Könyvmolyképző Kiadó, 2017

2
 írta: Holly Black & Cassandra Clare
A mű eredeti címe: The Silver Mask
(Magisterium series Book 4)

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Sándor Anna

A művet eredetileg kiadta:

Scholastic Press, an imprint of Scholastic Inc.
Text copyright © 2017 by Holly Black and Cassandra Clare, LLC
Illustrations copyright © 2017 by Scott Fischer
Jacket art by Alexandre Chaudret, © 2017 Scholastic Inc.
Jacket design by Christopher Stengel Lettering
by Jim Tierney, © 2017 Scholastic Inc.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona

Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2063-6121 ISBN 978 963 457 200 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Korom Pál, Széli Katalin
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített ki-

adásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen for-
mában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármi-
lyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
 Elias Delos Churchillnek,
aki talán a gonosz ikertestvér

4
 1. FEJEZET

A börtön nem olyan volt, mint amire Call számított.

Egész gyerekkorában krimisorozatokat nézett a tévében, így hát azt hitte, lesz egy
goromba cellatársa, akitől eltanulhatja, mi a dörgés, és a raboskodása alatt legalább
jól kigyúrhatja magát. Arra számított, hogy a kaja borzalmas lesz, és hogy folyton
ügyelnie kell majd, ne akassza össze a bajszát senkivel, mert a végén még megkéselik
egy okosan fegyverré farigcsált fogkefével.
Mint kiderült, a varázsbörtön csak annyiban hasonlított a tévés börtönre, hogy
Callt is olyan bűntényért csukták le, amit nem ő követett el.
Reggelente az ébresztette, hogy a Panoptikon halvány fényei vakítóan felragyog-
tak. A fiú pislogva és ásítozva figyelte a többi rabot (úgy tűnt, nagyjából ötvenen le-
hettek), ahogy kiengedték őket a cellájukból. Elcsoszogtak, valószínűleg reggelizni,
ám Callnek mindig a cellájához hozta tálcán az ételt két őr, akik közül az egyik állan-
dóan morcos képet vágott. A másik folyton riadtnak tűnt.
Call már hat hónapja rostokolt itt, és annyira unta magát, hogy pofákat vágott a
riadt őrre, csak mert így láthatta, amint még jobban megriad.
Egyik őr sem egy tizenöt éves gyereknek látta őt. Csakis a Halál Ellenségeként
gondoltak rá.
Mióta Callt bezárták ide, még senki sem jött el hozzá. Sem az apja, sem a barátai.
A fiú próbálta arról győzködni magát, hogy biztosan megtiltották nekik a látogatást,
de ez sem nyugtatta meg, hiszen a többiek valószínűleg nagy bajba kerültek miatta.
Nyilván azt kívánták, bár sose hallottak volna Callum Huntról.
Megevett valamennyit a tálcán lévő moslékból, aztán fogat mosott, hogy meg-
szabaduljon az utóíztől. Visszatértek az őrök: itt volt a kihallgatás ideje.
Minden egyes nap elvitték egy ablaktalan, fehér falú helyiségbe, ahol a Tanács
tagjai az életéről faggatták. Egyedül ez törte meg a napjai monotóniáját.
Mi a legkorábbi emléked?
Mikor döbbentél rá, hogy gonosz vagy?
Tudom, hogy azt mondtad, semmire sem emlékszel Constantine Madden életéből, de mi
lenne, ha jobban megerőltetnéd magad?
Hányszor találkoztál Joseph mesterrel? Mit mondott neked? Hol van a menedéke? Mik a
tervei?

5
 Bármit is válaszolt Call, addig faggatták a legapróbb részletekről, míg végül ösz-
sze nem zavarodott. Gyakran vádolták azzal, hogy hazudik.
Néha, amikor már irtóra kimerült és unta magát, kísértést érzett, hogy hazudjon,
mert annyira nyilvánvaló volt, mit akarnak hallani a tanácstagok, és könnyebbnek
tűnt egyszerűen azt beadni nekik. De Call nem hazudott, mert ismét vezette a gonosz
nagyúri listáját, és fekete pontokat adott magának minden olyan tettért, ami gonosz
nagyúrhoz illő viselkedésnek tűnt. A hazugság egyértelműen ide tartozott.
A börtönben könnyű volt gonosz nagyúri pontokat felhalmozni.
A kihallgatói sokat emlegették a Halál Ellenségének lehengerlő bűverejét, és azért
nem merték hagyni, hogy Call beszélhessen a többi rabbal, nehogy ellenállhatatlan
kisugárzásával rávegye őket valami ördögi tervre.
Call akár még hízelgőnek is találhatta volna az ettől való félelmüket, ha nem lett
volna napnál is világosabb, hogy a tanácstagok úgy gondolják, szándékosan leplezi
előttük ezt a jellemvonását. Ha Constantine Maddennek tényleg ellenállhatatlan volt
a bűvereje, akkor Call épp az ellenkező hatást gyakorolta mindenkire. A kihallgatói
egyáltalán nem voltak oda a társaságáért – ahogy a fiú sem az övékért.
Ezen a napon azonban Callre meglepetés várt. Amikor belépett a
kihallgatóhelyiségbe, nem a már megszokott tanácstagok várták. A fehér asztal túl-
oldalán az egyik volt tanára, Rufus mester ült, talpig feketébe öltözve. Kopasz, barna
fejbőre csak úgy csillogott a túlzottan éles fényben.
Call már iszonyú régóta nem látott senkit, akit ismert. Legszívesebben átvetette
volna magát az asztalon, hogy megölelje Rufus mestert, pedig a mágus igencsak ha-
ragosan meredt rá, és amúgy sem volt nagy ölelkező.
A fiú leült a tanárral szemben. Még csak nem is integethetett vagy nyújthatott ke-
zet Rufus mesternek, mivel a csuklóját hihetetlenül erős fémből készült, világító lánc-
cal bilincselték meg a teste előtt. Megköszörülte a torkát.
– Mi van Tamarával? – kérdezte. – Nincs semmi baja?
Rufus mester sokáig nézett rá némán.
– Nem vagyok biztos benne, hogy jó Ötlet beszélnem neked róla – mondta végül.
– Még abban sem vagyok biztos, hogy ki vagy.
Callnek elszorult a szíve.
– Tamara a legjobb barátom. Tudni akarom, mi van vele. Meg Harcebbel. Még
Jasperrel is.
Furcsa érzés volt, hogy nem említhette Aaront is. Hiába tudta, hogy Aaron meg-
halt, hiába kellett elismételnie a halála körülményeit újra meg újra, a fiú mégis annyi-
ra hiányzott neki, olyan sokat gondolt rá, mintha még mindig visszatérhetett volna
az életébe, nem veszítette volna el végleg.
Rufus mester egymáshoz nyomta a két tenyerét, mintha imádkozna, és az ujjai
hegyére támasztotta az állát.
– Szeretnék hinni a szavaidnak – mondta. – Ám hosszú-hosszú ideig hazudtál
nekem.
– Nem volt más választásom! – tiltakozott Call.
– De igen, volt. Bármikor elárulhattad volna nekem, hogy Constantine Madden
benned él tovább. Mióta tudtál erről? Csalással vettél rá, hogy a tanoncomnak fogad-
jalak?

6
 – Mármint a vaspróbán? – Call nem akart hinni a fülének. – Akkor még semmiről
sem tudtam! Direkt próbáltam elbukni... Még csak nem is akartam a Magisztériumba
járni.
Rufus mester továbbra is kétkedő arcot vágott.
– Pontosan az keltette fel az érdeklődésemet, hogy megpróbáltál kudarcot valla-
ni. Constantine tisztában lett volna ezzel. Tudta volna jól, hogyan manipulálhat en-
gem.
– Nem vagyok Constantine – erősködött Call. – Lehet, hogy belém került a lelke,
de akkor sem vagyok ő.
– Reméljük, hogy tényleg így van, a te érdekedben – felelte Rufus.
A fiún egyszeriben teljesen úrrá lett a kimerültség.
– Miért jött ide? – kérdezte a tanártól. – Azért, mert gyűlöl?
Rufus mester ezen láthatóan meghökkent.
– Nem gyűlöllek – felelte inkább szomorúan, mint mérgesen. – Megkedveltem
Callum Huntot... nagyon is. Ám valaha Constantine Maddent is kedveltem... és ő
majdnem elpusztított mindannyiunkat. Talán ezért jöttem ide: hogy kiderítsem, ezút-
tal megbízhatok-e az ítéletemben, amit egy tanoncom jelleméről alkottam... vagy is-
mét ugyanakkorát tévedtem.
A férfi épp olyan kimerültnek tűnt, mint ahogy Call érezte magát.
– A tanácstagok végeztek a kihallgatásoddal – folytatta Rufus. – Most el kell dön-
teniük, mit csináljanak veled. Szándékomban áll felszólalni a tárgyaláson, hogy el-
mondjam, amit te bizonygattál nekem az imént: hogy habár Constantine lelke lako-
zik benned, attól még nem vagy ő maga. De előbb a saját szememmel kellett látnom
téged, hogy ezt el is tudjam hinni.
– És most már elhiszi?
– Constantine sokkal elbűvölőbb volt nálad.
– Mindenki ezt hajtogatja – motyogta Call.
Rufus mester hezitált.
– Ki akarsz szabadulni a börtönből? – kérdezte.
Most először tette fel valaki ezt a kérdést a fiúnak.
– Nem is tudom – felelte Call, miután alaposan megfontolta a dolgot. – Aaron
miattam... Aaront miattam ölték meg. Talán tényleg megérdemlem, hogy itt legyek.
Talán itt kéne maradnom.
Ezt a vallomást hosszú, nagyon hosszú csend követte. Végül Rufus mester felállt
az asztaltól.
– Constantine szerette a fivérét – szólt. – De soha nem mondott volna olyat, hogy
büntetést érdemel a testvére haláláért. Mindig valaki mást hibáztatott.
Call nem felelt semmit.
– Aki titkolódzik, sokkal inkább árt saját magának, mint hinnéd – folytatta a má-
gus. – Mindig tudtam, hogy vannak titkaid, Callum, és reméltem, hogy előbb-utóbb
megosztod őket velem. Ha a bizalmadba avatsz, talán minden másként alakult volna.
A fiú lehunyta a szemét. Tartott tőle, hogy a tanárának igaza van. Titkolózott, és
Tamarát meg Aaront meg Jaspert is titkolózásra kényszerítette. Bárcsak bevallotta
volna Rufus mesternek az igazat! Bárcsak segítséget kért volna valakitől! Akkor talán
tényleg nem történt volna meg mindez.

7
 – Tudom, hogy még mindig vannak titkaid – mondta a férfi, mire Call meglepet-
ten pillantott föl rá.
– Ezek szerint maga is azt hiszi, hogy hazudok? – faggatta a mestert.
– Nem – válaszolta Rufus. – De talán ez az utolsó lehetőséged, hogy könnyíts a
lelkeden. És talán ez az én utolsó lehetőségem, hogy segítsek rajtad.
A fiú Anastasia Tarquinra gondolt, aki felfedte magáról, hogy ő Constantine
édesanyja. Amikor a nő közölte ezt vele, Call azt sem tudta, mit gondoljon. Még min-
dig sokkban volt Aaron halálától, sokkban volt attól az érzéstől, hogy mindenki el-
árulta, akiben addig hitt.
De mégis mit ért volna el azzal, ha elárulja az asszony titkát Rufus mesternek? Ez
nem segítette volna ki a jelenlegi szorult helyzetéből. Csak ártott volna valakinek, aki
megbízott benne.
– Szeretnék elmesélni neked egy történetet – kezdte a tanár. – Volt egyszer egy
mágus, egy férfi, aki nagyon szeretett tanítani, élvezte, hogy megoszthatja másokkal
a varázslat iránti szeretetét. Hitt a diákjaiban, és hitt önmagában. Miután egy óriási
tragédia megrendítette ebben a hitében, a férfi rádöbbent, hogy magányos: az egész
életét a Magisztériumnak szentelte, így a hivatásán kívül semmije sem volt.
Call pislogott. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy ez a történet magáról Rufus
mesterről szól, és el kellett ismernie, még soha nem gondolt a tanára életére a
Magisztériumon kívül. Egyszer sem gondolkodott el azon, vajon vannak-e Rufusnak
barátai, van-e családja, van-e bárkije, akit meglátogathat a szünidőben vagy felhívhat
a tornádótelefonján.
– Nyugodtan beismerheti, hogy ez a saját sztorija – mondta neki Call. – Attól még
ugyanolyan hatásos lesz.
Rufus mester bosszúsan meredt rá.
– Jól van, na – felelte. – A harmadik mágusháború után néztem végre szembe az-
zal, milyen magányos az általam választott élet. Úgy hozta a sors, hogy nem sokkal
később rám talált a szerelem... épp egy könyvtárban, miközben ősi dokumentumokat
kutattam. – A mester arcára kis mosoly ült ki. – Ám a férfi, akibe beleszerettem, nem
volt mágus. Semmit sem tudott a mágia titkos világáról. Én pedig nem árulhattam el
neki. Az összes szabályunkat megszegtem volna, ha beszélek neki a világunkról, ő
meg ráadásul biztosan őrültnek tartott volna. Így hát inkább csak annyit mondtam,
hogy külföldön dolgozom, és egyedül az ünnepekre járok haza. Gyakran beszéltünk,
amíg távol voltam, de alapvetően hazudtam a férfinak, akit szerettem. Nem akartam
hazudozni, mégis azt tettem.
– Ez a történet nem pont arról szól, hogy néha jobb titkolózni? – értetlenkedett
Call.
Rufus mester szemöldöke ismét bosszúsan rándult meg, és egészen összeért,
ahogy a tanár a homlokát ráncolta.
– Ezzel a történettel azt akartam bizonyítani neked, hogy megértem, milyen titko-
lózni. Megértem, hogy a titkokkal néha másokat próbálunk védeni, és néha saját ma-
gunknak ártunk velük. Call, ha van bármi, amit még nem árultál el, oszd meg velem,
és én megteszek mindent, amit csak tudok, hogy segítsek rajtad!
– Nem titkolok semmit – erősködött Call. – Most már nem.
Rufus mester bólintott, majd felsóhajtott.

8
 – Tamara jól van – mondta Callnek. – Magányosan telnek a tanórái nélkületek
Aaronnal, de boldogul. Harcebnek természetesen nagyon hiányzol. Arról viszont
fogalmam sincs, hogy Jasperrel mi a helyzet. Különös dolgokat művel mostanában a
hajával, de nem hinném, hogy annak bármi köze lenne hozzád.
– Értem – mondta Call kissé kábán. – Köszönöm!
– Ami pedig Aaront illeti – mondta Rufus mester egy krétornak kijáró pompával
helyezték örök nyugalomra. A temetésén jelen volt a teljes Tanács és az egész
Magisztérium.
Call bólintott, és lenézett a padlóra. Aaron temetése. Hallva, ahogy Rufus mester
erről beszél – hallva a fájdalmat a férfi hangjában –, Call minden eddiginél valóságo-
sabbnak érezte a történteket. Tudta, hogy mindig ez lesz élete központi tényezője: ő
tehet róla, hogy a legjobb barátja már nincs életben.
Rufus mester az ajtó felé indult, ám kifelé menet egy röpke pillanatra megtorpant
Call mellett, és a fiú fejére tette a kezét. Call a legnagyobb meglepetésére gombócot
érzett a torkában.
Miután az őrök visszakísérték a cellájához, aznap már a második döbbenet érte.
Az édesapja, Alastair várt rá a cella előtt állva.
A férfi visszafogottan integetett, mire Call megrebbentette összebilincselt kezét.
Sűrűn kellett pislognia, nehogy – a Halál Ellenségének lehengerlő ördögi bűvereje
ide vagy oda – elsírja magát.
Call belépett a cellába az őreivel, akik levették róla a bilincset. Idősebb mágusok
voltak, a Panoptikon sötétbarna egyenruháját viselték. Miután kioldották a fiú kezét,
fémbéklyót rögzítettek a lábára, amit lánc kötött a falhoz. A lánc elég hosszú volt,
hogy Call bejárhassa a celláját, viszont a rácsokat vagy az ajtót nem érhette el.
Az őrök kimentek a cellájából, bezárták az ajtót, majd eltűntek a félhomályban.
Call azonban tudta, hogy továbbra is szemmel tartják őt. Ez volt a Panoptikon lénye-
ge: valaki mindig figyelte az embert.
– Jól vagy? – kérdezte Alastair rekedten, amint az őrök elmentek. – Nem bántot-
tak?
Úgy festett, mintha a karjába szerette volna kapni Callt, hogy saját maga győződ-
jön meg róla, nem sérült-e meg, mint amikor a fia kisgyerekként leesett a hintáról,
vagy nekiment egy fának a gördeszkájával.
Call a fejét csóválta.
– Egyáltalán nem bántak velem durván – nyugtatta meg az apját.
Alastair bólintott. A szemüvege mögött kimerült és elgyötört volt a tekintete.
– Hamarabb is jöttem volna – mondta, és leült a kényelmetlennek tűnő székre,
amit az őrök odatettek neki a rács elé. – De nem engedtek be hozzád látogatókat.
Callt hihetetlen megkönnyebbülés öntötte el. Valahogyan sikerült meggyőznie
magát arról, miszerint az apja boldog, amiért dutyiba zárták őt. Vagy ha nem is bol-
dog, akkor is... talán jobb volt neki Call nélkül.
Borzasztóan örült, hogy ez mégsem igaz.
– Mindent megpróbáltam – mondta Alastair a fiának.
Call nem tudta, mit mondjon erre. Nem bírta szavakba önteni, mennyire sajnálja
a történteket. Ráadásul nem értette, hogy egyszeriben miért engednek most be hozzá
látogatókat... Hacsak nem azért, mert a Tanács arra jutott, hogy többet nem veszik
hasznát.

9
 Lehet, hogy most fogadhat utoljára látogatókat.
– Az előbb Rufus mesterrel beszéltem – mesélte az apjának. – Azt mondta, a Ta-
nács végzett a kihallgatásommal. Ez azt jelenti, hogy ki fognak végezni?
Alastair döbbent képet vágott.
– Call, ez fel sem merül! És amúgy sem tettél semmi rosszat.
– Azt hiszik, hogy meggyilkoltam Aaront – válaszolta a fia. – Börtönbe zártak.
Nyilvánvalóan azzal vádolnak, hogy valami rosszat tettem.
És tényleg rosszat tettem – gondolta magában. Ugyan Alex Strike mérte a halálos
csapást Aaronra, ám a fiú akkor is azért halt meg, mert Call eltitkolta az igazat.
Alastair a fejét csóválta, elengedte a füle mellett a fia szavait.
– A Tanács fél... Félnek Constantine-tól, félnek tőled... így hát kifogást keresnek,
hogy itt tarthassanak téged. Valójában nem téged tartanak felelősnek Aaron halálá-
ért. – A férfi felsóhajtott. – És ha ez nem nyugtat meg, hát gondolj arra: mivel fogal-
muk sincs, hogyan ültette át beléd a lelkét Constantine, nyilván nem vállalnák annak
a kockázatát, hogy a haláloddal netán valaki másba kerüljön át a lelked.
Call apja utálta a mágusok világát, és alapból sem volt valami optimista, ám ez
esetben a komorsága jobb kedvre derítette a fiút. Az érvelése vitathatatlan volt.
Callnek eddig eszébe sem jutott, hogy esetleg átültetheti a lelkét valaki másba, vagy
hogy a mágusok talán ettől aggódnak.
– Szóval itt akarnak tartani engem, bezárva – mondta Call. – Aztán majd szépen
eldobják a kulcsot, és megfeledkeznek rólam.
Alastair erre hosszú pillanatokig hallgatott, ami sokkal kevésbé volt megnyugta-
tó.
– Mióta tudtad? – fakadt ki Call, mikor már nem bírta tovább elviselni a csendet.
– Mit? – értetlenkedett Alastair.
– Hogy valójában nem vagyok a fiad.
A férfi a homlokát ráncolta.
– De hát te a fiam vagy, Call.
– Tudod, hogy értem... – sóhajtott a srác. Habár nem tagadhatta, hogy jólesett ne-
ki Alastair válasza. – Mikor jöttél rá, hogy Constantine lelke van bennem?
– Már rég – felelte Alastair, kissé meglepve a fiút. – Szinte kezdettől fogva sejtet-
tem. Tudtam, mit kutatott Constantine. Lehetségesnek tűnt, hogy sikerült átültetnie a
lelkét a testedbe.
Callumnak eszébe jutott a szörnyű üzenet, amit az anyja hagyott Alastairnek. A
férfi soha nem beszélt róla Callnek, viszont Joseph mester, a Halál Ellenségének taná-
ra és leghűségesebb szolgája megmutatta a fiúnak:
FIÚT MEGÖLNI.
Még mindig a hideg futkosott a hátán a gondolattól, hogy az édesanyja utolsó
erejével ezt írta le, és hogy az édesapja ezeket a szavakat olvasta, karjában egy visító
kisbabával – Call-lel.
Alastair egyszerűen ott is hagyhatta volna őt csecsemőként a barlangban, ha már
akkor sejtette, mit jelent az üzenet. A hideg elintézte volna helyette a piszkos mun-
kát.
– Akkor miért vittél magaddal? Miért mentettél meg? – faggatta Callum az apját.
Nem akart ilyen mérges hangot megütni, mégis így törtek fel belőle a szavak. Igenis

10
dühös lett az apjára, pedig tudta, hogy nem lett volna más alternatíva, csakis az ő ha-
lála.
– A fiam vagy – ismételte Alastair makacsul. – Bármi más legyél is, mindig
ugyanúgy a fiam maradsz. A lélek formálható, Call. Nincs kőbe vésve. Azt gondol-
tam, hogy ha helyesen nevellek... ha megfelelő útmutatást nyújtok neked... ha eléggé
szeretlek, akkor minden rendben lesz veled.
– Na, aztán tessék, mi lett belőlem – sóhajtotta Call.
Mielőtt az apja válaszolhatott volna, megjelent egy őr
a cella előtt, és közölte, hogy vége a látogatásnak.
Alastair felállt, majd fojtott hangon még annyit mondott:
– Nem tudom, hogy valóban helyesen csináltam-e a dolgokat, Call. De ha bármit
is számít neked a véleményem, szerintem nincs azzal semmi baj, amilyen lettél.
Azzal megfordult, és hagyta, hogy egy másik őr kikísérje.

Call azon az éjszakán jobban aludt, mint bármikor, mióta a Panoptikonba került.
Az ágya keskeny volt, a matraca lapos, a cellája pedig hideg. Amikor esténként le-
hunyta a szemét, mindig ugyanazt álmodta: ahogy a mágia sugara eltalálja Aaront.
Ahogy Aaron teste a levegőbe repül, majd a földre zuhan. Ahogy Tamara Aaron fölé
görnyedve zokog. Ahogy egy hang azt mondogatja: te tehetsz róla, te tehetsz róla.
Aznap éjjel azonban a fiú nem álmodott semmit, és amikor felébredt, egy őr állt a
cellája előtt, tálcán hozva a reggelijét.
– Megint látogatód jött – mondta, miközben gyanakodva figyelte Callt. A fiú biz-
tos volt benne, hogy az őrök továbbra is attól félnek, előbb-utóbb megpróbálja ki-
nyírni őket az ördögi bűverejével.
Call felült.
– Ki az?
Az őr vállat vont.
– Az egyik diák a sulidból.
A fiú szíve kalapálni kezdett. Biztos, hogy Tamara jött el hozzá. Csakis Tamara
lehetett az. Ki más látogatná meg?
Ügyet sem vetett a tálcára, amit az őr becsúsztatott az ajtó alján lévő, szűk nyílá-
son. Azzal volt elfoglalva, hogy kihúzta magát ültében, ujjaival próbálta kifésülni
kócos haját, megpróbált lehiggadni, és kitalálni, vajon mit mondhatna a lánynak,
amikor belép.
Helló, mizu, bocs, hogy a legjobb barátunk halálát okoztam...
Kinyílt az ajtó a folyosó végén, és két őr kíséretében megjelent a látogatója. Az
stimmelt, hogy egy magisztériumos diák volt.
De nem Tamara.
– Jasper? – szólt Call hitetlenkedve.
– Jó, jó, tudom. – Jasper feltartotta a kezét, mintha a hálálkodást akarná elhárítani.
– Nyilván teljesen letaglóz a kedvességem, amiért idejöttem.
– Ööö... – nyögte Call. Rufus mesternek igaza volt Jasper frizuráját illetően: a haja
úgy festett, mintha évek óta nem fésülte volna meg. Call ámulva nézte. Jasper vajon

11
sokat vacakolt vele, hogy így nézzen ki? Szándékosan borzolta össze ennyire? – Ha
jól sejtem, azért jöttél, hogy közöld velem, a suliban mindenki utál engem.
– Á, nem igazán foglalkoznak veled – felelte Jasper, bár nyilvánvaló volt, hogy
hazudik. – Nem tettél valami nagy benyomást másokra, amíg ott voltál. Alapvetően
mindenki Aaron miatt szomorkodik. Rád úgy gondoltak, mint a segédjére, tudod?
Beleolvadtál a háttérbe.
Téged tartanak Aaron gyilkosának. Így értette Jasper, még ha nem is mondta ki.
Call ezek után nem bírta rávenni magát, hogy Tamaráról kíváncsiskodjon.
– Nagy bajba kerültél? – kérdezte inkább. – Úgy értem, miattam.
Jasper megdörgölte a kezét drága farmerén.
– Leginkább csak azt akarták megtudni tőlem, hogy varázslattal vontál-e minket
az ördögi bűvkörödbe. Azt válaszoltam, hogy nem vagy te elég jó mágus az ilyesmi-
hez.
– Kösz, Jasper! – válaszolta Call, bár nem is tudta, hogy ironizál-e vagy sem.
– Szóval milyen a jó öreg Panoptikon? – kérdezte Jasper, és körülnézett. – Hát,
eléggé sivárnak tűnik. Találkoztál igazi bűnözőkkel? Lett már tetkód?
– Most komolyan? – nyögött fel Call. – Azért jöttél, hogy arról faggass, van-e
tetkóm?
– Nem – válaszolta Jasper, felhagyva az alakoskodással. – Igazából azért jöttem,
mert... izé... Celia szakított velem.
– Mi van? – hördült fel Call. – Ezt nem hiszem el!
– Ugye?! – bólogatott Jasper. – Én sem tudtam elhinni! – Lehuppant a látogatók-
nak odakészített, kényelmetlen székre. – Pedig olyan tökéletes pár voltunk!
Call azt kívánta, bárcsak elérhetné Jaspert, hogy megfojthassa.
– Nem, úgy értettem, nem hiszem el, hogy azért jöttél ide, vagyis csakis azért estél
át hat ellenőrző ponton meg egy valószínűleg igencsak kínos motozáson, mert a sze-
relmi életedről akartál panaszkodni nekem!
– Egyedül veled tudok beszélni erről, Call – közölte Jasper.
– Úgy érted, azért, mert a falhoz vagyok láncolva, és nem hagyhatlak faképnél?
– Pontosan – közölte Jasper véresen komolyan. – Mindenki más eliszkol, amint
meglát. De ők ezt nem érthetik. Vissza kell kapnom Celiát.
– Jasper! – szólt Call. – Elárulnál nekem valamit? De kérlek, tényleg válaszolj
őszintén!
A másik srác bólintott.
– Ez a Tanács legújabb stratégiája a kínzásomra? Így akarják elérni, hogy mindent
elmondjak nekik?
Miközben beszélt, vékony füstpászma kígyózott elő az alsó szintről, majd lángok
villantak. A távolban megszólalt a riasztó.
A Panoptikon kigyulladt.

12
 2. FEJEZET

A két őr, aki Call cellájához kísérte Jaspert, fojtott hangon vitatta meg a helyzetet.
A börtön másik feléből kiabálás hallatszott, majd hirtelen megszakadt.
– Azt hiszem, jobb, ha én megyek. – Jasper felállt a székről, és idegesen nézett kö-
rül.
– Nem! – szólt rá az egyik őr. – Ez vészhelyzet. Egy látogató sem járkálhat egye-
dül a börtönben. A saját biztonságod érdekében követned kell minket, ahogy elkísér-
jük a rabot egy evakuáló járműhöz.
– Azt akarják, hogy a Halál Ellensége közelében legyek, miután kiengedik a cellá-
jából? – háborgott Jasper, mintha lett volna miért aggódnia. – Ez mégis hogy lenne
biztonságos?!
Call grimaszt vágott.
Az egyik őr megnyitotta a mágiával lezárt ajtót, belépett Call cellájába, levette a
fiú láncát, aztán megbilincselte.
– Velünk jössz! – utasította. – Szépen kettőnk között mész, a tanonc meg előttünk.
Call megvetette a lábát.
– Valami baj van – jelentette ki.
– A börtön lángokban áll – mondta Jasper hátranézve. – Az nem kifejezés, hogy
baj van.
Call folytatta:
– Hetek óta magyarázza nekem egy csomó mágus, hogy milyen védett ez a hely.
Hogy ide lehetetlen betörni, hogy képtelenség elpusztítani. Nem kellene lángokban
állnia.
Az őrök egyre idegesebbnek tűntek.
– Csönd legyen! Indulás! – parancsolt az egyikük Call-re, és a karjánál fogva ki-
rángatta a cellából.
– A tűz el akar égni – szólt Jasper, sokatmondó pillantást vetve Callre. Az ötsoros
szövegből idézett, ami az elementális mágiát írta le. Az őrök rásandítottak. Nyilván
emlékeztek a szövegre a suliból.
A folyosón egyre jobban felforrósodott a levegő. Emberek rohangáltak fel-alá, ri-
adtan kiabálva. Mostanra a többi cellát is kiürítették, a rabokat a kijárat felé kísérték.
– Tudom – felelte Call a másik srácnak. – De ennek a helynek akkor sem lenne
szabad égnie.

13
 – Figyelmeztettek minket a sima nyelvedre – mordult az őr, és meglökte Callt. –
Hallgass, és mozogj!
Megolvadt fém és kő potyogott le a tetőről. Call ezen a ponton úgy döntött, nem
aggódik tovább azon, miért történik mindez, és inkább azon idegeskedik, kijut-e in-
nen élve. A két fiú meg a két őr végigsietett a folyosón, ami egyre forróbb lett. Call
botladozott, rossz lábából szétsugárzott a fájdalom. Hónapok óta nem gyalogolt eny-
nyit.
Robaj hallatszott. A padló beomlott előttük, lángolva robbant szét hamuvá és
lángoló kővé. Call a romokat bámulta, és tudta, hogy igaza volt: ez nem szimpla tűz.
Csak azt remélte, hogy túléli, és majd az őrök képébe vághatja: Nem megmond-
tam?!
Az őrök ekkor váratlanul elengedték. Call egy pillanatra azt hitte, más úton pró-
bálnak kijutni velük a börtönből, ám a két férfi ehelyett futásnak eredt, kis híján fel-
lökve Jaspert. Átugrottak a beomló padlón, épp, mielőtt az végleg megadta volna
magát a lángoknak, és épségben rogytak a földre a túloldalon. Sietve fölkeltek, és
leporolták magukat.
– Ne már! – kiáltotta Jasper hitetlenkedve. – Nem hagyhatnak itt minket csak így!
Az egyik őr láthatóan elszégyellte magát. A másik viszont haragosan meredt
Callre.
– A szüleim a fagyos mészárlásban haltak meg – közölte. – Felőlem aztán szénné
éghetsz, Constantine Madden!
Call hátrahőkölt.
– De velem mi lesz?! – kiabálta Jasper, miközben az őrök hátat fordítottak nekik,
és elmentek. – Én nem vagyok a Halál Ellensége!
Ám a két férfi eltűnt. Jasper köhögve perdült meg. Vádló tekintettel nézett Callre.
– Mindenről te tehetsz! – nyavalyogta.
– Örülök, hogy ilyen bátran nézel szembe a halállal – mondta Call. Arra gondolt,
hogy legalább Jasper van itt vele, aki miatt soha nem érzett bűntudatot, még akkor
sem, amikor talán kellett volna. Jasperrel kapcsolatban lehetetlen volt nem úgy véle-
kedni, hogy mindent megérdemelt, ami csak történt vele.
– Használj káoszmágiát! – köhögte a másik fiú. A levegő fojtogató volt, betöltötte
a füst meg a pernye. – Emészd el a falakat vagy a tüzet, vagy valami!
Call tehetetlenül nyújtotta felé a két kezét. A csuklója meg volt bilincselve. Még
nem volt olyan szintű mágus, aki szabad kéz nélkül is tudott volna varázsolni.
Jasper káromkodást motyogott, aztán sarkon fordult, és előrenyújtotta a jobb ke-
zét. A levegő megremegett előtte, majd mintha megszilárdult volna. A padló beom-
lott része fölött vibráló híd nyúlt át a légen.
Call nem állt le ámuldozni azon, hogy Jaspernek kivételesen sikerült valami
hasznosat tennie – sőt, nem is csupán hasznosat, hanem egyenesen lenyűgözőt.
Olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta, és későbbre halasztotta az ámuldozást.
Egyik fiú sem tudta biztosan, merre van a kijárat, ám a tűz leszűkítette a lehető-
ségeiket.
Arrafelé rohantak, amerre még szabad volt az út. Call a fogát csikorgatva igyeke-
zett elviselni a fájdalmat, és megtett minden tőle telhetőt, hogy ne botladozzon. A
levegő olyan forró volt, hogy még az is fájt, ha szólásra próbálta nyitni a száját.

14
 Egy nyitott, kitámasztott ajtóhoz értek, ami súlyosnak és mágikusnak tűnt, szinte
biztos, hogy nem jutottak volna át rajta időben, ha zárva találják. Megkönnyebbülten
iszkoltak ki. Jasper elrúgta a kitámasztót, és becsapta mögöttük az ajtót, így nyertek
egy kis menedéket a hőség meg a füst elől.
Call zihálva támaszkodott a térdére. Úgy tűnt, a Panoptikon hátsó folyosóira ju-
tottak. Fehérítő és mosószer szagát érezte, a füst meg a lángok bűzével elegyedve.
Mindenfelé folyosók kígyóztak, ablak viszont egy sem akadt. Hirtelen az egyik fo-
lyosón, pont előttük, óriási lángoszlop csapott fel.
Jasper botladozva hőkölt hátra, és feljajdult.
Végük volt. Tudták, hogy el fognak égni, csapdába estek a folyosón a lángok kö-
zött.
Callnek eszébe jutott, ahogy tavaly a tűzlabirintusban próbált boldogulni: meg-
idézte a káoszt, hogy eltüntesse a levegőt a helyiségből – a kétségbeesett lépés kiol-
totta ugyan a tüzet, viszont így lélegezni sem tudott ott senki. Ha Aaron nem lép
közbe, mindannyian meghaltak volna.
Call ekkor azt kívánta, bár ismét használhatná a varázserejét. Mindennél jobban
vágyott rá, pedig emlékezett, mennyire visszaélt vele eddig.
A tűz el akar égni. A víz el akar folyni. A lég fel akar szállni. A föld meg akar kötni. A ká-
osz el akar emészteni.
És eszébe jutott az a sor, amit annak idején pusztán poénból fűzött hozzá magá-
ban az ötsoroshoz:
Call életben akar maradni.
Ez a sor azóta is kísértette. A fiú a bilincsét feszegette, ám az ugyanolyan szoros
maradt, mint addig, elérhetetlenné téve számára a mágiát. A tűz kígyóként tekergeti
előttük, egyre magasabbra ágaskodott, felső részén úgy terültek szét a lángok, akár
egy kobra bőrlebenye.
Aztán a tűzben egy arc rajzolódott ki – egy ismerős arc. Egy lány arca, csupa
lángból.
– Krétor – szólt Tamara nővére, Ravan. A tűz eleme beszippantotta, így elemész-
tettként élt tovább, lángok formájában, egy személy lelkével rendelkező
elementálként. Vagy egy elementál lelkével rendelkező személyként. Call egyszer
betört Aaronnal meg Tamarával a Magisztériumban az elementálok börtönébe, ahol
látták a levegő, tűz, föld és víz által elemésztetteket. Amennyire ő tudta, a káosz még
senkit sem tett elemésztetté. Ennek a gondolata is rémisztő volt.
– Nincs idő piszmogni – sürgette őket Ravan. – Erre gyertek; jobbra a harmadik
ajtón át kijuttok a szabadba.
A lány arca eltűnt, egybeolvadt a lángokkal. A tűz alakot váltott, szikrázó-
lángoló boltívet formált.
– Ez... meg... mi?! – faggatta Jasper Callt.
– Egy tűzelementál – válaszolta a fiú. Nem akarta belekeverni Tamarát a dologba,
mert fogalma sem volt, mi folyik itt. – Ismerem. A Magisztériumban él.
– Szóval te most éppen megszöksz? Bevontál engem a hülye szökésedbe? – kia-
bálta Jasper, aztán elcsuklott a hangja. – Tényleg te tehetsz mindenről, Call. Én...
– Fogd már be, Jasper! – szólt rá Call, azzal a boltív felé lökte a fiút. – Majd kia-
bálhatsz velem, ha már kijutottunk az égő épületből.
– Ismét elsöpör engem a sors kegyetlen partvisa – motyogta Jasper menet közben.

15
 Ravan utasítását követve végigrohantak a folyosón, míg el nem értek a harmadik
ajtóhoz a jobb oldalon. A kétszárnyú ajtót hosszú faretesz zárta el. Jasper megragadta
a reteszt, és félrerántotta. Call az ajtónak vetette magát, mire az kitárult.
Napfény és levegő áradt rájuk. Jasper kirontott az ajtón, aztán felordított. Nagy
puffanás hallatszott.
– Lépcső! – kiabálta a fiú. – Vigyázz a lépcsővel!
Call mögött minden lángokban állt. Mély levegőt vett, és követte Jaspert a sza-
badba.
Tényleg volt néhány lépcsőfok az ajtó előtt. Jasper a lépcső tövében állt, és a tér-
dét dörzsölte. De napsütés, friss levegő és felhős ég is volt odakint, mindaz, amit Call
már oly rég nem láthatott. Mohón szívta be a levegőt, újra meg újra.
– Gyere már! – szólt Jasper. – Mielőtt még valaki meglát.
Ahogy távolodtak a börtöntől, a füst oszladozni kezdett. Call hátranézett.
A Panoptikon óriási szürke kőköre úgy magasodott mögöttük, akár egy fejjel le-
felé fordított vödör. Narancssárga lángok nyaldosták az ablakokat és a tetőt.
A két fiú megállt a zöld gyepen. Call cellájában ugyan nem volt ablak, de ha lett
volna, akkor ezt láthatta volna belőle: a zöldellő udvart, a távolban egy kerítést,
amögött meg fákat.
Az udvaron jelenleg káosz uralkodott. A rabok egy részét kisebb-nagyobb cso-
portokban egymáshoz láncolták, az őrök körülöttük járkáltak. Másokat furgonokba
ültettek. A Tanács olívazöld egyenruháját viselő mágusok fel-alá szaladgáltak a gye-
pen, hadonászva próbálták különböző irányokba terelni a pánikoló, koromtól feke-
téllő őröket, tisztviselőket és rabokat.
Az egyik tanácstag észrevette Callt, és őrökért kiáltott.
– Hogy jutok ki innen? – kérdezte Jasper köhögve. – Egy perccel sem maradok itt
tovább.
– Csak úgy itt akarsz hagyni? – háborgott Call.
– Tudom jól, mi fog történni, ha a közeledben maradok – válaszolta Jasper. –
Megint belerángatsz valami szörnyűségbe, levágott fejekkel meg káoszsújtottakkal.
Köszönöm, ebből nem kérek. Vissza kell hódítanom Celiát. Nem akarok meghalni.
– Legalább vedd ezt le rólam! – nyújtotta felé megbilincselt kezét Call. – Adj ne-
kem esélyt, Jasper!
Az őrök feléjük tartottak, úgy beszéltek egymással, mintha a stratégiát terveznék
meg. De nem siettek eléggé, és Call háttal állt nekik, így nem láthatták, mit csinál
Jasper.
– Na, jó – mondta Jasper, és közelebb lépett Callhez, hogy megragadja a csuklóját.
– Várjunk... Ez meg miből van? Életemben nem láttam még ilyen fémet.
– Ti ketten! – harsant egy női hang. Callnek kis híján megállt a szíve. Egy fehér
kosztümös tanácstag szólt rájuk: Anastasia Tarquin, döbbent rá a fiú dermedten, féle-
lemmel vegyes megkönnyebbüléssel. A nő szorosan hátrakötötte ősz haját, fakó sze-
me szikrákat szórt. – Ide hozzám! Most azonnal! – Csettintett, tekintete szenvtelenül
mérte végig Callt, mintha meg sem ismerte volna. – Szaporán!
A feléjük közeledő őrök megálltak, láthatóan megkönnyebbültek, amiért valaki
másra hagyhatják a két fiút.
Jasper szitkokat motyogva trappolt Call mellett, ahogy Anastasia nyomában át-
vágtak a gyepen.

16
 – A krétort evakuálom – mondogatta az asszony, elhessegetve mindenkit, aki
odalépett volna hozzá, vagy kérdést akart feltenni. – A lehető leggyorsabban ki kell
juttatnunk innen. El az utamból!
A gyep szélén egy bézs színű furgon parkolt. Anastasia kinyitotta a hátsó ajtót, és
belökte Callt.
Jasper ellenkezett.
– Igazán semmi oka, hogy be kelljen szállnom egy bűnöző mellé...
– Tanú vagy – csattant fel Anastasia. – Szállj be, de Winter, vagy közlöm a szülé-
iddel, hogy nem voltál hajlandó együttműködni a Tanáccsal!
Jasper bosszús képpel mászott be Call mögött a rabszállítóba. Az autó hátsó teré-
ben mindkét oldalon végigfutott egy-egy pad, ami fölött fejmagasságban rúd húzó-
dott, hogy legyen mihez rögzíteni a rabok bilincsét, hogy meg ne szökhessenek. Call
leült az egyik padra, Jasper pedig vele szemben foglalt helyet. Senki sem erősítette
Call bilincsét a feje fölötti rúdhoz. Amint beültek, a furgon ajtaja becsapódott, ma-
gukra maradtak a hűvös sötétségben.
– Ez tök fura – szólt Call.
– Panaszt fogok benyújtani – válaszolta Jasper fojtott hangon. – Valahol, valaki-
nél. Valaki ezért még megüti a bokáját.
A furgon elindult, kanyargott egy kicsit, aztán fölgyorsított, valószínűleg rátér-
hettek egy főútra. Callnek sejtelme sem volt, hova mehetnek. Eleve sem tudta bizto-
san, hol terül el egyáltalán a Panoptikon, így azt végképp nem tudta, vajon hová vi-
hetik a rabokat vészhelyzet esetén.
Azon töprengett, vajon hogyan került ide Anastasia és Ravan. Anastasia nemrég
azt mondta neki, hogy ő Constantine Madden édesanyja, és mivel Constantine lelke
Callben él tovább, segíteni fog a fiúnak. Anastasia őrizte az elementálokat a
Magisztériumban. Lehetségesnek tűnt, hogy ezt az egészet ő szervezte meg. De ha
tényleg így volt, akkor most vajon mire készül? Nyilván a teljes Tanács Callt kereste.
Az asszony nem vihette el egyszerűen valami eldugott helyre, hogy megvárják, amíg
elül a felfordulás. Call tudta, hogy a Halál Ellenségének ügye sosem fog csak úgy
elülni.
Call egyre csak rágódott, Anastasia szerepén; annak lehetőségén, hogy ez az
egész talán az ő megszöktetéséről szólt; a félelmén, hogy talán soha többé nem láthat-
ja viszont az apját; az aggodalmán, hogy Rufus mester azt fogja hinni, a fiú megint
hazudott neki; meg a balsejtelme miatt, hogy még egy sebesen bevett kanyar, és ki-
dobja a taccsot. Ám hiába tépelődött ennyit, semmire sem jutott, így elszorult a szíve,
mikor a rabszállító megállt.
Kinyílt a hátsó ajtó, és beáradt a fény. Call sűrűn pislogott.
A sofőr a nyitott kocsiajtó előtt állt. Levette gatsby sapkáját. Hosszú, sötét hajfo-
natok omlottak a lány vállára, és ismerős vigyor ült ki a képére. Callnek nagyot dob-
bant a szíve.
Tamara volt az.

17
 3. FEJEZET

Call totál ledöbbenve bámulta a lányt. Tamara máshogy nézett ki, mintha meg-
változott volna. Vagy talán mégsem. Talán csak Call emlékei fakultak meg az elmúlt
hat hónap alatt. Bár a fiú ebben igencsak kételkedett. Olyan sokat gondolt Tamarára,
hogy el sem tudta képzelni, hogyan is felejthetett volna el róla bármit. Persze ez
amúgy sem számított... vagy talán mégis? Rádöbbent, hogy még mindig a lányt bá-
mulja, aki valószínűleg azt várja, mikor mond végre valamit Call. A fiút Harceb men-
tette ki a kínos helyzetéből: a farkas hangos ugatással bevetette magát a furgonba, és
lelkesen nyalogatni kezdte Call arcát.
– Jasper? – szólt Tamara, a homlokát ráncolva meredt a rabszállító másik utasára.
– Te meg mit keresel itt?
– Elment az eszed? Megszöktetted Callt a dutyiból? – fröcsögte Jasper dühödten.
– És még csak nem is szóltál nekem, hogy legalább ne pont ma látogassam meg.
– Bocs, hogy nem egyeztettem a terveimet a programoddal! – grimaszolt Tamara
gúnyosan, aztán bemászott a furgonba. Eltolta Harcebet Calltől, barátságos mozdu-
lattal tette a kezét a farkas nyakára.
Call meg sem bírt szólalni. Annyi mindent akart mondani, hogy a szavak össze-
gabalyodtak valahol félúton az agya meg a szája között.
Végtelenül boldog volt már pusztán azért, amiért viszontláthatja Tamarát; végte-
lenül boldog, amiért a lány még mindig eléggé kedvelte őt ahhoz, hogy segíteni akar-
jon neki. Ugyanakkor tudta, hogy nincsenek azok a szavak, amikkel megfelelően bo-
csánatot kérhetne a lánytól.
Tamara ránézett, és lágyan elmosolyodott.
– Szia, Call!
A fiúnak gombóc volt a torkában. Tamara arca tényleg megváltozott kissé az el-
múlt fél évben, ám ilyen közelről már nem is tűnt annyira másnak, mint az előbb.
Ugyanazzal a nagy, sötét, együttérző szemével nézett Callre. A srác rekedt hangon
szólalt meg:
– Tamara, te... te szervezted meg ezt az egészet?
– Nem egyedül – válaszolta a lány, és kiterelte Callt a furgonból. A fiú kiugrott,
és kinyújtóztatta sajgó lábát.
Csinos faházikó előtt találta magát, egy tisztás közepén. Mellettük kis tó terült el,
amin híd ívelt át. A ház ajtajában Anastasia Tarquin állt, fehér autója a behajtón par-
kolt.

18
 Anastasia még mindig a fehér kosztümjét viselte, amit bepiszkolt a korom. Olyan
tekintettel meredt Callre, hogy azzal irtó idegessé tette a fiút, aki úgy érezte magát,
mintha egy nőstény oroszlán készülne becserkészni őt a szavannán.
– Én a kocsiban maradok – zihálta Jasper. – Később majd kitehettek valahol.
Mondjuk, egy benzinkútnál, vagy akármi. Onnan már egyedül is haza tudok jutni.
– Anastasia segített nekem – magyarázta Tamara, leginkább Callnek. – Beenge-
dett az elementálokhoz, hogy beszélhessek Ravannal. – Lenézett a földre. – Nem sok
emberrel tudtam beszélni, miután Aaron meghalt, téged pedig... elvittek.
– Velem beszélhettél volna – szólt ki Jasper a furgonból.
– Te folyton csak Celiáról akartál dumálni – csóválta a fejét Tamara. – És senki
sem volt hajlandó Callről beszélni velem, mert...
– Mert mind azt hiszik, hogy a Halál Ellensége vagyok – fejezte be helyette a
mondatot Call. – És úgy gondolják, hogy direkt okoztam Aaron halálát.
– Nem mindenki hiszi ezt – felelte a lány halkan. – Bár tény, hogy a legtöbben
igen.
– Call, Tamara! – szólította őket a tornácról Anastasia. – Gyertek be! – A rabszállí-
tóra sandított. – Te is, Jasper!
A srác erre morgolódva végre kiugrott a rabszállítóból.
– Hát te mikor tanultál meg vezetni? – kérdezte Call Tamarától.
– Kimiya megtanított – válaszolta a lány, miközben felmentek a tornác lépcsőjén.
– Mondtam neki, hogy szeretném elterelni valamivel a figyelmemet arról, ami... Tu-
dod. Arról, ami veled meg Aaronnal történt.
Ami veled meg Aaronnal történt. Aaron meghalt, a másik fiú pedig életben maradt
ugyan, ám Tamara akkor is úgy érezhette, hogy két barátját veszítette el, hiszen Call
a Panoptikonban raboskodott, ráadásul mindenki gonosznak hitte.
A fiú rádöbbent, mennyire rettegett attól, hogy talán Tamara is ezt hiszi róla.
Szinte elgyengült a megkönnyebbüléstől, hogy a lány láthatóan nem tartotta gonosz-
nak.
Beléptek a házba, takaros nappali fogadta őket, csipkefüggönyökkel díszített ab-
lakokkal meg horgolt terítővei borított asztalkákkal. A dohányzóasztalon egy kancsó
limonádé állt. Hívogató hely volt, de úgy, mint egy boszorkány mézeskalács házikó-
ja. Ám Call akkor is úgy érezte, hogy nincs oka panaszra. Már nem volt börtönben, és
ismét Tamarával lehetett. Még Harcebet is elhozták hozzá.
– Hadd lássam azt a bilincset! – szólt Tamara, miután Call lehuppant az első ka-
napéra, ami hónapok óta eléje került. (Ki hitte volna, hogy ennyire hiányozhatnak az
embernek a kanapék?) A lány a homlokát ráncolta. – Hát ez meg miből van? Nem
normális fém, az tuti.
– Különleges eszközök nélkül nem lehet levenni – közölte vele Anastasia. – Saj-
nos nekem nincs olyanom. – Az asszony felállt. – Call, gyere velem! Meglátom, mit
tehetek.
Call nem tudta, mennyi időt tölthet Tamarával, így vonakodott akár egy pillanat-
ra is otthagyni a lányt, viszont tényleg meg kellett szabadulnia a bilincstől. Kelletle-
nül felállt, és követte Anastasiát a konyhába.
Az asszony egy támla nélküli székre mutatott, hogy üljön oda.
A pulton egy nagy, súlyosnak tűnő, fekete táska volt, úgy festett, akár egy régi-
módi orvosi felszerelés. Anastasia belenyúlt a táskába, néhány kristályt vett elő, és

19
egy serpenyőbe tette. Aztán a tűzhelyre rakta őket, és begyújtott alájuk. Miközben a
kristályok forrósodtak, Callhez fordult.
– Sajnálatos, hogy nem tudtunk hamarabb kiszabadítani – mondta. – Tudom, mi-
lyen nehéz lehetett várnod.
Call fészkelődött a széken. Anastasia sokszor csinált úgy, mintha pontosan tud-
ná, hogy ő mit gondol vagy érez. Az asszonynak néha igaza volt, néha nem, de soha
nem kételkedett a véleményében.
Volt még valami, amiben nem kételkedett: erről a meggyőződéséről beszélt
Callnek az egyetlen alkalommal, amikor meglátogatta a fiút a Panoptikonban. Az
asszony úgy hitte, hogy mivel ő volt Constantine Madden édesanyja, Call is az ő fia.
Call úgy gondolta, hogy ez nem így működik. De több esze volt annál, mint hogy
Anastasiával vitatkozzon. A nő láthatóan teljesen biztos volt magában. A fiú inkább
úgy döntött, egyszerűen soha nem említi meg a témát, és reméli, hogy többet nem
kerül szóba.
– Tamara persze le volt sújtva, amiért nem látogathatott meg – tette hozzá a nő.
Call nagyon remélte, hogy Anastasiának ebben igaza van.
– Nagyon jó barátok vagyunk.
– Barátok? – Az asszony gyöngyöző kacajt hallatott. – Az a lány teljesen beléd
van zúgva. Szerintem ez nagyon édes.
Call döbbenten meredt Anastasiára. Már hogy lett volna Tamara belezúgva? A
puszta gondolatot is nevetségesnek találta. Tamara csodaszép volt, meg okos, meg
gazdag. Még a szemöldöke is tökéletes volt.
Attól fogva, hogy megismerte Tamarát, Call tudta, hogy a lány az ő számára el-
érhetetlen. Emlékezett arra, amikor a rézév elején figyelte Tamarát, ahogy Aaronnal
táncolt. A barátai jól néztek ki együtt. Call tudta, hogy ő soha nem nézne ki jól Tama-
rával. Biztos volt benne, hogy ha valaha is együtt táncolnának – már ha egyáltalán
lépést tudna tartani a lánnyal a maga problémás lábával akkor folyton Tamara lábára
taposna.
A kristályok fura, éles hangot adtak, Anastasia pedig lekapcsolta a tűzhelyet.
– Föld és tűz együtt – magyarázta. – így könnyebb megidézni az erejüket.
Azzal Call felé nyújtotta az egyik kezét, és megolvasztotta a karpereceket összekö-
tő láncot. A fiú gyorsan elhúzódott, nehogy ráspricceljen a folyékonnyá vált fém. A
szétolvadt lánc a linóleumra loccsant, és baljósán füstölgött, a műanyag megfekete-
dett a rácsöppent pöttyök körül. Anastasia homlokráncolva nézett le a padlóra.
– Egyelőre csak ennyit tehetek, de így legalább szabadabban mozoghatsz, amíg le
nem tudjuk szedni a karpereceket is.
Call alig figyelt oda rá. A megolvadt, füstölgő padlót bámulta, és azon agyalt:
komolyan lehetséges volna? Lehet, hogy tényleg tetszik Tamarának? Anastasia elég
fura volt, és talán kissé őrült is. Valószínűleg azt sem tudta, miről beszél.
De mi van, ha a nő mégis igazat mondott?
– Menj vissza a nappaliba! – küldte el Anastasia. – Én is megyek mindjárt, csak
feltakarítok.
Call gépiesen visszatért Tamarához meg Jasperhez, akik a házról beszélgettek.
– Anastasia találta nekünk ezt a menedéket, ahol elbújhatunk a mágusok elől –
mesélte éppen a lány. – Zavaró légmágiával vette körül, hogy senki se fedezhessen
fel minket. Itt meghúzhatjuk magunkat, és kitalálhatjuk, hogyan tovább.

