy találjon egy kanapét, ahol Bran szundíthat
néhány órát.
– Csak hogy ne kerülgessük itt a forró kását feleslegesen, mit
remél, mennyit tud most kiszedni belőle? Mert hogy őszinte
legyek, rohadtul nehéz rávenni arra jelenleg, hogy tisztán
lásson.
– Ha ez van, akkor ezt fogadjuk el. Nem azért vagyunk itt,
hogy erőltessük, vagy más módon veszélyeztessük az
egészségét.
 – Nem bánják, ha az egyik orvos bejön velünk a szobába? A
richmondi kórházban elvégeztek néhány vizsgálatot, és a szíve
nem a legerősebb. Ha felizgatja magát, az a legjobb, ha minél
gyorsabban megnyugtatjuk.
– Semmi kifogásunk ellene.
Furcsa pillantást vet ránk, majd a nővérpulthoz indul, hogy
intézkedjen.
– Nem hiszem, hogy számított arra, hogy ilyen könnyen
egyetértünk – mondja Kearney halkan, az egyik falnak
támaszkodva.
– Brooklyn biztonságban van, és a többi lányt a segítsége
nélkül is megtalálták. Semmi szükség arra, hogy seggfejként
viselkedjünk.
– Szerintem nagyon empatikusak vagyunk.
– Rendben, semmi szükség arra, hogy empatikus seggfejként
viselkedjünk.
– Túl cuki vagy ahhoz, hogy ilyen gonoszul viselkedj.
– Ez az arzenálom alapja, igen.
– De legalább már nem kérdezgetik az emberek, hogy ma
van-e a „hozd be a gyereked a munkahelyre” nap.
– Ezért nem bánja senki, hogy már a csapatunkba tartozol.
– Akkor egálban vagyunk.
– Mióta dolgoznak együtt? – kérdezi Halloran. Kearney
összerezzen a váratlan hang hallatán, elveszti az egyensúlyát,
lecsusszan a fal mentén, és egy uff hang kíséretében a padlón
köt ki.
– Tíz hónapja – zihálja.
 – Többre tippeltem volna.
– Gyorsan alkalmazkodunk. – Kinyújtom a kezem, hogy
felsegítsem Kearney-t. – Mehetünk?
Egy magas, sovány férfi lép Halloran mellé, megáll, és
barátságosan csóválja a fejét. Az ügyvéd bólint.
– Igen, mehetünk.
Aggodalmasan felborzolom a hajam, még mindig zavar, hogy
így lógnak körülöttem a fürtök, folyton útban vannak.
– Akkor csináljuk!
Halloran bemutat az orvosnak, aki bevezet minket a
magánszobába. Davies az ágyon fekszik, a bal csuklója a
korláthoz van bilincselve. Jobb kezével nyugtalanul tépkedi a
takarót. A feje az ablak felé van fordítva, amikor belépünk, de a
lépteink hangjára felénk néz. Nem ismeri fel sem Hallorant,
sem az orvost, sem Kearney-t. Ahogy becsukom magam mögött
az ajtót, felcsillan a szeme.
– Laura? – kérdezi remegő hangon. – Laura, nem engednek el.
A szívem… De hogy van ő? Hogy van a kislányunk?
Az ügyvéd ránk pillant.
– Azt hittem, a lányát Lisának hívják – jegyzi meg
félhangosan.
– Igen, úgy hívták – válaszolja Kearney. – Laura a felesége
volt. Gondolom, a lányuk az anyjától örökölte a külsejét.
Átsétálok a szobán, hogy Davies jobb oldalára álljak, és a
kezemet összekulcsolom a megemelt korláton.
– Nem Laura vagyok, Mr. Davies. A nevem Eliza Sterling, és az
FBI ügynöke vagyok.
 – FBI? – visszhangozza. – Nem értem.
– Mr. Davies, emlékszik arra, hogy kórházba került?
– Én… nem. Azt hiszem, elájultam. A szívem… – A fejét rázza,
majd felemeli a bal kezét, de a bilincs megállítja. Zavartan
bámul rá. – Nem értem. A feleségem, a lányom, ők jól vannak?
A kislányom beteg, mindkettőnkre szüksége van. Maga…
annyira hasonlít rájuk.
– Mr. Davies, tudja, milyen nap van ma?
– Ma… szerda van. Anita átjött, hogy zongoraleckét adjon
Lisának. Már nincs sok energiája hozzá, de az orvosok azt
mondták, hogy a szokásos rutin segít, amíg nem helyezünk rá
nagy nyomást.
Péntek van, és a lánya utolsó zongoraleckéjére több mint
negyvenegy évvel ezelőtt került sor.
– És milyen év van most, Mr. Davies?
Kuncog, de aztán elhallgat, amikor rájön, hogy komolyan
beszélek.
– Maga orvos?
– Nem. A nevem Sterling ügynök, és az FBI-tól vagyok.
– Az FBI-tól? Történt valami? A feleségem, a lányom… –
Kearneyre pillantok, aki az ajtónak támaszkodva figyel. A
professzionális álarca alatt egy kicsit szomorúnak és nagyon
idegesnek tűnik. Halloran úgy néz ki, mint akit a hányinger
kerülget, hogy őszinte legyek, de az orvost, úgy látszik, nem
lepte meg Davies állapota.
– Meséljen a lányáról, Mr. Davies!
Az egész arca ellágyul a ködös mosolytól.
 – Lisa. Kilencéves, tudja, és olyan okos! Annyira nagyon okos.
Imádja a matekot.
– Azt mondta, hogy beteg?
– Leukémiás – feleli a férfi bólintva. – Az orvosok… nem
biztosak benne, hogy…
– Nem biztosak benne, hogy tudnak rajta segíteni?
A fejét rázza.
– Le kellett költöztetnünk a hálószobáját az alagsorba, amikor
nem a kórházban van. Ott csendesebb. Segít neki pihenni. De
azért küzd. Az én kislányom egy igazi harcos.
Előhúzom a tabletemet az övem hátsó részéből, megnyitom
és megfordítom, hogy ő is láthassa a képet.
– Mr. Davies, felismeri ezt a lányt?
– Miféle beteges vicc ez? – támad le. Rózsaszín és vörös foltok
jelennek meg az arcán és az orrán. – Ez az én Lisám!
Lapozok egyet, így Brooklyn fotója helyett most Kendallé
látszik.
– És ő?
– Miért vannak magának képei Lisáról? Jól van? Biztonságban
van? Válaszoljon! – A korláton lévő bilincs zörög a
mozdulataitól.
– Mr. Davies, egyikük sem Lisa. Az első képen szereplő lányt
Brooklyn Mercernek hívják. Az ön pincéjében találtunk rá.
– Épp most mondtam, hogy Lisa a pincében van. Az az ő
hálószobája, hogy jobban tudjon pihenni.
– Ezt a lányt pedig Kendall Braunnak hívják.
Visszasüpped a lapos párnáira.
 – Nem hallottam még ezt a nevet. De nagyon hasonlít a
kislányomra.
– Az ön kertjében találtuk meg a holttestét.
– Micsoda? – Őszintén döbbentnek tűnik. – Ó, istenem, mi
történt vele? Lisa és Laura jól vannak? Lisa… Ha az udvaron
nézelődnek, nem mehetnek be a házba. Lisa túl beteg; bármit
elkaphat. Ugye megmondta nekik, hogy legyenek óvatosak?
Mondja meg nekik, hogy nem mehetnek be a házba!
– Mr. Davies, 2018-at írunk. Lisa már nem kilencéves. Már
nem beteg.
– Nem tudom, mit képzel, mit szórakozik velem, de
követelem, hogy láthassam a családomat. Látni akarom őket!
