Lucy Maud Montgomery

Emily 3.

Bagolykacaj
 A mű eredeti címe: Emily Climbs
Lucy Maud Montgomery
Borítófotók copyright © 1999 by CINAR Films Inc.
Borító- és sorozatterv copyright © 1999 by Varga László
Fordította: Loósz Vera
Hungarian translation copyright © 1999 by Loósz Vera
 1
Kiírja magából
Hajdanában, mielőtt még feje tetejére állt a világ, Emily Byrd Starr egy viharos februári
esten magányosan üldögélt szobájában a Blair Water-beli New Moonban álló öreg házban.
Olyan tökéletesen boldog volt abban a pillanatban, amennyire ember valaha is lehetett.
Elizabeth néni ritka kegyet gyakorolt: a hidegre való tekintettel megengedte, hogy
begyújtson a kis kandallójába. Ragyogva égett a tűz, aranyvörös fénnyel árasztotta el az
ódivatú bútorokkal berendezett, makulátlanul tiszta kicsiny szobát. A széles párkányú,
mélyívű ablakok jégvirágos üvegtábláira vastagon rátapadt a hó. Melységet,
titokzatosságot és sajátos bájt kölcsönzött a falitükörnek, amely visszaverte a kandalló
előtt egy puffon kuporgó Emily képét, aki a New Moonban használatos fényforrás, két
hosszú, fehér gyertya fényénél vadonatúj, fekete „Jimmy-naplójába” írt. Épp aznap kapta
Jimmy kuzintól. Emily roppant örült az ajándékoknak, hiszen az utolsó, amelyet a múlt
ősszel kapott tőle betelt, és egy álló hétig elvonási tünetek gyötörték, hiszen egy „nem
létező naplóba” nem írhat az ember.
Naplója ifjú, eleven életének meghatározó tényezőjévé vált. Bizonyos „levelek” helyét
foglalta el, amelyeket gyermekkorában halott édesapjához írt, s amelyekben „kiírta
magából” gondjait és aggodalmait, ám azokban a mágikus években, amikor már majdnem
tizennégy az ember, úgyszintén akadnak gondjai és aggodalmai, főleg, ha Elizabeth
Murray jóakaratú, ám nem túl gyöngéd irányítása alatt áll. Emily néha úgy érezte,
megőrülne a naplója nélkül. A vaskos, fekete „Jimmy-napló” olyan volt számára, akár egy
meghitt barát, titkot tartó bizalmas olyan ügyekben, amelyek kikívánkoztak belőle, ám
túlságosan kényesek voltak ahhoz, hogy bármilyen élőlény meghallgassa őket. Üres
lapokkal teli könyvek nem juthattak el egykönnyen New Moonba, és Jimmy kuzin nélkül
Emily talán sosem jut hozzájuk. Elizabeth néni biztosan nem vett volna neki – szerinte
Emily túl sok időt pocsékolt el „sületlenségek írására” –, Laura néni pedig nem mert
ellentmondani Elizabeth néninek, ráadásul, ami azt illeti, maga Laura néni is úgy vélte,
hogy Emily hasznosabb dologgal is elfoglalhatná magát. Laura néni tüneményes nő volt,
de bizonyos dolgokat nem látott meg.
Jimmy kuzin azonban a legkevésbé sem félt Elizabeth nénitől, s amikor olyan ötlete
támadt, hogy Emilynek esetleg újabb „üres könyvre” van szüksége, akkor az üres könyv
Elizabeth néni korholó pillantásai dacára azon mód testet öltött. Épp aznap, a készülődő
vihar ellenére bement Shrewsburybe, csak azért, hogy megvegye neki. Emily ettől volt
olyan boldog a titokzatos, barátságos kandallótűz fényében, mialatt üvöltve cibálta a szél a
New Moontól északra eső hatalmas, vén fákat, óriási hótorlaszokat épített Jimmy kuzin
híres-neves kertjében, teljesen elsodorta a napórát, és kísértetiesen fütyült át a Három
Hercegnőn – ahogyan Emily a kert sarkában álló három magas jegenyenyárfát nevezte.
Szeretem az ilyen késő esti viharokat, ha nem kell kimennem – írta Emily. – Csodás
estét töltöttünk Jimmy kuzinnal a kertünket tervezgetve, és kiválasztottuk a katalógusból a
vetőmagvakat és a palántákat. Ahol a legnagyobb hókupac van, a nyári konyha mögött,
oda őszirózsa kerül, az Aranyosak mögé –, ők most a téli álmukat alusszák
egyméternyivel a hó alatt –, virágzó mandula kerül háttérnek. Imádom vihar közepette
megtervezni a nyári napokat. Olyan érzést kelt bennem, mintha győzelmet aratnék valami
fölött, ami sokkal nagyobb mint jómagam, csupán azért, mert nekem van agyam, a vihar
pedig nem más, csupán vak, fehér erő – rettenetes, de vak. Ugyanezt érzem, amikor itt
ülök kényelmesen a saját, kedves tüzem mellett és hallom, mint tobzódik körülöttem, és
nevetek rajta. És mindez csak azért van, mert száz évvel ezelőtt Murray ükapa felépítette
ezt a házat, mégpedig ugyancsak jól. Azon tűnődöm, vajon száz év múlva győzelmet arat-
e majd valaki azért, amit én hagytam magam után, hogy csináltam. Ez olyan lelkesítő
gondolat. Ezeket a szavakat még azelőtt írtam dőlt betűkkel, mielőtt észbe kaptam volna.
Mr. Carpenter szerint túl sok dőlt betűt használok. Azt mondja, ez korai viktoriánus
rögeszme, és rá kell kényszerítsem magam, hogy leszokjak róla. Akkor döntöttem el, hogy
leszokom róla, amikor megnéztem az értelmező szótárban, hiszen kétségkívül nem szép
dolog a rögeszme. Na tessék! Már megint; de azt hiszem, ezúttal helyénvaló a dőlt betű.
Egy egész órán át böngésztem az értelmező szótárt, amíg Elizabeth néni gyanakodni
kezdett és azt javasolta, hogy sokkal jobban tenném, ha a patentharisnyámat kötném.
Persze nem tudta volna megmondani, mi rossz van abban, hogy az értelmező szótárt
bambulom, de biztosan azért vélte haszontalanságnak, mert ő sosem akart belnézni. Én
imádom az értelmező szótárt olvasni. Igen, ezekre a dőlt betűkre szükség van, Mr.
Carpenter. Egy közönséges „szeretem” egyáltalán nem fejezné ki az érzelmeimet!) A
szavak olyan varázslatosak. (Most az első szótagnál észbe kaptam!) Némelyiknek már a
hangzása is – „kísértő”, „titokzatos” – például meghozza a villanást. (Ó, Istenem! De hát a
villanást muszáj dőlt betűkkel írnom. Ez nem hétköznapi dolog, hanem az életem
legkülönlegesebb és legcsodálatosabb élménye. Amikor eljön, úgy érzem, mintha
kicsapódna előttem egy ajtó és bepillantást engedne a… igen, a mennyországba. Újabb
dőlt betű! Ó, már értem, miért dorgál meg Mr. Carpenter! Muszáj leszoknom róla.)
A hosszú szavak viszont sosem szépek: megbízhatatlan, féktelenkedő, nemzetközi,
alkotmányellenes. Azokra a förtelmesen nagy dáliákra és krizantémokra emlékeztetnek.
Jimmy kuzin múlt ősszel elvitt Charlottetownba a kiállításra. Mi egyáltalán nem találtuk
szépnek őket, ám akadtak olyanok, akik gyönyörűnek tartották. Jimmy kuzin sárga
„Csendeskéi”, amelyek sápadt, tündérszerű csillagokként ragyognak a fenyők alatt, a kert
észak-nyugati sarkában, tízszer olyan szépek. De eltérek a tárgytól. Mr. Carpenter szerint
ez is a rossz szokásaim közé tartozik. Azt mondja, meg kell (a dőlt betű ezúttal az övé!)
tanulnom összpontosítani – ez is egy hosszú szó és nagyon ronda.
Mindenesetre remekül szórakoztam az értelmező szótárral, sokkal jobban, mint a
patentharisnyával. Bárcsak lehetne csupán egyetlen pár selyemharisnyám. Ilsének három
is van. A papája mindent megad neki, amit csak akar – amióta megtanulta szeretni őt.
Elizabeth néni viszont azt mondja, hogy a selyemharisnya erkölcstelen. Fogalmam sincs,
miért volna erkölcstelenebb, mint a selyemruha.
Ha már a selyemruhákról van szó, Janey Milburn néni Derry Pondban – tulajdonképpen
nem a rokonunk, de mindenki így nevezi – megfogadta, hogy addig nem vesz fel
selyemruhát, amíg az egész pogány világ át nem tér a kereszténységre. Ez nagyon szép
tőle. Bárcsak én is ilyen |ó lehetnék, de képtelen vagyok rá. Túlságosan szeretem a
selymet. Olyan pompás és fényes. Legszívesebben mindig selymet viselnék, és ha
megengedhetném magamnak, nem is hordanék mást, bár gyanítom, mindig eszembe jutna
a kedves, öreg Janey neni és a pogányok, úgyhogy lelkiismeret-furdalásom volna.
Mindazonáltal sok év eltelik, amíg egyetlen selyemruhát is vehetek magamnak, ha sor
kerül rá egyáltalán, addig, viszont minden hónapban adok a tojáspénzemből a
misszióknak. (Már öt saját tyúkom van, mindegyik annak a szürke jércének a
leszármazottja, amit Perrytől kaptam a tizenkettedik születésnapomra.) Ám, ha valaha is
megvehetem azt az egyetlen selyemruhát, tudom, milyen lesz. Se fekete, se barna, se
tengerészkék, nem olyan praktikus színű, mint amilyen ruhákba a New Moon-beli
Murray-k járnak… jaj, dehogy! Színjátszó selyem lesz. Ha jobbról vetődik rá a fény, kék,
ha balról, akkor ezüst, akár szürkületkor az ég, ha jégvirágos ablaküvegen át nézi az
ember. Itt-ott némi csipkével, mint az ablakomhoz tapadó apró hópelyhek. Teddy azt
mondja, lefest majd benne, és az lesz a kép címe, hogy „Jégkisasszony”, Laura néni pedig
mosolyog és kedvesen, de leereszkedőn – ezt még a drága Laura néniben is utálom – azt
mondja: „Mi hasznát vennéd egy ilyen ruhának, Emily?” Semmi hasznát sem venném, ám
úgy érezném magam benne, mintha hozzám tartozna, mintha velem együtt, mintha rajtam
nőtt volna, nem pedig csak úgy vettem és magamra húztam. Azt akarom, hogy legyen egy
ilyen ruha az életemben. Alatta pedig selyem alsószoknya… és selyemharisnya!
Ilsének most selyemruhája is van – élénk rózsaszín. Elizabeth néni szerint Burnley
doktor túl öregesen és gazdagon öltözteti Ilsét. De hát be akarja hozni mindazokat az
éveket, amikor egyáltalán nem öltöztette őt. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
mezítelenül járt, bár ha Burnley doktoron múlt volna, akkor talán az is megtörténik. Más
embereknek kellett Ilse ruhájáról gondoskodni.) Most viszont bármit megtesz, amit Ilse
akar, és ráhagy mindent. Elizabeth néni szerint ezzel rosszat tesz neki, mégis előfordul,
amikor egy kicsit irigylem Ilsét. Tudom, hogy bűnös dolog, de nem tehetek róla.
Burnley doktor jövő ősszel Shrewsburybe küldi Ilsét a középiskolába, utána pedig
Montrealba beszédművészetet tanulni. Hát, ezért irigylem, nem a selyemruhája miatt.
Bárcsak Elizabeth néni elengedne Shrewsburybe, de attól félek, sosem megy bele. Úgy
érzi, nem bízhat meg bennem, mert a mamám megszökött. Pedig cseppet sem kell félnie,
én nem fogok megszökni. Elhatároztam, hogy sosem megyek férjhez. A művészetemmel
fogok egybekelni.
Jövő ősszel Teddy is Shrewsburybe szeretne menni, de őt sem akarja elengedni a
mamája. Persze nem azért, mert attól tart, hogy megszökik, hanem azért, mert olyan
nagyon szereti, hogy nem tud megválni tőle. Teddy művésznek készül, és Mr. Carpenter
azt mondja, hogy esélyt kéne adni neki,……mert zseni, de senki sem meri ezt
megmondani Mrs. Kent-nek. Törékeny asszony, tulajdonképpen nem magasabb, mint én,
csendes és félénk, mégis mindenki fél tőle. Én borzasztóan félek. Mindig is tudtam, hogy
nem szívlel – akkor sem szeretett, amikor nagyon régen Ilsével először mentünk fel a
Kóró dűlőre Teddyhez játszani. Most viszont gyűlöl – biztos vagyok benne –, csupán
azért, mert Teddy szeret. Képtelen elviselni, ha a fia őrajta kívül bárkit vagy bármit szeret.
Még a képeire is féltékeny. Szóval, Teddynek nincs sok esélye rá, hogy Shrewsburybe
mehessen. Perry viszont továbbtanul. Egyetlen centje sincs, de megkeresi a rávalót. Ezért
gondolja úgy, hogy Shrewsburybe megy a Queen’s Akadémia helyett. Úgy véli,
könnyebben tud munkát szerezni Shrewsburyben, és ott olcsóbb az élet.
„Az öreg bestiának, Tom nénémnek van egy kis pénze”, mondta nekem, „de egy centet
sem ad belőle… hacsak… hacsak…’
Aztán jelentőségteljesen rám nézett. Akaratlanul is elpirultam, aztán méregbe gurultam,
amiért elpirultam, és dühös lettem Perryre, mert olyasmire hivatkozott. amiről nem
akartam hallani. Arra az időre, amikor Tom nénje találkozott velem Hórihorgas John
erdejében és majdnem halálra rémitett a kérésével, hogy ígérjem meg, hogy feleségül
megyek Perryhez, amikor felnőttek leszünk, mert abban az esetben taníttatja őt. Soha
senkinek nem beszéltem erről – szégyelltem –, kivéve Ilsének, ö pedig azt mondta, „Tom
néni arra vágyik, hogy egy Murray-t szerezzen Perry-nek!”
Ilse egyébként szörnyen kemény Perryvel és rengeteget veszekszik vele olyan
dolgokon, amiken én csak mosolygok. Perry nem szereti, ha bárki bármiben is túltesz
rajta. Múlt héten Amy Moore zsúrján Amy bácsikája egy torzszülött háromlábú bociról
mesélt, mire Perry megjegyezte, „Ugyan, az semmi ahhoz a kacsához képest, amit egyszer
én láttam Norvégiában.”
Perry tényleg járt Norvégiában, mindenfelé vitorlázott a papájával, amikor még
kisgyerek volt. A kacsával kapcsolatban azonban egyetlen szavát sem hiszem. Nem
hazudott, csupán szabadjára engedte a képzeletét. (Kedves Mr. Carpenter, képtelen vagyok
meglenni a dőlt betűk nélkül.) Perry kacsájának, legalábbis szerinte, négy lába volt, kettő
ott, ahol egy normális kacsa lába lenni szokott, a másik kettő pedig a hátából nőtt ki. És
amikor elfáradt a rendes lába, akkor a hátára pattant és a másik két lábával folytatta a
totyogást.
Perry fapofával adta elő a történetet, és mindenki hahotázott, Amy bácsikája pedig azt
mondta, „Ez jó volt, Perry”. Ilse azonban majd kipukkadt a méregtől és hazáig hozzá sem
szólt. Azt mondta, bolondot csinált magából, amiért megpróbált „eladni” egy ilyen ostoba
történetet, és egy úriember nem viselkedik így.
Perry erre azt felelte: „Még nem vagyok úri ember, csak napszámos, de egy szép napon.
Miss Ilse, finomabb úriember leszek, mint bárki, akit te ismersz”.
„Úriembernek”, mondta pimaszul Ilse, „születni kell. Tudod, azt nem lehet csinálni.”
Ilse már majdnem csúnyább nevekkel illette őt, mint régebben, amikor Perryvel vagy
velem civakodott, és goromba, elevenbe vágó dolgokat mondott. Azok sokkal jobban
fájtak, mint a csúnya nevek, bár engem nem izgattak nagyon vagy sokáig, mert tudtam,
hogy Ilse úgysem gondolja komolyan, és legalább annyira szeret engem, mint én őt. Perry
viszont megsértődött. Egészen hazáig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, másnap
azonban Ilse már megint őt szidta, amiért rosszul fejezi ki magát és nem áll fel, amikor
egy hölgy lép a szobába.
„No persze, nem várható el tőled, hogy tudd”, mondta legpimaszabb hangján, „de
biztos vagyok benne, hogy Mr. Carpenter minden tőle telhetőt megtesz, hogy megtanítsa
neked a nyelvtant”.
Perry nem válaszolt Ilsének, hanem hozzám fordult.
„Elmondanád a hibáimat?” kérdezte. „Azt nem bánom, ha te figyelmeztetsz, hiszen
neked kell majd kijönnöd velem, ha felnövünk, nem Ilsének”.
Ezt azért mondta, hogy felbőszítse Ilsét, de én még dühösebb lettem, mert tiltott témára
utalt. Így aztán két napig egyikünk sem szólt hozzá, ő pedig közölte, hogy igazán felért
egy jó pihenéssel, legalábbis ami Ilse kegyetlen kritikáit illeti. Nem Perry az egyetlen, aki
kegyvesztett lett New Moonban. Tegnap este valami butaságot mondtam, amitől most is
elpirulok, ha csak eszembe jut. A Hölgy Segélyegylet találkozott nálunk, és Elizabeth néni
vacsorával kínálta őket, és eljöttek a férjek is. Ilsével az asztalnál vártunk, amelyet a
konyhában terítettek meg, mivel az ebédlőasztal nem volt elég hosszú. Először
izgalmasnak tűnt, de aztán, miután mindenkit kiszolgáltak, kissé unalmas lett, és
miközben az ablaknál állva kinéztem a kertbe, egy verset faragtam. Olyan érdekes volt,
hogy tüstént megfeledkeztem minden másról, ám hirtelen Elizabeth néni éles hangját
hallottam, „Emily”, majd észrevettem, amint jelentőségteljesen Mr. Johnsonra, az új
lelkipásztorunkra néz. Zavarba jöttem, felkaptam a teáskannát és azt kiáltottam,
– Ó, Mr. Csésze, akarja, hogy megtöltsem a Johnsonját?”
Mindenki felhorkant, Elizabeth néni utálkozva. Laura néni pedig szégyenkezve
pillantott rám, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Fél éjszaka nem
aludtam, mert ezen járt az agyam. És az a furcsa, hogy azt hittem, pocsékabbul éreztem
volna magam és jobban szégyenkeztem volna, ha úgy érzem, hogy valami igazán rossz
dolgot követtem el. Persze, itt a „Murray-büszkeségről” van szó, és gyanítom, hogy az
ugyancsak bűnös dolog. Néha attól tartok, hogy Ruth Dutton néninek igaza van velem
kapcsolatban.
Nem, nincs igaza!
Csakhogy New Moon-i hagyomány, hogy a nőknek minden helyzethez
alkalmazkodniuk kell és mindig kedvesen és méltóságteljesen kell viselkedniük. Persze
ilyen kérdést feltenni az új lelkésznek nem volt sem kedves, sem pedig méltóságteljes
dolog. Biztos vagyok benne, ha ezentúl meglát, eszébe fog jutni ez az eset, én pedig
mindannyiszor gyötrődni fogok, amikor észreveszem, hogy engem figyel.
Most azonban, hogy kiírtam magamból ezt a naplómba, már nem érzem magam olyan
rosszul. Soha semmi sem látszik olyan nagynak vagy szörnyűnek – ó, sem olyan
gyönyörűnek és óriásinak, sajnos! –, amikor kiírjuk magunkból, mint amikor gondolunk
rá, vagy képzelődünk róla. Olyan, mintha közvetlenül akkor töpörödne össze, amikor
szavakba öntöd. Még az a verssor sem tűnik fele olyan jónak, amit akkor fabrikáltam,
mielőtt feltettem azt a képtelen kérdést, amikor leírtam: „Merre tart simogatón a sötét
bársony lába” Nem ám. Kiveszett belőle valami szépség. És mégis, miközben ott
álldogáltam a csevegő falatozó emberek mögött, és láttam, hogy a sötétség oly simogatón,
oly puhán lopakodik a kert és a dombok fölé, akár egy árnyékokba öltözött gyönyörű nő
csillagszemekkel, jött a villanás, és mindenről megfeledkeztem, csak az számított, hogy a
versemben megjelenítsek valamit abból a szépségből, amit éreztem. Amikor eszembe
jutott az a sor, úgy tűnt, mintha nem is én találtam volna ki, olyan volt, mintha valami más
akart volna szólni általam, és az a valami más alkotta olyan csodásra azt a sort – és most,
amikor eltűnt, laposnak, ostobának látszanak a szavak, és a kép, amit le akartam festeni
velük, egyáltalán nem olyan csodálatos.
Ó, bárcsak úgy tudnám szavakba önteni a dolgokat, ahogyan látom őket! Mr. Carpenter
azt mondja, „Iparkodj iparkodj – folytasd, a szavak a médiumaid, tedd őket a
rabszolgáiddá – amíg aztt mondják neked, amit el akarsz mondatni velük” Ez igy igaz, és
igyekszem, mégis úgy tűnik, mintha lenne valami a szavak mögött – bármilyen szó –
valamennyi szó – valami, ami mindig megszökik előled, amikor megpróbálod megragadni
–, és valami mégis marad a kezedben, amid nem lenne, ha nem nyúltál volna utána.
 Emlékszem, amikor múlt ősszel egy napon átsétáltunk Deannel a Pompás Hegy mögött
elterülő fenyőerdőbe, amelynek egyik sarkában csodálatos, százados jegenyefenyők
állnak. Ott telepedtünk le, és Dean felolvasott nekem Scott költeményeiből, aztán felnézett
a hatalmas, tollszerű ágakra és így szólt:
„Istenek beszélgetnek a jegenyefenyőkben, a régi északi istenek, a viking szagák
istenei. Ismered Emerson sorait, Csillag?’
És akkor elmondta nekem, azóta is emlékszem rá és szeretem minden szavát.
Dűnék közt a léggel istenek susognak.
Rezgő fenyőfák kérgében csacsognak,
A vén tenger partjait bevetik széllel
Isteni beszéddel
És a költő, ki mindezt meghallja,
S elejtett szavaik felkapja,
A lovagok közt is választott lészen,
Kinek korok, s világok hódolni készek.
Ó, azok a „véletlenül elkapott szavak”, ez az a Valami, ami elkerül engem. Mindig
fülelek, tudom, hogy sosem hallhatom meg, az én fülem nincs ráhangolódva, de biztos
vagyok benne, hogy olykor-olykor hallom távoli, halovány visszhangját, ami olyan
boldogsággal tölt el, hogy szinte fáj, és elszomorít a gondolat, hogy képes leszek-e valaha
is olyan szavakba önteni ezt a szépséget, amiket ismerek.
Annál inkább sajnálom, hogy olyan ostoba libát csináltam magamból. Közvetlenül ez
után a csodás élmény után.
Hacsak elsuhantam volna Mr. Johnson mögött, miként a bársony lábú sötétség, és
kecsesen kitöltöttem volna a teáját Murray dédnagymama ezüstkannájából, miként Árnyék
asszonyom önti az éjszakát a Blair völgy fehér csészéjébe, Elizabeth néni jóval
elégedettebb lett volna velem, még akkor is, ha a világ leggyönyörűbb költeményét írtam
volna meg akkor.
Jimmy kuzin annyira más. Miután befejeztük a katalógus böngészését, elmondtam neki
a költeményemet, és szerinte csodaszép. (Sokszor eltűnődöm rajta, hogyha összeraknánk
Jimmy kuzin agyának okos darabjait, senki sem lenne olyan jóeszű Blair Waterben, mint
ő, még Mr. Carpenter sem. A baj csak az, hogy képtelenség összerakni ezeket a darabokat,
mert mindig ott tátonganának közöttük azok a rések. De én szeretem Jimmy kuzint és
sosem félek tőle, amikor olyan különösen viselkedik. Mindenki más fél, még Elizabeth
néni is, noha az ő esetében inkább lelkiismeret-furdalásról lehetne beszélni. És Perry sem
fél tőle, ő mindig azzal dicsekszik, hogy sosem fél semmitől, sőt, azt sem tudja, mit jelent
a félelem. Szerintem ez csodálatos. Bárcsak én is ilyen rettenthetetlen lehetnék. Mr.
Carpenter azt mondja, a félelem gyarlóság, és ott lapul a világ szinte minden
komiszságban és gyűlöletében.
„Vesd ki a szívedből, lánykám”, mondja, „vesd ki a szívedből”. A félelem a gyöngeség
beismerése. A félelmed erősebb nálad, legalábbis úgy hiszed, különben nem tartanál tőle.
Emlékezz Emersonra: „Mindig tedd azt, amit félsz megtenni”.
Ahogyan Dean mondja, ez a tökéletesség bölcsessége, és nem hiszem, hogy valaha is
képes lennék elérni. Őszintén szólva egy csomó dologtól félek, de csak két olyan ember
van a világon, akitől igazán tartok. Az egyik Mrs. Kent, a másik pedig a bolond Mr.
Morrison. Rettentően félek tőle és azt hiszem, majdnem mindenki így van ezzel. Derry
Pondban van az otthona, de szinte soha sincs ott, keresztül-kasul kóborolja a szigetet,
elveszett hitvesét keresi. Csupán néhány hete volt házas, amikor fiatal felesége meghalt, és
azóta nincs eszénél. Sok-sok évvel ezelőtt történt, de ő még mindig ragaszkodik a
rögeszméjéhez, hogy nem halt meg, csak elveszett, és egyszer megtalálja. Megöregedett,
hajlott lett a háta a keresés közben, számára azonban az asszonya még mindig fiatal és
gyönyörű.
Múlt nyáron egyszer ide is beállított, de nem jött be, csak reménytelen vágyakozassal
bekukucskált a konyhába és azt kérdezte, „Nem látták Annie-t?” Nagyon kedves volt
aznap, néha viszont ugyancsak vad és erőszakos. Azt állítja, hogy állandóan hallja, amint
Annie szólítja őt, állandóan előtte száll a hangja, mindig csak előtte, ahogy az én
„véletlenül elkapott” szavam. Aszott és ráncos az ábrázata, és leginkább egy vénséges vén
majomra hasonlít. Leginkább mégis a jobb kezét utálom, valami születési hiba folytán
vérvörös. Nem tudom megmondani, miért, de rémülettel tölt el az a kéz. Képtelen volnék
megérinteni. És néha olyan förtelmesen nevet magában. Az egyetlen élőlény, aki érdekli,
az a kivénhedt, fekete kutyája, aki mindig vele van. Azt beszélik, önmagának sosem kér
egy falásnyi ételt sem. Ha nem kínálják meg, éhesen továbbáll, a kutyájának azonban
ennivalót koldul.
Hát, rettentően félek tőle, és örültem, hogy nem jött be a házba. Hosszú ősz haja
lobogott a szélben, amikor továbbindult, s Elizabeth néni azt mondta, amint utánanézett:
„Fairfax Morrison csinos, okos fiatalember volt, ragyogó jövő várt rá. Hát, Isten útjai
kifürkészhetetlenek.”
„Ettől olyan érdekesek”, jegyeztem meg.
Elizabeth néni a homlokát ráncolva rám szólt, hogy ne legyek tiszteletlen. Mindig ezt
teszi, ha Istennel kapcsolatban mondok valamit. Nem értem, miért. Azt sem engedi meg,
hogy Perryvel Róla beszéljünk, pedig Perry igazán nagyon kíváncsi Rá, és mindent meg
akar tudni Róla. Elizabeth néni meghallotta, amikor egy vasárnap délután elmondtam
Perrynek, hogy véleményem szerint hogy néz ki Isten, mire azt mondta, hogy ez
botrányos.
Nem volt az! A gond ott van, hogy Elizabeth néninek és nekem más istenünk van, ez
minden. Azt hiszem, minden embernek más istene van. Ruth nénié például megbünteti a
néni ellenségeit, „ítéletet” küld rájuk. Az a gyanúm, hogy számára csupán erre való.
Jimmy Kuzin káromkodásra használja. Janey Milburn néni viszont Isten orcájának
fényességében jár mindennap és ragyog tőle.
Ma estére már kiírtam magam és lefekszem. Tudom, hogy egy csomó „fölösleges szó”
van a naplómban – Mr. Carpenter szerint ez is irodalmi hibáim egyike.
„Pocsékolod a szavakat, lánykám, túl bőkezűen bánsz velük, Gazdaságosság és
visszafogottság. Erre van szükséged.”
 Természetesen igaza van. Az esszéimben és történeteimben megpróbálom alkalmazni a
prédikációit. A naplómban viszont, amit rajtam kívül senki sem lát, halálomig semmiképp,
szeretem elengedni magam.”

*
Emily a csonkig leégett gyertyára pillantott. Tudta, hogy aznap este nem kaphat másikat
– Elizabeth néni szabályai megmásíthatatlanok voltak –, így hát a kandallópárkány fölötti
szekrénykébe tette a naplóját, letakarta a kihunyó tüzet, levetkőzött és eloltotta a
gyertyákat. A szoba lassacskán megtelt az olyan éjszaka halovány, kísérteties fényével,
amikor a telihold kiviláglik a rohanó viharfelhők mögül. És amikor Emily készen állt,
hogy becsusszanjon magas, fekete ágyába, képtelen ihlet szállta meg: egy ragyogó történet
ötlete. Egy pillanatig vonakodva megborzongott, hiszen kezdett kihűlni a szoba, de nem
hagyta nyugodni az ötlet. A matraca alá csúsztatta kezét és elővarázsolt egy félig égett
gyertyát, amelyet épp ilyen vészhelyzetekre tartalékolt.
Természetesen helytelen dolgot művelt.
Meggyújtotta a gyertyát, felhúzta a harisnyáját meg egy nagykabátot, és nekilátott az
írásnak az egyetlen pislákoló gyertya mellett, amely sápadt fényoázist varázsolt a szoba
árnyékában. Ebben az oázisban Emily fekete feje a napló fölé hajolt, s miközben teltek,
múltak az éjszaka órái, és New Moon többi lakója mélyen aludt, ő egyre jobban didergett,
de észre sem vette. Égett a szeme, kipirult az arca, és mint megannyi engedelmes dzsinn,
úgy pattantak elő tollából a szavak. Amikor végül a megolvadt faggyútócsában sercegve
kialudt a gyertya. Emily sóhajtva és reszketve tért vissza a valóságba. Két órára járt az idő,
fáradt volt, fázott, ámde befejezte a történetét, és a legjobb volt, amit valaha írt. Eleget tett
alkotói kényszerének, s mivel kiírta magából, a teljesség győzedelmes érzésével mászott
be hideg fészkébe. A bömbölő vihar altatódala ringatta álomba.
2
Kamaszkor
Emily naplója minden ifjonti kiforratlansága és dőlt betűi ellenére bármely
önéletrajzírónál hívebben mutatja be a környezetét, személyiségét, fantáziadús, önelemző
elméjét – életének tizennegyedik nyarán. Vessünk hát egy újabb pillantást a régi „Jimmy-
napló” lapjaira, amelyet oly régen írtak a New Moon-i toronyszobában.
19.. február 15.
Úgy határoztam, hogy az „Újságomba” nap mint nap leírom valamennyi jó és
valamennyi rossz cselekedetemet. Egy könyvből vettem az ötletet és nagyon vonzónak
találtam. Igyekszem olyan őszinte lenni, amennyire csak tudok. A jócselekedeteket persze
könnyű lesz leírnom, a rosszak lejegyzése azonban már nem megy olyan egyszerűen.
Ma csak egy rossz dolgot műveltem – legalábbis egyet gondolok rossznak. Pimasz
voltam Elizabeth nénivel. Úgy vélte, túl sokáig mosogattam el az edényeket. Nem
gondoltam, hogy olyan sürgős, és mosogatás közben kitaláltam egy történetet, A mólom
titka a címe. Elizabeth néni először rám nézett, aztán az órára, majd legrosszallóbb
hangján így szólt:
 – Rokonságban állsz a csigával, Emily?
– Nem! Semmi közöm a csigákhoz – feleltem dölyfösen.
Nem az volt pimasz, amit mondtam, hanem az, ahogyan mondtam. És úgy is
gondoltam. Szörnyű dühös voltam, a gúnyolós beszéd mindig kihoz a sodromból. Később
szörnyen sajnáltam, de nem azért, mert bűnös dolog volt, hanem azért, mert ostoba és
méltóságon aluli. Szóval, az az érzésem, hogy nem volt igazi megbánás.
Ami a jócselekedeteimet illeti, kettőt is véghezvittem. Megmentettem két apró életet.
Kotnyeles elkapott egy szerencsétlen jégmadarat, és elvettem tőle. Ripsz-ropsz tovaszállt,
és biztos vagyok benne, hogy roppant boldog volt. Később lementem a pincébe és egy
kisegeret találtam. Csapdába szorult a lába. Teljesen kimerülten hevert az a szerencsétlen
jószág, hiszen biztosan erőlködött, hogy kiszabadítsa magát, és hogy nézett a fekete
szemével! Képtelen voltam elviselni, úgyhogy szabadon engedtem, és a lába ellenére
egész ügyesen eliszkolt. Ebben a cselekedetben azért nem vagyok egészen biztos. Tudom,
hogy az egér szempontjából jó volt, ám Elizabeth néni szemszögéből nézve?
Ma este Laura és Elizabeth néni egy dobozra való régi levelet olvasgatott, majd
elégették őket. Hangosan olvastuk fel a leveleket, kommentárt fűztek hozzájuk, mialatt én
egy sarokban a harisnyámat kötöttem. Roppant érdekes levelek voltak, és rengeteg
mindent megtudtam a Murray-kről. olyan dolgokat, amikről eddig még sosem hallottam.
Úgy érzem, csodálatos egy ilyen családhoz tartozni. Nem véletlenül hívnak bennünket a
Blair Water-iek „Kiválasztottaknak” bár ők ezt nem bóknak szánják. Úgy vélem, méltónak
kell lennem a családom hagyományaihoz.
Ma hosszú levelet kaptam Dean Priesttől. Algériában tölti a telet. Azt írja, hogy
áprilisban tér haza, és nyárra a húgához, Mrs. Fred Evanshez költözik. Olyan boldog
vagyok. Nagyszerű, hogy egész nyáron Blair Water-ben lesz. Senki sem beszél hozzám
úgy, ahogyan Dean. Ő a legkedvesebb és legérdekesebb öregember, akit ismerek.
Elizabeth néni azt mondja, ugyanolyan önző, mint a többi Priest, de ő nem szereti a
Priesteket. És mindig Kajlahátúnak hivja, amitől égnek áll az ember haja. Igaz, Dean
egyik válla egy icipicit magasabban áll, mint a másik, ez nem az ő hibája. Egyszer
pöröltem Elizabeth nénivel, hogy szeretném, ha nem nevezné Kajlahátúnak a barátomat,
mire azt felelte:
– Nem én adtam a barátodnak ezt a gúnynevet, Emily. A saját klánja mindig is
Kajlahátúnak hívta. A Priestek nem a tapintatosságukról híresek.
Teddy is kapott levelet Deantől, meg egy könyvet. Nagy művészek élete a címe, és
Michel Angelóról, Rafaellóról, Velaszkezről, Rembrandtról, Tiziánoról szól. Teddy attól
fél, nehogy a mamája észrevegye, amikor olvassa, mert biztosan elégetné. Tudom, hogy
ha esélyt kaphatna rá, Teddyből ugyanolyan nagy művész lenne, mint ezek bármelyike.
19.. február 18.
Ma este remekül töltöttem az időt tanítás után. Hórihorgas John erdejében sétálgattam a
patak menti úton. Alacsonyan állt és halványsárga volt a nap, a hó fehér, az árnyékok
pedig karcsúak és kékek Azt hiszem, semmi sem vetekedhet a fák árnyékainak
szépségével Amikor pedig kijöttem a kertbe, a saját árnyékom olyan viccesnek tetszett
olyan hosszú volt, hogy végignyúlt a kerten. Azonmód verset fabrikáltam, amelynek így
szólt két sora:
„Ha olyan magasak lennénk, mint az árnyékunk Milyen hosszúra nyúlnának az
árnyékaink”
Azt hiszem, jó adag filozófia van benne.
Ma este írtam egy történetet. Elizabeth néni tudta, mivel foglalkozom, és szörnyen
bosszankodott. Megrótt, amiért csak pocsékolom az időmet, De ez nem volt elfecsérelt
idő. Fejlődök vele, tudom. És az egyik mondat különösen tetszett. „Félek a szürke erdőtől”
– ez szörnyen tetszik nekem. És: „Fehéren és állhatatosan ment a sötét erdőben, akár egy
holdsugár”. Azt hiszem, ez nagyon szép. Mr. Carpenter ennek ellenére azt hajtogatja, hogy
amikor különösen jónak találok valamit, azt gyorsan húzzam ki. Ó, képtelen vagyok
kihúzni ezt a sort… legalábbis még nem. Az a legfurcsább, hogy három hónappal azután,
hogy Mr. Carpenter azt mondja, hogy húzzak ki valamit, igazat adok neki és szégyellem
magam. Mr. Carpenter ugyan csak könyörtelen volt ma az esszémmel kapcsolatban.
Semmi sem tetszeti neki.
– Három sajnos egyetlen bekezdésben, Emily. Még egy is több a soknál a bőség
esztendejében! Legeslegellenállhatatlanabbul”… Emily, az Isten szerelmére, hogy írhatsz
le ilyet? Ez megbocsáthatatlan
Az is volt. Magam is láttam és éreztem, mint árad szét bennem tetőtől talpig vörös
hullámként a szégyen. Utána pedig Mr. Carpenter majdnem minden mondatot összefirkált
kék ceruzájával, gúnyos megjegyzést tett a szép mondataimra, hibát talált a
mondatszerkezeteimben és azt mondta, hogy mindenben szeretek „okoskodásokat”
becsempészni, amit írok. végül lecsapta a füzetemet és a haját tépve azt mondta:
– Még hogy te írsz? Fogd a főzőkanalat és tanulj meg főzni!
Ezek után félhangosan szitkozódva elvonult. Felvettem szegény fogalmazásomat és
nem éreztem túl pocsékul magam. Főzni már tudok és egy-két dolgot megtanultam Mr.
Carpenterről is. Minél jobbak a fogalmazásaim, annál jobban dühbe hozzák. Ezek szerint
ez nagyon is jól sikerült. Azért olyan dühös és türelmetlen, mert tudja, hogy még ennél is
jobbat tudnék, és azt hiszi, hogy nemtörődömségből, lustaságból vagy közömbösségből
nem írok jobbat. És képtelen elviselni olyasvalakit, aki nem hozza ki magából a legtöbbet.
És egyébként sem vesződne velem, ha nem úgy gondolná, hogy fokról-fokra
felkapaszkodhatok valahová.
Elizabeth néni nem ért egyet Mr. Johnson-nal. Úgy gondolja, egészségtelen a
teológiája. A múlt vasárnapi istentiszteleten azt mondta, hogy a Buddhizmusban is van jó.
– Legközelebb majd azt állítja, hogy a pápistaságban is van valami jó – jegyezte meg a
vacsoraasztalnál méltatlankodva Elizabeth néni.
Lehet, hogy van valami jó a Buddhizmusban, majd kikérem Dean véleményét, amikor
hazatér.
19… március 2.
Ma mindnyájan temetésen voltunk, az öreg Mrs. Sarah Paul temetésén. Én szeretek
temetésre járni. Amikor ezt mondtam, Elizabeth néni döbbenten nézett, Laura néni pedig
azt mondta: „Ó, drága Emily!” Nagyon is szeretem megdöbbenteni Elizabeth nénit, de
mindig kínosan érzem magam, ha aggodalmat okozok Laura néninek, hiszen olyan drága,
olyan megértő – legalábbis megpróbálja. Elizabeth néninek azonban néha borzasztóan
nehéz elmagyarázni a dolgokat.
– Érdekesek a temetések – mondtam –, és humorosak is.
Azt hiszem, ezzel a mondattal csak rontottam a helyzeten. Elizabeth néni legalább
olyan jól tudta, mint én. hogy igen vicces látványt nyújtottak Mrs. Paul rokonai, akik
éveken át harcoltak vele és gyűlölték – nem volt szeretetreméltó, ezt akkor is ki kell
mondani, ha meghalt! –. ott ültek, zsebkendőjüket arcukhoz szorítván, és úgy tettek, mint
akik sírnak. Tisztában voltam vele, mit gondolnak a szívükben. Jake Paul azon tűnődött,
hagyott-e rá valamit a vén satrafa a végrendeletében. Alice Paul pedig, aki tudta, hogy ő
semmit sem kap, azt remélte, hogy Jake Paul sem kap semmit. Ez elégtétellel töltötte
volna el. Mrs. Charlie Paul pedig azon morfondírozott, milyen hamar volna illendő
átrendezni a házat úgy, ahogy mindig is szerette volna, de Mrs. Paul nem engedte meg
neki. Min néni azon aggódott, hogy nem lesz elegendő a sült hús a negyed-unokatestvérek
ekkora tömegének, akikre nem számítottak és nem is akarták, hogy itt legyenek. Lisette
Paul pedig az embereket számolta és bosszankodott, amiért nem jöttek el annyian a
temetésre, mint a múlt héten Mrs. Henry Lister búcsúztatására. Amikor mindezt
elmondtam Laura néninek, komolyan így szólt:
– Lehet, hogy mindez igaz. Emily – (jól tudta, hogy igaz!) –, ám nem tűnik helyesnek,
hogy egy ilyen fiatal lány, ilyen… ilyen egyszerűen megértse ezeket a dolgokat.
Most mit csináljak, ha megértem őket? Drága Laura néni, mindig olyan nagyon sajnálja
az embereket, mert nem tudja meglátni a vicces oldalukat. Persze, más dolgokat is láttam.
A megtört szívű Zack Fritzet. akit Mrs. Paul adoptált és nagyon rendes volt hozzá, aztán
Martha Pault, aki megbánta már és szégyellte magát, ha régi, keserű viszályára gondolt
Mrs. Paullal. és azt is láttam, hogy Mrs. Paul arca, amely olyan elégedetlennek és
vesztesnek látszott életében, békés, fenséges, sőt szép volt – mintha a Halál kárpótolta
volna.
Igen, érdekesek a temetések.
19.. március 5.
Ma este havazott egy keveset. Szeretem nézni, amint ferde vonalakat húz a hó a fák
előtt. Azt hiszem, ma véghez vittem egy jócselekedetet. Jason Merrowby itt volt. hogy
segítsen Jimmy kuzinnak fát fűrészelni, és észrevettem, amint belopózott a disznóólba és
nagyot húzott egy whiskys üvegből. De az ég világon senkinek nem szóltam róla egy szót
sem – ez a jócselekedetem.
Lehet, hogy meg kellett volna mondanom Elizabeth néninek, de ha elmondtam volna,
biztosan nem hívja újra, neki pedig szerencsétlen felesége meg a gyerekei miatt minden
munkára szüksége van, amit csak szerezhet. Rájöttem, nem mindig könnyű eldönteni,
hogy jók vagy rosszak-e a cselekedeteim.
19.. március 20.
Tegnap Elizabeth néni szörnyen dühös volt, mert nem voltam hajlandó megírni egy
„gyász-verset” az öreg Peter DeGeernek, aki a múlt héten halt meg. Mrs. DeGeer
felkeresett bennünket és arra kért, hogy csináljam meg. Nem akartam – roppant
felháborodtam a kérésen. Úgy éreztem, megszentségtelenítené a művészetemet, ha
ilyesmit csinálnék, bár ezt természetesen nem mondhattam meg Mrs. DeGeernek.
Egyrészt megsértettem volna az érzelmeit, másrészt pedig halvány fogalma sem lett volna,
hogy mire gondolok. Így Elizabeth néni sem értette, amikor Mrs. DeGeer távozása után
elmagyaráztam, miért utasítottam vissza a kérést.
– Állandóan több kilóra való szemetet firkálsz össze, amit senki sem akar – mondta –,
azt hiszem, igazán írhatnál olyasmit, amire szüksége van valakinek. Örömet szereztél
volna vele Mary DeGeernek. A művészeted megszentségtelenítése, no igen. Ha
beszédkényszered van, Emily, legalább olyat mondj, aminek értelme van.
Nekiveselkedtem az értelmes beszédnek.
– Elizabeth néni – mondtam komolyan. – Hogy írhatnék neki gyászverset? Valótlant
nem írhatok, csak azért, hogy örömet szerezzek valakinek. És te magad is tudod, hogy
semmi jó és őszinte nem mondható el Peter DeGeerről.
