HOLLY BLACK és

CASSANDRA CLARE

MAGISZTÉRIUM
4- könyv

Könyvmolyképzö Kiadó, 2017

 írta: Holly Black & Cassandra Clare
A mű eredeti címe: The Silver Mask
(Magisterium series Book 4)

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Sándor Anna

A művet eredetileg kiadta:

Scholastic Press, an imprint of Scholastic Inc.
Text copyright © 2017 by Holly Black and Cassandra Clare, LLC
Illustrations copyright © 2017 by Scott Fischer
Jacket art by Alexandre Chaudret, © 2017
Scholastic Inc. Jacket design by Christopher Stengel Lettering by Jim Tierney,
© 2017 Scholastic Inc.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Ka-

tona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2063-6121
ISBN 978 963 457 200 8

© Kiadta a Könyvmoly képző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132,
Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konvvmolvkepzo.hu
www.konvvmolvkepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Korom Pál, Széli Katalin
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidí-

tett kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Éliás Delos Churchillnek,
aki talán a gonosz ikertestvér
 1. FEJEZET

A börtön nem olyan volt, mint amire Call számított.

Egész gyerekkorában krimisorozatokat nézett a tévében,
így hát azt hitte, lesz egy goromba cellatársa, akitől eltanul-
hatja, mi a dörgés, és a raboskodása alatt legalább jól kigyúr-
hatja magát. Arra számított, hogy a kaja borzalmas lesz, és
hogy folyton ügyelnie kell majd, ne akassza össze a bajszát
senkivel, mert a végén még megkéselik egy okosan fegyverré
farigcsált fogkefével.
Mint kiderült, a varázsbörtön csak annyiban hasonlított a
tévés börtönre, hogy Callt is olyan bűntényért csukták le,
amit nem ő követett el.
Reggelente az ébresztette, hogy a Panoptikon halvány fé-
nyei vakítóan felragyogtak. A fiú pislogva és ásítozva figyel-
te a többi rabot (úgy tűnt, nagyjából ötvenen lehettek), ahogy
kiengedték őket a cellájukból. Elcsoszogtak, valószínűleg
reggelizni, ám Callnek mindig a cellájához hozta tálcán az
ételt két őr, akik közül az egyik állandóan morcos képet vá-
gott. A másik folyton riadtnak tűnt.
Call már hat hónapja rostokolt itt, és annyira unta magát,
hogy pofákat vágott a riadt őrre, csak mert így láthatta, amint
még jobban megriad.
Egyik őr sem egy tizenöt éves gyereknek látta őt. Csakis a
Halál Ellenségeként gondoltak rá.
Mióta Callt bezárták ide, még senki sem jött el hozzá. Sem
az apja, sem a barátai. A fiú próbálta arról győzködni magát,
hogy biztosan megtiltották nekik a látogatást, de ez sem
nyugtatta meg, hiszen a többiek valószínűleg nagy bajba ke-
rültek miatta. Nyilván azt kívánták, bár sose hallottak volna
Callum Huntról.
Megevett valamennyit a tálcán lévő moslékból, aztán fogat
mosott, hogy megszabaduljon az utóíztól. Visszatértek az
őrök: itt volt a kihallgatás ideje.
Minden egyes nap elvitték egy ablaktalan, fehér falú helyi-
ségbe, ahol a Tanács tagjai az életéről faggatták. Egyedül ez
törte meg a napjai monotóniáját.
Mi a legkorábbi emléked?
Mikor döbbentél rá, hogy gonosz vagy ?
Tudom, hogy azt mondtad, semmire sem emlékszel
Constantine Madden életéből, de mi lenne, ha jobban meg-
erőltetnéd magad?
Hányszor találkoztál Joseph mesterrel? Mit mondott ne-
ked? Hol van a menedéke? Mik a tervei?
Bármit is válaszolt Call, addig faggatták a legapróbb rész-
letekről, míg végül össze nem zavarodott. Gyakran vádolták
azzal, hogy hazudik.
Néha, amikor már irtóra kimerült és unta magát, kísértést
érzett, hogy hazudjon, mert annyira nyilvánvaló volt, mit
akarnak hallani a tanácstagok, és könnyebbnek tűnt egyszerű-
en azt beadni nekik. De Call nem hazudott, mert ismét vezette
a gonosz nagyúri listáját, és fekete pontokat adott magának
minden olyan tettért, ami gonosz nagyúrhoz illő viselkedés-
nek tűnt. A hazugság egyértelműen ide tartozott.
A börtönben könnyű volt gonosz nagyúri pontokat felhal-
mozni.
A kihallgatói sokat emlegették a Halál Ellenségének le-
hengerlő bűverejét, és azért nem merték hagyni, hogy Call
beszélhessen a többi rabbal, nehogy ellenállhatatlan kisugár-
zásával rávegye őket valami ördögi tervre.
Call akár még hízelgőnek is találhatta volna az ettől való
félelmüket, ha nem lett volna napnál is világosabb, hogy a
tanácstagok úgy gondolják, szándékosan leplezi előttük ezt a
jellemvonását. Ha Constantine Maddennek tényleg ellenáll-
hatatlan volt a bűvereje, akkor Call épp az ellenkező hatást
gyakorolta mindenkire. A kihallgatói egyáltalán nem voltak
oda a társaságáért - ahogy a fiú sem az övékért.
Ezen a napon azonban Callre meglepetés várt. Amikor be-
lépett a kihallgatóhelyiségbe, nem a már megszokott tanács-
tagok várták. A fehér asztal túloldalán az egyik volt tanára,
Rufus mester ült, talpig feketébe öltözve. Kopasz, barna fej-
bőre csak úgy csillogott a túlzottan éles fényben.
Call már iszonyú régóta nem látott senkit, akit ismert.
Legszívesebben átvetette volna magát az asztalon, hogy
megölelje Rufus mestert, pedig a mágus igencsak haragosan
meredt rá, és amúgy sem volt nagy ölelkező.
A fiú leült a tanárral szemben. Még csak nem is integethe-
tett vagy nyújthatott kezet Rufus mesternek, mivel a csuklóját
hihetetlenül erős fémből készült, világító lánccal bilincselték
meg a teste előtt. Megköszörülte a torkát.
- Mi van Tamarával? - kérdezte. - Nincs semmi baja?
Rufus mester sokáig nézett rá némán.
 - Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet beszélnem neked
róla - mondta végül. - Még abban sem vagyok biztos, hogy ki
vagy.
Callnek elszorult a szíve.
- Tamara a legjobb barátom. Tudni akarom, mi van vele.
Meg Harcebbel. Még Jasperrel is.
Furcsa érzés volt, hogy nem említhette Aaront is. Hiába
tudta, hogy Aaron meghalt, hiába kellett elismételnie a halála
körülményeit újra meg újra, a fiú mégis annyira hiányzott
neki, olyan sokat gondolt rá, mintha még mindig visszatérhe-
tett volna az életébe, nem veszítette volna el végleg.
Rufus mester egymáshoz nyomta a két tenyerét, mintha
imádkozna, és az ujjai hegyére támasztotta az állát.
- Szeretnék hinni a szavaidnak - mondta. - Am hosszú-
hosszú ideig hazudtál nekem.
- Nem volt más választásom! - tiltakozott Call.
- De igen, volt. Bármikor elárulhattad volna nekem, hogy
Constantine Madden benned él tovább. Mióta tudtál erről?
Csalással vettél rá, hogy a tanoncomnak fogadjalak?
- Mármint a vaspróbán? - Call nem akart hinni a fülének. -
Akkor még semmiről sem tudtam! Direkt próbáltam elbuk-
ni... Még csak nem is akartam a Magisztériumba járni.
Rufus mester továbbra is kétkedő arcot vágott.
- Pontosan az keltette fel az érdeklődésemet, hogy meg-
próbáltál kudarcot vallani. Constantine tisztában lett volna
ezzel. Tudta volna jól, hogyan manipulálhat engem.
Nem vagyok Constantine - erősködött Call. - Lehet, hogy
belém került a lelke, de akkor sem vagyok ő.
- Reméljük, hogy tényleg így van, a te érdekedben -felelte
Rufus.
A fiún egyszeriben teljesen úrrá lett a kimerültség.
- Miért jött ide? - kérdezte a tanártól. - Azért, mert gyűlöl?
 Rufus mester ezen láthatóan meghökkent.
- Nem gyűlöllek - felelte inkább szomorúan, mint mérge-
sen. - Megkedveltem Callum Huntot... nagyon is. Am valaha
Constantine Maddent is kedveltem... és ő majdnem elpusztí-
tott mindannyiunkat. Talán ezért jöttem ide: hogy kiderítsem,
ezúttal megbízhatok-e az ítéletemben, amit egy tanoncom
jelleméről alkottam... vagy ismét ugyanakkorát tévedtem.
A férfi épp olyan kimerültnek tűnt, mint ahogy Call érezte
magát.
- A tanácstagok végeztek a kihallgatásoddal - folytatta
Rufus. - Most el kell dönteniük, mit csináljanak veled. Szán-
dékomban áll felszólalni a tárgyaláson, hogy elmondjam,
amit te bizonygattál nekem az imént: hogy habár Constantine
lelke lakozik benned, attól még nem vagy o maga. De elóhb a
saját szememmel kellett látnom téged, hogy ezt el is tudjam
hinni.
- És most már elhiszi?
- Constantine sokkal elbűvölőbb volt nálad.
- Mindenki ezt hajtogatja - motyogta Call.
Rufus mester hezitált.
- Ki akarsz szabadulni a börtönből? - kérdezte.
Most először tette fel valaki ezt a kérdést a fiúnak.
- Nem is tudom - felelte Call, miután alaposan megfontolta
a dolgot.
- Aaron miattam... Aaront miattam ölték meg. Talán tény-
leg megérdemlem, hogy itt legyek. Talán itt kéne maradnom.
Ezt a vallomást hosszú, nagyon hosszú csend követte. Vé-
gül Rufus mester felállt az asztaltól.
- Constantine szerette a fivérét - szólt. - De soha nem mon-
dott volna olyat, hogy büntetést érdemel a testvére haláláért.
Mindig valaki mást hibáztatott.
Call nem felelt semmit.
 - Aki titkolódzik, sokkal inkább árt saját magának, mint
hinnéd - folytatta a mágus. - Mindig tudtam, hogy vannak
titkaid, Callum, és reméltem, hogy elóbb-utóbb megosztod
őket velem. Ha a bizalmadba avatsz, talán minden másként
alakult volna.
A fiú lehunyta a szemét. Tartott tőle, hogy a tanárának iga-
za van. Titkolózott, és Tamarát meg Aaront meg Jaspert is
titkolózásra kényszerítette. Bárcsak bevallotta volna Rufus
mesternek az igazat! Bárcsak segítséget kért volna valakitől!
Akkor talán tényleg nem történt volna meg mindez.
- Tudom, hogy még mindig vannak titkaid - mondta a férfi,
mire Call meglepetten pillantott föl rá.
- Ezek szerint maga is azt hiszi, hogy hazudok? - faggatta a
mestert.
- Nem - válaszolta Rufus. - De talán ez az utolsó lehetősé-
ged, hogy könnyíts a lelkeden. És talán ez az én utolsó lehe-
tőségem, hogy segítsek rajtad.
A fiú Anastasia Tarquinra gondolt, aki felfedte magáról,
hogy ő Constantine édesanyja. Amikor a nő közölte ezt vele,
Call azt sem tudta, mit gondoljon. Még mindig sokkban volt
Aaron halálától, sokkban volt attól az érzéstói, hogy minden-
ki elárulta, akiben addig hitt.
De mégis mit ért volna el azzal, ha elárulja az asszony tit-
kát Rufus mesternek? Ez nem segítette volna ki a jelenlegi
szorult helyzetéből. Csak ártott volna valakinek, aki megbí-
zott benne.
- Szeretnék elmesélni neked egy történetet - kezdte a tanár.
- Volt egyszer egy mágus, egy férfi, aki nagyon szeretett taní-
tani, élvezte, hogy megoszthatja másokkal a varázslat iránti
szeretetét. Hitt a diákjaiban, és hitt önmagában. Miután egy
óriási tragédia megrendítette ebben a hitében, a férfi rádöb-
bent, hogy magányos: az egész életét a Magisztériumnak
szentelte, így a hivatásán kívül semmije sem volt.
Call pislogott. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy ez a
történet magáról Rufus mesterről szól, és el kellett ismernie,
még soha nem gondolt a tanára életére a Magisztériumon kí-
vül. Egyszer sem gondolkodott el azon, vajon vannak-e
Rufusnak barátai, van-e családja, van-e bárkije, akit megláto-
gathat a szünidőben vagy felhívhat a tornádótelefonján.
- Nyugodtan beismerheti, hogy ez a saját sztorija - mondta
neki Call. - Attól még ugyanolyan hatásos lesz.
Rufus mester bosszúsan meredt rá.
- Jól van, na - felelte. - A harmadik mágusháború után néz-
tem végre szembe azzal, milyen magányos az általam válasz-
tott élet. Úgy hozta a sors, hogy nem sokkal később rám talált
a szerelem... épp egy könyvtárban, miközben ősi dokumen-
tumokat kutattam. - A mester arcára kis mosoly ült ki. - Ám a
férfi, akibe beleszerettem, nem volt mágus. Semmit sem tu-
dott a mágia titkos világáról. Én pedig nem árulhattam el ne-
ki. Az összes szabályunkat megszegtem volna, ha beszélek
neki a világunkról, ő meg ráadásul biztosan őrültnek tartott
volna. Így hát inkább csak annyit mondtam, hogy külföldön
dolgozom, és egyedül az ünnepekre járok haza. Gyakran be-
széltünk, amíg távol voltam, de alapvetően hazudtam a férfi-
nak, akit szerettem. Nem akartam hazudozni, mégis azt tet-
tem.
- Ez a történet nem pont arról szól, hogy néha jobb titko-
lózni? - értetlenkedett Call.
Rufus mester szemöldöke ismét bosszúsan rándult meg, és
egészen összeért, ahogy a tanár a homlokát ráncolta.
- Ezzel a történettel azt akartam bizonyítani neked, hogy
megértem, milyen titkolózni. Megértem, hogy a titkokkal né-
ha másokat próbálunk védeni, és néha saját magunknak ár-
tunk velük. Call, ha van bármi, amit még nem árultál el, oszd
meg velem, és én megteszek mindent, amit csak tudok, hogy
segítsek rajtad!
- Nem titkolok semmit - erősködött Call. - Most már nem.
Rufus mester bólintott, majd felsóhajtott.
- Tamara jól van - mondta Callnek. - Magányosan telnek a
tanórái nélkületek Aaronnal, de boldogul. Harcebnek termé-
szetesen nagyon hiányzol. Arról viszont fogalmam sincs,
hogy Jasperrel mi a helyzet. Különös dolgokat művel mosta-
nában a hajával, de nem hinném, hogy annak bármi köze len-
ne hozzád.
- Értem - mondta Call kissé kábán. - Köszönöm!
- Ami pedig Aaront illeti - mondta Rufus mester egy
krétornak kijáró pompával helyezték örök nyugalomra. A te-
metésén jelen volt a teljes Tanács és az egész Magisztérium.
Call bólintott, és lenézett a padlóra. Aaron temetése. Hall-
va, ahogy Rufus mester erről beszél - hallva a fájdalmat a fér-
fi hangjában -, Call minden eddiginél valóságosabbnak érezte
a történteket. Tudta, hogy mindig ez lesz élete központi té-
nyezője: ő tehet róla, hogy a legjobb barátja már nincs élet-
ben.
Rufus mester az ajtó felé indult, ám kifelé menet egy röpke
pillanatra megtorpant Call mellett, és a fiú fejére tette a kezét.
Call a legnagyobb meglepetésére gombócot érzett a torkában.
Miután az őrök visszakísérték a cellájához, aznap már a
második döbbenet érte. Az édesapja, Alastair várt rá a cella
előtt állva.
A férfi visszafogottan integetett, mire Call megrebbentette
összebilincselt kezét. Sűrűn kellett pislognia, nehogy - a Ha-
lál Ellenségének lehengerlő ördögi bűvereje ide vagy oda -
elsírja magát.
 Call belépett a cellába az őreivel, akik levették róla a bilin-
cset.
Idősebb mágusok voltak, a Panoptikon sötétbarna egyen-
ruháját viselték. Miután kioldották a fiú kezét, fémbéklyót
rögzítettek a lábára, amit lánc kötött a falhoz. A lánc elég
hosszú volt, hogy Call bejárhassa a celláját, viszont a rácso-
kat vagy az ajtót nem érhette el.
Az őrök kimentek a cellájából, bezárták az ajtót, majd el-
tűntek a félhomályban. Call azonban tudta, hogy továbbra is
szemmel tartják őt. Ez volt a Panoptikon lényege: valaki
mindig figyelte az embert.
- Jól vagy? - kérdezte Alastair rekedten, amint az őrök el-
mentek. - Nem bántottak?
Úgy festett, mintha a karjába szerette volna kapni Callt,
hogy saját maga győződjön meg róla, nem sérült-e meg, mint
amikor a fia kisgyerekként leesett a hintáról, vagy nekiment
egy fának a gördeszkájával.
Call a fejét csóválta.
Egyáltalán nem bántak velem durván - nyugtatta meg az
apját.
Alastair bólintott. A szemüvege mögött kimerült és elgyö-
tört volt a tekintete.
- Hamarabb is jöttem volna - mondta, és leült a kényelmet-
lennek tűnő székre, amit az őrök odatettek neki a rács elé. -
De nem engedtek be hozzád látogatókat.
Callt hihetetlen megkönnyebbülés öntötte el. Valahogyan
sikerült meggyőznie magát arról, miszerint az apja boldog,
amiért dutyiba zárták őt. Vagy ha nem is boldog, akkor is...
talán jobb volt neki Call nélkül.
Borzasztóan örült, hogy ez mégsem igaz.
- Mindent megpróbáltam - mondta Alastair a fiának.
 Call nem tudta, mit mondjon erre. Nem bírta szavakba ön-
teni, mennyire sajnálja a történteket. Ráadásul nem értette,
hogy egyszeriben miért engednek most be hozzá látogató-
kat... Hacsak nem azért, mert a Tanács arra jutott, hogy töb-
bet nem veszik hasznát.
Lehet, hogy most fogadhat utoljára látogatókat.
- Az előbb Rufus mesterrel beszéltem - mesélte az apjának.
- Azt mondta, a Tanács végzett a kihallgatásommal. Ez azt
jelenti, hogy ki fognak végezni?
Alastair döbbent képet vágott.
- Call, ez fel sem merül! Es amúgy sem tettél semmi rosz-
szat.
- Azt hiszik, hogy meggyilkoltam Aaront - válaszolta a fia.
- Börtönbe zártak. Nyilvánvalóan azzal vádolnak, hogy vala-
mi rosszat tettem.
És tényleg rosszat tettem - gondolta magában. Ugyan Alex
Strike mérte a halálos csapást Aaronra, ám a fiú akkor is azért
halt meg, mert Call eltitkolta az igazat.
Alastair a fejét csóválta, elengedte a füle mellett a fia sza-
vait.
- A Tanács fél... Félnek Constantine-tól, félnek tóled... így
hát kifogást keresnek, hogy itt tarthassanak téged. Valójában
nem téged tartanak felelősnek Aaron haláláért. - A férfi fel-
sóhajtott. - És ha ez nem nyugtat meg, hát gondolj arra: mivel
fogalmuk sincs, hogyan ültette át beléd a lelkét Constantine,
nyilván nem vállalnák annak a kockázatát, hogy a haláloddal
netán valaki másba kerüljön át a lelked.
Call apja utálta a mágusok világát, és alapból sem volt va-
lami optimista, ám ez esetben a komorsága jobb kedvre derí-
tette a fiút. Az érvelése vitathatatlan volt. Callnek eddig eszé-
be sem jutott, hogy esetleg átültetheti a lelkét valaki másba,
vagy hogy a mágusok talán ettól aggódnak.
 - Szóval itt akarnak tartani engem, bezárva - mondta Call. -
Aztán majd szépen eldobják a kulcsot, és megfeledkeznek
rólam.
Alastair erre hosszú pillanatokig hallgatott, ami sokkal ke-
vésbé volt megnyugtató.
- Mióta tudtad? - fakadt ki Call, mikor már nem bírta to-
vább elviselni a csendet.
- Mit? - értetlenkedett Alastair.
- Hogy valójában nem vagyok a fiad.
A férfi a homlokát ráncolta.
- De hát te a fiam vagy, Call.
- Tudod, hogy értem... - sóhajtott a srác. Habár nem tagad-
hatta, hogy jólesett neki Alastair válasza. - Mikor jöttél rá,
hogy Constantine lelke van bennem?
- Már rég - felelte Alastair, kissé meglepve a fiút. -Szinte
kezdettől fogva sejtettem. Tudtam, mit kutatott Constantine.
Lehetségesnek tűnt, hogy sikerült átültetnie a lelkét a tested-
be.
Callumnak eszébe jutott a szörnyű üzenet, amit az anyja
hagyott Alastairnek. A férfi soha nem beszélt róla Callnek,
viszont Joseph mester, a Halál Ellenségének tanára és leghű-
ségesebb szolgája megmutatta a fiúnak:
FIÚT MEGÖLNI.
Még mindig a hideg futkosott a hátán a gondolattól, hogy
az édesanyja utolsó erejével ezt írta le, és hogy az édesapja
ezeket a szavakat olvasta, karjában egy visító kisbabával -
Call-lel.
Alastair egyszerűen ott is hagyhatta volna őt csecsemőként
a barlangban, ha már akkor sejtette, mit jelent az üzenet. A
hideg elintézte volna helyette a piszkos munkát.
- Akkor miért vittél magaddal? Miért mentettél meg? -
faggatta Callum az apját. Nem akart ilyen mérges hangot
megütni, mégis így törtek fel belőle a szavak. Igenis dühös
lett az apjára, pedig tudta, hogy nem lett volna más alternatí-
va, csakis az ő halála.
- A fiam vagy - ismételte Alastair makacsul. - Bármi más
legyél is, mindig ugyanúgy a fiam maradsz. A lélek formál-
ható, Call. Nincs köbe vésve. Azt gondoltam, hogy ha helye-
sen nevellek... ha megfelelő' útmutatást nyújtok neked... ha
eléggé szeretlek, akkor minden rendben lesz veled.
- Na, aztán tessék, mi lett belőlem - sóhajtotta Call.
Mielőtt az apja válaszolhatott volna, megjelent egy őr a
cella előtt, és közölte, hogy vége a látogatásnak.
Alastair felállt, majd fojtott hangon még annyit mondott:
- Nem tudom, hogy valóban helyesen csináltam-e a dolgo-
kat, Call. De ha bármit is számít neked a véleményem, szerin-
tem nincs azzal semmi baj, amilyen lettél.
Azzal megfordult, és hagyta, hogy egy másik őr kikísérje.

Call azon az éjszakán jobban aludt, mint bármikor, mióta a

Panoptikonba került. Az ágya keskeny volt, a matraca lapos,
a cellája pedig hideg. Amikor esténként lehunyta a szemét,
mindig ugyanazt álmodta: ahogy a mágia sugara eltalálja Aa-
ront. Ahogy Aaron teste a levegőbe repül, majd a földre zu-
han. Ahogy Tamara Aaron fölé görnyedve zokog. Ahogy egy
hang azt mondogatja: te tehetsz róla, te tehetsz róla.
Aznap éjjel azonban a fiú nem álmodott semmit, és amikor
felébredt, egy őr állt a cellája előtt, tálcán hozva a reggelijét.
- Megint látogatód jött - mondta, miközben gyanakodva fi-
gyelte
Callt. A fiú biztos volt benne, hogy az örök továbbra is at-
tól félnek, előbb-utóbb megpróbálja kinyírni őket az ördögi
bűverejével.
 Call felült.
- Ki az?
Az őr vállat vont.
- Az egyik diák a sulidból.
A fiú szíve kalapálni kezdett. Biztos, hogy Tamara jött el
hozzá. Csakis Tamara lehetett az. Ki más látogatná meg?
Ügyet sem vetett a tálcára, amit az őr becsúsztatott az ajtó
alján lévő, szűk nyíláson. Azzal volt elfoglalva, hogy kihúzta
magát ültében, ujjaival próbálta kifésülni kócos haját, meg-
próbált lehiggadni, és kitalálni, vajon mit mondhatna a lány-
nak, amikor belép.
Helló, mizu, bocs, hogy a legjobb barátunk halálát okoz-
tam...
Kinyílt az ajtó a folyosó végén, és két őr kíséretében meg-
jelent a látogatója. Az stimmelt, hogy egy magisztériumos
diák volt.
De nem Tamara.
- Jasper? - szólt Call hitetlenkedve.
- Jó, jó, tudom. - Jasper feltartotta a kezét, mintha a hálál-
kodást akarná elhárítani. - Nyilván teljesen letaglóz a kedves-
ségem, amiért idejöttem.
- Ööö... - nyögte Call. Rufus mesternek igaza volt Jasper
frizuráját illetően: a haja úgy festett, mintha évek óta nem
fésülte volna meg. Call ámulva nézte. Jasper vajon sokat va-
cakolt vele, hogy így nézzen ki? Szándékosan borzolta össze
ennyire? - Ha jól sejtem, azért jöttél, hogy közöld velem, a
suliban mindenki utál engem.
- Á, nem igazán foglalkoznak veled - felelte Jasper, bár
nyilvánvaló volt, hogy hazudik. - Nem tettél valami nagy be-
nyomást másokra, amíg ott voltál. Alapvetően mindenki Aa-
ron miatt szomorkodik. Rád úgy gondoltak, mint a segédjére,
tudod? Beleolvadtál a háttérbe.
 Téged tartanak Aaron gyilkosának. így értette Jasper, még
ha nem is mondta ki.
Call ezek után nem bírta rávenni magát, hogy Tamaráról
kíváncsiskodjon.
- Nagy bajba kerültél? - kérdezte inkább. - Úgy értem, mi-
attam. Jasper megdörgölte a kezét drága farmerén.
- Leginkább csak azt akarták megtudni tőlem, hogy varázs-
lattal vontál-e minket az ördögi bűvkörödbe. Azt válaszoltam,
hogy nem vagy te elég jó mágus az ilyesmihez.
- Kösz, Jasper! - válaszolta Call, bár nem is tudta, hogy
ironizál-e vagy sem.
- Szóval milyen a jó öreg Panoptikon? - kérdezte Jasper, és
körülnézett. - Hát, eléggé sivárnak tűnik. Találkoztál iga-
zi bűnözőkkel? Lett már tetkód?
- Most komolyan? - nyögött fel Call. - Azért jöttél, hogy
arról faggass, van-e tetkóm?
- Nem - válaszolta Jasper, felhagyva az alakoskodással. -
Igazából azért jöttem, mert... izé... Celia szakított velem.
- Mi van? - hördült fel Call. - Ezt nem hiszem el!
- Ugye?! - bólogatott Jasper. - En sem tudtam elhinni! -
Lehuppant a látogatóknak odakészített, kényelmetlen székre.
- Pedig olyan tökéletes pár voltunk!
Call azt kívánta, bárcsak elérhetné Jaspert, hogy megfojt-
hassa.
- Nem, úgy értettem, nem hiszem el, hogy azért jöttél ide,
vagyis csakis azért estél át hat ellenőrző ponton meg egy va-
lószínűleg igencsak kínos motozáson, mert a szerelmi életed-
ről akartál panaszkodni nekem!
- Egyedül veled tudok beszélni erről, Call - közölte Jasper.
- Úgy érted, azért, mert a falhoz vagyok láncolva, és nem
hagyhatlak faképnél?
 - Pontosan - közölte Jasper véresen komolyan. - Mindenki
más eliszkol, amint meglát. De ők ezt nem érthetik. Vissza
kell kapnom Cellát.
- Jasper! - szólt Call. - Elárulnál nekem valamit? De kér-
lek, tényleg válaszolj őszintén!
A másik srác bólintott.
- Ez a Tanács legújabb stratégiája a kínzásomra? így akar-
ják elérni, hogy mindent elmondjak nekik?
Miközben beszélt, vékony füstpászma kígyózott elő az alsó
szintről, majd lángok villantak. A távolban megszólalt a ri-
asztó.
A Panoptikon kigyulladt.
 2. FEJEZET

A két őr, aki Call cellájához kísérte Jaspert, fojtott hangon

vitatta meg a helyzetet. A börtön másik feléből kiabálás hal-
latszott, majd hirtelen megszakadt.
- Azt hiszem, jobb, ha én megyek. - Jasper felállt a székről,
és idegesen nézett körül.
- Nem! - szólt rá az egyik őr. - Ez vészhelyzet. Egy látoga-
tó sem járkálhat egyedül a börtönben. A saját biztonságod
érdekében követned kell minket, ahogy elkísérjük a rabot egy
evakuáló járműhöz.
- Azt akarják, hogy a Halál Ellensége közelében legyek,
miután kiengedik a cellájából? - háborgott Jasper, mintha lett
volna miért aggódnia. - Ez mégis hogy lenne biztonságos?!
Call grimaszt vágott.
Az egyik őr megnyitotta a mágiával lezárt ajtót, belépett
Call cellájába, levette a fiú láncát, aztán megbilincselte.
 - Velünk jössz! - utasította. - Szépen kettőnk között mész,
a tanonc meg előttünk.
Call megvetette a lábát.
- Valami baj van - jelentette ki.
- A börtön lángokban áll - mondta Jasper hátranézve. - Az
nem kifejezés, hogy baj van.
Call folytatta:
- Hetek óta magyarázza nekem egy csomó mágus, hogy
milyen védett ez a hely. Hogy ide lehetetlen betörni, hogy
képtelenség elpusztítani. Nem kellene lángokban állnia.
Az örök egyre idegesebbnek tűntek.
- Csönd legyen! Indulás! - parancsolt az egyikük Call-re,
és a karjánál fogva kirángatta a cellából.
- A tűz el akar égni - szólt Jasper, sokatmondó pillantást
vetve Callre. Az ötsoros szövegből idézett, ami az elementális
mágiát írta le. Az őrök rásandítottak. Nyilván emlékeztek a
szövegre a suliból.
A folyosón egyre jobban felforrósodott a levegő. Emberek
rohangáltak fel-alá, riadtan kiabálva. Mostanra a többi cellát
is kiürítették, a rabokat a kijárat felé kísérték.
- Tudom - felelte Call a másik srácnak. - De ennek a hely-
nek akkor sem lenne szabad égnie.
- Figyelmeztettek minket a sima nyelvedre - mordult az őr,
és meglökte Callt. - Hallgass, és mozogj!
Megolvadt fém és kő potyogott le a tetőről. Call ezen a
ponton úgy döntött, nem aggódik tovább azon, miért történik
mindez, és inkább azon idegeskedik, kijut-e innen élve. A két
fiú meg a két őr végigsietett a folyosón, ami egyre forróbb
lett. Call botladozott, rossz lábából szétsugárzott a fájdalom.
Hónapok óta nem gyalogolt ennyit.
 Robaj hallatszott. A padló beomlott előttük, lángolva rob-
bant szét hamuvá és lángoló kővé. Call a romokat bámulta, és
tudta, hogy igaza volt: ez nem szimpla tűz.
Csak azt remélte, hogy túléli, és majd az őrök képébe vág-
hatja: Nem megmondtam?!
Az őrök ekkor váratlanul elengedték. Call egy pillanatra
azt hitte, más úton próbálnak kijutni velük a börtönből, ám a
két férfi ehelyett futásnak eredt, kis híján fellökve Jaspert.
Átugrottak a beomló padlón, épp, mielőtt az végleg megadta
volna magát a lángoknak, és épségben rogytak a földre a túl-
oldalon. Sietve fölkeltek, és leporolták magukat.
- Ne már! - kiáltotta Jasper hitetlenkedve. - Nem hagyhat-
nak itt minket csak így!
Az egyik őr láthatóan elszégyellte magát. A másik viszont
haragosan meredt Callre.
- A szüleim a fagyos mészárlásban haltak meg - közölte. -
Felőlem aztán szénné éghetsz, Constantine Madden!
Call hátrahőkölt.
- De velem mi lesz?! - kiabálta Jasper, miközben az őrök
hátat fordítottak nekik, és elmentek. - En nem vagyok a Halál
Ellensége!
Ám a két férfi eltűnt. Jasper köhögve perdült meg. Vádló
tekintettel nézett Callre.
- Mindenről te tehetsz! - nyavalyogta.
- Örülök, hogy ilyen bátran nézel szembe a halállal -
mondta Call. Arra gondolt, hogy legalább Jasper van itt vele,
aki miatt soha nem érzett bűntudatot, még akkor sem, amikor
talán kellett volna. Jasperrel kapcsolatban lehetetlen volt nem
úgy vélekedni, hogy mindent megérdemelt, ami csak történt
vele.
 - Használj káoszmágiát! - köhögte a másik fiú. A levegő
fojtogató volt, betöltötte a füst meg a pernye. - Emészd el a
falakat vagy a tüzet, vagy valami!
Call tehetetlenül nyújtotta felé a két kezét. A csuklója meg
volt bilincselve. Még nem volt olyan szintű mágus, aki sza-
bad kéz nélkül is tudott volna varázsolni.
Jasper káromkodást motyogott, aztán sarkon fordult, és
előrenyújtotta a jobb kezét. A levegő megremegett előtte,
majd mintha megszilárdult volna. A padló beomlott része fö-
lött vibráló híd nyúlt át a légen.
Call nem állt le ámuldozni azon, hogy Jaspernek kivétele-
sen sikerült valami hasznosat tennie - sdt, nem is csupán
hasznosat, hanem egyenesen lenyűgözőt. Olyan gyorsan fu-
tott, ahogy csak a lába bírta, és későbbre halasztotta az ámul-
dozást.
Egyik fiú sem tudta biztosan, merre van a kijárat, ám a tűz
leszűkítette a lehetőségeiket.
Arrafelé rohantak, amerre még szabad volt az út. Call a fo-
gát csikorgatva igyekezett elviselni a fájdalmat, és megtett
minden tőle telhetőt, hogy ne botladozzon. A levegő olyan
forró volt, hogy még az is fájt, ha szólásra próbálta nyitni a
száját.
Egy nyitott, kitámasztott ajtóhoz értek, ami súlyosnak és
mágikusnak tűnt, szinte biztos, hogy nem jutottak volna át
rajta időben, ha zárva találják. Megkönnyebbülten iszkoltak
ki. Jasper elrúgta a kitámasztót, és becsapta mögöttük az aj-
tót, így nyertek egy kis menedéket a hőség meg a füst elől.
Call zihálva támaszkodott a térdére. Úgy tűnt, a
Panoptikon hátsó folyosóira jutottak. Fehérítő és mosószer
szagát érezte, a füst meg a lángok bűzével elegyedve. Min-
denfelé folyosók kígyóztak, ablak viszont egy sem akadt.
Hirtelen az egyik folyosón, pont előttük, óriási lángoszlop
csapott fel.
Jasper botladozva hőkölt hátra, és feljajdult.
Végük volt. Tudták, hogy el fognak égni, csapdába estek a
folyosón a lángok között.
Callnek eszébe jutott, ahogy tavaly a tűzlabirintusban pró-
bált boldogulni: megidézte a káoszt, hogy eltüntesse a levegőt
a helyiségből - a kétségbeesett lépés kioltotta ugyan a tüzet,
viszont így lélegezni sem tudott ott senki. Ha Aaron nem lép
közbe, mindannyian meghaltak volna.
Call ekkor azt kívánta, bár ismét használhatná a varázsere-
jét. Mindennél jobban vágyott rá, pedig emlékezett, mennyire
visszaélt vele eddig.
A tűz el akar égni. A víz el akar folyni. A lég fel akar száll-
ni. A föld meg akar kötni. A káosz el akar emészteni.
És eszébe jutott az a sor, amit annak idején pusztán poén-
ból fűzött hozzá magában az ötsoroshoz:
Coll életben akar maradni.
Ez a sor azóta is kísértette. A fiú a bilincsét feszegette, ám
az ugyanolyan szoros maradt, mint addig, elérhetetlenné téve
számára a mágiát. A tűz kígyóként tekergeti előttük, egyre
magasabbra ágaskodott, felső részén úgy terültek szét a lán-
gok, akár egy kobra bőrlebenye.
Aztán a tűzben egy arc rajzolódott ki - egy ismerős arc.
Egy lány arca, csupa lángból.
- Krétor - szólt Tamara névére, Ravan. A tűz eleme be-
szippantotta, így elemésztettként élt tovább, lángok formájá-
ban, egy személy lelkével rendelkező elementálként. Vagy
egy elementál lelkével rendelkező személyként. Call egyszer
betört Aaronnal meg Tamarával a Magisztériumban az
elementálok börtönébe, ahol látták a levegő, tűz, föld és víz
által elemésztetteket. Amennyire o tudta, a káosz még senkit
sem tett elemésztetté. Ennek a gondolata is rémisztő volt.
- Nincs idő piszmogni - sürgette őket Ravan. - Erre gyer-
tek; jobbra a harmadik ajtón át kijuttok a szabadba.
A lány arca eltűnt, egybeolvadt a lángokkal. A tűz alakot
váltott, szikrázó-lángoló boltívet formált.
- Ez... meg... mi?! - faggatta Jasper Callt.
- Egy tűzelementál - válaszolta a fiú. Nem akarta beleke-
verni Tamarát a dologba, mert fogalma sem volt, mi folyik
itt. - Ismerem. A Magisztériumban él.
- Szóval te most éppen megszöksz? Bevontál engem a hü-
lye szökésedbe? - kiabálta Jasper, aztán elcsuklott a hangja. -
Tényleg te tehetsz mindenről, Call. En...
- Fogd már be, Jasper! - szólt rá Call, azzal a boltív felé
lökte a fiút. - Majd kiabálhatsz velem, ha már kijutottunk az
égő épületből.
- Ismét elsöpör engem a sors kegyetlen partvisa - motyogta
Jasper menet közben.
Ravan utasítását követve végigrohantak a folyosón, míg el
nem értek a harmadik ajtóhoz a jobb oldalon. A kétszárnyú
ajtót hosszú faretesz zárta el. Jasper megragadta a reteszt, és
félrerántotta. Call az ajtónak vetette magát, mire az kitárult.
Napfény és levegő áradt rájuk. Jasper kirontott az ajtón, az-
tán felordított. Nagy puffanás hallatszott.
- Lépcső! - kiabálta a fiú. - Vigyázz a lépcsővel!
Call mögött minden lángokban állt. Mély levegőt vett, és
követte Jaspert a szabadba.
Tényleg volt néhány lépcsőfok az ajtó előtt. Jasper a lépcső
tövében állt, és a térdét dörzsölte. De napsütés, friss levegő és
felhős ég is volt odakint, mindaz, amit Call már oly rég nem
láthatott. Mohón szívta be a levegőt, újra meg újra.
- Gyere már! - szólt Jasper. - Mielőtt még valaki meglát.
 Ahogy távolodtak a börtöntől, a füst oszladozni kezdett.
Call hátranézett.
A Panoptikon óriási szürke kőköre úgy magasodott mögöt-
tük, akár egy fejjel lefelé fordított vödör. Narancssárga lán-
gok nyaldosták az ablakokat és a tetőt.
A két fiú megállt a zöld gyepen. Call cellájában ugyan nem
volt ablak, de ha lett volna, akkor ezt láthatta volna belőle: a
zöldellő udvart, a távolban egy kerítést, amögött meg fákat.
Az udvaron jelenleg káosz uralkodott. A rabok egy részét
kisebb-nagyobb csoportokban egymáshoz láncolták, az őrök
körülöttük járkáltak. Másokat furgonokba ültettek. A Tanács
olívazöld egyenruháját viselő mágusok fel-alá szaladgáltak a
gyepen, hadonászva próbálták különböző irányokba terelni a
pánikoló, koromtól feketéllő őröket, tisztviselőket és rabokat.
Az egyik tanácstag észrevette Callt, és őrökért kiáltott.
- Hogy jutok ki innen? - kérdezte Jasper köhögve. - Egy
perccel sem maradok itt tovább.
- Csak úgy itt akarsz hagyni? - háborgott Call.
- Tudom jól, mi fog történni, ha a közeledben maradok -
válaszolta Jasper. - Megint belerángatsz valami szörnyűség-
be, levágott fejekkel meg káoszsújtottakkal. Köszönöm, eb-
ből nem kérek. Vissza kell hódítanom Celiát. Nem akarok
meghalni.
- Legalább vedd ezt le rólam! - nyújtotta felé megbilincselt
kezét Call. - Adj nekem esélyt, Jasper!
Az őrök feléjük tartottak, úgy beszéltek egymással, mintha
a stratégiát terveznék meg. De nem siettek eléggé, és Call
háttal állt nekik, így nem láthatták, mit csinál Jasper.
- Na, jó - mondta Jasper, és közelebb lépett Callhez, hogy
megragadja a csuklóját. - Várjunk... Ez meg miből van? Éle-
temben nem láttam még ilyen fémet.
 - Ti ketten! - harsant egy női hang. Callnek kis híján meg-
állt a szíve. Egy fehér kosztümös tanácstag szólt rájuk:
Anastasia Tarquin, döbbent rá a fiú dermedten, félelemmel
vegyes megkönnyebbüléssel. A nő szorosan hátrakötötte ősz
haját, fakó szeme szikrákat szórt. - Ide hozzám! Most azon-
nal! - Csettintett, tekintete szenvtelenül mérte végig Callt,
mintha meg sem ismerte volna. - Szaporán!
A feléjük közeledő őrök megálltak, láthatóan megköny-
nyebbültek, amiért valaki másra hagyhatják a két fiút.
Jasper szitkokat motyogva trappolt Call mellett, ahogy
Anastasia nyomában átvágtak a gyepen.
- A krétort evakuálom - mondogatta az asszony, elhesse-
getve mindenkit, aki odalépett volna hozzá, vagy kérdést
akart feltenni. - A lehető leggyorsabban ki kell juttatnunk in-
nen. El az utamból!
A gyep szélén egy bézs színű furgon parkolt. Anastasia ki-
nyitotta a hátsó ajtót, és belökte Callt.
Jasper ellenkezett.
- Igazán semmi oka, hogy be kelljen szállnom egy bűnöző
mellé...
- Tanú vagy - csattant fel Anastasia. - Szállj be, de Winter,
vagy közlöm a szüléiddel, hogy nem voltál hajlandó együtt-
működni a Tanáccsal!
Jasper bosszús képpel mászott be Call mögött a rabszállí-
tóba. Az autó hátsó terében mindkét oldalon végigfutott egy-
egy pad, ami fölött fej magasságban rúd húzódott, hogy le-
gyen mihez rögzíteni a rabok bilincsét, hogy meg ne szökhes-
senek. Call leült az egyik padra, Jasper pedig vele szemben
foglalt helyet. Senki sem erősítette Call bilincsét a feje fölötti
rúdhoz. Amint beültek, a furgon ajtaja becsapódott, magukra
maradtak a hűvös sötétségben.
- Ez tök fura - szólt Call.
 - Panaszt fogok benyújtani - válaszolta Jasper fojtott han-
gon. - Valahol, valakinél. Valaki ezért még megüti a bokáját.
A furgon elindult, kanyargott egy kicsit, aztán fölgyorsí-
tott, valószínűleg rátérhettek egy főútra. Callnek sejtelme sem
volt, hova mehetnek. Eleve sem tudta biztosan, hol terül el
egyáltalán a Panoptikon, így azt végképp nem tudta, vajon
hová vihetik a rabokat vészhelyzet esetén.
Azon töprengett, vajon hogyan került ide Anastasia és
Ravan. Anastasia nemrég azt mondta neki, hogy ő
Constantine Madden édesanyja, és mivel Constantine lelke
Callben él tovább, segíteni fog a fiúnak. Anastasia őrizte az
elementálokat a Magisztériumban. Lehetségesnek tűnt, hogy
ezt az egészet ő szervezte meg. De ha tényleg így volt, akkor
most vajon mire készül? Nyilván a teljes Tanács Callt keres-
te. Az asszony nem vihette el egyszerűen valami eldugott
helyre, hogy megvárják, amíg elül a felfordulás. Call tud-
ta, hogy a Halál Ellenségének ügye sosem fog csak úgy elül-
ni.
Call egyre csak rágódott, Anastasia szerepén; annak lehe-
tőségén, hogy ez az egész talán az ő megszöktetéséről szólt; a
félelmén, hogy talán soha többé nem láthatja viszont az apját;
az aggodalmán, hogy Rufus mester azt fogja hinni, a fiú
megint hazudott neki; meg a balsejtelme miatt, hogy még egy
sebesen bevett kanyar, és kidobja a taccsot. Ám hiába tépelő-
dött ennyit, semmire sem jutott, így elszorult a szíve, mikor a
rabszállító megállt.
Kinyílt a hátsó ajtó, és beáradt a fény. Call sűrűn pislogott.
A sofőr a nyitott kocsiajtó előtt állt. Levette gatsby sapká-
ját. Hosszú, sötét hajfonatok omlottak a lány vállára, és isme-
rős vigyor ült ki a képére. Callnek nagyot dobbant a szíve.
Tamara volt az.
 3. FEJEZET