Látni… – A bilincset rángatja, olyan erősen, hogy a csuklójába
váj a fém. – Miért van ez itt? Miféle kórház ez?
– Mr. Davies…
– Ez a legkevésbé sem vicces, ifjú hölgy. Segítség! – kiabálja. –
Orvosra van szükségem! Akaratom ellenére tartanak fogva!
Hátrébb húzódom az ágytól, megkerülöm, és az ajtó felé
indulok Halloran és Kearney felé. Az orvos már Davies mellett
is terem, és próbálja megnyugtatni. Davies egyre izgatottabb,
rángatja a bilincset meg a láncot, próbál kicsúszni az ágyból. Az
orvos sóhajtva előhúz a kabátja zsebéből egy kupakos
fecskendőt.
– Próbáljon megnyugodni, Mr. Davies! – mondja
megnyugtató, váratlanul mély hangon. Lepöccenti a kupakot,
és a tűt az infúziós cső egyik nyílásába dugja, miközben
összenyomja a palackot.
 – Vegyen egy mély lélegzetet!
Néhány perc vergődést követően Davies visszahanyatlik az
ágyba, kipirult arccal és üveges szemmel. Az orvos ott marad
mellette, egyik kezét a beteg vállán, a másikat a csuklóján tartja,
miközben a monitort figyeli. Csendben várakozunk, és
kevesebb mint tíz perc múlva Davies elalszik, a pulzusa szinte
teljesen visszaállt nyugalmi állapotba.
Amikor az orvos int, hogy menjünk ki, engedelmeskedünk.
– Köszönöm, hogy nem erőltették tovább – mondja a
folyosón.
Halloran megrázza a fejét.
– Egyáltalán nincs magánál. Egész nap bent voltam vele, még
Richmondból is leutaztam a társaságában, és egy másodpercre
sem tűnik úgy, hogy felismerne.
– Mikor kezdik el kezelni? – kérdezi Kearney.
– Ma délután elvégeznek néhány vizsgálatot – válaszolja az
orvos –, de a legtöbbre csak jövő héten kerül sor. Nagyon sok
időbe telik az ilyesmi, és a pszichiáter nem szeret hétvégén
belekezdeni. Ilyen szűkös létszám mellett nem könnyű.
Mivel szart sem tudok a folyamatról, meg sem próbálok
vitatkozni.
– Mennyire bírja a szíve?
– Ha nem lenne ez a nagy stressz, őszintén szólva, jól bírná –
ismeri el, és a bokáját egy hordozható töltőállomás köré
akasztja, hogy közelebb húzza magához.
– Valószínűleg béta-blokkolót kellene szednie, hogy segítsen
neki az időszakos ritmuszavarokon, de nem a világ vége, hogy
az orvosa nem javasolta.
– De a stressz egyenesen a szívére megy.
– Igen. Tehát minél nyugtalanabb állapotba kerül, annál
valószínűbb, hogy megáll a szíve.
Kearney felnéz a telefonjából.
– Watts azt mondja, ne maradjunk itt, próbálkozzunk majd
inkább később. Mi megpróbáltuk, de nincs olyan állapotban. A
tervezett vizsgálatok remélhetőleg egy kis pajzsot építenek
majd köré.
– Mennyi ideig fogják még ügynökök őrizni? – kérdezi
Halloran.
– Amíg kórházban van – válaszolom. – A szokásos eljárás, ha
valaki rákérdezne. Nem mintha nagy szökési kockázatot vagy
veszélyt jelentene, de így, hogy egy helyben marad, legalább
nincs kitéve senki dühös vagy kíváncsi közeledésének. Doktor
úr, van egy meghatározott rendje annak, hogy melyik
egészségügyi dolgozó léphet be a szobájába?
A férfi megcsóválja a fejét, amitől kicsit úgy néz ki, mint egy
kócsag.
– Rajtam és a többi orvoson kívül minden műszakban a
főnővér gondozásába osztottuk be. Ők veszik le a laborokat és
szállítják ki neki az ételt, hogy korlátozzuk a ki-be járkálók
számát.
Halloran végigsétál velünk a folyosón, ahol Ramirez és
Burnside várnak ránk, és ott elmondja az őrségben lévő
ügynököknek, hogy visszatérhetnek a helyükre.
– Persze nem vagyok szakértő, de nem úgy tűnik, mintha
megjátszaná magát.
– Nekem sem úgy tűnik, nem – mondom óvatosan. – De ezt
majd a vizsgálatok fogják megállapítani.
– Köszönetet akartam mondani, mindkettőjüknek és
általában az FBI-nak. Rendkívül érzékenyek voltak ezzel az
egésszel kapcsolatban.
– Bevallom, ha még mindig keresnénk a lányokat, talán más
lett volna a helyzet – válaszolja Kearney. – Nem mintha
kegyetlenek lennénk, mert természetesen nem, de… nem
tudnánk ilyen érzékenyek maradni. De legalább nem arra
számítottunk eleve, hogy majd ő segít nekünk rájuk találni.
Ennek örülhetünk.
– Ma délelőtt tíz óra körül várható, hogy nyilvánosságra kerül
a sztori – tájékoztatom az ügyvédet. – Van olyan elérhetőség,
amit megoszthatunk a médiával?
Előhúz egy névjegykártyát a blézere zsebéből, és megfordítja,
hogy lássam a hátuljára írt telefonszámot és e-mail-címet.
– Nem meglepő, hogy ez az ügy nagy figyelmet fog kapni –
sóhajtja. – Egy ilyen ügy sok érzelmi reakciót vált ki. Hiszem-e,
hogy bűnös? Igen. Az, hogy évtizedek alatt ilyen sok hasonló
esetre került sor, kizárja a véletlen egybeesés lehetőségét. De
abban is hiszek, hogy Daviesnek joga van a lehető legjobb jogi
védelmet kapnia. Az emberek könnyen elfelejtik, hogy a
tisztességes tárgyalás… alkotmányos jog.
– Sok szerencsét hozzá! – mondja Kearney, és kezet nyújt
neki.
Hajnali fél hat van, és az egyetlen jó dolog, amit említeni
tudok, hogy a kórház előcsarnokában lévő kávézó már
kinyitott. Ott helyben megisszuk az első kört, aztán az aggódó
baristától kapunk még egy-egy italt, hogy magunkkal vigyük az
irodába.
Amikor a többiek látják az irodában, hogy koffeinnel
érkezünk vissza, felnyögnek. Ramirez kirúgja Anderson alól a
széket, még mielőtt az kiejtené a száján azt a mocskos
megjegyzést, ami a tekintetében már ott van. Egyik kezemben a
teával kiemelem Bran sugárhajtású üzemanyagát a hordozóból,
és az íróasztalához indulok. Most úgy néz ki, mint aki tényleg
aludt pár órát. Nem sokat, de azért valamennyit.
Nem csak ő ül az íróasztalánál. A székemet odafordította egy
vendégnek, egy ránézésre hatvanas éveiben járó nőnek, akinek
rövid, nagyon jó fazonú, szőke haja és gyönyörű arca van. Akad
pár ősz hajszála is, így inkább hamvasnak tűnik, mint
aranysárgának, de a kék szeme tiszta és éber. Valamint
döbbent.
– Ön bizonyára Laura Davies – köszöntöm, és átnyújtom
Brannek a csészéjét. Egy üres bögrét látok a könyökénél és egy
majdnem teli bögrét Ms. Davies mellett.
– Régen így hívtak – mondja bűnbánóan. – Laura Wyatt
vagyok az elmúlt harminc… valahány éve.
– Hát persze. Elnézését kérem, Mrs. Wyatt!
Megrázza a fejét.
– Csak… Olyan nehéz elhinni ezt az egészet. Mark tényleg
megölte azokat a lányokat?