Elizabeth néni tisztában volt ezzel és torkára forrt a szó, de annál inkább haragudott
rám. Úgy feldühített, hogy felmentem a szobámba és csupán kedvtelésből írtam egy
gyászverset az öreg Peterről. Remek szórakozás őszinte nekrológot írni olyasvalakiről,
akit nem szeretsz. Nem mintha utáltam volna Peter DeGeert, egyszerűen viszolyogtam
tőle, ahogyan mindenki más. Elizabeth néni azonban felhergelt, és amikor bosszankodom,
nagyon vitriolosan tudok írni. És megint úgy éreztem, hogy az a Valami ír általam, de ez a
Valami teljesen eltért a megszokottól, egy gonoszkodó, gúnyolódó Valami, ami élvezte,
nogy viccet csinálhat a szegény, lusta, ügyefogyott, buta, képmutató Peter DeGeerről.
Ötlet-szavak-rímek, mind a helyére került, mialatt az a Valami kuncogott.
Olyan okosnak gondoltam a verset, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Bevittem
az iskolába és megmutattam Mr. Carpenternek. Úgy véltem, tetszeni fog neki, és azt
hiszem, élvezettel olvasta, ám amikor a végére ért, letette és rám nézett.
– Gyanítom, neked örömet okoz kifigurázni egy félresiklott embert – mondta. – A
szegény öreg Peter vesztes volt, most pedig halott, a teremtője talán könyörületes lesz
hozzá, de embertársai nem azok. Ha meghalok, rólam is így írsz majd, Emily? A
tehetséged megvan hozzá. Igen, ebből is látszik, nagyon okos. Korodhoz képest
hátborzongatóan tudod lefesteni egy jellem gyöngeségeit, ostobaságait és gyarlóságait.
De… megéri, Emily?
– Nem, nem – feleltem. Úgy szégyelltem magam, hogy legszívesebben kimentem
volna sírni. Olyan rémes volt arra gondolni, hogy Mr. Carpenter azt képzeli, hogy valaha
is képes lennék így írni őróla, azok után, amit értem tett.
– Nem – mondta Mr. Carpenter. – Megvan a szatíra helye – vannak olyan üszkök,
amelyeket csak kiégetni lehet –, de ezt hagyd a nagy géniuszokra. Jobb gyógyítani, mint
fájdalmat okozni Mi, vesztesek tisztában vagyunk ezzel.
– Ó Mr. Carpenter – kezdtem, azt akartam mondani, hogy ő nem vesztes, sok száz
dolgot akartam mondani, de nem hagyta.
Ugyan, ugyan. Erről nem beszélünk, Emily. Amikor meghalok, mondd azt, hogy
vesztes volt, ám senki sem tudta ezt jobban, vagy nem érezte keserűbbnek, mint önmaga.
Légy könyörületes a sikertelenekhez, Emily. Gúnyold ki a rosszaságot, ha muszáj, de légy
részvéttel a gyöngeség iránt.
Akkor kivonult és behívta az osztályt. Förtelmesen érzem magam azóta és nem fogok
aludni ma éjjel. De itt és most ünnepélyesen fogadalmat teszek a naplómba: A tollam min
dig gyógyítani fog, nem okoz fájdalmat. És korai viktoriánus vagy sem, dőlten írom, mert
irtóra őszinte vagyok.
Nem téptem össze azt a verset – képtelen volnék rá –, túlságosan jó ahhoz, hogy
megsemmisítsem. Az irodalmi szekrényembe tettem, hogy időnként átolvassam a magam
szórakoztatására, de sosem fogom megmutatni senkinek.
Ó, bárcsak ne okoztam volna fájdalmat Mr. Carpenternek!

*
19.. április 1.
Rettentően felbosszantott, amit egy Blair Waterbe látogatótól hallottam. A
Charlottetown-ban élő Mr. és Mrs. Alec Sawyer épp akkor voltak a postahivatalban,
amikor ott jártam. Mrs. Sawyer igen szép. elegáns és leereszkedő. Hallottam, amint azt
mondta a férjének: „Hogyan képesek éveken át itt élni ennek az álmos helynek a szülöttei?
Én megbolondulnék itt. Itt sosem történik semmi.” De szívesen elmondtam volna neki
néhány dolgot Blair Waterről. A kelleténél is gúnyosabb lettem volna. Egy New Moon-i
azonban persze nem csinál jelenetet nyilvánosság előtt. Így aztán megelégedtem egy
nagyon is hűvös biccentéssel, amikor megszólított, és elsöpörtem mellette. Hallottam,
amint Mr. Sawyer azt kérdezi: „Ki ez a lány?”, Mrs. Sawyer pedig így felelt: „Biztosan a
Starr kölyök – bár úgy hordja a fejét, mint egy igazi Murray”.
Micsoda ötlet azt mondani, hogy „itt soha nem történik semmi”! Pedig itt állandóan
történik valami – elképesztően izgalmas dolgok. Szerintem végtelenül csodás itt az élet.
Mindig olyan sokat nevetünk, kiabálunk és beszélünk róla.
Nézzük csak, mi történt Blair Waterben, csupán az elmúlt három héten – komédiák és
tragédiák vegyesen. James Baxter egyik pillanatról a másikra nem áll szóba a nejével, és
senki sem tudja, miért. A feleség, az a szegény pára biztosan nem tudja és teljesen
összetört a szíve. Két héttel ezelőtt meghalt a vén Adam Gillian, aki mindenféle
megjátszást utált és ezek voltak az utolsó szavai: „Gondoskodj róla, hogy ne legyen
bömbölés és orrfújás a temetésemen”. Így aztán senki sem bömbölt vagy szipákolt. Senki
sem akart, és miután ő megtiltotta, senki sem tettette magát. Még sosem volt olyan vidám
temetés Blair Waterben. Jártam már olyan esküvőn, ami szomorúbb volt ennél. Ella Brice
menyegzőjén például. Az ő esküvőjét az árnyékolta be, hogy elfelejtette felvenni a fehér
papucscipőjét, amikor felöltözött, és egy pár régi, kifakult papucsban vonult le a szalonba,
amiből ráadásul még a lábujja is kikandikált. Akkor sem beszélhettek volna róla többet, ha
pucéran jön le. Szegény Ella végigzokogta emiatt az esküvői vacsorát.
Robert Scobie és a féltestvére harmincévnyi felhőtlen együttélés után összevesztek, bár
a szóbeszéd szerint szörnyen elviselhetetlen nőszemély a testvére. Semmi, amit csinált
vagy mondott, nem hozta ki Robertet a sodrából, de úgy látszik, egy vacsora után
megmaradt fánknak sikerült, mert Robert imádja a fánkot. Betette a kamrába, hogy
lefekvéskor elcsemegézze, s amikor érte ment, kiderült, hogy Matilda megette. Robert
szörnyű haragra gerjedt, megcsavarta a húga orrát, ördögfajzatnak nevezte és kiutasította a
házából. Matilda Derry Pondba költözött a nővéréhez, Robert pedig magányos maradt.
Egyikük sem fog megbocsátani a másiknak, ez jellemző a Scobie-kra, és soha az életben
nem lesznek többé elégedettek vagy boldogok.
George Lake Derry Pondból gyalogolt hazafelé egy holdsütötte estén, két héttel ezelőtt,
és hirtelen egy másik szörnyen fekete árnyék ment az övé mellett a holdsütötte havon.
És nem volt ott semmi, ami azt az árnyékot vethette volna
Halálra rémülten rontott be a legközelebbi házba, és azt mondják, sosem lesz már a
régi.
Ez a legdrámaibb dolog, ami történt. Beleborzongok, amikor leírom. George persze
biztosan tévedett, de őszinte ember, nem iszik. Fogalmam sincs, mit gondoljak erről.
Arminius Scobie roppant zsugori ember, és mindig ő vásárolja a felesége kalapjait,
nehogy az asszony túl sokat fizessen értük. A shrewsburyi boltosok tudják ezt, és
kinevetik. Múlt héten a Jones McCallum’s divatáruüzletbe tévedt be, és Mr. Jones azt
mondta, ha az üzlettől a pályaudvarig viseli a kalapot, ingyen odaadja neki. Arminius egy
percig sem habozott. Negyedmérföldnyire esett a pályaudvar a bolttól, és Shrewsbury
összes utcakölyke utánaszaladt és gúnyos kacaj kísérte. Arminius azonban cseppet sem
törődött velük. Megtakarított három dollárt és negyvenkilenc centet.
És egy este, itt, New Moonban ráöntöttem egy lágy tojást Elizabeth néni második
legjobb kasmírruhájára. Micsoda cirkusz volt! Akkor sem csaptak volna ekkora hűhót, ha
egy királyság bukik meg Európában.
Szóval, Sawyer nagyságos asszony vaskos tévedést követett el. Mellesleg, a történteken
túlmenően itt maguk az emberek érdekesek. Nem szeretek mindenkit, viszont
mindegyiküket érdekesnek találom: Miss Matty Small negyvenéves és rémséges színeket
visel, múlt nyáron mindig fáradtrózsaszín ruhában és skarlátvörös kalapban jött a
templomba; Reuben Bascom bácsi, aki olyan lusta, hogy esernyőt tart maga fölé az
ágyban az esős éjszakákon, ha kilyukad a tető, ahelyett, hogy odébb tolná az ágyát; Elder
McCloskey, aki úgy vélte, nem illik kimondani az „alsónadrág” szót, egy
misszionáriusokról szóló történetben a közös imaórán. úgy, hogy mindig udvariasan „az
alsó felének ruházatáról” beszélt; Amasa Derry, aki múlt ősszel négy díjat is elhozott a
Kiállításról azokkal a zöldségekkel, amelyeket Ronnie Bascom mezejéről lopott,
miközben Ronnie egyetlen díjat sem kapott; Jimmy Joe Belle, aki tegnap érkezett Derry
Pondból egy kevés építőfáért, „hogy ólat épissek a kiskutámnak”; a vén Luke Elliott, aki
olyan rendmániákus, hogy még Újév napjára is napirendet ír elő magának, és táblázatba
foglalja, mely napokon akar berúgni, és be is tartja. Ők mindnyájan érdekesek
szórakoztatók és elbűvölők.
Tessék, bebizonyítottam Mrs. Alec Sawyer-nek, hogy mennyire tévedett. Most már jó
szívvel gondolok rá, még akkor is, ha kölyöknek nevezett.
Nem értem, miért nem tetszik, hogy cicának nevezett, amikor a macskák olyan
kedvesek? A cicus megszólítást nem szeretem.

*
 19.. április 28.
Két héttel ezelőtt elküldtem egyik költeményemet, a Szél dalát egy New York-i
magazinnak, és ma egy előre nyomtatott cédula kíséretében visszaküldték. „Sajnálattal
közöljük, nem tudjuk használni a cikkét.” Rémesen éreztem magam. Azt hiszem, semmi
jót nem tudok leírni.
De tudok. Egy szép napon ez a magazin még boldog lesz, ha kinyomtathatja az
írásaimat!
Nem szóltam Mr. Carpenternek arról, hogy elküldtem a verset. Semmilyen
együttérzésre nem számíthatnék a részéről. Szerinte elég ha öt év múlva kezdem el
nyüstölni a kiadókat. Csakhogy én tudom, hogy pont ebben a magazinban olvastam olyan
verseket is, amik cseppet sem jobbak, mint a Szél dala.
Azt hiszem, tavasszal sokkal jobban szeretek verset írni, mint bármikor. Mr. Carpenter
azt mondja, küzdjek a késztetés ellen. Szerinte a tavasz több fércműért felelős, mint bármi
egyéb Isten Univerzumában.
19.. május 1.
Dean itthon van. Tegnap érkezett meg a húgához és ma este eljött. Sétáltunk a kertben,
fel és alá a napóra sétányon és beszélgettünk. Nagyszerű volt, hogy visszatért, titokzatos
zöld szemével és szép szájával.
Sokáig beszélgettünk. Algériáról, a lélekvándorlásról, az elhamvasztásról meg a
profilokról. Dean szerint jó profilom van, „hamisítatlanul görögös”. Mindig tetszenek
Dean bókjai.
– Hogy megnőttél, Hajnalcsillag! – mondta. – Egy gyermeket hagytam itt a múlt ősszel
és egy nőt találtam helyette.
(Három hét múlva tizennégy leszek, és magas vagyok a koromhoz képest. Dean
látszólag örül neki, ellentétben Laura nénivel, aki mindig sóhajtozik, amikor leengedi a
ruháimat és arra gondol, hogy túl gyorsan nőnek a gyerekek.)
– Így múlik el az idő – mondtam a napóra mottóját idézve, és ugyancsak szellemesnek
képzeltem magam.
– Majdnem olyan magas vagy, mint én – mondta Dean, majd keserűen hozzátette –, bár
Kajlahátú Priest nem ér el impozáns magasságokat.
Mindig tartózkodtam attól, hogy bármilyen megjegyzést tegyek a vállára, ezúttal
azonban azt mondtam:
– Kérlek, Dean, ne gúnyold magad, legalábbis előttem ne. Én sosem gondolok rád úgy,
mint Kajlahátúra.
Dean megfogta a kezem és egyenesen a szemembe nézett, mintha a lelkemben probáltl
volna olvasni.
– Biztos vagy ebben, Emily? Nem kívánod-e gyakran, hogy ne legyek sánta és hajlott
hátú?
– A te érdekedben igen – feleltem –, de ami engem illet, nem számit. És nem is fog
számítani soha.
– És nem is fog számítani soha – ismételte meg a szavakat nyomatékosan Dean. – Ha
biztos lehetnék benne, Emily, ha biztos lehetnék benne.
– Biztos lehetsz benne – jelentettem ki nagyon lelkesen. Haragudtam, mert kételkedni
látszott, ám volt valami a tekintetében, amitől kissé zavarba jöttem. Hirtelen az jutott
eszembe, amikor megmentett a Malvern-öböl szikláin és azt mondta, hogy most már övé
az életem, mert megmentette. Nem szeretem a gondolatot, hogy az életem bárki másé
legyen önmagamon kívül – senkié sem, még Deané sem, bármennyire szeretem őt. És
bizonyos tekintetben Deant mindenkinél jobban szeretem a világon.
Amikor besötétedett, feljöttek a csillagok és Dean fantasztikus, új távcsövén keresztül
vizsgálgattuk őket. Lenyűgöző volt. Dean mindent tud a csillagokról, bár szerintem
mindenről tud mindent. Amikor azonban ezt mondtam neki, így felelt:
– Van egy titok, amit nem tudok, és minden tudományomat odaadnám érte. Egyetlen
titok, talán sosem ismerem meg. Hogyan nyerhetem el… hogyan nyerhetem el…
– Mit? – kérdeztem kíváncsian.
– A szívem vágyát – felelte álmodozva Dean. miközben egy reszkető csillagot figyelt,
amely olyan közelinek látszott, mintha a Három Hercegnő csúcsán csimpaszkodott volna.
– Most olyan csábítónak és elérhetetlennek tűnik, mint ez a drágakőszerű csillag. Emily.
De… ki tudja?
Kíváncsi vagyok, mi az, amit Dean olyan nagyon akar.
19.. május 4.
Dean csodálatos mappát hozott nekem Párizsból, és a borító belső oldalára bemásoltam
kedvenc versemet. Minden áldott nap el fogom olvasni és felidézem a fogadalmamat,
hogy „megmászom az Alpok ösvényét”. Kezdem belátni, hogy jó sokat kell majd
másznom, bár valamikor arra számítottam, hogy ragyogó szárnyakon egyenesen
felrepülök arra „a távoli célra”. Mr. Carpenter szertefoszlatta azt a dédelgetett álmot.
– Légy makacs és harcolj foggal-körömmel, ez az egyetlen módja – mondta.
Múlt éjjel gyönyörű címeket eszeltem ki az ágyban a könyvekre, amelyeket a jövőben
írok: Egy magas rangú asszony; Hithűség és fogadalom; Ó, páratlan, pompás Margaret
(ezt Tennysontól vettem); A Vére de Vére Kaszt (dettó) és A tenger menti birodalom.
Bárcsak találhatnék a címekhez illő ötleteket!
A történetnek, amit most írok, Ház a berkenyésben a címe – azt hiszem, ez is nagyon jó
cím. De a szerelmes párbeszédek még mindig zavarba ejtenek. Minden ilyen jellegű
dolog, amit leírok, azonnal merevnek és ostobának tűnik, amint leírtam, amitől dühbe
gurulok. Megkérdeztem Deant, tényleg megtanít-e, hogyan kell ezeket rendesen megírni,
hiszen régen azt ígérte, de azon a titokzatos módján, ami mindig azt a képzetet kelti az
emberben, hogy sokkal több van a szavaiban, mint amit a puszta hangzásuk kifejez, azt
felelte, hogy még túl fiatal vagyok hozzá. Bárcsak én is ilyen jelentőségteljesen
beszélhetnék, mert attól nagyon érdekessé válik az ember.
Ma este tanítás után újra elkezdtük olvasni Deannel az Alhambrát a kerti kőpadon.
Olyan nekem ez a könyv, mintha rá-rányitna egy kiskaput Tündérországra.
– Milyen jó lenne látni az Alhambrát – mondtam.
– Egyszer majd megnézzük… együtt – felelte Dean.
– Az csodálatos lenne! – kiáltottam fel. – Gondolod, hogy sikerülhet, Dean?
Mielőtt Dean válaszolhatott volna, meghallottam Teddy füttyjelét Hórihorgas John
erdejében – a két rövid, magas es egy mély. hosszú füttyjelet, a mi jeladásunkat.
– Bocsáss meg, mennem kell. Teddy hív – mondtam.
– Mindig menned kell, amikor Teddy hív? – kérdezte Dean.
Bólintottam és elmagyaráztam:
– Csak akkor hív így, ha különösen nagyon kellek neki és megígértem, hogy mindig
megyek, ha tudok.
– Én különösen nagyon akarlak – mondta Dean. – Azért jöttem fel ma este, hogy együtt
olvassam veled az Alhambrát.
Hirtelen nagyon boldogtalan lettem. Borzasztóan ott akartam maradni Deannel, mégis
úgy éreztem, hogy muszáj odamennem Teddyhez. Dean áthatóan fürkészte az arcomat,
aztán becsukta az Alhambrát
– Menj – mondta.
Mentem, de úgy tűnt, mintha „elromlott volna” valami.
19.. május 10.
Három könyvet olvastam, amelyeket Dean adott kölcsön a héten. Az egyik olyan volt,
akár egy rózsakert: nagyon kellemes, – csak kissé túl édes. A másik olyan, mint egy
fenyőerdő a hegyen: balzsamos és erős illatú. Tetszett, mégis szomorúsággal töltött el.
Olyan gyönyörűen volt megírva… biztosan érzem, hogy én sosem tudok így írni. A
harmadik pedig akár egy disznóól. Dean biztosan tévedésből adta oda nekem. Nagyon
haragudott magára, amikor rájött, dühös volt és lehangolt.
– Csillag… Csillag… sosem adtam volna a kezedbe ilyen könyvet, az az átkozott
figyelmetlenségem az oka. Bocsáss meg nekem. Az a könyv hű képet ad egy világról, ám
az hál’istennek, nem a te világod, és egyetlen olyan világé sem, aminek valaha is polgára
leszel, ígérd meg nekem, hogy elfelejted ezt a könyvet.
– Elfelejtem, ha tudom – feleltem –, de nem tudom, sikerül-e. Olyan ocsmány volt.
Nem vagyok boldog, amióta elolvastam. Úgy érzem, mintha bepiszkolódott volna a kezem
és képtelen volnék tisztára mosni. És olyan furcsa érzésem is van, mintha becsukódott
volna mögöttem egy kapu és egy olyan új világba kerültem volna, amit nem nagyon értek
meg és nem is szeretek, de kénytelen vagyok átutazni rajta.
Ma este megpróbáltam Deanről írni a jellemrajzos Jimmy-naplómba. De nem sikerült.
Amit írtam, inkább olyannak tűnt, akár egy fénykép, nem pedig egy portré. Van valami
Deanben. ami túl magas nekem.
Dean lefényképezett az új kamerájával, de nem volt elégedett a képpel
 – Nem hasonlít rád – mondta –, persze csillagként nem lehet lencsevégre kapni.
Aztán úgy vélem, meglehetősen élesen hozzátette:
– Mondd meg annak a Teddy Kent nevű kópénak, hogy hagyja ki az arcodat a képeiről.
Micsoda dolog, hogy minden rajzán te szerepelsz?
– Ez nem így van! – kiáltottam. – Teddy csak egy képet csinált rólam, azt, amelyiket
Nancy néni ellopott.
Ezt nagyon gonoszul és szégyentelenül mondtam, mivel sosem bocsátom meg Nancy
néninek, hogy megtartotta azt a képet.
– Minden képében van valami belőled – makacskodott Dean –, a szemed, a nyakad íve,
ahogyan félrebillented a fejedet, a személyiséged. Ez a legrosszabb… A szemedet, a
hajlataidat nem bánom annyira. Azt viszont nem akarom, hogy ez a tejfelesszájú kölyök
mindenbe beletegye a lelked egy darabkáját, amit rajzol. Lehet, hogy nem tudatosan teszi,
ami még rosszabb.
– Nem értelek – mondtam ugyancsak gőgösen – hiszen Teddy csodálatos, Mr.
Carpenter is ezt mondja.
– Emily New Moonból pedig visszhangozza. Ó, a kölyök tehetséges, egy szép napon
viszi valamire, ha az a rémes anyja nem teszi tönkre az életét. De az én tulajdonomtól
tartsa távol a ceruzáját és az ecsetét.
Dean nevetett, amikor ezt mondta, én azonban felszegtem a fejem. Senkinek sem
vagyok a „tulajdona”, még viccből sem. És nem is leszek soha.
19.. május 12.
Ruth néni, Wallace bácsi és Oliver bácsi, mindnyájan megjelentek ma délután. Oliver
bácsit szeretem, de Ruth néniért és Wallace bácsiért most sem vagyok oda. Családi
kupaktanácsot tartottak a szalonban Elizabeth nénivel és Laura nénivel. Jimmy kuzint
beengedték, engem azonban kizártak, úgyhogy tökéletesen biztos voltam benne, hogy
rólam van szó. Azt hiszem, Ruth néni sem adta fel a nézeteit, mert egyfolytában szurkált
vacsora közben és azt is mondta, hogy úgy növök, akár a gyom. Ruth néni általában
piszkálni szokott, Wallace bácsi azonban pártfogol, Ruth néni szurkapiszkáit jobban
szeretem, mert nem kell úgy tennem, mintha tetszenének. Egy bizonyos pontig elviselem,
s aztán kicsordul a pohár. Ruth néni azt mondta nekem:
– Emily, ne feleselj! – Mintha egy taknyos kölyökkel beszélt volna.
Egyenesen a szeme közé néztem és hűvösen azt mondtam:
– Azt hiszem, elég öreg vagyok már ahhoz, Ruth néni, hogy ne lehessen ilyen stílusban
beszélni velem.
– Ahhoz nem vagy elég öreg, hogy goromba és szemtelen légy – felelte egy horkantás
kíséretében Ruth néni –, és ha én Elizabeth helyében lennék, fülhallgatót tennék a füledre,
kisasszony.
Gyűlölöm, ha Emilyznek és kisasszonyoznak és rám horkantanak. Az a gyanúm, hogy
Ruth néniben az összes Murray-hiba fellelhető, de az erényeikből semmi se.
 Oliver bácsit elkísérte a fia, Andrew, aki egy hétig nálunk marad. Andrew négy évvel
idősebb nálam.
19.. május 19.
Ma van a születésnapom. Tizennégy éves lettem. Írtam egy levelet: „A tizennégy éves
önmagamról a huszonnégy éves önmagamnak”, leragasztottam és eltettem a
szekrényembe, hogy a huszonnegyedik születésnapomon kinyissam Néhány dolgot
megjósoltam benne Kíváncsi vagyok, teljesülnek-e, amire kinyitom
Elizabeth néni ma visszaadta Apa könyveit. Nagyon boldog voltam. Úgy tűnt, mintha
Apa egy része lenne azokban a könyvekben. A saját keze írásával ott szerepel a neve
mindegyiken, és a margókra írt jegyzetei is. Mintha apró levélrészletek volnának tőle. Este
átnéztem mindet, és Apa megint olyan közelinek tűnt számomra, és olyan boldog voltam,
de szomorú is egyben.
Egy dolog elrontotta a napomat. Az iskolában, amikor kimentem a táblához, hirtelen
mindenki kuncogni kezdett. El nem tudtam képzelni, miért. Aztán felfedeztem, hogy
valaki a hátamra tűzött egy cédulát, amelyen hatalmas fekete betűkkel ez állt: „Emily
Byrd Starr, a Négylábú kacsa szerzője”. Még jobban röhögtek, amikor letéptem a hátamról
és a szeneskannába hajítottam. Szörnyen begurulok, ha bárki is kigúnyolja az
ambícióimat. Dühösen és sajgó szívvel mentem haza. De miután leültem a nyári konyha
lépcsőjén –, és öt percig néztem Jimmy kuzin egyik nagy lila violáját, elpárolgott a
mérgem. Senki sem lehet haragos, ha egy kicsit belenéz egy viola szívébe. Mellesleg,
eljön az az idő, amikor nem nevetnek rajtam!
Andrew tegnap hazament. Elizabeth néni megkérdezte, kedvelem-e? Még sosem
kérdezte meg, hogy kedvelek-e valakit, nem voltak elég fontosak számára a vonzalmaim.
Gondolom, kezdi felfogni, hogy nem vagyok többé gyerek.
Azt feleltem, Andrew jó, kedves, ostoba és érdektelen.
Elizabeth néni bosszúsnak látszott, és egész este nem volt hajlandó hozzám szólni.
Miért? Meg kell mondanom az igazat. És Andrew tényleg olyan.
19.. május 21.
Vén Kelly először nézett be hozzánk ezen a tavaszon, egy rakás új, fényes bádog
holmival. Szokása szerint egy csomag cukorkát hozott és szokása szerint a férjhez
menetellel ugratott. De láttam, hogy forgat valamit a fejében, amikor a tejfeldolgozóba
mentem, hogy felhozzam a tejet, amit kért, utánam jött.
– Te lyányka – mondta titokzatosan. – Kajlahátú Priesttel találkoztam az úton. Sokat
jár ide?
Amolyan Murray módra felvetettem a fejem.
– Ha Mr. Dean Priestre gondol – feleltem –, ő gyakran jön. Különlegesen jó barátom.
Vén Kelly megcsóválta a fejét.
– Drága lyánykám, én figyelmeztettelek. Aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
Azon a napon, amikor Priest Pondba vittelek, azt mondtam neked, hogy sose menj hozzá
egy Priesthez. Igaz?
 – Ne legyen már nevetséges, Mr. Kelly – feleltem dühösen, bár úgy éreztem, képtelen
dolog haragudni a vén Jock Kellyre. – Én senkihez sem fogok férjhez menni. Mr. Priest
elég öreg ahhoz, hogy az apám legyen, én pedig csak egy kislány vagyok, akinek segít a
tanulásban.
Vén Kelly ismét csak a fejét csóválta.
– Én ismerem a Priesteket, lyánykám, és amikor azok valamit a fejükbe vesznek, az
olyan, mintha meg akarnád fordítani a szelet. Ez a Kajlahátú… szóval, azt beszélik, hogy
már akkor szemet vetett rád, amikor lehalászott a malverni sziklákról. Csak arra vár, hogy
elég idős legyél az udvarláshoz. Azt is hallottam róla, hogy hitetlen, és közismert, hogy a
keresztelőjén leverte a lelkész szemüvegét. Akkor hát mit vársz tőle? Azt már meg sem
említem, hogy sánta és púpos, hisz azt láthatod magad is. Fogadd meg a bolond Vén Kelly
tanácsát és szabadulj meg tőle, amíg még van időd. Na, ne nézz rám, ahogyan a Murray-k
szoktak, drága lyányka, csak a te érdekedben beszélek.
Faképnél hagytam. Az ember nem vitatkozhat vele ilyesmiről. Bárcsak ne ültetnének
ilyen gondolatokat a fejembe. Úgy megragadnak, akár a bogáncs. Most majd hetekig
zavarban leszek Dean társaságában, pedig tökéletesen biztos vagyok benne, hogy Vén
Kelly minden szava ostobaság.
Miután Vén Kelly elment, felmentem a szobámba és írtam róla a Jimmy-naplómba.
Ilse új kalapot kapott, kék tüllfelhőkkel és piros cseresznyékkel a szélén, az álla alatt
hatalmas, kék tüllmasnival. Nekem nem tetszik, és meg is mondtam neki. Persze dühbe
gurult és közölte, hogy féltékeny vagyok, és két napig szóba se állt velem. Átgondoltam a
dolgot. Tudtam, hogy nincs szó féltékenységről, de azt a következtetést vontam le, hogy
hibát követtem el. Soha többé nem mondok hasonló dolgot senkinek. Igaz volt, de nem
diplomatikus.
Remélem, Ilse holnapra megbocsát. Rettentően hiányzik, amikor megsértődik rám.
Olyan drága, olyan vidám és ragyogó, amikor nem duzzog.
Mostanában Teddy is olyan ütődötten viselkedik velem. Azt hiszem, azért, mert Geoff
North hazakísért múlt szerda este a közös ima után. Remélem ez az oka. Tetszik, hogy
ilyen nagy hatalmam van Teddy fölött.
Csodálkozom, hogy ezt le mertem írni, de így igaz.
Ha Teddy tudná, milyen boldogtalan voltam és hogy szégyelltem magam az eset miatt.
Amikor Geoff engem választott az összes lány közül, először rettentő büszke voltam rá.
Első ízben fordult elő, hogy valaki hazakísért és Geoff városi fiú, nagyon csinos és
jómodorú, és az idősebb Blair Water-i lányok bolondulnak érte. Így aztán elvitorláztam
vele a templom kapujától és úgy éreztem magam, mint aki hirtelen felnőtt lett. De nem is
mentünk túl sokat, amire megutáltam. Olyan leereszkedően viselkedett, mint aki azt hiszi,
hogy én csak egy egyszerű kis vidéki lány vagyok, akinek el kéne ájulnia a társasága
megtiszteltetésétől!
És először így is volt! Ez az, ami még gyötör. ha arra gondolok, hogy olyan kis hülye
voltam!
Amikor megjegyzést tettem valamire, affektáló, vontatott hangon állandóan azt mondta,
hogy: „Te tényleg meglepsz engem”, és untatott. Semmiről sem tudott értelmesen
beszélni, legalábbis nem velem. Amire New Moonba értünk, egészen megvadultam.
Akkor az a kibírhatatlan alak azt kérte, hogy csókoljam meg!
Felhúztam magam. Ó. Igazi Murray voltam abban a pillanatban. Éreztem, hogy épp úgy
festek, mint Elizabeth néni.
– Én nem csókolok meg fiatal embereket – közöltem megvetően.
Geoff nevetett és elkapta a kezem.
– Ugyan, libuskám, mégis mit gondolsz, miért kísértelek haza? – kérdezte. – Elhúztam
a kezem és bevonultam a házba. Előbb azonban valami mást csináltam: pofon vágtam!
Aztán felmentem a szobámba és zokogtam szégyenemben, amiért inzultáltak, és ilyen
méltóságon aluli módon viszonyultam a dologhoz. A méltóság New Moon-i hagyomány,
és úgy éreztem, hogy elárultam.
De őszintén hiszem, alaposan sikerült „meglepnem” Geoff Northot.
19.. május 24.
Jennie Strang ma azt mondta, hogy Geoff North azt mondta a bátyjának, hogy
„közönséges méregzsák” vagyok, és elege van belőlem.
Elizabeth néni megtudta, hogy Geoff hazakísért és ma közölte velem, hogy nem lehet
„megbízni” bennem, és nem mehetek többé egyedül a közös imára.
19.. május 25.
Itt ülök a szobámban az esti szürkületben Az ablak nyitva áll, a békák olyasmiről
énekelnek, ami nagyon régen történt. Most nem esik, de egész nap zuhogott – orgonaillatú
eső. Minden időjárást szeretek, az esős napokat is, a puha, ködös, esős napokat, amikor
Szélasszonyság csak gyöngéden rázza meg a lucfenyők csúcsait; és a vad. viharos, esős
napokat is szeretem. Nem bánom, ha bent kell maradnom az eső miatt, szeretem hallani,
amint kopog a tetőn, veri az ablakot és kiömlik az ereszcsatornából, mialatt
Szélasszonyság őrült, vén boszorkaként rikoltozik az erdőben és a kertben.
Ám, ha olyankor esik, amikor el akarok menni valahova, pontosan ugyanúgy morgok,
mint bárki más. Az ilyen esték mindig azt a tavaszt juttatják az eszembe, amikor Apa
három évvel ezelőtt meghalt, és arra a drága öreg házacskára gondolok, odalent
Maywoodban. Azóta se jártam ott. Kíváncsi lennék, lakik e benne valaki. És vajon Ádám
és Éva, a Kakasfenyő meg az Imádkozó fa ugyanolyan-e, mint régen. És ki alszik a régi
szobámban, és szereti-e vajon valaki a nyírfákat, és játszik-e Szélasszonysággal a
csalitosban? Amint leírtam a „csalitos” szót, régi emlék jut eszembe. Egy tavaszi estén
nyolcéves koromban a csalitosban futkározva bújócskát játszottam Szélasszonysággal és
kis üveget találtam két nyírfa közt, amit apró, fényes zöld levelek borítottak, miközben
minden más még barna volt és fakó. Olyan gyönyörűek voltak, hogy amint elnéztem őket,
jött a villanás – ez volt a legelső alkalom, amikor eljött hozzám. Talán ezért emlékszem
olyan részletesen azokra az apró zöld levelekre. Senki más nem emlékszik rájuk – talán
nem látta őket senki más. A többi falevelet elfelejtettem. De ezek minden tavasszal
eszembe jutnak, és minden emlékezéskor újra érzem a csoda pillanatát, amit adtak nekem.
 3
Szemek az éjszakában
Akadnak köztünk olyanok, akik pontosan vissza tudják idézni, mikor érték el életük
egyes mérföldköveit. A csodálatos órák, mikor a gyermekkorból a leánykorba léptek; a
magával ragadó, gyönyörű – netán megrendítő és borzalmas – órák, amikor a leánykorból
egy csapásra asszonykor lett; a dermesztő órák, amikor szembenéztünk a
visszavonhatatlan ténnyel, hogy immár mögöttünk van az ifjúság – a csendes, fájdalmas
órák, amikor tudatára ébredtünk korunknak. Emily Starr sosem felejti el azt az éjszakát,
amikor az első mérföldkövet átlépve örökre maga mögött hagyta a gyermekkort. Minden
élmény gazdagítja életünket, és minél mélyebb egy élmény, annál nagyobb
gazdagságothoz. A rémület, a rejtély és a különös boldogság éjszakája úgy érlelte meg
Emily kis szívét, miként az évek múlása.
Kora júliusi este volt Egész nap olyan hőség tombolt, hogy Elizabeth néni annyira
szenvedett tőle, hogy úgy döntött, nem megy el a közös imára. Laura néni, Jimmy kuzin és
Emily hármasban mentek el. Indulás előtt Emily engedélyt kért Elizabeth nénitől, hogy
Ilse Burnleyvel mehessen haza a templomból és nála töltse az éjszakát. Ritkán fordult elő
az ilyesmi, Elizabeth néni noha ezúttal megengedte, általában nem helyeselte az egész
éjszakás távollétet.
Burnley doktornak azonban dolga akadt, a házvezetőnője pedig törött bokával feküdt.
Ilse megkérte Emilyt, jöjjön át éjszakára, Emilyt pedig elengedtek. Ilse erről még mit sem
tudott – valójában alig remélte, hogy elengedik Emilyt –, de abban maradtak, hogy a
templomban megkapja a választ. Ha Ilse nem késett volna el, Emily még a közös ima
megkezdése előtt megmondhatta volna neki, és talán másképp sül el a baljóslatú éjszaka.
Ilse arról azonban szokás szerint késett, és kezdetet vették az események. Emily a Murray
sorban foglalt helyet, a templom elején az ablak mellett, amely a fehér templomot
körülölelő erdei fenyő és juharligetre nézett. Ez nem a szokásos heti imaóra volt, amin
néhány hivő szokott megjelenni, hanem „speciális találkozó” a közeledő vasárnapi
úrvacsora jegyében, a szónok pedig nem a fiatal, komoly Mr. Johnson volt, akit Emily a
Hölgy Segélyegylet vacsoráján történt fiaskó ellenére szívesen hallgatott, hanem egy
vándor evangélista, akit Shrewsburyből adtak kölcsön erre az estére. Az evangélista hírére
megtelt a templom, utána azonban a hallgatóság nagy része úgy nyilatkozott, hogy sokkal
szívesebben hallgatták volna a saját Mr. Johnsonjukat. Emily kritikus pillantásával
alaposan felmérte a lelkészt és úgy döntött, hogy az kenetteljes és földhözragadt.
Végighallgatta az első prédikációját és azt gondolta: „jó tanácsot adni Istennek és
ócsárolni az ördögöt, az nem imádság”.
Pár percig odafigyelt a szónoklatára, majd mivel közönségesnek, logikátlannak és „fel-
tűnősködőnek” ítélte, teljes nyugalommal „kiiktatta” az agyát meg a fülét, s elvonult az
álmok birodalmába, mint általában, amikor nagyon el akart menekülni a diszharmonikus
valóságtól.
Odakint még mindig ezüstösen szitáló esőn szűrődött át a holdvilág a fenyők és
juharfák között, noha fenyegető viharfelhők gyülekeztek és távoli dübörgések hangja
hasított a forró nyáreste csendjébe. Többnyire csend volt, bár időnként sóhajtáshoz
hasonló fuvallat suhant végig a fákon, s kísérteties táncot jártak árnyékai. Volt valami fura
ebben az estében, amint a szelíd, megszokott szépség a készülődő vihar baljóslatú jeleivel
keveredett, ami izgatta Emilyt, s azzal töltötte az evangélista prédikációjának felét, hogy
kigondolja, miként örökíti meg a látványt Jimmy-naplójában. A fennmaradó időben
ugyanezen célból a hallgatóságot fürkészte.
Erről sosem szokott le Emily a nyilvános összejöveteleken, sőt, minél idősebb lett,
annál inkább megkedvelte, hisz lenyűgöző volt a különböző arcok tanulmányozása,
miközben azon spekulál az ember, hogy milyen titokzatos történeteket találhat ki róluk.
Mindnyájuknak megvolt a maga belső, titkos élete, amit csak azok a férfiak és asszonyok,
no meg a Jóisten ismert. Másoknak csupán sejtéseik lehettek róluk, és Emily imádta ezt a
kitalálósdit. Néha valósággal úgy tűnt, mintha több lenne sejtésnél, mintha néhány feszült
pillanatban elérhetné a lelküket, és kiolvashatná belőle azokat a rejtett mozgatóerőket és
szenvedélyeket, amelyek talán még önmaguk előtt is rejtve maradtak. Emily alig tudott
ellenállni a kísértésnek, amikor elég ereje volt ehhez, bár minden alkalommal olyan kínos
érzése támadt, hogy indiszkréciót követ el. Egészen más dolog volt a mese szárnyain egy
képzelt világban röpködni. egészen más, mint a villanás csodálatos, földöntúli szépsége;
ezek egyike sem támasztott benne kétségeket. Ám lábujjhegyen átmenni egy pillanatra
kireteszelt ajtón és pillantást vetni más emberek szívének és lelkének leplezett,
kimondatlan és kimondhatatlan dolgaiba, az a hatalom érzetén túlmenően mindig magával
hozta a „tilos” érzetét, sőt a szentségtörését. Emily mégsem tudta, képes lesz-e valaha
ellenállni a csábításnak – hiszen csak azután jött rá, hogy mit csinál, miután már
bekukkantott azon az ajtón és meglátott bizonyos dolgokat. Szinte mindig ijesztőek voltak.
Titkok, és általában szörnyűek. A szépséget ritkán rejtegeti az ember – csupán az
ocsmányságot és a rútságot. „Elder Forsyth bizonyára pandúr lett volna a régi időkben –
gondolta –, olyan az ábrázata. Ebben a pillanatban azért tetszik neki a lelkész, mert épp a
poklot írja le, és Elder Forsyth úgy véli, hogy minden ellensége odakerül. Igen. Ezért
látszik boldognak. Azt hiszem, Mrs. Bowes éjszakánként seprűnyélen lovagol. Pont úgy
néz ki. Négyszáz évvel ezelőtt megégették volna, mint boszorkányt, és Elder Forsyth
gyújtotta volna meg alatta a máglyát. Mrs. Bowes mindenkit gyűlöl – borzasztó lehet, ha
az ember lelke teli van gyűlölettel. Muszáj írnom egy ilyen emberről a Jimmy-naplómban.
Kíváncsi vagyok, vajon a gyűlölet minden szeretetet kivet e a lelkéből, vagy maradt-e
benne egy cseppnyi valaki vagy valami iránt. Ha igen az talán megmenthetné őt. Nem is
rossz ötlet ez egy történethez. Le kell firkantanom, mielőtt ágyba bújok, majd kérek egy
kis papírt Ilsétől. Nem… itt van egy kis szabad hely a zsoltáros könyvemben, most
azonnal leírom.
Kíváncsi volnék, mit mondanának ezek az emberek, ha hirtelen megkérdeznénk tőlük,
mit szeretnének legjobban. és őszintén kell válaszolniuk. Kíváncsi volnék, hány férj és
feleség szeretne cserélni? Chris Farrar és Mrs. Chris biztosan, ez közismert. Nem tudom,
miért érzem úgy. hogy James Beatty és a felesége úgyszintén. A látszat szerint nagyon is
meg vannak elégedve egymással, ám egyszer láttam, amint Mrs. Beatty a férjére nézett,
amikor azt hitte, hogy senki sem figyeli, én azonban a lelkébe láttam, és gyűlölte őt és félt
tőle. Most ott ül mellette, pici, törékeny és slampos, szürke az arca, fakó a haja, ám belül
vörös, lázadó láng. Ő azt szeretné a legjobban, ha megszabadulhatna a férjétől, vagy
legalábbis egyszer visszavágna. Ez boldoggá tenné.
Ott van Dean – kíváncsi volnék, mi hozta őt az imaórára. Nagyon ünnepélyes az arca, a
szeme azonban kineveti Mr. Sampsont. Miről is beszél az evangélista? Ó, a bölcs
szüzekről mond valamit. Gyűlölöm a bölcs szüzeket, azt hiszem, szörnyen önzőek voltak.
Igazán adhattak volna egy kis olajat a szegény balgáknak. Lehet, hogy nagyon rossz
dolog, de úgy érzem, inkább lettem volna odakint a balgákkal, hogy segítsek és vigaszt
nyújtsak nekik, mintsem ünnepeltem volna odabent a bölcsekkel. Egyébként sokkal
érdekesebb lehetett.
Nézd csak, Mrs. Kent és Teddy. Ó, Mrs. Kent szörnyen akar valamit. Fogalmam sincs,
mi az, de olyasmi, amit sosem kaphat meg, és éjjel-nappal gyötri érte az éhség. Ezért fogja
olyan szorosan Teddyt. Azt viszont nem tudom, mitől olyan más, mint a többi asszony. Az
ő lelkébe sosem sikerült bekukkantanom – mindenkit kirekeszt – sosincs kireteszelve az
ajtaja.
És mit akarok én a legjobban? Megmászni az Alpok ösvényeit, egészen a tetejéig,
„És felrójam ragyogó tekercsére
Egy asszony szerény nevét”
Mindnyájan éhesek vagyunk. Mindnyájan akarunk az élet kenyeréből, ám Mrs.
Sampson nem adhatja meg nekünk. Azon tűnődöm, ő mit akar a legjobban? Olyan ködös a
lelke, hogy nem látok bele. Rengeteg közönséges vágya van – semmit sem akar eléggé
ahhoz, hogy az eluralkodjék rajta. Mr. Johnson segíteni akar az embereknek és igazat
prédikál. Janey néni azt akarja a legjobban, hogy az egész pogány világ
megkeresztelkedjék. Az ő lelkében nincsenek sötét kívánságok. Azt tudom, hogy Mr.
Carpenter mit akar: az egyetlen elveszett esélyét. Katherine Morris az elveszett ifjúságát –
azért szurkál bennünket, fiatal lányokat, mert fiatalok vagyunk. A vén Malcolm Strang
csupán élni akar. csupán csak még egy évet – mindig csak egy újabb évet – élni akar
csupán, nem akar meghalni. Borzasztó lehet, ha semmi másért nem él az ember, csupán
azért, hogy megszökjön a halál elől. Pedig hisz a mennyországban, úgy véli, odakerül. Ha
csak egyetlen egyszer láthatná a villanásomat, nem gyűlölné annyira a halál gondolatát a
szegény öreg. Mary Strang pedig meg akar halni, mielőtt halálra kínozná valami, amitől
oly szörnyen retteg. Azt mondják, a rák. És odafent a galérián ott van a bolond Mr.