Call totál ledöbbenve bámulta a lányt. Tamara máshogy

nézett ki, mintha megváltozott volna. Vagy talán mégsem.
Talán csak Call emlékei fakultak meg az elmúlt hat hónap
alatt. Bár a fiú ebben igencsak kételkedett. Olyan sokat gon-
dolt Tamarára, hogy el sem tudta képzelni, hogyan is felejthe-
tett volna el róla bármit. Persze ez amúgy sem számított...
vagy talán mégis? Rádöbbent, hogy még mindig a lányt bá-
mulja, aki valószínűleg azt várja, mikor mond végre valamit
Call. A fiút Harceb mentette ki a kínos helyzetéből: a far-
kas hangos ugatással bevetette magát a furgonba, és lelke-
sen nyalogatni kezdte Call arcát.
- Jasper? - szólt Tamara, a homlokát ráncolva meredt a
rabszállító másik utasára. - Te meg mit keresel itt?
- Elment az eszed? Megszöktetted Callt a dutyiból? - frö-
csögte Jasper dühödten. - Es még csak nem is szóltál nekem,
hogy legalább ne pont ma látogassam meg.
 - Bocs, hogy nem egyeztettem a terveimet a programoddal!
- grimaszolt Tamara gúnyosan, aztán bemászott a furgonba.
Eltolta Harcebet Calltól, barátságos mozdulattal tette a kezét
a farkas nyakára.
Call meg sem bírt szólalni. Annyi mindent akart mondani,
hogy a szavak összegabalyodtak valahol félúton az agya meg
a szája között.
Végtelenül boldog volt már pusztán azért, amiért viszont-
láthatja Tamarát; végtelenül boldog, amiért a lány még min-
dig eléggé kedvelte őt ahhoz, hogy segíteni akarjon neki.
Ugyanakkor tudta, hogy nincsenek azok a szavak, amikkel
megfelelően bocsánatot kérhetne a lánytól.
Tamara ránézett, és lágyan elmosolyodott.
- Szia, Call!
A fiúnak gombóc volt a torkában. Tamara arca tényleg
megváltozott kissé az elmúlt fél évben, ám ilyen közelről már
nem is tűnt annyira másnak, mint az előbb. Ugyanazzal a
nagy, sötét, együttérző szemével nézett Callre. A srác rekedt
hangon szólalt meg:
- Tamara, te... te szervezted meg ezt az egészet?
- Nem egyedül - válaszolta a lány, és kiterelte Callt a fur-
gonból. A fiú kiugrott, és kinyújtóztatta sajgó lábát.
Csinos faházikó előtt találta magát, egy tisztás közepén.
Mellettük kis tó terült el, amin híd ívelt át. A ház ajtajában
Anastasia Tarquin állt, fehér autója a behajtón parkolt.
Anastasia még mindig a fehér kosztümjét viselte, amit be-
piszkolt a korom. Olyan tekintettel meredt Callre, hogy azzal
irtó idegessé tette a fiút, aki úgy érezte magát, mintha egy
nőstény oroszlán készülne becserkészni őt a szavannán.
- Én a kocsiban maradok - zihálta Jasper. - Később majd
kitehettek valahol. Mondjuk, egy benzinkútnál, vagy akármi.
Onnan már egyedül is haza tudok jutni.
 - Anastasia segített nekem - magyarázta Tamara, leginkább
Callnek. - Beengedett az elementálokhoz, hogy beszélhessek
Ravannal. - Lenézett a földre. - Nem sok emberrel tudtam
beszélni, miután Aaron meghalt, téged pedig... elvittek.
- Velem beszélhettél volna - szólt ki Jasper a furgonból.
- Te folyton csak Celiáról akartál dumálni - csóválta a fejét
Tamara. - És senki sem volt hajlandó Callról beszélni velem,
mert...
- Mert mind azt hiszik, hogy a Halál Ellensége vagyok - fe-
jezte be helyette a mondatot Call. - És úgy gondolják, hogy
direkt okoztam Aaron halálát.
- Nem mindenki hiszi ezt - felelte a lány halkan. - Bár tény,
hogy a legtöbben igen.
- Call, Tamara! - szólította őket a tornácról Anastasia. -
Gyertek be! - A rabszállítóra sandított. - Te is, Jasper!
A srác erre morgolódva végre kiugrott a rabszállítóból.
- Hát te mikor tanultál meg vezetni? - kérdezte Call Tama-
rától.
- Kimiya megtanított - válaszolta a lány, miközben felmen-
tek a tornác lépcsőjén. - Mondtam neki, hogy szeretném elte-
relni valamivel a figyelmemet arról, ami... Tudod. Arról, ami
veled meg Aaronnal történt.
Ami veled meg Aaronnal történt. Aaron meghalt, a másik
fiú pedig életben maradt ugyan, ám Tamara akkor is úgy
érezhette, hogy két barátját veszítette el, hiszen Call a
Panoptikonban raboskodott, ráadásul mindenki gonosznak
hitte.
A fiú rádöbbent, mennyire rettegett attól, hogy talán Tama-
ra is ezt hiszi róla. Szinte elgyengült a megkönnyebbüléstől,
hogy a lány láthatóan nem tartotta gonosznak.
Beléptek a házba, takaros nappali fogadta őket, csipkefüg-
gönyökkel díszített ablakokkal meg horgolt terítővei borított
asztalkákkal. A dohányzóasztalon egy kancsó limonádé állt.
Hívogató hely volt, de úgy, mint egy boszorkány mézeska-
lács házikója. Am Call akkor is úgy érezte, hogy nincs oka
panaszra. Már nem volt börtönben, és ismét Tamarával lehe-
tett. Még Harcebet is elhozták hozzá.
- Hadd lássam azt a bilincset! - szólt Tamara, miután Call
lehuppant az első kanapéra, ami hónapok óta eléje került. (Ki
hitte volna, hogy ennyire hiányozhatnak az embernek a kana-
pék?) A lány a homlokát ráncolta. - Hát ez meg miből van?
Nem normális fém, az tuti.
- Különleges eszközök nélkül nem lehet levenni - közölte
vele Anastasia. - Sajnos nekem nincs olyanom. -Az asszony
felállt. - Call, gyere velem! Meglátom, mit tehetek.
Call nem tudta, mennyi időt tölthet Tamarával, így vona-
kodott akár egy pillanatra is otthagyni a lányt, viszont tényleg
meg kellett szabadulnia a bilincstől. Kelletlenül felállt, és kö-
vette Anastasiát a konyhába.
Az asszony egy támla nélküli székre mutatott, hogy üljön
oda.
A pulton egy nagy, súlyosnak tűnő, fekete táska volt, úgy
festett, akár egy régimódi orvosi felszerelés. Anastasia bele-
nyúlt a táskába, néhány kristályt vett elő, és egy serpenyőbe
tette. Aztán a tűzhelyre rakta őket, és begyújtott alájuk. Mi-
közben a kristályok forrósodtak, Callhez fordult.
- Sajnálatos, hogy nem tudtunk hamarabb kiszabadítani -
mondta. - Tudom, milyen nehéz lehetett várnod.
Call fészkelődött a széken. Anastasia sokszor csinált úgy,
mintha pontosan tudná, hogy ő mit gondol vagy érez. Az asz-
szonynak néha igaza volt, néha nem, de soha nem kételkedett
a véleményében.
Volt még valami, amiben nem kételkedett: erről a meggyő-
ződéséről beszélt Callnek az egyetlen alkalommal, amikor
meglátogatta a fiút a Panoptikonban. Az asszony úgy hitte,
hogy mivel ő volt Constantine Madden édesanyja, Call is az ő
fia.
Call úgy gondolta, hogy ez nem így működik. De több esze
volt annál, mint hogy Anastasiával vitatkozzon. A nő látható-
an teljesen biztos volt magában. A fiú inkább úgy döntött,
egyszerűen soha nem említi meg a témát, és reméli, hogy
többet nem kerül szóba.
- Tamara persze le volt sújtva, amiért nem látogathatott
meg - tette hozzá a nő.
Call nagyon remélte, hogy Anastasiának ebben igaza van.
- Nagyon jó barátok vagyunk.
- Barátok? - Az asszony gyöngyöző kacajt hallatott. - Az a
lány teljesen beléd van zúgva. Szerintem ez nagyon édes.
Call döbbenten meredt Anastasiára. Már hogy lett volna
Tamara belezúgva? A puszta gondolatot is nevetségesnek ta-
lálta. Tamara csodaszép volt, meg okos, meg gazdag. Még a
szemöldöke is tökéletes volt.
Attól fogva, hogy megismerte Tamarát, Call tudta, hogy a
lány az o számára elérhetetlen. Emlékezett arra, amikor a réz-
év elején figyelte Tamarát, ahogy Aaronnal táncolt. A barátai
jól néztek ki együtt. Call tudta, hogy ó soha nem nézne ki jól
Tamarával. Biztos volt benne, hogy ha valaha is együtt tán-
colnának - már ha egyáltalán lépést tudna tartani a lánnyal a
maga problémás lábával akkor folyton Tamara lábára tapos-
na.
A kristályok fura, éles hangot adtak, Anastasia pedig le-
kapcsolta a tűzhelyet.
- Föld és tűz együtt - magyarázta. - így könnyebb meg-
idézni az erejüket.
Azzal Call felé nyújtotta az egyik kezét, és megolvasztotta
a karpereceket összekötő láncot. A fiú gyorsan elhúzódott,
nehogy ráspricceljen a folyékonnyá vált fém. A szétolvadt
lánc a linóleumra loccsant, és baljósán füstölgött, a műanyag
megfeketedett a rácsöppent pöttyök körül. Anastasia homlok-
ráncolva nézett le a padlóra.
- Egyelőre csak ennyit tehetek, de így legalább szabadab-
ban mozoghatsz, amíg le nem tudjuk szedni a karpereceket is.
Call alig figyelt oda rá. A megolvadt, füstölgő’ padlót bá-
multa, és azon agyait: komolyan lehetséges volna? Lehet,
hogy tényleg tetszik Tamarának? Anastasia elég fura volt, és
talán kissé őrült is. Valószínűleg azt sem tudta, miről beszél.
De mi van, ha a nő mégis igazat mondott?
- Menj vissza a nappaliba! - küldte el Anastasia. - En is
megyek mindjárt, csak feltakarítok.
Call gépiesen visszatért Tamarához meg Jasperhez, akik a
házról beszélgettek.
- Anastasia találta nekünk ezt a menedéket, ahol elbújha-
tunk a mágusok elól - mesélte éppen a lány. - Zavaró légmá-
giával vette körül, hogy senki se fedezhessen fel minket. Itt
meghúzhatjuk magunkat, és kitalálhatjuk, hogyan tovább.
Call úgy bámult a lányra, mintha nem az egyik legjobb ba-
rátja lett volna. Mintha nem egy lakrészen osztozott volna
vele az elmúlt három évben. Nem, Tamara nem lehetett bele-
zúgva. Ha bárkibe belezúgott, az csakis Aaron lehetett.
- Mikor kell visszamenned a Magisztériumba? - tört ki be-
lőle a kérdés. - Úgy értem, elóbb-utóbb észre fogják venni,
hogy eltűntél.
Na, remek - gondolta. Ez most úgy hangzott, mintha meg
akarnék szabadulni tőle. Az a borzasztó félelme támadt, hogy
talán ugyanolyan kuka lesz Tamara társaságában, amilyenné
Celia közelében vált, miután megtudta, hogy a lány randizni
akar vele. Mi lesz, ha tönkreteszi a barátságukat? Mi lesz, ha
hülyét csinál magából?
 Tamara nem nézett a szemébe.
- Nem mehetek vissza, Call.
- És mi lesz velem?! - kiabálta Jasper. - Én hogy jutok el a
suliba? Vissza kell mennem! Celia ott vár rám!
Call alig tudta felfogni az áldozatot, amit Tamara készült
hozni érte.
- Soha? - kérdezte a lánytól. - Soha nem mehetsz vissza a
suliba?
Talán mégiscsak rendelkezett az ellenállhatatlan bűverő-
vel. Talán Tamara tényleg bele volt zúgva. Vagy talán a lány
tényleg ilyen jó barátja volt.
Talán soha nem tudhatja meg az igazi indokot.
Tamara hosszan a szemébe nézett.
- Nem mehetek vissza a Magisztériumba, hogy szépen
órákra járjak, miközben a tanoncok arról dumálnak, vajon a
mágusok le fogják-e vágni a fejedet, amint elkapnak téged.
Nem mehetek vissza, csak akkor, ha te is velem jöhetsz.
Márpedig ehhez előbb tisztáznunk kell a nevedet.
Call nagyot nyelt. Tudta, hogy a többi diák nyilván ször-
nyűségeket pletykál róla, de erre a fejlevágós dologra nem
számított. De az egészben az volt a legrosszabb, hogy Call
úgy gondolta, lehetetlen tisztázniuk a nevét - legalábbis ad-
dig, amíg mindenki úgy hitte, hogy a neve valójában
Constantine Madden.
- Halljátok ti, miket beszéltek? - faggatta őket Jasper. -
Mégis hogy akarjátok ezt elérni?
- Még nem tudom - ismerte el Tamara. - De Ravan segített
a szökésben, úgyhogy ebben is segíteni fog.
- Ravan? - hüledezett Jasper. - Az Ravan volt a
Panoptikonban? Tamara, nem bízhatsz egy elemésztettben,
még akkor sem, ha valaha a nővéred volt!
 Call-lel forgott a világ, még mindig azon járt az esze, mit
tett Tamara azzal, hogy megszöktette őt a börtönből. Ráadá-
sul épp Anastasia Tarquin segítségével! Mégis hogyan fog-
hattak össze ezek ketten? Vajon mit akarhatott az asszony?
Miközben Jasper és Tamara egyre csak civódtak, Call azon
kapta magát, hogy a lányt bámulja, már az ideérkezésük óta
igyekszik az eszébe vésni róla minden apró részletet: a sze-
métől a bosszús hangján át a mosolyra húzódó szájáig. Félt,
hogy megint el fogja veszíteni Tamarát. Ahhoz hozzászokott
már, hogy bajba kerülnek, és valami vakmerő tervvel igye-
keznek kiszabadulni belőle. Ahhoz is hozzá volt szokva,
hogy a terveikbe belerángatják a kézzel-lábbal tiltakozó
Jaspert is. Ám azelőtt soha nem kellett Aaron nélkül bol-
dogulniuk.
Call mindig is úgy gondolta, hogy Aaront mindenki ked-
velte, és mivel Aaron bírta Callt, a szimpatikus fiú kedvéért a
többiek hajlandóak voltak megtűrni az ellenszenvest.
Aaron nélkül minden furcsának és rossznak érződött.
Kiegyensúlyozatlannak. Bizonytalannak.
Vajon Tamara Aaron nélkül is bírja őt? Barátok maradhat-
nak így, hogy már csak ketten vannak, nem hárman?
Amint Aaronra gondolt, mintha jeges kéz szorította volna
marokra a szívét. Aaronnak itt kellett volna lennie velük,
részt kellett volna vennie a vitában, hogy mihez kezdjenek.
De már nem volt velük. Call és Tamara magukra maradtak.
Ettől a gondolattól a fiú szíve kalapált, az idegességtől és
mástól is.
Anastasia Tarquin lépett a helyiségbe. Egy ismerős alak
követte, hosszú talárban. Tamara felhördült, és fölpattant a
kanapéról.
Joseph mester volt az.
 Call is felállt, készen arra, hogy támadásba lendüljön, de
nem bírt káoszt előhívni az ujjaiból. A karperecek valahogy
még a lánc nélkül is megakadályozták a mágia használatában.
Tamara leesett állal bámulta a mágust. Jasper elhátrált né-
hány lépést, aztán megdermedt. O akkor látta legutóbb
Constantine egykori mesterét, amikor a Halál Ellenségének
sírboltja épp összeomlott körülöttük.
- Ő meg - nyögte ki a srác - mit keres itt?
- Anastasia? - kérdezte Tamara emelt hangon az asszony-
tól. - Mi folyik itt?
- Attól tartok, nem voltam egészen őszinte veled - közölte
a nő. - Sem saját magamat illetően, sem annak okáról, hogy
miért akarom kiszabadítani Callt. Tudod, mielőtt Anastasia
Tarquinnak hívtak, másik nevem volt: Eliza Madden. En va-
gyok Constantine és Jericho Madden édesanyja.
Callnek elszorult a szíve.
Tamara szeme elkerekedett.
- Hogy mi?
- Bizony - folytatta az asszony. - Lefogadom, soha nem
gondoltál arra, hogy a Halál Ellenségének is volt anyja, pedig
természetesen ez az igazság. Mindkét fiamat elveszítettem, de
Callt nem fogom. Nem engedhettem, hogy a mágusok csak
úgy elzárják őt, és hagyják rácsok mögött senyvedni. És plá-
ne eszem ágában sem volt tétlenül nézni, hogy holmi kirakat-
per után kivégezzék.
- Kirakatper után... kivégezzenek? - ismételte Call. Most
csupán a félelem beszélt a nőből, vagy tényleg tudott vala-
mit? Komolyan ez lett volna az igazság?
- De hát úgy volt, hogy tisztázzuk Call nevét! Ehelyett ma-
ga ismét annak a szörnyetegnek a kezére akarja adni, aki mi-
att annak idején elveszítette a gyerekeit? -faggatta Tamara a
nőt, és Joseph mesterre mutatott.
 - Ez hazugság - közölte a férfi. Aztán legyintett, mire Ta-
mara levágódott a kanapéra. Teste tehetetlenül pattant vissza
a párnákról.
- Hagyja békén! - kiabálta Call, minden másról megfeled-
kezve. Harceb morogni kezdett, Jasper tenyerében pedig tűz
villant fel.
Joseph mester szánakozva nézett végig rajtuk.
- Reméltem, hogy önként jössz velem, Callum, de nem
okoz problémát, hogy erővel kényszerítselek rá.
Anastasia arcára kőkemény kifejezés ült ki.
- Joseph! - szólt a mágusra. - Eszedbe se jusson bántani őt!
Ugye nem gondolta komolyan, hogy bízhat a férfiban? Call
megpróbált előrelépni, ám Joseph mester ismét intett, mire a
fiú lehuppant a kanapéra. A mágus elfordította a kezét, és kis
széltölcsér támadt az ujjai között, majd a gyerekek felé süví-
tett.
A varázslöket Callt és Tamarát a kanapéhoz szegezte,
Jaspert a falnak nyomta. Még Harceb is kiterült a padlón,
nyüszítve-morogva hadakozott a széllel, de hiába.
Joseph mester mögött kitárult az ajtó. Káoszsújtottak masí-
roztak be a házba, a Halál Ellenségének agyatlan, zombiszerű
követői.
Constantine bűntettei közül az volt az egyik legszörnyűbb,
hogy ilyen lényeket hozott létre - habár az olyan emberek
szerint, mint Joseph mester, ez volt a Halál Ellenségének
egyik legnagyobb sikere.
A káoszsújtottak körbevették Callt, Tamarát és Jaspert,
megragadták őket a karjuknál fogva, és kérlelhetetlenül ki-
rángatták hármukat a házból. Odakint megálltak, laza kört
alkotva. Irtó bizarr látványt nyújtottak a takaros kis házikó
előtt, egyáltalán nem illettek ide, erre az aranyos tisztásra.
 Anastasia és Joseph mester kilépett a tornácra. Az asszony
továbbra is mélységes vágyakozással meredt Call-re. Most
már egy másik, csillogó-villogó autó is állt a behajtón.
Harceb ugatva-acsarogva rohangászott a kör mentén, de nem
bírt áttörni a káoszsújtottak falán.
Vajon miért álltak meg a káoszsújtott szolgák? Call tudta,
hogy nem hozhatnak önálló döntéseket; emberi lények por-
hüvelyei voltak csupán, amik lelkébe káoszt oltottak, és en-
gedelmeskedniük kellett gazdájuk minden parancsának.
A gazdájuk. Constantine Madden hozta létre a káoszsújtot-
takat. Ő volt a krétor, a Mester. Ez volt az egyetlen előnye
annak, hogy Call Constantine lelkét hordozta magában.
A fiú megköszörülte a torkát. Tartott tóle, hogy ez nagyon
ciki lesz.
- Eresszetek el! - szólt. - Az uratok vagyok. A Halál Ellen-
sége. A gazdátok lelke egy az enyémmel. Eresszetek el, ká-
oszsújtottak!
A legutóbbi két alkalommal, amikor ezzel próbálkozott,
bevált a dolog.
Ezúttal semmi sem történt.
Call úgy érezte, mintha falnak ütközne. A káoszsújtottak
csak bámultak rá, izzó szemük örvénylett, akár Harcebé.
A fiú arra gondolt, hogy talán erról is a karperec tehet, és
megpróbálta lefeszegetni a csuklójáról.
Ekkor kinyílt a vadonatúj kocsi ajtaja. Egy borzas, barna
hajú, magas srác szállt ki. Bőrkabátot viselt, a képén gonosz
vigyor ült.
Alex Strike volt az. Aaron gyilkosa, és Call tudomása sze-
rint az egyetlen káoszmágus saját magán kívül.
Call torkából morgás tört fel, és Alex felé vetette magát.
Tamara a háta mögött sikoltozva rugdosta a káoszsújtottakat,
akik lefogták.
 - Kinyírlak! - Call arcát könnyek áztatták, ahogy Alexre
támadt. - Esküszöm, kinyírlak!
- Állítsátok meg! - parancsolta Alex unott hangon. Callt
pillanatokon belül egy tucatnyi káoszsújtott kapta el, vasma-
rokkal szorították.
Alex szeme vidáman csillogott. - Ezeket én csináltam - in-
tett a tisztáson álló káoszsújtottakra. - Én vagyok a krétoruk.
Nem te, és nem is Constantine. Csakis nekem engedelmes-
kednek.
- Ebből elég! - szólt Anastasia a tornácról. - Nem bántha-
tod Callt. Senki sem bánthatja őt. Megértetted, Alex? Félre
kell tennünk a nézeteltéréseinket.
Alex éles tekintettel pillantott az asszonyra, aztán Joseph
mesterre nézett, mintha azt remélte volna, hogy a férfitól va-
lami mást hall.
A mágus ehelyett mosolyogva fordult mindannyiukhoz,
mintha a dolgok a lehető legnagyobb rendben lettek volna.
- Így van, senkinek sem eshet bántódása. Menjünk szépen
vissza az erődítménybe! Rengeteg megbeszélnivalónk van. A
jövő, amit oly régóta várunk, végre elérkezett.
Alex nyűgös képet vágott, ám ezt mintha egyik felnőtt sem
vette volna észre.
Anastasia Callre szegezte a szemét.
- Megértem, hogy most valószínűleg igencsak mérges vagy
rám, de hidd el, tudom, mi a legjobb neked. Védelemre van
szükséged. A mágusok csak az erőből értenek. A kegyelmük-
re bíztad magad, és lám, mire mentél vele?
- Ravan tudni fogja! - kiabálta Tamara. - Ha nem találko-
zom vele a megbeszéltek szerint, akkor tudni fogja, hogy ma-
ga elárult minket! Es szólni fog valakinek!
Anastasia a fejét csóválta, és ciccegett, mintha Tamara bu-
taságokat beszélne.
 - Ugyan ki hinne neki? Egy szökött elementálnak, aki le-
égetett egy börtönt?
Tamara láthatóan elcsüggedt, és mintha saját magát hibáz-
tatta volna. Call szerette volna megnyugtatni a lányt, hogy
fölösleges magát ostoroznia, amiért félresiklott a terv, mivel a
fiú csakis a sajátjának érezte a felelősséget: körülötte mintha
mindig minden gajra ment volna. Ám mielőtt egy szót is
szólhatott volna, az egyik káoszsújtott a furgon felé kezdte
vonszolni. Perceken belül mindannyian a rabszállítóban ül-
tek, Harcebet is beleértve.
- Ez most komoly? - szólt komoran Jasper az egyik pádon
ücsörögve. - Ha titokban a Halál Ellenségének szolgái-
val találkozgatsz, az nem fogja tisztázni a nevedet, Call. Ami
azt illeti, ezzel épp az ellenkezőjét éred el. Az ilyesmivel csak
még jobban besározod a neved.
- Senki sem így tervezte a dolgot, Jasper! - csattant fel Ta-
mara.
- De igen, Joseph mester pont így tervezte - válaszolta a
srác, és ebben fájóan igaza volt. Call hozzá volt szokva a gú-
nyos megjegyzésekhez, ám ez most más volt. Jasper tökélete-
sen ráhibázott.
Harceb frusztráltan vonított, és fel-alá járkált a kis térben,
míg végül le nem telepedett Call lábához.
Call arra számított, hogy valaki beül a volán mögé, és be-
indítja a motort, ehelyett azonban a furgon ingatagon föl-
emelkedett a levegőbe. Mindannyian oldalra dőltek, kiabálva
estek egymásnak. Jasper előbb Callnek ütközött, majd elterült
Harceben. Call csúnyán bevágta a rossz lábát a padba. Tama-
ra nekicsapódott, a hajából mindenhova jutott, még a fiú szá-
jába is, a térde pedig olyan helyre csúszott, amire Call gon-
dolni sem akart. Aú!
 Aztán a furgon ismét megingott, és mind az ellenkező'
irányba dőltek.
- Hé! - kiabálta Call, amikor végre ismét levegőhöz jutott. -
Nem úgy volt, hogy senkinek sem eshet bántódása?
Még néhány percnyi ingadozás után a furgon végre egyen-
súlyba jött, és stabilabban folytatta az útját a levegőben. A
gyerekek a padlón maradtak, amíg meg nem győződtek róla,
hogy most már biztonságos visszaülniük a padokra, és óvato-
san feltápászkodtak.
Jasper a nyakát dörgölte.
Tamara némán üldögélt Call mellett. A fiú mély levegőt
vett, majd csuklóján a karpereccel Tamara felé nyúlt, és meg-
fogta az egyik kezét. A lány keze meleg és lágy volt, Call pe-
dig szorosan fogta, miközben az erődítmény felé repültek,
amiben egykor az igazi Halál Ellensége lakozott.
 4. FEJEZET

Órák teltek el, Call pedig el-elszunyókált. Fel volt pörögve,

ugyanakkor ki is volt merülve. Egyfolytában Alastair járt az
eszében: hogyan tudhatná meg az apja, hová tűnt? Nyilván
tudomást szerez majd arról, hogy Call megszökött a börtön-
ből. A mágusok világában biztosan egykettőre tudni fog róla
mindenki, hogy a közveszélyes krétor elszabadult. Call arra
gondolt, mennyire aggódhat érte az apja, és sajgott a szíve.
Tamara egész úton nem aludt. Valahányszor Call kinyitotta
a szemét, látta, ahogy a lány gyászosan meredt a sötétbe.
Egyszer könnyek csorogtak az arcán. A fiú úgy sejtette, hogy
Tamara azért lehet ilyen elkeseredett, mert félresikerült a
szökés. Vagy talán ennyire hiányzott neki Aaron.
Tamara megmentette Call életét, amikor Alex Strike meg-
próbálta ellopni tőle a káoszmágia erejét. Ám Call megóvá-
sával a lány halálra ítélte Aaront. Aaront, akinél kedvesebb és
rendesebb sráccal Call soha életében nem találkozott.
 A lány bármelyiküket megmenthette volna, és ő Callt vá-
lasztotta. Pedig épeszű ember tuti nem választotta volna
Callt.
A fiú egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Tamara
megbánta a döntését. Csak az volt a kérdés, mennyire bánta
meg. Vagy legalábbis ez volt a kérdés, amíg Anastasia a fülé-
be nem ültette a bogarat.
Most már azt sem tudta, mit gondoljon. Egyfelől szerette
volna elhinni a nő állítását. Másfelől viszont Anastasia nem
volt éppen a legmegbízhatóbb forrás.
A furgon végre földet ért, akkora döccenéssel, amitől mind
lerogytak a padlóra. Alex Strike kitárta a hátsó ajtót. Callnek
ismét a hideg futkosott a hátán Alex láttán, és kételkedett
benne, hogy egyszer még képes lesz higgadtan nézni a fiúra.
Nem hitte volna, hogy valaha elmúlik az érzés, miszerint leg-
szívesebben ott helyben szétrobbantaná a srác fejét.
Nem is akarta, hogy elmúljon.
- Üdv itthon! - szólt Alex, majd hátralépett, hogy kiszáll-
hassanak a furgonból. Nem volt egyedül: káoszsújtottak fél-
köre állt mögötte. Joseph mester nem volt a közelben.
Lemenőben volt a nap, vörösbe és lilába borítva a látóha-
tárt. Egy szigeten álltak, egy széles folyó közepén: mindkét
irányban látszott a part a távolban. Az orgonabokrok között
vadul burjánzott a fű.
A furgon előtt egy hatalmas, sárga kőépület magasodott,
tornyokkal, akár egy kastély. A bejáratot nyitott oszlopcsar-
nok díszítette. Még Tamaráék háza is eltörpült mellette, vi-
szont szabadon nőttek körülötte a gyomok, és az egész hely
elhagyatottnak, kissé furcsának tűnt.
A kocsiból kiszabaduló Harceb hangosan ugatott. Call már
épp csendre intette volna, amikor csaholás-vonítás kórusa
válaszolt az állatnak.
 Tamara szeme elkerekedett.
- Káoszsújtott farkasok, mint Harceb! - mondta, ahogy a
zaj egyre csak erősödött. Gyönyörű hang volt, ugyanakkor
hátborzongató is. Harceb láthatóan azt sem tudta, mit kezdjen
magával: kíváncsian lendült elére, aztán inkább mégis vissza-
kuporodott Call lábához. A fiú megsimogatta a farkasa fejét.
Alex felröhögött.
- Hülye dög.
Tamara dühbe gurult.
- Ne beszélj így Harcebről!
- Ki mondta, hogy Harcebről beszélek? - Alex elindult föl-
felé a bejárathoz vezető lépcsőn. A káoszsújtottak is mozgás-
nak eredtek, az épület felé terelték Callt, Jaspert és Tamarát.
Bementek a nagy, kétszárnyú kapun, és egy óriási előcsar-
nokba jutottak. A ki tudja, milyen magas, homályba vesző
mennyezetről jókora, színes üveggel díszített csillár lógott.
Az előcsarnokból széles lépcső vezetett föl a ki tudja, hány
emeletre. A kandalló fölött Constantine Madden ezüstmaszk-
ja lógott - ugyanaz a maszk, amit Joseph mester viselt, mikor
Call legelőször szembekerült vele; a maszk, ami lehetővé tet-
te a mágusnak, hogy ilyen sokáig játssza Constantine szere-
pét, miközben arra várt, hogy Call felnőjön, és egykori tanít-
ványa helyébe lépjen.
Az álarc fölött az Alkaheszt virított. Vibrált körülötte a le-
vegő, valamiféle mágikus védelmet jelezve. A kesztyűt ere-
detileg a káoszmágusok elpusztítására alkották, ám Alex va-
lamiképpen módosította, hogy ellophassa vele a káosz erejét.
Ezzel ölte meg Aaront, és vette el tőle a képességét. Ha nincs
az Alkaheszt, most nem engedelmeskedett volna Alexnek egy
csapat káoszsújtott. Ha nincs az Alkaheszt, Aaron nem halt
volna meg.
 Jasper lenyűgözötten hümmögött. Tamara ingerülten me-
redt rá.
- Hát, igen, helyes kis házikó - szólt Alex fennhéjázón. -
Na, gyertek! Ti - intett a káoszsújtottaknak - itt maradtok.
Call meg a társai követték Alexet egy tágas terembe, ami-
nek közepét nagy faasztal foglalta el. Joseph mester odabent
volt, épp egy jókora üstben kavargatott valamit egy súlyosnak
látszó fémkanállal. Úgy festett, akár a Macbeth egyik boszor-
kánya.
- Á, végre megjöttetek! - szólt. - Mint láthatjátok, ez a hely
roppant civilizált. Egyáltalán nem olyan, mint a börtön,
ahonnan kiszabadítottunk, Callum.
De attól még ez is börtön - gondolta a fiú. Mindenesetre
hagyta, hogy Joseph mester elmormoljon pár szót a karpere-
cek fölött, majd lehúzza őket a csuklójáról. Call feszélyezet-
ten dörgölte meg a csuklóját.
- Hol van Anastasia? - kérdezte. Az asszony mindig a
frászt hozta rá, de Call elhitte, hogy tényleg jót akar neki.
- Odafont - felelte Joseph mester. - Készülődik a vacsorá-
hoz - intett az üstre.
- És mi lesz az, talán gyíkszemragu? - próbálta kitalálni
Call a boszorkányos receptet. - Vagy békaháj pörkölt?
- Éppenséggel az egyik specialitásomat készítettem el: a
híresnevezetes „csupacsípós” csilimet - válaszolta Joseph
mester. - Mindig is ez volt Drew egyik kedvence.
A mágus halott fiának neve hallatán Call megdermedt. Jo-
seph mester azt állította, hogy nem hibáztatja ót Drew halálá-
ért, pedig legalábbis részben igenis Callum volt érte a felelős.
A fiú biztos volt benne, hogy Joseph mester a lelke mélyén
valójában gyűlöli ót, és ez a gyűlölet bármelyik pillanatban
kitörhet belőle.
 A férfi azt akarta, hogy Constantine Madden szülessen új-
já, még ha Call képében is. Vissza akarta kapni a Halál Ellen-
ségét. Callum Hunt folyton csak csalódást okozott neki, hiába
hordozta magában egykori tanítványa lelkét.
- Mit csináljak Call-lel meg a sleppjével? - kérdezte Alex
unott hangon a mágustól.
- Callnek és Tamarának a vörös szárnyban készítettünk eló
szobát - közölte Joseph mester. - Ami pedig a váratlan ven-
dégünket illeti... - nézett Jasperre. - Ót szállásold el Drew régi
szobájában!
- Na, ne! - mondta Jasper. - Az tök morbid lenne.
Joseph mester olyan mosolyt villantott a srácra, ami félig-
meddig inkább vicsorgás volt.
- Minket, akik nemesen szembeszállunk a halandósággal,
gyakran vádolnak azzal, hogy ijesztőek vagyunk. Vagy hogy
túlságosan sokat foglalkozunk az elmúlással. De mi nem so-
kat adunk az ilyesfajta beszédre. Egyszerűen csak nem va-
gyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy a halál óhatatlanul a
véget jelenti. Ez minden.
Jaspert ez láthatóan nem igazán nyugtatta meg.
- Egyébként is, ebben a házban a káoszsújtottak egyedül a
hálószobákba nem léphetnek be - tette hozzá Alex.
- Jobban belegondolva - mondta sietve Jasper -, tökéletesen
megfelel nekem az a szoba.
De továbbra is haragosan meredt Callre, miközben fölmen-
tek az emeletre, és mielőtt egy káoszsújtott beterelte volna az
úgynevezett zöld szárnyba, azt tátogta a fiúnak, ahogy elvál-
tak egymástól: te tehetsz mindenről.
Callt és Tamarát egy vörös falú folyosóra kísérték. Alex
belépett Call-lel a szobájába, magára hagyva a lányt, aki
szemközt kapott szállást. Az idősebb fiú felkapcsolta a vil-
lanyt.
 - Anastasia rendezte be - közölte. - Hogy tetszik?
A szoba első pillantásra okésnak tűnt. A berendezés nor-
mális, egyszerű volt: íróasztal, kanapé, tengerészkék-fehér
csíkos ágynemű. Call csak lassan fogta fel, tulajdonképpen
milyen szörnyűség tárul elé. Minden felületet családi fényké-
pek borítottak: Constantine Madden, ahogy az ikertestvéré-
vel, Jerichóval kacag. Ahogy a szüleivel áll egy korlátnál, és
integet. Ahogy az egész családjával kempingezik.
Fényképek csakis Constantine-ról, amint különböző díjakat
vesz át a suliban, amint valamilyen ünnepség keretében egy-
egy új követ kap a csuklópántjára. Amint az ezüstéves egyen-
ruhájában mosolyog.
Pózolás nélküli fotók a tükör keretébe dugva, az ágy fölé
ragasztva: elkapott pillanatok a fiúról és a barátairól.
A barátokról, akik mostanra szinte mind halottak voltak,
odavesztek a harmadik mágusháborúban.
- A könyvek mind Constantine kedvencei - mondta Alex
gúnyosan. - A szekrényben csakis olyan holmik vannak, ami-
ket ő hordott a te korodban. Az a két vén hülye azt reméli,
hogy ettél majd egyszeriben visszatér minden emléked, de
szerintem azt leshetik.
- Tűnj el! - felelte Call. Harceb nyugtalanul vinnyogott
mellette. Erezte, hogy a fiú zaklatott, de nem értette, miért.
Alex az ajtónak dőlt.
- De hát ez olyan vicces!
Call emlékezett rá, hogy nem is olyan régen még csodálta
Alexet. Azt hitte, hogy a srác szimplán Rufus mester asszisz-
tense, egy menő, idősebb tanonc, aki kedves hozzá. Am a
kedvessége kamu volt. Alexet illetően minden kamu volt,
akár a mágikus illúziók, amikhez olyan jól értett.
- Át akarok öltözni a vacsorához - közölte Call. - Húzz ki,
vagy nézd, ahogy levetkőzöm: te döntesz.
 Alex grimaszt vágott, majd kiment, becsapva maga után az
ajtót.
Call a tükör keretébe dugott fényképekhez lépett. A
legtöbbön Constantine a barátaival látszott. A fiú felismerte
köztük az apját, nagyon fiatalon, amint épp átkarolta
Constantine vállát, a másik kezével pedig a távolba mutatott.
Call meglátta az édesanyját, Sarah-t is, aki kiengedett hajával
és szép mosolyával lehetetlenül fiatalnak tűnt. Constantine
mellett állt, a csípőjén egy fegyver lógott.
Miri. A kés, amit saját maga készített. Miri volt nála. Call
gombócot érzett a torkában, ahogy eszébe jutottak a szavak,
amiket a nő a jégbarlang falába karcolt ezzel a késsel, mielőtt
meghalt.
FIÚT MEGÖLNI.
Call odalépett a ruhásszekrényhez, és kitárta az ajtaját.
A holmik valószínűleg sokkal inkább a frászt hozták volna
rá, ha nem
Alastair Hunt neveli fel, így viszont bőven eleget vásárolt
már turkálóban meg bolhapiacon ahhoz, hogy ne akassza ki a
régi cuccok látványa. Volt ott egy csomó kiszakadt térdű, fe-
kete farmer meg khaki bermudanadrág. Mellettük hosszú uj-
jú, vastag pólók, fehér atléták és flanehngek sorakoztak. Még
egy lestrapált farmerdzseki is akadt a szekrényben. A ruhatár
mintha egyenesen a kilencvenes évekből került volna ide.
Annak dacára, amit Alex mondott, Call nagyon remélte,
hogy Joseph mester használtan vette az összes cuccot, nem
pedig Constantine ruháit őrizte meg. Az előbbi is épp elég
hátborzongató lett volna, de miután szemügyre vette a far-
merdzsekit, rajta foltokkal és írással, arra a még hátborzonga-
tóbb következtetésre jutott, hogy mégiscsak az utóbbiról van
szó: mindez a holmi egykor tényleg Constantine Maddené
volt.
 Call már csak abban reménykedett, hogy legalább a fehér-
nemű új. Nem akarta a Halál Ellenségének alsógatyáját visel-
ni.
Kinyílt az ajtó, és Jasper lépett be.
- Na, nem, ezt már nem! - háborgott. - En nem maradok
abban a szobában!
- Mi bajod van már megint? - fakadt ki Call, akinek na-
gyon elege volt már Jasper örökös nyavalygásából. Elvégre
egyikük sem vágyott arra, hogy elrabolják. Egyikük sem
akart itt aludni. - Ennél a helynél tuti nem lehet rosszabb!
Jasper körülnézett a szobában, szemügyre vette
Constantine holmijait. Aztán visszafordult Callhez.
- Gyere velem! - Olyan komor hangon szólt, hogy Call
kénytelen-kelletlen követte, Harcebbel a sarkában.
Végigmentek a vörös folyosón, aztán ráfordultak a zöldre,
elhaladtak két ajtó mellett, végül Jasper kinyitotta a harmadi-
kat.
A szoba nagy volt, jókora ablakokkal. A beszűrődő nap-
fény szerte a helyiségben megvilágította a pókhálókat. A leg-
több felületet por borította. Úgy tűnt, senki sem járt idebent
Drew halála óta. Callnek el kellett ismernie, hogy tényleg kí-
sérteties volt a hely - pláne a sok lóval együtt.
Kis, műanyag lófigurák százai borították az egész falat be-
töltő' polcokat. A falakon lovas poszterek virítottak. Az éjje-
liszekrényen ló alakú lámpa állt. Még az ágynemű is lómintás
volt.
- Ez aztán jó sok... - nyögte ki Call, körbebámulva.
- Látod? - mondta Jasper. - Nem aludhatok itt!
Úgy tűnt, még Harcebet is megrémítette egy kicsit a renge-
teg paci. Aggódva szagolgatott a levegőbe.
 - Ezek szerint Drew nem csak tettette a pónimániát - szólt
Call. Kénytelen volt bevallani magának, hogy ez a szoba ta-
lán tényleg rosszabb még a neki kijelöltnél is.
- Úgy érzem, figyelnek - mondta Jasper, elkínzott tekintet-
tel. - Akár hová megyek a szobában, rajtam tartják az ördögi,
fekete szemüket. Iszonyú!
Tamara lépett a szobába. Mögötte, a vörös folyosón félig
nyitva maradt egy ajtó.
- Ti meg mit bámul... Juj! - Döbbenten pislogott a lovakra.
- Neked milyen a szobád? - faggatta Jasper.
- Nem érdekes - vágta rá Tamara, túlságosan is sietve. -
Totál érdektelen.
Call gyanakodva meredt rá.
- Akkor talán alhatnék ott! - Jaspert láthatóan írtéra feldob-
ta ez az ötlet, mintha a szállás kérdése lett volna a legnagyobb
problémájuk. A vörös folyosón nyitva hagyott ajtó felé sie-
tett.
- Nem, azt nem lehet! - ellenkezett Tamara, és utána sza-
ladt. - Es inkább be se nézz, mert...
Ám addigra már Jasper kitárta az ajtót. Call egy pillanatra
úgy érezte, mintha mellbe vágták volna, még a lélegzete is
elakadt. Kis híján hátrahőkölt az őket fogadó látványtól. A
helyiség rózsaszín volt. Nagyon rózsaszín. Nagyon, de na-
gyon, de nagyon rózsaszín.
Tamara nagyot sóhajtott.
- Tudom, hogy nagyobb bajunk is van ennél, de a szobám
irtó ciki!
A falakat halvány rózsaszínre festették. A sötét rózsaszín
baldachinos ágyon vékony, áttetsző függöny lógott. Az ágy-
nemű neonpink volt, ráadásul csupa bojt. Az ágyon egy jóko-
ra plüss unikornis csücsült, ezüstös anyagból készült szarv-
val. A padlón bolyhos, rózsaszín, szív alakú szőnyeg hevert.
 - Tyűha! - szólt Call.
- És ez még semmi! Várj csak, amíg meglátod, milyen ru-
hák vannak a szekrényben! - mondta Tamara. - Habár, jobban
belegondolva, inkább meg sem mutatom, milyen ruhák van-
nak a szekrényben.
A földszintről kiáltás hallatszott:
- Vacsora!
- Szerintetek ez az egész talán csak valami ördögi terv Jo-
seph mester részéről, hogy egy szemhunyásnyit se tudjunk
aludni? - kérdezte Call, miközben lebaktattak a lépcsőn. - A
szekták nem azzal próbálják átmosni a tagok agyát, hogy a
lehető legjobban kimerítik őket?
Tamara grimaszt vágott, mint aki tiltakozni készül, de vé-
gül nem felelt. Mintha inkább nagyon is komolyan fontolóra
vette volna a fiú felvetését.
Bementek a terembe, amiben a hosszú asztalt hat főre terí-
tették, és olyan sok kajával pakolták meg, hogy kétszer any-
nyian is jóllaktak volna belőle, így Call kénytelen volt elis-
merni, hogy Joseph mester talán másfajta ördögi tervre ké-
szül. A szekták nemcsak az alvást szokták megvonni a tagja-
iktól, hanem az elegendő ételt is, márpedig a mágus mintha
inkább degeszre akarta volna tömni őket.
Az üst az asztal közepén állt, a csili étvágygerjesztőén bu-
gyogott benne, a tetején egy halom sajttal. Egy külön tányé-
ron egy újabb rakás reszelt sajt várta őket, hozzá egy tál aprí-
tott póréhagymával és egy pohár tejföllel. A kukoricakenyér
egymásra pakolt, aranyló kockái zikkuratot alkottak, mellette
egy nagy vajtömb, amiből egy kés meredt ki, meg egy üveg
méz. A közeli tálalón három torta illatozott: két pekándiós
meg egy édesburgonyás. Call gyomra olyan hangosan kordult
meg, hogy Jasper meglepetten fordult felé, mintha hirte-
len egy káoszsújtott farkas termett volna mögötte.
 Egy káoszsújtott szolga lerakott az asztalra egy kancsó
italt, ami jeges teának tűnt. Olyan erővel csapta oda a kan-
csót, hogy kiloccsant belőle egy kicsi. A káoszsújtott ezután
Call felé fordult, szenvtelen arckifejezéssel biccentett a fiú-
nak, mintegy meghajlásként, majd elhagyta a helyiséget. Call
eltűnődött a káoszsújtott heves, erőszakos mozdulatain. Min-
dig is azt hitte, hogy az Ellenség szolgái azért harcolnak, mert
kénytelenek engedelmeskedni a gazdájuk parancsának, de
talán maguktól is hajlamosak voltak a gyilkolásra.
Ám ezen a ponton már túl éhes volt ahhoz, hogy tovább
agyaljon.
Joseph mester láthatóan meg volt elégedve a gyerekek re-
akciójával.
- Üljetek csak le! A többiek pillanatokon belül csatlakoz-
nak hozzánk.
Mivel Call már hónapok óta undorító börtönkoszton élt,
neki aztán nem kellett kétszer mondani. Lehuppant az egyik
székre, és gyorsan az ölébe rakta a textilszalvétát.
- Szerintetek nem lehet, hogy mérgezett? - suttogta Tama-
ra, miközben leült Call mellé. Jasper a lány másik oldalán
foglalt helyet, és odahajolt hozzá, hogy hallja, mit mond.
- Ő is enni fog belőle - felelte Call, Joseph mesterre sandít-
va.
- Lehet, hogy előre bevette az ellenszert - erősködött a
lány. - És Alexnek meg Anastasiának is adott belőle.
- Hülyék vagytok? Nem raboltak volna el téged meg Callt,
és rendeztek volna be nektek saját hálószobát, csak azért,
hogy aztán megmérgezzenek - suttogta nekik Jasper. - Ha itt
valakit meg fognak mérgezni, az csakis én leszek.
Kinyílt az ajtó, és belépett Anastasia, mögötte Alex-szel.
Callnek félig-meddig ki is ment a fejéből, hogy ezek ketten
jól ismerték egymást: Anastasia hozzáment Alex édesapjá-
hoz, hogy leplezze a valódi személyazonosságát, mint Eliza
Madden. Az asszony fenségesen nézett ki fehér nadrágkosz-
tümjében, haját egyszerű kontyba fogva a tarkójánál. Alex
farmert és fekete pólót viselt, rajta halálfejes lepkével. Ami
azt illeti, a póló eléggé menő volt, és Call azon kapta magát,
hogy szeretne magának egy ugyanilyet. (Másrészt vi-
szont gyanúsan olyasminek tűnt, amit egy gonosz nagyúr vi-
selne.)
Alex leült, és azonnal nekiállt csilit lapátolni a tányérjára.
Miután végzett, Jasper kikapta a kezéből a kanalat, és hama-
rosan mindenki jóízűen falatozott a csiliből (kivéve
Anastasiát, aki csupán egy darab kukoricakenyeret vett el, és
a szélét harapdálta).
Ahogy bekapta az első kanál csilit, Call szájában mintha
szétrobbantak volna az ízek: édes, csípős, fűszeres. Nem bör-
tönkaja volt, és nem is zuzmó.
- A gonosz főztje isteni finom - suttogta a balján ülő Tama-
rának.
- Ezzel térítenek rossz útra - motyogta a lány válaszul, de
már a második kocka kukoricakenyeret falta be.
- Ez csodás! - szólt Joseph mester, és csalóka nyájassággal
nézett körbe a társaságon. - Emlékszem, hogy annak idején
ugyanilyen vacsorákat költöttünk el
Constantine és a barátai körében. Jasper, te remekül meg-
felelsz Alastair Huntnak, te pedig, Tamara, természetesen
Sarah helyét töltőd be.
A lány láthatóan elszörnyedt attól az ötlettől, hogy eljátsz-
sza Call édesanyját. Call ugyanúgy elborzadt Joseph mester
szavai hallatán.
- Aha - bólogatott Alex lelkesen, mint aki remekül érzi
magát. - És akkor én ki vagyok?
- Nem Jericho - jelentette ki Anastasia határozottan.
 - Te lehetsz Declan - közölte Joseph mester. - Rendes fiú
volt.
Declan Novak volt Call nagybátyja. A fagyos mészárlás-
ban halt meg, Call anyukáját védve. Habár nem ismerhette
meg a nagybátyját, Call biztos volt benne, hogy Alex semmi-
ben sem hasonlított hozzá.
- Nekem Constantine-nak kéne lennem - motyogta Alex
bosszúsan. Tekintete a másik teremre vándorolt, ahol az
ezüstmaszk meg az Alkaheszt díszelgett a kandalló fölött.
- Na, lássuk a desszertet! - szólt Jasper hangosan, megtörve
az Alex kijelentését követó kínos csendet. - Ki kér tortát? Én
igen, az tuti!
Felállt, kezében a desszertes tányérral, ám Joseph mester
intett, hogy maradjon az asztalnál.
- Hadd vegye el Call az első szeletet! - mondta a mágus. -
Ebben a házban mindenben a Halál Ellenségét illeti az el-
sőbbség.
Alex lecsapta a villáját.
- Szóval Call parancsolhat mindannyiunknak, csak azért,
mert valami halott csávó lelke van benne?
- Igen - válaszolta Joseph mester, szúrós szemmel nézve a
srácra.
Jasper nagyot nyelt, és visszaült, torta nélkül.
- Call még csak nem is akarja ezt az egészet! - fakadt ki
Alex. - Nem akar káoszsújtottakat létrehozni! Nem akarja
megtámadni a Magisztériumot a hadseregével!
- Nincs olyan, hogy Call mit akar - közölte Joseph mester.
- Csakis Constantine Madden akarata számít. A mi dolgunk,
hogy megértessük Callum Hunttal, kicsoda o valójában.
- Ez nem igaz - szólt Tamara remegő' hangon. - Callnek
igenis van saját akarata. Bármitől is lett Constantine Madden
ilyen szörnyű, az Call-lel nem történt meg.
 - Constantine attól lett ilyen „szörnyű”, ifjú hölgy - vála-
szolta Joseph mester -, hogy elveszítette a legjobb barátját, a
testvérét. Az ellensúlyát. Talán azt állítod, hogy Call-lel nem
történt meg ugyanez?
Amint a mágus megemlítette Aaront, Callt elöntötte az ék-
telen düh. Felkapta a tompa vaj kést a tányérja mellől, és
Alexre mutatott vele.
- Én nem csak úgy elveszítettem a legjobb barátomat. Alex
meggyilkolta őt. Ellopta tőle a krétori erejét. De hiába,
mert Aaronnak még így sem érhet soha a nyomába.
Alex szemében is fellángolt a harag.
- Erősebb vagyok bármelyikőtöknél! Saját magam találtam
ki, hogyan alakíthatom át az Alkahesztet, és elvettem vele a
káosz uralmának erejét egy másik mágustól. Én vagyok a
legelső krétor, aki ilyet tett. Mindössze néhány hónap alatt
megtanultam káoszsújtottakat létrehozni, miközben te még
csak meg sem próbáltad!
Call arra gondolt, milyen iszonyatosan félresikerült a pró-
bálkozása, hogy kommunikálni tudjon az elhunyt Jennifer
Matsuival, és inkább nem mondott semmit.
- Undorító vagy - vágta Tamara Alex képébe. - Ilyesmire
büszkének lenni egyszerűen undorító.
- Elég legyen! - szólt rájuk Joseph mester. - Fejezzétek be,
mind! Tudom, hogy nem lesz könnyű közös nevezőre jut-
nunk, de ez a civakodás nem segít. Sok mindent elértél, Alex,
de az összes sikered Constantine felfedezéseire épült. Adjunk
lehetőséget Callnek, hogy rátalálhasson önmagára! Ha pedig
sehogy sem hajlandó erre..., akkor én magam fogom meg-
fosztani az erejétől.
Callnek elakadt a lélegzete, ahogy az Alkahesztre gondolt,
meg arra, amire a kesztyű képes. Joseph mester hosszú-
hosszú évek óta vágyott a káosz erejére, és tudta, hogy most
végre megkaphatja, ha hajlandó elvenni.
Jasper felállt, a tálalóhoz lépett, és vágott magának egy jó
vastag szelet pekándiós tortát. Mindenki abbahagyta a kiabá-
lást, és a fiút bámulta, ahogy visszarakta a tányérját az asztal-
ra, leült, majd bekapott egy nagy falatot az ínycsiklandó ki-
nézetű süteményből.
- Mi van? - kérdezte Jasper, amint észrevette, hogy mind őt
figyelik. - Én csak segíteni próbálok. A két kis krétorkának
így most már nem kell civakodnia, hogy melyikük kapja az
első szeletet.
Alex úgy festett, mint aki legszívesebben átvetné magát az
asztalon, hogy megfojtsa Jaspert. Callt gyakran fogta el ha-
sonló kísértés. Jelen pillanatban azonban Jasper utálatossága
egyenesen hősiesnek tűnt.
Joseph mester mindenkinek vágott a tortából. Call mege-
vett egy-egy hatalmas szeletet a pekándiósból meg az édes-
burgonyásból is. Minden egyes falatot úgy kapott be, hogy
közben dühödten meredt Alexre, igyekezett a tortaevésben
mutatott felsőbbrendűséggel kivívni a dominanciát. Alex tor-
taevési metódusa szánalmas volt: leszedegette a diót a szelet
tetejéről, és még a belsejéből is kicsipkedte az összesét, végül
a sütemény javát a tányérján hagyta. Call megvetően figyelte.
Végül Joseph mester felállt az asztaltól.
- Hosszú napunk volt, és úgy vélem, ideje nyugovóra tér-
nünk. Call, a hűtőben találsz darált húst Harcebnek. Vedd
csak el, amire szükséged van! Remélem, már magadtól is rá-
jöttél, milyen ostobaság lenne megpróbálnod itthagyni min-
ket. Minden ajtónál káoszsújtottak őrködnek, hogy megaka-
dályozzák a távozásodat.
 Call nem válaszolt semmit, mivel erre nem volt mit mon-
dani. Ismét fogoly volt - és ezúttal Jasper és Tamara is vele
raboskodott.
Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, Anastasia egy pillanat-
ra megszorította Call vállát, és puszit nyomott a fiú fejére.
Callt feszélyezte az egész, dermedten tűrte, igyekezett nem
grimaszt vágni. Az édesanyja nélkül nőtt fel, de nem éppen
így képzelte el az anyai törődést.
Miután mindhárman felmentek a lépcsőn, Tamara elszánt
képpel fordult Jasperhez meg Callhez, és nyomatékosan sut-
togva fogadkozott:
- Ki fogunk jutni innen.
 5. FEJEZET

