A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Rosemarie Eichinger: Essen Tote Erdbeerkuchen?

Copyright © Verlag Jungbrunnen, Wien, 2020

Hungarian translation © Nádori Lídia, 2020

 A SÍROK KÖZÖTT

Mindig alulról támad a hideg. Lassan, de biztosan fölkúszik a lábán, és a

legkellemesebb gondolatokról is eltereli a figyelmét a libabőr érdessége.
Emma szereti ezt az érzést. Végigsimít a lábszárán.
Majdnem naponta bejön ide. Még az ilyen napokon is, mint a mai. Kopog
az eső a kripta tetején, a fal is izzad, a víz vékony sugárban csordogál le
rajta. Emma elővesz egy gyertyát a hátizsákjából, meggyújtja. Azután
odahúz egy párnát a sarokból, leül Lambert Goldberghék és leányának,
Leontine-nak a síremléke közötti, keskeny helyre. A kis csúcsíves ablakon
át éppen a feje fölé süt be a nap. Ennyi fény elég is ahhoz, hogy lássa a
naplója oldalait. A töltőtoll serceg a papíron, úgy szabdalja apró fecnikre a
kripta csöndjét, hogy még a széthulló ódon papír pora is mintha ott rezegne
a levegőben.
Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, Ő az
égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma
már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak
betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet,
olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik. De ez más, mint a sírok közt
ugrálni.
Emma mindent tud a temetőről. Tudja, hogy a sírok legalább két méter
mélyek, attól függően, hány ember fekszik bennük. Minél több a halott,
annál mélyebb a sír. Tudja, hogy errefelé a rendes temetést választják.
Mármint nem a hamvasztást. És ez jó, így az apjának is mindig lesz
munkája.
 Semmi sem olyan biztos, mint a halál, ez Emma apjának egyik kedvenc
mondása.
Van itt azért urnatemető is, azoknak az embereknek, akik azt szeretnék,
ha elégetnék őket. Az égetést nem kell szó szerint venni, a holttest nem
érintkezik tűzzel, Emma ezt is tudja. Csupán forró, 1000 fokos levegőt
fújnak be a kemencébe. Egy óra múlva csak a hamu marad. Egy-, maximum
kétkilónyi hamu. Ha a testet a földbe teszik, eltart öt-tíz évig is, mire
teljesen elbomlik.
Talajtól függ, magyarázta egyszer Emmának az apja. Sírásó, úgyhogy
elég jól tudja ezeket a dolgokat. Errefelé homokos a talaj, mindössze pár év
kell
a teljes bomláshoz. Emma minden ilyesmit megtanult. Ahogy egy sírásó
lányához illik.
Emmáék temetőjében száznyolcvanegy sír van, három kripta, egy
kápolna, tíz lucfenyő, három jegenyefenyő, két tölgy, három sövénykerítés,
kilenc bokor, két komposztáló, nyolc öntözőkanna, két csap, egy
szerszámos bódé (az apja itt szokta tölteni a pihenőidőket), egy
kovácsoltvas kapu mindenféle cirádákkal, meg egy omladozó fal, ami ezt az
egészet körülveszi.
Persze nemcsak halottak vannak a temetőben, hanem élők is, sokan.
Jönnek, gyomlálnak, öntöznek, gereblyéznek, ültetnek, gyertyát gyújtanak.
Lángocskát tesznek a lélek mellé, hogy ne féljen egyedül. Tavasszal
megélénkül a forgalom, ilyenkor színesítik a sírokat. A legnépszerűbb a
kankalin, a nárcisz meg az árvácska. Az emberek összeverődve ácsorognak
egy-egy sírnál, vagy leülnek a padra, és beszélgetnek. Előfordul, hogy
Emma a téma. Furának találják a lányt. A halottak bezzeg nem, velük
remekül kijön, csak az élők találják furának. A fekete özvegyek például. Ők
egyszerűen nem bírnak leszállni róla. Emma nevezte el őket fekete
özvegynek, pedig nevük is van: Meier néni, Kern néni és Gehbauer néni.
Annak ellenére nevezte el őket
fekete özvegyeknek, hogy nem járnak feketében, hanem nagyon is
színesben, a nagy mintás ruhákat különösen szeretik, a virágosat, a
kárómintásat, a csíkosat. Nyáron is gyapjúmellényt hordanak, és valami
eszméletlen ronda szemüveget a horgas orrukon. Minden adandó
alkalommal rongyosra pletykálják a fogatlan szájukat. Na jó, ez nem igaz,
nem fogatlanok, ki nem lépnének a házból fog nélkül. Szép szabályos
fogakból álló, csillogó fehér protézisük van.
Emmát mindez tulajdonképpen nem is érdekli annyira. Ő se bírja őket.
Felőle fel is dobhatják a talpukat, akár egyszerre mind a hárman! Vagy
mégse, mert akkor itt kötnek ki végképp, Emmáék temetőjében. Ha nem
muszáj, akkor inkább ne.
Legyél mindig mindenkivel kedves, Emma!, figyelmeztette az apja.
Könnyen beszél! Hogyan legyen az ember kedves valakivel, aki észre se
veszi, ha kedvesek vele? Csak az energiáját pocsékolná vele, legalábbis ez
Emma véleménye.
Dehogyis, épp ellenkezőleg, vitatkozott vele az apja, amikor ezt egyszer
elmondta neki. Ha kedves vagy velük, akkor mérgelődnek csak igazán!
Aha! Ez nem egészen érthető, de azért érdemes kipróbálni. Gehbauer
néni éppen a csordultig teletöltött öntözőkannát vonszolja a hitvese
sírjához. Kiváló alkalom. Emma az útjába áll, úgy vigyorog, mint aki nyert
a lottón.
Csókolom, Gehbauer néni!, ordítja. Vihetem azt a nehéz kannát?
A jólneveltség mintaképe. Szegény asszony! Megáll, még a szája is tátva
marad, és olyan görcsösen szorongatja a kannát, mintha a retikülje lenne,
benne háromhavi nyugdíjával, és mintha Emma harisnyát húzott volna a
fejére.
 Eridj innen!, hápogja, amikor végre szóhoz jut. Hogy képzeled,
gúnyolódni egy idős asszonnyal?!
Apa egy zseni! Gehbauer néni tényleg föl van háborodva. Ember legyen
a talpán, aki eligazodik ezeken az öregeken. Mármint az ilyeneken, mert
azért nem mindegyik rosszindulatú.
Mit lehet még elmondani Emmáról? Egyelőre nem nőtte túl a kápolna
melletti orgonabokrot. Vagyis százötvenhat centi. Rövid fekete haja van,
barna szeme és karcsú teste. Képes megállás nélkül végigcigánykerekezni a
temető egyik végétől a másikig. Azonkívül eszes is, meg csinos is.
Legalábbis Oscar Brehm, az osztálytársa így gondolja. De nem mondja.
Nem dicsekszik ezzel az Oscar, mert Emma különc. Nem nagyon beszélget
az osztálytársaival, ők se vele. Róla annál többet. Darkosnak meg
temetőbogárnak hívják a háta mögött. A szemébe soha nem mondanak
semmit. Ha csak tehetik, nagy ívben elkerülik. Kicsit tartanak tőle, mintha a
vámpírok és zombik seregének parancsnoka lenne. Emmának ezzel nincs is
baja, amíg békén hagyják. Hiszen ott van neki az apja, Ő elég is neki! És
hogy mindenki lássa, mennyire nem törődik mások véleményével, majdnem
mindig pirosban jár. Pirosban! Mint egy hóhér a középkorban! Vagy bakó,
ahogy akkoriban mondták. így akkor is feltűnik, ha valaki csak a szeme
sarkából néz oda. Messziről látszik, hogy aki el akarja kerülni, időben el is
kerülhesse. A hóhért ugyanúgy látni sem akarták az emberek, mint a sírásót.
Kivéve, amikor éppen a munkáját végezte. Ha gurultak a fejek, a nép csak
úgy tódult a vesztőhely köré. Amilyen kevés örömük volt az életben,
jegyezte meg egyszer apa.
Emmának akad azért öröm az életében. Például a temető lakóiról szóló
történetek. Imádja őket! És nem ám az ujjából szopja őket, nem! Mégsem
költő ő, inkább afféle krónikás. Könyvet vezet a holtakról. Valahogy úgy,
mint egy temetőgondnokság, csak éppen más szemszögből: ahogyan a
holtak láthatják a dolgokat. Hogy tetszik a túlvilág? Boldog-e ön most,
hogy megboldogult? Nem unatkozik? Jól kijön a szomszédjaival, vagy
szívesebben nyugodna másutt? Tényleg van szaga alulról az ibolyának?
Szóval ezeket a történeteket az élet írja. Azazhogy a halál. Hősei, miként az
életben: kalandorok és kishitűek, gyávák és bajnokok, pechesek és
szerencsés flótások, gyerekek és aggastyánok. Vagy éppen bimbózó lányok,
akik meghaltak, mielőtt kinyíltak volna.
Akárcsak Leontine Goldberg, akinek a sírja mellett ül éppen. Mindössze
tizennégy évet élt, alig többet, mint amennyi Emma most. 1875. május 12-
én született, 1889. szeptember 13-án leesett a lóról, és a nyakát szegte. Ez
áll kis táblára vésve a sírkövén. Azazhogy a halál pontos oka - hogy a
nyakát szegte - nem áll rajta. Ezt Emma magától Leontine-tól tudja.
Emma Leontine-jának szőke göndör haja van, benne kék szalag, hogy ne
hulljon az arcába. Bokáig érő fehér csipkeruhát visel, amit ugyanolyan kék
szalag díszít, mint amilyen a hajában van. Fehér fűzős cipő a lábán, fodros
szegélyű napernyő a kezében. Egy gyáros lánya volt, megengedhetett
magának ilyen holmit. A Goldberg családnak ugyanis cérnagyára volt a
város szélén. Emma ismeri is a gyárat. Néha bemászik az omladozó falon,
és az elhagyott csarnokokban sétál. Aztán leül az egyik sarokba, lehunyja a
szemét, és várja, hogy fülében megelevenedjék a régmúlt idők munkazaja.
Pletykáló munkásnők, szigorú felügyelők. Lambert Goldberg figyelmes
tekintetét, ha hallani nem is, de mindvégig érezni lehet: az emeletről, a
korláton áthajolva figyeli a csarnok nyüzsgését.
Emma eltűnődik, töltőtolla végét rágcsálja, és Leontine lépteit hallgatja.
A lány cipője hangosan kopog az üzemcsarnok padlóján. Vajon elégedett
most végső nyughelyével? Jó házból való lány, biztosan szeretett volna
világot látni, aztán mégis úgy halt meg, hogy talán a lábát se tette ki ebből a
kisvárosból. De erről nem beszél.
 Minden nőnek kell hogy legyen valami titka, mondta egyszer Leontine.
Micsoda koraérett lány!
Emma egy gőgös Leontine portréját rajzolja meg naplójában, aki már
életében lenézte a pórnépet. És most velük, ezzel a sok unalmas és alantas
emberrel kell együtt töltenie az örökkévalóságot. Holott nyugodhatna egy
nagyobb, világibb temetőben is. Párizsban, Londonban... Ott aztán tudják
értékelni ezt a rojtos szélű napernyőt, meg a csipkeruhát. És sokkal
híresebb, izgalmasabb halottakkal köthetne ismeretséget. Az Ő
társaságukban talán nem tűnik olyan szörnyen hosszúnak ez az
örökkévalóság.
Emmát az ajtónyikorgás rángatja vissza a valóságba Leontine
történetéből. Már évekkel ezelőtt feltörték a kriptaajtó zárját, az ajtó azóta
kissé megereszkedett és elferdült, Emma be is tud bújni a résen anélkül,
hogy ki kellene nyitnia. Az apjának azonban ki kell nyitnia, hogy beférjen.
Nyomában nappali világosság tódul be a kriptába.
- Mit üldögélsz folyton idebent, Emma? - A falak csak ímmel-ámmal
visszhangozzák az apai dorgálást.
Igen, tudom, kell a friss levegő... Emma föláll, alaposan kinyújtóztatja a
tagjait. A kuporgástól és a nyirkos hidegtől egészen elgémberedett.
- Fogd a cuccot, és kifelé innen, mielőtt valaki itt talál! A gyámhivatal
csak erre az alkalomra vár, tudod jól!
„Kriptából került elő a kamasz lány.” Emma már látja is maga előtt az
újságcikket. „A gyámhivatal közbenjárására volt szükség.” A szöveg fölötti
fotón Emmát két szociális munkás kíséri be a gyerekotthon kapuján.
Gyorsan elhessegeti a képet, elfújja a gyertyát, és engedelmesen követi az
apját. Szinte naponta eljátsszák ezt. És mindketten tudják, hogy Emmának
holnap reggel is első útja a Goldberg-kriptába vezet majd. Pedig Emma,
akár az öregasszonyok a reumát, a csontjaiban őrzi az emléket, amikor
váratlanul meglátogatta őket egy nő a gyámügyről. Azóta ha jön érte az
apja, szó nélkül követi. Arról nem beszélve, hogy vacsoraidő van.
 A TEMETŐFALNÁL

Emma és az apja egy kicsi, roggyant házban élnek. A házikó kívülről

támaszkodik a temető roggyant falához. Pereg róla a vakolat, az
ablakdeszkái kissé megvetemedtek, de a tető legalább nem ázik be.
Ne ázzon a tető, az a legfontosabb, mondogatja apa.
Emma nem ért vele egyet. A legfontosabb a normális fűtés. Fázni
borzalmas, nem embernek való. Ha beázik a tető, legföljebb oda kell tenni
egy fazekat, vagy kinyitni egy esernyőt a lyuk fölött.
Emma amúgy néha a falra tud mászni az apja bölcsességeitől. Minden
alkalomra tartogat egyet, idegesítő. Könyvet, virágot, csókot lopni nem bűn,
rikkantja, és máris puszit nyom Emma arcára. Elképesztő! Egy tizenkét
éves lánynak! Jó, megígérem, hogy a jövőben tartózkodom az ilyen
szeretetrohamoktól, mondja Emma fintorgását látva, majd gyorsan
hozzáteszi: de mint tudod, a pokolba vezető út jó szándékkal van
kikövezve. Naná, hogy tudja! Hallja eleget.
De nem csak a bölcs mondásai jellemzik Severin Blumot. Még csak nem
is az óriás termete, bár az mégiscsak figyelemre méltó, hogy a földön állva
tudja kicserélni az égőt a mennyezeti lámpában. Nem is a hollófekete haja,
a barna szeme vagy a feltűnően sápadt bőre. Még csak nem is az ív alakú
sebhely az arca bal oldalán. Pedig eléggé félelmetesen néz ki. A sírásó erős
földszagot áraszt, mintha a nyirkos föld beleette volna magát a bőre
pórusaiba a sok éven át tartó ásástól, lapátolástól. Emma mindig tudja, a ház
melyik helyiségében tartózkodik éppen az apja. Csak a földszagot kell
követnie. A temetőben ugyanakkor szinte láthatatlanná válik. Elvész a
frissen kiásott földben, mint esőcsepp a tengerben.
 Úgy tűnik, mások is érzik rajta a földszagot. Emma már többször hallotta,
hogy hívják a háta mögött: Gólem. Utánanézett a lexikonban, mit jelent.
Azt találta, hogy a gólem héber szó, és azt jelenti: rög. Mesterséges ember,
akit egy rabbi agyagból gyúrt, majd varázsigék segítségével életre keltett.
Na tessék!
Mindent egybevéve azonban nem nagyon tartják a kapcsolatot az
emberekkel. Kivéve Ewald Kranzot. Ő a kiválasztott, a sírásó egyetlen
barátja.
Hullaszállítóként dolgozik. Házhoz mennek a halottakért, és oda
fuvarozzák őket, ahová a megrendelő kéri. Tényleg van ilyen. Nem csak a
csomagokért kell elmenni a postára, gyerekekért az óvodába. A halottakért
is a lakásokba, ahol meghaltak. Mert a halottnak mindegy, de aki együtt él
vele, annak nem.
Ne tudd meg, milyen büdös tud lenni egy hulla!, mondogatja Ewald.
Főleg ha már jó ideje csak fekszik ott. Előfordul ám, hogy nem veszik
észre. Nem mindenki mondhatja el magáról életében sem, hogy bárkinek
hiányozna. Nemhogy holtában. Aztán csak fekszik a konyhakövön, a
kanapén vagy . az ágyában, és lassan oszladozni kezd. Ilyesmi is előfordul.
Aki olvas újságot, tudja.
Minden hónap harmadik péntekjén Ewald pontban hétkor megáll a
küszöbön. Ilyenkor francia halleves van vacsorára. Senki nem főz olyan jó
hallevest, mint apád, mondja Ewald Emmának.
Van ugyan egy francia étterem a városban, de Ewald szerint a szakács
akkor se jönne rá, milyen a jó francia halleves, ha belenyomnák a fejét.
Inkább eljön hozzájuk havonta egyszer, szürcsölve elfogyaszt négy
tányérral a levesből, és eltunkol benne egy egész bagettet. Emma már attól
rosszul lesz, ha nézi.
 Emma apja szófukar ember. Ha nem tudsz semmi okosat mondani, jobb,
ha befogod a szádat, ez a mottója. A lányával azért kicsit másképpen
viselkedik. Vagy neki mindig tud valami okosat mondani, ez is lehetséges.
Vagy ha nem is okos, amit mond, akkor izgalmas, vicces, vagy bármi egyéb
módon szóra érdemes.
Severin Blum nem írja le a történeteket, mint Emma, Ő szívesebben
meséli őket. És rengeteg történetet tud. Felmerül a kérdés: ugyan mit tud
mesélni egy sírásó? Nem sokat, igaz?, gondolná az ember. Csak arra nem
gondolunk, hogy Severin Blum sem úgy született, hogy már sírásó volt.
Senkit ne tévesszen meg senkinek a szaga! A dolgok nem mindig azok,
aminek látszanak! Egyébként Emmának ez a mondás is a könyökén jön ki.
Severin Blum egyszer régen tengerész volt! Pontosabban hajószakács.
Lába alatt a mindig imbolygó padló, előtte egy ismeretlen kontinens. Ez
volt, mielőtt találkozott Emma anyjával, Lénával. Miatta maradt végül a
szárazföldön. Aztán Léna meghalt Emma születése közben. A halottak csak
aztán léptek be a képbe.
Egy tengerésznek persze több mesélnivalója van, mint egy sírásónak.
Hogy is szokták mondani? Messziről jött ember azt mond, amit akar?
Severin Blum pedig többször is világgá ment életében. Gyöngyszemként
gyűjtögette a történeteket, aztán ezeket a gyöngyszemeket szépen csillogó
nyaklánccá fűzte Emma padlásszobácskájában. Mert lehet, hogy Emma már
betöltötte a tizenkettőt, de megvadult lámákra, vérszívó denevérekre,
összezsugorodott fejekre vagy ház nagyságú bálnákra bármikor vevő.
Szerencsére nem csak a történeteket őrizte meg a múltjából Severin
Blum. Hiszen nem egyszerű matróz volt, hanem hajószakács. Mégpedig
kiváló szakács. Ezért mind a mai napig egzotikus ételeket tálal fel a
lányának. Gumbo, paella, édesburgonya, jamgyökér, okra, dzsambalaja,
meg tudja az ördög, mi minden kerül az asztalra. Meg se lehet jegyezni
őket! Emmának az apja szerint meg kell kóstolnia az egész világot. Emma
nem annyira biztos ebben, főleg amikor egyszer azon kapta Severin
Blumot, hogy szöcskét süt olajban, mint valami halrudacskát. Ropogott a
lába. Másnap fánkot kellett sütnie Severinnek, hogy kibékítse Emmát. Az a
ropogás elviselhetetlen volt.
Severin Blum mindent egybevetve boldog ember. Szereti a munkáját. Jó
munka, biztos megélhetés, akárcsak a szakácskodás. Enni és meghalni
mindenkinek kell, ezt szokta mondogatni. És ha már meghalnak, kell nekik
valaki, aki tisztességesen elássa őket. Nem a középkorban élünk, amikor
kiálltak a földből a csontok meg a félig elrothadt testrészek. És senki nem
zavartatta magát, árulták a zöldséget a hulla mellett. Tényleg ez volt.
Temető a város kellős közepén, rajta a hetipiac, a standok meg a
mutatványosbódé. Emmának van egy könyve erről a témáról. Annyi testet
földeltek el egy talpalatnyi helyen, hogy elbomlani se tudtak rendesen. A
hullákból kiáradó gáz éjszaka foszforeszkáló fényt vetett a föld fölött. Ezen
aztán muszáj volt változtatni, hiszen az emberek megbetegedtek a mérgező
kipárolgásoktól. Emma azért egyvalamit sajnál: a foszforeszkálást. Jó lenne
néha éjszakánként kinézni az ablakon, és bámulni a zöldes villódzást.
A munkáján kívül Severin Blum szereti még a rémfilmeket, a krimiket,
az elnyűtt atlaszát, a ropogós kérget a sertéssültön; a bolti puding
dobozának hangját, amikor lehúzza róla a tetejét; magát a pudingot; és
mindenekfölött a lányát, Emmát.
Örülni kell az élet apró dolgainak!, mondogatja. És nem csak mondja,
teszi is. Severin Blum gyakran örül.
Ez mind szép és jó, gondolja Emma. De azért az élet nagy dolgainak
mégis jobban örülnék.
 SZÉLÜTÉS PISILÉS KÖZBEN