– Ms. Wyatt és a fia úgy húsz perce érkeztek – tájékoztat Bran,
válaszolva a kérdésekre, amiket nem igazán tudom, hogyan
tegyek fel. – Szóval, nem sokat tudnak még. A két Smith levitte
a fiát az ebédlőbe.
Elmegyek Ramirez székéért, visszatérek vele Bran asztalához,
és leülök. Két nap alatt egy óra alvás nem volt elég.
– Bizonyára sok kérdése van.
– Azt hiszem, igen – ismeri el. – Istenem, nem is tudom, hol
kezdjem. – Megdörzsöli a szemét, egyszerű arany jegygyűrűjét
megviselte az idő. – Mi… olyan fiatalok voltunk, amikor
összeházasodtunk. Túl fiatalok. Még alig kezdtünk el
randevúzni, amikor hirtelen terhes lettem. El akartam vetetni a
babát, de ő meggyőzött, hogy tartsam meg. Nem mondom…
Nem mondom, hogy megbántam, de…
– De nehéz volt.
– Elmondhatatlanul nehéz. Eleinte állandóan dolgoznunk
kellett, hogy tető legyen a fejünk felett. Aztán anyagilag jobban
mentek a dolgok, így végre kényeztethettük Lisát egy kicsit.
– De a házasságuknak ez nem tett jót.
– Ha nem kezdtem volna el hányni mindennap, kétlem, hogy
a kapcsolatunk kibírta volna a szemeszter hátralévő részét –
mondja, és fájdalmasan felnevet. – A házasságunk valójában
jobb volt, amikor túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy
találkozzunk. Lisa kedvéért aztán megpróbáltuk helyrehozni.
– És aztán Lisa megbetegedett.
– Van egy szomszédom, akinek a kisfiánál néhány éve
diagnosztizáltak leukémiát. Elképesztő, hogy mennyit fejlődtek
a kezelések. Persze még mindig szörnyű, de az elmúlt negyven
évben rengeteget fejlődtek. – A szeme csillog a könnyektől, de
nem gördülnek le az arcán. – Nagyon hálás voltam a St. Jude-
ért! Amikor csak lehetett, otthon tartottuk Lisát, de a kórházban
nagyon szépen gondoskodtak róla. De ez… Nem az ő hibájuk
volt, de ez nem volt elég. És miután Lisa meghalt…
– Semmi sem tartotta össze önt és Markot.
– Egy évig vártam, hogy lássam, képes vagyok-e maradni,
hogy változnak-e a dolgok. És… hát… nem akartam én lenni az
a nő, aki a lányunk temetésén adja át neki a papírokat. De
sokkal rosszabb volt, mint korábban. Úgy éreztem, fuldoklom,
és soha nem jutok fel a felszínre. Sikerült tartanom a
kapcsolatot az egyik legjobb középiskolai barátommal.
Felajánlott egy helyet, ahol meghúzódhatok, hogy talpra tudjak
állni.
– Mikor hallott utoljára Markról?
– Két évvel Lisa halála után véglegesítettük a papírokat. Az
ügyvédjén keresztül folyamatosan szorgalmazta a tanácsadást,
a párterápiát. Ez lelassította a dolgokat. Néhány hónapon át
még küldött leveleket. Nem válaszoltam rájuk. A barátomtól
később elköltöztem egy saját lakásba néhány állammal arrébb,
és végre úgy éreztem, fellélegezhetek. Azóta nem láttam és
nem hallottam felőle. Vele kellett volna maradnom.
Bran döbbenten felnéz, az egész teste megfeszül.
– Miért gondolja ezt, Laura? – kérdezem finoman.
A nő a fejét rázza, és nagyon elveszettnek tűnik.
– Ha maradtam volna… azok a lányok… még mindig élnének.
– Ezt nem tudhatja.
 – De én…
– Ezt nem tudhatja – ismétlem meg finoman, de határozottan.
– Egy tízévnyi nyomorúságos közös élet után, mit gondol, ön
hogy lenne? Ha hazavitt volna egy új Lisát, vajon olyan
mentális vagy érzelmi állapotban lett volna, hogy nemet mond
neki? És még ha a válasz igen is, ez akkor sem az ön felelőssége.
Nem ön felelős a tetteiért. Laura, ez nem az ön hibája.
– Mondja ezt a lányok hozzátartozóinak! – válaszolja
keserűen.
Bran leteszi a kávéját, és előrehajol, hogy a nő kezét a
sajátjába foghassa.
– Laura, nem mutatkoztam be rendesen az előbb. Faith
Eddison a húgom volt. Mark rabolta el Tampából, és épp tegnap
találtuk meg a holttestét Omahában. Én is hozzátartozó vagyok.
Kérem, higgyen nekem, ha azt mondom, hogy egyetlen józan
eszű ember sem fogja magát hibáztatni. Nem tudhatta, mi
történik, és nem is akadályozhatta volna meg ezt. Sajnálom,
amin keresztül fog menni, amikor a hír nyilvánosságra kerül,
mert biztosan zaklatni fogják, ez elkerülhetetlen. Akkor is, ha
ennek nem szabadna megtörténnie, és így is, hogy nem érdemli
meg. De a húgom halálát ne cipelje a hátán!
Laura az összekulcsolódó kezükre borul, a válla hullámzik a
kínzó, erős zokogástól, Bran pedig – aki nagyon boldog lenne,
ha a kézfogást betiltanák, hogy ne kelljen idegenekhez érnie –
közelebb tolja a székét, hogy egyik kezét el tudja húzni, és
simogatni tudja vele a nő hátát.
Az irodája előtti lépcsőfordulóban Vic megáll, és halvány
mosollyal nézi őket, egyszerre szomorúan és kitörő
büszkeséggel.
Néhány órával később, ígéretünkhöz híven felébresztjük Iant,
hogy a sajtótájékoztató előtt még legyen ideje felfrissülni.
Láthatóan még mindig vannak fájdalmai, és a fényre annyira
érzékeny, hogy még odabent is szüksége van a
napszemüvegére, de egyikünk sem mondja azt neki, hogy
inkább ne vegyen részt az eseményen. Ő hozott el minket idáig.
Neki köszönhetjük, hogy eljuthattunk ide.
A sajtóterem zsúfolásig megtelt, a hírügynökségek képviselői
az összes széket elfoglalták, az operatőrök pedig a terem hátsó
részében tüsténkednek, habár az FBI is készít felvételt. A terem
túlsó végében még több sajtós ácsorog. A mi oldalunkon
ügynökök sorakoznak tisztelettudóan. Vic a balomon áll, egyik
kezét a vállamon tartva. Bran és Ian a jobb oldalamon áll, Ian
elöl. Részben azért, hogy a magasságkülönbség ellenére
mindenki jól lásson, de azért is, hogy Bran egy kicsit kívül
maradjon a riporterek látókörén. Wattshoz hasonlóan Bran is
gyakran áll a kamerák meg ezek előtt az emberek előtt, mivel ő
a csapat vezetője. Mercedes Ian mellett foglal helyet, segít, hogy
Bran egy kicsit nagyobb árnyékba kerüljön, Cass pedig mellette
áll. Valamivel lejjebb Addams ügynök áll a falnak dőlve, és
kitűnve a tömegből a magasságával.
Bran megfogja a kezem, az ujjaink összekulcsolódnak, és
vigyáz, hogy mások ezt ne vegyék észre.
A beszélgetés hirtelen abbamarad, amikor Watts belép a
terembe, és megáll a pódium mögött, hogy megkezdje a
tájékoztatást. Semmi sem látszik rajta abból a zaklatott
rémületből, amit pár perccel korábban sikerült elnyomnia.