A rózsaszín szobában tartották a megbeszélést, a bolyhos,

szív alakú szőnyegen elterülve. Miközben tanácskoztak, Ta-
mara könyörtelenül letépkedte a csipkét néhány irtó furcsa,
pasztellszínű ruha szegélyéről meg ujj áról. A rózsaszín elmé-
letben nyugtató hatással van az emberre, ám Call nem érzett
mást, csak letargiát, meg azt, hogy túl sokat evett vacsorára.
- El sem hiszem, hogy az eredeti szökési terved csak arra
volt jó, hogy most találhatunk ki egy újabb szökési tervet -
morgott Jasper a lánynak. - Tök béna vagy szökésben.
Tamara dühösen meredt rá.
- Hát, gondolom, minél többször szökünk meg, annál job-
ban fog menni.
Jasper pillanatokkal később felderült.
- Talán mégsem olyan rossz, hogy elraboltak minket.
Úgy értem, ez az egész ügy eléggé drámai. Amint Ceha
megtudja, hogy mi történt velem, borzasztóan fogja érezni
magát, amiért dobott engem. A szívéhez szorítja majd a fény-
képemet, az életemért rettegve, és a szerelmünk emléke köny-
nyeket fog csalni a szemébe. Bárcsak visszatérne az én drá-
gám! - gondolja majd. Könyörögni fogok neki, hogy legyen
újra a pasim!
Call tátott szájjal bámult Jasperre, szóhoz sem jutott.
- De ez persze csak akkor válhat be, ha nem szökünk el túl
hamar - folytatta Jasper. - Időt kell hagynunk Celiának, hogy
tudomást szerezzen a történtekről, és kellően belelovalja ma-
gát a nagy szenvedésbe. Talán várhatnánk néhány hetet. El-
végre elég jó itt a kaja.
- Es mi lesz, ha Celia addigra összejön valaki mással? -
kérdezte Tamara. - Könnyen lehet, hogy...
- Oké, tűnjünk innen! - fojtotta belé a szót Jasper. - Tehát,
mi a terv? Még ma éjjel le kell lépnünk!
- Már ellenőriztem az ablakokat... legalábbis ebben a szo-
bában. Elementális mágia védi őket, mint a Panoptikonban -
mondta Tamara. - Nem lehet kitörni az üveget. Megpróbál-
hatnánk varázslattal áthatolni rajta, de nagyon macerás lenne,
és valószínűleg beindítanánk egy riasztót.
- Szóval nem az ablakon át fogunk kijutni - összegezte
Jasper. - Nem tudnál valahogy üzenetet küldeni Ravannak?
Tamara a fejét csóválta.
- Előbb ahhoz is ki kéne jutnunk innen. Esetleg megpró-
bálhatnék megidézni egy másik tűzelementált, hogy elküld-
jem Ravanhoz, de az nagyon komoly mágia. Még soha nem
próbálkoztam ilyesmivel.
- Hát, Joseph mester azt mondta, hogy a hűtőben találok
kaját Harcebnek, vagyis nyilván azzal is tisztában van, hogy
meg kell sétáltatnom őt - mondta Call. - Ez legalább kijuttat
minket az épületből.
 - Nem mehetünk ki mindhárman, hogy megsétáltassuk
Harcebet - vetette ellen Tamara. - Joseph mester nem lehet
annyira ostoba, hogy kiengedjen minket együtt.
Jasper a homlokát ráncolta.
- Tényleg nem. Viszont tuti van itt egy csomó káoszsújtott,
igaz? Elvégre ez a Halál Ellenségének menedéke. Itt kell len-
nie az összes szolgájának.
- És? - kérdezte a lány, letépve egy újabb fodrot egy szok-
nyáról, amiből így kilógtak a szálak. - Az nekünk még rosz-
szabb, nem?
Jasper Callre sandított.
- Nem, mert ez azt jelenti, hogy kell itt lennie olyanoknak
is, akiknek Call parancsol. Mi lenne, ha mi elmennénk meg-
sétáltatni Harcebet, Call pedig megparancsolná a saját káosz-
sújtottjainak, hogy küzdjenek meg azokkal, amiket Alex irá-
nyít? Az akkora felfordulást okozna, hogy közben simán le-
léphetnénk.
Call mély levegőt vett.
- Talán csak ti kettősöknek kéne elszöknötök. Elmehetné-
tek sétálni Harcebbel, ahogy Jasper mondta, de vissza se jön-
nétek. Harceb megóvhatna benneteket bármitől, ami az erdő-
ben ólálkodik, én pedig itt maradhatnék, és megpróbálhatnám
megakadályozni, hogy bárki a nyomotokba eredjen. Ti pedig
hívhatnátok segítséget. Talán az egész mágusvilág gyűlöl en-
gem, de akkor sem akarhatják, hogy Joseph mester társaságá-
ban legyek: tuti úgy gondolják majd, hogy ez nagy veszélyt
jelent.
- Call, ha mi elszökünk, Joseph mester valószínűleg azon-
nal lelép innen, és téged is magával visz – vélekedett Tamara.
- Nem fogja megvárni, hogy visszatérjünk a Tanáccsal meg
egy egész sereggel. Nem, együtt kell mennünk.
 - Egyébként is - szólt Jasper -, ha a Tanács Joseph mester
társaságában talál téged valahol, azt gondolják majd, hogy
azért vagy mellette, mert össze akartál fogni vele.
Call igencsak bosszantónak találta Jasper azon tulajdonsá-
gát, hogy mindig képes volt elképzelni a legrosszabbat, amit
az emberek egy adott dologról gondolhatnak. Talán azért,
mert maga Jasper is mindig a legrosszabbra gondolt. De
akármennyire is bosszantotta Callt, attól még igaza volt.
- Jól van, na - hagyta rá Call. - Akkor mi a megoldás?
Tamara mély levegőt vett.
- A káoszsújtottak - felelte.
- Egymásnak ugrasztjuk őket, ahogy javasoltam? - kérdez-
te Jasper lelkesen. - Komolyan?
- Nem - válaszolta a lány.
- Lehet, hogy a házban lévők mind Alexet szolgálják -
mondta Call.
- Nem hinném - válaszolta a lány. - Emlékeztek, mit mon-
dott Alex azokról a káoszsújtottakról a tisztáson? Ezeket én
csináltam. Vagyis csak azokat. Lehetetlen, hogy Alex hozta
volna létre a házban meg a környéken lévő' összes többi ká-
oszsújtottat is. Olyan sok van belőlük, hogy nem lehet mind
az o műve. Biztos, hogy bőven akad köztük, akiket még
Constantine hozott létre, vagyis hűségesnek kell lenni-
ük hozzád, Call.
A fiúnak eszébe jutott a káoszsújtott szolga a vacsoránál,
aki fejet hajtott előtte.
- Azt hiszem, tudom is, hol találhatunk egy olyat -mondta
lassan.
Hűvös volt az este, úgyhogy ki-ki visszament a szobájába
meleg felsőt venni, aztán a folyosón találkoztak. Jasper puló-
verén egy ló díszelgett. Tamara hosszú, halványzöld ruhát
viselt, amiről letépte a csipkét, hozzá a farmerdzsekijét és
gatsby sapkáját. Call pórázon vezette Harcebet.
- Na, akkor indulás - mondta a lány komoran.
Leosontak a lépcsőn, és átvágtak a hatalmas előcsarnokon.
Sötét volt, nem égtek a lámpák. Call átadta Harceb pórázát
Tamarának, és besurrant az étkezőbe, épp, mielőtt Joseph
mester lejött a lépcsőn.
- Ti meg mit csináltok? - vonta kérdőre Tamarát és Jaspert.
Call kilesett a kulcslyukon. Joseph mesteren bolyhos, szür-
ke köntös volt, aminek röhejesnek kellett volna tűnnie, ám a
fiú mégsem találta annak. A férfi arcáról olyan kíméletlenség
sugárzott, amit a vacsoránál még leplezett.
- Meg kell sétáltatnunk Harcebet - szegte fel a fejét Tama-
ra. - Ha nem megyünk ki vele, csúnya dolgok fognak történni
a padlóval. Meg a szőnyegekkel.
Harceb vinnyogott. Joseph mester felsóhajtott.
- Hát, jó - mondta. - De maradjatok a ház közelében!
Call legnagyobb meglepetésére Joseph mester félreállt, és
figyelte, ahogy Tamara meg Jasper kinyitották az ajtót, majd
- hitetlenkedve pillantva egymásra - kiléptek a tornácra. A fiú
látta a vizet a távolban: a folyót, ami elválasztotta őket a szá-
razföldtől. A házból tagadhatatlanul csodás kilátás nyílt, de
Call kezdte nagyon megutálni.
Miután az ajtó becsukódott Tamaráék mögött, Joseph mes-
ter egy pillanatig még az előcsarnokban állt, majd sarkon for-
dult, és elsétált a folyosón.
Call egy kicsit bepánikolt, miközben megfordult, és az ét-
kező sötétjébe meredt. Joseph mestert tényleg annyira nem
érdekelte Tamara meg Jasper, hogy hagyta volna őket lelép-
ni? Vagy azt próbálta bizonyítani nekik, hogy bízhatnak ben-
ne? Netán tényleg ólálkodott odakint valami borzalom, ami
kordában tarthatja a többieket - vagy akár bántaná is őket?
 - Mester! - szólalt meg valaki.
Call összerezzent. Egy árny bontakozott ki előtte a sötét-
ből. Az a káoszsújtott volt, aki a vacsoránál meghajolt előtte.
A férfinak sötét haja volt, és ugyanolyan izzó szeme, mint
az összes káoszsújtottnak. Bicegve járt. Nyilván sérült volt,
amikor meghalt. Call néha majdnem megfeledkezett róla,
hogy a káoszsújtottak valójában két lábon járó holttestek. A
fiú beleborzongott a gondolatba, hogy egyes mágusokat talán
csöppet sem zavar ez a tény.
- Vigyél ki innen! - utasította a káoszsújtottat. - Úgy, hogy
Joseph mester ne vegye észre.
- Igenis. - A káoszsújtott megfordult, kivezette Callt az ét-
kezőkéi, majd kanyargós folyosókon haladtak végig. A fiú
menet közben belesett egy jókora terembe, aminek padlóján
lefolyó volt, mint egy zuhanyzóban, egy másik helyiségben
pedig üvegekbe zárt elementálok sorakoztak, egyik teli polc a
másik után. Call az egyik szobában mintha egy falhoz láncolt
béklyót pillantott volna meg.
Ajjaj!
A káoszsújtott rákanyarodott vele egy utolsó folyosóra,
majd egy ajtóhoz értek, amit rozsdás reteszek zártak el. Ki-
léptek rajta, és Call a ház mellett találta magát, a nyíratlanul
hagyott gyepen.
Sikerült kijutnia.
A gyepet erdő övezte, benne ismeretlen fajta fákkal. Nem-
csak hogy hűvös volt, hanem szeptemberhez képest szokatla-
nul hideg is. Ezek szerint valahol északon lehettek. Call elin-
dult az erdő felé. Karba tett kézzel didergett, de jelenleg nem
a hideg volt a legnagyobb baja.
- Oké - fordult a káoszsújtotthoz, aki követte őt, hátbor-
zongatóan nesztelen léptekkel. - En itt fogok várni. Keresd
meg a barátaimat: egy sapkás lányt, egy farkast meg egy fura
frizurás srácot! Mondd meg nekik, hogy itt találnak meg!
Mármint, ne szavakkal, mert nem fognak megérteni. Mutasd
meg nekik, merre induljanak, érted?
A káoszsújtott egy hosszú pillanatig rámeredt örvénylő
szemével. Call azon tűnődött, hogy talán máshogy kellett
volna leírnia Tamarát, Harcebet és Jaspert. A káoszsújtottak
talán meg sem tudták állapítani, hogy egy frizura furcsa-e
vagy sem. Talán mindegyiküknek pocsék volt az ízlése.
- Igenis - ismételte a férfi. Habár továbbra is hátborzonga-
tónak tűnt, a válasza legalább eloszlatta Call aggodalmát. A
káoszsújtott sarkon fordult, és elindult a ház eleje felé.
Call leült egy közeli fatörzsre, és az óriási épületre bámult.
Néhány helyiségben még biztosan égett a fény, a ház mégis
teljesen sötétnek és elhagyatottnak tűnt: mintha üresen állt
volna. Ez is légmágiával keltett illúzió lehetett. Callnek
ügyelnie kellett, nehogy bedőljön más dolgoknak is, amik
nem voltak valóságosak.
Furcsán érezte magát, amiért elhagyja ezt a helyet. Nem
mintha maradni akart volna - nem bírta Joseph mestert, gyű-
lölte Alexet, Anastasia pedig a frászt hozta rá -, de az sem
volt az ínyére, hogy visszamenjen a börtönbe. Es habár Ta-
mara talán meg akarta óvni, Call sejtette, hogy az nem lesz
könnyű.
A mágusok bosszút akartak állni Constantine-on, és csöp-
pet sem érdekelte éhet, hogy mi lesz Callummal.
Mintha senki sem törődött volna Call-lel, csakis
Constantine-nal.
Közeledő léptek zaját hallotta, és módosított ezen a komor
gondolaton. Tamara igenis törődött vele. Harceb szin-
tén. Valamennyire még Jasper is... vagy legalábbis nem
Constantine-ként gondolt Callre.
 És Alastair is törődött vele. Call arra gondolt, hogy talán az
apja meg ő elhagyhatnák az országot. Elvégre Alastair soha
nem is akarta, hogy Call a mágusok közé kerüljön - pontosan
azért nem, ami végül történt. Valószínűleg fel is volt készülve
arra, hogy külföldre meneküljön Call-lel. Mondjuk, Európá-
ba, ahol tuti nagyon különlegesek a régiségboltok.
- Call! - szólt Tamara, és odaszaladt hozzá. - Hát kijutottál!
Jasper a káoszsújtottra nézett, és megborzongott. Harceb
idegesen szaglászott a levegőben. A távolból vonítás hallat-
szott.
- Még a hasznunkra lehet - mondta Call, és a káoszsújtottra
biccentett. - Vigyél el minket a legközelebbi, legnagyobb út-
hoz!
- Igenis - szólt a férfi. - Erre.
Call felkészült rá, hogy ismét egy csomót kell kutyagolnia
a sötétben a fájós lábával, és talpra állt.
Ötfős kis csapatuk olyan halkan haladt a holdfényben,
ahogy csak tőlük telt. Harceb időnként előreszaladt, majd
visszajött hozzájuk.
Call lemaradt sereghajtónak. Elszokott a gyaloglástól.
Hosszú hónapok óta az volt az egyetlen lehetősége a test-
mozgásra, hogy fel-alá járkált a cellájában, meg elbaktatott a
kihallgatóhelyiségbe, és vissza. Fájt a lába.
Szerencsére a káoszsújtott Call tempójához igazodott.
- Észre fogják venni, hogy eltűntünk - idegeskedett Jasper,
sürgető tekintetet vetve Callre. - Utánunk fognak jönni.
- Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok - suttogta a fiú
dühösen. Utálta, hogy őmiatta történt ez az egész, ráadásul
most még le is lassítja a többieket.
- Nem találhatnak meg minket könnyen - szólt Tamara, ha-
ragosan meredve Jasperre. - Fogalmuk sincs, merre indul-
tunk. Es lefogadom, eszükbe sem jut, hogy van velünk valaki,
aki mutatja az utat.
Call nagyra értékelte, hogy a lány kiállt érte, de akkor is
rosszul érezte magát. Am pillanatokkal később jobb kedvre
derült, amikor a talaj lejteni kezdett, és a domb aljában egy
kétsávos, aszfaltozott út széles, tintafekete csíkja tárult eléjük.
Harceb izgatottan csaholt.
- Csitt! - szólt rá Call, habár ő is izgatott lett. Lesiettek a
domboldalon. Call a káoszsújtotthoz fordult. - Ööö, asszem,
neked itt kéne várnod. Majd visszajövünk érted, oké?
A férfi azonnal megtorpant, és olyan dermedten állt, mint
valami borzalmas szobor. Call attól tartott, hogy talán elhajt
erre valaki, akinek kedve támad bedugni őt a kocsijába, mint
Alastair szokta, ha az út szélén elhagyott holmikat talált.
- Ha járnak erre kocsik - suttogta Jasper, miközben siettek
tovább az úton, egy jobban megvilágított helyet keresve,
hogy leinthessenek egy elhaladó autót -, akkor kell lennie egy
hídnak, amin át lehet jutni a szárazföldre...
Call erre nem is gondolt, pedig tényleg logikus volt, és
ettól kissé oldódott a szorongása. Talán közelebb jártak a
szabadsághoz, mint hitte. Ha vezet ki híd a szigetről, és talál-
nak egy autóst, aki átviszi őket a szárazföldre, akkor szinte
biztosan kijutnak Joseph mester markából. Előre-hátra nézett
az úton, de elhagyatottnak tűnt. Befordultak egy kanyarban,
így már nem látta a káoszsújtottat.
Egyszeriben fény ragyogott rájuk. Tamara halkan felhör-
dült. Egy furgon közeledett feléjük, az oldalán émelyítően
cuki betűkkel a tündérország virágai felirat díszelgett.
- Egy virágos! - szólt Jasper rém megkönnyebbülten. Fi-
gyelembe véve, mi más folyt ezen a szigeten, egy virágárus
furgonja tényleg elég ártatlannak tűnt.
 Tamara kiszaladt az út közepére, és két kézzel hadonászni
kezdett. Call arra gondolt, hogy a lány tűzmágiával sokkal
nagyobb feltűnést kelthetne, ám az valószínűleg halálra rémí-
tene egy átlagembert.
A furgon nagy fékcsikorgással megállt. A volán mögül egy
középkorú férfi hajolt ki, rövidre nyírt hajjal és hátrafordított
baseballsapkában.
- Ez meg mi?
- Eltévedtünk - mondta neki Tamara. Lekapta a sapkáját,
így hajfonatai lehullottak a vállára, és ártatlanul rebegtette a
szemét. Pasztellszínű ruhájában úgy festett, mint aki jelmez-
bálból szökött meg. - Átcsónakáztunk a szigetre, hogy körül-
nézzünk, de a csónakunk elsodródott, miközben nézelődtünk,
és lement a nap... - Szipogott. - Nem tudna segíteni rajtunk a
bácsi?
Call úgy vélte, hogy a bácsi kissé túlzás volt, de a pasas
láthatóan bevette Tamara dumáját.
- De, persze - mondta a férfi, kissé elképedt arccal. - Nem
gond. Ugorj átok fel, gyerekek!
Ahogy kis csapatuk elindult a furgon felé, a virágos kidug-
ta izmos karját a kocsiablakon. A bicepszén nagy, fekete tet-
kó virított, kicsit úgy festett, mint egy szem. A szimbólum
furcsamód ismerősnek tűnt Callnek.
- Ácsi, ácsi! Az meg mi? - mutatott a pasas Harcebre.
- A kutyám - felelte Call. - Úgy hívják, hogy...
- Nem érdekel, mi a neve - közölte a férfi. - Ez a dög óriá-
si!
- Igazán nem hagyhatjuk itt - nézett Tamara tágra nyílt, es-
deklő szemmel a férfira. - Tessék felengedni a kocsira! Telje-
sen szelíd.
Így találta magát a két fiú Harceb társaságában a furgon
üres hátuljában, amiben nem volt sem ülés, sem ablak, csak a
fémből készült falak meg a padló. Hugó (merthogy így hívták
a pasast) Tamarának bezzeg megengedte, hogy beüljön mellé
az anyósülésre. A lány bocsánatkérő pillantást vetett a baráta-
ira, miközben Hugó lehúzta a fémajtót, bezárva őket a raktér-
be.
- Na, tessék, már megint - sóhajtotta Jasper drámaian. - Is-
mét elárult egy csaj.
Beindult a motor. Amint a furgon továbbment az úton, Call
érezte, hogy ellazulnak az izmai. Igaz, hogy a koromsötétben
ült Jasperrel, de egyre távolabb került Joseph mestertől és
Alextől.
- Tudod - felelte -, ezzel a hozzáállással aligha fogod visz-
szahódítani Celiát.
Fény villant. Jasper tenyerében szikrázott fel a tűz-mágia
apró lángja. Bevilágította a raktér belsejét és a srác arcát. El-
gondolkodva ráncolta a homlokát.
- Meg kell mondjam - szólt én nem igazán érzek itt virágil-
latot.
Most, hogy Jasper szóvá tette a dolgot, Call rádöbbent,
hogy igaza van. És egyetlen árva szirom vagy szár sem hevert
a padlón. A furgonban érezni lehetett valamit, de az nem vi-
rágok illata volt, hanem inkább vegyszerszag - olyasmi, mint
a formaldehid.
- Nem tetszett nekem annak a fickónak a képe - jelentette
ki Jasper. - Sem a tetkója.
Call ekkor rádöbbent, hol látta már azt a szemes szimbó-
lumot. A Panoptikon kapuján. Ez jelképezte a börtönt, ami-
ben a rabokat állandóan szemmel tartják, a nappal és az éj-
szaka minden pillanatában. Kalapált a szíve. Csak nem bör-
tönőr volt ez a pasas, aki azért jött, hogy visszavigye ót a du-
tyiba?
 Meghallotta, hogy Tamara riadtan azt mondja elöl a sofőr-
nek:
- Nem, ne erre! Ne!
Hugó válaszolt valamit. Ráhajtottak egy földútra, és
zötykölódni kezdtek, így Call nem bírta kivenni a szavakat.
Aztán megálltak. Pillanatokkal később kinyílt a raktér ajta-
ja.
Joseph mester állt a furgon mögött, zord arckifejezéssel.
Hugó visszahozta őket a Halál Ellenségének menedékébe.
- Gyere, Callum! - szólt a mágus. A hangja higgadt és
szenvtelen volt, ám Call látta, hogy az oldalánál ökölbe szo-
rítja a kezét. A férfi dühös volt, még ha nem is akarta ezt ki-
mutatni Hugó előtt. - Beszélnünk kell. Azt reméltem, hogy
ráérünk holnap megvitatni a dolgot, kellemesebb körülmé-
nyek között, de nem hagyhatom, hogy összevissza bóklássz a
szigeten.
Tamara kiszállt az anyósülésről, lesújtott képet vágott. A
két fiú kimászott a furgon rakteréből, Harceb pedig kiugrott
utánuk, majd Call tenyeréhez nyomta az orrát, láthatóan telje-
sen összezavarták a történtek.
Call sajnos nagyon is jól értette, mi történik. Joseph mester
nem csupán a házat változtatta börtönné - hanem az egész
szigetet.
- Megtiszteltetés, hogy elrabolhattalak, Mester - fordult
Hugó Callhez széles vigyorral. - Valószínűleg nem emlékszel
rám, de láttalak a Panoptikonban. - Megbökte a karján lévő
tetoválást. - Tudod, én is ott voltam, bezárva, már a háború
óta. Mint még sokan. De amint megjelentél, tudtuk, hogy
végre helyreáll a világ rendje. Mi rendíthetetlenül hittünk
benned, még akkor is, amikor azt állították, hogy meghaltál.
Ha bárki feltámadhat, az a Halál Ellensége.
 A két fiú Tamarára nézett, aki elszörnyedve kapta a kezét a
szája elé. A Panoptikon elleni támadás ezek szerint nem csu-
pán Call kiszabadításáról szólt. Joseph mester kihasználta
Anastasiát arra, hogy megszöktesse Constantine régi híveit.
- Nem akarok ezen a szigeten lenni - mondta Call Hugó-
nak. - Nem gondolod, hogy ha tényleg engem szolgálsz, ak-
kor azt kéne tenned, amit akarok?
A férfi ismét elvigyorodott, biccentett Callnek, és visszaült
a furgonjába.
- Sok sikert az emlékeid visszanyeréséhez! - szólt. - Hama-
rosan úgyis eszedbe jut, miért akarsz itt lenni.
Call nehéz szívvel figyelte a távolodó furgont, ami magá-
val vitte a szökésük lehetőségét is.
Annyira elcsüggedt, hogy követte Joseph mestert vissza a
házba, a nyomában Tamarával, Harcebbel és Jasperrel. A
mágus elővett a zsebéből egy kulcsot, és beengedte őket egy
olyan helyiségbe, amiben még nem jártak. A szobát nyilván
nem fűtötték, mert ugyanolyan hideg volt idebent, mint a
szabadban. A helyiség túlsó végében becsukott, kétszárnyú
ajtó volt, a szoba közepén pedig két kanapé állt.
Joseph mester intett nekik, hogy üljenek le, ő maga viszont
állva maradt.
- Elvehetném a varázserődet és az életedet - fenyegette
meg Callt. - Az enyém lehetne minden képességed. Talán ezt
akarod?
- Ha úgyis ezt tervezgette kezdettől fogva, akkor mire vár
még? - vágott vissza a fiú.
Tamara és Jasper erre kis híján felpattantak a kanapéról,
mint akik felkészültek a harcra. Harceb felmordult.
Joseph mester azonban csak nevetett.
- Van számodra egy ajánlatom, Callum. Na, ehhez mit
szólsz? Miután elvégzed az általam kijelölt feladatot, szaba-
don elhagyhatod a szigetet a barátaiddal, ha továbbra is erre
vágysz.
- Milyen feladatot? - kérdezte a fiú. - Ez egy olyan átve-
rős, lehetetlen megbízás, mint mondjuk, hogy egy megzabo-
lázhatatlan elementált kéne megszelídítenem, vagy egy egész
tengerparton kellene szétválasztanom a port meg a homokot?
A mágus mosolygott.
- Ilyesmiről szó sincs. - A szoba túlsó végében lévő két-
szárnyú ajtóhoz lépett, és kitárta. Call meg a többiek néhány
pillanattal később odaléptek hozzá.
Az ajtó egy nagy, fehérre festett szobára nyílt. Semmi más
nem volt a helyiségben, csak egy fémasztal. Az asztalon egy
tökéletesen épen megőrzött holttest feküdt, állig betakarva
egy vékony, fehér lepellel.
- A feladatod nem más - szólt Joseph mester -, mint hogy
hozd vissza Aaron Stewartot az élők sorába.
 6. FEJEZET

Call hallotta Tamara borzalmas felhördülését. A lány hát-

ratántorodott, és Jasper elkapta a karját. Call képtelen lett
volna erre. Teljesen megdermedt.
Valóban Aaron hevert az asztalon. A hátára fektették. Szé-
lié haját kifésülték. Zöld szeme csukva volt, mintha aludna.
Harceb hátravetette a fejét, és egyetlen hosszú, iszonyatos
vonítást hallatott, benne a magány, elhagyatottság, borzalom
minden fájdalmával. Mintha kiadta volna azt a hangot, amire
maga Call nem volt képes. Egyre csak ez szólt, miközben a
fiú tehetetlenül állt, egész testében remegve.
- Egek, hallgattassátok már el ezt a... - toppant be mögöt-
tük Alex Strike fekete selyempizsamában. Gyűröttnek, ál-
mosnak és bosszúsnak tűnt, de a helyzetet felmérve egykettő-
re gúnyos vigyor ült ki az arcára. - 0, látom, Joseph végre úgy
döntött, hogy megmutatja nektek, mi folyik itt valójában.
 Tamara, Call és Alex elszörnyedve figyelték, ahogy a srác
az asztalhoz lépett, és lejjebb rántotta a leplet. Aaron azt vi-
selte, amiben nyilván el akarták temetni: a bronzéves egyen-
ruháját. Alex fölemelte a fiú egyik karját, rajta a
magisztériumi csuklópánttal. A vas-, réz-és bronzéves tanul-
mányaik során kapott kövek mellett a hősiességért elnyert
kitüntetések szimbólumai is csillogtak a pánton. És per-
sze rajta volt a káosz fekete köve, amit Aaron krétorként ér-
demelt ki.
Nem mintha sokra ment volna vele, gondolta Call keserű-
en. Alex ellopta tőle a varázserejét, és most már csak porhü-
vely volt - egy üres porhüvely, amiben valaha ott volt az élet,
erő és káosz, Aaron lénye.
- Ne nyúlj hozzá! - mordult Call.
Alex eleresztette Aaron karját, mire az ernyedten puffant
vissza az asztalra.
- Halott - mondta a srác vidáman. - Kampec.
- Koszi, magunktól is felfogtuk - felelte Jasper. - Nem szo-
rul magyarázatra.
- Mi folyik itt? - nyögte ki Tamara a kérdést. - Hogy kerül
ide Aaron? A Magisztériumban észre fogják venni, hogy el-
tűnt a holtteste!
Joseph mester eddig az ajtónál álldogált, hátborzongató
nyugalommal figyelte őket. Most a helyiség közepére lépett,
tekintete úgy siklott át Aaron testén, mintha az csupán egy
laboratóriumi minta lett volna.
- Ó, már rég tudják. Jóval ezelőtt hoztuk el őt. De a
magisztériumiak nem szóltak róla senkinek, mert nem lenne
az ínyükre, ha az egész mágusvilág tudomást szerezne róla,
hogy ezt is elszúrták. Három évig észre sem vették, hogy a
Halál Ellenségét melengetik a keblükön, erre most még a ha-
lott krétor testét is hagyták eltűnni? A Tanács az eszét veszte-
né, ha ez kitudódna.
- A méltányosság jegyében el kell ismernünk, hogy nem
lett volna könnyű rájönni, kicsoda Call valójában - szólalt
meg Jasper. - Ki hitte volna, hogy ő a Halál Ellensége? Tény,
ami tény, nagyon furmányosan álcázta magát.
Harceb mostanáig igyekezett kiszabadulni Call fogásából.
A fiú végre elengedte. Annyira le volt dermedve, hogy már az
sem érdekelte, ha a farkas egyból Joseph mesterre veti magát,
és megpróbálja leharapni az arcát.
De nem ez történt. Harceb ehelyett odament az asztalhoz,
amin Aaron teste hevert. Gyászosan szaglászott, majd össze-
gömbölyödött a földön az asztal alatt.
- Én ezt nem értem - szólt Tamara, könnyekkel küszködve.
- Mi értelme van ennek? Senki sem tudja feltámasztani a hol-
takat! Még Constantine-nak sem sikerült, ezért vannak a ká-
oszsújtottak.
- Constantine-nak igenis sikerülhetett volna - erősködött
Joseph mester. - Már csupán napokra volt az áttöréstől, ami-
kor kirobbant a harmadik mágusháború. Azután a fagyos mé-
szárlás miatt kénytelen volt mindent elölről kezdeni. De most
megint képes lehet... lehetsz rá. Constantine a lelkében hor-
dozta a tudását, és az most itt van, benned, Call!
Call az asztalon heverő' fiúra nézett. Most először nem tűnt
tiszta őrültségnek az, amiről Joseph mester beszélt. Elvégre a
halál tényleg borzalmas: Alastair még mindig gyászolta a fe-
leségét, pedig több mint egy évtized telt el, mióta Sarah meg-
halt. Call szeretett volna az édesanyjával felnőni, még akkor
is, ha az asszonynak fenntartásai lehettek vele szemben. Es
Callt mindenki azért utálta, mert Constantine Madden elvett
tőlük valakit. Arra gondolt, hogy ha ő, Callum Hunt, tényleg
képes lenne feltámasztani a holtakat - nem csupán félig-
meddig, mint a zombiszerű káoszsújtottak esetében, hanem
rendesen, életre kelteni a halottakat -, akkor biztosan megbo-
csátanának neki. Mindenki megbocsátana neki mindent.
És visszakaphatná a legjobb barátját. Aaron megint élne,
megint kacagna. Újjászületne. Tamarának többé nem kéne
amiatt gyötörnie magát, hogy rossz döntést hozott, amikor
Callt mentette meg. Callt nem kínozná többé Aaron hiánya.
Minden visszatérne a régi kerékvágásba.
- Íme, az ajánlatom! - szólt Joseph mester. - Callum, te itt
maradsz, és azon dolgozol, hogy életre keltsd Aaront. Alex
segíteni fog neked, mivel ő a felelős ezért a sajnálatos balese-
tért.
Call már épp kihangsúlyozta volna, hogy Aaron halála nem
baleset volt, Alex pedig gyilkos, ám Joseph mester folytatta:
- Támaszkodhatsz Constantine jegyzeteire és az én tudá-
somra. Miután visszahozod Aaront az élők sorába, szabadon
eldöntheted, hogy vállalod-e a sorsodat, és folytatod-e a
munkát, hogy örökre véget vess a halálnak... vagy inkább
egyszer és mindenkorra itthagysz minket. Ha úgy döntesz
majd, hogy távozni akarsz, Callum, én hagylak elmenni. Ez
esetben elfogadom, hogy nincs benned elég
Constantine Maddenből, és nem terhellek többé az o sorsá-
val.
Call alig hitt a fülének. Joseph mester ennyi erőfeszítés
után egyszerűen elengedné őt?
- Es mi lesz Tamarával meg Jasperrel? - kérdezte. - Meg
Aaronnal?
- Mindannyian szabadon távozhattok - ígérte Joseph mes-
ter. - Tamara, Jasper, Aaron, Harceb. Az egész társaság.
Mindössze annyit fogok kérni, hogy vidd el Aaront a Tanács
elé, és mutasd meg nekik, mire vagy képes.
 Ha továbbra is háborút akarnak majd, ám legyen. De van
egy olyan érzésem, hogy meg fogják gondolni magukat,
amint meglátják az életre keltett krétort. Mert ha te vissza
tudtad hozni egy barátodat a halálból, akkor vissza tudod
hozni a többiek barátait is. Minden hiányzó férjet és felesé-
get. Az összes megsiratott szülőt és gyermeket. Mindenki el-
veszítette valakijét. A lelke mélyén mindenki azt kíván-
ja, bárcsak egy kicsit több ideje lenne élni.
Tamara megköszörülte a torkát. Már nem az asztalon heve-
rő Aaront nézte, habár Call látta rajta, hogy alig bírja levenni
a szemét a holttestről.
- Ez tisztességes alkunak tűnik - jelentette ki a lány.
Callt elöntötte a megkönnyebbülés. Örült, hogy nem csak ő
gondolja így. Ha Tamara vissza akarja kapni Aaront, akkor
mégsincs azzal semmi baj, hogy ő maga is ezt szeretné.
- De Callum - folytatta Joseph mester -, ha úgy találod,
hogy mégsem hagy nyugodni, amire képes vagy, ha végre
rádöbbensz, milyen gyáva a Tanács, amiért nem meri kihasz-
nálni a káoszmágiában rejlő lehetőségeket, és másnak sem
hajlandó megengedni ennek az erőnek a kiaknázását, akkor
mindenképpen velünk kell maradnod. Tamara és Jasper, ben-
neteket én magam foglak képezni, amíg itt tartózkodtok.
Szükségünk van az olyan okos, fiatal mágusokra, mint ti ket-
ten. Sok mindent hallottatok a Halál
Ellenségének híveiről. Valószínűleg úgy gondoljátok, hogy
gonosztevők vagyunk, ám ha eltöltőtök itt egy kis időt, ta-
lán megtanultok más szemmel nézni minket, ahogy Callt is
külön tudjátok választani a Constantine Maddenről terjesztett
szörnyű történetektől.
- Képezni akar minket? - kérdezte Jasper. - Mire?
A férfi rámosolygott.
 - Talán kiment a fejetekből, hogy egykor a
Magisztériumban tanítottam. Sok kiváló tanoncot képeztem,
akiknek többsége egyáltalán nem értett a káoszmágiához. A
mai magisztériumos diákok szüleinek legnagyobb része an-
nak idején a tanítványom volt.
Call sejtette, hogy ezek a szülők manapság nem igazán di-
csekednek azzal, hogy egykor Joseph mester tanította őket.
Kíváncsi volt, vajon a gyerekeik tudnak-e róla egyáltalán.
- Elfogadod az alkut? - kérdezte tőle a férfi.
Call ránézett Aaron holttestére, és igent akart mondani. Ha
lehetősége nyílna visszahozni Aaront, mindenképpen ki akar-
ja használni.
Am ez nem szimplán fekete pontokat jelentett volna a go-
nosz nagyúri listán. Ez önmagában felért volna az egész listá-
val. Minden más rossz tettével együttvéve. Call tisztában volt
azzal, hogy ha igent mond Joseph mester ajánlatára, akkor
menthetetlenül gonosz nagyúrrá válik. Ráadásul nem is
akármilyen gonosz nagyúrrá. Akkor aztán tényleg maga lesz
a Halál Ellensége.
De akárhogy is, Tamara nem utasította el egyből az ajánla-
tot, és azóta sem szállt szembe vele. Még Jasper sem tiltako-
zott ellene. Ok is vissza akarták kapni Aaront. Call tudta jól,
hogy így van. Constantine annak idején az ikertestvérét akar-
ta életre kelteni, de az teljesen más helyzet volt. Mindenki
tudta, milyen jó ember volt Aaron. Mindenki tudta, hogy nem
kellett volna meghalnia.
- Rendben - egyezett bele Call. - Megteszem. Megpróbá-
lom feltámasztani őt.
Joseph mester arcára sugárzó mosoly ült ki. Alex viszont
fenyegető' képet vágott.
- Van még egy feltétel, amit eddig nem említettem - szólalt
meg a férfi.
 - Nem változtathatja meg az alkut! - makacskodott Tamara.
- Jaj, nem, ilyesmiről szó sincs. - Joseph mester viselkedé-
séből egyszeriben elillant minden barátságosság. A férfi ko-
mornak, ridegnek és félelmetesnek tűnt, mint amikor Call
legelőször találkozott vele. - Mindössze azt akarom tisztázni,
hogy ha ismét szökni próbáltok, akkor elpusztítom Aaron
holttestét, így többé esélyetek sem lehet visszakapni őt. És ha
még ezek után is szökéssel próbálkoznátok, akkor megölöm
egyikkőtöket. Én tartani fogom magam az alkunkhoz, ha ti is
betartjátok szépen a feltételeket.
Jasper levegő után kapott.
- Nem ölheti meg Callt - mondta. - Szüksége van rá. Szük-
ségük van egy káoszmágusra.
- Most már Alex is képes uralni a káoszt - közölte Joseph
mester, továbbra is rémisztő hangon. - Es nálunk van az
Alkaheszt. Nemcsak hogy hajlandó vagyok megölni Callt, ha
muszáj, hanem a gyilkos eszközzel is rendelkezem hozzá.
Amivel az erejét is elvehetem.
Callnek eszébe jutottak a mágus vészjósló szavai a vacso-
ránál: Adjunk lehetőséget Callnek, hogy rátalálhasson önma-
gára! Ha pedig sehogy sem hajlandó erre..akkor én magam
fogom megfosztani az erejétől.
- De biztos vagyok benne, hogy nem fog idáig fajulni a
helyzet - folytatta Joseph mester. - Most pedig menjetek szé-
pen lefeküdni! - Ejtette az ijesztő hangnemet, megint normá-
lisnak tűnt. Legalábbis önmagához képest. - Holnap reggel
rendesen nekilátunk a munkának.
Azzal kiterelte őket Aaron holttestének szobájából, és be-
zárta mögöttük az ajtót.
Call még egy pillantást vetett hátra, aztán elindult fölfelé a
lépesén. Miközben fölkaptatott az emeletre, halálosan kime-
rültnek érezte magát. A napja még a börtönben kezdődött,
most pedig azzal végződött, hogy olyasmibe egyezett bele,
amiről azt hitte, soha esze ágában sem lesz megtenni: ígéretet
tett, hogy megpróbál feltámasztani valakit.
Amikor végre felért a lépcsőn, elindult a szobája felé, de
elbizonytalanodott, hogy képes-e kibírni ott az éjszakát. Visz-
szafordult Tamara felé, aki a rózsaszín szobába tartott.
- Nem alhatnék nálad, a padlón? - kérdezte a fiú. -A te
szobád az egyetlen, amitől nem ráz ki a hideg.
- Jöhetek én is? - kapott rögtön az ötleten Jasper.
Tamara halovány mosollyal nézett rájuk.
- Persze, jó ötlet.
Mindkét fiú elment pizsamát venni. Miután átöltözött, Call
be vonszolta a matracát Tamara szobájába, és lerakta az ágy
lábánál.
Amikor Call bejött, Tamara lehajtott fejjel állt az ablaknál.
Fehér, csipkefodros pizsamában volt. Felnézett, és a fiú látta
rajta, mennyire zaklatott.
Call megtorpant. Tamara úgy festett, mintha teljesen el-
csüggedt volna valamitől.
- Mi... mi a baj? - kérdezte a srác.
- Aaron - felelte Tamara. - Már az is épp elég borzasztó,
hogy meghalt, de erre Joseph mester elrabolta a holttestét,
és... Ahogy azon az asztalon kinézett, csak hevert ott, falfehé-
ren és hidegen...
A fiú lába mintha magától mozdult volna meg. Nem hagy-
hatta, hogy Tamara csak úgy álldogáljon ott, ilyen nyomorul-
tul érezve magát. Átszelte a szobát, odalépett a lányhoz, és
kinyújtotta a kezét. Eredetileg vállon akarta veregetni Tama-
rát, de abban a pillanatban, hogy a közelébe ért, a lány heve-
sen átkulcsolta a nyakát, és a mellkasába temette az arcát.
Call döbbenten állt, alig kapott levegőt. A szíve mintha el-
szabadult lufiként vetődött volna ide-oda a mellkasában.
 Óvatosan a karjába zárta Tamarát. A lány teste kicsi és me-
leg volt. Call néha meg is feledkezett róla, milyen alacsony
Tamara, mivel a bátorsága óriásivá tette ót a szemében.
A lány szappantól és napfénytói illatozott. Call legszíve-
sebben mélyen beszívta volna az illatát, de tisztában volt ve-
le, hogy Tamara ezt könnyen találhatná furcsa, sót, akár bete-
ges viselkedésnek.
Eszébe jutottak Anastasia szavai, és a nemrég átélt ször-
nyűségek dacára olyan sebesen kezdett lüktetni a pulzusa,
hogy attól tartott, még a lány is észre fogja venni.
- Call - szólalt meg Tamara tompa hangon -, attól féltem,
hogy mivel már nincs Aaron, többé nem lehetünk barátok.
A fiú szíve nagyot dobbant.
- Én is ugyanettől féltem.
- De nem így van, igaz? - Tamara aggódva nézett fel rá. -
Még mindig barátok vagyunk. Örökre barátok maradunk,
bármi is történjék.
Call azon kapta magát, hogy gyengéden megpaskolja a
lány haját.
Sőt, inkább simogatja. Egyszeriben valaki másnak érezte
magát, nem Callum Huntnak. Olyasvalakinek, aki megérde-
melte, hogy Tamara Rajavi a szívébe zárja.
- Hát, igen - felelte, meglepődve és kissé bepánikolva attól,
hogy mit készül mondani. - Mióta csak megismertelek. ..
Kitárult az ajtó, és Tamara meg Call szétrebbentek. Jasper
sietett be, lovas mintával borított pizsamában, egy takarót
húzva maga után. Leheveredett az ágy mellé, Tamara is visz-
szament a fekhelyéhez, és leült a matrac szélére. Call igyeke-
zett teljesen lazának tűnni, miközben elterült hevenyészett
ágyán.
- Épp azt mondtam Callnek - szólalt meg a lány -, hogy
óvatosnak kell lennünk. Nagyon óvatosnak.
 - Miért, ez talán újdonság? - morgott Jasper.
- Joseph mester azt fontolgatja, hogy elveszi Call erejét
az Alkaheszttel - folytatta Tamara. Callhez fordult. - Gondol-
jatok csak bele! Ez azt jelenti, hogy akkor maga Joseph mes-
ter lenne a Halál Ellensége. Többé nem kellene megpróbálnia
rávenni Callt, hogy azt tegye, amit a Halál Ellensége akarna;
megtehetné ő maga.
- De Joseph mesternek nagyon fontos Constantine lelke -
vetette ellen Jasper.
- Tudom - bólintott Tamara. - Azt biztos, hogy úgy gondol-
ja, Callnek van a legtöbb esélye feltámasztani a holtakat. Kü-
lönben már rég elvette volna tóle az erejét. Ezért volt nagyon
okos húzás Calltól, hogy úgy tett, mintha beleegyezne Aaron
feltámasztásába.
Úgy tett, mintha beleegyezne? Call eddig úgy érezte magát,
mint aki súlytalanul lebeg; most viszont visszazuhant a föld-
re. Tamara azt hitte, hogy ó csak úgy tett, mintha beleegyezne
Joseph mester ajánlatába, hogy valójában nem is akarja meg-
próbálni életre kelteni Aaront? Pedig Callnek eszébe sem ju-
tott ilyesmi. Azt hitte, hogy egy hullámhosszon vannak a
lánnyal. Azt hitte, hogy most az egyszer helyesen cselekszik.
Pillanatokkal ezelőtt még közelebb voltak egymáshoz Ta-
marával, mint valaha. Most viszont helytelennek tűnt az
egész, mintha Call valahogy becsapta volna a lányt.
- Valahogy ki fogunk jutni innen - biztatta Tamara elszán-
tan. - Es megpróbáljuk kitalálni, hogyan szerezhetnénk meg
az Alkahesztet. Ha sikerülne ellopnunk... vagy még jobb, el-
pusztítanunk... akkor sokkal nagyobb biztonságban lennél.
De amíg ki nem találjuk, mi legyen, tettesd csak továbbra is
azt, mintha megpróbálnád feltámasztani Aaront!
 - Persze! - vágta rá Call, hevesebben, mint akarta. -Úgy te-
szek, mintha ezt csinálnám. Pontosan. En is teljesen ugyanígy
gondoltam.
De miközben Harceb meleg teste mellett hagyta magát
annyira ellazulni, hogy álomba merülhessen, Call nagyon is
tisztában volt vele, hogy a válasza hazugság volt. Igenis visz-
sza akarta hozni Aaront az élők sorába.
Ez talán nem volt helyes, de Call tudta, hogy ha minden
visszatérhetne a régi kerékvágásba, ha Aaron megint velük
lehetne, és mind boldogan élhetnének, akkor csöppet sem ér-
dekelné, mi helyes és mi nem.
 7. FEJEZET

Másnap a káoszsújtottak szolgálták fel nekik a reggelit,

mintha Call meg a többiek a világ legfurább puccos bentlaká-
sos iskolájába jártak volna. A káoszsújtottak olyan erővel
csapták le az edényeket az asztaba, mintha köveket dobáltak
volna, így az étel egy része lepattant az asztalról, és egyene-
sen Harceb szájába potyogott. Mindenesetre roskadásig meg-
rakták az asztalt vastagon megvajazott bundás kenyérrel, sza-
lonnával, rántottával, tejbegrízzel és frissen facsart narancslé-
vel.
Tamara és Jasper mindketten igyekeztek a lehető legjobban
viselkedni, nyilván így próbálták meggyőzni Joseph mestert
arról, hogy totál benne vannak a tervében. Tamara halvány-
kék ruhát vett fel, amiről csak a csipke egy részét tépte le,
Jasper pólóján és nadrágján pedig lovak virítottak.
Alex is velük reggelizett, bár nem evett semmit, csak kávét
kortyolgatott, feketén. Callnek volt egy olyan érzése, hogy
Alex is vezeti a maga gonosz nagyúri listáját, csak éppen ő
direkt, büszkén gyűjtögeti rajta a tételeket. Nyilván piros
pontot adott magának, valahányszor feketébe öltözött, vagy
kisgyerekeket ijesztgetett. Ha mindkettőt sikerült egyszerre,
talán még csillagos ötöst is kapott magától.
Reggeli után Joseph mester órát tartott Tamarának és
Jaspernek a könyvtárban, Alex pedig - a kávétól felpörögve -
visszatért Call-lel a szobába, ahol Aaron testét hagyták.
Menet közben nem szóltak egymáshoz. Call beletörődött,
hogy kénytelen elviselni Alex társaságát, habár nem akadt a
világon senki sem, akit jobban gyűlölt volna a srácnál. Alex
éveken át hazudott neki, meggyilkolta a legjobb barátját, el-
vette tóle Aaront. Call csöppet sem sajnálta volna, ha Alex is
holtan végzi. Tudta, hogy ez igazán gonosz nagyúrhoz illő
gondolat, de megbékélt vele - bár közben azért emlékeztette
magát, hogy ha vissza akarja kapni Aaront, szüksége lesz
Alexre. A srác többet tudott Constantine módszereiről, mint
ő.
Call nem is tudta eldönteni, vajon megkönnyebbült-e, vagy
inkább csalódott, amikor kiderült, hogy Aaron testét kivitték
a szobából. Egy másik fémasztal volt odabent. Egy kicsi, me-
rev, halott valami hevert rajta.
A fiú hátrahőkölt.
- Fúj! - szólt. - Ez meg mi?
- Egy közönséges, döglött hermelin - közölte Alex, és az
asztal mögé lépett. - Fel fogjuk támasztani. Ezen gyakorolha-
tunk. - A másik fiú arckifejezése láttán felvonta a szemöldö-
két. - Ez halottidézés, Callum. Könnyen eldurvulhat, és ve-
szélyes lehet. Es ha Aaron testét károsodás éri, az nem orvo-
solható.
- Amúgy hogy tudta Joseph mester ellopni Aaron holttest-
ét? - kérdezte Call, miközben Alex odalépett egy polchoz, és
elvett róla két pár vastag vászonkesztyűt. Az egyiket odadob-
ta Callnek, a másikat pedig nekiállt felhúzni.
- Anastasia a Magisztériumban volt a temetés után - mesél-
te. - Joseph mesterrel összefogva szabadon eresztett egy
légelementált, ami idehozta a testet. - Vigyorogva rángatta fel
a fekete kesztyűt. - Fogadok, hogy a mesterek úgy üvöltöz-
tek, miután észrevették a hűlt helyét, hogy csak úgy zengett
tőle az egész barlangrendszer.
- Szóval, ha jól veszem ki, egyáltalán nem hiányzik neked
- szólt Call, miközben ő is felhúzta a kesztyűjét. -Mármint, a
Magisztérium. Sőt, még Kimiya sem.
- Kimiya? - Alex kacagásban tört ki. - Szerinted Kimiya
után kéne epekednem? Szerinted szégyellnem kéne, hogy ha-
zudtam neki?
- Gondolom, kínos lett volna elárulnod a csajodnak, hogy
Joseph mestert szolgáló gyilkos vagy - felelte Call.
Alex ismét felvonta a szemöldökét.
- Úgy vettem észre, hogy te sem siettél megosztani min-
denkivel a kis titkodat, Constantine.
- Hát - válaszolta a fiú -, most már mindenki tud róla.
Alex furcsa pillantást vetett rá.
- Ja, mindenki tudja. Ahogy Kimiya is tudja rólam az iga-
zat. - A hermelin fölé hajolt. - Na, szóval.
- Na, szóval - ismételte Call. - Ideje megosztanod velem a
bölcs tudásodat. Hogyan lehet feltámasztani a holtakat?
- Anastasia azt mondta, hogy sikerült életre keltened Jen
Matsuit - nézett rá Alex.
- Igen, de... káoszsújtott lett belőle. - Call megborzongott. -
Rosszul csináltam.
- Képes volt kérdésekre válaszolni. A káoszsújtottak nem
tudnak ilyet. Ez igenis jó kezdet.
 Call homlokráncolva nézett Alexre. Hogyne tudtak volna a
káoszsújtottak kérdésekre válaszolni? Hiszen tudtak beszélni!
Vagy ez talán azt jelentette, hogy Alex nem képes hallani
őket?
Most, hogy Call belegondolt, tényleg furának találta, hogy
a halálból visszatért Jent nem csak ő értette, hanem mindenki
más is. Ezek szerint Call talán máshogy csinált valamit a lány
esetében, olyasvalamit, amire Alex nem volt képes a káosz-
sújtottakkal?
Call feltartotta kesztyűbe bújtatott kezét.
- Azt hittem, itt te vagy a szakértő. Úgy értettem, hogy
Constantine módszerét gyakoroltad, vagy akármi.
- Sokat tudok - erősködött Alex mérgesen. - Kezdjük ott,
hogy káoszmágusok vagyunk. A káosz labilis erő. Az ösztö-
nünk azt diktálja, hogy markoljunk a káosz energiájából, és
nyomjuk bele egy lélek nélküli, üres testbe. Ebből lesznek a
káoszsújtottak.
- Aha - bólogatott Call, egyelőre tudta követni a magyará-
zatot, habár a hideg futkosott a hátán attól, amit Alex az ösz-
tönről mondott.
- De minden elem hozzáférhet az ellentétéhez. Márpedig a
káosz ellentéte a lélek. Az teszi az emberi lényeket azzá,
amik. Meg a hermelineket is. - Alex úgy festett, mint aki rop-
pant szellemesnek találja saját magát. - Tehát meg kell keres-
nünk a káoszban ennek a kis dögnek a kis dög lelkét, és visz-
sza kell dugnunk a testébe, ahogy Constantine is beléd dugta
a lelkét.
- Világos - mondta Call, és eszébe jutott, milyen érzés volt
Jennifer Matsui lelkét keresgélni. Neki meg Aaron-nak sike-
rült elcsípniük belőle annyit, hogy beszélhessenek a lánnyal,
de aztán a lelke elhalványult, kezdett semmivé válni. Call
próbált belekapaszkodni, ám a lélek szertefoszlott a kezében.
A fiú mágiával igyekezett megőrizni azokat a fénylő szálakat.
Jen káoszsújtottként ébredt fel.
- Világos? - kérdezte Alex, mintha Call nem figyelt volna
rá.
- Ennyi? - kérdezett vissza a fiú. Elszörnyedve döbbent rá,
hogy Alex semmivel sem tud többet nála arról, hogyan kell
életre kelteni a holtakat.
És akkor ez mégis mit jelentett? Hiszen Alex állítólag gon-
dosan tanulmányozta Constantine módszereit, ám ezek sze-
rint Call teljesen véletlenül, saját magától rájött ugyanarra -
vagy talán egy még jobb - technikára. Csak nem igaza volt
Joseph mesternek abban, hogy Constantine lelkétől Call ösz-
tönösen jobban ért a halottidézéshez?
Alex fölényeskedő arckifejezéssel meredt rá.
- Lehet, hogy úgy gondolod, ez nem nagy ügy, de sokkal
nehezebb, mint amilyennek hangzik.
- Tudom. Már próbáltam.
- Micsoda? - ráncolta a homlokát Alex. - De hát te még
nem is...
Call ki nem állhatta sem a srácot, sem a viselkedését.
- Így hoztam vissza Jennifert. Nem direkt csináltam belőle
káoszsújtottat. Egyszerűen csak nem maradt már elég a lelké-
ből.
Alex egy pillanatra úgy festett, mint aki legszívesebben
megütné ót.
- Még egy csomó mindent tudok, mindenféle titkos infót -
erősködött sértetten.
De nyilvánvaló volt, hogy semmi mást nem tud.
- Ha tényleg bevált volna már, amiről beszélsz, akkor nem
kellene kísérleteznünk - mutatott rá Call. - Joseph mester azt
mondta, hogy Constantine egy nagy áttörés küszöbén állt,
nem pedig azt, hogy sikerült is elérnie. - Felsóhajtott. - A sa-
ját szememmel akarom látni Constantine jegyzeteit.
- Minek? - A helyzet láthatóan egyáltalán nem úgy alakult,
ahogy Alex várta, de még mindig nem volt hajlandó engedni
egy tapodtat sem.
Callnek elege lett a vitatkozásból.
- Ha te nem mutatod meg, Joseph mester majd biztosan.
- Először is támasszuk fel ezt a hermelint! - makacskodott
Alex. - Gyerünk már... koncentrálj!
Nem tudom, mit... - kezdte Call.
- Akkor egyedül csinálom. - Alex szorosan lehunyta a
szemét, olyan feszült képet vágott, mint akinek menten elpat-
tan egy ér a homlokán.
Call érzékelte a levegődben a káoszmágiát, akár a meleg
szellőt, szinte még a szagát is érezni vélte.
A hermelin megmoccant az asztalon. Egész testében meg-
borzongott. Hátsó lába kalimpált. Bajsza megremegett. Aztán
kinyitotta örvénylő szemét.
Egy újabb káoszsújtott.
Alex várakozásteljesen nézett le az asztalra, ám amikor
meglátta, mi fekszik rajta, a falba vágta az öklét.
- Segítened kellett volna nekem! - förmedt Callre. - Több
erére van szükségünk!
A hermelin leugrott az asztalról, és kirohant az ajtón. A
szunyókálásból felriadó Harceb üldözőbe vette. Call nagy
csattanást hallott odakintről, amit éles sikoly követett.
- Meg egy másik hermelinre - közölte Alexszel, és megfo-
gadta, hogy soha nem engedi a srácot Aaron holttestének kö-
zelébe.
Úgy döntöttek, ebédszünetet tartanak, bár Call nem igazán
volt éhes. Hiába, könnyen elveszi az ember étvágyát, ha soká-
ig bámul egy döglött hermelint - gondolta.
 Alex elvonult az étkezőbe, Call pedig a konyha felé vette
az irányt, hogy gyorsan bekapjon pár falatot... és hogy ne
kelljen látnia Alexet evés közben. A konyhában egy fiatal-
embert talált, aki éppen teát, szendvicseket és süteményt ra-
kott tálcára.
- Helló! - szólt az idegen.
Call nem akart bunkó lenni, így viszonozta a köszönést.
- Helló!
Az értetlenségét látva a fiatalember elnevette magát, min-
den rosszindulat nélkül, és bemutatkozott:
- Jeffrey vagyok, kisegítek a ház körül. Annak idején nem
mentem át a magisztériumi felvételin, de Joseph mester fel-
ajánlotta, hogy attól még nem fojtja el a varázserőmet, hanem
hajlandó kitanítani.
- Ó! - mondta Call. El kellett ismernie, ez remek módja
volt a követők toborzásának, habár nem tudta, vajon mennyit
lehet egyáltalán megtanítani a vaspróbán elbukott mágusje-
lölteknek. De vajon mit jelenthetett, ha a válasz az volt, hogy
nagyon is sokat? Call a furgonos Hugóra gondolt, meg a
Panoptikon rabjaira, és eltűnődött, hogy tulajdonképpen hány
ember lehet ezen a szigeten.
- Te Callum vagy, igaz? - kérdezte Jeffrey.
- Ja - felelte.
- Gyere velem! Tarquin tanácsnok szólt, hogy kísérjelek el
hozzá, amint végeztél a délelőtti óráiddal.
Callnek fogalma sem volt, vajon mit gondolhat Jeffrey,
mivel foglalkozott ő egész délelőtt, de követte a fiatalembert
egy viktoriánus stílusban berendezett kis társalgóba. Jeffrey
lerakta a teás-szendvicses-süteményes tálcát a két termetes,
bársony karosszék közti asztalkára.
 A helyiség nagy ablakfülkéje a zöldellő udvarra nézett,
ahol egy káoszsújtott tologatott egy fűnyírót a gyepen, külö-
nös alakzatban.
Az egyik karosszékben Anastasia trónolt, szokás szerint
fehér nadrágkosztümöt viselt. Intett a fiúnak, hogy üljön le
vele szemben a másik székbe. Jeffrey elment, Call pedig fe-
szélyezetten foglalt helyet. Cukormázzal bevont sütemények
és apróra vágott szendvicsek halma magasodott kettőjük kö-
zött. A fiú elvett egy tojáskrémes szendvicset, és óvatosan
fogta.
- Biztosan nagyon haragszol rám - szólt Anastasia.
- Ugyan miért? - Call beleharapott a szendvicsbe. Min-
dent egybevetve mégiscsak a zuzmót preferálta. - Ja, mármint
azért, mert hazudott Tamarának, elárult mindannyiunkat, és
hagyta, hogy Joseph mester elraboljon minket? Úgy gondolja,
hogy nem tapsikolok az örömtói emiatt?
A no elhúzta a száját.
- Call - felelte -, a Panoptikonban voltál. Meg kellett ten-
nem, amit csak tudtam, hogy kijuttassalak onnan. Tényleg azt
hiszed, hogy elnyerhetted volna a szabadságot? Ugyan! A
mágusok megállás nélkül üldöztek volna, amint rájönnek,
hogy eltűntél.
- Nem látom be, miért más Joseph mester foglyának len-
nem, mint a mágusokénak - vitatkozott Call. - Ez is börtön,
csak szendvicsekkel.
- Az életem során megtanultam - szólt Anastasia - hogy
nem számít, ki melyik oldalon áll. Az ember vesztét ugyan-
olyan könnyen okozhatják azok, akik jónak tartják magukat,
mint azok, akik nyilvánvalóan önzők. Nekem csak az a fon-
tos, Call, hogy életben maradj és biztonságban legyél. - Elő-
rehajolt a széken. - Tedd, amit Joseph mester mond! Segíteni
fog neked feltámasztani Aaront. És miután életre keltetted őt,
visszatérhetsz vele a Magisztériumba, és megmutathatod a
mágusoknak, mire vagy képes. Komolyan azt hiszed, hogy
elutasítanának egy ilyen ajándékot? Mindenki gyűlöli
a halált, Call.
- De nem mindenkinek kell az ellenségévé válnia.
Az asszony a fejét csóválta.
- Még mindig nem érted. Azt mondom, hogy a mágusok
tárt karokkal fogadnak majd. Megint az ünnepelt krétoruk
leszel, és dicsőíteni fognak téged a képességedért, amivel
életre keltheted a szeretteiket. Soha többé nem leszel ve-
szélyben.
- Nem hinném, hogy ez tényleg így fog alakulni - motyogta
Call, ám Anastasia mintha meg sem hallotta volna.
- Megtöltöttem a szobádat a holmiijaiddal... Constantine
holmiijaival - folytatta az asszony. - Tudom, hogy még min-
dig küzdesz az ellen, aki igazából vagy. Ironikus, hogy Con is
ugyanilyen makacs volt egész életében. - Gyengéd tekintettel
nézett a fiúra. - Nagyon régóta nem akarsz tudomást venni a
valódi énedről. Egyszerűen csak hagyd, hogy az egykori
fényképeid meg a ruháid emlékeztessenek a múltra... Hagyd,
hogy a lelked visszaemlékezzen! - Felsóhajtott. - Bárcsak én
is maradhatnék! Mindennap történeteket mesélnék neked ma-
gadról, mindarról, amit Constantine kisfiúként csinált.
Call ennek hallatán azt gondolta, hogy rosszabbat el sem
tud képzelni.
- Elmegy? - kérdezte óvatosan.
- Muszáj visszatérnem a Magisztériumba, és beadnom a
mágusoknak egy jó kis mesét arról, hogy elraboltak téged
az őrizetemből, nem tehettem semmit, alig úsztam meg él-
ve. Remélhetőleg elég meggyőző lesz a sztorim ahhoz, hogy
még egy kis ideig szemmel tarthassam őket meg a terveiket.
 - És mi lesz, ha nem vagyok képes arra, amit Joseph mester
akar tőlem? - kérdezte Call, és Aaron hideg testére gondolt,
ahogy azon az asztalon hevert. Igen, vissza akarta kapni a
legjobb barátját, ám esze ágában sem volt hagyni, hogy Alex
káoszsújtottként támassza fel Aaront. Bármit hajlandó lett
volna megtenni, hogy ezt megakadályozza. - Constantine
nem bírta rendesen feltámasztani a holtakat... Talán nekem
sem fog menni. Ha kudarcot vallók, Joseph mester meg fog
fosztani az erőmtől az Alkaheszttel.
Anastasia fürkésző pillantást vetett a fiúra.
- Joseph mesternek szüksége van rád. Csak akkor fogja el-
venni az erődet az Alkaheszttel, ha végképp nem marad más
választása. Ne kényszerítsd erre, Call! Josephnek szüksége
van ránk... És nekünk is őrá.
- Magát nem zavarja, hogy Joseph mester megfenyegetett
engem? - kérdezte Call. - Nem gondolja, hogy aggódnunk
kéne?
- Ha úgy gondolnám, hogy létezik ennél biztonságosabb
hely a számodra, azonnal elvinnélek oda - válaszolta
Anastasia. - Am a lelked, a te nyughatatlan lelked, Con, úgy-
sem békére termett. Hanem hatalomra. - Közelebb húzódott a
fiúhoz. - Óriási érd lakozik benned. Ezt nem adhatod fel csak
úgy. A világ nem hagyná. Soha nem fogja hagyni, hogy egy-
szerűen elbújj, meghúzd magad valami biztonsá-
gos menedékben. Lehet, hogy végül azzal a döntéssel kell
majd szembenézned: vagy uralod a világot, vagy hagyod,
hogy eltaposson.
Ez komor és drámai kijelentésnek hangzott, de Call csak
bólintott, igyekezett komoly képet vágni, hogy ne látsszon
rajta, mennyire ki van akadva. Anastasia áhítatosan megérin-
tette az arcát, majd felállt a karosszékből.
- Szervusz, kedvesem!
 Bármilyen furán viselkedett is vele az asszony, és bárm-
ennyire ki nem állhatta Call, hogy Anastasia egyfolytában
arról győzködi őt, mennyire hasonlít Constantine-ra, azért a
fiú egy kicsit sajnálta, hogy elmegy. Anastasia azt akarta tóié,
hogy változzon vissza Constantine-ná, az asszony elveszített
fiává, márpedig ez nem volt lehetséges; de Call legalább úgy
érezte, hogy a no alapvetően jót akar neki.
Joseph mesterre ez nem volt igaz, akárhogy is próbálta tet-
tetni magát a mágus.
A magára maradt Call szépen megeszegette a tojáskrémes
szendvicsét, és közben figyelte odakint a káoszsújtottat, aki a
gyep szélére érve egyenesen betolta a fűnyírót a folyóba.
A társalgót elhagyva a fiú Tamara és Jasper keresésére in-
dult. Azt remélte, hogy meg tudja győzni Joseph mestert, ta-
nítsa együtt mindhármukat. Bejárta a házat, de sehol sem ta-
lálta őket, így hát visszatért a hermelines szobába. Alex már
várta, két új, félig-meddig kiolvadt hermelinnel.
- Tessék! - Alex lecsapott az asztalra egy fekete jegyzetfü-
zetet, amiből egy csomó külön beledugdosott lap lógott ki. -
Ez volt Constantine utolsó notesze. És ha a többit is látni aka-
rod, nem kell messzire menned értük. Mind a szobádban van,
a könyvespolcaidon, ahogy Joseph mester és Anastasia ra-
gaszkodtak hozzá.
- Kösz! - válaszolta a fiú kelletlenül, és felkapta a jegyzet-
füzetet.
- Most rajtad a sor - mondta Alex, és az asztalon heverő kis
lényekre mutatott.
Call a döglött hermelinekre nézett. Nem volt biztos benne,
hogy képes arra, amit elvártak tőle. De vissza akarta kapni
Aaront. És ha lehetett erre bármi esélye...
Megidézte a káoszmágiát, és az egyik állat felé irányította.
Erezte a hideget, ami még mindig övezte a kis testet, érezte
az eltávozott lélek lenyomatát, ezüstös maradékát. Valameny-
nyi megvolt még belőle.
Call igyekezett elcsípni a lélek maradványát, megpróbálta
felmelegíteni és ismét életre kelteni azt. De túl kevés maradt
meg. Végső kétségbeesésében a fiú megkísérelte felduzzasz-
tani azt a kis maradékot. Több erőre van szükségünk, így
mondta Alex az előbb.
Callum mély levegőt vett, magába szívta a káosz erejét,
merített annak sötét, dühödt örvényéből, amit csak egy krétor
láthatott. Olyan hevesen nyúlt a káoszhoz, mintha két kézzel
kapott volna utána, elszántan irányította a hermelin felduz-
zasztott lelkébe, mintha egy jégmező közepén próbált volna
tüzet gyújtani.
Erezte, ahogy kipattan a szikra, fellobban a láng, aztán. ..
Alex felordított. Call lebukott a földre, ahogy jó nagy dur-
ranás visszhangzott a helyiségben. Amikor a fiú felállt, fekete
pöttyök táncoltak a szeme előtt. Gyenge volt, teljesen kime-
rült, mintha az összes energiáját és varázserejét elhasználta
volna.
Alex haragosan meredt rá. Valami undorító trutymó borí-
totta be, Call nem is akart jobban belegondolni, hogy mi az.
- Felrobbantottad a hermelint! - háborgott Alex.
- Tényleg? - ámult Call. Es valóban, körülvette őket a saj-
nálatos bizonyíték. Call ugyan megúszta a javát azzal, hogy
lebukott az asztal alá, Alex és a drága farmere viszont nem
volt ilyen szerencsés.
Alex lehúzta a kesztyűjét, és lehajította az asztalra.
- Mára totál elegem van belőled!
Kicsörtetett a helyiségből, és Call egy perc múlva követte.
Senki sem akarna egyedül maradni egy szobában két döglött
hermelinnel, pláne, miután az egyik apró darabokra robbant.
 A fiú csak azt remélte, hogy nem Jeffrey-re lőcsölik majd a
takarítást
- Na, hogy ment? - kérdezte Joseph mester aznap este a va-
csoránál.
Ismét összegyűltek az étkezőben, habár Anastasia széke
ezúttal üresen állt. Az asztal roskadozott a rengeteg étel alatt:
volt ott krumpli- és káposztasaláta, grillezett oldalas fűszeres
mártással lelocsolva, melaszos sült bab meg smaragdzöld
kelkáposzta. Jasper már be is vágott egy egész oldalast.
- Call felrobbantott egy hermelint - jelentette Alex.
Patyolattisztának tűnt, mint aki alaposan lezuhanyo-
zott, méghozzá nem is egyszer.
- Nem mehet minden tökéletesen rögtön legelsőre - mondta
erre Joseph mester, az oldalast rágcsálva. - De biztos vagyok
benne, hogy szép fokozatos fejlődést fogtok mutatni.
- Lefogadom, hogy valaki más ugyanúgy képes lenne erre,
mint Call,- közölte Alex. Átható pillantással szugerálta Jo-
seph mestert, mintha abban reménykedett volna, hogy a má-
gus ott helyben elszívja Call erejét az Alkaheszttel, és innen-
től csak ők ketten folytatják a kísérletezést.
- Nem, azt nem hinném - válaszolta a férfi, és a fogát csi-
korgatta. Call kíváncsian figyelte.
Joseph mester vajon soha nem érzett kísértést, hogy meg-
kaparintsa magának a káosz erejét az Alkaheszttel? Régebben
Constantine árnyékában volt, most pedig Cal-lében. Vajon ez
soha nem zavarta? Nehéz volt kiigazodni rajta. A férfi min-
denesetre nyugodt hangot ütött meg, ahogy azt mondta:
- Most először dolgozhat együtt két krétor ezen a projek-
ten. Még Constantine-nak is egyedül kellett boldogulnia an-
nak idején.
Nekem is egyedül kell boldogulnom, az tuti - gondolta Call.
Alex nem jelentett segítséget, csak kölönc volt a nyakán. A
srác azonban rávigyorgott az asztal túlfeléről, egyáltalán nem
barátságosan.
- Akkor holnap innen folytatjuk - mondta Alex.
Vacsora után Tamara és Jasper bevették magukat Call szo-
bájába, hogy megosszák egymással, milyen napjuk volt. Jo-
seph mester arra tanítgatta kettőjüket, hogyan alkossanak szi-
lárd, törhetetlen felületet levegőből és vízből.
Ám ahogy Call a Jeffrey-vel való találkozása óta sejtette,
nem ők voltak itt az egyedüli tanítványok. Más mágusok is
tanítgattak különböző csoportokat. Hugó tíz fiatalabb diákot
oktatott, és Tamara meg Jasper legalább négy másik tanonc-
csoportot lestek meg, ráadásul mindegyik nagyobb volt, mint
ami a Magisztériumban megengedett létszám. Valószínűleg
maga Jeffrey is tanított másokat.
- Viszont Joseph mester azt nem hagyta, hogy éles eszkö-
zöket alkossunk - mondta Jasper. - Bár, ha belegondolok, eb-
ben van valami. Nyilván nem akarja, hogy fegyverhez jus-
sunk. Amúgy rájöttünk, hogy az Alkahesztet valamiféle
légelementál veszi körül, így védelmezi... mint egy állandóan
éber őr. - Erőltetetten mosolygott. - De semmi gond. Majd-
csak kitalálunk valamit, hogyan cselezhetjük ki.
- És neked hogy ment, Call? - nézett rá Tamara szorongva.
- Nagyon rossz volt?
Call megállt a könyvespolc előtt. Rengeteg fénykép sora-
kozott rajta Constantine-ról a barátai társaságában. Nehéz lett
volna nem észrevenni, hogy Constantine minden egyes képen
a csoport közepén állt. Mindig mindenki őt nézte.
- Á, okés volt - hazudta. - Es amúgy is csak tettetem az
egészet.
- Meg fogok próbálni Joseph mester bizalmába férkőzni -
vállalkozott Jasper. - Úgy fogok tenni, mintha egyre jobban
bejönne nekem ez a gonoszosdi, hátha a pasas elárul nekem
valamit. Elvégre nem lehet szimplán annyi a terve, hogy élet-
re keltse Aaront. Az önmagában még nem lenne elég ahhoz,
hogy az uralma alá hajtsa a világot.
- Szerintetek van hadserege? - kérdezte Call. - Úgy értem,
a kiszabadított rabokon meg a tanítványokon kívül. Vajon
egy egész seregnyi káoszsújtottnak parancsol?
- Mindenki úgy gondolja, hogy Joseph mesternek van had-
serege - felelte Jasper. - De sokáig ugyebár azt hittük, hogy a
Halál Ellensége még mindig életben van, és újabb meg újabb
káoszsújtottakat hoz létre. Ha viszont egyedül Alex képes
újakat alkotni, akkor talán mégsem olyan nagy az a sereg.
Call ekkor Tamarára nézett, aki épp a komódon álló fény-
képet vette szemügyre: azt, amin a fiú szülei voltak
Constantine-nal.
- Furcsa így látni őket - szólt a lány. - Sose gondolná az
ember, hogy ennek a három tanoncnak az egyike óriási pusz-
títást okoz majd a mágusvilágban.
Call a tükörbe pillantott. Aznap reggel elfelejtett megfé-
sülködni, a vacsoránál pedig a pólójára csöppent a mártás. Ő
sem igazán tűnt fenyegetőnek, ám az a kellemetlen érzése
támadt, hogy a következő néhány hét fogja meghatározni a
sorsát.
Habár Call szobájában tárgyalták ki a napot, végül ismét
Tamaránál aludtak. De miután a többieket elnyelte az álom,
Call még mindig a plafonra meredt, miközben Harceb az ol-
dalához bújva szuszogott. A lelked - csengtek a fiú fülébe
Anastasia szavai - a te nyughatatlan lelked úgysem békére
termett.
Az a nő semmit sem tud rólam - gondolta Call. Semmit sem
tud a lelkemről. Az oldalára fordult, és szorosan lehunyta a
szemét, de még hosszú-hosszú ideig tartott, míg végre el tu-
dott aludni.
 8. FEJEZET