A gyámhivatal nem kellemes téma, de nem úszhatjuk meg, mert Emma apja
sem úszhatja meg, hogy szóba hozza ezen a szép napon. Egy névtelen
feljelentéssel kezdődött. „Kiskorú gondatlan veszélyeztetése”, mit keres egy
kislány a temetőben?, ilyenek. Emmát mind a mai napig felbőszíti, ha csak
eszébe jut. Mi az, hogy kislány?! Négy hónappal ezelőtt, amikor
becsöngettek a ház ajtaján, mit sem tudtak a feljelentésről. Kétszer is
csöngettek. Emma és az apja éppen scrabble-t játszottak a nappali
szőnyegén.
Therese Funk, mutatkozott be a nő. És hogy a gyámügytől jött, de nem
kell aggódni. Tekintsék egyszerű látogatásnak. És hogy bejöhet-e egy
percre. Nem fog sokáig zavarni.
Ami persze nem volt igaz, ez a Funk nevű nő több mint félórán át
terpeszkedett a konyhában, teát szürcsölt Emma kedvenc csészéjéből, de
még előtte pimasz módon azt kérte, hogy vezessék körbe a házban. Emma
el nem mozdult a sarkából, bizalmatlanabb volt, mint egy öreg
pásztorkutya, ha farkasszagot érez. De morogni nem volt érkezése, mert ez
a rámenős nő elárasztotta kérdésekkel. Biztos naphosszat nincs kivel
beszélgetnie!
Boldog vagy? Hát ez meg milyen kérdés?
Naná, de mennyire! Amíg be nem tette a lábát ide ez a banya. Igen,
felelte Emma, a többit meg inkább lenyelte.
És hogy érzed magad az iskolában?
Semmi közöd hozzá!, gondolta Emma. Jól, felelte, a többit meg lenyelte.
És édesapád? Jól kijöttök egymással?
 Ó, hogy ennél szart, és fulladnál bele!, gondolta Emma. Remekül, felelte,
és a többit lenyelte. És arra gondolt: ha ez így megy tovább, abból
gyomorfekély lesz.
Ezen a ponton a nő elnézést kért, és közölte, hogy most ki kell szaladnia
oda, ahová még a gyámügyes is gyalog jár. Azt a vihogást! Ha ránevet egy
fára, leszáradnak a levelei!
Emmának azon járt az agya, hogyan szabadulhatna meg a nőtől. Lelökni
a lépcsőn... Túl feltűnő. Agyonverni a vaslábossal... Úgyszintén. Talán az
lesz a legjobb, ha rányitja a fürdőszoba ajtaját, és tiszta erőből ráordít.
„Pisilés közben szélütés érte a gyámhivatal munkatársát.” Ekkor érezte,
hogy az apja átkarolja a vállát. Ettől kissé megnyugodott. Csak álltak ott, és
várták, hogy a hívatlan vendég elintézze a sürgős elintéznivalóját. Azért
néhány scrabble-kockát le tudott volna dugni a nő torkán. Gyámhivatal!
Emma tudta, mit jelent. Azt, hogy hamarosan eldől, maradhat-e az apjával,
vagy nem. Mert erről a gyámhivatal dönt. Ilyen egyszerű. A pisilő
hivatalnok jóindulatának vannak kiszolgáltatva. Ő itt most élet-halál ura.
Severin Blum, mint aki mindezt nem tudja, maga volt a megtestesült
nyugalom. Szépen végigvezette a vendéget a házon. Therese Funk szőke
fürtjei idegesen röpködtek, miközben tűsarkain tipegett a nyomában. Vagy
tízcentis sarkak. Ki az, aki ilyen cipőket kitalál? Szemetet lehetne szedni
vele a parkban. Csak odanyomja, fölemeli, lesodorja.
Persze nem talált semmit, amibe bele lehetett volna kötni. Emma és az
apja szépen rendben tartják a házat. Igaz, nincs túl sok hely. Egy-egy kicsi
hálószoba, egy szűk fürdőszoba a kettő között, kicsiny nappali, parányi
konyha, nevetségesen szűk előszoba. Aki hozzászokott, hogy egy kajütben
tölti a fél életét, nem is vágyik több helyre. És akinek kevés helye van,
rákényszerül, hogy rendet tartson, különben megfordulni se tudna. Van
néhány szabály, amihez mindketten tartják magukat, és amelyek
gondoskodnak róla, hogy többé-kevésbé súrlódásmentesen teljenek a
hétköznapok.
Azon a napon, amikor Therese Funk hívatlanul beállított hozzájuk, éppen
paprikás csirke totyogott a tűzhelyen, magyar specialitás, Emma pedig azon
volt, hogy rengeteg pluszpontért kirakja a „queue” szót. Francia, és több
értelme van, mint elsőre látszik. A földön hasaltak, könyökükre
támaszkodva, közöttük a scrabble táblája. Minden szép volt, és jó, az asztal
már ebédhez terítve. Olyan volt a hangulat, mint egy régi, puha takaró,
amibe jólesik elvackolódni a hűvös estéken. Ezt az idillt barmolta szét a
csengő berregése.
Emma elvárta volna az apjától, hogy egy jól irányzott rúgással
kipenderítse azt a nőt. Minimum! Ehelyett mit csinált? Mézesmázoskodott
vele, teával itatta. Emma jobbnak látta, ha bezárkózik a szobájába, nehogy
észrevegyék rajta, mennyire dühös. És nehogy átkozódni kezdjen, mert még
kiderül róla, hogy boszorkány!
Amikor a nő menni készült, az apja fölszólt neki, hogy jöjjön elköszönni.
Therese Funk biztosította őket arról, hogy az égvilágon semmit nem
tapasztalt, amit kifogásolni lehetne, aztán hosszan áradozott, hogy micsoda
öröm neki, amit itt látott és tapasztalt, merthogy Emmáék nem is tudják,
milyen zűrös családokkal lehet találkozni, ha az ember a gyámügynél
dolgozik. Fülig érő szájjal köszönte a vendéglátást. Emma egyetlen hangot
sem bírt kinyögni, még szerencse, hogy az apja szelíden oldalba bökte,
amitől észbe kapott, hogy legalább el kellene köszönnie.
Erre azt lehet mondani: kész, ennyi volt, téma elintézve. De nem
Emmának. Ahányszor eszébe jut Therese Funk, márpedig gyakran eszébe
jut, izzadni kezd a tenyere. Ilyenkor háromévesnek érzi magát, a gyámügy
pedig egy nagy, szőrös szörny az ágya alatt.
 HALLEVES ÉS BORSCS

Belépnek a házba, Emma elől.

- Egy úriember mindig előreengedi a hölgyeket - jelenti ki az apja. Emma
a nadrágjába törli a kezét, mert még mindig érezni véli a gyámügyes nő
puha kézfogását.
- Szerinted visszajön? - Csak kibukott belőle a kérdés. Apja görnyedt
hátát nézi: Severin Blum éppen a rászáradt sarat veri le a cipője talpáról a
bejárat mellett.
- Ki jön vissza szerintem?
- Therese Funk. - Emma csak suttogva meri kimondani a nevet. Mintha a
nő bármelyik pillanatban alakot ölthetne, akár a gonosz szellem, ha
kimondják a nevét.
- Nem.
Ennek aztán kötélből vannak az idegei! Csakhogy Emmát nem lehet
kifizetni ezzel az egy szóval.
- Mi az, hogy nem? Honnan tudhatod?
- Az ellenkezőjét sem tudhatom. Van egy angol mondás, ami szerint elég
akkor átkelni a hídon, ha odaértünk. - És akkurátusán vakargatja a sarat a
talpáról Severin Blum.
Emmát azonban nem érdekli semmiféle híd.
- Na ugye! Mégse vagy olyan biztos benne! - Vannak helyzetek, amikor
bölcs mondásokkal semmire se megyünk.
- Ha jobban belegondolok, igenis biztos vagyok benne. - Severin Blum
fölegyenesedik, és ő is bemegy a házba. - Senki nem jön ide azért, hogy
elvigyen téged.
 - És ha mégis?
- Akkor kicsit megsimogatom a szívlapáttal, aztán gyöngéden elásom a
kápolnánál, az orgonabokor alatt.
- És ez szerinted vicces? - Emmának már villámokat szór a szeme. Apa
mesterien ért hozzá, hogy kihozza a sodrából.
- Egy kicsit, igen. Felejtsd már el azt a gyámhivatalt, Emma! Valami
ostoba idióta följelentett. Nekik kötelességük, hogy utánajárjanak. A hivatal
látta, hogy minden rendben. Ennyi! Van nekik ennél fontosabb dolguk is.
Nekünk meg pláne.
- Tényleg? És mi lenne az?
- Vacsorakészítés. Farkaséhes vagyok.
Ez rosszul hangzik, gondolja Emma. Remélhetőleg nem akarja nyersen
tálalni a húst, ahogyan a farkasok szeretik.
- Mi lesz a vacsi? - kérdezi, mert nem szereti a meglepetéseket.
- Mit szólnál egy jó sűrű borscshoz? A céklát és a többi zöldséget már
felaprítottam.
Kár volt kérdezni. Borscs. Kimondani ugyanolyan nehéz, mint megenni.
Minek eteti az apja mindig ilyen elképesztő kajákkal?
- Komolyan ez lesz a vacsora? Céklaleves?
Kérdezni is kár volt. Az apja mindig komolyan beszél, ha ételről van szó.
- A cékla nagyon egészséges. Vasat csinál - világosítja fel a lányát
Severin Blum, körülbelül ezredszer.
A hernyó is egészséges, mert fehérjében gazdag, mégsem eszi senki. De
ezt Emma inkább nem mondja ki hangosan. Még a végén kiderül, hogy
apának van egy titkos hernyóreceptje. Inkább csak kétségbeesetten néz rá.
- Jó, akkor csinálok neked egy rántottát, annál több borscs marad nekem!
Na tessék, megy ez, ha akarjuk! Nem volt idő- pocsékolás a tükör előtt
gyakorolni ezt a nézést. A siker kárpótolja a hülye érzésért, hogy a tükör
előtt állva kellett grimaszolnia.
Azért marad benne egy kis lelkiismeret-furdalás,
úgyhogy beáll segíteni. Bár ezt amúgy is gyakran csinálja. Apa a séf, Ő a
konyhai mindenes. Milyen szerencse, hogy apa már előkészítette a céklát!
Olyan lesz tőle az ember keze, akár egy tömeggyilkosé.
- Gumikesztyű, Emma! Korunk nagy találmánya, használjuk!
Lehet, hogy korunk nagy találmánya, de büdös, és túl nagy, leesik az
ember kezéről. Kicsit még dolgozhattak volna rajta a feltalálók. A
hagymapucoláshoz se kesztyűt húz, hanem síszemüveget, hogy ne
könnyezzen és ne folyjon az orra. Mert hagyma nélkül nem rántotta a
rántotta. A borsosnak - te jó ég, de hülye név - kicsit több idő kell. Úgyhogy
ráérnek.
- Mit szólnál, ha mennénk egy kört a Laguina Secán?
- Tényleg mindenáron veszteni akarsz? - kérdezi Emma.
Severin Blum nyugodt ember. Egészen addig, amíg be nem kapcsolja a
Playstationt, el nem indítja a Gran Turismót és ki nem hívja Emmát
ellenfélnek. Ilyenkor Ő is ki tud fordulni magából. Jól vezet, de Emma még
jobb. Az Ő Subaru Imprezájának esélye sincs Emma Corvette-jével
szemben.
- Lehet, hogy a te koordinációs képességeid kicsit jobbak, a mai gyerekek
már csak ilyenek. De ma bomba formában vagyok, majd meglátod!
- Azt csak hiszed, Apafej.
 ZUHANÁS A GARÁZSTETŐRŐL

Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint
egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót,
csak a nagy sötétség van. És valahogy kemény a tapintása. Ami azért elég
fura, ha belegondolunk, hogy a lyuk tulajdonképpen a semmi, és ami
semmi, az nem lehet se puha, se kemény.
Hogy lennék? Szarul, de büszkén, mondaná Martin.
De nem mond semmit, mert meghalt. Elég hülyén hangzik, de ez minden,
amit Peter pillanatnyilag válaszolni tudna, ha megkérdeznék, hogy van.
Ami azért nem baj, mert úgyse kérdi senki. Hogy legyen valaki, akinek
meghalt az ikertesója? Csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Leesett a
garázstetőről! Ez is milyen hülyeség már! Martin halálra röhögte volna
magát rajta.
Martin és Peter olyanok voltak, mint két tojás. Ez nem könnyítette meg
Peter dolgát. Valahányszor a tükörbe nézett, visszanézett rá az ikertestvére.
Korábban fel sem tűnt neki, milyen sok helyen van tükör. Nem csak a
fürdőszobában. Az ablak, a tócsák, a kikapcsolt képernyők - rengeteg
felületen lehet tükröződni. Ugyanaz a kék szempár, ugyanaz a kissé
hosszúra sikerült orr, ugyanaz a fül, ugyanaz a barna haj. Bár a haj mégsem
teljesen ugyanaz, ez azonban első látásra fel sem tűnik, csak akkor veszi
észre az ember, ha tudja, hova nézzen. Martin forgója a tarkóján az
óramutató járásával egyező irányban forgott, Peteré az ellenkező irányba.
Mint a víz a lefolyóban. Ausztráliában jobb felé forog benne a lefolyó víz,
Európában bal felé. Legalábbis volt egy rész a Simpson családban,
amelyikben erről volt szó, de Peter nem nézett utána.
 Amikor a baleset történt, Peter nem volt otthon. Focizni ment. Peter
csúcsszuper középcsatár. Martin kosarazott. Ha jobban belegondolunk,
mégsem voltak annyira egyformák, mint ahogyan első pillantásra tűnik.
Martin az édes ízeket szerette, Peter inkább a savanykásakat. Martin egy
ültő helyében meg tudott enni tíz szilvás gombócot, míg Peter három pár
frankfurti virslit. Martin szenvedélyes volt, és makacs. Peter amolyan
óvatoskodó fajta, aki a fájdalom első jelére visszahúzza a szarvát. Martin
sokat nevetett, Peter zsörtölődő típus. Martin fürdőkádban szeretett fürödni,
Peter mindig zuhanyozik. Ezt a végtelenségig lehetne folytatni, de mi
haszna volna?
Peter sokat megadna érte, ha tudhatná, mit csinált pontosan abban a
pillanatban, amikor Martinnak megállt a szíve. De a halál beálltának
időpontját senki nem tudta megmondani. Mire megtalálták, már halott volt.
Elvérzett! Egy kiálló szög feltépte a combján a húst.
Az artériát kapta el, mondta valaki. Ilyenkor gyorsan vége. Peter már
nem emlékszik, ki mondta. A temetésen hallotta, ami egyébként borzalmas
volt. Az a rengeteg ember, azok az együttérző pillantások. Peter nem sírt.
Csak azt várta, hogy vége legyen már. Nem tudta, meddig bírja még
visszafojtani a bőgést. A szülei ugyanígy lehettek vele.
Bármelyik pillanatban összeomolhat, gondolta Peter, ahogy az anyjára
nézett. Olyan fehér volt az arca, mint egy lepedő valami
mosóporreklámban. És hirtelen megöregedett. Mintha valaki vésővel
ráncokat vésett volna az arcába.
Peter most az almafa tövében ül, és a garázst nézi. Pontosabban AZT a
helyet a garázs előtt. Tiszta a beton, de egy árnyalattal sötétebb. Frank néni,
a szomszéd órákig súrolta. Peter anyja képtelen volt rá, az apja pedig a
baleset óta többnyire ül, és a falat bámulja. Hogy mit gondolnak úgy
igazából, mi zajlik bennük, azt Peter nem tudja. Nem beszélnek. Csak
jelentéktelen dolgokat mondanak: Kifogyott a vécépapír. Hol a párja ennek
a zokninak? Csavard vissza a kupakot a fogkrémes tubusra!
Peter is hallgat. És Martin kerékpárját tisztogatja. Még mindig csupa sár,
nem szabad így hagyni! Az Ő bringája is sáros. De azt még használni fogja.
Martin szobájának ajtaja csukva van. Jobb is így: ha nyitva volna, rögtön
látni lehetne rajta, hogy gazdátlan. Tizenhárom napja üres az a szoba. A
temetés kilenc napja volt. Martin négy napon át feküdt a hullaház
hűtőkamrájában, egy keskeny fiókban, egy fémtepsin, lepedővel letakarva,
jobb lába nagyujján cédulával, a cédulán a neve. Nem megy a temetés egyik
napról a másikra. Naponta halnak meg emberek, előfordul, hogy sorba állás
van a temetkezési vállalatnál. Azé az elsőbbség, aki előbb halt meg. A
nagyvárosokban még tovább kell várniuk a halottaknak.
Nyolc napja Peter mindennap kimegy a temetőbe. Mindennap! Azelőtt
talán egyszer, ha kint járt.

Amikor még kicsi volt, az anyjával meglátogatták Ernának, a

nagynénjének a sírját.
Most pedig naponta kijön, és leül a testvére sírjához. Hova is menne?
Otthon kibírhatatlan. Olyan csönd van, hogy meg lehet tőle süketülni. Az
anyja egész délután Martin ágyán fekszik. Még az ágyneműt sem cserélte
ki. A földön még mindig ott hever Martin levetett farmerja, az íróasztalán
nyitott könyv. Peter nem akar otthon lenni. Délelőtt az anyja van kint a
sírnál, Ő délután. Az apja nem megy ki a temetőbe.
Peter leül, és... Gondolkodik, emlékezik, figyel, koncentrál? Fel akarja
támasztani Martint a gondolat erejével? Egyik sem. Csak leül, és ennyi.
Peter fejében üresség van. Mint a Szaharában. Elment a karaván, és ő ott
maradt, csak a dűnék, meg homok, ameddig a szem ellát. Lassan a feneke is
megfájdul, mintha órákig zötykölődött volna teveháton.
 Van ebben a temetőben valami szorongást keltő. Körbeállják a sírok az
embert. Legalábbis Peter így érzi. Méregetik. Latolgatják, eljött-e már az ő
ideje is. Hidegek, viharvertek, véglegesek. Aztán a madarak! Úgy
csiripelnek, mintha ítéletnap volna. Mintha ez lenne az utolsó lehetőség,
hogy jól kikiabálják magukat. Madár nem való a temetőbe, állapítja meg
Peter. Ahogy Martin sem illik ide.
 EMMA ÉS PÉTER

Emma padlásszobájának ablaka a temetőre néz. íróasztala az ablak előtt áll,

így aztán nem kerüli el a figyelmét semmi, ami odalent történik. A fekete
özvegyek cipelik az öntözőkannát, gyomlálnak, gyertyát gyújtanak, söprik a
sírok tetejét, és gyakran csóválják a fejüket. Azért csóválják, mert egyesek
elhanyagolják a szeretteik sírját. Bár Emmának néha az a benyomása, már
nem is veszik észre, hogy csóválják a fejüket. Hozzászoktak, annyit
méltatlankodtak, zsémbelődtek mások miatt.
Most a főallén, az egyik pádon ülnek egymás mellett, mint tyúkok az
ágon, és pletykálnak. Ölükben összefonják reumától göcsörtös ujjaikat,
vizenyős szemük a fiúra tapad. Köszönés nélkül csoszog el előttük. Hogy
milyen udvariatlanok ezek a mai fiatalok! Emma hallja is a
méltatlankodásukat, ehhez oda se kell menni.
Peter az. Egy iskolába járnak, Peter egy osztállyal Emma fölött. Nemrég
meghalt balesetben az ikertestvére. Leesett a garázstetőről. Furcsa
halálnem. Az ember nem választhatja meg, miben haljon meg, szokta
mondani apa.
Akkor is! Emma, ha választhatna, semmiképpen nem szeretne egy
garázstetőről leesve szörnyethalni. A temetésre sokan jöttek el az iskolából.
Emma nem vett részt rajta, de tudott róla. Az ilyen tragikus haláleseteknek
gyorsan terjed a hírük. A sokk és a szenzációéhség végigsöpört az iskolán.
Két napba tellett, mire visszatértek a szokásos témák: a ronda ruhák, a
zsíros haj, a virító pattanások, az örök szerelem és a megbocsáthatatlan
árulás. Ezeknek a keverékét kenik naponta a vajas kenyerekre. A haláleset
ízére hamar ráunnak.
 Körülbelül egy hete Peter mindennap kijár a temetőbe. Zsebre tett kézzel,
lehajtott fejjel jön. Végigcsoszog a főallén. A 26-os sírnál balra fordul,
végigmegy az ösvényen, aztán a legvégén jobbra, a negyedik sírhoz. Ott
leül a földre, fölhúzza és karjával átfogja a térdét.
Ha Emma látni akarja, ki kell hajolnia az ablakon. Csak apa meg ne lássa.
Még mindig kisbabának nézi, és attól fél, hogy kiesik. Emma csodálkozik,
hogy Peter ilyen sokáig bírja ebben a pózban.