Morrison – mindnyájan tudjuk, hogy ő mit akar: megtalálni Annie-t. Tom Sibley, azt
hiszem, a holdat akarja – és tudja, hogy sosem kaphatja meg –, ezért mondják róla az
emberek, hogy nincs ki a négy kereke. Amy Crabbe azt akarja, hogy Max Terry
visszatérjen hozzá, neki semmi más nem számít.
Holnap mindezt le kell írnom a Jimmy-naplómba. Lenyűgöző dolgok ezek, ám mégis
jobban szeretek írni a szép dolgokról. Csakhogy ezeknek zamata van. a szép dolgoknak
pedig valahogy nincs. Azok a fák odakint milyen gyönyörűek ezüstös színükkel és az
árnyékukkal. A holdfény fura dolgot művel a sírkövekkel, míg a legcsúnyábbakat is
széppé varázsolja. Viszont förtelmesen meleg van – fullasztó idebent –, és egyre
közelebbről hallatszanak azok a dörgések. Remélem, hazaérünk Ilsével, mielőtt kitör a
vihar. Ó, Mr. Sampson. Mr. Sampson! Isten nem haragos isten… magának fogalma sincs
Őróla, ha ilyeneket mond… Isten bánatos, ebben biztos vagyok, amikor ostobák és
gonoszak vagyunk, de nem gurul méregbe. A maga istene és Ellen Greene-é teljesen
egyformák. És most legszívesebben felállnék és megmondanám, csakhogy a templomban
feleselni nem Murray-hagyomány. Maga elcsúfítja Istent – pedig Ő gyönyörű. Utálom
magát, amiért elcsúfítja Istent, maga kövér emberke.”
 Mr. Sampson, aki több ízben felfigyelt Emily figyelmes, kutató pillantására és úgy
vélte, frenetikus benyomást tett rá, egy végső, esedező csatakiáltással befejezte
szónoklatát és helyet foglalt. A templomot zsúfolásig megtöltő hallgatóság
megkönnyebbülten sóhajtott fel a tikkasztó hőségben, és már alig várták a zsoltárt és az
áldást, hogy kiszabaduljanak a friss levegőre. Emily valahogy elszakadt Laura nénitől és a
szószék baloldalán lévő kórusbejárathoz sodorta a tömeg. Beletelt egy kis időbe, amire ki
tudta szabadítani magát, és a bejárat felé sietett, hiszen arra számított, hogy ott találkozik
Ilsével. Itt is sűrű, bár gyorsan ritkuló tömeget talált, de Ilse nem volt sehol. Emily
észrevette, hogy nincs nála a zsoltáros könyve, Sebesen visszaigyekezett a kórusajtóhoz,
biztosan a padjában hagyta a zsoltáros könyvét, és annak nem szabad ott maradnia. A
biztonság kedvéért a zsoltáros könyvbe tette azt a cédulát, amelyre sebtében lefirkantott
néhány jegyzettöredéket az utolsó zsoltár alatt: a cingár Miss Potter ugyancsak csípős
jellemzése a kórusból; néhány szatirikus mondat magáról Mr. Sampsonról; valamint egy
pár képzelet szülte megjegyzés, amelyeket mindenekelőtt szeretett volna elrejteni, hiszen
olyan ábrándokat és látomásokat tartalmazott, amiket szentségtörés lenne idegen szemnek
látnia.
Jacob Banks, a kicsit vak és nagyon süket öreg sekrestyés éppen lekapcsolta a
lámpákat, amikor Emily belépett. A pulpitus mögött lévő két lámpához érkezett, Emily
felkapta zsoltáros könyvét a pultról – a cetlije nem volt benne! Amíg Jacob Banks
lekapcsolta az utolsó lámpát, a halvány fényben megpillantotta a papírt a földön, az előző
padsor alatt. Letérdelt és utánanyúlt. Ezalatt azonban Jacob kiment és kulcsra zárta a
kórusajtót. Emily nem vette észre, hiszen a templomot még halványan megvilágította a
holdsugár, és az annál is erősebb, egyre sűrűsödő villámlások. Hát ez bizony nem az a
papírdarab volt – hol a csudába lehet? – Ó, végre megvan! Emily felkapta és futott az
ajtóhoz, csakhogy az zárva volt.
Emily csak most ébredt rá, hogy Jacob Banks elment, s hogy teljesen egyedül maradt a
templomban. Megpróbálta kinyítni az ajtót, aztán Mr. Bankset szólongatta. Végül
végigfutott a padsorok között a bejárati ajtóig. Amikor odaért, hallotta, amint az utolsó
homokfutó csikorogva megfordul a kapunál és távolodik. Épp akkor a holdat hirtelen
felfalták a fekete fellegek, és teljes sötétség telepedett a templomra – forró, fullasztó,
szinte tapintható sötétség. Hirtelen félelmében Emily felsikoltott, verte az ajtót, dühösen
rázta a kilincset, majd ismét sikoltott. Nem mehetett el mindenki, valakinek meg kell
hallania őt!
– Laura néni! Jimmy kuzin! Ilse! – végül keserves nyöszörgéssel – ó, Teddy… Teddy!
Kékes villám villant, amit éles dörgés követett. Blair Water történetének egyik
legszörnyűbb vihara kerekedett – és Emily Starr ott volt egyedül bezárva a juharligetben
álló sötét templomban, ő, aki mindig félt a nyári vihartól, valami oktalan, ösztönös
félelemmel, amit sosem tudott elűzni, sem irányítani. Reszketve ereszkedett le a galéria
lépcsőjének egyik fokára és összekuporodott. Valaki biztosan visszajön, amikor felfedezik,
hogy hiányzik. De vajon felfedezik-e? Kinek fog hiányozni? Laura néni es Jimmy kuzin
azt hiszik, hogy Ilsével van, ahogyan megbeszéltek. Ilse viszont, aki nyilvánvalóan
elment, azt hiszi, hogy Emily nem megy vele, következésképp azt hiszi, hogy hazament
New Moonba. Senki sem tudja, hol van, senki sem fog visszajönni érte. Itt kell maradnia
ebben a förtelmes, magányos, fekete, visszhangos helyen, hiszen most az a templom,
amelyet olyan jól ismert és szeretett a vasárnapi iskola, a dalok, a kedves barátok ismerős
arca révén, kísérteties, félelmekkel teli idegen hellyé vált. És nem volt innen menekvés.
Az ablakokat nem lehetett kinyitni, a templomot a szellőztető ablakokhoz hasonló
ablaktáblákon át szellőztették, amelyeket egy drót segítségével nyitottak ki és zártak be.
Emily semmiképp sem érte fel őket, és ha mégis, akkor sem fért volna ki rajtuk.
Tetőtől talpig reszketve kucorgott a lépcsőn. Szinte megállás nélkül villámlott és
dörgött, eső verte az ablakokat, időnként pedig jég bombázta őket. A viharral hirtelen
feltámadt a szél és csak úgy bömbölt a templom körül. Nem gyermekkorának régi, kedves
barátja, a denevérszárnyú, ködös „Szélasszonyság” volt, hanem üvöltő boszorkányok
légiója. ,A Levegő és Erő Hercege uralja a szelet”, hallotta egyszer a Bolond Mr.
Morrisontól. Miért épp Mr. Morrison jutott most az eszébe? Úgy nyikorogtak az ablakok,
mintha a vihar démoni lovasai rázták volna őket. Vad mesét hallott arról, hogy valaki sok-
sok évvel ezelőtt orgonajátékot hallott az üres templomból. Tegyük fel, hogy most
megszólal az orgona. Nincs olyan groteszk vagy borzalmas agyszülemény, amely túltenne
a valóságon. Nem nyikordult meg a lépcső? A villámlások között olyan mély volt a
feketeség, hogy szinte vastagnak látszott. Emily félt, hogy hozzáér e feketeség, és az ölébe
temette a fejét.
Mindazonáltal valahogy sikerült uralkodnia magán és arra gondolt, hogy nem
viselkedik a Murray-hagyományokhoz méltóan. A Murray-k nem, szoktak így
összeomlani. A Murray-k nem esnek ostobán pánikba a nyári zivatartól. Azok a tóval
szemközti magántemetőben nyugvó Murray-k biztosan megszidnák, mint degenerált
leszármazottjukat. Elizabeth néni pedig azt mondaná, hogy kiütközött belőle a Starr.
Bátornak kell lennie. Elvégre ennél rosszabb órákat is átélt – például azon az éjszakán,
amikor megette Hórihorgas John mérgezett almáját –, mint azon a délutánon, amikor
majdnem lezuhant a Malvern-öböl szikláiról. Ez olyan hirtelen tört rá, hogy mielőtt még
felvértezhette volna magát ellene, hatalmába kerítheti a félelem. Össze kell szednie magát.
Semmi szörnyűség nem történik vele, semmi rosszabb annál, minthogy egész éjszakára a
templomban marad. Reggel majd felhívja magára egy járókelő figyelmét. Már egy órája
volt odabent és nem történt vele semmi. Hacsak az nem, hogy megőszült, hiszen úgy
hallotta, hogy megesik az ilyesmi. Ezért aztán az orra elé emelte egyik hosszú copfját és
várta a következő villámot. Amikor megérkezett, látta, hogy még mindig fekete a haja.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel és hegyezni kezdte a fülét. Elvonulóban volt a vihar.
Lassan kezdtek szétoszlani a viharfelhők, bár az eső szakadatlanul zuhogott, és a templom
körül bömbölő szél földöntúli hanggal süvített be a hatalmas kulcslyukon.
Emily kihúzta magát és óvatosan egy alsó lépcsöfokra tette a lábát. Arra gondolt, jobb
volna visszamennie a templom belsejébe. Ha újabb felhő kerekedik, még belecsaphat a
toronyba a villám – eszébe jutott, hogy a templomtornyokba mindig belecsap és talán épp
a feje fölött dől le a kapu. Jobban teszi, ha visszamegy és beül a Murray-padba.
Nyugodtnak józannak és összeszedettnek kell lennie. Szégyellte magát, amiért pánikba
esett, de hiszen rettenetes volt.
Most puha, súlyos sötétség volt körülötte, még mindig olvan érzést keltett, mintha
megfoghatná az embert, ami talán a júliusi éjszaka forróságának és párájának volt
köszönhető. Az előcsarnok olyan kicsi volt, olyan szűk – biztosan nem érezné magát
ennyire legyőzöttnek a templomban.
 Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a lépcsőkorlátot és reszkető lábára segítse magát. A
keze azonban nem a lépcsőkorlátot érintette – szentséges ég, mi volt ez? –, hanem valami
szőröset Emilynek ajkára fagyott a sikoly – puha léptekkel haladt el valaki mellette a
lépcsőn; villámlott, és egy hatalmas fekete kutya állt a lépcső alján, aki megfordult és
felnézett Emilyre. Egy pillanatra Emily meglátta a vörösen rávillanó szemet, akár egy
démoné, olyan volt.
Emilynek megint zsibbadni kezdett a feje. s úgy érezte, mintha egy hatalmas, jéghideg
százlábú araszolna felfelé a hátgerincén. Akkor sem tudott volna megmozdulni, ha az élete
függ tőle. Képtelen volt kiáltani. Az egyetlen dolog, ami legelőször eszébe jutott, az egyik
regényben olvasott démoni kutya volt. Néhány percig olyan rettegés vett erőt rajta, hogy
szinte belebetegedett. Aztán akkora erőreszítéssel, amire egy gyerek aligha képes –
valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Emily gyermekkora véget ért –, összeszedte
minden önuralmát. Nem szabad megadnia magát a félelmének összeszorította fogát, s
ölébe szorította reszkető kezét. Bátornak, józannak kell lennie. Nem más ez, csupán egy
közönséges Blair Water-i kutya, aki a gazdáját követte – nyilván egy csibész kölyök – a
galériára, és véletlenül ott ragadt. Máskor is megtörténik ilyesmi Egy villám fényénél
láthatta, hogy üres az előcsarnok. A kutya nyilván beoldalgott a templomba. Emily úgy
döntött, hogy ott marad, ahol van. Elmúlt a páni félelme, viszont nem akarta, hogy
véletlenül egy hideg orr vagy szőrös oldal hozzáérjen a sötétben. Sosem fogja elfelejteni
azt a rémséges pillanatot, amikor megérintette ezt a teremtést.
Már éjfélre járhatott az idő, az imaórának tíz körül lett vége. Alábbhagytak a vihar
hangjai, a szél is csak időnként támadt fel, különben csupán az esőcseppek koppanása
törte meg a csendet. Még mindig dörgött és villámlott, de halványabb fénnyel, már nem az
a hasogató fény volt, ami elviselhetetlen kék sugárzással körbefogta az egész épületet és
szinte égette a szemét. Emily szíve lassacskán ismét normálisan vert. És ismét józanul
gondolkodott. Szorult helyzete ellenére kezdte felfedezni az abban rejlő drámai
lehetőségeket. Micsoda fejezet kerekedik majd ebből a naplójában, sőt, talán abban a
regényben amit egy szép napon megír. Ezt a jelenetet kifejezetten a hősnőjének formálja
meg akit természetesen a hősnek kell megmentenie. Emily már fel is építette a jelenetet –
megtoldotta, izgalmasabbá tette, s szavak után kutatott, amikkel kellőképpen lefestheti a
hangulatát. Ez végül is nagyon érdekes volt. Csupán azt szerette volna tudni, hol van a
kutya. Milyen kísérteties, sápadt fénnyel világította meg a villám a sírköveket, amelyeket
az előcsarnok ablakán át láthatott. Milyen különösen festett az ismerős völgy a fel-
felvillanó világosságban. És hogy nyögött, sóhajtozott és panaszkodott a szél – az ő
Szélasszonysága volt ismét. Gyermekkori képzelgéseinek Szélasszonysága most valami
régi barátsággal nyugtatta meg őt. A vihar vad lovasai tovaszáguldottak, tündéri barátnője
visszatért. Emily majdhogynem elégedetten sóhajtott fel. Túl van a legrosszabbon és ami
azt illeti, nagyon is jól viselte. Kezdte visszanyerni az önbecsülését.
Hirtelen ráébredt, hogy nincs egyedül!
Hogy honnan tudta, amikor nem mondta neki senki? Nem hallott semmit, nem látott
semmit, nem érzett semmit, mindazonáltal kétségkívül és vitathatatlanul tudta, hogy valaki
jelen van a sötétben a lépcső tetején.
Megfordult és felpillantott. Borzalmas ránézni a Valamire, ami előtted van, ám mégsem
olyan szörnyű, mint az az érzés, hogy ott ólálkodik mögötted. Tágra meredt szemmel
nézett a sötétségbe, de semmit sem látott. Aztán elfojtott nevetést hallott maga fölött,
olyan nevetést, amitől majdnem megállt a szívverése, a megbomlott elme rettenetes,
állatias nevetését. Nem volt szüksége villámfényre ahhoz, hogy megmondja, a bolond Mr.
Morrison állt valahol fölötte a lépcsőn épp villámlott, Emily meglátta őt, s úgy érezte,
mintha valami jeges hidegségbe süllyedt volna, még sikoltani sem tudott.
A villámfénynél agyába vésődött képe örökre vele maradt. Öt lépcsőfokkal fölötte
guggolt, Emily látta, milyen vadul villog a szeme, látta, amint rémes mosolya mögül
elővillannak agyarszerű, sárga fogai, és látta a feléje nyúló, hosszú, csontos, vérvörös
kezét, amely majdnem a vállát érintette.
Emily szinte önkívületben, velőtrázó sikollyal pattant fel.
– Teddy! Teddy! Ments meg! – sikoltotta eszeveszetten.
Fogalma sem volt. miért éppen Teddyért kiáltott, fel sem fogta, hogy hívta őt, csak
később emlékezett vissza rá, miként egy rémálom sikolyát idézi fel az ember, csupán azt
tudta, hogy segítség kell, hogy szörnyethal, ha az a felelmetes kéz megérinti őt. Nem
érintheti meg.
Lerohant a lépcsőn, berontott a templomba és végigfutott a padsorok között. El kell
rejtőznie még a következő villámlás előtt, de semmi esetre sem a Murray-padba.
Bizonyára ott keresné őt. Az egyik középső padsorba vetette be magát és lekuporodott a
padlóra. Jeges izzadságban fürdött. Teljesen hatalmába kerítette a fékezhetetlen rettegés.
Csak arra tudott gondolni, hogy nem érintheti meg, hogy nem érhet hozzá a bolond
öregember vérvörös keze.
Éveknek tetsző percek teltek el. Emily lépteket hallott, fel-alá járkáló lépteket, amik
egyre inkább közeledtek hozzá. Hirtelen felfogta, mit csinál a férfi. Nem várja meg a
villámfényt, hanem végigmegy minden padsoron. Őt keresi! Emily hallotta, hogy időnként
fiatal lányokat követ abban a hiszemben, hogy Annie az. Ha elkap valakit, megfogja az
egyik kezével, a másikkal pedig szeretettel cirógatja a haját és az arcát, miközben ostoba,
becéző szavakat motyog. Sosem okozott kárt senkiben, viszont addig nem engedte el
egyiküket sem, amíg valaki más nem sietett a segítségére. Azt beszélik, hogy Mary Paxton
idegei még mindig nem jöttek rendbe az őt ért sokkhatástól.
Emily tudta, hogy csak idő kérdése és a bolond öregember eléri azt a sort, ahol ő
kuporog. Szinte már magán érezte azokat a kezeket. Csupán az a gondolat védte meg attól.
hogy elveszítse a józan eszét, hogyha elájulna, ha azok a kezek megérintenék,
megsimogatnák őt. A következő villámláskor látta, amint a férfi a szomszédos padsorba
lép. Emily felugrott és a templom másik oldalára rohant. Ismét elbújt. Ha Mr. Morrison
tovább keresi, ő újra egérutat nyer, és ez így mehet egész éjszaka. Csakhogy egy bolond
ereje túlszárnyalhatja az övét, és végül, ha fáradtan összerogy, az öregember legyűrheti.
Emily úgy érezte, órákon át folyt ez az őrült bújócska. Valójában mindössze egy fél óra
telt el. Aligha lehetett józanabb tébolyult üldözőjénél. A férfi folytonosan tovább űzte,
tapasztalt, lankadatlan türelemmel. Végül Emily az előcsarnok egyik ajtajának közelébe
jutott, kétségbeesetten keresztülrontott rajta, és Mr. Morrison arcába csapta. Erejének
utolsó cseppjével megpróbálta ellentartani a gömbkilincset. Miközben erőlködött – talán
álmodik? – Teddy hangját hallotta a kapu túloldaláról. Őt szólongatta.
 – Emily, Emily, odabent vagy?
A lány nem tudta, hogyan került oda, nem is csodálkozott, csak azt tudta, hogy Teddy
ott van.
– Bezártak a templomba – visította –, és itt van a bolond Mr. Morrison is… ó…
gyorsan… ments meg… ments meg!
– Egy szögön lóg a kulcs a kapu jobb oldalán – kiabálta Teddy. – Eléred, hogy kinyisd a
kaput? Ha nem, akkor betöröm az előcsarnok ablakát.
Abban a pillanatban szétváltak a felhők, s a holdvilág besütött az előcsarnokba.
Fényénél Emily tisztán látta a kapu mellett magasam lógó hatalmas kulcsot.
Nekirugaszkodott és épp akkor kapta el. amikor Bolond Mr. Morrison felrántotta az ajtót,
s kutyájával a nyomában beugrott az előcsarnokba. Emily sebesen kinyitotta a kaput és
épp időben támolygott Teddy karjába, hogy elkerülje azt a felé nyúló, vérvörös kezet.
Bolond Mr. Morrison vad, kísérteties sikollyal adott hangot csalódottságának.
A zokogó, reszkető Emily a fiú nyakába csimpaszkodott.
– Ó, Teddy, vigyél el innen… vigyél el gyorsan… ne engedd, hogy hozzám érjen!
Teddy… ne engedd, hogy hozzám érjen!
Teddy maga mögé penderítette Emilyt és farkasszemet nézett a templomlépcsőn álló
bolond Mr. Morrisonnal.
– Hogyan merészeli így megfélemlíteni őt? – kérdezte dühösen.
Bolond Mr. Morrison rosszallóan mosolygott a holdfényben. Hirtelen nem tűnt se
vadnak, se erőszakosnak, csupán egy megtört szívű öregembernek, aki elveszett kincsét
kutatja.
– Annie-t akarom – motyogta. – Hol van Annie? Azt hittem^ odabent megtalálom. Csak
az én gyönyörű Annie-met kerestem.
– Annie nincs itt. – mondta Emily hideg kis kezét megszorítva Teddy
– Meg tudod mondani, hol van Annie? – könyörgött szomorkás sóvárgással a bolond
Mr. Morrison. – Meg tudod mondani, merre lehet az én fekete hajú Annie-m?
Jóllehet, Teddy szörnyen haragudott Mr. Morrisonra, amiért így megijesztette Emilyt,
ám megindította az öregember szánalmas könyörgése. És megszólalt a benne rejlő
művész, aki arra gondolt, szívesen megfestené bolond Mr. Morrisont. ahogyan ott áll a
holdfénytől megvilágított fehér templommal a háttérben, ösztövéren, magányosan, szürke
porköpönyegében, hosszú, ősz hajával és szakállával, s beesett, karikás szemében az
örökkévaló kutatással.
– Nem… nem tudom, hol lehet – felelte kedvesen –. de azt hiszem, valamikor megleli
őt.
Bolond Mr. Morrison felsóhajtott.
– Igen. valamikor meglelem őt. Menjünk, kutyám, keressük meg Annie-t.
Fekete kutyája kíséretében lesétált a lépcsőn, át a pázsiton és nekivágott a hosszú, vizes,
fák árnyékolta országútnak. Így lépett ki Emily életéből. Soha többé nem látta viszont
bolond Mr. Morrisont. Most azonban megértően követte tekintetével és megbocsátott neki.
Önmaga számára nem a visszataszító öregember volt, amilyennek Emily látta, hanem
gáláns, ifjú szerető, aki elveszett, gyönyörű hitvesét kutatja. Még a kínszenvedés órájának
hatása alatt remegve is izgatta a férfi keresgélésének szánalmas szépsége.
– Szegény Mr. Morrison – zokogta, amint Teddy a templom oldalánál lévő egyik lapos
sírkőhöz vezette, vagy inkább cipelte.
Addig ültek ott. amíg Emily kissé összeszedte magát, és képes volt elmondani a
történetet, ha vázlatosan is. Úgy érezte, sosem lesz képes elmondani – talán még Jimmy-
naplójába se tudja majd leírni – azt a gyötrelmes rémületet. Azt képtelenség szavakba
önteni.
– És ha arra gondolok – zokogta –, hogy mindvégig ott volt a kulcs, és én nem tudtam
róla.
– Jacob Banks mindig belülről zárja be a kaput, aztán felakasztja a nagy kulcsot a
szögre – magyarázta Teddy. – A Kórusbejáratot egy kis kulccsal zárja be, majd hazaviszi
magával. Azóta csinálja ezt, mióta három évvel ezelőtt elveszett a nagy kulcs, és csak
hetekkel később bukkant rá.
Emilyben hirtelen felmerült a kérdés: mi hozta ide Teddyt?
– Milyen különös, hogy itt vagy. Hogy kerültél ide?
– Hiszen hallottam, hogy hívtál – felelte a fiú. – Hívtál, igaz?
– Igen – felelte eltűnődve Emily. – Akkor hívtalak, amikor megláttam bolond Mr.
Morrisont. De Teddy, te nem hallhattál meg… ez képtelenség. A Kóró dűlő egy mérföldre
van innen.
– Pedig hallottalak – makacskodott Teddy. – Aludtam és arra ébredtem. Azt kiáltottad:
„Teddy, Teddy, ments meg!” A te hangod volt, tisztábban hallottam, mint eddig valaha.
Azonnal felkeltem, magamra kaptam a ruháimat, és amilyen gyorsan csak tudtam,
idejöttem.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Hát… nem is tudom – mondta zavartan Teddy. – Nem álltam meg töprengeni,
egyszerűen tudtam, hogy a templomban vagy, amikor meghallottam a kiáltásodat. Csak
azzal törődtem, hogy olyan gyorsan itt legyek, amilyen gyorsan csak tudok. Bár…
olyan… furcsa… ez az egész – tette hozzá akadozva.
– Egy kissé… megrémít. – Emily megborzongott. – Elizabeth néni azt mondja, víziós
látásom van. Emlékszel Ilse mamájára? Mr. Carpenter szerint médium vagyok, bár
fogalmam nincs, mit jelent, azt hiszem, egyáltalán nem vagyok, az. Ismét megborzongott.
Teddy úgy vélte, fázik mivel nem volt más, amivel betakarja – kissé habozva ugyan, hátha
kitör rajta a Murray-büszkeség és Murray-méltóság –, átkarolta őt. Emilynek nem a teste
fázott, hanem a lelke reszketett. Önkéntelenül közelebb bújt Teddyhez és nagyon is
tudatában volt a tartózkodó szemérmesség mögött megbúvó fiús gyöngédségnek. Hirtelen
ráébredt, hogy mindenkinél jobban szereti Teddyt, még Laura néninél, Ilsénél vagy
Deannél is jobban.
 – Akárhogy is örülök, hogy időben érkeztem – mondta Teddy. – Ha nem érek ide, az a
bolond vénember meg halálra rémített volna.
Néhány percig szótlanul üldögéltek. Minden gyönyörűnek. csodálatosnak és kicsit
irreálisnak tetszett. Emily arra gondolt, hogy biztosan álmodik, vagy az egyik saját
tündérmeséinek egyikébe csöppent. Elvonult a vihar, újra tisztán ragyogott a hold. Búvös
hangok szőtték át a hűvös, friss levegőt: a fejük felett bólogató juharfa ágakról le-
lecsöppenő esőcseppek hangjai; Szélasszonyság szeszélyes hangja a fehér templom körül;
a tenger távoli, furcsa mormolása, s az éjszaka szaggatott, távoli, finom, ritka hangjai
Emily hallotta mindet, inkább lelki füleivel, mint sem a valódival, úgy érezte, mintha
sosem hallotta volna azelőtt. Mintha tündéri titkokon tépelődnének a holdvilágnál a
hangulatosan szuggesztív, rejtélyes mezők, ültetvények és utak. Ezüstfehér százszorszépek
bológattak és lengedeztek a temetőkertben a látogatott és rég elfeledett sirokon. Bagoly
kacagott fel, csak úgy önmagának a százados fenyőfán. A mágikus hangok közepette
Emilyn, akár az erős széllökés söpört végig a misztikus villanás. Úgy érezte, mintha csak
Teddy meg ő létezne egy ifjúságból, talányból és boldogságból önnön maguknak
teremtetett, varázslatos, új világban. Mintha ők is az árnyakkal teli, bagolykacajos,
százszorszépes, üde illatú éjszaka részei lennének.
Ami Teddyt illeti, ő arra gondolt, milyen szép is Emily a sápadt holdfényben, sötét
pillákkal szegélyezett, titokzatos pillantásával és elefántcsont nyakára hulló, sötét kis
fürtöcskékkel. Valamivel erősebben szorította magához a lányt, és Murray-büszkeség ide,
Murray-méltóság oda, egyelőre nyoma sem volt a tiltakozásnak.
– Emily – suttogta Teddy –, te vagy a legédesebb lány a világon.
Oly gyakran mondta ki e szavakat sokmilliónyi fiatalember sokmilliónyi leánynak,
hogy már el kellett volna rongyolódniuk. Ám. amikor tizenéves korod egy bűvös óráján
legelőször hallod őket, olyan újak, üdék és hihetetlenül csodálatosak, mintha az Édenkert
bokrai fölött hangzottak volna el. Bárki legyen is asszonyom, az sem számít, hány éves,
legyen őszinte és vallja be, hogy amikor először hallotta e szavakat egy szemérmes
udvarló ajkáról, a nagy pillanat volt az életében. Emilyt tetőtől talpig borzongás járta át, ez
idáig ismeretlen, szinte félelmetes édesség, olyan élmény, ami értelmet adott annak, amit a
villanás sugallt. Nagyon is elképzelhető és nem teljesen elítélendő, hogy egy csók
következett volna. Emily azt remélte, hogy Teddy megcsókolja őt; a fiú biztos volt benne
és nem tűnt valószínűnek, hogy pofont kap cserébe, ahogyan Geoff North.
De nem került rá sor. Egy árny suhant be a kapun, át a nedves füvön, és épp akkor
érintette meg Teddy vállát, amikor az Emily felé hajtotta fényes, fekete fejét. Mrs. Kent
állt ott fedetlen fővel, sebhelyes arcát tisztán kivehették a holdfényben, amint tragikusan
őket nézte.
Emily és Teddy mindketten olyan hirtelen álltak fel, mintha talpra rántották volna őket.
Emily tündérvilaga szertefoszlott, akár egy buborék. Teljesen más világba került: abszurd,
nevetséges világba. Igen, nevetséges. Hirtelen minden nevetségessé vált. Hát, lehet-e
bármi is nevetségesebb annál, mint hogy Teddy mamája rajtakapja őket, amint hajnali
kettőkor – mi is volt az a rémes szó, amit nemrégiben hallott? – ó, igen, smárolni – George
Horton nyolcvanéves sírkövén? Az emberek biztosan így látják. Hogyan lehetséges, hogy
valami olyan gyönyörűséges az egyik pillanatban és olyan abszurd a másikban. Őt
letaglózta a szégyen. Ami pedig Teddyt illeti, tudta, hogy nagyon hülyén érezte magát.
Mrs. Kent azonban nem tartotta a dolgot nevetségesnek, számára rettenetes volt.
Abnormális féltékenységében baljóslatú jelentőséget tulajdonított az esetnek. Beesett,
sóvárgó szemével Emilyre nézett.
– Szóval, el akarod rabolni tőlem a fiamat? – mondta. – Nekem csak ő van, te pedig
megpróbálod ellopni tőlem.
– Ó, anya, az Isten szerelmére, légy észnél! – motyogta Teddy.
– Ő… még ő mondja nekem, hogy legyek észnél – visszhangozta drámaian Mrs. Kent a
holdnak. – Észnél!
– Igen. légy észnél – felelte dühösen Teddy. – Nincs miért ekkora hűhót csapnod.
Emilyt véletlenül bezárták a templomba és bolond Mr. Morrison is ott volt és majdnem
halálra rémítette. Idejöttem, hogy kiengedjem, és csupán pár perce ücsörgünk itt, amig
megnyugszik és képes lesz hazamenni. Ez minden.
– Honnan tudtad, hogy itt van? – kérdezte Mrs. Kent.
Valóban, honnan! Erre a kérdésre nem lehetett egyszerűen válaszolni. Az igazság
ostoba, buta találgatásokra adhatott okot. Teddy mindazonáltal elmondta.
– Hivott engem – mondta őszintén.
– És te meghallottad egy mérfölddel odébb. És elvárod, hogy elhiggyem? – kérdezte
ideges nevetéssel Mrs. Kent.
Emily ekkorra visszanyerte a nyugalmát. Emily Byrd Starr soha életében nem volt
sokáig zavarban. Büszkén kihúzta magát a sápadt fényben, és Starr vonásai dacára pont
úgy nézett ki, amilyen Elizabeth Murray lehetett harminc évvel azelőtt.
– Akár hiszi, akár nem, így igaz. Mrs. Kent – jelentette ki gőgösen. – Én nem lopom el
a fiát… nincs rá szükségem… felőlem elmehet.
– Először hazakísérem Emilyt – mondta Teddy. Egymásba fonta a karját, hátravetette a
fejét és megpróbált olyan méltóságteljesen nézni, ahogyan Emily. Érezte, hogy siralmasan
sikerült. Mrs. Kentre mégis hatással volt. Sírva fakadt.
– Menj…menj csak – zokogta. – Menj hozzá…hagyj el engemet.
Emily most már alaposan dühbe gurult. Ha ez az esztelen nőszemély mindenáron
jelenetet akar, hát legyen, megkapja.
Nem engedem, hogy Teddy hazakísérjen – közölte fagyosan. – Teddy, menj haza a
mamáddal!
– Ó, tehát már parancsolgatsz is neki. Annak kell történnie, amit te mondasz? – kiáltotta
Mrs. Kent, aki látszólag teljesen megfeledkezett magáról. Törékeny alakja csak úgy
rázkódott a zokogástól, hevesen gesztikulált. – Majd ő eldönti, mit tesz – zokogta –,
elmegy veled vagy velem jön. Válassz, Teddy, nem kell követned az ő parancsait. Válassz!
Szenvedélyesen, drámaian felemelte a kezét és megint Teddyre bökött. A fiú oly
nyomorultul és tehetetlenül dühösnek érezte magát, mint minden férfi, amikor két nő a
jelenlétében marakodik rajta. Azt kívánta, bárcsak ezermérföldnyire lehetne onnét. Milyen
slamasztikába került, és milyen nevetségessé tették Emily előtt. Hogy az ő mamája miért
nem tud úgy viselkedni, mint a többi fiú édesanyja. Miért kell neki olyan szigorúnak és
engesztelhetetlennek lennie. Tudta, hogy Blair Waterben azt pletykálják, hogy „egy kicsit
dilis” ám ő ezt nem hiszi el. De… de itt most jó nagy zűrzavart kevert. És folyton folyvást
ez történik Most mégis mit tegyen? Ha Emilyt kíséri haza, a mamája napokig sírni és
imádkozni fog. Másrészt magára hagyni Emilyt egy ilyen rémes élmény után, amit a
templomban átélt, és magányosan elengedni azon a kihalt úton, egyszerűen képtelenség.
Csakhogy most Emily uralta a helyzetet. Szörnyen dühös volt, haragja Hugh Murray jeges
dühe volt, ám nem meddő kiabálásra vesztegette mérgét, hanem egyenesen a mondandója
közepébe vágott.
– Maga ostoba, önző asszony – mondta –, és meggyülölteti magát a fiával.
– Önző! Még te nevezel engem önzőnek – zokogta Mrs. Kent. – Én csak Teddyért
élek… nekem csak ő van, amiért élek.
– Márpedig maga önző. – Emily szálegyenesen állt, szeme egészen elfeketedett, hangja
metsző éles volt: arcára kiült a „Murray-pillantás”, ami ugyancsak félelmetesnek tűnt a
sápadt holdvilágnál. – Azt hiszi, szereti őt. Pedig csak önmagát szereti. Elhatározta, hogy
tönkreteszi az életét. Azért nem engedi Shrewsburybe, mert önmagának okozna fájdalmat,
ha eleresztené maga mellől. Maga mindenre féltékeny, amit szeret, és a féltékenysége
mardossa a szívét és eluralkodik magán. Egy cseppnyi fájdalmat sem viselne el az ő
érdekében. Maga nem is anya. Teddy óriási tehetség, mindenki ezt állítja. Magának
büszkének kéne lennie rá… meg kéne adnia neki a lehetőséget. Csakhogy maga nem fogja
megadni neki… és egy napon majd meggyűlöli ezért… Igen, gyűlölni fogja.
– Ó, nem, nem! – nyöszörögte Mrs. Kent. Úgy tartotta fel a kezét, mintha egy ütést
akarna elhárítani és Teddyhez hátrált. – Milyen kegyetlen vagy. Neked fogalmad sincs
arról, mennyit szenvedtem, nem tudod, milyen fájdalom gyötri a szívemet. Ő minden,
amim csak van. Ő a mindenem. Nekem nincs semmi más… még emlékeim sincsenek. Te
ezt nem értheted. Nem, nem adhatom fel a fiamat.
– Ha a féltékenységével összetöri az életét, el fogja veszíteni őt. – folytatta
könyörtelenül Emily. Mindig félt Mrs. Kenttől, most azonban nem tartott tőle és tudta,
hogy sosem fél tőle többé. – Maga mindent gyűlöl, amit ő szeret, a barátait, a kutyáját, a
rajzait. És tisztában van ezzel. De így nem tarthatja meg őt, Mrs. Kent. És akkor ébred
majd rá. amikor túl késő lesz. Jó éjszakát. Teddy, még egyszer köszönöm, hogy
megmentettél. Jó éjt Mrs. Kent.
Emily búcsúzása igen határozott volt. Sarkon fordult és felszegett fejjel átvágott a
pázsiton – vissza se tekintett. A vizes országúton először dühösen masírozott, majd
haragja csillapodtával nagyon fáradtan, rettentő fáradtan szinte reszketett a kimerültségtől.
Kimerítették az éjszaka átélt élmények. És most mit tegyen? Nem tetszett neki az ötlet,
hogy hazamenjen New Moonba. Érezte, hogy sosem tudna szembenézni Elizabeth néni
haragjával, ha kiderülnének az éjszaka botrányos eseményei. Burnley doktor házának
kapuján fordult be. Ő sosem zárja kulcsra az ajtaját. Már világosodni kezdett az ég alja,
amikor belopakodott a nagy hallba és összegömbölyödött a lépcső mögötti kereveten.
Semmi értelme sem volt felébreszteni Ilsét. Reggel majd elmeséli neki az egész történetet,
és a szavát veszi, hogy nem meséli el senkinek. Bár azt, amit Teddy mondott és a jelenetet
Mrs. Kenttel nem mondja el. Az egyik túl szép volt, a másik túlságosan rémes ahhoz, hogy
beszéljen róla. Mrs. Kent persze nem olyan volt, mint a többi asszony, és fölösleges volna
rosszul éreznie magát azért, amiket mondott neki. Ráadásul tönkretett egy múlandó,
gyönyörű pillanatot, amelynek örökké csodálatosnak kellett volna maradnia. Arról nem is
beszélve, hogy szegény Teddy idiótának érzi magát miatta. És a végső elemzés során ez
volt az, amit Emily képtelen volt megbocsátani.
Álomba sodródva, amúgy szenderegve felidézte a rémséges éjszaka eseményeit: a
templomi fogságát; a rémületet, amikor megérintette a kutyát; bolond Mr. Morrison még
ennél is hátborzongatóbb üldözését; a mérhetetlen megkönnyebbülést, amikor meghallotta
Teddy hangját; a röpke, holdfényes időt a temetőkertben – a legjobb hely egy idillhez! – a
szegény, rémségesen féltékeny Mrs. Kent tragikomikus megjelenését.
„Remélem, nem voltam túl kemény hozzá – gondolta az álom küszöbén Emily –, ha
igen, sajnálom. Akkor rossz cselekedetként jegyzem fel a naplómban. Úgy érzem, mintha
ma éjjel hirtelen felnőttem volna. Mintha évek teltek volna el tegnap óta. De micsoda
fejezet lesz ebből a naplómban! Mindent leírok, mindent, csak azt nem, hogy Teddy azt
mondta, én vagyok a legédesebb lány a világon. Ez túl kedves nekem ahhoz, hogy leírjam.
Csak… majd csak emlékszem rá..”
4
„Ahogyan mások látnak bennünket”
Emily befejezte a konyhapadló felmosását, és teljesen belefeledkezett a kőporszórásba.
Abban a gyönyörű és bonyolult „halszálkamintás” alakban szórta, amely New Moon egyik
hagyománya volt. s amelyet állítólag az „Itt maradok”-ról hires üknagymama talált ki.
Laura néni tanította meg Emilyt, hogyan csinálja, a lány pedig büszke volt a tudományára.
Még Elizabeth néni is kegyeskedett kijelenteni, hogy Emily nagyszerűen szórja a híres-
neves mintát, és ha Elizabeth néni megdicsért valakit, akkor ahhoz nem férhetett kétség.
Blair Waterben New Moon volt az egyetlen hely, ahol fennmaradt a kőporos padlótisztítás
szokása, a többi háziasszony már réges-régen „újmódi” eszközökkel és tisztítószerekkel
varázsolta fehérre a padlóját. Elizabeth Murray azonban semmi ilyesmivel nem
rendelkezett: ameddig ő irányítja New Moont, addig ott gyertyák világítanak és kőporral
tisztított padlók fehérlenek.
Elizabeth néni némiképp felbosszantotta Emilyt, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a
Laura néni régi, „sütőtök ruháját” viselje a padlósúroláshoz. Aki nem tudná, mi az a
„sütőtök ruha”, az érje be annyi magyarázattal, hogy bő, alaktalan öltözék volt, amelyet
főként délelőtt hordtak, és nagyon kedvelték a maga idejében, mivel könnyen bele lehetett
bújni és szellős volt. Elizabeth néni – ezt szükségtelen mondani – természetesen
helytelenítette a viseletet. Végtelenül slamposnak tartotta és nem engedte meg Laurának,
hogy még egyet vegyen. A régi viszont, noha eredeti szép lila színe piszkosfehérré fakult,
még mindig túlságosan „jó” volt, nem érett meg a rongyoszsákra, és így jutott arra a
sorsra, hogy Emily kénytelen-kelletlen felvette.
Emily legalább annyira irtózott a sütőtök ruhától, mint Eizabeth néni. Ez még a
gyűlöletes „bébiköténynél” is rosszabb volt, amit New Moonban töltött első nyarán viselt.
Tudta, hogy nevetségesen fest Laura néni majdnem földig érő és sovány válláról lazán,
esetlenül lelógó sütőtök ruhájában. Emily rettegett attól, hogy „röhejes” legyen. Egyszer
azzal hökkentette meg Elizabeth nénit, amikor hűvösen közölte vele. hogy „Inkább legyek
rossz, mint nevetséges”, Emily a súrolás és koporozás közben egyik szemet állandóan az
ajtón tartotta, futásra készen, ha bárki idegen feltűnne a láthatáron, mialatt ő ezt a
rémséges holmit viseli.
Emily jól tudta a „futással” kapcsolatos Murray-hagyományt. New Moonban az ember
két lábbal áll a földön, nem számít, mit visel – hiszen elvárják tőle, hogy mindig a
pillanatnyi elfoglaltságának megfelelően és tisztán öltözzön fel. Noha Emily elismerte,
hogy ez helyénvaló, mindazonáltal elég balga és ifjú volt ahhoz, hogy úgy érezze, tüstént
belehal a szégyenbe, ha valaki meglátja őt ebben a ruhában. Rendes volt, tiszta, ámde
„röhejes”. Tessék. Már megint témánál vagyunk.
Épp, amikor befejezte a kőporozást és a konyhai kandallópárkány alatt lévő fülkébe
tette a kőporos dobozt, amelyet időtlen idők óta ott tartottak, idegen hangokat hallott a
konyha felőli udvarról. Gyors kikukucskálás az ablakon, s máris kiderült, kik a hangok
tulajdonosai: Miss Belulah Potter és Mrs. Ann Cyrilla Potter. Kétségkívül a Hölgy
Segélyegylet összejövetele miatt jöttek. A hátsó ajtó felé igyekeztek, hiszen Blair
Waterben ez volt a szokás. ha az ember beugrott a szomszédaihoz, akár hivatalosan, akár
nem. Már elhagyták a mályvarózsák vidám csoportját, amelyekkel Jimmy kuzin a
tejfeldolgozóba vezető ösvényt szegélyezte, és ők voltak azok Blair Waterben és azon túl
is, akik előtt Emily a legkevésbé akart ilyen röhejes külsővel mutatkozni. Gondolkodás
nélkül a cipősszekrényhez ugrott és magára zárta az ajtót.
Mrs. Ann Cyrilla kétszer kopogott a konyhaajtón, de Emily nem moccant. Tudta, hogy
Laura néni a padláson fon és aligha hallhatja meg a tompa kopogást, ám úgy vélte, hogy a
nyári konyhában süteményt kotyvasztó Elizabeth néni észreveszi vagy meghallja a
vendégeket. Aztán bekiséri őket a nappaliba, és ő elmenekülhet. Egy valamit
mindenképpen biztosan tudott: nem láthatják meg ebben a sütőtök ruhában. Miss Potter
sovány, rosszmájú, savanyú pletykafészek volt, akit általában senki sem szeretett, Emily
pedig főképpen nem; Mrs. Ann Cyrilla pedig duci, csinos, sima nyelvű, nyájas hírharang,
aki épp a nyájassága és kedvessége révén több kárt okozott egy hét alatt, mint Miss Potter
egész évben. Emily nem csupán nem szerette, hanem bizalmatlan is volt vele szemben.
Oly gyakran fültanúja volt, amint Mrs. Ann Cyrilla kifigurázott embereket, akikkel
szemtől szembe kedves és elbűvölő, miközben Derry Pond egyik divathóbortosa, imádta
kinevetni más emberek ruháinak furcsaságait. Ismét kopogtak – ezúttal Miss Potter –,
Emily a szaggatott koppantásaiból ismert rá. Kezdtek türelmetlenkedni a hölgyek. Hát,
éntőlem addig is kopoghatnak, amíg a tehenek hazajönnek a legelőről, fogadkozott Emily.
Ő ebben a sütőtök ruhában oda nem megy az ajtóhoz. Aztán meghallotta Perry hangját,
aki azt mondta a hölgyeknek, hogy Miss Elizabeth az istálló mögött szedi a málnát, de ő
máris megy és idehívja, addig pedig a hölgyek menjenek csak be nyugodtan és érezzék
magukat otthon. Emily szomorúságára pontosan ezt tették. Miss Potter csikorogva, Mrs.