Alex másnap talán nagy áttörésben reménykedett, de végül

második nekifutásra sem jutottak semmire. Call a nap felét
Constantine jegyzeteinek tanulmányozásával töltötte. A no-
teszt olyan takaros írás töltötte meg, hogy a fiú teljesen elke-
seredett a saját macskakaparása miatt. Úgy gondolta, hogy ha
már valaki más lelke került belé, akkor igazán megkaphatta
volna az illető gyöngybetűs kézírását is. Constantine rengeteg
számot jegyzett le, kísérleteket és méricskélést jelezve, úgy
tűnt, a káoszt vizsgálta. Meghatározta, mennyi az ahhoz kellő
minimális energia, hogy káoszsújtottként keltsen életre vala-
kit, azután listát írt arról, miként lehet tovább finomítani a
módszert, több káosz felhasználásával és a lélek óvatosabb
kezelésével.
A beszéd lehetővé tétele is a kifinomultabb technikák közé
tartozott, ami bosszantotta Alexet.
 Ám úgy tűnt, hogy Constantine képtelen volt meghatározni
vagy újjáalkotni a szellemet: a lényeget, ami hiányzott a ha-
lott emberekből. Hiába erősködött Joseph mester, hogy annak
idején már közel jártak az áttöréshez, Call semmit sem látott
a kísérletekről készült feljegyzések között, ami megerősítette
volna ezt.
Constantine-nak végül azt az egyet sikerült elérnie, hogy
átültette a saját lelkét valaki más testébe. Ez lenyűgöző mágia
volt, és megmentette Constantine életét, de nem szolgált hol-
tak feltámasztására.
Aznap este a vacsoránál Jasper és Tamara mindketten
olyan izgatottnak tűntek, amit Call sehogy sem értett. Mintha
majd szétvetette volna őket valami különös energia, és a lány
folyton jelentőségteljes pillantásokat vetett Callre, lopva mu-
togatva neki a házi készítésű tészta fölött. Ám a fiúnak fo-
galma sem volt, hogy mégis mit próbálhat megértetni vele.
Anastasia állítására gondolt, miszerint Tamara bele van
zúgva. Tény, hogy amikor még Call tetszett Celiának, a lány
egy csomó érthetetlen és megmagyarázhatatlan dolgot mű-
velt. Anastasiának talán mégiscsak igaza volt... Ám ez még
mindig nem magyarázta meg, mégis mit akarhatott most tőle
Tamara.
- Remekül haladtunk ma - hazudta Alex. Úgy nézett Jo-
seph mesterre, mint aki dicséretben reménykedik.
A mágus azonban csak Callt figyelte.
- Ne erőltesd a dolgot! - mondta neki. - Nyugalom! Meg-
van hozzá a képességed.
Call továbbra is a lányra meredt. Tamara a padlóra muto-
gatott, aztán futást jelzett. Call semmit sem értett. A futásból
sejtette, hogy a menekülésükről lehet szó, de fel nem foghat-
ta, mi köze van annak a padlóhoz.
 Azt tátogta a lánynak: Szökés? Tamara erre lelkesen bólo-
gatott, és megismételte a mozdulatokat. Call teljesen össze-
zavarodva arra gondolt, hogy a lány talán az asztal alatt heve-
résző Harcebre céloz. Csak nem azt akarja, hogy küldjék el a
káoszsújtott farkast segítségért? Call ezt igencsak képtelen
ötletnek vélte.
Vagy talán Harceb tényleg képes lenne megszökni, aztán
valahogy segítséget hozni? Tamara komolyan rájött volna,
hogyan lehetséges ez?
- Biztos vagyok benne, hogy tudunk fejleszteni a technikán
- magyarázott tovább Alex. - Szerintem módosíthatunk a va-
rázslaton.
Tamarára pillantott, mintha azt remélte volna, hogy sikerül
lenyűgöznie a lányt. Callt ettől elöntötte a pulykaméreg. Már
nem a lány mutogatását figyelte, hanem Alexre meredt, leg-
szívesebben behúzott volna neki egyet.
Call féltékeny és irigy volt. Irigykedett Alexre, amiért
olyan srác volt, akit általában bírnak az emberek. Pedig Call
tisztában volt vele, hogy Tamara teljes szívéből gyűlöli Ale-
xet, hiszen megölte Aaront.
Ráadásul gyanította, hogy ha ez nem történt volna meg, a
lány még akkor is utálná a nővére volt pasiját, amiért megrí-
katta Kimiyát. Call mindezt pontosan tudta, mégsem érezte
tőle jobban magát.
Akár tetszett Call a lánynak, akár nem, az most nem számí-
tott. A lényeg az volt, hogy Tamara tetszett őneki.
Igen, tetszett neki a lány, és tudta, hogy ezt el is kell mon-
dania neki.
- Na... - szólt Jasper, megtörve a feszült csöndet. A tálaló
felé intett. - Ki kér csokitortát?
Vacsora után Jasper - híven a tervéhez, miszerint megpró-
bál Joseph mester kegyeibe férkőzni - megkérte a férfit, nem
mutatná-e meg neki, hogyan lehet létrehozni levegőből olyan
erőtereket, mint amik az ablakokat védték. Alex, mint légmá-
gus, azonnal felajánlotta, hogy segít megtanítani a módszert.
- De tudod - tette hozzá az idősebb srác nyilvánvaló kár-
örömmel -, ezt az infót nem használhatod majd arra, hogy
megszökhess. Nagyon komoly varázslat, nem gyerekjáték.
Egyébként is, hiába jutnál ki a házból, a szigetet semmikép-
pen sem hagyhatnád el.
- Jaj, dehogy, ilyesmiről szó sincs! - tiltakozott Jasper.
- Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljak elszökni.
Joseph mester elnéző mosolyt vetett rá.
- Hát persze hogy nem. Na, gyere! - Bementek az egyik
szobába gyakorolni.
Abban a pillanatban, hogy azok hárman eltűntek, Tamara
megragadta Call kezét.
- Gyere velem! - sziszegte, és kirángatta a fiút az étkező-
ből, be a társalgóba. Becsukta az ajtót, és nekidőlt.
- El kell mondanom neked valamit - mondta, és körülné-
zett, mintha netán bujkálhatna valaki a sötétben, hogy meg-
lesse őket. Egy újabb pasztell árnyalatú ruhát viselt, ez hal-
vány barackszínű volt, csipkés szoknyával.
Eljött hát a nagy pillanat. Épp azt készült elmondani
Callnek, hogy belezúgott.
Call bepánikolva arra gondolt, hogy meg kéne előznie a
lányt a vallomással. Mert tudta, hogy amint Tamara beszélni
kezd, ő csak hebegni-habogni bír majd, és tuti hülyét csinál
magából. Attól tartott, ahelyett, hogy megfelelően tudna vála-
szolni a lány vallomására, a végén egy szót sem bír majd ki-
nyögni.
- Tetszel nekem! - bökte ki hadarva. - Szerintem nagyon
szép vagy, és nagyon tetszel nekem, és mindig is tetszettél,
még akkor is, amikor még nem igazán bírtál engem. Bátor és
okos és csúcs vagy, és azt hiszem, most már be kéne fognom.
- Alagutak futnak a ház alatt - mondta Tamara szinte
ugyanabban a pillanatban.
Call lába alól mintha kicsúszott volna a talaj. A lány ezek
szerint mégsem szerelmet akart vallani neki. Most pedig Ta-
mara úgy nézett rá, mintha valami különös bogár lenne, amit
még sosem látott.
A fiúnak az arcába szökött a vér.
- Alagutak? - ismételte kábán.
- Jasper meg én kihallgattuk Hugót és Joseph mestert, mi-
közben beszéltek róluk. Mint kiderült, azokon át érkeznek ide
szállítmányok, és készleteket is tárolnak odalent. Josephék
katakombának nevezték őket. - Kissé mereven beszélt, mint-
ha teljesen megdöbbentették volna Call szavai.
- Ó! - mondta Call, akinek csak most esett le, mit mutoga-
tott Tamara vacsora közben. - Azt mímelted az asztalnál,
hogy az alagutakon át talán megszökhetnénk.
- Ja, ezt próbáltam jelezni - felelte a lány. - De ahhoz elóhb
fel kell derítenünk a katakombákat, és ha le akarunk menni,
akkor most kell megtennünk. Amíg Jasper lefoglalja Joseph
mestert. Majd később mindent megbeszélünk!
- Részemről mehetünk - mondta Call, és igyekezett úgy
tenni, mintha mi sem történt volna. - De nem kell beszélnünk
arról, amit az előbb mondtam. Úgy értem, soha, de soha.
Anastasia mégiscsak tévedett... teljesen el volt tájolva.
Tamara egyáltalán nem volt belezúgva Callbe. Még csak nem
is tetszett neki a fiú.
Call csakis azért hitte el az asszony szavait, mert szerette
volna, ha ugyanúgy bejön a lánynak, ahogy Tamara neki.
A lány kis mosolyt villantott rá, majd elment Call mellett,
és a szoba közepére lépett. A padlón vastag perzsaszőnyeg
hevert. Tamara nekilátott felcsavarni, és a szőnyeg alól egy
csapóajtó négyszöge bukkant elő. A lány felnézett.
- Gyere, segíts!
Call odament Tamarához, és letérdelt mellé, amitől fájda-
lom hasított a lábába. Jó néhány percig küszködtek az ajtóval,
hiába kerestek rajta kilincset vagy fogantyút, amivel kinyit-
hatnák.
A fiú végül az ajkába harapott.
- Megpróbálok valami mást - mondta Tamarának.
Az ajtóra tette a kezét, és teljes erőből összpontosított arra
a fajta káoszmágiára, amit az utóbbi napokban gyakorolt: a
keresgélésre a semmiben, a tapogatózásra a káosz vad, ör-
vénylő ürességében. Magához húzta ezt a sötétséget, mintha
füstöt markolt volna, majd hagyta, hogy kiáradjon a kezéből.
A csapóajtó koromfeketébe borult, mintha tinta ömlött
volna rá. Megremegett Call keze alatt, majd eltűnt, elnyelte
az üresség, és
Tamara nagyot fújt.
- Nehéz volt? - kérdezte suttogva.
- Nem - válaszolta Call. Igazat mondott. Régebben nehéz-
nek találta a káoszmágiát, mostanra azonban egyre inkább
olyan volt ezzel varázsolnia, mint bármelyik más elemmel.
Fogalma sem volt, hogy ennek meg kéne-e rémítenie, vagy
sem.
Egyedül az volt a gond, hogy Call épp most tüntette el a
padló egy részét, így hiába terítik majd vissza a szőnyeget a
helyére, ha valaki óvatlanul lép rá, belezuhan a lyukba. Am
jelen pillanatban az összetört szívű fiú nem igazán tudott még
emiatt is aggódni.
Egyre csak azt hajtogatta magának, hogy legalább még
mindig barátok Tamarával. Hogy történjék bármi, legalább
örökké barátok maradnak.
 Lemásztak a létrán, és egy hosszú, sötét, kőfalú alagútba
jutottak. Rufus mester mindig is azt tanította Call-nek, hogy a
káosz önmagában nem gonosz. Hogy ugyanolyan elem, mint
az összes többi. Am sok-sok helyen a krétorokat még cse-
csemőként meggyilkolták, mivel a káosz ereje iszonyatos
pusztítást képes okozni.
Anastasia ezért költözött a fiaival Amerikába, nem sokkal
a születésük után, hogy megmentse Constantine életét.
És lám, mi lett a vége.
Tamara kis lángot gyújtott a tenyerében. Ennek fényénél
tájékozódtak, a narancssárga lángocska segített eligazodniuk
a kanyargós folyosókon, megmutatta nekik az ezekről nyíló
számos szobát. A legtöbbjük üres volt. Néhányban felstócolt
ládákat vagy üvegeket tároltak, amik nyilvánvalóan
elementálok elzárására szolgáltak. Az egyik szobában egy
halom acélláncot találtak, amit Call felismert: Joseph mester
egyszer ezzel ejtette foglyul Aaront.
Tamara megállt az egyik ajtó előtt.
- Ide - szólt fojtott hangon.
Beléptek, és Call azonnal meglátta, mit vett észre a lány.
Az egyik falon íj és nyíl lógott, a másik falhoz pedig egy he-
gyes lándzsát támasztottak. A helyiséget a legkülönfélébb
tárgyak töltötték meg: könyvek, fényképalbumok, fiúruhák,
bútorok, sportfelszerelés.
Call jeges görcsöt érzett a gyomrában. Tamara felemelt
egy tőrt, amibe azt a monogramot vésték: JM.
- Jericho Madden - szólt Call. - Ezek nyilván Jericho cuc-
cai.
- Mit keresnek itt? - értetlenkedett a lány.
Call a homlokát ráncolta.
- Constantine biztos mindent meg akart őrizni a tesójának,
arra az esetre, ha tényleg sikerül feltámasztania.
 A holmik több mint húsz éve lehettek itt. És most, hogy
Jericho teste elpusztult, még jó sokáig fognak idelent poro-
sodni.
Call akaratlanul is arra gondolt, hogy vajon hol lehet most
Aaron holmija, de erről nem beszélhetett Tamarával. Hiszen a
lány egy ilyen kérdésből nyilván rájött volna, hogy Call tény-
leg szeretné megpróbálni életre kelteni Aaront.
Aaront, aki tuti nem nevette volna ki Callt, ha megtudja,
mekkora hülyét csinált magából Tamara előtt.
Na, jó, Aaron sem volt tökéletes. Talán mégiscsak kinevet-
te volna.
Call elhessegette az összes ilyen gondolatát, és nekiállt kö-
rülnézni a szobában, a felhalmozott holmik között. Talált né-
hány iskolai füzetet, pár regényt, aztán egy kicsi, bőrkötéses
noteszt, aminek borítóján nem volt semmilyen jelzés. Kinyi-
totta. A kézírás tizenéves fiúra vallott. A lapok szélét gyíko-
kat és a fiú tanonctársait ábrázoló rajzok borították.
Constantine feljegyzéseivel ellentétben ezeket az oldalakat
nem csupán elméletek és kísérletek száraz leírásai töltöt-
ték meg.
Egy különleges projekten dolgozom Joseph mesterrel és
Connal. Rufus mester adta nekem ezt a noteszt, és azt mondta,
készítsek jegyzeteket a munkánkról, úgyhogy ezt fogom csi-
nálni. A krétor testvérének lenni egyelőre azt jelenti, hogy
mindenben Conhoz kell igazodnom. Szinte már nem
is tekintenek engem önálló mágusnak. Mindenki csak
Con ellensúlyaként gondol rám. De valójában senki sem
akarja tudni, milyen furcsa érezni, ahogy a lelke mintha el
akarná szívni az enyémet.
Call borzongva tartotta fel a noteszt, hogy megmutassa
Tamarának.
- Jericho naplót vezetett - mondta a lánynak.
 Tamara felvonta a szemöldökét. Épp egy Polaroid fotót né-
zett, amit most Call felé fordított. A képen Anastasia volt két
fehérbe öltözött kisfiúval. A no nem mosolygott. Virágos ru-
hát viselt, és a fűben ült. Tamara megfordította a fotót. Valaki
ráírta az évszámot a hátára.
Call sóhajtott, mert tudta jól, mi lett a fiúk sorsa. Bedugta a
naplót a flanelinge zsebébe, hogy majd később elolvassa.
- Talán van itt valami, ami a hasznunkra lehet - mondta a
lány. - Valami, amit Joseph mesterék megtartottak, de nem
akarnák, hogy a kezünkbe kerüljön.
- Mondjuk, mint egy tornádótelefon? - kérdezte Call, és a
Rufus mester asztalán lévő varázseszközre gondolt, amivel
kapcsolatba lépett az édesapjával pár éve, miután a
Magisztériumba került.
- Az túl szép volna ahhoz, hogy igaz legyen - felelte Tama-
ra.
Egyre csak kerestek-kutattak, de semmi mást nem találtak,
ami hasznosnak tűnt volna. Más nem is tűnt érdekesnek, csu-
pán néhány régi könyv valaha volt krétorokról a világ külön-
féle pontjairól meg az állítólagos tetteikről. Akadtak a
krétorok között olyanok, akiket afféle neveken ismertek, mint
a Lelkek Kaszása, a Vérszomjas Vércse, az Emberfaló, a Ha-
lál Agyara, Luxembourg Ostora vagy épp az Arcara-
tó. Nyilvánvalóan ezek inspirálták Constantine-t, hogy felve-
gye a „Halál Ellensége” nevet. A krétorok közül többen is
azzal hencegtek, hogy fölfedezték a halhatatlanság titkát meg
egyéb rémisztő dolgokat is, de a könyvek természetesen nem
árulták el ezeket a titkokat.
Tamara végül fölállt a székről, amire leült a könyveket ol-
vasgatni.
- Azt hiszem, most már vissza kéne mennünk, mielőtt bárki
is észreveszi, hogy eltűntünk - mondta.
 Call bólintott, és egyszeriben feszélyezte a tény, hogy
négyszemközt vannak, miután az imént kiöntötte a lánynak a
szívét. Most nem terelhette el a figyelmüket sem Jasper a gú-
nyos megjegyzéseivel, sem Joseph mester vagy Alex a hát-
borzongató bámulásukkal.
Magukra maradtak, csak ők ketten.
- Figyelj, Tamara... - szólt. - Mindaz, amit az előbb mond-
tam, hülyeség volt. En nyilván soha nem tetszettem neked, ha
valaki igen, az legfeljebb Aaron lehetett. Talán nem is direkt
mentettél meg engem helyette. Nyilván nagyon bánod a tör-
ténteket.
A lány feléje nyúlt, és megfogta a kezét. Callben nem is
tudatosult, mennyire átjárta a hideg, amíg meg nem érezte
Tamara bőrének melegét.
- Minden éjjel rémálmaim vannak amiatt, hogy nem men-
tettem meg Aaront. De Call... Nem bánom, hogy megmentet-
telek téged.
A fiú nem kapott rendesen levegőt.
- Nem bántad meg?
Tamara feléje hajolt. Majdnem egymáshoz ért az arcuk.
Call látta az apró, csillogó medált a lány nyakláncán: Fátima
kezét.
- Azt hittem - szólt Tamara hogy tudod, mit érzek irántad.
- Hogy mit érzel? - Call nem akart hinni a fülének, nem is
bírt válaszolni, csak a hallottakat ismételgette. Tamara most
már mindkét kezét fogta, pontosabban idegesen szorongatta.
Sötét szeme tágra nyílt, és a fiúra szegeződött.
- Call - mondta Tamara, mire a fiú megcsókolta. Később
nem is tudta biztosan, honnan vette ehhez a bátorságot, vajon
miből gondolta, hogy jó ötlet. Fogalma sem volt, milyen ösz-
tön súgta neki azt, hogy a lány nem fogja pofon vágni, vagy
még rosszabb, közölni vele, hogy nagyon jó barátjának tartja,
de nem érez iránta ennél többet.
Ám semmi ilyesmi nem történt. Tamara halk hangot adott,
aztán egy kicsit máshogy helyezkedett. Az egyik pillanatban
még nem történt más, mint hogy Call idegesen Tamara ajkára
nyomta a száját, aztán egyszeriben már valami sokkal többről
volt szó. Olyasmiről, amitől a fiú úgy érezte, hogy menten
felrobban a szíve. A lány gyengéden az arcára simította
mindkét kezét, és a csók olyan sokáig elhúzódott, hogy
Callnek már csengett tőle a füle.
Végül elhátráltak egymástól. Tamara kerülte Call pillantá-
sát, de örömtelinek tűnt. Call pedig boldog volt. Aaron halála
óta először érzett boldogságot.
Szinte el is felejtette, milyen érzés ez.
Most csókolóztam életemben először, erre ennek pont a
Halál Ellenségének menedékében kellett megtörténnie, egy
olyan szobában, ami a halott tesója holmiijaival van tele -
gondolta Call. Tipikus!
De még ezt sem bánta. Egy pillanatra semmit sem bánt.
- Menjünk! - mondta Tamara. Végre megint Call szemébe
tudott nézni. - Mielőtt még bejön valaki a társalgóba, és ész-
reveszi, hogy kinyitottuk a csapóajtót.
Call nem értett egyet. O úgy gondolta, hogy itt kellene ma-
radniuk, és csókolózni még egy kicsit. A csókolózás szörnyen
alulértékelt tevékenység volt, legalábbis maga Call szörnyen
alulértékelte, egészen mostanáig.
Tamara kézen fogta, mire a fiú eléggé kábán követte őt, ki
az ajtón és végig a folyosókon. Egy pillanatra sem engedték
el egymás kezét. Call ezt is meglepően király érzésnek találta.
Valahányszor befordultak egy sarkon, Tamara megszorította
az ujjait, amitől kis villámok cikáztak végig a fiú karján.
 A társalgóba vezető létrához érve kénytelenek voltak el-
ereszteni egymást. Tamara mászott fel elsőnek, Call pedig
követte, és egy darabig lefoglalta őket, hogy rendet tegyenek
a szobában, olyan látszatot keltve, mintha ott sem jártak vol-
na. Találtak néhány deszkát, amivel betakarhatták a lyukat, és
remélték, hogy a hevenyészett fedés elbírja valaki súlyát.
Kiosontak a szobából, és felsiettek az emeletre. Call már
épp Tamara kezéért nyúlt volna, hogy fogja még egy kicsit,
amikor Jasper bukkant elő a félhomályból.
- Ti meg hol voltatok? - faggatta őket.
Call bosszúsan meredt rá. Jasper folyton a romantikázásról
magyarázott - azt hitte volna az ember, hogy észreveszi, ha
valahol láb alatt van. Bár az is igaz, hogy Jasper sosem volt
tudatában a számos súlyos jellemhibájának.
- Felderítettük a katakombákat, ahogy terveztük - válaszol-
ta a lány, a pincék felé biccentve. Ebben a pillanatban
Callnek eszébe jutott, hogy Jasper meg Tamara az egész na-
pot együtt töltötték, és mindenfélét tervezgettek.
Ismét elfogta a féltékenység, pedig épp most csókolózott
Tamarával.
Elvégre Jasper a lány régi barátja volt, ráadásul valahogy
sikerült elhódítania a legutóbbi csajt, akinek tetszett Call.
Ez a gondolat Callt hideg zuhanyként érte. Egyszeriben
több dologra is rádöbbent: 1.) A csókolózás hülyeségi kábula-
tot teremt, ami legalább tíz percig eltart. 2.) Most, hogy a ká-
bulat elmúlt, a fiúnak fogalma sem volt, mit is jelent az imén-
ti csókjuk Tamarával. 3.) A leghalványabb elképzelése sem
volt róla, hogy most mit kéne csinálnia.
Hirtelen erős késztetést érzett, hogy megragadja Jasper
grabancát, és kiszedje a srácból az összes titkát romantika
terén. Eddig röhejesnek találta Jasper szövegelését, most vi-
szont csupa fül lett volna, ha a srác hajlandó megosztani vele
a tapasztalatait.
- Hát, én húztam az időt, ameddig csak tudtam, de jobb
lesz, ha sürgősen visszamegyünk a szobáinkhoz, mielőtt Jo-
seph mester észreveszi, hogy eltűntetek - morgott Jasper. Am
ezzel mintha el is múlt volna a bosszúsága. - Találtatok vala-
mit?
Tamara bólintott. O és Jasper szapora léptekkel elindultak
a rózsaszín szoba felé, Call viszont hátramaradt. Furcsának
érezte, hogy megint egy szobában aludjon a lánnyal. Eszébe
jutott, hogy a rézévben is egymás mellett aludtak egy tábori
ágyon, Alastair garázsként szolgáló pajtájában. Az is kissé
fura volt, de semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy milyen
lenne most egy szobán osztozni.
Tamara gyönyörű, bátor és csodás volt. Call úgy gondolta,
hogy a lány egy igazi hőst érdemelne, mint amilyen Aaron
volt, vagy legfeljebb egy szemét arisztokrata csavarhatná el a
fejét, mint mondjuk Jasper. Még mindig nem bírta felfogni,
hogy tényleg tetszik a lánynak, pedig ő előbb abban remény-
kedett, hogy így van, aztán meg biztosra vette, hogy lehetet-
len.
Szúrós tekintettel sandított Jasperre, és a szemét arisztokra-
tákon bosszankodott, miközben letelepedett a matracára a
földön. Tamara bement a fürdőszobába, aztán lila pizsamában
jött ki, a vállán fodrokkal.
Elég volt a lányra néznie, hogy új, pánikoló sajgás költöz-
zön a mellkasába. Azt az egyet határozottan tudta saját magá-
ról, hogy bármilyen jó dolog történik az életében, egész biz-
tosan képes tönkretenni.
- Mit találtatok? - kérdezte Jasper.
- Jericho naplóját - felelte Call. - Még nem olvastam el, de
talán akad benne valami érdekes. - Elhallgatott, mert rádöb-
bent, hogy amit ó szeretne találni a naplóban, az a többieket
biztosan nem érdekli. - Úgy értem, arról, hogyan szerezhet-
nénk meg az Alkahesztet, miként juthatnánk ki erről a sziget-
ről, mi van azzal a hadsereggel, vagy ilyesmi.
- Vissza kéne mennünk abba a szobába, hátha találunk ott
még valamit - mondta Tamara.
Ezzel most arra célzott, hogy megint csókolózni akar Call-
lel? A fiú nem volt biztos benne, hogy így értette. Tamarára
sandított, ám a lány felbámult a mennyezetre.
Jasper bólintott.
- Igyekeztem Joseph mester bizalmába férkőzni, de egyelő-
re nem sikerült megtudnom mást, csak a csilije receptjét. A
lecke a mágikus erőtérről nem volt valami tanulságos.
Call át sem öltözött a lefekvéshez. Elnyújtózott a matra-
con, zsongott a feje a csóktól meg a vele járó zavarodottság-
tól.
- Jó éjt, Call! - szólt Tamara olyan mosollyal, ami mintha
tele lett volna titkokkal.
Jasper furcsa pillantást vetett a másik fiúra. Call elszánta
magát, hogy holnap kifaggatja Jaspert mindenről, amit a lá-
nyokról tud. Nagyon, de nagyon remélte, hogy még nem ké-
ső.
Most az egyszer nem a káoszról álmodott.
 9. FEJEZET

Másnap reggel, miután mindhárman felébredtek, a fiúk el-

mentek zuhanyozni és átöltözni a reggelihez. Call integetett
Tamarának, mielőtt kiment a szobájából, de a lány mintha
észre sem vette volna.
Call gyorsan lezuhanyozott, aztán undorodva ismét kirán-
totta a szekrényből Constantine néhány holmiját: egy újabb
farmert, egy újabb flanelinget. Nagyon hiányzott neki a saját
ruhatára.
Amikor visszavette a farmerdzsekit, kiesett a belső zsebé-
ből Jericho naplója. Call felkapta a noteszt, és lassan forgatta
a kezében. Ez a jegyzetfüzet Constantine testvéréé volt. O
vezetett benne naplót. Call még soha nem gondolt Jerichóra
önálló személyként, mostanáig nem is igazán gondolt rá. Még
akkor is, amikor Jericho épen megőrzött holtteste mellett állt
az Ellenség sírboltjában, egyedül arra gondolt, hogyan érez-
hette magát Constantine, miután meghalt a testvére.
 De most remélte, hogy Jericho naplója megadhatja neki
azokat a válaszokat, amikre nem talált rá Constantine jegyze-
teiben.
Valaki kopogott. Callnek alig volt ideje visszadugni a nap-
lót a zsebébe, mielőtt Jasper bedugta a fejét az ajtón.
- Itt járt Hugó - közölte, és engedélyre sem várva bevonult
Call szobájába. - Azt mondta, hogy miután Tamara meg én
végzünk a délelőtti óráinkkal, egész délután szabadok va-
gyunk, mert ő megy valahova Joseph mesterrel. Szóval kö-
vetni fogom őket. - Gyanakodva sandított Callre. - Figyelsz te
rám?
- Mindent hallani akarok, amit a lányokról tudsz - jelentet-
te ki Call.
- Sejtettem, hogy előbb-utóbb fejet hajtasz a lenyűgöző
szakértelmem előtt a romantika terén - felelte Jasper öntelten.
- Hogyan kell tudatni egy lánnyal, ha tetszik nekem? - kér-
dezte Call. - És ha csókolózok valakivel, az rögtön azt jelenti,
hogy együtt járunk?
Jasper háttal a falnak dőlt, és az állát dörgölte.
- Az attól függ, barátom - mondta, és hunyorgott fél sze-
mével, mint aki monoklit visel. - Milyen jól ismered az ifjú
hölgyet?
- Nagyon jól - válaszolta Call, és ellenállt a kísértésnek,
hogy közölje Jasperrel, úgy fest, mint Bertie Wooster.
Jasper a homlokát ráncolta.
- Fura, hogy pont most kérdezel tőlem ilyet - mondta -, el-
végre a semmi közepén vagyunk, és egyetlen lány sincs a kö-
zelben, kivéve... Tamarát. - Döbbenet ült ki az arcára. - Te és
Tamara?
Call felkapta a vizet.
- Miért, ez annyira lehetetlennek tűnik?
 - Igen - vágta rá Jasper. - Tamarával barátok vagytok. Te
meg ő nem... Tamara nem érez irántad ennél többet.
- Azért, mert a Halál Ellensége vagyok? - csattant fel Call.
- Mert gonosz a lelkem, úgyhogy meg sem érdemiek egy
olyan lányt, mint Tamara? Kösz, Jasper! Koszi szépen!
Jasper néhány pillanatig némán nézte őt.
- Tudod, miért szakítottunk Celiával? - kérdezte végül.
- Azért, mert már nem bírt tovább elviselni téged?
- Amikor szóltam neki, hogy elmegyek hozzád a börtönbe,
Celia teljesen kiakadt. Erősködött, hogy a Halál Ellensége-
ként te gyilkos vagy. Közölte velem, hogy választanom kell:
vagy te, vagy ő.
Call pislogott. Bármi történt köztük a lánnyal, a lelke mé-
lyén bizony bántották Celia szavai, és még ennyi minden után
is belesajdult egy kicsit a szíve a reakciójába. Ugyanakkor
viszont teljesen megdöbbentette Jasper viselkedése.
- Te kiálltál értem?
Jasper mintha máris bánta volna, hogy mesélt neki erről.
- Nem szeretem, ha bárki meg akarja mondani nekem, mit
gondoljak - vont vállat.
Call nem akart hálát érezni Jasper iránt, de mégis ez volt a
helyzet. Borzasztóan hálás volt a srácnak.
- Köszönöm! - mondta.
Jasper legyintett.
- Jó, jó, de a lényeg, amit hangsúlyozni próbálok, az, hogy
nem úgy értettem, mintha azért nem jönnél be Tamarának,
mert szerintem rossz ember volnál, vagy ilyesmi. Egyszerűen
csak úgy gondolom, hogy Tamarának... Hát, Call, szerintem
Tamarának valaki más tetszett, ha érted, mire célzok.
Aaron. Aaronra célzott.
Call legszívesebben tiltakozott volna, hogy Anastasia sze-
rint ő igenis tetszik Tamarának, de nagyon is el tudta képzel-
ni, mit válaszolna erre Jasper: hogy az asszony általában
zagyvaságokat beszél, a szerelem terén pedig végképp nem
tűnik szakértőnek. Ráadásul Tamara aznap reggel még csak
rá sem nézett Callre, és alig szólt hozzá a csókolózás óta. És a
csókjuk előtt is csak annyit mondott, hogy azt hitte, Call tud-
ja, mit érez iránta - nem árulta el, hogy pontosan mi az, ami-
ről Callnek tudnia kellett volna.
Jasper komoly képpel folytatta:
- És ha Tamara smárolt veled valami vészhelyzet hevében,
az valószínűleg csak azért lehetett, mert nem akart egyedül
meghalni, Celiát pedig túlságosan tisztelte ahhoz, hogy rám
másszon.
Egyáltalán nem erről volt szó - tiltakozott volna Call szíve
szerint.
- De attól még megkérhetem, hogy legyen a barátnőm,
ugye? - kérdezte reménykedve. Mert még ha csak a pillanat
hevében csattant is el a csók, Tamara talán szívesen megis-
mételte volna még néhányszor.
- Csak akkor, ha kikosarazásra vágysz - válaszolta Jasper. -
De figyu, bőven van még hal a tengerben. Minden zsák meg-
találja a foltját. Még te is.
Call erre legszívesebben orrba vágta volna Jaspert, ugyan-
akkor még mindig hálás volt a srácnak, amiért a védelmében
szakított a barátnőjével, így hát egy pillanatra teljesen össze-
zavarodott.
Bosszúsan döbbent rá, hogy Jasper tanácsától nem fog
enyhülni a fura görcs a gyomrában. Ami azt illeti, a furcsa
érzés csak egyre rosszabb lett.

A következő néhány nap a káosz tanulmányozásával telt el.

Joseph mester délelőttönként Callt és Alexet oktatta, aztán
egész délután hagyta őket kísérletezni, mialatt Tamarával,
Jasperrel meg a többi diákjával foglalkozott.
Call kénytelen volt elismerni, hogy Joseph mestertől tanul-
ni nagyon izgalmas. A férfi azt akarta, hogy próbálják ki ma-
gukat a gyakorlatban, bátran kísérletezzenek az új ötletekkel,
és nem igazán törődött a kockázattal. Call rengeteget tanult a
káoszról, megtanulta a kezében tartani, alakítani és formálni.
Megtanult káoszlényeket megidézni az ürességből, és
egész nap maga mellett tartotta őket: a sötét alakok a lába kö-
rül cikáztak, a frászt hozva Harcebre. Megtanult belenézni a
semmibe, az árnyak otthonába, és minél tovább nézte őket,
annál inkább tűntek a sötétség ellentétének, mintha színek
kavalkádja örvénylett volna a szeme előtt.
Esténként együtt vacsoráztak. Joseph mester néha főzött.
Máskor megrendelte az ételt, és az egyik szolgája ment el ér-
te. Aznap este isteni rántott csirkét ettek rengetegféle körettel.
Call eltűnődve rágcsálta le a húst egy csontról. A gonosz erői
tagadhatatlanul felsőbbrendűek voltak a szakácsművészet te-
rén.
- Holnap - szólalt meg Joseph mester - egész napra el kell
mennem, úgyhogy szeretném, ha ti ketten, Call és
Alex, a kísérleteitekkel foglalkoznátok. Jasper, Tamara,
nektek kiszabok majd valami gyakorlatot.
A lány Callre nézett az asztal túlsó feléről. A fiú azonban
újabban nem tudta megfejteni Tamara pillantásait. Most talán
azt akarta üzenni neki: Helyes, Joseph mester nem lesz itt,
úgyhogy át kéne kutatnunk a házat. Am Call szerette volna
úgy értelmezni a tekintetét: Helyes, Joseph mester nem lesz
itt, úgyhogy az egész napot édes kettesben kéne töltenünk.
Nem csókolóztak újból azóta, hogy feljöttek a katakom-
bákból, és Call kezdett egy kicsit beleőrülni a helyzetbe. Ta-
marának valaki más tetszett - mondta neki Jasper. Ha Tama-
ra smárolt veled valami vészhelyzet hevében, az valószínűleg
csak azért lehetett, mert nem akart egyedül meghalni. A sza-
vai nem hagyták nyugodni Callt.
Habár talán legfőbb ideje lett volna abbahagyni az agyalást
Tamaráról, hiszen a szökésük és az életük forgott kockán. Hát
igen, jelenleg nem a lányra kellett volna koncentrálnia.
Jasper rájuk kacsintott, és tátogott valamit az asztal másik
oldaláról. Vacsora után - formálta ajka a szavakat. A szobám-
ban.
Alex közömbösen figyelte őket. Call sehogy sem bírt rá-
jönni, vajon mennyire figyel oda az idősebb srác arra, amit ők
hárman csinálnak. Alexnek megvolt a saját elfoglaltsága, ha
épp nem a káosszal dolgoztak: előszeretettel bezárkózott a
szobájába a ház túlsó végében, és heavy métáit döngetett,
ezenkívül gyűjtötte a dizájner melegítőfelsőket, rajtuk kopo-
nyákkal.
Vacsora után Call és Tamara követték Jaspert a szobájába.
A srác mostanra bedugta az ágy alá a plüss- és műanyag lo-
vak többségét, így a helyiség furcsamód kopárnak tűnt.
- Mit akarsz, Jasper? - kérdezte Tamara, csípőre tett kéz-
zel. Pasztellkék ruhát viselt, a haja pedig kiengedve omlott a
vállára.
- A holnapról van szó - mondta a fiú. - Délután el kell sza-
badulnunk a házból, legalább néhány órára. Úgyhogy muszáj
lesz elterelnünk valamivel Alex figyelmét, és talán Hugóét is.
- Miért? - kérdezte Call.
- Mert találtam valamit, amit meg kell néznünk - közölte
Jasper. - Joseph mester elementálokon közlekedik, de azok
nem a ház környékén szállnak le. Tegnap este észrevettem,
ahogy leszállni készül itt egy elementál, és megpróbáltam
követni, hogy lássam, pontosan hol landol.
 - Komolyan? - hüledezett Tamara. - Miért nem vittél min-
ket magaddal?
- A magányos farkas egyedül vadászik - felelte Jasper. -
Egyébként is, tök váratlanul jött, és nem volt idom szólni
nektek. Na, mindegy, végül nem találtam meg az elementált.
Viszont rábukkantam valami másra.
- Mire? - kérdezte Call.
Jasper azonban csak a fejét csóválta. Aggodalmas képet
vágott.
- Azt a saját szemetekkel kéne látnotok. Nem akarok itt be-
szélni róla.
Akárhogy is faggatták, nem volt hajlandó ennél többet el-
árulni. De megígértette velük, hogy másnap ebédidőben el-
szabadulnak valahogy a házból, és találkoznak vele odakint,
az ösvénynél, ahol meg szokták sétáltatni Harcebet.
- Harcebet is magunkkal kéne vinnünk - javasolta Call. -
Ha bárki megkérdezné, mit keresünk odakint, mondhatnánk,
hogy csak őt sétáltatjuk.
Tamara a homlokát ráncolva nézett rá.
- Gondolod, hogy le tudod rázni Alexet?
Call bólintott.
- Nem probléma - felelte, pedig sejtette, hogy valójában
nem lesz ez olyan egyszerű.
Oké. Hát, akkor, én elmegyek lefeküdni - mondta a lány. -
Totál kivagyok. - Az ajtóhoz lépett, de megtorpant, aztán
visszafordult, és csókot nyomott Call szájára. - Jó éjt - szólt
kissé félénken, majd szinte ugrándozva hagyta el a szobát.
Jasper döbbenten bámult utána.
- Azannya! - szólalt meg, miután az ajtó becsukódott Ta-
mara mögött.
 Call nem felelt, mivel egy ideig szóhoz sem jutott az elké-
pedéstől. Aztán megköszörülte a torkát. Az idegei pattanásig
feszültek.
- Most már érted, miért van szükségem tanácsra?!
Jasper jót kuncogott.
- Te aztán nagy bajban vagy - válaszolta. - Nem irigyellek,
fiacskám.
- Kopj le, Jasper! - mondta Call elkeseredetten. - Egyálta-
lán nem segítesz.
- Ez az én szobám - hangsúlyozta a másik srác. Call kény-
telen volt elismerni, hogy ez igaz. Visszament a szobájába, és
szinte egész éjszaka ébren hánykolódott. Alig aludt valamit,
de egyszer azt álmodta, hogy Aaron ismét holtan hever a lába
előtt, azután meg azt, hogy Aaron életben van, és o meg Ta-
mara faképnél hagyják Callt, többé látni sem akarják.