Órákig. Már biztosan mintás a feneke a kavicstól, amin ül. Ideje volna
kicsit közelebbről is megszemlélni. Itt valami nem stimmel.
Severin Blum a tölgyfa árnyékában ül, és pihen.
- Máris kész vagy a sövénymetszéssel? - Emma vigyorogva áll meg
előtte. Az apja nemcsak sírásó, hanem temetőkertész is. Túl kicsi ez a
temető, hogy két embert foglalkoztassanak. Nincs ám mindennap temetés. -
Nehogy a lusta temetőkertészen köszörüljék a nyelvüket a fekete özvegyek!
- teszi hozzá, pedig tudja, hogy az apját csöppet sem érdekli az ilyesmi.
- És te? Készen vagy a házi feladattal? - vág vissza Severin Blum,
anélkül hogy kinyitná a szemét. Mondjon bárki bármit, neki még tart a
pihenőideje.
- Aha. - Emma arrafelé néz, ahol Peter ül. Látni nem látja, de tudja, hol
van.
- Mi érdekes van ott? - Severin felfigyel Emma viselkedésére. Nehogy
megint kísérteteket lásson! Kislány korában azt mondta, kísérteteket szokott
látni, ez aggodalommal töltötte el Severint. Éppen ideje volna, hogy
barátokat szerezzen. Élő barátokat! Hosszú távon tényleg nem a temető a
legjobb hely egy gyereknek. ’
- A Herbst fiú sírja. - Emma még mindig abba az irányba nézeget, ahol
Peter van.
- Herbst, Herbst... Nem tudom, melyikre gondolsz.
 - Akinek két hete balesete volt. Martin Herbst. Csak egy évvel volt
idősebb nálam. Leesett a garázstetőről. Tegnapelőtt szedted le a koszorúkat
a sírról.
Severin Blum bólint. Martin Herbst! Tudja már, kire gondol Emma.
- És mi van a sírral?
- A tesója mindig ott ül. Mindennap. Neked nem tűnt fel?
- De igen. Nem lehet könnyű neki.
Az egyiptomi rabszolgáknak se volt könnyű cipelni a követ, gondolja
Emma, de nem mondja ki hangosan, nehogy megint félórás előadást kelljen
hallgatnia a tapintatlanságról.
- Akkor én megyek - mondja. - Később találkozunk.
És bóklászni kezd a sírok között. Csend van és nyugalom. Elhalad a
Goldberg-kripta előtt is, ujjával könnyedén végigsimít az ajtón. Nem akarja
lerohanni ezt a Pétért. Az élőkkel nem olyan könnyű neki, mint a
halottakkal. Nem mer odamenni hozzá, ez az igazság. Mit is mondana neki?
Ilyenkor kell szakértőhöz fordulni.
Cári Friedrich Vogler, ügyvéd és ingatlantulajdonos, elhunyt 1912-ben.
Ez a felirat áll egy síron szép, cirkalmas betűkkel. Annyira cirkalmas, hogy
elolvasni is nehéz. Cári Friedrich mindig tudja, mit kell mondani. A szavak
embere, ahogy egy ügyvédtől elvárható. Emma leül a sírjához, és vár. Cári
Friedrich azonban nincs itt. Gyakran van távol.
A gyöngéd szálak azért vannak, hogy szövögessük őket, szokta mondani.
És szövi is őket szorgalmasan. Ahogy a csövön kifér. Emma a fejét
csóválja.
Szíve hölgyét Emilie Seilernek hívták, és szüfrazsett volt. Emmának
utána kellett néznie, mit is jelent az, hogy szüfrazsett. És amit talált róla,
igencsak tetszett neki. A szüfrazsettek voltak az elsők, akik küzdöttek a nők
jogaiért. Ennek idestova száz éve. Akkoriban a nőknek még választójoguk
sem volt. A szüfrazsettek ezen változtattak. Habár Emma nem egészen érti,
mi ebben olyan klassz. Miért jó, ha az ember választhat? Úgyis tök
mindegy, ki van hatalmon.
A politikusok mind egyformák. A vályú ugyanaz, csak mindig más
disznók tolonganak körülötte, szokta mondogatni Ewald. Severin Blum
ilyenkor a fejét csóválja. Nem szereti, ha Ewald ilyeneket mond a lánya füle
hallatára.
Emma mindezzel együtt menőnek tartja a szüfrazsetteket. Nem voltak
hajlandók úgy táncolni, ahogy fütyültek nekik. És Emilie Seiler közöttük is
élharcosnak számított. Tüntetéseket szervezett, a nők kivonultak az utcára,
nagy felhajtás volt. A férfiak szörnyen felháborodtak, mert nem akarták,
hogy a nők otthagyják a tűzhelyet. Az egyik annyira felbőszült, hogy fogott
egy jó vastag kötelet, és felkötötte Emiliét egy lámpavasra a tanácsháza
előtt. Ott találták meg másnap, az arca már teljesen kék volt, kidülledt a
szeme. Nem is múlt el nyomtalanul, de ezt természetesen nem illik mondani
Cári Friedrich szerint. Emilie roppant érzékeny a külsejére. Azonkívül az
erőszak áldozatainak össze kell tartaniuk, és Cári Friedrich amúgy sem
engedheti meg magának, hogy válogatós legyen. Neki meg a koponyája tört
be, amikor rátámadt az egyik védencének a bátyja. Fejszével ment neki! El
lehet képzelni, milyen hatással van egy ilyen incidens az ember frizurájára.
Cári Friedrich hiába igyekszik, nem tudja a hajával elfedni a tátongó sebet.
Félelmetes látvány. Mi több, Cári Friedrich a legborzongatóbb jelenség a
temetőben. De hogy is szokta mondani apa? Ne ítélj meg egy könyvet a
borítója alapján! És ebben igaza is van. Emma kedveli az ügyvéd urat. A
gyilkosa egyébként három sorral odébb pihen, és ez a provokáció nem
hagyja nyugodni Cári Friedrichet, pedig megérdemelné az örök nyugalmat.
Kilencvenhat év telt el, és még mindig haragban vannak.
- Á! Blum kisasszony!
 Emma ijedtében majd leesik a sírról. Rémes, hogy Vogler képtelen
leszokni erről a lopakodásról!
- Mit tehetek érted? - Cári Friedrich Vogler jobb kezét a szalonkabátja
szárnya alá dugja, amitől kicsit Napóleonra hasonlít.
Emma szívesen kér tanácsot Cári Friedrichtől. Mégiscsak ügyvéd volt.
Igaz, annyira régen, hogy akár dinoszauruszok is lehettek volna az ügyfelei.
Viszont bármilyen ügyben határozottan tud véleményt nyilvánítani, és
remekül érvel.
Emma feltárja előtte a problémát. Cári Friedrich csak legyint.
- Kislány, kislány! Csak nem meghátrálni az ellenség elől! Nem fogja
leharapni a fejed. Vagy ha mégis, itt jó társaságban leszel, nem fogunk
kinevetni. - De már nevet is. Annyira, hogy szétzilálódik a frizurája.
Emma csak sóhajt. Mit vétett, hogy csupa olyan ember veszi körül, aki
bölcsességekkel dobálózik? Egyértelmű válasz egy egyértelmű kérdésre, ez
talán csak nem túl nagy kérés?!
- Jó, de mit mondjak? - próbálkozik újra. Nem adja fel egykönnyen.
- Üdv, szép ifjú! Ez bombabiztos kezdés. Megtörik a jég, én mondom
neked.
Száz éve, talán. Ma viszont akkor alkalmazd, ha ki akarod röhögtetni
magad. Üdv, szép ifjú! Egyéb javaslat? Akkor inkább megpróbálja saját
kútfőből, határozza el Emma. Kedves fickó ez a Cári Friedrich, de a
huszonegyedik századról fogalma sincs.
Azért udvariasan megköszöni a jó tanácsot. Hiszen nem tehet róla
szegény ember.
Odaér a közeibe, a temetőfalhoz, megáll három sorral odébb. Peter még
mindig ott ül, feje még mindig a térdén. Emma toporog egy darabig, aztán
megfordul, és hátrálni kezd, mint aki véletlenül eltévesztette a haladási
irányt. Idáig süllyedt! Úgy viselkedik, mint egy nyolcéves!
 Sértetlenül odaér Peter elé, és megáll. Nagy szárnycsattogással felröppen
egy galamb, de a fiú nem reagál se a galambra, se Emmára. Talán alszik.
Ahhoz viszont nem lélegzik elég mélyen és egyenletesen. Emma a kavicsot
söprögeti a lábával ide-oda. Semmi. Köhécsel. Semmi.
- Szia - suttogja. A szép ifjúval inkább nem próbálkozik. De mindegy,
mert válasz erre sem érkezik. Na, ha azt hiszi ez a srác, hogy ettől
megfutamodik, nagyon téved! Szó sem lehet róla. Emma megkopogtatja a
vállát... És majdnem fenékre ül, olyan hirtelen kapja föl a fejét a fiú.
Igazi tengerkék szem, ez az első gondolata, és iszonyú sötét árok alatta.
Homlokán tűzvörös folt: a térde lenyomata. Nem szól egy szót se. Ha néma
volna, arról Emma biztosan tudna. Akármilyen különc, mégsem a Holdon
él.
Emma összefonja mellén a karját.
- Szia. - Érzi, hogy kaparja valami a torkát, megint köhécsel.
Peter ezúttal sem viszonozza a köszönését. Csak bámul rá, de úgy, mintha
valamelyik sírkő alól bújt volna elő a lány.
- Minden oké veled? - kérdezi Emma, mert kezdi rosszul érezni magát.
Peter a testvére fakeresztjére néz, aztán megint Emmára, és annyit mond:
- Igen.
Halleluja! Tud beszélni! Nem mondhatni, hogy a szavak embere, de
beszél!
- Nem úgy nézel ki. Nem jó ilyen sokáig a földön ülni, felfázol.
Uh! Ha már hülyeséget beszélsz, dőljön belőled! Felfázol... Mintha csak
az apját hallaná.
Másrészt úgy tűnik, Peternek tetszik, amit mondott, mert nevetni kezd, de
annyira, hogy a könnye is kicsordul. Lehet, hogy nem százas. Előfordul
ilyen. Az emberek gyásza nagyon különböző tud lenni. Emma ezt is az
apjától tudja. Van, aki nyugodtan fogadja, mások teljesen magukba
fordulnak, megint mások sírnak-jajgatnak, és akad, aki soha nem dolgozza
föl a veszteséget, és elveszti az eszét. Lehet, hogy Peter ez utóbbi csoportba
tartozik. De akkor is abbahagyhatná a röhögést! Kezd kínos lenni.
És tényleg abbahagyja. De olyan hirtelen, hogy Emma a biztonság
kedvéért hátralép. Sosem lehet tudni.
- Nyugi - mondja a fiú. - Minden rendben, ne aggódj.
- Mindennap itt ülsz, ez egyáltalán nincs rendben.
Erre a fiú felpattan. Emma megint megijed kissé. Ráadásul most föl kell
néznie rá, hacsak nem az ádámcsutkájának akar beszélni.
- Miért ne volna rendben?
- Nézd, ez egy temető. Az emberek azért járnak ide, hogy elbúcsúzzanak
a szeretteiktől, meg hogy időnként meglátogassák őket. Na de nem
mindennap, és nem órákon át!
- És te?
- Mi az, hogy és én?
- Te is mindennap itt vagy, legalábbis ezt mondják a suliban.
Na tessék! Ugyanaz a nóta.
- Nekem ez a kertem. Nagy különbség. Itt lakom. És én nem ülök a
földön addig, amíg a kavicsok bele nem nőnek a seggembe.
- Hát az lehet - ismeri el Peter, de aztán továbbra is gyanakodva nézi
Emmát.
- Akkor? Miért csinálod?
- Nem tudom. Itt is ugyanolyan, mint bárhol máshol. Szerintem.
Sőt, gondolja Emma, itt jobb is, mint bárhol máshol. De kétli, hogy Peter
egyetértene vele.
- Jobb, mint otthon?
- Pillanatnyilag jobb. Amúgy nem vagyok oda a temetőkért. Azért ez
vicces, nem? - És megint elkezd olyan őrült módon nevetni, mint az előbb.
 - Hallottam már viccesebbet.
- Ez van. Martinnak volt jobb a humora kettőnk közül. - És megint
magába zárkózik. Csak az érzései maradnak kívül az arcán. Hol
elfelhősödik, hol kiderül kissé, de mindig ott van legfölül a szomorúság.
- Sajnálom - mondja Emma.
- Mit?
Hogy elsüllyedt a Titanic! Nem mondhatni, hogy gyors felfogású a srác...
- Hát ezt itt - mondja végül Emma, és a sírra mutat.
- Ja, persze. Mindenki sajnálja.
Ez eléggé keserűen hangzik.
- Szerintem most jobb lenne, ha hazamennél - próbálkozik újra Emma.
- Minek?
- Mit tudom én. Mert ott az ágyad?
- Martinnak is ott az ágya. Egész délután azon fekszik.
- Kicsoda?
- Az anyám.
Mit lehet erre mondani? Emma a temetőt ismeri, a gyászt nem. Amikor
az Ő édesanyja meghalt, még túl kicsi volt a gyászhoz. Ilyenkor legyen
okos az ember, mondaná erre apa. Emmának se jut eszébe semmi. Érzi, úgy
szövi körbe ez a beszélgetés, mint pókháló a legyet. Peter szeme is egyre
gyanúsakban csillog. Még csak az hiányzik, hogy elbőgje magát. Bár
Peternek biztosan jót tenne.
Ki kell engedni a bánatot, szokta mondani Severin Blum. Meg: A könny
kimossa a lelket.
Jó tanácsnak hangzik, és talán Peternek sem ártana, ha megfogadná.
Bőgd ki magad úgy istenigazából, gondolja Emma. De légy szíves ne itt,
és ne addig, amíg én itt vagyok.
 Próbál nem nézni Peterre. Úgy koncentrál a sírra, mintha meg tudná
mozdítani a tekintetével. Szép sír, az anyukájuk gondos keze nyoma. Sárga
nárciszok és mindenféle színű kankalinok csoportjai körös-körül, mintha
pletykálkodnának. Fekete vázában egy csokor fehér tulipán próbál
méltóságteljesen haldokolni. Martin két méter mélyen fekszik. A teste még
sértetlen. Emma még be sem írta a krónikájába. Majd este pótolja.
- Ma van a születésnapunk - szólal meg újra Péter. Na még ez is! Erre
már tényleg nem lehet mit mondani.
 HALOTTI TORTA

- Gyere - szólal meg Emma hosszú, döbbent hallgatás után. Cselekedni kell,
ha a szavak csődöt mondanak.
- Hova? - Peter még nem bízik igazán Emmában. Mégiscsak őrültnek
mondják a lányt a suliban.
- Majd meglátod. Csak gyere! Hozunk valamit Martinnak.
- Mit?
- Ne kérdezősködj annyit, csak gyere.
És csodák csodája, Peter föltápászkodik, és csoszogva elindul Emma
nyomában. Kezét ökölbe szorítja a zsebében. Néha kinyújtóztatja az ujjait,
mintha keresne valamit.
- Szerinted mi van utána? - kérdezi egészen halkan. Olyan engedelmesen
megy Emma mellett, mint egy kiskutya. A földet bámulja.
- Honnan tudnám? - kérdezi Emma, nyersebben, mint szerette volna.
Peter vállat von. Még mindig a földet fürkészi.
- Akárhonnan.
Te jó ég, gondolja Emma. Ez teljesen kész van. Úgy lóg a feje, mintha a
nyakát törte volna.
- Azért rosszabbul is járhatott volna a tesód - szólal meg Emma
váratlanul. Valamivel meg kell vigasztalni ezt a fiút.
- Mégpedig? - hökken meg Peter.
- Például ha a középkorban éltetek volna. Akkor most a Pokol tüzén
égne. Akkoriban úgy tartották, hogy mindenki automatikusan oda kerül.
Legalábbis a keresztények. Nem lehetett megúszni, az eredendő bűn miatt.
Érted? Semmi esélyük nem volt. Egy idő után az egyház bevezette a
tisztítótüzet. Aki meghalt, a tisztítótűzbe került, és ha már eleget volt ott,
fölment a mennybe. Vagy majd az Utolsó ítélet napján fölmegy. Szóval az
örök kárhozatot el lehetett felejteni. Ez valamennyire megnyugtatta a
népeket, és kicsit jobban igyekeztek jól viselkedni, hogy minél hamarabb
letudják a tisztítótüzet. - Emma csak itt akad el. Egész jól ment. És a szeme
sarkából látja, hogy Peter már őrá néz; igaz, kicsit gyanakodva, összevont
szemöldökkel. De legalább nem a földet fixírozza. Ennek ellenére
Emmának eszébe jut, hogy nem kellene folyton a halálról értekeznie. Hogy
aztán azoknak legyen igazuk, akik mindenféle rémtörténetet terjesztenek
róla.
Peter úgy bólogat, mint azok a játék kutyák az autókban. Aztán ő is
megszólal.
- És ma miért lenne másképp? A halál nem változott semmit az
évszázadok során, nem igaz?
- De igen, valamennyire változott - szögezi le Emma.
- Tényleg? Ez érdekes. És mennyire? Farmerban jár a Kaszás, és
láncfűrészt tart a kezében?
- Nem hinném. Annál komolyabban veszi a melóját. A fekete öltöny a
legkevesebb, ami elvárható tőle, nem gondolod? - Emma érzi, hogy
fortyogni kezd belül. Mint azok az üstök a középkori pokolleírásokban. A
szegény bűnösöket forró, bugyogó olajba dobálták, és jól megsütötték őket.
Hülye!, állapítja meg magában, és kicsit gyorsít a léptein. A főallén
kiérnek a temetőkapuhoz, utána balra fordulnak. Peternek nehezére esik
lépést tartani Emmával. Még egy éles jobbkanyar, aztán egyenesen, és
tessék! Már itt is vannak, a Stravinsky cukrászda kirakata előtt. Peternek
mégiscsak születésnapja van, és egy születésnapos nem maradhat torta
nélkül. Ez természeti törvény. És Emma úgy véli, Peter édesanyja ezúttal
megfeledkezett róla.
 - Itt is volnánk - jelenti ki, és lecövekel.
- És mit csinálunk itt?
- Tortát veszünk. A születésnapotok tiszteletére.
Erre Peter úgy néz rá, mintha a lány végképp megbolondult volna.
- Most mi van? A születésnap, az születésnap. Ne izélj már, kiválasztasz
egyet, és elvisszük.
- Nem vagyok éhes. - Peter összeszorítja a száját.
- Nem is akkor eszünk tortát, amikor éhesek vagyunk! - vágja rá Emma.
Ekkora hülyeséget se hallott még életében! És úgy szorítja össze a száját,
mintha csukamájolajjal kínálnák. - Hagyd már ezt, bízzál bennem! Mi bajod
történhet? Jobb, ha tőlem tudod: ők sütik a legfinomabb sütiket a városban.
És eltökélten belép a boltba. Peter, mi mást tehetne, utána. Igazi régi,
giccses cukrászdabelső. ívelt, faragott asztallábak, aranyszegélyű vitrinek.
Nem kizárt, hogy Carl Friedrich Vogler is itt kávézgatott. Az illat pedig
egyszerűen mennyei. Cukor, fahéj, csokoládé.
Megállnak a vitrin előtt. Nehéz választani. Emma az epertortára mutat.
Vaníliás krémmel készítik, a tetejére tejszínhabot tesznek. Kívánhat-e
ember ennél többet? Peter csak áll, és a fejét forgatja.
Most biztos a feladatra koncentrál, gondolja Emma. Csak közben úgy néz
ki, mint egy komplett idióta.
- Hahó! - szól rá Peterre, és oldalba böki. - Gyerünk, válassz ki valamit!
Itt minden állati finom. A kedvenc cukrászdám.
Az eladónő a pultra támaszkodva figyeli őket, kezében a tortalapát. Kissé
mintha kezdené elveszíteni a türelmét. Peter még mindig nem szólal meg.
Csak mutat. Nehéz megállapítani, pontosan hová.
- Ezt itt? - kérdezi a nő, és a diótortára mutat a lapáttal.
Peter a fejét rázza. A tortalapát elindul jobbra, az eladónő jobb
szemöldöke fölfelé. Peter megint a fejét rázza. Ezt még kétszer
megismétlik, végül a tortalapát leereszkedik a citromtortára. Peter bólint, és
azonnal el is fordul. Úgy tűnik, a döntés nem az erőssége.
- Várjál! - szól rá Emma. - Még nem végeztünk. Mit szeretett a tesód?
Peter váratlanul elmosolyodik.
- Ez könnyű. Akármennyi sütit meg tudott volna enni. De a kedvence a
trüffeltorta volt.
- Jó, akkor kérünk még egy szelet trüffelt - mondja az eladónőnek
megkönnyebbülve Emma. Tartott tőle, hogy itt fognak állni a következő
születésnapig. Vásárol még kólát, gyümölcslevet, papírtányért és műanyag
evőeszközt. Legközelebb megkéri az apját, hogy emelje meg a zsebpénzét.
- Ezzel meg is volnánk. Kezdhetjük!
- Mit?
- A maratoni futást. - Emma a fejét csóválja. - Basszus, hogy bírsz
folyton ilyeneket kérdezni?
Erre megsértődik! Szóval még sértődékeny is, na szép! Emma nem szól
többet, elindul. Peter a nyomában. Meg se szólal, amíg be nem kanyarodnak
a temető utcájába. Néhány perccel később megint ott állnak Martin sírja
előtt.
- És most? - kérdezi Peter.
- Most megesszük a sütiket. Te, én és Martin.
- Martin?
- Persze. Miért kérded?
- Mert Martin meghalt.
- Mit nem mondasz!
- Te tényleg furcsa vagy.
- Nem mondod!
- A suliban is beszélik. - Peter Emmára sandít.
- Tudom. És akkor mi van? - Emma igyekszik közömbös maradni.
 - Semmi. - Peter újra zsebre dugja a kezét. - Van benne valami?
Halkan kérdi, mintegy mellékesen, mintha csak úgy kicsúszna a száján.
- Miben?
- Abban, amit dumálnak.
- Mit is dumálnak pontosan? - Emma persze pontosan tudja, minek hívják
a háta mögött, és hogy miket sugdolóznak a folyosón, ha arra megy. De
most azt akarja, hogy Peter hangosan ki is mondja ezeket a dolgokat. Látni
akarja, kínosan érzi-e magát közben.
- Hogy őrült vagy, meg hogy halottakkal beszélgetsz, meg ilyenek. -
Ezúttal Peter nem kerüli Emma tekintetét, csak a válla rándul meg kissé.
- Nem hiszem, hogy őrült vagyok. És te?
- Én? Hogyhogy?
- Mindennap órákig ülsz egy sír mellett. Ez nem normális. Az emberek
szerint legalábbis. Vigyázz, nehogy rólad is úgy kezdjenek beszélni a
suliban!
- Lehet, hogy igazad van... - Peter a poros cipője orrát bámulja. - De...
szóval igaz? Tényleg beszélgetsz a halottakkal?
- Te mit gondolsz? - Emma kihúzza magát, előreszegezi az állát.
- Fogalmam sincs. Beszélgetsz velük, vagy nem?
- Nem - vágja rá Emma habozás nélkül. Ennek a fiúnak semmi köze
hozzá, kivel beszélget vagy nem beszélget.
- Annyira azért nem lehetetlen. Végül is most éppen az van, hogy egy
halottal akarsz tortázni.
- Ez nem is akkora őrültség - tiltakozik Emma.
- Hát nem tudom...
- Los Días de los Muertos. Mond ez neked valamit?
- Életemben nem hallottam.
 - A halottak napjai. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halottak november
első két napján meglátogatják a családjukat. Ezért ilyenkor rikító sárga
körömvirágot szórnak a halottaik sírjától a házuk kapujáig, hogy a halottak
odataláljanak. A házakat is feldíszítik, és napokig főznek rájuk.
- Kikre?
- A halottakra, te süket! Az egész ország ünnepel. Csontvázakat csinálnak
papírmaséból, halálfejeket cukormázból vagy csokiból. Arrafelé aki
meghal, attól még családtag marad. Nem szakadnak el tőlük csak azért,
mert meghaltak. Érted?
Peter nem úgy néz ki, mint aki értett akár egy szót is mindebből. Éppen
ellenkezőleg.
Emma felsóhajt. Mit nem lehet ezen érteni?
- Gondolj csak bele! Az nem lehet, hogy egy egész nép meg van őrülve,
igaz? Na. Akkor légy szíves, ülj le, és egyél meg egy szelet tortát a
testvéreddel! Jelképesen, érted? Szerintem szép szokás. Szerinted nem?
- Ha úgy gondolod... - Peter még mindig gyanakodva néz Emmára.
- Igen, úgy gondolom - mondja Emma, de elbizonytalanodik. Végül is
kicsoda ő, hogy előírja, ki mit kezdjen a gyászával? Másfelől: miért is ne?
- Nem kell kitörölnöd Martint az életedből. Még mindig a testvéred.
Együtt szülinapozni vele semmivel sem nagyobb őrültség, mint kilátogatni
a sírjához, és beszélni hozzá. Márpedig itt az emberek rendszeresen ezt
csinálják.
- Oké. Talán igazad van.
Talán!... Emma fellélegzik. Nehéz szülés volt. Kicsomagolja a
tortaszeleteket. A trüffeltortát leteszi a fakereszt tövébe. Holnapra biztosan
eltűnik. Az egerek és a patkányok gondoskodnak róla, hogy egy morzsa se
maradjon belőle. Emma és Peter eszik, iszik és hallgat. Féktelen bulizásnak
éppen nem nevezhető, amit művelnek, de azért jó. Peter Emmára néz,
mosolyog.
- Helló, Martin - szólal meg végül. - Ő itt Emma. És tudod, mit? Tényleg
fura csaj, viszont tudja, hogy kell születésnapot ünnepelni.
 MENETJEGY AZ ISMERETLENBE