20
 Call úgy bámult a lányra, mintha nem az egyik legjobb barátja lett volna. Mintha
nem egy lakrészen osztozott volna vele az elmúlt három évben. Nem, Tamara nem
lehetett belezúgva. Ha bárkibe belezúgott, az csakis Aaron lehetett.
– Mikor kell visszamenned a Magisztériumba? – tört ki belőle a kérdés. – Úgy ér-
tem, előbb-utóbb észre fogják venni, hogy eltűntél.
Na, remek – gondolta. Ez most úgy hangzott, mintha meg akarnék szabadulni tőle. Az a
borzasztó félelme támadt, hogy talán ugyanolyan kuka lesz Tamara társaságában,
amilyenné Celia közelében vált, miután megtudta, hogy a lány randizni akar vele. Mi
lesz, ha tönkreteszi a barátságukat? Mi lesz, ha hülyét csinál magából?
Tamara nem nézett a szemébe.
– Nem mehetek vissza, Call.
– És mi lesz velem?! – kiabálta Jasper. – Én hogy jutok el a suliba? Vissza kell
mennem! Celia ott vár rám!
Call alig tudta felfogni az áldozatot, amit Tamara készült hozni érte.
– Soha? – kérdezte a lánytól. – Soha nem mehetsz vissza a suliba?
Talán mégiscsak rendelkezett az ellenállhatatlan bűverővel. Talán Tamara tény-
leg bele volt zúgva. Vagy talán a lány tényleg ilyen jó barátja volt.
Talán soha nem tudhatja meg az igazi indokot.
Tamara hosszan a szemébe nézett.
– Nem mehetek vissza a Magisztériumba, hogy szépen órákra járjak, miközben a
tanoncok arról dumálnak, vajon a mágusok le fogják-e vágni a fejedet, amint elkap-
nak téged. Nem mehetek vissza, csak akkor, ha te is velem jöhetsz. Márpedig ehhez
előbb tisztáznunk kell a nevedet.
Call nagyot nyelt. Tudta, hogy a többi diák nyilván szörnyűségeket pletykál róla,
de erre a fejlevágós dologra nem számított. De az egészben az volt a legrosszabb,
hogy Call úgy gondolta, lehetetlen tisztázniuk a nevét – legalábbis addig, amíg min-
denki úgy hitte, hogy a neve valójában Constantine Madden.
– Halljátok ti, miket beszéltek? – faggatta őket Jasper. – Mégis hogy akarjátok ezt
elérni?
– Még nem tudom – ismerte el Tamara. – De Ravan segített a szökésben, úgyhogy
ebben is segíteni fog.
– Ravan? – hüledezett Jasper. – Az Ravan volt a Panoptikonban? Tamara, nem
bízhatsz egy elemésztettben, még akkor sem, ha valaha a nővéred volt!
Call-lel forgott a világ, még mindig azon járt az esze, mit tett Tamara azzal, hogy
megszöktette őt a börtönből. Ráadásul épp Anastasia Tarquin segítségével! Mégis
hogyan foghattak össze ezek ketten? Vajon mit akarhatott az asszony?
Miközben Jasper és Tamara egyre csak civódtak, Call azon kapta magát, hogy a
lányt bámulja, már az ideérkezésük óta igyekszik az eszébe vésni róla minden apró
részletet: a szemétől a bosszús hangján át a mosolyra húzódó szájáig. Félt, hogy
megint el fogja veszíteni Tamarát. Ahhoz hozzászokott már, hogy bajba kerülnek, és
valami vakmerő tervvel igyekeznek kiszabadulni belőle. Ahhoz is hozzá volt szokva,
hogy a terveikbe belerángatják a kézzel-lábbal tiltakozó Jaspert is. Ám azelőtt soha
nem kellett Aaron nélkül boldogulniuk.
Call mindig is úgy gondolta, hogy Aaront mindenki kedvelte, és mivel Aaron bír-
ta Callt, a szimpatikus fiú kedvéért a többiek hajlandóak voltak megtűrni az ellen-
szenvest.

21
 Aaron nélkül minden furcsának és rossznak érződött. Kiegyensúlyozatlannak.
Bizonytalannak.
Vajon Tamara Aaron nélkül is bírja őt? Barátok maradhatnak így, hogy már csak
ketten vannak, nem hárman?
Amint Aaronra gondolt, mintha jeges kéz szorította volna marokra a szívét.
Aaronnak itt kellett volna lennie velük, részt kellett volna vennie a vitában, hogy mi-
hez kezdjenek. De már nem volt velük. Call és Tamara magukra maradtak. Ettől a
gondolattól a fiú szíve kalapált, az idegességtől és mástól is.
Anastasia Tarquin lépett a helyiségbe. Egy ismerős alak követte, hosszú talárban.
Tamara felhördült, és fölpattant a kanapéról.
Joseph mester volt az.
Call is felállt, készen arra, hogy támadásba lendüljön, de nem bírt káoszt előhívni
az ujjaiból. A karperecek valahogy még a lánc nélkül is megakadályozták a mágia
használatában.
Tamara leesett állal bámulta a mágust. Jasper elhátrált néhány lépést, aztán meg-
dermedt. Ő akkor látta legutóbb Constantine egykori mesterét, amikor a Halál Ellen-
ségének sírboltja épp összeomlott körülöttük.
– Ő meg – nyögte ki a srác – mit keres itt?
– Anastasia? – kérdezte Tamara emelt hangon az asszonytól. – Mi folyik itt?
– Attól tartok, nem voltam egészen őszinte veled – közölte a nő. – Sem saját ma-
gamat illetően, sem annak okáról, hogy miért akarom kiszabadítani Callt. Tudod,
mielőtt Anastasia Tarquinnak hívtak, másik nevem volt: Eliza Madden. Én vagyok
Constantine és Jericho Madden édesanyja.
Callnek elszorult a szíve.
Tamara szeme elkerekedett.
– Hogy mi?
– Bizony – folytatta az asszony. – Lefogadom, soha nem gondoltál arra, hogy a
Halál Ellenségének is volt anyja, pedig természetesen ez az igazság. Mindkét fiamat
elveszítettem, de Callt nem fogom. Nem engedhettem, hogy a mágusok csak úgy
elzárják őt, és hagyják rácsok mögött senyvedni. És pláne eszem ágában sem volt
tétlenül nézni, hogy holmi kirakatper után kivégezzék.
– Kirakatper után... kivégezzenek? – ismételte Call. Most csupán a félelem beszélt a
nőből, vagy tényleg tudott valamit? Komolyan ez lett volna az igazság?
– De hát úgy volt, hogy tisztázzuk Call nevét! Ehelyett maga ismét annak a ször-
nyetegnek a kezére akarja adni, aki miatt annak idején elveszítette a gyerekeit? – fag-
gatta Tamara a nőt, és Joseph mesterre mutatott.
– Ez hazugság – közölte a férfi. Aztán legyintett, mire Tamara levágódott a kana-
péra. Teste tehetetlenül pattant vissza a párnákról.
– Hagyja békén! – kiabálta Call, minden másról megfeledkezve. Harceb morogni
kezdett, Jasper tenyerében pedig tűz villant fel.
Joseph mester szánakozva nézett végig rajtuk.
– Reméltem, hogy önként jössz velem, Callum, de nem okoz problémát, hogy
erővel kényszerítselek rá.
Anastasia arcára kőkemény kifejezés ült ki.
– Joseph! – szólt a mágusra. – Eszedbe se jusson bántani őt!

22
 Ugye nem gondolta komolyan, hogy bízhat a férfiban? Call megpróbált előrelép-
ni, ám Joseph mester ismét intett, mire a fiú lehuppant a kanapéra. A mágus elfordí-
totta a kezét, és kis széltölcsér támadt az ujjai között, majd a gyerekek felé süvített.
A varázslöket Callt és Tamarát a kanapéhoz szegezte, Jaspert a falnak nyomta.
Még Harceb is kiterült a padlón, nyüszítve-morogva hadakozott a széllel, de hiába.
Joseph mester mögött kitárult az ajtó. Káoszsújtottak masíroztak be a házba, a
Halál Ellenségének agyatlan, zombiszerű követői.
Constantine bűntettei közül az volt az egyik legszörnyűbb, hogy ilyen lényeket
hozott létre – habár az olyan emberek szerint, mint Joseph mester, ez volt a Halál
Ellenségének egyik legnagyobb sikere.
A káoszsújtottak körbevették Callt, Tamarát és Jaspert, megragadták őket a kar-
juknál fogva, és kérlelhetetlenül kirángatták hármukat a házból. Odakint megálltak,
laza kört alkotva. Irtó bizarr látványt nyújtottak a takaros kis házikó előtt, egyáltalán
nem illettek ide, erre az aranyos tisztásra.
Anastasia és Joseph mester kilépett a tornácra. Az asszony továbbra is mélységes
vágyakozással meredt Call-re. Most már egy másik, csillogó-villogó autó is állt a be-
hajtón. Harceb ugatva-acsarogva rohangászott a kör mentén, de nem bírt áttörni a
káoszsújtottak falán.
Vajon miért álltak meg a káoszsújtott szolgák? Call tudta, hogy nem hozhatnak
önálló döntéseket; emberi lények porhüvelyei voltak csupán, amik lelkébe káoszt
oltottak, és engedelmeskedniük kellett gazdájuk minden parancsának.
A gazdájuk. Constantine Madden hozta létre a káoszsújtottakat. Ő volt a krétor, a
Mester. Ez volt az egyetlen előnye annak, hogy Call Constantine lelkét hordozta ma-
gában.
A fiú megköszörülte a torkát. Tartott tőle, hogy ez nagyon ciki lesz.
– Eresszetek el! – szólt. – Az uratok vagyok. A Halál Ellensége. A gazdátok lelke
egy az enyémmel. Eresszetek el, káoszsújtottak!
A legutóbbi két alkalommal, amikor ezzel próbálkozott, bevált a dolog.
Ezúttal semmi sem történt.
Call úgy érezte, mintha falnak ütközne. A káoszsújtottak csak bámultak rá, izzó
szemük örvénylett, akár Harcebé.
A fiú arra gondolt, hogy talán erről is a karperec tehet, és megpróbálta lefesze-
getni a csuklójáról.
Ekkor kinyílt a vadonatúj kocsi ajtaja. Egy borzas, barna hajú, magas srác szállt
ki. Bőrkabátot viselt, a képén gonosz vigyor ült.
Alex Strike volt az. Aaron gyilkosa, és Call tudomása szerint az egyetlen káosz-
mágus saját magán kívül.
Call torkából morgás tört fel, és Alex felé vetette magát. Tamara a háta mögött si-
koltozva rugdosta a káoszsújtottakat, akik lefogták.
– Kinyírlak! – Call arcát könnyek áztatták, ahogy Alexre támadt. – Esküszöm, ki-
nyírlak!
– Állítsátok meg! – parancsolta Alex unott hangon. Callt pillanatokon belül egy
tucatnyi káoszsújtott kapta el, vasmarokkal szorították. Alex szeme vidáman csillo-
gott. – Ezeket én csináltam – intett a tisztáson álló káoszsújtottakra. – Én vagyok a
krétoruk. Nem te, és nem is Constantine. Csakis nekem engedelmeskednek.

23
 – Ebből elég! – szólt Anastasia a tornácról. – Nem bánthatod Callt. Senki sem
bánthatja őt. Megértetted, Alex? Félre kell tennünk a nézeteltéréseinket.
Alex éles tekintettel pillantott az asszonyra, aztán Joseph mesterre nézett, mintha
azt remélte volna, hogy a férfitól valami mást hall.
A mágus ehelyett mosolyogva fordult mindannyiukhoz, mintha a dolgok a lehe-
tő legnagyobb rendben lettek volna.
– Így van, senkinek sem eshet bántódása. Menjünk szépen vissza az erődítmény-
be! Rengeteg megbeszélnivalónk van. A jövő, amit oly régóta várunk, végre elérke-
zett.
Alex nyűgös képet vágott, ám ezt mintha egyik felnőtt sem vette volna észre.
Anastasia Callre szegezte a szemét.
– Megértem, hogy most valószínűleg igencsak mérges vagy rám, de hidd el, tu-
dom, mi a legjobb neked. Védelemre van szükséged. A mágusok csak az erőből érte-
nek. A kegyelmükre bíztad magad, és lám, mire mentél vele?
– Ravan tudni fogja! – kiabálta Tamara. – Ha nem találkozom vele a megbeszéltek
szerint, akkor tudni fogja, hogy maga elárult minket! És szólni fog valakinek!
Anastasia a fejét csóválta, és ciccegett, mintha Tamara butaságokat beszélne.
– Ugyan ki hinne neki? Egy szökött elementálnak, aki leégetett egy börtönt?
Tamara láthatóan elcsüggedt, és mintha saját magát hibáztatta volna. Call szeret-
te volna megnyugtatni a lányt, hogy fölösleges magát ostoroznia, amiért félresiklott a
terv, mivel a fiú csakis a sajátjának érezte a felelősséget: körülötte mintha mindig
minden gajra ment volna. Ám mielőtt egy szót is szólhatott volna, az egyik káoszsúj-
tott a furgon felé kezdte vonszolni. Perceken belül mindannyian a rabszállítóban ül-
tek, Harcebet is beleértve.
– Ez most komoly? – szólt komoran Jasper az egyik padon ücsörögve. – Ha titok-
ban a Halál Ellenségének szolgáival találkozgatsz, az nem fogja tisztázni a nevedet,
Call. Ami azt illeti, ezzel épp az ellenkezőjét éred el. Az ilyesmivel csak még jobban
besározod a neved.
– Senki sem így tervezte a dolgot, Jasper! – csattant fel Tamara.
– De igen, Joseph mester pont így tervezte – válaszolta a srác, és ebben fájóan
igaza volt. Call hozzá volt szokva a gúnyos megjegyzésekhez, ám ez most más volt.
Jasper tökéletesen ráhibázott.
Harceb frusztráltan vonított, és fel-alá járkált a kis térben, míg végül le nem tele-
pedett Call lábához.
Call arra számított, hogy valaki beül a volán mögé, és beindítja a motort, ehelyett
azonban a furgon ingatagon fölemelkedett a levegőbe. Mindannyian oldalra dőltek,
kiabálva estek egymásnak. Jasper előbb Callnek ütközött, majd elterült Harceben.
Call csúnyán bevágta a rossz lábát a padba. Tamara nekicsapódott, a hajából min-
denhova jutott, még a fiú szájába is, a térde pedig olyan helyre csúszott, amire Call
gondolni sem akart. Aú!
Aztán a furgon ismét megingott, és mind az ellenkező irányba dőltek.
– Hé! – kiabálta Call, amikor végre ismét levegőhöz jutott. – Nem úgy volt, hogy
senkinek sem eshet bántódása?
Még néhány percnyi ingadozás után a furgon végre egyensúlyba jött, és stabilab-
ban folytatta az útját a levegőben. A gyerekek a padlón maradtak, amíg meg nem

24
győződtek róla, hogy most már biztonságos visszaülniük a padokra, és óvatosan fel-
tápászkodtak.
Jasper a nyakát dörgölte.
Tamara némán üldögélt Call mellett. A fiú mély levegőt vett, majd csuklóján a
karpereccel Tamara felé nyúlt, és megfogta az egyik kezét. A lány keze meleg és lágy
volt, Call pedig szorosan fogta, miközben az erődítmény felé repültek, amiben egy-
kor az igazi Halál Ellensége lakozott.

25
 4. FEJEZET

Órák teltek el, Call pedig el-elszunyókált. Fel volt pörögve, ugyanakkor ki is volt
merülve. Egyfolytában Alastair járt az eszében: hogyan tudhatná meg az apja, hová
tűnt? Nyilván tudomást szerez majd arról, hogy Call megszökött a börtönből. A má-
gusok világában biztosan egykettőre tudni fog róla mindenki, hogy a közveszélyes
krétor elszabadult. Call arra gondolt, mennyire aggódhat érte az apja, és sajgott a
szíve.
Tamara egész úton nem aludt. Valahányszor Call kinyitotta a szemét, látta, ahogy
a lány gyászosan meredt a sötétbe. Egyszer könnyek csorogtak az arcán. A fiú úgy
sejtette, hogy Tamara azért lehet ilyen elkeseredett, mert félresikerült a szökés. Vagy
talán ennyire hiányzott neki Aaron.
Tamara megmentette Call életét, amikor Alex Strike megpróbálta ellopni tőle a
káoszmágia erejét. Ám Call megóvásával a lány halálra ítélte Aaront. Aaront, akinél
kedvesebb és rendesebb sráccal Call soha életében nem találkozott.
A lány bármelyiküket megmenthette volna, és ő Callt választotta. Pedig épeszű
ember tuti nem választotta volna Callt.
A fiú egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Tamara megbánta a döntését.
Csak az volt a kérdés, mennyire bánta meg. Vagy legalábbis ez volt a kérdés, amíg
Anastasia a fülébe nem ültette a bogarat.
Most már azt sem tudta, mit gondoljon. Egyfelől szerette volna elhinni a nő állítá-
sát. Másfelől viszont Anastasia nem volt éppen a legmegbízhatóbb forrás.
A furgon végre földet ért, akkora döccenéssel, amitől mind lerogytak a padlóra.
Alex Strike kitárta a hátsó ajtót. Callnek ismét a hideg futkosott a hátán Alex láttán,
és kételkedett benne, hogy egyszer még képes lesz higgadtan nézni a fiúra. Nem hitte
volna, hogy valaha elmúlik az érzés, miszerint legszívesebben ott helyben szétrob-
bantaná a srác fejét.
Nem is akarta, hogy elmúljon.
– Üdv itthon! – szólt Alex, majd hátralépett, hogy kiszállhassanak a furgonból.
Nem volt egyedül: káoszsújtottak félköre állt mögötte. Joseph mester nem volt a kö-
zelben.
Lemenőben volt a nap, vörösbe és lilába borítva a látóhatárt. Egy szigeten álltak,
egy széles folyó közepén: mindkét irányban látszott a part a távolban. Az orgonabok-
rok között vadul burjánzott a fű.

26
 A furgon előtt egy hatalmas, sárga kőépület magasodott, tornyokkal, akár egy
kastély. A bejáratot nyitott oszlopcsarnok díszítette. Még Tamaráék háza is eltörpült
mellette, viszont szabadon nőttek körülötte a gyomok, és az egész hely elhagyatott-
nak, kissé furcsának tűnt.
A kocsiból kiszabaduló Harceb hangosan ugatott. Call már épp csendre intette
volna, amikor csaholás-vonítás kórusa válaszolt az állatnak.
Tamara szeme elkerekedett.
– Káoszsújtott farkasok, mint Harceb! – mondta, ahogy a zaj egyre csak erősödött.
Gyönyörű hang volt, ugyanakkor hátborzongató is. Harceb láthatóan azt sem tudta,
mit kezdjen magával: kíváncsian lendült előre, aztán inkább mégis visszakuporodott
Call lábához. A fiú megsimogatta a farkasa fejét.
Alex felröhögött.
– Hülye dög.
Tamara dühbe gurult.
– Ne beszélj így Harcebről!
– Ki mondta, hogy Harcebről beszélek? – Alex elindult fölfelé a bejárathoz vezető
lépcsőn. A káoszsújtottak is mozgásnak eredtek, az épület felé terelték Callt, Jaspert
és Tamarát.
Bementek a nagy, kétszárnyú kapun, és egy óriási előcsarnokba jutottak. A ki
tudja, milyen magas, homályba vesző mennyezetről jókora, színes üveggel díszített
csillár lógott. Az előcsarnokból széles lépcső vezetett föl a ki tudja, hány emeletre. A
kandalló fölött Constantine Madden ezüstmaszkja lógott – ugyanaz a maszk, amit
Joseph mester viselt, mikor Call legelőször szembekerült vele; a maszk, ami lehetővé
tette a mágusnak, hogy ilyen sokáig játssza Constantine szerepét, miközben arra várt,
hogy Call felnőjön, és egykori tanítványa helyébe lépjen.
Az álarc fölött az Alkaheszt virított. Vibrált körülötte a levegő, valamiféle mági-
kus védelmet jelezve. A kesztyűt eredetileg a káoszmágusok elpusztítására alkották,
ám Alex valamiképpen módosította, hogy ellophassa vele a káosz erejét. Ezzel ölte
meg Aaront, és vette el tőle a képességét. Ha nincs az Alkaheszt, most nem engedel-
meskedett volna Alexnek egy csapat káoszsújtott. Ha nincs az Alkaheszt, Aaron nem
halt volna meg.
Jasper lenyűgözötten hümmögött. Tamara ingerülten meredt rá.
– Hát, igen, helyes kis házikó – szólt Alex fennhéjázón. – Na, gyertek! Ti – intett a
káoszsújtottaknak – itt maradtok.
Call meg a társai követték Alexet egy tágas terembe, aminek közepét nagy faasz-
tal foglalta el. Joseph mester odabent volt, épp egy jókora üstben kavargatott valamit
egy súlyosnak látszó fémkanállal. Úgy festett, akár a Macbeth egyik boszorkánya.
– Á, végre megjöttetek! – szólt. – Mint láthatjátok, ez a hely roppant civilizált.
Egyáltalán nem olyan, mint a börtön, ahonnan kiszabadítottunk, Callum.
De attól még ez is börtön – gondolta a fiú. Mindenesetre hagyta, hogy Joseph mes-
ter elmormoljon pár szót a karperecek fölött, majd lehúzza őket a csuklójáról. Call
feszélyezetten dörgölte meg a csuklóját.
– Hol van Anastasia? – kérdezte. Az asszony mindig a frászt hozta rá, de Call el-
hitte, hogy tényleg jót akar neki.
– Odafönt – felelte Joseph mester. – Készülődik a vacsorához – intett az üstre.

27
 – És mi lesz az, talán gyíkszemragu? – próbálta kitalálni Call a boszorkányos re-
ceptet. – Vagy békahájpörkölt?
– Éppenséggel az egyik specialitásomat készítettem el: a híres-nevezetes
„csupacsípős” csilimet – válaszolta Joseph mester. – Mindig is ez volt Drew egyik
kedvence.
A mágus halott fiának neve hallatán Call megdermedt. Joseph mester azt állítot-
ta, hogy nem hibáztatja őt Drew haláláért, pedig legalábbis részben igenis Callum
volt érte a felelős. A fiú biztos volt benne, hogy Joseph mester a lelke mélyén valójá-
ban gyűlöli őt, és ez a gyűlölet bármelyik pillanatban kitörhet belőle.
A férfi azt akarta, hogy Constantine Madden szülessen újjá, még ha Call képében
is. Vissza akarta kapni a Halál Ellenségét. Callum Hunt folyton csak csalódást oko-
zott neki, hiába hordozta magában egykori tanítványa lelkét.
– Mit csináljak Call-lel meg a sleppjével? – kérdezte Alex unott hangon a mágus-
tól.
– Callnek és Tamarának a vörös szárnyban készítettünk elő szobát – közölte
Joseph mester. – Ami pedig a váratlan vendégünket illeti... – nézett Jasperre. – Őt
szállásold el Drew régi szobájában!
– Na, ne! – mondta Jasper. – Az tök morbid lenne.
Joseph mester olyan mosolyt villantott a srácra, ami félig-meddig inkább vicsor-
gás volt.
– Minket, akik nemesen szembeszállunk a halandósággal, gyakran vádolnak az-
zal, hogy ijesztőek vagyunk. Vagy hogy túlságosan sokat foglalkozunk az elmúlással.
De mi nem sokat adunk az ilyesfajta beszédre. Egyszerűen csak nem vagyunk haj-
landóak tudomásul venni, hogy a halál óhatatlanul a véget jelenti. Ez minden.
Jaspert ez láthatóan nem igazán nyugtatta meg.
– Egyébként is, ebben a házban a káoszsújtottak egyedül a hálószobákba nem
léphetnek be – tette hozzá Alex.
– Jobban belegondolva – mondta sietve Jasper –, tökéletesen megfelel nekem az a
szoba.
De továbbra is haragosan meredt Callre, miközben fölmentek az emeletre, és
mielőtt egy káoszsújtott beterelte volna az úgynevezett zöld szárnyba, azt tátogta a
fiúnak, ahogy elváltak egymástól: te tehetsz mindenről.
Callt és Tamarát egy vörös falú folyosóra kísérték. Alex belépett Call-lel a szobá-
jába, magára hagyva a lányt, aki szemközt kapott szállást. Az idősebb fiú felkapcsol-
ta a villanyt.
– Anastasia rendezte be – közölte. – Hogy tetszik?
A szoba első pillantásra okésnak tűnt. A berendezés normális, egyszerű volt: író-
asztal, kanapé, tengerészkék-fehér csíkos ágynemű. Call csak lassan fogta fel, tulaj-
donképpen milyen szörnyűség tárul elé. Minden felületet családi fényképek borítot-
tak: Constantine Madden, ahogy az ikertestvérével, Jerichóval kacag. Ahogy a szüle-
ivel áll egy korlátnál, és integet. Ahogy az egész családjával kempingezik.
Fényképek csakis Constantine-ról, amint különböző díjakat vesz át a suliban,
amint valamilyen ünnepség keretében egy-egy új követ kap a csuklópántjára. Amint
az ezüstéves egyenruhájában mosolyog. Pózolás nélküli fotók a tükör keretébe dug-
va, az ágy fölé ragasztva: elkapott pillanatok a fiúról és a barátairól.

28
 A barátokról, akik mostanra szinte mind halottak voltak, odavesztek a harmadik
mágusháborúban.
– A könyvek mind Constantine kedvencei – mondta Alex gúnyosan. – A szek-
rényben csakis olyan holmik vannak, amiket ő hordott a te korodban. Az a két vén
hülye azt reméli, hogy ettől majd egyszeriben visszatér minden emléked, de szerin-
tem azt leshetik.
– Tűnj el! – felelte Call. Harceb nyugtalanul vinnyogott mellette. Érezte, hogy a
fiú zaklatott, de nem értette, miért.
Alex az ajtónak dőlt.
– De hát ez olyan vicces!
Call emlékezett rá, hogy nem is olyan régen még csodálta Alexet. Azt hitte, hogy
a srác szimplán Rufus mester asszisztense, egy menő, idősebb tanonc, aki kedves
hozzá. Ám a kedvessége kamu volt. Alexet illetően minden kamu volt, akár a mági-
kus illúziók, amikhez olyan jól értett.
– Át akarok öltözni a vacsorához – közölte Call. – Húzz ki, vagy nézd, ahogy le-
vetkőzöm: te döntesz.
Alex grimaszt vágott, majd kiment, becsapva maga után az ajtót.
Call a tükör keretébe dugott fényképekhez lépett. A legtöbbön Constantine a ba-
rátaival látszott. A fiú felismerte köztük az apját, nagyon fiatalon, amint épp átkarol-
ta Constantine vállát, a másik kezével pedig a távolba mutatott. Call meglátta az
édesanyját, Sarah-t is, aki kiengedett hajával és szép mosolyával lehetetlenül fiatal-
nak tűnt. Constantine mellett állt, a csípőjén egy fegyver lógott.
Miri. A kés, amit saját maga készített. Miri volt nála. Call gombócot érzett a tor-
kában, ahogy eszébe jutottak a szavak, amiket a nő a jégbarlang falába karcolt ezzel a
késsel, mielőtt meghalt.
FIÚT MEGÖLNI.
Call odalépett a ruhásszekrényhez, és kitárta az ajtaját.
A holmik valószínűleg sokkal inkább a frászt hozták volna rá, ha nem Alastair
Hunt neveli fel, így viszont bőven eleget vásárolt már turkálóban meg bolhapiacon
ahhoz, hogy ne akassza ki a régi cuccok látványa. Volt ott egy csomó kiszakadt térdű,
fekete farmer meg khaki bermudanadrág. Mellettük hosszú ujjú, vastag pólók, fehér
atléták és flanelingek sorakoztak. Még egy lestrapált farmerdzseki is akadt a szek-
rényben. A ruhatár mintha egyenesen a kilencvenes évekből került volna ide.
Annak dacára, amit Alex mondott, Call nagyon remélte, hogy Joseph mester
használtan vette az összes cuccot, nem pedig Constantine ruháit őrizte meg. Az előb-
bi is épp elég hátborzongató lett volna, de miután szemügyre vette a farmerdzsekit,
rajta foltokkal és írással, arra a még hátborzongatóbb következtetésre jutott, hogy
mégiscsak az utóbbiról van szó: mindez a holmi egykor tényleg Constantine
Maddené volt.
Call már csak abban reménykedett, hogy legalább a fehérnemű új. Nem akarta a
Halál Ellenségének alsógatyáját viselni.
Kinyílt az ajtó, és Jasper lépett be.
– Na, nem, ezt már nem! – háborgott. – Én nem maradok abban a szobában!
– Mi bajod van már megint? – fakadt ki Call, akinek nagyon elege volt már Jasper
örökös nyavalygásából. Elvégre egyikük sem vágyott arra, hogy elrabolják. Egyikük
sem akart itt aludni. – Ennél a helynél tuti nem lehet rosszabb!

29
 Jasper körülnézett a szobában, szemügyre vette Constantine holmijait. Aztán
visszafordult Callhez.
– Gyere velem! – Olyan komor hangon szólt, hogy Call kénytelen-kelletlen követ-
te, Harcebbel a sarkában.
Végigmentek a vörös folyosón, aztán ráfordultak a zöldre, elhaladtak két ajtó
mellett, végül Jasper kinyitotta a harmadikat.
A szoba nagy volt, jókora ablakokkal. A beszűrődő napfény szerte a helyiségben
megvilágította a pókhálókat. A legtöbb felületet por borította. Úgy tűnt, senki sem
járt idebent Drew halála óta. Callnek el kellett ismernie, hogy tényleg kísérteties volt
a hely – pláne a sok lóval együtt.
Kis, műanyag lófigurák százai borították az egész falat betöltő polcokat. A fala-
kon lovas poszterek virítottak. Az éjjeliszekrényen ló alakú lámpa állt. Még az ágy-
nemű is lómintás volt.
– Ez aztán jó sok... – nyögte ki Call, körbebámulva.
– Látod? – mondta Jasper. – Nem aludhatok itt!
Úgy tűnt, még Harcebet is megrémítette egy kicsit a rengeteg paci. Aggódva sza-
golgatott a levegőbe.
– Ezek szerint Drew nem csak tettette a pónimániát – szólt Call. Kénytelen volt
bevallani magának, hogy ez a szoba talán tényleg rosszabb még a neki kijelöltnél is.
– Úgy érzem, figyelnek – mondta Jasper, elkínzott tekintettel. – Akárhová me-
gyek a szobában, rajtam tartják az ördögi, fekete szemüket. Iszonyú!
Tamara lépett a szobába. Mögötte, a vörös folyosón félig nyitva maradt egy ajtó.
– Ti meg mit bámul... Juj! – Döbbenten pislogott a lovakra.
– Neked milyen a szobád? – faggatta Jasper.
– Nem érdekes – vágta rá Tamara, túlságosan is sietve. – Totál érdektelen.
Call gyanakodva meredt rá.
– Akkor talán alhatnék ott! – Jaspert láthatóan irtóra feldobta ez az ötlet, mintha a
szállás kérdése lett volna a legnagyobb problémájuk. A vörös folyosón nyitva ha-
gyott ajtó felé sietett.
– Nem, azt nem lehet! – ellenkezett Tamara, és utána szaladt. – És inkább be se
nézz, mert...
Ám addigra már Jasper kitárta az ajtót. Call egy pillanatra úgy érezte, mintha
mellbe vágták volna, még a lélegzete is elakadt. Kis híján hátrahőkölt az őket fogadó
látványtól. A helyiség rózsaszín volt. Nagyon rózsaszín. Nagyon, de nagyon, de na-
gyon rózsaszín.
Tamara nagyot sóhajtott.
– Tudom, hogy nagyobb bajunk is van ennél, de a szobám irtó ciki!
A falakat halvány rózsaszínre festették. A sötét rózsaszín baldachinos ágyon vé-
kony, áttetsző függöny lógott. Az ágynemű neonpink volt, ráadásul csupa bojt. Az
ágyon egy jókora plüssunikornis csücsült, ezüstös anyagból készült szarvval. A pad-
lón bolyhos, rózsaszín, szív alakú szőnyeg hevert.
– Tyűha! – szólt Call.
– És ez még semmi! Várj csak, amíg meglátod, milyen ruhák vannak a szekrény-
ben! – mondta Tamara. – Habár, jobban belegondolva, inkább meg sem mutatom,
milyen ruhák vannak a szekrényben.
A földszintről kiáltás hallatszott:

30
 – Vacsora!
– Szerintetek ez az egész talán csak valami ördögi terv Joseph mester részéről,
hogy egy szemhunyásnyit se tudjunk aludni? – kérdezte Call, miközben lebaktattak a
lépcsőn. – A szekták nem azzal próbálják átmosni a tagok agyát, hogy a lehető leg-
jobban kimerítik őket?
Tamara grimaszt vágott, mint aki tiltakozni készül, de végül nem felelt. Mintha
inkább nagyon is komolyan fontolóra vette volna a fiú felvetését.
Bementek a terembe, amiben a hosszú asztalt hat főre terítették, és olyan sok ka-
jával pakolták meg, hogy kétszer annyian is jóllaktak volna belőle, így Call kénytelen
volt elismerni, hogy Joseph mester talán másfajta ördögi tervre készül. A szekták
nemcsak az alvást szokták megvonni a tagjaiktól, hanem az elegendő ételt is, márpe-
dig a mágus mintha inkább degeszre akarta volna tömni őket.
Az üst az asztal közepén állt, a csili étvágygerjesztően bugyogott benne, a tetején
egy halom sajttal. Egy külön tányéron egy újabb rakás reszelt sajt várta őket, hozzá
egy tál aprított póréhagymával és egy pohár tejföllel. A kukoricakenyér egymásra
pakolt, aranyló kockái zikkuratot alkottak, mellette egy nagy vajtömb, amiből egy
kés meredt ki, meg egy üveg méz. A közeli tálalón három torta illatozott: két
pekándiós meg egy édesburgonyás. Call gyomra olyan hangosan kordult meg, hogy
Jasper meglepetten fordult felé, mintha hirtelen egy káoszsújtott farkas termett volna
mögötte.
Egy káoszsújtott szolga lerakott az asztalra egy kancsó italt, ami jeges teának
tűnt. Olyan erővel csapta oda a kancsót, hogy kiloccsant belőle egy kicsi. A káoszsúj-
tott ezután Call felé fordult, szenvtelen arckifejezéssel biccentett a fiúnak, mintegy
meghajlásként, majd elhagyta a helyiséget. Call eltűnődött a káoszsújtott heves, erő-
szakos mozdulatain. Mindig is azt hitte, hogy az Ellenség szolgái azért harcolnak,
mert kénytelenek engedelmeskedni a gazdájuk parancsának, de talán maguktól is
hajlamosak voltak a gyilkolásra.
Ám ezen a ponton már túl éhes volt ahhoz, hogy tovább agyaljon.
Joseph mester láthatóan meg volt elégedve a gyerekek reakciójával.
– Üljetek csak le! A többiek pillanatokon belül csatlakoznak hozzánk.
Mivel Call már hónapok óta undorító börtönkoszton élt, neki aztán nem kellett
kétszer mondani. Lehuppant az egyik székre, és gyorsan az ölébe rakta a textilszalvé-
tát.
– Szerintetek nem lehet, hogy mérgezett? – suttogta Tamara, miközben leült Call
mellé. Jasper a lány másik oldalán foglalt helyet, és odahajolt hozzá, hogy hallja, mit
mond.
– Ő is enni fog belőle – felelte Call, Joseph mesterre sandítva.
– Lehet, hogy előre bevette az ellenszert – erősködött a lány. – És Alexnek meg
Anastasiának is adott belőle.
– Hülyék vagytok? Nem raboltak volna el téged meg Callt, és rendeztek volna be
nektek saját hálószobát, csak azért, hogy aztán megmérgezzenek – suttogta nekik
Jasper. – Ha itt valakit meg fognak mérgezni, az csakis én leszek.
Kinyílt az ajtó, és belépett Anastasia, mögötte Alex-szel. Callnek félig-meddig ki
is ment a fejéből, hogy ezek ketten jól ismerték egymást: Anastasia hozzáment Alex
édesapjához, hogy leplezze a valódi személyazonosságát, mint Eliza Madden. Az
asszony fenségesen nézett ki fehér nadrágkosztümjében, haját egyszerű kontyba fog-

31
va a tarkójánál. Alex farmert és fekete pólót viselt, rajta halálfejes lepkével. Ami azt
illeti, a póló eléggé menő volt, és Call azon kapta magát, hogy szeretne magának egy
ugyanilyet. (Másrészt viszont gyanúsan olyasminek tűnt, amit egy gonosz nagyúr
viselne.)
Alex leült, és azonnal nekiállt csilit lapátolni a tányérjára. Miután végzett, Jasper
kikapta a kezéből a kanalat, és hamarosan mindenki jóízűen falatozott a csiliből (ki-
véve Anastasiát, aki csupán egy darab kukoricakenyeret vett el, és a szélét harapdál-
ta).
Ahogy bekapta az első kanál csilit, Call szájában mintha szétrobbantak volna az
ízek: édes, csípős, fűszeres. Nem börtönkaja volt, és nem is zuzmó.
– A gonosz főztje isteni finom – suttogta a balján ülő Tamarának.
– Ezzel térítenek rossz útra – motyogta a lány válaszul, de már a második kocka
kukoricakenyeret falta be.
– Ez csodás! – szólt Joseph mester, és csalóka nyájassággal nézett körbe a társasá-
gon. – Emlékszem, hogy annak idején ugyanilyen vacsorákat költöttünk el
Constantine és a barátai körében. Jasper, te remekül megfelelsz Alastair Huntnak,
te pedig, Tamara, természetesen Sarah helyét töltöd be.
A lány láthatóan elszörnyedt attól az ötlettől, hogy eljátssza Call édesanyját. Call
ugyanúgy elborzadt Joseph mester szavai hallatán.
– Aha – bólogatott Alex lelkesen, mint aki remekül érzi magát. – És akkor én ki
vagyok?
– Nem Jericho – jelentette ki Anastasia határozottan.
– Te lehetsz Declan – közölte Joseph mester. – Rendes fiú volt.
Declan Novak volt Call nagybátyja. A fagyos mészárlásban halt meg, Call anyu-
káját védve. Habár nem ismerhette meg a nagybátyját, Call biztos volt benne, hogy
Alex semmiben sem hasonlított hozzá.
– Nekem Constantine-nak kéne lennem – motyogta Alex bosszúsan. Tekintete a
másik teremre vándorolt, ahol az ezüstmaszk meg az Alkaheszt díszelgett a kandalló
fölött.
– Na, lássuk a desszertet! – szólt Jasper hangosan, megtörve az Alex kijelentését
követő kínos csendet. – Ki kér tortát? Én igen, az tuti!
Felállt, kezében a desszertes tányérral, ám Joseph mester intett, hogy maradjon az
asztalnál.
– Hadd vegye el Call az első szeletet! – mondta a mágus. – Ebben a házban min-
denben a Halál Ellenségét illeti az elsőbbség.
Alex lecsapta a villáját.
– Szóval Call parancsolhat mindannyiunknak, csak azért, mert valami halott csá-
vó lelke van benne?
– Igen – válaszolta Joseph mester, szúrós szemmel nézve a srácra.
Jasper nagyot nyelt, és visszaült, torta nélkül.
– Call még csak nem is akarja ezt az egészet! – fakadt ki Alex. – Nem akar káosz-
sújtottakat létrehozni! Nem akarja megtámadni a Magisztériumot a hadseregével!
– Nincs olyan, hogy Call mit akar – közölte Joseph mester. – Csakis Constantine
Madden akarata számít. A mi dolgunk, hogy megértessük Callum Hunttal, kicsoda ő
valójában.

32
 – Ez nem igaz – szólt Tamara remegő hangon. – Callnek igenis van saját akarata.
Bármitől is lett Constantine Madden ilyen szörnyű, az Call-lel nem történt meg.
– Constantine attól lett ilyen „szörnyű”, ifjú hölgy – válaszolta Joseph mester –,
hogy elveszítette a legjobb barátját, a testvérét. Az ellensúlyát. Talán azt állítod, hogy
Call-lel nem történt meg ugyanez?
Amint a mágus megemlítette Aaront, Callt elöntötte az éktelen düh. Felkapta a
tompa vajkést a tányérja mellől, és Alexre mutatott vele.
– Én nem csak úgy elveszítettem a legjobb barátomat. Alex meggyilkolta őt. Ellopta
tőle a krétori erejét. De hiába, mert Aaronnak még így sem érhet soha a nyomába.
Alex szemében is fellángolt a harag.
– Erősebb vagyok bármelyikőtöknél! Saját magam találtam ki, hogyan alakítha-
tom át az Alkahesztet, és elvettem vele a káosz uralmának erejét egy másik mágustól.
Én vagyok a legelső krétor, aki ilyet tett. Mindössze néhány hónap alatt megtanultam
káoszsújtottakat létrehozni, miközben te még csak meg sem próbáltad!
Call arra gondolt, milyen iszonyatosan félresikerült a próbálkozása, hogy kom-
munikálni tudjon az elhunyt Jennifer Matsuival, és inkább nem mondott semmit.
– Undorító vagy – vágta Tamara Alex képébe. – Ilyesmire büszkének lenni egy-
szerűen undorító.
– Elég legyen! – szólt rájuk Joseph mester. – Fejezzétek be, mind! Tudom, hogy
nem lesz könnyű közös nevezőre jutnunk, de ez a civakodás nem segít. Sok mindent
elértél, Alex, de az összes sikered Constantine felfedezéseire épült. Adjunk lehetősé-
get Callnek, hogy rátalálhasson önmagára! Ha pedig sehogy sem hajlandó erre..., ak-
kor én magam fogom megfosztani az erejétől.
Callnek elakadt a lélegzete, ahogy az Alkahesztre gondolt, meg arra, amire a
kesztyű képes. Joseph mester hosszú-hosszú évek óta vágyott a káosz erejére, és tud-
ta, hogy most végre megkaphatja, ha hajlandó elvenni.
Jasper felállt, a tálalóhoz lépett, és vágott magának egy jó vastag szelet pekándiós
tortát. Mindenki abbahagyta a kiabálást, és a fiút bámulta, ahogy visszarakta a tá-
nyérját az asztalra, leült, majd bekapott egy nagy falatot az ínycsiklandó kinézetű
süteményből.
– Mi van? – kérdezte Jasper, amint észrevette, hogy mind őt figyelik. – Én csak
segíteni próbálok. A két kis krétorkának így most már nem kell civakodnia, hogy me-
lyikük kapja az első szeletet.
Alex úgy festett, mint aki legszívesebben átvetné magát az asztalon, hogy meg-
fojtsa Jaspert. Callt gyakran fogta el hasonló kísértés. Jelen pillanatban azonban
Jasper utálatossága egyenesen hősiesnek tűnt.
Joseph mester mindenkinek vágott a tortából. Call megevett egy-egy hatalmas
szeletet a pekándiósból meg az édesburgonyásból is. Minden egyes falatot úgy ka-
pott be, hogy közben dühödten meredt Alexre, igyekezett a tortaevésben mutatott
felsőbbrendűséggel kivívni a dominanciát. Alex tortaevési metódusa szánalmas volt:
leszedegette a diót a szelet tetejéről, és még a belsejéből is kicsipkedte az összeset,
végül a sütemény javát a tányérján hagyta. Call megvetően figyelte.
Végül Joseph mester felállt az asztaltól.
– Hosszú napunk volt, és úgy vélem, ideje nyugovóra térnünk. Call, a hűtőben ta-
lálsz darált húst Harcebnek. Vedd csak el, amire szükséged van! Remélem, már ma-

33
gadtól is rájöttél, milyen ostobaság lenne megpróbálnod itthagyni minket. Minden
ajtónál káoszsújtottak őrködnek, hogy megakadályozzák a távozásodat.
Call nem válaszolt semmit, mivel erre nem volt mit mondani. Ismét fogoly volt –
és ezúttal Jasper és Tamara is vele raboskodott.
Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, Anastasia egy pillanatra megszorította Call
vállát, és puszit nyomott a fiú fejére. Callt feszélyezte az egész, dermedten tűrte,
igyekezett nem grimaszt vágni. Az édesanyja nélkül nőtt fel, de nem éppen így kép-
zelte el az anyai törődést.
Miután mindhárman felmentek a lépcsőn, Tamara elszánt képpel fordult
Jasperhez meg Callhez, és nyomatékosan suttogva fogadkozott:
– Ki fogunk jutni innen.

34
 5. FEJEZET

A rózsaszín szobában tartották a megbeszélést, a bolyhos, szív alakú szőnyegen

elterülve. Miközben tanácskoztak, Tamara könyörtelenül letépkedte a csipkét néhány
irtó furcsa, pasztellszínű ruha szegélyéről meg ujjáról. A rózsaszín elméletben nyug-
tató hatással van az emberre, ám Call nem érzett mást, csak letargiát, meg azt, hogy
túl sokat evett vacsorára.
– El sem hiszem, hogy az eredeti szökési terved csak arra volt jó, hogy most talál-
hatunk ki egy újabb szökési tervet – morgott Jasper a lánynak. – Tök béna vagy szö-
késben.
Tamara dühösen meredt rá.
– Hát, gondolom, minél többször szökünk meg, annál jobban fog menni.
Jasper pillanatokkal később felderült.
– Talán mégsem olyan rossz, hogy elraboltak minket.
Úgy értem, ez az egész ügy eléggé drámai. Amint Celia megtudja, hogy mi tör-
tént velem, borzasztóan fogja érezni magát, amiért dobott engem. A szívéhez szorítja
majd a fényképemet, az életemért rettegve, és a szerelmünk emléke könnyeket fog
csalni a szemébe. Bárcsak visszatérne az én drágám! – gondolja majd. Könyörögni fogok
neki, hogy legyen újra a pasim!
Call tátott szájjal bámult Jasperre, szóhoz sem jutott.
– De ez persze csak akkor válhat be, ha nem szökünk el túl hamar – folytatta
Jasper. – Időt kell hagynunk Celiának, hogy tudomást szerezzen a történtekről, és
kellően belelovalja magát a nagy szenvedésbe. Talán várhatnánk néhány hetet. El-
végre elég jó itt a kaja.
– És mi lesz, ha Celia addigra összejön valaki mással? – kérdezte Tamara. – Köny-
nyen lehet, hogy...
– Oké, tűnjünk innen! – fojtotta belé a szót Jasper. – Tehát, mi a terv? Még ma éjjel
le kell lépnünk!
– Már ellenőriztem az ablakokat... legalábbis ebben a szobában. Elementális má-
gia védi őket, mint a Panoptikonban – mondta Tamara. – Nem lehet kitörni az üve-
get. Megpróbálhatnánk varázslattal áthatolni rajta, de nagyon macerás lenne, és va-
lószínűleg beindítanánk egy riasztót.
– Szóval nem az ablakon át fogunk kijutni – összegezte Jasper. – Nem tudnál va-
lahogy üzenetet küldeni Ravannak?