Felvirradt a másnap, és úgy hozta a sors, hogy felhős volt

az idő, egész délelőtt lógott az eső lába.
Alex mintha különösen pocsék hangulatban lett volna. Call
homlokráncolva figyelte a srácot, miközben sikertelenül pró-
báltak új ötleteket kitalálni arra, miként támaszthatnának fel
egy hermelint anélkül, hogy káoszsújtottat csinálnának belő-
le, vagy felrobbantanák.
Call úgy érezte, fogytán az esélye, hogy elszabaduljon.
Végül nem maradt más választása, megpróbálta a lehető leg-
idegesítőbb formáját hozni, hátha ezt a képességét bevetve
sikerül elérnie, hogy Alex magától csörtessen ki a szobából.
Először is dúdolni kezdett, hamisan és jó hangosan, mi-
közben az alkímiai könyveket olvasgatta, amiket Joseph mes-
ter adott nekik. Alex bosszúsan meredt rá.
 Call ezután felkapott egy életrajzot egy krétorról, akit a
Maastrichti Vincent néven ismertek - ó egyike volt azon né-
hány elődjüknek, akiknek könyveit nem rejtették el odalent,
az alagútban -, és elkezdett felolvasni belőle.
- „Keveset tudunk arról, milyen módszerekkel szerezte
meg Vincent a kísérleteihez szükséges holttesteket, de a köz-
hiedelem szerint...”
- Na, folytatjuk a munkát, vagy mi van? - szakította félbe
Alex.
Call úgy tett, mintha meg sem hallaná, amíg Alex ki nem
rántotta a kezéből a könyvet. Ekkor közömbösen nézett föl.
- Hm?
- Azt mondtam - szólt Alex, és láthatóan igyekezett a leg-
inkább gonosz nagyúri tekintetével farkasszemet nézni Call-
lel -, hogy ideje folytatnunk a munkát.
Call erre úgy tett, mint aki nagyot ásít.
- Én épp a munkával foglalkozom. Fontos gondolatokon
töprengek. Elvégre én vagyok Constantine Madden.
Ha bárki ki fogja találni, hogy kell feltámasztani a holtakat,
az én leszek.
- Te? - Alex ráharapott a csalira, és lesújtó pillantást vetett
Callre. - Te semmi mást nem akarsz csinálni, csak dögunal-
mas dolgokat. Pedig ehelyett létrehozhatnánk új káoszsújtot-
takat. Vagy próbálhatnánk embereket feltámasztani, nem pe-
dig hermelineket. Akár még azt is megkísérelhetnénk, hogy
mi magunk formázzuk meg a húst, és azután a káoszt beleolt-
va hívjuk életre. Constantine Madden nem ült volna tétlenül
egész nap, a lábát lógázva. Ez tök uncsi. Akárcsak te.
- Kapd be a büdös zoknimat! - közölte vele Call, habár kis-
sé furának érezte az inzultust, miután gondolkodás nélkül ki-
bökte. - Neked fogalmad sincs, hogy mit csinálna
Constantine Madden.
 - De azt tudom, hogy mit kellene csinálnia - felelte Alex,
majd hátat fordított Callnek, és kivonult.
Ez eléggé baljós volt ahhoz, hogy aggassza Callt, ám most
nem volt ideje aggódni miatta. Sietnie kellett, hiszen dolga
volt Jasperrel és Tamarával. Úgy tűnt, sikerült szabaddá ten-
nie a délutánját. Csak épp nem volt teljesen biztos abban,
hogy mibe fog ez még neki kerülni.
Tamara és Jasper már vártak rá az udvaron, a víz felé for-
dulva beszélgettek.
Amikor Call odalépett hozzájuk, hirtelen elhallgattak, és a
fiúnak az a kínos érzése támadt, hogy őróla dumáltak. Mérget
mert volna venni rá, hogy Jaspernek bőven akadt mondaniva-
lója a lány csókjáról Call-lel... méghozzá semmi jó.
- Tuti, hogy Alex nem követett? - kérdezte tőle Jasper, mi-
közben Harceb odaszaladt Callhez, és felágaskodott, hogy a
fiú mellkasára nyomja a mancsát.
Call idegesen lesett hátra.
- Nem hinném.
- Na, menjünk! - szólt Tamara. - Mielőtt még észrevesz va-
laki.
Jasper idegesnek tűnt, miközben átvágtak az erdőn. Annyi-
ra feszült volt, hogy összerezzent, amikor Harceb egy pillan-
gó után kapva halkan összecsattintotta a fogát.
- Erre! - mondta, és átvezette őket egy csalitoson.
A csalit túloldalán olyasmi látvány tárult eléjük, mint egy
régi kőfejtő. A sziklát kivájták, a mélyedés alján pedig víz
bugyogott, mintha valakinek sikerült volna átfúrnia a sziget
alapzatát, és a tenger beáramlott volna a lyukon.
- Mit bányásztak itt? - kérdezte Tamara. Aztán hunyorogva
körbenézett, és megválaszolta a saját kérdését: - Ez gránitnak
tűnik.
 - Ott levezet egy ösvény - mondta Jasper, és a mélyedés
egyik oldalára mutatott, ami nem volt annyira meredek. A
rajta húzódó út olyan széles volt, amin akár egy autó is elfér-
hetett. Callt azonban a lejtőt nézve elfogta a félelem, hogy
lefelé menet elesik, és egészen a vízig gurul. Az ágakba ka-
paszkodott, ahogy az ösvény felé tartottak a mélyedés pere-
mén.
- Biztos nem hagyhatnánk ki a lemászást? - kérdezte
Jaspertől. - Nem tudnád egyszerűen csak elárulni, hogy mi
van odalent?
A másik fiú komoran csóválta meg a fejét.
- Nem. A saját szemetekkel kell látnotok.
Jó darabig eltartott, mire leértek a vízhez. Jasper előre-
ment, Tamara pedig megfogta Call kezét, hogy lesegítse a
lejtőn, ami nagyon kedves volt tőle, ugyanakkor a fiú kissé
kínosnak is találta. A lány tudott a rossz lábáról, mégis meg-
csókolta, vagyis nyilván nem zavarta a dolog. Am Call nem
volt biztos benne, hogy ót magát sem zavarja.
Természetesen még mindig nem volt teljesen biztos abban
sem, hogy tulajdonképpen mit jelentett maga a csók. Jasper
totálisan meg volt győződve róla, hogy Call nem tetszik Ta-
marának, míg Anastasia határozottan állította ennek ellenke-
zőjét. De aztán Tamara megcsókolta Callt, méghozzá Jasper
szeme láttára, aminek csak jelentenie kellett valamit!
Call tudta, hogy muszáj beszélnie a lánnyal erről az egész-
ről.
Fogalma sem volt, mikor lehetnek legközelebb kettesben.
- Ööö... - szólt, mivel csodálatosan bánt a szavakkal.
Tamara ránézett, láthatóan várta, hogy mondjon valamit.
Call megpróbálta felidézni, mit mondott Jasper, hogyan
kell elcsavarni a csajok fejét, de semmi más nem jutott eszé-
be, csak az, hogy nem lenne szabad pislognia - de mivel Ta-
marával egymás mellett mentek, abban sem volt biztos, hogy
a lány észrevenné-e egyáltalán, ha pislogna.
- Mi most együtt járunk? - bökte ki nagy nehezen. Mivel
Tamara nem válaszolt azonnal, sietve hozzátette: - En most a
pasid vagyok?
Ekkor rádöbbent, hogy ki kéne húznia a kezét a lány szorí-
tásából, mivel egyre jobban izzad a tenyere. Es ahogy a csönd
egyre hosszabbra nyúlt, Call fejébe szöget ütött a gondolat,
hogy talán mégsem lenne olyan rossz legurulni a lejtón. Ak-
kor legalább automatikusan ejtenék ezt a témát.
- Akarsz a pasim lenni? - kérdezte végül Tamara, és lopva
a fiúra sandított hosszú, sötét szempillája alól.
Call erőt merített abból, hogy legalább nem most először
csinál magából hülyét a lány előtt.
- Igen - felelte.
- Oké - mondta Tamara, és sugárzó mosollyal nézett a fiú-
ra. - Leszek a csajod.
Call kihallotta a válaszából, hogy mit kellett volna kérdez-
nie: Leszel a csajom? Ám úgy tűnt, hogy a lány nem harag-
szik rá. Tamara megszorította a kezét, és Call egy pillanatra
úgy érezte, hogy mégiscsak történhetnek jó dolgok, még vele
is.
Nem volt igazad! - kiabálta volna legszívesebben
Jaspernek. Tamara igenis velem akar járni! Nem Aaronnal,
hanem velem!
Leértek az ösvény aljába, és homokos talajon találták ma-
gukat, ahol a mélyedés legalját kitöltő víz a körülötte lévő
kicsi, egyenetlen gránittömböket nyaldosta. Call egész szép-
nek találta a látványt - ám csak addig, amíg észre nem vette,
mi rejtőzik a víz alatt.
Elsőre sziklának vélte őket, tömböknek a sekély bányató-
ban, de aztán feltűnt neki, hogy valójában milyen mélyre
nyúlik le a víz sötétje. Nem, amit látott, azok emberi fejek
voltak: a hajuk úgy lebegett a vízben, akár a hínár. Több száz
- nem is, több ezer - káoszsújtott teste rejtőzött a tóban. Sza-
bályos sorokban álltak, várták a parancsot, ami hadba szólítja
őket.
Call megdermedt, így Tamara is megtorpant mellette. El-
engedték egymás kezét, és a tavat bámulták. Jasper a víz szé-
lén állt, és a káoszsújtottakra mutogatott.
A szél Call arcába fújta a haját. A fiú gépiesen félresöpörte
a tincseket. Nem bírta levenni a szemét az alakokról.
- Rengetegen vannak - suttogta Tamara. - De hát hogyan. ..
Alex nem hozhatott létre ilyen sokat!
- Nem. - Jasper még mindig a vízre meredt. - Most már ér-
titek, miért akartam, hogy a saját szemetekkel lássátok.
- Ezeket Constantine hozta létre - mondta Call. - Tudom. -
Nem igazán bírta volna megmagyarázni, hogy honnan tudja.
Semmire sem emlékezett Constantine életéből. De elolvasta,
hogy mit írt Jericho a testvéréről, és tisztában volt a saját ér-
zéseivel. Tudta.
- Egész végig azt hittük, hogy csak annyi káoszsújtott léte-
zik, amennyit láttunk - szólt Tamara, és aggódva csuklott el a
hangja. - De sokkal többen vannak.
- Mindenki azt mondta, hogy a káoszsújtottak többsége el-
pusztult a háborúban - mondta Jasper.
- Lefogadom, hogy akiket csatába küldtek, azok többsége
tényleg odaveszett - felelte Call. - De még egy csomó létezett.
Constantine elővigyázatos volt. Azt akarta, hogy olyan nagy
hadserege legyen, amivel felveheti a harcot a Magisztérium, a
Céh, a Tanács meg mindenki más ellen.
- El kell pusztítanunk őket - jelentette ki Tamara, most
már erőteljesebb hangon. - Ha tűzmágiát vetnénk be... De
nem, a víz alatt nem égethetjük el őket. Esetleg készíthetnénk
egy bombát.
Callt megrohanta a gyengédség a lány iránt. Tamara aztán
nem gondolkodott kicsiben.
- Vagy talán Call utasíthatná őket, hogy pusztítsák el ma-
gukat - vetette fel Jasper.
- Már ha tényleg hallgatnak rám... Mármint Constantine-ra
- válaszolta a fiú, akin egyszeriben úrrá lett a kétség.
Ismét a bányató felé fordult. A káoszsújtottak mozdulatla-
nul álltak, úgy néztek ki, akár a víz alatt növekvő fák. Vagy
mintha itt álltak volna, amikor a bányát elöntötte az ár, és az-
óta sem mozdultak el innen... Akár a városok, amik víz alá
kerültek a víztározók építésekor.
Call a tó felé nyújtotta a kezét, tenyérrel előre.
- Káoszsújtottak! - kiáltotta. - Ébredjetek! Gyertek ide ah-
hoz, aki megalkotott titeket!
Szavait csönd fogadta. Hideg szél fújt. Call már épp kezdte
azt hinni, hogy tévedett, amikor a víz felszíne fodrozódott, és
elsötétült. A káoszsújtottak megmozdultak. Elindultak felé a
felszín alatt. Jasper felordított, amikor egy fej bukkant elé' a
vízből a srác lábának közelében. Egy férfi volt az, vizes arca
kifejezéstelen, tágra nyílt szeme világtalan. Call irányába tar-
tott.
Tamara megragadta a fiú karját.
- Ne most! - mondta. - Küldd vissza őket a vízbe!
Call a káoszsújtott üveges szemébe bámult.
- Mi a parancsotok? - kérdezte.
Amikor a káoszsújtott válaszolt, Call tudta, hogy Tamara
és Jasper nem hallanak mást, csak értelmetlen nyögést-
morgást. O viszont ki tudta venni a szavakat. Megértette a
holtak nyelvét, amit rajta kívül senki más nem beszélt az élők
közül.
 - Támadni - szólt a férfi. - Pusztítani.
- Call! - nógatta Tamara.
Call a lány felé fordult.
- Veszélyesek - magyarázta neki.
- Tudom - felelte Tamara. - Most pedig küldd vissza őket a
mélybe!
- Még nem jött el az idő - mondta Call a káoszsújtottaknak.
- Térjetek vissza a vízbe, és várjatok ott!
A káoszsújtottak egy emberként tűntek el ismét a felszín
alatt. Callnek zsongott az agya. Megparancsolhatta volna ne-
kik, hogy pusztítsák el egymást. Talán még vissza is küldhet-
te volna mindet a káoszba, ha nyit egy átjárót a semmibe. Ám
ilyen sok káoszsújtottal akár le is rombolhatta volna Joseph
mester házát, könnyedén utasíthatta volna óEet, hogy zúzzák
porrá az épületet. Csak egy szavába került volna, hogy el-
pusztítsa Alexet és
Joseph mestert egyszerre. Talán Tamara is épp erre gon-
dolt.
Ezzel a tervvel csupán egy probléma volt: Aaron.
- Szólnunk kell erről valakinek - mondta Jasper. - Ki kell
jutnunk innen!
- Az összes káoszsújtottat irányítani tudod? - kérdezte Ta-
mara.
Call bólintott, de elszorult a szíve.
- Helyes - bólintott a lány, és ahogy elindultak vissza a
házhoz, elmondta a tervét: - Még ma este lelépünk, és ma-
gunkkal visszük Joseph mester seregét. így fogod tisztára
mosni a nevedet, Call. Senki sem kételkedhet benned, ha biz-
tosítod a Tanács számára a győzelmet!
Call egy pillanatra nem bírta megállni, hogy el ne képzelje
magát, amint hősiesen vezeti a káosz- sújtottak seregét, ami
az o parancsára letérdel a Tanács előtt. Akkor talán tényleg
visszafogadnák őt a mágusok. Talán tényleg megbocsátaná-
nak neki.
De tudta, hogy ha még ma éjjel elmennek innen, akkor hát-
ra kell hagyniuk Aaront.
És habár Call sok mindent tanult itt a káoszmágiáról, meg
arról, hogyan tölthet meg egy lelket káosszal, arra még nem
sikerült rájönnie, hogyan támaszthatná fel Aaront. Márpedig
ha egyszer elszöknek a szigetről, tudta, hogy többé nem lesz
lehetősége visszahozni Aaront az élők sorába.
Hacsak nem teszi meg még ma éjjel.
Tamarát és Jaspert még Alexnél is könnyebb volt lerázni.
Call egyszerűen csak annyit mondott nekik, hogy bajban lesz,
ha nem folytatja a munkát, és ezt egyikük sem kérdőjelezte
meg.
Miután egyedül maradt, Call gyorsan magához vette
Jericho naplóját, aztán lement a társalgóba olvasni. Korábban
sietve lapozta át a naplót, kísérletek és titkok leírását keresve,
most viszont feszült figyelemmel olvasta el minden szavát.
Ha Jericho tudott bármit, ami segíthetett Callnek rájönni, ho-
gyan kaphatná vissza Aaront, akkor muszáj volt megtalálnia.
Ahogy a fiú szavait olvasta, egyre jobban eltöltötte a jeges
rémület. Aztán egy olyan bejegyzéshez ért, amitől megder-
medt az ereiben a vér:
Senkinek sem mondhatom el, mit érzek, de napról napra
egyre kimerültebb vagyok, és egyre jobban rettegek a jövőtől.
Amikor Constantine ellensúlya lettem, eleinte óriási megtisz-
teltetésnek éreztem, hogy megvédhetem a testvéremet. Am
akkor még igazából egyikünk sem értette meg, mire használ-
hatja egy krétor az ellensúlyát.
De aztán Constantine rájött, hogyan szívhatja el folyama-
tosan a lelkem erejét, anélkül, hogy a sajátját veszélyeztetnie
kéne. Szinte halálosan legyengít, újra meg újra. Csak nagyon
keveset ad vissza nekem a saját erőmből, és ez alig jó arra,
hogy magamnál tudjak maradni, ahhoz pedig közel sem elég,
hogy én magam is varázsolni tudjak. Félek, hogy az utolsó
csepp erőmig el fogja használni a lelkemet, és észre sem fogja
venni, hol a határ. Nem volt mindig ilyen, de az elmúlt évben
annyira megváltozott, hogy úgy érzem, már rá sem ismerek a
saját testvéremre. Borzasztóan félek, de senki sem
hisz nekem, mert Constantine teljesen elkápráztatta őket a
bűverejével.
Call lapozott néhányat.
Gyűlölöm, hogy muszáj mindenféle állatokat szereznem
Constantáénak a kísérleteihez, de az még ennél is sokkal
rosszabb, amikor holttesteket kell hoznom neki a kórházból.
Call vonakodva lapozgatott tovább. Mintha egy
horrorsztorit olvasott volna, csakhogy ez még annál is félel-
metesebb volt. Hiszen ez a horrorsztori saját magáról szólt.
Nem Constantine vagyok - erősködött magában. De erről
egyre nehezebb volt meggyőznie magát. Anastasia úgy gon-
dolta, hogy ő Constantine. Joseph mester is ugyanígy hitte.
Az egyetlen, aki egyáltalán nem gondolta így, az Tamara
volt. Ő elhitte, hogy Call csakis önmaga, kerek egész, önálló
személyiség. Aaron is hitt benne. Es tessék, mire ment vele...
Borzalmas dolog történt. Annyira fáradt voltam, hogy nem
bírtam holttestet hozni Constantine-nak a temetőből, ezért
inkább megidézett egy légelementált, ami elrepített minket a
kórházba. A mentőhelikopter leszállóhelyén landoltunk, és
Con jót nevetett ezen.
Lesegített a lépcsőn, és szinte már olyan volt, mintha visz-
szakaptam volna a testvéremet, aki megint ugyanolyan rende-
sen bánt velem, mint régen. Megkérdeztem tőle, miért hozott
magával, mire azt felelte, hogy nem akart kihagyni a móká-
ból.
 Elmentünk a patológiai osztály mellett, és meg sem álltunk
a sürgősségiig. Constantine légmágiával rejtett el minket az
ápolók elől. Hátborzongató volt a sok sérült, beteg ember kö-
zött járkálni, miközben azoknak fogalmuk sem lehetett a je-
lenlétünkről.
Beléptünk egy kórterembe, ahol egy öregasszony feküdt,
lehunyt szemmel, a torkában csővel. Connak csillogott a sze-
me. Ebben a pillanatban rájöttem végre, hogy mit akar, de
már késő volt.
- Con, ez az asszony még nem halt meg - tiltakoztam.
- De talán pont ez a lényeg - felelte. - Haldoklik. Talán ak-
kor kell beleoltani a káoszt a lélekbe, amíg még pislákol ben-
ne az élet szikrája.
- Békén kell hagynod! - erősködtem. - Még életben van.
Egyre csak ezt hajtogattam, újra meg újra, miközben Con
félrelökött, és az asszony felé nyújtotta a kezét. Sötét káosz
tört elő az ujjaiból. Láttam, ahogy a nő teste megrándult és
remegni kezdett.
Ereztem, hogy elszorul a mellkasom. Levegő után kapkod-
va térdre estem, az asszonynak pedig kipattant a szeme; üve-
ges volt a tekintete, de színesen örvénylett, mint a káoszsújtott
állatoké. Rám szegezte a szemét, és valamiért úgy éreztem,
hogy felismert. Jericho - üzente a tekintete. Jericho.
Ekkor döbbentem rá, hogy Constantine nem csupán az
erőmet sajátítja szüksége van: energiaforrásnak használja
őket, beledugja a káoszsújtottakba, ahogy ebbe az asszonyba
is, elektromos sokként, amivel életre keltheti őket.
Nem láttam az asszonyt meghalni. Hallottam, ahogy
Constantine felkiáltott dühében, amiért nem maradt életben.
Egy újabb kísérlete vallott kudarcot. En csak arra tudtam
gondolni, vajon mennyi maradt még a telkemből, miután a
testvérem apró darabokra szaggatta.
 Call lerakta a noteszt. Úgy zihált, hogy beleszédült. A nap-
lóba írt szavak mellbe vágták. Eddig is tudta Constantine
Maddenról, hogy a Halál Ellensége volt, hogy ő okozta az
édesanyja halálát, hogy egy szörnyeteg, akivel a Tanács min-
denáron be akarta tartani a fegyverszünetet, nehogy ismét ki-
törjön a háború, ám ez akkor is egészen máshogy volt bor-
zalmas. Ez személyes ügy volt: amit Constantine a testvéré-
vel művelt, ahogy szétszaggatta a lelkét. Constantine ezt nem
azért tette, hogy megmentsen valakit, akit szeret. Nem végső
kétségbeesésében ölte meg azt az asszonyt. Hanem egy kísér-
let kedvéért. Pusztán azért, mert kíváncsi volt. Es kegyetlen.
Constantine Maddent ezek szerint mégsem a gyász késztet-
te arra, hogy szörnyű dolgokat tegyen. Már jóval a testvére
halála előtt is szörnyűségeket művelt.
És ugyan lehetséges, hogy a legelején Joseph mester eről-
tette, de Constantine láthatóan nagyon is fogékony volt a go-
noszságra.
Call lerakta a naplót, és az ablakhoz lépett, kinézett a gyep-
re, amire foltokban hullott a délutáni napfény. Félt, hogy
menten elhányja magát. Úgy érezte, mintha vihar dúlna a fe-
jében.
Am egy-két perc múlva már kicsit jobban érezte magát. Es
még néhány perccel később szöget ütött a fejébe egy gondo-
lat. Éveken át attól félt, hogy túl cinikus, túlzottan gúnyos,
túlságosan hanyag. Azt hitte, hogy azzal gyűjti a gonosz
nagyúri pontokat, ha nem viszi ki a szemetet vagy megeszi az
utolsó szelet pizzát, és ezek a hétköznapi rosszaságok előbb-
utóbb ahhoz fognak vezetni, hogy a káoszsújtottak seregének
élén találja magát.
De Call most már tudta, hogy soha nem lenne képes olyat
tenni, mint amit Constantine művelt Jerichóval: ő soha nem
lopná el egy szerette lelkének darabkáit. Tudta, hogy soha
nem gyilkolna meg valakit minden ok nélkül. Ha ilyen egy
gonosz nagyúr valójában, akkor neki nem kell attól félnie,
hogy véletlenül ezen az úton köt ki.
Talán nem kéne többé azon aggódnia, hogy netán
Constantine Maddenné válik, hanem inkább azzal kellene
foglalkoznia, milyen fenyegetést jelent Alex. Alex, aki erőt
akart, és nem félt gyilkolni érte. Alex, aki valószínűleg bár-
mire hajlandó lett volna, amire Constantine, és könnyen lehet,
hogy még annál is többre.
Tamarának és Jaspernek igazuk volt: muszáj lesz kijutniuk
innen, méghozzá a lehető leggyorsabban, mielőtt Alex hozzá-
szokik az erejéhez, mielőtt Joseph mester elveszti a Callbe
vetett hitét, és ellene fordítja az Alkahesztet.
De akármilyen gonosz volt is Constantine, egyetlen dolog-
ban Call igazat adott neki: a halál igazságtalan. Aaronnak
nem kellett volna meghalnia, és ha Call fel tudná támasztani,
rendesen vissza tudná hozni ót az élők sorába, nem csupán
káoszsújtott zombiként, akkor mégiscsak származna legalább
egyetlen jó dolog Constantine rémséges kísérleteiből meg a
borzalmas háborújából.
Ám ahhoz, hogy ezt megtehesse, Callnek előbb meg kellett
fejtenie a módszer nyitját. Az itt töltött napok során rengeteg
kísérletről hallott és olvasott, amivel Constantine próbálko-
zott. Vajon mi lehetett az, ami nem jutott eszébe a Halál El-
lenségének?
Kellett, hogy legyen valami megoldás, valami titok.
Call visszagondolt az imént olvasott bejegyzésre, arra,
hogy Jericho úgy érezte, az asszony első látásra felismerte őt:
mintha a fiú lelkének egy darabja adott volna neki erőt.
Volt ebben valami, ami nem hagyta nyugodni Callt.
 Constantine nyilván a csecsemő Call-lel is valami nagyon
hasonlót művelt: az egész lelkét átlökte Callum Hunt testébe.
Vajon hogy érte el ezt?
Call a homlokát ráncolva törte a fejét.
És ekkor egyszeriben támadt egy ötlete. Egy épkézláb ötle-
te, nem csupán a sötétben tapogatózós, „talán beválhat” jelle-
gű találgatás, mint amikkel ő meg Alex az eredménytelen kí-
sérleteik során próbálkoztak.
Bedugta a naplót flanelinge zsebébe, és bement abba a
szobába, ahol Aaron holtteste volt. Végre megtette azt a dol-
got, amit mostanáig elkerült: odalépett a fémasztalhoz, és föl-
emelte a leplet Aaron arcáról.
- Remélem, hogy megbocsátasz nekem - szólt.
Call bízott benne, hogy ha beválik az ötlete, akkor minden
rendben lesz. Mind elszökhetnek innen, visszamehetnek a
Magisztériumba, és őt nem fogják megint börtönbe dugni,
hiszen elevenen hozná magával azt, akit állítólag meggyil-
kolt. Diadalmasan vonulnának a Tanács elé, Joseph mester
káoszsújtott seregének élén. És ha Tamara csupán azért akart
Call csaja lenni, mert eszét vette a gyász, vagy ilyesmi, ahogy
Jasper gondolta, hát, akkor ezek után a fiú talán mégis-
csak elnyerhetné a tetszését. Call így talán meggyőzhetné a
lányt, hogy ne szakítson vele.
A fiú biztos volt benne, hogy ha Aaron visszatérne közé-
jük, épen és egészségesen, akkor Tamara bármit meg tudna
bocsátani Callnek, amit ennek érdekében tett.
A helyiség homályba borult. Aaron mozdulatlanul hevert,
élettelen, falfehér, ernyedt arccal. Úgy is nézett ki, mint ön-
maga, meg nem is. Bármi is adta Aaronnak a személyiségét
és az erejét, az elveszett.
 A lelke - mondta magában Call. Nevezd annak, ami! Mie-
lőtt a Magisztériumba került volna, Call nem hitt a lélekben,
ám Rufus mester megtanította, hogyan láthatja Aaronét.
Aaron mellkasára tette a kezét. Korábban is megérintette
már, Alex jelenlétében, de most sokkal furcsábban érezte ma-
gát. Mintha búcsút vett volna Aarontól.
Pedig erről szó sem volt. Ami azt illeti, épp az ellenkezője
volt igaz. Call erőt vett a gondolatain, amik nagyon sötét
irányba indultak el, tudatosan elterelte őket attól a ténytől,
amire egyfolytában emlékeztetni akarták, nevezetesen, hogy
egy holttesttel van egy szobában. Minden egyes horrorfilm,
amit életében látott, most együttes erővel próbálta a frászt
hozni rá. Ez itt Aaron - hajtogatta magának. A legkevésbé fé-
lelmetes személy, akit ismerek.
Constantine a testvére lelkét használta fel a kísérleteihez,
apró darabokat szakított ki belőle. Azzal viszont nem próbál-
kozott, amire most Call készült. Soha nem használt fel egy
darabot sem a saját lelkéből.
Call Aaron mellkasán tartotta a kezét, és elmélyedt önma-
gában, amennyire csak bírt. Megpróbált visszaemlékezni, mi-
lyen volt látni Aaron lelkét. Arra összpontosított, amitől ő
önmaga, a legkorábbi emlékeire: Alastair arcára, a városa ut-
cáira, a járda repedéseire a lába előtt. A Magisztérium kapu-
jára, a fekete kőre a csuklópántján, Tamara tekintetére. Arra,
hogy milyen volt ellensúlynak lenni, hogyan érezte magát,
amikor Aaron varázsereje összekapcsolta őket. A káosz feke-
teségére...
Sötétség tört elő az ujjaiból, akár a füst. Tintaként terjedt
szét Aaron mellkasán, beborította az egész testét.
Call felhördült. Úgy érezte, mintha a kezén át kiáradna be-
lőle az energia. Beleremegett a teste. Erezte a lelkét, ami a
bordáit feszegette.
 Gondolatban összezárta az öklét a lelke körül, és szorosan
marokra fogta. Ekkor mintha egy szikra száguldott volna át
rajta, az erein keresztül, az ujjhegyéről egyenesen Aaronba. A
fiú teste megrándult, a keze hadonászott, lába a fémasztalon
dobolt.
Call verítékben úszott, egész testében reszketett. Erezte,
hogy a szikra átjárja Aaront. Még látta is: a fiú teste ragyogni
kezdett belülről, mintha lámpát gyújtottak volna benne. Aa-
ron kinyitotta a száját, és nagy, mély levegőt vett.
Callt elfogta a félelem, arra gondolt, amikor káoszt juttatott
egy másik testbe, eszébe jutott, ahogy Jennifer Matsui kinyi-
totta a szemét, amiben a semmi üressége örvénylett.
- Kérlek, legyél önmagad! - esdekelt Aaronnak. -Küzdj,
hogy saját magad maradj! Könyörgök!
Call tudta, hogy ha Aaron káoszsújtottként tér vissza, azt
sosem bocsátja meg magának.
Nem lett volna szabad ezt tennem - gondolta. Arrogáns és
veszélyes cselekedet volt. Miután elolvasta a naplót, teljesen
meg volt győződve róla, hogy egyáltalán nem olyan, mint
Constantine. Es talán tényleg nem, mert még Constantine
sem merészkedett odáig, hogy magán
Jerichón kísérletezzen. Még Constantine-nak is több esze
volt ennél.
Aaron mellkasa úgy emelkedett-süllyedt, mintha aludt vol-
na, de még mindig nem nyitotta ki a szemét.
- Aaron! - szólt Call fojtott hangon. - Aaron, kérlek, legyél
saját magad!
Aztán Aaron megmozdult, a keze a levegőbe csapott, a tes-
te hánykolódott. Az oldalára fordult, feltolta magát ülő hely-
zetbe, majd megborzongott, és kinyitotta a szemét.
Ami nem örvénylett.
Zöld szeme ugyanolyan tiszta és élénk volt, mint régen.
 - Aaron? - Call úgy érezte, alig bír hangokat kinyögni.
- Call! - szólalt meg Aaron. Nem egészen úgy hangzott,
mint önmaga... még nem. Talán azért, mert már olyan régen
nem beszélt, de furcsamód tompa, színtelen volt a hangja.
Call mit sem törődött ezzel. Aaron ismét életben volt. Ha
bármi akadt, ami nem stimmelt vele, azt most már meg lehe-
tett oldani. Call a karjába zárta a barátját. Erezte, ahogy Aa-
ron bőre lassan fölmelegedett, miután újból beindult a vérke-
ringése. Szorosan ölelte őt magához.
Aaronnak furcsa szaga volt, de az nem a halál vagy rotha-
dás bűzére emlékeztette Callt, hanem inkább az ózonra, a vil-
lámcsapás utáni levegő illatára.
- Minden oké! - lelkendezett Call, mintha ezt kimondva el-
érhetné, hogy tényleg így is legyen. - Minden oké! Életben
vagy, most már minden oké!
Aaron karja átfogta a hátát, megpaskolta a vállát. Ám ami-
kor Call elhúzódott tóié, a legjobb barátja arca örömtelen,
feszült volt. Aaron értetlenül nézett körül a helyiségben.
- Call! - szólt rekedten. - Mit csináltál?
 10. FEJEZET

- Minden oké - ismételte Call. Megszorította Aaron kezét.

Hideg volt, de nem élettelenül hideg. Egyértelműen egy élé'
ember keze volt. Call tudta, hogy az ember kezét dörzsölge-
téssel lehet felmelegíteni, így hát rögtön neki is látott ennek.
Aaron a fejét forgatta. Nagyon lassan mozgott, nyilván
minden izma merev volt.
- Hol vagyunk?
- Egyelőre inkább arra kéne összpontosítanod, hogy hely-
rejöjjél - mondta Call.
- Helyrejöjjek? - Aaron teljesen úgy hangzott, mint aki
hosszú-hosszú alvásból ébredezett éppen, de ez érthető volt. -
Talán valami bajom volt?
Call nem tudta, hogyan válaszoljon erre. Inkább így szólt:
- Mondd el, mi az utolsó emléked, mielőtt most magadhoz
tértél!
 - Az erdőben voltunk - felelte Aaron. Kezdett visszatérni
az arcába a szín. Továbbra is sima zöld volt a szeme, amilyen
azelőtt, semmi jelét nem mutatta a káosz örvénylő színeinek.
És Call emlékeztette magát, hogy a káoszsújtottak nem tud-
nak beszélni. Legalábbis nem így, normális, teljes mondatok-
ban. - Tamarát kerestük...
A fiú grimaszt vágott, ahogy visszaemlékezett. Call elen-
gedte a kezét, és Aaron kinyújtotta-begörbítette az ujjait.
Normális kéz, normálisan kipirult bőr, normálisan lüktető
pulzus a nyakán... Callnek vadul kalapált a szíve. Sikerrel
járt, feltámasztotta Aaront, megvalósította a lehetetlent...
- Aztán Alex ellenünk fordult - folytatta Aaron. Komoran
ráncolta a homlokát. - Kiderült, hogy ő az áruló, kezdettől
fogva. Nála volt az
Alkaheszt. Kényszerített minket, hogy térdeljünk le...
Ácsi! - gondolta Call. Ennek nem lesz jó vége.
- Aaron, most már minden oké. Nem kell felidézned...
Aaron azonban remegni kezdett. Nem csak egy kicsit,
mintha fázna, hanem egész testében hevesen reszketett.
Megmarkolta az asztal szélét.
- Letérdeltünk - folytatta. - Volt egy villanás. Az ereje el-
lökött téged tőlem. Láttam az Alkaheszt fehér fényét. Betöl-
tötte az eget. Call... - A másik fiúra emelte riadt, zöld szemét.
- Mi történt? Kérlek, mondd, hogy nem az, amire gondolok!
Call csak a fejét csóválta. Aaron lebámult a kezére. Call
kicsit fakónak, de alapvetően normálisnak látta azt. Aaron
azonban mintha elborzadt volna tőle.
Call ekkor rádöbbent, mit bámul Aaron: a körme hosszú
volt. A köröm és a haj a halál után is tovább nő - jutott Call
eszébe. Aaronnak a haja is hosszabb lett, visszakunkorodó
tincsei túlnőttek a fülén.
 - Call! - szólt a fiú. - Mondd, ugye én nem... Csak nem vol-
tam...
Call kétségbeesetten fojtotta belé a szót.
- Erre most nincs időnk. Ki kell jutnunk innen. Muszáj le-
lépnünk, mielőtt még valaki ránk talál. Aaron, kérlek, gyere!
Aaron habozott... aztán bólintott. Úgy tűnt, Call kétségbe-
esett hangja felülírta minden gyanúját. Lecsúszott a fémasz-
talról, és csupasz talpára nehezedett. A lába azonnal össze-
csuklott. Aaron a földre rogyott, és nyögve terült el az olda-
lán. Call fölé hajolt, miközben a fiú gyötrelmesen összegöm-
bölyödött. Haja izzadt homlokára tapadt.
- A lábam... úgy fáj...
Nevetés hasított a szobába. Hangos, hitetlenkedő, éles ne-
vetés.
- Ilyen nincs!
Call kihúzta magát. Alex állt az ajtóban, a szokásos fekete
szerelésében. Callnek elszorult a szíve.
Aaron nagy nehezen térdelő' helyzetbe küzdötte magát.
Még mindig sápadt volt, kissé viaszsárga lett az arca.
- Nem, nem! - szólalt meg. - Te nem lehetsz itt. Az nem
lehet.
- Nem hittem volna, hogy tényleg megteszed. - Alex bevo-
nult a szobába. - Almomban sem hittem volna, hogy van hoz-
zá merszed, mini- Constantine.
Call a két fiú közé vetette magát.
- Ne gyere a közelébe... a közelünkbe! - csattant fel.
- Jó, jó, persze - felelte Alex gúnyosan. - Szépen lelépek,
és úgy teszek, mintha nem épp most támasztottál volna fel
valakit, ami egész mostanáig soha, de soha nem sikerült sen-
kinek, még...
Aaron felüvöltött.
 Iszonyatos hang volt. Call és Alex mindketten hátrahőköl-
tek a fiú torkából kiszakadó, embertelen üvöltés hallatán. Aa-
ron a földet csapkodta, remegett a válla, de nem áztatták
könnyek az arcát. Nem sírt.
- Aaron! - Call letérdelt mellé. - Nyugodj meg! Kérlek,
higgadj le!
A barátja elernyedt.
- Halott vagyok - suttogta. - Meghaltam. Ezért van, hogy
minden ilyen szürke és... ilyen szörnyű...
Kitárult a kétszárnyú ajtó. Joseph mester rontott he a szo-
bába, a nyomában Jasperrel és Tamarával. A mágus fölemelte
a kezét, tenyerében láng lobogott. Aaron üvöltése hallatán
sietett ide, de most megdermedt, döbbenten bámulta a fiút.
Egyszeriben sokkal öregebbnek tűnt, az arca megfeszült, a
száját összepréselte.
- Úristen! - hördült fel.
Alex keserűen felkacagott.
- Istennek ehhez semmi köze.
- Segítsétek föl! - utasította őket Joseph mester rekedten. -
Állítsátok talpra! Látnom kell, hogy tényleg életben van-e.
Call megperdült, hogy védelmezze Aaront, ám Alex máris
az összerogyott fiúnál termett, és talpra rángatta. Aaron föl-
emelte a fejét, elnézett Joseph mester mellett, meglátta az aj-
tóban álló Tamarát és Jaspert. Kettőjük közül a srác arca me-
rő meglepetés volt, a lányé viszont... Tamara úgy festett, mint
aki óriásit zuhant, és a földet éréskor elakadt a lélegzete. Úgy
nézett ki, mint aki nem kap levegőt.
- Tamara - suttogta Aaron.
A lány a szája elé kapta mindkét kezét, és hátrahőkölt,
szinte nekicsapódott Jaspernek, aki a karjánál fogva megtar-
totta. Tamara hevesen csóválta a fejét, sötét hajfonatai az ar-
cába csaptak. Callt elfogta a hányinger.
 - Tamara... - kezdte.
- Csönd legyen! - förmedt rájuk Joseph mester. - Hallgas-
satok már el! - Úgy meredt Aaronra, mintha szellemet látna.
Mintha valójában nem is képzelte volna, hogy tényleg bevál-
hat a terve. Mintha igazából nem gondolta volna, hogy Aaron
valaha is életre kelhet. - Megcsináltad - szólt végül. Habár
még mindig Aaront nézte, nyilvánvalóan Callhez beszélt. -
Igazam volt. Igazam volt, hogy rád bíztam a holtak feltá-
masztását, Constantine. Tényleg megcsináltad!
- Call... - Jasper hangja nem volt több tompa suttogásnál. -
Ezt te csináltad?
Call rádöbbent, hogy sokkal jobban meg kellett volna ter-
veznie ezt az egészet. Nem lett volna szabad úgy feltámaszta-
nia Aaront, hogy előbb nem gondolta ki, hogyan juttathatja őt
ki innen, hogyan menekülhetnek el együtt, mindannyian,
ahogy Tamara remélte. Ki kellett volna találnia egy olyan
megoldást, amivel nem verte volna föl az egész házat.
Persze nem tudhatta előre, hogy a próbálkozása tényleg si-
kerrel fog járni. Fogalma sem lehetett róla, mennyi időbe fog
telni, azt pedig végképp nem sejthette, hogy mennyire ki fog-
ja meríteni.
Call egyszeriben megszédült.
Csak ekkor jutott eszébe, hogy hiányzik a lelke egy darab-
kája.
Rádöbbent, hogy el fog ájulni. Ösztönösen kinyújtotta a
kezét, hogy belekapaszkodjon valakibe, de senki sem volt
mellette.
Teljesen magára maradva bukott a padlóra.
Amikor Call magához tért, ismét Constantine régi szobájá-
ban volt. Elborzadva látta, hogy Anastasia ül az ágya végé-
ben, fehér nadrágkosztümben, a hajtókáján egy brossal. A
rajta lévő holdkő mintha szemként meredt volna Callre.
 A fiú kis híján felüvöltött.
Sikerült magába fojtania az ordítást, de így is halk nyögést
adott ki, amiből az asszony észrevette, hogy ébren van.
- Mit keres maga itt? - kérdezte Call.
Anastasia lesimította a takarót a fiú mellkasán.
- Joseph mester elmondta nekem, hogy mit csináltál.
Megmentetted a világot, ugye, tudod?
Call a fejét csóválta.
- Megváltoztattad, mit jelent mágusnak lenni - lelkendezett
az asszony. - Jaj, Call, mindent megváltoztattál! Constantine-
t többé nem fogják szörnyetegnek tartani. Mostantól kezdve
végre tisztelni fogják a munkásságát. A te munkásságodat.
A fiúnak szörnyű érzése támadt, a hátán futkosott a hideg.
A sikere ilyesfajta következményeibe eddig bele sem gon-
dolt. Anastasia pedig semmit sem értett az egészből. Amit
Call csinált, azt nem lett volna könnyű megismételni. Elvégre
nem szakíthatott ki folyton darabkákat a lelkéből. Fogalma
sem volt, hogy a tette milyen hatással lesz egyáltalán a va-
rázserejére. Abban sem volt biztos, hogy képes lenne-e vala-
ha megismételni azt, amit Aaron-nal sikerült megvalósítania.
Ám ezt a gondolatot most elhessegette, hogy majd később
térjen vissza rá.
- Ugye Aaron még mindig... jól van? - kérdezte.
- Pihen - válaszolta az asszony. - Mint te, mostanáig.
- Aaron nem... haragszik rám? - tudakolta a fiú.
Anastasia értetlenül pislogott.
- De hát, Con, miért haragudna rád bárki? Csodát hajtottál
végre.
Call küszködve felült. A takaró köré csavarodott.
- Beszélnem kell Aaronnal - jelentette ki. - És Tamarával
is.
Az asszony felsóhajtott.
 - Rendben van. Várj egy percet! - Felállt, és lesimította
a nadrágkosztümjét. Csillogó szemmel nézett a fiúra. - El sem
tudod képzelni, mit jelent mindez - mondta neki. - Ki tudja,
hány embert támaszthatsz még fel? Megtörted a halál ural-
mát, Call. Megvannak... megvoltak az okai annak, hogy az
emberek miért akartak végezni a krétorokkal odahaza, ahon-
nan származunk. De te mindent megváltoztattál.
Callnek görcsbe rándult a gyomra, miközben a no kiment a
szobából.
Több oka is volt annak, hogy az emberek holtan akarták
látni a krétorokat? Mármint más indok is akadt erre a legnyil-
vánvalóbbon kívül? Erre most gondolni sem bírt. Muszáj volt
látnia Aaront. Aaron volt a bizonyíték arra, hogy igenis he-
lyesen cselekedett. Megmentette Aaront. Esze ágában sem
volt még egy embert feltámasztani, soha többé nem akart a
saját lelkéhez érni. De amit tett, megérte az áldozatot. Muszáj
volt, hogy megérje.
Anastasia visszajött a szobába, ezúttal Tamara is vele volt.
A lány fehér ruháját rétegekben borította be a csipke. Lehaj-
tott fejjel lépett be, nem nézett Callre.
Az asszony magukra hagyta őket a szobában, habár Call
látta az árnyékát az ajtó előtt. Anastasia a folyosón ácsorgott,
hogy minden szavukat hallja.
Call úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele. Annyira
örült, amiért viszontláthatja Tamarát, hogy az egész testét
kirázta a hideg, aztán a meleg. Csak azt kívánta, bár láthatná
a lány arckifejezését.
- Tamara - kezdte -, annyira sajnálom, hogy...
A lány beléfojtotta a szót.
- Hazudtál nekem.
 - Tudom, hogy haragszol - mondta Call. - És ehhez meg is
van minden jogod. Csak annyit kérek tőled, hogy hallgass
meg!
Tamara felkapta a fejét. A szeme vörös volt a sírástól, de
most szikrákat szórt a tekintete.
- Ja, nem lett volna szabad hazudnod nekem, de most nem
ez a lényeg, Call. És nem haragszom... Hanem félek.
A fiút ismét kirázta a hideg. Tetőtói talpig.
- Nem lett volna szabad ilyet tenned - folytatta Tamara. -
Nem volna szabad még csak képesnek sem lenned arra, hogy
ilyet tegyél. Mindössze egyetlen személy létezik, aki képes
volt lelkeket áthelyezni, aki egyáltalán a közelébe jutott an-
nak, hogy feltámassza a holtakat. Mindent kockára tettem
abban a hitemben, hogy te igazából nem vagy a Halál Ellen-
sége. Megszöktettelek a börtönből, mert annyira hittem ben-
ned. De tévedtem. - A lány a fejét csóválta. - Te mégiscsak
Constantine vagy.
Call összerezzent, mintha Tamara megütötte volna. A bör-
tönben töltött napjaira gondolt, amikor attól félt, hogy a lány
egyszer majd ilyesmit vág a képébe. Es ez most meg is tör-
tént.
- Én csak vissza akartam kapni Aaront - próbált magyaráz-
kodni. - Azt hittem, rendbe tudom hozni a dolgokat.
Tamara a szemét törölgette.
- Én is vissza akarom kapni őt. Hinni szeretnék abban,
hogy tényleg visszatért, hogy ugyanolyan, mint régen, de
nem is tudom...
Call nekiveselkedett, hogy fölkeljen az ágyból. Mindkét
lába gyenge volt, de nagy nehezen sikerült talpra állnia, a
baldachinos ágy egyik tartóoszlopába kapaszkodva.
- Tamara, figyelj rám! Aaron nem káoszsújtott. A saját lel-
kem egy darabkájával keltettem életre. A régi önmaga. Tud
beszélni. Mindenre emlékszik. Még arra is, hogy Alex meg-
gyilkolta.
- Miután elájultál, Aaron üvölteni kezdett - szólt a lány
színtelen hangon. - Egyre csak üvöltött, sehogy sem akarta
abbahagyni.
- Megijedt. Bárki kiakadna az ő helyében. Meg van ijedve,
és...
- Nem ijedtnek tűnt - válaszolta Tamara rideg arccal. Call
nem akarta, hogy a lánynak legyen igaza, ám elfogta a szo-
rongás. Tamara ritkán tévedett.
- Aaron a legjobb barátunk - mondta Call, bár alig bírta ki-
nyögni a szavakat. - Nem tudtam csak úgy elengedni.
- Néha muszáj elengednünk a szeretteinket - felelte Tamara
halkan. - Néha történnek olyan dolgok, amiket nem lehet
rendbe hozni.
Te valaha azt hitted, hogy el kell engedned Ravant. A csa-
ládod azt mondta neked... az egész mágusvilág azt állította,
hogy a nővéredet halottnak kellene tekintened, mert túl sok
tűzmágiát használt, és ez felemésztette. Ám Ravan mégiscsak
részt vett a megszöktetésemben. Megbíztál benne annyira,
hogy a segítségét kérd. Szóval nyilván továbbra is
a nővérednek tartod őt, mégsem veszett el végleg. Tudod jól,
hogy a mágusok igenis tévedhetnek.
- Az más - tiltakozott Tamara. - Ravan nem halt meg. Ő el-
emésztetté vált.
- Tényleg annyira más ez? - Call mély levegőt vett. - Tu-
dom, mennyire aggódsz, hogy vajon mit jelent, amit tettem.
De az emberek azért gyűlölik Constantine Maddent, mert go-
nosz pszichopata volt, aki az élőhalottakból álló, óriási sere-
gével megpróbálta elpusztítani a mágusok világát... Nem pe-
dig azért, mert életre akarta kelteni a holtakat. Hiszen ez
olyasmi, amit mindenki akar. Ezért akadt Constantine-nak
olyan sok követője. Mert mindenki elveszített már valakit.
Mert amikor elveszítünk valakit, az annyira értelmetlen-
nek, és véletlenszerűnek, és ostobaságnak tűnik, hogy egy-
szerűen nincs rá válasz. Lehet, hogy Constantine borzalmas
ember volt, és talán én magam is az vagyok. De talán az a
borzalmas ember vagyok, aki megmentette Aaront.
- Nagyon remélem, hogy igazad van - felelte Tamara. -
Szeretnék hinni neked. Nekem is borzasztóan hiányzott Aa-
ron, és nagyon is hajlandó lennék elhinni, hogy a halála csak
valamiféle iszonyatos hiba volt, amit te most helyrehoztál. De
ha Aaron nem önmaga, Call... Ha igazából mégsem tért visz-
sza, akkor meg kell ígérned, hogy elengeded őt, egyszer és
mindenkorra.
Call a lány arcára meredt. Tamara inkább tűnt szomorúnak,
mint reménytelinek.
- Megígérem - mondta. - Eszem ágában sem lenne hagyni,
hogy Aaronból káoszsújtott legyen. Soha nem ártanék neki.
Tamara megragadta a fiú egyik kezét, és erősen megszorí-
totta. Call annyira hálás és megkönnyebbült volt, hogy leg-
szívesebben a karjába zárta volna a lányt, úgy ölelte volna,
mint azelőtt. De nem tette.
Tamara így szólt:
- Ha többé nem bízol meg bennem, Call, akkor már nem
hallgatsz másokra, csak Joseph mesterre meg Alex-re. Már-
pedig ők nem jó emberek. Nem érdekli őket, hogy mi a leg-
jobb neked. Vagy Aaronnak.
- Tudom.
- Akkor meg kell bíznod bennem! Ha azt mondom, hogy
Aaron nem önmaga, muszáj lesz hinned nekem.
Call bólintott.
- Úgy lesz. Megbízom benned. Ha azt mondod, hogy Aa-
ron nem Aaron, hinni fogok neked.
 - Ajánlom is! - mondta Tamara, az ajtó felé indulva. - Mert
ha mégsem bízol bennem, akkor többé én sem bízhatok ben-
ned.
Miután a lány elment, Call visszahuppant az ágyra, és leha-
jolt, hogy megsimogassa Harceb fejét. A farkas halkan nyü-
szített, mintha megértette volna Tamara szavait.
Call túl fáradt volt ahhoz, hogy fölkeljen, ugyanakkor túl
zaklatott is, hogy visszaaludjon. Látni akarta Aaront, meg
akarta győzni magát, hogy Tamara téved, mert a legjobb ba-
rátjukkal igenis a legnagyobb rendben van minden. Ám félt,
hogy a lánynak talán mégis igaza van. Mi lesz, ha Aaron
mégsem önmagaként tért vissza? Mi lesz, ha Call a saját lelke
felhasználásával csak elodázta a pillanatot, amikor Aa-
ron óhatatlanul átmegy örvénylő szeműbe? Komor gondola-
tok töltötték meg az agyát, amíg be nem kopogtatott valaki a
szobába.
- Szabad! - szólt ki. Azt hitte, hogy megint Anastasia az,
aki újabb hátborzongató kijelentéseket akar tenni arról, mi-
lyen csúcs Call, azaz inkább Constantine.
Legnagyobb meglepetésére azonban Alex lépett be.
Még annál is több feketét viselt, mint eddig, már ha ez
egyáltalán lehetséges volt. A haját úgy zselézte, hogy tüskék-
ben meredezzen. A bakancsán nagy fémcsatok csillogtak.
Rajta volt az iskolai csuklópántja, és valahogyan talált vala-
kit, aki rárakott egy fekete követ a bőrszíjra, jelezve, hogy
Alex krétor.
- Call, haver! - szólt. - Vacsora.
Call azon tűnődött, vajon mennyire lehet kínos Alex-nek
egy fedél alatt lenni azzal, akit meggyilkolt, tudva, hogy az
áldozata visszatért a halálból, és most talán bosszút forral.
Remélte, hogy nagyon, de nagyon kellemetlen.
 - Gyere már! - nógatta Alex, miután Call nem válaszolt. -
Csipkedd magad! A zombid már az asztalnál vár.
- Ne nevezd így! - csattant fel Call. Am Alex erre csak vi-
gyorgott.
Call nagy nehezen talpra állt, elment Alex mellett, és lebi-
cegett a lépcsőn az étkezőbe. Az egész teste sajgott, és nem
bírta kiverni a fejéből Tamara szavait, de nem bujkálhatott a
szobájában. Nem hagyhatta, hogy Aaron-nak egyedül kelljen
szembenéznie a többiekkel.
Próbálta elhitetni magával, hogy a legjobb barátjukkal
minden rendben - a lehető legnagyobb rendben -, és ezt
előbb-utóbb Tamara is be fogja látni, úgyhogy majd megeny-
hül; ám a szíve mélyén nem volt olyan biztos ebben, mint
amennyire szeretett volna.
Joseph mester sugárzó mosollyal fogadta Callumot az ét-
kezőben. Az asztalion foglalt helyet, előtte egy kész lakoma
terült el, olyan fogásokból, mintha hálaadás lett volna: a ro-
gyásig megrakott asztalon töltött pulyka, tepsiben sült répa és
édesburgonya, borsó, krumplipüré meg áfonyamártás illato-
zott.
A férfi egyik oldalán Anastasia ült, és üdvözült képet vá-
gott, a másikon pedig Jasper, aki rém feszültnek tűnt. Aaron a
fiú mellett foglalt helyet, és összerezzent, amikor Alex belé-
pett az étkezőbe. Call félrelökte Alexet az útjából, és odasie-
tett Aaron mellé, aki szorosan összekulcsolta a kezét az ölé-
ben. Furcsán nézett föl Callre: mintha egy kicsit örült volna,
hogy látja, egy kicsit viszont nem.
Alex gúnyosan vigyorogva ledobta magát az Anastasia
melletti székre. Az asszony szórakozottan felé nyúlt, és meg-
borzolta a haját - már amennyire a zselé engedte -, ám a sze-
mét továbbra is Callre szegezte. Sóvárgó tekintete mintha el
akarta volna emészteni a fiút.
 - Hol van Tamara? - kérdezte Aaron, miután Call leült.
Call ételt lapátolt a tányérjára, aztán Aaronéra is. Aaron
fogta a kést meg a villát, és Call rögtön jobb kedvre derült.
Úgy gondolta, amint a többiek látják Aaront enni, muszáj lesz
elfogadniuk, hogy teljesen normális. Hiszen a káoszsújtottak
soha nem ettek semmit.
- A szobájában - felelte Jasper sietve. - Lepihent. Megfáj-
dult a feje. Aaron lerakta a villáját. Callnek kicsit felkavaro-
dott a gyomra.
- Minden rendben - suttogta, és remélte, hogy Aaron hisz
neki. - Egyél valamit! Attól majd jobban érzed magad.
Aaron sóhajtott. Tamara mesélt az üvöltözéséről, és Call
rádöbbent, mennyire tart attól, hogy ez talán megismétlődik,
ám a legjobb barátjuk egész nyugodtnak tűnt, legfeljebb bán-
kódott kicsit a lány miatt. Aaron ismét fogta a villáját, és be-
kapott pár falatot a sült pulyka töltelékéből.
A fiú tartásából csak úgy sugárzott a feszültség, mintha
dühös lett volna. Call aggódott, hogy Aaron netán gyűlöli őt.
Hiszen minden joga megvolt erre. De talán csak Tamara miatt
volt zaklatott. Aaron ahhoz volt szokva, hogy mindenki hős-
nek tartsa őt. Borzasztóan lesújtotta volna a tudat, hogy Ta-
mara szerint valami nem stimmel vele.
Tamarának nem volt igaza.
Nem lehetett igaza.
- Nem könnyű tudomásul venni, ha az ember egész világa
kifordul a sarkaiból - szólalt meg Joseph mester. - Tamara
nyilván küszködik azzal, hogy elfogadja, mi minden vált le-
hetségessé. A Tanács ugyanígy fog reagálni. Ahogy a
Magisztérium is. De akkor is eljött a mi időnk: a káosz erejé-
nek igazi kihasználása csak most kezdődik. Veled - intett
Callre. - És veled - fordult Aaron felé.
- És mi lesz mindenki mással? - háborgott Alex.
 - Call képes volt feltámasztani Aaront. Ez csupán a kezdet.
Aaron csak a legelső azok sorában, akik vissza fognak térni
hozzánk. Amikor a Tanács rádöbben, hogy mire vagyunk ké-
pesek, kénytelen lesz szövetségre lépni velünk... méghozzá a
mi feltételeink szerint. Ez a legnagyobb áttörés azóta, hogy
legelőször sikerült arannyá változtatni az ólmot. Talán még
annál is nagyobb.
- Biztos vagyok benne, hogy neked is sikerülni fog elsajátí-
tani a módszert - mondta Anastasia Alexnek, megválaszolva
a kérdését. Joseph mester nyilvánvalóan annyira elmerült a
jövőről szőtt ábrándjaiban, hogy minden másról megfeledke-
zett.
- Elképesztő, hogy képes voltál megtenni azt, ami még
Constantáiénak sem sikerült - mondta Jasper Callnek, majd
Aaronra nézett. - Hogy vagy, haver?
Aaron Jasper felé fordult, az arca felhős volt.
Pár másodpercig senki sem szólt. Call visszafojtotta a lé-
legzetét.
- Minden oké? - kérdezte Jasper Aarontól.
- Fáradt vagyok - felelte a fiú. - És furcsán érzem magam.
Minden olyan furcsa.
- Hát, igen, ezzel én is sokszor vagyok így - bólogatott
Jasper, majd vállon veregette Aaront. Call döbbenten bámulta
őket. A laza gesztus ebben a közegben egész bizarrnak tűnt.
- Tényleg visszatértem? - kérdezte Aaron.
Joseph mester rámosolygott.
- Ha fel tudod tenni ezt a kérdést, akkor biztos, hogy igen,
vissza.
Aaron bólintott, majd folytatta az evést. Gépies mozdula-
tokkal, módszeresen fogyasztotta el a vacsorát, pedig azelőtt
egyáltalán nem így szokott enni. Mindig vagy roppant ille-
delmesen és udvariasan viselkedett az asztalnál, vagy úgy
falta be az ételt, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanat-
ban elmarhatják előle. Call aggódva figyelte.
Habár az is igaz, hogy ha Aaron mostanáig kórházban lett
volna, hazatérve talán akkor is kissé furcsán viselkedne. Call
megpróbált úgy gondolni a helyzetre, mintha Aaron műtéten
esett volna át. Évekkel ezelőtt Alastairnek ki kellett venni a
vakbelét, és miután hazaengedték a kórházból, annyira gyen-
ge volt, hogy egész hétvégén nem bírt mást csinálni, csak a
tévé előtt üldögélni, konzervlevest enni, meg a kedvenc mű-
sorát, a Régiségszemlét nézni.
- Szóval milyen volt? - kérdezte végül Alex, megtörve a
csendet.
Aaron fölemelte a fejét.
- Micsoda?
- Milyen volt halottnak lenni?
- Fogd be! - sziszegte Call Alexnek. A srác azonban csak
gúnyosan vigyorgott rá.
- Nem emlékszem. - Aaron ismét a tányérját bámulta. -
Emlékszem, hogy meghaltam. Emlékszem rád. - Felnézett
Alexre, zöld szeme olyan kemény és hideg volt, akár a ma-
lachit. - Azután semmi másra nem emlékszem, amíg Call fel
nem ébresztett.
- Hazudik - közölte Alex, és a kólával teli poharáért nyúlt.
- Hagyd őt békén! - förmedt rá Call.
- Callnek igaza van - szólalt meg Anastasia. - Ha Aaron azt
mondja, hogy nem emlékszik, akkor...
- De azért tényleg roppant hasznos lenne, ha volna köztünk
valaki, aki tudja, mi vár ránk a halál után - jegyezte meg Jo-
seph mester. - Képzeljétek csak el, milyen értékes lehetne ez
az információ!
Call hátratolta a székét.
 - Nem érzem jól magam. Azt hiszem, jobb, ha megyek, és
lefekszem. Anastasia talpra ugrott.
- Nyilván még mindig ki vagy merülve. Felkísérlek a szo-
bádba!
- És mi lesz Aaronnal? - kérdezte Call. - Ő hol fog aludni?
- Megpróbálta nyugodtnak tettetni magát, miközben attól tar-
tott, hogy Joseph mester azt válaszolja, Aaronnak vissza kell
mennie a kísérletezős szobába, vagy elzárják valahova.
Ennek az egésznek nem így kellett volna alakulnia. Aaron
visszatérésének mindent meg kellett volna oldania. A fiú ha-
lála volt az a pillanat, amikor borzalmasan elromlott minden:
Callről kitudódott, hogy az Ellenség lelkét hordozza magá-
ban, ezért bebörtönözték, és a legtöbb ember, aki fontos volt
neki, meggyűlölte. A szíve mélyén arra számított, hogy az
egész világ rendje helyreáll, amint Aaron újból kinyitja a
szemét.
Ez irtó gyerekes elképzelés volt.
- A szobádból nyílik egy másik - mondta Anastasia. -
Jericho néha ott aludt. Az jó lesz Aaronnak, nem?
Joseph mesterre nézett, ahogy feltette ezt a kérdést. A férfi
tekintete megfejthetetlen volt. Megcsillant benne valami, ami
Callnek egyáltalán nem tetszett. Most, hogy Callum sikerrel
járt - most, hogy tényleg feltámasztotta Aaront -, vajon hasz-
nára lehet még Joseph mesternek, vagy a mágus talán úgy fog
dönteni, hogy a krétor ereje sokkal hasznosabb a számára, ha
megszabadul magától a fiútól?
- Természetesen - felelte Joseph mester. - Bár talán ráfér
egy kis porolás.