A Stravinsky-féle epertorta tényleg egészen kiváló. Emma még mindig érzi

a nyelvén az ízét. De egy szelet tortával nem lehet jóllakni. Most, két órával
később megint korog a gyomra. Úgyhogy leül a konyhaasztalhoz, és
aprítani kezdi a zöldséget a vacsorához. Paradicsom, paprika, uborka, retek.
Az apja vajat, sajtot, sonkát tesz az asztalra, meghámozza a két kemény
tojást, majd négyfelé vágja őket, és a szeleteket a zöldségek közé helyezi.
Emma örül. Végre egy normális, hétköznapi vacsora! Semmi egzotikus
kísérleti kaja, kimondhatatlan nevű alapanyagokból!
- Láttalak ma. Peterrel piknikeztetek a sírnál. Vagy mit csináltatok.
Emma le sem veszi a szemét á retekről. Egyforma szeletekre kell vágni.
így se fogja soha utolérni az apját, aki rózsabimbót tud faragni a retekből. Ő
marad az egyforma szeleteknél: sose tűzz ki olyan célt, amit sose tudsz
elérni.
- Van ezzel valami gond?
- Nem tudok róla, hogy bárki megtilthatná. Nem fáj az senkinek.
- Sőt, azt hiszem, Peternek kifejezetten jót tett. Szerintem nem szabad
teljesen kizárni a halottakat az életből. - Emma fölvesz egy retekszeletet a
tányérról, és forgatni kezdi az ujjai közt. Sokáig gyakorolta ezt a
mutatványt, már egészen jól megy neki. Igaz, hogy semmi haszna belőle, de
szórakoztató.
- Persze hogy nem. És azt hiszem, mindenkinek meg kell adni a
lehetőséget, hogy a maga módján dolgozza fel a veszteségeit.
- Szörnyű lehet. Évekig együtt élsz valakivel, aztán hirtelen volt, nincs, és
kész, ennyi? Sokkal jobb elképzelni, hogy utána még beszélgethetünk. És
ha ünnepelnivalónk van, hát akkor ünnepelünk. Ma van a születésnapjuk.
- Akkor igazán szép ajándékot kapott tőled ez a Peter - állapítja meg
Severin, és hallani a hangján, hogy büszke a lányára.
Emma szeret az apjával együtt lenni a zsúfolt kis konyhában. Jól érzi
magát, és arra gondol: remélhetőleg Peter is jól érzi magát. Mégiscsak
születésnapja van. Megpróbálja elképzelni, milyen lehet most Peteréknél a
hangulat. Három ember ül némán egy asztal körül, és gépiesen eszi a
vacsorát. Nem valószínű, hogy van torta meg gyertyák. Egy üres hely
közöttük: mély, hideg szakadék. Biztosan mindhárman igyekeznek
feltűnésmentesen mozogni, mintha tompítót tettek volna magukra. Talán
vetnek egy-egy lopott pillantást az ajtóra, azt remélve, hogy Martin
fütyörészve belép, mintha mi sem történt volna. Emma megborzong. A
fenébe is! Nem szabad hagyni, hogy bárkinek így teljen a születésnapja!
Emma már csak ritkán gondol az anyukájára. Végül is nem volt alkalma
megismerkedni vele, és hozzászokott, hogy nélküle él. Nem is élt soha vele.
De most hirtelen hiányozni kezd neki. Szeretné tudni, milyen volt a hangja.
Vigasztaló hangot képzel hozzá, néha vicceset, megnyugtatót. Aztán
elképzeli, milyen a hangja, amikor szigorúan ágyba küldi, mert már késő
van. Szeretné tudni, hogyan csengene a saját neve, ha anya mondaná ki.
- Emma! Emma!
- Igen?... - Ha az apja mondja ki a nevét, mindig a rovarok bábja jut
eszébe. Valahogy kerek, egybefüggő, feszes és mégis puha.
- Mindjárt rákönyökölsz a vajas kenyeredre!
- Jaj, elnézést! - Emma letörli a vajat egy szalvétával, aztán leteszi a vajas
kenyerét a tányérra. Majd hirtelen apjának szegezi a kérdést: - És neked
milyen volt? - És közben úgy bámulja a vajas kenyeret, mintha attól várná a
választ.
- Micsoda?
 - Amikor anya meghalt. - Még soha nem kérdezte tőle.
Severin Blum sokáig szótlanul néz Emma szemébe.
- Hajótörés - mondja végül. - Mintha hajótörést szenvedtem volna. Mint
Robinson Crusoe a lakatlan szigeten. Egyedül vagy, nem tudsz beszélni róla
senkivel... Aztán rájöttem, hogy nem is vagyok egyedül. Hiszen te itt vagy
nekem! Te voltál nekem Péntek. Gondoskodnom kellett rólad, és ha a
szemedbe nézek, őt látom. Vigyáz, hogy mindent jól csináljak.
- Hiányzik?
- Igen - a válasz gyors és határozott.
- És mikor hiányzik a legjobban?
- Amikor curryt készítek. Az volt a kedvenc étele. Vagy amikor
összetekered a palacsintát. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő.
Reggelenként érezni vélem a fürdőszobában a samponja illatát, pedig soha
nem használjuk azt a sampont. Ha tulipánt látok, mert az volt a kedvenc
virága. Eső után, mert imádta beszívni az esőáztatta kert illatát. Amikor
alszol, mert néha pont úgy horkolsz, mint ő.
- Nem is horkolok!
- Ő is mindig ezt mondta. És közben úgy villogott a szeme, mint most a
tiéd. Aztán nevetett.
- Miért?
- Azt hiszem, azért, mert tulajdonképpen tetszett neki a dolog. A lelke
mélyén úgy akart horkolni, mint egy vén tengeri medve. Néha mondogatta
is, hogy a horkolás távol tartja a tengeri szörnyeket.
- Te is horkolsz?
- Nem. Léna szerint legalábbis nem. De az is lehet, hogy miután meghalt,
horkolni kezdtem, hogy ne legyen akkora a csönd a hálószobában.
- Nem hiszem. Még soha nem hallottalak horkolni - rázza a fejét Emma,
,és közben arra gondol, hogy éjszakára bekapcsolja a diktafont az iPodján.
Ha meghallja a saját horkolását, tudja, milyen lehetett az édesanyjáé.
- Miért vagyunk itt? - kérdezősködik tovább, ha már így belejöttek.
- Hogy érted? Itt a Földön? Filozófiai értelemben?
- Nem, hanem hogy itt. Ebben a városban, ebben a temetőben. Hogyhogy
éppen ide fújt minket a szél?
Furcsa, hogy még ezt sem kérdezte az apjától soha.
- Véletlen! Kivettem az összes készpénzt Léna pénztárcájából, fogtalak
téged, meg a legszükségesebb holmikat, és kimentem a pályaudvarra.
Kiszórtam az összes aprót a pénztárosnő elé. Még arra is emlékszem, hogy
merevre lakkozott, dauerolt szőke haja volt, rikító pirosra volt rúzsozva a
szája, ijesztőre kifestve a szeme. És kértem egy vonatjegyet. Megkérdezte,
hova. Mire én: mindegy, ameddig ebből a pénzből el lehet jutni. Épp csak
felvonta kicsit a szemöldökét, megszámolta a pénzt, aztán kiadott egy
jegyet. Annyit mondott még, hogy tíz óra harminc, hármas peron, és már
nézett is a következőre a sorban. Megkerestem a helyet, ahová a jegyünk
szólt, és megkérdeztem a kalauzt, meddig tart az út. Azt mondta, ha minden
jól megy, öt és fél óra. Minden jól ment, öt óra és huszonhét perc múlva
kiszálltam veled a vonatból, végigmentem a peronon, aztán egy darabig
csak álldogáltam tanácstalanul. Volt ott egy faliújság, rajta önkormányzati
álláshirdetések. Megkérdeztem valakitől, hogyan jutok el a városházára,
kerestem egy kis panziót, aztán két nappal később felhívott egy nő, és
közölte, hogy bármikor kezdhetek. Ez a ház üresen állt. Ennyi. Mondom,
véletlen. Ha Lénának valamivel több vagy kevesebb pénze van a
pénztárcában, ki tudja, hol kötöttünk volna ki.
Igen, ki tudja, visszhangozza magában Emma, és elképzeli, hogy mi lett
volna, ha az ellenkező irányba indulnak. Talán a tengerpartig meg sem áll
velük a vonat, és akkor most egy tengerjáró hajón laknának. De az is lehet,
hogy úszómesteri állást ajánlanak az apjának a városban. Emma pedig,
mivel akkor sem mozdult volna soha az apja mellől, most világbajnok úszó
lenne, kilószám hordaná haza az érmeket. De egyik sem történt meg, egy
temetőben horgonyoztak le, nyirkos föld illata veszi körül őket. És valahogy
kezdettől fogva úgy tűnt Emmának, hogy éppen ott vannak, ahol lenniük
kell. Nem csoda! Hiszen nem más gondoskodott róla, hogy ide kerüljenek,
mint az édesanyja.
- Mikor is van anya születésnapja?
- Április 14-én.
Na tessék. Emma érzi, hogy mindjárt elbőgi magát. Hát miféle ember, aki
még azt se tudja, mikor van az anyja születésnapja? És egyáltalán! Hogy
lehetséges, hogy soha nem beszéltek az anyukájáról?

És éppen ő, Emma osztogat bölcs tanácsokat Péternek!

Apja közelebb csusszan hozzá a sarokpadon, átöleli a vállát. Emma
beszívja a földszagot.
- Ha szeretnéd, mesélek róla, és a születésnapját is megünnepelhetjük
ezentúl.
Hiába, ez apa. Állati idegesítő tud lenni a mondásaival, de mélyen
legbelül mindig tudja, mi Emma leghőbb kívánsága.
 TUDNIVALÓK A HALÁLLAL KAPCSOLATBAN

Peter az ágyán fekszik, üres tekintettel bámulja a plafont. A fal túloldalán, a

szomszédos szobában áll Martin ágya, és üresen bámulja a plafont. Reggel
fél hét van. Azok az idegesítő madarak már teli torokból csiripelnek, a
ködöt felszívja a felkelő nap. Tizennegyedik nap az új időszámítás szerint.
Mert mostantól Peter így gondol mindenre: ami „azelőtt” volt, meg ami
„azután”.
Hallja, hogy odalent az anyja reggelihez terít. Amióta Martin meghalt,
egy fokkal halkabb ez is. Amennyivel kevesebb evőeszközt kell egy kézbe
fogni. Mindjárt csapódik a zár, duruzsol a motor, apa a munkahelyére megy,
és csak késő este ér haza. Peter pontosan tudja, miért dolgozik olyan sokat
az apja mostanában. Kerüli őt, a pillantását sem bírja elviselni. Meghalt
fiának eleven képmása.
Pár pillanat, és anya halkan kopogtatni fog az ajtaján. Korábban
lendületes mozdulattal kitárta az ajtót, és valami vicces mondással
ébresztette. Ma éppen csak résnyire nyitja az ajtót, és bedugja rajta a fejét.
- Idő van - mondja halkan és kissé zavartan, mint a börtönőr, aki
zacskóragasztásra kíséri a rabokat egy újabb értelmetlen nap reggelén.
Peter kimegy a fürdőszobába, kimossa az álmatlanságot a szeméből,
amely mintha csak Martin szeme lenne; fogat mos, aztán fejét a hideg víz
alá tartja. Csöpögő hajjal lecsoszog a konyhába, leül az asztalhoz. Csak egy
teríték, egy csésze kakaó, egy szelet kenyér, egy kés a vajhoz, egy kanál a
lekvárhoz. Úgy látszik, anya mostanában apával reggelizik. Ha egyáltalán
reggelizik. Mert egyre soványabbnak látszik. Peter nem meri megkérdezni
tőle. Újabb kérdés, amit nem tesz föl, újabb válasz, amit nem kap meg.
 Beteszi az edényt a mosogatógépbe, még utoljára körülnéz, aztán fölveszi
a hátizsákját.
- Viszlát délután - mondja a háznak.
Viszlát délután, mondja a ház.
Elindul az iskolabusz megállója felé, de még mielőtt odaérne, elfordul, és
keskeny utcákon, ösvényeken megy kifelé a városból, amíg a földekhez
nem ér. Keresztülvág egy virágzó repceföldön, és megáll a régi cérnagyár
falánál. Besétál egy ajtó nélküli, keskeny ajtónyíláson. Gyakran jöttek ide,
régen, amikor még volt egy ikertestvére. A „Belépni tilos!” tábla mindig
ellenállhatatlan vonzerővel bírt. Rozsdás szögeket, horpadt
konzervdobozokat, újságpapírt, dohszagú spulnikat és hasonlókat
gyűjtöttek, aztán nem tudtak mit kezdeni velük.
Egy hete mindennap idejön. Az iskolában se bír megmaradni. Azok az
együttérző pillantások, meg a kezek, ahogy vigasztalóan a vállára
nehezednek, de ő úgy érzi, összeroppan a súlyuk alatt. Na nem, köszöni
szépen, ezekre nincs szüksége. Az anyja úgyse kérdezi soha, mi volt az
iskolában.
Az igazgató előbb vagy utóbb nyilván felhívja a szüleit, és megkérdezi,
mi van vele, beteg-e, vagy miért nem jár iskolába. Ezzel tisztában van, de
nem érdekli. Majd egyszer úgyis újra be fog járni.
Emmára gondol. Néha látták itt Martinnal. Elbújtak, és figyelték, ahogy
Emma némán járta a csarnokokat. Fölment az emeletre, és kihajolt a
korláton, ami tényleg őrültség és szigorúan tilos, mert a falépcső teljesen
elkorhadt, bármikor beomolhatott volna. Peter csodálta a lányt a
vakmerőségéért. Martin is. Érezték egymáson a feszültséget, amikor Emma
elindult a lépcsőn, óvatosan, fülelve minden gyanús reccsenésre. Aztán
amikor fölért, leült a korlátra, elővett egy könyvecskét, és írni kezdett bele.
 Jó lenne tudni, mit ír, mondta ilyenkor Martin. Mi lenne, ha elvennénk
tőle? Persze soha nem merték volna megtenni. Inkább csöndben vártak,
amíg Emma el nem ment.
Még korán van, Emma biztosan iskolában van. Peter keres magának egy
jó kis helyet, cipőjével odébb kotorja a szemét nagyját, aztán lefekszik, feje
alá teszi a hátizsákot. A fal felé fordul, látja, hogy bogarak és pókok
masíroznak rajta föl-alá. Azonnal elalszik, mint ezen a héten mindennap,
orrában a por és az emlékek szagával. Mocsarakról álmodik, rendszerint
beleragad, elsüllyed valami mocsárban, aztán pár órával később felébred, és
fáj az az oldala, amelyiken feküdt. A föld könyörtelenül kemény, de ez így
is van rendjén.
Felül, megkeresi a hátizsákban a tízórait, bár nincs túl sok étvágya.
Megeszi, azután iszik pár kortyot a műanyag flakonból, és hallgatja az idő
múlását. Mint amikor kisegerek rohangálnak a padlón, olyan a hangja. Vagy
mint az üvegtelen ablakon ki-be röpködő galambok szárnycsattogása. Ha
már kellően átitatta magát csönddel, előveszi a notebookját, bejelentkezik,
és rákeres a Google- on a halállal kapcsolatos dolgokra. Meghal, temetés,
halottkultusz, túlvilág, túlvilághit, hasonlók. Csatangol a linkek
végeérhetetlen labirintusában, használható információkat keres. Elég nehéz
eligazodni ebben a dzsungelben, de nem baj. Tudni akarja, miféle
elképzeléseket alkotnak az emberek a halálról.
Például az egyiptomiak. Mumifikálták a halottaikat, hogy
„meggyógyítsák”, megszabadítsák őket mindattól, ami a meghalással jár.
Peter elképzeli, ahogy felnyitják a testvére hasát, kiveszik a szerveit, aztán
gyantával lezárják a sebet, és eligazítják a törött csontokat. Elképzeli, ahogy
az üres testet kitömik gyantával átitatott vászonnal, aztán be- pólyálják és
elhelyezik a szarkofágban. Mellette a szervek kis edényekben, meg
agyagfigurák, akik segítségére lesznek a holtak birodalmában. Milyen tárgy
illene Martin sírjába? Agyagtábla biztosan nem, az egyiptomiak óta eltelt
pár ezer év. Talán a legutóbbi kosármeccséről készült videofelvétel - Martin
az iskolai csapatban játszott -, fotók, meg egy könyv, amelybe mindenki
beleírhat valamit, aki ismerte Martint.
Peter izzad. A régi falak között megrekedt a hőség. Só és por tapad a
bőrére. Egyre jobban tetszik neki a mumifikálás ötlete. Kár, hogy senki nem
járulna hozzá az exhumáláshoz. Peter maga elé képzeli az elképedt arcokat.
Még az is lehet, hogy diliházba csuknák.
Felbukkan a nap az egyik nyugatra néző ablakban. Peter leporolja a
ruháját, behúzza a cipzárakat a hátizsákján, és elindul a temető felé.
Mindjárt három óra. Anya már biztosan otthon van, Martin ágyán alszik.
Benyit a kovácsoltvas temetőkapun. Ügyet sem vet az öregasszonyokra,
akik bizalmatlanul méregetik. A sírnál letelepszik a földre, és vár. Emma
ide fog jönni. Nem tudja, meddig kell rá várnia, de biztos benne, hogy
idejön.
És amikor legközelebb fölnéz, Emma már ott ül mellette.
 MÚMIÁK, VIKING TEMETÉS

- Látod! Minden eltűnt. Egy morzsa se maradt - mutatja Emma.

- Igen - hagyja helyben Peter kissé szórakozott hangon.
- Hogy vagy?
- Megvagyok.
- Oké.
Eléggé vontatottan indul a beszélgetés.
- Mi a véleményed a múmiákról?
Na tessék! Igaz, Emmának öt percet kellett várnia, hogy Peter két szónál
többet mondjon, de emiatt nem fog belekötni.
- A múmiákról? Milyen múmiákra gondolsz? Egyiptomi, kínai
múmiákra, vagy a természetes úton mumifikálódott emberekre, például akik
a mocsárba fulladnak? Vagy a rémfilmekből ismert múmiákra, akik
mereven járnak, és húzzák maguk után a letekeredett pólyát?
Emma szereti a precíz megfogalmazásokat.
- Kínai múmiák is vannak? - Peter csodálkozik, mert ezekről nem talált
semmit az interneten. Aztán hozzáteszi: - Egyébként az egyiptomiakra
gondoltam.
- Aha. Hát, még sose gondolkodtam rajta, hogy véleményem legyen
róluk... Az én ízlésemnek kicsit túl nagy felhajtás, túl hosszú idő, túl sok
anyag. Drága mulatság.
Emma kavicsokat dobál, próbálja a fakereszt fölött elhajítani őket.
- Szerintem is. Képzeld el, ha még ma is csinálnák! Martint csak négy
nappal később temették el. Meddig tartana, ha még szakszerűen
mumifikálni is kellene?
 - Túl sokáig azért nem tartana. Egyébként a bonyolult eljárásokat csak a
gazdagoknál alkalmazták. A többiek nem engedhették meg maguknak.
Azokat csak egyszerűen mumifikálták.
Na tessék! Emma tényleg afféle két lábon járó halállexikon.
- Te azért eléggé... - Peter elakad.
- Tudom, tudom. Fura vagyok. - Emma csak legyint. Megint a régi nóta.
- Az is, de tulajdonképpen nem ezt akartam mondani.
Most meg mit vigyorog ez a fiú?
- Hanem?
- Tájékozott! Azt akartam mondani, hogy tájékozott vagy.
- Ja. Aha. - Emma elpirul. Még csak ez hiányzott! Pirosabb a füle, mint a
pólója.
Felugrik, piros nadrágját leporolja, aztán lenéz a fiúra.
- Gyere velem!
- Már megint? Mit csinálunk? Megint sütit veszünk?
- Nem. Ma nincs születésnapod. - Most Emma vigyorog rá Peterre, aki
zsörtölődik, zsémbeskedik, de azért csak szót fogad, és feltápászkodik a
földről. Jó kisfiú!
- Akkor? Mit csinálunk?
- Bármit! Bármi jobb, mint itt gubbasztani a sírnál, és tépelődni.
- Szeretsz titokzatoskodni, mi?
- Tulajdonképpen nem is. Csak meg akarom mutatni neked a temetőt.
- Ne fáradj. Nem szeretem a temetőket, és nem is érdekelnek.
- Majd meglátod. Nem is olyan rossz hely ez. - Emma nyugodt lélekkel
söpri félre az ellenérveket, mert meggyőződése, hogy ha valaki valamit nem
ismer, akkor nem mondhatja, hogy nem szereti. Péter pedig éppoly kevéssé
ismeri a temetőket, mint az Amazonas őserdeit. Habár...
- Voltál már az Amazonasnál? - kérdezi próbaképpen a fiút.
 - Mi? Hogy jön ez ide? Egyébként nem, nem voltam. - Ez a lány úgy
váltogatja a témákat, mint más az alsóneműt. Képtelenség eligazodni rajta.
- Akkor fogalmad sincs a temetőről - szögezi le Emma, amitől Peter
végképp összezavarodik. Aztán csak legyint.
- Tőlem mehetünk, nekem mindegy.
- Nem biztos, hogy mindegy!
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Szerintem az van, hogy ha elveszítek valakit, akit szeretek, akkor azt
szeretném, ha olyan helyen lenne, ahol én is jól érezném magam. Valami
szép helyen, érted? És akkor elképzelhetem, hogy egyszer én is itt szeretnék
nyugodni. Mert ez egy szuper jó hely. Hát csak ennyi.
Peter megáll, és Emmára néz. Ez a csaj teljesen meg van húzatva!
- Csak hogy világos legyen. Én nem akarok itt feküdni - közli
ellentmondást nem tűrő hangon.
Ki állította ezt? Emma megfordul, ránéz. Aztán elneveti magát.
- Most mi van? Mit nevetsz?
- Azon nevetek, hogy milyen arcot vágsz.
- Miért, milyen arcot vágok? - Peter egyre idegesebb. Nem bírja az
ilyesmit.
- Mintha arra készülnék, hogy fejszével apró darabokra vágjalak és
elássalak itt, valamelyik bokor tövében. Pont így nézel!
- Na és? Egy pillanatra totál megrémültem. Ennyi. Talán nem szabad?
Tele vannak az újságok ilyen esetekkel. „Tizenhárom éves lány feldarabolta
az iskolatársát.” - Peter elhallgat egy pillanatra. - Na jó, talán nem pont
ilyen esetekkel. - És most már ő is nevet. Nevetni jó. Mindig jó. Mindjárt
nem olyan kínos a helyzet, ha kinevetjük benne magunkat.
Kettejük nevetését visszhangozza a temető. Sajnos éppen Emil Meier
sírjának közelében állnak. Emil Meier, Isten nyugosztalja, már
huszonhárom éve fekszik itt. Azért ez nem semmi! Eddig huszonhárom
évvel élte túl a felesége! Ewald szerint a nők azért élnek tovább, mint a
férfiak, mert naphosszat zsörtölődnek, ami egy buldognak is kikezdené az
egészségét, nemhogy egy férjnek.
Ewald Kranz megrögzött agglegény. Emmának meggyőződése, hogy
téved. A nők jobban vigyáznak az egészségükre, és ezért élnek tovább.
Másfelől, éppen Meier néni esetében, mintha mégiscsak Ewaldnak lenne
igaza. Az öregasszony tényleg hajnaltól késő estig szidja a világot. Mint
most is. De olyan hangon, hogy azzal üveget lehetne vágni.
- Na, na, na! - Teljesen váratlanul bukkan elő az ura sírja mögül. Mintha a
holtak birodalmából lépne elő. Csak éppen óriási napraforgók virítanak a
ruháján. - Nem lehetne kicsit halkabban? Nem a piacon vagyunk! Ez itt egy
temető. Mint a neve is mutatja, ide holtakat temetnek, a holtaknak pedig
mindenekelőtt nyugalomra és tiszteletre van szükségük. Úgyhogy tessék
csöndben maradni és odébb kotródni!
Legnagyobb bosszúságára a gyerekek nem szólnak vissza, nem
pimaszkodnak, egyszerűen csak odébbállnak. Nem sietnek, hová is
sietnének. Az öregasszony a botjával úgyse tudná utolérni őket.
- Mindig ilyen - világosítja fel Emma Pétért. - Egész nap veszekszik.
Kettő ilyen van még. A többi teljesen oké. Békén hagyják az embert.
- Milyen többi?
- Hát a többi ember. Sokan jönnek ám. Van, aki naponta. Mind idősebb
nálad. Aztán vannak még azok, akik a foglalkozásuk miatt járnak ide. A pap
például, meg a koporsóvivők, a zenészek, és persze a kőfaragó.
- És te mindegyiküket ismered, ugye?
- Valamennyire igen. Nem szégyen az.
- Persze hogy nem. De most már elárulhatnád, hova megyünk.
- Hozzám.
 - Minek?
- Mutatok neked valamit.
Peter megadja magát, ami nehezére esik, mert nem bírja a
meglepetéseket. Szereti, ha meg vannak tervezve a dolgok. Martin
spontánabb volt. De hagyjuk már ezt az összehasonlítgatást!
- És veled mi a helyzet? - Ha már Emma meghívja magához, miért ne
tehetne föl neki személyes kérdéseket?
- Hogyhogy?
Hát igen, meg kellene tanulnia világosabban kifejeznie magát. Emma
sem egy gondolatolvasó. És nem is egy Magdaléna Hauser. Aki a 78-as
számú sírban fekszik a harmadik sorban, és híres jósnő volt. Mármint a
múlt század húszas éveiben. De még ma is büszke rá. Többször is elmesélte
Emmának, hogy neki semmi szüksége nem volt kártyapaklira, meg arra a
nevetséges, kristálygömbre. De nem is járt ki a nagyvásárra, nem ám,
micsoda közönséges tempó az. Az emberek Hozzá jártak, házhoz, és nem is
fizettek rosszul. Magdalénának elég volt megérintenie a kuncsaftot, és
máris jöttek a látomások. Nem volt mindig fenékig tejfel. Nem is tudják az
emberek, mennyire rossz, ha mindenkinek a veséjébe látunk, magyarázta
Emmának. 1945-ben halt meg, a bombázások alatt ráomlott a ház. Emma
csak azt nem érti, miért nem látta előre Magdaléna, hogy le fog hullni a
bomba. De nem kérdezi tőle. Magdaléna nagyon érzékenyen reagál, ha a
halála körülményeiről esik szó.
- Szóval veled mi a helyzet? - ismétli meg Peter a kérdést.
- Mi lenne? - kérdez vissza Emma.
- Te hogyan szeretnéd eltemettetni magad?
- Sehogy.
- Inkább a keselyűk zabáljanak fel?
 Ilyen is van a valóságban. Indiában él egy vallási közösség, a párszik,
akik a halottaikat egy toronyban helyezik el, a keselyűk pedig elintézik a
többit. Peter az interneten olvasta ezt is. Eléggé őrült szokásnak találja. Már
ha igaz. Az internet tele van hülyeségekkel.
- Nem. Nem szeretem a keselyűket. A legjobban egy viking temetésnek
örülnék.
- És az milyen?
- A vikingek máglyát raktak egy tutajon, a tetejére rakták a halott harcost,
aztán kilökték a tutajt a tengerre, és felgyújtották egy égő nyíllal. Nagyon
romantikus: képzeld el, ahogy ring velem a lángoló máglya a tengeren, a
naplementében. Amikor vége, a Valhallába jutok, ahol találkozom a
szeretteimmel. A harcosok mind a Valhallába jutottak. Az olyasmi, mint a
mennyország.
- Nem rossz, tényleg. Ma is lehet ilyet?
- Nem, de azért ábrándozni jó róla.
Kilépnek a temetőkapun, balra fordulnak, odaérnek a házhoz, Emma
belép az ajtón, Peter a nyomában. Tényleg szűk az előszoba. A lépcső is.
Peter kicsit úgy érzi magát, mint Hófehérke a hét törpénél. Emma szobája
zsúfolásig tele könyvekkel. A többségük a halálról szól. Vajon kinek akar
ezzel imponálni? Tényleg fura. De Peter kibírja megjegyzés nélkül. Emmát
elég könnyű felingerelni.
- Kérsz valami ennivalót? Vagy innivalót?
Emma tudja, milyen a jó házigazda.
- Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.
Mit jön folyton ezzel az éhséggel?, gondolja Emma. Az ember attól
ember, hogy nem csak akkor eszik, ha éhes.
- Na jó, akkor gyere, üljünk ki az ablakpárkányra!
 Peter szót fogad. Ketten éppen elférnek egymás mellett, még ujjnyi széles
hely is van közöttük. Lóbálják a lábukat a sírok fölött. Emma büszkén és
boldogan nézi a birodalmát.
És Peter? Mintha ideges lenne. Vagy inkább zavart, és kissé ijedt is.
Ugyanis tériszonya van. Martinnak bezzeg nem volt. Lehet, gondolja Peter,
hogy emiatt igazságosabb lenne, ha Ő feküdne odalenn, és Martin ülne
idefenn. Ő most biztosan szuperül érezné magát. És Emmának is jobb
társaság lenne.
- És most? Várjuk, hogy föltámadjanak? - Valamit muszáj mondania,
hogy közben észrevétlenül beletörölhesse a nadrágszárába a tenyerét.
- Nahát, hogy találtad ki? Mindjárt öt óra, olyankor mind kiszállnak a
sírból, és teáznak. Az angoloktól vették át a szokást. - Hallani az
ingerültséget Emma hangjában.
- Jól van, na. Bocs. De most komolyan, mire várunk?
- Semmire. De most komolyan. Csak azért ülünk itt, mert szép a kilátás.
Gondoltam, csak észreveszed. Nézd! - Emma kissé előrehajol. - Ott a ti
sírotok.
- Ó, kösz. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá. - Amúgy ha elveszti az
egyensúlyát, lezuhan, kitöri a nyakát, és tényleg ott találja magát Martin
mellett. Aztán arra gondol, hogy minden temető egyforma. Gyufásdobozra
emlékeztető sírok egymás mellett szépen rendezett sorokban. Mindegyik
egyforma hosszú, egyforma széles, és egyfelé néz.
Kis különbségek vannak. Némelyiket kőlap fedi; van, amelyiken
tetőféleség van, vagy alacsony vaskerítés veszi körül. De a többségükön
nincs semmi különös: vízszintes kőlap, függőleges kőlap, virág, koszorú.
Másfelől: Martin ebben a temetőben fekszik, vagyis ez a temető mégsem
egészen olyan, mint az összes többi.
 FÖLDÖN ÉS ÉGEN