Burnside-nak volt mersze megveregetni a vállát, és
megkínálni egy proteinszelettel.
– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött – szólal meg Watts. A
teremben a ruhák susogásától és a székek nyikorgásától
eltekintve csend van. – Kathleen Watts ügynök vagyok, a
quanticói Kiskorúak Ellen Elkövetett Bűntettek Osztályától. Két
bejelentés miatt hívtuk meg önöket. Az elsőt talán már
hallották, de a jó híreket mindig érdemes megismételni. Két
nappal ezelőtt, október harmincegyedikén Brooklyn Mercert
megtalálták, életben van, és várhatóan teljesen fel fog épülni.
Motyogások és kiáltások söpörnek végig a termen, majd
ugyanolyan hirtelen el is halkulnak, ahogy az embereknek
eszébe jut, hogy hátravan még egy második bejelentés is.
– Van egy dolog, amit minden rendfenntartó tiszt megtanul a
szolgálati ideje alatt – folytatja. – Azt, hogy vannak olyan ügyek,
amelyeket nehezebb elengedni, mint a többit. Ez a bűnüldözés
minden szintjén igaz. A megoldatlan ügyek izgatják a
közvélemény fantáziáját, és ha az ember az egyik ügynök, tiszt
vagy nyomozó volt az adott ügyben, akkor az ügy még akkor is
a figyelmét követeli majd, amikor a megoldás reménye
elhalványulni látszik. Sokan vannak, akik a reménytelen
kilátásoktól függetlenül tovább dolgoznak ezeken az ügyeken,
és ilyen elkötelezett, kitartó közszolga Ian Matson, a tampai
rendőrség nyugalmazott nyomozója és Julian Addams is, a
charlestoni rendőrség néhai nyugalmazott nyomozója. Kettejük
munkájának köszönhető, hogy be tudjuk jelenteni: Brooklyn
elrablása nem egy különálló eset volt. Brooklyn egy volt azok
közül a nyolcéves kislányok közül, akiket egy Mark Davies
nevű férfi rabolt el az utóbbi harmincegy év során: ő volt az
utolsó közöttük. – Nagy zsivaj támad, mire Watts feltartja a
kezét, azt kérve, hogy még időt kér. – Mr. Davies jelenleg
őrizetben van. Helyi irodákkal és rendőrkapitányságokkal
együttműködve, tizenhét városban és államban már az összes
áldozatát azonosították, a holttestüket megtalálták, és
értesítették a családjukat.
A terem eltűnik a felvillanó vakuk fényében, a riporterek
pedig egymást túlkiabálva teszik fel a kérdéseiket. Megfordulok,
Ianre nézek, akinek könnyek áztatják az arcát, de mégis
mosolyog, halványan, majd a mögötte álló Addams ügynökre
pillantok, akinek ragyog a szeme a büszkeségtől, hogy az apja
utolsó ügyét végre lezárták.
Bran megszorítja a kezemet, és kicsit közelebb bújik, majd
Vic, Cass és Mercedes is közelebb húzódnak. Együtt az egész
csapat, félig árnyékba burkolózva, és hallgatjuk, ahogy Watts
tömören beszámol az elmúlt hét pokláról. Mély levegőt vesz, és
név szerint felsorolja az összes lányt.
Mire ismét Brooklynhoz ér, egy szem sem marad szárazon a
teremben.
 32

November 30-án reggel különleges floridai időjárás köszönt

ránk. A szürke felhők és a lassan szemerkélő eső ellenére a nap
ragyogóan süt, szivárvány feszül az égbolton, a fények
aranyszínben pompáznak, tele élettel. Gyönyörű és
ellentmondásos, szinte már tökéletes.
Ma van Faith temetése.
A temetőbe vezető autóút csöndes, annyi ember zsúfolódik az
autókba, ahányan azokba legálisan és biztonságosan be lehet
szállni. A parkolóba kiözönlő emberek olyan hatást keltenek,
mintha egy bohócautókból álló flotta jelent volna meg. A
temető Tampa külterületén van, kissé magasabban helyezkedik
el, hiszen senki nem temetkezik szívesen közvetlenül a
tengerszinten. Kisebb csoportokban sétálunk felfelé a
kanyargós ösvényeken a dombra, amelyet Xiomara és Paul
választott lányuk végső nyughelyéül. Az egész csapat lejött,
ahogy Jenny és Marlene Hanoverian is, és annak ellenére, hogy
közeledik az érettségi hét, Vic mindhárom lánya kivett néhány
napot az iskolából, hogy szintén itt lehessen. Hiszen Bran szinte
egész életükben a család része volt. Egy kis morgolódás is elég
volt ahhoz, hogy Marlene-t meggyőzzék arról, hogy a
kerekesszéke jobb megoldás lenne mára, mint a járókerete.
Hogy ne kezdjen el makacskodni, Vic azt mondta neki, hogy
azért, mert a talaj csúszós lesz az esőtől, ami egyébként igaz is.
Ahogy az is igaz, hogy Marlene néhány hete újabb kisebb
agyvérzést kapott, nem is egyszer, és mindannyian aggódunk
érte.
Inara, Victoria-Bliss és Priya is jelen vannak. Sőt, Priya anyja,
Deshani is, aki ugyanolyan marcona és gyönyörű, mint mindig.
Priya némileg megenyhült azóta, hogy először találkoztam
velük, már nem az a fő célja, hogy felgyújtsa a világot, és a
lángok körül táncoljon. Deshani nem változott és talán nem is
fog változni. A két Sravasti nő fehérbe öltözött, mert bár Priya
eltávolodott az ősei kultúrájától és vallásától, néhány dolog
azért átragadt rá. Inara és Victoria-Bliss soha nem visel feketét
temetéseken – az egykori Pillangók közül senki sem visel
feketét, azok után, hogy a Kertben minden egyes nap feketében
kellett járniuk. Inarán egy sötét áfonyalila ruha van, ami
kiemeli barna bőrének arany tónusait, Victoria-Bliss pedig
királykékben jelent meg, ami csak egy-két árnyalattal
világosabb, mint a szeme. Valamikor a temetések évében vették
fel ezt a szokást, amikor a Kertben meghalt lányok és a
szabadulás után életüket vesztett túlélők temetésein vettek
részt.
Paul minden családtagját elveszítette már, náluk mindenki
egyke volt, és a többi egyke már meghalt, de Xiomarának több
családtagja is eljött. Az elmúlt évben néhányan áttelepültek
közülük Floridába, miközben Puerto Rico a Maria hurrikán
hatásait próbálja kiheverni. Mások már korábban is Floridában
éltek, megint mások a szigetről utaztak ide, magukkal hozva a
hátramaradottak szeretetét. Velük tartott pár szomszéd is, akik
évtizedek óta a család baráti körének tagjai. Ott van Rafi és
Alberto is, egy aprócska méregzsákkal, aki úgy tűnik, Rafi
felesége, valamint egy sor más gyerek, aki minden felnőttre
hallgat. Néhányan közülük Manny gyerekei lehetnek, abból
ítélve, ahogy rajta csüngenek, miközben Manny őket és a
többieket terelgeti. Mögötte két idősebb nő rakja irányba
gondosan a többi gyereket, hogy elférjen a mögöttük közeledő
kerekesszék. Stanzival tegnap este találkoztam csak, de most ő
tolja Lissi székét, akinek az ölében egy kisgyerek ül, mellettük
pedig egy férfi és két nő sétál. A férfi Stanzi vőlegénye. A
mellette lévő nő pedig, a fejére tekert szivárványmintás sállal, a
betegségtől beesett és sovány arccal, Amanda, a felesége.