A szobára tényleg ráfért a porolás - nem is kicsit. Anastasia

légmágiával lerázta a por nagy részét az ágyneműről meg
a függönyről, amitől mind köhögni kezdtek. Jasper kimentet-
te magát azzal, hogy elmegy „megnézni, jobban van-e Tama-
ra”, ám Call sejtette, hogy valójában csak a fullasztó porfel-
hőktől akar szabadulni.
Mire sikerült végre rávenniük Anastasiát, hogy hagyja őket
magukra, nyilvánvalóvá vált, hogy valószínűleg hiába várják
akár Jaspert, akár Tamarát. Call úgy sejtette, hogy együtt
vannak valamelyikük szobájában, és Aaron visszatértéről ta-
nácskoznak, meg arról, vajon mit jelent ez. Alighanem épp
kibeszélik Callt a háta mögött. A fiú igyekezett elhitetni ma-
gával, hogy minden oké, és nincs oka féltékenykedni, de hiá-
ba.
Aaron leheveredett az ágyra, fel sem hajtotta a takarót, és
felbámult a mennyezetre. Átfogta a törzsét, mintha fázna.
- Akarsz dumálni? - kérdezte Call feszengve.
- Nem - válaszolta Aaron.
- Figyelj - kezdte a másik fiú ha haragszol rám...
Valaki halkan kopogott. Az ajtó lassan kinyílt.
Tamara lépett be a szobába. Levendulaszínű ruhát viselt,
kivételesen nem fáradt azzal, hogy letépkedje róla a csipkét.
Nagyon csinos volt, mint aki egy kerti partira készül.
Call pislogott, meglepte, hogy itt látja a lányt.
- Aaron - szólalt meg Tamara. - Örülök, hogy visszatértél.
A barátjuk felült az ágyon, és a lányra nézett. Nem örvény-
lett a szeme. Nem volt káoszsújtott. Am Call látta, hogy Ta-
mara összerezzent, amint találkozott a tekintetük, mintha fur-
csának találta volna a fiút. De hát ő csak Aaron - kiabálta
volna legszívesebben Call. Aaront óriási trauma érte. Nem
lehetett könnyű visszatérni a halálból. Call szuggerálta a
lányt, hogy legyen megértő. Látta rajta, hogy igyekszik.
Tamara leült egy székre a komód mellett, és ökölbe szorí-
totta a kezét az ölében.
 - Bocs, hogy korábban fura voltam! - mondta. - Nem tud-
tam, mit gondoljak.
- Emlékszem, hogy sírtál - szólt Aaron. - Amikor meghal-
tam.
- Ó! - hebegte a lány, és nagyot nyelt.
- És félrelökted Callt az Alkaheszt sugarának útjából -
folytatta a fiú. - így helyette engem talált el.
- Aaron! - hördült fel Tamara.
Callnek elszorult a szíve. Eszébe jutottak Jasper szavai:
Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy Tamarának... Hát,
Call, szerintem Tamarának valaki más tetszett, ha érted, mire
célzok. Emlékezett, milyen érzés volt azt hallani a lánytól:
soha nem bánta meg, hogy megmentette ót.
- Nem menthette meg mindkettőnket, és a másodperc tört-
része alatt kellett döntenie - szólalt meg Call rekedten. - Szó-
val szállj le róla, Aaron!
Aaron bólintott. Call kicsit megnyugodott. Ez már inkább
vallott a legjobb barátjukra.
- Nem haragszom - magyarázkodott Aaron. - Sem Tamará-
ra, sem rád, Call. Csak úgy érzem, mintha... mintha nagyon
erősen kéne koncentrálnom ahhoz, hogy összeszedjem ma-
gam. Mintha legszívesebben csak lefeküdnék, és behunynám
a szemem, hadd legyek a sötétben, a csendben.
- Ez totál érthető - vágta rá Call, hadart a nagy sietségben,
hogy megnyugtassa Aaront. - Egyszerűen csak hozzá kell
még szoknod, hogy újra életben vagy.
Aaron bólintott.
- Hát, gondolom, az ember bármihez hozzá tud szokni.
- Elképesztő - suttogta Tamara. - El sem hiszem, hogy itt
ülök, és hallom, ahogy beszélsz, tényleg beszélsz hozzánk.
 - Bizonyítékként fognak használni engem - szólt Aaron. -
Joseph mester velem meg Call-lel fogja bizonyítani, hogy
tudja, miként lehet véget vetni a halálnak.
- Valószínűleg - ismerte el Call.
- El kell tűnnünk innen - jelentette ki Aaron. - Fel akarnak
használni minket, de habozás nélkül bántani fognak,
ha szükségesnek látják.
- Meg fogunk szökni - helyeselt Tamara. - Mindannyian.
Vissza kell jutnunk a Magisztériumba.
Aaron meglepettnek tűnt.
- Miért mennénk oda?
- Hogy figyelmeztessük a mágusokat - magyarázta Tama-
ra. - Tudniuk kell, mit tervez Joseph mester. Meg hogy mik a
gyengeségei.
- A Magisztériumban nem leszünk biztonságban - felelte
Aaron. - Csak másfajta veszélyben.
- De ha nem figyelmeztetjük őket, akkor ők kerülnek ve-
szélybe - mondta Call.
- Na és? - kérdezte Aaron.
Tamara a kezét tördelte az ölében.
- A barátainkról van szó - mondta. - A Magisztériumról...
Olyan emberekről, akiket ismersz. Rufus mesterről, Celiáról,
Rafe-ról, Kairól, Gwendáról...
- Nem ismerem őket olyan jól - válaszolta Aaron. Nem
hangzott dühösnek. Csak kimértnek. Olyan fáradtnak és ki-
mértnek, amilyennek azelőtt soha.
Tamara felállt a székről.
- Mennem kell... Mennem kell lefeküdni - mondta, és az
ajtó felé indult. Megtorpant, és felkapott egy noteszt a ko-
módról. Jericho naplóját. Call kíváncsi volt, vajon mit akar
vele. Épp megkérdezte volna, amikor Aaron ismét megszó-
lalt.
 - Előbb-utóbb úgyis mindenkinek meg kell halnia -közölte.
- Nem értem, hogyan segítünk azzal bárkin, ha kockára tesz-
szük az életünket a Magisztérium miatt.
Call hallotta, hogy Tamara a sírással küszködik, miközben
a lány kapkodva lenyomta a kilincset, és elhagyta a szobát.
Amikor Aaron ismét feléje fordult, Call kimerültebbnek
érezte magát, mint valaha. Nem akart beszélni Aaronnal, ami
a barátságuk során először fordult elő. Egyedül akart lenni.
- Aludd ki magad, Aaron! - mondta, és felállt. - Holnap ta-
lálkozunk.
Aaron bólintott, lefeküdt, behunyta a szemét, és szinte rög-
tön elaludt, mintha mi sem történt volna, ami megzavarhatná
az álmát.
Miután egy órán át hallgatta Harceb horkolását meg a hát-
borzongató csendet Aaron szobájából - a fiú nem mocorgott,
meg sem rezzent, és mintha alig vett volna levegőt -, Call rá-
döbbent, hogy nem fog tudni elaludni. Egyre csak az apja
meg Rufus mester járt a fejében; szerette volna tudni, vajon
mit gondolnának arról, amit tett.
Azt kívánta, bárcsak beszélhetne valamelyikükkel, hogy
tanácsot kérjen.
Végül fölkelt, úgy döntött, átvág a hátborzongató házon -
megkockáztatva, hogy összefut egy káoszsújtottal és iszik
egy pohár vizet. Letrappolt a lépcsőn, és bement a konyhába.
- Call? - szólt egy hang.
Tamara lépett elő a félhomályból. Call egy pillanatra azt
hitte, hogy talán álmodik. De aztán észrevette, mennyire ki-
merültnek tűnik a lány, és arra jutott, hogy ő tuti nem ilyen-
nek képzelte volna el.
- Nem tudtam aludni - mondta Tamara. - Itt üldögéltem a
sötétben, és próbáltam kitalálni, mitévők legyünk. - Ugyanazt
a ruhát viselte, mint amiben bejött Aaron szobájába. Call le-
pillantott a pizsamájára, majd értetlenül nézett a lányra.
- Hogy érted? - kérdezte.
- Azt mondtad, hogy ha Aaron mégsem önmaga, akkor el-
engeded - emlékeztette Tamara. - Megígérted.
- Időt kell adnunk neki. - Igaz, hogy Aaron furcsán visel-
kedett, mintha egy része még mindig nem tért volna magához
a halálból, de akkor is. - Majd jobban lesz. Meglátod. Tudom,
hogy ma este kicsit fura volt, de még csak most tért vissza. És
néha önmagának tűnik.
Tamara a fejét csóválta.
- Ez egyáltalán nem igaz, Call. Az az Aaron, aki a legjobb
barátunk volt, soha nem mondott volna ilyeneket.
Call kötötte az ebet a karóhoz.
- Tamara, Aaront meggyilkolták. Még szép, hogy nem va-
lami vidáman és optimistán tért vissza!
A lánynak az arcába szökött a vér.
- Nem is azt várom el tőle, hogy tökéletes legyen.
- Tényleg? Pedig totál úgy hangzik, mintha ezt akarnád -
vágott vissza Call. - Mintha szerinted pontosan ugyanolyan-
nak kéne lennie, mint amilyen azelőtt volt, mert különben...
különben csak rossz lehet. Nem kötötted ki, hogy egy kicsit
sem lehet másmilyen vagy traumatizált. Ilyesmivel nem értet-
tem volna egyet.
Tamara habozott a válasszal.
- Call, ahogy Aaron a többiekről beszélt... azelőtt soha nem
volt közömbös.
- Adj neki néhány napot! - erősködött a fiú. - Csak várd ki,
hogy jobban legyen!
Tamara kinyújtotta a kezét, és Call arcára simította a te-
nyerét. Ujjai lágyan értek a fiú bőréhez. Call megborzongott.
 - Oké - mondta a lány, de hihetetlenül szomorúnak tűnt. -
Várunk még néhány napot. De most már jobb lesz, ha me-
gyünk aludni.
Call bólintott. Megivott egy pohár vizet, aztán elindult
vissza az emeletre.
Amikor még a Magisztériumban volt, Call tudta, mi a jó és
mi a rossz - még ha nem is mindig cselekedett helyesen. A
börtönbe kerülése óta viszont mintha minden összezavarodott
volna.
Talán csak azért, mert azelőtt Aaron volt az erkölcsi irány-
tűje. Nem volt hajlandó elhinni, hogy Aaronnal akkora gond
lenne, amit nem lehet megoldani. Azt akarta, hogy Aaronnal
minden rendben legyen, nemcsak azért, mert a legjobb barát-
járól volt szó, hanem azért is, mert tudta: ha Aaron nincs
rendben, akkor ő maga sincs.
Call tudta, hogy ha Aaron tényleg nincs rendben, akkor ő
mégiscsak az, amitől mindenki retteg.
Constantine szobájába visszaérve Call ledőlt az ágyra, és
megpróbált elaludni. Ezúttal sikerült is.
Mintha csak néhány percet szunyókált volna, amikor felri-
adt, méghozzá egy robbanásra. Kiugrott az ágyból, és az
egyik ablakhoz sietett.
Kisteherautók motorja bőgött fel odakint, a zaj majdnem
elnyomta a kiabálást.
Az első gondolata az volt, hogy a Tanács eljött letartóztatni
őket. Es egy röpke pillanatra a félelem a megkönnyebbüléssel
viaskodott benne.
Megpillantotta Joseph mestert, aki a Halál Ellenségének
ezüstmaszkjában lépett le a tornácról. Felszállt a levegőbe,
látszólag bármiféle erőfeszítés nélkül. A tornác lépcsője körül
kisebb tömeg tolongott, Call észrevette köztük Anastasiát,
fehér hálóingben, és Alexet, aki komor képet vágott.
 - Találjátok meg őket! Találjátok meg mindkettőjüket! -
kiabálta Joseph mester. Call ekkor döbbent rá, hogy kiket ke-
res a mágus. Hogy kik okozták a robbanást.
Tamara és Jasper. Fogták magukat, és elszöktek.
Tamara és Jasper megszöktek, és hátrahagyták Callt.
 11. FEJEZET

Call az ablaknak vetette magát, két kézzel rángatta, amíg

eszébe nem jutott, hogy valamiféle légmágia védi.
Szinte gondolkodás nélkül gyújtott lángot a kezében.
Harceb ugatni kezdett. Call alig figyelt oda rá. Úgy érezte,
mintha méhek töltötték volna meg a fejét, olyan hangosan
zümmögtek, hogy a saját gondolatait sem hallotta. A varázs-
lattal megidézett lángnak sikerült kikezdenie az ablakot, de
túl lassan hatott. Call nem ért rá totojázni.
Megidézte a káosz erejét. Majdnem azonnal előtört a kezé-
ből a semmi olajszerű, tekergő szalagja. Call érezte a káosz
éhségét, és valami megfeszült az énje legmélyén.
Nem maradt elég lelked ehhez - hatolt át az agyában egy
kis hang a zümmögésen, de a fiú nem hallgatott rá. Az ablak
felé irányította a káoszt.
 A semmi elkezdte elemészteni a légmágiát, illetve azzal
együtt az üveget és az ablakkeretet is. Call mit sem törődött
ezzel. Mire kilépett az ablakon át a tetőre, a szoba falán óriási
lyuk tátongott.
A távolban tüzet pillantott meg.
A tető peremére sietett, majd lelépett róla, arra koncentrál-
va, hogy légmágiával tartsa fent magát a magasban. Egy pil-
lanatra megingott, és attól félt, hogy le fog zuhanni a fűbe.
Ám a varázslat kitartott. Call a levegőben lebegett. Harceb
a tetőn állt mögötte, és vadul ugatott. Call hátrafordult a far-
kas felé, és megpillantotta, hogy a ház két másik ablaka is
hiányzik: láthatóan tűzzel hatoltak át rajtuk, az ablakok fake-
retén még mindig kis lángok táncoltak.
Callnek a lába miatt akadt némi gyakorlata a lebegésben,
de mivel a Magisztérium egy barlangrendszerben volt, oda-
haza pedig vigyáznia kellett a szomszédok miatt, még soha
nem repült igazán. Egy dolog volt kicsivel a föld fölött le-
begni, viszont ilyen magasra szállni, mint az álmaiban, egé-
szen új élményt jelentett a számára. Tudta, hogy idegesebb-
nek kéne lennie, ám csakis az eléje táruló látvány-
ra összpontosított.
A lángokat figyelte. Rádöbbent, hogy ez nem természetes
tűz. Hanem elementáls. Miközben a lángoló ablakokat bá-
multa, a szeme sarkából mozgást vett észre a látóhatáron lévé'
domboknál.
Egy hatalmas, kígyószerűen sikló tűzszalag hatolt fel a
dombtetőre.
Az elementál felágaskodott, akár egy kobra, lángokat szórt
szanaszét, és Callnek eszébe jutott, ahogy a Panoptikonba
rohantak Jasperrel, majd megpillantották ugyanezt a lényt a
folyosón.
 Ravan volt az. Tamara nővére. Ami csakis azt jelenthette,
hogy maga Tamara hívta őt ide. A lány ezek szerint sokkal
régebben tervezgette már ezt a szökést, mint az elmúlt nap és
éjszaka során. Amikor Call megcsókolta az alagútban, Tama-
ra nyilván már akkor is ezt tervezte. Call azt hitte, hogy akkor
veszítette el a lány bizalmát, amikor feltámasztotta Aaront,
ám ezek alapján Tamara már rég nem bízott benne. Mert ha
még megbízott volna Callben, akkor elárulta volna neki, hogy
ismét segítséget kér Ravantól. De nem szólt a fiúnak. Ez a
tudat mázsás súllyal nehezedett Call szívére.
Ismét megingott a levegőben, ahogy lankadt a koncentrá-
ciója. Joseph mester jeges varázslöketével támadt Ravanra,
aki sziszegve-füstölögve tért ki a mágikus csapás elől.
Call megvetést hallott ki ebből a sziszegésből. A dombtetőt
ekkor tűz borította el. A tomboló, narancssárga lángokon át a
fiú két kis rohanó alakot pillantott meg.
Ezek szerint Tamara inkább bízott meg Jasperben, mint
Callben. A lány magára hagyta itt Callt, faképnél hagyta őt,
mert komolyan gondolta, amit nemrég mondott a szobájában:
mindent kockára tett az abba vetett makacs hitétől vezérelve,
hogy Call valójában nem a
Halál Ellensége, ám a fiú mégiscsak annak bizonyult.
Callben csak most, a lángoló táj fölött lebegve tudatosult,
mennyire fontos volt neki mindig, hogy Tamara hitt benne.
Elöntötte a fájdalom, olyan fájdalom, amitől úgy érezte,
mintha fuldokolna.
Joseph mester kiabált valamit, mire a sötét alakok tömege
a mélyben célba vette Ravant mágiával, ám az elemésztett
lány gyors és eszes volt, így minden löket elől kitért, amivel
megpróbálták eltalálni.
Call fölemelte a kezét. Eszébe jutott a tűzlabirintus, amiből
sehogy sem találta a kiutat, amíg rá nem döbbent, hogy a ká-
osz erejével elszívhatja az oxigént az egész helyiségből, ki-
oltva a lángokat. Ugyanígy kiolthatta volna Ravant, végezhe-
tett volna vele. Ebben a pillanatban tudta, hogy képes lenne
rá.
- Call! - Aaron szólt hozzá. A tetőn állt, fél kezét Harceb
nyakán tartva. Mezítláb volt, és talált valahol egy pólót, ami-
be átöltözhetett az iskolai egyenruha felsője helyett. A sötét-
ben különösen sápadtnak tűnt. - Hagyd őket elmenni!
Call hallotta a saját zihálását. A kisteherautók elindultak a
ház elől, hogy utolérjék a szökevényeket, de egyik sem mert
túl közel menni Ravanhoz, nehogy felrobbantsa a tankjukat.
- De hát...
- Itt most Tamaráról van szó - hangsúlyozta Aaron. -
Gondolod, hogy Joseph mester megbocsátana neki, amiért
megpróbált elszökni? Dehogyis!
Call nem mozdult.
- Megölné Tamarát - mondta a barátja. - És te azt nem bír-
nád elviselni. Hiszen szereted őt.
Call lassan lehajtotta a fejét, és úgy helyezkedett, hogy ki-
csivel a tető fölött lebegjen. Aaron felé nyúlt, megragadta a
pólója hátát, és lehúzta a fiút a tetőre. Call összerogyott, félig
Harcebre esett, és kis híján feldöntötte a barátját. Mire nagy-
jából összeszedték magukat, Call már nem látta a távolban
Tamara és Jasper menekülő' kis alakját.
Forró könnyek lepték el a szemét, de pislogott, hogy ki ne
csorduljanak.
- Tamara itt hagyott engem.
Aaron felült, és elhúzódott a másik fiútól. Oldalra csúszott
a tetőcserepeken, mögötte Harcebbel.
- Mindkettőnket itthagyott, Call.
A barátja fojtott hangot hallatott, amit félig-meddig neve-
tésnek szánt.
 - Hát igen, ez igaz.
- Figyelmeztetni akarja a Magisztériumot - mondta Aaron.
- Jobb is nekünk, ha nem megyünk oda vele.
Call ekkor jött rá, mi olyan furcsa abban, ahogy Aaron a
visszatérte óta beszél.
- Miért van az, hogy egyszeriben ennyire utálsz mindenkit
a Magisztériumban?
- Nem utálom őket - felelte Aaron. Arrafelé nézett, ahol a
mágusok nyilván még mindig csatáztak Ravan-nal. - De
mintha most már tisztábban látnám mindannyiukat, mint az-
előtt, hogy meghaltam. Semmi más nem érdekelte őket, csak
az, hogy mit nyerhetnek tőlünk, Call. És tőlem most már
semmit sem nyerhetnek. Téged pedig meg akarnak majd bün-
tetni. Tudod, bebizonyítottad, hogy nincs igazuk. Soha nem
hitték el, hogy Constantine tényleg képes feltámasztani
a holtakat.
Call a barátja arcát fürkészte, próbált leolvasni róla vala-
mit, de hiába nézett A áron tiszta, zöld szemébe, sehogy sem
tudta megfejteni a halálból visszatért fiút. Csak annyit tudott
megállapítani, hogy ez az új Aaron irtó hátborzongató.
De csak most tért vissza - emlékeztette magát Call. Lehet,
hogy a halál árnya egy darabig még rátelepszik, és mindent
sötétbe von. Remélhetőleg előbb-utóbb szertefoszlanák majd
az árnyak.
- Szerinted helyesen tettem, hogy feltámasztottalak? - Miu-
tán kibökte ezt a kérdést, Call úgy érezte, hogy nem kap le-
vegőt, amíg meg nem hallja a választ.
Aaron olyan hangot adott, amit nem lehetett igazán sóhaj-
nak nevezni. Inkább olyan volt, mintha a szél fütyült volna a
fák között.
- Tudod, hogy már nem vagyok krétor, ugye? Hiszen már
mágus sem vagyok. Az a részem elveszett, és úgy érzem,
hogy minden... Nem is tudom, minden olyan szürke és ko-
pott.
Callt kissé elfogta a rosszullét. Tudta, hogy Alex elvette
Aaron krétori erejét az Alkaheszttel, azt viszont nem sejtette,
hogy Aaron varázserő nélkül fog visszatérni.
- Ez még változhat - mondta elkeseredetten. Fogalma sem
volt, hogy mit tenne Aaron nélkül. Fogalma sem volt, mivé
válna. - Lehet, hogy visszatér az erőd.
- Inkább saját magaddal kéne tisztáznod, vajon jól tetted-e,
hogy feltámasztottál - felelte Aaron félmosollyal. - A mágu-
sok most már soha nem fognak visszafogadni maguk közé.
Viszont azt is tudod, hogy nem kellene itt maradnod Joseph
mesterrel.
- Semmit sem kell tisztáznom magammal - vágta rá Call
hevesen. - Örülök, hogy feltámasztottalak.
Harceb erre ugatott, és kettőjük közé furakodott. Aaron le-
hajolt, hogy megsimogassa a farkast, Call szívén pedig egy
kissé enyhült a teher. Hiszen ha bármi baj lenne Aaronnal, azt
Harceb biztosan megérezte volna, nem?
Ismét megpillantották Joseph mestert, aki egy osztagnyi
káoszsújtott és több tucat mágus élén masírozott vissza a
házhoz. Amikor meglátta a tetőn üldögélő' Callt és Aaront,
mögöttük a káosz marta lyukkal a falban, egy pillanatra dü-
hösnek tűnt. Aztán kisimult az arca.
- Nagy szerencsétek, hogy ti nem mentetek velük! - kiabált
fel a fiúknak.
Alex felkacagott mögötte.
- Őkét nem is hívták.
- Miután a Tanács tudomást szerez róla, miféle képesség
birtokába jutottál, egészen máshogy néznek majd rád - mond-
ta Joseph mester, de Call igencsak kételkedett az igazában.
Tamara szülei is a Tanács tagjai voltak. Ha a lány ennyire
elszörnyedt tőle, nem az a legvalószínűbb, hogy a szülei is
ugyanennyire el lesznek szörnyedve... vagy talán még job-
ban?
A fiú azonban csak bólintott.
- Gyertek be! - folytatta Joseph mester hűvösen. - Beszél-
nünk kell.
Call megint bólintott, de nem ment vissza a házba. A tetőn
ücsörgött, amíg a nap magasra nem hágott az égen. Aaron is
ott üldögélt.
Ahogy a napsugarak aranyfénybe vonták őket, Aaron a ba-
rátjához fordult.
- Hogy csináltad? Nekem elárulhatod.
- Beléd ültettem a lelkem egy darabkáját - válaszolta Call,
és Aaronra pillantott, hogy lássa, elszörnyed-e. - Ezért nem
sikerült soha azelőtt. Constantine Maddennek eszébe sem ju-
tott volna ilyesmivel próbálkozni. Semmiképpen sem mon-
dott volna le az ereje egy kis részéről.
Aaron bólintott.
- Azt hiszem, érzem a hatását - mondta végül. - Úgy értem,
azt hiszem, érzek magamban valamit, ami... a részem is, meg
nem is.
- És ezért nem fog úgy működni a dolog, ahogy Joseph
mesterék remélik - folytatta akadozva Call. Nehéz volt arról
beszélni, milyen megosztani valakivel a lelkét. -Mert nem
használhatok fel újra meg újra darabokat a lelkemből, ahhoz,
hogy feltámasszak embereket. Hiszen ez nem... korlátlan erő-
forrás. Előbb-utóbb kifogyna.
- És akkor meghalnál - mondta Aaron.
- Pontosan. Szerintem Constantine-nak ezért volt szüksége
Jerichóra a kísérleteihez: mert a testvére lelkét használta fel a
sajátja helyett. Olvastam Jericho naplóját, és... - Call hátrané-
zett a szobára, a jegyzetfüzetet kereste, hogy megmutathassa
Aaronnak, aztán rádöbbent, hogy az már nincs itt. Tamara
magával vitte. Nyilván be akarja mutatni a Magisztériumban,
gondolta Call. Bizonyítékként. Ismét elfogta a rosszullét.
- Te nem érzed magadban Constantine lelkét, igaz? - kér-
dezte Aaron. - Egyszerűen csak normálisan érzed magad.
Ahogy mindig is érezted.
- De nekem nincs mihez hasonlítanom, ilyen vagyok, mió-
ta az eszemet tudom - felelte Call.
- Lehet, hogy csak hozzá kell szoknom - mondta Aaron, és
most egészen úgy hangzott, mint régen. Egy kicsit még el is
vigyorodott, féloldalasán. - Hálás vagyok neked. Azért, amit
tettél. Még akkor is, ha végül nem válik be.
De hát máris bevált - akart erősködni Call.
Mielőtt azonban megszólalhatott volna, valaki bekopogta-
tott a szobába. Anastasia volt az, aki válaszra sem várva kitár-
ta az ajtót. Belépett, de megtorpant, amint megpillantotta a
Call okozta pusztítást: a káoszmarta falat és a lyukon besütő
délelőtti napfényt. Döbbenten pislogott.
- Egyetlen gyermeket sem volna szabad ilyen erővel ter-
helni - motyogta, mintha saját magához beszélt volna. A sze-
relése harci öltözetnek tűnt: ezüst-fehér acélvértet viselt a
mellkasán és a karján, ősz haját pedig lánccsuklya borította.
Most az egyszer úgy tűnt, mintha külön személyekként
gondolt volna Callre és Constantine-ra, akiknek egyaránt ter-
het jelentett az erejük. A fiú azt kívánta, bár továbbra is így
gondolna kettőjükre, de nem fűzött hozzá nagy reményeket.
- Mi történik? - kérdezte Call, és felállt.
- Nézd! - mutatott Aaron egy légelementálra, ami megje-
lent a közelben, és a sziget fái fölött lebegett. Áttetsző alakja
vibrált, és kör alakú volt, akár egy hatalmas medúza. - Meg-
támadtak minket?
 - Nem, dehogy - felelte Anastasia. - Ez az én elementálom.
Azért idéztem meg, hogy a csapataim előőrse legyen. A bará-
taitok után megyek, és visszahozom őket, mielőtt még eljut-
nak a Magisztériumba, és drasztikus tettekre kényszerítenek
minket.
- Hagyják őket békén! - Call felállt, visszament a tetőn a
falban tátongó lyukhoz, és bemászott a szobába.
- Tudod jól, hogy nem engedhetjük őket megszökni. Es az-
zal is tisztában vagy, hogy miért nem. Túl sok mindent tud-
nak, ami árthat nekünk. Hűségesebbnek kellett volna lenniük.
Reméltük, hogy több időnk lesz felkészülni, mielőtt háború
törne ki a Tanács meg a Halál Ellenségének erői között, ám
ha Tamara és Jasper hazajutnak, akkor egy héten belül meg-
indul a csata.
Call a bányatóban várakozó több ezer káoszsújtottra gon-
dolt, a seregre, aminek az élén elhagyhatta volna a szigetet,
hogy hősként térjen vissza a Tanács elé.
Tamara nemrég még azt akarta, hogy Callumot hősnek lás-
sák. Call képtelen volt gyűlölni a lányt. Tudta, hogy bármi is
történjék, soha nem tudná meggyűlölni őt.
- Kérlek, ne bántsátok a barátaimat! - szólalt meg, fino-
mabb hangnemben beszélve az asszonyhoz, mint eddig. -
Mostanáig alig kértem tőled valamit, a... - Minden igyekezete
dacára, hogy a no kedvében járjon, egyszerűen képtelen volt
anyának szólítani ót. A torkán akadt a szó. - Anastasia! ígérd
meg, hogy ha elkapjátok őket, nem esik bántódásuk!
Az asszony komoran nézett rá.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, ám a barátaid tisztában
voltak a következményekkel, amikor megszöktek. Es Call,
nem hinném, hogy ők haboznának kárt tenni bennem. - Harci
páncélzatában az asszony kísértetiesnek, félelmetesnek tűnt.
Call úgy gondolta, igaza lehet abban, hogy Tamara és Jasper
nem hezitálnának szembeszállni vele, így még inkább rette-
gett a barátaiért.
- Ígérd meg, hogy legalább megpróbálod épségben vissza-
hozni őket! - kérte Call, mert úgy gondolta, hogy valószínű-
leg ez a legtöbb, amit kicsikarhat az asszonyból. Tehetetlen-
nek érezte magát, pedig hát nem ő volt a Halál Ellensége?
Nem bizonyította be ezt Aaron feltámasztásával, ahogy Ta-
mara mondta? Nem neki kellett volna dirigálnia?
- Természetesen - felelte az asszony kimérten, szemernyi
kedvesség nélkül. - Most pedig gyertek le reggelizni! Joseph
mesternek sok mindent kell megbeszélnie kettőtökkel.
Aaron talpra állt, és bejött a szobába Callhez. Habár egyi-
kük sem aludt, és Tamara itt hagyta őket, Callben ismét fel-
éledt a remény. Biztos volt abban, hogy Aaron jól mondta:
csak hozzá kell még szoknia a lelke új állapotához. Bízott
benne, hogy amint Aaron ismét önmaga lesz, majd kitalálják,
mit tegyenek. Már egy csomó szorult helyzetből kihúzták
magukat. Ebből is meg fogják találni a kiutat.
Remélhetőleg.
- Oké - mondta Anastasiának.
Call még mindig a Constantine holmijai közül kölcsönvett
pizsamában volt, és nem fáradt azzal, hogy átöltözzön. Úgy
tűnt, Aaronnak is megfelelt, ami éppen rajta volt. Lebaktattak
a lépesén, és bementek az étkezőbe, ahol Joseph mester már
az asztalnál ült néhány másik mágussal, köztük Hugóval.
Amikor a két fiú belépett, Josephen kívül minden mágus fel-
állt, és elhagyta a helyiséget. Joseph mester haja féloldalt
megperzselődött. Alexnek vöröslött a képe, mintha az arcába
lobbant volna a láng. Az egész asztalt betöltötték a kötszerek,
mágikus kenőcsök és piszkos bögrék.
- Üljetek le! - szólt Joseph mester. - A konyhában van kávé
és tojás, ha éhesek vagytok.
 Call azonnal bement a konyhába, és töltött magának egy
óriási bögre kávét. Aaron nem vett el semmit, csak leült az
asztalhoz, és várt.
Joseph mester hátradőlt a széken.
- Eljött az idő - mondta, és Callre nézett. - El kell magya-
ráznod, hogyan hoztad vissza Aaront a halálból.
- Jól van - egyezett bele a fiú. - De tuti nem lesz ínyére a
válaszom.
- Csak mondd el az igazat, Callum! - Joseph mester úgy
hangzott, mint aki megnyugtatóan igyekszik beszélni, ám
tisztán kihallatszott a szavaiból a feszültség. - És akkor min-
den rendben lesz.
Ám hiába mondta el Call az igazat, semmi sem volt rend-
ben. Látta, ahogy Joseph mester arca egyre jobban elkomo-
rult, miközben a fiú elmagyarázta, hogyan tépte ki a lelke egy
kis darabkáját, és ültette Aaron testébe. Maga Aaron, aki már
hallotta mindezt, kibámult az ablakon, a gyepet szaglászó né-
hány káoszsújtott állatot figyelte.
- Tényleg így igaz? - kérdezte Joseph mester, miután Call
befejezte a mondókáját. Alex hitetlenkedve meredt rá. - Ez a
teljes igazság, Call?
- Ez nevetséges! - tiltakozott Alex. - Mégis kinek jutna
egyáltalán eszébe ilyesmi?
- Jericho naplójából vettem az ötletet. - Call a mágushoz
fordult. - Maga tudta - szólt. - Tudta, hogy Constantine ezt
művelte. Jericho lelkének darabkáit használta fel ahhoz, hogy
megpróbálja feltámasztani a holtakat.
Joseph mester felállt az asztaltól, összekulcsolta a kezét a
háta mögött, és fel-alá kezdett járkálni.
- Csak gyanítottam - válaszolta. - De reméltem, hogy nem
igaz.
 - Szóval most már érti, mi a gond - mondta Aaron, és az
ablaktól elfordulva Joseph mesterre nézett. - Call nem csinál-
hat ilyet még egyszer.
A mágus feléjük perdült.
- De hát muszáj lesz. Ha Anastasia nem állítja meg a bará-
taitokat, akkor el fognak jutni a Magisztériumba. Márpedig
amint odaérnek, mindent elmondanak majd a Tanácsnak, mi
meg csak remélhetjük, hogy a mágusok belátóak lesznek, és
felfogják a történtekből, micsoda géniusz vagy. Ám ha még-
sem, akkor ki fog törni a háború. Fel kell támasztanunk
Drew-t, mielőtt még ez megtörténik.
- Fel kell támasztanunk Drew-t? - hördült fel Alex. - Ezt
eddig nem mondtad!
- Hogyne mondtam volna! - torkolta le Joseph mester. -
Aaron feltámasztása csak a kezdet volt... Elvégre az ő testét
megőriztük, itt volt, kéznél... De ha Call képes más lelkeket is
visszahozni a túlvilágról... Akkor a Tanácsnak át kell majd
ruháznia ránk a hatalmát. Ilyen erő előtt mindenki kénytelen
lesz fejet hajtani.
- Előbb a Tanács hódol be nekünk, aztán szép sorjában az
egész világ! - lelkesedett Alex. - Kevesebbel be sem érjük.
- De hát ez nem lehetséges - vitatkozott vele Call. - Nem
figyeltél? Nem téphetek ki újabb meg újabb darabkákat a lel-
kemből. Belehalnék!
- Ó, jaj, csak azt ne - ironizált Alex hűvösen. - Szörnyű
tragédia lenne.
- Call halála egyben Constantine Madden halálát is jelen-
tené - emlékeztette őt Aaron.
- Ez igaz - mondta Joseph mester, és úgy nézett Call-re,
amiről a fiúnak a legelső találkozásuk jutott eszébe: Drew
akkor halt meg, és az apja arckifejezéséből egyszerre sugár-
zott a gyűlölet Callum Hunt iránt, illetve a sóvárgás
Constantine Madden ereje után, ami a gyerek testében rejtő-
zött. - Ezért van szükségünk egy újabb Jerichóra - fordult
vissza a mágus Alex felé.
Na, arról aztán szó sem lehetett, hogy Call feltámassza
Drew-t.
- Ööö... - habogta a fiú. - Ahhoz először is szükség lenne
Drew testére, meg a lelkének legalább egy kicsike részére.
Úgy értem, ami Aaront illeti, neki még mindig volt valam-
ennyi önmagából a testében.
Aaron dermedten ült. Callnek fogalma sem volt, vajon mit
gondolhat minderről. Aggódott, nehogy a barátja rosszul
érezze magát, amiért visszatért a halálból. Remélte, hogy nem
ez a helyzet. Szüksége volt rá, hogy Aaron megőrizze a pozi-
tív hozzáállását. Már amennyire képes volt jelenleg pozitívan
hozzáállni bármihez is.
- Azt meg tudom oldani - felelte Joseph mester lelkesen.
- Hát, jó - mondta Call. - Nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy
tegyek egy próbát. Segítenék, de irtóra legyengítette a varázs-
erőmet Aaron feltámasztása.
- A varázserőd lyukat ütött a ház falába - morgott Alex. -
Úgy tűnik, bőven maradt még benne kakaó.
Call bús képpel bólogatott, a drámai hatás kedvéért alapo-
san eltúlozva adta elő a történteket.
- Épp ez az: nem szándékosan csináltam. Alig bírom uralni
a mágiát. Nem szeretnék véletlenül kárt tenni Drew-ban.
Alex szúrós szemmel meredt rá, viszont úgy tűnt, hogy Jo-
seph mester hisz neki.
- Igen, ez tényleg veszélyes lehet. Alex, hallottad, mit
mondott Call. Meg kell próbálnunk megismételni a kísérletét.
Gyere!
Alex láthatóan aggódott, nem is kicsit. Call gyanította,
hogy a srácnak nincs sok kedve kockára tenni a saját lelkét,
és darabkákat kiszakítani belőle Joseph mester kedvéért, de
nem igazán tudta sajnálni Alexet.
Joseph mester egy csettintéssel visszarendelte a többi má-
gust a szobába, ami azt jelentette, hogy azok egész végig hal-
lótávolságon belül maradtak.
- Nyomás! - utasította a férfi Alexet, kimondatlanul hagyva
a nyilvánvaló fenyegetést, hogy ha nem megy magától, akkor
a többiek fogják bevonszolni a kísérletezés helyiségbe.
Call búcsút intett a srácnak, most az egyszer elégedett volt
saját magával és a világgal is.
- Sok sikert! - szólt utána.
Alex kivételesen nem gyilkos pillantással reagált Call be-
szólására. Csakis rémület sugárzott az arcáról.
Aaron fogta az egyik félig teli kávéscsészét, amit valame-
lyik mágus hagyott az asztalon, és az ajkához emelte. Call a
barátját figyelte, és rádöbbent, hogy Aaron reakciójára vár.
Azt hitte, a legjobb barátja követelni fogja, hogy menjenek
Alex után, makacsul ragaszkodva a srác megmentéséhez.
- Alex az oka a halálodnak - válaszolta az általa elkép-
zelt tiltakozásra. - Nem érdekel, mit tesz vele Joseph mester.
Maradjunk szépen itt, és reggelizzünk meg! Nem érdekel, ha
Joseph mester szétszedi Alex lelkét.
- Oké - mondta Aaron.
Call elvett egy darab megmaradt pirítóst az egyik mágus
otthagyott tányérjáról. Nem hagyta nyugodni a tudat, hogy
Aaronnak nem ezt kellett volna felelnie. Erbsködnie kellett
volna, hogy Joseph mester meg Alex a gonoszok csapatában
játszanak, o és Call viszont a jók soraiba tartoznak - legalább-
is elméletben -, vagyis senkit sem lenne szabad a sorsára
hagyniuk.
Aaron azonban továbbra sem szólt semmit.
Call sóhajtva hátralökte a székét, és felállt az asztaltól.
 - Jól van, na! Menjünk, nézzük meg, mit csinálnak!
Aaron értetlennek tűnt, de ó is felállt, és követte Callt.
A kísérletezős helyiséghez osontak a folyosón. Tompa
hangokat hallottak odabentről. Call szorosan lehunyta az
egyik szemét, a másikkal pedig belesett a kulcslyukon. Am
hiába szokott ez beválni a filmekben, ó most szinte semmit
sem látott.
- Ha nem bírod megtalálni Drew lelkét, akkor nem sokat
érsz krétorként - hallotta Joseph mester hangját az ajtó túlol-
daláról. - Talán több hasznodat venném a testként, amibe
Drew visszatérhet. Lehet, hogy Callum Hunt ki tudja lökni a
lelkedet a testedből, és a helyére be tudja ültetni Drew-ét.
- Azt nem tehetitek! - nyavalygott Alex. - Én is igazi krétor
vagyok.
Call levegő után kapott. íme, ez volt az igazi Joseph mes-
ter, aki a pazar vacsorákkal és kedves gesztusokkal próbálta
álcázni a valódi énjét.
- Az erődet csak loptad, egyáltalán nem vagy méltó
krétornak - felelte Joseph mester, akinek hangjából csak úgy
áradt a düh. - Nem arra születtél, hogy káoszmágus légy.
- Meg tudom csinálni - erősködött Alex. - Igenis képes va-
gyok rá! - Zaj hallatszott. - Csak engedj oda!
Call halk nyögést hallott a helyiségből. A hang a káoszsúj-
tottak kísérteties morgására emlékeztette.
- Joseph mester! - kiabálta a fiú, és ököllel verte a helyiség
ajtaját. - Engedjen be!
A mágus másodperceken belül kinyitotta az ajtót, és Call
megpillantotta a padlón heverő' Alexet, aki kábának tűnt.
Senki más nem volt odabent. Viszont egy idegen holttest he-
vert az asztalon, bőre fagyosan kék volt. Call megborzongott.
 - Látom, mégiscsak segíteni akarsz - mondta Joseph mes-
ter. - De egyelőre boldogulunk, köszönjük. Majd gyere vissza
este, Callum, ha már kipihented magad!
Ezzel ismét becsukta előttük az ajtót. Hallották, ahogy kat-
tant a zár.
- Hát, asszem, ennyit erről - mondta Call, akinek felkava-
rodott a gyomra. Vajon Joseph mesterék tényleg képesek
lesznek feltámasztani Drew-t? A fiú úgy gondolta, hogy
Drew holtteste nélkül ez lehetetlen. Még a káoszsújtottakban
is megmaradt egy egészen kicsi a lelkűkből... ahogy arra Call
rádöbbent, amikor véletlenül ilyen lénnyé változtatta Jennifer
Matsuit.
Ugyanakkor az igaz, hogy az ő lelke valójában
Constantine-é volt, egy új testben. Talán mégiscsak lehetsé-
ges volt, amivel Joseph mester meg akart próbálkozni. Call a
barátjára pillantott, ám Aaron nem úgy nézett ki, mint aki
azon aggódik, vajon visszahozza-e Drew-t a halálból az apja,
vagy sem.
Callnek muszáj volt tennie valamit.
- Gyere! - mondta Aaronnak. - Kimegyünk, megkerüljük a
házat, és meglessük őket az ablakból. - Gyorsan bakancsot és
kabátot vett.
- Nézni fogjuk, ahogy Alex szenved? - kérdezte Aaron, pe-
dig egyáltalán nem erről volt szó, és ezt magától is tudhatta
volna. Call nem válaszolt a kérdésre, amit a barátjának fel
sem kellett volna tennie.
Kimentek az udvarra, és valahányszor elhaladtak a szét-
szórtan álldogáló káoszsújtottak egyike mellett, az fejet hajt-
va nyögött Call tiszteletére. Már csak ez hiányzott - gondolta
a fiú keserűen. Aaron a homlokát ráncolva pillantott a káosz-
sújtottakra, és megszaporázta a lépteit.
 - Most nézd meg! - szólt Call. - Látod, mi van? Ilyen zű-
rökbe keveredek, ha nem vagy velem. Mióta meghaltál, en-
gem letartóztattak, aztán megszöktettek a börtönből, aztán
elraboltak, és a Halál Ellensége erődítményébe hoztak, ráadá-
sul Jasperrel együtt, aki lyukat beszélt a hasamba a szerelmi
életével...
Aaron szája sarka erre fölfelé görbült.
- És megcsókoltam Tamarát, aki most utál engem! - foly-
tatta Call. - Nélküled semmit sem bírok rendesen csinálni.
Melletted mindig ki tudtam okoskodni, mi a helyes és mi
nem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez nélküled is menne.
A barátja ennek hallatán nem tűnt valami boldognak.
- Én nem... Most már nem tudok segíteni neked ebben.
- De szükségem van rád - kérlelte Call. Elértek egy ki-
sebb facsoporthoz. Ezen átvágva odaosonhattak volna a kísér-
letezés helyiség egyik ablakához, ám jelen pillanatban az, ami
éppen a szobában történt, nem érződött olyan fontosnak, mint
ami idekint zajlott, kettőjük között. - Azelőtt mindig segítet-
tél.
Aaron a fejét csóválta.
- Már nem úgy gondolkodom a dolgokról, mint azelőtt. -
Zsebre dugta a kezét. Hideg volt, csípős szél fújt, de Call nem
volt biztos benne, hogy ezt Aaron is érzi. Nem látszott rajta,
hogy fázna.
- Nincs veled semmi gond - jelentette ki Call. - Csak ki kell
jutnunk innen.
- Mikor megyünk el? - kérdezte a barátja.
- Egyszer már megpróbáltam elszökni, még Tamarával és
Jasperrel együtt - vallotta be Call. - Joseph mester egyik em-
bere elkapott minket, és visszahozott ide, de jó is, hogy így
alakult, mert akkor szereztünk tudomást rólad. Szóval gon-
doltam, itt kell maradnunk addig, amíg sikerül feltámaszta-
nom téged.
- És Tamara meg Jasper egyetértettek veled? - Aaron lehe-
lete fehér felhőiket formált a levegőben.
Call mély lélegzetet vett.
- Nem igazán avattam be őket a terveimbe.
Aaron nem vonta felelősségre. Nem dorgálta meg a barát-
ját. Call kénytelen volt elismerni, hogy a visszatérése óta Aa-
ron nem bizonyult valami jó erkölcsi iránytűnek.
A fiú tovább magyarázkodott:
- Azt hittem, hogy miután feltámasztalak, a többiek elisme-
rik majd, hogy helyesen döntöttem. Es azt hittem, hogy a Ta-
nács is helyeselni fogja, amit tettem. Hiszen tökéletesen sike-
rült. Úgy értem, a mágusok azért nem akarják, hogy egy se-
reg káoszsújtott rohangásszon a világban, mert azok alapve-
tően zombik, te viszont totál rendben vagy.
Aaron nem válaszolt. Továbbmentek, levelek ropogtak a
talpuk alatt. Elértek az erdőnek ahhoz a részéhez, ahonnan
vissza kellett volna kanyarodniuk a ház felé, ha be akartak
lesni a kísérletezős szoba ablakán, ám Call még nem állt ké-
szen arra, hogy lezárják ezt a beszélgetést.
- Tényleg azt hiszed, hogy rendben vagyok? - kérdezte Aa-
ron, és zöld szeme elgyötört tekintettel szegeződött Callre.
- Igen - vágta rá a fiú határozottan. Kissé dühös lett Aaron-
ra, aminek nem volt értelme, de nem bírta megállni. O min-
dent megtett a barátjáért, ami csak az erejéből telt, erre Aaron
most még annyira sem volt hajlandó, hogy normálisan visel-
kedjen. - Nem azt mondom, hogy pontosan ugyanolyan vagy,
mint azelőtt voltál, de ez még nem jelenti, hogy bármi baj
lenne veled.
 - Nem igaz - rázta a fejét Aaron makacsul. - Érzem, hogy
valami nem stimmel velem. Valami nem stimmel a testem-
mel. Olyan érzés, mintha nem kéne itt lennem.
- És ezt mégis hogy kell érteni? - kérdezte Call, aki most
már kijött a béketűrésből. - Mert nagyon úgy hangzik, mintha
megint halott akarnál lenni.
- Azt hiszem, arról van szó, hogy még mindig halott va-
gyok. - Aaron ezt olyan közömbösen jelentette ki, amitől a
szavai még szörnyebben hangzottak.
- Ne mondj ilyet! - kiabálta Call. - Hagyd már abba, Aa-
ron!
- Call...
- Komolyan mondom, egy szót se többet!
A barátja erre azonnal becsukta a száját. Továbbra is Callre
szegezte a szemét.
- Aaron? - kérdezte Call aggódva.
A másik fiú azonban nem felelt.
Call rádöbbent, hogy nem bír válaszolni. Akárcsak a ká-
oszsújtottak, Aaron kénytelen volt engedelmeskedni Call
minden parancsának.
 12. FEJEZET