Ann Cyrilla pedig tompa puffanással ült le. Perry távolodó léptei elhaltak az udvaron.
Emily rájött, hogy szorongatott helyzetbe került. Rettentő hőség és áporodott levegő volt a
kis cipősszekrényben, ahol a cipőkön és csizmákon kívül Jimmy kuzin munkaruháit is
tárolták. Őszintén remélte hogy Perry hamar megtalálja Elizabeth nénit.
– Rettentő ez a hőség – jegyezte meg hangos nyögéssel Mrs. Ann Cyrilla.
Szegény Emily – nem. mégsem olyan szegény, nem érdemel szánalmat, hiszen rettentő
ostoba volt és épp ezt érdemelte –, nos Emily, akiről már szakadt az izzadság szűk
szállásán, abszolút egyetértett vele.
– Nekem sosincs olyan melegem, mint a kövéreknek – felelte Miss Potter – Remélem,
Elizabeth nem várat minket sokáig. Laura fon, hallom a rokkát a padlásról. De vele
úgysem mennénk semmire, hiszen Elizabeth úgyis megmásítaná, amit Laura megígérne,
már csak azért is, mert nem ő találta ki. Ó, látom, valaki épp most kőporozta fel a padlót.
Nézd, mennyire elkoptak ezek a deszkák. Az ember azt hihetné, hogy Elizabeth Murray új
padlót rakat, de hát túlságosan zsugori.
Nézd azokat a gyertyákat ott a kandallópárkányon – mindez a vesződség és rossz
világítás csupán azért, mert az olaj egy kicsivel többe kerül. Hát, a sírjába nem viheti a
pénzét, itt kell hagynia még akkor is, ha Murray.
Emily megdöbbent. Felfogta, hogy nemcsak fulladásra van ítélve a cipősszekrényben,
hanem újfent hallgatózik – olyasmit tesz, ami nem fordult elő vele azóta, hogy annak
idején Maywoodban az asztal alá bújt, hogy kihallgassa, mint döntenek rokonai a sorsáról.
Bár meg kell hagyni, hogy az direkt volt, ez viszont véletlenül történt, vagyis hát a sütőtök
ruha kényszeritette rá. Bár ettől még Miss Potter megjegyzései semmivel sem lettek
kellemesebbek. Milyen alapon nevezi ő Elizabeth nénit zsugorinak? Elizabeth néni nem is
zsugori. Emily nagyon megharagudott Miss Potterre. Titokban ő is sokat kritizálta
Elizabeth nénit, de ez más, inkább elviselhető lesz, mintha egy kívülálló bírálja. Ráadásul
ez ki is gúnyolja a Murray-ket. Emily el tudta képzelni a ravaszdi villanást Miss Potter
szemében. Ami pedig a gyertyákat illeti: „a Murray-k a gyertyafénynél is tovább látnak
mint maga a napvilágnál, Miss Potter” gondolta lekicsinylően Emily, legalábbis
amennyire lekicsinylő lehet az ember, amikor patakban folyik hátán a veríték, és csupán
cserzett bőr illatot lélegezhet.
– Gyanítom, hogy a költségek miatt nem taníttatják tovább Emilyt – mondta Mrs. Ann
Cyirilla. – Legtöbben úgy vélik, hogy legalább egy évet Shrewsburybe küldhetné, ha
másért nem, hát a büszkeség kedvéért. Mindazonáltal úgy hallottam, hogy ellene döntött.
Emilynek elfacsarodott a szíve. Mostanáig nem volt biztos benne, hogy Elizabeth néni
elengedi-e Shrewsburybe. Könnyek szöktek a szemébe, a csalódottság égető, szúró
könnyei.
– Emilynek olyat kell tanulnia, amiből megélhet – közölte Miss Potter. – Az apja után
semmi sem maradt.
„De igen, én” – motyogta maga elé, kezét ökölbe szorítva Emily. A harag felszárította
könnyeit.
– Ó, azt hallottam, hogy Emily történetek írásából fog megélni – nevetett alig palástolt
gúnnyal Mrs. Ann Cyrilla. – Amivel nem csak a kenyerét, hanem egy egész vagyont fog
keresni.
Újra felnevetett, olyan nevetségesnek találta az ötletet. Mrs. Ann Cyrilla régóta nem
hallott ilyen vicceset.
– Állítólag az ideje nagy részét mindenféle szemét firkálásával tölti – erősítette meg az
információt Miss Potter. – Elizabeth helyében tüstént kigyógyítanám ebből az
ostobaságból.
 – Nem menne az egykönnyen, úgy értesültem, hogy mindig nehezen kezelhető gyerek
volt, olyan igazi, csökönyös Murray. A pereputtyuk olyan csökönyös, akár a szamár.
(Emily felbőszülten: „Milyen tiszteletlenség így beszélni rólunk! Ó, bárcsak ne ez a
sütőtök ruha lenne rajtam, kivágnám ezt az ajtót és szembeszállnék velük.”)
– Rövidebb pórázon kéne tartani. Ha értek valamicskét az emberi természethez –
mondta Miss Potter –, kacér egy teremtés lesz belőle. Ezt bárki láthatja. Épp olyan lesz,
mint Juliet. Majd meglátod. Majd mindenkire szemet vet, pedig még csak tizennégy éves.
(Emily szarkasztikusan: „Én aztán nem. És a mamám nem volt kacér. Lehetett volna, de
nem volt az. Ti viszont, ha akarnátok, se lehetnétek… ti tiszteletreméltó öreglányok!”)
– Nem olyan csinos, mint szegény Juliet volt, és roppant sunyi. Mrs. Dutton szerint a
legsunyibb gyerek, akivel valaha is találkozott. Azért vannak szeretni való dolgok szegény
Emilyben.
Mrs. Ann Cyrilla hangja nagyon is sajnálkozó volt. „Szegény” Emily pedig ott
pukkadozott a cipők között.
– Én azt nem szeretem benne, hogy mindig okosnak akar látszani – közölte határozottan
Miss Potter. – Mindig olyan okos dolgokat mond, amiket a könyvekben olvasott és úgy
adja elő, mint a saját gondolatait…
(Emily haragosan: „Nem is igaz!”)
– És olyan gúnyos és érzékeny, no meg persze olyan büszke, mint Lucifer – fejezte be
Miss Potter.
Mrs. Ann Cyrilla ismét kellemesen és megértően kacarászott.
– Ó, ez szóra sem érdemes egy Murray esetében. Legnagyobb hibájuk, hogy azt hiszik,
senki sem csinálhat jól semmit rajtuk kívül. És Emilyben ez száz százalékig benne van.
Még azt is elhiszi, hogy jobb szentbeszédet tudna tartani, mint Mr. Johnson.
(Emily. „Ez azért van, mert kijelentettem, hogy az egyik szónoklatában ellentmondott
önmagának. – És így is történt. Én viszont hallottam, amint Mrs. Ann Cyrilla legalább egy
tucat prédikációját kritizálta.”) – És féltékeny is – folytatta Mrs. Ann Cyrilla –, képtelen
elviselni, ha legyőzik, mindenben első akar lenni. Úgy hallottam, könnvekre fakadt az
irigységtől a koncert estélyén, mert Ilse Burnley vitte el a színjátszásban a pálmát. Emily
rémes volt, tökéletes fadarab. És állandóan visszafelesel a felnőtteknek. Érdekes lenne, ha
nem volna ilyen neveletlen.
– Különös, hogy Elizabeth nem szoktatja le erről. A Murray-k azt hiszik, hogy jobb
modorúak az átlagnál – jegyezte meg Miss Potter.
(Emily haragosan a csizmáknak: „Ez így is van!”)
– Persze, szerintem Emily hibáinak jó része az Ilse Burnley-féle kebelbarátságból ered
– mondta Mrs. Ann Cyrilla. – Állítólag Ilse legalább olyan hitetlen, mint az apja.
Szerintem sosem hitt Istenben és az ördögben sem. (Emily: „Ami a te szemedben sokkal
rosszabb.”)
– Ó, a doktor most valamivel jobban bánik vele, mióta rájött, hogy becses felesége nem
szökött el Leo Mitchellel – szipogta Miss Potter. – Vasárnapi iskolába járatja, de akkor
sem megfelelő társaság Emily számára. Úgy hallottam, káromkodik, akár egy kocsis. Mrs.
Mark Burns a doktor rendelőjében volt a minap és hallotta, amint Ilse azt mondta a
nappaliban, valószínűleg a kutyának, hogy: „Pusztulj innen, te istenátka…!”
– Istenem, Istenem – motyogta Mrs. Ann Cyrilla.
– Tudod, mit csinált valamelyik nap a múlt héten? A saját szememmel láttam. – Miss
Potter különös nyomatékkal ejtette ki a szavakat.
– Semmi olyat nem mondhatsz, ami meglepetést okozhat nekem – gurgulázta Mrs. Ann
Cyrilla. – Állítólag múlt kedden este ott volt a Johnsonnál a macskazenén, fiúnak öltözve.
– Nagyon is valószínű. Ez viszont a saját udvaromon történt. Jen Stranggel voltak ott,
aki egy perzsa rózsatőért jött a mamájának. Megkérdeztem Ilsét, tud-e varrni, sütni, meg
néhány olyan dolgot, amire úgy véltem, emlékeztetni kéne. Ilse mindegyik kérdésemre
nagyon is hetykén azt felelte: „Nem”, majd azt kérdezte… mit gondolsz, mit kérdezett az
a lány?
– Na mit? – kérdezte lélegzet-visszafojtva Mrs. Ann Cyrilla.
– Azt kérdezte: „Meg tud állni egy lábon, miközben szemmagasságba emeli a másikat.
Miss Potter? Én képes vagyok rá.” És – Miss Potter mintha valami rémséges dolgot
közölne, úgy suttogta – megcsinálta.
A szekrényben izzadó kis hallgatózó Jimmy kuzin szürke kezeslábasába fojtotta
nevetését. Ó, hogy mennyire szerette sokkolni Ilse Miss Pottert!
– Szentséges ég! Voltak ott férfiak is? – szörnyülködott Mrs. Ann Cyrilla.
– Szerencsére nem. De véleményem szerint épp úgy megtette volna, bárki legyen is ott.
Az út közelében voltunk, bárki arra járhatott volna. Szörnyen szégyelltem magam. Az én
időmben egy fiatal lány inkább belehalt, mintsem hogy ilyesmire vetemedjék.
– Ez se rosszabb annál, mint amikor Emilyvel anyaszuült meztelenül fürödtek a
dünéknél a holdfényben – mondta Mrs. Ann Cyrilla. Ez volt a legbotrányosabb. Nem
hallottál róla?
– De igen, egész Blair Water erről beszélt. Mindenki hallott róla, kivéve Elizabethet és
Laurát. De azt nem hallottam, mi is történt valójában. Meglátták őket?
– Jaj, Isten ments, ennyire azért nem volt rossz a helyzet. Maga Ilse mesélte el. Azt
hiszi, ez teljesen normális dolog. Azt hiszem. valakinek meg kéne mondania Laurának és
Elizabethnek.
– Mondd meg te – javasolta Miss Potter.
– Ó, nem, dehogy, én nem akarok rosszba lenni a szomszédaimmal. Hál’istennek, nem
én vagyok felelős Emily Starr neveléséért. Én biztosan azt sem engedném meg, hogy
annyit legyen együtt Kajlahátú Priesttel. Ő a legfurcsább az összes bogaras Priest közül.
Biztos vagyok benne, hogy rossz hatással van Emilyre. Azoktól a zöld szemeitől
egyenesen kiráz a hideg. Óhatatlanul úgy érzem, hogy nem hisz semmiben.
(Emily ismét gunyorosan: „Még az ördögben sem?”)
– Egy különös történet járja róla és Emily-ről – mondta most Miss Potter. – Szerintem
se füle, se farka. Múlt szerdán a nagy hegyen látták őket naplementekor, és nagyon
különösen viselkedtek. Égre meresztett tekintettel járkáltak, aztán hirtelen megálltak,
megragadták egymás karját és felfelé mutogattak. És időről időre megismételték ezt a
mutatványt. Mrs. Price látta őket az ablakából, és el sem tudta képzelni, mi a csudát
művelnek. A csillagokhoz még túl korai volt, és Mrs. Price az égvilágon semmit sem látott
az égen. Egész éjjel fent volt és ezen morfondírozott.
– Hát, egy szó, mint száz, Emily Starr-ra oda kell figyelni – jelentette ki Mrs. Ann
Cyrilla. – Néha az az érzésem, hogy bölcsebb volna, ha Muriel és Gladys nem
mászkálnának vele annyit.
(Emily őszintén: „Bárcsak úgv lenne. Olyan buták és hülyék, hogy az végzetes, és
képtelenek vagyunk levakarni őket magunkról Ilsével.”)
– Mindent egybevetve, sajnálom őt – mondta Miss Potter. – Olyan szeszélyes és úgy
fenn hordja az orrát, hogy egyetlen tisztességes, józan fiatalember sem érdeklődik majd
utána. Geoff North azt mondja, egyszer kísérte haza, és annyi épp elég volt belőle.
(Emily vehemensen: ..Ezt elhiszem Ezzel a megjegyzésével Geoff szinte „emberi
intelligenciát mutatott lel.”)
– De valószínűleg úgysem éli meg a huszadik életévét, nagyon tüdőbetegnek látszik,
igazán, Ann Cyrilla, sajnálom a szegény teremtést.
Emily számára ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Méghogy őt, egy Starrt
és fél Murray-t egy Belulah Potter sajnáljon. Sütőtök ruha ide vagy oda, ezt nem lehetett
elviselni. Kicsapódott a cipősszekrény ajtaja, és ott állt sütőtök ruhástul, a háttérben a
cipőkkel, csizmákkal és kezeslábasokkal – Emily. orcája lángolt, szeme feketéllett a
haragtól. Mrs. Ann Cyrillának és Miss Belulah Potter-nek leesett az álla. Fülig vörösödtek
és torkukra forrt a szó.
Emily vagy egy percig megvetően, sokat mondó pillantással bámulta őket. Aztán
királynői tartással átvonult a konyhán és eltűnt a nappali ajtaja mögött, épp, amikor
Elizabeth néni méltóságteljes bocsánatkérések közepette, amiért megvárakoztatta őket.
megjelent a lépcsőn. Miss Potter és Mrs. Ann Cyrilla olyan döbbentek voltak, hogy csak
hebegtek-habogtak valamit a Segélyegyletről, majd néhány döcögő kérdés és válasz után
zavartan távoztak. Elizabeth néni el nem tudta képzelni, mi bajuk lehet, arra gondolt, talán
megsértődtek, amiért megvárakoztatta őket. Aztán ezt el is hessegette magától. Egy
Murray-t nem érdekel, mit gondol vagy tesz egy Potter. A nyitott szekrényajtó nem árult el
semmit, és Elizabeth nem tudhatta, hogy odafönt a toronyszobában Emily a szégyentől, a
haragtól és a megaláztatástól keservesen zokog az ágyán. Megalázták, megbántották. És
mindez az ostoba hiúságából eredt – ezt elismerte –, bár túlságosan is keményen
megbűnhődött érte.
Azzal nem sokat törődött, amit Miss Potter pletykált, Mrs. Ann Cyrilla apró gúnytüskéi
azonban elevenbe találtak. Kedvelte a csinos, nyájas Mrs. Ann Cyrillát, aki mindig
barátságosnak tűnt és oly sok szépet mondott neki. Azt hitte, Mrs. Ann Cyrilla valóban
szereti. És tessék. Most pedig miket hordott össze róla.
– Hát nem tudtak volna egyetlen jó szót mondani rólam? – zokogta. – Mintha
besároztak volna – a saját butaságom és az ő rosszindulatuk –, és most minden piszkos és
zavaros. Vajon leszek-e még tiszta valaha?
Addig nem is érezte „tisztának” magát, amíg le nem írt mindent a naplójába. Aztán más
szemszögből is megnézte a dolgokat és megfelelő filozófiát talált a mentségére.
Mr. Carpenter azt mondja, minden tapasztalatot meg kell szerezzünk, amiből
tanulhatunk valamit. Azt mondja, minden tapasztalat, függetlenül attól, kellemes-e vagy
kellemetlen, tartogat számunkra valamit, ha képesek vagyunk szenvedélymentesen
szemlélni. Bár keserűen hozzátette, hogy: „Ez azon jó tanácsok egyike, amit egész
életemben betartottam, de jómagam sosem tudtam hasznosítani.”
Helyes. Megpróbálom szenvedélymentesen nézni a dolgot. Azt hiszem, úgy kell
csinálnom, hogy végiggondolom mindazt, amit rólam mondtak és eldöntöm, mi volt
belőle igaz és mi a hamis, és mi volt az, amit pusztán elferdítettek – ami szerintem
rosszabb a hamisnál.
Először is: az, hogy puszta hiúságból a szekrénybe bújtam, a rossz cselekedeteim közé
tartozik. És gyanítom, hogy az, ahogyan megjelentem és zavarba hoztam őket, úgyszintén
rossz cselekedet volt. Ám, ami azt illeti, még nem tudom „szenvedélytelenül” szemlélni a
dolgot, mert bűnösen örültem neki – igen, még akkor is, ha a sütőtök ruhában láttak.
Sohasem fogom elfelejteni az ábrázatukat. Főleg Mrs. Ann Cyrilláét nem. Miss Potter nem
fog sokáig aggódni miatta, majd azt mondja, megérdemeltem, ám ami Mrs. Ann Cyrillát
illeti, ő a halála napjáig nem felejti el a leleplezést.
Ami pedig az Emily Byrd Starrt ért bírálataikat és azt illeti, hogy Emily Byrd Starr
megérdemelte-e vajon ezeket a kritikákat, részben vagy egészben… légy őszinte, Emily
nézz a szívedbe és próbáld meg látni önmagad, nem úgy, ahogyan Miss Potter lát, vagy
ahogy te látod önmagadat, hanem úgy, amilyen valóban vagy.
(Azt hiszem, ezért érdekesnek fogom találni) Először is, Mrs. Ann Cyrilla azt mondta
csökönyös vagyok. Csökönyös vagyok?
Arról tudok, hogy céltudatos vagyok, Elizabeth néni pedig makacsnak tart. Ám a
céltudatosság jó tulajdonság és a makacsságban is lehet kellem, ha némi sütnivalóval is
párosul. Csökönyös viszont az olyan ember, aki túlságosan ostoba ahhoz, hogy meglássa
vagy felfogja egy bizonyos dolog ostobaságát és ragaszkodik hozzá, olyannyira, hogy
fejjel megy a falnak.
Nem. Nem vagyok csökönyös. Én tudomásul veszem a kőfalakat.
Viszont elég nagy meggyőzésre van szükségem, hogy kőfalakról, nem pedig papirmasé
utánzatokról van szó. Épp ezért vagyok egv kicsit makacs. Miss Porter azt mondta, kacér
vagyok. Ez általán nem igaz, úgyhogy nem is vesztegetek szót rá. Még azt is mondta,
hogy „szemet vetek”. Tényleg? Abban biztos vagyok, hogy nem akarattal; ám úgy látszik,
az ember tudat alatt is képes „szemet vetni”, úgy, hogy fogalmam sincs, hogyan
előzhetném meg. Egész életemben csak nem járhatok lesütött szemekkel! Dean azt
mondta a minap –„Amikor így nézel rám, Csillag, nem tehetek mást, csak azt, amit kérsz
tőlem.”
Elizabeth néni haragos volt a múlt héten mert azt mondta, illetlenül néztem Perryre
amikor rá akartam venni, hogy jöjjön el a sárnapi iskola piknikjére. (Perry utálja a
vasárnapi iskolai piknikeket.)
 Ami azt illeti, mindkét esetben azt hittem, hogy csak esdeklően nézek.
Mrs. Ann Cyrilla kijelentette, hogy nem vagyok csinos. Igaz volna?
Emily letette a tollat, a tükörhöz ment és „tárgyilagos” leltárt készített a külsejéről.
Fekete haj, füstöskék szempár, bíbor ajak. Eddig nem is olyan rossz. A homloka túl magas
ugyan, de ahogy most viseli a haját, az elhárítja ezt a hibát. A bőre nagyon fehér, az orcája
pedig, amely oly sápadt volt gyerekkorában, most olyan árnyalatú, akár a rózsaszín
gyöngy. A szája túl nagy, a fogai viszont hibátlanok. Kissé hegyes fülei tündérszerü bájt
kölcsönöznek neki. A nyaka íve pedig, ezt mindenképp el kell ismerni, szép. Karcsú alakja
kecses: ami pedig a bokáját és a lábfejét illeti, azokról biztosan tudta, hogy szépek, hiszen
Nancy néni mondta, hogy Shipley-bokája van. Emily nagyon komolyan, számos szögből
tanulmányozta Emily-a-tükörben-t, majd visszatért a naplójához.
„Úgy döntöttem, nem vagyok szép. Azt hiszem, nagyon csinos vagyok, amikor egy
bizonyos módon fésülöm a hajam, de a nagyon csinos lányok a frizurájuktól függetlenül
mindig szépek, úgyhogy Mrs. Ann Cyrillának igaza van. Mindazonáltal biztosan érzem,
hogy annyira azért szimpla sem vagyok, mint ahogyan burkoltan célzott rá.
És azt is mondta, hogy sunyi vagyok, meg elmélyült. Nem hiszem, hogy hiba volna
„elmélyültnek” lenni, bár ő úgy mondta, mintha az lenne. Inkább legyek elmélyült, mint
sekélyes. De hogy sunyi lennék! Nem, nem vagyok. És nem tudom, miért hiszik rólam az
emberek, hogy sunyi vagyok. Ruth néni váltig ezt hajtogatja. Azt hiszem, ez azért van,
mert ha unatkozom vagy elegem van az emberekből, minden átmenet nélkül átlépek a
magam birodalmába és bezárom az ajtót. Az emberek pedig zokon veszik ezt. Azt hiszem
ez természetes reagálás, ha az ember orra előtt, becsapják az ajtót. Ők tartózkodásnak
hívják, pedig csak önvédelem. Szóval, ez cseppet sem aggaszt.
Miss Potter gyalázatos dolgot mondott, miszerint a sajátomként mondok el olyan okos
szövegeket, amiket a könyvekben olvastam csak azért, hogy okosnak tűnjek, Ez végképp
hamis. Őszintén szólva „sosem próbálok meg okosnak látszani”, viszont gyakran
kiprobálom, hogy egy-egy dolog, amit kitalálok, hogyan hangzik, ha szavakba öntőm.
Lehet hogy ez afféle nagyképűsködésnek tűnik. Erre oda kell figyelnem.
Féltékeny: nem. Féltékeny nem vagyok Szeretek első lenni, bevallom. De a koncert
estéjén nem azért sírtam, mert féltékeny voltam Ilsére. hanem azért, mert úgy ereztem,
hogy tönkrevágtam a szerepemet. Fadarab voltam, pont olyan, amilyennek Mrs. Ann
Cyrilla mondott. Valahogy nem megy a szerepjátszás. Néha egy bizonyos szerep illik
hozzám és akkor meg tudom csinálni. Ám ha nem passzol nekem, akkor nem is vagyok jó
egy jelenetben. Csak azért mentem bele, hogy Mrs. Johnson kedvére tegyek és pocsékul
éreztem magam, mert tudtam, hogy csalódást okoztam neki. És azt hiszem, a büszkeségem
is csorbát szenvedett, de az eszembe se jutott, hogy féltékeny legyek Ilsére. Büszke voltam
rá, hiszen ő csodálatos a színdarabokban.
Igen, feleselek. Bevallom, hogy ez a hibáim közé tartozik. De hát olyan felháborító
dolgokat művelnek az emberek! És az nem ugyanolyan rossz, amikor az emberek
ellentmondanak nekem? Állandóan ezt teszik, és nekem legalább annyiszor van igazam,
mint nekik.
Gúnyos? Igen, attól tartok, ez egy másik hibám. Sértődékeny? Nem. az nem vagyok.
Csak érzékeny. Büszke? Hát, igen. Egy kicsit büszke vagyok. De közel sem annyira, mint
képzelik rólam. Nem tehetek róla, hogyan hordom a fejem és arról sem, ha nagyszerű
dolognak érzem, hogy jó, becsületes, szép hagyományokkal rendelkező, éles elmével
megáldott, évszázados családot tudhatok magam mögött. Nem olyat, mint a Potterek, akik
csak tegnap kapaszkodtak fel!
És hogy kiforgattak ezek a nők mindent, és mennyi ostobaságot fecsegtek össze Ilséről!
Kiforgattak mindent. Gondolom, nem várhatjuk el egy Pottertől, vagy egy Potter nejétől,
hogy felismerje a Lady Macbeth alvajáró jelenetet. Állandóan mondom Ilsének, hogy
nézze meg, zárva van-e minden ajtó, amikor próbál. Csodálatos benne. És sosem volt a
zenebonán, csak .szeretett volna elmenni. Ami pedig a holdvilágos fürdőzést illeti, hát az
majdnem igaz, azzal a különbséggel, hogy viseltünk valamit. Semmi botrányos nem volt a
dologban, mondhatni, tökéletesen gyönyörű volt, bár a közönséges pletykájukkal ezt is
besározták. Bárcsak Ilse ne fecsegett volna róla.
Kimentünk sétálni a homokos partra olyan gyönyörű volt a holdvilágnál.
Szélasszonyság suhogtatta a dűnék fűszálait, ragyogó hullámok nyaldosták a partot.
Fürödni akartunk, de először arra gondoltunk, hogy nem lehet, hisz nincs nálunk
fürdőruha. Így aztán letelepedtünk a homokban és sokáig beszélgettünk. Igazi beszélgetés
volt. nem csupán fecserészés. Ezüstösen, fénylőn, csábítón terült el előttünk az óriási öböl,
s valahol messze összeolvadt az égbolttal.
Azt mondtam: – De jó lenne felszállni egy hajóra és elvitorlázni messze, nagyon
messze. Hol érnék földet?
– A szemközti parton, azt hiszem – felelte túl prózaian Ilse.
– Nem, nem hiszem – mondtam álmodozva. – Valami gyönyörű, ismeretlen partra
érnék, ahol „sosem esik eső, sosem fúj a szél”. Talán az északi szél mögötti vidékre, ahová
a Diamond ment. Egy ilyen estén, mint a mai. elvitorláznék oda ezen az ezüst tengeren.
– Az mennyei volna – felelte Ilse.
Aztán a halhatatlanság került szóba, és Ilse azt mondta, ő félne attól, ha örökké kellene
élnie, mert biztosan rémesen belefáradna önmagába. Erre én azt feleltem, hogy nekem
tetszik Dean elképzelése a következő életekről – képtelen vagyok kiszedni belőle, hogy
valóban hisz-e benne –, Ilse pedig azt felelte, hogy ez nagyon is jó lenne, ha biztos lehetsz
benne, hogy rendes emberként születsz újjá. De mi van akkor, ha mégsem?
– Hát, a halhatatlanság egyik formája sem jár rizikó nélkül – mondtam én.
– Akárhogy is – mondta Ilse –, legyek magam vagy valaki más, remélem, legközelebb
nem lesz ilyen rémes természetem. Ha továbbra is önmagam leszek, fél órával azután,
hogy a mennyországba jutok, összetöröm a hárfámat, darabokra tépem a szárnyamat
tollakat fogok kihuzigálni a többi angyal szárnyából. Te is tudod, Emily. És nem tehetek
róla. Tegnap megint szörnyen összevesztem Perryvel. Az én hibám volt, de iszonyúan
felhergelt a dicsekvésével. Bárcsak tudnék uralkodni a természetemen!
Ami engem illet, már cseppet sem izgatnak Ilse dührohamai, mert tudom, hogy sosem
gondolja komolyan, amiket olyankor mond. Sosem beszélek vissza, csak rámosolygok, és
ha kéznél van egy darab papír, lefirkantom a szidalmait. Ettől annyira dühbe gurul, hogy
szinte fulladozik a haragtól és torkára forr a szó. Máskülönben Ilse tüneményes és olyan
szórakoztató.
 – Azért nem tudsz uralkodni a dühkitöréseiden, mert szeretsz dühöngeni – jegyeztem
meg.
Ilse rám meredt.
– Nem… dehogy.
– De igen. Élvezed őket – makacskodtam. Ilse elvigyorodott.
– Hát, jól érzem magam, amíg tartanak. Szörnyen megnyugtató a legsértőbb dolgokat
mások fejéhez vágni és a legcsúnyább neveken illetni őket. Azt hiszem, igazad van, Emily,
élvezem a dührohamaimat. Milyen különös, hogy sosem gondoltam erre. Azt hiszem, ha
nem élvezném őket, nem is hisztériáznék. De miután túl vagyok rajtuk, olyan bűntudatot
érzek. Tegnap egy órát bőgtem, miután összevesztem Perryvel.
– Aha, és azt is élvezted, igaz?
Ilse eltűnődött.
– Azt hiszem, igen. Hátborzongató alak vagy, Emily. Többet nem akarok beszélni erről.
Menjünk fürdeni… Hogy nincs fürdőruha? Kit érdekel. Mérföldekre egy teremtett lélek
sincs. Képtelen vagyok ellenállni azoknak a hullámoknak. Nem hallod, hogy hívnak
engem?
Pontosan úgy éreztem, ahogyan Ilse, és a holdfényben fürödni olyan gyönyörű,
romantikus dolognak tűnt – és az is, ha a világ Potterei nem szereznek tudomást róla. Ha
igen, bemocskolják. Egy kis mélyedésben vetkőztünk le a dűnék között – ami a
holdfényben olyan volt, akár egy ezüstszál –, de az alsószoknyáinkat magunkon hagytuk.
Gyönyörűséges volt pancsolni és úszni az ezüstkék vízben, a simogató hullámok között.
Olyanok voltunk, mint egy költemény vagy tündérmese sellői vagy tengeri nimfái.
Amikor pedig kijöttünk, Ilse felé nyújtottam a kezem és így szóltam:
Szaladj velem e sárga homokban.
A pergő szemek testünkre simulnak, s mint
csókkal beszórnak,
A vad szelek is elcsitulnak.
Te csak lejts velem, álmunk az. mi kerget,
És édes koboldok viselik a terhet.
Ilse megfogta a kezem és pörögtünk-forogtunk a holdfényes homokon, aztán vissza
szaladtunk az ezüstszálhoz, felöltöztünk és nagyon boldogan hazamentünk. A vizes
alsószoknyákat persze össze kelleti tekernünk és a hónunk alatt vittük. Nagyon szorosan
simultak ránk a ruháink, de hát senki sem látott bennünket. És ez az, amin Blair Water úgy
felháborodott.
Azért remélem, Elizabeth néni nem fog hallani róla.
Milyen kár, hogy Mrs. Price-nak oly sok álmatlan órája volt Dean miatt meg miattam.
Semmiféle bűbájosságot vagy varázslást nem csináltunk, csupán felsétáltunk a Pompás
Hegyre és képeket kerestünk a felhőkben. Lehet, hogy gyerekes dolog, de remek móka.
Azt szeretem Deanben, hogy nem fél ártalmatlan és kellemes dolgokat csinálni csupán
azért, mert gyermetegek. Az egyik felhő, amit megmutatott, pont olyan volt, mintha egy
csecsemőt a karjában tartó angyal szállt volna a sápadt, fénylő égbolton. Áttetsző kék
fátyol volt a fején, amelyen átsütött egy halovány, korai csillag. A szárnyainak csúcsa
aranyból volt, fehér köntöse bíborpettyes.
– Ott megy az Esthajnalcsillag a holnappal a karjában – mondta Dean.
Oly gyönyörű volt, csodálatos pillanattal ajándékozott meg. Ám tíz másodperccel
később tevévé változott, hatalmas dromedár-púppal.
Meg akkor is káprázatos félórát töltöttünk el. ha Mrs. Price, aki semmit sem lát az égen,
azt hitte, hogy hülyék vagyunk.
Mindezekből arra a következtetésre jutottam, hogy nem érdemes más emberek
véleménye szerint élni. Csak a magad normái szerint élj. Végtere is én hiszek magamban.
Nem vagyok olyan rossz és ostoba, mint képzelik, és tüdőbajos sem vagyok. És tudok írni.
Most. hogy mindent kiírtam magamból, már másként érzek. Egyetlen dolog, ami még
mindig bosszant, hogy Miss Potter szánakozik rajtam. Méghogy egy Potter sajnáljon!
Kinéztem az ablakon és megláttam Jimmy kuzin sarkantyúvirág ágyását, és hirtelen jött
a villanás, és Miss Potter meg a szánakozása és gúnyos nyelve nem számított többé. Ki
festett be titeket, sarkantyúvirágok, hogy ilyen ragyogó teremtmények lettetek? A nyári
naplementéből terveztek meg benneteket.
Ezen a nyáron rengeteget segítek Jimmy kuzinnak a kertben. Azt hiszem, legalább
annyira szeretek ott munkálkodni, amennyire ő. Mindennap új felfedezéseket teszünk a
rügyekről és virágokról.
Tehát Elizabeth néni nem küld Shrewsburybe! Olyan csalódottságot érzek, mintha
valóban azt reméltem volna, hogy mehetek. Mintha az élet valamennyi ajtaja bezárult
volna előttem.
Mégis sok mindenért tartozom köszönettel. Elizabeth néni megengedi, hogy még egy
évig itt járjak iskolába, legalábbis azt hiszem, és Mr. Carpenter egy csomó dologra
megtaníthat még; nem vagyok csúnya; a holdfény még mindig gyönyörű; egy szép napon
jutok valamire a tollammal; és van egy káprázatos, szürke, holdvilág képű cicám, aki épp
most ugrott fel az asztalomra és bökte meg orrával az orromat, jelezvén, hogy épp eleget
írtam együltömben. Az egyetlen igazi cica a szürke cica!
5
Jobb ma egy veréb
Egy augusztusi estén Emily meghallotta Teddy füttyjelét a Holnap útról és kiosont
hozzá. A fiú csillogó szeméből ítélve, hírei voltak.
– Emily – kiáltotta izgatottan. – Mégis megyek Shrewsburybe! Anya ma este mondta,
hogy meggondolta magát és elenged.
Emily boldog volt – bár furcsa önsajnálatot is érzett, amiért rögvest szemrehányást is
tett magának. De milyen magányos lesz New Moonban, ha mindhárom régi pajtása
elmegy. Eddig a pillanatig fel sem fogta, mennyire számít Teddy barátságára. Amikor a
következő évre gondolt, mindig ott volt gondolatai hátterében. Teddyre mindig
számíthatott. Most senkije sem lesz, még Dean sem, hiszen télre szokás szerint elutazik, és
csak az utolsó pillanatban dönti el, hogy
Egyiptomba vagy Japánba megy. És ővele mi lesz? Átveheti-e a világ összes Jimmy-
naplója hús-vér barátai helyét?
– Bárcsak te is jöhetnél – mondta Teddy, amint végigsétáltak a Holnap úton, amely már
majdnem Ma út lett, hisz olyan gyorsan és olyan magasra nőttek a fiatal nyárfák.
– Hiábavaló ezt kívánnod… ne is beszéljünk róla… boldogtalanná teszel vele – mondta
szaggatottan Emily.
– Hát, hétvégeken majd találkozunk. És neked köszönhetem, hogy elmehetek. Anya
azért enged el, amit te mondtál neki a temetőben. Tudtam, hogy azóta is ezen rágódik,
mert időnként erről motyogott. Múlt héten valamelyik nap arra lettem figyelmes, hogy azt
dünnyögi: „Rémes dolog anyának lenni, rémes, hogy egy anya így szenvedjen. És mégis
önzőnek nevezett!” Más alkalommal pedig ezt mondta: „Önző dolog, ha az ember meg
akarja tartani az egyetlen dolgot, amije maradt a világon?” Ma este azonban tündéri volt,
amikor azt mondta: továbbtanulhatok. A népek azt mondják, Anyának nincs ki mind a
négy kereke, és néha valóban egy kicsit furcsa. De csak olyankor, amikor mások is jelen
vannak. El sem tudod képzelni. Emily, milyen aranyos és kedves, amikor egyedül
vagyunk. Olyan rossz, hogy itt kell hagynom, de muszáj tanulnom!
– Örülök, ha attól gondolta meg magát, amit én mondtam neki, viszont sosem fogja
megbocsátani nekem. Mindig gyűlölt engem, ezt te is tudod. Azt is, hogyan néz rám,
amikor a Kóró dűlőben vagyok… Persze, roppant udvarias velem, de a szeme, Teddy.
– Igen. tudom – felelte zavartan Teddy –, de ne légy szigorú a mamámmal, Emily.
Biztos vagyok benne, hogy nem volt mindig ilyen, bár amióta az eszemet tudom, mindig
ilyen volt. Fogalmam sincs, milyen lehetett azelőtt, hiszen semmit sem tudok róla. Sosem
mesél semmit, a papámról az égvilágon semmit sem tudok. Egyszerűen nem hajlandó
beszélni róla. Még azt sem mondta el, hogyan szerezte azt a sebhelyet az arcára.
– Nem hiszem, hogy bármi baj lenne a mamád agyával – mondta lassan Emily –,
inkább az a gyanúm, hogy kínozza valami – és mindig azon gyötrődik –, valami, amit
képtelen elfelejteni vagy elűzni. Egészen biztos vagyok benne, hogy a mamádat kísérti
valami. Természetesen nem kísértetre vagy hasonló butaságra gondolok, hanem valami
szörnyű gondolat rágja.
– Nem boldog – mondta Teddy –, és hát szegények vagyunk. Ma este azt mondta, hogy
csak három évre tud elküldeni Shrewsburybe, ez minden, amit megengedhet magának. De
legalább elindulhatok, utána pedig csak megleszek valahogy. Tudom, hogy sikerülni fog.
Már csak őmiatta is.
– Egy szép napon nagy művész lesz belőled – mondta révetegen Emily.
Elérték a Holnap út végét. Előttünk a százszorszépektől fehérlő tavi legelő – a
farmerek, káros gyom lévén gyűlölik a százszorszépeket, pedig nyári szürkületkor olyan
képzetet kelt a százszorszépektől fehér mező, akár az Elveszett Boldogság Birodalma.
Alattuk óriási arany liliomként fénylett Blair Water. A keleti dombon árnyai közt a kis
Befejezetlen Ház kuporgott, talán a csalfa menyasszonyról álmodott, aki sosem lakott
benne. A Kóró dűlő sötétségbe borult. Meglehet, Mrs. Kent ott sírdogált a sötétben,
titkával, amit csak ő ismert, miközben szíve társért sóvárgott? Emily átszellemülten
figyelte a lemenő napot s az égboltot. Már nem volt mérges és rosszkedvű sem, Teddy
társaságában valahogy sosem tartott sokáig a bánat. Az egész világon az ő hangja volt a
legszebb muzsika. Vele minden jó dolog elérhetőnek látszott. Igaz, nem mehet
Shrewsburybe, viszont dolgozhat és tanulhat New Moonban – ó, de mennyire! Egy újabb
év Mr. Carpenterrel óriási segítség lesz a számára, talán épp olyan, mint Shrewsbury. És
meg kell másznia az Alpok ösvényét – meg fogja mászni, nem számít, milyen akadályok
emelkednek az útjába; nem számít, lesz-e bárki is, aki segít neki.
– Ha nagy művész leszek, úgy foglak lefesteni, amilyen ebben a pillanatban vagy –
mondta Teddy –, és Jeanne d’Arc lesz a kép címe, amint átszellemülten belső hangjaira
figyel.
Emily ugyancsak nehéz szívvel feküdt le aludni aznap este. Reggel viszont azzal az
érthetetlen meggyőződéssel ébredt, hogy valami jó hírt hoz számára ez a nap. És e
meggyőződése a New Moonban megszokott szombati sürgés-forgás közepette sem
lankadt: ilyenkor takarították makulátlanra a házat, töltötték fel a kamrát. Hűvös, párás
nap volt, amikor a keleti szél szárnyán jön fel a köd a partról, fátyolba burkolva New
Moont és a régi kertet.
Alkonyatkor eleredt az eső, de a jó hír csak nem érkezett meg. Emily épp végzett a réz
gyertyatartók fényesítésével, valamint az Eső ének című vers komponálásával, amikor
Laura néni szólt, hogy Elizabeth néni a szalonban várja.
Emilyinek kifejezetten rosszízű emlékei voltak a szalonban folytatott, Elizabeth néni
féle „beszélgetésekről”. Semmilyen elkövetett, vagy éppenséggel el nem követett
rosszaság nem jutott eszébe, ami igazolta volna ezt a szalonba hívást, mégis remegve ment
a szalon felé: bármit is akar mondani Elizabeth néni, az csak különleges dolog lehet,
különben nem a szalonban mondaná. Ez hozzá tartozott Elizabeth néni apró trükkjeihez.
Nárcisz hangtalan, szürke árnyékként lopakodott utána. Emily remélte, hogy Elizabeth
néni nem hessegeti ki, hiszen a cica jelenléte vigaszt nyújtott, merthogy Nárcisz
mindenképp az ő oldalán állt.
Elizabeth néni kötött, komolynak tűnt, de nem látszott sem sértődöttnek, sem pedig
mérgesnek. Nem törődött Nárcisszal, viszont arra gondolt, milyen magasnak látszik Emily
a régi, impozáns, félhomályos szobában. Hogy milyen gyorsan nőnek a gyerekek! Mintha
tegnap történt volna, hogy a szép, helyes kis Juliet… Elizabeth Murray lerázta magáról a
gondolatot.
– Foglalj helyet, Emily – mondta. – Beszédem van veled.
Emily leült, Nárcisz pedig kényelmesen elhelyezkedett mellette. Emilynek hirtelen
nyirkos lett a tenyere és kiszáradt a szája. Azt kívánta, bárcsak ő is kötne. Rémes volt
tétlenül ott ülni, azon tűnődve, mi következik. Pedig olyan következett, amire sosem
gondolt volna.
Elizabeth néni, miután zavartalanul körbekötött egy sort a harisnyáján, minden kertelés
nélkül azt kérdezte: – Szeretnél a jövő héten Shrewsburybe menni, Emily? Shrewsburybe?
Jól hallotta volna?
– Ó, Elizabeth néni! – mondta.
 – Megbeszéltem az ügyet a bácsikáiddal és a nénikéiddel – közölte Elizabeth néni. –
Egyetértettek velem abban, hogy tovább kell tanulnod. Jelentős költség ez,
természetesen… ne, ne szakíts félbe! Nem szeretem, ha félbeszakítanak… De Ruth azzal
járul hozzá a felnevelésedhez, hogy fél áron szállást, és ellátást biztosít neked… Emily,
nem szakítasz félbe! Oliver bácsikád fizeti a másik felét; Wallace bácsi gondoskodik a
könyveidről, én pedig a ruházkodásodról. Természetesen amiben csak tudsz, segítesz Ruth
néninek a ház körül, cserébe a kedvességéért. Három évet járhatsz Shrewsburybe egyetlen
feltétellel.
Mi az a feltétel? Emily legszívesebben kacagva, énekelve táncra perdült volna a régi
szalonban, amit egyetlen Murray, még az édesanyja sem mert volna megtenni, de magára
erőszakolt merevséggel a puffon maradt és feltette magának ezt a kérdést, izgatottan
várakozott, miközben érezte a pillanat drámaiságát.
– Három év Shrewsburyben – folytatta Elizabeth néni –, épp annyit tesz érted, mint
három év a Queen’s-en, azzal a különbséggel, hogy nem kapsz tanítói oklevelet, ami a te
esetedben úgysem számít, hiszen nem kell állást vállalnod a megélhetésedért. Ám, amint
említettem, van egy feltétele.
Miért nem nevezi meg Elizabeth néni azt a feltételt? Emily kibírhatatlannak érezte a
bizonytalanságot. Lehetséges, hogy fél kimondani? Ez igazán nem jellemző Elizabeth
nénire. Olyan rettentő volna a feltétele?
– Meg kell ígérned – mondta szigorúan Elizabeth néni –, hogy a Shrewsburyben töltött
három év alatt teljesen felhagysz az ostobaságaid írásával… Teljesen, az iskolai
fogalmazásokat kivéve.
Emily mozdulatlanul, komoran ült. Egyrészt nincs Shrewsbury, másrészt nincs több
vers, történet és „tanulmány”, s e csodás, “vegyes felvágott” Jimmy-naplók. Egyetlen
szemvillanás, és meghozta a döntést.
– Ezt nem tudom megígérni, Elizabeth néni – jelentette ki elszántan.
Elizabeth néni úgy meghökkent, hogy kiejtette kezéből a kötést. Erre nem számított.
Azt hitte, Emily annyira odavan azért, hogy Shrewsburybe mehessen, hogy bármire
hajlandó lenne. És ő csak egy csekélységet kért tőle.
– Ez azt jelenti, hogy nem akarsz felhagyni az ostoba firkálással a továbbtanulás
kedvéért, amire állítólag mindig oly nagyon vágytál? – kérdezte.