35
 Tamara a fejét csóválta.
– Előbb ahhoz is ki kéne jutnunk innen. Esetleg megpróbálhatnék megidézni egy
másik tűzelementált, hogy elküldjem Ravanhoz, de az nagyon komoly mágia. Még
soha nem próbálkoztam ilyesmivel.
– Hát, Joseph mester azt mondta, hogy a hűtőben találok kaját Harcebnek, vagyis
nyilván azzal is tisztában van, hogy meg kell sétáltatnom őt – mondta Call. – Ez leg-
alább kijuttat minket az épületből.
– Nem mehetünk ki mindhárman, hogy megsétáltassuk Harcebet – vetette ellen
Tamara. – Joseph mester nem lehet annyira ostoba, hogy kiengedjen minket együtt.
Jasper a homlokát ráncolta.
– Tényleg nem. Viszont tuti van itt egy csomó káoszsújtott, igaz? Elvégre ez a Ha-
lál Ellenségének menedéke. Itt kell lennie az összes szolgájának.
– És? – kérdezte a lány, letépve egy újabb fodrot egy szoknyáról, amiből így ki-
lógtak a szálak. – Az nekünk még rosszabb, nem?
Jasper Callre sandított.
– Nem, mert ez azt jelenti, hogy kell itt lennie olyanoknak is, akiknek Call paran-
csol. Mi lenne, ha mi elmennénk megsétáltatni Harcebet, Call pedig megparancsolná
a saját káoszsújtottjainak, hogy küzdjenek meg azokkal, amiket Alex irányít? Az ak-
kora felfordulást okozna, hogy közben simán leléphetnénk.
Call mély levegőt vett.
– Talán csak ti kettőtöknek kéne elszöknötök. Elmehetnétek sétálni Harcebbel,
ahogy Jasper mondta, de vissza se jönnétek. Harceb megóvhatna benneteket bármi-
től, ami az erdőben ólálkodik, én pedig itt maradhatnék, és megpróbálhatnám meg-
akadályozni, hogy bárki a nyomotokba eredjen. Ti pedig hívhatnátok segítséget. Ta-
lán az egész mágusvilág gyűlöl engem, de akkor sem akarhatják, hogy Joseph mester
társaságában legyek: tuti úgy gondolják majd, hogy ez nagy veszélyt jelent.
– Call, ha mi elszökünk, Joseph mester valószínűleg azonnal lelép innen, és téged
is magával visz – vélekedett
Tamara. – Nem fogja megvárni, hogy visszatérjünk a Tanáccsal meg egy egész
sereggel. Nem, együtt kell mennünk.
– Egyébként is – szólt Jasper –, ha a Tanács Joseph mester társaságában talál té-
ged valahol, azt gondolják majd, hogy azért vagy mellette, mert össze akartál fogni
vele.
Call igencsak bosszantónak találta Jasper azon tulajdonságát, hogy mindig képes
volt elképzelni a legrosszabbat, amit az emberek egy adott dologról gondolhatnak.
Talán azért, mert maga Jasper is mindig a legrosszabbra gondolt. De akármennyire is
bosszantotta Callt, attól még igaza volt.
– Jól van, na – hagyta rá Call. – Akkor mi a megoldás?
Tamara mély levegőt vett.
– A káoszsújtottak – felelte.
– Egymásnak ugrasztjuk őket, ahogy javasoltam? – kérdezte Jasper lelkesen. –
Komolyan?
– Nem – válaszolta a lány.
– Lehet, hogy a házban lévők mind Alexet szolgálják – mondta Call.
– Nem hinném – válaszolta a lány. – Emlékeztek, mit mondott Alex azokról a ká-
oszsújtottakról a tisztáson? Ezeket én csináltam. Vagyis csak azokat. Lehetetlen, hogy

36
Alex hozta volna létre a házban meg a környéken lévő összes többi káoszsújtottat is.
Olyan sok van belőlük, hogy nem lehet mind az ő műve. Biztos, hogy bőven akad
köztük, akiket még Constantine hozott létre, vagyis hűségesnek kell lenniük hozzád,
Call.
A fiúnak eszébe jutott a káoszsújtott szolga a vacsoránál, aki fejet hajtott előtte.
– Azt hiszem, tudom is, hol találhatunk egy olyat – mondta lassan.
Hűvös volt az este, úgyhogy ki-ki visszament a szobájába meleg felsőt venni, az-
tán a folyosón találkoztak. Jasper pulóverén egy ló díszelgett. Tamara hosszú, hal-
ványzöld ruhát viselt, amiről letépte a csipkét, hozzá a farmerdzsekijét és gatsby
sapkáját. Call pórázon vezette Harcebet.
– Na, akkor indulás – mondta a lány komoran.
Leosontak a lépcsőn, és átvágtak a hatalmas előcsarnokon. Sötét volt, nem égtek a
lámpák. Call átadta Harceb pórázát Tamarának, és besurrant az étkezőbe, épp, mie-
lőtt Joseph mester lejött a lépcsőn.
– Ti meg mit csináltok? – vonta kérdőre Tamarát és Jaspert.
Call kilesett a kulcslyukon. Joseph mesteren bolyhos, szürke köntös volt, aminek
röhejesnek kellett volna tűnnie, ám a fiú mégsem találta annak. A férfi arcáról olyan
kíméletlenség sugárzott, amit a vacsoránál még leplezett.
– Meg kell sétáltatnunk Harcebet – szegte fel a fejét Tamara. – Ha nem megyünk
ki vele, csúnya dolgok fognak történni a padlóval. Meg a szőnyegekkel.
Harceb vinnyogott. Joseph mester felsóhajtott.
– Hát, jó – mondta. – De maradjatok a ház közelében!
Call legnagyobb meglepetésére Joseph mester félreállt, és figyelte, ahogy Tamara
meg Jasper kinyitották az ajtót, majd – hitetlenkedve pillantva egymásra – kiléptek a
tornácra. A fiú látta a vizet a távolban: a folyót, ami elválasztotta őket a szárazföldtől.
A házból tagadhatatlanul csodás kilátás nyílt, de Call kezdte nagyon megutálni.
Miután az ajtó becsukódott Tamaráék mögött, Joseph mester egy pillanatig még
az előcsarnokban állt, majd sarkon fordult, és elsétált a folyosón.
Call egy kicsit bepánikolt, miközben megfordult, és az étkező sötétjébe meredt.
Joseph mestert tényleg annyira nem érdekelte Tamara meg Jasper, hogy hagyta volna
őket lelépni? Vagy azt próbálta bizonyítani nekik, hogy bízhatnak benne? Netán
tényleg ólálkodott odakint valami borzalom, ami kordában tarthatja a többieket –
vagy akár bántaná is őket?
– Mester! – szólalt meg valaki.
Call összerezzent. Egy árny bontakozott ki előtte a sötétből. Az a káoszsújtott
volt, aki a vacsoránál meghajolt előtte.
A férfinak sötét haja volt, és ugyanolyan izzó szeme, mint az összes káoszsújtott-
nak. Bicegve járt. Nyilván sérült volt, amikor meghalt. Call néha majdnem megfeled-
kezett róla, hogy a káoszsújtottak valójában két lábon járó holttestek. A fiú belebor-
zongott a gondolatba, hogy egyes mágusokat talán csöppet sem zavar ez a tény.
– Vigyél ki innen! – utasította a káoszsújtottat. – Úgy, hogy Joseph mester ne ve-
gye észre.
– Igenis. – A káoszsújtott megfordult, kivezette Callt az étkezőből, majd kanyar-
gós folyosókon haladtak végig. A fiú menet közben belesett egy jókora terembe, ami-
nek padlóján lefolyó volt, mint egy zuhanyzóban, egy másik helyiségben pedig üve-

37
gekbe zárt elementálok sorakoztak, egyik teli polc a másik után. Call az egyik szobá-
ban mintha egy falhoz láncolt béklyót pillantott volna meg.
Ajjaj!
A káoszsújtott rákanyarodott vele egy utolsó folyosóra, majd egy ajtóhoz értek,
amit rozsdás reteszek zártak el. Kiléptek rajta, és Call a ház mellett találta magát, a
nyíratlanul hagyott gyepen.
Sikerült kijutnia.
A gyepet erdő övezte, benne ismeretlen fajta fákkal. Nemcsak hogy hűvös volt,
hanem szeptemberhez képest szokatlanul hideg is. Ezek szerint valahol északon le-
hettek. Call elindult az erdő felé. Karba tett kézzel didergett, de jelenleg nem a hideg
volt a legnagyobb baja.
– Oké – fordult a káoszsújtotthoz, aki követte őt, hátborzongatóan nesztelen lép-
tekkel. – Én itt fogok várni. Keresd meg a barátaimat: egy sapkás lányt, egy farkast
meg egy fura frizurás srácot! Mondd meg nekik, hogy itt találnak meg! Mármint, ne
szavakkal, mert nem fognak megérteni. Mutasd meg nekik, merre induljanak, érted?
A káoszsújtott egy hosszú pillanatig rámeredt örvénylő szemével. Call azon tű-
nődött, hogy talán máshogy kellett volna leírnia Tamarát, Harcebet és Jaspert. A ká-
oszsújtottak talán meg sem tudták állapítani, hogy egy frizura furcsa-e vagy sem.
Talán mindegyiküknek pocsék volt az ízlése.
– Igenis – ismételte a férfi. Habár továbbra is hátborzongatónak tűnt, a válasza
legalább eloszlatta Call aggodalmát. A káoszsújtott sarkon fordult, és elindult a ház
eleje felé.
Call leült egy közeli fatörzsre, és az óriási épületre bámult. Néhány helyiségben
még biztosan égett a fény, a ház mégis teljesen sötétnek és elhagyatottnak tűnt: mint-
ha üresen állt volna. Ez is légmágiával keltett illúzió lehetett. Callnek ügyelnie kel-
lett, nehogy bedőljön más dolgoknak is, amik nem voltak valóságosak.
Furcsán érezte magát, amiért elhagyja ezt a helyet. Nem mintha maradni akart
volna – nem bírta Joseph mestert, gyűlölte Alexet, Anastasia pedig a frászt hozta rá –,
de az sem volt az ínyére, hogy visszamenjen a börtönbe. És habár Tamara talán meg
akarta óvni, Call sejtette, hogy az nem lesz könnyű.
A mágusok bosszút akartak állni Constantine-on, és csöppet sem érdekelte őket,
hogy mi lesz Callummal.
Mintha senki sem törődött volna Call-lel, csakis Constantine-nal.
Közeledő léptek zaját hallotta, és módosított ezen a komor gondolaton. Tamara
igenis törődött vele. Harceb szintén. Valamennyire még Jasper is... vagy legalábbis
nem Constantine-ként gondolt Callre.
És Alastair is törődött vele. Call arra gondolt, hogy talán az apja meg ő elhagy-
hatnák az országot. Elvégre Alastair soha nem is akarta, hogy Call a mágusok közé
kerüljön – pontosan azért nem, ami végül történt. Valószínűleg fel is volt készülve
arra, hogy külföldre meneküljön Call-lel. Mondjuk, Európába, ahol tuti nagyon kü-
lönlegesek a régiségboltok.
– Call! – szólt Tamara, és odaszaladt hozzá. – Hát kijutottál!
Jasper a káoszsújtottra nézett, és megborzongott. Harceb idegesen szaglászott a
levegőben. A távolból vonítás hallatszott.
– Még a hasznunkra lehet – mondta Call, és a káoszsújtottra biccentett. – Vigyél el
minket a legközelebbi, legnagyobb úthoz!

38
 – Igenis – szólt a férfi. – Erre.
Call felkészült rá, hogy ismét egy csomót kell kutyagolnia a sötétben a fájós lábá-
val, és talpra állt.
Ötfős kis csapatuk olyan halkan haladt a holdfényben, ahogy csak tőlük telt.
Harceb időnként előreszaladt, majd visszajött hozzájuk. Call lemaradt sereghajtónak.
Elszokott a gyaloglástól. Hosszú hónapok óta az volt az egyetlen lehetősége a test-
mozgásra, hogy fel-alá járkált a cellájában, meg elbaktatott a kihallgatóhelyiségbe, és
vissza. Fájt a lába.
Szerencsére a káoszsújtott Call tempójához igazodott.
– Észre fogják venni, hogy eltűntünk – idegeskedett Jasper, sürgető tekintetet
vetve Callre. – Utánunk fognak jönni.
– Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok – suttogta a fiú dühösen. Utálta,
hogy őmiatta történt ez az egész, ráadásul most még le is lassítja a többieket.
– Nem találhatnak meg minket könnyen – szólt Tamara, haragosan meredve
Jasperre. – Fogalmuk sincs, merre indultunk. És lefogadom, eszükbe sem jut, hogy
van velünk valaki, aki mutatja az utat.
Call nagyra értékelte, hogy a lány kiállt érte, de akkor is rosszul érezte magát.
Ám pillanatokkal később jobb kedvre derült, amikor a talaj lejteni kezdett, és a domb
aljában egy kétsávos, aszfaltozott út széles, tintafekete csíkja tárult eléjük.
Harceb izgatottan csaholt.
– Csitt! – szólt rá Call, habár ő is izgatott lett. Lesiettek a domboldalon. Call a ká-
oszsújtotthoz fordult. – Ööö, asszem, neked itt kéne várnod. Majd visszajövünk ér-
ted, oké?
A férfi azonnal megtorpant, és olyan dermedten állt, mint valami borzalmas szo-
bor. Call attól tartott, hogy talán elhajt erre valaki, akinek kedve támad bedugni őt a
kocsijába, mint Alastair szokta, ha az út szélén elhagyott holmikat talált.
– Ha járnak erre kocsik – suttogta Jasper, miközben siettek tovább az úton, egy
jobban megvilágított helyet keresve, hogy leinthessenek egy elhaladó autót –, akkor
kell lennie egy hídnak, amin át lehet jutni a szárazföldre...
Call erre nem is gondolt, pedig tényleg logikus volt, és ettől kissé oldódott a szo-
rongása. Talán közelebb jártak a szabadsághoz, mint hitte. Ha vezet ki híd a sziget-
ről, és találnak egy autóst, aki átviszi őket a szárazföldre, akkor szinte biztosan kijut-
nak Joseph mester markából. Előre-hátra nézett az úton, de elhagyatottnak tűnt. Be-
fordultak egy kanyarban, így már nem látta a káoszsújtottat.
Egyszeriben fény ragyogott rájuk. Tamara halkan felhördült. Egy furgon közele-
dett feléjük, az oldalán émelyítően cuki betűkkel a tündérország virágai felirat dí-
szelgett.
– Egy virágos! – szólt Jasper rém megkönnyebbülten. Figyelembe véve, mi más
folyt ezen a szigeten, egy virágárus furgonja tényleg elég ártatlannak tűnt.
Tamara kiszaladt az út közepére, és két kézzel hadonászni kezdett. Call arra gon-
dolt, hogy a lány tűzmágiával sokkal nagyobb feltűnést kelthetne, ám az valószínű-
leg halálra rémítene egy átlagembert.
A furgon nagy fékcsikorgással megállt. A volán mögül egy középkorú férfi hajolt
ki, rövidre nyírt hajjal és hátrafordított baseballsapkában.
– Ez meg mi?

39
 – Eltévedtünk – mondta neki Tamara. Lekapta a sapkáját, így hajfonatai lehullot-
tak a vállára, és ártatlanul rebegtette a szemét. Pasztellszínű ruhájában úgy festett,
mint aki jelmezbálból szökött meg. – Átcsónakáztunk a szigetre, hogy körülnézzünk,
de a csónakunk elsodródott, miközben nézelődtünk, és lement a nap... – Szipogott. –
Nem tudna segíteni rajtunk a bácsi?
Call úgy vélte, hogy a bácsi kissé túlzás volt, de a pasas láthatóan bevette Tamara
dumáját.
– De, persze – mondta a férfi, kissé elképedt arccal. – Nem gond. Ugorjatok fel,
gyerekek!
Ahogy kis csapatuk elindult a furgon felé, a virágos kidugta izmos karját a kocsi-
ablakon. A bicepszén nagy, fekete tetkó virított, kicsit úgy festett, mint egy szem. A
szimbólum furcsamód ismerősnek tűnt Callnek.
– Ácsi, ácsi! Az meg mi? – mutatott a pasas Harcebre.
– A kutyám – felelte Call. – Úgy hívják, hogy...
– Nem érdekel, mi a neve – közölte a férfi. – Ez a dög óriási!
– Igazán nem hagyhatjuk itt – nézett Tamara tágra nyílt, esdeklő szemmel a férfi-
ra. – Tessék felengedni a kocsira! Teljesen szelíd.
Így találta magát a két fiú Harceb társaságában a furgon üres hátuljában, amiben
nem volt sem ülés, sem ablak, csak a fémből készült falak meg a padló. Hugó (mert-
hogy így hívták a pasast) Tamarának bezzeg megengedte, hogy beüljön mellé az
anyósülésre. A lány bocsánatkérő pillantást vetett a barátaira, miközben Hugó lehúz-
ta a fémajtót, bezárva őket a raktérbe.
– Na, tessék, már megint – sóhajtotta Jasper drámaian. – Ismét elárult egy csaj.
Beindult a motor. Amint a furgon továbbment az úton, Call érezte, hogy ellazul-
nak az izmai. Igaz, hogy a koromsötétben ült Jasperrel, de egyre távolabb került
Joseph mestertől és Alextől.
– Tudod – felelte –, ezzel a hozzáállással aligha fogod visszahódítani Celiát.
Fény villant. Jasper tenyerében szikrázott fel a tűz-mágia apró lángja. Bevilágítot-
ta a raktér belsejét és a srác arcát. Elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Meg kell mondjam – szólt –, én nem igazán érzek itt virágillatot.
Most, hogy Jasper szóvá tette a dolgot, Call rádöbbent, hogy igaza van. És egyet-
len árva szirom vagy szár sem hevert a padlón. A furgonban érezni lehetett valamit,
de az nem virágok illata volt, hanem inkább vegyszerszag – olyasmi, mint a formal-
dehid.
– Nem tetszett nekem annak a fickónak a képe – jelentette ki Jasper. – Sem a
tetkója.
Call ekkor rádöbbent, hol látta már azt a szemes szimbólumot. A Panoptikon ka-
puján. Ez jelképezte a börtönt, amiben a rabokat állandóan szemmel tartják, a nappal
és az éjszaka minden pillanatában. Kalapált a szíve. Csak nem börtönőr volt ez a pa-
sas, aki azért jött, hogy visszavigye őt a dutyiba?
Meghallotta, hogy Tamara riadtan azt mondja elöl a sofőrnek:
– Nem, ne erre! Ne!
Hugó válaszolt valamit. Ráhajtottak egy földútra, és zötykölődni kezdtek, így
Call nem bírta kivenni a szavakat.
Aztán megálltak. Pillanatokkal később kinyílt a raktér ajtaja.

40
 Joseph mester állt a furgon mögött, zord arckifejezéssel. Hugó visszahozta őket a
Halál Ellenségének menedékébe.
– Gyere, Callum! – szólt a mágus. A hangja higgadt és szenvtelen volt, ám Call
látta, hogy az oldalánál ökölbe szorítja a kezét. A férfi dühös volt, még ha nem is
akarta ezt kimutatni Hugó előtt. – Beszélnünk kell. Azt reméltem, hogy ráérünk hol-
nap megvitatni a dolgot, kellemesebb körülmények között, de nem hagyhatom, hogy
összevissza bóklássz a szigeten.
Tamara kiszállt az anyósülésről, lesújtott képet vágott. A két fiú kimászott a fur-
gon rakteréből, Harceb pedig kiugrott utánuk, majd Call tenyeréhez nyomta az orrát,
láthatóan teljesen összezavarták a történtek.
Call sajnos nagyon is jól értette, mi történik. Joseph mester nem csupán a házat
változtatta börtönné – hanem az egész szigetet.
– Megtiszteltetés, hogy elrabolhattalak, Mester – fordult Hugó Callhez széles vi-
gyorral. – Valószínűleg nem emlékszel rám, de láttalak a Panoptikonban. – Megbökte
a karján lévő tetoválást. – Tudod, én is ott voltam, bezárva, már a háború óta. Mint
még sokan. De amint megjelentél, tudtuk, hogy végre helyreáll a világ rendje. Mi
rendíthetetlenül hittünk benned, még akkor is, amikor azt állították, hogy meghaltál.
Ha bárki feltámadhat, az a Halál Ellensége.
A két fiú Tamarára nézett, aki elszörnyedve kapta a kezét a szája elé. A
Panoptikon elleni támadás ezek szerint nem csupán Call kiszabadításáról szólt.
Joseph mester kihasználta Anastasiát arra, hogy megszöktesse Constantine régi híve-
it.
– Nem akarok ezen a szigeten lenni – mondta Call Hugónak. – Nem gondolod,
hogy ha tényleg engem szolgálsz, akkor azt kéne tenned, amit akarok?
A férfi ismét elvigyorodott, biccentett Callnek, és visszaült a furgonjába.
– Sok sikert az emlékeid visszanyeréséhez! – szólt. – Hamarosan úgyis eszedbe
jut, miért akarsz itt lenni.
Call nehéz szívvel figyelte a távolodó furgont, ami magával vitte a szökésük lehe-
tőségét is.
Annyira elcsüggedt, hogy követte Joseph mestert vissza a házba, a nyomában
Tamarával, Harcebbel és Jasperrel. A mágus elővett a zsebéből egy kulcsot, és been-
gedte őket egy olyan helyiségbe, amiben még nem jártak. A szobát nyilván nem fű-
tötték, mert ugyanolyan hideg volt idebent, mint a szabadban. A helyiség túlsó vé-
gében becsukott, kétszárnyú ajtó volt, a szoba közepén pedig két kanapé állt.
Joseph mester intett nekik, hogy üljenek le, ő maga viszont állva maradt.
– Elvehetném a varázserődet és az életedet – fenyegette meg Callt. – Az enyém
lehetne minden képességed. Talán ezt akarod?
– Ha úgyis ezt tervezgette kezdettől fogva, akkor mire vár még? – vágott vissza a
fiú.
Tamara és Jasper erre kis híján felpattantak a kanapéról, mint akik felkészültek a
harcra. Harceb felmordult.
Joseph mester azonban csak nevetett.
– Van számodra egy ajánlatom, Callum. Na, ehhez mit szólsz? Miután elvégzed
az általam kijelölt feladatot, szabadon elhagyhatod a szigetet a barátaiddal, ha to-
vábbra is erre vágysz.

41
 – Milyen feladatot? – kérdezte a fiú. – Ez egy olyan átverős, lehetetlen megbízás,
mint mondjuk, hogy egy megzabolázhatatlan elementált kéne megszelídítenem,
vagy egy egész tengerparton kellene szétválasztanom a port meg a homokot?
A mágus mosolygott.
– Ilyesmiről szó sincs. – A szoba túlsó végében lévő kétszárnyú ajtóhoz lépett, és
kitárta. Call meg a többiek néhány pillanattal később odaléptek hozzá.
Az ajtó egy nagy, fehérre festett szobára nyílt. Semmi más nem volt a helyiség-
ben, csak egy fémasztal. Az asztalon egy tökéletesen épen megőrzött holttest feküdt,
állig betakarva egy vékony, fehér lepellel.
– A feladatod nem más – szólt Joseph mester –, mint hogy hozd vissza Aaron
Stewartot az élők sorába.

42
 6. FEJEZET

Call hallotta Tamara borzalmas felhördülését. A lány hátratántorodott, és Jasper

elkapta a karját. Call képtelen lett volna erre. Teljesen megdermedt.
Valóban Aaron hevert az asztalon. A hátára fektették. Szőke haját kifésülték. Zöld
szeme csukva volt, mintha aludna.
Harceb hátravetette a fejét, és egyetlen hosszú, iszonyatos vonítást hallatott, ben-
ne a magány, elhagyatottság, borzalom minden fájdalmával. Mintha kiadta volna azt
a hangot, amire maga Call nem volt képes. Egyre csak ez szólt, miközben a fiú tehe-
tetlenül állt, egész testében remegve.
– Egek, hallgattassátok már el ezt a... – toppant be mögöttük Alex Strike fekete se-
lyempizsamában. Gyűröttnek, álmosnak és bosszúsnak tűnt, de a helyzetet felmérve
egykettőre gúnyos vigyor ült ki az arcára. – Ó, látom, Joseph végre úgy döntött, hogy
megmutatja nektek, mi folyik itt valójában.
Tamara, Call és Alex elszörnyedve figyelték, ahogy a srác az asztalhoz lépett, és
lejjebb rántotta a leplet. Aaron azt viselte, amiben nyilván el akarták temetni: a
bronzéves egyenruháját. Alex fölemelte a fiú egyik karját, rajta a magisztériumi csuk-
lópánttal. A vas-, réz- és bronzéves tanulmányaik során kapott kövek mellett a hősi-
ességért elnyert kitüntetések szimbólumai is csillogtak a pánton. És persze rajta volt a
káosz fekete köve, amit Aaron krétorként érdemelt ki.
Nem mintha sokra ment volna vele, gondolta Call keserűen. Alex ellopta tőle a
varázserejét, és most már csak porhüvely volt – egy üres porhüvely, amiben valaha
ott volt az élet, erő és káosz, Aaron lénye.
– Ne nyúlj hozzá! – mordult Call.
Alex eleresztette Aaron karját, mire az ernyedten puffant vissza az asztalra.
– Halott – mondta a srác vidáman. – Kampec.
– Köszi, magunktól is felfogtuk – felelte Jasper. – Nem szorul magyarázatra.
– Mi folyik itt? – nyögte ki Tamara a kérdést. – Hogy kerül ide Aaron? A
Magisztériumban észre fogják venni, hogy eltűnt a holtteste!
Joseph mester eddig az ajtónál álldogált, hátborzongató nyugalommal figyelte
őket. Most a helyiség közepére lépett, tekintete úgy siklott át Aaron testén, mintha az
csupán egy laboratóriumi minta lett volna.
– Ó, már rég tudják. Jóval ezelőtt hoztuk el őt. De a magisztériumiak nem szóltak
róla senkinek, mert nem lenne az ínyükre, ha az egész mágusvilág tudomást szerez-
ne róla, hogy ezt is elszúrták. Három évig észre sem vették, hogy a Halál Ellenségét

43
melengetik a keblükön, erre most még a halott krétor testét is hagyták eltűnni? A Ta-
nács az eszét vesztené, ha ez kitudódna.
– A méltányosság jegyében el kell ismernünk, hogy nem lett volna könnyű rájön-
ni, kicsoda Call valójában – szólalt meg Jasper. – Ki hitte volna, hogy ő a Halál Ellen-
sége? Tény, ami tény, nagyon furmányosan álcázta magát.
Harceb mostanáig igyekezett kiszabadulni Call fogásából. A fiú végre elengedte.
Annyira le volt dermedve, hogy már az sem érdekelte, ha a farkas egyből Joseph
mesterre veti magát, és megpróbálja leharapni az arcát.
De nem ez történt. Harceb ehelyett odament az asztalhoz, amin Aaron teste he-
vert. Gyászosan szaglászott, majd összegömbölyödött a földön az asztal alatt.
– Én ezt nem értem – szólt Tamara, könnyekkel küszködve. – Mi értelme van en-
nek? Senki sem tudja feltámasztani a holtakat! Még Constantine-nak sem sikerült,
ezért vannak a káoszsújtottak.
– Constantine-nak igenis sikerülhetett volna – erősködött Joseph mester. – Már
csupán napokra volt az áttöréstől, amikor kirobbant a harmadik mágusháború. Azu-
tán a fagyos mészárlás miatt kénytelen volt mindent elölről kezdeni. De most megint
képes lehet... lehetsz rá. Constantine a lelkében hordozta a tudását, és az most itt van,
benned, Call!
Call az asztalon heverő fiúra nézett. Most először nem tűnt tiszta őrültségnek az,
amiről Joseph mester beszélt. Elvégre a halál tényleg borzalmas: Alastair még mindig
gyászolta a feleségét, pedig több mint egy évtized telt el, mióta Sarah meghalt. Call
szeretett volna az édesanyjával felnőni, még akkor is, ha az asszonynak fenntartásai
lehettek vele szemben. És Callt mindenki azért utálta, mert Constantine Madden el-
vett tőlük valakit. Arra gondolt, hogy ha ő, Callum Hunt, tényleg képes lenne feltá-
masztani a holtakat – nem csupán félig-meddig, mint a zombiszerű káoszsújtottak
esetében, hanem rendesen, életre kelteni a halottakat –, akkor biztosan megbocsáta-
nának neki. Mindenki megbocsátana neki mindent.
És visszakaphatná a legjobb barátját. Aaron megint élne, megint kacagna. Újjá-
születne. Tamarának többé nem kéne amiatt gyötörnie magát, hogy rossz döntést
hozott, amikor Callt mentette meg. Callt nem kínozná többé Aaron hiánya. Minden
visszatérne a régi kerékvágásba.
– Íme, az ajánlatom! – szólt Joseph mester. – Callum, te itt maradsz, és azon dol-
gozol, hogy életre keltsd Aaront. Alex segíteni fog neked, mivel ő a felelős ezért a
sajnálatos balesetért.
Call már épp kihangsúlyozta volna, hogy Aaron halála nem baleset volt, Alex
pedig gyilkos, ám Joseph mester folytatta:
– Támaszkodhatsz Constantine jegyzeteire és az én tudásomra. Miután visszaho-
zod Aaront az élők sorába, szabadon eldöntheted, hogy vállalod-e a sorsodat, és foly-
tatod-e a munkát, hogy örökre véget vess a halálnak... vagy inkább egyszer és min-
denkorra itthagysz minket. Ha úgy döntesz majd, hogy távozni akarsz, Callum, én
hagylak elmenni. Ez esetben elfogadom, hogy nincs benned elég Constantine
Maddenből, és nem terhellek többé az ő sorsával.
Call alig hitt a fülének. Joseph mester ennyi erőfeszítés után egyszerűen elenged-
né őt?
– És mi lesz Tamarával meg Jasperrel? – kérdezte. – Meg Aaronnal?

44
 – Mindannyian szabadon távozhattok – ígérte Joseph mester. – Tamara, Jasper,
Aaron, Harceb. Az egész társaság. Mindössze annyit fogok kérni, hogy vidd el
Aaront a Tanács elé, és mutasd meg nekik, mire vagy képes.
Ha továbbra is háborút akarnak majd, ám legyen. De van egy olyan érzésem,
hogy meg fogják gondolni magukat, amint meglátják az életre keltett krétort. Mert ha
te vissza tudtad hozni egy barátodat a halálból, akkor vissza tudod hozni a többiek
barátait is. Minden hiányzó férjet és feleséget. Az összes megsiratott szülőt és gyer-
meket. Mindenki elveszítette valakijét. A lelke mélyén mindenki azt kívánja, bárcsak
egy kicsit több ideje lenne élni.
Tamara megköszörülte a torkát. Már nem az asztalon heverő Aaront nézte, habár
Call látta rajta, hogy alig bírja levenni a szemét a holttestről.
– Ez tisztességes alkunak tűnik – jelentette ki a lány.
Callt elöntötte a megkönnyebbülés. Örült, hogy nem csak ő gondolja így. Ha Ta-
mara vissza akarja kapni Aaront, akkor mégsincs azzal semmi baj, hogy ő maga is ezt
szeretné.
– De Callum – folytatta Joseph mester –, ha úgy találod, hogy mégsem hagy nyu-
godni, amire képes vagy, ha végre rádöbbensz, milyen gyáva a Tanács, amiért nem
meri kihasználni a káoszmágiában rejlő lehetőségeket, és másnak sem hajlandó meg-
engedni ennek az erőnek a kiaknázását, akkor mindenképpen velünk kell maradnod.
Tamara és Jasper, benneteket én magam foglak képezni, amíg itt tartózkodtok. Szük-
ségünk van az olyan okos, fiatal mágusokra, mint ti ketten. Sok mindent hallottatok a
Halál Ellenségének híveiről. Valószínűleg úgy gondoljátok, hogy gonosztevők va-
gyunk, ám ha eltöltötök itt egy kis időt, talán megtanultok más szemmel nézni min-
ket, ahogy Callt is külön tudjátok választani a Constantine Maddenről terjesztett
szörnyű történetektől.
– Képezni akar minket? – kérdezte Jasper. – Mire?
A férfi rámosolygott.
– Talán kiment a fejetekből, hogy egykor a Magisztériumban tanítottam. Sok ki-
váló tanoncot képeztem, akiknek többsége egyáltalán nem értett a káoszmágiához. A
mai magisztériumos diákok szüleinek legnagyobb része annak idején a tanítványom
volt.
Call sejtette, hogy ezek a szülők manapság nem igazán dicsekednek azzal, hogy
egykor Joseph mester tanította őket. Kíváncsi volt, vajon a gyerekeik tudnak-e róla
egyáltalán.
– Elfogadod az alkut? – kérdezte tőle a férfi.
Call ránézett Aaron holttestére, és igent akart mondani. Ha lehetősége nyílna
visszahozni Aaront, mindenképpen ki akarja használni.
Ám ez nem szimplán fekete pontokat jelentett volna a gonosz nagyúri listán. Ez
önmagában felért volna az egész listával. Minden más rossz tettével együttvéve. Call
tisztában volt azzal, hogy ha igent mond Joseph mester ajánlatára, akkor menthetet-
lenül gonosz nagyúrrá válik. Ráadásul nem is akármilyen gonosz nagyúrrá. Akkor
aztán tényleg maga lesz a Halál Ellensége.
De akárhogy is, Tamara nem utasította el egyből az ajánlatot, és azóta sem szállt
szembe vele. Még Jasper sem tiltakozott ellene. Ők is vissza akarták kapni Aaront.
Call tudta jól, hogy így van. Constantine annak idején az ikertestvérét akarta életre

45
kelteni, de az teljesen más helyzet volt. Mindenki tudta, milyen jó ember volt Aaron.
Mindenki tudta, hogy nem kellett volna meghalnia.
– Rendben – egyezett bele Call. – Megteszem. Megpróbálom feltámasztani őt.
Joseph mester arcára sugárzó mosoly ült ki. Alex viszont fenyegető képet vágott.
– Van még egy feltétel, amit eddig nem említettem – szólalt meg a férfi.
– Nem változtathatja meg az alkut! – makacskodott Tamara.
– Jaj, nem, ilyesmiről szó sincs. – Joseph mester viselkedéséből egyszeriben elil-
lant minden barátságosság. A férfi komornak, ridegnek és félelmetesnek tűnt, mint
amikor Call legelőször találkozott vele. – Mindössze azt akarom tisztázni, hogy ha
ismét szökni próbáltok, akkor elpusztítom Aaron holttestét, így többé esélyetek sem
lehet visszakapni őt. És ha még ezek után is szökéssel próbálkoznátok, akkor meg-
ölöm egyikőtöket. Én tartani fogom magam az alkunkhoz, ha ti is betartjátok szépen
a feltételeket.
Jasper levegő után kapott.
– Nem ölheti meg Callt – mondta. – Szüksége van rá. Szükségük van egy káosz-
mágusra.
– Most már Alex is képes uralni a káoszt – közölte Joseph mester, továbbra is ré-
misztő hangon. – És nálunk van az Alkaheszt. Nemcsak hogy hajlandó vagyok meg-
ölni Callt, ha muszáj, hanem a gyilkos eszközzel is rendelkezem hozzá. Amivel az
erejét is elvehetem.
Callnek eszébe jutottak a mágus vészjósló szavai a vacsoránál: Adjunk lehetőséget
Callnek, hogy rátalálhasson önmagára! Ha pedig sehogy sem hajlandó erre..akkor én magam
fogom megfosztani az erejétől.
– De biztos vagyok benne, hogy nem fog idáig fajulni a helyzet – folytatta Joseph
mester. – Most pedig menjetek szépen lefeküdni! – Ejtette az ijesztő hangnemet,
megint normálisnak tűnt. Legalábbis önmagához képest. – Holnap reggel rendesen
nekilátunk a munkának.
Azzal kiterelte őket Aaron holttestének szobájából, és bezárta mögöttük az ajtót.
Call még egy pillantást vetett hátra, aztán elindult fölfelé a lépcsőn. Miközben
fölkaptatott az emeletre, halálosan kimerültnek érezte magát. A napja még a börtön-
ben kezdődött, most pedig azzal végződött, hogy olyasmibe egyezett bele, amiről azt
hitte, soha esze ágában sem lesz megtenni: ígéretet tett, hogy megpróbál feltámaszta-
ni valakit.
Amikor végre felért a lépcsőn, elindult a szobája felé, de elbizonytalanodott, hogy
képes-e kibírni ott az éjszakát. Visszafordult Tamara felé, aki a rózsaszín szobába
tartott.
– Nem alhatnék nálad, a padlón? – kérdezte a fiú. – A te szobád az egyetlen, ami-
től nem ráz ki a hideg.
– Jöhetek én is? – kapott rögtön az ötleten Jasper.
Tamara halovány mosollyal nézett rájuk.
– Persze, jó ötlet.
Mindkét fiú elment pizsamát venni. Miután átöltözött, Call bevonszolta a matra-
cát Tamara szobájába, és lerakta az ágy lábánál.
Amikor Call bejött, Tamara lehajtott fejjel állt az ablaknál. Fehér, csipkefodros pi-
zsamában volt. Felnézett, és a fiú látta rajta, mennyire zaklatott.
Call megtorpant. Tamara úgy festett, mintha teljesen elcsüggedt volna valamitől.
– Mi... mi a baj? – kérdezte a srác.

46
 – Aaron – felelte Tamara. – Már az is épp elég borzasztó, hogy meghalt, de erre
Joseph mester elrabolta a holttestét, és... Ahogy azon az asztalon kinézett, csak hevert
ott, falfehéren és hidegen...
A fiú lába mintha magától mozdult volna meg. Nem hagyhatta, hogy Tamara
csak úgy álldogáljon ott, ilyen nyomorultul érezve magát. Átszelte a szobát, odalé-
pett a lányhoz, és kinyújtotta a kezét. Eredetileg vállon akarta veregetni Tamarát, de
abban a pillanatban, hogy a közelébe ért, a lány hevesen átkulcsolta a nyakát, és a
mellkasába temette az arcát.
Call döbbenten állt, alig kapott levegőt. A szíve mintha elszabadult lufiként ve-
tődött volna ide-oda a mellkasában.
Óvatosan a karjába zárta Tamarát. A lány teste kicsi és meleg volt. Call néha meg
is feledkezett róla, milyen alacsony Tamara, mivel a bátorsága óriásivá tette őt a sze-
mében.
A lány szappantól és napfénytől illatozott. Call legszívesebben mélyen beszívta
volna az illatát, de tisztában volt vele, hogy Tamara ezt könnyen találhatná furcsa,
sőt, akár beteges viselkedésnek.
Eszébe jutottak Anastasia szavai, és a nemrég átélt szörnyűségek dacára olyan
sebesen kezdett lüktetni a pulzusa, hogy attól tartott, még a lány is észre fogja venni.
– Call – szólalt meg Tamara tompa hangon –, attól féltem, hogy mivel már nincs
Aaron, többé nem lehetünk barátok.
A fiú szíve nagyot dobbant.
– Én is ugyanettől féltem.
– De nem így van, igaz? – Tamara aggódva nézett fel rá. – Még mindig barátok
vagyunk. Örökre barátok maradunk, bármi is történjék.
Call azon kapta magát, hogy gyengéden megpaskolja a lány haját. Sőt, inkább
simogatja. Egyszeriben valaki másnak érezte magát, nem Callum Huntnak. Olyasva-
lakinek, aki megérdemelte, hogy Tamara Rajavi a szívébe zárja.
– Hát, igen – felelte, meglepődve és kissé bepánikolva attól, hogy mit készül
mondani. – Mióta csak megismertelek. ..
Kitárult az ajtó, és Tamara meg Call szétrebbentek. Jasper sietett be, lovas mintá-
val borított pizsamában, egy takarót húzva maga után. Leheveredett az ágy mellé,
Tamara is visszament a fekhelyéhez, és leült a matrac szélére. Call igyekezett teljesen
lazának tűnni, miközben elterült hevenyészett ágyán.
– Épp azt mondtam Callnek – szólalt meg a lány –, hogy óvatosnak kell lennünk.
Nagyon óvatosnak.
– Miért, ez talán újdonság? – morgott Jasper.
– Joseph mester azt fontolgatja, hogy elveszi Call erejét az Alkaheszttel – folytatta
Tamara. Callhez fordult. – Gondoljatok csak bele! Ez azt jelenti, hogy akkor maga
Joseph mester lenne a Halál Ellensége. Többé nem kellene megpróbálnia rávenni Callt,
hogy azt tegye, amit a Halál Ellensége akarna; megtehetné ő maga.
– De Joseph mesternek nagyon fontos Constantine lelke – vetette ellen Jasper.
– Tudom – bólintott Tamara. – Azt biztos, hogy úgy gondolja, Callnek van a leg-
több esélye feltámasztani a holtakat. Különben már rég elvette volna tőle az erejét.
Ezért volt nagyon okos húzás Calltől, hogy úgy tett, mintha beleegyezne Aaron fel-
támasztásába.

47
 Úgy tett, mintha beleegyezne? Call eddig úgy érezte magát, mint aki súlytalanul le-
beg; most viszont visszazuhant a földre. Tamara azt hitte, hogy ő csak úgy tett, mint-
ha beleegyezne Joseph mester ajánlatába, hogy valójában nem is akarja megpróbálni
életre kelteni Aaront? Pedig Callnek eszébe sem jutott ilyesmi. Azt hitte, hogy egy
hullámhosszon vannak a lánnyal. Azt hitte, hogy most az egyszer helyesen cselek-
szik.
Pillanatokkal ezelőtt még közelebb voltak egymáshoz Tamarával, mint valaha.
Most viszont helytelennek tűnt az egész, mintha Call valahogy becsapta volna a
lányt.
– Valahogy ki fogunk jutni innen – biztatta Tamara elszántan. – És megpróbáljuk
kitalálni, hogyan szerezhetnénk meg az Alkahesztet. Ha sikerülne ellopnunk... vagy
még jobb, elpusztítanunk... akkor sokkal nagyobb biztonságban lennél. De amíg ki
nem találjuk, mi legyen, tettesd csak továbbra is azt, mintha megpróbálnád feltá-
masztani Aaront!
– Persze! – vágta rá Call, hevesebben, mint akarta. – Úgy teszek, mintha ezt csi-
nálnám. Pontosan. Én is teljesen ugyanígy gondoltam.
De miközben Harceb meleg teste mellett hagyta magát annyira ellazulni, hogy
álomba merülhessen, Call nagyon is tisztában volt vele, hogy a válasza hazugság
volt. Igenis vissza akarta hozni Aaront az élők sorába.
Ez talán nem volt helyes, de Call tudta, hogy ha minden visszatérhetne a régi ke-
rékvágásba, ha Aaron megint velük lehetne, és mind boldogan élhetnének, akkor
csöppet sem érdekelné, mi helyes és mi nem.

48
 7. FEJEZET

Másnap a káoszsújtottak szolgálták fel nekik a reggelit, mintha Call meg a többi-
ek a világ legfurább puccos bentlakásos iskolájába jártak volna. A káoszsújtottak
olyan erővel csapták le az edényeket az asztalra, mintha köveket dobáltak volna, így
az étel egy része lepattant az asztalról, és egyenesen Harceb szájába potyogott. Min-
denesetre roskadásig megrakták az asztalt vastagon megvajazott bundás kenyérrel,
szalonnával, rántottával, tejbegrízzel és frissen facsart narancslével.
Tamara és Jasper mindketten igyekeztek a lehető legjobban viselkedni, nyilván
így próbálták meggyőzni Joseph mestert arról, hogy totál benne vannak a tervében.
Tamara halványkék ruhát vett fel, amiről csak a csipke egy részét tépte le, Jasper pó-
lóján és nadrágján pedig lovak virítottak.
Alex is velük reggelizett, bár nem evett semmit, csak kávét kortyolgatott, feketén.
Callnek volt egy olyan érzése, hogy Alex is vezeti a maga gonosz nagyúri listáját,
csak éppen ő direkt, büszkén gyűjtögeti rajta a tételeket. Nyilván piros pontot adott
magának, valahányszor feketébe öltözött, vagy kisgyerekeket ijesztgetett. Ha mind-
kettőt sikerült egyszerre, talán még csillagos ötöst is kapott magától.
Reggeli után Joseph mester órát tartott Tamarának és Jaspernek a könyvtárban,
Alex pedig – a kávétól felpörögve – visszatért Call-lel a szobába, ahol Aaron testét
hagyták.
Menet közben nem szóltak egymáshoz. Call beletörődött, hogy kénytelen elvisel-
ni Alex társaságát, habár nem akadt a világon senki sem, akit jobban gyűlölt volna a
srácnál. Alex éveken át hazudott neki, meggyilkolta a legjobb barátját, elvette tőle
Aaront. Call csöppet sem sajnálta volna, ha Alex is holtan végzi. Tudta, hogy ez iga-
zán gonosz nagyúrhoz illő gondolat, de megbékélt vele – bár közben azért emlékez-
tette magát, hogy ha vissza akarja kapni Aaront, szüksége lesz Alexre. A srác többet
tudott Constantine módszereiről, mint ő.
Call nem is tudta eldönteni, vajon megkönnyebbült-e, vagy inkább csalódott,
amikor kiderült, hogy Aaron testét kivitték a szobából. Egy másik fémasztal volt
odabent. Egy kicsi, merev, halott valami hevert rajta.
A fiú hátrahőkölt.
– Fúj! – szólt. – Ez meg mi?
– Egy közönséges, döglött hermelin – közölte Alex, és az asztal mögé lépett. – Fel
fogjuk támasztani. Ezen gyakorolhatunk. – A másik fiú arckifejezése láttán felvonta a

49
szemöldökét. – Ez halottidézés, Callum. Könnyen eldurvulhat, és veszélyes lehet. És
ha Aaron testét károsodás éri, az nem orvosolható.
– Amúgy hogy tudta Joseph mester ellopni Aaron holttestét? – kérdezte Call, mi-
közben Alex odalépett egy polchoz, és elvett róla két pár vastag vászonkesztyűt. Az
egyiket odadobta Callnek, a másikat pedig nekiállt felhúzni.
– Anastasia a Magisztériumban volt a temetés után – mesélte. – Joseph mesterrel
összefogva szabadon eresztett egy légelementált, ami idehozta a testet. – Vigyorogva
rángatta fel a fekete kesztyűt. – Fogadok, hogy a mesterek úgy üvöltöztek, miután
észrevették a hűlt helyét, hogy csak úgy zengett tőle az egész barlangrendszer.
– Szóval, ha jól veszem ki, egyáltalán nem hiányzik neked – szólt Call, miközben
ő is felhúzta a kesztyűjét. – Mármint, a Magisztérium. Sőt, még Kimiya sem.
– Kimiya? – Alex kacagásban tört ki. – Szerinted Kimiya után kéne epekednem?
Szerinted szégyellnem kéne, hogy hazudtam neki?
– Gondolom, kínos lett volna elárulnod a csajodnak, hogy Joseph mestert szolgá-
ló gyilkos vagy – felelte Call.
Alex ismét felvonta a szemöldökét.
– Úgy vettem észre, hogy te sem siettél megosztani mindenkivel a kis titkodat,
Constantine.
– Hát – válaszolta a fiú –, most már mindenki tud róla.
Alex furcsa pillantást vetett rá.
– Ja, mindenki tudja. Ahogy Kimiya is tudja rólam az igazat. – A hermelin fölé
hajolt. – Na, szóval.
– Na, szóval – ismételte Call. – Ideje megosztanod velem a bölcs tudásodat. Ho-
gyan lehet feltámasztani a holtakat?
– Anastasia azt mondta, hogy sikerült életre keltened Jen Matsuit – nézett rá
Alex.
– Igen, de... káoszsújtott lett belőle. – Call megborzongott. – Rosszul csináltam.
– Képes volt kérdésekre válaszolni. A káoszsújtottak nem tudnak ilyet. Ez igenis
jó kezdet.
Call homlokráncolva nézett Alexre. Hogyne tudtak volna a káoszsújtottak kérdé-
sekre válaszolni? Hiszen tudtak beszélni! Vagy ez talán azt jelentette, hogy Alex nem
képes hallani őket?
Most, hogy Call belegondolt, tényleg furának találta, hogy a halálból visszatért
Jent nem csak ő értette, hanem mindenki más is. Ezek szerint Call talán máshogy csi-
nált valamit a lány esetében, olyasvalamit, amire Alex nem volt képes a káoszsújtot-
takkal?
Call feltartotta kesztyűbe bújtatott kezét.
– Azt hittem, itt te vagy a szakértő. Úgy értettem, hogy Constantine módszerét
gyakoroltad, vagy akármi.
– Sokat tudok – erősködött Alex mérgesen. – Kezdjük ott, hogy káoszmágusok
vagyunk. A káosz labilis erő. Az ösztönünk azt diktálja, hogy markoljunk a káosz
energiájából, és nyomjuk bele egy lélek nélküli, üres testbe. Ebből lesznek a káoszsúj-
tottak.
– Aha – bólogatott Call, egyelőre tudta követni a magyarázatot, habár a hideg
futkosott a hátán attól, amit Alex az ösztönről mondott.

50
 – De minden elem hozzáférhet az ellentétéhez. Márpedig a káosz ellentéte a lélek.
Az teszi az emberi lényeket azzá, amik. Meg a hermelineket is. – Alex úgy festett,
mint aki roppant szellemesnek találja saját magát. – Tehát meg kell keresnünk a ká-
oszban ennek a kis dögnek a kis dög lelkét, és vissza kell dugnunk a testébe, ahogy
Constantine is beléd dugta a lelkét.
– Világos – mondta Call, és eszébe jutott, milyen érzés volt Jennifer Matsui lelkét
keresgélni. Neki meg Aaron-nak sikerült elcsípniük belőle annyit, hogy beszélhesse-
nek a lánnyal, de aztán a lelke elhalványult, kezdett semmivé válni. Call próbált be-
lekapaszkodni, ám a lélek szertefoszlott a kezében. A fiú mágiával igyekezett meg-
őrizni azokat a fénylő szálakat.
Jen káoszsújtottként ébredt fel.
– Világos? – kérdezte Alex, mintha Call nem figyelt volna rá.
– Ennyi? – kérdezett vissza a fiú. Elszörnyedve döbbent rá, hogy Alex semmivel
sem tud többet nála arról, hogyan kell életre kelteni a holtakat.
És akkor ez mégis mit jelentett? Hiszen Alex állítólag gondosan tanulmányozta
Constantine módszereit, ám ezek szerint Call teljesen véletlenül, saját magától rájött
ugyanarra – vagy talán egy még jobb – technikára. Csak nem igaza volt Joseph mes-
ternek abban, hogy Constantine lelkétől Call ösztönösen jobban ért a halottidézéshez?
Alex fölényeskedő arckifejezéssel meredt rá.
– Lehet, hogy úgy gondolod, ez nem nagy ügy, de sokkal nehezebb, mint ami-
lyennek hangzik.
Call felsóhajtott.
– Tudom. Már próbáltam.
– Micsoda? – ráncolta a homlokát Alex. – De hát te még nem is...
Call ki nem állhatta sem a srácot, sem a viselkedését.
– Így hoztam vissza Jennifert. Nem direkt csináltam belőle káoszsújtottat. Egy-
szerűen csak nem maradt már elég a lelkéből.
Alex egy pillanatra úgy festett, mint aki legszívesebben megütné őt.
– Még egy csomó mindent tudok, mindenféle titkos infót – erősködött sértetten.
De nyilvánvaló volt, hogy semmi mást nem tud.
– Ha tényleg bevált volna már, amiről beszélsz, akkor nem kellene kísérleteznünk
– mutatott rá Call. – Joseph mester azt mondta, hogy Constantine egy nagy áttörés
küszöbén állt, nem pedig azt, hogy sikerült is elérnie. – Felsóhajtott. – A saját sze-
memmel akarom látni Constantine jegyzeteit.
– Minek? – A helyzet láthatóan egyáltalán nem úgy alakult, ahogy Alex várta, de
még mindig nem volt hajlandó engedni egy tapodtat sem.
Callnek elege lett a vitatkozásból.
– Ha te nem mutatod meg, Joseph mester majd biztosan.
– Először is támasszuk fel ezt a hermelint! – makacskodott Alex. – Gyerünk már...
koncentrálj!
– Nem tudom, mit... – kezdte Call.
– Akkor egyedül csinálom. – Alex szorosan lehunyta a szemét, olyan feszült ké-
pet vágott, mint akinek menten elpattan egy ér a homlokán.
Call érzékelte a levegőben a káoszmágiát, akár a meleg szellőt, szinte még a sza-
gát is érezni vélte.

51
 A hermelin megmoccant az asztalon. Egész testében megborzongott. Hátsó lába
kalimpált. Bajsza megremegett. Aztán kinyitotta örvénylő szemét.
Egy újabb káoszsújtott.
Alex várakozásteljesen nézett le az asztalra, ám amikor meglátta, mi fekszik rajta,
a falba vágta az öklét.
– Segítened kellett volna nekem! – förmedt Callre. – Több erőre van szükségünk!
A hermelin leugrott az asztalról, és kirohant az ajtón. A szunyókálásból felriadó
Harceb üldözőbe vette. Call nagy csattanást hallott odakintről, amit éles sikoly köve-
tett.
– Meg egy másik hermelinre – közölte Alexszel, és megfogadta, hogy soha nem
engedi a srácot Aaron holttestének közelébe.