Ian is itt van természetesen, napszemüvegben, és láthatóan
kissé remeg, a felesége pedig a hátán tartja a kezét, miközben
sétálnak. Amikor bárki rákérdez, azt felelik, hogy még nem
döntötték el, akarják-e folytatni a kezelést. Azt hiszem, ez
könnyebb válasz, mint azt magyarázni, hogy a kezelés
elutasítása miért nem egyenlő az élet feladásával. Lehet, hogy
már csak néhány hónapja van hátra, de Iannek eltökélt
szándéka, hogy abban a lehető legtöbb élet legyen. Nem mond
le semmiről. Sachin Karwan mellettük sétál, a sárga szalagot
még mindig ott látom a hajtókájára kötve. Az összehajtott
szalagot egy apró szivárványos kitűző tartja a zakón.
Shira és imája, Illa is eljött. Bran megdöbbenve nézett rájuk,
hiszen Shira apjának temetése is most volt nemrég, három
hete, a Coleman börtön közelében, de Shira megveregette Bran
vállát, és azt mondta neki: a nővére voltam, úgyhogy te a
bátyám vagy, szóval természetes, hogy eljöttem. Illa csak Bran
arcára simította a kezét, és annyit mondott, üdvözli a családban.
Úgy volt, hogy apám Shirával és Illával utazik majd – Bran még
nem is találkozott vele –, de apa megcsúszott egy jégfolton a
házuk előtt, és eltörte a combcsontját, úgyhogy egy ideig
kórházban lesz.
Arról nem esett szó, hogy anyám is csatlakozna hozzánk.
Senki sem hívta. Évek óta nem áll velem szóba.
Bran tétován megáll a domb tövében, hátával egy fának
támaszkodik. A víz összegyűlik a levelekben, mielőtt
lecsöpögne. Vele várakozom, és intek Shirának meg Illának.
Meglepetésemre nem Priya, hanem Inara marad velünk.
Bran egy pillantást vet a lányra.
– Ugye tudod, hogy nem kell itt lenned?
Inara válaszul csak derűsen mosolyog.
– Dehogynem.
– Óvatosan, Inara. Még valaki meghallja, és azt hiheti, hogy
szinte már kedvelsz engem.
– Szinte.
Bran kuncog, majd visszafordul a domb felé, ahol a
családtagjai haladnak felfelé.
– Már nem is reménykedtünk abban, hogy valaha eljön ez a
nap.
– De, te reménykedtél – javítja ki Inara halkan. – Ha nem
reménykedtél volna benne, hogy valaha is eljön ez a nap, akkor
nem dolgoznál a kiskorúak osztályán.
– Ezt hogy érted?
– Ha már nem élt volna benned a remény, nem dolgoznál
olyan átkozottul keményen azért, hogy eljöjjön egy ilyen nap,
vagy szebb napok a te életedben vagy máséban. – Inara
lábujjhegyre áll, hogy egy csókot nyomjon Bran frissen
borotvált arcára, majd elsétál, csatlakozva a többiekhez.
– A remény egy nagyon furcsa dolog, Eliza – suttogja Bran.
– Igen.
A kezem után nyúl, összefűzöm az ujjainkat, majd követjük
Inarát.
Faitht valójában két héttel ezelőtt temették el, Bran, a szülei
és Lissi jelenlétében, de Xiomara nem ilyen temetést akart a
kislányának. Valami vidámabbat szeretett volna, a kis méretű
koporsó látványa nélkül. Ezért tartjuk ma a sírkő leleplezését.
Amikor megtudták, hogy kinek szól a sírkő, a síremléket készítő
cég nem volt hajlandó pénzt elfogadni, és a szokásos határidő
fele alatt elkészültek. Azt mondták, Faith már eleget várt.
Már majdnem egy hónap telt el, és még mindig megdöbbent,
hogy az emberek milyen rendkívüli kedvességre képesek,
nemcsak az Eddisonok, hanem valamennyi család felé.
Történtek kegyetlen dolgok is, és mindenféle zaklatás, de az
idegenek őszinte kedvessége sok szempontból felfoghatatlan.
Tudomásomra jutott például, hogy Illa a Wyatt család
ügyvédjén keresztül felkereste Laurát, hogy felajánlja a
segítségét. Elvégre Illa is úgy élt a férje mellett éveken át, hogy
csak a férfi letartóztatása után szerzett tudomást arról, milyen
szörnyűségeket követett el. Szóval ő tényleg tudja, milyen érzés
együtt élni ezzel a megsemmisítő tudattal, még akkor is, ha
valójában nem téged terhel a felelősség.
– Listos 55
? – kérdezi Xiomara, ahogy felértünk a csúcsra.
Anélkül, hogy elengedné a kezemet, Bran elindul a tömegen át,
amíg a szülei mellé nem kerülünk. – Bueno 56
. – Majd Paullal
megfogják a sírkőre terített vastag, levendulalila takaró szélét,
és fellibentik.
Lissi, Stanzi és Amanda mindannyian döbbenten nevetgélni
kezdenek, aztán szégyenlősen a szájuk elé kapják a kezüket.
– Rózsaszín! – motyogja Lissi tanácstalanul. – Ó, tía, imádná.
Valóban rózsaszín, a rózsa és szegfű árnyalatai keverednek
benne, és közvetlenül az ívelt felső rész alatt ott van Faith neve
csupa nagybetűvel. A neve alatt egy kört vájtak ki a kőből,
teljesen át lehet látni rajta, alatta pedig ott szerepel a születési és
halálozási éve. Valójában nem tudjuk, melyik napon halt meg.
A naplók, amelyeket sikerült vezetnie és titokban tartania,
néhány hónappal a valószínűsíthető halála előtt véget értek.
Hogy kifogyott-e a jegyzetfüzetekből, vagy egyszerűen csak túl
rosszul érezte magát ahhoz, hogy folytassa az írást, azt már
sosem fogjuk megtudni. A füzeteket még mindig a bizonyítékok
között tartják, és őszintén szólva nem tudom, hogy Bran valaha
is el fogja-e olvasni őket. Néhány dolgot jobb nem tudni. Az
évszámok alatt egy elegáns felirat szerepel angolul, közvetlenül
alatta pedig ugyanaz a mondat spanyolul.
– Ez… A Gyűrűk Urából van? – suttogom.
Bran bólint.
 – Samu egyik dalából. Minden este felolvastam neki. Már
végigolvastuk A hobbitot és a trilógia nagy részét. Samu volt a
kedvence. Azt mondta: persze hogy Frodóval tart Mordorba.
Hiszen barátok.
A legjobb barátait látva, akik vigaszt és támogatást nyújtottak
egymásnak, azt hiszem, Faith helyesen érezte, hogy kik vannak
mellette.
Ian előrelép, óvatosan letérdel a kő elé, kezében egy ruhába
csomagolt valamivel. Szétbontja a szövetrétegeket, és előkerül
egy kis üvegdísz, Faith nyakláncának nem csillogó változata.
Nemrég összepakolták Ian műtermét, mert tudták, hogy
hamarosan túl nagy veszélyt jelentene számára üveggel és a
kemencével dolgozni, még felügyelet mellett is. Nagyon
valószínű, hogy ez Ian Matson utolsó alkotása. Bran
segítségével apró kampókra erősíti a sírkő nyitott körén belül.
Ó, ez tökéletes!
A nyirkos köddel mit sem törődve a család leteríti a
ponyvákat és takarókat, majd kipakolják a rengeteg
piknikkosarat. Amanda letelepszik Lissi és Stanzi mellé –
Lissinek az ölében a gyereke –, és kinyit egy doboz
gyömbérsört.
– Emlékeztek, amikor Mrs. Santos szülési szabadságon volt, és
jött az a borzalmas helyettesítő? Az, aki mindig olyan gonosz
volt a lányokkal?