Call ezek után teljesen megfeledkezett Alexről és Joseph

mesterről.
- Megparancsolom, hogy soha többé ne hallgass a paran-
csaimra, oké? - szólt kétségbeesetten.
- Ezt már hatodszorra mondod, és már elsőre is felfogtam -
felelte Aaron, miközben egy sziklán ültek, és a folyót bámul-
ták. - De nem tudom, hogy be fog-e válni. Fogalmam sincs,
mennyi ideig hatnak rám a parancsaid.
Callt kirázta a hideg. Eszébe jutott, amikor rászólt Aaronra,
hogy szálljon le Tamaráról, és a fiú azonnal engedett. Vagy
amikor azt mondta Aaronnak, hogy alud-ja ki magát, mire a
barátja rögtön álomba merült. Arra kéne összpontosítanod,
hogy helyrejöjjél - mondta Aaronnak, közvetlenül azután,
hogy visszahozta a halálból, és a barátja azonnal igyekezett
összeszedni magát. Erre most nincs időnk -fojtotta bele Call
értetlen barátjába a kérdéseit, és azt mondta neki:
 Ki kell jutnunk innen.
Muszáj lelépnünk... Aaron, kérlek, gyere! Mire Aaron, aki
épp egy óriási traumán esett át, ellenvetés nélkül szót foga-
dott.
Call fel nem fogta, eddig hogy nem vette észre, mi törté-
nik.
Többé már nem hazudhatta magának azt, hogy minden
rendben.
Aaron egyáltalán nem volt rendben, talán nem is volt a ré-
gi. Ez az új
Aaron sápadt volt, furcsa és riadt. Ez az új Aaron megtett
bármit, amire Call utasította. Es talán örökre kénytelen lesz
engedelmeskedni neki. Call ennél borzalmasabbat el sem tu-
dott képzelni.
- Oké. Szóval mégsem vagy rendben - mondta lassan.
- Most még nem. Ma este visszamegyünk a kísérletezős
szobába, és kiokoskodjuk, mi folyik itt.
- És mi lesz, ha nem találunk semmilyen megoldást? - kér-
dezte Aaron. - Már így is sokkal többre jutottál, mint
ami Constantine Maddennek valaha sikerült. Nagyjából itt
vagyok. Csak épp úgy érzem, hogy... hogy nem kéne itt len-
nem.
Call ezúttal nem kiabált rá a barátjára, hogy hallgasson el,
pedig ismét nagy kísértést érzett erre.
- Mit jelentsen ez egyáltalán? - kérdezte inkább.
- Nem tudom - válaszolta Aaron, és élénkebb volt a hangja,
mint amire Call számított. - Nem bírok... Alig bírok összpon-
tosítani mindarra, ami történik, pedig nagyon igyekszem. Né-
ha úgy érzem, mintha menten elillannék. Néha meg úgy,
mintha képes lennék valami szörnyűséget csinálni, és nem
igazán érezném magam rosszul miatta. Szóval most már ér-
ted, hogy miért nem lehetek többé én az az ember, aki meg-
mondja neked, mi helyes és mi nem, Call? Egyszerű-
en képtelen vagyok rá.
Call szeretett volna tiltakozni, mint eddig, ám ezúttal erőt
vett magán. Aaron elgyötört tekintetére gondolt, meg arra,
hogy nem értette, miért kéne zavartatnia magát amiatt, ha a
Magisztériumban mindenki meghal. Belátta, hogy nem tehet
úgy többé, mintha Aaronnak nem lenne semmi baja. Ha Aa-
ron úgy gondolta, valami nem stimmel vele, akkor Call tarto-
zott a barátjának annyival, hogy hisz neki.
És Aaron legalább megérezte, hogy valami nincs rendben.
Ez mégiscsak kellett, hogy jelentsen valamit. Call azzal biz-
tatta magát, hogy ha Aaron már egyáltalán nem lenne a régi,
akkor csöppet sem zavarná, mennyire máshogy érzi magát.
- Mindent rendbe tudunk hozni - mondta végül Call tilta-
kozás helyett.
- A halál bonyolultabb probléma, mint egy defektes gumi -
ellenkezett Aaron.
- Muszáj optimistának maradnunk - győzködte Call. - Nem
kell mást tennünk, csak...
- Jön valaki. - Aaron felállt a szikláról, és a házra mutatott.
A bejárati ajtó tárva-nyitva volt, és egy sor mágus masírozott
ki rajta, élükön Joseph mesterrel.
Call is felállt. Miután Tamara és Jasper megszökött, Call
menekülési terveiből csupán félkész, halovány elképzelések
maradtak. Aaron visszatérése teljesen elvonta a figyelmét, és
úgy gondolta, hogy Joseph mester is ezzel van elfoglalva. Azt
hitte, nem sürgeti az idő.
Aaron felnézett az égre. Call követte a tekintetét: az égbol-
tot elborították az acélszürke felhők, amik mögött a fiú óriási
alakokat pillantott meg, ahogy feléjük repültek.
 Az egyik áttört a felhőkön. Egy hatalmas légelementál
volt, áttetsző, egyenetlen szárnnyal. Anastasia ült a hátán,
ezüst-fehér vértje mocskos, véres lett.
Az elementál az udvaron landolt, Call és Aaron mögött,
szárnycsapkodása akkora szelet kavart, ami lelapította körü-
lötte a füvet. Call látta, hogy alapvetően csapdába estek Aa-
ronnal: egyik oldalról Anastasia, a másikról Joseph mester
zárta el az útjukat.
Vajon mi lehetett ez az egész?
- Callum! - Joseph mester ért oda hozzájuk elsőnek. Call
azonnal észrevett két dolgot: egyrészt, hogy Alex nem volt a
férfival, másrészt, hogy a mágus ruháját valami gyanús fo-
lyadék piszkolta be. - Eljött az idő.
A két fiú értetlenül pillantott egymásra.
- Mármint minek az ideje? - kérdezte Call.
- Tamarának és Jaspernek sikerült eljutniuk a
Magisztériumba - közölte Anastasia, ahogy ő is odalépett
hozzájuk. Az elementálja az udvaron várakozott mögötte,
kissé vibrált a szellőben. - A Tanács hamarosan tudomást sze-
rez arról, hol vagyunk és mit tettünk.
- Ideje, hogy kiálljunk a nyilvánosság elé, hogy megmutas-
suk a világnak, milyen erő birtokában vagyunk - szólt Joseph
mester. - Hugó, itt a készülék?
Call és Aaron csak bámultak, miközben Hugó átnyújtott
Joseph mesternek egy óriási üvegbödönt. Az üvegben szürke
és fekete levegő örvénylett.
Tornádótelefon - tátogta Call Aaronnak, aki lassan bólin-
tott.
Joseph mester látványos mozdulattal lerántotta az üveg fe-
delét.
 A levegő vadul tört elő a bödönből, és a kis csoport körül
keringett. Anastasia légelementálja ijedt hangot adott, majd
pukkanó hangot hallatva eltűnt.
Call közelebb lépett Aaronhoz, akinek a szél a szemébe
fújta a haját. A levegő egyre tágabb körben süvített, elért a
fákig, ágakat tarolt le.
- Rufus mester! - kiabálta Joseph. - A Magisztérium és a
Tanács mágusai! Mutassátok magatokat!
Olyan volt a látvány, mintha egy szemcsés tévét néznének.
Lassan kibontakozott a kép, és Call a Tanács termét pillantot-
ta meg, benne a zöld taláros mágusokkal. Néhányukat felis-
merte, például Tamara szüleit, illetve a Magisztérium tanára-
it: Milagros, North,
Rockmaple és Rufus mestert, aki görnyedt háttal ült, ko-
pasz fejét lehajtotta.
A mágusok csakis egyetlen okból gyűlhettek össze: nyil-
ván azt akarták megtárgyalni, hogyan győzhetnék le Callum
Huntot, a Halál Ellenségét.
Callnek görcsbe rándult a gyomra Rufus mester láttán. Am
ez semmi sem volt ahhoz az érzéshez képest, ami egy pilla-
nattal később fogta el, mikor meglátta, ki ül a tanára mellett:
Jasper, a negyedikesek hófehér egyenruhájában, valamint
Tamara, szintén fehérben, gondosan befont copfokkal. A lány
tekintete áthatóan sütött a mágikus vízióból, mintha nagy,
sötét szemével egyenesen Call lelkébe bámult volna.
Tamara édesapja előrelépett, a lánya vállára tette a kezét.
- Most utoljára kínáljuk fel neked a lehetőséget, hogy meg-
add magad, Joseph mester. A háború súlyos veszteségekkel
járt a számunkra, de számodra is. Elveszítetted a fiaidat, elve-
szítetted Constantine-t, és elveszítetted a helyes irányt. Ha
újból csatába kell szállnunk, nem fogunk ismét alkut kötni
veled a béke kedvéért.
 Meg fogunk ölni téged és minden egyes káoszsújtottat, akit
csak találunk.
Call megborzongott, Harcebre gondolt, aki valószínűleg
egy fa mögött bujkált.
- Ne nevettessétek ki magatokat! - felelte Joseph mester. -
Úgy fenyegettek, mintha ti lennétek erőfölényben, pedig a mi
kezünkben van az öröklét kulcsa. Azt hiszitek, előnyben
vagytok, csak mert Tamara és Jasper hírét vitték nektek, hol
van az erődítményünk? Ha tartottam volna attól, hogy ezt
megtudjátok, akkor az első adandó alkalommal elvágtam
volna mindkét gyerek torkát.
Tamara haragosan meredt a férfira, Jasper viszont hátrahő-
költ. Az édesanyja mellette állt, a fiú apját viszont Call sehol
sem látta.
- Nem értetek ti semmit - folytatta Joseph mester. - Senkit
sem érdekel a nevetséges háborútok. Viszont minden mágus
vissza akarja kapni a szeretteit. Mindegyikük örökké akar él-
ni. Csakis akkor állíthatnátok magatok mellé a többi mágust,
ha letagadnátok, hogy ki van itt mellettem. - Ezzel átkarolta a
mellette ácsorgó Aaront, ám a fiú elhúzódott tőle. - Mondj
valamit! - nógatta őt Joseph mester.
- Nincs mit mondanom - közölte Aaron. - Nem a maga
pártján állok.
Call arra számított, hogy Joseph mester rákiabál Aaronra,
vagy megpróbálja beléfojtani a szót. Ehelyett azonban a férfi
arcára fülig érő vigyor ült ki.
A mágusok csoportján moraj futott át. Rufus mester föl-
kapta a fejét. Idősebbnek, ráncosabbnak tűnt az arca.
- Aaron? Tényleg te vagy az?
- Én... nem... nem is tudom - habogta a fiú.
Ám a Tanácson máris úrrá lett a zűrzavar. Call úgy sejtette,
hogy bármiről is számolt be Tamara és Jasper, a tanácstagok
nem igazán hitték el nekik Aaron visszatérését. Nyilván azt
gondolták, hogy Aaronból káoszsújtott lett, Joseph mesternek
elment az esze, Call pedig...
Vajon mit gondolhattak róla?
Rufus mester most már Callre nézett. Sötét szemében ko-
mor, csalódott tekintet ült.
- Callum! - szólt. - Ez a te műved? Te támasztottad fel Aa-
ront holtából?
A fiú lebámult a földre. Nem bírt Rufus mester szemébe
nézni.
- Még szép, hogy ő - válaszolt helyette Joseph mester.
- A lélek az ember lényege. Nem változik. Ez a fiú valójá-
ban Constantine Madden, és mindig is az lesz.
- Nem igaz!
Call meglepetten nézett fel, hogy lássa, ki vette a védelmé-
be. Nem más volt, mint Tamara. A lány ökölbe szorította a
kezét az oldalánál. Nem nézett Callre, de akkor is ezt mondta.
Ezek szerint talán mégsem hitte el, amit korábban mondott,
hogy igenis Call az Ellenség?
A lányt lepisszegték a szülei, és félrehúzták, így majdnem
kikerült.
- Szörnyen ostobák vagytok - jelentette ki. - Azt hiszitek,
hogy ha megtámadtok minket, csupán egy kis sereggel kell
szembenéznetek, hiszen Tamara és Jasper nyilvánvalóan erről
tett jelentést nektek. De komolyan azt képzelitek, hogy nin-
csenek közöttetek szövetségeseim? Az egész mágusvilág tele
van olyanokkal, akik csakis arra a hírre vártak, hogy végre
megvalósítottuk Constantine álmát. Hogy legyőztük a halált.
És én már szét is küldtem ennek üzenetét. Nyilván észrevet-
tétek, hogy néhány tagotok hiányzik...
 Több tanácstag is körülnézett, páran Jasperre és az édes-
anyjára sandítottak, oda, ahol a srác apjának kellett volna
lennie.
- Nem győzhettek le minket - folytatta Joseph mester.
- Túl sokan hisznek abban, amiben mi. Ugyan mi haszna
annak, hogy varázserővel születünk, ha nem használjuk ki?
Miért foglalkoznánk csupán az elementálok megfékezésével,
pláne egy olyan világ érdekében, ami csöppet sem törődik
velünk? Mi értelme a mágiának, ha nem arra használjuk,
hogy megfejtsük a létezés legnagyobb titkát? Azt, amivel a
tudomány soha nem volt képes mit kezdeni: a lélek rejtélyét.
A világ minden részéről özönlenek majd a mágusok, hogy
mellénk álljanak, hiszen most már biztosan tudjuk: a holtak
új életre kelthetők.
Néhány mágus sutyorogni kezdett a terem hátsó felében, és
feléjük mutogattak. Call látta rajtuk, hogy Aaron jelenléte
felzaklatta őket, hiába határolta el magát a fiú Joseph mester-
től. Aggódott, vajon hányán fognak átállni Joseph mester ol-
dalára.
- Callum, édesapád szörnyen félt téged - szólalt meg Rufus
mester. - Találkozz velünk személyesen! Hozd magaddal Aa-
ront is! Hadd győződjünk meg az állításotok igazáról.
- Ennyire ostobának néztek minket?! - kiabálta Joseph
mester a mágusok tündöklő víziójára.
- Ugye, hogy megmondtuk? - fordult a tanácstagok felé
Tamara. - Call fogoly.
Nekem nem úgy tűnik - szipogott Graves tanácsnok. - Es
mivel nektek köszönhetően szökött meg a börtönből, tudjuk,
hogy ti sem vagytok megbízhatóak.
- Jó, lehet, hogy Callnek van némi Stockholm-szindrómája
- ismerte el Jasper. - De Joseph mester akkor is fogva tartja.
Ahogy Aaront is.
 - Fogva tartod ezeket a gyermekeket? - kérdezte a férfitól
Rufus mester.
Joseph mester elmosolyodott.
- Már hogy tartanám fogva Constantine Maddent? Mindig
is a szolgája voltam, semmi több. Call, akaratod ellenére kell
itt lenned?
Call alaposan megfontolta a választ. Legszívesebben segít-
ségért üvöltött volna, kétségbeesetten könyörgött volna a má-
gusoknak, hogy mentsék meg. Ám a Tanács úgysem szaba-
díthatta volna ki innen, legalábbis nem most rögtön. Végül
arra jutott, hogy mégiscsak jobb, ha Joseph mester azt hiszi,
Call az o oldalán áll. Hiszen ha tényleg újból kitörne a hábo-
rú, akkor a fiúnak muszáj lesz megtennie minden tóle telhetőt
a Tanács győzelmének elősegítése érdekében.
Legalábbis Call úgy gondolta, hogy a Tanács győzelmét
kellene elősegítenie.
Akárhogy is, a válasza mindenképpen ugyanaz volt.
- Nem - felelte, és kihúzta magát. - Nem vagyok fogoly.
Callum Hunt vagyok, az újjászületett Halál Ellensége. És el-
fogadom a sorsomat.

- Nem szeretek itt lenni - mondta Aaron.

Az eredetileg Tamarának szánt szobában voltak, a rózsa-
szín, rojtos-bojtos-bolyhos ágyon üldögéltek. Call szobájában
még mindig lyuk tátongott a falban, így igencsak hűvös volt
odabent, és a ház körüli javítások jelenleg senkinél nem sze-
repeltek a prioritási sorrend élén.
- Nem maradunk itt sokáig - ígérte neki Call, habár csupán
a leghaloványabb elképzelései voltak a szökésről.
Aaron vállat vont.
 - Gondolom, nem megyünk vissza a Magisztériumba.
Azok után nyilván nem, hogy bejelentetted, tényleg te vagy a
Halál Ellensége.
Call átkarolta felhúzott térdét.
- Szerinted komolyan gondoltam?
- Miért, talán nem? - Aaron tekintete kifejezéstelen volt.
Call nagyon szerette volna tudni, mit gondolhat. Azelőtt elég
jól meg tudta tippelni, mi járhat a barátja fejében, de többé
már nem így volt. - Elvégre legyőzted a halált.
- Ma este kitaláljuk, mit tehetünk az ügyedben - mondta
Call. - Azután pedig lelépünk. - Nem említette a káoszsújtot-
tak seregét, amiről azt remélte, hogy magukkal tudják vinni.
Úgy gondolta, hogy ha sikerül még ma este megoldást talál-
niuk Aaron problémájára, akkor elhúzhatják innen a csíkot.
Biztos volt benne, hogy még hajnal előtt átmasírozhatnak a
folyón a sereggel, Alexnek pedig nem lehetett annyi káosz-
sújtottja, amivel megállíthatta volna éhet.
De kétségek gyötörték: mi lesz, ha nem sikerül megoldania
Aaron gondját? Vajon akkor is el kéne szökniük? Tényleg
úgy gondolja, hogy a mágusok el tudnák fogadni őt, pláne
most, a feltámasztott Aaron kíséretében?
Eszébe jutott, milyen képet vágtak a tanácstagok, és jeges
űrt érzett a gyomrában.
Anastasia szavaira gondolt: Óriási erő lakozik benned. Ezt
nem, adhatod fel csak úgy. A világ nem hagyná. Soha nem
fogja hagyni, hogy egyszerűen elbújj, meghúzd magad valami
biztonságos menedékben. Lehet, hogy végül azzal a döntéssel
kell majd szembenézned: vagy uralod a világot, vagy hagyod,
hogy eltaposson.
Nagyon remélte, hogy az asszonynak nincs igaza, bár azt el
kellett ismernie, hogy ami Tamarát illeti, Anastasia nem té-
vedett.
 - Nem lesz könnyű bejutnunk a kísérleteződ szobába - szó-
lalt meg Aaron. - Nagyon sokan nyüzsögnek a házban. Kész
káosz van odalent. - Ebben igaza volt: az egész ház felboly-
dult, Anastasia föl-alá rohangált a fiatalabb mágusokkal,
hogy elementálokat idézzenek meg, Joseph mester pedig Hu-
góval és még néhány emberével odakint volt, védelmező
szimbólumokat rajzoltak a földre az épület körül.
Call erre legszívesebben valami szellemeset felelt volna,
olyasmit, hogy a káosz a lételeme, ám túlságosan szomorú-
nak találta a helyzetet a poénkodáshoz. Igaz, hogy ő maga
még mindig káoszmágus volt, Aaron viszont már nem: Alex
megkaparintotta az erejét.
- Majd Harceb segít - jelentette ki.
A farkas a neve hallatán felkapta a fejét. Ahogy elindultak
a földszintre, leszaladt mellettük a lépcsőn, majd leérve meg-
állt, összehúzott szemmel nézett körül, és halkan morgott.
Harceb kezdettől fogva nem igazán bírta ezt a helyet, és úgy
tűnt, minél tovább maradtak, annál kevésbé volt az ínyére.
- Megmondom, mi a dolgod - hajolt le Call a káoszsújtott
farkashoz, hogy beavassa a tervbe.

A két fiú a lépcső aljában álldogálva is hallotta, hogy a terv

bevált. Harceb csaholva szaladgált a házban, elterelve a má-
gusok figyelmét. Mindenki azt találgatta, vajon mi ütött az
állatba, sokan azt hitték, hogy megtámadta őket a Tanács.
Miközben a mágusok Harcebet kergették, Call és Aaron
bementek a kísérleteződ szobába, becsukták maguk mögött az
ajtót, és bezárták.
Csak ekkor döbbentek rá, hogy nincsenek egyedül. Alex a
padlón ücsörgött, körülötte nyitott könyvek hevertek. A sze-
me beesett volt, az arca nyúzott.
 A helyiség túlsó végében álló hordágyon egy bizarr kiné-
zetű holttest hevert. A halott egy felnó'tt ember lehetett, ám
az arcát mágiával átalakították, Drew gyermeki vonásait tük-
rözte, a fiú groteszk paródiájának tűnt. Úgy festett, akár egy
húsból faragott szobor, amit vajkéssel formáltak meg. Gye-
rekruhákba öltöztették, így még inkább önmaga paródiájának
látszott: egy lóval díszített póló és piros farmer volt rajta.
Callnek már a puszta látványától is felfordult a gyomra.
- Ööö... - nyögte. - Bocsi, nem tudtuk, hogy van idebent
valaki.
Aaron nem tett mást, csak némán figyelte Alexet. Mintha
még egy kis mosoly is bujkált volna a szája sarkában.
Alex nagy nehezen talpra tápászkodott, magához szorítva
néhány könyvet. Remegő ujjal mutatott Callre.
- Te! Te kis... Nem magyaráztad el rendesen, hogy mit csi-
náltál. Hazudtál! - Megpróbált átfurakodni köztük, hogy ki-
jusson az ajtón.
- Na, nem, ácsi! - fékezte meg Call, az idősebb srác mell-
kasára téve a kezét. Alex magasabb volt náluk, viszont kettő
állt eggyel szemben, és Aaron a halálból való visszatérése óta
sokkal félelmetesebben hatott. - Segíteni fogsz nekünk.
- Semmit sem csinálok, amíg el nem magyarázod, hogyan
keltetted életre Aaront. Es az igazat akarom hallani, nem azt,
amit Joseph mesternek hazudtál, hogy kínozz engem.
- Az igazat mondtam. Te egyszerűen nem vagy képes arra,
amit tettem.
Alex erre Call szemébe nézett. Most először nyoma sem
volt az arcán a gúnyos vigyornak. Őszintén ijedtnek tűnt.
- Miért? Miért ne lennék rá képes? Miért ne bírnám megta-
lálni és visszahozni Drew lelkét?
Call a fejét csóválta.
 - Nem tudom. Én nem így csináltam. Aaron teste itt volt.
Drew-é viszont nincs meg. Mégis hogyan lennél képes meg-
találni a lelkét?
Alex arcáról sütött a kétségbeesés, de semmiképpen sem
győzhette volna meg Joseph mestert arról, hogy ne akarja
visszakapni a fiát. Tudta, hogy a mágus továbbra is azt fogja
követelni tőle, keltse életre Drew-t, hiába volt ez lehetetlen.
- Szóval nincs remény - mondta Alex.
- Azért abban nem vagyok biztos - felelte Call. - Ha segí-
tesz nekem Aaronnal kapcsolatban, akkor én is megpróbálok
segíteni neked Drew ügyében.
Alex jóval régebben tanulta a mágiát, mint Call; ráadásul
már évek óta gyűjtögette azokat a gonosz nagyúri fekete pon-
tokat, amik ellen a fiatalabb fiú elszántan hadakozott. Es ha a
legcsekélyebb esély is lehetett arra, hogy Alex valamiképpen
segíthet Aaronnak, akkor muszáj volt megragadniuk, bármi
áron.
Alex ránézett Aaronra, és a homlokát ráncolta. Aaron köz-
ben leült a padlóra, ugyanoda, ahol az imént még az idősebb
srác ücsörgött, és kézbe vette az egyik könyvet.
- Nem látom, hogy bármi baja lenne - morgott Alex. - Mi-
ben kéne segítenem?
- Aaron nem boldog - próbálta elmagyarázni a helyzetet
Call.
Alex felhorkant.
- Hát, ja, azzal nincs egyedül. En sem vagyok boldog. Ha
nem támasztom fel Drew-t, nagy bajban leszek. Joseph mes-
ter folyton az Alkaheszttel szemez.
- Talán nem kellett volna azt javasolnod neki, hogy vegye
el vele az erőmet - mondta Call, szemernyi együttérzés nél-
kül.
Alex felsóhajtott, erre nem tudott mivel visszavágni.
 - Szóval valami mágikus megoldást kéne találnunk arra,
hogy ismét boldoggá tegyük Aaront?
Call homlokráncolva pillantott a padlón üld fiúra, aki úgy
lapozgatta a könyvet, mintha szinte oda sem figyelne a róla
szóló beszélgetésre.
- Nem egészen arról van szó, hogy boldogtalan - pontosí-
tott Call. - Csak nincs... nincs a helyén. Olyan, mintha vonat-
tal utazna valahová, de az állomáson felejtette volna a bő-
röndjét, ezért kénytelen leszállni, és visszamenni érte, viszont
utána rossz szerelvényre ül fel, úgyhogy nem arra megy to-
vább, amerre kéne.
- Ja, oké - felelte Alex ironikusan. - így most már minden
világos.
Call nem akart elárulni Alexnek mindent, amit Aaron el-
mondott neki, mivel annak nagy része magánügynek tűnt. De
azért nekifutott még egyszer, hogy megértesse a helyzetet
Alexszel:
- Aaronnak nincs varázsereje. Jó, elvetted a krétori képes-
ségeit, de attól még mágusnak kéne lennie, nem? Márpedig
nem az. Bármi is zárja el a varázserejétől, talán pont az a hi-
ányzó része, ami miatt nem érzi teljes embernek magát.
Alex láthatóan hezitált, hogy higgyen-e neki.
- Egyébként is - tette hozzá Call -, ha életre keltenéd Drew-
t, csak épp varázserő nélkül, akkor Joseph mester nem igazán
repesne az örömtől.
Alex bosszúsan meredt rá beesett szemével.
- Ez igaz - ismerte el vonakodva. - Na, jó, és mit javasolsz?
- A Magisztériumban megtanultuk a léleklegyintést -
mondta Call. - Úgy érzem, meg kéne próbálnom vetni egy
pillantást Aaron lelkére. Talán megláthatnám rajta, hogy mi a
gond.
- És én mégis minek kellenék ide? - faggatta Alex.
 Call mély levegőt vett.
- Idősebb vagy nálunk, és régebb óta tanulod ezt az egé-
szet. Szóval gondolkodj, mi mást vizsgálhatnánk meg rajta!
- És ha nem találunk semmi problémát?
- Talán adhatnék még neki a lelkemből - mondta Call foj-
tott hangon. - Talán egyszerűen csak nem adtam neki eleget.
Alex a fejét csóválta.
- A te bajod - mondta végül. - Aaron, feküdj a hordágyra!
Aaron jó néhány másodpercig nézte a hordágyat, rajta a
holttesttel.
- Nem - közölte. - Nem akarok.
- Amúgy is foglalt - tette hozzá Call.
- A hullát ledobhatjuk a földre - vont vállat Alex, mire Aa-
ron iszonyodva meredt rá.
Callnek esze ágában sem volt Alexre hallgatni, inkább a
helyiség közepére húzta az egyik könyvekkel teli asztalt. Le-
pakoltak róla, majd Aaron felmászott rá, és hanyatt feküdt, a
kezét keresztbe téve a mellkasán.
Call mély levegőt vett, igyekezett úrrá lenni a feszélyezett-
ségén. Próbált visszaemlékezni, milyen volt látni Aaron lelkét
azelőtt. Tudta, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia. Alex
nem érdemelte meg, hogy bárki lelkét lássa, Aaronét meg az-
tán pláne nem.
A fiú lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és belevágott.
Nehezebb volt, mint annak idején, a Magisztériumban.
Aaron feltámasztott teste mintha megakadályozta volna,
hogy Call átlásson rajta, egészen a lélekig. Valamiféle ho-
mály vette körül. Call megpróbálta felidézni az emlékeit Aa-
ronról: ahogy a fiú nevetett, ahogy zokszó nélkül ette a zuz-
mót a Magisztérium menzáján, ahogy homokot válogatott,
ahogy Tamarával táncolt. Am mindent csak tompán látott a
lelki szemei előtt. Egyedül Aaron holttestét tudta tisztán ki-
venni, ahogy nemrég még dermedten, hidegen feküdt ebben a
szobában.
Call próbált visszaemlékezni, milyen volt belerakni a lelke
egy darabkáját Aaronba: mintha valamilyen fém ragyogott
volna fel a sötétben, szikrákat szórva. Elöntötte az emlék, és
egyszeriben úgy érezte, megnyílik előtte az út Aaron lényé-
hez. Meglátta egy lélek fényét, fakón, de tisztán, az arany ár-
nyalatú lángot, ami csakis maga Aaron lehetett.
Viszont sötét indák vették körül, ráakaszkodtak, mélyen
belévájtak, akár a repkény gyökere, ami addig eszi be magát a
falba, míg az épület össze nem dől. Aaron teste csak úgy lük-
tetett a káosz energiájától. Call még jobban fókuszált az el-
méjével, és ekkor borzalmas, nyomasztó hideget érzett meg.
A test! Valami nem stimmelt Aaron testével.
- Ti meg mit műveltek?! - A helyiség ajtaja kivágódott.
Call kábán dőlt az asztalnak, Alex pedig felkiáltott, és hátra-
ugrott.
Joseph mester állt az ajtóban, és láthatóan tombolt a düh-
től.
 13. FEJEZET