Úgy döntöttek, ebédszünetet tartanak, bár Call nem igazán volt éhes. Hiába, köny-
nyen elveszi az ember étvágyát, ha sokáig bámul egy döglött hermelint – gondolta.
Alex elvonult az étkezőbe, Call pedig a konyha felé vette az irányt, hogy gyorsan
bekapjon pár falatot... és hogy ne kelljen látnia Alexet evés közben. A konyhában egy
fiatalembert talált, aki éppen teát, szendvicseket és süteményt rakott tálcára.
– Helló! – szólt az idegen.
Call nem akart bunkó lenni, így viszonozta a köszönést.
– Helló!
Az értetlenségét látva a fiatalember elnevette magát, minden rosszindulat nélkül,
és bemutatkozott:
– Jeffrey vagyok, kisegítek a ház körül. Annak idején nem mentem át a
magisztériumi felvételin, de Joseph mester felajánlotta, hogy attól még nem fojtja el a
varázserőmet, hanem hajlandó kitanítani.
– Ó! – mondta Call. El kellett ismernie, ez remek módja volt a követők toborzásá-
nak, habár nem tudta, vajon mennyit lehet egyáltalán megtanítani a vaspróbán elbu-
kott mágusjelölteknek. De vajon mit jelenthetett, ha a válasz az volt, hogy nagyon is
sokat? Call a furgonos Hugóra gondolt, meg a Panoptikon rabjaira, és eltűnődött,
hogy tulajdonképpen hány ember lehet ezen a szigeten.
– Te Callum vagy, igaz? – kérdezte Jeffrey.
– Ja – felelte.
– Gyere velem! Tarquin tanácsnok szólt, hogy kísérjelek el hozzá, amint végeztél
a délelőtti óráiddal.
Callnek fogalma sem volt, vajon mit gondolhat Jeffrey, mivel foglalkozott ő egész
délelőtt, de követte a fiatalembert egy viktoriánus stílusban berendezett kis társalgó-
ba. Jeffrey lerakta a teás-szendvicses-süteményes tálcát a két termetes, bársony ka-
rosszék közti asztalkára.
A helyiség nagy ablakfülkéje a zöldellő udvarra nézett, ahol egy káoszsújtott to-
logatott egy fűnyírót a gyepen, különös alakzatban.
Az egyik karosszékben Anastasia trónolt, szokás szerint fehér nadrágkosztümöt
viselt. Intett a fiúnak, hogy üljön le vele szemben a másik székbe. Jeffrey elment, Call
pedig feszélyezetten foglalt helyet. Cukormázzal bevont sütemények és apróra vá-

52
gott szendvicsek halma magasodott kettőjük között. A fiú elvett egy tojáskrémes
szendvicset, és óvatosan fogta.
– Biztosan nagyon haragszol rám – szólt Anastasia.
– Ugyan miért? – Call beleharapott a szendvicsbe. Mindent egybevetve mégis-
csak a zuzmót preferálta. – Ja, mármint azért, mert hazudott Tamarának, elárult
mindannyiunkat, és hagyta, hogy Joseph mester elraboljon minket? Úgy gondolja,
hogy nem tapsikolok az örömtől emiatt?
A nő elhúzta a száját.
– Call – felelte –, a Panoptikonban voltál. Meg kellett tennem, amit csak tudtam,
hogy kijuttassalak onnan. Tényleg azt hiszed, hogy elnyerhetted volna a szabadsá-
got? Ugyan! A mágusok megállás nélkül üldöztek volna, amint rájönnek, hogy eltűn-
tél.
– Nem látom be, miért más Joseph mester foglyának lennem, mint a mágusoké-
nak – vitatkozott Call. – Ez is börtön, csak szendvicsekkel.
– Az életem során megtanultam – szólt Anastasia – vhogy nem számít, ki melyik
oldalon áll. Az ember vesztét ugyanolyan könnyen okozhatják azok, akik jónak tart-
ják magukat, mint azok, akik nyilvánvalóan önzők. Nekem csak az a fontos, Call,
hogy életben maradj és biztonságban legyél. – Előrehajolt a széken. – Tedd, amit
Joseph mester mond! Segíteni fog neked feltámasztani Aaront. És miután életre kel-
tetted őt, visszatérhetsz vele a Magisztériumba, és megmutathatod a mágusoknak,
mire vagy képes. Komolyan azt hiszed, hogy elutasítanának egy ilyen ajándékot?
Mindenki gyűlöli a halált, Call.
– De nem mindenkinek kell az ellenségévé válnia.
Az asszony a fejét csóválta.
– Még mindig nem érted. Azt mondom, hogy a mágusok tárt karokkal fogadnak
majd. Megint az ünnepelt krétoruk leszel, és dicsőíteni fognak téged a képességedért,
amivel életre keltheted a szeretteiket. Soha többé nem leszel veszélyben.
– Nem hinném, hogy ez tényleg így fog alakulni – motyogta Call, ám Anastasia
mintha meg sem hallotta volna.
– Megtöltöttem a szobádat a holmijaiddal... Constantine holmijaival – folytatta az
asszony. – Tudom, hogy még mindig küzdesz az ellen, aki igazából vagy. Ironikus,
hogy Con is ugyanilyen makacs volt egész életében. – Gyengéd tekintettel nézett a
fiúra. – Nagyon régóta nem akarsz tudomást venni a valódi énedről. Egyszerűen
csak hagyd, hogy az egykori fényképeid meg a ruháid emlékeztessenek a múltra...
Hagyd, hogy a lelked visszaemlékezzen! – Felsóhajtott. – Bárcsak én is maradhatnék!
Mindennap történeteket mesélnék neked magadról, mindarról, amit Constantine kis-
fiúként csinált.
Call ennek hallatán azt gondolta, hogy rosszabbat el sem tud képzelni.
– Elmegy? – kérdezte óvatosan.
– Muszáj visszatérnem a Magisztériumba, és beadnom a mágusoknak egy jó kis
mesét arról, hogy elraboltak téged az őrizetemből, nem tehettem semmit, alig úsztam
meg élve. Remélhetőleg elég meggyőző lesz a sztorim ahhoz, hogy még egy kis ideig
szemmel tarthassam őket meg a terveiket.
– És mi lesz, ha nem vagyok képes arra, amit Joseph mester akar tőlem? – kérdez-
te Call, és Aaron hideg testére gondolt, ahogy azon az asztalon hevert. Igen, vissza
akarta kapni a legjobb barátját, ám esze ágában sem volt hagyni, hogy Alex káoszsúj-

53
tottként támassza fel Aaront. Bármit hajlandó lett volna megtenni, hogy ezt megaka-
dályozza. – Constantine nem bírta rendesen feltámasztani a holtakat... Talán nekem
sem fog menni. Ha kudarcot vallok, Joseph mester meg fog fosztani az erőmtől az
Alkaheszttel.
Anastasia fürkésző pillantást vetett a fiúra.
– Joseph mesternek szüksége van rád. Csak akkor fogja elvenni az erődet az
Alkaheszttel, ha végképp nem marad más választása. Ne kényszerítsd erre, Call!
Josephnek szüksége van ránk... És nekünk is őrá.
– Magát nem zavarja, hogy Joseph mester megfenyegetett engem? – kérdezte
Call. – Nem gondolja, hogy aggódnunk kéne?
– Ha úgy gondolnám, hogy létezik ennél biztonságosabb hely a számodra, azon-
nal elvinnélek oda – válaszolta Anastasia. – Ám a lelked, a te nyughatatlan lelked,
Con, úgysem békére termett. Hanem hatalomra. – Közelebb húzódott a fiúhoz. – Óri-
ási erő lakozik benned. Ezt nem adhatod fel csak úgy. A világ nem hagyná. Soha nem
fogja hagyni, hogy egyszerűen elbújj, meghúzd magad valami biztonságos mene-
dékben. Lehet, hogy végül azzal a döntéssel kell majd szembenézned: vagy uralod a
világot, vagy hagyod, hogy eltaposson.
Ez komor és drámai kijelentésnek hangzott, de Call csak bólintott, igyekezett
komoly képet vágni, hogy ne látsszon rajta, mennyire ki van akadva. Anastasia áhíta-
tosan megérintette az arcát, majd felállt a karosszékből.
– Szervusz, kedvesem!
Bármilyen furán viselkedett is vele az asszony, és bármennyire ki nem állhatta
Call, hogy Anastasia egyfolytában arról győzködi őt, mennyire hasonlít Constantine-
ra, azért a fiú egy kicsit sajnálta, hogy elmegy. Anastasia azt akarta tőle, hogy változ-
zon vissza Constantine-ná, az asszony elveszített fiává, márpedig ez nem volt lehetsé-
ges; de Call legalább úgy érezte, hogy a nő alapvetően jót akar neki.
Joseph mesterre ez nem volt igaz, akárhogy is próbálta tettetni magát a mágus.
A magára maradt Call szépen megeszegette a tojáskrémes szendvicsét, és közben
figyelte odakint a káoszsújtottat, aki a gyep szélére érve egyenesen betolta a fűnyírót
a folyóba.
A társalgót elhagyva a fiú Tamara és Jasper keresésére indult. Azt remélte, hogy
meg tudja győzni Joseph mestert, tanítsa együtt mindhármukat. Bejárta a házat, de
sehol sem találta őket, így hát visszatért a hermelines szobába. Alex már várta, két új,
félig-meddig kiolvadt hermelinnel.
Callt kissé elfogta a hányinger.
– Tessék! – Alex lecsapott az asztalra egy fekete jegyzetfüzetet, amiből egy csomó
külön beledugdosott lap lógott ki. – Ez volt Constantine utolsó notesze. És ha a többit
is látni akarod, nem kell messzire menned értük. Mind a szobádban van, a könyves-
polcaidon, ahogy Joseph mester és Anastasia ragaszkodtak hozzá.
– Kösz! – válaszolta a fiú kelletlenül, és felkapta a jegyzetfüzetet.
– Most rajtad a sor – mondta Alex, és az asztalon heverő kis lényekre mutatott.
Call a döglött hermelinekre nézett. Nem volt biztos benne, hogy képes arra, amit
elvártak tőle. De vissza akarta kapni Aaront. És ha lehetett erre bármi esélye...
Megidézte a káoszmágiát, és az egyik állat felé irányította. Érezte a hideget, ami
még mindig övezte a kis testet, érezte az eltávozott lélek lenyomatát, ezüstös mara-
dékát. Valamennyi megvolt még belőle.

54
 Call igyekezett elcsípni a lélek maradványát, megpróbálta felmelegíteni és ismét
életre kelteni azt. De túl kevés maradt meg. Végső kétségbeesésében a fiú megkísérel-
te felduzzasztani azt a kis maradékot. Több erőre van szükségünk, így mondta Alex az
előbb.
Callum mély levegőt vett, magába szívta a káosz erejét, merített annak sötét, dü-
hödt örvényéből, amit csak egy krétor láthatott. Olyan hevesen nyúlt a káoszhoz,
mintha két kézzel kapott volna utána, elszántan irányította a hermelin felduzzasztott
lelkébe, mintha egy jégmező közepén próbált volna tüzet gyújtani.
Érezte, ahogy kipattan a szikra, fellobban a láng, aztán. ..
Alex felordított. Call lebukott a földre, ahogy jó nagy durranás visszhangzott a
helyiségben. Amikor a fiú felállt, fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt. Gyenge volt,
teljesen kimerült, mintha az összes energiáját és varázserejét elhasználta volna.
Alex haragosan meredt rá. Valami undorító trutymó borította be, Call nem is
akart jobban belegondolni, hogy mi az.
– Felrobbantottad a hermelint! – háborgott Alex.
– Tényleg? – ámult Call. És valóban, körülvette őket a sajnálatos bizonyíték. Call
ugyan megúszta a javát azzal, hogy lebukott az asztal alá, Alex és a drága farmere
viszont nem volt ilyen szerencsés.
Alex lehúzta a kesztyűjét, és lehajította az asztalra.
– Mára totál elegem van belőled!
Kicsörtetett a helyiségből, és Call egy perc múlva követte. Senki sem akarna
egyedül maradni egy szobában két döglött hermelinnel, pláne, miután az egyik apró
darabokra robbant.
A fiú csak azt remélte, hogy nem Jeffrey-re lőcsölik majd a takarítást

– Na, hogy ment? – kérdezte Joseph mester aznap este a vacsoránál.

Ismét összegyűltek az étkezőben, habár Anastasia széke ezúttal üresen állt. Az
asztal roskadozott a rengeteg étel alatt: volt ott krumpli- és káposztasaláta, grillezett
oldalas fűszeres mártással lelocsolva, melaszos sült bab meg smaragdzöld kelkáposz-
ta. Jasper már be is vágott egy egész oldalast.
– Call felrobbantott egy hermelint – jelentette Alex. Patyolattisztának tűnt, mint
aki alaposan lezuhanyozott, méghozzá nem is egyszer.
– Nem mehet minden tökéletesen rögtön legelsőre – mondta erre Joseph mester,
az oldalast rágcsálva. – De biztos vagyok benne, hogy szép fokozatos fejlődést fogtok
mutatni.
– Lefogadom, hogy valaki más ugyanúgy képes lenne erre, mint Call – közölte
Alex. Átható pillantással szugerálta Joseph mestert, mintha abban reménykedett vol-
na, hogy a mágus ott helyben elszívja Call erejét az Alkaheszttel, és innentől csak ők
ketten folytatják a kísérletezést.
– Nem, azt nem hinném – válaszolta a férfi, és a fogát csikorgatta. Call kíváncsian
figyelte.
Joseph mester vajon soha nem érzett kísértést, hogy megkaparintsa magának a
káosz erejét az Alkaheszttel? Régebben Constantine árnyékában volt, most pedig

55
Callében. Vajon ez soha nem zavarta? Nehéz volt kiigazodni rajta. A férfi minden-
esetre nyugodt hangot ütött meg, ahogy azt mondta:
– Most először dolgozhat együtt két krétor ezen a projekten. Még Constantine-
nak is egyedül kellett boldogulnia annak idején.
Nekem is egyedül kell boldogulnom, az tuti – gondolta Call. Alex nem jelentett segít-
séget, csak kolonc volt a nyakán. A srác azonban rávigyorgott az asztal túlfeléről,
egyáltalán nem barátságosan.
– Akkor holnap innen folytatjuk – mondta Alex.
Vacsora után Tamara és Jasper bevették magukat
Call szobájába, hogy megosszák egymással, milyen napjuk volt. Joseph mester
arra tanítgatta kettőjüket, hogyan alkossanak szilárd, törhetetlen felületet levegőből
és vízből.
Ám ahogy Call a Jeffrey-vel való találkozása óta sejtette, nem ők voltak itt az
egyedüli tanítványok. Más mágusok is tanítgattak különböző csoportokat. Hugó tíz
fiatalabb diákot oktatott, és Tamara meg Jasper legalább négy másik tanonccsoportot
lestek meg, ráadásul mindegyik nagyobb volt, mint ami a Magisztériumban megen-
gedett létszám. Valószínűleg maga Jeffrey is tanított másokat.
– Viszont Joseph mester azt nem hagyta, hogy éles eszközöket alkossunk –
mondta Jasper. – Bár, ha belegondolok, ebben van valami. Nyilván nem akarja, hogy
fegyverhez jussunk. Amúgy rájöttünk, hogy az Alkahesztet valamiféle légelementál
veszi körül, így védelmezi... mint egy állandóan éber őr. – Erőltetetten mosolygott. –
De semmi gond. Majdcsak kitalálunk valamit, hogyan cselezhetjük ki.
– És neked hogy ment, Call? – nézett rá Tamara szorongva. – Nagyon rossz volt?
Call megállt a könyvespolc előtt. Rengeteg fénykép sorakozott rajta Constantine-
ról a barátai társaságában. Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy Constantine min-
den egyes képen a csoport közepén állt. Mindig mindenki őt nézte.
– Á, okés volt – hazudta. – És amúgy is csak tettetem az egészet.
– Meg fogok próbálni Joseph mester bizalmába férkőzni – vállalkozott Jasper. –
Úgy fogok tenni, mintha egyre jobban bejönne nekem ez a gonoszosdi, hátha a pasas
elárul nekem valamit. Elvégre nem lehet szimplán annyi a terve, hogy életre keltse
Aaront. Az önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy az uralma alá hajtsa a vilá-
got.
– Szerintetek van hadserege? – kérdezte Call. – Úgy értem, a kiszabadított rabo-
kon meg a tanítványokon kívül. Vajon egy egész seregnyi káoszsújtottnak parancsol?
– Mindenki úgy gondolja, hogy Joseph mesternek van hadserege – felelte Jasper. –
De sokáig ugyebár azt hittük, hogy a Halál Ellensége még mindig életben van, és
újabb meg újabb káoszsújtottakat hoz létre. Ha viszont egyedül Alex képes újakat
alkotni, akkor talán mégsem olyan nagy az a sereg.
Call ekkor Tamarára nézett, aki épp a komódon álló fényképet vette szemügyre:
azt, amin a fiú szülei voltak Constantine-nal.
– Furcsa így látni őket – szólt a lány. – Sose gondolná az ember, hogy ennek a há-
rom tanoncnak az egyike óriási pusztítást okoz majd a mágusvilágban.
Call a tükörbe pillantott. Aznap reggel elfelejtett megfésülködni, a vacsoránál
pedig a pólójára csöppent a mártás. Ő sem igazán tűnt fenyegetőnek, ám az a kelle-
metlen érzése támadt, hogy a következő néhány hét fogja meghatározni a sorsát.

56
 Habár Call szobájában tárgyalták ki a napot, végül ismét Tamaránál aludtak. De
miután a többieket elnyelte az álom, Call még mindig a plafonra meredt, miközben
Harceb az oldalához bújva szuszogott. A lelked – csengtek a fiú fülébe Anastasia sza-
vai – a te nyughatatlan lelked úgysem békére termett.
Az a nő semmit sem tud rólam – gondolta Call. Semmit sem tud a lelkemről. Az olda-
lára fordult, és szorosan lehunyta a szemét, de még hosszú-hosszú ideig tartott, míg
végre el tudott aludni.

57
 8. FEJEZET

Alex másnap talán nagy áttörésben reménykedett, de végül második nekifutásra

sem jutottak semmire. Call a nap felét Constantine jegyzeteinek tanulmányozásával
töltötte. A noteszt olyan takaros írás töltötte meg, hogy a fiú teljesen elkeseredett a
saját macskakaparása miatt. Úgy gondolta, hogy ha már valaki más lelke került belé,
akkor igazán megkaphatta volna az illető gyöngybetűs kézírását is. Constantine ren-
geteg számot jegyzett le, kísérleteket és méricskélést jelezve, úgy tűnt, a káoszt vizs-
gálta. Meghatározta, mennyi az ahhoz kellő minimális energia, hogy káoszsújtottként
keltsen életre valakit, azután listát írt arról, miként lehet tovább finomítani a mód-
szert, több káosz felhasználásával és a lélek óvatosabb kezelésével.
A beszéd lehetővé tétele is a kifinomultabb technikák közé tartozott, ami bosz-
szantotta Alexet.
Ám úgy tűnt, hogy Constantine képtelen volt meghatározni vagy újjáalkotni a
szellemet: a lényeget, ami hiányzott a halott emberekből. Hiába erősködött Joseph
mester, hogy annak idején már közel jártak az áttöréshez, Call semmit sem látott a
kísérletekről készült feljegyzések között, ami megerősítette volna ezt.
Constantine-nak végül azt az egyet sikerült elérnie, hogy átültette a saját lelkét
valaki más testébe. Ez lenyűgöző mágia volt, és megmentette Constantine életét, de
nem szolgált holtak feltámasztására.
Aznap este a vacsoránál Jasper és Tamara mindketten olyan izgatottnak tűntek,
amit Call sehogy sem értett. Mintha majd szétvetette volna őket valami különös
energia, és a lány folyton jelentőségteljes pillantásokat vetett Callre, lopva mutogatva
neki a házi készítésű tészta fölött. Ám a fiúnak fogalma sem volt, hogy mégis mit
próbálhat megértetni vele.
Anastasia állítására gondolt, miszerint Tamara bele van zúgva. Tény, hogy ami-
kor még Call tetszett Celiának, a lány egy csomó érthetetlen és megmagyarázhatatlan
dolgot művelt. Anastasiának talán mégiscsak igaza volt... Ám ez még mindig nem
magyarázta meg, mégis mit akarhatott most tőle Tamara.
– Remekül haladtunk ma – hazudta Alex. Úgy nézett Joseph mesterre, mint aki
dicséretben reménykedik.
A mágus azonban csak Callt figyelte.
– Ne erőltesd a dolgot! – mondta neki. – Nyugalom! Megvan hozzá a képességed.

58
 Call továbbra is a lányra meredt. Tamara a padlóra mutogatott, aztán futást jel-
zett. Call semmit sem értett. A futásból sejtette, hogy a menekülésükről lehet szó, de
fel nem foghatta, mi köze van annak a padlóhoz.
Azt tátogta a lánynak: Szökés? Tamara erre lelkesen bólogatott, és megismételte a
mozdulatokat. Call teljesen összezavarodva arra gondolt, hogy a lány talán az asztal
alatt heverésző Harcebre céloz. Csak nem azt akarja, hogy küldjék el a káoszsújtott
farkast segítségért? Call ezt igencsak képtelen ötletnek vélte.
Vagy talán Harceb tényleg képes lenne megszökni, aztán valahogy segítséget
hozni? Tamara komolyan rájött volna, hogyan lehetséges ez?
– Biztos vagyok benne, hogy tudunk fejleszteni a technikán – magyarázott tovább
Alex. – Szerintem módosíthatunk a varázslaton.
Tamarára pillantott, mintha azt remélte volna, hogy sikerül lenyűgöznie a lányt.
Callt ettől elöntötte a pulykaméreg. Már nem a lány mutogatását figyelte, hanem
Alexre meredt, legszívesebben behúzott volna neki egyet.
Call féltékeny és irigy volt. Irigykedett Alexre, amiért olyan srác volt, akit általá-
ban bírnak az emberek. Pedig Call tisztában volt vele, hogy Tamara teljes szívéből
gyűlöli Alexet, hiszen megölte Aaront. Ráadásul gyanította, hogy ha ez nem történt
volna meg, a lány még akkor is utálná a nővére volt pasiját, amiért megríkatta
Kimiyát. Call mindezt pontosan tudta, mégsem érezte tőle jobban magát.
Akár tetszett Call a lánynak, akár nem, az most nem számított. A lényeg az volt,
hogy Tamara tetszett őneki.
Igen, tetszett neki a lány, és tudta, hogy ezt el is kell mondania neki.
– Na... – szólt Jasper, megtörve a feszült csöndet. A tálaló felé intett. – Ki kér
csokitortát?
Vacsora után Jasper – híven a tervéhez, miszerint megpróbál Joseph mester ke-
gyeibe férkőzni – megkérte a férfit, nem mutatná-e meg neki, hogyan lehet létrehozni
levegőből olyan erőtereket, mint amik az ablakokat védték. Alex, mint légmágus,
azonnal felajánlotta, hogy segít megtanítani a módszert.
– De tudod – tette hozzá az idősebb srác nyilvánvaló kárörömmel –, ezt az infót
nem használhatod majd arra, hogy megszökhess. Nagyon komoly varázslat, nem
gyerekjáték. Egyébként is, hiába jutnál ki a házból, a szigetet semmiképpen sem
hagyhatnád el.
– Jaj, dehogy, ilyesmiről szó sincs! – tiltakozott Jasper.
– Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljak elszökni.
Joseph mester elnéző mosolyt vetett rá.
– Hát persze hogy nem. Na, gyere! – Bementek az egyik szobába gyakorolni.
Abban a pillanatban, hogy azok hárman eltűntek, Tamara megragadta Call kezét.
– Gyere velem! – sziszegte, és kirángatta a fiút az étkezőből, be a társalgóba. Be-
csukta az ajtót, és nekidőlt.
– El kell mondanom neked valamit – mondta, és körülnézett, mintha netán buj-
kálhatna valaki a sötétben, hogy meglesse őket. Egy újabb pasztell árnyalatú ruhát
viselt, ez halvány barackszínű volt, csipkés szoknyával.
Eljött hát a nagy pillanat. Épp azt készült elmondani Callnek, hogy belezúgott.
Call bepánikolva arra gondolt, hogy meg kéne előznie a lányt a vallomással. Mert
tudta, hogy amint Tamara beszélni kezd, ő csak hebegni-habogni bír majd, és tuti

59
hülyét csinál magából. Attól tartott, ahelyett, hogy megfelelően tudna válaszolni a
lány vallomására, a végén egy szót sem bír majd kinyögni.
– Tetszel nekem! – bökte ki hadarva. – Szerintem nagyon szép vagy, és nagyon
tetszel nekem, és mindig is tetszettél, még akkor is, amikor még nem igazán bírtál
engem. Bátor és okos és csúcs vagy, és azt hiszem, most már be kéne fognom.
– Alagutak futnak a ház alatt – mondta Tamara szinte ugyanabban a pillanatban.
Call lába alól mintha kicsúszott volna a talaj. A lány ezek szerint mégsem szerel-
met akart vallani neki. Most pedig Tamara úgy nézett rá, mintha valami különös bo-
gár lenne, amit még sosem látott.
A fiúnak az arcába szökött a vér.
– Alagutak? – ismételte kábán.
– Jasper meg én kihallgattuk Hugót és Joseph mestert, miközben beszéltek róluk.
Mint kiderült, azokon át érkeznek ide szállítmányok, és készleteket is tárolnak oda-
lent. Josephék katakombának nevezték őket. – Kissé mereven beszélt, mintha teljesen
megdöbbentették volna Call szavai.
– Ó! – mondta Call, akinek csak most esett le, mit mutogatott Tamara vacsora
közben. – Azt mímelted az asztalnál, hogy az alagutakon át talán megszökhetnénk.
– Ja, ezt próbáltam jelezni – felelte a lány. – De ahhoz előbb fel kell derítenünk a
katakombákat, és ha le akarunk menni, akkor most kell megtennünk. Amíg Jasper
lefoglalja Joseph mestert. Majd később mindent megbeszélünk!
– Részemről mehetünk – mondta Call, és igyekezett úgy tenni, mintha mi sem
történt volna. – De nem kell beszélnünk arról, amit az előbb mondtam. Úgy értem,
soha, de soha.
Anastasia mégiscsak tévedett... teljesen el volt tájolva. Tamara egyáltalán nem
volt belezúgva Callbe. Még csak nem is tetszett neki a fiú.
Call csakis azért hitte el az asszony szavait, mert szerette volna, ha ugyanúgy be-
jön a lánynak, ahogy Tamara neki.
A lány kis mosolyt villantott rá, majd elment Call mellett, és a szoba közepére lé-
pett. A padlón vastag perzsaszőnyeg hevert. Tamara nekilátott felcsavarni, és a sző-
nyeg alól egy csapóajtó négyszöge bukkant elő. A lány felnézett.
– Gyere, segíts!
Call odament Tamarához, és letérdelt mellé, amitől fájdalom hasított a lábába. Jó
néhány percig küszködtek az ajtóval, hiába kerestek rajta kilincset vagy fogantyút,
amivel kinyithatnák.
A fiú végül az ajkába harapott.
– Megpróbálok valami mást – mondta Tamarának.
Az ajtóra tette a kezét, és teljes erőből összpontosított arra a fajta káoszmágiára,
amit az utóbbi napokban gyakorolt: a keresgélésre a semmiben, a tapogatózásra a
káosz vad, örvénylő ürességében. Magához húzta ezt a sötétséget, mintha füstöt
markolt volna, majd hagyta, hogy kiáradjon a kezéből.
A csapóajtó koromfeketébe borult, mintha tinta ömlött volna rá. Megremegett
Call keze alatt, majd eltűnt, elnyelte az üresség, és feltárult alóla a mélybe vezető lét-
ra.
Tamara nagyot fújt.
– Nehéz volt? – kérdezte suttogva.

60
 – Nem – válaszolta Call. Igazat mondott. Régebben nehéznek találta a káoszmá-
giát, mostanra azonban egyre inkább olyan volt ezzel varázsolnia, mint bármelyik
más elemmel. Fogalma sem volt, hogy ennek meg kéne-e rémítenie, vagy sem.
Egyedül az volt a gond, hogy Call épp most tüntette el a padló egy részét, így hi-
ába terítik majd vissza a szőnyeget a helyére, ha valaki óvatlanul lép rá, belezuhan a
lyukba. Ám jelen pillanatban az összetört szívű fiú nem igazán tudott még emiatt is
aggódni.
Egyre csak azt hajtogatta magának, hogy legalább még mindig barátok Tamará-
val. Hogy történjék bármi, legalább örökké barátok maradnak.
Lemásztak a létrán, és egy hosszú, sötét, kőfalú alagútba jutottak. Rufus mester
mindig is azt tanította Call-nek, hogy a káosz önmagában nem gonosz. Hogy ugyan-
olyan elem, mint az összes többi. Ám sok-sok helyen a krétorokat még csecsemőként
meggyilkolták, mivel a káosz ereje iszonyatos pusztítást képes okozni. Anastasia
ezért költözött a fiaival Amerikába, nem sokkal a születésük után, hogy megmentse
Constantine életét.
És lám, mi lett a vége.
Tamara kis lángot gyújtott a tenyerében. Ennek fényénél tájékozódtak, a narancs-
sárga lángocska segített eligazodniuk a kanyargós folyosókon, megmutatta nekik az
ezekről nyíló számos szobát. A legtöbbjük üres volt. Néhányban felstócolt ládákat
vagy üvegeket tároltak, amik nyilvánvalóan elementálok elzárására szolgáltak. Az
egyik szobában egy halom acélláncot találtak, amit Call felismert: Joseph mester egy-
szer ezzel ejtette foglyul Aaront.
Tamara megállt az egyik ajtó előtt.
– Ide – szólt fojtott hangon.
Beléptek, és Call azonnal meglátta, mit vett észre a lány. Az egyik falon íj és nyíl
lógott, a másik falhoz pedig egy hegyes lándzsát támasztottak. A helyiséget a legkü-
lönfélébb tárgyak töltötték meg: könyvek, fényképalbumok, fiúruhák, bútorok, sport-
felszerelés.
Call jeges görcsöt érzett a gyomrában. Tamara felemelt egy tőrt, amibe azt a mo-
nogramot vésték: JM.
– Jericho Madden – szólt Call. – Ezek nyilván Jericho cuccai.
– Mit keresnek itt? – értetlenkedett a lány.
Call a homlokát ráncolta.
– Constantine biztos mindent meg akart őrizni a tesójának, arra az esetre, ha
tényleg sikerül feltámasztania.
A holmik több mint húsz éve lehettek itt. És most, hogy Jericho teste elpusztult,
még jó sokáig fognak idelent porosodni.
Call akaratlanul is arra gondolt, hogy vajon hol lehet most Aaron holmija, de er-
ről nem beszélhetett Tamarával. Hiszen a lány egy ilyen kérdésből nyilván rájött vol-
na, hogy Call tényleg szeretné megpróbálni életre kelteni Aaront.
Aaront, aki tuti nem nevette volna ki Callt, ha megtudja, mekkora hülyét csinált
magából Tamara előtt.
Na, jó, Aaron sem volt tökéletes. Talán mégiscsak kinevette volna.
Call elhessegette az összes ilyen gondolatát, és nekiállt körülnézni a szobában, a
felhalmozott holmik között. Talált néhány iskolai füzetet, pár regényt, aztán egy ki-
csi, bőrkötéses noteszt, aminek borítóján nem volt semmilyen jelzés. Kinyitotta. A

61
kézírás tizenéves fiúra vallott. A lapok szélét gyíkokat és a fiú tanonctársait ábrázoló
rajzok borították. Constantine feljegyzéseivel ellentétben ezeket az oldalakat nem
csupán elméletek és kísérletek száraz leírásai töltötték meg.

Egy különleges projekten dolgozom Joseph mesterrel és Connal. Rufus mester adta
nekem ezt a noteszt, és azt mondta, készítsek jegyzeteket a munkánkról, úgyhogy
ezt fogom csinálni. A krétor testvérének lenni egyelőre azt jelenti, hogy minden-
ben Conhoz kell igazodnom. Szinte már nem is tekintenek engem önálló mágus-
nak. Mindenki csak Con ellensúlyaként gondol rám. De valójában senki sem akar-
ja tudni, milyen furcsa érezni, ahogy a lelke mintha el akarná szívni az enyémet.

Call borzongva tartotta fel a noteszt, hogy megmutassa Tamarának.

– Jericho naplót vezetett – mondta a lánynak.
Tamara felvonta a szemöldökét. Épp egy polaroid fotót nézett, amit most Call fe-
lé fordított. A képen Anastasia volt két fehérbe öltözött kisfiúval. A nő nem mosoly-
gott. Virágos ruhát viselt, és a fűben ült. Tamara megfordította a fotót. Valaki ráírta
az évszámot a hátára.
Call sóhajtott, mert tudta jól, mi lett a fiúk sorsa. Bedugta a naplót a flanelinge
zsebébe, hogy majd később elolvassa.
– Talán van itt valami, ami a hasznunkra lehet – mondta a lány. – Valami, amit
Joseph mesterék megtartottak, de nem akarnák, hogy a kezünkbe kerüljön.
– Mondjuk, mint egy tornádótelefon? – kérdezte Call, és a Rufus mester asztalán
lévő varázseszközre gondolt, amivel kapcsolatba lépett az édesapjával pár éve, miu-
tán a Magisztériumba került.
– Az túl szép volna ahhoz, hogy igaz legyen – felelte Tamara.
Egyre csak kerestek-kutattak, de semmi mást nem találtak, ami hasznosnak tűnt
volna. Más nem is tűnt érdekesnek, csupán néhány régi könyv valaha volt
krétorokról a világ különféle pontjairól meg az állítólagos tetteikről. Akadtak a
krétorok között olyanok, akiket afféle neveken ismertek, mint a Lelkek Kaszása, a
Vérszomjas Vércse, az Emberfaló, a Halál Agyara, Luxembourg Ostora vagy épp az
Arcarató. Nyilvánvalóan ezek inspirálták Constantine-t, hogy felvegye a „Halál El-
lensége” nevet. A krétorok közül többen is azzal hencegtek, hogy fölfedezték a halha-
tatlanság titkát meg egyéb rémisztő dolgokat is, de a könyvek természetesen nem
árulták el ezeket a titkokat.
Tamara végül fölállt a székről, amire leült a könyveket olvasgatni.
– Azt hiszem, most már vissza kéne mennünk, mielőtt bárki is észreveszi, hogy
eltűntünk – mondta.
Call bólintott, és egyszeriben feszélyezte a tény, hogy négyszemközt vannak, mi-
után az imént kiöntötte a lánynak a szívét. Most nem terelhette el a figyelmüket sem
Jasper a gúnyos megjegyzéseivel, sem Joseph mester vagy Alex a hátborzongató bá-
mulásukkal. Magukra maradtak, csak ők ketten.
– Figyelj, Tamara... – szólt. – Mindaz, amit az előbb mondtam, hülyeség volt. Én
nyilván soha nem tetszettem neked, ha valaki igen, az legfeljebb Aaron lehetett. Ta-
lán nem is direkt mentettél meg engem helyette. Nyilván nagyon bánod a történte-
ket.
A lány feléje nyúlt, és megfogta a kezét. Callben nem is tudatosult, mennyire át-
járta a hideg, amíg meg nem érezte Tamara bőrének melegét.

62
 – Minden éjjel rémálmaim vannak amiatt, hogy nem mentettem meg Aaront. De
Call... Nem bánom, hogy megmentettelek téged.
A fiú nem kapott rendesen levegőt.
– Nem bántad meg?
Tamara feléje hajolt. Majdnem egymáshoz ért az arcuk. Call látta az apró, csillogó
medált a lány nyakláncán: Fátima kezét.
– Azt hittem – szólt Tamara hogy tudod, mit érzek irántad.
– Hogy mit érzel? – Call nem akart hinni a fülének, nem is bírt válaszolni, csak a
hallottakat ismételgette. Tamara most már mindkét kezét fogta, pontosabban idege-
sen szorongatta. Sötét szeme tágra nyílt, és a fiúra szegeződött.
– Call – mondta Tamara, mire a fiú megcsókolta. Később nem is tudta biztosan,
honnan vette ehhez a bátorságot, vajon miből gondolta, hogy jó ötlet. Fogalma sem
volt, milyen ösztön súgta neki azt, hogy a lány nem fogja pofon vágni, vagy még
rosszabb, közölni vele, hogy nagyon jó barátjának tartja, de nem érez iránta ennél
többet.
Ám semmi ilyesmi nem történt. Tamara halk hangot adott, aztán egy kicsit más-
hogy helyezkedett. Az egyik pillanatban még nem történt más, mint hogy Call idege-
sen Tamara ajkára nyomta a száját, aztán egyszeriben már valami sokkal többről volt
szó. Olyasmiről, amitől a fiú úgy érezte, hogy menten felrobban a szíve. A lány
gyengéden az arcára simította mindkét kezét, és a csók olyan sokáig elhúzódott,
hogy Callnek már csengett tőle a füle.
Végül elhátráltak egymástól. Tamara kerülte Call pillantását, de örömtelinek
tűnt. Call pedig boldog volt. Aaron halála óta először érzett boldogságot.
Szinte el is felejtette, milyen érzés ez.
Most csókolóztam életemben először, erre ennek pont a Halál Ellenségének menedékében
kellett megtörténnie, egy olyan szobában, ami a halott tesója holmijaival van tele – gondolta
Call. Tipikus!
De még ezt sem bánta. Egy pillanatra semmit sem bánt.
– Menjünk! – mondta Tamara. Végre megint Call szemébe tudott nézni. – Mielőtt
még bejön valaki a társalgóba, és észreveszi, hogy kinyitottuk a csapóajtót.
Call nem értett egyet. Ő úgy gondolta, hogy itt kellene maradniuk, és csókolózni
még egy kicsit. A csókolózás szörnyen alulértékelt tevékenység volt, legalábbis maga
Call szörnyen alulértékelte, egészen mostanáig.
Tamara kézen fogta, mire a fiú eléggé kábán követte őt, ki az ajtón és végig a fo-
lyosókon. Egy pillanatra sem engedték el egymás kezét. Call ezt is meglepően király
érzésnek találta. Valahányszor befordultak egy sarkon, Tamara megszorította az ujja-
it, amitől kis villámok cikáztak végig a fiú karján.
A társalgóba vezető létrához érve kénytelenek voltak elereszteni egymást. Tama-
ra mászott fel elsőnek, Call pedig követte, és egy darabig lefoglalta őket, hogy rendet
tegyenek a szobában, olyan látszatot keltve, mintha ott sem jártak volna. Találtak
néhány deszkát, amivel betakarhatták a lyukat, és remélték, hogy a hevenyészett fe-
dés elbírja valaki súlyát.
Kiosontak a szobából, és felsiettek az emeletre. Call már épp Tamara kezéért
nyúlt volna, hogy fogja még egy kicsit, amikor Jasper bukkant elő a félhomályból.
– Ti meg hol voltatok? – faggatta őket.

63
 Call bosszúsan meredt rá. Jasper folyton a romantikázásról magyarázott – azt hit-
te volna az ember, hogy észreveszi, ha valahol láb alatt van. Bár az is igaz, hogy
Jasper sosem volt tudatában a számos súlyos jellemhibájának.
– Felderítettük a katakombákat, ahogy terveztük – válaszolta a lány, a pincék felé
biccentve. Ebben a pillanatban Callnek eszébe jutott, hogy Jasper meg Tamara az
egész napot együtt töltötték, és mindenfélét tervezgettek.
Ismét elfogta a féltékenység, pedig épp most csókolózott Tamarával. Elvégre
Jasper a lány régi barátja volt, ráadásul valahogy sikerült elhódítania a legutóbbi
csajt, akinek tetszett Call.
Ez a gondolat Callt hideg zuhanyként érte. Egyszeriben több dologra is rádöb-
bent: 1.) A csókolózás hülyeségi kábulatot teremt, ami legalább tíz percig eltart. 2.)
Most, hogy a kábulat elmúlt, a fiúnak fogalma sem volt, mit is jelent az iménti csók-
juk Tamarával. 3.) A leghalványabb elképzelése sem volt róla, hogy most mit kéne
csinálnia.
Hirtelen erős késztetést érzett, hogy megragadja Jasper grabancát, és kiszedje a
srácból az összes titkát romantika terén. Eddig röhejesnek találta Jasper szövegelését,
most viszont csupa fül lett volna, ha a srác hajlandó megosztani vele a tapasztalatait.
– Hát, én húztam az időt, ameddig csak tudtam, de jobb lesz, ha sürgősen visz-
szamegyünk a szobáinkhoz, mielőtt Joseph mester észreveszi, hogy eltűntetek – mor-
gott Jasper. Ám ezzel mintha el is múlt volna a bosszúsága. – Találtatok valamit?
Tamara bólintott. Ő és Jasper szapora léptekkel elindultak a rózsaszín szoba felé,
Call viszont hátramaradt. Furcsának érezte, hogy megint egy szobában aludjon a
lánnyal. Eszébe jutott, hogy a rézévben is egymás mellett aludtak egy tábori ágyon,
Alastair garázsként szolgáló pajtájában. Az is kissé fura volt, de semmiségnek tűnt
ahhoz képest, hogy milyen lenne most egy szobán osztozni.
Tamara gyönyörű, bátor és csodás volt. Call úgy gondolta, hogy a lány egy igazi
hőst érdemelne, mint amilyen Aaron volt, vagy legfeljebb egy szemét arisztokrata
csavarhatná el a fejét, mint mondjuk Jasper. Még mindig nem bírta felfogni, hogy
tényleg tetszik a lánynak, pedig ő előbb abban reménykedett, hogy így van, aztán
meg biztosra vette, hogy lehetetlen.
Szúrós tekintettel sandított Jasperre, és a szemét arisztokratákon bosszankodott,
miközben letelepedett a matracára a földön. Tamara bement a fürdőszobába, aztán
lila pizsamában jött ki, a vállán fodrokkal.
Elég volt a lányra néznie, hogy új, pánikoló sajgás költözzön a mellkasába. Azt az
egyet határozottan tudta saját magáról, hogy bármilyen jó dolog történik az életében,
egész biztosan képes tönkretenni.
– Mit találtatok? – kérdezte Jasper.
– Jericho naplóját – felelte Call. – Még nem olvastam el, de talán akad benne va-
lami érdekes. – Elhallgatott, mert rádöbbent, hogy amit ő szeretne találni a naplóban,
az a többieket biztosan nem érdekli. – Úgy értem, arról, hogyan szerezhetnénk meg
az Alkahesztet, miként juthatnánk ki erről a szigetről, mi van azzal a hadsereggel,
vagy ilyesmi.
– Vissza kéne mennünk abba a szobába, hátha találunk ott még valamit – mondta
Tamara.
Ezzel most arra célzott, hogy megint csókolózni akar Call-lel? A fiú nem volt biz-
tos benne, hogy így értette. Tamarára sandított, ám a lány felbámult a mennyezetre.

64
 Jasper bólintott.
– Igyekeztem Joseph mester bizalmába férkőzni, de egyelőre nem sikerült meg-
tudnom mást, csak a csilije receptjét. A lecke a mágikus erőtérről nem volt valami
tanulságos.
Call át sem öltözött a lefekvéshez. Elnyújtózott a matracon, zsongott a feje a csók-
tól meg a vele járó zavarodottságtól.
– Jó éjt, Call! – szólt Tamara olyan mosollyal, ami mintha tele lett volna titkokkal.
Jasper furcsa pillantást vetett a másik fiúra. Call elszánta magát, hogy holnap ki-
faggatja Jaspert mindenről, amit a lányokról tud. Nagyon, de nagyon remélte, hogy
még nem késő.
Most az egyszer nem a káoszról álmodott.

65
 9. FEJEZET

Másnap reggel, miután mindhárman felébredtek, a fiúk elmentek zuhanyozni és

átöltözni a reggelihez. Call integetett Tamarának, mielőtt kiment a szobájából, de a
lány mintha észre sem vette volna.
Call gyorsan lezuhanyozott, aztán undorodva ismét kirántotta a szekrényből
Constantine néhány holmiját: egy újabb farmert, egy újabb flanelinget. Nagyon hi-
ányzott neki a saját ruhatára.
Amikor visszavette a farmerdzsekit, kiesett a belső zsebéből Jericho naplója. Call
felkapta a noteszt, és lassan forgatta a kezében. Ez a jegyzetfüzet Constantine testvé-
réé volt. Ő vezetett benne naplót. Call még soha nem gondolt Jerichóra önálló sze-
mélyként, mostanáig nem is igazán gondolt rá. Még akkor is, amikor Jericho épen
megőrzött holtteste mellett állt az Ellenség sírboltjában, egyedül arra gondolt, ho-
gyan érezhette magát Constantine, miután meghalt a testvére.
De most remélte, hogy Jericho naplója megadhatja neki azokat a válaszokat,
amikre nem talált rá Constantine jegyzeteiben.
Valaki kopogott. Callnek alig volt ideje visszadugni a naplót a zsebébe, mielőtt
Jasper bedugta a fejét az ajtón.
– Itt járt Hugó – közölte, és engedélyre sem várva bevonult Call szobájába. – Azt
mondta, hogy miután Tamara meg én végzünk a délelőtti óráinkkal, egész délután
szabadok vagyunk, mert ő megy valahova Joseph mesterrel. Szóval követni fogom
őket. – Gyanakodva sandított Callre. – Figyelsz te rám?
– Mindent hallani akarok, amit a lányokról tudsz – jelentette ki Call.
– Sejtettem, hogy előbb-utóbb fejet hajtasz a lenyűgöző szakértelmem előtt a ro-
mantika terén – felelte Jasper öntelten.
– Hogyan kell tudatni egy lánnyal, ha tetszik nekem? – kérdezte Call. – És ha
csókolózok valakivel, az rögtön azt jelenti, hogy együtt járunk?
Jasper háttal a falnak dőlt, és az állát dörgölte.
– Az attól függ, barátom – mondta, és hunyorgott fél szemével, mint aki monoklit
visel. – Milyen jól ismered az ifjú hölgyet?
– Nagyon jól – válaszolta Call, és ellenállt a kísértésnek, hogy közölje Jasperrel,
úgy fest, mint Bertie Wooster.
Jasper a homlokát ráncolta.

66
 – Fura, hogy pont most kérdezel tőlem ilyet – mondta –, elvégre a semmi köze-
pén vagyunk, és egyetlen lány sincs a közelben, kivéve... Tamarát. – Döbbenet ült ki
az arcára. – Te és Tamara?
Call felkapta a vizet.
– Miért, ez annyira lehetetlennek tűnik?
– Igen – vágta rá Jasper. – Tamarával barátok vagytok. Te meg ő nem... Tamara
nem érez irántad ennél többet.
– Azért, mert a Halál Ellensége vagyok? – csattant fel Call. – Mert gonosz a lel-
kem, úgyhogy meg sem érdemiek egy olyan lányt, mint Tamara? Kösz, Jasper! Köszi
szépen!
Jasper néhány pillanatig némán nézte őt.
– Tudod, miért szakítottunk Celiával? – kérdezte végül.
– Azért, mert már nem bírt tovább elviselni téged?
– Amikor szóltam neki, hogy elmegyek hozzád a börtönbe, Celia teljesen kiakadt.
Erősködött, hogy a Halál Ellenségeként te gyilkos vagy. Közölte velem, hogy válasz-
tanom kell: vagy te, vagy ő.
Call pislogott. Bármi történt köztük a lánnyal, a lelke mélyén bizony bántották
Celia szavai, és még ennyi minden után is belesajdult egy kicsit a szíve a reakciójába.
Ugyanakkor viszont teljesen megdöbbentette Jasper viselkedése.
– Te kiálltál értem?
Jasper mintha máris bánta volna, hogy mesélt neki erről.
– Nem szeretem, ha bárki meg akarja mondani nekem, mit gondoljak – vont vál-
lat.
Call nem akart hálát érezni Jasper iránt, de mégis ez volt a helyzet. Borzasztóan
hálás volt a srácnak.
– Köszönöm! – mondta.
Jasper legyintett.
– Jó, jó, de a lényeg, amit hangsúlyozni próbálok, az, hogy nem úgy értettem,
mintha azért nem jönnél be Tamarának, mert szerintem rossz ember volnál, vagy
ilyesmi. Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy Tamarának... Hát, Call, szerintem
Tamarának valaki más tetszett, ha érted, mire célzok.
Aaron. Aaronra célzott.
Call legszívesebben tiltakozott volna, hogy Anastasia szerint ő igenis tetszik Ta-
marának, de nagyon is el tudta képzelni, mit válaszolna erre Jasper: hogy az asszony
általában zagyvaságokat beszél, a szerelem terén pedig végképp nem tűnik szakértő-
nek. Ráadásul Tamara aznap reggel még csak rá sem nézett Callre, és alig szólt hozzá
a csókolózás óta. És a csókjuk előtt is csak annyit mondott, hogy azt hitte, Call tudja,
mit érez iránta – nem árulta el, hogy pontosan mi az, amiről Callnek tudnia kellett
volna.
Jasper komoly képpel folytatta:
– És ha Tamara smárolt veled valami vészhelyzet hevében, az valószínűleg csak
azért lehetett, mert nem akart egyedül meghalni, Celiát pedig túlságosan tisztelte
ahhoz, hogy rám másszon.
Egyáltalán nem erről volt szó – tiltakozott volna Call szíve szerint.

67
 – De attól még megkérhetem, hogy legyen a barátnőm, ugye? – kérdezte remény-
kedve. Mert még ha csak a pillanat hevében csattant is el a csók, Tamara talán szíve-
sen megismételte volna még néhányszor.
– Csak akkor, ha kikosarazásra vágysz – válaszolta Jasper. – De figyu, bőven van
még hal a tengerben. Minden zsák megtalálja a foltját. Még te is.
Call erre legszívesebben orrba vágta volna Jaspert, ugyanakkor még mindig hálás
volt a srácnak, amiért a védelmében szakított a barátnőjével, így hát egy pillanatra
teljesen összezavarodott.
Bosszúsan döbbent rá, hogy Jasper tanácsától nem fog enyhülni a fura görcs a
gyomrában. Ami azt illeti, a furcsa érzés csak egyre rosszabb lett.

A következő néhány nap a káosz tanulmányozásával telt el. Joseph mester dél-
előttönként Callt és Alexet oktatta, aztán egész délután hagyta őket kísérletezni, mia-
latt Tamarával, Jasperrel meg a többi diákjával foglalkozott.
Call kénytelen volt elismerni, hogy Joseph mestertől tanulni nagyon izgalmas. A
férfi azt akarta, hogy próbálják ki magukat a gyakorlatban, bátran kísérletezzenek az
új ötletekkel, és nem igazán törődött a kockázattal. Call rengeteget tanult a káoszról,
megtanulta a kezében tartani, alakítani és formálni.
Megtanult káoszlényeket megidézni az ürességből, és egész nap maga mellett
tartotta őket: a sötét alakok a lába körül cikáztak, a frászt hozva Harcebre. Megtanult
belenézni a semmibe, az árnyak otthonába, és minél tovább nézte őket, annál inkább
tűntek a sötétség ellentétének, mintha színek kavalkádja örvénylett volna a szeme
előtt.
Esténként együtt vacsoráztak. Joseph mester néha főzött. Máskor megrendelte az
ételt, és az egyik szolgája ment el érte. Aznap este isteni rántott csirkét ettek renge-
tegféle körettel. Call eltűnődve rágcsálta le a húst egy csontról. A gonosz erői tagad-
hatatlanul felsőbbrendűek voltak a szakácsművészet terén.
– Holnap – szólalt meg Joseph mester – egész napra el kell mennem, úgyhogy
szeretném, ha ti ketten, Call és Alex, a kísérleteitekkel foglalkoznátok. Jasper, Tama-
ra, nektek kiszabok majd valami gyakorlatot.
A lány Callre nézett az asztal túlsó feléről. A fiú azonban újabban nem tudta
megfejteni Tamara pillantásait. Most talán azt akarta üzenni neki: Helyes, Joseph mes-
ter nem lesz itt, úgyhogy át kéne kutatnunk a házat. Ám Call szerette volna úgy értel-
mezni a tekintetét: Helyes, Joseph mester nem lesz itt, úgyhogy az egész napot édes kettes-
ben kéne töltenünk.
Nem csókolóztak újból azóta, hogy feljöttek a katakombákból, és Call kezdett egy
kicsit beleőrülni a helyzetbe. Tamarának valaki más tetszett – mondta neki Jasper. Ha
Tamara smárolt veled valami vészhelyzet hevében, az valószínűleg csak azért lehetett, mert
nem akart egyedül meghalni. A szavai nem hagyták nyugodni Callt.
Habár talán legfőbb ideje lett volna abbahagyni az agyalást Tamaráról, hiszen a
szökésük és az életük forgott kockán. Hát igen, jelenleg nem a lányra kellett volna
koncentrálnia.
Jasper rájuk kacsintott, és tátogott valamit az asztal másik oldaláról. Vacsora után
– formálta ajka a szavakat. A szobámban.

68
 Alex közömbösen figyelte őket. Call sehogy sem bírt rájönni, vajon mennyire fi-
gyel oda az idősebb srác arra, amit ők hárman csinálnak. Alexnek megvolt a saját
elfoglaltsága, ha épp nem a káosszal dolgoztak: előszeretettel bezárkózott a szobájá-
ba a ház túlsó végében, és heavy metált döngetett, ezenkívül gyűjtötte a dizájner
melegítőfelsőket, rajtuk koponyákkal.
Vacsora után Call és Tamara követték Jaspert a szobájába. A srác mostanra be-
dugta az ágy alá a plüss- és műanyag lovak többségét, így a helyiség furcsamód ko-
párnak tűnt.
– Mit akarsz, Jasper? – kérdezte Tamara, csípőre tett kézzel. Pasztellkék ruhát vi-
selt, a haja pedig kiengedve omlott a vállára.
– A holnapról van szó – mondta a fiú. – Délután el kell szabadulnunk a házból,
legalább néhány órára. Úgyhogy muszáj lesz elterelnünk valamivel Alex figyelmét,
és talán Hugóét is.
– Miért? – kérdezte Call.
– Mert találtam valamit, amit meg kell néznünk – közölte Jasper. – Joseph mester
elementálokon közlekedik, de azok nem a ház környékén szállnak le. Tegnap este
észrevettem, ahogy leszállni készül itt egy elementál, és megpróbáltam követni, hogy
lássam, pontosan hol landol.
– Komolyan? – hüledezett Tamara. – Miért nem vittél minket magaddal?
– A magányos farkas egyedül vadászik – felelte Jasper. – Egyébként is, tök várat-
lanul jött, és nem volt időm szólni nektek. Na, mindegy, végül nem találtam meg az
elementált. Viszont rábukkantam valami másra.
– Mire? – kérdezte Call.
Jasper azonban csak a fejét csóválta. Aggodalmas képet vágott.
– Azt a saját szemetekkel kéne látnotok. Nem akarok itt beszélni róla.
Akárhogy is faggatták, nem volt hajlandó ennél többet elárulni. De megígértette
velük, hogy másnap ebédidőben elszabadulnak valahogy a házból, és találkoznak
vele odakint, az ösvénynél, ahol meg szokták sétáltatni Harcebet.
– Harcebet is magunkkal kéne vinnünk – javasolta Call. – Ha bárki megkérdezné,
mit keresünk odakint, mondhatnánk, hogy csak őt sétáltatjuk.
Tamara a homlokát ráncolva nézett rá.
– Gondolod, hogy le tudod rázni Alexet?
Call bólintott.
– Nem probléma – felelte, pedig sejtette, hogy valójában nem lesz ez olyan egy-
szerű.
– Oké. Hát, akkor, én elmegyek lefeküdni – mondta a lány. – Totál kivagyok. –
Az ajtóhoz lépett, de megtorpant, aztán visszafordult, és csókot nyomott Call szájára.
– Jó éjt – szólt kissé félénken, majd szinte ugrándozva hagyta el a szobát.
Jasper döbbenten bámult utána.
– Azannya! – szólalt meg, miután az ajtó becsukódott Tamara mögött.
Call nem felelt, mivel egy ideig szóhoz sem jutott az elképedéstől. Aztán megkö-
szörülte a torkát. Az idegei pattanásig feszültek.
– Most már érted, miért van szükségem tanácsra?!
Jasper jót kuncogott.
– Te aztán nagy bajban vagy – válaszolta. – Nem irigyellek, fiacskám.
– Kopj le, Jasper! – mondta Call elkeseredetten. – Egyáltalán nem segítesz.