Vannak dolgok, amikre azt mondod: hát ilyen nincs! Éjszaka nyíló virágok
például. Vagy fehér éjszakák, fekete nappalok. Emmának ma fekete napja
van. Nyugtalan mostanában. Peter két napja nem mutatkozik. Ez lehet jó jel
is, rossz is. Végső soron ő, Emma mondta neki, hogy nincs az rendben, ha
folyton ott kuksol Martin sírjánál. Szóval az oké, hogy nem jön; na de
eltűnni anélkül, hogy egy szót is szólna vagy üzenne? Ez bántja Emmát.
Oké, hogy nem kötöttek vérszerződést, meg ilyesmi. Köthet egyáltalán
vérszerződést egy lány? Mindegy. Szóval ott még nem tart a barátság.
Barátság ez egyáltalán?
Úgy dönt, meglátogatja Goldbergéket, és ír. Úgy van, ezt fogja tenni. Az
élet visszatér a régi kerékvágásba! Attól majd megnyugszik. És amint belép
a temető kapuján, máris kicsit jobban érzi magát. Gudrun Kranebitter
fújtatva cipeli az égszínkék öntözőkannát. Nyolcvanéves, és olyan mély
ráncok vannak az arcán, mint a Grand Canyon. De Ő nem fekete özvegy.
Ahhoz túl kedves.
- Csókolom, Kranebitter néni!
Emma kiveszi a kezéből a kannát, és odaviszi Rudolf sírjához. Rudolf,
Gudrun férje egy sírban nyugszik a szüleivel, Maximiliannal és Josefinével.
Nagyon helyesek mind, csupa kedvesség.
Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek álmodni
képes. Ez az idős hölgy egyik kedvenc idézete. A Hamletból van. Szóval a
korlátolt emberi elme nem képes mindent fölfogni, ami létezik. Például: ki
állíthatja biztosan, hogy a halottakkal nem lehet társalogni?
 Vannak azért pár milliárdan, és ezt Emma is tudja. De ez mellékes. Attól,
hogy sokan vannak, még nem biztos, hogy igazuk is van. Ez a bizonyos pár
milliárd ember persze soha nem ismerné ezt el. Mert ők tudják, és kész.
Ami fehér, az nem lehet fekete!
Ne hagyd, hogy elvegyék tőled, Emma! Ne hagyd!, kötötte a lelkére több
ízben is Gudrun. Egy halott bizony sokszor jobb beszélgetőtárs, mint
némelyik élő.
- Hogy tetszik lenni, Kranebitter néni?
- Mint gólyahír a tavaszi napsütésben! - felel Gudrun, és olyan a
mosolya, mint a rezgő nyári levegő. Vékony lábán vajszínű, fűzős cipő.
Pöttyös blúzának ujja alól kilátszik a karja: a petyhüdt bőrrel olyan, mint a
pulyka nyaka. Kézfején a kék erek sűrű hálózata. Mindene passzol
mindenével, gondolja Emma. De a legjobban a frizurája tetszik neki:
ugyanolyan, mint az övé, csak hófehér.
Emma elköszön, és folytatja az útját. Apja éppen füvet nyír. Azaz
pillanatnyilag nem nyírja. Csak áll, és dumál valakivel. Magas, szőke nő,
háttal áll Emmának. Emma nem hallja, mit beszélnek, de a nő valami
humorosat mondhat, mert apja a fűnyíróra támaszkodik, és harsányan nevet.
Ez a nevetés Emmának van fenntartva. Aztán Ő is mond valamit, láthatóan
ugyanolyan vicceset, mert a nő kezd el vihogni. De olyan vihogással, hogy
ha ránevet egy fára, leszáradnak a levelei.
Emma elbújik a legközelebbi sírkő mögé. Nem nézi, kié a sír. A lényeg,
hogy gyorsabban tűnjön el, mint a pockok, akikre az apja néha sírásás
közben bukkan. Ezek a mókás kis állatok aláásták az egész temetőt. Igaz, a
mókás nem a legjobb kifejezés rájuk: ha megfogják őket, harapnak, mint a
fene. Emma a sírkő mögött lapul mozdulatlanul.
Ezer közül is felismerné ezt az éktelen vihogást. Therese Funk! Még
hogy nem jön vissza soha többé! Apa hazudott. Szemérmetlenül, bele a
képébe! És hogy röhögnek! Mint azok a hisztis csajok a suliban, akiket
Emma ki nem állhat. Az iskolabusz végében ülnek, és mindenen
pukkadozva vihorásznak.
Szóval a gyámhivatal azóta is megfigyelés alatt tartja őket. Apa tud erről,
és nem szól neki egy szót sem! Abból, amilyen bizalmasan beszélgetnek, az
következik, hogy már gyakran találkoztak. Hányinger! Olyan hangosan zúg
a vér Emma fülében, hogy majd megsüketül tőle. És úgy érzi, odaragadt a
földhöz, moccanni sem bír. Pont most, amikor a legsürgősebben el kellene
tűnnie, Ő áll ott ugyanis teljes életnagyságban: Therese Funk! Arcán azzal
az álnok szociálismunkás-vigyorral.
- Emma! De jó, hogy látlak!
Úgy látszik, a bénulás tünetei a nyelvére is kiterjednek, mert Emma meg
sem bír szólalni.
- Hogy vagy? Apáddal beszélgettünk itt egy kicsit.
Mit nem mond, hülye liba! Na, legalább a gondolatok nem bénultak le a
fejében. Sajnos azonban a szemét képtelen levenni a nő arcáról. És még
mindig képtelen megszólalni. Ha zavarja is ez Therese Funkot, nem látszik
rajta.
- Csodás napunk van, ugye? - cseveg tovább zavartalanul.
Ez? A legpocsékabb nap, ami csak létezik.
És megint vihogni kezd. De milyen fülsértőén!
- Na jó, nekem mennem kell. Sehogy se fogynak el az akták. Csak
muszáj volt kijönnöm friss levegőt szívni.
Friss levegőt, aha! Hogy fulladna meg!
- Viszlát! - fuvolázza Therese Funk, és eltipeg a tűsarkain.
Viszlát? Na ne! Még csak az hiányzik!
Emma továbbra is moccanatlanul áll. Az apja becsapta, hazudott neki! El
kell tűnnie innen, most azonnal. Látni se akarja az apját, ezt az árulót!
 MINT AKIT RAJTAKAPTAK

A régi cérnagyárba! De azonnal! A déli hőség remegteti a levegőt, a

repceföld sárgájába belefájdul a szem. Emma futás közben végigsimít a
repceszárakon. Bemászik az egyik földszinti ablakon, és leugrik a poros
félhomályba. Szokása szerint először alaposan beszívja a múltillatot. Aztán
bemegy a következő helyiségbe, és meglátja Pétért. Összegömbölyödve
fekszik, arccal a falnak. Hátán nagy fekete pók mászik. Kifejezetten ronda
példány. Peteren nem látszik, hogy zavarná. Alszik: mélyen, egyenletesen
lélegzik.
Emma leül vele szemben, felhúzza és karjával átfogja a térdét. Nem
tudja, meddig ül így. Fél órán át, talán tovább. Peter végre fölébred. Sóhajt,
felül, és a vállát masszírozza.
- Szia. - Emma egy mosollyal próbálkozik, pedig semmi kedve
mosolyogni.
- Szia! Megint itt vagy? - Peter ásít, a szemét dörzsöli, aztán újra a vállát
masszírozza..
- Megint? Hogy érted? - Ezt tényleg szeretné tudni Emma.
- Gyakran jöttünk ide Martinnal. Néha téged is láttunk, fölmentéi a
lépcsőn.
Emma úgy érzi magát, mintha rajtakapták volna valamin. Ma már
másodszor.
- Soha nem vettelek észre titeket.
- Mert elbújtunk.
- Elbújtatok? - Ezek kémek, vagy mi?
 - Hát... Nem akartunk zavarni - mondja Peter, és vállat von. Látszik rajta,
hogy neki is kínos.
- Aha. És most mit csinálsz itt? - kérdi Emma hűvösen.
- Nem tudom. Alszom. Éjszaka nem tudok. Túl sötét van, túl nagy a
csönd. És iskolába amúgy se akarok menni.
- Mióta csinálod ezt?
- Fogalmam sincs. Azt hiszem, a múlt hét óta.
- Mindennap?
- Igen. Reggel kijövök, délután visszamegyek.
- Aha, értem.
Mindenki másképpen gyászol. Emma újra meg újra végigpörgeti
magában a mondatot. Nem túl vigasztaló! Most már tényleg aggódni kezd
Péterért.
- Nem vagy éhes? - Mégiscsak délután két óra van.
- Nem, kösz, megvagyok. Reggeliztem, és a tízóraimat se ettem még
meg.
Emma bólint, és az egyik törött üvegű ablakon át kinéz a kiserdőre.
- Tudtad, hogy a kelták az elesett harcosoknak levágták a fejét? - kérdezi
Peter. - A testüket meghagyták a madaraknak, hogy szétcsipkedjék, és ha
már csak a lélek marad, megfogják, és elrepüljenek vele a túlvilágra. A
fejüket megtartották, gyakran lakásdíszként is használták.
- Nem tudtam. De kit érdekel, mi mindent műveltek azok az idióta
kelták? - Most komolyan! Azt hiszi ez a fiú, hogy más egyében se jár az
esze?
- Mit tudom én. Gondoltam, esetleg érdekel. Amúgy annyi mindent tudsz
a halálról.
Amúgy igen, lehet. De nem ma. Ez a nap fekete.
 - Te viszont semmit - förmed rá Emma Peterre. - Es ne foglalkozz folyton
a halállal, mert beleőrülsz!
- Mint te? - Peter felvont szemöldökkel, kihívóan néz Emma szemébe.
- Szeretnéd, mi? Ti vagytok az őrültek. Senkinek semmi köze hozzá,
hogyan élek!
Emma eléggé hangos tud lenni, ha akar. Ki se nézné belőle az ember. Por
szitál le az emeleti fakorlátról. Patkány futott arra, vagy egér. Emma
kiabálása riaszthatta föl. Mindketten fölnéznek, fülelnek.
Jól jön ez most nekik. Már nagy volt köztük a feszültség.
Peter zavartan néz maga elé. Úgy látszik, Emmának rosszkedve van.
Ezzel nem tud mit kezdeni.
- Mi van ma veled? Ami... a lányoknak szokott lenni?
- Hülye vagy? Mindjárt kapsz egy akkorát, amekkorát a lányok tudnak
adni. Csak gyere közelebb, ha mersz!
- Inkább nem. Martin volt a bátrabb kettőnk közül.
Emmának ettől, maga sem érti, miért, elpárolog a haragja, és
lelkiismeret-furdalás veszi át a helyét. De hiszen Peter nem tehet róla, hogy
apa titokban találkozgat a gyámhivatalos nővel.
Összeszedi magát. Mély belégzés, mély kilégzés. Belégzés... kilégzés...
Jó, de az Ő problémája is számít! Apa meg ez a Therese Funk! Egy
pillanatra, de csak egy pillanatra ismét fellángol benne a harag. De Peter
nem szenvedheti meg. Belégzés, kilégzés!
- Tényleg? Martin volt a bátrabb?
- Igen. Mindig vállalta, hogy megkóstolja anya vadas mártását. Anya
borzalmas vadast főz, iszonyú savanyú, a hús meg olyan benne, mint a
csizmatalp. - Peter elvigyorodik.
- Apámhoz kellett volna járnia kóstolni. - Most már Emma is vigyorog.
- Miért? Ő is rosszul főz?
 - Nem, sőt, nagyon is jó szakács. Csak néha túlzásba viszi az egzotikus
kajákat. - Emmának eszébe jut az olajban sült szöcske, és megborzong. -
Csigát szokott főzni például, meg békacombot. Régebben hajószakács volt.
- Komolyan? Nem úgy néz ki.
Peter föláll, és odamegy a falépcsőhöz. Fölnéz a korlátra.
- Mindig csodáltunk érte, hogy föl mertél menni...
- Ugyan már. Te legalább tíz kilóval nehezebb vagy, alattad be is szakadt
volna.
Peter még mindig Emmának háttal állt.
- Mit írtál odafönt? Martin mindig nagyon kíváncsi volt erre.
Emma habozik a válasszal. Szóval ezek ketten leselkedtek utána. Nem
valami szép dolog. De újabb mély levegőt vesz, és inkább válaszol.
- Semmi különöset. Afféle krónikát írok, megírom azoknak a halottaknak
a történetét, akik a temetőben nyugszanak.
- Krónikát?
- Igen. Elképzelem, milyen emberek voltak, hogyan éltek. - Emma sóhajt.
- És hogy most mit csinálnak.
Vajon okos dolog ezt elárulni Peternek? Mindegy, most már úgyis késő.
Kimondta, és nem tudja visszaszívni.
- Hogy most mit csinálnak? Ezt hogy érted? - Peteren látszik, hogy
tényleg teljesen összezavarodott.
- Csak feküdni ott és oszladozni! - Emma nem mer a fiúra nézni. Ha
jobban meggondolja, tényleg eléggé furcsa ez az egész. - Szerintem ez
borzalmasan unalmas. Emlékszel, te magad emlegetted az egyiptomiakat...
Igen, és?
- Velük legalább történt valami. A görögökkel is. Vagy Hádész, vagy
Elízium. Vagy a keresztényekkel: Pokol vagy Mennyország. Örök ünnep
vagy kínzókamra. Érted?
 Peter halálra váltan, szótlanul néz.
- Amit én csinálok: kitalálok egy saját túlvilágot - fejezi be Emma. Na,
csak kimondta! Már majdnem szabadkozni kezdett. Ugyan miért is tette
volna?
- Hát, ha jólesik... - mondja Peter, és nevetni kezd.
- Mi? Most mi van? Mi olyan vicces, hogy mindjárt összepisiled magad?
- Te! - Peter már a könnyeit törölgeti.
- Tényleg? És miért, ha szabad kérdeznem.
- És még te mondod, hogy ne foglalkozzam annyit a halállal, mert
beleőrülök. Te meg kitalálsz egy saját túlvilágot.
- Azért az nem ugyanaz!
- Nem?
- Nem! Én nem gyászolom a testvéremet! Én nem keresem
kétségbeesetten a magyarázatot! Én nem kuporgok órákig egy sír mellett!
Én nem fekszem egy romházban a mocskos padlón, várva, hogy elteljen a
nap! Én tudok írni, arról, amiről akarok! És senkinek semmi köze hozzá!
Peternek nehezére esik megérteni, miről beszél Emma. Egészen halk a
hangja, de attól, amit mond, a fiúnak olyan érzése támad, hogy bármikor
ordítani kezdhet. Ez azonban nem következik be.
Emma sarkon fordul, és elmegy. A hülye barom!, gondolja, miközben
távozik. Szálljon már magába! ö ugyan nem fog segíteni rajta! Vigasztalni
se fogja! Mikor őrá is ráférne a vigasztalás!
Peter még utána se tud szólni, annyira meg van rökönyödve. Amilyen kis
madárcsontú a csaj, olyan kőkemény tud lenni.
Alig egy órával később ott áll Emmáék ajtaja előtt. A lány alaposan
megvárakoztatja.
- Sajnálom - mondja Peter, amikor végre nyílik az ajtó. - Nem akartalak
megbántani.
 Emma csak néz.
- Beengedsz?
A lány vállat von, és kissé oldalt lép.
- Na mi van? Most akkor bejössz, vagy nem? - Az előbb még rátenyerelt
a csengőre, most meg nem mozdul!
- Ja, persze. Kösz.
Peter nagy zavarában megbotlik a küszöbön.
- Nem vagy éhes? - Emma elnyom egy mosolyt.
Peter elgondolkodik. Tényleg éhes!
- Hát, ha már kérdezed, de igen. De csak ha nem békacomb van
vacsorára.
- Nem. Zöldségragu, de nem rossz. Gyere a konyhába!
Peter meg sem áll a harmadik tányér raguig, öt szelet kenyeret küld
utána. Még a végén kieszi őket a vagyonukból!
- Apád tényleg isteni szakács. Mi is volt ez pontosan?
- Most már mindegy, mert üres a lábos. Amúgy semmi különös, egyszerű
zöldségragu.
- Akkor is állati finom.
Hát ennyi volt. A beszédtémából ugyanúgy kifogytak, ahogy a raguból.
Emma a mosogatóba rakja a tányért, zörög az evőeszközzel, csak hogy ne
legyen csönd.
- Tudod, mit csinálnék most a legszívesebben? - kérdezi Peter.
Emma csak azt tudja, mit csinálna Ő a legszívesebben. Elküldené
Therese Funkot a világ túlsó végére. De most nem őróla van szó. Hogy mit
csinálna Peter a legszívesebben? Csak találgatni tud.
- Ejtőernyős ugrást hajtanál végre? Átúsznád a La Manche-csatornát?
Kötnél egy pulcsit? - Emma Peterre néz. Végül is bármelyik lehetséges.
- Én is köszönöm a belém vetett bizalmat, de nem.
- Hanem?
- Eltöltenék egy éjszakát a temetőben.
 NEM ÉPPEN ÖRÖMTELI HÍREK