– Nem arról van szó. hogy nem akarok. Egyszerűen képtelen vagyok rá – felelte
csüggedten Emily. Tudta, hogy Elizabeth néni ezt úgysem érti, sosem értette meg. – Nem
tehetek róla. a véremben van az írás, Elizabeth néni. Hiába kéred ezt tőlem. Szeretnék
továbbtanulni, de az írást nem tudom feladni érte. Képtelen volnék megtartani egy ilyen
ígéretet, úgyhogy semmi értelme megígérni.
– Akkor itthon maradsz – mondta dühösen Elizabeth néni.
Emily arra számított, hogy a nagynénje feláll és kimegy a szobából, de az felvette a
harisnyát és mérgesen folytatta a kötést. Az igazat megvallva, Elizabeth Murray
képtelenül megrökönyödött. Igazán el akarta küldeni Emilyt Shrewsburybe, Ezt
megkövetelte tőle a hagyomány, és az egész család azon a véleményen volt, hogy
Emilynek tovább kell tanulnia. Ezt a feltételt ő találta ki. Jó lehetőségnek vélte, hogy a
gyerek felhagyjon ezzel az időt és papírt pocsékoló, ostoba szokással, és egy pillanatig
sem kételkedett terve sikerében. És most ez az oktalan, esztelen, hálátlan konokság.,.
„Kiütközött belőle a Starr” – gondolta rosszindulatúan, a Shipley-örökségről
megfeledkezve Emily néni. Mégis, most mitévő legyen? Tudta, hogy ha egyszer Emily
megmakacsolja magát, egy tapodtat sem enged, és azt is, hogy noha Wallace, Oliver és
Ruth ugyanolyan őrültségnek és hagyományellenesnek tartják Emily írásbolondériáját,
mint jómaga, ebben a kikötésben nem támogatnák. Elizabeth Murray már előre látta a
teljes hátraarcot és cseppet sem örült annak, ami várt rá. Kellő akaraterővel talán
megingathatná az előtte ülő, vékony, sápadt teremtést. Olyan törékeny, olyan fiatal és
megszelídíthetetlen. Elizabeth Murray három éven át próbálta kikúrálni Emilyt ebből az
ostobaságból, és ő, aki még soha semmiben nem vallott kudarcot, ezúttal nem boldogult.
Senki sem tudta őt térdre kényszeríteni.
Elizabeth dühödten kötött mérgében, Emily pedig keserű csalódottságával és az
igazságtalansággal küszködve mozdulatlanul ült. Bármennyire is elszánta magát, hogy
nem sír Elizabeth néni előtt, alig tudta visszafojtani könnyeit. Bárcsak Nárcisz ne
dorombolna olyan elégedetten, mintha legalábbis minden tökéletes lenne egy szürke
macska szemszögéből. Szerette volna, ha Elizabeth néni elbocsátja végre. Elizabeth
Murray azonban csak bőszen kötött, s egy szót sem szólt. Lidércálomnak tűnt az egész.
Feltámadt a szél, eső verte az ablakot, s vádlón néztek le sötét képkereteikből a rég
elhunyt Murray-k. Ők nem rokonszenveztek a villanásokkal, Jimmy-naplókkal és az
Alpok ösvényeivel – az ismeretlen, csábító istenségek kergetésével.
Emily minden csalódottsága ellenére akaratlanul is arra gondolt, milyen fantasztikus
díszlet lehet ez egy regény valamelyik tragikus jelenetéhez.
Nyílt az ajtó és Jimmy kuzin osont be a szobába. Jól tudta, milyen szelek járnak és
direkt hallgatózott az ajtó előtt. Ha valaki, ő tisztában volt azzal, hogy Emily sosem ígérne
meg ilyet, ezt egyébként Elizabethnek is elmondta tíz nappal ezelőtt a családi
kupaktanácson. Ő csupán az együgyű Jimmy Murray, mégis megértette azt, amit az épeszű
Elizabeth Murray nem tudott felfogni.
– Mi baj? – kérdezte egyikükről a másikukra nézve.
– Semmi – felelte méltóságteljesen Elizabeth. – Felkínáltam Emilynek a továbbtanulást,
ő pedig visszautasította. Természetesen joga van hozzá.
– Senkinek sincs joga, akinek ezer őse van. – jelentette ki Jimmy kuzin abban a
kísérteties hangnemben, amelyben az efféle bölcsességeket mondani szokta. Elizabethet
ilyenkor mindig kirázta a hideg, hiszen sosem tudta kiverni a fejéből, hogy ez a
hátborzongató kifejezésmód az ő hibája. – Emily nem ígérheti meg. amit kérsz. Meg tudod
igérni. Emily?
– Nem. – Akarata ellenére néhány hatalmas könnycsepp gördült le Emily orcáján.
– Ha megtehetnéd – kérdezte Jimmy kuzin – nekem megígérnéd, igaz?
Emily bólintott.
– Túl sokat kérsz, Elizabeth – mondta Jimmy kuzin a kötőtűk haragos hölgyének. –
Arra kérted, hogy hagyjon fel minden írással… Nos, ha csak arra kérnéd, hogy egy
részével hagyjon fel… Ahhoz mit szólnál, Emily, ha Elizabeth csak azt kérné, hogy egy
részével hagyj fel? Ezt talán megtehetnéd, igaz?
– Melyik részével? – kérdezte óvatosan Emily.
– Például azzal, ami nem igaz. – Jimmy kuzin Emily mellé állt és védelmezően a lány
vállára tette a kezét. Elizabeth tovább kötött, de mintha lassabban mozogtak volna
kezében a tűk. – Például történeteket, Emily. A nénéd különösen nem szereti, ha
történeteket írsz. Hazugságnak gondolja őket. A többi, amit írsz, nem annyira zavarja. Mit
gondolsz, nem hagyhatnál fel három évre a történetek írásával, Emily? Az iskolázottság
óriási dolog. Archibald nagymamád szívesen élt volna heringfarkon, ha középiskolába
járhatott volna… Számtalanszor hallottam, amikor ezt mondta. Rajtad a sor, Emily!
Emilynek gyorsan járt az agya. Szeretett történeteket írni, kemény lesz, ha abba kell
hagynia. Másrészt viszont, ha írhat képzelet szülte verseket, bizarr Jimmy-naplós
jellemrajzokat és hangulatától függően kellemes, szatirikus, tragikus feljegyzéseket a
mindennapi eseményekről – talán kibírja.
– Tégy próbát… próbáld csak ki – suttogta Jimmy kuzin. – Engeszteld ki egy kicsit.
Nagyon sokkal tartozol neki, Emily. Találkozzatok félúton.
– Elizabeth néni – kezdte remegő hangon Emily –, ha elküldesz Shrewsburybe,
megígérem, hogy három évig semmi olyat nem írok, ami nem igaz. Így jó lesz? Mert ez
minden, amit megígérhetek.
Elizabeth két sort kötött le, mielőtt nagy kegyesen válaszolt. Jimmy kuzin és Emily már
azt hitték, válaszra sem méltatja őket. Ám hirtelen összehajtotta a kötését és felállt.
– Nagyszerű. Ebbe beleegyezem. Természetesen a történeteidet ellenzem leginkább.
Ami pedig a többit illeti, úgy hiszem, Ruth gondoskodik majd arról, hogy ne legyen túl
sok elvesztegetni való szabadidőd.
Elizabeth néni nagy megkönnyebbüléssel kiviharzott, mivel nem szenvedett teljes
vereséget, hanem megengedték, hogy némi háborús dicsőséggel visszavonuljon egy kínos
helyzetből. Jimmy kuzin megpaskolta Emily fekete fejét.
– Jól van, Emily. Tudod, nem kell túl makacsnak lenni. Három év nem egy emberöltő,
cicus.
Nem az, ám tizennégy évesen úgy érzi az ember. Emily álomba sírta magát, de pontban
hajnali háromkor felébredt, gyertyát gyújtott azon a szeles, északi parti éjjelen, az
asztalához ült és az egész jelenetet megírta a Jimmy-naplójába. – Roppantul vigyázott rá,
hogy egyetlen olyan szó ne kerüljön bele, ami nem volt szigorúan véve igaz!
6
Minden kezdet nehéz
Teddy, Ilse és Perry ujjongtak az örömtől, amikor Emily beszámolt arról, hogy ő is
Shrewsburybe megy. Emily, miután végiggondolta a dolgot, mértéktartóan örült. Óriási
dolog, hogy középiskolába járhat, viszont cseppet sem tetszett az ötlet, hogy Ruth néninél
szállásolják el. Erre nem számított. Úgy vélte, Ruth néni nem akarja, hogy ott legyen nála,
és ha Elizabeth néni eldöntötte, hogy Shrewsburybe küldi, akkor máshol szállásolja el,
valószínűleg Ilsével együtt. Hát, ennek sokkal jobban örült volna. Nagyon jól tudta, hogy
Ruth néni fedele alatt nem lesz túl könnyű az élet. És nem szabad történeteket írnia.
Gyötrelmes, ha késztetést érzel, de nem alkothatsz, mert tilos kifejezésre juttatnod; ha
izgalomba hoz egy mókás, vagy éppen drámai jellem megteremtése, de nem keltheted
életre; ha váratlanul gyökeret ver benned egy kapitális összeesküvés ötlete és rádöbbensz,
hogy nem dolgozhatod ki, ezt a kínt csak az foghatja fel, aki az írás végzetes vágyával
született. Ezt a világ Elizabeth nénijei soha nem érthetik meg. Nekik puszta dőreség
csupán.
Augusztus utolsó két hetében nagy volt a nyüzsgés New Moonban. Elizabeth és Laura
hosszú tanácskozásokat folytattak Emily ruháival kapcsolatban. Olyan ruha kell neki. ami
nem hoz szégyent a Murray-kre, csakhogy a józan ész és nem a divat rendelkezett
vétójoggal. Emilynek nem volt beleszólása a dologba. Laura és Elizabeth egyik nap álló
délután azon vitatkoztak, legyen-e Emilynek taftblúza – Ilsének három is volt –, végül
Emily keserűségére ellene voksoltak. Laura azonban a maga feje után ment a csinos krepp
holmi tekintetében, amelyet nem mert „estélyi ruhának” hívni, hiszen csupán az elnevezés
miatt halálra lett volna ítélve. Rózsaszínű volt, gallér nélkül – óriási engedmény Elizabeth
részéről –, nagy, puffos ujjal, ami manapság már szinte képtelenség, ám ahogyan minden
divat, nagyon csinos és pikáns volt a maga idejében, amikor fiatalok és széplányok
viselték. Emily legcsinosabb ruhája volt, és a leghosszabb is, ami sokat jelentett
akkoriban, hiszen csak akkor tekintettek felnőttnek, ha „hosszú” ruhát viseltél. Az
„estélyi” egészen Emily csinos bokájáig ért.
Még este, mikor Laura és Elizabeth nem voltak otthon, felvette, mert azt akarta, hogy
Dean lássa rajta. A férfi feljött, hogy vele töltse az estét, mivel másnap indult Egyiptomba,
és a kertben sétálhattak. Emily ugyancsak felnőttnek és kifinomultnak érezte magát, mert
fel kellett emelnie hosszú szoknyáját a harmatos fűben. A ruha anyagából készült
sálkendőt tett lazán a fejére, s Dean úgy találta, most sokkal inkább hasonlít egy csillagra,
mint valaha. A cicák ott lődörögtek a nyomukban: a fényes szőrű, csíkos Nárcisz és a New
Moon-i istállók fölött uralkodó Kotnyeles. Cicák jöttek, cicák mentek, de Kotnyeles
maradt a posztján. A fűben kergetőztek, virágdzsungelekből ugráltak egymásra, és
hízelgően görgölőztek Emily lába körül. Dean Egyiptomba készült, de tudta, hogy sehol,
még az elfeledett birodalmak különös világában sem láthat olyat, ami jobban tetszene
neki, mint Emily és kiscicái képe New Moon szépen gondozott, pompás, illatos, régi
kertjében.
Nem beszélgettek annyit, mint máskor, és a csend furcsa dolgokat művelt
mindkettejükkel. Deannek többször is az az őrült gondolata támadt, hogy sutba dobja az
egyiptomi utazást és itthon marad télire, talán Shrewsburybe megy. – Megvonta a vállát és
kinevette magát. Erre a gyermekre szükségtelen vigyázni. A New Moon-beli hölgyek
megnyugtató őrangyalok. És nyúlánksága meg fürkészhetetlen szeme dacára Emily még
csak gyerek. Milyen tökéletes fehér nyakának íve, milyen csókra termett, édes, piros az
ajka. Hamarosan nővé érik – de nem az ő számára –, nem a bicegő. Kajlahátú Priest
számára – az apja generációjából. Dean vagy századszor mondta magának, hogy nem lesz
ostoba. Meg kell elégednie azzal, amit a sorstól kapott: egy különleges, ragyogó teremtés
barátságávat és szeretetével. Kinek szerelme nemsokára csodálatos ajándék lesz – egy
másik férfinak. Dean cinikusan arra gondolt, kétségkívül egy jóképű, ifjú divatbábra
fecsérli majd, aki félig sem lesz érdemes rá.
Emily viszont azon elmélkedett, milyen rémesen fog hiányozni Dean, sokkal jobban,
mint azelőtt. Olyan jó cimborák lettek ezen a nyáron. Amikor vele beszélgetett, mégha
csak néhány percet is, mindig olyan érzése volt, hogy gazdagabb lett az élete.
Tanulságosak voltak Dean bölcs, szellemes, humoros mondásai. Lelkesítették,
bátorították, ösztönözték, a bókjai pedig önbizalmat keltettek benne. Dean úgy elbűvölte
őt, ahogyan senki más. Mindazonáltal érezte, hogy nem tudja elemezni ezt az érzést. Ami
Teddyt illeti, nos tökéletesen tudta, miért szereti. Csupán a Teddysége miatt. És Perry –
Perry jó kedélyű, napbarnított, szókimondó, hetvenkedő csirkefogó, akit nem lehet nem
szeretni. Dean azonban más. Az ismeretlen csábítása… a tapasztalat… a mérhetetlen
tudás… a keserűségben megérett bölcsesség… azok a dolgok, amiket Dean tudott, ő pedig
nem – ebből állna a sármja? Emily nem tudta megmondani. Csupán azt tudta, hogy Dean
után mindenki unalmasnak, színtelennek tetszett, még Teddy is, pedig őt mindenkinél
jobban szerette. Ó, igen. Emilyben sosem támadt kétség afelől, hogy Teddyt szereti a
legjobban. Mindazonáltal Dean felelt meg természetének, rejtett és bonyolult elvárásai
nak.
– Köszönök mindent, amire megtanitottál Dean – mondta, amikor megálltak a
napóránál.
– Azt hiszed, te nem tanítottál engem sem mire, Csillag?
– Hogyan taníthatnálak? Hisz olyan fiatal, olyan… tudatlan vagyok…
– Megtanítottál keserűség nélkül nevetni. Remélem, sosem tudod meg, mekkora áldás
ez. Ne hagyd, hogy elrontsanak Shrewsbury-ben, Csillag. Annyira örülsz annak, hogy
elmehetsz, hogy nem akarom a kedvedet szegni. De épp olyan jó lenne neked – ha nem
jobb – itt, New Moonban.
– Dean! Tovább akarok tanulni és műveltséget…
– Műveltség! A műveltség nem azt jelenti, hogy evőkanállal töltik beléd az algebrát és a
másodosztályú latint. Mr. Carpenter többet és jobban taníthatna, mint azok a férfi és női
kiscserkészek a shrewsburyi középiskolában.
– Itt már nem járhatok iskolába – tiltakozott Emily. – Teljesen magányos lennék. A
korombeli diákok mind a Queen’s-be mennek vagy Shrewsburybe, vagy itthon maradnak.
Nem értelek, Dean. Azt hittem, örülni fogsz, hogy Shrewsburybe mehetek.
– Boldog vagyok – mert ez örömet okoz neked. Csakhogy azt a bölcsességet, amit én
kívánok neked, nem tanítják a középiskolákban, és nem vizsgákkal mérik. Bármennyi
tudást szerzel is meg az iskolákban, azt magadért tedd. Ne engedd, hogy bármivé is
átformáljanak, mindig maradj önmagad. Ez minden. Bár nem hiszem, hogy ez lenne a
céljuk.
– Nem, dehogy – felelte határozottan Emily. – Én olyan vagyok, mint Kipling
macskája: vad magányomban járom az utamat és ott csóválom meg a farkamat, ahol
nekem tetszik. Ezért néznek ferde szemmel a Murray-k. Azt hiszik, olyannak kell lennem,
mint ők. Ó, Dean, ugye gyakran írsz? Senki sem ért meg engem úgy, ahogyan te. Már
annyira megszoktalak. hogy nem is tudom, mi lesz velem nélküled.
 Emily ezt könnyedén mondta és úgy is értette, Dean sovány arca viszont belepirult.
Nem mondtak istenhozzádot egymásnak, ez régi megállapodás volt közöttük.
– Legyenek kegyesek napjaid! – mondta Dean, amint távozóban feléje intett.
Emily csupán lassú, titokzatos mosolyával válaszolt – s a férfi elment. Nagyon
magányosnak tűnt a fehér lángvirág kísérteties szirmaival tarkított kert a halványkék
szürkületben. Emily boldog volt, amikor Hórihorgas John erdejéből meghallotta Teddy
füttyjelét.
Az utolsó otthon töltött estéjén felkereste Mr. Carpentert, hogy meghallja, miként
vélekedik azokról a kéziratokról, amelyeket múlt héten vitt el hozzá. Az Elizabeth néni-
féle ultimátum előtt írt utolsó történetei is köztük voltak. Mr. Carpenter jóakaratú volt és
sosem szépítgette a dolgokat, s Emily épp ezért, az őszintesége miatt bízott az ítéletében,
még akkor is, ha olyasmit mondott, ami sebet ejtett a lelkén.
– Ez a szerelmi történet nem jó – közölte kereken a tanár.
– Tudom. Nem ezt akartam kihozni belőle – sóhajtotta Emily.
– Ez minden történettel így van – felelte Mr. Carpenter. – Te sosem leszel igazán
elégedett azzal, amit leírsz, viszont mások attól még jónak tarthatják. Ami a szerelmi
történeteket illeti, azért nem siklanak, mert nem tudod átérezni őket. Ne próbálj olyanról
írni, amit nem érzel át – félresikerül, mert a visszhang semmit sem ér. Nézzük ezt a másik
históriát az öregasszonyról. Nem rossz. A dialógus okos, a tetőpont érthető és hatásos. És
hál’istennek, van humorérzéked. Azt hiszem, épp ezért nem vagy jó a szerelmi
történetekben. Senki sem tud szerelmi történeteket írni, aki ilyen humorérzékkel van
megáldva.
Emily nem értette, hol itt az összefüggés. Szeretett szerelmi történeteket írni, és
csöpögősen szentimentális, tragikus históriák voltak ezek.
– Shakespeare tudott – mondta dacosan.
– Aligha vagy Shakespeare kategóriájában – felelte szárazon Mr. Carpenter.
Emily pipacsvörös lett.
– Tudom, de a tanár úr azt mondta, senki sem.
– És ezt fent is tartom. Shakespeare a kivétel, aki erősíti a szabályt. Bár amikor a
Rómeó és Júliát írta, bizonyára felfüggesztette a humorát. De most térjünk csak vissza
Emilyhez New Moonból. Ez a történet – nos, fogjuk rá, hogy egy ifjú elolvashatja anélkül,
hogy megfertőződnék.
Emily kiérezte Mr. Carpenter hanghordozásából, hogy nem dicséri a történetét. Egy
szót sem szólt, Mr. Carpenter pedig a becses kéziratot félrepöckölve folytatta:
– Ez pedig Kipling gyönge utánzatának tűnik. Olvastál tőle mostanában?
– Igen.
– Gondoltam. Kiplinget ne próbáld utánozni. Ha mindenáron majmolni akarsz valakit,
hát legyen Laura Jean Libbey. Ennek itt csak a címe jó. Finnyás kis mese. A Rejtett
gazdagság pedig nem történet, hanem gép. Csikorog. Egy pillanatig sem feledtette el
velem, hogy történet, ennélfogva nem az.
– Valami nagyon élethüt próbáltam írni – tiltakozott Emily.
– Vagy úgy. Akkor ezért. Valamennyien, még a legjózanabbak is érzéki csalódásnak
látjuk a világot. Ezért nem meggyőzőek azok a dolgok, amelyek túlságosan élethűek.
Lássuk csak… A meghibbant család. Újabb realista kísérlet. De fénykép csupán, nem
pedig élethű ábrázolás.
– Egy csomó bántó dolgot mondott nekem – sóhajtott Emily.
– Szép lenne a világ, ha soha senki nem mondana bántó dolgokat, ám ugyancsak
veszélyessé válna – vágott vissza Mr. Carpenter. – Azt mondtad, kritikát, nem pedig
hízelgést akarsz. Mindazonáltal egy apró hízelgés is kijár neked. Azt hagytam a végére. A
Valami más viszonylag jó, és ha nem félnék attól, hogy elrontalak, azt is mondhatnám,
tökéletes. Tíz év múlva átírhatod és kihozhatsz belőle valamit. Igen, tíz év… ne
grimaszolj, lánykám. Tehetséges vagy… fantasztikus érzéked van a szavakhoz, s ez
felbecsülhetetlen. Viszont van néhány rémes hibád. Azok a rémes dőlt betűk… szokj le
róluk, lánykám, szokj le róluk. És tartsd kordában a képzeletedet, ha eltér a valóságtól.
– Úgysem tehetek mást – jegyezte meg elszontyolodva Emily.
Elmesélte, milyen megállapodást kötött Elizabeth nénivel. Mr. Carpenter bólintott.
– Kiváló.
– Kiváló? – visszhangozta értetlenül Emily.
– Bizony. Épp erre van szükséged. Ez majd megtanít rá, hogy visszafogott és
gazdaságos légy. Három éven át ragaszkodj csak a tényekhez, és meglátod, mit tudsz
kihozni belőle. Hagyd el a képzelet birodalmát és szorítkozz a mindennapi életre.
– Nem létezik olyan, hogy mindennapi élet – mondta Emily.
Mr. Carpenter egy percig tűnődve fürkészte a lányt.
– Igazad van, nem létezik. Csak eltűnődik az ember, honnan tudod. Hát, menj csak –
menj a választott ösvényeden és köszönd meg az isteneknek, hogy szabadon járhatsz rajta.
– Jimmy kuzin szerint senki sem lehet szabad, akinek ezer őse van.
– És ezt az embert nevezik együgyűnek – dünnyögte Mr. Carpenter. – Akárhogy is, az
őseid nem kértek rendkívüli átkot a fejedre, csupán azt rótták ki rád, hogy célozd meg a
magasságokat, és nem hagynak békén, ha nem igy teszel. Nevezd ambíciónak…
késztetésnek… grafomániának, ahogy tetszik. Ezek fájdalma vagy csábítása mellett az
embernek kapaszkodnia kell… amíg elbukik… avagy…
– Sikert arat – folytatta fekete fejét hátravetve Emily.
– Ámen – mondta Mr. Carpenter.
Emily aznap este írt egy verset – Búcsú New Moontól – és megkönnyezte. Átérezte
minden egyes sorát. Nagyszerű, hogy iskolába járhat, ám itt kell hagynia drága New
Moonját. Odakötődött az élete, a gondolatai – a részévé vált.
„Nem csak arról van szó, hogy szeretem a szobámat, a fákat és a dombokat – ők is
szeretnek engem” – gondolta.
Bepakolták fekete útiládáját. Elizabeth néni úgy vélte, minden szükséges benne van,
Laura néni és Jimmy kuzin pedig gondoskodtak róla, hogy egy-két „szükségtelen” is
benne legyen. Laura néni szólt Emilynek, hogy egy pár csipkeharisnyát talál a papucsában
– a selyemharisnyáig még ő sem merészkedett – Jimmy kuzintól pedig három Jimmy-
naplót és egy borítékot kapott, amelyben egy ötdolláros bankó bújt meg.
– Bármire költheted, amire csak akarod, Cicus. Tízre gondoltam, de Elizabeth csak öt
dollár előleget adott a jövő havi fizetésemből. Azt hiszem, gyanította, mit akarok vele.
– Elkölthetek belőle egy dollárt amerikai bélyegekre, ha sikerül szereznem? – suttogta
aggodalmasan Emily.
– Bármire, ami tetszik – ismételte el megértően Jimmy kuzin, jóllehet, még számára is
megmagyarázhatatlan volt, miért akarna bárki is amerikai bélyegeket vásárolni. De ha a
drága kis Emily amerikai bélyegeket akar, akkor azt vesz.
A következő nap álomszerűnek tetszett Emily számára: a madarak mámoros éneke
Hórihorgas John erdejében, amikor hajnalban felébredt; az utazás Shrewsburybe a kora
szeptemberi, friss reggelen; Ruth néni hűvös fogadtatása; az idegen iskolában eltöltött
órák; az „előkészítő” beosztása; hazatérés vacsorára – hát ez bizony több napba is belefért
volna.
Ruth néni háza egy lakónegyed végében állt, mondhatni a város szélén. Emily rémesen
csúnyának találta a mindenféle cifrasággal díszített épületet. Ám Shrewsburyben azok a
házak számítottak a legelegánsabbaknak. amelynek fehér facsipke volt a tetején és a
kiugró ablakfülkéin. Kert ugyan nem volt, csupán kevéske, szépen gondozott pázsit, ám
mégiscsak volt ott valami, ami gyönyörködtette Emily szemét: magas, karcsú, erdei
fenyőültetvény terült el a ház mögött, hosszan, zölden, pókhálószerűen, a legmagasabb,
legegyenesebb, legkarcsúbb erdei fenyőkkel, amelyeket valaha is látott. Elizabeth néni
Shrewsburyben töltötte a napot, s csak vacsora után indult haza. A küszöbön kezet rázott
Emilyvel, lelkére kötötte, hogy jó legyen és csinálja azt, amit Ruth néni mond neki.
Jóllehet, nem csókolta meg Emilyt, önmagához képest mégis nagyon gyöngéd volt a
hangja. Emily csordultig telt érzelemmel s könnyek közt követte Elizabeth nénit a
tekintetével, amíg el nem tűnt a szeme elől. – Elizabeth néni visszamegy a drága New
Moonba.
– Gyere be – mondta Ruth néni –. és légy szíves ne csapd be az ajtót.
Emily sosem szokta becsapni az ajtókat.
– Elmosogatjuk a vacsoraedényeket – folytatta Ruth néni. – Ezután mindig a te
feladatod lesz. Majd megmutatom, minek hol a helye. Amint Elizabeth nyilván közölte
veled, elvárom, hogy a szállásod és az ellátásod fejében némi házimunkát végezz.
– Igen – felelte kurtán Emily.
Cseppet sem bánta a házimunkát, bármennyi legyen is, Ruth néni hangnemét annál
inkább.
– Az itt tartózkodásod természetesen rengeteg plusz kiadást jelent számomra – folytatta
Ruth néni –. de úgy tisztességes, hogy mindnyájan hozzájáruljunk a felnevelésedhez.
Szerintem, és mindig is ez volt a véleményem, sokkal jobban tettünk volna, ha a Queen’s-
be küldünk, hogy tanítói oklevelet szerezz.
– Én is ezt akartam – jegyezte meg Emily.
– Hm… – Ruth néni összeszorította ajkát. – Ezt mondod te. Csakhogy ebben az esetben
nem értem, miért nem küldött Elizabeth a Queen’s-be. Épp eléggé elkényeztetett, nyilván
ebben a dologban is beadta volna a derekát, ha úgy véli, valóban azt akarod. A konyha
melletti kamrában fogsz aludni. Télen melegebb, mint a többi szoba. Nincs benne gáz, de
egyébként sem engedhetem meg magamnak, hogy gázt használj a tanuláshoz. Majd
gyertyával világítasz, kettőt is égethetsz egyszerre. Elvárom, hogy tisztán és rendben
tartsd a szobát és pontosan betartsd az étkezési időket. Ebben nem ismerek tréfát. És van
itt még valami, amit azonnal meg kell értened. Nem hozhatod ide a barátaidat. Nincs
szándékomban szórakoztatni őket.
– Se Ilsét… se Perryt… se Teddyt?
– Hát, Ilse végtére is Burnley és távoli rokon. Ő időnként idejöhet, de állandóan ne
rohangáljon itt. Mindenhonnan azt hallom, hogy nem igazán megfelelő barátnő a
számodra. Ami pedig a fiúkat illeti, őket semmiképp sem hozhatod ide. Teddy Kentről
semmit sem tudok, annál pedig büszkébbnek kéne lenned, minthogy Perry Millerrel
összejárj.
– Ahhoz vagyok túl büszke, hogy ne járjak össze vele – vágott vissza Emily.
– Velem ne pimaszkodj, Emily. Jobb lesz, ha azonnal megérted, hogy itt nem mehetsz
mindenben a magad feje után, ahogyan New Moonban. Rémesen elkényeztettek. Én
azonban nem hagyom, hogy napszámos fiúk keressék fel az unokahúgomat. Abban biztos
vagyok, hogy fogalmam sincs, honnan vetted a sekélyes ízlésedet. Még apád is
úriembernek látszott Na, menj fel és csomagold ki az útiládádat. Aztán tanulj. Kilenckor
lefekvés.
Emily szörnyen dühös volt. Elizabeth néni álmában sem tiltotta volna meg, hogy Teddy
eljöjjön hozzá New Moonba. Bezárkózott a szobájába és elkeseredetten kicsomagolt.
Rémesen ronda szoba jutott neki. Első látásra gyűlölte. Beázások csúfították el a ferde
mennyezetet, amely az ágyánál olyan alacsony volt, hogy elérhette a kezével. Irdatlan,
durva csomózású szőnyeg hevert a csupasz padlón, amelytől Emilynek megfájdult a
szeme. Semmi köze sem volt a Murray-ízléshez, őszintén szólva még a Ruth Dutton-
ízléshez sem. A néhai Mr. Dutton egyik vidéki unokaöccsétől kapta. A közepe rikítóan
skarlátvörös volt, amelyet militáns rózsaszín és rikító zöld indadíszek foglaltak keretbe. A
sarkaiban pedig bíborszínű páfrányok és kék rózsák éktelenkedtek.
Az ajtó- és ablakkereteket förtelmes csokoládébarnára festették, a falakat pedig még
annál is rémesebb tapéta borította. A képek méltóak voltak a szobához, főleg egy színes
kőnyomat Alexandra királynőről, akin annyi káprázatos ékszer csüngött, hogy a királyi
méltóság minden bizonnyal orra bukott volna, ha megmoccan. Ami azt illeti, még egy
színes kőnyomat sem tudott csúnyát vagy közönségeset csinálni Alexandra királynőből,
bár szánalmasan közel járt hozzá. Egy csokoládé színű, keskeny polcon legalább húszéves
papírvirágokkal megtöltött váza állt. Az ember nem is gondolná, hogy valami ennyire
ronda és lehangoló lehet, mint azok a papírvirágok.
 – Barátságtalan ez a szoba… nem akar engem… sosem fogom itt otthon érezni magam
– mondta fennhangon Emily.
Rémes honvágy gyötörte. A nyírfákon megcsillanó New Moon-i gyertyafényt akarta; a
harmatos komlóindák illatát; doromboló cicáit; saját, kedves, ábrándokkal teli szobáját; a
régi kert csendjét és árnyait; a szél himnuszait s a hullámzó öblöt, melynek zengzetes, ősi
muzsikája olyan nagyon hiányzott a szárazföldi csendben. Még a kis temető is hiányzott,
ahol New Moon halottai nyugszanak.
Nem fogok sírni – Emily ökölbe szorította a kezét. – Ruth néni kinevetne. Semmi sincs
ebben a szobában, amit szeretni tudnék. Odakint vajon van-e?
Kitárta az ablakot. Délre, a fenyőültetvényre nézett, balzsamos illata úgy szállt be
hozzá, akár egy cirógatás. Balra boltíves, zöld ablakra emlékeztető rés húzódott a fák közt,
s azon át elbűvölő, holdsütötte tájra nyílt kilátás. Vajon milyen lehet a naplemente
tündöklő ragyogásában? Jobbra a kuszán elterülő Nyugat-Shrewsbury látszott: a lámpák
pöttyei mesebeli szépséget kölcsönöztek a domboldalnak e nyárvégi alkonyatban. Valahol
a közelben álmos csiripelés, mintha szendergő madarak hintáznának egy árnyékos faágon.
– Ó, hisz ez gyönyörű – suttogta Emily, s egészen kihajolt, hogy magába szívja a
balzsam illatú levegőt. – Apa egyszer azt mondta nekem, hogy mindenütt találhatunk
valami gyönyörűt, amit szeretni lehet. Ezt imádni fogom.
Ruth néni észrevétlenül dugta be fejét az ajtón.
– Emily, miért hagytad összegyűrve a karosszékvédő kézimunkát a nappaliban a
szófán?,
– Én… nem… tudom – felelte zavartan Emily. Még arról sem tudott, hogy egyáltalán
hozzáért volna a kézimunkához. Miért kérdez Ruth néni ilyesmit, mintha legalábbis
valami sötét, alantas, baljóslatú tervet gyanítana.
– Menj le és egyenesítsd ki.
Amint Emily szófogadóan megfordult, a nagynénje felkiáltott:
– Emily Starr, azonnal csukd be azt az ablakot! Megőrültél?
– Olyan szűk a szoba – könyörgött Emily.
– Nappal szellőztethetsz, de naplemente után sose hagyd nyitva az ablakot. Most én
felelek az egészségedért. Tudhatnád, hogy a tüdőbetegeknek kerülniük kell az éjszakai
levegőt és a huzatot.
– Én nem vagyok tüdőbeteg – tiltakozott lázadozva Emily.
– Természetesen feleselsz.
– És ha az is volnék, Burnley doktor szerint a friss levegő a legjobb nekem. Gyűlölöm a
levegőtlenséget.
– A fiatalok azt hiszik, hogy az öregek ostobák, de az öregek tudják, hogy a fiatalok
azok. – Ruth néni érezte, hogy falra hányt borsó a bölcselkedése. – Menj, igazítsd meg azt
a karfavédőt, Emily.
„Emily” lenyelte, amit mondani akart és elindult. Mérnöki pontossággal kisimította a
sérelmezett kézimunkát.
Emily egy pillanatra megállt és körülnézett. Ruth néni nappalija, ahol „együtt” étkeztek,
sokkal pompásabb és modernebb volt, mint a New Moonbeli szalon. Keményfa padló;
Wilton szőnyeg; angol stílusú tölgyfa bútorok. Mindazonáltal fele annyira sem volt
„barátságos”, mint a régi New Moon-i szoba. Emilyt egyre jobban gyötörte a honvágy.
Úgy vélte, semmit sem fog szeretni Shrewsbury-ben: az együttélést Ruth nénivel és az
iskolába járást sem. A sokszínű Mr. Carpenter után sótlannak, szellemtelennek tűnt
valamennyi tanár, és volt egy elsős lány, akit azonmód utált. És még azt hitte, hogy csodás
lesz a szép Shrewsburyben lakni és középiskolába járni. Hát, semmi sem pontosan olyan,
mint amire számít az ember, gondolta múló pesszimizmussal a szobájába visszabaktató
Emily. Dean egyszer azt mesélte, hogy egész életében arról álmodozott, hogy holdfényes
éjszakán keresztül-kasul gondolázhat Velence csatornáin. Amikor végre odajutott, majd
megették a szúnyogok.
Emily fogcsikorgatva bújt az ágyába.
,A holdfényre és romantikus dolgokra kell összpontosítanom a gondolataimat, nem
szabad törődnöm a moszkitókkal – gondolta. – Csakhogy… Ruth néninek úgy szúr a
fullánkja.
7
Pot-pourri
19.. szeptember 20.
Sokáig elhanyagoltam a naplómat. Ruth néni mellett nincs sok szabadideje az
|embernek. Ma azonban péntek este van, és nem tudtam hazamenni a hét végére, így aztán
a naplómnál keresek vigasztalást. Csak minden második hétvégémet tölthetem New
Moonban. Ruth néninek minden második szombaton szüksége van rám, hogy segítsek
takarítani. A pincétől a padlásig végignyaljuk a házat, akár kell, akár nem, ahogyan a
csavargó mondta, amikor minden hónapban egyszer megmosta az arcát, aztán kipihenjük
magunkat vasárnapra.
A fagy illatát érzem a levegőben. Attól tartok, megszenvedi a New Moon-i kert.
Elizabeth néni azon kezd morfondírozni, hogy ideje visszaköltöztetni a nagy tűzhelyet a
nyári konyhából a nagykonyhába. Jimmy kuzin a disznók krumpliját főzi a régi
gyümölcsösben, s közben a verseit szavalja. Bizonyára Teddy, Ilse és Perry – mindhárman
hazamentek ezek a szerencsés teremtések is ott lesznek, és Nárcisz is ott tekereg majd. De
nem szabad rágondolnom, mert rögvest honvágyam lesz.
Kezdem megkedvelni Shrewsburyt, az iskolát és a tanárokat, bár Deannek igaza volt,
amikor azt mondta, nem találok itt Mr. Carpenterhez hasonlót. A végzősök és a
másodikosok lenézik az előkészítősöket és roppant lekicsinylően viselkednek.
Valamelyikük leereszkedően beszélt velem, de nem hinném, hogy még egyszer
megpróbálnák – kivéve Evelyn Blake-et, aki mindannyiszor magas lovon ül, amikor csak
találkozunk, ami gyakran előfordul, mert a barátnője, Mary Carswell, Ilse szobatársa Mrs.
Adamson panziójában.
Utálom Evelyn Blake-et, efelől semmi kétség. És aligha kétséges, hogy ő is utál engem.
Ösztönös ellenségek vagyunk: a legelső találkozásunk alkalmával úgy néztünk egymásra,
mint két idegen macska, és ennyi elég is volt. Még sosem gyűlöltem igazán senkit. Persze
azt hittem, hogy igen, de most már tudom, hogy az csak idegenkedés volt. A gyűlölet
roppant érdekes a változatosság kedvéért. Evelyn másodikos – magas, okos, nagyon
csinos. Mandulavágású, ragyogó, álnok barna szeme van, és az orrán keresztül beszél. Ha
jól értettem, irodalmi ambíciói vannak, és a legjobban öltözött lánynak tartja magát a
középiskolában. Talán az is, bár a ruhái valahogy nagyobb benyomást tesznek az emberre,
mint ő maga. Az emberek kritizálják Ilsét, amiért túl gazdagon és túl felnőttesen öltözik,
mégis uralkodik a ruháin. Evelyn azonban nem. Mindig a ruhái jutnak először eszedbe, s
csak azután ő maga. Szerintem az a különbség, hogy Evelyn másoknak öltözik, Ilse
viszont önmagának. Muszáj jellemrajzot írnom róla, persze előbb jobban meg kell
ismernem őt. Micsoda elégtétel lesz! Ilse szobájában találkoztam vele először, és Mary
Carswell mutatott be bennünket egymásnak. Evelyn lenézett rám – egy icipicivel
magasabb nálam, hiszen egy évvel idősebb – és azt mondta:
– Ó, igen, Miss Starr. A nagynéném, Mrs. Henry Blake említette a nevét.
Mrs. Henry Blake-et valamikor Miss Brownellnak hívták. Evelyn szemébe néztem és
így feleltem:
– Mrs. Henry Blake kétségkívül igen hízelgő képet festett rólam.
Evelyn nevetett – cseppet sem tetszett a nevetése. Úgy nevet, hogy olyan érzése támad
az embernek, mintha őrajta nevetne, nem pedig azon, amit mond.
– Nem igazán jöttél ki vele, igaz? Mintha azt mondták volna, hogy írogatsz. Milyen
lapoknak írsz?
Kedvesen tette fel a kérdést, de tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyik lapnak sem
írok – egyelőre.
– A Charlottetown Enterprise-nak és a Shrewsbury Weekly Times-nak – mondtam
huncut vigyorral. – Épp most állapodtam meg velük. Az Enterprise két centet fizet minden
új művemért, a Times pedig heti huszonöt centet fizet egy társasági cikkért.
Vigyorom aggasztotta Evelynt. Az előkészítősök nem szoktak így vigyorogni a
másodikosokra. Nem szokás.
– Ó, igen, ha jól hallottam, dolgozol a panziódért – mondta. – Feltételezem, minden
fillér segít. Ám én igazi irodalmi lapokra gondoltam.
– A Penna? – kérdeztem újabb vigyorral.
A Penna a középiskola havonta megjelenő lapja. A Koponya és Bagoly „irodalmi
társaság” szerkeszti, és csak másodikosok és végzősök választhatók a tagjai közé. A
Penná-t a diákok írják, és elvileg bármely tanuló írhat bele, de gyakorlatilag alig valamit
fogadtak el egy előkészítőstől. Evelyn koponya és baglyos, az unokatestvére pedig a
Penna szerkesztője. Nyilván arra gondolt, hogy az ő kárára jópofáskodom, és a látogatása
hátralévő részében tudomást sem vett rólam, azt a kedves kis szurkapiszkát kivéve, amikor
az öltözködés jött szóba.
– Szeretnék egy új nyakkendőt – mondta. – Olyan cukikat láttam a Johns & McCallum-
nál, és szörnyen sikkesek. Az a fekete bársonyszalag igazán kecses a nyakában, Miss Stair.
Amikor divatban volt, magam is viseltem.
 Semmi okosat nem tudtam kitalálni, amivel visszavághattam volna. Olyan könnyen
jutnak okos dolgok az eszembe, amikor senki sincs jelen, akinek elmondhatnám őket. Így
nem mondtam semmit, csupán nagyon lassan és lekicsinylően elmosolyodtam. Úgy
látszik, ez jobban bosszantotta Evelynt a beszédnél, mert később állítólag azt mondta,
hogy: „Ennek az Emily Starrnak milyen mesterkélt a mosolya.”
Megjegyzés: Áz ember rengeteg dolgot elérhet a megfelelő mosollyal. Alaposan
tanulmányoznom kell a témát. A barátságos mosoly; a korholó mosoly; a szemtelen
mosoly; az esdeklő mosoly; a közönséges kerti vigyor.
Ami pedig Miss Brownellt – avagy Mrs. Blake-et – illeti, néhány nappal ezelőtt
találkoztam vele az utcán. Miután elment mellettem, mondott valamit a társnőjének, és
mindketten nevettek. Szerintem ez rossz modorra vall.
Kedvelem Shrewsburyt és az iskolát is, de sosem fogom megkedvelni Ruth néni házát.
Ellenszenves személyisége van. A házak olyanok, akár az emberek: az egyiket kedveled, a
másikat nem, és nagyritkán olyan is akad, amelyiket szereted. Ezt a házat kívülről
mindenféle fölösleges cifraság borítja. Legszívesebben fognék egy seprűt és leseperném
róla. Ami a belsejét illeti, minden szobája szögletes, finomkodó és lélektelen. Bármit
odavihetsz, semmi sem illik a képbe. Nincsenek kedves, romantikus zugok, mint New
Moonban. Az én szobám egy kicsivel sem lett jobb. A mennyezet nyomaszt, olyan
alacsony, hogy szinte az ágyam fölé ér, és Ruth néni nem engedi meg, hogy arrébb vigyem
az ágyat. Egészen megdöbbent, amikor megemlítettem neki.
– Az ágy mindig abban a sarokban állt – mondta, mintha csak azt mondta volna: „a nap
mindig keleten kel fel”. Mégis, a képek a legrémesebbek ebben a szobában, a lehető
legeltúlzottabb színes kőnyomatok. Egyszer a fal felé fordítottam őket, és persze Ruth
néni besétált – sosem kopog – és azonnal kiszúrta.
– Emily, miért piszkálod azokat a képeket?
Ruth néni folyton folyvást azt kérdezi, „miért” csinálok ezt vagy azt. Néha
megmagyarázom, néha képtelen vagyok rá. Ez éppen az utóbbi alkalom volt. Persze,
valamit válaszolnom kellett a kérdésére. Itt lekicsinylő mosolynak nincs helye.
– Alexandra királynő nyakörve az idegeimre megy – feleltem –, Byron arckifejezése a
Missolonghi-i halálos ágyán pedig akadályoz a tanulásban.
– Emily – recsegte Ruth néni –, legalább egy kis hálát mutatnál.
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy: kinek? Alexandra királynőnek vagy Lord
Byronnak, de természetesen nem tehettem. Inkább megadóan visszafordítottam a képeket.
– Még nem hallottam az igazi okot, miért fordítottad meg azokat a képeket? – kérdezte
komoran Ruth néni. – Feltételezem, nincs szándékodban megmondani nekem. Alattomos
és sunyi… alattomos és sunyi… Mindig mondtam, hogy az vagy. Már amikor legelőször
láttalak Maywoodban, megmondtam, hogy te vagy a legsunyibb gyerek, akit valaha
láttam.