69
 – Ez az én szobám – hangsúlyozta a másik srác. Call kénytelen volt elismerni, hogy
ez igaz. Visszament a szobájába, és szinte egész éjszaka ébren hánykolódott. Alig
aludt valamit, de egyszer azt álmodta, hogy Aaron ismét holtan hever a lába előtt,
azután meg azt, hogy Aaron életben van, és ő meg Tamara faképnél hagyják Callt,
többé látni sem akarják.
Felvirradt a másnap, és úgy hozta a sors, hogy felhős volt az idő, egész délelőtt
lógott az eső lába.
Alex mintha különösen pocsék hangulatban lett volna. Call homlokráncolva fi-
gyelte a srácot, miközben sikertelenül próbáltak új ötleteket kitalálni arra, miként
támaszthatnának fel egy hermelint anélkül, hogy káoszsújtottat csinálnának belőle,
vagy felrobbantanák.
Call úgy érezte, fogytán az esélye, hogy elszabaduljon. Végül nem maradt más
választása, megpróbálta a lehető legidegesítőbb formáját hozni, hátha ezt a képessé-
gét bevetve sikerül elérnie, hogy Alex magától csörtessen ki a szobából.
Először is dúdolni kezdett, hamisan és jó hangosan, miközben az alkímiai köny-
veket olvasgatta, amiket Joseph mester adott nekik. Alex bosszúsan meredt rá.
Call ezután felkapott egy életrajzot egy krétorról, akit a Maastrichti Vincent né-
ven ismertek – ő egyike volt azon néhány elődjüknek, akiknek könyveit nem rejtették
el odalent, az alagútban –, és elkezdett felolvasni belőle.
– „Keveset tudunk arról, milyen módszerekkel szerezte meg Vincent a kísérletei-
hez szükséges holttesteket, de a közhiedelem szerint...”
– Na, folytatjuk a munkát, vagy mi van? – szakította félbe Alex.
Call úgy tett, mintha meg sem hallaná, amíg Alex ki nem rántotta a kezéből a
könyvet. Ekkor közömbösen nézett föl.
– Hm?
– Azt mondtam – szólt Alex, és láthatóan igyekezett a leginkább gonosz nagyúri
tekintetével farkasszemet nézni Call-lel –, hogy ideje folytatnunk a munkát.
Call erre úgy tett, mint aki nagyot ásít.
– Én épp a munkával foglalkozom. Fontos gondolatokon töprengek. Elvégre én
vagyok Constantine Madden.
Ha bárki ki fogja találni, hogy kell feltámasztani a holtakat, az én leszek.
– Te? – Alex ráharapott a csalira, és lesújtó pillantást vetett Callre. – Te semmi
mást nem akarsz csinálni, csak dögunalmas dolgokat. Pedig ehelyett létrehozhatnánk
új káoszsújtottakat. Vagy próbálhatnánk embereket feltámasztani, nem pedig hermeli-
neket. Akár még azt is megkísérelhetnénk, hogy mi magunk formázzuk meg a húst,
és azután a káoszt beleoltva hívjuk életre. Constantine Madden nem ült volna tétle-
nül egész nap, a lábát lógázva. Ez tök uncsi. Akárcsak te.
– Kapd be a büdös zoknimat! – közölte vele Call, habár kissé furának érezte az
inzultust, miután gondolkodás nélkül kibökte. – Neked fogalmad sincs, hogy mit
csinálna Constantine Madden.
– De azt tudom, hogy mit kellene csinálnia – felelte Alex, majd hátat fordított
Callnek, és kivonult.
Ez eléggé baljós volt ahhoz, hogy aggassza Callt, ám most nem volt ideje aggódni
miatta. Sietnie kellett, hiszen dolga volt Jasperrel és Tamarával. Úgy tűnt, sikerült
szabaddá tennie a délutánját. Csak épp nem volt teljesen biztos abban, hogy mibe fog
ez még neki kerülni.

70
 Tamara és Jasper már vártak rá az udvaron, a víz felé fordulva beszélgettek.
Amikor Call odalépett hozzájuk, hirtelen elhallgattak, és a fiúnak az a kínos érzé-
se támadt, hogy őróla dumáltak. Mérget mert volna venni rá, hogy Jaspernek bőven
akadt mondanivalója a lány csókjáról Call-lel... méghozzá semmi jó.
– Tuti, hogy Alex nem követett? – kérdezte tőle Jasper, miközben Harceb odasza-
ladt Callhez, és felágaskodott, hogy a fiú mellkasára nyomja a mancsát.
Call idegesen lesett hátra.
– Nem hinném.
– Na, menjünk! – szólt Tamara. – Mielőtt még észrevesz valaki.
Jasper idegesnek tűnt, miközben átvágtak az erdőn. Annyira feszült volt, hogy
összerezzent, amikor Harceb egy pillangó után kapva halkan összecsattintotta a fo-
gát.
– Erre! – mondta, és átvezette őket egy csalitoson.
A csalit túloldalán olyasmi látvány tárult eléjük, mint egy régi kőfejtő. A sziklát
kivájták, a mélyedés alján pedig víz bugyogott, mintha valakinek sikerült volna át-
fúrnia a sziget alapzatát, és a tenger beáramlott volna a lyukon.
– Mit bányásztak itt? – kérdezte Tamara. Aztán hunyorogva körbenézett, és meg-
válaszolta a saját kérdését: – Ez gránitnak tűnik.
– Ott levezet egy ösvény – mondta Jasper, és a mélyedés egyik oldalára mutatott,
ami nem volt annyira meredek. A rajta húzódó út olyan széles volt, amin akár egy
autó is elférhetett. Callt azonban a lejtőt nézve elfogta a félelem, hogy lefelé menet
elesik, és egészen a vízig gurul. Az ágakba kapaszkodott, ahogy az ösvény felé tartot-
tak a mélyedés peremén.
– Biztos nem hagyhatnánk ki a lemászást? – kérdezte Jaspertől. – Nem tudnád
egyszerűen csak elárulni, hogy mi van odalent?
A másik fiú komoran csóválta meg a fejét.
– Nem. A saját szemetekkel kell látnotok.
Jó darabig eltartott, mire leértek a vízhez. Jasper előrement, Tamara pedig meg-
fogta Call kezét, hogy lesegítse a lejtőn, ami nagyon kedves volt tőle, ugyanakkor a
fiú kissé kínosnak is találta. A lány tudott a rossz lábáról, mégis megcsókolta, vagyis
nyilván nem zavarta a dolog. Ám Call nem volt biztos benne, hogy őt magát sem za-
varja.
Természetesen még mindig nem volt teljesen biztos abban sem, hogy tulajdon-
képpen mit jelentett maga a csók. Jasper totálisan meg volt győződve róla, hogy Call
nem tetszik Tamarának, míg Anastasia határozottan állította ennek ellenkezőjét. De
aztán Tamara megcsókolta Callt, méghozzá Jasper szeme láttára, aminek csak jelente-
nie kellett valamit!
Call tudta, hogy muszáj beszélnie a lánnyal erről az egészről. Fogalma sem volt,
mikor lehetnek legközelebb kettesben.
– Ööö... – szólt, mivel csodálatosan bánt a szavakkal.
Tamara ránézett, láthatóan várta, hogy mondjon valamit.
Call megpróbálta felidézni, mit mondott Jasper, hogyan kell elcsavarni a csajok
fejét, de semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy nem lenne szabad pislognia – de
mivel Tamarával egymás mellett mentek, abban sem volt biztos, hogy a lány észre-
venné-e egyáltalán, ha pislogna.

71
 – Mi most együtt járunk? – bökte ki nagy nehezen. Mivel Tamara nem válaszolt
azonnal, sietve hozzátette: – Én most a pasid vagyok?
Ekkor rádöbbent, hogy ki kéne húznia a kezét a lány szorításából, mivel egyre
jobban izzad a tenyere. És ahogy a csönd egyre hosszabbra nyúlt, Call fejébe szöget
ütött a gondolat, hogy talán mégsem lenne olyan rossz legurulni a lejtőn. Akkor leg-
alább automatikusan ejtenék ezt a témát.
– Akarsz a pasim lenni? – kérdezte végül Tamara, és lopva a fiúra sandított hosz-
szú, sötét szempillája alól.
Call erőt merített abból, hogy legalább nem most először csinál magából hülyét a
lány előtt.
– Igen – felelte.
– Oké – mondta Tamara, és sugárzó mosollyal nézett a fiúra. – Leszek a csajod.
Call kihallotta a válaszából, hogy mit kellett volna kérdeznie: Leszel a csajom? Ám
úgy tűnt, hogy a lány nem haragszik rá. Tamara megszorította a kezét, és Call egy
pillanatra úgy érezte, hogy mégiscsak történhetnek jó dolgok, még vele is.
Nem volt igazad! – kiabálta volna legszívesebben Jaspernek. Tamara igenis velem
akar járni! Nem Aaronnal, hanem velem!
Leértek az ösvény aljába, és homokos talajon találták magukat, ahol a mélyedés
legalját kitöltő víz a körülötte lévő kicsi, egyenetlen gránittömböket nyaldosta. Call
egész szépnek találta a látványt – ám csak addig, amíg észre nem vette, mi rejtőzik a
víz alatt.
Elsőre sziklának vélte őket, tömböknek a sekély bányatóban, de aztán feltűnt ne-
ki, hogy valójában milyen mélyre nyúlik le a víz sötétje. Nem, amit látott, azok embe-
ri fejek voltak: a hajuk úgy lebegett a vízben, akár a hínár. Több száz – nem is, több
ezer – káoszsújtott teste rejtőzött a tóban. Szabályos sorokban álltak, várták a paran-
csot, ami hadba szólítja őket.
Call megdermedt, így Tamara is megtorpant mellette. Elengedték egymás kezét,
és a tavat bámulták. Jasper a víz szélén állt, és a káoszsújtottakra mutogatott.
A szél Call arcába fújta a haját. A fiú gépiesen félresöpörte a tincseket. Nem bírta
levenni a szemét az alakokról.
– Rengetegen vannak – suttogta Tamara. – De hát hogyan. .. Alex nem hozhatott
létre ilyen sokat!
– Nem. – Jasper még mindig a vízre meredt. – Most már értitek, miért akartam,
hogy a saját szemetekkel lássátok.
– Ezeket Constantine hozta létre – mondta Call. – Tudom. – Nem igazán bírta
volna megmagyarázni, hogy honnan tudja. Semmire sem emlékezett Constantine
életéből. De elolvasta, hogy mit írt Jericho a testvéréről, és tisztában volt a saját érzé-
seivel. Tudta.
– Egész végig azt hittük, hogy csak annyi káoszsújtott létezik, amennyit láttunk –
szólt Tamara, és aggódva csuklott el a hangja. – De sokkal többen vannak.
– Mindenki azt mondta, hogy a káoszsújtottak többsége elpusztult a háborúban –
mondta Jasper.
– Lefogadom, hogy akiket csatába küldtek, azok többsége tényleg odaveszett – fe-
lelte Call. – De még egy csomó létezett. Constantine elővigyázatos volt. Azt akarta,
hogy olyan nagy hadserege legyen, amivel felveheti a harcot a Magisztérium, a Céh,
a Tanács meg mindenki más ellen.

72
 – El kell pusztítanunk őket – jelentette ki Tamara, most már erőteljesebb hangon.
– Ha tűzmágiát vetnénk be... De nem, a víz alatt nem égethetjük el őket. Esetleg ké-
szíthetnénk egy bombát.
Callt megrohanta a gyengédség a lány iránt. Tamara aztán nem gondolkodott ki-
csiben.
– Vagy talán Call utasíthatná őket, hogy pusztítsák el magukat – vetette fel
Jasper.
– Már ha tényleg hallgatnak rám... Mármint Constantine-ra – válaszolta a fiú,
akin egyszeriben úrrá lett a kétség.
Ismét a bányató felé fordult. A káoszsújtottak mozdulatlanul álltak, úgy néztek
ki, akár a víz alatt növekvő fák. Vagy mintha itt álltak volna, amikor a bányát elön-
tötte az ár, és azóta sem mozdultak el innen... Akár a városok, amik víz alá kerültek a
víztározók építésekor.
Call a tó felé nyújtotta a kezét, tenyérrel előre.
– Káoszsújtottak! – kiáltotta. – Ébredjetek! Gyertek ide ahhoz, aki megalkotott ti-
teket!
Szavait csönd fogadta. Hideg szél fújt. Call már épp kezdte azt hinni, hogy téve-
dett, amikor a víz felszíne fodrozódott, és elsötétült. A káoszsújtottak megmozdul-
tak. Elindultak felé a felszín alatt. Jasper felordított, amikor egy fej bukkant elő a víz-
ből a srác lábának közelében. Egy férfi volt az, vizes arca kifejezéstelen, tágra nyílt
szeme világtalan. Call irányába tartott.
Tamara megragadta a fiú karját.
– Ne most! – mondta. – Küldd vissza őket a vízbe!
Call a káoszsújtott üveges szemébe bámult.
– Mi a parancsotok? – kérdezte.
Amikor a káoszsújtott válaszolt, Call tudta, hogy Tamara és Jasper nem hallanak
mást, csak értelmetlen nyögést-morgást. Ő viszont ki tudta venni a szavakat. Megér-
tette a holtak nyelvét, amit rajta kívül senki más nem beszélt az élők közül.
– Támadni – szólt a férfi. – Pusztítani.
– Call! – nógatta Tamara.
Call a lány felé fordult.
– Veszélyesek – magyarázta neki.
– Tudom – felelte Tamara. – Most pedig küldd vissza őket a mélybe!
– Még nem jött el az idő – mondta Call a káoszsújtottaknak. – Térjetek vissza a
vízbe, és várjatok ott!
A káoszsújtottak egy emberként tűntek el ismét a felszín alatt. Callnek zsongott
az agya. Megparancsolhatta volna nekik, hogy pusztítsák el egymást. Talán még
vissza is küldhette volna mindet a káoszba, ha nyit egy átjárót a semmibe. Ám ilyen
sok káoszsújtottal akár le is rombolhatta volna Joseph mester házát, könnyedén uta-
síthatta volna őket, hogy zúzzák porrá az épületet. Csak egy szavába került volna,
hogy elpusztítsa Alexet és Joseph mestert egyszerre. Talán Tamara is épp erre gon-
dolt.
Ezzel a tervvel csupán egy probléma volt: Aaron.
– Szólnunk kell erről valakinek – mondta Jasper. – Ki kell jutnunk innen!
– Az összes káoszsújtottat irányítani tudod? – kérdezte Tamara.
Call bólintott, de elszorult a szíve.

73
 – Helyes – bólintott a lány, és ahogy elindultak vissza a házhoz, elmondta a ter-
vét: – Még ma este lelépünk, és magunkkal visszük Joseph mester seregét. így fogod
tisztára mosni a nevedet, Call. Senki sem kételkedhet benned, ha biztosítod a Tanács
számára a győzelmet!
Call egy pillanatra nem bírta megállni, hogy el ne képzelje magát, amint hősiesen
vezeti a káosz-sújtottak seregét, ami az ő parancsára letérdel a Tanács előtt. Akkor
talán tényleg visszafogadnák őt a mágusok. Talán tényleg megbocsátanának neki.
De tudta, hogy ha még ma éjjel elmennek innen, akkor hátra kell hagyniuk
Aaront.
És habár Call sok mindent tanult itt a káoszmágiáról, meg arról, hogyan tölthet
meg egy lelket káosszal, arra még nem sikerült rájönnie, hogyan támaszthatná fel
Aaront. Márpedig ha egyszer elszöknek a szigetről, tudta, hogy többé nem lesz lehe-
tősége visszahozni Aaront az élők sorába.
Hacsak nem teszi meg még ma éjjel.
Tamarát és Jaspert még Alexnél is könnyebb volt lerázni. Call egyszerűen csak
annyit mondott nekik, hogy bajban lesz, ha nem folytatja a munkát, és ezt egyikük
sem kérdőjelezte meg.
Miután egyedül maradt, Call gyorsan magához vette Jericho naplóját, aztán le-
ment a társalgóba olvasni. Korábban sietve lapozta át a naplót, kísérletek és titkok
leírását keresve, most viszont feszült figyelemmel olvasta el minden szavát. Ha
Jericho tudott bármit, ami segíthetett Callnek rájönni, hogyan kaphatná vissza
Aaront, akkor muszáj volt megtalálnia. Ahogy a fiú szavait olvasta, egyre jobban el-
töltötte a jeges rémület. Aztán egy olyan bejegyzéshez ért, amitől megdermedt az
ereiben a vér:

Senkinek sem mondhatom el, mit érzek, de napról napra egyre kimerültebb va-
gyok, és egyre jobban rettegek a jövőtől. Amikor Constantine ellensúlya lettem,
eleinte óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy megvédhetem a testvéremet. Ám
akkor még igazából egyikünk sem értette meg, mire használhatja egy krétor az el-
lensúlyát.
De aztán Constantine rájött, hogyan szívhatja el folyamatosan a lelkem erejét,
anélkül, hogy a sajátját veszélyeztetnie kéne. Szinte halálosan legyengít, újra meg
újra. Csak nagyon keveset ad vissza nekem a saját erőmből, és ez alig jó arra, hogy
magamnál tudjak maradni, ahhoz pedig közel sem elég, hogy én magam is vará-
zsolni tudjak. Félek, hogy az utolsó csepp erőmig el fogja használni a lelkemet, és
észre sem fogja venni, hol a határ. Nem volt mindig ilyen, de az elmúlt évben any-
nyira megváltozott, hogy úgy érzem, már rá sem ismerek a saját testvéremre. Bor-
zasztóan félek, de senki sem hisz nekem, mert Constantine teljesen elkápráztatta
őket a bűverejével.

Call lapozott néhányat.

Gyűlölöm, hogy muszáj mindenféle állatokat szereznem Constantine-nak a kísér-

leteihez, de az még ennél is sokkal rosszabb, amikor holttesteket kell hoznom neki a
kórházból.

74
 Call vonakodva lapozgatott tovább. Mintha egy horrorsztorit olvasott volna,
csakhogy ez még annál is félelmetesebb volt. Hiszen ez a horrorsztori saját magáról
szólt.
Nem Constantine vagyok – erősködött magában. De erről egyre nehezebb volt meg-
győznie magát. Anastasia úgy gondolta, hogy ő Constantine. Joseph mester is ugyan-
így hitte. Az egyetlen, aki egyáltalán nem gondolta így, az Tamara volt. Ő elhitte,
hogy Call csakis önmaga, kerek egész, önálló személyiség. Aaron is hitt benne. És
tessék, mire ment vele...

Borzalmas dolog történt. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam holttestet hozni
Constantine-nak a temetőből, ezért inkább megidézett egy légelementált, ami elre-
pített minket a kórházba. A mentőhelikopter leszállóhelyén landoltunk, és Con jót
nevetett ezen.
Lesegített a lépcsőn, és szinte már olyan volt, mintha visszakaptam volna a testvé-
remet, aki megint ugyanolyan rendesen bánt velem, mint régen. Megkérdeztem
tőle, miért hozott magával, mire azt felelte, hogy nem akart kihagyni a mókából.
Elmentünk a patológiai osztály mellett, és meg sem álltunk a sürgősségiig.
Constantine légmágiával rejtett el minket az ápolók elől. Hátborzongató volt a sok
sérült, beteg ember között járkálni, miközben azoknak fogalmuk sem lehetett a je-
lenlétünkről.
Beléptünk egy kórterembe, ahol egy öregasszony feküdt, lehunyt szemmel, a torká-
ban csővel. Connak csillogott a szeme. Ebben a pillanatban rájöttem végre, hogy
mit akar, de már késő volt.
– Con, ez az asszony még nem halt meg – tiltakoztam.
– De talán pont ez a lényeg – felelte. – Haldoklik. Talán akkor kell beleoltani a ká-
oszt a lélekbe, amíg még pislákol benne az élet szikrája.
– Békén kell hagynod! – erősködtem. – Még életben van.
Egyre csak ezt hajtogattam, újra meg újra, miközben Con félrelökött, és az asz-
szony felé nyújtotta a kezét. Sötét káosz tört elő az ujjaiból. Láttam, ahogy a nő
teste megrándult és remegni kezdett.
Éreztem, hogy elszorul a mellkasom. Levegő után kapkodva térdre estem, az asz-
szonynak pedig kipattant a szeme; üveges volt a tekintete, de színesen örvénylett,
mint a káoszsújtott állatoké. Rám szegezte a szemét, és valamiért úgy éreztem,
hogy felismert. Jericho – üzente a tekintete. Jericho.
Ekkor döbbentem rá, hogy Constantine nem csupán az erőmet sajátítja ki. A lel-
kem darabkáira is szüksége van: energiaforrásnak használja őket, beledugja a ká-
oszsújtottakba, ahogy ebbe az asszonyba is, elektromos sokként, amivel életre kelt-
heti őket.
Nem láttam az asszonyt meghalni. Hallottam, ahogy Constantine felkiáltott dü-
hében, amiért nem maradt életben. Egy újabb kísérlete vallott kudarcot. Én csak
arra tudtam gondolni, vajon mennyi maradt még a lelkemből, miután a testvérem
apró darabokra szaggatta.

Call lerakta a noteszt. Úgy zihált, hogy beleszédült. A naplóba írt szavak mellbe
vágták. Eddig is tudta Constantine Maddenről, hogy a Halál Ellensége volt, hogy ő
okozta az édesanyja halálát, hogy egy szörnyeteg, akivel a Tanács mindenáron be
akarta tartani a fegyverszünetet, nehogy ismét kitörjön a háború, ám ez akkor is egé-

75
szen máshogy volt borzalmas. Ez személyes ügy volt: amit Constantine a testvérével
művelt, ahogy szétszaggatta a lelkét. Constantine ezt nem azért tette, hogy meg-
mentsen valakit, akit szeret. Nem végső kétségbeesésében ölte meg azt az asszonyt.
Hanem egy kísérlet kedvéért. Pusztán azért, mert kíváncsi volt. És kegyetlen.
Constantine Maddent ezek szerint mégsem a gyász késztette arra, hogy szörnyű
dolgokat tegyen. Már jóval a testvére halála előtt is szörnyűségeket művelt.
És ugyan lehetséges, hogy a legelején Joseph mester erőltette, de Constantine lát-
hatóan nagyon is fogékony volt a gonoszságra.
Call lerakta a naplót, és az ablakhoz lépett, kinézett a gyepre, amire foltokban
hullott a délutáni napfény. Félt, hogy menten elhányja magát. Úgy érezte, mintha
vihar dúlna a fejében.
Ám egy-két perc múlva már kicsit jobban érezte magát. És még néhány perccel
később szöget ütött a fejébe egy gondolat. Éveken át attól félt, hogy túl cinikus, túl-
zottan gúnyos, túlságosan hanyag. Azt hitte, hogy azzal gyűjti a gonosz nagyúri pon-
tokat, ha nem viszi ki a szemetet vagy megeszi az utolsó szelet pizzát, és ezek a hét-
köznapi rosszaságok előbb-utóbb ahhoz fognak vezetni, hogy a káoszsújtottak sere-
gének élén találja magát.
De Call most már tudta, hogy soha nem lenne képes olyat tenni, mint amit
Constantine művelt Jerichóval: ő soha nem lopná el egy szerette lelkének darabkáit.
Tudta, hogy soha nem gyilkolna meg valakit minden ok nélkül. Ha ilyen egy gonosz
nagyúr valójában, akkor neki nem kell attól félnie, hogy véletlenül ezen az úton köt
ki.
Talán nem kéne többé azon aggódnia, hogy netán Constantine Maddenné válik,
hanem inkább azzal kellene foglalkoznia, milyen fenyegetést jelent Alex. Alex, aki
erőt akart, és nem félt gyilkolni érte. Alex, aki valószínűleg bármire hajlandó lett vol-
na, amire Constantine, és könnyen lehet, hogy még annál is többre.
Tamarának és Jaspernek igazuk volt: muszáj lesz kijutniuk innen, méghozzá a le-
hető leggyorsabban, mielőtt Alex hozzászokik az erejéhez, mielőtt Joseph mester el-
veszti a Callbe vetett hitét, és ellene fordítja az Alkahesztet.
De akármilyen gonosz volt is Constantine, egyetlen dologban Call igazat adott
neki: a halál igazságtalan. Aaronnak nem kellett volna meghalnia, és ha Call fel tud-
ná támasztani, rendesen vissza tudná hozni őt az élők sorába, nem csupán káoszsúj-
tott zombiként, akkor mégiscsak származna legalább egyetlen jó dolog Constantine
rémséges kísérleteiből meg a borzalmas háborújából.
Ám ahhoz, hogy ezt megtehesse, Callnek előbb meg kellett fejtenie a módszer
nyitját. Az itt töltött napok során rengeteg kísérletről hallott és olvasott, amivel
Constantine próbálkozott. Vajon mi lehetett az, ami nem jutott eszébe a Halál Ellen-
ségének?
Kellett, hogy legyen valami megoldás, valami titok.
Call visszagondolt az imént olvasott bejegyzésre, arra, hogy Jericho úgy érezte,
az asszony első látásra felismerte őt: mintha a fiú lelkének egy darabja adott volna
neki erőt.
Volt ebben valami, ami nem hagyta nyugodni Callt.
Constantine nyilván a csecsemő Call-lel is valami nagyon hasonlót művelt: az
egész lelkét átlökte Callum Hunt testébe. Vajon hogy érte el ezt?
Call a homlokát ráncolva törte a fejét.

76
 És ekkor egyszeriben támadt egy ötlete. Egy épkézláb ötlete, nem csupán a sötét-
ben tapogatózós, „talán beválhat” jellegű találgatás, mint amikkel ő meg Alex az
eredménytelen kísérleteik során próbálkoztak.
Bedugta a naplót flanelinge zsebébe, és bement abba a szobába, ahol Aaron holt-
teste volt. Végre megtette azt a dolgot, amit mostanáig elkerült: odalépett a fémasz-
talhoz, és fölemelte a leplet Aaron arcáról.
– Remélem, hogy megbocsátasz nekem – szólt.
Call bízott benne, hogy ha beválik az ötlete, akkor minden rendben lesz. Mind el-
szökhetnek innen, visszamehetnek a Magisztériumba, és őt nem fogják megint bör-
tönbe dugni, hiszen elevenen hozná magával azt, akit állítólag meggyilkolt. Diadal-
masan vonulnának a Tanács elé, Joseph mester káoszsújtott seregének élén. És ha
Tamara csupán azért akart Call csaja lenni, mert eszét vette a gyász, vagy ilyesmi,
ahogy Jasper gondolta, hát, akkor ezek után a fiú talán mégiscsak elnyerhetné a tet-
szését. Call így talán meggyőzhetné a lányt, hogy ne szakítson vele.
A fiú biztos volt benne, hogy ha Aaron visszatérne közéjük, épen és egészsége-
sen, akkor Tamara bármit meg tudna bocsátani Callnek, amit ennek érdekében tett.
A helyiség homályba borult. Aaron mozdulatlanul hevert, élettelen, falfehér, er-
nyedt arccal. Úgy is nézett ki, mint önmaga, meg nem is. Bármi is adta Aaronnak a
személyiségét és az erejét, az elveszett.
A lelke – mondta magában Call. Nevezd annak, ami! Mielőtt a Magisztériumba ke-
rült volna, Call nem hitt a lélekben, ám Rufus mester megtanította, hogyan láthatja
Aaronét.
Aaron mellkasára tette a kezét. Korábban is megérintette már, Alex jelenlétében,
de most sokkal furcsábban érezte magát. Mintha búcsút vett volna Aarontól.
Pedig erről szó sem volt. Ami azt illeti, épp az ellenkezője volt igaz. Call erőt vett
a gondolatain, amik nagyon sötét irányba indultak el, tudatosan elterelte őket attól a
ténytől, amire egyfolytában emlékeztetni akarták, nevezetesen, hogy egy holttesttel
van egy szobában. Minden egyes horrorfilm, amit életében látott, most együttes erő-
vel próbálta a frászt hozni rá. Ez itt Aaron – hajtogatta magának. A legkevésbé félelmetes
személy, akit ismerek.
Constantine a testvére lelkét használta fel a kísérleteihez, apró darabokat szakí-
tott ki belőle. Azzal viszont nem próbálkozott, amire most Call készült. Soha nem
használt fel egy darabot sem a saját lelkéből.
Call Aaron mellkasán tartotta a kezét, és elmélyedt önmagában, amennyire csak
bírt. Megpróbált visszaemlékezni, milyen volt látni Aaron lelkét. Arra összpontosí-
tott, amitől ő önmaga, a legkorábbi emlékeire: Alastair arcára, a városa utcáira, a jár-
da repedéseire a lába előtt. A Magisztérium kapujára, a fekete kőre a csuklópántján,
Tamara tekintetére. Arra, hogy milyen volt ellensúlynak lenni, hogyan érezte magát,
amikor Aaron varázsereje összekapcsolta őket. A káosz feketeségére...
Sötétség tört elő az ujjaiból, akár a füst. Tintaként terjedt szét Aaron mellkasán,
beborította az egész testét.
Call felhördült. Úgy érezte, mintha a kezén át kiáradna belőle az energia. Belere-
megett a teste. Érezte a lelkét, ami a bordáit feszegette.
Gondolatban összezárta az öklét a lelke körül, és szorosan marokra fogta. Ekkor
mintha egy szikra száguldott volna át rajta, az erein keresztül, az ujjhegyéről egyene-
sen Aaronba. A fiú teste megrándult, a keze hadonászott, lába a fémasztalon dobolt.

77
 Call verítékben úszott, egész testében reszketett. Érezte, hogy a szikra átjárja
Aaront. Még látta is: a fiú teste ragyogni kezdett belülről, mintha lámpát gyújtottak
volna benne. Aaron kinyitotta a száját, és nagy, mély levegőt vett.
Callt elfogta a félelem, arra gondolt, amikor káoszt juttatott egy másik testbe,
eszébe jutott, ahogy Jennifer Matsui kinyitotta a szemét, amiben a semmi üressége
örvénylett.
– Kérlek, legyél önmagad! – esdekelt Aaronnak. – Küzdj, hogy saját magad ma-
radj! Könyörgök!
Call tudta, hogy ha Aaron káoszsújtottként tér vissza, azt sosem bocsátja meg
magának.
Nem lett volna szabad ezt tennem – gondolta. Arrogáns és veszélyes cselekedet volt.
Miután elolvasta a naplót, teljesen meg volt győződve róla, hogy egyáltalán nem
olyan, mint Constantine. És talán tényleg nem, mert még Constantine sem merészke-
dett odáig, hogy magán
Jerichón kísérletezzen. Még Constantine-nak is több esze volt ennél.
Aaron mellkasa úgy emelkedett-süllyedt, mintha aludt volna, de még mindig
nem nyitotta ki a szemét.
– Aaron! – szólt Call fojtott hangon. – Aaron, kérlek, legyél saját magad!
Aztán Aaron megmozdult, a keze a levegőbe csapott, a teste hánykolódott. Az
oldalára fordult, feltolta magát ülő helyzetbe, majd megborzongott, és kinyitotta a
szemét.
Ami nem örvénylett.
Zöld szeme ugyanolyan tiszta és élénk volt, mint régen.
– Aaron? – Call úgy érezte, alig bír hangokat kinyögni.
– Call! – szólalt meg Aaron. Nem egészen úgy hangzott, mint önmaga... még
nem. Talán azért, mert már olyan régen nem beszélt, de furcsamód tompa, színtelen
volt a hangja.
Call mit sem törődött ezzel. Aaron ismét életben volt. Ha bármi akadt, ami nem
stimmelt vele, azt most már meg lehetett oldani. Call a karjába zárta a barátját. Erez-
te, ahogy Aaron bőre lassan fölmelegedett, miután újból beindult a vérkeringése.
Szorosan ölelte őt magához.
Aaronnak furcsa szaga volt, de az nem a halál vagy rothadás bűzére emlékeztette
Callt, hanem inkább az ózonra, a villámcsapás utáni levegő illatára.
– Minden oké! – lelkendezett Call, mintha ezt kimondva elérhetné, hogy tényleg
így is legyen. – Minden oké! Életben vagy, most már minden oké!
Aaron karja átfogta a hátát, megpaskolta a vállát. Ám amikor Call elhúzódott tő-
le, a legjobb barátja arca örömtelen, feszült volt. Aaron értetlenül nézett körül a he-
lyiségben.
– Call! – szólt rekedten. – Mit csináltál?

78
 10. FEJEZET

Minden oké – ismételte Call. Megszorította Aaron kezét. Hideg volt, de nem élet-
telenül hideg. Egyértelműen egy élő ember keze volt. Call tudta, hogy az ember kezét
dörzsölgetéssel lehet felmelegíteni, így hát rögtön neki is látott ennek.
Aaron a fejét forgatta. Nagyon lassan mozgott, nyilván minden izma merev volt.
– Hol vagyunk?
– Egyelőre inkább arra kéne összpontosítanod, hogy helyrejöjjél – mondta Call.
– Helyrejöjjek? – Aaron teljesen úgy hangzott, mint aki hosszú-hosszú alvásból
ébredezett éppen, de ez érthető volt. – Talán valami bajom volt?
Call nem tudta, hogyan válaszoljon erre. Inkább így szólt:
– Mondd el, mi az utolsó emléked, mielőtt most magadhoz tértél!
– Az erdőben voltunk – felelte Aaron. Kezdett visszatérni az arcába a szín. To-
vábbra is sima zöld volt a szeme, amilyen azelőtt, semmi jelét nem mutatta a káosz
örvénylő színeinek. És Call emlékeztette magát, hogy a káoszsújtottak nem tudnak
beszélni. Legalábbis nem így, normális, teljes mondatokban. – Tamarát kerestük...
A fiú grimaszt vágott, ahogy visszaemlékezett. Call elengedte a kezét, és Aaron
kinyújtotta-begörbítette az ujjait. Normális kéz, normálisan kipirult bőr, normálisan
lüktető pulzus a nyakán... Callnek vadul kalapált a szíve. Sikerrel járt, feltámasztotta
Aaront, megvalósította a lehetetlent...
– Aztán Alex ellenünk fordult – folytatta Aaron. Komoran ráncolta a homlokát. –
Kiderült, hogy ő az áruló, kezdettől fogva. Nála volt az Alkaheszt. Kényszerített
minket, hogy térdeljünk le...
Ácsi! – gondolta Call. Ennek nem lesz jó vége.
– Aaron, most már minden oké. Nem kell felidézned...
Aaron azonban remegni kezdett. Nem csak egy kicsit, mintha fázna, hanem egész
testében hevesen reszketett. Megmarkolta az asztal szélét.
– Letérdeltünk – folytatta. – Volt egy villanás. Az ereje ellökött téged tőlem. Lát-
tam az Alkaheszt fehér fényét. Betöltötte az eget. Call... – A másik fiúra emelte riadt,
zöld szemét. – Mi történt? Kérlek, mondd, hogy nem az, amire gondolok!
Call csak a fejét csóválta. Aaron lebámult a kezére. Call kicsit fakónak, de alapve-
tően normálisnak látta azt. Aaron azonban mintha elborzadt volna tőle.

79
 Call ekkor rádöbbent, mit bámul Aaron: a körme hosszú volt. A köröm és a haj a
halál után is tovább nő – jutott Call eszébe. Aaronnak a haja is hosszabb lett, vissza-
kunkorodó tincsei túlnőttek a fülén.
– Call! – szólt a fiú. – Mondd, ugye én nem... Csak nem voltam...
Call kétségbeesetten fojtotta belé a szót.
– Erre most nincs időnk. Ki kell jutnunk innen. Muszáj lelépnünk, mielőtt még
valaki ránk talál. Aaron, kérlek, gyere!
Aaron habozott... aztán bólintott. Úgy tűnt, Call kétségbeesett hangja felülírta
minden gyanúját. Lecsúszott a fémasztalról, és csupasz talpára nehezedett. A lába
azonnal összecsuklott. Aaron a földre rogyott, és nyögve terült el az oldalán. Call fölé
hajolt, miközben a fiú gyötrelmesen összegömbölyödött. Haja izzadt homlokára ta-
padt.
– A lábam... úgy fáj...
Nevetés hasított a szobába. Hangos, hitetlenkedő, éles nevetés.
– Ilyen nincs!
Call kihúzta magát. Alex állt az ajtóban, a szokásos fekete szerelésében. Callnek
elszorult a szíve.
Aaron nagy nehezen térdelő helyzetbe küzdötte magát. Még mindig sápadt volt,
kissé viaszsárga lett az arca.
– Nem, nem! – szólalt meg. – Te nem lehetsz itt. Az nem lehet.
– Nem hittem volna, hogy tényleg megteszed. – Alex bevonult a szobába. – Ál-
momban sem hittem volna, hogy van hozzá merszed, mini-Constantine.
Call a két fiú közé vetette magát.
– Ne gyere a közelébe... a közelünkbe! – csattant fel.
– Jó, jó, persze – felelte Alex gúnyosan. – Szépen lelépek, és úgy teszek, mintha
nem épp most támasztottál volna fel valakit, ami egész mostanáig soha, de soha nem
sikerült senkinek, még...
Aaron felüvöltött.
Iszonyatos hang volt. Call és Alex mindketten hátrahőköltek a fiú torkából kisza-
kadó, embertelen üvöltés hallatán. Aaron a földet csapkodta, remegett a válla, de
nem áztatták könnyek az arcát. Nem sírt.
– Aaron! – Call letérdelt mellé. – Nyugodj meg! Kérlek, higgadj le!
A barátja elernyedt.
– Halott vagyok – suttogta. – Meghaltam. Ezért van, hogy minden ilyen szürke
és... ilyen szörnyű...
Kitárult a kétszárnyú ajtó. Joseph mester rontott he a szobába, a nyomában
Jasperrel és Tamarával. A mágus fölemelte a kezét, tenyerében láng lobogott. Aaron
üvöltése hallatán sietett ide, de most megdermedt, döbbenten bámulta a fiút. Egysze-
riben sokkal öregebbnek tűnt, az arca megfeszült, a száját összepréselte.
– Úristen! – hördült fel.
Alex keserűen felkacagott.
– Istennek ehhez semmi köze.
– Segítsétek föl! – utasította őket Joseph mester rekedten. – Állítsátok talpra! Lát-
nom kell, hogy tényleg életben van-e.
Call megperdült, hogy védelmezze Aaront, ám Alex máris az összerogyott fiúnál
termett, és talpra rángatta. Aaron fölemelte a fejét, elnézett Joseph mester mellett,

80
meglátta az ajtóban álló Tamarát és Jaspert. Kettőjük közül a srác arca merő meglepe-
tés volt, a lányé viszont... Tamara úgy festett, mint aki óriásit zuhant, és a földet érés-
kor elakadt a lélegzete. Úgy nézett ki, mint aki nem kap levegőt.
– Tamara – suttogta Aaron.
A lány a szája elé kapta mindkét kezét, és hátrahőkölt, szinte nekicsapódott
Jaspernek, aki a karjánál fogva megtartotta. Tamara hevesen csóválta a fejét, sötét
hajfonatai az arcába csaptak. Callt elfogta a hányinger.
– Tamara... – kezdte.
– Csönd legyen! – förmedt rájuk Joseph mester. – Hallgassatok már el! – Úgy me-
redt Aaronra, mintha szellemet látna. Mintha valójában nem is képzelte volna, hogy
tényleg beválhat a terve. Mintha igazából nem gondolta volna, hogy Aaron valaha is
életre kelhet. – Megcsináltad – szólt végül. Habár még mindig Aaront nézte, nyilván-
valóan Callhez beszélt. – Igazam volt. Igazam volt, hogy rád bíztam a holtak feltá-
masztását, Constantine. Tényleg megcsináltad!
– Call... – Jasper hangja nem volt több tompa suttogásnál. – Ezt te csináltad?
Call rádöbbent, hogy sokkal jobban meg kellett volna terveznie ezt az egészet.
Nem lett volna szabad úgy feltámasztania Aaront, hogy előbb nem gondolta ki, ho-
gyan juttathatja őt ki innen, hogyan menekülhetnek el együtt, mindannyian, ahogy
Tamara remélte. Ki kellett volna találnia egy olyan megoldást, amivel nem verte vol-
na föl az egész házat.
Persze nem tudhatta előre, hogy a próbálkozása tényleg sikerrel fog járni. Fogal-
ma sem lehetett róla, mennyi időbe fog telni, azt pedig végképp nem sejthette, hogy
mennyire ki fogja meríteni.
Call egyszeriben megszédült.
Csak ekkor jutott eszébe, hogy hiányzik a lelke egy darabkája.
Rádöbbent, hogy el fog ájulni. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy belekapasz-
kodjon valakibe, de senki sem volt mellette.
Teljesen magára maradva bukott a padlóra.
Amikor Call magához tért, ismét Constantine régi szobájában volt. Elborzadva
látta, hogy Anastasia ül az ágya végében, fehér nadrágkosztümben, a hajtókáján egy
brossal. A rajta lévő holdkő mintha szemként meredt volna Callre.
A fiú kis híján felüvöltött.
Sikerült magába fojtania az ordítást, de így is halk nyögést adott ki, amiből az
asszony észrevette, hogy ébren van.
– Mit keres maga itt? – kérdezte Call.
Anastasia lesimította a takarót a fiú mellkasán.
– Joseph mester elmondta nekem, hogy mit csináltál. Megmentetted a világot,
ugye, tudod?
Call a fejét csóválta.
– Megváltoztattad, mit jelent mágusnak lenni – lelkendezett az asszony. – Jaj,
Call, mindent megváltoztattál! Constantine-t többé nem fogják szörnyetegnek tartani.
Mostantól kezdve végre tisztelni fogják a munkásságát. A te munkásságodat.
A fiúnak szörnyű érzése támadt, a hátán futkosott a hideg. A sikere ilyesfajta kö-
vetkezményeibe eddig bele sem gondolt. Anastasia pedig semmit sem értett az
egészből. Amit Call csinált, azt nem lett volna könnyű megismételni. Elvégre nem
szakíthatott ki folyton darabkákat a lelkéből. Fogalma sem volt, hogy a tette milyen

81
hatással lesz egyáltalán a varázserejére. Abban sem volt biztos, hogy képes lenne-e
valaha megismételni azt, amit Aaron-nal sikerült megvalósítania.
Ám ezt a gondolatot most elhessegette, hogy majd később térjen vissza rá.
– Ugye Aaron még mindig... jól van? – kérdezte.
– Pihen – válaszolta az asszony. – Mint te, mostanáig.
– Aaron nem... haragszik rám? – tudakolta a fiú.
Anastasia értetlenül pislogott.
– De hát, Con, miért haragudna rád bárki? Csodát hajtottál végre.
Call küszködve felült. A takaró körécsavarodott.
– Beszélnem kell Aaronnal – jelentette ki. – És Tamarával is.
Az asszony felsóhajtott.
– Rendben van. Várj egy percet! – Felállt, és lesimította a nadrágkosztümjét. Csil-
logó szemmel nézett a fiúra. – El sem tudod képzelni, mit jelent mindez – mondta
neki. – Ki tudja, hány embert támaszthatsz még fel? Megtörted a halál uralmát, Call.
Megvannak... megvoltak az okai annak, hogy az emberek miért akartak végezni a
krétorokkal odahaza, ahonnan származunk. De te mindent megváltoztattál.
Callnek görcsbe rándult a gyomra, miközben a nő kiment a szobából.
Több oka is volt annak, hogy az emberek holtan akarták látni a krétorokat? Már-
mint más indok is akadt erre a legnyilvánvalóbbon kívül? Erre most gondolni sem
bírt. Muszáj volt látnia Aaront. Aaron volt a bizonyíték arra, hogy igenis helyesen
cselekedett. Megmentette Aaront. Esze ágában sem volt még egy embert feltámasz-
tani, soha többé nem akart a saját lelkéhez érni. De amit tett, megérte az áldozatot.
Muszáj volt, hogy megérje.
Anastasia visszajött a szobába, ezúttal Tamara is vele volt. A lány fehér ruháját
rétegekben borította be a csipke. Lehajtott fejjel lépett be, nem nézett Callre.
Az asszony magukra hagyta őket a szobában, habár Call látta az árnyékát az ajtó
előtt. Anastasia a folyosón ácsorgott, hogy minden szavukat hallja.
Call úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele. Annyira örült, amiért viszontláthat-
ja Tamarát, hogy az egész testét kirázta a hideg, aztán a meleg. Csak azt kívánta, bár
láthatná a lány arckifejezését.
– Tamara – kezdte –, annyira sajnálom, hogy...
A lány beléfojtotta a szót.
– Hazudtál nekem.
– Tudom, hogy haragszol – mondta Call. – És ehhez meg is van minden jogod.
Csak annyit kérek tőled, hogy hallgass meg!
Tamara felkapta a fejét. A szeme vörös volt a sírástól, de most szikrákat szórt a
tekintete.
– Ja, nem lett volna szabad hazudnod nekem, de most nem ez a lényeg, Call. És
nem haragszom... Hanem félek.
A fiút ismét kirázta a hideg. Tetőtől talpig.
– Nem lett volna szabad ilyet tenned – folytatta Tamara. – Nem volna szabad
még csak képesnek sem lenned arra, hogy ilyet tegyél. Mindössze egyetlen személy
létezik, aki képes volt lelkeket áthelyezni, aki egyáltalán a közelébe jutott annak,
hogy feltámassza a holtakat. Mindent kockára tettem abban a hitemben, hogy te iga-
zából nem vagy a Halál Ellensége. Megszöktettelek a börtönből, mert annyira hittem
benned. De tévedtem. – A lány a fejét csóválta. – Te mégiscsak Constantine vagy.

82
 Call összerezzent, mintha Tamara megütötte volna. A börtönben töltött napjaira
gondolt, amikor attól félt, hogy a lány egyszer majd ilyesmit vág a képébe. És ez
most meg is történt.
– Én csak vissza akartam kapni Aaront – próbált magyarázkodni. – Azt hittem,
rendbe tudom hozni a dolgokat.
Tamara a szemét törölgette.
– Én is vissza akarom kapni őt. Hinni szeretnék abban, hogy tényleg visszatért,
hogy ugyanolyan, mint régen, de nem is tudom...
Call nekiveselkedett, hogy fölkeljen az ágyból. Mindkét lába gyenge volt, de nagy
nehezen sikerült talpra állnia, a baldachinos ágy egyik tartóoszlopába kapaszkodva.
– Tamara, figyelj rám! Aaron nem káoszsújtott. A saját lelkem egy darabkájával
keltettem életre. A régi önmaga. Tud beszélni. Mindenre emlékszik. Még arra is,
hogy Alex meggyilkolta.
– Miután elájultál, Aaron üvölteni kezdett – szólt a lány színtelen hangon. – Egy-
re csak üvöltött, sehogy sem akarta abbahagyni.
– Megijedt. Bárki kiakadna az ő helyében. Meg van ijedve, és...
– Nem ijedtnek tűnt – válaszolta Tamara rideg arccal. Call nem akarta, hogy a
lánynak legyen igaza, ám elfogta a szorongás. Tamara ritkán tévedett.
– Aaron a legjobb barátunk – mondta Call, bár alig bírta kinyögni a szavakat. –
Nem tudtam csak úgy elengedni.
– Néha muszáj elengednünk a szeretteinket – felelte Tamara halkan. – Néha tör-
ténnek olyan dolgok, amiket nem lehet rendbe hozni.
– Te valaha azt hitted, hogy el kell engedned Ravant. A családod azt mondta ne-
ked... az egész mágusvilág azt állította, hogy a nővéredet halottnak kellene tekintened,
mert túl sok tűzmágiát használt, és ez felemésztette.
Ám Ravan mégiscsak részt vett a megszöktetésemben. Megbíztál benne annyira,
hogy a segítségét kérd. Szóval nyilván továbbra is a nővérednek tartod őt, mégsem
veszett el végleg. Tudod jól, hogy a mágusok igenis tévedhetnek.
– Az más – tiltakozott Tamara. – Ravan nem halt meg. Ő elemésztetté vált.
– Tényleg annyira más ez? – Call mély levegőt vett. – Tudom, mennyire aggódsz,
hogy vajon mit jelent, amit tettem. De az emberek azért gyűlölik Constantine
Maddent, mert gonosz pszichopata volt, aki az élőhalottakból álló, óriási seregével
megpróbálta elpusztítani a mágusok világát... Nem pedig azért, mert életre akarta
kelteni a holtakat. Hiszen ez olyasmi, amit mindenki akar. Ezért akadt Constantine-
nak olyan sok követője. Mert mindenki elveszített már valakit. Mert amikor elveszí-
tünk valakit, az annyira értelmetlennek, és véletlenszerűnek, és ostobaságnak tűnik,
hogy egyszerűen nincs rá válasz. Lehet, hogy Constantine borzalmas ember volt, és
talán én magam is az vagyok. De talán az a borzalmas ember vagyok, aki megmen-
tette Aaront.
– Nagyon remélem, hogy igazad van – felelte Tamara. – Szeretnék hinni neked.
Nekem is borzasztóan hiányzott Aaron, és nagyon is hajlandó lennék elhinni, hogy a
halála csak valamiféle iszonyatos hiba volt, amit te most helyrehoztál. De ha Aaron
nem önmaga, Call... Ha igazából mégsem tért vissza, akkor meg kell ígérned, hogy
elengeded őt, egyszer és mindenkorra.
Call a lány arcára meredt. Tamara inkább tűnt szomorúnak, mint reménytelinek.

83
 – Megígérem – mondta. – Eszem ágában sem lenne hagyni, hogy Aaronból ká-
oszsújtott legyen. Soha nem ártanék neki.
Tamara megragadta a fiú egyik kezét, és erősen megszorította. Call annyira hálás
és megkönnyebbült volt, hogy legszívesebben a karjába zárta volna a lányt, úgy ölel-
te volna, mint azelőtt. De nem tette.
Tamara így szólt:
– Ha többé nem bízol meg bennem, Call, akkor már nem hallgatsz másokra, csak
Joseph mesterre meg Alex-re. Márpedig ők nem jó emberek. Nem érdekli őket, hogy
mi a legjobb neked. Vagy Aaronnak.
– Tudom.
– Akkor meg kell bíznod bennem! Ha azt mondom, hogy Aaron nem önmaga,
muszáj lesz hinned nekem.
Call bólintott.
– Úgy lesz. Megbízom benned. Ha azt mondod, hogy Aaron nem Aaron, hinni
fogok neked.
– Ajánlom is! – mondta Tamara, az ajtó felé indulva. – Mert ha mégsem bízol
bennem, akkor többé én sem bízhatok benned.
Miután a lány elment, Call visszahuppant az ágyra, és lehajolt, hogy megsimo-
gassa Harceb fejét. A farkas halkan nyüszített, mintha megértette volna Tamara sza-
vait.
Call túl fáradt volt ahhoz, hogy fölkeljen, ugyanakkor túl zaklatott is, hogy visz-
szaaludjon. Látni akarta Aaront, meg akarta győzni magát, hogy Tamara téved, mert
a legjobb barátjukkal igenis a legnagyobb rendben van minden. Ám félt, hogy a
lánynak talán mégis igaza van. Mi lesz, ha Aaron mégsem önmagaként tért vissza?
Mi lesz, ha Call a saját lelke felhasználásával csak elodázta a pillanatot, amikor
Aaron óhatatlanul átmegy örvénylő szeműbe? Komor gondolatok töltötték meg az
agyát, amíg be nem kopogtatott valaki a szobába.
– Szabad! – szólt ki. Azt hitte, hogy megint Anastasia az, aki újabb hátborzongató
kijelentéseket akar tenni arról, milyen csúcs Call, azaz inkább Constantine.
Legnagyobb meglepetésére azonban Alex lépett be.
Még annál is több feketét viselt, mint eddig, már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
A haját úgy zselézte, hogy tüskékben meredezzen. A bakancsán nagy fémcsatok csil-
logtak. Rajta volt az iskolai csuklópántja, és valahogyan talált valakit, aki rárakott
egy fekete követ a bőrszíjra, jelezve, hogy Alex krétor.
– Call, haver! – szólt. – Vacsora.
Call azon tűnődött, vajon mennyire lehet kínos Alex-nek egy fedél alatt lenni az-
zal, akit meggyilkolt, tudva, hogy az áldozata visszatért a halálból, és most talán
bosszút forral. Remélte, hogy nagyon, de nagyon kellemetlen.
– Gyere már! – nógatta Alex, miután Call nem válaszolt. – Csipkedd magad! A
zombid már az asztalnál vár.
– Ne nevezd így! – csattant fel Call. Ám Alex erre csak vigyorgott.
Call nagy nehezen talpra állt, elment Alex mellett, és lebicegett a lépcsőn az étke-
zőbe. Az egész teste sajgott, és nem bírta kiverni a fejéből Tamara szavait, de nem
bujkálhatott a szobájában. Nem hagyhatta, hogy Aaron-nak egyedül kelljen szembe-
néznie a többiekkel.