Holnap meg is teszik! Eltöltenek egy éjszakát a temetőben. Emmának ez az

első randija. Már ha ezt annak lehet nevezni. Először persze hallani sem
akart róla. Egy éjszaka a temetőben, még mit nem! És ugyan minek? De a
végén beleegyezett. Neki végül is nincs ebben semmi különös. Az éjszakai
temető nem kelt benne félelmet. De Peter? Neki isme- • rétién terep. Még a
végén megbotlik egy sírkőben, és kitöri a lábát. Emma érzi, hogy Peter tele
van bizonytalansággal, bármennyire is az Ő ötlete volt. Persze be nem
vallaná, a világért sem. De Emmát nem tudja megtéveszteni. Pontosan
tudja, hogy a legtöbb embernek már a temetőben alvás gondolatától is inába
száll a bátorsága.
Azt már eldöntötte, hogy az apjának egy szót sem fog szólni. Ha Severin
Blum titkolózik a lánya előtt, akkor a lányának is lehetnek titkai ő előtte!
Severin Blum egyébként első ránézésre semmit sem változott az utóbbi
időben, de Emmát ő sem tudja megtéveszteni. Aki áruló, áruló marad.
Éppen most érkezik, cipőjéről gondosan leveri a rátapadt nyirkos földet.
Habár mégiscsak változott rajta valami: fütyül! Nem szokása. Most meg
dúdolgat magában.
- Szia, kincsem! - köszön rá Emmára széles mosollyal.
De Emmát nem tudja lekenyerezni. A lány összeszorított szájjal néz
vissza rá. Kilégzés, belégzés...
- Milyen csodálatos napunk van, igaz?
Neki talán, de nem Emmának. Egyáltalán nem csodálatos, ami azt illeti.
- Tényleg? Mi olyan csodálatos benne?
 Befogadó családot talált neki a gyámhivatal? Severin Blum pedig újra
tengerre szállhat? Közben olyan jéghideg tekintettel néz az apjára, csoda,
hogy le nem fagy a füle.
- Hát minden! Süt a nap, és alig várom, hogy egyek egy nagy tányér
zöldségragut. Nincs is jobb az ilyen ételnél egy hosszú munkanap után.
- Ó... Sajnálom, de elfogyott. - Emmának mégiscsak sikerül kipréselnie
magából egy mosolyt. Abból a cukormázas, ragacsos fajtából.
- Hogyhogy?
Severin Blum meghökkent, de nem látszik rajta, hogy különösebben
lesújtaná a hír. Sőt, már megint fütyül. Kezd idegesítő lenni.
- Peter éhes volt, és megette az egészet.
- Itt volt Peter?
Ha nem volt itt, hogy ette meg az egészet? Micsoda hülye kérdés!
- Igen.
- Na jó. Akkor nincs mit tenni. Jobban van már?
- Szo-szo.
- Szép tőled, hogy gondoskodsz róla. Fontos, hogy legyen mellette egy
barát.
- Elég sok barátja van. - Tényleg, ők hol maradnak?
- Lehet, de ha ilyesmi történik, ha valaki elveszít valakit, akit nagyon
szeretett, akkor előfordul, hogy más utakon kell járnia.
- Milyen más utakon? - Fölszállni a következő vonatra, és elmenni
sírásónak?
- Pétért ismerik a barátai, kialakult róla egy képük. Talán nem szeretné,
hogy ilyen sebzettnek és szomorúnak lássák. Az is lehet, hogy válaszokat
keres arra, ami történt, és úgy érzi, a barátaitól nem kapná meg ezeket a
válaszokat, de tőled igen.
 - Persze, mert én vagyok a bolond lány a temetőből! - És ha megkapta,
amit akart, visszamegy a barátaihoz, és soha többé nem lesz szüksége
Emmára.
- Nem, nem így értettem! Idegen vagy. Illetve voltál, mostanáig. Neked
elmondhat olyasmiket, amiket a barátainak nem. Könnyebben mutatkozhat
egy másik oldaláról.
Azzal Severin Blum a hűtőszekrény tartalmát kezdi vizsgálni. Szigorú
értelemben véve ásító üresség uralkodik benne. Akárcsak Benni
Kiingernek, az osztály hülyéjének a fejében. De zavarba jön ettől?
Árnyékot vet a kitűnő kedélyére? Kicsit sem! Csak annál hangosabban kezd
fütyülni. Aztán sarkon fordul, és tapsol.
- Pizzafutárnak való feladat, mit szólsz hozzá?
Emma imádja a pizzát. Friss gombával, pepperonival, igazi olasz sajttal!
Úgy látszik, meg akarja vesztegetni az apja. Vagy ez olyan lesz, mint a
halálra ítélt utolsó vacsorája kivégzés előtt?
- Pizza? - Emma hangja árnyalatnyival kevésbé jeges, mint az imént.
- Miért is ne? Imádod a pizzát! - És Severin Blum már nyúl is a
telefonért, hogy föladja a rendelést. Meg se kérdi, mit kér Emma, pontosan
tudja.
- És amúgy? - Emma nem nyugszik, amíg ki nem szedi belőle a teljes
igazságot. - Amúgy milyen napod volt? Semmi szokatlan? - Még egy esélyt
ad neki. Különben is, majd szétveti már a feszültség.
- Nem. Mi történt volna?
- Mit tudom én. Mondd meg te! - Nyögd ki már, legyünk túl rajta! Minél
gyorsabban, annál kevésbé fájdalmas. Mikor fog előhozakodni vele? Ha
már itt állnak az ajtó előtt?
Severin Blum leül Emma mellé az asztalhoz.
 - Ha már így kérdezed, mégiscsak van valami, amit szeretnék
megbeszélni veled.
Tehát ütött az igazság órája. Micsoda hőség van itt a konyhában!
Emmának csak most tűnik föl. Csatakos a tenyere az izzadságtól.
- Mi? - kérdezi rekedt hangon. Egészen kiszáradt a torka.
- Emlékszel Therese Funkra?
Micsoda kérdés!
- Persze hogy emlékszem rá! Mi van vele? - Nem is olyan egyszerű
egykedvű hangon beszélni, ha az ember legszívesebben ordítana.
- Theresének két hónappal ezelőtt meghalt az édesanyja. Azóta
rendszeresen kijár a temetőbe.
Therese! Már csak így szólítja!
- Én meg, ugye, mit is tehettem volna? Végül is ismertük egymást, szóval
elkezdtünk kicsit beszélgetni.
Hogyhogy mit tehetett volna? Rögtön eláshatta volna a kedves mama
mellé!
- Beszélgetni? Ugyan miről? - Na, gyerünk, ki vele!
- Mindenféléről. Semmi konkrét. Therese...
- Therese? így szólítod, a keresztnevén? - Most már tényleg muszáj
rákérdezni. Emma nem akar semmilyen elsietett következtetést levonni
abból, amit eddig megtudott.
- Persze. Végül is ismerjük egymást.
Aha, aha. Szóval ismerjük egymást. Na, mi van, csak nem elpirultál,
apukám?
- Therese nem olyan rossz fej ám, mint amilyennek gondolod. Sőt,
nagyon is kedves. Szimpatikus. Jól kijövünk.
Mit nem mond! Emma elkerekedett szemmel hallgatja.
 - Tényleg teljesen oké, hidd el! Tudom, nem a legjobb kezdés volt nektek
kettőtöknek az a hivatalos látogatás a múltkor. De hát ha egyszer ez a
munkája, érted. Ha jobban megismered, meglátod...
Egy pillanat! Csak lassan a testtel!
- Ha jobban megismerem? Ez meg mit jelentsen?
- Meghívtam holnapra kávézni. Jó volna, ha te is itt tudnál lenni. Na,
most már tudod. Örülök, hogy végre el tudtam mondani neked. Kezdtem
ideges lenni, mert arra gondoltam, hogy te talán nem kedveled.
És milyen jól gondolta! Az a nő egy rémálom!
- Nem értem. Mit jelent ez az egész?
- Holnap meglátogat bennünket. Holnap délután. Nem hivatalból,
magánjelleggel. Therese jön ide, nem a gyámhivatal.
- Nem értem.
Severin Blum és a gyámhivatalos nőci? Ez sehogy sem fér Emma fejébe.
- Emma! Édesem! Ne húzd már fel magad! Minden rendben van. Eljön,
megiszik velünk egy kávét. Beszélgetünk. Meg fogod látni, hogy nem az a
szörnyeteg, akinek tartod, aztán meglátjuk a többit.
- Nem értem. - Mit ért azon, hogy „meglátjuk a többit”?
- Na figyelj! - Severin Blum elgondolkodik. Úgy tűnik, Emmánál elakadt
a lemez. - Mi is van Mimi Metther sírjára vésve?
- „Csöndet kérünk, idelent férgek dolgoznak.” - Emma gondolkodás
nélkül vágja rá a választ, aztán zavartan néz fel az apjára. Mintha
hipnózisból térne magához.
- Úgy van. - Severin Blum megkönnyebbülten néz vissza rá. Még
rendesen működik az agya. Mégis tud egyebet mondani mint hogy „nem
értem”.
Egymásra merednek. Amikor csöngetnek, Emma rémületében majdnem
leesik a székről.
- Á, megjött a pizza! Igazán megérdemeltük.
 EGY HOSSZÚ DÉLUTÁN

Peter izgatott. El fog tölteni egy éjszakát a temetőben! Már egy órája áll a
ruhásszekrény előtt, és sorra dobálja a földre a pólóit, a pulóvereit és a
nadrágjait. Mi a legmegfelelőbb öltözet egy ilyen alkalomra? Mi van, ha
elered az eső? Napsütés nem lesz, ez biztos. Holdsütés attól még lehet. Ma
ugyanis holdtölte van! Ez ám az időzítés! De így legalább látni is fog
valamit. Erről eszébe jut a zseblámpa. Lemegy a garázsba, megkeresi a
legnagyobb zseblámpát, és az ágyára dobja, a hálózsákja mellé.
Végül a legsötétebb színű farmerja, egy fekete póló, egy fekete vékony
pulóver és egy pár fekete zokni mellett dönt. Még az alsónadrágja is
sötétkék, habár ennek nincs jelentősége, nyilván nem fog alsónadrágban
ugrálni a temetőben. Vagy ha mégis, legalább Emmának is lesz oka félni. A
fekete sísapkát is elvigye? Nem, végül is nem betörni mennek, csak aludni
egyet a temetőben. Csak! Ezt csinálja valaki Peter után!
A szülei természetesen nem tudhatják meg. Majd kimászik az ablakon.
Éppen az ablaka előtt van az öreg almafa. Mint valami filmben! Ideális
útvonal egy romantikus kiránduláshoz! Egyszer már ki is próbálta. Igaz,
napközben, és nem élesben. De könnyű volt. Az igazság az, hogy az almafa
csak az izgalom fokozásához kell, Peter nyugodtan kisétálhatna az ajtón. A
szülei biztosan semmit nem vennének észre. Már alig vesznek észre bármit
is abból, ami körülöttük történik. Martin halála után mintha szivaccsal
vették volna körül magukat. Ha megszólítja őket, többnyire meg sem
hallják, vagy ha mégis, alig reagálnak. Egyszerűen tudomást sem vesznek
róla. Akár zöldre is festhetné a haját, az se tűnne föl nekik. Mintha
kerülnének minden helyzetet, amikor rá kell nézniük a fiukra.
 Peter az ágy alá tolja, az összegyűjtött holmit. Tizenegy előtt tíz perccel
kell indulnia. Tizenegykor találkozik Emmával a házuk előtt. Emma hozza
a létrát, amivel átmásznak a temetőfalon. Déli egy óra van, szóval még tíz
órát kell várnia. Mit csináljon addig? Sajnos a türelem sosem tartózott az
erényei közé. Ebben legalább hasonlítottak egymásra Martinnal. Ő sem
tudott várni. Siggi telefonált az imént, az egyik legjobb barátja. Hogy jön-e
focizni. De Peternek semmi kedve nem volt hozzá. Talán máskor. Ezt is
elégszer hallhatta tőle Siggi az elmúlt napokban.
Már megint egyedül ebédel. De milyen finomat! Tésztafelfújt! Frank néni
hozta a szomszédból. Majdnem mindennap hoz valamit. Azt mondja, a
bajban össze kell tartani. És két hete hordja-viszi a tálakat, lábasokat,
süteményes tálcákat.
Peter dupla adagot eszik. Ha ideges, mindig teletömi a hasát. Martinnál
ez éppen fordítva volt. Ha izgult, egy falatot sem bírt lenyelni.
Meddig tart még ez? Hogy minden, de minden egyes alkalommal
összehasonlítja magát vele?
Nem teszi a mosogatóba az üres tányért. Vegyék már észre a szülei, hogy
van még itt valaki a házban.
Apa dolgozik, anya elment valahová. Biztosan a temetőbe, hogy
megöntözze a frissen ültetett virágokat. Peter nem tudja, miért csinálja ezt.
Martint soha nem érdekelték a virágok. Pétért sem. Egy rózsát se tud
megkülönböztetni egy tulipántól. Hiába ült naponta a testvére sírja mellett,
nem tudná megmondani, milyen virágok vannak rajta. Még a színükben
sem biztos. Talán sárgák. Vagy inkább narancssárgák?
Leül a kanapéra, lábát fölteszi a dohányzóasztalra. Nincs itt senki, aki
megtilthatná neki. Céltalanul kapcsolgat a tévécsatornák között, de nem
talál semmit, ami érdekelné, így hát kikapcsolja a készüléket. Kis ideig a
saját tükörképét bámulja a sötét képernyőn. Ma nem megy ki a cérnagyárba.
Hétvégén előfordul, hogy mások is kimennek, idegenek, ott ólálkodnak az
épület körül, nincs az embernek nyugta tőlük. így hát visszamegy a
szobájába, leül az asztalhoz, bekapcsolja a gépét, és szörfölni kezd a neten.
Hátha talál valami újat.
Már a Neander-völgyiek is temették a halottaikat. A ma ismert legrégibb
temetkezési szertartások hozzájuk kötődnek, mint Peter megtudja a cikkből.
Virágokat helyeztek a sírba, néha ékszert is. A vaskorban óriási
földhányásokat hordtak a halott kamrája fölé. Legalábbis a fejedelmi sírok
esetében. Korsókban italt, tálakban ételt, ékszert, evőeszközt, fegyvert
tettek a sírkamrába. Olykor még egy egész lovas kocsit is, lovastul.
Különös, hogy mennyi munkát áldoznak rá, és mekkora költségekbe verik
magukat az emberek, ha a halálról van szó. A cikk felénél, ahol a
koponyából készített kupáról van szó, abbahagyja az olvasást. Emmának
valószínűleg igaza van. Ha így folytatja, bele fog őrülni.
Kimegy a konyhába. Nem elég, hogy az anyja az utóbbi időben
rendszertelenül főz, de még ráadásul ötletszerűen is vásárol. Peter átnézi az
éléskamrát. Legalább tíz kiló krumpli, huszonkét doboz
hámozottparadicsom-konzerv, hét tasak gombakrémleves - korábban soha
nem tartottak itthon ilyesmit -, egy nagy zsák hagyma, sör, kilenc csomag
csípsz és medvecukor. Hogy kerül ide medvecukor? Egyikük se szereti,
nem is vettek soha. A bal oldali polcon annyi száraztészta, hogy
nyithatnának egy olasz éttermet. Oda se neki! Peter nem válogatós.
Pillanatnyilag két csomag csipsszel tökéletesen elvan. Meg egy kis
medvecukor? Miért is ne? Megkóstolja, hátha mégse olyan rossz.
Megeszi a két csomag csipszet, aztán a medvecukrot. Tényleg nem rossz.
Ha evéssel üti agyon a hátralévő időt, még gurulni fog a temetőfalig. Jobb
lesz, ha alszik egyet. Éjjel szokása szerint alig aludt valamit. Csak most
tűnik fel neki, mennyire fáradt. Alvás közben legalább repül az idő. Este
kilencre állítja be az ébresztőórát. Szeretne indulás előtt még lezuhanyozni.
Peter örül neki, hogy Emma is ott lesz. Egyedül nem szeretné
végigcsinálni. Az éjszakai ködben... Habár ebben az évszakban ritkán
fordul elő köd, lelki szemei előtt mégis azonnal egy régen látott film egyik
jelenete bukkan elő: ködfátyol a sírkövek között; görnyedt hátú, ijesztő alak
lapáttal a kezében; holdfény és a kuvik hangja. A kuvik fontos, nem
véletlenül nevezik halálmadárnak. Sokan, főleg az idősebbek még mindig
azt hiszik, hogy ahol a kuvik kiált, ott hamarosan lecsap a halál. Peter ezzel
a gondolattal alszik el.
 VÁRATLAN VENDÉG

Ha a tegnapi nap fekete volt, a mai sötétfekete, már ha van ilyen szín. Kávé
és süti Therese Funkkal! Valamelyikük bele fog fulladni a kávéba: vagy a
gyámügyes nő, vagy Emma.
Emma még ágyban fekszik. Még nem érzi elég erősnek magát, hogy
szembenézzen a mai nappal. Talán jobb is lesz, ha ágyban marad. Betegnek
tetteti magát, vagy legalábbis előadja, hogy fáj a feje.
Mégis mit képzelt az apja, amikor meghívta ezt a nőt? Teljesen
érthetetlen. Emma a fal felé fordul, és a fejére húzza a takarót. Figyelmen
kívül hagyja a halk kopogtatást az ajtón. Hadd higgye az apja, hogy még
alszik! Hétvégén addig alhat, ameddig jólesik neki. Ma akár estig is bírná.
Délfelé az éhség mégiscsak kikergeti a szobájából. Enni mindig kell.
Aztán legfeljebb visszafekszik: A konyha hívogató látványt nyújt, dúsan
van terítve az asztal: ropogós kenyér a kosárban, briós, gyümölcs, sonka,
vaj, frissen facsart narancslé. Emma apja a nyitott hátsó ajtó előtti feljárón
ül, sütteti a fejét a nappal, és újságot olvas.
- Jó reggelt, kicsim! - Már megint szemérmetlenül jókedvű.
Mi lehet jó ebben a reggelben? Biztosan ma is ezrével halnak meg az
emberek, vagy bűntény áldozatául esnek. Állatokat kínoznak, balesetek
történnek, rengeteg négyzetméternyi esőerdőt vágnak ki, és ennek a
csodálatos napnak minden egyes másodpercében kipusztul egy állatfaj ezen
a hű de klassz bolygón. Szóval hagyjuk ezt a jó reggelt!
- Hmmm. - Emma köszönés helyett morog valamit, és lerogy a
konyhaasztalhoz. Végignéz a terített asztalon. Vajon hányán halnak éhen a
mai napon?
 - Kakaót, vagy teát? - Apa időközben bejött, az ajtó még mindig tárva-
nyitva áll.
- Hmmm - mondja Emma.
- Szóval teát - vigyorog Severin Blum.
És igaza van, mert Emma tényleg teát inna.
- Nem, kakaót - vágja rá. Nehogy az apja egy pillanatig is nyeregben
érezze magát.
- Mit szólsz az eperhez? Gyönyörű, ugye?
- Hmmm.
Biztosan tele van vegyszerrel! Pirospozsgásan vigyorognak az
eperszemek a tálban, gúnyt űznek Emma rosszkedvéből. Érzi az illatukat az
orrában. Érzi, hogy repedezik az ellenállása. Halált megvető bátorsággal
végül kivesz egy szemet a tálból.
- Meg akarsz vesztegetni, mi?
- Úgy látom, működik.
- Nem!
Severin Blum letesz egy bögre gőzölgő kakaót a lánya elé, aztán odaül ő
is az asztalhoz.
- Emma! Édesem! Therese nem fogja leharapni a fejedet.
Naná, hogy nem! Más módszereik vannak. Ez a Funk addig fogja
bombázni a kérdéseivel, amíg szét nem reped a feje, vagy meg nem süketül.
Maradandó károsodást fog szenvedni, az biztos!
- Kérlek, kicsit próbálj meg lazítani az ellenérzéseiden, amíg ide nem ér!
- Severin Blum mélyen Emma szemébe néz.
Kicsit? Az nem lesz elég. Akkor is olyan szoros lesz, hogy majd
megfullad tőle.
- Miért tenném? Meg se kérdezted, hogy mit szólok hozzá. Kész tények
elé állítottál.
 És tényleg! Micsoda pimaszság! Ez Emma háza is.
- Szóval erről van szó. Megsértődtél, mert nem kérdeztem meg a
véleményedet.
Emma enyhe gúnyt, vagy legalábbis csipkelődést érez az apja hangjában.
Ettől nem lesz jobb semmi.
- Sajnálom! Az a helyzet, hogy engem is váratlanul ért. így alakult, érted?
Abban bíztam, hogy nem lesz gond neked.
- Ki nem állhatom azt a nőt. - Na. Most végre kimondta, arra az esetre, ha
az apja esetleg nem jött volna rá magától. - És most üljek itt az asztalnál,
igyam szép illedelmesen a kávét, és tegyek úgy, mintha mi sem történt
volna?
- Miért, mi történt? - kérdezi Severin Blum őszinte érdeklődéssel.
Mi történt, mi történt?! Beletenyerelt az életükbe, az történt!
Körülszaglászott! Hülyeségeket kérdezett! Ennyi nem elég? Emma arra sem
méltatja az apja kérdését, hogy válaszoljon rá.
- Annyira azért nem volt rossz - folytatja Severin Blum. - Persze nem
kellemes, ha az ember ajtajában egyszer csak ott áll egy gyámügyes. Ha
már mindenáron haragudni akarsz valakire, akkor haragudj arra, aki
följelentett-minket. Therese csak a munkáját végezte. Ráadásul nagyon
kedvesen és gyorsan elintézte, hogy a téma lekerüljön a napirendről.
Még hogy lekerüljön! Ma délután újra napirenden lesz!
- Nem Therese tehet róla - tette még hozzá Severin Blum.
Na és aztán?, gondolja Emma. Nekem mindegy, hogy hibás, vagy sem.
Mi vagyok én, bíró? Nekem nem kötelező méltányosnak lennem.
Fogalmam sincs, ki miről tehet, ezt a Therese Funkot legalább ismerem.
Különben is! Mutassanak nekem egy ártatlan embert! Ez a Funk például
teljesen indokolatlanul beleüti az orrát más emberek életébe. Ki az, aki
önszántából ezzel keresi a pénzét?
 - Emma!
- Igen?
- Legyél vele kedves! Kérlek! Az én kedvemért. Nagyon fontos lenne
nekem. - Már megint ez az átható pillantás.
- Tetszik a nő?
- Nagyon szimpatikus. Tetszik. Igen.
- Mennyire?
- Jaj, Emma! Tetszik, na. Ennyi, nem több és nem kevesebb. Nem is
ismerjük még egymást annyira!
- Konkrétan mennyire?
- Szeretném jobban megismerni.
Emma maga elé húzza az eprestálat, és forgatni kezdi. Nem tudja, mit
mondjon.
- El tudod ezt fogadni?
Emma felnéz, és az apja szomorú szemével találja szemben magát. Mint
egy kutya. Lehet, hogy ő is gyakorol a tükör előtt.
Vállat von.
Pontban három órakor Therese Funk ott áll az ajtó előtt. Farmer van rajta,
hófehér póló, sportcipő. Ezúttal a tűsarkút otthon hagyta. Úgy látszik, ez a
civil ruhája. Még a padlást is kávéillat lengi be. Emma a lépcső alján áll,
mereven, mint egy bot, karját keresztbe fonja a mellén. Severinnek úgy kell
bevonszolnia a konyhába és leültetnie a sarokpadra.
- Gyere be, Therese! Foglalj helyet!
Severin Blum a fogait villogtatja, Funk vihog.
Hát ez szuper délután lesz.
Emma elvesz egy meggyes pitét a tálcáról. A legjobb lesz, ha mindig tele
lesz a szája, akkor talán elég lesz bólogatnia. És tényleg. Igazán keveset kell
beszélnie, mert Therese és Severin remekül elcsacsognak nélküle is. Az
égvilágon minden szóba kerül. Főleg a világ: hogy hamarosan vége lesz, ha
az emberiség ilyen ütemben építi az atomreaktorokat, mintha csak kerti
házikók lennének. Therese Funkről kiderül, hogy szenvedélyes
természetvédő, aki attól sem riad vissza, hogy odaláncolja magát egy fához,
ha ki akarják vágni. Emma elképzeli az összeláncolt Therese Funkot, amitől
végre felélénkül kissé.
Aztán eljön a pillanat, amikor Therese figyelme mégiscsak Emma felé
fordul, pedig Emma szívesen lemondott volna erről a megtiszteltetésről.
- Emma! Olyan szótlan vagy, mintha lélekben itt se lennél velünk.
Bár úgy volna! Ezt persze Emma nem mondja ki. Nem is tudná, mert
megint tele a szája süteménnyel.
- Hol kószálnak a gondolataid? Van már barátod? - És megint ez a
vihogás. Hát ennek nincs ki a négy kereke, komolyan. Milyen kérdés ez? A
búcsúban lőtte a diplomáját ez a nő?
- Nem, és magának? - kérdez vissza Emma, de előtte még gyorsan lenyeli
az utolsó falatot.
Funk ezt is roppant szellemesnek találja. Könnyű megnevettetni, ami azt
illeti.
- De Emma! Nem kérdezünk ilyet egy hölgytől - jegyzi meg Severin
Blum.
- Ó, tényleg? És én mi vagyok? Úr?
Therese Funk zavartan köhécsel.
- Igazad van. Nagy hülyeséget kérdeztem. Elnézést kérek.
Tudod, hova dugd föl a bocsánatkérésedet! Apa meg már megint
vigyorog. Szóval tőle se lehet segítséget várni.
- Na jó - zárja le a témát Therese -, nem akarlak mindjárt az első
találkozásunkkor lerohanni.
Már késő! És mit jelentsen az, hogy első találkozás?
 Ez így megy még egy darabig. Emma feszeng, és lázasan töri a fejét,
mennyi idő után kérhet elnézést és tűnhet el a szobájában. Már több mint
félórája ül itt, a harmadik szelet meggyes pite van a tányérján. Már ránézni
sem bír. Mondjuk egy hányás legalább jó ürügy lenne, hogy lelépjen.
Mivel nem tud dönteni, inkább marad, igyekszik elfelejteni, kikkel ül egy
asztalnál, és az előtte álló éjszakára gondol. Tizenegykor a ház előtt! Ezt
beszélték meg Peterrel. Remélhetőleg apa akkor már aludni fog,
máskülönben elég nehéz lesz kisurranni a házból. Ezért kért gulyást
vacsorára. Mert az nehéz étel, és sört kíván, legalábbis Severin Blum
szerint. Ez pedig jól jön Emmának, mert az apja amúgy szinte soha nem
iszik alkoholt. Úgyhogy többnyire egy sörtől elalszik a tévé előtt. Ezen a
ponton Emma mégiscsak elmosolyodik. Fölnéz, és barátságosan megszólal:
- Nekem most tanulnom kell. Nemsokára témazárót írunk.
Az apja hálásan néz föl rá, és bólint. Emma eltűnik a szobájában.
 ÉJSZAKA A TEMETŐBEN