– Miért mondasz nekem ilyeneket, Ruth néni? – kérdeztem elkeseredetten. – Azért,
mert szeretsz és javítani akarsz rajtam, vagy azért, mert gyűlölsz és meg akarsz bántani…
vagy azért, mert ilyen vagy?
 – Miss Pimaszság, légy szíves, ne feledkezz meg arról, hogy ez az én házam. És a
jövőben szíveskedsz békén hagyni a képeimet. Ez egyszer megbocsátok, amiért piszkáltad
őket, de elő ne forduljon még egyszer. És bármilyen okosnak is gondolod magad,
kiderítem, miért fordítottad meg őket.
Ruth néni kivonult, de tudom, hogy egy ideig még hallgatózott a lépcsőfordulón, hogy
megtudja, hátha beszélek magamban. Állandóan figyel, még akkor is, ha nem mond
semmit, nem tesz semmit, tudom, hogy akkor is figyel. Úgy érzem magam, akár egy légy
a mikroszkóp alatt. Egyetlen szó vagy cselekedet nem menekülhet a bírálata elől, s noha
nem tud olvasni a gondolataimban, olyan gondolatokat tulajdonít nekem, amik még
álmomban se jutnának eszembe. Ezt mindennél jobban gyűlölöm.
Semmi jót sem mondhatok el Ruth néniről? Természetesen vannak jó tulajdonságai is.
Becsületes, erényes, megbízható és dolgos, és a kamrája miatt sem kell szégyenkeznie.
Csakhogy egyetlen szeretetreméltó erénye sincs, ráadásul sosem hagyja abba a
próbálkozást, hogy rájöjjön, miért fordítottam meg a képeket. Sosem fogja elhinni, hogy a
színtiszta igazat mondtam.
Persze, rosszabbul is állhatnának a dolgok, hiszen ahogy Teddy mondja, Viktória
királynő is lehetne Alexandra helyett.
Néhány saját képet is feltűztem a falra, hogy megmentsenek: néhány New Moonról és a
régi gyümölcsösről készült gyönyörű rajzot, amelyeket Teddy csinált nekem, meg egy
Deantől kapott metszetet. Lágy, homályos színekkel készült sivatagi kutat ábrázol, körötte
pálmákat, és tevekaraván halad át a homokon a csillagoktól ragyogó fekete ég alatt.
Varázslattal, rejtélyekkel teli, s amikor ránézek, megfeledkezem Alexandra királynő
ékszereiről meg Lord Byron gyászos képéről, és egy kicsiny kapun át a szabadság és álom
óriási, tágas világába csusszan át a lelkem.
Ruth néni megkérdezte, honnan kaptam azt a képet. Amikor megmondtam, azt
morogta: – Képtelen vagyok megérteni, hogyan szeretheted ennyire Kajlahátú Priestet.
Nem szívlelem azt az embert.
Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy szívleli.
Ám, ha a ház ronda is és barátságtalan a szobám, az Egyenesség Földje gyönyörű és
megmenti a lelkemet. Az Egyenesség Földje a ház mögött húzódó erdei fenyő ültetvény.
Azért adtam neki ezt a nevet, mert valamennyi fenyő kivételesen magas, karcsú és
egyenes. Van benne egy kacsaúsztató, páfrányokkal körülölelt, mellette egy hatalmas,
szürke kő hever. Kanyargós, szeszélyes ösvény vezet hozzá, de olyan szűk, hogy egy
ember férhet el rajta csupán. Ha fáradt vagyok, magányos, mérges vagy túl ambiciózus,
odamegyek és elücsörgök ott néhány percet. Mindenkinek elmúlik a szomorúsága, ha
azokat a karcsú, égre törő fenyőket nézegeti. Kellemes estéken odajárok tanulni, bár Ruth
néni haragszik és azt hiszi, hogy ez a sunyiságom újabb megnyilvánulása. Hamarosan túl
korán besötétedik, és sajnálni fogom, hogy nem lehet ott tanulni. Ott a könyveim valahogy
olyan jelentést hordoznak, mint sehol máshol.
Rengeteg, napszítta páfrányok illatával teli, kedves, zöld zug van az Egyenesség
Földjén, és füves tisztások is, ahol sápadt őszirózsák hajladoznak a fűben, gyöngéden
egymás felé hajolnak, amikor Szélasszonyság elszalad közöttük. És az ablakom közvetlen
bal oldalán magas, öreg erdei fenyők csoportja áll, úgy festenek a holdfényben vagy a
szürkületben, akár egy csapat varázsigét mormogó boszorkány. Amikor először láttam
őket egy szeles este a vörös naplemente előtt, és furcsa jelzőfénynek tűnt a gyertyám,
mintha csak a levegőben lógott volna a lángja az ágak között, jött a villanás – először
Shrewsburyben – és olyan boldog voltam, hogy semmi más nem számított. Egy verset is
írtam róluk.
De jaj, égek azért, hogy történeteket írhassak. Tudtam, hogy nehéz lesz betartani
Elizabeth néninek tett ígéretemet, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény lesz.
És napról napra keményebbnek tűnik, hisz annyi ragyogó cselekményötlet szikrája ugrik
ki az agyamból. Aztán vissza kell hullanom az ismert emberek jellemének
tanulmányozásába. Rengeteg jellemtanulmányt írtam, mindig erős kísértést érzek, hogy
egy kicsit „retusáljam őket”: elmélyítsem az árnyékokat és kissé élénkebben kihozzam a
legjobban megvilágított részeket. Ámde nem felejtem el, hogy azt ígértem Elizabeth
néninek, nem írok semmi olyat, ami nem igaz, én pedig betartom a szavam és
megpróbálom pont olyannak lefesteni őket, mint amilyenek.
Ruth néniről is írtam egyet. Érdekes, de veszélyes. Sosem hagyom a Jimmy-naplómat
vagy a sima naplómat a szobámban. Tudom, hogy Ruth néni átkutatja, amikor nem
vagyok ott. Ezért aztán mindig magammal viszem az iskolatáskámban.
Ilse fent volt ma este, és együtt csináltuk meg a leckénket. Ruth néni a homlokát
ráncolta, és teljesen őszintén megvallva, nem tudom, nincs-e igaza. Ilse olyan derűs és
vicces, hogy inkább nevettünk, mintsem tanultunk volna. Nem is szerepeltünk fényesen
másnap az osztályban – mellesleg ez a ház helyteleníti a nevetést.
Perry és Teddy szeretik a középiskolát. Perry a szállását azzal keresi meg, hogy
gondoskodik a kemencéről és az udvarról, az ételét pedig azzal, hogy felszolgál az
asztalnál. Mellesleg, huszonöt centet kap egy órára mindenféle ostoba munkáért. Nem
sokat látom őt és Teddyt sem, kivéve az otthon töltött hétvégeket, ugyanis az iskolai
rendelet szerint a fiúk és a lányok nem mehetnek együtt iskolába és haza. Persze azért
rengetegen csinálják. Nekem is rengeteg lehetőségem lett volna rá, de úgy döntöttem,
hogyha megszegném a szabályokat, azzal ártanék a New Moon-i hagyományoknak.
Különben Ruth néni minden áldott este megkérdezi tőlem, kivel jöttem haza az iskolából.
Azt hiszem, időnként kicsit csalódott, amikor azt felelem: „senkivel”.
Mellesleg egyik fiúért sem vagyok oda, aki haza akarna kísérni.
19.. október 20.
A szobám teli s teli van sültkáposzta-szaggal, de nem merem kinyitni az ablakot. Túl
sok odakint a levegő. Egy kicsit meg merném kockáztatni, csakhogy Ruth néninek egész
nap pocsék hangulata volt. Tegnap volt a shrewsburyi vasárnapom, és amikor elmentünk a
templomba, a pad sarkára ültem. Fogalmam sem volt, hogy Ruth néninek mindig ott
muszáj ülnie, ám ő azt hitte, hogy direkt csináltam. Egész délután a Bibliáját olvasta.
Éreztem, hogy nekem szól a dolog, de el sem tudtam képzelni, miért. Ma reggel aztán
megkérdezte, miért csináltam.
– Mit miért csináltam? – kérdeztem riadtan.
– Emily, tudod te, mit követtél el. Ezt a csúnyaságot nem fogom eltűrni. Mi a
szándékod ezzel?
– Ruth néni, halvány fogalmam sincs, mire gondolsz? – feleltem ugyancsak gőgösen,
mivel éreztem, hogy nem bánnak velem tisztességesen.
– Emily, tegnap a pad sarkára ültél csak azért, hogy én ne ülhessek oda. Miért tetted?
Lenéztem Ruth nénire – most már magasabb vagyok nála és megcsinálhatom. Neki
persze ez sincs ínyére. Dühös voltam, és az a gyanúm, hogy a Murray-pillantásból is volt
valami az arcomon. Ekkora hűhót csapni egy ilyen nyamvadtság miatt!
– Ha szerinted azért csináltam, akkor fölösleges miértezned – mondtam olyan pimaszul,
ahogyan éreztem. Felvettem az iskolatáskámat és az ajtóhoz mentem. Ott megálltam.
Eszembe jutott, hogy függetlenül attól, mit tennének vagy nem tennének a Murray-k, nem
úgy viselkedtem, ahogyan egy Starrtól elvárná az ember. Apa biztosan nem helyeselné a
viselkedésemet. Így aztán megfordultam és nagyon udvariasan így szóltam: – Nem
szabadott volna így beszélnem Ruth néni, bocsánatot kérek. Semmi rosszat nem akartam
azzal, hogy a sarokba ültem. Csak azért történt, mert én mentem be elsőnek a sorba.
Fogalmam sem volt arról, hogy te ott szeretsz ülni.
Talán túlzásba is vittem az udvariaskodást. Akárhogy is, a bocsánatkérésem csak még
jobban irritálta Ruth nénit. Horkantott és azt mondta:
– Ezúttal megbocsátok, de elő ne forduljon még egyszer. Természetesen az eszembe se
jutott, hogy megmondod, mi okból tetted. Ahhoz te túlságosan sunyi vagy.
Ruth néni, Ruth néni! Ha állandóan lesunyizol, tényleg sunyi leszek, és akkor majd
megnézheted magad. Ha úgy döntök, hogy sunyi leszek, az ujjam köré foglak csavarni!
Csupán azért tudsz boldogulni velem, mert őszinte vagyok.
Minden este kilenckor kell lefeküdjek, mert „azoknak, akiket tüdővész fenyeget,
rengeteget kell aludniuk”. Amikor hazajövök az iskolából, házimunkák várnak rám, és
este kell tanulnon, úgyhogy egy pillanatnyi időm sem marad az írásra. Jól tudom, hogy
Elizabeth néni és Ruth néni kupaktanácsot ültek a témában. Csakhogy nekem írnom kell.
Ezért amint világos van, felkelek, felöltözöm, még kabátot is veszek, mert már hidegek a
reggelek, nekiülök és egy becses órán át írogatok. Mivel nem akartam, hogy Ruth néni
felfedezze és sunyinak nevezzen érte, megmondtam neki. Tudomásomra hozta, hogy
valami agybajom van és egy diliházban fogom végezni, viszont nem tiltotta meg – talán
azért nem, mert úgyis tudta, hogy hasztalan volna. Akárhogy is, muszáj írnom. A nap
legszebb órája számomra az az óra a reggeli szürkületben.
Mivel tilos történeteket írnom, az utóbbi időben kigondolom őket. Ám egyik nap főbe-
kólintott, hogy ha nem is szó szerint, megszegem az Elizabeth nénivel kötött
megállapodást.
Ma Ilséről írtam jellemrajzot. Nagyon lenyűgöző. Nehéz elemezni Ilsét. Olyan más és
meglepőszerű (ezt a szót magam találtam ki). Amikor dühbe gurul, azt sem úgy csinálja,
mint mások. Élvezem a dühkitöréseit. Már nem mond olyan sok rémes dolgot, mint
azelőtt, hanem kétértelmű (a kétértelmű új szó számomra, szeretek új szavakat alkalmazni,
azt hiszem, addig nem ismerek igazán egy szót, amíg ki nem mondtam vagy le nem
írtam).
 Az ablakomnál írok. Szeretem elnézni, mint kacsintgatnak rám a hosszú domboldalon a
shrewsburyi lámpák.
Ma levelet kaptam Deantől. Egyiptomban van – ősi istenek összedőlt templomai és régi
királyok sírjai közt. Az ő szemével látom azt a különös földet – mintha átrepülném vele
azokat a régi századokat – ismerem az égboltjaik titkát. Karnaki vagy thébai Emily
voltam, nem pedig a Shrewsburyben lakó Emily. Ez bizony Dean trükkje.
Ruth néni ragaszkodott hozzá, hogy elolvassa Dean levelét, aztán pedig istentelennek
titulálta!
Sosem találtam volna ki ezt a jelzőt.
19.. október 21.
Megmásztam az Egyenesség Földjének meredek, erdővel borított dombját és ujjongtam
a csúcsán. Mindig elégedettséggel tölti el az embert, ha felkapaszkodik egy hegy tetejére.
Kellemes, fagyos illat volt a levegőben, gyönyörű látványt nyújtott a shrewsburyi kikötő, a
fák pedig arra vártak körülöttem, hogy tüstént történjék valami. – Csak e szavakkal tudom
megfogalmazni, milyen hatást tettek rám. Mindenről megfeledkeztem. Ruth néni
szurkapiszkáiról, Evelyn Blake leereszkedő stílusáról, Alexandra királynő nyakörvéről –
mindenről, ami nem jó az életben. Madarakként szárnyaltak hozzám a káprázatos
gondolatok. Nem az én gondolataim voltak. Én félig ilyen fantasztikusat se tudnék
kieszelni. Jöttek valahonnan.
Amint visszafelé tartottam a sötét, keskeny ösvényen, ahol szép, suttogó hangok
töltötték be a levegőeget, csuklásszerű nevetést hallottam közvetlenül magam mögött az
egyik pagonyban. Meglepődtem és meg is rémültem kissé. Azt rögtön tudtam, hogy nem
emberi nevetés, inkább Robin pajtás koboldjainak kacagására hasonlított, ám némi
malíciával fűszerezve. Sajnos már nem hiszek az erdei tündérekben – mily sokat veszít az;
ember, amikor hitetlenné válik –, ezért zavarba hozott e nevetés, mindazonáltal be kell
vallanom, hogy borzongás futott végig a gerincemen. Aztán hirtelen eszembe jutottak a
baglyok és már tudtam, mi az: igazi, gyönyörűséges hang, mintha az Aranykor túlélője
kuncogott volna magában a sötétségben. Azt hiszem, ketten voltak és határozottan jól
mulattak valami baglyos viccen. Meg kell verselnem őket, bár félig sem leszek képes
szavakba önteni a báját és a huncutságát.
Ilsét tegnap megdorgálták az igazgató irodájában, amiért Guy Lindsay-vel ment haza az
iskolából. Olyannyira dühbe gurította valami, amit Mr. Hardy mondott, hogy felkapott egy
krizantémokkal teli vázát az igazgató asztaláról és úgy a falhoz vágta, hogy az darabokra
tört.
„Ha nem vágom a falhoz, akkor a maga fején tört volna össze” – közölte.
Más lányok biztosan megjárták volna, ám Mr. Hardy Dr. Burnley jó barátja. Mellesleg
van valami Ilse sárga szemében, ami csinál valamit az emberrel. Pontosan tudom, hogyan
nézhetett Mr. Hardyra, miután összetörte a vázát. Már nyoma sem volt benne a haragnak,
nevetős és merészen-hetyke volt a tekintete, ahogyan Ruth néni mondaná. Mr. Hardy
csupán megszidta, amiért ilyen gyerekesen viselkedett és megfizetteti vele a váza árát,
lévén az iskola tulajdona. Ez letaglózta Ilsét, amiért ilyen vacakul ért véget a hőstette.
Alaposan megmostam a fejét. Valakinek muszáj helyre tenni Ilsét, és úgy tűnik, csupán
én érzek felelősséget iránta. Burnley doktor rázkódni fog a nevetéstől, amikor majd
elmeséli neki, de ezzel az erővel akár Szélasszonyságot is megszidhattam volna. Ilse csak
nevetett és átölelt.
– De hát olyan vidám vázatörés volt. Amikor meghallottam, egy cseppet sem voltam
többé mérges.
Ilse a múlt héten szavalt az iskolai koncerten, és mindenki azt mondta, csodálatos volt.
Ruth néni ma kijelentette, hogy elvárja tőlem, hogy sztár-diák legyek. Persze nem a
nevemmel játszott – ó, dehogy, Ruth néninek halvány gőze sincs arról, mi fán terem a
szójáték. Valamennyi diák, aki kilencvenszázalékos teljesítményt ér el a karácsonyi
vizsgákon, és semmilyen tárgyból sem teljesít nyolcvan százalék alatt, arany csillag
kitűzőt kap, amelyet a tanév végéig visel, és sztár-diákoknak nevezik őket. Sokan
áhítoznak erre a címre, persze kevesen nyerhetik el. Ha nem sikerül, Ruth néni állandóan
az orrom alá dörgöli majd. Nem sülhetek fel.
19.. október 30.
Ma jött ki a Penna novemberi száma. Egy héttel ezelőtt beküldtem a szerkesztőnek a
bagolyversemet, de nem használta fel. Viszont beszerkesztette Evelyn Blake őszi
falevelekről írt, ostoba, negédes, mesterkélt versét – ilyesmit én három évvel ezelőtt írtam.
És Evelyn egy osztályra való lány előtt fejezte ki a részvétét, amiért az én
költeményemet nem fogadták el. Gyanítom, hogy Tom Blake beszélt neki róla.
– Igazán nem kell lógatnia az orrát, Miss Starr, Tom azt mondta, nem is volt olyan
rossz, de természetesen nem éri el a Penna színvonalát. Egy-két év múlva bizonyára
bekerül. Csak folytassa a próbálkozást.
– Köszönöm – feleltem –, egy cseppet sem lógatom az orrom. Miért kellene? Az én
versemben a kéve nem a béget szóra rímel. Ha így volna, akkor valóban pocsékul erezném
magam.
Evelyn a feje búbjáig elvörösödött.
– Nem kell ilyen közönségesen kimutatni a csalódottságodat, gyerek – mondta.
De észrevettem, hogy ezután ejtette a témát.
Amint hazaértem az iskolából, elégtétel gyanánt kritikát írtam Evelyn verséről a
Jimmy-naplómba. Macaulay szegény Robert Montgomeryről írt esszéjét vettem alapul és
olyan jó mókát csináltam belőle, hogy már nem is éreztem szomorúnak és megalázottnak
magam. Odahaza megmutatom majd Mr. Carpenternek, jót fog kacagni rajta.
19.. november 6.
Ma este átnéztem az „Újságomat” és észrevettem, hogy hamar abbahagytam a jó és
rossz cselekedeteim feljegyzését. Gyanítom, ennek az az oka, hogy rengeteg cselekedetem
fele ilyen, fele olyan volt. Sosem tudtam eldönteni, melyik osztályba soroljam őket.
Hétfő reggelenként versidézetekkel kell válaszolnunk névsorolvasáskor. Ma reggel a
saját költeményemből, a Tengerre néző ablakból idéztem. Amikor a díszteremből az
előkészítő osztálytermébe indultam, Miss Aylmer, az igazgatóhelyettes megállított.
 – Gyönyörű versből idéztél a névsorolvasáskor, Emily. Honnan vetted? Ismered az
egész költeményt?
Olyan mámoros lettem, hogy alig tudtam válaszolni.
– Igen, Miss Aylmer – mondtam nagyon szerényen.
– Szeretnék belőle egy példányt – mondta Miss Aylmer. – Kimásolnád nekem? És hogy
hívják a szerzőt?
– A szerző – nevettem – Emily Byrd Starr. Az az igazság, Miss Aylmer, hogy
elfelejtettem kikeresni egy idézetet a sorakozóra, és hirtelen nem jutott más eszembe, ezért
fanyalodtam rá a sajátomra.
Miss Aylmer egy pillanatig nem szólt, csak engem fürkészett. Zömök, középkorú nő,
szögletes arca és kedves, kerek, szürke szeme van.
– Még mindig szeretné a verset, Miss Aylmer? – kérdeztem mosolyogva.
– Igen – felelte, miközben még mindig olyan furcsán bámult, mintha sosem látott volna
azelőtt. – Igen… és írd alá, kérlek.
Megígértem és lementem a lépcsőn. A lépcső alján visszanéztem. Miss Aylmer még
mindig engem nézett. Volt valami a tekintetében, ami örömmel, büszkeséggel,
boldogsággal és alázattal töltött el és… és… ájtatossággal. Igen, pontosan így éreztem.
Hát ez csodálatos nap volt. Mit érdekel a Penna vagy Evelyn Blake.
Ma este Ruth néni bemasírozott a városba, hogy meglátogassa Oliver bácsi Andrew-ját,
aki most itt dolgozik a bankban. Muszáj volt vele tartanom. Egy csomó jó tanáccsal látta
el Andrew-t az erkölcsét, a táplálkozását és az alsóneműit illetően, majd meghívta
valamelyik estére, azt mondta, bármikor jöhet, amikor csak akar. Andrew persze Murray,
és bármikor beronthat oda, ahova Teddynek és Perrynek még csak belépnie sem szabad.
Andrew egész jóképű, egyenes szálú, ápolt vörös haja van, de mindig úgy néz ki, mintha
épp most keményítették és vasalták volna.
Azt hiszem, az egész este mégsem ment pocsékba, mert Mrs. Gardennek, a
szállásadónőjének van egy érdekes cicája, aki barátkozni akart velem, de Andrew
megpaskolta és „szegény cicusnak” nevezte, mire az intelligens állat „lehurrogta”.
– Sose bizalmaskodj egy cicával – tanácsoltam Andrew-nak. – És tiszteletreméltóan
beszélj hozzá és róla.
– Badarság! – mondta Ruth néni. Pedig egy cica épp ezért cica.
19.. november 8.
Hidegre fordultak az éjszakák. Amikor visszajöttem hétfőn, magammal hoztam New
Moonból egy gines palackot. Magamhoz szorítom a takaró alatt, hisz olyan jó meleg, és
élvezettel hallgatom, amint odakint az Egyenesség Földjén tombol a vihar és eső veri a
háztetőt. Ruth néni aggódik, hogy kicsúszhat a dugó és eláztatom az ágyat. Ez legalább
olyan rossz lenne, mint az, ami tegnap éjszaka valóban megtörtént. Úgy éjfél körül
felkeltem, elmémben egy fantasztikus történet ötletével. Úgy éreztem, muszáj felkelnem
és azonnal lefirkantanom a Jimmy-naplómba, mielőtt még elfelejtem. Ott tartom, amíg
letelik a három évem, utána pedig szabadon megírhatom.
 Kipattantam az ágyból, és miközben a gyertyám után tapogattam az asztalon,
feldöntöttem a tintásüveget. Utána persze iszonyú dühbe gurultam és az égvilágon semmit
nem találtam meg. Gyufa, gyertyák, minden eltűnt. Felállítottam a tintásüveget, de tudtam,
hogy tintatócsa van az asztalon. Minden ujjam csupa tinta volt, és semmihez sem mertem
hozzányúlni a sötétben és az égvilágon semmit sem találtam, amivel fel tudtam volna
itatni. És mindeközben hallottam a padlón koppanó tintacseppeket.
Elkeseredésemben a lábujjaimmal nyitottam ki az ajtót, mert tintás kezemmel nem
mertem a kilincshez nyúlni, és lebotorkáltam a lépcsőn, odalent pedig a kályharongyba
töröltem a kezem, és ekkorra persze Ruth néni is fent volt és bőszen tudakolta a miérteket
és indítékokat. Elvette a gyufámat, meggyújtotta a gyertyáját és felzavart. Ó, hajmeresztő
látvány volt! Hogyan férhet egy kvartnyi tinta egy apró tintásüvegbe? Legalább egy
kvartnak kellett lennie, hogy ekkora koszt csináljon.
Úgy éreztem magam, mint a skót emigráns, aki egy este hazaért, porig égve találta a
házát, a családját pedig megskalpolták az indiánok, ő pedig azt mondta: „Hát, ez
teljességgel nevetséges”. Az asztalterítő romokban; a szőnyeg csupa tinta, még a tapétára
is fröccsent. Alexandra királynő viszont nyájasan mosolygott fölötte, Byron pedig tovább
agonizált.
Egy álló órán át sikáltunk Ruth nénivel sóval meg ecettel. Ruth néni persze nem hitte
el, amikor azt mondtam, csupán azért keltem fel, hogy leírjam egy történet cselekményét.
Ő tudta, hogy valami más motívum vezérelt, és ez is csak az álnokságom és sunyiságom
újabb bizonyítéka. Más dolgokat is mondott, amiket nem írok le. Természetesen
megérdemeltem a fejmosást, amiért nem dugaszoltam be a tintásüveget; de azért mindent
mégsem érdemeltem ki, amit mondott. Mindazonáltal nagyon béketűrő voltam. Egyrészt
azért, mert az én gondatlanságom okozta a bajt, másrészt pedig papucsban voltam. Az
égvilágon senki sem tud kihozni a sodromból, amikor papucsban vagyok. Aztán persze
oda lyukadt ki, hogy ezúttal megbocsát, de még egyszer elő ne forduljon.
Perry nyert az iskolai bajnokságon a mérföldes futásban, sőt megdöntötte a rekordot.
Rengeteget büszkélkedett vele, Ilse pedig dühös lett rá.
19.. november 11.
Tegnap este Ruth néni könnyek közt talált, amikor megsirattam Copperfield Dávidot és
sötét haragra gerjedtem Mr. Murdstone ellen. Ruth néninek persze muszáj volt tudnia,
hogy miért sírok és persze nem hitt nekem, amikor megmondtam neki.
– Olyan emberek miatt sírsz, akik sosem léteztek? – mondta hitetlenkedve.
– De hiszen léteztek – feleltem. – Épp olyan valóságosan, mint amilyen te vagy, Ruth
néni. Azt akarod mondani, hogy Miss Betsy Trotwood csak illúzió?
Azt hittem, igazi teát ihatok, ha Shrewsburybe jövök, Ruth néni szerint azonban
egészségtelen. Inkább csapvizet iszom, mintsem azt a tejjel felhígított teát, mintha
kisgyerek volnék.
19.. november 30.
Andrew itt volt ma este. Mindig azokon a péntek estéken jön, amikor nem megyek New
Moonba. Ruth néni kettesben hagyott minket a szalonban és elvonult a Hölgy
Segélyegylet gyűlésére. Andrew-ban – mivel Murray – meg lehet bízni.
Nem érzek ellenszenvet Andrew iránt. Képtelenség volna, hiszen olyan ártalmatlan
jószág. Afféle jó, bőbeszédű, kétbalkezes figura, aki óhatatlanul arra ösztökél, hogy
meggyötörd. Utána pedig furdal a lelkiismeret, hiszen olyan jó lélek.
Ma este, mivel Ruth néni elment, azon igyekeztem, miként mondhatnám a
legkevesebbet Andrew-nak, miközben követhetem a magam gondolatai fonalát.
Felfedeztem, hogy nagyon kevés szóval elboldogulok: „igen”; „nem”, különféle
hanghordozással, időnként nevetéssel kísérve; „nem tudom”; „valóban?”; „nocsak,
nocsak”; „milyen csodálatos!” – legfőképpen ez utóbbi. Andrew csak mondta a magáét,
amikor lélegzetvételnyi szünetet tartott, beszúrtam a „milyen csodálatost”, mégpedig
pontosan tizenegyszer. Andrew-nak tetszett. Azt a szép, hízelgő érzést keltette benne,
hogy ő csodálatos és a társalgása csodálatos. Mindeközben ragyogó, képzeletbeli
álomvilágban jártam a Nílus partján, I. Totmesz idejében.
Mindketten igen boldogok voltunk. Azt hiszem, újra ki fogom ezt próbálni. Andrew
túlságosan ostoba ahhoz, hogy rajtakapjon.
Amikor Ruth néni hazatért, megkérdezte:
– Na, hogy boldogultatok Andrew-val?
Ezt mindannyiszor megkérdezi, amikor Andrew meglátogat minket. Tudom, miért
Ismerem a Murray-k hallgatólagos tervecskéjét, bár nem hinném, hogy bármelyikük
valaha is szavakba öntötte volna.
– Csodásan – feleltem. – Andrew fejlődőképes. Ma este mondott egy érdekes dolgot és
nem gesztikulált annyit a kezével és a lábával, mint máskor.
Fogalmam sincs, miért mondok ilyeneket Ruth néninek. Sokkal jobban tenném, ha nem
tenném. De valami – a Murray-, a Starr-, a Shipley-, a Burnley-vér, vagy a puszta
truccolás-e, nem tudom – még mielőtt észrevenném magam, kimondatja velem.
– Nem kétséges, hogy a Kályhacső városban megfelelőbb társaságot találsz – felelte
Ruth néni.
8
Bizonyíték hiányában

Emily sajnálkozva jött ki a Könyv-Búvárból, ahol a könyvek és a friss magazinok szaga

olyan volt, akár az édes tömjén illata, és sietve elindult a hideg, lármás Prince Streeten.
Amikor csak tehette, besündörgött a Könyv-Búvárba és mohón beleásta magát a
magazinokba, amelyekre nem futotta a pénzéből, viszont odavolt érte, hogy megtudja,
miféle anyagot publikálnak – főként milyen verseket. Számos verset semmivel sem talált
jobbnak az övénél, a szerkesztők mégis kötelességtudóan visszaküldték azokat. Emily már
jelentős részét elhasználta a Jimmy kuzin dollárján vett amerikai bélyegeknek, amelyeket
szárnypróbálgatásaihoz mellékelt, hogy a hűvös, visszautasító nyomtatvány kíséretében
visszakapja őket. A Bagolykacaj-t már hatszor visszaküldték,
Emily azonban még nem vesztette el teljesen a hitét. Épp aznap reggel dobta be
hetedszer a Könyv-Búvár levelesladájába.
,A hetes szám szerencsét hoz” – gondolta, amint befordult abba az utcába, amely Ilse
panziójához vezetett. Tizenegykor lesz az angolvizsgája, és még át akarta nézni Ilse
jegyzetfüzetét. Az előkészítősök már majdnem túl voltak a záróvizsgáikon, bár teljesen
rendszertelenül tették le őket, olyankor, amikor másodikosok és végzősök nem voltak az
osztálytermekben, amitől állandóan bosszankodtak az elökészitősök. Emily már biztos
volt benne, hogy játszva megszerzi a csillag kitűzőt. A legkeményebb tárgyakból már túl
volt a vizsgán, és nem tartotta valószínűnek, hogy bármelyikből is nyolcvan százalék alatt
teljesített volna. Ma lesz az angolvizsga, angolból pedig a kilencven százalékot is jóval
meg kell haladnia. Már csak a történelem lesz hátra, amit szintén szeretett. Mindenki arra
számított, hogy elnyeri a csillag kitűzőt Jimmy kuzin szörnyen izgatott volt miatta, Dean
pedig egy piramis tetejéről küldte el megelőlegezett gratulációit, olyan biztos volt a
sikerében. Előző nap érkezett meg a levele a karácsonyi ajándékot tartalmazó csomag
kíséretében.
„Egy arany nyakláncot küldök neked, amelyet a XIX. dinasztia egyik hercegnőjének a
múmiájáról vettek le” – írta Dean. „Menának hívták, s a sírfelirata szerint «szerető szívű»
volt. Ezért úgy hiszem, jól megy sora a ítélet Csarnokában, és elnézően mosolyogtak rajta
a szigorú istenek. Több ezer éven át feküdt holt keblén ez a kis amulett. A szerelem
évszázados súlyával terhelten küldöm neked. Azt hiszem, szerelmi zálog lehetett,
különben miért pihent volna ennyi időn át a szívén. Biztosan maga választotta, mert
mások szebb ékszerrel ékesítették volna egy királynő lányának nyakát”
Noha a kis amulett elbűvölte Emilyt titokzatos bájával, szinte félt tőle. Megborzongott,
amikor karcsú, fehér nyaka köré kerítette, és arról a királylányról elmélkedett, aki egy
halott birodalom idején viselte. Mi lehet a története és a titka?
Ruth néni természetesen helytelenítette. Micsoda dolog, hogy Emily karácsonyi
ajándékot kap Kajlahátú Priesttől.
– Legalább valami újat küldhetett volna, ha már annyira akart küldeni valamit –
mondta.
– Egy Németországban gyártott kairói emléket – jegyezte meg komoran Emily
– Valami hasonlót – bólogatott gyanútlanul Ruth néni. – Mrs. Ayers csinos, aranylapra
erősitett üveg papírnehezéket kapott a Szfinx képével, a bátyja hozta Egyiptomból. Ez az
ütott-kopott ize határozottan olcsónak látszik.
– Olcsó? Felfogtad, Ruth néni, hogy ezt a nyakláncot kézzel készítették és egy
egyiptomi hercegnő viselte még Mózes előtt?
– No, igen. Ha el akarod hinni Kajlahátú Priest tündérmeséit – Ruth néni jót derült a
dolgon –, a helyedben nem viselném nyilvános helyen, Emily. A Murray-k sosem viseltek
használt ékszert. Ma este nem viseled.
– De még mennyire, hogy felveszem. Utoljára valószinüleg az elnyomás idején viselték
a fáraó udvarában. Most viszont jelen lesz Kit Barrett hócipő bálján. Micsoda különbség!
Remélem, Mena hercegnő szelleme nem fog kísérteni ma este. Talán megbocsátja a
szentségtörésemet… ki tudja. Elvégre nem én raboltam ki a sírját, s mivel nem én voltam,
valaki olyan tette, akit a legkevésbé sem érdekelt a kis hercegnő. Biztosan jobban örülne
ha tudná, hogy meleg és ragyogó az én nyakamban, mintsem valamiféle komor
múzeumban lenne, ahol ezernyi kíváncsi, hideg tekintet meredne rá. Dean azt mondja,
„szerető szívű” volt… úgyhogy nem fogja irigyelni tőlem a helyes kis fityegőjét.
Egyiptom hölgye, kinek birodalmát úgy szítta magába az idő, mint a sivatag homokjára
kilöttyintett bort.
Emily mélyen meghajolt a volt századok távlatai előtt.
– Milyen ostobán hangzik ez a dagályos nyelvezet – morogta Ruth néni.
– Ó, az utolsó mondat jó részét Dean leveléből idéztem – felelte ártatlan képpel Emily.
– Hát ez rávall – csóválta fejét megvetően Ruth néni. – Nos, azt hiszem, a velencei
gyöngysorod jobb lesz, mint ez a pogány akármi. Ne maradj túl soká, Emily. Mondd meg
Andrew-nak, hogy még éjfél előtt hozzon haza.
Andrew kísérte el Emilyt Kitty Barrett báljára – azért illette meg ez a kegy, mert a
kiválasztottak egyike volt. Ruth néni egyébként azt is elnézte volna, ha csak egy órára ér
haza, de Emily akkor szörnyen álmos lenne egész nap, különösen, mivel sokáig tanult az
előző két éjszakán. Ruth néni a vizsgaidőszakban lazított merev szabályain, és
engedélyezett egy plusz gyertyát. Ki tudja, mit szólt volna, ha sejti, hogy Emily a plusz
gyertyafényt használta fel, hogy megírja az Árnyékokról szóló költeményét. Kétségkívül a
sunyiság újabb megnyilvánulásának tekintette volna. Talán ez az is volt.
Amikor Emily a könyvesboltból Ilse panziójába ért, Evelyn Blake-et találta barátnője
szobájában, mégpedig egy magában dühöngő Evelynt, akit nem hívtak meg a hócipő
bálba, miközben Emily Starr meghívást kapott. Így aztán mindent megtett annak
érdekében, hogy kellemetlenkedjék. Ilse asztalánál ülve hivalkodva lengette
selyemharisnyába bújtatott lábát a többi lány képébe, akiknek nem volt
selyemharisnyájuk.
– De örülök, hogy jöttél, te őszintén és hőn szeretett – nyögte Ilse. – Evelyn egész
délelőtt megállás nélkül engem kritizál. Talán most téged vesz sorra és nyugtot hagy
nekem egy kicsit.
– Azt hajtogatom, hogy megtanulhatna uralkodni a természetén – közölte Evelyn. –
Nem ért egyet velem, Miss Starr?
– Mit műveltél, Ilse – kérdezte Emily.
– Hát, alaposan összevesztem Mrs. Adamsonnal ma reggel. Már ott lógott a civakodás a
levegőben. Olyan sokáig jó voltam, hogy egy csomó rosszaság gyülemlett fel bennem.
Mary tudja. Igaz, Mary? Mary biztos volt benne, hogy eljött a robbanás ideje. Mrs.
Adamson kellemetlen kérdésekkel kezdte. Mindig ezt csinálja… igaz, Mary? Utána
alaposan összeszidott… végül már kiabált. Akkor vágtam pofon.
– Tessék – mondta nyomatékosan Evelyn.
– Nem tehetek róla – vigyorgott Ilse. – A pimaszságát és a dorgálását még elviseltem
volna, de amikor kiabált… olyan ronda, amikor kiabál… szóval, egyszerűen pofon
vágtam.
– Feltételezem, utána jobban érezted magad – mondta azzal a szent meggyőződéssel
Emily, hogy Evelyn előtt nem fogja kimutatni nemtetszését.
Ilse nevetésben tört ki.
– Igen, először. Legalább abbahagyta az üvöltözést. Utána azonban feltámadt a
lelkiismeretem. Persze, bocsánatot kértem tőle, tényleg megbántam… de valószínűleg
ismét megteszem. Ha Mary nem volna olyan jó, én feleannyira sem volnék rossz. Muszáj
vagyok egyensúlyba hozni a dolgokat. Mary jámbor és alázatos, Mrs. Adamson pedig
átgyalogol rajta. Hallanád, micsoda fejmosást kap Mary, ha nem csupán egy este mozdul
ki egy héten.
– Igaza van – közölte Evelyn. – Sokkal jobb volna, ha te is kevesebbet járnál el. Már
kezdenek beszélni rólad, Ilse.
– Tegnap este sehol sem voltál, igaz, kedvesem? – kérdezte újabb pokoli vigyorral Ilse.
Evelyn elpirult és gőgös némaságba burkolózott. Emily a jegyzetfüzetbe temetkezett,
Mary és Ilse pedig kimentek. Emily szerette volna, ha Evelyn is velük megy, a lánynak
azonban nem állt szándékában távozni.
– Miért nem veszi rá Ilsét, hogy viselkedjék? – kezdte undokul bizalmaskodó stílusban.
– Nincs hatalmam Ilse fölött – felelte hűvösen Emily. – Mellesleg, nem hinném, hogy
rosszul viselkedne.
– Ó, jaj Istenem… hiszen a saját fülével hallotta, hogy pofon vágta Mrs. Adamsont.
– Mrs. Adamson megérdemelte. Förtelmes nőszemély, aki mindig olyankor kiabál,
amikor az égvilágon semmi oka sincs a kiabálásra. Ennél semmi sem idegesítőbb.
– Nos, Ilse tegnap megint elbliccelte a franciaórát és Ronnie Gibsonnal sétálgatott
helyette a folyóparton. Ha túl gyakran csinálja, még rajtakapják.
– Ilse nagyon népszerű a fiúk közt – felelte Emily, aki jól tudta, hogy Evelyn is
népszerűségre vágyik.
– A szállásukon népszerű. – Evelyn most lekezelő volt, mert ösztönösen tudta, hogy
Emily gyűlöli, ha magas lóról beszélnek vele.
– Állandóan egy csomó féktelen fiú van a nyomában, a rendesek nem állnak szóba vele.
– Ronnie Gibson nem rendes?
– Nos, mit szólna Marshall Orde-hoz?
– Ilsének semmi köze sincs Marshall Orde-hoz.
– Ugyan már. Múlt pénteken éjfélig kocsikázhatott vele, és Marshall Orde részeg volt,
amikor kihozta a lovakat a béristállóból.
– Egy szót sem hiszek ebből. Ilse sosem kocsikázgatott Marsh Orde-dal. – Emilynek
szinte elfehéredett az ajka a felháborodástól.
– Olyasvalaki mondta, aki látta őket. Mindenütt Ilséről beszélnek. Meglehet, hogy nincs
fölötte hatalma, némi befolyása azonban biztosan van rá. Elvégre néhanapján maga is
elkövet bolond dolgokat. Talán teljesen ártatlanul. Akkor például, amikor a Blair Water-i
homokos parton egy szál ruha nélkül fürödtek. Ezt mindenki tudja az iskolában. Magam
hallottam, amikor a Marsh fivérek ezen nevettek. Nos, ez nem. volt ostobaság, kedvesem?
Emily elpirult a dühtől és a szégyentől, de leginkább attól, hogy Evelyn Blake
ledrágámozta. Az a csodálatos fürdés a holdfényben – hogy mennyire
megszentségtelenitette a világ! Nem fogja megvitatni a dolgot Evelynnel, sőt meg sem
említi neki, hogy alsószoknyában voltak. Higgyen azt, amit akar.
– Azt hiszem, bizonyos dolgokat nem egészen értett meg Miss Blake – mondta abban a
finom, szenvtelenül ironikus hangnemben és modorban, amik a leghétköznapibb
szavaknak is leírhatatlan jelentőséget kölcsönöz.
– Persze, hisz a „választott néphez” tartozik, igaz? – Evelyn azzal a gúnyoros kis
nevetésével nevetett.
– Pontosan – felelte nyugodtan Emily, anélkül, hogy felpillantott volna a
jegyzetfüzetből.
– Ne legyen olyan haragos, drágám. Én csak azért mondtam, mert sajnálom, hogy
szegény Ilse mindenütt bajba keveredik. Nagyon szeretem szegény párát. Igazán
visszafoghatná egy kicsit a színeit. Az a skarlátvörös estélyi, amelyet az előkészítő
koncertjén viselt… hát, tudja, elég bizarr volt.
– Szerintem pedig úgy festett, akár egy skarlátvörösbe burkolózott magas aranyliliom –
felelte Emily.
– Milyen hűséges barátnő, kedvesem. Kíváncsi volnék, vajon Ilse is ugyanígy kiállna
magáért? Nos, jobb lesz, ha hagyom tanulni. Ugye tízkor lesz az angolvizsgája? Mr.
Scoville felügyel majd a tanteremben, ugyanis Mr. Travers beteg. Mi a véleménye Mr.
Scoville hajáról? Ugye milyen gyönyörű? Ha már a hajaknál tartunk, drágám, miért nem
úgy viseli a haját, hogy eltakarja a füleit… legalábbis a hegyét. Azt hiszem, úgy sokkal
jobban nézne ki.
Emily elhatározta, hogy ha Evelyn Blake még egyszer „drágámnak” szólítja, ráborít
egy tintasüveget. Miért nem megy már a fenébe és hagyja őt tanulni?
Evelynnek azonban volt még valami a tarsolyában.
– Az a zöldfülű barátjuk a Kályhacső városból megpróbált bekerülni a Penna-be. Egy
hazafias költeményt küldött a szerkesztőségbe. Tom megmutatta nekem. Mulatságos volt.
Az egyik sora különösen gyönyörű: „Kanada, mint egy hajadon üdvözli visszatért fiait”.
Hallania kellett volna Tom hahotáját.
Emily óhatatlanul elmosolyodott, bár szörnyen haragudott Perryre, amiért ilyen
céltáblát csinált magából. Miért nem hajlandó tudomásul venni a korlátait és miért nem
érti meg, hogy a Parnasszus lankái nem őt várják!
– Nem hinném, hogy a Penna szerkesztőjének joga van kívülállóknak megmutatni a
visszautasított kéziratokat – jegyezte meg ridegen.
– Á, Tom engem nem tekint annak, és ez túl jó volt ahhoz, hogy magában tartsa. Nos,
azt hiszem, leszaladok a Búvárba.
Emily megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Evelyn végre távozott. Ilse jött vissza.
– Evelyn elment? Mennyire beindult ma reggel. Csak tudnám, Mary mit lát benne.
Mary tisztességes, de cseppet sem izgalmas.
– Ilse – kezdte komolyan Emily. – Elmentél múlt héten valamelyik este kocsikázni
Marsh Orde-dal?
Ilse rámeredt.
– Ugyan már, te szamár, dehogy mentem. Sejtem, hol hallottad ezt a mesét. Nem
tudom, ki volt vele az a lány.
– De a franciaórát kihagytad és Ronnie Gibsonnal sétálgattál helyette a folyóparton.
– Beismerem.
– Ilse… tényleg… nem kéne…
– Ne hergelj fel, Emily! – mondta kurtán Ilse. – Kezdesz kínosan rendes lenni… Tenni
kéne valamit, ami kikúrál belőle, mielőtt még krónikussá válna. Már itt sem vagyok,
iskola előtt még be kell ugranom a Búvárba.
Ilse kelletlenül összeszedte a könyveit és kilibegett. Emily ásított és úgy döntött, elege
van a jegyzetfüzetből. Ráér egy fél óra múlva elindulni az iskolába. Addig ledől Ilse
ágyára – csak egy percre.