84
 Próbálta elhitetni magával, hogy a legjobb barátjukkal minden rendben – a lehető
legnagyobb rendben –, és ezt előbb-utóbb Tamara is be fogja látni, úgyhogy majd
megenyhül; ám a szíve mélyén nem volt olyan biztos ebben, mint amennyire szere-
tett volna.
Joseph mester sugárzó mosollyal fogadta Callumot az étkezőben. Az asztalfőn
foglalt helyet, előtte egy kész lakoma terült el, olyan fogásokból, mintha hálaadás lett
volna: a rogyásig megrakott asztalon töltött pulyka, tepsiben sült répa és édesburgo-
nya, borsó, krumplipüré meg áfonyamártás illatozott.
A férfi egyik oldalán Anastasia ült, és üdvözült képet vágott, a másikon pedig
Jasper, aki rém feszültnek tűnt. Aaron a fiú mellett foglalt helyet, és összerezzent,
amikor Alex belépett az étkezőbe. Call félrelökte Alexet az útjából, és odasietett
Aaron mellé, aki szorosan összekulcsolta a kezét az ölében. Furcsán nézett föl Callre:
mintha egy kicsit örült volna, hogy látja, egy kicsit viszont nem.
Alex gúnyosan vigyorogva ledobta magát az Anastasia melletti székre. Az asz-
szony szórakozottan felé nyúlt, és megborzolta a haját – már amennyire a zselé en-
gedte –, ám a szemét továbbra is Callre szegezte. Sóvárgó tekintete mintha el akarta
volna emészteni a fiút.
– Hol van Tamara? – kérdezte Aaron, miután Call leült.
Call ételt lapátolt a tányérjára, aztán Aaronéra is. Aaron fogta a kést meg a villát,
és Call rögtön jobb kedvre derült. Úgy gondolta, amint a többiek látják Aaront enni,
muszáj lesz elfogadniuk, hogy teljesen normális. Hiszen a káoszsújtottak soha nem
ettek semmit.
– A szobájában – felelte Jasper sietve. – Lepihent. Megfájdult a feje.
Aaron lerakta a villáját. Callnek kicsit felkavarodott a gyomra.
– Minden rendben – suttogta, és remélte, hogy Aaron hisz neki. – Egyél valamit!
Attól majd jobban érzed magad.
Aaron sóhajtott. Tamara mesélt az üvöltözéséről, és Call rádöbbent, mennyire
tart attól, hogy ez talán megismétlődik, ám a legjobb barátjuk egész nyugodtnak tűnt,
legfeljebb bánkódott kicsit a lány miatt. Aaron ismét fogta a villáját, és bekapott pár
falatot a sült pulyka töltelékéből.
A fiú tartásából csak úgy sugárzott a feszültség, mintha dühös lett volna. Call ag-
gódott, hogy Aaron netán gyűlöli őt. Hiszen minden joga megvolt erre. De talán csak
Tamara miatt volt zaklatott. Aaron ahhoz volt szokva, hogy mindenki hősnek tartsa
őt. Borzasztóan lesújtotta volna a tudat, hogy Tamara szerint valami nem stimmel
vele.
Tamarának nem volt igaza.
Nem lehetett igaza.
– Nem könnyű tudomásul venni, ha az ember egész világa kifordul a sarkaiból –
szólalt meg Joseph mester. – Tamara nyilván küszködik azzal, hogy elfogadja, mi
minden vált lehetségessé. A Tanács ugyanígy fog reagálni. Ahogy a Magisztérium is.
De akkor is eljött a mi időnk: a káosz erejének igazi kihasználása csak most kezdődik.
Veled – intett Callre. – És veled – fordult Aaron felé.
– És mi lesz mindenki mással? – háborgott Alex.
– Call képes volt feltámasztani Aaront. Ez csupán a kezdet. Aaron csak a legelső
azok sorában, akik vissza fognak térni hozzánk. Amikor a Tanács rádöbben, hogy
mire vagyunk képesek, kénytelen lesz szövetségre lépni velünk... méghozzá a mi

85
feltételeink szerint. Ez a legnagyobb áttörés azóta, hogy legelőször sikerült arannyá
változtatni az ólmot. Talán még annál is nagyobb.
– Biztos vagyok benne, hogy neked is sikerülni fog elsajátítani a módszert –
mondta Anastasia Alexnek, megválaszolva a kérdését. Joseph mester nyilvánvalóan
annyira elmerült a jövőről szőtt ábrándjaiban, hogy minden másról megfeledkezett.
– Elképesztő, hogy képes voltál megtenni azt, ami még Constantine-nak sem si-
került – mondta Jasper Callnek, majd Aaronra nézett. – Hogy vagy, haver?
Aaron Jasper felé fordult, az arca felhős volt.
Pár másodpercig senki sem szólt. Call visszafojtotta a lélegzetét.
– Minden oké? – kérdezte Jasper Aarontól.
– Fáradt vagyok – felelte a fiú. – És furcsán érzem magam. Minden olyan furcsa.
– Hát, igen, ezzel én is sokszor vagyok így – bólogatott Jasper, majd vállon vere-
gette Aaront. Call döbbenten bámulta őket. A laza gesztus ebben a közegben egész
bizarrnak tűnt.
– Tényleg visszatértem? – kérdezte Aaron.
Joseph mester rámosolygott.
– Ha fel tudod tenni ezt a kérdést, akkor biztos, hogy igen, vissza.
Aaron bólintott, majd folytatta az evést. Gépies mozdulatokkal, módszeresen fo-
gyasztotta el a vacsorát, pedig azelőtt egyáltalán nem így szokott enni. Mindig vagy
roppant illedelmesen és udvariasan viselkedett az asztalnál, vagy úgy falta be az
ételt, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elmarhatják előle. Call aggódva
figyelte.
Habár az is igaz, hogy ha Aaron mostanáig kórházban lett volna, hazatérve talán
akkor is kissé furcsán viselkedne. Call megpróbált úgy gondolni a helyzetre, mintha
Aaron műtéten esett volna át. Évekkel ezelőtt Alastairnek ki kellett venni a vakbelét,
és miután hazaengedték a kórházból, annyira gyenge volt, hogy egész hétvégén nem
bírt mást csinálni, csak a tévé előtt üldögélni, konzervlevest enni, meg a kedvenc mű-
sorát, a Régiségszemlét nézni.
– Szóval milyen volt? – kérdezte végül Alex, megtörve a csendet.
Aaron fölemelte a fejét.
– Micsoda?
– Milyen volt halottnak lenni?
– Fogd be! – sziszegte Call Alexnek. A srác azonban csak gúnyosan vigyorgott rá.
– Nem emlékszem. – Aaron ismét a tányérját bámulta. – Emlékszem, hogy meg-
haltam. Emlékszem rád. – Felnézett Alexre, zöld szeme olyan kemény és hideg volt,
akár a malachit. – Azután semmi másra nem emlékszem, amíg Call fel nem ébresz-
tett.
– Hazudik – közölte Alex, és a kólával teli poharáért nyúlt.
– Hagyd őt békén! – förmedt rá Call.
– Callnek igaza van – szólalt meg Anastasia. – Ha Aaron azt mondja, hogy nem
emlékszik, akkor...
– De azért tényleg roppant hasznos lenne, ha volna köztünk valaki, aki tudja, mi
vár ránk a halál után – jegyezte meg Joseph mester. – Képzeljétek csak el, milyen ér-
tékes lehetne ez az információ!
Call hátratolta a székét.
– Nem érzem jól magam. Azt hiszem, jobb, ha megyek, és lefekszem.

86
 Anastasia talpra ugrott.
– Nyilván még mindig ki vagy merülve. Felkísérlek a szobádba!
– És mi lesz Aaronnal? – kérdezte Call. – Ő hol fog aludni? – Megpróbálta nyu-
godtnak tettetni magát, miközben attól tartott, hogy Joseph mester azt válaszolja,
Aaronnak vissza kell mennie a kísérletezős szobába, vagy elzárják valahova.
Ennek az egésznek nem így kellett volna alakulnia. Aaron visszatérésének min-
dent meg kellett volna oldania. A fiú halála volt az a pillanat, amikor borzalmasan
elromlott minden: Callről kitudódott, hogy az Ellenség lelkét hordozza magában,
ezért bebörtönözték, és a legtöbb ember, aki fontos volt neki, meggyűlölte. A szíve
mélyén arra számított, hogy az egész világ rendje helyreáll, amint Aaron újból kinyit-
ja a szemét.
Ez irtó gyerekes elképzelés volt.
– A szobádból nyílik egy másik – mondta Anastasia. – Jericho néha ott aludt. Az
jó lesz Aaronnak, nem?
Joseph mesterre nézett, ahogy feltette ezt a kérdést. A férfi tekintete megfejthetet-
len volt. Megcsillant benne valami, ami Callnek egyáltalán nem tetszett. Most, hogy
Callum sikerrel járt – most, hogy tényleg feltámasztotta Aaront –, vajon hasznára
lehet még Joseph mesternek, vagy a mágus talán úgy fog dönteni, hogy a krétor ereje
sokkal hasznosabb a számára, ha megszabadul magától a fiútól?
– Természetesen – felelte Joseph mester. – Bár talán ráfér egy kis porolás.

A szobára tényleg ráfért a porolás – nem is kicsit. Anastasia légmágiával lerázta a

por nagy részét az ágyneműről meg a függönyről, amitől mind köhögni kezdtek.
Jasper kimentette magát azzal, hogy elmegy „megnézni, jobban van-e Tamara”, ám
Call sejtette, hogy valójában csak a fullasztó porfelhőktől akar szabadulni.
Mire sikerült végre rávenniük Anastasiát, hogy hagyja őket magukra, nyilvánva-
lóvá vált, hogy valószínűleg hiába várják akár Jaspert, akár Tamarát. Call úgy sejtet-
te, hogy együtt vannak valamelyikük szobájában, és Aaron visszatértéről tanácskoz-
nak, meg arról, vajon mit jelent ez. Alighanem épp kibeszélik Callt a háta mögött. A
fiú igyekezett elhitetni magával, hogy minden oké, és nincs oka féltékenykedni, de
hiába.
Aaron leheveredett az ágyra, fel sem hajtotta a takarót, és felbámult a mennyezet-
re. Átfogta a törzsét, mintha fázna.
– Akarsz dumálni? – kérdezte Call feszengve.
– Nem – válaszolta Aaron.
– Figyelj – kezdte a másik fiú –, ha haragszol rám...
Valaki halkan kopogott. Az ajtó lassan kinyílt.
Tamara lépett be a szobába. Levendulaszínű ruhát viselt, kivételesen nem fáradt
azzal, hogy letépkedje róla a csipkét. Nagyon csinos volt, mint aki egy kerti partira
készül.
Call pislogott, meglepte, hogy itt látja a lányt.
– Aaron – szólalt meg Tamara. – Örülök, hogy visszatértél.
A barátjuk felült az ágyon, és a lányra nézett. Nem örvénylett a szeme. Nem volt
káoszsújtott. Ám Call látta, hogy Tamara összerezzent, amint találkozott a tekintetük,

87
mintha furcsának találta volna a fiút. De hát ő csak Aaron – kiabálta volna legszíveseb-
ben Call. Aaront óriási trauma érte. Nem lehetett könnyű visszatérni a halálból. Call
szuggerálta a lányt, hogy legyen megértő. Látta rajta, hogy igyekszik.
Tamara leült egy székre a komód mellett, és ökölbe szorította a kezét az ölében.
– Bocs, hogy korábban fura voltam! – mondta. – Nem tudtam, mit gondoljak.
– Emlékszem, hogy sírtál – szólt Aaron. – Amikor meghaltam.
– Ó! – hebegte a lány, és nagyot nyelt.
– És félrelökted Callt az Alkaheszt sugarának útjából – folytatta a fiú. – így he-
lyette engem talált el.
– Aaron! – hördült fel Tamara.
Callnek elszorult a szíve. Eszébe jutottak Jasper szavai: Egyszerűen csak úgy gondo-
lom, hogy Tamarának... Hát, Call, szerintem Tamarának valaki más tetszett, ha érted, mire
célzok. Emlékezett, milyen érzés volt azt hallani a lánytól: soha nem bánta meg, hogy
megmentette őt.
– Nem menthette meg mindkettőnket, és a másodperc törtrésze alatt kellett dön-
tenie – szólalt meg Call rekedten. – Szóval szállj le róla, Aaron!
Aaron bólintott. Call kicsit megnyugodott. Ez már inkább vallott a legjobb barát-
jukra.
– Nem haragszom – magyarázkodott Aaron. – Sem Tamarára, sem rád, Call. Csak
úgy érzem, mintha... mintha nagyon erősen kéne koncentrálnom ahhoz, hogy össze-
szedjem magam. Mintha legszívesebben csak lefeküdnék, és behunynám a szemem,
hadd legyek a sötétben, a csendben.
– Ez totál érthető – vágta rá Call, hadart a nagy sietségben, hogy megnyugtassa
Aaront. – Egyszerűen csak hozzá kell még szoknod, hogy újra életben vagy.
Aaron bólintott.
– Hát, gondolom, az ember bármihez hozzá tud szokni.
– Elképesztő – suttogta Tamara. – El sem hiszem, hogy itt ülök, és hallom, ahogy
beszélsz, tényleg beszélsz hozzánk.
– Bizonyítékként fognak használni engem – szólt Aaron. – Joseph mester velem
meg Call-lel fogja bizonyítani, hogy tudja, miként lehet véget vetni a halálnak.
– Valószínűleg – ismerte el Call.
– El kell tűnnünk innen – jelentette ki Aaron. – Fel akarnak használni minket, de
habozás nélkül bántani fognak, ha szükségesnek látják.
– Meg fogunk szökni – helyeselt Tamara. – Mindannyian. Vissza kell jutnunk a
Magisztériumba.
Aaron meglepettnek tűnt.
– Miért mennénk oda?
– Hogy figyelmeztessük a mágusokat – magyarázta Tamara. – Tudniuk kell, mit
tervez Joseph mester. Meg hogy mik a gyengeségei.
– A Magisztériumban nem leszünk biztonságban – felelte Aaron. – Csak másfajta
veszélyben.
– De ha nem figyelmeztetjük őket, akkor ők kerülnek veszélybe – mondta Call.
– Na és? – kérdezte Aaron.
Tamara a kezét tördelte az ölében.
– A barátainkról van szó – mondta. – A Magisztériumról... Olyan emberekről,
akiket ismersz. Rufus mesterről, Celiáról, Rafe-ről, Kairól, Gwendáról...

88
 – Nem ismerem őket olyan jól – válaszolta Aaron. Nem hangzott dühösnek. Csak
kimértnek. Olyan fáradtnak és kimértnek, amilyennek azelőtt soha.
Tamara felállt a székről.
– Mennem kell... Mennem kell lefeküdni – mondta, és az ajtó felé indult. Megtor-
pant, és felkapott egy noteszt a komódról. Jericho naplóját. Call kíváncsi volt, vajon
mit akar vele. Épp megkérdezte volna, amikor Aaron ismét megszólalt.
– Előbb-utóbb úgyis mindenkinek meg kell halnia – közölte. – Nem értem, ho-
gyan segítünk azzal bárkin, ha kockára tesszük az életünket a Magisztérium miatt.
Call hallotta, hogy Tamara a sírással küszködik, miközben a lány kapkodva le-
nyomta a kilincset, és elhagyta a szobát.
Amikor Aaron ismét feléje fordult, Call kimerültebbnek érezte magát, mint vala-
ha. Nem akart beszélni Aaronnal, ami a barátságuk során először fordult elő. Egye-
dül akart lenni.
– Aludd ki magad, Aaron! – mondta, és felállt. – Holnap találkozunk.
Aaron bólintott, lefeküdt, behunyta a szemét, és szinte rögtön elaludt, mintha mi
sem történt volna, ami megzavarhatná az álmát.
Miután egy órán át hallgatta Harceb horkolását meg a hátborzongató csendet
Aaron szobájából – a fiú nem mocorgott, meg sem rezzent, és mintha alig vett volna
levegőt –, Call rádöbbent, hogy nem fog tudni elaludni. Egyre csak az apja meg
Rufus mester járt a fejében; szerette volna tudni, vajon mit gondolnának arról, amit
tett. Azt kívánta, bárcsak beszélhetne valamelyikükkel, hogy tanácsot kérjen.
Végül fölkelt, úgy döntött, átvág a hátborzongató házon – megkockáztatva, hogy
összefut egy káoszsújtottal –, és iszik egy pohár vizet. Letrappolt a lépcsőn, és be-
ment a konyhába.
– Call? – szólt egy hang.
Tamara lépett elő a félhomályból. Call egy pillanatra azt hitte, hogy talán álmo-
dik. De aztán észrevette, mennyire kimerültnek tűnik a lány, és arra jutott, hogy ő
tuti nem ilyennek képzelte volna el.
– Nem tudtam aludni – mondta Tamara. – Itt üldögéltem a sötétben, és próbál-
tam kitalálni, mitévők legyünk. – Ugyanazt a ruhát viselte, mint amiben bejött Aaron
szobájába. Call lepillantott a pizsamájára, majd értetlenül nézett a lányra.
– Hogy érted? – kérdezte.
– Azt mondtad, hogy ha Aaron mégsem önmaga, akkor elengeded – emlékeztette
Tamara. – Megígérted.
– Időt kell adnunk neki. – Igaz, hogy Aaron furcsán viselkedett, mintha egy része
még mindig nem tért volna magához a halálból, de akkor is. – Majd jobban lesz.
Meglátod. Tudom, hogy ma este kicsit fura volt, de még csak most tért vissza. És né-
ha önmagának tűnik.
Tamara a fejét csóválta.
– Ez egyáltalán nem igaz, Call. Az az Aaron, aki a legjobb barátunk volt, soha
nem mondott volna ilyeneket.
Call kötötte az ebet a karóhoz.
– Tamara, Aaront meggyilkolták. Még szép, hogy nem valami vidáman és optimis-
tán tért vissza!
A lánynak az arcába szökött a vér.
– Nem is azt várom el tőle, hogy tökéletes legyen.

89
 – Tényleg? Pedig totál úgy hangzik, mintha ezt akarnád – vágott vissza Call. –
Mintha szerinted pontosan ugyanolyannak kéne lennie, mint amilyen azelőtt volt,
mert különben... különben csak rossz lehet. Nem kötötted ki, hogy egy kicsit sem
lehet másmilyen vagy traumatizált. Ilyesmivel nem értettem volna egyet.
Tamara habozott a válasszal.
– Call, ahogy Aaron a többiekről beszélt... azelőtt soha nem volt közömbös.
– Adj neki néhány napot! – erősködött a fiú. – Csak várd ki, hogy jobban legyen!
Tamara kinyújtotta a kezét, és Call arcára simította a tenyerét. Ujjai lágyan értek a
fiú bőréhez. Call megborzongott.
– Oké – mondta a lány, de hihetetlenül szomorúnak tűnt. – Várunk még néhány
napot. De most már jobb lesz, ha megyünk aludni.
Call bólintott. Megivott egy pohár vizet, aztán elindult vissza az emeletre.
Amikor még a Magisztériumban volt, Call tudta, mi a jó és mi a rossz – még ha
nem is mindig cselekedett helyesen. A börtönbe kerülése óta viszont mintha minden
összezavarodott volna.
Talán csak azért, mert azelőtt Aaron volt az erkölcsi iránytűje. Nem volt hajlandó
elhinni, hogy Aaronnal akkora gond lenne, amit nem lehet megoldani. Azt akarta,
hogy Aaronnal minden rendben legyen, nemcsak azért, mert a legjobb barátjáról volt
szó, hanem azért is, mert tudta: ha Aaron nincs rendben, akkor ő maga sincs.
Call tudta, hogy ha Aaron tényleg nincs rendben, akkor ő mégiscsak az, amitől
mindenki retteg.
Constantine szobájába visszaérve Call ledőlt az ágyra, és megpróbált elaludni.
Ezúttal sikerült is.

Mintha csak néhány percet szunyókált volna, amikor felriadt, méghozzá egy rob-
banásra. Kiugrott az ágyból, és az egyik ablakhoz sietett.
Kisteherautók motorja bőgött fel odakint, a zaj majdnem elnyomta a kiabálást.
Az első gondolata az volt, hogy a Tanács eljött letartóztatni őket. És egy röpke
pillanatra a félelem a megkönnyebbüléssel viaskodott benne.
Megpillantotta Joseph mestert, aki a Halál Ellenségének ezüstmaszkjában lépett
le a tornácról. Felszállt a levegőbe, látszólag bármiféle erőfeszítés nélkül. A tornác
lépcsője körül kisebb tömeg tolongott, Call észrevette köztük Anastasiát, fehér háló-
ingben, és Alexet, aki komor képet vágott.
– Találjátok meg őket! Találjátok meg mindkettőjüket! – kiabálta Joseph mester.
Call ekkor döbbent rá, hogy kiket keres a mágus. Hogy kik okozták a robbanást.
Tamara és Jasper. Fogták magukat, és elszöktek.
Tamara és Jasper megszöktek, és hátrahagyták Callt.

90
 11. FEJEZET

Call az ablaknak vetette magát, két kézzel rángatta, amíg eszébe nem jutott, hogy
valamiféle légmágia védi.
Szinte gondolkodás nélkül gyújtott lángot a kezében. Harceb ugatni kezdett. Call
alig figyelt oda rá. Úgy érezte, mintha méhek töltötték volna meg a fejét, olyan han-
gosan zümmögtek, hogy a saját gondolatait sem hallotta. A varázslattal megidézett
lángnak sikerült kikezdenie az ablakot, de túl lassan hatott. Call nem ért rá totojázni.
Megidézte a káosz erejét. Majdnem azonnal előtört a kezéből a semmi olajszerű,
tekergő szalagja. Call érezte a káosz éhségét, és valami megfeszült az énje legmélyén.
Nem maradt elég lelked ehhez – hatolt át az agyában egy kis hang a zümmögésen, de
a fiú nem hallgatott rá. Az ablak felé irányította a káoszt.
A semmi elkezdte elemészteni a légmágiát, illetve azzal együtt az üveget és az
ablakkeretet is. Call mit sem törődött ezzel. Mire kilépett az ablakon át a tetőre, a
szoba falán óriási lyuk tátongott.
A távolban tüzet pillantott meg.
A tető peremére sietett, majd lelépett róla, arra koncentrálva, hogy légmágiával
tartsa fent magát a magasban. Egy pillanatra megingott, és attól félt, hogy le fog zu-
hanni a fűbe.
Ám a varázslat kitartott. Call a levegőben lebegett. Harceb a tetőn állt mögötte, és
vadul ugatott. Call hátrafordult a farkas felé, és megpillantotta, hogy a ház két másik
ablaka is hiányzik: láthatóan tűzzel hatoltak át rajtuk, az ablakok fakeretén még
mindig kis lángok táncoltak.
Callnek a lába miatt akadt némi gyakorlata a lebegésben, de mivel a
Magisztérium egy barlangrendszerben volt, odahaza pedig vigyáznia kellett a szom-
szédok miatt, még soha nem repült igazán. Egy dolog volt kicsivel a föld fölött lebeg-
ni, viszont ilyen magasra szállni, mint az álmaiban, egészen új élményt jelentett a
számára. Tudta, hogy idegesebbnek kéne lennie, ám csakis az eléje táruló látványra
összpontosított.
A lángokat figyelte. Rádöbbent, hogy ez nem természetes tűz. Hanem
elementális. Miközben a lángoló ablakokat bámulta, a szeme sarkából mozgást vett
észre a látóhatáron lévő domboknál.
Egy hatalmas, kígyószerűen sikló tűzszalag hatolt fel a dombtetőre. Az elementál
felágaskodott, akár egy kobra, lángokat szórt szanaszét, és Callnek eszébe jutott,

91
ahogy a Panoptikonba rohantak Jasperrel, majd megpillantották ugyanezt a lényt a
folyosón.
Ravan volt az. Tamara nővére. Ami csakis azt jelenthette, hogy maga Tamara hív-
ta őt ide. A lány ezek szerint sokkal régebben tervezgette már ezt a szökést, mint az
elmúlt nap és éjszaka során. Amikor Call megcsókolta az alagútban, Tamara nyilván
már akkor is ezt tervezte. Call azt hitte, hogy akkor veszítette el a lány bizalmát, ami-
kor feltámasztotta Aaront, ám ezek alapján Tamara már rég nem bízott benne. Mert
ha még megbízott volna Callben, akkor elárulta volna neki, hogy ismét segítséget kér
Ravantól. De nem szólt a fiúnak. Ez a tudat mázsás súllyal nehezedett Call szívére.
Ismét megingott a levegőben, ahogy lankadt a koncentrációja. Joseph mester je-
ges varázslöketével támadt Ravanra, aki sziszegve-füstölögve tért ki a mágikus csa-
pás elől.
Call megvetést hallott ki ebből a sziszegésből. A dombtetőt ekkor tűz borította el.
A tomboló, narancssárga lángokon át a fiú két kis rohanó alakot pillantott meg.
Ezek szerint Tamara inkább bízott meg Jasperben, mint Callben. A lány magára
hagyta itt Callt, faképnél hagyta őt, mert komolyan gondolta, amit nemrég mondott a
szobájában: mindent kockára tett az abba vetett makacs hitétől vezérelve, hogy Call
valójában nem a Halál Ellensége, ám a fiú mégiscsak annak bizonyult.
Callben csak most, a lángoló táj fölött lebegve tudatosult, mennyire fontos volt
neki mindig, hogy Tamara hitt benne.
Elöntötte a fájdalom, olyan fájdalom, amitől úgy érezte, mintha fuldokolna.
Joseph mester kiabált valamit, mire a sötét alakok tömege a mélyben célba vette
Ravant mágiával, ám az elemésztett lány gyors és eszes volt, így minden löket elől
kitért, amivel megpróbálták eltalálni.
Call fölemelte a kezét. Eszébe jutott a tűzlabirintus, amiből sehogy sem találta a
kiutat, amíg rá nem döbbent, hogy a káosz erejével elszívhatja az oxigént az egész
helyiségből, kioltva a lángokat. Ugyanígy kiolthatta volna Ravant, végezhetett volna
vele. Ebben a pillanatban tudta, hogy képes lenne rá.
– Call! – Aaron szólt hozzá. A tetőn állt, fél kezét Harceb nyakán tartva. Mezítláb
volt, és talált valahol egy pólót, amibe átöltözhetett az iskolai egyenruha felsője he-
lyett. A sötétben különösen sápadtnak tűnt. – Hagyd őket elmenni!
Call hallotta a saját zihálását. A kisteherautók elindultak a ház elől, hogy utolér-
jék a szökevényeket, de egyik sem mert túl közel menni Ravanhoz, nehogy felrob-
bantsa a tankjukat.
– De hát...
– Itt most Tamaráról van szó – hangsúlyozta Aaron. – Gondolod, hogy Joseph
mester megbocsátana neki, amiért megpróbált elszökni? Dehogyis!
Call nem mozdult.
– Megölné Tamarát – mondta a barátja. – És te azt nem bírnád elviselni. Hiszen
szereted őt.
Call lassan lehajtotta a fejét, és úgy helyezkedett, hogy kicsivel a tető fölött lebeg-
jen. Aaron felé nyúlt, megragadta a pólója hátát, és lehúzta a fiút a tetőre. Call össze-
rogyott, félig Harcebre esett, és kis híján feldöntötte a barátját. Mire nagyjából össze-
szedték magukat, Call már nem látta a távolban Tamara és Jasper menekülő kis alak-
ját.
Forró könnyek lepték el a szemét, de pislogott, hogy ki ne csorduljanak.

92
 – Tamara itt hagyott engem.
Aaron felült, és elhúzódott a másik fiútól. Oldalra csúszott a tetőcserepeken, mö-
götte Harcebbel.
– Mindkettőnket itthagyott, Call.
A barátja fojtott hangot hallatott, amit félig-meddig nevetésnek szánt.
– Hát igen, ez igaz.
– Figyelmeztetni akarja a Magisztériumot – mondta Aaron. – Jobb is nekünk, ha
nem megyünk oda vele.
Call ekkor jött rá, mi olyan furcsa abban, ahogy Aaron a visszatérte óta beszél.
– Miért van az, hogy egyszeriben ennyire utálsz mindenkit a Magisztériumban?
– Nem utálom őket – felelte Aaron. Arrafelé nézett, ahol a mágusok nyilván még
mindig csatáztak Ravan-nal. – De mintha most már tisztábban látnám mind-
annyiukat, mint azelőtt, hogy meghaltam. Semmi más nem érdekelte őket, csak az,
hogy mit nyerhetnek tőlünk, Call. És tőlem most már semmit sem nyerhetnek. Téged
pedig meg akarnak majd büntetni. Tudod, bebizonyítottad, hogy nincs igazuk. Soha
nem hitték el, hogy Constantine tényleg képes feltámasztani a holtakat.
Call a barátja arcát fürkészte, próbált leolvasni róla valamit, de hiába nézett
Aaron tiszta, zöld szemébe, sehogy sem tudta megfejteni a halálból visszatért fiút.
Csak annyit tudott megállapítani, hogy ez az új Aaron irtó hátborzongató.
De csak most tért vissza – emlékeztette magát Call. Lehet, hogy a halál árnya egy dara-
big még rátelepszik, és mindent sötétbe von. Remélhetőleg előbb-utóbb szertefoszlanak majd az
árnyak.
– Szerinted helyesen tettem, hogy feltámasztottalak? – Miután kibökte ezt a kér-
dést, Call úgy érezte, hogy nem kap levegőt, amíg meg nem hallja a választ.
Aaron olyan hangot adott, amit nem lehetett igazán sóhajnak nevezni. Inkább
olyan volt, mintha a szél fütyült volna a fák között.
– Tudod, hogy már nem vagyok krétor, ugye? Hiszen már mágus sem vagyok.
Az a részem elveszett, és úgy érzem, hogy minden... Nem is tudom, minden olyan
szürke és kopott.
Callt kissé elfogta a rosszullét. Tudta, hogy Alex elvette Aaron krétori erejét az
Alkaheszttel, azt viszont nem sejtette, hogy Aaron varázserő nélkül fog visszatérni.
– Ez még változhat – mondta elkeseredetten. Fogalma sem volt, hogy mit tenne
Aaron nélkül. Fogalma sem volt, mivé válna. – Lehet, hogy visszatér az erőd.
– Inkább saját magaddal kéne tisztáznod, vajon jól tetted-e, hogy feltámasztottál –
felelte Aaron félmosollyal. – A mágusok most már soha nem fognak visszafogadni
maguk közé. Viszont azt is tudod, hogy nem kellene itt maradnod Joseph mesterrel.
– Semmit sem kell tisztáznom magammal – vágta rá Call hevesen. – Örülök, hogy
feltámasztottalak.
Harceb erre ugatott, és kettőjük közé furakodott. Aaron lehajolt, hogy megsimo-
gassa a farkast, Call szívén pedig egy kissé enyhült a teher. Hiszen ha bármi baj len-
ne Aaronnal, azt Harceb biztosan megérezte volna, nem?
Ismét megpillantották Joseph mestert, aki egy osztagnyi káoszsújtott és több tucat
mágus élén masírozott vissza a házhoz. Amikor meglátta a tetőn üldögélő Callt és
Aaront, mögöttük a káosz marta lyukkal a falban, egy pillanatra dühösnek tűnt. Az-
tán kisimult az arca.
– Nagy szerencsétek, hogy ti nem mentetek velük! – kiabált fel a fiúknak.
Alex felkacagott mögötte.

93
 – Őket nem is hívták.
– Miután a Tanács tudomást szerez róla, miféle képesség birtokába jutottál, egé-
szen máshogy néznek majd rád – mondta Joseph mester, de Call igencsak kételkedett
az igazában. Tamara szülei is a Tanács tagjai voltak. Ha a lány ennyire elszörnyedt
tőle, nem az a legvalószínűbb, hogy a szülei is ugyanennyire el lesznek szörnyedve...
vagy talán még jobban?
A fiú azonban csak bólintott.
– Gyertek be! – folytatta Joseph mester hűvösen. – Beszélnünk kell.
Call megint bólintott, de nem ment vissza a házba. A tetőn ücsörgött, amíg a nap
magasra nem hágott az égen. Aaron is ott üldögélt.
Ahogy a napsugarak aranyfénybe vonták őket, Aaron a barátjához fordult.
– Hogy csináltad? Nekem elárulhatod.
– Beléd ültettem a lelkem egy darabkáját – válaszolta Call, és Aaronra pillantott,
hogy lássa, elszörnyed-e. – Ezért nem sikerült soha azelőtt. Constantine Maddennek
eszébe sem jutott volna ilyesmivel próbálkozni. Semmiképpen sem mondott volna le
az ereje egy kis részéről.
Aaron bólintott.
– Azt hiszem, érzem a hatását – mondta végül. – Úgy értem, azt hiszem, érzek
magamban valamit, ami... a részem is, meg nem is.
– És ezért nem fog úgy működni a dolog, ahogy Joseph mesterék remélik – foly-
tatta akadozva Call. Nehéz volt arról beszélni, milyen megosztani valakivel a lelkét. –
Mert nem használhatok fel újra meg újra darabokat a lelkemből, ahhoz, hogy feltá-
masszak embereket. Hiszen ez nem... korlátlan erőforrás. Előbb-utóbb kifogyna.
– És akkor meghalnál – mondta Aaron.
– Pontosan. Szerintem Constantine-nak ezért volt szüksége Jerichóra a kísérletei-
hez: mert a testvére lelkét használta fel a sajátja helyett. Olvastam Jericho naplóját,
és... – Call hátranézett a szobára, a jegyzetfüzetet kereste, hogy megmutathassa
Aaronnak, aztán rádöbbent, hogy az már nincs itt. Tamara magával vitte. Nyilván be
akarja mutatni a Magisztériumban, gondolta Call. Bizonyítékként. Ismét elfogta a
rosszullét.
– Te nem érzed magadban Constantine lelkét, igaz? – kérdezte Aaron. – Egysze-
rűen csak normálisan érzed magad. Ahogy mindig is érezted.
– De nekem nincs mihez hasonlítanom, ilyen vagyok, mióta az eszemet tudom –
felelte Call.
– Lehet, hogy csak hozzá kell szoknom – mondta Aaron, és most egészen úgy
hangzott, mint régen. Egy kicsit még el is vigyorodott, féloldalasan. – Hálás vagyok
neked. Azért, amit tettél. Még akkor is, ha végül nem válik be.
De hát máris bevált – akart erősködni Call.
Mielőtt azonban megszólalhatott volna, valaki bekopogtatott a szobába.
Anastasia volt az, aki válaszra sem várva kitárta az ajtót. Belépett, de megtorpant,
amint megpillantotta a Call okozta pusztítást: a káoszmarta falat és a lyukon besütő
délelőtti napfényt. Döbbenten pislogott.
– Egyetlen gyermeket sem volna szabad ilyen erővel terhelni – motyogta, mintha
saját magához beszélt volna. A szerelése harci öltözetnek tűnt: ezüst-fehér acélvértet
viselt a mellkasán és a karján, ősz haját pedig lánccsuklya borította.

94
 Most az egyszer úgy tűnt, mintha külön személyekként gondolt volna Callre és
Constantine-ra, akiknek egyaránt terhet jelentett az erejük. A fiú azt kívánta, bár to-
vábbra is így gondolna kettőjükre, de nem fűzött hozzá nagy reményeket.
– Mi történik? – kérdezte Call, és felállt.
– Nézd! – mutatott Aaron egy légelementálra, ami megjelent a közelben, és a szi-
get fái fölött lebegett. Áttetsző alakja vibrált, és kör alakú volt, akár egy hatalmas
medúza. – Megtámadtak minket?
– Nem, dehogy – felelte Anastasia. – Ez az én elementálom. Azért idéztem meg,
hogy a csapataim előőrse legyen. A barátaitok után megyek, és visszahozom őket,
mielőtt még eljutnak a Magisztériumba, és drasztikus tettekre kényszerítenek min-
ket.
– Hagyják őket békén! – Call felállt, visszament a tetőn a falban tátongó lyukhoz,
és bemászott a szobába.
– Tudod jól, hogy nem engedhetjük őket megszökni. És azzal is tisztában vagy,
hogy miért nem. Túl sok mindent tudnak, ami árthat nekünk. Hűségesebbnek kellett
volna lenniük. Reméltük, hogy több időnk lesz felkészülni, mielőtt háború törne ki a
Tanács meg a Halál Ellenségének erői között, ám ha Tamara és Jasper hazajutnak,
akkor egy héten belül megindul a csata.
Call a bányatóban várakozó több ezer káoszsújtottra gondolt, a seregre, aminek
az élén elhagyhatta volna a szigetet, hogy hősként térjen vissza a Tanács elé.
Tamara nemrég még azt akarta, hogy Callumot hősnek lássák. Call képtelen volt
gyűlölni a lányt. Tudta, hogy bármi is történjék, soha nem tudná meggyűlölni őt.
– Kérlek, ne bántsátok a barátaimat! – szólalt meg, finomabb hangnemben be-
szélve az asszonyhoz, mint eddig. – Mostanáig alig kértem tőled valamit, a... – Min-
den igyekezete dacára, hogy a nő kedvében járjon, egyszerűen képtelen volt anyának
szólítani őt. A torkán akadt a szó. – Anastasia! Ígérd meg, hogy ha elkapjátok őket,
nem esik bántódásuk!
Az asszony komoran nézett rá.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, ám a barátaid tisztában voltak a következ-
ményekkel, amikor megszöktek. És Call, nem hinném, hogy ők haboznának kárt ten-
ni bennem. – Harci páncélzatában az asszony kísértetiesnek, félelmetesnek tűnt. Call
úgy gondolta, igaza lehet abban, hogy Tamara és Jasper nem hezitálnának szembe-
szállni vele, így még inkább rettegett a barátaiért.
– Ígérd meg, hogy legalább megpróbálod épségben visszahozni őket! – kérte Call,
mert úgy gondolta, hogy valószínűleg ez a legtöbb, amit kicsikarhat az asszonyból.
Tehetetlennek érezte magát, pedig hát nem ő volt a Halál Ellensége? Nem bizonyítot-
ta be ezt Aaron feltámasztásával, ahogy Tamara mondta? Nem neki kellett volna di-
rigálnia?
– Természetesen – felelte az asszony kimérten, szemernyi kedvesség nélkül. –
Most pedig gyertek le reggelizni! Joseph mesternek sok mindent kell megbeszélnie
kettőtökkel.
Aaron talpra állt, és bejött a szobába Callhez. Habár egyikük sem aludt, és Tama-
ra itt hagyta őket, Callben ismét feléledt a remény. Biztos volt abban, hogy Aaron jól
mondta: csak hozzá kell még szoknia a lelke új állapotához. Bízott benne, hogy amint
Aaron ismét önmaga lesz, majd kitalálják, mit tegyenek. Már egy csomó szorult hely-
zetből kihúzták magukat. Ebből is meg fogják találni a kiutat.

95
 Remélhetőleg.
– Oké – mondta Anastasiának.
Call még mindig a Constantine holmijai közül kölcsönvett pizsamában volt, és
nem fáradt azzal, hogy átöltözzön. Úgy tűnt, Aaronnak is megfelelt, ami éppen rajta
volt. Lebaktattak a lépcsőn, és bementek az étkezőbe, ahol Joseph mester már az asz-
talnál ült néhány másik mágussal, köztük Hugóval. Amikor a két fiú belépett,
Josephen kívül minden mágus felállt, és elhagyta a helyiséget. Joseph mester haja
féloldalt megperzselődött. Alexnek vöröslött a képe, mintha az arcába lobbant volna
a láng. Az egész asztalt betöltötték a kötszerek, mágikus kenőcsök és piszkos bögrék.
– Üljetek le! – szólt Joseph mester. – A konyhában van kávé és tojás, ha éhesek
vagytok.
Call azonnal bement a konyhába, és töltött magának egy óriási bögre kávét.
Aaron nem vett el semmit, csak leült az asztalhoz, és várt.
Joseph mester hátradőlt a széken.
– Eljött az idő – mondta, és Callre nézett. – El kell magyaráznod, hogyan hoztad
vissza Aaront a halálból.
– Jól van – egyezett bele a fiú. – De tuti nem lesz ínyére a válaszom.
– Csak mondd el az igazat, Callum! – Joseph mester úgy hangzott, mint aki meg-
nyugtatóan igyekszik beszélni, ám tisztán kihallatszott a szavaiból a feszültség. – És
akkor minden rendben lesz.
Ám hiába mondta el Call az igazat, semmi sem volt rendben. Látta, ahogy Joseph
mester arca egyre jobban elkomorult, miközben a fiú elmagyarázta, hogyan tépte ki a
lelke egy kis darabkáját, és ültette Aaron testébe. Maga Aaron, aki már hallotta
mindezt, kibámult az ablakon, a gyepet szaglászó néhány káoszsújtott állatot figyel-
te.
– Tényleg így igaz? – kérdezte Joseph mester, miután Call befejezte a mondóká-
ját. Alex hitetlenkedve meredt rá. – Ez a teljes igazság, Call?
– Ez nevetséges! – tiltakozott Alex. – Mégis kinek jutna egyáltalán eszébe ilyesmi?
– Jericho naplójából vettem az ötletet. – Call a mágushoz fordult. – Maga tudta –
szólt. – Tudta, hogy Constantine ezt művelte. Jericho lelkének darabkáit használta fel
ahhoz, hogy megpróbálja feltámasztani a holtakat.
Joseph mester felállt az asztaltól, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és fel-alá
kezdett járkálni.
– Csak gyanítottam – válaszolta. – De reméltem, hogy nem igaz.
– Szóval most már érti, mi a gond – mondta Aaron, és az ablaktól elfordulva
Joseph mesterre nézett. – Call nem csinálhat ilyet még egyszer.
A mágus feléjük perdült.
– De hát muszáj lesz. Ha Anastasia nem állítja meg a barátaitokat, akkor el fognak
jutni a Magisztériumba. Márpedig amint odaérnek, mindent elmondanak majd a Ta-
nácsnak, mi meg csak remélhetjük, hogy a mágusok belátóak lesznek, és felfogják a
történtekből, micsoda géniusz vagy. Ám ha mégsem, akkor ki fog törni a háború. Fel
kell támasztanunk Drew-t, mielőtt még ez megtörténik.
– Fel kell támasztanunk Drew-t? – hördült fel Alex. – Ezt eddig nem mondtad!
– Hogyne mondtam volna! – torkolta le Joseph mester. – Aaron feltámasztása
csak a kezdet volt... Elvégre az ő testét megőriztük, itt volt, kéznél... De ha Call képes

96
más lelkeket is visszahozni a túlvilágról... Akkor a Tanácsnak át kell majd ruháznia
ránk a hatalmát. Ilyen erő előtt mindenki kénytelen lesz fejet hajtani.
– Előbb a Tanács hódol be nekünk, aztán szép sorjában az egész világ! – lelkese-
dett Alex. – Kevesebbel be sem érjük.
– De hát ez nem lehetséges – vitatkozott vele Call. – Nem figyeltél? Nem téphetek
ki újabb meg újabb darabkákat a lelkemből. Belehalnék!
– Ó, jaj, csak azt ne – ironizált Alex hűvösen. – Szörnyű tragédia lenne.
– Call halála egyben Constantine Madden halálát is jelentené – emlékeztette őt
Aaron.
– Ez igaz – mondta Joseph mester, és úgy nézett Call-re, amiről a fiúnak a legelső
találkozásuk jutott eszébe: Drew akkor halt meg, és az apja arckifejezéséből egyszerre
sugárzott a gyűlölet Callum Hunt iránt, illetve a sóvárgás Constantine Madden ereje
után, ami a gyerek testében rejtőzött. – Ezért van szükségünk egy újabb Jerichóra –
fordult vissza a mágus Alex felé.
Na, arról aztán szó sem lehetett, hogy Call feltámassza Drew-t.
– Ööö... – habogta a fiú. – Ahhoz először is szükség lenne Drew testére, meg a
lelkének legalább egy kicsike részére. Úgy értem, ami Aaront illeti, neki még mindig
volt valamennyi önmagából a testében.
Aaron dermedten ült. Callnek fogalma sem volt, vajon mit gondolhat minderről.
Aggódott, nehogy a barátja rosszul érezze magát, amiért visszatért a halálból. Remél-
te, hogy nem ez a helyzet. Szüksége volt rá, hogy Aaron megőrizze a pozitív hozzáál-
lását. Már amennyire képes volt jelenleg pozitívan hozzáállni bármihez is.
– Azt meg tudom oldani – felelte Joseph mester lelkesen.
– Hát, jó – mondta Call. – Nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy tegyek egy próbát.
Segítenék, de irtóra legyengítette a varázserőmet Aaron feltámasztása.
– A varázserőd lyukat ütött a ház falába – morgott Alex. – Úgy tűnik, bőven ma-
radt még benne kakaó.
Call bús képpel bólogatott, a drámai hatás kedvéért alaposan eltúlozva adta elő a
történteket.
– Épp ez az: nem szándékosan csináltam. Alig bírom uralni a mágiát. Nem sze-
retnék véletlenül kárt tenni Drew-ban.
Alex szúrós szemmel meredt rá, viszont úgy tűnt, hogy Joseph mester hisz neki.
– Igen, ez tényleg veszélyes lehet. Alex, hallottad, mit mondott Call. Meg kell
próbálnunk megismételni a kísérletét. Gyere!
Alex láthatóan aggódott, nem is kicsit. Call gyanította, hogy a srácnak nincs sok
kedve kockára tenni a saját lelkét, és darabkákat kiszakítani belőle Joseph mester
kedvéért, de nem igazán tudta sajnálni Alexet.
Joseph mester egy csettintéssel visszarendelte a többi mágust a szobába, ami azt
jelentette, hogy azok egész végig hallótávolságon belül maradtak.
– Nyomás! – utasította a férfi Alexet, kimondatlanul hagyva a nyilvánvaló fenye-
getést, hogy ha nem megy magától, akkor a többiek fogják bevonszolni a kísérletezés
helyiségbe.
Call búcsút intett a srácnak, most az egyszer elégedett volt saját magával és a vi-
lággal is.
– Sok sikert! – szólt utána.

97
 Alex kivételesen nem gyilkos pillantással reagált Call beszólására. Csakis rémület
sugárzott az arcáról.
Aaron fogta az egyik félig teli kávéscsészét, amit valamelyik mágus hagyott az
asztalon, és az ajkához emelte. Call a barátját figyelte, és rádöbbent, hogy Aaron re-
akciójára vár. Azt hitte, a legjobb barátja követelni fogja, hogy menjenek Alex után,
makacsul ragaszkodva a srác megmentéséhez.
– Alex az oka a halálodnak – válaszolta az általa elképzelt tiltakozásra. – Nem ér-
dekel, mit tesz vele Joseph mester. Maradjunk szépen itt, és reggelizzünk meg! Nem
érdekel, ha Joseph mester szétszedi Alex lelkét.
– Oké – mondta Aaron.
Call elvett egy darab megmaradt pirítóst az egyik mágus otthagyott tányérjáról.
Nem hagyta nyugodni a tudat, hogy Aaronnak nem ezt kellett volna felelnie. Erős-
ködnie kellett volna, hogy Joseph mester meg Alex a gonoszok csapatában játszanak,
ő és Call viszont a jók soraiba tartoznak – legalábbis elméletben –, vagyis senkit sem
lenne szabad a sorsára hagyniuk.
Aaron azonban továbbra sem szólt semmit.
Call sóhajtva hátralökte a székét, és felállt az asztaltól.
– Jól van, na! Menjünk, nézzük meg, mit csinálnak!
Aaron értetlennek tűnt, de ő is felállt, és követte Callt.
A kísérletezős helyiséghez osontak a folyosón. Tompa hangokat hallottak oda-
bentről. Call szorosan lehunyta az egyik szemét, a másikkal pedig belesett a kulcs-
lyukon. Ám hiába szokott ez beválni a filmekben, ő most szinte semmit sem látott.
– Ha nem bírod megtalálni Drew lelkét, akkor nem sokat érsz krétorként – hallot-
ta Joseph mester hangját az ajtó túloldaláról. – Talán több hasznodat venném a test-
ként, amibe Drew visszatérhet. Lehet, hogy Callum Hunt ki tudja lökni a lelkedet a
testedből, és a helyére be tudja ültetni Drew-ét.
– Azt nem tehetitek! – nyavalygott Alex. – Én is igazi krétor vagyok.
Call levegő után kapott. íme, ez volt az igazi Joseph mester, aki a pazar vacsorák-
kal és kedves gesztusokkal próbálta álcázni a valódi énjét.
– Az erődet csak loptad, egyáltalán nem vagy méltó krétornak – felelte Joseph
mester, akinek hangjából csak úgy áradt a düh. – Nem arra születtél, hogy káoszmá-
gus légy.
– Meg tudom csinálni – erősködött Alex. – Igenis képes vagyok rá! – Zaj hallat-
szott. – Csak engedj oda!
Call halk nyögést hallott a helyiségből. A hang a káoszsújtottak kísérteties mor-
gására emlékeztette.
– Joseph mester! – kiabálta a fiú, és ököllel verte a helyiség ajtaját. – Engedjen be!
A mágus másodperceken belül kinyitotta az ajtót, és Call megpillantotta a padlón
heverő Alexet, aki kábának tűnt. Senki más nem volt odabent. Viszont egy idegen
holttest hevert az asztalon, bőre fagyosan kék volt. Call megborzongott.
– Látom, mégiscsak segíteni akarsz – mondta Joseph mester. – De egyelőre bol-
dogulunk, köszönjük. Majd gyere vissza este, Callum, ha már kipihented magad!
Ezzel ismét becsukta előttük az ajtót. Hallották, ahogy kattant a zár.
– Hát, asszem, ennyit erről – mondta Call, akinek felkavarodott a gyomra. Vajon
Joseph mesterék tényleg képesek lesznek feltámasztani Drew-t? A fiú úgy gondolta,
hogy Drew holtteste nélkül ez lehetetlen. Még a káoszsújtottakban is megmaradt egy

98
egészen kicsi a lelkükből... ahogy arra Call rádöbbent, amikor véletlenül ilyen lénnyé
változtatta Jennifer Matsuit.
Ugyanakkor az igaz, hogy az ő lelke valójában Constantine-é volt, egy új testben.
Talán mégiscsak lehetséges volt, amivel Joseph mester meg akart próbálkozni. Call a
barátjára pillantott, ám Aaron nem úgy nézett ki, mint aki azon aggódik, vajon visz-
szahozza-e Drew-t a halálból az apja, vagy sem.
Callnek muszáj volt tennie valamit.
– Gyere! – mondta Aaronnak. – Kimegyünk, megkerüljük a házat, és meglessük
őket az ablakból. – Gyorsan bakancsot és kabátot vett.
– Nézni fogjuk, ahogy Alex szenved? – kérdezte Aaron, pedig egyáltalán nem er-
ről volt szó, és ezt magától is tudhatta volna. Call nem válaszolt a kérdésre, amit a
barátjának fel sem kellett volna tennie.
Kimentek az udvarra, és valahányszor elhaladtak a szétszórtan álldogáló káosz-
sújtottak egyike mellett, az fejet hajtva nyögött Call tiszteletére. Már csak ez hiányzott –
gondolta a fiú keserűen. Aaron a homlokát ráncolva pillantott a káoszsújtottakra, és
megszaporázta a lépteit.
– Most nézd meg! – szólt Call. – Látod, mi van? Ilyen zűrökbe keveredek, ha nem
vagy velem. Mióta meghaltál, engem letartóztattak, aztán megszöktettek a börtönből,
aztán elraboltak, és a Halál Ellensége erődítményébe hoztak, ráadásul Jasperrel
együtt, aki lyukat beszélt a hasamba a szerelmi életével...
Aaron szája sarka erre fölfelé görbült.
– És megcsókoltam Tamarát, aki most utál engem! – folytatta Call. – Nélküled
semmit sem bírok rendesen csinálni. Melletted mindig ki tudtam okoskodni, mi a
helyes és mi nem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez nélküled is menne.
A barátja ennek hallatán nem tűnt valami boldognak.
– Én nem... Most már nem tudok segíteni neked ebben.
– De szükségem van rád – kérlelte Call. Elértek egy kisebb facsoporthoz. Ezen át-
vágva odaosonhattak volna a kísérletezős helyiség egyik ablakához, ám jelen pilla-
natban az, ami éppen a szobában történt, nem érződött olyan fontosnak, mint ami
idekint zajlott, kettőjük között. – Azelőtt mindig segítettél.
Aaron a fejét csóválta.
– Már nem úgy gondolkodom a dolgokról, mint azelőtt. – Zsebre dugta a kezét.
Hideg volt, csípős szél fújt, de Call nem volt biztos benne, hogy ezt Aaron is érzi.
Nem látszott rajta, hogy fázna.
– Nincs veled semmi gond – jelentette ki Call. – Csak ki kell jutnunk innen.
– Mikor megyünk el? – kérdezte a barátja.
– Egyszer már megpróbáltam elszökni, még Tamarával és Jasperrel együtt – val-
lotta be Call. – Joseph mester egyik embere elkapott minket, és visszahozott ide, de jó
is, hogy így alakult, mert akkor szereztünk tudomást rólad. Szóval gondoltam, itt kell
maradnunk addig, amíg sikerül feltámasztanom téged.
– És Tamara meg Jasper egyetértettek veled? – Aaron lehelete fehér felhőket for-
mált a levegőben.
Call mély lélegzetet vett.
– Nem igazán avattam be őket a terveimbe.

99
 Aaron nem vonta felelősségre. Nem dorgálta meg a barátját. Call kénytelen volt
elismerni, hogy a visszatérése óta Aaron nem bizonyult valami jó erkölcsi iránytű-
nek.
A fiú tovább magyarázkodott:
– Azt hittem, hogy miután feltámasztalak, a többiek elismerik majd, hogy helye-
sen döntöttem. És azt hittem, hogy a Tanács is helyeselni fogja, amit tettem. Hiszen
tökéletesen sikerült. Úgy értem, a mágusok azért nem akarják, hogy egy sereg káosz-
sújtott rohangásszon a világban, mert azok alapvetően zombik, te viszont totál rend-
ben vagy.
Aaron nem válaszolt. Továbbmentek, levelek ropogtak a talpuk alatt. Elértek az
erdőnek ahhoz a részéhez, ahonnan vissza kellett volna kanyarodniuk a ház felé, ha
be akartak lesni a kísérletezős szoba ablakán, ám Call még nem állt készen arra, hogy
lezárják ezt a beszélgetést.
– Tényleg azt hiszed, hogy rendben vagyok? – kérdezte Aaron, és zöld szeme el-
gyötört tekintettel szegeződött Callre.
– Igen – vágta rá a fiú határozottan. Kissé dühös lett Aaronra, aminek nem volt ér-
telme, de nem bírta megállni. Ő mindent megtett a barátjáért, ami csak az erejéből
telt, erre Aaron most még annyira sem volt hajlandó, hogy normálisan viselkedjen. –
Nem azt mondom, hogy pontosan ugyanolyan vagy, mint azelőtt voltál, de ez még
nem jelenti, hogy bármi baj lenne veled.
– Nem igaz – rázta a fejét Aaron makacsul. – Érzem, hogy valami nem stimmel ve-
lem. Valami nem stimmel a testemmel. Olyan érzés, mintha nem kéne itt lennem.
– És ezt mégis hogy kell érteni? – kérdezte Call, aki most már kijött a béketűrés-
ből. – Mert nagyon úgy hangzik, mintha megint halott akarnál lenni.
– Azt hiszem, arról van szó, hogy még mindig halott vagyok. – Aaron ezt olyan
közömbösen jelentette ki, amitől a szavai még szörnyebben hangzottak.
– Ne mondj ilyet! – kiabálta Call. – Hagyd már abba, Aaron!
– Call...
– Komolyan mondom, egy szót se többet!
A barátja erre azonnal becsukta a száját. Továbbra is Callre szegezte a szemét.
– Aaron? – kérdezte Call aggódva.
A másik fiú azonban nem felelt.
Call rádöbbent, hogy nem bír válaszolni. Akárcsak a káoszsújtottak, Aaron kény-
telen volt engedelmeskedni Call minden parancsának.