Call hátralépett Aarontól, és majdnem elesett az egyik föl-

dön hagyott könyvben. Még soha nem látta ilyennek Joseph
mestert: a vad tekintetű férfit szinte szétvetette a harag. Az
egyik kezén rajta volt az Alkaheszt.
A rézkesztyűt megpillantva Callnek elakadt a lélegzete.
Joseph mester egész mostanáig mindig a védelmébe vette
ót, még a legnagyobb mérge közepette is. A Halál Ellensége
sírboltjában a mágus Call elé vetette magát, akár az életét is
hajlandó lett volna feláldozni, csak hogy megmentse a fiút.
Most azonban úgy nézett ki, mintha habozás nélkül kész vol-
na meggyilkolni Callumot.
- Se... segíteni próbálunk Aaronnak - hebegte Call.
- Nem szabad belepiszkálnotok abba, amit egyszer már si-
került elérnetek! - kiabálta Joseph mester olyan hevesen,
hogy fröcsögött a szájából a nyál. - A feltámadás ereje nélkül
semmik sem vagyunk! Anélkül a mágusok könnyedén lero-
hannak és eltipornak minket! Csakis az örök élet lehetőségét
kihasználva tud akkorára nőni a seregünk, hogy elpusztíthas-
suk a Tanácsot!
Aaron felült az asztalon. Úgy tűnt, nem ijesztette meg a
nagy kiabálás. Egyszerűen szenvtelenül meredt Joseph mes-
terre.
- Oké, oké - mondta Call, és békéltetőén feltartotta a kezét.
Alex egészen a falig hátrált Joseph mestertói, arca viaszsárga
lett. Call még soha nem látta ót ennyire rettegni, és ettól még
jobban megijedt.
- Nem kell kiakadni. Minden rendben.
Joseph mester odalépett Aaronhoz, és megragadta az állát.
Fölemelte a fiú fejét, és úgy vizsgálgatta, akár egy dühös au-
tós, aki azt próbálja megállapítani, nincs-e karcolás az új
Mercedesén.
- Úgy tűnik, Callum elszántan be akarja bizonyítani ne-
kem, hogy nem éri meg a fáradságot, mert csak a baj van ve-
le. Kezdettél fogva ellenszegül nekem. Gúnyt űz a szerepé-
ből. Nem veszi komolyan az őt ért hatalmas megtiszteltetést.
Újra meg újra köp a hűségemre és az áldozataimra. Nos,
Callum, azt hiszem, elegem van abból, hogy folyton tönkrete-
szed a terveimet.
- Ne vegye személyeskedésnek! - válaszolta a fiú. - Egy
csomóan találnak engem iszonyú idegesítőnek. Ez nem direkt
magának szól.
- Call csak segíteni akart rajtam - mondta Aaron, és elrán-
totta a fejét Joseph mester szorításából. Az arckifejezése
majdhogynem félelmetes volt.
- Neked nincs szükséged segítségre! - csattant fel Joseph
mester, és ezúttal a fiú vállát ragadta meg. - Senkinek sem
szabad vacakolnia veled!
 - Hagyjon békén! - lökte el magától a férfi kezét Aaron. -
Fogalma sincs, hogy mire van szükségem.
- Hallgass! - acsargott Joseph mester. - Te nem is vagy
ember. Csak egy valami vagy. Egy halott valami.
Aaron villámsebesen kinyújtotta a karját, és megragadta
Joseph mester nyakát. Mindez olyan hirtelen, olyan gyorsan
történt, hogy Call még reagálni sem tudott rendesen, csak le-
vegő után kapott.
Joseph mester fölemelte a kezét, mintha tüzet akart volna
megidézni, ám Aaron elkapta a karját, és a háta mögé csavar-
ta. A másik kezével még jobban szorította a férfi nyakát. Jo-
seph mester vergődött, hörögve próbált levegőhöz jutni, te-
kintete üvegessé vált.
- Ne! - kiabálta Call, amint végre rádöbbent, mire készül a
barátja. - Aaron, ne csináld!
De nemrég arra utasította Aaront, hogy soha ne engedel-
meskedjen neki, így hát a fiú nem fogadott szót. Ujjai egyre
mélyebben vájtak Joseph mester bőrébe, aztán reccsenő-
roppanó hang hallatszott, mint amikor az ember gallyra lép.
Joseph mester szemében kihunyt a fény.
Call felhördült, és Aaronra meredt. Képtelen volt elhinni,
hogy a barátja ezt tette, a legjobb barátja, akinél jobb ember-
rel soha életében nem találkozott. Callen most először telje-
sen úrrá lett a félelem: nem Aaront féltette, hanem tőle félt.
Alex furcsa hangot adott, aztán ismételgetni kezdte, hogy
nem, újra, meg újra, meg újra.
Aaron elengedte Joseph mestert, és hátralépett, úgy nézett
le a kezére, mintha csak most döbbent volna rá, mit is tett.
Mintha meglepte volna, amikor a férfi teste a földre rogyott.
Csak egy valami vagy. Egy halott valami.
A férfi elterült Call lábánál, ugyanúgy holtan végezte a fiú
szeme láttára, akárcsak Drew. Joseph mester családja eléggé
rosszul járt velem - gondolta Call kissé hisztérikusan, bár eb-
ben valójában nem volt semmi vicces.
Alex térdre esett. A mágus testét bámulta.
- Te... te visszahozhatod - nézett Callre.
- De nem fogom - jelentette ki a fiú gondolkodás nélkül.
Igencsak megdöbbentette, hogy Alex egyáltalán megkérte
erre: elvégre Joseph mester megfenyegette a srácot az
Alkaheszttel, kigúnyolta és ócsárolta őt. Ám Alex továbbra is
riadtan meredt a holttestre.
- Pedig muszáj lesz - erősködött. - Valakinek muszáj ve-
zetnie minket.
Aaron kifejezéstelen arccal bámult az áldozatára. Ha érzett
egyáltalán megbánást, nem mutatta ki.
Alex óvatosan közelebb húzódott Joseph mester testéhez.
Könnyek csorogtak az arcán, ahogy kinyújtotta a karját, de
nem a halott mágust érintette meg. Keze az Alkahesztet ra-
gadta meg. A mellkasához szorította a kesztyűt, és Call rá-
döbbent, mennyire ostoba volt, amiért nem jutott eszébe el-
sőnek az Alkahesztért nyúlni.
- Ööö, Alex... - szólalt meg. - Mit csinálsz?
- Eszembe sem jutott, hogy meghalhat - mondta Alex foj-
tott hangon. Olyan halkan beszélt, mintha a szavait nem is
Callnek szánta volna, hanem inkább saját magának. - Nagy
ember volt. Azt hittem, hogy vezetni fogja a seregünket, ve-
lem az oldalán.
- Gonosz ember volt - felelte Call. - Bizonyos szempontból
az ő hibája volt minden, ami történt: Jericho halála, a mágu-
sok háborúja, sőt, még Drew halála is. Rengeteg embernek
ártott.
- Ő az egyetlen oka, hogy te valaha is fontos lettél. Hitt
benned. Te pedig csak úgy ott akarod hagyni a káoszban?
 - Te nem ugyanezt csináltad velem? - szólalt meg Aaron,
és leszállt az asztalról. Odalépett Call mellé.
- De én nem azért csináltam, hogy bebizonyítsam, mennyi-
vel jobb vagyok a Halál Ellenségénél - vágott vissza Alex.
Még mindig nála volt az Alkaheszt, görcsösen szorította a
mellkasához.
- Nem - ismerte el Call. - Azért csináltad, hogy bebizo-
nyítsd, pontosan ugyanolyan vagy, mint Constantine Madden.
- Az ajtóhoz ment, Aaron pedig követte. Call a küszöbhöz
érve visszafordult Alex felé. - Mi most lelépünk. Figyelj, tu-
dom, hogy ki vagy akadva, de rengeteg jót tehetnél a világ-
ban a káoszmágiával. Úgy is lehetnél híres és hatalmas, hogy
nem állsz a gonosz oldalára. Most, hogy Joseph mester nincs
többé, ez az egész véget érhetne vele együtt.
Alex kimerültén nézett rá.
- Jó, gonosz... - szólt. - Mi a különbség?
Call azt várta, hogy Aaron mondjon valamit. Arra számí-
tott, hogy a barátja rámutasson, Alexnek pontosan tudnia ké-
ne, mi különbözteti meg a kettőt. A fiú azonban meg sem
szólalt. Talán ez az új Aaron szintén nem érzékelte a különb-
séget.
Call meg Aaron némán mentek végig a folyosón, és hamar
odaszaladt hozzájuk Harceb. A fülét hátracsapta, ám a farkát
vidáman csóválta. Léptek dübörögtek szerte a házban, de
senki sem állt a fiúk és a bejárati ajtó között. Kisiettek az ud-
varra.
- És most hova? - kérdezte Aaron.
- Nem tudom - válaszolta Call. - El erről a szigetről. Minél
messzebbre ettől az egésztói.
- Én is jövök veled? - Aaron mintha csak most döbbent
volna rá, hogy Joseph mester megölése olyasmi, ami esetleg
zavarhatja Callt. Talán a lelke mélyén maga
 Aaron is fennakadt rajta. Ki tudja, talán visszaemlékezett
azokra az időkre, amikor még eszébe sem jutott volna megöl-
ni valakit, pláne nem így, hidegvérrel, a puszta kezével.
- Még szép, hogy jössz - válaszolta Call, ám Aaron való-
színűleg érzékelte a hezitálást a hangjában.
- Akkor jó - mondta a fiú.
Elindultak a fák felé, majd követték az utat, bár gondosan
az erdő szélén maradtak. Call lába hamarosan sajogni kezdett,
de nem lassított. Hagyta, hogy átjárja a fájdalom, hagyta,
hogy egyre rosszabb legyen. Már azt sem bánta, hogy kínoz-
za a lába. Már azt sem bánta, hogy biceg. A fájdalomtól leg-
alább minden mást is élesebben érzett.
Aaron mellette lépkedett, láthatóan ugyanúgy elmerült a
gondolataiban, mint Call. Amint telt-múlt az idő, Callnek
egyre inkább az a szörnyű érzése támadt, hogy nem is a barát-
ja társaságában van, hanem egy káoszsújtott kíséri. Mintha
még Harceb is kerülte volna Aaront, inkább Call másik olda-
lán baktatott, egyszer sem húzódott oda a másik fiúhoz, hogy
simogassa meg. Habár a farkas tegnap még böködte Aaront
az orrával, simogatást követelve, mint azelőtt, Harceb mos-
tanra nyilvánvalóan úgy érezte, hogy a fiú megváltozott, mió-
ta visszatért az élők sorába. Es Aaron tényleg megváltozott.
De vajon miért történhetett ez?
Most már legalább közel jártak a vízhez. Call hallotta a
partot nyaldosó hullámokat. Aztán ezt a zajt egyszeriben el-
nyomta a motorok bőgése. Kisteherautók bukkantak fel az
úton, feléjük száguldottak. Egy szalagszerű elementál hasított
át az égen.
Call azonnal Aaron felé fordult, megragadta a vállát, és az
erdő felé lökte.
 - Futás! Futnunk kell, ahogy csak bírunk! - mondta, habár
tudta, hogy a lába miatt nem lesz képes elég gyorsan mene-
külni.
Ám ekkor előbukkant a fák közül Hugó, több másik má-
gussal együtt, mögöttük pedig Alex káoszsújtottjai masíroz-
tak.
Ezek szerint hiába halt meg Joseph mester, az emberei to-
vábbra sem akarták engedni, hogy Call és Aaron elhagyják a
szigetet.
- Én a Halál Ellensége vagyok! - kiabálta Call. - En vagyok
az igazai vezetőtök! Az én parancsaimnak kell engedelmes-
kednetek! És én azt parancsolom, hogy menjetek vissza a
házba! Hagyjatok minket békén!
- Én vagyok Constantine Madden! Én vagyok a Halál El-
lensége! És megparancsolom, hogy hagyjatok minket békén!
Hugó a két fiú felé lépett, arcán széles mosollyal. Call egy-
re növekvő félelemmel döbbent rá, hogy nem csupán azok a
mágusok vannak itt, akiket már látott a szigeten. Nem csak a
Panoptikon szökevényei meg a Jeffrey-hez hasonló tanítvá-
nyok álltak vele szemben. Új arcok is akadtak a mágusok kö-
zött: néhányan még mindig a Tanács egyenruháját viselték,
vagyis nyilván csak most érkezhettek. Egytől egyig árulók
voltak, akik azért jöttek, hogy a rossz oldalon harcoljanak.
Call még Jasper édesapját is felismerni vélte köztük.
Harceb hevesen ugatni kezdett.
- Lehet, hogy Constantine lelke van benned, de attól még
nem te parancsolsz nekünk - közölte Hugó. - Joseph mester
pontos utasításokat hagyott arra az esetre, ha netán történne
vele valami. Azt mondta, hogy ha ő nincs többé, akkor Alex
Strike parancsol nekünk. Márpedig Alex azt parancsolta,
hogy vigyünk vissza titeket a házba... ha kell, akár erővel.
 - De hát én vagyok a Halál Ellensége! - ismételte Call. -
Figyeljetek, én vagyok az, aki feltámasztotta Aaront. Ti mind
azért vagytok itt, hogy megfejtsétek a halál nagy titkait, nem
igaz? Na, én vagyok a kulcs, ami a halál rejtélyének lakatját
nyitja! En vagyok a szupertitkos kód a halál misztikus szám-
zárjához!
Call szavait néhány pillanatra csönd követte. A fiú nem
volt biztos benne, hogy vajon sikerült-e elkápráztatnia a má-
gusokat az érvelésével, vagy sem. Pár másodpercre komolyan
reménykedett abban, hogy talán tényleg elengedik.
- Lehet, hogy valóban te vagy... mindez - mondta végül
Hugó. - De attól még igenis muszáj visszajönnöd velünk a
házba. Hamarosan ki fog törni a háború, és mindannyiunknak
készen kell állnunk a csatára. Az erdő most nem biztonságos,
sem neked, sem Aaronnak. A Tanács kémei bárhol bujkál-
hatnak.
- Nem megyek vissza veletek - jelentette ki Call, és elkezd-
te megidézni a káoszt. Arra gondolt, hogy ha a mágusok a
saját szemükkel látják, kicsoda ő és mire képes, akkor talán
szabadon engedik. Ha rádöbbennek, hogy a fiú nem riad visz-
sza a harctól, akkor talán meghátrálnak, mert félnek kárt tenni
benne. Lassan gyűlt fel benne a káosz ereje. Majdnem telje-
sen kimerítette minden mágikus erőtartalékát, amikor meg-
próbálta kideríteni, mi baja lehet Aaronnak. Lelke hiányzó
darabkája pedig még gyengébbé tette. Több erőre volt szük-
sége.
Megszokásból Aarontól, az ellensúlyától próbált erőt nyer-
ni. Ám amikor megpróbált a mágián keresztül összekapcso-
lódni a barátjával, úgy érezte, mintha jeges vízbe dugta volna
a kezét. A semmi hideg feketesége árasztotta el az elméjét.
Call felkiáltott, ahogy elsötétült előtte a világ.
 Call arra ébredt, hogy a kezét megkötözték a háta mögött,
a feje oldalra hanyatlott. Miután visszanyerte az eszméletét,
egy pillanatra azt hitte, hogy még mindig a Panoptikonban
van. Csak mikor meglátta, hol van - Joseph mester hátbor-
zongató, viktoriánus stílusú társalgójában akkor emlékezett
vissza mindarra, ami történt. Joseph mesterrel... Tamarával...
Aaronnal.
Aaron!
Lenézett, és meglátta, hogy egy székhez kötözték. Bokáját
a szék lábához erősítették, a csuklóját pedig a háttámlához
rögzítették.
- Magadnál vagy? - szólalt meg a háta mögül Aaron, olyan
közelről, hogy Call biztosra vette, a másik fiú szintén egy
székhez kötözve ül mögötte. A két széket talán még egymás-
hoz is pányvázták. Call mocorgott egy kicsit, hogy tesztelje
az elméletét, és mivel a szék meg sem moccant a súlyától,
meggyőződött az igazáról.
- Mi történt? - kérdezte.
Aaron is fészkelődött kissé a széken.
- Úgy tűnt, mintha varázsolni készülnél, aztán egyszer
csak elájultál. Nekem már nincs varázserőm, úgyhogy nem
sokat tehettem. Ahogy Harceb sem. Szóval megkötöztek
minket. Alex fel-alá rohangált, és utasításokat osztogatott.
Azt hiszem, Hugó igazat mondott a küszöbönálló csatáról.
- Tényleg Alex irányít? - hitetlenkedett Call.
- Azt állítja, hogy... - kezdte Aaron, ám mielőtt befejezhet-
te volna a mondatot, belépett a szobába Hugó, mögötte Alex-
szel. Amikor kinyílt az ajtó, Call meghallotta Anastasia hang-
ját, ahogy néhány mágussal beszélt. Egy pillanatra mintha
egy másik ismerős hang is megütötte volna a fülét, azonban
sehogy sem tudta beazonosítani.
 Alex hosszú, fekete kabátot viselt, amit állig begombolt. A
haját gondosan hátrafésülte. Már nem látszott sem kimerült-
nek, sem ijedtnek. Csillogott a szeme, és egyik karján rajta
volt az Alkaheszt, ami úgy tündökölt, mintha épp most fé-
nyezték volna.
- Ez most komoly? Úgy nézel ki, mint aki egy új Mátrix-
filmben akar szerepelni - gúnyolódott Call, aztán rádöbbent,
hogy talán nem kéne szellemeskednie, amíg egy székhez van
kötözve.
- Végre én parancsolok, ahogy annak mindig is lennie kel-
lett volna - közölte Alex. - Rendelkezem Constantine minden
tudásával és Joseph mester teljes szakértelmével. Én vagyok
az új Halál Ellensége.
Call kénytelen volt az ajkába harapni, nehogy elsüssön egy
újabb poént.
- Elvehetném a te krétori erődet is, Callum, hogy olyan
nagy hatalmú káoszmágus legyek, amilyet még soha nem lá-
tott a világ. Vagy engedelmeskedsz nekem, és mostantól hű-
séges katonám leszel, vagy itt helyben végzek veled.
- Ez nagyon csábító ajánlat - válaszolta a fiú. - De egészen
biztos vagy benne, hogy az Alkaheszt tényleg így működik?
- Nem ölheted meg Callt - szólt Aaron halkan. - Ahogy en-
gem sem. Ha mi nem lennénk, az embereidnek eszük ágában
sem volna itt maradni.
Alex grimaszt vágott.
- Még szép, hogy nélkületek is itt maradnának velem!
- Még szép, hogy nem - erősködött Call, követve Aaron
gondolatmenetét. - Csakis a holtak feltámasztása érdekli őket.
Márpedig arra eddig egyedül én voltam képes. Te nem. És ezt
mindenki tudja.
 - Így van - helyeselt Aaron. - Mindenki azért jött ide, hogy
Callt és Joseph mestert kövesse, nem pedig valami kamaszt,
akit senki sem ismer.
Alex elhúzta a száját.
- Ugyan már! Call elmagyarázta nekem, hogyan támasztott
fel téged. A saját lelkét használta fel. Ezt én is megtehetem,
amikor csak akarom, úgyhogy többé már nincs szükségem
Callumra. Rád valóban szükség van, Aaron, ez tény. Te vagy
a bizonyíték arra, hogy a módszer tényleg működik, maga
Call viszont szükségtelen.
- Ha ő meghal, semmiképpen sem segítek neked - jelentet-
te ki Aaron szenvtelen hangon. - Amúgy sem biztos, hogy
hajlandó leszek segíteni.
Alex úgy festett, mint aki menten toporzékolni kezd, ám
ehelyett egy kést húzott elő a kabátja belső' zsebéből. Félel-
metes, ívbe hajló penge volt, és Callnek a saját tőre, Miri ju-
tott róla eszébe, amit hátrahagyott a Magisztériumban. Alex
erőltetetten vigyorgott.
- Na, jó, Call, akarod kockáztatni, hogy bármit mondotok,
végzek veled, vagy inkább hűséget fogadsz nekem? Hajlandó
vagy a mi oldalunkon harcolni a közelgő háborúban?
- A ti oldalatokon fogok harcolni - válaszolta Call. - Elvég-
re Aaronnak meg nekem úgysincs hova mennünk. Nem tűnt
fel, hogy nem szaladtam Tamara meg Jasper után? Talán nem
hallottad, amikor közöltem az egész Tanáccsal, hogy nem az
akaratom ellenére tartotok itt? Mindenki más utál engem. In-
kább ezzel kellett volna kezdened, nem pedig a fenyegetőzés-
sel.
Alex elvigyorodott, és lehajolt, hogy elvágja a köteleiket.
Call talpra kecmergett, rossz lába sajgott. Lassan Aaron is
fölkelt.
- Gyertek! - mondta Alex, és kimasírozott a szobából.
 Mostanra lement a nap. Sötétség áradt be az ablakokon,
miközben végigsiettek a folyosón Alex mögött. A nappalin
átvágva Call látta, hogy a ház előtti hatalmas gyepen sok má-
gus kezében lobog varázslattal gyújtott tűz.
Amint kiértek a tornácra, Call és Aaron megtorpantak,
döbbenten bámultak, miközben Alex gúnyosan vigyorgott
mellettük. A lobogó lángok fényében a gyep hátborzongató
csatatérnek tűnt. A házzal szemben a Tanács mohazöld talá-
ros tagjai és a Magisztérium fekete egyenruhás tanárai álltak.
Joseph mester emberei az épületnek háttal sorakoztak fel.
Persze az utóbbiak most már Alex embereinek számítottak.
Call a legtöbbjüket csak hátulról látta, de az biztos, hogy na-
gyon sokan voltak. Felismerni vélte Hugót és még néhány
mágust. Többsoros, eleven falat alkottak a ház előtt, elszántan
néztek szembe a Tanács erőivel.
Nagyjából egy focipálya hosszának megfelelő távolság vá-
lasztotta el őket a magisztériumi mágusoktól. Call a tornác
korlátjához lépett, és ugatást hallott.
- Harceb! - kiáltotta. A farkas előfutott a ház oldala mellől,
és felszaladt a lépcsőn, hogy a fiú lábához simuljon. Call fel-
szisszent fájdalmában, de lehajolt, hogy megsimogassa
Harceb bundáját. Megkönnyebbülten látta viszont Harcebet,
az egyetlen barátját, aki nem változott meg.
Oldalra sandított, Aaronra. A vörös-narancsárga fény éle-
sen kiemelte a fiú arcélét. Zöld szeme feketébbnek tűnt. Call
lelki szemei előtt felvillant, ahogy Aaron addig szorította Jo-
seph mester nyakát, amíg az el nem tört, és az emléktől elszo-
rult a szíve. Bizonyos szempontból most még annál is jobban
hiányzott neki Aaron, mint amikor a legjobb barátja halott
volt. Úgy érezte, hogy hiába támasztotta fel Aaront, a fiúból
lassan elvész mindaz, amitől azelőtt önmaga
volt; megfékezhetetlenül elillan belőle a lényeg.
 De mégis miért? Callt nem hagyta nyugodni ez a gondolat.
A problémát Aaron teste okozta. Vajon az megoldást jelentett
volna, ha találnak neki egy másik testet? Call nem tudta, ké-
pes volna-e áthelyezni Aaron lelkét, ahogy annak idején
Constantine a fiúba ültette a saját lényét.
Harceb ismét ugatott, ahogy kinyílt a bejárati ajtó, és
Anastasia lépett ki a tornácra. Ezüst és fehér páncélzatát vi-
selte, ami most már tiszta volt. A haját óriási kontyba tűzte.
Odavonult Callhez.
- Callum - biccentett a fiúnak -, örülök, hogy jobb belátásra
tértél, és úgy döntöttél, mégiscsak Alex oldalán harcolsz.
- Egyáltalán nem tértem más belátásra - válaszolta Call. -
Alex megfenyegetett, hogy megöl, ha nem állok mellé.
Anastasia meglepetten pislogott. Call nem bírta elnyomni
magában a kíváncsiságot, mégis hogyan szövetkezhet az asz-
szony Alexszel, aki Constantine lelkének elpusztításával fe-
nyegetőzik. Am bármilyen kompromisszumokat is kötött
Anastasia annak idején a fia kedvéért - annak érdekében,
hogy el tudja fogadni Constantine minden tettét, és a történ-
tek dacára vissza akarja kapni őt -, azok nyilvánvalóan el-
homályosították a tisztánlátását.
- Miután a csata véget ér - mondta a nő Callnek - szépen
elmegyünk innen, feltámasztjuk Jerichót, és békében fogunk
élni.
- Elég ebből, Anastasia! - ripakodott rá Alex. - Joseph mes-
ter hajlandó volt tolerálni a nevetséges téveszmédet, én vi-
szont nem fogom. Callum nem a fiad. Nem érdekel, mit hi-
szel. Call nem Constantine Madden, és hiába próbálsz anyás-
kodni fölötte, attól még nem lesz a gyereked. Nem szeret té-
ged.
Anastasia arckifejezése azonnal keményebb lett. Úgy tűnt,
kezd szertefoszlani előtte az önámítása okozta homály, és
Call nem volt biztos benne, hogy Alex jól fog járni azzal, ha
a nő ismét tisztán lát.
- Alex, ne feledd, hogy szükséged van rám - mondta
Anastasia. - Ahogy az elementáljaimra is.
- Te pedig azt ne feledd, hogy ha mindenáron pótolni aka-
rod valakivel a fiadat, annak nekem kéne lennem.
- Ismerem Call lelkét - erősködött Anastasia, habár a fiú
úgy gondolta, hogy ebben nincs igaza. - A tiédet viszont nem.
Alex arca eltorzult.
- Egy csomó minden van itt - szólt közbe Aaron, mintha
észre sem vette volna, hogy a többiek épp beszélnek valami-
ről. Alex haragosan meredt rá. Call körülnézett a szigeten.
Aaronnak igaza volt. A káoszsújtottak serege elómasírozott
a bányatóból. Rendezett sorokban álltak, mindegyikükön ca-
fatokban lógott a ruha, miután annyi ideig áztak a víz alatt.
Elementálok övezték őket: a fák között hosszú, légies kígyók
tekeregtek, a földön gyíkok lángoltak, mellettük pedig kóból
összeálló, óriási pókok sorakoztak. Call egyetlen vízi
elementált sem látott, bár ha akadtak itt olyanok, azok nyil-
ván a folyóban lubickoltak.
Call ismét a mágusokra nézett. Az előbb úgy vélte, hogy
egy ismerős hangot hallott, de most rádöbbent: több embert is
ismer az ittlévők közül. Pár tanácstag állt Hugó közelében,
valamint jó néhány szülő, akiket már látott a
Magisztériumban. Jasper édesapját megpillantva Call levegő
után kapott.
Ám a tömegben egy olyan alak tört utat magának Alex fe-
lé, akinek láttán Call még jobban megdöbbent: Tamara nővé-
re, Kimiya volt az.
Amint odaért hozzájuk, a lány Alex karjába vetette magát.
- Annyira örülök, hogy jól vagy! - szólt elfúló hangon.
Még maga Alex is meglepettnek tűnt.
 Kimiya? - kérdezte, mint aki el sem akarja hinni, hogy a
lány tényleg itt van.
- Kimiya, te mit keresel itt? - faggatta Call. - A testvéreid-
del egy oldalon kéne állnod!
A lány mérgesen fordult felé.
- Ravan nem a testvérem - közölte. - Elemésztette a tűz.
Szörnyeteg lett belőle. A legjobb barátnőm, Jen, pedig ha-
lott... - Elcsuklott a hangja. - Utálom a halált! - fakadt ki. - Ha
Alex le akar számolni a halállal, akkor én őmellette akarok
állni.
Alex öntelt pillantást vetett Callre a lány feje fölött.
- Menj, és szerezz magadnak valami fegyvert, édesem! -
mondta, és megsimogatta a lány hosszú, fekete haját. - Együtt
fogunk harcolni.
Kimiya bement a házba, Alex pedig rávigyorgott Callre,
aki legszívesebben az idősebb fiúra vetette volna magát, hogy
puszta kézzel megfojtsa. Alex azonban megelőzte: odalépett
mellé, és megragadta a pólója hátát azzal a kezével, amit nem
borított be az Alkaheszt. Hugó is odajött hozzájuk, ő Aaront
fogta le.
- Hűséges követőim! - kiáltotta Alex, majd Hugóval együtt
lelökdösték Callt és Aaront a lépcsőn, és betaszították őket a
többi mágus által megidézett, varázslatos rivaldafény körébe.
- íme, itt vannak! Callum Hunt, azaz Constantine Madden
reinkarnációja, és az ő legnagyobb sikere: a halálból feltá-
masztott Aaron Stewart!
Éljenzés tört ki. Call hallotta, hogy az emberek Aaron ne-
vét kiáltozzák. Elszédült. Ez kísértetiesen hasonlított arra,
amikor Aaront kikiáltották krétornak, a Magisztérium hős-
ének, ugyanakkor teljesen más volt.
- És most... - kezdte Alex, ám Hugó közbeszólt.
 - Strike mester! - mondta tisztelettudóan. - Nézd! Az ellen-
fél zászlót lenget: azt jelzik, hogy tárgyalni akarnak.
- Megadják magukat? - Alex csalódottnak hangzott.
- Máris?
Hugó a fejét csóválta.
- Ez csak annyit jelent, hogy beszélni kívánnak velünk a
csata előtt.
- Üzenetet is küldtek nekünk. Valóban tárgyalni akarnak -
masírozott oda hozzájuk feszült arccal Anastasia.
- Ám egyedül Call-lel.
- Nem - vágta rá Alex. - Megtiltom.
Aaron láthatóan vitába akart szállni vele, ám Call a barátja
karjára tette a kezét.
Nagyon helyes - mondta Alexnek. - Valószínűleg csak el
akarnak fogni, mert tudják, hogy ez a sereg nélkülem fabatkát
sem ér.
- Én vezetem ezt a sereget - válaszolta a srác hevesen.
Call csúfosan vigyorgott.
- De még mindig én vagyok a Halál Ellensége.
Alex az asszonyhoz fordult. Olyan nyűgösnek tűnt, mint
aki menten toporzékolni kezd.
- Miért Callummal akarnak beszélni?
Kimiya előbukkant a házból, kezében egy kőből készült
bárddal. A levegő és a föld szimbólumait vésték bele, Call
úgy sejtette, hogy ettől könnyebb lett a súlya.
- A húgom ötlete volt - jelentette ki a lány. - Tamara meg-
győzte a szüleinket, hogy Callben meg lehet bízni. Hogy adni
lehet a szavára. -A fejét csóválta. - Szerintem Tamara igazá-
ból csak még egyszer el akar búcsúzni Calltől.
Alex arcára gonosz vigyor ült ki.
- Nahát, nahát, Callum, nem is tudtam, hogy van köztetek
valami Tamarával.
 - Dehogyis, nincs semmi. - Call hangja nevetségesen nya-
valygós volt, olyannyira röhejesen, hogy még Aaron is fel-
vonta a szemöldökét. Tudta, hogy Call kamuzik.
- Így mindjárt más. Mégiscsak megengedem, hogy elmenj
beszélni a Tanáccsal, Callum - mondta Alex nevetve. Nyil-
vánvalóan úgy gondolta, hogy kiszúr Call-lel. -Szépen oda-
mész hozzájuk, és pontosan azt mondod, amit én diktálok.
Tolmácsolod a szavaimat a Tanács mágusainak, hogy meg-
tudják, ki a seregünk igazi vezére.
Call igyekezett morcos képet vágni, de idegesen háborgott
a gyomra. Végre esélye nyílt segíteni a Tanácsnak. Na, de
hogyan?
Mély levegőt vett. Először is muszáj volt tájékoztatnia a
Tanácsot arról, mekkora hadsereggel néznek szembe. Meg
kellett adnia nekik az elementálok és a káoszsújtottak becsült
létszámát, amilyen pontosan csak tudta. Azt nyilván hasznos
lenne tudniuk. Es persze arról is szólnia kellett a mágusok-
nak, hogy Joseph mester meghalt.
- Ne gyere vissza! - suttogta neki Aaron.
Call a fejét csóválta.
- És hagyjalak itt? Azt már nem.
Aaron nem mondott többet. Nem erősködött, nem magya-
rázott.
- Hallottam ám - szólalt meg Alex. Fekete szerelésében
úgy festett, akár egy sötét ragadozó madár, és komor tekintet-
tel meredt a Tanács mágusaira. - Figyelni foglak, Call, hogy
lássam, visszaállsz-e az o oldalukra. Hogy elárulsz-e engem.
Es ha igen, akkor rád fogom uszítani az összes káoszsújtottat:
megparancsolom nekik, hogy végezzenek veled.
Kimiya ekkor halkan felhördült. Call megfordult, és látta,
hogy a Tanács mágusai felél lángoló csík indul el, és a gye-
pen átvágva Alex erői felé suhan.
 A fű nem égett meg: a láng mintha a föld fölött süvített
volna, és ahogy közelebb ért, egyre nagyobb lett. Alex gya-
nakodva húzta össze a szemét.
- Támadnak - mondta. - Call, segíts megparancsolni a ká-
oszsújtottaknak, hogy...
- Nem. - Kimiya a fiú csuklójára tette a kezét. - Ez Ravan.
- Eléget minket! - visította Alex, ám addigra Ravan már
oda is ért hozzájuk. Fölemelkedett a gyepről, lángoszloppá
tornyosult, a narancssárga tűz szürke füsttel elegyedett.
A füst összesűrűsödött. Lassan megszilárdult, míg végül
egy lány szürke alakja állt előttük. Valósnak, tömörnek lát-
szott a teste. Szintén a füstből formálódott, hamuszürke ruha
borította az alakját. Hosszú volt a haja, és egykor fekete lehe-
tett. Most halvány ezüstben csillogott. Arca Tamarára emlé-
keztette Callt, akinek ettől elszorult a szíve.
Három mágus jeges védőfalat emelt a lány és Alex erői
között, ám Ravan csak nevetett.
- Azért jöttem, hogy elkísérjem Callum Huntot a tárgyalás
színterére - szólalt meg. - Most békés vagyok, de ha csapást
intéztek ellenem, felégetem ezt az egész szigetet.
Callnek fogalma sem volt, hogy a lány tényleg képes-e
ilyesmire. Vajon mennyire durvulhat el ez a mágikus csata?
- Szörnyeteg - szólt Kimiya undorodva.
Ravan halovány félmosollyal nézett a másik lányra.
- Húgom - biccentett neki, majd intett Callnek, hogy jöjjön
vele. - Mozgás, Callum! Sietnünk kell.
Call a tekintetével üzente Aaronnak, hogy vissza fog térni,
majd megkerülte a jégfalat, és követte Tamara nővérét át a
gyepen.
Hátborzongató csönd ölelte körül őket. Még a szél is alig
fújt, miközben átvágtak a gyepen, így Ravan meg tudta őrizni
emberi alakját. Ahogy a szemközti csoporthoz közeledtek,
Call látta, hogy hárman előrelépnek, őrá várva. Rufus mester
sötét bőrét kiemelte a Tanács olívazöld talárja. A férfi oldalán
Tamara állt, iskolai egyenruhájában, a fehér anyagra hulló
haja a szokottnál is feketébbnek tűnt. Mellette pedig Jasper
volt, aki barátságtalan, dühös arccal figyelte a közeledő Callt.
Ahogy a fiú odaért hármukhoz, Ravan alakja elkezdett
szertefoszlani. Lepergett róla a hamu. Mielőtt végleg szétom-
lott volna, a lány egy pillanatra Callre nézett. Narancssárga
volt a szeme, és láng lobogott benne.
- Ne bántsd a húgomat! - susogta. - Fontos vagy neki. Az-
zal elillant.
Call megállt a hármassal szemben: az egyik azelőtt többé-
kevésbé a barátja volt, a másik egy időre a csaja, a harmadik
éveken át a tanára. Egyikük sem szólalt meg.
- Call...- kezdte Tamara.
- Nincs sok időm - fojtotta belé a szót a fiú. Úgy érezte,
nem bírja meghallgatni, amit a lány mondani akarhat neki.
Hadarni kezdett, egyiküknek sem nézett a szemébe. Elsorolta,
milyen erőkből áll Alex serege, és elmondta, mi történt Jo-
seph mesterrel. Miközben beszélt, az egyik tanácstag, Graves,
otthagyta a többi mágust, és oda vonult hozzájuk. A férfi so-
ha nem volt Call legnagyobb rajongója, így a fiú inkább
megpróbált tudomást sem venni róla.
Ahogy Call a mondandója végéhez közeledett, Rufus mes-
ter arckifejezése szenvtelenről aggódóra változott.
- Callum - szólt közbe, mielőtt a fiú befejezte volna. - Azt
állítod, hogy Joseph mester meghalt? És hogy most Alex
Strike meg Anastasia Tarquin vezetik azt a sereget?
Call bólintott.
- De leginkább Alex. A lényeg az, hogy megadom magam,
oké? Megadom magam! Óriási hibát követtem el. Csak azt
ígérjétek meg, hogy Aaronnak nem esik bántódása, és megte-
szek bármit, amit csak akartok!
Aaron nevének hallatán mindenkinek elborult az arca.
Graves tanácsnok Callre mutatott csontos ujjával.
- Callum Hunt, a tetteid olyan szakadást okoztak a mágus-
világban, amit soha nem lehet begyógyítani. A holtaknak
nem lenne szabad visszatérniük. Aaront el kell pusztítani, ha
másért nem, akkor a lelke üdvéért.
- Te is ugyanígy gondolod? - fordult a fiú Tamarához.
A lánynak könnyek csillogtak a szemében, mint aki alig
állja meg a sírást, ám a hangja határozott volt.
- Azt hiszem, visszahoztad Aaron egy részét, de nem telje-
sen őt magát - válaszolta. - Nem hiszem, hogy az igazi Aaron
tényleg így akarna élni.
De mi van, ha kezdem megérteni, mit rontottam el? - kér-
dezte volna legszívesebben Call, ám előre tudta a lány vála-
szát. Tamara nyilván úgy gondolta, hogy ahhoz már késő'. Mi
van, ha mindent helyre tudok hozni? Ha helyre tudom hozni
Aaront?
Call nem volt biztos benne, hogy ez valóban lehetséges.
Csak egy kezdetleges ötlet motoszkált az agya mélyén. Va-
lami Aaron testével kapcsolatban, ami már jó ideje halott
volt, mikor Call feltámasztotta... Magának Callnek viszont
nagyon is eleven volt a teste annak idején, amikor
Constantine belenyomta a saját lelkét...
Am amin gondolkodott, azt talán nem lehetett megvalósí-
tani.
Talán nem lett volna szabad megvalósítani.
- Ezt hadd döntse el maga Aaron - mondta végül Call, le-
bámulva a cipőjére.
- Mintha képes volna egyáltalán döntéseket hozni -horkant
Graves.
 - Tud egyáltalán beszélni?
Tamarának az arcába szökött a vér. Call dühösen meredt a
férfira.
- Igen, beszélni és dönteni is képes. Ő végzett Joseph mes-
terrel, méghozzá teljesen egyedül!
Tamarának elakadt a lélegzete.
- Aaron ölte meg Joseph mestert?
- Bizony - bólogatott Call. - És a Tanácsnak hagynia kéne,
hogy ő maga döntse el, folytatni akarja-e az életét, és ha igen,
hol. En támasztottam fel őt. Ennyivel tartozom neki.
- Az aligha számít, hova akartok menni - közölte Graves
ridegen, habár nyilvánvalóan megdöbbentették a hallottak. -
Többé úgysem térhettek vissza a Magisztériumba.
- Engem akár elküldhetnek újra a Panoptikonba - felelte
Call. - Börtönbe zárhatnak, nem érdekel. Csak Aaront ne!
- Egyikőtök sem térhet vissza közénk, Callum - mondta
Rufus gyengéden, ám Graves belefojtotta a szót:
- Nem arról akarunk tárgyalni, hogy segítséget ajánljunk
neked meg a szörnyednek. Azért szerettünk volna beszélni
veled, mert a családod és a barátaid hisznek abban, hogy rá
tudnak venni téged a helyes döntésre. - A szemét forgatta,
mintha alig bírta volna elhinni, milyen ostobák Call barátai.
- A helyes döntésre? - ismételte a fiú, aki nem igazán tudta,
mire céloz Graves. Egyedül abban volt biztos, hogy bármiről
legyen is szó, nem fog neki tetszeni a dolog.
A tanácsnok folytatta:
- Nem először vonulunk csatába az Ellenség erőivel szem-
ben. Es igen, Alex talán nem a leghatalmasabb mágus, de je-
lentős seregnek parancsol. Ráadásul krétor, a mi oldalunkon
pedig már nem harcol káoszmágus.
A fiú már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, Jasper
azonban a fejét rázta, és Call most az egyszer megfékezte a
nyelvét. Azt kívánta, bár az édesapja is itt lehetne ezen a tár-
gyaláson. Úgy gondolta, Alastair nyilván hevesen érvelt
amellett, hogy idejöhessen, de Call megértette, miért nem
hagyták ezt neki. Az apja tuti, hogy köntörfalazás nélkül el-
árulta volna, mi folyik itt valójában.
- Több áruló és köpönyegforgató volt a sorainkban, mint
hittük - mondta Graves. - Csakis egyetlen módon vethetünk
véget ennek egyszer és mindenkorra. Arra kell használnod a
káoszmágiádat, hogy elpusztítsd vele Alex Strike-ot... és saját
magadat.
Call felhördült.
- Micsoda?! - fakadt ki Jasper.
Tamarát majd szétvetette a düh.
- Nem ebben egyeztünk meg! Arról volt szó, hogy Call-
nek Joseph mesterrel kéne leszámolnia, és akkor mindent
megbocsátanak neki! - Szembefordult a fiúval. - Megmond-
tam a többieknek, hogy nem gondoltad komolyan, amikor azt
állítottad, hogy te vagy a Halál Ellensége. Rögtön tudtam,
hogy csak azért mondtad, nehogy Alex és Joseph mester
megsejtsék, hogy valójában nem az o oldalukon állsz. Tu-
dom, hogy azért keltetted életre Aaront, mert fontos neked,
Call, nem pedig bármi más okból.
- Graves, ez elfogadhatatlan - szólt Rufus. - Call még gye-
rek. Nem kérheted tőle, hogy pusztítsa el saját magát.
- Ő a Halál Ellensége - felelte a tanácsnok. - Saját maga
mondta.
Call hátrálni kezdett. Elfogta a hányinger. Rufus mester hi-
ába is tiltakozott volna, a Tanács már meghozta a döntését,
márpedig ők diktáltak. Holtan akarták látni a fiút. Ez ellen
nem volt mit tenni.
- Call! - mondta Rufus mester. - Call, gyere vissza...
 Ám a fiú már ott is hagyta őket, sietve indult el visszafelé a
gyepen Alex emberei, Anastasia Tarquin és a káoszsújtottak
irányába. Sok-sok időn át próbált menekülni előlük, így ál-
mában sem jutott volna eszébe, hogy eljön az a pillanat is,
amikor hozzájuk iszkol majd.
Harceb elébe szaladt, ugatva üdvözölte, örvénylő' szeme
úgy izzott a holdfényben, akár a tűz. Call megragadta a szórt
a farkas nyakán, és futva tette meg a hátralévő' utat, félig
Harcebre támaszkodva. A lába és a feje egyaránt sajgott.
Legszívesebben visszament volna a házba, de a sok káosz-
sújtott és áruló tanácstag elállta az utat. Alex még mindig az
épület előtt volt, Kimiya és Anastasia társaságában. A srác
gonoszul vigyorgott. Aaron kicsivel mögötte állt. Hugó a vál-
lán tartotta a kezét - de nem barátságosan, hanem figyelmez-
tetően.
- Na, hogy ment, Call? - kérdezte Alex. - Kimiya mesélte,
hogy a Tanács azt akarta, végezz Joseph mesterrel, és áldozd
fel magad. Hallotta, amikor Graves erről beszélt a többiekkel.
Jó tudni, hogy valójában mennyire fontos az életed a
Magisztériumnak, nem igaz?
Call erre még jobban elcsüggedt. Tehát ezért hagyta végül
Alex, hogy ő menjen tárgyalni. Nem azért, mert megbízott
volna benne, vagy mert kényes helyzetbe akarta hozni Tama-
ra előtt; hanem azért, mert biztos volt benne, hogy történjék
bármi, Callum úgysem áldozná fel magát.
És igaza is lett. Call elmenekült a Tanács mágusai elől. A
fiú visszagondolt a legelső tanévére a mágusok iskolájában.
Meg arra a sorra, amit hozzáköltött az elemekről szóló kis
versikéhez: Call életben akar maradni.
- Na, és Tamara? - szólalt meg Kimiya. - Jól van? Nem fog
részt venni a csatában, ugye?
 Call kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán inkább be-
csukta. Kimiya nem érdemelte meg, hogy tudja, mi van Ta-
marával. Nem volt joga úgy tenni, mintha érdekelné a húga,
azok után nem, hogy így otthagyta ót.
- Az Alkaheszt az enyém - mondta Alex, és fölemelte a
karját. - Vagy velünk harcolsz, Call, vagy meghalsz, ahogy
Aaron is. Ugye mostanra felfogtad ezt végre?
Call mély levegőt vett, megpróbálta összeszedni magát.
Üvölteni szeretett volna. Vagy sírni. De egyiket sem tehette.
- Ja, a Tanács a képembe vágott egy sértő ajánlatot. Es ak-
kor mi van? - Call farkasszemet nézett Alexszel, megpróbál-
ta magabiztosságként beállítani a haragját. -Már megmond-
tam neked, hogy nincs hova mennem.
Alex mosolya kissé lelohadt.
- Hát, azért jó hallani, hogy nem sikerült meggyőzniük té-
ged.
Aaron odajött Callhez, de nem kérdezte meg, hogy van,
nem tette a vállára a kezét.
- Sokan meg fognak halni ma, ugye? - kérdezte inkább. A
hangja nem volt különösebben aggódó, csupán kíváncsi.
- Azt hiszem, igen - felelte Call. Még mindig lehetetlennek
és hülyeségnek tűnt neki ez az egész, de akkor sem volt mit
tenni ellene. Tudta, hogy sok-sok ember - sok jó ember - fog
megsérülni ebben a csatában. Meg fognak halni, akárcsak
annak idején az édesanyja.
- Te fogod vezetni Constantine káoszsújtottjainak seregét a
bal szárnyon - mondta neki Alex. - En pedig a sajátjaimat ve-
zetem majd a jobbon. Anastasia odafentről fogja irányítani az
elementálokat. A mágusok biztonságos távolságból támogat-
nak majd minket, Hugó vezetésével. Porrá zúzzuk a Tanács
éréit. Nem bánod, ha a sereg élén kell harcba szállnod, ugye?
 - Persze hogy nem - válaszolta Call. Biztos volt benne,
hogy Alex a Halál Ellenségének káoszsújtottjait tartja a leg-
inkább feláldozhatónak, ráadásul az első adandó alkalommal
meg akart szabadulni Calltól. Talán attól sem riadt volna
vissza, hogy ő maga gondoskodjon erről a csata zűrzavará-
ban.
- Aaron velem marad - mondta Alex, megerősítve Call
gyanúját.
- De nem akarok - közölte Aaron olyan higgadt hangon,
amitől Call kissé ideges lett.
- Hát, kénytelen leszel - felelte Alex. - De ne aggódj Call
miatt! Nem marad barátok nélkül. Harceb vele tarthat.
A nevét hallva a káoszsújtott farkas ugatott egyet.
Call Aaronra nézett. Legszívesebben ragaszkodott volna
ahhoz, hogy a legjobb barátja is vele tarthasson - ha nem lett
volna biztos benne, hogy Alex direkt a lehető legveszélye-
sebb szerepet bízta rá, vagyis Call mellett Aaron is életve-
szélyben lenne.
Miközben azon gondolkodott, amit Graves mondott neki,
Call magához hívta a káoszsújtottakat, és utasította őket,
hogy álljanak rendezett, kis sorokba. Úgy néztek ki, akár egy
hadseregnyi játékkatona, csak épp óriási, félelmetes kiadás-
ban.
Call pontosan ezt a pillanatot igyekezett elkerülni, mióta
csak megtudta, hogy a lelke valaha Constantine Maddené
volt. Pontosan attól félt, hogy a Halál Ellensége válik belőle,
hogy fájdalom, félelem és halál okozója lesz. Ezért hát gon-
dosan igyekezett jó döntéseket hozni, ám hiába tűnt önmagá-
ban minden egyes döntése helyesnek - vagyis legalább a
többségük helyesnek tűnt -, végül akkor is ide vezettek.
 Előhozakodhatott volna kifogásokkal, ám azok most úgy-
sem számítottak. Mindegy, milyen szemét Graves, attól még
igaza volt.
Még ha mindebből semmi sem lett volna Call hibája, akkor
is o volt az egyetlen, aki helyrehozhatta.
Már csak azt kellett kitalálnia, mégis hogyan csinálja ezt.
- Indulás! - szólt Alex. - Utasítsd őket!
- Oké - fordult Call a káoszsújtottjaihoz. - Ideje előrevo-
nulni!
- Igenis - nyögték azok, olyan nyelven, amit csak Call ér-
tett. És elindultak.
Lábuk dübörgött a talajon, ahogy elindultak a Tanács sere-
ge felé, ami a folyóparton várta őket. A levegő elementálok
mágiájától sistergett a fejük felett. Alex mögöttük jött a ká-
oszsújtottjaival meg a mágusokkal.
Call még soha életében nem érezte magát ennyire felkészü-
letlennek egy feladatra. Ez pont olyan, mint annak idején a
vaspróba volt - mondta magának. Nincs más dolgom, csak
veszíteni.
Gondoskodni akart róla, hogy a serege látványos vereséget
szenvedjen.
 14. FEJEZET

Olyan volt az egész, mint a képek, amiket Call a legutóbbi

mágusháborúról látott. Eszébe jutott róla az a csata
Constantine Madden ellen, amiben az akkori krétor, Verity
Torres meghalt.
Csakhogy most Call volt Verity helyében, őrá várt a szinte
biztos halál. Aaron annak idején azt mondta neki, attól fél,
hogy o is a csatatéren fog meghalni, mint Verity, a Mágusok
Tanácsának érdekében feláldozott krétor. De most Callt fe-
nyegette ez a vég. Callt, akit utált a Tanács.
Valahogy egyszerre volt Verity és Constantine. Kettőjükre
gondolt, miközben a káoszsújtottak élén masírozott, az olda-
lán Harcebbel. Hallotta az élőhalottak suttogását a maguk
furcsa nyelvén. Utasításokat vártak tóié, azt kérdezgették, mit
akar.
A Call által vezetett szárny nyugat felél közelítette meg a
Tanács erőit. A fiú látta Alexet, aki a keleti irányból tartott a
mágusok felé, és a Halál Ellenségének ezüstmaszkját viselte.
Nem tűnt benne emberinek, inkább félig szellemnek, félig
szörnyetegnek. Call hallotta, amint Alex felkiáltott, és meg-
pillantotta, ahogy az Alkaheszt rezesen villant a mágikus lán-
gok fényében, miközben a srác intett a káoszsújtottjainak,
hogy kezdjék meg a támadást.
A sereg Alexet megkerülve előrenyomult, és az áruló ta-
nácstagok - akiket Hugó vezetett csatába - szintén támadásba
lendültek.
Egyedül Aaron nem mozdult. Egy helyben állt, mint aki
sóbálvánnyá dermedt. Az egykori krétor, az elfelejtett hős
magányos, sötét alakja olyan volt, akár egy kő a folyó köze-
pén, ahogy a káoszsújtottak áradata előrezúdult körülötte.
Alex erői nekicsapódtak a mágusok keleti szárnyának, és
üvöltözés tört ki. Call elszörnyedve kereste Tamarát és
Jaspert, de egyetlen diákot sem látott a harcolók között. Na-
gyon remélte, hogy a felnőttek hátraküldték őket a frontvo-
nalból, a Tanács erői mögé, ahol biztonságban lesznek.
A két sereg között már nem volt szabad tér. Pokoli zűrza-
var uralkodott el: Jasper édesapja és Rufus mester hegyes
jégcsapokkal dobálta egymást. Rockmaple mester több ká-
oszsújtottal küzdött egyszerre, egy íves, mágikus erejű kardot
suhogtatva. Amint a penge az élőhalottak testébe hasított,
azok összerogytak, és rángatózva hevertek.
Ravan füstbe burkolózva lebegett a levegőben a Tanács
mágusai fölött, Anastasia és o lángcsóvákat lövelltek egy-
másra. Az asszony vértje itt-ott megperzselődött, de állta a
sarat az elemésztettel szemben.
- Call! - kiabálta Alex dühösen, túlharsogva a csatazajt. -
Call, támadás!
A fiú mély levegőt vett. Tudta, mit kell tennie. Constantine
káoszsújtottjaival az oldalán Alex valószínűleg képes lett
volna megsemmisíteni a Tanács seregét. Nélkülük viszont
sokkal nehezebben ragadta volna magához a győzelmet.
Call megidézte a káosz erejét, hogy teljesen az akarata alá
vonja a káoszsújtottakat, így tökéletesen megértsék és végre-
hajtsák minden parancsát.
- Ti mind, akiket én teremtettem! - kiáltotta el magát. -
Táncoljatok! A káoszsújtottak azonnal, egy emberként kezd-
tek el mozogni, pontosan leutánozva a Call által elképzelt
mozdulatokat. Úgy festettek, akár egy villámcsődület. Jó ma-
gasra rúgták a lábukat, pörögtek-forogtak, ritmikusan nyög-
tek valami olyan zenére, amit csak ők hallottak. Csápoltak a
karjukkal. Rázták magukat. Teljes odaadással ropták a tán-
cot.
A látvány elképesztően nevetséges volt. Annyira nevetsé-
ges, hogy egy pillanatra mindenki más megdermedt, hogy a
táncoló káoszsújtottakat figyelje. Még az elementálok is kí-
váncsinak tűntek.
Néhány mágus még el is nevette magát.
Alex azonban nem nevetett. Iszonyatosan dühösnek lát-
szott.
- Te idióta! - kiabálta, és Call felé vetette magát. - Most
utoljára csináltál hülyét belőlem!
Az ezüstmaszk megcsillant a lángok fényében, és Call
meglátta benne a tükörképét. Aztán Alex levette az álarcot.
Az arca vöröslött a haragtól. Az Alkaheszt csillogott a másik
karján, és Callnek szemernyi kétsége sem volt afelől, mire
készül.
Call legalább biztos lehetett abban, hogy a káoszsújtottjait
teljesen lefoglalja a tánc, és ez még jó darabig így is lesz.
Olyan sok mágiával erősítette meg a parancsait, hogy Alex
nem akaszthatta meg a táncot egykönnyen, viszont Call emi-
att már most ki volt merülve, pedig még össze sem csapott a
másik krétorral. Es mivel hamarabb elgyengült a varázsereje,
mióta átadta Aaronnak a lelke egy kis részét, tudta, hogy nem
lesz könnyű legyőznie Alexet.
De nem kellett túlélnie a párbajt ahhoz, hogy győzzön.
Call a maradék erejét felhasználva lyukat nyitott a semmi-
be. Erezte benne a hideg, olaj szerű káoszt, ami csak úgy lük-
tetett az általa kínált, iszonyatos erőtói.
Alex fölemelte a karját, rajta az Alkaheszttel, és szemtói
szembe Callre mutatott vele. A fiú megpróbálta megidézni a
káosz erejét, hogy azzal támadjon Alexre, ám túl lassú volt.
Harceb megelőzte.
A káoszsújtott farkas Alexre vetette magát, és ráharapott
fémmel borított csuklójára. A sugár, amit Alex eredetileg
Callnek szánt, így az állatot találta el helyette.
- Harceb! - kiáltotta Call, de hiába. A sugár Harceb mell-
kasába csapódott, és hátralökte a farkast a levegőben. Harceb
teste elernyedt, és a földre zuhant.
Call ekkor megfeledkezett a mágiáról, a háborúról, minden
másról. Mit sem törődve a lábába hasító fájdalommal, Alex
felé lendült, és teljes erőből pofán vágta a srácot.
Az idősebb fiú hátratántorodott. Felhasadt az ajka, de leg-
inkább csak meglepettnek tűnt. Callnek sajgott az ökle. Még
soha nem ütött meg senkit.
Alex vicsorogva fejbe vágta Callt az Alkaheszttel, mire a
fiú elterült a gyepen. Meglátta Harceb testét, tőle nem messze
hevert a fűben. A farkas nem mozdult.
Mielőtt Call felállhatott volna, Alex ismét célba vette az
Alkaheszttel.
Ám ekkor ott termett Aaron, és lerántotta a rézkesztyűt az
idősebb srác karjáról. Mindketten az Alkahesztbe kapaszkod-
va viaskodtak.
- Káoszsújtottak! - kiabálta Alex. - Hozzám!
 Call odakúszott Harcebhez, ráfeküdt, hogy a saját testével
védelmezze, majd ismét megidézte a káosz erejét. Körbeölel-
te a sötétség, ígéretesen örvénylett körülötte.
A fiú beleöntötte minden dühét. A dühét Joseph mesterrel
szemben, amiért megfosztotta a választási lehetőségtől, ami-
ért elrabolta, és arra kényszerítette, hogy Constantine legyen.
A dühét a halállal szemben, amiért elvette tőle Aaront. Ami-
ért elvette tőle az édesanyját. Amiért elvette tőle Harcebet.
Amiért a veszteség tátongó, kínzó, fekete ürességét hagyta a
szíve közepén.
Beleöntötte a káosz mágiájába az összes dühét, veszteségét
és gyászát, végül pedig a félelmét is, a rettegését a saját halá-
lától, az önfeláldozása következményeitől.
Miközben a káoszt táplálta, érezte, hogy rohamosan apad
az ereje. Minden energiáját beleölte a semmi áradatának nö-
velésébe. Alex felüvöltött, ahogy a sűrű, fekete indák úgy
fonták körül, akár egy rátekeredő kígyó.
Call felhördült. Erezte, hogy lehúzza a föld. Vészesen el-
gyengült. Látta, hogy Aaron egymagában áll a csatatéren. A
káoszsújtottak ügyet sem vetettek rá. Varázserejét vesztett
mágusként számukra o semmi sem volt, talán a saját szem-
szögükből a fiú nem is igazán különbözött tőlük, nem érzé-
kelték valóban élének.
Aaron a barátjára meredt. A fejét csóválta. Call tudta, hogy
azért, mert neki most az ellensúlyába kellett volna kapasz-
kodnia. Am Callnek többé már nem volt ellensúlya - és ha
lett volna, akkor sem volt biztos benne, hogy most megpró-
bálna abból erét nyerni. Túl sok mágiát szabadított el. A ká-
osz a lelkét nyaldosta.
Alex szintén a káosz erejével viszonozta a támadását: foj-
togató, gomolygó, fekete felhőt bocsátott a fiúra, ami elborí-
totta őt.
 Call ekkor Ravanra gondolt, arra, vajon mit érezhetett a
lány, amikor olyan sok tűzmágiát használt, hogy végül el-
emésztette a lángok eleme. Most is látta ót, ahogy szikrákat
szórva suhant a levegőben. Már nem volt ember. Call nem
akart a káosz lényévé válni. Ezért hát legeslegutolsó erejével
ellökte magától a káoszt: visszaküldte a semmibe, méghozzá
úgy, hogy Alexet is magával vigye. Alex küzdött ellene, a
semmi füstölgő nyilait lövellte Callre, ám a fiú a lel-
ke legmélyéig nyúlt le a maradék erőtartalékáig, hogy kivédje
a másik krétor támadását, és a káoszba taszítsa ót.
Alex arca eltorzult, amikor rádöbbent, mit csinál Call. Am
még felsikoltani sem volt ideje, és már el is nyelte a káosz,
eltűnt a semmiben. Szerte a csatatéren Alex káoszsújtottjai
üvölteni kezdtek a gazdájuk után: a hosszan elnyújtott, bor-
zalmas hang betöltötte az egész udvart. Aztán mind megder-
medtek, akár az olyan játékok, amikben lemerült az elem.
Call odapillantott, ahol Aaron állt még az előbb, de már
nem látta. Elfordult, hogy megtalálja a barátját, hogy megta-
láljon bárkit, akit ismer, de nem igazán tudott összpontosíta-
ni. Megszédült, és a látása elhomályosult. A földre rogyott, és
érezte, hogy úrrá lesz rajta a sötétség. Nem volt biztos benne,
hogy a káosz nyeli el, vagy valami még annál is mélyebb.
Maradj ébren! - parancsolt rá magára.
Maradj életben!
- Callum! - szólalt meg mellette Rufus mester hangja. -
Callum, hallasz engem?
A fiú nem volt biztos benne, mennyi idő telt el.
- Call, könyörgök, térj magadhoz! Kérlek szépen!
Ezt Tamara mondta, és a lány úgy hangzott, mintha sírna,
aminek nem volt semmi értelme, hiszen nemrég még majd
szétvetette a düh.
 Call próbált válaszolni, meg akarta nyugtatni a lányt, hogy
jól van. De nem bírt megszólalni. Talán mégsem volt jól.
Nagy nehezen sikerült résnyire nyitnia a szemét. Talán
annyira résnyire, hogy a többiek észre sem vették. Még min-
dig homályos volt a látása, de beigazolódott, hogy jól érzé-
kelte: tényleg Tamara hajolt fölé, és zokogott. Call szerette
volna azt mondani a lánynak, hogy ne sírjon, ám talán nem is
őmiatta itatta az egereket. Talán Harceb miatt kesergett. An-
nak több értelme lett volna. Ha a lány tényleg Harcebet sirat-
ja, akkor nemcsak fölösleges, hanem kínos is lenne, ha Call
azzal próbálná megnyugtatni, hogy ő maga jól van - arról
nem is beszélve, hogy Harcebre gondolva rajta is majdnem
úrrá lett a zokogás.
- Megcsináltad - suttogta neki Tamara. - Mindenkit meg-
mentettél. Call, kérlek, térj magadhoz!
Call ekkor még elszántabban próbált megmozdulni, de to-
vábbra sem sikerült. Mintha minden egyes porcikáját mázsás
súly nyomta volna, és még a fél szemét teljesen kinyitni is
óriási erőfeszítésnek tűnt.
- Majd én mondok neki valamit, amitől rögtön felélénkül! -
szólalt meg Jasper hangja valahonnan oldalról. A srác csupán
egy sötét hajú homálynak tűnt Tamara mögött. Ha Call meg
bírt volna mukkanni, akkor tuti, hogy felnyög. - Call, kép-
zeld, Celia meg én újra összejöttünk! Ugye milyen szuper?
Call egy röpke pillanatra beleélte magát abba az illúzióba,
hogy a kedvéért mindenki bemos egyet Jaspernek.
De senki sem teljesítette a vágyát, és a srác egyetlen taslit
sem kapott. Call úgy érezte, ez nem igazságos.
- Haldoklik - szólalt meg valaki más. Graves tanácsnok jel-
legzetes, nyers hangja. Nem keltett olyan benyomást, mint
akit szörnyen aggaszt ez a helyzet. - Olyan sok káoszmágiát
használt, amit senki sem élhet túl. Nyilván felemésztette a
lelkét.
Rufus mester lassan a másik mágus felé fordult, és a fiú
még a homályon át is látta, milyen dühös.
- Call miattad tette ezt - szólt. - Te okoztad ezt, Graves, és
ne hidd, hogy bármelyikünk meg tud ezért bocsátani neked.
Graves erre csak horkantott. Call ekkor egy újabb hangot
hallott, közelebbről. Tamara felnézett, és megdermedt. Nem
mozdult el Call mellől, és nem szólt ahhoz, aki a fiúhoz köze-
ledett. Ahhoz, akit Call a homályon át is egyből felismert.
Aaron volt az.
Aaron letérdelt Call mellé. Hűvös kezét megnyugtatóan
tette a fiú mellkasára.
- En segíthetek rajta - jelentette ki.
- Mit fogsz csinálni? - kérdezte Tamara. Call kíváncsi volt,
vajon a lány még mindig úgy gondolja-e, hogy Aaron nem
önmaga, hogy nem stimmel a lelke, mióta visszatért.
Aaront is csak homályosan látta, szőke haja mintha glóriát
vont volna a feje köré. A hangja viszont határozottan csen-
gett, majdnem ugyanúgy, mint régen.
- Callnek nem lenne szabad meghalnia. Nekem kellene ha-
lottnak lennem.
Tamara levegő után kapott. Call küszködve igyekezett tág-
ra nyitni a szemét, próbált megszólalni, meg akarta állítani
Aaront, de aztán érezte, ahogy a barátja erősen rányomta a
kezét, és a mellkasa mélyén megmoccant valami.
Egyszeriben megint rendesen kapott levegőt. Mintha moz-
gott volna valami a bordái között. Olyan finom érintést érzett
odabent, akár egy aprócska, verdeső szárny. Valami megérin-
tette a lelkét.
A léleklegyintés. Aaron éppen a léleklegyintést hajtotta
végre rajta, amit mindketten megtanultak. De hogyan? Aaron
többé már nem volt mágus, nem krétorként tért vissza. Es mi-
nek próbálkozott ezzel egyáltalán? Talán tudni akarta, milyen
érezni, amint valakinek a halála pillanatában kihuny a lelke?
- Mit csinálsz? - suttogta Tamara a barátjuknak. -Kérlek,
ne bántsd Callt! Már így is épp eleget szenvedett.
Aaron nem válaszolt. Call újra megérezte a finom érintést
a mellkasa mélyén. Sérült lelke lecsillapodott. Úgy érezte,
mintha visszakapna valamit, amiről csak most fogta fel egyál-
talán, hogy elveszítette.
Felhördült, és kinyitotta a szemét. Most már tisztán látott.
Sőt, mintha minden fényben úszott volna körülötte. Megrán-
dult a teste.
- Életben van! - szólt Rufus mester elámulva. - Call! Call,
hallasz engem?
A fiú bólintott. Fájt a feje, de már nem szédelgett. Mély le-
vegőt vett. Felbámult Aaronra.
- Mit csináltál? - faggatta.
- Visszaadtam a lelkedet - válaszolta Aaron. - Azt a darab-
kát, amivel életre keltettél. Visszaküldtem beléd.
- Aaron... - zihálta a lány.
- Semmi baj, Tamara - mondta neki gyengéden Aaron. Call
legutóbb a halála előtt hallotta őt ilyennek.
Úgy érezte, mintha valami kitágulna a mellkasában, még-
hozzá olyan nagyra, hogy attól félt, menten szétrepeszti a
bordáit, és üvöltést vált ki belőle. Szinte látni vélte a láthatat-
lan szálakat, amik összekötötték őket Aaronnal: az aranyfé-
nyű, selyem finomságú szálakat, amik kettőjük között húzód-
tak.
A káosz ellentéte az emberi lélek.
Graves tanácsnok hebegett-habogott.
 - De... de hát... De hát ez lehetetlen! Ez egyszerűen nem
lehetséges. A lelkeket nem lehet csak úgy ide-oda cserélgetni,
mint a... mint a játékkártyákat!
Call felült. A csatateret sűrűn megülte a füst. A mágusok
fel-alá járkáltak, tüzeket oltottak el, összeterelték a káoszsúj-
tottakat és az árulókat. Call észrevette, ahogy Jasper apját el-
vezette a Tanács két nagydarab mágusa, Kimiyát viszont se-
hol sem látta.
- Szóval most már rendben vagyok? - kérdezte Call álmél-
kodva, és előbb Tamarára, majd Aaronra, végül Rufus mes-
terre nézett. - Mindketten rendben vagyunk?
Aaron azonban nem válaszolt. Nagyon sápadt volt. Átka-
rolta a törzsét, mintha fázna.
- Call... - szólt elfúló hangon. Kékes volt az ajka. - Éleve
sem nekem kellett volna a krétornak lennem. Nem én vagyok
a hős. Hanem te. - Hihetetlen módon elmosolyodott, halová-
nyan, féloldalasán. - Mindig is te voltál.
- Aaron! - kiáltott fel Call, ám a fiú addigra már össze is
csuklott, közte és Tamara között hevert. A lány zokogva a
vállára tette a kezét, és megrázta, Aaron azonban nem nyitot-
ta ki a szemét.
Call érezte, hogy a lelke kétségbeesetten vergó'dik, keresi a
szálakat, amik az imént még összekötötték Aaronnal. Mintha
a lelke képtelen lett volna elengedni Aaront. Egy pillanatra
annyira hevesen öntötte el ez az érzés, hogy Call attól félt,
ismét el fog ájulni. Lehunyta a szemét, arra koncentrált, hogy
összeszedje magát.
Minden energiájával és erejével az aranyszálakra fókuszált,
hátha azokon keresztül ismét kapcsolatba tud lépni Aaron
lelkével.
- Aaronnak vége - suttogta Tamara.
 Call kinyitotta a szemét. Aaron békésnek tűnt, ahogy kettő-
jük között feküdt a földön. Callnek valószínűleg azt kellett
volna gondolnia, hogy talán így a legjobb a barátjának, ám a
fiú teljesen elszörnyedt. Úgy érezte, szinte a gondolatát sem
tudja elviselni annak, hogy Aaront és Harcebet is elveszítse.
A farkast keresve körülnézett, de sehol sem látta. Már nem
volt ott, ahol az imént összerogyott. Talán valaki elvitte a te-
temét?
Call megborzongott. Az édesapját akarta. Azt akarta, hogy
Alastair itt legyen vele. Valaki gyengéden a vállára tette a
kezét. Rufus mester volt az. A fiú nem emlékezett, hogy a
tanára valaha ilyen gyengéd lett volna velük, de most csupa
kedvesség áradt az érintéséből, ahogy Call vállát fogta, mi-
közben egy csapat mágus odajött hozzájuk egy hordággyal,
amire ráemelték Aaron holttestét.
A fiú szíve egyre csak sajgott. Ismét úrrá lett rajta a szé-
delgés.
Az udvaron több mágus is hevert, akiket a társaik szintén
hordágyra tettek.
- Vigyázzanak rá! - mondta Call rekedten, miközben fel-
emelték a hordágyat, rajta Aaronnal, és elindultak vele. - Ne-
hogy baja essen!
- Már nem eshet baja - felelte Rufus mester halkan. - Aa-
ront már senki sem bánthatja, Call.
Tamara kezét az arcára tapasztva, halkan zokogott. Még a
maszatos arcú Jasper is hallgatott.
Call legszívesebben fölkelt volna, hogy a hordágy után ro-
hanjon, lerántsa róla Aaront, és visszavigye a barátaihoz. Ami
nevetséges impulzus volt, hiszen Aaron meghalt. Végképp
elment, már Call sem hívhatta vissza a lelkét, még akkor sem,
ha elég ostoba lett volna ahhoz, hogy ismét ilyen borzalmas
döntésre adja a fejét. Call viszont gondoskodni akart róla,
hogy a barátja ezúttal rendes temetésben részesüljön.
Még akkor is, ha Callt ismét börtönbe zárják, így ő maga
nem lehet jelen a temetésen. A szűkös cellájára gondolt a
Panoptikonban. Nem is lett volna olyan rossz, ha most visz-
szazárják oda. Talán nagyon is békés lett volna.
Aztán eszébe jutott, hogy milyen állapotban volt a
Panoptikon, amikor otthagyták. Hát, Call biztos volt benne,
hogy léteznek más mágusbörtönök is. Nyilván akadt még
olyan, amibe elzárhatták őt.
- Nem kell aggódnod érte, Call - szólalt meg Rufus mester,
mintha olvasott volna a fiú gondolataiban. - Hősként fogják
eltemetni. Aaron neve soha nem fog feledésbe merülni.
Ekkor egy árnyék borult rájuk.
- Callum, most velem kell jönnöd - szólalt meg Graves ta-
nácsnok. Úgy nézett ki, mint aki csalódott, amiért a fiú még-
iscsak életben maradt.
Callum nem megy veled sehova - közölte Rufus mester. -
Mindannyiunkat megmentett, és kis híján feláldozta magát
értünk. Ha megpróbálod letartóztatni, kőtömbbe zárlak.
Callum Hunt hős, ahogy Aaron mondta.
- Úgy van - helyeselt Tamara. - Ha csak egy ujjal is hozzá-
ér Callhez, leégetem a kezét.
Call őszinte ámulattal nézett a lányra. Ugyan azt gondolta,
Tamara mostanra elhiszi róla, hogy tényleg nem gonosz, de
akkor is attól tartott, hogy a barátságuk már soha nem lehet a
régi.
De amikor bizonytalanul a lányra mosolygott, Tamara -
annak dacára, hogy még mindig könnyek csillogtak a szemé-
ben - viszonozta a mosolyát.
Aztán a tömegből ugatás hallatszott. A fiú épp időben for-
dult meg, hogy az odarohanó Harceb a karjába vethesse ma-
gát. Call átölelte a farkas nyakát, és a meleg szőrbe temette az
arcát.
- Hát te élsz? - suttogta hitetlenkedve.
Kicsit elhúzódott, hogy meggyőződjön róla, a farkasnak
tényleg semmi baja. És Harceb pofáját nézve rádöbbent, hogy
az állat szeme már nem izzik, nem örvénylik. Sima, sötét,
aranyszínű szempár nézett vissza a fiúra. Az Alkaheszt ezek
szerint mégiscsak eltalálta Harcebet, ám ahelyett, hogy meg-
ölte volna, kiűzte belőle a káoszt. Harceb most már átlagos
farkas volt.
Egy átlagos farkas, aki rózsaszín nyelvével megnyalta Call
arcát.
Rufus mester és Tamara talpra segítették Callt. Miközben a
mágusok fel-alá repkedtek a csatatér fölött, eloltva a tüzeket
és letartóztatva az utolsó néhány áruló mágust is, Call a bará-
taival Ravan felé bicegett. Az elemésztett lány lángoszlop
alakjában állt a többi elementál mellett, ahogy mindenki a
visszaútra készülődött a Magisztériumba.
Már majdnem elértek Ravanhoz, amikor Call meghallotta a
hangot. Egy halk suttogást az agya leghátsó zugában. Egy
kedves, kíváncsi és barátságos hangot, ami annyira ismerős
volt, hogy Callnek kis híján megállt a szíve. Annyira ismerős,
hogy a fiú ismét megérezte magában a léleklegyintést, olyan
erővel, amitől majdnem orra bukott.
Azt hiszem, ezúttal tényleg visszatértem, Call - szólt a fejé-
ben Aaron hangja. Most mégis mihez kezdjünk?
 EPILÓGUS

Verőfényes nap volt, a hegyek között megbúvó városka ra-

gyogó sugarakban fürdött. A város már több száz éve állt itt;
a házak falait az eső és a hó halvány aranyszínűre mosta. Ké-
ső délután volt, a városiak jó része a napi bevásárlást intézve
járta az utcákat, amikor óriási robbanás hallatszott, és az ég
meghasadt.
A két hegy közötti, zöldellő völgy fölött mintha kettésza-
kadt volna az ég, borzalmas feketeség tárult fel a magasban.
A sötétnél is sötétebb volt. Nem a fény hiánya volt, hanem
bármié, mindené. Maga volt a semmi.
A völgy állatai szétszéledve menekültek, miközben a
semmi űrjéből moraj hallatszott. Szakadás zaja visszhangzott,
majd a sötétből Alex Strike bukkant elő. Egy óriási fémször-
nyeteg hátán lovagolt, amit a Tanács valaha
Automotonisznak nevezett el.
Alex immáron nem volt ember. Olyan lénnyé változott,
amilyet még nem látott a világ. A káosz elemésztettje lett be-
lőle. A káosz eltöltötte, benne élt, az villant fekete szeme
mögött. Beette magát a csontjaiba, a hajába, a vérébe. Az
ezüstmaszk többé már nem külön tárgy volt.
A fiú arcává vált, ugyanolyan mozgékony és kifejező volt,
mint egykor a saját vonásai.
Mögötte egy sereg olyan elementál és állat tört elő a sötét-
ségből, amiket valaha a káoszba űztek. Voltak köztük izzó
szemű farkasok és halott tekintetű mágusok, kezükben fegy-
verrel. A lények áradata fölött a kígyó alakú elementál,
Szkelmisz lebegett, sziszegett és levegőből formált farkával
csapkodott.
Alex a völgy széléhez lovagolt Automotoniszon. Lenézett
a városkára, ahol az emberek máris úgy rohangáltak az utcá-
kon, akár a rémült, fekete hangyák.
A fiú fölemelte a kezét, és a tenyerében füstként gomoly-
gott a káosz.
Elmosolyodott.
 KÖTETÜNK SZERZŐIRŐL

Holly Black és Cassandra Clare több mint tíz évvel ezelőtt

ismerkedtek meg, Holly legelső dedikálásán. Azóta kebelba-
rátnők lettek, barátságuk (többek között) arra épült, hogy
mindketten imádják a fantasyt: A Gyűrűk Ura csodálatos tája-
itól a szuperhős Batman és Gotham városának komor sztori-
jain meg a kardos-varázslós hőstörténeteken át egészen a
Csillagok háborújáig. A Magisztérium úgy született, hogy
elhatározták, összefognak, és megírják a saját történetüket
hősökről és gonoszokról, jóról és rosszról, illetve arról, mi-
lyen kiválasztottnak lenni, akár akarja az ember, akár nem.
Holly a nagy sikerű Spiderwick krónikák sorozat szerzője,
Dőli Bones című regényéért pedig elnyerte a Newbery Honor
elismerést. Cassie olyan óriási sikerű ifjúsági sorozatok szer-
zője, mint A végzet ereklyéi, a Pokoli szerkezetek és a Gonosz
fortélyok. Mindketten Nyugat - Massachusettsben élnek,
egymástól nagyjából tízpercnyire. Ez a negyedik közös köte-
tük a Magisztérium-sorozatban, A vaspróba, A rézkesztyű és
A bronzkulcs után.