Mintha csak a következő pillanatban lett volna, amikor felült és döbbenten meredt
Mary Carswell órájára. Öt perc múlva tizenegy. Öt perce van arra, hogy végigfusson egy
negyed mérföldet és az asztala mögött üljön a vizsgán. Emily futtában kapta magára a
kabátját és a kalapját, hóna alá csapta jegyzetfüzetét és rohant. Lélekszakadva és azzal a
különös tudatalattival, hogy az emberek furcsán megbámulták, amint végigszáguldott az
utcákon, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a tükörbe, felakasztotta a holmiját és
rohant is az osztályterembe.
Elképedt pillantások követték és nevetés hullámzott végig a termen. A magas, karcsú
elegáns Mr. Scoville már épp a vizsgalapokat osztotta szét. Amikor Emily elé letette a
vizsgalapját, gondterhelten azt mondta:
– Megnézte magát a tükörben, mielőtt bejött az osztályba, Miss Starr?
– Nem – felelte nyugtalanul Emily, s érezte hogy valami félelmetesen hibádzik valahol.
– Azt hiszem… a maga helyében… most..; megnézném… – Mr. Scoville ugyancsak
zavartan hebegett.
Emily felállt és visszament a lányok öltözőjébe. A folyosón találkozott Hardy igazgató
úrral, aki megbámulta őt. Miért bámult így az igazgató, miért nevettek az előkészítősök?
– Emily csak akkor értette meg, amikor az öltöző tükrében meglátta magát.
A felső ajka fölött és az arcán rikító, fantasztikusan kunkorodó végű, nagyon fekete,
gondosan megrajzolt bajusz virított. Egy pillanatig Emily bamba rémülettel, szájtátva
bámulta. Miért… hogyan… ki tette ezt?
Dühödten sarkon fordult, Evelyn Blake abban a pillanatban lépett a helyiségbe.
– Te… te tetted ezt! – kiáltotta Emily. Evelyn rámeredt, majd nevetésben tört ki.
– Emily Starr! Úgy nézel ki, mint valami lidércálom. Csak nem azt akarod mondani,
hogy ezzel a képeddel mentél be az osztályba?
Emily ökölbe szorította a kezét.
– Te tetted – ismételte.
Evelyn összeszedte magát, majd gőgösen így szólt:
– Igazán, Miss Starr, remélem, nem hiszi, hogy én egy ilyen méltóságomon aluli
trükkhöz folyamodom? Az a gyanúm, hogy a drága barátnője, Ilse gondolta, hogy
megvicceli… Nagyon kuncogott valamin, amikor pár perccel ezelőtt bejött.
– Ilse sosem tenne ilyet! – kiáltotta Emily. Evelyn vállat vont.
– Én előbb lemosnám, s csak aztán próbálnám megtudni, ki tette – vetette oda
grimaszolva, amint kiment.
Emily tetőtől talpig haragtól, szégyentől és a legrémesebb megaláztatástól reszketve
lemosta arcáról a bajuszt. Első ösztöne azt súgta, menjen haza, hisz hogyan nézhetne
szembe egy tanteremre való előkészítőssel. Aztán összeszorította a fogát és ugyancsak
magasra szegett fejjel vonult végig a padsorok között az asztalához. Égett az arca, lángolt
a lelke. A sarokban Ilse szőke feje hajolt a dolgozat fölé. A többiek mosolyogtak és
visszafojtottan vihogtak. Mr. Scoville sértően higgadt volt. Emily megfogta a tollát, ám a
keze reszketett a papír fölött.
Ha ott és akkor jól kibőghette volna magából szégyenét és haragját, az megmentette
volna. Csakhogy lehetetlen volt. Nem fakadhatott sírva. Nem láthattak megalázottsága
mélyére. Ha Emily képes lett volna kinevetni a rosszindulatú tréfát, sokkal jobb lett volna.
Csakhogy mivel Emily volt, a büszke Murray-k egyike, nem tehette. Szenvedélyes lelke
leg mélyéig rossz néven vette a sértést.
Ami az angoldolgozatot illeti, ezzel az erővel akár haza is mehetett volna. Már húsz
percet elkésett. Mindössze tíz perc maradt, amire egyáltalán képes volt hozzálátni az
íráshoz. Egyáltalán nem tudta irányítani a gondolatait. Ahogyan Mrs. Travels dolgozatai
mindig, ez is nehéz feladat volt. Óriási káosz uralkodott Emily agyában, ám minden ötlete
a gyötrő szégyen körül forgott. Amint beadta a dolgozatot és elhagyta az osztálytermet,
tudta: elvesztette a csillagot. Ezzel a dolgozattal legfeljebb csak átmehet, ha egyáltalán
sikerül. De olyan pocsékul érezte magát, hogy ezzel sem törődött. Hazarohant
barátságtalan szobájába – Ruth néni szerencsére nem volt otthon –, az ágyára vetette
magát és zokogott. Úgy érezte magát, mint akit letaglóztak, és minden fájdalma alatt ott
lappangott a rettentő, kínzó kétség.
Ilse tette volna…? Nem, az képtelenség… Ő nem tehette. Akkor ki? Mary? Abszurd
ötlet. Csakis Evelyn lehetett, visszajött és kicsinyes gyűlölködésből eljátszotta vele ezt a
durva trükköt. Hiába is tagadta sértett felháborodással és talán túlságosan ártatlan
tekintettel. Mit is mondott Ilse? Csak nem ezt a gyalázatos módot találta ki a
gyógyítására? – Nem… nem… nem! – zokogta szenvedélyesen a párnájába. A kétség
azonban csak nem tágított tőle.
Ruth néninek azonban nem voltak fenntartásai. A barátnőjénél, Mrs. Ballnál járt, akinek
a lánya előkészítős volt. Anita Ball állított haza a mesével, amelyen az egész iskola
nevetett, és azt állította, hogy Evelyn Blake-től hallotta, miszerint Ilse Burnley követte el a
tettet.
– Nocsak – állított be Ruth néni Emily szobájába, amint hazaért. – Hallom, Ilse Burnley
szépen kidekorált. Remélem, most már felfogod, miféle teremtés.
– Nem Ilse tette.
– Megkérdezted tőle?
– Nem. Nem is sértem meg ilyen kérdéssel.
– Én pedig elhiszem, hogy ő tette. És be nem teszi ide még egyszer a lábát,
megértetted?
– Ruth néni…
– Hallottad, mit mondtam, Emily? Ilse Burnley nem megfelelő társaság a számodra. Az
utóbbi időben túl sok mendemondát hallottam róla. Ez azonban megbocsáthatatlan.
– Ruth néni, ha megkérdezem Ilsét és ő azt mondja, nem ő tette, elhiszed neki?
– Nem. Egyetlen olyan lánynak se hinnék, aki úgy nevelkedett, mint Ilse Burnley.
Bármit tesz és bármit mond, nekem ez a meggyőződésem. Ne lássam még egyszer a
házamban.
Emily felállt és azon igyekezett, hogy sírástól eltorzult arcára varázsolja a Murray
pillantást.
– Természetesen, Ruth néni – mondta hidegen. – Nem hozom ide Ilsét, ha nem szívesen
látott vendég. Én azonban elmegyek hozzá. És ha megtiltod, akkor… akkor hazamegyek
New Moonba. Most egyébként is rajtam van a mehetnék. Csak… nem hagyom, hogy
Evelyn Blake elüldözzön.
Ruth néni nagyon is jól tudta, hogy a New Moon-iak nem mennének bele egy Emily és
Ilse közötti szakításba. Ehhez túl jó barátságban vannak a doktorral. Mrs. Dutton sosem
szívlelte Burnley doktort. Meg kell elégednie azzal, amire oly régóta vágyott, hogy távol
tartja Ilsét a házától. A saját bosszúságának semmi köze sem volt Emily iránti
együttérzéséhez, csupán abból a haragból táplálkozott, hogy nevetségessé tettek egy
Murray-t.
– Azt hittem, eleged lett az Ilséhez járásból. Ami pedig Evelyn Blake-et illeti,
túlságosan okos és józan lány ahhoz, hogy ilyen ostoba tréfát eszeljen ki. Ismerem a Blake
családot. Kiváló emberek, és Evelyn apja igen tehetős. Na, fejezd be a bőgést. Szépen
nézel ki. Mi értelme van a sírásnak?
– Semmi – felelte bánatosan Emily. – De nem tehetek róla. Nem bírom elviselni, hogy
nevetségessé tettek. Mindent elviselek, csak ezt nem. Kérlek, Ruth néni, hagyj magamra.
Úgysem tudok vacsorázni.
– Teljesen kivetkőztél magadból… mint egy Starr. Mi, Murray-k elrejtjük az
érzelmeinket.
„Nem hinném, hogy bármi rejtegetnivalód volna” – gondolta lázadozva Emily.
– Ezután tartsd magad távol Ilse Burnley-től, és mindjárt nem szégyenítenek meg többé
nyilvánosan – tanácsolta búcsúzóul Ruth néni.
 Emily egy álmatlan éjszaka után – amikor is úgy érezte, hogy ha nem tudja távolabbra
tolni arcától a mennyezetet, biztosan összenyomja őt – kora reggel elment Ilséhez és
vonakodva elmondta Ruth néni ultimátumát. Ilse szörnyen dühös volt, ám Emily
szívfájdalommal konstatálta, hogy nem bizonygatja ártatlanságát a krétatrükkel
kapcsolatban.
– Ilse… ugye nem te csináltad? – kockáztatta meg a kérdést. Tudta, hogy Ilse nem tette,
biztos volt benne, mégis tőle magától akarta hallani. Meglepetésére Ilse elpirult.
– Meghibbantál? – mondta ugyancsak zavartan. Elég furcsa volt, hogy az egyenes,
szókimondó Ilse ennyire zavarban van. Elfordította az arcát és céltalanul birizgálta az
iskolatáskáját. – Csak nem feltételezed, hogy bármi ilyesmit tennék veled, Emily?
– Nem, persze, hogy nem – felelte lassan Emily. Ejtették a témát, ám az a kis kétség és
bizalmatlanság, ami ott lapult Emily gondolatainak mélyen, csak nem hagyta őt nyugodni.
Ám azt képtelen volt elhinni, hogy Ilse ilyet tegyen és azután letagadja. De miért volt
olyan zavart és szégyenkező? Az ártatlan Ilse nem kelne ki magából? Nem hordaná le
Emilyt a gyanakvásért? És nem firtatná a témát, amíg ki nem fújja a mérgét?
Jóllehet, nem került szóba az eset, bizonyos fokig mégis beárnyékolta a New Moonban
töltött karácsonyi szünetet. Látszólag a lányok épp olyan jó barátok voltak, mint mindig,
Emily azonban nagyon is tudatában volt a kettejük közt támadt szakadéknak. Bármennyire
is iparkodott, nem tudta áthidalni. És az a tény, hogy Ilse látszólag észre sem vette ezt,
még inkább elmélyítette e szakadékot. Úgy látszik, Ilse nem szereti őt eléggé és nem tartja
olyan becsesnek a barátságukat, hogy megérezze az elhidegülést? Lehetséges, hogy olyan
felszínes és közömbös, hogy észre sem veszi? Emily egyfolytában ezen rágódott és egyre
rosszabbul érezte magát miatta. Az efféle dolgok – az árnyékban lapuló, homályos, rejtőző
dolgok, amik nem mernek felszínre törni – mindig rombolást vittek végbe érzékeny,
szenvedélyes lelkében. Az Ilsével folytatott nyílt szóváltások sosem voltak rá ilyen
hatással, pedig milliószor összevesztek már, és a következő pillanatban már nyoma sem
volt a keserűségnek vagy ferde pillantásnak. Ez azonban más volt. És minél jobban rágta
magát rajta Emily, annál rémesebb lett. Boldogtalan volt, figyelmetlen, nyughatatlan.
Laura néni és Jimmy kuzin észrevették ugyan, ám a csillag kitűző fölötti csalódásnak
tulajdonították. Nekik elmondta, hogy biztosan nem nyeri el. De Emilyt már cseppet sem
izgatta a csillag kitűző.
Akkor persze pocsékul érezte magát, amikor a középiskolába visszatérve bejelentették a
vizsgaeredményeket. Nem volt az irigyelt négy tanuló között, akik feltűzhették a csillag
kitűzőket, és Ruth néni hetekig az orra alá dörgölte. Ő ugyanis úgy erezte, hogy Emily
sikertelenségével elvesztette a család presztízsét, és ugyancsak nekikeseredett emiatt.
Mindent egybevetve Emily úgy érezte, hogy szerencsétlenül kezdődött számára az új év.
Az első hónapját sosem szerette felidézni. Szörnyen magányos volt. Ilse nem jöhetett el
hozzá, s noha ő meglátogathatta Ilsét, az a kis szakadék lassacskán egyre szélesebb lett
közöttük. Ilse még mindig nem adta jelét, hogy érezné ezt, de valahogy mostanában igen
ritkán voltak kettesben. A szoba mindig tele volt lányokkal, lárma, nevetés, viccek és
iskolai pletykák töltötlék be a helyiséget – mind ártalmatlan, sőt vidám, mégis teljesen
más, mint a régi, bensőséges és megértő barátságuk. Régebben azzal tréfálkoztak, hogy
akár órákon át is sétálgathattak, vagy ücsöröghettek egymás mellett anélkül, hogy egy szót
is szóltak volna egymáshoz, és mégis úgy érezték, hogy remekül töltötték az időt. Most
nem voltak ilyen csöndek. Mostanság, ha véletlenül kettesben maradtak, mindketten
vidáman és felszínesen cseverésztek, mintha titokban attól tartanának, hogy eljöhet a
csend áruló pillanata.
Emily szíve sajgott elveszett barátságuk miatt; minden éjjel nedves volt a párnája a
könnyeitől. Mégsem tehetett semmit. Bármennyire is igyekezett, nem tudta elfojtani a
feltámadt kétséget. Pedig őszintén próbálta. Minden áldott nap elmondta magának, hogy
Ilse Burnley nem tolhatott ki vele, hogy ez eleve képtelenség, és egyenesen Ilséhez ment,
mégpedig azzal az elhatározással, hogy pont olyan lesz vele, mint mindig. Ezért aztán
mesterkélten, nyájasan és barátságosan viselkedett – sőt, ömlengően, amitől sokkal inkább
hasonlított Evelyn Blake-re, mint önmagára. Ilse pedig épp ilyen nyájas és barátságos volt,
a szakadék pedig egyre mélyült.
„Ilse mostanában még csak nem is veszekszik velem” – gondolta szomorúan Emily.
Így igaz. Ilse mindig nyugodt volt Emily társaságában, olyan zavarba ejtően udvarias,
hogy Emily semminek sem örült volna jobban, mint Ilse viharos haragjának. Az talán
megtörte volna a köztük formálódó jeget és kiszabadította volna a régi szeretet
felgyülemlett áradatát.
A helyzet egyik legfájdalmasabb következménye az volt, hogy Evelyn Blake nagyon is
jól tudta, hogyan állnak a dolgok Ilse és Emily között. Gúnyos tekintete és a közönyösen
odavetett mondataiban megbúvó irónia elárulta őt, valamint azt is, hogy élvezi a helyzetet.
Emily úgy érezte, nem tud védekezni, s ez csupa keserűséggel töltötte el. Evelyn az a fajta
volt, akit bosszant más lányok barátsága, Ilse és Emily barátsága pedig kifejezetten
idegesítette. Olyan tökéletes, olyan mély volt. Senki másnak nem jutott hely benne.
Evelyn viszont nem szerette, ha kizárják valahonnan, és itt egy zárt kertet talált, ahová
nem nyert bebocsátást. Így aztán roppant boldoggá tette az a hit, hogy ez a bosszantó,
gyönyörű barátság, amit titokban gyűlölt, véget ért.
9
Páratlan pillanat
Emily lassan baktatott lefelé a lépcsőn, úgy érezte, hogy minden szín, minden muzsika
eltűnt életéből, és kitartó szürkeség ural mindent. Tíz perccel később szivárvány övezte és
virágba borult jövőjének sivataga.
E csodás átalakulást az a vékonyka levél okozta, amelyet Ruth néni, amolyan Ruth
nénis horkantással a kezébe adott. Egy újság is volt mellette, ám Emily azt először észre
sem vette. Egy virágokkal foglalkozó cég címe állt a boríték sarkában, és Emily már
tapintásra is észlelte, mennyire különbözik a visszautasított versektől dagadozó vastag
levelektől.
Erősen dobogott a szíve, amint felszakította és a géppel írott papírlapra pillantott.
„Miss Emily B. Starr, Shrewsbury, P. E. Sziget Kanada
Kedves Miss Starr!
Örömmel tudatjuk, hogy Bagolykacqj című versét közlésre alkalmasnak találtuk.
Magazinunk, a Kert és erdő e havi számában jelentetjük meg, melyből küldünk Önnek egy
példányt. Verseinek igaz hangzása van, és örömmel vennénk, ha láthatnánk további
munkáit.
Nem szokásunk külső munkatársainknak készpénzben fizetni, viszont kiválaszthat két
dollár értékű vetőmagot vagy növényt a katalógusunkból, amelyet bérmentesítve
megküldünk a címére.
Köszönettel,
maradunk tisztelettel
THOS. E. CARLTON & CO.”
Emily lerakta a levelet és reszkető kézzel felkapta a magazint. Megfordult vele a világ,
a betűk táncoltak szeme előtt, sírás fojtogatta a torkát, amikor az első oldalon hullámos
keretben meglátta a versét: Bagolykacqj, írta Emily Byrd Starr.
Az első édes buborék volt a siker poharában, ám Emily nem volt olyan ostoba, hogy
megrészegüljön tőle. A szobájába vitte a levelet és a magazint, hogy gyönyörködjék
benne, és szerencsére nem vette észre Ruth néni újabb horkantását, aki ugyancsak
gyanakodott a hirtelen kipirult orca, a ragyogó szemek és a földöntúli elragadtatás és
felrevonulás láttán.
A szobájában Emily leült és úgy olvasta a költeményét, mintha sosem látta volna. Talált
benne egy sajtóhibát, amitől lúdbőrös lett a háta, rémes volt, hogy a a vadász örült helyett
a vadász őrült lett kinyomtatva, mindazonáltal az ő verse – az övé –, ami megjelent egy
igazi újságban.
És fizettek érte! Egy csekk persze sokkal jobb lett volna, a saját tollával megkeresett két
dollár gazdaggá tette volna Emilyt. De milyen remek szórakozás lesz majd, amikor Jimmy
kuzinnal kiválasztják a vetőmagvakat! Már látta lelki szemei előtt a New Moon-i kertben
karmazsinvörös, biborkék és arany színben pompázó virágágyást.
És mi is állt a levélben?
„Verseinek igaz hangzása van, és örömmel vennénk, ha láthatnánk további munkáit”
Ó, révület… ó, mámor! Övé volt a világ, kapaszkodik felfelé az Alpok ösvényén, mit
neki az a kevéske fáradságos mászás, amíg eléri a csúcsot.
Emily képtelen volt a sötét szobában maradni a maga nyomasztó mennyezetével és
barátságtalan bútoraival. Lord Byron síri arckifejezése sértette boldogságát. Magára kapta
a kabátját és már rohant is ki az Egyenesség Földjére.
Amint átviharzott a konyhán, Ruth néni, aki gyanakvóbb volt, mint valaha, feltűnően
gúnyos éllel azt kérdezte:
– Ég a ház? Netán a kikötő?
– Egyik sem. A lelkem lángol – felelte kifürkészhetetlen mosollyal Emily. Bevágta
maga mögött az ajtót és azonmód megfeledkezett Ruth néniről és a többi kellemetlen
emberről és dologról. Mily csodás volt a világ, mily csodás az élet, mily csodás az
Egyenesség Földje! A keskeny ösvény mentén hó ülte meg a fiatal fenyőket, Emily
olyannak látta őket, mintha egy pajkos lény légies csipkefátylat dobott volna a hiú cicoma
minden frivolságát megtagadó, puritán druida papnőkre. Máris elhatározta, hogy amint
visszamegy a házba, lejegyzi ezt a mondatot Jimmy-naplójába. Suhant, csak suhant a
dombtető felé. Úgy érezte, mintha repülne – a lába valójában nem is érintette a földet. A
dombtetőn megállt, elragadtatott, mámoros, összekulcsolt kezű, álmodozó szemű teremtés.
Éppen lenyugodott a nap. A jég borította kikötők fölött óriási felhők tornyosultak –
izgalmas, szivárványszínekben játszó halmokban. A hótól csillogó fehér dombok fölött
megjelentek a korai csillagok. A vén fenyők sötét törzsei közt a kristálytiszta esti levegő
távoli horizontján hatalmas, kerek telihold emelkedett.
– „…Örömmel vennénk, ha láthatnánk további munkáit.” – motyogta Emily, újra
ízlelvén a hihetetlen szavakat. – Más munkáimra is kíváncsiak! Ó, bárcsak Apa láthatta
volna nyomtatásban a verseimet!
Évekkel azelőtt a régi maywoodi házban édesapja azt mondta, amikor alvó kislánya
fölé hajolt: „Szívből szeretsz majd, borzalmasan szenvedsz, lesznek dicsőséges
pillanataid, hogy ellensúlyozzák a szenvedést…”
Ez a dicsőséges pillanatok egyike volt. Csodálatos, felkavaró örömöt érzett. Megtisztító
lángként izzott fel újra lelkében a förtelmes hónap alatt szunnyadni kénytelen alkotó vágy
és elsöpört minden hátborzongató, mérgező, lelket mardosó dolgot. Emily tudta, hogy nem
Ilse tette azt. Boldogan, jókedvűen nevetett.
– Milyen hülye voltam! Milyen kis hülye! Hát persze, hogy nem Ilse tette. Vége, vége,
vége… Nincs köztünk semmi baj. Máris megyek és megmondom neki.
Egyedül találta Ilsét, átölelte és szenvedélyesen megszorongatta barátnőjét.
– Bocsáss meg nekem, Ilse – szipogta –, nem szabadott volna kételkednem benned…
kételkedtem benned… de most már tudom… tudom. Megbocsátasz nekem?
– Te kecskegida – mondta Ilse.
Emily boldog volt, hogy kecskegidának nevezte. Ez a régi Ilse… az ő Ilséje.
– Ó, Ilse olyan boldogtalan voltam.
– Hát, ne bömbölj miatta – velem sem lehetett volna madarat fogatni. Figyelj ide,
Emily, el kell mondanom valamit. Most fogd be a szád és figyelj. Aznap összefutottam
Evelyn-nel a Búvárban és visszamentünk néhány könyvért és ott találtunk téged, amint
olyan mélyen alszol, hogy meg se moccantál, amikor megcsíptem az arcodat. Akkor csak
huncutkodásból felvettem egy fekete krétát és azt mondtam: „Bajuszt rajzolok neki”…
Fogd be a szád! Evelynnek leesett az álla és azt mondta: „Jaj, ne, az gonosz dolog lenne,
nem gondolod?” A legkevésbé sem állt szándékomban megcsinálni, csak vicceltem, de az
a vakarcs Evelyn istentelen affektálással úgy felbosszantott, hogy már csak azért is meg
akartam csinálni… Fogd be!… Arra gondoltam, hogy azonnal felébresztelek és egy tükröt
rakok eléd. Ez minden. Mielőtt azonban bármit tehettem volna, bejött Kate Errol és azt
akarta, hogy máris menjünk vele, mire ledobtam a krétát és kimentem a szobából. Ez
minden, Emily, mindenre esküszöm. Később azonban ostobán éreztem magam és
lelkiismeret–furdalásom volt, ha van egyáltalán lelkiismeretem, mert úgy éreztem, bárki
tette is, én ültettem a bogarat a fülébe, így aztán bizonyos értelemben felelős voltam az
egészért. Aztán láttam, hogy nem bízol bennem, amitől dühbe gurultam. Nem hisztérikus
dühbe, érted, hanem olyan piszkos, hideg, belső méreg jött rám. Arra gondoltam, hogy
eszedbe sem jut arra gyanakodni, hogy én ilyet tennék veled, és megengedném, hogy így
menj be az osztályba. De mivel megtörtént, arra gondoltam, a végére jársz, és hiba volt,
hogy egy szót sem szóltam, hogy helyére tegyük a dolgot. De a kutyafáját, úgy örülök,
hogy végre másképp látod a dolgokat.
– Gondolod, hogy Evelyn Blake tette?
– Dehogy. Persze nagyon is képes rá, de el sem tudom képzelni, hogy csinálhatta volna.
Miután innen elmentünk, bejött velem a Búvárba. Igyekeztünk, aztán alig tizenöt perccel
később már bent volt az osztályban, úgyhogy nem lehetett ideje visszajönni ide és
megrajzolni a bajuszodat. Ami azt illeti, szerintem az a kis ördögfióka, May Hilson
lehetett. Bármire képes, és kint állt a folyosón, amikor a krétával hadonásztam. Talán úgy
kapott az ötleten, mint macska a tejen. De Evelyn nem lehetett.
Emily megtartotta magának a véleményét, hogy igenis lehetett. Most azonban csak az
számított, hogy Ruth néni még mindig bűnösnek tartotta Ilsét, és nem fogja megváltoztatni
a véleményét.
– A francba! – morgolódott Ilse. – Itt képtelenség egy jót beszélgetni, mert Mary
mindig egy tömeget csődít ide, E. B. pedig betölti a teret.
– Rájövök, ki tette – jegyezte meg sötéten Emily –, és Ruth néni be fogja adni a
derekát.
Másnap délután Evelyn Blake csodás veszekedés közben találta Ilsét és Emilyt.
Legalábbis Ilse cirkuszolt, Emily pedig keresztbevetett lábakkal, kifürkészhetetlen, félig
lehunyt szemében unott, gőgös kifejezéssel ücsörgött. Örömteli látványt nyújthattak volna
egy olyan lánynak, aki nem szerette más lányok bensőséges viszonyát. Ám Evelyn Blake
nem örvendezett. Hiszen, ha Ilse újra veszekszik Emilyvel, az csak azt jelentheti, hogy
újra jóban vannak egymással.
– Úgy örülök, hogy megbocsátottad Ilsének azt a gonosz kiszúrást – mondta másnap
negédesen Emilynek. – Persze, ez csak szeleburdiság volt a részéről… mindig is ezt
állítottam… egy pillanatig sem gondolkodott el rajta, milyen nevetséges helyzetbe hozhat
téged. De szegény Ilse már csak ilyen. Tudod, én megpróbáltam leállítani… persze neked
ezt még nem említettem… nem akartam fokozni a bajt… viszont azt megmondtam
Ilsének, hogy rémesen gonosz dolog ezt tenni egy barátnővel. Azt hittem, lebeszélhetem.
Mindenesetre nagyon szép tőled, hogy megbocsátasz neki, drága Emily. Te jobb szívű
vagy nálam. Attól tartok, én sosem tudnék megbocsátani senkinek, aki ennyire
nevetségessé tesz.
– Miért nem ölted meg ott helyben? – kérdezte Ilse, amikor Emily elmesélte a
találkozást.
– Csak félig lehunytam a szememet és úgy néztem rá, mint egy Murray – felelte Emily
–, és ez sokkal keservesebb volt a halálnál.
10
Egy őrült éjszaka
Az iskolai könyvtár javára tartott középiskolai koncert minden évben jeles esemény
volt Shrewsburyben. Április elején szokták rendezni, mielőtt még a diákok nekilátnának a
kemény, év végi tanulásnak. Ebben az évben első ízben akarták feldúsítani a rendszerint
zenéből és felolvasásokból álló programot egy rövid jelenettel. Emilyt felkérték, hogy
vegyen részt ez utóbbiban, és el is fogadta, miután megszerezte Ruth néni zsémbes
beleegyezését, ami talán sosem sikerült volna, ha Miss Aylmer nem jön el személyesen,
hogy kikönyörögje. Az igazgatóhelyettes Aylmer szenátor unokája volt, és Ruth néni
behódolt a család előtt. Aztán Miss Aylmer javaslatára kivágták a legtöbb zeneszámot és
az összes felolvasást, és egyfelvonásos darab került a helyükbe. Ennek a diákok is nagyon
örültek, már folytak is a próbák. Emilyre olyan szerepet osztottak, ami illett hozzá, így
aztán roppantul érdekelte a dolog és élvezte a Miss Aylmer felügyelete alatt az iskola
épületében heti két alkalommal megtartott próbát.
A darab felkavarta a kedélyeket Shrewsburyben. Eddig még semminek sem sikerült
ennyire megmozgatnia a középiskola diákjait. Mindenki arról beszélt, hogy számos
Queen’s akadémista érkezik Charlottetown-ból az esti vonattal, hogy megnézze az
előadást. Ez teljesen tűzbe hozta a szereplőket.
A Queen’s diákjai profinak számítottak a színdarabokat illetően. Természetesen azért
jönnek, hogy kritizálják őket. Valamennyi szereplő fixa ideája volt, hogy legalább olyan jó
előadást csináljanak, mint a Queen’s Akadémia előadásai voltak, és minden idegszáluk
pattanásig feszült. Kate Errol nővére próbált velük, aki színiakadémiát végzett, és amikor
elérkezett az előadás estéje, olyan izgalom uralkodott Shrewsbury otthonaiban és
panzióiban, hogy csak na.
Emily kicsiny, gyertyafénnyel megvilágított szobájában igen elégedetten pillantott
Emily-a-tükörbenre – mégpedig joggal. A rózsaszín ruha ragyogóan kiemelte izgalomtól
kipirult arcát, szürke szemének ragyogását. Fekete haja köré font ezüst levélkékből álló
koszorútól olyan lett, akár egy ifjú driád. Ám nem érezhette magát driádnak. Ruth néni
levetette vele a csipkeharisnyát és kasmírt erőltetett rá, bár először a gyapjúval
próbálkozott, később azonban visszakozott, ám a flanel alsószoknyához váltig
ragaszkodott.
„Förtelmes, vaskos vacak” – gondolta nyugtalanul Emily –, természetesen az
alsószoknyára értette. Abban az időben azonban bő szoknyát viseltek, így Emily
karcsúsága még a vastag flanel alsószoknyát is elviselte.
Épp az egyiptomi láncot kapcsolta a nyakába, amikor Ruth néni megjelent.
Elegendő volt egyetlen pillantás: Ruth néni szörnyen, de szörnyen mérgesnek látszott.
– Emily! Ebben a pillanatban hívott Mrs. Ball. Olyat közölt velem, ami megdöbbentett.
Te egy színdarabban szerepelsz ma este?
Emily elképedt.
– Persze, hogy egy színdarabban, Ruth néni, hiszen tudtad.
– Amikor az engedélyemet kérted, hogy részt vegyél a koncerten, akkor dialógusról
beszéltél- felelte jegesen Ruth néni.
– I… igen… de Miss Aylmer úgy döntött, hogy egy darab lesz helyette. Azt gondoltam,
tudod… Tényleg azt hittem. Úgy emlékszem, megemlítettem neked.
– Még csak nem is gondoltál rá, Emily… Tudatosan nem tájékoztattál, mert tudtad,
hogy úgysem engedném meg, hogy részt vegyél egy színdarabban.
 – Dehogyis, Ruth néni – fogta könyörgőre Emily. – Eszembe se jutott volna, hogy
eltitkoljam előled. De azért nem beszéltem sokat veled az egész koncertről, mert tudtam,
hogy úgy ahogy van, nem helyesled.
Amikor Emily komolyan beszélt, Ruth néni mindig szemtelennek vélte.
– Ez mindennek a teteje, Emily. Bármilyen sunyinak is gondoltalak, azért ennyire
sunyinak mégse hittelek volna.
– Semmi ilyesmi nem volt benne, Ruth néni – mondta türelmetlenül Emily. – Ostobaság
lett volna tőlem, ha megpróbálom elrejteni előtted, hogy színdarabra készülünk, miközben
egész Shrewsbury erről beszél. Nem is értem, hogy lehet, hogy nem hallottál róla.
– Tudtad, hogy a bronchitisem miatt sehová sem mehetek. Átlátok rajtad, Emily, engem
nem tudsz félrevezetni.
– Nem is próbáltalak, Ruth néni. Azt hittem, tudod. Ez minden. Úgy gondoltam, csak
azért nem hozod szóba, mert az egészet ellenzed. Így igaz. És mi a különbség egy dialógus
és egy szindarab között?
– Mérhetetlen a különbség – felelte Ruth néni. – A színdarabok bűnt hordoznak.
– De hiszen ez csak egy icipici színdarab – esdekelt reménytelenül Emily, majd
felnevetett, mert olyan nevetségesen hangzott, amit mondott. Rosszul időzítette a humorát,
nevetése feldühítette Ruth nénit.
– Kicsi vagy nagy, te nem veszel részt benne.
Emily kissé sápadtan bámult a nagynénjére.
– Ruth néni… ott kell lennem… különben tönkreteszem az előadást.
– Jobb egy tönkretett előadás, mint egy tönkretett lélek – vágott vissza Ruth néni.
Emily nem mert mosolyogni. Túl sok forgott kockán.
– Ne légy olyan… olyan szigorú, Ruth néni – majdnem azt mondta, igazságtalan. –
Sajnálom, hogy nem szereted a színdarabokat… nem szerepelek többet… de megértheted,
hogy ma este muszáj fellépnem.
– Ó, drága Emilym, nem hinném, hogy annyira nélkülözhetetlen lennél.
Ruth néni őrjítő volt. Milyen utálatos lehet a „drága” szó! Emily azonban még mindig
türelmes volt.
– Ma este valóban az vagyok. Honnan szerezhetnének helyettest az utolsó pillanatban?
Miss Aylmer sosem bocsátaná meg nekem.
– Téged jobban izgat Miss Aylmer megbocsátása, mint Istené? – kérdezte egy
vizsgálóbíró stílusában Ruth néni.
– A te Istenedénél igen – dünnyögte Emily, aki ilyen őrült kérdéstől már elvesztette a
türelmét.
– Nem tiszteled az őseidet? – hangzott el Ruth néni következő bölcsessége. – Ha
tudnák, hogy egy utódjuk színdarabban játszik, megfordulnának a sírjukban.
 Emily a Murray-pillantással tüntette ki Ruth nénit.
– Kiváló testgyakorlás volna számukra. Ma este eljátszom a szerepemet a darabban,
Ruth néni.
Emily nyugodtan tekintett le ifjonti magasságából. Ruth néni dühödt tehetetlenséget
érzett: Emily ajtaján nincsen zár; és fizikai erővel nem tarthatja itthon.
– Ha elmész, vissza se gyere ma este – közölte haragtól sápadtan. – Ezt a házat nyolc
órakor bezárják.
– Ha ma este nem jövök, egyáltalán nem térek vissza ide. – Emilyt túlságosan
felbőszítette Ruth néni indokolatlan magatartása ahhoz, hogy a következményekkel
törődött volna. – „Ha kizársz, visszamegyek New Moonba. Ők mindent tudnak arról, hogy
játszom a darabban, még Elizabeth néni is beleegyezett.
Felvette a kabátját és fejébe nyomta a hetyke, piros tollas kalapot, amelyet Oliver bácsi
feleségétől kapott karácsonyra. Addle néni ízlése nem nyerte el ugyan a New Moon-iak
tetszését, de ez nagyon sikkes kis kalap volt, és Emily szerette. Ruth néni nagyon is jól
látta, hogy Emily különösen érettnek és felnőttnek tűnt benne. Ám ettől még nem
csillapult a haragja. Emily elment… Emily ellent mert mondani neki és nem
engedelmeskedett… Sunyi, alattomos Emily. Móresre kell tanítani.
Pontban kilenckor a makacs, haragos Ruth néni kulcsra zárta az összes ajtót és aludni
tért.
A darabnak óriási sikere volt, ezt még a Queen’s diákjai is elismerték és bőszen
tapsoltak. Emily szenvedéllyel és a Ruth néni féle veszekedés generálta elánnal és a flanel
alsószoknyáról teljesen megfeledkezve vetette bele magát szerepébe, kellemes
meglepetést okozott Miss Errolnak, aki azt az egyetlen kifogást emelte Emily játékával
szemben, hogy hűvös és tartózkodó egy fesztelenebb viselkedést igénylő szerepben.
Emilyre csak úgy záporoztak a bókok az előadás végén, még Evelyn Blake is azt mondta
nagy kegyesen: „Nahát, igazán csodálatos vagy, drágám, ragyogó színésznő… költő…
bimbózó regényíró… Mivel lepsz meg bennünket legközelebb?”
„Vállveregető, elviselhetetlen teremtés!” – gondolta Emily, de fennhangon csak annyit
mondott: – Köszönöm.
Boldog, győzelemittas séta következett hazafelé Teddyvel, vidám búcsúzkodás a
kapunál, és aztán – a kulcsra zárt kapu. Emily haragja, ami energiává és ambícióvá alakult
az este folyamán, hirtelen újra fellángolt. Elviselhetetlen volt, hogy így bánjanak vele. Épp
eleget szenvedett Ruth néni keze alatt – ez volt az a bizonyos utolsó csepp. Az ember nem
nyelhet le mindent, még a továbbtanulása kedvéért sem. A méltóságának és
önbecsülésének is tartozik valamivel az ember.
Három dolgot tehetett: addig dörömbölhet a régimódi sárgaréz kopogtatóval a kapun,
amíg Ruth néni lejön és beengedi, amint ez már korábban is előfordult – utána pedig
heteken át szenvedett a szidalmaktól; végigrohanhat az utcákon Ilse panziójáig, hiszen a
lányok még biztosan nem feküdtek le –, egyszer már ilyen is előfordult, és Ruth néni
kétségkívül azt hiszi, hogy most is ezt fogja csinálni, csakhogy Mary Carswell elmondaná
Evelyn Blake-nek, Evelyn Blake pedig gúnyosan kinevetné és szétkürtölné a dolgot az
iskolában. Emily abban a pillanatban, amikor zárva találta a kaput, tudta, hogy sem az
első, sem a második variációt nem választja. Lázadozva tört elő az a több hónapos
ingerültség, amit nagynénje folytonos szurkálódásai váltottak ki belőle. Kiment a
kertkapun, és nem Murray-méltósággal, hanem Starr-szenvedéllyel vágta be maga után, és
az éjszaka kellős közepén nekivágott a hétmérföldes útnak. Akkor is nekivágott volna, ha
háromszor hétmérföldes a távolság.
Olyan mérges volt és annyira hajtotta a haragja, hogy nem tűnt hosszúnak a gyaloglás,
és viszonylag vékony szövetkabátja ellenére sem érezte a csípős áprilisi éjszaka hidegét.
Fodrozódó, szürke felhők borították az eget, s a fel-felbukkanó hold sápadt fényében
zordan terült el a sivár táj. Olykor fájdalmas zúgással süvített el mellette a szél. Emilyt
drámai elégedettséggel töltötte el, hogy az éjszaka összhangban van viharos, tragikus
hangulatával.
Az egyszer biztos, hogy sosem megy vissza Ruth nénihez. Nem számít, mit mond majd
Elizabeth néni – kétség sem fér hozzá, hogy lesz hozzáfűznivalója –, bárki mondhat
bármit. Ha Elizabeth néni nem engedi meg, hogy máshol lakjék, inkább abbahagyja az
iskolát Tudta, hogy ez óriási zűrzavart okozna New Moonban. Nem számít. Épp itt az
ideje, hogy valami felfordulást csináljon. Egyetlen napra sem alázkodik meg többé. De
nem ám! Ruth néni túl messzire ment. Egy Starrt nem lehet reménytelenségbe kergetni.
„Örökre végeztem Ruth Duttonnal” – fogadkozott Emily és roppant elégedett volt,
amiért gondolatban kihagyta a „nénit”.
Mire az otthonához közeledett, kitisztult az ég, s amint befordult a New Moonba vezető
ösvényre, a puritán szépség láttán elakadt a lélegzete: a három jegenyenyárfa a holdsütötte
ég alatt. Ó, milyen csodálatos! Egy pillanatig szinte megfeledkezett a bánatáról és Ruth
néniről. Aztán ismét erőt vett lelkén a keserűség. Még a Három Hercegnő varázslata sem
hessegethette el a gondjait. Fény szűrődött ki a konyhaablakon, Kísérteties árnyékot vetve
Hórihorgas John erdejének magas, fehér nyírfáira. Emily kíváncsi volt, ki lehet fent még
ilyenkor New Moonban. Sötétbe burkolózó házra számított, úgy gondolta, belopakodik a
főbejáraton és feloson a saját, drága szobájába, reggelre hagyván a magyarázkodást.
Elizabeth néni minden este lefekvés előtt szertartásosan kulcsra zárta és elreteszelte a
konyaajtót, a főbejáratot azonban sosem zárta be. A csavargók és tolvajok annyira nem
lehetnek rossz modorúak, hogy New Moon főbejáratához merészkedjenek.
Emily átvágott a kerten és bekukucskált a konyhaablakon. Jimmy kuzin ücsörgött
egyedül az asztalnál két gyertya társaságában. Cserépedény állt az asztalon, s épp, amikor
Emily benézett, Jimmy szórakozottan odanyúlt, s egy vaskos fánkot vett ki belőle,
miközben tekintete a mennyezetről lelógó egyik hatalmas marhasonkát fürkészte, a szája
pedig hangtalanul mozgott. Minden valószínűség szerint verset komponált, de hogy miért
az éjszaka kellős közepén, ki tudja?
Emily körbeosont a házon, óvatosan kinyitotta a konyhaajtót és belépett. Szegény
Jimmy kuzin annyira megdöbbent, hogy egy fél fánkot egészben próbált lenyelni, utána
pedig jó pár másodpercig nem tudott megszólalni. Emily ez, vagy csak egy tünemény?
Emily sötétkék kabátban, elbűvölő, piros kalappal a fején… Emily szélfútta, éjfekete
hajjal és gondterhelt szemekkel… Emily ütött-kopott papucscipőben… Emily ilyen
siralmas állapotban New Moonban, miközben Shrewsburyben kéne mélyen aludnia az
ágyában?
 Jimmy kuzin megragadta Emily feléje nyújtott, jéghideg kezét.
– Emily, drága gyermekem, mi történt?
– Hát, hogy egyenesen a közepébe ugorjak… otthagytam Ruth nénit és nem megyek
vissza.
Jimmy kuzin néhány percig egy szót sem szólt, viszont lábujjhegyen átment a konyhán
és halkan bezárta a nappali ajtaját, aztán megrakta fával a kályhát, egy széket húzott mellé,
rányomta Emilyt, majd a tűzhelyre emelte a lány hideg, elcsigázott lábát. Meggyújtott két
gyertyát, s a kandallópárkányra tette őket. Végül visszaült a székére, s a térdére
támasztotta kezét.
– Na, halljuk.
Emily a lázadás és méltatlankodás izgalmában adta elő a történteket.
Amint Jimmy kuzin sejteni kezdte, mi történt valójában, lassan megcsóválta a fejét, de
olyan soká és komolyan, hogy Emilynek az a kínos érzése támadt, hogy félreértett drámai
figurából fokról-fokra egy kis ostoba lett. Minél tovább ingatta Jimmy kuzin a fejét, annál
kisebb lett Emily hőstette. Amikor a története végére érve dacosan kijelentette, hogy: –
Semmiképpen sem megyek vissza Ruth nénihez –, Jimmy kuzin még egyszer megcsóválta
a fejét és az asztal végére csúsztatta a cserépedényt.
– Vegyél egy fánkot, Cicus.
Emily habozott. Imádta a fánkot, és nagyon rég volt, amikor vacsorázott. A fánk
azonban nem illett a lázadáshoz és a zűrzavarhoz. Emily úgy érezte, vissza kell utasítania
a fánkot.
Jimmy kuzin kivett magának egyet.
– Tehát nem mész vissza Shrewsburybe?
– Ruth nénihez nem – felelte Emily.
– Az egy és ugyanaz – mondta Jimmy kuzin.
Ezzel Emily is tisztában volt. Tudta, hogy fölösleges azt remélnie, hogy Elizabeth néni
másik szállásra engedné.
– És gyalog tetted meg ezt az utat. – Jimmy kuzin megrázta a fejét. – Hát, neked aztán
van merszed. De még mennyi – tette hozzá elgondolkodva két harapás között.
– Engem hibáztatsz? – kérdezte szenvedélyesen Emily, már csak azért is, mert úgy
érezte, mintha Jimmy kuzin fejcsóválása némileg megingatta volna belső tartását.
– Ne-e-m. Pokolian gonosz dolog volt, hogy kizárt… ez jellemző Ruth Duttonra.
– Ezek szerint megérted, hogy nem mehetek vissza egy ilyen inzultus után.
Jimmy kuzin óvatosan harapdálta a fánkot, mint aki arra kíváncsi, milyen közel juthat a
szívéhez anélkül, hogy széttörné.
– Nem hinném, hogy bármelyik nagymamád ilyen könnyen feladta volna a tanulás
lehetőségét – mondta. – A Murray-k semmiképp – tette hozzá pillanatnyi tűnődés után,
amikor valószínűleg rájött, hogy túl keveset tud a Starrokról ahhoz, hogy a nevükben
véleményt alkosson.