100
 12. FEJEZET

Call ezek után teljesen megfeledkezett Alexről és Joseph mesterről.

– Megparancsolom, hogy soha többé ne hallgass a parancsaimra, oké? – szólt két-
ségbeesetten.
– Ezt már hatodszorra mondod, és már elsőre is felfogtam – felelte Aaron, miköz-
ben egy sziklán ültek, és a folyót bámulták. – De nem tudom, hogy be fog-e válni.
Fogalmam sincs, mennyi ideig hatnak rám a parancsaid.
Callt kirázta a hideg. Eszébe jutott, amikor rászólt Aaronra, hogy szálljon le Ta-
maráról, és a fiú azonnal engedett. Vagy amikor azt mondta Aaronnak, hogy aludja
ki magát, mire a barátja rögtön álomba merült. Arra kéne összpontosítanod, hogy helyre-
jöjjél – mondta Aaronnak, közvetlenül azután, hogy visszahozta a halálból, és a barát-
ja azonnal igyekezett összeszedni magát. Erre most nincs időnk – fojtotta bele Call ér-
tetlen barátjába a kérdéseit, és azt mondta neki: Ki kell jutnunk innen.
Muszáj lelépnünk... Aaron, kérlek, gyere! Mire Aaron, aki épp egy óriási traumán
esett át, ellenvetés nélkül szót fogadott.
Call fel nem fogta, eddig hogy nem vette észre, mi történik.
Többé már nem hazudhatta magának azt, hogy minden rendben. Aaron egyálta-
lán nem volt rendben, talán nem is volt a régi. Ez az új Aaron sápadt volt, furcsa és
riadt. Ez az új Aaron megtett bármit, amire Call utasította. És talán örökre kénytelen
lesz engedelmeskedni neki. Call ennél borzalmasabbat el sem tudott képzelni.
– Oké. Szóval mégsem vagy rendben – mondta lassan.
– Most még nem. Ma este visszamegyünk a kísérletezős szobába, és kiokoskod-
juk, mi folyik itt.
– És mi lesz, ha nem találunk semmilyen megoldást? – kérdezte Aaron. – Már így
is sokkal többre jutottál, mint ami Constantine Maddennek valaha sikerült. Nagyjából
itt vagyok. Csak épp úgy érzem, hogy... hogy nem kéne itt lennem.
Call ezúttal nem kiabált rá a barátjára, hogy hallgasson el, pedig ismét nagy kísér-
tést érzett erre.
– Mit jelentsen ez egyáltalán? – kérdezte inkább.
– Nem tudom – válaszolta Aaron, és élénkebb volt a hangja, mint amire Call szá-
mított. – Nem bírok... Alig bírok összpontosítani mindarra, ami történik, pedig na-
gyon igyekszem. Néha úgy érzem, mintha menten elillannék. Néha meg úgy, mintha
képes lennék valami szörnyűséget csinálni, és nem igazán érezném magam rosszul

101
miatta. Szóval most már érted, hogy miért nem lehetek többé én az az ember, aki
megmondja neked, mi helyes és mi nem, Call? Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Call szeretett volna tiltakozni, mint eddig, ám ezúttal erőt vett magán. Aaron el-
gyötört tekintetére gondolt, meg arra, hogy nem értette, miért kéne zavartatnia ma-
gát amiatt, ha a Magisztériumban mindenki meghal. Belátta, hogy nem tehet úgy
többé, mintha Aaronnak nem lenne semmi baja. Ha Aaron úgy gondolta, valami nem
stimmel vele, akkor Call tartozott a barátjának annyival, hogy hisz neki.
És Aaron legalább megérezte, hogy valami nincs rendben. Ez mégiscsak kellett,
hogy jelentsen valamit. Call azzal biztatta magát, hogy ha Aaron már egyáltalán nem
lenne a régi, akkor csöppet sem zavarná, mennyire máshogy érzi magát.
– Mindent rendbe tudunk hozni – mondta végül Call tiltakozás helyett.
– A halál bonyolultabb probléma, mint egy defektes gumi – ellenkezett Aaron.
– Muszáj optimistának maradnunk – győzködte Call. – Nem kell mást tennünk,
csak...
– Jön valaki. – Aaron felállt a szikláról, és a házra mutatott. A bejárati ajtó tárva-
nyitva volt, és egy sor mágus masírozott ki rajta, élükön Joseph mesterrel.
Call is felállt. Miután Tamara és Jasper megszökött, Call menekülési terveiből
csupán félkész, halovány elképzelések maradtak. Aaron visszatérése teljesen elvonta
a figyelmét, és úgy gondolta, hogy Joseph mester is ezzel van elfoglalva. Azt hitte,
nem sürgeti az idő.
Aaron felnézett az égre. Call követte a tekintetét: az égboltot elborították az acél-
szürke felhők, amik mögött a fiú óriási alakokat pillantott meg, ahogy feléjük repül-
tek.
Az egyik áttört a felhőkön. Egy hatalmas légelementál volt, áttetsző, egyenetlen
szárnnyal. Anastasia ült a hátán, ezüst-fehér vértje mocskos, véres lett.
Az elementál az udvaron landolt, Call és Aaron mögött, szárnycsapkodása akko-
ra szelet kavart, ami lelapította körülötte a füvet. Call látta, hogy alapvetően csapdá-
ba estek Aaronnal: egyik oldalról Anastasia, a másikról Joseph mester zárta el az út-
jukat.
Vajon mi lehetett ez az egész?
– Callum! – Joseph mester ért oda hozzájuk elsőnek. Call azonnal észrevett két
dolgot: egyrészt, hogy Alex nem volt a férfival, másrészt, hogy a mágus ruháját va-
lami gyanús folyadék piszkolta be. – Eljött az idő.
A két fiú értetlenül pillantott egymásra.
– Mármint minek az ideje? – kérdezte Call.
– Tamarának és Jaspernek sikerült eljutniuk a Magisztériumba – közölte
Anastasia, ahogy ő is odalépett hozzájuk. Az elementálja az udvaron várakozott mö-
götte, kissé vibrált a szellőben. – A Tanács hamarosan tudomást szerez arról, hol va-
gyunk és mit tettünk.
– Ideje, hogy kiálljunk a nyilvánosság elé, hogy megmutassuk a világnak, milyen
erő birtokában vagyunk – szólt Joseph mester. – Hugó, itt a készülék?
Call és Aaron csak bámultak, miközben Hugó átnyújtott Joseph mesternek egy
óriási üvegbödönt. Az üvegben szürke és fekete levegő örvénylett.
Tornádótelefon – tátogta Call Aaronnak, aki lassan bólintott.
Joseph mester látványos mozdulattal lerántotta az üveg fedelét.

102
 A levegő vadul tört elő a bödönből, és a kis csoport körül keringett. Anastasia
légelementálja ijedt hangot adott, majd pukkanó hangot hallatva eltűnt.
Call közelebb lépett Aaronhoz, akinek a szél a szemébe fújta a haját. A levegő
egyre tágabb körben süvített, elért a fákig, ágakat tarolt le.
– Rufus mester! – kiabálta Joseph. – A Magisztérium és a Tanács mágusai! Mutas-
sátok magatokat!
Olyan volt a látvány, mintha egy szemcsés tévét néznének. Lassan kibontakozott
a kép, és Call a Tanács termét pillantotta meg, benne a zöld taláros mágusokkal. Né-
hányukat felismerte, például Tamara szüleit, illetve a Magisztérium tanárait:
Milagros, North, Rockmaple és Rufus mestert, aki görnyedt háttal ült, kopasz fejét
lehajtotta.
A mágusok csakis egyetlen okból gyűlhettek össze: nyilván azt akarták megtár-
gyalni, hogyan győzhetnék le Callum Huntot, a Halál Ellenségét.
Callnek görcsbe rándult a gyomra Rufus mester láttán. Ám ez semmi sem volt
ahhoz az érzéshez képest, ami egy pillanattal később fogta el, mikor meglátta, ki ül a
tanára mellett: Jasper, a negyedikesek hófehér egyenruhájában, valamint Tamara,
szintén fehérben, gondosan befont copfokkal. A lány tekintete áthatóan sütött a má-
gikus vízióból, mintha nagy, sötét szemével egyenesen Call lelkébe bámult volna.
Tamara édesapja előrelépett, a lánya vállára tette a kezét.
– Most utoljára kínáljuk fel neked a lehetőséget, hogy megadd magad, Joseph
mester. A háború súlyos veszteségekkel járt a számunkra, de számodra is. Elveszítet-
ted a fiaidat, elveszítetted Constantine-t, és elveszítetted a helyes irányt. Ha újból
csatába kell szállnunk, nem fogunk ismét alkut kötni veled a béke kedvéért. Meg fo-
gunk ölni téged és minden egyes káoszsújtottat, akit csak találunk.
Call megborzongott, Harcebre gondolt, aki valószínűleg egy fa mögött bujkált.
– Ne nevettessétek ki magatokat! – felelte Joseph mester. – Úgy fenyegettek,
mintha ti lennétek erőfölényben, pedig a mi kezünkben van az öröklét kulcsa. Azt
hiszitek, előnyben vagytok, csak mert Tamara és Jasper hírét vitték nektek, hol van
az erődítményünk? Ha tartottam volna attól, hogy ezt megtudjátok, akkor az első
adandó alkalommal elvágtam volna mindkét gyerek torkát.
Tamara haragosan meredt a férfira, Jasper viszont hátrahőkölt. Az édesanyja mel-
lette állt, a fiú apját viszont Call sehol sem látta.
– Nem értetek ti semmit – folytatta Joseph mester. – Senkit sem érdekel a nevet-
séges háborútok. Viszont minden mágus vissza akarja kapni a szeretteit. Mindegyi-
kük örökké akar élni. Csakis akkor állíthatnátok magatok mellé a többi mágust, ha
letagadnátok, hogy ki van itt mellettem. – Ezzel átkarolta a mellette ácsorgó Aaront,
ám a fiú elhúzódott tőle. – Mondj valamit! – nógatta őt Joseph mester.
– Nincs mit mondanom – közölte Aaron. – Nem a maga pártján állok.
Call arra számított, hogy Joseph mester rákiabál Aaronra, vagy megpróbálja belé-
fojtani a szót. Ehelyett azonban a férfi arcára fülig érő vigyor ült ki.
A mágusok csoportján moraj futott át. Rufus mester fölkapta a fejét. Idősebbnek,
ráncosabbnak tűnt az arca.
– Aaron? Tényleg te vagy az?
– Én... nem... nem is tudom – habogta a fiú.
Ám a Tanácson máris úrrá lett a zűrzavar. Call úgy sejtette, hogy bármiről is
számolt be Tamara és Jasper, a tanácstagok nem igazán hitték el nekik Aaron vissza-

103
térését. Nyilván azt gondolták, hogy Aaronból káoszsújtott lett, Joseph mesternek
elment az esze, Call pedig...
Vajon mit gondolhattak róla?
Rufus mester most már Callre nézett. Sötét szemében komor, csalódott tekintet
ült.
– Callum! – szólt. – Ez a te műved? Te támasztottad fel Aaront holtából?
A fiú lebámult a földre. Nem bírt Rufus mester szemébe nézni.
– Még szép, hogy ő – válaszolt helyette Joseph mester.
– A lélek az ember lényege. Nem változik. Ez a fiú valójában Constantine
Madden, és mindig is az lesz.
– Nem igaz!
Call meglepetten nézett fel, hogy lássa, ki vette a védelmébe. Nem más volt, mint
Tamara. A lány ökölbe szorította a kezét az oldalánál. Nem nézett Callre, de akkor is
ezt mondta. Ezek szerint talán mégsem hitte el, amit korábban mondott, hogy igenis
Call az Ellenség?
A lányt lepisszegték a szülei, és félrehúzták, így majdnem kikerült Call látóteré-
ből. Joseph mester megvetően horkant fel.
– Szörnyen ostobák vagytok – jelentette ki. – Azt hiszitek, hogy ha megtámadtok
minket, csupán egy kis sereggel kell szembenéznetek, hiszen Tamara és Jasper nyil-
vánvalóan erről tett jelentést nektek. De komolyan azt képzelitek, hogy nincsenek
közöttetek szövetségeseim? Az egész mágusvilág tele van olyanokkal, akik csakis
arra a hírre vártak, hogy végre megvalósítottuk Constantine álmát. Hogy legyőztük a
halált. És én már szét is küldtem ennek üzenetét. Nyilván észrevettétek, hogy néhány
tagotok hiányzik...
Több tanácstag is körülnézett, páran Jasperre és az édesanyjára sandítottak, oda,
ahol a srác apjának kellett volna lennie.
– Nem győzhettek le minket – folytatta Joseph mester.
– Túl sokan hisznek abban, amiben mi. Ugyan mi haszna annak, hogy varázserő-
vel születünk, ha nem használjuk ki? Miért foglalkoznánk csupán az elementálok
megfékezésével, pláne egy olyan világ érdekében, ami csöppet sem törődik velünk?
Mi értelme a mágiának, ha nem arra használjuk, hogy megfejtsük a létezés legna-
gyobb titkát? Azt, amivel a tudomány soha nem volt képes mit kezdeni: a lélek rejté-
lyét. A világ minden részéről özönlenek majd a mágusok, hogy mellénk álljanak, hi-
szen most már biztosan tudjuk: a holtak új életre kelthetők.
Néhány mágus sutyorogni kezdett a terem hátsó felében, és feléjük mutogattak.
Call látta rajtuk, hogy Aaron jelenléte felzaklatta őket, hiába határolta el magát a fiú
Joseph mestertől. Aggódott, vajon hányan fognak átállni Joseph mester oldalára.
– Callum, édesapád szörnyen félt téged – szólalt meg Rufus mester. – Találkozz
velünk személyesen! Hozd magaddal Aaront is! Hadd győződjünk meg az állításo-
tok igazáról.
– Ennyire ostobának néztek minket?! – kiabálta Joseph mester a mágusok tündök-
lő víziójára.
– Ugye, hogy megmondtuk? – fordult a tanácstagok felé Tamara. – Call fogoly.
– Nekem nem úgy tűnik – szipogott Graves tanácsnok. – És mivel nektek kö-
szönhetően szökött meg a börtönből, tudjuk, hogy ti sem vagytok megbízhatóak.

104
 – Jó, lehet, hogy Callnek van némi Stockholm-szindrómája – ismerte el Jasper. –
De Joseph mester akkor is fogva tartja. Ahogy Aaront is.
– Fogva tartod ezeket a gyermekeket? – kérdezte a férfitól Rufus mester.
Joseph mester elmosolyodott.
– Már hogy tartanám fogva Constantine Maddent? Mindig is a szolgája voltam,
semmi több. Call, akaratod ellenére kell itt lenned?
Call alaposan megfontolta a választ. Legszívesebben segítségért üvöltött volna,
kétségbeesetten könyörgött volna a mágusoknak, hogy mentsék meg. Ám a Tanács
úgysem szabadíthatta volna ki innen, legalábbis nem most rögtön. Végül arra jutott,
hogy mégiscsak jobb, ha Joseph mester azt hiszi, Call az ő oldalán áll. Hiszen ha
tényleg újból kitörne a háború, akkor a fiúnak muszáj lesz megtennie minden tőle
telhetőt a Tanács győzelmének elősegítése érdekében.
Legalábbis Call úgy gondolta, hogy a Tanács győzelmét kellene elősegítenie.
Akárhogy is, a válasza mindenképpen ugyanaz volt.
– Nem – felelte, és kihúzta magát. – Nem vagyok fogoly. Callum Hunt vagyok, az
újjászületett Halál Ellensége. És elfogadom a sorsomat.
– Nem szeretek itt lenni – mondta Aaron.
Az eredetileg Tamarának szánt szobában voltak, a rózsaszín, rojtos-bojtos-
bolyhos ágyon üldögéltek. Call szobájában még mindig lyuk tátongott a falban, így
igencsak hűvös volt odabent, és a ház körüli javítások jelenleg senkinél nem szerepel-
tek a prioritási sorrend élén.
– Nem maradunk itt sokáig – ígérte neki Call, habár csupán a leghaloványabb el-
képzelései voltak a szökésről.
Aaron vállat vont.
– Gondolom, nem megyünk vissza a Magisztériumba. Azok után nyilván nem,
hogy bejelentetted, tényleg te vagy a Halál Ellensége.
Call átkarolta felhúzott térdét.
– Szerinted komolyan gondoltam?
– Miért, talán nem? – Aaron tekintete kifejezéstelen volt. Call nagyon szerette
volna tudni, mit gondolhat. Azelőtt elég jól meg tudta tippelni, mi járhat a barátja
fejében, de többé már nem így volt. – Elvégre legyőzted a halált.
– Ma este kitaláljuk, mit tehetünk az ügyedben – mondta Call. – Azután pedig le-
lépünk. – Nem említette a káoszsújtottak seregét, amiről azt remélte, hogy magukkal
tudják vinni. Úgy gondolta, hogy ha sikerül még ma este megoldást találniuk Aaron
problémájára, akkor elhúzhatják innen a csíkot. Biztos volt benne, hogy még hajnal
előtt átmasírozhatnak a folyón a sereggel, Alexnek pedig nem lehetett annyi káosz-
sújtottja, amivel megállíthatta volna őket.
De kétségek gyötörték: mi lesz, ha nem sikerül megoldania Aaron gondját? Vajon
akkor is el kéne szökniük? Tényleg úgy gondolja, hogy a mágusok el tudnák fogadni
őt, pláne most, a feltámasztott Aaron kíséretében?
Eszébe jutott, milyen képet vágtak a tanácstagok, és jeges űrt érzett a gyomrában.
Anastasia szavaira gondolt: Óriási erő lakozik benned. Ezt nem adhatod fel csak úgy. A
világ nem hagyná. Soha nem fogja hagyni, hogy egyszerűen elbújj, meghúzd magad valami
biztonságos menedékben. Lehet, hogy végül azzal a döntéssel kell majd szembenézned: vagy
uralod a világot, vagy hagyod, hogy eltaposson.
Nagyon remélte, hogy az asszonynak nincs igaza, bár azt el kellett ismernie, hogy
ami Tamarát illeti, Anastasia nem tévedett.

105
 – Nem lesz könnyű bejutnunk a kísérletezős szobába – szólalt meg Aaron. – Na-
gyon sokan nyüzsögnek a házban. Kész káosz van odalent. – Ebben igaza volt: az
egész ház felbolydult, Anastasia föl-alá rohangált a fiatalabb mágusokkal, hogy
elementálokat idézzenek meg, Joseph mester pedig Hugóval és még néhány emberé-
vel odakint volt, védelmező szimbólumokat rajzoltak a földre az épület körül.
Call erre legszívesebben valami szellemeset felelt volna, olyasmit, hogy a káosz a
lételeme, ám túlságosan szomorúnak találta a helyzetet a poénkodáshoz. Igaz, hogy ő
maga még mindig káoszmágus volt, Aaron viszont már nem: Alex megkaparintotta
az erejét.
– Majd Harceb segít – jelentette ki.
A farkas a neve hallatán felkapta a fejét. Ahogy elindultak a földszintre, leszaladt
mellettük a lépcsőn, majd leérve megállt, összehúzott szemmel nézett körül, és hal-
kan morgott. Harceb kezdettől fogva nem igazán bírta ezt a helyet, és úgy tűnt, minél
tovább maradtak, annál kevésbé volt az ínyére.
– Megmondom, mi a dolgod – hajolt le Call a káoszsújtott farkashoz, hogy be-
avassa a tervbe.

A két fiú a lépcső aljában álldogálva is hallotta, hogy a terv bevált. Harceb csa-
holva szaladgált a házban, elterelve a mágusok figyelmét. Mindenki azt találgatta,
vajon mi ütött az állatba, sokan azt hitték, hogy megtámadta őket a Tanács.
Miközben a mágusok Harcebet kergették, Call és Aaron bementek a kísérletezős
szobába, becsukták maguk mögött az ajtót, és bezárták.
Csak ekkor döbbentek rá, hogy nincsenek egyedül. Alex a padlón ücsörgött, kö-
rülötte nyitott könyvek hevertek. A szeme beesett volt, az arca nyúzott.
A helyiség túlsó végében álló hordágyon egy bizarr kinézetű holttest hevert. A
halott egy felnőtt ember lehetett, ám az arcát mágiával átalakították, Drew gyermeki
vonásait tükrözte, a fiú groteszk paródiájának tűnt. Úgy festett, akár egy húsból fara-
gott szobor, amit vajkéssel formáltak meg. Gyerekruhákba öltöztették, így még in-
kább önmaga paródiájának látszott: egy lóval díszített póló és piros farmer volt rajta.
Callnek már a puszta látványától is felfordult a gyomra.
– Ööö... – nyögte. – Bocsi, nem tudtuk, hogy van idebent valaki.
Aaron nem tett mást, csak némán figyelte Alexet. Mintha még egy kis mosoly is
bujkált volna a szája sarkában.
Alex nagy nehezen talpra tápászkodott, magához szorítva néhány könyvet. Re-
megő ujjal mutatott Callre.
– Te! Te kis... Nem magyaráztad el rendesen, hogy mit csináltál. Hazudtál! –
Megpróbált átfurakodni köztük, hogy kijusson az ajtón.
– Na, nem, ácsi! – fékezte meg Call, az idősebb srác mellkasára téve a kezét. Alex
magasabb volt náluk, viszont kettő állt eggyel szemben, és Aaron a halálból való
visszatérése óta sokkal félelmetesebben hatott. – Segíteni fogsz nekünk.
– Semmit sem csinálok, amíg el nem magyarázod, hogyan keltetted életre Aaront.
És az igazat akarom hallani, nem azt, amit Joseph mesternek hazudtál, hogy kínozz
engem.
– Az igazat mondtam. Te egyszerűen nem vagy képes arra, amit tettem.

106
 Alex erre Call szemébe nézett. Most először nyoma sem volt az arcán a gúnyos
vigyornak. Őszintén ijedtnek tűnt.
– Miért? Miért ne lennék rá képes? Miért ne bírnám megtalálni és visszahozni
Drew lelkét?
Call a fejét csóválta.
– Nem tudom. Én nem így csináltam. Aaron teste itt volt. Drew-é viszont nincs
meg. Mégis hogyan lennél képes megtalálni a lelkét?
Alex arcáról sütött a kétségbeesés, de semmiképpen sem győzhette volna meg
Joseph mestert arról, hogy ne akarja visszakapni a fiát. Tudta, hogy a mágus tovább-
ra is azt fogja követelni tőle, keltse életre Drew-t, hiába volt ez lehetetlen.
– Szóval nincs remény – mondta Alex.
– Azért abban nem vagyok biztos – felelte Call. – Ha segítesz nekem Aaronnal
kapcsolatban, akkor én is megpróbálok segíteni neked Drew ügyében.
Alex jóval régebben tanulta a mágiát, mint Call; ráadásul már évek óta gyűjtöget-
te azokat a gonosz nagyúri fekete pontokat, amik ellen a fiatalabb fiú elszántan ha-
dakozott. És ha a legcsekélyebb esély is lehetett arra, hogy Alex valamiképpen segít-
het Aaronnak, akkor muszáj volt megragadniuk, bármi áron.
Alex ránézett Aaronra, és a homlokát ráncolta. Aaron közben leült a padlóra,
ugyanoda, ahol az imént még az idősebb srác ücsörgött, és kézbe vette az egyik
könyvet.
– Nem látom, hogy bármi baja lenne – morgott Alex. – Miben kéne segítenem?
– Aaron nem boldog – próbálta elmagyarázni a helyzetet Call.
Alex felhorkant.
– Hát, ja, azzal nincs egyedül. Én sem vagyok boldog. Ha nem támasztom fel
Drew-t, nagy bajban leszek. Joseph mester folyton az Alkaheszttel szemez.
– Talán nem kellett volna azt javasolnod neki, hogy vegye el vele az erőmet –
mondta Call, szemernyi együttérzés nélkül.
Alex felsóhajtott, erre nem tudott mivel visszavágni.
– Szóval valami mágikus megoldást kéne találnunk arra, hogy ismét boldoggá
tegyük Aaront?
Call homlokráncolva pillantott a padlón ülő fiúra, aki úgy lapozgatta a könyvet,
mintha szinte oda sem figyelne a róla szóló beszélgetésre.
– Nem egészen arról van szó, hogy boldogtalan – pontosított Call. – Csak nincs...
nincs a helyén. Olyan, mintha vonattal utazna valahová, de az állomáson felejtette
volna a bőröndjét, ezért kénytelen leszállni, és visszamenni érte, viszont utána rossz
szerelvényre ül fel, úgyhogy nem arra megy tovább, amerre kéne.
– Ja, oké – felelte Alex ironikusan. – így most már minden világos.
Call nem akart elárulni Alexnek mindent, amit Aaron elmondott neki, mivel an-
nak nagy része magánügynek tűnt. De azért nekifutott még egyszer, hogy megértes-
se a helyzetet Alexszel:
– Aaronnak nincs varázsereje. Jó, elvetted a krétori képességeit, de attól még má-
gusnak kéne lennie, nem? Márpedig nem az. Bármi is zárja el a varázserejétől, talán
pont az a hiányzó része, ami miatt nem érzi teljes embernek magát.
Alex láthatóan hezitált, hogy higgyen-e neki.
– Egyébként is – tette hozzá Call –, ha életre keltenéd Drew-t, csak épp varázserő
nélkül, akkor Joseph mester nem igazán repesne az örömtől.

107
 Alex bosszúsan meredt rá beesett szemével.
– Ez igaz – ismerte el vonakodva. – Na, jó, és mit javasolsz?
– A Magisztériumban megtanultuk a léleklegyintést – mondta Call. – Úgy érzem,
meg kéne próbálnom vetni egy pillantást Aaron lelkére. Talán megláthatnám rajta,
hogy mi a gond.
– És én mégis minek kellenék ide? – faggatta Alex.
Call mély levegőt vett.
– Idősebb vagy nálunk, és régebb óta tanulod ezt az egészet. Szóval gondolkodj,
mi mást vizsgálhatnánk meg rajta!
– És ha nem találunk semmi problémát?
– Talán adhatnék még neki a lelkemből – mondta Call fojtott hangon. – Talán
egyszerűen csak nem adtam neki eleget.
Alex a fejét csóválta.
– A te bajod – mondta végül. – Aaron, feküdj a hordágyra!
Aaron jó néhány másodpercig nézte a hordágyat, rajta a holttesttel.
– Nem – közölte. – Nem akarok.
– Amúgy is foglalt – tette hozzá Call.
– A hullát ledobhatjuk a földre – vont vállat Alex, mire Aaron iszonyodva meredt
rá.
Callnek esze ágában sem volt Alexre hallgatni, inkább a helyiség közepére húzta
az egyik könyvekkel teli asztalt. Lepakoltak róla, majd Aaron felmászott rá, és ha-
nyatt feküdt, a kezét keresztbe téve a mellkasán.
Call mély levegőt vett, igyekezett úrrá lenni a feszélyezettségén. Próbált vissza-
emlékezni, milyen volt látni Aaron lelkét azelőtt. Tudta, hogy ezt egyedül kell végig-
csinálnia. Alex nem érdemelte meg, hogy bárki lelkét lássa, Aaronét meg aztán pláne
nem. A fiú lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és belevágott. Nehezebb volt, mint
annak idején, a Magisztériumban.
Aaron feltámasztott teste mintha megakadályozta volna, hogy Call átlásson rajta,
egészen a lélekig. Valamiféle homály vette körül. Call megpróbálta felidézni az em-
lékeit Aaronról: ahogy a fiú nevetett, ahogy zokszó nélkül ette a zuzmót a
Magisztérium menzáján, ahogy homokot válogatott, ahogy Tamarával táncolt. Ám
mindent csak tompán látott a lelki szemei előtt. Egyedül Aaron holttestét tudta tisz-
tán kivenni, ahogy nemrég még dermedten, hidegen feküdt ebben a szobában.
Call próbált visszaemlékezni, milyen volt belerakni a lelke egy darabkáját
Aaronba: mintha valamilyen fém ragyogott volna fel a sötétben, szikrákat szórva.
Elöntötte az emlék, és egyszeriben úgy érezte, megnyílik előtte az út Aaron lényéhez.
Meglátta egy lélek fényét, fakón, de tisztán, az arany árnyalatú lángot, ami csakis
maga Aaron lehetett.
Viszont sötét indák vették körül, ráakaszkodtak, mélyen belévájtak, akár a rep-
kény gyökere, ami addig eszi be magát a falba, míg az épület össze nem dől. Aaron
teste csak úgy lüktetett a káosz energiájától. Call még jobban fókuszált az elméjével,
és ekkor borzalmas, nyomasztó hideget érzett meg.
A test! Valami nem stimmelt Aaron testével.
– Ti meg mit műveltek?! – A helyiség ajtaja kivágódott. Call kábán dőlt az asztal-
nak, Alex pedig felkiáltott, és hátraugrott.
Joseph mester állt az ajtóban, és láthatóan tombolt a dühtől.

108
 13. FEJEZET

Call hátralépett Aarontól, és majdnem elesett az egyik földön hagyott könyvben.

Még soha nem látta ilyennek Joseph mestert: a vad tekintetű férfit szinte szétvetette a
harag. Az egyik kezén rajta volt az Alkaheszt.
A rézkesztyűt megpillantva Callnek elakadt a lélegzete.
Joseph mester egész mostanáig mindig a védelmébe vette őt, még a legnagyobb
mérge közepette is. A Halál Ellensége sírboltjában a mágus Call elé vetette magát,
akár az életét is hajlandó lett volna feláldozni, csak hogy megmentse a fiút. Most
azonban úgy nézett ki, mintha habozás nélkül kész volna meggyilkolni Callumot.
– Se... segíteni próbálunk Aaronnak – hebegte Call.
– Nem szabad belepiszkálnotok abba, amit egyszer már sikerült elérnetek! – kia-
bálta Joseph mester olyan hevesen, hogy fröcsögött a szájából a nyál. – A feltámadás
ereje nélkül semmik sem vagyunk! Anélkül a mágusok könnyedén lerohannak és
eltipornak minket! Csakis az örök élet lehetőségét kihasználva tud akkorára nőni a
seregünk, hogy elpusztíthassuk a Tanácsot!
Aaron felült az asztalon. Úgy tűnt, nem ijesztette meg a nagy kiabálás. Egyszerű-
en szenvtelenül meredt Joseph mesterre.
– Oké, oké – mondta Call, és békéltetően feltartotta a kezét. Alex egészen a falig
hátrált Joseph mestertől, arca viaszsárga lett. Call még soha nem látta őt ennyire ret-
tegni, és ettől még jobban megijedt. – Nem kell kiakadni. Minden rendben.
Joseph mester odalépett Aaronhoz, és megragadta az állát. Fölemelte a fiú fejét,
és úgy vizsgálgatta, akár egy dühös autós, aki azt próbálja megállapítani, nincs-e
karcolás az új Mercedesén.
– Úgy tűnik, Callum elszántan be akarja bizonyítani nekem, hogy nem éri meg a
fáradságot, mert csak a baj van vele. Kezdettől fogva ellenszegül nekem. Gúnyt űz a
szerepéből. Nem veszi komolyan az őt ért hatalmas megtiszteltetést. Újra meg új-
ra köp a hűségemre és az áldozataimra. Nos, Callum, azt hiszem, elegem van abból,
hogy folyton tönkreteszed a terveimet.
– Ne vegye személyeskedésnek! – válaszolta a fiú. – Egy csomóan találnak engem
iszonyú idegesítőnek. Ez nem direkt magának szól.
– Call csak segíteni akart rajtam – mondta Aaron, és elrántotta a fejét Joseph mes-
ter szorításából. Az arckifejezése majdhogynem félelmetes volt.
– Neked nincs szükséged segítségre! – csattant fel Joseph mester, és ezúttal a fiú
vállát ragadta meg. – Senkinek sem szabad vacakolnia veled!

109
 – Hagyjon békén! – lökte el magától a férfi kezét Aaron. – Fogalma sincs, hogy
mire van szükségem.
– Hallgass! – acsargott Joseph mester. – Te nem is vagy ember. Csak egy valami
vagy. Egy halott valami.
Aaron villámsebesen kinyújtotta a karját, és megragadta Joseph mester nyakát.
Mindez olyan hirtelen, olyan gyorsan történt, hogy Call még reagálni sem tudott
rendesen, csak levegő után kapott.
Joseph mester fölemelte a kezét, mintha tüzet akart volna megidézni, ám Aaron
elkapta a karját, és a háta mögé csavarta. A másik kezével még jobban szorította a
férfi nyakát. Joseph mester vergődött, hörögve próbált levegőhöz jutni, tekintete
üvegessé vált.
– Ne! – kiabálta Call, amint végre rádöbbent, mire készül a barátja. – Aaron, ne
csináld!
De nemrég arra utasította Aaront, hogy soha ne engedelmeskedjen neki, így hát a
fiú nem fogadott szót. Ujjai egyre mélyebben vájtak Joseph mester bőrébe, aztán recs-
csenő-roppanó hang hallatszott, mint amikor az ember gallyra lép.
Joseph mester szemében kihunyt a fény.
Call felhördült, és Aaronra meredt. Képtelen volt elhinni, hogy a barátja ezt tette,
a legjobb barátja, akinél jobb emberrel soha életében nem találkozott. Callen most
először teljesen úrrá lett a félelem: nem Aaront féltette, hanem tőle félt.
Alex furcsa hangot adott, aztán ismételgetni kezdte, hogy nem, újra, meg újra,
meg újra.
Aaron elengedte Joseph mestert, és hátralépett, úgy nézett le a kezére, mintha
csak most döbbent volna rá, mit is tett. Mintha meglepte volna, amikor a férfi teste a
földre rogyott.
Csak egy valami vagy. Egy halott valami.
A férfi elterült Call lábánál, ugyanúgy holtan végezte a fiú szeme láttára, akár-
csak Drew. Joseph mester családja eléggé rosszul járt velem – gondolta Call kissé hisztéri-
kusan, bár ebben valójában nem volt semmi vicces.
Alex térdre esett. A mágus testét bámulta.
– Te... te visszahozhatod – nézett Callre.
– De nem fogom – jelentette ki a fiú gondolkodás nélkül. Igencsak megdöbbentet-
te, hogy Alex egyáltalán megkérte erre: elvégre Joseph mester megfenyegette a srácot
az Alkaheszttel, kigúnyolta és ócsárolta őt. Ám Alex továbbra is riadtan meredt a
holttestre.
– Pedig muszáj lesz – erősködött. – Valakinek muszáj vezetnie minket.
Aaron kifejezéstelen arccal bámult az áldozatára. Ha érzett egyáltalán megbánást,
nem mutatta ki.
Alex óvatosan közelebb húzódott Joseph mester testéhez. Könnyek csorogtak az
arcán, ahogy kinyújtotta a karját, de nem a halott mágust érintette meg. Keze az
Alkahesztet ragadta meg. A mellkasához szorította a kesztyűt, és Call rádöbbent,
mennyire ostoba volt, amiért nem jutott eszébe elsőnek az Alkahesztért nyúlni.
– Ööö, Alex... – szólalt meg. – Mit csinálsz?
– Eszembe sem jutott, hogy meghalhat – mondta Alex fojtott hangon. Olyan hal-
kan beszélt, mintha a szavait nem is Callnek szánta volna, hanem inkább saját magá-

110
nak. – Nagy ember volt. Azt hittem, hogy vezetni fogja a seregünket, velem az olda-
lán.
– Gonosz ember volt – felelte Call. – Bizonyos szempontból az ő hibája volt min-
den, ami történt: Jericho halála, a mágusok háborúja, sőt, még Drew halála is. Renge-
teg embernek ártott.
– Ő az egyetlen oka, hogy te valaha is fontos lettél. Hitt benned. Te pedig csak
úgy ott akarod hagyni a káoszban?
– Te nem ugyanezt csináltad velem? – szólalt meg Aaron, és leszállt az asztalról.
Odalépett Call mellé.
– De én nem azért csináltam, hogy bebizonyítsam, mennyivel jobb vagyok a Ha-
lál Ellenségénél – vágott vissza Alex. Még mindig nála volt az Alkaheszt, görcsösen
szorította a mellkasához.
– Nem – ismerte el Call. – Azért csináltad, hogy bebizonyítsd, pontosan ugyan-
olyan vagy, mint Constantine Madden. – Az ajtóhoz ment, Aaron pedig követte. Call
a küszöbhöz érve visszafordult Alex felé. – Mi most lelépünk. Figyelj, tudom, hogy ki
vagy akadva, de rengeteg jót tehetnél a világban a káoszmágiával. Úgy is lehetnél
híres és hatalmas, hogy nem állsz a gonosz oldalára. Most, hogy Joseph mester nincs
többé, ez az egész véget érhetne vele együtt.
Alex kimerülten nézett rá.
– Jó, gonosz... – szólt. – Mi a különbség?
Call azt várta, hogy Aaron mondjon valamit. Arra számított, hogy a barátja rá-
mutasson, Alexnek pontosan tudnia kéne, mi különbözteti meg a kettőt. A fiú azon-
ban meg sem szólalt. Talán ez az új Aaron szintén nem érzékelte a különbséget.
Call meg Aaron némán mentek végig a folyosón, és hamar odaszaladt hozzájuk
Harceb. A fülét hátracsapta, ám a farkát vidáman csóválta. Léptek dübörögtek szerte
a házban, de senki sem állt a fiúk és a bejárati ajtó között. Kisiettek az udvarra.
– És most hova? – kérdezte Aaron.
– Nem tudom – válaszolta Call. – El erről a szigetről. Minél messzebbre ettől az
egésztől.
– Én is jövök veled? – Aaron mintha csak most döbbent volna rá, hogy Joseph
mester megölése olyasmi, ami esetleg zavarhatja Callt. Talán a lelke mélyén maga
Aaron is fennakadt rajta. Ki tudja, talán visszaemlékezett azokra az időkre, ami-
kor még eszébe sem jutott volna megölni valakit, pláne nem így, hidegvérrel, a pusz-
ta kezével.
– Még szép, hogy jössz – válaszolta Call, ám Aaron valószínűleg érzékelte a hezi-
tálást a hangjában.
– Akkor jó – mondta a fiú.
Elindultak a fák felé, majd követték az utat, bár gondosan az erdő szélén marad-
tak. Call lába hamarosan sajogni kezdett, de nem lassított. Hagyta, hogy átjárja a fáj-
dalom, hagyta, hogy egyre rosszabb legyen. Már azt sem bánta, hogy kínozza a lába.
Már azt sem bánta, hogy biceg. A fájdalomtól legalább minden mást is élesebben ér-
zett.
Aaron mellette lépkedett, láthatóan ugyanúgy elmerült a gondolataiban, mint
Call. Amint telt-múlt az idő, Callnek egyre inkább az a szörnyű érzése támadt, hogy
nem is a barátja társaságában van, hanem egy káoszsújtott kíséri. Mintha még Harceb
is kerülte volna Aaront, inkább Call másik oldalán baktatott, egyszer sem húzódott

111
oda a másik fiúhoz, hogy simogassa meg. Habár a farkas tegnap még böködte
Aaront az orrával, simogatást követelve, mint azelőtt, Harceb mostanra nyilvánvaló-
an úgy érezte, hogy a fiú megváltozott, mióta visszatért az élők sorába. Es Aaron
tényleg megváltozott. De vajon miért történhetett ez?
Most már legalább közel jártak a vízhez. Call hallotta a partot nyaldosó hullámo-
kat. Aztán ezt a zajt egyszeriben elnyomta a motorok bőgése. Kisteherautók bukkan-
tak fel az úton, feléjük száguldottak. Egy szalagszerű elementál hasított át az égen.
Call azonnal Aaron felé fordult, megragadta a vállát, és az erdő felé lökte.
– Futás! Futnunk kell, ahogy csak bírunk! – mondta, habár tudta, hogy a lába mi-
att nem lesz képes elég gyorsan menekülni.
Ám ekkor előbukkant a fák közül Hugó, több másik mágussal együtt, mögöttük
pedig Alex káoszsújtottjai masíroztak.
Ezek szerint hiába halt meg Joseph mester, az emberei továbbra sem akarták en-
gedni, hogy Call és Aaron elhagyják a szigetet.
– Én a Halál Ellensége vagyok! – kiabálta Call. – Én vagyok az igazi vezetőtök!
Az én parancsaimnak kell engedelmeskednetek! És én azt parancsolom, hogy menje-
tek vissza a házba! Hagyjatok minket békén! Én vagyok Constantine Madden! Én
vagyok a Halál Ellensége! És megparancsolom, hogy hagyjatok minket békén!
Hugó a két fiú felé lépett, arcán széles mosollyal. Call egyre növekvő félelemmel
döbbent rá, hogy nem csupán azok a mágusok vannak itt, akiket már látott a szige-
ten. Nem csak a Panoptikon szökevényei meg a Jeffrey-hez hasonló tanítványok áll-
tak vele szemben. Új arcok is akadtak a mágusok között: néhányan még mindig a
Tanács egyenruháját viselték, vagyis nyilván csak most érkezhettek. Egytől egyig
árulók voltak, akik azért jöttek, hogy a rossz oldalon harcoljanak. Call még Jasper
édesapját is felismerni vélte köztük.
Harceb hevesen ugatni kezdett.
– Lehet, hogy Constantine lelke van benned, de attól még nem te parancsolsz ne-
künk – közölte Hugó. – Joseph mester pontos utasításokat hagyott arra az esetre, ha
netán történne vele valami. Azt mondta, hogy ha ő nincs többé, akkor Alex Strike
parancsol nekünk. Márpedig Alex azt parancsolta, hogy vigyünk vissza titeket a
házba... ha kell, akár erővel.
– De hát én vagyok a Halál Ellensége! – ismételte Call. – Figyeljetek, én vagyok az,
aki feltámasztotta Aaront. Ti mind azért vagytok itt, hogy megfejtsétek a halál nagy
titkait, nem igaz? Na, én vagyok a kulcs, ami a halál rejtélyének lakatját nyitja! Én
vagyok a szupertitkos kód a halál misztikus számzárjához!
Call szavait néhány pillanatra csönd követte. A fiú nem volt biztos benne, hogy
vajon sikerült-e elkápráztatnia a mágusokat az érvelésével, vagy sem. Pár másod-
percre komolyan reménykedett abban, hogy talán tényleg elengedik.
– Lehet, hogy valóban te vagy... mindez – mondta végül Hugó. – De attól még
igenis muszáj visszajönnöd velünk a házba. Hamarosan ki fog törni a háború, és
mindannyiunknak készen kell állnunk a csatára. Az erdő most nem biztonságos, sem
neked, sem Aaronnak. A Tanács kémei bárhol bujkálhatnak.
– Nem megyek vissza veletek – jelentette ki Call, és elkezdte megidézni a káoszt.
Arra gondolt, hogy ha a mágusok a saját szemükkel látják, kicsoda ő és mire képes,
akkor talán szabadon engedik. Ha rádöbbennek, hogy a fiú nem riad vissza a harctól,
akkor talán meghátrálnak, mert félnek kárt tenni benne. Lassan gyűlt fel benne a ká-

112
osz ereje. Majdnem teljesen kimerítette minden mágikus erőtartalékát, amikor meg-
próbálta kideríteni, mi baja lehet Aaronnak. Lelke hiányzó darabkája pedig még
gyengébbé tette. Több erőre volt szüksége.
Megszokásból Aarontól, az ellensúlyától próbált erőt nyerni. Ám amikor meg-
próbált a mágián keresztül összekapcsolódni a barátjával, úgy érezte, mintha jeges
vízbe dugta volna a kezét. A semmi hideg feketesége árasztotta el az elméjét. Call
felkiáltott, ahogy elsötétült előtte a világ.
Call arra ébredt, hogy a kezét megkötözték a háta mögött, a feje oldalra hanyat-
lott. Miután visszanyerte az eszméletét, egy pillanatra azt hitte, hogy még mindig a
Panoptikonban van. Csak mikor meglátta, hol van – Joseph mester hátborzongató,
viktoriánus stílusú társalgójában akkor emlékezett vissza mindarra, ami történt.
Joseph mesterrel... Tamarával... Aaronnal.
Aaron!
Lenézett, és meglátta, hogy egy székhez kötözték. Bokáját a szék lábához erősítet-
ték, a csuklóját pedig a háttámlához rögzítették.
– Magadnál vagy? – szólalt meg a háta mögül Aaron, olyan közelről, hogy Call
biztosra vette, a másik fiú szintén egy székhez kötözve ül mögötte. A két széket talán
még egymáshoz is pányvázták. Call mocorgott egy kicsit, hogy tesztelje az elméletét,
és mivel a szék meg sem moccant a súlyától, meggyőződött az igazáról.
– Mi történt? – kérdezte.
Aaron is fészkelődött kissé a széken.
– Úgy tűnt, mintha varázsolni készülnél, aztán egyszer csak elájultál. Nekem már
nincs varázserőm, úgyhogy nem sokat tehettem. Ahogy Harceb sem. Szóval megkö-
töztek minket. Alex fel-alá rohangált, és utasításokat osztogatott. Azt hiszem, Hugó
igazat mondott a küszöbönálló csatáról.
– Tényleg Alex irányít? – hitetlenkedett Call.
– Azt állítja, hogy... – kezdte Aaron, ám mielőtt befejezhette volna a mondatot,
belépett a szobába Hugó, mögötte Alexszel. Amikor kinyílt az ajtó, Call meghallotta
Anastasia hangját, ahogy néhány mágussal beszélt. Egy pillanatra mintha egy másik
ismerős hang is megütötte volna a fülét, azonban sehogy sem tudta beazonosítani.
Alex hosszú, fekete kabátot viselt, amit állig begombolt. A haját gondosan hátra-
fésülte. Már nem látszott sem kimerültnek, sem ijedtnek. Csillogott a szeme, és egyik
karján rajta volt az Alkaheszt, ami úgy tündökölt, mintha épp most fényezték volna.
– Ez most komoly? Úgy nézel ki, mint aki egy új Mátrix-filmben akar szerepelni –
gúnyolódott Call, aztán rádöbbent, hogy talán nem kéne szellemeskednie, amíg egy
székhez van kötözve.
– Végre én parancsolok, ahogy annak mindig is lennie kellett volna – közölte
Alex. – Rendelkezem Constantine minden tudásával és Joseph mester teljes szakér-
telmével. Én vagyok az új Halál Ellensége.
Call kénytelen volt az ajkába harapni, nehogy elsüssön egy újabb poént.
– Elvehetném a te krétori erődet is, Callum, hogy olyan nagy hatalmú káoszmá-
gus legyek, amilyet még soha nem látott a világ. Vagy engedelmeskedsz nekem, és
mostantól hűséges katonám leszel, vagy itt helyben végzek veled.
– Ez nagyon csábító ajánlat – válaszolta a fiú. – De egészen biztos vagy benne,
hogy az Alkaheszt tényleg így működik?

113
 – Nem ölheted meg Callt – szólt Aaron halkan. – Ahogy engem sem. Ha mi nem
lennénk, az embereidnek eszük ágában sem volna itt maradni.
Alex grimaszt vágott.
– Még szép, hogy nélkületek is itt maradnának velem!
– Még szép, hogy nem – erősködött Call, követve Aaron gondolatmenetét. –
Csakis a holtak feltámasztása érdekli őket. Márpedig arra eddig egyedül én voltam
képes. Te nem. És ezt mindenki tudja.
– Így van – helyeselt Aaron. – Mindenki azért jött ide, hogy Callt és Joseph mes-
tert kövesse, nem pedig valami kamaszt, akit senki sem ismer.
Alex elhúzta a száját.
– Ugyan már! Call elmagyarázta nekem, hogyan támasztott fel téged. A saját lel-
két használta fel. Ezt én is megtehetem, amikor csak akarom, úgyhogy többé már
nincs szükségem Callumra. Rád valóban szükség van, Aaron, ez tény. Te vagy a bi-
zonyíték arra, hogy a módszer tényleg működik, maga Call viszont szükségtelen.
– Ha ő meghal, semmiképpen sem segítek neked – jelentette ki Aaron szenvtelen
hangon. – Amúgy sem biztos, hogy hajlandó leszek segíteni.
Alex úgy festett, mint aki menten toporzékolni kezd, ám ehelyett egy kést húzott
elő a kabátja belső zsebéből. Félelmetes, ívbe hajló penge volt, és Callnek a saját tőre,
Miri jutott róla eszébe, amit hátrahagyott a Magisztériumban. Alex erőltetetten vi-
gyorgott.
– Na, jó, Call, akarod kockáztatni, hogy bármit mondotok, végzek veled, vagy in-
kább hűséget fogadsz nekem? Hajlandó vagy a mi oldalunkon harcolni a közelgő
háborúban?
– A ti oldalatokon fogok harcolni – válaszolta Call. – Elvégre Aaronnak meg ne-
kem úgysincs hova mennünk. Nem tűnt fel, hogy nem szaladtam Tamara meg Jasper
után? Talán nem hallottad, amikor közöltem az egész Tanáccsal, hogy nem az akara-
tom ellenére tartotok itt? Mindenki más utál engem. Inkább ezzel kellett volna kez-
dened, nem pedig a fenyegetőzéssel.
Alex elvigyorodott, és lehajolt, hogy elvágja a köteleiket. Call talpra kecmergett,
rossz lába sajgott. Lassan Aaron is fölkelt.
– Gyertek! – mondta Alex, és kimasírozott a szobából.
Mostanra lement a nap. Sötétség áradt be az ablakokon, miközben végigsiettek a
folyosón Alex mögött. A nappalin átvágva Call látta, hogy a ház előtti hatalmas gye-
pen sok mágus kezében lobog varázslattal gyújtott tűz.
Amint kiértek a tornácra, Call és Aaron megtorpantak, döbbenten bámultak, mi-
közben Alex gúnyosan vigyorgott mellettük. A lobogó lángok fényében a gyep hát-
borzongató csatatérnek tűnt. A házzal szemben a Tanács mohazöld taláros tagjai és a
Magisztérium fekete egyenruhás tanárai álltak. Joseph mester emberei az épületnek
háttal sorakoztak fel.
Persze az utóbbiak most már Alex embereinek számítottak. Call a legtöbbjüket
csak hátulról látta, de az biztos, hogy nagyon sokan voltak. Felismerni vélte Hugót és
még néhány mágust. Többsoros, eleven falat alkottak a ház előtt, elszántan néztek
szembe a Tanács erőivel.
Nagyjából egy focipálya hosszának megfelelő távolság választotta el őket a
magisztériumi mágusoktól. Call a tornác korlátjához lépett, és ugatást hallott.

114
 – Harceb! – kiáltotta. A farkas előfutott a ház oldala mellől, és felszaladt a lép-
csőn, hogy a fiú lábához simuljon. Call felszisszent fájdalmában, de lehajolt, hogy
megsimogassa Harceb bundáját. Megkönnyebbülten látta viszont Harcebet, az egyet-
len barátját, aki nem változott meg.
Oldalra sandított, Aaronra. A vörös-narancsárga fény élesen kiemelte a fiú arcél-
ét. Zöld szeme feketébbnek tűnt. Call lelki szemei előtt felvillant, ahogy Aaron addig
szorította Joseph mester nyakát, amíg az el nem tört, és az emléktől elszorult a szíve.
Bizonyos szempontból most még annál is jobban hiányzott neki Aaron, mint amikor
a legjobb barátja halott volt. Úgy érezte, hogy hiába támasztotta fel Aaront, a fiúból
lassan elvész mindaz, amitől azelőtt önmaga volt; megfékezhetetlenül elillan belőle a
lényeg.
De mégis miért? Callt nem hagyta nyugodni ez a gondolat. A problémát Aaron
teste okozta. Vajon az megoldást jelentett volna, ha találnak neki egy másik testet?
Call nem tudta, képes volna-e áthelyezni Aaron lelkét, ahogy annak idején
Constantine a fiúba ültette a saját lényét.
Harceb ismét ugatott, ahogy kinyílt a bejárati ajtó, és Anastasia lépett ki a tornác-
ra. Ezüst és fehér páncélzatát viselte, ami most már tiszta volt. A haját óriási kontyba
tűzte. Odavonult Callhez.
– Callum – biccentett a fiúnak –, örülök, hogy jobb belátásra tértél, és úgy döntöt-
tél, mégiscsak Alex oldalán harcolsz.
– Egyáltalán nem tértem más belátásra – válaszolta Call. – Alex megfenyegetett,
hogy megöl, ha nem állok mellé.
Anastasia meglepetten pislogott. Call nem bírta elnyomni magában a kíváncsisá-
got, mégis hogyan szövetkezhet az asszony Alexszel, aki Constantine lelkének el-
pusztításával fenyegetőzik. Ám bármilyen kompromisszumokat is kötött Anastasia
annak idején a fia kedvéért – annak érdekében, hogy el tudja fogadni Constantine
minden tettét, és a történtek dacára vissza akarja kapni őt –, azok nyilvánvalóan el-
homályosították a tisztánlátását.
– Miután a csata véget ér – mondta a nő Callnek szépen elmegyünk innen, feltá-
masztjuk Jerichót, és békében fogunk élni.
– Elég ebből, Anastasia! – ripakodott rá Alex. – Joseph mester hajlandó volt tole-
rálni a nevetséges téveszmédet, én viszont nem fogom. Callum nem a fiad. Nem ér-
dekel, mit hiszel. Call nem Constantine Madden, és hiába próbálsz anyáskodni fölöt-
te, attól még nem lesz a gyereked. Nem szeret téged.
Anastasia arckifejezése azonnal keményebb lett. Úgy tűnt, kezd szertefoszlani
előtte az önámítása okozta homály, és Call nem volt biztos benne, hogy Alex jól fog
járni azzal, ha a nő ismét tisztán lát.
– Alex, ne feledd, hogy szükséged van rám – mondta Anastasia. – Ahogy az
elementáljaimra is.
– Te pedig azt ne feledd, hogy ha mindenáron pótolni akarod valakivel a fiadat,
annak nekem kéne lennem.
– Ismerem Call lelkét – erősködött Anastasia, habár a fiú úgy gondolta, hogy eb-
ben nincs igaza. – A tiédet viszont nem.
Alex arca eltorzult.