– És Faith rávett minden fiút, hogy ne emeljék fel a kezüket,
így a lányokat kellett felszólítania – nevet Stanzi. Elterül a
takaró egyik végén, a barátai és a vőlegénye társaságában. – De
még így is a fiúkat szólította fel.
– És minden alkalommal azt mondták, hogy nem tudják a
választ. – Lissi elvigyorodik, és hátradől a székében, az egyik
kerekére támaszkodva. – Mennyi idő kellett hozzá? Vagy három
hét, mire megtörtük. Végül a könyvtáros jött be vigyázni ránk,
amíg Mrs. Santos vissza nem tért.
– Emlékszem arra az estére, amikor Faithre vigyáztunk, és
rábeszélt minket: engedjük meg neki, hogy horrorfilmet
nézzen – idézi fel Rafi, és átnyújt Brannek egy sört, pedig még
csak délelőtt kilenc óra. – Brandon, én meg Manuelito halálra
rémültünk minden hangtól, és felugrottunk, valahányszor
megláttunk egy árnyékot, a kis Faith meg csak ült ott, és a fejét
rázta, hogy halálra unja magát. Egyáltalán nem félt a filmtől.
A dombtetőt betölti a nevetés és a beszélgetés hangja, spanyol
és angol keveréke. Xiomara egyik unokatestvére áttért a zsidó
vallásra, hogy férjhez mehessen a szerelméhez, és ő meg Illa
boldogan vesznek részt a jiddis és a ladino nyelv
összehasonlításában. Shira érdeklődve beszélget Cass-szel és
Mercedesszel, akikkel már találkozott néhányszor, és akikről
végtelenül sokat hallott, valamint Mercedes barátnőjével,
Kseniával. Egy rakás unokatestvér között ülnek, és történeteket
mesélnek Faith egyik Puerto Ricó-i útjáról meg arról, mennyire
frusztrálta, hogy az idegenek turistának nézték, és azt
kérdezgették tőle, hol a családja, és hogy a frusztrációja milyen
gyorsan csapott át huncutságba. Shira követi az angol nyelvű
beszélgetést, és tágra nyílt szemmel figyeli, milyen gyakran
váltanak át spanyolra, de Ksenia csak ritkán veti be az iskolában
tanult, klasszikus spanyolját, ukrán akcentussal.
A közelben Deshani és Jenny Marlene és Abuela Cecilia
mellett ülnek, és hallgatják, ahogy az asszonyok recepteket
cserélnek. Priya, Inara és Victoria-Bliss elszöktek Vic lányaival,
és Albertóval meg a vele egyidős fiú unokatestvérekkel
heverésznek közös takarókon. Úgy látom, gyakran elpirul ott
egy-két arc, de sosem a lányoké.
Vic odaült Paulhoz, Xiomarához, Matsonék és Karwan
mellett, és élvezettel hallgatja a sztorikat. A nevetést könnyek
követik, azt egy kis étel, majd még több nevetés. Egy hónapnyi
– és egy egész életen át tartó – gyász után ez most tényleg
inkább egy ünnep.
Bran visszahúz a mellkasához, az állát a vállamra támasztja,
és nevetve segít Rafinak a földhöz szorítani a vonagló Mannyt,
aki egy középiskolai bálról szóló történetet akar elmesélni, ami
nagyon megragadta Lissi figyelmét.
Pár órával később az eső komolyabbra fordul, és indulni
készülünk. Csak ekkor látom meg a sírkő hátulját.

Karen Coburn
Diana Shaughnessy
Erin Bailey
Faith Eddison
McKenna Lattimore
Caitlyn Glau
Tiffany King
Lydia Green
 Emma Coenen
Miranda Norvell
Joanna Olvarson
Melissa Jones
Andrea Buchanan
Riley Young
Shelby Skirvin
Kendall Braun

Micsoda kedvesség!
A quanticói kontingens másnap visszarepül, Bran pedig
velünk tart. A hónap nagy részében szabadnapos volt, a
családjánál lakott, és az összes előkészületben részt vett. Segített
a szüleinek megszüntetni a félretett jutalomra indított
bankszámlát, ami mindannyiuk számára egy érzelmileg
megterhelő nap volt. Még elment Chicagóba, Erin Bailey
temetésére, és a sajtótájékoztató után nem sokkal már
Tampában is volt. Csak a fejét rázza, amikor Vic azt mondja, aki
szeretne tovább maradni, az maradjon nyugodtan. A tágabb
családja néhány hete már a városban van, a hálaadás és a
misék miatt, és Bran egy kicsit mindig összerezzen, amikor egy-
egy tía vagy prima 57 megkérdezi tőle, mikor állapodik már meg
és vállal gyereket a gringával.
Azt hiszem, a tágabb család nem tudja, hogy időközben
megtanultam spanyolul.
Shira és Illa velünk együtt a repülőtéren vannak, a Denverbe
tartó gépük pár órával később indul. Shira és Ksenia gyorsan
összebarátkoztak, Mercedes nagy meglepetésére, és a
biztonsági sorban épp az elérhetőségeiket adják meg
egymásnak. Amikor elhelyezkedünk a repülőn a helyünkön,
Bran elővesz az oldaltáskájából egy baseball- témájú
keresztrejtvényeket tartalmazó könyvet, és átnyújtja nekem.
– Ez most komoly?
– Kifogytam a papírmunkából.
– Ezt tudjuk orvosolni – szólal meg Vic a hátunk mögött.
– Kérlek, ne csináld!
Tekintve, hogy Vic és Jenny nemcsak a saját rokonaikat
szállásolták el, hanem a Sravastikat, Inarát és Victoria-Blisst is,
túl sokan vannak ahhoz, hogy beférjenek akár Jenny hűséges
kisbuszába is. Segítünk mindenkit visszafuvarozni a
szálláshelyére, és ha egész pontosak akarunk lenni: senki sem
lepődik meg, amikor Marlene kihasználja a lehetőséget, és
finoman megkér minket, maradjunk vacsorára.
Majdnem éjfél van, mire elhagyjuk a Hanoverian-házat. Bran
kocsija A Háznál áll, de amikor a lámpához érek, ahol a hazafelé
vezető utunk általában el szokott válni, egyenesen a lakásom
irányába mutat. Felőlem…
Felfelé trappolunk a lépcsőn, a táskák zörögnek mögöttünk.
Az ajtómra egy egyszerű fehér boríték van ragasztva. Letépem,
kinyitom az ajtót, majd a borítékot és a kulcsot a konyhapultra
dobom.
Bran rámutat.
– Nem kéne kinyitnod?
– Tudom, mi az.
 Ismét rámutat.
– Egy emlékeztető értesítés – nevetek. – Nyilatkoznom kell
róla végre, hogy meg akarom-e újítani a bérleti szerződésemet,
vagy sem.
– Ja!
– Megyek, lemosom magamról a repteret a zuhany alatt.
Még mindig furcsa, hogy amikor bemegyek a gardróbomba,
nem hever ott a sarokban a régi esküvői ruhám, mint valami
késes bohóc. Jó értelemben furcsa, de mégis furcsa. Sosem
vettem észre, de a ruha olyan volt számomra, mint egy
ellenszenves lakótárs, aki foglalja a helyet, problémákat okoz,
és sosem fizet lakbért. Gyorsan lezuhanyozom, fogat mosok,
aztán felveszek egy leggingset meg a vicces FBI-pólómat („Női
Test Motozó”), amit Mercedestől kaptam ajándékba, és aminek
pusztán az volt a célja, hogy Bran megfulladjon a nevetéstől,
amikor számomra még csak Eddison volt. Amikor visszatérek,
Eddison már az ágyban fekszik, kezében az albérleti
értesítőmmel.