Emily nagyon csendben ült. Ahogyan Teddy krikett szlenggel mondaná, Jimmy kuzin
az első labdájával eltalálta az ő középső kapuját. Amikor Jimmy kuzin démoni ihlet
rohamában előráncigálta a nagymamáit, azonnal megérezte ezt. Mindennek vége, Teddy
szóhasználatával élve: fel kell adnia a játszmát. Mindnyájukat ott látta maga körül, New
Moon drága, néhai hölgyeit, Mary Shipleyt, Elizabeth Burnleyt és a többieket – derék,
határozott, tartózkodó őseit, akik lenéző szánakozással néznek le ostoba, hebrencs
utódjukra. Jimmy kuzin feltehetően úgy véli, hogy a Starr családban lehetett valami hiba.
Hát, nem volt. – Majd ő megmutatja neki!
Több együttérzésre számított Jimmy kuzin-tól. Azt tudta, hogy Elizabeth néni őt okolja
majd, sőt Laura néni is csalódott lesz, ámde arra számított, hogy Jimmy kuzin az ő pártját
fogja. Hiszen azelőtt mindig mellette állt.
– A nagymamáimnak sosem kellett kijönniük Ruth nénivel – vetette oda.
– A nagypapáiddal kellett kijönniük. – Jimmy kuzin ezt perdöntő érvnek tekintette – és
a helyében mindenki így vélekedett volna, aki ismerte Archibald és Hugh Murray-t.
– Szerinted menjek vissza, vessem alá magam Ruth néni dorgálásának és folytassam,
mintha mi sem történt volna?
– Te hogy gondolod, Cicus? – kérdezte Jimmy kuzin. – Vegyél egy fánkot.
Ezúttal Emily elfogadta a csemegét. Ennyi vigasz igazán kijárt neki. Viszont az ember
nem majszolhat fánkot úgy, hogy közben fenntartsa a drámai hatást.
Emily a tragédia csúcsáról a nyűgösködés völgyébe csusszant.
– Ruth néni kibírhatatlan volt az elmúlt két hónapban, amióta a bronchitise miatt nem
mehetett ki a házból. El sem tudod képzelni, milyen volt.
– Dehogynem… dehogynem. Ruth Dutton soha nem jött ki senkivel. Felmelegedett a
lábad?
– Gyűlölöm – mondta még mindig önigazolást keresve Emily. – Förtelmes egy fedél
alatt élni olyasvalakivel, akit gyűlölsz…
– Kellemetlen – bólogatott Jimmy kuzin.
– És nem az én hibám. Én megpróbáltam szeretni őt, megpróbáltam a kedvébe járni…
de mindig szekál, gonosz indokokat tulajdonít mindennek, amit mondok, teszek… vagy
nem mondok és nem teszek. Állandóan az orrom alá dörgöli, hogy a templomban a pad
sarkára ültem és nem szereztem csillag kitűzőt. És egyfolytában sértő megjegyzéseket tesz
az édesapámra és az édesanyámra. És mindig nagy kegyesen megbocsát nekem olyan
dolgokért, amiket el sem követtem vagy nincs mit rajtuk megbocsátani.
– Kétségbeejtő… nagyon elkeserítő – értett egyet Jimmy kuzin.
– Igazad van, elkeserítő. Ha visszamegyek, biztosan azt mondja majd, hogy: „Ezúttal
megbocsátok neked, de elő ne forduljon még egyszer”. És horkantani fog… Jaj, Ruth néni
horkantása a legförtelmesebb hang a világon.
– Hallottál már vastag kartont életlen késsel fűrészelni? – motyogta Jimmy kuzin.
 Emily nem vett tudomást a közbevetett gondolatról, hanem folytatta a magáét:
– Képtelenség, hogy mindig rossz legyek, Ruth néni mégis azt hiszi, hogy rossz vagyok
és azt állítja, hogy „engedményeket kell adnia” nekem. Csukamájolajjal itat; ha csak
teheti, nem enged el este sehová: „A tüdőbajosoknak este nyolc után nem szabad levegőre
menni.” Ha ő náthás, nekem kell két alsószoknyát felvennem. Állandóan kínos
kérdésekkel nyaggat, és nem hajlandó elhinni a válaszaimat. Meggyőződése, és nem fogja
megváltoztatni a véleményét, hogy sunyiságból titkoltam el előle a színdarabot. Meg sem
fordult a fejemben ilyesmi. A Shrewsbury Times is írt róla a múlt héten. És Ruth néni
szinte mindig az utolsó betűig elolvassa a Times-t. Napokon át nyaggatott, mert megtalálta
az egyik szerzeményemet, amit úgy szignáltam, hogy: „Emilie”. „Ki tudsz találni ennél
idétlenebb írásmódot is a nevedre?” – gúnyolódott velem.
– Hát, szerinted nem idétlen, Cicus?
– Persze, a nagymamáim biztosan nem tettek volna ilyet. És Ruth néniben az a
legszörnyűbb, hogy sosem hagyja abba. Azt még elviselném, ha megmondaná a
véleményét és azzal lezárná az ügyet. Csakhogy ő nem ezt teszi. A fehér alsószoknyámra
ráment egy icipici vasalórozsda. Ruth néni hetekig ezen lovagolt. A fejébe vette, hogy
kihúzza belőlem, mikor és hogyan került oda az a rozsdapötty, nekem viszont fogalmam
sincs róla. Amikor harmadik hete szajkózta ugyanazt, elhatároztam, ha legközelebb
megemlíti, sikítani fogok.
– Ugyan már, senki sem törődne az ilyesmivel – mondta Jimmy kuzin a
marhasonkának.
– Persze, senki sem, hiszen ezek csak amolyan szurkapiszkák, tudom… és bolondnak
tartasz, amiért bosszantanak, de…
– Dehogy, dehogy. Száz tűszúrást sokkal keményebb lehet elviselni, mint egy törött
lábat. Én inkább viselném el a fejbevágást.
– Hát, ez az… az állandó szurkapiszka. És nem engedi, hogy Ilse meglátogasson…
Teddyt és Perryt sem hívhatom meg… csak az az idióta Andrew jöhet hozzánk. Rémesen
unom azt a fiút. És Ruth néni nem engedett el az előkészítősök báljára sem.
Végigszánkóztak a városon, a Brown Teapot Innben volt a vacsora, utána pedig tánc.
Mindenki részt vett rajta, csak én nem, pedig ez volt a tél eseménye. Ha naplementekor
kisétálok az Egyenesség Földjére, biztos benne, hogy valami rosszban sántikálok. Ha ő
sosem akar az Egyenesség Földjén sétálni, akkor miért akarnék én? Azt állítja, túl nagyra
vagyok magammal. Ez nem is igaz. Szerinted nagyra tartom magam, Jimmy kuzin?
– Nem – felelte elgondolkodva Jimmy kuzin. – Egy kicsit. De nem túlságosan.
– És azt is állítja, hogy mindent elmozdítok a helyéről. Ha kinézek az ablakon, átüget a
szobán és matematikai pontossággal megigazgatja a függönyök sarkát. És állandóan azok
a „miértek, miért… miért…”.
– Tudom, hogy most sokkal jobban érzed magad, mert mindezt kiadtad magadból –
mondta Jimmy kuzin. – Még egy fánkot?
Emily megadó sóhajjal levette lábát a kályháról és az asztalhoz ment. Rémesen éhes
volt.
 – Ruth eleget ad neked enni? – tudakolta aggodalmasan Jimmy kuzin.
– Persze. Legalább ezt az egy New Moon-i hagyomámyt betartja. Jókat lehet enni nála,
de „falatkákról” szó sem lehet.
– Pedig lefekvéskor mindig szeretsz elcsemegézni, igaz? De hát, amikor utoljára itthon
jártál, magaddal vittél egy dobozzal.
– Ruth néni elkobozta. Szóval ilyen. Betette a kamrába, és csak ebédkor vagy
vacsorakor ehettem belőle. Ez a fánk nagyon jó. Itt viszont mindig akad valami izgalmas
és tilos finomság a legképtelenebb időben is, mint ez a mostani, hát nem igaz? Miért vagy
még fent, Jimmy kuzin?
– Beteg az egyik tehén. Arra gondoltam, jobb, ha elüldögélek itt és néha-néha
utánanézek.
– Szerencsém van, hogy itt találtalak. Észhez tértem. Persze tudom, hogy azt hiszed,
egy kicsit bolond vagyok.
– Bizonyos tekintetben mindenki egy kicsit bolond – felelte Jimmy kuzin.
– Hát, visszamegyek és grimasz nélkül lenyelem a keserű pirulát.
– Dőlj le a szófára és szundikálj egyet. Felszerszámozom a szürke kancát, pirkadatkor
pedig visszaviszlek.
– Nem. Erről szó sem lehet. Először is azért nem, mivelhogy nem igazán jók az utak.
Másodsorban nem tudnánk kizötyögni anélkül, hogy Elizabeth néni meg ne halljon
minket, akkor pedig mindenre rájönne, és ezt nem akarom. Hadd maradjon az
ostobaságom a kettőnk sötét és végzetes titka.
– Akkor hogy mész vissza? Gyalog? Shrewsburybe? Az éjszaka kellős közepén?
– Hiszen az éjszaka kellős közepén gyalogoltam Shrewsburyből idáig. Meg tudom
csinálni újra, és semmivel sem lesz nehezebb, mint a szürke kanca mögött zötyögni
azokon a rémes utakon. Persze, felhúzok valamit a lábamra, ami jobban véd, mint ez a
papucscipő. Hirtelen támadt elmezavaromban tönkretettem a karácsonyi ajándékodat. Van
egy pár régi cipőm itt a szekrényben. Magam tettem oda, és a régi, hosszú felöltőmet is.
Napkeltére visszaérek Shrewsburybe. Abban a pillanatban indulok, amint kivégeztük a
fánkokat. Nyaljuk tisztára az edényt, Jimmy kuzin. Jimmy megadta magát. Végül is Emily
fiatal és szívós, az idő sem rossz, és minél kevesebbet tud Elizabeth bizonyos dolgokról,
annál jobb. Megkönnyebbült sóhajjal, hogy ilyen jó fordulatot vettek a dolgok – először
komolyan attól tartott, hogy Emily hajthatatlan lesz, és akkor… hűha! – Jimmy kuzin
abbahagyta a fánkevést.
– Hogy megy az írás? – kérdezte.
– Rengeteget írtam az utóbbi időben, pedig rémesen hideg van reggelenként a
szobámban… A legdédelgetettebb álmom, hogy egy szép napon valami értékeset
csináljak.
– Úgy is lesz. Téged nem löktek bele a kútba – felelte erre Jimmy kuzin.
Emily megpaskolta Jimmy kezét. Nálánál senki sem értette jobban, mi mindent
csinálhatott volna Jimmy kuzin, ha nem esik bele a kútba.
 Miután elfogytak a fánkok, Emily felhúzta régi cipőjét és felöltőjét. Elnyűtt, ütött-
kopott volt, ám Emily ifjúi szépsége csillagként sütött át rajta a gyertyafény világította
homályos konyhában.
Jimmy kuzin a lányra nézett. Arra gondolt, milyen tehetséges, gyönyörű, derűs
teremtés, meg arra is, hogy léteznek bizony szégyenletes dolgok.
– Magas és méltóságteljes… magas és méltóságteljes, mint a mi asszonyaink – suttogta
álmodozón. – Kivéve Ruth nénit – tette hozzá.
Emily felnevetett és grimaszt vágott.
– Ruth néni mindent belead majd a várható „kihallgatásba”. Ezen az év végéig
elrágódik majd. De ne aggódj, drága Jimmy, jó darabig nem csinálok több ostobaságot. Ez
most kitisztította a fejemet. Elizabeth rémesen mohónak tart majd, amiért egyedül
megettél egy egész tálra való fánkot.
– Szeretnél egy újabb üres könyvet?
– Még nem. Az utolsó, amit kaptam tőled, még csak félig van teli. Sokáig kitart, ha nem
írhatok történeteket. Ó, bárcsak írhatnék!
– Eljön az az idő… meglátod, eljön az az idő – mondta bátorítóan Jimmy kuzin. – Várj
egy kicsit… csak várj. Ha nem hajkurásszuk a dolgokat, néha maguk a dolgok követnek és
érnek utol bennünket. „Bölcsesség által építtetik a ház és értelemmel erősíttetik meg, és
tudomány által telnek meg a kamarák minden drága és gyönyörűséges marhával”…
Minden dicsőséges és gyönyörűséges marhával, Emily. Példabeszédek huszonnégy,
harmadik és negyedik vers.
Kiengedte Emilyt és bereteszelte az ajtót. Eloltotta a gyertyákat, csupán egyet hagyott
égve. Néhány percig azt bámulta, majd abban a tudatban, hogy Elizabeth úgysem hallhatja
meg, dühösen azt mondta: – Ruth Dutton elmehet a… a… – Jimmy kuzinnak inába szállt
a bátorsága – a mennyországba!
Emily holdfény sütötte úton ment vissza Shrewsburybe. Rémes és fárasztó gyaloglásra
számított, hiszen odalett a harag és lázadás lendülete, ám az észrevétlenül szépséggé
alakult át, és Emily a szépség örök rabszolgája volt. Fáradtsága, mint mindannyiszor,
amikor túlhajszolta magát, az érzelmek és a fantázia túlfűtöttségében nyilvánult meg. Egy
sor ragyogó képzeletbeli beszélgetést és oly sok epigrammát talált ki, hogy kellemesen
meglepődött magán. Jó volt ismét vidámnak, izgalmasnak és felcsigázottnak lenni.
Egyedül volt, mégsem magányos.
A hó súlyától megszabadult hatalmas erdei fenyők vadul és boldogan integettek a
holdfényben. Lehet-e bármi is olyan gyönyörű, mint azoknak a szürke juharfáknak az útra
vetődő árnyéka? A házak, amelyek előtt elhaladt, mind izgalmas titkokat sejtetnek. A
házakban mélyen alvó emberekre gondolt, akik olyasmikről álmodnak, amit megtagadott
tőlük az élet. És oly könnyű volt a halhatatlan, örök emberi dolgok mögé gondolni. Emily
mindig is Tündérország mezsgyéjén élt és most átlépte a határát. Szélasszonyság valóban
földöntúlian fütyült a csalitosban; az ezüstfenyőkről baglyok ördögi kacaja szállt; valami
átiszkolt az ösvényen, talán egy nyúl, de az is meglehet, hogy egy kis kobold volt; a fák
félig örvendező, félig meg félelmetes alakot öltöttek, amilyet nappal soha. A tavalyi
bogáncsok manók csoportjai voltak a kerítések mentén; az a bozontos, vén, sárga nyírfa az
erdő szatírja; régi istenek visszhangjait hallotta; azok a göcsörtös fatuskók a dombon
biztosan Pán és nevető faunjai lehettek, amint sípjukon játszva suhantak a holdfényben s
az árnyékban. Olyan csodás volt azt képzelni, hogy ők azok.
– Oly sokat veszít az ember, ha hitetlen – mondta Emily, majd arra gondolt, milyen
okos megjegyzést tett, és azt kívánta, bárcsak vele lenne a Jimmy-naplója, hogy
lejegyezhesse.
A tavaszi éjszaka légfürdője megtisztította lelkét a keserűségtől, s tetőtől talpig a
végtelen, furcsa, édes légtől bizseregve érkezett Ruth néni házához, amikor a derengő ég
alatt világosodni kezdtek a kikötőtől keletre eső, bíborban játszó dombok. Arra számított,
hogy zárva lesz a kapu, ám amikor próbát tett, megfordult a kilincs gombja, és bement a
házba.
Ruth néni már fent volt és épp begyújtott a konyhai tűzhelybe.
New Moónból idefelé Emily vagy egy tucat különböző szöveget talált ki, amit el
szándékozott mondani, most azonban egyiket sem használta fel. Az utolsó pillanatban
huncut ötlete támadt. Mielőtt Ruth néni mondhatott volna valamit – ha akart egyáltalán –,
Emily így szólt:
– Azért jöttem vissza, Ruth néni, hogy elmondjam, megbocsátok neked, de ez még
egyszer nem fordulhat elő.
Az igazat megvallva, Ruth Dutton alaposan megkönnyebbült, hogy Emily egyáltalán
visszajött. Félt Elizabethtől és Laurától – a Murray család perpatvarai keserves dolgok
voltak – és attól is tartott, milyen következményekkel járhat, ha Emily valóban nekivág
New Moonnak azokban a vékonyka cipőkben és abban a könnyű kabátban. Ruth Dutton
nem volt szörnyeteg, csupán egy meglehetősen ostoba, nyakas háziszárnyas, aki egy
mezei pacsirtát próbált felnevelni. Őszintén félt, hogy Emily megfázik és tüdőbajt kap. És
ha Emily azt vette a fejébe, hogy nem jön vissza Shrewsburybe… az bizony
„híresztelésekre” adott volna okot, és Ruth Dutton utálta a „híreszteléseket” – amikor róla
vagy a cselekedeteiről folyt a szóbeszéd. Mindent egybevetve, úgy döntött elengedi a füle
mellett Emily pimaszságát.
– Az utcán töltötted az éjszakát? – kérdezte komoran.
– Á, dehogy… Kimentem New Moonba, elbeszélgettem Jimmy kuzinnal, csemegéztem
egy kicsit… aztán visszasétáltam.
– Elizabeth látott? És Laura?
– Nem. Aludtak.
Ez rendjén volna, gondolta Mrs. Dutton.
– Nos – kezdte hűvösen. – Rémesen hálátlan vagy, Emily, de ezúttal megbocsátok
neked… – Itt hirtelen megállt. Mintha ez már elhangzott volna ma reggel. Mielőtt
kigondolhatott volna egy ideillő megjegyzést, Emily már felrobogott a lépcsőn és eltűnt a
szobájában. Ruth Dutton pedig azzal az érzéssel maradt egyedül, hogy közel sem olyan
diadalmasan került ki ebből az ügyből, mint kellett volna.
11
 Magasságok és mélységek
Shrewsbury 19.. április 28.
Ez a New Moon-i hétvégém volt, és ma reggel jöttem vissza. Szóval most ez egy
rosszkedvű hétfő, és honvágyam van. Ruth néni hétfőnként a szokásosnál is
elviselhetetlenebb – bár lehet, hogy csak Laura nénivel és Elizabeth nénivel
összehasonlítva tűnik annak. Ezen a hétvégén Jimmy nem volt olyan kedves, mint máskor,
sokszor jött rá a furcsa hangulata, és két okból is mogorváskodott: Először azért, mert egy
csomó fiatal almafája haldoklik, mert a télen megrágták őket az egerek; másodsorban
pedig nem tudja meggyőzni Elizabeth nénit, hogy próbálja kí az új tejfölöző gépet, amit
mindenki más használ. Ami engem illet, titokban örülök, hogy Elizabeth néni nem áll
kötélnek. Nem akarom, hogy a gyönyörű, régi tejfeldolgozónkat meg a színes, barna
tejesedényeket addig modernizálják, míg semmi sem marad belőlük. El sem tudom
képzelni New Moont tejfeldolgozó nélkül.
Amikor Jimmy kuzint sikerült kizökkentenem mélabújából, a Carlton katalógust
nézegettük és megbeszéltük, miket válogassunk össze a két dollárt érő Bagolykacaj
fejében. Vagy egy tucat különféle kombinációt és virágágyást terveztünk el és olyan jól
szórakoztunk, hogy az sok száz dollárt is megért. Végül egy keskeny virágágyás mellett
döntöttünk, amelyik szinte teli lesz őszirózsával: középen levendulaszínű, körülötte fehér,
a szélein pedig halványrózsaszín. A négy sarkába sőtétbordókat ültetünk csoportosan,
őrszemnek. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lesz, és ha elnézem majd szeptemberi
pompájában, azt gondolom: „Ez az én fejemből pattant ki!”

Újabb lépést tettem az Alpok ösvényén. Múlt héten a Hölgyfutár elfogadta a Szelek
asszonya című versemet és két előfizetést kaptam érte cserébe. Készpénzt nem, de ami
késik, nem múlik. Nemsokára elegendő pénzt kell keressek, hogy minden centet
visszafizessek Ruth néninek, amit az ellátásomra költött. Akkor majd nem dörgölheti az
orrom alá, hogy milyen sokba kerülök neki. Alig telik el nap anélkül, hogy ne tegyen rá
megjegyzést: „Nem, Mrs. Beatty, attól tartok, ebben az évben nem tudok annyit adni a
missziónak, mint máskor, tudja jelentősen megnövekedtek a kiadásaim”… „Ő, dehogy,
Mrs. Morrison, csodásak az új holmik, de ezen a tavaszon nem engedhetek meg
magamnak selyemruhát.” …„Ezt a rekamiét újra kéne kárpitoztatni, rémesen megkopott,
de egy-két évig most szóba se jöhet.” És ez állandóan így megy.
A lelkem azonban nem Ruth nénié.
A Bagolykacaj megjelent a Shrewsbury Times-ban, de a Kert és erdő-ből másolták át a
„a vadász őrült”-tel egyetemben. Úgy hallottam, Evelyn Blake azt terjeszti, hogy nyilván
nem én írtam, és tisztán emlékszik, hogy néhány évvel ezelőtt pont egy ugyanilyet olvasott
valahol. Kedves Evelyn!
Elizabeth néni egyetlen hangot sem fűzött hozzá, Jimmy kuzin viszont elárulta nekem,
hogy látta, amint kivágta az újságból és betette a Bibliájába, amelyet az éjjeliszekrényén
tart. Amikor elmondtam, hogy két dollár értékű vetőmagot kapok a versemért, azt felelte,
ne csodálkozzak, ha csődbe megy a cég, mire eljön az ideje, hogy feladják nekem azokat a
virágmagvakat.
Az jutott eszembe, hogy elküldöm az Arany órák-nak a kisgyerekről írt történetemet,
ami annyira tetszett Mr. Carpenternek. Milyen jó lenne, ha legépelhetném, de sajnos ez
lehetetlen, így aztán nagyon, de nagyon szépen, kézzel kell lemásolnom. Kíváncsi vagyok,
lesz-e hozzá merszem? Egy történetért biztosan készpénzzel fizetnek.
Dean hamarosan hazatér. Micsoda boldogság lesz viszontlátnom!
Kíváncsi vagyok, észreveszi-e, mennyit változtam. Az biztos, hogy magasabb lettem.
Laura néni szerint nemsokára igazi hosszú ruhákat kell majd hordanom, és fel kell tűznöm
a hajamat, Elizabeth néni viszont azt mondja, hogy egy tizenöt éves még túl fiatal ehhez.
Úgy látja, manapság a tizenöt éves lányok közel sem olyan nőiesek, mint az ő idejében.
Elizabeth néni meg van rémülve. Ezt biztosan tudom. Azt hiszi, ha felnövök, meg fogok
szökni: „mint Juliet”. De én nem sietek felnőtt lenni. Sokkal jobb csak így, ebben a se
ilyen, se olyan átmeneti helyzetben. Ha gyermeteg akarok lenni, senki sem vetheti a
szememre, hiszen még túl kicsi vagyok; ám ha érettként óhajtok viselkedni, ahhoz is
jogom van, hiszen már nagy vagyok.
19.. május 5.
A középiskolán kitört a tavaszi versláz. Evelyn egyik virágokról szóló verse megjelent a
májusi Pennában. Szörnyen zötyögtek a rímei.
És Perry! Őt sem hagyta nyugodni a tavaszi zsongás, ahogyan Mr. Carpenter nevezte,
és valami rémséget írt, A vén farmer elveti a magvát címmel. Beküldte a Pennának meg is
jelentették, mégpedig a Viccek rovatban. Perry szörnyen büszke rá, fel sem fogja, hogy
hülyét csinált magából. Ilse elsápadt a méregtől, amikor elolvasta és azóta nem áll szóba
vele. Azt hiszem, túl kemény Perryvel. Bár, ami azt illeti, amikor elolvastam azt az izét,
főleg annál a szakasznál, hogv
„Szántottam, arattam, vetettem
Nagyon igyekeztem
Most magára hagyom a vetést
A többit végezze el Isten.”
azt hittem, meggyilkolom. Perry képtelen volt megérteni, mi bajom van a versével.
– Rímel, igaz?
– Aha, rímel!
Nemrégiben Ilse azért is bedühödött Perryre, mert egy szál gombbal a kabátján jött
iskolába. Én sem bírtam elviselni, úgyhogy amikor kijöttünk az osztályból, odasúgtam
Perrynek, hogy naplementekor találkozzunk öt percre a Páfrány tónál. Tűvel, cérnával és
gombokkal felszerelkezve kilógtam és felvarrtam a kabátjára a hiányzó gombokat. Nem
fogta fel, miért nem várhat péntek estig, akkor Tom néni úgyis megcsinálja.
– Miért nem varrod fel őket te magad, Perry? – kérdeztem.
– Nincsenek gombjaim és pénzem sincs, hogy vegyek – felelte –, de nem érdekes. Egy
szép napon, ha úgy tetszik, aranygombjaim lesznek.
Ruth néni meglátott, amint tűvel, cérnával, ollóval, satöbbivel, visszajöttem a házba és
természetesen tudni akarta: hol és miért? Elmeséltem az egész történetet, mire azt mondta:
– Jobban tennéd, ha hagynád, hogy Perry Millernek a barátai varrják fel a gombjait.
 – Hiszen én vagyok a legjobb barátja – feleltem.
– Csak azt tudnám, honnan vetted ezt az alantas ízlésedet – morogta Ruth néni.
19.. május 7.
Ma tanítás után Teddy átevezett Ilsével és velem a kikötő túloldalára, hogy kankalint
szedjünk a Green folyónál a Fenyvesben. Több kosárra valót szedtünk, és egy csodás órán
át barangoltunk a barátságosan duruzsoló fenyőfák között. Én ugyanazt mondom a
kankalinról, amit valaki a szamócáról mondott: „Isten teremthetett volna édesebbet, de
sosem teremtett.”
Amikor hazafelé indultunk, sűrű ködfelhő szállt le a kikötőre. Teddy azonban a
vonatfütty irányába evezett, úgyhogy nem fenyegetett bennünket semmiféle veszély, és
csodásnak találtam az élményt. Mintha végtelenül nyugodt, fehér tengeren lebegtünk
volna. Csend honolt, csupán a keresztvilla halk nyögése, a mély tenger mormolása és a
sima vízbe merülő lapátok halk csobbanása hallatszott. Egymagunkban voltunk a köd
birodalmának parttalan tengerén. Néha-néha, csupán egy pillanatra a hűvös levegő
fellibbentette a ködfüggönyt, és fantomszerű, homályos partok tornyosultak körénk. Majd
ismét leszállt az áthatolhatatlan fehérség. Olyan volt, mintha valami furcsa, elvarázsolt
tájat kutatnánk, ami egyre távolabbra és távolabbra kerül tőlünk. Komolyan sajnáltam,
amikor elértük a mólót, ám odahaza Ruth néni haragosan szidta a ködöt.
– Ha tudtam volna, el sem engedlek – közölte.
– Hiszen cseppet sem volt veszélyes, Ruth néni. – tiltakoztam, és nézd, milyen
káprázatos kankalinokat szedtem.
Ruth néni oda se bagózott a kankalínjaimra.
– Méghogy semmi veszély… tejködben! Mégis, mi lett volna, ha elvesztek és még mi
előtt eléritek a szárazföldet, feltámad a szél?
– Hogyan veszhetne el valaki ebben a kicsi Shrewsbury kikötőben? – kérdeztem. –
Káprázatos volt a köd… káprázatos! Olyan volt, mintha átjutottunk volna a bolygó
karimaján, egyenesen a világűrbe.
Szenvedélyesen beszéltem, és gondolom. elég vadul festhettem ködcseppekkel a
hajamon, mert Ruth néni ridegen, szánakozva így szólt: – Sajnálatos, hogy te „ilyen
könnyen lelkesedsz”, Emily.
Őrjítő dolog, ha csontig átfázva sajnálkoznak az emberen, így aztán türelmetlenül
válaszoltam:
– De gondold csak el, mennyi szórakozástól fosztod meg magad, ha semmi sem lelkesít
fel. Nincs annál csodálatosabb, mint körbetáncolni a lángoló tüzet. Mit számít az, hogy
végül hamu lesz belőle?
– Ha majd olyan idős leszel, mint én – felelte Ruth néni –, több eszed lesz annál,
minthogy ámulatba essél a tejködtől.
Képtelenségnek tűnt, hogy valaha is öreg legyek vagy meghaljak. Persze tudom, hogy
így lesz, de nem hiszem el. Nem válaszoltam Ruth néninek, így aztán másképpen
próbálkozott.
 – Láttam az utcán Ilsét. Mondd, Emily, visel az a lány alsószoknyát?
– Ruhája bíbor és selyem – motyogtam a Bibliát idézve, pusztán, mert van benne
valami, ami elbűvöl. El sem tudnám képzelni egy káprázatosan öltözködő nő ennél szebb
egyszerűbb leírását. Nem hiszem, hogy Ruth néni felismerte az idézetet, nyilván azt hitte,
csak okosnak akarok látszani.
– Ha ezzel arra utalsz, hogy vörös selyem alsószoknyát visel, akkor ezt fejezd ki
egyszerű szavakkal, Emily. Szóval selyem alsószoknyát. Ha közöm lenne ahhoz a
lányhoz, majd adnék én neki selyem alsószoknyát!
– Egy szép napon én is selyem alsószoknyat viselek majd – mondtam.
– De még mennyire, kisasszony! És megtudhatnám, miből veszed meg azt a selyem
alsószoknyát?
– A jövőmből – feleltem olyan büszkén, ahogyan a legmurraybb Murray mondta volna.
Ruth néni horkantott.
Tele raktam a szobámat kankalinnal. Most még Lord Byron is úgy fest, mint akinek van
némi esélye a felépülésre.
19.. május 13.
Összeszedtem a bátorságomat, amint elküldtem a Valami más című történetemet az
Aranyóráknak. Reszketett a kezem, amikor bedobtam a postaládába a Búvárban. Ó, ha
elfogadnák!
Megint Perryn nevetett az egész iskola. Azt mondta az órán, hogy Franciaország
exportálta a divatot. Az óra után Ilse odament hozzá és azt mondta: „Te ebihal!” Azóta
megint nem szól hozzá.
Evelyn csak nem hagyja abba a szurkálódást és a csúfolódást. A szurkálódásokat még
csak megbocsátanám, a nevetést azonban soha.
19.. május 15.
Tegnap este volt az előkészítősök klubdélutánja. Mindig májusban kerül sor rá.
Megkaptuk az iskola dísztermét, és amikor beözönlöttünk, kiderült, hogy nem tudjuk
meggyújtani a gázt. Fogalmunk sem volt, mi történt, de a másodikosokra gyanakodtunk.
(Ma kiderült, hogy az alagsorban elvágták a gázt és lelakatolták az alagsor ajtaját.) Először
nem tudtuk, mitévők legyünk, aztán eszembe jutott, hogy Elizabeth néni egy egész doboz
gyertyát hozott múlt héten Ruth nénihez – a számomra. Hazarobogtam, elhoztam őket –
Ruth néni nem volt otthon –, és körbeállitottuk a gyertyákat a teremben. Úgyhogy
megtartottuk a klubdélutánunkat, és ragyogóan sikerült. Jó kezdet volt a „gyertyatartó
improvizáció”, és őszintén szólva a gyertyafény sokkal barátságosabbá tette a termet, mint
a gáz. Mindnyájunknak kellemesebb dolgok jutottak eszébe. Mindenkinek beszédet kellett
mondania, bármiről, amiről akart. Perry az estéről beszélt. A „kanadai történelem”
témából készült – nagyon értelmes, és gyanítom, roppant unalmas lehetett; az utolsó
pillanatban azonban meggondolta magát és a gyertyákról beszélt. Akkor találta ki a
mondandóját, és azokról a gyertyákról mesélt, amelyeket különféle országokban látott,
amikor kiskorában a papájával vitorlázott. Olyan elmés és érdekes volt, hogy
mindnyájunkat megigézett, és azt hiszem, a diákok előbb-utóbb elfeledkeznek az exportált
francia divatokról és a vén farmerről, aki Istenre hagyta a kapálást meg a gyomlálást.
Ruth néni még nem fedezte föl a gyertya ügyet, mivel a doboz, nem ürült ki teljesen.
Holnap New Moonban kihízelgek egy másik dobozzal Laura nénitől – tudom, hogy
odaadja –, és visszahozom Ruth nénihez.
19.. május 22.
Ma egy rémes, hosszú, vaskos borítékot hozott a posta. Az Aranyórák visszaküldte a
törtenetemet. Az előre nyomtatott kísérőlevélen ez állt:
„Nagy érdeklődéssel olvastuk történetét, de sajnálattal közöljük, hogy jelen pillanatban
nem áll módunkban leközölni.”
Azzal próbáltam kicsit megvigasztalódni, hogy „nagy érdeklődéssel” olvasták. Csak
aztán esett le a tantusz, hogy sokszorosított levél volt, ezt mellékelték minden elutasított
kézirathoz.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy Ruth néni vette kézhez a levelet, mielőtt még
hazajöttem az iskolából, és persze felnyitotta. Megalázó volt, hogy tud a fiaskómról.
– Remélem, ez meggyőzött arról, hogy ne pocsékolj több bélyeget ilyen sületlenségre,
Emily. Micsoda ötlet, azt képzelned, hogy képes vagy olyan jó történetet írni, ami
megjelenhet.
– Már két versemet is megjelentették – tiltakoztam.
Ruth néni horkantott.
– Ó, a költeményeid! Valamivel a lapsarkokat is ki kell tölteniük.
Talán így is van. Pocsékul éreztem magam, amint szegény kis történetemmel
felaraszoltam a szobámba. Olyan kis helyet „töltöttem ki”, hogy akár egy gyűszűbe is
belerakhattak volna.
Csupa szamárfül és dohánybűz a kéziratom. El fogom égetni.
Nem. Nem égetem el!! Lemásolom újra és megpróbálkozom máshol. Sikerem lesz!
Az, „Újságom” utolsó lapjait átfutva, úgy látom, kezdek meglenni a dőlt betűk nélkül.
De néha annyira kellenek.
New Moon, Blair Water, 19.. május 24.
„Rég elmúlt a tél, az esőknek is vége, kihajtottak a virágok, felvirradt a madárcsicsergés
ideje.” Saját, drága szobám nyitott ablakában ücsörgök. Olyan izgalmas, amikor itt
lehetek. Halványsárga az égbolt Hórihorgas John erdeje felett, s egy nagyon fehér,
aprócska csillag épp most tűnt fel ott, ahol a halványsárga világoszöldre vált. Messze, dél
felé, óriási rózsaszín márvány felhőpaloták. Virágzó, virginiai vadcseresznye hajol át a
kerítésen, mintha bársonyos hernyók borítanák. Minden olyan csodálatos – a szem nem
tud betelni a látvánnyal, a fül a hallgatással.
Néha úgy érzem, semmit sem érdemes leírni, amikor mindent olyan nagyszerűen
megfogalmaztak a Bibliában. Néha tíz egyszerű szó többet mond el arról, amit tíz oldalon
át próbálunk kifejezni.
Ma délután Jimmy kuzinnal elvetettük az őszirózsa ágyásunkat. Pont időben érkeztek a
virágmagvak. Ezek szerint a cég még nem ment csődbe. Elizabeth néni mindenesetre úgy
véli, hogy régi raktárkészletet küldtek, és nem fognak kicsírázni.
Dean hazajött; tegnap este meglátogatott… A jó, öreg Dean! Cseppet sem változott.
Zöld szeme épp olyan zöld, mint mindig, szép szája épp olyan szép, mint mindig, érdekes
arca ugyanolyan érdekes, mint mindig. Megfogta mindkét kezem és komolyan pillantott
rám.
– Megváltoztál, Csillag – mondta. – Sokkal jobban hasonlítasz a tavaszra, mint valaha.
De kérlek, ne nőj magasabbra – folytatta –, nem szeretném, ha lenéznél rám.
Én sem szeretnék magasabbra nőni, szörnyű lenne, ha magasabb lennék, mint Dean.
Nem volna rendjén való.
Teddy vagy egy fejjel magasabb nálam. Dean szerint rengeteget fejlődött a munkája az
elmúlt évben. Mrs. Kent még mindig gyűlöl engem. Ma este találkoztam vele, amikor
kimentem sétálgatni a tavaszi alkonyatban, s még csak meg se állt beszélni velem, csupán
elsuhant mellettem, akár egy árnyék a szürkületben. Egy pillanatra rám villant a szeme,
amikor mellém ért, a tekintetéből csak úgy áradt a gyűlölet. Azt hiszem, évről évre
boldogtalanabb.
Útba ejtettem és jó estét kívántam a Befejezetlen Háznak. Úgy sajnálom szegényt.
Sosem laktak benne, nem teljesült be a sorsa. Világtalan ablakai, mintha sóvárogva
pislognának ki arcából, mindhiába keresvén azt, amit úgysem találhatnak meg. Sosem
világított át rajtuk az otthon fénye nyári alkonyatban, sem téli sötétben. Mindazonáltal úgy
érzem, hogy a kis ház nem veszítette el álmait, és azok valamikor valóra válnak.
Bárcsak az enyém lehetne!
Ma este végigőgyelegtem az összes régi „törzshelyemet”: Hórihorgas John erdejét; az
Emily-lugast; a régi gyümölcsöst; a tóparti temetőt; a Ma utat – imádom azt a kis utat,
olyan számomra, akár egy barát.
Azt hiszem, az „őgyelegni ” csodás szó a maga nemében, nemcsak azért, mert jobban
hangzik, mint más szavak, hanem mert olyan tökéletesen kifejező. Még ha sosem hallottad
azelőtt, akkor is pontosan tudod, mit jelent őgyelegni nem jelent mást, csak az őgyelgést.
Gyönyörű és érdekes szavak felfedezése mindig örömmel tölt el. Amikor egy új,
elbűvölő szót találok, olyan izgalomba jövök, akár egy kincskereső, és boldogtalan
vagyok, amíg nem tudom belehelyezni egy mondatba.
19.. május 29.
Ma este Ruth néni vészjósló ábrázattal érkezett haza.
– Emily, mit akar jelenteni az a történet, amiről egész Shrewsbury pletykál, hogy tegnap
este a Queen Streeten át egy férfi a karjaiban tartott és megcsókoltad őt?
Tüstént tudtam, mi történt. Legszívesebben toporzékoltam, nevettem és a hajamat
téptem volna. Olyan képtelen, olyan komikus volt az egész. De fapofát kellett vágnom,
hogy elmagyarázzam Ruth néninek.
 Íme a sötét, rémséges történet:
Tegnap alkonyattájt Ilsével a Queen Streeten „őgyelegtünk”. Épp, amikor a régi Taylor
házhoz értünk, találkoztunk egy férfival. Nem ismerem az illetőt, és nem valószínű, hogy
valaha is megismerem. Fogalmam sincs, magas volt-e vagy alacsony, öreg vagy fiatal,
jóképű vagy csúnya, fekete vagy fehér, zsidó vagy keresztény, nős avagy nőtlen. Azt
viszont tudom, hogy aznap nem borotválkozott.
Sietős léptekkel közeledett. Aztán olyasvalami történt, mégpedig egy szemvillanás
alatt, amit csak néhány perc alatt lehet leírni. Félreléptem, hogy elengedjem a férfit – ám ő
is ugyanabba az irányba lépett. – A másik irányba lendültem – akárcsak ő –, aztán úgy
véltem, épp elférek mellette, így vadul nekiindultam – ugyanezt tette ő is, aminek az lett
az eredménye, hogy teljes sebességgel a férfibe szaladtam. Amikor felfogta, hogy az
összeütközés elkerülhetetlen, széttárta a karját, én pedig egyenesen belerohantam, és az
ütközés döbbenetében akaratlanul is átkarolt, az orrom pedig szinte belefúródott az arcába.
– Bocs… bocsánat – hebegte a szerencsétlen, úgy engedett el, mint a tüzes vasat, majd
továbbrobogott és eltűnt a sarkon.
Ilse nevetőgörcsöt kapott, majd megpukkadt a nevetéstől. Azt mondta, soha életében
nem látott ilyen röhejes jelenetet. Olyan gyorsan történt minden, hogy egy arra járó
szemében pont azt a látszatot keltette, hogy a férfi megállt, egy pillanatra összefonódott a
tekintetünk, majd őrülten egymás karjába rohantunk.
Jó pár percig sajgott az orrom. Ilse azt mondta, hogy Miss Taylor épp akkor kukucskált
ki az ablakon, amikor az eset történt. A vén pletykafészek persze szétkürtölte a történetet a
városban, a saját szemszögéből és kommentárjával.
Mindezt elmeséltem Ruth néninek, aki hitetlenkedve fürkészett és nyilvánvalóan úgy
gondolta, hogy sántít a dolog.
– Nagyon különös, hogy egy három méter széles járdán nem férsz el egy férfi mellett
anélkül, hogy átölelnéd – mondta.
– Ugyan már, Ruth néni, Tudom, hogy sunyinak, álnoknak, bolondnak és hálátlannak
tartasz – feleltem –, de nagyon jól tudod, hogy félig Murray vagyok, – képzeled, hogy
bárki, akiben egy csepp Murray-vér van, átölelne egy férfiismerősét a nyílt utcán?
– Aligha gondoltam volna, hogy ilyen szemérmetlen lehetsz – ismerte el Ruth néni. De
Miss Taylor azt állítja, hogy látta Mindenki erről beszél. Nem tetszik, hogy ilyen
szóbeszéd járja egy rokonomról. És elő sem fordult volna, ha a tanácsom ellenére nem Ilse
Burnleyvel kószálsz. Meg ne történjen még egyszer ilyesmi.
– Az ilyen dolgok nem megtörténnek, hanem elrendeltetnek – feleltem.
19.. június 3.
Gyönyörűséges az Egyenesség Földje. Ismét kimehetek írni a Páfrány tóhoz. Ruth néni
roppant gyanakvó. Nem felejtette el, hogy egyik este ott találkoztam Perryvel.
Csodaszép most a tavacska, ahogy körülölelik a frissen sarjadt páfrányok. Belenézek és
azt képzelem, hogy ez az a legendás tó, amelyben megláthatom a jövőt. Elképzelem, amint
teliholdnál lábujjhegyen odaosonok… beledobok valamit, ami becses nekem… majd
félénken megnéztem, mit mutat.
Vajon mit látnék benne? Dicsőségesen megmászom az Alpok ösvényét? Vagy
sikertelenséget?
Nem, sikertelenséget soha!
19.. június 9.
Múlt héten volt Ruth néni születésnapja. Egy kézimunkát adtam neki, amelyet magam
hímeztem. Meglehetősen barátságtalanul köszönte meg, és az a gyanúm, hogy fütyült az
egészre. Ma este az ebédlő ablakfülkéjében az utolsó fénysugarak mellett készítettem el a
számtanleckémet A kétszárnyú ajtó nyítva állt, s odabent a szalonban Ruth néni Mrs. Ince-
szel beszélgetett. Azt hittem, tudják, hogy az ablakfülkében vagyok, bár valószínű, hogy
eltakart a függöny. Hirtelen meghallottam a nevemet. Ruth néni ugyancsak büszkén
mutatta a kézimunkámat Mrs.Ince-nek.
– Emily unokahúgomtól kaptam a születésnapomra. Mit szól hozzá, milyen gyönyörű?
Emily nagyon ügyesen bánik a tűvel.
Ez Ruth ‘néni volna? Annyira megdermedtem a döbbenettől, hogy moccanni se
tudtam,, sőt megszólalni sem.
– És úgy hallom, nem csak a tűvel bánik jól,, hanem okos is – jegyezte meg Mrs. Ince.
– Úgy hallom, Hardy igazgató úr szerint év végén osztályelső lesz.
– Az édesanyja… Juliet húgom… nagyon okos lány volt – felelte Ruth néni.
– És nagyon csinos – mondta Mrs. Ince.
– Az édesapja, Douglas Starr feltűnően jóképű férfi volt – így Ruth néni.
Aztán kimentek a szobából. Ezúttal a hallgatózó végre valami jót hallott önmagáról! De
hogy épp Ruth nénitől!!!
19.. június 28.
Befejeződött a tanítás. Elnyertem a csillag kitűzőt. Vidámsággal, tanulással és szurka-
piszkákkal teli, szenzációs év volt. Most két tündökletes, gondtalan és boldog hónapra
visszamegyek a drága New Moonba.
A vakáció alatt megírom a Kert Könyvet. Már egy ideje sustorog agyamban az ötlet, és
ha már nem írhatok történeteket, megpróbálkozom egy esszésorozattal, ami Jimmy kuzin
kertjéről szól. Mindegyiket egy-egy költeménnyel fogom befejezni Jó ujjgyakorlat lesz, és
örömet szerzek vele Jimmynek.