115
 – Egy csomó minden van itt – szólt közbe Aaron, mintha észre sem vette volna,
hogy a többiek épp beszélnek valamiről. Alex haragosan meredt rá. Call körülnézett
a szigeten.
Aaronnak igaza volt. A káoszsújtottak serege előmasírozott a bányatóból. Rende-
zett sorokban álltak, mindegyikükön cafatokban lógott a ruha, miután annyi ideig
áztak a víz alatt. Elementálok övezték őket: a fák között hosszú, légies kígyók teke-
regtek, a földön gyíkok lángoltak, mellettük pedig kőből összeálló, óriási pókok so-
rakoztak. Call egyetlen vízi elementált sem látott, bár ha akadtak itt olyanok, azok
nyilván a folyóban lubickoltak.
Call ismét a mágusokra nézett. Az előbb úgy vélte, hogy egy ismerős hangot hal-
lott, de most rádöbbent: több embert is ismer az ittlévők közül. Pár tanácstag állt Hu-
gó közelében, valamint jó néhány szülő, akiket már látott a Magisztériumban. Jasper
édesapját megpillantva Call levegő után kapott.
Ám a tömegben egy olyan alak tört utat magának Alex felé, akinek láttán Call
még jobban megdöbbent: Tamara nővére, Kimiya volt az.
Amint odaért hozzájuk, a lány Alex karjába vetette magát.
– Annyira örülök, hogy jól vagy! – szólt elfúló hangon.
Még maga Alex is meglepettnek tűnt.
– Kimiya? – kérdezte, mint aki el sem akarja hinni, hogy a lány tényleg itt van.
– Kimiya, te mit keresel itt? – faggatta Call. – A testvéreiddel egy oldalon kéne
állnod!
A lány mérgesen fordult felé.
– Ravan nem a testvérem – közölte. – Elemésztette a tűz. Szörnyeteg lett belőle. A
legjobb barátnőm, Jen, pedig halott... – Elcsuklott a hangja. – Utálom a halált! – fakadt
ki. – Ha Alex le akar számolni a halállal, akkor én őmellette akarok állni.
Alex öntelt pillantást vetett Callre a lány feje fölött.
– Menj, és szerezz magadnak valami fegyvert, édesem! – mondta, és megsimogat-
ta a lány hosszú, fekete haját. – Együtt fogunk harcolni.
Kimiya bement a házba, Alex pedig rávigyorgott Callre, aki legszívesebben az
idősebb fiúra vetette volna magát, hogy puszta kézzel megfojtsa. Alex azonban meg-
előzte: odalépett mellé, és megragadta a pólója hátát azzal a kezével, amit nem borí-
tott be az Alkaheszt. Hugó is odajött hozzájuk, ő Aaront fogta le.
– Hűséges követőim! – kiáltotta Alex, majd Hugóval együtt lelökdösték Callt és
Aaront a lépcsőn, és betaszították őket a többi mágus által megidézett, varázslatos
rivaldafény körébe. – Íme, itt vannak! Callum Hunt, azaz Constantine Madden rein-
karnációja, és az ő legnagyobb sikere: a halálból feltámasztott Aaron Stewart!
Éljenzés tört ki. Call hallotta, hogy az emberek Aaron nevét kiáltozzák. Elszédült.
Ez kísértetiesen hasonlított arra, amikor Aaront kikiáltották krétornak, a
Magisztérium hősének, ugyanakkor teljesen más volt.
– És most... – kezdte Alex, ám Hugó közbeszólt.
– Strike mester! – mondta tisztelettudóan. – Nézd! Az ellenfél zászlót lenget: azt
jelzik, hogy tárgyalni akarnak.
– Megadják magukat? – Alex csalódottnak hangzott.
– Máris?
Hugó a fejét csóválta.
– Ez csak annyit jelent, hogy beszélni kívánnak velünk a csata előtt.

116
 – Üzenetet is küldtek nekünk. Valóban tárgyalni akarnak – masírozott oda hozzá-
juk feszült arccal Anastasia. – Ám egyedül Call-lel.
– Nem – vágta rá Alex. – Megtiltom.
Aaron láthatóan vitába akart szállni vele, ám Call a barátja karjára tette a kezét.
– Nagyon helyes – mondta Alexnek. – Valószínűleg csak el akarnak fogni, mert
tudják, hogy ez a sereg nélkülem fabatkát sem ér.
– Én vezetem ezt a sereget – válaszolta a srác hevesen.
Call csúfosan vigyorgott.
– De még mindig én vagyok a Halál Ellensége.
Alex az asszonyhoz fordult. Olyan nyűgösnek tűnt, mint aki menten toporzékol-
ni kezd.
– Miért Callummal akarnak beszélni?
Kimiya előbukkant a házból, kezében egy kőből készült bárddal. A levegő és a
föld szimbólumait vésték bele, Call úgy sejtette, hogy ettől könnyebb lett a súlya.
– A húgom ötlete volt – jelentette ki a lány. – Tamara meggyőzte a szüleinket,
hogy Callben meg lehet bízni. Hogy adni lehet a szavára. – A fejét csóválta. – Szerin-
tem Tamara igazából csak még egyszer el akar búcsúzni Calltől.
Alex arcára gonosz vigyor ült ki.
– Nahát, nahát, Callum, nem is tudtam, hogy van köztetek valami Tamarával.
– Dehogyis, nincs semmi. – Call hangja nevetségesen nyavalygós volt, olyannyira
röhejesen, hogy még Aaron is felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy Call kamuzik.
– Így mindjárt más. Mégiscsak megengedem, hogy elmenj beszélni a Tanáccsal,
Callum – mondta Alex nevetve. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy kiszúr Call-lel. –
Szépen odamész hozzájuk, és pontosan azt mondod, amit én diktálok. Tolmácsolod a
szavaimat a Tanács mágusainak, hogy megtudják, ki a seregünk igazi vezére.
Call igyekezett morcos képet vágni, de idegesen háborgott a gyomra. Végre esé-
lye nyílt segíteni a Tanácsnak. Na, de hogyan?
Mély levegőt vett. Először is muszáj volt tájékoztatnia a Tanácsot arról, mekkora
hadsereggel néznek szembe. Meg kellett adnia nekik az elementálok és a káoszsújtot-
tak becsült létszámát, amilyen pontosan csak tudta. Azt nyilván hasznos lenne tud-
niuk. És persze arról is szólnia kellett a mágusoknak, hogy Joseph mester meghalt.
– Ne gyere vissza! – suttogta neki Aaron.
Call a fejét csóválta.
– És hagyjalak itt? Azt már nem.
Aaron nem mondott többet. Nem erősködött, nem magyarázott.
– Hallottam ám – szólalt meg Alex. Fekete szerelésében úgy festett, akár egy sötét
ragadozó madár, és komor tekintettel meredt a Tanács mágusaira. – Figyelni foglak,
Call, hogy lássam, visszaállsz-e az ő oldalukra. Hogy elárulsz-e engem. És ha igen,
akkor rád fogom uszítani az összes káoszsújtottat: megparancsolom nekik, hogy vé-
gezzenek veled.
Kimiya ekkor halkan felhördült. Call megfordult, és látta, hogy a Tanács mágusai
felől lángoló csík indul el, és a gyepen átvágva Alex erői felé suhan.
A fű nem égett meg: a láng mintha a föld fölött süvített volna, és ahogy közelebb
ért, egyre nagyobb lett. Alex gyanakodva húzta össze a szemét.
– Támadnak – mondta. – Call, segíts megparancsolni a káoszsújtottaknak, hogy...
– Nem. – Kimiya a fiú csuklójára tette a kezét. – Ez Ravan.

117
 – Eléget minket! – visította Alex, ám addigra Ravan már oda is ért hozzájuk. Föl-
emelkedett a gyepről, lángoszloppá tornyosult, a narancssárga tűz szürke füsttel ele-
gyedett.
A füst összesűrűsödött. Lassan megszilárdult, míg végül egy lány szürke alakja
állt előttük. Valósnak, tömörnek látszott a teste. Szintén a füstből formálódott, hamu-
szürke ruha borította az alakját. Hosszú volt a haja, és egykor fekete lehetett. Most
halvány ezüstben csillogott. Arca Tamarára emlékeztette Callt, akinek ettől elszorult
a szíve.
Három mágus jeges védőfalat emelt a lány és Alex erői között, ám Ravan csak
nevetett.
– Azért jöttem, hogy elkísérjem Callum Huntot a tárgyalás színterére – szólalt
meg. – Most békés vagyok, de ha csapást intéztek ellenem, felégetem ezt az egész
szigetet.
Callnek fogalma sem volt, hogy a lány tényleg képes-e ilyesmire. Vajon mennyire
durvulhat el ez a mágikus csata?
– Szörnyeteg – szólt Kimiya undorodva.
Ravan halovány félmosollyal nézett a másik lányra.
– Húgom – biccentett neki, majd intett Callnek, hogy jöjjön vele. – Mozgás,
Callum! Sietnünk kell.
Call a tekintetével üzente Aaronnak, hogy vissza fog térni, majd megkerülte a
jégfalat, és követte Tamara nővérét át a gyepen.
Hátborzongató csönd ölelte körül őket. Még a szél is alig fújt, miközben átvágtak
a gyepen, így Ravan meg tudta őrizni emberi alakját. Ahogy a szemközti csoporthoz
közeledtek, Call látta, hogy hárman előrelépnek, őrá várva. Rufus mester sötét bőrét
kiemelte a Tanács olívazöld talárja. A férfi oldalán Tamara állt, iskolai egyenruhájá-
ban, a fehér anyagra hulló haja a szokottnál is feketébbnek tűnt. Mellette pedig Jasper
volt, aki barátságtalan, dühös arccal figyelte a közeledő Callt.
Ahogy a fiú odaért hármukhoz, Ravan alakja elkezdett szertefoszlani. Lepergett
róla a hamu. Mielőtt végleg szétomlott volna, a lány egy pillanatra Callre nézett. Na-
rancssárga volt a szeme, és láng lobogott benne.
– Ne bántsd a húgomat! – susogta. – Fontos vagy neki.
Azzal elillant.
Call megállt a hármassal szemben: az egyik azelőtt többé-kevésbé a barátja volt, a
másik egy időre a csaja, a harmadik éveken át a tanára. Egyikük sem szólalt meg.
– Call... – kezdte Tamara.
– Nincs sok időm – fojtotta belé a szót a fiú. Úgy érezte, nem bírja meghallgatni,
amit a lány mondani akarhat neki. Hadarni kezdett, egyiküknek sem nézett a szemé-
be. Elsorolta, milyen erőkből áll Alex serege, és elmondta, mi történt Joseph mester-
rel. Miközben beszélt, az egyik tanácstag, Graves, otthagyta a többi mágust, és oda-
vonult hozzájuk. A férfi soha nem volt Call legnagyobb rajongója, így a fiú inkább
megpróbált tudomást sem venni róla.
Ahogy Call a mondandója végéhez közeledett, Rufus mester arckifejezése szenv-
telenről aggódóra változott.
– Callum – szólt közbe, mielőtt a fiú befejezte volna. – Azt állítod, hogy Joseph
mester meghalt? És hogy most Alex Strike meg Anastasia Tarquin vezetik azt a sere-
get?

118
 Call bólintott.
– De leginkább Alex. A lényeg az, hogy megadom magam, oké? Megadom ma-
gam! Óriási hibát követtem el. Csak azt ígérjétek meg, hogy Aaronnak nem esik bán-
tódása, és megteszek bármit, amit csak akartok!
Aaron nevének hallatán mindenkinek elborult az arca. Graves tanácsnok Callre
mutatott csontos ujjával.
– Callum Hunt, a tetteid olyan szakadást okoztak a mágusvilágban, amit soha
nem lehet begyógyítani. A holtaknak nem lenne szabad visszatérniük. Aaront el kell
pusztítani, ha másért nem, akkor a lelke üdvéért.
– Te is ugyanígy gondolod? – fordult a fiú Tamarához.
A lánynak könnyek csillogtak a szemében, mint aki
alig állja meg a sírást, ám a hangja határozott volt.
– Azt hiszem, visszahoztad Aaron egy részét, de nem teljesen őt magát – vála-
szolta. – Nem hiszem, hogy az igazi Aaron tényleg így akarna élni.
De mi van, ha kezdem megérteni, mit rontottam el? – kérdezte volna legszívesebben
Call, ám előre tudta a lány válaszát. Tamara nyilván úgy gondolta, hogy ahhoz már
késő. Mi van, ha mindent helyre tudok hozni? Ha helyre tudom hozni Aaront?
Call nem volt biztos benne, hogy ez valóban lehetséges. Csak egy kezdetleges öt-
let motoszkált az agya mélyén. Valami Aaron testével kapcsolatban, ami már jó ideje
halott volt, mikor Call feltámasztotta... Magának Callnek viszont nagyon is eleven
volt a teste annak idején, amikor Constantine belenyomta a saját lelkét...
Ám amin gondolkodott, azt talán nem lehetett megvalósítani.
Talán nem lett volna szabad megvalósítani.
– Ezt hadd döntse el maga Aaron – mondta végül Call, lebámulva a cipőjére.
– Mintha képes volna egyáltalán döntéseket hozni – horkant Graves. – Tud egyál-
talán beszélni?
Tamarának az arcába szökött a vér. Call dühösen meredt a férfira.
– Igen, beszélni és dönteni is képes. Ő végzett Joseph mesterrel, méghozzá telje-
sen egyedül!
Tamarának elakadt a lélegzete.
– Aaron ölte meg Joseph mestert?
– Bizony – bólogatott Call. – És a Tanácsnak hagynia kéne, hogy ő maga döntse
el, folytatni akarja-e az életét, és ha igen, hol. Én támasztottam fel őt. Ennyivel tarto-
zom neki.
– Az aligha számít, hova akartok menni – közölte Graves ridegen, habár nyilván-
valóan megdöbbentették a hallottak. – Többé úgysem térhettek vissza a
Magisztériumba.
– Engem akár elküldhetnek újra a Panoptikonba – felelte Call. – Börtönbe zárhat-
nak, nem érdekel. Csak Aaront ne!
– Egyikőtök sem térhet vissza közénk, Callum – mondta Rufus gyengéden, ám
Graves belefojtotta a szót:
– Nem arról akarunk tárgyalni, hogy segítséget ajánljunk neked meg a szörnyed-
nek. Azért szerettünk volna beszélni veled, mert a családod és a barátaid hisznek
abban, hogy rá tudnak venni téged a helyes döntésre. – A szemét forgatta, mintha
alig bírta volna elhinni, milyen ostobák Call barátai.

119
 – A helyes döntésre? – ismételte a fiú, aki nem igazán tudta, mire céloz Graves.
Egyedül abban volt biztos, hogy bármiről legyen is szó, nem fog neki tetszeni a do-
log.
A tanácsnok folytatta:
– Nem először vonulunk csatába az Ellenség erőivel szemben. És igen, Alex talán
nem a leghatalmasabb mágus, de jelentős seregnek parancsol. Ráadásul krétor, a mi
oldalunkon pedig már nem harcol káoszmágus.
A fiú már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, Jasper azonban a fejét rázta, és
Call most az egyszer megfékezte a nyelvét. Azt kívánta, bár az édesapja is itt lehetne
ezen a tárgyaláson. Úgy gondolta, Alastair nyilván hevesen érvelt amellett, hogy ide-
jöhessen, de Call megértette, miért nem hagyták ezt neki. Az apja tuti, hogy köntörfa-
lazás nélkül elárulta volna, mi folyik itt valójában.
– Több áruló és köpönyegforgató volt a sorainkban, mint hittük – mondta Graves.
– Csakis egyetlen módon vethetünk véget ennek egyszer és mindenkorra. Arra kell
használnod a káoszmágiádat, hogy elpusztítsd vele Alex Strike-ot... és saját magadat.
Call felhördült.
– Micsoda?! – fakadt ki Jasper.
Tamarát majd szétvetette a düh.
– Nem ebben egyeztünk meg! Arról volt szó, hogy Call-nek Joseph mesterrel ké-
ne leszámolnia, és akkor mindent megbocsátanak neki! – Szembefordult a fiúval. –
Megmondtam a többieknek, hogy nem gondoltad komolyan, amikor azt állítottad,
hogy te vagy a Halál Ellensége. Rögtön tudtam, hogy csak azért mondtad, nehogy
Alex és Joseph mester megsejtsék, hogy valójában nem az ő oldalukon állsz. Tudom,
hogy azért keltetted életre Aaront, mert fontos neked, Call, nem pedig bármi más
okból.
– Graves, ez elfogadhatatlan – szólt Rufus. – Call még gyerek. Nem kérheted tőle,
hogy pusztítsa el saját magát.
– Ő a Halál Ellensége – felelte a tanácsnok. – Saját maga mondta.
Call hátrálni kezdett. Elfogta a hányinger. Rufus mester hiába is tiltakozott volna,
a Tanács már meghozta a döntését, márpedig ők diktáltak. Holtan akarták látni a fi-
út. Ez ellen nem volt mit tenni.
– Call! – mondta Rufus mester. – Call, gyere vissza...
Ám a fiú már ott is hagyta őket, sietve indult el visszafelé a gyepen Alex emberei,
Anastasia Tarquin és a káoszsújtottak irányába. Sok-sok időn át próbált menekülni
előlük, így álmában sem jutott volna eszébe, hogy eljön az a pillanat is, amikor hozzá-
juk iszkol majd.
Harceb elébe szaladt, ugatva üdvözölte, örvénylő szeme úgy izzott a holdfény-
ben, akár a tűz. Call megragadta a szőrt a farkas nyakán, és futva tette meg a hátralé-
vő utat, félig Harcebre támaszkodva. A lába és a feje egyaránt sajgott.
Legszívesebben visszament volna a házba, de a sok káoszsújtott és áruló tanács-
tag elállta az utat. Alex még mindig az épület előtt volt, Kimiya és Anastasia társasá-
gában. A srác gonoszul vigyorgott. Aaron kicsivel mögötte állt. Hugó a vállán tartot-
ta a kezét – de nem barátságosan, hanem figyelmeztetően.
– Na, hogy ment, Call? – kérdezte Alex. – Kimiya mesélte, hogy a Tanács azt
akarta, végezz Joseph mesterrel, és áldozd fel magad. Hallotta, amikor Graves erről

120
beszélt a többiekkel. Jó tudni, hogy valójában mennyire fontos az életed a
Magisztériumnak, nem igaz?
Call erre még jobban elcsüggedt. Tehát ezért hagyta végül Alex, hogy ő menjen
tárgyalni. Nem azért, mert megbízott volna benne, vagy mert kényes helyzetbe akar-
ta hozni Tamara előtt; hanem azért, mert biztos volt benne, hogy történjék bármi,
Callum úgysem áldozná fel magát.
És igaza is lett. Call elmenekült a Tanács mágusai elől. A fiú visszagondolt a leg-
első tanévére a mágusok iskolájában. Meg arra a sorra, amit hozzáköltött az elemek-
ről szóló kis versikéhez: Call életben akar maradni.
– Na, és Tamara? – szólalt meg Kimiya. – Jól van? Nem fog részt venni a csatá-
ban, ugye?
Call kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán inkább becsukta. Kimiya nem ér-
demelte meg, hogy tudja, mi van Tamarával. Nem volt joga úgy tenni, mintha érde-
kelné a húga, azok után nem, hogy így otthagyta őt.
– Az Alkaheszt az enyém – mondta Alex, és fölemelte a karját. – Vagy velünk
harcolsz, Call, vagy meghalsz, ahogy Aaron is. Ugye mostanra felfogtad ezt végre?
Call mély levegőt vett, megpróbálta összeszedni magát. Üvölteni szeretett volna.
Vagy sírni. De egyiket sem tehette.
– Ja, a Tanács a képembe vágott egy sértő ajánlatot. És akkor mi van? – Call far-
kasszemet nézett Alexszel, megpróbálta magabiztosságként beállítani a haragját. –
Már megmondtam neked, hogy nincs hova mennem.
Alex mosolya kissé lelohadt.
– Hát, azért jó hallani, hogy nem sikerült meggyőzniük téged.
Aaron odajött Callhez, de nem kérdezte meg, hogy van, nem tette a vállára a ke-
zét.
– Sokan meg fognak halni ma, ugye? – kérdezte inkább. A hangja nem volt külö-
nösebben aggódó, csupán kíváncsi.
– Azt hiszem, igen – felelte Call. Még mindig lehetetlennek és hülyeségnek tűnt
neki ez az egész, de akkor sem volt mit tenni ellene. Tudta, hogy sok-sok ember – sok
jó ember – fog megsérülni ebben a csatában. Meg fognak halni, akárcsak annak idején
az édesanyja.
– Te fogod vezetni Constantine káoszsújtottjainak seregét a balszárnyon – mond-
ta neki Alex. – Én pedig a sajátjaimat vezetem majd a jobbon. Anastasia odafentről
fogja irányítani az elementálokat. A mágusok biztonságos távolságból támogatnak
majd minket, Hugó vezetésével. Porrá zúzzuk a Tanács erőit. Nem bánod, ha a sereg
élén kell harcba szállnod, ugye?
– Persze hogy nem – válaszolta Call. Biztos volt benne, hogy Alex a Halál Ellen-
ségének káoszsújtottjait tartja a leginkább feláldozhatónak, ráadásul az első adandó
alkalommal meg akart szabadulni Calltől. Talán attól sem riadt volna vissza, hogy ő
maga gondoskodjon erről a csata zűrzavarában.
– Aaron velem marad – mondta Alex, megerősítve Call gyanúját.
– De nem akarok – közölte Aaron olyan higgadt hangon, amitől Call kissé ideges
lett.
– Hát, kénytelen leszel – felelte Alex. – De ne aggódj Call miatt! Nem marad bará-
tok nélkül. Harceb vele tarthat.
A nevét hallva a káoszsújtott farkas ugatott egyet.

121
 Call Aaronra nézett. Legszívesebben ragaszkodott volna ahhoz, hogy a legjobb
barátja is vele tarthasson – ha nem lett volna biztos benne, hogy Alex direkt a lehető
legveszélyesebb szerepet bízta rá, vagyis Call mellett Aaron is életveszélyben lenne.
Miközben azon gondolkodott, amit Graves mondott neki, Call magához hívta a
káoszsújtottakat, és utasította őket, hogy álljanak rendezett, kis sorokba. Úgy néztek
ki, akár egy hadseregnyi játékkatona, csak épp óriási, félelmetes kiadásban.
Call pontosan ezt a pillanatot igyekezett elkerülni, mióta csak megtudta, hogy a
lelke valaha Constantine Maddené volt. Pontosan attól félt, hogy a Halál Ellensége
válik belőle, hogy fájdalom, félelem és halál okozója lesz. Ezért hát gondosan igyeke-
zett jó döntéseket hozni, ám hiába tűnt önmagában minden egyes döntése helyesnek
– vagyis legalább a többségük helyesnek tűnt –, végül akkor is ide vezettek.
Előhozakodhatott volna kifogásokkal, ám azok most úgysem számítottak. Mind-
egy, milyen szemét Graves, attól még igaza volt. Még ha mindebből semmi sem lett
volna Call hibája, akkor is ő volt az egyetlen, aki helyrehozhatta.
Már csak azt kellett kitalálnia, mégis hogyan csinálja ezt.
– Indulás! – szólt Alex. – Utasítsd őket!
– Oké – fordult Call a káoszsújtottjaihoz. – Ideje előrevonulni!
– Igenis – nyögték azok, olyan nyelven, amit csak Call értett. És elindultak.
Lábuk dübörgött a talajon, ahogy elindultak a Tanács serege felé, ami a folyópar-
ton várta őket. A levegő elementálok mágiájától sistergett a fejük felett. Alex mögöt-
tük jött a káoszsújtottjaival meg a mágusokkal.
Call még soha életében nem érezte magát ennyire felkészületlennek egy feladat-
ra. Ez pont olyan, mint annak idején a vaspróba volt – mondta magának. Nincs más dol-
gom, csak veszíteni.
Gondoskodni akart róla, hogy a serege látványos vereséget szenvedjen.

122
 14. FEJEZET

Olyan volt az egész, mint a képek, amiket Call a legutóbbi mágusháborúról látott.
Eszébe jutott róla az a csata Constantine Madden ellen, amiben az akkori krétor,
Verity Torres meghalt.
Csakhogy most Call volt Verity helyében, őrá várt a szinte biztos halál. Aaron
annak idején azt mondta neki, attól fél, hogy ő is a csatatéren fog meghalni, mint
Verity, a Mágusok Tanácsának érdekében feláldozott krétor. De most Callt fenyeget-
te ez a vég. Callt, akit utált a Tanács.
Valahogy egyszerre volt Verity és Constantine. Kettőjükre gondolt, miközben a
káoszsújtottak élén masírozott, az oldalán Harcebbel. Hallotta az élőhalottak suttogá-
sát a maguk furcsa nyelvén. Utasításokat vártak tőle, azt kérdezgették, mit akar.
A Call által vezetett szárny nyugat felől közelítette meg a Tanács erőit. A fiú látta
Alexet, aki a keleti irányból tartott a mágusok felé, és a Halál Ellenségének ezüst-
maszkját viselte. Nem tűnt benne emberinek, inkább félig szellemnek, félig szörnye-
tegnek. Call hallotta, amint Alex felkiáltott, és megpillantotta, ahogy az Alkaheszt
rezesen villant a mágikus lángok fényében, miközben a srác intett a káoszsújtottjai-
nak, hogy kezdjék meg a támadást.
A sereg Alexet megkerülve előrenyomult, és az áruló tanácstagok – akiket Hugó
vezetett csatába – szintén támadásba lendültek.
Egyedül Aaron nem mozdult. Egy helyben állt, mint aki sóbálvánnyá dermedt.
Az egykori krétor, az elfelejtett hős magányos, sötét alakja olyan volt, akár egy kő a
folyó közepén, ahogy a káoszsújtottak áradata előrezúdult körülötte.
Alex erői nekicsapódtak a mágusok keleti szárnyának, és üvöltözés tört ki. Call
elszörnyedve kereste Tamarát és Jaspert, de egyetlen diákot sem látott a harcolók
között. Nagyon remélte, hogy a felnőttek hátraküldték őket a frontvonalból, a Tanács
erői mögé, ahol biztonságban lesznek.
A két sereg között már nem volt szabad tér. Pokoli zűrzavar uralkodott el: Jasper
édesapja és Rufus mester hegyes jégcsapokkal dobálta egymást. Rockmaple mester
több káoszsújtottal küzdött egyszerre, egy íves, mágikus erejű kardot suhogtatva.
Amint a penge az élőhalottak testébe hasított, azok összerogytak, és rángatózva he-
vertek.

123
 Ravan füstbe burkolózva lebegett a levegőben a Tanács mágusai fölött, Anastasia
és ő lángcsóvákat lövelltek egymásra. Az asszony vértje itt-ott megperzselődött, de
állta a sarat az elemésztettel szemben.
– Call! – kiabálta Alex dühösen, túlharsogva a csatazajt. – Call, támadás!
A fiú mély levegőt vett. Tudta, mit kell tennie. Constantine káoszsújtottjaival az
oldalán Alex valószínűleg képes lett volna megsemmisíteni a Tanács seregét. Nélkü-
lük viszont sokkal nehezebben ragadta volna magához a győzelmet.
Call megidézte a káosz erejét, hogy teljesen az akarata alá vonja a káoszsújtotta-
kat, így tökéletesen megértsék és végrehajtsák minden parancsát.
– Ti mind, akiket én teremtettem! – kiáltotta el magát. – Táncoljatok!
A káoszsújtottak azonnal, egy emberként kezdtek el mozogni, pontosan leutá-
nozva a Call által elképzelt mozdulatokat. Úgy festettek, akár egy villámcsődület. Jó
magasra rúgták a lábukat, pörögtek-forogtak, ritmikusan nyögtek valami olyan zené-
re, amit csak ők hallottak. Csápoltak a karjukkal. Rázták magukat. Teljes odaadással
ropták a táncot.
A látvány elképesztően nevetséges volt. Annyira nevetséges, hogy egy pillanatra
mindenki más megdermedt, hogy a táncoló káoszsújtottakat figyelje. Még az
elementálok is kíváncsinak tűntek.
Néhány mágus még el is nevette magát.
Alex azonban nem nevetett. Iszonyatosan dühösnek látszott.
– Te idióta! – kiabálta, és Call felé vetette magát. – Most utoljára csináltál hülyét
belőlem!
Az ezüstmaszk megcsillant a lángok fényében, és Call meglátta benne a tükör-
képét. Aztán Alex levette az álarcot. Az arca vöröslött a haragtól. Az Alkaheszt csil-
logott a másik karján, és Callnek szemernyi kétsége sem volt afelől, mire készül.
Call legalább biztos lehetett abban, hogy a káoszsújtottjait teljesen lefoglalja a
tánc, és ez még jó darabig így is lesz. Olyan sok mágiával erősítette meg a parancsait,
hogy Alex nem akaszthatta meg a táncot egykönnyen, viszont Call emiatt már most
ki volt merülve, pedig még össze sem csapott a másik krétorral. És mivel hamarabb
elgyengült a varázsereje, mióta átadta Aaronnak a lelke egy kis részét, tudta, hogy
nem lesz könnyű legyőznie Alexet.
De nem kellett túlélnie a párbajt ahhoz, hogy győzzön.
Call a maradék erejét felhasználva lyukat nyitott a semmibe. Érezte benne a hi-
deg, olajszerű káoszt, ami csak úgy lüktetett az általa kínált, iszonyatos erőtől.
Alex fölemelte a karját, rajta az Alkaheszttel, és szemtől szembe Callre mutatott
vele. A fiú megpróbálta megidézni a káosz erejét, hogy azzal támadjon Alexre, ám túl
lassú volt.
Harceb megelőzte.
A káoszsújtott farkas Alexre vetette magát, és ráharapott fémmel borított csukló-
jára. A sugár, amit Alex eredetileg Callnek szánt, így az állatot találta el helyette.
– Harceb! – kiáltotta Call, de hiába. A sugár Harceb mellkasába csapódott, és hát-
ralökte a farkast a levegőben. Harceb teste elernyedt, és a földre zuhant.
Call ekkor megfeledkezett a mágiáról, a háborúról, minden másról. Mit sem tö-
rődve a lábába hasító fájdalommal, Alex felé lendült, és teljes erőből pofán vágta a
srácot.

124
 Az idősebb fiú hátratántorodott. Felhasadt az ajka, de leginkább csak meglepett-
nek tűnt. Callnek sajgott az ökle. Még soha nem ütött meg senkit.
Alex vicsorogva fejbe vágta Callt az Alkaheszttel, mire a fiú elterült a gyepen.
Meglátta Harceb testét, tőle nem messze hevert a fűben. A farkas nem mozdult.
Mielőtt Call felállhatott volna, Alex ismét célba vette az Alkaheszttel.
Ám ekkor ott termett Aaron, és lerántotta a rézkesztyűt az idősebb srác karjáról.
Mindketten az Alkahesztbe kapaszkodva viaskodtak.
– Káoszsújtottak! – kiabálta Alex. – Hozzám!
Call odakúszott Harcebhez, ráfeküdt, hogy a saját testével védelmezze, majd is-
mét megidézte a káosz erejét. Körbeölelte a sötétség, ígéretesen örvénylett körülötte.
A fiú beleöntötte minden dühét. A dühét Joseph mesterrel szemben, amiért meg-
fosztotta a választási lehetőségtől, amiért elrabolta, és arra kényszerítette, hogy
Constantine legyen. A dühét a halállal szemben, amiért elvette tőle Aaront. Amiért
elvette tőle az édesanyját. Amiért elvette tőle Harcebet. Amiért a veszteség tátongó,
kínzó, fekete ürességét hagyta a szíve közepén.
Beleöntötte a káosz mágiájába az összes dühét, veszteségét és gyászát, végül pe-
dig a félelmét is, a rettegését a saját halálától, az önfeláldozása következményeitől.
Miközben a káoszt táplálta, érezte, hogy rohamosan apad az ereje. Minden ener-
giáját beleölte a semmi áradatának növelésébe. Alex felüvöltött, ahogy a sűrű, fekete
indák úgy fonták körül, akár egy rátekeredő kígyó.
Call felhördült. Érezte, hogy lehúzza a föld. Vészesen elgyengült. Látta, hogy
Aaron egymagában áll a csatatéren. A káoszsújtottak ügyet sem vetettek rá. Varázs-
erejét vesztett mágusként számukra ő semmi sem volt, talán a saját szemszögükből a
fiú nem is igazán különbözött tőlük, nem érzékelték valóban élőnek.
Aaron a barátjára meredt. A fejét csóválta. Call tudta,
hogy azért, mert neki most az ellensúlyába kellett volna kapaszkodnia. Ám
Callnek többé már nem volt ellensúlya – és ha lett volna, akkor sem volt biztos ben-
ne, hogy most megpróbálna abból erőt nyerni. Túl sok mágiát szabadított el. A káosz
a lelkét nyaldosta.
Alex szintén a káosz erejével viszonozta a támadását: fojtogató, gomolygó, fekete
felhőt bocsátott a fiúra, ami elborította őt.
Call ekkor Ravanra gondolt, arra, vajon mit érezhetett a lány, amikor olyan sok
tűzmágiát használt, hogy végül elemésztette a lángok eleme. Most is látta őt, ahogy
szikrákat szórva suhant a levegőben. Már nem volt ember. Call nem akart a káosz
lényévé válni. Ezért hát legeslegutolsó erejével ellökte magától a káoszt: visszaküldte
a semmibe, méghozzá úgy, hogy Alexet is magával vigye. Alex küzdött ellene, a
semmi füstölgő nyilait lövellte Callre, ám a fiú a lelke legmélyéig nyúlt le a maradék
erőtartalékáig, hogy kivédje a másik krétor támadását, és a káoszba taszítsa őt.
Alex arca eltorzult, amikor rádöbbent, mit csinál Call. Ám még felsikoltani sem
volt ideje, és már el is nyelte a káosz, eltűnt a semmiben. Szerte a csatatéren Alex ká-
oszsújtottjai üvölteni kezdtek a gazdájuk után: a hosszan elnyújtott, borzalmas hang
betöltötte az egész udvart. Aztán mind megdermedtek, akár az olyan játékok, amik-
ben lemerült az elem.
Call odapillantott, ahol Aaron állt még az előbb, de már nem látta. Elfordult,
hogy megtalálja a barátját, hogy megtaláljon bárkit, akit ismer, de nem igazán tudott
összpontosítani. Megszédült, és a látása elhomályosult. A földre rogyott, és érezte,

125
hogy úrrá lesz rajta a sötétség. Nem volt biztos benne, hogy a káosz nyeli el, vagy
valami még annál is mélyebb.
Maradj ébren! – parancsolt rá magára.
Maradj életben!
– Callum! – szólalt meg mellette Rufus mester hangja. – Callum, hallasz engem?
A fiú nem volt biztos benne, mennyi idő telt el.
– Call, könyörgök, térj magadhoz! Kérlek szépen!
Ezt Tamara mondta, és a lány úgy hangzott, mintha sírna, aminek nem volt
semmi értelme, hiszen nemrég még majd szétvetette a düh.
Call próbált válaszolni, meg akarta nyugtatni a lányt, hogy jól van. De nem bírt
megszólalni. Talán mégsem volt jól.
Nagy nehezen sikerült résnyire nyitnia a szemét. Talán annyira résnyire, hogy a
többiek észre sem vették. Még mindig homályos volt a látása, de beigazolódott, hogy
jól érzékelte: tényleg Tamara hajolt fölé, és zokogott. Call szerette volna azt mondani
a lánynak, hogy ne sírjon, ám talán nem is őmiatta itatta az egereket. Talán Harceb
miatt kesergett. Annak több értelme lett volna. Ha a lány tényleg Harcebet siratja,
akkor nemcsak fölösleges, hanem kínos is lenne, ha Call azzal próbálná megnyugtat-
ni, hogy ő maga jól van – arról nem is beszélve, hogy Harcebre gondolva rajta is
majdnem úrrá lett a zokogás.
– Megcsináltad – suttogta neki Tamara. – Mindenkit megmentettél. Call, kérlek,
térj magadhoz!
Call ekkor még elszántabban próbált megmozdulni, de továbbra sem sikerült.
Mintha minden egyes porcikáját mázsás súly nyomta volna, és még a fél szemét telje-
sen kinyitni is óriási erőfeszítésnek tűnt.
– Majd én mondok neki valamit, amitől rögtön felélénkül! – szólalt meg Jasper
hangja valahonnan oldalról. A srác csupán egy sötét hajú homálynak tűnt Tamara
mögött. Ha Call meg bírt volna mukkanni, akkor tuti, hogy felnyög. – Call, képzeld,
Celia meg én újra összejöttünk! Ugye milyen szuper?
Call egy röpke pillanatra beleélte magát abba az illúzióba, hogy a kedvéért min-
denki bemos egyet Jaspernek.
De senki sem teljesítette a vágyát, és a srác egyetlen taslit sem kapott. Call úgy
érezte, ez nem igazságos.
– Haldoklik – szólalt meg valaki más. Graves tanácsnok jellegzetes, nyers hangja.
Nem keltett olyan benyomást, mint akit szörnyen aggaszt ez a helyzet. – Olyan sok
káoszmágiát használt, amit senki sem élhet túl. Nyilván felemésztette a lelkét.
Rufus mester lassan a másik mágus felé fordult, és a fiú még a homályon át is lát-
ta, milyen dühös.
– Call miattad tette ezt – szólt. – Te okoztad ezt, Graves, és ne hidd, hogy bárme-
lyikünk meg tud ezért bocsátani neked.
Graves erre csak horkantott. Call ekkor egy újabb hangot hallott, közelebbről.
Tamara felnézett, és megdermedt. Nem mozdult el Call mellől, és nem szólt ahhoz,
aki a fiúhoz közeledett. Ahhoz, akit Call a homályon át is egyből felismert.
Aaron volt az.
Aaron letérdelt Call mellé. Hűvös kezét megnyugtatóan tette a fiú mellkasára.
– Én segíthetek rajta – jelentette ki.

126
 – Mit fogsz csinálni? – kérdezte Tamara. Call kíváncsi volt, vajon a lány még
mindig úgy gondolja-e, hogy Aaron nem önmaga, hogy nem stimmel a lelke, mióta
visszatért.
Aaront is csak homályosan látta, szőke haja mintha glóriát vont volna a feje köré.
A hangja viszont határozottan csengett, majdnem ugyanúgy, mint régen.
– Callnek nem lenne szabad meghalnia. Nekem kellene halottnak lennem.
Tamara levegő után kapott. Call küszködve igyekezett tágra nyitni a szemét,
próbált megszólalni, meg akarta állítani Aaront, de aztán érezte, ahogy a barátja erő-
sen rányomta a kezét, és a mellkasa mélyén megmoccant valami.
Egyszeriben megint rendesen kapott levegőt. Mintha mozgott volna valami a
bordái között. Olyan finom érintést érzett odabent, akár egy aprócska, verdeső
szárny. Valami megérintette a lelkét.
A léleklegyintés. Aaron éppen a léleklegyintést hajtotta végre rajta, amit mindket-
ten megtanultak. De hogyan? Aaron többé már nem volt mágus, nem krétorként tért
vissza. És minek próbálkozott ezzel egyáltalán? Talán tudni akarta, milyen érezni,
amint valakinek a halála pillanatában kihuny a lelke?
– Mit csinálsz? – suttogta Tamara a barátjuknak. – Kérlek, ne bántsd Callt! Már
így is épp eleget szenvedett.
Aaron nem válaszolt. Call újra megérezte a finom érintést a mellkasa mélyén. Sé-
rült lelke lecsillapodott. Úgy érezte, mintha visszakapna valamit, amiről csak most
fogta fel egyáltalán, hogy elveszítette.
Felhördült, és kinyitotta a szemét. Most már tisztán látott. Sőt, mintha minden
fényben úszott volna körülötte. Megrándult a teste.
– Életben van! – szólt Rufus mester elámulva. – Call! Call, hallasz engem?
A fiú bólintott. Fájt a feje, de már nem szédelgett. Mély levegőt vett. Felbámult
Aaronra.
– Mit csináltál? – faggatta.
– Visszaadtam a lelkedet – válaszolta Aaron. – Azt a darabkát, amivel életre kel-
tettél. Visszaküldtem beléd.
– Aaron... – zihálta a lány.
– Semmi baj, Tamara – mondta neki gyengéden Aaron.
Call legutóbb a halála előtt hallotta őt ilyennek.
Úgy érezte, mintha valami kitágulna a mellkasában, méghozzá olyan nagyra,
hogy attól félt, menten szétrepeszti a bordáit, és üvöltést vált ki belőle. Szinte látni
vélte a láthatatlan szálakat, amik összekötötték őket Aaronnal: az aranyfényű, selyem
finomságú szálakat, amik kettőjük között húzódtak.
A káosz ellentéte az emberi lélek.
Graves tanácsnok hebegett-habogott.
– De... de hát... De hát ez lehetetlen! Ez egyszerűen nem lehetséges. A lelkeket
nem lehet csak úgy ide-oda cserélgetni, mint a... mint a játékkártyákat!
Call felült. A csatateret sűrűn megülte a füst. A mágusok fel-alá járkáltak, tüzeket
oltottak el, összeterelték a káoszsújtottakat és az árulókat. Call észrevette, ahogy
Jasper apját elvezette a Tanács két nagydarab mágusa, Kimiyát viszont sehol sem
látta.
– Szóval most már rendben vagyok? – kérdezte Call álmélkodva, és előbb Tama-
rára, majd Aaronra, végül Rufus mesterre nézett. – Mindketten rendben vagyunk?

127
 Aaron azonban nem válaszolt. Nagyon sápadt volt. Átkarolta a törzsét, mintha
fázna.
– Call... – szólt elfúló hangon. Kékes volt az ajka. – Eleve sem nekem kellett volna
a krétornak lennem. Nem én vagyok a hős. Hanem te. – Hihetetlen módon elmoso-
lyodott, haloványan, féloldalasan. – Mindig is te voltál.
– Aaron! – kiáltott fel Call, ám a fiú addigra már össze is csuklott, közte és Tama-
ra között hevert. A lány zokogva a vállára tette a kezét, és megrázta, Aaron azonban
nem nyitotta ki a szemét.
Call érezte, hogy a lelke kétségbeesetten vergődik, keresi a szálakat, amik az
imént még összekötötték Aaronnal. Mintha a lelke képtelen lett volna elengedni
Aaront. Egy pillanatra annyira hevesen öntötte el ez az érzés, hogy Call attól félt, is-
mét el fog ájulni. Lehunyta a szemét, arra koncentrált, hogy összeszedje magát. Min-
den energiájával és erejével az aranyszálakra fókuszált, hátha azokon keresztül ismét
kapcsolatba tud lépni Aaron lelkével.
– Aaronnak vége – suttogta Tamara.
Call kinyitotta a szemét. Aaron békésnek tűnt, ahogy kettőjük között feküdt a föl-
dön. Callnek valószínűleg azt kellett volna gondolnia, hogy talán így a legjobb a ba-
rátjának, ám a fiú teljesen elszörnyedt. Úgy érezte, szinte a gondolatát sem tudja elvi-
selni annak, hogy Aaront és Harcebet is elveszítse.
A farkast keresve körülnézett, de sehol sem látta. Már nem volt ott, ahol az imént
összerogyott. Talán valaki elvitte a tetemét?
Call megborzongott. Az édesapját akarta. Azt akarta, hogy Alastair itt legyen ve-
le. Valaki gyengéden a vállára tette a kezét. Rufus mester volt az. A fiú nem emléke-
zett, hogy a tanára valaha ilyen gyengéd lett volna velük, de most csupa kedvesség
áradt az érintéséből, ahogy Call vállát fogta, miközben egy csapat mágus odajött
hozzájuk egy hordággyal, amire ráemelték Aaron holttestét.
A fiú szíve egyre csak sajgott. Ismét úrrá lett rajta a szédelgés.
Az udvaron több mágus is hevert, akiket a társaik szintén hordágyra tettek.
– Vigyázzanak rá! – mondta Call rekedten, miközben felemelték a hordágyat, raj-
ta Aaronnal, és elindultak vele. – Nehogy baja essen!
– Már nem eshet baja – felelte Rufus mester halkan. – Aaront már senki sem
bánthatja, Call.
Tamara kezét az arcára tapasztva, halkan zokogott. Még a maszatos arcú Jasper is
hallgatott.
Call legszívesebben fölkelt volna, hogy a hordágy után rohanjon, lerántsa róla
Aaront, és visszavigye a barátaihoz. Ami nevetséges impulzus volt, hiszen Aaron
meghalt. Végképp elment, már Call sem hívhatta vissza a lelkét, még akkor sem, ha
elég ostoba lett volna ahhoz, hogy ismét ilyen borzalmas döntésre adja a fejét. Call
viszont gondoskodni akart róla, hogy a barátja ezúttal rendes temetésben részesül-
jön.
Még akkor is, ha Callt ismét börtönbe zárják, így ő maga nem lehet jelen a teme-
tésen. A szűkös cellájára gondolt a Panoptikonban. Nem is lett volna olyan rossz, ha
most visszazárják oda. Talán nagyon is békés lett volna.
Aztán eszébe jutott, hogy milyen állapotban volt a Panoptikon, amikor otthagy-
ták. Hát, Call biztos volt benne, hogy léteznek más mágusbörtönök is. Nyilván akadt
még olyan, amibe elzárhatták őt.

128
 – Nem kell aggódnod érte, Call – szólalt meg Rufus mester, mintha olvasott volna
a fiú gondolataiban. – Hősként fogják eltemetni. Aaron neve soha nem fog feledésbe
merülni.
Ekkor egy árnyék borult rájuk.
– Callum, most velem kell jönnöd – szólalt meg Graves tanácsnok. Úgy nézett ki,
mint aki csalódott, amiért a fiú mégiscsak életben maradt.
– Callum nem megy veled sehova – közölte Rufus mester. – Mindannyiunkat
megmentett, és kis híján feláldozta magát értünk. Ha megpróbálod letartóztatni, kő-
tömbbe zárlak. Callum Hunt hős, ahogy Aaron mondta.
– Úgy van – helyeselt Tamara. – Ha csak egy ujjal is hozzáér Callhez, leégetem a
kezét.
Call őszinte ámulattal nézett a lányra. Ugyan azt gondolta, Tamara mostanra el-
hiszi róla, hogy tényleg nem gonosz, de akkor is attól tartott, hogy a barátságuk már
soha nem lehet a régi.
De amikor bizonytalanul a lányra mosolygott, Tamara – annak dacára, hogy még
mindig könnyek csillogtak a szemében – viszonozta a mosolyát.
Aztán a tömegből ugatás hallatszott. A fiú épp időben fordult meg, hogy az oda-
rohanó Harceb a karjába vethesse magát. Call átölelte a farkas nyakát, és a meleg
szőrbe temette az arcát.
– Hát te élsz? – suttogta hitetlenkedve.
Kicsit elhúzódott, hogy meggyőződjön róla, a farkasnak tényleg semmi baja. És
Harceb pofáját nézve rádöbbent, hogy az állat szeme már nem izzik, nem örvénylik.
Sima, sötét, aranyszínű szempár nézett vissza a fiúra. Az Alkaheszt ezek szerint még-
iscsak eltalálta Harcebet, ám ahelyett, hogy megölte volna, kiűzte belőle a káoszt.
Harceb most már átlagos farkas volt.
Egy átlagos farkas, aki rózsaszín nyelvével megnyalta Call arcát.
Rufus mester és Tamara talpra segítették Callt. Miközben a mágusok fel-alá rep-
kedtek a csatatér fölött, eloltva a tüzeket és letartóztatva az utolsó néhány áruló má-
gust is, Call a barátaival Ravan felé bicegett. Az elemésztett lány lángoszlop alakjá-
ban állt a többi elementál mellett, ahogy mindenki a visszaútra készülődött a
Magisztériumba.
Már majdnem elértek Ravanhoz, amikor Call meghallotta a hangot. Egy halk sut-
togást az agya leghátsó zugában. Egy kedves, kíváncsi és barátságos hangot, ami
annyira ismerős volt, hogy Callnek kis híján megállt a szíve. Annyira ismerős, hogy a
fiú ismét megérezte magában a léleklegyintést, olyan erővel, amitől majdnem orra
bukott.
Azt hiszem, ezúttal tényleg visszatértem, Call – szólt a fejében Aaron hangja. Most
mégis mihez kezdjünk?

129
 EPILÓGUS

Verőfényes nap volt, a hegyek között megbúvó városka ragyogó sugarakban für-
dött. A város már több száz éve állt itt; a házak falait az eső és a hó halvány arany-
színűre mosta. Késő délután volt, a városiak jó része a napi bevásárlást intézve járta
az utcákat, amikor óriási robbanás hallatszott, és az ég meghasadt.
A két hegy közötti, zöldellő völgy fölött mintha kettészakadt volna az ég, bor-
zalmas feketeség tárult fel a magasban. A sötétnél is sötétebb volt. Nem a fény hiánya
volt, hanem bármié, mindené. Maga volt a semmi.
A völgy állatai szétszéledve menekültek, miközben a semmi űrjéből moraj hallat-
szott. Szakadás zaja visszhangzott, majd a sötétből Alex Strike bukkant elő. Egy óriá-
si fémszörnyeteg hátán lovagolt, amit a Tanács valaha Automotonisznak nevezett el.
Alex immáron nem volt ember. Olyan lénnyé változott, amilyet még nem látott a
világ. A káosz elemésztettje lett belőle. A káosz eltöltötte, benne élt, az villant fekete
szeme mögött. Beette magát a csontjaiba, a hajába, a vérébe. Az ezüstmaszk többé
már nem külön tárgy volt.
A fiú arcává vált, ugyanolyan mozgékony és kifejező volt, mint egykor a saját
vonásai.
Mögötte egy sereg olyan elementál és állat tört elő a sötétségből, amiket valaha a
káoszba űztek. Voltak köztük izzó szemű farkasok és halott tekintetű mágusok, ke-
zükben fegyverrel. A lények áradata fölött a kígyó alakú elementál, Szkelmisz lebe-
gett, sziszegett és levegőből formált farkával csapkodott.
Alex a völgy széléhez lovagolt Automotoniszon. Lenézett a városkára, ahol az
emberek máris úgy rohangáltak az utcákon, akár a rémült, fekete hangyák.
A fiú fölemelte a kezét, és a tenyerében füstként gomolygott a káosz.
Elmosolyodott.

130
 KÖTETÜNK SZERZŐIRŐL
Holly Black és Cassandra Clare több mint tíz évvel ezelőtt ismerkedtek meg,
Holly legelső dedikálásán. Azóta kebelbarátnők lettek, barátságuk (többek között)
arra épült, hogy mindketten imádják a fantasyt: A Gyűrűk Ura csodálatos tájaitól a
szuperhős Batman és Gotham városának komor sztorijain meg a kardos-varázslós
hőstörténeteken át egészen a Csillagok háborújáig. A Magisztérium úgy született, hogy
elhatározták, összefognak, és megírják a saját történetüket hősökről és gonoszokról,
jóról és rosszról, illetve arról, milyen kiválasztottnak lenni, akár akarja az ember, akár
nem.
Holly a nagy sikerű Spiderwick krónikák sorozat szerzője, Doll Bones című regényé-
ért pedig elnyerte a Newbery Honor elismerést. Cassie olyan óriási sikerű ifjúsági
sorozatok szerzője, mint A végzet ereklyéi, a Pokoli szerkezetek és a Gonosz fortélyok.
Mindketten Nyugat-Massachusettsben élnek, egymástól nagyjából tízpercnyire. Ez a
negyedik közös kötetük a Magisztérium-sorozatban, A vaspróba, A rézkesztyű és A
bronzkulcs után.

131