Átrakom az FBI-mackót az éjjeliszekrényre, és becsúszom
Bran mellé. A papírt forgatja.
– Mi a terved?
– Szeretem a lakást, de elegem van abból, hogy olyan zűrös a
fizetési rendszer, mert nem hajlandóak engedélyezni, hogy a
határidő előtt vagy online fizessek. Szóval nem is tudom.
Nagy levegőt vesz.
– Mi lenne, ha velem laknál?
– A Házban?
 – Tényleg szükség van a nagybetűkre?
– Valószínűleg nem, de évek óta ezt mondom a hokiról is.
Bran gyengéden hozzám vág egy párnát, én pedig azzal a
tudattal vágok vissza, hogy semmiképpen, semmilyen
körülmények között nem árulhatom el Mercedesnek vagy
Priyának, hogy tudom, hol van Bran egyetlen csiklandós pontja.
Nevetve elrántja magát, majd körém tekeri a két karját és az
egyik lábát, hogy a matrachoz szorítson.
– Elég volt, asszony!
– Soha.
Az ezt követő csók lassú, a lelkem mélyéig hatol, és nagyon,
nagyon sokatmondó.
– Költözz hozzám! – suttogja, közel az ajkamhoz.
– Biztos vagy benne? – kérdezem, és ebben a kérdésben ott
van a súlya mindannak, ami eddig visszatartott bennünket.
Elvigyorodik, és újra megcsókol.
– Biztos vagyok benne. Költözz hozzám! Még azt is
megengedem, hogy berendezd.
– Nos, ezzel az ajánlattal hogyan is utasíthatnám vissza?
A felháborodott nevetése hallatán, azt hiszem, abszolút
megérdemli, hogy másodjára is képen töröljem egy párnával.

55
Kész? (spanyol)
56
jól van (spanyol)
57
unokatestvér (spanyol)
Brandon figyeli, ahogy Mercedes egy bekeretezett képet állít az
ofrenda 58 egyik oldalára, és közben megáll, hogy megcsodálja a
gyertya fényében a rubintokat és gyémántokat, amik az
ezüstgyűrűjét díszítik.
Cass felhorkan, és a sörösüvege aljával megböki Mercedes
fenekét.
– Értjük, még mindig nem tudod felfogni, hogy el akar venni.
Talán befejezhetnéd a munkát, mielőtt minden figyelmedet a
bámulásra fordítod.
– Mondanám, hogy vete al infierno 59
, de nem ma este. –
Elrendezi a legújabb képet is a polcon, ujjai elidőznek a kereten.
Marlene Hanoveriannek az elmúlt évek során volt néhány apró,
bosszantó agyvérzése. Körülbelül egy évvel Faith temetése után
azonban egy sokkal jelentősebb agyvérzés miatt közel egy
hónapra kórházba került. Az azóta eltelt két évben a nagyobb
stroke-ok egyre gyakoribbá váltak, és minden alkalommal
elvettek belőle egy újabb és újabb darabot. Éppen egy hónapja
hunyt el, álmában. Mosolyog a fotón, a konyhájában körbeveszik
az unokák és dédunokák, mindenkit vastagon beborít a liszt.
Csak akkor fordulhat elő ilyen baleset, ha ennyi kis kezecske áll
rendelkezésre segítőkészen.
 Knessia megcsókolja Mercedest, aki alig egy hete a felesége,
majd előrehajol, hogy ragyogó narancssárga és aranyszínű
cempasúchilé 60-ket rakjon a keret mellé.
– A munkahelyen le kell vennem a gyűrűmet – vallja be. –
Folyton elvonja a figyelmemet, amikor gépelek.
Eliza lerúgja magáról a cipőt, és visszatelepszik a kanapéra,
duzzadt lábát az ottománra támasztva. Másfél évig tartott, hogy
megszokja a jegygyűrűt a kezén, most pedig ahhoz próbál
hozzászokni, hogy a nyakában lévő láncon hordja, mivel az ujjai
megduzzadtak.
Brandon úgy véli, kevésbé lenne morcos, ha a férfiak is teherbe
eshetnének, vagy legalábbis ugyanazokat a tüneteket
produkálnák.
Megigazítja a kis áldozati tányérokat az ofrenda bal oldalán,
ügyelve arra, hogy az ételt ne takarják el a virágok. Chavi
számára, akinek halála következtében megismerték Priyát,
odatettek néhány sárga krizantémot is. Faithnek, az ő kis
Faithének, vízzel festett szivárványrózsákat tettek ki. Iannek
pedig, akinek köszönhetően megtalálták Faitht, Erint és a többi
lányt, egy szép, fonott koszorút tettek a fényképe köré
nefelejcsből. A kihelyezett fotó azon az ünnepségen készült, ahol a
rendőrség kitüntette őt élethosszig tartó szolgálatáért. Faith
temetése után már csak öt hónapot élt, és szinte a végsőkig azt
hajtogatta, hogy még eldönti, akar-e kezelést, vagy sem. De végül
otthon halt meg, olyan fájdalommentesen, amennyire a hospice-
tól tellett, és békében.
A keretek előtt kis tányérokban ételek is vannak. Chavi
tányérján mazsolával megszórt sáfrányos rizs, naan kenyér,
vindaloo és zöld curry illatozik, valamint pár gyömbérízesítésű
nyalóka, ami szinte mindig kéznél volt nála, amikor rajzolt. Faith
és Ian számára Mercedes segített Brandonnek tamale pitét
készíteni a mamája receptje alapján, de van ott arroz con pollo,
borsos steak empanada és egy maréknyi egymásra rakott
alfajores is. A majaretével is megpróbálkoztak, de látványos
kudarcot vallottak vele, és inkább vettek boltit. Iannél egy feles
pohár is helyet kapott, színig töltve hideg gyömbérsörrel, amit a
műtermében iszogatott, hogy lehűtse magát, amikor végzett az
üvegmunkával. Marlene fotója előtt a tányéron kézzel készült
sütemények és péksütemények állnak halmokban, amelyeket úgy
készítettek el, ahogyan ő mutatta nekik az évek során.
Mercedes és Ksenia előtt, szinte a lábukhoz szorulva térdel
Priya, Inara és Victoria-Bliss, virágokat rendezgetnek egy sor
keret körül, a könyvespolcból átalakított ofrenda alsó két polcán.
Priya egy képet tart ott, egy kedves mosolyú lányról, akinek sötét
balerinakontyára amarantkoszorút tűztek: a barátnője az,
Aimée, akit mindössze három évvel Chavi után gyilkolt meg
ugyanaz a férfi. A többi képet Inara és Victoria-Bliss tette ki: az
általuk ismert Pillangókról, akik soha nem jutottak ki a Kertből,
és azokról a lányokról, akik soha nem tudtak megszabadulni a
pillangóságtól, a sugárzó Cassidy Lawrence-ről és a visszafogott
Amiko Kobiyashiről. A lányoknak nincs saját ofrendájuk, de
Mercedes felajánlotta nekik a sajátját. Elvégre egy familiá.
Brandon Elizára pillant, és észreveszi, ahogy a menyasszonya
a tenyere sarkával a kidudorodó hasát dörzsölgeti. Arra gondol,
hogy megkérdezi, jól van-e, de meg van szabva, hogy naponta
hányszor teheti ezt meg. Tényleg el akar pazarolni ebből egyet,
amikor látja, hogy Eliza mosolyog? Hónapokon át alig látszott
rajta valami, aztán hirtelen, a hetedik hónapba lépve tényleg
terhesnek tűnt, mintha egyik napról a másikra felragasztott
volna magára egy kosárlabdát. Mivel nem volt alkalma
fokozatosan hozzászokni ehhez a súlyhoz és körmérethez, a hasa
miatt többször is elveszítette az egyensúlyát. Bran számára most
már nehéz volt elhinni, hogy alig három évvel ezelőtt még egy
olyan házban élt egyedül, rabként, amit nem is érzett a
sajátjának, és hogy olyan kérdések kínozták, amiket nem volt
képes feltenni. Miközben Elizát hasonló rabságban tartotta egy
ruha, amit nem tudott kidobni, és egy szó, amit nem volt képes
kimondani.