Ahogy Emma lelopózik a lépcsőn, magában azt kívánja, bárcsak mégis

horkolna az apja. Legalább egy kicsit. Annyira, hogy a horkolás elnyomja a
lépcső recsegését. Összpontosít. Erezni szokta, ha az apja alszik. Legalábbis
eddig mindig így volt. De most valahogy nem biztos benne. Feszülten
figyel a nappali felé, ahol kékesen dereng a tévé képernyője. Az orkok
éppen pokoli lármát csapnak, támadásra készülnek. Emma is imádja A
Gyűrűk Urát. A könyvet is, meg a filmet is. Ugyanakkor nem biztos, hogy a
terve megvalósítása szempontjából előnyös az ordítozás. Csak reménykedni
tud benne, hogy az apját még ez a film sem képes ébren tartani. A falhoz
lapulva áll, és tépelődik a nappali nyitott ajtaja mellett.
Gyerünk! Ne tétovázz, csak rajta!, biztatja magát.
Ha az apja ébren lenne, úgyis kútba esne ez az egész hülye akció. Nem
engedné el Emmát, valószínűleg Peter szüleit is felhívná, amivel alaposan
leégetné mindkettőjüket.
Emma még utoljára, fülét hegyezve beles a nyitott ajtón. A tündék éppen
a vár felé menetelnek, hogy támogassák az emberek harcát a gonosz ellen.
Csak az nem derül ki, hogy alszik-e Severin Blum.
Most vagy soha! Megígérte Peternek, úgyhogy legalább meg kell
próbálnia. Lábujjhegyen végiglopózik az ajtó előtt, aztán újra megáll a
sötétben. Lélegzet-visszafojtva fülel. Senki nem szól utána, lépteket sem
hall. Mélyet sóhajt, aztán hangtalanul kisurran a konyhába, onnan a hátsó
ajtón át a temetőkapu felé.
Toporog, kezével dörzsöli a karját. Eléggé hideg van idekinn! Legalább
kabátot nem ártott volna fölvennie, de arról, hogy visszamenjen a házba,
szó sem lehet. Már az is eléggé idegtépő volt, hogy egyszer el kellett
mennie néhány méterrel az apja mögött. Az órájára néz, már negyedszer,
amióta itt áll. Nyolc perccel múlt tizenegy! Ha Peter nem érkezik meg
néhány percen belül, meg fog fázni. Ha jön egyáltalán. Az is lehet, hogy
édesen alszik az ágyában, amíg ő itt vacog a temetőfal tövében. De ha
tényleg így van, akkor holnap olyat kap Emmától, hogy...
Ugrálni kezd. Május közepén még alaposan le tud hűlni éjszakára a
levegő. Még jó, hogy a vastagabbik hálózsákot hozta ki magával. Tíz
perccel múlt tizenegy! Meddig várjon még? Nem akar hülyét csinálni
magából.
- Szia! - Egy kéz érintését érzi a vállán, megijed. Peter az.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!
A fenébe is! Mintha villám csapott volna belé. Hátulról idelopakodik,
mint valami tolvaj, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül tapogatni
kezdi!
- Késtél - közli Emma Peterrel, még mindig remegő hangon.
-Ne haragudj!
Pedig lenne miért, vágja rá Emma, de csak gondolatban. Minek kezdjen
már az első percben veszekedni vele?
- Na gyere, hozzuk ide a létrát!
Minden rendben lesz - feltéve, ha Severin Blum nem ébred fel, nem
készít magának még egy italt elalvás előtt, nem néz ki közben az ablakon,
és nem látja meg a létrát. Elég sok a „ha”.
A létra nagy csattanással csapódik a falnak. A francba, hogy milyen
csönd tud lenni éjszaka! Mindketten akaratlanul is behúzzák a nyakukat, és
fülelnek. De nem nyílik ajtó, nem kiabál senki, hogy mi ez a lárma éjnek
évadján. Ki is kiabálna? Hiszen ez egy temető. Emmáék hátsó ajtaja sem
nyílik. Várnak még egy kicsit. Peter valósággal lecövekel. Látszik rajta,
hogy nem ő fog elsőként átmászni... Jellemző! Amekkora volt a szája, most
bezzeg lapít. Emma vállat von, fölmászik a létrán, átdobja a hálózsákját a
falon, aztán a túloldalon leereszkedik először a Lehmann család tekintélyes
méretű sírkövére, aztán onnan lehuppan a fűbe. A terméskőből faragott
sírkő bal felső sarkában faragott angyal ül, szomorúan hajtja le a fejét.
Szépen megmunkált szobor, a szárnyára kapaszkodva reggel simán föl
tudnak majd mászni a falra.
Peter követi Emma példáját. Olyan érzés, mint forró nyári napon fejest
ugrani a jéghideg vízbe: egy pillanatra a lélegzete is elakad. Azt se tudja,
hol van, melyik irányba kell elindulni Martin sírjához.
- És most? - Emma Peterre néz.
- Most mi? - Amilyen buta a kérdés, olyan buta képet vág Peter. Már
amennyi látszik az arcából a sötétben. ,
- Hát hogy most mit akarsz csinálni, ez a kérdés.
- Fogalmam sincs.
Hát ez óriási! Fogalma sincs! És ezért állnak itt a temetőben, az éjszaka
közepén. De legalább már nem fázik, jót tett a mozgás. Az viszont
bosszantó, hogy nem beszélték meg, pontosan mit is akarnak csinálni.
- Oké - veszi az elejét Emma a további szerencsétlenkedésnek. - Akkor
most keresünk valami alvóhelyet. Hol aludnál szívesebben? A szabad ég
alatt, vagy egy kriptában?
- Egy kriptában? Ez komoly?! - Hát ez a lány nem normális.
- Miért ne? Ott legalább szélvédett helyen vagyunk. De persze kint is
maradhatunk, nekem mindegy.
- Én arra szavazok, hogy kint aludjunk.
- Oké. - Emma elgondolkodik, aztán megkérdi:
- Martin sírjánál?
- Inkább ne. Tudod, mit, keress te egy jó helyet!
 Na persze. Már megint mindent Emmának kell intéznie.
- Jó, akkor menjünk a kápolna falához, ahol az * orgonabokor van. Ha
reggel elaludnánk, akkor sem vesznek azonnal észre. És puhán is fekszünk,
mert ott jó sűrű a gyep.
- Jól hangzik. Merre is kell menni? - A telihold tényleg szépen világít,
Peter ennek ellenére még mindig nem tudja, hol vannak pontosan.
- Csak gyere utánam! - És Emma elindul, de olyan gyorsan, hogy Peter
alig bír lépést tartani vele.
- Várjál már! Nem ismerem a terepet. Ne hagyj egyedül!
- Jól van, na! - szól vissza Emma, aztán megkönyörül Peteren, és
vigyorogva megáll. - Dehogyis hagylak egyedül.
De azért nem indul egyenesen a kápolna felé. Hadd legyen egy kis
kerülőút. Ha Peter napközben nem kíváncsi a temetőre, akkor megmutatja
neki éjszaka.
Peter engedelmesen botladozik Emma nyomában, megkönnyebbülten,
hogy a lány végleg átvette az irányítást. Időnként még meg is fogja a karját,
és húzza magával, hogy el ne szakadjanak egymástól. Balra, jobbra,
egyenesen... Útjukat a sírok egyikén-másikán elhelyezett, reszkető lángú
mécsesek szegélyezik. Olykor furcsa hangokat hallanak: itt egy zörgés, ott
egy roppanás... Ettől Peter úgy érzi magát, mintha nem is a szabad ég alatt,
hanem egy szűk, föld alatti folyosón haladna. Minden pillanatban arra
számít, hogy valami rámorog, nekiesik, vagy legalábbis hozzáér. Szinte
érzi, ahogy felkúszik a hátán a sötétség, és löki előre. Tarkóján égnek állnak
a pihés hajszálak. És mindettől rettenetesen szégyelli magát.
Ezek csak állatok, nem kell félni tőlük, ismételgeti magában. Ezek csak
állatok, nem kell félni tőlük. Ezek csak állatok, nem kell...
- Au! Nem tudsz vigyázni?! - Emma olyan hirtelen állt meg, hogy Peter
majdnem fellöki, és jó alaposan a sarkára lép. Persze, hiszen igyekszik nem
elmaradni tőle.
- Elnézést - suttogja a fiú, hálásan a sötétségnek, amiért elrejti a
szégyenpírt az arcán. - De miért álltái meg?
- Miért, miért? Mert ott elöl öt zombi áll, és nem engednek tovább.
Azonnal kiszökik a vér Peter arcából. Holtsápadtan mered Emmára, aki
megérzi rajta a halálfélelmet. Ennyi büntetés kijár a késésért! Peter meg
sem bír szólalni, de moccanni sem, mintha megbénult volna. Pánikba esik a
zombiktól. Szemét le sem veszi Emma arcáról, nehogy véletlenül meglássa
őket. Emma gyorsan elfordul, nehogy Peter észrevegye, hogy vigyorog.
Bosszantani szívesen bosszantja, de megalázni nem akarja.
- Nehogy elhidd! - mondja végül. - Semmi zombi. Csak annyi, hogy ott
van a Goldberg-kripta, és szeretném megmutatni neked. Benézel?
- Kösz, nem! - nyögi ki Peter. Egy kriptába?! Még csak az kéne! - Furcsa
humorod van - teszi hozzá kényszeredetten. A zombik óta most először tud
megszólalni. - Jobb lenne, ha félretennéd egy időre, hacsak nem akarod,
hogy itt üssön meg a guta. Nekem a te beszólásaid nélkül is éppen eléggé
ijesztő ez a hely.
Emma kuncogni kezd. A tapintatnak is van határa.
- Mi olyan vicces ebben? - kérdezi Peter ingerülten, és megáll szorosan
mellette. Jobb, ha Emma érzi, hogy egy fejjel magasabb nála. Legalább
ennyi...
- A fejed. - Emma most már nem kuncog, hanem határozottan nevet. -
Látnod kellett volna az arcodat, amikor azt mondtam, hogy öt zombi!
Peter feladja. Ha nevet, hát hadd nevessen. Sőt. Ha belegondol, a nevetés
felszabadító. Emma jól rászedte, de az is biztos, hogy soha, senkinek nem
fogja elárulni. Nem tudja, miért, de biztos benne.
- Zombik... - ismétli Emma. - Itt csak egerek vannak, pockok, meg
patkányok.
 - Patkányok? - Péternek arcára fagy a mosoly. A patkány nem éppen a
kedvenc állata.
- Persze. Az egész városban vannak patkányok, miért éppen itt ne
lennének. Valahol olvastam, hogy minden városlakóra jut legalább egy
patkány.
- Hagyd már abba a rémtörténeteidet! - Peternek most már tényleg elege
van. Először a zombik, aztán a patkányok...
- Ez nem rémtörténet. Ahol ember él, ott patkányok is élnek. Nem
ártanak senkinek. - Te jó ég, milyen alak ez, hogy még a patkányoktól is
fél!?
- Nagyok?
- Hogy érted ezt? Pont akkorák, amekkorának egy patkánynak lennie
kell.
- A temetői patkányok se nagyobbak? - Peter biztosra akar menni.
- Te-me-tő-i pat-ká-nyok - szótagolja Emma. - Ekkora hülyeséget még
életemben nem hallottam! Figyelj! Élnek itt mindenféle állatkák, nem
ártanak senkinek. Medvék és farkasok nincsenek, ne aggódj. Ezek a
rágcsálók a saját kis ügyeikkel törődnek, nem velünk. Na, biztos nem
akarsz bekukkantani a kriptába? Nagyon klassz kis kégli.
- Igen, biztos. Mármint hogy nem. - Péternek nem mennek ki a fejéből a
patkányok. Egy ilyen kriptában biztosan még több van belőlük.
Mindenesetre mostantól nyitva tartja a szemét, és bármit lát, ami mozog,
vagy ne adj’ isten közelebb jön, agyon fogja csapni a zseblámpával. Jó
súlyos darab. A kezében tartja, de nem kapcsolja fel, nehogy meglássák
őket a...
- Ha nem, hát nem. Akkor erre menjünk tovább!
Peter most már nem mozdul Emma mellől. Majdnem a kezét is megfogja.
Ijesztőbb ez a hely, mint amire számított. Bezzeg Emma elemében van. Úgy
ismeri a temetőt, mint a tenyerét. Idegenvezető módjára meséli azoknak a
halottaknak a történetét, akiknek a sírja mellett éppen elhaladnak. Peter
jobban szeretné, ha elhallgatna, idegesíti a szóáradat. Meg aztán így nem
tud eléggé figyelni rá, hogy nem ólálkodik-e valaki a közelben.
- Az mi? - kérdezi, és belekapaszkodik Emma karjába.
- Au! Tiszta kék-zöld folt lesz a karom! Mit látsz?
- Hát azt ott! Pont előttünk! Ott áll valaki!
-Hol?
- Hol, hát ott! Szemben! - Vak ez a lány, vagy mi?
- Eressz már el! - rázza le Emma a karjáról Peter kezét.
- Pszt! Még meghall minket.
- Nem hinném, ö Muki. Több mint hatszáz éve nem hall semmit.
- Milyen Muki?
- Nepomuki Szent János, csak én hívom Muki- nak. Pap volt, a
tizennegyedik század végén vízbe fulladt. Állítólag nem akarta elárulni a
királynak, hogy mit gyónt neki a királyné. Nem is tehette, kötötte a gyónási
titok. Még akkor is, ha ezért halállal fenyegették. El tudod képzelni ezt a
helyzetet? A lényeg, hogy a király iszonyú dühös lett rá, fogta, és belelökte
a folyóba. Aztán szentté avatták. Azt mondják, segít az ártatlanul
elítélteken, és azokon is, akik a vízen kerülnek bajba, mivelhogy ő tudja,
milyen az a fulladásos halál. Ha engem kérdezel, nem túl bizalomgerjesztő
alak. Mindenesetre több száz Muki-szobor áll mindenféle hidakon. Ez
például a piactér melletti hídon állt, csak valamikor áthozták ide. Fogalmam
sincs, miért. És tudod, mi a legkeményebb a sztoriban?
Peter nem tudja, és nem is biztos benne, hogy tudni akarja.
- Állítólag több száz évvel a halála után fölnyitották a sírját, és a nyelve
tökéletes állapotban volt. Azt mondták, azért, mert megőrizte a gyónási
titkot.
 - Elképesztő, hogy milyen mennyiségű kacatot gyűjtöttél össze a
fejedben. Minek csinálod ezt?
- Nem tudom. Cserébe képtelen vagyok megjegyezni, hogy mi volt
tegnap a házi feladat.
- És ahogy elnézem, a kápolnába vezető utat is elfelejtetted. Nem kéne
már rég ott lennünk?
Ebben igaza lehet, sietniük kell. Emma körülnéz. A halottaktól nem fél,
az állatoktól sem. De érez valami baljóslatút. Peter amúgy is fél, neki nem
kell hozzá külön ok, de most még Emma nyugtalansága is átragad rá.
- Mi van, mit nézegetsz folyton körbe?
- Ja, semmi. Csak úgy.
Hát ez szuper! Éppen erre a válaszra volt szüksége Peternek. Ráadásul
ebben a pillanatban eltakarja egy felhő a holdat, amitől koromsötét lesz.
- Már megint szívatsz?
- Pszt! Halkabban! - Ezúttal Emma figyelmezteti a fiút. Hallgatózik, az
ösvényt kémleli. Mégiscsak van ott valami szokatlan!
- Na, gyerünk! - szólal meg hirtelen a lány, és sarkon fordul, hogy
elinduljon az ellenkező irányba, de egyenesen beleszalad Peterbe, aki
mozdulatlanul áll, és a sötétségbe mered. Mint a sün az országút közepén.
Most már Emmának is inába száll a bátorsága. Valaki elállta az útjukat.
Remélhetőleg nem egy hajléktalant ébresztettek föl. Eléggé kellemetlenül
tudnak viselkedni, főleg ha részegek.
- Mi az istennyilát műveltek itt? Tudjátok, hány óra?
Nem hajléktalan. Rosszabb annál. Emma még sosem hallotta ilyen
dühösnek Severin Blum hangját.
 NAPFELKELTÉIG

Peter pánikba esik. Ráadásul elvakítja egy zseblámpa fénye. Először az jut
eszébe: ki gondolta volna, hogy a zombik zseblámpával járnak?
- Emma! Válaszolj már, mi folyik itt?
Hiszen ez a sírásó hangja! Peter megkönnyebbül. Udvariasan odébb lép,
előreengedi Emmát. Családi ügyekbe jobb nem beleszólni.
A két gyerek most ott áll a zseblámpa fénykörében lecövekelve,
rajtakapva. Tudják, mit művelnek itt. Tudják, hány óra, de jobbnak látják
hallgatni. Peter azért, mert az ijedségtől amúgy sem tud megszólalni. Emma
azért, mert még mindig haragszik az apjára. Semmi, de semmi köze hozzá,
hogy mit csinálnak itt!
Severin Blum Emma arcába világít a lámpával.
- Hé, megvakulok! - förmed rá az apjára. - Vagy most ehhez a drasztikus
módszerhez folyamodsz, hogy kiszedd belőlem, amit tudni akarsz?
Úgy látszik, Emmával nem lehet szót érteni. Severin most Peterrel
próbálkozik, bár nem világít közvetlenül az arcába.
- És te? Tőled esetleg megtudhatnám, mit kerestek itt az éjszaka
közepén? - És türelmesen várja a választ. Hadd gondolja végig a fiú, hogy
mit felel. Aztán feladja. Ennek, úgy látszik, elvitte a cica a nyelvét. Severin
Blum megunja, hogy itt álldogálnak a temető közepén, és senki nem
hajlandó értelmesen beszélni.
- így is jó. Akkor gyertek velem! - mondja végül.
- Nem, várjon! - Na tessék. Mégiscsak tud beszélni ez a fiú. - Az én
hibám, én vettem rá Emmát.
- Emmát nehéz bármire is rávenni, igaz, kislányom?
 Ez meg miről beszél? Talán nem ült le velük kávézni?
- És ha a temetőről van szó, főleg nehéz.
- Hát az lehet - jegyzi meg Peter. - Nem könnyű eset.
- Hé! - szól közbe Emma. Milyen jól megértik egymást ezek ketten! -
Majd én megmondom, ki a nehéz eset. Itt áll mögöttem!
- Jól van, na! Látja? Mindig rögtön a plafonon van. De mindegy. A
lényeg, hogy az én ötletem volt. El akartam tölteni egy éjszakát a
temetőben, és hát, hogy is mondjam... - Elég kínos az egész. Peternek erőt
kell vennie magán, hogy folytassa. - Nem érzem itt valami otthonosan
magam, ha érti, mire gondolok.
Naná, hogy érti. A legtöbb embert már a temetőben töltött éjszaka
gondolatától is kirázza a hideg. A hold időközben előbukkant a felhő
mögül, és úgy világítja meg őket, mintha egy színpadon állnának. Most
látszik, hogy Emma apja mosolyog.
- Nem. Fogalmam sincs, mire gondolsz.
- Apa! Hagyd már békén! Be van szarva, ennyi.
Nahát, micsoda együttérző szavak... Ráadásul még komolyan is gondolja.
- Kösz szépen - veti oda Peter sértetten. Még jó, hogy nem mutogat rá
ujjal és röhögi ki hangosan.
-Jaj, ne legyél már ilyen! Lehet, hogy hirtelen haragú vagyok, de te meg
olyan könnyen megijedsz, mint egy nyuszi. - Emma most lendületbe jön.
Úgy látszik, a nap minden feszültségét ki akarja adni magából.
- Nem lehet mindenki olyan temetőbolond, mint te! Nem normális, hogy
egy ember a halottakkal töltse minden idejét.
- Te beszélsz?! Ki ült egy héten keresztül Martin sírja mellett?
- Hé, hé, hagyjátok már abba! Elég legyen! - Majdnem éjfél van, és
Severin Blum fáradt ahhoz, hogy veszekedőket békítgessen. Hol Peterre,
hol Emmára néz.
 - Nem úgy értette, Peter. Nem szabad komolyan venned. Emmának ma
nehéz napja volt. Kávét kellett innia, meggyes pitét kellett ennie, és kicsit
beszélgetnie kellett egy kedves nővel. Úgy látszik, ez megfeküdte a
gyomrát.
- Hát ez már tényleg...!
- Emma! Nem fejeztem be.
Ahogy vesszük. Emma szemében így is túl sokat mondott.
- Miért akarsz a temetőben éjszakázni, Peter?
- Nem tudom. Tényleg, fogalmam Sincs! Mostanáig nem érdekeltek a
temetők. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az egész hókuszpókusszal.
Emma most éppoly feszülten várja a folytatást, mint Severin Blum.
- De most...
- Igen? Mi van most? - vág közbe Emma.
- Kislányom! Hagyd már, hogy végigmondja!
- De most itt fekszik Martin. És tudni akarom, milyen az.
De ugye a földön akartál aludni, nem alatta, gondolja Severin, de nem
mondja ki hangosan.
- Na jó - mondja végül. - És mit szeretnél, mit csináljak most?
- Azt, hogy menjen haza, és hagyja, hogy idekint aludjunk - mondja
Peter. Milyen egyszerű őszintén beszélni!
- Ne aggódj, apa! - siet a segítségére Emma. - Nem lesz semmi baj. Az
orgonabokor alá fekszünk, ott nem lát meg minket senki. De amúgy is
felébredünk, amikor fölkel a nap, és rögtön haza is megyünk.
- És nekem miért nem szóltál, Emma? Fogod magad, és kiszöksz a
házból? Tudod, mennyire megijedtem?
- Te is eltitkoltad előlem, hogy ezzel a Funkkal randizgatsz. Nekem akkor
miért ne lehetnének titkaim? Azonkívül Peternek nagyon fontos volt ez a
dolog, és nem voltam biztos benne, hogy megengeded.
 - Ennyi? - Severin Blum elhatározza, hogy nem adja ilyen olcsón a
dolgot.
- Nem, nem ennyi... Ne haragudj, apa.
A fenébe is!, nem lehetnek örökké haragban. Emma felölti a jókislány-
arcát, amit annyit gyakorolt a tükör előtt. Az édes, aranyos kislányét, akitől
semmit nem lehet megtagadni. És akármilyen sötét van is, ennek az
arckifejezésnek nem lehet ellenállni.
- Aztán nehogy hangosan horkoljatok, még felébrednek a halottak! -
neveti el magát Severin Blum.
- Ez azt jelenti, hogy maradhatunk? - kérdezi a biztonság kedvéért Peter.
- Felőlem... De tényleg valami védett helyet keressetek! Én meg
beállítom az ébresztőt reggel hatra. Ha fél hétig nem jelentek meg, én jövök
értetek.
- Köszönöm, apa! - Emmának a meghatottságtól még a hangja is
elcsuklik.
- Jól van, na. De leszel szíves vigyázni! Ha erre járna valaki, inkább
bújjatok el.
Mégis kicsoda? Peternek ettől megint csak inába száll a bátorsága. Most
legalább tudja, kitől örökölte Emma azt a nagyszerű képességet, hogy
ráijesszen az emberekre.
- Persze, apa! Gyakorlatilag befekszünk a bokor alá. Ott biztos, hogy nem
látnak meg minket.
- Hát akkor nyugodalmas jó éjszakát! - És a sírásó ugyanolyan váratlanul
tűnik el a sírok között, ahogyan felbukkant.
- Kire gondolt? Ki járna erre? - bukik ki a kérdés Péterből, mert ezt még
muszáj tisztáznia.
Emma megint csak kineveti.
- Te tényleg eléggé félős vagy, ami azt illeti! Nem jár erre senki.
 - De az apád azt mondta az előbb, hogy „ha erre járna valaki”. Miért
mondta?
- Néha előfordul, hogy hajléktalanok alszanak a temetőben. De tényleg
nagyon ritkán. És ha mégis pont ma éjszaka fordulna ez elő, a bokor alatt
úgyse lát senki minket. Előfordul az is, hogy beszökik egy szerelmespár. ők
végképp nem foglalkoznak velünk. Szóval ne aggódj, és gyere már! Addig
vitatkozunk itt, amíg ránk virrad.
Alig mennek pár métert, máris felbukkan előttük a kápolna épülete.
- Oda megyünk - mutat a masszívabb sötét tömegre Emma. - Ott senki
nem lát meg minket.
Az orgonabokor tövében kiterítik a hálózsákjukat, és lefekszenek egymás
mellé, egymásnak hátat fordítva, ügyelve, nehogy véletlenül egymáshoz
érjenek.
- Van barátnője az apádnak?
- Tessék? Ez meg hogy jut eszedbe?
- Az a kedves nő, akit emlegetett. Az az érzésem, hogy nem a kedvenced.
Apádnak viszont a szíve csücske.
Emma vállat von.
- Kit érdekel?
- Téged, ez egyértelmű. Ki ez, és amúgy milyen nő?
- Gyámügyes. Mindenbe beleüti az orrát, és közben olyan mézesmázos,
hogy az kibírhatatlan. De ki állította, hogy az apám barátnője? Egyszer
kávézott nálunk.
- Akkor meg mitől vagy ilyen dühös rá?
- Néhány héttel ezelőtt egyszer csak beállított, előzetes bejelentkezés
nélkül. Valami hülye felnyomott minket a gyámügynél. Hogy a temető nem
való egy kislánynak, vagy valami hasonló baromsággal. Jött a nő,
körbeszaglászott, kikérdezett, de olyanokat kérdezett, amikhez semmi köze.
És pont ezt cipeli ide az apám kávézgatni! De ettől még nem lesz a
barátnője! „Nem akarlak mindjárt az első találkozásunkkor lerohanni!” Ezt
bírta mondani! Az első találkozásunkkor!
- Mi olyan rossz abban, hogy a gyámügynél dolgozik? Az is csak egy
foglalkozás. - Peter tényleg nem érti, miért húzza fel magát Emma ennyire.
- És anyukáddal amúgy mi történt?
- Meghalt.
- Sajnálom!
- Nem kell sajnálnod. Akkor halt meg, amikor én megszülettem. Nem
emlékszem rá.
Severin és Emma Blum - ketten a világ ellen. Mindig is így volt, amióta
Emma az eszét tudja, íratlan törvény. És akkor jön ez a Therese Funk, és
megbontja a törvényt. *
- És apukádnak azóta nem volt barátnője?! - Peter el van képedve.
Tizenkét éve él ez a férfi társ nélkül, kettesben a lányával.
- Nem, és? Minek? Nincs szüksége senkire! Itt vagyok neki én!
Ezen már muszáj nevetnie Peternek. Egészen elfeledkezik róla, hogy
csöndben akart maradni, tekintettel a temetőben ólálkodó, közveszélyes
hajléktalanokra. A hasát fogja a nevetéstől.
- Jól van, nevess csak! Tudom, hogy az nem ugyanaz... De ha már muszáj
barátnőnek lenni, miért éppen ez a hülye liba?
- Most miért mondod ezt? Szerintem szerencséd van vele.
- Na ne mondd! Nem is találkoztál vele!
- Vele nem, de apáddal igen. Nagyon jó fej szerintem. Egyébként sok
embert ismerek, akiknek már régen nincsenek együtt a szüleik. Az
osztálytársaimnak legalább a fele ilyen. Nincs ebben semmi különös.
Maxnak az apja például két éve költözött el otthonról, és azóta volt már
vagy öt barátnője. Vagy ott van a Félix Dorn. Ismered?
 - Nem.
- Tíz éve váltak el a szülei. Az anyja azóta már kétszer férjhez ment, az
apjának a barátnőit meg már nem is tudja számon tartani.
- És ehhez nekem mi közöm?
- Figyelj, apádnak előbb-utóbb találnia kell valakit! Nem sirathatja az
anyukádat élete végéig. Az élet megy tovább akkor is, ha valakink meghal.
Valahogy megy tovább. Hát nem?
Peter hangja most elkomolyodik. Sőt, mintha megremegne egy kicsit. Na,
még csak az kellene, hogy elbőgje itt magát!
- Persze hogy az élet megy tovább. Tudom én azt - mondja Emma. Holott
azt is tudja, hogy sokan társ nélkül maradnak, és nem biztos, hogy
boldogtalanok. - Na de hogy éppen ez a Funk! Ki nem állhatom!
- Várd ki a végét! Nem biztos, hogy összejönnek.
Peter könnyen beszél! Másfelől... Végül is igaza van, és Emma úgysem
tehet mást, mint kivárja a végét.
- Szerintem most már aludnunk kéne - mondja Emma, mert szeretné már
lezárni a témát. - Régen elmúlt éjfél, és napfelkeltekor el kell tűnnünk
innen.
Peter időközben hozzászokott a zajokhoz, és el is álmodozott. Már nem
rándul össze minden kicsi zajra. Kényelembe helyezi magát. Most
egymással szemben fekszenek.
- Igazad van. Nem is olyan rossz hely ez.
 MÁSNAP