Jenny leül Eliza mellé, így Bran tényleg nem kérdez semmit. A
terhességi csíkokról és valamilyen krémről beszélgetnek; erre
később rá kell majd kérdeznie Jennytől, hogy biztosan megtalálja
a boltban. Eliza általában nem foglalkozik az olyan
apróságokkal, aminek annyi a haszna, hogy kényelmesebbé
teszik az életet.
Vic kijön Mercedes aprócska konyhájából, mindkét kezében
több üveggel. Kettőt Brandon felé nyújt.
Visszanéz Elizára.
– Ez fehérnyírfa-sör – közli Vic kuncogva. – Alkoholmentes,
teljesen biztonságos az ő számára is.
– Ebben az esetben… – Bran elfogadja a hűtött söröket, és Eliza
felé indul, hogy odaadja neki az egyiket.
 Eliza elmosolyodik, és közelebb húzza magához Brant, hogy
beletúrhasson a fürtjeibe, körmével belekarcolva a fejbőrébe.
– Szóval, mikor derül ki, hogy unokahúgunk vagy unokaöcsénk
lesz-e? – kérdezi Cass, és lecsap egy székre.
– Ó – nyögi Eliza ártatlanul. – Te már ezen gondolkodsz?
– Eliza! – tiltakozik egy másik nő is. Vic csak nevet, és a fejét
rázza.
– Ma beadtad a derekad, és rákérdeztél – mutat rá Brandon. –
De még én sem tudom egyelőre.
– Ez azt jelenti, hogy ki kell mennünk a szobából, hogy
négyszemközt elmondhassa neked? – Úgy tűnik, Cass nincs
elragadtatva a kilátástól.
– A te döntésed, mi corazón 61 – mondja Elizának.
Eliza Bran keze után nyúl, aki készségesen odaadja, és hagyja,
hogy a menyasszonya térdre kényszerítse az ottomán és a
kanapé között. Eliza jól felhúzza a Rockies feliratú pólóját, hogy
Bran megsimogathassa a meleg, csupasz bőrét és a benne
növekvő életet.
– A vérvizsgálat ellenére sem százszázalékos az eredmény –
emlékezteti mindannyiukat –, de az orvos szerint kislány.
Egy kislány.
Bran egy pillanatra megdermed, félelem kígyózik végig a
gerincén. De csak egy pillanatra. Kezdi egyre jobban kezelni a
bűntudatot, ami időnként még fellángol, ha eszébe jut a kis
testvére.
– És arra gondoltam, hogy a neve lehetne…
Bran óvatosan felnéz rá. Annyi családtagja kérdezte már, hogy
a húgáról fogja-e elnevezni a gyereket, de nem hiszi… nem biztos
benne, hogy be tudna fogadni az életébe még egy Faitht.
Eliza az ajkába harap, és mélyen Bran szemébe néz.
– Hope.
Hope, azaz Remény.
– Ez tökéletes – lihegi Bran, és a mellkasát szorító csomó
fellazul.
Az őket körülvevő vidám csevegés közepette Eliza olyan közel
húzza őt magához, hogy Bran a nagy, kerekedő pocakra tudja
tenni az arcát.
– Tudom, hogy még mindig félsz – suttogja Eliza. – Tudom, hogy
még mindig aggódsz. De csodálatos apa leszel, Brandon Eddison.
Ő pedig szeretni fog téged.
Bran bólint, aztán nyögve elhúzza a fejét, és megdörzsöli az
arcát.
– Belém rúgott!
A szobában minden nő felemeli a poharát, és éljenez.
– Ügyes kislány!
Faith és Hope, Hit és Remény, gondolja Bran, miközben
körülötte mindenki nevetgél. Ez a két dolog mindig is
elválaszthatatlannak tűnt egymástól. Talán most végre megérti,
miért. Eliza nehézkesen előrehajol, Bran félúton találkozik vele, a
homlokuk finoman összeér.
– Na, készen állsz erre? – kérdezi Eliza.
Bran bólint, és lágyan megcsókolja.
– Listo 62.
58
házi oltár, amit a mexikóiak halottak napján állítanak az otthonukban.
59
menj a pokolba (spanyol)
60
körömvirág (spanyol)
61
szívem (spanyol)
62
készen (spanyol)
 Köszönetnyilvánítás

Szent ég, milyen vad utazás volt ez! Most, hogy elbúcsúzunk az
FBI-ügynökök csapatától, szeretnék köszönetet mondani
mindenkinek, aki olvasta ezeket a könyveket, beszélt róluk, és
megosztotta a hírüket másokkal – a ti lelkesedésetek tette
lehetővé, hogy tovább meséljem a történetet, és ezért nagyon-
nagyon hálás vagyok. Nélkületek ezek a könyvek nem
léteznének.
A világ legnagyobb hálája a Thomas & Mercer csodálatos
csapatának! Köszönöm a lelkesedést és azt, hogy minden
mérföldkövet megünnepeltünk. Sok ember kell ahhoz, hogy
egy könyv megszülessen, és még több ahhoz, hogy sorozat
készüljön belőle – ti egyszerűen csodálatosak voltatok, és
fantasztikus élmény volt veletek együtt dolgozni. Nagyon sokat
jelent, hogy amikor új, bonyolult ötletekkel álltam elő, az
nektek sokkal inkább örömet okozott, mintsem hogy elriasztott
volna benneteket.
Köszönöm a barátaimnak és a családomnak, akiket, úgy
tűnik, soha nem zavar, ha a „hogy halad a könyv?” kérdésre
idegesítő nevetéssel válaszolok. Robertnek, aki szemrebbenés
nélkül válaszolja meg a nyugtalanító jogi kérdéseimet is, és
Kelie-nek, aki egy egész fájlt állított össze a hullakereső
kutyákkal kapcsolatos információkból, és elküldte nekem a
KUTYUSKÁK!!! tárgymegjelöléssel. Hálás vagyok a kansasi
írócsoportnak a végtelen támogatásért és együttérzésért,
valamint az alkalmi italozásért. És Isabelnek, akit folyton e-
mailekkel, SMS-ekkel, ötletekkel, részletekkel és szánalmas
szóviccekkel árasztottam el. Köszönöm mindannyiótoknak,
kedveseim!
 Dot Hutchison

Dot Hutchison A gyűjtő-sorozat (Pillangók kertje, Május rózsái, A

nyár gyermekei), valamint a Shakespeare Hamletje által
inspirált A Wounded Name című Young Adult regény szerzője.
Hutchison imádja a viharokat, a mitológiát, a történelmet,
illetve az olyan filmeket, amiket lehet és érdemes is újra meg
újra megnézni. Korábban színházban dolgozott, kosztümös
figura volt a Reneszánsz Fesztivál élő sakktábláján, és
kipróbálta a szabadesést. Szereti úgy képzelni, hogy Szent
György élete végéig bánta, hogy megölte azt a sárkányt.
Aktuális projektjeiről további információ található a
honlapján (www.dothutchison.com), ezenkívül elérhető
Tumblrön (www.dothutchison.tumblr.com), Twitteren
(@DotHutchison) és Facebookon
(www.facebook.com/DotHutchison) is.