Tulajdonképpen minden jól ment. Emma is, Peter is mélyen aludtak.

Péternek ez volt az első éjszaka Martin halála óta, amit valóban át is aludt.
Ráadásul a szabadban, egy temetőben.
Öt előtt a madarak éktelen lármát csapnak, amire Peter azonnal felriad.
Májusban ilyenkor már kel a nap. Felülnek, és hátukat a kápolna falának
vetve, a hálózsákjukba burkolózva nézik, ahogy lassan színt kap körülöttük
a temetőkert.
Fél hétkor már Severin Blum konyhájában ülnek. Emma apja valóságos
lakomát varázsol az asztalra. Sonkás rántotta, illatos rozskenyér,
kemencemeleg croissant, ananászszeletek, friss narancslé... Hogy bírta ezt
összehozni ilyen korán reggel?
Nyolckor Peter szedelőzködni kezd, indul haza. Útközben betér a
Stravinskyba, becsomagoltat néhány péksüteményt, vesz egy üveg
narancslevet, és a biztonság kedvéért fél liter tejet.
A bejárati ajtó nincs kulcsra zárva, úgyhogy az almafát szerencsére
megspórolhatja. Csönd van a házban. Peter egyenesen a konyhába megy,
föltesz egy kávét, és megteríti az asztalt. Három csésze, három pohár,
három tányér, három kés, három kiskanál...
A tevés-vevéssel fölébreszti a szüleit. Egyszer csak ott állnak a nyitott
konyhaajtóban. Kétoldalt támasztják az ajtófélfát, karjukat szorosan
összefonják a mellük előtt, mint mostanában annyiszor. De ez csak most
tűnik fel Peternek. Mintha mindig \ fáznának. Az anyja Martin egyik régi
pólóját viseli. Nagy rá, úgy néz ki benne, mint egy kislány.
- Te meg mit művelsz itt? - kérdezi az apja rekedt hangon.
 Jellemző! Ilyen hülyeséget is csak ő tud kérdezni. Pszichológus; és a
pszichológusok a legegyértelműbb dolgokra is képesek rákérdezni. Addig
vájkálnak, amíg az ember kifogy a válaszokból. De most ez sem zavarja
Pétért. A lényeg, hogy végre megszólalt az öreg.
- Reggelit készítek - világosítja fel a szüleit Peter.
- Hármunknak!
- Aha... Nem vagyok éhes - közli az apja. Eléggé gyűröttnek látszik, arca
jobb oldalán nyomot hagyott a párna.
- Nem baj - vágja rá Peter, mert elhatározta, hogy ezúttal nem hagyja
magát, ö sem éhes, hiszen éppen az imént alaposan bereggelizett. De akkor
is! Innen addig ki nem mennek, amíg együtt le nem ültek az asztalhoz, és
meg nem reggeliztek. Ez a terve. - Kicsit erőltesd meg magad, menni fog.
Nem azt kérem, hogy egyél meg egy fél disznót, csak azt, hogy
reggelizzünk együtt. És nem holnap, hanem most.
Peter anyjának nem jut eszébe semmi ellenérv. Csak az asztalt bámulja
meredten. Az egyik fia reggelit készített az egész családnak. Minden
megváltozott! Minden! Lassan, tétován elmosolyodik, aztán engedelmesen
leül az asztalhoz.
- Gyere, Leó, ülj le te is! A fiunk reggelit készített nekünk. - És bólogat
maga elé. De aztán megembereli magát, fölnéz Peterre, és végre
rámosolyog. - Nagyon jól néz ki minden! Ezt jól csináltad, drágám!
És megtörténik a csoda: együtt reggeliznek. Sőt, még beszélgetnek is.
Keveset ugyan, de többet a semminél. Nem csoda, eltart egy darabig, mire
újra rászoknak a beszélgetésre.
- Mi újság az iskolában? - kérdezi Peter édesanyja.
- Nem tudom. Egy ideje nem járok be.
A szülei egyszerre hagyják abba a rágást, aztán szinte egyszerre szólalnak
meg:
 - Miért nem?
- Fogalmam sincs. Egyszerűen nem bírtam ki. Mindenki folyton olyan
furcsán nézett rám. Pont úgy, mint a temetésen.
- Értem - bólint az apja.
- De hétfőtől újra jársz - mondja határozott hangon az anyja.
Fog ez menni, gondolja Peter, hangosan pedig ennyit mond:
- Rendben.
Majdnem minden elfogy, amit Peter bevásárolt.
Végre valami halvány fény a horizonton.
 SZŐKE HAJ, RÓZSASZÍN ÖNTÖZŐKANNA

Reggeli után Emma úgy érzi, muszáj még egy kicsit aludnia. Meg is
érdemli. Egy szabadban töltött éjszaka rövidebb, mint gondolná az ember.
Itt egy roppanás, ott egy zörrenés, olykor egy-egy horkantás... És állandóan
forgolódni kell, mert kemény a föld. Nem mondhatni, hogy kőkemény, de
azért földkemény. Ráadásul egyenetlen, göröngyös. Emmának még órákkal
később is fáj mindene. Jólesik elnyújtózni kicsit a puha ágyon.
Dél körül jár, mire felébred. Sülő hagyma ínycsiklandozó illata árad be a
félig nyitott ajtón. Korog a gyomra, szájában összefut a nyál. Félrenyeli,
köhögőrohamot kap. Na, jó reggelt kívánok!
Apja szokása szerint tesz-vesz a konyhában. Jókedvűen fütyörészve
dobál a serpenyőbe mindenféléket. És Emma? Neki is jókedve van.
Fütyülni ugyan nem tud, de ritmusra csettintget a nyelvével. Duffy „Mercy”
című dalát adják elő, füttyre és csettintésre. Akár föl is léphetnének vele a
legközelebbi tehetségkutatóban. Emmának egyre jobb kedve lesz. Az
éjszaka is jól sikerült, Peter is jól érezte magát... Minden jól alakul.
Ekkor észreveszi a kalapot. Szalmakalap, gazdagon díszítve művirággal
és műanyag gyümölccsel. Ez új. Emma le sem veszi róla a szemét.
- Ugye, milyen jól néz ki? - kérdezi Severin Blum. - A múlt hónapban
veszítette el valaki a temetőben. Azóta sem jött érte.
Nem csoda, gondolja Emma. Micsoda egy ízléstelen darab.
- Asztaldekorációnak jó lesz - folytatja az apja.
Lehet, hogy mégsem ártana, ha asszony jönne a házhoz? Elképesztően
rossz ízlése van ennek a derék embernek. Emma még egyszer, nagyon
alaposan szemügyre veszi a kalapot, aztán megrázza a fejét. Ronda! De még
milyen ronda!
Severin Blum időnként elképesztő tárgyakkal lepi meg. Hozzá lehet
szokni. Az előszobában például egy óriási vörösréz hal lóg egy láncon.
Alatta óriási, negyvennyolcas méretű gumicsizma, esernyőtartónak
használják. A nappaliban a pálma egy rozsdás talicskában áll. A vécében, a
sarokban egy üres whiskysüvegbe dugott száraz virág szomorkodik. Csupa
elhagyott tárgy a temetőből. A sírásó pedig új értelmet ad az életüknek.
Az emberek mindig mindent eldobálnak, mondogatja Severin Blum. Nem
látják meg a dolgok lelkét.
Emma nagyon is megérti őket, ő sem látja a dolgok lelkét. Csak magukat
a dolgokat, zsúfolt összevisszaságban.
Egyszer egy régi kenyérpirítót talált a kútkáván. Addigra az apja
lecsiszolta és kékre festette. Abban tartja a számlákat. Aztán ott van
Leonidász. A kitömött hörcsög egykor a temető lakója volt, most pedig a
lépcsőfeljáróra vigyáz. Kétszer is megharapta a sírásót, mielőtt egy súlyos
kő alatt lelte a halálát. Elhalálozásának pontos körülményeiről Emma soha
nem értesült. Severin Blum biztosította róla, hogy véletlen volt.
Emma csodálkozik ezen a sok limlomon, de nem szidja érte az apját. Ha
neki örömet okoz, hogy bútordarabot csináljon a kidobott tárgyakból, akkor
miért is ne. Végül is mindketten szabad emberek, és nem muszáj
mindenben egyetérteniük. Lásd Therese Funk esetét! Severin Blum kedveli,
Emma ki nem állhatja. Amint eszébe jut a gyámügyes nő, rögtön félre is
nyeli a falatot.
- Még nem írtam meg a házi feladatot - közli, és elvonul a szobájába.
Kiül az ablakpárkányra, a lábát lóbálja. Élénk a forgalom a temetőben, ami
nem ritka vasárnap délután. Ilyenkor a síroknak is ünneplőbe kell öltözniük,
jut néha Emma eszébe. Arcát a nap felé fordítja, élvezi a melegét és a
kavicsok csikorgását az ösvényen, a látogatók lába alatt.
Eltart egy darabig, mire ráismer a nőre. Egészen hátul van, a kápolna
mögött. Szőke haj, rózsaszín öntözőkanna. Emma sokáig nézi, ahogy
gyomlál, még le is söpri a sírkőről a lehullott leveleket.
Peter azt mondta, legfőbb ideje, hogy az apja találjon magának valakit.
És hogy nyugi, nem lesz az olyan rossz. Emma összeszorítja a száját,
felsóhajt, aztán lemászik az ablaka alatti sírra. Ferdinand Komarek és neje,
Leopoldine, meghaltak 1943-ban, illetve 1969-ben. A férfi elesett a
háborúban, az asszony legurult a pincelépcsőn. Velük nem lehet találkozni,
ami nagy megkönnyebbülés Emmának. Biztosan csúnyán néznének rá,
mégiscsak az ő sírjukon tapos, valahányszor kimászik az ablakon.
Nyílegyenesen a kápolna mögötti sír felé indul, ahol világít a szőkeség.
Nem nézelődünk jobbra- balra, parancsolja magának, nehogy útközben
meggondoljuk magunkat.
Therese Funk éppen a galambszart próbálja lekapargatni az édesanyja
márvány sírkövéről, amikor Emma hirtelen felbukkan mellette. A nő
majdnem szívinfarktust kap.
- Emma! - sikolt fel, és ijedten kapaszkodik a csillogóra polírozott kőbe. -
Jaj, de... Jaj, de örülök, hogy találkozunk. - A mosolya kissé
kényszeredettre sikerül.
- Üdv - köszön sután Emma. Az udvariasság nem kerül semmibe, ez is
apja egyik mondása.
Ott állnak egymással szemben. És hallgatnak. Úgy látszik, ilyen gyorsan
még Therese Funk sem tudja feltalálni magát. Nem volt felkészülve erre a
találkozásra. Az égvilágon semmi nem jut eszébe.
Hát ez elég kínos, gondolja Emma, és mélabúsan pillant föl az ablakára.
Bár el sem mozdult volna onnan.
 - Na jó - szólal meg végül Therese Funk.
Ugyan mi ebben a jó?, mondaná Emma, de hát nem kérdezte senki,
úgyhogy nem is tiltakozik.
- Van kedved vizet hozni nekem? - kérdi Therese Funk, és Emma elé
tartja az öntözőkannát.
Nincs, gondolja Emma.
- Persze - mondja, és vállat von.
De azért sietni nem fog. Hová is sietne? így is túl hamar ér vissza, most
megint hallgatás lesz.
Miért jött ide? Egyszerűen fogalma sincs. Aztán lelki szemei előtt
megjelenik az apja, ahogy nevet Therese Funk viccein. Therese pedig az Ő
viccein. Ez volna a magyarázat?
Mély levegőt vesz, és megtölti a kannát. Nem nézni se jobbra, se balra,
parancsol magára a visszaúton.
- Köszönöm, Emma! - Therese Funk széles mosollyal fogadja. Időközben
összeszedte magát.
Viszonozd a mosolyt, parancsolja magának Emma. De úgy látszik, nem
sikerül valami őszintére, mert a nő elneveti magát.
- Jól van! - mondja végül. - Nagyra értékelem, hogy egyáltalán idejöttél.
Mosolyognod nem kell. Sőt, beszélned sem. - És megint mosolyog. De nem
gonoszul, vagy ilyesmi. Kedves. Nagyon kedves. Ezt el kell ismerni.
Bosszantó. Nagyon bosszantó.
- Apámnak jó történetei vannak - csúszik ki Emma száján. Fogalma sincs,
miért mondta ezt.
- Tényleg? - Therese Funk leteszi az öntözőkannát, és várakozóan néz
Emmára. - Milyen történetei?
- Mindenfélék. - Emma elgondolkodik. - Távoli országokról, hogy ott
milyen állatok élnek, milyenek a szokások, milyenek az ételek...
 - Az ételek? - Therese Funk leül a sírkőre.
- Aha. Hajószakács volt - mondja Emma. - Mielőtt megismerkedett
anyukámmal - teszi hozzá halkan.
- Nagyon klassz nő lehetett az édesanyád - mondja Therese Funk. - És
nagyon sajnálom, hogy meghalt.
Emma érzi, hogy elpirul. Úgy érzi, elárulták.
- Mesélt róla magának?
- Csak hogy nagyon szerette őt, és hogy meghalt. Többet nem.
Emma mély lélegzetet vesz.
- Többet nem mesélt - ismétli meg Therese Funk, és közben mélyen
Emma szemébe néz. - Oké?
- Oké - szólal meg Emma hosszú hallgatás után.
- Szóval szakács volt - folytatja az abbahagyott beszélgetést Therese. -
Akkor te igazán szerencsés lány vagy.
- Gondolja? - kérdi Emma. - Egyszer eljöhetne ebédelni hozzánk. Amikor
olajban sült szöcskét készít. Lehet, hogy akkor változtat a véleményén.
 HÉTFŐ
Hétfő reggel! Emma gyűlöli a hétfőt. Magával az iskolával nem volna
semmi baja, ha nem kezdődne ilyen átkozottul korán. Tapintatlanság! Sőt:
hülyeség! Ilyenkor mindenki félig alszik még, képtelenség tanulni.
Persze azért időben fölkel. Az apja ebben nem ismer kegyelmet. És most
is, mint minden hétfő reggel, rosszkedvűen csoszog a fürdőszoba felé.
Habár ma nem is csoszog annyira. Visszamegy az ágyához, aztán megint
elindul. És tényleg! Ma nem csoszog úgy, mint máskor. Figyelni kezdi
magát. Furcsa. Lehet, hogy mégse olyan rossz ez a hétfő reggel? Persze az
is lehet, hogy beteg, azért viselkedik másképp. Na nem baj, akkor
legföljebb hazajön a suliból.
Az iskolabusz tele van, mint mindig. Emma felszáll, és szokása szerint
azonnal elővesz egy könyvet, hogy ne kelljen senkivel beszélgetnie.

- Tedd már arrébb a táskád, koszi. - Tudja, hogy lehetne kicsit

barátságosabb. Ennyire azért nincs jókedve.
Szőke lány néz fel, előtte nyitott matematikafüzet.
- Persze - mondja a lány, és leteszi a táskát a lábához, aztán tovább írja a
feladatot a füzetbe. Időnként megvakarja a homlokát a ceruzával.
Tanácstalan, állapítja meg Emma, és feltűnés nélkül a füzetébe sandít.
- Itt elrontottad - jegyzi meg csöndesen.
- Tessék? - A lány zavarodottan néz rá, arcán piros foltok.
- Itt. Elrontottad. - Emma rábök a füzetoldalra. - Rossz helyre tetted a
tizedesvesszőt.
- Aha... - A lány először bizalmatlanul néz vissza Emmára, aztán
újraszámolja a feladatot. - Tényleg, igazad van! Kösz! A matek nem az
erősségem.
- Az látszik.
 Ennyi volt. Nincs ezen mit ragozni. Ha csevegni akar, Emmával nem
megy semmire. Probléma megoldva, vége a beszélgetésnek. Emma
elégedetten ül a szőke lány mellett, és igyekszik nem tudomást venni az
idétlen röhögésről a hátsó üléssoron. Máskor is igyekszik nem tudomást
venni róla, de most feleannyira sem idegesíti.

Az osztályban senkinek nem tűnik fel, hogy Emma változott volna

valamit, csak Oscar Brehm tűnődik el. Meg merne esküdni rá, hogy az
amúgy szórakozott Emma az imént ránézett. Sőt, mintha halványan el is
mosolyodott volna.
Asszem, megártott a tegnap esti gombás rántotta, összegzi a tűnődés
eredményét Oscar. Már hallucinálok.
Lassan vánszorog a délelőtt. A második óra legalább fizika, istenien lehet
rajta aludni. Stein tanár úr szinte az egész óra alatt háttal áll az osztálynak,
és telefirkálja a táblát. A nagyszünetben Emma leül az udvar legtávolabbi
sarkába, és olvas.
Nyögve telepszik le mellé Peter, és zajosan kicsomagolja a tízóraiját.
Óvatosan szétnyitja a szendvicset, és bekukkant a két kenyérszelet közé.
- Májas hurka savanyú uborkával - állapítja meg, és az orra alá tartja a
kenyeret. - Kérsz?
- Kösz, nem.
- Biztos?
- Ma reggel, amikor felkeltem, még nem szerettem a májas hurkát.
Szerintem ez azóta se változott.
- Kár, mert ért is szívesen lemondanék róla.
És megint kifogynak a beszédtémából. A helyzet is eléggé szokatlan. A
többiek már nézik őket.

Egyikük közelebb is jön: Félix Dorn. Akinek elváltak a szülei. Megáll

előttük.
- Foci? - kérdi, és egyenesen Emma szemébe néz.
 Persze Pétért kérdezte, aki élvezettel majszolja a szendvicsét, amelyről
állítólag szívesen lemondott volna. Emma tudja, hogy Peternek szólt a
kérdés, de azért válaszol:
- Kösz, nem focizom.
- Tényleg? - vigyorog Félix. - Kár.
Ha ez humor akart lenni, akkor még dolgoznia kell rajta, állapítja meg
magában Emma, de nem szól semmit.
Félix most egyenesen Peternek intézi a kérdést.
- És te? - Könnyedén megérinti a lábujja hegyével Petet lábát.
Peter éppen az utolsó falatot tömi a szájába, és csak legyint.
- Most nincs kedvem. Talán később.
- Ez az új barátnőd? - kérdezi Félix, és egy teljes percig vár, de egyikük
sem válaszol.
- Na mi van? Lenyeltétek egymás nyelvét?
Emma nem nagyon érti, hogy tud valaki a saját viccén így röhögni. Nem
is olyan vicces.
- Na mindegy - szólal meg Félix, amikor újra kap levegőt. - Jó, hogy újra
itt vagy. - Azzal vállat von, és elmegy.

Emma és Peter egymásra néznek, aztán nevetni kezdenek. Úgy látszik,

ma mindenkit könnyű megnevettetni.
- Fura gyerek - jegyzi meg Emma. - Viszont igaza van. Jó, hogy újra itt
vagy.
 TARTALOM
A sírok között
A temetőfalnál
Szélütés pisilés közben
Halleves és borscs
Zuhanás a garázstetőről
Emma és Peter
Halotti torta
Menetjegy az ismeretlenbe
Tudnivalók a halállal kapcsolatban
Múmiák, viking temetés
Földön és égen
Mint akit rajtakaptak
Nem éppen örömteli hírek
Egy hosszú délután
Váratlan vendég
Éjszaka a temetőben
Napfelkeltéig
Másnap
Szőke haj, rózsaszín öntözőkanna
Hétfő